SIDNEY LAWRENCE:
EMILY
Vakok Elektronikus Könyvtára
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003.
Emily egy dúsgazdag lord várva-várt gyermekeként
jön a világra, de mivel lánynak született, az apja
hallani sem akar róla. A kislány anyja a szülés után
meghal,
a lord pedig kiadja a parancsot a dadának,
hogy a gyermeknek meg kell halnia!
A dada képtelen eleget tenni a kegyetlen kérésnek,
s az éj leple alatt egy játékhajóra teszi a kislányt,
s a tenger és Isten gondjaira bízza.
Emilyt egy halász találja meg és boldogan viszi haza
feleségének. A lány csodaszép nővé érik, s amikor
az ifjú és nagyon gazdag Simon Villiam gróf megpillantja,
halálosan beleszeret. A szerelem azonban hiába talát
viszonzásra, mert Robert, Simon ikertestvére elhatározza,
minden áron megszerzi magának a gyönyörű lányt, s ennek
érdekében egy kegyetlen tervet eszel ki...
1.
Lord Devon fáradtan szállt le nem kevésbé fáradt lová-
ról. Két napja úton volt már, azt hitte, soha nem ér haza.
Az egyik távoli birtokán volt dolga, ott érte utol a hír,
hogy a felesége, Isabel szülési fájdalmai megkezdődtek.
Bízott benne, hogy már megszületett az örököse, egy erős
és egészséges fiú, akire évek óta annyira várt. Isabel már
három gyermekkel volt házasságuk ideje alatt áldott álla-
potban, de valamennyit idő előtt hozta a világra. Az
orvosok
értetlenül tárták szét a kezüket, mivel semmilyen rend-
ellenességet nem találtak az asszonynál, s csak arra bíz-
tatták, hogy próbálkozzanak tovább, amit meg is fogadtak
és végre most letelt a kilenc hónap!
A lovászinas rögtön megjelent és elvezette a lovat.
A lord felszaladt a lépcsőn. Érezte testének minden ré-
szében a zsibbasztó fáradtságot, de minél közelebb került
a bejárathoz, annál jobban uralkodott el rajta az izgalom.
Talán most sikerül! Talán most végre életben marad a fia,
és a karjára veheti! Az eddig elvesztett három gyermek
fiú volt, így hát eszébe sem jutott, hogy a negyedik neme
más lehet. A szíve megremegett a gondolatra, hogy végre
apa lett!
Izzadtan, poros cipővel lépett be az előcsarnokba.
- Isten hozta, lord Devon! - köszöntötte Frederick, az
öreg inasa.
- Mi van, Frederick? Mi újság? Megszületett már a
fiam? - kérdezte, és a szemei fényesen csillogtak. Ebben
a pillanatban sokkal fiatalabbnak látszott. Eltűntek a szeme
sarkából a mély szarkalábak és a szája szegletéből is a
ráncok, amelyek az utóbbi időben egyre csak szaporodtak.
5
- Nem, uram! Még eddig nem! - felelte és látszott
rajta, mennyire sajnálja, hogy nem szolgálhat jobb hírrel
a gazdájának.
-Mi az, hogy még nem? - kapta fel a fejét a férfi. -
Csak nincs megint valami baj?
- Nem tudom, uram! Talán a doktor többet tud mon-
dani! Odafent van az úrnőm szobájában! - mutatott fel az
emeletre.
- Jól van, megnézem, mi a helyzet! - vette le a válláról
a tarisznyát és az inas kezébe adta, aztán megindult fel-
felé a lépcsőn. Lábai alatt hangosan nyögtek, nyikorogtak
a kiszáradt lépcsőfokok.
Megállt a hálószoba ajtajában és fülét odatapasztotta.
Ebben a pillanatban élesen sivított bele a csendbe egy
gyermeksírás.
Lord Devon szíve nagyot dobbant. Szeme megtelt köny-
nyel. Harmincnyolc éves volt és még soha életében nem
sírt, de most annyira elérzékenyült a gyermekhang halla-
tán, hogy könnyekre fakadt. Így lépett be a szobába, arcán
csillogó könnyel.
- Fiú? - kérdezte a doktort bizakodó hangon.
A férfi nem válaszolt, csak ráemelte az arcát. A nap
utolsó sugarainak fénye megcsillant a szemüvegén.
- Mi van, doktor? Csak nem hal meg ez is? - vált a lord
arca ijedtté.
- Nem, nem uram! A kicsi egészségesen jött a világra!
Neki nincs semmi baja!
- Akkor meg miért vág ilyen gyászos képet? Inkább
boldognak kellene lennie és velem örülnie! - mondta és a
csecsemőhöz lépett, akit a dada épp bepólyált.
A doktor még mindig nem szólt semmit, fejét a kime-
rült Isabel felé fordította és sajnálkozva nézett rá.
- Ó, milyen picike és gyönyörű! - csapta össze a tenye-
rét a lord. - Épp olyan, amilyennek megálmodtam! Ő lesz
majd a Devon vagyon örököse és tovább viszi a nevemet!
Mennyire vártam erre a pillanatra! - mondta és megciró-
gatta a rózsaszín kis kezet. Ezek után az ágyhoz lépett.
Letérdelt és megfogta a felesége kezét, mely tűzforró
volt. Az arcán büszkeség és öröm ragyogott.
- Isabel! Drágám! Ha tudnád, milyen nagy boldogsá-
got okoztál nekem! Azt hiszem, ettől a pillanattól kezdve
minden másképp lesz! Minden! Többé nem leszek hoz-
zád hideg és kegyetlen! Annyira szégyellem, hogy téged
hibáztattalak, mert nem született egészséges gyerme-
künk! Most azonban megesküszöm neked, hogy minden
másképp lesz! Szeretetben és békességben fogjuk felne-
velni a fiúnkat! Köszönöm neked, hogy megadtad, amire
annyira vágytam! - hajolt a kezére és megcsókolta. A zse-
béből egy ékszerdobozt vett elő és felkattintotta a tetejét.
Egy rubinköves nyakék csillogott a szeme előtt.
- Edward! Ó, Edward! - sóhajtott fel az asszony. - Már-
is jobban érzem magam! A szavaid erőt adnak nekem, és
úgy érzem, még soha nem voltam ilyen boldog! - suttogta.
- Fáradt vagy, kedvesem! Most hagylak pihenni! Csak
még azt mondd meg, milyen nevet kapjon a fiúnk? Azt
szeretném, ha te döntenéd el! - mondta olyan kedvesen,
hogy az asszonynak megremegett a szíve.
- Edward! Valamit mondanom kell neked!
- Hát csak mondd, drágám! - simogatta meg szeretettel
az arcát. - Minden kérésed számomra parancs ezután!
- A gyermek, akit a világra hoztam, nem fiú, hanem
kislány! - mondta.
A lord arca hamuszürke lett. Először csak nézett az asz-
szonyra, mint aki nincs magánál, de aztán felugrott és az
arca vérvörösre változtatta színét.
- Mit beszélsz, Isabel? Mi az, hogy nem fiú? - rivallt
rá magából kikelve.
6
- Sajnálom, drágám! Erről igazán nem tehet senki.
Sem te, sem pedig én!
- De igen! Minden a te hibád! Nem megmondtam,
hogy csak fiút szülhetsz? Ki viszi majd tovább a nevemet,
a családfám nem halhat ki velem! Ezt nem vagy képes
megérteni? - hajolt oda az asszonyhoz és egészen az arcába
nézett. A szemei most dühtől voltak fényesek és szinte
ölni tudtak volna.
- Kérem, uram! - szólalt meg most a doktor. - Beszél-
nem kell önnel !
- Ugyan, mi a fenét akar nekem mondani? Már min-
dent tudok! Ez itt egy nyafogós kisasszony, amikor nekem
egy erős, bátor fiú kell! - támadt a férfira, miközben fejé-
vel a kicsi felé bökött.
- Uram! Amiró7 beszélnünk kell az nagyon fontos!
Csak néhány percet kérek!
- Jól van! Akkor bökje ki, mit akar?
- Ha kérhetem, menjünk ki egy pillanatra! - nézett rá
aggódó arccal a férfi.
- Miért? Mit mondhat nekem, amit az itt jelenlévők
nem hallhatnak? Mondja csak nyugodtan, nem megyek
sehova! Mi az a nagyon fontos dolog? - dobbantott a
lábával mérgesen.
A doktor mellé lépett és halkan megszólalt.
- Lady Isabel nagyon beteg, uram! Azt hiszem, csak
néhány órája van hátra!
- Micsoda? Mit beszél? - nézett rá a lord hitetlenkedve.
- Sajnálom, de ez az igazság. Nagyon sokat szenvedett,
szörnyű kínok közt hozta a világra a gyermekét. A szíve
nem bírta, többször is elájult, mire a kislány megszületett.
Itt már az én tudományom véget ért, uram, nem tehetek
érte semmit!
- Azt akarja mondani, hogy meg fog halni? - kérdezte
a lord.
8
- Igen, uram! Meg fog halni! Azt hiszem, intézkednie
kellene, hogy a kicsi kapjon egy szoptató dadát, nem ma-
radhat anyatej nélkül!
- Ezt csak bízza rám, doktor! Most pedig menjen!
A doktor értetlenül nézett rá, de a lord megfogta a kö-
nyökét és szabályosan kitessékelte az ajtón.
- Menjen már! Menjen! - mondta és becsukta az ajtót
mögötte, aztán az ágyhoz lépett.
Isabel arca láztól égett, a szemei fényesen csillogtak. A
kicsit a dada a karjába tette, s mivel nagyon gyenge volt,
a nő segített neki tartani a kislányt.
- Edward! Kérlek, ne légy rám dühös! Majd a követ-
kező már fiú lesz, ezt megígérem! - suttogta egyre fárad-
tabban.
- Nem! Isabel! Te már nem fogsz nekem fiút szülni,
mert hamarosan meghalsz!
- De uram! - kiáltott fel a dada és elvette az asszony
kezéből a kicsit. Könnyes szemmel nézett a férfira. - Ké-
rem, ne mondjon ilyet! - mondta.
- Miért ne, ha egyszer ez az igazság? Talán jobb is
neked, mert ha nem szólít az Úr magához, én fojtalak meg
a két kezemmel! Hogy merészeltél nekem a világra hozni
egy lányt? Mi? - üvöltött feleségére, remegve a tehetetlen
dühtől.
Isabel szeméből kigördült egy könnycsepp és fájdal-
masan zokogni kezdett.
- Uram! Kérem, legyen irgalmas! Ne bántsa, hisz nem
tehet róla! Az isten akarta, hogy így legyen! - mondta a
dada magához szorítva a kicsit, aki a hangos kiabálástól
megijedhetett, mert sírni kezdett.
- Maga nekem ne szabja meg, hogy mit mondok a fele-
ségemnek! Megértette? - nézett a dadára, aki rémülten
hátrált a sarokba. - Egyébként is magával még beszédem
van, de előbb innom kell valamit, mert mindjárt szétvet a
9
méreg! Ezért vágtattam lóhalálában haza? Ezért hajszol-
tam azt a szerencsétlen állatot hegyen völgyön át, hogy
szétrobbanjak a dühtől? Nekem fiú kell! Fiú! Fiú! - hajolt
oda az asszony arcához. - Felfogtad végre? Fiú! - mond-
ta, majd megfordult és nagy léptekkel elhagyta a szobát.
A dada letette a kicsit és az ágyhoz ment.
- Kérem, úrnőm, ne vegye a szívére! A férje hamarosan
lecsillapodik és rájön, egy kislány is ér annyit, mint egy
fiú! Most csak arra kell gondolnia, hogy mielőbb megerő-
södjön! A kicsinek szüksége van az édesanyjára! - mondta
és megcsókolta az asszony kezét.
- Te nagyon kedves vagy, Margaret. Mindig mellettem
álltál, sokat segítettél nekem! Kérlek, ne próbálj meg-
győzni! Ismerem a férjemet, tudom, hogy soha nem bo-
csátja meg nekem, amiért nem fiúval ajándékoztam meg.
Egyébként hallottam, amit a doktor mondott.
- Miró1 beszél, úrnőm? - kérdezte Margaret és elsápadt.
- Arról, amit te is nagyon jól tudsz! Meg fogok halni,
Margaret!
- Nem! Nem! - sikoltott fel a nő és ráborult az asz-
szonyára.
- De igen! Már nincs sok időm hátra, érzem, közeleg a
perc, ezért kérlek, nagyon figyelj rám!
A nő ráemelte könnyes arcát.
- Meg kell ígérned nekem, hogy vigyázol az én kis
árvámra. Rád bízom és tudom, hogy jó kezekben lesz!
Legyen a neve Emily, ez olyan szép név. Egy könyvben
olvastam és annyira megtetszett. Illeni fog az én kicsi-
kémhez! Ó, milyen fájdalom van a szívemben, Margaret!
Ha tudnád, milyen nehéz magára hagynom ezt az ártatlan
csöppséget, de isten így rendelte, s nekem alá kell vetnem
magam az ő akaratának. Tudom, hogy ezzel csak engem
akar megvédeni a férjem haragjától. Jobb lesz nekem
10
mellette, majd onnan figyelemmel kísérem és vigyázok
az én kicsi Emilymre!
- Drága, úrnőm! Ezt én nem bírom hallgatni! Kérem,
ne haljon meg! Önnek élnie kell!
- Margaret! Kérlek, menj és hívj nekem egy papot! A
kislányomat addig tedd ide mellém. Legalább még egy
kis ideig élvezzem azt a boldogságot, amit őjelent nekem!
Menj, kérlek, de nagyon siess!
Margaret odatette a kicsit az ágyba, aztán az ajtó felé
sietett, de mielőtt kinyithatta volna, az feltárult.
- Uram! - nézett a lordra Margaret. - Jó, hogy itt van!
Az asszonyom papért küldött! Sajnos, hamarosan elhagy
minket! - zokogta.
- Nem mész most sehova! - kapta el a nő karját és
megszorította, aztán nagyot lódított rajta.
- De az úrnőm papért küldött. Uram, meg fog halni!
Nem tagadhatja meg tőle, hogy...
- Elég volt, Margaret! Fogd be a szád és figyelj ! - vágott
a szavába a lord. - Isabel várhat, de amit mondani akarok,
az nem!
- Uram! Az isten megbünteti, amiért ilyen kegyetlen a
feleségéhez! - nézett rá Margaret, de a férfi keze ökölbe
szorult és az arca olyan volt, akár egy őrülté, ezért gyor-
san elhallgatott.
- Ezt a gyereket megfogod és a tengerhez viszed!
- De miért, uram?
- Azért, mert nem akarom itt látni! Bele fogod dobni a
hullámok közé, és amikor végeztél, visszatérsz a kastélyba
és jelentkezel!
- Uram! Az ég szerelmére! Tudja ön, hogy mit beszél?
- sikoltott fel a nő, mire Isabel egy nagyot sóhajtott, de
aztán nem mozdult. Elájult. Margaret felugrott, hogy se-
gítsen, de a lord elkapta a karját és visszafogta.
11
- Igen! Tudom, hogy mit beszélek! Azt akarom, hogy
örökre eltűnjön innen!
- Rendben van, uram! Elviszem magammal olyan mesz-
szire, hogy soha többé nem hall felőle!
- Nem! A tengerbe kell vetned! Ezt parancsolom neked,
és te végre fogod hajtani! Éjszaka elviszed és ledobod az
egyik szikláról!
- Ez kegyetlenség, uram! Ilyet ne kérjen tőlem! Én ezt
nem tudom megtenni! - rogyott térdre a lord előtt és zo-
kogva könyörgött. - Az ön vére, uram, ez a kislány! Ő
nem tehet semmiről, miért büntetné hát meg ilyen kegyet-
lenül? Hát nem érez iránta semmit? Hisz az édesapja!
- Elég volt, nem hallgatom tovább ezt a sirámot! Vagy
azt teszed, amit mondtam, vagy veled együtt én magam
dobom a tengerbe!
Margaret úgy érezte, megszakad a szíve. Hang nemjött
ki a torkán, csak lehajtott fejjel térdelt a lord előtt.
- Este tíz órakor kilopakodsz a kastélyból és a vízbe
dobod. Nem akarom, hogy éljen! Nincs joga hozzá! Aztán
visszajössz és jelented, hogy teljesítetted a parancsomat!
Megértetted? - kérdezte.
A nő nem válaszolt.
- Azt kérdeztem, megértetted? Vagy mégis inkább vele
együtt akarsz a tenger fenekére jutni? - nézett rá villámló
tekintettel.
- Igen, uram! Megértettem! - felelte, mire a lord meg-
fordult és távozott.
Margaret mozdulni sem tudott. Úgy érezte, mintha nem
lenne sem keze, sem lába, de még agya sem. Teljesen
megbénult.
Arra eszmélt, hogy Isabel csendesen szólongatja.
- Margaret! Margaret! Hol vagy? - próbálta felemelni
a fejét, de nem volt hozzá ereje.
Végre a nő összerezzent. Mintha mély álomból ébredt
volna. Felugrott és az ágyhoz sietett.
- Úrnőm! Hogy érzi magát? - kérdezte és megeredtek
a könnyei.
- Nagyon gyenge vagyok, Margaret! Érzem, már nagyon
kevés időm van. Azt akarom, hogy ne tedd meg, amit
Edward kért! Nem teheted meg, hisz Emily olyan ártatlan!
Ő nem tehet arról, hogy megszületett, nem vetheted a
tengerbe! Ugye, nem teszed meg? Könyörgöm... kérlek...
ne tedd meg! Nem tudnék nyugodtan meghalni, ha nem
ígéred meg, hogy gondját viseled és soha nem hagyod el!
- Nem! Nem teszem meg, úrnőm! Soha nem lennék
képes rá! Inkább meghalok vele együtt!
- Margaret! Mindkettőtökneic élnie kell! Neked vi-
gyáznod kell rá, hisz olyan védtelen! Az én... kicsi...
angyalkám! - mondta egyre szaggatottabban, majd el-
hallgatott. Margaret azt hitte, már nincs benne élet, de
megint megszólalt alig hallhatóan. - Itt van ez a nyakék!
Tedd pénzzé... ez... ez nagyon... sokat... ér.
Isabel elhallgatott és lecsukta a szemét. Látszott rajta,
hogy a beszéd teljesen kifárasztotta.
- Megyek és hívom a papot, úrnőm! - állt fel a nő, de
Isabel intett, hogy maradjon.
- Már... nem kell... a pap, majd... odaát meggyónom a
bűneimet! Kérlek, emeld ide... a kicsit, hogy... megcsó-
kolhassam!
Margaret odatartotta a kicsi fejecskét, Isabel pedig cse-
repes ajkával megérintette. A szeméből kigördült egy
könny-
csepp. Az ajka megmozdult.
- Ég veled... Emily! - suttogta, aztán elnémult örökre.
- Istenem! Úrnőm! Kérem, még ne! Ne menjen még! -
nyöszörögte Margaret és fájdalmasan felzokogott. Rá-
borult a nőre és átölelte.
A kicsi sírni kezdett, ez térítette vissza a valóságba. Tudta,
hogy szörnyű percek várnak rá és olyan tanácstalan volt.
Senkihez nem fordulhatott segítségért, magára maradt.
12 f 13
Felállt és a kislányt a karjára emelte. Arra gondolt, hogy
meg kellene szoptatni, de az édesanyja már halott. Mit
tegyen?
Le, s fel kezdett járkálni a gyermekkel, aki lassan el-
csendesedett. Valahonnan anyatejet kell szereznie, külön-
ben a kicsi meghal, ezt pedig nem engedi. Emily élni fog,
megígérte az édesanyjának és meg is tartja!
Lerogyott az ágyra Isabel lábaihoz és ringatta a kis-
lányt. Maga sem tudta, mennyi ideje ülhetett ott, egyszerre
csak a sarokban lévő állóóra ütni kezdett. Épp tizet!
- Istenem! Kérlek, segíts nekem! Nem dobhatom vízbe
ezt a pici gyermeket, de ha megtagadom a lord parancsát,
ő fogja elveszejteni! Mit tegyek? Uram, kérlek, mutasd
meg az utat, amelyen el kell indulnom! - állt fel és re-
megve nézett az ajtó felé, majd egy gyors mozdulattal az
ékszerdobozból kiemelte a nyakéket és a zsebébe rejtette.
- Még mindig itt vagy? - lépett be a lord. Látszott rajta,
hogy alaposan leitta magát.
- Nem, uram! Már megyek is! - hebegte és gyorsan
eltűnt a kicsit magához szorítva.
A lord a feleségéhez ment és ránézett, majd gyűlöl-
ködve megszólalt.
- Még arra sem voltál jó, hogy egy fiút adj nekem, de
találok egy másik nőt helyetted, aki teljesíti a kötelessé-
gét! Pedig szerettelek, Isabel! Igazán szerettelek! - mondta,
aztán a kezével legyintett és dülöngélve elhagyta a szobát.
Margaret magához ölelte a kicsit. Most lenne a leg-
nagyobb szüksége az anyjára! - gondolta, majd kilépett a
kastélyból.
Meleg nyári éjszaka volt, a csillagok ragyogtak az égen,
így attól nem kellett félnie, hogy a csöppség megfázik, bár
még alig élt meg néhány órát, vigyáznia kell rá. De hova
menjen? Kitől kérjen segítséget? - nézett szét tanácsta-
lanul. Rá kellett döbbennie, senki nem fog a lord akaratá-
14
val szembeszegülni, jobb lesz, ha minél messzebb viszi a
gyermeket ettől a helytől.
Eszébe jutott, hogy a szakácsnő lánya is a napokban
szült. Talán ő segíthet rajta! Legalább lakjonjól, mielőtt...
Itt elakadt a gondolata.
A cselédek a kastély melletti földszintes kis épületben
éltek, így arrafelé vette az irányt. Megállt a szakácsnő
ajtaja előtt és kopogott.
- Ki az? - hallotta meg a nő álmos hangját.
- Margaret vagyok, asszonyom! Kérem, nyissa ki az
ajtót, beszélnem kell önnel!
Az ajtó kinyílt, egy testes, középkorú nő jelent meg,
kezében gyertyát tartott.
- Mi történt, Margaret? - kérdezte.
- Kérni szeretnék valamit! - mondta a nő, s ebben a
pillanatban a kicsi sírni kezdett a karjában.
- Jöjjön be! - csukta be gyorsan mögötte az ajtót a sza-
kácsnő. - Mi történt? - nézett rá riadtan.
- Lady Isabel néhány perccel ezelőtt meghalt! A kicsi
itt maradt anya nélkül. Szeretném, ha szólna a lányának,
hogy etesse meg, amíg találunk neki egy dadát.
- Hát persze! Mindjárt felöltözök és elviszem hozzájuk.
- Nagyon köszönöm, asszonyom! Lenne még egy ké-
résem!
- Csak mondja! - bíztatta a szakácsnő, miközben gyor-
san magára kapkodta a ruháit.
- Kérem, ne említse lord Devonnak, hogy megkeres-
tem önt.
- De miért? A kicsinek ennie kell addig is, amíg meg-
érkezik a dada! Ezért csak nem haragudna meg! Végtére
is az ő gyermekéről van szó!
Margaret tudta, hogy kénytelen beavatni az asszonyt,
bár nem szívesen tette. A szakácsnő csak néhány hónapja
van a kastélyban, így nem ismerte jól, de most nem tehe-
tett másként.
15
- Valamit még nem tud, asszonyom!
- Mit?
- Azt, hogy a gyermek nem fiú, hanem lány!
- És?
- Lord Devon nem akarja őt látni! Neki csak fiú kell!
- Ezt nem mondja komolyan! Úgy hallottam, nagyon
régen várt már egy gyermekre, most pedig amikor meg-
születik, el akarja dobni magától?
- Igen. Arra kért, hogy tűntessem el a kastélyból.
- Jézusom! - sikoltott fel az asszony. - Mit akar csi-
nálni vele?
- Még nem tudom! - válaszolta.
- Mehetünk! Várjon, én megnézem, nincsen-e odakint
valaki! - mondta, aztán kidugta a fejét, majd az egész
testét és tett néhány lépést az udvaron. - Jöhet, minden
csendes és nyugodt! - intett a kezével.
A szakácsnő lánya jó kétórányi járásra lakott a birtok-
tól. Mire elérték a kis tanyát, már minden csillag fent
ragyogott az égen. Éjfél is elmúlt már.
Kopogtatásukra a szakácsnő veje nyitott ajtót, s amint
felismerte az anyósát, gyorsan jobban kitárta.
- Csak nem történt valami baj, asszonyom? - kérdezte
és az álmosság eltűnt az arcáról. A gyertya lángja meg-
lebbent a kezében, amint a két nő elsuhant mellette.
- Anyám! Mi történt? - lépett ki a szobából a fiatalasz-
szony. A szemei ijedtségről árulkodtak.
Margaret megnyugodott, amikor megpillantotta. Hatal-
mas mellei voltak, láthatóan nem okoz neki majd gondot,
hogy a kis Emilyt megetesse.
-Joan! Kérlek, nyugodj meg, nincs semmi baj! Szeret-
nék veled beszélni, ha lehetne! Afféle női dologról lenne
szó! - nézett a vejére, aki megértette a célzást, mert gyor-
san eltűnt a hálószobában.
16
- Ez itt Margaret, lord Devon kastélyából. Az úrnő
néhány órával ezelőtt megszülte a kislányát, de aztán
meghalt. A kicsinek ennie kell, kérlek, lányom, vedd a
melledre és szoptasd meg! - mondta.
- Hát persze, anyám! Istenem, mennyire sajnálom a
ladyt és ezt a szegény kicsi gyermeket! - nyúlt érte.
Margaret a karjába tette, mire a nő leült a székre és
kigombolta a hálóingét. Emily először csak ismerkedett a
rózsaszín bimbókkal, de aztán, amikor megérezte a tej
ízét, egyből bekapta, és erőteljes nyögésekkel nyugtázta,
hogy igazán kellemesen érzi magát.
- Majd adok egy palackban anyatejet, nekem olyan sok
van, hogy jut belőle a kicsinek is! - mondta és megsimo-
gatta a fejecskéjét, amely nedves volt, az arca pedig kipi-
rult. Igazán nagyon szép kislány!
- Köszönjük! - mondta Margaret hálásan.
- Azt hiszem, beszélni kellene lord Devonnal, anyám!
- szólalt meg a fiatal nő.
- Igen? És miről? - kérdezte az anyja.
- Hát a kicsiről! Nem kell dadát keresnie, én szívesen
odaköltözöm a kastélyba, amíg szükség van rám! A tejem
jó erős és elegendő mindkét gyermek táplálásához.
Margaret arca elsápadt, amikor az asszonyra nézett.
Remélte, hogy nem árulja el a titkot, miszerint a lord nem
akarja látni a kicsit.
- Az most nem fog menni, lányom! Talán majd késöbb
megemlíthetem. Tudod, most nagy a felfordulás a kas-
télyban. Jobb lesz, ha inkább majd mi jövünk el hozzád,
amikor elfogy a tej. Remek ötlet, hogy el is vihetünk
belőle! Igaz, Margaret? - kérdezte.
- Igen! Igaz! - helyeselt halkan.
- Ahogy akarják, én csak felajánlottam, hogy ne kell-
jen dada után járkálniuk. Ha szükség lesz rám, keressenek
csak meg nyugodtan!
17
- Köszönöm, nagyon kedves! - mondta mosolyogva
Margaret.
A pici jól lakott és elégedetten elaludt a fiatal nő kar-
jaiban.
- Akkor megyünk is, nem zavarunk tovább! Jól van a
kis unokám? - állt fel a szakácsnő.
- Igen, anyám! Jó az étvágya és sokat alszik. Szépen
fejlődik. De megnézhetik, ha akarják!
- Már hogyne akarnánk! - mondta az anyja és a lánya
után mentek.
A kicsin látszott, hogy az anyja igazat mondott. Jól táp-
lált, egészséges fiúcska volt.
- Ugye, milyen szép kis legény? - kérdezte a szakács-
nő Margaretre nézve.
- Igen! Nagyon aranyos! - felelte a nő. - De most már
induljunk, mert önnek korán kell felkelnie, asszonyom! -
mondta.
- Igen, igaza van! - sóhajtott fel az asszony és meg-
ölelte a lányát. Megsimogatta a kicsi fejét és megfordult,
hogy a vejének is köszönjön, de ő az igazak álmát aludta
a dunyha alatt.
- Nagyon elfáradt! Sokat dolgozik odakint a földeken! -
mondta a lánya és a konyhába sietett. Egy kisebb palack-
kal tért vissza és Margaret kezébe adta.
- Még egyszer, nagyon köszönöm, hogy segített a kicsin!
Nem is tudom, mihez kezdtünk volna vele ön nélkül!
- Szívesen tettem, és ha elfogy a tej, csakjöjjenek visz-
sza! - kísérte ki őket az ajtóig.
Margaret magához ölelte a kislányt. Egyre jobban érezte,
hogy mekkora felelősség nehezedik a vállára, de azt is
érezte, hogy egyre jobban megszereti ezt a csöppséget.
- Most visszajön velem a kastélyba, ugye? - szólalt meg
a szakácsnő.
18
- Nem! Nem vihetem vissza a kicsit! - felelte Margaret.
- De akkor hova viszi? - állt meg a nő és ráemelte az
arcát. A hold sápadt fényében is látszott, hogy mennyire
aggódik.
- Még nem tudom! Az úrnő a halála utolsó pillanatá-
ban is arra kért, hogy gondoskodjam róla, de a lord meg-
parancsolta, hogy tűntessem el a kastélyból. Nagyon nehéz
a szívem, asszonyom, annyira sajnálom ezt a kislányt! -
sírta el magát Margaret.
- Mennyire szeretnék segíteni önnek és a kicsinek!
Mindjárt gondolkozom, mit is tehetnék? - töprengett,
aztán felkiáltott. - Megtaláltam a megoldást!
- Kérem, árulja el, mit talált ki? - kérdezte Margaret
remegve.
- A lányom majd felneveli. Beszélek vele, tudom, hogy
megteszi! Már csak a vejemet kell meggyőznünk és...
- Nem! Sajnálom, de azt nem lehet! A lord nem tud-
hatja meg, hogy él! A kicsinek el kell tűnnie a környékről,
különben végez velem!
- A lányomnál biztonságban lesz, senki nem tudja meg,
hogy ki ez a kislány. A kisfiúval együtt szépen felnő!
- Nem! Köszönöm, hogy segíteni próbál, de nagyon
kérem, senkinek ne szóljon arról, amit önnek elmondtam!
Kérem, könyörgöm, még a lányának sem árulhatja el, hogy
a kicsit eldobta magától az apja. Jó lenne, ha beszélne a
lányával és a vejével is, hogy ne mondják el senkinek,
ami ma éjjel történt. Nem lenne jó, ha kitudódna, a lord
gyermekét megetette. Talán még neki is baja származna
belőle, és ki tudja, lehet, hogy magát is elbocsátanák, asz-
szonyom!
- Igen, igaza van, Margaret! Jobb, ha senki nem tud
meg semmit! - bólogatott az asszony. - De akkor mi lesz
a kicsivel?
19
- Nem tudom, de isten biztosan megmutatja, mit kell
tennem! Most itt elválnak útjaink, asszonyom! Még egy-
szer hálásan köszönök mindent. Kérem, menjen vissza a
kastélyba és hallgasson, akár a sír!
- Találkozunk még, Margaret? - kérdezte a szakácsnő.
- Velem biztosan! - mondta és a kezével intett, majd
gyorsan ellenkező irányba indult, mint amerre a kastélyba
vezetett az út.
- Isten vigyázzon magukra! - kiáltott utána az asszony
és ő is megszaporázta lépteit.
Margaret érezte, amint a hátán végig folyik a verejték.
Annyira sietett, hogy szinte alig kapott levegőt. Mintha
valaki kergetné.
Amint megállt, hogy kifújja magát, kissé hűvösebb
levegő csapott az arcába. Érezte a tenger sós ízét, tehát
már közel járhat a parthoz. Ettől egy kissé megrettent.
Mit keres ő itt? Csak nem akarja tényleg bele dobni a
gyermeket a tengerbe? - állt meg reszketve. A könnye
végig folyt az arcán, magához ölelte a kislányt.
- Istenem, kérlek, mondd meg, mit tegyek? Megígér-
tem az édesanyjának, hogy gondoskodom róla, de ha nem
térek vissza a kastélyba, a lord addig fog keresni, amíg
rám nem talál. Nem tarthatom meg az adott szavamat,
lady Isabel! Kérem, értsen meg, nem viselhetem gondját
a kislányának, mert csak még nagyobb bajba keverném!
De ne féljen, nem dobom be a tengerbe! Nem! Arra kép-
telen lennék! - motyogta, aztán körbe nézett a sötét éjsza-
kában. - Merre induljak, hova menjek? Ó, Uram, tekints
le ránk! - suttogta remegve és felnézett az égre. A csilla-
gok fényesen ragyogtak, és mintha vele együtt remegtek
volna.
Megindult, amerre a lábai vitték. Egyszerre csak egy
épület körvonalazódott ki előtte. Fellélegzett, talánjó em-
20
berek lakják és segítenek rajta. Hogy miképp, azt nem
tudta, inkább csak reménykedett benne.
Az éjszaka sötét volt, a neszek felerősödtek, minden
pillanatban attól tartott, hogy valamilyen állat megtámad-
ja. Nem magát féltette, hanem a kicsit, aki olyan édesde-
den aludt a karjaiban. Nem tudta, hogy mi folyik körü-
lötte, nem érzékelte, hogy ő milyen kétségbeesve küzd az
életéért.
Amint a házhoz ért, a bejárathoz lépett. Tudta, hogy
éjszaka van, s nem illendő megzavarni mások nyugalmát,
de most nem gondolkozhatott, cselekednie kellett. Az idő
halad, vissza kell mennie a kastélyba, mire felkel a nap,
hogy a lord elé állhasson. És addig még el kell rendeznie
Emily sorsát.
Kopogott a rozzant ajtón, de hiába várakozott, senki nem
jött ki rajta, ezért még erősebben megismételte a kopo-
gást, ám most sem jelentkezett a ház gazdája. Szomorúan
fordult meg és bánatosan dőlt neki az ajtónak, amely
abban a pillanatban feltárult. Még szerencse, hogy hanyatt
nem esett gyerekestől.
- Bocsánatot kérek! Sajnálom, hogy ilyen későn zava-
rok, de szeretnék megpihenni egy csecsemővel. Kérem,
megengednék? - szólalt meg és a sötétben jobbra, balra
forgatta a fejét, de semmit nem látott és mozgást sem
észlelt. - Van itt valaki? - kiáltotta el magát kissé hango-
sabban, de semmi feleletet nem kapott. Lassan, lépésről
lépésre haladt beljebb, egyik kezét előre nyújtva, nehogy
valamiben elessen, de nem igazán ütközött akadályba.
Teljesen üres lehetett a szoba. Rájött, hogy egy lakatlan
épületbe lépett, innen ugyan nem várhat segítséget. A
lábával próbált meg tájékozódni, amikor hirtelen valami-
ben elakadt. Lehajolt, hogy kitapogassa, mi lehet az, de
nem igazán tudta megállapítani. Olyan volt, akár egy
teknő, de mégsem az volt. Megfogta a végét és a kijárat
21
felé vonszolta, hogy a holdvilágnál jobban szemügyre
vegye. Amint elérte az ajtót a hold fényében alaposabban
megnézte és maga sem hitte el, hogy amit látott, az nem
volt más, mint egy kis vitorlás hajó. Talán egy kisfiúnak
építette az apja. Nézte a kis hajót és egyre jobban meg-
erősödött benne, hogy mit kell tennie.
- Igen, kicsi Emily! Azt hiszem, meg van a megoldás!
- mondta és megcsókolta a gyermek homlokát, aztán cse-
lekedett is. Nem időzhetett sokáig, így is sok időt eltöl-
tött, már vissza kellett volna érnie a kastélyba.
Kivonszolta a kis hajót a ház elé és belefektette a kis-
lányt. Jól betakarta, aztán megindult, maga után húzva a
hajót a víz felé. Amint egyre közelebb került a tengerhez,
annál élesebb lett a levegő. Néhány lépés után már hallotta
a morajlást és a hullámokat, amint lágyan a partot övező
sziklákhoz csapódtak.
- Megérkeztünk, kicsikém! Nézd csak, milyen szép és
nyugodt a tenger! - mondta, s a kicsi, mintha csak vála-
szolni akart volna, nyöszörögni kezdett, majd határozott
sírásba csapott át. - Jól van, tudom, hogy megéheztél! -
vette elő a palackot. A zsebkendőjére öntött belőle és úgy
csepegtette a kislány szájába az anyatejet. Elég sokáig
tartott, amíg a csöppség jól lakott, de aztán hamarosan
megint álomba merült.
Margaret visszatette a hajóba, majd egészen közel ment
a vízhez. A szíve a torkába ugrott, amikor arra gondolt,
néhány pillanat múlva Emilyt útjára bocsátja a kis hajón.
- Édes istenem! - kulcsolta össze a két kezét. - Tudom
,
hogy te vezéreltél erre a helyre és te akartad, hogy rátalál-
jak erre a kis vitorlásra. Megtaláltam a megoldást. Emily
eltűnik innen, és a te oltalmaddal megtalálja új otthonát.
Kérlek, vigyázz rá és ne hagyd magára. Tudom, hogy te,
aki annyira szereted a gyermekeket, vigyázol rá és meg-
óvod minden bajtól. Nem tarthattam meg az édesanyjának
22
tett ígéretemet, mert azzal csak nagyobb bajba sodornám
szegényt, hisz az édesapja könyörtelen vele szemben. A
halálát kívánja, de én sokkal jobban szeretem annál, hogy
a tengerbe dobjam! Rád bízom és kérlek, ne hagyd ma-
gára, hisz olyan picinyke és tehetetlen!
Margaret megtörölte az arcát és a víz széléhez húzta a
kis hajót. Megnézte, hogy a nyakék meg van-e, majd az
anyatejes palackot is biztonságosan elhelyezte, ezután
pedig levette a ruhája övét, és a hajóhoz kötözte a kis-
lányt. Még egyszer megcsókolta a fejecskéjét és vízre
bocsátotta.
A gyenge szél a kis vitorlába kapott és az aprócska
hajó siklani kezdett a habok tetején.
- Téged is kérlek, Tengerek Szelleme, vigyázz erre a
kicsiny lánykára, ne borzold fel tarajosra hullámodat,
maradj csendes és nyugodt, nehogy baja essék. Ringasd,
és susogj a fülébe, mint az édesanyja, ha sír! - nézett a
tenger felé, ahol a kis vitorlás egyre távolabb került to e,
majd eltűnt a szeme elől.
Margaret még egy darabig térdepelve nézett a sem-
mibe, aztán könnyezve indult vissza a kastélyba, hogy
jelentse a lordnak, elvégezte a feladatot, a kislányt a
tengerbe vetette.
A nap lassan előbukkant az ég alján, s első sugarait
előre küldve elcsodálkozott azon, amit látott. A tenger
hullámain egy kis hajó himbálódzott. Olyan volt, akár egy
igazi, de sokkal kisebb és egy aprócska emberke feküdt
benne. Békésen szunyókált, mintha csak az édesanyja
ölelő és biztonságos karjaiban feküdne. Megcirógatta a
kicsi arcát, mire az egy fintort vágott, de tovább aludt.
23
2.
A nap bearanyozta a tájat a galagonyaablak mögött. A
galagonya hófehér virága, a fű eleven zöldje, a prior nevé-
nek bíborszíne úgy szikrázott, mintha a régi ablakot a
napfényben lángoló levegőbe illesztették volna bele.
A házból egy férfi és egy nő lépett elő. Szorosan egy-
más mellett haladtak, fogták egymás kezét.
- Kérlek, Noel, vigyázz magadra! Tudod, milyen fontos
vagy nekem! - állt meg az asszony és a férfira nézett. -
Nem élném túl, ha történne veled valami!
- Nyugodj meg, drágám! Évek ótajárom a tengert, soha
nem történt semmi baj. Így lesz ez ma is. Meglátod, jó sok
hallal térek haza, nem kell aggódnod miattam! - ölelte
magához és megcsókolta a nő száját.
- Igen, tudom, hogy milyen régóta járod a tengert, de
épp úgy féltelek, mint az első napon. Mint minden reggel,
ma is imádkozom érted, hogy járj szerencsével!
- Így lesz, Nancy! Ég veled, szerelmem!
- Isten vigyázzon rád, kedvesem! - intett a távozó férfi
után és a szeme elhomályosult. Tizenöt éve élnek együtt,
s azóta szinte minden reggel elkíséri a férjét a kis ház
kertjének végéig, és addig integetnek, amíg csak látják
egymást.
Noel Aston nagyokat lépett. Bár még a harmatcseppek
ott ragyogtak a fűszálakon, tudta, hogy ma később indult
el, mint máskor. Nancy nagyon rosszul aludt, hosszú
órákon
át kellett vigasztalnia. Mint mindig, most is az a rémséges
álom gyötörte, amely talán egész életén át végig elkíséri.
A férfi bár nem akarta, de mégis arra a szörnyű napra
gondolt, amikor elveszítették a kislányukat. Nancy lesé-
tált vele a tengerpartra, hogy ott várják meg az érkezését,
24
s egyetlen pillanatra nem figyelt rá és a gyermek a vízbe
esett, amely jéghideg volt, hisz novemberben jártak. Az
asszony utána ugrott, de nem találta meg. A tenger el-
nyelte örökre!
A férfi megborzongott. Megpróbálta elhessegetni ma-
gától ezeket a fájdalmas gondolatokat, de nem tudta.
Nancy arcát látta maga előtt, amint betegen, láztól égve
feküdt az ágyban. Belázasodott és három hétig nem volt
magánál. Nagyon nehezen sikerült lenyomni a lázát, sajnos
az volt a legnagyobb baj, hogy nem akart meggyógyulni.
Állándóan csak azt hajtogatta, hogy meg akar halni. Ami-
kor végre visszanyerte az emlékezetét, még hosszú
évekig az ágyat nyomta és kevés volt a remény, hogy
túléli a tragédiát. A doktor szerint csakis annak köszön-
hető, hogy mégis felépült, mert ő mellette volt. Szerelme
és odaadó türelme visszahozta az életbe. Igaz, hogy
ennek már tizenkét éve, de még mindig gyötri mindket-
tőjüket ez a tragédia. Noel bízott benne, hogy talán egy
másik gyermek majd kárpótolja őket elvesztett kislányuk-
ért, de Nancy többé nem maradt áldott állapotban. Magát
vádolja a gyermek haláláért, és isten büntetésének tartja,
amiért újabb gyermekkel nem ajándékozza meg.
A férfi szíve megremegett és egy mély sóhaj tört fel
belőle. Nagyon szerette a feleségét, hisz miatta feladott
mindent. Az apja hatalmas földbirtokos, ő pedig az egyet-
len fia és örököse. Amikor megismerte Nancyt, azonnal
beleszeretett. Gyönyörűséges volt, amint a tengerből elő-
bukkant. Még ma is elönti a forróság, ha felidézi az első
találkozásukat. A lány a tengerben fürdött a barátnőivel,
amikor meglátta. A tekintetük egymásba fonódott és
mindketten tudták, hogy csakis együtt akarnak tovább
élni. Sajnos Nancy egy nagyon szegény halász lánya volt,
s így amikor be akarta mutatni az apjának és elmondta,
25
hogy feleségül kívánja venni, kitört a botrány. Az apja ki-
tagadta és elzavarta a háztól. Még jó, hogy szegény anyja
ezt nem érhette meg, mert néhány évvel azelőtt halt meg.
Ő pedig mindent odahagyott a szerelméért és a mai napig
nem bánta meg. Kényelemben, gazdagságban nőtt fel, de
megtalálta a boldogságot a szegénységben is.
Nancy szülei sem örültek igazán ennek a frigynek, nem
mintha Noel ellen lett volna kifogásuk, de a származás-
beli különbség miatt ők is aggódtak, ám amikor hozzájuk
költözött, megnyugodtak. Látták, mennyire szeretik egy-
mást és Noel szorgalmas, dolgos férfi, ezért saját gyer-
mekükként szerették és fogadták be a családba. A halá-
szatról addig csak olvasott, vagy elbeszélésekből hallott,
itt azonban megtanulta minden csínját-bínját. Később a
felesége szülei elköltöztek a nagyszülőkhöz, akiknek
nagy szükségük volt rájuk. Sajnos már egyikük sem él.
Ketten maradtak egymásnak. Sok szomorúság érte őket,
de együtt átvészeltek mindent. A szerelmük átsegítette
őket a fájdalmakon. Nancy-ben megtalálta mindazt, amire
vágyott, s már csak egyetlen kívánsága van, hogy egy
gyermekük szülessen, bár tudta, ez már csak kívánság
marad. Ha mégis megtörténne a csoda, Nancy megint
sokat nevetne, és a szemébe is visszatérne az a csillogás,
amelyet annyira szeretett.
Noel beült a bárkájába és a távolba nézett. Két napig
heves vihar dúlt, nem tudott halászni, de tegnap este leállt
a szél és a hullámok elcsitultak. A tenger nyugodt volt és
békés. A férfit különös érzés járta át. Nem tudta az okát,
csak úgy érezte, mintha egy kéz megérintette volna, s
ettől az érintéstől boldogság járta át a lelkét.
Sirályok repkedtek a feje fölött, majd tettek néhány
tiszteletkört és a part felé szálltak, aztán a sziklákra tele-
pedtek. Noel az egyik sirályt figyelte, miközben az evező-
lapátját erőteljesen megmarkolta. Az állat vakítóan fehér
26
volt és hatalmas. A csőre égőpiros, mint a frissen kinyílt
rózsa.
Egyre távolabb került a parttól, s amikor megfelelő
helyre ért, kidobta a hálóját a vízbe, aztán felemelte a
fejét és a távolba nézett. A köd lassan felszállt, a levegő
tiszta és éles volt. Leült a kis csónak végébe és a vizet
figyelte. Érezte, hogy az éjszakai fáradtság eluralkodik
rajta, s hiába próbálta nyitva tartani a szemét, nem sike-
rült. Leragadtak a pillái és elaludt.
Hirtelen felriadt. Tisztán hallotta, hogy valahol a közel-
ben egy csecsemő sír.
- Ó, istenem! Hát meddig tart ez még? Mikor lesz
végre nyugodt és békés álmunk? Meddig halljuk még a
gyermekünket sírni? - nézett körbe magán és a szempil-
láján megcsillant egy kövér könnycsepp.
A gyermeksírás ismét felhangzott. A férfi idegesen fel-
ugrott.
- Nem! Nem! Ezt nem teheted meg velem, Tengernek
Szelleme! Kérlek, ne gyötörj minket tovább! Elvetted
tőlünk a gyermekünket, már csak a tiéd, ne kísérts hát
többé! - zokogott fel fájdalmasan.
Hiába volt azonban az esdeklő könyörgése, a gyermek-
sír ás nem maradt abba. Egyre hangosabban és hangosab-
ban hallotta. Két tenyerét a fülére tapasztotta, és a fogait
összeszorította. Minden igyekezetével azon volt, hogy
végre elmúljon ez a pillanat.
Óvatosan levette a kezét a füléről és felsóhajtott. A pa-
naszos sírás megszűnt. Visszaült a helyére és tenyerébe
hajtotta a fejét. Nem telt el csupán néhány perc, amikor
megint felhangzott a sírás. Noel úgy érezte, nem bírja
tovább, valamit tennie kell, de rájött, tehetetlen! Felrán-
gatta a hálót, amelyben már jó néhány hal kapálódzott és
leült az evezőhöz. Mielőbb ki akart érni a partra, és itt
hagyni ezt az elátkozott helyet.
27
Amint erőteljes csapásokkal elindult, megfordult és visz-
szanézett, s ekkor vette észre a furcsa kis tárgyat, amely
imbolyogva siklott a víz színén.
- Mi lehet ez? - kérdezte magától, aztán megint fel-
hangzott a kétségbeesett sírás, mely nem tartott tovább
néhány pillanatnál. Most azonban egészen közelről és
tisztán hallotta. Tudta, hogy ez nem a képzelete játéka.
Gyorsan megfordult és evezni kezdett a kis tárgy felé, s
amint közelebb ért hozzá, alig akarta elhinni, hogy egy
aprócska vitorlás hajót lát maga előtt. Arra gondolt, talán
elsodorta egy gyermektől a víz, de amint közelebb ért
hozzá, jól látta, hogy valami mozog benne. Alig várta,
hogy egészen mellé érjen. Átnyúlt a csónakból és elkapta
a kis hajó végét és odahúzta.
- Édes istenem! - kiáltott fel olyan szívbe markolóan,
hogy szinte beleremegett a hatalmas tenger. - Egy élő
csecsemő! Ezt nem hiszem el! - motyogta, aztán kie-
melte a vízből a kis hajót és a csónakba tette. Csak ekkor
döbbent rá, hogy mi is történt. Egy gyermeknek készített
vitorlás hajón utazott ez a csöppnyi gyermek, aki alig
lehet több néhány naposnál. De hogy kerülhetett a ten-
gerre? - nézett szét, de sehol nem látott egyetlen hajót,
vagy csónakot sem.
A kicsi sírni kezdett, fejecskéjét forgatta. Az arca
piros volt, s bár még nem tűzött erősen a nap, látszott,
hogy egy kicsit megkapta gyenge bőrét.
Noel a karjára emelte és a szeme megtelt könnyel. Ez
nem lehet véletlen! Eddig is hitt istenben, s abban, hogy
csodát tehet, de most meg is bizonyosodhatott felőle.
Egy aprócska gyermeket tart a karján, akit a tenger adott
neki. Elvette a kislányát, hogy egy másikkal ajándékoz-
za meg.
- Köszönöm, istenem és neked is Tengernek Szelleme!
Tudom, hogy nektek köszönhetem, hogy megint van egy
gyermekem, mert hogy soha senkinek nem adom, az biz-
tos! Úgy fogom felnevelni, akár a sajátomat! - mondta és
könnyes arcát az ég felé emelte, majd leült és megnézte
a kis hajó belsejét. Talált ott egy palackot tejjel. Sajnos
nem tudott jobb megoldást, mint megmosta az ujját a
vízben, aztán ráöntött a tejből és a kicsi szájába adta, aki
láthatóan vidáman szopogatta.
Alig várta, hogy kikössön. Hagyta a hálót a halakkal
együtt, csak futott, ahogy bírt. A kislányt magához szorí-
totta, és úgy érezte, nincs nála boldogabb ember az egész
világon.
Az ajtó előtt megállt és a picire nézett.
- Nézd csak, édesem! Ez lesz az otthonod ezután!
Mostantól én vagyok az édesapád, és mindjárt megismer-
heted a világ legkedvesebb és legszeretetreméltóbb édes-
anyját. Mától a gyermekünk vagy, isten hozott itthon, ki-
csikém! - suttogta, aztán benyitott az ajtón.
Nancy a konyhában állt az asztal mellett. Amikor
oldalra fordult, Noelt pillantotta meg, aki egy csomagot
tartott a karjában.
- Noel! Mi történt? Miért tértél vissza ilyen hamar?
Látom rajtad, hogy történt valami! Annyira más az arcod,
a szemed! - nézett rá kissé ijedten.
- Igen, drágám történt valami! Hoztam neked egy cso-
dálatos ajándékot! Tessék! - adta a kezébe.
A nő átvette, majd felsikoltott.
- Noel! De hisz ez egy csecsemő! - nézett rá elhomá-
lyosult tekintettel.
- Igen, édesem! Egy csecsemő! A miénk! Kettőnké!
- Tessék? Mit mondtál? A miénk? - kérdezte és a szeme
könnytől fénylett. Letette a gyermeket az asztalra és ki-
28 I 29
bontotta. Boldogságtól ragyogó arcán végigfolyt a kön-
nye. Felemelte a csöppséget és magához ölelte. Csókjai-
val borította be a rózsaszín arcocskát és remegő ajakkal
szólalt meg. - Honnan szerezted, Noel? Csak nem loptad
el az édesanyjától? Azt nem szeretném, mert...
- Nem! Nem kell aggódnod, szerelmem! A kicsit a
tengertől kaptam!
- A tengertől? - nézett rá az asszony és kissé elsápadt.
- Ezt meg hogy érted? - tette vissza a kicsit az asztalra.
- Képzeld csak, amint ott ülök a csónakban, hirtelen
gyermeksírást hallottam. Először azt hittem, az idegeim
játszanak megint velem, s talán az éjszakai kimerültség
az oka, de aztán megláttam egy kis vitorlás hajót, amint
ott himbálódzott a tengeren.
- Egy vitorlás hajót?
- Igen, Nancy! Egy olyan gyermekjátékot. Nem igazi
hajó volt, hanem olyan, amelyet egy apa készít a kisfiának!
Ez a csöppség épp belefért. Közelebb eveztem hozzá és
akkor megpillantottam, de nem láttam tisztán, hogy mi van
benne. Azt gondoltam, valamiféle kis állat, akit a kis gaz-
dája tett vízre, de amikor magam mellé húztam a kis jár-
művet, megpillantottam benne ezt a csodálatos csecse-
mőt. Körülnéztem, de sehol nem láttam egyetlen hajót
vagy csónakot sem. Vártam egy darabig, de aztán úgy
gondoltam, hogy a Tenger Szellemének megesett a szíve
rajtunk és adott az elvett kislányunk helyett egy másikat.
Elhoztam, és most itt van!
- Ó, Noel! - zokogott fel az asszony. - Ez csodálatos! El
sem hiszem, hogy a karomban tarthatok egy csecsemőt!
- Már pedig így van, kedvesem! Mostantól nekünk kell
róla gondoskodnunk és szeretnünk!
- Szeretni fogom, mint a sajátomat, Noel! Soha nem
gondoltam, hogy ilyen boldogság költözik a szívembe,
30
mint amit most érzek. Vigyázni fogok rá és óvom még a
széltől is! Nem engedem a tengernek még csak a köze-
lébe sem! - mondta az asszony és könnyein át a férjére
mosolygott.
- Én is épp így éreztem, amikor a karomra vettem.
Talán most minden jóra fordul, drágám! Ismét boldog-
ság és vidámság költözik a lelkünkbe és az otthonunkba!
- ölelte át a nőt és megcsókolta. Megsimogatta a kislányt,
aki lassan egyre nagyobb hangerővel kezdett sírni.
- Biztosan éhes! Noel! Ez a gyermek csupán néhány
napos lehet! Csoda, hogy életben van. Sürgősen meg kell
etetni, biztosan nagyon éhes lehet. Ki tudja, mennyi időt
töltött a tengeren !
- Nem hiszem, hogy túl sokat, mert azt egy ilyen pi-
cinyke kisgyermek nem élné túl, de azt hiszem, tényleg
éhes lehet. Mellette találtam egy palackot, amelyben tej
volt. Az ujjamról csepegtettem a szájába, de az biztosan
nem volt elég neki.
- Maradt még a tejből? - kérdezte az asszony.
- Igen, csak nem tudom, hogy odaadhatjuk-e neki. Mi
van, ha már megromlott?
- Bizony, az meglehet! Nem baj, majd adok neki kecs-
ketejet, az nem árthat!
- Megyek és meg is fejem! Látod, milyen jó, hogy nem
adtunk túl rajta? Pedig te mennyire meg akartál szaba-
dulni tőle! Igaz, hogy már elég vénecske, de azért még
tejet ad! - mosolygott a férfi és az ajtó felé indult.
- Noel! Várj! - kiáltott fel Nancy, amint a kicsit kigön-
gyölte és megpillantotta mellette a rubinokkal kirakott
nyakéket.
- Mi történt? - sietett oda hozzá a férje.
- Uram, Jézus! - vetett keresztet magán az asszony. -
Ezt nézd meg! - emelte fel és megmutatta.
31
Noel csak nézett, nem tudott megszólalni.
- Ez biztosan nagyon értékes lehet! - mondta Nancy.
- Igen, ezek rubinkövek! Az egyik legértékesebb
drágakő! - felelte Noel, miután összeszedte magát ámu-
latából. A kezébe vette, és alaposan megnézte, majd bólo-
gatva alátámasztotta, amit mondott.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ez a kislány nagyon gazdag
családból származhat, nem gondolod? - szólalt meg az
asszony.
- De igen, Nancy! Minden jel szerint, hisz egy magunk-
fajta embernek nem telik ilyen nyakékre! Biztosan azért
tette mellé az édesanyja, mert ő nem vállalhatta a kicsit,
de ezzel biztosíthatta a gyermekről való gondoskodást.
Szerintem ő tette vízre a gyermeket!
- Vajon ki lehetett az az elvetemült teremtés, aki egy
ilyen csodálatos gyermeket eldob magától? - nézet rá
Nancy.
- Ne ítélkezz elhamarkodottan, drágám! Ki tudja, mi
késztette rá, hogy így cselekedjen? Lehet, hogy nem te-
hetett másként. Tudod, a gazdagok világa teljesen más,
mint a miénk! Talán nem a férjétől született és így akarta
eltitkolni, de szerintem, szerette a kicsit!
- Ezt meg miből gondolod? - nézett rá a felesége.
- Abból, hogy mellé tette ezt a nyakéket és egy palack-
ban tejet is. Ha tényleg olyan elvetemült és szívtelen
teremtés lenne, mint ahogy azt te gondolod, akkor egy-
szerűen beledobhatta volna a tengerbe anélkül, hogy bárki
is tudomást szerezhetett volna róla. Nem gondolod?
- De. Most, hogy jobban belegondolok, tényleg iga-
zad lehet! - felelte Nancy, aztán elmosolyodott. - Meg-
nyugodhat, mert az isten jó helyre vezérelte. Talán tény-
leg kényszerből vált meg a kicsitől és arra gondolt, hogy
a tengeren valaki kifogja, és magához veszi. Én csak
hálás vagyok neki ezért! Most pedig kérlek, vigyázz rá
egy pillanatra! - mondta és kiszaladt a konyhából. Néhány
perc múlva egy nagy batyuval tért vissza.
- Mi ez, Nancy? - kérdezte Noel.
- Ez a mi kicsikénk holmija. Tudod, elraktam minden
darabot, ha talán egyszer még szükség lenne rájuk! És
látod, milyen jól tettem? Át kell öltöztetnem a kicsit és
alaposan meg kell fürdetnem. Mindjárt el is készítem a
fürdővizet, és amíg megmosdatom, addig te fejd meg a
kecskét! Rendben? - kérdezte és csillogó szemmel né-
zett rá.
- Rendben, drágám! - felelte a férfi és a szíve megre-
megett. Milyen régen nem látta ilyen boldognak a
feleségét.
A szomorúság, amely állandóan ott bujkált a szemében,
most eltűnt. Helyébe csillogás és ragyogás költözött.
Olyan serényen tette a dolgát, mint amikor még a kis-
lányuk élt.
- Elkészült a víz, rád nincs már szükség, kedvesem!
Menj és hozd a tejet! - mondta Nancy és kihámozta a ki-
csit a ruháiból. A lavórhoz vitte, és mosdatni kezdte.
Noel leemelte az asztalról a kancsót és eltűnt. Boldo-
gan sietett át az udvaron az öreg kecskéhez és megfejte.
Amint visszatért, már az ajtóban hallotta, hogy Nancy
énekel. A kicsit bugyolálta be és közben azt a kedves kis
dalt énekelte, amit a kislányuknak annak idején.
- Megjöttem, drágám! - lépett egészen közel az asz-
szonyhoz és megcsókolta a nyakát. - Hű, de szép lett ez
a kisasszony! - kiáltott fel és csodálattal nézte a kicsit.
- Igen! Gyönyörű szép kislányunk van, Noel! - felelte
és a karjába vette a kislányt. - Imádom az illatát és a
picike meleg testét.
A kicsi odaborult a nő vállára, aztán keservesen sírni
kezdett.
32 33
- Mindjárt leszűröm a tejet, még langyos! - mondta a
férfi és hamarosan a kislány jól lakva, elégedetten
pihegett.
Előkerült a bölcső és az összes gyermekholmi. Míg a
kislány aludt, Nancy valamennyit átmosta és kiteregette
a kertben. A szél lengette az aprócska ingeket és ruhács-
kákat.
- Boldog vagy, Nancy? - lépett mellé Noel.
- Igen! Azt hiszem, megint élek! Épp olyan érzés köl-
tözött a szívembe, mint amikor a mi kicsikénk ilyen pici
volt! Tudom, hogy ezt a gyermeket nem én hoztam a
világra, de épp úgy fogom szeretni. Már most nagyon
közel érzem magamhoz. Ó, Noel! Köszönöm neked,
hogy ismét van értelme az életemnek! Már olyan sokkal
tartozom neked...
- Nem, drágám! Nem tartozol nekem semmivel ! A
férjed vagyok és imádlak. Mindig azt akartam, hogy a
világon a legboldogabb asszony legyél, és talán most
elérem. Ezt azonban nem nekem kell megköszönnöd,
hanem istennek! Az ő segítsége nélkül soha nem értük
volna ezt el!
- Igen, igazad van! Neki is sokat köszönhetek, de neked
is! Mellettem voltál a nehéz percekben, órákban. Hosszú
éveken át türelemmel és szeretettel ápoltál. Ezt csakis
neked köszönhetem! - karolta át a férjét, aki szorosan
magához ölelte.
- Most még sokkal többet kell dolgoznom, hogy min-
dent megadhassunk neki! - mondta Noel.
- Mi lenne, ha eladnánk a nyakéket? - kérdezte Nancy.
- Képzeld csak, mennyi pénzt kapnánk érte! Vehetnénk
egy sokkal kényelmesebb házat, földet és biztonságban
felnevelhetnénk a kicsit.
- Itt is biztonságban van, Nancy!
34
- Nem! A tenger közelében nincs! - mondta a ná és a
hangja kissé megremegett. - Féltem a víztől. Szeretném
minél távolabb vinni innen.
- Azt hiszem, nincs jogunk eladni a nyakéket, drágám!
Tudom, hogy sok pénzt kapnánk érte, de én azt mondom,
ne adjuk el! Ha majd a kicsi felnő, tegyen vele azt, amit
akar! Döntse el, hogy viselni akarja, vagy pénzzé teszi.
Addig mi mindent megadunk neki, aztán ha eljön az idő,
elmondjuk, hogy ez a nyakék az édesanyjáé volt.
- Noel! Te el akarod mondani neki, hogy ő nem a mi
édes gyermekünk? - kérdezte ijedten Nancy.
- Nem tudom, drágám, de talán igen. Joga van meg-
tudni, hogy mi az igazság, de ez még nagyon messze van.
Lehet, hogy soha nem lesz rá szükség, hogy feltárjuk
előtte, nem a mi vér szerinti gyermekünk.
- Igen, igazad van. Ráérünk erről beszélni. Most örül-
jünk neki és vigyázzunk rá! Megyek is és megnézem,
nem ébredt-e fel. Már jó ideje alszik! - indult a szoba
felé.
- Veled megyek! - ölelte át a vállát a férfi és egymást
átkarolva léptek be a helyiségbe.
A kicsi lány békésen és elégedetten aludt a bölcsőben.
Látszott rajta, hogy jól érzi magát. Két kis kezét a feje
fölött tartotta és szája néha mosolyra húzódott.
- Látod, Noel? Álmában mosolyog! - suttogta a nő
boldogan.
- Igen, látom, kedvesem! Tudja, hogy itt otthonra és
szerető szülőkre talált! - felelte és a szeme nagyon fé-
nyesen csillogott.
- Noel! - szólalt meg az asszony.
- Igen? - emelte rá a tekintetét a férfi.
- Azt hiszem, adnunk kellene neki valami nagyon szép
nevet. Szerinted melyik név illene hozzá? - kérdezte.
35
- Gondolod, hogy a mi kicsikénk...
- Nem! Azt nem! - kiáltott fel Nancy. - Tudod, soha
nem felejtem el, hisz annyira szerettem, de nem akarom,
hogy ebben a kislányban őt lássam. A szívem mélyén
mindig élni fog, de ez a kislány nem ő. Szeretném, ha
másik nevet kapna.
- Rendben van, Nancy! Igazad van! - helyeselt a férje.
- Talán lehetne a neve Emily! Az olyan szép és előkelő!
Ez a kislány biztos, hogy előkelő családból származik,
nagyon illik hozzá ez a név. Mit gondolsz?
- Igen! Nekem is tetszik! Talán az édesanyja sem elle-
nezné, hogy így hívják! - felelte és a kislány felé fordult.
- Isten hozott itthon, kicsi Emily Aston! - suttogta és a
boldogságtól egész testében megremegett.
3.
A nap lenyugodott a szürkén gomolygó felhők mögött,
amelyek az élénk nyugati széltől hajtva lassanként körös-
körül beborították a tenger láthatárát. Az utolsó sugarak
fényében csillogó hullámok csobogva hintáztak végig azon
a mérhetetlen térségen, amely a tenger felülete volt szél-
tében és hosszában.
Noel is visszafelé evezett. Ma nagyon jó fogása volt, a
háló tele volt hallal. Holnap nagyon korán indul is tovább,
hogy eladja a zsákmányt. A szíve melegséggel telt meg,
ha arra gondolt, otthon két csodálatos asszony várja. Igaz,
hogy Nancy hajában már néhány csillogó, ősz hajszál
ragyog, de neki még mindig az a gyönyörű nő, akibe
beleszeretett és ez így is marad, amíg csak él! Gondolatai
ezután Emily felé szálltak. EI sem hitte, hogy azóta,
amióta rátalált, már tizennyolc év telt el. Gyönyörűséges
szép lánnyá serdült, olyan, akár egy tengeri sellő. A lányt
nem csak külsőleg, de belsóleg is rengeteg értékkel áldotta
meg a sors. Kedves, szerény, intelligens és nagyon szol-
gálatkész. Lehet, hogy Nancy nevelésének az eredménye,
de alapjában isten teremtette ilyennek. Az alakja karcsú,
a tartása fenséges. A haja aranyszőke, olyan, akár a búza-
tábla, amikor megérett, a szemei pedig meghatározhatat-
lan színűek, s ettől olyan különlegesek. Néha zöldnek
tűnnek, mint a tenger, amikor haragos, máskor pedig
szelíd barnának. A bőre bársonyos és sima, a hangja
pedig simogató muzsikaszó: kellemes és elandalító.
Amikor hármasban beszélgetnek, mindketten élvezettel
hallgatják. Az évek egy igazi családdá kovácsolták őket,
s - hálát adhatnak istennek, hogy hozzájuk vezérelte
Emilyt, aki annyi szépet és jót adott nekik.
36 37
- Apa! Apácskám! - szaladt elé a lány, amint megpil-
lantotta a férfit. A tengerparton állt és már messziről inte-
getett felé. - Milyen napja volt? - kérdezte, miután mindkét
oldalon megcsókolta a férfi arcát. A bajusza és a szakálla
is kissé csiklandozta, ezért kuncogva karolt belé.
- Kicsikém! Jó napom volt, igazán remek! Jó sok halat
vihetek hajnalban eladni, s így meg tudok adni a csalá-
domnak mindent!
- Maga a legjobb édesapa a világon! - simogatta meg
a lány a férfi arcát. A szeme is ragyogott, amikor az apjára
nézett.
- Te pedig a legeslegjobb gyermek vagy a földkereksé-
gen! - felelte Noel és a szíve megremegett. - Édesanyád
tudja, hogy lejöttél elém? - nézett rá kissé elkomolyodva.
- Nem! Nem mondtam meg neki ! - válaszolta és lehaj-
totta a fejét. Tudta, hogy helytelenül cselekedett.
-Emily! Tudod, mennyire félt az édesanyád és én is.
Megkértünk néhányszor, hogy egyedül ne gyere le a part-
ra! Kérlek, csak ezt az egy dolgot tedd meg a kedvünkért!
- De miért, apám? Miért? Hisz olyan csodálatos a ten-
ger! Tudja, amikor a parton állok és nézem azt a hatalmas
vizet, mindig elfog valami furcsa, remegő érzés. Nem
tudom az okát, hogy miért, de nagyon nagy hatással van
rám a tenger. És nem félek tőle, sőt, mintha hívogatna.
Úgy érzem, az életem része és nagyon szomorú lennék
nélküle. Tudom, hogy butaság, amit mondok, de így
érzem. Nem kell félteniük tőle apám, a tenger a barátom!
Susog nekem, amikor elmerülök a víz tükrének csodá-
latos látványában, a hullámok megannyi csókot küldenek
felém. Higgye el, apám, nem kell félniük, a tenger engem
soha nem bántana! - mondta.
- Kicsikém! Meg kell értened az édesanyádat! Félt
mindentől. Te vagy a szeme fénye, mint ahogy az enyém
is. Nem szeretnénk, ha bajod esne!
38
- De a tenger nem árthat nekem apám! Már mondtam,
hogy a barátom!
- Emily! A tenger nem lehet a barátod, soha nem lehet
küsmerni. Én már évtizedek óta minden hajnalban vízre
szállok, mégsem ismerem. Néha olyan vad és kiszámítha-
tatlan! Ilyenkor bizony nem rajta múlik, hogy ne történ-
jék baj! Hány ember lelte már halálát a tengeren!
- Igaza lehet, apám, de én mégsem félek tőle!
- Mert többnyire csak akkor látod, amikor csendes és
nyugodt. Szörnyű félelmetes tud lenni, amikor haragos!
Olyan magasra csapnak a hullámai, hogy akár a házunkat
is el tudná nyelni.
Emily elgondolkozva lépkedett az apja mellett. Hirte-
len Nancy tűnt fel, amint futva igyekezett a kövek között
a part felé.
- Emily! Ó, Emily! Kicsi angyalkám! - ölelte magához
a lányt, aki érezte, hogy az anyja egész testében remeg.
- Mi történt, anyácskám? - kérdezte és ráemelte gyö-
nyörű arcát. - Ön egész testében reszket!
- Igen, mert megijedtem. Nem találtalak a ház körül.
Remélem, nem mentél le a partra? - kérdezte a nő.
Emily az apjára nézett, aki elfordította a fejét.
- De igen, anyácskám! Lementem egészen a víz szé-
léig. Csak apát vártam! - tette hozzá gyorsan.
- Kicsim! Hányszor kértelek, hogy egyedül ne menj a
vízhez? Miért okozol nekem ekkora rémületet? Tudhatnád,
hogy nem élném túl, ha bajod esne! De erről már olyan
sokszor beszélgettünk, miért nem fogadsz szót nekem?
- Bocsásson meg, anyám, de nem értem, miért aggódik
ennyire? Láthatja, semmi bajom nem történt! Már mond-
tam apámnak is, hogy nem kell engem félteni. A tenger a
barátom!
- Nem! - kiáltott fel Nancy. Az arcán rémület tükröződött.
- Mi nem? - kérdezte a lány.
39
- Nem mehetsz oda egyedül ! Megértetted? - kapta el a
kezét az asszony és erősen megszorította.
- Anyácskám! Ez nagyon fájt! - nézett rá Emily majd-
nem sírva. A szemét elfutotta a könny. - Miért mondják
ezt? Miért haragszanak ennyire a tengerre? Hisz abból
élünk, apácska mit csinálna, ha nem halászhatna? Köszö-
nettel tartozunk neki, és szeretnünk kell, amiért...
- Elég volt, Emily! - nézett rá az apja, mert az anyja
zokogásban tört ki.
- Bocsásson meg, apácskám! Nem akartam megbán-
tani anyácskát, igazán nem! Sajnálom és kérem, ne hara-
gudjanak rám, de nem értem, miért baj, hogy szeretem a
tengert?
A ház elé értek. A féro a kis faragott padhoz kísérte
Nancyt és leültette, majd megfogta Emily kezét és a sze-
mébe nézett.
- Kérlek, ülj ide az édesanyád mellé, és nagyon figyelj.
Most elmondom neked, miért nem akarjuk, hogy egyedül
a tengerhez menj !
- Ne! Kérlek, Noel, ne mondd el neki! Még fiatal, nem
értené meg! - szólalt meg a nő.
- Mit? Mit nem értenék meg? Kérem, apám, mondja el,
miért tiltanak annyira attól a csodálatos, hatalmas víztől?
Higgye el, már nem vagyok gyerek, megértem!
- Igen, Nancy, igaza van a lányunknak. Épp itt az ideje,
hogy megtudja...
- Kérlek, Noel, még ne! - nézett rá Nancy könyörögve.
- Bocsáss meg, drágám, de most az egyszer nem enge-
dek a kérésednek. Azt hiszem, ha tudja Emily, hogy miért
tiltjuk, meg fogja érteni és nem megy oda többé egyedül.
Ha titkolózunk előtte, még inkább oda akar menni. Ez
már így van! És igaza van, már nem gyerek!
- Jól van, tedd, ahogy jónak látod! - felelte Nancy és a
fejével is bólintott. - Talán igazad van!
40
Emily kitágult szemekkel, várakozással telve nézett az
apjára.
- Kicsim! Tudod, voltegy testvéred. Egy gyönyörű szép
kislány!
- Valóban? És hol van most? - kiáltott fel Emily boldogan.
- Épp erről van szó, drágám! A testvéred meghalt két
éves korában.
- De... de miért? Hogyan halt meg? - kérdezte a lány
döbbenten.
- Az édesanyáddal együtt lent vártak rám a tengerpar-
ton, amikor egyszer csak valahogy beleesett a vízbe és
pillanatokon belül elmerült. Hiába ugrott utána az édes-
anyád, már nem találta sehol. Soha többé nem bukkant
fel, pedig hosszú időn át jártam tengert, de mindörökre
elnyelte. Szegény anyád majdnem belehalt a fájdalomba.
Éveken át nyomta az ágyat és azt hittem, soha többé nem
gyógyul meg. Hála istennek, aztán nagy sokára kezdett
visszatérni belé a lélek, de örökké szomorú maradt.
Magát okolta a testvéred haláláért.
- Ó, drága anyácskám! Hát értem már, miért félt annyi-
ra! Megígérem, hogy soha többé nem megyek közel a
vízhez, nem kell aggódnia! - ölelte meg az asszonyt. -
Annyira sajnálom, ami történt! Nagyon szégyellem, hogy
engedetlen voltam! Kérem, ne haragudjon rám!
- Nem haragszom, kicsim! Tudom, hogy te nagyon jó
gyermekünk voltál mindig, és az is maradsz, de meg kell
értened, nem szeretnénk, ha bajod esne!
- Nem fog, mert többé nem megyek a vízhez közel, ezt
megígérem! Csakis akkor, ha ön, vagy apám velem van!
- Köszönöm, kicsim! - csókolta meg az anyja.
- Nos, amiért ilyen szófogadó és megértő vagy, Emily,
holnap magammal viszlek!
- Nem! Kérlek, Noel! Ezt ne!
41
- De miért? - nézett rá a férje. - Mindketten elkísértek.
Már épp ideje, hogy Emily világot lásson. Amióta csak itt
van velünk, soha nem hagyta el ezt a helyet. Látnia kell,
hogy mi van a legközelebbi városban! Már nagylány,
szüksége van néhány szép holmira. Most nagyon jó fogá-
som volt, szépen hoz majd a konyhára. És neked is
szeretnék venni egy szép ruhát, kedvesem! Holnap lesz
Emily születésnapja, és ezt megfogjuk ünnepelni. Holnap
este elmegyünk szórakozni, és ott alszunk a városban!
-Jaj, dejó! Jaj, dejó! -ugrott fel Emily, tapsikolva ölelte
át hol az apját, hol pedig az anyját. - Köszönöm, apács-
kám! Köszönöm! Nem is tudja, milyen boldog vagyok!
- Jól van, édesem! Most menjünk és üljünk asztalhoz.
Már nagyon éhes vagyok és bizony el is fáradtam. Korán
le kell feküdnünk, mert mire megvirrad, el kell indulnunk.
Emily ezen az éjszakán alig aludt valamit. Annyira
izgatott volt, csak forgolódott az ágyban. Minden pilla-
natban kinyílt a szeme és kinézett az aprócska ablakon,
hogy nem pirkad-e még az ég alja! Aztán egyszerre csak
meghallotta az apja hangját.
- Emily! Kicsikém! Itt az idő, fel kell kelned! - simo-
gatta meg az arcát.
- Már fent is vagyok, apácskám! - pattant ki az ágyból
olyan gyorsan, hogy majdnem fellökte Noelt.
- Ennyire azért nem kell sietned! - nevette el magát a
férfi és megölelte.
Nancy már felöltözve állt a konyhában. Az asztal meg
volt terítve, csak rá vártak, de a lánynak mintha összeszo-
rult volna a torka, nem tudott enni.
- Ne légy ilyen ideges, Emily! Egyél szépen, az út elég
hosszú lesz! - mondta az apja mosolyogva.
- Nem tehetek róla, de nagyon izgulok. Még soha éle-
temben nem voltam sehol, azt sem tudom, milyen lehet
egy város!
- Most majd megtudod! - nézett rá a férfi büszkén,
csillogó szemmel. Arra gondolt, hogy mindenki őket
fogja irigyelni, amiért ilyen szép lányuk van!
Miután felálltak az asztaltól, Emily segített az anyjának
az útravaló összecsomagolásában, majd eljött a nagy pil-
lanat és elindultak.
Együtt léptek ki a házból. A szekér már készen állt,
rajta három nagy vizes hordó, amely tele volt hallal. A két
ló idegesen rángatta a fejét, látszott rajtuk, hogy már in-
dulnának.
- Gyere Nancy, segítek! - nyújtott kezet a feleségének
Noel, majd felsegítette a lányt is a szekérre, aztán ő maga
is felült. Emily közöttük foglalt helyet és olyan boldog
volt, mint még soha életében. Annyira izgatott volt, hogy
szinte vibrált körülötte a levegő.
Noel megrántotta a gyeplőt és elindultak. A hajnal első
derengésére a csillagok halványodni kezdtek, s a keleti
égbolt hamarosan kivilágosodott. Az éjszakai szél meg-
tisztította a láthatóhatárt a páráktól és a felhőktól, melyek
az előző este végigterpeszkedtek a táj fölött. Gyönyörű
nap ígérkezett.
Valóban nagyon hosszú volt az út, de Emily élvezte.
Sokszor olyan mély csend volt körülöttük, hogy a szív-
dobogását hallotta, sokszor pedig egy-egy erdő mellett
elhaladva madarak dalától harsogott a táj. A lány alig
tudott betelni azzal a sok csodával, amit látott. Élvezte az
utazás minden percét. Nem észlelte, hogy tagjai elzsib-
badtak a sok üléstől, mindenre figyelt, mindenre emlé-
kezni akart, ha majd megint otthon lesz. Most, hogy saját
szemével látta a különböző fákat és növényeket, ujjon-
gott, amikor felismerte őket. Az apja tanította meg írni és
olvasni. Különösen azt szerette, amikor a természetro
beszélt. Minden szava az agyába ivódott és most, amikor
a képzelet találkozott a valósággal, szinte átszellemült.
42 43
Fel-felkiáltott, amint me,glátott egy fát és felismerte. Az
apjára nézett, aki mosolyogva és bólogatva helyeselt, míg
Nancy büszkeségtől ragyogó arccal nézett a lányra.
Végre feltűnt előttük az első háztető, aztán egyre több
és több. Beértek Polchesterbe, abba a városba, ahol össze-
gyűltek a halászok és egyéb mesterséget űzők, és porté-
káikat árulták. Ez volt a környék legforgalmasabb kikötő-
je, s bizony egy-egy ilyen alkalomkor szinte már annyi
ember tolongott az utcán, hogy a sok szekérnek és egyéb
járműnek nem maradt hely.
Noel hangosan bíztatta a lovakat, miközben időnként
kissé megemelkedett, hogyjobban belássa az utat, ésjob-
ban irányíthassa őket, elkerülve az esetleges balesetet.
Emily arca most teljesen megváltozott. A fejét forgat-
ta, a szemei kitágultak és a szája egy kissé szétnyílt, látni
engedve gyönyörű, hófehér és apró fogsorát. Amikor az
anyjára nézett, elmosolyodott, s az arcán két apró göd-
röcske jelent meg. Göndör haja a homlokába hullott és
telt, formás ajka még pirosabbnak látszott. A szemei most
különös ragyogással teltek meg, olyan volt, akár egy bril-
liáns. Az arca kipirult, a halványzöld csipkés ruha, melyet
Nancy varrt neki, még jobban hangsúlyozta és kiemelte
gyönyörű arcát és azt a természetes bájt, amelyet oly
kevés emberben lehet felfedezni.
- Nos, hogy tetszik? - kérdezte az apja, amint a lovakat
megállásra bíztatta.
- Egyszerűen fantasztikus, apa! Még soha életemben
nem láttam ennyi embert és ennyi házat. Hogy találnak
haza egyáltalán? - kérdezte, mire a szülei felnevettek.
- Mindenki tudja, hogy melyik házban lakik, kicsim.
És annyira nem is nagy ez a város, hogy ne találnának
haza az emberek. Neked tűnik csak úgy, mert még soha
nem jártál az otthonodtól távol. Tudod, már nagyon saj-
nálom, hogy előbb nem hoztalak el magammal, de meg-
44
ígérem, ezután nagyon sok helyre elviszlek. Látnod kell,
milyen is az élet, hisz egyszer kiröppensz a biztonságot
nyújtó fészekből, és azt akarom, hogy ne csalódj!
- Most meg miről beszél, apácskám? Már miért röp-
pennék én ki? - kérdezte.
- Azért, mert ha egyszer majd szerelmes leszel, követni
fogod a párodat! - felelte az apja.
- Nem! Én soha nem leszek szerelmes, és soha nem
hagyom el magukat! Én nem tudnék már maguk nélkül
élni, apácskám! - mondta, miközben elgondolkozott, hogy
mit is jelenthet az a szó, hogy szerelem? Mit érez az ember
olyankor?
- Dehogynem, kicsim! Biztos vagyok benne, hogy
egyszer csak megdobban a szíved, és lángra gyúl egy csi-
nos férfi láttán! Tudod, a szívnek nem lehet parancsolni.
Az embert az érzelmei vezetik, pláne, amikor fiatal és
szerelmes !
- Magát is az érzelmei vezették, amikor anyácskát meg-
szerette? - kérdezte Emily.
A férfi arca kissé elborult. A feleségére nézett, aki lesü-
tötte a pilláit.
- Igen, kicsim! Tudod, amikor megismerkedtünk, anyád
csodálatosan szép volt!
- Most is gyönyörű! - fogta meg a lány az anyja kezét,
és a vállára hajtotta a fejét.
- Valóban, most is nagyon szép, de akkor, amikor elő-
ször megpillantottam, mindent másképp láttam. A nap
sokkal fényesebben ragyogott, az ég sokkal kékebb volt
és a fű pedig zöldebb. Mindennek sokkal nagyobb lett a
jelentősége. Még a csúnyát is szépnek láttam! Aztán
amikor megfogtam a kezét és a szemébe néztem, tudtam,
hogy ő az, akiről mindig álmodtam. A szerelem úgy tört
ránk, mint derült égből a villámcsapás! Ez olyan érzés,
amely nélkül az ember élete értelmetlen és sivár lenne.
45
Ezért hát ne mondd azt, kicsim, hogy te soha nem leszel
szerelmes! Meg kell ismerned ezt az érzést, amely alapja
a boldogságnak!
- De én most is nagyon boldog vagyok. Nem hiányzik
nekem senki és semmi az életemből, ha mi hárman együtt
lehetünk! - mondta.
- Majd meglátod, hogy eljön az a pillanat, amikor te is
szerelmes leszel!
- Mit fogok érezni? - kérdezte és az anyjára nézett. -
Maga mit érzett, anyácskám, amikor szerelmes lett apába?
Az asszony arca egy kissé elsápadt, majd lassan elön-
tötte a pír. Zavarba jött és elpirult. Nem várta ezt a
kérdést.
- Azt nem lehet szavakba foglalni kicsikém! - felelte.
- De én szeretném tudni, hogy mit érez az ember
olyankor. Honnan tudhatnám, hogy szerelmes vagyok, ha
nem tudom, mit kell éreznem? - nézett rá ártatlan sze-
mekkel.
- Nos, amikor szerelmes leszel, a szíved hevesebben
kezd verni és elönti a testedet a forróság, amikor meglátod
a kedvesedet. Elég egy pillantás és úgy érzed, örökké vele
akarsz lenni. Vágyakozol az érintésére, a pillantására, a
hangjára! Meglátod, tudni fogod, ha eljön az igazi!
- Nem hiszem, anyám! Nem hiszem, hogy én ilyet
valaha is éreznék! Félek, hogy engem senki nem tudna
szeretni! - mondta elgondolkozva Emily.
Az apja és az anyja elnevette magát.
- Azt hiszem, ettől nem kell tartanod, drágám! Te gyö-
nyörű vagy és nagyon értelmes, okos lány! Minden meg
van benned, amire egy nőnek szüksége van. Külsőleg és
belsőleg egyaránt. Nem kell aggódnod, eljön az a férfi,
aki neked lett rendelve. - mondta az apja és megsimogatta
a haját.
46
Az út mellett álltak meg, Noel leugrott a bakról és a
lovak előtt elindult, vezetve öket lassan, araszolva, míg
meg nem találta a megfelelő helyet.
Emily elhallgatott, teljesen lekötötte a látvány. Hatal-
mas térre értek, amely tele volt emberekkel és állatokkal.
Az asszonyok kézen fogva vezették a gyerekeket, mutat-
ványosok harsogtak, hogy minél több pénz reményében
odacsalogassák a kíváncsiskodó embereket.
- Apácskám! Mi az ott? - nyújtotta előre a kezét a lány
és a színes bódé felé mutatott.
- Ott különböző dolgokat lehet nyerni. Rongyból készült
labdákat kell dobálni, és ha valaki eltalálja a pálcikán álló
bábut, akkor ajándékot kap.
- Szeretném, ha maga is dobna, apácskám és kapnánk
ajándékot. Megteszi? - kérdezte.
- Amint eladtam a halat, meglátjuk! - kacsintott rá
Noel, aztán a szekér hátuljához egy vastag deszkalapot
támasztott és ezen lecsúsztatta a hordókat egymás után.
Emily kíváncsi tekintettel figyelte minden mozdulatát,
majd felállt és leszállt a szekérről. Lesegítette az anyját is,
aztán az apja mellé léptek.
- Ne menjetek el messzire, Nancy! Itt a közelben né-
zelődhettek, de jobban örülnék neki, ha szemmel tarthat-
nálak titeket. Ebben a nagy tömegben még elvesztek! -
mondta.
- Ne féljen, apácskám, nem megyünk messzire! Csak
szétnézünk itt a közelben, ugye, anyácskám? - válaszolt
Emily az anyja helyett. Látszott rajta, mennyire izgatott.
- Igen, igen, kicsim! Gyere! - fogta meg a kezét és
mosolyogva elindultak.
Emily a fejét kapkodta, annyi volt itt a látnivaló. A
színes ruhákba öltözött nők egymást lökdösve tolongtak a
mutatványos bódé felé. A lány is arra volt leginkább
kíváncsi.
47
- Megnézzük, anyácskám? - bökött arra felé.
- Jól van, az nincs messze innen! - mondta, majd kezé-
vel intett a férje felé, hogy a mutatványosnál lesznek.
Noel a fejével bólintott.
Emily kipirult arccal nézett meg mindent. Most egyál-
talán nem érdekelték az emberek, csakis a látványok kö-
tötték le a figyelmét. A vékony pálcikákon lévő figurákat
kellett a rongylabdával eltalálni, és ha sikerült, az illető
tényleg ajándékot kapott.
Amikor egy-egy pálca kettétört, hangos sikoltások és
tapsok hallatszottak. Emily egészen belemerült, s amikor
megint eltört egy pálcika, ő is éljenezni és tapsikolni
kezdett. Annyira elmerült a látványban, hogy észre sem
vette, egy tüzes szempár tapad rá. A férfi magas volt, a
nők feje fölött elnézve figyelte a lányt. Szinte megbabo-
názta a látvány. Még soha nem látott hozzá hasonló szép-
séget. Szinte lenyűgözte és a vére tombolva vágtatni kez-
dett az ereiben.
- Kérek három labdát! - kiáltott fel, mire Emily felkapta
a fejét. Tekintete találkozott a férfiéval, s ettől egy kissé
furcsán érezte magát. Gyorsan elfordította a fejét és a
bábukra figyelt. A férfi a labdát a kezébe vette, aztán
célzott
és talált.
Mindenki tapsolni kezdett, Emilyt is magával ragadta
az izgalom. Tapsolt és éljenzett. Lábujjhelyre állt, hogy
jobban lássa, most mi lesz az ajándék a pontos találatért.
A piros képű, vállig érő hajú férfi egy nagy piros szívet
emelt le a polcról, melynek a közepén egy kis tükör volt.
A fiatalember, amint megkapta az ajándékot, a töme-
gen át a lány felé igyekezett, aztán amikor elé ért, oda-
nyújtotta a szívet.
- Tessék, ez a magáé! - mondta.
Emily arca vérvörös lett, zavarában az anyjára nézett,
de ő nem figyelt rá.
48
- Tessék! Vegye csak el nyugodtan! Ezt önnek dobtam!
- Nem! Én nem fogadhatom el! - mondta és elfordult.
Megrántotta az anyja ruhájának ujját, aki végre felé fordult.
- Elnézést asszonyom! A kisasszonynak dobtam! Kérem,
engedje meg, liogy átadjam neki! - mondta csillogó szem-
mel.
Nancy is zavarba jött, még soha nem volt ilyen hely-
zetben, nem igazán tudta, mit illik csinálni, ezért, hogy
zavarát leplezze bólintott.
- Ön igazán kedves, uram! Vedd, csak el, Emily! - nézett
a lányára.
- Köszönöm, uram! - vette át a lány, s amint a szívért
nyúlt, keze hozzá ért a férfi ujjához. Furcsa remegés futott
végig rajta, s teljesen elerőtlenedett, ezért elejtette a szívet,
amely a földre esett és kettétört. A tükör pedig apró
darabjaira hullott.
Emily szégyellte, hogy ennyire ügyetlen. A szeme
megtelt könnyel, amikor a férfira nézett.
- Sajnálom! - rebegte, aztán megfordult és otthagyta a
férfit és az anyját. Futott, ahogy csak a tömegben tudott,
Nancy alig tudta utolérni.
- Emily! Mi történt veled, kicsim? - kérdezte az anyja,
amikor végre a lány megállt az apja közelében.
- Ügyetlen vagyok, anyám! Most mit gondol rólam az
a kedves fiatalember? - kérdezte és a könny kibuggyant a
szeméből.
- Semmit, Emily! Mindenkivel előfordul. Túl sokan
voltunk ott, talán valaki meglökött, azért ejtetted el a
szívet. Ne is törődj vele! - mondta és megölelte.
- Mi történt? Miféle fiatalemberről van szó? - nézett
rájuk Noel. Csak ezt a szót hallotta.
- Egy fiatalember rongylabdával dobott és egy szívet
nyert. Emilynek adta, de ő elejtette. A szív és a közepén
lévő tükör összetört, Emily ezért sír.
49
Noel meglepődve nézett az asszonyára, aki elmoso-
lyodott.
i - Jól van, kicsim! Ezért igazán nem kell sírnod! -
vígasztalta ő is.
Emily nem is ezért sírt. Sajnálta azt a gyönyörű szívet
az igaz, de sokkal inkább szégyellte magát a fiatalember
,
előtt, de nem azért, mert eltörte a szívet, hanem azért,
mert a szíve hevesen kezdett verni és elöntötte a forróság
,
amikor keze hozzáért a férfi ujjához. Megijedt, mert eszébe
jutott, amit az apja és az anyja mesélt a szerelemről. Csak
nem lett ő is szerelmes? - villant át az agyán, aztán gyor-
san elhessegette magától a gondolatot.
i,...
- Sikerül eladnod a halakat? - kérdezte Nancy, s Emily
nagyon hálás volt neki, amiért elterelte a figyelmet róla.
- Igen! Már csak egy hordó van hátra, de az is elkelt
már, csak a pénzért ment el a vevő. Még soha nem sike-
rült ilyen gyorsan túladnom rajtuk. Bőven jut idő a vásár-
lásra, a nézelődésre és az ünneplésre is. Mindent meg
akarok mutatni a mi nagy lányunknak, amit csak akar!
- Ó, apácskám! Mennyire szeretem! - borult a mellére
a lány és átölelte.
- Most már ne menjetek el innen, mindjárt visszajön a
vevő, és együtt nézelődünk egy kicsit. Finom sültkolbászt
lehet itt kapni és foszlós kenyeret! Én mindig megkósto-
lom, ha eljövök ide. Biztos vagyok benne, hogy nektek is
nagyon ízleni fog.
A vevő hamarosan visszajött és a pénzt leszámolta
Nancy markába, aztán Noel segített neki feltenni a hordót
a szekerére.
I
Emily néhány lépéssel mögöttük állt. Hirtelen különös
érzés kerítette hatalmába. Megfordult és a fiatalembert
látta maga előtt. A szíve megdobbant és a torkába ugrott.
- Tessék! Dobtam önnek egy másikat! - mondta és át-
nyújtotta a szívet. - Láttam, mennyire sajnálta, még sírt is
50
miatta. Önnek nem szabad sírnia, csak mindig moso-
lyognia!
- Köszönöm, ön igazán nagyon kedves, de nem kellett
volna! - nézett rá a lány kipirult arccal.
- Emily! Mehetünk! Gyere kicsim! - kiáltott oda az
apja, mire a lány gyorsan elköszönt. A szívet a szoknyája
ráncaiba rejtette, hogy a szülei ne vegyék észre.
A fiatalember állt mozdulatlanul egyhelyben és fi-
gyelte, amint a lányt az apja felülteti a szekérre. Nem
törődött azzal, hogy minden oldalról nagyot löknek rajta,
csak állt és nézte, mint akit elvarázsoltak. Mert tényleg
elvarázsolta Emily látványa. Úgy érezte, ha nem láthatná
többé, belehalna! Meg kell tudnia, ki ez a gyönyörű lány
és meg kell ismerkednie vele bármi áron! Annyit már
tudott, hogy a neve Emily! Milyen csodálatos név! Még
soha, egyetlen névnek nem volt ekkora hatásra rá. Amint
kiejti, a szíve megremeg.
Lassan elindult a szekér után. Emily lopva visszanézett
és jól látta, hogy a férfi követi őket. Maga sem értette, de
örömmel töltötte el a tudat, hogy nem kell elszakadnia tőle.
Az apja és az anyja beszélgettek, Emily azonban nagyon
csendes volt.
- Mi a baj, kicsim? - kérdezte az apja. - Szokatlanul
csendes vagy!
- Biztosan csak elfáradt. Még nekem is szokatlan ez a
nagy tömeg, pedig én már többször is jártam itt veled.
Ugye, így van, Emily? - kérdezte az anyja.
- Igen, anyácskám! Pontosan így van! Elfáradtam, de
azért nagyon élvezem! - felelte és megint visszanézett. A
fiatalember azonban nem volt sehol. Ettől szomorú lett,
bár megpróbált nem gondolni rá, nem igazán sikerült.
- Pedig még csak most jön a java! - kacsintott rájuk
Noel. - Érzitek már a sültkolbász finom illatát? Ott van, ni!
- mutatott arrafelé az ostorával, aztán keresett egy helyet,
51
ahol megállhatott, majd megkérte a feleségét, hogy ma-
radjanak a szekéren, amíg ő megvásárolja a finom enni-
valót.
Nancy oldalra pillantott. Furcsa helyzetben ült a lánya,
a kezét egész idő alatt a szoknyájához szorította.
- Mi van a kezeddel, kicsim? - kérdezte és odanyúlt
hogy megfogja, de a lány felkiáltott és elrántotta. Az arca
lángba borult.
- Semmi! Semmi! - motyogta és lehajtotta a fejét. Az
anyja azonban észre vette a piros szívet.
- Én nem úgy látom! - mosolygott rá a nő és megciró-
gatta a lánya arcát. - Csak nem hoztad el a törött szívet?
- kérdezte.
- Nem! Nem! Ez nem törött! - válaszolta gyorsan, de
nem nézett az anyjára.
- Csak nem kaptál egy másikat?
- De igen. Amíg maguk a vevővel foglalkoztak, az a
fiatalember odajött hozzám és a kezembe nyomta. Talán
nem kellett volna elfogadnom? - kérdezte.
- Nem tettél semmi rosszat, Emily. Már miért ne fogad-
tad volna el? Az a fiatalember igazán kedves és tisztelet-
tudó volt, hisz megkérdezte tőlem, megengedem-e, hogy
neked ajándékozza. Nem emlékszel?
- De. Emlékszem!
- Akkor meg miért lógatod az orrodat? Inkább boldog-
nak kellene lenned!
- Boldognak? Miért? - nézett rá a lány.
- Emily! Hát nem érted, mit jelent az, hogy egy szívet
kaptál? - kérdezte.
- Nem! Mit jelent?
Az asszony magához ölelte.
- Ó, kicsikém! Azt hiszem, épp eljött az ideje, hogy
elbeszélgessünk néhány dologról. Lehet, hogy nem ne-
veltelek jól?
52
- Miért mondja ezt, anyácskám? - kérdezte Emily.
- Tizennyolc éves lettél, Emily, ez pedig azt jelenti,
hogy már nem vagy többé kislány. Felnőtt hölgy lettél és
nem csoda, ha a férfiak szívet ajándékoznak neked. Gyö-
nyörű vagy, azt hiszem, te voltál a legszebb az összes nő
között ott a téren.
- Még mindig nem értem, miért mondta azt, anyám,
hogy nem nevelt jól?
- Azért, mert túlságosan is magamnak neveltelek. Soha
nem jártál társaságba, mindig csak velem és az apáddal
voltál együtt. Nem ismerkedhettél meg senkivel, nincse-
nek barátaid és ez nem helyes! Ez a fiatalember azért
ajándékozott meg téged ezzel a szívvel, mert nagyon
megtetszettél neki, amin egyáltalán nem csodálkozom.
Igazán jóképű volt, nem gondolod?
- Nem tudom! Én nem néztem meg annyira! - felelte a
lány és érezte, hogy az arca megint vörös lesz. - Egyéb-
ként, miből gondolja, hogy megtetszettem neki?
- Kicsim! Ha egy férfi egy nőnek szívet ajándékoz,
ezzel értésére akarja adni, hogy nagyon tetszik neki!
- És?
- És ez azt jelenti, hogy szeretne vele többször is talál-
kozni. Ez lehet a szerelem kezdete!
- Azt akarja mondani, anyám, hogy az a fiatalember
szerelmes belém? - kérdezte és a hangja megremegett.
- Ezt még nem nevezném szerelemnek, csak a kezde-
tének. Ahhoz, hogy szerelem alakuljon ki két ember
között, sokszor kell találkozniuk. Fontos, hogy alaposan
megismerjék egymást. El kell fogadniuk a másik erényeit
és hibáit is. Erre azonban csak akkor van mód, ha sokszor
találkoznak egymással. A szerelem csodálatos dolog,
Emily, de nagyon sokszor az ember azt hiszi, hogy tény-
leg szerelmes, ám tévedhet.
53
- Akkor miből tudja az ember, hogy tényleg sze-
relmes?
- Abból, hogy önzetlenül tudja a másikat szeretni és
szeretne vele együtt lenni a nap minden percében. Soha
nem találja unalmasnak, és valahányszor csak rá gondol,
egész testében megremeg. Ha nincs vele a kedvese,
hiányérzete van és szomorú lesz. A szerelem beteljese-
dése a házasság, Emily, az pedig nagyon komoly dolog.
Először csak udvarol a férfi a lánynak, ez az idő az,
amikor jobban megismerik egymást.
- És meddig tart ez az idő?
- Az változó. Vannak, akik évekig járnak jegyben, csak
azután házasodnak össze, de vannak, akik néhány hónap
után szentesítik a kapcsolatukat.
- Maguk mennyi ideig j ártak jegyben? - kérdezte Emily.
- Mi nem sokáig, kicsim.
- Mégis, mennyi ideig? - erőszakoskodott Emily.
- Egy hónapig.
- És mennyi ideje ismerték egymást, mielőtt jegyet
váltottak?
- A mi esetünk, azt hiszem, kivételes volt. Amikor
megismerkedtünk, egy hétre rá eljegyeztük egymást.
- És mikor esküdtek meg?
- A kézfogó után egy hónappal!
- Az tényleg nagyon rövid idő! - nézett rá Emily és a
fejével is bólogatott. Látszott rajta, hogy egy kissé meg-
lepődött ezen.
- Igen, így van! - felelte a nő mosolyogva.
- És mit szóltak a szülők, hogy ilyen hamar egybe kel-
tek? - kérdezte Emily egyre nagyobb érdeklődéssel hall-
gatva az anyját.
- Nem igazán örültek neki, attól féltek, túl gyorsan
történik minden és elsietjük a dolgot, de nem így volt.
Tudtuk, hogy a mi szerelmünk örökké fog tartani. Még
54
most is épp úgy szeretjük egymást, mint amikor megis-
merkedtünk. Talán még jobban. Tudod, kicsim, a szerel-
met egy idő után egy sokkal erősebb érzés váltja fel.
- Mi?
- A szeretet. Ez a szeretet persze teljesen más, mint
amit irántad, vagy a szüleink iránt érzünk. Ezt csak az érti
meg, aki átéli.
- Anyám! Miért nem ismertem én soha a nagyszülei-
met? És miért nem meséltek nekem róluk? - kérdezte, de
a nő már nem válaszolhatott, mert Noel visszatért. Ez
pedig nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hisz
nem szívesen hazudott volna a lánynak. Eddig sikerült ezt
a témát elkerülni, de úgy látszik Emilyt foglalkoztatja ez
a dolog.
- Itt is vagyok! Nézzétek csak, milyen finomságokat
hoztam! - tette le az ülésre a zacskót, amelyet az oldalán
széttépett.
- Hű, ez tényleg nagyon finom lehet! A nyál összefu-
tott a számban az illatától és a látványától! - mondta
Nancy és csillogó szemmel nézett a férjére.
Miután elfogyasztották a kolbászt és a foszlós kenyeret,
az apja elővette a kulacsot, és mindannyian ittak a vízból.
- Most pedig megyünk és nézelődünk, meg vásáro-
lunk! Gyertek! - segített nekik leszállni a szekérről.
- Mi lesz a lovakkal és a szekérrel? - kérdezte Nancy.
- Már elintéztem. Van itt egy ismerős, aki némi fizet-
ségért vigyáz majd rá. Ez mindig így van, amikor eljövök
ide. Amíg nektek vásárolok, addig ő rajtuk tartja a
szemét.
Emily az apja kezét fogta, a férfi másik oldalán Nancy
lépkedett. A férfiak hangosan füttyentettek, amint elha-
ladtak mellettük, Emily igazán feltűnő jelenség volt, így
hát nem kerülte el egyetlen férfi tekintetét sem.
55
Az egyik bódénál megálltak, ahol ruhákat árultak és
nagyon szép kelméket. A férfi oldalra nézve, Emily arcát
figyelte.
A lány egy csipkével díszített ruha előtt állt és a kezé-
vel megérintette.
- Tetszik neked, kicsim? - kérdezte Noel.
- Igen! Nagyon is! - felelte.
- Akkor megvesszük! - mondta és a felesége felé for-
dult. - Válassz te is magadnak valami szép és elegáns
ruhát,
drágám!
Nancy is kinézett egyet magának, Noel pedig kifizette,
és a csomagot a kezébe vette.
- Most veszünk cipőt is a ruhákhoz! - mondta, aztán
arrafelé vezette őket, amerre a varga kínálgatta portékáit.
Emily gyönyörű dolgokat kapott. Amikor a szállásukra
értek és felpróbálta a ruhát és a cipőt, annyira meglepő-
dött, nem akart hinni a szemének. Mintha nem is ő lenne!
- Apácskám! Ez gyönyörű, de olyan furcsán érzem
magam benne! - mondta és a szívben lévő kis tükör előtt
illegette magát.
- Nagyon csinos vagy benne, kislányom! Hidd el,
nagyonjól áll neked és illik hozzád! Ezután már másképp
kell öltözködnöd, hisz nem vagy többé gyerek!
- Én azokat a ruhákat jobban szeretem, amit anyám
varrt! - mondta, de azért a szeme fényesen csillogott.
- Meg kell szoknod édesem a mom és elegáns holmi-
kat is. Tudod, a tiszteletedre ma este egy nagyon előkelő
szórakozóhelyre megyünk, hogy ott ünnepeljük meg a
születésnapodat, hisz felnőtt lettél, kicsim! - mondta az
apja és megsimogatta a kezét.
- Nagyon sok pénzbe kerültem ma, apácskám! Nekem
az is elég, ha otthon együtt ünneplünk. Biztosan nagyon
drága egy ilyen előkelő hely! Nem akarom, hogy költ-
56
ségbe verje magát, így is annyi mindent kaptam! Igazán
nem szükséges, hogy elmenjünk este.
- Nem, Emily! Apádnak igaza van! Amikor az ember
tizennyolc éves lesz, megváltozik az élete.
- De én nem akarom, hogy megváltozzon! Nagyon is
jól érzem magam a jelenlegi életemben! - mondta.
- Már pedig mindenképpen megváltozik az életed,
Emily, mert felnőtté váltál, ez pedig minden ember életé-
ben változást hoz, ezt el kell fogadnod. Csak nem mindegy,
hogyan éli meg valaki ezt a változást. Mi azt szeretnénk,
ha nagyon boldog lennél és felfedeznéd az élet szép-
ségeit, ami a felnőtté válással jár együtt. Azt hiszem, ma
már meg is tapasztaltad, hisz egy szívet kaptál! Ez pedig
azt jelenti, hogy az a fiatalember már nem kislányként
tekintett rád, hanem egy gyönyörű nőt látott benned! Azt
szeretném az édesanyáddal együtt, ha nagyon jól éreznéd
magad, és sohasem felejtenéd el ezt az estét!
- Köszönöm mindkettőjüknek, amiért ilyen jók hoz-
zám! Azt hiszem, nekem vannak a legdrágább szüleim
ezen a világon! - fogta meg az apja és az anyja kezét.
Csillogó szemmel nézett rájuk.
- Te pedig a legnagyszerűbb, legszeretetreméltóbb
gyermek vagy, Emily! Nagyon szeretünk téged, és min-
dent megteszünk, hogy boldog legyen az életed.
A délután készülődéssel telt, s amikor elérkezett az
indulás pillanata, Noel bérkocsit fogadott és azzal érkez-
tek a helyszínre.
Emily azt sem tudta hova nézzen, amikor beléptek az
épületbe. Egy hatalmas terembe jutottak, ahol sok asztalt
látott és egy emelvényt, melyen négy férfi zenélt. A terem
közepén nem voltak asztalok, néhányan ott táncoltak. Az
emberek nagyon elegánsak voltak, a sok ékszer csillogott,
villogott, az asztalokon, ezüst gyertyatartókban elhelye-
zett hosszú, kecses gyertyák remegő fényében. Látszott
57
rajtuk, hogy nagyon gazdagok és hozzá vannak szokva
ehhez azt életmódhoz. A férfiak, akárcsak az apja, cilin-
derben jelentek meg, bajuszuk, szakálluk simára volt
fésülve. Kemény gallért és kézelős inget viseltek csokor-
nyakkendővel. Apján kétsoros kockás kabát volt, melyet
selyemzsinór szegélyezett, gallérral, hajtókákkal, szár-
nyas zsebekkel díszítve, hozzá kockás nadrágot és fényes
csizmát húzott, melyet ott vett, ahol nekik a cipőket.
Emily az új ruhájában és cipőjében lépkedett. Fején
szalagos kalapot viselt, amely az anyjáétól csak annyiban
tért el, hogy Nancy kalapját selyemzsinór díszítette a sza-
lag helyett. Mindkettőjük ruhája bokáig ért és a nyak-
kivágás aljáig gombos volt. A csípőre fekvő halcsontos
mellrész és fűző még karcsúbbá tette a hölgyek alakját.
Emily ruhájának alapszíne halványzöld volt és ezüstösen
csillogott, az anyjáé mélybordó.
A lány kissé feszélyezve érezte magát az új öltözékben,
s ez nem is volt csoda, hisz minden szem rátapadt, amikor
végigvonultak az asztalukig. A férfiak vágyakozva és
epekedve tekintettek rá, míg a nők irigyelték nádszál
karcsú
alakját, gyönyörű haját és arcának különös szépségét. A
zaj elült és még a zenészek is halkabban játszottak.
Végre leülhettek és Emily felsóhajtott. Soha nem gon-
dolta, hogy ilyen kínos helyzetbe kerül. Miért bámulják
meg annyira? Talán épp az új ruhája miatt! Tudta ő ezt
előre és nem hiába mondta, hogy furcsán érzi magát
benne. Lehet, hogy most mindenki rajta nevet magában?
- Mi történt, Emily? - hajolt oda hozzád az anyja. -
Kicsit elsápadtál. Rosszul érzed magad?
- Igen! Rosszul! - felelte és az anyjára nézett, aki ijed-
ten tekintett Noelre.
- Mi a bajod, kicsim? - fogta meg a férfi a kezét.
-Ettől a ruhától érzem magam rosszul! Mindenki engem
bámul, megmondtam, hogy nem való ez nekem. - mondta
majdnem sírva.
58
- Ó, Emily! Édes kicsi lányom! - simogatta meg az
apja a kezét és mosolyogva nézett rá. - Ne érezd magad
rosszul, mert nincs okod rá. Senki nem azért bámult meg,
mert nem tetszik a ruhád, hanem épp ellenkezőleg! Olyan
vagy benne, akár egy királynő!
- Tényleg? Ezt komolyan mondja, apácskám? - nézett
rá a lány.
- Hát persze! Ha tudnád, milyen büszke vagyok rád,
hogy mindenki téged figyel! Gyönyörű vagy, kicsikém,
ezért néznek meg annyira az emberek. Ezt meg kell szok-
nod, és el kell fogadnod! Ezután, majd eljárunk néha tár-
saságba, hogy megszokhasd ezeket a pillantásokat. Nem
kell aggódnod, te vagy itt a legszebb!
- Istenem, apácskám! Csak elhihetném, amit mond, de
tudom, hogy csak meg akar nyugtatni! - mondta a lány és
óvatosan körül nézett. Arra gondolt, hogy sem rajta, sem
az édesanyján nincsenek drága ékszerek, látszik, hogy ő
nem tartoznak ide. Sápadt arca hirtelen kigyúlt és olyan
piros lett, mint a rózsa. Érezte, hogy a szíve a torkába
ugrik és elönti a forróság. Ennek oka pedig nem volt más,
mint az a fiatalember, akitől a szívet kapta. Az arcszíne
hamarosan megváltozott, majdnem fehér lett, mert a férfi
nem volt egyedül. Egy csinos, fiatal lány lépkedett az
oldalán. Megálltak egy pillanatra, aztán elindultak épp
arrafelé, ahol ők ültek.
Emily egész testében remegett. Most érezte csak igazán
rosszul magát. Gyorsan lehajtotta a fejét. Azt gondolta,
így a fiatalember nem ismeri fel, hisz amikor elváltak,
egy egyszerű kis ruhát viselt, most pedig elegáns, akár a
többi nő. Nem is tévedett. Bár nem emelte fel a fejét, csak
a szemével pillantott fel, jól látta, hogy elhaladnak az asz-
taluk mellett. Amikor felemelte a tekintetét, nem látta
őket sehol.
- Kicsikém! Mi van veled? - kérdezte Nancy, aki észre
vette, hogy a lány teljesen megváltozott.
59
- Semmi! Csak nem érzem itt jól magam! Haza szeret-
nék menni, anyácskám! - nézett rá majdnem sírva. Egész
testében remegett, alig tudta visszatartani a könnyeit.
- De miért, Emily? Elfelejtetted, hogy miattad vagyunk
itt? Most ünnepeljük meg a születésnapodat! Kérlek, ne
rontsd el ezt az estét. Annyira szeretnénk édesanyáddal
együtt, hogy erre mindig boldogan gondolj vissza! - szólalt
meg az apja az anyja helyett.
A zene elhallgatott, a párok visszaültek a helyükre,
aztán lassan mindenki megkapta a vacsoráját.
Emily alig tudott enni, mintha összeszorult volna torka.
Még mindig a hatása alatt volt annak ajelenetnek, amikor
megpillantotta a fiatalembert azzal a lánnyal. Ő is itt van
a teremben. Mi lesz, ha mégis meglátja? Ha idejön az asz-
talukhoz? - cikáztak a fejében a rémítő gondolatok, de
aztán rádöbbent, még ha észre is venné, akkor sem jö-
hetne ide, mert nincs egyedül. Annyit ő is tudott, hogy nem
illendő a társaságában lévő hölgyet egyedül hagyni. Ettől
a felismeréstől még idegesebb lett. De miért adott neki
szívet, amikor már van egy szerelme? Mert abban biztos
volt, hogy a férfi és a nő egy pár! És ha téved? Ha csak
ismerősök, vagy rokonok? Mi van, ha mégis idejön? Nem,
nem fog ide jönni, de ha mégis, ő rá sem néz, az biztos!
A lány az asztalon babrált, miközben a lelkében ször-
nyű vihar tombolt. Még nem tudta, hogy a féltékenység
fészkelte be magát a legmélyére, hisz azzal sem volt
tisztában, hogy mit érez valójában a fiatalember iránt.
Noel egy üveg pezsgőt rendelt. Épp úgy viselkedett,
mint azok a gazdag emberek, akik itt mulattak. Emily
csodálattal figyelte minden mozdulatát. Mintha ő is elő-
kelő és gazdag lenne! Egyáltalán nem volt zavarban, tudta
mit illik csinálni, és mit nem. Ettől egy kicsit jobban
kezdte magát érezni. Tudta, hogy mellette nem érheti
semmi baj, ha ő itt van, nincs oka aggodalomra!
60
- Most pedig igyunk az egészségedre, Emily! Isten
éltessen nagyon sokáig! Légy boldog és soha ne költöz-
zön a szívedbe bánat! - emelte fel a poharát Noel.
- Igen, kicsim! Boldog születésnapot kívánok neked és
kérem az istent, óvjon meg minden bajtól. Szeretném, ha
nagyon boldog életed lenne, s amit tudok, azt ennek érde-
kében meg is teszem! Nagyon szeretünk mindketten,
Emily !
A lány remegő kézzel emelte fel a poharát. Először
csak nézte a buborékokat benne, aztán a szájához emelte,
majd gyorsan letette.
- De hisz ez megcsípte a nyelvemet! - mondta ijedt
arccal.
- Igen, kicsim, de ez a legfinomabb ital. Az előkelő és
gazdag emberek minden fontos alkalmat pezsgővel ünne-
pelnek meg. Idd csak meg nyugodtan, nem lesz tőle
semmi bajod!
Emily felemelte a poharat és megitta a tartalmát, s
igaza volt az apjának, semmi baja nem lett tőle. Sőt!
Sokkal jobban érezte magát.
- És még van valami, amit szeretnénk átadni neked,
Emily! - nézett rá nagyon komoly arccal Noel.
- Mit? Még mit kapok? - kérdezte csillogó szemmel.
Látszott rajta, hogy a pezsgő a fejébe szállt, de igazán
aranyosan viselkedett. Felszabadult lett és már mosolygott.
- Ezt! - húzta elő az apja a zsebéből a rubinköves
nyakéket. - Ez még a tiéd!
- Istenem! De gyönyörű! - kiáltott fel Emily tágra nyílt
szemekkel. - Még soha életemben nem láttam ilyen
szépet! A gyertya fénye sziporkázva verődött vissza a
köveken.
- Mindjárt a nyakadba akasztom! - mondta az apja és
meg is tette.
- Milyen? Hogy mutat rajtam? - kérdezte Emily.
61
- Csodálatosan! Nagyon szép és jól áll neked! - mo-
solygott rá az anyja elhomályosult tekintettel. Egyetlen
pillanatra arra gondolt, vajon mit szólna az édesanyja, ha
látná a lányát? Ki tudja, talán épp itt van valahol a társa-
ságban? Vagy talán még az is lehet, hogy a királyi család-
ból származik Emily anyja, s botrányba keveredett volna,
ha kiderül, nem a férjétől született gyermeke? - elmél-
kedett Nancy, aztán a lányt figyelte. Minden esetre Emily
olyan, akár egy hercegnő! Látszik a bőrén, az arcvonásán,
a termetén és azon a természetes bájon, amely árad belőle,
hogy nem egyszerű emberek gyermeke.
- Nem! Nem fogadhatom el, apám! - vált a lány arca
komollyá. - Inkább anyácskának adja, őt jobban meg-
illeti. Én még nagyon fiatal vagyok, nincs szükségem erre
a nyakékre, kérem, apácskám, tegye inkább az ő nyakába!
- Nem, Emily! Ez a nyakék a tiéd! Te kaptad, neked
kell viselned!
- De ez nagyon drága lehet. Láttam egy könyvben
ilyen nyakékeket és olvastam, hogy milyen sok pénzbe
kerülnek! Inkább anyámnak adnám!
- Kérlek, Emily! A nyakék téged illet meg, senki mást!
- De miért nem adhatom az édesanyámnak? - kérdezte
a lány.
- Azért, mert az édesanyádtól kaptad. Az övé volt, de
neked adta, ezért nem adhatod senkinek többé! Viselned
kell !
- Akkor természetesen viselem! Köszönöm, drága édes-
anyám! - hajolt át az asztal fölött és megragadva az anyja
kezét, megcsókolta.
Nancy szeme megtelt könnyel. Nem tudta visszafojtani,
végigfolyt az arcán.
- Ne sírjon, anyácskám! Nem mondom többé, hogy
nem akarom, ellenkezőleg! Úgy fogok rá vigyázni, mint
a szemem fényére. Ez lesz a legfontosabb az életemben,
62
mert az édesanyámtól kaptam! - simogatta meg a nyak-
éket és az anyjára mosolygott.
- Ezt már szeretem hallani! - mondta Noel, s amikor a
zene ismét megszólalt a feleségére nézett. - Megengeded,
kedvesem, hogy először a kislányunkat kérjem fel egy
táncra? - kérdezte.
- Hát persze, Noel! Menjetek csak! Nekem még úgyis
időre van szükségem, hogy összeszedjem magam! - vála-
szolta.
- Akkor, felkérhetem egy táncra az est leggyönyöru"bb
hölgyét? - hajolt meg a lány előtt a férfi és a kezét
nyújtotta.
- De apácskám! Én nem tutlok táncolni!
- Már hogyne tudnál! Hisz megtanítottalak! Már nem
emlékszel? - kérdezte az apja és megfogta a kezét. Gyen-
géden arra kényszerítette, hogy felálljon.
Emily engedelmeskedett és az apjába karolva mentek a
táncparkettre.
- Ne a lábadra figyelj, kicsim, hanem a zene ütemére!
Csakis arra! Meglátod menni, fog! - bíztatta az apja ked-
vesen, aztán táncolni kezdtek.
Emily először csak arra figyelt, hogy el ne vétse a lépé-
seket, de aztán lassan teljesen belejött. Megszűnt körü-
lötte minden, élvezte a táncot, a zenét. Apja biztonságot
nyújtó karjában elengedhette magát.
- Bocsánat! Elnézést! - hallotta meg a fiatalember hang-
ját, aki a fiatal nővel szintén táncolt. Emilynek ütközött, s
ezért kért elnézést. A szó azonban az ajkára fagyott,
amikor megpillantotta a lányt. Az arca kigyúlt és a szeme
felcsillant, a szíve hevesebben kezdett verni. Alig akarta
elhinni, hogy ő az a csodálatos lány, akivel ma már egy-
szer találkozott, és akit egyetlen pillanatra sem volt képes
felejteni.
Emily azonban elfordította a fejét, nem is válaszolt a
bocsánatkérésre. Az apja tette meg helyette.
63
- Apácska! Leülhetnénk? Fáj a lábam az új cipőben! -
mondta és már indult is vissza az asztalukhoz.
- Ez nem volt valami hosszú tánc, kedvesem! Remé-
lem az este folyamán még kapok rá lehetőséget, hogy
folytassuk. Most azonban csak pihenj, amíg az édes-
anyáddal is táncolok egyet. Rendben van?
- Igen, persze! Menjenek csak! - motyogta, miközben
úgy érezte, a torkát erős kézzel szorítják össze. Alig tudta
kipréselni magából ezt a pár szót.
Arra gondolt, hogy miért haragszik a fiatal férfira.
Azért, mert meglökte, vagy azért, mert itt van? Netán
azért, mert nem egyedül jött ide?
Ettől a gondolattól vérvörös lett az arca. Annyira ide-
ges lett, hogy legszívesebben azonnal elrohanna és a szál-
lásukig meg sem állna, de nem teheti meg, hisz a szülei
nélkül nem mehet sehova.
Olyan fájdalmat érzett a szívében, amelytől sírnia kel-
lett. Hogy ez ne következhessen be, töltött még egy pohár
pezsgőt magának és megitta. Néhány perc múlva sokkal
jobban érezte magát.
- Elnézést, kisasszony! Felkérhetem egy táncra? - állt
meg előtte egy fiatalember.
Emily ereiben megfagyott a vér, de amikor felemelte a
fejét, megkönnyebbült. Nem az volt, akire számított. Egy
ismeretlen férfi kérte táncra.
- Köszönöm, de nem táncolok! - mondta és lehajtotta
a fejét.
- Kérem, szépen! Csak egyetlen egy táncot adjon nekem!
- makacskodott a férfi, de Emily nem engedett. Végül
bánatosan ment el az asztaltól. Ezután még legalább tíz
férfi kérte táncba, de egyikkel sem ment el. Alig várta,
hogy visszajöjjenek a szülei és elmehessen innen.
Minden pillanatban a táncparkett felé nézett, de az apja
és az anyja láthatóan nagyon jól érezték magukat. Lát-
64
szott az arcukon, hogy boldogok és eszük ágában sem
volt hazafelé indulni.
Emily nem bírta tovább. Megivott még egy pohár pezs-
gőt, s ettől hamarosan szédülni kezdett. Forgott vele a
terem és hányingere lett. Hogy ne kelljen néznie a for-
golódó párokat, amelynek látványától még csak jobban
szédült, az asztalra borult. Két karjára hajtotta a fejét és
hamarosan elaludt.
- Emily! Mi van veled, kicsim? - riadt fel az apja
aggódó hangjára. - Rosszul érzed magad? - kérdezte.
- Igen! Szédülök, és hánynom kell! Haza szeretnék
menni, apácska! - motyogta, aztán önkéntelenül a pohár
után nyúlt.
- Á! Hát ez a baj ! - nézett Noel a feleségére. - Most
már értem és nem is cspdálkozom rajta, hogy szédülsz,
kis butuskám! Még nekem is megártana ennyi pezsgő! -
mosolygott, aztán intett a pincérnek és fizetett. Épp, ami-
kor már az ajtónál jártak, akkor ért oda a fiatalember az
asztalukhoz. Ijedten nézett szét, de még időben felfedezte
őket. Gyorsan utánuk sietett.
- Elnézést, uram! Beszélhetnék önnel? - szólította meg
Noelt, amint Emilyt támogatva igyekezett kifelé.
- Sajnálom, de az alkalom nem megfelelő, uram! A
lányom nem érzi jól magát, mielőbb haza kell vinnem! -
mondta és az épület előtt álló bérkocsihoz sietett. Nancy
mellette lépkedett. Rögtön felismerte azt a fiatalembert,
akitől Emily a szívet kapta. A szája szegletében egy
mosoly bujkált, tetszett neki a férfi, aki fiatal kora elle-
nére is határozottnak és kitartónak tűnt.
- Kérem, asszonyom! Legalább ön hallgasson meg! -
lépett Nancy után. - Nagyon fontos, hogy beszéljek a
lányáról!
- Igen? - állt meg az asszony, de a férje már mellette is
termett.
65
- Gyere már, drágám! Nem szeretem, ha idegenekkel
szóba állsz! Mennünk kell, Emily nincs jól! - fogta meg
a nő kezét, és magával vitte.
A fiatalember bosszankodva nézett utánuk. Csak előbb
észrevette volna a lányt! Sajnos, nem volt egyedül, nem
lehetett udvariatlan. Nem tehette meg, hogy ott hagyja a
táncparketten a partnerét, aki táncolni akart még, s mire
az asztalhoz kísérhette, már Emily és a szülei az ajtónál
jártak. Minden esetre annyi haszna volt a találkozásból,
hogy megbizonyosodott felőle, őszintén és igazán szerel-
mes lett a lányba.
- Nem veszíthetlek el, Emily! Ha kell, az egész kör-
nyéket végig járom, de megtalállak! Esküszöm, hogy az
enyém leszel! Még soha életemben nem éreztem ilyet!
Nem is ismerlek, de minden pillanatban hiányzol! Azt
hiszem, az isten nekem teremtett, Emily és engem neked!
Megtalállak, ne félj! - motyogta, aztán sarkon fordult és
visszament a terembe.
4.
Emily hetekig nem tudott megnyugodni. Állandóan az
az éjszaka járt a fejében. Maga előtt látta a fiatalembert és
a nőt, amint belépnek a terembe. A szíve ilyenkor mindig
megremegett és valami hihetetlen fájdalmat érzett. Ehhez
hasonlót még soha nem tapasztalt, ezért megijedt. Talán
valami nagy baja lehet? Hamarosan rájött, csakis akkor
érzi ezt a fájdalmat, ha a férfira gondol. Így hát biztosan
ő okozza. El is határozta, megpróbálja száműzni a gon-
dolataiból.
- Anyácskám! - lépett az anyja elé, aki az ablak előtt
üldögélt és egy meleg ruhán dolgozott. Neki készítette.
Ha majd beköszönt az ősz, a hűvös évszak, szüksége lesz
rá. Most még szép az idő, odakint melegen süt a nap és
nyílnak késő nyári virágok.
- Igen, kicsim? - emelte fel a fejét és a lányra nézett.
- Megengedi, hogy lemenjek a partra? Már itt kellene
lennie apácskának! Annyira szeretem nézni, amint közele-
dik a parthoz. A szívem ilyenkor annyira dobog! - mondta
és most olyan volt, akár egy kisgyerek.
-Jól van, de kérlek, a víz közelébe ne menj! Meg-
ígéred?
- Igen! Mindig megígérem, és meg is tartom! Tud-
hatná, anyácskám, soha nem szegem meg az ígéretemet!
Nem okoznék magának fájdalmat, vagy idegességet. Majd
leülök a kedvenc sziklámra és onnan figyelem apácskát.
- Rendben van! Menj csak! - mondta Nancy és a lány
után nézett, aki boldogan elszaladt.
Mire leért a partra, teljesen besötétedett. Szinte egyik
pillanatról a másikra változott meg az idő. Csak akkor
vette észre, amikor már feltámadt a szél és iszonyúan
66 67
tombolni kezdett. Könnyű kis ruhájába kapott és felröp-
pentette a derekára. Az eső lába lógott, a tenger haragos
volt és félelmetes.
- Édes istenem! Add, hogy apácskám mielőbb partot
érjen! Kérlek, ne engedd, hogy baja essék! - térdelt le és
összekulcsolta a kezét. A tengert nézte. Még soha nem
látta ilyen félelmetesnek. Már sokszor látta, amikor vi-
haros szél korbácsolta fel a hullámait, de ehhez hasonlót
még nem tapasztalt. Különös, mély zúgása volt, amelytől
elborzadt. A hatalmas hullámok szinte a felhőkig értek, s
hófehér habos tarajukkal megérintették az ég peremét.
Sirályok kétségbeesett hangját hallotta, amely egybefolyt
a szél süvöltésével és a tenger zúgásával.
Semmit nem látott, hiába meresztgette a szemét. A szíve
fájdalmasan elszorult, amikor arra gondolt, az apjának
valami baja eshet. Idegesen toporgott, a kezeit tördelte, s
arra gondolt, nem maradhat itt tovább, mert a hullámok
egyre jobban elöntötték a partot és azt a sziklát is, ame-
lyen állt. A jeges víz a lábához ért.
Éppen elindult, amikor a tenger felől különös zajt hal-
lott. Ez nem a vihar és a tenger morajlása volt, hanem
valami más. Mintha valaki fájdalmasan nyöszörögne, és
hörögve szedné a levegőt. Igen! Most tisztán kivehető
volt, hogy valaki nyögött és hörgött. Szinte bele borzon-
gott. Mi van, ha az édesapja felborult és most a part felé
próbál vergődni?
- Apácskám! Apácskám! - kiáltott fel majdnem sírva,
amint a hullámok között felsejlett a férfi feje. - Itt vagyok,
apácskám! Ne féljen, segítek! - futott be a habok közé,
nem törődve azzal, hogy talán a saját testi épségét veszé-
lyezteti. Most semmi nem volt fontos, csak az, hogy az
apja biztonságosan és épen a partra érjen.
Néhány pillanat múlva már két kar is elővillant a sötét-
ségből. A lány szíve megremegett és hálát adott istennek,
68
amiért haza vezérelte az apját. A férfi egyre közelebb ért
a parthoz, s ekkor Emily már tisztán látta, hogy az apja
nem csónakkal, hanem a vízben csapkodva közeledik
felé.
A férfi végre elérte a partot, majd amint a hullám visz-
szahúzódott, a homokos parton elesett és úgy is maradt.
- Istenem! Apácskám! Mi van magával? - szaladt oda
hozzá és letérdelt mellé. A férfi hason feküdt, hosszú haja
a válláig ért. Emily csak ekkor döbbent rá, hogy ez nem
az apja.
Kétségbeesetten nézett szét a tomboló viharban. A fogai
összekoccantak, annyira fázott, nem tudta mit tegyen.
- Nem hagyhatom magára! Elszaladjak anyámért, vagy
várjak apára? - tanakodott, amikor reszketve a tenger felé
fordult, mintha tőle kérne segítséget. Hirtelen megpillan-
totta a csónakot, amely a semmiből bukkant elő.
- Jaj, apácskám! Már annyira aggódtam! - kiabált a
férfi felé és a kezeivel hadonászott.
- Emily! Az ég szerelmére, mit csinálsz te itt? - nézett rá
az apja döbbenten. - Anyád hogy engedhette meg neked,
hogy ilyen ítéletidőben legyere a partra?
- Akkor még nem volt egyetlen felhő sem az égen,
apám! Lejöttem, hogy mielőbb láthassam, s mire elértem
a partot, már teljesen befedték a nagy fekete felhők az
eget és a szél is egyik percről a másikra támadt fel.
- De miért nem mentél gyorsan haza?
- Mert nagyon aggódtam! Meg akartam várni. Imád-
koztam, hogy ne essék baja!
Noel magához ölelte a remegő lányt. Ráterítette az
anorákj át.
- Gyere, menjünk gyorsan!
- Nem, apám! Van itt valaki, akit az előbb vetett partra
egy hatalmas hullám. Azt hiszem elájult. Itt fekszik a sze-
rencsétlen. Már épp anyácskáért indultam, hogy ketten
69
segítségére legyünk, amikor megpillantottam a csónakját
és megvártam, hogy hamarabb segíthessünk rajta. Még
meghal szegény!
- Hol van az az ember? - kérdezte Noel és körülnézett.
- Hát itt! - mutatott a szikla mögé a lány. - Meg sem
mozdult, mióta elesett.
Noel odasietett és megfordította a férfit, aki a hasán
feküdt. Két ujját a nyakára szorította és a lányra nézett.
- Még él, csak elájult! Haza kell vinnünk, gyere segíts,
kérlek! Mindjárt elered az eső, és nem tudunk feljutni a
házig annyira csúszni fog az út.
Emily még a nyelvét is kiöltötte, annyira igyekezett.
Amint felértek a meredek részen, az apja a vállára emelte a
férfit. A lány boldogan felsóhajtott, amikor a ház elé értek.
- Istenem! Emily! Miért nem jöttél már vissza? Ha
tudnád, mennyire aggódtam érted! Soha többé nem en-
gedlek el egyedül! - korholta meg az anyja, miközben
magához ölelte. Egész testében remegett, annyira féltette.
- Semmi bajom, anyácskám! Kérem, nyugodjon meg!
Amikor elmentem még sütött a nap, de hisz maga is tudja,
olyan hirtelen jött ez a vihar, hogy nem volt érkezésem
vissza sem fordulni, meg aztán nagyon aggódtam apács-
káért, ezért úgy döntöttem, megvárom.
-Jól van, menj gyorsan és öltözz át, még megfázol! -
mondta, majd a férje felé fordult. - Noel! Ki ez az ember?
- kérdezte, amikor egészen közel lépett hozzá. Annyira el
volt foglalva Emilyvel, hogy észre sem vette az idegent a
vállán.
- Nem tudom, Emily vette észre, hogy a hullámok a
partra vetették, de nem volt magánál és még mindig ájult.
- Gyorsan fektesd le az ágyra! - mondta a nő és a la-
vórba vizet öntött. Megmosta a férfi arcát, mely iszapos
és homokos volt. Amikor megtisztította, Emily lépett
mellé, majd felsikoltott.
70
- Mi történt, kicsim? - szaladt be Noel, aki a konyhába
ment, hogy egy pohár vizet igyon. - Mi a baj?
- Semmi! Semmi! - hebegte a lány, égő arccal, majd
gyorsan kiszaladt a szobából.
- Mi történt, Nancy? - nézett most az asszonyra.
- Tudod, ki ez a fiatalember, Noel?
- Nem!
- Az, aki Emilynek szívet adott Polchesterben. És ő
volt az is, aki beszélni akart veled, amikor elhagytuk a
szórakozóhelyet! Nem emlékszel?
- Nem igazán figyeltem meg az arcát, nem ismertem
fel! - felelte Noel. - Vajon hogy került ide?
- Hamarosan megtudjuk, mert már kezd éledezni.
A fiatalember lassan megmozdította a fejét, aztán kinyi-
totta a szemét. Először kábultan nézett az asszonyra, de
aztán a szája mosolyra húzódott.
- Asszonyom, tényleg ön az? - kérdezte és látszott rajta,
mennyire örül.
- Nem tudom, hogy kire gondol, uram, a nevem Nancy
Aston, ő pedig a férjem, Noel. A házunkban van, a
lányunk, Emily talált önre a parton.
- Emily? Ó, istenem! Hála neked! - motyogta és le-
hunyt pillái alól egy kövér könnycsepp gördült végig az
arcán.
Nancy a férjére nézett és mosolygott.
- Mit tesz a szerelem, Noel? Nem ismer határokat, nem
számít sem vihar, sem más. A szív szava olyan erős, hogy
mindenáron követni kell. Ez a fiatalember pedig csak a
szívét követte. Szerintem Emilyt kereste! - suttogta halkan.
- Emilyt? - nézett rá a férje értetlenül.
- Igen!
- Nancy, kedvesem! Elárulnád végre, hogy mi folyik
itt? Már miért kereste volna ez az ismeretlen fiatalember
Emilyt?
71
-Egyáltalán nem ismeretlen, Noel! Az imént mond-
tam, hogy ő az a fiatalember, aki a lányodnak egy szívet
adott. Ott van a szobájában, és féltve őrzi.
- Azt akarod mondani, hogy...?
- Igen, drágám! Azt akarom mondani, hogy ez a férfi a
lányodat kereste és a vihar a partra sodorta. Épp ide, ahol
Emily él! Hát nem csodálatos?
- Én nem találom csodálatosnak, Nancy. Emily még
kislány!
- Ugyan, Noel! Ne légy már ilyen! Te magad mondtad
meg a lányodnak, hogy már felnőtt és nem kislány többé,
amikor megvetted neki azokat a szép ruhákat. Nem em-
lékszel?
- Az más! - motyogta az orra alatt. - Emilynek nincs
szüksége még férfiakra!
- Drágám! Emily elmúlt tizennyolc éves. Emlékszel, én
hány éves voltam, amikor egybe kötöttük az életünket?
Pon-
tosan annyi, mint most Emily! - mosolygott rá az asszony.
- De én akkor sem engedem, hogy...
- Nézd, Noel! Nincs szükség az engedélyedre, sem pedig
az enyémre. Ha ez a két szív egymásért dobog, nem tehe-
tünk semmit. Bízzuk ezt az egész dolgot a lányunkra.
Neki kell eldöntenie, mit akar. Természetesen mellette
leszünk és megóvjuk, nehogy butaságot kövessen el, de
az életébe nem avatkozhatunk.
- Igen, azt hiszem, igazad van, kedvesem! Én tényleg
még mindig kislányként kezelem és még gondolni sem
merek rá, hogy mi lesz, ha valaki elviszi tőlünk.
- Ez az élet rendje, Noel! A gyermekek felnőnek és a
saját életüket élik. Mint ahogy mi is! - tette hozzá és a
férjére nézett.
- Tudom, hogy igazad van, mint mindig, szerelmem! -
fogta meg a felesége kezét és megcsókolta. - Te olyan
okos vagy és megértő. Ezért is szeretlek annyira!
72
- Én is szeretlek, Noel! Azt hiszem, a mi példánk
bizonyítja, hogy ha két ember őszintén és igazán szereti
egymást, minden akadályt legyőz, és boldogok lehetnek.
Azt szeretném, ha Emily is boldog lenne! - sóhajtott fel
Nancy.
- Az lesz, asszonyom! Megesküszöm! - szólalt meg a
fiatalember kissé rekedt hangon.
- Örülök, hogy teljesen magához tért, fiatalember! Hogy
ülhetett csónakba ilyen viharos időben? - kérdezte Noel.
- Amikor elindultam, még ragyogóan sütött a nap.
Nem is gondoltam arra, hogy egyik pillanatról a másikra
ennyire megváltozhat az idő. Egyébként azért szálltam
vízre, hogy végigjárjam a környéket és rábukkanjak a
lányára. Annyira szerettem volna megtalálni Emilyt és
hála az égnek, meg is találtam! Istennek hála, aki épp ide
vezérelt! A csónakom felborult én pedig a vízbe estem.
Szerencsére jól tudok úszni, ezért sikerült megmenekül-
nöm, hisz nagyon besodort a szél, nem is lehetett látni a
partot.
- Szóval, Emilyt kereste? - nézett rá Noel.
- Igen!
- És megtudhatnám, hogy miért?
- Hát persze! Azért, mert beleszerettem, uram! Bocsás-
son meg, hogy ilyen őszintén bevallom, de miért is titkol-
nám. Egyúttal kérném az engedélyét, hogy néha felkeres-
hessem őt.
Noel nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna és a
feleségére nézett, aki mosolyogva bólintott.
- Rendben van, de Emilynek kell döntenie, hogy akar-
ja-e ezt a kapcsolatot. Tudnia kell, ő még majdnem gyer-
mek, igaz, hogy tizennyolc éves, de mi nagyon szigorúan
neveltük. Kérem, tartsa be az erkölcsi szabályokat, külön-
ben velem gyűlik meg a baja! És még nem is ismerjük
magát! - vonta össze a szemöldökét.
73
- Bocsásson meg, amiért ilyen neveletlen voltam és
még be sem mutatkoztam. A nevem Simon William.
Egyébként biztosíthatom, hogy a lányával a legnagyobb
tisztelettel bánok. Még soha nem találkoztam hozzá
hasonló csodálatos lánnyal, tudom, hogy miként kell vi-
selkednem vele, mert nem akarom elveszíteni. Amióta
megpillantottam, csakis rá tudok gondolni. Alig várom,
hogy megtudjam, van-e nála esélyem.
Emily a csukott ajtó mögött állt és minden szót hallott.
A szíve a torkába ugrott, a lábai elgyengültek és úgy
érezte, elég attól a forróságtól, amely elöntötte az egész
testét. A férfi hangja bársonyos volt és nagyon kedves.
Nem tagadhatta, hogy nagyon is kedvére lenne a láto-
gatása, de meg is rémült, amikor jobban belegondolt. Mi
lesz, ha szerelmes lesz a férfiba? Nem! Azt nem akarja!
Hallotta az anyja lépteit, ezért gyorsan a szobájába
futott és leült az ágyra. Tenyerét vágtató szívére szorította
és megpróbált nyugodtnak mutatkozni.
- Emily! Kicsikém! A fiatalember már magához tért,
képzeld csak, ő az, akitől a szívet kaptad. Azt mondja,
azért szállt vízre, hogy megtaláljon. Téged keresett! Sze-
retne veled beszélni!
- De miért? Miért keresett és mit akar tőlem? - nézett
rá Emily kitágult szemekkel.
- Ne mondd, hogy nem is sejted! - mosolygott rá az
anyj a.
- Tényleg nem tudom! - rázta meg a fejét, de nem
nézett az anyja szemébe.
- Majd ő elmondja! Kérlek, fésülködj meg és menj be
hozzá! Most az apád van nála, de ha te bemész, maga-
tokra hagyunk, hogy beszélgethessetek!
- Ezt nem illik, anyám!
- Kicsim! Az a fiatalember még nincs jól, nem kelhet
fel az ágyból, s egyébként is a közelben leszünk!
74
- Rendben van, anyám! Mindjárt megyek! - mondta
Emily.
Nancy kiment, a lány pedig a kis tükör elé lépett. Furcsa
érzéssel nézett a saját arcába. Mintha teljesen idegen
lenne. A szemei fényesen csillogtak, az arca kigyúlt és a
szíve még mindig hevesen vert. Remegve emelte fel a
kefét, hogy megfésülje gyönyörű haját. Amint felemelte a
kezét, mellei megfeszültek a ruhája alatt. Mellbimbói
megkeményedtek és az egész testét valami ismeretlen
érzés járta át, s ettől szinte megrémült.
Gyorsan lecsapta a kefét, haját a tarkóján megtűzte,
nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát és az ajtó felé
indult. Mielőtt kilépett volna, vett egy mély levegőt, aztán
lenyomta a kilincset.
- Emily! Kicsikém! - nézett rá az apja, amint belépett
a szobába. - Gyere, nézd csak, a fiatalember jobban lett.
Téged keres!
- Igen, apám! - lépett az ágy mellé. Amint a fiatalem-
ber szemébe nézett, érezte, hogy a forróság elönti az
egész testét, a vér az arcába tolult.
- Megyek, nem zavarok. Beszélgessetek csak! - mondta
és megsimogatta a lánya arcát, majd csendesen kiment.
- Elnézést kell kérnem, amiért ilyen felfordulást okoz-
tam. Kérem, bocsásson meg nekem, de már nem bírtam
tovább. El kellett indulnom, hogy megkeressem. Nem
gondoltam, hogy ez sikerülni fog és, hogy ilyen körülmé-
nyek között. Olyan boldog vagyok, hogy megtaláltam! -
suttogta a fiatalember elérzékenyülten.
Emily csak állt az ágyánál és lehajtotta a fejét. Nem
tudta, mit kellene mondania, vagy tennie.
- Emily! Kérem, nézzen rám és mondja, hogy ön is
örül a viszontlátásnak! Amióta megpillantottam, minden
éjszaka csak önről álmodtam, hogy itt áll inellettem!
Kérem, mondjon valamit!
75
- Én is örülök, hogy nem esett baja és jól van, uram, de
nem értem, mit akar tőlem? - kérdezte halkan.
A fiatalember ereiben meghűlt a vér. Nem várta, hogy
a lány majd a nyakába ugrik, de azt remélte, benne is
megmozdult valami. Most azonban minden bátorsága és
reménye elszállt. Emily nem érez iránta semmit!
- Emily! - próbált meg felülni, de még mindig nagyon
gyenge volt. - Hát nem érti, miért vagyok itt?
- Nem! - felelte a lány. - Nem értem, de szeretném, ha
elmondaná.
- Amikor megpillantottam először, úgy éreztem, mintha
egy angyal szállt volna le a mennyekből. Ön csodálatos
érzéseket váltott ki belőlem, Emily. Bevallom, az első pil-
lanatban szerelmes lettem. Kérem, ne haragudjon rám,
amiért őszintén bevallom, de azt hiszem, nincs más vá-
lasztásom, annál is inkább, mert tudnom kell, reményked-
hetem-e, hogy viszont szeret?
- Én... én... nem is tudom, mit mondjak? - hebegte a
lány égő arccal.
- Csak annyit, hogy érez irántam valamit, Emily! Az
életem a kezében van! Kérem, döntsön a sorsomról! Ha
van remény arra, hogy egyszer viszont szeret, akkor a leg-
boldogabb emberré tesz a földön, de ha elutasít, akkor
eltűnök örökre. Megígérem, soha többé nein fog hallani
rólam!
- Ne! Azt nem akarom! - kiáltott fel Emily kétségbe-
esve, s ezzel elárulta, hogy érez valamit a férfi iránt.
- Akkor remélhetek? - kérdezte a férfi.
- Nézze, nem is ismerjük egymást, nem válaszolhatok
a kérdésére. Azt hiszem, ön sincs tisztában az érzéseivel,
hisz semmit nem tud rólam.
- Nem hallott még sohasem arról, hogy valakit meg-
látni és megszeretni egy pillanat is elég?
- Én úgy gondolom, ez sokkal komolyabb dolog, mint-
hogy egyetlen perc alatt eldönthessem, szeretek-e valakit
őszintén és igazán.
- Persze, igaza van! Butaság volt a részemról, hogy így
lerohantam, de amit elmondtam, azt őszintén tettem, mert
így érzem! Huszonöt éves vagyok és még soha nem volt
rám senki ilyen hatással. Annyira szeretném, ha sokszor
találkozna velem, hogy megismerjen és rájöjjön, bízhat
bennem. Kérem, mondja, hogy találkozunk még!
- Nézze, uram! - kezdte Emily, de a férfi félbe szakította.
- Simon! A nevem Simon William! Kérem, szólítson csak
Simonnak! - nézett rá csillogó szemmel.
- Nézze, Simon! Nagyon váratlanul ért a vallomása és
ez az egész helyzet nagyon zavar engem. Meg kell mon-
danom, még soha nem volt dolgom férfival, így nehéz
helyzetben vagyok. Időre van szükségem, hogy rendez-
zem a gondolataimat és érzéseimet magamban. Remé-
lem, megérti, hogy nem tudok válaszolni arra, hogy mit is
érzek ön iránt, vagy hogy egyáltalán érzek-e valamit.
- Hát persze, hogy megértem és szégyellem, amiért ilyen
váratlanul lerohantam, de csak annyi a vétkem, hogy tel-
jesen elvarázsolt és elbűvölt. Még soha, senki iránt nem
éreztem ezt a csodálatos érzést, mint ön iránt, Emily.
Minden kis porcikámmal és szívem, lelkem teljes szere-
tetével vágyom önre! Azt szeretném, ha örökké mellettem
lenne és nagyon boldoggá tehetném! Erre teszem fel az
életemet, Emily!
A lány egyre nagyobb zavarban érezte magát. Arra már
rájött, hogy a férfi egyáltalán nem közömbös számára,
hisz ahányszor csak ránézett a piros szívre, amelyet tőle
kapott, beleremegett a teste. Amit a szülei elmondtak a
szerelemről, azt ő most mind megtapasztalta, de magának
sem merte bevallani, hogy szerelmes lett. Megijedt ettől a
hatalmas érzéstől és még meg kellett szoknia.
76 77
- Ugye, találkozhatunk még? - kérdezte reménykedve
Simon.
- Igen! Találkozhatunk! - felelte.
- Még meg sem köszöntem önnek, hogy megmentette
az életemet. Már csak ezért is a lekötelezettje vagyok,
amíg csak élek. Ki tudja, mi lett volna velem, ha ön nem
segít!
- Nem én segítettem, hanem az édesapám! Neki kell
köszönetet mondania!
- Nem! Elsősorban önnek. Ha akkor nem vesz észre,
nem szól az édesapjának, talán már a tenger fenekén fe-
küdnék holtan.
- Jaj, ne mondjon ilyet, kérem! - nézett rá a lány riadtan.
Simon a szemébe nézett és a szíve nagyot dobbant.
Emily tekintete olyan tiszta és ártatlan volt, hogy a leg-
mélyére lehetett látni. Úgy olvasott belőle, akár egy nyi-
tott könyvből. Tudta, hogy a lány még nagyon fiatal és
tapasztalatlan, de már biztos volt benne, nem közömbös
iránta. Ettől sokkal jobban érezte magát.
Nancy és Noel jelent meg az ajtóban.
- Nos, hogy érzi magát a kedves vendég? - kérdezte a
nő és az ágy mellé lépett. Tenyerét a férfi homlokára tette,
aztán bólintott. - Már egyáltalán nincs láza. Azt hiszem,
elejét vettük a bajnak, időben került ágyba. Valószínűleg
holnapra teljesen rendbe fog jönni. Most ennie kell egy
kis meleg levest, az jót fog tenni.
- Köszönöm, Mrs. Aston, hogy törődik velem és önnek
is Mr. Aston, hogy megmentette az életemet és az ott-
honába hozott. Amíg élek, az adósuk vagyok! Kérem, ha
bármiben segíthetek, csak szóljanak!
- Szívesen tettük, Mr. William! - mondta Noel és el-
mosolyodott. - Egyébként lehet, hogy szaván fogom! Már
,
ami a segítséget illeti!
78
- Bármiről van szó, rám mindig számíthat, uram! És
kérem, hívjon csak egyszerűen Simonnak! - emelte rá a
tekintetét.
- Rendben van, Simon! Ha egy kicsitjobban lesz, segít-
hetne nekem a tetőt megerősíteni. Ez a nagy vihar biz-
tosan megint megrongálta.
- Nagyon szívesen segítek!
- Na, csak lassabban! - emelte fel a kezét Nancy. -
Simonnak még pihennie kell! Hogy mászhatna fel a tető-
re, amikor csak nemrég tért magához?
- Ezzel én magam is tisztában vagyok, kedvesem! Nem
is úgy gondoltam, hogy most rögtön, hisz odakint még
ömlik az eső és mennydörög. A szél is tombol, bár talán
már egy kissé alább hagyott az ereje. Majd holnap, ha már
jobb lesz az idő.
- Holnap? De nem maradhatok itt éjszakára! - kiáltott
fel Simon.
- Miért nem?
- Nem szeretnék alkalmatlankodni, hisz gondolom, min-
denkinek meg van a saját fekhelye! - nézett szét a szobá-
ban. Jól látta, hogy egy egyszerű kis házba vetette a sors.
- Igaz, hogy nem élünk valami fényesen, de azért még
tudunk helyet szorítani egy bajba jutott barátnak, igaz
kedvesem? - nézett Noel a feleségére.
- Hát persze! Hogy engedhetnénk útnak ilyen cudar
időben? Erre ne is gondoljon! Itt kell töltenie az éjszakát
,
ha tetszik, ha nem! Csak akkor mehet el, ha teljesen jól
van!
- Köszönöm! Önök igazán nagyszerű emberek! És meg-
vallom, nagy boldogsággal tölt el a tudat, hogy Emily
közelében lehetek. Talán már fel is kelhetnék! Sokkal
jobban érzem magam!
- Nos, nem erőszakoskodom, ha úgy érzi, felkelhet, de
aztjavaslom, ne nagyon ugráljon. Mindjárt hozom a levest,
aztán beszélgetünk.
79
- Szeret kártyázni, Simon? - kérdezte Noel.
- Igen! Otthon szoktunk mi is kártyázni az apámmal és
a bátyámmal, ha otthon tartózkodik!
- Az édesapja mivel foglalkozik? - faggatódzott Noel
,
miközben Emily lopva a férfit figyelte. Egyre jobban tet-
szett neki és tudta, nagyon fájna, ha többé nem találkoz-
nának.
- A birtokunkat vezeti! - felelte.
Noel elgondolkozott. Tehát ez a fiatalember egy gazdag
család sarja. Egy pillanatra saját maga jutott eszébe, ami-
kor ilyen fiatal volt. A birtokuk igen nagy volt és gazda-
gok voltak. Az apja gróf John Aston! Milyen büszke volt
a fiára, mindig arról álmodott, hogy majd átveszi a helyét,
és tovább viszi a családfát. Sajnos, miután megismerte
Nancyt, mindennek vége szakadt, hisz a lány nagyon sze-
gény volt, s az apja nem tudta megbocsátani, hogy nem
azt vette nőül, akit ő kinézett neki. Kitagadta és soha
többé nem akarta látni. Noel úgy jött el a szülői házból,
hogy csak azt vihette magával, ami rajta volt. Semmit
nem adott neki az apja, annyira haragudott rá.
- Már itt is vagyok a levessel! Kérem, egye meg, amíg
jó meleg! - tette le az asztalra, aztán egy széket húzott
oda. Simon leült és pillanatok alatt megette.
- Ez nagyon finom volt, igazán köszönöm! Még soha
nem ettem ilyen finomat! Ezt a levest nem ismerem, ott-
hon nem készítenek ilyet! - mondta.
- Tudja, Simon, ez a szegények eledele! Mi nem en-
gedhetjük meg magunknak, hogy különleges ételeket főz-
zünk, de azért, mint megtapasztalhatta, nem halunk éhen!
- mosolygott rá Nancy.
- Akkor játszunk egy partit? - kérdezte Noel és a kár-
tyáért indult.
- Igen! Szívesen! Ön is játszik, Emily? - kérdezte Simon
és a lányra nézett.
80
- Hát persze, hogy játszik! Ő nagyon szeret és tud is
kártyázni! Négyesbenjátszani, az az igazi! Mi, mivel hár-
man vagyunk, hármasban szoktunk játszani, de majd
meglátod kicsim, milyen más, ha párban leszünk. Anyád
majd velem lesz, te pedig Simonnal! - fordult a lány felé.
Emily egy kissé elpirult, amikor helyet foglalt Simon
mellett az ovális asztalnál. Noel osztott, aztán elkezdődött
a játék, amely igazán izgalmas volt. A lány még soha nem
élvezte ennyire, mint most, s ennek nem volt más oka,
mint az, hogy a fiatalember mellette ült. Néha egymásra
néztek, tekintetük összekapcsolódott. Nem volt szükség
szavakra, mégis jól tudták, mit érez a másik.
Már éjfél is elmúlt, amikor felálltak az asztaltól.
- Igazán remek volt önökkel játszani! Jó lenne mielőbb
megismételni! - mondta Simon mosolyogva.
- Semmi akadálya! -felelte Noel. -Most azonban ideje
lefeküdnünk, hosszú és fárasztó volt ez a nap!
Nancy a konyhában készített fekhelyet Noelnek. Emily
feküdt az apja helyén, Simon pedig a lány ágyát kapta.
- Jó éjszakát, drágám! - ölelte meg az asszony a férjét. -
Aludj jól!
- Te is, kedvesem! És persze az én édes nagylányom
is! - ölelte át a lányt, aki megcsókolta az arcát. Amikor
egyedül maradt, Simon járt a fejében. Egyre jobban meg-
kedvelte kedvességéért, tökéletes modoráért. Az járt a
fejében, hogyha Emily ennek a fiatalembernek a felesége
lenne, talán nem lenne olyan szomorú a szíve, és jobban
elviselné, hogy elhagyja a házat. Biztos volt benne, hogy
vigyázna rá és megóvná minden bajtól. Úgy érezte, mint-
ha már nagyon régóta ismerné, pedig csak pár órája talál-
kozott vele. Hirtelen az apja jutott eszébe. Mi van, ha
Simon apja is ellenezné a kapcsolatukat, hisz Emily is
szegény lány. Ettől elkedvetlenedett, de aztán lassan lera-
gadtak a pillái és elaludt.
81
Nem úgy Simon! Az ő szemére nem jött álom. Fejét
belefúrta a párnába és boldogan szívta magába az illatát,
hogy sokáig emlékezzen rá. Tiszta, rózsa illata volt a
párná-
jának, pontosan olyan, mint Emilynek. Mennyire vágyott
utána! Fiatal szíve szerelmesen vágyakozott a lány után,
a vére vágtatott az ereiben, de nemcsak a vére, hanem a
férfiassága is a lányért remegett. Elképzelte, hogy a kar-
jaiban tartja, és csókjaival borítja be a testét, aztán a
magáévá teszi...
Ezt már nem bírta tovább. Felkelt az ágyból és a nyitott
ablakhoz lépett. Hűvös levegő áradt be, a szél már nem
fújt annyira és az eső is csendesedett. Nagyot szippantott
a levegőből, majd felült az ablakpárkányra és fejét az ég
felé fordította. Mély sóhaj szállt fel a melléből, s ez a
sóhaj találkozott Emily sóhajával, mert a lányt épp úgy
kínozta a vágy, mint őt. Igaz, hogy még nem volt tisz-
tában vele, mi is zajlik valójában benne, de azt tudta,
hogy minden percet élvezett, amit Simon közelében
töltött. A férfi kedves mosolyát látta maga előtt, s ezzel a
mosollyal szenderült álomba.
Reggel Simon korán felébredt. Az ablakhoz lépett és
kifelé nézett. Az ég vakítóan kék volt, egyetlen levél sem
rezdült a fákon. Minden békés és nyugodt volt, mintha az
éjjel nem is tombolt volna a vihar, csak a letört ágak és a
földön fekvő virágok emlékeztettek rá.
Halkan kopogtak az ajtón.
- Igen? - lépett oda a férfi és kinyitotta.
- Jó reggelt, Simon! Hogy érzi magát? - kérdezte
Noel.
- Köszönöm, remekül, Mr. Aston! Remélem, ön is tu-
dott pihenni valamennyit! Sajnálom, amiért nem alhatott
a saját ágyában!
- Ugyan már, ne is beszéljünk erről! Tudja, én, ha fá-
radt vagyok, talán még állva is el tudnék aludni. Nekem
82
nem számít, hol hajtom álomra a fejem! - mondta moso-
lyogva. - A feleségem elkészítette a reggelit, kérem,
jöjjön és fogyassza el, aztán ha még mindig áll az ajánla-
ta, miszerint segít rendbe hozni a tetőt, akkor neki-
kezdünk. Az idő gyönyörű, már felszáradt az eső nyoma,
nyugodtan felmehetünk a tetőre.
- Természetesen, nagyon szívesen segítek! - felelte a
férfi és elindultak kifelé a konyhába.
Emily és az anyja már elkészültek.
- Jó reggelt, Mrs. Aston! Jó reggelt, Emily ! - lépett oda
a két nőhöz és megcsókolta a kezüket. - Micsoda illatok!
Imádom a reggeli kávé illatát! - mondta és a szeme fé-
nyesen csillogott.
- A mai reggelit Emily készítette, én csak segítettem
neki! - ölelte át a lánya vállát büszkén Nancy.
Miután megreggeliztek, a két férfi kiment és munkához
látott.
- Emily! Mit gondolsz Simonról? - kérdezte Nancy.
- Nem tudom! Mire gondol, anyácskám? - nézett rá és
a szeme szinte sziporkázott. Látszott rajta, nagyon is jól
tudja, mire gondol az anyja.
- Hát arra, hogy mi a véleményed róla? Tetszik neked?
Emily mélyen elpirult.
- Igen, anyácskám! Azt hiszem, tetszik! - felelte és
szégyenlősen az arca elé kapta a kezét.
- Látod, édesem! Erről beszéltünk neked, amikor azt
mondtuk, a szerelem csodálatos dolog.
- De én nem vagyok szerelmes! - nézett rá a lány, s bár
ajka ezt mondta, a szemei másról árulkodtak.
- Én pedig azt gondolom, az vagy! Nem kell letagad-
nod sem előttem, sem magad előtt, Emily! Ez természetes
dolog és az egyik legszebb érzés az ember életében.
Tudod, milyen sokan szeretnék átélni, hogy igazán és
mélyen szeretni tudjanak, de nem sikerül nekik? Légy hát
83
büszke rá és vállald a szerelmedet. Simon igazán kedves
és csinos fiatalember, azt hiszem, nála jobbat nem talál-
nál. Látszik a szemén, mennyire odavan érted. Hidd el,
nem tévedek, kicsim! Megbízhatsz benne, soha nem fog
visszaélni a bizalmaddal!
- Ó, anyácskám! Ha tudná, milyen boldog vagyok! Azt
hittem, hogy a szerelem fájdalmas és bonyolult, hisz a
könyvekben erről írnak. Apának nagyon sok könyve van,
és én már majdnem mindegyiket elolvastam, de csak na-
gyon kevés könyv szól az igaz szerelemről. Mindig törté-
nik valami, ami megzavarja és fájdalmat okoz. Én ezt
nem akarom!
- Ezért tiltakozol ellene?
- Igen! Annyira félek, hogy velem is valami rossz fog
történni. Simon tényleg nagyon kedves és azt hiszem,
mély benyomást tett rám, de hogy valóban szerelmes
vagyok-e belé, azt tényleg nem tudom. Jó vele lenni, a
közelében biztonságban érzem magam és szeretem ami-
kor mosolyog. Olyankor egy aranyos kisfiút látok magam
előtt. Azzal azonban még nem vagyok tisztában, mit is
érzek vele kapcsolatban, hisz alig ismerem. Remélem,
sokat leszünk együtt, és akkor kiderül, tényleg szerelem-
mel szeretem-e?
- Természetesen időre van szükségetek ahhoz, hogy
ezek az érzések elmélyüljenek és meg kell ismernetek
egymást sokkal jobban, mert ahhoz, hogy egy kapcsolat
végül házasságban teljesedjen be, szeretnünk kell a tár-
sunkat a hibáival együtt! Mert mindenkinek van hibája
,
Emily. Nekem, apának és neked is! Aki őszintén szereti
és tiszteli a párját, a hibáival együtt kell elfogadnia.
Emily érdeklődve hallgatta az anyját, észre sem vették,
hogy Simon belépett az ajtón.
- Remélem, nem fogok csalódni az érzéseimben,
anyácskám!
84
Simon köhécselni kezdett, hogy felhívja magára a fi-
gyelmet.
- Elkészültek? - kérdezte Nancy.
- Igen! A tető ismét tökéletes! - mosolygott a férfi és a
szeme fényesen csillogott, amint Emilyre nézett.
- Azt hiszem, ideje hozzálátnom az ebédhez. Ma vala-
mi különleges halételt készítek a vendégünk tiszteletére!
- állt fel az asszony és kifelé indult.
- Köszönöm Mrs. Aston, de miattam kár fáradnia, mert
már indulnom kell!
- Máris el akar menni? - kapta fel a fejét Emily, aztán
az arca lángba borult, amikor rájött, kimutatta az érzéseit.
- Sajnálom, Emily, de mennem kell! A szüleim biz-
tosan aggódnak miattam, hisz tegnap reggel óta nem
tudnak rólam semmit. Mr. Aston azt mondta, kölcsön adja
az egyik csónakját, amit majd legközelebb visszahozok.
- Ha mindenképpen mennie kell, lekísérem a vízhez! -
mondta Emily, de nem a férfira, hanem az anyjára nézett,
hogy megkapja-e az engedélyt.
- Menj csak, kicsim, de ne maradj el sokáig! Isten önnel,
Simon! - nyújtott kezet. - Remélem, vigyáz magára, és
épségben láthatjuk viszont!
- Mindent köszönök, Mrs. Aston! Ön igazán csodála-
tos nő, már tudom, hogy Emily miért ilyen rendkívüli
teremtés. Volt kitől örökölnie! - hajolt meg és megcsó-
kolta Nancy kezét.
Emily a férfi előtt lépett ki az ajtón. Hosszú szoknyája
suhogva seperte fel a lehullott faleveleket.
- Az édesapja már a parton van. Előkészíti nekem a
csónakot! - mondta Simon, amikor észrevette, hogy a
lány a tekintetét körbe hordva, az apját keresi.
- Igen! Akkor menjünk mi is! Most nagyon szép az
idő, bízom benne, hogy minden baj nélkül hazaér!
85
- Nem lakom túlságosan messze innen, Emily. Ha tu-
dom, hogy néhány órányira él tőlem, már előbb megke-
restem volna, de így is jó. Az a lényeg, hogy végre meg-
találtam és most már soha többé nem engedem el.
A férfi megállt, megfogta Emily kezét és őt is megál-
lásra kényszerítette.
- Emily! Ha tudná, milyen boldog vagyok! Amint haza-
érek, elmondom a szüleimnek, hogy megtaláltam az iga-
zit, mert tudom, érzem, hogy ön a végzetem! Soha nem
tudnék másra még csak nézni sem! Olyan hatással van
rám, mint a virágra a napfény. Ha nem lenne velem, meg-
halnék, elsorvadnék a bánattól!
- Ne mondja ezt, Simon! Én itt vagyok!
- Nekem? Csakis nekem? - kérdezte és a hangja kissé
megremegett.
Emily zavarbajött. Érezte, hogy most nagyon közel ke-
rültek egymáshoz. Nem igazán tudta, mit kell tennie, ha a
férfi netán közeledne hozzá. Még azt sem tudja, hogyan
kell csókolózni. Biztosan ügyetlen lenne, és Simon kine-
vetné.
- Nézze, Simon! Én...
A férfi képtelen volt uralkodni magán. A lány olyan édes
volt ártatlan, szűzies zavarában, hogy a karjaiba kellett
vennie.
- Emily! Édes, kicsikém! Annyira szeretem, hogy nem
is tudom szavakba önteni. Meghalok, ha nem érinthetem
meg édes ajkát! - suttogta, aztán a lány szájára hajolt.
Emily azt hitte, elájul. Még soha életében nem érintette
férfi ajka a száját, most pedig itt áll és Simon mindkét
karjával magához öleli és csókolja. A szája tűz forró és
nagyon édes... A gondolatok és a gátlások elszálltak,
mintha sohasem lettek volna. Átadta magát ennek a cso-
dálatos érzésnek és az első ügyetlen csók után, már tudta,
hogyan kell visszacsókolni.
Amikor ajkuk elvált egymástól, Emily egész tetében
remegett, de érezte, nem csak ő, Simon is épp így reagált
az első csókra.
- Köszönöm, szerelmem! Ezzel a csókkal fekszem és
ébredek ezután addig, amíg ismét nem találkozhatunk.
Ígérem, hamarosan eljövök megint. Szeretnék minél több
időt veled tölteni, és azt akarom, hogy a családom is meg-
ismerjen. Emily! Tudom, hogy még nagyon korai ezt mon-
danom, de soha senki más nem lehet a feleségem, csakis
te! Kérlek, mondj valamit! - nézett a lányra, aki lehajtott
fejjel állt előtte. - Ugye, nem bántottalak meg? Vagy
igen? Kérlek, bocsáss meg, ha...
- Nem, Simon! Nem bántottál meg semmivel!
- De akkor miért hallgatsz?
- Mert nem tudok mit mondani. Amit érzek, azt nem
tudom szavakba foglalni!
- Tehát remélhetem, hogy viszonzod az érzéseimet? -
kérdezte Simon.
- Igen! Azt hiszem, én is ugyanazt érzem, amit te, Simon!
- suttogta, mire a férfi ismét a karjaiba zárta. Legszíve-
sebben el sem engedte volna, de az idő sürgette és azt sem
szerette volna, ha Mr. Aston meglátja őket. Nem lenne jó,
ha félreértenék a helyzetet. Nem veszítheti el a bizalmu-
kat és a barátságukat.
- A világ legboldogabb embere lettem ezen a kis szi-
geten, Emily. Azt hiszem, ez mindig a szívem csücske
marad, hisz itt töltöttem életem legszebb pillanatait veled
először és nagyon remélem, nem utoljára. Ez lesz a mi
szigetünk, a "Szerelemsziget!"
- Gyönyörű nevet adtál neki, Simon!
- Pontosan olyan gyönyörűt, mint amilyen te vagy,
édesem! - ölelte át a derekát és elindultak a part felé.
Noel épp elkészült, amikor a fiatalok megjelentek.
- Már indul is, Simon? - kérdezte.
86 87
- Igen! Mennem kell, mert nem szeretném, hogy a szü-
leim miattam aggódjanak. Hálásan köszönöm, hogy meg-
mentette az életemet, uram! Amíg élek, nem felejtem el
és szeretnék köszönetet mondani azért is, amiért megen-
gedi, hogy meglátogathassam Emilyt. Tudja, milyen érzé-
seket táplálok iránta és remélem, egyszer majd áldását
adja a frigyünkre.
Noel a lányára nézett, akinek a szemében különös fény
csillogott. Ezt eddig nem látta!
- Remélem, nem okoz az én egyetlen szemem fényé-
nek csalódást, Simon, mert azt nem hagynám! Ő még
fiatal és tapasztalatlan, kérem nagyon vigyázzon rá!
- Megígérem, hogy vigyázni fogok!
- Akkor jó utat és térjen haza baj nélkül! - nyújtott
kezet, majd a lányára nézett.
- Ne maradj el sokáig, Emily!
- Igen, apácskám! Jövök hamarosan! - mosolygott rá
Emily, aztán a fiatal férfi felé fordult, aki Noel után nézett,
majd, amikor eltűnt a sziklák között, magához ölelte a
lányt.
- Emily! Kérlek, álmodj rólam és gondolj rám nagyon
sokszor! Én így fogok tenni! Már most hiányzol, pedig
még el sem mentem. Nem tudok betelni veled, drágám!
- szorította magához és megcsókolta kissé duzzadt ajkát.
- Vigyázz magadra, Simon! Nekem is hiányzol, és már
a gondolattól elszomorodom, hogy nem leszel velem! Rád
fogok gondolni a napnak minden percében, és alig várom,
hogy megint visszatérj hozzám!
- Pár napon belül megint eljövök, mert tovább úgy sem
bírnám és a csónakot is vissza kell hoznom! Szeretlek
,
Emily! Még egy utolsó csókot, aztán indulok!
A lány átkarolta a nyakát és az ajkát csókra nyújtotta.
Simon beszállt a csónakba és evezni kezdett, de min-
den pillanatban visszanézett és mosolyogva integetett.
Emily a zsebkendőjét lengette, s a szemébo kigördült
egy könnycsepp. Még soha nem érzett ilyen szorongató
és fájdalmas érzést a szívében, mint most. Tudta, hogy
hiányozni fog Simon, de hogy ennyire, azt nem.
Amikor már nem is látszott a csónak, megfordult és
elindult hazafelé. Útközben a fejét forgatta. Mintha most
járna itt életében először. Eddig észre sem vette, hogy
milyen csodálatos ez a sziget. A hatalmas sziklák, az apró
kavicsok, a sárguló növények mind különlegesnek tűntek.
Megállt és visszanézett a tenger felé. A nap sugarai vidám
táncot jártak a víz színén, milliónyi színben pompázva
verődtek vissza rajta.
- Istenem! Hogy milyen szép is ez a sziget! Eddig nem
is vettem észre, de most, hogy jobban megnéztem, olyan,
akár egy álom. És ez a mi szigetünk. Simoné és az enyém.
A "Szerelemsziget!"
A szíve hevesebben kezdett verni amint odaért, ahol a
férfi először megérintette az ajkát. Lehajolt és megsimo-
gatta a nedves homokon kirajzolódott lábnyomát, majd fel-
ugrott és szaladni kezdett a ház felé. Hosszú haja legye-
zőként lobogott utána. Olyan boldog volt, hogy az egész
világot magához tudta volna ölelni!
- Ó, hogy milyen szép is a szerelem! - suttogta és te-
nyerét vágtató szívére szorította.
88 89
5.
Simon boldogan szaladt be a kastély udvarába. Alig
várta, hogy elmesélje, megtalálta a boldogságát, életének
értelmét.
- Simon! Édes fiam! - sietett elé az anyja, amint belé-
pett az előcsarnokba. - Ha tudnád, mennyire aggódtunk
érted! Hol voltál, amikor az ég a földdel összeért? Talán
még soha nem láttam ilyen szörnyű vihart, mint ami az
elmúlt éjjel tombolt. Már azt hittük odavesztél! - csókolta
meg a férfi arcát és megcirógatta a haját.
- Drága, jó anyám! Sajnálom, hogy aggódott miattam,
de nem tudtam üzenni. Épp a tengeren voltam, amikor ki-
tört a vihar. Bizony azt hittem, nem érem el élve a partot,
de isten velem volt és segített. Tényleg szörnyű volt ez a
vihar. A tenger olyan volt, akár egy tűzhányó! Okádta
magából a vad hullámokat, amelyek felborították a csó-
nakomat. Úszva vergődtem ki a partra, ahol aztán elveszí-
tettem az eszméletemet.
- Jaj, fiam! És hogy kerültél akkor haza? - kérdezte az
anyja könnyes szemmel.
- Ó, ha tudná, anyácskám, milyen csodálatos dolog tör-
tént velem!
- Én is hallhatom? - lépett elő Robert, Simon ikertest-
vére.
- Robert! Bátyám! - repült felé Simon és a két fiatal-
ember összeölelkezett. - Mikor érkeztél? - kérdezte izga-
tottan.
- Előtted nem sokkal! Csak épphogy átöltöztem! - fe-
lelte és a testvére kezét szorongatta. - Szóval miféle csoda
történt veled? - nézett rá kíváncsi tekintettel.
- Előbb át kell öltöznie, hisz vizes a ruhája, Robert!
Utána majd mindannyian meghallgatjuk, mi történt vele.
Az a lényeg, hogy az Úr meghallgatta imámat és vissza-
hozta hozzánk. Menj fiam, várunk a szalonban! Apád is
mindjárt megjön! Kint van a földeken!
Simon felszaladt a szobájába, aztán gyorsan megmosa-
kodott és átöltözött. A haján megcsillant a vízcsepp, amint
a nap rásütött.
- Már itt is vagyok! - lépett a szalonba és körül nézett. -
Apám?
- Már megjött! Hallottam, amint a lova patái csattogva
a kövön, bevonult az udvarba.
Ebben a pillanatban be is lépett a férfi az ajtón.
- Ó, Fred! Nézd, csak milyen boldogság! Itthon van
mindkét fiúnk! - szaladt oda hozzá a felesége és átölelte.
- Apám! Örülök, hogy jó erőben látom! - lépett mellé
Robert, megelőzve Simont és kezet fogott az apjával.
- Én is örülök, hogy végre itthon vagy, Robert! Meddig
maradsz? - kérdezte.
- Még nem tudom apám, de szeretnék egy kicsit hosz-
szabb ideig itthon maradni. Már nagyon hiányzott a csa-
ládom!
- Ennek igazán örülök, fiam! Ideje volt, hogy haza-
gyere és eltölts velünk néhány hetet! Teljesen elidegened-
tek egymástól! - nézett Simonra, aki őket figyelte.
- Nem, apám! Nem kell félnie, nem idegenedünk el egy-
mástól, hisz bármi is történik, mi testvérek vagyunk! Nem
is akármilyen testvérek, egypetéjű ikrek. Még ha távol
vagyunk is, közel érezzük magunkat a másikhoz. Igaz,
Robert? - nézett a bátyjára.
- Igen, így van! - bólintott.
- Simon! Kérlek, máskor ne csinálj ilyet! Nem is tudod,
min mentünk keresztül szegény édesanyáddal, annyira
aggódtunk érted. Szörnyű vihar dúlt és te nem tértél haza!
90 91
- Sajnálom, apám, de nem tehettem róla. Amikor vízre
szálltam, még gyönyörűen sütött a nap és a tenger is nyu-
godt volt.
- Megint az a lány járt a fejedben, ugye? - kérdezte az
apja és a fejét csóválta.
- Igen, apám! Miért is tagadnám? Miatta indultam el,
mert meg akartam találni.
- Miféle lányról van szó? - kapta fel a fejét Robert. -
Nagyon komoly lehet a dolog, ha úgy kell keresned. Talán
valamiféle sellő iránt lobbantál szerelemre?
- Nem, bátyám! Hála istennek, nem sellő és képzeljék
csak el, megtaláltam őt! - mondta ragyogó arccal.
- Megtaláltad? - nézett rá az apja összevont tekintettel.
- Igen. Épp ott értem partot, ahol Emily lakik! Egy cso-
dálatos kis szigeten, nem messze innen. Tudtam, hogy
valahol a part mentén élhetnek, mert az apja halat árult a
polchesteri vásárban. Ott pillantottam meg először őt. El
sem tudják képzelni, milyen gyönyörűséges! És amilyen
szép, olyan szerény és kedves is.
- Mit nem hallok, öcsém? - nézett rá Robert. - Csak
nem azt akarod mondani, hogy egy halász lányába sze-
rettél bele? - kérdezte.
- De igen, Robert!
- Te megőrültél! Ehhez mit szólnak apám, anyám? - kér-
dezte a szüleit.
- Nézd, fiam! A bátyádnak igaza van. Te nemesi csa-
ládból származol, vagyonos vagy és a családunk is jó
hírű. Nem hiszem, hogy okos dolog egy rangodon aluli
lánnyal kezdeni. Nézz szét a köreinkben, biztosan találsz
hozzád illő társat! - mondta az apja.
- Apám! Már beszéltem magának Emilyről. Elmond-
tam, hogy egyszerű lány, de lehet, hogy mégsem!
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte az anyja.
- Nos, igaz, hogy egy halász lánya, de Polchesterben
este találkoztam vele és a szüleivel. Ott szórakoztak, ahol
én és a többi vagyonos ember. Látnia kellett volna ő et,
akkor most nem mondana ilyeneket nekem. Egyáltalán
nem
tűntek szegénynek. Emily nyakában csodálatos nyakéket
láttam, még anyámnak sincs olyan! Lehet, hogy halászat-
ból él az apja, de szerintem nemesi családból származik.
Látszik az arcvonásán és a tartásán. Egy paraszt ember
nem így viselkedik, apám! És Emily! Ha őt látták volna!
A legszebb volt azon az estén! Gyönyörű ruhát viselt és
nem volt szem, amely meg ne akadt volna rajta. Hallot-
tam, amint a gazdag hölgyek irigykedve sóhajtoztak, bár-
csak ők lehetnének olyan szépek, mint Emily!
- Azt hiszem, öcsém, te beleszerettél fülig ebbe a
lányba! - szólalt meg mosolyogva Robert.
- Ez igaz, miért is tagadnám?
- Na, látod? Hát ezért találod őt annyira különlegesnek!
Elfogult vagy vele szemben és...
- Nem, Robert! - vágott a szavába Simon. - Ha megis-
mernéd, megértenél engem. Emily valóban különleges
lány.
Nem csak szép, de van benne valami... valami, amit még
soha senkiben nem találtam meg. Ezt nem lehet szóban
megfogalmazni. Remélem, hamarosan eljön ide és meg-
ismerheted te és a családom minden tagja. Alig várom,
hogy ez bekövetkezzen, mert amint lehet, feleségül fogom
venni!
- Simon! - kiáltott fel az apja. - A bátyádnak igaza
van! Te megőrültél! Hogy beszélhetsz házasságról, ami-
kor alig ismered azt a lányt? A házasság nem játék, az egy
életre szól és nagyon meg kell gondolni, mielőtt elszánod
magad.
- Nekem nincs mit meggondolnom, apám! Szeretem
Emilyt az első pillanattól kezdve, amint csak megláttam.
Úgy tört rám ez az érzés, mint derült égből a villámcsapás.
92 93
Egyszerre csak ott állt előttem és én úgy éreztem, mintha
nem is a földön lennék, hanem lebegnék. Elég volt
egyetlen pillantása, hogy meggyújtsa szívemben a lángot.
Rögtön tudtam, csakis ő kell nekem, egész életemben rá
vártam. Tudom, hogy hihetetlen amit mondok, de az érzé-
seim nem hazudnak, tiszta szívemből szeretem őt és soha
többé nem kell más!
- És mi van, ha ő nem így érez irántad? - kérdezte
Robert.
- Tudom, hogy szeret!
- Ugyan honnan tudhatnád, hisz alig voltál vele! -
mondta a bátyja.
- Onnan, hogy amikor a karjaimban tartottam és meg-
csókoltam, úgy csókolt vissza, hogy az mindent elárult! -
felelte Simon és a szeme elhomályosult az emlékek
hatására.
- Nahát! Tehát már a csókig is eljutottatok? Nem gondo-
lod, hogy ez a tempó egy kicsit gyors? Ugyan milyen er-
kölcsű lehet az a lány, aki az első találkozás alkalmával
egy
férfi karjaiba omol? - mondta Robert és kérdően nézett rá.
Simon kezei ökölbe szorultak, alig tudta visszafogni
magát, hogy a testvérének ne ugorjon. Számolt magában
tízig, csak utána szólalt meg.
- Nézd, Robert! Te ezt nem értheted! Annyit azonban
elmondhatok, nála tisztább és nemesebb lélek nincs a
földön. A szülei nagyon is szigorú erkölcsi norma szerint
nevelték és hogy megcsókoltuk egymást, nem jelenti azt,
hogy romlott lenne. Ő ártatlan, akár egy kisgyermek. Én
vagyok az első férfi az életében, s erre nagyon büszke
vagyok. A szülei megengedték, hogy meglátogassam néha.
- Jól mondod, testvér! Te vagy az első férfi az életében,
de egyáltalán nem biztos, hogy az utolsó!
- Elég volt, Robert! Kérlek, ne provokálj, mert nem állok
jót magamért! - nézett rá Simon villámló tekintettel, majd
94
a szülei felé fordult és meghajolt. - Elnézést, most inkább
a szobámba megyek, hogy lepihenjek! - mondta és gyors
léptekkel elhagyta a helyiséget.
- Ez nem volt szép dolog tőled, Robert! - szólalt meg
az anyja. - Miért kellett megbántanod a testvéredet és azt
a kislányt, hisz nem is ismered!
- Anyám! Én nem akartam megbántani senkit, csak fel
akartam nyitni a szemét az öcsémnek, hogy végre lásson
is, ne csak nézzen. Egy szép arc, egy csinos alak még nem
elegendő, hogy feleségül vegye azt a lányt! Higgye el
,
anyám, nem akartam rosszat senkinek, féltem az öcsémet,
ennyi az egész! Igaz, hogy mindketten egyidősek vagyunk,
de én sokkal többet éltem, nagyobb tapasztalatokra tettem
szert, amióta talajkutatással foglalkozom. Rengeteg em-
bert, köztük nőket ismertem meg, higgye el, tudom mit
beszélek!
- Igen, én megértelek, fiam! - tette a kezét a vállára az
apja. -Tudom, hogy csak a testvéri szeretet vezérelt, ami-
kor megpróbáltál az öcséd lelkére beszélni, de nagyon
nehéz egy szerelmes férfinak bármit megmagyarázni az
imádott nővel kapcsolatban. Nem kell tiltani, sőt, csak
hozza el ide, és majd meglátjuk, valóban olyan külön-
leges-e, mint mondja!
- Csak nem akarja megengedni apám Simonnak, hogy
idehozza azt a lányt? - nézett rá felháborodottan Robert.
- Miért is ne? Hidd el, ha majd eljön és megismeri a
családunkat, kiderül, mennyire tud viselkedni, mennyire
tud beilleszkedni egy grófi családba. Biztos vagyok benne,
hogy Simon is rájön, hogy nem hozzá való, ha látja
köztünk.
- Igen, talán igaza van, apám! Minden esetre, én azért
szurkolok, hogy az a lány méltó legyen a testvéremhez és
boldoggá tegye. Szörnyű, amikor az ember csalódik.
95
- Úgy beszélsz, mint aki már átélte ezt az érzést! - nézett
a férfi a fiára.
- Igen, átéltem, apám! Azt hittem belehalok, nagyon
nehezen tettem túl magam rajta, ezért szeretném megóvni
az öcsémet ettől a fájdalomtól. Nem kell hát rossz néven
venniük, ha netán kötekedőnek, vagy ellenségesnek tűnök.
Szeretem Simont, és ha nem akarja, akkor is vigyázni
fogok rá. Egy darabig itthon leszek, a kutatások leálltak,
mindenki hazament, majd ha sürgönyt kapok, akkor indu-
lok vissza, de nem tudom, mikor kell mennem. Lehet,
hogy pár hét, vagy hónap, de az is lehet, hogy már néhány
nap múlva.
- Te olyan jó lelkű fiú vagy, drágám! - ölelte meg az
anyja Robertet és megcsókolta az arcát. - EI sem hiszed,
milyen bo!dogság számomra, hogy ennyire szeretitek
egymást. Simon mindig is vadócabb és bohémabb volt,
mint te. Már kicsi korodban is komoly dolgok érdekeltek,
s ez megmaradt felnőtt korodra is. Örülök neki, hogy a
hosszú távollétek nem változtattak meg, fiam!
- Nem, anyám! Én soha nem változom meg! A legfon-
tosabb az életemben a családom! -csókolta meg az anyja
fejét, aztán elmosolyodott. - Most megyek és megnézem
a bánatos öcsémet. Talán ki tudom engesztelni valamivel.
- Boldogok lehetünk, kedvesem, hogy két ilyen csodá-
latos fiúnk van! - mondta Caroline grófnő, és a férje mel-
lére hajtotta a fejét.
- És ezt elsősorban neked köszönhetem, hisz jobbára
rád hárult a nevelésük. Én mindig el voltam foglalva a
birtokkal és a munkával. Köszönöm, hogy ilyen remek
embereket neveltél belőlük. Biztos, hogy megállják a he-
lyüket mindenütt. Robert, a komoly és tekintélyt paran-
csoló, Simon a kedves, vidám és szentimentális, meny-
nyire különbözőek, de egy dologban egyformák: szeret-
nek és tisztelnek bennünket, s ez a legfontosabb!
96
- Bejöhetek? - nyitott be Robert az öccse szobájába.
- Hát persze! - felelte Simon, már nem volt benne harag.
Az ágyán feküdt és nyitott szemmel álmodozott. Termé-
szetesen Emily felé szálltak a gondolatai. Alig várta, hogy
visszatérhessen hozzá.
- Csak bocsánatot akartam kérni tőled, Simon! - ült le
me!lé Robert. - Tudom, hogy nincs jogom beleszólni az
életedbe, csak nagyon féltelek. Hidd el, nincs annál na-
gyobb fájdalom, amikor bolondulásig szeretsz valakit és
csalódsz benne!
- Nem! Én soha nem fogok csalódni Emilyben, az
biztos !
- Tiszta szívből kívánom, hogy így legyen, de te még
nagyon tapasztalatlan vagy, Simon!
- Azért annyira nem vagyok tapasztalatlan, mint gon-
dolod! - nézett rá a fiatalember. - Már volt egy-két kap-
csolatom.
- És csalódásod?
- Az még nem, szerencsére! Eddig mindig tudtam, mi-
kor kell abba hagynom! Hidd el, még soha életemben
nem éreztem így, mint Emily iránt. Biztos vagyok benne,
hogy soha nem okoz nekem fájdalmat.
- Adja isten, hogy igazad legyen! - sóhajtott fel Robert
szomorúan.
- Ezek szerint te átéltél már csalódást, ugye?
-Igen! Még mindig nagyon fáj! Meg kell értened, csakis
az aggódás beszélt belőlem, amikor megjegyzéseket tet-
tem Emilyre. Kérlek, ne haragudj rám! Tudod, hogy mi
mindig nagyon jól megértettük egymást, nem akarok neked
rosszat.
- Tudom, bátyám, tudom, és hálás is vagyok érte. Már
egyáltalán nem haragszom, igaz egy kicsit fáj, hogy így
beszéltél Emilyről, de biztos vagyok benne, ha megisme-
red, megváltozik a véleményed róla!
97
- Igen, biztosan! Kérlek, mesélj nekem róla! Mondj el
mindent, szeretném megérteni a rajongásodat! - nézett rá
Robert érdeklődve.
- Rendben van! Elmondok mindent, amit csak tudok
róla! - bólintott Simon és mesélni kezdett. Az első pilla-
nattól kezdve a búcsúig.
- Ahogy fgy elmondtad, tényleg csodálatos lány lehet.
Azt hiszem, hozzá hasonló nincs is a földön. Olyan,
mintha nem lenne egyáltalán hibája!
- Tudod, Robert, néha én magam is elcsodálkozom
rajta, hogy mennyire tökéletes. Nem csak külsőleg, de
belsőleg is az. A haja olyan, akár az érett búzatábla,
aranybarna színű, a szeme pedig néha zöldes, néha
barnás. A bőre bársonyos és akár az alabástrom, a szája
pedig... ó, el sem tudom mondani, csókolni való! Amikor
nevet, két kis gödröcske jelenik meg az arcán, s ettől tel-
jesen elveszítem az eszemet. A hangja olyan, akár a
muzsika. Elandalít és gyönyörűséggel tölt el. Örökké hal-
lani szeretném! Hajt, űz felé a vágy!
- Mikor kelcsed fel megint? - kérdezte Robert.
- Hamarosan. Tudod, az édesapja kölcsön adta az egyik
csónakjái, azzal tértem haza, mert az enyém felborult és
elsodorták a hullámok. Nagyon kedves emberek, boldog
vagyok, hsgy megismerhettem őket. Vissza kell vinnem,
mert szüksége ehet rá.
- És hogy akarod vissza vinni a csónakot?
- Apa vitorlás hajójával.
- Milyen messze lakik innen Emily?
r Hajóval háromórányira. Egészen közel van egy kis
öböl. Tudvd, az Ördögsziklátöl pár száz méterre. Eléggé
eldugott hely, nem gondoltam volna, hogy ott élhet valaki.
Szárazföldön is meg lehet közelíteni, de akkor nagyot kell
kerülni a lápos, mocsaras terület miatl.
98
- És honnan tudtad, hogy valahol a part mentén lakhat?
- nézett rá Robert.
- Igazából nem tudtam, csak kikövetkeztettem.
Polchesterben láttam, hogy hordókban árulja a halat,
tehát abból indultam ki, hogy halász lehet, így víz mellett
kell laknia. Úgy gondoltam, végig járom a közeli parto-
kat, hátha rábukkanok valahol, amint épp halászik.
Amikor vízre szálltam, gyönyörű volt az idő, szinte egyik
pillanatról a másikra támadt fel a vihar. Már nem tudtam
mit csinálni, egyre távolabb sodródtam a parttól, aztán
egyszerre csak felborult a csónakom és a tomboló hullá-
mok között találtam magam. Azt hiszem, isteni csoda volt,
hogy partot értem. Az utolsó karcsapásokat már önkívü-
letben tehettem, mert arra egyáltalán nem emlékszem,
hogy kerültem Emily otthonába. Az ő elmondása alapján
tudom, hogy az apjára várakozott és akkor látott meg
engem. Ők ketten cipeltek magukkal és ezzel megmentet-
ték az életemet. Emily anyja nagyon kedves nő, ápolt és
finom meleg levest főzött nekem. Mondhatom, nagyon
barátságos emberek.
- És senki nern lakik azon a kis szigeten, csak ő ? -
kérdezte Robert.
- Igen! Képzeld, elneveztük "Szerelemsziget"-nek!
Csodálatos hely, olyan, akár egy mesebeli álom. Mint,
ahogy az egész kapcsolatom Emilyvel. Annyira félek,
hogy egyszer csak felébredek és kiderül, csak álmodtam.
- Nem, Simon! Ez nem álom, hanem nagyon is való-
ság! Örülök, hogy legalább te megtaláltad az igazit! Bár-
csak nekem is sikerülne, de valahogy szerencsétlen
vagyok a szerelemben. A kapcsolataim rövid idő után
zátonyra futnak, talán azért, mert nem tudok olyan ön-
feledten nevetni és megfeledkezni mindenról, mint te. Ha
nem dolgozom, akkor is állandóan a munkám jár a fejem-
ben, s ezt a nők nem igazán szeretik.
99
- Igen, túlságosan komoly vagy, Robert! Engedd el
magad és hagyd, hogy az érzéseid vezessenek! Hidd el
,
úgy mint én, te is megtanulod, kiben bízhatsz és kiben
nem.
Nekem is a szívem súgta meg, hogy Emily az igazi. Eljön
neked is, meglátod, csak ne zárd el a szíved, légy egy ki-
csit nyitottabb és lazább!
- Igazad van, öcsém! Látod, én akartalak kioktatni, pedig
milyen sokat tanulhatok tőled! - ölelte meg a testvérét
Robert, aztán felállt. - Most megyek és lepihenek egy
kicsit. Ugye, nem haragszol rám?
- Már hogy haragudnék, Robert? Soha nem tudnék
haragudni rád sokáig, még ha nagyon felbosszantasz is,
hamar megbocsátok neked, hisz testvérek vagyunk. Tu-
dom, hogy nem akarsz bántani.
- Köszönöm, jó testvér vagy, Simon! - intett a kezével
Robert és elhagyta a szobát.
Néhány nap múlva a család az asztal körül ült a va-
csoránál.
- Apám! Szeretnék kérni valamit! - szólalt meg Simon.
- Mondd, csak fiam! - bíztatta az apja.
- Holnap korán reggel visszavinném a csónakot Mr.
Astonnak! Elvihetném a vitorlását? Azzal el tudnám szál-
lítani. Nem akarok késlekedni, lehet, hogy szüksége van
a csónakra.
- Hát persze! tedd csak, fiam! - felelte a férfi.
- Köszönöm, apám! - nézett rá hálásan Simon.
- És meddig maradsz el? - kérdezte az anyja.
- Estére megjövök, anyám! Nem kell aggódnia, többé
nem fordul elő, hogy nemjövök haza éjszakára úgy, hogy
előtte ne beszélnénk meg. Estére itthon leszek!
- Mit szólnál hozzá, ha veled tartanék? Lehet, hogy
segítségre lesz szükséged! - ajánlkozott Robert.
- Remek lenne! Nem is tudod, milyen örömet okoznál
vele, Robert. Legalább megismerhetnéd Emilyt és a csa-
100
ládját, aztán meggyőzhetnéd apánkat, hogy fogadja el a
kedvesemet.
- Akkor ezt meg is beszéltük! - emelte fel mosolyogva
a poharát Robert.
Hajnalban felkeltek és mindent előkészítettek. Simon és
az apja felrakták a hajóra a csónakot, aztán visszatértek
mind
a ketten a kastélyba, hogy együtt költsék el a reggelit.
- Robert még nem kelt fel? - kérdezte Simon. - Ha
velem akar jönni, jó lesz igyekeznie, nem akarok sokáig
késlekedni. Még a nagy meleg előtt vízre szállok, hogy
mielőbb ott legyek.
- Megyek és felkeltem ezt a hétalvót! - mondta a grófné
és felsietett a fia szobájába, de az ágyat üresen találta.
- Robert nincs az ágyban! - tárta szét a karját, amikor
lejött az ebédlőbe.
- De akkor hol lehet? - nézett rá Simon és lenyelte az
utolsó falatot. - Nem várhatok rá órákig, indulnom kell!
- Talán már lement a vízhez! - mondta a grófné.
- Nem! Nem hiszem! - rázta meg a fejét a férje. -Akkor
találkoznunk kellett volna!
A szobalány lépett be, a kezében egy levelet tartott.
- Ezt Robert gróf hagyta itt, amikor nagyon korán el-
ment! - mondta.
A gróf elvette a borítékot és felnyitotta. Végig futotta a
három sort, aztán megszólalt.
- Robertnek el kellett utaznia, Simon! Azt hiszem,
egyedül kell menned!
- Mi az, hogy el kellett utaznia? Tegnap még nem szólt
egy szót sem róla! - nézett az apjára értetlenül.
- Talán kora hajnalban kapott sürgönyt! - mondta a
gróf. - Menj csak, fiam, de kérlek, nagyon vigyázz ma-
gadra! Estére haza várunk!
- Megjövök, apám, biztos lehet benne!
101
Simon lesietett a hajóhoz és mielőtt elindult volna, körül
nézett. A part teljesen kihalt volt, sehol nem látott senkit.
Igazán sajnálta, hogy Robert nem jöhet vele, annyira
szerette volna, ha megismeri Emilyt, de ő már csak ilyen.
A munkájának él, az a legfontosabb az életében.
A vitorlás kifutott a nyílt vízre. Az idő ideális volt, a
nap melegen sütött, de a szél elég erős volt, rögtön bele-
kapott a vitorlákba és szinte repítette. A tenger vize hul-
lámzott, de ettől függetlenül csendes és nyugodt volt.
A fiatalember szíve egyre hevesebben vert, amint
Emilyre gondolt. Amikor Polchesterben járt, egy gyöngy-
sort vett a lánynak, pedig akkor még nem is tudta, hogy
találkoznak-e valaha. Igazgyöngy volt, olyan, amelyet a
gyöngyhalászok hoznak fel a tenger mélyéről. A gyöngy-
sor a zsebében lapult, alig várta, hogy a lány nyakába
tehesse.
Állt a kormánynál és előre szegezte a tekintetét. Hajába
kapott a szél és megborzolta sötét fürtjeit. Szeme hol
szürkének, hol pedig kéknek látszott, most inkább szürke
volt és nagyon fénylett. Egy dalt dúdolt, amely a szere-
lemről szólt. Érezte, hogy még soha életében nem volt
ilyen boldog és remélte, hogy ez a boldogság tartós lesz.
Hirtelen furcsán érezte magát, mintha nem lenne
egyedül. Megfordult és kárül hordta a tekintetét a hajón,
de semmi rendellenes dolgot nem látott. Talán felfokozott
izgalmi állapota miatt van ez az érzése.
Végre feltűnt előtte az Ördögszikla, majd előtűnt a kis
öböl. Amint közeledett a parthoz, annál inkább eluralko-
dott rajta az izgalom.
Kikötött és a homokos partra lépett. Felemelte a fejét
és a szeme felcsillant. A szája mosolyra húzódott.
- Emily! Drágám! - kiáltott fel remegve, amint meg-
pillantotta a lányt. Emily a kedvenc szikláján állt és a zseb-
kendőjével integetett. Egyszerre indultak egymás felé.
102
Amint a lány leért a szikla aljára, Simorr kitárta a karját,
ő pedig szinte repült hozzá.
- Simon! Ha tudnád, mennyire vártalak már! Azt hit-
tem, soha nem jön el ez a pillanat! - suttogta a lány égg
arccal.
- De eljött, Emily és most semmi nem tarthat vissza,
hogy végre érezzem édes csókodat! - mondta, aztán a lány
szájára hajolt. Forró és hosszú csókot váltottak.
- Szeretlek, Emily! Annyira szeretlek!
- Én is szeretlek, Simon! Minden nap ki,jöttem ide a
sziklára és figyeltein a tengert. Vártam, hogy mikor pil-
lantom meg a csónakot és benne téged! Már kezdtem azt
hinni, hogy elfelejtettél!
- Elfelejtettelek? Hogy mondhatsz ilyet, édesem? Soha
nem tudnálak már elfelejteni, hisz te jelented számomra
az életet! Már annyira vágytam utánad, de tudod egy ki-
csit féltem is a találkozástól.
- Féltél? De miért? - nézett rá a lány.
- Attól féltem, hogy csak beképzeltem magamnak a
szerelmedet. Remegtem a gondolattól, hogy tnégsem
igaz. Talán gondolkoztál és rájöttél, nem viszonzod az
érzéseimet.
- Simon! Még soha életemben nem találkoztam rajtad
kívül egyetlen férfival sem, de nem is érdekelt a sserelem.
Azt gondoltam, csak a könyvekben iéteznek olyan igazi,
mindent elsöprő nagy érzések, de belátom, tévedtem:
Igenis, létezik ez a fantasztikus vágy, amelyet saját maga-
mon tapasztaltam. Igazából még nem is iudom felfogni,
hogy mi is történik velem, de abban biztos vagyok, ha
elveszítenélek, nem élném túl. Lehet, hogy nem lenne
szabad ennyire kitárulkoznom előtted és elmondanom,
mennyire szeretlek, de nem tudom magamba fojtani. Azt
akarom, hogy soha ne kételkedj bennem, és ne aggódj ! A
mi szerelmünk csodálatos és soha nem érhet véget!
103
- Ó, édes Emilym! Ha tudnád, milyen örömmel hall-
gattam, amit mondtál. Azt hiszem, minden ember egy
ilyen vallomásra vár, de sajnos, csak nagyon kevesen
mondhatjuk el, hogy megtaláltuk a párunkat, akivel az
életünket le akarjuk élni. Még nem is tudod, milyen az,
amikor a szerelem beteljesedik. Amikor nemcsak a lel-
künk, de a testünk is egyesül! - ölelte magához és forrón
megcsókolta.
Emily a karjaiba simult és átölelte a nyakát. Mindket-
ten elmerültek a boldogság mélységében és így egyikük
sem vette észre, hogy egy figyelő szempár tapad rájuk a
vitorlás hajó egyik ponyvája alól. A kíváncsiskodó pedig
nem volt más, mint Robert, aki lassan felemelte a ponyvát
és óvatosan a hajó farához lopakodott, majd a vízbe
csusszant. Mindenre gondolt, amikor elhatározta, a test-
vérével tart, de titokban. Vízhatlan overalljában volt, így
a ruhája nem lett vizes. Az egyik közeli sziklánál lépett a
partra, majd amikor meggyőződött róla, hogy nem láthat-
ja meg senki, a két fiatal szerelmes közelébe lopakodott.
Hallani akarta, hogy miről beszélnek, de sajnos a tenger
zúgása elnyomta amúgy is suttogó hangjukat. Így be kel-
lett érnie a látvánnyal.
Amikor Simon elengedte Emilyt, Robert majdnem fel-
sikoltott döbbenetében. Minden szó, amit a testvére el-
mondott a lányról, igaznak tűnt. Még soha nem látott
hozzá hasonló szépséget. Olyan volt, akár egy angyal! A
férfi szíve meglódult, érezte, hogy önti el a testét a vágy.
Hazudott, amikor azt mondta Simonnak, hogy csalódott.
Eddig minden lányt megkapott, akit csak akart, hisz akár-
csak Simon, ő is nagyon jóképű, csinos férfi volt, s hogy
ráadásul még a munkája is különleges, elkábította hamar
a nőket. Remélte, hogy nem lesz ez másként Emily ese-
tében sem. Most, hogy tisztán látta a lányt, érezte, hogy
meg kell őt szereznie, de ez most nem csak afféle trófea a
többi között, hanem sokkal több. Feltört benne a félté-
kenység, amely eddig ismeretlen volt a számára, ugyanis
rá voltak féltékenyek a kollégái és a barátai, mert minden
lány őt akarta, ám ez most teljesen más volt. Simon élvezi
a lány csókját és a szerelmét, ezt pedig nem hagyhatja.
Simon még gyerek, de ő már felnőtt, nagyon sok tapasz-
talattal rendelkezik, tudja mit jelent egy női csók! Ez a
lány teljesen más, mint akikkel eddig dolga volt, ezt meg-
érezte, bár még igazán nem sikerült Emily közelébe
kerülnie, mégis tisztában volt vele, milyen különleges. A
testvére nagyon szerencsés, de ő még szerencsésebb lesz!
Egy kicsit tesz is azért, hogy ez így legyen, mert csak az
lehet szerencsés, aki bátor, törekvő és hozzásegíti magát
a szerencséhez!
Emily megfogta Simon kezét.
- Menjünk, drágám! A szüleim biztosan nagyon örül-
nek majd, ha meglátnak! - szólalt meg és a férfira nézett.
- Rendben! Alig várom, hogy találkozhassak velük.
Nagyon megkedveltem öket és hálával tartozom nekik,
amiért olyan rendesek voltak velem, mikor bajban
voltam! - ölelte át a lány derekát és elindultak a ház felé.
Robert nem mozdult. Nem tehette ki magát annak, hogy
valaki meglássa. Keresett egy jó kis búvóhelyet, ahonnan
szemmel tarthatta a távolban lévő házat, amerre a testvére
és Emily boldogan, apró csókokat váltva igyekeztek.
- Nem, öcsém! Azt nem engedhetem meg neked, hogy
ennyire boldog légy akkor, amikor ezzel engem boldog-
talanná teszel! Én jöttem előbb a világra, enyém az
elsőbbség, ezt meg kell értened! Te mindig csak a má-
sodik lehetsz! Sajnálom! - nézett a távolba és dühösen
egy fűszálat tépett le, majd a szájába vette.
104 105
- Anyácskám! Apácskám! - kiáltotta el magát Emily
amint a házhoz értek.
- Mi történt? - nézett ki az ajtón az apja, aztán az arca
felderült. - Simon! Micsoda meglepetés! - kiáltott fel,
aztán elfordította a fejét és a feleségéért kiáltott.
- Igen? - jelent meg Nancy az ajtóban a férje mellett,
aztán amint megpillantotta a férfit ő is elmosolyodott. -
Simon! - lépett ki az udvarra és a fiatalok elé sietett, meg-
előzve Noelt, aki szintén kifelé igyekezett.
- Mrs. Aston! Boldog vagyok, hogy látom! Örömömre
szolgál, hogy ismét itt lehetek! - mondta és megcsókolta
az asszony kezét, majd a férfi felé fordult.
- Mr. Aston! Hogy van? - kérdezte, és kezet ráztak.
- Jól, Simon! És maga?
- Én is, hála önöknek! - felelte mosolyogva, aztán
Emilyre nézett.
- És persze neked is, édes Emily!
A lány mélyen elpirult, de azért kapaszkodott Simon
karjába.
- Fáradjanak beljebb! - mondta az asszony és elindult
befelé.
- Mr. Aston! Visszahoztam a csónakot, apám vitorlás
hajója itt horgonyoz az öbölben. Ha gondolja, leemelhet-
nénk most, vagy majd, amikor indulok haza.
- Jól van! Menjünk most, úgy is szeretnék néhány szót
váltani önnel ! - nézett rá Noel.
- Hamarosan visszajövünk, Emily! Ugye, nem harag-
szol, ha most egy rövid időre magadra hagylak az édes-
anyáddal? - kérdezte Simon.
- Persze, hogy nem haragszom! Menjetek csak, addig
én segítek anyának az ebéd elkészítésében! - mondta.
Simon megcsókolta az arcát, aztán Noel után eredt.
- Miről akar velem beszélni, uram? - kérdezte Simon.
- Nem miről, hanem kiről! - nézett rá a férfi. - Emily-
ről!
- Csak nem történt valami baja? Vagy talán helytelen-
nek tartja, hogy egymásba szerettünk? Higgye el, Mr.
Aston, hogy a szándékaim tisztességesek és soha nem...
- Nem, nem erről van szó, Simon! - vágott a szavába
Noel. - Tudom, hogy ön tisztességes ember.
- Akkor miről?
- Tulajdonképpen csak megijedtem egy kicsit!
- De mitől, uram? - nézett rá értetlenül Simon.
- Nem is tudom! Zavarban vagyok, nehéz elmondanom,
mit is érzek. Emily a mindenünk és most, hogy megis-
merte önt, megváltozott!
- Megváltozott? - vonta össze a szemöldökét Simon.
Nem tudta, mire akar kilyukadni a lány apja.
- Nagyon!
- Úgy gondolja, hogy ennek én vagyok az oka? - kér-
dezte.
- Nem gondolom, hanem tudom!
- Sajnálom, uram, én igazán nem akartam semmi rosszat!
- Nem is történt rossz, Simon! Emily szerelmes lett és
komoly felnőtt hölggyé vált. Már nem olyan kis vadóc,
nem nevetgél mindenen, és nem töri különböző kedves
kis csínytevéseken a fejét. Úgy érzem, elveszítettem azt a
kislányt, akit annyira szerettem. És már tegeződnek!
- És ezért neheztel rám, Mr. Aston? - nézett rá kissé
ijedten.
- Nem, dehogy neheztelek önre, Simon! Egyáltalán
nem, csak szerettem volna elmondani, hogy vigyázzon rá!
Emily szerelmes lett és ez csodálatos dolog. Nem mon-
dom, amikor megtudtam, hogy ön érdeklődik iránta, nem
néztem jó szemmel, de aztán az én drága Nancym elma-
gyarázta és meggyőzött, hogy el kell engednünk a kezét.
Azért akartam beszélni magával, Simon, hogy megkér-
106 f 107
jem, nagyon vigyázzon rá! Ez most nem olyan frázis,
amit az ember megszokásból, vagy félvállról tesz, hanem
nagyon komoly kérés. Senkink nincs rajta kívül, és nem
szeretnénk, hogy szenvedjen! Nagyon szeretjük őt, és
tudnunk kell, mennyire gondolja komolyan ezt a dolgot
Emilyvel.
- A lehető legkomolyabban gondolom, uram! Fele-
ségül fogom venni, ha eljön az ideje. Tudom, hogy még
nagyon korai erről beszélnem, hisz alig ismerjük egy-
mást, de szerintem nincs jelentősége annak, hogy mennyi
ideig udvarol az ember! Az igaz szerelem az már az első
pillanatban olyan mély és erős, hogy semmi és senki nem
tehet ellene semmit. Szeretem Emilyt úgy, ahogy még
soha senkit. Ha nincs velem, szomorú vagyok és hiány-
érzetem van. Olyan nekem, akár a levegő. Nélküle már
nem léteznék. Nem kell aggódnia, uram, Emilyt soha nem
érheti csalódás, amíg én élek. Esküszöm önnek, csakis az
a legfontosabb számomra, hogy őt boldoggá tegyem.
- Tudom, beszéltünk már erről egyszer, de akkor még
nem hittem, hogy Emily is ilyen erősen kötődik magához.
Neki ez az első szerelem, Simon! Kérem, ne feledje ezt és
azt sem, hogy ő egy ártatlan és tiszta lány. Ne éljen vissza
ezzel!
- Esküszöm, hogy nem fogok! Szeretem őt teljes szí-
vemből és így akarom oltár elé vezetni tisztán és érintet-
lenül! Nekem ő egy életre kell, Mr. Aston, nem egy-két
alkalomra. Rajta kívül senki más nem érdekel, az életem
minden percét neki szentelem. Remélem, kiérdemlem a
szerelmét!
- Én is nagyon remélem! - mondta a férfi és a szeme
kissé elhomályosult. Már semmi kétsége nem volt afelől,
hogy ez a fiatalember nemes lelkű és őszintén szereti a
lányát.
108
- Milyen gyönyörű itt! - nézett körül Simon, mintha
csak most látná először ezt a tájat.
- Igen! Tudja Simon, amikor összeházasodtunk a fele-
ségemmel és ide költöztünk, azt hittem, soha nem szokom
meg. Ő ebben a kis házban született itt, ahol hónapokig
nem látni egyetlen embert sem, én azonban egy hatalmas
birtokon láttam meg a napvilágot és mindig sok ember
vett körül. A szerelem azonban erősebb volt mindennél,
követtem Nancyt ide, a hatalmas semmibe! Egy kissé
meg voltam szeppenve, de aztán lassan megszerettem ezt
a helyet. Eleinte Nancy szülei is itt éltek velünk, majd
egyedül maradtunk, s mondhatom, azok az idők voltak a
legszebbek az életemben. A tengerparton megcsodáltuk a
napfelkeltét és a naplementét. Láttuk, amikor a hófödte
hegyek csúcsán megcsillan a nap, átéltük a tavaszi virá-
gok ébredését, a meleg nyár forróságát, a tenger hűs hul-
lámainak csókjait. Mondhatom tiszta szívemből, igazán
boldog voltam és vagyok itt. Emily csak fokozta ezt a
boldogságot, amikor belépett az életünkbe, s tökéletessé
tette. Megértheti hát, hogy nagyon fontos nekünk a bol-
dogsága. Úgy neveltük, hogy nem járt társaságba, nem
ismerkedett férfiakkal, nincsenek barátai a sirályokon és
a szigeten lévő kis állatkákon kívül. Lehet, hogy ez nem
volt helyes, hisz félénk lett és sebezhető, de ha ön vigyáz
rá, nem éri semmi baj !
- Nem fogja, uram! Egyébként Emily épp azért olyan
különleges számomra, mert teljesen más, mint a többi
lány. Isten ajándéka ő nekem, Mr. Aston!
- Nem csak magának, Simon, de nekünk is! - felelte a
férfi és elfordította a fejét. Nem akarta, hogy a fiatalem-
ber meglássa benne a felcsillanó könnyet.
- Nos, itt is vagyunk! - mondta Simon, amint leértek a
vízhez. - Amennyire tudtam, annyira közel álltam a part-
109
hoz. Ezzel a kis csónakkal oda lehet evezni a hajóhoz és
leemeljük az ön csónakját. Remélem, nem volt szüksége
rá?
- Nem! Most nem voltam kint a tengeren, majd két hét
múlva megyek ismét Polchesterbe!
- Viszi Emilyt is? - kérdezte Simon.
- Nem! Most nem viszem a nőket!
- Akkor azt hiszem, itt kell maradnom velük! Ugye
megengedi, hogy amíg ön távol lesz, vigyázzak rájuk? -
kérdezte.
- Megengedem-e? Inkább köszönetet mondok érte! -
felelte mosolyogva Noel, majd miután mindketten beültek
a csónakba, Simon evezni kezdett.
- Remek ez a hajó! - bólogatott a férfi, miután a vitor-
láshoz értek. - Masszív és biztonságos!
- Igen! Apámé! Volt időszak, amikor sokat járt a ten-
geren, ma már inkább csak a családot viszi el egy-egy
sétaútra vele.
Miután a csónakot kivitték a partra, visszatértek a házba.
Robert mindent jól látott, de semmit nem hallott. Ettó1
ideges volt. Tudni akarta, hogy miről folyt a két férfi
között a beszéd, de nem kockáztathatta meg, hogy
közelebb menjen. Azt azonban nagyon is jól látta, milyen
jó az összhang közöttük. A férfi minden bizonnyal meg-
kedvelte Simont, s ez nem is lehetett nehéz, hisz a test-
vére olyan behízelgő modorú.
Mérgesen ütögette a sziklát, majd kénytelen kelletlen
visszamászott a rejtekhelyére és onnan figyelt tovább.
Ebéd után Emily és Simon megjelentek a kis keskeny
poros úton. Robert gyomra kissé megremegett, a szíve
pedig hevesebben kezdett verni.
- Most pedig sétálunk egyet, de nem ám a vízhez! El-
lenkezőleg! Még meg sem mutattam neked a Szerelem-
szigetet, Simon! Meglátod, milyen csodálatos! Akarod?
- Igen, persze! - felelte a férfi és tekintetét a lány
arcára szegezte. Egyre jobban tetszett neki és egyre
nagyobb lánggal égett és lobogott benne a szerelem tüze.
Tudta, hogy nehéz lesz betartani, amit Noelnek ígért,
nevezetesen, hogy Ernilyt a templomba érintetlenül
vezeti az oltár elé, de erősnek kell lennie! De hogyan
,
amikor olyan édes? - gondolta bánatosan.
- Valami baj van, Simon? - állt meg a lány és az arcába
nézett. - Olyan szótlan lettél és a szemedben is furcsa
szomorúságot látok! Kérlek, légy hozzám őszinte és
mondd el, mi bánt?
- Semmi! Tényleg semmi! Hidd el, Emily, még soha
nem voltam olyan boldog, mint most. Nekem minden
perc, amit veled tölthetek egy álom!
- Akkor miért látom a szemedben azt a szomorúsá-
got? Miért?
- Azért, mert legszívesebben felkapnálak, elszaladnék
veled oda, ahol senki nem lenne, csak mi ketten és...
- És? - nézett rá a lány kissé kacéran. - Akkor mi
lenne?
- Akkor nagyon szeretnélek! - felelte a férfi és az
egész testét elöntötte a forróság.
- Csak akkor? Most és a szüleim előtt nem szeretsz
nagyon?
- De igen! Épp annyira szeretlek, csak akkor másképp
tenném!
- Ezt nem értem! Mi az, hogy másképp?
- Nem érdekes, Emily! - nevetett rá a férfi kissé eről-
tetetten. Már bánta, hogy bele ment ebbe a játékba.
- Már hogyne lenne érdekes, Simon! Kérlek, mondd
el, mit értesz az alatt, hogy másképp?
- Nem szeretnék erről beszélni, Emily, mert amit sze-
retnék azt nem szabad!
110 111
- Ezért van a szemedben az a szomorúság? - kérdezte
a lány.
- Igen!
- Simon! Tudod, hogy mennyire szeretlek, kérlek, áruld
el, mit szeretnél, amit nem szabad? - nézett rá olyan ár-
tatlanul, hogy a férfinak sírni lett volna kedve.
- Kérlek, Emily! Ne beszéljünk erről! Megígérem,
hogy egyszer még visszatérünk rá és akkor elmondom,
mire gondoltam!
- De én nem tudok addig várni, Simon! Nekem
tudnom kell, mitől vagy szomorú? Ha segíthetek rajta,
akkor...
- Nem! Nem! Nem segíthetsz, édesem, mert én nem
akarom! Azazhogy, nagyon is akarom, de nem tehetem!
- hebegte Simon egész testében remegve. Már attól, hogy
beszélt a lánnyal arról, amire annyira vágyott, teljesen
felkorbácsolódott a vére.
- De igen! - dobbantott egyet a lábával Emily. - Azon-
nal tudni akarom, mirál beszélsz? Teljesen össze vagyok
zavarodva! Azt mondod, nagyon szeretsz, de szomorú
vagy, mert nem teheted azt, amit akarsz, miközben na-
gyon is akarod, de nem teheted? Ez egy kicsit érthetetlen
számomra!
- Jaj, édes, pici angyalom! - kapta fel a lányt az ölébe
és megforgatta. - Kérlek, ne faggass már, mert úgy sem
árulom el!
- Akkor megharagszom rád! - mondta kissé durcásan
Emily. Leült egy virágzó bokor mellé és a férfira emelte
gyönyörű szemeit. Most egészen sötét zöldek voltak.
Simon letelepedett mellé.
- Nem akarom, hogy haragudj rám, Emily! Sokkal
többet jelentesz nekem, mint bármi ezen a világon. Nem
tudnálak megbántani, és ezért nem akarok arról beszélni!
112
- Én pedig megígérem, hogy nem haragszom meg
rád, de kérlek, ne hagyj gyötrődni! A szemedben látom,
hogy szomorú vagy valami miatt és ez bánt engem.
Azzal okozol nekem fájdalmat, ha eltitkolod előlem.
Szeretném úgy kezdeni veled az életemet már a kapcso-
latunk legelejétől, hogy ne legyenek titkaink egymás
előtt. Tudod, apa és anya mindig azt mondta, ha őszinték
vagyunk a másik emberhez, nem érhet meglepetés. Nem
szeretném, ha engem meglepetés érne, Simon! Kérlek,
könyörgöm, mondd el, mitől látom a szomorúságot a
szemedben?
- Az nem is szomorúság, Emily!
- Nem? Akkor mi?
- Vágyakozás!
- Vágyakozás?
- Igen! Utánad vágyakozom, kedvesem, de... - Simon
elhallgatott, mert félt, olyat talál mondani, amitől a lány
megrémül.
- Ezt nem értem, Simon! Itt vagyok, veled vagyok!
Miért vágyakozol hát utánam, amikor a tiéd vagyok?
- Nem, Emily! Még nem vagy az enyém!
- De igen! - hajolt oda Emily és mélyen a férfi
szemébe nézett. - Csak tőled függ, drágám, hogy meny-
nyire vagyok a tiéd! - suttogta és két karjával átölelte a
nyakát. Magához szorította, hogy Simon majdnem bele-
halt a gyönyörűségbe. Testén érezte a lány forró testét,
gömbölyű, kemény mellét, s ettől teljesen megvadult.
- Elég volt, Emily! Ezt nem szabad! - toltá el magától
a lányt, akinek a szemei mámorosan csillogtak.
- Simon! Te nem is szeretsz engem! - görbült le a
szája és a szeméből egy nagy könnycsepp csordult végig
az arcán.
113
- Kérlek, ne mondd ezt! Tudod, hogy imádlak! - fogta
meg a kezét a férfi és tűzforró ajkához emelte.
- Akkor miért toltál el magadtól, amikor én a tiéd
akartam lenni? Azt szeretném, hogy érezd, mennyire
szeretlek! Tégy velem, amit csak akarsz! - suttogta.
- Emily! Tudod, hogy mit mondtál?
- Igen! Tudom! - bólintott a lány. A szemei fényesen
csillogtak és a szája egy kissé megnyílt, látni engedte hó-
fehér fogait. - Pontosan tudom!
- Kérlek, kedvesem, ne játssz a tűzzel! - lihegte
Simon olyan izgatottan, hogy a lányt elöntötte a forró-
ság.
- Én nem játszom a tűzzel, Simon! Én csak azt aka-
rom, hogy szeress és ne légy szomorú! A tiéd vagyok
testestől, lelkestől!
- Ó, drága kicsikém! - ölelte át szorosan Simon és
csókjaival borította be a lány egész testét. Érezte, hogy
remeg a karjaiban. Lefektette a fűre és fölé hajolt. Testé-
vel beborította a lány testét és olyan hévvel csókolta,
hogy Emily majdnem megfulladt. Amikor elengedte az
ajkát, lassan kibontotta a lány ruháját a mellén és ráta-
padt.
Emily felsikoltott a gyönyörűségtől. Még soha életé-
ben nem érzett ehhez hasonlót. Olyan volt, mintha meg-
szűnt volna körülötte minden, és csak ketten lebegnének
a föld felett. Amikor Simon lehúzta a melléről a ruhát, és
az ágaskodó rózsaszín bimbókat a szájába vette, Emily
majdnem az eszét vesztette.
- Ó, Simon! Istenem, milyen csodálatos veled! Nem
akarom, hogy elengedj! Kérlek, szeress engem nagyon!
- lihegte.
A férfi ekkor felhúzta a lány hosszú szoknyáját, és a
tenyerét forró combjára fektette, mely szinte égette a
114
kezét. A bőre épp úgy tüzelt, akár az ő vére. Először azt
hitte, a lány majd tiltakozik, de nem! Látszott rajta, min-
den pillanatot élvez!
- Nem! Sajnálom, Emily, de tovább nem mehetünk! -
ült fel Simon pirosra gyúlt arccal, a mámor még ott
ragyogott a szemében.
- Tessék? Mi történt? - kérdezte a lány és ő is felült.
- Nem volt helyes, amit tettünk, drágám! Még nem
jött el az ideje! Tudod, hogy mennyire szeretlek, de nem
élhetek vissza az ártatlanságoddal!
- Az ártatlanságommal? Mit értesz ez alatt? -
kérdezte Emily és nem takarta el formás melleit.
- Azt, hogy nem tehetlek a magamévá, mert még nem
szabad, pedig megőrülök érted! - ölelte magához és
megint a melleire tapadt.
- Én akarom, Simon! Nagyon akarom! - lihegte a
lány, és még jobban szorította magához.
- Te nem tudod, mit akarsz, drágám! - nézett rá
Simon. - Tudod, egyáltalán, hogy mi történik most, ha
én nem állok meg? - kérdezte.
- Igen, Simon! Tökéletesen tisztában vagyok vele, bár
még soha nem éltem át. Anyám mindent elmesélt,
milyen az, amikor egy szerelem beteljesedik és két test
eggyé válik. Én azt akarom, hogy mi eggyé váljunk!
- És azt nem mondta az édesanyád, hogy ez a betel-
jesedés csakis a nász után következhet be? - nézett rá a
férfi.
- De. Mondta! - hajtotta le a fejét Emily.
- Nos, én nem akarok neked rosszat, kedvesem! Hidd
el, legalább annyira kívánom, hogy eggyé váljunk, mint
te, de mégsem teszem! Sokkal jobban szeretlek annál,
hogy megtegyem. Tisztán és érintetlenül állhatsz az oltár
elé, ha eljön az idő. Miénk az egész élet, Emily! Tisz-
115
tellek és becsüllek, ezért azt akarom, hogy csodálatos
legyen az első alkalom, amikor testünk egyesül. Nem
akarom, hogy megbánd, vagy...
- Nem, Simon! Nem bánnám meg, de tudd meg, most
még sokkal jobban szeretlek. Te vagy a világon a leg-
becsületesebb és a legjobb ember! Boldog vagyok, hogy
találkoztunk és szeretném, ha tudnád, hogy nagyon tisz-
tellek ezért. Kérlek, ne légy hát szomorú többé! A felesé-
ged leszek és örökké szeretni foglak! - csókolta meg a
férfi száját.
Még egy ideig ültek a fűben, forró csókokat váltottak
és csendesen beszélgettek.
- El kell válnunk, kedvesem! - szólalt meg Simon. -
Időben szeretnék haza érni, nem mintha félnék, de tudod
éjszaka elég veszélyes a tengeren egy ilyen hajóval, mint
az apámé.
- Igen, apa mesélte, hogy kalózhajók is járhatnak erre-
felé. A parthoz ugyan nem jönnek közel, de soha nem
lehet tudni. Jobb lesz, ha időben mész, drágám! Sajná-
lom, hogy már menned kell, de ugye hamarosan ismét
eljössz? - nézett rá szerelmesen.
- Igen, Emily! Hamarosan megint eljövök, és akkor
magammal viszlek. Szeretném, ha a szüleim megismer-
nének. Remélem, Mr. Aston nem ellenzi majd, persze,
ha úgy nyugodtabbak, ők is eljöhetnek!
- Erről még beszélünk, kedvesem! - mondta és lassan
elindultak.
Emily fejét a férfi mellére hajtotta és elgondolkozott.
- Mire gondolsz? - kérdezte Simon.
- Arra, hogy még olyan kevés időt töltöttünk el
együtt, mégis úgy érzem, mintha már nagyon régen
ismernélek! Megbízom benned, és a karjaidban olyan
biztonságban vagyok!
116
- Emily! Kicsikém! Valamit hoztam neked! Majdnem
elfelejtettem! - nyúlt a zsebébe és kiemelte a gyöngy-
sort. A lány kezébe adta.
- Istenem! De gyönyörű! - kiáltott fel ragyogó arccal.
- Simon! Honnan tudtad, hogy ez minden álmom?
Tudod, Polchesterben láttam egy boltot, ahol nagyon sok
ilyen gyöngy volt kirakva. Csodálatosan szépek voltak
és annyira szerettem volna egyet, de tudtam, hogy na-
gyon drága és apa így is túl sokat költött ránk. Akkor ün-
nepeltük a születésnapomat. Eddig még nem is beszél-
tünk arról a napról! Szégyellem, ahogy viselkedtem! -
hajtotta le a fejét.
- Nincs miért szégyenkezned, Emily! Természetes
volt, hogy haragszol rám, amikor megpillantasz egy
másik nővel! Mert már akkor belém szerettél, ugye? -
kérdezte mosolyogva.
- Igen, csak még nem mertem magamnak sem beval-
lani. Megijedtem attól az ismeretlen, bizsergető érzéstől,
amelyet akkor éreztem, amikor először megláttalak.
Tényleg féltékeny voltam arra a nőre...
- Pedig semmi értelme nem volt, mert ő a barátom
kedvese, aki akkor érkezett, amikor ti elmentetek. Meg
akartam kérni az édesapádat, hogy maradjatok még, de
te nagyon rossz állapotban voltál.
- Igen. Túl sok pezsgőt ittam! - húzta el a száját a
lány.
Simon magához ölelte és megcsókolta a homlokát.
- De többé egyetlen kortyot sem iszom, erre megeskü-
szöm! Rosszul voltam tőle és még rágondolni sem
akarok!
- Csak azért mondod ezt, mert tényleg sokat ittál, de
hidd el, a pezsgő a legfinomabb ital. Majd én vigyázok
rád és megtanítalak rá, hogyan és mennyit kell inni
117
belőle, hogy élvezd! Most azonban azt szeretném, ha a
nyakadba akaszthatnám ezt a gyöngysort!
- Köszönöm, Simon! Nagyon szépen köszönöm! A
szívem vágya teljesült! - tette a tenyerét a nyakában csil-
logó gyöngysorra, majd átkarolta a férfi nyakát és a
száját csókra nyújtotta.
Robert néhány méterre lapított tőlük és majdnem
szétvetette a düh. Látta, hogy Emily és a testvére na-
gyon szeretik egymást, tudta, hogy nehéz helyzetben
lesz, ha a helyébe akar lépni. Minden mozdulatát megfi-
gyelte és jól elraktározta a fejében. Hamarosan szüksége
lesz rá! - gondolta dobogó szívvel.
Simon elköszönt az Aston családtól. Emily a partig
kísérte, s amikor a férfi csókot intett a hajóról, a szíve
összeszorult. Annyira fájt neki, amiért el kell válniuk,
pedig Simon megígérte, hogy hamarosan ismét találkoz-
nak. Csak két-három napot kell kibírnia és az imádott
férfi ismét a karjaiba zárhatja. Most mégis remegett
egész testében. Nagyon félt, hogy valami szörnyűség
történik és elveszítheti kedvesét.
6.
Simon a nyílt vízre kormányozta a hajót. A szél most
nem fújt olyan erősen, így sokkal lassabban haladt, de ez
nem izgatta, sokkal jobban elfoglalták a gondolatok,
amelyek Emilyt hozták ide hozzá a hajóra. Felidézett
minden együtt töltött pillanatot, a sok édes és forró
csókot, szinte a száján érezte a lány bőrét, ujjain bárso-
nyos selymét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy
észre sem vette, amikor Robert mögötte megállt. Ke-
zében hatalmas kődarabot szorongatott, majd felemelte a
magasba és lesújtott vele a testvére fejére.
Simon érezte az ütést, majd a forró vér édeskés ízét a
száján, aztán tekintetét a bátyja felé fordította. A szája
szólásra nyílt, de már nem volt ereje, hogy hangot is ki-
adjon magából. Elfeketedett körülötte minden és ájultan
zuhant a hajó padlójára.
Robert gyorsan levetkőztette és a saját ruhájába öltöz-
tette, ő pedig magára húzta Simonét, majd a vállára emelte
a testvérét és a tengerbe dobta.
A víz nagyot csobbant. Simon egy pillanatra magához
tért és kapálódzni kezdett, de aztán lassan a tenger hullá-
mai elnyelték.
- Sajnálom, Simon, de nem volt más választásom! Re-
mélem, szép álmod lesz a tenger fenekén. Láttam, ami-
kor a nyakába akasztottad Emilynek a gyöngysort, most
lesz módod rá, hogy magad válogasd össze a kagylók
könnyeit. - Arra nem gondolt, hogy kagylók ebben a ten-
gerben nem élnek, hisz csak a meleg tengereket kedvelik.
- Ígérem neked, Emilyt boldoggá teszem, és úgy fogom
szeretni, mint te. Vagy majdnem úgy....
118 119
Miután megkönnyebbülten nézett szét, a szíve nagyot
dobbant. Sajnos nem vette észre, hogy a közelben egy
vitorlás hajó vesztegel. Egy hatalmas kőtömb takarta el,
amely mélyen belenyúlt a tengerbe. Nem tudhatta, hogy
valaki nem látta-e meg, amikor Simont a tengerbe dobta.
Ideges lett, a keze megremegett. A távcsőért nyúlt és a
hajót fürkészte. Megnyugodott, amikor senkit nem látott
a fedélzeten. Egyébként is, ha észre vették, már biztosan
elindultak volna felé.
Vidáman, fütyörészve nézett előre. A szél közben fel-
támadt, repítette, s egyre távolabb került attól a helytől.
Arra gondolt, hogy ettől a perctől teljesen megváltozik
az élete. Bízott benne, hogy senki nem veszi észre a
cserét. Szerencsére az anyja látása az utóbbi időben any-
nyira megromlott, hogy nem képes felismerni. Amióta
haza érkezett, többször is összekeverte Simonnal. Az apja
pedig soha nem tudta megállapítani, hogy melyik ő és
melyik Simon. Mindig összekeverte őket, amit ők nagyon
élveztek. Nem lesz semmi baj! - szólalt meg a fejében
egy hang, s ettől teljesen megnyugodott.
- Apám! Anyám! - lépett be a kastélyba. - Megjöttem!
- Simon! Fiam! - sietett elé az apja. - Már olyan izga-
tottak vagyunk! Hogy sikerült a találkozó?
- Remekül, apám! Minden simW ment. A csónakot visz-
szavittem Mr. Astonnak! Nagyon kedvesen fogadtak, nem
is beszélve Emilyről! Csodálatos az a lány, apám! Ha
majd meglátja, megérti, miért vagyok annyira oda érte!
- Simon! Simon! Ó, de örülök, hogy megjöttél! -jött
oda az anyja is hozzá. - Nem volt semmi baj az úton? -
kérdezte.
- Nem, anyám! Semmi! -csókolta meg az anyja arcát.
Teljesen megnyugodott, hisz egyikük sem sejt semmit. -
Viszont farkas éhes vagyok! Egész nap alig ettem vala-
mit! - nézett a szüleire, és csak amikor már kimondta,
akkor döbbent rá, milyen butaságot mondott.
- Mi az, hogy nem ettél? Hát nem kínáltak meg sem-
mivel? - kérdezte az anyja.
- De. Persze, hogy megkínáltak, csak nem volt étvá-
gyam. Talán a múltkori balesetem miatt egy kicsit rosz-
szul éreztem magam, amikor odaérkeztem. Mrs. Aston
nagyon kedves asszony, azt sem tudta, mivel kínáljon
meg, de a gyomrom háborgott és alig tudtam néhány
falatot lenyelni.
- Most már jobban vagy? - kérdezte a grófné.
- Igen! Sokkal jobban! Mondhatnám, hogy még soha
nem voltam ilyen jól! Fel tudnék falni egy egész ökröt!
- Akkor intézkedem, hogy tálalják a vacsorát! - ment
az asszony a konyhába.
- Megyek és átöltözöm, ha megbocsát, apám!
- Menj csak, fiam! A vacsoránál majd beszámolgz
részletesen mindenről! - intett a kezével a gróf és a fia
után nézett. Valahogy másnak látta, mint eddig. Komo-
lyabbnak és felnőttebbnek! Talán ez a szerelem változ-
tatta meg ennyire! Most annyira hasonlít Robertre! -
gondolta.
Robert a saját szobája felé indult, de még idejében
észbe kapott és gyorsan Simon szobájába ment. Meg-
mosakodott és átöltözött. A haját pontosan úgy fésülte,
mint a testvére.
- Igen! Isten hozott itthon, Simon William gróf! Ha-
marosan egy csodálatos feleséggel az oldaladon veheted
át az örökségedet! Egyedül te leszel a William vagyon
kizárólagos örököse. Robert testvéred, szegény meghalt!
Hamarosan sürgöny érkezik, amely közli a szomorú hírt.
Szegény anyám, biztosan nagyon össze leszel törve, de
120 121
majd én megvigasztallak! Egy kis unoka majd elfelejtteti
a fájdalmadat!
Egy nagyot ugrott örömében, aztán a fejével biccen-
tett és elhagyta a szobát. Vidáman és fürgén sietett le a
lépcsőn.
Az apja és az anyja már az asztalnál ültek és rá vártak.
- Itt is vagyok! Remélem, még nem kezdték el nélkü-
lem? - kérdezte.
- Hogy kezdtük volna el, Simon? Tudod, hogy csak
akkor kezdjük el a vacsorát, ha mindannyian az asztalnál
ülünk. Milyen kár, hogy Robert nem lehet itt velünk!
Annyira sajnálom, hogy ilyen hirtelen kellett elmennie,
de remélem, hamarosan hallunk felőle.
- Biztos lehet benne, anyám! Robert komoly ember,
szereti és tiszteli a családját, biztos vagyok abban, hogy
tudja, mi a kötelessége és jelentkezni fog. Talán még
meg is jön!
- Az lenne csodálatos! Úgy szeretem, amikor mindkét
fiam mellettem van! - sóhajtott fel a grófné és intett a
fejével, hogy tálalhatnak.
- Most pedig kérlek, Simon, számolj be mindenről! -
nézett rá az apja.
Robert pedig beszélni kezdett.
- Hamar odaértem, apám! Tudja, az Ördögsziklánál
lévő kis öbölben lakik Emily. Jó szelet fogtam ki és min-
den baj nélkül partot értem. Képzeljék csak! Az én ked-
vesem ott állt a sziklán és engem várt. A zsebkendőjét
lengette, amikor megpillantott. Elmondta, hogy minden
nap onnan figyelte a tengert, hogy mikor érkezem.
- Nagyon szerethet téged az a kislány, fiam!
- Igen, anyám! Épp úgy, ahogy én is! A szülei is ked-
velnek, azt hiszem, nem lesz akadálya, hogy mielőbb nőül
vehessem! Minden vágyam ez, apám! Remélem, nem
lesz kifogásuk ellene! Úgy határoztam, hogy hamarosan
elhozom őt ide, hogy megismerhessék! Tudom, hogy rabul
ejti magukat is, mint ahogy engem! Sajnálom, hogy
Robert nem ismerheti meg, pedig szerettem volna, ha
találkoznak. Ő annyira cinikus és sértő módon beszélt
Emilyről, de ha megismerné, megváltozna a véleménye.
Szerintem még a féltékenység és az irigység is feltámadna
benne!
- Simon! Nem ismerek rád, fiam! - nézett rá az anyja
rosszallóan.
- Bocsásson meg, anyám, csak kicsúszott a számon!
Tudja, annyira boldog vagyok, és valahogy úgy érzem,
mintha kicseréltek volna. Nem érzem magam annak a
széltoló és komolytalan embernek, aki voltam. Azt hi-
szem, Emily felnőtté tett!
- Az csak a hasznodra válik, fiam! Épp ideje, hogy
benőjön a fejed lágya. Robert nem veheti át az apád
helyét, rád vár a birtok vezetése, ideje, hogy megkomo-
lyodj, kedvesem!
- Meglátja, anyám, nem lesz rám többé panasza!
- Nem, kisfiam! Eddig sem volt rád panasz, mindig jó
gyermekünk voltál, csak később érő, mint a bátyád! -
nézett rá kissé hunyorogva.
Robert elégedetten vigyorgott. Tudta, semmi és senki
nem állíthatja meg, hogy Emily az övé legyen!
122 123
.
Simon süllyedt lefelé a tengerben. Néhány pillanatra
visszanyerte az eszméletét és kétségbeesetten megpróbált
a kezeivel csapkodni, de ez reménytelen volt. Érezte,
hogy hatalmas nyomás nehezedik a mellkasára, majd
lassan megszűnt körülötte minden.
- Hát ez meg miféle állat? - kapta fel a fejét Thomas
Barton és megpróbálta megközelíteni a merülő testet.
Csak amikor egészen közel ért hozzá, akkor döbbent rá,
hogy nem valami ismeretlen tengeri állatot lát, hanem
egy embert. Érezte, hogy a levegő fogytán van, fel kell
emelkednie, hogy tele szívja a tüdejét friss levegővel, de
félt, nem talál ismét rá. Ezért hát megmarkolta a karját és
magával húzta. Már-már ott tartott, hogy elengedi, mert
a mellkasába éles fájdalom hasított, de aztán egyszerre
csak megpillantotta a nap sugarait. Perceken belül fel-
bukkant a víz színén és kiemelte az eszméletlen férfit is.
- Remélem, van még benned élet, barátom és nem
kínlódtam semmiért! - motyogta fújtatva és zihálva.
Amikor egy kissé rendbe jött a lélegzete és az éles fáj-
dalom is megszűnt a mellkasában, elkiáltotta magát.
- Bill! Bill!
Feleletet azonban nem kapott, így hát mérgesen meg-
rántotta a kötelet, amely a hajó mellett lógott a vízbe.
- Bill! Az istenit a süket fülednek! - ordított tele to-
rokból.
- Jövök már! Jövök! - hallotta meg a férfi hangját és
hamarosan egy borostás arc jelent meg a fedélzeten.
Izmos kezével felsegítette előbb Simont, aztán a társát.
- Mi történt? Ki ez az ember? - kérdezte Bill.
- Fogalmam sincs! Odalent bukkantam rá, amint süly-
lyedt lefelé. Hozd ide a rumos flaskát, ha ugyan még
hagytál benne néhány kortyot! - mordult rá morcosan,
miközben megkezdte Simon életre keltését, mivel nem
érezte, hogy a szíve dobogna.
A férfi elsietett és néhány pillanat múlva már hozta is
a flaskát. Átadta a társának, aki rögtön Simon szájába
öntött belőle egy keveset.
- Nem tudom, miért gondolod, hogy nincs már benne!
Tudhatnád, hogy már nem iszom!
Thomas ránézett, mire a férF hozzátette:
- Annyit!
Simon szeme megrebbent, majd köhögni kezdett. A
szájából víz folyt.
- Na, végre! - mondta Thomas megkönnyebbülten. Már
nem volt fiatal, a szakálla majdnem fehér volt, de még
látszott a testén, hogy ereje teljében van. - Reméltem,
hogy nem volt hiábavaló az igyekezetem. Nézte a fiatal-
ember arcát és a szeme könnyes lett, majd végigfolyt az
arcán.
- Thomas! Barátom! - fogta meg a vállát Bill. -Tudom
,
hogy most mit érzel, hidd el, nekem is nagyon fáj még
mindig. De legalább ezt a fiatal életet megmentetted.
- Igen, Bill! Az övét sikerült, a fiamét nem! Azt hi-
szem, soha nem fogom megbocsátani magamnak!
- Kérlek, Thomas! Ne vádold magad az ég szerelmére!
Nem tehettél semmit! Szegény Bob magának kereste a
bajt!
- Tudom, Bill, de akkor sem tudok szabadulni a mar-
dosó bűntudattól. Talán mégsem tettem meg mindent!
- De igen! Te vagy a legjobb búvár az egész világon!
Nem a te hibád volt, hogy a fiad meghalt! Túl kell tenned
magad rajta, különben rossz vége lesz! Meglátod, any-
124 125
nyira tönkreteszed magad, hogy nem leszel képes leme-
rülni többé!
- Azt nem tudnám elviselni! Az életem a tenger mélye!
Simon kinyitotta a szemét.
- Boldog születésnapot, ifjú barátom! - szólalt meg
Thomas és a férfira mosolygott. - Hogy érzi magát? -
kérdezte.
- Hol vagyok? - nézett szét Simon. Látszott rajta, hogy
meg van ijedve.
- A hajómon van. Néhány perccel ezelőtt hoztam fel a
felszínre a tenger mélyéről. Épp lefelé süllyedt! Mi
történt magával? - nézett rá behatóan.
- Nem tudom! - felelte.
- Nem tudja, hogy került a vízbe?
- Nem!
- Hogy hívják? - kérdezte Thomas.
Simon lehunyta a szemét, aztán néhány pillanat múlva
megint kinyitotta.
- Nem tudom! Nem tudom!
- Az meg hogy lehet? - szólalt meg Bill és a társára
nézett. -Tejó ég, Thomas! Ezt nézd meg! -mutatott Simon
fejére.
Thomas odahajolt és megnézte a jókora sebet, amely-
ből szivárgott a vér.
- Azt hiszem, hogy valaki jól fejbe vágta, vagy pedig
elesett és megütötte magát. Talán így eshetett bele a vízbe!
- Igen, nekem is ez a véleményem.
- Ezek szerint egy hajóról eshetett bele, de mondd
csak Bill, te nem láttál semmit? Valahol a közelben kel-
lett történnie és nem is régen, egyébként, nem élne ez a
fiatalember. Látnod kellett!
- Nem! Nem! Én nem láttam semmit! - rázta meg a
fejét Bill.
126
- Az nem lehet! Kérlek, erőltesd meg az agyad! Lát-
nod kellett azt a hajót!
- Nem, Thomas! Én tényleg nem láttam!
- Hát persze, hogy nem láttad! Biztosan jól meghúztad
a flaskát, és megint elaludtál!
- Én nem...
- De igen! Miért nem jöttél segíteni, amikor hívtalak?
Azt hittem, kiszakad a lelkem is, olyan nehéz volt ez a
szegény fiatalember, ám téged hiába szólongattalak!
- Sajnálom, hogy nem hallottam meg.
Thomas olyan szemekkel nézett rá, hogy a férfi cser-
zett arca kissé elpirult.
- Bocsáss meg... - motyogta kissé pironkodva.
- Jól van! Most mi legyen vele? Ha nem tudja kicsoda,
azt sem tudja, hol lakik! - nézett Billre a férfi, majd
megint Simon felé fordult.
- Figyeljen rám, kérem! A fejét egy jókora ütés érte,
ezért nem emlékszik semmire! Elviszem a házamba
,
aztán hívok egy orvost, aki majd megnézi. Rendben lesz
így?
Simon azonban nem válaszolt. Megint elájult.
- Istenem! Ne engedd, hogy meghaljon ő is! - kapta
elő a flaskát és megint öntött a szájába.
Simon kinyitotta a szemét, de aztán ismét lehunyta.
-Jól van! Indulás! Mielőbb partot kell érnünk! - mondta
Thomas és felállt. - Te maradj mellette!
-Igen, Thomas! Vigyázok rá, ne félj! - válaszolta az
idős férfi, miközben Simon mellé telepedett és megszo-
rította a kezét.
Thomas a házába érve azonnal a doktorért küldött, aki
hamarosan meg is jelent.
- Mi történt? - kérdezte.
127
A férfi mindent elmondott és bevezette a szobába,
ahol Simon az ágyban feküdt. Az arca vörös volt és ne-
hezen szedte a levegőt.
A doktor megvizsgálta, aztán Thomasra nézett.
- Az ütés a fején nagyon komoly. Talán soha nem
kapja vissza az emlékezetét. Szerintem valaki csúnyán
fejbe vágta egy kővel, vagy valamilyen kemény tárggyal.
Ez nem esésből származik, az biztos!
- Azt akarja mondani, doktor, hogy talán soha nem
fog emlékezni arra, hogy ki is ő valójában? - kérdezte
Thomas.
- Igen, gróf úr. Nagyon nagy az esélye, hogy örökre
homály fedi majd a múltját.
- És most milyen az állapota? Ugye életben marad? -
nézett rá aggódva a fér i.
- Erre még most nem tudok válaszolni, de mivel na-
gyon fiatal, talán a szervezete elég erős, hogy leküzdje a
magas lázat, amely a legjobban aggaszt pillanatnyilag.
Hagyok itt gyógyszert, ebből adjanak be neki három-
szor, de jó lenne, ha kétóránként az egész testét borogat-
nák. Le kell húzni a lázát, mert különben...!
- Rendben van, doktor! Köszönöm! - kísérte ki az
ajtóig.
- Hamarosan megint eljövök! - intett a kezével a férfi
és elköszönt.
Thomas visszament Simon ágyához. Leült mellé és
hosszasan nézte. Arra gondolt, talán most az elvesztett
fia helyett kapott egy másikat. Ő nem halhat meg! Min-
dent megtesz, hogy éljen!
Simon hetekig nyomta az ágyat, többet volt eszmé-
letlen, mint nem. Egyik reggel azonban sokkal jobban
lett. Teljesen megszűnt a láza és a feje is kitisztult.
128
- Istenem! Hol vagyok? - nézett szét és fel akart ülni,
de nem tudott. Nem volt hozzá ereje, így hát csak feküdt
nyitott szemmel és üres aggyal.
Thomas csendesen kinyitotta az ajtót. Az ágyhoz lépett
és az arca felragyogott, amint észre vette, hogy Simon
szeme nyitva van.
- Jó reggelt, fiam! - fogta meg a kezét és rámosolygott.
- Fiam? Ön az apám? - szólalt meg Simon.
- Igen! Az apád vagyok! - hagyta rá Thomas. A szívét
melegség járta át. Igen, az elvesztett fia helyett most
kapott egy másikat!
- De miért nem emlékszem önre? És semmire! Mint-
ha épp most születtem volna, és nem lenne múltam. Nincs
egyetlen emlékem sem! Hol van az édesanyám? - nézett
rá különös tekintettel.
- Sajnálom, de az édesanyád már nem él. Évekkel ez-
előtt meghalt!
- Az nem lehet! - kiáltott fel Simon és a szeme köny-
nyes lett. Különös érzés kerítette hatalmába, amikor az
anyjára gondolt. Igaz, hogy nem emlékszik sem az arcára,
sem a hangjára, de mégis valami melegség önti el a szívét,
amikor rágondolt.
- Kérlek, fiam! Ne izgasd fel magad! Ennek már több
éve!
- De miért nem emlékszem semmire? Miért? - kér-
dezte Simon.
- Azért, mert balesetet szenvedtél és megsérült a fejed!
- Balesetet szenvedtem? Miféle balesetet?
- Sajnos, azt nem tudjuk. Talán valaki megtámadott és
leütött, aztán bedobott a tengerbe, de szerencsére sike-
rült megmentenem téged! Kérlek, nyugodj meg, majd szép
lassan mindent elmesélek a múltadból és megnyugszol.
129
Simon lehunyta a szemét. Szörnyen érezte magát. Valaki
megtámadta és leütötte? De miért? Mi történik vele?
- Mióta fekszem? - kérdezte.
- Három hete. Nagyon magas volt a lázad és nem voltál
eszméleteden. Hála az Úrnak, végre lement a lázad és
jobban lettél! Most az a legfontosabb, hogy felerősödj!
Mindjárt hozatok is egy kis finom levest! Meglátod, milyen
jót fog tenni! Nagyon legyengültél, hisz csak folyadékot
vettél magadhoz, azt is csak nagy nehezen. Mindjárt visz-
szajövök, csak feküdj nyugodtan!
Simon nagyon ideges lett, bár nem tudta az okát, s ez
még inkább zavarta. Az nem lehet, hogy ez az ember itt
az apja és nem emlékszik rá. Olyan ismeretlen és idegen
minden! Ez a szoba, a bútorok és a függönyök is. Minden!
Ez nem lehet az ő otthona! - nézett szét alaposan.
- Már itt is vagyunk! - lépett be az ajtón Thomas. Egy
fiatal lány állt mellette, kezében egy nagy tálcát tartott.
A férfi odalépett az ágyhoz és segített Simonnak felülni.
Megigazította a párnáját, aztán elvette a lánytól a tálcát.
- Nem vagyok éhes! - mondta Simon és elfordította a
fejét.
- Kérlek, fiam! Enned kell, hogy mielőbb megerősödj !
Simon a lány felé nézett, aki le nem vette róla a tekin-
tetét. Fiatal volt és nagyon szép. Kissé telt az alakja, de
az arca kimondottan szép volt. Hosszú, sötét haját fel-
tekerte kontyba, így látni lehetett milyen szép a nyaka. A
férfi megnedvesítette cserepes ajkát. Furcsa érzés köl-
tözött a szívébe, amelytől még jobban elszomorodott.
- Kérem, uram! Egyen néhány falatot! - lépett közelebb
a fiatal lány. - Segítek!
Thomas arrébb lépett, a lány pedig leült az ágy szélére
és belemerítette a kanalat a levesbe. Simon lassan enni
kezdett. Mintha egy kisfiú lenne! Hagyta, hogy azt te-
130
gyenek vele, amit akarnak. Mi értelme lenne az ellenke-
zésnek? Egyáltalán mi értelme van bárminek? - villant
át az agyán és a szeméból kigördült egy könnycsepp.
- Kérem, nyugodjon meg, uram! Meglátja, minden
rendbe jön! - nézett rá a lány együtt érezve vele.
- Ön kicsoda? - kérdezte meg Simon, amint kissé össze-
szedte magát.
- A nevem Gill. Gill Angel! Én vagyok itt a szakács-
nő! - felelte mosolyogva. - Remélem, ízlik majd, amit
főzök. Kérem, csak mondja meg, mit szeretne enni, és én
azonnal elkészítem!
- Igen, fiam! Kérj bármit, azonnal teljesítjük!
- Én nem ismerem önt, Gill! - mondta Simon.
- Persze, hogy nem, mert csak két hete dolgozom a
gróf úr házában! - felelte a lány kedvesen.
Simon elgondolkozott. Ha az apja gróf, akkor ő is az.
Milyen furcsa, ez nem lepte meg. Mintha természetes
lenne!
- És nincsenek testvéreim? - nézett a grófra.
- Volt egy testvérbátyád, de sajnos meghalt! A ten-
gerbe fulladt!
Simon testén furcsa érzés szaladt végig. Mintha azzal,
hogy volt egy testvérbátyja, nem mondott újat a gróf. A
remény felcsillant a lelkében. Ha ilyen apró kis dolgok
felsejlenek benne, talán egyszer mindenre emlékezni
fog.
- És mi a nevem? - kérdezte.
- Tony! Gróf Tony Barton!
- Tony! Tony! - ismételgette Simon, de a név nagyon
idegen volt számára.
- Látom, nagyon bánt, hogy nem emlékszel még a ne-
vedre sem, de nem kell aggódnod! A doktor szerint min-
denre emlékezni fogsz!
131
- De mikor? - kérdezte elkeseredetten Simon. - Mikor?
- Azt nem lehet tudni, fiam! Lehet, hogy csak évek
múlva, de az is lehet, hogy nagyon hamar! Kérlek, ne
add fel és ne légy emiatt szomorú! Itt vagyok veled, és
mindenben segítek! Kérlek, bármi nyomja a lelked, csak
kérdezz bátran! - fogta meg a kezét és megsimogatta.
- Köszönöm, uram! - felelte Simon, aztán gyorsan
hozzá tette. - Bocsánat, apám!
- Nem kell bocsánatot kérned, ha jobb neked úgy,
szólíts a keresztnevemen! Nem kell apának hívnod, ha
nehezedre esik! Majd, amikor már visszatér az emlé-
kezeted, úgyis visszatér minden a régi kerékvágásba!
Nekem csak az a legfontosabb, hogy itt vagy és élsz! El
sem tudom mondani, milyen nagy boldogság ez nekem!
- Köszönöm! Ön igazán nagyon jó hozzám! - nézett
rá Simon.
- Ez természetes, hisz az apád vagyok! - állt fel
Thomas, aztán intett Gillnek, hogy vigye el a tálcát.
Amikor a lány kiment, Simon ráemelte a tekintetét.
- Azt mondta, hogy a tengerben talált rám, amint süly-
lyedtem lefelé!
- Igen, így volt!
- Ön hogy került oda? Mintha azt mondta volna, hogy
megtámadtak és leütöttek. Ezek szerint ön nem volt a
közelemben akkor, ugye?
- Nem! Nem voltam, sajnos!
- De akkor hogy tudott kimenteni? Ezt nem értem!
- Mindjárt megérted, Tony! Tudod, én naponta eresz-
kedem le a tenger fenekére, hogy az elsüllyedt hajóron-
csokat átkutatva, kincseket gyűjtsek!
- Miért? Nem elég gazdag? - kérdezte Simon.
- De igen, ám nekem ez az életem, fiam! Imádom a
mélységet, de még annál is jobban szeretek a roncsok
132
között keresgélni. Tudod, mennyi mindent találtam már
életemben? EI sem tudom mondani! Leginkább az ék-
szerek után kutakodom. Ezek között is az igazgyöngyöt
szeretem a legjobban! Minden egyes szem egy csoda
számomra. Az édesanyád tudna erről mesélni! Akkor
nagyon távol éltünk innen, ahol a tenger vize édes és
meleg. Ott rengeteg a kagyló. Már egészen fiatalon vonzott
a tenger mélysége, aztán amikor az első kagylóban meg-
pillantottam a gyöngyöt, rabul ejtett. Csodálatos gyöngy-
sort készítettem az édesanyádnak, aztán lassan ezzel
kezdtem foglalkozni, de aztán az apám, a nagyapád meg-
halt, anyám pedig hozzá ment egy angol grófhoz és ide
költözünk Angliába. Kissé bánatos voltam, de amikor
kiderült, a tengerhez közel fogunk élni, megnyugodtam.
Igaz, hogy a gyöngyhalászatot el kellett felejtenem, de
rábukkantam az elsüllyedt hajóroncsokra és ott is talál-
tam igazgyöngyöt. Nem mondom, a vagyonomat azzal,
amit a tenger mélyéről hozok fel, nagyon megnöveltem.
Ma már ebből élek, nem a földből és a gazdálkodásból.
Mindjárt megmutatom, miről is beszélek! - állt fel a férfi
és hamarosan visszatért egy dobozzal, amelyben rengeteg
ékszer ragyogott, közöttük sok-sok csillogó igazgyöngy
feküdt.
- Ó, én is nagyon szeretem az igazgyöngyöt! - mondta
kissé izgatottan Simon, és a kezébe vette az egyik gyöngy-
sort. Megint érezte azt a furcsa érzést, amely végigfut
rajta. Nézte a gyöngyöket és forgatta az ujjai között.
- Persze, hogy szereted! Mindig is szeretted, fiam! Azon
csodálkoznék, ha most azt mondanád, nem kedveled őket.
- És én is le szoktam merülni a tenger mélyére? - nézett
rá elgondolkozva Simon.
- Nem! Te nem szoktál!
- És a testvérem? Ő igen?
133
- Igen! - felelte a férfi és hangja megremegett. - Ez
lett a veszte.
- Tehát ezért nem akarja, hogy én is megismerjem a
tenger mélyét?
- Igen! Nem akarlak téged is elveszíteni, Tony! Már
csak te maradtál nekem!
- Pedig nekem minden vágyam az, hogy a bátyám he-
lyére lépjek! Magával akarok dolgozni a tenger mélyén,
apám!
Thomas egész testében megremegett.
- Fiam! Ne kérd ezt tőlem!
- Ha egy kicsit szeret, beleegyezik! Látni akarom a
saját szememmel azt a csodát, amelyet az a hatalmas víz
takar. Mert ugye, csodálatos odalent az élet? - kérdezte.
- Igen, tényleg csodálatos! Az ember úgy érzi, hogy
egy másik bolygón jár. Mintha a mesék elevenednének
meg és te is az egyik szereplője lennél. A színek, ame-
lyek odalent pompáznak, utánozhatatlanok idefent a
földön, pedig itt is vannak csodálatos virágok, amelyek
elkápráztatják az embert a színükkel, illatukkal. A tenger
mélyén végtelen nyugalom van és egy olyan különleges
világ, amelyről nem is álmodik az, aki még nem látta.
Csodálatosabbnál csodálatosabb virágállatok, melyek
nemcsak színükben, de alakjukban is ámulatba ejtenek,
valahányszor csak lemerülök.
- És a ragadozók? Tőlük nem fél? Találkozott már
bálnával?
- Nagyon féltem tőlük, fiam és volt is már néhány iga-
zán izgalmas találkozásom velük, de a hosszú évek óta
tartó tapasztalat már felvértez. Tudom, hogyan kell visel-
kednem velük szemben, felismerem a veszélyt. Hidd el,
nem azért tiltakozom annyira az ellen, hogy te is leme-
rülj, mert szívtelen vagyok, hanem azért, mert féltelek.
- Megtaníthatna mindenre, apám! Akkor együtt me-
rülhetnénk le, és én megígérem, hamar megtariulok min-
dent. Jól tudok úszni és a víztól sem félek. - mondta lel-
kesen, de aztán elkomorult a tekintete. - Vagy mégsem?
- nézett a férfira.
- Meglátjuk mennyire befolyásolta a vízhez való viszo-
nyodat a baleseted, Tony. Ha majd teljesen rendbe jöttél,
megnézem, hogy mozogsz a vízben.
- És ha meg lesz velem elégedve, akkor belőlem is
lehet még jó búvár?
- Azt hiszem, igen!
- Köszönöm, apám! Maga igazán nagyon jó hozzám!
Nem is értem, hogy felejthettem el azt a sok jót és szé-
pet, amit ön mellett átéltem, mert biztos vagyok benne,
hogy így volt. Érzem!
- Nem baj, ne keseregj ezen, Tony! Az élet még előt-
tünk van, mindent bepótolhatunk! - felelte a férfi és a
szeme elhomályosult.
Simon állapota rohamosan javult, szinte hihetetlen
volt, milyen rövid idő alatt jött rendbe. Talán hajtotta a
vágy, hogy mielőbb megpillanthassa a tenger csodálatos
világát.
Végre eljött a boldog pillanat, amikor a doktor szerint
már teljesen meggyógyult. Sajnos az emlékezetét nem
nyerte vissza, de most nem is ez volt számára a legfonto-
sabb. Háttérbe szorult minden más, csakis a tenger mélye,
a búvárkodás lebegett a szeme előtt. Elhatározta, hogy
mindenáron bebizonyítja az apjának, hogy méltó a bizal-
mára.
- Mikor megyünk le a tengerre, apám? - kérdezte
izgatottan.
- Holnap reggel kihajózok, és te velem jössz!
134 135
- Köszönöm! Köszönöm, apám! El sem hiszi, milyen
boldoggá tesz! Már olyan régen várok erre a percre. Alig
várom, hogy elteljen ez a nap. Most épp úgy érzem ma-
gam, mint egy kisgyermek, aki tudja, hogy ajándékot kap,
de képtelen uralkodni kíváncsiságán. Izgatott vagyok és
türelmetlen !
Thomas elnézte Simon arcát. Finom vonásait, melyek
nemesi származásra vallottak. Szép kezét, hosszú, vé-
kony ujjait, sötét hullámos haját. Biztosra vette, hogy
nem alacsony sorból származik. A megjelenése és a
viselkedése is erről árulkodik. Ki tudja, hol élnek a
szülei, akik biztosan nagyon bánkódnak miatta. Először
arrá gondolt, talán utána kellene járni és felkutatni a
szüleit, hisz végtére is, nem az ő fia. Ő már átélte azt a
fájdalmat, amit egy gyermek elvesztése jelent, s tudta,
hogy ha a fiatalembernek él az édesanyja, szörnyű kíno-
kat állhat ki, de aztán mégsem tett egyetlen lépést sem.
Azzal nyugtatta meg magát, hogy úgysem tudná felku-
tatni a hozzátartozóit, hisz egyetlen támpont sincs, ame-
lyen elindulhatna. Legjobb lesz neki is és Tonynak is, ha
minden marad így, ahogy van. Kárpótolja majd az elve-
szett szüleiért és ő is kárpótolva lesz a fia elvesztése
miatt.
Korán reggel Simon már az ablaknál állt. Figyelte az
eget, mely sápadt volt, de a nap első sugarai már mele-
gen érintették meg az arcát. Kihajolt az ablakon és érezte
a közeledő ősz fanyar illatát. Elnézett a távolba, ahol a
ködből előtűnt a hatalmas víztömeg. A tenger tejfehéren
húzódott a kékesfehér ég alatt.
A hajó messze eltávolodott a parttól, aztán lehorgony-
zott. Bill Thomas arcát figyelte. Nem igazán értett egyet
vele, hogy ezt a fiatalembert magukkal hozták, aki majd-
nem odaveszett a hatalmas mélységben, de nem szólt.
Amikor először említette a társának, hogy Simon is vízre
száll velük, ellenkezett, de hiába érvelt, Thomas nem
hallgatott rá.
- Nos, fiam! Itt vagyunk! - nézett a fiatal arcba a férfi.
- Hogy érzed magad?
- Tele izgalommal, de egyébként remekül! Szeretném
kipróbálni magam. Velem jön, apám? - kérdezte.
- Igen! Ugorjunk! - intett és szinte egyszerre csobbant
a víz alattuk.
Thomas állandóan a fiatalember mellett maradt, hogy
ha szükséges a segítség, kéznél legyen, de rá kellett jön-
nie, Simon nem szorul segítségre. Kitűnően úszott és jól
bírta a víz alatti tartózkodást is, ami arról tanúskodott,
hogy minden bizonnyal sok időt töltött a vízben.
- Mi a véleménye, apám? - nézett rá csillogó szemmel,
amikor visszatértek a hajóra.
- Azt hiszem, minden rendben van veled, fiam! Sem-
mit nem felejtettél, épp úgy mozogsz a vízben, mint a
baleseted előtt.
- Akkor merülhetek is?
- Talán!
- Mi az, hogy talán? - nézett rá ijedten Simon. -Apám!
Jól vagyok, maga is láthatta, nem kell aggódnia! Szeret-
ném, ha mielőbb lemerülhetnénk!
- Csak lassan, fiam, lassan! Már mondtam, högy nem
szeretném, ha bajod esne!
- Nem lesz semmi bajom, apám, hisz együtt merü-
lünk! Maga mellettem lesz és én mindenben követem a
tanácsait! Kérem, apám!
- Jól van, Tony! Mától minden nap vízre szállunk és
gyakorolunk!
- Kezdhetnénk most rögtön?
136 137
- Legyen! - felelte a férfi mosolyogva.
- Akkor mire várunk! Bill! Kérem, nagyon figyeljen!
- Jól van, Tony! Csak óvatosan! - intett a férfi és a
fejét csóválta. Nem tetszett neki az egész dolog.
Thomas néhány dolgot elmondott, aztán beugrottak a
vízbe. Először csak néhány méterre ereszkedtek a víz
alá, majd felbukkantak.
- Szerintem mehetnénk egy kissé mélyebbre is, apám!
- mondta Simon.
- Jól van, de csak néhány méterrel! Ne akarj egyszerre
túl sokat, Tony! Szépen, fokról fokra, méterről méterre
ereszkedünk! - fékezte le az apja.
- De akkor mikor ereszkedhetünk le a korallok vilá-
gába? - kérdezte Simon izgatottan.
- Ahhoz nagyon sok időnek kell eltelnie, fiam! Hosszú
hónapoknak!
- Azt én nem bírom kivárni, apám! Nem lehetne egy
kicsit lerövidíteni az időt?
- Majd meglátjuk! - felelte Thomas és megint lebuk-
tak a víz alá.
.
Emily minden nap kiült a sziklára és hosszú órákon ke-
resztül figyelte a tenger hullámait, remegő szívvel várta,
hogy Simon hajója felbukkanjon, de sajnos a férfi nemje-
lentkezett. Megígérte, hogy amikor apja elutazik, nem
hagyja őket egyedül, de nemjött. Már lassan egy hónapja,
hogy nem hallott hírt felőle. A szíve nagyon fájt és többet
sírt, mint nevetett.
A nap lassan lenyugodott, a szürkén gomolygó felhők
mögött, amelyek az élénk nyugati széltől hajtva lassan-
ként körös-körül beborították a tenger láthatárát. Az utolsó
sugarak fényében csillogó hullámok csobogva hintáztak
végig azon a mérhetetlen térségen, amely a szeme elé
tárult.
Csendesen felállt és megtörölte a szemét. Simon ma
sem jött el hozzá.
- Kicsim! - hallotta meg az apja hangját. Megfordult
és elindult felé.
- Sajnálom, hogy szomorú vagy, bárcsak segíthetnék!
Mondd, miért nem engeded meg, hogy felkeressem
Simont?
Talán történt vele valami! Ki tudja, beteg is lehet! Kérlek,
hadd menjek el hozzájuk!
- Nem, apácskám! Nem akarom! Simon megígérte, hogy
szeret engem és soha nem hagy el, megvárom, amíg ő
jelentkezik, ha ugyan még emlékszik rám! -felelte Emily
és a szeme megint könnyes lett.
- Ne mondd ezt, Emily! Simon nagyon becsületes em-
ber! Tudom, hogy tiszta szívből szeret, és nem tűnne el az
életedből szó nélkül. Biztos, hogy történt valami vagy
vele, vagy a családjával! Kérlek, engedd, hogy megkeres-
sem! Ha nem akarod, nem beszélek vele, majd valakitől ér-
deklődöm utána. Hidd el, nincs rosszabb, mint a bizony-
talanság. Nem bírom tovább nézni, ahogy szenvedsz!
- Még várok egy hetet, apám, és ha nem jelentkezik,
elengedem! Igaza van, ez a bizonytalanság felőrli az ide-
geimet. Már aludni sem tudok!
Noel átölelte a lányát és így mentek vissza a házhoz.
Lassan beköszönt az ősz, már sárgán hajladoznak a fű-
szálak és a bokrok levelei is lehulltak.
- Emily! Édesem! - jött eléjük Nancy. A szeme tele
volt aggódással.
- Látja, anyácskám! Ma sem jött el!
- El fog jönni, Emily! Tudom, hogy el fog jönni! Vala-
mi történt, ami miatt nem tud jelentkezni, ebben biztos
vagyok! - ölelte magához és megcsókolta hideg arcát.
- Igen, apa is ezt mondta, és én is tudom, de mégis
nagyon aggódom! Olyan furcsa, rossz érzés van bennem!
- Bíznod kell Simonban, Emily! Hidd el, amint teheti,
megint eljön!
A lány bánatosan hajtotta álomra a fejét. Sokáig nyitott
szemmel feküdt, de aztán lassan mégis elaludt. Hosszú
szempilláján egy könnycsepp remegett.
Reggel borongós, hűvös napra ébredt. Olyan volt az idő,
mint a hangulata. Amióta Simon elment, szinte egyetlen
egyszer sem nevetett.
Kiment a konyhába, ahol az apja és az anyja az asztalnál
ültek, láthatóan őket is megviselte a lány szomorúsága.
- Hogy érzed magad, kicsim? - simogatta meg a kezét
az apj a.
- Jól vagyok, apám! Köszönöm kérdését! - felelte, de
arcának sápadtsága, kezének remegése nem erről
árulkodott.
- Idd meg a meleg teádat, kicsim! Gyógyfüvekből főz-
tem, meglátod, segít egy kicsit jobb kedvre derülnöd!
- Nem hiszem, anyácskám! - felelte, de azért kezébe
vette a bögrét.
Noel kiment, hogy ellássa az állatokat.
- Emily! Ez nem mehet így tovább, kicsim! Tönkre te-
szed magad! - ült le mellé Nancy és aggódva nézett a
lányra.
- Látja, anyácskám, nekem volt igazam! - szólalt meg
elgondolkozva Emily.
- Miben volt igazad?
- Abban, hogy engem nem lehet szeretni! Jobb lett volna,
ha soha nem ismerem meg Simont!
- Kérlek, kislányom, ne beszélj így! Még hogy téged
neln lehet szeretni? Hisz nincs olyan ember, aki csak
ismer, hogy ne kedvelne! Simon pedig jelentkezni fog!
Meglátod!
- Emily! Emily! Gyere gyorsan! - hallották meg Noel
izgatott hangját.
- Mi történhetett odakint? - ugrott fel Nancy és az ab-
lakhoz lépett, majd összecsapta a kezét. - Ó, Emily! Menj
ki gyorsan, kicsim! - mondta ragyogó arccal, csillogó
szemmel.
Emily felállt és az anyja mellé lépett, majd az arca
felderült és mosolyra húzódott a szája. Repült az ajtó felé.
Feltépte és rohant kifelé, ahogy csak a lábai bírták.
- Simon! Simon! Kedvesem! - kiáltotta és könnyein át
a férfira mosolygott.
- Emily ! Édesem! - tárta ki a karj át a férfi. - Ha tudnád,
mennyire vártam ezt a percet! - suttogta és átölelte. Csók-
jaival borította be a lány arcát és fejét.
Noel és Nancy elérzékenyülve álltak egymás mellett.
Megkönnyebbülten lélegeztek fel, hisz Emily végre megint
boldog és vidám lesz.
- Mi történt veled, Simon? Miért nem jelentkeztél? -
kérdezte Emily, miután kibontakozott a férfi öleléséből.
- Sajnálom, hogy nemjöhettem, de nagyon beteg voltam.
Az ágyat nyomtam hetekig, nagyon magas lázam volt.
- Istenem! Mi történt veled? - kérdezte Emily.
141
- Nem tudom és a doktor sem tudja. Egyik percről a
másikra lettem rosszul. Felszökött a lázam és három hétig
nem is voltam magamnál. Kérlek, bocsáss meg, amiért
nem tudtalak értesíteni!
- Nem kell bocsánatot kérned, hisz semmi nem fontos,
csak az, hogy megint egészséges vagy és eljöttél hozzám.
Már azt hittem, elfelejtettél!
- Ne mondj ilyet, Emily! Soha nem lennék képes elfe-
lejteni téged! - mondta és a lány szemébe nézett.
Emily a száját csókra nyújtotta, de amikor ajkuk elvált,
különös érzés járta át. Mintha nem is Simon csókolta
volna meg. Most nem érezte azt a mindent elsöprő vágyat
és bizsergést a testében, mint azelőtt. Vajon mi történ-
hetett vele? Talán tudat alatt még mindig neheztel rá és a
feszültség nem oldódott fel benne? - próbált magyaráza-
tot találni az érzéseire.
- Menjünk be, mert nagyon hűvös van idekint! - fogta
meg a férfi kezét és bevezette a házba.
- Örülök, hogy megint látom, Simon! Isten hozta nálunk!
- nyújtott kezet Nancy, a férfi pedig megszorította, de nem
csókolta meg.
Emily egy kicsit furcsállotta, hisz Simon mindig olyan
udvarias és finom modorú volt, most pedig teljesen más-
ként viselkedik.
- Én is örülök, asszonyom! Remélem, jól van?
- Köszönöm, jól vagyok! - felelte Nancy és hellyel
kínálta.
- Simon! Mi történt, hogy ilyen sokáig nem láttuk? -
kérdezte Noel. Ő is leült az asztal mellé.
- Az imént mondtam el Emilynek, hogy nagyon magas
lázam volt, emiatt nem tudtam jönni. Három hétig voltam
eszméletlen, de most már jól vagyok! Nem kell aggód-
niuk! - mondta és mosolyogva nézett Emily felé.
Nancy öntött egy bögre teát és süteményt is rakott elé.
- Kérem, fogyassza el, Simon! Biztosan nagyon átfázott
a tengeren. Sajnos, elmúlt a nyár, jönnek a hűvös napok.
- Igen, elég csúnya az idő odakint, de ez engem egyál-
talán nem zavar. Alig vártam, hogy lássam Emilyt.
A lány arca kissé elvörösödött, amikor rá nézett. A szeme
azonban fényesen csillogott.
Robert megitta a teát, evett néhány szem süteményt,
aztán felállt.
- Megmutatnád a szobádat, Emily? - szólalt meg.
- Simon! Hisz ismered a szobámat! Csak nem felejtet-
ted el, hisz már az ágyamban is aludtál! - nézett rá a lány
kissé értetlenül.
- Persze! Bocsáss meg, talán furcsának találod és önök
is, - fordult a lány szülei felé - hogy így viselkedem, de
a doktor szerint egy kisebb memória-kiesést okozott a
magas láz. Azt mondta, ez hamarosan elmúlik.
- Így már minden érthető! - fogta meg a kezét Emily. -
Gyere, menjünk a szobámba! Ugye, megengedik, anyám?-
kérdezte a lány.
- Igen, hogyne! Menjetek csak! - felelte Nancy és a
férjére nézett, akin látszott, hogy épp annyira meg van
lepődve, mint ő.
- Szegény fiú! Amint megjött, rögtön észrevettem rajta
valami furcsát. Mintha csak külsőleg lenne önmaga! -
mondta Noel.
- Pontosan így látom én is, már a viselkedése más volt,
mint régebben. Azelőtt kedvesebb volt és kezet csókolt.
Persze, erre én nem tartok igényt, nem is azért mondtam,
csak meglepődtem, hogy mennyire megváltozott.
- Nem örülök neki, hogy kettesben vannak Emily szo-
bájában! - mondta Noel.
- Nos, ez nekem sem tetszik igazán, mindjárt be is
megyek hozzájuk. Nem illendő, hogy felügyelet nélkül
142 143
maradjanak! - mondta Nancy és meg is indult a lánya
! szobája felé.
-Nagyon kedves a szobád, Emily! - szólalt meg
Robert, miután körül nézett. Ezt mondta hangosan, de
magában iszonyattal állapította meg, hogy ez nem is
szoba! Náluk otthon a cselédek különb lakásban élnek!
i - Kicsit átrendeztem, mióta utoljára itt jártál. Az ágya-
, mat erre az oldalra tettük apával, tudod, tél előtt mindig
így tesszük. Nyáron kellemes az ablak mellett, de ha
odakint nagyon hideg van, jobb, ha a kályhához közelebb
fekszem.
- Igen, ez érthető! - felelte Robert, aztán tekintete a
piros szíven állt meg, majd odalépett és a kezébe vette.
- Emlékszel? - simult hozzá Emily.
- Mire? - fordult felé Robert.
- Hát erre a szívre. Akkor találkoztunk először, amikor
tőled kaptam! Remélem, ezt nem felejtetted el? - kérdezte.
- Hát persze, hogy nem! Polchesterben dobtam neked
rongylabdával! Arra is emlékszem, hogy az első eltört és
te nagyon sírtál! Hogyan is felejthetném el? - fordult felé
és magához ölelte. Mohón rátapadt az ajkára.
- Ne! Kérlek, Simon! - tolta el magától Emily. - Hogy
képzeled ezt? - nézett rá elképedve.
- De miért? Úgy viselkedsz, mintha most csókolnálak
meg először! - méltatlankodott Robert.
- Nem erről van szó, Simon!
- Hanem miről?
- Arról, hogy a szüleim bármelyik pillanatban belép-
hetnek! Viselkednünk kell, nem szeretnék kellemetlen
helyzetbe kerülni előttük és gondolom te sem! - mondta
Emily.
- De hisz ők is tudják, mennyire szeretjük egymást!
- Igen, ez igaz, de azért be kell tartanunk az illendő-
séget, Simon! Még nem vagyunk házasok!
144
- De azok leszünk hamarosan! Már beszéltem a szüle-
immel rólunk!
- Valóban? - csillant fel a lány szeme. - És mit szóltak
hozzá?
- Nos, nem nagyon nyilatkoztak, mert előbb meg akar-
nak ismerni. Gondolom nincs ellenedre, hogy találkozz
velük! Jó lenne még a hideg idő beállta előtt összehozni
egy estélyt a tiszteletedre. Természetesen a szüleidet is
szeretettel látjuk!
- Ó, Simon! Nagyon szeretném megismerni a családo-
dat, de annyira félek! - nézett rá Emily.
- Félsz? Mitől?
- Attól, hogy nem találnak majd hozzád valónak. Én
csak egy egyszerű lány vagyok, a te családod pedig biz-
tosan nagyon gazdag!
- Igen, gazdag, de ennek nincs jelentősége! Az, hogy
grófi családból származom, nem jelenthet akadályt, ha
szeretjük egymást. Ha megismernek, nekik is ez lesz a
véleményük. A szüleid nagyon kedves emberek, hidd el,
nem kell emiatt aggódnod. Nekik az a fontos, hogy én
boldog legyek, márpedig ez csak akkor következhet be,
ha te az enyém leszel! Annyira szeretlek és kívánlak,
Emily! - suttogta lázas tekintettel.
Emily elgyengült, amikor arra gondolt, ami a szigeten
történt. Majdnem Simoné lett!
- Bejöhetek? - lépett be az ajtón Nancy. Egy tálca süte-
ményt tartott a kezében.
- Hát persze, anyácska! Jöjjön csák! Épp Simon csa-
ládjáról beszélgettünk.
- Ó, hogy vannak a szülei? - kérdezte Nancy.
- Köszönöm, jól !
- Anyácskám, Simon grófi családból származik! -
mondta Emily.
145
- Ennek semmi jelentősége nincs a mi kapcsolatunk
szempontjából, asszonyom! - nézett rá Robert. - Szere-
tem Emilyt, és feleségül fogom venni, már ha önök is
áldásukat adják a frigyünkre!
- Azt hiszem, erről még korai beszélni, Simon! Még
alig ismerik egymást!
- Nem hiszem, hogy az időnek bármi köze lenne a sze-
relmünkhöz. Az első pillanatban megszerettem Emilyt és
ez az érzés csak egyre erősebb lesz. Szeretném mielőbb
feleségül venni, ha ő is akarja!
Emily arca kissé elpirult. Igaz, hogy beszélgettek már
arról, hogy majd összeházasodnak, de most, hogy ilyen
komolyan merült fel a téma, a torka elszorult. Amikor
Simon karjaiban feküdt és a férfi azt mondta, tisztán és
érintetlenül akarja oltár elé vezetni, azt hitte, belehal a
vágyakozásba és minden gondolkozás nélkül az övé lett
volna, most pedig szinte megrémült attól, hogy feleségül
menjen Simonhoz. Már másodszor érzi ezt a furcsa
érzést. Mi történt vele? Miért ez a különös érzés? Szereti
Simont jobban, mint az életét és mégis, amikor átöleli és
megcsókolja, nem élvezi. A hangja máskor teljesen el-
gyengítette, most azonban idegesíti. Megijedt magától,
mert biztos volt benne, hogy csakis vele van a gond.
- Azt hiszem, igaza van, Simon, tényleg nem sokat
számít, hogy mennyi ideje ismeri az ember egymást, de
csak akkor, ha az az érzés, amit éreznek mély és igaz.
Csak ebben az esetben nincs jelentősége, hogy mióta
ismerik egymást.
j - A mi esetünkben így van. A szerelmünk mély, őszinte
és örökké fog tartani. Már alig várom, hogy oltár elé
vezessem Emilyt és elvigyem innen!
Emily felkapta a fejét.
- De Simon! Miért mondod ezt? Nem emlékszel, hogyan
neveztük el ezt a szigetet? - kérdezte döbbenten.
146
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani, csak arra
gondoltam, hogy beutazhatnánk a világot! Szeretnék neked
megmutatni mindent, amit csak lehet! Persze, hogy em-
lékszem, hogyan neveztük el a szigetet, nagyon is szép-
nek találom, és borzasztóan szeretem. Már csak azért is,
mert te itt születtél, itt élsz és én itt éltem át veled életem
legszebb perceit.
Nancy szeme fényesen csillogott.
- Most megyek és elkészítem az ebédet. Gondolom,
velünk marad, Simon!
- Igen! Csak késő délután térek haza. Oly sokáig kel-
lett nélkülöznöm kedves társaságukat, most szeretném
bepótolni! - mondta.
Emily kezdett megnyugodni. Most pontosan olyan volt
Simon, mint azelőtt. Biztos, hogy csak a betegsége miatt
vett észre rajta változást, vagy talán nem is a férfi, hanem
ő az, aki már nem a régi !
A napot vidáman töltötték. Kártyáztak, és nagyokat
nevettek.
- Megkínálhatom egy pohárka vörös borral ebéd előtt,
Simon? - kérdezte Noel.
- Köszönöm, elfogadom! Nagyon szeretem a vörös bort!
Azt hiszem, a legfinomabb ital! Még a pezsgőnél is sokkal
többre becsülöm!
Emily felkapta a fejét.
- Én azt hittem, a pezsgőt tartod a legjobb italnak! Nem
emlékszel, amikor elmagyaráztad nekem?
- Igen, igen, de az ember ízlése változhat. Természe-
tesen a pezsgőt tartom ma is a legjobb italnak, de ilyenkor
ebéd előtt, többre tartok egy pohár jóféle vörösbort! -
nézett a lányra és zavarában rákacsintott.
Emily megint megingott. Simon olyan más lett! Igen!
Nem benne van a hiba, hanem valóban a férfi változott
meg.
Nem értette, hogy történhetett meg ez? Hogy változhatott
147
meg ennyire? Vagy talán a hosszú idő, amit egymás nél-
kül töltöttek, az teszi, hogy másnak látja? - tanakodott
magában.
Délután Robert elköszönt. Emily vállára terítette kötött
vállkendőjét és lekísérte a partra.
- Emily! Kicsikém! Miért vagy olyan tartózkodó? Egész
nap arra vágytam, hogy megismételjük azokat a perceket,
amelyeket már átéltünk itt a szigeten, emlékszel? Ha csak
rá gondolok, beleőrülök a vágyakozásba!
- Ó, Simon! Tudod, hogy én épp így érzek, de várnunk
kell !
- Mi lenne, ha feljönnél a hajómra? Még nem is láttad!
- ajánlotta Robert.
- Rendben van! - egyezett bele a lány. - Szeretném meg-
nézni !
- Akkor gyere! - indult a víz felé Robert, ahol a csónakját
hagyta. Besegítette a lányt, aztán ő maga is beszállt. A
hajóhoz evezett, majd felsegítette a hágcsón a lányt a
fedélzetre.
- Csodálatos! Milyen nagy ez a hajó! - mondta Emily.
- Igen! Gyere be a kabinba, ott nem fúj annyira a szél!
- fogta meg a kezét Robert, és a kabinba vezette.
Emily alaposan megnézett mindent, aztán elismerően
bólintott.
- Tényleg szép ez a hajó. Kívülről nem is látszik, milyen
nagy a belseje.
- Igen, tudod, ma már nagyon ritkán használjuk. Régen,
emlékszem, amikor kisgyermek voltam, sokszor száll-
tunk vízre vele. Nagy kirándulásokat tettünk és sokat
nevettünk. Ezek igazán szép emlékek, de ne beszéljünk
most az emlékekről, inkább a jövőről! - nézett a lányra,
majd odalépett és megfogta a derekát. Magához szorította
és megcsókolta.
148
Emily megremegett, de most nem azért, mert a csóktól
szinte az eszét vesztette, hanem azért, mert az a különös
érzés, ismét rátört. Amióta Simon visszajött a szigetre,
valahogy más lett minden.
- Emily ! Mi van veled? - kérdezte Robert és a kezével
a lány állát felemelte. Kényszerítette, hogy a szemébe
nézzen.
- Semmi ! Semmi ! - felelte gyorsan, de nem tudott sokáig
a férfi szemébe nézni.
- Nézd, kedvesem! Érzem, hogy valami bánt! Kérlek,
mondd el, biztosan tudok segíteni! Most annyira más vagy!
Amikor utoljára találkoztunk, szinte egybeolvadt a tes-
tünk, most pedig olyan érzésem van, mintha menekülnél
tőlem!
- Nem, nem, Simon! - tiltakozott a lány hevesen. Tudta,
hogy a férfi igazat mond, nagyon is jól tudta, de nem akart
neki fájdalmat okozni. Egyszerűen nem értette magát.
Mitől változott meg az a csodálatos érzés, amelyet kivál-
tott belőle? Mitől? Miért nem érzi most is azt a boldogsá-
got, amikor ránéz, vagy megöleli? Biztos, hogy benne van
a hiba? - töprengett.
- De igen, Emily! Engem nem tudsz becsapni! Érzem,
hogy más lettél! Hiába próbálok közeledni hozzád, mint-
ha egy magas fal emelkedett volna közénk, amióta nem
találkoztunk. Talán megjelent valaki más az életedben? -
kérdezte és a hangja ingerülten szólt, de látszott is rajta,
hogy nagyon ideges. Az arcának egyik izma állandóan
rángatódzott. Ezt eddig Emily még soha nem tapasztalta.
- Igen, igazad van, Simon! Tényleg van valami, ami
megváltozott kettőnk között! Nem akarok neked hazudni,
hisz megbeszéltük, mindig őszinték leszünk egymáshoz.
- Szóval, van valaki más...
- Nem! Nincs! Hogy gondolhatsz rólam ilyet? - nézett
rá Emily elhomályosult tekintettel. - Senkivel nem talál-
149
koztam és nem is jött hozzánk idegen, hogy lehetne hát
más az életemben? Egyébként is csak téged szeretlek!
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem érzem!
Olyan hideg lettél! - nézett mélyen a szemébe Robert. - Ez
engem nagyon bánt, mert nem tudom, mi okozza? -
mondta,
miközben nagyon is tisztában volt vele, s ettől lett annyira
ideges. Emily ugyan nem jött rá, hogy ő nem Simon, de a
teste, az érzései igen. Csak nehogy valami gond legyen
emiatt! - rémült meg, aztán a lányra mosolygott. - Ha te
azt mondod, hogy csakis engem szeretsz, megnyugtatsz!
Nem akarlak kényszeríteni semmire, édesem! Ha nem
akarod, hogy megcsókoljalak, nem teszem!
- De! Nagyon is akarom! - fogta meg a kezét Emily. -
Alig vártam, hogy visszatérj hozzám, talán épp az a baj,
hogy nagyon is vártalak!
- Hát most itt vagyok, és soha többé nem hagylak el!
Veled akarok élni, Emily! Szeretlek, amióta csak meglát-
talak, és azt akarom, hogy mielőbb a feleségem légy! De
hisz erről már beszéltünk, nem emlékszel?
- Persze, hogy emlékszem, csak... csak még korainak
tartom, Simon! Várjunk egy keveset!
- Mire? Mondd, Emily, mire váijunk? Szeretjük egy-
mást, a szüleidnek nincs kifogása ellenem, az enyémek is
meg fognak szeretni. Van lakásunk, nem lesznek anyagi
gondjaink! Mire várjunk hát?
- Én... nem is tudom! - hebegte a lány, égő arccal.
Teljesen kifogyott az érvekből, semmi nem jutott eszébe.
Csakis a szíve dobbanása figyelmeztette, hogy valami
nincs rendben!
- Emily! Azt hiszem, te félsz tőlem!
- Hogy mondhatsz ilyet, Simon? Hogy félnék tőled,
amikor annyira szeretlek? - nézett rá a lány döbbenten.
- Akkor másként fogalmazok. Nem tőlem félsz, hanem
attól, ami történni fog kettőnk között, de hidd el, erre
I50
semmi okod. Vigyázok majd rád, és nagyon finom leszek.
Ilyen finom! - suttogta és átölelte, majd a kabin falához
szorította, és mohón csókolni kezdte. Először a száját,
aztán a nyakát és egyre lejjebb.
Emily megpróbálta élvezni, de bármit tett, nem sikerült.
- Ne! Kérlek, Simon! Ne! - tolta el a férfit, aki mámo-
ros tekintettel nézett rá.
- Mi történt, drágám? Miért nem akarod? - kérdezte.
- Vissza kell mennem a partra, Simon! A szüleim ag-
gódnak, azt mondtam, nem maradok el sokáig! - mondta,
és hátra simította a haját.
- Jól van! Akkor menjünk! - mondta Robert és kinyi-
totta a kabin ajtaját. Emily jól látta, hogy nagyon neheztel
rá, de nem tehetett semmit. Megpróbált mindent, de nem
ment!
Robert a partig vitte, aztán kisegítette a csónakból.
- Mikor jössz megint? - kérdezte a lány.
- Amikor csak akarod. Te mondd meg, mikor akarsz
látni újra? Nem akarok a terhedre lenni, Emily, és nem
szeretném, ha tolakodónak tartanál!
- Kérlek, Simon! Ne mondd ezt! Sajnálom, hidd el,
nem tudom, mi van velem! Szeretlek, és a feleséged aka-
rok lenni, ez biztos! Ölelj át és csókolj meg! - mondta
remegő hangon.
Robert átölelte és megcsókolta. Hosszan és forrón.
- Nos, mikor jöjjek megint? - kérdezte a férfi, miután
elengedte.
- Holnap!
- Nem, holnap nem lehet, kedvesem! Tudod, segítenem
kell az apámnak, hamarosan én veszem át a helyét. Há-
rom nap múlva megint eljövök! Rendben?
- Igen! Nagyon várlak, Simon! - simogatta meg a férfi
arcát. Ujja hirtelen valami furcsát érzett a haja tövében.
Jobban megnézte és egy mély heget pillantott meg. -
I51
Simon! Ez mi? Még soha nem láttam! - nézett rá
meglepődve.
- Már hogyne láttad volna, szerelmem? Hisz egészen
kicsi voltam, amikor leestem a ló hátáról, és egy éles üveg-
szilánk megsértette. Biztos, hogy láttad már, csak nem
figyelted meg! - mondta kissé idegesen.
- Igen, igazad lehet! Látod, azt hittem, az arcod min-
den apró kis részletére emlékszem, de tévedtem. Vigyázz
magadra, Simon!
- Te is, Emily és gondolj rám olyan szerelemmel, mint
én rád! Minden pillanatban csak te jársz az eszemben,
bármit is csinálok! Megváltoztattál, kedvesem! Bolondu-
lásig szeretlek! - intett a kezével és visszaült a csónakba.
- Én is szeretlek, Simon! - lengette meg a zsebkendőjét.
Robert visszaevezett a hajóig, aztán felhúzta a csóna-
kot a fedélzetre, majd megfordult és elhagyta az öblöt.
Ideges volt, tudta, hogy ha nem történik valami, akkor
Emily rá fog jönni, ő nem Simon! Ennek nem szabad
megtörténnie !
A szél feltámadt és a hajó gyorsan haladt előre. A férfi
arra gondolt, eljött az ideje, hogy az anyja és az apja meg-
tudja, Robert örökre eltávozott. Már napokkal ezelőtt el-
készítette a levelet, amelyet ma fog odaadni. Tudta, hogy
szörnyű fájdalmat okoz ezzel a szüleinek, de most csak az
volt a fontos, hogy elérje a célját. Kell neki Emily, és nem
mond le róla senkiért és semmiért!
- Apa! Anya! - lépett be az ajtón.
- Simon! Fiam! Örülök, hogy minden baj nélkül meg-
jöttél! Hogy van Emily és a szülei? - kérdezte az anyja
,
miután megölelte a fiát. Egészen közel hajolt hozzá, hogy
lássa az arcát.
- Jól vannak, anyám! Remélem, nagyon hamar talál-
kozhatnak és megismerhetik egymást. Tudja, drága anyám,
minden perccel jobban és jobban szeretem Emilyt. Alig
várom, hogy feleségül vehessem! Meg akarok nősülni,
amilyen hamar csak lehet, mert nem bírom nélküle
tovább! Azt szeretném, ha mindig mellettem lehetne!
- Látom, a szerelem tényleg nagyon mély, amit ez iránt
a lány iránt érzel, Simon! Nem is akarlak lebeszélni róla,
mielőbb hozd el, hogy megismerhessem. Igazad van, nem
az a fontos, hogy egy szegény halász gyermeke, csakis az
számít, hogy megértsétek és szeressétek egymást. Nem
akarok közétek állni, nekem a legfontosabb a két fiam
boldogsága az életben.
Robert lehajtotta a fejét.
- Simon! Mi van veled, fiam? Látom, hogy valami baj
van! Mi történt? - lépett mellé az apja és a vállára tette a
kezét.
- Jaj, apám! Nem is tudom, hogy mondjam el! Olyan
szomorú vagyok, a szívem majdnem megszakad! - takarta
el a kezével az arcát és elfordult. Úgy tett, mintha rázná a
zokogás.
- Simon! Mi történt? - kiáltott fel az anyja kétségbe-
esve.
- Jobb lesz, ha bemegyünk a szalonba és leülnek, anyám!
- szólalt meg Robert, megtörölve a szemét, melybo si-
került egy könnyet kipréselnie.
- Gyere, kedvesem! - fogta meg a gróf a felesége kezét
és bevezette a szalonba. Miután mind a ketten leültek,
Robert elővette a levelet.
- Mi ez, fiam? - kérdezte az apja.
- Egy levél ! - felelte.
- Roberttől jött? - csillant fel az anyja szeme. - Kérlek,
olvasd el, mit ír? Jól van? Miért ment el olyan váratlanul?
- záporoztak a kérdései.
Robert torka összeszorult. Most, hogy eljött a nagy pil-
lanat, ő is megszeppent egy kissé. Amíg csak terv volt,
152 153
addig nem érezte a súlyát, de most, hogy látta a szülei
csillogó szemét, aggódó arcát, a szívébe nyilallt, de csak
egy pillanatig. Nyelt egy nagyot, aztán megszólalt.
- Nem tőle jött, de vele kapcsolatos! - felelte.
- Mi az, hogy vele kapcsolatos? - állt fel a gróf és el-
vette a fia kezéből a levelet. Beleolvasott, majd falfehéren
rogyott le a grófné mellé. A kezében remegett a levél.
- Mi van a levélben, Fred? Kérlek, mondd már! - fogta
meg a grófné a férje kezét és megrántotta.
- Jaj, Caroline! Nem is tudom, hogy mondjam el, mi
áll a levélben! - mondta férfi és szeméből kigördült egy
könnycsepp.
- Ugye, nincs semmi baja Robertnek? Ugye, Fred? -
rángatta meg ismét a kezét.
- De igen, drágám! Nagy baj történt a fiúnkkal! Nem
titkolhatom el előled, hisz az édesanyja vagy!
- Ne kínozz tovább, Fred! Kérlek, mondd már meg, mi
van abban a levélben? - nézett rá könyörögve a grófné.
- Drágám, Robert nincs többé! Meghalt!
- Nem! Nem! - kiáltott fel a grófné, aztán ájultan ha-
nyatlott a kanapé támlájára.
- Gyorsan, Simon! Hozd a repülő sót! Kérlek, menj
már! - kiáltott a fiára a gróf.
Robert elszaladt, majd hamarosan visszajött. A gróf
kinyitotta az üveget, és a felesége orra alá tartotta. A
grófné lassan kezdett magához térni.
- Mi történt velem? - kérdezte és a férjébe kapasz-
kodott.
- Elájultál, Caroline!
- Elájultam? Én soha nem ájultam még el! Mi történt
velem? - kérdezte, de aztán már meg sem várta a választ,
hangosan felzokogott. - Ó, istenem! Robert! Drága kicsi
fiam! Nem hiszem el, hogy nincs többé, Fred! Nem
hiszem el! Isten nem lehet ilyen kegyetlen! Robert olyan
154
jó fiú volt! Tiszta, őszinte és annyira szerette a családját!
Mi történt vele? Hogyan halt meg? - kérdezte és könnyes
arcát hol a férjére, hol a fiára emelte.
- Baleset érte, anyám!
- De mikor hozzák haza a holttestét? El kell temetnünk
őt itt a birtokon, a családi kriptában! Kérlek, Fred, mielőbb
intézkedned kell! - motyogta, mint aki nincs magánál.
- Anyám! Robert teste a tengerbe veszett. Egy hajóról
esett a vízbe. Sajnos egy csapat cápa közelében... Annyira
sajnálom, hogy nekem kellett ezt elmondanom, drága
anyácskám, de én itt vagyok, és soha nem hagyom ma-
gára! Nagyon szeretem, rám mindig számíthat! - ölelte át
a zokogó asszonyt, aki a mellére borult.
- Már csak te maradtál nekünk, Simon! Kérlek, soha
többé ne ülj hajóra! Nem akarlak elveszíteni!
- Nem kell féltenie, anyám! Tudok magamra vigyázni,
engem nem fognak elveszíteni!
- Fred! Kérlek, kísérj fel a szobámba! Nagyon rosszul
érzem magam! - mondta a grófné és fájdalmasan nézett a
férjére.
- Segítek én is, anyám! Kérem, vigyázzon magára, nem
szeretném, hogy baja essen! Szükségem van magára, erre
kell most gondolnia! Én élek és ez adjon erőt a fájdalom
elviseléséhez! Nekem is nagyon fáj, hogy Robert nincs
többé, hisz ő olyan jó testvér volt! Soha nem fogom elfe-
lejteni! - mondta, és egyre hitelesebben játszotta Simon
szerepét. Tényleg fájt neki az anyját így látni, de tudta, ha
ezen túl lesznek, már semmi sem áll az útjába. Emily a
felesége lesz és az egész vagyon az övé!
A grófné nagyon rosszul érezte magát, ezért el kellett
hívni hozzá a doktort, aki ágynyugalmat rendelt neki, de
az asszony képtelen volt fekve maradni.
- Fred! - szólalt meg az ablak előtt ülve.
- Igen, drágám? - fogta meg a gróf a kezét.
155
- Szeretném, ha mielőbb megtartanánk Robert fiúnk
búcsúztatását. Kérlek, beszélj a pappal!
- Elég erős vagy ehhez, kedvesem? A doktor...
- Kérlek, Fred! Ne beszélj nekem a doktorról. Ha rá
hallgatnék, akkor hetek múlva sem kelhetnék fel. Erős
leszek, megígérem, de addig nem tudok nyugodni, amíg a
végtisztességet meg nem adjuk neki!
- Bejöhetek? - dugta be a fejét az ajtón Robert.
- Simon! Drága gyermekem! Gyere, gyere ide hozzám!
- nyújtotta ki mindkét kezét az anyja. Robert amint köze-
lebb jött, szinte megdöbbent, amint az arcába nézett.
Néhány óra alatt több évet öregedett.
- Itt vagyok anyácskám! Hogy érzi magát? - kérdezte.
- Köszönöm, jól vagyok! - felelte. - Épp arról beszél-
tem apáddal, hogy szeretném, ha mielőbb megtartanánk a
gyászszertartást. El akarok búcsúzni a fiamtól, és meg
akarom neki adni a végtisztességet.
- Egyet értek önnel, anyám! Mikor akarja? - kérdezte
Robert.
- Holnap! - felelte a grófné olyan határozottan, hogy
sem neki, sem az apjának nem volt mersze ellenkezni.
- Legyen, ahogy akarja, anyácskám! Nekem van egy
javaslatom! Megengedik, hogy elmondjam? - kérdezte.
- Hát persze, Simon! Mondd csak, drága kisfiam! -
simogatta meg az anyja a kezét.
- Arra gondoltam, mi lenne, ha a hajónkon tartanánk
meg a búcsúztatást? Szegény Robert a tengerben vesztette
életét, ott kell tőle búcsút vennünk! Az atya velünkjön, és
a tengerre kihajózva tartja meg a gyászszertartást. Azt
hiszem, ennyivel tartozunk szegény bátyámnak!
- Igen, fiam! Igazad van! Ez nagyon szép lenne! - fe-
lelte az anyja.
- Akkor megyek és intézkedem! Apám maradjon csak
ön mellett, anyácskám! Bízzanak rám mindent. Felkere-
156
sem a papot, és veszek rengeteg virágot, hogy beborítsa a
tenger hullámait, amely olyan kegyetlenül rabolta el to ünk
Robertet! - mondta, aztán csendben kiment a szobából.
- Istenem! Milyen drága egy gyermek ez a Simon!
Mintha teljesen megváltozott volna! Te nem úgy látod,
Fred? Most annyira hasonlít Robertre!
- Igen, nekem is feltűnt, milyen más lett. Eltűnt az a
szeleburdiság, a bohóckodás az életéből és megkomolyo-
dott. Talán ez a tragédia tette! Biztos, hogy őt is nagyon
megviselte, bár nagyon erősnek mutatja magát, mégis
tudom, hogy ha a szobájába magára marad, könnyezik.
Azért, soha nem változik meg annyira, hogy ne maradjon
az a Simon, akinek született, akinek megszerettük! -
mondta az apja.
- Ó, Fred! Miért büntet minket az Úr ilyen nagyon?
Soha nem vétettünk senkinek, miért hát ez a fájdalom, ez
a mérhetetlen szomorúság?
- Caroline, drágám! Meglátod, hogy majd erőt is ad,
hogy átvészeljük. Az idő segít, meglátod!
- Idő? Nem tudom, de valahogy elfáradtam. Szeretnék
megpihenni végleg!
- Kérlek, drágám! Ne mondd ezt! Ne keseríts el még
jobban! - ölelte meg a feleségét és könnyes szemét rá-
emelte.
- Alig látok már, Fred! Nem látom a fiam arcát, nem
fogom látni az unokám mosolyát, csillogó szemét! Nem
élem túl, ha teljesen elveszítem a látásomat! Ez is nagyon
bánt, de eddig nem nagyon figyeltem oda rá, hisz itt vol-
tatok mellettem és ez volt a legfontosabb. Sajnos, Robert
már soha többé nem lesz itt és ez szörnyű! Mi értelme van
az életemnek?
- Caroline! Hogy mondhatsz ilyet? Még jó, hogy sze-
gény Simon nem hallotta! Ne feledkezz meg róla, neki
még sokkal nagyobb szüksége van rád, mint Robertnek.
157
Ő olyan erős volt és határozott. Már kamasz korában is
két lábbal állt a földön, Simonnal ellentétben. Neki
mindig szüksége volt az anyjára! Hát nem emlékszel?
- Persze, hogy emlékszem, de már az ő élete is révbe
ért. Hamarosan feleségül veszi azt a kedves lányt, akit
annyira szeret és már nem lesz rám szüksége!
- De igen, Caroline! Egy gyermeknek mindig szüksége
lesz az anyjára, még akkor is, ha már saját gyerekei
lesznek!
Magamról tudom, milyen fájdalmas volt elveszíteni...
- Bocsáss meg, drágám! Igazad van, nem lenne szabad
ilyen gondolatokkal foglalkoznom! Talán isten segít raj-
tam, és megint láthatok majd! Küzdeni fogok, hogy ne
uralkodjon el rajtam a szomorúság és a fájdalom! Te és
Simon majd segítségemre lesztek ebben! - vágta el a férfi
szavát.
- Így lesz, drágám! Meglátod, minden rendben lesz!
Másnap délután, mikor a nap elérte az ég alját és vér-
vörös színbe borította a tengert, a pap misét mondott
Robert William lelki üdvéért. Méltatta példás életét és azt
a szeretetet, amelyet a családjával szemben tanúsított.
Caroline grófnő a férjébe és a fiába kapaszkodott. A
tengert nézte, és a szeméből egymás után gördültek le a
könnyek.
Amikor a pap befejezte, mindannyian a virágszirmokat
tartalmazó tartály felé fordultak és addig szórták a virá-
gokat, amíg mindent el nem borítottak. Olyan volt az
egész, mint egy úszó virágoskert.
- Nyugodj békében, fiam! A szívünkben örökké élni
fogsz! Soha nem felejtünk el téged! - mondta a grófné, és
addig nézte a vizet, amíg csak a hajó ki nem kötött a
partnál.
Robert másnap reggel hajóra szállt és Emilyhez sietett.
Alig várta, hogy elmondja a szomorú hírt, ami miatt nem
tudott időben érkezni.
A nap elbújt a felhők mögé, egyáltalán nem volt kelle-
mes az idő. Semmi kétség nem fért hozzá, beköszöntött
az ősz.
Amikor lehorgonyzott és a csónakot a vízre eresztette,
hatalmas hullámok csapkodtak, alig tudott beszállni.
Minden erejére szüksége volt, hogy a parthoz evezzen.
Mire kikötött, csurom vizes lett és teljesen kimerült.
Felnézett a sziklára, de tudta, hogy Emily most nincs
ott. Ilyen időben biztosan nem jön le a partra.
Összefogta magán a kabátját és hosszú lépésekkel elin-
dult a ház felé. A szíve a torkában dobogott, mint mindig,
valahányszor Emilyre gondolt. Most már minden akadály
elhárult az útból, amint a lány igent mond, feleségül veszi.
Remélte, hogy nem kell sokáig várakoznia, mert a vágy,
amely tombolt a testében Emilyt követelve, lassan már
fékezhetetlenné válik.
- Simon! - ugrott a nyakába Emily, amint belépett az
ajtón. - Csakhogy itt vagy! Ha tudnád, mennyire várta-
lak! - ölelte át és a száját csókra nyújtotta.
Robertet meglepte ez a fogadtatás, hisz Emily olyan
tartózkodó és hideg volt, amikor néhány nappal ezelőtt itt
j árt.
- Emily! Drágám! Mennyire örülök, hogy mosolyogni
látlak! Ezek szerint már vártál rám? - kérdezte és körül
nézett, de nem látta sehol a lány szüleit.
- Nagyon vártalak, kedvesem! El sem tudod képzelni,
mennyire! Folyton az járt a fejemben, hogy megbántotta-
lak az elutasító viselkedésemmel. Kérlek, bocsáss meg
nekem !
- Már el is felejtettem, édesem! Ez a csók, mindent
feledtetett velem. Tudod, rám is fért egy kis öröm! -
mondta, és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Simon! Mi történt? Hallom a hangodon, hogy valami
baj van! Ugye, nem a szüleiddel történt valami? - kér-
159
dezte aggódva, és csak most vette észre, hogy a férfi
talpig feketében van.
- Sajnos nagy baj történt, Emily! Nem a szüleimmel,
hanem a bátyámmal! Nem is tudom, beszéltem már
neked róla? - kérdezte. Eszébe jutott, hogy ez még nem
volt téma közöttük, de lehet, hogy Simon már említette,
hogy van egy ikertestvére. Ennek nem igazán örült volna!
- Mi történt a bátyáddal? - kérdezte Emily, nem is vá-
laszolt a feltett kérdésére. Látszott rajta, mennyire meg-
rémült.
- Szörnyű baleset érte! - felelte Robert és annyira
szomorú lett, hogy a szemében igazi könnyek csillantak
meg. Igazából szerette a testvérét a maga módján, de az,
hogy boldogabb és sikeresebb legyen mint ő, ezt nem
viselte volna el. Pláne, hogy egy ilyen csodálatos lányt
talált, nagyon ingerelte és semmiképp nem tudott volna
belenyugodni, hogy Simon feleségül vegye. Nem mintha
nem lett volna elég nő az életében, de ilyen mint Emily,
nem volt! Ezért nem bánta meg, amit tett! Emily min-
denért kárpótolja, még a lelküsmeretét is megnyugtatja!
- Baleset? - nézett rá Emily kitágult szemekkel.
- Igen! Sajnos, a bátyám meghalt, Emily!
- Nem! - sikoltott fel a lány együtt érzően. - Ó, Simon!
Annyira sajnálom! Szegény szüleid, most biztosan na-
gyon rosszul érzik magukat!
- Hát, nem könnyű egyikünknek sem. Anyámat viselte
meg legjobban. Azért nem jöttem hamarabb, mert tegnap
volt a gyászszertartás a tengeren. Olyan fájdalmas és
szívbemarkoló volt! Ó, Emily! Kérlek, ölelj most magad-
hoz! Nagyon nagy szükségem van a szeretetedre, a közel-
ségedre! - térdelt le a lány elé.
Emily letérdelt hozzá, átölelte és a fejét simogatta.
Noel és Nancy beléptek a házba, de a fiatalok nem vet-
ték észre őket.
- Jó napot, Simon! - köszönt Noel elég hangosan, mire
Robert felugrott.
- Jó napot, uram! Asszonyom! - hajolt meg Nancy előtt.
- Elnézést, amiért ilyen helyzetben találtak bennünket, de
nem az, aminek hiszik. Sajnálom, hogy...
- Anyám! Simonnak meghalt a bátyja! Szörnyű baleset
érte a tengeren! - vette át a szót Emily. - Szegény olyan
szomorú, csak megpróbáltam megnyugtatni!
- De, hisz semmi rosszat nem csináltatok, kicsim! -
mondta az anyja. - Sajnálom, Simon! Kérem, fogadja
őszinte részvétünket! Kérem, tolmácsolja a szüleinek is!
Mi aztán tudjuk, milyen szörnyű fájdalommal kell meg-
küzdenie.
- Köszönöm, Mrs. Aston! - csókolt neki kezet Robert.
- Igen, Simon! Fogadja együttérzésünket! Megértem,
milyen nagy csapás ez a szüleinek! - nyújtott kezet Noel is.
Nancy szeméből kigördült egy könnycsepp.
- Elnézést! - mondta és gyorsan kiment a konyhába.
Noel utána sietett.
- Igazán nagyon kedvesek a szüleid, Emily! Nagyra
értékelem az együttérzésüket, de fogalmuk sincs, milyen
fájdalommal jár ez a tragédia.
- De igen, Simon! Pontosan tudják! Nekem is volt egy
nővérem, aki a tengerbe fulladt. Még nagyon kicsi volt. A
szüleim tehát tisztában vannak vele, mit jelent egy gyer-
mek elvesztése! - mondta Emily.
- Sajnálom, drágám! Ezt nem tudtam!
- Nem meséltem neked róla? - kérdezte a lány.
- Nem, nem emlékszem! Bár ki tudja, most annyira
össze vagyok zavarodva, azt sem tudom, mit beszélek!
Tudod, most, hogy a bátyám elment, minden rám maradt.
Nagyon nagy felelősség egy ilyen hatalmas birtok veze-
tése, mint a miénk. Hamarosan át kell majd vennem apám
helyét, ezért lehet, hogy nagyon hamar meg kell házasod-
160 161
nom. Mit gondolsz, Emily, tudnál velem élni? - nézett a
lányra.
- Simon! Én már megmondtam neked, hogy szeretlek
és nincs más vágyam, mint az, hogy feleségül menjek
hozzád. Veled akarom leélni az életemet!
- És azt sem bánod, ha előbbre hozzuk az időpontot és
nem várunk tovább?
- Nem! Minden úgy lesz, ahogy akarod, Simon! Te vagy
a világon a legjobb ernber és én hálás vagyok istennek,
amiért hozzám vezérelt.
- Akkorjó lenne, ha a szüleidnek is elmondanánk, hogy
fel tudjanak készülni az eseményre.
- Simon!
- Igen? - nézett rá a férfi. Emily testén megint végig-
futott az a különös érzés. Simon most olyan más volt! Itt
áll előtte és neki mégis az az érzése, hogy nem ő az. Már
azt hitte, túl van ezen, de nem! Nem értette, mi történik
vele már megint?
- Azt hiszem, előbb be kellene mutatnod minket a szü-
leidnek. Sem engem, sem a szüleimet nem ismerik, addig
nem beszélhetünk a házasságról, amíg ők is áldásukat
nem adják ránk.
- Igazad van, drágám! Ma este mindent megbeszélek
velük.
- Szerintem jobb lenne néhány hónapot várni, hisz a
gyász nagyon mély és nem hiszem, hogy okos dolog
lenne előhozakodni a házassággal.
- De én már nem tudok tovább várni, Emily! Legalább
akkor a jegyességünket hozzuk nyilvánosságra! Meg
akarom venni neked a jegygyűrűt!
- Rendben! Amint a szüleid beleegyeznek a házassá-
gunkba, megveheted a gyűrűt, Simon! Aztán ha letelt a
gyász, oltár elé vezethetsz!
- Nem, Emily! Én olyan sokáig nem tudok várni. A
gyász egy év és az nagyon hosszú idő. Szerintem a szü-
leim meg fogják érteni, hogy nem tudjuk kivárni. Azzal,
hogy összekötjük az életünket, nem sértjük meg Robert
emlékét. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt akarná!
- Talán igen, de nem tudhatod, mit gondolnak erről a
szüleid.
- Jól van, Emily! Még ma este megbeszélem ezt az
ügyet a szüleimmel! - ölelte át a lányt Robert és megcsó-
kolta a száját.
A nap gyorsan elrepült. Az idő legnagyobb részét a házban
töltötték, hisz nagyon csúnya idő volt odakint, ezért amikor
Robert hazafelé indult, a lány nem is kísérte le a partra.
- Kérlek, vigyázz magadra, Simon! - ölelte át a nyakát
Emily és egy utolsó csókot váltottak.
- Ne félj, nem történhet bajom, hisz az élet a legna-
gyobb boldogságot tartogatja számomra. A feleségem
leszel, Emily és nekem ez jelent mindent! - nézett rá
perzselő tekintettel a férfi és elindult.
A tenger viharos volt, de Robertet ez egyáltalán nem
érdekelte. A szíve tele volt boldogsággal és örömmel,
mert tudta, végre az övé lesz Emily!
Csillogó szemmel lépett a kastélyba, mely most nagyon
csendes volt és szinte kihaltnak tűnt. Egyetlen hangot nem
lehetett hallani, a személyzet is úgy járt-kelt, mintha nem is
léteznének.
Robert felszaladt a szülei szobájába. Kopogott az ajtón,
aztán belépett.
- Anyácskám! Apám! Megjöttem! - mondta moso-
lyogva. Megölelte az apját, az anyját pedig megcsókolta.
- Jó, hogy megjöttél, fiam! Már nagyon vártunk! Nem
szeretem, hogy ebben az időben a tengert járod! - nézett
rá az apja. -Anyád már annyira aggódott, hogy majdnem
rosszul lett.
162 163
- Nem kell aggódnia, anyám! Tudja, hogy én mindig
megjövök!
Az anyja felzokogott. Robert rádöbbent, hogy milyen
tapintatlan volt.
- Bocsásson meg, anyám, nem akartam megbántani!
Sajnálom, meggondolatlan voltam!
- Semmi baj, fiam! Ne hidd, hogy te emlékeztettél a
bátyádra! Nem! A nap minden pillanatában rá gondolok!
- Anyácskám! Higgye el, nekem is nagyon fáj, hogy
Robert már nem lehet köztünk, de nem tehetünk mást,
bele kell nyugodnunk. Segíteni szeretnék, hogy egy kicsit
megnyugodjon! Talán tudnék is!
- Miről beszélsz, fiam? - kérdezte az apja.
- A házasságomról Emilyvel, apám! Úgy döntöttem,
nem várok tovább!
- Simon! Az ég szerelmére, hogy mondhatsz ilyet! Még
csak néhány napja veszítettük el a testvéredet! - nézett rá
az apja döbbenten.
- Épp erről van szó, apám! Nem akarom én megsérteni
a testvérem emlékét, csak nem bírom nézni, mennyire
szenvednek. Azt gondoltam, ha összeházasodunk Emily-
vel, ez némileg elterelné a gondolataikat. A készülődés és
az ezzel járó teendők talán átsegítenek mindannyiunkat
ezeken a nehéz napokon. Nem akarok világraszóló
vígasságot, csendes, családi esküvőt szeretnénk. Kérem,
apám, anyám, gondolják át és egyezzenek bele. Szeretném
meghívni Emilyt és a szüleit, hogy megismerjék őket.
- Jól van, fiam, meggondoljuk! - bólintott az apja.
- Köszönöm, apám! Most megyek és átöltözöm, mert
bőrig áztam! - mondta Robert és csendesen kiment a
szobából.
- Caroline! Kedvesem! - fogta meg a gróf a felesége
kezét. - Mit gondolsz arról, amit Simon mondott? - kér-
dezte.
164
- Nem is tudom, Fred. Azt hiszem, helytelen lenne
most egy esküvővel foglalkozni, amikor a szívünk tele
van fájdalommal, és mélységes gyászban vagyunk.
- Én úgy hiszem, igaza van Simonnak! Ez a készülő-
dés segítene rajtunk! Robert fiúnk is biztosan egyetért
velünk odafent a mennyekben. Egyezzünk bele, hogy
Simon nőül vegye azt a lányt!
- Nem! Szó sem lehet róla! - rázta meg a fejét a grófné.
- Ez kegyeletsértés lenne!
- Drágám! Hidd el, nem lenne az, de ha úgy gondolod,
várjunk az esküvővel, ám annak nem látom semmi akadá-
lyát, hogy végre megismerjük azt a kislányt és a szüleit.
Egy kis beszélgetés csak jót tenne mindkettőnknek! Kér-
lek, legalább ezt ne tagadd meg a fiadtól!
A grófné elgondolkozott, aztán bólintott.
- Jól van, Fred! Igazad van! Az, hogy Robert meghalt,
nem lehet akadálya Simon boldogságának. Legalább ő,
aki megmaradt nekünk, ő legyen boldog! Mondd meg neki,
hogy hívja meg Emilyt és a szüleit a jövő hét végére.
- Jobb lenne, ha te mondanád meg neki, drágám! Tu-
dod, érted aggódik annyira, talán egy kicsit megnyugodna,
ha a te szádból hallaná a jó hírt.
- Akkor kérlek, segíts! Menjünk át a szobájába! - állt
fel a grófné és a férjébe kapaszkodott.
Robert lehunyt szemmel feküdt a testvére ágyán és Emily-
re gondolt. A szülei kopogása zavarta meg az
álmodozásban.
- Apám! Anyám! - ült fel meglepetten. Erre a látoga-
tásra most egyáltalán nem számított, hisz az anyját na-
gyon rossz állapotban hagyta a szobájában.
- Simon! Azért jöttünk be hozzád, hogy megmondjuk,
meggondoltuk a javaslatodat! - szólalt meg az apja.
- Igen? - nézett rá Robert remegő szívvel. Arra gon-
dolt, most dől el a sorsa. Ha a szülei nem hajlandók elfo-
gadni a javaslatát, anélkül veszi nőül a lányt!
165
- Kisfiam! Ha neked tényleg olyan fontos az a kislány,
legyen úgy, ahogy szeretnéd! - mondta az anyja és leült a
fia mellé az ágyra. Kezébe vette a kezét. - Nekünk a te
boldogságod a legfontosabb, ezért apáddal úgy döntöt-
tünk, jövő hét végére hívd meg Emilyt és a szüleit. Sze-
retnénk megismerni őket.
- Köszönöm, drága anyácskám! Nagyon szépen köszö-
nöm! - borította el csókjaival az anyja kezét és arcát. - El
sem hiszik, milyen örömöt szereztek nekem ezzel! Ez azt
jelenti, hogy a házasságunk ellen sincs kifogásuk a gyász
letelte előtt? - kérdezte.
- Fiam! Egyelőre csak mutasd be őket, aztán majd
meglátjuk!
- Anyám! Minden úgy lesz, ahogy önök akarják! Csak
még annyit szeretnék kérni, hogy eljegyezhessem Emilyt!
Ugye, nem ellenzik, hogy jegyet váltsunk?
- Minden attól függ, Simon, hogy mennyire nyeri el a tet-
szésünket Emily, bár amennyi mindent már meséltél róla,
azt hiszem, tökéletesen ismerjük! - mosolyodott el az
anyja.
- Nagyon hálás vagyok a jóságukért, drága szüleim! -
mondta meghatódva Robert. - Azt hiszem, az egész éle-
tem nem lesz elég, hogy megháláljam a szeretetüket.
- Simon! A testvéred meghalt, nincs többé, de te itt
vagy és ez a legfontosabb! - simogatta meg az anyja a
fejét, aztán az apjával együtt távoztak.
Robert utánuk nézett. A szeme sarkában egy könny-
csepp ragyogott, de gyorsan megtörölte a szemét, nehogy
végiggördüljön az arcán. Nem! Ő nem olyan gyenge
,
mint Simon! Hányszor látta sírni! Gyenge volt és puhány!
Egyáltalán nem érdemelte volna meg Emilyt! - gondolta,
aztán egy boldog mosollyal az arcán oldalra fordult és
lehunyta a szemét. Fáradt volt és nem akart mást, csak
aludni. Hamarosan elmegy, hogy mindenről beszámoljon
Emilynek és meghívja őket!
166
Robert idegesen topogott a parton, mert megpillantotta
a kis hajót. A szíve nagyot dobbant. Végre eljött a várva
várt pillanat!
- Emily ! Emily, drágám! - ölelte át a lányt, amikor partot
értek, majd üdvözölte a szüleit is.
- Simon! Ha tudnád, milyen izgatott vagyok! - mondta
a lány, amint elindultak a kastély felé.
- Nincs miért izgulnod, kedvesem! A szüleim nagyon
rendes emberek, meglátod, nem fogsz bennük csalódni!
Noel és Nancy egymás kezét fogták. Emily és Robert
előttük lépkedett. A nap kisütött, az idő megenyhült,
mintha kedvezni akart volna a fiataloknak.
- Gyönyörű szép ez a nap, ugye, Noel? - kérdezte
Nancy.
- Igen! Már azt hittem, nem látjuk a napotjó sokáig, de
úgy tűnik, istennek is kedvére van ez a kapcsolat a gye-
rekek között.
Robert kinyitotta az ajtót, és előre engedte a vendégeit.
Nancy kissé megilletődött, amikor belépett a kastélyba,
de nem volt sok ideje magával foglalkozni, mert rögtön
megjelent William gróf és a felesége.
- Isten hozta önöket az otthonunkban! - mondta a gróf,
és a kezét nyújtotta Noel felé, majd miután megtörtént a
bemutatkozás a szalonban foglaltak helyet.
- Most, hogy már a saját szememmel látom, kedves
Emily, tökéletesen megértem a fiamat! - szólalt meg a
gróf és a lányra mosolygott.
- Miért? - kérdezte kissé elfogultan.
- Azért, mert ön valóban gyönyörű! Boldog és büszke
vagyok, hogy a fiamat tüntette ki a szerelmével.
- Köszönöm, gróf úr! - mondta Emily és mélyen el-
pirult.
- Önöknek is csak gratulálni tudok a lányukhoz, Mr.
Aston!
167
- Köszönjük, uram! - mondta Noel nem kis büszke-
séggel. Mosolyogva nézett a feleségére. - Emily beara-
nyozta az életünket, sok boldogságot és örömet adott
nekünk. Sajnáljuk önöket és mélyen együtt érzünk a fáj-
dalmukban, tudjuk, mit jelent elveszíteni egy gyermeket,
mert mi is átéltük ezt a szörnyű tragédiát. Emily nővére
még nagyon kicsi volt, amikor a tengerbe esett és soha
többé nem került elő.
A grófné szeme elhomályosult.
- Kedvesem! - fogta meg Nancy kezét. - Azt hiszem,
mi nagyon jól megértjük majd egymást, remélem, a gyer-
mekeink boldogsága enyhíti a fájdalmunkat, bár a miénk
még nagyon friss.
- Köszönöm, grófné, hogy ezt mondja. Ha bármiben
segítségre lenne szüksége, engem és a férjemet mindig
meg-
talál! - mondta Nancy, aztán a beszélgetés tovább folyt.
- Megmutatom a kastélyt Emilynek! Ugye, megbocsá-
tanak? - fogta meg a lány kezét Robert.
- Persze, fiam! Menjetek csak! - bólintott az apja.
Robert csak erre várt. A szülők beszélgessenek csak és
ismerkedjenek tovább, neki most sokkal fontosabb dolga
van.
- Gyere, drágám! Megmutatom neked, hogy hol fogsz
majd élni velem! - suttogta és amint kiléptek az ajtón
átölelte a lányt. Száját remegő ajkára tapasztotta.
- Jaj, Simon! Még meglát valaki! - mondta Emily égő
arccal, amikor Robert elengedte.
- Drágám! Itt senki nem számít! A személyzet olyan,
mintha nem is lennének! Meg kell szoknod, hogy itt te
vagy
az úr és ők a szolgák. Nem kell előttük szégyenkezned,
ők nem látnak és nem hallanak.
- Kérlek, Simon! Ne mondd ezt! Olyan rossz hallgatni.
Úgy beszélsz a személyzetről, mintha ők nem is emberek
lennének! - nézett rá kissé rosszallóan a lány.
168
- Bocsáss meg, Emily, igazán nem akartam megbán-
tani őket, hidd el, jó soruk van nálunk! Mindannyian
hosszú évek óta állnak a szüleim alkalmazásában. Sőt
olyan is akad köztük, akik a nagyszüleimet szolgálták. Ha
nem éreznék jól magukat itt, biztosan nem maradnának
nálunk ilyen sokáig. Én csak azt akartam, hogy tudd, nem
kell aggódnod a viselkedésed miatt a személyzet előtt.
- Jól van, értelek már! - mosolygott rá Emily.
- Most pedig megmutatom a szobámat, amely remélem
nem is olyan sokára a kettőnké lesz. Természetesen,
akkor majd átalakítjuk, és úgy rendezzük be, ahogy te
szeretnéd! - vezette fel a lányt a lépcsőn.
Simon szobájába lépve Emilyt furcsa, remegő érzés
kerítette hatalmába. Amint körül hordta a tekintetét a
szobán és meglátta azokat a tárgyakat, amelyeket Simon
használ, megint úgy érzett, mint először, amikor megis-
merte a férfit. Olyan közel érezte magához és tele volt
iránta szeretettel.
- Nos, hogy tetszik, szerelmem? - kérdezte Robert és
átölelte a lányt. Látszott rajta, mennyire magabiztos és
sokkal fesztelenebb, mint amikor a szigeten náluk volt.
- Gyönyörű minden, Simon! Ez a szoba akkora, mint a
mi egész házunk! - mondta.
Robert elmosolyodott, majd az ajtóhoz lépett és elfor-
dította a kulcsot a zárban.
- Simon! - kiáltott fel Emily. - Ezt most miért csinál-
tad? - kérdezte és kissé rémült arcot vágott.
- Azért, hogy senki ne zavarjon bennünket, drágám!
Néhány boldog percet szeretnék eltölteni veled kettesben
úgy, hogy békén hagyjanak. Talán csak nem félsz tőlem,
Emily? - kérdezte. - Olyan rémült arcot vágtál, mintha
valami szörnyűség várna rád!
- Nem! Csak nem tartom helyesnek, hogy bezárd az
ajtót, Simon! A szüleink bármelyik pillanatban kereshet-
nek minket! Nem örülnék neki, ha zárva találnák az ajtót!
169
- Nem kell aggódnod, nem fognak feljönni! Nálunk
mások a szabályok, kedvesem! Azt hiszem, lesz mit meg-
tanítanom neked! Most azonban feledkezzünk meg egy
kicsit a szülőkről, az illemszabályokról és minden más-
ról. Csókolni akarlak és érezni! Gyere! Gyere! - fogta
meg a kezét, és a hatalmas ágyhoz vezette. Leült és az
ölébe vonta a lányt, aki annyira megdöbbent, hogy nem
ellenkezett.
Robert megcsókolta, majd lefektette az ágyra és fölébe
hajolt.
- Emily! Nem bírom tovább! Akarlak! Minden porci-
kám annyira kíván! Kérlek, mondd, hogy te is annyira
kívánsz engem, mint én! - lihegte.
A lány kissé kábultan nézett rá, s mielőtt megszólalha-
tott volna, Robert egy csókkal tapasztotta be az ajkát.
Kigombolta a ruháját, aztán tenyerébe vette a melleit.
Simogatta, majd a szájával is megérintette.
Emily hirtelen mintha ájulásból tért volna magához.
Ellökte a férfit és felült.
-Nem, Simon! Ezt nem! - mondta és vörös arccal
gombolta be a ruháját.
- Bocsáss meg, édesem, de nem értelek? Hamarosan a
feleségem leszel, miért vagy ilyen elutasító velem? - kér-
dezte.
- Simon! Megállapodtunk, hogy tisztán és érintetlenül
állok az oltár elé veled és...
- Ez butaság, szerelmem! - legyintett Robert.
A lány kitágult szemekkel meredt rá.
- Simon! Nem ismerek rád! Nem te kérted, hogy így
legyen? Már elfelejtetted, amikor a szigeten oda akartam
adni magam neked, de te azt mondtad, azt szeretnéd, ha
tisztán és ártatlanul állnék az oltár elé? Nem ezt mondtad?
- Ezt mondtam, de mit számít, hogy mit mondtam
akkor? Az akkor volt, ez pedig most van! Ki tudja, mikor
170
lesz ilyen alkalmunk megint, hogy zavartalanul kettesben
lehetünk? - kérdezte és megint a lány ajkára tapadt.
- Nem! - ugrott fel Emily. - Bocsáss meg, Simon, de
nem értelek! Néha olyan furcsán viselkedsz, mintha két
éned lenne! Egyszer ilyen, máskor meg épp az ellenkező-
je! Én azt a Simont szeretem, akitől a szívet kaptam, aki
gyengéd, kedves és türelmes.
Robert belül szinte szétrobbant a dühtől, de aztán
rájött, még a végén mindent elronthat. Nem szabad
ajtóstól rohanni a házba. Hogy milyen őrült volt ez a
Simon! A lány felajánlkozott neki, ő pedig visszautasította!
Mekkora barom voltál! Most emiatt kell neki is várnia!
- Bocsáss meg, szerelmem! Igazad van! Nem tudok
mást felhozni mentségül csak azt, hogy annyira imádlak
és vágyom rád! Férfi vagyok, Emily! Egy türelmetlen,
szerelmes férfi! Kérlek, ne haragudj rám! Nem fog többé
megtörténni !
- Rendben, Simon! Most kérlek, menjünk vissza a szü-
leinkhez! - nézett a férfira, aki annyira dühös volt, hogy
csak bólintani tudott.
- Nos, hogy tetszik a kastély? - kérdezte a grófné
Emilyt, amint helyet foglalt.
- Minden csodálatos, grófné! - felelte, miközben arra
gondolt, nem is látott belőle semmit, csak Simon szobáját.
Ebédnél Robert felállt.
- Szeretném, ha egy kicsit rám figyelne mindenki. Most,
hogy a szüleink is megismerték egymást, és jelen vannak,
azt hiszem, eljött a pillanat, amire annyira vártam én és
remélem Emily is. Mr. és Mrs. Aston! Tisztelettel meg-
kérem a lányuk kezét! Kérem, adják hozzám feleségül!
Ígérem, hogy vigyázok rá és a boldogsága lesz a leg-
fontosabb az életemben. Kérem drága szüleimet, hogy ők
is adják áldásukat a kapcsolatunkra és eljövendő fri-
gyünkre!
171
- Emily a szemünk fénye, Simon, de azt hiszem, ezt
ön is nagyon jól tudja. Ha ő is úgy akarja, nekünk nincs
kifogásunk a kapcsolatuk ellen, de van valami, amiről
beszélnünk kell. Az ön családja gazdag és előkelő, míg
Emily szegény családból származik, erről nem szabad
meg-
feledkezni. Mi minden erőnkkel azon voltunk, hogy tisz-
tességes és becsületes emberré neveljük a lányunkat. Én
magam tanítottam meg írni, olvasni, számolni. Nagyon
sok könyvet elolvasott, később már saját magát képezte,
de természetesen ő akkor is csak egy halász gyermeke.
Úgy érzem, erről fontos beszélnünk, nehogy a későbbiek-
ben emiatt probléma támadjon. Mi megszerettük magát,
Simon, semmi kifogásunk nincs ellene, hogy Emily a
felesége legyen, de a döntő szó a szüleié! Ha ők elfogad-
ják az oldalán Emilyt, mi áldásunkat adjuk! - mondta
Noel.
- Nos, meg kell mondanom, volt némi fenntartásom,
amikor Simon elmondta, hogy megismert egy fiatal lányt,
aki egy halász leánya. Meg kell értenie, Mr. Aston, hogy
nem fogadtam kitörő örömmel a hírt, hogy beleszeretett,
de most, hogy megismertem Emilyt és önöket is, nem
látok semmi olyan kifogásolható dolgot, amely ezt a két
szerető szívet elválaszthatná egymástól. Mint megtud-
tuk, önök is hasonló fájdalommal a lelkükben élnek, s az
egyetlen gyermeküknek a lehető legjobbat szeretnék, s
ezzel mi is így vagyunk. Azt akarjuk, hogy Simon boldog
legyen, és azt hiszem, Emily boldoggá tudja tenni őt. A
lányuk nagyon elnyerte a tetszésemet és a feleségemét
is. Azt hiszem, nem kívánhatunk sem szebbet, sem job-
bat nála a fiúnknak. Ha isten is úgy akarja, mi áldásunkat
adjuk rájuk, és amivel csak tudjuk, segítjük őket! - nézett
a férfira William gróf.
172
- Köszönöm, gróf úr! Igazán hálás vagyok, amiért ilyen
szeretettel beszél a lányunkról. Remélem, nem fognak
csalódni benne és nem hoz szégyent önökre.
- Ebben biztos vagyok! - szólalt meg a grófné. - Az
első benyomásom róla nagyon jó és én jó emberismerő
vagyok. Emily méltó társa lesz a fiamnak és méltó tagja
a családunknak! Emeljük hát poharunkat rájuk, a szerel-
mükre, a boldogságukra!
A poharak összekoccantak, aztán Robert átölelte a lányt
és mindenki előtt megcsókolta a száját.
Emily kissé elpirult, váratlanul érte Robert heves csókja.
- Jövő héten elmegyünk és megvesszük a jegygyűrű-
ket! - szólalt meg Robert. -A szüleimmel megbeszéltem,
hogy most eljegyzem Emilyt, és aztán meglátjuk, hogy
mikorra tűzzük ki az esküvő napját. Remélem, ezzel önök
is egyetértenek? - nézett a lány szüleire.
- Igen, persze! - felelték egyszerre.
A nap gyorsan elszállt, Emily és a szülei búcsúzkodtak.
- Mindent köszönünk, gróf úr! És önnek is grófné! -
csókolt kezet az asszonynak Noel. - Boldogok vagyunk,
hogy megismerhettük önöket! - mondta.
- Mi is, Mr. Aston! Remélem, mielőbb megint talál-
kozunk! - fogott kezet a két férfi.
- Kedvesem! - ölelte át Nancy vállát a grófné. - Nagyon
jó volt önnel beszélgetni, a társasága igazán kedvemre volt.
Szeretnék minél több időt eltölteni önnel. Remélem, ha-
marosan megint eljönnek!
- Boldogan, grófné! És én is szeretném megköszönni
azt a kedvességet, amelyet irántunk tanúsítottak! - mondta
és megölelték egymást.
Robert lekísérte őket a partra. Elköszönt a lány szü-
leitől, majd átölelte Emilyt és megcsókolta.
173
- Imádlak, Emily! Kérlek, vigyázz magadra és gondolj
rám! Kedden érted megyek és elmegyünk megvenni a
gyűrűket! Azt akarom, hogy velem gyere, és amelyik
elnyeri a tetszésedet, azt veszem meg!
- Szeretlek, Simon és nagyon várlak! - intett búcsút a
lány a kezével.
A hajó lassan eltűnt a szeme elől, de ő még mindig ott
állt és ujjongott.
- Istenem! Sikerült! Minden úgy alakul, ahogy szeret-
ném! Hát nem én vagyok a világon a legszerencsésebb
ember? - kiáltott fel, aztán nagyot ugrott örömében, majd
megindult és futni kezdett a kastély felé.
Simon napról napra boldogabb volt. Már úgy mozgott
a víz alatt, akár Thomas.
- Apám! Mikor merülünk már le végre? Szeretném már
látni a tenger mélységét, az állatokat, a növényeket és
persze a hajóroncsokat, amelyek oly sok titkot rejtenek
magukban. Mielőbb fel akarom fedezni és összegyűjteni
a sok-sok kincset!
- Holnap reggel velem jöhetsz, Tony! - mondta az apja.
- Ó, ha tudná, milyen régen várok már erre! - kiáltott
fel boldogan Simon és a szemei fényesen csillogtak. Alig
várta, hogy elmúljon az éjszaka, s amikor még alig pirkadt,
már felkelt.
Mikor Thomas bekopogott hozzá, már teljesen fel volt
öltözve.
- Kész vagyok, apám! - mondta és mosolygott.
- Jól van, Tony! Akkor máris indulunk. Bill már lent
vár a hajón.
Simon majdnem kiugrott a bőréből, olyan izgalom lett
úrrá rajta. Szinte vibrált körülötte a levegő.
- Fiam! Kérlek, ne hősködj, maradj mindig mellettem
és figyelj a mozdulataimra! Nem szeretném, hogy bajod
essék! - figyelmeztette Thomas, mielőtt a hajó fedélzetére
léptek.
- Megígérem, apám! Minden úgy lesz, ahogy megbe-
széltük! - felelte és elnézett a tenger felett a messzeség-
ben. Különös érzés kerítette hatalmába, valahányszor csak
ezt a hatalmas vizet nézte. Mintha titkot rejtene magában,
amely őt nagyon is érinti. Remélte, egyszer majd rájön, mi
is lehet az a nagy titok, amely tudat alatt annyira nyomja
a lelkét.
174 175
Végre csobbant a víz. Thomas és Simon elmerültek a
hullámokban.
- Vigyázzatok magatokra! - kiáltott utánuk Bill és leült
a fedélzetre. Tekintetét le nem vette arról a pontról, ahol
eltűntek. Figyelte a vizet, ahol majd elő kell bukkanniuk.
Simon és Thomas egyre mélyebbre ereszkedtek. A tenger
világának tüneményes alkotásai tárultak a szemük elé,
amint
egészen leértek.
Thomas a fejével intett, kérdezte, hogy minden rend-
ben van-e? Simon bólogatva válaszolt és mutatta a sok
szépséget, amivel képtelen volt betelni.
Tovább úszva, valóságos szarukorall-erdőben vágtak
maguknak utat. Simon azt hitte, hogy csak álmodik, hisz
annyira lenyűgöző volt a látvány.
Thomas a kezével intett, mire Simon követte. Hama-
rosan megpillantotta a hajóroncsokat, melyeket belepett a
sok tengeri virágállat. Figyelte az apját és mikor a kezével
jelezte, emelkedni kezdett felfelé.
Amikor a hajó fedélzetére lépett, úgy érezte, a tüdeje ki-
szakad, de nem panaszkodott. Diadalmasan nézett Thomas-
ra, aki bólogatott.
-Jól vizsgáztál, Tony! Igazánjól! Most még csak szem-
lélődtünk, meg kell szoknod, mire kell figyelned odalent!
- veregette meg a vállát, aztán egy rövid pihenő után ismét
alá szálltak.
Simon még soha élefében nem érezte ezt a felemelő
érzést, amely elöntötte a testét, valahányszor csak a
mélybe szállt. Olyan békés és nyugodt volt minden. Egy
csodálatos álomvilágba került és úgy érezte, szívesen itt
maradna örökre.
Amikor utoljára szálltak le a mélybe, Thomas nagyon
hamarjelzett, hogy emelkedniük kell. Simon először nem
értette, mi történt, de aztán az apró jelekből, amelyekről a
férfi olyan sokat beszélt, maga is rájött, hogy az időjárás
odafent elromlott. A tenger színe megváltozott, a víz már
nem kristályosan kék és zöld. Szürke árnyalat vegyült bele,
mélyebben ólomszürke, mintha már nem lenne olyan
áttetsző. Körülöttük apró, csapkodó hullámok fodrozták a
vizet. Épp lement a nap, amikor elo ukkantak a habok
közül. Simon el sem hitte, hogy igaz, amit lát. A naple-
mente csodálatosan szép volt! Aranyvörös dicsfény árasz-
totta el az eget, áttörve a romantikusan violaszínű és fekete
felhők gomolygó tömegén.
- Mindjárt kitör a vihar! - szólalt meg Simon.
- Nem, még nem! Nem hiszem, hogy ma este törne ki,
de már nincs messze. Ideje haza indulnunk, gondolom,
elfáradtál, igaz? - nézett rá hunyorogva Thomas.
- Minek is tagadnám? - válaszolta Simon. - De ez nem
olyan fáradtság, mint amit eddig megéltem. Ez csodála-
tos, apám! Köszönöm önnek, amiért lehetővé tette, hogy
megismerkedjek ezzel a csodával! Eddig még soha éle-
temben nem láttam ehhez hasonló szépséget. A tenger
mélye olyan különös világ!
- Igen, az! Jól látod, Tony! Minél többször merülsz le,
annál több csodát fedezel fel. Tudod, a tenger mélyén is
meg vannak a szabályok és ezek szerint élnek ott az állatok
és a növények. Nyugodtnak és békésnek látszik minden,
de majd megtapasztalod, hogy ez nagyon sokszor nem
így van!
- Én tényleg békésnek és nyugodtnak láttam az ottani
világot, apám! Sokkal szebb és tökéletesebb, mint ide-
fent. Itt az emberek egymásra támadnak és még ölni is
képesek.
- Odalent is, fiam! Sajnos, azt hiszem, ebben isten nem
tesz különbséget ember és állat között, sem a föld fel-
színén, sem pedig a tengerek mélyén. Aki erősebb, az
győz! De ne beszéljünk rossz dolgokról, hisz a mai
napunk igazán eredményes volt. Két nagy ládát találtunk,
177
bennük rengeteg ékszert és pénzérmét! Két hét múlva
lesz a nagyvásár Polchesterben, ahol mi is jelen leszünk.
Addigra meg kell tisztítanunk az ékszereket, hogy elad-
hassuk őket.
- Én is elmehetek, apám? - kérdezte Simon.
- Mi az, hogy! Természetesen, Tony! A te érdemed is az,
hogy ennyi mindent találtunk! Te segítettél nekem, fiam!
Ha egyedül lettem volna, nem bírtam volna felhozni ezt a
két nagy ládát. Igen súlyosak voltak! Majd, amikor meg-
látod az emberek, főleg a nők arcán a csodálatot az ék-
szerek láttán, az ám a felemelő érzés, Tony! Megtapasz-
talod majd, milyen fantasztikus érzés, amikor a hölgyek
próbálgatják magukon és válogatnak közöttük.
Simon elgondolkozott. Maga elé képzelte, amint a sok
asszony és lány a gyöngysorokat és a többi ékszereket
próbálgatja. Kicsit meglepődött, amikor egy női arc több-
ször is megjelent előtte. Csodaszép volt, bár teljesen isme-
retlen. Mintha ő akasztotta volna a nyakába a gyöngysort.
A fiatal nő pedig nevetett, nevetett hangosan, csilingelve,
szinte hallani vélte.
- Már alig várom, hogy eljöjjön az a nap, apám! Jártam
én már Polchesterben? - kérdezte hirtelen.
- Hát... persze! - felelte Thomas. Először nem is tudta,
mit válaszoljon, de aztán rájött, hogy ha itt történt a fiatal-
ember balesete a környéken, minden bizonnyal járt már ott.
Legfeljebb majd azt mondja, hogy erre nem emlékszik!
- És már én is adtam el ékszereket? Talán gyöngysort
is? - faggatta tovább Thomast.
- Egyszer-kétszer megesett, de nem igazán szerettél ezzel
foglalkozni ! - felelte.
Simon arra gondolt, biztosan ezért rémlik fel előtte annak
a fiatal lánynak az arca. Lehet, hogy megint látni fogja? A
gondolattól az egész testét forróság öntötte el. Csak nem
volt szerelmes ebbe a lányba? Aztán elhessegette magától
178
a gondolatokat. Ez csak álmodozás, semmi több! - próbálta
megnyugtatni a szívét, mely egyre hevesebben dobogott.
Thomasra nézett, aztán nem bírta tovább, megszólalt.
- Apám!
- Igen, Tony?
- Volt nekem kedvesem? - kérdezte.
Thomas most először nagyon zavarba jött. Egy kicsit
megkésve válaszolt.
- Nem, nem volt, fiam!
- De miért nem? Nem szerettem a lányokat? - nézett rá
meglepődve Simon.
- Te mindig nagyon komoly voltál, Tony! Sokkal inkább
érdekeltek a könyvek és a hajózás! Nem igazán volt a
lányokra időd, de még nem késtél le semmiról, fiam! Az
egész élet előtted áll! - veregette meg a vállát.
Simon nem kérdezett többet, de alig várta azt a napot,
amikor elindulhatnak a vásárba. Minden nap reggeltől estig
az apja mellett szorgoskodott. Figyelt és tanult. Néhány
nap múlva már ő maga is egyenrangú társa lett. Az ék-
szerek csillogtak, villogtak a keze alatt.
- Nagyon szépek az ékszerek, Tony! Biztos vagyok
benne, hogy a nők körülötted fognak tolongani. Remé-
lem, az idő is kedvez majd a vásárnak!
Végre eljött a várva várt nap. Simon olyan izgatott volt,
mint még soha életében. Nem tudott elszakadni attól a
lánytól, akinek arca azóta is olyan sokszor feltűnt előtte.
Mintha valaki a fülébe súgná, hogy találkozni fog vele.
- Indulhatunk, Tony? - kérdezte Thomas, miután ellen-
őrizte a felpakolt árut. A hat ló már prüszkölve emelgette
a lábait, annyira mehetnékjük volt.
- Igen, apám, mehetünk! - mondta és elhelyezkedett a
hintóban, melynek hátuljára hatalmas csomagokat erősí-
tettek, de még a belső térbe, a lábukhoz is jutott belőlük.
179
Az út hosszú volt, de nem unatkoztak. Tony sokat kér-
dezősködött, Thomas pedig legjobb belátása szerint vála-
szolt neki.
Amikor feltűntek az első háztetők Polchesterben, Tony
arca megváltozott. Thomas oldalról leste, s nem kerülte el a
tekintetét a változás. Már biztos volt benne, hogy a fiatal-
ember járt itt. Rettegett attól, hogy az emlékezete vissza-
tér, hisz akkor minden bizonnyal örökre elmenne tőle, ezt
pedig nem akarta. Imádkozott éjszakáról éjszakára az
Úrhoz, hogy ne adja vissza az emlékezetét, engedje, hogy
vele maradhasson. Tudta, hogy ez nagyon önző és
helytelen
cselekedet, de annyira megkedvelte Simont, hogy semmi-
képp nem akart tőle megválni. Benne látta az elveszett
fiát, és tőle függött most már az egész élete. Már van kiért
és miért dolgozni, minden, ami az övé, egy napon Tony-é
lesz!
A hatalmas tér teljesen benépesült. Az emberek egy-
másnak ütköztek, alig fértek el. Hangos kiabálások, neve-
tések és szitkozódások repdestek a levegőben.
- Itt is vagyunk, Tony! - szólalt meg Thomas, miután a
hintó megállt. A kocsis leugrott a bakról és kinyitotta az
ajtót. Segített előbb Thomasnak, aztán Simonnak is.
- Hol fogunk árulni? - kérdezte Simon, miután ala-
posan körülnézett.
- Hát, ahol szoktunk! Ott, ni! Látod, ott van a helyünk?
- mutatta meg a kőből készült kis épületet. A többiekkel
ellentétben, ők nem sátorban és standokon árultak, hanem
egy zárható helyiségben.
- Nem emlékszem rá! - mondta és a férfira nézett.
- Nem baj, majd eszedbe fogjutni. Már nagyon sok éve
itt árulunk, van két alkalmazott, akik gyakorlatilag itt is
laknak ebben a kis épületben. A hátsó fronton van ki-
alakítva nekik egy szoba. Én csak a nagyobb vásárok ide-
180
jén jövök el, vagy ha kincseket találok, és azt akarom
eladni. Ezeket nem bízom rájuk.
- Értem! - bólogatott Simon, miközben meghallotta,
amint az egyik sátorból valaki nagyon csalogatja oda az
embereket.
- Megnézhetem, apám? - kérdezte.
- Menj csak, Tony, de kérlek, ne maradj el sokáig! Tudod,
jobban örülnék neki, ha itt lennél mellettem, elég sok az
árunk, jó lenne minél hamarabb túl adni rajtuk, nem
akarom itt hagyni az alkalmazottakra!
- Rendben, apám! Csak körülnézek, és már jövök is! -
intett a kezével Simon és már el is tűnt a tömegben. Egye-
nesen oda tartott, ahol a rongylabdákkal dobálóztak az
emberek. Hirtelen heves szívdobogás tört rá és teljesen
elgyengült. Meg kellett kapaszkodnia egy fában, nehogy
összeessen. Olyan váratlanul tört rá ez a gyengeség, amely-
nek nem tudta a magyarázatát. Talán a hosszú út miatt
van? - gondolta és megtörölte a homlokát, amely verej-
téktől ragyogott.
Lassan összeszedte magát és jobban lett. Odalépett és
kért három labdát, majd megcélozta vele az egyik pálci-
kát, amelyen egy piros szív pompázott.
A labda eltalálta a pálcikát, de csak súrolta, így az nem
törött el. A másik labda kissé messzebb került, de a har-
madik ismét talált. A pálca eltört és a szívet megkapta
ajándékba.
Visszafelé indult, miközben a szívet nézte. Furcsán érezte
magát, mintha már tartott volna ilyet a kezében.
- Nocsak? Mit hoztál, Tony? - nézett rá az apja moso-
lyogva.
- Már máskor is dobáltam rongylabdával, apám? -
kérdezte.
- Nem, fiam! Még soha! Amikor utoljára ittjártunk, ez
még nem volt meg! - felelte Thomas.
181
Simon elgondolkozva tette le a szívet az egyik székre,
miközben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy igenis
ő már tartott a kezében ilyen szívet.
- Nézd, Tony! Ez itt az ékszerek helye, ez pedig a
vázáké és egyéb értékes holmiké. A pénzérméket a másik
asztalon helyezzük el! Nagyon óvatosnak kell lennünk,
mert bizony ügyesen lopnak az emberek! A szemed le ne
vedd a kezükről és meg kell tanulnod egyszerre több
helyre figyelni. Nem csak azt kell szemmel tartanod, aki
épp nálad vásárol, hanem aki mögötte és mellette van,
azokat is!
Simon bólintott, aztán Thomas kinyitotta az ajtót, amely
azt jelentette, nyitva vannak, jöhetnek a vásárlók.
Hamarosan benépesült a kis üzlet, láthatóan már nem
volt ismeretlen az emberek előtt, mert Thomas sokukkal
kezet fogott és néhány szót váltottak.
Robert és Emily egymás kezét fogva nézelődtek.
-Erre kell mennünk, drágám! Tudod, itt van egy üzlet,
ahol gyönyörű dolgokat árulnak.
- Rendben, akkor menjünk! - felelte a lány és a szíve
nagyot dobbant. Épp ott Inentek el, ahol a rongylabdákat
dobálták. Egy pillanatra úgy érezte, elájul, ezért erőteljesen
kapaszkodott a férfi karjába. Várta, hogy majd említést
tesz arról a pillanatról, amikor meglátta és átadta neki a
szívet, de a férfi hallgatott. Egyetlen mozdulattal sem
árulta
el, hogy őt is áthatná az emlékezés.
- Nagyon szeretném, ha te lennél a legszebb menyasz-
szony a világon, Emily! Mindent megadok neked, amire
csak vágysz! Ha kell, a világ végéről hozatom el a legszebb
selymet, hogy a ruhád olyan legyen, amilyet megérde-
melsz és amilyen illik hozzád!
- Jaj, Simon! Erre igazán semmi szükség! - mondta
Emily kissé remegő hangon. Még mindig remegett, pedig
már elhagyták a rongylabda dobálás helyszínét. Hiába
akarta, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Simon-
nak nem is jelentett olyan sokat a találkozásuk, hisz meg
sem említette! Pedig ő annyira szerette volna, ha megfogja
a kezét, a szemébe néz, és azt mondja: "Emlékszel?"
- Már hogyne lenne! És szeretnék még venni neked
valamit! Itt! - mutatott arra a kis üzletre, amely Thomasé
volt. - Ide most bemegyünk!
- Miért? Mit akarsz itt venni? - nézett rá a lány.
- A menyasszonyi ruhádhoz egy igazgyöngy nyakláncot.
Egy olyan gyöngysort, amilyen senkinek nincs! Itt mindig
különleges ékszereket láttam!
- Simon! Az ég szerelmére, hát nem emlékszel? - állt
meg a lány a fejét csóválva.
- Mire? - nézett rá Robert.
- Arra, hogy már kaptam tőled egy gyöngysort!
- Tudom, de én igazgyöngyből akarom neked, ami...
- Hisz az is igazgyöngy, Simon! Kérlek, ne csináld ezt!
Tudom, hogy nem feledkeztél meg róla, csak még egyet
akartál nekem venni, de igazán nincs rá szükségem!
- Nem baj, azért bemegyünk ide!
- Én inkább nézelődnék addig! - mondta Emily, mert
megint furcsán érezte magát. Az utóbbi időben megpró-
bált tudomást sem venni erről az érzésről, de most olyan
erősen tört rá, hogy képtelen volt a férfi mellett maradni.
Inkább idekint várja meg és összeszedi magát, mielőtt
Simon észreveszi rajta az idegességet. Butaság, hogy eny-
nyire bántja, amiért a férfi nem emlékezett találkozásuk
első helyszínére.
- Jól van, maradj itt, de kérlek, ne menj sehova, mert
elkerülhetjük egymást! Látod, mennyi ember van itt, nem
szeretném, ha elvesznél!
- Megígérem, hogy egyetlen tapodtat sem megyek erről
a helyről! - felelte a lány.
182 183
Robert odahajolt és megcsókolta a száját, majd belépett
a kis üzletbe.
Simon alig bírta az iramot. Végre alábbhagyott a tömeg,
csak ketten voltak a helyiségben, amikor megint rátört a
gyengeség. Úgy érezte magát, mindjárt elájul. Thomas
kiment valahová, így nem szólhatott neki, hogy váltsa le.
- Jó napot, uram! - lépett be Robert az ajtón. Simon
ráemelte a tekintetét és egész testében megremege.tt.
Mintha már hallotta volna valahol ezt a hangot, de a gaz-
dáját nem ismerte. Fürkésző tekintettel figyelte az arcát.
- Jó napot, uram! Mivel szolgálhatok? - kérdezte.
Robert majdnem összeesett. Ez a hang! Nem! Az nem
lehet! Akárcsak a saját arcát látta volna, amikor a férfira
nézett és ettől még csak rosszabbul érezte magát. Mintha
Simon állna vele szemben.
- Én... én... tudja... - hebegett. Erősen izzadt és meg
kellett kapaszkodnia az asztal sarkában, nehogy a földre
rogyjon.
- Rosszul érzi magát, uram? - kérdezte Simon.
- Igen, elég rosszul! Biztosan az időjárás miatt van! -
felelte Robert és egy nagyot nyelt. Nyelvével megned-
vesítette kiszáradt ajkát.
- Talán egy pohár víz jót tenne!
- Igen, köszönöm! - válaszolta Robert és le nem vette
a tekintetét a fiatalemberről, aki hamarosan egy pohár vizet
nyújtott felé.
Robert remegő kézzel vette el és alig tudta a szájához
emelni. Egy kicsi ki is löttyent a földre.
- Köszönöm! - adta vissza a poharat, épp ekkor lépett
be az ajtón Thomas.
- Nos, Tony? Hogy megy az üzlet, fiam? - kérdezte és
megveregette a vállát.
- Jól, apám! Azt hiszem, nagyon jól! - felelte.
Robert vett egy mély levegőt. Hála az égnek, már azt
hitte, Simon áll vele szemben! Mennyire megkönnyeb-
bült, amikor kiderült, ezt a fiatalembert Tonynak hívják,
és az apjával van itt. Micsoda képtelenség! Még most is
végigfut a hátán a hideg a gondolattól, hogy Simont látta
viszont.
- Nos, mit parancsol, uram? - kérdezte Thomas és el-
mosolyodott. Az első pillanatban nem is figyelt annyira
rá, de amint Robert arcába nézett, szinte megállt a szív-
verése. Mintha csak Tony képmását látná maga előtt.
Érezte, hogy kimegy belőle az erő, de mire megszólalha-
tott volna, Robert már távozott.
- Furcsa egy alak! - nézett Simonra, aki az egyik szé-
ken ült.
- Igen! Bejött, aztán amikor megkérdeztem tőle, mivel
szolgálhatok, remegni kezdett, majdnem elájult. Egy kis
vizet adtam neki, attól jobban lett. Hogy mit is akart való-
jában, nem is mondta.
- Hát, talán az időjárás miatt lett rosszul! Tudod, Tony,
még nem volt rá példa, hogy október elején ilyen meleg
legyen! Az emberről bizony lekerül a meleg holmi! De ne
panaszkodjunk, a legjobb idő a vásárhoz! - próbált meg
vidámnak látszani. A férfira mosolygott, de inkább fintor
lett belőle.
Robert kitámolygott az ajtón és megállt. Hátát nekitá-
masztotta a falnak.
- Simon! Mi történt? Olyan fehér vagy, akár a hó! Csak
nem érzed magad rosszul, kedvesem? - lépett mellé Emily
és aggódva fogta meg a kezét.
- Nem is tudom, Emily! Nem vagyok valami jól! A
gyomrom rendetlenkedik! - felelte fájdalmas arcot vágva
és tenyerével megdörzsölte a gyomrát. Úgy érezte, hogy
hánynia kell.
184 185
- Sajnálom, drágám! Jó lenne, ha egy kis vizet ihatnál!
Mindjárt kérek, talán adnak odabent!
- Nem, nem kell, Emily, köszönöm! Már ittam az előbb!
- De nagyon sápadt vagy, Simon! Nem lenne jobb, ha
mégis kérnék egy kis vizet?
- Nem! Várj meg itt, mindjárt visszajövök! - kiáltott
fel Robert és tenyerét a szájára tapasztva elszaladt.
Emily aggódva nézett utána.
- Menj egy kicsit, nézz szét, fiam! Én most itt maradok!
- mondta Thomas kedvesen. - Nézd meg jól a lányokat,
most már remélem, találsz egy kedvedre valót! -
hunyorgott
évődve.
- Jó. Megyek! - állt fel Simon és mielőtt kilépett az
ajtón, magához vette a piros szívet. Amint felemelte a
fejét, tekintete találkozott Emilyével. A lány épp szemben
állt az ajtóval és bánatosan nézett előre.
A fiatalember lábai nem engedelmeskedtek akaratának,
csak állt és le nem vette a tekintetét a lány arcáról. Már
biztos volt benne, hogy ő az a fiatal lány, akinek az arca
mindig megjelent előtte, pedig még soha azelőtt nem
találkoztak.
Emily arca is egyre sápadtabb lett. Nem akart hinni a
szemének. Simon az előbb rohant el és most meg itt áll
vele szemben, csak egy kicsit más öltözetben. Biztosan
bepiszkolódott a ruhája, amikor rátört a hányás. De mikor
ment be az üzletbe?
- Simon! Simon! - lépett oda a férfihoz és megfogta a
kezét. - Jobban érzed magad? Látom, átöltöztél! Kérlek,
mondj már valamit, annyira aggódom miattad!
- Ön kicsoda, kisasszony? - szólalt meg Simon és lán-
goló tekintetét ráemelte.
- Simon! Kérlek, ne csináld ezt! Tudod nagyon jól, hogy
ki vagyok!
- Nem, nem tudom! - rázta meg a fejét, mire hosszú
fürtjei előrehullottak a homlokába.
- Simon! Elég volt!
- Kérem, árulja el, hogy mi a neve? Könyörgöm! - fogta
meg a kezét a férfi.
- Simon!
- Sajnálom, de az én nevem nem Simon, hanem Tony!
Annyira örülnék neki, ha megmondaná, hogy hívják?
- Emily! - felelte a lány és a szíve nagyot dobbant.
Meg mert volna esküdni rá, hogy akit maga előtt lát, az
nem más, mint Simon. Az a régi érzés költözött vissza a
szívébe, amelyet már olyan rég nem érzett a férfi köze-
lében. Most egyáltalán nem haragudott rá, teljesen meg is
feledkezett arról, ami a szívét nyomta az imént.
- Emily! Istenem, milyen csodálatos név! - sóhajtott
fel a férfi és látszott raja, mennyire tetszik neki a lány. -
Kérem, fogadja el tőlem ezt a szívet! - nyújtotta a lány
felé, aki egész testében remegni kezdett.
- Simon! Tényleg nem te vagy? - kérdezte, miközben
a szívért nyúlt, ám ekkor Robert visszaért hozzá.
- Emily! Emily! Miért állsz szóba idegenekkel? - kér-
dezte és elkapta a karját. Durván megrántotta és magával
vonszolta. A szív leesett a földre, a lány hallotta, hogy a
tükör darabokra tört benne.
Emily nagyon rosszul érezte magát. A gyomra össze-
rándult és most ő érezte úgy, hogy hánynia kell. Az a
perzselő tekintet, amellyel az a fiatalember nézett rá, a
szívéig hatolt. Annyira szerette volna átölelni és megcsó-
kolni! De mi volt ez az egész? Simon itt van mellette,
tehát az a másik nem lehetett ő! Egyébként is elárulta a
nevét. Tonynak hívják!
- Mi történt, drágám? Mit akart tőled az az alak? -
kérdezte Robert, láthatóan még mindig nem volt teljesen
jól. Még mindig legalább olyan sápadt volt, mint Emily.
- Semmit! Tényleg semmit!
- De valamiről csak beszélgettetek? Miért titkolózol
előttem, Emily? Láttam, hogy egy szívet akart neked adni!
- állt meg és szúrós tekintettel nézett a lányra.
- Simon! Nem szeretem, amikor így beszélsz velem!
Semmi rosszat nem tettem, az a fiatalember csak azt kér-
dezte meg, hogy nem akarok-e vásárolni valamit, s amikor.
azt feleltem, nem, a szívet nyújtotta felém. Ekkor léptél
oda te! Tehát kérlek, hagyd abba ezt a faggatódzást! Sért
ez a hangnem, ahogy beszélsz velem!
- Bocsáss meg, drágám! Talán azért vagyok ilyen inger-
lékeny, mert nem érzem jól magam. Azt szerettem volna,
ha ez a nap emlékezetes marad számodra, de ehelyett úgy
viselkedem, akár egy barom! Kérlek, mondd, hogy meg-
bocsátasz!
- Hát persze, hogy megbocsátok! - simogatta meg Emily
a férfi arcát. - Felejtsük el az egészet és menjünk haza!
- Tessék? Mit mondtál? - kérdezte Robert döbbenten.
- Jól hallottad, Simon! Szeretnék haza menni!
- De hisz még nem is vettük meg ajegygyűrűket! Nem
emlékszel, ezért jöttünk?
- Igen, tudom, de talán majd eljövünk máskor! Én sem
érzem magam túl jól, nincs kedvem tovább mászkálni.
Üljünk be a kocsiba és menjünk!
Robert szíve kissé hevesebben kezdett verni. Talán Emily
nem is akarja igazán, hogy nőül vegye? Nem! Ha egy-
szer már itt vannak, megveszi a gyűrűket, és hamarosan
el is jegyzi. Nem csúszhat ki a kezei közül! Csupán egy
pár percre hagyta magára és máris az a férfi mellette volt!
Jól látta ő, hogy milyen szemekkel nézett rá! Hiába is
próbálja tagadni a lány, biztos benne, mást mondott neki!
És az az átkozott szív!
- Nem, kedvesem! Megvesszük a gyűrűket, aztán me-
gyünk esak haza! Majd a gyöngysort megveszem nél-
küled! Az esküvőre minden meglesz, amire csak szük-
séged van!
- Rendben, Simon! Akkor vezess oda, ahol a gyűrűket
láttad!
Robert megfogta a lány kezét, mely nyirkos és hideg
volt.
- Tényleg nem vagy jól, drágám! Olyan hideg a kezed!
Gyere, itt van nem messze az az üzlet! - mutatott előre.
A lány alig várta, hogy visszaérjenek a kocsihoz. A
gyűrű egyáltalán nem érdekelte, s ha most valaki azt
kérdezné tőle, hogy milyen, nem tudná megmondani.
Egyáltalán nem látta, csak rámutatott az egyikre.
Amikor elhelyezkedtek a kocsiban, Robert megfogta a
lány kezét és a szájához emelte.
- Boldog vagyok, hogy a magaménak tudhatlak, Emily!
Nincs hozzád fogható lány a világon! Ha mégis elveszí-
tenélek, meghalnék!
- Nem veszítesz el, Simon! Honnanjutnak eszedbe ilyen
gondolatok? - nézett rá meglepődve.
- Fogalmam sincs, de olyan rossz érzésem van!
- Ezzel nem vagy egyedül, Simon! Nekem is!
- Tényleg? És neked mitől? Mióta érzed? - kérdezte
Robert és az arca egy árnyalattal még sápadtabb lett.
- Nem is tudom, talán amióta idejöttünk Polchesterbe!
Nincs rá semmiféle magyarázat, csak úgy minden ok
nélkül
rám tört! - mondta, miközben a szíve elszorult. Talán jobb
lenne, ha megmondaná neki, hogy azért lett ilyen szomorú
és azért van ilyen rossz érzése, mert meg sem említette,
amikor ott álltak azon a helyen, ahol megismerkedtek.
- Nekem is tulajdonképpen azóta, amióta a vásár terü-
letére jöttünk. Lehet, hogy nem kellett volna téged is
elhozzalak! Meggondolatlan voltam, máskorjobban meg-
fontolom, ha magammal akarlak hozni. Túlságosan hosszú
ez az út!
188 189
- Talán jobb lett volna, ha hajóval jövünk! - mondta
Emily, hogy elterelje a gondolatait.
- Nem, drágám! A tenger egyik pillanatról a másikra
válik haragossá. Nem tennélek ki egy olyan viharnak,
amelyet én már átéltem egy párszor. Az tényleg nem
nőnek való! Inkább tartson tovább az út, de biztonságban
tudjalak. Nagyon szeretlek, Emily, féltelek!
- Nem kell féltened, veled vagyok, és veled is maradok
örökké! Te valójában nagyonjó ember vagy, Simon és én
főleg ezért szeretlek!
- Tehát nem is azért, mert olyan csinos és ellenáll-
hatatlan vagyok? - kérdezte pajkosan somolyogva a férfi.
- Persze azért is, de legfőbbképp a belső értékeid miatt!
Amikor megismerkedtünk, csodálatosan viselkedtél. Em-
lékszel?
Robert szíve a torkába ugrott. Már honnan a fenéből
emlékezne? - gondolta kétségbe esetten.
- Simon! Emlékszel egyáltalán arra a pillanatra, amikor
megismerkedtünk? - ismételte meg a lány a kérdését és
megfogta a kezét.
- Hát persze, szerelmem! Ugyan, hogy is felejthetném
el? Gyönyörű voltál és én azonnal beléd szerettem!
- Te is csodálatos voltál! Amikor összetörtem a szíve-
det, azt hittem, belehalok! - nézett rá Emily és az emlékek
hatására az arca piros lett.
- Ugyan, nem volt az olyan fájdalmas, drágám! Látod,
már nem is emlékszem rá! - mondta Robert és a kezével
is legyintett.
- Simon! Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Emily fel-
háborodva. - Hisz egy másikat dobtál helyette, mert láttad,
nekem mennyire fájt!
- Ó, igen, Emily! Sajnálom, nem úgy értettem! Tudod,
most egy kicsit szétszórt vagyok, nem nagyon fog az
agyam.
Már azt is elfelejtem, amit az előbb mondtam. Talán ez
190
még mindig annak a magas láznak a következménye. A
doktor azt mondta, néha még előfordul, hogy elfelejtek
dolgokat! Kérlek, bocsáss meg nekem!
- Hát persze, Simon! Inkább én kérek bocsánatot tőled,
amiért erről megfeledkeztem. Te súlyos beteg voltál, én
pedig itt csak faggatlak! - nézett rá kedvesen és a mellére
hajtotta a fejét. Lehunyta a szemét, de abban a pillanatban
az a másik férfi jelent meg előtte. Az arca kedves volt és
a tekintete olyan sok szeretettel volt tele. Csak emlékezik
rá, és máris elönti a forróság. De miért? Soha életében
nem látta és mégis ilyen heves érzelmeket vált ki belőle?
Talán azért, mert annyira hasonlít Simonra? Igen, biz-
tosan! - gondolta.
A hosszú úton Emily nem sokat beszélt. Bármennyire
is nem akarta, mindig azt a kedves szempárt, azt a per-
zselő tekintetet látta maga előtt. Inkább alvást színlelt,
csak ne kelljen beszélgetnie. Soha nem hitte volna, hogy
az az érzés, amelyet Simon váltott ki belőle, ilyen hamar
megváltozik. Mert megváltozott, abban biztos volt. Most
is szereti, de nem úgy, ahogy azelőtt. Már olyan sokszor
töprengett rajta, hogy mi változott meg benne, de nem
talált rá megnyugtató magyarázatot. Ha arra gondolt,
hogy a felesége lesz, mindig elsírta magát és nem azért,
mert olyan boldog volt, hanem épp ellenkezőleg. Félt
attól, hogy minden percben vele legyen! Semmi kétség,
hogy ennyire megváltoztak az érzései, az nem miatta van,
hanem Simon miatt. Rájött már régebben, hogy a férfi
változott meg, de teljesen. Talán tényleg a betegsége
okozta ezt a változást, de remélte, hogy ha teljesen meg-
gyógyul, ismét a régi lesz, ám sajnos nagyot tévedett. Ha
lehet, még csak jobban eltávolodott a férfitól. Hol van az
a simogatás, amelytől elgyengült? Hol van a csók, amely
az egész testét megremegtette? Hol van az a bársonyos
hang,
amelytől a fellegekben érezte magát? Miért lett minden
191
olyan más? Miért? Már egyáltalán nem akarta ezt a
frigyet, de hogy mondhatná meg a férfinak anélkül, hogy
ne bántaná meg? Az imént mondta, hogy mennyire sze-
reti, és nem élné túl, ha elveszítené! Nem okozhat neki
ekkora fájdalmat, tulajdonképpen nem is tehet arról, hogy
ennyire megváltozott! Lehet, hogy ő észre sem veszi?
Aztán a szüleire gondolt. Milyen boldogan fogadták be
Simont, és vele együtt örültek. Nekik sem okozhat csaló-
dást, mit gondolnának felőle? Nem, sajnos nem utasíthatja
vissza Simont, most már túl késő!
A szempilláján egy nagy kövér könnycsepp jelent meg,
majd lassan végig folyt az arcán.
Robert azt hitte, alszik. Ujjával letörölte a könnyet, aztán
megcsókolta.
- Remélem, rólam álmodsz és olyan szépet, hogy köny-
nyeket csal a szemedbe! - suttogta és még szorosabban
ölelte magához.
192
10.
Simon képtelen volt elfelejteni Emilyt. Teljesen magába
roskadt és látszott rajta, mennyire szomorú.
- Tony! Mi történt veled, fiam? Miért vágsz ilyen savanyú
képet? - kérdezte Thomas, amikor összepakoltak és haza-
felé indultak.
- Semmi nem történt, apám! - felelte és egy nagyot
sóhajtott.
- Ha tényleg nem történt semmi, akkor miért változtál
meg ennyire, Tony? Amikor elküldtelek, hogy nézz szét
egy kicsit, még nem volt semmi bajod, de amikor vissza-
tértél, már nem voltál ugyanaz! Kérlek, légy őszinte hoz-
zám! Megbántottalak, vagy elkövettem valamit, ami miatt
most ilyen kedvetlen lettél? - faggatta a férfi.
- Nem, apám, ön nem tett semmi rosszat!
- De mégis bánt valami és ezt nem tudom elviselni!
Szeretlek, Tony! Semmi nem fontos nekem az életben csak
a te boldogságod, kérlek, mondd el, mi nyomja lelkedet?
- Találkoztam valakivel, apám és ez a találkozás örökre
nyomot hagy a lelkemben!
- Talán egy lányról van szó, Tony? - kérdezte Thomas.
- Igen, apám! Egy lányról, akiről mindig azt hittem,
csak az álmaimban és a képzeletemben létezik, de most
láttam őt, apám! Szemtől szemben álltunk egymással és
még beszéltem is vele. Igaz, hogy csupán néhány szót, de
teljesen megbabonázott. Úgy érzem, ha nem láthatom
viszont, belehalok!
Thomas arca elkomolyodott. Mindenre számított, csak
arra nem, hogy egy lány miatt ilyen szomorú a fiatalember.
Ezek szerint tényleg mély benyomást jelentett a találko-
zásuk, mert még soha nem látta ilyennek.
193
- És mit mondtál neki, Tony?
- Csak megkérdeztem, hogy hívják!
- Elárulta?
- Igen! Emily a neve! Ugye, milyen csodálatos? Annyira
illik hozzá! - mondta teljesen átszellemülve Simon. A sze-
mei fényesen csillogtak, az arca kigyúlt és egész felvil-
lanyozódott.
- Valóban szép név, fiam! És ő is szép?
- Hogy szép-e? Arra nincs szó, apám! Olyan, akár egy
angyal! Furcsa, hogy amikor megláttam, tudtam, nagyon
szeretem! Mintha már bennem lett volna ez az érzés! Nem
ijedtem meg tőle, nem ért váratlanul, inkább csak maga a
lány látványa.
- Ezt meg hogy érted, Tony? - kérdezte Thomas.
- Nos, mint mondtam, már álmodtam róla, és sokszor
láttam az arcát magam előtt, de nem hittem, hogy való-
ság. Az döbbentett meg, hogy mégis az! Amikor megpil-
lantottam, szinte megdermedtem, de nem attól, hogy
beleszerettem, nem! Az az érzés már bennem volt, apám!
Nem lehet, hogy ismertem ezt a lányt, csak nem emlék-
szem rá? - nézett a férfira.
- Nem, fiam! Ebben biztos vagyok! Soha azelőtt nem
találkoztál vele, vagy legalábbis nekem nem beszéltél róla!
- Talán csak nem volt rá alkalom, hogy elmondjam!
-Tony! Te az életed nagy részét a tengeren töltötted!
Állandóan hajóztál, alig láttunk! Nem is volt alkalmad
találkozni lányokkal. Mint mondtam már neked, senkid
nem volt, ebben biztos vagyok!
- Hát, el kell fogadnom, amit mond, apám! - sóhajtott
fel Simon. - Minden esetre, most már más a helyzet! Már
van valakim!
- Ugyan, fiam! Ne kergess hiú ábrándokat! Azt sem
tudod, ki az a lány? Legalább megkérdezted, hogy kivel
van Polchesterben?
194
- Nem! Nem kérdeztem meg, mert láttam a kísérőjét! -
felelte.
- Valóban? És ki volt az?
- Egy fiatalember, de hisz ön is látta, apám! Ő volt az,
aki bejött, de nem vásárolt. Egy pohár vizet adtam neki,
mert rosszul lett.
- Igen, már emlékszem! Tényleg furcsa egy alak! Biztos
vagy benne, hogy a lány vele volt?
- Persze, apám! Amikor meglátta, hogy Emilyvel beszél-
getek, nagyon durván elrángatta onnan. Szegény lány, azt
sem tudta, hogy mi történik vele. Olyan sápadt lett, mint
a fal! Meg kell mondanom, kicsit furcsán viselkedett.
- Mit értesz az alatt, hogy furcsán? - vonta össze a
szemöldökét Thomas.
- Amikor meglátott, azt hitte, hogy a nevem Simon.
Talán összetéveszthetett valakivel! Amikor megkértem,
árulja el a nevét, dühös lett és azt mondta, minek, amikor
úgyis tudom! Végül mégis elárulta, de akkor megjelent a
partnere és elvitte magával.
- Tehát Simonnak szólított?
- Igen! És ez megzavart. Lehet, hogy mégis ismerem
valahonnan, csak nem emlékszem rá?
- Édes fiam, a te neved Tony, nem Simon! Biztos, hogy
összekevert valakivel! - mondta Thomas, miközben egyre
jobban felébredt benne a gyanú, hogy a lány nem vélet-
lenül szólította Simonnak. Mi van, ha felismerte? Mi van,
ha visszajön a családjával és elviszi tőle Tonyt? - villant
át az agyán a rémült gondolat, s ettől kiverte a víz. Nem!
Azt már nem! Tonyt ő mentette meg a tenger mélyéről, ő
hozta vissza az életbe, a férfi az övé!
- Igen, már én is gondoltam rá, apám! Csak mégis olyan
megmagyarázhatatlan érzésem van azóta, amióta meglát-
tam őt. Szomorúság költözött a szívembe, mert annyira
195
szeretném viszontlátni. Mit gondol, apám, megtalálnám,
ha keresném?
- Nem hiszem, Tony! Ki tudja, honnan jöttek?
- De talán a nevéből kündulva...
- Ezt te sem gondolhatod komolyan, fiam! Hány Emily
létezik az országban? Mennyi idő kellene ahhoz, hogy
minden tanyát, minden falut és várost végigjárjunk?
- Én akkor is megpróbálom, apám! Ha nem bánja!
- De igen, fiam! Bánom és nem is engedem! Alig néhány
hete még az életedért aggódtam, majdnem meghaltál!
Nem engedhetem meg, hogy útra kelj, és ki tudja, akik a
tengerbe dobtak, nem figyelnek-e és csak arra várnak,
hogy megint az életedre törjenek?
- De kik lehetnek, akik meg akarnak ölni, apám? Nem
bántottam soha senkit! Vagy mégis? Szörnyű érzés, hogy
nem emlékszem semmire! Se egy barátomra, se egy isme-
rősömre! Emily az első olyan lény a balesetem óta, akire
emlékeztem, még ha tudat alatt is. Mert most megbizo-
nyosodtam róla, hogy nem esak álmaimban és a képzele-
temben létezett. Nem én találtam ki őt, apám!
- De emlékezz, iam, hogy Simonnak szólított, amikor
a te neved Tony! Tony Barton gróf!
- Igen, ez az egy dolog van csupán, ami egy kissé elbi-
zonytalanít.
- Talán csak hasonlítottál valakire a lány ismerősei kö-
réből, akit Simonnak hívnak!
- Igaza van, apám! Csak olyan nehéz lemondani róla!
- Akkor hát nem indulsz el megkeresni őt? - nézett rá
Thomas.
- Nem, apám! Nincs értelme! Az a fiatalember bizto-
san a kedvese volt, hisz olyan bizalmasan bánt vele. Mi
értelme lenne, ha meg is találnám? - nézett a férfira olyan
bánatosan, hogy annak majdnem megszakadt a szíve.
196
- Tony! Te még nagyon fiatal vagy, jóképű és igazán
gazdag! Egy grófi család örököse! Hidd el, annyi lányt
kaphatsz, ahányat csak akarsz! Válogathatsz kedvedre
közöttük!
- Nem, apám! Nekem senki más nem kell! A szívemet
elrabolta Emily és tudom, hogy már senki más nem lép-
het a helyére!
- Figyelj rám, Tony! Mától megváltozik az életed! Nem
akarom, hogy bánkódj és keseregj! Elköltözünk innen
egy nagyobb városba! Veszek ott egy házat, és nagy esté-
lyeket rendezünk! Meghívjuk a környék előkelő család-
jait, sok-sok gyönyörű fiatal lányt! Tudom, hogy ha majd
körül vesznek, elfelejted Emilyt. Hidd el, nincs értelme,
hogy epekedj utána! Még ha nem lenne senkije, de te
magad mondtad, hogy a kedvesével volt együtt! Lehet,
hogy már a felesége!
- Nem! Nem! - kiáltott fel túlságosan hevesen Simon.
A szíve olyan fájdalmasan szorult össze, hogy azt hitte,
elájul.
- De miért nem? Lehetséges!
- Megfigyeltem a kezét és nem viselt semmilyen gyűrűt!
Ez azt jelenti, hogy még jegyben sem járnak!
- Ó, fiam! Ennek nem szabad nagy jelentőséget tulaj-
donítani. Lehet, hogy olyan szegények, hogy nem tudják
megfizetni a gyűrűket. Láttad, ez a fiatalember bejött és
csak nézelődött. Nem vásárolt semmit, mert nem volt rá
elegendő pénze!
- Én nem úgy láttam, apám! Igazán jól öltözött volt,
látszott rajta, hogy nem szegény családból való. Az inge
finom anyagból készült, és a felsőruházata is a legújabb
divat szerint készült. Amikor sétáltam egyet, akkor figyel-
tem meg, hogy miben járkálnak az emberek. Teljesen más
az öltözéke egy szegény halásznak és más egy nemes em-
bernek. Szerintem, nem azért nem vásárolt, mert nem volt
pénze! Valami más miatt. Talán épp azért, mert rosszul
lett.
Biztos vagyok benne, hogy gazdag ember, tehát vehetett
volna gyűrűt, ha akart volna. De nem viselt egyikük sem
gyűrűt, lehet, hogy tévedtem és nem is a kedvese, hanem
mondjuk a testvérbátyja volt!
- Tony! Tony! Kérlek, ne próbáld magad meggyőzni!
Hidd el, nem tehetsz mást, mint elfelejted azt a lányt!
Keress magadhoz illőt és olyat, aki szabad!
Simon szeme könnyes lett, amikor megint felidézte Emily
arcát. A lány olyan kedves volt és gyönyörű! Tudta, hogy
nélküle nincs értelme az életének, bár az apjának is igaza
van. Ha ez a fiatalember a kedvese, neki nincs esélye!
Talán isten lesz olyan kegyes hozzá, ha már egyszer nem
rendelte magához, ad még egy esélyt, hogy találkozza-
nak! Ő minden esetre imádkozni fog hozzá!
Thomas beváltotta az ígéretét. Vett egy házat Port-
Bredyben, amely a leggazdagabb nemes emberek városa
lett az utóbbi időben. Itt aztán volt élet, majdnem minden
este máshol adtak igazán fényűző estélyt.
- Hogy tetszik, Tony? Mit szólsz az új otthonodhoz? -
kérdezte Thomas, amikor a kastélyban az utolsó szék is a
helyére került.
- Csodálatos, apám! Igazán, nagyon hálás vagyok, amiért
képes volt otthagyni a tengerpartot, amikor az az élete! -
nézett rá Simon.
- No, azért nem hagytam ott örökre! Amint az idő
engedi, ismét visszamegyünk, persze, csak ha lesz kedved
velem tartani! Hacsak addig el nem rabolja valaki a szí-
vedet és inkább őt követed, mint apádat! - mosolygott rá
csillogó szemmel.
- Attól nem kell tartania, apám! Magával tartok, mert
nekem is az életem része lett a tenger és a mélység! Alig
várom, hogy megint tavasz legyen!
198
- Még igazán ősz sincs, fiam! Tudod, milyen hosszú
idő van addig, amíg ismét új ruhába öltózik a természet,
és a tenger megint átmelegszik annyira, hogy lemerész-
kedjünk a mélyére?
- Tudom, apám, persze, hogy tudom! - felelte Simon.
- Holnap estére meghívásunk van! Remélem, nincs el-
lenedre?
- Meghívás? Hova?
- Lord Edward Devon kastélyába! Ő a környék leggaz-
dagabb embere és még a királyi családdal is rokonságban
áll. Nagy megtiszteltetés annak, akit ő meghív az esté-
lyére, fiam! Be akarlak neki mutatni!
- Ön jól ismeri őt, apám? - kérdezte Simon.
- Igen, de már nagyon régen nem találkoztunk. Azt hi-
szem, akkor beszéltem vele utoljára, amikor még a bátyád
fiatal fiú volt.
- De miért nem találkoztak, apám? Ha olyan jó barát-
ságban voltak, hogy telhetett el ilyen hosszú idő? - kér-
dezte Simon.
- Tudod, ennek nagyon szomorú oka van, fiam! A lord,
mint mondtam, hatalmas vagyonnal rendelkezik és alig
várta, hogy örököse szülessen, de sajnos nem adatott meg
neki. A felesége, Isabel gyönyörűséges nő volt. Olyan szép
és méltóságteljes, kedves és művelt, hogy a környéken
mindenki irigyelte Edwardot, amiért feleségül vehette.
Persze, nagyon is szerették egymást, de aztán, ahogy az
évek teltek és az asszony nem tudta fiúval rnegajándé-
kozni a lordot, a kapcsolatuk elhidegült.
- De ha olyan régen nem találkoztak, akkor honnan
tudja, apám, hogy nem született azóta egy fia? - kérdezte
Simon.
- Onnan, hogy bár nem találkoztunk, de a hírek azért
terjedtek és eljutottak hozzám is. Hallottam, hogy sze-
gény Isabel meghalt!
199
- Ó, istenem! - kiáltott fel sajnálkozva Simon.
- Igen, fiam! Megszülte a gyermekét halva, aztán ő is
utána ment. Ez volt az utolsó kísérletük, de nem sikerült.
Ennek pedig már több mint tizennyolc éve!
- És megnősült a lord, mit tud róla, apám?
- Nem! Nem nősült meg, de hogy miért nem, azt nem
tudom! Már alig várom, hogy találkozzunk, talán mesél
majd erről is. Remélem, szívesen velem tartasz a kasté-
lyába, mely egy a sok közül itt Port-Bredyben? Egyéb-
ként, inkább csak a hűvös évszakokat tölti itt. Van egy
még nagyobb kastélya egészen közel a tengerhez!
- Hát persze, apám, szívesen megyek! Én is szeretném
megismerni a lordot. Ezek szerint ő nem is tud rólam?
- Nem! Nem tud, Tony! - felelte Thomas és elnézett a
távolba.
Simon izgatottan lépett le a hintóból a lord kastélya
udvarán. Az épület impozáns volt és látszott rajta, hogy
nagyon gazdag ember lakja. A lépcsőn inasok álltak és
fogadták a vendégeket. Már legalább nyolc hintó állt
hátul az épület mögött.
- Gyere, fiam! Meglátod, milyen csodálatosan érzed
majd itt magad! - fogta meg Simon vállát, aztán elindul-
tak fel a lépcsőn.
Az ajtóban elvették a kabátjukat, a cilinderüket és a
botjukat, majd egy libériás inas hangosan bejelentette őket.
- Thomas! Drága barátom! - jött elé a lord kitárt ka-
rokkal. - El sem hiszem, hogy megint látlak! Tudod-e
hogy jól megöregedtél? - kacsintott rá pajkosan, aztán
megölelte.
- Edward! Boldog vagyok, hogy itt lehetek! Örülök
,
hogy még jó a humorod, de ami igaz, az igaz, valóban
200
megöregedtem. Sajnos, volt, ami elősegítette az ősz haj-
szálak megjelenését!
- Mint ahogy nekem is! Már alig vártam, hogy talál-
kozzunk, és jól kibeszéljük magunkat! Hány éve is, hogy
utoljára itt jártál? - kérdezte a lord.
- Nem sokára húsz, Edward! Szörnyű hosszú idá! Nem
szabad, hogy ennyi elteljen megint, egy újabb találko-
zásig, de nem is fog, mivel most már én is itt élek a köze-
ledben!
- Nagyon okos ötlet volt, hogy itt vettél házat, Thomas!
Nem helyes, hogy állandóan csak a tengert járod! A
tenger és a szél tönkre teszi a bőrödet! Mit szólnak a
nők, ha felsérted a finom arcukat? - nevetett fel kissé
recsegve.
- Attól nem kell tartania egyetlen hölgynek sem,
Edward. Amióta meghalt Elisabeth, azóta nincs senkim,
és nem is hiányzik. Az ő emléke éltet és a fiam! Szeret-
ném, ha megismernéd! Ő Tony Barton, az egyetlen örö-
kösöm!
- De miért mutatod be nekem? Én ismerem már! -
mondta a lord, aztán a fiatalember felé fordult.
- Nem, lordom! Te őt nem ismerheted! A másik fia-
mat láttad még gyerekként néhányszor, de sajnos ő
elment örökre! Néhány évvel ezelőtt a tengerbe fulladt.
- Mit nem mondasz? Hát belőle is búvárt csináltál? -
kérdezte rosszallóan a lord.
- Sajnos, igen! Nem vigyáztam rá eléggé, Edward!
Amikor segíteni akartam, már késő volt. A kezeim kö-
zött halt meg!
- Remélem, ezt a Tony gyereket már eltiltottad a ten-
gertől? - nyújtott kezet.
- Sajnos, nem lehetett! Ő is az én vérem, neki is a ten-
ger a mindene! De rá már sokkal jobban vigyázok, vele
201
nem történhet baj ! Őt soha nem veszítem el, erre meg-
esküszöm!
Simon kezet fogott a férfival. Különös érzés kerítette
hatalmába, amikor a szemébe nézett. Ahogy beszélt vele,
vagy az apjával társalgott, az ember azt hinné egy kedves
és mókás férfi, de Simon nagyon jól látta, hogy a szeme
mélyén valami félelmetes fény lobog. Végig futott rajta
a hideg, amikor belenézett. Kegyetlennek látta, s ettől
rögtön ellenszenvet érzett iránta. Hiába próbálta meg el-
hessegetni ezeket a gondolatokat, nem sikerült. Ahány-
szor csak a szemébe nézett, mindig ott látta azt a fényt,
amely hideg volt és kegyetlen!
- Gyere, ifjú barátom, ismerkedj meg a hölgykoszorú-
val! Gondolom, amilyen jóvágású és gazdag vagy, hamar
a hölgytársaság középpontja leszel! Csak bírd energiá-
val! - nevetett fel a lord hangosan és magával vitte.
Simonnak egyáltalán nem volt ínyére a hölgytársaság, ,
hisz a szíve, a lelke és minden egyes porcikája Emily után
sóvárgott, de nem akart udvariatlan lenni, ezért hát enge-
delmesen lépkedett mellette.
- Nos, hölgyeim! Nézzék csak, milyen remek partnert
találtam önöknek! Csak azt kérem, szét ne tépjék, mert
az apja bizony nagyon megharagudna! Szórakozz jól,
Tony! - fordult a férfi felé, aztán visszament Thomashoz.
- Gyere, keressünk egy nyugodt helyet, barátom! Annyi
mindenről kell beszélnünk! - mondta a lord és leültek
egy sarokba.
- Hallgatlak, mi történt veled, amióta nem találkoz-
tunk? - nézett rá Thomas.
- Tulajdonképpen, semmi! Amióta Isabel elment, nem
találom a helyemet, pedig azt hittem, újból megtalálom
a boldogságot, de tévedtem. Csak jóval később, hosszú
évek múlva döbbentem rá, hogy senkivel nem tudnék
202
már élni. Isabel volt a mindenem, sajnos, ezt soha nem
mondtam meg neki, talán, majd ha én is elmegyek és
találkozunk, bepótolhatom. Bízom abban, hogy megbocsát
mindenért!
- Ugyan, lordom! Mít kellene megbocsátania? Te ren-
des ember vagy, soha nem bantottad, miért rágódsz azon,
hogy nem mondtad el neki, hogy á a mindened? Szerin-
tem, ezzel tisztában volt. A ti házasságotok példaértékű
volt. Szegény, annyira sajnáltam, amiért oly sokat szen-
vedett, hogy megajándékozzon téged egy gyermekkel,
de minden próbálkozása hiábavaló volt.
- Igen, Thomas, épp erről beszélek! Szörnyű, hogy mi
férfiak, nem is sejtjük, milyen komoly dolog egy gyer-
mek kihordása és a világra hozása. Nekünk nagyon is
kellemes a szerepünk az egészben, mi csak élvezzük, de
a fájdalom, a szenvedés rájuk marad. És amikor nem úgy
sikerül, ahogy szeretnénk, mindenért őket okoljuk! Én is
ezt tettem! Isabel halála az én lelkemen szárad!
- Most meg miről beszélsz? - kérdezte Thomas.
- Arról, hogy én öltem meg azzal az örökös nyaggatá-
sommal, hogy egy fiú gyereket szüljön nekem. Pokollá
tettem az életét, Thomas! - sóhajtott fel.
- Ne bánkódj emiatt, barátom! Szegény Isabel biz-
tosan a mennyországba került, hisz olyan jóságos volt.
Biztos vagyok benne, hogy mindent megtett, hogy a ked-
vedbe járjon, de nem tehetett róla, ha isten így akarta.
Legalább egy lányod született volna, aki most a gondo-
dat viselné. Tudod, Edward én mindig nagyon szerettem
volna egy lányt, aki épp olyan, akár szegény feleségem
volt. Nekem csak fiaim születtek, de remélem, majd egy-
szer Tony hoz a házhoz egy gyönyörűséges lányt, akit
sajátomként szerethetek.
203
A lord arca elfehéredett, egész testében megremegett,
majd felugrott és hamarosan két nagy pohár whiskyvel
tért vissza. Leült Thomas mellé és szó nélkül felhajtotta.
- Ez aztán valami, barátom! Ez férfias cselekedet volt
,
csak meg ne ártson, hisz még előtted áll a pohárköszöntő.
- Muszáj volt meginnom, hogy a lelkem nyugalma
helyre álljon! - nézett rá szomorúan a lord. - Látod, ebben
különbözünk egymástól. Én soha nem tudtam volna el-
fogadni, hogy lányt szüljön nekem. A fiú az igen, de a
lány,
csak nyafog, és problémákat okoz. Nem! Jól van ez így,
ha már fiam nem született, örülök, hogy nincs lányom!
Tiszta szívemből mondom!
- Ebben nem értek veled egyet, lordom és biztos vagyok
benne, csak azért beszélsz így, mert fogalmad sincs, milyen
kedves, aranyos és szeretnivaló tud lenni egy lány! Saj-
nálhatod, hogy kihagytad az életedből! Bár lenne rá
lehetőségem, istenemre...
- Elég volt, Thomas! - kiáltott fel a lord, villámló te-
kintettel. Látszott rajta, mennyire fel van háborodva. - Ne
beszélj nekem erről, kérlek! Hallani sem akarok lányról
többé !
- Bocsáss meg, Edward, nem akartalak megbántani!
Ha akarod, többé ki sem ejtem a számon! Kérlek, ne
haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire gyűlölöd a női
nemet. Talán azért van, mert elveszítetted a feleségedet,
akit annyira szerettél. Meg tudlak érteni, hisz én magam
is ugyanebben a cipőben járok. Azóta sem találtam
hozzá hasonlót, na persze nem is kerestem.
- Nem, Thomas! Te bocsáss meg nekem! - mondta a
lord, miután a hatalmas teremben síri csend lett. Minden
szem rájuk tapadt. - Kérlek, add a kezed, hogy biztos
legyek benne, nem neheztelsz rám! Nem is tudom, mi
204
történt velem? - próbálta meg helyre hozni a kínos
helyzetet.
- Már mondtam, hogy nem haragszom! Hogy bebizo-
nyítsam, megölellek! - mondta Thomas és meg is tette.
Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban az utolsó
vendég, aki egy kissé megkésett, de még épp időben
érkezett, a vacsorát perceken belül tálalják.
- Gróf John Aston! -jelentette be a libériás inas.
- Bocsáss meg, Thomas! Ő nagyon régi barátom, üd-
vözölnöm kell!
- Persze, menj csak! - mondta a férfi, s miközben a
lord távozott, utána nézve elgondolkozott. Milyen sokat
változott Edward az eltelt hosszú idő alatt. Különös,
megmagyarázhatatlan a viselkedése.
- Thomas! Thomas! - hallotta meg a lord hangját, aki
mellette állt.
- Bocsáss meg, Edward, de annyira elgondolkoztam.
Parancsolj velem! - nézett rá kissé zavartan.
- Csak be akarlak mutatni az én öreg Aston barátom-
nak! John Aston, ő pedig a másik legjobb barátom,
Thomas Barton! Ismerkedjetek meg egymással!
A két férfi kezet fogott, de nem kezdhettek beszélget-
ni, mert a vacsorát már szervírozták.
A lord pohárköszöntőt mondott, aztán mindenki a
tányérja fölé hajolt. Simon Thomas mellett foglalt helyet
és már nagyon örült a vacsorának, elege volt a ráakasz-
kodó kisasszonyokból.
- Hogy érzed magad, fiam? - hajolt oda hozzá
Thomas.
- Nos, nem igazán jól, apám! Szeretnék mielőbb haza
menni! Nem bírom elviselni ezt a sok buta nőt! - súgta
az apja fülébe.
205
- Egy ideig még illendő maradnunk, de megígérem,
az első adandó alkalommal elmegyünk!
- Köszönöm, apám! - hajolt a tányérja fölé Simon.
Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg Emilyről, aki
egyre jobban hiányzott neki. Milyen csodálatos lenne
minden, ha a lány is itt lenne. Táncba vihetné és meg-
foghatná a kezét, a derekát. Mindent odaadna egyetlen
mosolyáért!
A vacsora után a társaság csoportokra oszlott és a
kártyaasztalok mellé telepedtek, a fiatalok pedig a tánc-
parkettet vették igénybe. Simont majdnem szétszedték a
lányok, még szerencse, hogy tudott táncolni, ezt
legalább nem felejtette el. Amíg táncolt, nem kellett
beszélgetni. Közben nyugodtan álmodozhatott Emilyről.
Éjfél után néhányan távoztak, Simon Thomasra nézett,
aki alig láthatóan bólintott. Nem akart első lenni a távo-
zók között, ezért, csak amikor már többen elmentek,
akkor lépett a fiával a lord elé.
- Csak nem akartok már elmenni, Thomas? - kérdezte
kissé kapatosan.
- Sajnálom, de el kell mennünk, Tony még nincs tel-
jesen rendben. Az orvos pihenést írt elő számára, a mai
este pedig eléggé kifárasztották a csinos hölgyek! Ugye,
megérted, barátom? Meséltem neked, milyen balesete
volt, most ő a legfontosabb nekem!
- Persze, megértem; de nagyon sajnálom! Remélem,
hamarosan ismét találkozunk! - fogott velük kezet és egé-
szen a lépcső aljáig kísérte őket.
- Már nem bírtam volna tovább, apám! Köszönöm, hogy
megmentett! - nézett Thomasra hálásan Simon.
- Egyik lány sem nyerte el a tetszésedet, Tony? - kér-
dezte a férfi.
- Nem, apám! Egyik sem ér fel Emily kisujjával sem!
Hiába minden, nem tudom elfelejteni! - sóhajtott fel fáj-
dalmasan.
Thomas szíve nagyon fájt, amiért a fiát ilyen szomo-
rúnak látta, de tudta, ha nem akarja elveszíteni, ki kell
vernie a fejéből azt a lányt. Talán az igazi neve Simon,
hisz a lány így szólította. Ha a nevét tudja, akkor azt is,
hogy ki ő valójában, s ha ez így van, minden bizonnyal
meg is mondaná Tonynak, ezt pedig nem engedheti!
Minden erejével azon lesz, hogy mielőbb összeházasítsa
egy hozzá illő gazdag fiatal lánnyal.
Simon ezen az éjszakán alig aludt valamit. Szörnyen
szenvedett Emily hiánya miatt. Azt gondolta, hogy az
apjának igaza van, ha majd lányok közé kerül, talán si-
kerül elfelejtenie őt, de tévedett. Még csak erösebb lett
benne a vágyakozás utána! Szeme sarkában egy könny-
csepp remegett. Lassan lecsukódtak a pillái és á könny
végi folyt az arcán, de a szája már mosolyra húzódott,
hisz álmában Emily repült a karjaiba.
- Emily! Szerelmem! - suttogta átszellemülve.
207
11.
Emily a szobájában ült és maga elé nézett. Amióta haza-
jött Polchesterből, nem volt nyugta. Nem tudta elfelejteni
azt a fiatalembert, akit Simonnak hitt. Hihetetlen, hogy
ennyire hasonlított rá. Mintha csak Simon saját képmása
lett volna! De az ő neve Tony és nem Simon! Akkor még-
is miért érezte magát olyan boldognak, amint meglátta?
Miért tört rá az a kellemes, bizsergő érzés, amelyet a férfi
közelében érzett még az elején? Most minden megválto-
zott, s ha lehet, még távolabb került tőle. Tudta, hogy az
egész életét elronthatja, ha mégis igent mond neki, de
nem volt bátorsága, hogy megmondja, már elmúlt a sze-
relem. Nem érez iránta vonzalmat, ellenkezőleg, minden
együtt töltött perc kínszenvedés számára. Maga sem ér-
tette, de úgy érezte, azt a másikat szereti épp olyan
mélyen, mint ahogy Simont szerette.
-Tony! Ó, Tony! Csak tudnám, miért vagy rám ilyen
hatással? Miért kellett találkoznom veled? Felkavartad a
lelkemet és fájdalommal töltötted el a szívemet! Most
még sokkal nehezebb Simon szemébe néznem és megját-
szanom, hogy szeretem! Hogy legyek így egy életen át a
hitvese, ha már most, amikor a legjobban kellene lobog-
nia bennem a szerelemnek iránta, semmit nem érzek? Mi
lesz velem, istenem? - nézett az ég felé, aztán heves zo-
kogás tört rá. Észre sem vette, hogy az anyja belépett az
ajtón.
- Emily! Kicsikém! Miért sírsz? - futott oda hozzá és
aggódva nézett az arcába. Megfogta a kezét és megsimo-
gatta.
- Semmi, anyácskám! Semmi! Nem fontos! - mondta
és lehajtotta a fejét. A kezét elvette az anyjáéból.
208
- Emily! Tudod, hogy mennyire szeretlek, te vagy az
életem! Kérlek, légy hozzám őszinte! Bízz bennem, nekem
mindent elmondhatsz! Az anyád vagyok, nincs olyan,
amit meg ne tennék érted! Könyörgöm, áruld el, miért
sírsz ilyen keservesen?
- Ó, anyácskám! Ha tudná, mi játszódik le a lelkemben!
Én olyan szerencsétlen vagyok! - borult az anyja vállára
és még jobban sírni kezdett.
- Megrémítesz, kislányom! Mi történt? Mondd már el
az ég szerelmére, ne hagyj kétségek között! - nézett rá
rémülten.
- Nem mondhatom el, anyám! Nem! - rázta meg a fejét
Emily és könnyes arcát a nőre emelte.
- De igen, Emily! Nekem mindent elmondhatsz! Senki,
de senki ezen a világon nem okozhat neked fájdalmat,
mert nem engedem! Bántott valaki? Talán Simon...?
- Nem bántott senki, anyácskám! - felelte.
- Akkor miért vagy ennyire elkeseredve? Valami csak
történt, amiért ilyen szomorú lettél? Amióta megjöttetek
Polchesterből, azóta lettél ilyen hallgatag és szomorú.
Nem beszélgetsz velem, mint régen és nem is nevetsz
szinte soha. Valami történt ott, ugye igazam van?
- Igen! Történt!
- Akkor kérlek, áruld el, mi az? Ha bennem nem bízol
meg, akkor kiben? - nézett a szemébe Nancy szinte es-
deklően.
- Igen, igaza van, anyácskám! Tudom, hogy önben bíz-
hatok, de mégis olyan nehéz erről beszélnem!
- Csak próbáld meg, gyermekem! Meglátod, megköny-
nyebbülsz, ha elmondod és biztos, hogy segíteni is tudok!
- Bárcsak így lenne, de nem hiszem, anyácskám!
- Emily! Ugye nem, Simonról van szó? - nézett rá az
anyja.
209
- De igen! - felelte és kezével eltakarta az arcát. A sze-
mét megint elöntötte a könny.
- Mi a baj vele? - kérdezte Nancy egyre jobban aggód-
va, de a lány már nem felelhetett, mert az ajtón hangosan
kopogtak, aztán engedélyt sem várva, Robert mosolygós
arca jelent meg.
-Jó napot, Mrs. Aston! - hajolt meg az asszony előtt,
aztán Emilyhez fordult.
- Drágám! Jó hírrel jöttem! El sem hiszed, milyen bol-
dog vagyok, alig vártam, hogy ideérjek és megosszam
veled!
Emily megpróbált mosolyogni, de nagyon félre sikerült.
- Kicsikém! Valami baj van? Csak nem vagy beteg? -
kérdezte Robert és az arca ijedtté vált.
- Nem, nem vagyok beteg és nincs semmi bajom! Csak
egy kicsit elszontyolodtam. Tudod, eszembe jutott az a
boldog gyermekkor, amelyet az én drága szüleim mellett
megéltem. Most pedig felnőtt lettem és nem akarom
elhinni. Anyával erről beszélgettünk! - mondta és kérlelő
tekintettel nézett az anyjára.
- Igen, erről van szó, Simon! Nincs miért aggódnia! -
erősítette meg az asszony a lánya szavait.
- Akkor jó! Megnyugodtam, és most már elárulhatom
jövetelem okát.
Emily megremegett. Érezte, hogy valami kellemetlen
hírt fog hallani, aminek tulajdonképpen örülnie kellene.
- Magukra hagyom önöket! - indult kifelé Nancy, de
Robert megfogta a karját.
- Ne! Kérem, maradjon, asszonyom! Önnek is hallania
kell, sőt örülnék, ha Mr. Aston is itt lenne!
- Sajnálom, de a férjem jelenleg nincs itthon. Meg kell
elégednie velem! - tárta szét sajnálkozva a kezét Nancy.
- Nem baj, majd neki is elmondjuk a jó hírt! Arról van
szó, hogy jövő héten megtarthatjuk a kézfogót. Felhúzha-
210
tom végre a gyűrűt Emily ujjára. A szüleim beleegyeztek,
hogy a jegyváltás után két hónappal oltár elé vezethessem
az én imádott menyasszonyomat. Nincs ellene kifogásuk,
ha nem várjuk meg a gyász leteltét.
Emily szíve a torkába ugrott. Igen! Ettől félt! Pontosan
ettől! Most mit tegyen? Mit mondjon? - nézett kétségbe-
esve az anyjára, aki nem értett semmit. Ő úgy tudta, Emily
imádja Simont, bár az utóbbi időben, mintha valami nem
lett volna rendben köztük. A lány keveset beszélt róla és
egyáltalán nemjött lázba, amikor Simon megjelent. Ellen-
kezőleg! Amikor elment, sokkal nyugodtabb lett. Talán
már nem szereti? - suhant át a fejében a gondolat, de
aztán elhessegette magától. Ha így lenne, a lánya már biz-
tosan szólt volna. Inkább az lehet, hogy megijedt! Sze-
gény kicsikém! Asszony lesz belöle, s ettől rémülhetett
meg, de majd ő megnyugtatja és elbeszélget vele.
- Mit szólsz hozzá, szerelmem? - kérdezte Robert és
csillogó szemmel nézett a lányra.
- Nagyon örülök neki, Simon, bár én még mindig azt
hiszem, a szüleid jobban örülnének neki, ha a gyász le-
telte után lépnénk frigyre. Én is ezt tartanám helyesnek.
Miért annyira sietni? - kérdezte.
- Emily ! Csak nem történt valami? Ugye, nem azt aka-
rod mondani, hogy már nem akarsz a feleségem lenni? -
kérdezte Robert egyre idegesebben.
- Nem! Szó sincs erről, Simon! Csak nem szeretném,
ha a szüleid emiatt neheztelnének rám!
- Ettől nem kell tartanod, kedvesem! Én már meggyőz-
tem őket és egyetértenek velem! Megszerettek téged és a
szüleidet! Kérlek, ne is gondolj erre! - ölelte át és meg-
csókolta a homlokát.
- Simon! Szeretném, ha csak eljegyeznénk egymást, de
a házassággal várjuk meg a gyász évét. Tudom, mit be-
szélek, hidd el! A szüleid nagyon szeretnek téged, elve-
211
szítették a bátyádat, csak te maradtál nekik, nem akarnak
megbántani, de a lelkük mélyén fájdalmat éreznek, amiért
nem várjuk meg a gyász leteltét. Kérlek, ne erőltesd! Csak
jót tesz a kapcsolatunknak, ha várunk, így biztosabbak
lehe-
tünk benne, hogy valóban egymásnak valók vagyunk!
- Én most is biztos vagyok benne, Emily! Te talán nem?
- nézett rá olyan hidegen, hogy a lánynak megfagyott a
vér az ereiben.
- Simon, én nem erről beszéltem! A szüleidet nagy fáj-
dalom érte, nem akarok úgy a családba lépni, hogy rossz
érzésem legyen emiatt! Szeretném, ha megértenél, és el-
fogadnád a javaslatomat! Húzzuk fel egymás ujjára a
gyűrűket, de a házassággal várjuk meg a gyász leteltét!
-Én nem akarok várni, Emily! Ha tehetném, már hol-
nap oltár elé vezetnélek! Mire való az a hosszú jegyes-
ség? - fakadt ki Robert egyre dühösebben.
- Bocsásson meg, Simon, de azt hiszem, Emilynek igaza
van. Én is szülő vagyok, elveszítettem a gyermekemet,
mint az ön szülei. Higgye el, csak azért egyeznek bele az
előre hozott esküvőbe, mert annyira szeretik magát. Ön
nem lehet olyan önző, hogy megfeledkezzen arról a fáj-
dalomról, amely még olyan friss. Kérem, hallgasson a
lányomra, ne akarja kierőszakolni az áldásukat. Egy év
nem olyan hosszú idő. Sokkal jobb is lenne, ha nyáron
lenne az esküvő. Én Emilyvel értek egyet!
A lány hálásan nézett az anyjára.
- Rendben van, ha mindketten ezt akarják, legyen! Ne-
kem az a legfontosabb, hogy Emily elégedett legyen! -
adta be a derekát Robert. A két nőre mosolygott, nagyon
uralkodott magán, miközben belül majdnem szétrobbant
a méregtől. Már azt hitte, három hónapon belül a lány az
övé lesz és most, tessék! Várhat egy évet! Az isten verné
meg! Átkozott légy, Simon ott, ahol vagy! Még holtodban
is közénk állsz! - gondolta némán.
212
- Köszönöm, hogy mégértő vagy, Simon! Hidd el, a
szüleid is értékelni fogják és nekem is sokkal jobb a lelki-
ismeretem. Nem éreztem volna jól magam, mikor tudom,
milyen szomorúság ül a családon! - simogatta meg Emily
a férfi arcát.
Robert elkapta a kezét és megcsókolta.
- Érted mindre képes vagyok, Emily! Nincs olyan, amit
meg ne tennék azért, hogy az enyém légy! Ha kell, hát
várok egy évet, de a gyűrűket jövő héten felhúzzuk egy-
más ujjára. Azt akarom, hogy mindenki lássa, te már hoz-
zám tartozol !
- Simon! Én a gyűrű nélkül is hozzád tartozom! - mond-
ta a lány, de a fülében olyan idegenül csengtek ezek a
szavak, mintha nem is ő mondta volna.
- Megyek és készítek valami harapnivalót. Ugye itt
marad egész napra, Simon? - kérdezte Nancy.
- Igen, ha nem haragszik, és ha az én gyönyörűséges
menyasszonyom is akarja!
- Persze, hogy akarom! - felelte, miközben a torka
összeszorult. A sírás kerülgette.
Nancy kiment a szobából, Robert csak erre várt.
- Már alig vártam, hogy egyedül maradjunk, drágám!
Egy csókot kérek, olyan forrót és szerelmeset, amely meg-
pezsdíti ereimben a vért! - suttogta és közel lépett a lány-
hoz. Átölelte a derekát és magához húzta. Rátapadt az
ajkái-a és mohón csókolni kezdte.
- Ne! Kérlek, Simon! Az anyám be talál jönni! Nem
szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni! - mondta Emily
és arrébb lépett.
- Igen, igazad van, de annyira nehéz távol tartanom
magam tőled! Már annyira kívánlak, hogy beleőrülök.
Fogalmam sincs, hogy bírom ki még egy évig, hacsak
meg nem szánsz, Emily! - nézett rá olyan vágyakozó te-
kintettel, hogy a lány belepirult.
213
- Kérlek, Simon! Ne tedd ezt velem! Nem akarok errőI
vitatkozni! Megállapodtunk, hogy csakis akkor leszek a
tiéd, ha isten előtt esküt tettünk hűségünkről és ő áldását
I
adta ránk.
II - Miért? Talán kételkedsz a hűségemben, Emily? Azt
I
gondolod, ha az enyém leszel hamarabb, nem leszek hoz-
zád hűséges? - kérdezte Robert.
- Én nem ezt mondtam, Simon! Kérlek, inkább beszél-
jünk másról!
- Jól van! - ült le az ágyra Robert. A takaró rojtjával
játszott, miközben villámló tekintettel nézett a lányra.
Egyáltalán nem leplezte dühét.
Emily a szívet vette a kezébe. Valahányszor megérin-
tette, mindig megnyugodott. Eszébe jutott, amikor Simon
! a kezébe adta. Maga előtt látta az arcát, a szemét és hal-
lotta a hangját. Miért nem érez most is úgy, amikor Simon
itt van mellette? Miért változott meg ennyire minden?
- Látom, azt a vacak szívet többre becsülöd, mint en-
gem! - szólalt meg Robert.
- Simon! Miket beszélsz? Ezt a szívet tőled kaptam
,
csak nem baj, amiért olyan kedves nekem? - nézett rá a
lány.
- Nem, csak olyan szeretettel simogatod, ahelyett, hogy
engem ölelnél és simogatnál. Fáj, hogy hideg és elutasító
vagy velem. Miért, Emily? Miért? Mit tettem ellenedre?
Kérlek, mondd meg, mert nem az vagy, aki voltál!
- Simon! Semmi nem változott közöttünk, hidd el! Ha-
marosan megtartjuk a kézfogót, meglátod, ha kitavaszo-
dik, sokat sétálunk a szabadban, olyan hamar elszáll ez az
egy év, és a feleséged leszek! Kérlek, légy hozzám türel-
mesebb!
- De amikor olyan nehéz! Itt vagy mellettem és nem
csókolhatlak kedvemre, mert vigyáznunk kell, nehogy
bejöjjön valaki! Istenem, hisz már hozzám tartozol, egy
214
hét múlva hivatalosan is a menyasszonyom leszel, nem
hiszem, hogy az édesanyád neheztelne rám csak azért,
mert imádlak! A csók nem veszi el az ártatlanságodat,
Emily, de te még a csókot is olyan szűken méred!
A lány szíve megtelt szánalommal. Szegény Simon! Ő
most is épp úgy szereti, mint régen, miért nem tudja hát
viszonozni neki? Miért benne az ellenállás?
Odalépett és leült Robert mellé. Átölelte a nyakát és a
száját csókra nyújtotta.
A férfi átölelte és megcsókolta. Szinte majdnem meg-
fulladt, olyan hévvel tapadt az ajkára.
- Köszönöm, édesem! El sem hiszed, milyen boldog-
ság számomra, amikor a karjaimban tarthatlak. Minden
perc egy kínszenvedés, amit nélküled kell elviselnem.
- Ne mondd ezt, Simon! Jól tudod, hogy senki más nem
érdekel, a szüleim házában élek, nem járok társaságba,
nincs okod féltékenynek lenni!
- Pedig az vagyok, Emily! Borzasztóan féltékeny! Nem
emlékszel arra a fickóra Polchesterben? Csak pár pilla-
natra hagytalak magadra, máris rád akaszkodott. Olyan
szemekkel meredt rád, hogy azt hittem, neki megyek és
szétverem a képét!
- Simon! Nem ismerek rád! - kiáltott fel égő arccal
Emily. - Bocsáss meg, de felháborító a viselkedésed!
Nem adtam rá semmi okot, hogy ilyen hangon beszélj
velem!
- Nem rólad van szó, hanem arról a kis senkiről! Vala-
hányszor csak eszembe jut, ökölbe szorul a kezem és
szeretném addig ütni, amíg egyet rúg!
- Elég volt, Simon! Kérlek, hagyd abba! Te nem vagy
magadnál! Úgy beszélsz, akár egy őrült!
- Igen, mert talán az is vagyok, ha rólad van szó! Ha a
feleségem leszel, senki nem érinthet meg és még csak rád
sem nézhet!
215
- Talán csak nem akarsz egy kalitkába zárni, Simon?
Ember vagyok, nem pedig egy tárgy! Ha a feleséged
leszek,
az még nem jelenti azt, hogy a tulajdonod is! - mondta
fénylő tekintettel.
Robert egy kissé elszégyellte magát.
- Igazad van, drágám! Nagyon illetlenül viselkedtem
veled, de megígérem, soha többé nem fordul elő. Sze-
retlek, és ez a mélységes szerelem elveszi az eszem, de ha
majd a feleségem leszel, megnyugszom. Hidd el, soha
nem tekintenélek a tulajdonomnak!
- Remélem is, mert akkor már most kijelenthetem, nem
lenne okos dolog összekötni az életünket. Én nem tudnék
rabláncon élni, Simon!
- Nem is fogsz, kedvesem! De ne beszéljünk erről többé,
inkább az elkövetkezendő közös életünkről álmodoz-
zunk, amely remélem, nagyon hamar valóra válik.
- Rendben! - felelte Emily egész testében remegve.
Egyrejobban érezte, hogy ha mégis a kezét nyújtja Simon-
nak, az életét saját maga teszi tönkre.
- Elkészült az ebéd! - lépett be Nancy. A két fiatalt igen
csendben találta, s ez nagyon furcsa volt. Mintha nem is
egy boldog jegyespár ülne egymással szemben, hanem két
idegen. Rossz érzése volt, alig várta, hogy az elkezdett
beszélgetést folytathassa a lányával.
Noel is megérkezett, Nancy tájékoztatta az esemé-
nyekről.
- Hát közeleg a nagy nap, drágám? - lépett Emilyhez
az apja. - Hamarosan jegygyűrű csillog az ujjadon, éde-
sem! El sem hiszem, hogy az én kicsi lányom, menyasz-
szony lesz!
A lány az apjára borult és a szeme könnyes lett. Alig
tudta visszafojtani zokogását.
216
Kora délután Simon elbúcsúzott, Emily elkísérte.
- Drágám! Bocsánatot kell kérnem tóled, a mai visel-
kedésem miatt. Sajnálom, ha úgy érzed, tapintatlan vagy
goromba voltam, de nem tudok mást mondani csak azt,
hogy nagyon szeretlek! Ugye, te is ennyire szeretsz
engem?
- kérdezte.
Emily torka összeszorult, azt hitte, nem lesz képes ki-
préselni rajta egyetlen szót sem, de aztán rekedten vála-
szolt.
- Igen, Simon! Én is szeretlekf
Robert átölelte és hosszan megcsókolta, majd intett a
kezével és beugrott a hintóba. A tenger olyan viharos volt,
hogy inkább megkerülte a lápot és a biztonságos, de hosszú
utat választotta.
A kocsis elindult, Robert addig integetett a lánynak, amíg
csak látta. Emily a zsebkendőjét lengette, miközben a
szeméből pergett a könnye.
- Kicsim! - lépett mellé az anyja és megfogta a vállát.
- Gyere be, mert megfázol. Szeretném, ha folytatnánk az
elkezdett beszélgetést.
A lány elindult a szobájába, menet közben válaszolt az
anyj ának.
- Én nem szeretném, anyám! Kérem, bocsássa meg, de
azt hiszem, most nem akarok róla beszélni!
- De én aggódom érted, Emily! Azt mondtad, valami
Simonnal kapcsolatos dolog miatt sírtál. Mi az?
- Már megoldottuk, anyácskám! Egy félreértésro volt
szó! Megbántott, de bocsánatot kért és én megbocsátot-
tam neki, hisz minden szava és tette arról árulkodik, hogy
mennyire szeret.
- És te? Te is szereted őt őszintén és igazán? Ez a sze-
relem olyan mérhetetlen, hogy egy egész életre szól, kis-
lányom? Most még nem késő, ha meggondoltad magad!
Még visszaléphetsz, ne rontsd el az életedet!
217
Emily elgondolkozott, nem válaszolt rögtön. Megjelent
előtte Simon arca, esdeklő tekintete, fülében hallotta
azokat a szerelmes szavakat, amelyek igazolták, mennyire
szereti. Nem teheti meg vele, hogy visszavegye adott sza-
vát. Nem! Nem okozhat ekkora fájdalmat neki, hisz nem
rég veszítette el a testvérét, s ezt a csapást nem tetézheti!
- Nem, anyácskám! Szeretem Simont és a felesége
akarok lenni. A szerelmem olyan mély és erős, hogy egy
egész életre szól.
- Akkor minden rendben van, nem faggatlak tovább!
Bocsáss meg, ha úgy érzed, bele akartam szólni az éle-
tedbe, de csak az aggódás beszél belőlem. Nem szeret-
ném, ha elhamarkodottan és meggondolatlanul mondanál
igent Simonnak, ugyanis... Az asszony hirtelen elhallgatott.
- Ugyanis? Mit akart mondani, anyám? - nézett rá
Emily.
- Semmit! Nem fontos, kicsim!
- De igenis fontos! Nekem minden fontos, amit ön mond!
Kérem, fejezze be a mondatot.
- Csak azt akartam mondani, Emily, hogy Simon mint-
ha nem is önmaga lenne. Nagyon megváltozott a magas
láza óta. Régebben sokkal kedvesebb és barátságosabb
volt, de lehet, hogy csak én látom így! Ne is hallgass rám,
drágám! Azt tedd, amit a szíved sugall! Ha rá hallgatsz,
nem érhet csalódás! Te ismered jobban Simont, hisz na-
gyon sok időt töltöttél el már vele, neked kell tudnod,
milyen is valójában! - csókolta meg a lány arcát, aztán
magára hagyta.
Emily kezébe vette a szívet és szorosan magához ölelte.
Az ablakhoz lépett és kinézett a szürke, lehangoló tájra.
Most, mintha nem is az a szívének, lelkének oly kedves
hely tárulna elé, hanem valami unalmas és idegen vidék.
Eszébe jutott, amikor Simonnal elnevezték Szerelem-
szigetnek! Ó, milyen régen volt, mára már egyáltalán
218
nem érzi úgy, hogy ez a név túlzottan helytálló lenne.
Igen! Igaza van az anyjának, Simon nagyon megváltozott.
Ingerlékeny, követelődző vele szemben és néha nagyon
durva. Mint Polchesterben is, amikor meglátta, hogy
azzal a kedves fiatalemberrel beszélget. Úgy megrántotta,
hogy azt gondolta, kiszakadt a karja a helyéből. És a
szavai is sértőek voltak. Mi lesz, ha majd tényleg isten és
ember előtt is összetartoznak? Akkor milyen hangot,
milyen viselkedést enged meg magának?
Nem bírta tovább ezeket a kínzó gondolatokat, leborult
az ágyára és zokogott. Elsiratta azt a kedves és imádott
Simont, akit megismert, akitől a szívet kapta, akiért olyan
hevesen és lázasan dobogott a szíve. Sajnos, hogy ez az
érzés elmúlt és már soha többé nem térhet vissza!
Amikor jól kisírta magát, felült. Megtörölte az arcát, a
szemét és arra gondolt, ha már az anyja is észrevette,
hogy a férfi ennyire megváltozott, akkor nem tévedhet.
Lehet, hogy mégis jobb lenne, ha megmondaná neki, nem
akar a felesége lenni?
Felugrott és tenyerét a szívére szorította. Egy hang
belül azt dübörögte, hogy kegyetlen dolgot művelne vele,
hisz Simon nem tehet arról, hogy megváltozott. A magas
láz okozta nála ezt az egészet, s talán egyszer majd visz-
szatér a régi énje. Csak ki kell várnia, és segítenie kell
neki sok-sok türelemmel és szeretettel! Igen, ő ezt fogja
tenni !
- Kicsikém! Csodálatosan szép vagy! - nézett a lány
arcába az apja.
- Önnek köszönhetem, apácskám, hisz mindent, amit
magamon viselek, magától kaptam! A ruhát, a cipőt, a
meleg kabátot és minden egyebet, kivéve ezt a nyakéket!
- tette a tenyerét az ékszerre, amely a gyér világítás elle-
nére is ragyogott. - Ezt magától kaptam, édesanyám! Erre
219
vagyok a legbüszkébb, és nagyon vigyázok rá! Talán nem
is kellene most felvennem!
- Már hogyne kellene, Emily! - lépett mellé Nancy. -
Ma este nagyon fontos dolog történik az életedben, ki-
csikém! Simon felhúzza az ujjadra, az egész életre szóló
összetartozás jelképét, a jegygyűrűt! Elegánsnak kell len-
ned, drágám, hisz egy grófi családban fogsz élni. Azt
akarjuk apáddal együtt, hogy Simon családja elégedett
legyen veled és velünk.
- És elégedettek is lehetnek, mert nem csak a szép-
séged az, ami lenyűgözi majd őket, hanem a nyakéked is!
Láthatják, bár szegény családból származol, azért nem kell
szégyenkezniük miattad! Ilyen ékszert nemigen találni
minden bokorban! - tette hozzá.
- Épp ezért nem szeretném viselni! - nézett rá a lány. -
Olyan furcsán érzem magam, valahányszor felveszem.
- Furcsán? Mit jelent az, hogy furcsán? - kérdezte az
anyja és Noelra nézett.
- Nem tudom megfogalmazni, olyan érzés, mintha va-
lami hatalma lenne fölöttem. Ha megérintem, belereme-
gek, és a szívem körül remegést érzek. Biztosan azért,
mert tudom, hogy mennyire szeret engem, anyácskám!
Eddig ön viselte, s talán azért érzem mindezt, mert olyan
nagyon szeret engem! - ölelte meg az anyját.
- Igen, kicsim. Ne feledd, az édesanyád nagyon szere-
tett, amikor neked ajándékozta! Ebben biztos lehetsz! -
mondta az apja.
- Es még most is szeret, nem igaz? - nézett nevetve
Emily az anyjára.
- Hát persze, édesem! Nagyon is! De úgy hallom
,
Simon megérkezett! - szaladt az ablakhoz és elhúzta a
függönyt. - Igen! Itt van a csukott hintó értünk!
Simon kopogott az ajtón, aztán belépett. Hosszú, sötét
úti köpenyt viselt, meleg sál volt a nyakába tekerve.
220
- Jó napot, mindenkinek! Hogy van az én kis menyasz-
szonyom? - lépett a lányhoz és megcsókolta.
- Köszönöm, jól, csak nagyon ideges vagyok! Nem
szeretem a meglepetéseket, Simon! Mire jó ez a nagy
titkolózás? Semmit nem árultál el a kézfogónkról!
- Kicsikém, bízzál Simonban! Biztos vagyok benne,
hogy csodálatos estéd lesz! Nekünk sem árult el semmit,
amikor arra kért bennünket készüljünk el, és értünk jön.
Nem tudjuk, hogy milyen titkot rejteget, és mire készül,
de remélem, valamennyiünknek felejthetetlen lesz ez az
este! - ölelte meg Noel.
Beültek a hintóba és elindultak. Noel és Simon csende-
sen beszélgettek, Emily nem is hallotta, hogy miről folyt
a csevegés. Ő messze járt innen, nevezetesen Polchester-
ben. Maga előtt látta azt a kedves arcot, amelyet azóta sem
felejtett. Olyan nagy hatással volt rá a fiatalember, hogy
bármennyire is el akarta felejteni, nem sikerült.
Az idő hidegre váltott, az eső is szemerkélt, de Emily
semmire nem figyelt. A gondolataiba mélyedve ült és
csak akkor emelte fel a fejét, amikor a hintó megállt.
- Emily! Drágám! Megérkeztünk! - fogta meg a kezét
Simon és a szemébe nézett. A lány jól látta, mennyi izga-
lom és titokzatosság rejtőzik benne.
Amikor a férfi lesegítette a hintóról, elcsodálkozott.
- Simon! De hisz ez nem a ti kastélyotok! - nézett rá
döbbenten.
- Nem! Valóban nem az! Port-Bredyben vagyunk, drá-
gám! Ez a legelegánsabb hely a környékünkön. Tudod, itt
élnek a leggazdagabb és legelőkelöbb emberek!
- De én... - szólalt meg Emily kissé ijedten, ám Simon
egy apró csókkal beléfojtotta a szót.
- Kérlek, ne aggódj, szerelmem! Olyan helyre viszlek,
ahol biztosan jól fogod érezni magad! Azt akarom, hogy
mindenki megismerjen és irigyeljenek, amiért az enyém
221
vagy! Ez az estély a miénk, és nagyon sok vendéget hív-
tam meg, mert fontosnak tartottam.
- De miért, Simon? Én azt gondoltam ez egy családi
esemény, nem tartozik a külvilágra!
-Emily! Édesem! Hozzá kell szoknod a fényekhez, a
pompához és a társasági élethez. Ez lesz az első olyan
estély, ahol jegyespárként jelenünk meg, de ezután na-
gyon sokszor be fog következni. Kérlek, próbálj meg-
érteni! A családom igen gazdag és nagyon sok barátja van
az apámnak, akiket meg kellett hívnunk. Ez egy jó alka-
lom lesz arra, hogy lásd, milyen is lesz az elkövetkezendő
életed. Nem is gondolod, mennyire élvezni fogod!
Emily az anyjára nézett, akinek a szeme csillogott.
Noelbe karolt és nagyon büszke volt.
- Így lesz, kicsim, ebben biztos vagyok! - súgta oda a
lányának és bíztatóan nézett rá.
A lány nem tehetett mást, a karját Simonéba öltötte és
együtt indultak el a lépcsők felé.
- Egyáltalán hol vagyunk? Kié ez a kastély? - kérdezte
halkan.
- Apám egyik legjobb és leggazdagabb barátjáé! Ő
ajánlotta fel, hogy tartsuk itt a kézfogót, mert a mi kasté-
lyunkban nem fértünk volna el mindannyian! - felelte
Simon.
Az előcsarnokban több libériás inas állt és sorfalat al-
kottak. Elvették a vendégek kabátját, kalapját és beve-
zették a hatalmas terembe, amely szinte elkábította a
lányt. Még soha életében nem látott ilyen pompát. A meny-
nyezetról kristálycsillárok lógtak le, bennük nagyon sok
gyertya égett, s ettől olyan világos volt, mintha nappal
lenne. A teremben rengetegen voltak, sokkal többen, mint
amire Emily számított. Az első pillanatban az az este
jutott eszébe, amikor megünnepelték a tizennyolcadik
222
születésnapját. Ott voltak az emberek ilyen elegánsak és
a vonós zenekar hangja is arra emlékeztette.
- Fred William gróf, Caroline grófné, Simon ifjú gróf,
valamint Mr. Noel Aston, Mrs. Nancy Aston és a lányuk,
Emily Aston! -jelentette be ő et az erre kijelölt személy.
- Isten hozott benneteket, drága barátom! -jött eléjük
lord Devon. - Micsoda boldogság, hogy a kastélyomban
egy ilyen rendkívüli esemény zajlik. Öriilök, hogy elfo-
gadtátok ajavaslatomat, és a fiatalok kézfogóját az ottho-
nomban tartjátok. Mindent előkészítettem, remélem, elé-
gedettek lesztek vele! - ölelte meg William grófot,
Caroline grófnénak kezet csókolt, majd Roberttel kezet
fogott.
- Kérlek, mutasd be ifjú arádat! - nézett a fiatalember-
re, aki ragyogó arccal bólintott.
- Örömmel, uram! Emily Aston a leendő hitvesem!
Noel Aston és Nancy Aston, ők a szülei!
A lord megállt Emily előtt és az arcába nézett. Hirtelen
elsápadt és kissé megszédült. Noel és Fred ugrottak oda,
nehogy elessen.
- Valami baj van, Edward? - kérdezte Fred. - Olyan
sápadt lettél!
- Nem! Nem! Nincs semmi baj, csak egy kicsit meg-
szédültem! Ez a fiatal hölgy az oka, ugyanis olyan cso-
dálatosan szép, hogy arra nincs szó. Nagyon emlékeztet
valakire, ez okozta ezt a kis múló rosszullétet! - mondta,
majd megcsókolta a lány kezét.
- Uram! Örülök, hogy megismerhettem! - hajolt meg
előtte Emily. Aranyszínű ruhát viselt, a haja csigákban
lógott és apró kis gyöngyökkel kirakott csat díszítette. A
nyakában egy fekete, arannyal átszőtt muszlin sálat viselt,
amely eltakarta a nyakéket. A ruha elo elég mélyen de-
koltált volt, Emily ezért ragaszkodott a sálhoz, hogy kissé
elfedje vele a kebleit.
223
- Istenem! Mintha harminc évvel fiatalabb lennék! Ha
önt nézem, úgy érzem magam, mintha én lennék Simon
helyében! Tudja, valamikor ebben a kastélyban kértem
meg a feleségem kezét. Ő is gyönyörű volt, s amikor meg-
pillantottam önt, úgy éreztem, ő áll itt előttem! Magam
sem értem, miért emlékeztet annyira rá?
Emily értetlenül nézett az apjára, majd az anyjára,
akiknek az arca feltűnően sápadt volt.
- Boldogok vagyunk, hogy a lányunk ennyire elnyerte
a tetszését, lord Devon! - szólalt meg Noel. - Büszkék is
vagyunk rá, hogy ő a mi gyermekünk!
- Nos, a szépségére van magyarázat! - hajolt meg a
lord Nancy előtt és megcsókolta a kezét. - Bár bevallom,
a szemeit nem tudom, kitől örökölte. Én életemben csak
egyetlen egyszer találkoztam ilyen varázslatos szemek-
kel! - mondta kissé remegő hangon.
Emily felsóhajtott és megkönnyebbülten dőlt hátra a
széken, amikor végre leülhetett a számára kijelölt helyen.
Egy hatalmas teremben állították fel a hosszú asztalt,
amely körül legalább kétszázan ültek. A lány rémülten
nézett szét, de Robert megfogta a kezét.
- Ugye, kellemesen meglepődtél, drágám?
- Igen, valóban meglepődtem, de nem kellemesen! Na-
gyon rosszul érzem magam, Simon! Jobban szerettem
volna, ha otthon, a két család lett volna jelen a kézfogón-
kon! - felelte.
- Majd mindjárt jobban leszel, édesem! - mondta Robert,
s ekkor hirtelen minden elcsendesült. A lord emelkedett
szólásra.
- Tiszteltjelenlévők! Azért gyűltünk itt össze, hogy két
fiatal szív egymásra találásának szemtanúi legyünk. Az
én régi barátom, gróf Fred William fia és Mr. Noel Aston
gyönyörűséges leánya kézfogójának ad helyet ma a kasté-
lyom. El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok,
hogy erre sor kerülhetett és éppen itt! Amióta szegény fe-
leségem meghalt, semmilyen ehhez hasonló rendezvényt
nem tartottam! Most azonban a vidámság és a nevetés
váltsa fel a szomorú emlékeket. Átadom a szót a vo e-
génynek.
Robert felállt és látszott rajta, egy kissé zavarban van.
- Bocsássák meg, ha elfogódott vagyok, de azt hiszem,
aki már átélt hasonló pillanatot, az tudja, mi játszódik le
bennem. Beleszerettem egy fiatal lányba, aki nem csak
szépségével, de belső értékeivel is megbabonázott. Azt
hiszem, senki nem léphetne a helyére, ő álmaim asszo-
nya! Nagyon boldog vagyok és áldom az Úr nevét, hogy
most itt lehetek, és az önök jelenlétében kérhetem meg a
kezét.
Robert ekkor Noel felé fordult.
- Mr. Aston! Kérem önt, adja hozzám a lányát! Szere-
tem és tisztelem, amíg csak élek. Az ő boldogsága lesz
számomra a legfontosabb! Megígérem, hogy vigyázok rá
és megvédem minden rossztól! Olyan életet biztosítok
számára, amelyet megérdemel! Remélem, megbízik ben-
nem, és nem mond nemet!
- Kedves Simon! Már elég régótajár a lányomhoz, volt
alkalmam, hogy megismerjem és rájöjjek, ön tisztességes
és becsületes ember. Semmi akadályát nem látom, hogy a
szemem fényét, Emilyt önre bízzam. Természetesen, csakis
akkor, ha ő is ezt akarja. Soha nem kényszeríteném, és
soha nem beszélném rá semmire. Legyen úgy, ahogy ő
akarja! Én és a feleségem beleegyezésünket adjuk, de
neki kell az utolsó szót kimondania! - mondta Noel.
- Emily! Édesem! - fogta meg Robert a lány kezét, és
gyengéden megszorította, kényszerítve ezzel, hogy fel-
álljon.
224 225
A lány dühös volt, mert erre nem számított. Ennyi em-
ber előtt nagyon szégyellte magát. Azt hitte, egyetlen
hangot sem tud kipréselni a torkán, de amikor az apja
csillogó szemébe nézett, erőt vett magán.
- Igen, Simon William! Hozzád megyek feleségül! -
motyogta, aztán gyorsan leült.
Mindenki tapsolt és a poharak összekoccantak.
- Elnézést, de szeretnék néhány szót én is szólni! -
intette csendre a társaságot Fred William. - Mint tudják,
nemrég elveszítettük a nagyobbik fiúnkat, Robertet. Mély-
séges fájdalom van a szívünkben és úgy érzem magya-
rázattal tartozom, hogy a gyász idején mégis engedélyt
adtunk a fiúnknak, hogy eljegyezze a kedvesét. Sokáig
tanakodtunk, hogy helyes-e, amit teszünk, de aztán arra
az elhatározásra jutottunk, hogy a két fiúnk csodálatos
testvér volt, szerették és tisztelték egymást, biztos, hogy
Robert is így akarná. A szívünkben örökké ott fog élni és
soha nem felejtjük el, de Simon fiúnk él és nekünk most
már az ő boldogsága a legfontosabb. Remélem, odafent
Robert is úgy gondolja, hogy nem követtünk el kegyelet-
sértést, amiért ilyen hamar a halála után a testvére kéz-
fogóját megengedtük. Szeretnénk, ha nagyon boldogok
lennének, és sok-sok unokával ajándékoznának meg ben-
nünket. Talán az ő boldogságuk nekünk is segít a fájdal-
munkat feldolgozni! Éljen az ifjú pár!
Robert elővette az ékszerdobozt és felhúzták egymás
ujjára a gyűrűket.
Ebben a pillanatban ismét vendégek érkeztek.
- Gróf John Aston! Gróf Thomas Barton! - jelentette
be az inas.
A lord eléjük sietett, aztán az asztalhoz vezette őket,
akiket ő hívott meg az estélyre.
- Kérlek, ismerkedjetek össze a fiatalokkal és az öröm-
szülőkkel! Örülök, hogy mégis eljöttetek, sajnálhattátok
volna, mert még ilyen csodálatosan szép menyasszonyt
biztosan nem láttatok! - mondta, aztán bemutatta őket
egymásnak.
Noel felemelte a fejét és egy pillanatra úgy érezte,
elájul. Aki a kezét feléje nyújtotta, nem volt más, mint a
saját apja. Az idős ember arca megrándult, amint felis-
merte a fiát, a kezét leengedte és elfordult tőle, gyorsan
tovább lépkedett.
Nancy nem értette, mi történt a férjével, mert mire
mellé lépett, az idős ember már elfordult.
- Mi történt, Noel? - kérdezte.
- Hát nem hallottad, kit jelentettek be az imént? - né-
zett rá a férfi olyan sápadtan, hogy az asszony azt hitte,
mindjárt összeesik.
- Nem! Igazából nem figyeltem oda. Talán ismerjük az
illetőt? - kérdezte és oldalt pillantott, de a férfinak csak a
hátát látta.
- Nancy, ő az apám! - mondta remegő ajakkal.
- Tessék? Mit mondtál? Az apád itt van? - sápadt el
Nancy is.
- Igen! Az imént mutattak be minket egymásnak, de az
apám nem fogott velem kezet. Elfordult tőlem. Istenem!
Mi lesz most? - kérdezte.
- Azonnal el kell mennünk, Noel! Most! - súgta a fü-
lébe Nancy, ám ekkor Thomas lépett oda hozzájuk.
- Engedjék meg, hogy gratuláljak! A nevem Thomas
Barton gróf! - nyújtott kezet előbb Noelnek, aztán kezet
csókolt Nancynek. - Bemutatnának az ifjú arának, ké-
rem? - kérdezte.
- Hát persze, örömmel! - válaszolta még mindig egész
testében remegve Nancy, és a lánya felé intett, aki felállt
és odalépett mellé.
- Emily, a kislányunk!
226 227
Thomas valósággal megnémult. Még soha életében nem
látott ilyen gyönyörű nőt. Meglepetésében alig tudott
megszólalni.
- Üdvözlöm, gróf úr! - nézett rá Emily.
- Kisasszony! Kérem, engedje meg, hogy gratuláljak!
És önöknek is, hisz a lányuk egyszerűen elbűvölő! A
szépsége rendkívüli! - nézett a szülők felé. A lánynak
kezet csókolt.
Emily elpirult, de szerencsére zavarából Robert kise-
gítette, aki mellé lépett.
Thomas döbbenten meredt rá, amikor felismerte a fiatal-
embert. Ő az, aki olyan furcsán viselkedett az üzletében.
Mennyire örült, hogy Tony nem tartott vele, szegény most
nagyon rosszul érezné magát, hisz ezek szerint Emily az
a lány, aki olyan nagy hatással volt rá. Most, hogy szem-
től szemben állnak, szinte megdermedt attól, amit látott.
Mintha Tony lenne itt, hihetetlen ez a hasonlóság! És a
neve Simon! Tony is ezt a nevet emlegette. A lány ezen a
néven szólította meg. Már semmit nem értett, csak vala-
mi különös szorító érzés kerítette hatalmába és áldotta a
sorsot, hogy Tony nem tartott vele.
- Elnézést, uram, de szeretném elrabolni a menyasszo-
nyomat.
- Hát persze! Parancsoljon! - hajolt meg Robert előtt,
aki boldogan és büszkén vitte magával Emilyt a táncpar-
kettre.
Noel és Nancy visszaültek a helyükre, de szinte nem is
voltak maguknál. Mindketten tudták, hogy ha nem távoz-
nak hamarosan, botrányba fullad ez az estély. Ezt pedig
semmiképp nem akarták. Nem ronthatják el a lányuk
boldogságát.
- Noel! Tenned kell valamit! El kell tűnnünk innen! -
súgta a fülébe Nancy, ám ebben a pillanatban Fred William
lépett hozzájuk.
- Megengedi, hogy felkérjem egy táncra a feleségét? -
nézett Noelre mosolyogva.
- Kérem! Parancsoljon! - felelte a férfi és egy kissé
megemelkedett a székén.
Nancy idegesen ment el a gróffal, ő pedig Caroline gróf-
néhoz lépett, hisz az illendőség így kívánta, miközben
legszívesebben azonnal távozott volna innen.
- Edward! - lépett oda a lordhoz Thomas Barton. A
férfi épp Aston gróffal beszélgetett. - Válthatnék veled
néhány szót? - kérdezte.
- Miről van szó, barátom? Olyan az arcod, mintha cit-
romba haraptál volna! Hát nem élvezed ezt a csodálatos
estélyt? Nézz körül, mennyi egyedülálló nő van jelen!
Választhatnál magadnak egyet!
- Nem, nem! Komolyan szeretnék veled beszélni!
- Bocsáss meg, John, mindjárt visszajövök! - intett az
idős grófnak, akinek az arca legalább olyan fehér volt,
mint a haja.
- Nos, miről van szó? - kérdezte.
- Mondd, mióta ismered te a William famíliát? - kér-
dezte.
- Ezer éve, barátom! Miért?
- Ez az egy fiúk van? - szegezte neki a kérdést Thomas.
- Igen. Volt még egy másik is, de már meghalt! Miért
kérdezed?
- Semmi! Csak érdekelt! - felelte Thomas és megköny-
nyebbülten felsóhajtott. Elmosolyodott, aztán körül nézett.
- Lehet, hogy mégis keresek valakit, aki egy kissé felvidít!
- Ennek szívből örülök! - veregette meg a vállát a lord
és visszatért az idős grófhoz, aki magába roskadva ült.
- Mintha valami lenne a levego"ben! - szólalt meg a
lord.
- Tessék? Mit mondtál, Edward? - kérdezte John Aston.
229
- Nem tudom, de valahogy mindenki olyan zavart és
ideges. Furcsán viselkedtek, barátom! Te is és Thomas is
sápadtak vagytok, és mintha nem is azok lennétek, aki-
ket megismertem. Hol van a jó kedvetek?
- Miért? Neked talán olyan jó a kedved, mint muta-
tod? Barátom, neked is elég sápadt az arcod! - mondta.
- Igen, de az érthető. Ez a fiatal lány, fájó emlékeket
idézett fel bennem! Csodaszép, akár Isabel volt! Ettől
egy kissé elszomorodtam! De neked mi a bajod, John?
- Nem is tudom! - felelte. - Tudod, azt hiszem, leg-
jobb lesz, ha most haza is megyek. Nem érzem túl jól
magam.
-John! Inkább pihenj le itt valamelyik vendégszobá-
ban! Nem engedhetlek most el ilyen állapotban!
- Lord Edward! Kérem, táncolna velem egyet? - lépett
elé egy testes hölgy.
- Persze! Ezer örömmel! - hajolt meg előtte a lord
kényszeredetten, nem akarta megsérteni.
- Bocsáss meg, John, mindjárt visszajövök és folytat-
juk! - intett az idős gróf felé, aki bólintott egyet.
Noel észrevette, hogy az apja egyedül maradt. Szeren-
csére Caroline grófnét lekérték tőle, így visszament a
helyére. Nancy néhány pillanat múlva mellé lépett és
leült.
- Mi van, Noel? - kérdezte, mert jól látta, hogy a férje
készül valamire.
- Odamegyek hozzá, Nancy! Beszélnem kell vele!
- Ne, Noel! Ne tedd! Nem lenne helyes! Ő tagadott
meg téged, engem soha nem fogadott el, ha mégis meg-
változott volna a véleménye, most idejönne hozzánk.
Láthatod, még csak erre sem néz!
- Akkor is odamegyek, mert különben szétrobbanok!
Meg kell mondanom neki a magamét! - mondta és már
230
fel is állt. Hiába kapta el Nancy a kezét, nem tudta vissza-
tartani.
- Apám! - lépett az idős ember elé. - Beszélnünk kell!
- Ne nevezz az apádnak és nincs semmi beszélni-
valóm veled! - mordult rá az apja.
- De igen! Még ha ki is tagadott, még ha nem is akart
hallani rólam évek hosszú sora óta, én akkor is az apám-
nak tartom, és nem megyek el innen addig, amíg nem
beszéltünk! - nézett rá Noel olyan elszántan, hogy az idős
ember kissé elbizonytalanodott.
- Jól van, mondd el mit akarsz, aztán tűnj el!
- Egyetlen kérdésem van önhöz, apám!
- Akkor essünk túl rajta mielőbb! Mi lenne az?
- Mondja meg nekem őszintén, tegye a kezét a szívére,
és úgy válaszoljon! Miért nem szeret engem?
Az idős ember nem erre a kérdésre számított. Látszott
rajta, hogy meglepődött. Először csak nézett, aztán ide-
gesen krákogni kezdett.
- Kérem, apám! Válaszoljon! Nem lehet, hogy azért,
mert Nancyt nőül vettem! Én mindig felnéztem magára,
apám! A példaképem volt és azt szerettem volna, ha olyan
leszek, mint ön! Ez még most sem változott! Igaz, hogy
már sok az ősz hajszálam és az arcom is ráncosabb lett,
de a szívemben az érzés megmaradt. Én most is szere-
tem, apám! Épp úgy, mint régen, ezért csak azt kérem,
válaszoljon nekem! Maga miért nem szeret?
Az idős ember keze megremegett. Noel tisztán látta a
szeméből, hogy mennyire megrendült. Talán arra várt,
hogy neki támad, és sértő szavakat vág a fejéhez? Ugyan,
miért tenné? Ami elmúlt, az már soha többé nem jön visz-
sza, és ő nem akar már semmit az apjától, csak annyit,
hogy válaszoljon őszintén, miért nem szereti?
231
- Nézd, Noel! Ez nem olyan egyszerű! - szólalt meg az
apja remegő hangon.
- De igen, apám! Ez nagyon egyszerű! Kérem, mondja
meg, miért gyűlöl?
- Nem! Én nem gyűlöllek, Noel! Soha nem is gyűlöl-
telek!
- De nem is szeret! Igaz?
Az idős ember arca először meglágyult, Noel már azt
hitte, kitárja a karjait, és magához öleli, de tévedett. Az
arc megint kemény lett, a tekintete pedig jeges.
- Igen, igaz! Nem szeretlek! Tönkre tetted az élete-
met, Noel! Elvetted azt a nőt, aki rangodon aluli és látod,
mi lett belőled? A bőröd olyan, akár a föld, amikor a szá-
razságtól megrepedezik. Szegény vagy és szerencsétlen!
Engedetlen voltál, nem azt tetted, amit kellett volna! Te
akartad, hogy így legyen!
- Nem, apám! Maga akarta, hogy így legyen! Egyéb-
ként semmit nem bántam meg! Nancy csodálatos asz-
szony, bár igaza van, szegény vagyok, de nem szeren-
csétlen. A lányunk férjhez megy egy gróf fiához, akik
önnel ellentétben elfogadták őt, pedig mint ahogy
Nancy, ő is csak egy szegény halász lánya. Tudja, apám,
most jöttem rá igazán, mit jelent az, ha egy apa szereti a
fiát önzetlenül és őszintén. Úgy, ahogy William gróf
szereti Simont. Elveszítette a másik fiát, gyászol, de
azért mindent félretett, csakhogy a fiát boldognak lássa.
Mit ér a vagyona, a hatalmas földje, a halmozódó pénze,
apám? Hisz egyedül van!
- Elég volt, Noel! Azonnal hagyd abba és hagyj békén!
Nem akarok veled beszélni soha többé!
- Sajnálom, apám! Én most is a kezemet nyújtottam
magának, de elutasította! Ez a mérhetetlen büszkeség
,
amelytől nem tud szabadulni, ez a maga baja, apám! Bo-
csásson meg, hogy zavartam és azt is, ha most azt mon-
dom, örülök, hogy láttam! - hajolt meg és visszament
Nancyhez.
- Jaj, Noel! Már alig vártam, hogy visszagyere! Mi
történt? - kérdezte olyan izgatottan, hogy szinte beszélni
is alig tudott.
- Semmi, drágám! Semmi nem történt! Minden a régi.
Apám nem változott semmit! - felelte szomorúan Noel,
aztán elmosolyodott. - Szabad egy táncra, szépasszony?
- nyújtotta a kezét.
Nancy meglepődött, de azért bólintott.
- Gyere, drágám! A lányunk boldog, nem ronthatjuk
el a kedvét! Szeretek veled táncolni és most alkalmam is
van rá! Egész éjjel táncolni akarok veledi
Nancy hozzásimult és átölelte. John gróf összetörten
ült a helyén. A fülében csengtek azok a szavak, amelye-
ket a fia mondott. A szeme megtelt könnyel, amint fi-
gyelte őket, aztán csendesen felállt és kifelé indult.
Emily már alig állt a lábán. Az alak sorban álltak,
csakhogy egy-két pillanatig a karjukban tartsák.
- Szabad lesz? - kérte le végre Robert, aki már a félté-
kenységtől alig bírt magával.
- Köszönöm, Simon! Azt hittem, soha nem jössz ide
értem. Már nem bírom, a lábaim fájnak, le akarok ülni!
- Elnézést, Simon gróf! Megengedi, hogy én is tán-
coljak egyet a menyasszonyával? - lépett oda hozzájuk a
lord.
- Igen, uram! - felelte mosolyt erőltetve magára és a
lányra nézett, akin látszott, hogy nagyon dühös, de nem
tehetett semmit.
- Köszönöm! Emily kisasszony! - hajolt meg elótte,
aztán átkarolta a derekát.
232 233
A lord remekül táncolt. A lányt különös érzés kerítette
hatalmába a lord karjaiban. Mintha félelem költözött volna
a szívébe. Alig várta, hogy vége legyen a zenének, és visz-
szaülhessen a helyére.
A hosszú sál a nyakából egyre lejjebb csúszott. Az egyik
táncoló pár rálépett, mire a földre esett.
- Majd én! - hajolt le a lord és felemelte a sálat. - Meg-
engedi, hogy a nyakába tegyem? - kérdezte mosolyogva,
de a mosoly hirtelen elhalt az ajkán. Az arca elfehéredett
és a szemei kitágultak. A nyakékre meredt.
- Történt valami, uram? Kérem, miért néz ilyen fur-
csán? - szólalt meg Emily, miközben egyre jobban érezte
azt a félelmet a szívében.
- Hogy került magához ez a nyakék? - kiáltott fel han-
gosan a lord, szinte egész testében remegve, majd meg-
ragadta és kitépte a lány nyakából!
Emily felsikoltott, mire Robert rögtön mellette termett.
- Lord Devon! Mi történt? - kérdezte, de a férfi telje-
sen ki volt fordulva magából. A szemei véresen forogtak,
az arcizma rángatódzott és remegett egész testében.
- Honnan vette a nyakéket? Nem értette, mit kérdez-
tem? - ordított rá a lányra, aztán a bal kezével megmar-
kolta a karját és megrázta.
- Kérem, uram! Mit művel? - ugrott oda Noel is és át-
ölelte a lányt.
- Azt kérdeztem, honnan van ez a nyakék? - tombolt
a lord akár egy őrült. Nem engedte el Emily kezét, aki
han-gosan sírni kezdett. A karja már szinte elkékült az
erős szorítástól.
- Edward! - fordult most Fred William a barátjához. -
Kérlek, engedd el Emily karját és áruld el, mi folyik itt?
-Hogy mi folyik itt, azt én is szeretném tudni! - hö-
rögte a lord, s bár engedett a lány karjának szorításán, nem
eresztette el. Láthatóan teljesen magán kívül volt, Emily-
nek úgy tetszett, mintha megbomlott volna az elméje.
Egész testében remegett, annyira félt tőle. Nem tudta,
miért tépte ki a nyakából a nyakéket, és miért kérdezi,
hogy honnan van? -Talán neked válaszol a leendő menyed,
hogy miképp került a birtokába ez a nyakék? - rázta meg
a markában tartott ékszert Fred orra előtt.
- Nézd, Edward! Azt hiszem, ezt normálisabb körül-
mények között is ki lehet deríteni. Talán ha megkérdez-
néd Emily szüleit, elárulnák neked, hogy honnan van a
nyakék. Gondolom, tőlük kapta! Így van? - nézett a férfi
Nancyre.
A nő a férjére emelte a tekintetét, aki most szinte ré-
mültnek tűnt, de azért határozottan válaszolt.
- Igen, így van! - felelte. - Emily az édesanyjától kapta!
- Valóban? - kapta fel a fejét a lord. - És az édesanyja
honnan szerezte? - lépett közelebb és Nancy arcába nézett.
- Elárulná, kérem?
- Ez egy régi családi ékszer! Még a nagyanyámé volt,
aztán az anyámé, én pedig tovább adtam a lányomnak!
Bocsásson meg, uram, de nem értem, miért érdekli any-
nyira ez az ékszer?
- Azért, mert ezt az ékszert valaki ellopta!
- Ellopta? És honnan? - rebegte Nancy egyre gyen-
gülő lábakkal. Megkapaszkodott Noel karjában, nehogy
elájuljon.
- Hát tőlem! Tudják meg, kérem, ez a nyakék egyedi
darab. A feleségemnek készíttettem, amikor várandós lett.
Azon az éjszakán adtam oda neki, amikor megszülte az
utolsó gyermekünket halva. Az ő halálos ágyáról lopta el
valaki! Ezért kérdezem, hogy került magukhoz?
Emily már semmit nem értett. A szeméból egymás
után gördültek le a könnyek. Odalépett az apjához és meg-
szólalt.
234 235
- Apám! Anyám! Magyarázatot várok! Hogy került ez
a nyakék hozzánk? Kié volt, igazán? - kérdezte.
- Az igazat mondtuk, Emily! A nyakéket az édes-
anyádtól kaptad, tehát téged illet meg! - felelte határo-
zottan Noel.
- Sajnálom, de ezt én nem hiszem! - rázta meg a fejét
a lord. - Tudni akarom, hogy került magukhoz az éksz-
er! Követelem, hogy megmondják! Melyikük lopta el?
- Bocsásson meg, lord Devon, de mi nem vagyunk
tolvajok! Soha azelőtt nem ismertük önt és nem jártunk
itt a kastélyában! - mondta bátortalanul Nancy.
- Remekül adja elő, semmi kétség! Még hogy nem jár-
tak itt! Nagyon is jól tudják, hogy nem ebben a kastélyban
éltem a feleségemmel, hanem Bodmouth-ban! Ha nem
maguk, akkor valaki más tette! Azonnal árulják el, hogy
került magukhoz? Nem lehet a családi ékszerük, mert
egyedi! Kizárólag egyetlen egy létezik belőle, mégpedig
azért, mert én terveztem meg a feleségem részére! Sajnos
,
már nem viselhette, mert a szülés után néhány perccel
meg-
halt! Az ékszert a dobozával együtt az ágyára tettem, de
aztán, amikor eszembe jutott, már nem találtam ott. Va-
laki elvitte, maguknak tudniuk kell, hogy ki volt! Biztosan
valamelyik családtagjuk! Talán szolgált valamelyik hoz-
zátartozójuk, vagy rokonuk a kastélyomban? - kérdezte.
Caroline grófné a férjére nézett. Az arca lángvörös
lett, s nagyon jól látta, hogy a férjét is épp olyan kelle-
metlenül érintik a lord szavai, mint őt. Eddig titokban
tartották Emily származását, a lány szépsége és a nyakék
láttán senkit sem érdekelt, s ez megnyugtató volt. A szép-
sége, eleganciája mindenkiben csodálatot keltett, eszükbe
sem jutott, hogy egy szegény család gyermeke. Most
azonban minden kiderül, s ezt a szégyent nem éli túl!
A grófné nem is tévedett, mert a teremben halk moraj-
lás zúgott végig. Mindenki döbbenten meredt Emilyre és
a szüleire.
- Nem, lord Devon! Senki a családomból nem szolgált
sem önnél, sem máshol!
- Apropó, Mrs. Aston! Ön tulajdonképpen mivel is fog-
lalkozik? - kérdezte a lord és az asszonyra nézett.
- A háztartást vezetem és gondját viselem a családom-
nak!
- És a szülei? Ők mivel foglalkoznak? - faggatódzott
tovább a lord.
- Az apám halász volt, az anyám pedig varrónő! Saj-
nos, már egyikük sem él! - felelte Nancy égő arccal.
- Á! És ön, ön mivel foglalkozik, Mr. Aston? - nézett
most Noelre.
- Halász vagyok, uram! - felelte és egyenesen a férF
szemébe nézett. Egyáltalán nem volt benne semmi szé-
gyenérzet, hisz nem is volt miért. Nem gyilkos, nem rabló
és nem gazember, hanem tisztességes foglalkozást Gz!
- Bocsáss meg, Fred, de nem értelek! - fordult most a
lord a gróf felé. - Ha jól értem, a fiad egy rangján aluli
lányt akar nóül venni? És ti ebbe beleegyeztek? Hogy
egy ilyen kis senki befészkelje magát egy nemesi családba?
Nem mondom, igazán gazdagon megáldotta szépséggel
az isten, az tény, de rangot, azt nem adott hozzá. Csodál-
kozom, hogy befogadtátok! Hisz ez egy tolvajnép! Mesz-
sziről lesír róluk a származásuk! - mondta és fitymálva
nézett Emilyre.
- Edward, kérlek! Ez csak ránk tartozik! - mondta Fred.
- Simon szereti Emilyt, mi megismertük a szüleit, semmi
kifogásunk nem lehet a frigyük ellen. Emily nagyon szép,
okos, intelligens és jól nevelt lány. Nem hiszem, hogy
szégyent hozna a családunkra! - mondta.
236
- De igen, Fred! Edwardnak igaza van! Ez a család
nem való közénk! Emily egy szegény lány, az anyja még
szegényebb és az apja is egy szerencsétlen ördög! Hogy
lehettem ilyen bolond, hogy belementem egy ilyen kap-
csolatba? Elvakított a fiam iránti szeretet, de végre már
tisztán látom, hogy nagy hibát követtünk el! - fakadt ki
élesen Caroline grófné.
- Anyám! - szólalt meg Robert. - Szeretem Emilyt
,
kérem, ne bántsa meg! Azzal engem is bánt!
- Simon! Most azonnal felbontod a jegyességed ezzel
a lánnyal! Kérd vissza a gyűrűt! - nézett rá az anyja hu-
nyorogva. Sajnos, a látása nem volt jó, így csak az
arcokat elmosódva láthatta.
- Nem, anyám! Nem teszem meg!
- Akkor megteszem én, Simon! Az édesanyádnak igaza
van! Nem vagyok hozzád való! Te gróf vagy, én pedig
csak
egy egyszerű szegény halász lánya, de büszke vagyok rá
és megcsókolom az apám széltől és víztől cserzett kezét,
mert olyannak nevelt, amilyen vagyok! Tisztességesnek
és becsületesnek! Sajnálom, hogy ilyen szégyent hoztam
önre és a családjára, grófné! - fordult most Caroline grófné
felé. - Remélem, talál mielőbb a fiához való menyet!
Tessék, itt a gyűrű, örülök, hogy lehúzhattam, már nagyon
égette az ujjamat! - adta a nő kezébe és az apjára nézett.
- Mehetünk, apám?
- Igen, kislányom! - felelte Noel és megfogta Emily
kezét. Nancy belekarolt és a kijárat felé indultak.
- Azt már nem! - kiáltott fel a lord. - Csak nem képze-
lik, hogy elengedem, amíg meg nem tudom, hogy miképp
került a birtokukba egy ilyen értékes ékszer? Azonnal
állják el az útjukat! - adta ki a parancsot, mire több ember
sorakozott fel előttük.
- Lord Devon! - szólalt meg most Noel. - Kérem, higy-
gyen nekem! Nem loptuk el az ékszert sem mi, sem más!
Mint mondtuk, Emily az édesanyjától kapta! Esküszöm,
az igazat mondom!
- Maga csak ne esküdözzön! A maga fajtájának szava
egy fabatkát sem ér! Maga... maga egy utolsó senki!
- Elég volt, Edward! - kiáltott fel olyan hangosan John
Aston, hogy még a csillárok is megremegtek. - Ezt már
nem tűrhetem tovább!
- John! Kérlek, ebbe most ne avatkozz bele, ehhez
semmi közöd! - mordult rá a lord.
- De igenis van közöm! Egyszer és mindenkorra kiké-
rem magamnak, hogy a fiamat tolvajnak és senkinek
nevezd. Hát tudd meg, ha még nem jöttél volna rá a
nevünkből, Noel Aston a fiam! Gróf Aston, az ifjabb! -
emelte magasra a fejét és odalépett a fiához. A vállára
tette a kezét.
Noel szemét elfutotta a könny. Már nem érdekelte a
botrány, nem érdekelte az, hogy kinevették és megsértet-
ték őket, hisz az apja mellé állt. Ez pedig mindenért kár-
pótolta.
- Köszönöm, hogy kiállt mellettem és megvédett, apám!
- nézett rá hálásan és szeme sarkából kigördült egy könny-
csepp.
- Csak nem hagyhattam, hogy bemocskolja a nevedet
és vele együtt az enyémet is! Igaz, hogy nem tartottam a
kapcsolatot a fiammal hosszú ideje, de most rájöttem, hogy
milyen nemes és remek ember! Kiállt a családjáért, akiket
mától kezdve én magam is a saját családomnak tekintek!
- Kérlek, Nancy! - lépett az asszony elé, majd térdre
ereszkedett előtte. - Bocsáss meg nekem, gőgös öregem-
bernek. Most jöttem rá, hogy nem nekem kell szégyen-
keznem miattad, hanem neked miattam! Bánt a lelküs-
239
meret, hogy ilyen kegyetlenül viselkedtem veletek. Most
itt, mindenki előtt kérem, hogy ne haragudj rám!
- Kérem, uram! Álljon fel! - hajolt le Nancy és fel-
emelte az idős embert. - Nem haragszom, soha nem is
haragudtam önre. Tudja, éreztem, tudtam, hogy egyszer
bekövetkezik az a pillanat, amikor megölelhetem, és
apámnak szólíthatom! - mondta. Átölelte a grófot, aki re-
megve szorította magához. A szeme fényesen csillogott.
Amikor elengedték egymást, Emilyre nézett.
-Tehát ő az én unokám! Kicsi, Emily! Csodálatosan
szép vagy, büszke vagyok rád, és nagyon szeretném, ha
megölelnéd a nagyapádat!
Emily ugyan semmit sem értett, de gépiesen megölelte
az idős embert, aki elengedte a lányt és a lordra nézett.
- Sajnálom, Edward, de mától nem vagy a barátom!
- És te sem az enyém, John! Kérlek, azonnal hagyd el
a kastélyomat!
- Csakis a családommal együtt! Mondd meg, mennyi
az értéke annak a nyakéknek, és én a többszörösét kifize-
tem! És tartsd meg az ékszert is! Ennél ezerszerte külön-
bet visel majd az unokám és a menyem, hisz az övék az
igen értékes és tetemes családi ékszergyűjteményem!
- Nem, apám! Az ékszer Emilyt illeti! Isten tudja, hogy
így igaz! Nem hagyjuk a lordnál! - szólalt meg Noel.
- Sajnálom, de az én kastélyomban én vagyok az isten
és tudom, hogy az ékszert ellopták tőlem! Amíg be nem
vallják, addig egyetlen lépéssel sem mehetnek el innen!
Ha kell, börtönbe juttatom mindnyájukat!
- Kérlek, Edward! - próbálkozott John, de a lord rá-
mordult.
- Téged is, John, téged is becsukatlak, ha nem fogod
be a szádat! Nem kell a koszos pénzed, hisz van nekem
is bőven! Engem csakis az érdekel, hogy megbüntessem
a tolvajt!
zan
Thomas semmit nem értett, de azt gondolta, jobban
teszi, ha elmegy. A lordhoz lépett.
- Bocsáss meg, Edward, de azt hiszem, a legjobb lesz,
ha most elmegyek. Én a magam részéről nem kívánok
ebbe a dologba belefolyni. Ez családi ügy, nem tartozik
rám! Jó éjszakát! - mondta és megindult kifelé. Ebben a
pillanatban lépett be az ajtón Simon.
- Gróf Tony Barton! -jelentette be hangosan az inas.
Minden szem a késői vendég felé fordult. Emily sá-
padtan állt a terem közepén, a szeme könnytől ragyogott.
Amint a férfit megpillantotta, azt hitte, elájul. Robert az
apja és az anyja között állt, háttal, nem vette észre a
fiatalembert.
- Fiam! Kár volt idefáradnod, már épp indultam! Gyere,
menjünk innen, nagyon rosszkor érkeztél! - próbálta meg
kivezetni Thomas.
- Miért? Mi történt? - kérdezte és megindult az apja
mellett Emily felé. Nem várt választ a kérdésére, csak
Emilyt látta. Megszűnt körülötte minden, csak a lány állt
előtte!
- Emily! Emily! Istenem! Megtaláltam! - suttogta,
aztán érezte, hogy megszédül. Thomas odaugrott és el-
kapta.
-Tony! Tony! Kérlek, gyere, menjünk innen! - fogta
meg a karját és magával akarta vinni.
A fiatalember azonban kirántotta kezét a férfi mar-
kából és kitágult szemekkel nézett szét. Mintha álomból
tért volna magához.
- Emily! Drágám! - tárta ki a karját és a szeme fénye-
sen csillogott.
- Simon! - sikoltott fel a lány, aztán ájultan az apja
karjába omlott.
241
- Édes istenem! Robert! Robert! Tényleg te vagy? -
szaladt oda hozzá Fred és megérintette az arcát.
- Apám! Nem Robert vagyok, hanem Simon! Hát nem
ismer meg? Robert ott áll anyám mellett!
A férfi megfordult és Robertre nézett, aki elsápadt, de
aztán összeszedte magát.
- Nem, apám! Én vagyok Simon, ő pedig Robert! Miért
akarod elhitetni apánkkal, hogy te vagy Simon? Robert!
Miért? - kérdezte.
Caroline grófné hirtelen a szívéhez kapott és felsi-
koltott.
- Anyácskám! Drága anyácskám! Hát nem halt meg?
- kérdezte Simon és átölelte.
- Nem, fiam! Csak majdnem! Istenem, mi történik
velem? Simon! Tényleg te vagy az? - kérdezte és a szeme
megtelt könnyel.
- Igen, anyám! Én vagyok és ezt Robert is nagyon jól
tudja! Már mindenre emlékszem! Tudom, ki vagyok, és
azt is tudom, mí történt velem! Ugye, te is nagyon jól
tudod, testvér? - nézett a bátyja arcába.
- Elég volt, Robert! Ne szórakozz velünk! Megint a
megszokott játékodat űzöd, hát nincs benned semmi érzés
szegény anyánk iránt? A halálba akarod kergetni? - üvöl-
tött rá vörös képpel.
Emily lassan magához tért.
- Simon! Simon! - suttogta, mire a férfi mellé lépett.
- Itt vagyok, szerelmem! Már alig vártam, hogy lássa-
lak! De mi történik itt? - kérdezte és szorosan magához
ölelte.
Emily nem válaszolt, csak fejét a mellére hajtotta.
Megint érezte azt a nyugalmat, biztonságot és azt a vég-
telen szerelmet, amelyet mindig is érzett Simon karjai-
ban.
242
- Simon! Tényleg ön az? - kérdezte Noel.
- Igen, Mr. Aston. Én vagyok és mondhatom, nagyon
örülök, hogy itt lehetek. Kérem, elmondaná, mi történik
itt?
- Semmi! Te betolakodó! Miért nem haltál meg a
tenger fenekén? Miért teszed tönkre a tervemet? Miért?
- ugrott oda hozzá Robert őrült módjára és teljes erőból
megütötte.
Thomas ugrott oda és lefogta.
- Ha még egyszer hozzá merészelsz nyúlni, megöllek!
- sziszegte, aztán mérgesen ellökte magától Robertet.
- Hát maga meg ki a fene? Milyen jogon avatkozik bele
a dolgunkba? Semmi köze hozzám!
- Hála istennek, magához semmi, de Tonyhoz igen! Ő
az én fiam!
- Sajnálom, Thomas! - lépett mellé Simon. - Már min-
denre emlékszem, én nem lehetek a fia, mert a szüleim
itt állnak mellettem. A nevem Simon William, ő pedig az
ikertestvérem Robert William. Ő támadott rám a hajón-
kon, amikor Emilytől hazafelé indultam. Elrejtőzött a
ponyvák alatt, aztán fejbe vágott egy kővel és a terigerbe
dobott. Örökké hálás leszek önnek, amiért megmentette
az életemet. Ígérem, hogy gyakran meglátogatom majd
önt, de nem lehetek a fia! Szeretem az apámat, az anyá-
mat, alig várom, hogy megölelhessem őket!
Thomas lehajtotta a fejét, a szeme elhomályosult. Az
utolsó reménysége is szertefoszlott.
Robert dühösen nézett Simonra, de tudta, elveszítette
a játszmát. Nehéz helyzetben van, nem tudja, mi lesz a
sorsa ez után, hogy minden kiderült.
- Apám! Anyám! - ölelte át Simon mindkettőjüket.
- De miért? Miért akartad megölni a testvéredet,
Robert? - kérdezte az anyja és sírva fordult a férfi felé.
243
- Anyám, én vagyok Simon! Hát nem látja, hogy Robert
megint csak játszik velünk? - próbálkozott az anyjánál,
aki ránézett és a fejét csóválta.
- Nem, fiam, te Robert vagy! Ha valaki meg tud külön-
böztetni titeket, az én vagyok, az édesanyátok! Tudom,
hogy ez itt mellettem Simon, és te Robert vagy!
- Honnan? Hisz már majdnem vak! - mordult rá Robert
dühösen.
- Lehet, hogy majdnem vak vagyok, de az a heg a hajad
tövében mindent elárul, fiam! - zokogott fel a grófné és
felemelte az ujját. Végighúzta Simon homlokán, de a heget
nem találta.
A teremben síri csend volt. Mindenki egyik ámulatból
a másikba esett. Ez az estély a titkok és rejtélyek meg-
oldásának estélye lett, s az emberek hüledezve néztek
egymásra.
Simon most ismét Emilyhez fordult.
- Szerelmem, most, amikor megláttalak itt a teremben,
teljesen kitisztult a fejem. Minden eszembe jutott, mert a
szerelmed erőt adott nekem. Már semmi sem választhat
el tőlem! Semmi! Ugye, te is annyira szeretsz engem, mint
én téged? - kérdezte.
- Igen, Simon! Épp annyira! - felelte és megremegett.
- Akkor most itt mindenki előtt kérlek, légy a felesé-
gem! Semmire nem vágyom jobban, mint arra, hogy
örökké veled éljek! Többé nem választhat el minket senki
és semmi ! Ugye, hozzám jössz? - kérdezte.
Emily ráemelte könnyes tekintetét. Hagyta, hogy a
kövér könnycseppek végiggördüljenek az arcán, csak egy
kis idő múlva szólalt meg.
- Sajnálom, Simon, de nem lehetek a feleséged!
- Emily! Hisz az imént mondtad, hogy te is szeretsz
engem! - nézett rá fájdalmasan Simon.
244
- Igen, ez igaz is. Soha életemben nem szerettem
senkit, csakis téged, de nem mehetek hozzád, mert nagy
szakadék választ el tőled! Én szegény vagyok, Simon,
egy halász lánya, te pedig egy gazdag grófi családba
születtél. Nem vehetsz el egy rangodon aluli lányt!
- Ezt meg honnan veszed, drágám? Ki állít ilyen őrült-
séget? - kérdezte.
- Az édesanyád, Simon! Én nem akarok közétek állni!
Csak most kaptak vissza téged, élvezd a szeretetüket. Soha
nem felejtelek el, senki nem foglalhatja el a helyedet a
szívemben, de nem lehetünk boldogok együtt! Kérlek,
felejts el engem!
- Nem! Kérlek, Emily! Ne mondd ezt! Megszakad a
szívem! - kiáltott fel kétségbeesve, aztán az anyjára
nézett.
- Anyám! Mondja, hogy ez nem igaz!
- De igen! Igaz! Soha nem egyeznék bele a házassá-
gotokba! Előbb Robert, most meg te! Kérlek, érts meg
minket, Simon! A mi társadalmi helyzetünkben nem en-
gedhetjük meg magunknak, hogy rangodon aluli lányt
vegyél nőül. Kérlek, felejtsd el ezt a lányt, és keress egy
hozzád illőt!
- Nem, anyám! Soha nem mondok le Emilyról! Soha!
Harcolni fogok érte, amíg csak az enyém nem lesz isten
és ember elátt! Esküszöm az életemre! - mondta.
A lord csak állt és hallgatott, de aztán megint elöntötte
az indulat.
- Most már elég volt! Mindenki azonnal hagyja el a
kastélyomat! Ez már olyan, akár egy bolondok háza!
Mindenki kifelé!
Az emberek elindultak a kijárat felé, amikor a lord
felkiáltott.
245
- Az a lány és a szülei nem mehetnek el innen, amíg
be nem vallották az igazat! Van valaki, aki majd bizo-
nyítja, hogy nem vagyok őrült! Ő majd bebizonyítja, hogy
amit mondtam, az igaz!
A vendégek elindultak a kijárat felé, de aztán mégis
megálltak. Kíváncsiak voltak rá, hogy valóban lopott-e
az a csodálatos nyakék.
- Azonnal hozzák ide elém a dadát! - kiáltotta el magát
a lord, aztán magasra emelte a fejét. Látszott rajta, hogy
mennyire biztos a dolgában.
Emily az apja és az anyja között állt, látszott rajta,
mennyire meg van zavarodva. Semmit nem értett abból,
ami itt folyik.
Hamarosan egy ősz hajú asszonyt vezettek a lord elé.
- Margaret! Eljött az a pillanat, amikor kiderülhet az
igazság, és ez csakis magán múlik! Erről a nyakékről
van szó! Emlékszik rá? - tartotta az idős asszony elé.
- Igen, lord Devon! Emlékszem! Ez az az ékszer,
amelyet ön adott a feleségének, amikor világra hozta a
gyermekét! - felelte és a szíve nagyot dobbant.
- Tehát felismeri? Ez az a nyakék?
- Igen! Ez az a nyakék! - felelte az idős nő és fel-
emelte a fejét. Tekintete Emilyre esett. A lány előtte állt
kétségbeesetten, hófehér arccal. Mintha csak az édes-
anyját látná fiatalon! A szemét elöntötte a könny, hango-
san felzokogott.
- Látják, a dada, aki ott volt a szobában, amikor a fe-
leségemnek ajándékoztam, igazolta, hogy amit mondtam,
az igaz! A nyakék az én tulajdonom! Kár tagadni, ellop-
ták tőlem! Nem tudom, ki tette és hogyan, de esküszöm,
kiderítem, és keservesen megbűnhődik érte! - dörögte
elégedetten.
246
- Kérem, uram! - szólalt meg most Emily. - Eskü-
szöm mindenre, ami szent, hogy nem loptuk el a nyak-
éket. Az én szüleim becsületes és tisztességes emberek,
soha nem vennék el a másét! Engedjen el minket, na-
gyon szépen kérem! Tartsa meg a nyakéket, nekem nincs
rá szükségem, mindig is furcsa érzéssel tekintettem rá.
Most, hogy már nem az enyém, megkönnyebbült a
szívem! - mondta, aztán az anyjára nézett.
- Bocsásson meg, drága édesanyám, hogy ezt mon-
dom, de így érzem! Ez az ékszer mindig is nyomasztott
engem!
- Egyetlen kérdésem lenne! - szakította félbe a lányt
a lord. - Mrs. Aston! Ha az ön családja olyan szegény volt,
mint bevallotta, akkor nem beszélhet semmiféle családi
ékszerről! Ez soha nem volt az ön családjának a tulaj-
dona! Ha tényleg annyira szereti a lányát, mint mondja,
kérem, árulja el nekem, miért hazudott neki? Miért
mondta, hogy a nyakék az öné volt?
Emily ráemelte a tekintetét, mely most szinte megder-
mesztette. Látszott rajta, hogy a lányt szíven találták a
lord szavai.
- Emily! Csak nem hiszed, hogy elloptam ezt a nyak-
éket? - nézett a lányra könnyes szemmel.
- Bocsásson meg, anyám, de én már semmit nem értek!
- Emily! Kicsikém! Hinned kell nekem! Soha életem-
ben nem loptam semmit! - suttogta Nancy egész testében
remegve.
- Emily! Kislányom! Hidd el, nem hazudtunk neked,
azt a nyakéket az édesanyádtól kaptad! - szólalt meg most
Noel.
- Nevetnem kell! Még most is egyfolytában hazudoz-
nak, pedig már Margaret bebizonyította, hogy a nyakék
a feleségemé volt! Mi értelme hát ennek az oktalan ha-
247
zudozásnak? Legalább a lányukat ne csapják be! - mondta
és lebiggyesztette a száját.
- Nem, lord Devon! Ezek az emberek nem hazudnak!
- szólalt meg most Margaret.
- Micsoda? Maga meg miről beszél? - nézett rá a lord
döbbenten.
- Igen, uram! Ezt a nyakéket nem ezek a szegény, tisz-
tességes emberek lopták el, hanem én!
- Margaret! - kiáltott fel a lord lángvörös arccal. - Maga
megőrült! Miről beszél? Csak nem védeni akarja ezeket?
Vagy talán ön az a rokon, aki nálam szolgál? Tehát ön
adta nekik az ékszert? De miért? Miért? - záporoztak az
idős asszony fejére a kérdések.
- Rendben van, uram! Mindent elmondok!
- Hát azt melegen ajánlom is, de nehogy hazudjon
nekem, mert börtönbe zárom ezekkel együtt! - mutatott
Noelre és a családjára.
- Nem fogok hazudni, lord Devon! Esküszöm, az élő
istenre, hogy amit most elmondok, az első szótól az utol-
sóig igaz!
A teremben síri csend lett. Mindenki feszülten figyelt,
nem akart egyetlen szót sem kihagyni.
- Amikor ön megérkezett a Bodmouth-i kastélyba, a
felesége akkor vajúdott, ám hamarosan megszülte a gyer-
mekét. Egy egészséges és gyönyörű kislányt!
Nancy majdnem elájult. Noelbe kapaszkodott, aki re-
megő karokkal ölelte át.
Margaret pedig folytatta.
- Amikor ön, uram, megtudta, hogy kislánya született,
engem arra kényszerített, hogy dobjam a csecsemőt a
tengerbe, mert önnek csakis fiú kell! Iszonyú haragra
lobbant és szegény feleségét okolta, amiért nem szült
önnek fiút. Az úrnőm a halálos ágyán megesketett, hogy
248
gondját viselem a gyermeknek, de sajnos, nem tarthat-
tam be a szavamat, mert ezzel csak a gyermek életét
kockáztattam volna. Ugyan hova bújhattunk volna el,
hogy az ön keze és haragja ne ért volna utol? Nem volt
más választásom, mint úgy tenni, mintha az ön paran-
csának engedelmeskednék. A gyermeket magamhoz vet-
tem az ékszerrel együtt elhagytam a kastélyt, ahogy ön
parancsolta. Bevallom, szörnyen éreztem magam, nem
tudtam, mit tegyek. Egy ártatlan kis gyermek sorsát tar-
tottam a kezemben. Bocsásson meg uram, képtelen vol-
tam az ön embertelen és kegyetlen kérését teljesíteni! A
kislányt nem dobtam a tengerbe!
A lord elsápadt. Először nem tudott megszólalni, de
aztán az arca vörös lett, a szemei kidülledtek és az asz-
szony felé fordult.
- Maga megőrült, Margaret! Miket hord itt össze? Az
én gyermekem halva született! Azt hiszem, a maga szava
az én szavammal szemben semmit nem ér! Maga csak
egy egyszerű szolgáló, Margaret! Már nem kell semmit
mondania, itt mindenki tisztában van vele, hogy össze-
játszott ezekkel! Nekik lopta el az ékszert, csak azt nem
értem, miért?
- Sajnálom, lord Devon, de folytatnom kell! Azt aka-
rom, hogy kiderüljön a teljes igazság! - mondta a dada
és vett egy mély levegőt, miközben arra gondolt, a dok-
tor, aki a szülésnél jelen volt, mindent igazolhat. A lord
erről teljesen megfeledkezett. - A tengerre mentem a
gyermekkel és egy lakatlan kunyhóban rátaláltam egy
kis vitorlás hajóra, amelyet minden bizonnyal egy édes-
apa készített a gyermekének. Mivel nem volt jobb ötle-
tem, úgy döntöttem, hogy belefektetem a kislányt, és a
tenger gondjaira bízom. Az ékszert, amelyet egyébként
nem magamtól hoztam el, hanem Isabel úrnő kérésére, a
249
gyermek mellé tettem. A kis hajót vízre bocsátottam és
imádkoztam istenhez, valamint a tenger szelleméhez,
hogy óvják meg a kicsit és vezessék el oda, ahol szere-
tettel fogadják.
Nancy hangosan felzokogott, Noel szeméből is egy-
más után gördültek alá a könnyek.
Emily még mindig semmit nem értett. Fogalma sem
volt róla, miért meséli el ez az idős asszony ezt a szörnyű
történetet. Azt sem értette, miért van ilyen nagy hatással
a szüleire. Még az apja is sír! Igaz, neki is könnyeket
csalt a szemébe ez a szívbemarkoló történet, de nem ér-
tette, mi közük van nekik hozzá?
- És úgy látom, isten és a tenger szelleme is meghall-
hatta az imámat, mert az a csecsemő nem halt meg. Itt áll
ön elátt, uram!
- Tessék? Mit fecseg itt össze? Maga megzavarodott!
- hebegett a lord és szemeit Emilyre meresztette.
- Az igazat mondtam el, uram! Csakis a színtiszta iga-
zat! - felelte, aztán odalépett Noel és Nancy elé.
- Kérem, erősítsék meg önök is, hogy amit elmond-
tam, az igaz!
Noel Emilyre nézett, aztán a feleségére, aki könnyes
szemmel bólintott.
- Igen, lord Devon! Amit itt ez az idős asszony elmon-
dott, az igaz! A tengerenjártam, amikor megpillantottam
a hullámok tetején egy furcsa kis szerkezetet. Amint
közelebb jött, akkor jöttem rá, hogy egy aprócska vitor-
lás hajó ringatódzik a vízen. Már előtte is gyermeksírást
hallottam, de nem akartam elhinni, hogy valóság. A
gyermekemet ugyanis nagyon pici korában elveszítet-
tem, elnyelte a tenger. Azóta sok év telt el, de még ma is
hallom a kislányom sírását, azt gondoltam akkor is, hogy
az ő hangját vélem hallani. Amikor azonban egészen
250
közel értem hozzá, megpillantottam a kis hajóban a cse-
csemőt. Igen, én találtam meg a lányát, lord Devon! Azt,
akit ön meg akart öletni!
- Erre semmi bizonyíték nincs! Ez egy nagyon szépen
kitalált történet, de engem egyáltalán nem hatott meg, mert
hazugság! Mutasson egyetlen embert, aki tudja bizonyí-
tani mindazt, amit elmondott! - markolta meg Margaret
karj át.
- Van, aki igazolni tudja, uram! Kérem, hívassa ide a
szakácsnőt!
A lord arca szürke lett, de azért intett a kezével. Ha-
marosan megjelent a szakácsnő és a lánya.
- Kérem, mondjon el mindent, asszonyom arról az éj-
szakáról, amikor az úrnőnk megszülte a kislányát! -
nézett rá Margaret.
Az asszony remegve ugyan, de megszólalt.
- Margaret egy csecsemővel a karján kopogott be a
szobámba. Arra kért, segítsek valahonnan anyatejet sze-
rezni a kicsinek, mert az apja, lord Devon nem akarja
látni, mivel kislánynak született. A lányom is akkortájt
szült, ezért elmentünk hozzá és ő megetette. Neki ugyan
nem mondtuk el az igazat, de adott egy palack tejet, aztán
Margaret magával vitte a kicsit. Elmondta többek között,
hogy a lord arra kérte, dobja a gyermeket a tengerbe, mert
nincs joga hozzá, hogy éljen!
- Elég! Elég! - zokogott fel a lord és eltakarta két
kezével az arcát. - Igen, minden így volt! Minden! -
motyogta, és mélyen lehajtotta a fejét.
Emily még mindig nem értette, mi folyik körülötte,
ám Margaret odalépett hozzá és átölelte, majd mindkét
kezét megcsókolta.
- Boldog vagyok, hogy életben van, Emily kisasszony!
- suttogta és ráncos arcán végig folyt a könnye.
251
A lány csak most döbbent rá, hogy az a történet, amely
itt elhangzott, róla szólt! Rémülten nézett a szüleire.
Egyetlen hang nem jött ki a torkán, csak remegett és úgy
érezte, hogy most vége az életének.
- Drágám! Kicsikém! - ölelte át Nancy.
- Emily! Édesem! - fogta meg a kezét Noel.
- Miért? - kérdezte a lány és a szeméból megállás nél-
kül folyt a könnye.
- Mit miért, kislányom? - kérdezett vissza Noel, aki
maga is nagyon közel állt a síráshoz.
- Miért hazudtak nekem ennyi éven át? Miért titkolták
el, hogy nem is vagyok az édes gyermekük? Miért? -
zokogott keservesen Emily.
- Azért, mert nem akartunk neked fájdalmat okozni,
kicsim! Egyszer elmondtuk volna, de még nem éreztük
úgy, hogy eljött az ideje! - felelte Noel.
- Emily! Tudod, hogy mennyire szeretlek és az apád
is. Hidd el, nem azért hallgattuk el az igazságot, mert el
akartuk titkolni, hanem azért, hogy ne sérüljön jobban a
lelked. Ha elmeséltük volna, miképp kerültél hozzánk,
nagyon rosszul érintett volna téged, mert haragudtál volna
az édesanyádra, hisz eldobott magától. Most azonban
már tudod, hogy ő nem tehetett semmiről. Én is anya
vagyok, drágám, átéreztem, min mehetett keresztül az
édesanyád, amikor el kellett válnia tőled. Sokszor be-
szélgettünk erról apáddal és tudtuk, hogy kényszerből
tette, amit tett. Arra azonban egyikünk sem gondolt, hogy
szegény meghalt, miután neked életet adott. Amikor azt
mondtuk az édesanyád adta neked azt a nyakéket, igazat
mondtunk, hisz tényleg az övé volt! Kérlek, Emily, ne
haragudj ránk, mi csak azt akartuk, hogy nyugodt és
békés életed legyen velünk. Szerettünk és óvtunk,
mintha a saját vérünk lennél. Elveszítettem a kislányo-
252
mat, aztán egyszerre csak Noel hazajött egy csecsemő-
vel a karján, akit a tengeren talált. Azt gondoltam, isten
megszánt és az ő kegyelméből kerültél hozzánk. Tudom,
hogy most nagyon fáj, amit megtudtál, de kérlek, érts
meg minket. A te érdekedben hallgattuk el az igazságot,
amelyet mi is csak félig ismertünk. Csak annyit tudtunk
rólad, hogy a tengeren himbálództál egy aprócska vitor-
láson. Amikor megtaláltuk a nyakéket melletted, már
tudtuk, hogy nem vagy egyszerű emberek gyermeke, s
ahogy cseperedtél, ez egyre inkább bebizonyosodott.
Nemesi családból származol, kicsim, ez látszik rajtad
kívülről és belülről. Most már mindent tudsz, drágám!
Jogodban áll, hogy haragudj, hogy gyűlölj minket, hisz
nem voltunk teljesen őszinték hozzád, de hidd el, csak a
szeretet vezérelt bennünket.
Emily még soha életében nem érezte ilyen rosszul
magát. Egyetlen este alatt annyi minden történt vele, mint
egész életében sem. Teljesen zavart volt, nem tudott
tisztán gondolkozni. Egyetlen dolog kattogott a fejében,
nevezetesen, hogy az édesanyja meghalt, amikor ő meg-
született. Meghalt! Meghalt!
- Nem! Nem! - sikoltott fel és az ámuldozó emberek
között szaladni kezdett kifelé. Amint kiért a kastélyból,
egy pillanatra megállt, mert megszédült, de aztán tovább
szaladt vékony ruhájában. A cipőjéből kilépett, valahol
elhagyta, mezítláb szaladt amerre a lábai vitték, miköz-
ben megállás nélkül zokogott. Annyi fájdalom érte, hogy
szinte nem is volt magánál. Nem érzékelte a hideget, nem
törődött vele, hogy megfázhat, csak futott, hogy minél
messzebb kerüljön mindenkitól. Ebben a pillanatban nem
akart senkit látni. Haragudott az egész világra. A lel-
kében a fájdalom vihara tombolt, úgy érezte, mindenki
becsapta. Hazugságban élt tizennyolc éven át! Az édes-
253
anyja meghalt, az édesapja eldobta magától! Egyetlen
ember volt csak, akire nem tudott haraggal gondolni,
Margaret. Az az idős asszony mindent elkövetett, hogy ő
élhessen.
Már annyira elfáradt, hogy a lábai felmondták a szol-
gálatot. A szél erősen fújt, az eső permetszerűen esett.
Egy fánál megállt és a vastag törzsét átölelte. Úgy érezte,
kiszakad a tüdeje. Képtelen volt tovább egyetlen lépést
is megtenni. Minden erejével a fa törzsébe kapaszkodott,
de lassan az ujjai lecsúsztak róla és ájultan terült el a
vizes földön.
A kastélyban néhány pillanatig síri csend volt, min-
denki annyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott.
- Emily! Édesem! - tért magához legelőször Simon és
a lány után rohant.
Noel és Nancy is magukhoz tértek, aztán ők is a ki-
járat felé szaladtak, de velük együtt szinte minden ember
az ajtónál tolongott.
Egyedül lord Devon maradt a kiürült, hatalmas terem-
ben. Állt ott lehajtott fejjel és zakatoló aggyal.
- Uram isten, mit tettem? Mit követtem el, Isabel? -
motyogta és a fejét felemelte. A szeméből egymás után
gördültek le a könnyek, mindkét kezét ökölbe szorította,
majd teljes erőből mellbe vágta magát. - Te átkozott!
Hogy tehetted ezt a saját gyermekeddel? Hát ember vagy
te? Egy ártatlan csecsemőt akartál megölni csak azért,
mert nem fiúnak született? Neked kell meghalnod, mert
nincs jogod az élethez! - rogyott térdre és hangosan
zokogott. Szívet tépő sírása visszhangzott az egész
kastélyban.
- Emily! Emily! Kicsikém! Merre vagy? - kiabált
Nancy rémülten és könnyes arccal.
254
-Emily! Kérlek, válaszolj!
-Emily! Simon vagyok! Szeretlek! Szeretleeek!! -
kiabált torka szakadtából a fiatalember is, de válasz
sehonnan nem érkezett.
A kastély személyzete égó fáklyákkal a kezükben igye-
kezett segíteni a keresésben, amikor Margaret felkiáltott.
- Itt van! Megtaláltam! - térdelt le az eszméletlen lány
mellé.
Noel a karjára emelte, Simon kibújt a kabátjából és
ráterítette a teljesen átázott testre.
- Vigyük be a kastélyba! Azonnal elküldök a doktor-
ért! - mondta Margaret és mutatta az utat.
A lányt az egyik vendégszobában helyezték el. Nancy
mellette ült az ágyon és a kezét fogta.
- Drága kicsikém! Kérlek, ne halj meg! Térj magad-
hoz és nézz rám! Tudom, hogy bűnös vagyok, hogy nem
voltam hozzád őszinte, de nem akartalak elveszíteni. Bo-
csáss meg, bocsáss meg! - suttogta.
Az emberek a folyosón álldogáltak, senki nem akart
addig elmenni, amíg nem tudják meg, mi lesz a szeren-
csétlen lánnyal.
Végre a doktor megérkezett. Margaret Emilyhez vezette.
- Kérem, mindenki menjen ki, szeretném megvizsgál-
ni a beteget! - mondta, mire Margaret kivételével min-
denki elhagyta a szobát.
Noel átkarolta Nancyt, aki alig állt a lábán.
- Nem lesz semmi baj, édesem! Meglátod, nem lesz
semmi baj! Emily erós és egészséges, meg fog gyógyulni!
- suttogta.
A doktor végre megjelent az ajtóban.
- Kérem, a beteg szüleit, hogy fáradjanak be! - mondta.
Noel és Nancy beléptek az ajtón. Emily nagyon sá-
padtan feküdt, még mindig nem tért magához.
255
- Doktor! Kérem, mondja meg, mi van a kislányunk-
kal? - kérdezte remegő hangon Noel.
- Nos, azt hiszem önöknek, mint a legközelebbi hoz-
zátartozóinak joguk van megtudni az igazságot. A fiatal
hölgyet olyan sokkhatás érte, amelyből nem lehet tudni,
hogy felébred-e valaha.
Nancy fájdalmasan felzokogott.
- Azt akarja mondani, doktor, hogy nem tudja meg-
gyógyítani Emilyt? - kérdezte Noel remegve.
- Sajnos, nem tehetek semmit, uram! Most minden
azon múlik, a fiatal hölgy meg akar-e gyógyulni, vagy
sem. Azt tanácsolom, ne hagyják magára. Valaki legyen
mellette állandóan, aki beszél hozzá. A szülei, akiket
nagyon szeret. Az ő hangjuk segíthet!
- Az nem lehet, doktor! Az én drága kislányom nem
halhat meg! - nézett rá esdeklően Nancy.
- Nézze, asszonyom! Valamennyien isten kezében va-
gyunk, ha ő úgy akarja, csodát tehet! Én nem tudok
csodával szolgálni, sajnálom! Csak azt mondhatom,
hogy a reményt nem szabad elveszíteni! - simogatta meg
az asszony kezét, aztán csendesen kifelé indult, de a
dada megszólította.
- Doktor! - lépett mellé a nő.
- Igen, Margaret?
- Mondja, tényleg nem tehet semmit? - kérdezte és a
szeme könnyes lett.
- Nem! Gondolja, hogy nem tettem volna meg min-
dent, hogy segítsek? Gyönyörű ez a fiatal lány, annyira
emlékeztet valakire, de nem tudom, kire!
- Én megmondom! Isabel úrnőre!
A doktor elgondolkozva nézett rá, aztán bólintott.
- Igen! Most hogy mondja, tényleg! Mintha csak őt
látnám, fiatalon! Milyen véletlen hasonlóság!
256
- Nem véletlen, doktor! Egyáltalán nem véletlen! -
mondta Margaret.
- Ezt meg hogy érti? - nézett rá az idós férfi.
- Doktor! Emily, lord Devon lánya. (5 az, akit ön a vi-
lágra segített!
- Tessék? Mit mond? Én úgy tudtam, hogy néhány
órát élt csupán! A lord maga mondta el nekem, amikor
néhány hónapos külföldi utamról hazatértem. - mondta.
- Nem, nem halt meg, hála érte az Úrnak. A lord nem
mondott igazat, doktor!
- Bocsásson meg, Margaret, de én egyetlen szavát
sem értem. Hogy lehetne ez a fiatal hölgy a lord gyer-
meke, hisz itt vannak mellette a szülei, akik láthatóan
nagyon aggódnak érte.
Margaret hangja megremegett, amikor megszólalt.
- Doktor, most elmondo n-önnek is az igazságot, amit
a kastélyban már mindenki tud! - nézett rá és mindenro
beszámolt.
- Ez nem lehet igaz! - simított végig ráncos kezével a
homlokán a doktor. - Azt hiszem, le kell ülnöm egy ki-
csit, mert teljesen elgyengültem. Ez biztos, Margaret?
- Igen, doktor! Ez a tiszta igazság. Magam tettem a
tengerre abban a kis vitorlásban és ezek a jó emberek
találtak rá. Ők nevelték fel a sajátjukként. Csak most
derült ki az estélyen az igazság.
- És a lord? Hol van? Nem láttam sehol! - kapta fel a
fejét az idős doktor.
- Tényleg? Hol van lord Devon? - nézett rá Margaret.
- Ő nem jött velünk a lány keresésére. - Csak nem tör-
tént vele valami baj?
- Menjünk és nézzük meg! - állt fel a doktor és
Margaret után ment, aki a nagy terembe vezette, ahol
egyetlen ember sem tartózkodott. A terem közepén ott tér-
delt a lord. Két karjára hajtotta a fejét a puha szőnyegre.
257
- Lord Devon! Uram! - térdelt le mellé Margaret.
Megfogta a vállát, és kissé megrázta.
A lord azonban nem mozdult. Úgy nézett ki, mintha már
nem lenne benne élet.
- Lord Devon! Kérem, emelje fel a fejét! - térdelt le
hozzá az idős doktor és az álla alá nyúlt.
- Mit akar doktor? Hagyjanak meghalni! - mondta és
visszahajtotta a fejét a karjára.
- Uram! Az ég szerelmére, ne tegye ezt! Kérem,
jöjjön, álljon fel! - mondta Margaret és a férfi hóna alá
nyúlt.
- Hagyjon, Margaret! Szörnyű dolgot műveltem, nincs
jogom tovább élni! Az lesz a legjobb, ha a doktor majd
ad valamit, amitől örökre elalszom.
- Ne mondja ezt, lord Devon! Most, hogy előkerült a
lánya, önnek...
- Elég, doktor! Ne is említse előttem! El akarok min-
dent felejteni, de nem megy! Nem megy! Ezért könyör-
göm, adjon valamit, amitől végleg megszűnnek ezek a
kínzó, mardosó fájdalmak itt belül a mellkasomban!
- Sajnálom, de nem adhatok semmit, uram! Legjobb
lenne, ha most lefeküdne és inna egy nyugtató teát. Pi-
hennie kell, mert nagyon kimerült. Tudja, hogy gyenge a
szíve, nem lenne szabad...
- Ugyan, doktor! Mit ér az én életem már? Ki sírna,
ha meghalnék? Senkim sincs ezen a világon! - mondta
keserűen a lord.
- Már hogyne lenne! Emily, a lánya!
A lord ráemelte könrryes arcát, melyet a szégyen pírja
borított.
- Nincs jogom őt a lányomnak nevezni, hisz meg akar-
tam öletni! Tudom, hogy soha nem bocsátana meg nekem,
ezért nem is kérem rá! Elment már? - kérdezte és
Margaretre nézett.
258
- Nem, uram! Nem ment el, mert nem tud. Eszmé-
letlenül fekszik az úrnőm szobájában.
- Mi történt vele? - kapta fel a fejét idegesen.
- Olyan sokkhatás érte, hogy az élete az Úr kezében
van!
- Mi lesz vele? Nem fog meggyógyulni? - kérdezte a
lord.
- Csak isten tudja, uram! - felelte a doktor csendesen.
- Azt akarja mondani, hogy meg... meghal? - hebegte
a lord és az arca még jobban elsápadt.
- Meglehet, uram! Én nem tehetek érte semmit!
A lord hangosan zokogni kezdett, aztán felkapta a fejét.
- Menjenek innen! Menjenek és hagyjanak magamra!
Egyedül akarok maradni! Kifelé! - ordította magából
kikelve.
Margaret kétségbeesve nézett a doktorra.
- Menjünk, Margaret. Most az a legjobb, ha egyedül
marad.
- De ebben az állapotban? A szíve...
-Ne aggódjon, nem lesz semmi baj! Itt maradok a
kastélyban és vigyázok rá. A legjobb, ha most kisírja
magából a feszültséget és a fájdalmat.
Emily két napja feküdt eszméletlenül. A doktor na-
ponta többször is meglátogatta, de semmi újat nem
tudott mondani az aggódó szülőknek.
- Drágám ! - fogta meg Noel a felesége kezét. - Haza
kellene mennünk, legalább ruhát cserélni. A doktor azt
mondta, nincs semmi változás, nem tehetünk semmit!
- De azt is mondta, hogy valakinek állandóan lennie
kell mellette! - makacskodott Nancy. A szemei vörösek
voltak az éjszakázástól és a sok sírástól.
259
- Én majd itt maradok vele addig, menjenek csak nyu-
godtan! - szólalt meg Margaret, aki szinte minden per-
cét a lány mellett töltötte. Az ablak mellett ült, s csak
néha hagyta el a szobát, amikor feltétlenül szükséges
volt.
- Jó, menjünk, de hamarosan visszajövünk! - egyezett
bele Nancy, aztán a férje mellé lépett.
- Asszonyom! A lord hogy van? - kérdezte Noel, mi-
előtt kiléptek volna az ajtón.
- Ki sem jött a szobájából az estély óta! Nem eszik,
nem iszik, csak fekszik az ágyán! - felelte Margaret.
- Gondolja, hogy nem lesz baja Emilynek, amíg mi
távol leszünk? Ha a lord...
- Nem! Kérem, nyugodtan menjenek csak haza! Én itt
vagyok és vigyázok rá! Bennem megbízhatnak, de a lord
sem ártana neki!
- Tudja, hogy Emily itt van? - kérdezte Nancy.
- Igen, tudja! - bólintott Margaret. - Nem kell aggód-
nia, nem történik semmi baj ! Esküszöm, vigyázok rá,
hisz megígértem az édesanyjának a halálos ágyán, s ha
akkor nem is tarthattam be az ígéretemet, most bepótol-
hatom !
Noel és Nancy elhagyták a kastélyt. Margaret csende-
sen ült a székén, amikor kopogtak. Felállt és kinyitotta
az ajtót.
-Jó napot, asszonyom! Simon William vagyok! Bocsás-
son meg, de nem bírtam tovább! Látnom kell Emilyt!
Ugye, megengedi? - kérdezte és a kezében egy csokor
rózsát tartott.
- Hát persze, fáradjon csak beljebb! Ugye, ön az
igazi...? - kérdezte az idős asszony összevont szem-
öldökkel.
260
- Igen, én vagyok az igazi Simon William. A bátyám
már elutazott a kastélyunkból, egyhamar nem fog visz-
szatérni! - mondta és az ágy felé nézett. - Hogy van
Emily? - kérdezte.
- Sajnos, minden változatlan! - felelte az asszony. -
Mindjárt vázába teszem a virágot! - mondta Margaret,
miközben azon gondolkozott, hogy vajon honnan sze-
rezte ilyenkor ezeket a gyönyörG virágokat a fiatalember.
Hiába, a szerelem olykor nem ismer lehetetlent!
Simon leült az ágyra és a kezébe vette a lány vértelen
kezét, és forró ajkával megérintette.
- Emily! Drágám! Annyira szeretlek! Minden üres és
sivár nélküled! Kérlek, térj vissza hozzám és mosolyogj
rám! Látni akarom a szemed csillogását, hallani akarom
a hangod lágy zengését, és érezni akarom édes csókodat!
Ha elmész, én veled megyek! Nem hagylak el, soha! Többé
soha! - hajolt rá és csendesen sírt.
Margaret tapintatosan kitotyogott a szobából, miköz-
ben eldörzsölt egy könnycseppet a szeme sarkában.
Egy jó idő múlva tért csak vissza, de a fiatalokat még
mindig ugyan abban a pózban találta.
- Uram! - érintette meg Simon vállát, aki felriadt.
Láthatóan elszenderedett a kedvese mellett.
- Igen? - ugrott fel Simon és zavartan simította hátra
homlokába hulló haját.
- Elnézést, nem akartam megzavarni, de a doktor ha-
marosan itt lesz és megvizsgálja Emily kisasszonyt.
- Bocsánatot kérek, amiért elaludtam, de amióta Emily
eszméletlen, azóta alig aludtam valamit. Olyan jó volt
mellette, megnyugvást találtam. Azt hiszem, ha meghal,
nem tudnék élni nélküle. Én is vele mennék...
- Kérem, ne mondjon ilyeneket, gróf úr! A kisasz-
szonykám meg fog gyógyulni, ez biztos!
261
- Talán már mondott valami bíztatót a doktor? - csil-
lant fel a férfi szeme.
- Nem! Sajnos még semmi jele nincs annak, hogy
jobban lenne, de én érzem, tudom, hogy meggyógyul!
- Bárcsak így lenne! Eddig nem mertem eljönni, mert
féltem, hogy lord Devon nem lát szívesen, de aztán ma
elhatároztam, hogy nem érdekel, látnom kell Emilyt.
Ugye, megengedi, hogy eljöjjek holnap is? - kérdezte.
- Amikor csak akar, gróf úr! - felelte Margaret és
kikísérte a fiatalembert.
Lord Devon nyitott szemmel feküdt az ágyán. Egyet-
len szemhunyást sem aludt, amióta Emilyről kiderült,
hogy a lánya. Hirtelen Isabel hangját hallotta, amint őt
szólongatja.
Felült és körülhordta a tekintetét a szobáján, de sehol
nem látta.
- Isabel! Drágám! Ó, mennyire örülök, hogy itt vagy
velem! Annyira vágyom utánad, kérlek, vigyél magad-
dal! - sírta el magát.
- Nem, Edward, még nem tehetem! Még dolgod van
odaát !
- Dolgom? Miféle dolgom? Gonosz, kegyetlen ember
vagyok, Isabel, nincs nekem már itt semmi keresni-
valóm! Meg akarok tisztulni általad! Kérlek, segíts
nekem!
- Rendben van! Hunyd le a szemed és figyelj rám! -
hallotta a nő hangját és akként cselekedett. Lefeküdt és
behunyta a szemét. - Emily a mi kislányunk, Edward! Ő
nem halhat meg! Szüksége van rád! Csak te mentheted
meg az életét! Kérlek, ne engedd, hogy meghaljon!
Kérlek !
262
A lord hirtelen kinyitotta a szemét. A hangot nem hal-
lotta többé, de mintha megkönnyebbült volna. Leszállt
az ágyról és megmosakodott. Tiszta ruhát öltött, meg-
fésülte a haját, majd elfordította a kulcsot a zárban és
kilépett a folyosóra.
Egyenesen a felesége szobájába ment. Benyitott az
ajtón, aztán belépett. Senki nem volt a lány mellett,
Margaret nemrég ment ki a doktorral.
A lord az ágyhoz lépett és megállt. Hosszan figyelte a
lánya arcát. Mintha csak Isabel feküdne elűtte. A haja, a
bőre, a szépen ívelt szemöldöke és a szája is olyan, akár
az övé. A szíve megremegett és különös, eddig soha nem
érzett melegség járta át. Annyira vágyott rá, hogy meg-
ölelje.
Leült az ágyra és remegő kézzel nyúlt a lány keze
után. Először csak alig érintve megsimogatta, de aztán
lassan a kezébe vette, majd az arcához szorította.
- Kislányom! Édes kislányom! Eljött hozzád a te ke-
gyetlen és szívtelen apád! Eljött és most azért imád-
kozik, hogy meggyógyulj! Szörnyű dolgot követtem el
ellened, a halálodat akartam, de már nagyon megbán-
tam, mert megérintette szívemet a szeretet! Amikor meg-
tudtam, te az én lányom vagy, rájöttem, milyen érzés az,
amikor az embernek gyermeke van! Már tudom, nem
számít, hogy fiú, vagy lány, csak az, hogy a véremböl
lett! Istenem! Miért is tettem azt, amit tettem? Miért?
Miért kellett eldobnom téged magamtól? Megbántam,
Emily! Már olyan nagyon megbántam! Gőgös és ke-
gyetlen ember voltam, most már belátom. Tudom, hogy
kegyetlen és embertelen tettemre nincs bocsánat, nem is
várom el tőled, hogy megbocsáss, csak azt akarom, hogy
ne halj meg! Fiatal vagy és gyönyörű, akár az édes-
anyád! Tudod, ő nagyon jó volt! Mindenki szerette és
263
csodálta. Akin tudott segített, a hangja bársonyos volt és
a szeme csodaszép! Pontosan olyan a te szemed is, kicsi-
kém! Annyira vágyom rá, hogy egyetlen egyszer rám
nézz és mosolyogj! Kérlek, Emily! Könyörgöm, ne halj
meg! Térj magadhoz és add meg nekem a nyugalmat!
Nem tudok addig meghalni, amíg nem térsz magadhoz.
Az édesanyád már vár rám odaát, ó megbocsátott nekem!
Már csak arra vágyom, hogy én is mellette lehessek.
Könyörülj meg rajtam, kicsikém! Kérlek! Nyisd ki a
szemed! - lihegte. Tenyerét a szívére szorította, mert
össze-vissza vert és nagyon fájt. - Nem tudok meghalni,
amíg nem vagyok biztos benne, hogy te élni fogsz, kis-
lányom! Hidd el, megbűnhődtem mindenért, amit veled
tettem, bár tudom, hogy ez sovány vigasz számodra, de
ha hallasz engem, könyörülj meg rajtam! Te nem lehetsz
olyan kegyetlen és gonosz, mint én voltam! Neked a
szíved jóságos, mint az édesanyádé volt. Annyi teher
nyomja a lelkemet, sok rosszat követtem el ellened és az
édesanyád ellen, szépen kérlek, ha hallasz engem, har-
colj az életedért! Mindenem, amim csak van, a tiéd,
drágám! Azt akarom, hogy mindazért sok a fájdalomért
és szomorúságért, amit okoztam neked, kárpótoljalak.
Szeretném, ha nagyon boldog lennél és néha gondolnál
rám. Csak ennyit kérek, kislányom! Csak ennyit!
Margaret néhány perce már az ajtóban állt. Szinte
kővé dermedt, alig akart hinni a szemének és a fülének.
Lord Edward Devon, a hatalmas és szívtelen ember zo-
kogva könyörög az eldobott lánya előtt.
A lord lassan megnyugodott. Megcirógatta a lánya arcát,
aztán odahajolt, lágyan megcsókolta. Megfordult és szem-
ben találta magát a dadával, aki gyorsan el akart tűnni,
de a lord utána szólt.
- Ne, Margaret, kérem, ne menjen el! Beszélnem kell
önnel !
- Igenis, uram! - állt meg az idős asszony és remegve
várta, hogy most mi fog történni vele. Tudta, hogy a férfi
halála volt, ha valamelyik alkalmazottját hallgatódzáson
kapta.
- Jöjjön ide egészen közel hozzám! - intett a lord és
leült az egyik székre. Látszott rajta, mennyire gyenge.
A nó megállt előtte.
- Szeretném, ha megbocsátana nekem, Margaret! -
szólalt meg.
- Megbocsátani? - kérdezte az asszony, és azt hitte
rosszul hall. - Miért?
- Azért, mert szörnyű helyzetbe hoztam. Arra kértem,
dobja a tengerbe az én kicsikémet, de hála az égnek nem
tette meg. Adja ide a kezét, Margaret! - nyújtotta ki fe-
léje remegő kezét.
Az asszony odanyújtotta, mire a lord ráhajolt és meg-
csókolta.
- Köszönöm, Margaret! Köszönöm, hogy nem telje-
sítette kegyetlen parancsomat! Az isten megáldja érte! -
mondta, aztán felállt és imbolygó járással elhagyta a
szobát.
Margaret a kezét nézte, ahol az imént a lord ajka érin-
tette. Alig akarta elhinni, hogy ami történt, az valóság. A
szemét elfutotta a könny.
- Édes istenem, kérlek, bocsásd meg neki a bűneit és
hallgasd meg a kérését, add vissza a lányát neki, hadd
élvezze, még ha csak rövid idáre is. Könyörülj meg rajta!
- vetett keresztet magán, aztán a lányhoz lépett.
Emily szemhéja megrebbent.
- Emily! Kisasszonykám! Kérem, nyissa ki a szemét
és térjen magához! - fogta meg a lány kezét és megcsó-
kolta.
264 265
- Hol vagyok? Mi történt velem? - szólalt meg a lány,
mire a dada felkapta a fejét.
- Édes istenem! Köszönöm! Köszönöm! Hálásan kö-
szönöm, hogy megmentetted őt! - motyogta sírva, a lány
kezét szorongatva.
- Hol van az édesanyám és az édesapám? - nézett szét
Emily az idegen helyen. Az ablakon keresztül az őszi
napsugár kellemesen megcirógatta sápadt arcát.
- Ó, kisasszonykám! Ha tudná, mennyire örülök, hogy
végre magához tért! Nagyon beteg volt, de hála az Úr-
nak, visszatért közénk! - csókolgatta a lány kezét.
- Ön kicsoda, asszonyom? - kérdezte Emily és össze-
ráncolta a homlokát. - Nem ismerem önt!
- Nem, nem ismer engem, de én önt igen! Margaret
vagyok, az ön dadája.
- De hisz nekem soha nem volt dadám! Hol vannak a
szüleim? - nézett az asszonyra.
Noel és Nancy ebben a pillanatban jelentek meg az
ajtóban. Óvatosan lépkedtek közelebb az ágyhoz. A szí-
vük megremegett, amikor észrevették, hogy a lány ma-
gához tért és az idős dadával beszélget.
Emily szája mosolyra húzódott, amikor felismerte a
szüleit, de aztán hirtelen a mosoly eltűnt az arcáról és
elkomorult. Különös emlékek bukkantak elő a fejéből, s
ettől kissé megzavarodott.
- Emily! Édesem! Hogy érzed magad? - lépett mellé
Nancy és lehajolt, hogy megcsókolja az arcát, de a lány
elfordította a fejét.
- Kicsim! Mi vagyunk itt, a szüleid! Kérlek, bocsáss
meg nekünk, és ne haragudj ránk, amiért eltitkoltuk elő-
led az igazságot! Hidd el, épp úgy szeretünk, mintha
csak a saját vérünk lennél!
Emily szeméből könny csordult ki, amikor rájuk nézett.
- Nem kell bizonygatnia semmit, anyám! Csodálatos
életem volt önökkel, fel sem merült bennem soha, hogy
nem az édes szüleim. Igen, egy kicsit megdöbbentem,
amikor kiderült az igazság, de most már mindent más-
képp látok. Csak köszönettel tartozom, amiért felnevel-
tek. Olyan sok szeretetet és gondoskodást kaptam, ami-
lyet az édes szüleimtől sem kaphattam volna. Nekem
kell bocsánatot kérnem, amiért lehetetlenül viselkedtem,
és ennyi gondot okoztam. Sajnálom! Annyira sajnálom!
- Most, hogy mindent tudsz, Emily, csak azt szeret-
nénk tudni, hogy nem küldesz-e bennünket el, hogy...
- Hát persze, hogy nem! - felelte a lány és rájuk mo-
solygott. Nancy és Noel megkönnyebbülten sóhajtottak
fel.
Az ajtó kinyílt és lord Devon jelent meg a szobában.
Noel és Nancy ijedten meredtek rá. Megállt az ajtónál és
az ágy felé nézett.
- Lord Devon! - szaladt oda hozzá Margaret. - Hogy
érzi magát? - kérdezte.
- Jól vagyok! - felelte, de nem nézett a nőre. Le nem
vette a szemét Emilyrál. Láthatóan tudomást sem vett
senkiről. - Szeretnék egyedül maradni Emilyvel! - mondta
nagyon csendesen.
Margaret intett a lány szüleinek és magukra hagyták
őket.
- Emily! - lépett előre néhány lépést. - Megengeded,
hogy leüljek az ágyadra? - kérdezte.
A lány szeme idegesen megrebbent, rátört a félelem.
Fogalma sem volt róla, hogy mit akarhat tőle a férfi.
Nem válaszolt, csak a fejével bólintott.
- Tudom, hogy gyűlölsz és meg is értelek. Nem azért
jöttem hozzád, hogy bántsalak, hanem hogy hozzak ne-
266 267
ked valamit, amivel tartozom neked! - mondta és egy
papírköteget nyújtott át a lánynak.
- Ön nem tartozik nekem semmivel, uram! - felelte a
lány.
- De igen, Emily! Bármennyire is gyűlölsz, az édes-
apád én vagyok! Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy
az legyek, soha nem is kérném, hogy elfogadj, de ami jár
neked, azt még életemben szeretném átadni. Minden
vagyonom a tiéd!
- Nincs szükségem a vagyonára, uram! A szüleimtál
mindent megkaptam! - felelte Emily sápadtan.
- Ez jogilag téged illet, Emily! A vagyon fele az édes-
anyádé volt, a másik fele az enyém! Te vagy az egyedüli
örökösünk, így hát, ha akarod, ha nem, el kell fogadnod.
- A lord hangosan zihált, a szája egészen lila volt.
Emily jól látta, hogy alig kap levegőt.
- Annyi erám még volt, hogy elrendezzek mindent.
Most már csak annyi idám maradt, hogy elbúcsúzzak
tőled. Boldog vagyok, hogy itt köszönhetek el tőled, az
édesanyád szobájában. Itt jöttél a világra és... A lord
elhallgatott, a szemébál egymás után gördültek le a köny-
nyek, aztán megint megszólalt. - Kicsikém! Kislányom!
Kérlek... csak... egyszer... fogd meg a kezem! Érezni aka-
rom az... érintésedet! - zihálta.
- Kérem, ne izgassa magát! - fogta meg a kezét Emily,
amely hideg volt. Amint a férfi kezéhez ért, mintha vala-
mi megváltozott volna benne. Különös nyugalom szállta
meg és a szíve megtelt szeretettel. - Nem haragszom
önre, megbocsátom, amit ellenem tett! Kérem, ne haljon
meg... édesapám!
A lord fájdalmasan felzokogott. Emily felült és magá-
hoz ölelte. Gyér haját simogatta és megcsókolta a fejét.
- Kicsikém! Édes... kicsi... lányom! Megszakad... a
szívem... - suttogta, majd a szó elhalt az ajkán és a lány
karjaiban, boldog mosollyal az ajkán elment örökre.
Emily könnye végigfolyt az arcán. A lord kezében va-
lami megcsillant. A lány kinyitotta a zárt ujjait és egy
medált pillantott meg, amelyen az édesanyja arcképe
mosolygott rá.
- Édesanyám! Ó, istenem, milyen szép voltál! - sut-
togta, aztán a lordra nézett. - Sajnálom, hogy csak ilyen
rövid ideig ismerhettük egymást, de megígérem, az em-
lékét örökre megőrzöm a szívemben! - ölelte magához
szorosan az elernyedt testet.
Margaret kinyitotta az ajtót. Nancy és Noel mellette
állt.
- Istenem, hogy milyen nemes lelkű az én ifjú úrnőm!
- suttogta Margaret és elsírta magát. Noel segítségével a
pamlagra fektették a lordot.
Emily felemelte a fejét. Könnyes volt a szeme, de már
mosolygott.
- Drága szüleim! - szólalt meg. - Kérem, jöjjenek kö-
zelebb! Azt akarom, hogy mindig mellettem legyenek,
bár megtaláltam a vér szerinti apámat, megtudtam ki az
édesanyám, de azért önök az én igazi szüleim, akiknek
az életemet köszönhetem! Szeretném, ha apám soha
többé nem szállna tengerre; anyácskám pedig csak azzal
foglalkozna, hogy vigyáz majd az unokáira.
- De ahhoz előbb férjhez kell menned, kicsim! Te
pedig nem akarsz Simon felesége lenni! - nézett rá az
asszony.
- Ha még mindig nőül akar venni, akkor én boldogan
mondok igent! - válaszolta Emily és az arca boldog-
ságtól ragyogott, amint elnézett az anyja feje felett. Az
ajtóban ugyanis Simon mosolygós arcát fedezte fel.
268 269
- Még hogy akarom-e? - kiáltott fel szinte repdesve.
- Mindennél jobban, szerelmem! - lépett az ágyához és
megcsókolta a lány száját.
Az esküvőt a lord temetése után három hónappal tar-
tották meg, a lány kérésére csendben, családias légkör-
ben, bár a környék leggazdagabb örökösnője lett, Emily
megmaradt annak a kedves és szeretetreméltó lánynak,
aki addig volt. A vacsora után éjfélkor hatlovas hintó
várakozott az ifjú párra és elrepítette őket oda, ahol a
mézesheteket kívánták tölteni, ahol a boldogság lako-
zott, a Szerelemszigetre!
�