Danielle Steel - Szerelmes agglegények

DANIELLE STEEL

SZERELMES

AGGLEGÉNYEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Danielle Steel: Toxic Bachelors

Published by Bantam Dell

a Division of Random House, Inc., New York, New York Copyright

© 2005 by Danielle Steel

All rights reserved

Jacket design by Yook Louie and Andrew M. Newman

Author photograph ©Brigitte Lacombe

Fordította Sóvágó Katalin

Hungarian edition

©by Maecenas Könyvkiadó, 2006

Hungárián translation

©by Sóvágó Katalin, 2006

Elmondhatatlanul csodálatos gyermekeimnek:

Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek, Samanthának,

Victoriának, Vanessának, Maxxnek és Zarának,

akiknek a szeretete, kacagása, gyengédsége és öröme

beragyogja életemet.

Sebastiannek, a legszebb karácsonyi ajándéknak.

Ti vagytok Istentől kapott legértékesebb ajándékaim,

és minden nap áhítattal köszönöm meg Neki

szeretetetek csodáját.

Szívem minden szeretetével:

d.s.

MONDTA A FÉRFI / MONDTA A NŐ

Tenyerén hordoz majd, mondta a férfi,

Szeretni fog, míg csak él, mondta a nő,

Társa lesz az életemnek, mondta a férfi,

A legjobb barátom lesz, mondta a nő.

Meghallgatja, mi újság, mondta a férfi,

Nevetni fog a vicceimen, mondta a nő.

Mindig figyel majd rám, mondta a férfi,

Mindig lesz hozzám jó szava, mondta a nő.

Nincs, mi kitépjen karjából, mondta a férfi,

Kezem el nem engedi, mondta a nő.

Vigyáz majd az álmaimra, mondta a férfi,

Csókkal kíván szép álmokat, mondta a nő.

Szeretni fog, míg csak él, mondta a férfi,

Nem hagy el sohasem, mondta a nő.

DONNA ROSENTHAL

művész

•5•

1.

Forrón és fényesen sütött le a nap a Kék Hold fedélzetére.

Kétszáznegyven láb hosszú, elegáns, karcsú hajó volt,

úszómedencével, helikopter-felszállóhellyel, hat fényűző

vendégkabinnal, filmbe illő nagy lakosztállyal, kifogástalanul

betanított, tizenhat fős személyzettel. A világ összes jachtmagazinja

ismerte a Kék Holdat és tulajdonosát. Charles Sumner Harrington hat

éve vásárolta egy szaúdi hercegtől. Huszonkét éves volt, amikor

megvette első hajóját, egy hetvenöt láb hosszú vitorlást, amelynek

Álom volt a neve. Azóta huszonnégy év telt el, ám Harrington

ugyanúgy szeretett hajón lakni, mint akkor.

A negyvenhat éves Charles Harrington szerencsés embernek

tartotta magát. Sok szempontból könnyen alakult az élete.

Huszonegy évesen óriási vagyont örökölt, és az óta felelősségteljesen

forgatta a pénzt. Személyesen intézte a beruházásait, és maga

irányította a családi alapítványt. Tisztában volt vele, hogy nem sokan

születtek hozzá hasonlóan kedvező csillagzat alatt, és sokat tett mind

az alapítványán keresztül, mind magánemberként a kevésbé

szerencsések megsegítésére. Tudta, hogy hatalmas felelősség

nehezedik rá, de már fiatalkorában is mindig előbbre helyezett

magánál másokat. Különösen sokat tett a hátrányos helyzetű

fiatalokért és gyerekekért. Az alapítványa óriási eredményeket ért el

az oktatásban, orvosi ellátást biztosított elsősorban a fejlődő

országok nyomorgóinak, és minden eszközzel harcolt a nagyvárosi

gyermekek bántalmazása ellen. Charles Harrington igazi közösségi

vezető volt, aki feltűnés nélkül, az alapítvány eszközeivel és

magánemberként is, ha csak lehetett, névtelenül végezte ezt a

munkát. Humanista volt, rendkívül felelősségteljes, lelkiismeretes

ember, aki ugyanakkor hamiskás mosollyal azt is vállalta, hogy őt

bizony nagyon elkényeztették, és egy cseppet sem szégyelli, ahogyan

él. Megengedhette magának, hogy évente milliókat költsön el mások

•6•

segítésére, és mellette még jelentős összeget magára. Sosem nősült

meg, nem voltak gyerekei. Szeretett élni, és örömét lelte abban, hogy

ezt megossza a barátaival.

Két legjobb barátjával, Adam Weisszel és Gray Hawkkal minden

augusztust a Kék Holdon töltöttek. Ide-oda hajókáztak a Földközi-

tengeren, ott és akkor kötve ki, ahol, és amikor nekik tetszett. Tíz éve

vezették be ezt a szokást. Mohón várták minden évben az augusztust,

és mindent megtettek, hogy le ne maradjanak erről az útról. Ha

cigánygyerekek potyognak az égből, Adam és Gray akkor is elrepül

augusztus elsején Nizzába, ahol várja őket a Kék Hold-vagy korábbi

időkben a Kék Hold elődei –, hogy csak egy hónap múlva szálljanak

ki belőle. Charlie általában a júliust is a hajóján töltötte, és csak

szeptember közepén vagy végén tért vissza New Yorkba. Az

alapítványát és a pénzügyeit ugyanolyan kényelmesen intézhette a

Kék Holdról. Ám az augusztus kizárólag a szórakozásé volt, és ez

alól az idei év sem jelentett kivételt. Most éppen csöndes

nyugalomban reggelizett a fedélzeten, miközben a St. Tropez-i

kikötő előtt lehorgonyzott jachtot lágyan ringatták a tenger hullámai.

Jó sokáig kimaradtak az éjszaka, valamikor hajnali négy tájban

vetődtek haza.

Charlie a kései fekvés ellenére is korán kelt, habár emlékei az

estéről némileg összemosódtak, ami gyakran megesett Gray és Adam

társaságában. Vagány hármas voltak, de senkinek sem ártottak

szórakozásaikkal. Nem tartoztak felelősséggel senkinek, egyiküknek

sem volt felesége, pillanatnyilag barátnője sem. Már régóta

megegyeztek, hogy helyzetüktől függetlenül mindig hármasban

fognak tengerre szállni, a függetlenek életét élik. Senkinek sem

kellett magyarázkodniuk, mentegetőzniük, és éppen elég keményen

megdolgoztak a vakációért, Charlie, mint gazdag emberbarát, Adam,

mint jogász, Gray, mint művész. Charlie szívesen mondogatta, hogy

bőségesen megérdemlik ezt az évi egy hónapos kalandozást.

Hármuk közül ketten tudatosan választották az agglegénysorsot;

Charlie azt hangoztatta, hogy vele nem ez a helyzet, ő balsorsa miatt

maradt egyedülálló. Állítása szerint szívesen megnősült volna, csak

•7•

még nem találta meg az egy életen át keresett igazit. Ám nem adta fel

a kutatást. Élete virágjában eddig négyszer volt gyűrűs vőlegény, és

mind a négy esetben történt valami, ami miatt, Charlie nagy bánatára

és őszinte keserűségére, le kellett fújni az esküvőt.

Az első menyasszony az esküvő előtt három héttel feküdt le a

vőlegénye legjobb barátjával, ami valósággal összeroppantotta

Charlie életét. Ezek után persze vissza kellett mondania az esküvőt.

Akkor harmincéves volt. A második ara, rögtön az eljegyzés után,

elfogadott egy londoni állást. Charlie hűségesen ingázott, hogy

láthassa a menyasszonyát, aki serényen dolgozott a Vogue brit

változatának, és alig bírt időt szakítani rá, hogy meglátogassa

türelmesen várakozó, leendő férjét a lakásban, amelyet Charlie a

találkozásaik céljára bérelt ki. Két hónappal az esküvő előtt a

menyasszony bevallotta, hogy neki fontos a karrier, nem tudja

elképzelni, hogy asszonyként lemondjon a munkáról, amihez Charlie

ragaszkodott. Az volt a felfogása, hogy életének társa maradjon

otthon, és legyen anya. Nem akart dolgozó feleséget, így hát

megegyeztek, hogy civilizáltan szétválnak – bár a szakítás így is

borzasztó nagy csalódást okozott. Akkor már harminckét éves volt,

és még inkább meg akarta találni álmai asszonyát. Egy év múlva

egészen bizonyosra is vette, hogy megtalálta. Fantasztikus lány volt,

aki még az orvosi egyetemet is hajlandó lett volna otthagyni az ő

kedvéért! Együtt utaztak Dél-Amerikába, fejlődő országok

gyermekeit látogatták az alapítványi tevékenység keretében. Minden

közös volt bennük, hat hónappal a megismerkedésük után el is

jegyezték egymást. Úgy ment minden, akár a karikacsapás, amíg

Charlie rá nem jött, hogy menyasszonya elválaszthatatlan az

ikerhúgától, és elvárja, hogy mindenüvé vigyék őt is magukkal.

Charlie és a húg az első perctől utálták egymást, ami garantálta

minden találkozáskor a parázs veszekedést és a végeérhetetlen

vitákat. A vőlegény bizonyosra vette, hogy ez az ellenszenv még

riasztóbb alakot ölthet. Ezúttal ő hátrált ki a kapcsolatból. A

menyasszony nem tiltakozott. Fontosabb volt neki a húga, semhogy

feleségül menjen olyasvalakihez, aki gyűlöli az ő testvérét. Még egy

•8•

év sem telt el, amikor feleségül ment valakihez, és a húg is

odaköltözött az újházasokhoz, ami meggyőzte róla Charlie-t, hogy ő

járt el helyesen. Utolsó mátkasága öt éve ért katasztrofális véget. A

nő szerette Charlie-t, de még a párkapcsolati tanácsadások után sem

engedett abból, hogy nem akar gyereket. Fennen hangoztatta

szerelmét a vőlegénye iránt, de a gyerekkérdésben nem adta be a

derekát. Charlie kezdetben még bizakodott, hogy más belátásra

térítheti, de nem sikerült neki, úgyhogy barátsággal szétváltak.

Egyébként az összes jegyessége így végződött. Jó barátságban

maradt minden volt nőjével. Karácsonykor valósággal elárasztották

képeslapokkal a nők, akik valaha fontosak voltak a számára, aztán

mégsem vette feleségül őket, és akik az óta másokhoz mentek

feleségül. Ha valaki megnézte a családi fényképeiket, rögtön feltűnt

neki, hogy ezek a nők mennyire hasonlítanak: csupa jó családból

való, gyönyörű szőke, akik a megfelelő iskolákba jártak, és a

megfelelő férfiakhoz mentek feleségül. Jómódúnak látszó férjek

oldalán, szöszi gyerekek gyűrűjéből mosolyogtak a karácsonyi

képeslapokról Charlie-ra, aki sokukkal máig is tartotta a kapcsolatot.

Valamennyien imádták Charlie-t, ő pedig gyengéd szeretettel gondolt

rájuk.

Barátai, Adam és Gray folyton biztatták, hogy hagyja az

úrilányokat meg a társasági hölgyeket, járjon inkább egy „igazi”

nővel, bár az „igazi”-ságot mindketten másképp értelmezték. Ám

Charlie tudta, hogy neki mi kell. Egy jó családból való, jól szituált,

jól nevelt, intelligens nő, hasonló értékrenddel, eszményekkel,

hasonlóan előkelő származással. Mert ez fontos. Charlie a

tizenötödik századi Angliába tudta visszavezetni a származását, az

ősei nemzedékek óta gazdag urak voltak, és már a nagyapja is

Princetonbati tanult. Az anyja és a nővére a Miss Portersbe járt, utána

Európában kapták meg a társasági csiszolatot. Charlie-nak

ugyanilyen feleség kellett, ami persze elég ósdi nézet, sőt talán

sznobság, ám neki akkor is erre a nőtípusra volt szüksége, mert ez

illett hozzá. Bizonyos értelemben régimódi volt, ragaszkodott a

hagyományos értékekhez, a politikában is konzervatív elveket

•9•

vallott; ha volt is egy-két flörtje, ezeket nagyon udvariasan és mindig

rendkívül diszkréten intézte. Úriember volt, a körme hegyéig elegáns

és udvarias, azon kívül figyelmes, kedves, nagylelkű és elbűvölő, a

modora maga a tökély. A nők nagyon kedvelték, régóta kívánatos

prédának számított New Yorkban és mindenütt, ahova a barátaival

betette a lábát. Általában mindenki szerette, mert nehéz volt nem

szeretni.

Óriási asszonyi fegyvertény lett volna megszerezni férjül Charles

Harringtont. Ám ő a mesebeli királyfihoz hasonlóan csak bolyongott

a világban, és kereste az igazit. Ó, bőségesen voltak bájos nők, akik

elsőre igézőnek látszottak, de mindig kiderült róluk valami végzetes

hiányosság, amely visszariasztotta Charlie-t az oltárhoz vezető úton.

És ez legalább akkora szomorúság volt neki, mint ezeknek a

hölgyeknek. Feleséget, gyerekeket akart, de valahogy sosem sikerült.

Negyvenévesen is agglegény volt, bár, mint mondta, nem a saját

hibájából. Meg akarta találni az igazi nőt, bujkáljon akárhol, és meg

volt győződve róla, hogy egyszer majd rátalál. Csak még azt nem

tudta, hogy mikor. És mindig meglelte a magukat eszményinek

álcázó imposztorok jelmeze alatt a végzetes hiányosságot. Azzal

vigasztalta magát, hogy legalább nem vette feleségül a nem

megfelelő személyt. Hálás is volt érte. Lankadatlan éberséggel

figyelt ezekre a végzetes hiányosságokra. Az eszményi nő itt él

valahol, csak ő még nem találkozott vele. De egy napon úgyis

megleli!

Behunyt szemmel ült, odatartotta arcát a napnak. Két hajópincér

felszolgálta a reggelijét, és másodszor is megtöltötték a csészéjét

kávéval. Éjszaka pezsgőt ivott, és meglehetősen sok Martinival

nyomtatta le, ám az úszástól valamivel jobb állapotban ült le a

reggelihez. Remek úszó és gyakorlott szörföző volt. Princeton-ban ő

volt az úszócsapat kapitánya. A kor egy csöppet sem ernyesztette el

acélos izmait. Szenvedélyesen szeretett síelni, és kihasznált minden

alkalmat télen a fallabdázásra, nyáron a teniszezésre. Ez nemcsak az

egészségének tett jót, de az alakja is olyan volt, mint egy fele annyi

idős férfié. Szédületesen jóképű volt: magas, vékony, a haja

•10•

vörösesszőke és olyan dús, hogy eltűntek benne az őszes szálak.

Szeme kéken világított az arcában, amelyet sötétre cserzett a hajón

töltött hónap, szóval elállította a nők lélegzetét. Ám ő csak a magas,

arisztokratikus szőkéket vette észre. Sosem gondolkodott el rajta,

hogy az anyja és a nővére is magasak és szőkék voltak.

Az anyját híres szépségnek tartották, a nővére a főiskolai

teniszcsapat csillaga volt, mielőtt kimaradt, mert fel kellett nevelnie

az öccsét. Charlie tizenhat évesen maradt árván, miután szüleik

kocsija frontálisan ütközött egy másik autóval egy olaszországi

vakáción. Huszonegy éves nővére, akkor éppen harmadéves

főiskolás, kimaradt a Vassarról, hazajött, és átvette a családfő

kötelességeit. Charlie-nak máig könnyek szöknek a szemébe, ha

Ellenre gondol. A nővére azt mondta, akkor fogja befejezni a

főiskolát, ha az öccse két év múlva elmegy az egyetemre. Boldogan

meghozta ezt az áldozatot a testvéréért. Rendkívüli teremtés volt,

Charlie imádta. De mire elkerült Princetonba, Ellen már súlyos beteg

volt, bár erről Charlie nem tudott, mert a nővére egyetlen szóval sem

említette. Majdnem három évig titkolta a betegségét a testvére előtt.

Azt mondta, egyelőre túl sok a munkája az alapítvánnyal ahhoz,

hogy visszamenjen a Vassarra, Charlie pedig hitt neki. Ellen hősi

harcot vívott az agydaganattal, amely olyan helyen volt, hogy nem

lehetett operálni. Huszonhat éves korában halt meg, pár hónappal

azelőtt, hogy Charlie megkapta a diplomáját Princetonban. Senki

sem volt ott a diplomaosztásán, hogy gratulálhasson. Szülei és

testvérei elmentek, és nem hagytak neki mást, csak a felfokozott

kötelességtudatot és a hatalmas vagyont. Első vitorlását röviddel a

diplomája után vásárolta, és két évig hajókázott a világ körül. Szinte

nem volt olyan nap, amelyen ne gondolt volna a nővérére és arra,

amit Ellen tett érte. Még a főiskoláról is lemondott az öccse kedvéért,

és ugyanazzal a hűséggel állt Charlie mellett mindenben, mint annak

idején a szüleik. Milyen szép és harmonikus is volt az ő családi

életük! Nem volt más hibája, mint hogy mindenki, akit szeretett,

olyan korán elment, és otthagyták őt gyedül. Charlie semmitől sem

•11•

félt annyira, mint hogy egyszer negszeret valakit, és azt is így kell

elveszítenie.

Huszonnégy évesen tért vissza világ körüli útjáról. Beiratkozott

Columbia Üzleti Főiskolára, lediplomázott, megtanulta, hogyan

irányítsa a befektetéseit és az alapítványt. Egyetlen éjszaka alatt

jelelős felnőtté érett. Nem hagyott cserben senkit, bár őt korán árvává

tette a sors, tudta, sem a szülei, sem a nővére nem a maguk

jószántából hagyták magára. Óriási vagyona volt, néhány igazi ba-

átja, de érezte, hogy magányos lesz, amíg meg nem találja az igazit.

Márpedig nem fogja beérni kevesebbel, mint amit megérdemel,

vagyis egy olyan nővel, aki méltó Ellenhez vagy az anyjához, s

hűséggel kitart mellette a végsőkig. Igyekezett minél ritkábban

szembenézni azzal a ténnyel, mennyire halálosan retteg a magány-

tól, mióta elmentek a szerettei. Annál fontosabb, hogy ő megtalálja

az igazi társát, akire számíthat, aki jó anyja lesz a gyerekeinek, aki

úgyszólván mindenben tökéletes. Ez életfontosságú. Ilyen nőre

megéri várni.

– Uramisten! – Valaki felnyögött Charlie mögött a fedélzeten,

mire ő elnevette magát. Kinyitotta a szemét, megfordult. A fehér

sortot, világoskék pólót viselő Adam éppen becsusszant vele

átellenben a székbe. Nagyokat kortyolt az erős kávéból, amit a hajó-

pincér töltött a csészéjébe, csak azután tette fel a kérdést: – Mi a

fenének ittam annyit az éjszaka? Szerintem valaki megmérgezett. –

A széles vállú Adam haja sötét volt, a szeme ébenfekete, és ma nem

bajlódott azzal, hogy megborotválja éles vonalú arcát Nem nőtt

közepesnél magasabbra, és nem is volt olyan jóképű, mint Charlie, a

nők mégis szerették elragadó értelmét és humorát. Amit nem kapott

meg szépségben, bőségesen pótolta ésszel, hatalommal és pénzzel,

amiből az utóbbi években rengeteget keresett.

– Hajól emlékszem, többnyire rumot és tequilát ittál, de ez már a

vacsorai bor után történt. – Megittak a fedélzeten egy palack Cháteau

Haut-Briont, mielőtt kimentek a partra, szemlét tartani St. Tropez

bárjaiban és diszkóiban. Arra nem számíthattak, hogy Charlie itt

találja meg az eszményi nőt, de addig is kínálkoztak mások, akikkel

•12•

elfoglalhatták magukat. – És úgy rémlik, hogy amikor utoljára

láttalak, mielőtt eljöttem, éppen konyakot ittál a diszkóban.

– Gondoltam. Szerintem a rum csinálja ezt velem. Minden évben

alkoholista leszek ezen a hajón. Ha otthon innék így, kikerülnék a

szakmából. – Adam Weiss belehunyorgott a napfénybe, föltette a

napszemüvegét, és elvigyorodott. – Pocsék hatással vagy rám,

Charlie, de remek házigazda. Mikor jöttem haza?

– Azt hiszem, öt óra tájban. – Hangjában nem volt szemrehányás.

Nem ítélte el a barátait. Ő csak azt akarta, hogy jól mulassanak, és ez

mindig be is jött, ha hármasban voltak. Sose volt még két ilyen jó

barátja, mint Adam és Gray, sőt, a kötődésük több volt barátságnál.

Testvéreknek érezték magukat, sok mindenen átsegítették egymást az

utóbbi évtizedben.

Adam rögtön az után ismerkedett meg Charlie-val, hogy a

felesége elvált tőle. Ő és Rachel másodéves korukban botlottak

egymásba a Harvardon, és együtt folytatták a Harvard jogi

szakosítóján. Rachel summa cum laude végzett, és első

próbálkozásra bekerült az ügyvédi kamarába, pedig sose volt

gyakorló jogász. Adamnek másodszor is neki kellett futnia, ennek

ellenére remek ügyvéd lett belőle, aki sikeresen haladt előre. Egy

olyan irodához lépett be, amely rocksztárok és sportcsillagok

képviseletével foglalkozott, és nagyon szerette a munkáját. A

diplomaosztás másnapján összeházasodtak Rachellel, nagy örömére a

két családnak, akik Long Islandről ismerték egymást. Furcsa módon

ő és Rachel a főiskola előtt sose futottak össze, holott a szüleik

barátok voltak. Adamet nem érdekelték a szülők baráti körének

lányai, holott Rachelen az első pillanatban látta, hogy maga a tökély.

Mindenük közös volt, amikor sírig tartó boldogságban

reménykedve összeházasodtak. Rachel a nászútjukon teherbe esett,

két gyerekük született két év alatt, Amanda és Jacob, akik most

tizennégy és tizenhárom évesek. A házasság öt évig tartott. Adam

szorgalmasan dolgozott, építette a karrierjét, hajnali háromkor járt

haza, mert vagy koncertre, vagy meccsre ment az ügyfeleivel, és

minden kísértés ellenére – pedig volt belőle bőven – hű maradt a

•13•

feleségéhez. Ám Rachel megunta a magányos éjszakákat,

beleszeretett a gyerekorvosukba, akit a gimnáziumból ismert, és meg

is csalta a férjét, miközben Adam gyűjtötte nekik a pénzt. Alig három

hónapja volt teljes jogú tag az irodában, amikor Rachel közölte vele,

hogy jobb lesz neki nélkülük, és elhagyta. Elvitte a srácokat, a bútort,

a megtakarított pénzük felét, és feleségül ment a doktorhoz, mihelyt

a házasságát felbontó végzésen megszáradt a tinta. Azóta tíz év telt

el, de Adam még mindig annyira gyűlölte, hogy alig bírt udvariasan

szólni hozzá. Egy újabb házasságnak még a gondolatától is

iszonyodott. Még hogy ugyanaz következzék be még egyszer? Abba

is majdnem belehalt, mikor Rachel lelépett a srácokkal.

A válásuk óta eltelt évtizedben azzal védte ki az érzelmi kötődés

kockázatát, hogy olyan nőkkel járt, akik fele annyi évet számláltak,

mint ő, és az IQ-juk az egytizede volt az övének. Márpedig abban a

közegben, ahol dolgozott, könnyen lehetett ilyeneket találni. A

negyvenegy éves Adam huszonegy-huszonöt éves lányokkal

randizott, modellekkel, filmcsillagocskákkal, a rocksztárokra és az

élsportolókra tapadó rajongókkal. A felének még a nevére sem

emlékezett. Brutálisan őszinte és bőkezű volt mindegyikhez.

Megismerkedésük pillanatában közölte, hogy soha többé nem fog

nősülni, tehát amit csinálnak, a szórakozás kedvéért csinálják. Ügyei

legfeljebb egy hónapig tartottak. Adam befektetett néhány vacsorát,

hogy eljussanak az ágyig, aztán ment tovább. A szívét Rachel vitte

magával, aztán bedobta valamelyik kukába. Most már csak akkor

beszélt az asszonnyal, ha muszáj volt, arra pedig egyre ritkábban

került sor, amióta a gyerekek megnőttek. Többnyire kimért e-

maileket küldözgetett, vagy a titkárnőjére bízta a telefonálást. Nem

akarta, hogy köze legyen Rachelhez, vagy bárkihez. Adam szerette a

szabadságát, és nem akarta kockára tenni még egyszer.

Nagy sokára az anyja is abbahagyta a lamentálást, amiért a fia

egyedülálló, és már nem próbálta összeismertetni „helyes” lányokkal.

Adam pontosan tudta, mit akar: egy forgó svédasztalt

játszópajtásokból, akikkel elszórakozhat. Ha beszélgetésre volt

szüksége, felhívta a barátait. A nők a szexre és a szórakozásra valók,

•14•

meg arra, hogy ne engedjük közel magunkhoz őket. Adam nem

óhajtott újabb sebeket. Charlie-val ellentétben nem kereste az

eszményi nőt. Neki csak az eszményi ágytárs kellett, addig, amíg el

nem megy az íze, két hétnél remélhetőleg nem tovább. Nem akarta

elkötelezni magát. Semmit sem vett komolyan a gyerekein, a

munkáján és a barátain kívül. Nő pedig nem volt a barátai között.

Rachel az esküdt ellensége volt, az anyja a keresztje, amit cipelni

kell, a nővére undok nyűg, a lányok, akikkel futott, jóformán

idegenek. Sokkal több öröme volt a férfiak társaságában.

Felszabadult mellettük, biztonságban érezte magát. Különösen

érvényes volt ez Charlie-ra és Grayre.

– Úgy tűnik, remekül mulattam az este. – Adam álmosan

vigyorgott. – Az utolsó, amire emlékszem, hogy egy csomó brazil

csajjal táncolok, akik nem beszéltek angolul, de apám, ahogy azok

mozogtak! Óriásit szambáztam velük, és legalább hatszáz pohárral

ittam. Döbbenetesek voltak!

– Te is! – hahotázott Charlie. Süttették magukat a nappal. Jót tett

még Adam fejfájásának is, aki ugyanolyan energikusan lumpolt, mint

ahogy dolgozott. Szakágazatának vezető jogászává verekedte föl

magát, örökös stresszben élt, egy lépést sem tett három mobiltelefon

és személyi hívó nélkül, és vagy tárgyalt, vagy útban volt repülővel

valamelyik ügyfeléhez. Hírességek valóságos hadát képviselte, akik

aggasztó szabályszerűséggel keveredtek valamilyen pácba, ám Adam

szerette a munkáját, és több türelme volt a klienseihez, mint

másokhoz, kivéve természetesen a srácait, akik az életét jelentették.

Amanda és Jacob volt a gyenge pontja.

– Úgy rémlik, kettővel is randevút beszéltem meg az éjszaka. –

Adam elmosolyodott a brazil szépségek emlékétől. – Egy kukkot

sem értettek abból, amit mondtam. Vissza kell mennünk ma este,

hogy ott vannak-e még. – Már kezdett magához térni a második

csésze kávétól. Ekkor jelent meg Gray, napszemüvegben,

fésületlenül ágaskodó fehér hajával. Kedvelte ezt a frizurát, amely

különösen illett a hangulatához ma, amikor nyögve ereszkedett a

•15•

székébe. Fürdőnadrág volt rajta és festékfoltos, ám egyébként tiszta

póló.

– Öreg vagyok én már ehhez. – Hálásan elvette a hajópincértől a

kávéscsészét, és felbontott egy apró üveg Unterberget. A keserű ital

megnyugtatta a gyomrát a duhaj éjszaka után.

Adamtől és Charlie-tól eltérően Gray nem volt látványos dalia,

inkább olyan benyomást keltett hosszú, sovány alakjával, mint aki

nem kap eleget enni. Gyerekkorában őt is rá lehetett volna tenni egy

plakátra a harmadik világ éhező apróságai közé. Azóta sem lett

sokkal testesebb. Festő volt, az East Village-ben lakott, ahol

hónapokig is elpepecselt egy-egy gyönyörű, szövevényes képen.

Legfeljebb ha kettőt sikerült eladnia évente, és ennyiből meg is élt,

bár nehezen. Akárcsak Charlie, ő se nősült meg soha, és nem lettek

gyerekei. Művészi körökben tisztelték, de sose gazdagodott meg.

Nem volt fontos neki. Fütyült a pénzre. Őt csak az érdekelte, mint ezt

többször kifejtette, hogy becsületes munkát végezzen.

Kínálgatta az Unterberggel Adamet és Charlie-t is, de ők csak

fintorogtak, és a fejüket rázták.

– Nem értem, hogy bírod meginni ezt a löttyöt! – Adam elhúzta a

száját az Uníerberg szagától. – Hatni hat, de inkább a macskajaj,

mint hogy beleigyak!

– Pedig nagyon jó, és segít. Ha legközelebb ilyen ivászatra

megyünk, egyenesen kössetek rá utána egy unterberges infúzióra.

Mindig elfelejtem, mennyire el tud fajulni az ilyen. Megfelelünk még

a követelményeknek? – Gray magába döntötte a gyógyitalt, utána a

kávét, aztán rávetette magát a tojásra.

– Ez általában a második héten szokott bekövetkezni, nem az

elsőn – nevetett Charlie.

Örült a barátainak. Kezdetben nyavalyognak, de pár nap alatt

beleszoknak. Különben is, nem volt ez olyan ártalmas, mint ahogy

Adam és Gray beállította. Igaz, az éjszaka tényleg sokat ittak, és

istenien mulattak: táncoltak vadidegen nőkkel, figyelték az

embereket, élvezték egymás társaságát. Charlie már nagyon várta ezt

a közösen eltöltendő hónapot. A három férfi számára ez az augusztus

•16•

volt az év jutalma. Hónapokkal előtte elkezdték számolni a napokat,

és utána hónapokig éltek a melegéből. Egy évtizedre visszanyúló

emlékeik voltak már az ilyen utakból, és sosem unták meg, hogy

nevetve fölemlegessék őket.

– Azt hiszem, az idén kissé előrehoztuk a görbe éjszakát. A

májam máris kész. Érzem! – közölte Gray aggodalmasan.

Lenyomtatta a tojást egy szelet pirítóssal, hogy megnyugodjon a

gyomra. A feje még az Unterberg ellenére is lüktetett. Adam rá se

bírt volna nézni arra a reggelire, amit Gray most kebelezett be.

Ráadásul vallásos áhítattal itta reggelenként a gyomorkeserűt, és

mintha meg is lett volna az eredménye. Bár szerencsére egyikük sem

lett tengeribeteg. – Öregebb vagyok nálatok. Ha nem lassítunk, bele

fogok halni. Már maga a táncolás is megölhet. Szörnyű, mennyire

nem vagyok formában!

Gray még csak most töltötte be az ötvenet, ennek ellenére jóval

idősebbnek látszott a barátainál. Charlie még a negyedik évtizedben

is megmaradt fiúsan fiatalosnak, és nyugodtan letagadhatott volna öt-

tíz évet, Adam pedig csak negyvenegy volt, és fantasztikusan fitt.

Akármerre járt, akármennyi munkája volt, egyetlen nap sem hagyta

volna ki az edzőtermet. Azt mondta, ez az egyetlen, amivel

ellensúlyozhatja az idegfeszültséget. Gray sose foglalkozott magával:

keveset aludt, még kevesebbet evett, és ugyanúgy a munkájáért élt,

mint Adam. Hosszú órákon át ácsorgott az állványa előtt, és ilyenkor

nem tett mást, mint gondolkodott, álmodozott, és még a lélegzése is

tele volt művészettel. Tulajdonképpen nem is volt nagy a

korkülönbség, de Gray pontosan annyi idősnek látszott, ahány éves

volt, és ezt mindenekelőtt fehér bozontjának köszönhette. A nők

vonzónak és gyengédnek találták, legalábbis addig a rövid ideig,

amíg ott nem hagyták.

Charlie-val és Adammel ellentétben Gray sose futott a nők után,

és nemigen törte magát a figyelmükért. Belefeledkezett a

művészetbe, és mindig a nők szemelték ki maguknak. Mágnesként

vonzotta a klinikai eseteket, ahogyan Adam jellemezte a barátnőit,

ami ellen Gray nem tiltakozott: A nőket, akikkel járt, vagy

•17•

közvetlenül ismeretségük előtt, vagy kapcsolatuk hajnalán állították

le a gyógyszerekről. Mindig bántalmazta őket az előző barát vagy a

volt férj, akik azok után is hívogatták telefonon a kérdéses hölgyet,

hogy kivágták az utcára. Ilyenkor jött Gray, a fáradhatatlan

megmentő; még ha esetleg visszataszítónak és csúnyának is találta

őket, akkor is felajánlotta nekik, hogy lakjanak nála, „csak arra a pár

hétre, amíg sikerül lábra állniuk”. A nők pedig kivétel nélkül minden

esetben az ő lábára álltak, nem a magukéra. Gray főzött, fedelet adott

nekik, vigyázott rájuk, orvosokat és pszichiátereket hajtott fel

számukra, rehabilitációra hurcolta vagy személyesen szoktatta le

őket az ivásról. Pénzt adott nekik, úgyhogy anyagi csőd volt számára

minden kapcsolat. Biztos menedéket, jóságot, kényelmet biztosított.

Szinte mindent elkövetett értük, ha nem voltak srácaik. Mert a

gyerekek jelentették az egyetlen dolgot, amit Gray nem tudott

kezelni. Világéletében rettegett tőlük. A saját gyerekkorára

emlékeztették, ami nem volt kellemes emlék. A gyerekek és a

családok láttán még fájdalmasabban kellett éreznie, hogy a saját

családja nem volt igazi család.

A nők elsőre nem látszottak komisznak, és fennen hangoztatták,

hogy csak jót akarnak Graynek. Kaotikus magánéletű, széthulló,

zilált, gyakran hisztérikus teremtések voltak. Gray viszonyai egy

hónaptól egy évig tartottak. Állást szerzett a szeretőinek, bemutatta

őket hasznos ismerősöknek, a hölgyek pedig, ha nem kötöttek ki

ismét valamelyik kórházban vagy elmegyógyintézetben, rendre

otthagyták valakiért. Gray ugyan sosem akarta feleségül venni egyik

barátnőjét sem, ám megszokta őket, és egy darabig keserítette száját

a csalódás, ha a szeretők búcsút mondtak, amire egyébként számított.

Született gondviselő volt, és mint minden felelős szülő, tudta, hogy a

csibék nem maradnak örökké a fészekben. Ezek az elválások

valahogy mégis mindig sértőre és keservesre sikeredtek. A hölgyek

ritkán távoztak elegánsan Gray életéből. Meglopták, eszelős

üvöltözésük miatt a szomszédok a rendőrséget voltak kénytelenek

kihívni, kiszúrták volna az autója kerekét, ha lett volna autója,

kidobálták a holmiját az ablakon, és a randalírozásaik egyszerre

•18•

voltak Gray számára kompromittálók és fájdalmasak. A rájuk

pazarolt időt, fáradságot, pénzt és gyengédséget ritkán köszönték

meg, vagy sosem. Úgyhogy végül Gray fellélegezhetett, mikor

távoztak az életéből. Adammel és Charlie-val ellentétben őt sohase

vonzották a fiatal lányok. Ő a negyvenegynéhány éves és komolyan

megroggyant lelkiállapotú asszonyokat kedvelte. Azt mondta, tetszik

neki a sebezhetőségük, és sajnálja őket. Adam javasolta, hogy

dolgozzon egy krízisközpontnak vagy a Vöröskeresztnek: ott

gondoskodhat kedvére, és nem kellene elmebetegek és klimaxosok

öngyilkossági forró drótjává változtatni az életét.

– Nem tehetek róla – restelkedett Gray. – Mindig arra gondolok,

hogy ha én nem segítek rajtuk, akkor senki sem fog.

– Az is csoda, hogy valamelyikük nem próbált még legyilkolni

álmodban. – Ilyen is akadt egy-kettő, ám szerencsére kudarcot

vallottak a kísérleteik. Gray elsöprő és mindent betöltő késztetést

érzett a világ megváltására és a bajba jutott nők megmentésére.

Még azokéra is, akiknek a szükségletei között mindig szerepelt

egy Grayjel nem azonos férfi. És mihelyt távoztak, feltűnt a

következő összeomlott asszony, és újra felforgatta a festő életét. ő

már megszokta ezt a hullámvasutat. Sosem élt másképp.

Barátai rendezett, konzervatív famíliákból származtak: Adam

családját Long Islanden, Charlie-ét az Ötödik sugárúton övezte nagy

tisztelet. Gray gyerekkorát zűrzavar jellemezte. A pár, amely a

születése után örökbe fogadta, minden idők egyik leghíresebb

rockzenekarához tartozott. Gray a kor legnagyobb rocksztárjainak

társaságában nőtt fel, akik már nyolcéves korában megkínálták sörrel

és füves cigarettával. Szülei örökbe fogadtak egy kislányt is; a

fiúcskát Graynek nevezték el, a lánykát Sparrow-nak. Mikor Gray

betöltötte a tízet, szülei „újjászülettek” és visszavonultak. Először

Indiába költöztek, aztán Nepálba, aztán a Karib-térségbe, és négy

évig éltek az Amazonason hajókázva. Gray ma már sokkal jobban

emlékezett az őslakosokra és a rengeteg nyomorúságra, mint korai

drogos éveire, habár azok sem merültek mindenestől feledésbe. Húga

buddhista apáca lett, és visszatért Indiába, hogy a kalkuttai éhezőkért

•19•

dolgozzon. Gray a szó képletes és konkrét értelmében kiszállt a

hajóból, és tizennyolc évesen New Yorkba utazott festeni.

Családjának még mindig volt pénze, ám ő úgy döntött, kipróbálja,

mennyire képes a maga erejéből. A húszas évei elején Párizsban

tanult, aztán visszatért New Yorkba.

Szülei addigra átköltöztek Santa Fébe, és mikor Gray huszonöt

éves lett, örökbe fogadtak egy navaho csecsemőt, akit Fiúnak

neveztek el. A törzs valami nagyon komplikált eljárás után

engedélyezte az örökbefogadást. Gray kedvesnek találta a gyereket,

ám olyan nagy volt a korkülönbség, hogy szinte sose találkozott

Fiúval, aki tizennyolc éves volt, amikor örökbe fogadó szülei

meghaltak, és ezek után visszatért navaho törzséhez. Ez hét éve

történt, és noha Gray tudta, hol él Fiú, nem keresték meg egymást.

Sparrow pár évente írt neki Indiából. Sosem kedvelték egymást

valami nagyon, zsenge éveik javarészt azzal teltek, hogy

megpróbálták átvészelni szüleik hóbortjait és kelekótyaságát.

Sparrow évekig próbálta felkutatni vér szerinti szüleit, talán azért,

hogy legyen valami normális az életében. Valahol Kentuckyban talált

rájuk, de rögtön kiderült, hogy nincs egyetlen közös tulajdonságuk

sem, nem is nézett feléjük többé. Gray a maga részéről nem volt

kíváncsi a saját nemzőire; néha motoszkált benne a kíváncsiság, de

épp elég baja volt az örökbe fogadó szülőkkel is, nem szorult rá,

hogy újabb mániásokkal egészítse ki a választékot, bőven beérte a

saját kergéivel. Nem nagyon különböztek tőlük a nők sem, akikkel

járt. Gray azok között a magánéleti katasztrófák között nőtt fel,

amelyeket megoldani próbált a barátnői helyett. Itt ismerős terepen

mozgott.

Egyet tudott bizonyosan: azt, hogy nem akar gyereket. Hogy aztán

ugyanez történjen velük? A gyerek másoknak való, az olyanoknak,

mint Adam, aki képes tisztességgel felnevelni. Gray tudta, hogy erre

ő nem alkalmas. Nem látott szülői szerepmodellt, nem ismerte az

igazi családi életet, semmit sem adhatott volna egy gyereknek, ő

legalábbis így érezte. Nem akart mást, csak festeni, és jól festett.

•20•

Nem tudni, miféle gének keveredtek a sejtjeiben, de hatalmas

tehetség volt. Vagyont nem szerzett a festészetével, tisztelőket annál

inkább. Még a kritikusok is elismerték, hogy nagyon jó. Csak sosem

tudta annyira megszervezni az életét, hogy pénz is legyen a képeiből.

Amit a szülei kerestek, elverték narkóra és világ körüli utakra. Gray

megszokta, hogy üres a zsebe, és egyáltalán nem bánta. Amije volt,

odaadta másoknak, akikről úgy érezte, jobban rászorulnak. Neki

mindegy volt, hogy Charlie jachtján lubickol a fényűzésben, vagy a

New York-i Meatpacking kerületben levő műtermében vacog.

Tulajdonképpen az is mindegy volt, van-e mellette asszony, vagy

sem. Ami számít, az a munka meg a barátok.

Rég rájött, hogy bár a nők vonzók is tudnak lenni időnként, és

hideg éjszakákon kellemes az ágyban egy meleg test, mind egy szálig

eszelősök – legalábbis az ő ágyába csak a hibbantja jutott. Mindenki

elkönyvelte magától értetődő ténynek, hogy az a nő, aki Grayjel fut,

csakis gyagyás lehet. A festő elfogadta ezt a sorsot, sőt,

ellenállhatatlanul vonzónak találta viharos gyermekkora után. Úgy

érezte, egyetlen módon törheti meg örökbe fogadó családjának

rontását, ha nem adja tovább azt a szorongásokat gerjesztő életstílust

a saját gyerekének. Az ő ajándéka a világnak, mint ezt sűrűn

elismételte, az, hogy nem lesznek gyerekei. Híven tartotta magát

ehhez az ígéretéhez, és tudta, hogy sohasem fogja megszegni. Azt

mondta, hogy kölcsönösen allergiásak egymásra a gyerekekkel.

Charlie-val ellentétben Gray nem kereste az eszményi nőt; neki az is

elég lett volna, ha rátalál egy normálisra. Addig meg a nők jók voltak

unaloműzőnek és szórakozásnak.

– Szóval mit csinálunk ma? – érdeklődött Charlie, amikor a

reggeli után elterültek nyugágyaikban a fedélzeten.

A nap már csaknem delelőre hágott, és az idő még sosem volt

ilyen szép. Adam azt mondta, ő vásárolni akar a srácainak St.

Tropez-ban. Amanda mindig örül annak, amit ő hoz, Jacobot pedig

könnyű boldoggá tenni. Szerették az anyjukat és a mostohaapjukat is,

de az apjukat egyenesen bálványozták. Rachelnek és az orvosnak az

óta még két gyereke született. Adam úgy tett, mintha ezek nem

•21•

léteznének, bár tudta, hogy a sajátjai úgy szeretik őket, mintha nem is

féltestvérek lennének, hanem igaziak. De ő nem akart tudni róluk.

Sosem bocsátotta meg Rachel árulását. Nem is akarta. Szerinte, ha

alkalom kínálkozik, minden nő lemegy söpredékbe. Az anyja

örökösen pocskondiázta a férjét, úgy bánt vele, mint egy kutyával.

Adam apja némasággal védekezett a szüntelen sértegetés ellen. A

nővére agyafúrtabb volt, mint az anyjuk, ő vinnyogással csikart ki

magának mindent. Ha mégse sikerült, akkor kimeresztette a karmait,

kivicsorította az agyarait, és ocsmányan, gonoszul viselkedett. Adam

szerint a nőket csak úgy lehet kezelni, hogy fogunk magunknak egy

butát, nem engedjük tíz lépésnél közelebb, és minél hamarabb ejtjük.

Addig nincs baj, amíg nem állapodik meg az ember. Kizárólag akkor

szakított időt a gyönyörködésre, és akkor engedett gyanakvó

éberségéből, ha a hajón volt Charlie-val és Grayjel, vagy a

gyerekeivel tölthette az időt.

A boltok egykor bezárnak az ebédszünet miatt – emlékeztette

Charlie. – De délután még bemehetünk, amikor kinyitnak.

Most már Adamnek is eszébe jutott, hogy fél négyig vagy négyig

nem érdemes boltba menni. Ebédelni is korán volt még. Csak az

imént reggeliztek, bár ő a korhely éjszaka után beérte egy zsemlével

és egy csésze kávéval. Könnyen a gyomrára ment az idegesség, pár

éve fekélye is volt, épp ezért mindig mértékletesen evett. Ezt az árat

készséggel megfizette idegtépő foglalkozásáért. Évek óta intézte

élsportolók és vezető sztárok szerződéseit; valósággal kivirult a

feszültségtől, ami ezzel járt. Kiváltotta őket a fogdából, bejuttatta

őket azokba a csapatokba, ahova be akartak jutni, szerződtette őket

koncertkörutakra, lebonyolította a válásukat, vigaszdíjat fizetett a

szeretőiknek, megfogalmazta a rózsabokorban született gyerekek

támogatását biztosító okmányokat. Ez bőven adott munkát,

feszültséget és örömet. De most végre vakációzhatott a barátaival!

Két vakációja volt egy évben: az egyik Charlie hajóján,

augusztusban, amit a világ minden kincséért ki nem hagyott volna, és

még egy hetes téli csavargás a Karib-tengeren. Ezeken a téli utakon

Gray sohasem vett részt, mert rossz emlékei voltak a Karib-térségről

•22•

még abból az időkből, amikor ott élt a szüleivel. Azt mondta, nincs,

amivel oda lehetne csábítani. És az augusztusi hajózás befejeztével

Adam még egy hetet utazgatott Európában a gyerekeivel. Ugyanezt

tervezte most is. A repülőgépe majd elhozza a srácokat New

Yorkból; Nizzában ő is felszáll hozzájuk, és irány London egy hétre.

– Mit szólnátok hozzá, ha horgonyt vetnénk egy kis időre? –

kérdezte Charlie. – Lehorgonyzunk itt a part előtt, és a

motorcsónakkal megyünk be ebédelni a Club 55-be. – Barátai

bólogattak. St. Tropez-ban általában ez volt a program.

Charlie-nak megvolt a fedélzeten minden kelléke a vendégek

számára: vízisí, vízibicikli, egy apró vitorlás, széldeszkák, köny-

nyűbúvár-felszerelés. Ám a barátok az idő nagyobb részében jobban

szerettek lustálkodni. Ebédeltek, vacsoráztak, nőztek, ittak, úszkáltak

egy kicsit. És rengeteget aludtak, főleg Adam, aki mindig

elcsigázottan érkezett, és azt mondta, Charlie hajója az egyetlen hely,

ahol tisztességesen kialhatja magát. Ez az augusztus volt az év

egyetlen hónapja, amikor nem kellett izgulnia. Így is kapta az

irodájából a faxokat és az e-maileket, amelyeket naponta ellenőrzött.

Ám titkárai, titkárnői és partnerei tudták, hogy augusztusban csak

akkor szabad zavarni Adamet, ha okvetlenül muszáj. Ez volt az

egyetlen alkalom, amikor elengedte a kormányt, és megpróbált nem

gondolni az ügyfeleire. Aki ismerte, és tudta, milyen keményen

dolgozik, az belátta, hogy szüksége van erre a szünetre, mert

szeptemberben sokkal kedvesebben tért haza. Hetekig, néha

hónapokig megélt a Charlie-val és Grayjel töltött jó időkből.

A három férfit a segítenivágyásuk hozta össze. Charlie

alapítványa jótékonysági koncertet szervezett, amelynek bevételéből

egy otthont akartak létesíteni az Upper West Side-on bántalmazott

nők és gyerekek számára. Az esemény házigazdája egy igazi nagy

rocksztárt akart megkérni a fellépésre, és kapcsolatba lépett

Adammel, a művész jogi képviselőjével. Adam és Charlie később

együtt ebédelt, hogy megvitassák a részleteket, és nagyon

rokonszenvesnek találták egymást. Mire a koncert lezajlott, már

barátok voltak.

•23•

Adam rávette a rocksztárt, hogy mondjon le egymillió dolláros

fellépési díjáról az alapítvány javára. Hallatlan dolog volt, de neki

sikerült. Ugyanezen az estén elárverezték Gray egyik képét, amit ő

adományozott. Hatalmas áldozat volt ez tőle, mert fél évig élhetett

volna az árából. A koncert után felajánlotta, hogy fest egy freskót az

otthonba, amelyet Charlie alapítványa működtetett. Ekkor

ismerkedett meg Charlie-val, Adammel pedig akkor, amikor Charlie

mindkettőjüket vacsorára invitálta a lakásába, hogy köszönetet

mondhasson nekik. Ellentétesebb egyéniségeket el sem lehetett volna

képzelni, mégis összekötötte őket az, amit fontosnak tartottak, az,

hogy egyikük sem volt nős és éppen nem élt komoly kapcsolatban.

Adam akkor volt túl a válásán, Charlie két eljegyzés között állt.

Meghívta őket a hajójára, hogy ne legyen egyedül augusztusban,

amikorra eredetileg a mézesheteit tervezte. Úgy gondolta, kellemesen

elüthetik az időt, ám ez az augusztus felülmúlta a reményeit.

Fantasztikusan érezték magukat.

A lány, akivel Gray járt, júniusban öngyilkosságot kísérelt meg,

majd júliusban elpályázott az egyik festőnövendékkel, úgyhogy

augusztusban Gray mélységes megkönnyebbüléssel és hálával hagyta

el a várost, ahol anyagilag most még a szokottnál is jobban leégett.

Adamnek rázós nyara volt: két sportolója megsérült, egy világhírű

rockbanda lemondta a koncertkörutat, amiből legalább tucatnyi per

lett. Ezek után a Charlie jachtján töltött európai augusztus maga volt

a tökély. Az elsőt hasonlóan tökéletes augusztusok követték. Ez a

mostani ugyancsak pazarnak ígérkezett. St. Tropez, Monte Carlo,

egy kis rulett, Portofino, Szardínia, Capri, meg még ahol kedvük

tartja lehorgonyozni. Még csak két napja, hogy elkezdődött az

izgalmas utazás egymás megunhatatlan társaságában. A Kék Hold

eszményi helyszín volt a közös ivászatokhoz és mulatságokhoz.

– Szóval mi legyen, fiúk? Ebéd a Club 55-ben, és előtte egy kis

úszás? – nógatta őket Charlie, hogy minél előbb közölhesse terveiket

a kapitánnyal.

– Felőlem mehet – mondta Adam. Megszólalt a francia

mobiltelefonja. Adam égnek emelte a tekintetét, és elengedte a füle

•24•

mellett a csörgést. Az üzenetet később is meghallgathatja. Csak ezt

az egy mobilt hozta magával az útra, ami hatalmas javulás volt New

York-i papírjai és mobiltelefonjai seregéhez képest. – Kemény

munka, de ezt is meg kell csinálnia valakinek – szólt vigyorogva.

– Kér valaki Bloody Maryt? – érdeklődött Charlie mímelt

ártatlansággal, és mutatta a hajótisztnek, hogy elmennek. A jóképű

új-zélandi fiatalember bólintott, majd eltűnt, hogy értesítse a

kapitányt, és asztalt foglaljon az ebédhez. Nem kellett többet

kérdeznie. Tudta, hogy Charlie fél háromkor akar majd ebédelni a

parton. Többnyire a hajón evett, ám a St. Tropez-i díszlet túlcsábító.

És mindenki, aki számít mostanában, vagy a Club 55-ben ebédel,

vagy a Spoonban.

– Én egy szűz Bloody Maryt kérek! – mosolygott Gray. – Néhány

napig még elhalasztom a megjavulást.

– Nekem sok borssal, és most jut eszembe, inkább tequilával! –

vigyorgott Adam. Charlie elnevette magát.

– Nekem egy Bellinit – mondta. Bellimnek hívják a baracklével

kevert pezsgőt: épp alkalmas nyitány egy dekadens naphoz. Charlie

szerette a kubai szivart és a jó pezsgőt. Volt is bőven a hajón

mindkettőből.

Iszogattak és lustálkodtak a fedélzeten, mialatt a Kék Hold kifelé

indult az öbölből, ügyesen kerülgette a kisebb jachtokat és a

sétahajókat, amelyeken bámészkodók csattogtatták

fényképezőgépüket. A móló végénél lesifotósok hada várakozott,

várva a befutó nagy jachtokat, hogy láthassák, ki van a fedélzeten.

Motorkerékpárral követték a hírességek minden lépését, és az

elsuhanó Kék Holdról is készítettek egy utolsó felvételt, abban a

biztos meggyőződésben, hogy estére visszatér a szuperhajó. Charlie-t

fotózták legtöbbször, ha járt-kelt a kisvárosban, bár ő sose adott tápot

a bulvárlapoknak. Óriási vagyona ellenére, amelyről a hajója is

árulkodott, Charlie viszonylag eseménytelen életet élt, és irtózott a

botránytól. Ő csak egy dúsgazdag ember volt, aki szeret utazgatni a

pletykalapok olvasóközönsége előtt teljesen ismeretlen két

barátjával. Adam ugyan ismert és képviselt sztárokat, de mindig

•25•

meghúzódott a háttérben, Gray Hawk pedig maga volt az éhenkórász

művész. Három agglegény, három hű barát, akik szívesen mulatnak

együtt augusztusban.

Fél órát úsztak ebéd előtt. Utána Adam felült az egyik

vízirobogóra, és tett egy kört a többi hajó között, hogy levezesse az

energiáját. Gray közben a fedélzeten aludt, Charlie elszívott egy

kubai szivart. Hát nem csodálatos az élet? Fél háromkor kimentek

motorcsónakkal a partra, hogy megebédeljenek a Club 55-ben. Ott

volt a gyakori vendégnek számító Alain Delon, Gérard Depardieu és

Catherine Deneuve, aki hosszas elemzéshez szolgáltatott alkalmat a

három barátnak. Egyetértettek abban, hogy kora ellenére a színésznő

még mindig káprázatos. Külsőre Charlie zsánere volt, bár jelentősen

idősebb azoknál a harmincegynéhány éves vagy még fiatalabb

hölgyeknél, akikkel Harrington járt. Ritkán választott magával

egykorú nőt. A negyveneseket meghagyta a hatvanas vagy náluk

idősebb férfiaknak. Adam a sokkal zsengébb korosztályt kedvelte.

Gray azt mondta, hogy ő nagyon boldog tudna lenni Catherine

Deneuve-fel. Neki úgyis a magával egykorú, vagy akár idősebb nők

tetszenek, bár Deneuve művésznő hátránya, hogy tökéletesen

normálisnak és kiegyensúlyozottnak látszik, ahogy nevetgél meg

cseveg a barátaival. A nő, akit Gray keres, vagy aki okvetlenül

magára vonná a tekintetét, csendesen sírdogálna egy sarokban, vagy

feldúltan zokogna egy mobiltelefonba. Adam eszménye maximum

tíz évvel lehetett volna idősebb a kamasz lányánál, és ő fizetett volna

neki egy mell- és orrplasztikát. Charlie álmainak hölgye glóriát és

kristálycipellőt viselt. De most nem szaladna ki a bálból, mikor éjfélt

üt az óra, és nem tűnne el: megígérné, hogy amíg él, vele marad, és

holtig együtt járják a táncot. Egy nap remélhetőleg rátalál.

•26•

2.

Délután a kapitány a St. Tropez-i rakpart végénél horgonyozta le a

Kék Holdat, ami bravúros teljesítmény volt, mert főszezonban nem

nagyon van itt hely. Nagysága miatt a Kék Holdnak kellett az első

helyen lennie, ám alighogy kiszálltak, Charlie már meg is bánta,

hogy szokása ellenére nem motorcsónakkal jöttek be a kikötőbe. A

lesifotósok, akiket mágnesként vonzott a hajó nagysága, rögtön rájuk

vetették magukat. Rengeteg fényképet készítettek a három férfiról,

amíg beültek a rájuk várakozó autóba. Charlie és Adam nem vett

tudomást róluk, ám Gray integetett.

– Szegény ördögök, hogy ilyen szemétből kelljen élniük! –

sajnálkozott.

Adam morgott. Utálta a sajtót.

– Mocsokban vájkáló paraziták!

A sajtó rengeteg fejfájást okozott az ügyfeleinek. Már tegnap

délután felhívták az irodájából, hogy az egyik kliense egy olyan

nővel lépett ki egy hotelból, aki a nem a felesége, mire azonnal

kirobbant a botrány. A dühös feleség tízszer telefonált az irodába, és

válással fenyegetett. A férj nem először tett ilyet, az asszony vagy

horribilis tartásdíjat követelt a válás esetére, vagy ötmillió dollárt

azért, hogy ne váljon el. Hát nem elbűvölő? Adam már nem

csodálkozott semmin. Nem volt más vágya, mint felkutatni a brazil

lányokat, és hajnalig járni velük a szambát. A hűtlen ügyfél várhat

addig, amíg visszautazik New Yorkba. Egyelőre nem érdekelték a

szennylapok vagy az ügyfelek kicsapongásai. Eddig is ezt csinálták,

ezután is ezt teszik. De az ő nyaralásába ne rondítsanak bele!

Szabadságon van.

Délután vásároltak a kisvárosban, azután szundítottak, majd este a

Hotel Byblosban vacsoráztak, a Spoonban, ahova bevonult egy

látványos külsejű orosz szupermodell, fehér selyemnadrágban,

szélesre tárt, apró, fehér bőrboleróban, ami alatt nem viselt semmit,

•27•

úgyhogy az egész étterem élvezhette mellei látványát. Charlie

somolygott, Adam nevetett.

– Elképesztő melle van! – dicsérte Gray, miközben megrendelték

a vacsorát és egy palack kitűnő bort.

– Igen, de nem igazi – jegyezte meg tárgyilagosan Adam. Nem

ájult el a kebelcsodától, bár elismerte, kell hozzá kurázsi, hogy valaki

bemerjen ülni a közszemlére tett cicijével egy elegáns étterembe.

Nem ő volt az első. Tavaly egy német lány sétált be neccblúzban az

egyik étterembe, attól se ájult el senki. A lány végigette a vacsoráját

felül semmiben, dumált, füstölt, nevetgélt, és élvezte a keltett hatást.

– Honnan tudod, hogy nem igazi? – érdeklődött Gray. A mo-

dellnak nagy, kemény melle volt, ágaskodó bimbókkal. A festő, aki

egy kicsit már becsípett, szívesen lerajzolta volna. Margarítával

melegítettek be a hajón a vacsorához, az újabb züllött és dőzsölő

éjszaka előtt.

– Elhiheted, ha én mondom – felelte Adam magabiztosan. –

Legalább száz pár duda árát fizettem már ki életemben. Egész

pontosan százat és egy felet. Egy lány, akivel két éve jártam, csak az

egyiket akarta megcsináltatni. Azt mondta, a másik klassz, csak

összhangba akarja hozni vele a kisebbet.

– Érdekes! – mosolygott Charlie. Kortyolt a poharából, és intett a

pincemesternek. A bor jó. Több mint jó, fenséges. Nagyon régi

Lynch-Bages. – Most már nem a vacsora és mozi a nyitány, hanem a

plasztikai sebészhez küldöd őket?

– Nem, hanem ha felszedek valami bimbózó színésznőt, lelépés

után megvág egy pár dudára. Egyszerűbb, mint veszekedni.

Csendesen elhúznak, ha megkapják, amit akarnak.

– A férfiak valaha gyöngyöt vagy gyémánt karkötőt vettek

vigaszdíjnak, most meg implantátumot – jegyezte meg Charlie

szárazon. A nőknek, akikkel ő járt, soha meg nem fordult volna a

fejükben, hogy új mellet kérjenek, egyáltalán olyasmiket, amikért

Adam fizetett. Ha Charlie barátnői plasztikáztattak, maguk fizettek

érte a saját pénzükből, és ez sohasem képezte beszéd tárgyát. Bár

nem tudta elképzelni, hogy egyetlen barátnője is járt volna

•28•

kozmetikai sebésznél, ő legalábbis nem tudott róla. Adam csajait,

ahogy ő és Gray emlegették őket, jelentős részben átszabták. Gray

nőinek pedig elsősorban lobotómiára vagy mélyaltatásra volt

szüksége. Fizetett jó sok pszichiáternek, rehabilitációs

szakembernek, pszichológusnak és ügyvédnek, hogy bírói paranccsal

tiltsák el a nőitől előéletük férfiait, akik vagy követték őket, vagy

azzal fenyegetőztek, hogy megölik őket, esetleg Grayt. Egy darab

szilikonért fizetni mégis egyszerűbb dolog. A műtét után a csajok

köszönetet mondtak Adamnek, és felszívódtak. Gray barátnői

visszajártak egy darabig, vagy akkor telefonáltak, ha az új pasijukkal

gyűlt meg a bajuk. De Gray mellett ritkán bírták egy évnél tovább,

mert a festő túlságosan jól bánt velük. Charlie pedig, miután az a

végzetes hiányosság kiderült, a legjobb barátságban vált el a nőitől,

akik meg is hívták az esküvőjükre, vagy a másokéra. – Nekem is ki

kellene próbálnom egyszer – mosolygott a poharába Charlie.

– Mit? – kérdezte Gray, aki teljesen összezavarodott az orosz nő

mellétől.

– Az implantátumot. Csinos karácsonyi ajándék vagy nászajándék

lenne.

– Beteg dolog az – csóválta a fejét Adam. – Elég baj, hogy én

csinálom. A lányok, akikkel te jársz, túlságosan klasszisok, hogy

ilyet kérjenek tőled. – Az ő csajainak, akik modellek és

színésznőcskék voltak, az előrejutáshoz kellett a plasztikai műtét.

Adamet nem érdekelte a klasszis. Neki az hátrányt jelentett. Csak a

feje fájdult volna meg az olyan nőktől, akikkel Charlie járt. Nem volt

célja az állandóság. Charlie ragaszkodott hozzá, hogy neki viszont az

a vágya, Gray meg csak úgy hagyta szétfolyni a dolgait. Sose csinált

terveket, élt egyik napról a másikra. Adam bezzeg percre beosztotta

az életét.

– Legalább nem lenne szokványos ajándék. Úgy belefáradtam,

hogy folyton drága porcelánt veszek nekik – mosolygott Charlie a

szivarfüst mögött.

– Örülj, hogy nem tartásdíjat kell fizetned. Hidd el nekem, a

porcelán olcsóbb – jegyezte meg Adam csípősen. Mikor Rachel, aki

•29•

egyébként vitte a felét minden ingóságuknak, másodszor is férjhez

ment, Adam beszüntette a tartásdíj fizetését, de továbbra is tetemes

összegekkel járult hozzá a gyerekek neveléséhez, és egy vasat sem

sajnált a srácaitól. Rachelnek viszont úgy folyósított minden egyes

dollárt, mintha a fogát húznák. Ő akkor már partner volt a cégnél,

amikor tíz éve a felesége a szó szoros értelmében rákényszerítette a

tartásdíj fizetésére a sztárügyvéd segítségével, akit a szülei fogadtak

fel neki. Sokkal többet kapott, mint amennyit Adam szerint érdemelt.

Tíz év után sem enyhült a haragja. Nem tette túl magát azon, ahogy

Rachel szétdúlta az életét, és valószínűleg sohasem fogja. Szilikont

fizetni helyes, tartásdíjat fizetni helytelen. Soha többé!

– Szerintem kár ebből a megfontolásból vásárolni valamit egy

nőnek – szögezte le Gray. – Én inkább olyasmit veszek neki, ami

tetszik, és nem fizetem az ügyvédjét, a pszichiáterét, a

mellplasztikáját – mondta ártatlanul. Ahhoz képest, amilyen keveset

keresett, egy vagyonba került, ha a nyakába szakadt egy nő. De Gray

úgy szeretett segíteni! Ő volt a nehéz sorsú nők Vöröskeresztje,

Adam az üzletember, aki szerződött és határidőket szabott meg,

Charlie az udvarias és romantikus tündérkirályfi. Bár Gray is

romantikusnak mondta magát. Csak a nők nem voltak azok, akikkel

összegabalyodott; azok túl mélyen ültek a nyomorúságban, hogy

odafigyelhessenek a románcra. Pedig Gray szívesen összeakadt volna

egyszer egy normálissal, de hát ez még lehetetlenebbnek tűnt. Adam

fennen hirdette, hogy nincs többé egy romantikus porcikája sem, és

erre büszke. Inkább egy jó szex, mint egy vacak románc.

– És az baj, ha egyszerre van meg mind a kettő? – kérdezte Gray,

aki harmadszor töltötte meg poharát a nagyszerű borral. – Miért nem

szex és románc, ráadásul olyasvalakivel, aki szeret? És akit te is

szeretsz.

– Nekem jól hangzik! – helyeselt Charlie. Ő persze kék vért is

akart a koktélba. Készséggel elismerte, hogy a nők terén ő sznob.

Adam mindig azzal ugratta, hogy nem akarja paraszti vérrel rontani a

pedigréjét. Charlie kifogásolta a fogalmazást, de mindketten tudták,

hogy ez így van.

•30•

– Szerintem ti mindketten álomvilágban éltek! – közölte velük a

cinikus Adam. – A románc az, ami mindent elront, mindenki csak

csalódik és dühös lesz tőle. Ha minden érdekelt tudja, hogy céljuk a

szex meg egy kis röhögés, senki sem sérül meg.

– Akkor mitől rág be annyira minden barátnőd a távozásnál? –

kérdezte egyszerűen Gray, és a fején találta a szöget.

– Mert a nők nem hiszik el, amit mondasz nekik. Abban a

pillanatban, ahogy közlöd velük, hogy nem nősülsz, máris kihívás

leszel, és nézegetni kezdik az esküvői ruhákat. Én legalább

becsületes vagyok. Ha nem hisznek nekem, az az ő bajuk. Én

kimondom a szavakat, ha nem hiszik el, annál rosszabb nekik. Pedig

elég hangosan mondom. – Ezért is előnyös nagyon fiatal lányokkal

járni. A huszonkét évesek általában nem férjhez menni akarnak,

csupán jól szórakozni. Csak a harminc kapujában néznek körül és

szörnyednek el a dolgok állásától. A fiatalabbak lokálba, bárba

akarnak menni, vetetnek maguknak néhány ruhát, drága éttermekbe,

koncertekre kívánkoznak. Ha átvitte őket egy-egy hétvégére Las

Vegasba, ahol valamelyik ügyfelével kellett találkoznia, azt hitték,

hogy a mennybe kerültek.

Családjának nem ez volt az álláspontja. Az anyja folyton azzal

vádolta, hogy ribancokkal randevúzik, főleg, ha meglátta a

bulvárlapokban. Adam mindig kiigazította, hogy modellekkel és

színésznőkkel jár, mire az anyja azt felelte, hogy az ugyanaz. A

nővére csak feszengett, ha ilyesmi került szóba a családi vacsorákon,

a fivére viccesnek találta, bár az utóbbi években pedzegette, hogy

Adamnek le kellene higgadnia. Ő meg fütyült rá, mit gondolnak.

Észveszejtően unalmasnak találta családtagjai életét. Az ő életében

nem lehetett unatkozni. Meggyőzte magát arról, hogy a családja

irigységből kritizálja, mert ő jól mulat, ők meg nem.

Szülei nem irigyelték; elvből helytelenítették a fiuk életmódját.

Anyja továbbra is tartotta a kapcsolatot Rachellel, mint Adam

feltételezte, direkt az ő bosszantására. Kedvelte a volt menyét meg

annak új férjét. El nem mulasztotta közölni Adammel, mikor

találkozik Rachellel, akit ő annyira szeret, mert az unokáinak az

•31•

anyja. Akármi került is szóba, Adam anyja biztosan homlokegyenest

ellenkező véleményen volt a fiával. Nem tehetett róla, ilyen

gáncsoskodónak született, mindig muszáj volt belekötnie valakibe.

Adamnek volt egy olyan gyanúja, hogy anyja valahol mélyen a sok

kötözködés alatt szereti őt, de ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat

érez, hogy szakadatlanul bírálja, és mindenben megnehezítse az

életét. Adam mintha sosem tudott volna a kedvére tenni.

Máig őt hibáztatta a válásért, mondván, hogy Adamnek kellett

elkövetnie valamilyen szörnyűséget, ezzel kényszerítve Rachelt,

hogy otthagyja egy másik férfiért. Egyetlen pillanatig sem sajnálta a

fiát azért, mert a felesége megcsalta, majd elhagyta. Azért is Adam

lehetett a hibás. Ő azt is gyanította, hogy anyja, bár ezt sosem vallaná

be, valahol a mélyben, a sok gáncsoskodás és kritizálás alatt büszke a

fia teljesítményeire.

Tizenegy óra múlt, mikor fölálltak az asztaltól, és kószálni

indultak St. Tropez-ba. Rengetegen jártak az utcákon, az utcai

kávézókat, a vendéglők kerthelyiségeit, a bárokat zsúfolásig

megtöltötték az emberek. A bárokból zene bömbölt. Benéztek egy

italra a Chez Nanóba, majd egy órakor úgy léptek be a Les Caves du

Royba, mintha most támadnának új életre. A Caves tele volt

lányokkal, akik sortot, szűk farmert, átlátszó, semmi kis blúzokat,

ugyanolyan ruhákat, szexi magas sarkú szandált viseltek, hajukat

művészien felkócolták. Adam itt kölyöknek érezte magát, de még

Gray és Charlie is szórakoztatónak találta a diszkót. Gray sokkal

szégyenlősebb volt, semhogy ő szedjen fel nőket. Általában azok

találták meg őt. Charlie meg roppant finnyás volt hozzá, de azért

szívesen nézelődött.

Fél kettőkor már mind a hárman táncoltak, viszonylag józan

állapotban. A brazil lányok ugyan nem jelentkeztek, de Adam nem

bánta. Legalább tucat más lánnyal táncolt, mielőtt kikötött egy kis

németnél, aki azt állította, hogy a szüleinek a St. Tropez-val

szomszédos Ramatuelle-ben van háza. Körülbelül tizennégynek

látszott, amíg táncolni nem kezdett Adammel. Akkor egyhamar

kitetszett, hogy tudja, mit csinál, mit akar, és tizennégynél jelentősen

•32•

idősebb. Adamet akarta. Valósággal szeretkezett vele a

táncparketten. Addigra elmúlt három, Charlie ásítozni kezdett. Ő és

Gray vissza is ment pár perccel később a hajóra. Adam azt mondta,

egyedül is hazatalál, mivel a rakparton horgonyoznak. Charlie

szükség esetére adott neki egy rádiótelefont. Adam bólintott és

táncolt tovább a lángvörös hajú német lánnyal, aki azt mondta, hogy

a neve Ushi. Rákacsintott a távozó Charlie-ra. Az visszakacsintott.

Adam most ki fog rúgni a hámból.

– Holnap mit csinálunk? – érdeklődött Gray, míg a hajó felé

ballagtak. A zene messzire elhallatszott, de a hajón békés csend volt,

ha becsukták az ajtókat. Charlie megkínálta Grayt lefekvés előtt egy

pohár konyakkal, de barátja azt felelte, nem bír többet. Kiálltak a

fedélzetre, szivaroztak, figyelték az embereket, akik a parton

sétáltak, vagy a szomszédos jachtokon üldögéltek és beszélgettek. St.

Tropez igazi bulira való város volt, ahol látszólag sosem aludt senki.

– Arra gondoltam, hogy elindulhatnánk Portofinóba, esetleg

megállhatnánk Monte Carlóban – felelte Charlie. Pár nap után az

ember megcsömörlik a St. Tropez-i duhajkodástól, hacsak nincsenek

barátai a kisvárosban, nekik pedig nem voltak. Jó dolog étteremben

enni és lokálba járni, de még jó néhány helyet fel akartak keresni

ebben a hónapban. Voltak köztük olyan lármásak, mint St. Tropez, és

voltak csendesebbek. Monté Carlo sokkal elegánsabb és higgadtabb.

Mindhárman élvezték a kaszinóját.

– Lehet, hogy Adam még maradni akar egy-két napot a német

lány miatt – jelezte Gray. Nem akarta elrontani a barátja szórakozását

vagy bontakozó románcát. Charlie cinikusabb volt. Hajól ismeri

Adamet, és a korábbi utazások adnak bárminemű támpontot, egy

éjszakára kell neki Ushi.

Majdnem hajnali négy volt, amikor Gray és Charlie elvonult a

kabinjába, a hosszú, ám élvezetes éjszaka után. Charlie tüstént

elaludt, és egyikük sem hallotta, mikor Adam ötkor hazajött.

Charlie és Gray a fedélzeten reggelizett, amikor Adam előkerült a

mosolygó Ushival. A lány csak egy egészen picit jött zavarba a két

férfi láttán.

•33•

– Gut reggelt! – köszönt udvariasan. Charlie szerint tizenhatnak

látszott a ragyogó délelőtti fényben. Nem volt kifestve, ugyanaz a

farmer és feszes póló tapadt szenzációs alakjára, mint az éjszaka,

magas sarkú aranyszínű szandálját a kezében lógatta. Vörös haja sűrű

és hosszú volt.

Reggelit kértek a hajópincértől. Ushi erősködött, hogy neki nem

kell más, csak egy kis müzli meg kávé. Adam szalonnás rántottát és

palacsintát rendelt. Rózsás kedvében volt, barátai erősen igyekeztek,

hogy ne mosolyogjanak össze.

Jóízűen eldiskuráltak négyesben, és amint Ushi befejezte a

reggelit, a hajótiszt taxit hívott neki. Mielőtt elment volna, Adam

körbevezette a hajón. Ushi szeme ragyogott, mikor a férfi lekísérte a

hajóról a várakozó taxihoz.

– Majd hívlak – mondta Adam diplomatikusan, és megcsókolta a

lányt. Felejthetetlen éjszaka volt, bár a barátai tudták róla, hogy

hamarosan elfelejti. Egy év múlva majd nekik kell emlékeztetniük,

ha egyáltalán veszik a fáradságot.

– Mikor? Jössz este a diszkóba? – kérdezte Ushi.

– Azt hiszem, valószínűleg elmegyünk – válaszolt a férfi a

második kérdésre. Az elsőt megválaszolatlanul hagyta. A lány

megadta neki a ramatuelle-i ház telefonszámát, ahol, mint mondta, az

augusztust fogja tölteni, mielőtt szeptemberben visszatérne

Münchenbe a szüleivel. De az otthoni lakcímét sem felejtette el

megadni a férfinak, mert Adam említette, hogy üzleti ügyekben

időnként Németországba kell utaznia. Ushi huszonkét éves volt,

Frankfurtban tanult az orvosi karon. – Ha maradunk, visszamegyek a

diszkóba, bár ezt nem ígérhetem száz százalékra. – Adam igyekezett

becsületes lenni a lányokkal, akikkel lefeküdt, nem ébresztve bennük

alaptalan reményeket. Bár Ushinak különben sem lehetnek túlzott

illúziói. A diszkóban szedett föl egy vadidegent, és rögtön vele is

töltötte az éjszakát. Tudnia kellett, hogy nemigen találkoznak még

egyszer. A lány ugyanazt akarta, amit a férfi, és legalábbis egy

éjszakára teljesült a kívánsága. Adam ugyanezt mondhatta el

magáról. Élvezte az éjszakát, ám a nappali fényben nem titkolhatták

•34•

önmaguk előtt, hogy idegenek, akiket aligha hoz össze még egyszer a

sors. A közlekedési táblák elég egyértelműek.

Adam megcsókolta a lányt, mielőtt beültette a taxiba. Ushi egy

pillanatra hozzátapadt.

– Isten veled… és köszönöm – mondta álmatagon. Adam

másodszor is megcsókolta.

– Én köszönöm, Ushi – súgta, és rálegyintett a lány fenekére. Az

beült a taxiba, integetett és elhúzott. Újabb egyestés szórakozás. Így

is lehet tölteni az időt. A vakáció kétségtelenül kellemesebb lesz tőle.

Ushi pucéran még annál is klasszabb volt, mint Adam várta.

– Hát ez igazán kedves kis meglepetés! – jegyezte meg Charlie

fanyar mosollyal, mikor Adam visszatért a reggelizőasztalhoz. –

Szeretek vendégekkel reggelizni, főleg ilyen csinosakkal. Nem kéne

elhúznunk a városból, mielőtt a szülei megjelennek egy

vadászpuskával?

– Remélem, nem! – vigyorgott Adam önelégülten. Alkalmanként

szívesen vitt egy kis életet Charlie hajójára. – A nő huszonkét éves,

medika, és nem volt szűz. – Bár ő is elismerte, hogy Ushi

fiatalabbnak látszott a koránál.

– Mekkora csalódás! – Charlie szivarra gyújtott. Nyáron,

hajókázás közben, időnként reggeli után is elszívott egy szivart.

Azért is nagyon szerették ezt az életet a hajón, mert bár néha egyedül

érezték magukat, azt tették, amit akartak. Ez is óriási előnye az

egyedülállóságnak. Ehettek, amikor akartak, azt vettek fel, amit

akartak, annyit ittak, amennyit akartak, akár be is rúghattak, és azzal

töltötték az időt, akivel nekik tetszett. Nem volt senki, aki nyafogjon,

zsörtölődjön, zsémbeljen, akit kínos helyzetbe hozhattak volna,

akihez alkalmazkodniuk kellett volna, akitől bocsánatot kellett volna

kérniük. Csak egymáshoz alkalmazkodtak, és nekik ez megfelelt. Ez

az élet maga volt a tökély. – Talán a legközelebbi kikötésnél

találhatunk neked egy szüzet. Errefelé, úgy nézem, elég kevés van

belőlük.

– Nagyon vicces! – vigyorgott Adam az éjszakai hódítás

mámorában. – Egyszerűen irigy vagy. Mellesleg hol kötünk ki

•35•

legközelebb? – Szerette ezt a csavargást. Olyan volt, mintha

magukkal vihetnék a szállodájukat vagy a házukat. Lubickolhattak a

fényűzésben, maguk határozták meg az útvonalukat, ha akarták, az

utolsó percben változtathattak rajta, és a kiválóan képzett személyzet

a gondolatukat is kitalálta. Hát mi a mennyország, ha nem ez? Mire

való egy jacht, ha nem erre, gondolta Charlie, aki a nyarait és telente

is több hetet töltött a hajóján.

– Hova akartok menni? – érdeklődött. – Részemről Monacóra

vagy Portofinóra gondoltam. – Nagy vita után eldöntötték, hogy

jöhet Monaco, Portofinót meghagyják holnapra. Monté Carlo úgyis

csak egy ugrás: két óra St. Tropez-tól, Portofino viszont nyolc. Gray

azt mondta, neki mindegy (Charlie éppen erre számított), Adam

pedig kaszinózni akart.

A tenger gyümölcseiből csapott pazar ebéd után elhagyták a

kikötőt. Majdnem három óra volt, mire elindultak; útközben

megálltak egy rövid úszásra, aztán ledőltek szundítani a fedélzeten.

Mire a Kék Hold befutott Monacóba, a három barát úgy aludt a nyug-

ágyában, mint a tej. A kapitány és a személyzet ügyesen

odamanőverezte a jachtot a rakparthoz, ütközőhurkákat használva,

nehogy nekimenjenek más hajóknak. Monté Carlo kikötőjét, mint

rendesen, zsúfolásig megtöltötték a Kék Holddal egyforma nagyságú

vagy még annál is hatalmasabb jachtok.

Charlie hatkor ébredt: látta, hol vannak, és azt is látta, hogy

barátai még mindig alszanak. Lement a kabinjába zuhanyozni és

átöltözni. Adam és Gray hétkor ébredt. Adamet érthetően kimerítette

a duhaj éjszaka, Gray pedig nem szokott hozzá az éjszakázáshoz.

Közös utazásaikon mindig szüksége volt néhány napra, hogy átálljon

a mulatós ritmusra. Ám mire vacsorázni indultak, mindnyájan

kipihenték magukat.

A hajótiszt autót rendelt nekik, és asztalt foglalt a Louis XV-ben,

ahol rengeteget ettek, sokkal szertartásosabb díszletek között, mint

előző este St. Tropez-ban. Erre az alkalomra gondosabban is

öltöztek. Charlie krémszín lenvászon öltönyt viselt, ugyanolyan színű

inggel, Adam fehér farmert, blézert, krokodilbőr papucscipőt zokni

•36•

nélkül, Gray kék inget, khaki nadrágot és egy őskori blézert. Fehér

hajával ő látszott a korelnöknek, ugyanakkor valami zabolátlan

vonzerő áradt belőle. Vörös nyakkendőt kötött, de viselhetett

akármit, mindig művésznek látszott. Izgatott hadonászással mesélt a

fiatalságáról a vacsora mellett. Most éppen egy bennszülött törzs volt

soron, akiknél rövid ideig éltek amazonasi kalandozásaik során. Most

persze már jóízűen lehetett anekdotázni azokról a lidércnyomásos

gyerekévekről. Más srácok az ő korában suliba jártak, bringáztak,

újságot hordtak ki, iskolai össztáncokon vettek részt. Gray India

nyomorgói között csámborgott, lakott egy nepáli buddhista

kolostorban, sátorozott brazíliai indiánokkal, és a Dalai Láma

tanításait olvasta. Sohase volt módja élvezni a gyermekkorát.

– Hogy is fogalmazzak? A szüleim komplett agyamentek voltak.

De legalább nem lehetett unatkozni mellettük.

Adam arra gondolt, hogy az ő Long Island-i gyerekkora őrjítőén

szabványos volt; semmit, amit átélt, még csak össze se mérhet Gray

sztorijaival. Charlie ritkán emlegette a gyerekkorát. Kiszámítható,

tiszteletre méltó és hagyományhű volt, aztán pedig iszonyúan

fájdalmas, amikor a szülei meghaltak. Ennél már csak az fájt jobban,

amikor öt év múlva követte őket a nővére is. A pszichiáterével tudott

beszélni róla, másokkal nem. Tisztában volt vele, hogy kellemes

dolgok is történhettek, mielőtt lesújtott a végzet, de ő már nem

emlékezett rájuk, csak a gyötrelemre. Könnyebb volt a jelennel

foglalkozni, kivéve, ha a pszichiátere erősködött, hogy próbáljon

meg emlékezni a múltra. De még ilyenkor is kínszenvedés volt

előbányászni magából az emlékeket. Majdnem összeroppant tőlük.

Semmiféle gazdagság nem pótolta azokat, akiket elveszített, vagy a

családi életet, amelyet szerettei elvittek magukkal. És akárhogy

igyekezett, ezt sehogy sem sikerült újrateremtenie. Számára káprázat

volt a családi biztonság és állandóság délibábja, mert nem jött el a

társ, akit várt. Huszonöt éve, a nővére halála óta két barátja

közelítette meg a legjobban azt, ami családnak nevezhető. Még

sosem volt magányosabb, mint akkor; egyedül állt a világban, nem

volt senkije, aki szeresse és vigyázzon rá. Most legalább megvan

•37•

Adam és Gray, akik ugyanolyan hűségesen kitartanának mellette a

bajban, mint ő mellettük. Ez azért nagy vigasz volt mindhármuknak.

Olyan bizalom, barátság, szeretet kötötte össze őket, amelyet nem

lehetett átváltani pénzre.

Ráérősen kávéztak, szivaroztak, beszélgettek az életükről, Gray és

Adam gyerekkoráról. Charlie érdeklődve hallgatta, hogy barátai

mennyire másképp dolgozzák fel a dolgokat. Gray már

belenyugodott, hogy örökbe fogadó szülei önzők, hóbortosak és

felelőtlenek voltak. Gyerekkorában sohasem érezhette magát

biztonságban, nem ismerhette az igazi otthont. Szülei egyik

kontinensről a másikra vetődtek, örökké kerestek-kutattak, és

sohasem találtak semmit. Gray a zsidósághoz hasonlította őket,

amely negyven évig bujdosott a pusztában, csak az ő szüleinek nem

volt vezérlő tűz- vagy felhőoszlopa. És mire megállapodtak Új-

Mexikóban, ahol örökbe fogadták Fiút, Gray rég elszakadt tőlük.

Néha találkozott új testvérével, ha nagyritkán hazalátogatott, de nem

adott lehetőséget, hogy megkedvelje őt. Nem akarta, hogy bármi

odakösse a szüleihez.

Utoljára a szülei temetésén látta Fiút, akivel az óta nem kereste a

kapcsolatot. Időnként bűntudata volt miatta, de nem engedte meg

magának, hogy sokat foglalkozzon vele. Örült, hogy végre

leválhatott arról a családról, ami csupán keserűséget jelentett neki.

Benne csak fájdalmas érzéseket keltett a „család” szó. Néha

eltűnődött: Vajon mi lett Fiúval? Akármi történt is vele, az csak jobb

lehetett a szülői nemtörődömségnél. Graynek eddig sikerült

elfojtania magában minden felelősséget vagy ragaszkodást. Gondolt

rá, hogy egyszer esetleg megkeresi Fiút, de ez az idő még nem jött el.

Lehet, hogy sohasem fog. Jobb, ha Fiú, aki egyébként kedves gyerek

volt, megmarad a múlt emlékei között, egy olyan élet részeként,

ahova Gray nem vágyott vissza.

Adamben viszont csak keserű haragot ébresztettek a szülei, akiket

tömören úgy jellemezhetett, hogy az anyja undok, raplis boszorkány,

az apja pedig egy nagy rakás szerencsétlenség. Dühös volt mind a

•38•

kettőre azért, amit vele tettek vagy nem tettek meg, dühös volt az

otthoni nyomasztó életre.

Azt mondta, az egész gyerekkorából arra emlékszik, hogy az

anyja folyamatosan ócsárol mindenkit, őt pedig örökösen szidja, mert

ő a legfiatalabb, és eleve úgy kezelték, mint egy betolakodót, amiért

későn merészelt születni. Arra nagyon jól emlékezett, hogy az apja

sosem jött haza korán a munkából. De nem is lehetett hibáztatni érte.

Attól fogva, hogy tizennyolc évesen elment a Harvardra, Adam soha

többé nem lakott otthon. Már az is elég rossz, hogy a családdal kell

töltenie az ünnepeket. A pocsék családi légkör, mondta,

jóvátehetetlenül elidegenítette egymástól őt és a két testvérét. Azt jól

megtanulták a szüleiktől, miként kell a másikat kritizálni, lenézni,

ócsárolni és fitymálni.

– A mi családunkban sosem volt tisztelet. Anyám nem tisztelte az

apámat. Azt hiszem, apám valószínűleg gyűlöli, bár ezt a világért

sem vallaná be. Ennél fogva mi, gyerekek sem tiszteljük egymást. A

nővérem önző ripacs, a bátyám beképzelt seggfej, a felesége

szakasztott anyám, és az egész família azt gondolja, hogy leadtam

magam mindenféle stricihez és kurvához. Nem tisztelik a

foglalkozásom, nem is akarnak tudni róla. Csak az érdekli őket,

miféle nőkkel járok, és nem az, hogy ki vagyok. Momentán esküvőn,

temetésen meg az ünnepeken látom őket, bár nekem ez is sok. Ha

találnék ürügyet, hogy kibújhassak alóla, biz' isten megtenném.

Rachel elviszi hozzájuk a srácokat, úgyhogy ezt nem kell csinálnom.

Jobban szeretik Rachelt nálam, mindig is jobban szerették. Még az

ellen sincs kifogásuk, hogy keresztényhez ment feleségül, amíg

zsidónak neveli a srácokat. Nekik Rachel nem követhet el rosszat, én

pedig nem csinálhatok jót. Mostanra odáig jutottam, hogy tojok rájuk

– mondta keserűen.

– De hát még mindig találkozol velük – mutatott rá Gray. – Tehát

mégis törődsz velük. Talán még mindig szükséged van az

elismerésükre. De ha így van, az sem baj. Csak annyit kell tudomásul

venni, hogy a szüleink nem álltak a helyzet magaslatán, hogy nem

adhatták meg nekünk a szeretetet, amit olyan kétségbeesetten

•39•

szomjaztunk gyerekkorunkban. Nem adhattak olyat, ami nem volt

meg bennük. Mindenesetre az enyéim fiatalon túlságosan vadul

drogoztak, utána pedig keresték a Szent Grált. Szóval komplett

bolondok voltak. Azt hiszem, szerették a húgomat és engem,

amennyire ők szeretni tudtak, csak fogalmuk sem volt, hogy kell

szülőnek lenni. Sajnáltam Fiút, az öcsémet, amikor örökbe fogadták.

Kutyát kellett volna vásárolniuk, de magányosak voltak, miután a

húgom és én otthagytuk őket, ezért hát szereztek egy kisfiút. Szegény

húgom most Indiában van, valahol az utcákon istápolja a

nyomorultakat, mint apáca. Egész életében hindunak akart látszani,

és azt hiszi, most végre sikerült. Sosem ismerte magát. A szüleink

sem ismerték. Egyébként én sem ismertem magam, amíg el nem

szakadtam tőlük, bár néha még ma is elfog a kétely, hogy ki az ördög

vagyok. Szerintem ez a kulcs mindnyájunkhoz:

Kik vagyunk, miben hiszünk, hogyan élünk? Csakugyan ezt az

életet akarjuk élni? Naponta fölteszem magamnak ezeket a

kérdéseket, ám nem mindig találom rájuk a választ. De legalább

próbálkozom, és közben senkinek sem okozok fájdalmat.

– Azt hiszem, az a legsiralmasabb a szüleimhez hasonló

emberekben – folytatta Gray –, hogy vagy nekik lesznek srácaik,

vagy örökbe fogadják őket, holott távol kellene tartani őket a

gyerekektől. Magamról tudom, hogy ilyen vagyok, ezért nem lesz

gyerekem soha. Folyton győzködöm magam, hogy a szüleim minden

tőlük telhetőt megtettek, akármilyen pocsékul éreztem is magam tőle.

De nem akarom folytatni a keserű példát, és megbántani valakit az

önző fajfenntartó ösztönömmel. Azt hiszem, jobb, ha velem kihal a

családfa, és nem folytatódik az esztelenség.

Gray világéletében hihetetlen felelősséggel járó feladatnak tartotta

a szülőséget, és cseppet sem bánta, hogy nem lettek gyerekei.

Képtelennek érezte magát arra, hogy gyerekekről gondoskodjon,

vagy kielégítse az igényeiket. Rettegett a gondolattól, hogy

megszereti őket, vagy azok szeretik meg őt. Nem akarta

cserbenhagyni őket, és azt sem akarta, hogy többet várjanak tőle,

mint amennyit adhat nekik. Senkinek sem akart annyi bánatot és

•40•

csalódást okozni, mint amennyit neki kellett elviselnie

gyerekkorában. Sohasem fordult meg a fejében, hogy a nőkben, e

törött szárnyú madarakban, akiket megment és istápol, a gyereket

látja. Elsöprő vágy élt benne, hogy gondoskodjon valakiről, és a nők

ezt a vágyat teljesítették be. Adam azt mondta, aki ilyen jószívű,

intelligens, és akinek ilyen szilárd erkölcsi elvei vannak, abból jó apa

lenne, de Gray nem értett egyet vele.

– Hát te, Charlie? – kérdezte Adam, aki Graynél vakmerőbben

rontott be tiltott területekre és feszegetett tabu témákat. Ő mindig

olyan kérdéseket tett fel, amelyeken muszáj volt elgondolkodni. –

Nálatok mennyire volt normális a család, mikor gyerek voltál? Mi itt

Grayjel azon versenyzünk, kinek volt rosszabb az őse, és nem

hiszem, hogy bármelyikük lépéselőnyben lenne. Az enyémek

konzervatívabbak, de nem tudtak többet adni, mint az övéi. –

Addigra elég sokat ittak, ezért is faggatta Charlie-t a gyerekkoráról.

Nem voltak titkaik egymás előtt, Adam és Gray semmit sem

rejtegetett a barátai elől. Charlie jóval zárkózottabb volt, és nem

szívesen beszélt a fiatalságáróL

– Tökéletesek voltak – sóhajtotta. – Melegszívűek, önzetlenek,

kedvesek, megértők. Sosem bántottak. Anyám volt a leggyengédebb,

legérzékenyebb asszony a földkerekségen. Figyelmes, jó humorú,

gyönyörű. Apám pedig igazi jó ember, hősöm és mintaképem

minden téren. Csodálatosak voltak, akárcsak a gyerekkorom. Aztán

meghaltak. Vége. Tizenhat boldog év, és én meg a nővérem egyedül

maradtunk a nagy házban a rengeteg pénzzel, egy sereg

alkalmazottal, akik kiszolgáltak, és egy alapítvánnyal, amelyet a

nővéremnek meg kellett tanulnia irányítani. Kimaradt a Vassarról,

hogy velem foglalkozhasson, amit tökéletesen végzett két évig, amíg

egyetemre kerültem. Nem volt élete rajtam kívül. Szerintem még

csak nem is randevúzott ezekben az években. Aztán én elmentem

Princetonba, ő pedig már beteg volt, bár ezt egy ideig nem tudtam.

Aztán meghalt. A három legnagyszerűbb ember elment. Ahogy

benneteket hallgatlak, akkor látom, mennyire szerencsés voltam, nem

a vagyon, hanem a családom miatt. Csodálatos szülők, Ellen

•41•

csodálatos testvér, csak hát minden ember halandó. Szempillantás

alatt összedől az egész világ, és az élet megváltozik. Inkább a

vagyonom lett volna oda, mint hogy egyiküket is elveszítsem. Csak

hát nem kínálják fel a választást. Azokkal a lapokkal kell játszanunk,

amit osztanak. Ha már itt tartunk, akar rulettezni valaki? – terelte

másra a szót barátságosan. Barátai némán bólintottak.

Szomorú történet volt; Adam és Gray tudta, hogy Charlie

valószínűleg ezért képtelen tartós kapcsolat kialakítására. Vélhetőleg

attól fél, hogy akit megszeret, az vagy elhagyja őt, vagy meghal.

Maga is tudta, ezerszer megbeszélte a pszichiáterével, de az se

változtatott semmin. Akárhány évig járhatott terápiára, az nem

támasztotta fel a szüleit, akiket tizenhat évesen veszített el, és

egyetlen megmaradt rokona, a nővére, huszonegy évesen halt

iszonyú halált. Ezek után nehéz bármiben és bárkiben bízni. És ha

megszeretünk valakit, s az otthagy vagy meghal? Akkor már

könnyebb meglelni a végzetes hiányosságukat, és elhagyni őket,

mielőtt ők hagynának ott. Ez a nagyszerű család, azzal, hogy

meghaltak, rettegéssé változtatta a fiatalon egyedül maradt Charlie

életét. Rögeszméje volt, hogy ha meg merne szeretni valakit, az vagy

meghalna, vagy cserbenhagyná őt. Még a legmegbízhatóbbnak tűnő

lánynál is fennállt a kockázat. Charlie pedig iszonyodott a

kockázattól, és csakis akkor merte volna beleadni a szívét egy

kapcsolatba, ha tudja, hogy százszázalékos a biztonság. Szüksége

volt minden megkapható garanciára, de az eddigi nők nem szolgáltak

garanciákkal, csakis végzetes hibákkal, amelyek a frászt hozták

Charlie-ra, ezért tapintatosan szakított velük. Még nem találta meg

azt a nőt, aki érdemes a kockázat vállalására, de érezte, hogy egyszer

meg fogja. Adam és Gray már nem volt olyan biztos benne. Ők úgy

látták, Charlie megmarad örök magányosnak. Azért is voltak olyan jó

barátok, mert ugyanez volt a véleményük saját magukról. Túlságosan

rizikósnak találták a futó kapcsolatnál tartósabb viszonyt. A

családjuk átkát nyögték, és ezt nem törhették meg és nem oldhatták

fel. Az életüket átitató bizalmatlanság és félelem volt a famíliájuk

búcsúajándéka.

•42•

Charlie baccarát játszott, Gray csak figyelte a huszonegyező

Adamet. Aztán mindhárman elmentek rulettezni. Charlie adott pénzt

Graynek, aki háromszáz dollárt nyert a feketén. Rögtön vissza is adta

a kapott százast a barátjának, de ő semmiképpen sem akarta

elfogadni.

Hajnali kettőkor, vagyis viszonylag korán, visszatértek a hajóra,

és ki-ki rögtön elvonult a kabinjába. Kellemes, jó nap volt, igazi

barátoknak való nap. Másnap indultak Portofinóba. Charlie utasította

a kapitányt, hogy hét óra tájban, tehát még mielőtt fölkelnek, hagyja

el a kikötőt. Ily módon késő délután érkeznek Portofinóba, és lesz

idejük sétálni. Portofino mindig is az egyik kedvenc helyük volt.

Gray a művészetét és az építészetét szerette, különösen a templomot

fent a dombon; Charlie az elragadóan szép városka derűs olasz

légkörét, az éttermeket és az embereket; Adam az üzleteket és a

Splendido Hotelt, amely a hegyről tekint le a kikötőre. Szerette az

apró kikötőt, a gyönyörű olasz lányokat, de a külföldieket is, akik

turistaként érkeztek ide. Varázslatos hely volt. Azon az éjszakán

mindhárman mosolyogva aludtak el, mert arra gondoltak, hogy

másnap megérkeznek Portofinóba. Ez a közös hónap a Kék Hold

fedélzetén minden évben lehozott nekik egy szeletet a

mennyországból.

•43•

3.

Délután négykor érkeztek Portofinóba, épp mikor az üzletek sorra

nyitottak ki a szieszta után. Az öblön kívül kellett horgonyozniuk,

mert a Kék Hold kielje túl mély volt, a kikötő medre pedig túl sekély.

Más hajókról a vízbe ugráltak úszni az emberek, úgy, ahogy Adam,

Gray és Charlie tette, mikor felébredtek a szunyókálásból. Hatra

befutott több nagy jacht, ünnepi hangulata lett a kikötőnek.

Gyönyörű délután volt. Mire eljött a vacsora ideje, egyiküknek sem

akaródzott partra szállnia, aztán úgy döntöttek, mégis megteszik.

Való igaz, Charlie hajóján mindig remek volt a koszt, de a városi

éttermekben is jól főztek. Több kitűnő helyen is lehetett enni,

amelyek közül sok a kikötőben bújt meg az üzletek között. A

portofmói üzletek még a St. Tropez-ieknél is elegánsabbak voltak:

Cartier, Hermés, Vuitton, Dolce & Gabbana, Celine, és számos olasz

ékszerész. Ez a pici város a luxus televénye volt. Az élet a kikötőben

zajlott, a nyaktörő, fenséges szirtek tövében. A San Giorgio-templom

és a Splendido Hotel egy-egy hegyoromra épült, a kikötő átellenes

oldalán.

– De szeretek itt lenni! – Adam szélesen vigyorogva figyelte a

nyüzsgést. Egy közeli hajóról éppen most ugrott a vízbe egy csapat

nő, felül nem viseltek semmit. Gray már elő is vette a vázlatfüzetét

és rajzolt, Charlie boldogan pöfékelt. Ez volt a kedvenc olasz

kikötője, szívesen maradt volna itt akármeddig, ha a barátai is

akarják. Semmi sem sürgette. Jobban szerette Portofinót a francia

kikötőknél. Sokkal kellemesebb hely volt St. Tropez-nál, ahol vagy a

lesifotósok elől kellett menekülni, vagy a diszkókból és bárokból ki-

be hömpölygő embertengerben kellett utat törni. Vidékiesebbnek

tűnt, és megvolt benne az a báj, fesztelenség és ódon szépség, ami

annyira jellemző Olaszországra. A három barát imádta.

Mind a hárman pólót és farmert húztak, mikor kimentek a partra

vacsorázni. Egy bűbájos étteremben foglaltattak asztalt a piazza

•44•

közelében, ahol többször megfordultak az előző években. Ahogy

beléptek, a pincérek rögtön felismerték bennük a Kék Hold utasait.

Remek asztalt kaptak a nyitott teraszon, ahonnan bámulhatták a

járókelőket. Főtt tésztát, tenger gyümölcseit rendeltek, és hozzá

egyszerű, de jó olasz bort. Gray éppen a helyi építészetről beszélt,

amikor a szomszéd asztaltól közbeszólt egy csendes női hang.

– Tizenkettedik században – igazította ki a festőt, mert Gray azt

mondta, hogy a Castello di San Giorgiót a tizennegyedik században

építették. Gray megfordult, hogy lássa, ki beszél. Magas, egzotikus

külsejű nő ült a szomszéd asztalnál, piros pólóban, szandálban, bő,

fehér pamutszoknyában. Sötét haját hosszú varkocsban viselte. A

szeme zöld volt, a bőre elefántcsontszín. Elnevette magát, mikor

Gray ránézett. – Bocsánatot kérek – mentegetőzött otrombaság volt

tőlem. Kizárólag véletlenül tudom, hogy tizenkettedik század, nem

tizennegyedik, de gondoltam, meg kell mondanom. Egyébként

egyetértek önnel, nekem is ez az egyik kedvenc olasz épületem, ha

másért nem, a kilátás miatt, ami szerintem a legkülönb Európában. A

kastélyt a tizenhatodik században átépítették, de a tizenkettedik

században épült, nem a tizennegyedikben – ismételte széles

mosollyal. – A San Giorgio-templomot is a tizenkettedik században

emelték. – Gray festékfoltos pólójára pillantott, és rögtön felismerte

benne a művészt. A kastélyról szóló adatot úgy sikerült közölnie,

hogy nem nagyképűen hangzott, hanem tájékozottan, mulatságosan,

ugyanakkor bocsánatkérően, amiért beleszólt szomszédai

beszélgetésébe.

– Ön művészettörténész? – érdeklődött Gray. Nagyon szép

asszony volt, még ha nem is felelt meg Charlie vagy Gray

igényeinek. Aligha lehetett sokkal fiatalabb negyvenötnél. A nagy

asztaltársaságban, amellyel együtt volt, olasz és francia beszéd járta,

és ő mindkettőt folyékonyan beszélte.

– Ó nem – felelte a nő. – Csak egy minden lében kanál, aki évente

visszatér ide. New Yorkban van galériám. – Gray hunyorogva nézett

rá, és ekkor már rájött, ki ez: Sylvia Reynolds, New York művészeti

köreinek ismert alakja. Számos kortárs művész mutatkozott már be a

•45•

galériájában, akik az óta nagy hírnévre tettek szert. A Reynolds-

galéria többnyire avantgárd alkotásokat árult, amelyek különböztek

Gray festményeitől. Még sosem találkozott Sylviával, de sokat

olvasott róla, és nagyon imponált neki. Az asszony érdeklődő,

barátságos mosollyal nézte a három barátot. Pezsgett benne az élet és

az energia. Két karját elborították a türkizes ezüst karperecek,

amelyek az ő egyedi stílusát tükrözték. – Ön festő? Netán a házát

festette ki, attól mázolta így össze magát? – érdeklődött fesztelenül.

– Mindkettő – mosolygott Gray, és kezet nyújtott. – Gray Hawk

vagyok. – Bemutatta a barátait a mosolygó Sylviának. Az asszony

ismerte a Hawk nevet.

– Szeretem a képeit – mondta meleg elismeréssel. – Elnézést,

amiért megzavartam a társaságot. A Splendidóban szálltak meg? –

kérdezte kíváncsian, egy percre figyelmen kívül hagyva európai

barátait. Több szép asszony és néhány nagyon jóképű férfi volt a

csoportban. Egy gyönyörű fiatal nő franciául beszélt a mellette ülő

férfival. Adam már akkor felfigyelt rá, amikor beléptek, csak azt nem

tudta eldönteni, hogy a szomszédja az apja-e, vagy a férje. Nagyon

meghitten beszélgettek. Az asztalnak azon a részén nyilvánvalóan

franciák ültek. Úgy látszott, hogy Sylvia a társaságban az egyetlen

amerikai, de ez egy cseppet sem zavarta, mert ugyanúgy beszélte a

franciát és az olaszt, mint az anyanyelvét.

– Nem, egy hajón – felelte Gray.

– De szerencsések! Gondolom, egy olyan szép nagyon –

csipkelődött az asszony. Gray nem szólt, csak bólintott. Tudta, hogy

Sylvia ugratja, és nem akart dicsekedni. Kedves asszonynak látszott,

és a szóbeszéd szerint az is volt, nem szállt fejébe a híre.

– Az a helyzet, hogy evezős csónakkal érkeztünk

Franciaországból, és éjszaka sátrat verünk a homokon – évődött

kedélyen Charlie. Az asszony nevetett. – Csak a barátom szégyellte

bevallani. A vacsorára még összekapartuk a pénzt, de szállodára már

nem futja. Csak azért mondta a hajót, hogy magának imponáljon.

Mindig hazudik, ha szépnek talál egy nőt. – Sylvia kacagott, a

többiek mosolyogtak.

•46•

– Ebben az esetben méltányolom a bókot! Rosszabb helyeket is el

tudok képzelni a sátorozásra, mint Portofino. Együtt utaznak? –

kérdezte Charlie-tól. Felkeltette az érdeklődését a három vonzó férfi.

Izgalmas hármast alkottak. Gray csakugyan úgy nézett ki,

amilyennek a művészt képzelik; Adamet az asszony színésznek vélte,

Charlie-t bankárnak. Szerette találgatni, mivel foglalkoznak az

emberek, és tulajdonképpen nem is tévedett nagyot. Adamet a belőle

áradó drámai vibrálással könnyen el lehetett képzelni színpadon.

Charlie rendkívül pedánsnak tűnt, még farmerban, pólóban és zokni

nélkül viselt Hermés papucscipőben is. Nem látszottak playboynak,

kisugárzásuk tartalmas egyéniséget sejtetett. Az asszony Grayt találta

a legjobb társalgónak, mert ő kezdeményezte a csevegést. Belefülelt

a beszélgetésükbe, és tetszett neki, amit Gray a helyi építészetről

mond. Egyetlenegy dolgot tévesztett el, a kastély építésének

időpontját, de ezen kívül csupa valós és értelmes dolgot mondott, és

nagyon sokat tudott a művészetről.

Asztaltársai fizettek, távozni készültek. Az egész társaság felállt.

Sylvia követte őket, és mikor megkerülte az asztalt, új ismerősei

láthatták, hogy csodás lába van. Asztaltársai is felfigyeltek a három

férfira, és Sylvia udvariasan bemutatta őket, mintha régi ismerősök

lennének.

– Visszamennek a hotelba? – érdeklődött Adam. A francia lány

nagyon nézte, ő pedig úgy döntött, hogy csak az apja lehet az

asztalszomszédja, mert a lány leplezetlenül flörtölt vele, és senki más

iránt nem mutatott érdeklődést.

– Később. Most sétálunk. A boltok tizenegyig nyitva vannak,

szerencsétlenségemre. Szörnyű pusztításokat végzek minden évben,

de nem tudom megállni – felelte Sylvia.

– Nem lenne kedve később egy pohár italhoz? – szedte össze

minden bátorságát Gray. Nem akart tolakodni, de rokonszenvesnek

találta a fesztelen, barátságos modorú asszonyt, és szeretett volna

még beszélgetni a helyi művészetről.

•47•

– Miért nem jönnek fel mind a Splendidóba? – kérdezte Sylvia. –

Úgy néz ki, hogy a fél éjszakát a bárban töltjük. Ott biztosan

megtalálnak.

– Jövünk! – ígérte Charlie, és az asszony már szaladt is a barátai

után.

– Gól! – jegyezte meg Adam, amikor Sylvia hallótávolságon kívül

került. Gray megrázta a fejét.

– Nem hinném. Csak a művészetről szeretne beszélgetni… –

Adam a fejét csóválta.

– Nem neked, tökfej, hanem nekem. Láttad azt a francia lányt az

asztal túlsó végén? Egy öreg pasival van, akit a férjének véltem, de

nem hinném, hogy az, amennyire szemezett velem.

– Jaj, az isten szerelmére! – Gray égnek emelte a tekintetét. –

Tegnap este nem volt elég? Te egy nőfaló vagy!

– Igen, az vagyok! Nagyon csinos.

– Sylvia Reynolds? – csodálkozott Gray. Az asszony nem tűnt

Adam zsánerének. Először is legalább kétszer annyi idős, mint amit

Adam szeret. Korban inkább hozzá illik, bár az ő érdeklődése

szigorúan művészi, és nem romantikus. Azonkívül az asszony jó

kapcsolat, mert roppant fontos szerepet játszik New York művészeti

életében. Charlie azt mondta, hogy elsőre nem ismerte fel, de most

már tudja, ki ez a nő.

– Nem, a fiatal! – helyesbített ismételten Adam. – Aranyos kis

jószág! Úgy néz ki, mint egy balerina, bár ezt Európában sosem lehet

tudni. Ahányszor találok egy cukorfalatot, kisül róla, hogy medika,

vagy joghallgató, vagy rakétamérnöknek tanul.

– Hát pedig jobb lesz viselkedned. Lehet Sylvia lánya is! – Nem

mintha Adamet ez leállította volna. Nők dolgában nem

ismertfélelmet, lelkifurdalást vagy bűntudatot… legalábbis egy

bizonyos határig. Számára szabad préda volt mindenki, aki nem volt

férjrél. Itt húzta meg a vonalat, amelyet nem lépett át.

Vacsora után, mint mindenki a kikötőben, körülsétálták a teret és

kirakatokat néztek, majd éjfél körül felsétáltak a szállodába. Sylvia

csoportja valóban a bárban ült, úgy, ahogy az asszony mondta.

•48•

Nevetgéltek, beszélgettek, cigarettáztak. Ahogy Sylvia meglátta a

belépő három férfit, szélesen elmosolyodott és integetett. Még

egyszer bemutatta őket a barátainak, és a bájos lány mellett, aki úgy

megtetszett Adamnek, mintegy véletlenül üres volt a szék. A férfi

megkérdezte, leülhet-e. A lány mosolyogva bólintott. Kitűnő

angolsággal, bár felismerhető franciás kiejtéssel beszélt. Sylvia

elmagyarázta Graynek, hogy a lány, akivel Adam beszélget, az ő

unokahúga. Charlie két férfi között találta magát, az egyik francia

volt, a másik olasz, alig néhány perc múlva már nyakig ültek az

amerikai politikáról és a közel-keleti helyzetről folyó vitában.

Jellegzetes európai beszélgetés volt, vagyis mindenki azonnal a

tárgyra tért, mellőzve a köntörfalazást, és határozottan állást is

foglalt. Charlie az ilyen eszmecseréket szerette. Sylvia és Gray

művészetről csevegett. Mint kiderült, az asszony építészetet tanult, és

majdnem húsz évig lakott Párizsban. Egy francia férfihoz ment

feleségül, akitől tíz éve elvált.

– Miután elváltunk, fogalmam sem volt, mihez kezdjek, hol

lakjam. A férjem művész volt. Ott álltam egy fillér nélkül. Haza

akartam menni, de be kellett látnom, hogy nekem már nincsen

otthonom. Clevelandben születtem, de a szüleim már meghaltak, és

én az érettségi után elhagytam a várost, úgyhogy fogtam a két

gyerekem, és elköltöztem New Yorkba. Szereztem állást a SoHo

egyik galériájában, és amint tehettem, beindítottam a saját galériámat

a nagy semmiből, és csodálatos módon működött! Úgyhogy most itt

állok, és tíz év után is ugyanazt a galériát vezetem. A lányom

Firenzében tanul, a fiam most diplomázik Oxfordban, én meg azon

eszem magam, hogy mi a csodát keresek még New Yorkban. – Mély

lélegzetet vett, elmosolyodott. – Most pedig maga meséljen a

munkájáról!

Gray kifejtette, milyen művészi elvek szerint dolgozik az utóbbi

évtizedben, és ezt meg is indokolta. Sylvia tökéletesen értette minden

szavát, amikor a férfi elmagyarázta, milyen hatások érhetők tetten a

festészetében. Nem az a fajta művészet volt, amelyet a galériája

szokott bemutatni, de azért nagyon tiszteletre méltónak találta, amit a

•49•

festő mondott. Évek óta ismerte Gray munkásságát, mély benyomást

tettek rá korai alkotásai, bár a művész stílusa az óta jelentősen

megváltozott. Megállapították, hogy annak idején alig néhány

saroknyira laktak egymástól Párizsban. Sylvia szemrebbenés nélkül

bevallotta, hogy negyvenkilenc éves, noha legfeljebb

negyvenkettőnek látszott. Meleg érzékiség áradt belőle. Nem tűnt

amerikainak, se franciának: hátrafésült hajával, nagy zöld szemével

roppant egzotikusnak, leginkább dél-amerikainak látszott. Fesztelen

önbizalom jellemezte. Csak egy évvel volt fiatalabb Graynél, és az

életük többször is futott párhuzamos pályákon. Ő is szeretett

festegetni, de, mint mondta, nem nagyon értett hozzá, inkább csak

szórakozásból babrált vele. Áhítatos odaadással szerette és tisztelte a

művészetet.

Majdnem hajnali három óráig maradtak a bárban. Ekkor a három

barát felállt.

– Jobb lesz hazamennünk – vélte Harrington. Szórakoztató estéjük

volt. Charlie élvezettel diskurált beszélgetőtársaival, Gray és Sylvia

végig egymással beszélgetett. Noha Sylvia unokahúga kétségtelenül

csinos lány volt, Adam beszédbe elegyedett egy római jogásszal, és

ebből parázs vita kerekedett, Adam pedig még a flörtnél is jobban

élvezte a vitatkozást. Szenzációsan érezte magát mindenki. Új

társaságuk sajnálkozva állt fel, hogy búcsút vegyen tőlük.

– Nem lenne kedvük kijönni holnap a hajóra? – kérdezte Charlie

nagy általánosságban a csoporttól. Mindenki mosolygott és

bólogatott.

– Ennyien egy evezős csónakra? – csipkelődött Sylvia. – Esetleg

felváltva?

– Holnapra megpróbálok felhajtani valami megfelelőbbet – ígérte

Charlie. – Tizenegykor idejövünk magukért a kikötőbe. – Felírta

Sylviának a Kék Hold telefonszámát, ha netán közbejönne valami. A

legszívélyesebb barátságban váltak el. A három férfi csendes

elégedettséggel ballagott le a dombról a várakozó motorcsónakhoz.

A legjobban ezt szerették közös útjaikban, hogy érdekes helyekre

mehetnek, és érdekes emberekkel találkozhatnak. Egyetértettek

•50•

abban, hogy a csoporttal töltött este egyike volt legemlékezetesebb

élményeiknek.

– Sylvia Reynolds szenzációs asszony! – lelkendezett Gray. Adam

fölnevetett.

– Na, legalább tudom, hogy nem tetszik neked! – mondta.

Megérkeztek a kikötőbe, ahol a motorcsónak és a személyzet két

tagja várta őket.

– Honnan tudod, hogy nem tetszik? – kérdezte Gray derűsen. –

Egyébként csakugyan nem a zsánerem, de az esze az imponáló.

Élvezet volt beszélgetni vele. Hihetetlen érzéke van a New York-i

művészeti élethez, és nagyon becsületes. Nem jár a fellegekben.

– Tudom. Figyeltelek, mikor beszélgettetek. És onnan tudom,

hogy nem tetszik neked, mert nem hibbant. A világ legnormálisabb

teremtésének látszik. Senki sem akarja megölni, láthatólag nincs

meggyőződve róla, hogy neki kell eltűrnie mások piszkoskodását, és

épp most fogyott el a dilibogyója. Gray, szerintem kizárt, hogy te

beleeshess ebbe a nőbe! – csúfolódott Adam. Sylvia egyáltalán nem

az a fajta nő volt, akiket Gray rendszeresen összeszedett.

Talpraesettnek, fegyelmezettnek és fölöttébb józannak látszott.

– Az ember sohasem tudhatja – bölcselkedett Charlie. –

Varázslatos dolgok történnek ám Portofinóban. Nagyon romantikus

hely.

– Azt hiszem, Adamnek igaza van – mondta Gray őszintén. –

Végzetes erő vonz a nőkhöz, akiknek segítségre van szükségük.

Amikor Sylviát otthagyta a férje valaki másért, fogta a srácait, és úgy

költözött New Yorkba, hogy nem volt egy vasa sem. Két évvel

később már galériát vezetett, és a galériája ma a legsikeresebbek

közé tartozik New Yorkban. Az ilyen nőknek nincs szüksége

megmentőre. – Jól ismerte magát, a barátai is jól ismerték, de Charlie

azért még reménykedett. Ő ugyanis örök optimista, aki magának is

szépeket remélt.

– Üdítő változatosság lenne – mosolygott Grayre.

– Inkább a barátja leszek – mondta tárgyilagosan a festő. – Az

tartósabb. – Ezzel Charlie és Adam se tudott vitatkozni. A hajón

•51•

elbúcsúztak egymástól, és ki-ki elment aludni az élménydús éjszaka

után.

Másnap a barátok megreggeliztek, azután felvették a hajóra a

csoportot. Charlie körülvezette őket a Kék Holdon, aztán kifutottak a

tengerre. Új ismerőseiknek nagyon tetszett a szép hajó.

– Hallom Charlie-tól, hogy minden évben így utazgatnak egy

hónapot! Mesés! – mondta a mosolygó Sylvia Graynek a vodka

nélküli Bloody Mary mellett. A festő úgy döntött, hogy Sylviával,

sokkal szórakoztatóbb józanul csevegni. Barátai egyetértettek, nem

mintha másnaposak lettek volna, de már így is rengeteget ittak a

hajón, mint a haszontalan kamaszok, akik megszöktek a szüleiktől.

Sokkal izgalmasabb kihívás volt felnőttként viselkedni az okos

Sylvia előtt. Gray nem szerette volna, ha az érzékeit eltompítaná a

szesz, miközben beszélgetnek. Javában diskuráltak az olaszországi

reneszánsz freskókról, amikor a Kék Hold megállt és horgonyt vetett.

Percek alatt fürdőruhára vetkőzött mindenki, és a hajóról ugráltak

fejest a vízbe. Úgy pancsoltak, akár a gyerekek. Sylvia két barátja

vízisízett, Adam vízirobogózni vitte Sylvia unokahúgát.

Majdnem két órán keresztül úsztak és szórakoztak; addigra a

személyzet elkészítette a spagettit és a vegyes ízelítőt a tenger

gyümölcseiből. Alaposan beebédeltek, olasz borral öblítették le az

ételt, és még négykor is vígan csevegtek az asztalnál.

Adam is kénytelen volt intelligensnek mutatkozni Sylvia

unokahúga előtt, aki, mint kiderült, politikai tudományokat tanult

Párizsban, és most készült feliratkozni a doktori programra. A nagy-

nénjéhez hasonlóan nem az a fajta nő volt, akit félvállról lehet venni.

Az apja a kulturális miniszter volt, az anyja mellkassebész, a két

fivére orvos. A lány öt nyelvet beszélt, és azt fontolgatta, hogy

miután meglesz a doktorátusa a politikai tudományokból,

következőnek a jogi diplomát szerzi meg. Gondolkodott rajta, hogy a

politikusi pályát választja. Ennek a lánynak ugyan nem kellett

szilikonmell, annál inkább megkövetelte az értelmes beszélgetést.

Adam le volt taglózva. Nem várta, hogy egy fiatal lány ilyen

komolyan vegye az életet és a tanulást. Charlie pukkadozott, mikor

•52•

elment mellettük: az unokahúg a külföldi pénzpiacokat elemezte,

Adam megszeppenve hallgatta. Őt aztán jól palira vették, vallotta be

később gyászosan. Ennek a lánynak, akármilyen fiatal is, ő nem

szellemi partner.

Sylvia és Gray egész délután a művészetről beszélgettek

kifogyhatatlan gyönyörűséggel. Sorra vették a történelmi korokat,

párhuzamot vontak a politika és a művészet között. Charlie apás

örömmel figyelte őket, gondoskodott róla, hogy vendégei mindent

megkapjanak és otthon érezzék magukat a hajón.

Olyan gyönyörű nap volt, hogy a csoport elfogadta Charlie

vacsorameghívását. Majdnem éjfél volt, mikor a Kék Hold lassan

besiklott a kikötőbe, ám előbb még megállt rövid időre, hogy a

vendégek úszhassanak egyet a holdfényben. Gray és Sylvia

kivételesen abbahagyták a művészeti csevegést, és élvezték a tengert.

Az asszony remekül úszott, egyáltalán, kiválóan csinált mindent,

amibe belefogott, legyen az sport vagy művészet. Gray még sosem

találkozott ilyen nővel. Miközben visszaúsztak a Kék Holdhoz,

hirtelen bánni kezdte, hogy nincs jobb formában. Máskor nem is

gondolt rá, csak most, mikor látta, hogy a fedélzeti hágcsóra

kapaszkodó Sylvia szinte nem is liheg. Korához képest pompásan

festett bikiniben, de úgy viselkedett, mint aki nincs tudatában csi-

nosságának, nem úgy, mint az unokahúga, aki fáradhatatlanul flörtölt

Adammel. Sylvia nem tett megjegyzést, nem volt szokása beleszólni

a mások életébe, tisztában volt vele, hogy az unokahúga felnőtt nő,

aki azt tesz, amit akar.

Mielőtt a vendégek távoztak, Sylvia megkérdezte Graytől, nincs-e

kedve másnap reggel feljönni vele a San Giorgio-templomhoz. Ő

már gyakran járt ott, de nem képes betelni a látvánnyal. Azt mondta,

minden alkalommal talál benne valami újat. A festő boldogan

beleegyezett. Megbeszélték, hogy tízkor találkoznak a kikötőben.

Nem volt ebben a meghívásban semmi álszemérmes szépelgés, csak

a művészetrajongók természetes összetartozása. Sylvia azt is mondta,

hogy egy nap múlva elutazik a csoporttal, és Gray annál jobban örült,

hogy még egyszer találkozhatnak.

•53•

– Milyen kedves emberek! – állapította meg Charlie a csoport

távozása után. Adam és Gray egyetértett. Csodálatos napjuk és

estéjük volt, ami lenyűgöző beszélgetésekben, üdítő úszásokban,

remek ételek mellett, szokatlanul értelmes, rokonszenves emberek

társaságában telt. – Látom, Sylvia unokahúga nem tölti nálunk az

éjszakát. Ráhajtottál? – ugratta Charlie Adamet.

Barátja bús képet vágott.

– Nem tudom, vagyok-e elég okos, hogy ez bejöjjön. E mellett a

lány mellett az én harvardi végzettségem annyi, mint egy

középiskola. Mire leszálltunk a jogi témáról, beleértve az amerikai

jogrendszer buktatóit, az alkotmányjog milyenségét, mindezt

párhuzamba állítva a francia jogrendszerrel, tökhülyének éreztem

magam. Totál elfelejtettem, hogy rá kellene startolnom, és mire

eszembe jutott, ki voltam facsarva. Több kör előnyt adhatna az

összes pasinak, akit ismerek. Valamelyik harvardi professzorommal

kellene hetyegnie, nem velem. – Fura módon a lány kissé

emlékeztette a fiatal Rachelre; ő volt ilyen villogóan okos, amikor

summa cum laude diplomázott a Harvard jogi karán. A hasonlóság

visszariasztotta Adamet. Úgy döntött, nem megy tovább ebben a

dologban, ez túlságosan strapás. A felét is elfelejtette annak, amiről

az unokahúg faggatta. A lány fáradhatatlan volt az intellektuális

pengeváltásban, ami Adamnek tetszett, a végén mégis fáradtnak és

öregnek érezte magát. Egyszerűen nem állt már rá erre a pályára az

agya. Könnyebb volt mell- és orrplasztikát csináltatni a lányoknak,

mint szellemi párbajt vívni velük. Némileg alacsonyabbrendűnek

érezte magát Sylvia unokahúga mellett, és ez nem tett jót a

hiúságának, szexuális ajzószernek meg végképp nem lehetett

nevezni.

Bezzeg Gray boldogan lubickolt a Sylvia Reynoldsszal folytatott

beszélgetésben. Valósággal kivirult érdeklődési körük hasonlóságától

és azoktól a dolgoktól, amelyeket az asszonytól tanult. Sylvia számos

területen mutatott hallatlan tájékozottságot, bár leginkább nagy

szerelme, a művészet érdekelte, akárcsak Grayt. A festőnek, noha

szépnek és vonzónak találta az asszonyt, meg sem fordult a fejében a

•54•

szex. Nem vágyott másra, csak hogy közelebbről megismerhesse

Sylviát, és még többet beszélgethessen vele, lehetőleg órákig. Alig

várta a másnapi találkozást.

Megittak még egy pohár bort, elszívtak egy szivart, aztán ki-ki

elment a kabinjába, hogy az egész napi szórakoztató hajókázás derűs

ernyedtségében térjenek nyugovóra. Másnapra nem terveztek semmi

különöset. Adam és Charlie azt mondta, lehetőleg sokáig fognak

aludni. Gray boldog izgalommal újságolta Charlie-nak, miközben

mentek le a kabinba, hogy másnap megnézik Sylviával a templomot.

Harrington örült. Tudta, milyen magányos életet él a barátja; egy

ilyen nő, mint Sylvia Reynolds, nemcsak jó barát, de hasznos

ismeretség is lehet. Gray olyan sokáig küzdött a saját művészi

stílusáért, és olyan tehetséges! Reménykedjünk, hogy Sylvia

összeismerteti majd a New York-i művészvilág megfelelő

szereplőivel. Lehet, hogy nem Gray zsánere, de barátnak bizonyára

kiváló. Harrington maga is élvezettel beszélgetett az asszonnyal.

Rendkívül művelt és tájékozott volt, szemernyi beképzeltség vagy

nagyképűség nélkül. Charlie nagyon rokonszenvesnek találta, csak

azon csodálkozott, hogy egy ilyen fantasztikus nőnek nincs társa a

csoportban. Az a fajta, akit sokan nagyon szépnek tartanak, főleg az

európaiak, még akkor is, hajó tizenöt évvel idősebb azoknál a nőknél,

akikkel (a Sylviánál alig három évvel fiatalabb) Charlie járni szokott.

Az élet nem tisztességes ebből a szempontból, főleg az Államokban.

A húsz- és harmincéves nőknek áll a világ, hiszen minden a fiatalság.

Egy Sylvia korú asszony különlegesség, akihez csak néhány

kivételes férfi közeledik, elsősorban azok, akik nem érzik

fenyegetőnek egy nő eszét és erejét. Azok a lányok, akikkel Adam

hetyeg, sokkal kívánatosabbnak számítanak, mint az intelligens,

komoly Sylvia. Charlie sok ilyen nőt ismert New Yorkban; rendkívül

okosak és sikeresek, de a végén társ nélkül maradnak. Bár ki tudja,

az is lehet, hogy Sylvia Reynoldsot is várja New Yorkban vagy

Párizsban vagy másutt egy férfi. Ám Harrington kételkedett ebben.

Az asszony roppant függetlennek látszott, és ezt láthatólag élvezte is.

•55•

Egyáltalán nem látszott zavarni az egyedüllét, és nem hajtott senkire.

Charlie mindezt el is mondta Graynek szivarozás közben.

Másnap délelőtt, míg kapaszkodtak a hegyre a San Giorgio-

templomhoz, Gray megállapította, hogy Charlie helytálló dolgokat

mondott Sylvia Reynoldsról.

– Nincs férjnél? – kérdezte óvatosan, mert nemcsak a templomról,

hanem erről az érdekes asszonyról is szeretett volna többet tudni. De

jó lenne összebarátkozni vele!

– Egyszer már voltam – felelte Sylvia. – Élveztem a házasságot,

de nem hinném, hogy még egyszer rá tudnám szánni magam. Néha

arra gondolok, hogy jobban szerettem az elkötelezettséget és az

életstílust, mint a férfit. A férjem művész volt, maga a megtestesült

önimádat. Körülötte forgott a világ. Majdnem annyira imádtam, mint

amennyire ő imádta önmagát. Saját magán kívül senki sem létezett a

számára – magyarázta tárgyilagosan. Gray nem hallott keserűséget a

hangjában, csak azt, hogy lezárta magában ezt a kérdést. – Se a

gyerekek, se én. Senki. Mindig csak ő. Egy idő után megunja az

ember. Ezzel együtt még mindig a felesége lennék, ha nem hagy ott

valaki másért. Ő ötvenöt volt, én harminckilenc, szerinte már túl a

csúcson. A lány tizenkilenc. Hát elég nagy pofon volt.

Összeházasodtak, lett három év alatt három srácuk, aztán elhagyta őt

is. Velem legalább tovább bírta. Nekem húsz évig volt a férjem,

ennek a nőnek négyig.

– Gondolom, ezúttal tizenkét éves volt az új szerelem? – kérdezte

Gray epésen. Nagyon aljasnak találta Sylvia férjének eljárását, aki a

kisujját se mozdította, hogy segítsen a volt feleségének, amikor az

üres zsebbel telepszik le miatta a két gyerekükkel New Yorkban.

– Nem, az utolsó az huszonkettő volt! Vénség a férjemhez. Én is

tizenkilenc éves voltam, amikor a felesége lettem, párizsi

művésznövendék koromban. A másik kettő modell volt.

– Szokott találkozni a férje a gyerekeivel?

Sylvia rövid ideig habozott, aztán leplezetlen bánattal rázta meg a

fejét.

•56•

– Nem, kilenc év alatt kétszer kereste meg őket, ami igen rosz-

szul esett nekik. Tavaly hunyt el, és a gyerekeim már sohasem

tudhatják meg, jelentettek-e valamit az apjuknak, már ha jelentettek

egyáltalán. Nekem nagy szomorúság volt. Szerettem, de hát az ön-

imádókat általában szeretni szokták. Ők viszont csak magukat

szeretik. Nem alakul ki az a képességük, hogy szeretni tudjanak

másokat – mondta egyszerűen, minden keserűség nélkül.

– Ismertem ilyen nőket – jegyezte meg Gray. Azt nem is próbálta

elmagyarázni Sylviának, hogy az eszelősség milyen mélységeit

kellett megismernie a szerelmi életében. Sylvia nyilvánvalóan

kikacagná, úgy, ahogy mások szokták. Voltak tapasztalatai az

elmebaj terén. – És sosem akarta megpróbálni még egyszer? – Tudta,

hogy tolakodóan viselkedik, de úgy érezte, az asszony nem bánja.

Csodálatra méltó őszinteséggel és becsületességgel beszélt magáról.

Sylviának nem voltak sötét, zavaros titkai; tisztán látta, mit érez, tud

és hisz. Habár sebhelyeket kellett hordoznia. Ebben a korban már

mindenkinek kijut belőlük.

– Nem, soha többé nem akartam férjhez menni. Az én koromban

már nem látom értelmét. Nem akarok több gyereket, legalábbis a

saját véremből. Bár a más gyerekei ellen nem lenne semmi

kifogásom. A házasság tiszteletre méltó intézmény, és én hiszek

benne, főleg ha a gyerekek érdekeit szolgálja. De azt nem tudom,

hogy magamat alkalmasnak tartom-e még a feleség szerepére.

Nemigen. Nem hinném, hogy lenne hozzá bátorságom. A válás után

hat évig éltem együtt egy férfival. Kivételes egyéniség volt, és óriási

művész. Szobrász. Viszont súlyos depresszióban szenvedett, és

visszautasított mindenféle gyógyszerezést. Alapvetően az

alkoholizmusa volt a legnagyobb baja, ami tönkretette az életét. Így

is szerettem, de képtelenség volt az egész kapcsolat. Annyira

lehetetlen, hogy azt el se mondhatom. – Elhallgatott. Gray feszülten

figyelte. Tudni akarta, miféle fájdalom lappang az asszony szíve

mélyén. Ha meg akarja ismerni Sylviát, ismernie kell a folytatást.

– Elhagyta? – kérdezte meg szinte félénken, míg a templomhoz

közeledtek.

•57•

– Nem, nem hagytam el. Valószínűleg azt kellett volna. Akkor

talán abbahagyja az ivást, vagy beszedi a gyógyszerét. Vagy nem.

Nehéz megmondani. – Békés szomorúsággal beszélt, mint aki

belenyugodott valamilyen szörnyű tragédiába és pótolhatatlan

veszteségbe.

– Ő hagyta el magát? – Gray nem tudta elképzelni, hogy valaki ezt

tehesse ezzel az asszonnyal. De hát olyan emberek is vannak, akik

elrontják a lehetőségeiket, tönkreteszik magukat és másokat. És

semmit sem lehet tenni ellenük. Ő aztán alaposan megtanulta az évek

során.

– Nem, öngyilkos lett – felelte Sylvia halkan. – Három éve.

Sokáig tartott, mire túltettem magam rajta. Aztán tavaly meghalt

Jean-Marie, a volt férjem. Ez visszahozott valamit a korábban

történtekből, a gyász, azt hiszem, ezt teszi az emberrel. De hát

megtörtént, nem változtathattam rajta, akármennyire szerettem. Se ő

nem tudta megtenni az én kedvemért, se én az övéért. Nehéz

megbékélni az ilyesmivel. – Ám Gray hallotta a hangjában ezt a

megbékélést. Sok mindenen ment át ez az asszony, mégse roppant

össze. Látszott rajta, hogy született túlélő. Gray szerette volna

átkarolni és megszorítani a vállát, de ahhoz nem ismerte elég jól. És

nem akart betolakodni a szomorúságába. Ehhez nincs joga.

– Sajnálom – mondta halkan, mély átéléssel. Mennyi bolond

asszonyt ismert, akik drámává fújtak fel minden semmiséget! És itt

ez a tökéletesen normális teremtés, aki megismerte az igazi tragédiát,

és nem volt hajlandó beleroppanni! Tanult belőle, és még erősebb

lett.

– Köszönöm – mosolygott Sylvia.

Bementek a templomba, leültek, sokáig hallgattak. Aztán felálltak,

és kívül-belül körüljárták a gyönyörű, tizenkettedik századi épületet.

Sylvia olyan részletekre hívta fel Gray figyelmét, amelyeket a festő

nem vett észre, habár sokszor járt itt. Csak két óra elteltével indultak

vissza a kikötőbe.

– Milyenek a gyerekei? – kérdezte a festő kíváncsian. Érdekes

volt anyának elképzelni ezt a független és önmagában is tökéletes

•58•

asszonyt. Gray szerint jó anya lehetett, bár nem szeretett így

gondolni rá. Szívesebben képzelte el csak annak, aminek ismerte,

vagyis jó barátnak.

– Érdekesek és értelmesek – felelte Sylvia olyan leplezetlen

büszkeséggel, hogy a férfi elmosolyodott. – A lányom festő,

Firenzében tanul. A fiam történész, az ókori Görögország a

szakterülete. Több szempontból olyan, mint az apja, de sokkal

gyengédebb lélek, hála istennek! A lányom örökölte az apja

tehetségét, de ezen kívül semmit. Sokban emlékeztet rám. El tudná

kormányozni a világot, egy napon talán csakugyan ezt fogja.

Remélem, egyszer majd átveszi tőlem a galériát, bár ebben nem

vagyok biztos. Élje csak a saját életét! De azért elképesztő dolog a

genetika. Látom magunkat mindkettejükben, elvegyülve azzal, amik

ők maguk. Ott az öröklődés mindenben, még a kedvenc

fagylaltjukban, a kedvenc színeikben is. Nagyon tisztelem a

genetikát, miután felneveltem két gyereket. Nem hinném, hogy

bármi, amit szülőként teszünk, komolyan számítana, vagy

befolyásolná őket.

Egy kis kávéháznál Gray meghívta egy kapucsínóra az asszonyt.

Bementek, leültek. Sylvia rögtön ellentámadásba ment át.

– No és maga? Se feleség, se gyerekek?

– Ahogy mondja. Genetika. Örökbe fogadtak, fogalmam sincs, kik

a vér szerinti szüleim, vagy, hogy mit viszek tovább. Én ezt

ijesztőnek találom. És ha egy szekercés gyilkos van az őseim között?

Kinek akarnám a vállára rakni ezt a terhet? Különben is eszelős

gyerekkorom volt. Azzal a gondolattal nőttem fel, hogy gyereknek

lenni egyfajta átok. Én nem tudnám megtenni mással. – Elmesélt egy

keveset a gyerekkoráról: Indiáról, Nepálról, a Karib-térségről,

Brazíliáról, az Amazonasról. Bejárta az egész világot, két olyan

szülővel, akiknek fogalmuk sem volt, mit csinálnak, agyondrogozták

magukat, és végül megtalálták istent. Nehéz volt ezt elmagyarázni

két csésze kapucsínó mellett, de a festő igyekezett megtenni, ami tőle

telt. Sylvia érdeklődve hallgatta.

•59•

– Nos, az ősei között kell lennie egy nagyon tehetséges

művésznek. Ezt azért nem olyan rossz dolog továbbadni.

– De csak az isten tudja, ki más lehet még ott. Túl sok bolonddal

találkoztam életemben. A nevelőszüleim nem voltak normálisak, a

nőim többségéről ugyanezt mondhatom. Egyiktől se akartam volna

gyereket – gyónta olyan őszinteséggel, ami méltó volt az

asszonyéhoz.

– Hát az elég rossz lehetett – mosolygott Sylvia. Gray nem mesélt

neki semmi ijesztőt, így az asszony nem érzett iránta mást, mint mély

részvétet, amiért ilyen nehéz gyerekkor jutott neki, és utána meg

tudatosan agyonkomplikálta az életét. De hát a kezdeteket nem ő

döntötte el. Azt a sors nyújtotta át neki.

– Még annál is rosszabb – vigyorgott a férfi. –

Katasztrófaelhárítással foglalkoztam egész életemben, az ég tudja,

miért. Úgy gondoltam, ez a küldetésem, hogy vezekeljek a

bűneimért.

– Ilyesmire én is gondoltam. A szobrász barátom volt egy kicsit

ilyen. Mindent el akartam rendezni az életében, helyre akartam hozni

mindent, de végül nem tudtam. Az ember sosem teheti meg a másik

helyett az ilyesmit. – Grayhez hasonlóan őt is a keserű tapasztalatok

tanították meg erre. – Azért az érdekes, hogy ha rosszul bánnak

velünk, rögtön felelősnek érezzük magunkat, és magunkra vesszük a

bűntudatukat. Sosem értettem meg igazán, de ez valahogy így

működik – mondta sok töprengésből leszűrt bölcsességgel.

– Már én is kezdtem rájönni – bólintott Gray bánatosan.

Szégyellte bevallani, milyen félresikerült kapcsolatai voltak. És azok

után, amiket megtett a nőkért, majdnem minden szerelme otthagyta

valaki másért. Sylvia esete nem is nagyon különbözött az övétől,

habár nem volt annyira szélsőséges. Ám az asszony

megnyilatkozásaiban sokkal több kiegyensúlyozottság csengett, mint

amennyivel Gray dicsekedhetett.

– Jár pszichiáterhez? – érdeklődött Sylvia olyan fesztelenül,

mintha azt kérdezte volna, hogy járt-e már a festő Olaszországban.

Gray megrázta a fejét.

•60•

– Nem. Olvastam egy csomó önsegélyező könyvet, és erősen lelki

beállítottságú vagyok. Nagyjából tízévnyi honoráriumot fizettem a

pszichiátereknek a nők kedvéért, akikkel együtt jártam, de az meg

sem fordult a fejemben, hogy én is kezeltessem magam. Az volt a

véleményem, hogy én vagyok a normális, és ők a hibbantak. Pedig

talán a fordítottja igaz. Egyszer úgy is fel kell tennünk magunknak a

kérdést, hogy miért éppen ilyen emberekkel akadunk össze. Az ilyen

kapcsolatokból úgysem hozható ki semmi jó. Eleve el vannak rontva

– mosolygott búsan. Az asszony elnevette magát. Ő is ugyanerre a

következtetésre jutott, ezért is nem volt komolyabb viszonya a

szobrász öngyilkossága óta.

Körülbelül két évébe és kemény pszichiáteri kezelésbe került,

hogy túltegye magát a tragédián. Még randevuzgatott is az utóbbi hat

hónapban: az egyik egy fiatalabb művész volt, egy óriási nagyra nőtt,

elkényeztetett kölyök, a másik kettő nála húsz évvel idősebb férfi.

Ám ezek meggyőzték róla, hogy túl van a randevúzgatás korán, húsz

év korkülönbség pedig már sok. A vele egykorú férfiaknak fiatalabb

nő kellett. Volt még számos egyestés ismeretsége, egyik

szerencsétlenebb, mint a másik. Mostanra mindenesetre eldöntötte,

hogy jobb neki egyedül. Nem mintha szerette volna ezt az állapotot.

Üresnek találta az ágyát, hiányzott neki, hogy éjszaka nem bújhat

oda egy másik emberhez. Amióta kirepültek a gyerekei, borzasztóan

magányosak lettek a hétvégék. Még fiatalnak érezte magát az örök

lemondáshoz. Ám ő és a pszichiátere alaposan meghányták-vetették

azt a lehetőséget, hogy talán sose lesz több férfi az életében, és

Sylvia méltósággal akarta fogadni azt is, ha ez következik be. Azt

semmiképpen sem szerette volna, hogy valaki megint feldúlja az

életét.

Szóval a kapcsolatok túlságosan bonyolultak, a magány viszont

nyomasztóan nehéz. Sylvia Reynolds az életnek annál a keresztút-

jánál állt, amikor az asszony még nem öreg, de már nem is fiatal;

ahhoz koros, hogy beérje valami rossz természetű férfival, ahhoz

meg fiatal, hogy beletörődjön a holtig tartó magányba. Pedig lehet,

hogy erre fog kényszerülni. Tartott tőle, de nem jobban, mint egy

•61•

másik tragédiától vagy katasztrófától. Megpróbált napról napra élni –

ezért nem volt társa –, és rengeteget utazott a barátaival. Mindezt

nagyon egyszerű szavakkal mondta el Graynek, egyszer sem esve

bele a kétségbeesés, a nyafogás vagy a zavarodottság csapdájába.

Úgy beszélt, mint aki szeretne tisztán látni, és tökéletesen alkalmas

rá, hogy megálljon a maga lábán. Gray, aki feszülten figyelt,

megcsóválta a fejét.

– Rémesen hangzik, vagy kissé eszelősen? – kérdezte Sylvia. –

Időnként magam sem értem magam.

Gray egészen megrendült. Még sosem találkozott ilyen, az ön-

kínzásig őszinte egyéniséggel, aki egyszerre volt erős és érzékeny. Se

férfival, se nővel. Hogy szeretett volna többet tudni róla!

– Nem, nem hangzik rémesen. Keményen hangzik, de ilyen az

élet. Szerintem maga nagyon is normális. Nálam bizonyosan

normálisabb. Azt pedig ne is kérdezze, miféle nőkkel jártam,

szerintem ma már mind elmegyógyintézetben ápolják. Már akkor ott

lett volna a helyük, amikor megismertem őket. Nem értem, miből

gondoltam, hogy isten vagyok, és jóvátehetem, ami velük történt,

holott annak az oroszlánrészét maguk keresték maguknak. Nem

tudom, miből gondoltam, hogy megérdemlem ezt a tortúrát, de már

rég nem találok örömet benne. Egyszerűen nem bírom tovább. Akkor

már legyek inkább egyedül – mondta nagyon komolyan. Még az

egyedüllét is jobb azoknál az elmekórtani eseteknél, akiket eddig

ismert. Persze ez magányos élet, viszont normális. Csodálta Sylviát,

akiről meg lehetett volna mintázni az egészséges józanságot.

Miközben hallgatta a szavait, nem is tudta, barátnőjének vagy

barátjának szeretné-e jobban. Mindegyik megoldás kellemes lett

volna. Sylvia gyönyörű volt, de legfőképpen páratlan egyéniség,

igazi barátnak való. – Nem mehetnénk el egyszer moziba, ha majd

otthon leszünk New Yorkban? – tapogatózott óvatosan.

– Szívesen – vágta rá Sylvia –, de előre figyelmeztetem, hogy

pocsék az ízlésem. A gyerekeim nem is hajlandók moziba járni

velem. Utálom a külföldi filmeket, a művészfilmeket, a szexet, az

erőszakot, a szomorú véget és a nagyképű süketelést. Nekem egy

•62•

film legyen érthető, végződjön jól, nevettessen meg, ríkasson meg, és

ne aludjak el rajta. Ha utólag meg akarja kérdezni, miről szólt a film,

akkor ne engem vigyen.

– Tökéletes! Akkor megnézzük, a Szeretem Lucyt felújítását, és

kiveszünk Disney-filmeket a kölcsönzőből. Maga hozza a pattogatott

kukoricát, én kölcsönzőm a filmeket.

– Megegyeztünk – nevetett rá Sylvia.

Gray visszakísérte a szállodájába. Búcsúzóul átölelte, és

megköszönte neki a gyönyörű délelőttöt.

– Csakugyan elutaznak holnap? – kérdezte aggodalmasan.

Szeretett volna találkozni az asszonnyal még egyszer, mielőtt

elhagyják Portofinót. Mert ha nem sikerül, akkor már csak New

Yorkban láthatják egymást. Már előre várta a percet, amikor

felhívhatja. Még sosem találkozott ilyen nővel, akivel ennyire

jólesett beszélgetnie. Túlságosan serényen mentette az

idegroncsokat, nem maradt ideje olyat keresni, aki barátnak is jó. De

Sylvia Reynolds épp ilyen egyéniség. Kész őrület, de úgy tűnik,

ötvenéves fejjel, Portofinóban lelte meg álmai asszonyát. Fogalma

sem volt, mit szólna Sylvia, ha ezt elmondaná neki. Valószínűleg ész

nélkül eliszkolna, és hívná a rendőrséget. Netán az eddigi női

fertőzték meg elmebetegséggel? Vagy eleve bolondnak született?

Ám Sylvia nem őrült. Sylvia gyönyörű, okos, érzékeny, becsületes,

és két lábbal áll a földön.

– Holnap elutazunk – felelte az asszony halkan. Fájt neki, hogy el

kell válnia a festőtől, és némileg megijedt ettől az érzéstől. A

pszichiáterének ugyan azt mondta, lelkileg készen áll egy újabb

kapcsolatra, ám most, hogy ez megtörtént, legszívesebben elfutott

volna, nehogy megsebezzék. De mielőtt elfutna, jó lenne még

egyszer találkozni a férfival. Maga sem értette, mi ez a különös

vívódás. – A hétvégén átmegyünk Szardíniára – folytatta

mosolyogva –, aztán Párizsba kell utaznom, hogy találkozzam

néhány művésszel. Utána egy szicíliai hét következik a gyerekekkel.

Két hét múlva ismét New Yorkban leszek.

•63•

– Én körülbelül három hét múlva érkezem haza – mondta Gray

ragyogó szemmel. – Azt hiszem, a hétvégét mi is Szardínián töltjük.

Az a következő állomásunk Portofino után. – Legszívesebben azon

nyomban indult volna, mihelyt Sylvia elhagyja Portofinót, persze ha

ez Charlie-nak és Adamnek is megfelel.

– Ezt a szerencsét! – mosolygott Sylvia. Ismét fiatalnak érezte

magát. – Nem vacsoráznának velünk ma a kikötőben? Jó a spagetti

és rossz a bor, nem olyan, amihez maguk hárman szoktak.

– Azért ne illetődjön meg tőlünk ennyire! Ha majd egyszer eljön

hozzám vacsorázni, megkínálom azzal a rabvallatóval, amihez én

szoktam.

– Akkor a bort én hozom – mondta fülig szaladó szájjal az

asszony. – Maga főz. Pocsék szakácsnő vagyok.

– Helyes, örömmel hallom, hogy van valami, amihez nem ért. Már

mondtam, hogy félig-meddig képesített szakács vagyok. Spagetti,

taco, burrito, gulyás, fasírt, saláta, mogyoróvaj, lekvár, palacsinta,

rántotta, sajtos makaróni. Parancsoljon!

– Palacsintát! Szeretem a palacsintát! De én mindig odaégetem.

Senki sem eszik belőle! – kérte kacagva, Gray pedig előre örült, hogy

vacsorát készíthet az asszonynak.

– Tökély. Szeretem Lucyt és palacsinta. Desszertnek milyen

fagylaltot akar: vanília, csokoládé?

– Menta csokoládéforgáccsal, szeder vagy banán dióval! – vágta

rá Sylvia habozás nélkül. Kezdte élvezni ezt az érzést, amit a festő

közelsége ébresztett benne. Egyszerre volt nyugtalanító és kellemes.

Az élet hullámvasútja. De régen nem ült rajta! Most döbbent rá,

mennyire hiányzott. Évek óta Gray volt az első férfi, akit vonzónak

talált.

– Szent egek, kék szalagos fagylalt! A gyári miért nem jó?

– Ha magának ez a hozzáállása, akkor nemcsak a bort, de a

fagylaltot is én hozom.

– És el ne felejtse a pattogatott kukoricát! – figyelmeztette Gray.

Ez nem valami elegáns étel, de jó. Minden jó, ha Sylviával

csinálhatja. Mint ez a délelőtt a San Giorgio-templomban. – A

•64•

vacsora mikor lesz? – kérdezte, és másodszor is megölelgette az

asszonyt, de csak úgy barátilag, nehogy megriassza, vagy azt a

gyanút ébressze benne, hogy ő többet vár egy kedves, közös

vacsoránál. Ha ez mindkettőjüknek bejön, ráérnek még felfedezni a

többi érzelem tartományát. Bár bejönne!

– Fél tízkor a De Punyben. Akkor, viszlát. – Mosolygott,

integetett, aztán eltűnt a szállodában, Gray pedig ruganyos léptekkel

indult lefelé a kikötőbe, ahol a legénység egyik tagja várta a

motorcsónakkal. Egyfolytában mosolygott a visszaúton, még akkor

is, mikor találkozott a fedélzeten Charlie-val. Már egy óra volt,

barátai csak őt várták, hogy ebédelhessenek.

– Elég sokáig tartott ez a templomozás egy olyan asszonnyal, akit

alig ismersz – jegyezte meg Charlie kajánul, és végigmérte régi

barátját. – Megkérted legalább a kezét?

– Alighanem azt kellett volna, de elcsesztem. Különben is van két

gyereke, én pedig utálom a kölyköket. – Charlie elnevette magát, és

egy percig sem vette komolyan.

– Nem kölykök, hanem felnőttek. Különben is Sylvia Reynolds

New Yorkban lakik, a gyerekei Olaszországban, illetve Angliában,

tehát biztonságban vagy.

– Meglehet, de a kölykök kortól függetlenül kölykök. – A családi

jelenetek nem tartoztak a festő stílusához. Gray átadta barátainak a

vacsorameghívást, amit azok igen rokonszenves ötletnek találtak.

Adam alaposabban szemügyre vette a festőt.

– Van valami közöttetek? – kérdezte gyanakodva. Gray úgy tett,

mintha mulattatná a kérdés. Egyelőre még nem állt készen rá, hogy

beavassa érzéseibe a barátait. Nem történt semmi. Rokonszenvesnek

találja az asszonyt, és remélhetőleg ő sem ellenszenves neki. Mit

lehet itt elmondani?

– Bár lenne! Klassz lába van, de van mellé egy végzetes

hiányossága.

– Éspedig? – érdeklődött Charlie. Imádta a hiányosságokat a

nőkben, valósággal odáig volt értük.

– Normális. Attól félek, nem az én zsánerem.

•65•

– Tudtam! – helyeselt Adam.

Gray ezek után elmondta, hogy a csoport másnap utazik

Szardíniára. Barátai ezt is vonzó ötletnek találták. Portofino bűbájos,

de nem lesz olyan szórakoztató a társaság távozása után. Charlie

javasolta, hogy este, vacsora után fussanak ki a hajóval, és éjszaka

utazzanak. Ha éjfélkor távoznak, holnap este Szardínián

vacsorázhatnak. De mulatságos lesz találkozni a csoporttal Porto

Cervó-ban! Meglesz a program a hétvégére. Adam is ráhajthat Sylvia

unokahúgára, ha netán meggondolta volna magát. Ha mégse, a

csoportban akkor is lebilincselően izgalmas egyéniségek vannak,

hogy egyikük se unatkozhasson a társaságukban.

Charlie tájékoztatta a kapitányt a terveikről, aki megígérte, hogy

ennek megfelelően szervezi át a legénység beosztását. Az éjszakai

utazás kényelmesebb az utasoknak, de több munkát ad a

személyzetnek. Ám a Kék Holdon nem volt szokatlan az ilyesmi. A

kapitány azt mondta, majd akkor alszik, amíg Charlie és barátai a

parton vacsoráznak, és ahogy visszajönnek, tüstént felszedik a

horgonyt. Kényelmesen odaérnek Szardíniára, a vacsorára.

Gray ezt este rögtön el is újságolta Sylviának. Az asszony

elmosolyodott, azon tűnődött, vajon mennyit mesélhetett el a festő a

barátainak, és némileg feszélyezte, hogy ennyire vonzza a férfi. Évek

óta nem élt át hasonlót, ám még nem állt készen arra, hogy Grayt

beavassa ebbe a titokba. Ám azt érezte, hogy a rokonszenv

kölcsönös, és a festő is kedveli őt. Sylvia Reynolds ismét fiatalnak

érezte magát.

A vacsora nagyon kellemes volt. Sylvia a festővel átellenben ült,

ám egyetlen szóval vagy rezdüléssel sem árulta el, ami benne zajlott.

Mind a három barátnak puszit adott búcsúzóul, és megígérte, hogy

másnap este találkoznak Porto Cervóban a jachtklubban. Gray

utánanézett távozás közben, de az asszony nem fordult vissza.

Elmerülten diskurált az unokahúgával, és mikor megálltak fagylaltot

vásárolni, Gray ismételten megállapította, hogy Sylviának jó alakja

van. És ragyogó esze. Nem is tudta, melyikért szereti jobban.

•66•

– Bír téged – jegyezte meg Adam középiskolás stílusban,

miközben beültek a várakozó motorcsónakba. Charlie hahotázott.

– Én is bírom őt – vetette oda Gray. Letelepedett a csónakba, és a

hullámokon ringó Kék Holdra, szögezte tekintetét.

– De úgy értem, hogy komolyan megkedvelt. Azt hiszem, le akar

feküdni veled.

– Ő nem az a fajta – felelte fapofával Gray, mert meg akarta

kímélni az asszonyt Adam kétértelmű megjegyzéseitől, amiket most

illetlennek talált.

– Ne gyere nekem ezzel a dumával! Ilyen szép nőnek le kell

feküdnie valakivel. Aki te is lehetsz. Vagy úgy gondolod, hogy túl

öreg hozzád? – kérdezte célzatosan. Gray megrázta a fejét.

– Nem olyan öreg. Már mondtam, hogy túlságosan normális.

– Ezt elhiszem. De még a normális nők is szeretik a szexet.

– Észben tartom arra az esetre, ha találkozom még eggyel –

mosolygott Gray. Charlie kíváncsian figyelte. Kezdte azt hinni, hogy

barátja és Sylvia Reynolds között csakugyan szövődik valami

románc.

– Nyugi, nem lesz több! – nevetett Adam. Felszálltak a Kék

Holdra, ahol Charlie mindenkinek töltött egy konyakot lefekvés

előtt. Míg ők iszogattak a fedélzeten, a legénység felvonta a

horgonyt, a Kék Hold kifutott. Gray nézte a hullámokon táncoló

holdfényt, Sylviára gondolt, és hirtelen szeretett volna mellette lenni.

Bár nincs neki akkora szerencséje. Talán majd egy napon. Előbb lesz

még egy New York-i randevú, palacsintával és fagylalttal. Utána

pedig… Ki tudja? Előtte meg egy szardíniai hétvége. Nagyon hosszú

idő után újra fiatalnak érezte magát. Egy ötvenéves kamasz és egy

hihetetlen, döbbenetes, negyvenkilenc éves bakfis.

•67•

4.

Szardínia pontosan olyan szórakoztató volt, mint várták, mert

viszontlátták Sylviát és a barátait. Porto Cervóban két újabb olasz pár

csatlakozott hozzájuk. Charlie mindenkit meghívott a Kék Holdra

ebédelni és vacsorázni, vízisíelni és úszni. Graynek és Sylviának ez

alkalmat kínált, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Adam, aki

egy teljes hétvégén keresztül figyelte őket, úgy döntött, hogy csak

barátok. Charlie nem volt meggyőződve erről, de megtartotta

magának a véleményét. Tudta, hogy ha Gray mondani akar valamit,

úgyis elmondja. Charlie maga is sokat csevegett Sylviával.

Beszélgettek Charlie alapítványáról, a munkájukról, Sylvia

galériájáról, az általa képviselt művészekről. Látszott az asszonyon,

hogy nagyon szereti a munkáját, és kedveli a barátjukat. Mint ahogy

Gray is kedvelte őt. Csendesen eldiskurálgattak, együtt úsztak,

táncoltak a bárokban, sokat nevettek. A hét végére úgy érezték, hogy

igazi barátok lettek. Miután Sylvia és társasága elutazott, Charlie és a

barátai Korzikára mentek két napra. Elegük lett Szardíniából, amely

különben is elveszítette varázsát a társaság nélkül. Gray néhány

csendes szót váltott Sylviával, mielőtt az asszony elhagyta a hajót, és

megmondta neki, hogy rögtön felhívja, amint hazaér New Yorkba.

Az asszony mosolyogva átölelte, és kellemes utat kívánt nekik.

Korzikáról Ischiába mentek, onnan Caprira. Utána fölfelé hajóztak

Olaszország nyugati partja mellett, az utolsó hétre visszatértek a

francia Riviérára, és horgonyt vetettek Antibes-nél. Egyszerűen

fantasztikusan jó volt, mint minden, amit együtt csináltak. Bárokba,

éttermekbe jártak, sétáltak, úsztak, vásároltak, ismerkedtek, nőkkel

táncoltak, idegeneket varázsoltak barátokká. Az egyik utolsó estén az

Eden Rocban vacsoráztak, és megállapították, hogy ez a vakáció

tökéletes.

– El kellene jönnöd a télen St. Bartsbe! – unszolta Adam a festőt.

Ő mindig odarepült, hogy az év végén egy-két hetet töltsön

•68•

Charlie-val a Kék Holdon. Gray folyton arra hivatkozott, hogy

neki elég egy nyári hónap a hajón. Barátai persze tudták, miért utálja

a Karib-tengert. Túl sok kellemetlen emléke fűződött hozzá.

– Talán majd máskor – mondta révetegen. Charlie reménykedett,

hogy egyszer be is váltja a szavát.

Az utolsó estében mindig volt egy kis mélabú. Nem szívesen

búcsúztak el egymástól és tértek vissza a valóságos életbe. Adamre

egy londoni hét várt Amandával és Jacobbal, akiket a hétvégén át

akart vinni Párizsba. Már eltervezte, hogy a Ritzben fognak

megszállni. Ez így kíméletes átmenet lesz a Kék Hold fényűzése

után. Graynek sokkal nagyobb megrázkódtatást fog okozni, hogy

Nizzából egyenesen visszatér New Yorkba, a lift nélküli műtermébe

a Meatpacking negyedben, ami az utóbbi időben elég felkapott hely

lett, bár Gray műterme ettől ugyanolyan kényelmetlen maradt, mint

volt. De legalább olcsó. Már nagyon várta, hogy felhívhassa Sylviát.

Gondolt rá, hogy a hajóról telefonál, ám neveletlenségnek tartotta,

hogy Charlie kontójára bonyolítson le költséges hívásokat. Az

asszony már otthon lehet, azóta megvolt a szicíliai hét is a

gyerekeivel. Charlie még három hetet akart tölteni Franciaországban

a Kék Holddal, zavartalan magányban, habár fájóan egyedül érezte

magát, ha a barátai elmentek.

Azon a reggelen Grayt és Adamet egy limuzin vitte a repülőtérre,

amit a hajótiszt bérelt nekik. Charlie bánatosan integetett a

fedélzetről. A legjobb barátai voltak és jó emberek, minden különc-

ségük és mániájuk dacára, annak ellenére, hogy Adam örökösen

piszkálódott, és bukott a nagyon fiatal nőkre. Tisztességes emberek,

akik ugyanúgy szerették Charlie-t, mint az őket. Bármit megtett

volna értük, és tudta, hogy ugyanerre számíthat tőlük. Ők voltak a

Három testőr, mindenki egyért, egy mindenkiért.

Adam Londonból telefonált, megköszönte Charlie-nak a

döbbenetes utazást. Másnap Gray küldött neki egy e-mailt,

ugyanebből a célból. Egyetértettek abban, hogy még sose volt ilyen

pazar a vakáció. Ez valami hihetetlen, hogy évről évre jobban érzik

magukat! Szenzációs helyeken jártak, szenzációs emberekkel

•69•

találkoztak, és egyre jobban értékelték egymás társaságát. Charlie

néha úgy érezte, az sem ronthatná el az életét, ha sohase találkozna a

tökéletes nővel. Ha ez bekövetkezne, még mindig van két nagyszerű

barátja. Rosszabb sorsot is el tudott volna képzelni.

Az utolsó két hétben a számítógépén dolgozott: megszervezte a

megbeszéléseket a hazatérését követő időre, és listába szedte a

kapitánynak az elvégzendő javításokat. A terv szerint a Kék Hold

novemberben fog átkelni az Antillákra. Charlie is szeretett volna a

hajón lenni, mert mindig megnyugtatta ez az út, ám az idén

túlságosan sok dolga volt. Az alapítványa majdnem egymillió dollárt

adományozott egy új gyermekmenhelynek, és maga szeretett volna

utánanézni, hogyan használták fel. Szeptember harmadik hetében

hagyta el a hajót, hogy visszatérjen az irodájába, ahol majdnem

három hónapja nem járt. Ideje volt hazatérni, akármit jelentsen is az

otthon. Neki egy üres lakást jelentett, egy irodát, ahol folytatta a

családi hagyományokat, ülésezett az igazgatótanácsokban és a

bizottságokban, eltöltötte az időt a barátaival, vacsorákra és

kulturális eseményekre járt. Viszont nem jelentett egy társat, akihez

hazatérhetett, valakit, aki várta őt, megosztotta vele az életét. Kezdett

egyre valószínűtlenebbnek tűnni, hogy valaha is megtalálja ezt a

társat, de ha nem, akkor is haza kellett mennie. Nem bújhatott el

örökre a valóság elől a hajón. Azon kívül New Yorkban ott lesz Gray

és Adam. Azonnal fel is hívja őket, ahogy hazaér, hátha

megbeszélhetnek egy közös vacsorát. Tulajdonképpen Adam és Gray

jelentette az otthont és a testvéreket. Charlie hálás volt a sorsnak,

hogy két ilyen barátot kapott.

Eseménytelen útja volt New Yorkba. Adammel ellentétben az

egyik légitársaság gépével utazott. Sosem tartotta szükségesnek,

hogy saját repülőgépe legyen. Barátja persze többet utazik, mint ő,

nála ez logikus. Az Adam titkárnőjétől kapott útvonalból tudta, hogy

barátja ugyanezen az estén tér vissza New Yorkba, miután a

gyerekeivel közös európai utazgatás után egy teljes hetet töltött Las

Vegasban. Adam is küldött egy e-mailt, amelyben azt kérdezte, nem

akar-e Charlie vele tartani egy koncertre a jövő héten. Épp az a fajta

•70•

felhajtás lesz, amit ő szeret, Gray meg utál. Charlie azt válaszolta,

megy a koncertre, Adam visszaírt, hogy nagyon örül.

Gray keveset hallatott magáról az utóbbi hetekben. Charlie

feltételezése szerint nyilván belefeledkezett a festésbe, amit az utazás

miatt egy teljes hónapig kihagyott. Gray néha hetekre eltűnt, és akkor

került elő nagy diadallal, ha sikerült megküzdenie egy különösen

nehéz művészi problémával. Charlie úgy tervezte, hogy még a héten

felhívja. Hogy meg fog lepődni Gray! Ha dolgozik, megszűnik

számára az idő. Néha, mikor napokig vagy hetekig nem mozdult ki a

műterméből, még azt is elfelejtette, melyik évben vagy hónapban

járnak. Ő így alkotott.

New York rekkenő, párás forrósággal fogadta a késő délután

érkező Charlie-t. Gyorsan átjutott a vámon, mert nem volt vámolni-

valója. Az irodája autót küldött elé. A nyomasztóan sivár Queen-sen

keresztül tértek vissza a városba. Fáradt, kimelegedett emberek

vonszolták magukat a mocskos elővárosban, és mikor Charlie

kinyitotta az ablakot, bűzös leheletként csapta meg a

kipufogógázoktól szennyes levegő. Otthon, édes otthon!

A lakása még lehangolóbb volt. A takarító személyzet

kiszellőztetett, de a szobák még így is mintha dohosak lettek volna.

Semmi virág, semmi élet. Három hónap nagy idő. A postája, amit

nem küldtek utána Franciaországba, az irodában tornyosult. A

hűtőben volt élelmiszer, de nem volt, aki elkészítse, és Charlie-nak

nem volt étvágya. Az üzenetrögzítőn semmi. Senki se tudta, hogy

hazajön, senkit sem érdekelt. Ez volt az első alkalom, amikor Charlie

megállt az üres lakásban, és azon kezdett gondolkodni, nincs-e

valami baj vele és a barátaival. Ezt akarták? Erre vágyik Adam, ezért

berzenkedik mindenféle kötöttség ellen, ezért jár pipikkel és buta

libákkal? Mi a fenét képzeltek? Nehéz volt válaszolni erre a kérdésre.

Még sosem volt olyan magányos, mint ezen az éjszakán.

Az utóbbi huszonöt évben finnyásán válogatott a nők között, úgy

kereste bennük a parányi tökéletlenséget, mint kölykében a bolhát az

anyamajom. Persze meg is találta, s lett ürügye ejteni őket. Most

viszont itt áll hétfőn este egy üres lakásban, ami a Central Parkra néz,

•71•

ahol párok andalognak kézen fogva, vagy a fűben fekve bámulják a

fákat. Nyilvánvalóan egyikük sem tökéletes. Miért felel meg

azoknak, és miért nem jó neki? Miért van az, hogy az ő életében

mindennek tökéletesnek kell lennie, és nem létezik nő, aki

megfelelne az igényeinek? Huszonöt éve, hogy a nővére meghalt.

Harminc éve, hogy a szülei odavesztek Olaszországban. Ő pedig

ebben a negyed században féltőn őrizte üres életét, egyre éberebben

várva a barbárokat a kapuknál. Akaratlanul arra gondolt: Nem lenne

ideje beengedni valamelyik barbárt? Mostanáig ijesztő lehetőségnek

tűnt, de nem lenne inkább megkönnyebbülés?

•72•

5.

Habár szerette volna megjátszani a „flegmát”, Gray már

szeptember elsején, a hazatérése estéjén felhívta Sylviát. Ez a munka

ünnepét követő hétvégén történt, a festő gondolt is rá, hogy hátha az

asszony nincs otthon.

De mint kiderült – a férfi nagy megkönnyebbülésére – Sylvia

otthon volt. Kissé mintha meghökkent volna a férfi hangjától. Gray

rögtön arra gondolt, hátha félreértette, és most valami szamárságot

csinált.

– Sok dolga van? – kérdezte aggodalmasan, mert az asszony

kedvetlennek, sőt ingerültnek tűnt.

– Nem, ne haragudjon, de csőrepedés van a konyhámban, és

fogalmam sincs, mihez kezdjek.

– Szólt a gondnoknak?

– Igen, de ma éjszaka szül a felesége. A vízvezeték-szerelő pedig,

akinek telefonáltam, azt mondta, hogy csak holnap reggel tud jönni,

kétszer akkora óradíjért, mert ünnep van. Az alsó szomszéd

telefonált, hogy beázik a mennyezete – mérgelődött Sylvia. Ez már

ismerős terep volt Graynek. A bajbajutott hölgyek megsegítése volt a

szakterülete.

– Mi történt? Csak úgy magától keletkezett, vagy maga csinált

valamit? – Graynek sem a vízvezeték-szerelés volt a szakmája, de

ösztönös műszaki érzékkel dicsekedhetett, ami Sylviából hiányzott.

A vízvezeték-szerelés ama kevés dolog közé tartozott, amit nem

tudott elvégezni.

– Tulajdonképpen az a helyzet… – Restelkedve elnevette magát. –

Beleejtettem egy gyűrűt a lefolyóba, és szét akartam szedni azt a

vacakot, mielőtt a gyűrű folytatta volna útját a manhattani

csatornába. Sikerült is fülön csípnem, de nem voltam elég gyors, és

elszúrhattam valamit, mert tisztességes csőrepedést okoztam, és most

fogalmam sincs, mit tegyek.

•73•

– Hagyja ott a lakását, és rögtön keressen egy újat – javasolta

Gray. Sylvia nevetett.

– Szép kis segítség maga! Azt hittem, mestere a mentésnek, erre

tessék!

– Szakterületemet az idegbeteg nők jelentik, nem a csővezetékek.

Maga túlságosan egészséges. Hívjon fel egy másik szerelőt. –

Hirtelen támadt egy ötlete. – Ne menjek át? – Tíz perce érkezett meg

a repülőtérről. Még a postáját se nézte át. Egyenesen rohant a

telefonhoz, hogy felhívja az asszonyt.

– Valami azt súgja, hogy maga se tudna mit kezdeni vele.

Különben is rémesen nézek ki. Egész nap nem fésülködtem. – Azért

maradt otthon, hogy elvégezze a papírmunkát, és megfejtse a Sun-

day Times keresztrejtvényét. Ez egy olyan lustálkodós nap volt,

amikor semmi fontosat nem kellett tennie. Néha kellemes a városban

lebzselni, amikor mások elutaznak, bár estefelé mindig rátört a

magány. Ezért is vidult fel a festő hangjától.

– Én is viseltes vagyok. Most szálltam le a gépről. Különben is

maga bizonyára jobban néz ki, mint gondolja. – Hogy tűnhetne

rémesnek Sylvia Reynolds? Gray még borzasan is gyönyörűnek látta

volna. – Mondok valamit: fésülje meg a haját, én pedig megjavítom a

lefolyóját. Vagy én kreálok magának frizurát, és maga csinálja meg a

lefolyót. Válthatjuk egymást.

– Maga bolond – felelte az asszony kedélyesen. Hosszú, sivár

vasárnapja volt a hosszú hétvégén. Örült, hogy Gray hallat magáró l.

– Ajánlok valamit: maga rendbe hozza a lefolyót, én rendelek egy

pizzát. Vagy kínai kész kaját, ha azt jobban szereti.

– Maga dönt, én ettem a gépen. Átöltözöm a vízvezeték-szerelő

ruhámba, és húsz perc múlva ott vagyok. Addig bírja ki!

– Biztos? – kérdezte Sylvia kicsit restelkedve, ugyanakkor

örvendezve.

– Bízhat bennem. – Ez remek alkalom arra, hogy ismét lássák

egymást. Semmi várakozás, kiöltözés, félszeg első randevú. Csak

egy csőrepedés és egy kócos üstök. A festő megmosta az arcát, fogat

mosott, borotválkozott, tiszta inget vett, és tíz perccel később már

•74•

kívül is volt az ajtón. Újabb tíz perc múlva megérkezett Sylvia

ajtajához. Az asszony tőle délre lakott, a SoHóban, egy átalakított,

felújított raktárépület legfelső emeletén. Elegáns lakását megtöltötte

komoly, értékes műtárgyakkal, olyasfélékkel, amelyeket árult. Gray

tekintete azonnal megakadt azokon, amelyeken első pillantásra

látszott, hogy igazi nagy művész alkotta őket. Az egész lakás Sylvia

remek ízléséről árulkodott.

Az asszony is megmosta már az arcát, megfésülte a haját, fogat

mosott, tiszta pólót húzott. Egyébként mezítláb volt és farmerban.

Megölelte a festőt, aztán végigmérte.

– Nem kelt olyan benyomást, mint egy vízvezeték-szerelő.

– Bocs, nem találtam a kezeslábasomat. Ez is megfelel. – Elegáns

cipőt és tiszta farmert viselt. – Elzárta a vizet? – kérdezte, miközben

az asszony kivezette a konyhába, ahol minden króm volt és fekete

gránit. Gyönyörű volt. Sylvia eldicsekedett, hogy majdnem teljes

egészében ő tervezte a lakást.

– Nem zártam el – felelte zavartan az asszony. – Nem tudom,

hogy kell.

– Oké – dünnyögte Gray, és bebújt a mosogató alá. A medencéből

egyenletesen csörgedezett a víz a konyhaszekrénybe. Sylvia

törülközőkkel próbálta elzárni az útját. A térdelő festő megtalálta a

biztonsági csapot, harapófogót kért, és egy perccel később elállt a

csorgás. A problémát ezzel megoldották, vagy legalábbis tüneti

kezelést alkalmaztak. A férfi széles mosollyal és térdtől bokáig

átázott farmerban került elő a mosogató alól.

– Maga egy zseni! Köszönöm! – mosolygott Sylvia, majd a

lucskos farmerra pillantott. – Hiszen csuromvizes! Mondanám, hogy

vegye le a nadrágját, de talán kissé elhamarkodott lenne az első

randevún. Némileg kijöttem a gyakorlatból, de úgy rémlik, nem ez a

szokás. – Viszont Gray pocsékul érezné magát, ha vizes farmerban

kellene vacsoráznia. Különben is fáradt lehet az úttól, ne kelljen még

vizesen vacognia is. – De most talán mellőzhetjük a randevúzás

etikettjét. Vegye le a farmerját, hadd dobjam be a szárítóba. Addig

kap egy törülközőt, és megrendeljük a pizzát. – Öt perc múlva

•75•

visszajött egy hatalmas, bolyhos, fehér fürdőlepedővel, és a

vendégszobához tartozó fürdőszobára mutatott, hogy ott lehet

átöltözni. Gray egy perc múlva megjelent a derekára csavart

törülközőben, karján hozva a farmerját. Mulatságosan festett ingben,

zokniban, cipőben, fürdőlepedővel.

– Kissé hülyén érzem magam – vigyorgott szégyellősen – de

valószínűleg még zavaróbb érzés lenne, ha alsónadrágban kellene

vacsoráznom. – Követte a nevető Sylviát a hatalmas, tágas nappaliba,

amely tele volt szobrokkal és képekkel. Gray rögtön felismerte

néhány híres művész alkotásait. – Hű, de szép dolgai vannak!

– Evek óta gyűjtögetem. Egy napon majd átadom a gyerekeimnek.

– Graynek erről rögtön eszébe jutott, hogy a helyzet korántsem olyan

egyszerű, mint szeretné. A gyerekek olyanok voltak, mint a távoli

vihar fojtott, fenyegető morgása a láthatáron. Mindig kerülte az olyan

asszonyokat, akiknek gyereke volt. De Sylvia más. Minden ízében

különbözött a festő eddigi nőismerőseitől. Neki talán a gyerekei is

mások. És legalább nem tőle vannak. Hisztérikusan iszonyodott a

kisgyerekektől. Maga se értette, mi az oka, de tudta, hogy ez nem jó.

– Hol vannak? – kérdezte olyan riadtan, mintha azt várná, hogy a

gyerekek rávetődnek valamelyik faliszekrényből, mint két házi kígyó

vagy pitbull. Sylvia látta az arcát, és remekül mulatott rajta.

– Európában. Elfelejtette? Ahol laknak. Oxfordban és Firenzében.

Csak karácsonykor jönnek haza. Biztonságban van tőlük, bár én egy

cseppet se bánnám, ha itt lennének.

– Kellemes volt a közös útjuk? – érdeklődött udvariasan a férfi.

Az asszony kiment a konyhába, állított a szárítón, aztán visszatért a

nappaliba.

– Nagyon kellemes. Hát maguk? Milyen volt az utazás hátralevő

része? – Letelepedett a hatalmas, fekete bőrfotelba süppedő Grayjel

szemközt a pamlagra. Szívet gyönyörködtető látvány volt

farmerjában, csupasz lábával. A férfi boldogan falta tekintetével.

Évek óta nem volt ilyen boldog. Hiányzott neki Sylvia, bár ez még az

ő felfogása szerint is őrültségnek minősült. Alig ismerte ezt a nőt,

ennek ellenére folyton rágondolt a hajókázás utolsó hetében.

•76•

– Pazar volt. – Sylvia nagyon igyekezett, hogy ne nevessen ezen a

bőrfotelban trónoló törülközős alakon. Olyan mulatságos,

kiszolgáltatott és kedves volt! – Illetve nem is – helyesbített a festő. –

Jó volt, de nem olyan jó, mint Portofino és Szardínia magukkal.

Sokat gondoltam magára, miután elutazott.

– Én is magára – vallotta be a mosolygó Sylvia. – Örülök, hogy

visszajött. Nem számítottam rá, hogy máris telefonálni fog.

– Én sem. Illetve én igen. Azt terveztem, hogy azonnal felhívom,

amint megérkezem.

– Örülök neki. Jut eszembe: Milyen pizzát kér?

– Maga milyet szeret?

– Mindet. Csípős paprikával, bazsalikomos-fokhagymás olajjal,

fasírttal, simán.

– Csatlakozom – jelezte Gray.

– Akkor ezekkel kérem, csak a ringlit hagyom ki. Utálom a

ringlit! – közölte Sylvia, és kiment.

– Én is!

Az asszony ismét ellenőrizte a szárítót, aztán visszahozta Gray

farmerját a nappaliba.

– Öltözzön fel, addig megrendelem a pizzát. Még egyszer

köszönöm, hogy rendbe hozta a lefolyómat.

– Nem hoztam rendbe – tiltakozott a festő –, én csak elzártam a

csapot, hogy ne folyjon a víz. Keddre viszont okvetlenül ki kell

hívnia egy szerelőt.

– Tudom – mosolygott Sylvia. A férfi elvonult a farmerral a

fürdőszobába, majd előjött, és átnyújtotta az asszonynak az

összehajtogatott fürdőlepedőt. Sylvia meglepődött.

– Mi a baj? – kérdezte Gray.

– Nem hagyta ott gyűrötten a padlón. Mi baja? Azt hittem,

minden férfi ezt csinálja. – Összemosolyogtak. A festő egy pillanatra

megszeppent az asszony hüledezésétől. Ő el sem tudta képzelni,

hogy egy ilyen makulátlanul rendes lakásban mást is lehessen

csinálni egy törülközővel.

•77•

– Dobjam le a padlóra? – kérdezte. Sylvia a fejét rázta,

megrendelte a pizzát, majd megérdeklődte, nem kér-e vendége egy

pohár bort. Több palack kitűnő kaliforniai bora volt a hűtőben,

amelyekből most felbontott egy bársonyos Chardonnayt.

Visszamentek a nappaliba és letelepedtek, ezúttal egymás mellé a

pamlagra. Már nem választotta el őket a kávézóasztalka üveglapja.

Nagy volt a kísértés, hogy Gray magához ölelje az asszonyt, de erre

még nem álltak készen. Tapintani lehetett a levegőben félszeg

feszengésüket. Alig ismerték és hetek óta nem látták egymást.

– Maga sem tipikus asszony – fűzte tovább Gray a fehér

fürdőlepedő témáját. – Ha az lenne, hisztériás rohamot kapott volna a

csőrepedés miatt, talán még azt is rám fogja, hogy az én hibám, és az

egész csak azért van, mert halálra akarja rémíteni a legfrissebb fiúja

vagy a volt férje, aki mindjárt fel is jön a tűzlépcsőn egy töltött

pisztollyal, hogy mindkettőnket lepuffantson.

– Nincs tűzlépcsőm – mentegetőzött a nevető Sylvia. El sem tudta

képzelni, miféle asszonyok voltak ezek, akikkel Gray együtt járt.

Most már a festő számára is hihetetlennek tűnt a múlt.

– Ez leegyszerűsíti a dolgokat – nyugtázta csendes csodálattal. –

Tetszik a lakása, Sylvia. Gyönyörű, elegáns és mértéktartó, akárcsak

maga. – Nem volt benne semmi hivalkodás, csak színvonal és ízlés.

– Én is szeretem. Sok kincsem van itt, amelyek nagyon drágák

nekem.

– Megértem – bólintott Gray, és arra gondolt, hogy számára

Sylvia vált ilyen kinccsé. A viszontlátás még fokozottabban

tudatosította benne ezt a tényt. Valahogy nagyon jelentőségteljesnek

tűnt, hogy azon a helyen láthatja, ahol lakik. Ez más, mint

éttermekben vagy Charlie hajóján találkozni vele. Akkor is gyönyörű

és vonzó volt, de most valóságosabbnak tűnt.

Míg várták, hogy hozzák a pizzát, Sylvia galériájáról és az általa

képviselt művészekről beszélgettek.

– Szeretném látni a munkáit – mondta az asszony.

Gray bólintott.

•78•

– Én is szeretném, ha megnézné. Bár nem az a műfaj, amit maga

szokott bemutatni.

– Melyik galériában állít ki? – érdeklődött Sylvia. Gray még

sohasem említette. Most is egy vállrándítással ütötte el a kérdést.

– Pillanatnyilag sehol. Rengeteg bajom volt az utolsó

műkereskedőmmel. Majd keresnem kell egy másikat, de nem sietek,

mivel úgysincs elég bemutatni való anyagom.

Megjött a pizza. Sylvia kifizette, bár Gray is ajánlkozott, de az

asszony azt mondta, tekintse fizetségnek a pizzát a beázás

megszüntetéséért. Leültek a konyhaasztalhoz, és jóízűen diskuráltak.

Sylvia megosztotta a férfival a bort, eloltotta a villanyt, gyertyát

gyújtott, és csinos olasz tányérokra tálalta a pizzát. Minden, amit

csinált, vagy amit csak megérintett, stílusos és választékos volt,

akárcsak ő maga, lófarokba kötött hajjal, farmerban, csupasz lábbal.

Megint azt a türkizes karperecet viselte, amire Gray már

Olaszországban felfigyelt.

Sokáig csevegtek, témáról témára csapongva. Élvezték az

együttlétet, Sylvia örült, hogy a festő megszüntette az áradást a

konyhában. Tíz óra volt, mikor Gray bevallotta, hogy kezdi érezni az

időeltolódás hatását. Ez meg a bor egészen elálmosította.

Sajnálkozva felállt, segített betenni az edényeket a mosogatóba,

habár Sylvia erősködött, hogy egyedül is képes rá. Ám a férfi

élvezettel segített. Az asszonyon látszott, hogy nem idegen tőle a

munka, világéletében arra kényszerült, hogy olyan önálló legyen,

mint Gray. Annál nagyobb öröm volt, hogy segíthet neki, és annál

kevesebb kedve volt elmenni.

– Köszönöm, Gray, hogy átjött segíteni! – fordult hozzá

búcsúzóul az asszony. – Ha nem zárja el a vizet, mostanra uszoda

lenne a konyhám.

– Kitalálta volna maga a megoldást. Ez csak ürügy volt, hogy

láthassam – felelte őszintén a férfi. – Köszönöm a pizzát és a remek

társaságot. – Magához ölelte Sylviát, megcsókolta a két orcáját, aztán

megtorpant, mert nem tudta, nem korai-e még. Kiült a tekintetébe a

kérdés, és az asszony válaszolt rá. Fölemelte a karját, közelebb húzta

•79•

a férfit, és ekkor találkozott az ajkuk. Nem lehetett volna

megállapítani, ki csókolt elsőnek, de nem is számított. Szorították

egymást, beleöntve ebbe az ölelésbe minden vágyakozást, ami hetek

óta érlelődött bennük, a korábbi hetek és évek minden sivár

magányát. Lélegzetet elállító, életet adó, végtelen csók volt. Amikor

leváltak egymás szájáról, Sylvia odaszorította arcát a férfiéhoz.

– Hú! – súgta. – Erre nem számítottam… Azt hittem, azért jött,

hogy megjavítsa a lefolyómat.

– Azért is jöttem – súgta a férfi. – De ezt már Olaszországban meg

akartam tenni, csak arra gondoltam, korai lenne. – Sylvia bólintott.

Valószínűleg az lett volna. Le akart feküdni ezzel az emberrel, de

tudta, hogy ez elhamarkodott lenne. Alig egy hónapja ismerik

egymást, és hetek óta nem találkoztak. Egyszerre csak egy lépést,

figyelmeztette magát, még mindig az első csók ízét élvezve, és

alighogy ezt gondolta, Gray újból megcsókolta. Ez már

szenvedélyesebb volt, és neki arra kellett gondolnia, hányszor

csinálhatta már más asszonyokkal, hány viszonya lehetett, hány

bolond nőszemély rontott már be azonnali megmentést követelve az

életébe, hány szakítás után kezdhette már elölről a festő. Asszonyi

csordák gázoltak át értelmetlen viszonyokkal elfecsérelt életén, míg ő

csak két férfit szeretett eddig. Most pedig Grayt. Illetve őt még nem

szereti. De egy napon megszeretheti. Volt a férfiban valami, amitől

Sylvia azt szerette volna, ha nála maradna, és sose menne el.

– Jobb lesz indulnom – mondta Gray, és olyan érzéki volt a

hangja, hogy már a zengésével felizgatta az asszonyt.

Syilvia bólintott, arra gondolt, hogy egyet kellene értenie a

férfival, de neki nem ez volt a véleménye. Kinyitotta az ajtót előtte,

de a festő mintha tétovázott volna.

– Ha holnap megnyitom a vizet – súgta Sylvia –, átjön megint,

hogy elzárja? – Ártatlanul nézett rá, a haja kissé kócos volt, a

pillantása álmatag. A férfi kuncogott.

– Most is megnyithatnám, és akkor lenne ürügyem maradni –

súgta reménykedve.

•80•

– Ürügyre nincs szükségem, de azt hiszem, még nem kellene –

mondta szemérmesen az asszony.

– Miért? – Gray szája vérforralóan vándorolt ide-oda a nő arcán és

nyakán. Sylvia megborzolta a férfi haját, és közelebb húzta magához.

– Azt hiszem, van valahol egy szabályzat a hasonló helyzetekről.

Mintha az lenne benne, hogy nem szokás lefeküdni egymással egy

közösen felfalt pizza és egy lefolyójavítás után.

– A csudába! Ha ezt tudom, nem eszem meg a pizzát, és nem

javítom meg a lefolyót – mosolygott Gray, és tovább csókolgatta az

asszonyt. Úgy kívánta, mint emlékezete szerint még egyetlen nőt

sem, és érezte, hogy Sylvia ugyanolyan mohón kívánja őt, de nem

enged a vágyának, mert élvezni akarja őt és a pillanatot.

– Viszontlátásra holnap? – súgta lágyan, majdnem kacéran,

Graynek pedig tetszett, hogy várhat rá és a kellő pillanatra, bármikor

jöjjön is az. Neki most is megfelelt volna, de legyen minden úgy,

ahogy Sylvia akarja. Ha ő várni szeretne, akkor várnak. Ez az

asszony ér ennyit. Gray ötven évig várt rá.

– Magánál vagy nálam? – súgta. – Örülnék, ha átjönne, de nálam

borzasztó rendetlenség van. Egy hónapja nem jártam itthon, és senki

sem takarított helyettem. Majd talán a hétvégén. Ne nézzek be

holnap ellenőrizni a lefolyót?

A galéria úgyis zárva tartott a munka ünnepén.

Sylvia betervezett valami otthoni munkát, de tulajdonképpen nem

volt semmi dolga.

– Egész nap itthon leszek. Gyere, amikor akarsz. Főzök neked

vacsorát.

– Majd én főzök. Délelőtt felhívlak. – Még egyszer megcsókolta,

aztán elment, Sylvia pedig sokáig állt, nézte a bezárt ajtót, és a bűvös

pillanaton tűnődött, amelyet ezzel a kivételes emberrel élt át. Bement

a hálószobájába, és arra gondolt, milyen lenne itt látni Grayt. A férfi

pedig, aki az utcán most intett le egy taxit, úgy érezte, egész élete

megváltozott egyetlen este alatt.

•81•

6.

Gray délelőtt tízkor telefonált. Borzasztó rendetlenség volt a

lakásában, még a bőröndjét sem csomagolta ki. Belezuhant az ágyba,

Sylviára gondolva aludt el, és ahogy felébredt, azonnal felhívta. A

nő, aki valamiféle papírmunkával foglalatoskodott, elmosolyodott,

mikor meghallotta a festő hangját.

Kölcsönösen megérdeklődték egymástól, hogyan aludtak. Sylvia

fél éjszaka csak forgolódott, mert a férfi járt az eszében. Gray úgy

aludt, mint a tej.

– Hogy bírja a lefolyó?

– Jól – mosolygott az asszony.

– Ne menjek át ellenőrizni? – Sylvia nevetett, néhány percig

diskuráltak, Gray azt mondta, ezt-azt el kell végeznie otthon az

utazás után, de felajánlotta, hogy fél egykor ebéddel jelentkezik az

asszonynál.

– Azt hittem, vacsorát főzünk! – csodálkozott Sylvia. Igaz, azt

mondta Graynek, egész nap otthon lesz, és ezt közvetett

meghívásnak szánta.

– Nem hinném, hogy tudok addig várni – felelte a férfi őszintén. –

Ötven évig vártam rád. Még kilenc óra, és belehalhatok. Van időd

egy vacsorára? – érdeklődött bátortalanul. Sylvia mosolygott. Volt

ideje mindenre, amit Gray akart. Ezt még tegnap este döntötte el,

amikor a férfi megcsókolta. Már akkor kész volt beengedni a festőt a

világába, és megosztani vele az életét. Nem tudta, miért így érzi

helyesnek, de Gray egész egyénisége indokolta a döntését.

– Van rád időm bármikor, csak gyere.

– Hozhatok valamit? Pástétomot? Sajtot? Bort?

– Van itthon étel. Semmit sem kell hoznod. – Olyan sok közös

dolgot szeretett volna: sétálni a Central Parkban, kószálni a Village-

ben, moziba menni, ágyból nézni a tévét, házon kívül vacsorázni,

otthon főzni Grayre, megnézni a festő munkáját, megmutatni neki a

•82•

galériáját, vagy csak feküdni az ágyban összeölelkezve. Nemrég

találkoztak először, mégis úgy érezte, mintha egész életében ismerte

volna ezt a férfit.

Otthon a műtermében Gray felbontotta a leveleit, megnézte a

számláit, és kirámolt a bőröndjéből a padlóra, majd kiválogatta a

szükséges ruhákat. Lezuhanyozott, borotválkozott, felöltözött,

gyorsan kiállított néhány csekket, elrohant, feladta őket, majd

beugrott az egyetlen virágüzletbe, amelyet nyitva talált. Vásárolt két

tucat rózsát, leintett egy taxit, megadta Sylvia címét a SoHóban.

Délben becsengetett a lakásba, ahonnan az imént távozott a

vízvezeték-szerelő. Az asszony szeme kerekre nyílt a rózsák láttán.

– Ó, istenem, de gyönyörűek… Gray, ezt nem kellett volna! –

mondta komolyan. Ez a fejedelmi gesztus egy szűkölködő

művésztől. .. Sylvia meg volt hatva. Ez a férfi egy igazi lovag! Ő, aki

egész életében csak önimádó férfiakat ismert, végre találkozott egy

olyan emberrel, aki nemcsak gyengéd érzéseket ébresztett benne, de

fontosnak tartotta őt.

– Ha megengedhetném magamnak, naponta küldenék neked

rózsát. Lehet, hogy egy időre ez lesz az utolsó – sajnálkozott Gray.

Még mindig hátralékos volt a lakbérrel és a telefonszámlával. A jegy

Franciaországba iszonyú sok pénzbe került, de ő nem engedte, hogy

Charlie fizesse ki. Az a legkevesebb, hogy legalább ezt a költséget ő

állja. Abban reménykedett, hogy Adam elviszi, csakhogy az

egyenesen Las Vegasból repült át Európába, visszafelé pedig megállt

Londonban a srácai miatt. – Azért akartam ma rózsákat hozni neked,

mert a mai nap különleges.

– Miért? – kérdezte Sylvia. Ölelte magához a rózsacsokrot, és a

szeme óriási nagyra nőtt az izgalomtól, bár ugyanakkor félt is egy

kicsit.

– Mert ma van a kezdete… mert ma kezdünk el… mert most

kezdődik minden. A mai nap után egyikünk sem lesz ugyanaz, aki

volt. – Elvette az asszonytól a rózsákat, és letette a hatalmas bokrétát

egy közeli asztalra, aztán magához ölelte Sylviát, és megcsókolta.

Érezte, hogy a nő remeg. – Azt akarom, hogy boldog légy – mondta

•83•

gyengéden. – Azt akarom, hogy ez mindkettőnknek jó legyen. –

Kárpótolni akarja az elszenvedett fájdalmakért és csalódásokért.

Magát is kárpótolni akarta a sérelmekért és életének nevetséges

abszurditásáért. Most van itt az esély, hogy jól csinálhassák, és

megszépíthessék egymás életét.

Sylvia vázába tette a rózsákat, aztán elhelyezte őket a nappali

egyik asztalán.

– Éhes vagy? – kiáltott oda a férfinak a konyhába menet. Gray

követte, megállt a küszöbön, és mosolyogva nézte. Sylvia gyönyörű

volt fehér ingében, farmerjában. Szótlanul odament hozzá, és

gombolni kezdte az inget. Az asszony mozdulatlanul figyelte. Gray

gyengéden lefejtette róla és egy székre dobta az inget, majd úgy

csodálta Sylviát, mint egy műalkotást, egy képet, amelyet most

fejezett be. A nő tökéletes volt, bőrén nem látszott az öregedés. A

teste fiatal volt, feszes és kisportolt. Régen történt, hogy valaki így

nézte. Nem volt férfi, aki tükörként verje vissza alakját és érzéseit,

aki törődött volna igényeivel és vágyaival. Úgy érezte, ezer éve vár

Grayre, hogy elkezdődhessen a közös utazás. A cél még ismeretlen,

de együtt vágnak neki az útnak.

Kézen fogta, és csendesen átvezette a hálószobába. Ledőltek az

ágyra, és gyengéden kihámozták egymást a ruhákból. Meztelenül

feküdtek az ágyon, és elkezdték ráérősen felfedezni egymást, kézzel

és szájjal, olyan lassan csillapítva szomjúságukat, amit kínzónak

éreztek volna, ha nem pontosan ezt akarják. Mintha örök idők óta

ismerték volna egymást. Pontosan tudták, mit akarnak és hogyan

juttathatják egymást a csúcsra. Olyan volt, akár egy tánc: mindig

tudták, hova lépjenek, ritmusuk tökéletesen egyforma volt, egy régen

szétszakadt egész lett ismét eggyé bennük. Az idő megállt, majd

minden lázasan rohanni kezdett, és ők egyszerre robbantak ki a

végtelen űrbe. Sylvia szótlanul elnyújtózott a férfi karjában, és

mosolyogva megcsókolta.

– Köszönöm! – rebegte. Gray közelebb húzta magához. Testük

még mindig összefonódott.

•84•

– Egy örökkévalóság óta várok rád – súgta a festő. – Nem tudtam,

hol jársz… de mindig tudtam, hogy itt vagy valahol. – Sylvia nem

volt ennyire bölcs, ő évek óta elveszítette a reményt. Bizonyosra

vette, hogy holtig tartó magányra van ítélve. Rég nem számított erre

az ajándékra, már azt sem tudta, hogy akarja-e. És most itt volt, az

életében, az agyában, a szívében, az ágyában, minden porcikájában.

Gray összeforrott vele örökre.

Elaludtak, és csak órák múlva ébredtek, jóllakottan, békésen,

boldogan. Kimentek a fürdőszobába, aztán meztelenül főztek ebédet.

Egyikük sem szégyellte magát a másik előtt. Habár testük már nem

volt olyan fiatal és feszes, mint régen, egymásnak tökéletesen

megfeleltek. Az ágyba vitték az ebédet, és ott ették meg, nagy dis-

kurálás és nevetgélés közepette. Olyan egyszerű, élvezetes és könnyű

volt minden!

Ebéd után közösen zuhanyoztak, majd felöltöztek, és hosszú sétát

tettek a SoHóban. Ácsorogtak a boltoknál, megbámulták a galériákat,

fagylaltot vettek az utcán, és megosztoztak rajta. Hat óra volt, mire

visszatértek Sylvia lakására két kikölcsönzött régi filmmel.

Visszabújtak az ágyba, filmet néztek, megint szeretkeztek. Este

tízkor Sylvia felkelt, és vacsorát készített.

– Holnap gyere át hozzám – mondta Gray, amikor az asszony

átnyújtotta a vacsoráját: sajtos omlettet angol muffinnal. Tökéletes

finálé volt egy különleges naphoz, amelyet sosem felejtenek el. És

még milyen sok minden van hátra, amit együtt fedezhetnek fel!

– Látni akarom a legújabb munkáidat – mondta Sylvia, miközben

az omlettet ették.

– Épp azért akarom, hogy gyere át.

– Ha akarod, holnap délelőtt átmegyek. Délben a galériában kell

lennem, de előtte elmehetünk a lakásodra.

– Az jó – mosolygott Gray. Vacsora után kikapcsolták a tévét,

összebújtak az ágyban, és átkarolták egymást.

– Köszönöm, Gray – ismételte súgva az asszony. A férfi akkor

már félig aludt, úgyhogy csak mosolygott és bólogatott. Sylvia

•85•

gyöngéden megcsókolta az arcát, még közelebb bújt hozzá, és

néhány perc múlva mélyen aludtak, mint két boldog, békés gyerek.

•86•

7.

Sylvia korán ébredt. Ránézett a mellette alvó Grayre, egy

pillanatra meghökkent, aztán hozzábújt, csendesen mosolyogva azon,

ami történt. Ha ez komoly dolog, akkor óriási változást fog előidézni

az életében, de még inkább a festőében, akinek sosem volt dolga

normális nővel, neki pedig évek óta nem volt társa.

Hangtalanul kibújt az ágyból, és lezuhanyozott. Reggelit készített

két személyre, és csupán akkor ébresztette föl Grayt, amikor tálcán

vitte az ágyba a reggelijét. Hát ez fényévekre volt azoktól a nőktől,

akiket Gray etetett, kiszolgált, gondozott, lábra állított, kiadagolta a

gyógyszerüket, mert ők még ahhoz is túl felelőtlenek vagy bolondok

voltak. Megdöbbenve nézett Sylviára, aki az ágyra tette a tálcát, majd

lehajolt, és megcsókolta az ő vállát. Gray még ilyen borzasan is

vonzó és jóképű volt az ágyban. Sylviának nagyon tetszett, hogy

ilyen erős, érdekes és férfias.

– Meghaltam, és a mennyekben vagyok? – A festő a feje alá tette

a karját, és rámosolygott az asszonyra. – Sosem kaptam még ágyba a

reggelit, vagy ha igen, az kétnapos, hideg pizza volt,

papírtörülközőn. – Sylvia még egy pici vázába tett rózsaszálat is

állított a tálcára. Mulattatta, hogy kényeztetheti a férfit. Szüksége

volt valakire, akit ajnározhat. Felnőtt életének majdnem egész ideje

alatt egy férjről és két gyerekről kellett gondoskodnia. Most, hogy

mindenki elment a háztól, boldogan dédelgette Grayt.

– Elnézést, hogy felébresztettelek – mentegetőzött. Tíz óra volt,

de ő munkakezdés előtt szeretett volna átmenni a férfi műtermébe,

úgy, ahogyan megbeszélték.

Gray megdöbbenve nézett az órára.

– Egek ura! Hánykor keltél?

– Hét körül. Ritkán alszom sokáig.

– Én is. De ma éjszaka úgy aludtam, mint egy csecsemő. –

Rámosolygott az asszonyra, aztán kiugrott az ágyból, hogy

•87•

megfésülködjön és kezet mosson. Egy perc múlva visszajött, és

letelepedett a kényelmes ágyra, a tálcához. – Elkényeztetsz, Sylvia.

Lusta és kövér leszek. – Hát ettől nem kell tartani, gondolta az

asszony. Ő csak azért kényezteti, mert jólesik vele lennie.

Átnyújtotta a férfinak az újságot, amelyet ő már elolvasott, míg

megitta a kávét és megette a pirítóst a konyhában. Gray ránézett, és

félretette. Most nagyobb kedve volt Sylviával beszélgetni.

Diskuráltak, amíg Gray megreggelizett, aztán a férfi felkelt és

felöltözött. Tizenegykor kéz a kézben indultak a műterembe. Sylvia

úgy érezte magát, mint egy bakfis, és olyan régen nem élt át ilyet,

hogy ki akarta élvezni minden percét. Belemosolygott a szeptemberi

napsütésbe, miközben Gray leintett egy taxit. A festő lakására

mentek, ami nem volt túl messze. Míg felkapaszkodtak a négy

lépcsősoron a rozzant, vén, barna homokkő házban, a férfi nem

győzött előre mentegetőzni a rendetlenségért.

– Egy hónapig nem voltam itthon, de megmondom őszintén, itt

már előtte sem volt rend – vigyorgott szélesen, kissé kapkodva a

levegőt, amikor megálltak a lakásajtó előtt. – Itt valójában évek óta

nincs rend.

Akárcsak az életében. Erődítménynek tűnt a szokott nőihez

képest, ám Sylvia mellett maga volt a totális káosz. Sylvia egy

rendkívül sikeres galériát vezetett, két hosszú kapcsolata volt,

felnevelt két normális, egészséges gyereket, és mind az életében,

mind a lakásában makulátlanul tiszta és rendes volt minden. Mikor

Gray benyitott az ajtón, alig fértek be, mert eltorlaszolta az egyik

bőrönd. Aztán ott voltak a csomagok, amelyeket a gondnok hozott

fel. A posta beterítette a padlót. Az előző napon befizetett számlák

feltépett borítékait Gray csak úgy odadobta egy asztalra. A nappali

díványán ruhák hevertek, a szobanövények elszáradtak, az egész

lakás lepusztultnak tűnt. A bútorok elég tisztességesek voltak, bár a

kárpitozásuk megkopott. Gray mindent kéz alól vásárolt. A sarokban

kerek asztal állt, erre szokta tálalni a vacsorát, ha meghívta a barátait.

A hajdani ebédlőben rendezte be a műtermét.

•88•

Sylvia ezért jött, és egyenesen át is ment oda. Gray megpróbált

rendet csinálni, de belátta, hogy úgyis reménytelen, és abbahagyta.

Inkább követte az asszonyt, hogy lássa, mit szól a munkáihoz. Három

festménye volt a műteremben állványokon, az alkotás különböző

szakaszaiban. Az egyik majdnem elkészült, egy másikat az utazása

előtt kezdett el, a harmadikon változtatni akart, mert úgy látta, nem

tükrözi az eredeti elképzelését. Ezenkívül legalább még egy tucat kép

támaszkodott a falakhoz.

Sylviát megdöbbentette ezeknek az alkotásoknak az ereje és a

szépsége. Figurális és aprólékosan részletezett képek voltak,

többnyire sötétek, amelyeken hihetetlen fények ragyogtak. Az egyik,

egy középkori parasztasszony portréja, valamelyik régi mesterre

emlékeztetett. Igazán gyönyörű festmények voltak, amelyek

csodálattal és tisztelettel töltötték el Sylviát. Egészen más volt, mint

azok a divatos, fiatalos műalkotások, amelyeket az ő galériája

mutatott be. Sylvia rajongott a friss tehetségekért; csupa szemet

gyönyörködtető alkotás volt a galériájában, amelyekkel élvezet

együtt élni. Rendkívül sikeres fiatal alkotók is dolgoztak neki, ám

egyik sem rendelkezett Gray mesterségbeli tudásával,

tapasztalatával, kiforrottságával. Azt tudta, hogy a férfi elsőrangú

festő, de csak most látta meg alkotásaiban az érett bölcsességet és a

bravúros technikai tudást. Csak állt Gray mellett, és mohón szívta

magába a látnivalót.

– Hát ez döbbenetes! – Már értette, hogy Gray miért fest csak két-

három képet évente. Még ha egyszerre több festményen is dolgozott,

úgy, ahogy a legtöbb művész csinálja, akkor is hónapok, néha évek

kellettek hozzá, hogy elkészüljön valamelyik. – Teljesen

lenyűgözött. – Gray arca ragyogott. Volt egy festmény, amely szinte

delejesen ábrázolta az esti fényt a vízen. Az ember a legszívesebben

el se mozdult előle. Sylvia ránézésből tudta, hogy ezekhez az

alkotásokhoz igazi jelentős galéria szükséges, de nem az övé. Gray is

tisztában volt ezzel a ténnyel, ő csak a munkásságát akarta

megmutatni: hadd lássa Sylvia, mit tud ő! Nagyon tisztelte az

asszony járatosságát a művészettörténetben és a kortárs festészetben.

•89•

Tudta, hogy nagy bók, ha Sylvia kedvezően nyilatkozik valakiről. –

Gray, okvetlenül találnod kell egy galériát, amelyik képvisel –

mondta szigorúan az asszony, mert a festő már bevallotta, hogy

három éve nincs galériája. A törzsvásárlóinak árulta a képeit, meg az

olyan barátoknak, mint Charlie, aki remeknek tartotta az alkotásait,

és sokat vásárolt is belőle. – Ez bűn, hogy itt porosodjanak – mutatott

a falaknak támaszkodó képekre –, és ne legyen otthonuk!

– Utálom a műkereskedőket! Mind csak a pénzt hajtja, egyiket

sem érdekli a művészet! Miért adjam oda nekik a munkáimat? Ez

nem pénzkérdés, nekem legalábbis nem az! – Ezt Sylvia már a

körülményekből is megállapíthatta.

– Enned akkor is kell – pirongatta gyengéden a férfit. – Azonkívül

nem minden műkereskedő felelőtlen és kapzsi. Vannak, akik

őszintén szeretik a munkájukat. Mint például én. Lehet, hogy nem

árulok ehhez fogható remekműveket, de hiszek a művészeimben. A

maguk módján ők is óriási tehetségek, csak másképp juttatják

kifejezésre.

– Tudom, hogy szereted a munkád. Rád van írva, azért is akartam

megmutatni a képeimet. Ha olyan lennél, mint a többi, nem hívtalak

volna ide. De ha olyan lennél, nem is szeretnék beléd. Nagy szó volt

ez az első éjszaka után. Sylvia nem is felelt azonnal. Szeretett a

férfival lenni, szerette volna jobban megismerni, neki is komoly volt

ez a dolog, de nem tudta, szerelemmel szereti-e a festőt. Ezt még

korai lett volna eldönteni – csakhogy számukra felgyorsultak az

események. Gray feltétel nélküli kitárulkozása, bizalma még

fokozottabb gyöngédséget ébresztett Sylviában. Olyan pillantást

vetett rá, amelyhez nem kellettek a szavak, a férfi pedig átölelte és

megcsókolta.

– Szeretem a munkáidat, Gray – súgta az asszony.

– Nem vagy a műkereskedőm – ugratta a festő. – Neked csak

engem kell szeretned.

– Azon vagyok – felelte őszintén Sylvia.

– Én is – mondta Gray.

•90•

Sylvia elbűvölten bámulta a képeket, miközben az agya

percenként egymilliós fordulatszámmal dolgozott.

– Találni akarok neked egy galériát. Már vannak elképzeléseim. A

héten megnézzük őket, és majd elmondod a véleményed.

– Kit érdekel az én véleményem? Az övék a fontos. Emiatt ne

izgulj! Van neked elég dolgod, nekem pedig pillanatnyilag nincs

annyi munkám, hogy mutogathassam – mondta szerényen. Nem

akarta kihasználni Sylvia kapcsolatait. Annak a gyöngéd, bensőséges

érzésnek, amit az asszony ébresztett benne, semmi köze sem volt a

munkához vagy a protekcióhoz.

– Hogyne lenne elég! – tiltakozott a nő olyan erélyesen, mintha

valamelyik fiatal művészével beszélne, félig, mint műkereskedő,

félig, mint basáskodó anya. Művészeinek többségére rá is fért a ba-

sáskodás. Nagyon kevesen voltak tisztában a tehetségükkel, és ezt

elsősorban a legragyogóbbakról lehetett elmondani. Akik nagyon

odáig voltak maguktól, annál gyatrábban álltak tehetség dolgában. –

Ezt nézd! – Óvatosan szétszedte a falnak támaszkodó képeket.

Elbűvölő alkotások voltak, még annál is szebbek, mint amelyek

készülőfélben az állványokon voltak.

Gray elkészült alkotásai olyanok voltak, mintha belülről

világítanának: volt, amelyiken gyertyaláng ragyogott, volt,

amelyiken tűzvész. Olyan fény tündökölt rajtuk, amilyennel Sylvia

nem találkozott a kortárs művészetben. A reneszánsz örökségét

ragyogtatta fel a munkássága, amely ugyanakkor félreismerhetetlenül

modern volt: a technika adta neki a régies ízt. Sylvia tudta róla, hogy

Párizsban tanult, meg Olaszországban is, mint most az ő lánya.

Graynek szilárd alapozást jelentettek ezek az európai tanulóévek. Az

asszony ihletettnek és csodálatosnak találta a festményeit. – Gray, ha

tetszik, ha nem, keresnünk kell neked egy galériát!

Egyébként a férfinak voltak már tapasztalatai ezen a téren; annak

idején ő is próbált galériát, ügynököt vagy munkát találni valamelyik

nőjének, többnyire lesújtó eredménnyel. Neki soha senki sem ajánlott

segítséget, kivéve talán az egyetlen Charlie-t. De ő nem is akart

kihasználni senkit, főleg nem a barátait, vagy akiket szeretett.

•91•

– Nincs nekem szükségem galériára, Sylvia. Komolyan.

– És ha olyat találok, ami tetszeni fog? Legalább megnézed és

elbeszélgetsz velük? – ütötte a vasat az asszony. Gray ezért külön

szerette, hiszen Sylvia nem nyer ezen az ügyön, ő csak neki akar

segíteni. Mosolyogva bólintott. Sylvia már tudta, kinek fog

telefonálni: legalább három olyan galériát ismert, amelyek

tökéletesen megfelelnének Graynek. És ezeken kívül is vannak

fontos galériák a belvárosban, amelyek a férfiéhoz hasonló jellegű

alkotásokat árulnak. Ezek egészen más intézmények voltak, mint az

övé a SoHóban. Graynek másfajta közönségre van szüksége. Viszont

akár Londonban is sikeres lehet. Az igazi galériáknak vannak

kapcsolatai más városokban. Graynek ott a helye.

– Ezzel ne fáraszd magad – mondta a férfi gyengéd komolysággal.

– Van neked dolgod épp elég. Nincs szükséged egy újabb munkára.

Nekem nincs más vágyam, csak az, hogy veled lehessek.

– Nekem sincs – mosolygott Sylvia. De akkor is segíteni akar

rajta. Miért ne? Gray megérdemli. A művészek pocsék üzletemberek,

és képtelenek eladni a munkáikat. Ezért van szükség műkereskedőre.

Graynek is az kell. Meg egy jó kapcsolat. Bár azt még eldönti az idő.

De bármint alakuljon a kettőjük dolga, mindenképpen segít rajta, és

ehhez igénybe fogja venni a kapcsolatait. Sylvia úgyszólván

mindenkit ismert New York művészeti világában. Olyan feddhetetlen

híre volt, hogy minden ajtó megnyílt előtte. Graynek megnyitja a

megfelelő ajtót, aztán a többi a festőn múlik. Ő csak a közvetítő akar

lenni, ami teljesen tisztességes célkitűzés, még akkor is, ha csak

barátok lesznek, akiknek futó időre volt egy röpke románcuk.

Az órájára pillantott. Majdnem dél, ideje bemenni az irodájába.

Gray megígérte, hogy később felhívja, az asszony csókkal búcsúzott

tőle, és már a lépcsőn futott lefelé, amikor a férfi utánakiáltott:

– Köszönöm! – Sylvia felnézett, szélesen elmosolyodott,

integetett, aztán eltűnt.

A galériában a szokott káosz fogadta. Telefonált két művész, akik

hisztériás állapotba kerültek a közelgő kiállításuk miatt. Felhívta egy

felháborodott ügyfél, aki még nem kapta meg a vásárolt képet.

•92•

Telefonált valaki, hogy utánanézzen egy megrendelésnek. A

berendezőjük motorbalesetet szenvedett, eltörte mindkét karját, tehát

újat kell keríteni a következő kiállításhoz. Délután a grafikai

tervezőjükkel kellett megbeszélnie a kiállítás katalógusát. Határidőre

le kellett adni a hirdetésüket az Artforumnak, és a fotós még mindig

nem hozta a hirdetéshez szükséges, négyszer ötös fényképeket. Négy

óráig lélegzethez sem jutott, ám akkor elkezdett telefonálni Gray

ügyében. Könnyebben ment, mint hitte. A műkereskedők megbíztak

a hírében, az ízlésében és az ítéletében. A legtöbb ismerőse éles

szemű asszonynak tartotta, akinek van érzéke az igazi művészethez.

Két műkereskedő arra kérte, küldjenek diapozitívokat. A

harmadiknak csak üzenetet hagyhatott, mert az illető Párizsban

tartózkodott, ahonnan este érkezik haza. Ahogy ezzel végzett,

nyomban felhívta Grayt, aki felnevetett, mikor meghallotta a hangját.

Sylvia, ha beindult, olyan megállíthatatlan volt, akár a szélvihar. Ha

nincsenek diapozitívok, mondta, átküld egy fotóst, hogy készítsen.

– Van egy csomó, ha ez a szíved vágya!

– Egyelőre ez is megteszi – felelte a nő vidáman, és hozzátette,

hogy másfél óra múlva ott a futár a műteremben a diákért.

– Hűha, te aztán nem vesztegeted az időt!

– Akkor nem, ha ilyen műremekekről van szó, amilyenek a

tieid… – mondta csendesebben Sylvia, mert neki ez végső soron nem

üzlet volt, hanem románc. Egy percig jólesett emlékezni rá. – Azt

akarom, hogy csupa jó dolog történjen veled.

– Az már megtörtént Portofinóban. A többi csak körítés.

– Ide nekem a körítést is! – mondta magabiztosan az asszony.

Gray elmosolyodott.

– Szolgáld ki magad! – Boldoggá tette ez a figyelem, ami teljesen

szokatlan volt számára. Nem akarta kihasználni Sylviát, de

valósággal megigézte az asszony munka- és életstílusa. Nem az a

típus volt, aki visszariad az akadályoktól, vagy belenyugszik a

vereségbe. Felgyűrte az inge ujját, és nekiugrott minden feladatnak.

Pontosan fél ötkor megjelent Graynél a küldönc, átvitte Sylviá-

hoz a diákat, amelyeket az asszony röviddel öt óra után elküldött egy

•93•

kísérőlevéllel együtt a műkereskedőknek, akiket felhívott a festő

miatt. Hatkor bezárta a galériát, és hazament: alighogy átlépte a

küszöbét, telefonált Gray, és megkérdezte, mit szólna egy közös

vacsorához. Egy kis olasz étterembe akarta vinni a Meatpacking

negyedben. Sylvia el volt ragadtatva. Az étterem kedves és meghitt

volt, az étel zamatos, és az asszony megkönnyebbülésére olcsó. Nem

akarta, hogy Gray sokat költsön rá, de azzal sem akarta megalázni,

hogy felajánlja, beszáll a költségekbe. Sejtése szerint a jövőben sokat

fognak még főzni egymásra. Vacsora után Gray hazavitte, és nála

maradt. Kezdett kialakulni élvezetes napirendjük.

Másnap együtt készítették a reggelit, amit ezúttal a férfi vitt neki

az ágyba. Azt mondta, ő az ügyeletes. Sylvia még sose volt

ügyeletben senkivel. Gray más volt. Kényeztették és becézték

egymást, mindig kikérték egymás véleményét, és ha az egyik

mondani akart valamit, a másik a legnagyobb figyelemmel hallgatta.

Az élet egyelőre maga volt a tökély. Sylvia, nem mert a jövőre

gondolni, és félt a túlzott reményektől. Ám tartson bármeddig a

kapcsolat, nekik egyelőre éppen megfelelt, márpedig nem akartak

ennél többet. A szex pedig egyenesen csodás volt. Épp elég bölcsek

és tapasztaltak voltak, hogy figyeljenek egymásra, és ki-ki a másik

örömét tartsa szem előtt. Szemernyi önzés nem volt a viszonyukban.

Mindkettőnek az volt a legnagyobb öröme, ha boldoggá tehette a

másikat, ágyban és ágyon kívül. Az élet keserű melléfogásai

megedzették és megérlelték őket, mint a nemes fajbort, amely nem

túl öreg, épp csak annyira, hogy izgalmas és mámorító legyen. Noha

Sylvia gyerekei véneknek tartották volna őket, igazából a tökéletes

életkorban voltak, hogy élvezhessék és méltányolhassák egymást.

Sem Sylvia, sem Gray nem volt még ilyen boldog.

A két műkereskedő, akinek Sylvia elküldte a diapozitívokat,

ugyanazon a napon hívta vissza az asszonyt. Mindkettő érdeklődött,

és szerette volna látni Gray munkáit. A harmadik műkereskedő két

nappal az után telefonált, hogy hazatért Párizsból, és nagyjából

ugyanazt mondta. Sylvia beszámolt a fejleményekről a vacsoránál.

•94•

– Azt hiszem, válogathatsz! – ujjongott. Gray le volt nyűgözve.

Az asszony néhány nap alatt kirángatta a letargiájából, elküldte a

diapozitívjait a megfelelő helyekre, és megnyitotta előtte a megfelelő

ajtókat.

– Döbbenetes asszony vagy! – mondta lelkesen.

– Te pedig döbbenetes férfi, és rendkívüli művész! – Szombat

délutánra találkozót beszéltek meg, hogy elvigyék Gray munkáit a

három galériába. Sylvia felajánlotta a furgonját. ígéretéhez híven

reggel beállított, pulóverban-farmerban, hogy segítsen rakodni. Két

óráig tartott, míg lehordtak mindent, amit Gray megmutatásra

érdemesnek tartott. A festőt feszélyezte, hogy Sylvia, aki eddig is

úgy bánt vele, mint egy tündérkeresztanya, még cipekedjen is neki,

de az asszony jó mulatságnak tekintette. Hozott magával csinosabb

cipőt és pulóvert is, hogy átöltözhessen a galériák tiszteletére. Öt

órára túl voltak mindenen. Gray munkája nagyon tetszett mind a

három műkereskedőnek, és mind a három galériától kapott ajánlatot.

A festő nem hitt a fülének, de még Sylvia is elismerte, hogy ez

felülmúlja a várakozásait.

– Olyan büszke vagyok rád! – mondta ragyogó arccal. Nagyon

elfáradtak, de repesett a szívük. Újabb két órába telt, amíg

felhurcolták a képeket az emeletre. Gray még nem határozta el, hogy

melyik galériát választja. Erre este került sor, és Sylvia úgy látta,

hogy a férfi jól választott. Ez egy fontos galéria volt az 57. utcában,

amely nagy fiókintézetet működtetett Londonban és egy galériát

Párizsban. Sylviát egészen lázba hozta Gray választása. Ez tökéletes

lesz, mondta magabiztosan.

– Hihetetlen vagy! – mosolygott a férfi. Nem tudta, sírjon vagy

nevessen, annyira meghatotta, amit Sylvia tett érte. Ültek a díványon

a nappali szobában, ahol még a szokottnál is szörnyűbb rendetlenség

uralkodott. Gray az asszony energiájától megihletve egész héten

lázasan festett, és nem bajlódott a rendcsinálással. Sylviát nem

érdekelte: szinte észre sem vette. A férfi ezért is szerette. Nem volt

olyan tulajdonsága az asszonynak, amit ne szeretett volna. Graynek ő

volt az eszményi nő, ezért eszményi férfi akart lenni Sylvia számára,

•95•

és meg akart adni neki mindent. Persze keveset tehetett azon kívül,

hogy ott volt mellette és szerette. – Úgy szeretlek, Sylvia – mondta

halkan.

– Én is szeretlek – felelte ugyanolyan halkan az asszony.

Tulajdonképpen nem tudta, akar-e szerelmes lenni, ám az együtt

töltött napok és éjszakák jelentettek valamit. Tetszett neki, amit Gray

gondolt, és amiben hitt. Szerette a becsületességét. Csodálta a

munkásságát. Nem kellett tenniük semmit, nem kellett határozniuk

semmiben, csak. örülniük kellett a kapcsolatuknak. Olyan egyszerű

volt addigi agyonkomplikált életükhöz képest. – Akarod, hogy

megfőzzem a vacsorát? – kérdezte mosolyogva. Kizárólag olyan

kérdésekben kellett dönteniük, hogy mit egyének és kinél aludjanak.

Gray szívesen aludt az asszonynál, és ez a megoldás Sylviának is

jobban tetszett. A festőnél, bármilyen szívesen is eljött hozzá Sylvia,

hogy figyelje, amint dolgozik, túl nagy volt a rendetlenség.

– Nem – mondta Gray határozottan –, nem akarom, hogy vacsorát

főzz. Elmegyünk ünnepelni. Te egy csodás galériát szereztél nekem

ezen a héten. Én sosem lettem volna képes rá, amilyen lusta vagyok.

Nem volt lusta, dehogy volt az, de nem szeretett dicsekedni a

munkájával. Sylvia sok hasonló művészt ismert. Szükségük volt

valakire, aki lép helyettük és átvezeti őket a szakadékok felett. 0 ezt

boldogan és feltűnően jó eredményekkel megtette Grayért.

Egy kis francia étterembe mentek az Upper East Side-on. Remek

francia ételeket ettek, és finom francia borokat ittak rá. Méltó

megünneplése volt Gray sikerének, és annak, ami még vár rájuk. Míg

visszafelé vitte őket a taxi az asszony lakására, Charlie-ról és

Adamről beszélgettek. Gray nem találkozott Adammel, amióta

hazajött New Yorkba, és nem is hívta fel. Charlie meg különben sem

tért még haza, akkor meg minek telefonált volna neki? Különben se

nagyon szokta hívogatni őket, ha belefeledkezett a munkájába.

Barátai megszokták, hogy ő időnként eltűnik a térképről, és ők

keresték meg, ha túl sokáig nem hallották hírét. Ezen az estén erről a

barátságról mesélt Sylviának. Elmondta, milyen jó emberek a barátai,

és hogy ők hárman milyen szorosan kötődnek egymáshoz.

•96•

Megbeszélték, miért nem nősült meg Charlie, és miért nem fog

újranősülni Adam. Sylvia azt mondta, sajnálja őket. Úgy látta, hogy

Charlie nagyon magányos ember, akit borzasztóan kifosztott az élet,

és végül még azt a lehetőséget is elvette tőle, hogy szeretni merjen

valakit. Ettől még tragikusabb a helyzete.

– Azt mondja, meg akar nősülni, de én nem hiszem, hogy valaha

is rászánja magát – mondta filozofikusan Gray. Egyetértettek abban,

hogy Adam egészen más eset. A válásától megkeseredetten, az

anyjával örökös háborúban nem akar mást, mint buta libákat, akik

akár a lányai lehetnének. Sylvia ezt elég sivár életnek találta. – Pedig

klassz pasas, csak jobban kell ismerni – védelmezte Gray a barátját.

Sylvia nem volt meggyőzve. Charlie-ban rögtön meglátta a

minőséget és az érdemet, ám az önteltségig magabiztos, hetyke,

sikeres Adam bosszantotta. Ennek a férfinak használati tárgy és

dekoráció a nő. Sosem jutna eszébe, hogy egy magával egyidős

asszonnyal járjon. Nem mondta meg Graynek, hogy ő egyáltalán

nem tiszteli az ilyen férfiakat. Ennek a Weissnek pszichiáterre, egy

derekas fenékbe rúgásra és egy drasztikus leckére lenne szüksége.

Remélhetőleg jön majd egy eszes fiatal lány, aki alaposan

megtáncoltatja. Gray nem így látta, neki remek ember volt Adam,

csak hát összetört a szíve, amikor Rachel megcsalta és elhagyta.

– Ez nem indok arra, hogy tárgynak tekintsük az embereket, és ne

tiszteljük a nőket. – Sylviának is összetört a szíve, nem is egyszer, de

ettől nem tekintette papír zsebkendőnek a férfiakat. Inkább elbújt,

nyalogatta a sebeit, alaposan átgondolta, mi és hogyan történt, és

csak azután merészkedett vissza a világba. De hát ő nő. A nők

másképp vannak programozva, mint a férfiak, és más

következtetéseket vonnak le. Ők, ha megsebzik őket, visszavonulnak

és kivárják a gyógyulást, míg a férfiak bosszúszomjasan

belevágtatnak a világba. Elhitte Graynek, hogy Adam kedvesen

bánik a nőivel, nem is ez a baj, hanem hogy nem tiszteli őket, tehát

sosem értené meg, ami Gray és őközötte van. Adam nem tűrte volna,

hogy ez történjen vele, vagy nem mert volna vállalkozni rá. És Sylvia

ettől még inkább méltányolta egymásra találásuk csodáját.

•97•

Este odabújt hozzá az ágyban, és élvezte a biztonságos meleget.

Ha Gray el is hagyja egyszer, semmi sem veheti el tőlük ezt a

mámorító időt. Most már tudta magáról, hogy képes túlélni, akármi

történjék. Gray ezért is szerette. Sylvia túlélő volt, akárcsak ő.

Csalódásaik jobbá, bölcsebbé, türelmesebbé tették őket. Se egymást,

se mást nem akartak bántani. De az volt a legjobb az álmok, a

remény, a romantika és a szex mellett, hogy igazi barátok lettek, és

így tanulták meg szeretni egymást.

•98•

8.

Charlie már aggódni kezdett festő barátjáért, hiszen hetek óta nem

kapott hírt felőle, és telefonon sem tudott beszélni vele. Aztán végre

sikerült elérnie.

– Nincs semmi bajod? Többször hívtalak, amióta itthon vagyok,

de mindig csak az üzenetrögzítőd válaszolt! – lamentált.

Gray tudta, hogy valószínűleg Sylviánál lehetett, amikor barátja

hasztalanul hívta, ám egy szót sem árult el neki abból a mennyei

hétvégéből.

Charlie-nak persze fogalma sem volt, hogy mi történt Grayjel,

amióta hazatért New Yorkba. Éppen Hamptonban töltötte a hétvégét

egy baráti családnál, amikor észbe kapott, hogy egy kukkot sem tud

Grayről. Szeptember elején, amikor még javában hajókázott, érkezett

a festőtől néhány e-mail, ám ez volt minden. Ha nem volt semmi baj,

Gray általában jelentkezett nála, de most ez nem történt meg.

– Jól vagyok! – lelkendezte Gray boldogan. – Csak sokat

dolgoztam! – Még nem szólt Sylviáról, bár hétvégi beszélgetésük

során egyetértettek abban, hogy helyes lesz mondani valamit a két

barátjának. Az asszony egyelőre halogatta a beszélgetést a

gyerekeivel. Már majdnem egy hónapja találkozgattak, és úgy látták,

komoly köztük a dolog. Sylvia kissé aggódott, hogy Charlie és Adam

féltékeny lesz, akár meg is neheztelhet. Egy komoly kapcsolat sok

időt igényel, és az asszony attól félt, hogy ez nem lesz Adam és

Charlie ínyére. Gray erősködött, hogy szó sincs erről, ám Sylviát

nem győzte meg.

Ezek után Gray beszámolt Charlie-nak az új galériáról. Har-

rington füttyentett.

– Hát ez meg hogy történt? Nem hiszek a fülemnek, hogy végre

felkeltél a babérjaidról, és kerestél magadnak egy galériát, amelyik

eladja a műveidet! Már ideje volt! – örvendezett Charlie.

•99•

– Én is pontosan így gondoltam. – Egyelőre nem árulta el, hogy ez

Sylvia érdeme. Ezt a közlést eltette a legközelebbi alkalomra, amikor

majd találkozik Charlie-val. Telefonon nem akart megtárgyalni egy

ilyen fontos dolgot.

– Mit szólnál, ha a napokban együtt ebédelnénk? – javasolta

Charlie. – A hajózás óta nem is találkoztunk! – Adammel már

eltervezték, hogy koncertre mennek a héten. Grayjel nehezebb volt

összejönni. A festő hajlamos volt belefeledkezni a munkájába, és

olyankor hetekre meghalt számára a világ. Bár mostanában sokkal

derűsebb a kedve, és ha valóban szerződést kötött egy fontos

galériával, akkor nyilván jól mennek a dolgai.

– Nagyon szívesen! – vágta rá Gray. – Mikor? – Ritkán fordult elő

vele, hogy így lelkesedjen egy találkozásért. Többnyire a fülénél

fogva kellett kivonszolni a barlangjából, a festőállvány mellől.

Charlie nem tett megjegyzést. Úgy gondolta, hogy Gray a

szerződésnek örül.

Átfutotta a határidőnaplóját. Rengeteg megbeszélése volt az

alapítvány miatt, és ezekhez általában hozzátartozott az ebéd is. Ám

másnap délben volt egy üres órája.

– Mit szólnál a holnaphoz?

– Remek!

– A Yacht Club? – Ez volt Harrington egyik kedvence.

Gray, akárcsak Adam, időnként őrjítőén nagyképűnek találta a

Yacht Clubot, de Charlie kedvéért hajlandóak voltak odamenni.

– Jól van – felelte tűnődve.

– Akkor, viszlát egykor! – búcsúzott Charlie, és mindketten

visszatértek a munkájukhoz.

Gray másnap reggel elújságolta Sylviának, hogy Charlie-val

ebédel. Az asszony ránézett a frissen sütött óriási palacsinták tornya

mögül.

– Ez jó vagy rossz? – kérdezte kissé idegesen.

– Persze hogy jó! – Gray letelepedett az asszonnyal átellenben, a

saját palacsintája mellé. Szeretett reggelit készíteni Sylviának.

•100•

Ez az ő reszortja volt, az asszony este főzött, vagy akkor, ha

elmentek valahova. Kezdett a helyére rázódni minden, és máris

kialakult a napirendjük. Gray reggel elment a műtermébe, ahol nem

maradt bent aludni többé; Sylvia elment a galériájába, este hat körül

találkoztak az asszony lakásán. Gray általában egy palack borral

vagy egy zacskó élelmiszerrel érkezett. A hétvégére homárt hozott,

amely a Kék Holdon töltött mesés napokra emlékeztette

mindkettőjüket. Hivatalosan még nem költözött oda Sylviához, de

már minden éjszaka nála aludt.

– Beszámolsz neki rólunk? – érdeklődött óvatosan az asszony.

– Így terveztem. Továbbra sincs kifogásod ellene? – Tudta,

mennyire önálló egyéniség Sylvia, és nem akart olyat tenni, ami

ellenkezne az akaratával.

– Nekem semmi – felelte hanyagul Sylvia. – Csak abban nem

vagyok biztos, hogy neki fog-e tetszeni. Mert azért sokkolhatja egy

kicsit, tudod. Lehet, hogy rokonszenvesnek talált Portofinó-ban, mint

egy arcot a sok között, de talán kevésbé fog lelkesedni a gondolattól,

hogy komolyra fordult a kapcsolatunk.

A négy hét, ami Gray hazatérése óta eltelt, minden kétséget kizárt

az ügy komolyságára nézve. Aminek ők nagyon örültek. De

mennyire örültek!

– Ne csacsiskodj! Charlie biztosan örülni fog. Mindig érdekelték a

nőim.

Sylvia nevetve töltött neki egy csésze kávét.

– Ja, mert azokat nem érezte fenyegetésnek! Vélhetőleg azt

gondolta, hogy úgyis börtönbe vagy tébolydába kerülnek, mielőtt

túlzott kárt okozhatnának a hármótok kapcsolatában.

– Te talán kárt akarsz okozni? – kérdezte a festő derült

kíváncsisággal.

– Nem, dehogy! Ám Charlie érezheti így. Ti hárman tíz éve

vagytok elválaszthatatlanok.

– Továbbra sem akarok elszakadni tőlük. Miért ne láthatnának

együtt minket?

•101•

– Tegyük függővé attól, mit mond Charlie. Talán meghívhatnánk

vacsorára. Mellesleg többször megfordult már a fejemben a gondolat.

És ha akarod, jöjjön Adam is a partnerével. – Bár őt sokkal kevésbé

kedvelte. – Ugyan nem lelkesedem a gondolatért, hogy olyan nőkkel

vacsorázzam, akik a gyerekeim lehetnének. Illetve, Adam esetében,

még fiatalabbak is náluk. Ezzel együtt azt fogom tenni, amit jónak

tartasz – fejezte be diplomatikusan.

– Azt nem lehetne, hogy először csak egyedül Charlie-t hívjuk át?

– kérdezte Gray kompromisszumra készen. Tudta, hogy Sylvia nem

kedveli Adamet, és a rokonszenvet nem lehet erőltetni. Pedig jó

lenne, ha összebarátkozna az ő barátaival. Adam és Charlie

ugyanolyan fontos részét jelentik az életének, mint ez a nő.

Mindketten tisztában voltak vele, hogy kapcsolatuk tartósságához

fontos beengedniük a barátokat a magánéletükbe. Nem ülhetnek

örökké kettesben kézen fogva, tévét bámulva, ágyban töltve a

hétvégéket, legyen ez akármilyen kellemes és szórakoztató. Az

élethez több emberre van szükség. A barátok jelenléte valamilyen

értelemben még szilárdabbá teszi a kapcsolatukat. Sylvia mindig úgy

érezte, hogy létezik valahol a kapcsolatok kézikönyve, amelynek a

tartalmát mások jobban ismerik, mint ő. Két ember először

szeretkezik, majd a férfi elkezdi a nőnél tölteni az éjszakákat, és

egyre rövidül az idő, ami két ilyen éjszakát elválaszt. A férfinak

előbb-utóbb helyre lesz szüksége a szekrényben és a fiókokban.

Sylvia és Gray még nem jutott el idáig: a festő ruhái egyelőre a

mosókonyhában lógtak, bár az asszony tudta, hogy ez nem maradhat

így. A következő állomás a kulcs: ezt akkor kapja meg a férfi, ha a

nő már bizonyosan tudja, hogy nem akar mással járni, és nem kell

tartania a kínos pillanatoktól. Gray már megkapta ezt a kulcsot,

Sylviának senkije sem volt rajta kívül, megesett, hogy ő hamarabb

végzett a műteremben, mint az asszony a galériában; mi értelme lett

volna, hogy az ajtó előtt gubbasszon? Hogy mi lesz a következő

lépés, azt nem tudta Sylvia. Bevásárlás? Gray már megtette. Közösen

fizetik a számlát? Fölveszik egymás helyett a telefont? Itt még nem

tartanak. És ha a gyerekei telefonálnak, akik semmit sem tudnak

•102•

Grayről? Összeköltözés, címváltoztatás, férfinév a postaládán és a

csengő alatt. Ebből a folyamatból nem lehet kizárni a barátokat.

Fontos, hogy legalább kedveljék ugyanazokat az embereket. Mint

ahogy Graynek idővel meg kell barátkoznia az ő gyerekeivel is. Jó

lenne, ha találkoznának. A festő nem is titkolta, hogy kínosan érinti a

téma. Pedig Sylvia tudta, hogy ez a dolog könnyebbik része. A férfi

bizonyára szeretni fogja az ő klassz gyerekeit, akiknek nincs

nagyobb vágyuk, mint boldognak látni az anyjukat. Ha Emily és

Gilbert látja, hogy ez az ember jó az anyjukhoz, akkor befogadják a

családba. Sylvia ismerte a srácait.

Még hosszú út állt előttük, de ők serényen iparkodtak a cél felé.

Bár voltak akadályok, amelyektől egyformán tartottak: Gray például

attól a pillanattól, amikor oda kell állnia a barátai elé. Az asszonynak

fogalma sem volt, mit szól majd Adam és Charlie, ha tudomást

szereznek a kapcsolatuk komolyságáról. Reménykedett, hogy Charlie

nem veszi el Gray kedvét, vagy nem fogja rémítgetni a barátját az ő

srácaival. Mert Graynek ez az Achillesz-sarka. Betegesen iszonyodik

a gyerekektől, és nemcsak attól, hogy neki legyenek vér szerinti

utódai, de attól is, hogy köze legyen a mások gyerekéhez. Ezen az

sem változtatott, hogy Emily és Gilbert régen kinőtt a gyerekcipőből.

Szó szerint pánikba esett az ilyen kötődéstől. Ő, aki a földkerekség

leghiszterikusabb nőit pátyolgatta, betegesen rettegett attól, hogy

bárminemű köze legyen ezek srácaihoz. Sylvia teljesen

ésszerűtlennek tartotta ezt a félelmet, ám kedvesének ez nagyon is

valóságos volt.

Gray segített elmosogatni reggeli után, majd elsőnek ő indult el a

műterembe. Sylviának le kellett bonyolítania néhány telefont munka

előtt. Fel akartra hívni Emilyt és Gilbertet. Ha esténként hazatért a

munkából, az időeltolódás miatt már késő volt az ilyen telefonokhoz.

Még nem beszélt nekik Grayről. A gyerekek úgyis csak

karácsonykor jönnek haza; az még három hónap, rengeteg idő.

Addigra elválik, mi lesz ebből a kapcsolatból; bőven ráér akkor

szólni nekik. Se Emily, se Gilbert nem volt otthon, Sylvia csak

üzenet hagyhatott nekik. Nagyon ragaszkodott hozzájuk.

•103•

Mire elindult a galériába, Gray már a Yacht Clubban volt. Charlie

kedvenc asztalánál ültek, egy hatalmas, elegáns, boltíves teremben,

amelyet régi kapitányok képei és üvegburával védett hajómodellek

ékesítettek. Charlie pompásan festett: napbarnított volt, stramm és

kipihent.

– Milyen volt az út vége? – érdeklődött Gray, miután mindketten

megrendelték a salátát.

– Klassz. Tulajdonképpen már sehova se mentünk, miután

elpályáztatok. Nekem munkám volt, a legénységnek mindenféle

javítást kellett végeznie. Persze kellemesebb volt a hajón, mint az

itteni lakásban. – Az utóbbi időben sivárnak és nyomasztónak találta

a lakását. Feszült lett tőle. – Hát akkor mesélj a galériáról! Ugye, a

Weschler-Hinkley az? – Nagy név volt ez a művészet világában. –

Hogy történt? Csak úgy megtaláltak? – Charlie örült; senki sem

érdemelte meg ezt Graynél jobban, hiszen annyira tehetséges! –

Vagy te találtad meg őket? – mosolygott szélesen.

– Tulajdonképpen egy barátom ajánlott be – válaszolt a festő

óvatosan. Azok után, amit Sylviától hallott, idegesen várta Charlie

reagálását. Tudta, hogy ez butaság, de a szorongás kiült az arcára.

– Miféle barát? – kíváncsiskodott Charlie. Maga se tudta, miért

érzi gyanúsnak a solgot.

– Egy barátom barátja… tudod… tulajdonképpen egy nő… –

hebegett Gray, és úgy érezte magát, mint egy iskolás, mikor az apja

felelősségre vonja.

– Ezt nevezem fordulatnak! – derült Charlie. – Miféle nő?

Ismerem? Újabb sebzett szárnyú madár került a fészkedbe? Aki

galériában dolgozik, és jó összeköttetései vannak? Ha igen, nagyon

okos vagy! – dicsérte Grayt. Pedig nem jól gondolta. Barátja nem

holmi titkárnővel randevúzgatott, aki kikönyörögte a főnökétől, hogy

fogadja a festőt. Nem sebzett szárnyú madár került a fészekbe,

hanem egy sas, egy atomerőmű energiájával, aki a szárnya alá kapta

Grayt, és vitte föl az égbe.

– Szerintem nem ész dolga volt, hanem szerencséé.

•104•

– Ebben nincs semmi szerencse – visszhangozta Charlie az

asszony szavait. – Óriási tehetség vagy, barátom. Ha itt szerencséje

van valakinek, akkor az nem te vagy, hanem ők. De te nem

válaszolsz a kérdésemre. – Szúrósan nézett Gray szemébe. – Ki az a

nő? Vagy titok? – Talán férjnél van. Történt már ilyen Grayjel:

szökött feleségek varrták a nyakába magukat, azzal a felkiáltással,

hogy elváltak, vagy a bíróság kötelezte távolmaradásra a férjüket.

Mivel pedig szó sem volt ilyesmiről, a hitvesek előbb-utóbb

beállítottak, és meg akarták gyilkolni Grayt. Örök agglegénységének

éveiben a festő végigjátszotta már a katasztrófa összes elképzelhető

forgatókönyvét. Néha olyan cifra dolgok estek meg vele, hogy

Charlie komolyan aggódott érte. Egy nap még agyonlövi valamelyik

hibbant nőnek a fiúja. – Remélem, nem másztál már megint bele a

lekvárba? – kérdezte nyugtalanul. Gray szégyenlősen nevetett, és

megrázta a fejét.

– Nem, nem másztam. De azért nincs túl jó hírem, mi? Gondolom,

meg is érdemlem, amilyen szexbombákkal randevúztam. – Sóhajtva

megrázta a fejét, és úgy döntött, átesik a vallomáson. – De most nem.

Mert valóban van valakim, de ő más! – mondta büszkén.

– Kicsoda? Ismerem? – tudakolta Charlie. Bár akárki legyen ez a

nő, a barátján látszik a boldogság. Nyugodt volt és elégedett, szinte

túlságosan is. Mint aki nyugtatót szedett, vagy bedrogozott. Bár

Charlie tudta, hogy erről szó sem lehet. Ennek ellenére szinte

mámoros boldogságot lehetett érezni rajta.

– Találkoztál vele – mondta a festő talányosan. Sylvia

figyelmeztetésére gondolt, és még mindig kerülgette a forró kását.

– És? Jöhet a fanfár? – csipkelődött Charlie.

– Portofinóban találkoztál vele! – Végre kinyögte, bár ez sem

csillapította a szorongását.

– Ott? Mikor? – Charlie agya hirtelen kiürült. Nem emlékezett rá,

hogy Gray bárkivel is randevúzgatott volna az utazás alatt. Azt

kizárólag Adam csinálta St. Tropez-ban, Korzikán és Capri szigetén.

Ha jól emlékszik, ő és Gray rá se néztek semmiféle nőre.

•105•

– Sylvia Reynolds – mondta barátja higgadtan. – Ott volt a

társaságban, amikor találkoztunk velük Portofinóban és Szardínián.

– Sylvia Reynolds? A műkereskedő? – hápogta Charlie.

Emlékezett rá, hogy tetszett Graynek; Adam ugratta is miatta, hogy

nem az ő zsánere, mert nem elég bolond, már ha az egyáltalán. De

milyen jól emlékezett rá Charlie! Rokonszenves volt neki az asszony.

Ezek szerint Graynek is. Nohát, hogy így összemelegedtek a hosszú

úton! – De mikor történt ez? – kérdezte, továbbra is álmélkodva. Már

a nyáron gyanította, hogy ezek ketten kedvelik egymást, de nem

annyira, hogy elkezdjenek találkozgatni.

– Amikor hazajöttem. Majdnem egy hónapja tart. Bájos asszony.

Ahogy meglátta a munkáimat, rögtön beajánlott a Wechsler-

Hinkleynek meg még két másik galériának. A következő, amit tudok,

hogy már alá is írtam a szerződést. Sylvia roppant energikus! –

mondta mosolygó rajongással.

– Hát az biztos, hogy boldognak látszol – állapította meg Charlie.

Gray még sose beszélt így egyetlen nőről sem. – Nem szívesen

vallom be, de egyetértettem Adammel. Azt hittem, nem a te

zsánered.

– Nem is az. – Gray megint olyan restelkedve mosolygott. –

Szerintem ez benne a jó. Nem szoktam meg az olyan nők társaságát,

akik megállnak a maguk lábán, és tulajdonképpen nem kellek nekik

másra, mint kellemes időtöltésre és kiadós hetyegésre.

– Ez a titka? – kérdezte mohón Charlie. Hú, miket fog ő mesélni

Adamnek, ha holnap este találkoznak!

– Nem, nem az. Sokkal többről van szó. Nála töltöm az

éjszakákat.

Charlie megbotránkozott.

– Egy hónapja jársz vele, és már oda is költöztél? Nem volt ez egy

kicsit korai? – Úgy tűnt, hogy Gray helyet cserélt a törött szárnyú

madárkákkal.

– Nem költöztem oda – felelte Gray csendesen. – Azt mondtam,

hogy ott alszom.

•106•

– Minden éjszaka? – Gray megint haszontalan iskolásnak érezte

magát. Charlie-n nem látszott túlzott elragadtatás. – Nem gondolod,

hogy túlságosan ripsz-ropsz mennek nálatok a dolgok? De a

műtermedet azért nem adod fel? – kérdezte csaknem riadtan.

– Persze hogy nem. Én csak jól érzem magam egy csodálatos

nővel, és élvezem a társaságát. Elképesztő asszony! Okos,

talpraesett, józan, becsületes, szellemes, önzetlen, gyengéd. Nem

tudom, hol bujkált mindezekben az években, de ebben a három és fél

hétben az életem teljesen megváltozott.

– Ezt akarod? – kérdezte Charlie. – A hangodból ítélve nyakig

benne vagy. Ez veszélyes lehet. Sylvia mindenfélét vehet a fejébe.

– Miket? Hogy be akar költözni a lepratelepre, ahol lakom? Vagy

kedve szottyan ellopni az öreg cuccaimat? Jobb művészeti könyvei

vannak, mint nekem. Bár a festékeimet még elcsórhatja. Az ágyam

kipurcant, az övé viszont klassz. A növényeim elpusztultak, amíg

Európában voltam. Nincs egy tisztességes törülközőm. Van két

serpenyőm, hét villám és négy tányérom. Nem tudom, mire

gondolsz, hogy miből forgathatna ki Sylvia, de akármi is az,

boldogan odaadom neki. Az emberi kapcsolatok rázósak tudnak

lenni, de hidd el nekem, Charlie, ő életem első nője, aki nem látszik

veszedelmesnek. A többiek kimondottan azok voltak.

– Nem úgy értem, hogy a pénzedre hajt. De tudod, milyenek a

nők. Rengeteg illúziójuk van, és másképp építik fel maguknak a

világot. Vacsorára hívod őket, és mire észbe kapsz, már esküvői

ruhát próbálnak, és bejelentkeznek Tiffanynál. Nem szeretném, ha

bármibe belerángatnának.

– Charlie, ígérem neked, hogy engem nem rángatnak bele

semmibe. Amíg tart ez a kapcsolat, készséges örömmel utazom vele

egy vonaton.

– Te jóságos ég! Feleségül akarod venni? – Charlie szeme ha-

lalmasra nyílt.

– Nem tudom – felelte őszintén a festő. – Évek óta nem

gondoltam a házasságra. Kétlem, hogy Sylviának ez lenne a

szándéka. Volt már férjnél, ami, az elbeszéléséből ítélve, nem volt

•107•

eget verő élmény. A férje húszévi házasság után hagyta faképnél egy

tizenkilenc éves lányért. Felnőtt gyerekei vannak, azt mondja, öreg,

hogy kisbabát akarjon. A galériája sikeres. Sokkal több a pénze, mint

amennyim nekem valaha is lesz. Tehát nem pénzkeresőnek kellek. És

nem akarom kihasználni. Képesek vagyunk eltartani magunkat, ő

még jobban, mint én. Klassz lakása van a SoHóban, szereti a

foglalkozását. A válása után egyetlen komoly kapcsolata volt, és az a

férfi öngyilkos lett három éve. Azóta én vagyok az első. Nem

hiszem, hogy bármelyikünk többet akarna annál, ami most van. Hogy

majd egyszer hajlandó lennék-e feleségül venni? Valószínűleg. Ha ő

is akarná, bár ebben kételkedem, sült bolond lennék, ha nem

próbálkoznék meg vele. Ám pillanatnyilag az a kardinális kérdés,

hogy hol vacsorázzunk, vagy ki készítse el a reggelit. Még a

srácaival sem találkoztam – mondta higgadtan.

Charlie csak bámult ezen a szónoklaton. Három hete sincs, hogy

nem találkozott a barátjával, és ez alatt Gray nemcsak összeköltözik

egy nővel, de azt pedzegeti, hogy akár feleségül is veheti egy napon!

Charlie olyan képet vágott, mint akit fejbe csaptak, és Graynek,

ahogy elnézte az arcát, átvillant az agyán, hogy Sylviának alighanem

igaza volt. Charlie-nak szemmel láthatóan nincs ínyére ez a fordulat

az ő életében.

– Még csak nem is szereted a gyerekeket! – emlékeztette Charlie.

– Függetlenül attól, hogy hány évesek. Miből gondolod, hogy Sylvia

gyerekei mások?

– Talán nem is azok. Talán ez lesz a szakítópróbája a

kapcsolatunknak. Lehet, hogy Sylvia rám is un addigra. A gyerekei

háromezer mérföldre laknak tőlünk, és mindkettő felnőtt. Ekkora

távolság mellett még ki is lehet bírni őket. Mindenesetre megpró-

bálom, ennél többet úgysem tehetek. Vagy bejön, vagy nem. Annyit

tudok, hogy most minden megy, mint a karikacsapás, és remekül

érezzük magunkat együtt. Hogy holnap mi lesz, azt meg ki tudja?

Meg is halhatok a jövő héten. Viszont addig kimulatom magam.

– Remélem, nem fogsz meghalni a jövő héten – felelte Charlie

gyászosan. – Bár még kívánhatod, hogy bár halott lennél, ha

•108•

Sylviáról kiderül, hogy nem az, akinek látod, de addigra már

belegabalyodtál a hálóba. – Gray elmosolyodott a vészjósló hangra.

Charlie teljesen úgy beszél, mint aki pánikba esett, bár nem lehet

tudni, maga miatt rémüldözik-e, vagy őt félti. Egyik félelme

alaptalanabb, mint a másik. Gray egyáltalán nem érezte magát úgy,

mint akit behálóztak. Önként és dalolva raboskodott Sylvia elegáns

lakásában.

– Nem gabalyodtam bele semmiféle hálóba – mondta csendesen. –

Még csak nem is lakom ott. Csak nála alszom. Most próbálkozunk.

És ha nem válik be, visszamegyek a műtermembe.

– Ez nem így működik – jegyezte meg a mindentudó Charlie. –

Vannak nők, akik levakarhatatlanul rád akaszkodnak, vádaskodnak,

prézsmitálnak, hisztériáznak, ügyvédet hívnak, soha el nem hangzott

ígéretekre hivatkoznak. Beléd vágják a karmaikat, és mire

felocsúdsz, már azt képzelik, hogy a tulajdonuk vagy – mondta

iszonyattal. Sok férfit látott már életében, akikkel ez történt, és

nagyon nem akarta, hogy Gray, aki néha olyan ártatlan tud lenni,

akár egy csecsemő, erre a sorsra jusson.

– Hidd el nekem, sem Sylvia, sem én nem akarunk kisajátítani

senkit. Túl öregek vagyunk mi már ahhoz. Ő pedig sokkal józanabb,

mint amit hajlandó vagy feltételezni róla. Aki húszévi házasság után

úgy engedte el a féijét, hogy vissza sem nézett, az nem fog a

nyakamba csimpaszkodni, vagy belém vájni a karmait. Ha valaki

előbb száll ki ebből a kapcsolatból, az valószínűleg ő lesz.

– Miért? Talán iszonyodik az elkötelezettségtől? Mert akkor

komoly sebeket ejthet rajtad.

– Eddig nem kaptam sebeket? Ne akadékoskodj, Charlie, az egész

élet arról szól, hogy ütjük-vágjuk egymást. Már az is megsebez, ha

olyan alakok, akiket alig ismerünk, nem fogadják a hívásunkat.

Nálam többször valószínűleg egyetlen pasit sem tettek lapátra New

Yorkban. Túléltem, és azt is túl fogom élni, ha még egyszer

megtörténik velem. És Sylvia valószínűleg iszonyodik az

elkötelezettségtől. Akárcsak én. Jézusom, hiszen még a gyerekeit se

akarom látni! Halálosan félek attól, hogy fájni fog, ha túlságosan

•109•

megszeretek valakit; először gondoltam úgy, hogy ez a kapcsolat

megér egy kis fájdalmat vagy akár tetemes kockázatot is. Itt senki

sem ígért semmit, senki sem beszél házasságról. Annyit szoktunk

kérdezni egymástól: „Hol akarsz vacsorázni ma este?” Egyelőre

biztonságban vagyunk mindketten.

– Párkapcsolatban nincs biztonság. – Charlie aggodalmasan

összevonta a szemöldökét. – Csak nem akarom, hogy szenvedj. –

Megvolt a véleménye a párkapcsolatokról. Nem csak a végzetes

hiányosságok miatt, amit az úrilányokban talált. Amióta elhaltak

mellőle a családtagjai, egyfolytában a szenvedéstől próbált

menekülni. Rettegett a kockázattól.

De Gray már nem félt tőle. Élete fordulóponthoz ért azzal, hogy

megismerte Sylvia Reynoldsot. Charlie viszont szörnyű

fenyegetésnek érezte a barátja viselkedését. Úgy érezte, egy

riasztócsengő visít valahol. Az Agglegények Hadseregének egyik

tagja dezertált! Gray pedig láthatott a barátja szemében mindent,

amitől Sylvia óvta: nemcsak a bizalmatlanságot és a helytelenítést,

de a pánikot is. Emberismeretben Sylvia sokkal felkészültebb volt

nála. Jól ítélte meg Charlie-t, sőt, talán Adamet is. Graynek az

tetszett a legkevésbé, hogy Charlie reagálásából úgy érezte, mintha

elárulná a baráiját, sőt, mintha komplett idióta lenne, amiért

kockáztatni mer. Undok érzés volt, elszürkült tőle a világ, és Gray

szájában megkeseredett az étel.

– Arról beszélgettünk Sylviával, hogy valamelyik este átjöhetnél

vacsorázni hozzánk.

Charlie, aki éppen a számlát rendezte, letette a tollat, és rámeredt

a festőre.

– Egyáltalán felfogod, hogyan beszélsz? – kérdezte komoran.

Gray megrázta a fejét. Nem tudta, akarja-e hallani. – Pontosan úgy,

mint egy nős ember! Az ég áldjon meg! Ne feledd, hogy nem vagy

az!

– Miért, az a legrosszabb, ami velem történhet? – vágott vissza

Gray. Súlyos csalódást jelentett neki Charlie viselkedése. Nem

akarta, hogy Sylviának legyen igaza. Erre tessék! Neki volt igaza,

•110•

száz százalékig. – Valamiből úgy gondolom, hogy a vastagbélrák

rosszabb.

– Néha nehéz megkülönböztetni a kettőt – elmélkedett a cinikus

Charlie. – Az ilyen fokú elkötelezettség roppant alattomos lehet. Fel

kell adnod miatta önmagad, és olyasvalakivé kell lenned, aki nem

vagy – mondta feltétlen meggyőződéssel. Gray sóhajtott. Hát mit

tettek velük az évek? Milyen magas árat fizettek a szabadságért,

amihez olyan görcsösen ragaszkodnak? Talán túl magasat. Miután

egy életen át védelmezték a függetlenségüket, a végén egyedül

maradnak. Graynek, amióta megismerte Sylviát, először villant át az

agyán, hogy ez talán nem is olyan dicsőséges életcél. Rájött, hogy

nem akar egyedül meghalni. Egy napon lekopnak, vagy talán be sem

kopogtatnak többé a nyavalygó, bolond asszonyok, az úrilányok és

Adam buta tyúkjai. Otthon maradnak valaki mással. Gray már nem

látta a régi gyönyörű fényben a szabadságot.

– Te tényleg velem akarod tölteni az öregkorodat? – nézett

farkasszemet Charlie-val. – Ez a szíved vágya? Vagy jobban

szeretnél az enyémnél csinosabb lábakat nézni az asztalnál, míg a

Kék Holddal hajókázol? Mert ha nem leszel hajlandó elgondolkodni

ezen a kérdésen, a végén rám fanyalodsz. Nagyon bírlak, a legjobb

barátom vagy, de ha öreg, beteg, fáradt és magányos leszek, nagyon

valószínű, hogy bármilyen szívesen reggelizem a társaságodban, az

ágyba másvalakivel akarok bemászni, aki majd fogja a kezem. És

hacsak nem akarsz magadra maradni Adammel vagy velem, jó lesz

fontolóra venned a kérdést.

– Mi van veled? Mivel etet a barátnőd? Ecstasyvel? Mi a fenének

foglalkozol most meg a koroddal? Ötvenéves vagy. Emiatt nem kell

aggódnod még legalább harminc évig, addig meg, isten tudja, bármi

történhet velünk!

– Talán épp ez a baj. Ötvenéves vagyok. Te negyvenhat. Nem

lenne ideje, hogy felnőjünk? Adam még büntetlenül ellébecolhat,

jóval fiatalabb nálunk. De én nem tudom, hogy így akarok-e élni

tovább. Hány asszonynak segíthetek még? Hánynak csikarhatok még

ki távoltartó rendelkezést? Hány mellplasztikát akar még fizetni

•111•

Adam? És te hány úrilányban akarsz még keresni valamit, amit

gáncsolhatsz? Charlie, ha neked sem jó ez, keresd tovább az igazit.

Nagyon ideje.

– Így beszél egy igazi áruló. – Charlie köszöntésre emelte a

poharát, kiürítette maradék borát. – Nem tudom, neked mi a

véleményed, de engem roppant lehangolt ez az eszmecsere. Te

érezheted úgy, hogy Idő Atya liheg a nyakadba, amit, ha tudni

óhajtod a véleményem, fölöttébb nevetségesnek találok, de én nem

érzem így. És nem érem be az első nővel egy tökéletlen kapcsolatra,

csak mert félek a magányos haláltól. Inkább megölöm magam ma

este. Addig nem állapodom meg, még csak nem is gondolok rá, míg

meg nem találom a tökéletes nőt.

– Azt meg nem találod soha – mondta Gray szomorúan. Őt is

nyomasztotta a beszélgetés. Remélte, hogy Charlie osztozni fog az

örömében, erre úgy viselkedik, mintha ő elárulta volna a

barátságukat. Charlie-nak egyébként csakugyan ez volt a véleménye.

– Ezt meg miért mondod? – kérdezte haragosan.

– Mert nem is akarod megtalálni. És amíg nincs meg az akarás,

senki sem üti meg a mércéd. Nem hagyod. Nem is akarsz rálelni az

igazira. Mint ahogy én sem akartam. Aztán belépett az életembe

Sylvia, és minden megváltozott.

– Úgy veszem észre, te kifordultál önmagadból. Szedned kellene

valamit depresszió ellen, és azután vedd újra fontolóra ezt a

kapcsolatot!

– Életemben nem kaptam még jobb szert a depressziómra, mint

Sylvia. Valóságos energiabomba, és boldog vagyok, ha mellette

lehetek.

– Nagyon örülök, ha ez a helyzet, és őszintén remélem, hogy így

is marad. Ám amíg ez ki nem derül, ne próbálj megtéríteni minket!

Esetleg akkor, ha beválik az elméleted. Mert erről nem vagyok

meggyőződve.

– Majd tájékoztatlak – mondta Gray csendesen. Fölálltak,

kimentek a Yacht Clubból, aztán megálltak a járdán, és egy hosszú

pillanatig nézték egymást. Mind a két férfit megviselte az ebéd, Gray

•112•

ráadásul csalódott is. Többet várt a barátjától: örömöt, helyeslést,

izgalmat. Bármit, csak nem ezeket a cinikus és epés megjegyzéseket.

– Hát csak vigyázz magadra! – Charlie megveregette barátja

vállát, és közben a másik kezével leintett egy taxit. Alig várta, hogy

szabadulhasson Gray társaságától. – Majd felhívlak… és gratulálok a

galériához! – bömbölte, mielőtt beszállt a kocsiba.

Gray integetett. Egy darabig nézett a taxi után, aztán lehorgasz-

totta a fejét, és elbaktatott. Úgy döntött, gyalog megy haza a

lakásába. Levegőre és időre volt szüksége, hogy gondolkozzon.

Charlie még sosem gúnyolódott vele ilyen érdesen. Az biztos, hogy

jól ítéli meg a barátja helyzetét. Charlie nem is akarja megtalálni „az

igazit”. Gray ezt korábban nem látta ilyen éles tisztasággal. Nincs

igaza Charlie-nak, Sylvia nem mosta át az ő agyát: csak a szemét

nyitotta fel, és beragyogta az életét napsugárral. Az asszonyban

megvan minden, amit kívánt, csak sose merte remélni, hogy

megtalálja. Ugyanakkor ahhoz is bátorságot adott neki, hogy az a

férfi legyen, aki mindig is szeretett volna lenni, ha mert volna.

Charlie retteg. Azóta fél, hogy a szülei és Ellen meghaltak. Járhat

akárhány pszichiáterhez, azok sem szabadítják meg a rettegéstől.

Egyfolytában menekül, talán holtáig is azt fogja tenni. Gray

elszomorodott a gondolattól. Micsoda szörnyű pazarlás! Ő még csak

hat hete ismeri Sylviát, de amióta kezdi megnyitni a szívét neki, az

egész élete megváltozott. Annál fájdalmasabb, hogy Charlie árulónak

nevezte. Ez felért egy pofonnal. Még akkor is ez a szó visszhangzott

a fejében, mikor megszólalt a mobilja.

– Szia! Na, mi volt? – érdeklődött Sylvia a galériából. Vidám volt

a hangja, mert végre sikerült meggyőznie magát, hogy Gray jobban

ismeri Charlie-t, tehát valószínűleg ő ítélte meg tévesen Harrington

reagálását. Graynek igaza van, neki meg üldözési mániája. –

Megmondtad neki? Mit szólt hozzá?

– Rettenetes volt – felelte a festő őszintén. – Ocsmány. Többek

között árulónak nevezett. Szegény ördög retteg mindenféle

elkötelezettségtől. Ezt még sosem láttam ilyen tisztán. Nagyon

•113•

utálom bevallani, de neked volt igazad. Pokolian nyomasztó ebéd

volt.

– Sajnálom. Pedig a végén sikerült meggyőznöd róla, hogy én

tévedek.

– Nem tévedtél. – Kezdte megtanulni, hogy barátnője szinte

sohasem téved. Sylvia nagyon ismerte az embereket; ehhez képest

feltűnően türelmes volt a bolondériáikkal szemben.

– Sajnálom. Képzelem, mennyire kiborultál. Dehogy vagy te

áruló, Gray! Tudom én, hogy még mindig szereted őket. No de miért

ne lehetnének barátaid, és ugyanakkor egy kapcsolatod? – Egyáltalán

nem akarta elmarni a festő barátait. Gray viszont úgy sejtette, hogy

Charlie képes lenne ennek az ellenkezőjére, ha ő eltűrné tőle.

– Kizárólag akkor, ha nem ártják bele magukat a dolgaimba. Én

nagyon komolyan értettem, amit mondtam.

-Rólunk?

-Róla is. Megmondtam, hogy elpocsékolja az életét, és

magányosan fog meghalni.

– Lehet, hogy igazad van – mondta szelíden az asszony –, de erre

neki kell rájönnie. Talán épp ezt akarja. Joga van hozzá. Magad

mesélted, micsoda látványos szakításai voltak, amióta a családtagjai

meghaltak. Ilyesmin nem könnyű túltenni magunkat. Meghalt

mindenki, akit szeretett. Ilyen embert nehéz meggyőzni arról, hogy

ha legközelebb megszeret valakit, akkor az nem hagyja ott, vagy nem

hal meg. Ezért inkább ő ejti őket.

– Körülbelül ezt mondtam én is. – Mindketten tudták, hogy ez az

igazság, mint ahogy Charlie is tudta valahol a lelke mélyén. Csak

még nem volt képes bevallani. Még a legjobb barátjának sem. Sokkal

könnyebb volt kijelenteni, hogy Gray barátnőjével nem stimmel

valami. Ezzel lehetett indokolni, hogy miért nem fogadja el a

kapcsolatukat.

– Gondolom, nem repesett az örömtől, amikor hallotta.

– Nem úgy nézett ki – mondta Gray szomorúan. – Nekem viszont

az nem tetszett, amit rólunk mondott.

•114•

– Reménykedjünk, hogy egyszer majd túlteszi magát rajta. Ha

igen; meghívjuk vacsorára. De előbb higgadjon le. Nagy falatot

akartál egyszerre lenyomni a torkán. Minket. Meg egy csomó

goromba igazságot.

– Igen, azt tettem. Szerintem rendesen kiakadt miattunk. Mikor

utoljára látott a hajón, stabil tagja voltam a férfiklubnak, de alighogy

szem elől tévesztett, átálltam az ellenséghez. Ő legalábbis így látja.

– Te hogy látod? – érdeklődött aggodalmasan Sylvia.

– Úgy, hogy én vagyok a legszerencsésebb pasi a világon. Ezt is

megmondtam Charlie-nak. Kétlem, hogy elhitte. Az a véleménye,

hogy drogokon tartasz. – Fölkacagott. – Ha így van, el ne vigyél az

elvonóba! Imádom! – mondta boldogan.

– Én is – mosolygott az asszony, és a festő a hangjában is hallotta

a boldogságot. Ezután Sylvia sietősen elbúcsúzott, mert egy ügyfél

várt rá, és már csak annyit mondott, hogy otthon találkoznak a

lakásán. – Ne izgasd magad túlzottan! – figyelmeztette a férfit. –

Charlie szeret téged. Majd lehiggad! – Gray ebben nem volt

túlságosan biztos. Ezen emésztette magát séta közben. Ez az ebéd

nemcsak Charlie-t sokkolta, hanem őt is… „így beszél egy igazi

áruló…” Nem tudta kiverni a fejéből ezeket a szavakat.

Charlie alaposan meghányta-vetette magában a dolgokat, amiket

Graytől hallott. Bőven volt rá ideje, mert Harlemba kellett mennie:

ott volt a gyermekmenhely, amelyet a Harrington-alapítvány fel akart

újíttatni. Még mindig nem hitt a fülének. És nem akarta elismerni,

hogy a barátjának igaza volt. Újabban neki is ugyanazokkal a

szorongásokkal kellett megküzdenie, mint a festőnek. Félt, hogy

egyedül fog meghalni. Ám ezeket a félelmeket kizárólag a

pszichiáterének lett volna hajlandó feltárni. Adam meg sem értené.

Negyvenegy éves, még mindig a karrierjét építi eszeveszett ütemben.

Ám Charlie és Gray már fölért a csúcsra, és most lefelé ballagtak a

hegy másik oldalán. Harrington már nem hitte a régi bizonyossággal,

hogy egyedül akarja megtenni a mélybe vezető utat. Bár lehet, hogy

erre fog kényszerülni. Nem akaródzott elismernie, hogy irigyli Grayt,

•115•

amiért talált magának egy társat az utolsó stációra. De ki tudja, tartós

lesz-e? Nyilván nem. Az ilyesmi nem szokott tartós lenni.

Ezen elmélkedett keserűen, összerakosgatva magában a

beszélgetés cserepeit és foszlányait, hogy elmondhassa majd őket a

pszichiáterének, amikor a taxi megállt.

– Biztos, hogy nem lesz baja? – aggodalmaskodott a taxis, mert az

utasa úgy festett, mint aki az Ötödik sugárútra való, és nem Harlem

gyomrába. Hermés nyakkendőt viselt, aranyórát, méregdrága öltönyt.

A Yacht Clubba csak elegánsan mehet az ember.

– Semmi az égvilágon – mosolygott Harrington, és gavalléros

borravalóval fejelte meg a viteldíjat.

– Nem akarja, hogy megvárjam? Ne jöjjek vissza? – A taxis

nagyon nem szívesen hagyta volna itt egyedül az utasát.

– Ne aggódjék, de azért köszönöm. – Felnézett a házra, hátha

ezzel kiverheti a fejéből a Grayjel folytatott beszélgetést. Az épületre

nagyon ráfért a tatarozás. Remélhetőleg okosan használják az

egymillió dollárt, amit tőle kaptak.

Akármennyire nem akarta, még akkor is Gray új kapcsolatán

rágódott, amikor belépett az ajtón. Az volt a legrosszabb, hogy úgy

érezte, Sylvia ellopja a barátjukat. A szíve mélyén tudta, hogy

féltékeny az asszonyra, bár ezt nem szívesen ismerte volna el. Nem

akarta, hogy valami erőszakos energiabomba fossza meg a legjobb

barátjától – Gray csak energiabombát mondott, az erőszakos jelzőt ő

tette hozzá –, csak mert megvannak az összeköttetései, hogy találjon

a festőnek egy galériát. Az nyilvánvaló, hogy akar valamit Graytől,

azért is akaszkodik rá. Ha elég agyafúrt – reménykedjünk, hogy nem

az! – szétrobbanthatja a barátságukat, és örökre kitaszíthatja őket a

festő életéből. Még a barátját is elveszítse? Egy házasság, vagy

együttlakás, vagy együtthálás miatt, vagy mi a fenét is mondott róla

Gray. Charlie nem bízott Sylvia Reynoldsban. Gray máris úgy

viselkedik, akár egy megszállott. A nő nyilván egyfolytában mossa

az agyát. Az a legborzasztóbb, hogy Gray mondott logikus dolgokat

is. Sőt, túlságosan sok logikus dolgot mondott. Főleg róla. Ezt csak a

nő ültethette el a fejében. Gray azelőtt nem beszélt volna vele így.

•116•

Soha. Ez az asszony teljesen kifordította önmagából. De nagyon nem

tetszett ez Charlie-nak!

Becsengetett a gyerekmenhelyre. Jó sokáig várakoztatták, mire

ajtót nyitott egy farmert és pólót viselő, szakállas fiatalember.

Afroamerikai volt, széles mosollyal, bársonyos csokoládébarna

szemmel, dallamos jamaicai hanglejtéssel.

– Hahó! Segíthetek valamiben? – Úgy nézett Charlie-ra, mintha az

egy másik bolygóról pottyant volna le az ajtajuk elé. A központ

látogatói nem viseltek ilyen ruhát. A fiatalembernek sikerült

elfojtania a vigyorgását, amíg bevezette Harringtont.

– Carole Parkettal van megbeszélésem – magyarázta Charlie.

Carole Parker volt a központ igazgatónője. Charlie annyit tudott róla,

hogy szociális munkás, kiváló szakmai bizonyítványokkal.

Az oklevelét a Princetonon szerezte, a diplomáját a Columbián,

jelenleg a doktori disszertációján dolgozott. A bántalmazott gyerekek

jelentették a szakterületét.

A központ a bántalmazott gyerekeknek és anyáknak kínált

menedéket, de a hasonlójellegű intézményektől eltérően itt nagyobb

figyelmet fordítottak a gyerekekre, mint az anyákra. Gyermektelen

asszonyokat nem is fogadtak be. Charlie tudta róluk, hogy a New

York Egyetemmel közösen folytatnak vizsgálatokat a

gyermekbántalmazás megelőzésére, mert ezt tekintették céljuknak a

tüneti kezelés helyett. A központban tízen dolgoztak teljes

munkaidőben, volt hat részidős munkatárs, akik elsősorban éjszakai

ügyeletet tartottak, zömmel egyetemisták, két pszichiáter és rengeteg

önkéntes, többnyire kamaszok, akiket ugyancsak bántalmaztak annak

idején. Újító elképzelés volt, hogy a gyermekkori traumák túlélőitől

kérjenek segítséget a kisebb srácoknak, akiknek ugyanazt kellett

elszenvedniük. Charlie-nak nagyon tetszett az, amit a menhelyről

olvasott. Parker három éve alapította a központot, mielőtt

megszerezte volna a diplomáját. Pszichológus akart lenni, a

nagyvárosi problémák, a nyomornegyedek gyermekeinek szakértője.

Úgyszólván a semmiből működtette a menhelyet. Egymaga gyűjtött

össze egymillió dollárt, hogy megvásárolhassa a házat és beindítsa a

•117•

munkát. Charlie alapítványa ugyanennyit juttatott a menhelynek.

Nem mindennapi nőnek tűnt ez a Carole Parker, akiről annyit lehetett

még tudni, hogy harmincnégy éves. Charlie-nak fogalma sem volt,

hogy néz ki, mert csak telefonon beszélt vele. A hangja

gyakorlatiasságot, hozzáértést, de ugyanakkor valami kedves

melegséget is sugárzott. Ő hívta meg Harring-tont a központba, és

megígérte, hogy személyesen vezeti körbe. A referenciák, amelyeket

elküldött az alapítványnak, igazán lenyűgözők voltak. New York

legfontosabb embereitől is voltak ajánlólevelei. Úgy látszik, Carole

Parker nemcsak képzett és rátermett, de befolyásos kapcsolatokkal is

dicsekedhet. Maga a polgármester írt a kedvéért. Parker sok

befolyásos emberrel ismerkedett meg, miközben létrehozta a

központját, és nagyon kedvező benyomást tett rájuk.

A fiatalember egy kicsi, kopott várószobába vezette Charlie-t, és

megkínálta egy csésze kávéval, de Harrington ezt elhárította. Eleget

ivott az ebédnél Grayjel. Még mindig epekeserű volt tőle a szája. De

most, míg a nőre várt, kiverte fejéből a barátját.

Emberek jöttek-mentek a várószoba nyitott ajtaja előtt: asszonyok,

kicsi gyerekek, az önkéntesek pólóját viselő kamaszok. Az udvaron

barátságos kosárlabdameccs folyt. Egy falragasz a szomszédságban

lakó asszonyokat invitálta a csoport ülésére, amely hetente kétszer

jött össze megtárgyalni, milyen módon lehetne elejét venni a

gyerekek bántalmazásának. Harrington kételkedett benne, hogy a

menhely ekkora hatást fejtene ki ezen a környéken, de legalább azt

teszik, amit leírtak magukról. Javában bámulta a kosárlabdát dobáló

srácokat, amikor nyílt az ajtó, és bejött egy sudár, szőke nő. Farmert,

tornacipőt, egyenpólót viselt. Amikor Charlie felállt a kézfogáshoz,

akkor látta, hogy Parker majdnem olyan magas, mint ő. Szoborszerű

termet, előkelő arcvonások. Jobban illett volna fotómodellnak, mint

szociális munkásnak. Mosolyogva üdvözölte a látogatót, ám a

modora hivatalos és kissé hűvös maradt. A menhelynek szüksége

volt az alapítvány pénzére, ám Carole-nak a fejébe szaladt a vére, ha

arra gondolt, hogy most pitiznie kell érte. Még mindig nem szokta

meg, hogy parancsszóra csináljon ilyet, akármilyen hasznos is ez a

•118•

taktika. Tehát tartotta a három lépés távolságot, miközben áthívta

Charlie-t az irodájába.

A falakat teleragasztották plakátokkal, ütemtervekkel,

emlékeztetőkkel, közleményekkel, tájékoztatókkal,

figyelmeztetésekkel. Öngyilkossági forró drótok, mérgezések

kezelése, egy sematikus ábra arról, hogyan kell eltávolítani a

légcsőből az idegen tárgyakat. Volt egy polc, tele szakkönyvekkel,

amelyeknek legalább a fele leszóródott a földre. Carole Parker

asztala nem látszott ki a papírok alól, a bejövő posta tálcája dugig

volt tömve, és ebben az összevisszaságban még néhány bekeretezett

fénykép is állt, gyerekekről, akik valaha megfordultak a központban.

Szóval határozottan olyan iroda volt, amit munkára használnak.

Charlie tudta, hogy a nő egymaga igazgatja a közösséget és a

gyerekcsoportot. Csak a bántalmazott asszonyokkal nem

foglalkozott: erre a célra volt egy speciális képzettséggel rendelkező

munkatársnője. Carole Parker épp csak nem főzött, és nem sikálta a

padlót, bár mint az életrajzából kiderült, már csinált ilyet, és egy

cseppet sem ódzkodott tőle. Azok közé a nők közé tartozott, akikről

nagyon érdekes olvasni, ám szemtől szembe kissé félelmetesek.

Charlie még nem döntötte el, hogy a központ vezetője csakugyan az-

e. Az bizonyos, hogy a külseje lélegzetelállító. És mikor leült az

asztalához és elmosolyodott, átmelegedett a tekintete, bár különben

óriási kék szeme olyan élesen csillogott, akár az acél.

– Nos, Mr. Harrington, hát eljött ellenőrizni minket?

Bár azt még ő is kénytelen volt elismerni, hogy aki egymillió

dollárt fizet, annak joga van ellenőrizni. Illetve egészen pontosan 975

000 dollárt adott az alapítvány, mert Parker ennyit kért. Nem volt

bátorsága kerek egymillióhoz. Ez a 975 000 dollár pontosan annyi

volt, mint amennyit ő gyűjtött össze három év alatt. Nem hitt a

fülének, amikor a Harrington-alapítvány tájékoztatta, hogy helyt

adnak a kérésének. Egyszerre legalább egy tucatnyi alapítványhoz

nyújtott be kérvényt, de a többiek elutasították azzal a kifogással,

hogy majd ha egy évig szemmel tarthatják a menhely működését,

hajlandók adni pénzt Parker tervezetére. Ezért hálás volt

•119•

Harringtonnak, de akkor is úgy érezte magát, mint egy cirkuszi

majom, ha pénzes emberek jöttek el körülnézni a menhelyen. Ő

hivatásának tekintette az életmentést és a sérült gyerekek

gyógyítását. Semmi sem érdekelte ezen kívül. A pénzgyűjtés

szükségszerű rossz volt, de akkor is viszolygott tőle. Utálta, ha

bájolognia kellett másokkal, hogy nyissák ki a pénztárcájukat. Neki

eléggé meggyőző volt azoknak az embereknek a nyomorúsága,

akikért élt. Hogy gyűlölt győzködni másokat, akik hírből sem

ismerték a gondot! Mit tudnak ezek arról az ötéves kislányról, aki

örökre megvakult, mert hipót öntöttek a szemébe, vagy arról a

kisfiúról, akinek az arcához a tulajdon anyja nyomta hozzá a forró

vasalót, vagy a tizenkét éves lányról, akit módszeresen

megerőszakolt az apja, és a mellén nyomta el az égő cigarettát? Mi

kell még nekik, amitől elhiszik, hogy ezeknek a gyerekeknek valóban

segítségre van szükségük?

Charlie nem tudta, mit akar mondani az igazgatónő, de látta a

szemében az indulatot és a rosszallást, amikor végignézte az ő jól

szabott öltönyét, drága nyakkendőjét, aranyóráját. Ennek a pénznek

is lett volna jobb helye. Charlie azonnal kiolvasta ezt a gondolatot a

nő pillantásából, és ostobának érezte magát, hogy ilyen kiöltözve jött

el ide.

– Sajnálom, hogy nem vettem megfelelőbb ruhát, de üzleti ebéden

voltam a belvárosban. – Ez ugyan nem igaz, de hát a Yacht Clubba

mégsem mehet be farmerban, Nike tornacipőben és pólóban, amit ez

a nő visel. Mindenesetre levette a zakóját, kigombolta a kézelőjét,

felgyűrte az inge ujját, leoldotta és zsebre vágta a nyakkendőjét. Így

sem lett sokkal jobb, de legalább megvolt benne a jó szándék. Carole

Parker elmosolyodott.

– Elnézést – mentegetőzött. – A protokoll nem a legerősebb

oldalam. Szeretem, amivel foglalkozunk, de abban már nem

jeleskedem, amikor a vörös szőnyeget kell leteríteni a fontos

látogatók elé. Először is nincs vörös szőnyegünk, de ha volna, akkor

sem lenne időm leteríteni. – A haja hosszú volt, és egyetlen vastag

fonatban viselte. Majdnem olyan volt, mint egy viking, ahogy ült ott

•120•

az asztalánál, kinyújtva hosszú lábát. A legkevésbé sem látszott

szociális munkásnak, aminek a referenciái mondták. Charlie-nak

eszébe jutott, hogy ez a nő is a Princetonba járt. Közölte, hogy ő is

ott tanult, hátha ettől megtörik a jég.

– A Columbiát jobban szerettem – vetette oda hanyagul az

igazgatónő, akire láthatólag nem hatott a közös alma mater. –

Becsületesebb. Az én ízlésemnek Princeton kissé túlzottan öntelt.

Mindenki odáig van az egyetem történelmétől. Úgy vettem észre,

nekik sokkal fontosabb a múlt, mint a jövő.

– Én sosem gondoltam így – fogalmazott Charlie óvatosan, noha

imponált neki, amit Carole Parker mondott. A nő bizonyos

értelemben pontosan olyan félelmetes volt, mint amitől Charlie

tartott, másban meg egyáltalán nem. – Benne volt valamelyik menzás

klubban? – Még mindig abban reménykedett, hogy talál valamilyen

kapcsolatot, amivel elnyerheti az igazgatónő tetszését.

– Igen – felelte Parker némileg restelkedve. – A Cottage-ban. –

Egy szívverésnyi szünetet tartott, aztán mindentudóan elmosolyodott.

Ismerte ezt a típust. Princetonban nyüzsögnek az ilyen

arisztokratikus pasasok. – Maga meg nyilván az Ivy Klubban evett. –

Az Ivybe még Carole egyetemi évei idején sem vettek fel lányokat.

De utálta azokat a fiúkat, akik ott ettek! És micsoda gyerekes

butaságnak tűnik ma már az az utálkozás! Mosolygott, mikor Charlie

bólintott.

– Úgyse mondok olyan butaságot, hogy: „Miből találta ki?” – Az

nyilvánvaló, hogy Parker ismeri az Ivy-típust, de ennél többet nem

tud róla. – Van rá valamilyen lehetőség, hogy ezt megbocsássa

nekem?

– Igen! – nevetett Carole, amitől váratlanul megfiatalodott. Nem

sminkelte magát, ilyesmire sose pazarolt időt a központban.

Túlságosan sok volt a dolga. – Az alapítványa által kiutalt 975 000

dollár azt mondja, hogy magának meg lehet bocsátani úgyszólván

mindent, amíg nem bántalmazza a gyerekeit.

– Nincsenek gyerekeim, tehát legalább ebben nem vagyok bűnös.

– Sejtette, hogy nem rokonszenves az igazgatónőnek, és

•121•

presztízskérdést csinált belőle, hogy ezen változtasson. Végül is

Carole Parker nagyon szép nő, az összes diplomája ellenére. Ha

pedig Charlie úgy döntött, hogy beveti személyes bübáját, nagyon

kevés nő bírt ellenállni neki. Bár nem tudta bizonyosan, megér-e

ennyit Carole Parker. Elég nehéz esetnek látszott. Korrekt volt a

csontja velejéig, és érezte, hogy a férfi nem teljesen az. Eléggé

meglepte, hogy Harringtonnak nincsenek gyerekei, aztán eszébe

jutott, hogy úgy hallotta, nem is nős. Csak nem homoszexuális?

(Charlie összeomlott volna, ha ezt hallja.) Nem mintha érdekelte

volna Harrington szexuális gusztusa. Neki a pénze kellett, a

srácoknak és a központnak.

– Nem szeretne körülnézni? – kérdezte udvariasan, és megint

felállt. Tűsarkúban ugyanolyan magas lett volna, mint Charlie. A

szemük egyforma kék volt, a hajuk ugyanolyan szőke. A férfi egy

döbbenetes pillanatra úgy látta, hogy Carole Parker hasonlít a

nővéréhez, aztán pedig erőlködött, hogy elfelejtse a pillanatot, mert

túlságosan fájt.

Az igazgatónő nem látta, milyen Harrington arca, mert ő ment ki

elsőnek az irodából. A következő órában bevitte minden szobába és

irodába, végigvonszolta az összes folyosón, megmutatta a tetőkertet,

amit a gyerekek ültettek, megismertette számos gyerekkel. Bemutatta

Gabbynek és vakvezető kutyájának, majd közölte, hogy az állatot a

Harrington-alapítvány pénzéből vásárolták. A kutya és a kislány még

most szoktak egymáshoz. Gabby Zorrónak nevezte el a nagy, fekete

labradort. Charlie megállt, megpaskolta Zorrót, és közben lehajtotta a

fejét, hogy Carole ne lássa szemében a könnyeket. A nő olyan

történeteket mesélt, ha a gyerekek éppen nem voltak

hallótávolságban, hogy a férfi azt hitte, megszakad a szíve. Pár

percig figyeltek egy csoportfoglalkozást, és Charlie-t lenyűgözte,

amit ott hallott. Normális esetben Carole vezette a csoportokat, de

erre a délutánra helyettest keresett, hogy fogadhassa a vendégüket,

bár ezt általában időpocsékolásnak érezte.

Bemutatta Harringtont az önkénteseknek, akik keményen

dolgoztak a kisebb gyerekeknek tartott terápiás foglalkozásokon,

•122•

vagy olvasni tanították azokat, akik úgy kerültek középiskolába,

hogy se írni, se olvasni nem tudtak. Charlie-nak eszébe jutott, hogy

olvasott az alapítványhoz benyújtott folyamodványban erről az

olvasási programról, amelynek eredményeiért az igazgatónő

kitüntetést is kapott. Minden egyes gyerek tudott írni-olvasni, mire

egy év múlva elhagyták a központot. A gyerekek szüleit is szívesen

látták a felnőttek olvasásórán. A menhely a gyerekek mellett a

felnőtteknek is biztosított szaktanácsadást és terápiát.

Carole utoljára Tygue-nak, az asszisztensének matatta be Charliet.

Ő volt az a fiatalember, aki ajtót nyitott. Tygue, magyarázta az

igazgatónő, csak átmenetileg van itt a Yale-ről, ahol a doktori

disszertációjára készül. Döbbenetes egyéniségeket szervezett be

munkatársnak Carole Parker: voltak köztük régi ismerősök, voltak,

akikkel a munka hozta össze. Elmesélte, hogy ő és Tygue egyszerre

lettek diplomás szociális munkások. Utána indította be Carole a

központot, míg Tygue továbbment a Yale-re. Charlie fülét simogatta

a fiatalember dallamos jamaikai akcentusa. Pár percnyi csevegés után

Carole Parker visszakísérte irodájába a meglehetősen kifacsartnak

látszó Harringtont.

– Nem is tudom, mit mondjak – szólt Charlie alázattal. – Micsoda

hely! Elképesztő munkát végzett. Hogy tudta ezt összehozni? –

Teljesen lenyűgözte Carole munkája. Bármilyen harapósan

viselkedett kezdetben, bármennyire lenézi őt a princetoni klubja

miatt, ez akkor is egy kivételes ember. Sokkal különb, mint ő.

Harmincnégy éves korára olyan helyet hozott létre, ami a szó szoros

értelmében sorsfordító, és rengeteg öregnek meg fiatalnak változtatta

meg az életét.

Olyan mohón figyelt Carole Parker szavaira, hogy tökéletesen

megfeledkezett a bűbáj hadműveletről. A nő bűvölte el őt, nem a

szexepiljével, nem a szédületes külsejével, hanem a fáradhatatlan

munkájával és a teljesítményeivel. Lehet rozzant ez a központ, de

akkor is a csodák helye.

– Erről álmodtam kölyökkorom óta – mondta Parker egykedvűen.

– Tizenöt éves korom óta erre tettem félre minden centet. Kamasz

•123•

koromban pincémősködtem, füvet nyírtam, újságot árultam, úszókat

edzettem. Elkövettem mindent, hogy ez a hely megvalósuljon, és

végül meg is valósult! Körülbelül háromszázezer dollárt sikerült

megspórolnom, meg még valamennyit, amit tőzsdézéssel kerestem.

A többit az emberekből facsartam ki, és mikor megvolt az előleg a

házra, nekikezdtünk. Az elején nagyon rizikós volt, de már nem az –

mondta őszintén és végre hálásan –, amit a maga alapítványának

köszönhetünk. Elnézést, hogy nem fogadtam barátságosabban, de

utálom igazolni, amivel foglalkozunk. Tudom, hogy kiváló munkát

végzünk, de akik ide jönnek, néha nem látják meg ezt, vagy nem

értik ennek a tevékenységnek az értékét. Mikor megláttam az

öltönyét és az óráját – folytatta restelkedve –, azt képzeltem, maga se

fogja megérteni. Ostobaság volt tőlem, de azt hiszem, elfogult

vagyok azokkal szemben, magamat is beleértve, akik a Princetonra

jártak. Mi olyan kiváltságosak vagyunk. De ami itt van, az az igazi

élet. A többi nem az, legalábbis én nem tartom annak. – Charlie

bólintott, és nem tudta, mit mondjon. Ez a nő áhítatot ébresztett

benne. Nem félelmet: áhítatot. Hirtelen ő is szégyellni kezdte az

öltönyét és az aranyóráját. Bocsánatkérően mutatott az órára.

– Megígérem, amint hazaérek, rögtön kidobom az ablakon!

– Nem kell ezzel fáradnia! – kacagott Carole. – Valamelyik

szomszédunk valószínűleg letépi a karjáról. Majd megkérem Tygue-

t, hogy kísérje el, mert egymagában a járda széléig sem fog eljutni.

– Keményebb vagyok én annál, mint amilyennek látszom –

mosolygott Charlie, akit Carole Parker most már sokkal

rokonszenvesebbnek talált. Végül is, függetlenül attól, hogy melyik

princetoni klubban evett, majdnem egymillió dollárt adott nekik,

amiért hálásnak kell lennie, ő viszont majdnem megharapta, mikor

idejött. De mit csináljon, ha utálja az ilyen alakokat, akik egyszerűen

nem látják az élet másik oldalát? Ugyanakkor az alapítványa fontos

kezdeményezéseket támogat, tehát mégsem lehet eleve romlott, még

ha el is van kényeztetve. Valószínűleg elájult volna, ha meghallja,

hogy Harringtonnak van egy kétszáznegyven láb hosszú jachtja, amit

Charlie persze nem közölt.

•124•

– Én is keményebb vagyok annál, mint amilyennek látszom –

válaszolta becsületesen –, de magának akkor is jó lesz vigyázni ezen

a környéken. Ha visszajön, farmerban és tornacipőben tegye!

Charlie méregdrága John Lobb lábbelit viselt, amit külön az ő

méretére varrtak a Hermésnél.

– Azt fogom tenni – ígérte Charlie komolyan, ha másért nem, hát

azért, hogy ne haragítsa meg ezt a nőt. Sokkal jobban örült, ha Carole

Parker úgy viselkedett, mintha rokonszenvesnek találná őt. Az,

ahogy ránézett, mikor ő bejött ide, dermesztő volt. De az óta sokat

javultak a dolgok, ő pedig nagyon szívesen visszajön ide látogatni, és

ezt meg is mondta, amikor az igazgatónő és Tygue kikísérte.

– Jöjjön bármikor – mosolygott Carole melegen. Abban a

pillanatban megjelent a lépcsőn Gabby és Zorro. A kislány, aki

szorosan fogta a kutya pórázát, megismerte Carole és Tygue hangját.

– Hát te mit keresel itt? – csodálkozott Carole. A gyerekek

általában nem jöttek le a földszintre, kivéve, ha ettek vagy a kertben

játszottak. A földszinten voltak az irodák. Így praktikusabb. Főleg

olyan helyen, ahová be-beállítanak az erőszakos szülők, akik ismét

bántalmazni akarják a gyerekeiket, miután a bíróság kiemelte azokat

a családból, és Carole gondjaira bízta őket, ahogy az Gabbyvel

történt. Nagyobb biztonságban voltak az emeleten.

– Azért jöttem le, hogy köszönjek a szép hangú bácsinak! Zorro is

el akart búcsúzni tőle! – Most már Carole is látta Charlie könnyeit.

Szerencsére Gabby nem látta. Nem lehetett ellenállni ennek a

szívszorító kicsi alaknak, ahogy széles mosollyal közeledett a

felnőttekhez.

– Szervusz, Zorro! – Charlie megpaskolta a kutyát, aztán

gyengéden megsimogatta a kislány haját. Mosolygott is a gyermekre,

bár minek? A baj már megtörtént, az eredményén nem lehet

változtatni, az emlékét nem lehet eltörölni. Ő annyit tehetett, hogy

megajándékozta egy kutyával Gabbyt. Hol van ez attól, hogy elég

legyen… Valószínűleg Carole is mindig ezt érezhette a munkájával

kapcsolatban. – Vigyázz rá, Gabby! Nagyon szép kutya.

•125•

– Tudom! – mosolygott a vak gyermek. Lehajolt, puszit nyomott a

kutya orrára. – Visszajössz még hozzánk? Te olyan kedves vagy.

– Köszönöm, Gabby. Te is kedves vagy, és gyönyörű.

Visszajövök, és meglátogatlak benneteket. Ezt megígérem. – Carole-

ra nézett, míg ezt mondta; az igazgatónő bólintott. Tulajdonképpen

szimpatikusnak találta ezt az embert, akivel kezdetben olyan elfogult

volt. Valószínűleg tisztességes ember, csak hát nagyon gazdag, és el

van kényeztetve. Carole Parker világéletében menekült az ilyen

férfiaktól. De ezt legalább érdeklik mások is, nem csak önmaga.

Egymillió dollár, az már jelent valamit. És van benne annyi

emberség, hogy idejöjjön és meg is nézze őket. Az pedig külön

rokonszenves benne, ahogy a kicsi lánnyal beszél. Kár, hogy neki

nincsenek srácai.

Bejött Tygue, közölte, hogy sikerült leintenie egy taxit, ami

odakint várakozik.

– Tegye fel a védősisakját, és dugja el az óráját! – csipkelődött

Carole.

– Odáig talán csak kijutok – mosolygott Charlie. Megköszönte az

idegenvezetést, ami valószínűleg nemcsak ezt a napját tette

emlékezetessé, de egy egész évre ad majd neki programot. Ismételten

elbúcsúzott Gabbytől, és az ajtóból visszafordult, hogy utoljára

megnézze a gyermeket és a kutyáját. Kezet rázott Tygue-val, és úgy,

ahogy volt, felgyűrt ingujjakkal, zakóját a vállára dobva beült a

taxiba, és megadta a sofőrnek a címét. Szótlanul ült, azon töprengett,

amit délután látott, és mindannyiszor gombócot érzett a torkában, ha

eszébe jutott Gabby és Zorro.

Ahogy becsukta maga mögött a lakása ajtaját, elővette a mobilját,

és felhívta Grayt. Ez a délután sok mindent tisztázott benne arról,

hogy mi fontos, és mi nem.

Gray a második kicsengésre felvette. Csodálkozva hallotta, hogy

Charlie az. Éppen a vacsorát főzték Sylviával, akinek azóta

másodszor is beszámolt az ebédről, és arról, mennyire feldúlta

barátja reagálása az ő kapcsolatukra.

•126•

– Ne haragudj, amiért akkora ökör voltam ma az ebédnél – rontott

ajtóstul a házba Charlie. – El sem tudom hinni, hogy én mondtam

ilyeneket. Azt hiszem, egyszerűen irigykedtem rád. – Sylvia, akinek

fogalma sem volt, miről beszélnek, csak azt látta, hogy kedvesének

leesik az álla. – Nem akarlak elveszíteni, haver. Gondolom, attól jött

rám a frász, hogy megváltozott a felállás. De ha annyira szereted

Sylviát, azt hiszem, én is képes leszek tudomásul venni. – Megint

könnyek szöktek a szemébe. Megviselte érzelmileg a délután, és

most nagyon nem akart elveszíteni egy ilyen barátot, hiszen úgy

szerették egymást, akár a testvérek.

– Dehogy fogsz elveszíteni – felelte elfúló hangon Gray. Nem hitt

a fülének. Most az a barát beszélt hozzá, akinek mindig ismerte

Charlie-t. Hát mégse lett igaza Sylviának!

– Tudom – mondta Charlie a régi hangján. – Rájöttem délután.

Aztán szerelmes lettem.

– Most hülyéskedsz? – vigyorodott el Gray. – Kibe?

– Egy ötéves vak lányba, akinek van egy fekete labradorja, a neve

Zorro. A legbűbájosabb gyerek a világon. Az anyja szemen öntötte

hipóval, sose fog látni többé. De legalább adhattunk neki egy kutyát.

Hallgattak egy ideig. Charlie szeméből peregtek a könnyek. Nem

tudta kiverni a fejéből Gabby alakját. Vele marad, amíg él. Az a vak

kislány már nem is lesz a központban, amikor neki, Charles Harring-

tonnak még mindig Gabbyt és Zorrót jelenti majd a menhely.

– Jó ember vagy, Charlie Harrington – mondta Gray halkan.

Egész délután azon emésztette magát, hogy el fogja veszíteni a

barátját. Charlie olyan haragos és epés volt. Főleg mikor árulónak

nevezte őt. Hát úgy látszik, megbocsátotta az árulást. Alig néhány

óra kellett hozzá.

– Te is jó ember vagy – mondta Charlie, és körülnézett a

lakásában, amely váratlanul a szokottnál is sivárabbnak tűnt, és ettől

muszáj volt arra gondolnia, hogy a barátja most nincs egyedül. –

Majd hívjatok meg vacsorára valamikor! Remélem, Sylvia jobban

főz, mint te, mert az utolsó alkotásodba majdnem belehaltam.

•127•

Mindegy, mi lesz a menü, csak ne a titkos gulyásreceptedet főzesd

meg vele!

– Most is az bugyborékol a tűzhelyen. Megtanítottam neki,

hogyan készítse.

– Hallgass a tanácsomra, és húzd le a gulyást a klotyón, különben

fuccs a románcnak! Kevés híján úsztam meg a gyomormosást.

Hozassatok inkább kész kínai kaját.

– Ó, te kicsinyhitű! Sylvia már evett belőle, és ízlett neki.

– Hazudik. Hidd el, nincs ember, akinek ízlene a gulyásod. Az a

nő vagy őrült, vagy szeret téged.

– Talán mindkettő. Remélem, ez a helyzet.

– Ez ugyan ellenkezik az érdekemmel, de a te érdekedben én is

ugyanebben reménykedem – fogalmazott Charlie diplomatikusan. –

A változatosság okáért megérdemelsz egy jó nőt. Azt hiszem, én is,

ha ugyan találok ilyet. – Némi habozás után folytatta: – Volt abban

igazság, amit ma mondtál. Magam sem tudom, mit vagy kit akarok.

Ilyen egyszerű az életem. – Egyszerű, de magányos. Főleg az óta

érezte ezt kínos élességgel, amióta hazatért New Yorkba.

– Majd megtalálod, ha te is akarod. Tudni fogod, Charlie, ha

eljön. Én is tudtam. Egyszer csak betoppant az életembe, és torkon

ragadott.

– Remélem, így lesz. – Beszélgettek még néhány percig, aztán le

kellett tenni, mert, mint Gray közölte, leégett a gulyáshús, amire

Charlie azt felelte, hogy örüljön neki.

Miután befejezték a beszélgetést, Charlie leült néma lakásában, és

a gyermekmenhelyen tűnődött. Elsőként Gabby és Zorro jelent meg a

szeme előtt… aztán a jamaikai Tygue, aki a Yale-en íija a doktori

disszertációját… végül Carole Parker. Döbbenetes emberek! Újra

látta, hogyan nézett rá az igazgatónő az első percekben. Ki nem

állhatta, az egyértelmű. És az a megvetés, amellyel felmérte az

öltönyét és az aranyóráját! Charlie-nak mégis tetszett. Tetszett az,

amit Carole Parker elért, amiben hisz, a kemény munka, amellyel

valóra váltotta a céljait. Imponáló teremtés! Az esze gyors, akár a

villám, és milyen bátor! Nekik mindenképpen találkozniuk kell még

•128•

– nem azért, hogy lássa, miként használják a pénzét, hanem mert

sokat tanulhat Carole Parkéitól az életről. És egy napon talán az

öltöny és az aranyóra ellenére is lehetnek barátok.

•129•

9.

Adam egy nevetségesen hosszú limuzinnal érkezett, hogy elvigye

Charlie-t egyik legfontosabb ügyfelének koncertjére. Adamnek

kínszenvedést és lidércnyomást jelentett a turné meg a szerződések,

de most fényes kedvében volt, mert végre elérkezett a nagy este. A

sztár az ország – ha ugyan nem az egész világ – legnépszerűbb

előadói közé tartozott. Vanának hívták, így, egyetlen szóval. Páratlan

nő volt. A koncertet a Madison Square Gardenban hirdették meg,

amely előtt ott sikoltozott New York összes rajongója, csodabogara,

kamaszok és felnőttek egyaránt. Charlie nemigen szokott ilyen

eseményekre járni, de Adam váltig erősködött, hogy nagyon vicces

lesz, jöjjön el.

A jegyüzérek négy-ötezer dollárért kínálták a helyeket. Az

emberek két-három nappal hamarabb letáboroztak a pénztárak előtt.

Vana koncertje az év szenzációjának ígérkezett. Adam figyelmeztette

Charlie-t, hogy farmert vegyen, nehogy öltönyben jelenjen meg, mert

beleköthetnek. Épp elég izgulnivalót jelentett neki ez az este, nem

akart még a barátja miatt is aggódni.

Adamnek persze nemcsak a színfalak mögé volt bejárása, de az

első sorba ülhetett. Felejthetetlen estére volt kilátás. Csak ne jöjjön

közbe valami!

Amíg meg nem érkeztek a Madison Square Gardenhoz,

egyfolytában szólt Adam három mobiltelefonja. Már félúton jártak,

mire egyáltalán tudott szólni egy szót a barátjához; addig csak

mutogatássaljelezte a köszönést. Amikor megálltak egy piros

lámpánál, töltött magának egy pohár italt.

– És még csodálkozik az orvos, hogy magas a vérnyomásom! –

vigyorgott. Charlie-t roppantul mulattatta, ahogy a barátja üvöltözik

mindenkivel, aki felhívja. – Egyszer úgyis megöl az üzlet. Mi van

Grayjel? Jól van? Engem sohase hív fel. – Bár neki sem volt ideje

telefonálni. Vana koncertje a Madison Square Gardenban

•130•

elszabadította az őrületet. Adam, ahogy ő fogalmazott, nyakig ült a

koncert szervezésében.

– Gray jól van – felelte Charlie talányosan, majd megkockáztatta a

bővebb információt. – Szerelmes.

– Na persze! Lemertem volna fogadni. Honnan akasztotta? Most

szabadult az elvonóból vagy a diliházból? – Kiürítette a poharát.

Charlie vigyorgott.

– Portofinóban találkoztak – közölte fontoskodva. Adam úgyse

hinné el az igazságot. Elsőre ő sem hitte. Még most is szoktatta

magát a gondolathoz.

– Hogyhogy Portofinóban? – vetette oda Adam szórakozottan,

valahol az ideg-összeroppanás határán. Most telefonált az egyik

asszisztense, hogy Vana fodrásza még mindig nem hozta a

parókákat, és a díva dührohamot kapott. Már elszalasztottak valakit a

szállodájába, de lehet, hogy emiatt késve kell kezdeniük. Csak ez

hiányzott Adamnek. A szakszervezetek tombolni fognak a késői

kezdés miatt. Nem Adam volt az előadás producere, de ha Vana

megszegi a szerződést, vége-hossza nem lesz a pereskedésnek.

Adamnek az volt a dolga, hogy megvédje a sztárt önmagától. Vana

hírhedt volt arról, hogy képes az előadás közepén levonulni a

színpadról.

– Gray Portofinóban ismerkedett meg vele – mondta Charlie

csendesen. Adam rábámult.

– Kivel ismerkedett meg Portofinóban? – értetlenkedett. Charlie

kacagott. Nem a megfelelő pillanat volt Gray szerelmi életének

megtárgyalására, de lehetett beszélni róla, ha már egyszer beragadtak

a forgalomba, és Adam tajtékzik. Minél előbb ott akart lenni Vana

mellett, még mielőtt a művésznő elkövet valami ész- vagy

törvényelleneset.

– A nővel, akibe szerelmes – folytatta Charlie. – Azt mondja,

hogy nála lakik; nem együtt élnek, csak együtt laknak. Úgy hiszem, a

kettő nem ugyanaz.

– Hát persze hogy nem! – bosszankodott Adam. – Valószínűleg

azért laknak együtt, mert Gray, amilyen lusta és öreg, túlságosan

•131•

elfáradt, hogy kikászálódjon az ágyból az aktus után. Viszont az

együttélés olyan elkötelezettség, amit majd bolond lesz vállalni. Ha

csak együtt laknak, sokkal jobb a szex. De az együttéléssel

mindennek vége. Viheti le a szemetet, elhozhatja a nő ruháját a

vegytisztítóból, főzhet rá.

– A szemétről és a vegytisztítóról nem nyilatkozhatok, de főzni

már főz.

– Ez bolond! Ha csak ott lakik a nőnél, nincs is szekrénye vagy

kulcsa. És nem veheti fel a telefont. Van egyáltalán kulcsa?

– Elfelejtettem megkérdezni – nevetett Charlie. Várták, hogy

zöldre váltson a lámpa, és Adam úgy nézett ki, mint egy ámokfutó.

Ez, hogy Grayről dumáltak, legalább elterelte egy kicsit a figyelmét.

Mulatságos volt hallani, ahogyan felsorolja az együttélés szabályait.

Charlie sose felelt meg egyiknek se, bár egyszer, igaz, volt kulcsa.

– Ki a csuda ez a nő?

– Sylvia Reynolds, a műkereskedő, akivel Portofinóban

találkoztunk. Úgy látom, hogy miközben te az unokahúgra hajtottál,

Gray bensőségesebb viszonyba került a nagynénivel, mint gondoltuk.

– Ó, édes Jézusom, a lány, akinek olyan arca van, mint egy

angyalnak, és olyan agya, mint Albert Einsteinnek! Az ilyen

csajokkal sosem lehet eljutni az ágyig, mert lyukat beszélnek az

oldaladba, és megöregszel, mire sikerül bevágódnod náluk. Baromi

jó lába volt – mondta sajnálkozva. Mindig sajnálta azokat a nőket,

akikről lemaradt. Azokat, akiket nem felejtett el egy nap után.

– Az unokahúgnak volt baromi jó lába? – törte a fejét Charlie. Ő

már csak a lány arcára emlékezett.

– Nem, Sylviának. A műkereskedőnek. Mi a fenét akar egy ilyen

nő Graytől?

– Sokkal rosszabbul is járhatott volna – mondta a lojális Charlie.

Adam helyeselt. – Gray imádja. Remélem, a nő is imádja annyira,

mint a barátunk képzeli. Mivel megeszi Gray gulyását, ez

valószínűleg így van. – Nem vallotta be Adamnek, mennyire feldúlta

a dolog, mikor először hallotta ebéd közben a Yacht Club asztalánál.

Még mindig szégyellte emberségének ezt az átmeneti

•132•

megbicsaklását. De Gray láthatólag túltette magát rajta, Adamet meg

egy cseppet sem zavarta, hogy Gray Sylviánál „lakik”. Volt neki baja

erre az estére éppen elég, kezdve azzal, hogy Vana lerohan a

színpadról, ha nem kerítik elő a parókáit. Ebből olyan perek lesznek,

tekintve a koncert nagyságát és horderejét, hogy Adam tíz évig nem

fog unatkozni.

– Nem fog sokáig tartani – szögezte le. – Ez a nő túl normális.

Gray egy hét alatt megunja.

– Ő nem ezt gondolja. Azt mondja, épp azért szereti a nőt, mert

normális, és nem akar egyedül meghalni.

– De ugye nem beteg? – kérdezte Adam őszinte aggodalommal.

Charlie megrázta a fejét.

– Azt hiszem, csak végiggondolta az életét. Elég magányossá tette

a hivatása. Az asszony beajánlotta egy kiváló galériához, ezért

gondolom, hogy nem olyan rossz ez a kapcsolat.

– Talán komolyabb, mint hisszük, ha a nő ilyeneket megtesz érte.

Jobb lesz, ha felhívom Grayt. Nem hagyhatjuk, hogy totál

belegabalyodjon két baromi jó lábba – aggodalmaskodott Adam.

Charlie megcsóválta a fejét.

– Azt hiszem, ez már megtörtént. Majd meglátjuk, mivé forrja ki

magát – fogalmazott óvatosan. Ebben a pillanatban a nagy fekete

limuzin megállt a Madison Square Garden előtt. Charlie egészen

elhűlt a tömeg láttán. Majdnem húsz percbe telt, amíg átkönyökölték

magukat rajta, rendőri segítséggel. Két civil ruhás zsaru kísérte őket

a helyükre.

Adam rögtön eltűnt a színfalak mögött, hogy ellenőrizze a harci

helyzetet. Charlie a hömpölygő sokaságot nézegette, és közben

felfigyelt egy szemrevaló lányra, aki a létező legrövidebb szoknyát

viselte, fekete tűsarkú bőrcsizmával és tűzvörös bőrdzsekivel.

Hosszú, szőke haját feltupírozta, és irgalmatlanul kifestette magát.

Olyan tizenhét lehetett. Udvariasan megkérdezte Charlie-tól, fog-

lalt-e a mellette levő szék, s az igenlő válasz után eltűnt a tömegben.

Charlie néhány perc múlva ismét észrevette, akkor éppen valaki

•133•

mással beszélt, vélhetőleg ülőhelyet keresve. Egy idő után visszajött

Charlie-hoz.

– Biztos, hogy ül itt valaki? – kérdezte. A férfi látta rajta, hogy

idősebb, mint először hitte, bár nem sokkal. Döbbenetes alakján majd

szétrepedt az átlátszó, fekete blúz, amely bőséges betekintési

engedett buja domborulataiba. Ha nem olyan ártatlan az arca, úgy

nézett volna ki, mint egy prostituált.

– Igen, biztos! – felelte Charlie. – A barátom csak bement a

színfalak mögé.

– Istenem! – hitetlenkedett a lány. – A barátja ismeri Vanát? – Ezt

úgy kérdezte, mintha Charlie barátja az Istennel volna ismeretségben.

Charlie mosolyogva bólogatott.

– Neki dolgozik. Többé-kevésbé.

– Nem haragszik, ha ideülök, amíg visszajön a barátja? – folytatta

a lány. Charlie-nak átfutott az agyán a gondolat: Csak nem rá akar

hajtani? Bár ezt nem hitte. A lányt sokkal jobban látszott érdekelni

Adam, amióta hallotta róla, hogy bejárása van a színfalak mögé. –

Az én jegyem a hátsó sorba szól, de onnan nem látok semmit. Csak

arra gondoltam, hátha van itt üres hely, de már látom, hogy nincs. A

saját jegyemért két napig álltam sorba. Hálózsákot hoztam, és

letáboroztam. Váltottuk egymást a barátnőmmel. – Charlie némileg

bambán bólintott, és a lány letelepedett mellé. Ebbe a közegbe éppen

beleillett, de minden más környezetben feltűnést keltett volna. Úgy

nézett ki, mint a Pretty Woman Júlia Robertse, mielőtt Richárd Gere

átváltoztatja a Rodeo Drive-on, és éppen olyan lélegzetelállítóan

csinos volt. A szerelésétől is elállt az ember lélegzete, főleg a

csizmától, aminek hathüvelykes sarka volt, és jóval térd fölé ért. A

szoknyája épp annyit takart, amennyit okvetlenül muszáj, a blúza

biztosan szétfeslett volna egy tüsszentéstől.

Charlie önkéntelenül arra gondolt, milyen lehet festék nélkül,

simán hátrafésült hajjal, tiszta farmerban. Biztos, hogy sokkal

vonzóbb lenne. Talán modell, vagy színésznői ambíciókat dajkál?

Óvatosságból nem kérdezte meg. Nem akarta maradásra biztatni.

•134•

A visszatérő Adam egészen elhűlt, mikor meglátta a széke

legszélén egyensúlyozó lányt. Azt hitte, Charlie szedte föl. Ez már

igen! Ezt nem nézte volna ki a barátjából, hogy nem egészen öt perc

alatt felcsíp egy ilyen nőt.

– Megtalálták a parókáit. A fodrász tökrészegen fetrengett a

holdban, de gyorsan kerítettek egy másikat. Meg vagyunk mentve! –

újságolta Adam, miközben értetlenül és érdeklődve gusztálta a székét

elfoglaló lányt. – Van valamilyen oka, hogy itt ül? – kérdezte

nyersen. – Ismerjük egymást? – Nem tudta megállni, hogy ne

bámulja meg a blúzt, aztán a tökéletes arcot. Pont az ő bombázó

zsánere, egy jobb napon kapna is rajta.

– Még nem – mosolygott a lány –, de az én helyem nagyon hátul

van. Most hallottam a barátjától, hogy maga Vanának dolgozik. Hát

ez klassz! – rajongott bálványimádó tekintettel.

– Néha klassz. Ma este nem volt olyan klassz. – Vana azzal

fenyegetőzött, hogy nem lép fel. Akkor csillapodott csak le, mikor

előkerítették a parókáit, és szereztek neki egy másik fodrászt. Ezt

persze nem fogja elmagyarázni ennek a csajnak, mert úgyse értené

meg. Nemigen sugárzott róla az intelligencia, de a keble fantasztikus.

Adam sosem csinált ügyet az IQ-ból. Rachel óta előnyben

részesítette a ciciket az intelligenciával szemben. – Nézze, nagyon

nem szívesen zavarnám, és boldogan eldumálnék magával, de Vana

öt perc múlva kezd, mihelyt elkészültek a hajával, úgyhogy okosabb,

ha visszamegy a helyére. – A farmer miniszoknyát és fekete

lakkcsizmát viselő lány olyan képet vágott, mint aki mindjárt elbőgi

magát. Adam bosszúsan nézett rá. Most mit csináljon? Szabad hely

sehol. Ekkor támadt egy ötlete. Maga se tudta, miért akar segíteni,

lehet, hogy később megbánja. Megragadta a lány karját, felhúzta a

székről, és intett, hogy jöjjön utána. – Ha megígéri, hogy rendesen

viselkedik, keríthetek magának egy széket a színpadon. – Váratlan

esetekre szokás volt néhány ülőhelyet fenntartani a színpadon.

– Ez komoly? – álmélkodott a lány. Adam megmutatta az

igazolványát az egyik biztonsági őrnek, aki rögtön átengedte őket. A

lány akkor már tudta, hogy a férfi komolyan beszél. Évek óta nem

•135•

volt ekkora malaca! A barátnője azt mondta, hogy bolond, ha az első

sorral próbálkozik, pedig hát nagyon bejött! Adam felsegítette a

lépcsőn, és közben alaposan meggusztálta a lány farmerszoknyás

fenekét. Cseppet sem szégyellte, hogy ezt teszi. Aki ilyen szoknyát

visel, az azt akarja, hogy meggusztálják.

– Mellesleg hogy hívják? – vetette oda minden ok nélkül, míg

elkalauzolta a színpad hátuljába, az összecsukható székekhez.

Kábeleken kellett átlépniük, hangosító berendezések között

botladoztak, viszont innen pompásan lehet látni a műsort. A lány úgy

nézett Adamre, mint egy égi jelenésre.

– Maggie O'Malley.

– Honnan való? – Mosolyogva figyelte, ahogy a lány letelepszik a

székre, és keresztbe veti a lábát. így be lehetett látni a szoknyája alá.

Ez most tényleg ilyen bevállalós, vagy csak a koncert kedvéért

öltözött ki? Mivel Adam jártasabb volt női dolgokban, mint Charlie,

huszonkettőnek saccolta a lányt.

– Queensben születtem, de most már bent lakom a városban. A

West Side-on. A Pier 92-ben dolgozom. – A Pier 92 étteremmel

kombinált bár volt, elég rázós hely, ahol a pincérnők mind így néztek

ki. A csinosabbak óránként táncoltak egyet a bárpulton, hogy

hangulatot csináljanak a szexhez és a piához. Adam úgy vélte, hogy

ez a lány rendesen kaphat borravalót. Néha beálltak dolgozni a

Pierbe állástalan fiatal színésznők is, akiknek borzasztóan kellett a

pénz.

– Maga színésznő? – érdeklődött.

– Nem. Pincérnő vagyok. Bár tudok táncolni egy kicsit.

Gyerekkoromban tanultam egy darabig szteppelni és balettozni. –

Nem tette hozzá, hogy a tévéből tanulta. Az ő környékükön nem volt

rendes tánctanítás. Maggie O'Malley Queens legszegényebb,

legkeményebb részében született, ahonnan olyan korán elmenekült,

ahogy csak tudott. Most az Upper West Side-on lakott, egy

bérkaszárnyánál alig különb épületben, de még az is palota volt a

szülői házhoz képest. – Köszönöm a széket – rebegte könnyes

szemmel. – Ha bármit is tehetek magáért, keressen meg a Pier 92-

•136•

ben. Meghívom egy italra. – Ez volt a legtöbb, amit felajánlhatott,

habár a férfi szívesebben fogadott volna más ajánlatokat. Ám a lány

ebben a kihívó cuccban is olyan kedvesnek és ártatlannak tűnt, hogy

Adam elszégyellte magát a gondolataiért.

– Emiatt ne fájdítsa a fejét! Örülök, hogy segíthettem. Ugye

Maggie-nek hívják?

– Tulajdonképpen Mary Margaretnek – felelte Maggie, kerekre

nyitva a szemét. Adam jól el tudta képzelni valamelyik egyházi

iskola egyenruhájában. Mary Margaret O'Malley. Hogy jutott el ez

odáig, hogy ilyen göncöket viseljen? Az arca egy angyalé, a teste egy

sztriptíztáncosnőé, a ruháit pedig el kellene égetni. Döbbenetes lenne

megfelelő frizurával és tisztességes ruhában, de hát neki ezt a lapot

osztotta a sorsa. Queensi szegény lányhoz képest, aki a Pier 92-ben

dolgozik, a mai estén igazán sokra vitte. Azon a színpadon ülhet,

amelyen Vana fog fellépni.

– Műsor után megkeresem – ígérte Adam. A lány felpattant a

székéről, és a nyakába borult, mint egy kisgyerek. Könnyes volt a

szeme.

– Köszönöm, amit értem tett! Még senki sem volt hozzám ilyen

kedves! – Úgy nézett rá, hogy Adamnek lelkifurdalása támadt a

korábbi buja gondolataiért. Neki végül is nem okozott nehézséget,

hogy felhozza Maggie-t a színpadra.

– Ne nyugtalankodjon! – Megfordult, hogy lemenjen a nézőtérre.

Maggie megragadta a karját.

– Hogy hívják? – Szerette volna tudni a jótevője nevét. A férfi

meglepődött. Minek ez, hiszen valószínűleg nem találkoznak többé.

– Adam Weiss. – És már rohant is a székéhez. Az aréna elsötétült.

Épp csak leülhetett a barátja mellé, és két perc múlva már kezdődött

is a műsor. Charlie odahajolt hozzá, mielőtt Vana kijön a színpadra.

– Találtál neki széket? – Harringtont valósággal megigézte ez a

jelenség. Annyira nem az ő zsánere volt, hogy eddigi életében még,

sosem került ilyen lánnyal szoros közelségbe.

– Találtam – súgta Adam. – Azt mondta, hogy szeretne veled

járni! – mondta tettetett komolysággal. Charlie nevetett.

•137•

– Csak nem? Tudod a telefonszámát, a vércsoportját és a

lakáscímét?

– Nem, csak a melltartója méretét. Sokkal nagyobb, mint az IQ-ja

– vigyorgott Adam.

– Ne légy már ilyen komisz – korholta Charlie. – Olyan kedves

kislány.

– Na persze. Esetleg elvihetnénk a műsor után a buliba. – Charlie

gyászos képpel nézett rá. Azt hitte, Adam beéri azzal, ha elmegy vele

a koncertre. Ő ugyan kedvelte Vana zenéjét, de ez nem az ő világa

volt.

A műsor szenzációsan sikerült, Vana hét ráadást énekelt. Még

sosem volt ilyen klassz, még sosem dalolt szebben. A szünetben

Maggie visszajött hozzájuk, hogy ismét hálálkodjon Adamnek. A

férfi átkarolta a vállát, és meghívta a bulira. A lány ismét a nyakába

borult, és Adam érezhette, hogy igazi a melle. Nem volt művi az orra

sem. Mindenét, amije volt, Istentől kapta, nem vásárolta. Adam évek

óta nem találkozott ilyen lánnyal.

– Nem kéne ezt csinálnod – jegyezte meg Charlie halkan, miután

Maggie visszament a helyére, a szünet befejezése előtt.

– Mit? – játszotta az ártatlant Adam. Még mindig érezte Maggie

mellének érintését. De finom volt! Ezer hasonló lányt ismert, de azok

mind műanyagból voltak.

– Hogy így kihasználj egy fiatal lányt. Lehet, hogy úgy öltözik,

mint egy prostituált, de akkor is látszik rajta, hogy csak egy gyerek.

Ne légy ilyen tróger, Adam! Aztán majd bánni fogod. Te sem

akarnád, hogy a lányoddal tegyenek ilyet.

– Ha az én lányom öltözne így, megölném. És az anyja is

megölné. – El akarta hozni a srácait a műsorra, de Rachel nem

engedte. Azt mondta, másnap iskola, különben is rendes gyerekeknek

semmi keresnivalójuk ilyen légkörben.

– Talán Maggie-nek senkije sincs, aki figyelmeztetné, hogy ne így

öltözzön. – A lány láthatólag nagy gonddal állította össze az esti

ruhatárát, de valahogy félresikerült az egész. Pedig nehéz olyan ruhát

találni, ami ilyen archoz és testhez előnytelen volna. Egy napon, ha

•138•

majd felnő, talán megtanulja, hogy az adottságokat diszkréten kell

tálalni ahelyett, hogy erőszakkal hívjuk fel rájuk a figyelmet.

– Gondolom, ha egyszer a Pier 92-ben dolgozik – felelte Adam

szárazon. Egyszer tette be a lábát arra a pocsék helyre. A Broadway

összes görénye odajárt, hogy evés-ivás közben megtapizza a

lányokat. A pincérnők nem voltak éppen pucérak vagy félpucérak, de

akár azok is lehettek volna a minimális szerelésükben, ami a

semmivel egyenlő szoknyából, tangából és ízléstelen szatén

melltartóból állt. Melltartóból kötelesek voltak számokkal kisebbet

viselni. Lepra egy hely volt. – Ne sajnálkozz már, Charlie! Vannak

ennél rosszabb dolgok is. Például Calcuttában születni. Vagy az a

kicsi vak lány a harlemi menhelyen, ahol a múltkor jártál. Ez a csaj

dögös, és erre ő is rá fog jönni egy napon. Akár fel is fedezheti

valami seggfej ügynök, és híres sztárt csinálhat belőle.

– Kétlem – mondta Charlie búsan. Az ilyen tizenkettő egy tucat

lányok többnyire sose szabadulhatnak meg pokoli életüktől, főleg ha

ilyen Adam-féle pasik hajtanak rájuk és használják ki őket.

Komolyan sajnálta Maggie-t.

Elkezdődött a második rész, és mikor vége lett, a közönség

megvadult. Rajongók, fotósok, a nézőközönségnek gyakorlatilag a

fele rohamozta meg a színpadot. Több mint tíz rendőr kellett, hogy

Vanát épségben kimenekítsék. Adam még csak be se jutott a

színfalak mögé. A mobilján felhívta az ügyelőt, aki azt felelte, hogy

Vanának kutya baja, madarat lehetne fogatni vele. Adam azt felelte,

viszlát a bulin, aztán mikor visszafordult a barátjához, Maggie-t látta

maga előtt. A lányról majdnem letépték a dzsekit meg a blúzt, mire

levergődött a színpadról. Nem győzött hálálkodni Adamnek.

Fogalma sem volt, hol lehet a barátnője. Képtelenség lett volna bárkit

is megtalálni ebben az őrjöngésben.

– Akar jönni a bulira? – kérdezte Adam. Onnan nem fog kiríni

Maggie, őt pedig egy cseppet sem feszélyezte a társasága. Charlie

bezzeg nem jelent volna meg vele, de hát ő úgyis haza akart menni.

Élvezte a koncertet, de ennyi bőven elég volt neki a szórakozásból.

Ma éjszakára nem volt szüksége több izgalomra. De Adamnek igen.

•139•

Szerette az élet rücskösebb oldalát. A boldogságtól ujjongó Maggie

éppen jó lesz oda.

Fél óráig tartott, mire kiértek a járdára, és újabb húsz percig, hogy

megtalálják a limuzint. Az East Side-ra tartottak egy magánklubba,

amelyet kibéreltek a bulihoz. Charlie tudta, hogy rengeteg nő, pia és

drog várja őket. Nem, ez határozottan nem az ő műfaja. Adam se

drogozott, de a nők és a pia ellen semmi kifogása sem volt. Minél

több, annál jobb! A mámoros arcú Maggie velük átellenben

kuporgott a pótülésen. Adam egy hanyag pillantást vetett a lábára.

Még csinosabb volt, mint első pillantásra. Egyszerűen hihetetlen

alakkal dicsekedhetett. Charlie is észrevette, de ő nem a lány

szoknyája alá bámult, hanem inkább ki az ablakon. Maggie keresztbe

vetette a lábát.

– Hova megyünk? – kérdezte izgatott gyerekhangon, enyhe, de

felismerhető, jellegzetes New York-i akcentussal. Adam észre se

vette.

– Először kitesszük Charlie-t. Valahol esetleg bedobunk egy italt,

aztán viszem magát a buliba. – Utána pedig, remélhetőleg, haza, ha a

lánynak sincs ellene kifogása. Adam sose erőltetett senkit. Nem volt

rá szüksége. Elég nő volt az életében, hogy folyamatosan boldoggá

tegyék. Rengeteg ilyen lányt felszedett már, mint Maggie, akik, főleg

hasonló esték után alig várták, hogy bebújhassanak az ágyába.

Ritkaság volt az olyan, aki kérette volna magát. A két férfi

bizonyosra vette, hogy Maggie kapható lesz.

Charlie udvariasan elbúcsúzott a lánytól; azt mondta, reméli, hogy

még találkoznak. Ez persze nem valószínű, de mi mást mondhatott

volna? Legyen kellemes éjszakád az ágyban Adammel? Egy képtelen

pillanatig azt kívánta, hogy ne legyen semmiféle éjszaka. Szerette

volna, ha Maggie fölötte állna ennek a színvonalnak. Vagy legalább

kapna egy esélyt. A lányt teljesen lenyűgözte a hely, ahová

igyekeztek, meg a színpadon szerzett ülés. De jó lett volna

megmondani neki, hogy legyen benne több önérzet! Csak hát vannak

dolgok, amelyeken nem változtathatunk. Mint például Adam élete és

ezé a lányé. Végül is ők döntik el, mihez kezdenek egymással az ő

•140•

távozása után. Majdhogynem szerette volna megvédeni ezt a lányt a

barátjától – és saját magától. De hát miként?

Mélyen eltűnődve liftezett föl a lakásába, aztán megállt a sötétben

az ablaknál, és nézte a parkot. Érdekes este volt, jól érezte magát, de

elfáradt. Néhány perc múlva le is feküdt.

Adam az ígéretéhez híven elvitte Maggie-t egy bárba. A lány egy

pohár bort ivott, Adam előbb egy Margarítát, aztán egy Mojítót,

amiből adott Maggie-nek egy kortyot. A lány ízletesnek találta, de

azt mondta, nem iszik töményét. A férfi elképedt. Még jobban

csodálkozott, mikor Maggie megmondta, hogy huszonhat éves.

Adam fiatalabbnak nézte. A lány elmesélte, hogy párszor fellépett

kereskedelmi divatbemutatókon, és néhány katalógusba is készültek

róla fényképek, de többnyire csak a Pier 92-ben dolgozott, ahol

nagyon szépen keres a borravalóból. Ilyen fantasztikus alakkal nem

is csoda.

Egyre értek oda a buliba, ami éppen elkezdődött. Rengeteg drog

volt: kokain, ecstasy, heroin, crack, kristályos methadon. A társaság

még a szokottnál is jobban bevadult. Adam rögtön látta, hogy nem

tanácsos sokáig maradniuk. Koncertek után előfordul az ilyesmi.

Táncolt pár percig Maggie-vel, aztán kivitte és beültette a limuzinba.

Meghívta a lakására, hogy igyanak egy pohárral lefekvés előtt.

Maggie ránézett, és megrázta a fejét.

– Inkább nem. Nagyon késő van. Holnap dolgoznom kell, de azért

kösz. – Adam nem tett megjegyzést, csak megadta a sofőrnek a lány

címét. Valósággal elszörnyedt, mikor látta, hol lakik. Egyike volt a

legveszélyesebb utcáknak. Nehéz elképzelni, hogy egy lány, ilyen

külsővel, itt lakhasson. Itt naponta meg kell küzdenie a túlélésért.

Adam megsajnálta, ugyanakkor kissé bosszankodott, hogy Maggie

nem hajlandó vele tölteni az éjszakát.

– Remélem, nem haragszik, amiért nem megyek fel a lakására –

mentegetőzött a lány. – De nem csinálok ilyet első alkalommal. –

Adam csak bámult. Ez tényleg azt hiszi, hogy lesz második alkalom?

A lány felírta a telefonszámát egy papírra, amit Adam zsebre vágott.

Majd kidobja, mikor hazaér. Egy éjszakára jó volt, vagy jó lett volna,

•141•

de nincs értelme megkeresni még egyszer. Száz ilyet kaphat, csak

füttyentenie kell. Nincs szüksége a Pier 92 egyik pincérnőjére,

akármilyen csinos, és akármilyen jó lába van. Ez arra az esetre is

érvényes lenne, ha a lány feljött volna a lakására.

– Megértem. Ne kísérjem fel? – Az épület olyannak látszott, ahol

mindennapos gyilkosságok esnek. Ám Maggie, aki már

hozzászokott, megrázta a fejét.

– Nem lesz semmi baj – mosolygott derűsen. – Három lakótársam

van. Kettő a nappaliban alszik, elég cikis lenne, ha bejönne. Bár

mostanra már alszanak. – Adam sose hitte, hogy így lehessen élni.

Nem is akarta megpróbálni. Most nem vágyott másra, csak hogy

itthagyhassa a lányt, és elfelejthesse, hogy ilyen életek is vannak.

Nem ő az oka, hogy ez a Maggie ilyen körülmények között lakik.

Gyerünk már innen haza!

– Köszönöm, Miss Mary Margaret O'Malley, igazán örülök, hogy

megismerhettem. A mielőbbi viszontlátásra – mondta udvariasan.

– Remélem is! – felelte a lány őszintén, bár tudta, hogy ennek

nem sok valószínűsége van. Ez az ember mesébe illő életet él. Ilyen

embereket ismer, mint Vana, bejárhat a színfalak mögé, limuzinnal

furikázik. Mary Margaret O'Malley ártatlan lány volt, de egyáltalán

nem olyan ostoba, mint amilyennek Adam szerette volna látni. A

férfi a „Jó éjszakát!” helyett azt is mondhatta volna: „Legyen szebb

élete!”. De hogyan? Milyen élet várhat egy ilyen lányra, függetlenül

a szépségétől? Miféle kiút lehetséges innen? Semmiféle.

– Vigyázzon magára! – szólt utána, amikor Maggie kinyitotta a

kulcsával a kaput. A lány visszafordult.

– Maga is, és köszönöm. Fantasztikusan éreztem magam. Még

egyszer kösz a remek helyért. – Adam rámosolygott. Bár inkább az

ágyban lehetnének, mint hogy ennek a büdös környéknek a fagyos

utcáján kelljen vacognia. Maggie intett, és elment. Most vajon úgy

érzi magát, mint Hamupipőke? A bálnak vége; mire az ajtajához ér,

az elegáns limuzin és a sofőr visszaváltozik sütőtökké és hat egérré.

Visszaült az autóba, amelyben még érzett Maggie parfümje. Olcsó

volt, de kellemes, és illett a lányhoz. Akkor figyelt fel rá, amikor

•142•

táncoltak. Miközben robogtak visszafelé az East Seventies irányába,

döbbenten állapította meg, hogy nyomott hangulatban van.

Nyomasztó látni, hogy emberek így élhessenek, és tudni, hogy nincs

menekvésük. Maggie O'Malley holtáig ilyen házakban fog lakni,

hacsak nincs olyan szerencséje, hogy feleségül megy valami sörhasú

bunkóhoz, és visszaköltözhet Queensbe, ahol majd nosztalgiázik a

manhattani bérkaszárnya és a pocsék munkahely után, ahol minden

este részeg hülyék nyúltak fel a szoknyája alá. Bár ő se különb.

Lefeküdt volna a lánnyal, ha az benne lett volna. Másnapra pedig

elfelejti. Évek óta először érezte magát trógernak. Ez

megkérdőjelezte az erkölcseit. Igaza van Charlie-nak. És ha

Amandával bánna így egy pacák? Akárkivel megtörténhet. Ám

ebben az esetben egy Maggie nevű lánnyal történt, akit ő nem ismer,

és nem is fog megismerni. Hazatérés után ivott egy tequilát, és a

lányon tűnődött. Kiment tetőlakosztályának teraszára, és azon

töprengett, milyen lenne, ha most mellette állna Maggie. Nyilván

izgalmas. Egy percre vagy kettőre, egy órára vagy egy éjszakára.

Ennyi volt és ennyi lett volna Adamnek. Futó szórakozás.

Levetkőzött, az ágy mellé szórta a ruháit, egy szál alsónadrágban bújt

be az ágyba, ahogy szokott. Maggie távozott az életéből. Visszatért a

sajátjába, ami olyan, amilyen.

•143•

10.

Habár Charlie úgy látta, hogy semmi oka visszatérni a menhelyre,

mégis ellátogatott hozzájuk ismét. Fánkot és fagylaltot hozott a

gyerekeknek, egy kis plüssmackót Gabbynek, kutyacsemegét

Zorrónak, akiket az óta sem tudott elfelejteni. Ám ahogy belépett az

ajtón, rádöbbent, hogy nem Gabby vonzza őt ide, hanem Carole, még

a kislánynál is jobban. Ez persze bolondság, de nem bírt ellene tenni.

Egész héten az igazgatónő járt a fejében.

– Minek köszönhetjük a látogatást? – érdeklődött Carole. Charlie

ezúttal farmert, ócska pulóvert és tornacipőt viselt. Az udvaron

beszélgetett halkan Tygue-val, amikor Carole előlépett a csoportból,

és észrevette.

– Csak bekukkantottam. – Nem jelentette be magát; Carole egy

pillanatig azt hitte, ellenőrizni akarja őket, amit durva

tapintatlanságnak talált. Aztán Tygue beszámolt a fagylaltról, amit

Harrington hozott a gyerekeknek, Gabby megmutatta a mackóját, és

eldicsekedett, hogy Zorro is kapott csemegét.

– A szívébe lopták magukat, ugye? – kérdezte Carole.

Betessékelte a látogatót az irodájába, és megkínálta kávéval.

– Nem, köszönöm, nem kérek. Tudom, hogy sok a dolga. Nem

maradok sokáig. – Azt nem mondhatta, hogy éppen errefelé volt

dolga, mert nem volt itt semmi nevezetesség a menhelyen kívül.

Egymást érték a túlzsúfolt bérkaszárnyák, a kapualjakban dílerek

árulták a drogot. Ide legfeljebb azért jöttek az emberek, hogy heroint

vagy cracket vásároljanak.

– Kedves magától, hogy megajándékozta a gyerekeket. Szeretik,

ha meglátogatják őket. Bár többet tehetnék értük, de soha sincs elég

pénzünk. Azt, amit kapunk, félre kell tennem a fontos dolgokra:

fizetésekre, fűtésre, gyógyszerekre. Pedig a gyerekek sokkal jobban

örülnek a fagylaltnak – mondta mosolyogva, és Charlie hirtelen

felvidult, amiért eljött.

•144•

Szerette volna viszontlátni Carole Parkért, és most, hogy teljesült

a kívánsága, nem talált semmit, amivel megindokolhatná az ittlétét.

Igaz, valóban csodálta a nő munkáját, ám ennél többről volt szó.

Élvezettel beszélgetett vele, és szerette volna jobban megismerni.

Nem értette magát. Ez a nő egy szociális munkás, ő pedig egy

alapítvány igazgatója. Kifizették neki a szükséges pénzt, a

továbbiakban nincs szükség kapcsolatra, leszámítva a pénzügyi

jelentéseket. Ők ketten egészen más életet élnek. Annyit már ő is

felfogott, hogy Carole Parker mérhetetlenül megveti a hozzá

hasonlók életét és azt a közeget, amelyből a Charles Harringtonok

származnak. Ez a nő feláldozta magát olyan gyerekekért, akiknek az

élete egyetlen hajszálon függ, míg az elkényeztetett Charles

Harrington a fényűzésben lubickol.

– Tehetek önért valamit? – kérdezte Parker előzékenyen. Charlie

megrázta a fejét. Nem jutott eszébe semmiféle indok a maradásra,

pedig de szívesen megtette volna!

– Nem, de ha nincs ellene kifogása, visszajönnék meglátogatni a

gyerekeket. Szeretném tudni, mi van Gabbyvel.

– Kutya baja, amióta megvan neki Zorro. Jövő hónapban kezd

tanulni egy különleges iskolában. Úgy látjuk, megérett rá.

– Akkor elmegy a központból? – aggodalmaskodott Charlie.

– Egy darabig még nem. Később megpróbáljuk kiadni

nevelőszülőkhöz, hogy elkezdődhessen a visszailleszkedése a

társadalomba. Persze egy ilyen gyereket nem könnyű elhelyezni. Az

emberek nem szívesen vállalnak egy vak kislányt és a kutyáját.

– Akkor mi lesz Gabbyvel? – Eddig nem is gondolt bele, milyen

kemény élet vár erre a kislányra, sokkal keményebb, mint a legtöbb

emberre. És nem számíthat rá, hogy valaha is könnyebb lesz a sorsa.

– Ha nem találunk neki gyámszülőket, akkor elhelyezzük egy

csoportos otthonban. Sok ilyen van New York állam északi részében.

Nem lesz Gabbynek semmi baja.

– Nem, valóban nem – mondta Charlie szomorúan, mint aki most

fedezett fel egy világot, amelyben megoldhatatlan problémákkal

•145•

küszködő emberek élnek. Ezek az emberek történetesen gyerekek

voltak, és egyik sem tehetett arról, ami történt vele.

– Éppen olyan jól ellesz, mint a többiek – folytatta Carole. – Talán

még jobban is, hála a maga segítségének. Zorro nagy ajándék az

életében.

– Szokott néha arra gondolni, mi történik velük, miután elhagyják

a központot? – Elszorult a szíve Carole gyámoltjainak keserű

sorsától.

– Gyakran gondolok rá. De mi csak ennyit tehetünk, Mr.

Harrington – felelte Parker a régi hűvös elutasítással.

– Kérem! Charlie! – vágott a szavába a férfi.

– Annyit tehetünk, amennyi módunkban áll. Néha olyan, mintha

gyűszűvel meregetnénk az óceánt. Bár vannak sikertörténetek is.

Egyes gyerekek találnak nagyszerű nevelőszülőket, akiknek a keze

alatt kivirulnak. Másokat örökbe fogadnak és szeretnek. Meg tudunk

operáltatni gyerekeket, akiknek nélkülünk nem lenne módjuk rá. Itt

van Gabby és a kutyája. Vannak problémák, amelyeket képesek

vagyunk megoldani, vannak, amelyekét nem. Az embernek

tudomásul kell vennie a korlátait, különben megszakad a szíve.

Charlie eddig nem meditált azon, hová kerül a pénzük. Sosem

nézett bele ilyen gyermekarcokba, sosem találkozott egy ilyen nővel,

aki arra tette fel az életét, hogy jobbítson néhány gyerek sorsán egy

harlemi mellékutcában. Az az első látogatás, néhány nappal ezelőtt,

megváltoztatta az egész életét

– Az iskolában – folytatta Carole – azt mondták, legyünk profik,

tartsuk a távolságot, ne adjuk bele a szívünket. De időnként nem

lehet. Vannak esték, amikor csak belerogyok otthon az ágyba, és

sírok, sírok.

Charlie tökéletesen megértette. Vele is ez történt.

– Nem lenne szüksége egy kis kikapcsolódásra? – vetette föl.

Ebédre vagy vacsorára szerette volna meghívni, de nem merte.

– Van nekem kikapcsolódásom – mosolygott Carole. – Járok

tornaterembe, úszom, és ha nem vagyok túl fáradt, akkor

fallabdázom is.

•146•

– Szintén – mosolygott Charlie. – Mármint én is fallabdázom.

Játszhatnánk egyszer együtt. – Carole meghökkent. Ugyan miért

tennék? Charlie látta, hogy a nő tekintete hűvössé válik. Ő Carole

számára annak az alapítványnak a vezetője, amelytől egymillió

dollárt kaptak, de semmi több. El sem tudta képzelni, hogy

barátkozhatna Charles Harringtonnal. Maradjunk csak az udvarias

szakmai kapcsolatnál. Kizárólag pénzügyi jelentésekkel tartozik

ennek az embernek. Nem tudta elképzelni, miért akar ez a férfi az ő

barátja lenni.

Néhány perc múlva kikísérte Charlie-t az udvarra, aztán elvegyült

egy másik csoportban. Harrington diskurált egy darabig Tygue-val,

megígérte, hogy ismét eljön, aztán fogott egy taxit, és a belvárosba

vitette magát. Este Grayhez és Sylviához volt hivatalos vacsorára.

Carole Parker elfelejtette abban a pillanatban, ahogy a férfi kitette a

lábát az ajtón.

Amikor Charlie megérkezett a vacsorára, Gray éppen a konyhában

tartózkodott, így Sylvia nyitott ajtót. Az asszony szép, hímzett,

rusztikus fekete szoknyát és bő fehér blúzt viselt. Gyönyörűen

megterített hosszú, fehér gyertyákkal, és nagy kosár tulipánt állított

az asztal közepére. Iparkodott, hogy minden tökéletes legyen, mert

tudta, mennyit jelent Graynek Charlie Harrington, akit ő is

rokonszenvesnek talált az első pillanattól fogva. Semmiképpen sem

akarta, hogy az ő kapcsolatuk elriassza Gray barátait, és nem akarta

feldúlni Charlie életét. Nem volt rá joga. A szíves fogadtatással azt

akarta bizonyítani a férfinak, hogy van helye mind a kettőjüknek

Gray életében. Tudta, hogy Charlie valaha gyanakodott rá, akkor,

amikor Gray beszámolt neki a kapcsolatukról, és sejtette, hogy ez

nem az ő személyének szólt. Portofinóban ő is rokonszenves volt a

férfinak; Charlie-t mindössze az aggasztotta, hogy miként

befolyásolhatja Gray kapcsolata az ő barátságukat.

Ugy viselkedett, mint egy gyerek, aki most kap új dadát, vagy

most találkozik az anyja új barátjával. Mit jelent ez az új fejlemény?

Charlie és Gray olyanok voltak egymásnak, mint két testvér; minden

újabb súly a serpenyőben felboríthatja az egyensúlyt. Sylvia szerette

•147•

volna megnyugtatni mindkettőt, hogy noha most az ő súlya is húzza

a serpenyőt, azért a férfiak még zavartalanul meglehetnek a saját

világukban. Úgy érezte magát, mint a Pán Péter Wendyje az

Elveszett Fiúk vacsoráján, amikor asztalhoz ültek, és Gray felbontott

egy palackbort.

Charlie körülnézett vacsora előtt a lakásban. Nagyon tetszett neki

az eleganciája, a gondosan elrendezett műtárgyak. Sylvia remek

ízléssel dicsekedhetett, és kiváló társalgó volt. A mai este folyamán

bölcsen a háttérbe húzódott. Már a második palackbornál tartottak,

amikor Charlie szóba hozta Carole-t, és leírta látogatását a harlemi

központban.

– Elképesztő nő! – mondta mélységes csodálattal.

Aztán mesélt Gabbyről és a kutyájáról, a többi gyerekről, a

Carole-tól hallott esetekről. Hallott már gyerekbántalmazásról, de

olyan ocsmány és kétségbeejtő bűnökről még sohasem, mint

amilyenekkel Carole ismertette meg. A nő nem szépített semmin.

Charlie csak most jött rá, hogy mások kozmetikázott tényeket

tálaltak fel neki. Ám Carole szigorúan a lényegre szorítkozott,

kizárólag azt közölve, miért kell neki a pénz. Nem mentegetőzött,

amiért sok pénzt akar, sőt célzott rá, hogy még ez sem elég. Arról

álmodott, hogy kibővíti a központot. Jelenleg be kellett érnie ezzel a

kicsivel, de egyszer majd akart egy nagyobbat, ugyanitt, Harlem

mélyén. Arra is felhívta Charlie figyelmét, hogy a

gyerekbántalmazás nem korlátozódik a nyomornegyedekre. Megvan

az a Park Avenue-n, a fényűzésben is. Csak a középosztálybeli

családoknál sokkal nehezebb észrevenni. Minden városban, minden

államban, minden országban, a társadalom minden szintjén követnek

el förtelmeket a gyerekek ellen. Az ő mostani helyén bizonyos

értelemben még könnyebb is harcolni ellene. Carole Parker hadat

üzent a szegénységnek, a gyerekek bántalmazásának,

elhanyagolásának, a képmutatásnak, a közönynek, szóval jó nagyot

harapott a világ keserveiből. Nem volt türelme ahhoz a szférához,

amelyben Charlie élt, ahol az emberek vaknak és süketnek tettetik

magukat, és nincs egyéb dolguk, mint kiöltözni és bulizni. Neki se

•148•

ideje, se kedve nem volt efféle bárgyúságokra. Segíteni akart

embertársain, és meg akarta menteni a gyerekeiket. Charlie szeme

ragyogott, mikor ezt mesélte a feszülten figyelő Sylviának és

Graynek. Carole Parker a szívét és a lelkét is lángra gyújtotta azzal,

amit megmutatott neki.

– Na és mikor viszed el vacsorázni? – évődött Gray, átkarolva

Sylvia vállát. Charlie jól érezte magát náluk: az étel most az egyszer

ehető volt, a társalgás kellemes. Meglepetésére most még

rokonszenvesebbnek találta Sylviát, mint Portofinóban. Lágyabbnak,

gyöngédebbnek tűnt, azt pedig el kellett ismernie, hogy csodálatosan

bánik Grayjel. Őt pedig nagyon szívélyesen és kedvesen fogadta.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy soha? – felelte gyászos

vigyorral. – Utál mindent, amit én testesítek meg. Amikor először

találkoztunk, úgy nézett rám, mintha egy darab sár lennék a cipője

talpán, csak mert öltönyt viseltem. Az arany karórámról nem is

szólva!

– Nekem kicsit merevnek tűnik. Egymillió zöldhasút adtál neki.

Mégis mit várt tőled? Hogy sortban és strandpapucsban állítasz be? –

bosszankodott Gray.

– Meglehet – válaszolta Charlie, aki nem vette a szívére Carole

merevségét. Amit ez a nő csinál, sokkal fontosabb mindennél, amivel

ő eddigi életében foglalkozott. Végül is ő csak csekkeket írt alá, és

pénzt osztogatott. Az a nő a tűzvonalban van, ahol naponta meg kell

küzdenie a srácok életééit. – Neki nincs türelme ahhoz, ahogyan mi

élünk, a dolgokhoz, amelyekkel foglalkozunk. Az a nő egy szent,

Gray – mondta mélységes meggyőződéssel. Barátja tamáskodó képet

vágott.

– Mintha azt mondtad volna, hogy Princetonba járt. Valószínű,

hogy gazdag családból származik, aki így próbál vezekelni a közös

bűnökért.

– Nem hiszem. Szerintem azért járt oda, mert ösztöndíjat kapott.

Sok hasonló emberrel találkoztam az egyetemi éveim alatt. Princeton

már nem az az elit intézmény, ami volt, és ez jó. Különben is Carole

azt mondta, hogy gyűlölte Princetont. – Azért a klub, ahol ebédelt, az

•149•

egész jó. De hát sokféle módon be lehet kerülni az egyetemre.

Princeton rég nem a bennfentes fiúk birtoka. Változott a világ. Az

ilyen emberek változtattak rajta, mint Carole. Ő, Charlie,

tulajdonképpen egy kövület, aki előkelő családjának híréből és

vagyonából él. Carole az új idők képviselője.

– Miért nem hívod el vacsorázni? – biztatta Gray, Sylvia pedig

helyeselt. – Vagy olyan bányarém? – Ez eddig meg sem fordult a

fejében, hiszen Charlie úgy beszélt erről a Parkerról, mint egy

bálványimádó. Ebből a festő feltételezte, hogy vonzó teremtés lehet.

Nem tudta elképzelni, hogy Charlie-t lázba hozza egy csúnya nő.

Vagy talán mégis? Épp csak hogy Teréz anyának nem nevezte az

igazgatónőt.

– Nem, csodálatosan szép, bár szerintem fütyül a külsejére. Neki

csak az igazi dolgokhoz van türelme. – Ő pedig nem igazi Carole

számára, bár igaz, nem is adott neki esélyt a bizonyításra. Vélhetőleg

nem is fog. Carole-nak ő csak az alapítvány igazgatója.

– Hogy néz ki? – érdeklődött Sylvia.

– Magas, szép arcú, kék szemű, jó alakú. Nem festi magát. Azt

mondja, hogy úszik és fallabdázik, ha van ideje. Harmincnégy

esztendős.

– Nincs férjnél? – kérdezte Sylvia.

– Nem hinném. Nem visel gyűrűt, és nem is kelti férjes asszony

benyomását, bár kétlem, hogy egyedül élne. – Leszögezte magában,

hogy egy nő, ezzel a külsővel, nem lehet magányos. Ez pedig még

nevetségesebbé teszi az ő meghívását egy vacsorára. Habár tehetne

úgy, mintha az alapítvánnyal kapcsolatban akarna megbeszélni

valamit, és ezzel az ürüggyel közelebb kerülhetne az igazgatónőhöz.

Vonzónak találta a cselt, ám ugyanakkor tisztességtelennek érezte,

hogy az alapítvány mögé bújva akarja kifürkészni ezt a nőt. Ámbár

lehet, hogy Graynek és Sylviának van igaza: egy próbálkozást megér.

– Az ilyen nőknél sosem lehet tudni – elmélkedett az okos Sylvia.

– Néha sok mindenről lemondanak, hogy kizárólag az általuk

fontosnak tekintett ügynek szentelhessék magukat. Ha ez a Parker

•150•

ennyi időt és energiát fektet ebbe a központba, akkor talán csakugyan

ez tölti ki az életét.

– Derítsd ki! – buzdította Gray. – Miért ne? Mit veszíthetsz? Nézz

utána! – Charlie egyre furábban érezte magát attól, hogy nyíltan

beszél a barátaival Carole Parkerról. Sebezhetővé tette ez a

beszélgetés.

Mire Gray behozta a Cháteau d'Yquemet, amit Sylvia vásárolt,

már majdnem sikerült meggyőzniük Charlie-t, ám amikor az

hazament, megrohanta a felismerés, hogy ostobaság lenne vacsorára

hívni Carole Parkért. Túl öreg ő ehhez a nőhöz, túl gazdag, túl

konzervatív, túl konformista. A nőt, függetlenül a származásától,

nem érdekelhetik az ilyen férfiak. Még ki is nevette az órája miatt.

Charlie el sem tudta képzelni, hogy a Kék Holdról mesélhessen neki,

habár az ő köreiben a legtöbb ember hallott már a jachtjáról. Ám a

jachtmagazinok fényévnyire voltak Carole Parker világától.

Kénytelen volt nevetni magán, miközben lefeküdt. Sylvia és Gray jót

akar, de egyszerűen fogalmuk sincs az őket elválasztó szakadékról és

Carole fanatizmusáról. Még most is a fülében cseng az a maró

hangsúly, amellyel a princetoni klubokat emlegette.

Másnap délelőtt felhívta Grayt, megköszönte a vacsorát, és

elmondta, hogy nagyon jól érezte magát. Nem tudta, mi lesz a barátja

kapcsolatából, kételkedett a tartósságában is, de egyelőre láthatólag

jót tett mindkét félnek. Megkönnyebbülten látta, hogy Sylvia nem

próbálja kiszorítani őt, és nem akar beleavatkozni a barátságukba.

Ezt meg is mondta Graynek, aki örült, hogy a barátja rokonszenvvel

nyilatkozik Sylviáról, és megígérte, hogy hamarosan ismét áthívják

vacsorázni.

– Még a főzőtudományod is tökéletesedett! – csipkelődött Charlie.

Gray nevetett.

– Ő segített! – ismerte el.

– Hála istennek! – kuncogott Charlie.

– Ne feledd: telefonálnod kell Teréz anyának, és meg kell hívnod

vacsorára! – emlékeztette Gray. Charlie egy pillanatra elnémult,

aztán örömtelenül felnevetett.

•151•

– Azt hiszem, valamennyien túl sokat ittunk az este. Akkor jól

hangzott, de nappali fényben már nem tűnik okos ötletnek.

– Csak kérdezd meg! Mi bajod származhat belőle? – tanácsolta

Gray az idősebb fivér hangján. Charlie megcsóválta a fejét.

– Azt mondja rám, hogy bunkó vagyok, és lecsapja. Különben is

nagyon feszélyezne, amikor legközelebb találkozunk. – Nem akarta

kiszolgáltatni magát, de hát mi mást tehetett? Hónapok óta nem járt

senkivel. Fáradt volt mostanában, és alig észrevehetően lelassult.

Már nem mulattatta annyira a nőkre vadászás. Kényelmesebb volt

egyedül járni a vacsorákra és a társasági eseményekre, kényelmesebb

volt jó barátoknál tölteni az estét, mint tegnap Grayjel és Sylviával.

Ez sokkal élvezetesebb volt az erőkifejtésnél, ami ahhoz kellett, hogy

randevúzzon valakivel, és addig udvaroljon neki, míg el nem jutnak

az ágyig. De sokszor végigcsinálta!

– Na és? – kérdezte Gray. – Történt már veled rosszabb is. Az

ember sosem tudhatja, hogy nem éppen ez lesz az igazi.

– Na persze! Eladhatom a Kék Holdat, építhetek neki egy

álommenhelyet Harlemban, és akkor talán hajlandó velem

randevúzni.

– Ugyan – nevetett Gray. – Nincs áldozat, ami túl nagy lenne a

szerelemért.

– Hagyj békén ezzel a dumával! Te mit áldoztál fel, hogy

Sylviával lehess? Az éhező csótányokat a lakásodban? Hagyjál már

békén!

– Legalább hívd fel!

– Oké, oké – mondta Charlie, csak hogy békén hagyja. Néhány

perc múlva búcsút vettek egymástól, és letették a kagylót.

Charlie szentül elhatározta, hogy nem hívja fel Carole-t, ám egész

délután nem tudta kiverni a fejéből a nő alakját. Bement az irodájába,

onnan átment a klubjába, masszíroztatott, fallabdát játszott egy

barátjával, felhívta Adamet, hogy megköszönje a koncertet, de a

barátja éppen tárgyalt. Charlie így az üzenetrögzítőn hagyott

köszönetet, aztán azon kezdett tűnődni, mi történhetett Adam és

Maggie között azon az éjszakán. Nyilván a szokásos. Adam

•152•

elkápráztatta a lányt a nagy dumájával, beletöltött egy vödör pezsgőt,

Maggie pedig belezuhant az ágyába. Szegényke. A szerelése ellenére

is volt benne valami kedves ártatlanság. Néha felfordult a gyomra

attól a lelkiismeretlenségtől, ahogy Adam kezelte a nőket. De hát,

érvelt a barátja, aki kapható, azt meg kell kapni. Ő még nem

erőszakolt meg egyetlen nőt sem, és nem verte előzőleg

eszméletlenre őket. A nők rogynak a lábához ájult imádattal, és ami

utána történik, azt két felnőtt akarja kölcsönösen. Charlie csak abban

nem volt biztos, hogy ez a Maggie annyira felnőtt-e, amennyire

látszik, vagy annyira járatos-e Adam játékában. Ennek nem

szilikonmell kellett vagy orrfaragtatás, csak egy jobb hely a

koncerten. Ugyan mit adhatott cserébe? Akkor is ezen tűnődött,

amikor fallabdázás után eljött a klubjából és hazataxizott. Úgy

látszik, öregszik. Korábban sosem zavarták Adam erkölcsei, vagy az,

ahogy a nőkkel bánik. Adam különben sem engedte elfelejtenie,

hogy háborúban és szexben minden megengedett. Az-e? Valahogy

már nem hangzott olyan mulatságosan.

Majdnem hat óra volt, amikor belépett a lakásába. Végighallgatta

az üzeneteit, aztán megállt, és bámulta a telefont. Vajon bent van

még az irodájában Carole Parker? Vagy a csoporttal van? Esetleg

hazament? Eszébe jutott, hogy a pénztárcájában van a nő névjegye.

Elővette, egy hosszú percig nézte, aztán felhívta. Ideges volt, ostobán

érezte magát. Az első nő volt, aki mellett azt érezte, hogy rosszul

csinál valamit. Bocsánatot akart kérni az előjogaiért és a vagyonáért,

pedig hát ugyanezeknek az előjogoknak köszönhetően adhatott

Carole-nak egymillió dollárt, hogy folytathassa a világ megváltását.

Drukkoló iskolásnak érezte magát, amikor kicsengett a telefon, és

imádkozni kezdett, hogy ne legyen otthon, akit hívott. Már majdnem

letette a kagylót, amikor a nő elfúló hangon beleszólt.

– Halló! – Be sem mutatkozott, de Charlie a nélkül is tudta, hogy

ő az.

– Carole?

– Igen. – Ő viszont nem ismerte fel Charlie hangját.

– Itt Charlie Harrington. Rosszkor hívtam?

•153•

– Egyáltalán nem – hazudta Carole, a sípcsontját dörgölve, amit

beütött, miközben rohant a telefonhoz. – Most jövök a

csoportfoglalkozásról.

– Elnézést! Hogy van Gabby, az én kis barátnőm?

– Jól – felelte Carole mosolyogva, mire Charlie kérdezgetni

kezdte, hogy mennek a dolgok a központban, van-e valami új

fejlemény és így tovább. Carole már arra gondolt: Ez most így fog

menni egy évig? Ugyan miért telefonált Harrington? Más

alapítványok nem hallatnak magukról ennyit.

– Nem akarok olyan ígéreteket tenni, amelyeket esetleg nem

leszünk képesek betartani, alaptalan reményeket sem akarok kelteni –

folytatta Charlie –, de említette, hogy szeretne bevezetni más

programokat is. Nem beszélhetnénk meg egyszer, ebéd vagy vacsora

közben? – Tudta, hogy gyávaság az alapítványa mögé rejtőzni, de

legalább telefonált!

Hosszú csend lett a vonal másik végén.

– Őszintén megmondom, egyelőre nem akarunk új támogatásért

folyamodni. Még nincs meg a személyzetünk az általam kívánt

programokhoz, de szívesen meghallgatom a véleményét a

terveinkről. – Nem akart olyasmit kérni, amit az alapítvány nem

teljesíthet. Csak az idejét és az energiáját pazarolta volna vele.

– Örülnék neki. Én is megismertethetném magával, miben

vagyunk érdekeltek. Természetesen majd egy későbbi időpontban. –

Nehéz lenne most kérni az igazgatótanácsot, hogy folyósítsanak

Carole Parkernak, miután nemrég adományoztak neki egymillió

dollárt. De a beszéd nem kerül semmibe. – A jövő évig nem sokat

tehetünk magáért. De okosan tenné, ha már most gondolkodna rajta,

hogy ennek megfelelően alakítsa ki a stratégiáját a következő

pénzügyi évünk kezdetére.

– Kinek az oldalán áll maga? – nevetett Carole. Erre Charlie is

elnevette magát.

– Természetesen a magáén! Nagyszerű munkát végez. –

Egyszerűen beleszeretett a gyermekmenhelybe; ha nem vigyáz,

Carole Parkerba is beleszeret. Legalábbis egy-két hétre, bár ha

•154•

szerencséje lesz, hosszabb időre. Nála sose tartott sokáig a szerelem.

Charlie számára sokkal hatalmasabb és erősebb érzés volt a félelem a

szerelemnél.

– Köszönöm. – Carole-t meghatották a kedves szavak. Harrington

őszintének tűnt, és mindenesetre hasznos kapcsolat volt. Carole-ban

fokozatosan fölengedett a jég.

– Mikorra szeretné ezt a megbeszélést? – vetette oda Charlie

hanyagul. Azért mondott ebédet és vacsorát is, hogy Carole ne érezze

úgy, mintha ő dirigálná. Ez általában ügyes nyitó lépés, ami ebben az

esetben talán utolsó is lesz. Carole hangjában semmi sem utalt arra,

hogy érdekelné Charles Harrington. Valószínűleg fütyül rá, de ezt

jobban megállapíthatja egy közös étkezés közben. Ha teljesen

hidegen hagyja a nőt, akkor nem csinál magából bolondot.

– Ebédidőben általában nem szabadulhatok el. Bekapok az

asztalomnál egy banánt. Dél felé csoportfoglalkozásom van, délután

személyes elbeszélgetések a gyerekekkel. – Jókora darabot

kanyarított ki a munkanapjából, mikor először körbevezette Charlie-t

a központban, de ebből nem akart rendszert csinálni, még Harrington

kedvéért sem.

– Akkor mit szólna a vacsorához? – A férfi visszafojtotta a

lélegzetét. – Esetleg holnap? – Úgyis egy szörnyű unalmas vacsorára

van meghívása, amit boldogan lemond Carole kedvéért.

– Lehet róla szó – mondta a nő tétován és kissé zavartan. – Bár

nem hiszem, hogy addigra le tudom tisztázni a terveimet. Van egy

elnagyolt listám a programokról, amiket be akarok indítani. Itt lesz

valahol. De azért fel tudom vázolni, mit szeretnék. – Charlie ennyit

akart hallani, nem a beindítandó programokat, ám a hangja semmit

sem árult el.

– Hát akkor majd megbeszéljük, és meglátjuk, mi jön ki belőle.

Ilyen kötetlen formában jobb ötleteim támadnak. Egy kis ötletroham,

evés közben. Jut eszembe: Hol szeretne enni?

Carole elnevette magát. Ritkán vacsorázott házon kívül. Általában

nagyon kimerült, mire hazaért. Néha még az edzőterembe se bírt

elmenni, pedig szeretett erősíteni.

•155•

– A törzshelyeim? Mo hamburgerbüféje a 168. utca és az

Amsterdam sarkán… Sally pecsenyézője a 125. utcán, a

metrómegálló közelében, ahol hazafelé jövet kiszállok… Izzy

csemegéje a Nyugati 99. utca és a Columbus sarkán… csak a legjobb

helyekre járok. Azt hiszem, évek óta nem voltam rendes étteremben.

– Charlie változtatni akart ezen és még sok minden máson, de egy

nap alatt persze nem megy. Nem akarta elriasztani Carole-t az

erőszakoskodásával.

– Nem hinném, hogy versenyre kelhetnék Móval és Izzyvel.

Mellesleg hol lakik?

A nő egy pillanatig tétovázott, és Charlie-nak hirtelen az jutott

eszébe, hogy bizonyára együtt él valakivel. Olyan volt a hangja, mint

aki attól fél, hogy ő meglátogathatja.

– Upper East Side-on. A Nineties-ban. – Ez nívós környék.

Charlie-nak úgy rémlett, hogy Parker restelli bevallani a lakcímét.

Csak nem Graynek van igaza abban, hogy a nő konzervatívabb

környezetből származik, mint amire az elvei utalnak? Mert amit hitt,

az szentség volt a számára. Charlie azt várta, hogy az Upper West

Side-on lakik, de nem feszegette a kérdést, nehogy elriassza Carole-t.

Ehhez túlságosan ismerte a nőket. Carole-nak persze fogalma sem

lehet az ő tapasztalatairól vagy arról, hogy mi az igazi szándéka:

változtatni akar a nő életén. Csak ehhez szüksége lenne egy cseppnyi

bátorításra, azt pedig még nem kapta meg.

– Ismerek egy kedves, csendes olasz éttermet a Keleti 89. utcában.

Ahhoz mit szólna? – javasolta.

– Tökéletes. Mi a neve?

– Stella Di Notte. Nem olyan romantikus, mint hangzik. Ez

tulajdonképpen egy szójáték. Olaszul azt jelenti: „Az éjszaka

csillaga”, de itt a tulajdonosnőt hívják Stellának. Ő főz, és körülbelül

másfél mázsa. Fantasztikus a spagettije. A tésztát is ő gyúrja.

– Csábítóan hangzik. Akkor ott találkozunk. – Charlie kissé

meghökkent. Nem erre számított. Most már úgyszólván bizonyosra

vette, hogy Carole együtt él valakivel. Ezt ki fogja deríteni.

– Nem lenne kényelmesebb, ha elmennék magáért?

•156•

– Nem! – felelte a nő határozottan. – Szeretek gyalogolni. Egész

nap itt rostokolok, és a 91. utcában lakom. Szükségem van a

testmozgásra, ha csak néhány sarok hosszan is. Kiszellőzteti a fejem

munka után. – Hihető sztori, állapította meg magában Charlie. A

lakásában valószínűleg egy jóképű harmincöt éves férfi hever a

díványon, kezében távirányítóval, és nézi a tévét.

– Hát akkor, viszlát. Fél nyolckor? Így lesz elég ideje felkészülni

munka után?

– Igen. Holnap fél ötkor van az utolsó csoportfoglalkozásom,

úgyhogy fél hétre otthon lehetek. De ugye ez nem valami előkelő

hely? – kérdezte hirtelen aggodalommal. Szinte sosem járt el

hazulról, és sosem öltözött ki. Csak nem azt várja tőle Harrington,

hogy fekete kisestélyit vegyen gyöngysorral? Mert az sincs neki.

Nem is akar. Csakhogy itt munkáról lesz szó, és ő nem vágja díszbe

magát a férfi kedvéért. Akkor inkább elmegy Móhoz. Nem fog

változtatni az életstílusán Harrington kedvéért, akármennyi pénzt

kapott az alapítványától. Vannak dolgok – többek között a cico-

mázkodás –, amelyekkel örökre felhagyott, és nem óhajtja elölről

kezdeni őket.

– Nem előkelő – nyugtatta meg Charlie. – Ha akar, farmerban is

jöhet. – Habár szerette volna, ha nem ezt tenné. Szerette volna már

ruhában látni.

– Ha nincs kifogása ellene, abban megyek. Úgyse lesz időm

felöltözni. Egyébként sem szokásom. – Tehát akkor farmer és

edzőcipő. Na, jó. Ennyit a ruháról.

– Én is ugyanúgy megyek – mondta Charlie halkan.

– Azon a környéken legalább viselheti az óráját – kuncogott

Carole. A férfi fölnevetett.

– Ó, jaj, zálogba csaptam tegnap!

– Mennyit kapott érte? – ugratta a nő. Egész kedves ez a pasas.

Carole akarata ellenére is várta a közös vacsorát. Majdnem négy éve

nem vacsorázott férfival. Ezen nem is fog változtatni. Az üzleti

megbeszélés az más. És ennek különben sem lesz folytatása.

– Huszonöt zöldhasút – felelte Charlie.

•157•

– Nem rossz. Akkor viszontlátásra holnap. – Carole letette.

Villámként csapott Charlie-ba a rémítő gondolat. És ha neki

tényleg elment az esze? Ha egész mást jelent a farmer és a tornacipő?

Ha nem egy férfival él együtt a Teréz anya-lelkű, magas, pompás

viking? Ha Charles Harrington még annál is korlátoltabb, mint hitte

magáról? Akkor mi van, ha Parker leszbikus? Ez eddig meg sem

fordult a fejében. Pedig minden lehetséges. Egy biztos: Carole Parker

nem mindennapi egyéniség.

– Isteni! – jegyezte meg magának. Visszatette a névjegykártyát a

pénztárcájába, és felhívta az éttermet, hogy foglaljon egy asztalt.

Akármi is Carole Parker, azt ki fogja deríteni holnap. Addig pedig

találgat és vár.

•158•

11.

Elsőnek Charlie ért oda az étterembe. Senkinek sem árulta el –

még Sylviának és Graynek sem –, hogy Carole-lal találkozik.

Egyelőre úgyse mondhatott volna mást, mint hogy informális

megbeszélést tartanak alapítványi ügyben, mert ezzel az ürüggyel

csalta ide a nőt. Ez nem randevú.

Gyalog sétált le az étteremhez, ami elég nagy távolság volt, de ő is

igényelte a mozgást. Egész nap a vacsorán tűnődött, és mostanra

sikerült bebeszélnie magának, hogy Carole leszbikus. Valószínűleg

azért olyan közömbös őiránta. A nők általában reagálnak Charles

Harringtonra. De Carole nem. Őt kizárólag az üzlet érdekli. Profi a

körme hegyéig, bár ugyanakkor melegszívű, főleg a gyerekekhez.

Aztán eszébe jutott, milyen kedélyes barátság fűzi össze Carole-t és

Tygue-t. A jamaikai lenne a barátja? Mire az étteremhez ért, annyit

tudott, hogy szokatlanul súlyos követ érez a gyomrában, hogy Carole

talány, és talán még a vacsorájuk után is az marad. Egyáltalán nem

vehette biztosra, hogy a nő ki fogja önteni a szívét. Olyan elutasító

volt, mint egy összezárt a kagyló, ami a fényes eszével együtt csak

még ellenállhatatlanabbá tette.

Mennyire különbözött a társasági hölgyektől, akiknek eddig

udvarolt! Azok öltözködtek, táncoltak, mosolyogtak, készségesen

csatlakoztak Charlie programjaihoz, teniszeztek, vitorláztak, és

többnyire iszonyúan untatták. Ezért vacsorázik ma Carole Parker-ral,

akit láthatólag egy cseppet sem érdekel, akiről azt sem tudja,

leszbikus-e, vagy heteroszexuális. És hazugsággal csalta ide! Hát

nem képtelenség?

Öt perccel később megjött Carole, és derűs mosollyal elindult a

sarokasztalhoz, amelyet Stella fenntartott nekik. Fehér farmert,

szandált, ropogós fehér blúzt viselt, haját, amely még nyirkos volt a

zuhanytól, sietős varkocsba fonta. Nem volt rajta smink, és nem

festette be rövidre vágott körmeit. Minden olyan tiszta és friss volt

•159•

rajta, mint a blúza. Vállára halványkék pulóvert dobott, és ahogy

Charlie elnézte, az jutott eszébe, hogy ebben az öltözékben

tökéletesen festene a Kék Holdon. Magas, kisportolt alakjával olyan

volt, akár egy tengerész vagy egy teniszező, és tisztán fénylő szeme

ugyanúgy kéklett, mint a pulóvere. Mintha egy Ralph Lauren-

hirdetésből toppant volna be, bár valószínűleg nagyon utálta volna

Charlie-t, ha ezt mondja rá. Ő sokkal inkább Che Guevarának tartotta

magát, mint egy Ralph Lauren-modellhoz hasonlóan lapos és prózai

lénynek. Ahogy meglátta Charlie-t, azonnal elmosolyodott.

– Elnézést a késésért – mentegetőzött. Charlie felállt a

köszöntésére, aztán mindketten leültek. Ez az öt perc lehetővé tette,

hogy a férfi összeszedje magát és felkészüljön. Nem akart bort

rendelni, amíg meg nem beszélik, mit esznek.

– Semmi gond. Nem vettem észre, miután úgysincs karórám.

Gondoltam, vacsorára költöm az érte kapott huszonöt zöldhasút –

somolygott. Carole elnevette magát. Ennek az embernek igazán

kedves humora van. A nő nem hozott magával retikült, a kulcsait

zsebre vágta, rúzsra nem volt szüksége, különben sem használt.

Főleg Harrington kedvéért nem rúzsozza ki a száját. – Milyen volt a

mai napja?

– Bolondokháza, mint rendesen. Hát a magáé? – kérdezte. Ez az

érdeklődés új dolog volt Charlie-nak. Már nem emlékezett, mikor

tudakolta legutóbb egy nő, ő hogy van. Ám Carole, úgy látszik,

kíváncsi rá.

– Érdekes. Az egész napot az alapítványnál töltöttem. Azt

próbáljuk kiszámítani, mennyit költhetünk nemzetközi szinten. Van

néhány igen jó program, amelyekre igen nagy szükség lenne a

fejlődő országokban, de pokoli nehezen lehet beindítani őket.

Konferenciahívásom volt Jimmy Carterral a témáról. Ők igazán

remek munkát végeznek Afrikában, és Carter néhány jó tanácsot

adott a bürokrácia elleni küzdelemhez.

– Az jó – mosolygott Carole. – Az ilyen tervezetek tudatosítják

bennem, milyen kicsik vagyunk, legalábbis mi. Negyven háztömb

•160•

gyerekei tartoznak hozzám. Néha még annyian se. Azért ez

szánalmas. – Sóhajtva hátradőlt.

– Nem szánalmas. Maga kiváló munkát végez. Egymillió dollárt

nem adunk középszerért.

– Mennyit költ évente az alapítvány? – Azóta törte ezen a fejét,

hogy először találkozott Charlie-val, akiről annyit tudott, hogy

alapítványának nagyon jó híre van.

– Körülbelül tízmilliót. Maga felsrófolta tizenegyre, de meg is

érdemli – mosolygott Charlie, majd az étlapra mutatott. – Nyilván az

éhhalál szélén állhat, ha csak egy banánt ebédel – mondta, mert még

nem felejtette el, amit Carole mondott. Gnocchit rendeltek

mindketten, mert Charlie azt mondta rá, hogy Stella specialitása és

mesés. Ezen az estén friss paradicsommal és bazsalikommal

szervírozták, ami a vénasszonyok nyarának hosszan tartó

melegségével maga volt a tökély. Charlie egy palack olcsó fehérbort

rendelt, és Carole is ivott belőle egy kortyot.

Az étel pontosan olyan finom volt, mint ahogyan Charlie ígérte.

Desszertig arról beszélgettek, hogy milyen tervei vannak Carole-nak

a központtal. Vakmerő álmokat szőtt, amelyek kemény munkát

igényeltek, de Charlie már tudta az eddigi teljesítményéből, hogy

amit ez a nő elhatároz, meg is valósítja – főleg ha az övéhez hasonló

alapítványok is segítenek neki.

Megnyugtatta Carole-t, hogy másokra ugyanolyan mély hatást

gyakorol a munkája, mint őrá, tehát jövőre bizonyára szerezhet pénzt

vagy az ő alapítványától, vagy egy másiktól. Egészen lenyűgözte

Carole tevékenysége és az, hogy milyen gondosan megtervezi a

jövőt.

– Ez nagyra törő álom, Ms. Parker. Egyszer csakugyan

megváltoztatja a világot. – Száz százalékig bízott Carole-ban.

Döbbenetes teremtés volt. Harmincnégy éves korára annyit végzett,

amennyire mások egész életükben nem képesek, és majdnem teljesen

önállóan, segítség nélkül. A központ az ő lelki gyermeke volt, ami

még jobban fölkeltette Charlie érdeklődését.

•161•

– No és a szabad idejében mivel foglalkozik? Ezt viccnek

szántam, higgye el! Nem csoda, ha nincs ideje enni. Aludni sem alhat

túl sokat.

– Hát nem is – felelte Carole. – Időpocsékolásnak tűnik – folytatta

nevetve. – Ez tölti ki az időmet: a munka és a srácok. A csoportok. A

legtöbb hétvégét is a központban töltöm, bár hivatalosan nem

dolgozom. De rögtön jobban érzem magam, ha ott lehetek és rajtuk

tarthatom a szemem.

– Én is így érzek az alapítvánnyal kapcsolatban – mondta Charlie

–, ám az ember akkor is szakít időt más dolgokra, és időnként kiutal

magának egy kis szórakozást is. Magának mit jelent a szórakozás?

– Munkát. Sosem voltam még olyan boldog, mint amikor

megnyitottuk a központot. Nincs szükségem más dolgokra – mondta

feltétlen hittel, amely kissé már zavarta Charlie-t. Valami baj van

ezzel a képpel. Túl sok a sötét folt.

– Se férfiak, se babák? Se ketyegő biológiai óra, ami arra intené,

hogy ideje férjhez menni? Annyit tudott Carole-ról, hogy

harmincnégy éves, a Princetonra és a Columbiára járt, de ezenkívül

semmit, és a vacsora semmivel sem gyarapította az ismereteit. Nem

beszéltek semmi másról, csak a központról és az alapítványról.

Charlie munkájáról, Carole munkájáról. Két küldetésről.

– De nincs ám. Se férfi, se babák, se ketyegő biológiai óra. A

magamét évekkel ezelőtt kidobtam. Azóta vagyok boldog.

– És ez mit jelent? – unszolta a férfi, ám a nőt nem látszott zavarni

a kíváncsiskodása. Charlie megérezte, hogy amire nem akar

válaszolni, arra nem is fog.

– A srácok a központban az én gyermekeim – közölte Carole

elégedetten.

– Ezt mondja ma, de egy napon talán még bánni fogja. A nők nem

szerencsések ebből a szempontból. Egy bizonyos korig dönteniük

kell. Egy férfi bármikor csinálhat magából bolondot, és alapíthat

családot hatvan- vagy hetven-, sőt akár nyolcvanéves korában.

– Majd örökbe fogadok valakit, ha nyolcvanéves leszek – mondta

Carole, és a férfit először csapta meg a tragédia szele. Ismerte a

•162•

nőket; biztos, hogy ezzel itt történt valami rossz. Nem tudta, miért

vagy miből tudja, csak megérezte. Carole túl feszesen pattogtatta a

válaszokat, és kőkeményen ragaszkodott ahhoz, amit elhatározott.

Senki sem lehet ennyire biztos a dolgaiban, erre csak a szívfájdalom

tanít meg. Charlie-nak voltak tapasztalatai.

– Ezt én nem hiszem el, Carole – szólt halkan, nehogy megriassza,

mert akkor a nő azonnal bezárkózhat. – Maga szereti a gyerekeket, az

életében még sincs férfi. – Az átbeszélgetett este után Carole már

nem tűnt leszbikusnak. Egyetlen szava sem utalt ilyesmire, bár ki

tudja, Charlie tévedett már egyszer-kétszer ebben a dologban. De

Carole akkor sem lehet homoszexuális, legfeljebb

megközelíthetetlen.

– Nincs – felelte most egyszerűen. – Nincs időm rá, és nem

érdekel. Ez már megvolt egyszer, és az óta, négy éve, senki sincs az

életemben. – Charlie számolt. Akkor ez egy évvel előzi meg a

központ beindítását. Olyan ütést kapott volna, hogy az fordította meg

az életét? Hogy a mások sebeinek gyógyításában keressen magának

gyógyulást?

– Az sok idő a maga korában – mondta gyengéden. Carole

elmosolyodott.

– Úgy emlegeti a koromat, mintha húszéves lennék! Nem vagyok

annyira fiatal. Harmincnégy éves vagyok, vagyis a magam szemében

meglehetősen öreg.

Charlie kinevette.

– Én negyvenhat vagyok!

– Annyi bizony! – Carole villámgyorsan az ellenfél térfelére dobta

át a labdát. – És maga sem nős, gyerekei sincsenek. No és akkor

magával mi van? Magánál miért nem ketyeg az óra, ha tizenkét évvel

idősebb nálam? – Charlie ugyan simán letagadhatott volna tízet, ám

érezte a korát. Az utóbbi időben úgy nyomasztotta, mintha

negyvenhatnál több év ülne a vállán. De legalább nem látszottak

öregnek, és nagyon szépek voltak együtt. Annyira ugyanahhoz a

típushoz tartoztak, hogy már-már testvéreknek lehetett nézni őket.

•163•

Charlie is felfigyelt rá, már az első alkalommal, hogy Carole

feltűnően hasonlít Ellenre, a nővérére, és az anyjára.

– Az én órám ketyeg – vallotta be. – Csak még nem találtam meg

az igazi nőt, de remélem, arra is sor kerül egy napon.

– Marhaság! – mondta Carole tömören. Farkasszemet nézett a

férfival. – A pasik, akik nem nősülnek, folyton arra hivatkoznak,

hogy nem találják az igazi nőt. Maga is ezt állítja negyvenhat évesen.

Ott az a rengeteg nő; ha még mindig nem találta az igazit, akkor

szerintem nem is akarja. Ez elég gyatra kifogás. Keressen valaki

mást! – mondta mélységes meggyőződéssel, és kortyolt a borából.

Charlie kerekre nyílt szemmel bámulta. Alaposan az elevenére talált,

ráadásul, ami még nagyobb baj, Carole-nak igaza van.

– Oké, elismerem! Néhányan megüthették volna a mércét, ha

hajlandó lettem volna kompromisszumot kötni. De én a tökéletest

kerestem.

– Nem fogja megtalálni. Senki sem tökéletes. Maga is tudja. Mi az

igazi ok?

– Be vagyok ijedve – mondta ki a férfi, életében először. Azt hitte,

kiesik a székéből. Hogy éppen az ő szájából jöjjenek ki ezek a

szavak!

– Így már jobb. Miért? – Charlie csak utólag jött rá, milyen

ügyesen faggatja Carole. Az volt a dolga, hogy közel férkőzzön az

emberekhez, belelásson a gondolataikba, a lelkükbe, és igazán értett

hozzá. Ugyanakkor a férfi érezte, hogy itt biztonságban lesz, mert

Carole nem akarja bántani.

– Tizenhat éves voltam, amikor meghaltak a szüleim: attól kezdve

a nővérem nevelt. Huszonegy éves voltam, mikor őt is elvitte az

agydaganat. Így lett vége a családunknak. Nyilván az lappanghatott

bennem, hogy ha megszeretek valakit, az is meghal, vagy elhagy,

vagy nyoma vész, vagy szakít velem, és mindig igyekeztem elsőnek

kívül lenni az ajtón.

– Logikus – mondta halkan Carole, szúrós szemmel fürkészve a

férfit. Tudta, hogy az igazat hallja. – Valóban, az emberek meg

halnak, kiszállnak a kapcsolatokból és eltűnnek. Bizony, így van ez.

•164•

De ha mindig maga dobbant elsőnek, idővel biztosan egyedül marad.

Nem bánja?

– Nem bántam. – Múlt időben. Az utóbbi időben nagyon bánja, de

ezt egyelőre nem közli a nővel.

– Magas árat fizet ezért a rémüldözésért – jegyezte meg a nő

halkan, aztán hozzátette: – Valójában fél a szerelemtől. Magam sem

vagyok jó a témában. – Hirtelen elhatározta, hogy őszinte lesz, mert

ő is tökéletes biztonságban érezte magát Charlie mellett. Evek óta

nem mondta el senkinek, és most is rövidre fogta a történetet. –

Huszonnégy évesen mentem férjhez. A férjem apám barátja volt, egy

nagyvállalat vezetője, briliáns elme. Kutatóvegyész, egy közismert

gyógyszergyár alapítója. De nem volt normális. Húsz évvel idősebb

nálam, rendhagyó egyéniség: önimádó, eszelős, zseniális, sikeres és

elbűvölő, továbbá veszélyes alkoholista és brutális szadista. Az volt

életem legszörnyűbb hat éve ezzel a szörnyeteggel. És még mindig

azt mondta, milyen szerencsés vagyok, hogy a felesége lehetek! Mert

senki sem tudta, mi folyik a zárt ajtók mögött. Karamboloztam, azt

hiszem, szándékosan. Meg akartam halni. Egyfolytában kínzott, és

ha egy-két napra otthagytam, visszahozott vagy visszaédesgetett. Az

ilyenek sosem tévesztik szem elől a zsákmányt. Aztán a kórházi

kezelés a baleset után kijózanított. Soha többé nem mentem vissza.

Egy évig elbújtam Kaliforniában, megismertem egy csomó jó

embert, kitaláltam, mihez akarok kezdeni. Mikor hazaértem,

megnyitottam ezt a központot, és soha többé nem néztem vissza.

– A férjével mi történt? Most hol van?

– Még mindig itt. Valaki mást kínoz. Már benne jár az ötödik

ikszben. Tavaly vett feleségül valami szerencsétlen kis úrilányt.

Szegény kölyök! A férjem ugyanolyan elbűvölő és ugyanolyan

perverz, mint volt. Időnként felhív, egyszer levelet is írt, hogy

semmit sem jelent neki a felesége, még mindig engem szeret. Nem

válaszoltam, nem hívtam vissza. Végeztem vele, és nincs kedvem

még egyszer próbálkozni ezzel. Azt hiszem, joggal leszögezheti,

hogy iszonyodom az elkötelezettségtől vagy a kapcsolatoktól –

mondta mosolyogva. – És ez maradjon csak így. Nem óhajtom még

•165•

egyszer kiveretni magamból a szuszt. Sosem sejtettem, hogy ez lesz.

De mások se. Ők csak annyit láttak, hogy jóképű, elragadó és

gazdag. Úgynevezett „jó” családból származik, a saját famíliám

sokáig azt hitte, hogy meghibbantam, amiért elhagytam.

Valószínűleg ma is ezt hiszik, csak túlságosan udvariasak, hogy

közöljék velem, inkább elkönyveltek csodabogárnak. Csakhogy én

élek, és épelméjű vagyok, bár ez sokáig kétségesnek látszott azok

után, hogy belehajtottam a Long Island Gyorsforgalmin egy kamion

hátuljába. Higgye el, sokkal kevésbé volt fájdalmas és veszedelmes,

mint a szadista férjem feleségének lenni. Úgyhogy kidobtam az

ablakon a biológiai órámat, és mentek utána a tűsarkúk, az

arcfestékek, az összes kis fekete koktélruha, a karikagyűrű és a köves

kísérőgyűrű. Szerencsére nem lett tőle gyerekem, mert ha igen,

valószínűleg vele maradok. Most viszont egy-két gyerek helyett van

mindjárt negyven, egy egész kerületre való, és hozzájuk még Gabby

és Zorro! Sokkal boldogabb vagyok, mint akkor voltam! – mondta,

és a szeme maga volt a sebzett szomorúság. Megjárta a poklokat,

gondolta Charlie, hát azért olyan drágák neki a gyerekek a

központban. Ő is gyerek lesz közöttük. Charlie-t a hideg lelte a

történettől, amit Carole olyan tömören és szabatosan adott elő. Pedig

ez nem ilyen egyszerű dolog volt, hanem lidércnyomás. De végre

felébredt belőle, igaz, hat év kellett hozzá. Mit szenvedhetett ez alatt

a hat év alatt! Charlie nagyon sajnálta, annyira sajnálta, hogy arról

Carole-nak fogalma sem lehetett. És lám, mégis életben maradt, hogy

elmondhassa élete történetét, és végzi ezt a csodálatra méltó munkát,

holott lehetne nyáladzó elmebeteg, drogos, alkoholista vagy halott is.

Ám ő szép életet teremtett magának a rosszból! Igen… de milyen

sokat feladott érte!

– Nagyon sajnálom, Carole. Azt hiszem, egyszer mindenkinek

feltálal a sors valami szörnyűséget. Az élet arról szól, mihez kezdünk

a katasztrófa után, hány cserepet tudunk kiszedni a szemétből, hogy

összeragasztgassuk. – Tudta, hogy belőle még jókora darabok

hiányoznak. – Maga nagyon bátor.

•166•

– Maga is. Tizenhat évesen iszonyú csapás lehetett elveszíteni az

egész családját. Lehet, hogy sohase teszi túl magát rajta egészen, de

talán lel magában annyi kurázsit, hogy ne ott keressen, ahol nincs.

Szívből kívánom – mondta gyengéden.

– Én is kívánom magának – felelte Charlie, és hálás volt a

sorsnak, amiért őszinték tudtak lenni egymáshoz.

– Bár én inkább magára fogadnék – mosolygott Carole. – Én így

szeretem az életemet, amilyen most: egyszerű, könnyű,

komplikációmentes.

– És magányos – szúrta közbe Charlie kíméletlenül. – Nekem ne

mondja, hogy nem az. Maga is tudja, hogy hazudik. Én is magányos

vagyok. Mindenki az. Ha a magányt választja, lehet, hogy nem sebez

meg senkit, ám nagy árat fog fizetni érte. Ez sokba kerül. Lehet,

hogy így nem lesznek kék foltjai, nem rugdossák össze, de ha este

hazamegy, ugyanazt hallja, amit én: a csendet. És sötét a ház. Senk i

sem kérdezi meg, hogy van, senkit sem érdekel. Esetleg a barátait

igen, de mindketten tudjuk, hogy az nem ugyanaz.

– Nem az – mondta Carole őszintén. – De az alternatíva még

ijesztőbb.

– Egy napon talán a csend lesz ijesztőbb. Időnként az idegeimre

megy. – Főleg az utóbbi hetekben. És az idő sem áll a pártján. Sőt

már Carole sem dicsekedhet sokáig az idő szövetségével.

– És olyankor mit csinál? – kíváncsiskodott a nő.

– Világgá megyek. Utazom. Összejárok a barátaimmal. Bulizom.

Nőket szórakoztatok. Sok eszközzel be lehet tömni azt az űrt. De a

legtöbb eszköz mesterséges, és akárhova is menjen, viszi magával a

kísérteteit. – Még senkivel sem beszélt ilyen őszintén, kivéve a

pszichiáterét. Belefáradt a színlelésbe, egyszerűen nem bírta már azt

tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben. Hiszen nincs így.

– Igen, tudom – felelte Carole halkan. – Jómagam dolgozom

összeesésig, és azt mondom magamnak, hogy ezzel tartozom a

gyerekeknek. De nem mindig róluk van szó. Van, hogy igen, de van,

hogy rólam. És ha még marad időm, miután hazamegyek, úszom,

vagy fallabdázom, vagy elmegyek az edzőterembe.

•167•

– Aminek legalább megvan az eredménye – mosolygott Charlie. –

Micsoda csődtömegek vagyunk, nem? Két ember, aki iszonyodik az

elkötelezettségtől, együtt vacsorázik, és kicseréli a szakmai titkokat.

– Vannak ennél rosszabb dolgok is. – Carole gyanakodva sandított

rá. Ugyan miért hívta meg ez a férfi vacsorázni? Okkal kételkedett

benne, hogy ez kizárólag a központtal kapcsolatos terveinek szólt

volna. – Legyünk barátok! – mondta szelíden, mert idejekorán le

akarta fektetni a szabályokat, és ki akarta jelölni a határokat. Ehhez

nagyon értett.

Charlie hosszan, keményen nézett rá, mielőtt felelt volna, mert

őszinte akart lenni. Amikor vacsorára hívta, nem volt az. De jobb

későn, mint soha.

– Ilyet nem ígérek. – A két kék tekintet összekapcsolódott. – Nem

szoktam megszegni az ígéreteimet, és nem vagyok biztos benne,

hogy ezt képes lennék megtartani.

– Én pedig nem vacsorázom együtt magával, ha nem lehetek

bizonyos benne, hogy csak barátok vagyunk.

– Akkor álljon át az ebédekre. Hozok magának banánt, vagy

elmehetünk Sallyhez, és összezsírozhatjuk a képünket az oldalassal.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem lehetünk barátok, vagy ne

akarjunk azok lenni. De maga annál jobban tetszik nekem. Még

annak is lehetnek romantikus hangulatai, még az is randevúzgathat,

aki iszonyodik az elkötelezettségtől.

– Ez lenne az? – hökkent meg Carole. Sosem gondolta volna,

hogy ez rejlik a vacsorameghívás mögött. Komolyan elhitte, hogy az

alapítványról lesz szó, de mostanra annyira megkedvelte Charlie-t,

hogy örült volna a barátságának.

– Nem tudom – felelte Charlie tétován. Nem akarta bevallani,

hogy hazudott, vagy fortéllyal vette rá a nőt erre a közös vacsorára.

Szexben és háborúban minden megengedett, ahogy Adam mondja.

Hát ez nem háború, de nem is szex. Arra még sokat kell várni, már

ha bekövetkezik valaha is. – Nem tudom. Annyit tudok, hogy két

intelligens ember, akinek hasonló az érdeklődési köre, megpróbált

•168•

közelebbről megismerkedni. Ám azt szeretném, ha a következő már

randevú lenne.

Carole elgyötörten gunnyasztott egy percig, és nem válaszolt. A

legszívesebben elrohant volna. Aztán fölemelte a pillantását, és

boldogtalanul nézett a férfira.

– Nem randevúzom.

– Az tegnap volt, de a tegnap elmúlt. Holnap eltöprenghet rajta, és

kielemezheti az érzéseit. Még nem kell sorsdöntő elhatározásokat

hoznia. Vacsoráról van szó, nem mellkasi sebészetről – mondta

egyszerűen és logikusan.

– És mit gondol, melyikünk teszi be előbb az ajtót?

– Majd kisorsoljuk, de figyelmeztetem, már nem vagyok a régi

formában. Nem futok olyan gyorsan, ahogy szoktam. Lehet, hogy

maga ér elsőnek az ajtóhoz.

– Charlie, velem akarja igazolni a szakítási teóriáját? Hogy előbb-

utóbb elhagyja az összes asszony? Engem ne használjon a neurotikus

elméletei igazolására! – A férfi elmosolyodott.

– Majd iparkodni fogok, de ezt sem ígérhetem. Ne feledje: csak

vacsora! Nem életre szóló elkötelezettség. – Legalábbis egyelőre.

Némán figyelmeztette magát, hogy óvakodjon attól, amit a legjobban

szeretne. Egyelőre örüljön, hogy Carole-lal töltheti az időt, mert el

sem tud képzelni ennél jobbat, és mindegy, meddig tart, vagy ki ér az

ajtóhoz előbb.

– Ha az eszményi nőt keresi, talán nem olyasvalakivel kellene

vacsoráznia, aki iszonyodik az elkötelezettségtől.

– Majd megpróbálom észben tartani. Nem kell a pszichiáteremnek

lennie, Carole. Az már van. Csak a barátom legyen.

– Azt hiszem, már az vagyok. – A többit még nem tudták, de nem

is volt szükségük rá. Lehet jövőjük, ha Carole is úgy akarja.

A férfi rendezte a számlát, aztán hazakísérte Carole-t, aki egy

meglepően elegáns, kicsi, barna homokkő házban lakott, ahova nem

invitálta be őt. Charlie nem is számított rá. Ő már annak is örült,

hogy ilyen jól sikerült az első találkozásuk.

•169•

Carole elmagyarázta, hogy hátul lakik egy kis garzonban, amelyet

a ház tulajdonosaitól bérel. Nagy szerencséje volt vele, mert

hihetetlenül olcsó. Charlie-nak megfordult a fejében, hogy kapott-e

vajon tartásdíjat a válás után. Említette, hogy a férje gazdag ember

volt. Remélhetőleg más is jutott neki, nem csak keserűség.

– Köszönöm a vacsorát – mondta udvariasan Carole, majd

határozottabban hozzátette: – De ez nem randevú volt.

– Tudom, és köszönöm, hogy emlékeztet. – Charlie csillogó

szemmel nézte. Kék inget viselt nyakkendő nélkül, farmert, kék

szvettert, ugyanolyan árnyalatút, mint Carole, és barna krokodilbőr

papucscipőt zokni nélkül. Roppant mutatósan festett, Carole pedig

gyönyörű volt. – Mit szólna egy vacsorához a jövő héten? – kérdezte

búcsúzóul.

– Majd gondolkodom rajta – ígérte Carole. A zárba illesztette a

kulcsát, intett, aztán eltűnt az ajtó mögött.

– Jó éjszakát! – súgta Charlie csendesen mosolyogva. Lehajtott

fejjel ballagott a sarokig, Carole-on tűnődött, és azokon a dolgokon,

amelyeket elmondtak egymásnak. Nem nézett hátra, ezért nem

vehette észre, hogy Carole az egyik emeleti ablakból figyeli,

miközben ő is azon töpreng, mit gondolhat róla a férfi, mint ahogy

Charlie-t is az ő gondolatai foglalkoztatták. Csakhogy Charlie örült,

míg Carole meg volt rémülve.

•170•

12.

Két nappal Carole és Charlie vacsorája után Adam megállt szülei

Long Island-i háza előtt az új Ferrarival. Tudta, hogy nem számíthat

sok jóra. Elvárták tőle, hogy mint minden évben, most is ott legyen a

családdal a zsinagógában, és neki ez is volt a szándéka. Ám

telefonált az egyik sztársportolója, és halálra rémülten közölte, hogy

a feleségét letartóztatták bolti lopásért, a tizenhat éves fia pedig

akkor bukott le, amikor kokaint árult. Lehet, hogy Weisséknek

ünnepük van, ám egy minnesotai futballista semmit sem tud a jóm

kipúrról, csak arról, hogy neki okvetlenül szüksége van Adam

segítségére, aki mindig ott áll mellettük, hogy kihúzza őket a bajból.

A kölyköt még délelőtt elvitték Hazeldenbe. Adam szerencsére

ismerte a bolti szarka feleség ügyével megbízott helyettes

államügyészt. Megegyeztek száz óra közmunkában, és az

államügyész megígérte, hogy nem közlik a hírt a sajtóval. A

középhátvéd nem győzött az ügyvédjének hálálkodni. Azt mondta,

megmentette az életét, úgyhogy Adam fél hétkor már el is

indulhatott. Az út a Long Island-i házhoz egy óráig tartott. A

szertartásról ugyan lemaradt, de legalább a vacsorán ott lesz. Tudta,

hogy az anyja őrjöngeni fog, és ő is dühös volt magára. Ezen a napon

kimondottan szeretett ott lenni a zsinagógában, hogy bűnbocsánatért

imádkozzon, és megemlékezzen a halottakról. Általában hidegen

hagyta a vallás, de szerette a zsidó ünnepeket, és örült, hogy Rachel

is ilyen szellemben neveli a gyerekeiket. Jacobnak nyáron volt a bar

micvája, és Adam megkönnyezte, amikor a fia először olvasott fel

héberül a Tórából. Még sosem volt olyan büszke, mint akkor, és nem

felejtette el, hogy az apja sírt az ő bar micváján.

Hát ma este nem lesz elérzékenyülés. Az anyja őrjöngeni fog,

amiért annyira sem érdemesítette őket, hogy velük menjen a

zsinagógába. Mindig talál valami kifogásolnivalót a kisebbik fián.

Az nem érdekli, hogy Adamnek kötelessége válsághelyzetben az

•171•

ügyfelei mellett állni. A válás óta haragudott rá. Még most is jobban

szerette Rachelt, mint a tulajdon vérét.

A család a nappaliban ült, mikor Adam besietett. Nemrég jöttek

haza a zsinagógából. Adam gyönyörűen szabott, sötétkék Brioni-

oltönyt, nyakkendőt, méretre készült fehér inget, tükörfényes cipőt

viselt. Minden más anya elolvadt volna egy ilyen atléta termetű,

egzotikusan sötét szépségű fiútól. Régebben, ritka jó napjaiban az

anyja mondott olyanokat, hogy Adam egy ifjú izraeli

szabadságharcosra emlékeztet, és hébe-hóba hajlandó volt elismerni,

hogy büszke rá. Mostanában legfeljebb arra érdemesítette, hogy

Adam a lelkét adta el, hogy gyalázatos életet élhessen napjaink

szodomai erkölcsű világában. Rosszallt mindent, amit a fia csinált: a

nőit, az ügyfeleit, az útjait Las Vegasba, amikor vagy tárgyalt, vagy

bokszmeccsre, illetve rapkoncertekre ment. Nehezményezte még

Charlie-t és Grayt is: két nagy rakás szerencsétlenség, mondta, egyik

se nősült meg, nem is fog soha, csak a feslett némbereket hajtják. És

ha meglátta Adamet egy bulvárlapban, amint az aktuális nőjével áll

ott Vana vagy egy másik ügyfele mellett, felhívta és legorombította,

mert szégyent hoz a családra. Adam bizonyosra vette, hogy a mai

este sem lesz más.

Mrs. Weiss főbűnnek tartotta, ha valaki jóm kipúrkor elmarad a

zsinagógából. A fia már a rós hasánára, a zsidó újévre sem jött haza.

Atlantic Citybe kellett mennie egy vitás szerződés miatt, ugyanis az

egyik leghíresebb musicalszínésze olyan tökrészegre itta magát, hogy

összeesett a színpadon. Adam ügyfélkörét hidegen hagyták a zsidó

ünnepek, amelyek a világot jelentették az anyjának. Az arca olyan

volt, mint a kő, amikor a fia megjelent a nappaliban. Adam sápadt

volt az idegességtől. Valahányszor be kellett tennie a lábát a szülői

házba, visszaváltozott kisgyerekké, ami számára cseppet sem boldog

emlékeket jelentett, mert születése óta betolakodónak kellett éreznie

magát.

– Szervusz, anya, elnézést, hogy késtem! – Odament az anyjához,

lehajolt, hogy megcsókolja, ám az elfordította az arcát. Apja a

díványon ült, és a cipőjét szemlélte. Hallotta, amikor a fia bejön, de

•172•

nem nézett fel rá. Nem szokott ilyet csinálni. Adam csókot lehelt az

anyja feje búbjára, majd hátralépett. – Elnézést kérek mindenkitől, de

nem az én hibám. Válsághelyzet az egyik ügyfeleimnél. A sráca

drogot árul, a felesége majdnem bekerült a sittre. Magyarázhatott,

amennyit akart; az anyja úgyis csak újabb municiónak használta

ellene.

– Bűbájos embereknek dolgozol! – mondta olyan éles hangon,

hogy rágós marhasültet lehetett volna szeletelni vele. – Milyen

büszke lehetsz rájuk! – tette hozzá méregtől csöpögő hangon. Adam

látta, hogy a nővére összenéz a férjével, míg a bátyja a homlokát

ráncolva elfordul. Gyönyörű estére van kilátás! Az ilyenek után

szokott napokig fájni a gyomra.

– Ebből tartom el a gyerekeimet – mondta könnyednek szánt

hangon. A tálalószekrényhez ment, és töltött magának. Jó rendes

adagot. Vodkát tisztán, jéggel.

– Annyi ideig se bírod ki ital nélkül, amíg leülsz? Nem jössz a

zsinagógába jóm kipúrkor, nem üdvözlöd tisztességesen a

családodat, de inni bezzeg iszol! Egy nap úgyis az Anonim

Alkoholistáknál kötsz ki, Adam.

Mit lehet erre mondani? Charlie-val és Grayjel elhülyéskedhette

volna, de ebben a családban nem lehet viccelődni. Mintha süvét

ülnének, olyan képpel várták, hogy a házvezetőnő tálaljon és az

asztalhoz szólítsa őket. Ez ugyanaz a Mae nevű, afroamerikai

asszony volt, aki harminc éve dolgozott náluk, bár Adam sose értette,

miért. Az anyja csak per „schwartze” emlegette szemtől szembe is,

holott Mae mostanra jobban beszélt jiddisül, mint Adam. Mae volt az

egyetlen, akinek Adam örülni tudott, ha nagyritkán meglátogatta a

családot. Az anyja mindig rosszallóan mondta ki a nevét. Hogy

hívhatnak valakit úgy, hogy Mae?

– Milyen volt a zsinagógában? – érdeklődött Adam udvariasan,

hátha szóba állnak vele. Sharon, a nővére fojtott hangon társalgott

Barbarával, a sógornőjükkel; Ben bátyja golfról beszélgetett a só-

porukkal, Gideonnal, akit mindenki utált, tehát úgy tettek, mintha

nem lenne neve. Ha valaki nem ütötte meg a Weiss család mércéjét,

•173•

akkor mindenki úgy tett, mintha nem lenne neve. Ben orvos volt,

Gideon csak biztosítási ügynök. Adam ugyan magna cum luude

doktorált a Harvardon, de ezt örökre elrontotta azzal, hogy elvált a

házasságtörő feleségétől. Rachel hűtlenségéért az anyja szerint

bizonyosan a fia a hibás. Ilyen nő, mint Rachel, miért hagyna ott egy

rendes férjet? Csak meg kell nézni, micsoda nőszemélyekkel adja

össze magát a válása óta. Adam kívülről tudta az összes mantrát.

Ebben a játékban ő sosem győzhetett. Még próbálkozott, de már

maga sem tudta, miért.

Mae végre asztalhoz szólította őket. Ki-ki elfoglalta a helyét,

anyjuk az asztalfőn – ahonnan olyan pillantást vetett a kisebbik fiára,

hogy a halak felfordultak volna tőle, ha a tengerbe néz így –, az

apjuk az asztalvégen, a két házaspár egymással szemközt. Az unokák

most is a konyhában kaptak enni, Adam nem is látta még őket. A

srácok kosárra dobáltak az udvaron, és titokban bagóztak. Adam

gyerekei sosem jöttek el. Az anyja az általa kitűzött, külön

időpontokban találkozott velük és Rachellel. Adamet az apja és

nővére közé ültették, ahol mindig beleverte a térdét az asztallábba.

Olyan volt, mintha egy alkalmatlan időben jött vendégnek szorítottak

volna helyet. Nem nagyon érdekelte, mégis volt valami olyan íze a

dolognak, mintha számára nem lenne hely ebben a családban. Főleg

az utóbbi években érezte ezt. Amióta elvált Racheltől, úgy bántak

vele, akár egy páriával, aki csak bánatára és szégyenére van az

anyjának. Teljesítményei, amelyeknek a külvilág elismeréssel

adózott, itt semmivé töpörödtek. Úgy méregették, mintha az űrből

pottyant volna közéjük, ő pedig pillanatról pillanatra sápadtabb lett,

és rettenetesen szeretett volna hazamenni. Az a legborzasztóbb, hogy

neki ez az otthona, akármilyen nehéz is ezt elhinni. Ezeket a

rosszindulatú idegeneket kell a családjának neveznie.

– Merre jártál mostanában? – törte meg az anyja a csendet, hogy

mindenki hallhassa, amint a kisebbik fia felsorol olyan helyeket, mint

Las Vegas és Atlantic City, ahol szerencsejáték van és prostitúció és

ledér nőszemélyek, akik mind azért sereglenek oda, hogy Adam

használhassa őket.

•174•

– Ó, mindenfelé – felelte Adam diplomatikusan. Ismerte a csíziót.

Nehéz volt elkerülni az itthoni csapdákat és taposóaknákat, de azért

iparkodott. – Augusztusban voltam Olaszországban és

Franciaországban.

Nem lett volna értelme elmondani, hogy csak a múlt héten járt

Atlantic Cityben, ahol ismét neki kellett elsimítani a botrányt.

Szerencsére azt nem várta el az anyja, hogy rós hasánára is

hazajöjjön a fia, ő csak a jóm kipúrhoz ragaszkodott. Adam a

nővérére pillantott, Sharon rámosolygott, és a férfinak egyetlen

lidércnyomásos pillanatra úgy rémlett, hogy Sharon haja az égnek

mered, fehér csíkok jelennek meg benne, és a szájából hegyes

agyarak lógnak. Magában mindig csak Frankenstein

menyasszonyaként emlegette a nővérét. Sharonnak két gyereke volt,

akiket ő alig ismert, mindkettő kiköpött Gideon és Sharon.

Kötelességtudóan részt vett az összes bar micván és bat micván, ám

ezt leszámítva idegenek voltak számára az unokaöcsök és

unokahúgok. Charlie-nak és Graynek meg is mondta, hogy jobb

szereti így. Az ő családja, mondta, csupa torzszülöttből áll, igaz,

azoknak ugyanaz volt a véleményük róla.

– Milyen volt a Mohonk tónál? – kérdezte az anyjától. Nem

értette, miért járnak oda még mindig. Az apja negyven éve vagyont

keresett a tőzsdén, megengedhették volna maguknak, hogy akárhova

elmenjenek. De az anyja szerette játszani, hogy még mindig

szegények. Mivel pedig utált repülőgépen utazni, a család sosem

ment messze.

– Nagyon jó – felelte az anyja, azt keresgélve, mivel sebezhetné

meg a fiát. Általában Adam szavait használta bunkónak, amivel fejbe

verhette a gyerekét. Tehát nem volt szabad információt adni neki

azon kívül, amit a vallásos áhítattal vásárolt pletykalapokban

olvashatott, vagy a televízióban láthatott. A legrondább képeket,

amelyeken Adam valamelyik ügyfelét éppen bilincsbe verve vitték a

börtönbe, kivágta az újságból, és elküldte a fiának. Kis

megjegyzéseket is írogatott hozzájuk: „Ha netán ez elkerülte a

•175•

figyelmedet…” A nagyon ocsmányakat három példányban postázta,

külön borítékban. „Ez csak most jutott eszembe…”

– Hogy érzed magad, apa? – Ez volt Adam második kísérlete a

beszélgetésre, amely mindig ugyanazzal az eredménnyel járt.

Fiúkorában meg volt győződve róla, hogy a földönkívüliek

kicserélték az apját egy robotra. A robotban volt egy hibás alkatrész,

amitől rosszul tudott beszélni. Képes volt rá, de rugdosni kellett,

hogy beinduljon, és akkor derült csak ki, hogy lemerült az eleme.

Apja szabványos válasza a fia kérdésére az volt, hogy „nagyon jól”,

amit a tányérjába bámulva, két falat közben mondott el, egyszer sem

nézve a kérdezőre. Szellemileg kivonult a családból, nem volt

hajlandó belefolyni semmiféle beszélgetésbe; kizárólag így

vészelhette át ötvenöt éve tartó házasságát. Ben fia az ötvenöthöz

közeledett, Sharon nemrég múlt ötven; a kilenc évvel később

született Adamet kínos malőrnek tekintették, amely arra sem méltó,

hogy beszéljenek róla, vagy szóljanak hozzá. Kizárólag akkor

érdemesítették ilyesmire, ha rosszul csinált valamit.

Nem emlékezett rá, hogy az anyja egyszer is kimondta volna a

„szeretlek” szót, vagy egyszer is becézte volna. Nyűgöt és

bosszúságot jelentett születése óta. Ha kedvesek voltak hozzá, akkor

levegőnek nézték, ha komiszak, akkor szidták, megszégyenítették,

ledorongolták, elfenekelték. Illetve ezt csak az anyja csinálta, akinél

ebből állt a gyereknevelés. Élvezettel csinálta most is, mikor a fia

túllépett a negyvenen. Csak a konkrét verés maradt el.

– No és kivel jársz most, Adam? – kérdezte az anyja, miközben

Mae feltálalta a salátát. Adam úgy vélte, ez a büntetése, amiért nem

ment el a zsinagógába: az anyja korábban vezényel össztüzet.

Általában kivárta vele a desszertet és a kávét. Adam rég megtanulta,

hogy erre a kérdésre nincs megfelelő válasz. A plafon is leszakadna,

ha az igazat mondaná.

– Senkivel. Sok dolgom volt – felelte kitérően.

– Veszem észre – mondta az anyja, és a tálalószekrényhez sietett.

A kicsi, vékony asszony olyan egyenesen tartotta magát, mint aki

nyársat nyelt, és hetvenkilenc évéhez képest nagyszerű formában

•176•

volt. A férje nyolcvanéves volt, de még mindig stramm ember,

legalábbis fizikailag.

Mrs. Weiss kivett a tálalószekrényből egy Enquireri, és úgy adta

tovább, hogy mindenki gyönyörködhessen benne, aki az asztal nál ül.

Ezúttal nem bajlódott újságkivágásokkal. Láthatólag az ünnepre

tartogatta az Enquireri, hogy ne csak Adamnek, de a családnak is

meglegyen az öröme. A fénykép Vana koncertjén készült, Adam

mellett egy tátott szájú, csukott szemű lány állt bőrdzsekiben. A

szoknyája minimális volt, a melle majdnem szétrepesztette a fekete

blúzt.

– Ez ki? – kérdezte az anyja olyan hangon, ami azt sugallta, hogy

Adam tudatosan félrevezeti őket. A férfi csak bámult. Egy percig

fogalma sem volt, ki a csoda ez. Aztán eszébe jutott. Maggie. A lány,

akinek szerzett egy széket a színpadon, aztán hazafuvarozta arra a

lepratelepre, ahol lakik. Szívesen megmondta volna az anyjának,

hogy ne aggódjon, nem feküdt le ezzel a lánnyal, tehát nem számít.

– Csak egy lány, aki mellettem állt a koncerten.

– Nem vele jársz? – Anyja a megkönnyebbülés és a csalódás

között őrlődött. Most másik fegyvert kell keresnie.

– Nem. Charlie-val mentem.

– Kivel? – Anyja mindig megjátszotta, hogy nem emlékszik.

Ebbe, hogy nem jegyezte meg Adam barátainak a nevét, nagyszerűen

bele lehetett csomagolni a fiával szembeni elutasítást.

– Charles Harringtonnal.

– Ó! Azzal? Aki nyilván homokos. Különben megnősült volna. –

Ez igazi parádés riposzt volt: most már az anyja ült a nyeregben. Ha

azt feleli, hogy Charlie nem homoszexuális, az anyja rákérdez, hogy

azt meg ugyan honnan tudja, és attól fogva Adam csak a hamut

szórhatja a fejére. Ha meg minden elővigyázatosság csúfjára egyetért

vele a békesség kedvéért, az anyja okvetlenül beleveri később az

orrát. Más témákban már volt szerencséje ehhez a harcmodorhoz.

Okosabb, ha nem mond semmit. Inkább rámosolygott Mae-re, aki

másodszor kínálta körbe a zsemlét. A házvezetőnő kacsintott. Már

annak idején is ő volt a kicsi Adam egyetlen szövetségese.

•177•

Mire felálltak az asztaltól, úgy érezte magát, mint aki több órája

van a pokolban. A gyomrában ökölnyire nőtt a kődarab. Családtagjai

visszatelepedtek ugyanazokba a székekbe, amelyekben vacsora előtt

ültek, amelyekben mindig ültek. Adam körbehordozta a tekintetét a

szobán, és rájött, hogy nem bírja tovább. Odament az anyjához, hogy

ha annak netán olyanja támadna, átölelhesse őt. Nem történt meg

gyakran.

– Ne haragudj, anya, de iszonyúan fáj a fejem. Attól félek,

migrén. Elég hosszú utam lesz, hazamennék. – Csak ki innen, minél

előbb!

Anyja egy hosszú pillanatig nézte, aztán bólintott. Kellően

megfenyítette kisebbik fiát, amiért nem jött velük a zsinagógába:

most már elmehet. Teljesítette a feladatát, mint pofozógép és bűnbak.

Mrs. Weiss ebbe a szerepkörbe skatulyázta be a gyerekét, aki volt

olyan arcátlan akkor megszületni, amikor ő azt hitte, végre végzett az

anyasággal, most már zavartalanul élvezheti a teadélutánokat és a

bridzselést. De meglakolt érte, bár az ilyesmit nem lehet eléggé

büntetni. Mindig csak púp volt a hátán, sose telt benne semmi öröme.

A testvérek követték az anyai példát. A tizennégy éves Ben halálosan

szégyellte, hogy az anyja már megint állapotos. A kilencéves Sharon

tombolt, hogy felborítják az életét. Az apjuk golfozott, és elzárkózott

mindennemű nyilatkozattól. A családi bosszúhadjárat betetőzéseként

dajkára bízták a csecsemőt. Amit büntetésnek szántak, áldásnak

bizonyult, mert az asszony, aki tízéves koráig nevelte, aranyszívű,

gyengéd, jóságos teremtés volt, az egyetlen tisztességes ember, akit a

gyermek Adam ismert. Aztán a tizedik születésnapján a dadát

sommásan kirúgták, azt se engedték meg, hogy elbúcsúzzanak

egymástól. Máig eszébe jutott néha, hogy vajon mi történt a

dadájával. Mivel már akkor sem volt fiatal, mostanra bizonyára

meghalt. Évekig furdalta a lelkiismeret, amiért nem próbálta

megkeresni. Vagy legalább írt volna neki, hogy megköszönje a

jóságát.

– Ha nem innál annyit, és nem járnál züllött nőkkel, a fejed se

fájna – közölte az anyja. Adam nem tudta, mi közük lehet a züllött

•178•

nőknek a migrénhez, de nem kérdezett rá. Szó nélkül hagyta, amit az

anyja mondott, egyszerűbb volt így.

– Köszönöm a finom vacsorát. – Fogalma sem volt, mit evett.

Talán marhasültet. Sohasem nézte, mit tálalnak elé a háznál, csak

átrágta magát rajta.

– Majd telefonálj! – mondta az anyja szigorúan. Adam bólintott,

és nem kérdezte meg, hogy miért telefonáljon. Újabb kérdés, amelyre

senki sem tudta volna a választ. Miért akarná felhívni az anyját?

Sosem akarta, mégis megtette, megszokásból és udvariasságból,

nagyjából hetente, és imádkozott, hogy az anyja ne legyen otthon,

hadd hagyjon üzenetet neki, lehetőleg az apjánál, aki a szervusz és a

viszontlátásra közé mindig csak azt a három szót tudta

beszuszakolni, hogy: „Majd átadom neki.”

Adam sorra elbúcsúzott a rokonságtól a nappaliban, aztán

beköszönt Mae-hez a konyhába, majd kisurrant az ajtón, és hatalmas

sóhajjal zuhant be a Ferrari ülésére.

– Kurva életbe, hogy utálom ezt a népséget! – De jó volt

kimondani! Rátaposott a gázra. Tíz perc múlva a Long Island

Gyorsforgalmin robogott, rendesen túllépve a megengedett

sebességet, de máris enyhülő gyomorfájással. Telefonált Charlie-nak,

csak hogy egy normális ember hangját hallja, de mivel a barátja nem

volt otthon, hagyott egy bárgyú üzenetet a gépnek. Ahogy ment

hazafelé, azon kapta magát, hogy Maggie-re gondol. Szörnyű az a

fotó az Enquirerben. Annál azért jobban néz ki. A maga módján

egész helyes lány. Egy darabig tépelődött, hogy ne hívja-e fel. Á,

inkább nem. De muszáj megszabadulni valahogy ettől a rémes

lelkiállapottól. Arra viszont van egy sereg ismerőse. Ahogy hazaért,

elkezdte hívni őket. Egy se volt otthon. Péntek este van, a lányok,

akiket ő ismer, ilyenkor randevúznak valaki mással. Pedig neki csak

annyi kellene, hogy valaki mosolyogjon rá, szóljon hozzá, ölelje át.

Még szexelni se akar, csak ismerje el az a másik, hogy ő is ember. A

család kiszívta minden erejét. Mintha vámpírok szívták volna ki a

vérét. Vérátömlesztésre volt szüksége.

•179•

Ült a lakásán, pörgette noteszának lapjait. Hét nőt hívott fel, de

csak az üzenetrögzítőjükkel beszélhetett. Aztán eszébe jutott Maggie.

Valószínűleg dolgozik, de essen bele a fene, akkor is megpróbálja.

Már elmúlt éjfél, talán hazament a lány. Előhalászta a bőrdzsekit,

amit azon az estén viselt Vana koncertjén, kereste a fecnit, amire

felírta Maggie számát. Az utolsó zsebben találta meg. Maggie

O'Malley. Tárcsázott. Kész nevetség, hogy épp ehhez a lányhoz

fordul, de muszáj beszélnie valakivel. Az anyja az őrületbe kergeti. A

nővérét gyűlöli, illetve még csak nem is gyűlöli, csak ellenszenves

neki, majdnem annyira, mint ő Sharonnak. Annak a nőnek annyiból

állt az egész élete, hogy férjhez ment és lett két gyereke. Ó, de jó

lenne beszélni Grayjel vagy Charlie-val! De Gray Sylviánál van, és

ahhoz már késő, hogy hozzájuk telefonáljon. Charlie pedig elutazott

a hétvégére. Vagyis marad Maggie. Fojtogató hullámmá tornyosult

benne a pánik, amely mindig megrohanta, ha Long Islanden járt, és

most már valóban migrén kínozta. Az ilyen családi összejövetelek

visszahozták a legszörnyűbb gyerekkori emlékeket. Megvárt tizenkét

kicsengést. Nem vették fel. Végül bekapcsolt egy üzenetrögzítő, és

felsorolt tucatnyi lánynevet. Adam meghagyta a nevét és a számát

Maggie-nek, bár maga sem értette, minek bajlódik vele. Nyilván a

lány is házon kívül mulat, mint a többiek. Ahogy letette, már tudta is,

hogy ostobaság volt ez a telefonálás. Egy vadidegen úgyse értené

meg, mennyire megviseli őt, ha a családjával kell találkoznia, vagy,

hogy mennyi szenvedést okozott neki az anyja. Maggie csak egy

liba, akit azért hurcolt magával egy éjszakán át, mert nem akadt más.

Csak egy pincérnő, akinek a képét az anyja kínzóeszközként

használta. Mi csoda megkönnyebbülés, hogy nem vette fel a telefont!

Még csak le se feküdt vele, kizárólag azért volt meg a száma, mert

benne felejtette a dzsekije zsebében, és nem dobta ki.

Az anyai baljóslat ellenére, hogy hova vezethet az ivás, sőt még a

fejgörcsök is, lefekvés előtt bedobott egy pohárral. Majd elnyúlt az

ágyán, és megpróbálta kilazítani idegeiből Long Island feszültségét.

Utált hazamenni! Ez valami egészen rafinált válfaja a tortúrának!

Mindig napok kellettek, hogy magához térjen. Mi az ördögnek

•180•

ragaszkodnak a jelenlétéhez, ha úgy bánnak vele, mint egy páriával?

Ilyen elmélkedések közepette csapott le rá az ereket dübörögtető

migrén, és még egy teljes óráig nem hagyta elaludni.

Egy órával később a legmélyebb álmából zavarta fel a telefon. Azt

álmodta, hogy földönkívüli szörnyek akarják felfalni elevenen, és

közben sajátságosan berregnek. Ott volt az anyja is, hahotázott, és

újságokat lobogtatott. A fejére húzta a takarót, és tovább álmodta,

hogy sikoltozva menekül a rémektől. Aztán rájött, hogy a telefon az.

A fülére nyomta a kagylót, és félálomban beleszólt:

-…lló…

– Adam? – Nem ismerte meg a hangot, viszont most, ébredés

után, a fejfájás még rémesebb volt, mint elalvás előtt.

– Ki az? – Nem tudta, nem is érdekelte. A másik oldalára fordult,

hogy visszaaludjon.

– Maggie. Üzenetet hagyott.

– Milyen Maggie? – Még mindig kába volt ahhoz, hogy értse.

– Maggie O'Malley. Nekem telefonált. Fölébresztettem?

– Fel. – Valamivel tisztább volt az agya. Az ébresztőórára nézett

az éjjeliszekrényén. Hajnali kettő múlt. – Miért telefonál ilyenkor? –

Ahogy magához tért, úgy múlt a fejfájása. De ha most beszélni fog a

lánnyal, nem tud majd visszaaludni.

– Arra gondoltam, hogy fontos lehet, ha éjfélkor telefonál. Most

jöttem meg a munkából. Azt hittem, még ébren van.

– Nem vagyok. – A lány nyilván azt képzeli, hogy fel akarja

szedni, azért telefonált neki éjfélkor. Bár azzal nem javított a dolgon,

hogy visszahívta hajnali kettőkor, inkább rontott rajta. Most

különben is túl késő van a találkozáshoz. Hiszen most is félig alszik!

– Miről akart beszélni velem? – kérdezte Maggie kíváncsian, bár

némileg feszélyezetten. Jó emlékeket hagyott benne a találkozásuk,

és hálás volt, amiért a férfi szerzett neki egy ülést a színpadon. Az

viszont csalódást okozott, hogy nem telefonált. Barátnői és

kolléganői az étteremben azt mondták, nem is fog, hiszen Maggie

nem feküdt le vele. Ha megteszi, akkor a férfi is úgy érzi, hogy van

•181•

valami közük egymáshoz. Bár a főpincérnek az volt a véleménye,

hogy ez éppen fordítva igaz.

– Csak azon gondolkodtam, hogy nagyon elfoglalt-e – mondta

Adam: álmosan.

– Éjfélkor? – Maggie meg volt botránkozva. A férfi most már

felébredt. Villanyt gyújtott, és némileg restellte magát. A legtöbb

nőismerőse, kivéve a kétségbeesetteket, most csapta volna le a

kagylót. Ám Maggie nem csapta le, viszont megsértődött az ő

magyarázatától.– Mi ez, fűzőcske?

Inkább ellenszer lett volna az anyja különlegesen erős mérgére.

Azt remélte, hogy egy részvétteljes lélek átnyújtja az ellenmérget. Ha

közben leesik egy kis szex, az se baj. Maggie-nél csak az volt kínos,

hogy nem ismerte igazán.

– Nem, nem fuzőcske volt, csak magányos voltam. És fájt a fejem.

– Ez,még neki is siralmasan hangzott.

– Azért hívott fel, mert fájt a feje?

– Hát valahogy úgy – felelte Adam kényszeredetten. – Pocsék

estém volt a szüleimnél Long Islanden. Jóm kipúr van. – Feltételezte,

hogy ilyen névvel, mint O'Malley, a lánynak lila gőze sincs a jóm

kipúrról. A legtöbb nőjének nem volt.

– Hát akkor boldog jóm kipúrt kívánok – mondta kissé csípősen

Maggie.

– Nem stimmel. Az bűnbánati nap – tájékoztatta a férfi.

– Hogyhogy nem hívott korábban? – kérdezte érthető

gyanakvással Maggie.

– Sok dolgom volt. – Percről percre jobban bánta, amit csinált.

Úgy kell ez neki, mint púp a hátára, hogy hajnali kettőkor ennek a

lánynak kelljen magyarázkodnia, akivel sose akart beszélni. Úgy kell

neki, miért hívta fel!

– Ja, nekem is sok dolgom volt – mondta Maggie az ő jellegzetes

New York-i kiejtésével. – De azért kösz a széket meg a klassz estét.

Ugye eredetileg nem is akart felhívni? – kérdezte bánatosan.

– De igen, hiszen felhívtam. Két órája! – bosszankodott Adam.

Nem tartozik magyarázattal ennek a pincérnőnek. Újult erővel

•182•

hasított a fejébe a fájdalom. Mindig ezt művelték vele a Long Island-

i esték. Maggie pedig, bármit is remélt vele kapcsolatban, nem

segített.

– Nem, nem akart maga nekem telefonálni. A barátnőim is

megmondták.

– Maga kitárgyalt engem velük? – Kínos gondolat volt. Netán az

egész szomszédságot megszavaztatták, hogy telefonál-e Adam

Weiss, vagy sem?

– Csak megkérdeztem, mi a véleményük. Akkor telefonált volna,

ha lefekszem magával? – kérdezte kíváncsian. Adam felnyögött,

behunyta a szemét, és hasra fordult.

– Az istállóját, honnan tudjam? Talán igen. Talán nem. Ki tudja?

Attól függ, tetszettünk volna-e egymásnak.

– Hát őszintén megmondom, nem tudom, hogy maga tetszik-e

nekem. Azon az estén eléggé tetszett, amikor megismerkedtünk. De

most már azt hiszem, hogy csak játszott velem. Talán azt gondolták

Charlie-val, hogy vicces vagyok – mondta sértődötten. A helyekből,

ahova Adam vitte, no meg a limuzinjából látszott, hogy ennek a

pasasnak van pénze. Az ilyen pacákok folyton kihasználják a

Maggie-féle lányokat, aztán sose hívják fel őket. Ezt mondták a

barátnők, és mikor Adam nem telefonált, Maggie úgy döntött, hogy

igazuk van a lányoknak. Most még jobban örült neki, amiért nem

feküdt le a férfival, pedig annak idején fontolgatta, csak aztán

elvetette az ötletet. Nem ismeri ezt az embert, és nem fog a testével

fizetni egy színpadi székért.

– Charlie-nak az volt a véleménye, hogy maga nagyon kedves és

szép – hazudta Adam. Fogalma sem volt Charlie véleményéről. Nem

emlékezett rá. Nem került szóba közöttük a lány. Csak feltűnt egy

éjszakán, keresztülcikázott a radarképernyőjükön, aztán eltűnt. Igaza

van Maggie-nek: nem akarta ő felhívni, csak most, a Long Island-i

pokol után fanyalodott rá, amikor egyik nője se vette föl a telefont, és

ő ki volt éhezve egy emberi hangra. Most aztán többet is kap belőle,

mint kellene.

•183•

– Hát maga, Adam? Maga szerint is kedves és szép vagyok? – De

rámenős! Adam kinyitotta a szemét, és a plafont bámulta. Mi a

csudának beszélget vele? Az anyja miatt van az egész. Ivott annyit,

hogy azt gondolja, életének legtöbb keservéért az anyja a felelős. A

többiért meg Rachel.

– Nézze, minek csináljuk ezt? Én nem ismerem magát. Maga nem

ismer engem. Idegenek vagyunk. Fáj a fejem, irtózatosan fáj, görcsöl

a gyomrom. Az anyám szerint alkoholista vagyok. Talán az is

vagyok, bár én nem úgy gondolom. De bármi is legyek, szarul érzem

magam. A kutyának sem kellettem abban a családban, és most velük

kellett töltenem az estét. Ez pedig nem semmi. Mólés vagyok,

gyűlölöm a szüleimet, és ők sem szeretnek. Nem tudom, miért

hívtam fel magát, de megtettem. Nem volt otthon. Miért nem

hagyjuk ennyiben? Tegyen úgy, mintha nem kapta volna meg az

üzenetemet. Talán csakugyan fel akartam szedni. Nem tudom, mi a

francnak kellett ezt csinálnom, annyit tudok, hogy szarul vagyok.

Mindig szarul vagyok, ha találkoznom kell az anyámmal. – Kezdte

komolyan belelovallni magát. Maggie csendesen figyelt.

– Sajnálom, Adam. Nekem se voltak valami klassz szüleim. Az

apám meghalt, mikor hároméves voltam, az anyám meg ivott. Nem

láttam hétéves korom óta.

– Akkor ki nevelte? – Fogalma sem volt, miért folytatja a

beszélgetést, miért kíváncsi erre a lányra.

– Tizennégy éves koromig egy nagynéném. Akkor ő meghalt, én

pedig nevelőszülőkhöz kerültem az érettségiig. Illetve nem is

érettségiztem. Tizenhat évesen megkaptam a végbizonyítványomat,

és az óta a magam lábán állok – mondta szárazon, mint akinek nincs

szüksége sajnálkozásra.

– Jesszusom, ez elég durván hangzik. – Sok lányismerőse

mesélhetett volna hasonlókat. Adam barátnőinek ritkán jutott könnyű

élet: többségüket molesztálták a férfi rokonok, és tizenhat évesen

megszöktek hazulról, aztán álltak be modellnak vagy statisztának.

Ismeretségi körében kevesen dicsekedhettek normális élettel, pláne

olyan úri családdal, mint Charlie női. Maggie annyiban volt más,

•184•

hogy higgadtan beszélt ezekről a dolgokról, és hallhatólag nem várta

el tőle, hogy ő segítsen rajta. Nem akart műmellet kárpótlásul, amiért

vagy az anyja volt prosti, vagy az apja molesztálta. Olyan volt a

hangja, mint aki megbékélt azzal az akármivel, ami vele történt, és

legalább érdekelte Adam baja.

– Nincs is családja? – kérdezte a férfi.

– Nincs nekem egy szál se. Hétvégén elég rohadt, de időnként

elmegyek, és meglátogatom a nevelőszüleimet.

– Higgye el nekem, kész áldás, ha ez embernek nincs családja –

mondta Adam cinikusan. – Nem akarna maga olyan életet, amilyen

az enyém. – Maggie ezzel nem értett egyet, de hajnali fél háromkor

nem akart vitatkozni. Fél órája teljesen értelmetlenül hablatyolnak

bele a világba, és még mindig arra gyanakodott, hogy a férfi csak ki

akar kezdeni vele. Ez pedig sértő otrombaság. Ugyan hány lányt

hívhatott fel őelőtte? Egyáltalán sort kerített volna Maggie

O'Malleyre, ha valamelyik nője hamarabb a rendelkezésére áll? Hát

úgy látszik, ez nem jött be, mert a legmélyebb álmából verte fel az ő

telefonja.

– Én inkább azt gondolom, hogy szeretnék családot, még akár egy

rosszat is. – Hirtelen eszébe jutott valami. Most már mindkettejüknek

kiment a szeméből az álom, és tökéletesen éberek voltak.

– Maggie, nem beszélhetnénk ezt meg máskor? Holnap felhívom,

és ígérem, előadom magának az egész családtörténetemet. –

Puffanás, majd nyögés hallatszott, aztán egyetlen szó: – Francba!

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Maggie.

– Felkeltem az ágyból, belevertem a lábam nagyujját az

éjjeliszekrénybe, és az ébresztőóra ráesett a lábamra. Most már

nemcsak fáradt vagyok, és nemcsak ki vagyok készülve, de meg is

sebesültem! – mondta egy ötéves gyerek hangján, aki mindjárt elbőgi

magát. A lány visszafojtotta a kuncogását.

– Maga tényleg roncs. Vissza kellene feküdnie, aludni.

– Nem viccel? Fél órája ezt szorgalmazom.

– Ne legyen ilyen goromba! – pirongatta Maggie. – Időnként

nagyon goromba tud lenni.

•185•

– Most meg úgy beszél, mint az anyám! Ő mond ilyeneket! Az

mennyire udvarias, elküldözgetni nekem újságkivágásokat a

szennylapokból, amiken úgy nézek ki, mint egy rakás szar, vagy

mikor az ügyfeleimet éppen lesittelik? Az mennyire udvarias, hogy

lealkoholistáz, és elmondja, mennyire szereti az elvált feleségemet,

aki megcsalt, kirúgott, aztán feleségül ment valaki máshoz? – Kezdte

ismét felhergelni magát, miközben visszamászott az ágyba. Maggie

figyelt.

– Ez nem gorombaság, hanem komiszság. Ilyeneket mond

magának az anyja? – kérdezte meglepetten. Ismét feltámadt benne a

részvét, Adam pedig, aki már ott tartott, hogy mindjárt ordítani fog,

rádöbbent, hogy ez a lány egy kedves teremtés. Egyébként ezt már

akkor észrevette, mikor először találkoztak. Épp csak az ő életében

nincs helye egy ilyennek. Neki szex, csillogás és izgalom kell.

Maggie pedig, a bomba alakja ellenére, egyikkel sem szolgálhat.

Mondott neki valami buta szöveget, hogy ő nem tesz ilyet az első

alkalommal. Hát akkor nem lesz második. Erre most hajnali

háromkor hallgatja, ahogy ő az anyjára panaszkodik. Mintha még

nem is haragudna érte. – Nem kellene hagynia, Adam, hogy

ilyeneket mondjon – folytatta szelíden Maggie. Vele is komiszul bánt

az anyja, úgyhogy ő fogta magát, és egy estén faképnél hagyta.

– Mit gondol, mitől fáj a fejem? – kérdezte a férfi veszedelmesen

erősödő hangon. – Mert folyton magamba fojtom! – Észbe kapott,

hogy pontosan úgy beszél, mint egy idegbeteg. Annak is érezte

magát. Ez pedig telefonterápia, szex nélkül. Élete legfurcsább

telefonbeszélgetése. Majdnem sajnálta, amiért fölvette a telefont,

ugyanakkor mégsem sajnálta. Szeretett Maggie-vel beszélgetni.

– Pedig nem kellene. Esetleg egyszer leülhetne beszélni az

anyjával, és elmondhatná neki, hogy mit érez. – Adam a szemét

forgatta. Kissé leegyszerűsíti a dolgokat ez a lány, de legalább van

benne részvét. Habár nem ismeri az ő anyját. Szerencséjére. – Mit

vett be a fejfájására?

– Anyáméknál vodkát és vörösbort. Itthon tequilát.

– Hát az rossz. És aszpirint?

•186•

– Azt nem, és higgye el nekem, a pezsgő és a konyak még

rosszabb.

– Szerintem be kellene vennie egy aszpirint vagy Tylenolt.

– Nincs itthon! – Feküdt az ágyban, és sajnálta magát.

Ugyanakkor valamilyen bizarr módon jólesett beszélgetni a lánnyal.

Csakugyan kedves teremtés. Ha nem az lenne, nem panaszkodna a

szüleiről, és nem zúdítaná rá a keserveit.

– Hogyhogy nincs otthon Tylenolja? – Eszébe jutott valami. –

Maga szcientista? – Ismert egyszer egy ilyet. Az sem szedett

semmiféle gyógyszert. Orvoshoz sem járt, csak imádkozott. Maggie

elég furának tartotta, de az illetőnél bevált.

– Nem! Ugyan már! Elfelejtette a jóm kipúrt? Zsidó vagyok.

Ezzel kezdődött az egész. Ezért kellett a szüleimnél vacsoráznom.

Jóm kipúr. És azért nincs a háznál aszpirin, mert nem vagyok nős!

Ilyesmi nős embereknél van. Az ilyen cuccot a feleségek vásárolják

be. Az irodámban a titkárnőm veszi meg nekem. Én mindig

elfelejtem.

– Akkor holnap menjen és vásároljon, mielőtt elfelejti. – Milyen

vigasztaló volt hallgatni a gyerekes hangját! Végül csak megadta

neki azt, amire Adam vágyott. Részvétet és figyelmet.

– Aludnom kell egy kicsit – mondta a férfi. – És magának is.

Holnap majd felhívom. De ez most komoly! – Ha másért nem, azért,

hogy köszönetet mondjon neki.

– Dehogy fog – felelte Maggie bánatosan. – Nem vagyok én

magának elég menő. Megfigyeltem, milyen helyekre ment azon az

estén. Nyilván mindenféle klassz csajt szokott odavinni. – Ő pedig

csak egy pincérnő a Pier 92-ből. Puszta véletlen, hogy találkoztak.

Az volt a második véletlen, hogy a férfi üzenetet hagyott neki ma

éjszaka. A harmadik pedig az, hogy ő visszahívta, és felverte

álmából.

– Már megint úgy beszél, mint az anyám! Ő mond ilyeneket.

Semmi sem jó, amit csinálok. Szerinte réges-rég keresnem kellett

volna egy rendes zsidó lányt, és újra meg kellett volna házasodnom.

Most pedig, hogy szóba hozta, egyetlen csajom se volt menőbb

•187•

magánál. – Talán valamivel drágább ruhákat viseltek, de azt is más

fizette. Az anyja ugyan nem értene egyet, de Maggie sokkal

tiszteletre méltóbb a többi barátnőjénél.

– Akkor hogyhogy nem házasodott meg másodszor?

– Nem akarok. Megégettem magam, méghozzá csúnyán. A

voltfeleségem pontosan olyannak bizonyult, mint az anyám. Es nem

óhajtom megismételni a kísérletet.

– Gyerekei vannak? – Az első zsúfolt estén meg sem kérdezte.

Nem volt rá idő.

– Igen. Amanda és Jacob, tizennégy és tizenhárom évesek. –

Maggie hallotta a hangján, hogy mosolyog.

– Melyik egyetemre járt?

– Hát ezt nem hiszem el! – hüledezett Adam. Maga se hitte el,

hogy még mindig válaszolgat Maggie kérdéseire. – A Harvardra.

Magna cum laude diplomáztam! – Nagyképűség ilyesmivel

dicsekedni, de egye meg a fene, úgyse láthatja a lányt, és telefonba

mindent lehet mondani.

– Tudtam! – ujjongott Maggie. – Tudtam! Tudtam, hogy a

Harvardra járt! Hiszen maga egy zseni! – Végre egy megfelelő

reagálás! Adam elvigyorodott. – Ez döbbenetes!

– Nem az – vette szerényebbre a hangot a férfi. – Nem én vagyok

az egyetlen. Akármennyire utálom is bevallani, az exnejem,

Rettenetes Rachel summa cum laude végzett, és első nekifutásra

bekerült az ügyvédi kamarába. Én nem.

– Az meg kit érdekel, ha egyszer riherongy volt?

– Ez kedves! – örült Adam. Akaratlanul is talált egy szövetségest.

– Sajnálom. Nem kellett volna ezt mondanom a gyerekei

édesanyjáról.

– Dehogynem, én is ezt mondom rá. Riherongy, és én gyűlölöm

érte. Jó – helyesbített –, nem gyűlölöm, csak viszolygok tőle. –

Végül is ünnep van. De Maggie nyilván katolikus, ő nyugodtan

mondhat ilyet. – Jut eszembe: Maga katolikus, ugye?

•188•

– Az voltam. Ma már nemigen. Eljárok templomba, szoktam

gyújtani gyertyát, de ennyi az egész. Azt hiszem, nem vagyok

semmi. Gyerekkoromban apáca akartam lenni.

– Borzasztó nagy kár lett volna elpazarolni egy ilyen szép arcot és

alakot – mondta komolyan a férfi.

– Köszönöm, Adam, ez kedves volt magától. Most pedig tényleg

azt hiszem, hogy le kellene feküdnie, különben reggel még csúnyább

fejfájása lesz. – Adam csak most kapott észbe, hogy a fejfájása

elmúlt. Az óra viszont hajnali négyet mutatott.

– Mit szólna hozzá, ha együtt reggeliznénk? Hánykor szokott

kelni?

– Általában kilenc körül. Holnap tovább akartam aludni, mert

szabadnapos vagyok.

– Én is. Akkor délben fölszedem magát, és elmegyünk egy

kellemes helyre enni valamit.

– Mennyire kellemes helyre? – aggodalmaskodott Maggie, aki

többnyire a lakótársai cuccait hordta. Amit a koncerten viselt, abból

semmi sem volt az övé, azért akart szétrepedni rajta a blúz, mert neki

voltak a legnagyobb mellei. Adam sejtette, mi nyugtalanítja. Sok

barátnője járt ugyanebben a cipőben.

– Mit szólna kellemes farmerhoz, vagy kellemes

farmerszoknyához, vagy kellemes sorthoz?

– A kellemes farmerszoknya kellemesen hangzik – könnyebbült

meg Maggie.

– Tökéletes. Én is azt veszek. – Ezen mindketten nevettek. Adam

ismét lefirkantotta a lány címét az éjjeliszekrényén tartott tömbre,

amire általában azért szokott írni éjnek évadján, mert valamelyik

ügyfelét letartóztatták. De ez sokkal mulatságosabb volt. – Kösz,

Maggie. Jól éreztem magam ma éjszaka. – Talán még annál is

jobban, mint mikor megismerkedtek. Most úgy beszélhetett vele,

mint egy másik emberrel, egyáltalán nem akarta fűzni, és talán a

holnapi villásreggelinek sem az lesz a célja. Talán még barátok is

lehetnek. A kezdet mindenesetre jól sikerült.

•189•

– Én is jól éreztem magam. Örülök, hogy telefonált, még akkor is,

ha csak felszedni akart – ugratta Maggie.

– Nem azt akartam! – makacskodott a férfi, amivel még önmagát

sem győzte meg. Azt akarta bizony, csak ez így sokkal jobban

végződött. És már a feje sem fáj.

– Na persze! – csúfolta Maggie. – Tíz óra után minden hívás

annak számít. Maga is tudja.

– Ki fektette le ezeket a szabályokat?

– Én – nevetett bele a lány a telefonba.

– Aludjon egy kicsit, különben úgy fog kinézni holnap, mint akit

kihánytak. Illetve maga nem, ahhoz túl fiatal, de én már öreg vagyok.

– Ugyan – hűtötte le Maggie. – Szerintem maga nagyon jóképű.

– Jó éjszakát, Maggie – búcsúzott halkan a férfi. – Arról fog

megismerni, hogy holnap is akkora lesz a fejem, mint egy ház.

Komolyan kezdte kedvelni a lányt. Milyen aranyos dolgokat mondott

a Harvardról meg a külsejéről! Királynak érezte magát tőle, fejfájás

ide vagy oda. Mégis szépen ért véget ez a rettenetes este. Maggie

jóvátett mindent, amit Long Islanden kellett elszenvednie. –

Viszontlátásra holnap!

– Jó éjszakát – mondta lágy hangján Maggie, azzal letette. Ágyba

bújt, a fejére húzta a takarót, és azon tűnődött, eljön-e holnap a férfi.

Mert a pasik ilyenek. ígérnek valamit, aztán nem állják a szavukat.

Mindenesetre ő felöltözik, és várni fog rá. De még ha nem is jön,

akkor is jó volt beszélni vele. Igazán rokonszenves, helyes pasas.

•190•

13.

Maggie a nappali díványán ült, és várta Adamet. Majdnem dél

volt, gyönyörűen sütött a nap október első szombatján. A lány farmer

miniszoknyát viselt aranyszínű szandállal és feszes rózsaszín

pólóval, amit az egyik lakótársától kölcsönzött. Hosszú haját simán

hátrafésülte lófarokba, és átkötötte egy rózsaszín kendővel, amitől

még a szokottnál is fiatalabbnak látszott. Ezúttal alig sminkelte ki

magát. Valamiért az a benyomása támadt, hogy Adam túlságosan

kimázoltnak látta őt azon a fantasztikus estén, amikor

megismerkedtek.

Amikor legközelebb az órájára nézett, öt perccel múlt tizenkettő,

és a férfi még mindig nem volt sehol. Lakótársai elpályáztak, és

Maggie-nek kezdtek komoly kételyei támadni, hogy eljön-e

egyáltalán a férfi. Talán nem. Vár egyig, és ha addig nem jelentkezik,

kimegy sétálni a parkba. Semmi értelme sem lenne az orrát lógatni,

ha nem jön a pasas. Úgysem mondta el senkinek, tehát senki sem

fogja kinevetni, amiért átverte. Épp ezen mélázott, amikor megszólalt

a telefon. Adam volt az. A lány rögtön elmosolyodott, ahogy

meghallotta a hangját, majd ugyanolyan hirtelen az a gondolata

támadt, hogy a férfi vissza akar táncolni. Ez fura, hogy telefonon

hívja, és nem lent nyomja a csengőt.

– Hahó, mizujs? – Igyekezett flegma hangot megütni, nehogy már

azt gondolja a férfi, hogy ő annyira csalódott. – Hogy van a

fejfájása?

– Miféle fejfájás? Hányas is a lakása? Elfelejtettem.

– Hol van? – Maggie el volt hűlve. Hát mégis eljött! Jobb későn,

mint soha, végül is még csak tíz perccel múlt tizenkettő.

– Lent. – Adam a mobiljáról telefonált. – Jöjjön le. Foglaltam

asztalt az ebédhez.

– Mindjárt! – A lány letette a kagylót, aztán lerohant a lépcsőn,

nehogy Adam elpárologhasson, vagy meggondolhassa magát.

•191•

Maggie igen kevés olyan embert ismert, akik urai voltak a szavuk

nak. Ám ez az ember betartotta, amit ígért.

Kilépett az ajtón, és a férfi ott volt a vadonatúj piros Ferrarijában,

mint egy filmcsillag. Ezzel ment ki Long Islandre tegnap este. A

család meg sem nézte az autóját. Szüleinek hajszálra egyforma

Mercedese volt, sógornőjének és a bátyjának szintúgy, a sógorának

BMW-je, a nővére meg nem tudott vezetni. Elvárta az emberektől,

hogy ha neki furikázni támad kedve, akkor mindenki csapja oda,

amit éppen csinál, és kocsikáztassa meg. A Weiss család olyan silány

és ordenáré márkának tartotta a Ferrarit, amiről beszélni sem

érdemes. Ám Adam szerette az autóját.

– Jaj, istenem! Hát nézzék már ezt a járgányt! – Maggie ugrált a

lelkesedéstől a járdán. Adam elvigyorodott, aztán kicsapta az ajtót, és

felszólította a lányt, hogy bújjon be. Maggie eddig legfeljebb filmen

látott ilyet, és most ebben fog tépni! Hát ez hihetetlen! Bár jönne erre

valaki ismerős! – A magáé? – kérdezte izgatottan.

– Nem, loptam! – nevetett Adam. – Hát persze hogy az enyém.

Nézzünk szembe a gyászos valósággal: a Harvardra jártam. – Nagyot

nevettek, aztán a lány átnyújtott egy apró csomagot. – Hát ez meg

mi?

– Ajándék. Lementem reggel a drogériába, és ott vásároltam

magának ezt. – Egy üveg Tylenol volt, egy újabb fejfájás esetére.

– Ez kedves magától – mosolygott Adam. – Félreteszem a

legközelebbi alkalomra, amikor az anyámmal találkozom.

Keresztülvágott a Central Parkon a gyönyörű délutánban. A

Harmadik sugárúton megállt egy étteremnél, amelynek kerthelyisége

és utcai kávéháza volt. A férfi Benedict módra készült tojást rendelt

mindkettejüknek, miután Maggie biztosította, hogy szereti. Igaz, még

sohasem evett, de olyan rokonszenvesen hangzott, mikor a férfi

elmagyarázta, hogy sonkás pirítóson tálalt, hollandi mártással

leöntött buggyantott tojás. Utána bort iszogattak a kerthelyiség

asztalánál, majd sétára indultak. Maggie élvezettel nézegette a

kirakatokat, és érdekelte, amit Adam mesélt az ügyfeleiről. A férfi

beszélt a gyerekeiről, házasságának csődjéről, a keserűségről, amit el

•192•

kellett szenvednie, aztán a legjobb barátairól, Charlie-ról és Grayről.

Alkonyatra Maggie úgy érezte, mindent tud róla, és ezt-azt elmondott

magáról is.

Sokkal tartózkodóbban viselkedett, mint a férfi, és láthatólag

jobban szerette, ha Adam körül forog a beszélgetés. Mesélt

apróságokat a gyerekkoráról, a nevelőszüleiről, a kollégáiról. De az

egyértelmű volt, hogy sokkal szürkébb élet jutott neki, mint

Adamnek. Evett, aludt, moziba járt és dolgozott. Nem nagyon

lehettek barátai; azt mondta, nincs ideje rájuk. Gyakran túlórázott a

Pierben, és kitérő válaszokat adott, amikor Adam megkérdezte, mit

csinál a szabad idejében.

– Én csak dolgozom – felelte mosolyogva.

Adam meglepően jól érezte magát a lánnyal. Kellemes

beszélgetőtársnak bizonyult, és noha egyhangú életet élt, cseppet sem

volt ostoba. Huszonhat éves létére elég sokat látott, köztük

meglehetősen kellemetlen dolgokat. Fiatalabbnak látszott a koránál,

de szellemileg sokkal érettebb volt. Voltak témák, amelyekben még

Adamnél is nagyobb bölcsességről tett tanúságot.

Hatkor visszaültek a Ferrariba. Maggie gyűlölte, hogy máris vége

van az estének. Adam mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Mit szólna hozzá, ha sütnék egy kis vesepecsenyét a

teraszomon? – kérdezte reménykedve. – Hogy tetszik, Maggie?

– Nagyon! – ragyogta a lány. Adam azt mondta, van otthon a

hűtőben marhahús.

Maggie csak filmen látott olyan házakat, amilyenben Adam lakott.

A portás köszöntötte őket, és rámosolygott Maggie-re. Szép nő volt,

mindenütt megfordultak utána az emberek. Adam megnyomta a

„tetőlakosztály” feliratú gombot, és mikor beengedte a lányt, az

némán megtorpant és itta magába a látványt.

– Jaj, istenem! – mondta végül, épp, mint a Ferrarira. – Hát ezt

nézzék! – Adam a harminckettedik emeleten lakott, és az egész

lakást körbefutó teraszon volt egy kis medence, strandszékek és

pecsenyesütő. – Ez egy film! – ámult Maggie. – Hogyhogy velem

történik ez?

•193•

– Véletlenül – ugratta Adam. Most, hogy jobban megismerte a

lányt, már sajnálta, mert ez nem Maggie-vel történik, hanem vele,

Adammel. Vacsora után a lánynak vissza kell mennie abba a vacak

bérházba, amelyben lakik. Adam gyűlölte Maggie életkörülményeit.

Sokkal jobbat érdemelne. Tényleg igazságtalan az élet. Ő annyit

adhat, hogy szerez neki egy kellemes estét, megeteti finomságokkal,

eltölt vele egy kis időt, aztán visszaküldi a saját világába. Akármit is

tenne, azzal nem változtatná meg Maggie életének könyörtelen

valóságát. A lányt, furcsa módon, mintha mégsem érdekelte volna.

Nem volt benne egy szemernyi irigység; akármit látott is Adam

fényűző életéből, őszintén tudott örülni neki.

Egészen más egyéniség volt, mint a korábbi női. Külsőre

hasonlított rájuk, belsőre annál kevésbé. Aranyos volt, kedves,

szórakoztató, és igazi volt minden porcikája. Éles nyelve volt,

élvezettel szócsatázott Adammel, és a férfi nagy örömére úgy nézett

rá, mint egy bálványra. A többiek csak ki akarták használni.

Ruhatárat követeltek, ékszert, hitelkártyát, lakást, új autót, plasztikai

műtéteket, protekciós állást vagy filmszerepet. De Maggie láthatólag

nem akart mást, csak hogy mellette lehessen, és jól érezzék magukat

együtt. Valami elbűvölő ártatlanság áradt belőle, tökéletes

ellentétben azokkal a nőkkel, akik az utóbbi számos évben

keresztezték Adam útját.

Maggie nagy adag salátát készített, miközben Adam előszedte a

hűtőből a kiadós marhahússzeleteket, és begyújtotta a pecsenyesütőt.

Hatalmas vacsorát csaptak, utána tölcséres fagylaltot nyalogattak, és

kölcsönös derültségre összecsepegtették magukat vele. Maggie-nek

csupa eperfagylalt lett a lába, de nem bánta.

– Dugja bele a medencébe – ajánlotta a segítőkész Adam. – Senki

se fogja megtudni. – Félretolta a fedőt a gyöngyöző meleg vízről.

Akkora medence volt, hogy tucatnyian elfértek volna benne. Maggie

a szélére telepedett, a vízbe mártotta a lábát, és halkan kuncogott.

– Itt lehet aztán vadakat bulizni! – állapította meg.

Farmerszoknyájában, rózsaszín pólójában még a szokottnál is jobban

emlékeztetett egy kislányra.

•194•

– Miből gondolja? – érdeklődött Adam diplomatikusan. Sosem

szeretett a nőügyeiről beszélgetni, és most azt hitte, Maggie is erről

fogja faggatni.

– Hát nézze meg ezt a színpadot! – A lány körbehordozta a

tekintetét. – Meleg vizes medence, tetőlakosztály, terasz,

pecsenyesütő, klassz lakás, szuper kilátás! Hú, ha én laknék ilyen

helyen, nálam örökké ott lógnának a barátaim!

Ez egészen más volt, mint amire Adam számított.

– Néha bulizom is – mondta őszintén. – Néha jobb szeretek

magam lenni. Keményen dolgozom, időnként jólesik leállni. –

Maggie bólintott. Ő is ezt érezte, mikor esténként hazatért a

munkából. – Most például azért érzem jól magam, mert itt van velem

– tette hozzá gyengéden Adam.

– Én is – mondta a lány egyszerűen. – Hogyhogy nem akar ismét

megházasodni?

– Ezt meg honnan tudja? – hökkent meg Adam.

– Hiszen maga mondta a telefonban az éjszaka! – magyarázta a

lány. Adam bólintott. Annyira álmos volt, hogy javarészt már el is

felejtette, ami akkor elhangzott. Annyira emlékezett belőle, hogy

milyen jólesett Maggie-vel beszélgetni. – Nem akar több gyereket?

Még elég fiatal hozzá.

A legtöbb nő elvégezte vele ezt a tesztet, és nem volt ínyükre a

kapott válasz. Pedig Adam csak őszinte volt. Hitt az igazságban,

aztán ezt vagy elhitték a nők, vagy nem. A többség nem hitte el.

Csak még nagyobb kihívásnak tekintették, miután közölte velük az

igazat.

– Elég nekem az a kettő, aki van. Nincs szükségem a házasságra.

Nem akarok több gyereket. Azon kívül a házasságom nem volt szép

élmény. Több szórakozásom van az agglegénységben, mint házas

emberként.

– Le merem fogadni – nevetett Maggie. – Minden pacáknak ez

lenne a véleménye ilyen játékszerekkel. – Az első nő volt, aki ezt

elismerte. A többiek mind arról győzködték, hogy a házasság jobb.

De Maggie nem. Ő nyilvánvalóan neki adott igazat.

•195•

– Én így látom – helyeselt Adam. – Miért adjak fel mindent

egyetlen nőért, aki csalódást okozhat és boldogtalanná tehet? –

Maggie bólintott. Azért ez szomorú, hogy ez a férfi csak olyan nőket

tud elképzelni, akik csalódást és boldogtalanságot hoznak.

– Sok barátnője van? – Gyanította, hogy igen. Pontosan olyan

férfinak tűnt. Már az a Ferrari is elárulta, hogy nagyvonalú, belevaló

hapsi.

– Időnként – felelte a korábbi őszinteséggel a férfi. – Nem

szeretem a kötöttséget. Túl sokat jelent nekem a szabadság. – Maggie

ismét bólintott. Tetszett neki, hogy Adam nem próbálja fényezni

magát. – De vannak olyan időszakok is, hogy nem járok senkivel.

– És most? – kérdezte csibészes mosollyal a lány. – Sok, senki,

vagy kevés?

Adam elmosolyodott.

– Megint az űrlapnál tartunk? – Maggie már eddig is sokat

kérdezett. Úgy látszik, ez a stílusa. – Pillanatnyilag nem járok

senkivel.

– Próbafelvételt tart? – ugratta Maggie. Nőiesebbnek tűnt, mint

valaha. De gyönyörű ez a lány! Nappal még sokkal jobban tetszett

neki, mint a megismerkedésük éjszakáján.

– Jelentkezik a munkára?

– Talán – felelte őszintén. – Nem tudom.

– Hát maga? – kérdezte Adam halkan. – Jár valakivel?

– Nem én. Egy éve senkivel. Az utolsó hapsimról kiderült, hogy

kábítószert árul, és a sittre került. Pedig egész kedvesnek látszott egy

darabig. A Pierben ismertem meg.

– Én nem árulok narkót, ha ez aggasztja – biztosította Adam. –

Mindezt, amit itt lát, verejtékes munkával kerestem.

– Maga miatt nem is aggódtam. – Adam ekkor elment, hogy

feltegyen valami zenét. Kezdett romantikusra fordulni az este.

Miután visszajött, Maggie megkérdezte tőle: – Ha, teszem azt, mi

elkezdenénk együtt járni, akkor is lennének mellettem más női?

– Meglehet. Nem kell félnie tőlem, ha ez nyugtalanítja.

Elővigyázatos vagyok, és nemrég csináltattam AIDS-tesztet.

•196•

– Én is – közölte szárazon Maggie. Az után csináltatta meg, hogy

a dílert becsukták.

– Ha azt kérdezi, Maggie, megígérem-e, hogy csak maga fog

létezni számomra, akkor a válaszom az, hogy valószínűleg nem.

Legalábbis nem az elején. Hogy aztán mi lesz, ki tudja? Nem

szeretem berekeszteni az útjaimat. Magára, a maga korában, ez

ugyancsak érvényes. – A lány bólintott. Nem tetszett neki, amit

hallott, de logikusnak találta. És ez az ember legalább őszinte. Nem

ígérget összevissza, hogy aztán megszegje az ígéreteit. Ha ő

találkozhat másokkal, Maggie is megteheti. – Még ha együtt is

járnánk, azt szeretném, ha kinek-kinek megmaradna az önálló élete.

Régóta, majdnem tizenegy éve élek egyedül, és tudomásom szerint

ez így is marad. Nem akarok belegubancolódni valaki másnak az

életébe.

– Továbbra is azt gondolom, hogy nincs igaza, amiért nem akar

megházasodni, de hát ez a maga dolga – szólt hanyagul a lány. – Én

se akarok férjhez menni még egy jó darabig. Túl fiatal vagyok.

Nagyon sok mindent meg akarok csinálni, legalábbis a következő pár

évben. De egy napon azért szeretnék férjhez menni és gyerekeket

szülni.

– Jól teszi.

– Meg akarok adni a srácaimnak mindent, ami nekem sosem volt.

Például az anyát – szólt Maggie halkan.

– Anyám nekem sem volt – mondta Adam. Odament a lányhoz,

aki a medence szélén kuporgott, és gyerekesen lóbálta a lábát. –

Vannak anyák, akik csak biológiailag azok. Az enyém mindenesetre

közéjük tartozik. Senki sem várt, amikor beestem az életükbe, tíz

évvel a nővérem, tizennégy évvel a bátyám után. Utálnak, amióta

megvagyok. De akkor miért nem tettek ellenem valamit?

– Örülök, hogy nem tettek – mondta Maggie lágyan. – Nagyon

szomorú lennék az ellenkező esetben – mosolygott a férfira.

– Köszönöm – felelte Adam halkan. Lehajolt Maggie-hez,

megcsókolta, majd azt javasolta, fürödjenek együtt. Vanank itthon

vadonatúj fürdődresszek, akad Maggie méretére is. Egész halom

•197•

fürdőruhát tartott a szekrényében, Maggie válassza ki, amelyik

tetszik. Hát ez valóban tökéletesen felszerelt legénylakás volt!

Zavarta volna a lányt, ha Adam nem olyan őszinte. De az volt, és

nem titkolt előle semmit.

Fürdőruhát vett, és belépett a medencébe. Egy perccel később az

ugyancsak fürdőruhára vetkőzött Adam is csatlakozott hozzá. Sokáig

beszélgettek és csókolóztak, aztán levetették a fürdőruhájukat. New

Yorkra leszállt a meleg októberi éjszaka. Egy darabig elnyúltak

egymás mellett, aztán Adam törülközőbe burkolta a lányt, bevitte,

letette az ágyára, és ott kicsomagolta, akár egy ajándékot. Maggie

elragadó volt az ágyon. Adam még sose látott az övéhez foghatóan

gyönyörű testet. És még az ágyékán is aranyszínű volt a pihe. Tehát

Maggie O'Malley nem festi a haját. Nem volt benne semmi

mesterséges, igaz volt a haja gyökeréig.

Szeretkeztek, és megdöbbentő volt, mennyire illik egymáshoz a

testük, mennyire élvezik egymást. Időnként még nevetgéltek is

valami szamárságon. Maggie teljesen felszabadultan viselkedett.

Szeretkezés után pihentek egy darabig, aztán visszamásztak a vízbe.

A lány azt mondta, hogy ez élete legklasszabb éjszakája, és ezt el is

lehetett hinni neki, amilyen kemény élete volt. Kicsit valószerűtlen

volt számára az élmény, tudva azt, hogy vissza kell térnie a bérházba

és a munkájához, hogy minden marad a régiben; ám ezekben a

pillanatokban egy olyan életet osztott meg Adammel, amelyről nem

is álmodott. A férfi tisztában volt vele, hogy ha csakugyan együtt

járnának, a lánynak sosem szűnő izgalmat jelentene ez a vándorlás a

két világ között.

Még egyszer szeretkeztek, ezúttal nem tudatos elhatározásból,

hanem váratlanul feltámadó, megdöbbentő szenvedéllyel. Azután

Maggie indulni készült haza.

Adam kérte, hogy töltse nála az éjszakát. Általában nem ajánlott

fel ilyesmit a lányoknak, de Maggie kivétel volt. Iszonyodott a

gondolattól, hogy vissza kell küldenie abba a lidércnyomásos

életébe. Pedig hát hozzá kell szokniuk, hogy Maggie elmegy, és

Adam elengedi. Nem kínált neki állandóságot, csak ideiglenes

•198•

kiugrási lehetőségeket, és Maggie azt mondta, neki így is jó. Ennek

ellenére úgy döntött, hogy inkább ki-ki aludjon a saját ágyában.

Adam ragaszkodott hozzá, hogy hazavihesse. Nem akarta, hogy

Maggie taxiba szálljon. Jó volt hozzá, tehát Adam is jó akart lenni

hozzá. A lány ismét Hamupipőkének érezhette magát a hazaúton,

annál inkább, mert ez a Ferrari a férfié volt, nem pedig bérelt

limuzin.

– Nem kérlek, hogy gyere fel – mondta Maggie a csók után.

– Mert valószínűleg egy dühös férjet és tíz gyereket rejtegetsz

előlem – csipkelődött Adam.

A lány nevetett.

– Csak ötöt.

– Csodálatosan éreztem magam veled – nézett szemébe a férfi

komolyan.

– Én is – felelte Maggie, és újból megcsókolta.

– Holnap telefonálok – ígérte Adam.

A lány újra nevetett.

– Na persze! – Kiugrott a Ferrariből, felszaladt a lépcsőn,

kinyitotta az ajtót, intett, aztán eltűnt a házban. Szerette volna, ha a

férfi betartja az ígéretét, de nem számított rá. Maggie mindenkinél

jobban tudta, hogy az életben semmi sem biztos.

•199•

14.

Adam sűrűn felhívta Maggie-t jóm kipúr után. A lány többször

töltötte nála az éjszakát. A Pier 92-ben nemrég helyezték át a nappali

műszakba, a beosztása így éppen megfelelt nekik. Egyelőre remekül

érezték magukat együtt, az éjszakák élvezetesek voltak, és

mindketten betartották a megállapodásukat. A lány nem tett fel

kérdéseket a jövőről – nem is volt rá oka –, és ha hazament, egyikük

sem faggatta a másikat, kivel találkozott vagy mit csinált ez alatt az

idő alatt.

Adamet annyira lenyűgözte a lány, hogy azokon az estéken is

telefonált neki, ha nem találkoztak, általában késő este, lefekvés

előtt. Két alkalommal azt kellett hallania, meglepetten és némileg

bosszúsan, hogy Maggie nincs otthon. Később nem szólt neki, hogy

telefonált, üzenetet sem hagyott, a lány pedig egyetlen szóval sem

indokolta a távolléteit. Adam bevallotta magának, hogy bosszantja,

amiért a lány nem ül mindig otthon, az ő hívásait várva, de erről sem

szólt. Tovább élvezték a szabadság szépségét. Adam, amióta tartott a

viszonyuk, nem feküdt le mással, nem is akart, mert egyre jobban

rákapott a lányra, Maggie pedig kereken megmondta, hogy nincs

senkije. Ám ahogy teltek a hetek, az is előfordult, hogy Maggie-ék

lakásán senki sem vette föl a kagylót, és ez egyre jobban idegesítette

a férfit. Biztatta magát, hogy találkozzon más lányokkal is, csak

azért, hogy ne kötődjön túlságosan Maggie-hez, aztán mégse csinált

semmit. Eltelt egy hónap, már közeledett a mindenszentek, de neki

még mindig nem volt nője Maggie-n kívül. Évek óta nem fordult elő

vele ilyesmi.

Az is bántotta egy kicsit, hogy Charlie már egy hónapja New

Yorkban van, mégis alig találkoznak. De ha telefonált neki, és elhívta

valahova, Charlie azt felelte, hogy rengeteg a dolga. Tudta, hogy

barátjának számos társadalmi kötelezettsége van, és sokat kell

dolgoznia az alapítványnál, de akkor is bosszantotta, hogy rá

•200•

Charlie-nak soha sincs ideje. Persze ebben az volt a jó, hogy még

többet lehetett Maggie-vel. Egyre jobban megigézte a lány, és nem

találta a helyét, ha Maggie nem volt a közelében. Rendszeresen

ismétlődtek az alkalmak, amikor nem találta otthon a lányt, és

Maggie sosem közölte, hol tölti az időt. Csak megjelent másnap,

derűsen, barátságosan, ellenállhatatlan szépséggel, és vidáman bebújt

az ágyba Adam mellé, aki napról napra jobban beleszeretett. Maggie

fokozatosan fölébe kerekedett, és ő hazai pályán állt vesztésre. Egyre

kevésbé tartotta fontosnak a feltételeket, amelyeket olyan

nagyképűen megszabott. Maggie láthatólag nála jobban kihasználja a

szabadságot, ha azt vesszük, milyen sűrűn nincs otthon, ha ő késő

este hívja.

Grayjel még ritkábban találkozott. Többször beszélt vele, ám Gray

nyakig ült a házi boldogságban, és sehova se akart menni. Adam

végül e-mailt küldött a két barátjának, és rábeszélte őket, hogy

tartsanak már mindenszentek előtt két nappal egy összeröffenést,

csak fiúknak. Több mint egy hónapja nem találkoztak hárman.

Hosszú évek óta először fordult elő ilyen, és mind a hárman

egymásra mutogattak miatta.

Egyik kedvenc helyükön, egy belvárosi sztékvendéglőben

találkoztak. Adam érkezett elsőnek, a többiek közvetlenül utána.

Adam felfigyelt rá, hogy Gray hízott. Nem sokat, csak az arca lett

kerekebb. Azt mondta, sokat főzőcskéznek Sylviával, és rendkívül

boldognak látszott. Három hónapja ismerték egymást, két hónapja

jártak együtt. Barátai örültek a boldogságának, de úgy vélték, a

kapcsolat még nem tart elég ideje ahhoz, hogy következtetéseket

vonhassanak le. Gray eldicsekedett, hogy sose veszekszenek, és

nagyon boldogok. Mostanában már nem aludt a műtermében, csak az

asszonynál, ám továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy ez még nem

„együttélés”, csak „együttlakás”. Adam és Charlie számára némileg

szőrszálhasogatás íze volt ennek a megkülönböztetésnek, de Grayt

láthatólag megnyugtatta, hogy még nem kell elismernie az

életközösséget.

•201•

– Hát veled mi van? – kérdezte Charlie-tól Adam, némileg

zsémbes hangon. – Hol a nyavalyában voltál egy teljes hónapig?

– Sokat voltam házon kívül – felelte Charlie talányosan. Gray

vigyorgott. Charlie pár napja bevallotta, hogy megfogadta a tanácsát,

és találkozgat Carole Parkerral. Nem történik semmi különös, csak

gyakran – hetente többször – vacsoráznak együtt, és ismerkednek

egymással. Még meg se csókolta a nőt. Lassan haladtak, Charlie

készséggel elismerte, hogy mindketten iszonyúan félnek a lelki

sebektől.

Adam figyelmét nem kerülte el Gray összeesküvő ábrázata.

Sürgette Charlie-t, hogy mondjon többet.

– Jézusom, mi van veletek? Gray gyakorlatilag együtt él

Sylviával, de ezt nem akarja bevallani még magának sem, te pedig

szintén úgy festesz, mint aki mindjárt fejest ugrik a házasságba. Ti

ugyan szépen elárultátok az agglegények alapszabályzatát! –

zsörtölődött kedélyesen, bár igazából örült a barátai boldogságának.

Rég szerettek volna társra találni; már igencsak esedékes volt. Saját

magában nem volt biztos. Kapcsolata Maggie-vel

kiegyensúlyozottnak tűnt, de nem volt semmiféle célja, úgy, ahogy

eleve megegyeztek. Találkozgattak, de különben ki-ki élte a maga

életét, és azt csinált, ami neki tetszett. Ha együtt voltak, tűzként

perzselte Maggie. Adam nem bírt betelni vele, bár időnként

bosszantotta a lány függetlensége. Ez még sosem történt meg vele.

Minden kapcsolatában ő maradt a független. Most azonban Maggie-

nek volt nagyobb szüksége arra a szabadságra, amihez az előző

kapcsolataiban Adam ragaszkodott.

– És te? – kérdezte Charlie a desszertnél. – Feltűnően hallgatsz

magadról. Van valakid? Vagy csak a szokásos hárem? – Adam olyan

sok nővel járt – lehetőleg többel is egyszerre –, hogy Charlie rég nem

számolta.

– Körülbelül egy hónapja találkozgatok valakivel – vetette oda

Adam. – Nem nagy ügy. Úgy egyeztünk meg, hogy nem megyünk

bele túlságosan. Tudja, hogy nem akarok nősülni.

•202•

– Kicsoda? Ketyeg még a biológiai órája? – kíváncsiskodott

Charlie. Adam megrázta a fejét.

– Túlságosan fiatal még, hogy az órát nézze. Ez az előnye az

ifjúságnak.

– Édes Jézusom! – Gray égnek emelte a tekintetét. – Ugye nem

tizennégy éves? Ha nem vigyázol, egy nap a sitten találod magad! –

Mindig ugratták a fiatal nők iránti vonzódása miatt, amire Adam

azzal vágott vissza, hogy az irigység beszél belőlük.

– Nyugi, srácok, huszonhat éves, igazán kedves, és nagyszerű

alakja van. – Meg nagyszerű egyénisége… Bár ezt nem tette hozzá,

mert a barátai rögtön tudták volna, hogy baj van. Ő is ettől tartott. Ha

kezd beleszeretni egy nő egyéniségébe, akkor tényleg nyakig ül a

slamasztikában. Ez egyébként mindnyájukra érvényes volt, csak még

nem merték bevallani se maguknak, se egymásnak. Még nem estek át

az első veszekedéseken, vagy a hétköznapok csalódásain, amelyeket

senki sem úszhat meg: nekik még tartott az újdonság varázsa. A

többi majd kiderül.

Még éjfél után is az étteremben ültek, iszogattak, beszélgettek,

örültek egymás társaságának. Nem is gondolták, hogy ennyire

hiányoztak egymásnak. Annyira kitöltötte az idejüket a munka és a

nő, hogy maidnem elfelejtették, mennyire hozzátartoznak egymás

életéhez, és milyen hatalmas űr keletkezett a sokáig halogatott

találkozás miatt. Megfogadták, hogy ezután sűrűbben jönnek össze.

Élvezettel diskuráltak politikáról, pénzről, beruházásokról,

művészetről, Gray új galériájáról, amit Sylviának köszönhet, és arról,

hogy ki mivel foglalkozik pillanatnyilag. Adam két fontos új ügy-

félre tett szert, Charlie örömmel számolt be az alapítvány

fejlődéséről. Záróráig maradtak az étteremben, ahonnan ugyancsak

nehezükre esett eljönniük.

– Ígérjünk meg egymásnak valamit – szólalt meg Gray, mielőtt ki-

ki taxiba ült volna. – Bármi történjék a nőkkel, akikkel járunk, vagy a

többiekkel, akik utánuk jöhetnek, találkozzunk, amikor csak tudunk,

vagy legalább telefonon beszéljünk egymással. Hiányoztatok.

•203•

Szeretem Sylviát, és szeretek vele lakni – mondta vigyorogva –, de

benneteket is szeretlek.

– Ámen! – felelte Charlie.

– Igazad van! – helyeselt Adam.

Azután taxiba ültek, és mindenki visszatért a saját életéhez és

nőjéhez. Adam későn ért haza, de rögtön felhívta Maggie-t, és ezúttal

dühbe gurult, mert a lány még mindig nem volt otthon. Majdnem

hajnali egy volt. Mi a fenét művel ez a nő? És kivel?

Két nappal később Charlie kiment a menhelyre, ahol Carole

mindenszentek tiszteletére jelmezbált rendezett. Megkérte a férfit,

hogy jelmezben jöjjön, ő pedig megígérte, hogy hoz minitortát a

srácoknak. Boldogan járt a központba. Kétszer vitte el ebédelni

Carole-t, egyszer Móhoz, egyszer Sallyhez, de általában vacsoránál

találkoztak, miután Carole végzett a munkával. Ilyenkor

felszabadultabban lehettek együtt, és kevesebb volt az esélye, hogy

pletykáljanak róluk. Még mindig nem döntötték el, hogy az, ami

kettőjük között van, barátság-e vagy románc; ebből is volt benne egy

kicsi, abból is. Nem akarták nagydobra verni, amíg meg nem találják

a választ erre a kérdésre, mert csak feszélyezte volna őket, ha mások

is tudnak róluk. Charlie csupán Adamnek és Graynek mesélte el, de

még ezt sem említette meg Carole-nak, amikor másnap délelőtt

beszéltek; csak annyit mondott, hogy pompásan érezte magát a

barátaival. Örömmel hallja, felelte Carole. Még egyik férfival sem

találkozott, de tudta Charlie-tól, hogy értékes, értelmes emberek,

akikhez Harrington nagyon ragaszkodik. Azt mondta, olyanok neki,

akár a testvérei. Carole tisztelte érte. Charlie számára a barátok

jelentették a családot, miután a vérrokonait elveszítette.

A gyerekek bűbájosak voltak jelmezben. Gabby Csodanőnek

öltözött, Zorróra pólót húztak, amelyen egy nagy S betű virított;

azért, magyarázta a kislány, mert ő a Szuperkutya. Voltak

Rongyospankák, Minnie-egerek, Nindzsa Teknőcök, egy Pókember,

rengeteg boszorkány és kísértet. Carole csúcsos, fekete kalapot, zöld

parókát, fekete kámzsanyakú pulóvert és fekete farmert viselt. Azt

mondta, túl sokat kell mozognia, hogy bonyolultabb jelmezt

•204•

ölthessen. Ám az arcát zöldre festette, a száját feketére. Mostanában

már sminkelte magát, ha vacsorázni mentek. Charlie rögtön

észrevette, bókolt is neki az első vacsorán, Carole lángvörösre pirult,

azt mondta, ostobán érzi magát, de azért nem hagyta abba a

sminkelést.

Charlie az Oz, a Nagy Varázsló Gyáva Oroszlánjának öltözött. A

jelmezt a titkárnője szerezte a színházi kölcsönzőből

A srácok szenzációsan érezték magukat, a minitorták nagy sikert

arattak. Charlie rengeteg nyalánkságot is hozott, mivel ezek a

gyerekek nem házalhatták végig a szomszédságot. Túl kicsik voltak,

a környék pedig túlságosan veszélyes.

Majdnem nyolc óra volt, amikor Carole és Charlie eljött. Szó volt

róla, hogy vacsorázni mennek, de nagyon kimerültek, és túl sok

édességet ettek. Charlie egy csomó Snickers rudat kebelezett be,

Carole-nak pedig bűnös szenvedélye volt a csokoládébevonatú, pici

pillecukor töklámpás.

– Meghívnám magamhoz – kezdte Carole óvatosan –, de

borzasztó a rendetlenség. Egész héten nem voltam otthon. –

Majdnem minden este együtt vacsoráztak, kivéve, amikor Charlie a

barátaival találkozott.

– Nem akar feljönni hozzám egy pohár italra? – vetette oda a férfi

hanyagul. Carole még nem járt nála, mindig éttermekbe mentek,

amelyek között volt jó is és kevésbé jó is.

– Szívesen – mosolygott a nő –, de nem maradok sokáig.

Hullafáradt vagyok.

– Én is – helyeselt Charlie.

A taxi végigrobogott a Park Avenue-n, és megállt Charlie háza

előtt. A férfi még mindig az oroszlánjelmezt viselte, a zöld arcú

Carole a zöld parókát, de a portás olyan mosollyal köszöntötte őket,

mintha a férfi öltönyben lenne, a nő estélyiben. Szótlanul vitették

magukat a magasba a lifttel. Charlie kinyitotta a lakása ajta ját,

villanyt gyújtott, bement. Carole óvatosan követte. Körülnézett.

Gyönyörű, elegáns lakás volt, tele szép, antik műtárgyakkal,

amelyeknek többségét Charlie örökölte, másokat ő vásárolt hozzá az

•205•

évek során. Carole lassan körüljárta a nappalit, és megcsodálta a

kilátást a parkra.

– Ez gyönyörű, Charlie!

– Köszönöm. – Valóban szép lakás volt, éppen csak Harrington

nyomasztónak találta az utóbbi időben. Minden olyan szürkének és

avittnak látszott, és mindig ugyanaz a halálos csend fogadta.

Mostanában már jobban érezte magát a hajóján, mint a városban,

kivéve, ha Carole-lal tölthette az időt.

Töltött egy pohár bort Carole-nak, és felkapcsolgatta a

villanyokat. Közben a nő megállt egy fényképekkel zsúfolt asztal

előtt. Sok kép Charlie szüleit ábrázolta, volt egy gyönyörű fotó

Ellenről, egy csomó mindenféle barátokról, és egy mulatságos

felvétel, amely nyáron készült a hajón, Szardíniánál, amikor Sylviát

és a barátait látták vendégül, de a fotón csak a Három testőr

szerepelt. Aztán volt egy fénykép a kikötőben horgonyzó Kék

Holdról

– Ezt nevezem hajónak! – jegyezte meg Carole, míg átvette a

borospoharát. Charlie még mindig nem mesélt neki a hajóról, folyton

csak a megfelelő pillanatot várta. Kínos volt, de hát előbb-utóbb

úgyis el kellett volna mondania a nőnek, hogy van egy jachtja. Az

elején nagyzolás lett volna, de most, a gyakori találkozások után,

amikor már a komolyabb kapcsolat lehetőségeit puhatolják, őszinte

akart lenni. Végül is nem titok, hogy gazdag ember.

– Gray, Adam és én mindig ezen töltjük az augusztust. Ez a

fénykép Szardíniánál készült. Nagyszerűen éreztük magunkat –

mondta némileg idegesen. Carole bólogatott, kortyolt a borából,

azután követte a férfit a díványhoz, és melléült.

– Kinek a hajója? – kérdezte hanyagul. Már mesélte Charlie-nak,

hogy tengerészcsaládba született, és fiatalkorában rengeteget

vitorlázott. Charlie reménykedett, hogy azért az ő Kék Holdja is

elnyeri a tetszését, habár ez motoros hajó, amit a vérbeli tengerészek

csak „bűzládának” csúfolnak. A Kék Hold akkor is szépség. –

Bérelik? – folytatta Carole ugyanolyan higgadtan. Charlie

belemosolygott a zöld arcba. Ő ugyanilyen bolondosan festett

•206•

oroszlánként. Amikor keresztbe vetette szőrös lábát, a farka

mögöttük meredt az égnek. Carole kuncogott. Elképesztő pár voltak.

– Nem, nem béreljük. – A második kérdésre válaszolt az első

helyett.

– Adamé? – Charlie, aki már mesélt Adamről, hogy jómódú

családból származik és hihetetlenül sikeres, megrázta a fejét, aztán

mély lélegzetet vett.

– Nem, az enyém. – Halálos csend lett a szobában. Carole a szeme

közé nézett.

– A magáé? Hogyhogy sosem mondta? – kérdezte meghökkenve.

– Hiszen ez egy hatalmas hajó!

– Attól féltem, hogy helytelenítené. Amikor először találkoztunk,

éppen megjöttem a tengerről. Minden évben három hónapot töltök a

hajómon Európában, télen két hetet a Karib-tengeren. Egyszerűen

csodálatos.

– Nem kétlem – felelte Carole tűnődve. – Hű, Charlie… hát ez

nem semmi.

A Kék Hold, amely kiabálva hirdette Charlie mérhetetlen

gazdagságát, sarkos ellentétben állt Carole munkájával, szerény,

egyszerű életével, és mindennel, amiben hitt. Nem volt titok előtte

Harrington gazdagsága, de az ő élete nem a Karib-tengeren ringatózó

jacht, hanem egy harlemi gyermekmenhely körül forgott. Charlie

tisztában volt vele, hogy hozzá képest ez a nő spártai életet él, de

nem szerette volna, ha Carole lenézi a költséges szeszélyeit, főleg

pedig nem akarta elriasztani.

– Remélem, nem tekinti töréspontnak – mondta halkan. –

Szeretném, ha egy napon megnézné. Kék Hold a neve. – Jobban

érezte magát, miután bevallotta, bár nem tudhatta, mit érez Carole.

Azt látni lehetett rajta, hogy kissé meg van döbbenve.

– Milyen hosszú? – kérdezte.

– Kétszáznegyven láb. – Carole füttyentett, és nagyot kortyolt a

borából.

– Jézus… én Harlemban dolgozom… magának meg

kétszáznegyven láb hosszú jachtja van… ez már különbség. Másrészt

•207•

– folytatta, mintegy megbocsátva a költséges szeszélyt – most adott

nekem egymillió dollárt, hogy költsem a srácaimra. Ha nem lenne

ennyi pénze, nekünk sem segíthetne. Ilyen szempontból elmegy.

– Remélem is. Nem akarom, hogy egy ilyen butaság, mint egy

hajó, közénk álljon.

Carole komoly arccal, de gyöngéd tekintettel nézett rá.

– Nem fog – mondta lassan. – Legalábbis remélem. – Harring-

tonban egyébként nem volt semmi hivalkodás, az pedig látszott, hogy

fontos neki a Kék Hold, és nagyon szereti. Csak ne lett volna olyan

nagy! – Sok idő van még nyárig – jegyezte meg tűnődve.

– Esetleg jövőre velem jöhetne! – reménykedett Charlie. – Nem

megyek hosszú időre. Az idén azért voltam oda olyan sokáig, mert

semmi sem hívott haza. Néha egyszerűen borzadok visszajönni.

Magányos vagyok itt. – Körbehordozta a tekintetét a lakáson, de

mikor visszaért Carole-hoz, már mosolygott. – A hajó viszont

szórakoztató, főleg Adammel és Grayjel. Alig várom, hogy

összeismertethessem magukat. – Egyelőre nem álltak készen rá.

Mindketten több időt akartak a kapcsolatuk kiépítésére. Akkor

Charlie gondolt egyet. Átkarolta a nő vállát, amit napok óta szeretett

volna megtenni. – Tehát most már ismeri legsötétebb titkomat. Van

egy jachtom.

– Ennyi a bűnlajstroma?

– Ennyi. Sosem voltam börtönben. Sosem folyt ellenem eljárás

bűncselekmény, de még szabálysértés miatt sem. Nincsenek

gyerekeim, se törvényesek, se törvénytelenek. Sosem jelentettem

csődöt. Sosem voltam nős, és nem szerettem el senki feleségét.

Minden este fogat mosok lefekvés előtt, még akkor is, ha részeg

vagyok, ami ritkán fordul elő. Mindig használok fogselymet.

Kifizetem a parkolási bírságaimat. Lássam csak, mi van még… –

Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Carole fölkacagott. Az

oroszlánfarok daliásan szökkent a levegőbe.

– Szörnyű hülyén fest azzal a farokkal!

– Maga viszont, drágám, gyönyörű ezzel a zöld arccal. – Ezek

után megcsókolta, és a csók olyan sokáig tartott, hogy mikor véget

•208•

ért, Carole nem győzött levegőért kapkodni. Hát ez valóban a

meglepetések estéje volt, de eddig még csupa kellemes meglepetés

jutott Carole-nak… kivéve azt a hajót! Hogy az mekkora! Inkább

óceánjáró, mint jacht. – Mindig szerettem volna megcsókolni egy

olyan nőt, akinek zöld arca van és fekete szája – súgta a férfi. Carole

nevetett, mire a férfi újból megcsókolta, és Carole ezúttal

hozzásimult. A csók olyan dolgokat ébresztett fel benne, amelyeket

évek óta elfelejtett, vagy a tudata alá szorított vissza. Szívét-lelkét

beleadta a munkájába, és nem törődött semmi mással. Ám Charlie

karjában eszébe jutott, milyen édes dolog a csókolózás, de még annál

is édesebb, ha az embert szereti egy férfi.

– Köszönöm! – súgta. Pedig hogy félt Harrington közelségétől,

mennyire borzadt egy új szerelem kockázatától! Ám Charlie

gyengéden átvezette új életének küszöbén, és Carole ugyanolyan

biztonságban érezte magát vele, mint a férfi őmellette.

Charlie körbekalauzolta a lakásban, megmutatta néhány kincsét és

a tárgyakat, amelyeket a legjobban szeretett: fényképeket a szüleiről

meg a nővéréről, Európában vásárolt festményeket, az ágya fölött

függő Degas-t. Miután Carole kigyönyörködte magát a képben, a

férfi kivezette a szobából. Még mindig korainak érezték, hogy

huzamosabban időzzenek egy hálószobában, ám a Degas-kép

alkalmat adott nekik, hogy a balettra tereljék a szót. Carole elmesélte,

hogy valamikor balettozott.

– Nagyon komolyan vettem tizenhat éves koromig, de aztán

abbahagytam – mondta sajnálkozva. Charlie már tudta, minek

tulajdonítsa az egyenes tartást és a kecses mozdulatokat.

– Miért hagytad abba?

– Túlságosan megnőttem – mosolygott restelkedve Carole. Örökre

megragadtam volna a balettkar hátsó sorában. A primabalerinák

mindig alacsonyak, illetve régen azok voltak. Ma már, azt hiszem,

magasabbak, de még mindig nem olyan hosszúak, mint én.

Ezek szerint hátrányokkal jár a magasság? Charlie így szerette,

ilyen hosszúnak, hajlékonynak. Carole ezzel a termettel is elegáns,

•209•

nőies jelenség volt, mivel pedig Charlie még nála is nagyobbra nőtt,

nem zavarta a nő magassága.

– Nem szeretnél eljönni egyszer egy balettelőadásra? – kérdezte.

Carole szeme felragyogott. Charlie rögtön megígérte, hogy

hamarosan elmennek. És még hány közös programot tervezett!

Hiszen számukra csak most kezdődik a szórakozás!

Carole majdnem éjfélig maradt. Sűrűn csókolóztak, majd végül

kikeveredtek a konyhába, hogy egyenek valamit a nő távozása előtt.

Ezen az estén elmaradt a tisztességes vacsora, mert csak minitortát és

nyalánkságokat faltak. Most azonban szendvicset készítettek, és

letelepedtek a konyhában, hogy diskuráljanak még egy kicsit.

– Charlie, tudom, hogy ez nevetségesen hangzik – próbálta

magyarázni az érzéseit a nő. – Egész életemben gyűlöltem a

gazdagok hóbortjait, sznobságát és pökhendiségét. Mindig csak

olyan dolgokat kívántam, amelyeket saját erőmből megszerezhettem.

Nem azért, mert akivel kapcsolatban álltam, gazdag volt. Segíteni

akartam a szegényeken és azokon, akiknek soha sincs szerencséjük.

Bűntudatom van, ha olyanokat teszek, amikre mások nem képesek,

vagy több pénzt költök, mint amennyit ők megengedhetnek

maguknak, tehát tartózkodom az ilyesmitől. Nem mintha módomban

állna, de akkor se csinálnék ilyet, ha megengedhetném magamnak.

Én ilyen vagyok. – Charlie nem lepődött meg, mert ennyit már ő is

tudott róla. Carole sosem emlegette a rokonait, így a férfi nem

tudhatta, jómódúak-e. A nő életéből ítélve nemigen lehettek azok.

Talán volt egy kis pénzük, de nem sok. Carole-ban a kifinomult

szépségén kívül semmi sem utalt előkelő származásra. Talán valami

régi jó család volt, szerény anyagi eszközökkel, amelynek komoly

megterhelést jelenthetett, hogy Princetonban iskoláztassák a

lányukat.

– Megértem – mondta halkan, miután bekapták az utolsó falatot. –

Most borzadsz tőlem, mert van egy hajóm?

– Nem – felelte a nő. – Én akkor se vennék, ha megengedhetném

magamnak, viszont neked jogod van arra költeni a pénzed, amire

akarod. Az alapítványod nagyon sok jót tesz az emberekért. Csak az

•210•

van, hogy mindig azt érzem, semmit sem szabad birtokolnom,

mindenemet oda kell adnom másoknak.

– Azért időnként megtarthatsz ezt-azt, hogy legyen neked is egy

kis örömöd.

– Megteszem én, de már attól is lelkifurdalásom van, hogy

felveszem a fizetésem a központban. Mindig az van bennem, hogy

másoknak nagyobb szüksége lenne rá.

– Enni azért kell – mutatott rá Charlie, akit sokkal kevésbé furdalt

a lelkiismeret. Korán örökölte hatalmas vagyonát, amelyet évek óta

felelősen kezelt. Élvezte a fényűzést, a festményeit, a műtárgyait,

legfőképpen pedig a hajóját, és nem kért értük bocsánatot senkitől,

kivéve most, közvetve, Carole-tól. Nagyon más szemmel nézték a

világot, de Charlie azért reménykedett, hogy valami hasonlóság is

van bennük.

– Lehet, hogy egy kicsit szélsőséges vagyok – ismerte el a nő –,

de a lemondástól úgy érezhetem, hogy vezekelek a bűneimért.

– Én nem látok semmiféle bűnt – mondta komolyan Charlie. –

Egy csodálatos nőt látok, aki mindenét odaadja, és halálra dolgozza

magát másokért. Ne felejtsd el, hogy azért egy kis szórakozásra is

szükség van.

– Szórakozom én veled, Charlie – mondta halkan a nő. – Nekem

remek szórakozás, ha együtt vagyunk.

– Nekem is – mosolygott a férfi. Megint csókolóztak, Charlie

szeretett volna tovább menni, de még nem mert. Tudta, mennyire fél

Carole attól, hogy lekösse magát, mennyire nem akarja, hogy ismét

megsebezzék. És akkor még ott voltak a saját félelmei. Őt is

ugyanezek a kérdések nyugtalanították, és még mindig várta, mikor

bukkan fel a végzetes hiányosság. Illetve Carole-nál nem is kellett

várni: ott volt az, az orra előtt. A nő más környezetből származik.

Harlemi szociális gondozó, aki csak a munkájának él, és visszariad a

Charlie Harringtonok világától. Nem elsőbálos úrilány, nem társasági

hölgy, és noha semmi kifogása Charlie ellen, mélységesen

helyteleníti az életét. Már csak az a kérdés, képes-e felülemelkedni

az előítéletein, és elfogadni Charlie életmódját. Ha együtt akarnak

•211•

maradni, meg kell békülniük a különbségeikkel. Charlie

pillanatnyilag úgy látta, menni fog. Elsősorban Carole-on múlik,

mert neki kell megbocsátania a férfi világának léha hóbortjait.

Taxival vitte haza, és csókkal búcsúzott tőle a kapuban. Carole

nem hívta fel, mert már korábban figyelmeztette, hogy szörnyű

rendetlenség van nála. Charlie még sosem látta a garzonlakását, de el

tudta képzelni, milyen nehéz lehet egyetlen szobában élni ezt a

hajszás életet.

Megpuszilta Carole orra hegyét, és a nő felkacagott, mikor látta,

hogy Charlie-nak zöld lett a szája. Még mindig nem mosta le az

arcáról az álarcos mulatság zöld festékét.

– Holnap felhívlak – ígérte a férfi, míg visszaült a taxiba. – És

szerzek jegyet a balettra, esetleg a jövő hétre. – Carole még egyszer

megköszönte, intett, majd eltűnt a házban, és Charlie-t is elvitte a

taxi.

A lakás üres volt Carole nélkül. Charlie szerette, ahogy betölti a

terét, az életét és a szívét.

•212•

15.

Másnap délelőtt szólt a titkárnője, hogy sikerült jegyeket szereznie

péntek estére a Giselle-re, állítólag egészen kitűnő előadás. Charlie

megüzente Carole-nak a hírt, aztán leült, hogy felbontsa a postáját.

Megküldték Princetonból az öregdiákok jegyzékének új kiadását, és

a férfi puszta szórakozásból belelapozott, hogy megkeresse Carole

nevét. Tudta, melyik évben diplomázott, így igazán nem volt nehéz

kikeresni. Végigpergette a megfelelő oldalakat, de nem találta a

nevét.

Összeráncolta a szemöldökét. Pedig nem felejtette el az évet, amit

a nő mondott. Ismét átnézte. Nem volt benne. Ez azért különös.

Valaki hibát követett el. Charlie később megemlítette a titkárnőjének

is. Úgy döntött, szívességet tesz Carole-nak, hogy ne kelljen

ilyesmire pocsékolni az idejét, annál inkább, mert a nő magától

bizonyosan nem javíttatja ki. Megkérte a titkárnőjét, hívja fel az

öregdiákok irodáját, és jelezze nekik, hogy kihagytak egy nevet,

Carole Ann Parkért, aki ekkor és ekkor diplomázott.

Délután éppen valamilyen pénzügyi jelentésen dolgozott

elmerülten, amikor a titkárnője beszólt a házi telefonon. Charlie

szórakozottan fölvette. Valami rendkívül bonyolult pénzügyi

előrejelzést kellett kihüvelyeznie, és alig bírt összpontosítani arra,

amit a nő mondott.

– Mr. Harrington, felhívtam az öregdiákok irodáját, ahogy kérte,

megadtam nekik Miss Parker nevét és az évet, amelyben végzett. Azt

felelték, hogy ilyen nevű személy sohasem diplomázott

Princetonban. Megkértem őket, nézzenek utána még egyszer, és meg

is tették. Nem hiszem, hogy Miss Parker Princetonba járt. Talán

ebben rejlik a hiba. Az öregdiákok irodája legalábbis ezt hangoztatja.

– Képtelenség! Adja meg a számot, magam beszélek velük. –

Felingerelte az iroda ostobasága. Biztosan Carole is bosszankodna.

•213•

Hiszen még azt is tudja róla, melyik klubban evett! Ott van leírva az

életrajzában, hogy Princetonban tanult!

Öt perc múlva beszélt az irodával, de neki is ugyanazt mondtak.

méghozzá roppant pikírt hangon. Hogy nekik nem szokásuk ilyen

hibákat elkövetni. Carole Ann Parker sosem végzett Princetonban.

Sőt, utánanéztek a nyilvántartásban, és az egyetemnek sohasem volt

ilyen nevű hallgatója. Charlie a helyére tette a kagylót, és végigfutott

a hátán a hideg. Öt perccel később önmagától undorodva felhívta a

Columbia Egyetemnek azt a karát, amelyen a szociális munkásokat

képezték, és ott ugyanazt a választ kapta. Carole Ann Parker sosem

járt a Columbiára. Mikor Charlie bontotta a vonalat, tudta, hogy

megtalálta a végzetes hiányosságot. A nő, akibe éppen most szeret

bele, szélhámos. Akárki legyen, és akármilyen dicséretes munkát

végez is a központban, nem rendelkezik a fennen lobogtatott

diplomákkal, és hamis okmányokkal csalt ki egymillió dollárt az ő

alapítványától. Ez majdnem bűncselekmény, csak hát az a helyzet,

hogy nem magának kellett a pénz, hanem a mások megsegítésére.

Charlie-nak fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel az információval.

Idő kellett neki, hogy átgondolja és megeméssze.

Carole délután telefonált, és a férfi az ismeretségük hat hete alatt

első ízben nem fogadta a hívását. Nem akart csak úgy kilépni a nő

életéből. Magyarázatot akart. Ám először fel kellett dolgoznia

magában, amit megtudott. Két nap múlva pedig színházba mennek.

Charlie úgy döntött, hogy addig nem mond semmit. Estefelé

telefonált a nőnek, azt mondta, válság van az igazgatótanácsban,

péntekig nem találkozhatnak. Carole azt felelte, tökéletesen megérti,

vele is előfordul ilyen. Csak nem értette, miért volt olyan dermesztő

a férfi hangja.

Igazság szerint Charlie-t a sírás kerülgette. Kifosztottnak és

mérhetetlenül megalázottnak érezte magát. A nő, akit az első

pillanattól olyan mélységesen csodált, egy hazug csaló.

Végiggyötrődte a két napot, ami elválasztotta a pénteki előadástól.

Carole nagyon szép volt. Az előírásos fekete kisestélyit viselte,

magas sarkú cipővel, egyszerű fekete szőrmeblézerrel, és nagyon

•214•