Dan Millman a Bekes Harcos Utja

I J

AZ ÖNISMERET ÉS A MEGVILÁGOSODÁS FELÉ

FANTASY, AMELY EMBEREK ÉLETÉT VÁLTOZTATTA MEG

D A N M I L L M A N

A BEKES HARCOS ÚTJA

AZ ÖNISMERET ÉS A MEGVILÁGOSODÁS FELÉ

DAN MILLMAN

Édesvíz Kiadó Budapest, 2002

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

DAN MILLMAM / WAY OF THE PEACEFUL WARRIROR H. J. Kramer, Inc., Tiburon, California, USA, 1984

Minden jog fenntartva

A béke végső harcosának, akinek Szókratész halovány visszatükröződése csupán -akinek egyetlen neve sincs, és mégis számtalan neve van, és aki mindannyiunk forrása.

Fordította

BOKOR KLÁRA

Copyright © Dan Millman, 1984 Hungárián translation © Bokor Klára, 1994

Hungárián edition © Sweetwater Publisher Establishment, 1994, 2002 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 1994, 2002

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó a Kiadó igazgatója

Számítógépes tördelés: Alapítvány Kiadó Kft. Borítót készítette: Nóvák Erik / El Greco Kft.

Nyomta Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató

ISBN 963 528 639 2

A szerzőről

Egyetemista korában (U. C. Berkeley) Dan Mil lman trambulin-világbajnok és nemzetközileg elismert tor­nász volt. Később a Stanfordon, a Berkeleyn és az Oberl inen tanított - a harci művészetek belső és kül­ső képzését, jógát, tornát, táncot és más elveket, hogy megteremtsen egy olyan életfelfogást, melyet ő a békés harcos útjának nevez.

D a n jelenleg ír, előadásokat tart és szemináriumo­kat vezet az Egyesült Ál lamokban és szerte a vilá­gon. Ha fel szeretné venni vele a kapcsolatot, a kö­vetkező címre írjon:

D a n Mil lman PEACEFUL WARRIOR TRAINING SEMINARS P.O. Box 801 San Rafael, CA 94915

Tartalom

Köszönetnyilvánítás 8 Előszó 9

Benzinkút a Rainbows E n d e n 13

F.lső könyv: A változás szele 49

Csodakitörések 51

Az illúzió hálója 72

A szabadulás 101

Második könyv: A harcos k iképzése 129 A kardot megélesítették 131 A hegyi ösvény 190 A/ elmén túli élvezet 219

I i.i rmadik könyv: Boldogság, ok nélkül 241 A végső kutatás 243 A kapu kinyílik 263

I l>ilógus: Nevetés a szélben 281

III.>lsó jegyzetek 288

A izerzőről 289

7

Köszönetnyilvánítás

Szeretném kifejezni megbecsülésemet és elismerésemet mindazoknak, akik közvetlenül vagy közvetve segédkez­tek e könyv létrejöttében, és köszönettel tartozom a sok­sok tanítónak, diáknak és barátnak, akik a különböző nagy spirituális hagyományokban fennmaradt története­ket megosztották velem, ezáltal is ösztönözve munkámat. Köszönettel tartozom Halnak és Naominak a H. J. Kra-mer Intézetből, akik fáradhatatlanul dolgoztak azért, hogy a lehető legszélesebb közönséghez jusson el a munkám.

Szívből jövő hálát érzek feleségem, Joy iránt, aki mind­végig tartotta bennem a lelket, és szüleim, Hermán és Vi-vian Millman iránt, akiknek szeretete és hite bátorságot öntött belém, hogy elinduljak az úton.

Életemet számos tanító kísérte, akik hatottak írásomra, életemre és munkámra:

Róbert Nadeau, az aikido tanára, a szellem és a forma ismerője, aki megtanított, hogyan találjam meg a hidat e kettő között.

Baba Ram Dass (Richárd Alpert), a nyugat spirituális úttörője, a tanár, akinek humora, szíve és verbális képes­ségei a pszichofizikális birodalmakba repített.

Oscar Ichazo, az Arica Intézet tanítómestere, akinek is­kolája segített a test, az elme és az érzelmek egyensúlyá­nak megtalálásában.

Da Free John, spirituális beavatott, akinek életmódja az én javamra is vált, műve pedig segített megvilágítani az utat.

Michael Bookbinder, a fivér, tanár, barát és ösztönző, a „lélek felserkentője" - aki egy hatalmasabb küldetés része.

És természetesen Szókratész.

8

Előszó

1966 decemberében, amikor a kaliforniai Berkeley Egyetem h a r m a d é v e s diákja voltam, életemben egy különös eseménysorozat indult. Az egész egy hajna­lon, h á r o m óra húsz perckor kezdődött, amikor egy éjjel-nappal nyitva tartó benzinkútnál belebotlottam Szókratészbe (nem árulta el a valódi nevét, én ne­veztem el, egy sugallat hatására, a görög bölcsről, és mivel tetszett neki a név, rajta maradt) . Ez a véletlen találkozás, és az u tána következő események telje­sen megváltoztatták az életemet.

Az 1966 előtti esztendőkben elkényeztetett az élet. Szerető szüleim biztonságot nyújtó környezetben neveltek fel. Később Londonban megnyertem a tram-luilin-világbajnokságot, és b e u t a z t a m egész Euró-l'.il. M i n d i g megbecsültek az emberek. Számos elis­merésben volt részem az életben, de tartós nyuga­lomra, megelégedettségre sehol n e m leltem.

Ma m á r t u d o m , hogy bizonyos értelemben át-t l u d t a m azokat az éveket, és csak á lmodtam, hogy íhren vagyok - amíg össze n e m találkoztam Szókra-i'-.:;/.al, aki m e n t o r o m és bará tom lett.

A/előtt ú g y éreztem, velem született jogomnál lógva jár n e k e m egy boldog, magas szintű, józan ' I r i , amilyet automat ikusan megkapok majd az I ok során. Soha n e m sejtettem, hogy egyszer meg i < II majd tanulnom, hogyan kell élni - és hogy lé-

9

teznek a világlátásnak olyan különleges szabályai és módszerei , amelyeket el kell sajátítanom, mielőtt egyszerű, bo ldog és elégedett életemre ráébred­hetnék.

Szókratész, amikor összehasonlításképpen elém tárta sajátját, a békés harcos útját, ráébresztett, mi­lyen hibákat követtem el az u tamon. Addig piszkált túlságosan komolyan vett, aggodalommal, problé­mákkal teli életemért, míg meg n e m tanul tam az ő bölcs, együttérző és h u m o r r a l teli módján látni a vi­lágot. Egy percig sem adta fel, míg m e g n e m értet­tem, mit jelent harcosként élni.

Gyakran együtt ü l tünk egészen hajnalig, hallgat­t a m őt, v i t a t k o z t u n k , és nevettem vele önmagámon. Ennek a történetnek az alapja személyesen átélt ka­landom, mégis regény született belőle. A férfi, akit Szókratésznek nevezek, valóban létezett. Mégis, mi­vel különös képességgel tudott beleolvadni a világ­ba, néha nehezen t u d t a m eldönteni, hol ért véget ő, és hol kezdődöt t más tanítók és élmények hatása. Szabadon kezeltem a párbeszédeket és helyenként az események sorrendjét. A történetet anekdotákkal és metaforákkal fűszereztem, hogy ezeken keresztül is kiemelhessem az üzenetet, amelyet közvetíteni próbál tam, ahogyan Szókratész is akarta volna.

Az élet n e m magánügy. Egy történet és a benne hordozot t üzenetek akkor lehetnek csak hasznosak, ha azokat másokkal is megosztjuk. Ezért elhatároz­tam, tanítóm iránti tiszteletemet úgy fejezem ki, hogy önökkel is megosz tom átható bölcsességét és humorát .

Harcosoknak, harcosoknak nevezzük magunkat . A ma­gasztos erényért harcolunk, a fennkölt erőfeszítésért, a fen­séges bölcsességért, ezért ne­vezzük magunkat harcosnak.

Aunguttara Nikaya

Benzinkút a Rainbows Enden

- Kezdődik az élet - gondoltam, amint búcsút intet­tem anyának és apának, és jó öreg Valiantommal el­kanyarodtam a járdaszegélytől. A kopott, fehér ko­csi zsúfolva volt az első egyetemi évre bepakolt cók-mókommal . Erősnek, önállónak, tettre késznek érez­tem magamat .

D ú d o l g a t t a m a rádióból k iszűrődő számot, mi­közben észak felé igyekeztem Los Angeles autópá­lyáin, majd felfelé, át a Grapevine-on, a 99-es útra, amely a San Gábriel-hegység lábáig h ú z ó d ó zöld szántóföldek m e n t é n fut végig.

N e m sokkal alkonyat előtt, miután kanyarogva .ilászálltam az Oakland-dombokon keresztül, a San Francisco-öböl szikrázó látványa tárult elém. Amint I berkeleyi c a m p u s felé közeledtem, izgatottságom rgyre nőtt.

Miután a kollégiumi szállásomat megtaláltam, ki¬ I somagoltam, majd belemerültem a Golden Gate híd és San Francisco esti fényeinek látványába.

Öt perccel később m á r a Telegraph Avenue-n sé­táltam, nézegettem a kirakatokat, élveztem a friss i •szak-kaliforniai levegőt és az a p r ó kávéházakból kiszivárgó illatokat. Teljesen le voltam nyűgözve, így éjfél u tánig sétálgattam az egyetem festői ösvé­nyein.

M á s n a p reggeli u tán rögtön lementem a H á r m o n

13

tornacsarnokba. Ettől fogva itt a hét hat napján négy izomfeszítő, szaltózó, verejtékező órát töltöttem el, és arról á l m o d o z t a m , hogy egy n a p o n bajnok le­szek.

Két h ó n a p elteltével m á r fulladoztam az emberek, dolgozatok és órabeosztások tengerében. Hamaro­san összemosódtak a hónapok, szelíden váltották egymást, ú g y folytak egymásba, m i n t az enyhe kali­forniai évszakok. Az órákat valahogy túléltem, de a tornateremben egyre jobb voltam. Egyik barátom egyszer azt m o n d t a , akrobatának születtem. Úgy is néz tem ki, ez igaz. Jóvágású, barna, rövid hajú, kar­csú, izmos fiú voltam. Mindig kedvel tem a hajme­resztő mutatványokat , m á r gyerekként szívesen ját­szot tam a félelem határát súroló játékokat. A torna­terem lett az én szentélyem, itt izgalmakra, kihívá­sokra és valamiféle kielégültségre lelhettem.

A második egyetemi évem végén m á r elmondhat­t a m magamról, hogy az Egyesült Államok Tornaszö­vetségének képviselőjeként jártam Németországban, Franciaországban és Angliában. Megnyertem a tram-bulin-világbajnokságot, a szobám sarkában halom­b a n álltak a tornával szerzett trófeák. A fényképem pedig olyan sokszor megjelent már a Daily Californian című lapban, hogy az emberek kezdtek megismerni, egyre híresebb lettem. A lányok mosolyogtak, amikor megpillantottak. Egy Susie nevezetű tündéri, mindig kedves barátnőm, rövid szőke hajjal és fogpasztamo­sollyal, egyre gyakrabban ajándékozott meg szerel­mes látogatásaival. Még a tanulmányaimmal is jól haladtam! Igazán szerencsés fickónak éreztem ma­gam.

Mégis, 1966 őszén, h a r m a d é v e s koromban, valami sötét, körvonalazat lan dolog kezdett eluralkodni rajtam. Addigra m á r kiköltöztem az egyetem kollé­

giumából és egy kis lakást béreltem magamnak. Ek­koriban, m i n d e n nagyszerű e redményem ellenére, mintha valami egyre növekvő melankólia vett volna erőt rajtam. N e m sokkal ezután kezdődtek a rémál­mok. Szinte m i n d e n éjjel hirtelen arra ébredtem, hogy verejtékben úszom. Az álom majdnem mindig ugyanaz volt:

Egy sötét város utcáin sétálok, ajtók és ablakok nél­küli, magas épületek derengenek felém a kavargó ködben. Inkább érzem, mint látom, hogy egy hátbor­zongató kísértet, egy világítóan fehér koponya bá­mul rám fekete szemgödreivel. Halálos csönd van. Fehér ujjcsont mutat felém, a vakító ujjízületek ka-romszerűen meggörbülnek. Megfagy b e n n e m a vér.

A kámzsás iszonyat mögött egy fehér hajú férfi je­lenik meg. N y u g o d t , ránctalan az arca. Nesztelenül lépdel. Valamitől úgy érzem, hogy ő jelenti szá­momra az egyetlen menekülési lehetőséget, és neki van hozzá ereje, hogy megmentsen, de ő n e m lát en­gem, és én n e m t u d o k szólni neki.

A fekete kámzsás halál félelmemet kikacagva hát­in pördül, hogy szembenézzen a fehér hajú férfival, .1 ki az arcába nevet. Megdöbbenve nézem, mi törté­nik. A halál d ü h ö d t e n feléje kap. A következő pilla-i ú t b a n a kísértet nekem ütközik, amint az öregem­ber megragadja őt a köpenyénél fogva, és a levegő­be löki.

A Félelmetes Kaszás hirtelen eltűnik. A vakító fe­hér hajú férfi rámtekint, és üdvözlőén széttárja a kar-jál. Elindulok felé, azután egyenesen belemegyek, be­leolvadok a testébe. Amikor végignézek magamon, l.itom, hogy fekete köpenyt viselek. Felemelem a ke­zemet és fehér, meggörbült csontokat látok, amelyek 1111. idkozva összefonódnak.

14 15

H a l k a n sikoltozva ébredek. Egy kora decemberi éjszakán, az ágyamban fekve a szél üvöltését hallgattam, amely az ablak egy ki­csiny repedésén befújt a szobába. N e m t u d t a m alud­ni, felkeltem, és kopott Levis farmeromat, pólómat, edzőcipőmet és dzsekimet m a g a m r a kapva kimen­tem az éjszakába. Hajnali három óra öt perc volt.

Céltalanul sétáltam, mélyen beszívtam a nyirkos, hűvös levegőt, és felbámultam a csillagfényes ég­boltra. Vártam, hogy valami megmozdul jon a hang­talan éjszakai utcákon. A hidegben megéheztem, ezért egy éjjel is nyitva tartó benzinkút felé indul­tam, hogy valami süteményt és üdítőt vásároljak. Kezemet zsebre d u g v a siettem keresztül az alvó há­zakkal teli campuson, és ekkor megpi l lantottam a szerelőműhely fényeit. Fényes, fluoreszkáló oázisra leltem a bezárt gyorséttermek, üzletek és mozik sö­tét vadonában.

Megkerü l tem a benzinkúthoz tartozó garázs sar­kát, és majdnem átestem egy férfin, aki a sötétben ült, székének hátát a vöröstéglás falnak támasztotta. Visszahőköltem. Piros gyapjúsapka, szürke kord­nadrág, fehér zokni és japán szandál volt rajta. Úgy tűnt, n e m fázik könnyű széldzsekijében, pedig a feje mellett egy falihőmérő egy fokot mutatott .

Fel sem nézett, csak erős, dal lamos hangon meg­szólalt.

- Bocs, ha megijesztettem. - Semmi baj. Van valami szénsavas üdítője, papa? - Csak gyümölcslénk van. És ne nevezz papának ! Felém fordult, és egy félmosollyal levette a sapkáját,

felfedve ezzel fénylő, fehér haját. Nevetni kezdett. Az a nevetés! Még egy pillanatig döbbenten bá­

m u l t a m rá. O volt az öregember az á lmomból ! A fe­hér haj, a tiszta, ránctalan arc. Ötven-hatvan éves,

magas, vékony férfi. Megint nevetett. Zavaromban az „ i roda" feliratú ajtó felé indul tam, és benyitot­t a m . Úgy éreztem, az irodaajtóval együtt egy másik a j t ó is kinyílik, amely másik dimenzióba vezet. Le­roskadtam egy régi díványra, és reszketni kezdtem, felmerült bennem, mi fog azon az ajtón keresztül rendezett vi lágomba, sikoltva betörni. Rettegésem valamiféle megmagyarázhatat lan csodálattal páro­sult. Ül tem ott, szinte levegőt sem vettem, és meg­próbáltam visszanyerni az u r a l m a m a t m i n d e n n a p i világom felett.

Körülnéztem az irodában. A benzinkutak steril rendetlenségének n y o m a sem látszott itt. A dívány, amelyen ültem, kifakult, színes mexikói terítővel Volt letakarva. Tőlem balra, a bejárat mellett állvány alít, amelyen különböző, utazóknak való árucikkek voltak szép rendben kirakva: térképek, napszem­üvegek, biztosítékok stb. Egy kisebbfajta, diófa író­asztalt is láttam, mögötte földszínű, kordbársonnyal bevont székkel. A „pr ivát" feliratú ajtó mellett víz¬ i sap őrködött . Mellettem is volt egy ajtó, amely a garázsba vezetett.

I eginkább talán a szoba otthonos hangulata raga­dott meg. Teljes hosszában egy élénksárga, egészen a bejárati lábtörlőig h ú z ó d ó rongyszőnyeg volt leterít-\ | • A falakat nemrégen festhették be, fehérségüket néhány színes tájkép élénkítette. Az izzólámpák lágy l é n y e nyugtatóan hatott rám. Kellemes ellentéte volt .1 kinti fluoreszkáló világításnak. Egészében véve a

SOba meleg, rendezett és biztonságot nyújtó volt. 11onnan is t u d h a t t a m volna, hogy ezen a helyen

i lőre n e m látott kalanddal, csodával, rettenettel és s í e l ő m m e l ta lálkozom majd? Akkor csak az jutott

e s z e m b e róla, hogy nagyszerűen illene bele egy I n u l a l l ó .

16 17

A légzésem h a m a r lenyugodott, és az agyam, ha n e m is békélt meg, legalább n e m zakatolt már. A fe­hér hajú férfi b izonyára csak véletlenül hasonlít az á lmaimban látott öregemberre, gondoltam. Sóhajtot­t a m egyet, majd a c ipzáramat felhúzva ki lódultam a h ű v ö s levegőre.

A férfi még mindig ugyanott ült. Amikor elmen­tem mellette, és egy utolsó gyors pillantást vetettem az arcára, érdekes csillogást vettem észre a szemében. Azelőtt soha n e m láttam ilyen szemeket. Első pillan­tásra úgy tűnt, mintha éppen kicsordulni készülő könnyekkel lennének teli, de a könnyek fénnyé vál­toztak, és mintha a csillagok tükröződtek volna a sze­mében. Egy időre eltűnt minden, és csak a szemet lát­tam, egy gyermek különös, hajthatatlan szemét.

N e m t u d o m , mennyi ideig ál lhattam ott, másod­percekig, percekig - még tovább. Hirtelen megráz­k ó d t a m , és rájöttem, hol vagyok. „Jó éjszakát" mo­tyogtam, s ú g y éreztem magam, mint aki elvesztette az egyensúlyát, és elsiettem az utcasarok felé.

Amikor a járdaszegélyhez értem, megálltam. Bi­zsergett a nyakam, éreztem, hogy engem néz. Visszanéztem. N e m telt el több idő tizenöt másod­percnél. És ekkor láttam, hogy fenn van. A háztetőn áll, karjait keresztbe fonva, felbámulva a csillagos égre! Megrökönyödöt ten a még mindig falnak tá­masztott, üres székre meredtem, majd megint felfe­lé. Lehetetlen! Ha é p p e n egy nagy egér vontatta ha­talmas tökautón cserélt volna kereket, azzal sem tett volna r á m m e g d ö b b e n t ő b b hatást.

Az éjszaka csendjében felbámultam karcsú, még így, távolról is impozánsnak t ű n ő alakjára. Hallot­t a m a csillagok harangjátékát, mintha csengettyűk csilingeltek volna a szélben. Hirtelen hátrafordult és egyenesen a szemembe nézett. Körülbelül hatvan­

ig

lábnyira lehetett tőlem, de mintha az arcomban éreztem volna a lélegzetét. Remegtem, pedig n e m fáztam. Az ajtónyílás, amelyben a valóság beleol­vadt az álomba, ismét kipattant.

Megint felnéztem rá. - N o s - kérdezte -, segíthetek valamiben? - Prófé­

tai szavak! - Bocsásson meg, de... - Megbocsátot tam - mosolygott. Éreztem, hogy

elpirulok. Kezdett idegesítővé válni a helyzet. Ját­szott velem, és én n e m ismertem a szabályokat.

- R e n d b e n van. H o g y a n jutott fel a tetőre? - A tetőre? - érdeklődött ártatlan, meglepett képet

vágva. - Igen. H o g y a n szállt ki abból a székből - mutat­

tam a székre - és mászott fel a tetőre kevesebb mint húsz másodperc alatt? Itt támaszkodott a falnak. Én hátat fordítottam, e lmentem a sarokig, és eközben...

- Pontosan t u d o m , hogy mit csináltam - dördül t fel a hangja. - Semmi szükség rá, hogy elmeséld ne­kem. A kérdés csak az, h o n n a n t u d o d te, hogy mit csináltál?

- Természetesen tudom, hogy mit csináltam! -Kezdtem d ü h b e gurulni. N e m vagyok én gyerek, hogy kioktassanak! De rettenetesen kíváncsi voltam nz öreg cselére, úgyhogy visszafogtam magam, és udvariasan megkérdeztem. - Kérem, uram, mondja meg, hogyan került a tetőre?

C s e n d b e n b á m u l t le rám, míg bizseregni n e m kez­dett a nyakam. Végül így felelt:

- Létrán. Ott van hátul. - Azután t u d o m á s t sem vcve rólam, újra felfelé nézett.

Gyorsan körbementem. Tényleg volt hátul egy ré­gi, meghajlott létra, a hátsó falnak támasztva. A leg-li-lső foka azonban legalább öt lábbal volt alacso-

nyabban a tető szélénél, úgyhogy, még ha használ­hatta is - amiben meglehetősen kételkedtem -, ez akkor sem magyarázta meg, hogyan juthatott fel né­hány m á s o d p e r c alatt a tetőre.

Éreztem, hogy valami ránehezedik a vállamra a sötétben. Elállt a lélegzetem, amikor hátrapördülve láttam, hogy az ő keze az. A férfi valahogy lejött, és halálra rémisztett. Ekkor eszembe jutott, hogy ez egyetlen m ó d o n lehetséges. Van egy ikertestvére! Nyi lván azzal szórakoznak, hogy ártatlan látogató­kat rémítgetnek. Azonnal meg is m o n d t a m neki.

- R e n d b e n , miszter! Hol van az ikertestvére? Ne nézzen engem hülyének !

Kissé felhúzta a szemöldökét, majd hangos kaca­gásban tört ki. Ez csak megerősítette a gyanúmat. Igazam volt. Rájöttem a titkára. A válasza után azon­ban már n e m voltam olyan biztos a dologban.

- Ha lenne ikertestvérem, gondolod, hogy paza­rolnám az időt egy ilyen hülyére, mint te? - megint nevetett, és visszamasírozott a garázs felé, én meg szájtátva ott m a r a d t a m . Hihetetlen volt a fickó.

Sietve u tána eredtem. Bement a garázsba, és egy öreg Ford teherautó motorháztetője alá bújva, a kar­burátort kezdte bütykölni.

- S z ó v a l bolond vagyok, igaz? - kérdeztem, egy kicsit harciasabban, mint szerettem volna.

- M i n d a n n y i a n bolondok vagyunk - felelte -, de egyesek tudják magukról, mások nem. Úgy tűnik, te az utóbbiak közé tartozol. Lennél szíves ideadni azt a kis csavarkulcsot?

O d a a d t a m neki az átkozott kulcsát és indulni akartam. Azonban ú g y éreztem, t u d n o m kell, mi történt, mielőtt elmegyek.

- Kérem, árulja el, hogyan ment fel a tetőre olyan gyorsan? Igazán érdekelne.

Visszaadta a csavarkulcsot és így szólt: - Az egész világ egy rejtvény, és semmi szükség arra, hogy ku­tassuk az értelmét. - Egy polcra mutatot t mögöt­tem. - Szükségem van arra a kalapácsra és a csavar­húzóra.

Egy darabig idegesen figyeltem, ahogy dolgozik, és azon töprengtem, miként érjem el, hogy e lmond-

amit t u d n i akarok, de ő mintha teljesen megfe­ledkezett volna a jelenlétemről. Feladtam és az ajtó felé indul tam, amikor hallottam, hogy így szól: - Ne menj el! - N e m könyörgően, n e m is parancsolóan mondta. Tárgyilagos volt a felszólítása. Ránéztem, kedvesen tekintett vissza.

- Miért kéne m a r a d n o m ? - Talán a hasznodra lehetek - felelte. Fürgén le­

szerelte a karburátort, mint egy szívátültetést végző sebész. Óvatosan letette, azután megfordult és r á m n é z e t t . Tátott szájjal b á m u l t a m rá.

- Tessék - m o n d t a , és odanyújtotta a karburátort. Szedd szét, és a darabjait tedd be ázni abba a kan­

n á b a . Ez majd eltereli a figyelmedet ezekről a kérdé­sekről.

Feszültségem nevetésben oldódott fel. Lehet, hogy c*z az öregember bántó néha, de érdekes is. Elhatá-t o / l a m , hogy barátságos leszek.

I )an vagyok - mondtam, és kezet nyújtottam neki, htmis mosollyal az arcomon. - Magát hogy hívják?

ligy csavarhúzót nyomott a kinyújtott kezembe. -I én n e v e m n e m számít, de a tiéd sem. Ami igazán

inlekes, az a nevek és a kérdések mögött lakozik. S/íikséged lesz erre a csavarhúzóra, ha szét akarod n/.i'dni a karburátort .

Az olyan kérdések mögött, mint az, hogy maga hi igyan repült fel a tetőre, semmi nincsen - vágtam vissza.

20 21

- N e m repültem; ugrot tam - felelte pókerarccal. - N e m történt csoda, ne is reménykedj. A te eseted­ben valami bonyolultabb csodát kell majd bemutat­nom. Úgy tűnik, egy csökönyös szamárból kell em­beri lényt faragnom.

- Mit képzel, ki maga, hogy ilyen dolgokat m o n d nekem?

- Harcos vagyok! - m o n d t a hirtelen. - Ezenkívül az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.

- N e m képes egyenes kérdésre válaszolni? - kér­deztem, és d ü h ö d t e n nekifogtam, hogy megcsinál­jam a karburátort .

- Tegyél fel egyet, és megpróbálok - felelte ártatla­nul mosolyogva. A csavarhúzó megcsúszott és meg­vágta az ujjam.

- A francba! - kiáltottam, és a mosogatóhoz men­tem, hogy m e g m o s s a m a vágást. Szókratész ragta­paszt adot t a kezembe.

- Rendben, akkor most egyenes kérdés következik. - Elhatároztam, hogy nyugalmat erőltetek a hangom­ra. - Hogyan lehet maga hasznos számomra?

- M á r hasznos is vol tam - mondta , és a kötésre mutatot t az ujjamon.

Ez talált. - Nézze, n e m érek rá tovább beszélgetni. A l u d n o m is kell egy kicsit. - Letettem a karburátort és induln i akartam.

- H o n n a n tudod, hogy az egész eddigi életed n e m álom volt-e? H o n n a n tudod, hogy most n e m alszol? - csillogott a szeme.

- M o n d h a t , amit akar. - Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vi tatkozzam. - Még valami. Mielőtt elmegyek, szeretném tudni , hogy csinálta azt a mutatványt az előbb.

Odalépet t hozzám, és a kezemért nyúlt. - Holnap,

Dan, holnap. - Melegen mosolygott. Korábbi feszült félelmem teljesen eloszlott. A kezem, a karom, majd az egész testem zsibbadni kezdett. Azután még hoz­zátette: - Örülök, hogy újra láttalak.

- Mit ért azon, hogy „újra"? - Már kezdtem rajta­kapni m a g a m . - Tudom, majd holnap, holnap. -Mindketten nevettünk. Az ajtóhoz mentem, megáll­tam, visszafordultam és ránéztem. - Viszlát, Szókra­tész - m o n d t a m neki.

Mintha zavarba jött volna, azután kedvesen vállat vont. Azt hiszem, tetszett neki a megszólítás. Többet nem m o n d t a m , csak hazamentem.

Másnap reggel á ta ludtam a nyolckor kezdődő órá­mat. Mire az edzés ideje elérkezett, már fenn voltam, indulásra készen. Először fel-le rohangásztunk a lelá­tó lépcsőin, majd Rick, Sid és én, más csapattársakkal együtt a földön feküdtünk izzadva, lihegve, nyújtva lábainkat, vállainkat, hátunkat. E szertartás alatt álta­lában csendben szoktam lenni, de a z n a p ú g y érez­tem, mesélnem kell nekik az elmúlt éjszakáról. - Ta­lálkoztam egy furcsa fickóval tegnap éjjel, egy ben­zinkútnál - ennyit m o n d h a t t a m mindössze.

A baráta imat jobban lekötötte a lábukban izzó, fe-H/.ülő fájdalom, mint az én kis történeteim.

N é h á n y erőkézenállással, felüléssel és lábemelés-Nel k ö n n y e d é n bemelegítettünk, a z u t á n m e g k e z d t ü k nz edzést. Amint újra és újra felrepültem a levegőbe

szálltam körbe a m a g a s r ú d felett, lengtem a lovon és egy új, izomfeszítő gyűrűgyakorlattal küszköd­tem -, az általam „Szókratesznek" elnevezett férfi mutatványain törtem a fejem. Összezavart érzéseim itzl súgták, hogy kerüljem el őt, de ki kellett ismer­nem titokzatos lényét.

Vacsora u t á n gyorsan átolvastam a történelem- és ii pszichológiajegyzeteimet, nagyvonalú vázlatot ké-

22 23

szítettem egy angoldolgozathoz, a z u t á n kisiettem a lakásból. Este t izenegy óra volt. Kétségek támadtak b e n n e m , amint közeledtem a benzinkúthoz. Tényleg akar m é g velem találkozni? Mit mondjak neki, hogy intelligens ember benyomását keltsem benne? Ott állt az ajtóban. Meghajolt és kezének egy intésével betessékelt az irodájába. - Vedd le a cipődet, kérlek. N á l a m így szokás.

Leül tem a díványra és a cipőmet a közelben rak­t a m le, arra az esetre, ha sietve akarnék távozni. Még mindig n e m bíztam a titokzatos idegenben.

Odakint eleredt az eső. A szoba színe és melegsé­ge ellentétben állt az éjszakai sötétséggel, a gyüleke­ző fellegekkel. Kezdtem felengedni. Hátradől tem és megszólaltam:

- Tudja, Szókratész, ú g y érzem, mintha m á r talál­koztunk volna korábban is.

- Találkoztunk is - mondta , ismét kinyitva agyamban a valóság és az á lom közti határt meg­szüntető ajtót. Egy ideig n e m szóltam.

- Szókratész, van n e k e m egy á lmom. Maga is sze­repel benne. - Ránéztem, de az arca semmit sem árult el.

- Sok ember á lmában ott vol tam már, ahogyan te is. Mesélj az á lmodról - kérte mosolyogva.

Elmeséltem neki olyan részletesen, amennyire csak emlékeztem rá. A szoba mintha elsötétült vol­na, amikor a borzalmas jelenetek megelevenedtek bennem, és megszokott vi lágom t ű n n i kezdett.

M i u t á n befejeztem elbeszélésemet, így szólt: - Na­gyon jó álom.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit értett ezen, megszólalt a csengő, kétszer egymás után. Pon­chóba bújt, és kiment a nyirkos éjszakába. Az abla­kon át figyeltem őt.

Esténként i lyenkor volt a legnagyobb a forgalom: péntek esti csúcs. Meglehetősen mozga lmas volt az Élet, egymás u tán érkeztek az emberek. H ü l y é n éreztem m a g a m , amint csak ülök magamban, úgy­hogy k imentem segíteni az öregnek, de ő mintha iszre sem vett volna.

Autók végtelen sora tárult elém, k é k színűek, piro­sak, zöldek, feketék, személyautók, kis teherautók és külföldi sportkocsik. Az embereknek éppoly sokféle Volt a hangulata, mint autóik típusa. Csak néhányan i m e r h e t t é k Szókratészt, de többen kétszer is megnéz­l e k a férfit, mintha valami különöset, méghatározha-l,il lant érzékeltek volna benne.

N é h á n y a n bulizós hangulatban voltak, hangosan n e v e t t e k , bőgették a rádiójukat, amíg vártak ránk. '-/okratész együtt nevetett velük. Voltak mogorva V C V Ő k i s , akik mintha különösen igyekeztek volna 1 ellemetlenül viselkedni, Szókratész azonban egy-ini mán udvar ias volt velük - mintha az ő vendége l e l t volna mindenki .

ííjfél u t á n az autók és a vevők megritkultak. A harsány hangok é s élénkség múltával a hűvös leve­gő természetellenesen nyugodtnak tűnt. Amikor be­m e n t ü n k az irodába, Szókratész megköszönte a se-i--.it-.egemet. Vállat vontam, de örültem, hogy észre­v e t t e . Rég n e m segítettem már senkinek semmiben.

A meleg irodában eszembe jutott, miről is beszél-11nik. Amint lehuppantam a díványra, rá i s kezdtem:

Szókratész, lenne n é h á n y kérdésem. kezeit i m á d k o z ó a n maga elé téve a szoba meny­

it v e / e t é r e bámult , mintha isteni segítségért vagy tü-" lemért könyörögne.

M i k lennének azok a kérdések? - érdeklődött. M é g m i n d i g kíváncsi vagyok, hogy m e n t fel a

li lőre, és arra, hogy miért mondta , „örülök, hogy

24 25

újra lá tom". Azt is szeretném tudni , én mit tehetnék magáért, és maga hogyan lehet hasznos számomra. És az is érdekelne, hány éves.

- K e z d j ü k egyelőre a legkönnyebbel. A te időd szerint ki lencvenhat éves vagyok.

N e m , ki lencvenhat n e m lehetett. Ötvenhat, esetleg hatvanhat, talán hetvenhat, de m á r az is hihetetlen­nek tűnt. De kilencvenhat? Hazudik, gondoltam. De miért h a z u d n a ? És m é g t u d n i akar tam a többi meg­válaszolatlan kérdésre is a választ.

- Szókratész, mit ért azon, hogy az én i d ő m sze­rint? Maga a keleti idő szerint él, vagy esetleg az űr­ből érkezett? - kérdeztem gyengén poénkodva.

- M i é r t , ki n e m ? - kérdezett vissza, és addigra m á r valószínűnek éreztem ezt a lehetőséget.

- M é g m i n d i g szeretném kideríteni, hogy mit te­hetnénk mi egymásért.

- Egyszerű. N e m b á n o m , ha lesz még egy utolsó taní tványom. N e k e d pedig m i n d e n bizonnyal szük­séged van tanítóra.

- É p p e n elég t a n á r o m van - m o n d t a m meggondo­latlanul.

- Valóban? - Elhallgatott egy kicsit, majd így foly­tatta: - Az, hogy megfelelő-e egy tanító, attól függ, hogy mit akarsz tanulni. - Könnyedén felkelt a szé­kéről és az ajtóhoz sétált.

- Gyere velem, m u t a t n i akarok neked valamit. Elsétáltunk a sarokig, a h o n n a n az ú t o n végig le le­

hetett látni az üzleti negyed és mögötte San Francisco fényeire.

- Dan, a világ egy iskola - mutatott körbe a hori­zonton -, és az élet az egyetlen valódi tanító. Számta­lan tapasztalatot kínál, és ha a tapasztalatok egyedül bölcsebbé tehetnének, az idős emberek mind boldog, megvilágosodott mesterek lennének. De a tapaszta-

latban el van rejtve a lecke. Én segíthetek neked ab­ban, hogy a tapasztalatból tanulva világosan láthasd a világot. Most nagy szükséged van a világosságra. Az intuíciód tudja, hogy így van, de az elméd tiltako­zik. Sokat tapasztaltál már, de keveset tanultál.

- N e m t u d o m , Szókratész, úgy értem, n e m men­nék ennyire messzire.

- N e m , Dan, most még n e m érted ezt, de meg fo¬ god érteni. Messzire fogsz menni, még ennél is messzebbre, biztosíthatlak.

Éppen visszaindultunk az iroda felé, amikor egy fényes, piros Toyota futott be a kúthoz. Szókratész, miközben kinyitotta a tankot, tovább beszélt:

- A legtöbb emberhez hasonlóan téged is arra ta-mlottak, hogy kívülről szerezd be az információkat, I (ínyvekből, folyóiratokból, szakértőktől. - Beakasz­totta a benzincső végét a tartályba. - Te is nyitva Vagy, mint ez az autó, és magadba fogadod a ténye­kei. Az információ néha szuper, máskor viszont ala­csony oktánszámú. Tudásodat a kurrens piaci díj­szabások szerint szerzed be, mint a benzint.

- Kösz, hogy figyelmeztetett. Két n a p o n belül be kell fizetnem a tandíjat a következő szemeszterre!

Szókratész csak bólintott, és tovább töltötte az ntitó tankját. Amikor a tartály tele lett, m é g mindig pumpál ta bele a benzint, amíg az ki n e m folyt a i" Ül re. Patakokban csordogált a járdán.

- Szókratész, tele a tank, figyeljen oda, mit csinál! Mintha n e m is hallaná, amit mondok, tovább fo­

lyatta a patakot. - Ahogy ez a tank, te is túlcsordulsz az előítéle­

tektől, tele vagy használhatat lan tudással. Mielőtt bármit is megtanulhatnál , először is ki kell ür í tened it tartályodat - közölte vigyorogva. Egyetlen katta-nással elzárta a benzin folyását.

I 26

- Lennél szíves ezt eltakarítani innen? - kérdezte kacsintva.

Volt egy olyan érzésem, hogy nemcsak a kiömlött benzinről beszél. Gyorsan felöntöttem a járdát. Szókratész elvette a sofőrtől a pénzt és a visszajáró-val együtt egy mosollyal is megajándékozta. Vissza­m e n t ü n k az irodába és letelepedtünk. Ott egy törté­netet mesélt nekem.

- Egy egyetemi tanár egyszer felment a japán he­gyekbe, hogy találkozzon a híres zen szerzetessel. Amikor megtalálta, a professzor bemutatkozott , el­m o n d t a , milyen t u d o m á n y o s fokozatai vannak és megkérte, hogy a szerzetes tanítsa őt a zenre.

- Kér egy teát? - kérdezte a szerzetes. - Kérek szépen - felelte a professzor. A szerzetes tölteni kezdte a teát, amíg az el n e m

érte a csésze peremét, azután folytatta, amíg a folya­dék ki n e m futott az asztalra és csöpögni n e m kez­dett a földre.

- Elég! - kiáltotta a professzor. - N e m látja, hogy a csésze m á r tele van? N e m fér bele több!

- E h h e z a csészéhez hasonlóan maga is tele van m á r a saját tudásával és előítéleteivel. Ahhoz, hogy tanulhasson, először ki kell ürítenie a csészéjét - felel­te a szerzetes.

Szókratész egy pillanatig mereven nézett rám. - Kérsz egy teát? - kérdezte végül. - Merhetek? - nevettem. Szókratész teletöltötte a kannát forrásvízzel, és a

villanyrezsóra tette. Viccesen megöklözött. - Dan, te tele vagy használhatat lan tudással. Túl

sok tényt raktároztál el m a g a d b a n a világgal kap­csolatban, de igen keveset t u d s z önmagádról .

- És most mit fog tenni, teletölt a maga tényeivel? - kérdeztem szurkálódva.

- N e m , én n e m terhellek újabb tényekkel, megta­nítlak inkább a „test bölcsességére". Minden, amit va­laha t u d n o d kell, az benned van; az univerzum titkai bele vannak vésve tested sejtjeibe. Azt soha n e m ta­nultad, hogyan láss bele önmagádba, hogyan olvass .1 testedből. Egyetlen, amit eddig tehettél, az volt, hogy könyveket olvastál, és meghallgattad a tudóso­kat, remélve, hogy igazuk van. Ha megtanulod a test bölcsességét, tanító lehetsz a tanárok között.

Erő lködnöm kellett, hogy önelégülten el ne vigyo-rodjak. Ez a benzinkutas itt ostobának nevezi a pro­fesszoraimat, és arra céloz, hogy az egyetemi tanul­mányaimnak s e m m i értelme sincsen!

- Persze, Szókratész, t u d o m , mit ért a test bölcses­ségén, de ezt én n e m veszem be.

Lassan ingatta a fejét. - S o k mindent értesz, de tulajdonképpen még sem­

mivel sem vagy tisztában. - Ez mit akar jelenteni? - A megértés egydimenziós dolog. Az intellektus

megértése az, ami ahhoz a tudáshoz vezet, amellyel le is rendelkezel. A ráébred és ugyanakkor háromdi­menziós. Ez az egész test szimultán megértő képes­ségén alapul, a fejen, a szíven és a fizikai ösztönö-|i i in. Csak a tiszta tapasztalatból származhat.

- M é g m i n d i g n e m t u d o m követni. - Emlékszel az első autóvezetés-leckédre? Azelőtt

r.v.ilogos voltál, értetted, mit jelent vezetni, de csak akkor ébredtél rá igazából, amikor első ízben m a g a d Is csináltad.

- Ez igaz - m o n d t a m . - Emlékszem a „nahát, szó­val ez az ! " érzésére.

- Pontosan! Ez a kifejezés tökéletesen leírja, mit je­lent a ráébredés. Egy n a p ugyanezt fogod m o n d a n i .1/ életről is.

28 29

Egy pillanatig n y u g o d t a n ültem. - M é g mindig n e m magyarázta el, mi az, hogy a

„test bölcsessége"- szólaltam meg. - Gyere velem - vezetett Szókratész a „pr ivát" fel­

iratú ajtóhoz. Amikor be léptünk rajta, tökéletes sö­tétségben találtuk magunkat . Először ideges lettem, de a z u t á n a félelmet várakozás váltotta fel bennem: nemsokára m e g t a n u l o m az első igazi titkot, a „test bölcsességét"!

Hirtelen világos lett. Egy fürdőszobában voltunk. Szókratész hangosan belepisilt a vécébe.

- Ez a test bölcsessége - jelentette ki büszkén. Neve­tése még akkor is visszhangzott a csempézett falak közt, amikor kimentem és leültem a kanapéra, a sző­nyegre meredve.

- Szókratész, azt még mindig n e m tudom.. . -kezdtem rá, amikor kijött.

- Ha m á r Szókratésznak nevezel - vágott közbe -, tiszteld m e g ezt a nevet legalább annyival, hogy időnként én is feltehessek kérdéseket, amelyekre te válaszolsz. Mit szólsz hozzá?

- Rendben - feleltem. - Éppen most kérdezett va­lamit, amire én válaszoltam is, úgyhogy most én jö­vök. A m i azt a repülőmutatványt illeti, amit múlt éj­jel lá t tam magától...

- Kitartó ember vagy, n e m igaz? - Az vagyok, ha n e m lennék, most n e m tartanék

ott, ahol vagyok. Megint egy kérdés, amelyre egye­nes választ kapott. Most jöhet az enyém?

Ezt elengedte a füle mellett. - H o l is vagy most? Lelkesen mesélni kezdtem magamról , de észrevet­

tem, hogy n e m vette figyelembe a kérdésemet. Azért elmeséltem neki m ú l t a m közelebbi és távolab­bi eseményeit, és megmagyarázhatat lan depressziói-

30

inat is. Türelmesen, figyelmesen végighallgatott, mintha a világ m i n d e n ideje az övé lenne. Csak órákkal később fejeztem be.

- Nagyszerű - szólalt meg. - Azt azonban m é g mindig n e m m o n d t a d el, hogy hol vagy most.

- De igen, n e m emlékszik? Elmondtam, hogyan jutottam idáig: kemény munkával .

- De hol vagy most? - Mit ért azon, hogy hol vagyok? - Hol vagy? - ismételte meg szelíden. - Itt vagyok. - H o l az az itt? - Itt, az irodában, a benzinkútnál . - Kezdett idege­

síteni ez a játék. - De hol a benzinkút? - Berkeleyben. - H o l van Berkeley? - Kaliforniában. - Hol van Kalifornia? - Az Egyesült Államokban.

- Hol az Egyesült Államok? - A nyugat i félteke egyik földrészén, egy nagy irazföldi területen. Szókratész, én...

- H o l v a n n a k a földrészek? - A Földön - feleltem sóhajtva. - Befejeztük? - Hol a Föld?

A naprendszer harmadik bolygója a Naptól. A N.ip a Tejútrendszer egyik kicsi csillaga. így megfelel?

I Hol a Tejút?

- Te jó ég! - sóhajtottam türelmetlenül, a szemei­m é i forgatva. - Az univerzumban. - Hátradől tem és knrba fontam a kezemet, mint aki jól végezte dolgát.

- És hol van az univerzum? - kérdezte Szókratész. - Az u n i v e r z u m , igen, szóval v a n n a k elméletek,

l i o e y milyen az alakja...

31

- É n n e m ezt kérdeztem, hanem, azt, hogy hol van?

- N e m t u d o m . H o n n a n t u d n á m a választ? - Erről van szó. N e m t u d o d a választ, és soha n e m

is fogod megtudni . Erre vonatkozó tudás n e m léte­zik. N e m t u d o d , hol van a világegyetem, és így azt s e m t u d h a t o d , hol vagy te. Valójában semmiről sem t u d h a t o d , hogy hol van, azt sem, hogy micsoda, és hogyan keletkezett. Ez rejtély. Az én ostobaságom ennek megértésén, a te megértésed viszont ostoba­ságon alapul. Én egy vicces bolond vagyok, te meg egy komoly szamár.

- Ide figyelj! Vannak dolgok, amiket még meg kell t u d n o d rólam. Először is, én máris valamiféle har­cos vagyok. Átkozottul jól tornázom ugyanis. -Most m á r én is tegeztem. Az e lmondottakat hangsú­lyozandó, és hogy m e g m u t a s s a m neki, hogy igenis t u d o k spontán lenni, felálltam a kanapéról, és álló helyzetből egy hátraszaltót csináltam, kecsesen ér­kezve le a szőnyegre.

- H é , ez nagyszerű volt - m o n d t a . - N e m csinál­n á d újra?

- N e m rossz, igaz? Különben ez n e k e m gyerekjá­ték. - M i n d e n t megtettem, hogy nagyképűség nél­kül mondjam ezt, de egy büszke mosolyt n e m tud­t a m elfojtani. H o z z á voltam szokva, hogy efféle mu­tatványokkal szórakoztassam a gyerekeket a stran­d o n vagy a parkban. Ok is mindig kérték, hogy is­mételjem meg.

- Rendben, Szok, akkor most figyelj. - Felugrot­tam, és éppen átfordultam, amikor valaki vagy vala­mi meglökött a levegőben. A díványon találtam ma­gam, összekuporodva. A mexikói takaró r á m tekere­dett, és betakart. Kidugtam a fejem alóla, és Szókra­tészt kerestem. Ugyanot t ült a szoba másik végében,

Öt méterre tőlem, begubózva a székében, titokzato­san mosolyogva.

- Ezt hogy csináltad? - Legalább olyan zavart voltam, mint amilyen ártat lan képet vágott Szókra­lész.

-Tetszet t az utazás? - kérdezte. - Akarod m é g egyszer? Ne mérgelődj ezen a kis botláson, Dan. Még egy hozzád hasonló nagy harcossal is előfor­dul hat ilyesmi időnként.

Dermedten álltam. Rendbe raktam a díványt, visszagyömöszöltem hátul a takarót. Kellett valamit I inalnom a kezeimmel; időre volt szükségem, hogy gondolkozzam. H o g y a n csinálta? M é g egy kérdés, I I n i r e n e m fogok választ kapni.

Szókratész p u h á n kisétált az irodából, hogy meg-lolise egy háztartási holmikkal telerakott kis teher­autó tankját. Elindult, hogy még egy ember útját fel­vidítsa - g o n d o l t a m magamban. A z u t á n becsukott i zemmel a z o n t ű n ő d t e m , Szókratész vajon miért hány fittyet a természeti törvényeknek, vagy leg­alábbis a józan észnek.

- Szeretnél m e g t u d n i n é h á n y titkot? - N e m is hal­lottam, amikor bejött. Ott ült a székben, keresztbe Vetett lábakkal.

Fn is keresztbe tet tem a lábaimat és előredőlve fi-| y e l t e m . Megtévesztett a d ívány puhasága, egy ki¬ I MI túlságosan is előredőltem és megbillentem. Mi­előtt ki t u d t a m volna bogozni a lábaimat, arccal lete­li e lvágódtam a szőnyegen.

Szókratész magánkívül volt a nevetéstől. Gyorsan lel ültem, mint aki nyársat nyelt. Amikor merev ké­pemre nézett, Szókratész teljesen elgyengült, olyan rl mulatott. Jobban hozzá vol tam szokva a dicséret­hez, mint ahhoz, hogy kinevessenek, úgyhogy szé­gyenkezve és d ü h ö d t e n ugrot tam fel. Szókratész

32 33

hirtelen abbahagyta a nevetést, uralkodott az arcki­fejezésén és a hangján.

- Ülj le! - rendelkezett, a díványra mutatva. Leül­tem. - Azt kérdeztem, hogy akarsz-e tudni egy titkot.

- Persze - a háztetőkkel kapcsolatban. - Csak azt m o n d h a t o d meg, hogy akarsz-e hallani

egy titkot. Azt, hogy mi lesz az a titok, én d ö n t ö m el. - Miért kell n e k ü n k mindig a te szabályaid szerint

játszanunk? - Mert ez az én benzinkutam, csak azért. - Szókra­

tész túlzott ingerültséggel beszélt. Lehet, hogy még mindig hülyéskedett velem. - Na, most figyelj! Jut eszembe, elég kényelmesen ülsz? Úgy értem, stabi­lan? - Kacsintott. Én csendesen csikorgattam a foga­imat.

- Dan, mindenféle helyet akarok mutatn i neked, és mindenféle történetet akarok elmesélni. Ismerek olyan titkokat, amelyek érdekelhetnek, de mielőtt együtt az útra lépünk, tisztán kell, hogy lásd: egy ti­tok értéke n e m abban rejlik, amit tudsz, h a n e m ab­ban, amit csinálsz.

Szókratész egy régi szótárt vett elő a fiókjából, és feltartotta a levegőbe. - Használd mindazt a tudást, amivel rendelkezel, de ismerd ennek a határait. A t u d á s m a g á b a n még n e m elegendő; nincsen szíve. Nincs az a tudás , amely táplálhatná vagy erősíthet­né a szellemet; mely a végső boldogságot és békét e lhozhatná. Az élethez több kell, mint tudás, az élet­hez intenzív érzés és á l landó energia szükséges. Az életben a megfelelő cselekvésre van szükség, ha a t u d á s megelevenedik.

- Ezt én is t u d o m , Szókratész. - Ez a te problémád. Tudod, de n e m cselekszel.

N e m vagy harcos. - Szókratész, ez hihetetlen. Tudom, hogy időnként

harcosként viselkedtem, amikor tényleg nagy szük-N é g volt rá. Látnod kellene a tornateremben!

- Lehet, hogy előfordulhat veled, hogy időnként ugy érzed, egy harcos elszánt, rugalmas, világos és kételyektől m e g n e m fertőzött elméjével rendelke­zel. Felépítheted a n n a k ruganyos, hajlékony, érzé­keny és energiával feltöltött testét. Ritka pillanatok­ban talán érezheted m a g a d b a n a harcos szívét, mely mindent és mindenki t szeret. De ezek csak töredé­kekben v a n n a k jelen benned. N e m vagy integrált. A/, én feladatom az, hogy összerakjalak, tökfej.

- Várj csak egy percre, a szentségit. N e m kétlem, hogy kivételes képességekkel rendelkezel, és szíve­sen veszed körül m a g a d a titokzatosság levegőjével, tle azt n e m értem, miért feltételezed, hogy össze kel­lene engem raknod. Nézzük, mi a helyzet: én egye-lemista vagyok, te pedig benzinkutas. Én világbaj­nok vagyok, te itt bütykölsz a garázsban, teát főzöl, #s arra vársz, hogy valami szerencsétlen bolond be­sétáljon ide, hogy halálra rémisszed. Lehet, hogy én segíthetnék neked, hogy összeszedd kicsit magad. -Nem vol tam teljesen tisztában azzal, hogy mit be­izélek, de jólesett így beszélnem.

Szókratész csak nevetett, rázta a fejét, mint aki nem hiszi el teljesen, amit mondok. Azután odajött hozzám, letérdelt mellém, és így szólt:

- Te segítesz nekem, hogy összeszedjem magam? I e h e t , hogy egyszer majd alkalmad lesz rá. De egye­lőre t u d n o d kell, mi a különbség kettőnk között. -Megbökte az oldalamat, azután újra és újra megbö­kött. - A harcos cselekszik... - mondta .

A fenébe. H a g y d abba! - kiáltottam. - Kezdesz AZ idegeimre m e n n i !

- ...A bolond pedig csak reagál a cselekvésre. Fs mire számítasz?

34 35

- Megdöfködlek, amitől ideges leszel, bosszantlak, mire fennhéjázóan és dühösen reagálsz; elcsúszom egy banánhéjon és... - két lépést távolodott tőlem és elcsúszott, t o m p a puffanással a szőnyegre zuhanva. N e m t u d t a m magamba fojtani, felüvöltöttem.

Felült a p a d l ó n és felém fordult. - Dan, a te érzé­seid és reakcióid automatikusak és kiszámíthatóak; az enyémek nem. Én spontánul alkotom meg az éle­temet; a tiédet a múl tad határozza meg.

- M i alapján feltételezed ezt rólam vagy a múl­tamról?

- Azon az alapon, hogy évek óta figyellek. - Na persze - m o n d t a m , valami viccet várva. De

n e m következett vicc. Későre járt, és egy csomó dolgon kellett gondol­

k o d n o m . Ú g y éreztem, terhek n e h e z e d n e k rám, egy új kötelezettség, s n e m vol tam biztos benne, h o g y teljesíteni t u d o m . Szókratész bejött, megtö­rölte a kezét, és teletöltötte a bögréjét forrásvízzel. Lassan kortyolgatni kezdte.

- M e n n e m kell, Szok. Későre jár, és egy csomó ta-nulniva lóm van.

Szókratész n y u g o d t a n ülve maradt, amint felkel­t e m és vet tem a kabátomat. Azután, amikor készül­t e m kilépni az ajtón, lassan, n y u g o d t a n beszélni kezdett. Mintha m i n d e n szavával gyengéden arcul csapott volna.

- Ha azt akarod, hogy egyáltalán valami esélyed legyen arra, hogy harcossá válj, jobban tennéd, ha á t g o n d o l n á d , mi a fontos az életben. Ebben a pilla­n a t b a n egy csökönyös s z a m á r intelligenciájával és egy bo londgomba szellemével rendelkezel. Komoly m u n k a áll előtted, de egy m á s m i l y e n osztályterem­ben, mint azt most gondolnád.

A padlót b á m u l t a m , azután felkaptam a fejem,

hogy szembenézzek vele, de n e m t u d t a m a szemébe nézni. Elfordultam.

- H o g y a most következő órákon megálld a he­lyed, sokkal több energiára lesz szükséged, mint ko¬ i abban. M e g kell t isztítanod a tested a feszültségtől, meg kell szabadítanod az e lméd a p a n g ó ismeretek-161, és ki kell tárnod a szíved az igazi érzelem ener­giái számára.

- Szok, azt hiszem, el kell m o n d a n o m neked, hogy néz ki a napirendem. Szeretném, ha megérte­néd, mennyi re elfoglalt vagyok. Szeretnélek gyak-i. in meglátogatni, de nagyon kevés időm van.

Baljóslatúan nézett rám. - Kevesebb időd van, mint gondolnád.

- Ez mit jelentsen? - kérdeztem szájtátva. - Most ne törődj ezzel - m o n d t a . - Folytasd csak. - A következő céljaim vannak. Tornászbajnok sze-

i é l n é k lenni. Szeretném, ha a csapatunk megnyerné a nemzeti bajnokságot. Szeretném jó eredménnyel elvé­gezni az egyetemet, ami azt jelenti, hogy könyveket kell olvasnom és dolgozatokat kell írnom. Te meg éhe­i v e l ! , ú g y tűnik, azt ajánlod, hogy fél éjszaka marad­jak fenn egy benzinkútnál, egy - remélem, ezt n e m ve-IZed sértésnek - igen különös férfit hallgatva, aki be a k a r engem vonni a saját fantáziavilágába. Ez őrület!

- Igen - m o n d t a szomorú mosollyal -, ez őrület. Szókratész visszaült a székére és lenézett a padló­

ra. Az a g y a m tiltakozott az ilyen szerencsétlen-öreg­ember-trükkök ellen, de a szívem húzot t ehhez az élettől d u z z a d ó vén különchöz, aki valamiféle „har-i osnak" nevezte magát. Levettem a dzsekimet, a ci­pőmet és visszaültem. Ekkor eszembe jutott egy tör­ténet, amit a nagyapámtól hallottam:

Volt egyszer egy király, akinek vára egy magas hegy

36 37

tetején állt, és a birodalmára nézett. Az ura lkodó annyira népszerű volt, hogy a közeli város lakói m i n d e n n a p ajándékokat küldtek neki, és születés­napját az egész királyságban megünnepelték. Az emberek szerették, mert közismerten bölcs és igaz­ságos volt az ítéleteiben.

Egy n a p o n tragédia sújtott le a városra. A város vi­ze beszennyeződött, és minden férfi, nő és gyermek megőrült . Csak a király nem, akinek saját kútja volt.

N e m sokkal a t ragédia után, a bo lond városlakók beszélni kezdték, hogy a király „ k ü l ö n ö s e n " visel­kedik, az ítéletei n e m helyesek, és a bölcsessége színlelés csupán. N é h á n y a n azt is feltételezni me­részelték, hogy a király megőrült . Népszerűsége h a m a r o s a n szétfoszlott. Az emberek m á r n e m hoz­tak neki ajándékokat, n e m ü n n e p e l t é k a születés­napját.

A hegy tetején élő magányos királynak n e m ma­radt senkije. Egy n a p elhatározta, hogy lemegy a hegyről és ellátogat a városba. Meleg n a p volt, ezért ivott egyet a város kútjából.

A z n a p éjjel hata lmas ünneplés volt a városban, az emberek boldogok voltak, hogy imádott királyuk „visszanyerte a józan eszét".

Rájöttem, hogy az őrült világ, amelyet Szókratész emlegetett, n e m az ő világa volt, h a n e m az enyém. Felálltam, indulásra készen.

- Szókratész, azt m o n d t a d , hogy hallgassak a saját testem sugallataira, és ne függjek attól, amit olva­sok, vagy amit más emberek m o n d a n a k nekem. Ak­kor miért kellene itt ü lnöm, és csendben hallgat­nom, amit te m o n d a s z nekem?

- N a g y o n jó kérdés - felelte. - De van erre egy ugyanilyen jó válaszom. Először is, én a saját tapasz-

lalataim alapján beszélek, és n e m tudósoktól, másod­kézből hallott vagy könyvekből olvasott elméleteket tulok elő. Olyan ember vagyok, aki igazából ismeri a saját testét és elméjét, így a másokét is. Emellett -lolytattá mosolyogva -, honnan tudod, hogy én n e m a le testedből jövő sugallat vagyok, amely hozzád be­szél? - Odafordult az íróasztalához, és felvett néhány Irományt. Aznap este n e m vett rólam többé tudó­in, ist. Örvénylő gondolataim kivittek az éjszakába.

Az elkövetkező n a p o k b a n igen feldúlt voltam. ( iyengének és idétlennek éreztem m a g a m ennek az embernek a társaságában, és dühített, ahogy beszélt velem. Mintha á l landóan alulbecsült volna. N e m I oltam m á r gyerek! Miért kellene egy benzinkútnál nlnöm, ahol hülyére vesznek, mikor a saját birodal-m.imban körülrajonganak és tisztelnek?

A tornateremben keményebben edzettem, mint v.ilaha - testem lázasan égett, miközben gyakorlat­ról gyakorlatra k ü z d ö t t e m előre magam. Mégis, az edzés kevésbé elégített ki, mint korábban. M i n d e n alkalommal, amikor egy új mozdulatot elsajátítot­tam, vagy megdicsértek, eszembe jutott, hogyan lö­kött a díványra a levegőn keresztül ez az öregember. Hal, az e d z ő m észrevett valamit rajtam, és szerette volna megtudni , mi bajom. Biztosítottam, hogy min­den rendben van. Ez azonban n e m volt igaz. N e m (polt k e d v e m hülyéskedni a csapattársaimmal, egy­szerűen meg vol tam zavarodva.

Azon az éjszakán újra a Félelmetes Kaszással ál­modtam, de most n e m a megszokott módon. A Ha­lál sötét ruhájába öltözve a viháncoló Szókratész je­lent meg előttem. Puskát szegezett rám, elsütötte, és kilőtt belőle egy zászlót, melyre az volt írva, hogy „hang!". Ezúttal a változatosság kedvéért kuncogva és n e m sóhajtozva ébredtem.

38 39

Másnap üzenetet találtam a postaládámban. „Ház­tetőtitkok", mindössze ez volt ráírva. Aznap éjjel, mire Szókratész megérkezett, én m á r vár tam rá a benzinkút lépcsőjén üldögélve. Azért m e n t e m oda korábban, hogy a többi benzinkutast kikérdezhes­sem Szókratész felől. Szerettem volna megtudni , mi az igazi neve, esetleg, hogy hol lakik, de semmit n e m t u d t a k róla.

- Kit érdekel - m o n d t a ásítva az egyik -, csak egy öreg szivar, aki szereti az éjszakai műszakot.

Szókratész levette a viharkabátját. - Nos - csaptam le rá -, e lmondod végre, hogyan mentél fel a tetőre?

- Igen. Azt hiszem, készen vagy arra, hogy meg­t u d d - m o n d t a komolyan. - A régi Japánban volt a harcos gyi lkosoknak egy elit csoportja.

A gyilkos szót vészjóslóan ejtette ki, amitől hirtelen tudatosodott bennem, milyen sötét csend ólálkodik odakint. A tarkómban megint éreztem azt a bizsergést.

- Ezeket a harcosokat - folytatta - n indzsáknak nevezték. Félelmetes legendák, történetek keringtek róluk. Azt beszélték, hogy állattá tudtak változni és repülni is képesek voltak, persze csak kis távolsá­gokra.

- Természetesen - m o n d t a m , és éreztem, amint az á lmok világába vezető ajtó egy hűvös fuvallat kísé­retében kitárul. El tűnődtem, vajon hová akar kilyu­kadni, amikor a garázsba vezetett, ahol egy japán sportkocsin dolgozott éppen.

- Ki kell cserélni a gyertyákat - jegyezte meg Szókratész, és bedugta a fejét a motorház fényes te­teje alá.

- Igen, de a háztetőről meséljen - sürgettem. - Egy perc, és rátérek arra is, csak kicserélem ezeket

a gyertyákat. Legyen türelemmel. Érdemes várni arra, amiről beszélni akarok magának, higgyen nekem.

40

A m u n k a p a d o n egy kalapács hevert, azzal játsza­doztam üldögélés közben.

- N a g y o n izgalmas m u n k a ez, ha igazán odafi­gyelünk rá - hal lottam Szókratész irányából. Neki i/.galmas lehetett, bizonyára.

Hirtelen letette a gyertyákat, a villanykapcsolók­hoz szaladt és eloltotta a villanyt. Annyira sötét lett, hogy m é g a saját kezemet sem láttam. Kezdtem ide­ges lenni. Soha n e m t u d t a m , hogy Szókratész mire leszül, és az a nindzsákról szóló elbeszélés...

- Szókratész, Szókratész! - Hol vagy? - kiáltotta közvetlenül a há tam mögött. H á t r a p ö r d ü l t e m és ráestem egy Chevy motorhá­

zának a tetejére. - N e m t u d o m - hebegtem. - H á t ez tökéletesen igaz - közölte, és felkapcsolta

ti villanyt. - Szerintem kezdesz okosodni - m o n d t a vigyorogva, mint egy fakutya.

Megcsóváltam a fejem a bolondságait hallva, az¬ Után ráte lepedtem a Chevy sárhányójára, és be­lestem a nyitott motorháztető alá, hogy lássam, mi hiányzik odabentről .

- Szókratész, abbahagynád a bohóckodást és befe­leznéd végre a m u n k á d a t ?

Amint fürgén becsavarta az új gyertyákat, lepat-iintotta a gyújtáselosztó sapkáját, és megvizsgálta a lorgórészeket, tovább beszélt.

I A n indzsa n e m volt varázsló. A titka az ember •./.imára elképzelhető legintenzívebb mentális és fi-/ik.ii gyakorlásban rejlett.

- Szókratész, mire vezet ez az egész? H o g y meglásd, mire vezet valami, legjobb, ha

megvárod, amíg az a végéhez ér - felelte, és folytat­ta <i történetet. - A nindzsa tudot t nehézfegyverzet­ben úszni, gyík módjára mászni a puszta falon, ujjai­val és lábujjaival kapaszkodva a legapróbb repedé-

41

sekbe. Képzeletbeli, sötét, alig látható mászókötelet készített, ügyesen tudot t elrejtőzni, elillanni, és is­merte az elterelés és az illúziókeltés módszereit. A n indzsák nagyszerű ugrók voltak.

- N a , azt hiszem, közeledünk a lényeghez! - Szin­te dörzsöl tem a kezemet, annyira vártam, mi sül ki a dologból.

- A fiatal harcost még gyermekkorában a követke­ző módszerre l tanították meg ugrani: adtak neki egy kukoricamagot és azt mondták, hogy vesse el. Ami­kor a szár nőni kezdett, a fiatal harcosnak számta­lanszor át kellett ugrania. A szár hamarosan maga­sabb volt már, mint a gyermek, de ez n e m tántorít­hatta el őt. Amikor m á r n e m tudta átugrani, mert annyira megnőtt , új magot kapott, és kezdődött elölről az egész. Végül n e m volt olyan szár, amelyet a fiatal nindzsa ne tudot t volna átugrani.

- És akkor? H o l itt a titok? - kérdeztem, a végső megvi lágosodásra várva.

Szókratész kicsit várt, aztán mélyet lélegzett. - így, amint látod, a fiatal nindzsa kukoricaszárak­

kal gyakorolt. Én benzinkutakat használok erre a célra.

Csend töltötte m e g a szobát. Hirtelen Szókratész dal lamos nevetése hangzott fel a szervizben; annyi­ra nevetett, hogy neki kellett dőlnie a Datsunnak, amin é p p e n dolgozott.

- Szóval ez az? Ezt akartad e lmondani nekem a háztetőkről?

- Dan, ez minden, amit megtudhatsz a dologról, a m í g te m a g a d n e m t u d o d csinálni - felelte.

- Úgy érted, meg fogod nekem tanítani, hogyan kell felugrani a háztetőre? - kérdeztem hirtelen fel­villanyozva.

- Talán igen, talán nem. M i n d a n n y i u n k b a n külö

nös képességek rejlenek. Lehet, hogy megtanulod egyszer, hogyan kell felugrani a háztetőkre - közöl-le vigyorogva. - Most lennél olyan szíves ideadni a csavarhúzót?

O d a d o b t a m neki. Esküszöm, úgy kapta el, hogy közben teljesen másfelé nézett! H a m a r végzett vele, és visszadobta nekem. - Ott repül a kismadár ! - ki­áltotta. Elejtettem; hangos csattanással esett a földre, felbőszített a dolog, n e m t u d t a m , m e d d i g bírom, In így gúnyt űz belőlem.

A hetek gyorsan múltak, és egyre több éjszakát töl­toltom álmatlanul. Valahogy meg is szoktam már. És volt még egy változás: felfedeztem, hogy érdeke-

e b b n e k találom a Szókratésznél tett látogatásokat a tornatermi edzéseimnél.

Minden éjjel a benzinkútnál dolgoztunk. O betöl-i " i le az üzemanyagot, én m e g az ablakokat töröltem lr, es mindket ten hülyéskedtünk a vevőkkel, közben Nfcókratész biztatott, hogy meséljek az életemről, i ii lonös m ó d o n a sajátjáról hallgatott. Ha kérdez­tem, egy tömör „később"-bel elütötte a dolgot, vagy nem mit n e m válaszolt.

Arról kérdeztem, miért érdeklik annyira az életem léN/letei.

I smernem kell a személyes illúzióidat ahhoz, hogy m e g r a g a d h a s s a m a betegséged mibenlétét. Meg kell t i szt í tanunk az agyadat, mielőtt a harcos ni |ahoz vezető kaput kinyitnánk - válaszolta.

- Ne nyúlj az agyamhoz, nekem jó így, ahogyan i n

I la tényleg elégedett lennél vele, most n e m len-Fifl Itt. A m ú l t b a n m á r sokszor megváltoztál. N e m -

•i na sokkal mélyrehatóbb m ó d o n fogod tenni Ugyanezt.

42 43

Ezek u t á n elhatároztam, nagyon fogok vigyázni ezzel az emberrel. N e m ismertem eléggé, és n e m t u d t a m , mennyire őrült.

Szókratész stílusa mindenesetre ál landóan válto­zott, szokatlan, humoros , sőt bizarr volt. Egyszer kiabálva vetette magát egy kis fehér kutya után, amely a kút lépcsőjére pisilt - miközben éppen a „rendíthetet len nyugalom és higgadtság feltétlen hasznáról" tartott nekem előadást.

Máskor, körülbelül egy héttel ezután, miután egész éjjel fenn voltunk, elsétáltunk a Strawberry patakhoz, megál l tunk egy hídon és b á m u l t u k a téli esőzésektől kiöntött folyamot.

- Vajon milyen mély lehet ma a patak? - jegyeztem meg, bambán lebámulva a rohanó vízre. A következő pillanatban arra döbbentem rá, hogy beleloccsanok a tajtékzó, sáros-barna vízbe. Lelökött a hídról!

- Na, milyen mély? - Elég mély - köpködtem, és megpróbáltam a part­

ra vonszolni m a g a m és víztől elnehezedett ruháimat. Ennyit a tétlen elmélkedésről. Azt mindenesetre meg­jegyeztem, hogy jobb, ha befogom a számat.

A m i n t múl tak a napok, egyre több különbséget vet tem észre kettőnk között. Az irodában, ha meg­éheztem, édességet zabáltam; Szókratész friss almát, körtét majszolt, vagy gyógyteát készített magának. Én összevissza mocorogtam a díványon, ő Buddha­ként ült n y u g o d t a n a székén. Az én mozdulataim esetlenek és hangosak voltak a hangtalan sikláshoz képest, amivel ő közlekedett a földön. És ne felejt sük el, hogy ő m á r öregember volt!

M i n d e n éjjel valamilyen kisebb leckét kaptam; m á r az első napokban is. Egyik éjszaka elkövettem egy hibát. Elpanaszoltam, hogy az iskolában a tár­saim n e m valami barátságosak hozzám.

44

- Jobban teszed, ha felelősséget vállalsz egész éle-ledért, és n e m a többieket vagy a körülményeket hi­báztatod a kellemetlenségeidért. Amikor kinyílik majd a szemed, látni fogod, hogy egészségi állapo-linl, boldogságod, és életednek m i n d e n körülménye legnagyobb részben miat tad olyan, amilyen, legyen IZ tudatos vagy tudatta lan - jegyezte meg gyengé­d e n .

- N e m t u d o m , ezt hogy érted, de n e m hiszem, hogy egyetértek ezzel.

¥ Nos, hallgasd meg a következő történetet, Dan, egy hozzád hasonló fickóról szól.

lígy közép-nyugati építkezésen, amikor megszólalt .1 | f lződuda, a m u n k á s o k egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam m i n d e n alkalommal ki­nyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.

Hogy a m é n k ű verje meg! Ez n e m lehet igaz, ni. i i megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom i 11 ii >gyoróvajas-lekváros kenyeret!

Sam m i n d e n n a p siránkozott a szendvicse miatt, lellek a hetek, és a többi m u n k á s t m á r kezdte idege­

níteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt: -A/ ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat én a lekvárt, miért n e m m o n d o d meg az asszony­n a k , hogy valami mást készítsen?

Milyen asszonynak? - felelte Sam. - Nincs fele¬ i r e m , m a g a m készítem a szendvicseimet.

Szókratész rövid szünet u tán hozzátette: - Látod, |gy mindannyian m a g u n k n a k készítjük a szendvi-

einket ebben az életben. lígy barna zacskót nyújtott át, amelyben két szend­

vics volt.

• Melyiket kéred, a sajtos-paradicsomos kenyeret, Vdgy a paradicsomos-sajtosat? - kérdezte vigyorogva.

45

- Mindket tőt a d d ide! - vágtam vissza. Ahogy rágcsáltunk, Szókratész beszélt tovább. - Akkor lesz belőled tökéletes emberi lény, ha tö­

kéletesen felelőssé válsz az életedért; és amikor tö­kéletesen emberi leszel, felfedezheted, mit jelent harcosként élni.

- Kösz az ennivalót, Szókratész, a gondolatokat, és a pocakot - m o n d t a m egy n e m e s főhajtással. Felvettem a dzsekimet és indulni készültem. - Né­h á n y hét ig n e m jövök. Közelednek a döntők, és el is kell g o n d o l k o z n o m n é h á n y dolgon. - Mielőtt b á r m i t m o n d h a t o t t volna, búcsút intettem, és haza­i n d u l t a m .

Ezután elmerültem a félév utolsó óráiban. A torna­teremben keményebben edzettem, mint valaha. Ami­kor csak lazítottam egy kicsit, gondolataim és érzel­m e i m kellemetlenül felkavarodtak. Erezni kezdtem az első jeleit annak, hogy egyre erősebben elidegene­dek mindennapi világomtól. Eletemben először két elkülönült valóság közt választhattam. Az egyik őrült volt, a másik józan - de egyszerűen n e m tudtam meg­állapítani, hogy melyik-melyik, így egyikhez sem kö­teleztem el magam.

N e m t u d t a m elhessegetni magamtól a növekvő érzést, hogy lehetséges, persze n e m bizonyos, hogy Szókratész egyáltalán n e m is olyan különc ember. Talán m i n d a z , amit az életemről mondot t , helyesebb volt, mint képzeltem. Kezdtem valóságosan látni, hogyan is v iselkedem a többi emberrel, és zavarni kezdett, amit láttam. A felszínen meglehetősen ba­rátságos voltam, de valójában csak önmagammal vol tam elfoglalva.

Bili, egyik legjobb bará tom leesett a lóról és eltörte a csuklóját; Rick egy végre megtanult teljes csáva rással ugrott hátraszaltót, amelyet m á r egy éve gya

46

korolt. Mindkét eset ugyanazt az érzelmi reakciót váltotta ki belőlem: semmit.

Növekvő önismeretem súlya alatt sebesen csök¬ I n i n i kezdett az önbecsülésem.

Egy éjszaka, közvetlenül a döntők előtt, valaki be­kopogott az ajtómon. Meglepetten, de örömmel lát­tam, hogy fogpaszta-Susie, a szőke majorette az, akit hetek óta n e m láttam. Megdöbbentett, hogy mi­lyen magányos is vol tam m á r egy ideje.

- Be sem hívsz, Danny? - Dehogynem, nagyon örülök, hogy látlak. Uh, ülj

le, a d d ide a kabátodat. Éhes vagy? Innál valamit? -1 .ak b á m u l t rám.

- Mi van, Susie?

Fáradtnak látszol, Danny, de... - Kinyújtotta a kezét és megérintette az arcomat. - A szemeid vala­hogyan megváltoztak. Mi történt?

Megsimogattam az arcát. - Maradj velem ma éj-.ika, Susie.

- M á r azt hittem, soha sem fogsz erre kérni. Hoz­tam fogkefét!

Másnap reggel, amikor megfordultam, Susie ösz-l/.eborzolt hajának friss, nyári szalmaillata csapott meg, és lágy leheletét éreztem a p á r n á m o n .

Jó k e d v e m kellene hogy legyen - gondoltam, de olyan szürke hangulatban voltam, mint a kinti köd.

Az elkövetkező néhány n a p o n sokat voltam együtt KllHÍe-val. N e m hiszem, hogy nagyon szórakoztató társaság lehettem, de Susie jókedve elég volt ket­tőnknek is.

Valami visszatartott attól, hogy Szókratészról me-*él|ek neki. Az öreg egy másik világhoz tartozott, amelyben Susie n e m vett részt. H o g y a n érthette vol-|M m e g , hogy mi történik velem, ha n e k e m sem volt főla fogalmam?

47

Elérkeztek, majd e lmúltak a döntők. Jól szerepel­tem, de n e m érdekelt a dolog. Susie a tavaszi szü­netben hazament, én pedig örültem, hogy egyedül m a r a d t a m .

A tavaszi szünet h a m a r elmúlt, és Berkeley sze­metes utcáin meleg szellők kezdtek fújdogálni. Érez­tem, itt az ideje, hogy visszatérjek a harcos világába, a különös kis benzinkúthoz - ezúttal nyitottabban és alázatosabban, mint a múltkor. Ekkor m á r egy dologban sokkal biztosabb voltam. Ha Szókratész megint rajtam köszörülné a nyelvét, azonnal vissza­vágok!

E L S Ő K Ö N Y V

A VÁLTOZÁS SZELE

Csodakitörések

l i -ső este volt. Edzés és vacsora u t á n ledőltem szun-• lii.mi egyet. Amikor felébredtem, majdnem éjfél

..II már. A kora tavaszi hűvös éjszakában lassan sé-Iállam a benzinkút felé. Hátulról erős fuvallat érke-

i I I , amely mintha előrehajtott volna a campus ös­vényein.

Amikor az ismerős útkereszteződéshez értem, las­s í t o t t a m a lépteimet. Gyengén permetezni kezdett AZ eső, és m é g jobban lehűtötte az éjszakát. A mele-Hen megvilágított i roda fényében Szókratész körvo­n a l a i t l á that tam a párás ablakon keresztül. A bögré-i ' l x i l ivott éppen. T ü d ő m e t várakozás és félelem i i-vrréke szorította össze, felgyorsította a szívveré-

. i n é t .

A kövezetet bámulva m e n t e m át az úttesten, és i . > éledtem az iroda ajtajához. Tarkómon szélfuval-I r t lo l éreztem. A hirtelen jött hűvösségtől felkaptam ' fejem, és Szókratészt pi l lantottam m e g az ajtóban.

1 un nézett, és úgy szimatolta a levegőt, mint egy i ukas. Úgy tűnt, mintha egyenesen keresztülnézne i i | lam. Eszembe jutott a Félelmetes Kaszás. Tudtam, h o g y ebben az emberben hatalmas melegség és együttérzés lakozik, de sötét szemei mögött valami

11 ii i étlen veszélyt érzékeltem. I élelmem azonnal eloszlott, amikor kedvesen

. szólalt:

51

- Örülök, hogy visszajöttél. - Egy intéssel betessé­kelt a szobába. Amint levettem a cipőmet és leül­tem, megszólalt a benzinkút csengője. Letöröltem az ablakról a párát, és láttam, hogy egy leeresztett gu-mijú öreg P l y m o u t h döcög be az állomásra. Szókra­tész katonai esőkabátjában m á r kifelé tartott az aj­tón. Az öreget látva néha meglepődtem magamon, h o g y a n is r i adhat tam meg ettől az embertől.

Az esőfelhőktől elsötétült az éjszaka, és gyorsan e l röppenő emlékfoszlányokat idézett fel b e n n e m a fekete csuklyás halálról. A gyenge eső kopogását most a csontos kezek háztetőn való d ü h ö d t dobolá-sának hittem.

Ál landóan mocorogtam a díványon, fáradt vol­t a m a megfeszített tornatermi edzésektől. A követ­kező héten lesz a területi bajnokság, és a z n a p volt az utolsó k e m é n y edzésem a verseny előtt.

Szókratész benyitott az iroda ajtaján. Megállt az ajtóban és így szólt:

- Gyere ki! Most ! - a z u t á n otthagyott. Amint fel­keltem és felhúztam a cipőmet, kinéztem a ködbe. Szókratész a p u m p á k mögött állt, a kút fénykörén kívül. Félig a sötétség leplébe burkolózva úgy tűnt, mintha fekete csuklyát viselt volna.

N e m megyek ki. Az iroda olyan volt, mint egy erőd: az éjszakával és a külvilággal szembeni véde­lem. A világ az agyamra kezdett menni, mint a zajos belvárosi csúcsforgalom. N e m létezik. N e m megyek ki. Szókratész újra intett a sötétből, azután m é g egy­szer. M e g a d v a m a g a m a t a sorsnak, kimentem.

Amint óvatosan közeledtem az öreghez, hozzám fordult:

- Figyelj! Érzed? - M i t ? - Érezd!

Ekkor elállt az eső, és a szél mintha megváltoztat­ta volna az irányát. Különös, meleg szél. - A szelet, Szókratész?

- Igen, a szelet. Változtatja az irányát. Ez azt jelen-i i , liogy elérkezett a fordulópont az életedben. Most. Lehet, hogy n e m vetted észre; és igazából én sem, (le a mai éjszaka d ö n t ő fontosságú a számodra. El­ment, de visszatért. És megfordult a szél. - R á m né­zett egy pillanatra, azután bemasírozott a szobába.

Követtem, és leültem az ismerős díványra. Szók-lalész nagyon csendesen ült puha, barna székében, lekintetét r á m szegezte. Megszólalt. Hangja olyan erős volt, hogy biztosan áthatolt volna bármilyen fa­lon, és mégis oly lágy, hogy elbírta volna a legeny­hébb márciusi szellő.

- Valamit m e g kell t ennem most. Ne félj! Felállt. - Szókratész, halálra rémítesz! - hebegtem mérge-

é n , hátrafelé csúsztam a kanapén, amint lassan kö­zelített felém, lopakodva, mint a prédájára t á m a d ó •Eris.

Kinézett az ablakon, hogy senki n e m jön-e, azután lel erdeit előttem és lágyan megszólalt:

Dan, emlékszel, amikor azt m o n d t a m , hogy elő­ször m e g kell változtatnod a gondolkodásodat ah­h o z , hogy a harcos útját megpil lanthasd?

- Igen, de igazán n e m hiszem, hogy... | Ne félj! - ismételte meg. - Nyugtasd m e g m a g a d

I unfucius egyik mondásáva l - folytatta mosolyog­va - „Csak a legbölcsebb és az ostoba n e m válto­zik." - Miközben ezt mondta, gyengéden, de határo-• 'i lan a h o m l o k o m r a tette a kezét.

Egy pillanatig semmit n e m észleltem, azután hir­telen egyre növekvő nyomást éreztem a fejemben. I lángos zúgást, azután olyan hangot hallottam, ami-

52 53

lyent a partra törő hul lámok adnak. Csengettyűk hangját hallottam, és úgy éreztem, szétrobban a fe­jem. Ekkor pi l lantottam meg a fényt, és az elmém felrobbant ebben a fényességben. Valami haldoklott b e n n e m - ezt b izonyosan éreztem -, valami m á s pe dig é p p e n megszületőben volt! Ezután mindent el­nyelt a fény.

A d íványon fekve tér tem magamhoz. Szókratész gyengéden megrázott, és megkínált egy csésze teával.

- Mi történt velem? - Mondjuk, hogy manipulá l tam az energiáidat és

megnyi to t tam n é h á n y új áramkört . A tűzijáték, amit láttál, n e m volt más, mint az agyad élvezkedése az energiafürdőben. Az e redmény az, hogy megszaba dúl tá l a t u d á s egész életre szóló illúziójától. Mos tantól fogva a közönséges t u d á s n e m elégít ki, attól tartok.

- Ezt n e m értem. - Majd megérted - mondta, de n e m mosolygott. N a g y o n fáradt voltam. Csendben kortyoltam a teá

mat. Azután kimentet tem m a g a m , felvettem a puló veremét, és hazamentem, mint egy alvajáró.

M á s n a p számtalan ó r á m volt, számtalan pro fesszorral, akiknek a gagyogása semmiféle értelem mel vagy jelentőséggel n e m bírt számomra. Törté nelemből Watson mesélt arról, hogy Churchil l poli tikai megérzései mennyiben befolyásolták a hábo rút. A b b a h a g y t a m a jegyzetelést. Túlságosan lefog lalt a terem színeinek és szerkezeteinek befogadása, a körü löt tem ülő emberek energiájának érzékelési' A professzor beszédének hangjai sokkal érdeke sebbnek tűntek, mint az általuk hordozot t koncep ciók. Szókratész, mit tettél velem? Soha n e m fogok eljutni a döntőkig.

É p p e n kifelé sétáltam a teremből, a szőnyeg cso

mózott anyagában gyönyörködve, amikor ismerős hangot hal lottam meg.

- Hello, Danny, n a p o k óta n e m láttalak. M i n d e n este hívtalak, de soha n e m voltál otthon. Bujkáltál valahol?

- Oh, szia, Susie, örülök, hogy újra látlak. Tanul­nom kellett... - Szavai táncoltak a levegőben. Alig értettem őket, de érzékeltem, mi megy végbe a lel­kében - m e g volt bántva, és kicsit féltékeny volt. Az arca azonban ragyogott, mint mindig.

- Szívesen beszélgetnék még veled, Susie, de ép­pen a tornacsarnokba indultam.

- Persze, elfelejtettem. - Éreztem, hogy csalódott. Nos, akkor látlak nemsokára, n e m igaz? - Persze. - Watson előadása fantasztikus volt, nem? Imá­

dom, amikor Churchil l életéről van szó. Annyira iz­galmas.

- H á t igen, hata lmas előadás volt. Na jó, Danny, akkor szia.

- Szia. Elfordultam, és eszembe jutott, mit m o n d o t t Szók­

ralész félénkségemről és bizonytalanságomról. Ta­lán igaza volt. N e m b á n t a m valami könnyen az em­berekkel; soha n e m voltam benne biztos, mit m o n d ­jak nekik.

Délután a tornateremben azonban igazán t u d t a m , mit csináljak. Életre keltem, és teljes gőzre kapcsol­tam az energiáimat. Játszottam, pörögtem, ugrot­tam; bohóc voltam, bűvész, csimpánz. Ez volt az Igyik legjobb n a p o m . Az a g y a m tökéletesen tiszta Volt. Pontosan t u d t a m , hogy amibe belekezdek, ho­gyan hajtsam végre. A testem laza volt, ruganyos,

\ ( i i s és könnyű. Ugrálás közben felfedeztem a másfélszeres hátraszaltót, félcsavarral a végén; a fel-

55 54

ső rúdról pedig d u p l á t ugrottam, teljes csavarral -mindket tőt elsőként az Államokban.

N é h á n y n a p p a l később a csapat elrepült Oregon­ba, a területi bajnokságra.

Megnyertük a versenyt, aztán hazatértünk. Olyan volt az egész, mint egy álom, harsonaszóval, dicsőség­gel, de a gyötrő gondolatoktól n e m menekülhettem.

Végiggondoltam a fény ki törés éjszakája óta átéli eseményeket. Valami biztosan történt, ahogyan Szókratész megjósolta, de ez valami rémisztő dolog volt, és én ú g y éreztem, egyáltalán n e m tetszik ne­kem. Talán Szókratész n e m is az, aminek látszik. Ta­lán agyafúrtabb, gonoszabb, mint gondoltam.

Amikor azonban világos irodájának küszöbét át­léptem, és meglát tam lelkes mosolyát, a kételyeim szétoszlottak. Amint leültem, Szókratész így szólt:

- Készen állsz egy utazásra? - Egy utazásra? - visszhangoztam. - Igen, egy utazásra, egy vándorlásra, egy vaká

cióra - egy kalandra. - Kösz, nem. N e m vagyok úgy öltözve. - Bolondság! - kiáltotta olyan hangosan, hogy

mindket ten körülnéztünk, n e m hallotta-e meg egy járókelő. - Shhh!... - suttogta hangosan. - Ne olyan hangosan! Mindenki t felébresztesz.

Beszédességét kihasználva hirtelen kiböktem: -Szókratész , az életemnek m á r nincsen értelme

Semmi n e m működik, hacsak n e m a tornateremben vagyok. N e m arról volt szó, hogy jobbá teszed szá m o m r a a dolgokat? Azt hittem, egy tanítónak ez a dolga.

Beszélni kezdett, de félbeszakítottam. - És még valami. Én mindig azt hittem, hogy ma

g u n k n a k kell megtalálni a helyes életet. Senki nem mondhat ja m e g a másiknak, hogyan kell élni.

56

Szókratész tenyerével a homlokára csapott, és re­zignáltán felfelé nézett.

- Én a te u t a d n a k a része vagyok, pávián, és n e m mondhatod, hogy a bölcsőből loptalak ki, és bezár­talak ide. Akkor mész el, amikor akarsz. - Az ajtó­hoz ment és kinyitotta.

Ekkor egy fekete l imuzin hajtott be az állomásra, és Szókratész megjátszott brit akcentussal így szólt.

- Az autója készen áll, uram. - Zavarodottságom­ba n tényleg azt hittem, hogy ezzel a l imuzinnal in­dulunk el az útra. Miért is ne? így, megzavarodva egyenesen a l imuzinhoz mentem, és e lkezdtem be­mászni a hátsó ülésre. Azon találtam magam, hogy egy a p r ó e m b e r ráncos, öreg arcába bámulok, aki egy körülbelül t izenhat éves lányt átkarolva ült. Ta-l.m Berkeley utcáin szedte össze. Úgy nézett rám, mint egy gonosz gyík.

Szókratész a pulóverem hátuljánál fogva megra­gadott és kiráncigált az autóból. Miközben becsukta |2 ajtót, így mentegetőzött : - Bocsássanak m e g az én fiatal barátomnak. Még soha n e m ült ilyen szép au-lóhan és elragadtatta magát. - N e m igaz, Palikám?

( >stobán bólintottam. - Mi folyik itt? - sut togtam t lnhödten a s z á m sarkából. Szókratész azonban m á r mosta az ablakokat. Amikor az autó elhúzott, elpi-oiliam szégyenemben. - Miért n e m fogtál vissza, Szókratész?

H o g y őszinte legyek, elég mulatságos volt az egész. N e m is tudtam, hogy ennyire naiv is tudsz feni.

Ott ál l tunk az éjszaka közepén, egymásra mered-\ i • Szókratész vigyorgott, miközben én összeszorí-l o l l a m a fogaimat, és kezdtem d ü h b e gurulni. - Tel­i b e n elegem v a n abból, hogy á l landóan a hülyét ját­s z o m melletted! - kiáltottam.

57

- Nos , be kell látnod, olyan buzgón gyakoroltad m á r ezt a szerepet, hogy majdnem a tökéletességig vitted.

M e g p ö r d ü l t e m m a g a m körül, belerúgtam a kuka ba és visszacsörtettem az irodába. Aztán eszembe jutott valami. - Miért neveztél Palinak az előbb?

- A pa l imadár rövidítése - mondta, miközben el­m e n t mellettem.

- Rendben van, a francba vele - m o n d t a m , miköz ben u tánasza ladtam az irodába. - Utazzunk el. Bár mit is adsz nekem, elfogadom!

- Nocsak. Ez egy új oldalad, a bátor Danny. - Bátor vagy sem, de n e m elveszett. Most mondd

meg, merre tartunk. Merre tartok én? N e k e m kéne irányítani a dolgaimat, n e m neked!

Szókratész mély lélegzetet vett. - Dan, minden l n e m m o n d h a t o k meg. A harcos útjának nagy részi' bonyolult és láthatatlan a beavatatlan számára. Egyelőre azt m u t a t t a m meg neked, hogy milyen nem egy harcos, azáltal, hogy m e g m u t a t t a m neked, milyen az elméd. Ezt hamarosan m e g fogod érteni, ezért egy utazásra kell hogy elvigyelek. Gyere ve lem!

A szerszámos állványok mögött megbújó zugba ve zetett, amelyet korábban n e m vettem észre. A zugban a szürke szín dominált. Felkavarodott a gyomrom.

- Ülj le! - m o n d t a kedvesen. - A d d i g nem, amíg el n e m magyarázod, hogy mi

ez az egész. - Összefontam a karomat a mellemen. Most rajta volt a sor, hogy kitörjön. - Én harcos

vagyok; te viszont egy pávián. A francot sem ma­gyarázok neked. Most fogd be a szádat és ülj le, vagy menj vissza a s tadionok rivaldafényébe és íe lejtsd el, hogy valaha is ismertél engem!

- N e m viccelsz, ugye?

- N e m , n e m viccelek. Egy pillanatig tétováztam, aztán leültem. Szókra­

tész benyúlt egy fiókba, kihúzott néhány hosszú pa­mutdarabot, és a székhez kezdett kötözni.

- Most mit fogsz tenni? Megkínzol? - kérdeztem félig tréfásan.

- N e m , de most kérlek, maradj csöndben - m o n d ­ta, az utolsó szalagot a derekam és a szék köré te­kerve, mint egy biztonsági övet a repülőgépen.

- Repülni fogunk, Szok? - Ú g y is mondhat juk - válaszolta elém térdelve.

Kezébe vette a fejemet, és hüvelykujjait a szemgöd­röm felső csontjaira helyezte. Csattogtak a fogaim, kínzó vizelési inger jött rám, de a következő másod­percben elfelejtettem az egészet. Úgy véltem, hal­l o m a hangját, d e n e m értettem, mit m o n d ; túl messziről jött.

Egy kék ködbe burkolt folyosón m e n t ü n k végig. A lábaim mozogtak, de n e m éreztem a földet. Óriási fák vettek körül; a z u t á n épületekké alakultak át; az épületekből sziklatömbök lettek, és egy meredek ka­nyonba m á s z t u n k fel, mely egy sima szikla szélévé változott. A köd kitisztult; a levegő fagyos lett. Zöld felhők függtek felettünk mérföldeken keresztül, a narancssárga éggel találkoztak a horizonton.

Reszkettem. Mondani akartam valamit Szókratész-liek, de a h a n g o m elfojtva tört elő. Már n e m t u d t a m uralkodni a remegésemen. Szókratész a hasamra tette A kezét. Nagyon meleg volt, csodálatosan megnyug-laló hatást tett. Ellazultam, erősen megfogta a karo­mat, erősített a szorításán, és előrevetődött a világ

i léről, magával rántva engem is. A felhők várat lanul eltűntek, egy fedett stadion

gerendáin csüngtünk, és veszélyesen himbálóztunk, magasan a talaj fölött, mint két részeg pók.

59 58

- H o p p - m o n d t a Szok - kicsit elszámítottuk ma­gunkat.

- Mi a fene! - üvöltöttem, miközben biztosabb fo­gást kerestem. Fellendítettem magam, és egy geren d á n feküdtem pihegve, kezeimet és lábaimat kört fontam. Szókratész k ö n n y e d é n letelepedett elém a gerendára. Észrevettem, hogy korához képest mi­lyen könnyen mozog.

- Hé, odanézz ! - m u t a t t a m lefelé. - Ez egy torna verseny. Szókratész, te bolond vagy.

- Én bolond vagyok? N é z d csak, ki ül a gerendán mellettem!

- H o g y szál lunk le innen? - Természetesen ugyanúgy, ahogy feljöttünk. - És hogy jöttünk fel? - N e m t u d o m pontosan: az első sorban akartam

helyet szerezni, de attól tartok, mindet eladták. Metsző h a n g o n felnevettem. Az egész olyan ne­

vetséges volt. Szok a számra csapott. - Shhh! - el vette a kezét. Ez hiba volt.

- H a h a h a h a h a h a h a h a h a ! - hangosan nevettem, de aztán megint befogta a számat. Megnyugodtam, de teljesen kergének éreztem m a g a m , és kuncogni kezdtem.

Élesen suttogott: - Ez egy valóságos utazás. Való ságosabb, mint a m i n d e n n a p i életednek ébren töl­tött álmai. Figyelj oda!

Ekkor m á r megragadta a figyelmemet az alattunk látható kép. Ebből a magasságból a közönség színes pontok tömegévé állt össze, fénylő, fodrozódó pointi lista festménnyé. Egy felemelt színpadot pillantottam meg az aréna közepén, négy élénk kék talajszőnyeg gel, amelyeket különféle tornaszerek vettek körül. A látványtól összerándult a gyomrom; a szokásos v e i seny előtti idegességet éltem át.

60

Szókratész egy kis hátizsákba nyúlt (honnan ke¬ i ult ez oda?), és egy távcsövet nyújtott nekem, ami­kor egy versenyzőnő lépett ki a talajra.

A m a g á n y o s tornászra irányítottam a távcsöve­met, és láttam, hogy szovjet. Tehát egy nemzetközi versenyt figyelünk valahol. Miközben a felemás korláthoz ment, észrevettem, hogy hallom, amint magában beszél! Biztos fantasztikus az akusztika -gondoltam. De aztán láttam, hogy n e m mozognak ' ajkai.

I lirtelen a nézők felé fordítottam a távcsövet, és lok h a n g együttes morajlását hallottam; pedig

i '.endben ültek. Aztán rájöttem, mi történik. Valaho-r.van a gondolataikban olvasok!

I íjra visszafordítottam a távcsövet a tornásznő fe­li A nyelvi akadály ellenére értettem a gondolatait: „Frős legyél... kész..." Láttam, ahogyan fejben végig­ment a gyakorlatán.

A / . t á n egy férfit figyeltem a közönségben, aki fe­l iéi sport tr ikót viselt, és é p p e n szexuális gondola­tokat forgatott a fejében az egyik keletnémet ver­senyzővel kapcsolatban. Egy másik férfi, lá thatóan P t l / ö , egy nővel volt elfoglalva, aki a gyakorlatára készülődött. Egy nő a nézők közül szintén őt fi­gyelte, és ar ra gondolt : „ G y ö n y ö r ű lány... tavaly nagyot esett... remélem, m o s t megcsinálja."

Észrevettem, hogy n e m szavakat fogok fel, h a n e m l i '.eseket. Olykor csendeseket és nehezen kivehető-1 1 1 olykor hangosakat és tisztákat. Ezért „értettem meg" az oroszt, a németet és bármit.

Valami mást is észrevettem. Amikor a szovjet tor-IWU/ a gyakorlatát csinálta, elméje teljesen n y u g o d t Volt. Amikor pedig befejezte és visszament a széke­lte/, újra beindult . Ugyanez volt a helyzet a gyűrűn lllggö keletnémet tornásszal és a nyújtón dolgozó

61

amerikaival. Észrevettem, hogy a legjobbaknak volt a legnyugodtabb az elméjük az igazság pillanatában.

Az egyik keletnémet fickót egy zaj zavarta meg, miközben a korláton kéztartásból kéztartásba len­dült. Éreztem, ahogyan elméje felfigyel a zajra: „Mi­csoda?..." - gondolta, és eközben elhibázta utolsó, kéztartásban végződő szaltóját.

Mint egy telepatikus voyeur, belestem a nézők el­méjébe. „Éhes vagyok... El kell é rnem a tizenegy órás gépet vagy a düsseldorfi terveknek lőttek... Éhes vagyok!" De mihelyt a tornász elkezdte a gya korlatát, a nézők gondolatai is lenyugodtak.

Most jöttem csak rá, miért szeretem annyira a tor­nát. Áldott pihenés menedékét nyújtotta zajos el­mémtől . Amikor lengtem és szaltóztam, semmi más n e m számított. Amikor aktív volt a testem, az el­m é m a csend pillanatait élvezhette.

A közönség mentális zaja kezdett idegesítő lenni, mint egy túl hangosan szóló magnetofon. Leeresz te t tem a távcsövet és hagytam, h a d d csüngjön. Csakhogy elfelejtettem a szíját a nyakamba akaszta ni, ú g y h o g y én is majdnem leestem a gerendáról, miközben megpróbá l tam az egyenesen a talajsző nyeg és a rajta gyakorlatát végző nő felé zuhanó távcsövet e lkapni !

- Szok! - sut togtam megriadva. Ő n y u g o d t a n ült. Lenéztem, hogy milyen kárt okoztam, ám a távcső eltűnt.

Szókratész elvigyorodott. - A dolgok más törve nyéknek engedelmeskednek, amikor velem utazol.

Szókratész eltűnt, én pedig repül tem az űrön ke resztül, ám n e m lefelé, h a n e m felfelé. Homályosan éreztem, ahogy hátrafelé megyek egy szikla szélétől, le egy kanyonba, aztán pedig a ködbe, mint egy őrült, hátrafelé lejátszott film szereplője.

62

S/.ókratész nedves ruhával törölgette az arcomat. Még mindig m e g voltam kötözve. Belesüppedtem a

ékbe.

Nos? - kérdezte. - Látod, az utazástól mindig é l e s e b b lesz az ember látóköre.

Mondhatjuk. De mi lenne, ha kioldoznál? Még n e m - válaszolta, miközben újra a fejem felé

nyúlt. - Ne, várj! - m o n d t a m , még mielőtt kialudtak a

lények, és a felerősödött, üvöltő szél az ű r b e repített ngem.

fin m a g a m voltam a szél, de szemeim és füleim vol­tuk. Messzire és széles körben láttam és hallottam. India keleti partjainál fújtam, a Bengáli-öbölnél, egy plloglalt m o s ó n ő mellett. H o n g k o n g b a n egy finom li iiliát árusító férfi körül örvénylettem, aki hango­lt! n a lkudozott egy vásárlóval. Átszáguldottam Sao huilo utcáin, a t ű z ő t rópusi n a p o n röplabdázó né-l l l r l turisták testén felszárítottam az izzadságot.

Minden országban jártam. Végigviharzottam Kí-es Mongólián és a Szovjetunió hatalmas, gaz-

drtg földjén. Átfújtam Ausztria völgyein és alpesi i í l | e in, á thatol tam a hideg norvég fjordokon, és fel-lüvartam a párizsi Rue Pigalle szemetét. Az egyik |»!l!anatban Texason átnyeső forgószél voltam, a má-iM'an gyenge fuvallat, amely egy öngyilkosságot nlolgató fiatal lány haját simogatja az ohiobeli Can-nlun.

imdenféle érzelemmel találkoztam. Meghallot­t a m i i kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Min-t t i l l , ami emberi, nyitva volt számomra. M i n d e n t

Iem és értet tem egyszerre. A világ e lmékkel volt benépesí tve, melyek min-

1 ntele szélnél gyorsabban örvénylettek, m e n e d é -

63

ket és szabadulás t keresve a vál tozás kényszere elől, élet és halál di lemmája elől - célt, biztonságot, ö r ö m ö t keresve; megkísérelve, h o g y értelmet adja n a k a rejtélynek. Az emberek m i n d e n ü t t kavargó, e lkeseredett keresésben éltek. A valóság soha nem felelt m e g á lmaiknak, pedig a bo ldogság ott volt a k ö z e l ü k b e n - ott, ahol soha n e m keresték.

És m i n d e n n e k a forrása az emberi e lme volt.

Szókratész levette ró lam a textilcsíkokat, amelyek kel odakötözött a székhez. A garázs ablakán keresz tül a szemembe sütött a n a p - a szemembe, amely annyi m i n d e n t látott - és megtöltötte könnyekkel.

Szókratész betámogatott az irodába. Miközben reszketve feküdtem a díványon, rájöttem, n e m va­gyok többé a naiv, csak magával törődő ifjonc, aki a szürke karosszékben reszketve ült néhány perccel, órával vagy n a p p a l azelőtt. N a g y o n öregnek érez t e m m a g a m . Láttam a világban ura lkodó szenve dést, az emberi elmét, és majdnem elsírtam magam vigasztalhatatlan szomorúságomban. Úgy éreztem, nincs menekvés.

Szókratész ugyanakkor kedélyes volt: - Na, most m á r nincs több i d ő n k a játszadozásra, mindjárt vége a m ű s z a k o m n a k . Miért n e m csoszogsz most haza, és alszol egyet, kölyök?

Fel tápászkodtam és felvettem a dzsekimet, dv rossz helyre d u g t a m a karom. Miközben kiszabad i to t tam m a g a m , fáradtan megkérdeztem: - Szókra tész, minek kötöztél le?

- Ú g y látom, a kérdezősködéshez soha n e m vagj gyenge. Azért kötöztelek le, hogy ne essél le a szék ről, amikor P á n Pétert játszva csapkodsz.

- Valóban repültem? Úgy éreztem, megint lehu | > p a n t a m a székre.

64

Egyelőre mondjuk azt, hogy a képzelet repülése bőit.

- Hipnotizáltál, vagy mi? N e m úgy, ahogy gondolod. Bizonyosan n e m

olyan mértékben, amennyire saját zavarodott men­tális folyamataid hipnotizáltak.

Nevetett, felvette a hátizsákját (hol láttam én m á r i t t?) és indulni készült. - Mindössze a számos pár­huzamos valóság egyikébe vittelek el, hogy szóra¬ kozz és okulj belőle.

Hogyan? Ez egy kissé bonyolult. Miért n e m hagyjuk más¬

korra? - Szókratész ásított és nyújtózkodott egyet, niint a macska.

Ahogy kibotorkáltam az ajtón, h á t a m mögül N/ókratész hangját hallottam: - Aludj jól! Számíts így kis meglepetésre, amikor felébredsz.

Kérem, ne legyen több meglepetés - motyog­tam, és szédelegve hazafelé indultam. Homályosan emlékszem, ahogy be lezuhantam az ágyamba, az­t á n minden elsötétült.

A kék fiókosszekrényen álló ébresztőóra hangos ke-i\ égésére ébredtem. Csakhogy nekem n e m volt órám, és kék fiókos szekrényem sem. És vastag vat­ta paplanom sem volt, amelyet a lábaimnál egy cso­móban találtam. Ekkor észrevettem, hogy a lábak írni az enyéim. Túl kicsik, gondoltam. A napsuga-iitk beömlöttek az idegen ablakon.

Hol vagyok, és ki vagyok én? Hirtelen gyorsan el­mosódó emlékkép merül t fel bennem, de h a m a r el­i n n i . Apró lábaim lerúgták a m a r a d é k takarót, és ki¬ >letoltam az ágyból, é p p e n amikor anyu elkiáltotta magát: - Danneeeey! Ideje felkelni, kicsim. - 1952. Ii bruár 22-e volt - a hatodik születésnapom. A pi-

65

z s a m á m a t ledobtam a földre, aztán b e r ú g t a m az ágy alá és Lone Ranger a l sónadrágomban a földszintre szaladtam. N é h á n y órán belül megérkeznek a bará ta im az ajándékokkal, megesszük a tortát és a fa gyit, és nagyszerűen fogunk szórakozni!

M i u t á n az összes zsúrdekorációt kidobtuk, és m i n d e n k i elment, kedvet lenül játszadoztam új játé kaimmal. Unatkoztam, fáradt voltam és fájt a ha­sam. Becsuktam a s z e m e m és álomba szenderültem.

Ú g y éreztem, m i n d e n n a p úgy telik el, mint a kö­vetkező: öt napig iskola, aztán hétvége, iskola, hél vége, nyár, ősz, tél és tavasz.

Az évek múltak, és n e m sokkal ezután én voltam az egyik legjobb Los Angeles-i gimnazista tornász. A tornateremben az élet izgalmas volt, de azon kí vül csupa csalódás az egész. Az a néhány pillanat, amelyben jól éreztem magam, a t rambul inon való u g r á n d o z á s h o z vagy a Valiantom hátsó ülésén Phyllisszel, első, g ö n d ö r hajú bará tnőmmel való édelgéshez kapcsolódott.

Egy n a p Harold Frey edző felhívott a kaliforniai Berkeleyből, és felajánlott egy egyetemi ösztöndíjai. Alig vártam, hogy a partvidékre érkezzem, az új élet helyszínére. Phyllis persze n e m osztotta a lelkesedése met. Veszekedni kezdtünk a távozásommal kapcsolat ban, és végül szakítottunk. Rosszul éreztem magam, de az egyetemi terveim megvigasztaltak. Biztos vol­t a m benne, hogy hamarosan elkezdődik az élet.

Az egyetemi évek gyorsan teltek, dicsőséget hoz tak a tornában, de n e m sok magas pontszámot más téren. Negyedévben, közvetlenül az olimpiai torna selejtezők előtt, feleségül vettem Susie-t. Berkeley ben m a r a d t u n k , hogy együtt tudjak edzeni a csapat tal; olyan elfoglalt voltam, hogy n e m sok időm én energiám m a r a d t új feleségemre.

66

Az utolsó selejtezőket a UCLA-n tartották. Ami­kor a pontjaimat összeszámolták, hatalmas boldog­ság - bekerül tem a csapatba! Az ol impián azonban nem szerepeltem olyan jól, mint vártam. Hazatér­lem, és szinte a névtelenségbe süllyedtem.

Megszületett a fiam, és növekvő felelősségérzetet én nyomást kezdtem érezni. Életbiztosítási ügynöki állást találtam, és ez a m u n k a kitöltötte napjaim és éj­szakáim nagy részét. Mintha soha n e m lett volna Ülőm a családomra. Egy év alatt Susie és én külön I ö l t ö z t ü n k , végül pedig elvált tőlem. Az újrakezdés Ideje, gondol tam szomorúan.

Egy n a p belenéztem a tükörbe és rádöbbentem, hogy negyven év telt el: öregember voltam. H o v a hint az életem? A pszichiáterem segítségével leküz­döttem az alkoholproblémámat; volt pénzem, vol­tuk háza im és nőim, de most m á r s e m m i m nincs. Magányos voltam.

Késő éjszaka feküdtem az ágyamban, és azon tű­nődtem, hol lehet a fiam - m á r évek óta n e m l a t ­

in m. Susie-re g o n d o l t a m és a baráta imra a régi szép Ülőkből.

Ekkoriban napjaimat kedvenc hintaszékemben, horl szopogatva, tévét nézve, a régi szép időkön gondolkodva töltöttem. Figyeltem a ház előtt játszó gyerekeket. Úgy éreztem, jó életem volt. Mindent megkaptam, amire vágytam. Miért n e m vagyok bol-

lígyszer az egyik gyerek, aki a füvön játszott, fel¬ i 'ii a verandára. A barátságos kisfiú mosolyogva m i .kérdezte, h á n y éves vagyok.

Kétszáz - feleltem. N e m igaz - m o n d t a kuncogva, csípőre tett kéz-

II Fn is elnevettem magam, amitől csúnya köhö-

67

gés jött rám, és Mary, csinos, ügyes, fiatal ápolónőni m e g kellett hogy kérje a kisfiút, menjen el.

M i u t á n Mary segítségével visszanyertem a léleg zetemet, lihegve megkértem: - Egyedül hagyna egy kicsit?

- Természetesen, Mr. Millman. - N e m néztem, ahogy elsétál - pedig akkoriban ez volt az egyik ö r ö m ö m , a m i m é g m e g m a r a d t az életben.

Egyedül ültem. Úgy tűnt, mintha egész életemben egyedül lettem volna. Hátradől tem a hintaszékben és lélegeztem. Ez volt az egyetlen örömöm, és nem sokára ez is elmúlik. Hangtalanul , keserűen sírtam A pokolba - gondol tam. Miért kellett a házasságom nak tönkremennie? Miként kellett volna másképp cs inálnom a dolgokat? H o g y a n kellett volna élnem valójában?

Hirtelen rettenetes, makacs félelmet éreztem, ,1 legrosszabbat életemben. Lehet, hogy elmulasztói t a m valami nagyon fontosat, valamit, ami minden I mássá tett volna? N e m , ez lehetetlen - biztosítottam m a g a m . H a n g o s a n elsoroltam m i n d e n eredménye met, de a félelem maradt .

Lassan felálltam, a d o m b t e t ő n álló h á z a m veran dájáról lenéztem a városra és elgondolkoztam: hova tűnt az életem? Mire való volt? Lehet, hogy minden ki... Oh, a szívem, a karom, a fájdalom! Megpróbál t a m kiáltani, de n e m k a p t a m levegőt.

Ujjaim elfehéredtek, ahogy reszketve szorítottam a korlátot. Ezután a testem jéggé változott, a szívem pedig kővé. Visszazuhantam a székbe; a fejem előre csuklott.

A fájdalom hirtelen elmúlt és soha n e m látott le nyek jelentek m e g előttem, soha n e m hallott hangi > kat hallottam. Látomások lebegtek a szemem előtt.

Te vagy az, Susie? - szólalt meg egy távoli hanj',

,1/ agyamban. Végül m i n d e n látvány és h a n g egyet­len fényponttá sűrűsödött össze, majd eltűnt.

Megtaláltam az egyetlen békét, melyet valaha is­inertem.

Igy harcos nevetését hallottam. Sokkos állapotban fe­li iltem, az évek visszaömlöttek belém. Saját ágyam¬ ban voltam, a lakásomban, a kaliforniai Berkeleyben. Még mindig az egyetemen voltam, és a kvarcórám délután hat óra huszonötöt mutatott. Átaludtam az I naimat és az edzésemet!

Kiugrottam az ágyból és a tükörbe néztem. Meg­érintettem m é g mindig fiatalos arcomat, és reszket-l e m a megkönnyebbüléstől . Az egész csak álom volt » egy egész életút egyetlen álomban, Szókratész „kis" meglepetése. Ültem a lakásomban és gondok­kal küszködve k ibámul tam az ablakon. Az á l m o m hvételes m ó d o n életszerű volt. Valójában a múl t tö­kéletesen pontos volt, még azok a részletek is, ame­lyeket m á r el is felejtettem. Szókratész azt mondta , hogy ezek valóságos utazások. Lehetséges, hogy ez az utazás a jövőmet is megjósolta?

Kilenc óra ötvenkor az állomásra siettem, és "v./.etalálkoztam az é p p e n érkező Szókratésszel. Amint belépett, és a nappal i benzinkutas elment, megkérdeztem tőle: - Rendben, Szókratész. Mi tör­tént?

Jobban t u d o d te azt, mint én. A te életed volt, nem az enyém, Istennek hála.

Szókratész, könyörgöm - kinyújtottam érte a ké­rem. - Tényleg ilyen lesz az életem? Mert ha igen, II kor semmi értelme annak, hogy leéljem.

Nagyon lassan és kedvesen válaszolt, mint min­dig, amikor olyasmit mondot t , amire azt akarta, Hogy különösen figyeljek oda rá. - Ahogyan a múl-

tunkat sokféleképpen magyarázhatjuk, és a jelenün ket számtalan m ó d o n megváltoztathatjuk, különféle lehetséges jövők állnak előttünk. Amit álmodban láttál, az az igen valószínű jövő volt, amely felé tar tanál, ha n e m találkoztál volna velem.

- Úgy érted, hogy ha azon az éjszakán úgy dön tök, hogy n e m állok meg a benzinkútnál, akkor ez az á lom lenne a jövőm?

- N a g y o n valószínű, sőt még mindig lehetséges, de választhatsz, és megvál toztathatod a jelenlegi ki) rülményeidet, megvál toztathatod a jövődet.

Szókratész teát készített és f inoman letette mel lém a bögrémet. Mozdula ta i kecsesek és kimódol tak voltak.

- Szókratész - szóltam -, n e m t u d o m , mit kezdjek ezzel az egésszel, az életem az e lmúlt hónapokban olyan volt, mint egy képtelen regény. Erted, mire gondolok? N é h a azt kívánom, bár visszatérhetnék a normális életbe. Ez a titkos élet itt veled, ezek az á I m o k és utazások nagyon megviseltek.

Szókratész mély lélegzetet vett, valami nagyon fontosat készült m o n d a n i .

- Dan, növelni fogom a veled szembeni követel menyeimet, amint készen állsz rá. Biztosíthatlak, h o g y majd el akarod hagyni azt az életet, amit is mersz, és olyan alternatívákat fogsz választani, ame lyek vonzóbbnak, kellemesebbnek, „normálisabb n a k " tűnnek. De egyelőre nagyobb hiba volna e/l tenni, mint gondolnád.

- De látom, milyen értékes az, amit mutatsz ne kem.

- Lehet, hogy így van, de még mindig bámulat ív, képességed van, hogy becsapd magad. Ezért voli szükség arra, hogy m e g á l m o d d az életedet, emle

70

kezzél erre, amikor vágyat érzel, hogy elszaladj és ti/, illúzióidat kergesd.

Ne aggódj miattam, Szókratész. Megbirkózom d dologgal.

Ha akkor t u d o m , mi vár rám, befogtam volna a M m .

Az illúzió hálója

A márciusi szelek kezdtek lenyugodni. Színes tava szi virágok illata töltötte be a levegőt - még a zuha nyozóban is éreztem, ahol egy kimerítő edzés után é p p e n a verejtéket és a fájdalmat mostam le a tes­temről.

Gyorsan felöltöztem és leszökdécseltem a Hármon tornaterem hátsó lépcsőin, s megpillantottam az Eil wards Field feletti égen a n a p utolsó sugaraitól elömln narancssárga fényeket. A hűvös levegő felfrissítet i Nyugodtnak, a világgal megbékéltnek éreztem ma gam, a belváros felé baktattam, hogy bekapjak egy sajtburgert a U. C. moziba menet. Aznap éjjel „A nagy menekülés" című izgalmas filmet adták, mely brit r. amerikai hadifoglyok bátor szökéséről szólt.

Amikor vége lett a filmnek, a University Avenue n kocogtam végig, a c a m p u s felé, melyről Shattui 1 felé letérve a benz inkút irányába vet tem az utamal N e m sokkal azután, hogy Szókratész m u n k á b a á l l l ,

megérkeztem. A z n a p éjjel nagyon nagy volt ,i forgalom, ú g y h o g y éjfél utánig segítettem neki. El kor b e m e n t ü n k az irodába, kezet mostunk, s Szók ratész azzal lepett meg, hogy kínai vacsora készíté sebe fogott - és belekezdett tanításának egy új sza kaszába.

A dolog azzal kezdődött , hogy „A nagy menekii lés"-ről mesél tem neki.

- Izgalmas filmnek tűnik - mondta, miközben kezdte kipakolni a zacskó friss zöldséget, amelyet behozott. - És illik is a helyzetedhez.

- Hogyhogy? - Neked is menekülésre van szükséged, Dan. Saját

Illúzióid foglya vagy - az önmagádró l és a világról alkotott illúzióké. H o g y kiszabadítsd magad, na­gyobb bátorságra és erőre lesz szükséged, mint bár­milyen mozihősnek.

Aznap éjjel olyan jól éreztem magam, hogy egyál­talán n e m t u d t a m komolyan venni Szókratészt.

- N e m érzem, hogy börtönben lennék, legfeljebb olyankor, amikor egy székhez kötözöl.

Mosni kezdte a zöldségeket. A vízcsobogás hang-|,i mellett megjegyezte: - N e m látod a börtönödet, mert a rácsai láthatatlanok. Feladatom része, hogy megmutassam kínos helyzetedet, és remélem, ez lesz életed legkiábrándítóbb élménye.

Köszönöm, bará tom - m o n d t a m , megütközve rosszakaratún.

N e m hiszem, hogy megértettél. - Egy fehérrépa¬

tökérrel r á m mutatott , aztán belevagdosta a tálba. Az, hogy kiábrándítalak, a legnagyobb ajándék,

i inut adhatok. Mivel te kedveled az ábrándokat, úgy érzed, hogy ez valami negatív dolog. Együttérzően Art m o n d o d a barátodnak: „Milyen kiábrándító él­mény lehetett !" Pedig együtt kellene ünnepe lned Vele. A kiábrándulás ugyanis szó szerint azt jelenti: mer,szabadulás az ábrándoktól. Te azonban ragasz-I ' H I s z az ábrándjaidhoz.

A tényekhez - m o n d t a m provokálóan. Tényekhez? - lökte félre a tofut, amit é p p e n sze¬

li n l i . - Dan, te szenvedsz. Alapvetően n e m élvezed i e l e i é t . A szórakozásaid, játékos ügyeid, sőt még a

Mii na is csak arra valók neked, hogy egy időre elte-

73 72

reljék a figyelmedet a benned bujkáló félelemérzet tői.

- Várj egy percet, Szókratész - m o n d t a m ingerül ten. - Azt akarod m o n d a n i , hogy a torna, a szex és .1 filmek rossz dolgok?

- Ö n m a g u k b a n véve n e m azok, de te függsz ezek tői, és n e m szórakozásként használod őket. Arra jók neked, hogy eltereljenek attól, amit tudod, hogy m e g kellene tenned: a szabadulástól.

- Várj, Szókratész. Ezek n e m tények. - De igen. És tökéletesen igazolhatóak, akkor is,

ha ezt te m é g n e m látod. Dan, a te eredményért és élvezetért indított kutatásod során elkerülöd szen védésed alapvető forrását.

- Szóval te így látod, igaz? - vágtam vissza élesen. Képtelen vol tam úgy válaszolni, hogy ne derüljön ki h a n g o m b ó l az e l lentmondás.

- Éppenséggel n e m ezt akartad hallani, ugye? - H á t n e m kifejezetten. Érdekes elképzelés, de

n e m hiszem, hogy illik rám. Ennyi az egész. Mién n e m m o n d a s z valami biztatóbbat?

- Na persze - m o n d t a , felvette a zöldségeit, és ú| ra vagdosni kezdett. - Az az igazság, Dan, hogy cso dálatos az életed, és egyáltalán n e m szenvedsz Semmi szükséged rám, és máris harcos vagy. El hogy tetszik?

- Mindjárt jobb! - nevettem, a hangula tom azon nal felderült. De t u d t a m , hogy ez n e m igaz. - A/ igazság valahol középen van, n e m gondolod?

Szókratész n e m emelte fel a szemét a zöldségekről, miközben így szólt: - Úgy gondolom, hogy ez a „ko zépen" az én perspektívámból nézve maga a pokol.

Védekezően megkérdeztem: - Én vagyok . 1 / egyetlen idióta, vagy arra specializálódtál, hogy lel ki nyomorékokkal dolgozz?

- Mondhat juk így is - mosolygott, miközben sze-.Ámolajat öntött egy kínai serpenyőbe, és a forró

pkitnira tette melegedni. - De az emberiség nagy része osztozik a te nyomorúságodban.

Miféle n y o m o r ú s á g ez? - Azt hittem, m á r e lmagyaráztam - m o n d t a türel­

m e s e n . - H a n e m kapod meg, amit akarsz, szen­vedsz; ha megkapod, amit n e m akarsz, szenvedsz; HÓI ha pontosan azt kapod meg, amit akarsz, akkor In szenvedsz, m e r t n e m tarthatod meg örökké. Az elméd a te nyomorúságod. Meg akarsz szabadulni a változásoktól, a fájdalomtól, élet és halál kötöttségei-lói. De a változás törvény, és semmiféle tettetéssel Meni lehet megvál toztam e n n e k a valóságát.

Szókratész, igazán lelombozó tudsz lenni, tudod? A/l hiszem, m á r n e m is vagyok éhes. Ha az élet n e m ff\Ás, mint szenvedés, akkor mire jó az egész?

- Az élet n e m szenvedés; de te végigszenveded, 1 n e m élvezheted, hacsak meg nem szabadítod az flmédet a kötődésektől, és n e m kezdesz szabadon

11 nyalni, bármi történjék is. Szókratész beledobta a zöldségeket a rotyogó ser-

1 • nvéíbe, aztán megkeverte az egészet. Csodálatos Illat terjedt szét az irodában. M i n d e n h a r a g o m e l ­

li 1 - Azt hiszem, visszatért az étvágyam, okratész nevetett, és szétosztotta a ropogós zöld-

• I g e k e t k é t tányérra, amelyeket vacsoraasztalként il)',nló régi asztalára tett. \ | u ó adagokat véve az evőpálcikájára, csendben

•Vett. Én körülbelül harminc másodperc alatt be-li ili/.soltam a zöldségeket. Azt hiszem, tényleg éhes

Ham. Miközben Szókratész befejezte a vacsoráját, I érdeztem tőle: Szóval, akkor hogyan lehet az elmét pozit ívan n a l n i ?

75 74

Felnézett a tányérjából. - Sehogy. - Ezután nyu godtan újra az ételére koncentrált.

- Sehogy! Szókratész, ez őrület! És az elme te remtményei? A könyvek, könyvtárak, művészeteké És tá r sada lmunk haladása, amelyet briliáns elmék hoztak létre?

Szókratész vigyorogva letette evőpálcikáit: - Briliáns elmék nincsenek. - Majd a tányérokat .1

mosogatóhoz vitte. - Szókratész, ahelyett, hogy felelőtlen kijelentése

ket tennél, m a g y a r á z d meg, amit m o n d a s z ! Szókratész kijött a fürdőszobából, két csillogó tá

nyert tartva a kezében. - Azt hiszem, az a leghelye sebb, ha néhány kifejezést pontosítok számod r.i Az „ e l m e " szó ugyanolyan megfoghatatlan, mint ,1 „szerelem". A megfelelő definíció a mindenkori tu datá l lapotodtól függ. A következőképpen értsd e/l rendelkezel egy aggyal, amely irányítja a testet. In formációt raktároz és eljátszik ezekkel az informa ciókkal. Az agy elvont folyamatait „intellektus"-nak nevezzük. Sehol n e m említettem az elmét. Az agy ei az e lme n e m ugyanaz. Az agy valóságos; az elnir n e m az.

- Az „ e l m e " az alapvető agyi folyamatok illuzói 1 kus kinövése. Olyan, mint egy tumor. Magában fog lalja az összes véletlenszerű, irányíthatatlan gondo latot, mely a tudattalanból felbukik a tudatba. A In datosság n e m ugyanaz, mint az elme; a tudat sem az elme; a figyelem sem az elme. Az elme akadál] az elme bajt okoz. Valamiféle evolúciós hiba ez ,1 emberi lényben, egy elsődleges gyengeség az embe ri kísérletben. N e k e m nincs szükségem az elmére.

Csendben ültem, lassan lélegezve. N e m tudtam igazából, mit mondjak. Azért nemsokára előtöri el belőlem a szavak.

76

- Meg kell m o n d a n o m , különös a nézőpontod, H/ókratész. N e m vagyok biztos benne, hogy értem, miről beszélsz, d e komolynak tűnsz.

Mosolyogva megvonta a vállát. Szok - folytattam -, le kell v á g n o m a fejemet,

hogy megszabaduljak az elmémtől? I - Ez is egy lehetséges gyógymód, de nemkívána­tos mellékhatásai is vannak. Az agy hasznos eszköz lehet. Képes telefonszámokra emlékezni, matemati-1 .11 feladatokat megoldani, vagy költészetet létre­hozni. Ily m ó d o n a test többi részét traktorként szol­gaija. De amikor valaki n e m képes megszabadulni a matematikai problémától, vagy ál landóan a telefon-Mámra gondol, vagy zavaró gondolatok és emlékek merülnek fel benne akarata ellenére, akkor n e m az igya dolgozik, h a n e m az elméje irányítja őt; a trak-ini megvadul - m o n d t a mosolyogva.

I'.rtem.

Ahhoz, hogy igazán megértsd, meg kell figyel­ned önmagadat, hogy lásd, miről beszélek. Egy dü-hON gondolat buzog fel benned, amitől dühössé válsz. Ugyanígy működik ez a többi érzelemmel is. Kifica-

dolt válaszok ezek, ellenőrizhetetlen gondolataid-> I \ gondolataid pedig olyanok, mint a vadmajmok, h ' megcsípi őket egy skorpió.

''/.ókratész, úgy gondolom... 1111 sokat gondolkodsz !

< sak azt akar tam mondani , hogy tényleg szeret­ni I megváltozni. Ez jellemző rám; mindig nyitott

nllam a változásokra. 17 az egyik legnagyobb illúziód. Szívesen változ­

tattál az öltözködéseden és a frizurádon, cseréltél nőt, • I 1 1 vagy állást. N a g y o n készséges vagy abban,

hngy bármit megváltoztass, kivéve önmagadat, de tAllo/tii fogsz. Vagy én segítek neked, hogy kinyíljon

77

a szemed, vagy az idő fogja kinyitni, de az idő nen mindig kíméletes - mondta baljóslatúan. - Válassz De először is vedd észre, hogy börtönben vagy. Az után megtervezhetjük a szökésedet.

Ezután az asztalához vonult, fogott egy ceruzát él e lkezdte ellenőrizni a számlákat, mint egy elfoglali adminisztrátor. Volt egy olyan határozott érzésem hogy az este további részére el vagyok engedve.

A következő n é h á n y napon, amelyből hamarosai n é h á n y hét lett, bebeszéltem m a g a m n a k , hogy tél ságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy beugorjál Szókratészhez. De szavai ott zörögtek az elmémben tar ta lmuk befolyása alá kerültem.

Egy kis jegyzetfüzetet kezdtem vezetni, amelybei leírtam a napi gondolataimat - kivéve az edzései, idejét, amikor a gondolata im elsőbbséget adtak ,i cselekvésnek. Két n a p o n belül egy nagyobb jegyzei füzetet kellett vennem; egy hét múlva az is tele leli Megdöbbentet t gondolatfolyamaim tömege és álla lános negatív jellege. Ez a gyakorlat tudatosítoll,i b e n n e m e lmém hangját.

Felerősítettem gondolata im hangját, amelyek ke rabban csak tudat ta lan háttérzeneként voltak jelen Abbahagytam az írást, de a gondolatok tova Mi zengtek a fejemben. Talán Szok segíthetne nekem 4 h a n g e r ő beállításában. Elhatároztam, hogy aznap éJ jel meglátogatom.

A garázsban találtam rá, é p p e n egy öreg Chevm let motorját tisztította gőzzel. É p p e n belekezd lem volna a m o n d ó k á m b a , amikor egy fiatal nő apró, ni) tét hajú alakja jelent meg az ajtóban. Még Szok sem hallotta meg, amikor bejött, ami igen szokatlan vol Csak közvetlenül előttem vette észre a lányt és tálj karokkal indult feléje. A lány odatáncolt hozzá, mefl»

ölelték egymást, körbeforogtak a szobában. A kn

étkező n é h á n y percben egymás szemébe néztek. -Igen? - kérdezte Szókratész. - Igen - felelte a lány. Meglehetősen bizarr volt.

Mivel n e m volt m á s dolgom, jól m e g n é z t e m a lányt, akárhányszor e lpördült mellettem. Valamivel magasabb volt százötven centinél, izmos, mégis fi­nom kecsesség á radt belőle. Hosszú, fekete haja kontyba volt fogva, hátrafésülte tiszta, fénylő arcá­ból. Arcában a legfeltűnőbb a szeme volt - hata lmas én sötét szeme.

Végül észrevették, hogy b á m u l o m őket. - Dan, ez itt Joy - m o n d t a Szókratész. Rögtön megtetszett. Szemei ragyogtak édes, kissé

kópés mosolya fölött. - A Joy a neved vagy a hangulatod leírása?* - kér-

11 1 lem jópofáskodva.

Mind a kettő - felelte. Szókratészre nézett; a férfi bólintott. Ekkor Joy átkarolt, kezei lágyan burkolták be a derekamat egy igen gyengéd ölelésben. Egysze­riben tízszer olyan energikusnak éreztem magam, unni valaha, v idámnak, gyógyultnak, kipihentnek

1 • 'kéletesen szerelmesnek.

|oy r á m nézett hatalmas, fénylő szemeivel, az fnyémek pedig üvegesek lettek. - Az öreg Buddha berakott a facsarógépbe, n e m igaz? - kérdezte gyen-

l e n .

Azt hiszem. - Ébredj fel, Dan! Megéri a csavarás. Én t u d o m . Én vol tam az első.

Az ajkaim túl gyengék voltak ahhoz, hogy a rész­nek u tán érdeklődjek, ezenkívül a lány Szókratész-Im/ lordult és így szólt: - Most megyek. Találkoz-

1111- mindannyian itt, szombat reggel tízkor, és ii | imk fel a Tildén parkba piknikezni. Én készí-

' (hv öröm

79 78

t e m az ebédet. Ú g y tűnik, jó idő lesz. Rendben? -Szókratészre nézett, majd rám. Ostobán bólintottam, miközben ő m á r hangtalanul kilibbent az ajtón.

A z n a p este Szókratész n e m sokra ment a segítsé­gemmel. Valójában a hét hátralevő része teljesen kárba ment. Végül, amikor eljött a szombat, félmez­telenül sétáltam a buszmegál lóhoz. Szerettem volna egy kis tavaszi színt szerezni, és azt is reméltem, hogy izmos a lakommal hatást tehetek Joyra.

Fe lmentünk busszal a parkba, aztán sétáltunk a fenyők, tölgyek, nyírek és szilfák között nagy hal­m o k b a n elszórt, zörgő leveleken. Kipakoltuk az en­nivalót egy füves d o m b o n , amelyet tökéletesen ért a napsütés . Leheveredtem a pokrócra, nagyon szeret t e m volna lesülni, és reméltem, hogy Joy csatlakozik hozzám.

Hirtelen megelevenedett a szél és felhők gyűltek fölénk. Hihetetlen volt. Esni kezdett, először cseppek ben, aztán pedig egyre sűrűbben. Káromkodva ma­gamra kaptam az ingemet. Szókratész csak nevetett.

- M i olyan mulatságos? - förmedtem rá. - Bőrig ázunk, egy óra m ú l v a jön csak a következő busz, az ennivaló pedig tönkrement. Joy készítette; biztos va­gyok benne, hogy ő n e m tartja...

Joy is nevetett. - N e m az esőn nevetek - m o n d t a Szókratész.

Rajtad mulatok. - Szókratész üvöltve meghemper gőzött a nedves avarban. Joy táncraperdült és az, „Ének az esőben"-t énekelte. Ginger Rogers és Buddha. H á t ez n e k e m sok volt.

Az eső olyan gyorsan állt el, ahogyan kezdődött Előbújt a nap, az ennivaló és a ruháink pedig hama rosan megszáradtak.

- Úgy tűnik, m ű k ö d ö t t az esőtáncom - hajolt meg Joy.

80

Miközben Joy leült roskadt ö n m a g a m mögé, és a vál lamhoz dörgölőzött, Szókratész beszélni kezdett. - É p p e n ideje, hogy elkezdj tanulni az élet nyújtotta tapasztalatokból, ahelyett, hogy panaszkodsz rájuk vagy sütkérezel a fényükben. Két nagyon fontos lec­ke a d ó d o t t számodra; az égből hullottak alá, ú g y is mondhatjuk. - Beletemetkeztem az ételbe, és meg­próbáltam o d a se figyelni.

- Először is - m o n d t a a zöld salátát rágcsálva -, sem a csalódásodnak, sem a d ü h ö d n e k n e m az eső volt az oka.

Tele volt a s z á m krumplisalátával, ú g y h o g y n e m t u d t a m védekezni. Szókratész folytatta, parancso­lóan hadonászva egy répával.

- Az eső a természet tökéletesen törvényszerű megnyilatkozása volt. Az, hogy „ ideges" lettél a tönkrement k i rándulás miatt, vagy boldog, amikor a nap visszatért, a gondolataid eredménye volt. Sem­mi közük n e m volt m a g u k h o z az eseményekhez. N e m fordult m é g elő veled, hogy ü n n e p e k előtt bol­dogta lannak érezted m a g a d ? Olyankor egyértelmű, hogy az elméd, és n e m más emberek és a körülmé­nyeid befolyásolják a hangulatodat . Ez az első lecke.

Szókratész lenyelte salátáját, majd így folytatta: -A második lecke abból ered, hogy megfigyel­

tem, hogyan lettél egyre mérgesebb, amikor észre­vetted, hogy én egy cseppet sem lettem ideges. Lát­tad m a g a d a t egy harcossal összehasonlítva - vagy kettővel, ha ú g y tetszik. - Szókratész Joyra vigyor­gott. - Ez n e m tetszett neked. Azt jelezte, hogy szükséged van a változásra.

Morózusan ül tem, emésztve, amit mondott . Szinte észre s e m vettem, hogy ő és Joy elszökdécseltek. Nemsokára újra szemerkélni kezdett az eső.

Szókratész és Joy visszajöttek a pokrócra. Szókra-

81

tész fel-le kezdett ugrálni, korábbi viselkedésemel utánozva. - Az istenit, esik! - kiáltotta. - Ennyit <i p iknikünkről ! - Előre-hátra dobogott, r á m kacsin tott, gonoszul vigyorogva. Azután hasra vágta ma­gát a nedves leveleken, és úgy csinált, mintha úsz na. Joy valami énekbe fogott vagy nevetett - nem t u d t a m eldönteni.

Ekkor én is e lengedtem m a g a m és bukfencezni k e z d t e m a nedves leveleken, birkózva Joyjal. Ez kü lönösen tetszett, és azt hiszem, neki is. Futkároztunk és v a d u l táncoltunk, míg el n e m jött az indulás ide je. Joy olyan volt, mint egy játékos kiskutya ugyanakkor mégis büszke, erős nő volt. Gyorsan sül lyedtem.

Amikor a busz letáncolt az öbölre néző, kanyargó d o m b o k között, az ég rózsaszín és arany színekben játszott a naplementében. Szókratész halvány kísér letet tett, hogy összefoglalja, amit m e g kell tanul n o m , de én hata lmas igyekezettel megpróbál tam tu­d o m á s t sem venni róla, és Joyjal ölelkeztem a hátsó ülésen.

- H m , hm, ha szabadna kérnem a figyelmedet szólalt meg Szókratész. Felém nyúlt és két ujja köze fogva az orromat, m a g a felé fordította az arcomat.

- Bit akarsz? - kérdeztem. Joy fülembe suttogott, miközben Szókratész még mindig az orromat fogta. - Szíbesebben hal lgatom őt, bint téged - m o n d t a m .

- Pedig ő csak a lejtőn vihet lefelé - m o n d t a vi­gyorogva, és eleresztette az orrom. - Csak egy sze­relmes, fiatal bolond n e m látja, hogy a csalódásai és örömei az elméjének szüleményei csupán.

- N a , ezt kiválóan m o n d t a d - szóltam, s bele szédül tem Joy szemeibe.

Amint a busz bekanyarodott, csöndben ül tünk és figyeltük, ahogy San Franciscóban kigyúlnak a fé

82

nyek. A b u s z megállt a hegy lábánál. Joy gyorsan felkelt és leszállt, Szókratész pedig követte. Én is in­d u l t a m utánuk, de Szókratész visszanézett r á m és így szólt: - N e !

Ennyi volt az egész. Joy r á m nézett a nyitott abla­kon keresztül.

- Joy, mikor láthatlak újra? - Lehet, hogy hamarosan. Attól függ - válaszolta. - Mitől függ? - kérdeztem. - Joy, várj, ne menj el!

Sofőr, engedjen leszállni! - De a busz m á r távolod­ni kezdett tőlük. Joy és Szókratész e l tűntek a sötét­ben.

Vasárnap mély depresszióba estem, amin n e m t u d t a m úrrá lenni. Hétfőn alig hallottam, mit m o n d a t a n á r o m az órán. N e m t u d t a m odafigyelni az edzésen, és az energiám elfolyt. A piknik óta n e m ettem. A hétfő esti látogatásra készültem, a benzin­kútnál. Ha ott találnám Joyt, elérném, hogy jöjjön el velem - vagy én m e n n é k el vele.

Ott volt, és Szókratésszel nevetgélt éppen, amikor beléptem az irodába. Idegennek éreztem m a g a m , és azon t ű n ő d t e m , rajtam nevetnek-e. Bementem, le­vettem a cipőmet és leültem.

- Nos, Dan, bölcsebb lettél m á r egy kicsit szombat óta? - kérdezte Szókratész. Joy csak mosolygott, de fájt a mosolya. - N e m voltam biztos benne, hogy el­jössz-e ma, Dan, mert azt hittem, talán félsz, hogy m o n d o k valami olyasmit, amit n e m akarsz hallani. -Szókratész szavai a p r ó kalapácsütésekként értek. Csikorgattam a fogaimat.

- Próbálj meg ellazulni, Dan - szólalt m e g Joy. Tudom, hogy segíteni akart, de ú g y éreztem, hogy megsemmisülök kettejük kritikájától. - Dan - foly­tatta Szókratész -, ha továbbra sem látod meg a gyenge pontjaidat, n e m t u d o d kijavítani őket, és

83

n e m t u d s z élni az erősségeiddel sem. Olyan ez, mini a torna. N é z z magadra .

Alig t u d t a m beszélni. Amikor megszólaltam, a h a n g o m reszketett a feszültségtől, a d ü h t ő l és az ön sajnálattól.

- Én nézek... - n e m akartam így viselkedni előtte! Szókratész jókedvűen folytatta. - Már m o n d t a m

neked, hogy az, hogy kötelezően figyelsz az elméd hangulata ira és impulzusaira, alapvető hiba. Ha így folytatod, ö n m a g a d maradsz, és ennél rosszabb vég­zetet el sem t u d o k képzelni! - Szókratész szívélye sen nevetett ezen, Joy pedig egyetértően bólogatott.

- N é h a igen begyöpösödötten viselkedik, nem? -m o n d t a Joy, Szókratészra vigyorogva.

Mély csendben ültem, ökölbe szorítva a kezem. Végül képes vol tam megszólalni. - Egyáltalán nem gondolom, hogy bármelyikőtök is nagyon humoros lenne. - Erősen u r a l k o d t a m a hangomon.

Szókratész hátradőlt a székében, és hideg kegyet­lenséggel így szólt: - Mérges vagy, de n e m valami jól titkolod, szamár!

Jaj, csak ne Joy előtt! - gondoltam. - A d ü h ö d - folytatta - azt bizonyítja, milyen ma­

kacsok az illúzióid. Minek védelmezni egy olyan Ént, amiben n e m hiszel? Mikor fogsz felnőni?

- Ide figyelj, te vén bolond! - rikoltottam. - Jól ér z e m m a g a m és csak heccből járok ide. Láttam, amil lá tnom kellett. A te világod van tele szenvedéssel, és n e m az enyém. Le vagyok törve, de csak akkor, ami­kor veled vagyok! - Sem Joy, sem Szókratész nem szólt egy szót sem. Csak bólogattak, együttérzően és szívélyesen. A francba az együttérzésükkel! - Ti ket­ten azt gondoljátok, hogy az élet tiszta, egyszerű és mulatságos. Egyikőtöket sem értem, és n e m vagyok b e n n e biztos, hogy meg akarom érteni.

84

A szégyentől, zavarodottságtól és fájdalomtól megvakulva kitámolyogtam az ajtón, és fogadkoz­tam magamban, hogy elfelejtem Szókratészt, Joyt, és azt, hogy valaha betévedtam ehhez a benzinkúthoz, azon a csillagos éjszakán. Méltat lankodásom öncsa­lás volt, és t u d t a m ezt. Ami még rosszabb, tudtam, hogy ők tudják. Ezt elszúrtam. Gyengének és ostobá­nak éreztem magam, mint egy kisfiú. Azt n e m bán­tam, hogy Szókratész előtt leégek, de hogy előtte! Biztos vol tam benne, hogy örökre elvesztettem.

Végigfutottam az utcákon, aztán rájöttem, hogy a l a k á s o m m a l el lenkező irányba szaladok. Végül egy kocsmában kötöttem ki a University Avenue-n, a G r o v e Street közelében. Leittam m a g a m , ameny-nyire csak t u d t a m , és amikor végül hazakevered­tem, hálás voltam, h o g y egyáltalán n e m t u d o k ma­gamról .

Soha n e m megyek vissza. Elhatároztam, hogy megpróbálok visszatérni hónapokkal azelőtt eltaszí­tott régi, normális életemhez. Elsőként a tanulásban kellett felzárkóznom, ha valaha is el akar tam végez­ni az egyetemet. Susie kölcsönadta a történelem­jegyzeteit, és egyik csoporttársamtól megszereztem a pszichológiajegyzeteket is. Késő éjszakáig fennma­radtam, dolgozatokat írva; könyvekbe temetkezve. Sok dolgot kellett m e m o r i z á l n o m - és m é g többet elfelejtenem.

A tornateremben kifulladásig edzettem. Az ed­z ő m és a csapattársaim először örömmel látták, mi­lyen új energiák töltöttek el. Rick és Sid, két legked­vesebb h a v e r o m az edzésről, le voltak nyűgözve a bátorságomtól, és viccelődtek „halálos elszántságo­m o n " ; m i n d e n gyakorlatot megcsináltam, ha kész voltam rá, ha n e m . A többiek azt hitték, a vakmerő­ség hajt. Én t u d t a m , hogy szerettem volna megsé-

85

rülni, szerettem volna, ha a b e n n e m égő fájdalom nak fizikai oka is van.

Egy idő u t á n Rick és Sid tréfálkozása aggodalom má változott.

- Dan, észrevetted, hogy fekete karikák vannak a szemed alatt? Mikor borotválkoztál utoljára? - kér dezte Rick.

Sid szerint túlságosan lefogytam. - Valami baj van, Dan?

- Az az én do lgom - csattantam fel. - Bocs, Sid, ú g y értem, köszönöm, de jól vagyok. A sovány em­ber rosszkedvű, t u d o d .

- Azért néha aludjál is egy kicsit, mert semmi nem m a r a d belőled nyárra.

- Az biztos. - N e m m o n d t a m nekik, mennyire n e m b á n t a m volna, ha végleg eltűnök.

Azt a néhány deka hájat, ami még rajtam volt, ha­marosan izommá és porccá változtattam. Olyan ke­m é n y lettem, mint egy Michelangelo-szobor. A bő­r ö m sápadtan, áttetszően fénylett, mint a márvány.

Majdnem m i n d e n este moziba mentem, de nem t u d t a m kiverni a fejemből Szókratész képét. Előttem volt, amint ül a benzinkútnál, esetleg Joy is vele van. N é h a sötét l á tomásom támadt, amelyben mindkét ten ott ülnek, nevetnek rajtam; talán én vagyok har-cosságuk áldozata, gondoltam.

N e m találkoztam Susie-val, vagy m á s ismerős lánnyal. M i n d e n szexuális vágyamat levezettem az izzasztó edzéseken. És hogyan t u d t a m volna akár­milyen nőnek is a szemébe nézni azok után, hogy Joy szemeit láttam? Egyik éjszaka kopogásra ébred­tem, és Susie félénk hangját hallottam meg odakint­ről: - Danny, bent vagy? Dan? - egy papírt csúszta­tott be az ajtó alatt. Fel sem keltem, hogy elolvassam az üzenetét.

<S'6

Az életem kész kínszenvedés lett. Fülemet bántot­ta az emberek nevetése. Elképzeltem, amint Szókra­tész és Joy - varázsló és boszorkány összedugják a fejüket és összeesküsznek ellenem. A filmek, amiket végigültem, elvesztették a színüket; az ennivaló, amit ettem, szappanízűvé vált. Egyszer azután, az egyik órán, amint Watkins a társadalmi hatásokról vagy valami hasonlóról magyarázott, felálltam, és egyszerre a saját h a n g o m a t hallottam, amint teljes erőből azt kiáltja: - Baromság! - N é h á n y azonosítha­tatlan kéz tapsolt, és suttogás, nevetgélés hallat­szott.

Watkins n e m volt az a fajta ember, akit könnyen ki lehetett hozni a sodrából.

- Lenne olyan szíves megmagyarázni, amit mon­dott?

Kikecmeregtem a székemtől a padsorok közti fo­lyosóra, és felmentem a katedrához. Hirtelen szeret­tem volna, ha meg vagyok borotválva, és tiszta ruha van rajtam. Ott álltam, szemben a tanárral. - Mi kö­ze ennek az egésznek a boldogsághoz, az élethez? -Újabb taps a közönség soraiból. Éreztem, hogy vé­gigmér, vajon veszélyes vagyok-e. Úgy döntött, hogy lehetséges. így a jó! Egyre magabiztosabb let­tem.

- Talán van abban valami, amit m o n d - közölte szelíd megadással . Te jó ég! Ötszáz ember előtt szó­rakozott velem! Szerettem volna elmagyarázni ne­kik, hogy is van ez - tanítani fogom őket, megérte­tem velük a dolgot. Az osztály felé fordultam, és mesélni k e z d t e m nekik a férfiről, akivel találkoztam egy benzinkútnál , és aki megmutat ta nekem, hogy az élet n e m olyan, mint amilyennek látszik. Bele­kezdtem a hegyen lakó király meséjébe, aki egyedül volt a megbomlot t városban. Először halálos csend

87

volt; a z u t á n n é h á n y ember nevetni kezdett. Mi a baj? Semmi vicceset n e m m o n d t a m . Folytattam .) történetet, de hirtelen nevetés söpört végig az elő adótermen. Ezek m i n d megőrültek, vagy én vagyok bolond?

Watkins valamit súgott nekem, de n e m hallottam Értelmetlenség volt bár, de folytattam. Újra sutto gott valamit: - Fiam, szerintem azon nevetnek, hogy nyitva van a slicce.

Halálra váltan lenéztem, majd újra a tömegre N e m , ez n e m lehet, hogy megint hülyét csináltam m a g a m b ó l ! H o g y megint én legyek a bolond! Sírv.i fakadtam, mire elhalt a nevetés.

Kirohantam a teremből, végig a campus-on, sza ladtam, kifulladásig. Két nő sétált el mellettem m ű a n y a g figurák, hivatásos semmittevők. Amint el ha ladtak mellettem, utálkozva néztek rám, azután elfordultak.

Lenéztem mocskos ruháimra, talán bűzlöttek is. A hajam fésületlen csomókban lógott; több napja nem borotválkoztam. A diákszövetségben találtam ma gam, de n e m emlékeztem, miként kerül tem oda. Egy ragadós, műbőrre l bevont székbe rogytam és á lomba z u h a n t a m . Azt á lmodtam, hogy egy fényes kardda l egy falóhoz szegeznek. A billegő körhinta hoz erősített ló körbe-körbe járt, én pedig kétségbe esetten próbál tam megkapaszkodni . H a m i s a n zen gő, s z o m o r ú zenét hallottam, a háttérben pedig ret tenetes nevetés hangját. Szédülve ébredtem, azután hazatámolyogtam.

M e g p r ó b á l t a m fantom m ó d r a átevickélni iskolai kötelezettségeimen. Az egész vi lágom kifordult, fej jel lefelé állt. Megkíséreltem visszaszerezni régi, is­mert életemet, értelmet találni a tanulásban és az edzésben, de semminek n e m volt jelentősége többé.

88

Mindeközben a tanárok továbbra is darálták a mondanivalójukat a reneszánszról, a patkányok ösztöneiről és Milton középső korszakáról. Minden­nap keresztülsétáltam a Sproul Plazán tartott cam-pus-demonstrációk közepette, és úgy m o z o g t a m az ülősztrájkolók között, mint aki álmodik; az egész semmit sem jelentett számomra. A diákösszefogás semmiféle megnyugvás t n e m adott, a kábítószerek nem nyújtottak vigaszt. Idegenként s o d r ó d t a m egy idegen földön, két világ határán megrekedve, ka­paszkodót n e m lelve egyik felé sem.

Egy késő dé lután a c a m p u s alsó végének közelé­ben a kaliforniai fenyőligetben üldögélve vár tam a sötétedést, és a legmegfelelőbb öngyilkossági mód­szeren töprengtem. M á r n e m tartoztam erre a föld­re. Valahogyan elvesztettem a cipőimet; egyik lába­mon volt csak zokni, és a lábaim barnák voltak az alvadt vértől. N e m éreztem fájdalmat, n e m éreztem semmit. Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára elmegyek Szókratészhez. Elcsoszogtam a benzinkút irányába, de szemben vele megál l tam az utca másik oldalán. Szókratész éppen végzett egy autóval, ami­kor egy hölgy és egy négy év körüli kislány sétált be az állomásra. N e m hiszem, hogy a nő ismerte Szók­ratészt, talán valamilyen út irány felől érdeklődött. Egyszer csak a kislány az öreg felé nyújtotta a kezét, aki felvette, mire a gyerek a nyaka köré fonta a kar­jait. A nő megpróbál ta e lhúzni a kislányt Szókra­tésztól, de az n e m hagyta magát. Szókratész neve­tett, miközben gyengéden letette, m o n d o t t valamit a gyereknek. Leguggolt elé, és megölelték egymást.

Megmagyarázhata t lan szomorúság tört rám, és el­kezdtem sírni. A testem reszketett a fájdalomtól. Megfordultam, futottam néhány száz métert, azután összeestem a sétány közepén. Túlságosan kimerült

89

vol tam ahhoz, hogy hazamenjek, vagy bármit is csi­náljak; talán é p p e n ez mentett meg.

Egy kórteremben ébredtem fel. Intravénás injek­ciós tű volt a karomban. Valaki felszedett és meg­mentett . Kipihentnek éreztem magam. M á s n a p dél­u t á n kiengedtek, felhívtam a Cowell Egészségügyi Központot .

- Dr. Baker rendelője - szólt bele a t itkárnő. - Dan Mil lmann vagyok. Szeretnék időpontot kér­

ni dr. Bakertől, amilyen h a m a r csak lehetséges. - Igen, Mr. Mil lmann - m o n d t a a nő, a pszichiáte­

rek t i tkárnőinek t ipikusan élénk, hivatásosan barát­ságos hanghordozásával . - A doktor úr keddhez egy hétre t u d n á fogadni, délután egy órakor. Ez megfelelne önnek?

- N e m lehetne korábban? - Attól tartok, nem... - Hölgyem, én jövő keddig m e g ö l ö m magam. - Be t u d n a jönni ma délután? - nyugtatólag akarl

hatni a hangjával. - Délután két óra megfelel? - Igen. - Rendben, akkor a viszontlátásra, Mr. Millman. Baker magas, testes férfi volt, enyhe ideges rán

gással a bal szeménél. Hirtelen úgy éreztem, hogy egyáltalán semmi kedvem beszélni vele. Hogyan kezdjem? „Nos, Herr Doktor. Van egy tanítóm, Szókra tesznek hívják, és szeret háztetőkre felugrálni - nem, n e m leugrálni. Én is ezt tervezem. És, ó, igen -tér- és időutazásokra visz engem, miközben én szél­lé változom, és kicsit le vagyok törve, igen, az iskola jól megy, és tornászbajnok is vagyok, és meg aka­r o m ölni m a g a m a t . "

Csak álltam ott. - Köszönöm az idejét, doktor. Csak azt akartam látni, hogy élnek a szerencsések. Tetszik.

Beszélni kezdett, kereste a „megfelelő" kifejezést,

90

de én egyszerűen kisétáltam, hazamentem, és el­a ludtam. Abban a pi l lanatban az alvás tűnt a leg­egyszerűbb megoldásnak.

A z n a p éjjel e lvonszoltam m a g a m a benzinkúthoz. Joy n e m volt ott. Hata lmas csalódást éreztem -annyira szerettem volna megint belenézni a szemei­be, átölelni őt, és érezni, amint átölel - ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem. Egy-egy ellen vol­tunk ismét Szókratésszel.

Amikor leültem, hosszú távolmaradásomról n e m tett említést. - Fáradtnak és letörtnek látszol -mondta csupán, sajnálatnak nyoma sem volt a hangjában. A s z e m e m megtelt könnyel.

- Igen, le vagyok törve. Búcsúzni jöttem. Tarto­zom neked ennyivel. Megrekedtem félúton, és ezt

em bí rom tovább. N e m akarok élni többé. - Két dologban tévedsz, Dan. - Odajött hozzám, és

leült mellém a díványra. - Először is, n e m vagy még távolról sem az út felénél. De nagyon közel vagy az alagút végéhez. Másodszor pedig - a homlokomra lette a kezét -, n e m fogod megölni magadat.

Rámeredtem. - Ezt ki mondja? - Ekkor vet tem észre, hogy n e m vagyunk m á r az i rodában,,hanem egy olcsó szállodai szobában ülünk. M i n d e n erre vallott, a d o h o s szag, a vékony, szürke szőnyegek, a kit a p r ó ágy, és a kicsi, repedt, ócska tükör.

- Mi történik velem? - egy pillanat alatt visszatért a hangomba az élet. Ezek az utazások mindig nagy liaiással voltak a szervezetemre; hirtelen rengeteg energiát éreztem magamban.

1 Öngyilkosság történik. Csak te állíthatod meg. Még n e m akarom megölni m a g a m - feleltem.

- N e m is rólad van szó, bolond. Arról a fiatalem­berről ott a párkányon. A Dél-Kalifornia Egyetemre jár. Donald a neve, focizik és filozófia szakos. Ne-

gyedéves, és n e m akar élni, segíts rajta. - Szókratész az ablak felé mutatott .

- Szókratész, én n e m tudok. - Akkor m e g fog halni.

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy körülbelül t izenöt emelet mélységben apró emberek tömege b á m u l felfelé Los Angeles belvárosából. Körbenézve egy világos hajú fiatalembert pi l lantottam meg, aki barna Levis farmert és pólót viselt. Tízlábnyira álll tőlem a keskeny párkányon. Lefelé nézett, készülő dött leugrani.

N e m akartam megijeszteni, ezért halkan megszól í tottam. N e m hallott engem; újra szóltam: - Donald.

Felkapta a fejét és majdnem lezuhant. - Ne gyere közelebb hozzám! - figyelmeztetett. - H o n n a n tu­d o d a nevemet? - kérdezte azután.

- Egy b a r á t o m ismer téged, Donald. Leülhetek ide melléd a párkányra, hogy beszélgessünk? N e m me­gyek közelebb.

- Egy szót se többet. - Az arca p e t y h ü d t volt, mo noton hangjában m á r n e m volt semmi élet.

- D o n - így neveznek? - Igen - felelte automatikusan. - Rendben, Don, azt hiszem, a te életedről van szó.

Akárhogy is, az emberek kilencvenkilenc százaléka a vi lágon öngyilkosságot követ el.

- Ez m e g mi az ördögöt akar jelenteni? - kérdezte, valamivel több életteliséggel a hangjában. Erőseb b e n fogta a falat.

- E l m o n d o m . Az emberek nagy része úgy él, hogy azzal gyilkolja önmagát . Erted, mire gondolok, Don? Lehet, hogy harminc, negyven évbe is bele telik, amíg megölik magukat a dohányzással, ivás sal, a stresszel, vagy a mértéktelen evéssel, de azéri ez u g y a n ú g y öngyilkosság.

92

N é h á n y lépéssel közelebb mentem. N a g y o n ala­posan m e g kellett vá logatnom a szavaimat.

- Don, az én n e v e m Dan. Szeretném, ha több időnk lenne beszélgetni; talán sok dologban hasonlí­tunk egymásra. Én is sportoló vagyok, fenn a Berke-ey Egyetemen.

- Nos... - megállt, és remegni kezdett. - Ide hallgass, Don! Kezdek félni idefent üldögél­

ve a párkányon. Fel fogok állni, hogy bele tudjak valamibe kapaszkodni . - Lassan felálltam. Én is reszkettem egy kicsit. Jézusom - gondol tam -, mit keresek én itt, ezen a párkányon?

G y e n g é d e n beszéltem, megpróbál tam megtalálni vele a kapcsolatot. - Don, azt hallottam, hogy gyö­nyörű n a p l e m e n t e lesz ma este; Santa Ana felől fúj a szél, hozza a felhőket. Biztos vagy benne, hogy soha többé n e m akarod látni, ahogyan lemegy vagy felkel a nap? Biztos vagy benne, hogy n e m akarsz többé kirándulni a hegyekben?

- Soha n e m jártam fenn a hegyekben. - N e m t u d o d , milyen gyönyörű. M i n d e n olyan

tiszta odafent - a víz, a levegő. Fenyőtű illata árad szét mindenüt t . Elmehetnénk egyszer együtt kirán­dulni. Mit szólsz hozzá? Ide figyelj, ha m á r m e g akarod ölni magad, akkor is megteheted, ha már lát-ad a hegyeket.

Ezzel e l m o n d t a m mindent, amit tudtam. Most már ő következett. Miközben beszéltem hozzá, egy­re jobban szerettem volna, ha életben marad. Már csak n é h á n y lábnyira vol tam tőle.

- Állj! - m o n d t a . - Meg akarok halni... most. Feladtam. - Rendben van - m o n d t a m . - Akkor

legyek veled, én m á r úgyis lát tam azokat az átko-ott hegyeket. Most először nézett rám.

93

- Te komolyan beszélsz, n e m igaz? - Igen, komolyan gondolom. Indulsz, vagy men

jek először én? - De - m o n d t a - te miért akarsz meghalni? Ez őrii

let. Olyan egészségesnek látszol - neked élned kell. - Ide figyelj - folytattam -, én n e m tudom, hogy

neked mi a bajod, de az az én problémáim mellett valószínűleg eltörpül; te még csak megközelítőleg s e m érthetnéd m e g azokat. Nincs mit m o n d a n o m többet.

Lenéztem. Olyan egyszerű volna: csak hajolj előre, a többit bízd a gravitációra. És most az egyszer bebi zonyí thatnád, hogy n e m volt igaza az öreg Szókra tésznak. Mi lenne, ha úgy távoznál, hogy közben nevetve azt kiabálnád: - N e m volt igazad, öreg szél h á m o s ! - egészen addig, míg le n e m érnél, összetör ve csontjaidat, összezúzva belső szerveidet, örökre elbúcsúzva a napfelkeltéktől.

- V á r j ! - most D o n nyúlt u t á n a m . Tétováztam, majd megfogtam a kezét. Amint belenéztem a sze­mébe, D o n arca megváltozott. Összeszűkült. A haja sötétebbé vált, a teste kisebb lett. Álltam ott, és saját m a g a m a t láttam. A z u t á n eltűnt a tükörkép is, egye d ü l voltam.

Rémülten hátra léptem és megcsúsztam. Zuhanni kezdtem, bukfencezve. Belső szemeimmel láttam, hogy a borza lmas kámzsás kísértet odalent vár rám H a n g o t hal lottam va lahonnan felülről: - Tizedik emelet, fehérnemű, á g y n e m ű - nyolcadik emelet, háztartási cikkek, fényképezőgépek.

Szókratész irodájában feküdtem a kanapén, kedves mosolyú arcába nézve.

- N o s - kérdezte -, meg fogod ölni magad? - N e m . - Ezzel a döntéssel azonban életem minden

94

súlya és felelőssége ismét r á m nehezedett . Elmond­tam neki, mit érzek. Szókratész megragadta a válla­mat, és csak annyit mondot t : - Kitartás, Dan.

Mielőtt a z n a p éjjel hazamentem, megkérdeztem tőle: - H o l van Joy? Szeretném újra látni.

- Majd eljön, ha itt az ideje. Később, talán. - D e ha csak beszélhetnék vele, annyival köny-

nyebb lenne nekem. - Ki az ördög mondta, hogy könnyű lesz? - Szókratész - m o n d t a m -, lá tnom kell őt! - Semmit s e m kell csinálnod, azon kívül, hogy rá

kell jönnöd, n e m nézheted a világot egyedül a saját kis vágyakozásaidból kiindulva. Lazíts! Ha megsza­badulsz az elmédtől, felszabadulhatnak az érzékeid. Addig is szeretném, ha tovább szemlélgetnéd elméd maradványait .

- Ha csak telefonálhatnék neki... - Kezdjél hozzá! A következő hetekben az e lmémben dübörgő zaj

irányított m i n d e n t bennem. Vad, összefüggéstelen, ostoba gondolatok; b ű n t u d a t , aggodalom, vágyako­zás - zaj. Á lmaim siketítő robaja m é g alvás közben is bántotta a fülemet. Szókratésznek tökéletesen iga­za volt. Rab voltam.

Egy k e d d este történt, hogy tíz órakor a benzinkút¬ hoz rohantam. Berobbantam az irodába, és nyöszö­rögni kezdtem: - Szókratész! Megbolondulok, ha nem t u d o m lehalkítani ezt a hangot! Megvadult az el­mém azoktól a dolgoktól, amiket te mondtál nekem!

- Nagyszerű! - mondta. - A harcos első megnyilvá­nulása.

- Ha ez valamiféle haladás, hát én n e m akarok fej­lődni.

- Dan, mi történik, ha felszállsz egy vad lóra, amelyről azt gondoltad, hogy m á r be van törve?

95

- Ledob, vagy szétrúgja a képemet. - Az élet is szétrúgta m á r néhányszor, sokfélekép­

pen. Ez tagadhatat lanul igaz volt. - Ha azonban tudod, hogy vad lóval van dolgod,

a n n a k megfelelően tudsz vele bánni . - Azt hiszem, ezt értem, Szókratész. - N e m azt akartad m o n d a n i , hogy érted, hogy hi­

szed? Azzal m e n t e m el, hogy hagyjam ezt az új megnyil­

vánulást „rögzülni" néhány napig. Mindent megtet t e m ennek érdekében. A tudatosságom sokat fejlő dött ebben az elmúlt néhány hónapban, de ugyan­azokkal a kérdésekkel nyitottam be az irodába:

- Szókratész, végre tudatosodott b e n n e m a belsó hangzavar mértéke, de hogyan szelídíthetném meg? H o g y a n halk í thatnám le a hangot? Mit tehetek?

Megvakarta a fejét. - Nos , azt hiszem, ki kell m a g a d b a n fejleszteni né­

mi humorérzéket . - H a n g o s a n felnevetett, azután ásított és nyújtózkodott egyet. N e m úgy, ahogyan a legtöbb ember, oldalra feszített karokkal, hanem úgy, mint egy macska. Begörbítette a hátát, aztán hal lottam, ahogyan a csigolyái f inoman ropognak egymás után.

- Szókratész, t u d o d , hogy ú g y néztél ki, mint egy macska, miközben nyújtózkodtál?

- Persze - m o n d t a lazán. - Az állatok pozitív tulaj­donságainak az utánzása nagyszerű gyakorlat. Épp úgy, ahogyan m á s emberek jó tulajdonságait is követ hetjük. A macskákat történetesen igen nagyra tartom; olyan a mozgásuk, mint a harcosoké. Te viszont törté netesen a csökönyös szamárról vettél példát. Ideje, hogy bővítsd a repertoárodat, n e m gondolod?

- Valóban, én is azt hiszem - válaszoltam nyugod

96

tan. Belül azonban d ü h ö s voltam. Kimentettem ma­g a m és korán hazamentem, éjfél előtt. A l u d t a m öt órát. Ekkor felébredtem a csörgőórára, és vissza­m e n t e m a benzinkúthoz.

Abban a pi l lanatban titkos fogadalmat tettem. N e m leszek többé áldozat, valaki, akit lekezelhet­nek. Én leszek a vadász, és be fogom cserkészni őt.

M é g egy óra volt hátra hajnalig, Szókratész mű­szakjának lejártáig. Elrejtőztem a c a m p u s alsó végét határoló bokrok közt, a benzinkút közelében. Elha­tároztam, hogy követni fogom az öreget, és megtalá­lom Joyt.

A levelek közt kilesve figyeltem m i n d e n m o z d u ­latát. Oly erősen koncentráltam, hogy ettől elcsen­desedtek a gondolataim. Egyetlen v á g y a m az volt, hogy kiderítsem, milyen életet él az ál lomáson kívül - erről m i n d i g hallgatott. Most m a g a m derí tem ki, mi a helyzet.

Úgy lestem az öreget, mint egy bagoly. Csak most láttam igazán, milyen könnyed, milyen kecses a mozgása. Egyetlen felesleges mozdula tot sem tett, ahogyan az ablakokat mosta, úgy csúsztatta be a csövet a benzintartályba, mint egy művész.

Szókratész bement a garázsba, talán egy autón akart dolgozni. Kezdtem fáradni. Az ég m á r világos volt, amikor felébredtem valószínűleg csak néhány perces á lmomból.

Ekkor észrevettem, é p p e n az utolsó teendőit vég­zi. A szívem összeszorult, mert Szókratész elhagyta a benzinkutat, á tment az úton, és egyenesen arra tartott, ahol megmerevedve, reszketve, elgémbered­ve ül tem. Csak azt reméltem, hogy n e m kezd el jár­kálni a bokrok között a z n a p reggel.

Visszahúzódtam a lombok mögé, és visszatartot­tam a lélegzetemet. Egy pár szandál siklott el mel-

97

lettem, alig n é h á n y méterre ideiglenes tartózkodási helyemtől. Szinte n e m is hallottam p u h a lépteit. Egy jobbra tartó ösvényen haladt.

Gyorsan, de óvatosan, mint egy mókus, végigszö kelltem az ösvényen. Szókratész meglepően sebesen mozgott . Alig t u d t a m lépést tartani hosszú léptei vei, és majdnem elvesztettem szem elől, amikor jó messzire előttem egy fehér hajjal borított fejet vet tem észre, amint betér a Doe Könyvtárba. „Mi a csu­d á t csinálhat ezen a he lyen?" - gondol tam. Az izga lomtól reszketve b e m e n t e m .

Amikor a ha ta lmas tölgyfa ajtón bejutottam, egy csapat koránkelő diák mellett m e n t e m el. Megfor dúl tak és nevettek, amikor rám néztek. Láttam, hogy Szókratész jobbra fordul, és eltűnik. Arrafelé vág táztam, a m e r r e e l tűnt. N e m volt semmi kétség, ezen az ajtón m e n t be. A férfivécébe, amelynek n e m volt másik kijárata.

N e m m e r t e m bemenni . Egy közeli telefonfülkébe vet tem be m a g a m . Eltelt tíz perc - húsz perc. Lehet, hogy n e m vettem észre, amikor e lment? A hólya-g o m jelezni kezdett . Be kellett m e n n e m - nemcsak Szókratész miatt; haszná lnom kellett a helyiséget Miért is ne? Ez az én b i r o d a l m a m volt, n e m az övé. Magyarázatra b í rom majd. Akkor is idétlen helyzet lesz, persze.

A csempével borított mellékhelyiségbe léptem, de először senkit n e m láttam. Miután elvégeztem, amiért bejöttem, alaposabb kutatásba kezdtem. Nem volt másik ajtó, tehát itt kell lennie. Az egyik fülke bői kijött egy fickó, és meglátott, amikor meggör n y e d v e belestem az ajtók alá. Összeráncolt szemöl dökkel, fejét rázva kifelé sietett.

Folytattam, amibe belekezdtem. Lehajtottam a fe jem, hogy az utolsó fülkébe is vessek egy gyors pil

98

lantást. Először két szandálos láb hátulját vettem észre, ezután hirtelen Szókratész fejjel lefelé álló, kü­lönösen vigyorgó arca került a szemem elé. Látható­lag a hátát az ajtónak támasztva előredőlt, fejével a lábai között.

A meglepetéstől hátratántorodtam, tökéletesen megzavarodtam. N e m t u d t a m semmiféle megfelelő magyarázattal szolgálni különös viselkedésemről.

Szókratész kilökte a fülke ajtaját és roppant jóked­vűnek látszott. - Juhéé, az ember könnyen székreke­dést kaphat, ha egy ifjú harcos hálójába kerül! - Ne­vetése telten zengett a csempézett falak közt. Elvö­rösödtem. Már megint sikerült neki. Szinte éreztem, hogy m e g n ő n e k a füleim, amint ismét szamarat csi­nált belőlem. Testem a szégyentől és a haragtól megcsavarodott.

Ereztem, amint elvörösödik az arcom. Belepillan­tottam a tükörbe. Szép rendesen a hajamba kötve egy sárga szalagot pil lantottam meg. Kezdtem már érte­ni, mi történt; miért nevettek és mosolyogtak rajtam az emberek, amikor á tmentem a campuson, s a vécé­ből kijövő férfi különös pillantását. Szókratész akkor rakhatta a hajamba, amikor elszundítottam a bokrok között. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, megfordultam, és kisétáltam az ajtón.

Mielőtt az becsapódott volna, Szókratész hangját hallottam. Együttérzésnek n y o m a sem volt benne: -Csak emlékeztetőnek szántam, hogy t u d d , ki a taní­tó, és ki a tanuló kettőnk közül.

Azon a dé lutánon a pokol m i n d e n dühével edzet­tem. Senkivel n e m beszéltem, és a többiek sem szól­tak hozzám, bölcsen. Csendben d ü h ö n g t e m és fo­gadkoztam m a g a m b a n , m i n d e n t meg fogok tenni azért, hogy Szókratész elfogadja, harcos vagyok.

Az egyik csapattársam kifelé menet megállított, és

99

egy borítékot nyújtott át nekem. - Valaki az edző szobájában hagyta ezt. N e k e d van címezve, Dan. Csak n e m valami rajongó?

- N e m t u d o m . Kösz, Herb. Ki léptem az ajtón, és feltéptem a borítékot. Egy

tiszta papírra a következő volt írva: „A d ü h erősebb, m i n t a félelem, erősebb, mint a bánat. Egyre erősebb a lelked. Megérdemled a kardot - Szókratész."

A szabadulás

Másnap reggel az öböl felől köd lepte el a környé­ket. Eltakarta a nyári napot és lehűtötte a levegőt. Későn ébredtem, teát készítettem és meget tem egy almát.

Elhatároztam, hogy pihengetek kicsit, mielőtt na­pi teendőimhez látok, úgyhogy elővettem a kis tévé­met, és egy tálat teletöltöttem aprósüteménnyel . Egy szappanoperánál állítottam meg a csatornakeresőt, és e lmerültem m á s emberek problémáiban. Amint a történettől megdelejezetten a tévét néztem, egy suti­ért nyúl tam, de észrevettem, hogy a tál kiürült. Az összes süteményt meget tem volna?

A z n a p reggel futva megkerül tem az E d w a r d s Fieldet, ahol találkoztam Dwighttal, aki a Berkeley I lills-i Lawrence Hall of Science-ben dolgozott. M e g kellett k é r d e z n e m a nevét, mert először „ n e m ugrott be" - ismét egy bizonyíték, mennyire elkalandozó volt a figyelmem, és milyen kerge volt a fejem. N é ­hány udvar ias m o n d a t u t á n Dwight megjegyezte, hogy felhőtlen és kék az ég. Annyira el vol tam me­rülve a gondolata imban, hogy észre sem vettem, milyen az ég. A z u t á n Dwight el indult a hegyekbe -maratoni futó volt -, én pedig hazamentem, az el­m é m e n gondolkodva próbál tam legyőzni önmaga­mat, ha ez egyáltalán lehetséges.

Megfigyeltem, hogy a tornateremben képes vol-

101

t a m a figyelmemet tökéletesen m i n d e n egyes gya korlatra összpontosítani, de amikor abbahagytam a szárnyalást, a gondolata im az észlelésre való képes ségemet ismét elhomályosították.

A z n a p éjjel korán elsétáltam az állomásra, re m é n y k e d t e m , hogy Szókratészt még a műszak ele­jén elkapom. M i n d e n erőmmel megpróbál tam elfe ledkezni az előző n a p a könyvtárban történtekről, és kész vol tam meghallgatni, milyen ellenszert kínál Szókratész hiperaktív agyam meggyógyítására.

Vártam. Eljött az éjfél. N e m sokkal később Szókra tész is megérkezett .

É p p hogy csak elhelyezkedtünk az irodában, ami kor tüsszögni kezdtem, és ki kellett fújnom az orro mat. Kicsit m e g voltam fázva. Szókratész feltette a teafőzőt, én meg, szokás szerint, egy kérdéssel kezd tem.

- Szókratész, hogyan t u d n á m megállítani a gon dolataimat, az agyamat azon kívül, hogy némi hu morérzékre teszek szert?

- Először is meg kell t u d n o d , h o n n a n jönnek a gondolataid, hogyan keletkeznek. Például, mosl náthás vagy. A nátha fizikai jelei azt mondják ne­ked, hogy a testednek helyre kell állítania az egyen súlyát, vissza kell szereznie a normális kapcsolatát a napsugárra l , a friss levegővel, a természetes ételek kel; hogy nyugalomra lelhessen a környezetében.

- Mi köze ennek az egésznek az e lmémhez? - M i n d e n . Az összevissza jelentkező gondolatok,

amelyek zavarnak és eltérítenek, szintén szimptó mák, jelzik, hogy n e m vagy összhangban a környeze­teddel. Amikor az elme ellenáll az életnek, gondola tok keletkeznek. Amikor valami olyan történik, ami el lentmond egy hiedelemnek, zavar keletkezik. A gondolat n e m más, mint az élet öntudat lan reakciója.

202

Egy autó gurult be az állomásra. Nyársat nyelt, rendezett öltözetű, idősebb pár ült az első üléseken. - Gyere velem - utasított Szókratész. Levette a vi-harkabátját és a pamutpólóját. Előtűnt sima, karcsú, izmos, áttetszően sápadt bőrű mellkasa és válla.

A vezető oldalához ment, és rámosolygott a meg­döbbent párra.

- Mit tehetek magukért, emberek? Egy kis ben­zint, hogy megdobja a hangulatukat? Egy kis olajat, hogy elsimítsa a napi gondokat? Mit szólnának egy új akkumulátorhoz, hogy egy kis változatosságot hozzon az életükbe? - Nyíl tan rájuk kacsintott és mosolyogva állt, miközben az autó hirtelen oldalra rándult, és sebesen elhúzott az állomásról. Megva­karta a fejét. - Talán eszükbe jutott, hogy nyitva hagyták ot thon a vízcsapot.

Miközben az i rodában ejtőztünk, teát kortyolgat­va, Szókratész tanítgatott engem.

- Láthattad, amint az a férfi és a nő ellenállt egy szituációnak, amelyet abnormálisnak éreztek. Érték­ítéletük és félelmeik annyira meghatározzák őket, hogy képtelenek egy spontán eseményre reagálni. Pedig v idámabbá tehettem volna a napjukat! Látha­tod, Dan, ha ellenállsz annak, ami történik veled, az agyad m ű k ö d é s b e lép, és pontosan azok a gondola­tok kezdenek kínozni, amelyeket te m a g a d teremtet­tél meg.

- És a te agyad n e m így működik? - Az én e l m é m olyan, mint egy tó soha n e m fod­

rozódó vize. A tiéd azonban ál landóan hullámzik, mert úgy érzed, hogy semmi kapcsolatod nincs a gyakran fenyegetőnek tűnő, tervezhetetlen, n e m örömmel várt jelenségekkel. A te e lméd olyan, mint egy tó, melybe valaki éppen belevetett egy sziklát!

M i k ö z b e n teáscsészémbe b á m u l v a a szavait hall-

203

gat tam, hirtelen éreztem, ahogy va lami megér int a fülem mögött . A f igyelmem hirtelen feszültebbe vált; egyre mélyebben és mélyebben n é z t e m a csé­szébe lefelé, lefelé...

Víz alatt voltam, felfelé bámulva. H á t ez nevetséges! Beleestem volna a teáscsészémbe? Uszonyaim és ko pol tyúim voltak. C s a p k o d t a m a farkammal és lefelé vet tem az irányt a fenékre, ahol m i n d e n csendes és békés volt.

Hirtelen egy hatalmas szikla törte meg a víz felszí nét. Óriási hul lámok vetettek hátra. Uszonyaim me­gint megcsapták a vizet és elinaltam, rejtekhelyet ke resve. Elbújtam, amíg minden újra el n e m csendese dett. Egy idő u tán hozzászoktam a vízbe hulló, körö ket vető apró kavicsokhoz. A nagyobb kövek azon b a n még mindig megijesztettek.

Újra biztonságos és száraz világban találtam ma­gam. Szókratész mosolyát bámulva feküdtem a ka­napén.

- Szókratész! Ez hihetetlen! - C s a k ne kezdj bele még egy kétes történetbe!

Örülök, hogy úsztál egy jót. Most folytathatom? -n e m várta m e g a választ.

- N a g y o n ideges halnak tűntél, m i n d e n nagyobb fodrozódás elől elmenekültél. Később aztán hozzá szoktál a hul lámokhoz, de továbbra sem voltál tisz tában az okaikkal. Láthatod - folytatta -, hogy a hal­nak hatalmas tudat i ugrást kell megtennie, hogy lá­tását a vízen túlira is képes legyen kiterjeszteni. Ne­ked is ehhez hasonló ugrást kell megtenned. Mikor t isztán megérted a forrást, rájössz, hogy elméd fod-rozódásainak s e m m i közük nincs hozzád; pusztán látni fogod őket, anélkül, hogy hozzájuk lennél köt­

ve, hogy arra kényszerülnél, m i n d e n egyes kavics keltette vízfodorra túlságosan reagálj. Amint lecsil­lapítod a gondolataidat, kis, nyüzsgő gondolataidat, kiszabadulsz a világból. Amikor bajban vagy, en­gedd el a gondolata idat és az elmédet!

- De hogyan, Szókratész? - N e m is olyan rossz kérdés! - kiáltott fel. - Aho­

gyan atlétikai edzéseidből tudod, a torna ugrásai -vagy a tudatéi - n e m olyan egyszerűen történnek meg! Időre és gyakorlásra van hozzájuk szükség. A saját fodrozódásaid forrásába való betekintés gya­korlása pedig a meditáció.

Ez u t á n a nagyszerű előadás u t á n bocsánatot kért és k iment a fürdőszobába. Váratlan meglepetést okozva neki, a d íványon ülve kiabálni kezdtem, olyan hangosan, hogy a fürdőszobaajtón keresztül is meghallja.

- Egy lépéssel előtted járok, Szókratész. Egy hete be léptem egy meditációs csoportba. Arra gondol­tam, saját m a g a m is megpróbá lok csinálni valamit jó öreg e l m é m m e l - magyaráz tam. - M i n d e n este együtt ü l d ö g é l ü n k fél órán keresztül. M á r kezdek ellazulni, és valamelyest m á r u r a l k o d o m a gondo­lataim fölött. Észrevetted, hogy n y u g o d t a b b va­gyok? M o n d d , Szok, te szoktál meditálni? H o g y h a nem, akkor m u t a t h a t o k valamit abból, amit tanul­tam...

Kicsapódott a fürdőszoba ajtaja, Szókratész pedig egyenesen felém ugrott, vérfagyasztó sikolyt hallat-

f va. A feje fölött egy csillogó szamurájkardot tartott a kezében! Mielőtt m e g m o z d u l h a t t a m volna, felém sújtott vele, hangta lanul hasítva a levegőt; a fegyver centiméterekkel a fejem fölött állt meg. Felnéztem a fölöttem rezgő kardra, aztán Szókratészre pillantot­tam. R á m vigyorgott.

204 205

- Te aztán t u d o d , hogy kell egy belépőt bemutat ni. Teljesen berezeltem - ziháltam.

Lassan leereszkedett a penge. Miközben fölöttem rezgett, ú g y tűnt, a szoba m i n d e n fényét magába gyűjti és felerősíti. Annyira a szemembe sütött, hogy hunyorogtam. Úgy döntöttem, jobb, ha befő g o m a számat.

Ám Szókratész csak térdelt előttem a földön Csendesen letette közénk a kardot, becsukta a sze mét, mély lélegzetet vett, és teljesen mozdulatlanul ült. Egy darabig figyeltem, kíváncsian, vajon feléb red-e ez az „alvó tigris", és újra r á m ugrik-e, ha megmozdulok . Tíz perc telt el így, aztán húsz. Arra gondol tam, talán azt akarja, én i s meditáljak, ú g y hogy becsuktam a szemem, és fél óráig ott ültem. Amikor kinyitottam, láttam, hogy még mindig moz dula t lanul ül, mint egy Buddha. Kicsit megmozdul tam, majd csendben felálltam, hogy igyak egy b ö g r e

vizet. É p p e n a bögrémet töltöttem, amikor vállamra tette a kezét. A cipőmre ömlött a víz, ahogy össze r á n d u l t a m .

- Szókratész, hálás lennék, ha máskor n e m lopa kodnál így mögém. Lehetséges lenne, hogy némi zajjal közlekedj?

Elmosolyodott, aztán azt mondta . - A csend a harcos művészete, a meditáció pedig a kardja. Ez a legfontosabb fegyver, hogy keresztülvágja magát az ember az illúzióin. De értsd meg: az, hogy mennyin ' használható a kard, a használójától függ. Te még n e m t u d o d , hogyan kell használni a fegyvert, ezért veszélyes, csalóka vagy használhatat lan eszközzé válhat a kezedben. A meditáció kezdetben segíthet, hogy elengedd magad. Kiteszed a „kardodat" ; büsz kén m e g m u t a t o d a barátaidnak. Ennek a kardnak a csillogása további illúziók felé tereli a meditálókat,

206

míg végül meg n e m válnak tőlük, hogy egy újabb „belső alternatívát" keressenek. Ám a harcos hozzá­értéssel és mély megértéssel használja a kardot. Sza­lagokra szabdalja vele az elmét, széthasítja a gondo­latokat, hogy felfedje: szubsztancia híján vannak. Fi­gyelj és tanulj:

Nagy Sándor, mikor a sivatagon keresztül vonult a seregével, két erős gordiuszi csomóba kötött vastag kötelet talált. Senki n e m volt képes kicsomózni eze­ket, így végül Sándorra várt a feladat. Habozás nél­kül kirántotta a kardját és egyetlen erős csapással kettévágta a csomót. Harcos volt!

Meg kell tanulnod, hogy így támadj a meditáció kardjával az e lméd csomóira. Míg végül egy n a p o n semmiféle fegyverre sem lesz szükséged.

Ebben a pi l lanatban egy régi, fehér Volkswagen busz döcögött a benz inkúthoz . Frissen volt fehérre festve, oldalát sz ivárvány díszítette. H a t ember ült

, benne, de n e m n a g y o n lehetett látni őket. Ahogy közelebb m e n t ü n k , láttuk, hogy két nő és négy fér-li az, m i n d a n n y i a n u g y a n o l y a n kék színű felszere­lésben, tetőtől talpig. Rájöttem, hogy a San Francis-co-öböl környéki spirituális csoportok valamelyi­kéhez tar toznak. Ezek a kü lönös emberek önelé­gülten kerülték, hogy t u d o m á s t vegyenek jelenlé­tünkről, m i n t h a világi vol tunk esetleg beszennyez­hetné őket.

Szókratész persze elébe ment a kihívásnak, hirte­len ú g y tett, m i n t h a egy szerencsétlen nyomorul t lenne. Pontosan ú g y vakarózott, mint egy Quasimo-do. - H é , Jack - m o n d t a a vezetőnek, akinek akkora zakálla volt, amilyent még soha n e m láttam -, ben-int akar, mi?

207

- I g e n , benzint - m o n d t a a férfi, olajosan sima hangon.

Szókratész rákacsintott a hátul ülő két nőre, s mi közben arcát az ablakhoz nyomta, hangosan suttog ni kezdett. - M a g u k meditálnak, mi? - Úgy mondta, mintha a szex valami magányos módjáról beszélne.

- Igen - válaszolt a vezető, leírhatatlan felsőbbren dűséggel a hangjában. - Nos, lesz szíves benzint töl teni az autónkba?

Szok intett, hogy töltsem meg a tankot, ő pedig sorra megnyomogat ta a műszerfalon lévő összes gombot. - H é , öreg, olyan vagy, mint egy nő ebben .1 cuccban. Na n e m ú g y értem, tényleg nagyon csinos És mért n e m borotválkozol? Mit rejtegetsz a szőr m ó k mögött?

Miközben alázatosan hajlongtam, Szókratész még tovább fokozta. - A fiúd ez a fickó? Figyelj - szólt a vezető mellett ü lő férfihoz -, csinálod is, vagy csak spórolsz rá, mint ahogy a National Enquirer írja?

Ez megtette a hatását. Mire Szókratész kiszámolt,1 a visszajárót - egy haldokló lassúságával (folyton el rontotta a számolást, aztán újrakezdte) -, belőlem majd kitört a nevetés, a kocsiban ülők azonban re­megtek a dühtől . A sofőr megragadta a visszajárót, és v a d u l kihajtott a benzinkúttól. Amint a teher autójuk elhajtott, Szókratész így kiáltott: - A medi táció jót tesz! Csak gyakorolják!

É p p e n visszaértünk az irodába, amikor egy nagy Chevrolet érkezett az állomásra. A vezető nemcsak a hívócsengőt nyomta meg, de egy türelmetlen dal lamot is megeresztett a dudájával. Kimentem én is Szókratésszel, hogy segítsek.

A k o r m á n y mögött egy negyvenéves „tinédzser" csücsült, csiricsáré szaténingben, fején hatalmas, tol las szafarikalappal. Rettentő ideges volt, kezével a

108

kormánykereket ütögette. Mellette egy középkorú nőszemély ült, aki műszempil lás szemével a vissza­pillantó tükörbe pislogva éppen az orrát púderezte .

N e m t u d o m , miért, de idegesített a pár. Olyan os­tobán néztek ki. Kedvem lett volna azt m o n d a n i ne­kik: - Miért n e m viselkedtek korotoknak megfele­lően? - de csak vár tam és figyeltem.

- H é , jóember, van itt egy cigarettaautomata? -kérdezte a hiperaktív vezető.

Szókratész egy pil lanatra abbahagyta a munkáját, és meleg mosollyal arcán válaszolt: - N e m , uram, de az utca másik végén van egy éjjel is nyitva tartó üz­let. - A z u t á n visszatért az olajszint ellenőrzéséhez, m i n d e n figyelmét munkájának szentelve. Úgy adta oda a visszajárót, mintha teát nyújtott volna magá­nak a császárnak.

Amikor az autó elszáguldott, a p u m p a mellett m a r a d t u n k és beszívtuk az éjszakai levegőt.

- Meglehetősen udvar ias voltál ezekhez az embe­rekhez, a kék ruhásokkal viszont láthatóan u n d o k u l beszéltél. Pedig azok egyértelműen magasabb szin­ten álltak. H o g y is van ez?

Ezúttal egyszerű, közvetlen választ kaptam. - Az egyetlen szint, amivel foglalkoznod kell, az az enyém és a tiéd - közölte vigyorogva. - Ezeknek az embereknek kedvességre volt szükségük. A spiri­tuális keresőknek pedig valami másra, amin elgon­dolkodhatnak.

- És mire van n e k e m szükségem? - fakadt ki belő­lem a kérdés.

- M é g több gyakorlásra - válaszolta rögtön. - Az egyhetes meditációs gyakorlat ö n m a g á b a n n e m volt elég, hogy n y u g o d t maradj, amikor rád t á m a d t a m a karddal, és kék ruhás barátainkon sem segített, ami­kor kicsit viccelődtem velük. H o g y jobban értsd: az

209

előreszaltó még n e m egyenlő az egész tornával. Egy fajta meditációs technika még n e m jelenti a harcos teljes útját. Ha n e m vagy képes megérteni a teljes ké­pet, tévedésed eredményeképpen egész életedben csak előreszaltózol - vagy a meditációt gyakorlód , és a tanulás előnyeinek csak töredékét arathatod le. Ahhoz, hogy megmaradhass a helyes úton, speciális térképre van szükséged, amelyen az egész terülő l megtalálható, amit fel fogsz fedezni. Ekkor meg fo­god látni a meditáció hasznát és határait. És megkér dezlek téged: hol lehet egy jó térképet találni?

- Egy benzinkútnál , természetesen. - Akkor tehát, u r a m , lépjen be az irodámba, és

megkapja tőlem azt a térképet, amelyikre szüksége van.

Nevetve léptünk be a garázsajtón. L e h u p p a n t a m .1 kanapéra; Szókratész hang nélkül helyezkedett el plüss karosszékének masszív karfái között. Egy tel­jes percig b á m u l t rám. - Ajaj - motyogtam idegesen. - Itt valami készül.

- Az a probléma - sóhajtotta végül -, hogy nem t u d o m neked leírni a területet, legalábbis szavak se­gítségével nem.

Fölkelt és különös csillogással a szemében elin dul t felém. Pillantása azt súgta, hogy legjobb les/, ha csomagolok - ismét útra kelek.

Egy pillanatra egy űrbeli k i indulópontról azt érez tem, hogy a fény sebességével tágulok, a létezés leg külsőbb határáig felfújódva, szétrobbanva, amíg én m a g a m n e m lettem az univerzum. Semmi n e m ma­radt rajtam kívül, én lettem minden. Én voltam a Tudat, amely felfedezi önmagát, én voltam a tiszt,1 fény, amelyet a fizikusok az anyaggal azonosítanak, és amit a költők szeretetként definiálnak. Egy vol-

110

tam és m i n d e n voltam, elhomályosítva a világok mindegyikét. Abban a pi l lanatban az örök, a megis­merhetet len tárult fel előttem, leírhatatlan bizonyos­ságként.

Egyetlen szempil lantás alatt visszakerültem ha­landó alakomba, és a csillagok között lebegtem. Egy emberi szív formájú pr izmát láttam, amely mellett m i n d e n galaxis eltörpül. A tudatosság fényét ragyo­gó színek, a szivárvány m i n d e n színében tündöklő szikrák kitöréseként törte meg, szétszórva azt a koz­moszba.

Saját testem is ragyogó pr izmává változott, amely sokszínű fényszikrákat lövellt ki mindenfelé. Rájöt­tem, hogy az emberi testnek az a legmagasabb ren­deltetése, hogy ennek a tiszta fénynek tiszta csator­nájává legyen, hogy a fény világossága szétoszlat­hasson m i n d e n akadályt, csomót, ellenállást.

Éreztem, amint saját testem rendszerében megtö­rik a fény. Aztán t u d t a m , hogy a tudatosság azzal egyenlő, ahogyan az emberi lény átéli a t u d a t fé­nyét.

Megértet tem a figyelem jelentését - ez a tudatos­ság akaratlagos közvetítése. Ismét éreztem testemet - üreges testként. Ránéztem a lábaimra; meleg, ra­gyogó fénnyel teltek meg, s eltűntek a világosság­ban. Ránéztem a kezeimre - ugyanez történt. Figyel­memet egymás u t á n testem m i n d e n egyes pontjára összpontosítottam, amíg ismét teljesen fénnyé n e m váltam. Végül ráébredtem, hogy a valódi meditáció folyamata: a tudatosság kitágítása, a figyelem irá­nyítása, a Tudat Fényének való behódolás.

Fény cikázott a sötétségben. Arra ébredtem, hogy Szókratész zseblámpával világít előre-hátra a szemem előtt. - Áramszünet - közölte, kivillantva a fogait,

222

mint egy tökfigura, amit Mindenszentekkor szoktak készíteni, és az arcához tartotta a fényt. - Na, világo­sabb lett valamivel a dolog? - kérdezte, mintha az imént éppen azt t u d t a m volna meg, hogyan műkö­dik egy villanykörte, és n e m az u n i v e r z u m lelkét is­m e r t e m volna meg. Alig jutottam szóhoz.

- Szókratész, ta r tozom neked, és soha n e m leszek képes visszafizetni ezt az adósságot. Már mindent megértettem, és t u d o m , mit kell tennem. N e m hi­szem, hogy ta lá lkoznunk kell m é g ezután. - Szomo­rú voltam, hogy kijártam az iskolát, úgy éreztem, hiá­nyozni fog.

Meglepetten r á m nézett, azután olyan heves neve­tés jött rá, amilyet m é g soha életemben n e m láttam. Egész testében rázkódott, könnyei patakokban foly tak le az arcán. Végül, amikor megnyugodott , elma gyarázta, miért nevetett. - Még n e m jártad ki az is­kolát, kölyök; a m u n k á d é p p hogy elkezdődött N é z z magadra : a lapvetően semmit sem változtál a h h o z képest, amikor néhány h ó n a p p a l ezelőtt be estél a benzinkúthoz. Amit láttál, c supán látomás volt, n e m p e d i g bizonyító erejű tapasztalat. Emlék ké fog halványulni, de így is a lapként szolgálhat a gyakorlásodhoz. Most pedig lazíts, és ne vedd ma­gad olyan komolyan!

Újra leült, bölcsebben és t itokzatosabban, mint va­laha. - Tudod - m o n d t a könnyedén -, ezek az uta zások arra jók, hogy megspóroljam a bonyolult ma gyarázatokat, amelyekkel felvilágosíthatnálak. - Eb­b e n a pi l lanatban visszatért a fény, és kitört belőlünk a nevetés.

A vízhűtő mellett álló kis hűtőszekrényébe nyúlt, és kivett néhány narancsot. Elkezdte facsarni őket. Ha t u d n i akarod, te is jó szolgálatot teszel nekem. Én is „le vagyok ragadva" egy bizonyos helyen a térben

112

és időben, és nekem is vannak adósságaim. Lényem nagy része a te fejlődésedhez van kötve, a te tanítá­sod a feladata - mondta, miközben a narancshéjat a válla fölött hátrafelé a szemetesbe dobálta (minden alkalommal talált) -, szó szerint beléd kellett plántál­nom egy részem. N e m kis befektetés, biztos lehetsz benne. Úgyhogy ez most már csapatmunka.

Elkészült a narancslével, és odanyújtott n e k e m egy kis pohárral . - Akkor igyunk a sikeres együtt­működésre - m o n d t a m .

- R e n d b e n - felelte mosolyogva. - Mesélj n e k e m m é g erről az adósságról. Kinek

tartozom? - Mondjuk úgy, hogy ez a házszabály része. - Ez butaság, n e m válasz. - Lehet, hogy butaság, de az én m u n k á m b a n egy

csomó szabályhoz kell ta r tanom magamat . - Egy kis kártyát h ú z o t t elő. Hétköznapi p a p í r n a k látszott, de azután halvány fényt vet tem észre rajta. Dombor­nyomásos betűkkel a következő állt rajta:

Harcos Rt. Szókratész, igazg.

Szakterületek: paradoxon, h u m o r

és változás

- Tartsd jó helyen. Jól jöhet valamikor. Ha szüksé­ged lesz r á m - ha valóban szükséged lesz r á m -, fogd a kártyát a két kezedbe és hívj. El fogok jönni valahogyan.

A kártyát g o n d o s a n eltettem a tárcámba. - Vi­gyázni fogok rá, Szókratész. Biztos lehetsz benne. Hm, egyébként nincs véletlenül egy ugyani lyen kár­tyád Joy címével?

113

M e g sem hallotta, amit m o n d t a m . Csendben voltunk, közben Szókratész friss salátái

készített. Egy kérdésen t ű n ő d t e m . - Szókratész, hogyan hajtom ezt végre? Hogyan

nyi tom meg m a g a m a t a tudatosság fényének? - N o s - válaszolt kérdéssel a kérdésemre -, mii

csinálsz, ha látni akarsz? - H á t , nézek - m o n d t a m nevetve -; ú g y érted,

hogy meditálok, n e m igaz? - Igen! - válaszolta. - Ez a lényege - folytatta, mi­

közben befejezte a friss zöldségek vagdosását. - Kél sz imultán folyamat létezik: az egyik a belátás - a fi­gyelem akarása, a tudatosság irányítása arra pontra, amelyet látni akarsz. A másik folyamat a megadás m i n d e n felmerülő gondolat szabadon bocsátása. Ez a valódi meditáció, melynek segítségével megszaba dúlhatsz az elmétől. Véletlenül van egy ide illő tör ténetem is.

Egy meditációt tanuló mély csendben ült egy csoport gyakorlatozó között. A vér, halál és démonok látva nyától megrettenve felállt, odament a tanítóhoz, és azt súgta neki: - Roshi, iszonyú látomásom volt.

- H a d d menjen. N é h á n y n a p p a l később fantasztikus erotikus kép

zet látogatta meg. S bepillantást nyert az élet érte! mébe, működésébe, angyalokkal, kozmikus környe zetbe ágyazva.

- H a d d menjen - m o n d t a a tanító, mögé lépett, és egy bottal hátba verte.

N e v e t t e m a történeten, és azt m o n d t a m : - T u d o d , Szok, azon gondolkodom... - Szókratész fej be vert egy sárgarépával, és így szólt: - H a d d menjen.

Ettünk. Villámat beleszúrtam a zöldségekbe; ő pe

224

dig minden egyes kis darabot fa evőpálcikával vett ki, és rágás közben csendesen lélegzett. Soha nem vett ki újabb falatot addig, míg meg nem rágta az előzőt, mintha minden egyes falat maga is egy-egy étkezésre való eledel lenne. Szinte csodáltam, ahogyan evett, miközben én csak v idáman faltam az ételt. Én fejez­tem be elsőnek, hátradőltem, és kijelentettem: - Azt hiszem, most m á r készen állok egy igazi meditációra.

- O, igen - tette le az evőpálcikáit -, „az elme le­igázása". Bárcsak érdekelne ez téged.

- De hát érdekel. Tudatosságot akarok, ezért va­gyok itt.

- Te képet akarsz kapni magadról, n e m tudatos­ságra vágysz. Azért vagy itt, mert nincs jobb válasz­tási lehetőséged.

- De én tényleg meg akarok szabadulni a zajos el­mémtől - el lenkeztem.

- Ez a legnagyobb illúziód, Dan. Olyan vagy, mint aki n e m hajlandó szemüveget viselni, mivel „soha többé n e m fogják az újságokat olvashatóan nyom­tatni".

- Tévedsz - m o n d t a m fejemet rázva. - N e m igazán számítok rá, hogy már most belá­

tod ennek az igazságát, de hal lanod kell. - Miről beszélsz? - kérdeztem türelmetlenül, de a

figyelmem valahol kint járt. - A lényeg - m o n d t a Szókratész olyan hangon,

amely egyből megragadta a figyelmemet - az, hogy te a kisszerű, idegesítő, rendkívül zavaros meggyő­ződéseiddel és gondolataiddal azonosulsz. Azt hi­szed, hogy egyenlő vagy a gondolataiddal .

- Képtelenség. - Makacs illúzióid sül lyedő hajók, kölyök. Azt

ajánlom, addig engedd el őket, amíg n e m késő. Egyre idegesebb lettem, de visszafogtam magam.

225

- Te h o n n a n t u d h a t o d , hogy én az e lmémmel azo­nosulok?

- Oké - sóhajtott. - Bebizonyítom neked: mit ér­tesz azon, amikor azt m o n d o d , „hazamegyek"? N e m veszed-e magától értetődőnek, hogy te és az a ház, ahová mész, két különböző dolog?

- De, természetesen. Még jó hogy az. Elengedte a füle mellett a válaszomat. - Mit értesz

azon, amikor azt m o n d o d , „ m a fáj va lamim". Ki az az Én, aki különbözik a testtől, és ú g y beszél róla, m i n t a birtokáról?

N e v e t n e m kellett. - Ez szemantika, Szókratész, m o n d a n o d is kellene valamit.

- H á t persze, de a nyelv hagyományai felfedik, h o g y a n látjuk a világot. Valójában ú g y viselkedsz, mintha egy „ e l m e " vagy valami testen belüli kifino m u l t valami lennél.

- Miért t e n n é m ezt? - Mert legjobban a haláltól félsz, legmélyebben pe­

dig a túlélés van beléd vésődve. A Végtelent akarod, az Örökkévalóságra vágysz. Tévhitedben - amely szerint ezzel az „elmével", „lélekkel", „szellemmel" azonosítod magadat - úgy véled, van egy kibúvói nyújtó záradék a halandósággal kötött szerződésed ben. Talán „elme" formájában elszárnyalhatsz a tes­tedből, ha az meghal, n e m igaz?

- Létezik ilyen elképzelés - vigyorogtam. - Pontosan ez az, Dan. Ez olyan elképzelés, amely

semmivel sem valóságosabb, mint az árnyék árnyé ka. í m e az igazság: a t u d a t n e m a testben található; valójában inkább a test van a tudatban. És te ez a tu­dat vagy; n e m a fantom elme, amely annyi gondol okoz neked. Te vagy a test, de m i n d e n más is vagy. Ez az, amit a látomásod felfedett számodra. Csak az e lme van félrevezetve, csak azt fenyegeti a változás.

226

így, ha ellazulva, gondolat nélkül létezel a tested­ben, boldog, elégedett és szabad leszel, n e m érzéke­led az elszakadást. A halhatatlanság máris a tiéd, de n e m oly m ó d o n , ahogyan elképzeled, vagy reméled. Halhatat lan vagy azóta, hogy megszülettél, és jóval a z u t á n is az maradsz, hogy a tested elenyészett már. A test a tudatosság; halhatatlan. Csak megváltozik. Az e lme - saját személyes hiedelmeid, történeted, identitásod - a ha landó részed; mi szükséged rá?

Szókratész karosszékében elhelyezkedve befejezte a mondanivalóját. .

- Szókratész - m o n d t a m -, n e m t u d o m , hogy mindez leülepedett-e bennem.

- Persze hogy nem! - felelte nevetve. - A szavak soha n e m jelentenek sokat, csak ha m a g a d is megta­pasztalod az igazságukat. És akkor végül felszaba­dulsz, és tehetet lenül zuhansz az örökkévalóságba.

- Ez elég jól hangzik. Elnevette magát . - Igen, m o n d h a t n á m , hogy „elég

jól". De most egyelőre az alapokat teszem le az az­után következőkhöz.

-Szókra tész , ha n e m vagyok azonos a gondola­taimmal, mi vagyok én?

Úgy nézett rám, mintha é p p e n azt magyarázta volna el, hogy egy m e g egy az kettő, mire én meg­kérdeztem volna, hogy mennyi egy meg egy. A hű­tőszekrénybe nyúlt, elővett egy hagymát, és beletet­te a kezembe. - H á m o z d meg, rétegenként! - szólí­tott fel. Elkezdtem hámozni . - Mit találtál?

- Egy másik réteget. - Folytasd. Leszedtem m é g n é h á n y réteget. - Csak újabb réte­

geket, Szok. - Folytasd a hámozást , amíg nincs több réteg héj.

Most mit találsz?

227

- Semmi n e m maradt . - De, van valami. - Micsoda? - A z univerzum. Gondolkozz el ezen hazafele

menet. Kinéztem az ablakon, majdnem hajnal volt már. A következő éjjel egy középszerű meditációs kísér

let után tértem be hozzá, még mindig túlcsordulva a gondolatoktól. Kora este n e m sok tennivaló volt, úgyhogy hátradőlve, borsmentateát iszogatva mesél tem neki halovány meditációs gyakorlatomról.

- Igen, a figyelmed még mindig szétszórt. Elmon d o k neked egy történetet.

Egy zen tanuló a zen legfontosabb összetevőjéről kérdezte a roshiját. A roshi azt válaszolta, hogy a fi­gyelem az.

- Igen, köszönöm - m o n d t a a tanuló. - De meg t u d n á d m o n d a n i , mi a zen második legfontosabb összetevője?

A roshi azt válaszolta: - A figyelem.

Zavar tan Szókratészra néztem, várva a folytatást. Ez minden, emberek - közölte ő.

Felálltam, hogy hozzak egy kis vizet. - Igazán oda figyelsz arra, hogyan állsz? - kérdezte Szókratész.

- O, igen - feleltem, de n e m voltam ebben igazán biztos. A csaphoz mentem.

- Igazán odafigyelsz a járásodra? - Igen - válaszoltam, és kezdtem belejönni a játékba. - Igazán odafigyelsz arra, hogyan beszélsz? - Igen, azt hiszem - m o n d t a m . Hal lottam a saját

hangomat, kezdtem ideges lenni. - Eléggé odafigyelsz arra, hogyan gondolkozol? -

kérdezte.

\

- Szókratész, szállj le rólam. Igyekszem a legjob­bat nyújtani!

Felém hajolt. - A legjobb teljesítményed sem elég jó! Égessen a figyelmed intenzitása. A céltalan ugra­bugrálás egy tornaszőnyegen még n e m nevel vala­kiből bajnokot, és ugyanígy, ha leülsz és csukott szemmel hagyod, hogy a figyelmed ide-oda kalan­dozzon, attól még n e m edződik a tudatosságod. A gyakorlás intenzitása arányában hozza meg az ered­ményt, í m e egy történet.

Egy kolostorban hosszú n a p o k o n át egy koannal birkózva ültem, egy rejtvénnyel, amelyet a taní tóm adott nekem, hogy sarkalljam vele az e lmém, hogy meglássa valódi természetét. N e m t u d t a m megolda­ni. Soha n e m t u d t a m semmit m o n d a n i a roshinak, amikor e lmentem hozzá. Lassú tanuló voltam, és el­bátorta lanodtam. A roshi azt mondta, hogy még egy hónapig dolgozzak a koannal. - Addigra biztos, hogy megtalálod a megoldást - biztatott.

Elmúlt egy h ó n a p , m i n d e n t megtettem, de a koan továbbra is rejtély maradt .

- Foglalkozz vele még egy hétig, de legyen tűz a szívedben! - m o n d t a . A koan éjjel-nappal égett, de továbbra sem láttam át rajta.

- M é g egy nap, de add bele az egész lelkedet -m o n d t a a roshi. A n a p végén teljesen kimerült vol­tam. - Mester, semmi értelme. Egy hónap, egy hét, egy n a p , n e m t u d o m megfejteni a rejtvényt - m o n d ­tam neki. Hosszan r á m nézett. - Meditálj még egy óráig - m o n d t a . - Ha addigra sem sikerül megolda­nod a koant, m e g kell ö lnöd magad.

- A harcosnak miért kell ülnie és meditálnia? Azt hittem, a harcos útja tettekkel van tele.

229 118

- A meditáció a nemcselekvés tette; mégis, igazai I van, a harcos útja d inamikusabb ennél. Végül meg fogod tanulni, hogyan meditálj m i n d e n tetteden. De az elején az ülő meditáció szertartás, olyan időtöltés, mellyel a gyakorlás intenzitását lehet fokozni. Elő ször el kell sajátítani egy rituálét, mielőtt a minden n a p i életre is megfelelően kiterjesztené az ember. Ta ní tóként m i n d e n rendelkezésemre álló módszer t és leleményt fel fogok használni, hogy felkeltsem az érdeklődésedet, és segítsek neked megbirkózni az előtted álló feladattal. Ha csak egyszerűen odamen t e m volna hozzád, és e l m o n d t a m volna a boldogság, titkát, m e g sem hallottál volna. Olyasvalakire voll szükséged, aki le t u d nyűgözni, aki háztetőkre ugrál fel a szemed láttára, amivel felkeltheti az érdeklődé sédet. Nos , én szívesen b e n n e vagyok m i n d e n játék ban, legalábbis egy ideig, de eljön az az idő is, ami kor m i n d e n harcosnak a maga útját kell járnia Egyelőre m i n d e n szükségeset megteszek, hogy itt tartsalak, és így tanítsalak.

Ú g y éreztem, manipulá lnak, és d ü h ö s voltam. - Tehát itt fogok megöregedni ennél a benzinkút

nál, m i n t te, és arra fogok várni, hogy ártatlan diá kokra lecsaphassak? - Amint ez a megjegyzés kicsú szőtt a számon, m á r meg is bántam.

Szókratész azonban n e m jött zavarba, h a n e m mo solyogva, kedvesen így szólt: - Ne ismerd félre ezt a helyet és a tanítódat, Dan. A dolgok és az emberek n e m mindig olyanok, amilyennek látszanak. Engem az u n i v e r z u m határoz meg, n e m ez a benzinkút. Az pedig, hogy miért kellene itt m a r a d n o d , és mit nyer hetsz ezáltal, elég világos, nem? Én tökéletesen bol d o g vagyok, mint láthatod; te is az vagy?

Egy a u t ó hajtott be az állomásra, füstfelhő csapott ki a fűtőberendezéséből. - Gyere - m o n d t a Szókra

220

tész. - Ez az autó szenved, úgyhogy lehetséges, hogy le kell lőnünk, hogy megszabadítsuk a szenve­déseitől. - Mindket ten k imentünk a romos autóhoz, amelynek forrt a fűtése, a tulajdonosa pedig füstöl­gött rossz hangulatában.

- Mi az ördögöt csináltak mostanáig? N e m várha­tok itt m a g u k r a egész éjjel, a pokolba is!

Szókratész ránézett, pillantása szeretetteli együttér­zést sugárzott. - Nézzük csak, hogy tudunk-e segíteni önnek, uram. Megpróbáljuk elérni, hogy csak kisebb kényelmetlensége származzon a bajból. - Megkértük a sofőrt, hogy hajtson a garázsba, ahol Szókratész egy nyomássapkát tett a fűtőre, és megtalálta a szivárgás helyét. N é h á n y perc alatt beforrasztotta a lyukat, de m e g m o n d t a a vezetőnek, hogy a közeljövőben új fűtőre lesz szüksége. - Minden meghal és változik, még a fűtőberendezések is - mondta r á m kacsintva.

A m i n t a férfi elhajtott, n e k e m is leesett, milyen igaz, amit mondot t . O valóban tökéletesen boldog! Mintha s e m m i sem t u d n á elrontani a jó hangulatát. Amióta ismerem, láttam m á r mérgesnek, szomorú­nak, gyengédnek, keménynek, viccesnek, sőt gond­terheltnek is. A szemében azonban mindig ott csillo­gott a boldogság, akkor is, ha könnyekkel volt tele.

Hazafelé sétálva Szókratészra gondoltam. Ahogy az utcai l á m p á k alatt haladtam, az á rnyékom foly­ton nőtt, aztán m e g csökkent. Egy kavicsot r ú g t a m be a sötétbe, miközben a lakásomhoz közeledtem, halkan lépdel tem a diófa ágai alatti kis garázsom­hoz vezető kocsifeljárón. N é h á n y óra választott el c supán a hajnaltól.

F e k ü d t e m az ágyban, de n e m t u d t a m aludni. Azon t ű n ő d t e m , vajon megfejthetem-e valaha Szók­ratész boldogságának titkát. Abban a pi l lanatban ez még fontosabbnak tűnt, mint a háztetőkre ugrálás.

222

Ekkor eszembe jutott a névjegy, amit k a p t a m tőle. Gyorsan felkeltem az ágyból és felgyújtottam a vil­lanyt. Elővettem a tárcámból a kártyát. A szívem he­vesen kezdett dobogni. Szókratész azt mondta, hogy ha egyszer igazán szükségem lesz rá, fogjam a két kezembe a névjegyet és hívjam őt. Most kipróbá­lom az öreget.

Egy pillanatig reszketve álltam, a té rdem is re­megni kezdett. Két kezembe fogtam a gyengén vilá­gító kártyát, és hívtam. - Szókratész, gyere, Szókra­tész, D a n hív téged! - Teljesen hülyének éreztem m a g a m , amint ott álltam hajnali négy óra ötven­ötkor, egy világító kártyával a kezemben, a levegő­nek beszélve. Semmi sem történt. U n d o r o d v a a konyhaszekrényre hajítottam a kártyát. Ekkor ki­a ludtak a fények.

- Micsoda!? - kiáltottam fel, és megpördülve ma­g a m körül, megpróbál tam érzékelni, vajon ott van-e. Mint a klasszikus filmekben, hátraléptem egyet, meg­bot lot tam a székemben, be leütődtem az ágy szélébe, és elterültem a padlón.

Ekkor visszatért a világítás. Ha valaki hallótávol­ságon belül lett volna, azt gondolhatta volna, hogy egy ógörög nyelvvel küszködő diák vagyok. Mi má­sért üvöl töt tem volna reggel öt óra öt perckor, hogy: A pokolba, Szókratész!

Soha n e m derült ki, hogy az áramszünet véletlen volt vagy nem. Szókratész csak annyit mondott, hogy el fog jönni; hogy miként, azt n e m ecsetelte. Á lmosan felvettem a névjegyet, hogy visszategyem a tárcámba, és észrevettem, hogy megváltozott. Az utolsó sorok alatt: „paradoxon, h u m o r és változás", most kövér betűkkel a következő állt: „Csak sürgős esetben!"

Nevetve, pil lanatok alatt álomba z u h a n t a m .

222

Megkezdődtek a nyári edzések. Jólesett a régi, is­merős arcokat újra látni. Herb szakállat növesztett; Rick és Sid megőrizték nyári barnaságukat, és kar­csúbbnak, erősebbnek látszottak, mint valaha.

Annyira szerettem volna megosztani a csapattár­sa immal mindent, amit tanultam, de továbbra sem t u d t a m , hogyan kezdjek bele. Ekkor eszembe jutott Szókratész névjegye. Mielőtt e lkezdődött volna a bemelegítés, m a g a m h o z hívtam Ricket.

- H é , m u t a t n i akarok valamit - ha meglátja Szók­ratész világító névjegyét, és „specialitásait", t u d t a m , hogy többet is meg akar majd t u d n i a dologról, és valószínűleg a többiek is.

D r á m a i szünetet tartottam, majd elővettem a kár­tyát és odavetet tem neki. - Ezt nézd! Elég különös, nem? Ez a fickó a tanítóm.

Rick lenézett a névjegyre, megfordította, azután visszanézett rám. A tekintete legalább olyan üres volt, mint a kártya.

- Ez valami vicc? Mert akkor én n e m értem, Dan. Ránéztem a névjegyre, megfordítottam - H m m -

morogtam, majd a papírdarabot v isszagyűrtem a zsebembe. - Bocs, Rick, tévedtem, kezdjünk bemele­gíteni. - Elfojtottam egy sóhajt. Ettől aztán csak még bolondabbnak fognak tartani a csapatban. Szókra­tész, ez az elhalványuló tinta aztán olcsó trükk volt! - gondol tam.

A z n a p éjjel a kártyával a kezemben tértem be az irodába. Az asztalra dobtam. - Szeretném, ha n e m szórakoznál velem, Szókratész! Belefáradtam m á r az idióta szerepébe.

Együttérzően nézett rám. - O, m á r megint idiótá­nak érezted m a g a d ?

- Elég, Szókratész, könyörgöm, lennél szíves ab­bahagyni ezt?

223

- M i t ? - Ezt a viccet az elhalványuló... - a s z e m e m sarká­

ból valami fényre lettem figyelmes az íróasztal irá­nyában:

Harcos Rt. Szókratész igazg.

Szakterületek: paradoxon, h u m o r

és változás. Csak sürgős ese tben!

- N e m ér tem - motyogtam. - Ez a névjegy állan­d ó a n válozik?

- M i n d e n változik. - Igen, azt t u d o m , de ezen egyszer eltűnik, aztán

m e g újra megjelenik az írás? - M i n d e n eltűnik, a z u t á n megint megjelenik. - Szókratész, amikor m e g m u t a t t a m a kártyát Sid

nek, semmi n e m volt rajta. - Ez is hozzátartozik a házszabályhoz - mondt . i

mosolyogva, megrándí tva a vállát. - N e m igazán m o n d a s z ezzel sokat. Azt szeret

n é m tudni , hogyan... - H a d d menjen! - m o n d t a . - H a d d menjen! A nyár gyorsan telt el, megfeszített edzések és

Szókratésznél tett éjszakai látogatások közepette. Az együtt töltött idő egyik felét a meditáció gyakorlása val töltöttük, a másik felében pedig a garázsban dol goztunk, vagy egyszerűen teázgatás közben lázítót tunk. Időnként érdeklődtem Joy után. N a g y o n sze ret tem volna újra látni. Szókratész semmit n e m voll hajlandó m o n d a n i róla.

A h o g y közeledett a s z ü n i d ő vége, a közeled 6 s z e m i n á r i u m o k o n kezdet t járni az agyam. Elható roztam, hogy elrepülök Los Angelesbe, és egy he

224

tet a szü le immel töltök. Öreg Valiantomat egy ga­rázsban s z á n d é k o z t a m elhelyezni, és venni akar­t a m egy motorbiciklit arra az időre, amíg Los Angelesben vagyok, a z u t á n fel a k a r t a m m o t o r o z n i a tengerpar thoz .

A Telegraph Avenue-n sétáltam, vásárolgattam, és é p p e n a gyógyszertárból léptem ki, amikor egy cingár t inédzser lépett hozzám. Olyan közel volt, hogy éreztem állott alkohol- és az izzadtságszagát. - Tudnál a d n i egy kis aprót? - kérdezte, r á m se nézve.

- Sajnos, n e m - feleltem, de cseppet sem sajnáltam a dolgot. Amint továbbsétáltam, azon gondolkod­tam, hogy miért n e m dolgozik. Ekkor azonban hal­vány b ű n t u d a t kúszott belém, amiért egy nincstelen koldust visszautasítottam. D ü h ö s gondolataim tá­madtak: mégse járja, hogy csak így leszólítgatja az embereket!

Fél háztömbnyire o n n a n rájöttem, hogy különös hangok keletkeztek az agyamban, és feszültséget éreztem - csupán attól, hogy egy fickó pénzt kért tő­lem, és én elutasítottam. Abban a pi l lanatban el­eresztettem ezeket. Könnyebbnek éreztem magam, vettem egy mély lélegzetet, leráztam magamról a fe­szültséget, és figyelmemet a gyönyörű n a p felé for­dítottam.

A z n a p éjjel a benzinkútnál e l m o n d t a m Szókra-tésznak a történteket.

- S z o k , n é h á n y napra Los Angelesbe repülök, hogy meglátogassam az enyéimet. Veszek ott egy motorbiciklit. És ma dé lután t u d t a m meg, hogy az Egyesült Ál lamok Tornászszövetsége a jugoszláviai Ljubljanába küld Sidet és engem, hogy m e g n é z z ü k

I I tornász-világbajnokságot. Ú g y gondolják, hogy mindketten potenciális o l impikonok vagyunk, ezért

225

azt akarják, hogy hozzászokjunk egy kicsit a verse­nyek hangulatához. Mit szólsz hozzá?

Meglepetésemre Szókratész egy fintorral csak annyit mondot t : - Aminek meg kell történnie, meg­történik.

Ú g y döntöt tem, ezt meg sem hallom, és elindul­t a m az ajtó felé. - Akkor most búcsúzom, Szókra­tész, n é h á n y hét múlva találkozunk.

- N é h á n y óra múlva találkozni akarok veled - fe­lelte. - Délben legyél a Ludwig szökőkútnál.

- Rendben! - feleltem; n e m tudtam, miben sánti­kál. Aztán jó éjszakát kívántam.

A l u d t a m hat órát, azután rohantam a diákszövet­ség mellett álló szökőkúthoz. A Ludwig szökőkutat egy kutyáról nevezték el, amely gyakran kereste fel ezt a helyet. Sok kutya hancúrozott és pancsolt itt, hűsöltek az augusztus i hőségben; n é h á n y kisgyerek is belegázolt a sekély vízbe.

Abban a pil lanatban, amikor a Campani le , Berke­ley híres harangtornya rákezdett a déli harangszóra, megpi l lantot tam Szókratész árnyékát a lábaimnál.

M é g mindig álmos voltam egy kicsit. - Sétáljunk egyet! - közölte. Á t m e n t ü n k a campu-

son a Sproul Hall mellett, túl az Optometry Schoolon és a Cowell Kórházon, egészen fel a s tadionon túlra, a Strawberry-kanyonig.

Végre megszólalt. - Dan, megkezdődöt t számodra az átalakulás tu­

datos folyamata. Ezt n e m lehet visszafordítani: nincs visszaút. Őrültség lenne megpróbálni . Most m á r csak előre haladhatsz; elkötelezted magadat .

- Úgy, mint egy intézménynek? - kérdeztem, meg próbálva viccesre fogni a dolgot.

- Talán vannak hasonlóságok - mondta vigyorogva.

226

N é m á n sétáltunk a kocogóösvényt szegélyező, túl­burjánzó bokrok árnyékában.

- Egy bizonyos p o n t o n túl senki n e m segíthet ne­ked, Dan. Egy darabig irányítani foglak, de egyszer m é g n e k e m is vissza kell majd vonulnom, és egye­d ü l fogsz m a r a d n i . Egy kemény próbát ki kell majd állnod, mielőtt kész leszel. Hata lmas belső erőt kell majd kifejlesztened. N a g y o n remélem, hogy időben sikerül neked.

Az öböl felől érkező enyhe szellő elült. A levegő forró volt, mégis hideget éreztem. Reszketve a forró­ságban egy gyíkra lettem figyelmes, amint elsurrant a bokrok között. Szok utolsó szavai csak most jutot­tak el hozzam. Ránéztem.

Szókratész eltűnt. N e m t u d t a m , miért, de félelem fogott el. Elsiettem

az ösvényen. Akkor még n e m t u d t a m , de az előké­szítésem véget ért. Ekkor kezdődöt t a kiképzésem. Először olyan próbát kellett kiállnom, melyet alig él­tem túl.

M Á S O D I K K Ö N Y V

A HARCOS KIKÉPZÉSE

A kardot megélesítették

Miután a Valiantot elhelyeztem egy bérelt garázs­ban, felszálltam a San Franciscóba tartó „ F " buszra, amelyről át lehet szállni a repülőtéri járatra. Az du­góba került, ú g y tűnt, lekésem a gépemet. Ideges gondolatok árasztottak el; éreztem, hogy görcsbe r á n d u l a gyomrom, aztán, amint ezt észrevettem, el­e n g e d t e m őket, ahogyan tanultam. Ellazulva az öböl ment i országút melletti tájban gyönyörködtem, amely mintha tükrözte volna egyre növekvő ural­m a m a t a m ú l t b a n oly gyakran r á m törő, stresszt okozó gondolatokon. N é h á n y másodperccel az in­dulás előtt ér tem el a repülőmet.

Apa erős kézfogással, meleg mosollyal várt a re­pülőtéren. Olyan, mint én, csak megritkult hajú, idősebb kiadásban; élénk kék pólót viselt izmos fel­sőtestén. Anya arca kedvesen összegyűrődött, amint lakásuk ajtajában csókokkal és ölelésekkel üdvözölt, nővéremről, unokahúga imról és unokaöcséimről szóló hírekkel szolgálva.

A z n a p este meghal lgat tam anya egyik nemrég ta­nult zongoradarabját - Bach volt, ha jól t u d o m . M á s n a p hajnalban apával k i m e n t ü n k a golfpályára. Ál landóan kísértést éreztem, hogy beszéljek nekik a Szókratésszel átélt kalandjaimról, de azután úgy éreztem, jobb, ha hallgatok. Talán majd írásban el­m a g y a r á z o m nekik egyszer. Jó érzés volt hazaláto-

131

gatni, de o t t h o n o m a t nagyon távolinak éreztem már.

Amikor golfozás u t á n a szaunában ü l tünk Jack Lalane egyik gyógyfürdőjében, apa így szólt: -Danny, nagyon jól érezheted m a g a d az egyetemi életben. Megváltoztál. Kipihentebb vagy, kelleme­sebb társaság. N e m mintha régen n e m lettél volna az... - A megfelelő szavakat kereste, de értettem, mit akar m o n d a n i .

Mosolyogtam. Ó, ha tudná. I d ő m nagy részét azzal töltöttem Los Angelesben,

hogy motorbiciklit kerestem; végül találtam egy öt­száz köbcentis Triumphot. Beletelt néhány napba, míg megszoktam, kétszer majdnem leestem róla, mindkétszer azért, mert azt hittem, hogy Joy lép ki egy üzletből vagy tűnik el az utcasarkon.

H a m a r elérkezett Los Angeles-i tartózkodásom utolsó napja. H o l n a p reggel felrobogok a parton Berkeleyba, este ta lá lkozom Síddel és e l indulunk Ju­goszláviába, a tornász-világbajnokságra. Napköz­b e n a h á z b a n pihentem. Vacsora u tán kezembe vet­t e m a bukósisakot és e lmentem otthonról, utazótás­kát vásárolni. Amikor ki léptem az ajtón, hallottam, a m i n t a p á m így szól: - Légy óvatos, Dan, a motorbi­cikliket rosszul látni éjszaka - intett gondoskodón, mint mindig.

- Igen, apa, vigyázni fogok - kiáltottam vissza. Aztán begyújtottam a motort és belehajtottam a for­galomba. N a g y o n m a c h ó n a k éreztem magam, tor­nászpólómban, kopott Levisemben és munkáscsiz­m á m b a n . A h ű v ö s esti levegőtől felvillanyozva dél nek, Willshire felé tartottam. A jövőm fordulat előtt állt. Ugyanis, abban a pil lanatban, h á r o m háztömb bel előrébb George Wilson éppen arra készülődött, hogy balra kanyarodjon a Western Avenue-n.

232

Keresztülszáguldottam a naplementén; villogtak az utcai fények, miközben a Hetedik út és a Western sarka felé közeledtem. Éppen készültem átvágni az útkereszteződésen, amikor velem szemben egy pi­ros-fehér színű Buickot vet tem észre, mely balra in­dexelt. Lassítottam. Talán ez a kis elővigyázatosság mentet te m e g az életemet.

É p p e n amikor a m o t o r o m odaért a kereszteződés­hez, a Buick hirtelen felgyorsult és egyenesen elém fordult. M é g n é h á n y értékes másodpercig a test, amelybe beleszülettem, egyben volt.

Arra m é g volt időm, hogy gondolkozzam, de arra m á r nem, hogy cselekedjek. „Vágj át balra!" - sikol­tott az elmém. Ott azonban autók jöttek. „Kanyarodj jobbra!"Akkor biztos n e m kerülöm el a lökhárítót. „Fektesd le!" Becsúszom a kerekek alá. N e m volt több választási lehetőségem. Ráfeküdtem a fékre és vártam. Valószerűtlen volt, mint egy álom, amíg m e g n e m láttam a sofőr rémült arcának felvillanó képét. M o t o r o m borzalmas puffanással és a csilinge­lő üveg dal lamos hangjával ütődött neki az autó lökhárítójának - a jobb lábam szétzúzódott . Ekkor m i n d e n felgyorsult, és elsötétült a világ.

Valószínűleg elvesztettem és visszanyertem az eszméletemet, közvetlenül azután, hogy a testem át-szaltózott az autón, és a betonra zuhant . Az áldott üresség pil lanata u t á n megkezdődöt t a fájdalom. Égető, vörösen izzó satuként, amely szorította, pré­selte a lábamat egyre erősebben és erősebben, míg végül elviselhetetlenül erőssé n e m vált a fájdalom, és sikítani kezdtem. Azt akartam, hogy legyen vége; imádkoztam, hogy elveszítsem az eszméletemet. Tá­voli hangokat hallottam: „...Egyszerűen n e m lát­tam... a szülők telefonszáma... nyugodj meg, hama­rosan itt lesznek..."

233

Ekkor távoli sziréna hangját hallottam, valaki le­vette a s isakomat és hordágyra emeltek. Lenéztem, és egy fehér csontot pi l lantottam meg; a csizmám szétszakadt bőréből állt ki. Amint a mentőautó ajta­ja becsapódott, hirtelen eszembe jutottak Szókratész szavai: „Egy kemény próbát ki kell majd állnod, mi­előtt kész leszel."

N é h á n y másodperccel később a Los Angeles-i or­topédkórház intenzív osztályának röntgenasztalán feküdtem. Az orvos fáradtságról panaszkodott , a szüleim berohantak a szobába, nagyon öregnek és s á p a d t n a k látszottak. Ebben a pi l lanatban r á m zu­hant a valóság. Eltompulva, sokkos ál lapotban sírva fakadtam.

A doktor ügyesen dolgozott. Elkábított, visszapat­tintotta kicsavarodott lábujjaimat a helyükre, és visszavarrta a jobb lábfejemet. Később a műtőben szikéjével mély, hosszú, vörös vonalat metszett a bő­römbe, átvágva az izmaimat, amelyek oly jól szol­gáltak azelőtt. Eltávolított egy csontot a medencém­ből, és jobb combcsontom m a r a d v á n y á h o z illesztet­te. Végül keskeny fémrudat kalapált a csontom kö­zepébe a csípő felől.

H á r o m napig félig-meddig öntudat lan, gyógysze res á lomba merül tem, amely nemigen szabadítót I m e g a halálos, szűnni n e m akaró fájdalomtól. A har m a d i k n a p estéjén valamikor felébredtem a sötét ben, és észrevettem, hogy valaki csendesen ül a kö zelben, mint egy árnyék.

Joy felkelt, és letérdelt az ágyam mellé. A homlo komat simogatta; szégyenkezve elfordultam.

- Rögtön jöttem, amint m e g t u d t a m - suttogta. Ar ra vágytam, hogy a győzelmeimet ossza m e g velem, de ő mindig csak legyőzve látott. Beharaptam az aj­kamat, és éreztem a könnyek ízét. Joy gyengéden

234

m a g a felé fordította a fejemet, és a szemembe nézett. - Szókratész egy üzenetet küldött neked, Danny. Megkért, hogy mondjam el neked ezt a történetet.

Becsuktam a s z e m e m és feszülten figyeltem.

Egy öregember és a fia kis gazdaságot műveltek meg, de csak egy lovuk volt a szántáshoz. Egy na­p o n a ló megszökött.

- Milyen borzalmas - sajnálkoztak a szomszédok. - Micsoda balszerencse.

- Ki tudja, vajon szerencse vagy balszerencse? -válaszolta a gazda. Egy héttel később a ló visszatért a hegyekből, öt vadkancát vezetett az istállóba.

- Milyen csodálatos szerencse - m o n d t á k a szom­szédok.

- Szerencse, balszerencse, ki tudja? - válaszolta az öregember. M á s n a p a fia, miközben megpróbálta betörni az egyik lovat, leesett róla, és a lábát törte.

- Micsoda balszerencse! - Balszerencse? Szerencse? A katonaság m i n d e n gazdaságot végigjárt, hogy a

fiatalembereket elvigye a háborúba. A gazda fiát n e m t u d t á k semmire sem használni, úgyhogy ott­hon maradt .

- Jó? Rossz?

Szomorúan mosolyogtam, majd újra b e h a r a p t a m az ajkam, amikor a fájdalom r á m támadt . Joy hangja vigasztalt csupán.

- Mindennek megvan az értelme, Danny. Neked ar­ra kell törekedni, hogy a lehető legjobban kihasználd.

- Mi hasznát vehetem ennek a balesetnek? - Balesetek nincsenek, Danny. M i n d e n egy lecke.

M i n d e n n e k m e g v a n a maga értelme, értelme, értel­me - ismételte a fülembe suttogva.

235

- De a torna, az edzések. Ennek vége. - Ez a te edzésed. A fájdalom megtisztítja az elmét

és a testet. Számos akadályt kiéget belőlük. - Észre­vette, hogy kérdően nézek rá, és hozzátette: - Egy harcos n e m keresi a fájdalmat, de ha a fájdalom el­jön, felhasználja azt. Most pihenj, Danny, pihenj. -És kisiklott a belépő nővér mögött.

- Ne menj el, Joy! - motyogtam, majd mély álom­ba merül tem, s e m m i másra n e m emlékezve.

A baráta im látogattak, a szüleim pedig minden­n a p eljöttek, de a huszonegy végtelennek t ű n ő n a p n a g y részét egyedül töltöttem, a h á t a m o n fekve. Bá­m u l t a m a fehér mennyezetet, és órákon át meditál­t a m melankolikus, önsajnáló és hiábavaló remé­nyektől kergetve.

Egy k e d d reggelen új mankókra támaszkodva ki­léptem a ragyogó szeptemberi napsütésbe, és lassan elbicegtem a szüleim autójához. Majdnem tizenöt kilót fogytam, és a n a d r á g o m lelógott kiálló csípő­csontjaimon. Jobb lábam olyan volt, mint egy pálci­ka, hosszú, lila sebhellyel az oldalán.

Friss szellő s imogatta az arcomat ezen a ritka, s z m o g nélküli n a p o n . A szél olyan virágillatokat ho­zott, melyeket m á r elfelejtettem; egy közeli fán a m a d a r a k csiripelése összekeveredett a forgalom hangjával - szimfóniának tűnt újonnan felébredt ér­zékeim számára.

N é h á n y napig a szüleimnél m a r a d t a m , pihentem a forró napsütésben, és lassan úszká l tam az úszó­m e d e n c e sekélyebb végében, fájdalmasan munkára erőltetve varratokkal teli izmaimat. N e m sokat et­tem, jobbára joghurtot, magokat, sajtot és friss zöld­ségeket. Kezdtem visszanyerni az életerőmet.

Barátaim meghívtak, hogy n é h á n y hetet töltsek ná luk Santa Monica-i házukban, amely öt háztömb-

236

nyire volt a tengerparttól. Elfogadtam a meghívást, mert örültem, hogy lehetőségem nyílik m é g több időt tölteni a szabad levegőn.

Minden reggel kisétáltam a meleg homokba, és mankóimat letéve leültem a hullámok közé. A sirá­lyokat és a hullámverést hallgattam. Aztán becsuktam a szemem, és órákon át meditáltam, megfeledkezve a körülöttem levő világról. A Berkeley, Szókratész és a múl tam mintha eltűnt volna egy másik dimenzióban.

N e m sokkal ezután e lkezdtem tornázni, először lassan, aztán intenzívebben. Később m i n d e n n a p órá­kat töl töttem verejtékezve a forró napsütésben, fek­vőtámaszokat, felüléseket és csavarásokat végez­tem. Óvatosan k inyomtam m a g a m kézenállásba, az­tán k i n y o m t a m m a g a m újra és újra, szuszogva az erőfeszítéstől, amíg m i n d e n izom el n e m jutott telje­sítőképessége határáig, és a testem fényleni n e m kezdett a verejtéktől. Ekkor fél lábon beugrá l tam a kis zátonyokig, és szárnyaló szaltókról ábrándozva ültem, amíg a sós víz bele n e m mosta fénylő izzad­ságomat, szárnyaló á lmaimat a tengerbe.

Vadul edzettem, míg izmaim olyan kemények és kidolgozottak n e m lettek, mint egy márványszobor. Én is a „ t e n g e r i m á d ó k " közé tartoztam, akiknek a tenger és a h o m o k az életmódjukká vált. Malcolm, a masszőr szeretett leülni a takarómra és vicceket me­sélni; Doki, a Rand Corporat ion agytrösztje minden­nap útba ejtette a takarómat, és politikáról és nőkről beszélgetett velem; leginkább nőkről.

Volt i d ő m - időm, hogy végiggondoljam mindazt , ami azóta történt velem, hogy Szókratésszel talál­koztam. G o n d o l k o z t a m az életen, annak értelmén, a halálon, és a n n a k rejtélyén. És emlékeztem titokza­tos taní tómra - szavaira, élénk kifejezéseire -, de leginkább a nevetésére emlékeztem.

237

Az októberi n a p melegét novemberi felhők váltot­ták fel. Kevesebb ember jött a s trandra, és a magá­nyosság ideje alatt élveztem a békét, amit m á r évek óta n e m éreztem. Elképzeltem, milyen jó lenne, ha egész életemben a tengerparton fekhetnék, de tud­tam, hogy karácsony u t á n vissza kell t é rnem az egyetemre.

Az orvos átadta a röntgenleleteimet. - A lába szé­pen javul, Mr. Millman. Szokatlanul jól, mondhat­nám. De óva intem: ne nagyon reménykedjen. A bal­esete természetéből adódóan nemigen valószínű, hogy újra tud majd tornázni. - Semmit n e m szóltam.

H a m a r o s a n búcsút intettem a szüleimnek, és fel­szál l tam egy lökhajtásos gépre. Ideje volt visszatér­n e m Berkeleybe.

Rick kijött ér tem a repülőtérre. Nála és Sídnél lak­t a m n é h á n y napig, amíg egy régi bérházban n e m ta­láltam egy garzonlakást, a c a m p u s mellett.

M i n d e n reggel, m a n k ó i m a t szorosan megragadva, e l m e n t e m a tornaterembe, és edzet tem a súlyzógé­peken, majd kimerülten be lezuhantam az úszóme­dencébe. Ott a víz felhajtóerejének segítségével eről­tettem a lábaimat, a fájdalom határáig próbálgatva a járást - mindig, mindig a fájdalom határáig.

Később a gyepen feküdtem, a tornaterem mögött, és nyújtottam az izmaimat, hogy visszanyerjem a hajlékonyságot, amelyre szükségem lesz az elkövet­k e z e n d ő edzéseken. Végül a könyvtárban olvasva p ihentem, amíg k ö n n y ű álomba n e m merül tem.

Felhívtam Szókratészt, hogy elmondjam neki, visszajöttem. N e m volt nagy kedve beszélni velem telefonon, és azt mondta , akkor menjek el hozzá, mikor képes leszek m a n k ó nélkül járni. Ez nekem is tetszett, mert m é g n e m voltam rá kész, hogy talál­k o z z a m vele.

138

Abban az évben magányosnak ígérkezett a kará­csony, de aztán Pat és Dennis, két csapattársam be­kopogtak lakásom ajtaján, megragadtak, fogták a dzsekimet és szó szerint levittek az autójukhoz. Re-no felé m e n t ü n k , felfelé a hóban, a D o n n e r hegy­csúcsnál. Amíg Pat és Dennis futkároztak a hóban, birkózva, hógolyókat dobálva, és leszánkóztak a dombolda lon, én óvatosan bicegtem a hóban és a jé­gen, majd leültem egy farönkre.

Gondola ta im az elkövetkezendő félév és a torna­terem felé kalandoztak. Azon t ű n ő d t e m , vajon a lá­b a m valaha egyenes és erős lesz-e még. Egy faágról hó hullott alá, tot tyanó hangot adott. Ez riasztott fel ábrándozásomból .

H a m a r o s a n hazafelé autóztunk. Pat és Dennis trá­gár dalokat énekeltek; a fehér kristályokat figyel­tem, melyek a föld felé hullva szikráztak körülöt­t ü n k a u t ó n k reflektorfényében, amint a n a p éppen kezdett lenyugodni. Kisiklott jövőmön gondolkoz­tam, és azt kívántam, bárcsak megszabadulhatnék örvénylő elmémtől, s e l temetnének egy fehér sírba, a havas hegyi út mentén.

N e m sokkal karácsony után rövid látogatást tet­tem Los Angelesben az orvosomnál, aki megenged­te, hogy a m a n k ó m a t fényes, fekete pálcára cserél­jem. Ekkor v isszaindultam az iskolába és Szókra-tészhez.

Egy szerdai n a p éjszakáján, t izenegy óra negy­ven perckor sánt iká l tam be az iroda ajtaján, Szók­ratész ragyogó arcát megpil lantva. Újra o t thon vol­tam. M á r m a j d n e m elfelejtettem, milyen is volt Szókratésszal ü ldögélni , teát szürcsölgetni az éjsza­ka csendjében. Kif inomultabb, sőt sok tekintetben nagyobb élvezet volt ez m i n d e n sportbéli győzel­memnél . R á n é z t e m erre a férfira, aki a t a n í t ó m m á

239

vált, és olyan dolgokat ve t tem észre, amelyeket az­előtt soha.

M á r korábban ú g y láttam, hogy valamiféle fény veszi őt körül, de akkor azt hittem, hogy az egész csak fáradt s z e m e m játéka. Ekkor azonban n e m vol­t a m fáradt; kétségtelenül egy alig látható aura fé­nyét láttam. - Szókratész - szóltam -, fényt látok a tested körül. H o n n a n jön ez?

- A tiszta élet teszi - m o n d t a vigyorogva. Ekkor megszólalt egy csengő, és kiment, hogy megnevet­tessen valakit, azzal az ürüggyel, hogy az autóját ja­vítja. Szókratész n e m csak benzint adott. Talán az aurája miatt volt. Abból jött az energia, az érzelem. Akárhogy is, az emberek szinte mindig boldogab­b a n mentek el tőle, mint ahogyan érkeztek.

De n e m a ragyogás tette r á m a legnagyobb benyo­mást vele kapcsolatban. Inkább az egyszerűsége, m o z g á s á n a k és tetteinek gazdaságossága. Korábban ezt n e m értékeltem igazán. Ugy éreztem, mintha egyre mélyebben megér teném Szókratészt, minden egyes új leckével, amelyet megtanul tam. Amint k e z d t e m látni e lmém összetettségét, rájöttem, hogy ő hogyan haladta meg a sajátját.

Amikor visszatért az irodába, megkérdeztem: -Szókratész, hol van Joy? Láthatom mostanában? -Mosolygott, mintha örülne, hogy újra hallja a kérdé­seimet. - Dan, n e m t u d o m , hol van. Az a lány rejtély számomra. M i n d i g is az volt.

A z u t á n elmeséltem neki a balesetet, és azt, mi tör­tént utána. Csendben és figyelmesen hallgatta, türel­m e s e n bólogatva.

- Dan, többé már n e m vagy az a fiatal bolond, aki több mint egy évvel ezelőtt besétált az irodámba.

- Egy éve? Mintha tíz éve lett volna - viccelődtem. -Szóval, azt m o n d o d , hogy már n e m vagyok bolond?

240

- N e m , csak azt m o n d o m , hogy m á r n e m vagy fiatal.

- Ez nagyon szívet melengető megjegyzés volt, Szok.

- De most m á r olyan bolond vagy, akiben van szellem, Dan. És ez nagy különbség. M é g mindig van halvány esélyed, hogy megtalálod a kaput és át­jutsz rajta.

- Kaput? - A harcos birodalma, Dan, egy k a p u n túl van. Jól

el van rejtve, mint egy kolostor a hegyekben. Sokan kopogtatnak, de kevesen jutnak be rajta.

- H á t m u t a s d m e g n e k e m a kaput, Szókratész. Ké­szen állok, ki fogom találni, hogyan jussak be.

- Ez n e m olyan egyszerű, te fajankó. A k a p u ben­ned van, és egyedül kell rátalálnod; én csak vezet­hetlek. De m é g n e m vagy kész, távolról sem. Ha most megkísérelnél á tmenni a kapun, az valószínű­leg a halá loddal lenne egyenlő. Még sok m i n d e n t el kell végezned, hogy készen állj arra, hogy megko­pogtasd a kaput .

Amikor Szókratész beszélt, szavai kinyilatkozta­tásként hatottak. - Dan, túl sokat beszéltünk már; voltak látomásaid, számos leckét megtanultál . Én egy életformát, egy cselekvésformát tanítok neked. Ideje, hogy teljességgel felelősséget vállalj a viselke­désedért. H o g y megtaláld a kaput, követned kell...

- A házszabályokat? - kérdeztem önkéntelenül. Nevetett, amikor a csengő megszólalt; egy autó

hajtott csendesen keresztül egy pocsolyán az állo­másra. A párás ablakon keresztül figyeltem, amint Szókratész ponchójában gyorsan kisétál a szemerké­lő esőbe. Láttam, amint beteszi a benzincsövet, át­megy a sofőr oldalára és valamit m o n d az autóban ülő szőke hajú, szakállas férfinak.

242

Az ablak megint bepárásodott , ezért ruhaujjam-mal letöröltem, éppen, amikor nevetni kezdtek. Ek­kor Szókratész belépett az iroda ajtaján, és egy hi­d e g széláram keményen arcul ütött, amitől rádöb­bentem, hogy egyáltalán n e m érzem jól magam.

Szókratész teát készült csinálni, amikor így szól­tam: - Légy szíves, ülj le, Szok, megcsinálom én a teát. - Fejével el ismerően bólogatva ült. Az asztal­nak t á m a s z k o d t a m szédelegve. Fájt a torkom; talán a tea segít majd.

A m i n t teletöltöttem a kannát és feltettem a forró tűzhelyre, megkérdeztem: - Akkor tehát valamiféle u ta t kell k iépí tenem ehhez a kapuhoz?

- Igen. Bizonyos értelemben mindenkinek ezt kell tennie. Saját m u n k á d d a l kövezed ki az utat. - Meg­előzve következő kérdésemet, így folytatta: - Min­denki, m i n d e n egyes emberi lény, férfi vagy nő, ké­pes rá, hogy megtalálja a kaput és átmenjen rajta, de n a g y o n kevesen éreznek késztetést erre; keveseket érdekel a dolog. Ez nagyon fontos. N e m azért hatá­r o z t a m el, hogy tanítani foglak téged, mert bármifé­le különös képességed lenne. Igazság szerint erőssé­geid mellett n é h á n y igen gyenge tulajdonsággal is rendelkezel, de te m e g akarod tenni ezt az utat.

Ez megpendí te t t b e n n e m valamit. - Azt hiszem, a tornához lehetne hasonlítani ezt,

Szok. M é g egy túlsúlyos, gyenge vagy merev fickó is jó tornásszá válhat, csak számára hosszabb és ne­hezebb a felkészülés.

- Pontosan erről van szó, és annyit mondhatok: A te ösvényed n a g y o n meredek lesz.

Ú g y éreztem, tüzel a fejem, és az egész testem fájt. Újra az asztalra támaszkodtam, és a szemem sar­

kából láttam, ahogy Szókratész közeledik és a fejem felé nyúl.

242

Ó, nem, most nem, most n e m akarom, gondoltam. De csupán lázas homlokomat nézte meg, aztán megtapogat ta a mandulá imat , ránézett az arcomra, szemeimre, és hosszú ideig fogta a pulzusomat.

- Dan, az energiáid elvesztették egyensúlyukat. Lehetséges, hogy meg van d u z z a d v a a léped. Azt ja­vaslom, menj el orvoshoz, még ma. Most.

Tényleg pocsékul éreztem magam, mire bebiceg­tem a Cowell Kórházba. A torkom égett, fájt a tes­tem. A doktor megerősítette Szókratész diagnózisát; a l épem c s ú n y á n m e g volt duzzadva. Súlyos mono-nukleózisom volt. Ott tartottak a kórházban.

Az első görcsös, lázas éjszakán azt á lmodtam, hogy egyik lábam összezsugorodott, a másik pedig hatal­masra nőtt.

Amikor megpróbá l tam a korláton lengeni vagy bukfencezni, m i n d e n m o z d u l a t o m torzra sikeredett, és z u h a n t a m , z u h a n t a m , be lezuhantam a következő nap késő délutánjába. Amikor is Szókratész belépett egy csokor szalmavirággal.

- Szókratész - m o n d t a m gyengén, megörülve vá­ratlan látogatásának. - N e m kellett volna.

- D e h o g y n e m - felelte. - Megkérem a nővért, hogy tegye vázába; rád fo­

gok gondolni, amikor rájuk pillantok - vigyorogtam erőtlenül.

- N e m azért vannak, hogy nézegesd, h a n e m hogy megegyed őket - mondta, és kiment. N é h á n y perc múlva egy pohár forró vízzel tért vissza, összemor¬ zsolt néhány virágot, belerakta őket egy tülldarabba, amelyet magával hozott, és beletette a teát a vízbe.

- Ez a tea megerősít majd, és segít megtisztítani a véredet. Tessék, idd meg! - Keserű, erős orvosságíze volt.

Ekkor elővett egy sárga folyadékkal teli kis üve-

243

get, amelyben szintén összemorzsolt gyógynövé­nyek úszkáltak, és a folyadékot mélyen bedörzsölte a jobb lábamba, közvetlenül a sebhely fölött. Azon gondolkoztam, vajon az ápolónő, egy nagyon csi­nos, kimért, fiatal nő, mit szólna, ha bejönne.

- Mi az a sárga valami az üvegben, Szok? - Vizelet, gyógynövényekkel. - Vizelet! - kiáltottam fel, és u n d o r o d v a e lkaptam

a lábam. - Ne butáskodj ! - m o n d t a , megragadta a lábamat

és visszahúzta. - A vizeletet nagyon fontos elixír­ként ismerik a régiek.

Behunytam fáradt, fájó szemeimet; fejemben dzsun­geldobok lüktettek, éreztem, hogy újra felszökik a lá­zam. Szókratész a fejemre tette a kezét és megnézte a pulzusomat.

- Jó, a gyógynövények m á r hatnak. Ma éjjel jön majd a krízis; ho lnap m á r jobban fogod érezni ma­gad.

- Kösz, Szok doki - sut togtam alig hallhatóan. Kezét a hasi idegközpontomra helyezte. Szinte

azonnal megfeszült a testemben minden. Úgy érez­tem, szétrobban a fejem. A láz kezdte kiégetni a tes­tem; lüktettek a mirigyeim. A legrosszabb a sebe­sülés helyén égető fájdalom volt a jobb lábamban.

- H a g y d abba, Szókratész, hagyd abba! - kiabál­tam.

Elvette a kezét, én m e g leomlottam az ágyra. -Csak egy kicsit több energiát juttattam a testedbe, mint a m e n n y i h e z hozzá vagy szokva. Ez majd fel gyorsítja a gyógyulási folyamatot. Csak ott éget, ahol csomók v a n n a k benned. Ha n e m lennének ben n e d akadályok, ha az e lméd tiszta lenne, a szívet! nyitott, és a testedben n e m volnának feszültségek, kivételes gyönyört ereznél ettől az energiától, amely

244

a szexnél is jobb. Azt hinnéd, hogy a mennyben jársz, és bizonyos tekintetben igazad is lenne.

- Szókratész, néha megrémítesz. - A felsőbbrendű emberektől mindig félnek -

m o n d t a vigyorogva. - Bizonyos tekintetben te is fel­sőbbrendű vagy, Dan, legalábbis külsőleg. Úgy né­zel ki, mint egy harcos; karcsú, kifinomult és erős vagy a tornaedzésektől. De nagyon sokat kell még dolgoznod, hogy olyan egészséges legyél, amilyen én vagyok. - Túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy vitába szálljak vele.

Bejött a nővér. - Itt a hőmérőzés ideje, Mr. Millman. Szókratész udvariasan felállt, amikor belépett. Én

sápadtan és elgyötörten feküdtem az ágyban. A ket­tőnk közötti ellentét soha n e m volt annyira szemmel látható, mint ebben a pillanatban. A nővér rámosoly­gott Szókratészra, aki visszavigyorgott rá. - Azt hi­szem, még egy kis pihenés, és a fia meggyógyul -mondta.

- É p p e n ezt m o n d t a m neki én is - m o n d t a Szok hunyorgó szemmel. A nővér újra rámosolygott - va­jon ez a pil lantás azt jelentette, hogy flörtölni akar vele? Kacéran sétált ki a szobából, láthatóan szexis mozgással.

Szókratész felsóhajtott. - Van valami az egyenru­hás nőkben. - Aztán homlokomra tette a kezét, én pedig mély á lomba merültem.

A következő reggelen úgy éreztem, mintha újjá-születtem volna. A doktor felvonta a szemöldökét, amikor a lépemet vizsgálta; kitapintotta d u z z a d t mi­rigyeimet, aztán ellenőrizte a kartonomat. Meg volt döbbenve. - Magának semmi baja, Mr. Millman. -Majdnem olyan volt, mintha mentegetőzne. - Ebéd után hazamehet. Ja igen, rengeteget pihenjen. - Az­tán kisétált, hitetlenkedve kartonomra meredve.

245

Újra arra libegett a nővér. - Segítség! - kiáltottam. - Igen? - kérdezte belépve. - En ezt n e m értem, nővér. Azt hiszem, szívbeteg­

ségem van. Amikor erre jön, mindig olyan erotikus lesz a pu lzusom.

- Ú g y érti, erratikus? - kérdezte. - Valami ilyesmi. R á m mosolyogva azt m o n d t a : - Ez ú g y hangzik,

mintha m á r készen állna, hogy hazamenjen. - Persze, m i n d e n k i ezt hajtogatja, de mindenki té­

ved. Biztos vagyok benne, hogy gondos, egyéni ápolásra van szükségem.

Hívogatóan mosolyogva megfordult és kiment. -Nővér ! Ne hagyjon itt! - kiáltottam.

Azon a dé lutánon, miközben hazafelé sétáltam, m e g vol tam döbbenve, hogy mennyit javult a lá­bam. Még mindig erősen sántítottam, erősen kicsap­t a m a csípőmet m i n d e n egyes lépésnél, de majdnem képes vol tam rá, hogy bot nélkül járjak. Lehet, hogy Szókratész mágikus vizeletkezelése, vagy az az elektromosság tette, ami belőle sugárzott.

Elkezdődött az iskola, és újra diákok, könyvek és feladatok vettek körül, de mindezeknek n e m volt igazán jelentősége a számomra. Igazából érdeklődés nélkül játszottam szokásos játékokat. Sokkal fonto-sabb teendőim voltak a campustól nyugatra eső kis benzinkútnál .

Egy hosszú szundikálás u t á n elsétáltam a benzin­kúthoz. Alighogy leültem, Szókratész így szólt: -Sok d o l g u n k van.

- Micsoda? - kérdeztem nyújtózkodva és ásítozva. - Teljes generálozás. - O, az nagy m u n k a . - Különösen nagy; téged fogunk generálozni. - A, igen? - válaszoltam. A pokolba - gondoltam.

- Főnix módjára a lángok közé fogod vetni ma­gad, aztán kiemelkedsz a hamvaidból .

- Készen állok - m o n d t a m . - Úgy döntöttem, hogy a következő évben nemcsak fánkot fogok enni.

Szókratész r á m vigyorgott és azt mondta : - Bár­csak ilyen egyszerű lenne. Most kicsavarodott áram­körök és elavult szokások kusza egyvelege vagy. Meg fogod változtatni cselekvési, gondolkodási, álombéli és világszemléleti beidegződéseidet. Ami jelenleg vagy, az n e m sokkal több, mint rossz szoká­sok tömkelege.

Megkezdte a támadását . - A pokolba, Szókratész, már leküzdöt tem néhány kemény akadályt, és most is m i n d e n t megteszek, amire csak képes vagyok. Tudnál némi megbecsülést tanúsítani irántam?

Szókratész hátravetett fejjel nevetett. Aztán oda­jött hozzám, és kihúzta az ingemet a nadrágomból . Miközben visszagyűrtem a nadrágomba, a hajamat borzolta. - Ide figyelj, te pojáca, mindenki azt akar­ja, hogy tiszteljék. De a tiszteletet n e m lehet ú g y megszerezni, hogy azt m o n d o d : tisztelj engem. Ah­hoz, hogy tiszteljenek, az kell, hogy tiszteletremél-tóak legyenek a cselekedeteid, és egy harcosnak ki­járó tiszteletre n e m k ö n n y ű szert tenni.

Tízig számoltam, aztán megkérdeztem: - És akkor hogyan fogom megszerezni a tiszteletedet, ó, nagy­szerű és félelmetes harcos?

- Úgy, hogy megváltoztatod a cselekedeteidet. - Milyen cselekedeteimet? - Az önsajnálatból fakadókat, természetesen. Ne

legyél ilyen büszke a középszerűségre; mutass némi Nzel lemet! - Szókratész vigyorogva felugrott, és játé­kosan megpaskolta az arcomat, majd megütögette a bordáimat.

- H a g y d abba - kiáltottam. N e m volt h a n g u l a t o m

246 147

ehhez a játékhoz. Kinyújtottam a kezemet, hogy el­kapjam a karját, de ő k ö n n y e d é n felugrott az aszta­lára, aztán átugrott a fejem fölött, m e g p ö r d ü l t és v i szszanyomott a díványra. D ü h ö s e n talpra álltam, és m e g p r ó b á l t a m hátra nyomni, de amint megérin­tettem, hátrafelé felugrott az asztalra. Előreestem a szőnyegre. - Az istenit - á tkozódtam, csillagokat látva.

Az ajtón át kisiklott a garázsba. Utánasántikáltam, hogy ü ldözőbe vegyem.

Szókratész egy lökhárítóra telepedett és a fejét va­karta.

- Dan, te mérges vagy. - Fantasztikus megfigyelés - bosszankodtam, erő­

sen zihálva. - Jól van, mondta, bosszantó helyzetedet figyelem­

be véve, n e m csoda, hogy d ü h ö s vagy, de gondolkodj el, vajon valóban jó irányba tereled-e a dühödet .

Szókratész ügyesen elkezdte kicserélni egy Volks­w a g e n gyertyáit. - A d ü h az egyik legfontosabb esz­közöd arra, hogy megváltoztasd régi szokásaidat -gyertyakulccsal kicsavart egy régi gyertyát -, és újakkal helyettesítsd őket.

Új gyertyát il lesztett be, és erős húzássa l meg­szorította. - A d ü h el tudja égetni a régi szokáso­kat. A félelem és a sajnálat visszatart a cselekvés­től, ám a d ü h é p p e n arra késztet. Ha megtanulod, h o g y a n h a s z n á l d fel helyesen a d ü h ö d e t , akkor a félelmet és a sajnálatot d ü h v é t u d o d változtatni, a d ü h ö t p e d i g cselekvéssé. Ez tested belső alkímiájá­n a k titka.

Az irodába visszatérve Szókratész kiengedett egy kis forrásvizet a tartályából, feltette az esti teakülön­legességet és így folytatta: - Sok olyan szokásod van, amely legyengít, a változásnak az a titka, hogy

148

m i n d e n energiádat újabb felépítésére összponto­sítsd, n e m pedig a régiek leküzdésére.

- H o g y ura lkodhatok a szokásaim fölött, ha még az érzelmeimen sem t u d o k uralkodni, Szok?

H á t r a d ő l t a székében. - A következőről van szó: amikor az e lméd létrehoz egy problémát, amikor el­utasítja az élet egy adott pillanatát, tested megfe­szül, és ezt a feszültséget „érzelem"-nek érzi, a m e ­lyet kü lönböző m ó d o k o n lehet értelmezni, félelem­ként, szomorúságként vagy d ü h k é n t . Az igazi érze­lem, Dan, tiszta energia, mely szabadon áramlik a testben.

- Akkor a harcos soha n e m érez normális érzelme­ket?

- Bizonyos értelemben ez igaz. Az érzelem persze természetes emberi képesség, kifejezésmód. Olykor helyénvaló kifejezni a félelmet, a szomorúságot vagy a d ü h ö t , ám az energiát teljességgel kifelé kell irányítani, n e m szabad bent tartani. Az érzelmek ki­fejezésének tökéletesnek és erőteljesnek kell lennie, azután pedig n y o m nélkül el kell tűnniük. Az érzel­meid felett tehát ú g y kell ura lkodnod, hogy hagyod őket áramlani és távozni.

Felálltam, levettem a sípoló teaforralót a platniról, és kitöltöttem a gőzölgő teát. - Tudnál m o n d a n i egy konkrét példát, Szókratész?

- R e n d b e n - mondta . - Tölts el n é h á n y napot egy csecsemővel.

Mosolyogva fújtam a teámat. - Különös, de soha nem gondol tam, hogy a csecsemők az érzelmek fe­letti ura lkodás nagymesterei.

- Amikor egy csecsemő ideges, olyan a sírása, mint egy vészjósló kísértete. Egyszerűen csak sír. N e m t ű n ő d i k azon, hogy van-e rá oka. Ha felveszed vagy megeteted, azonnal abbahagyja. Ha a csecse-

249

mő mérges, azt egyérte lműen t u d t o d r a adja, ugyan­akkor nagyon gyorsan meg is szabadul tőle. El tu­d o d képzelni, hogy egy csecsemő b ű n t u d a t o t érez, mert mérges volt? Egy csecsemő engedi, hogy szét­áradjon a testében a méreg, aztán pedig hagyja tá­vozni. Tökéletesen kifejezik magukat, aztán elhall­gatnak. A kisgyerekek jó tanítók. És az energia he­lyes felhasználását mutatják be. Tanuld m e g ezt, és képes leszel bármelyik szokásod megváltoztatására.

Egy Ford Ranchero teherautó hajtott be az állomás­ra. Szókratész körbement a vezetőüléshez, miközben én kuncogva megragadtam a benzincsövet és levet­tem a tanksapkát. Az érzelmekről szóló felvilágosító előadástól felbátorodva, a kocsi tetején át ezt kiáltot­tam: - Csak m o n d d meg, mit csináljak, és hagyj ma­gamra, Szok! ízekre szedem ezeket a rossz szokáso­kat. - Ezután rápil lantottam az utasokra, három ré­mült apácára. Elakadt a szavam, aztán céklavörös képpel belemerültem az ablakpucolásba. Szókratész a p u m p á n a k támaszkodott, és kezébe temette az arcát.

M i u t á n a Ranchero legnagyobb megkönnyebbülé­semre elhajtott, egy másik vevő érkezett. A göndör szakállas, szőke férfi jött vissza. Kiugrott az autójá­ból, a z u t á n mackósán megölelte Szókratészt.

- Örülök, hogy látlak, Joseph, mint mindig -m o n d t a Szókratész.

- Én is... Ő az, Szókratész? - pajkosan r á m vigyo-rodott.

- Joseph, ezt az ifjú kérdezőgépet D a n n e k hívják. Csak m e g n y o m s z rajta egy gombot, és m á r fel is tesz egy kérdést. Nagyszerű társaság, ha nincs sen­ki, akihez szólhatnék.

Joseph megrázta a kezemet. - Kedvesebb lett vala­mivel az öreg vén napjaira? - kérdezte széles mo­sollyal.

250

Mielőtt biztosíthattam volna, hogy Szok talán ko­miszabb, mint valaha, az „öregember" közbeszólt: -Ó, igazán el lustultam már; Dannek jóval könnyebb dolga van, mint neked volt.

- Ó, ér tem - közölte Joseph, komoly képet vágva. - Szóval még n e m vitted száz mérföldes futásokra, és n e m dolgoztatok m é g a parázsló szénnel, mi?

- N e m , semmi ilyesmi. Még csak most kezdjük az alapoknál, úgymint : hogyan kell enni, járni, léle­gezni.

Joseph jókedvűen kacagott, én meg azon k a p t a m magam, hogy együtt nevetek vele. - Az evésről jut eszembe. Reggel gyertek el az étterembe. A vendé­geim vagytok. Összeütök nektek valami finomságot - m o n d t a .

É p p e n azt akar tam felelni, hogy „nagyon szeret­nék, de sajnos n e m mehetek", amikor Szókratész megszólalt.

- N a g y o n szívesen. Fél óra múlva megkezdődik a reggeli műszak. Át fogunk sétálni.

- Nagyszerű, akkor hamarosan találkozunk. - Át­nyújtott egy ötdolláros bankjegyet Szókratésznak a benzinért, az tán elhajtott.

Joseph járt az eszemben. - Ő is olyan harcos, mint te, Szok? - kérdeztem.

- Senki n e m olyan harcos, mint én - felelte nevet­ve. - De senki n e m is szeretne olyan lenni. M i n d e n lérfinak és nőnek megvannak a természetes értékei. Például mialatt te a tornában képezted magad, Jo­seph elsajátította az ételkészítés mesterségét.

- Úgy érted, a főzést? - N e m egészen. Joseph n e m nagyon melegíti az

ennivalót, mert azzal tönkretenné a természetes en­zimeket, melyek az étel megemésztését segítik elő. Természetes ételeket készít, amint nemsokára te is

252

megláthatod. Ha egyszer megkóstolod Joseph kony­haművészet i remekeit, te s e m fogsz többet a gyors­étkezdékbe vágyakozni.

- Mi olyan különleges a főzőművészetében? - Valójában csak két dolog, és mindket tő igen ki­

csiny finomság csupán. Először is az, hogy teljes fi­gyelmét arra irányítja, amit csinál; másodszor, hogy a szeretete a szó szoros értelmében az egyik legfőbb hozzávaló az ételeiben. Hosszú ideig a szádban ma­rad az íze. - Szókratész helyettesítője, egy nyurga ti­nédzser jött be, és a megszokott m ó d o n , morogva üdvözölt . Mi e lmentünk, á tvágtunk az utcákon, déli irányban. Gyorsan bicegtem, hogy lépést tudjak tar­tani Szókkal, miközben a festői mellékutcákban ha­ladtunk, elkerülve a kora reggeli csúcsforgalmat.

Kiszáradt falevelek zizegtek a lábunk alatt, mi­közben a Berkeley környékére jellemző tarkabarka -viktoriánus, spanyol gyarmati, újalpesi jellegű és kocka alakú épületek mellett ha ladtunk, amelyek harmincezer d iáknak adtak otthont.

Séta közben beszélgettünk. Szókratész kezdte. - Dan, hata lmas mennyiségű energia kell ahhoz,

hogy e lméd k ö d é n keresztülvágd magad, és megta­láld a kaput . Ha megtisztulsz, regeneráló gyakorla­tokra lesz szükség.

- Ezt e l m o n d a n á d m é g egyszer? - M e g fogunk tisztítani, szétszedünk, aztán pedig

újra összerakunk. - O, hát miért n e m ezzel kezdted? - kötekedtem. - Újra hozzá fogsz szokni m i n d e n egyes emberi

funkciódhoz, a mozgáshoz, az alváshoz, a lélegzés­hez, a gondolkodáshoz, az érzéshez és az evéshez. M i n d e n emberi tevékenység közül az evés az egyik legelső, amit át kell állítani.

- Várj egy percet, Szókratész. Az evéssel nincs

252

semmi problémám. Sovány vagyok, általában egész jól é r z e m magam, és a torna kapcsán bebizonyoso­dott, hogy elég energiám van. Min fog változtatni, ha változtatok az étrendemen?

- Lehet, hogy a jelenlegi é t rended - m o n d t a egy gyönyörű fa napsütöt te ágaira felpillantva - „nor­mális" mennyiségű energiát ad, de annak nagy ré­sze, amit eszel, egyszersmind fásulttá is tesz, befo­lyással van a hangulatodra, csökkenti a tudatszinte­det, és hatással van a tested optimális életerejére. Az ételekből, amelyeket eszel, mérgező lerakódás ma­rad, amelynek hosszú távon jelentős befolyása van arra, hogy milyen hosszú lesz az életed. A legtöbb lelki és érzelmi problémádat a m i n i m u m r a lehetne csökkenteni, p u s z t á n azzal, ha figyelmet fordítanál a helyes étkezésre.

- H o g y a n befolyásolhatja az étrend megváltozta­tása azt, hogy m e n n y i energiám van? - vitatkoztam. - Hiszen, hogyha kalóriához jutok, azzal energiára teszek szert.

- A h a g y o m á n y o s szemlélet szerint igen, de ez igencsak sekélyes: a harcosnak ennél rejtettebb hatá­sokat is fel kell ismernie. Ebben a rendszerben az el­sődleges energiaforrás - mondta , meglengetve a karját - a N a p . Ám általában véve, az emberi lény -azaz te...

- Ez igazán kedves tőled. - .. .evolúciójának jelenlegi állapotában még nem fej­

lesztette ki a napenergia közvetlen felhasználásának képességét; n e m t u d u n k „napsugarat enni" , leg­alábbis csak korlátozott mértékben. Amikor az em­beriség kifejleszti ezt a képességet, el fognak csöke-vényesedni az emésztőszervek, és a hashajtógyártók elvesztik a piacukat. Jelenleg az étel a konzervált napsugárnak az a formája, amelyre szükségünk van.

253

A helyes étrend képessé tesz rá, hogy a lehető leg­közvet lenebb m ó d o n hasznosítsd a N a p energiáját. A belőle származó energiatároló megnyitja az érzé­keidet, kiterjeszti a tudatodat , koncentrációs képes­ségedet pedig pengeélessé teszi.

- És m i n d e z azért történik, mert k ihagyom a tea­süteményeket az étrendemből?

- Igen, azért, mert kihagyod a teasüteményeket, és még n é h á n y ilyen apró dolgot.

- Egy japán tornászol impikon egyszer azt m o n d t a nekem, hogy n e m a rossz szokások számítanak, ha­n e m a jók.

- Ez azt jelenti, hogy a jó szokásaidnak olyan erő­seknek kell lenniük, hogy felszámolják azokat, me­lyeknek semmi hasznuk. - Szókratész előremuta­tott, egy Ashby közelében levő kis kávéház felé. Sokszor sétáltam m á r arra, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna.

- Szóval te hiszel a természetes étkezésben, Szok? - kérdeztem, miközben átvágtunk az úton.

- Ez n e m a hit, h a n e m a cselekedetek kérdése. M e g m o n d o m neked: én csak azt eszem meg, ami egészséges, és csak annyit eszem, amennyire szük­ségem van. H o g y értékelni t u d d azt, amit te termé­szetes étkezésnek nevezel, m e g kell élesítened az ösztöneidet; természetes emberré kell válnod.

- Ez túlságosan aszketikusnak tűnik nekem. Még egy kis fagyit sem eszel soha?

- Az é t rendem első látásra spártainak tűnhet, ha az általad „önmérséklet"-nek nevezett engedékenység­hez hasonlítjuk. De az én étkezésem, Dan, valóban örömöt nyújt nekem, mivel kifejlesztettem magam­b a n azt a képességet, hogy a legegyszerűbb ételeket is tudjam élvezni. És ugyanezt fogod te is tenni.

Bekopogtunk az ajtón; Joseph kinyitotta. - Gyer-

254

tek be, gyertek be - m o n d t a lelkesen, mintha a saját ot thonába invitálna bennünket . A hely azonban egyáltalán n e m emlékeztetett lakásra. Az apró vára­kozószoba padlóját vastag szőnyegek borították. A teremben pedig nehéz, d u r v á n megmunkál t , politú­rozott asztalok voltak mindenfelé elhelyezve, és a puha, egyenes hátú székek antik bútor benyomását keltették. A falakon faliszőnyegek lógtak. Az egyik falat azonban majdnem teljesen eltakarta egy színes halakkal teli akvárium. Egy tetőablakon keresztül beömlött a reggeli fény. Közvetlenül ez alatt ü l t ü n k a meleg napsütésben, és a magasban időnként tova­lebegő felhők árnyékában.

Joseph jött felénk két tányért tartva a feje fölött. Meglengetve elénk tette őket. Először Szókratészt, azután engem szolgált ki. - O, ez f inomnak ígérke­zik - m o n d t a Szókratész, és asztalkendőjét betűrte az inge nyakába.

Lepil lantottam. Előttem egy fehér tányéron apróra vágott sárgarépa és egy darab saláta hevert. Megrö­könyödve bámul tam.

Arckifejezésemet megpil lantva Szókratész majd­nem leesett a székéről nevettében, Joseph pedig az asztalnak kellett hogy támaszkodjon. - Ó - m o n d ­tam megkönnyebbül ten felsóhajtva -, ez biztosan valami vicc.

Joseph egyetlen szó nélkül elvitte a tányérokat, és két gyönyörű fatállal tért vissza. Mindket tőben egy hegy tökéletesen metszett miniatúrája volt. Maga a hegy sárgadinnye és mézízű dinnye együtteséből állt. Külön-külön m e g m u n k á l t kis dió- és m a n d u l a ­darabok alkották barna szikláit. A szirteket almából és vékony sajtszeletekből készítették. A fák petre­zselyemből voltak, amelyek mindegyike tökéletes alakúra volt metszve, mint egy bonsai. A hegycsú-

255

csot joghurttal vonták be, lábánál félbe vágott szőlő­szemek, és friss eperkarikák voltak.

Ül tem és b á m u l t a m . - Joseph, ez túl gyönyörű! Képtelen vagyok megenni, le akarom fényképezni. -Észrevettem, hogy Szókratész majdnem belekezdett az evésbe, a szokásos lassú rágcsálásába. Én hatal­m a s étvággyal t á m a d t a m a hegyre, és m á r majdnem befejeztem az evést, amikor Szókratész hirtelen za­bálni kezdett. Rájöttem, hogy engem utánoz.

M i n d e n tőlem telhetőt megtettem, hogy kis falato­kat harapjak; mélyeket lélegeztem m i n d e n egyes fa­lat között, ahogyan tőle láttam, de kibírhatatlanul lassúnak t ű n t a dolog.

- Az étkezés nyújtotta élvezetnek határt szab az étel íze és a teli gyomor érzése. Meg kell tanulnod, hogy az egész folyamatot élvezd. A megelőző éhsé­get, a g o n d o s felkészülést, egy hívogató asztal meg­térítését, a rágást, a lélegzést, a szaglást, az ízlelési, a nyelést, és az étkezés utáni könnyűség és energia ér­zését. Végül pedig élvezheted az étel teljes és könnyed felszívódását, m i u t á n megemésztetted. Ha mindegy ik részre figyelmet fordítasz, akkor majd értékelni t u d o d az egyszerű ételeket, és n e m lesz szükséged olyan sok ennivalóra. Jelenlegi étkezési szokásaidban az a különös, hogy miközben félsz, hogy elszalasztasz egy ételt, n e m vagy teljesen tuda­tában annak, mit eszel meg.

- N e m félek attól, hogy elszalasztok egy ételt. - Ezt ö r ö m m e l hallom. Könnyebbé teszi számodra

a következő hetet. A következő hét n a p o n ez a mos­tani az utolsó étel. - Szok vázolni kezdte, milyen tisztító koplaláson fogok keresztülmenni. Egyedül hígított juice-t vagy tiszta herbateát fogok kapni.

- De Szókratész, proteinre és vasra szükségem van, hogy meggyógyuljon a lábam; és energiára van szük-

256

ségem, hogy tornázhassak. - N e m volt semmi értel­me. Szókratész rettentő hajthatatlan tudott lenni.

Segítettünk Josephnek leszedni az asztalt, kicsit beszélgettünk, megköszöntünk mindent, azután el­mentünk. Máris éhes voltam. Miközben a c a m p u s felé sétáltunk, Szókratész összefoglalta a elveket, amelyeket be kell tar tanom, míg testem visszanyeri természetes ösztöneit.

- N é h á n y év múlva m á r n e m lesz szükséged el­vekre. Egyelőre azonban ki kell iktatnod m i n d e n olyan ételt, amely finomított cukrot, fehér lisztet, húst és tojást tartalmaz, továbbá a kávét, alkoholt, dohányt, és m i n d e n felesleges ennivalót. Csak friss, finomítatlan, nyers ételeket ehetsz, amelyekben nin­csenek kémiai adalékok. Általában véve, reggelire friss gyümölcsöt egyél, esetleg túróval vagy joghurt­tal. Az ebéded, a főétkezés, nyers saláta legyen, sült vagy főtt krumpli , esetleg egy kis sajt, és teljes őrlé­sű gabonából készült kenyér vagy pirított magok. A vacsora nyers saláta legyen, és a lkalmanként kicsit megfőzött zöldségek. Jól használd fel a nyers, sótlan magokat m i n d e n étkezésnél.

- Azt hiszem, mostanra valóságos szakértője vagy a magoknak, Szok - morogtam.

Hazafelé menet a szomszédos zöldséges mellett ha ladtunk el. M á r majdnem bementem, hogy ve­gyek egy kis süteményt, amikor eszembe jutott, hogy életem hátralévő részében n e m ehetek sütemé­nyeket! A következő hat n a p és h u s z o n h á r o m óra alatt pedig egyáltalán n e m ehetek semmit.

t - Szókratész, éhes vagyok. - Soha n e m m o n d t a m , hogy a harcos kiképzése

habos torta. Éppen az órák között tartott szünet idején mentünk

át a campuson, úgyhogy a Sproul Plaza tele volt em-

257

berekkel. Reménytelen pillantásokat vetettem a diák­lányokra. Szókratész megérintette a karomat. - Erről jut eszembe, Dan. N e m csupán az étkezési finomsá­goktól kell megtartóztatnod magad most egy ideig.

- Ó, ó. - Bénultan megálltam. - Biztos akarok ben­ne lenni, hogy n e m értelek félre. Fogalmaznál egy kicsit pontosabban?

- Persze. Bár bensőséges, szívből jövő kapcsolato­kat természetesen addig is folytathatsz, amíg telje­sen érett n e m leszel, a szexuális feloldódásba való belefeledkezésről teljesen le kell m o n d a n o d . Hogy világos legyek: maradj a nadrágodban.

- De Szókratész - vitatkoztam, mintha az életemre m e n ő tárgyaláson lennék -, ez régimódi, puri tán, ér­telmetlen és egészségtelen. Az egy dolog, hogy diétá­zom, de ez m á s ! - Elkezdtem a Playboy-fiíozófiát idézni, Albert Ellist, Róbert Rimmert, Jacquline Su-sant és de Sade márkit. Még a Reader ' s Digestet és a „ M a g á n ü g y b e n " rovatot is bevetettem, de semmivel s e m t u d t a m hatni rá.

- Semmi értelme, hogy megpróbál jam megma­gyarázni az érveimet; a jövőben a friss levegőben, a friss ételekben, friss vízben, a friss tudatosságban és a napsütésben keresd az izgalmakat.

- H o g y a n t u d n á m betartani az összes elvet, ame­lyet megkövetelsz?

- Jussanak eszedbe Buddha utolsó szavai, melye­ket a tanítványaihoz intézett.

- Mit mondott? - valami ösztönző dologra vártam. - Tégy m e g mindent, ami tőled telik! - ezzel el­

tűnt a tömegben. A következő héten elkezdődtek a bevezetési rítu­

sok. Miközben a g y o m r o m korgott, Szókratész éj­szakáimat az „a lapvető" gyakorlatokkal töltötte m e g - megtanított mélyebben és lassabban lélegez-

158

ni, k ö n n y e d é n becsukott szájjal, szájpadlásra helye­zett nyelvvel. Keservesen haladtam, megtettem min­dent, de nagyon le voltam törve. Vártam, hogy meg­kapjam (pfuj) felhígított gyümölcslémet és gyógy-leámat, hússzeletekről és édes süteményekről áb­rándozva.

Egyik n a p Szókratész azt mondta , hogy a hasam­mal lélegezzek, m á s n a p felszólított, hogy a szívem­mel vegyek levegőt. Kritizálta a járásomat, a beszé­demet, azt, ahogyan a szemeim körbevándoroltak a szobában, ahogyan az „ e l m é m körbevándorolt az univerzumban" . Úgy tűnt, semmivel sem elégedett velem kapcsolatban.

Ál landóan kijavított, néha kedvesen, máskor érde­sen. - A helyes testtartás n e m más, mint a gravitáci­óval való elegyedés, Dan. A helyes att i tűd pedig az élettel való elegyedés. - És ez így ment.

A böjt h a r m a d i k napja volt a legnehezebb. Gyen­ge és rosszkedvű voltam; fájt a fejem, és rossz szagú volt a leheletem. - A tisztulási folyamathoz ezek is hozzátartoznak, Dan. A tested kitisztul, megszaba­dul a felhalmozódott mérgektől. - Az edzéseken csak lazsáltam és nyújtottam az izmaimat.

A böjt hetedik napján valójában m á r jól éreztem magam, sőt öntelt is lettem. Az éhségem eltűnt; a helyébe kellemes fáradtság és könnyűség érzete lé­pett. Az edzéseim egyenesen jobbá váltak. Csak a rossz lábam akadályozott, de keményen dolgoztam, Inzábbnak és hajlékonyabbnak éreztem magamat, mint valaha.

Amikor a nyolcadik n a p o n enni kezdtem, először csak egy kis gyümölcsöt, m i n d e n akaraterőmet ösz-K/,e kellett szednem, hogy ne vessem rá m a g a m az első dologra, amit e n n e m szabadott.

Szókratész semmiféle panaszt, semmilyen vissza-

259

beszélést n e m fogadott el. Valójában azt akarta, hogy ne is beszéljek, csak ha nagyon fontos. - Elég a tétlen fecsegésekből - mondta . - Ami a szádon kijön, az legalább olyan fontos, mint ami bemegy rajta. - Ily m ó d o n kontrollálni t u d t a m az ostoba megjegyzése­ket, amelyek miatt bolondnak tűnhettem korábban. Valójában egészen jólesett a kevesebb beszéd, amikor kezdtem rájönni az ízére. Nyugodtabbnak éreztem magam. De néhány hét elteltével elegem lett belőle.

- Szókratész, fogadjunk egy dollárban, el t u d o m érni, hogy két szónál többet is kiejtsél.

Előretartotta a kezét, tenyérrel felfelé, és azt m o n d t a : - Veszíteni fogsz.

Múltbéli tornászsikereim miatt az első hónapban tú láradt b e n n e m az önbizalom és a spiritusz. De n e m sokkal ezután rájöttem, hogy, amint Szókratész is m e g m o n d t a , ez n e m lesz k ö n n y ű menet.

A legnagyobb p r o b l é m á m az volt, hogy kezdtem n e m illeni a baráta im közé. Rick, Sid és én a barát­nőinkkel e lmentünk a La Valba pizzát enni. A töb­biek, köztük az én b a r á t n ő m is, egy extra nagy kol-bászos p izzán osztoztak; én egy kicsi, teljes őrlésű lisztből készült, vegetáriánus különlegességet ren­deltem. Ok turmixot vagy sört ittak; én almalét hör-pöltem. A többiek a Fenton's fagylaltozóba akartak m e n n i ezután. Miközben ők a kelyheiket ették, én egy d a r a b jeget szopogattam. Irigykedve néztem rá­juk, ők m e g homályos haraggal tekintettek rám. Ta­lán b ű n t u d a t o t ébresztettem bennük. A betartandó elvek súlya alatt összeroppant a társasági életem.

Ahogy telt az idő, kezdett nőni az ellenállásom. Akármilyen sötéten is nézett rám, panaszkodtam Szókratésznak: - Szok, m á r n e m érzem jól magam veled. Olyan lettél, mint a többi mogorva vénember; n e m látom m á r a csillogásodat.

260

R o n d á n nézett rám. - Vége a csodás trükköknek. És erről volt szó. Se trükkök, se szex, se rósejbni, se hamburger, se édesség, se fánk, se v idámság és a többi; fegyelem a benzinkútnál, és m i n d e n ü t t azon kívül is.

A január vánszorogva érkezett, a február elrepült, és h a m a r o s a n a márciusnak is vége lesz. A csapat nélkülem zárta az évadot.

Újra e lpanaszoltam Szókratésznak az érzéseimet, de s e m m i vigasszal, támasszal n e m szolgált. - Szók­ratész, olyan vagyok már, mint egy szellemi kiscser­kész. A baráta im sehová n e m akarnak velem elmen­ni többé. Tönkreteszed az életemet! Félek, hogy ki­száradt, öreg...

A nevetése szakított félbe. - Dan, biztosíthatlak, hogy ha a kiszáradástól tartanál, a megboldogult fe­leségem ú g y vélte, én igen szaftos fickó vagyok.

- A feleséged? Megint elnevette magát rémült arckifejezésem lát­

tán. A z u t á n r á m nézett; ú g y éreztem, akar m é g va­lamit m o n d a n i . De visszatért a papírjaihoz, és csak annyit mondot t : - Tedd, ami tőled telik!

- Kösz a vérpezsdítő szónoklatot. - Mélyen le vol­tam törve, és zavart, hogy egy másik ember - m é g ha Szókratész volt is az - igazgatta az életemet.

Ennek ellenére m i n d e n szabályt betartottam, fog­csikorgató elszántsággal, amíg egy nap, edzés köz­ben besétált az a bombázó ápolónő, aki a kórházban töltött n a p o k óta erotikus ábrándjaim főszereplőjévé vált. Csendben leült, és figyelte gyakorlásunkat a le­vegőben. Amint észrevettem, a tornateremben szin­te m i n d e n k i azonnal új erőre kapott, és ez alól én l e m vo l tam kivétel.

Tettetve, hogy elmerülök a gyakorlatozásban, a e m e m sarkából időnként rápillantottam. Szűk se-

262

lyemnadrágja és a nyakpántos felsőrész behálózta a figyelmemet; az agyam már a torna egy egzotikusabb formája felé kezdett kalandozni. Az edzés hátralévő részében erősen m a g a m o n éreztem a figyelmét.

Az edzés befejezése előtt közvetlenül eltűnt. Lezu­hanyoztam, felöltöztem és felmentem a lépcsőn. Ott állt, a lépcső tetején, csábítóan a korlátnak támasz­kodva. N e m emlékszem, hogyan jutottam fel az utolsó n é h á n y lépcsőfokon.

-Hello, D a n Mil lmann, Valerie vagyok. Sokkal jobban néz ki, mint amikor a kórházban ápoltam.

- Jobban vagyok, Valerie nővér - m o n d t a m vigyo­rogva. - És nagyon örülök, hogy foglalkozik velem. - Nevetett, és hívogatóan nyújtózkodott.

- Dan, m e g t e n n e egy szívességet? Szeretném, ha hazakísérne. Kezd sötétedni, és egy fura alak kö­vetett.

Majdnem közöltem, hogy április eleje van, és a n a p m é g legalább egy óráig n e m megy le, de azután eszembe jutott, hogy a fenébe is, ez igazán részlet­kérdés.

Sétáltunk, beszélgettünk, és a végén a lakásában kötöt tünk ki, ahol megvacsoráztunk. Kibontott egy üveg „különleges alkalomra tartogatott különleges bort" . Alig kortyol tam belőle, mégis e lkezdődött a vég. Izzottam, forróbb voltam, mint a sült a grillsü tőben. Elérkezett egy pillanat, amikor egy hangocs ka így szólt bennem: ember vagy te, vagy valami m e d ú z a ? Erre egy másik hangocska így válaszolt: Kanos egy m e d ú z a . Azon az éjszakán m i n d e n elvet k imostam magamból, amit Szókratésztól kaptam. M i n d e n t meget tem, amivel Valerie megkínált. Egy csésze ráklevessel kezdtem, azután salátát és sült húst ettem. És ami a desszertet illeti, Valerie min d e n t megtett, hogy elégedett legyek.

262

A következő h á r o m n a p n e m a l u d t a m valami jól, gyötört, hogyan fogom bevallani a dolgot Szókra­tésznak. Elkészültem a legrosszabbra.

Egy éjjel besétáltam az irodába, és e l m o n d t a m ne­ki mindent . N e m mentegetőztem, csak vártam, lé­legzetemet visszatartva.

- Úgy veszem észre, n e m sikerült elsajátítanod a helyes légzést - m o n d t a végül. Mielőtt válaszolhat­tam volna, feltartotta a kezeit. - Dan, én megértem, miért választasz egy fagylaltot, vagy egy szép nővel való ka landot az út helyett, amelyet m u t a t t a m ne­ked, de te is m e g t u d o d érteni? - szünetet tartott. -Nincs dicséret és nincs elmarasztalás. Most m á r tu­dod, milyen, amikor gyötör az éhség a gyomrodban és az ágyékodban. Ez jó. De vésd az eszedbe: azt kértem, hogy tedd meg, ami tőled telik. Tényleg ennyi telik tőled?

Szókratész „fényesre" kapcsolta a szemeit, szinte átvilágítottak rajtam. - Gyere vissza egy h ó n a p múl­va, de csak ha tényleg szigorúan betartottad a elve­ket. Találkozz azzal a lánnyal, ha akarsz; szolgáld őt a figyelmeddel és igaz érzelemmel, de akármilyen késztetést érzel is, tartsd m a g a d a felsőbb elvekhez!

- E z t fogom tenni, Szókratész; esküszöm, hogy így lesz! Most m á r értem, miről van szó.

- Sem az eltökéltség, sem a megértés n e m fog so­ha erőssé tenni. Az eltökéltség őszinte, a logika kris­tálytiszta; de egyik sem tartalmazza az energiát, amelyre szükséged van. Engedd, hogy a harag le­gyen az eltökéltséged, a logikád. Találkozunk a jövő hónapban.

Tudtam, ha még egyszer megfeledkezem a elvek­ről, vége a Szókratésszal való kapcsolatomnak. N ö ­vekvő belső eltökéltséggel így szóltam: egyetlen vonzó nő, fánk vagy sült m a r h a h ú s d a r a b sem tom-

263

píthatja el többé az akaraterőmet. Ura lkodni fogok a vágyaimon, vagy meghalok.

Valerie m á s n a p felhívott. Ugyanaz az az ismerős borzongás jött rám, amikor meghal lot tam a hangját, mint ami n e m sokkal azelőtt dolgozott bennem. -Danny, találkozni szeretnék veled ma este. Ráérsz? O, rendben. H é t k o r végzek a munkahelyemen. A tornateremnél találkozzunk? Oké, akkor szia.

Aznap este Joseph kis éttermébe vittem el, egy fen­séges salátára. Észrevettem, hogy Valerie flörtöl Jo-sephfel. Joseph ugyanolyan barátságos volt, mint min­dig, de n e m adta jelét, hogy reagálna a flörtölésre.

Később a lakására mentünk. Ül tünk és beszélget­t ü n k egy darabig. Borral kínált; én gyümölcslét kér­tem. Megsimogatta a hajamat és gyengéden meg­csókolt; érzelmesen visszacsókoltam. Aztán a belső h a n g egyre erősebb és tisztább lett. „Szedd össze magad. Jusson eszedbe, mit kell tenned."

Mély lélegzetet véve felültem. N e m volt k ö n n y ű a dolog. O is felült, kiegyenesedett és a haját cirógatta. - Valerie, t u d o d , hogy nagyon vonzónak és izgató­n a k talállak, de van néhány, ööö, személyes jellegű elvem, hogy ne történjen az, amire majdnem sor ke­rült. Jó veled lenni, és szeretnék újra találkozni ve­led. De mostantól, azt javaslom, ú g y gondolj rám, mint egy közeli barátra, mint egy szerelmes p-p-papra . - Alig vol tam képes k imondani .

Mély lélegzetet vett és újra végigsimította a haját. - D a n , tényleg jó olyan valakivel együtt lenni, akit n e m csak a szex érdekel.

- N o s - m o n d t a m nekibátorodva. - Ö r ö m m e l hal­lom, hogy így érzel, mert t u d o m , hogy sok minden mást is megosz thatnánk egymással, nemcsak az ágyat.

Ránézett az órájára. - Ó, látod, milyen késő van,

264

és h o l n a p reggel is korán d o l g o z n o m kell, úgyhogy most e lbúcsúzom tőled, Dan. Köszönöm a vacsorát. Nagyszerű volt.

M á s n a p felhívtam, de foglalt volt a telefonja. A következő n a p o k o n is hívtam, és végül sikerült elér­nem. - A következő hetekben nagyon elfoglalt le­szek, a nővértanfolyam vizsgái miatt.

Egy héttel később láttam őt, amikor az edzés vé­gén megjelent, hogy Scottal, a csapat egy másik tag­jával találkozzon. Mindket ten közvetlenül mellet­tem haladtak el, ahogy felfelé m e n t e m a lépcsőn, olyan közel, hogy éreztem a parfümjét. Valerie ud­variasan bólintott és köszönt.

Scott hátrafordult és s o k a t m o n d ó a n r á m kacsin­tott. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy egy kacsintás ennyire sértő lehet.

Olyan ret tenetesen éhes ál lapotban, amit egy nyers saláta lehetetlen, hogy csillapítson, a Charb-roiler előtt ta lá l tam m a g a m . Éreztem a különleges Bzósszal m e g ö n t ö z ö t t rotyogó h a m b u r g e r szagát. Eszembe jutottak azok a régi szép idők, amikor hamburger t e t t e m salátával és p a r a d i c s o m m a l -a b a r á t a i m társaságában. Kábult ál lapotban, gon­dolkodás nélkül beléptem, egyenesen o d a m e n t e m a pu l t m ö g ö t t álló nőhöz, és hal lot tam m a g a m , amint azt m o n d o m : - Egy h a m b u r g e r t kérek, d u p ­la sajttal.

O d a a d t a , én meg leültem, a számhoz emeltem, és hatalmasat h a r a p t a m bele. Hirtelen rájöttem, mit te­szek; Szókratész és a hamburger között választok. Kiköptem, d ü h ö s e n a szemétbe dobtam, és kimen­tem. Túl vol tam rajta; többé n e m voltam önkényes vágyaim rabszolgája.

Az az este az önbecsülés új fényének és a szemé­lyes erő érzésének kezdetét jelölte ki.

265

Kis változások kezdtek megjelenni az életemben. Gyerekkorom óta mindig kisebb betegségeim vol­tak, pé ldáu l folyt az orrom, amikor éjszaka lehűlt a levegő, fejfájások, gyomorrontások, hangulatválto­zások gyötörtek, amelyekről azt gondoltam, hogy normális, elkerülhetetlen dolgok. Most mindezek el­tűntek.

Ál landóan k ö n n y ű n e k éreztem magam, és tele vo l tam energiával, amely sugárzott körülöttem is. Talán ezért volt, hogy egy csomó nő kezdett flörtöl­ni velem. A kisgyerekek és a kutyák á l landóan oda­jöttek hozzám, és játszani akartak velem. Néhány csapat társam személyes problémáit velem kezdte megbeszélni, tanácsot kértek. N e m voltam tengeren h á n y k o l ó d ó a p r ó csónak többé, Gibraltár-csúcsnak éreztem m a g a m .

E l m o n d t a m Szókratésznak az élményeimet. - Az energiaszinted növekszik. Az emberek, állatok, sőt a tárgyak is v o n z ó d n a k az energiamezőhöz, de meg is ret tennek tőle, ez így m ű k ö d i k - közölte bólogatva.

- A házszabály része? - kérdeztem. - Ú g y bizony. Azonban korai lenne gratulálnod

m a g a d n a k . H o g y t u d d , merre tartasz, legjobb lesz, ha h o z z á m hasonlítod magad, és akkor rájössz, hogy m é g csak az óvodai szintet lépted túl - tette hozzá.

Abban az évben az iskola szinte észrevétlenül fe­jeződött be. A vizsgák s imán mentek; tanulmánya­im, amelyek korábban oly nagy nehézséget okoztak, kisebb akadálynak tűntek csupán, amellyel m e g kel­lett birkózni. A csapat tagjai rövid vakációra men­tek, a z u t á n visszatértek a nyári edzésekre. Kezdtem m á r a b o t o m nélkül járni, sőt hetente n é h á n y alka­l o m m a l lassú kocogással is próbálkoztam. Továbbra is a fájdalom, önfegyelem, kitartás felső határáig

266

gyötörtem m a g a m , és természetesen mindent meg­lettem, hogy helyesen étkezzek, mozogjak és léle­gezzek - de a tőlem telhető m i n d e n még mindig nem volt elég jó.

Szókratész emelni kezdte velem szemben a köve­telményeit.

- Most, hogy megnövekedett az energiád, bele­kezdhetünk a komolyabb kiképzésbe.

Olyan lassan gyakoroltam m á r a légzést, hogy minden egyes lélegzetvétel egy percbe telt. Intenzív koncentrációval és a speciális izomcsoportok ellen­őrzés alatt tartásával, ez a légzőgyakorlat szauna­ként hevítette fel a testemet, és kellemes érzést köl­csönzött bármilyen hőmérsékletű levegőben.

Izgatottan vettem észre, hogy hasonló képessége­ket fejlesztek ki magamban, mint amilyeneket Szok mutatott ta lálkozásunk éjszakáján. Először kezdtem bízni abban, hogy talán, csakis talán, olyan harcossá válhatok, mint amilyen ő. M á r n e m éreztem, hogy a barátaim közül kilógok, sőt felsőbbrendűnek érez­tem magam. Ha egy bará tom valamilyen betegség­ről vagy más olyan problémáról panaszkodott , amelyről t u d t a m , hogy helyes étkezéssel orvosolha­tó, e l m o n d t a m neki, amit a felelősségtudatról és fe­gyelemről tanultam.

Újsütetű önbiza lmammal felfegyverkezve egy éj­jel e lmentem a benzinkúthoz, biztos lévén benne, hogy ott megismerhetek valamilyen misztikus, ősi indiai, tibeti vagy kínai titkot. Ehelyett azonban, amint megérkeztem, Szókratész kezembe nyomott rgy felmosórongyot, és közölte, hogy pucoljam ki a vécét. - Aztán ragyogjanak a kagylók! - Az elkövetke­ző hetekben annyi alantas, ház körüli munkát végez­tem a kútnál, hogy n e m jutott időm a fontosabb gya­korlatokra. Egy órán keresztül autógumikat emelget-

267

tem, azután kivittem a szemetet. Kisöpörtem a ga­rázst, és rendbe raktam a szerszámokat. Soha n e m hit­tem volna, hogy ez is megtörténhet, de kezdtem unni Szókratész társaságát. Ugyanakkor nagyon fárasztó is volt a dolog. Öt percet adott egy félórás munkára, az­u t á n ha n e m végeztem el alaposan, könyörtelenül kri­tizált. Igazságtalanul, ésszerűtlenül, sőt bántóan visel­kedett. Amint éppen azon tűnődtem, milyen undorító is ez az egész, Szókratész lépett be a garázsba, csak hogy közölje, koszos maradt a vécé padlója.

- De valaki használta a vécét azóta, hogy kitakarí­t o t t a m - védekeztem.

- Ne keress kifogásokat! - mondta , és hozzátette, hogy ö n t s e m ki a szemetest.

Olyan d ü h ö s voltam, hogy m e g r a g a d t a m a sep­rűnyelet, mint egy kardot. Jeges nyuga lmat érez­tem. - Csak öt perce, hogy kiöntöttem a szemetest, Szókratész. Emlékszel, öreg, vagy kezdesz m á r sze­nilis lenni?

- Én erről a szemétről beszélek, pávián! - mondta vigyorogva, miközben a fejére csapott és r á m ka­csintott. A seprű k o p p a n t egyet a padlón.

Egy másik este, amint a garázst sepertem éppen, Szókratész behívott az irodába. Morcosan leültem, utasításra várva.

- Dan, m é g mindig n e m tanultál meg természete­sen lélegezni. Mostanában ellustultál, jobban oda kell figyelned.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. - Te lustultál el! M i n d e n t én csinálok m á r helyetted! - kiáltottam.

Egy pil lanatig n e m szólt semmit, és ú g y tűnt, fáj­d a l m a t látok a szemében. - N e m helyes, Dan, hogy kiabálsz a taní tóddal - m o n d t a szelíden.

Ismét eszembe jutott, hogy amikor bántott, min­dig az volt a célja ezzel, hogy megmutassa saját el-

168

m é m és érzéseim örvénylő kavarodottságát, hogy a d ü h ö m e t tettre váltsa, és segítsen n e k e m kitartani. Mielőtt elnézést kérhettem volna, így szólt: - Dan, legjobb lesz, ha most elmész, és vissza sem jössz, amíg n e m tanultál meg udvar iasan viselkedni - és helyesen lélegezni. Talán egy kis távolmaradás segít a rossz hangulatodon.

Szomorúan, lehajtott fejjel csoszogtam ki. Hazafelé menet azon töprengtem, Szókratész milyen türelme­sen tűrte a hisztériáimat, panaszkodásomat, kérdezős-ködésemet. Minden követelése a hasznomra vált. Meg­fogadtam, hogy soha többé n e m kiáltok rá mérgesen.

Eztán keményebben, mint valaha, egyedül próbál­tam átalakítani rossz légzési szokásaimat, de úgy tűnt, rosszabbul megy, mint valaha. Amikor mélyet lélegeztem, elfelejtettem a nyelvemet a szájpadláso­mon tartani; amikor viszont ezt betartottam, kap­kodtam a levegőt. Kezdett őrjítővé válni a dolog.

Frusztrációmban visszamentem a benzinkúthoz, hogy tanácsot kérjek Szókratésztól. A garázsban bütykölt éppen. Egy pillantást vetett r á m - Menj el!

I - m o n d t a . Dühösen, sértetten, egyetlen szó nélkül bicegtem el az éjszakában.

- M i u t á n megtanultá l lélegezni, csinálj valamit a humorérzékeddel is - hal lottam a hangját a há tam mögött. A nevetése majdnem hazáig követett.

Amikor a lakásomhoz vezető elülső lépcsőkhöz értem, leültem, és a szemben lévő templomra me­redtem, de nemigen lát tam semmit. Befejezem ezt a lehetetlen kiképzést - m o n d t a m magamnak. Igazá­ból azonban egyetlen szavamat sem hittem. Tovább ettem a salátáimat, kerül tem mindenféle kísértést, és kitartóan k ü z d ö t t e m a légzésemmel.

Már majdnem nyár közepe volt, amikor eszembe jutott Joseph kis étterme. A napjaim a képzéssel, az éj-

269

szakáim Szókratésszal teltek, így arra nem jutott időm, hogy Josephet meglátogassam. Most már telje­sen szabadok az éjszakáim, gondoltam szomorúan. Éppen zárási időben sétáltam át a kis étterembe. A he­lyiség üres volt, Josephet a konyhában találtam, amint finom porcelánedényeit tisztogatta szeretetteljesen.

Joseph és én teljesen különböző alkatúak voltunk. Én alacsony, izmos, atlétatermetű, rövid hajú, simá­ra borotvált; Joseph magas, karcsú, egyenesen töré­kenynek t ű n ő ember volt, lágy, göndör, szőke sza­kállal. Én gyorsan beszéltem és mozogtam; ő min­dent lassú mozdulatokkal , figyelmesen csinált. A k ö z t ü n k lévő különbségek ellenére, sőt talán éppen azért, v o n z ó d t a m hozzá.

Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, miközben segí­te t tem neki összerakni a székeket és felsöpörni a padlót. Még beszéd közben is megpróbál tam odafi­gyelni a légzésemre, ettől a z u t á n elejtettem egy tá­nyért, és megbot lot tam a szőnyegben.

- Joseph, Szókratész tényleg száz mérföldes futás­ra vitt téged? - kérdeztem.

- N e m , D a n - m o n d t a nevetve -, engem a tempe­r a m e n t u m o m n e m igazán az atlétikai dicsőségek fe­lé hajt. Szókratész n e m m o n d t a neked? A szakácsa és az alkalmazottja vol tam évekig.

- N e m , sohasem mondta. De mit értesz azon, hogy az alkalmazottja voltál évekig? N e m lehetsz idősebb huszonnyolc-huszonkilenc évesnél.

- A n n á l azért egy kicsit idősebb, ötvenkét éves va­gyok - m o n d t a ragyogó képpel.

- Komolyan m o n d o d ? Bólintott. Azért kell, hogy legyen valami ezekben

az elvekben. - De ha a fizikai gyakorlatokat n e m nagyon sze­

retted, mit csináltál? Miből állt a te kiképzésed?

- Dan, én nagyon dühös, önző fiatalember voltam. Szókratész szigorúan megkövetelte, hogy szolgál­jak, és megtanított az adakozás boldogságára, az Igaz szeretetre.

- A szerelőállomásnál keresve se lehetne találni |nbb iskolát a szolgálat megtanulására ! - m o n d t a m .

- N e m dolgozott ő mindig a szerelőállomáson -mondta Joseph mosolyogva. - Igen szokatlan, moz­galmas élete volt.

- Mesélj n e k e m róla - faggattam. - Szókratész n e m beszélt neked a múltjáról? - N e m , szereti, ha homály fedi a dolgait. Azt sem

tudom, hol lakik. - N e m lep meg. Nos, azt hiszem jobb, ha én sem

árulom el, amíg ő n e m akarja, hogy m e g t u d d . Csalódott voltam, de lepleztem. - Te is Szókra­

tésznak nevezted? Micsoda különleges véletlen. - N e m , de ennek az új névnek, éppúgy, mint az új

l,inítványnak, van szelleme. - Azt m o n d t a d , igen szigorú követelései voltak

veled szemben. - Igen, nagyon szigorúak. Semmi sem volt elég jó,

amit csináltam, és ha egyetlen rossz gondolatom tá-|madt, m i n t h a mindig megérezte volna, hetekre el­küldött magától.

- Ami azt illeti, lehet, én soha sem láthatom őt vi-N/ont többé.

- Ó, miért? - Azt m o n d t a , hogy n e m mehetek el hozzá, amíg

meg n e m tanul tam helyesen lélegezni, lazán, ter­mészetesen. Annyit gyakoroltam, de egyszerűen képtelen vagyok.

-Szóval erről van szó - m o n d t a seprűjét letéve. I lozzám lépett, egyik kezét a hasamra, a másikat a mellkasomra helyezte. - Most lélegezz! - szólított fel.

270 272

Mélyen lélegezni kezdtem, ahogyan Szókratész tanította.

- N e m , ne erőltesd annyira. - N é h á n y perc múlva különös dolgot éreztem a hasamban és a mellka­somban. Melegek, lazák és nyitottak voltak ott be lül. Hirtelen sírni kezdtem, mint egy csecsemő, vad boldogsággal, n e m t u d o m , miért. Abban a pillanat­b a n m i n d e n erőfeszítés nélkül t u d t a m lélegezni, m i n t h a lélegeztetett volna valaki. Annyira élveztem az egészet. N e m kell többé moziba járnom, hogy szórakozzak - gondol tam. Annyira izgatott voltam, hogy alig b í r tam visszatartani magam. De ekkor éreztem, hogy a légzésem újra megfeszül.

- Joseph, elvesztettem! - Ne aggódj, Dan. Csak relaxálnod kell egy kicsit.

Ebben segítettem neked. Most m á r tudod, milyen érzés a természetes légzés. H o g y stabilizáld, hagy­n o d kell m a g a d a t természetesen lélegezni, egyre in kább, amíg azt n e m érzed, hogy normalizálódik. A légzés kontrollja azt jelenti, hogy kibogozzuk az ér­zelmi csomókat magunkban, és ha ez sikerül, egy újfajta testi boldogságot fedezhetsz fel.

- Joseph - m o n d t a m átölelve őt -, én n e m tudom, hogyan és mit csináltál, de köszönöm, nagyon kö­szönöm.

Felvillantott egy mosolyt, amely melegséggel töl­tött el, és seprűjét eltéve így szólt: - A d d át üdvözle­temet Szókratésznak.

A légzésem n e m kezdett el azonnal javulni. Még mindig küszködtem. De egy délután, egy korai tor­natermi edzést követően, amelyen súlyokat emel­gettem az egyre javuló lábammal, éppen hazafelé sétáltam, amikor észrevettem, hogy a légzésem, anélkül, hogy odafigyeltem volna rá, teljesen termé­szetessé vált - majdnem olyan érzést nyújtott, mini

272

amilyent a kis étteremben tapasztaltam. A z n a p éjjel berontottam az irodába, le akar tam nyűgözni Szók­ratészt a sikeremmel, és elnézést akar tam kérni a vi-ielkedésemért. Ú g y tűnt, mintha m á r várt volna rím. A h o g y a n eléje perdül tem, n y u g o d t a n csak annyit mondot t : - Oké, akkor folytassuk. - Mintha Csak a mosdóból tértem volna vissza, és n e m egy hathetes intenzív gyakorlásból.

- Nincs semmi egyéb mondanivalód, Szok? Sem­mi „jól van, kölyök", vagy „jól nézel ki"?

K- Az ösvényen, amelyet választottál, nincs dicsé¬ t, nincs elmarasztalás. A dicséret és az elmaraszta­

lás a manipuláció olyan formái, amikre már nincs Mükséged.

Elkeseredetten m e g r á z t a m a fejem, aztán erőlte­tetten mosolyogtam. Mindent m e g akar tam tenni, hogy jobban megbecsüljön, így bántott a közömbös­lége. De legalább újra itt voltam.

Amikor é p p e n n e m vécét pucoltam, új, még írusztrálóbb gyakorlatokat tanultam, mint például a belső hangokra való meditálás, amely addig tartott, imíg több hangot n e m hallottam egyszerre. Egy éj¬ IKaka, amikor ezt a gyakorlatot tanultam, a béke és a/, ellazulás olyan ál lapotában találtam m a g a m , (melyet korábban n e m ismertem. Rövid időre -nrm t u d o m , m e n n y i ideig - úgy éreztem, hogy kí­vül kerül tem a testemen. Ez volt az első alkalom, hogy saját erőfeszítésem és energiám egy paranor-mnlis é lményhez juttatott; n e m volt szükségem Szok U|)aira a homlokomon.

Izgatottan elmeséltem neki. O, ahelyett, hogy gra-Hilált volna, csak annyit mondot t : - Dan, ne hagyd, hogy az élményeid eltérítsenek. Vágj keresztül a lá­tomásokon és hangokon, és találd meg a mögöt tük Ifvő üzenetet. Ezek az átalakulás jelei, de ha n e m

273

hatolsz be mögéjük, soha n e m jutsz el sehová. Ha valamilyen élményre vágysz, menj el moziba. Ez egyszerűbb a jógánál. Meditálj egész nap, ha akarsz; halljál hangokat, láss fényeket, sőt akár láss hango kat, hallj fényeket. M i n d e n k é p p e n szamár maradsz, ha az é lmény csapdájába esel. Engedd, h a d d men jen. Azt tanácsoltam, hogy vegetáriánus, n e m azt, hogy zöldség legyél.

- Te segítettél ezekhez az „élményekhez", ahogy te nevezed őket - védekeztem.

Szókratész szinte meglepetten nézett rám. - Min d e n t el kell m a g y a r á z n o m neked?

É p p e n k e z d t e m d ü h b e gurulni, de azon kaptam m a g a m , hogy nevetek. O is nevetett és rám muta tott. - Dan, csodálatos alkímiai átváltozás tanúja le hettél most. A d ü h ö t nevetéssé változtattad át. Ez, azt jelenti, hogy energiaszinted sokkal magasabb, mint volt. Lehullanak a korlátok. Talán tényleg fej­lődsz a végén? - Még mindig kuncogtunk, amikor o d a a d t a n e k e m a felmosórongyot.

A következő éjjel Szókratész első ízben egy szól sem szólt a viselkedésemről. Értettem az üzenetet: mostantól fogva az én felelősségem volt, hogy fi gyeljem m a g a m . Ekkor jöttem rá, milyen kedvesen kritizált mindig. Majdnem félreértettem.

Akkor még n e m t u d t a m , s csak hónapokkal ké­sőbb jöttem rá, hogy azon az estén Szókratész vala miféle „szülőből" a b a r á t o m m á változott.

Elhatároztam, hogy meglátogatom Josephet, és el­m o n d o m neki, mi történt. Amikor a Shattuckon se táltam végig, egy csomó tűzoltóautó szirénázott el mellettem. Gyanút lan voltam, amíg az étteremhez közeledve észre n e m vettem a narancssárga eget Futni kezdtem. A tömeg m á r oszladozott, amiket megérkeztem. Joseph maga is éppen akkor ért oda,

és csak állt elszenesedett, kiégett étterme előtt. Én még húsz méterre voltam Josephtől, amikor meghal­lottam, ahogy kínjában felkiált, és láttam, hogy las-»an térdre ereszkedve sírva fakad. Dühös kiáltással lel ugrott, de aztán ellazult. Meglátott engem. - Dan, Ürülök, hogy újra látlak. - N y u g o d t volt az arca.

A tűzoltóparancsnok lépett oda hozzá, és e lmond­ta, hogy a tűz valószínűleg a szomszédos vegytisztí-lóban keletkezett.

- Köszönöm - válaszolta Joseph. - O, Joseph, annyira sajnálom. Ezután előtört be­

lőlem a kíváncsiság. - Joseph, láttalak egy perccel ezelőtt. N a g y o n feldúlt voltál.

I- Nagyon feldúlt voltam, ezért kiadtam magamból dolgot - mondta mosolyogva. - Eszembe jutottak ókratész szavai. „Hagyd áramlani és távozni." Mostanáig ez csak egy érdekes gondolatnak tűnt, de

Itt ez a törékeny harcos, éttermének megfeketedett, eláztatott maradványai előtt valóságosan is bemutatta, miként képes tökéletesen uralkodni az érzelmei fölött.

- Annyira szép hely volt, Joseph - sóhajtottam a lejemet rázva. - Ugye? - m o n d t a lemondóan.

Valami miatt most idegesített a nyugalma. - Egy­általán n e m vagy m á r feldúlt?

Tárgyilagosan r á m nézett, aztán így szólt: - Van rgy történetem, ami lehet, hogy tetszeni fog neked, i i n .

- Nos, halljam. lapánban, egy kis halászfaluban élt egy fiatal haja­don, akinek gyermeke született. Szülei nagyon saj­nálkoztak, és t u d n i akarták, ki az apa. A lány félt, és nem m o n d t a meg. A halász, akit szeretett, t itokban Azt m o n d t a neki, hogy elmegy szerencsét próbálni, Ijslán pedig visszatér, és feleségül veszi. Szülei azonban n e m hagyták annyiban a dolgot. A lány el-

274 275

keseredettségében Hakuint , a hegyekben élő szerze­test nevezte m e g apának. A feldühödött szülők oda­vitték a csecsemőt H a k u i n ajtajához, addig döröm­böltek, míg az ajtót n e m nyitott, azután a következő szavakkal á tadták neki a gyermeket: - Ez a gyermek a tiéd, neked kell g o n d o s k o d n o d róla!

-Va lóban? - kérdezte Hakuin, és kezébe véve a gyermeket, búcsút intett a szülőknek.

Eltelt egy év, és az igazi apa hazatért, hogy felesé­gül vegye az asszonyt. Azonnal elmentek Hakuin-hoz, és könyörögtek neki, adja vissza a gyermeket.

- Szükségünk van a lányunkra - mondták . - Valóban? - kérdezte Hakuin, és átadta a gyer

meket.

Joseph mosolyogva várta a reakciómat. - Érdekes történet, Joseph, de n e m értem, miért mond tad el most. Úgy értem, az éttermed csak az iménl égett le.

- Valóban? - kérdezte. Aztán nevettünk, én pedig m e g a d ó a n ráz tam a fejem.

- Joseph, te legalább olyan őrült vagy, mint Szók­ratész.

- Ó, köszönöm, Dan, ám te elég feldúlt vagy ket tőnk helyett is. Különben se aggódj értem, m á r ép p e n változtatni akartam, talán hamarosan délre köl tözöm, vagy északra. Végül is mindegy.

- Nos , ne menj el köszönés nélkül. - H á t akkor, a viszontlátásra, holnap indulok -

m o n d t a olyan ölelés kíséretében, amely örömmel töltött el.

- Szókratésztól is el fogsz búcsúzni? - Szókratész és én ritkán búcsúzkodunk. Majd ké

sőbb megérted ezt - felelte nevetve. Azzal elvál tunk. Akkor lát tam utoljára.

276

Péntek hajnalban, h á r o m óra tájt h a l a d t a m el a Shattuck a n d Center órája mellett, a benzinkút irá­nyában. Jobban éreztem, mint valaha, milyen renge­teget kell m é g tanulnom.

Alig léptem be az irodába, máris folyt belőlem a szó. - Szókratész, ma éjjel leégett Joseph étterme. - K ü l ö n ö s - m o n d t a . - Általában a vendéglősök

izoktak leégni. - Viccelődik! - Megsérült valaki? - kérdezte, láthatóan érdeklő­

dés nélkül. - N e m t u d o k róla. Hallottad, mit m o n d t a m ? Egy

Cseppet sem vagy feldúlva? ! - Joseph feldúlt volt, amikor beszéltél vele?

- Nos... nem. - Akkor jó. - És a téma ezzel le volt zárva. Ekkor, legnagyobb megdöbbenésemre, Szókratész

ilővett egy doboz cigarettát, és rágyújtott. - A füst­ről jut eszembe - szólt. - Említettem valaha, hogy ©lyasmi, hogy rossz szokás, n e m létezik?

N e m hi t tem a s z e m e m n e k és a fülemnek. Ez n e m lehet igaz - m o n d t a m magamnak, j - Még nem. És javaslatodra elég sokat küzdöttem, Hogy változtassak a rossz szokásaimon.

- Ez azért volt, hogy fejlesszük az akaraterődet, ludod. És hogy az ösztöneidet kicsit felfrissítsük. És inondhatjuk, hogy m á r maga a szokás, vagyis min­den tudatta lan, kötelező rituálé, negatív. De az •gyes cselekedetek - a dohányzás, az ivás, a kábító­szerezés vagy az ostoba kérdezősködés - lehetnek fosszak vagy jók; m i n d e n tettnek megvan az ára és IZ élvezete. Ha mindkét oldalát megismered, realis­ta leszel, és felelősséget tudsz vállalni a tetteidért. És Cink ekkor adat ik meg neked a harcos szabad vá­lasztása, hogy valamit megtegyél vagy pedig ne. Van egy m o n d á s : „Amikor ülsz, ülj; amikor állsz,

277

állj; bármit csinálsz, ne inogj." Ha egyszer választót tál, teljes lélekkel azon legyél. Ne legyél olyan, mint a hittérítő, aki az imádkozásra gondolt, miközben a feleségével szeretkezett, és a feleségével való szerel kezesre gondolt, miközben imádkozott .

N e v e t t e m ezen a hasonlaton, Szókratész eközben tökéletes füstkarikákat fújt.

- Jobb, ha léted teljes erejét felhasználva hibát kö­vetsz el, mint hogyha reszkető lélekkel gondosan el­kerülöd a hibákat. A felelősségtudat azt jelenti, hogy felismerjük az élvezetet és az árat, ezen felis mérés alapján választunk, és aztán együtt élünk a választással, aggodalom nélkül.

- Ez nagyon feketén-fehéren hangzik. És mi <i helyzet a megfontoltsággal?

- Megfontoltság? - felugrott az asztalra, mint egy hittérítő. - A megfontoltság n e m más, mint közép szerűség, félelem és leplezett zavarodottság. Az ör d ö g átverése. Az a félszeg k o m p r o m i s s z u m , amely senkit n e m tesz boldoggá. A megfontoltság a nyá jas, a bocsánatért esedező emberek számára van, az óvatoskodók számára, akik félnek állást foglalni. Azok számára, akik félnek nevetni vagy sírni, azok számára, akik félnek élni vagy meghalni. A meg fontoltság - mély lélegzetet vett, hogy felkészüljön a végső ítélet k imondására - langyos tea, magának az ö r d ö g n e k a főzete!

- Szok, a miséid úgy jönnek, mint az oroszlán, és ú g y távoznak, mint a bárány. Gyakorolnod kell még - m o n d t a m nevetve.

Megvonta a vállát és leszállt az asztalról. - A sze m i n á r i u m o n is mindig ezt mondták . - N e m tudtam, viccel vagy komolyan beszél. - Szok, én még mindig ú g y gondolom, hogy a dohányzás gusztustalan.

- M é g m i n d i g n e m sikerült megértetnem veled? A

dohányzás n e m gusztustalan; a szokás az. Lehet, hogy naponta egy cigarettát elszívok, aztán meg hat hónapig n e m gyújtok rá; lehet, hogy élvezek napi egy cigarettát, vagy heti egyet, anélkül, hogy bármi-léle legyőzhetetlen késztetésem lenne, hogy még

•fcyre rágyújtsak. És amikor dohányzom, n e m te­tt/ok úgy, mintha a t ü d ő m n e m látná kárát; utána megteszem a szükséges intézkedéseket, hogy ellen­ül ilyozzam a negatív hatást.

- Soha n e m hittem volna, hogy egy harcos do­hányzik.

Füstgömböket fújt az orrom felé. - Soha n e m mondtam, hogy a harcos annak megfelelően viselke­dik, amilyennek te a tökéletes viselkedést képzeled, | n azt sem, hogy pontosan úgy viselkednek, ahogyan én. De a házszabályokat mindannyian betartjuk. Te-llát, akár megfelel a viselkedésem az új normáidnak, akár nem, annyi azért legyen világos a számodra, hogy u r a l k o d o m m i n d e n kényszer és viselkedés fö­lüli. Nincsenek szokásaim; tetteim tudatosak, szán­dékosak és befejezettek.

Szókratész e lnyomta a cigarettáját és mosolyogva (Rézett rám. - Túlságosan régimódi vagy, m i n d e n büszkeséged és emelkedett elveid ellenére. Ideje, hogy ünnepel jünk egy kicsit.

Azzal kivett egy üveg gint az asztalából. Csak ül­tem hitetlenkedve, fejemet rázva. Kevert n e k e m egy Halt ginből és szénsavas üdítőből.

- Szénsavas üdítő? - kérdeztem. - Csak gyümölcslénk van - mondta , emlékeztetve

• o k r a a szavakra, melyeket oly rég m o n d o t t ne­kem. Most m e g itt állt, gin-tonikot kínálva nekem, ő H\aga pedig tisztán itta a gint.

Nos - m o n d t a , miközben gyorsan felhajtotta a . • 1111 -, bul izhatunk, nincsenek előttünk akadályok.

178 179

- Tetszik, hogy ilyen lelkes vagy, Szókratész, de n e k e m hétfőn e d z e n e m kell.

- Fogd a kabátodat, kölyök, és gyere velem. -M e n t e m .

Egyetlen dologra emlékszem tisztán, hogy szom­bat éjjel volt San Franciscóban. Korán kezdtük, és m e g s e m ál l tunk. Egész este összemosódtak előt­t e m a fények, a csilingelő p o h a r a k és a nevetés hangjai.

Emlékszem a vasárnap reggelre. Öt óra volt és lük­tetett a fejem. A Missionen m e n t ü n k végig, átmen t ü n k a Negyedik utcán. Alig láttam az utcajelzésekel a leereszkedett sűrű ködben. Szókratész hirtelen megállt és belebámult a ködbe. Kuncogva nekiüt­köztem, de aztán hirtelen m a g a m h o z tértem; valami n e m stimmelt. Egy hatalmas sötét alak bontakozott ki a ködből. Már-már elfelejtett á l m o m villant elő az elmémben, de amikor egy másik alakot is meglát¬ tam, a z u t á n m é g egyet, eltűnt: három férfi volt. Ket ten közülük - magas, vékony figurák - elálltak az. I utunkat . A h a r m a d i k odajött hozzánk, és ócska bőr dzsekijéből egy tőrt húzott elő. Ereztem, hogy a pul z u s o m a ha lántékomban ver.

- Ide a pénzt ! - parancsolta. N e m vol tam képes tisztán gondolkodni . Felé lép­

tem, a tárcámért nyúltam, aztán elbotlottam. A férfi meglepetten felém ugrott, a késével hado

nászva. Szókratész gyorsabban mozogva, mint vala ha, megragadta a férfi csuklóját, megperdült , és a/ ú t r a hajította a pasast, miközben egy másik gengsz ter felém támadott . N e m ért el. Szókratész egy k ö n n y ű mozdulat ta l kirúgta alóla a lábát. Mielőtt a h a r m a d i k t á m a d ó egyáltalán megmozdulhatot t vol­na, Szókratész m á r rajta volt, hirtelen kézmozdulat tal leszorította a csuklóját. Ráült a férfira. - Nem

180

gondoltál m é g arra, hogy gyakorolnod kellene az erőszakmentesség erényét?

Az egyik férfi é p p e n kezdett feltápászkodni, ami­kor Szókratész hata lmas kiáltást hallatott, és a tá­madó hátrazuhant . Addigra a vezetőjük felvakarta magát az úttestről, rátalált a késére, és d ü h ö d t e n Szókratész felé bicegett. O azonban felállt, felkapta a férfit, akin ült, és „Kapd el!" - felkiáltással a késes felé hajította. A betonra zuhantak, majd vad dühve l felkiáltva m i n d a h á r m a n egy utolsó támadásba len­dültek.

A következő n é h á n y másodperc összemosódott f lőttem. Emlékszem, hogy Szókratész meglökött, és Western. A z u t á n csend lett, csak nyögéseket lehetett hallani. Szókratész n y u g o d t a n ült, aztán karjait ki­rázva mély lélegzetet vett. A késeket beledobta a Csatornába, aztán felém fordult.

- J ó l vagy? - A fejemet leszámítva, igen. - Megütöttek? - N e m , csak az alkohol. Mi történt? A járdán kiterülve fekvő h á r o m férfi felé fordult,

„térdelt és megvizsgálta a pulzusukat . Megfordítot-a a testeket, és szinte szelíden, gyengéd szurkálá-

lokkal megnézte, hol sebesültek meg. Csak ekkor ' í t t e m rá, hogy azon fáradozik, hogy meggyógyítsa Őket! - Hívjad a mentőket ! - m o n d t a felém fordulva.

IL legközelebbi fülkéhez rohantam, és telefonáltam, z u t á n sebesen a buszmegál ló felé vettük az u tun-

t. Szókratészra néztem. Könnyek csillogtak a sze-ében, és amióta csak ismertem, most először lat­in őt s á p a d t n a k és fáradtnak. A b u s z o n alig beszéltünk. Én n e m bántam; fájdal-asnak éreztem a beszédet. Amikor a busz az egyé­ni és Shattuck ál lomásnál megállt, Szókratész le-

181

szállt. - Jövő szerdán gyere át egy italra hozzám... m o n d t a , és e lmosolyodva fájdalmas arckifejezése m e n még hozzátette: - Gyógyteára, természetesen.

A lakásomtól egy háztömbnyire szálltam le a busz ról. Majd szétrobbant a fejem. Az az érzésem voll, mintha elveszítettük volna a harcot, és még mindi;; ütötték volna a fejemet. Megpróbáltam csukva tartani a szemem, amennyire csak lehetett, miközben egy háztömbnyit sétáltam a házunkig. Most már érteni, milyen lehet vámpírnak lenni - gondoltam, a nap fény ölni tud.

Az alkoholgőzbe fulladt mulatozásból két dolgot tanul tam meg: először is, hogy szükségem van rá, hogy ellazuljak, és hagyjanak ellazulni; másodszor pedig felelős választást tettem: n e m iszom többé; n e m éri meg. Ezen túl pedig az élvezet, amit az ivás nyújtott, eltörpült amellett, amilyen örömöket kezd t e m tapasztalni.

A hétfői edzés olyan jól ment, mint már hónapok óta soha. A hatására még erősebben elhatároztam, hogy fizikailag és lelkileg újra teljes emberré válok A lábam jobban gyógyult, mint valaha is remélhet t e m volna, hiszen egy különleges ember kezelte.

Hazafelé menet annyira megteltem hálával, hogy a lakásom közelében letérdeltem, és megérintettem a földet. Egy marék földet a kezembe véve a szellő ben remegő smaragdzöld levelek közt felnéztem, és az égre bámul tam. N é h á n y értékes másodpercre ú g y éreztem, hogy lassan beleolvadok a földbe. Ek kor, kisgyermek korom óta először, megéreztem egy ismeretlen, életadó lény jelenlétét.

Itt azonban közbeszólt elemző gondolkodásom, „O, szóval ilyen egy spontán misztikus é lmény" - és megtört a varázs. Visszatértem a földi viszonylatok

182

közé - ismét átlagember voltam, aki egy szilfa alatt állva földet szorongat a kezében. Könnyű kábulatban értem haza, olvastam egy darabig, azután elaludtam.

A keddi n a p igen csendes volt - egészen addig, amíg ki n e m tört a vihar.

Szerda reggel belekerültem a tanórák forgatagába. Nyugalmam, melyről azt hittem, m á r örökké fog tartani, a különféle idegeskedések és régi kénysze­rek miatt h a m a r szétoszlott. Mindez a szigorú gya­korlások után ! N a g y o n csalódott voltam. Ekkor tör­tént valami: erőteljesen megszólalt b e n n e m egy bölcs intuíció, amelyet így lehetne megfogalmazni: „a régi kényszerek továbbra is meg fognak jelenni, talán m é g évekig. De a kényszer nem, csak a tett i/,ámít. Harcosként kell kitartani."

Először azt hittem, az e lmém szórakozik velem. I )e ez n e m gondolat, n e m is belső hang, h a n e m va¬ lamiféle bizonyosságérzés volt. Úgy éreztem, mint­ha Szókratész, egy harcos lenne bennem. És ez az érzés azóta is kísér.

Aznap este elmentem a benzinkúthoz, hogy besza­rni iljak Szókratésznak az elmém akkori hiperaktivitá-láról, és az Érzésről. Egy ütött-kopott Mercury generá­torcseréjével volt éppen elfoglalva. Felnézett, üdvö­sről t. - Joseph m a reggel meghalt - jelentette be közöm-liös hangon. A mögöttem lévő kombinak dőltem. Meg­rázott Joseph halálhíre, és Szókratész érzéketlensége.

- H o g y a n halt meg? - kérdeztem, amikor meg Ind tam szólalni.

- N a g y o n kellemesen, gondolom - felelte Szókra­lész mosolyogva. - Leukémiája volt, tudod. Már évek óla betegeskedett; régóta bizonytalan volt m á r az éle­te. Nagyszerű harcos volt. - Szeretet csengett a hang­jában, de bánatnak, együttérzésnek nyomát sem érez­tem benne.

183

- Szókratész, n e m vagy egy cseppet sem megren dűlve?

Letette a csavarkulcsot. - Erről eszembe jut egy régen hallott történet egy

anyáról, aki mélyen bánkódot t kisfia halála miatt:

- N e m t u d o m elviselni a bánatot és a fájdalmat -m o n d t a a nővérének.

- Testvérem, megsirattad a fiadat, mielőtt az meg született volna?

- Természetesen n e m - felelte a boldogtalan anya. - Akkor m o s t sem kell őt s iratnod. Csak vissza

tért u g y a n o d a , eredeti ot thonába, ahol születése előtt volt.

- És ez a történet megvigasztal téged, Szókratész? - Nos , azt hiszem, ez egy jó történet, és egyszer te is értékelni fogod majd - közölte derűsen.

- Azt hittem, jól ismerlek, Szókratész, de sohasem g o n d o l t a m volna, hogy ilyen szívtelen tudsz lenni.

- Semmi o k o m a bánkódásra. - De Szókratész, ő elment! - Talán igen, talán nem. Lehet, hogy sohasem voll

itt! - nevetett kedvesen. A nevetés végigsöpört a ga rázson.

- Szeretnélek megérteni, de n e m vagyok rá képes H o g y lehetsz ilyen könnyed, amikor a halálról van szó? Ugyanígy fogsz érezni akkor is, ha én halok meg?

- H á t persze! - nevetett. - Dan, vannak dolgok, amelyeket m é g n e m érthetsz. Egyelőre csak annyil m o n d h a t o k , hogy a halál egyfajta változás, talán egy kicsit durvább, mint a pubertás - m o n d t a mosó lyogva. - De semmi különösen megrázó nincs ben ne. Csak annyi, hogy az embernek megváltozik a

184

teste. Amikor megtörténik, megtörténik. A harcos Bem keresi, de n e m is kerüli a halált.

Az arca komorabbá vált, mielőtt újra megszólalt. » A halál n e m szomorú. A s z o m o r ú az, hogy a leg­több e m b e r egyáltalán n e m is él. - Ekkor a szeme megtelt könnyel . Ül tünk, két barát, csendesen, majd hazasétá l tam. É p p e n befordul tam egy mellé­kutcába, amikor újra eljött az Érzés: a „ t ragéd ia" tgészen mást jelent a harcosnak, mint a bo londnak. Szókratész csak azért n e m szomorú, mert Joseph halálát egyszerűen n e m tekinti t ragédiának. Ézt punk h ó n a p o k k a l később ér tet tem meg, egy hegyi barlang mélyén.

Mindenesetre továbbra is ú g y hittem, hogy n e k e m * és ennél fogva Szókratésznak is - pocsékul kéne éreznünk magunkat , ha lecsap a halál. Zavaros gon­dolatokkal a fejemben z u h a n t a m álomba.

Reggel m e g k a p t a m a választ. Szókratész egysze­rűen n e m ú g y viselkedett, ahogyan vártam. Ehelyett I boldogság felsőbbrendű voltát demonstrálta. Egy Új eltökéltség töltötte el a szívem; láttam már, hogy mennyire m e d d ő dolog más emberek vagy a saját rlmém reflexes elvárásai szerint viselkedni. Ezentúl harcos módjára, m a g a m fogom eldönteni, hol, mi­kor és hogyan cselekszem vagy gondolkodom. Ez-gel a szigorú elhatározással, ú g y éreztem, k e z d e m megérteni a harcos életformát.

Aznap éjjel besétáltam a benzinkút irodájába és közöltem Szókratésszal: - Kész vagyok, senki sem állíthat m e g többé.

Vad pil lantása megsemmisítette többhavi kiképzé-lem m i n d e n eredményét. Reszkettem. Suttogva be­l/élt, hangja mégis metsző volt. - Ne járjon a szád! Tnlán kész vagy, talán nem. Egy dolog bizonyos, nincs m á r sok időd! M i n d e n elmúló n a p p a l köze-

185

lebb kerülsz a halálodhoz. N e m játszadozunk ill Megértetted végre?

Hal lani véltem a szél üvöltését odakintről. Várai lanul megéreztem meleg ujjainak érintését a halán tékomon.

G u g g o l t a m a bozótban. Rejtekhelyemtől négy mc térre egy több mint két és fél méteres, karddal fel szerelkezett óriás állt. Masszív, izmos teste kén CM szagot árasztott. A fejét, sőt még a homlokát is un dorító, összetapadt haj borította, szemöldöke tor/, gyűlöletes arc közepén éktelenkedett.

Gonoszul nézett egy vele szemben álló fiatal har cosra. Hat, az óriással azonos rémkép materializáló dott, és körbezárták a fiatalembert. Mind a hatan egyszerre nevettek - mélyen a hasukból feltöm, nyögésszerű, morgó nevetéssel.

A fiatal harcos jobbra-balra kapkodta a fejét, ve szettül lengette kardját, pörgött, cselezett, a levegó be vagdalkozott. Semmi esélye sem volt.

Egyetlen üvöltéssel m i n d a hat r é m k é p feléje ug rott. Az óriás kardja hátulról lesújtva lemetszette ,i karját. Felsikoltott a fájdalomtól, amint előzubogoll a vére, és egy utolsó, őrjöngő erőfeszítést téve vakon a levegőbe vágott. A hata lmas kard újra lecsapott, és a fiatalember feje elvált a törzsétől, a földre gurult, döbbent kifejezéssel az arcán.

- O h h h - nyögtem akaratom ellenére, felford u ll gyomorral . Elborított a kénköves bűz. Valaki a karo m a t fájdalmasan megragadva kipenderített a bozól ból, és ledobott a földre.

Amikor kinyitottam a szemem, a fiatal harcos leva gott fejének halott szemei néhány centire az arcomtól, csendben saját közeledő végzetemre figyelmeztettek Ekkor meghallottam az óriás torokhangját.

- Mondj búcsút az életnek, te fiatal bolond! - mo­rogta a varázsló. Gúnyolódása feldühített. A fiatal harcos kardjáért vetődve talpra ugrottam, és szem­benéztem vele.

- Engem egy nálad sokkal nagyszerűbb ember ne­vezett „bo londnak" , te nyálas eunuch! - Egy üvöl­téssel t á m a d t a m , meglengetve a kardomat.

Olyan erősen védett ki, hogy levert a lábamról. 111 rtelen hatan voltak megint. Talpra ugrottam, és |>n)báltam az eredeti óriáson tartani a szemem, de mar n e m voltam biztos a dolgomban.

Mélyen, a hasukból kántálni kezdtek; mély, bor­zalmas halálének volt ez, miközben lassan kúsztak lelem.

Ekkor megtalált ismét az Érzés, és t u d t a m , mit kell lennem. „Az óriás jelképezi m i n d e n bajod forrását; >/, elméd ő. Démon, akit le kell vágnod. Ne hagyd inagad becsapni, mint az elveszett harcos: összpon­tosíts!" Abszurd m ó d o n az e lmém kommentál ta a ilolgot, „micsoda időpont a tanulásra". Eztán újra az rlobbi nehéz szituációban találtam magam, jeges nyugalommal a szívemben.

Hátamra feküdtem, becsuktam a szemem, mintha megadnám m a g a m a sorsnak. A kardot a kezemben tartottam, a mellkasomtól az arcomig élével lefektet­ve. Az illúziók megtéveszthetik a szememet, de a lulemet nem. Csak a valódi óriás ad hangot járás közben. Hal lot tam őt m a g a m mögött. Csak két lehe-ifősége volt - vagy elmegy, vagy megöl. Az utóbbit Választotta. Figyelmesen hallgatóztam. Amint érzé­keltem, hogy a kardja lefelé sújtani készül, m i n d e n t rőmmel felfelé löktem a pengémet, és éreztem, rtmint az ruhát, húst, izmot tépve belehatol. Rettene­tes sikolyt hal lottam, majd egy test puffanását. A démon arccal lefelé, kardomra felnyársalva feküdt.

186 187

- M a j d n e m n e m jöttél vissza idejében - mondta Szókratész összevont szemöldökkel.

A fürdőszobába rohantam, ahol rögtön iszonyú hányinger t á m a d t rám. Mire kijöttem, édesgyökeres kamillateát készített. - Az idegeknek és a gyomor nak - m o n d t a .

Mesélni kezdtem Szókratésznek az utazásról. - A mögöt ted levő bokrok közé bújtam, és o n n a n néz t e m végig az egészet - vágott közbe. - Egyszer ma jdnem tüsszentet tem egyet. M é g jó, hogy nem. Semmi k e d v e m n e m lett volna összeakaszkodni ez zel a fickóval. Egy pillanatra azt hittem, kénytelen leszek, de m a g a d is egészen jól megoldottad, Dan.

- Kösz, Szok - m o n d t a m ragyogó képpel. - Én... - M á s r é s z t ú g y tűnt, hogy elvétetted, ami majd

n e m az életedbe került. Most rajtam volt a sor, hogy közbevágjak. A légin

kább az foglalkoztatott, ami az óriás pengéjének vé­gén volt - viccelődtem. S n e m is vétettem el.

- Valóban? - Szok, egész életemben illúziókkal küzdöttem, én

folyton jelentéktelen személyes problémákkal vol­t a m elfoglalva. Ö n m a g a m fejlesztésére á ldoztam az egész életem, anélkül, hogy megértet tem volna azt a problémát, amely eredetileg keresésre ösztönzött. Miközben a világ m i n d e n dolgából ki akar tam hoz ni a lehető legnagyobb hasznot, m i n d i g az elmém rabságában m a r a d t a m . Mindig ö n m a g a m m a l vol­t a m elfoglalva. Az óriás az egyetlen valódi problé m á m az életben - és ő a saját e lmém. És, Szókratész - m o n d t a m egyre izgatottabban, hirtelen felismerve tet tem jelentőségét -, keresztülvágtam rajta magam.

- Afelől semmi kétség - válaszolta. - Mi történt volna, ha az óriás győz; akkor mi van?

188

- Ne mondj ilyeneket - m o n d t a sötéten. - Tudni akarom. Tényleg meghal tam volna? - Nagyon valószínű - válaszolta. - Legalábbis meg­

ö r ü l t é l volna. | A teaforraló sípolni kezdett.

A hegyi ösvény

Szókratész forrón gőzölgő teát töltött két egyforma bögrénkbe, és h ó n a p o k óta először bátorító szavak.il intézett hozzám. - Az, hogy a párbajt túlélted, való di bizonyíték arra, készen állsz, hogy továbbhalad| az Egyetlen Cél felé.

- Mi az? - Ha rátalálsz, meg is érkezel. A kiképzésed addig

is egy új területen fog folytatódni. Változás. A fejlődés jele. Kezdtem izgalomba jön

ni. Végre továbblépünk, gondoltam. - Szókratész, milyen területre gondolsz? - kérdeztem.

- E l ő s z ö r is, n e m leszek többé válaszolgatógép Ö n m a g á d b a n kell megtalálnod a választ ezentúl Mindjárt el is kezdheted. Menj hátra, a benzinkul túloldalára, a szemeteskuka mögé. Ott, a telek s a i kában, a falnak támasztva találsz egy nagy, lapo-I követ. Ülj azon a kövön, amíg valami olyan értékre n e m lelsz, amelyről beszámolhatsz nekem.

- Ez m i n d e n ? - kérdeztem rövid szünet után. - Igen. Ülj, és nyisd meg az e lméd saját belső bői

csességed számára. Kimentem, megtalál tam a követ, és leültem a sö

tétben. Először véletlenszerű gondolatok futottak ál az agyamon. A z u t á n azokon a fontos fogalmakon gondolkodtam, amelyekről iskolaéveim során hal lottam. Eltelt egy óra, kettő, majd három. Néhány

nii'm belül fel kellett hogy keljen a nap, én meg fázni kezdtem. Lelassítottam a légzésemet, és erőteljesen elképzeltem, hogy meleg a gyomrom. N e m sokkal •rután kellemesen éreztem magam.

IIjött a hajnal. Az egyetlen dolog, amiről úgy gon­doltam, hogy e l m o n d o m neki, olyan felismerés volt, amelyre egy pszichológiai előadás során jöttem rá. Merev, zsibbadt lábbal felálltam, és elsántikáltam az hoilába. Szókratész pihenten és kényelmesen üldö­gélt az asztalánál. - Ó, ilyen korán? Nos, mi van? -kérdezte.

Majdhogynem zavarban voltam, hogy e lmond­om e, de reménykedtem, hogy kielégíti.

Oh, Szok. M i n d e n nyilvánvaló ellentét ellenére, mindannyiunknak hasonló emberi szükségletei és (élelmei vannak; m i n d a n n y i a n ugyanazon az ösvé­nyen járunk, és egymást irányítjuk. Ennek a megér-léae együttérzéssel tölthet el bennünket .

N e m rossz; most pedig vissza a sziklához! [ «• De mindjárt itt a hajnal, és te elmész.

- Az n e m probléma - vigyorgott. - Biztos vagyok lienne, hogy valami m é g eszedbe jut ma éjjel.

Ma éjjel én... - Az ajtóra mutatott . A kövön ülve, miközben egész testem fájt, gyerek­

kon >mra gondol tam vissza. A m ú l t a m o n tűnődtem, ^ t e k i n t é s t kerestem. Mindazt, amit a Szókratésszal mit ott h ó n a p o k alatt megismertem, egy elmés afo­rizmába próbál tam sűríteni.

A kihagyott egyetemi órák jutottak eszembe, és a ttunaedzések, amelyeket kénytelen leszek kihagyni, Él nz ürügy, amelyet majd az edzőnek m o n d o k ; le­hel, hogy e l m o n d o m majd neki, hogy egy kövön ül­dögéltem egy benzinkútnál . Ez elég őrült történet ahhoz, hogy megnevettesse.

A nap halálos lassúsággal kúszott le az égről. Ott

290 292

ül tem éhesen, idegesen, később leverten, közben le szállt a sötétség. Semmi mondaniva lóm n e m voll Szókratész számára. Aztán, é p p akkor, amikor neki jönnie kellett, egyszer csak belém hasított. Valami mélyet akar, valami kozmikusabbat ! Újult erővel koncentráltam. Láttam, amint belép az irodába, CM int nekem. M e g d u p l á z t a m az erőfeszítést. S akkor, körülbelül éjfélkor, megtaláltam. Még menni sem t u d t a m , ú g y h o g y pár percre kinyújtóztam, mieloli becsoszogtam volna az irodába.

- Az emberek társadalmi álarcain átlátva felismer tem közös félelmeiket és zavarodott elméjüket, s ez cinikussá tett, mert még n e m voltam képes arra, hogjj ezen túllépjek, és meglássam bennük a fényt. Rájül tem, hogy ez hatalmas léptékű megvilágosodás.

- Csodálatos - jelentette ki Szókratész. Amint éppen felsóhajtottam volna, még hozzátette: - De nem ege szen erre gondoltam. N e m tudnál valami még mégha tóbbal előállni? - Felüvöltöttem, senkire n e m irányúin dühömben, aztán kicsörtettem a filozófuskövemhez.

- Valami meghatóbbat - mondta . Ez talán célzá» volt? Visszagondoltam legutóbbi tornaedzéseimre .1 tornateremben. Csapattársaim mostanában úgy v i gyáztak rám, mint a tyúkanyók. N e m olyan régen óriásköröket csináltam a nyújtón, elrontottam egy piruettváltást, és le kellett u g r a n o m a nyújtó teteje ről. Tudtam, hogy igencsak rossz lesz, mikor a l.'i b a m r a esem, de mielőtt földet ér tem volna, Sid e» H e r b a levegőben elkaptak és gyengéden letettek. Légy óvatos, D a n - dorgált m e g Sid. - Meg akarói ü tn i a lábad, mielőtt meggyógyulna?

Az egész n e m tűnt valami fontosnak jelenlegi helyzetemben, de hagytam ellazulni a tudatosságu-mat, azt remélve, talán az Érzés ad valamit. Semmi Olyan merevvé és fájdalmassá lettek a tagjaim, hogy

292

n e m t u d t a m koncentrálni többé. Gondoltam, nem isrámít csalásnak, ha ráállok a sziklára és elvégzek né­hány lebegő t'ai chi-mozdulatot. Ezeket a lassú kínai mozgásgyakorlatokat Szókratész mutatta nekem.

Amint behajlított térddel, kecsesen előre-hátra rín­i a ! óztam és lebegő karokkal a csípőmet ingattam, hagytam, hogy a légzésem kontrollálja a súlyom elto­lódásait. Üres lett az elmém, aztán egy jelenet buk­k a n t fel benne.

Néhány n a p p a l korábban lassan, óvatosan a Provo l#r felé kocogtam. Berkeley közepén, a Városházától Indultam, a Berkeley G i m n á z i u m közvetlen szom-

tdságában megálltam. H o g y segítsek m a g a m n a k 1 felaxálásban, előre-hátra kezdtem lengeni a t 'ai chi

izdulatokban. A lágyságra és az egyensúlyra kon-ttráltam, ú g y éreztem magam, mint egy óceánban

ibegő alga. Néhány gimnazista fiú és lány megállt és nézett, de

nem figyeltem rájuk, hagytam, hogy a koncentrá-im együtt lebegjen a mozdulataimmal. Amikor be-fztem, és a melegítőnadrágomhoz mentem, hogy

Visszavegyem a futósortomra, ismerős t u d a t o m meg-Malt: vajon hogy nézhettem ki? A tekintetem meg-idt két csinos tinédzseren, akik kuncogva nézeget-lc, Szerintem tetszettem ezeknek a lányoknak - gon­

doltam, miközben mindkét lábamat a n a d r á g o m Ugyanazon szárába dugtam, elvesztettem egyensú­lyomat, és fenékre estem. 1 Néhány m á s diákkal együtt a lányok nevetni (fcs/dtek. Egy pillanatra zavarba jöttem, de azután Ml rádőltem, és együtt nevettem velük.

"on t ű n ő d t e m , m é g mindig a kövön ülve, hogy ez esemény vajon miért lehet fontos. És beugrott.

293

Tudtam, hogy valami értékes m o n d a n i v a l ó m van Szókratész számára.

Bementem az irodába, Szókratész asztala elé áll tam, és azt m o n d t a m : - Közönséges pil lanatok nem léteznek.

Szok mosolygott. - Üdvözöllek körömben. Lerogytam a díványra, ő pedig teát készített. Ezután a tornateremben - a földön és a levegőben

- eltöltött m i n d e n egyes pillanatot különlegesnek te kintettem, mely koncentrált figyelemre volt éröv mes. De azért további leckékre van szükség, mivel, ahogy Szókratész m á r többször magyarázta, ahhoz, hogy borotvaéles figyelemmel tekintsek a minden napi élet va lamennyi pillanatára, sokkal több gya korlásra v a n szükség.

M á s n a p , kora reggel, az edzés előtt, kihasználtam a kék eget, és ing nélkül üldögéltem a kaliforniai fe nyőligetben. N e m volt m é g tíz perce, hogy ott öl tem, amikor valaki megragadott , és elkezdett előre hátra rázni.

Rögtön felálltam, a homlokomat törölgetve és a/ izmaimat lazítva. - Gyere ide és mutatkozz be en nek a macskának. - Az állat dorombolt gyönyöni ségében, ahogy Szókratész a füle mögött simogat la - Mindket ten az edzőid leszünk, n e m igaz, cica? - A macska hangosan miákolt, ahogyan meglapogal tam. - Most pedig szorítsd meg a lábizmait, lassan, egészen a csontig.

- Ez fájhat neki. - Szorítsd! Egyre jobban és jobban megszorí tottam a macska

izmát, míg végül éreztem a csontot. A macska éi dek lődően figyelt, és közben dorombolt.

- Most pedig az én combizmomat - m o n d t a Szók ratész.

294

Nem, erre n e m vagyok képes. N e m ismerjük elé)', jól egymást.

- Csináld, tökfej. - Megszorítottam, és meglepőd­ve vettem észre, hogy ugyanolyan tapintásúak az Irmai, mint a macskának; olyan p u h á k , mint a vaj.

Most te jössz - mondta , kinyújtotta a kezét, és m i /szorította a combizmomat.

• Áh! - üvöltöttem. - Mindig is azt hittem, hogy É j t izmaim normálisak - m o n d t a m , a combomat dörzsölve.

Normálisak, Dan, de mindig túl kell jutnod a nor-n ilison, a hétköznapin, a megszokotton és ésszerűn

i ' i l i . i , a harcos valóságába. Te mindig a hétköznapi Valóságban igyekeztél felsőbbrendűvé válni. Most a felsőbbrendű valóságban leszel hétköznapi.

Szókratész m é g egyszer megcirógatta a macskát, i r t á n kiengedte az ajtón. Az egy darabig ott maradt , | fc . tán elsétált.

- Gyere ide velem szembe. így állj. - Szókratész penuitatta: félig behajlította a térdét, csípőjét előre­tolta, vállát hátrahúzta. Kinyújtotta maga elé a ke­l é t , mintha valami láthatatlan s trandlabdát tartana lenne. - Maradj így, moccanás nélkül, és lassan léle-ie/.z, amíg e lmondok néhány dolgot, amelyeket t u d n o d kell a helyes gyakorlásról.

Leült hátul az asztalára, és engem figyelt. Rögtön Elkezdtek fájni és remegni a lábaim. - M e d d i g kell | | y állnom? - nyögtem.

Anélkül, hogy t u d o m á s t vett volna a kérdésemről, folytatta: - Az átlaghoz képest jól mozogsz, Dan, ám 1 tested mégis tele van csomókkal. Izmaid túlságo-ftsn merevek, a merev izmok mozgatásához pedig |Hbb energiára van szükség. Először is azt kell tehát megtanulnod, hogyan szabadítsd f e l a felhalmozott

P í e v s é g e t .

295

Lábaim remegni kezdtek a fájdalomtól és a l.i radtságtól.

- F á j ! - Csak azért fáj, mert olyanok az izmaid, min! .1

kő. - Rendben, ezt jól m e g m o n d t a d ! Szókratész csak mosolygott, majd hirtelen kimen l

az irodából; ott álltam, hajló lábakkal, verejtékezve, remegve. Egy izmos szürke macskával jött vissz.i, aki szemmel láthatóan m á r sok m i n d e n t megért.

- Olyan izmokat kell kifejlesztened, amilyenek ennek a macskának vannak, hogy úgy mozoghas l mint mi - m o n d t a , a doromboló macskát a füle mögött vakargatva.

Verítéktől gyöngyözött a homlokom. A vállam é» a lábam erősen fájt. Végül Szókratész így szólt: Pihenj!

Felbukfenceztem, és zihálva guggolásba érkey tem. Aztán megláttam, ki volt az.

- Szókratész, olykor n e m nagyon tudsz viselkedni, - Ébredj fel - m o n d t a . - Nincs több alvás munk.i

helyett. Sok teendőnk van. - N e m vagyok szolgálatban - bosszantottam.

Ebédidő, menjen a következő ablakhoz. - M e g lehet moccanni, Ülő Bika nagyfőnök! H0/1I

el a futócipődet, tíz perc múlva itt találkozunk. H a z a m e n t e m , felvettem régi adidas-cipőmet, .1/

tán visszasiettem a fenyőligetbe. Szókratész n e d volt sehol. És ekkor meglát tam őt.

- Joy! - Kék selyem, rövid futónadrág, sárga Tigct cipő volt rajta, és egy póló a derekára kötve. Oda In to t tam hozzá és megöleltem. Nevettem, megpróbál t a m eltolni, a földre birkózni, de n e m volt könnyil feladat. Szerettem volna beszélni, e lmondani neki ,\t érzéseimet, terveimet, de ő ajkamra tette az ujját ex

296

Igy szólt: - Később lesz időnk beszélni, most csak kövess!

Különös bemelegítést mutatott be; t 'ai chi-gyakor-Ulok, vizualizációk, koordinációs és csuklógyakor-lülnk keverékét, hogy bemelegítsük az elmét és a Imiét. N é h á n y perc múlva könnyűnek, lazának és energiától d u z z a d ó n a k éreztem magam. Meglepe­tésszerűen meghal lot tam Joy hangját: - Elkészülni, Vigyázz, rajt! - Elindult, felfelé szaladt, keresztül a fempuson, a Strawberry kanyon sziklái felé. Liheg¬ Ve és fújtatva követtem. Még n e m igazán voltam fu-lölormában, ezért messze lemaradtam. D ü h ö d t e n beleerősítettem, égő tüdővel. Joy előttem haladva m e g á l l t az emelkedő tetején, amely a futballstadion-iii nézett. Alig k a p t a m levegőt, mire utolértem. I ' - Mi tartott ilyen sokáig, édes? - kérdezte csípőre teli kézzel.

likkor újra elszökellt, fel a kanyonon, a t ű z v é d ő érkok és a szűk földutak ki indulásához, amelyek (elfelé kanyarogtak a d o m b o k között. Kitartóan kö-Veltem; annyira fájt, amennyire m á r régóta nem, de •llökéltem, hogy lehagyom.

Amint az árkok közelébe értünk, Joy lassított, és finberi t e m p ó b a n kezdett futni. Ezután, legnagyobb rémületemre, amikor elérte az alacsonyabban fekvő érkok alapját, ahelyett, hogy megfordult volna, még egy szinttel feljebb vezetett engem, messze a d o m -Ixik közé. | Csendes hálaimát m o n d t a m , amikor az alacso­nyabb árkok végénél megfordult, ahelyett, hogy fel-lelé indult volna a borzalmas emelkedőn, az alsó és A felső árkok között h ú z ó d ó összekötőn. Miközben igy könnyebb, hosszú szinten sza ladtunk lefelé, Joy ben/élni kezdett: - Danny, Szókratész megkért, hogy Vezesselek be a kiképzés egy új fázisába. A meditá-

297

ció értékes gyakorlat, de idővel ki kell nyitnod .1 szemed és körül kell nézned.

- A harcos élete - folytatta - n e m ülő gyakorlato/.i mozga lmas é lmény ez. Amint Szókratész elmond 1,1 neked - mondta , miközben bevettünk egy kányaH és lefelé k e z d t ü n k szaladni -, ez az ösvény a cselei vés ösvénye, és most részed lehet a cselekvésben!

Én közben a földet bámulva, erősen figyeltem. - Igen, értem, Joy; ezért vannak a tornatermi ed/e

seim... - válaszoltam. Éppen időben néztem fel, hog] még láthassam, amint csinos alakja eltűnik a távolban

Tökéletesen elcsigázott voltam, amikor később, ,i dé lután folyamán besétáltam a tornaterembe. Lelc k ü d t e m egy szőnyegre, és nyújtottam, nyújtottam éj nyújtottam, amíg az edző oda n e m jött és meg nem kérdezte: - Egész n a p nyújtani fogsz, vagy lennel szíves megpróbálni egy érdekes valamit, melyet ill tornagyakorlatnak nevezünk?

- Rendben, Hall - m o n d t a m mosolyogva. Néhány nagyon egyszerű ugró mozdulatot próbál tam ki ele. ször, próbára téve a lábamat. A futás egy dolog voll az ugrás egy másik. A kimunkál t ugró mozdulatok nál akár ötszáz kiló is nehezedhet a testre, amikor ,1 lábak földet érnek, a testet az ég felé lökve. Ebben aj évben először a t rambul int is kipróbáltam. Üteme sen pat togtam a levegőbe, újra és újra bukfencezve Hó-rukk!

Pat és Dennis, akik szintén a t rambul inon dolgoz tak, r á m kiáltottak: - Millman, n e m fognád visszj m a g a d egy kicsit? Tudod, hogy még meg sem gye gyúlt a lábad! - Kíváncsi lettem volna, mit szóln.i nak, ha tudnák, hogy az imént több mérföldet szí ladgál tam a dombokon.

Miközben a z n a p este a benzinkút felé mentein, olyan fáradt voltam, hogy alig t u d t a m nyitva tartani

* nzemern. Mikor a hűvös októberi levegőről belép-Irin az idodába, frissítő teára és beszélgetésre szá­mítottam. Pedig t u d h a t t a m volna.. .

Szókratész elkezdte a fizikai képzés finomabb •leméibe való bevezetésemet. - Mostanra m á r meg ludod ítélni, milyen feszültséget ró az elme a testre. Az évek során rengeteg aggodalommal, nyugtalan-lággal és m á s lelki roncsolódással lettél tele. Itt az Ideje, hogy feloldd az izmaidba záródott régi fe-Ilr,ültségeket.

Szókratész egy futónadrágot nyújtott át, és azt mondta, vegyem azt fel a másik helyett. Amikor Visszajöttem, ő is a lsónadrágban volt, és egy fehér anyagot terített a szőnyegre. - Mit csinálsz, ha jön •gy vevő? - Szókratész az ajtó mellett függő overall-jára mutatott .

Most pedig csináld pontosan u tánam. - Édes Illatú olajjal kezdte dörzsölni a bal lábát. M i n d e n •gyes lépést megismételtem, a szorításokat, nyoma­túikat, lent a lábszárnál, aztán fent, az oldalakon, és 11 lábujjak között, nyújtás, nyomás és húzás közben.

A csontokat masszírozd, ne csak a húst és az iz­mot, h a n e m mélyebben - mondta . Egy fél óra múlva

•észen vol tunk a bal lábbal. Ugyanezt megismétel­ni k a jobb lábbal is. Ez m e n t órákon át, a test min­den egyes részén. Olyan dolgokat t u d t a m meg az Urnáimról, amelyekről a d d i g fogalmam s e m volt. Ki Multam tapintani, hol kapcsolódnak össze, és érez-Irin a csontok formáját. Elképesztő volt, hogy én, a Intő, ennyire n e m ismerem a testemet.

Szókratész néhányszor gyorsan belebújt az ove-htl íjába, amikor megszólalt a csengő, de egyébként lem mi n e m zavart bennünket . Amikor öt órával ke­lőbb felvettem a ruhámat , ú g y éreztem, mintha új p i t é t is hordanék. Egy ügyféltől visszatérve Szok

299 198

azt m o n d t a : - Sok régi félelmet kitisztítottál a te.s tedből. Szakíts rá időt, hogy a következő hat hónap b a n hetente legalább egyszer megismételd ezt. l i gyelj a lábaidra; a sérült oldalt két héten át minden n a p dolgozd meg.

- Sok a házi feladat - gondol tam. Fényesedni kez det t az ég. Ásítottam. Ideje hazamenni . Ahogy ki léptem az ajtón, Szókratész azt mondta , hogy pont b a n dé lu tán egykor legyek ott a tűzároknál.

Korán érkeztem. Kinyújtóztam, és lustán meleg i teni kezdtem; n a g y o n lazának és k ö n n y ű n e k é r e z

t e m a testem a „csontmasszázs" után, de mivel csak n é h á n y órát a ludtam, mégis fáradt voltam. Szitálni kezdett az eső; m i n d e n t egybevetve, semmi kedvein n e m volt futni, bárhová és bárkivel fussak is. Aztán meghal lot tam a közeli bokrok suhogását. Csendben figyelve álltam, arra számítva, hogy egy szarvas b u k k a n elő a bozótból. A lombok közül Joy l e p e l I

ki; ú g y festett, mint egy tündérhercegnő, sötétzöld rövidnadrágjában és világoszöld pólójában, amelyre az volt felírva: „A boldogság: tele tank" . Szókratész ajándéka, semmi kétség.

- Joy, mielőtt futunk, üljünk le és beszélgessünk, olyan sok m i n d e n t el akarok m o n d a n i neked. - Joy mosolyogva elszáguldott.

A h o g y a n az első kanyarban követtem, majdnem elcsúsztam a nedves, sáros földön, éreztem, hogy .1/ előző napi edzéstől m é g gyenge a lábam. Hamaro san összegörnyedtem, lüktetni kezdett a jobb lábain, de n e m panaszkodtam. Elkezdtem befordulni, ami kor azt m o n d t a : - Fölfelé, ga lambom! És elindult a/ összekötőn. - N e m ! - sikította az elmém. - Az bi/ tos, hogy n e m - m o n d t á k fáradt izmaim. Aztán Joy ra pi l lantottam, aki k ö n n y e d é n ugrált felfelé, mintha csak vízszintesen haladna.

2 0 0

Fgy lázadó üvöltésével én is e l indultam. Úgy néz-lein ki, mint egy részeg gorilla; összegörnyedtem, nyögtem, ziháltam, vakon másztam, két lépést elő­le, aztán egyet vissza.

A tetején egyenletessé vált az út. Joy ott állt, a nedves fenyőtűket szagolgatva; olyan békésnek és elégedettnek látszott, mint egy őzike. A t ü d ő m leve­gőért könyörgött. - Van egy ötletem - ziháltam. -Az út hátralevő részén sétáljunk - n e m is, inkább kÚNszunk -, akkor több időnk lesz beszélgetni. Ez fgész jól hangzik, nem? I - Menjünk - m o n d t a v idáman.

Hosszúságom d ü h v é változott. A világ végéig el­futottam volna utána! Pocsolyába léptem, meg-

• p ú s z t a m a sárban, és egy kis faágnak futottam, kis Híján l e z u h a n t a m a d o m b oldalán. - A rohadt kurva

íyját! - Szavaim rekedt suttogásba fulladtak. N e m Uiradt energiám, hogy beszéljek. Átverekedtem m a g a m egy kis dombon, amely a

llklás-hegységnek tűnt, és megpillantottam Joyt, ltogy guggolva néhány vadnyúllal játszott, akik Ugrottak az ösvényen. Amikor beleütköztem, a nyu-

)k a bokrok közé ugrottak. Joy mosolyogva felnézett lm, és azt mondta: - Á, te itt vagy? - Heroikus erőfe-ítéssel felé hajoltam, és sikerült felgyorsítva elhalad-)m mellette, ám rögtön elém került, majd újra eltűnt.

II Négyszáz métert m á s z t u n k felfelé. Magasan az Bfeöl fölött voltam, és láttam lent az egyetemet. De ^•tn vo l tam abban az állapotban, hogy értékelni

'iljam a látványt. Úgy éreztem, majdnem végem an. M a g a m előtt láttam, ahogy eltemetnek a dom-

a nedves föld alá, azzal a felirattal: „Itt fekszik an. Jó srác volt, egész jól próbálkozott ." Felerősödött az eső, de tovább futottam, mint aki í n s z b a n van, előredőlve, erőlködve, egyik lábamat

202

a másik u t á n húzva. Úgy éreztem, ólomból vann.it a cipőim. Aztán egy sarkon bekanyarodva megpil lantottam az utolsó dombot: majdnem függőleges nek tűnt. Megint összezavarodott az elmém; megállt a testem, ám fent, a d o m b tetején ott állt Joy, csípőin tett kézzel, mintha provokálni akarna. Valahogyan sikerült egy centit előrelépnem, és a lábaim újra mo zogni kezdtek. Vánszorogtam, előrelöktem magam megfeszültem, és az utolsó, végtelennek tetsző lépé seken is továbbküzdöt tem magam, míg végül kő/ vétlenül Joyba n e m szaladtam.

- H é , fiú, hé - nevetett. - Befejezted, készen vagy Zihálások közepette nekidőltem, és azt lihegtem

- M o n d d m é g egyszer. Visszasétáltunk a dombról lefelé, és közben alkat

m a m nyílt rá, hogy összeszedjem m a g a m és beszel gessünk. - Joy, s z á m o m r a ú g y tűnik, hogy n e m lei mészetes, ha ilyen keményen és ilyen gyorsan hala dunk. N e m vol tam megfelelően felkészülve arra, hogy ilyen messzire fussak; n e m hiszem, hogy ez lul jó lenne a testnek.

- Igazad van - m o n d t a . - Ez n e m a tested próba |.i volt, h a n e m a szellemedé, hogy világos legyen, va jon továbbléphetsz-e, n e m csupán a d o m b o n vég zett m u n k á t , h a n e m a képzésed egészét illetően. I íj megálltál volna, akkor számodra befejeződik aj egész. De átmentél a vizsgán, Danny, méghoz./A nagyszerű osztályzattal.

Fújni kezdett a szél és ömlött az eső, bőrig áztál\ .1 bennünket . Aztán Joy megállt, és karja közé fogta ,1 fejemet. A víz lecsöpögött a hajunkból és az arcunk ba folyt. Átkaroltam a derekát, sugárzó szemei m.i gukba szívtak, és csókolóztunk.

Új energia töltött el. Nevet tem rajta, ahogy mind .1 ketten kinéztünk. Olyanok voltunk, mint két teli s/l

2 0 2

V a t s , és azt m o n d t a m : - Versenyezzünk a d o m b aljá­ig! Elstartoltam, és jókora előnyt szereztem. - Akár Ű> is gurulhatok ezeken a nyomorul t utakon! - Ter­mészetesen ő nyert.

Aznap délután, később, lustán nyújtózkodtam a tornateremben Síddel, Garyvel, Scottal és Herbbel. A tornaterem melegében kellemes biztonságot talál­tunk a kint d ü b ö r g ő eső ellen. Döglesztő futásom el­lenére még mindig volt energiatartalékom.

Mire a z n a p este beléptem az irodába, ez a tartalék köddé vált. Fájó testemmel le akar tam roskadni a dí­ványra és tíz-tizenkét órát aludni. Ennek ellenére Olyan kecsesen, ahogy csak tudtam, leültem, és •/embenéztem Szókratésszel.

I egnagyobb meglepetésemre átrendezte a szobát. A la Ion golfozók, síelők és teniszezők fényképei vol­tak, az asztalára pedig egy futball-labda volt téve. Meg, Szókratészen is sportmez volt, „Ohio edzőtes-llllete" felirattal. Ú g y tűnt, kiképzésem sportszaka-

ához érkeztünk. Amíg Szókratész különleges ébresztő teájából ké­

gliéit számunkra, amelyet ő „mennydörgő átok"-iwik nevezett, a tornában tett haladásomról számol­tam be neki. Figyelt, és egyértelműen elismeréssel I to logatott . Következő szavai pedig kíváncsivá tettek.

- Á torna akár több is lehet, mint aminek eddig gondoltad. Ennek megértéséhez pontosan meg kell tudnod, miért is élvezed az akrobatika művészetét. I - Ezt m e g t u d n á d magyarázni?

Az asztal alá nyúlt, és elővett h á r o m rettenetes ki-lii .-elű tőrt. - Ne is törődj vele, Szok - m o n d t a m -, ka/.ából nincs is szükségem magyarázatra.

- Állj fel! - rendelkezett. Amikor felálltam, lazán, alulról egy kést hajított a mellkasom felé. Félreug-m l l . i m , lezuhantam a díványra, miközben a kés hang-

2 0 3

talanul a szőnyegre esett. Rémülten, őrülten dobogó szívvel feküdtem.

- Jó - m o n d t a . - Kicsit túljátszottad, de azért H volt. Most állj fel, és kapd el a következőt!

É p p e n ekkor sípolni kezdett a teafőző, elodázva halá lbüntetésem végrehajtását. - N o s - m o n d t a m , r í összedörzsöltem verejtékező tenyeremet -, teaidő.

- Az m e g v á r - jelentette ki. - Figyelj jól! - Szókra tész egy fénylő pengét hajított egyenesen a levegő be. Figyeltem, amint pörög, azután a földre hull Szókratész leesés közben kapta el, erősen az ujjal közé ragadva a kés nyelét, miközben lefelé mozcll totta harapófogóként m ű k ö d ő kezét.

- Most próbáld m e g te. Észrevetted, hogy úgy k a p t a m el, hogy akkor sem vágott volna meg a kés, ha a pengéjét fogom meg? - Egy másik kést dobol I felém. Most m á r jobban ellazulva félreléptem, és bá tortalan kísérletet tettem, hogy elkapjam.

- Amikor a következőt ide dobod, visszakézbol fogom hajítani - ígérte.

Ezúttal rátapadtak a szemeim a kés nyelére; amikéi a közelembe ért, kinyúltam. - Hé, megcsináltam!

- H á t n e m csodálatosak a sportok? - mondta . Egy időre teljesen e lmerül tünk a dobálásban és elkapát-ban. Aztán szünetet tartottunk.

- Most h a d d beszéljek neked a sátoriról, egy zen* fogalomról. A sátori a harcos létmódja; akkor jelenik meg, amikor az e lme m i n d e n gondolattól meni ex, csak tiszta tudat ; a test aktív, érzékeny, ellazult; ,\t érzelmek nyitottak és szabadok: a sátori az, amit la¬ pasztaltál, amikor a kés feléd szállt.

- Tudod, Szókratész, sokszor volt ilyen érzésem, különösen versenyek alatt. Gyakran olyan erősen koncentrálok, hogy m é g a tapsot sem hallom.

- Igen, az a sátori élménye. És most, ha megérteiI,

2 0 4

mi mit m o n d a n i fogok, meg fogod érteni a sport -Vagy a festészet, vagy a zene - valódi hasznát, vagy I m torihoz vezető bármely más aktív vagy kreatív

• I t . Te ú g y képzeled, hogy a tornát szereted, pedig •Uiztán az abban rejlő ajándékról van szó: a satori-H | , A tornának az a helyes használata, hogy teljes fi­gyel medet és m i n d e n érzésedet a cselekedetedre

•gzpontos í tod; és akkor eléred a sátorit. A torna az Igazság pi l lanatához vezet, amikor az életedről van p 6 , mint egy párbajozó szamurájnál. Teljes figyel­őiét követel: sátori vagy halál!

Mint egy d u p l a szaltó közepén. Igen, és ezért van, hogy a torna, a harcos művé-

te, a test mellett u g y a n ú g y az elme és az érzel-k kiképzésének is egy módja; a sátorihoz vezető

| M I . A harcos számára az az utolsó lépés, hogy taságát m i n d e n n a p i életére is kiterjeszti. A sátori

az a valóság, amelyben élsz, a k a p u h o z való les; csak akkor leszünk mi egyenlőek.

• e l s ó h a j t o t t a m . - Ez nagyon távoli lehetőségnek Hiszik, Szókratész. I * Amikor a d o m b o n Joy u tán futottál - vigyorgott

B nem a hegycsúcsot nézted, h a n e m közvetlenül flWgad elé bámultá l , és így tetted meg egyik lépést a

lik u tán. Ez így működik. A házszabály, mi? - Válaszképpen elmosolyodott.

Ásítottam és kinyújtóztam. Szókratész azt taná-Ita: - Jobb, ha alszol egy kicsit. H o l n a p reggel kor a Berkeley G i m n á z i u m b a n speciális kikép-be kezdesz.

Amikor az ébresztőórám hat óra tizenöt perckor gszólalt, nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, eg víz alá tar tot tam a fejem, mélyeket lélegeztem

nyitott ablaknál, aztán beleordítottam a kispárná-!i hogy felébredjek.

205

Mire az utcára értem, m á r éber voltam. Lassan .il kocogtam Shattuckon, levágtam az Allston Wayen, e lha ladtam a Berkeley YMCA mellett, a postán,il, az tán át Milvián, a g i m n á z i u m területére, ahol Szók ratész m á r várt.

H a m a r o s a n rájöttem, hogy kidolgozott edzéstei \ \ v a n számomra. Abban a kibírhatatlan guggoló trsl helyzetben eltöltött fél órával kezdődött, amit a ben z inkútnál mutatott . Aztán a harci művészet néhán] alapelvét vettük át.

- A valódi harci művészetek a harmóniát vagy a n e m ellenállást tanítják, ahogyan például a fák mefl hajlanak a szélben. A beállítódás sokkal fontosai >h mint a pszichés technika.

Az aikido elveit alkalmazva Szókratész minden Iái ható erőfeszítés nélkül képes volt eldobni e n g e m

mindegy volt, akármennyire tolom, rángatom, ütörfl vagy akár birkózom vele. - Soha ne küzdj senkivel éi semmivel. Amikor tolnak, húzz; amikor húznak, tolj, Találd meg a dolgok természetes menetét, és alk.il mazkodj hozzá; akkor a természet erőivel lépsz s / o vétségre. - Tettei voltak szavaira a bizonyítékok.

H a m a r o s a n ideje volt indulni . - H o l n a p találkozunk, ugyanitt, ugyanekkor. Hsle

maradj o t thon és gyakorolj. Tartsd észben, h o g y

annyira lassítsd le a lélegzésed, hogy még egy orrol előtt lévő tollat se mozdí t son meg. - Ú g y meni 11 m i n t h a görkorcsolya lenne rajta, én pedig a l a k á s o m

felé futottam, olyan lazán, hogy ú g y éreztem, a s/él fúj el hazáig.

A z n a p a tornateremben mindent megtettem, h o g y

alkalmazzam a tanultakat: „hagyni, hogy megtörten jenek a mozdulatok", ahelyett, hogy megpróbálnám végrehajtani őket. Úgy tűnt, a nyújtón maguktól mii zognak az óriásköreim; a korláton forogtam, u g r ó t

2 0 6

in és kézenállásból kézenállásba szaltóztam; a ló­in pedig köreimnél, ollóimnál és a kapánál végzett i/ilulataimnál úgy éreztem, mintha egy mennye¬

I lógó kötél tartana, súlytalanul. Végül pedig tek újraéledni a régi, szaltókat vető lábaim!

Inden reggel rögtön napfelkelte után találkoztunk ratésszal. Én lépegettem, Szókratész pedig ugrál-

lulott, mint egy gazella. Napról napra egyre lazább jtm, reflexeim pedig egyre gyorsabbak.

Rp,y napon, a bemelegítő futás közepén hirtelen gallt, és olyan sápadt lett, mint még soha. |obb, ha leülök - szólt. Szókratész - tehetek valamit? Aha - ú g y tűnt, nehezére esik a beszéd. - Fuss

i n v a b b , Dan. Én majd itt üldögélek csendben. -ugy lettem, ahogy m o n d t a , de szememet m o z d u ­latlan ,1 lakján tar tot tam. Csukott szemmel ült, büsz-

nek és egyenesnek tűnt, mégis valahogy öregebb-

Ahogy hetekkel korábban megál lapodtunk, estén-lt nem m e n t e m el hozzá a benzinkúthoz, de fel-

"m és megkérdeztem, hogy van. Megkönnyeb-lem, amikor Szókratész vette fel a kagylót. I logy vagy, edző? - kérdeztem. Kitűnően - válaszolta -, de felvettem egy segé-

tM, aki pár hétre helyettesít. - Oké, Szok, vigyázz magadra. Másnap láttam, ahogy a segédedzőm közeledik az

n, és a szó szoros értelmében felugrottam örö-iben. G y e n g é d e n megöleltem, átkaroltam és a

i lehe suttogtam; ő, ugyanilyen gyengéden, a földre i n t . M l l Ma ez n e m lett volna elég megsemmisítő, i i i a n . i még szabadrúgásban is megvert, aztán pedig

n méterre ütötte el a fejem fölött a baseball-lab-bármit csináltunk, bármilyen játékot játszot-

2 0 7

tünk. könnyedén nyert, engem, a világbajnokot mefl« szégyenítve - és feldühítve.

Megdupláz tam a Szókratész által kijelölt gyakorla­tok mennyiségét. Nagyobb összpontosítással ed/.el­tem, mint valaha. Hajnali négy órakor keltem, hajna lig t 'ai chi-ztam, aztán a dombokra futottam, mieloll Joyjal találkoztam volna. Egy szót sem szóltam i pluszedzéseimről.

Tanóráimra és a tornaterembe is m a g a m m a l vi tem a képét. Látni akar tam és megölelni; de elős/c el kellett k a p n o m . Egyelőre az volt a legtöbb, am remélhettem, hogy saját játékaiban győzöm le.

N é h á n y héttel később újra Szókratésszal futotta n szökdécseltem és ugrál tam. Úgy éreztem, lábaim h le v a n n a k erővel és ruganyossággal.

- Szókratész - m o n d t a m a vágták közötti szüne ben -, meglehetősen hallgatag voltál a minderma| szokásaidat illetően. Foga lmam sincs, milyen vagy, amikor n e m vagyunk együtt. Nos?

R á m vigyorogva előreugrott vagy h á r o m métert, az tán sprintelni kezdett. Utánarohantam, míg hallá, távolságon belülre n e m kerültem.

- Válaszolsz? - Na n e m - m o n d t a . A téma le volt zárva. Amikor befejeztük a reggeli nyújtó- és meditál iá

gyakorlatokat, Szókratész odajött hozzám, átkarold a vál lamat és azt m o n d t a : - Dan, mindig igyekvő i'<» talpraesett tanuló voltál. Mostantól neked kell össze¬ állítanod az edzéseidet; annyi gyakorlatot vége//, amennyire ú g y érzed, szükséged van. Én most vala> mi ráadást a d o k neked, mivel ezt m á r megszere/« ted. A t o r n a e d z ő d leszek.

N e v e t n e m kellett, n e m álltam meg. - A torna' e d z ő m leszel? Azt hiszem, ezúttal elszámítottad ma gad, Szok. - Gyorsan a pázsitra szaladtam, arabi

208

Ittast csináltam, hátra kézenátfordulást, aztán ma­ttá, nyújtott testű duplaszaltót csavarral. I lar.ókratész odasétált h o z z á m és azt mondta : - Tu-

flbd, hogy ezt n e m t u d o m megcsinálni. m* Éljen! - kiáltottam. - Végre találtam valamit, Bplt én tudok, te m e g nem. •*• Azt azért észrevettem - tette hozzá -, hogy job-fca.li meg kellene feszítened a karjaidat, amikor az el-|0 csavarhoz hozzáfogsz, ja, és hogy a fejed túl hátul j p n a z elrugaszkodásnál. • » Szok, te vén blöff mester... igazad van - mond-

•Érl, belátva, hogy túlságosan hátul tar tottam a fe-Hft, és a karjaimat jobban meg kell feszítenem.

' » Ha egy kicsit tökéletesítettük a technikádat, ak-M B f majd a hozzáál lásoddal i s foglalkozhatunk - tet-B hozzá, egy utolsó csavarral. - Majd a tornaterem-

|tn találkozunk. • • D e Szókratész, nekem m á r van edzőm, és n e m tudom, hogy H a l vagy a többi tornász jó néven ve-

• b e , h a t e ott vagy a tornateremben. w» Á, biztos vagyok benne, hogy majd kitalálsz va­lamit. - Az biztos.

Délután, az edzés előtti csapattalálkozón elmond-Bftt az edzőnek és a csapatnak, hogy excentrikus Blcagói nagyapám, aki valamikor a Turner Torna Btlb tagja volt, n é h á n y hétre ellátogatott hozzám,

h el szeretne jönni megnézni engem. Kedves öreg flckó, és elég virgonc; teljesen azt képzeli, hogy ő

•gy edző. Ha egyikőtök sem bánja, és hajlandó al-• j l m a z k o d n i a helyzethez - n e m teljes csomaggal

J A l N z i k , értitek, mire gondolok -, biztos vagyok ben-p|> hogy nemigen fog zavarni.

Kedvező határozat született. - Á, egyébként - tet-Bfti hozzá - azt szereti, ha Mari lynnek hívják. - Alig

(Illám m e g nevetés nélkül.

2 0 9

- Mari lyn - visszhangozta mindenki . - A h a . Tudom, hogy ez bizarr, de majd megüt i

tek, ha meglátjátok. - Lehet, hogy ha látjuk, téged is megértünk, Mill

m a n . Azt mondják, öröklődik. - Nevetve m e l e g í t e n i

kezdtek. Ezúttal Szókratész lépett az én területen rfl és én m u t a t t a m be. Kíváncsi voltam, tetszik-e majd neki az új beceneve.

Mára egy kis meglepetést terveltem ki a csapéi nak. A tornateremben visszafogtam magam, úgy hogy fogalmuk sem volt, hogy már teljesen felépül tem. Korán érkeztem a tornaterembe, és az edm szobájába mentem. A földön heverő papírok közöl az asztalhoz csoszogott, miközben beszéltem.

- Hal - szóltam. - Részt akarok venni a csapatvei senyén.

A szemüvege fölött együttérzően r á m nézel 1. Tudod, hogy n e m gyógyultál meg még teljesen. He szeltem a csapatorvossal, és azt m o n d t a , hogy <i \,\ b a d n a k m é g legalább három hónapra van szüksége

- Hal - h ú z t a m félre. Suttogva folytattam: - M á n m e g t u d o m csinálni, akár most! Külön edzéseket ve geztem a tornatermieken kívül. Adj esélyt!

Habozott . - Na jó, rendben, egyszerre csak egy gyakorlatot, aztán meglátjuk, hogy megy.

M i n d a n n y i a n együtt melegítettünk be, gyakorlat ról gyakorlatra, körben a kis tornateremben: lenn tünk, szakoztunk, ugrottunk, kézenállásba nyomtuk ki magunkat . Olyan mozdulatokat hajtottam végié, amelyeket több mint egy éve n e m csináltam. Az igfl zi meglepetéseket későbbre tartogattam.

M i n d e n bejött; a d u p l a hátraszaltó, a lassú kézen állásba kinyomás, az, hogy könnyed r i tmust tarts.iV az általam kitalált táncelemeknél és forgásoknál, ,1/ égbe szökő ugrás, aztán pedig a befejező, levegői ieti

220

greliajtott sorozat. Könnyedén értem földet, töké­letesen uralva a testemet. Egy idő u tán tudatára éb-ledlem, hogy fütyülnek és tapsolnak. Sid és Josh

döbbenve bámult egymásra. - H o n n a n jött ez |* új srác? Hé, gyorsan vegyük be a csapatba.

l ovetkező gyakorlat. Először Josh ment a gyűrű­ié, aztán Sid, Chuck és Gary. Végül én kerültem sor­fa líllenőriztem, biztosak-e a csuklóimon a kötések, grlán felugrottam a gyűrűre. Josh megállított a len-

Iliben, aztán hátralépett. Izmaim megrándul tak a Várakozástól. Beszívtam a levegőt és fordított füg­gésbe lendültem, aztán lassan kereszttartásba emel­kedtem.

Az izgalom elfojtott hangjait hallottam, miközben Ilmán leengedtem magam, majd újra felemelked-

h n , Lassan kézenállásba n y o m t a m k i magam, •eyenes karral és testtel. A rohadt életbe - m o n d t a Hal, a legerősebb kifejezést használva, amelyet vala-Itn is hallottam tőle. A kézenállásból kiemelkedve

•Vors. könnyed óriáskört csináltam, és m i n d e n rez-Mft nélkül fejeztem be. Magas duplaszaltóval ugrot-iim le, és csak egy kicsit léptem ki a földre érkezés­nél N e m rossz.

Eh így ment a továbbiakban is. Mikor befejeztem az llnlsó rutingyakorlatot, amit megint ünneplő, megle-

|iell kiáltások követtek, megpillantottam Szókratészt; fiendben ült a sarokban, mosolyogva. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb.

Srácok, be szeretném mutatni a nagyapámat -mondtam. - Ő Sid, Tom, Herb, Gary, Joel, Josh. Srá-

I , ö pedig... ()rvendünk, Marilyn - mondták kórusban. Szók¬ ;z. egy pil lanat töredékére zavarba jött, de szinte

rögtön válaszolt is: - Hello, én is örülök. Látni akar­tam, milyen népekkel van együtt Dan. - A srácok

222

vigyorogtak, és valószínűleg ú g y döntöttek, kedvel ni fogják.

- R e m é l e m , n e m találjátok túlságosan furcsának, hogy engem Mari lynnek hívnak - jegyezte n i e ^ i

mellesleg. - Az igazi nevem Merrill, de rajtam I.I gadt ez a becenév. M o n d t a Dan, hogy őt hogyan hívták otthon? - kuncogott.

- N e m - válaszolták, kapva a dolgon. - Hogyan? - Á, jobb, ha n e m m o n d o m meg. N e m akarom /a

varba hozni. Úgyis elmondja, ha akarja. - Szokni tész, a vén róka r á m nézett, és méltóságteljesen a/l m o n d t a : - N e m kell szégyellned, Dan.

Amikor elmentek, ú g y köszöntek nekem: „Szid, Suzette !", „Szia, Josephine!", „Szia, Geraldine!" .

- A pokolba, most nézd meg, mit csináltál, Ma­rilyn! - d ü b ö r ö g t e m le a zuhanyozóba.

A hét hátralevő részében Szókratész soha nem vette le rólam a szemét. Olykor más tornászoknak I adott egy-két remek tanácsot, melyek, úgy tűni, m i n d i g hasznosnak bizonyultak. Megdöbbenteni j tudásától . Míg m i n d e n k i mással végtelenül tű tel m e s volt, velem egyáltalán n e m volt az. Egyszer, amikor életem legjobb kapán végzett rutingyakorl.i tát végeztem el, boldogan sétáltam oda hozzá, hogy levegyem a csuklókötésemet. Szok bólintott és a/l m o n d t a : - A rutin kielégítőnek tűnik, de a kötést na« gyon s lendriánul vetted le. N e felejtsd el: m i n d e n

egyes pi l lanatban sátori. A nyújtó u t á n azt m o n d t a : - Dan, még mindig ta«

n u l n o d kell, hogyan meditálj a cselekedeteiden. - H o g y érted azt, hogy „meditálni egy cselekede­

ten"? - Meditálni egy cselekedeten más, mint végrehajla

ni azt. A végrehajtáshoz végrehajtó kell, egy öntuda tos végrehajtó valaki. De amikor meditálsz egy csele

222

keileten, m á r m i n d e n gondolattól megszabadultál, Bég az „ é n " gondolatától is. N e m marad „te", aki

Végrehajtsa. Ha megfeledkezel magadról, azzá válsz, Minit csinálsz, tehát cselekvésed tiszta, spontán, és

Htontes minden ambíciótól, gátlástól és félelemtől, f is ez így ment. M i n d e n arckifejezésemre, m i n d e n

egyes megjegyzésemre figyelt. Azt mondta , állan-i|6an több figyelmet kell fordítanom lelki és érzelmi li urnámra.

Néhányan megtudták, hogy újra formába lendül-BRV Susie eljött megnézni, és magával hozta Mi-B|elle-t és Lindát, két új barátját. Lindán rögtön

(liegakadt a szemem. Karcsú, vörös hajú nő volt, •Ontkeretes szemüvege mögött csinos arccal, és tet-

lirelős alakot sejtető, egyszerű ruhát viselt. Réméi-lein, hogy lá tom még. i A következő n a p o n , egy kiábrándító edzés után, ahol úgy tűnt, semmi s e m megy valami jól, Szókra­tész odahívott, hogy üljek le vele egy szivacsra. -

Bfen - m o n d t a -, m a g a s szintű képzettséget szerez-lél I'rofi tornász vagy. I » Hát, kösz, Szókratész. I» Ez n e m szükségképpen igazi dicséret. - Felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. - Egy profi Mért képzi a testét, hogy versenyeket nyerjen. Le­hel, hogy egyszer majd a mestere leszel a tornának. A mester a képzésnek szenteli az életét; ezért állan­dóan hangsúlyt fektet az elmére és az érzelmekre. a - Ertem, Szókratész. M á r m o n d t á l néhány... I - Tudom, hogy érted. Azt m o n d o m , hogy még

Ilim ismerted fel; m é g n e m éled. Továbbra is örö-Hlöd leled néhány új fizikai készségben, aztán meg

•ipressziós leszel, hogyha az egyik napon nem megy Ml ii fizikai képzés. De amikor tényleg felismered a

•Aki és érzelmi formákat, és azokra törekedsz - ezek a

223

harcos gyakorlatai -, akkor a fizikai ide-oda ugrál! soknak többé n e m lesz jelentőségük. Nézd, mi t ö r t e

nik, hogyha egyszer megsérül a bokád? - Valami m á s m u n k á t találok ki, valamilyen m.r>

területen. - M i n d a h á r o m k ö z p o n t o d d a l ugyanez a helyzet

Ha az egyik n e m m e g y jól, m é g mindig megvan .1 lehetőség, hogy a másik kettőt fejleszd. A gyengéi >h fizikai napjaidon tudhatsz meg legtöbbet az elmei I ről. - Aztán m é g hozzátette: - Többet n e m jövök ,1 tornaterembe. M á r eleget m o n d t a m neked. Azt a ka rom, érezd úgy, hogy a bensődben vagyok, figyel lek és m i n d e n hibádat kijavítom, bármilyen kis h i b a

legyen is. A következő néhány hét intenzív volt. Reggel hal

kor keltem, nyújtózkodtam egyet, aztán az egyetemi órák előtt még meditáltam. Legtöbbször bementem az órákra, a házi feladatot pedig gyorsan és könnye dén megírtam. Aztán üldögéltem és fél óráig sem mit n e m csináltam, míg az edzés el n e m kezdődött.

Ebben a z időszakban találkozgatni kezdtem S U N barátnőjével, Lindával. N a g y o n v o n z ó d t a m hozz! de n e m volt i d ő m vagy energiám többre, mint m hány percet edzés előtt vagy u tán beszélgetni vele M é g így is, n a p i teendőim közben sokat gondoltam rá - aztán Joyra -, majd újra rá.

A csapat önbizalma és az én képességeim mini lm győzelemmel növekedtek. Mindenki számára v i l á g o l

volt, hogy n e m pusztán felépültem. Bár többé nem ,1 torna állt életem középpontjában, mégis fontos rés/e volt, úgyhogy m i n d e n tőlem telhetőt megtettem.

Linda és én r a n d e v ú z t u n k néhányszor, és ezel egész jól sikerültek. Egy este eljött, hogy személyen jellegű problémáiról beszélgessen velem, és végül egész éjjel fenn voltunk; meghitt éjszaka volt, de a

214

!•• p/és által megszabott keretek között. Olyan gyor-IAII közel kerül tem hozzá, hogy az m á r szinte meg­ijesztett. Ez n e m szerepelt a terveimben. Mindazon­által egyre jobban v o n z ó d t a m hozzá.

Az edző egyre izgatottabb, óvatosabb és idege­iéi 1I1 lett, ahogy teltek a hetek, és egyre közelebb ke-"i l l nnk az 1968-as nemzeti kollégiumi bajnokság­hoz, amit az arizonai Tucsonban rendeztek meg. Ha Idén mi nyernénk, az lenne az első az egyetem törté­netében, Hal pedig húszéves munkájának célját va­d í t a n á meg.

Nemsokára m á r kinn voltunk a szőnyegen, hogy Mrom n a p o n keresztül összevessük az erőnket a |>él Illinois Egyetemmel. A csapatversenyek döntő­jének idejére az illinoisiakkal fej fej mellett haladva, N torna történetének legvadabb küzdelmét vívtuk. Három versenyszámmal a vége előtt az ellenfél há-fpm ponttal vezetett. I Ez volt a kritikus pillanat. Reálisan gondolkozva hr kellett volna látnunk, hogy egy szép második helyre számíthatunk csupán. A másik lehetőség pe-ille az volt, hogy vállalkozunk a lehetetlenre.

fin a m a g a m részéről az utóbbit választottam; ki-lilnö formában voltam. Odaál l tam Hal és a csapat-(áinaim - bará ta im - elé. Győzni fogunk. Ezúttal Iffinmi n e m állíthat meg. így legyen!

I létköznapi szavakat használtam, de amit éreztem * nz elektromosság, de abszolút eltökéltségnek i s ne­v e z h e t j ü k -, erőt öntött a csapat m i n d e n tagjába.

I endületbe jöttünk, mint a tenger árja, egyre gyor-labb, erőteljesebb módon, ahogyan egymást követték | versenyzőink. A már-már leverten üldögélő közön­lég hirtelen felbolydult az izgalomtól, és az emberek előrehajoltak az üléseiken. Mindenki érzékelte, hogy III lorténik valami.

2 2 5

Láthatólag az ellenfél is megérezte az erőnkéi Kézenállásaik reszketőbbekké, leugrásaik bizonyt.) lanabbakká váltak. A találkozó utolsó versenys/.i m á h o z érkezve azonban még m i n d i g volt egy telje* p o n t n y i előnyük, és a nyújtó h a g y o m á n y o s a n erén szerük volt.

Végül m á r csak két kaliforniai tornász volt hátra Sid és én. A közönség n é m a csendben figyelt. Sid a nyújtóhoz lépett, felugrott, és olyan gyakorlatot haj tott végre, hogy elállt a lélegzetünk. A legmagasabb d u p l a szaltóval zárta, amelyet ember valaha torna csarnokban láthatott. A tömeg m e g volt őrülve Most m á r csak én voltam hátra a csapatból - a válln futás utolsó futója, kulcspozícióban.

Az illinoisiak utolsó embere szépen szerepeli M á r m a j d n e m behozhatat lan volt az előnyük, dr n e k e m több se kellett ennél a „majdnem"-nél . 9,8-aii

gyakorlatot kellett p r o d u k á l n o m a holtversenyhe/, Ezt a p o n t s z á m o t korábban meg sem t u d t a m köze­líteni.

Elérkezett a végső próbatétel ideje. Az agyamai elárasztották az emlékek: a fájdalom éjszakája, ami kor csípőcsontom ripityára tört; fogadalmam, hogy m e g fogok gyógyulni; az orvos intése, hogy örökre felejtsem el a tornát; Szókratésszal végzett folyama tos kiképzésem; a végtelen futás az esőben, mess/e fel a hegyek közé. És egyre növekvő erőt éreztem m a g a m b a n , d ü h ö t mindazokkal szemben, akik a/l m o n d t á k , hogy soha n e m sportolhatok többé. A szenvedély hirtelen jeges nyugalomba csapott al Ott, abban a pi l lanatban úgy tűnt, egyensúlyba ke rül a sorsom és a jövőm. Kitisztult az elmém. Az ér­zelmeim túláradtak. Megcsinálom, vagy meghalok

Az elmúlt n é h á n y h ó n a p b a n a benzinkútnál la nult lelkierővel és eltökéltséggel m e n t e m a nyújtó ]

226

hoz. Egyetlen h a n g sem volt a tornacsarnokban. A fpcnd pil lanata az igazság pillanata. \ Lassan beporoztam be a kezemet, beállítottam a

p é z v é d ő i m e t , ellenőriztem a csuklószorítóimat. Elő-Ifléptem, és 'köszöntöt tem a bírókat. A szememben

fcryetlen üzenet fénylett, miközben szembenéztem a Mbíróval: most következik a legjobb gyakorlat, amit ibben a b ü d ö s életben látsz.

Felugrottam a nyújtóra, és felemeltem a lábaimat. Kézenál lásból lengeni kezdtem. A tornacsarnokban teák a kezeim hangját lehetett hallani, amint forog-

httk a nyújtón: eleresztem, elpattanok, újra megraga­dom, billegek, csavarodok. r Csak mozgás, és semmi más. Se óceánok, se világ,

•t csillagok. Csak a nyújtó, és egy gondolatok nél-t • • 11 versenyző - és nemsokára ezek is beleolvadtak I mozgás egységébe.

I Így olyan mozdula tot is bevettem a gyakorlatom-K i , amelyet versenyen m é g sohasem m u t a t t a m be,

•jdán folytattam a gyakorlatot, túllépve saját hatá­raimat. Körbe-körbe forogtam egyre gyorsabban és gyorsabban, felkészülve a leugrásra, a csukafejesre

puplacsavarra l . Körbecsavarodtam a nyújtón, arra készülődtem,

hogy e lengedem, és repülve a magasba emelkedem, lebegve, csavarodva a sors kezében, amelyet én vá-

f l l iztottam m a g a m n a k . l í lrugaszkodtam, m e g r a g a d t a m a lábaimat, egy-

lir.er körbefordultam, azután m é g egyszer, majd ki­rúgtam m a g a m alól a lábamat, kinyújtva a testemet * leugráshoz. Elérkezett az igazság pillanata. I Tökéletes leugrást csináltam, amely visszhangzott */ arénában. Csend - majd kitört a lárma. 9,85 pont

mi voltunk a bajnokok! I A semmiből előkerült az edzőm, megragadta a ke-

2 2 7

zem, és vadul rázni kezdte, n e m is akarta elengedni elragadtatásában. Ugrándozó, sikítozó csapattársaim körülálltak, ölelgettek; néhányuknak könny csillognil a szemében. Ekkor a távolban kitört a taps és egy"' hangosabban zúgott. A díjkiosztó ünnepségen alig t u d t u k visszatartani az izgalmunkat. Egész éjjel üli nepeltünk, reggelig tárgyaltuk a verseny részleteit.

Aztán vége volt. Elértük a rég óhajtott célt. Csak ekkor eszméltem rá, hogy a taps, a pontszámok, ,i győzelem m á r n e m ugyanazt jelentették számom u mint egykor. N a g y o n megváltoztam; többé nem ke restem a győzelmet.

1968 volt, kora tavasz. Közeledett egyetemi pálya futásom vége. H o g y azután mi lesz, n e m tudtam.

Tompának éreztem magam, amikor Arizonában hi csút intettem a csapattársaimnak, és felszálltam a re pülőre Berkeley, Szókratész és Linda felé. Céltalanul minden ambíciótól mentesen néztem az alattunk szál ló felhőkre. Mindezeket az éveket egy illúzió táplálta a boldogságot a győzelmen keresztül lehet elnyerni , és most ez az illúzió hamuvá porladt. N e m voltam si< boldogabb, se elégedettebb az eredményeimtől.

Végre át láthattam a felhőkön. Megláttam, hogy •nem tanul tam meg élvezni az életet, csak azt, hfl g y a n érhetek el dolgokat. Egész életemben a bol dogságot kerestem, de sohasem találtam meg, s nem t u d t a m megtartani .

Visszahanyatlottam a párnára, amikor a gép l l szállásra készülődött. Szememet elhomályosították a könnyek. Zsákutcába érkeztem, és n e m t u d t . u n merre forduljak.

Az elmén túli élvezet

bőröndömmel a kezemben egyenesen Linda lakásá­ra mentem. Csókok közben e lmondtam neki, mi tőr-l é n I a bajnokságon, de az azutáni depressziós gon­dolatokról n e m szóltam neki.

I mda e z u t á n egy személyes döntéséről beszélt, •mellyel egy időre elterelte a f igyelmemet ö n m a -Éimról. - Danny, o t t h a g y o m az iskolát. Jól meg­gondoltam, természetesen. Állást vállalok, de n e m íknrok h a z a m e n n i többé, és ott élni. Mit szólsz eh-hr/ '

Azonnal eszembe jutottak a barátaim, akiknél a tnolorbicikli-baleset u t á n laktam. - Linda, felhívha­tom Charlotte-ot, és Lout Santa Monicában. Nagy-urerű emberek - emlékszel, hogy beszéltem m á r ne­k e d róluk - , fogadjunk, hogy szívesen vennék, h a náluk laknál. i - Ó, az csodálatos lenne! Segíthetnék nekik a ház

p t rü l , és dolgozhatnék valami üzletben. ö tperces telefonbeszélgetésbe telt csupán, és Lin­

da jövője máris rendben volt - bárcsak az enyém is Ilyen könnyen elrendezhető volna, gondoltam.

Eszembe jutott Szókratész, úgyhogy kurtán-fur-Hán elbúcsúztam a megdöbbent Lindától, mond-Vén, el kell m e n n e m valahova.

- Éjfél után? Igen. Van néhány... különös barátom, akik majd-

2 2 9

n e m egész éjjel fenn vannak. Tényleg m e n n e m kell - M é g egy csók, és m á r m e n t e m is.

M é g mindig b ő r ö n d d e l a kezemben, beléptem ,u irodába.

- Beköltözőben? - kérdezte Szok viccesen. - N e m t u d o m , mit csináljak. - N o s , a bajnokságon láthatólag tudtad, mit esi

nálsz. Olvastam a sporthíreket. Gratulálok. Nagyim boldog lehetsz.

- Te t u d o d jól, mit érzek, Szókratész. - Az igaz - m o n d t a könnyedén, és bement a g.i

rázsba, hogy megcsinálja egy öreg Volkswagen kai dántengelyét. - Jól haladsz, a menetrendnek megír lelően.

- Örülök, hogy így van - válaszoltam minden lel« kesedés nélkül. - De merre m e g y ü n k menetrend szerint?

- A kapu, a valódi örömök, a szabadság, az élet vb dámság, a megmagyarázhatat lan boldogság felé! A| egyes-egyedüli cél felé, mely valaha is előtted lébe gett. És hogy nekikezdjünk, ideje, hogy ismét feléli resszük az érzékeidet.

Egy pil lanatra csendben voltam, emésztettem « hallottakat. - Ismét? - kérdeztem.

- O, igen. Valamikor te is fürödtél a boldogság­ban, és képes voltál örömöt lelni a legegyszerűbb dolgokban.

- Ez n e m m o s t a n á b a n lehetett. - Nem, n e m mostanában - felelte, majd kezei ko/é

fogta a fejemet, és visszairányított a gyermekkoromba

Tágra nyitott szemekkel, meredten b á m u l o m a s/l neket és a formákat a kezeim alatt, miközben ml* szom a kövezett padlón. Megérintek egy szőnyegei, és megérint egy szőnyeg. M i n d e n élénk és vidám

Apró kezemmel megragadok egy kanalat és hoz-Ntilöm egy csészéhez. A csilingelő h a n g nagyon alszik. Teljes erőmből r ikkantok egyet! Aztán felné­

pik és egy ing hul lámzását látom felettem. Felemel­itek, gügyögök. F ü r d ö m a n y á m illatában, testem •g y beolvad az övével, mennyei boldogság. • valamivel később. H ű v ö s levegő érinti az arcom. A kertben mászom. Színes virágok tornyosulnak fö­lém, új illatok vesznek körül. Letépek egyet és meg­rágom; szájam keserű üzenettel telik meg. Kiköpöm.

Ion az anyám. Kinyújtom a kezem, hogy egy rán-llózó fekete dolgot megmutassak neki, amely csik-liulozza a kezemet. Felényúl, és elpöcköli. - U n d o k |ki - mondja. Azután egy lágy dolgot tart az or-

ihoz. - Rózsa - mondja. Azután m é g egyszer Ugyanezeket a hangokat ismételve kimondja: - Ró-#»a I-elnézek rá, majd körültekintek, és újból bele-•udi'ódom az illatos színek világába.

••tkratész régi asztala és a sárga szőnyeg lebegnek a szemem előtt. Megrázom a fejem. M i n d e n olyan

BWös, tiszta kontúrok nélküli. - Szókratész, fél-llomban érzem magam. Úgy hiszem, meg kéne ttosnom az arcom hideg vízben, hogy felébredjek agy kicsit. Biztos vagy benne, hogy ez a legutóbbi

LAXAS n e m tett valami kárt bennem? •« Nem, Dan, a kárt az évek tették benned, s hogy ILIKÉNT, azt hamarosan látni fogod. Ht Az a hely a n a g y a p á m kertje volt, azt hiszem,

^ • l é k s z e m rá; olyan volt, mint az Éden. Is Ez tökéletesen így van, Dan. Az Édenkert volt

•L Minden gyerek egy ragyogó kertben él, ahol MINDENT közvetlenül érzékel, a gondolat közvetítése

Híkül. M i n d a n n y i a n „kegyvesztetté" válunk, ami-•r e lkezdünk gondolkodni, nevet adni a dolgoknak,

222 220

és ismereteket szerezni. Nemcsak Á d á m és FVA, mindannyian. Az elme születése egy az érzékek ha­lálával. N e m c s a k arról van szó, hogy et tünk egy al» mát, és egy kicsit szexivé váltunk!

- Bárcsak visszamehetnék - sóhajtottam. - Annyi¬ ra ragyogó, tiszta, gyönyörű volt.

- A gyerekként átélt gyönyör újra a tiéd lehel A Názáret i Jézus, a legnagyobb harcosok egyike, egy szer azt m o n d t a , hogy kisgyermekké kell válnunk, hogy át léphessük a mennyország kapuját. Most m,\i érted, mit jelent ez. Mielőtt elmész ma este, ak.ut* m é g egy kis teát, Dan? - kérdezte, miközben meg töltötte vízzel a bögréjét.

- N e m , köszönöm, a tank ma estére megtelt. - Akkor h o l n a p reggel találkozzunk a botani km

kertben. Ideje, hogy kiránduljunk egyet a termi szetbe.

Elmentem, alig vár tam a másnapot . Aludtam 110 h á n y órát, a z u t á n frissen, izgatottan ébredtem. Ami kor megérkezett, nagyot sétáltunk a zöldben s z á m t a l a n fa, bokor, növény és virág között.

Bementünk egy hatalmas üvegházba. A levegrt meleg és párás volt odabent, ellentétben a kinti lnl vös reggeli levegővel. Szok a felénk tornyosuló liu pus i lombozatra mutatott .

- Gyerekkorodban ez m i n d úgy jelent volna meg előtted, mintha először találkoznál velük, de tn m á r kategóriákat és neveket adsz mindennek. Ez jii, ez rossz, ez asztal, az szék, ez autó, ház, virág, ku tya, macska, csirke, férfi, nő, naplemente, óceánj csillag. M e g u n t a d a dolgokat, mert n e m mások s/,\ m ó d r a , csak nevek. Az elme száraz fogalmai elhiM mályosították a látásodat.

Szókratész söprő mozdulat ta l meglendítette a k* zét, befogva vele a magasan a fejünk felett levő p.il

2 2 2

•Akat, amelyek majdnem a kupola plexiborítású mennyezetéig nyúltak. - Most m á r mindent a dol­gukra vonatkozó asszociációk fátylán keresztül w I n z , amely a közvetlen, egyszerű tudatosságra ve-llll Mindezt „ m á r láttad egyszer"; olyan ez, mintha jlUa/adjára látnád ugyanazt a filmet. Csak a dolgok ftnlékét látod, ezért unatkozol. Az unalom pedig az llel tudatának alapvető hiánya; az u n a l o m az elmé­in' /art tudat. Először el kell veszítened az elmédet, hogy eljuthass az érzékeidhez.

A következő este Szókratész é p p e n vizet forralt, dinikor beléptem az irodába. Óvatosan levettem a f | | lömet és a d ívány melletti kis szőnyegre tettem.

I r g mindig hátat fordítva azt m o n d t a : - Mit szól­nál e g y kis versenyhez? Te i s csinálsz egy mutat-

Pínyt, én is csinálok egyet, aztán eldöntjük, ki lyert

Jó, rendben, ha tényleg akarod. - N e m akartam | |Varba hozni, úgyhogy csak egykezes kézenállást inul.ittam be néhány másodpercig az asztalon, az­tán talpra álltam, hátraszaltót csináltam, és p u h á n a i jőnyegre érkeztem.

Szókratész megrázta a fejét, láthatóan elment a • d v e . - Azt hittem, szoros verseny lesz, de m á r lá-mm, hogy nem.

- Bocs, Szok, de végül is te m á r n e m leszel fiata-lalih, én meg egész jó vagyok ebben.

Úgy értettem - vigyorgott -, hogy te n e m vagy Ifctpes felvenni a versenyt.

Mi? figyelj - m o n d t a . Figyeltem, ahogy lassan meg-

Imdiil és kimért léptekkel a fürdőszobába megy. A fc||árati ajtó felé léptem, arra az esetre, ha karddal a ( ^ é b e n rontana ki. De csak a bögréje volt a keze­

li. Megtöltötte vízzel, rám mosolygott, felemelte a

2 2 3

vizet, mintha az egészségemre inná ki, azután lel hajtotta.

- Nos? - kérdeztem. - Ennyi. - Mi ennyi? Egyetlen nyomorul t dolgot nem i»l

náltál. - O, dehogynem. Csak nincs szemed hozzá, hogy

értékeld a mutatványomat . Éreztem, hogy kieMI mérgezettek a veséim; n é h á n y n a p o n belül az egei* testemre kiterjedt volna. Úgyhogy, mielőtt megjelen­tek volna a tünetek, azonosítottam a baj helyéi, é« eltávolítottam a veséimből.

N e v e t n e m kellett. - Szok, te vagy a legnagyobb szélhámos, akivel valaha is találkoztam. Ismerd e|,j hogy vesztettél. Blöffölsz.

- Teljesen komolyan beszélek. Amit most leírtam, az valóban megtörtént. A belső energiákra való éi zékenység és n é h á n y finom mechanizmus fölold u r a l o m kell hozzá. Mésrészt viszont - folytatta, sót hintve ezzel a sebeimre - te m é g halványan seifl vagy tudatában annak, mi történik a bőrödön belnl Mint egy r ú d o n gyakorló tornász, aki még csak « kézenállás megtanulásánál tart, n e m vagy rá képei, hogy érzékeld, mikor veszted el az egyensúlyodat, és esel le.

- Az a helyzet, Szok, hogy a tornában nagyon éi zékeny egyensúlyérzéket fejlesztettem ki. Ehhez | «*• dig, t u d o d , a legbonyolultabb...

- Hülyeség. Csak a tudatosság magas fokát le| lesztetted ki; ami elég, hogy néhány alapvető mof gássémát végrehajts, de azon kívül semmi különön,

- Te m é g a tripla szaltóról is k imutatnád, hoáj gyerekjáték, Szok.

- Nincs abban semmi különös; olyan mutatvány, melyhez n é h á n y hétköznapi képességre van szül

224

g. Ha érzed a testedben áramló energiát, és egy ki­tt felszívod magad, az valami. Szóval csak gyako-tlilj, Dan. M i n d e n n a p élesítsd egy kicsit az érzékei­det; nyújtsd ki őket, ahogy a tornában csinálnád. Végül a tudatosságod mélyen behatol majd a tested-

tt| és a világba. Akkor majd kevesebbet fogsz gon­dolkodni az életről, és többet fogsz érezni belőle. Akkor még az élet legegyszerűbb dolgait is élvezni Ingod, többé n e m leszel a teljesítmény vagy a drága Hórakozás rabja. Legközelebb - nevetett - talán va­lódi versenyben lesz részünk.

Újra felmelegítettem a teavizet. Egy darabig Hendben ültünk, aztán k imentünk a garázshoz, lliol segítettem Szoknak kivenni a motort egy Volkswagenből, és szétszedni egy rosszalkodó se-fcnségváltót.

Kimentünk, hogy kiszolgáljunk egy hatalmas fe­kete limuzint. Amikor később visszatértünk az iro­dába, megkérdeztem Szokot, mit gondol, a gazdag •loberek vajon boldogabbak-e, mint a magunkfajta Megény fickók.

Mint mindig, most is megdöbbentet t a válasza. -| n nem vagyok szegény, Dan. Hihetet lenül gazdag Vagyok. És ami azt illeti, neked is gazdaggá kell vál-flod, hogy boldog lehess. - Zavarodott arckifejezé-Iviure elmosolyodott, felvett egy tollat az asztalról A* egy üres fehér papírra azt írta:

I la elég pénzed van, hogy kielégítsd a vágyaidat, Pan, gazdag vagy. De kétféleképpen lehetsz gazdag: vlegendő pénzt keresel, örökölsz, kölcsönt veszel

, koldulsz vagy lopsz, hogy kielégíthesd költséges gyaidat; vagy pedig kevés vágyad van, és egysze-

boldogság = kielégülés/vágyak

225

rű é letmódot folytatsz; az utóbbi esetben miniig több a pénzed, mint elég.

Csak a harcos látja be, hogy a második m ó d a be lyes, és csak neki vannak ilyen elvei. A minden egyes pil lanatra vonatkozó teljes figyelem az én v.i g y a m és örömöm. A figyelem n e m kerül pénzbe; a/ egyetlen befektetés a képzés. Ez egy másik előnyt' annak, ha az ember harcos, D a n - hogy olcsóbb! A boldogság titkát, tudod, n e m akkor lehet megtal.il ni, ha többre törsz, h a n e m hogyha kifejleszted a ke pességet, hogy élvezd a kevesebbet.

Elégedettnek éreztem magam, ahogy figyeltem 4 varázslatra, melyet végrehajtott. N e m voltak komp likációk, nyomasztó kutatások, elkeseredett vállal kozások. Szókratész a testen belüli kincstárat mul.il ta m e g nekem.

Szókratész bizonyára észrevette, hogy elálmod (>/• tam, mert hirtelen megragadott a hónaljamnál, lel emelt, és olyan magasra feldobott, hogy majd nem bever tem a fejem a mennyezetbe! Miközben lee»< tem, lelassította a zuhanásomat , és újra talpra állí­tott.

- Csak biztos akar tam lenni benne, hogy a mon­daniva lóm végére is odafigyelsz. Mennyi az idő?

Kissé elgyötörten a rövid repüléstől, azt válaszol' tam: - Hát , rajta van a garázs óráján - hajnali két ÓM harmincöt perc.

- Tévedés! Az idő mindig a most ! A most az idál Az idő pedig a most. Világos?

- H á t persze, világos. - H o l vagyunk? - A benzinkút irodájában. M o n d d csak, n e m jál<

szőttük ezt m á r el egyszer? - De igen, és az tanultad meg, hogy az egyetlen

dolog, amit abszolút m ó d o n tudsz, az az, hogy min

226

tlle, itt vagy, bármi is legyen az az itt. Mostantól fog-11< l ia valaha is más idők és helyek felé fordul a fi­gyelmed, én majd visszafordítalak. Ne feledkezz ftrg róla, hogy az idő a most, a hely pedig az itt.

likkor egy egyetemista esett be az irodába, egy ba-II ját vonszolva maga után. - N e m t u d o m elhinni! -

lliondta a barátjának Szókratészra mutatva, aztán hozzá fordult. - É p p e n errefelé sétáltam, amikor be­pillantottam ide és láttam, ahogy ezt a fickót a pla-Innl ioz vágta. Ki a csoda maga?

Ugy tűnt, mintha Szókratész majd felrobbanna. Ki-|fc|ezéstelen tekintettel bámult a diákra, aztán felne­

v e l t . - O - nevetett fel még egyszer, - ó, ez jó! N e m , (Mik tornáztunk, hogy töltsük valamivel az időt. Dan lornász. N e m igaz, Dan? - Bólintottam. A diák barát­id tizt mondta, emlékszik rám; sok tornaversenyt lá-k i l l Szok története kezdett hihetővé válni.

- Egy kis t rambul in van az asztal mögött. - Szók-fllész az asztal mögé lépett és legnagyobb megdöb­benésemre olyan jól utánozta, hogy ott van egy mini l l nnbulin, hogy kezdtem azt hinni, valóban ott van $f asztal mögött. Egyre magasabbra ugrott, amíg majdnem elérte a mennyezetet. Aztán kisebbeket (Ml lógott, végül abbahagyta és meghajolt. Megtap-

l i . u n .

/.avartan, de elégedetten távoztak. Odasza ladtam i - a s z t a l másik oldalához. Természetesen semmiféle liam bulin n e m volt ott. Hisztérikusan nevettem. -fcntasztikus.

- Aha - m o n d t a , sosem volt híres az álszerénysé-

• ről. Mire az égen a hajnal halvány fénye megjelent, in­

dulásra készen álltunk. A dzsekim cipzárját felhúz­va úgy éreztem, számomra ennek a hajnalnak szim­bolikus jelentősége van.

227

Hazafelé m e n e t a változásokon gondolkodtam, amelyek n e m annyira kívül, mint inkább belül jelen tek meg bennem. Valami újfajta világosságot ér/e kel tem az ösvényemen és az értékeimben. Szok n u U régen követelte, é s most végre sikerült m a g a m n u i gött hagyni régi elvárásomat, hogy a világ majd kl elégít; és ezért csalódásaim is eltűntek. Természete¬ sen továbbra is bármit megtettem volna, ami sznk séges a hétköznapi világban való életben, de csak . saját feltételeimmel. Szabadnak kezdtem érezni n t i u

gam. Szókratésszal való v iszonyom is megváltoznil

Egyrészt kevesebb il lúzióm volt, amit m e g kel leli védenem. Amikor szamárnak nevezett, csak nevel* tem, mivel t u d t a m , hogy - az ő értékeihez képes l igaza van. És most m á r aligha tudott rám ijeszteni.

Amint a Herrick kórház mellett elhaladtam, egy kéz ragadta m e g a vállamat; ösztönösen kicsúsztam alóla, mint egy macska, aki n e m akarja, hogy megüli mogassák. Megfordultam, és a vigyorgó Szókra le./i pi l lantottam meg.

- N a , m á r n e m vagy a régi betoji alak, mi? - Mit keresel itt, Szókratész? - Sétálok. - Nos , örülök, hogy velem tartasz. Egy-két háztömbnyi t n é m á n tet tünk meg, áztál

így szólt: - Mennyi az idő? - Hát , körülbelül... - Aztán észbekaptam. - Mm

lehet. - És hol vagyunk? - I t t . Semmi mást n e m mondot t , n e k e m viszont kedvem

volt beszélgetni, úgyhogy a szabadság új érzéséről f a jövőre vonatkozó terveimről beszéltem neki.

- M e n n y i az idő? - kérdezte.

228

I - Most - sóhajtottam. - N e m kell folyton... >-1 tol vagyunk? - kérdezte ártatlanul.

l * I t t , de... I » F i g y e l j - szakított félbe. - Maradj a jelenben. Ifinmit n e m tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, | |övő pedig soha n e m lesz pontosan olyan, ami-

•Mnnek tervezed vagy reméled. Soha n e m voltak •Hitbeli harcosok, és jövőbeliek sem lesznek. A har-f l M itt és most van. Fájdalmad, félelmed és d ü h ö d , M | o á l k o z á s o d és b ű n t u d a t o d , irigységed és terveid é» MÓvárgásaid csak a múl tban vagy a jövőben élnek. I - Kapaszkodj meg, Szókratész. Tisztán emlékszem, Itt így d ü h ö s voltam a jelenben. • •• N e m - m o n d t a . - Te arra gondolsz, hogy dühö¬

cselekedtél egy jelenbéli pil lanatban. Ez termé-flÉttes; a cselekvés mindig jelenbéli, mert a test kife­

j t é s e , ami csak a jelenben létezhet. Ám az elme, tu­dót I, valójában olyan, mint egy fantom, és valójában •uh.) nem létezik a jelenben. Csakis annyiban ural­kodik feletted, hogy képes elfordítani a figyelmedet I Jelenről.

Lehajoltam, hogy megkössem a fűzőmet, amikor áie/tem, hogy valami a tarkómhoz ér.

Amikor befejeztem a cipőfűző megkötését és feláll­ó m , egy ablak nélküli, dohos, régi padlásszobában Mtliíllam m a g a m . A félhomályban tucatnyi farönköt Vettem ki, függőleges koporsóformában elrendezve, I i/.oba sarkában.

Hirtelen n a g y o n megijedtem, különösen akkor, | in I kor rájöttem, hogy a csendes levegőben egyálta­lán nem hallok semmit, mintha m i n d e n hangot le-

fcmpítana az állott, halott levegő. Tétovázva előre-Bfotem egyet és észrevettem, hogy egy ötszögletű, (Mliegyű csillagban állok, amely barnásvörös színnel

229

van a földre festve. Közelebbről is megnéztem. A barnásvörös szín száraz - vagy száradó - vér s z i m

volt. Mögöt tem üvöltő nevetést hallottam, olyan gm/

tustalan és olyan rémületes volt, hogy le kel leli nye lnem a számba feltörő fémes ízt. Reflexszeréén megfordultam: egy undorí tó, torz szörnyeteggel ,111 t a m szemben. Az arcomba lihegett, és a m á r régen halottak hányingerkeltő, édes bűzét éreztem.

Groteszk szája hátrahúzódott , kivillantva fékein agyarait. - Gyyyyerrre v w e l e m - hörögte. Ugy éreztem, engedelmeskednem kell, de ösztöneim el lenálltak. Ott m a r a d t a m .

D ü h ö s e n felüvöltött: - Gyermekeim, vigyétek! A sarokban levő tuskók lassan el indultak felém, e» megnyílva oszlásnak indult emberi tetemeket tártai elém, amelyek előléptek, felém haladtak. Vadul |>i> rögni kezdtem az ötszögben, egy helyet keresve, ahova futhatnék, amikor mögöt tem kinyílt a pad I á i szoba ajtaja és egy tizenkilenc év körüli fiatal nő ba torkait be a szobába, és közvetlenül az ötszög el* esett. Az ajtó résnyire nyitva maradt , és egy fény esik beesett rajta.

A nő fehér ruhát viselt és gyönyörű volt. Felnyü gött, mintha megsebezték volna, és távoli hangolj azt m o n d t a : - Segíts, kérlek, segíts. - Könnyes s/f mei könyörgően tekintettek rám, ugyanakkor hálál jutalom és csillapíthatatlan vágy sugárzott belőlük.

Akkor az az Érzés tört rám: - Maradj ott, ahol vagy. Az ötszög a jelen pillanata. Ott biztonságbal! vagy. A d é m o n és segédei: a múlt. Az ajtó: a jövd Vigyázz.

Ekkor a lány újra felnyögött és a h á t a m n a k gurull Egyik lábáról felhúzódott a ruha, majdnem a d e i e káig. Felém nyúlt könyörögve, kísértve: - Segíts.

230

vágytól megrészegülve kiugrottam az ötszög-

231

MA nő r á m vicsorgott vérvörös agyaraival. A dé­mon és társai győzedelmesen felüvöltöttek és felém Ugrottak. Elmerültem az ötszögben.

pemogve hevertem az út mentén, és felpillantottam Ifcókratészre.

- Fléggé kipihent vagy, hogy folytassuk? - kér-jÉi/.te, miközben n é h á n y korán kelő kocogó haladt | | mellettünk, meglepett arckifejezéssel.

Mindig halálra kell rémítened, amikor mutatni gkarsz valamit? - sikítottam.

- Azt hiszem, igen - válaszolta -, hogyha valami Ibntos dologról van szó.

Néhány másodpercnyi hallgatás u t á n félénken Illeg, kérdeztem: - Nincs meg véletlenül annak a lánynak a telefonszáma? - Szókratész a homlokára i MO|nitt, és az égre bámult .

- Úgy tűnik, jól megértetted, mi volt ennek a me­lód rámának a jelentése.

Röviden az - m o n d t a m -, hogy maradj a jelen­ben, mert az biztonságosabb. És senki olyan kedvé-éri ne lépj ki az ötszögből, akinek agyarai vannak.

így van - vigyorgott. - Ne hagyd, hogy bárki így bármi, legkevésbé pedig, hogy saját gondolá­

in ld kivonjanak a jelenből. Biztos hallottad m á r a lOrténetet a két szerzetesről. |n| *ánban két szerzetes, egy öreg és egy fiatal, egy í i e r d ő sáros ösvényén sétált, vissza a kolostoruk­hoz. Egy gyönyörű nővel találták szemben magu-

•it, aki tehetetlenül állt egy iszapos, gyors folyású folyam partján.

Az öreg szerzetes, a nő szerencsétlen helyzetét lát-

I

va, erős karjaiba vette őt, és átvitte a folyón. A nő 1.1 mosolygott és átölelte a férfi nyakát, míg az le nem tette a túlsó parton. Köszönetet m o n d v a meghajolI, a két szerzetes pedig csendben folytatta útját.

Amikor a kolostor kapujának közelébe értek, a fii tal szerzetes n e m t u d t a tovább tartóztatni magái H o g y voltál képes átvinni egy gyönyörű nőt a k,n jaidban? Ú g y tűnik, az ilyen viselkedés n e m illit egy p a p h o z .

Az öreg szerzetes ránézett a társára és azt vála­szolta: - En ott hagytam. Te még mindig a karjául b a n tartod?

Ú g y tűnik, sok do lgunk van még, pedig m á r azt hil tem, eljutottam valahová - m o n d t a m sóhajtva.

- N e m az a dolgod, hogy eljuss valahová - hanem hogy itt legyél. Dan, te még mindig egyáltalán neflí a jelenben élsz. Csak akkor összpontosítod az ehné det az itt és mostra, amikor szaltózol, vagy én pis/ kállak. Most itt az ideje, hogy tényleg összeszoilil m a g a d , ha azt akarod, hogy esélyed legyen megtl lálni a kaput. Itt van előtted; nyisd ki a szemed!

- De hogyan? - Szegezd a jelen pillanatra a figyelmed, Dan, rí

megszabadulsz a gondolatoktól. Amikor a gondol.i tok megérintik a jelent, feloszlanak. - Menni ki­szűrt.

- Várj, Szókratész. Mielőtt elmész, m o n d d meg: tl voltál az az öreg szerzetes a történetben, aki átvitt! a nőt? Ez ú g y hangzik, mint valami, amit átéltél.

- Még mindig a karjaidban tartod? - Nevetve t.i volodott és eltűnt az utcasaroknál.

Az utolsó háztömböket kocogva tettem meg ha/a felé, lezuhanyoztam, és rögtön elaludtam.

Amikor felébredtem, e lmentem sétálni, és ú g y

232

meditáltam, ahogyan Szókratész javasolta, figyel­memet egyre inkább a jelenre irányítva. Kezdtem rá­ébredni a világra, és mint egy gyerek, újra megta-hnltam érzékelni. Az ég fényesebbnek látszott, még | ködös májusi n a p o k o n is.

Szókratésznak n e m szóltam Lindáról, talán ugyan-írért, amiért Lindának sem beszéltem a tanítómról. Jletem különböző részei voltak; és ú g y éreztem, l/.ókratészt jobban érdekli a belső fejlődésem, mint | világi viszonyaim.

Joy felől semmit sem hallottam, hacsak elő n e m ke­rült a semmiből, vagy valamelyik á lmomban m e g ne in jelent. Linda majdnem m i n d e n n a p írt, és amióta • Bell Telefontársaságnál dolgozott, néha felhívott.

Ahogy múltak a hetek, az egyetemen ú g y teltek lökkenőmentesen az óráim. Az igazi iskola szá­momra azonban a Strawberry kanyon volt, ahol szél-| | b e s e n futottam a d o m b o k közt, hatalmas távolsá­gokat hagytam m a g a m mögött, nyulacskákkal verse­nyeztem. N é h a megálltam, meditál tam a fák tövé-prn, vagy egyszerűen élveztem az alattam messze lllerülő, szikrázó öböl felől érkező friss szellő illatát. Vél óráig is elüldögéltem a víz csillogását vagy a to­vasodródó felhőket figyelve.

El A m ú l t a m „fontos céljai" n e m érdekeltek többé,

ryetlen cél m a r a d t csupán: a kapu. N é h a még erről elfeledkeztem, amikor eksztatikusán játszadoz­

ni a tornateremben, magasra szárnyaltam a tram-dinon, csavarodva, forogva, lustán lebegve, majd jpla szaltókat vetve és újra felfelé törve az ég felé.

1 Továbbra is leveleztünk Lindával, és leveleink Igyre költőibbé váltak. De Joy pajkosan, sokat tu-

•óan mosolygó képe mindig ott lebegett a s z e m e m alóli, míg m a g a m sem voltam biztos benne, mit

M g y kit is akarok igazából.

233

Aztán, szinte észrevétlenül, közeledni kezd dl utolsó egyetemi é v e m vége is. Az államvizsgának csak formális jelentősége volt. Amint az ismerős kék könyvekbe í r tam válaszaimat, t u d t a m , megváltozol i az életem, és élvezettel figyeltem a tol lam hegyéből szivárgó kék tintát. M é g a papíron megjelenő vona lak is műalkotásnak tűntek a szememben. A gondo latok szinte kigördültek az elmémből, semmilyen le szültség, aggoda lom n e m gátolta folyásukat. A/ u t á n vége lett, és rájöttem, hogy ezzel egyetemi la n u l m á n y a i m befejeződtek.

Friss almalével érkeztem a benzinkúthoz, hog] együtt ünnepel jünk Szókratésszel. Ültünk, szopó gat tuk a gyümölcslét, a gondolata im pedig eközben a jövőm felé kalandoztak.

- Hol vagy? - kérdezte Szókratész. - H á n y óra vam' - Itt, és most, Szok. De jelenleg leginkább az fog

lalkoztat, hogy ki kell találnom, milyen pályát vá lasszak. Van valamilyen ötleted?

- A tanácsom az, hogy csinálj, amit akarsz. - Ezzel n e m sokat segítettél. M é g valami? - Oké, akkor azt tedd, amit meg kell tenned. - De mit? - N e m az számít, hogy mit csinálsz, h a n e m a/,

hogy milyen jól csinálod. Egyébként Joy eljön a héj végén - tette még hozzá.

- Nagyszerű. Mi lenne, ha szombaton elmennénk kirándulni? Mit szólnál délelőtt tíz órához?

- Rendben, itt találkozzunk. Elbúcsúztam, és ki léptem a h ű v ö s júniusi hajnal

ragyogó csillagai közé. Fél kettő körül járhatotl a/ idő, amikor elfordulva a benzinkúttól a sarokig se táltam. Valami azt súgta, forduljak meg. Felnézted a tetőre. Ott állt. Ugyanaz a látvány volt, mint amil oly sok h ó n a p p a l ezelőtt láttam. Felfelé nézett az é|

I K i i k á b a n , nagyon n y u g o d t a n állt, és a testét hal-V A n y fény lengte körül. Bár harminc méterre volt tő­l e m é s nagyon halkan beszélt, hallottam, mit m o n d .

-• Dan, gyere ide! I látramentem, még időben, hogy láthassam,

rtinint Szókratész előtűnik az árnyékból. - Mielőtt e lmennél ma éjjel, még egy dolgot lát­

nod kell. - Mindkét mutatóujjával a szemem felé mutatott, és megérintette az arcomat, közvetlenül a szemöldökök alatti részen. Azután egyszerűen ellé­pett tőlem, és egyenesen felfelé ugorva a tetőn ter­melt. Lenyűgözve álltam, n e m hittem a szememnek, l t o k szinte hangta lanul leugrott. - N a g y o n erősek a bokáim, ez a t i tkom - mondta .

Megdörzsöltem a szemem. - Szókratész, ez való­lég volt? Úgy értem, láttam, de előtte megérintetted | szemeimet. | - A valóságnak nincsenek jól definiált határai, Pun. A Föld n e m homogén. Molekulákból és ato­mokból áll, kicsiny világegyetemekből, amelyeket flr tölt ki. Ha nyitva tartod a szemed, rájössz, hogy a lény és a csoda világa ez.

I íl búcsúztunk. Végre elérkezett a szombat. Beléptem az irodába,

leókratész felemelkedett a székéből. Ekkor lágy ká­lókat éreztem a derekamon, és megpi l lantottam Joy árnyékát.

- Annyira örülök, hogy újra látlak - üdvözöltem, i átöleltem őt.

Ragyogott a mosolya. - O - sikkantotta. - Kezdesz e r ő s ö d n i . Az olimpiára edzel?

1— Ami azt illeti, elhatároztam, hogy visszavonu­l o k . A tornában m i n d a z t elértem már, amit lehetett; lleje, hogy továbblépjek - feleltem komolyan. Joy ( t e m szólt, csak bólintott.

234

- N o s , indul junk - jelentette ki Szókratész, és In gott egy görögdinnyét, amit magával akart hozni Az én hát izsákomban voltak a szendvicsek.

Felfelé mentünk, a hegyekbe. Gyönyörű n a p voll, szebb n e m is lehetett volna. Ebéd u t á n Szok úgy döntött , egyedül hagy bennünket , és „fára más/ik egy kicsit".

Később, amikor lemászott, hallotta, amint a 1 vömről beszélgetünk.

- Egyszer könyvet írok a Szókratésszal töllull napjaimról, Joy.

- Talán m e g is filmesítik majd - jegyezte meg, ml közben Szókratész egy fa mellett állva hallgaloll bennünket .

- És „Harcos"feliratú pólókat is fognak árusítani - m o n d t a m ; k e z d t e m belelkesedni.

- És harcos s z a p p a n t - kiáltotta Joy. - És harcos matricákat. - És rágógumit ! Szókratész eleget hallott. Fejét csóválva visszamá

szőtt a fára. Mi ketten nevettünk, és gyakorlott könnyedségg.i |

megjegyeztem: - H é , mi lenne, ha versenyt futnánk, a körhintáig és vissza?

- D a n , te mazochista vagy - közölte Joy. - Al a p á m anti lop volt, az a n y á m gepárd. A nővérem ti szél...

- Persze, a bátyáid pedig egy Porsche meg egy Ferrari. - Joy nevetett és m á r bújt is bele a tómat !< pőjébe.

- A vesztes szedi össze a szemetet - közöltem. W. C. Fieldset tökéletesen utánozva, Joy megjegyez­

te: - Minden percben születik egy balek. - Aztán N/4 nélkül nekiiramodott. Utánakiáltottam, és felhú/lain a cipőmet. - A nagybátyád m e g N y ú l Péter volt.

f - Mindjárt itt vagyunk - szóltam oda Szókratész­nak, és a m á r jól elhúzott Joy u tán sprinteltem, aki a körülbelül két kilométerre felállított körhinta felé ' rtott.

Joy gyors volt, az igaz, de én még gyorsabb, és ez-tisztában is voltam. M a g a m sem hit tem volna,

nnyire megerősödtem a kiképzés alatt. J o y kezei és lábai s imán szelték a levegőt. Vissza­í t é l t , szemében meglepetés - m o n d h a t n á m rémü­lt! - tükröződött, amikor látta, hogy közvetlenül HOgötte haladok, k ö n n y e d é n lélegezve.

Rákapcsolt és újra visszanézett. Olyan közel vol­tam hozzá, hogy p u h a nyakán a legördülő verejték gyöngyszem cseppjeit is láthattam. Elhúztam mel­lel! e. - Mit csináltál? Lestoppoltál egy sast? | * Igen - mosolyogtam rá. - Az egyik unokabátyá­mat. - Aztán csókot d o b t a m neki és e lhúztam.

Már körbementem a körhintánál, és félúton jártam I piknik helyszíne felé, amikor láttam, hogy Joy Hffl kilencven méterre lemaradt; ú g y tűnt, nagyon ktl»/,ködik, és kezd fáradni. Megsajnáltam, úgyhogy H#Hálltam, leültem és leszakítottam egy út mentén

n vadrepcevirágot. Amikor odaért hozzám, lassí-hogy megnézze, hogyan szagolgatom a virágot,

ép n a p u n k van, nem? - kérdeztem. - Tudod, ez e n g e m a teknőc és a nyúl meséjére glékeztet - mondta , és azzal hihetetlen sebességre forsított fel. Meglepetten felugrottam és u tána i ramodtam. Las-

, de biztosan kezdtem beérni, de m á r a rét szélé­közeledtünk, és nagyon nagy volt az előnye. " közelebb értem hozzá, m á r kedves lihegését llottam. Az utolsó húsz méteren fej fej mellett, váll mellett száguldottunk. Aztán kinyújtotta a

ij.ii és megfogta a kezemet; nevetve lassítottunk,

237

és pontosan a Szok által előkészített görögdinnye szeletekre estünk, szanaszét repítve a magokat.

Szókratész újra leszállva a fájáról megtapsolI, amint arccal belecsúsztam egy dinnyeszeletbe, mely szétkenődött a képemen.

Joy r á m nézett, és elvigyorodott: - Kedvesem, n e m kellene ennyire elvörösödnöd. Végül is majd n e m sikerült legyőznöd.

Csöpögött a lé az arcomról; letöröltem, és lenyal t a m az ujjaimat.

- Édesem, m é g egy hülye is látja, hogy én gyöz t e m - válaszoltam.

- Köztünk csak egy hülye van - morogta Szókra tész -, és é p p e n most esett rá a dinnyére.

M i n d a n n y i a n nevettünk, és én szerelemtől sug.n zó szemekkel fordultam Joy felé. De amikor láttam, h o g y a n b á m u l rám, abbahagytam a nevetést. Meg­fogta a kezem, és a m e z ő széléhez vezetett, amely a Tildén park zölden hul lámzó dombjaira nézett.

- Danny, valamit el kell m o n d a n o m neked. Te na gyon különleges vagy számomra. De abból, amil Szókratész m o n d - pillantott vissza Szókratészre, aki lassan jobbra-balra ingatta a fejét -, ú g y látszik, hogy a te utad n e m elég széles a kettőnk számára, legalá Mi is így tűnik. És én még nagyon fiatal vagyok, Dannjj nekem is sok dologra oda kell figyelnem még.

Remegtem. - De Joy, tudod, hogy azt akarom, m i n d i g ve lem légy. Gyerekeket akarok tőled, és me legíteni akarlak éjszaka. Olyan szép életünk lenni együtt.

- D a n n y - m o n d t a -, van m é g valami, amit el kel lett volna m á r m o n d a n o m neked. Tudom, hogy | kü l sőm és a cselekedeteim alapján... - szóval, arra v a n szó, hogy n e m annyi idős vagyok, mint gondol n á d . Csak tizenöt éves vagyok.

238

Leesett állal m e r e d t e m rá. - Ez azt jelenti, hogy hónapokon át törvénybe ü tköző vágyálmaim vol-Uk?

Mind a h á r m a n nevettünk, de az én nevetésem t o m p a volt. Életem egy darabja leesett és összetört.

m Várni fogok, Joy. M é g mindig van esély. \ Joynak könnyekkel teltek m e g a szemei. - O,

fcanny, mindig v a n esély... mindenre. De Szókratész ir.t mondta, az a legjobb, ha elfelejtesz.

Szókratész csendben jött felém hátulról, miközben joy fénylő szemeibe néztem. Joy felé nyúltam, ekkor

eókratész k ö n n y e d é n megérintette a koponyámat a irkómnál. Kialudtak a fények, és hirtelen elfelejtet-|m, hogy valaha is i smertem egy Joy nevű nőt.

H A R M A D I K K Ö N Y V

BOLDOGSÁG, OK NÉLKÜL

A végső kutatás

Mikor kinyílt a szemem, háton fekve az eget bámul-1 I ! I I

bizonyára elszundítottam. Nekünk kettőnknek sűrűbben ki kellene ruccan¬ ik a benzinkúttól, piknikezni, n e m gondolod? -

Egyeztem m e g nyújtózkodva. I )e - bólintott lassan. - N e k ü n k kettőnknek.

i 'sszeszedtük a holminkat, és körülbelül egy mér-p l d n y i t gyalogoltunk, mielőtt buszra szálltunk vol-(ttt lígész ú t o n a dombról lefelé olyan érzésem volt, pOgy valamit elfelejtettem m o n d a n i vagy csinálni, f l g y talán valamit m a g a m mögött hagytam. Mire a fUN/ leért a sík vidékre, az érzés elmúlt.

Mielőtt leszálltunk a buszról, megkérdeztem: -'••ek, mit szólnál, ha holnap valamikor futnánk B e t ?

Miért várjunk addig? - válaszolta. - Találkoz-• n k m a éjjel fél t izenkettőkor a patak hídjának pendezhetünk egy hosszú éjféli futást, fel az ösvé--. eken.

Aznap éjjel a telihold ezüstös csillogást adott a nö¬ Vények és bokrok tetejének, amint e l indul tunk felfe¬ li I >e a nyolc kilométeres emelkedő m i n d e n méterét lltnertem, és tökéletes sötétségben is ki ismertem

nlna magam. A /. alsóbb ösvényeken egy meredekebb lejtős rész

243

u t á n a testem forró lett, mint a pirítós. Hamarosan el értük az összekötő ösvényt, és el indultunk felír lé Amit hónapokkal korábban hegynek hittem, mof már semmiféle erőfeszítést n e m jelentett. Mély lélei zeteket véve sprinteltem felfelé. Szókratész a nyfl m o m b a n haladt. Bohóckodva, viccelődve kiáltott,mi vissza neki: - Gyerünk, öreg szivar, kapj el, ha tuds/1

Egy hosszú, egyenes, erőltetett menet u t á n vissza néztem, arra számítva, hogy meglátom Szókratész i. amint mögöt tem szökdécsel. Sehol n e m láttam Kuncogva megálltam, azt gyanítva, hogy lesben ,ill Na most majd hagyom, hogy várakozzon, és hogy I tűnődjön, vajon én hol vagyok. Egy d o m b tetején le ül tem, és az öböl fölött a távoli San Francisco esi I lu gását figyeltem.

Aztán gyengén fújni kezdett a szél, és hirtelen t u d t a m , hogy valami nincs rendben - nagyon nini rendben. Felugrottam és v isszarohantam az úthoz.

Szókratészt a kanyarban találtam meg, fejjel l e í r Iá feküdt a hideg földön. Gyorsan letérdeltem, gyeii)',r

d e n megfordítottam, a karjaim közé fogtam, és fii Ír met a mellkasához szorítottam. N é m a volt a szíve Istenem, jaj, Is tenem - m o n d t a m , miközben erd széllökés verte fel a kanyont.

Szok testét lefektetve számat a szájára tettem, m levegőt fújtam a tüdejébe; egyre nagyobb p á n i k l u esve p u m p á l t a m a mellkasát.

Végül csak halkan morogni t u d t a m neki, fejéi karjaimban tartva. - Szókratész, ne halj meg, kérle Szókratész. - Én találtam ki, hogy fussunk. Eszemh jutott, mennyi re küszködött felfelé, az összeköti höz, mennyi re zihált. Bárcsak... Túl késő. Felülkeii kedett rajtam a világ igazságtalansága miatti dül ekkora d ü h v e l soha életemben n e m találkoztam.

- Neeeeeeeeeeem! - sikítottam, és gyötrelmem vi

244

glgvisszhangzott a kanyonon, hallatára a levegő biz­tonságába repültek fészkeikből a madarak.

Nem halhat meg - n e m hagyhatom! Éreztem, •hogy átfut lábaimon, karjaimon, mellkasomon az inrrgia. Mindet neki a d t a m volna. Ha az életet jelen­tette volna a számára, boldogan megfizettem volna írté ezt az árat. - Szókratész, élj, élj! - Megragadtam a iMellkasát és mélyen a bordáiba nyomtam az ujjaimat.

UPgy éreztem, elektromosság tölt el, láttam, ahogy csil­lognak a karjaim, miközben rázom, hogy elindítsam a

•Hívét. - Szókratész! - parancsoltam. - Élj! De semmi n e m történt... semmi. Bizonytalanság

töltötte el az elmémet. Vége volt. Mozdulat lanul áll-m m , könnyeim az arcomra folytak. - Kérlek - néztem •1 a hold előtt elsuhanó ezüst színű felhőkre -,

hngyd, hogy éljen. - Végül feladtam a harcot, felad­tam a reményt. Meghaladta az erőmet. N e m sikerült. I Két kis nyúl ugrott ki a bokorból, és rámeredtek |gy öregember élettelen testére, amelyet gyengéden I karjaimban tartottam.

És ekkor éreztem meg ugyanazt a Jelenlétet, me­lyei m á r h ó n a p o k óta ismertem. Eltöltötte a teste­met. Belélegeztem; belélegzett engem. - Kérlek -mondtam m é g utoljára -, engem vigyél el helyette. -Komolyan gondoltam. És abban a pi l lanatban érez­tem, hogy Szok nyakában lüktetni kezd a pulzusa.

tGyorsan a mel lkasához tettem a fülem. Hal lot tam | ÍX öreg harcos szívének gyors, ütemes dobbanásait,

lehel tem bele az életet, míg mellkasa emelkedni és Srtj.it ü temében m ű k ö d n i n e m kezdett.

Amikor Szókratész kinyitotta a szemét, nevető ar-Momat pillantotta m e g m a g a fölött; majd halkan sír­

in m a hálától. És ezüst fényben fürdetett minket a )ld. A csillogó szőrű nyulak ránk bámultak. Aztán ngom hallatán visszatértek a bokrokba.

245

- Szókratész, élsz. - Látom, hogy borotvaéles a megfigyelőképes'.r

ged, mint mindig - válaszolt halkan. Megpróbál t felállni, de túlságosan gyenge voll rti

fájt a mellkasa, ezért a vállamra emeltem, ahogy a tűzoltók szokták, és e l indultam vele a három kilo< méternyire fekvő út végéhez. A Lawrence Labor.ilu r iumból az éjszakai portás m á r tud mentőt hívni.

Az út legnagyobb részén csendben pihent a válla­mon, miközben a fáradtság ellen küzdöttem, izzad" va a súlya alatt. Néhányszor azt m o n d t a : Csak így |n utazni - ezt csináljuk gyakrabban. Vagy azt: - Szedd" a lábad!

Csak a z u t á n m e n t e m haza, hogy elhelyezték >i Herrick Kórház intenzív osztályán. Aznap éjji visszatért az álom. A halál kinyúlt Szókratés/ui kiabálva ébredtem.

A következő napot mellette ülve töltöttem. Az idd legnagyobb részében aludt, de késő délután bes/cl getni akart.

- Oké - mi történt velem? - Fekve találtam rád. Megállt a szíved és n e m lt jc

geztél. Én azt akartam, hogy élj. - Emlékeztess rá, hogy megemlítselek a végrende

letemben. Mit éreztél? - Ez volt a furcsa az egészben, Szok. Először a/l

éreztem, hogy szétáramlik b e n n e m az energia. Ál akar tam adni neked. Már majdnem feladtam, ami­kor ...

- Sohase m o n d d , hogy vége! - Szókratész, ez komoly dolog! - Folytasd, csak biztatlak. Alig várom, hogy mefl«

tudjam, hogy sikerült. - N a g y o n is jól t u d o d , hogy sikerült. Újra elkr

dett verni a szíved, de csak azután, hogy abbahag\

246

Inni a próbálkozást. A Jelenlét, amit egyszer éreztem |Z indította el a szívverésed. Bólintott. - Érezted a Jelenlétet. - N e m kérdés

Voll, h a n e m állítás. Igen. Jó lecke volt - mondta , óvatosan kinyújtózva. Lecke?! Szívrohamod volt, és azt m o n d o d , jó lec-

f nekem? H á t neked ez csak ennyi? - Igen - m o n d t a . - És remélem, hasznát t u d o d

Venni majd. Mindegy, akármilyen erősnek látszunk |t, mindig van valamilyen rejtett gyengeségünk, és lehet, hogy végül ez lesz a vesztünk. Házszabály: minden erővel együtt jár egy gyengeség, és fordítva. Iriinészetesen, m á r gyerekkoromtól fogva, mindig g N/ívem volt a gyengeségem. Neked, fiatal bará-

, másfajta „szívbetegséged" van. Valóban? Igen. Még n e m nyitottad meg a szíved a termé-

h e t e s m ó d o n , hogy életre segítsd az érzelmeidet, ahogyan az tegnap este sikerült. Megtanul tad a test Hlötti uralmat, és részben az e lme fölöttit is, de a l/Ived még n e m nyílt meg. A cél n e m a sebezhetet¬ lenség, h a n e m a sebezhetőség a világtól, az élettől,

• /ért a Jelenléttől, amit éreztél. Egy példa segítsé­gével megpróbá l tam m e g m u t a t n i neked, hogy a l í r c o s élete n e m egy elképzelt tökéletességről vagy győzelemről szól, h a n e m a szeretetről. A szeretet a harcos kardja; ahol lesújt, életet ad, n e m halált.

Szókratész, beszélj n e k e m a szeretetről. Meg akarom érteni.

lirőtlenül felnevetett. - Ez n e m olyan valami, amit megérteni kell; ezt csak érezni lehet.

Hát akkor mi a helyzet az érzéssel? Látod? - kérdezte. - Mentális fogalommá aka¬

d változtatni. Feledkezz m e g magadró l és erezz!

Lenéztem rá, és rájöttem, mekkora áldozatot IN zott. Hogyan képzett engem, pillanatnyi kihagyni nélkül, bár tudta, hogy beteg a szíve - mindent meg tett, pusztán az én érdekemben. Könnyel telt meg I szemem. - Érzem, Szok...

- Lószart! A sajnálat n e m elég jó. Szégyenérzetemet frusztráltság váltotta fel: - Ti

aztán dühí tő t u d s z lenni, öreg varázsló! Mit a k i m tőlem, vért?

- A d ü h s e m elég jó - intonálta drámaian, kiugró" szemekkel r á m meredve; úgy nézett ki, mint a regi filmekben a gonosz.

- Szókratész, te teljesen homályosan beszélsz nevettem.

- Ez az, a nevetés az jó! Mindket ten elragadtatva nevettünk; aztán, halkan

kuncogva, elaludt. Csendben elmentem. Amikor m á s n a p reggel meglátogattam, erősei >l>

nek látszott. Rögtön faggatni kezdtem: - Szókratész, miért futottál velem, és ráadásul miért csináltad vé gig az összes ugrást, ha tudtad, hogy bármikor a ha­lálodat okozhatják?

- Minek aggódjak? Inkább élek addig, amíg mi*n n e m halok. Harcos vagyok; az én u t a m a cselekvés m o n d t a . - Tanító vagyok; és példák által tanítok. I e het, hogy egyszer majd te is ú g y fogsz tanítani ma sokat, ahogy neked én mutat tam. Akkor majd meg érted, hogy a szó n e m elég: neked is példák áltflj kell tanítanod, és csak azt t u d o d megtanítani, a m i n tapasztalaton keresztül tettél szert.

Aztán e l m o n d o t t egy történetet:

Egy anya elvitte M a h a t m a G a n d h i h o z a kisfiát. Ig\ könyörgött: - Kérlek, Mahatma, m o n d d meg a fiaifj nak, hogy ne egyen cukrot.

248

I Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta : I - Két hét múlva hozd vissza a fiadat. - A megle­pd l asszony megköszönte a dolgot és azt m o n d t a , jgy is fog tenni. FKét héttel később az asszony visszatért a fiával. Handhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta : -Ne egyél cukrot!

Hálásan, de meghökkenve kérdezte m e g a nő: -Miért m o n d t a d azt, hogy két hét múlva h o z z a m VlNsza? Akkor is m e g m o n d h a t t a d volna neki ugyan­iul. 1 Gandhi azt válaszolta: - Két héttel ezelőtt még én jp ettem cukrot.

» Dan, testesítsd meg azt, amit tanítasz, és csak azt lliiítsd, amit megtestesítesz. I - Mi mást tanítanék, mint tornát? I A torna elég jó, egészen addig, míg arra haszná­lod, hogy valamilyen egyetemesebb üzenetet hor­dozzon - m o n d t a . - Tartsd tiszteletben a többi em-fcrrl . A d d m e g nekik először, amit akarnak, és az-lllán, egyszer talán némelyikük akarni fogja azt, mniI adsz nekik. Elégedj m e g azzal, hogy megtaní­tod őket flikkezni, amíg valamelyikük n e m kér Iftnbet. I - H o n n a n fogom megtudni , hogy valami mást

(karnak? f - Tudni fogod. I - De Szókratész, biztos vagy abban, hogy tanár­u n k kell lennem? É n n e m érzem m a g a m annak.

Úgy tűnik, hogy abban az irányban haladsz. I - Erről eszembe jut valami, amit m á r régen meg (kiírtam kérdezni. Sokszor ú g y tűnik, hogy olvasol • gondolataimban, és belelátsz a jövőmbe. Lehetsé­ges, hogy egy n a p o n én is rendelkezni fogok majd

249

ilyen képességekkel? - Szókratész meghallván kei désemet, bekapcsolta a tévét, és egy rajzfilmet ke/ dett nézni. Fogtam és kikapcsoltam a tévét. Sóhajtva felém fordult. - Reméltem, hogy nálad tökéletesen e lmarad a különleges képességek iránti vonzalom De ha m á r felmerült, el kell távol í tanunk az utunl ból. Szóval, mit akarsz tudni?

- Hát, először is, valamit a jövőbe látásról. [) m i n t h a időnként képes volnál rá.

- A jövőbe látás a jelen realisztikus észlelésén a la pul. Ne akard ismerni a jövőt, amíg a jelent sem vagy képes t isztán látni.

- És a gondolatolvasással mi a helyzet? - kérdez tem.

- Micsoda? - sóhajtotta Szókratész. - Legtöbbször olvasni látszol a gondolataimban. - I g e n , ami azt illenti - vallotta be -, az esetei

többségében t u d o m , mi jár a fejedben. Könnyű ol vásni a gondolataidban, mert rá v a n n a k írva az ai codra.

Elpirultam. - Látod, erről beszélek - m o n d t a , és nevetve a ki

vörösödött képemre mutatott . - N e m kell varázsló n a k lenni ahhoz, hogy valaki olvasni tudjon a mali] gondolataiban, a pókerjátékosok ál landóan ezt c a j nálják.

- És a valódi képességek? Felült az ágyában. - Tényleg léteznek különös ke

pességek. A harcos számára azonban ezek a dolgot' teljességgel mellékesek. Ne hagyd, hogy eltérítse nek. A boldogság az egyetlen képesség, ami szánni És a boldogságot n e m nyerheted el; a boldogság la lál m e g téged, de csak akkor, ha m i n d e n másnak m e g a d o d magad.

Szókratész fáradni látszott. Rám bámul t egy pen

V

fr, mintha é p p e n töprengene valamin. Azután gyen­géd, de határozott h a n g o n olyan szavakat intézett hozzám, amelyeket n e m szívesen hallottam: - Vilᬠgosan látom, hogy még mindig csapdában vagy, Pun - még m i n d i g valahol máshol keresed a bol­dogságot. A d d i g fogod keresni, míg teljesen bele nem fáradsz. El kell m e n n e d egy időre. Keresd, amit keresned kell, tanuld meg, amit tudsz. Aztán majd meglátjuk.

Milyen hosszú időre? - a h a n g o m reszketett az érzelemtől.

- Kilenc-tíz év elegendő kell hogy legyen. - A sza-'ai mellbe vágtak.

- Szókratész, annyira n e m izgatnak azért a képes­légek. Őszintén megértettem, amit mondtál . Kérlek, i n g e d d meg, hogy veled maradjak - m o n d t a m ré­mülten.

Behunyta a szemét és felsóhajtott. - Ne félj, fiatal ha látom. Utad majd irányít téged; n e m tévedhetsz el.

- De mikor láthatlak, Szókratész? Amikor befejezted a kutatást, amikor tényleg be­

l e z t e d . - Mikor leszek majd harcos?

I - Harcossá n e m lehet válni, Dan. Vagy az vagy már ebben a pil lanatban, vagy nem. Maga az Út hozza létre a harcost. Most pedig teljesen el kell fe-le|lened engem. Menj és ragyogó arccal térj vissza.

Annyira függtem a tanácsaitól, a bizonyosságától. Még mindig remegve az ajtóhoz léptem. Aztán m é g •gyszer belenéztem ragyogó szemébe. - Mindent megteszek, amit kérsz, Szókratész, egy dolgot kivé-

• Soha n e m foglak elfelejteni. Lementem a lépcsőkön, ki az utcára, fel a cam-

iiuson átvezető kanyargó utakon, a bizonytalan jövő

252 250

Ú g y döntöt tem, visszatérek Los Angelesbe, a szü­lővárosomba. Kihoztam régi Valiantomat a garázs bői és utolsó berkeleybeli hétvégémet pakolásai! töltöttem. Lindára gondolva a sarki telefonfülkéin/ m e n t e m és felhívtam új lakásában. Amikor meghal lottam álmos hangját, t u d t a m , mit akarok.

- Édesem, van n é h á n y meglepetésem. Los Angi-lesbe költözöm; elrepülnél ho lnap reggel Oali landbe, amilyen gyorsan csak tudsz? Azután egyuii m e h e t n é n k autóval délre. Valamit m e g kell beszél n ü n k .

A vonal másik végén csönd volt. - O, nagyszert) A nyolcórás géppel megyek. - Hosszabb szünet H m m , miről akarsz beszélni, Danny?

- Valamiről, amit személyesen kellene megbeszél nünk. De elárulhatok valamit: az együttélésünkről, gyerekekről, és arról, hogy reggel egymást átölelvi ébredjünk. - Ismét hosszabb szünet. - Linda?

Remegett a hangja. - Dan, most n e m tudok h-szelni. H o l n a p korán megyek.

- A PSA kijáratánál találkozunk, viszontlátásra, Linda.

- Szia, Danny. - Aztán csak a vonal magányos zil gását hallottam.

Nyolc óra negyvenötkor érkeztem a reptéri ki)á rathoz. O m á r ott állt csillogó szemekkel, fénylő vd rös hajú szépség. Nevetve felém szaladt, átöleli. De jó, hogy újra a karjaimban tarthatlak, Danny.

Éreztem, amint testének melege átsugárzik belem A parkolóhoz siettünk, mert kezdetben szólni sem t u d t u n k .

Visszahajtottam a Tildén parkig, jobbra fordul t .un felfelé az Inspiration-csúcs irányába. Az egészei old re elterveztem. Megkértem, hogy üljön a kerítésit és é p p e n fel akar tam tenni a kérdést, amikor átöleli,

fN azt m o n d t a : - Igen -, majd sírni kezdett. - Kér­deztem valamit? - próbál tam egy gyenge viccet me­gereszteni.

A Los Angeles Municipal Courthouse-ban háza­lod tunk össze. Gyönyörű, zártkörű esküvőnk volt. Énem egyik fele nagyon boldog volt, a másik leírha­tatlanul le volt törve. Az éjszaka közepén felriad­tam, és lábujjhegyen k imentem nászutas lakosztá­lyunk erkélyére. Hangta lanul sírtam. Miért éreztem Úgy magamat, mintha elvesztettem volna valamit, llilnlha megfeledkeztem volna valami fontosról? So­ha nem hagyott el ez az érzés.

I lamarosan beköltöztünk új lakásunkba. Életbiz-InNÍlási ügynökként próbálkoztam; Linda félállást Vállalt bankpénztárosként. Kényelmes, tisztességes eleiünk volt, de túlságosan elfoglalt voltam. N e m Itnllam elég időt szánni új feleségemre. Késő éjsza­ka, amikor aludt, meditálva üldögéltem. Kora reg-Kel néhány gyakorlatot végeztem, de hosszú ideig a munkám csak kevés időt hagyott az ilyen dolgokra. A kiképzésem és az elvek, melyeket korábban betar­tottam, kezdtek elhalványulni.

I lat h ó n a p ügynöki m u n k a után elegem lett. Leül­tem, és hosszú hetek u t á n végre egy jót beszélget­tem Lindával.

• Drágám, mit szólnál hozzá, ha visszaköltöznénk lazak-Kaliforniába, és valami más m u n k a után néz­nénk? J - Ha ezt akarod, Dan, én n e m bánom. Egyébként, |n lesz megint a családom közelében élni. N a g y o n lUeretik a gyerekeket.

A gyerekeket? M - Igen. Mit szólnál hozzá, ha apa lennél? i - Egy baba? N e k e d - és nekem, egy baba? -Hosszú idő u tán először öleltem át gyengéden.

253 252

Ezután egyszerűen képtelen voltam bármit is el dönteni. Az északon töltött második n a p u n k o n Lindl meglátogatta a rokonságát, én meg elmentem munl I u tán nézni. Régi edzőmtől, Haltól megtudtam, hogj a Stanford Egyetemen férfitornaedzőt keresnek. Meg a z n a p elmentem a megbeszélésre, azután pedig Lili da rokonaihoz hajtottam, hogy beszámoljak neki a/ újságról. Mikor megérkeztem, e lmondtam, hogy .1 Stanford atlétikai igazgatója telefonált, és edzői állad ajánlott szeptembertől. Elfogadtam; és így történi hogy pályát találtam. Augusztus végén megszületel gyönyörű lányunk, Holly. Minden holminkat a Men lo parkba szállítottam, ahol egy kényelmes laka I • költöztünk. Linda és a baba két hét múlva utánad jöttek. Egy ideig elégedetten éltünk, de hamarosan cl merül tem a munkában, mert erős tornaprogramul dolgoztam ki. M i n d e n hajnalban hosszú kilométcir ket futottam a golfpályánál, és gyakran üldögéli cm egyedül a Lagunita-tó partján. Energiám és figyel m e m újra sok irányba szárnyalt, n e m Linda felé.

Szinte észrevétlenül eltelt egy év. M i n d e n olyan jól ment; n e m értettem, miért van m á r régóta állati d ó a n az az érzésem, hogy valamit elvesztettem. A Szókratésszal való tréningjeim éles képei - amint < d o m b o k o n futottunk, az éjszakánként végzett küllj nös gyakorlatok, az órákon át tartó beszélgetéseink, amint hal lgatom és figyelem rejtélyes tanítómai emlékképekké halványultak.

N e m sokkal egyéves házassági évfordulónk ulan Linda közölte, szeretné, ha e lmennénk egy házassá gi tanácsadóhoz. Teljesen megdöbbentem, éppefl amikor ú g y éreztem, hogy most m á r lazíthatunk, »•» több időt töl thetünk együtt.

A házassági tanácsadó tényleg segített, mégis a nyék lépett közénk - lehet, hogy m á r a nászéjszi

254

ánk óta ott volt. Linda csendes és magába h ú z ó d ó lett, és Hollyt is magával vitte saját világába. Estén­ként teljesen elcsigázottan értem haza a munkából , ÍN túl kevés energiám m a r a d t ahhoz, hogy foglal­kozzam velük.

A Stanfordon töltött harmadik évben megpályáz­tam egy bennt lakó felügyelői állást a karnál, hogy Linda is emberek között lehessen. H a m a r o s a n kide­rült, hogy ez nagyon is jól bevált, különösen a szere­l e m szempontjából. Megteremtette saját társasági Hetét, és e n g e m megszabadított attól a kötelezett­légtől, amit n e m t u d t a m vagy n e m voltam hajlandó teljesíteni. A h a r m a d i k stanfordi tavaszon Linda és In különváltunk. Egyre jobban elmerültem a m u n ­kámban, és újra a belső vi lágom felé fordultam. Reggelenként egy zen-csoporttal ü ldögél tem a tor¬ Batermünkben. Esténként az aikidót kezdtem tanul­mányozni. Egyre többet és többet olvastam, azt re­mélve, hogy megtalálom a kulcsot, az útmutatást , vagy a válaszokat befejezetlen dolgaimhoz.

Amikor a Oberlin Főiskolán, egy ohiói művészet i (•kólában ajánlottak állást, ez második esélynek tűnt |Z életemben. De ott csak még intenzívebben foly­tai lam tovább a boldogság utáni személyes kutatá-•Omat. Többet tanítottam tornát, és két olyan tanfo­lyamot szerveztem - „pszichofizikai fejlesztés" és „a lékés harcos útja" -, amelyek azokhoz a perspektí-M k h o z és képességekhez kapcsolódtak, melyeket Ifcókratésztól tanul tam. Első ott töltött évem végén |gy különleges ösztöndíjat k a p t a m az egyetemtől, mellyel körbeutazhat tam a világot.

I indát és Hollyt otthagyva e l indultam arra, ami-föl azt reméltem, hogy a végső kutatás lesz.

Mindenhol, ahol jártam - Hawaiin, Japánban, fíkinawán, Indiában -, m i n d e n városban jógát, lelki

255

gyakorlatot, ashramot, harcművészeti iskolákat <<n tanítókat találtam. De választ n e m kaptam. Ahogy u tazásom vége felé közeledtem, egyre jobban elke seredtem. Folyton kérdések pat tantak ki az elméin bői: „Mi a boldogság?" „Mi a megvilágosodás?" „Mi v a n a keresésem végén?" Szókratész sokszor beszélt ezekről a dolgokról, de igazán sohasem hal lot tam m e g őt.

Amikor a Portugália partvidékén lévő Cascais falu ba, utazásom utolsó állomására értem, az a kérőim foglalkoztatott - ú g y tűnt, ez mindegyikhez megad hatja a kulcsot -: Ki vagyok én? Az elhagyott tenger parton, ahol tíz napig kempingeztem, újra és újra fel­tettem a kérdést magamnak. Örömmel ott maradtam volna életem hátralevő részében, és hagytam volna, hogy a gyengéd hullámok lemossák rólam a kérésen vágyát, de egy reggel arra ébredtem, hogy a hulla m o k elnyelték homokból és pálcikákból precízen lei­épített váramat, és eszembe jutott saját halálom, és az, amit Szókratész próbált e lmondani nekem. Szavai en tettei darabokban jelentek meg előttem, mint a v,\ ramba tűzött gallyak, melyek összetörve lebegtek .1 hul lámok között: „Gondolkodj el a tovatűnő évektől1

Egy n a p rájössz, hogy a halál nem az, aminek képzel néd; de akkor az élet sem az. Mindkettő csodálatos le het, változással teli; vagy, ha nem világosodsz meg, mindkettőt csalódásként foghatod fel."

Emlékeimből feltört a nevetése. Egyszer, amikor letargikusnak látszhattam, Szók­

ratész megragadot t és megrázott: „Kelj fel! Ha bil tosan t u d n á d , hogy halálos beteg vagy, ha ke ven lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd .1/ életed és eltöprengj azon, ki vagy, n e m pocsékolnád az idődet ö n m a g a d kényeztetésére, félelmeidre, le targiákra vagy ambíciókra. Nos , Dan, azt m o n d o m

neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni Ugyanis. N é h á n y évvel több vagy kevesebb idő, mi-(lőtt e lmúlnál, n e m sok különbséget jelent. Légy

bo ldog most, ok nélkül - vagy soha n e m leszel az." Hirtelen nagyon mehetnékem támadt, de n e m

Volt hova m e n n e m . így maradtam, mint egy gube­ráló, aki á l landóan a saját agyában guberál. „Ki va­gyok én? Mi a megvi lágosodás?"

Szókratész egyszer régen azt m o n d t a nekem, Hogy a halál felett még a harcos sem arathat győzel­met; számára csak az adatik meg, hogy rájön, kik Vagyunk valójában. , Ahogy feküdtem a napon, felrémlett előttem, ami­kor Szok irodájában a hagyma utolsó héját is lehá­moztam, hogy rájöjjek, „ki vagyok én" . Eszembe ju-•oll J. D. Salinger regényének egyik szereplője, aki Hinikor látott valakit, amint megiszik egy pohár te­jel, így szólt: „Olyan volt, amikor Istent öntenek Is­tenbe, ha érted, mit akarok ezzel m o n d a n i . "

I ,ao-ce álmára gondoltam.

trto-ce elaludt és azt álmodta, hogy lepke. Amikor fel­ébredt, feltette magának a kérdést: „Ember vagyok, aki éppen azt álmodta, hogy lepke, vagy alvó lepke Vngyok, aki most éppen azt álmodja, hogy ember?"

Végigsétáltam a parton, újra és újra elénekelve a gyermekdalt:

„Evezz, evezz, evezz, csónakoddal a folyamon, Wvldogan, boldogan, boldogan, az élet csupán álom."

Egy délutáni séta u t á n visszatértem a sziklák közt Eldugott szálláshelyemre. Benyúltam a hátizsákom­ba és kivettem egy Indiában talált régi könyvet. Spi-

256 257

rituális népmesék elnyűtt angol fordítása volt. Aniinl végiglapoztam, r á b u k k a n t a m egy megvilágosod .ÍN ról szóló mesére.

Milarepa mindenüt t kereste a megvilágosodást, dl n e m talált választ - míg egy n a p látott egy öregem bert, aki lassan lefelé sétált egy hegyi ösvényen, ne héz zsákot cipelve. Milarepa azonnal megére/i. hogy ez az öregember ismeri a titkot, amelyet ő kei ségbeesetten keresett éveken át.

- Öreg, kérlek, m o n d d meg nekem, amit tudsz mi a megvi lágosodás?

Az öregember rámosolygott egy pillanatra, leli.ijl totta a nehéz súlyt a válláról és kiegyenesedett.

- Igen, most m á r látom! - kiáltotta Milarepa Örökké hálás leszek. De h a d d kérdezzek még vall mit: mi van a megvilágosodás után?

Az öreg, újra elmosolyodva, ismét felvette a zsá kot, a hátára vetette, megigazította terhét, és mefé tovább az útján.

Azon az éjszakán volt egy á lmom.

A sötétben hata lmas hegy lábánál vagyok. Mindi | követ felforgatok, értékes ékszer u tán kutatv.i. A völgyet sötétség borítja, ezért n e m találom.

Ekkor felnézek a fénylő hegycsúcsra. Ha valahol a csúcson kell lennie az ékszernek. Mászom, ml szom, és lelkes utazásba kezdek, mely évekig fői tartani. Végül elérek u t a z á s o m végére. Állok, lm d ö m a ragyogó fényben.

A látásom m á r tiszta, de az ékszert sehol nem le» lem. Lenézek a mélyen alat tam fekvő völgyre, a hun n a n sok évvel ezelőtt e lkezdtem felfelé mászni. ( N|| ekkor jövök rá, hogy az ékszer mindig bennem vofcj

258

már akkor is, és hogy a fény mindig világított. Csak I szemeim voltak csukva.

Az. éjszaka közepén felébredtem, fényesen sütött a hold. A levegő meleg volt, a világ csendes, csak a líl mikusan zúgó hul lámokat lehetett hallani. Szok h.mgját hallottam, de t u d t a m , ez is csak emlék: „A megvilágosodást n e m lehet elérni, Dan. Csak ráéb­redni lehet. És amikor felébredsz, m i n d e n megválto­zik és semmi sem változik meg. Ha egy vak ember fájön, hogy lát, attól megváltozik a világ?"

Ültem és figyeltem a tengeren csillogó holdfényt, mely ezüstös sapkával vonta be a távoli hegyeket: „I logy is van az a m o n d á s a hegyekről, folyókról és a nagy kutatásról?" „Ó, igen." Eszembe jutott:

Jlőször a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók. Aztán a hegyek többé n e m hegyek, a folyók pedig tíem folyók.

Végül a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók.

I'elálltam, végigszaladtam a parton és belemerültem I sötét óceánba, messze kiúsztam a zátonyon túlra. Megálltam és tapostam a vizet, amikor hirtelen úgy éreztem, valahol a lábaim alatt egy lény úszik a fe­kete mélységekben. Valami nagyon sebesen közele­dett felém: a Halál volt az. Vadul csapkodva a part­ra úsztam, és lihegve a nedves homokba rogytam. Igy apró rák mászott a szemem előtt, és betemette a homok, amint egy hul lám átcsapott rajta.

Felálltam, megszár í tkoztam és belebújtam a ru­hámba. A hold fényénél csomagoltam össze. Vál­lamra d o b t a m hátizsákomat.

Jobb soha n e m elkezdeni; de ha m á r elkezdted, (ohb befejezni - m o n d t a m magamnak.

259

Tudtam, ideje h a z a m e n n e m . Amint a Jumbo Jel .1 clevelandi H o p k i n s repülőtér leszállópályájára érkc zett, egyre nagyobb idegesség töltött el a házassá g o m és az életem miatt. Öregebbnek éreztem m . i gam, de bölcsebb n e m lettem. Mit m o n d h a t n é k a fe leségemnek és a lányomnak? Látom még valaha Szókratészt, és ha igen, mit h o z t a m neki?

Linda és Holly a repülőtéren vártak rám. Holly boldogan sikítozva rohant felém és átölelte a com bomat. Lindával lágyan, melegen átöleltük egymásl de valódi közelség n e m volt ebben az ölelésben, m i n t h a egy régi baráttal találkoztam volna újra Egyértelmű volt, hogy az idő és a tapasztalatok n i . 1 1 irányba sodortak bennünket .

Linda vitt haza a reptérről. Holly elégedetten üli az ölemben. M i n t m e g t u d t a m , Linda n e m volt m . i gányos a távollétemben. Barátokra és bensőségcn kapcsolatokra lelt. És n e m sokkal ezután, kevéssel Oberl inbe való visszatérésem után, én is találkoz­t a m egy nagyon különleges lánnyal; egy édes, fiatal diákkal, akit Joyce-nak hívtak. Röved, fekete haj.1 fürtökben lógott csinos arca és d e r ű s mosolya fó-lött. Pici volt és élettel teli. N a g y o n v o n z ó d t a m ho/ zá, m i n d e n időt együtt töltöttünk, amit csak lehe tett; az a rboré tumban és a n y u g o d t vizek körül Ú g y t u d t a m vele beszélni, ahogyan Lindával soha n e m mintha Linda n e m értette volna, amit mond tam, de az ő ösvényei és érdeklődése valahol m . i sut t voltak.

Joyce tavasszal végzett, mellettem akart maradni de én ú g y éreztem, kötelezettségeim vannak a h.'i zasságom miatt. Tudtam, hogy soha n e m felejteni cl őt, de a csa ládom volt az első.

A következő tél közepén Linda, Holly és en visszaköltöztünk Észak-Kaliforniába. A kegyelemdn

fést a házasságunknak talán az adta meg, hogy any-nyira el voltam foglalva a m u n k á m m a l és önmagam­mal. De egyetlen ó m e n sem volt olyan szomorú, mint az az állandó, idegesítő kétség és melankólia, amelyet először a nászéjszakánkon éreztem. A fájdalmas ké-lely, az érzés, hogy valamire emlékeznem kellene, va­lamire, amit évekkel azelőtt m a g a m mögött hagytam. Csak Joyce mellett n e m éreztem ezt.

A válás u t á n Linda és Holly egy szép régi házba i költöztek. Én a m u n k á m b a temetkeztem, tornát és

nikidót taní tot tam a berkeleyi YMCA-ben. Őrült kísértést éreztem, hogy elmenjek a benzin­

kúthoz, de n e m akar tam menni , amíg n e m hívnak. Különben is, hogy mehetnék vissza. Semmit n e m ludtam felmutatni az évek során.

tPalo Altóba költöztem és egyedül éltem, olyan agányosan, amilyen még soha n e m voltam. Sók­or eszembe jutott Joyce, de t u d t a m , nincs jogom lhívni. M é g m i n d i g voltak befejezetlen dolgaim. Újra elkezdtem a kiképzést: testgyakorlatokat vé-•ztem, olvastam, meditáltam, és különböző kendé­ket tettem fel az elmémnek, melyeket egyre mé­

lyebbre és mélyebbre döftem, mint egy kardot. Né­hány h ó n a p múlva kezdtem olyan jól érezni magam, mint m á r évek óta nem. Ez alatt az idő alatt jött m e g a kedvem az íráshoz is. Feljegyzéseket készítettem a

I Szókratésszal töltött napokról. Azt reméltem, hogy az együtt töltött idő felidézése valamilyen új kulcsot ad-

i hat. Igazából semmi n e m változott, legalábbis semmi látható, azóta, hogy elküldött.

Egy reggel kis lakásom bejárati lépcsőjén ültem, l Az autópálya felé tekintve. Visszagondoltam az el¬ I múlt nyolc évre. Bolondként kezdtem, és majdnem

harcos lett belőlem. Akkor Szókratész elküldött a vi­lágba, hogy tanuljak, és újra bolond lettem.

260 261

Ú g y tűnt, kárba veszett ez a nyolc év. Itt ültem te hát a lépcsőn, bámulva a város fölött a hegyekéi Hirtelen felkeltette a figyelmemet, hogy a hegyek Iá gyan világítani kezdtek. Ebben a pi l lanatban tud tam, mit fogok tenni.

Eladtam azt a kevés holmit, a m i m volt, felszíja/ t a m a hát izsákomat és autóstoppal délre indultam, Fresno felé, aztán keletnek fordultam, a Sierra Ne v a d a irányába. Késő nyár volt - nagyszerű idő arra, hogy elvesszek a hegyek között.

A kapu kinyílik

c g y szűk úton, valahol az Edison-tó közelében, kezd-m haladni olyan terület irányába, melyet Szókra-sz egyszer említett - egy befelé és felfelé, a vadon

szíve felé eső terület irányába. Éreztem, hogy itt a he­gyekben megtalálom a választ - vagy meghalok. Bi­zonyos szempontból mindkettő bekövetkezett.

Alpesi rétek és gránitsziklák között kapaszkodtam felfelé a kanyargós úton, erdei- és lucfenyőerdőkön át, a magas tavak vidékére, ahol az emberek ritkáb­bak voltak, mint a pumák, a szarvasok és a gyíkok, amik közeledtemre a sziklák alá szaladtak.

Napke l te előtt tábort ütöttem. A következő n a p o n még magasabbra jutottam, az erdővel borított ré­szek fölött elterülő hatalmas gráni tmezőkön át. Óri­ási sziklákat m á s z t a m meg, kanyonokon és szaka­dékokon v á g t a m át magam. Délután ehető gyökere­ket és bogyókat gyűjtöttem, és egy kristályos forrás­nál heveredtem le. Évek óta először éreztem elége­dettnek m a g a m .

A dé lu tán további részében egyedül gyalogoltam v a d területen, lefelé a kusza erdők árnyában,

issza a táborhoz. Később előkészítettem a rőzsét az sti tűzhöz, megint et tem egy maroknyi ételt, és egy gbe nyúló fenyőfa alatt meditál tam, megadva ma­

gam a hegyeknek. Ha valamit fel akartak ajánlani nekem, én készen voltam elfogadni.

263

Aztán az ég feketére változott. Kezeimet és arco mat é p p e n a pat togó tűznél melengettem, amikor ,1/ árnyékból Szókratész lépett elő!

- Erre jártam, gondoltam, b e u g r o m hozzád m o n d t a .

Hitet lenkedve és elragadtatva megöleltem és .1 földre birkóztam. Mindket ten nevettünk, és tetőid talpig koszosak lettünk. Leporoltuk m a g u n k a t és .1 tűzhöz ültünk.

- Szinte semmit n e m változtál, öreg harcos, így n e m egy évvel a századik után. (Valójában öregebb nek látszott, de szürke szemei m é g mindig ugy.in ú g y csillogtak.)

- T e viszont - vigyorgott, végigmérve engem sokkal öregebbnek látszol, és n e m sokkal okosabb nak. M o n d d , tanultál valamit?

A tűzre meredve felsóhajtottam: - Nos, megtanul tam, hogyan készítsem el a saját teámat. - Egy kis vi zeskancsót az általam összetákolt melegítőre tettem elkészítettem az aznapi túrán szedett gyógynövi • nyékből főzött fűszeres teát. N e m számítottam rá hogy társaságom lesz; az én csészémet nyújtottam .11 neki, magamnak pedig egy kis tálba töltöttem. Végül elkezdtek ömleni belőlem a szavak. Ahogy beszéltem, az elkeseredettség, melyet oly sokáig távol tartottam magamtól, végül rám telepedett.

- Semmit n e m hoztam neked, Szókratész. Meg mindig el vagyok tévedve, semmivel n e m vágyni közelebb a kapuhoz, mint akkor, amikor először la lálkoztunk. Cserbenhagytalak, és az élet is cserben hagyott engem; az élet összetörte a szívemet.

- Igen! Összetört a szíved, Dan, hogy felfedje ,1 belül ragyogó kaput . Ez az egyetlen hely, ahol még n e m kerested. Nyisd ki a szemed, te bohóc, mái majdnem megérkeztél ! - kiáltotta ujjongva.

264

Zavarodottan és frusztráltan, csak ü l tem tehetet-

enül. Szókratész erőt öntött belém. - Már majdnem ké­

zen vagy, nagyon közel vagy.

- Mihez vagyok közel? - csaptam le m o h ó n a sza­

vaira. - A végéhez. - Egy pillanatra végigfutott a hatá­

rion a félelem. Gyorsan a hálózsákomba bújtam, és zókratész is kigöngyölte a sajátját. Arról az éjsza­

káról az utolsó b e n y o m á s o m taní tóm csillogó sze­mei voltak, mintha keresztülnézett volna velük raj­iam és a tűzön, egy másik világba.

A reggeli n a p első közvetlen sugaraira Szókratész már fent volt, egy közeli pataknál üldögélt. Egy da­rabig csendben ü l tem mellette, kavicsokat dobál­tunk a sebes patakba, és figyeltük, ahogy loccsan­nak. Szótlanul megfordult és közelről r á m nézett.

Azon az éjszakán, egy túrázással, úszással és napo­zással töltött gondtalan n a p után, Szókratész azt mondta, m i n d e n érzésemről hallani akar, melyet az­óta átéltem, amióta n e m találkoztam vele. H á r o m na­pon és három éjszakán át beszéltem - teljesen kiürí-ettem a memóriámat. Szókratész egész idő alatt alig ".ólait meg, csak néha tett fel egy-egy rövid kérdést.

Amikor lement a n a p , intett, hogy csatlakozzam hozzá a t ű z mellett. Mozdulat lanul ü l tünk az öreg

arcossal, keresztbe tett lábakkal, magasan a Sierra évadában. - Szókratész, m i n d e n il lúzióm szertefoszlott, és

gy tűnik, semmi n e m lép a helyükbe. Te m e g m u -attad n e k e m a kutatás hiábavalóságát. De mi a elyzet a békés harcos útjával? N e m egy ösvény az,

nem keresés? Elragadtatva felnevetett és vál lamnál fogva meg­

rázott.

265

- Mindezek u t á n végül ezzel a pikáns kérdéssel hozakodsz elő? De hát ott a válasz az orrod előli M i n d e d d i g a békés harcos útját m u t a t t a m meg ne ked, n e m a békés harcoshoz vezető utat. Amíg ezen az ú t o n lépdelsz, harcos vagy. Az utolsó nyolc év ben elvesztetted „harcos voltodat", úgyhogy mosl újra kutatnod kell utána. De az út a most; mindig is az volt.

- Akkor most mit csináljak? Merre menjek innen? - Mit számít? - kiáltott v idáman. - Egy bolond

akkor „boldog", ha sóvárgásai kielégülnek. A har cos ok nélkül boldog. Ezért a boldogság a végső elv - mindenekelőt t ezt tanítottam neked.

Amint még egyszer felfelé, a hálózsákjainkhoz másztunk, Szok arca a tűz vörös fényében rám ra gyogott. - D a n - m o n d t a szelíden -, ez az utolsó fel adat, melyet valaha is adok neked, és ez örökké tarl. Cselekedj boldogan, érezd magad boldognak, a vi lágban felfedezhető mindenféle ok nélkül. Akkoi képes leszel szeretni, és azt teheted, amit akarsz.

Egyre álmosabb lettem. Miközben lecsukódtak .1 szemeim, halkan azt m o n d t a m : - De Szókratész, ne h á n y dolgot és embert nagyon nehéz szeretni; lehe tétlen, hogy valaki mindig boldog legyen.

- És mégis, Dan, ettől lesz harcos valaki. N e m azl m o n d o m , hogyan legyél boldog, h a n e m azt, hogy boldog legyél. - Ezeknél az utolsó szavaknál elalud tam.

Szókratész hajnalban szelíden felrázott. - Hosszú gyaloglás áll e lőttünk - mondta . H a m a r o s a n elin d ú l t u n k a magasabb területek felé.

Szok korára vagy érzékeny szívére csak annyi utalt, hogy lassabbra vette mászása ütemét. Újra ta­n í tóm sebezhetőségére és áldozatára emlékeztem. Soha többé n e m t u d h a t t a m őt biztonságban. Miköz.

266

ben egyre magasabbra másztunk, egy különös törté­net jutott eszembe, amelyet csak most értettem meg.

lígy szent életű nő sétált egy szikla peremén. Né­hány száz méterrel maga alatt döglött anyaoroszlánt vett észre, amelyet síró kölykei vettek körül. Habo­zás nélkül levetette magát a szikláról, hogy legyen mit enniük.

ligy másik helyen és egy másik időpontban Szókra­tész talán ugyanezt tette volna.

Egyre magasabbra másztunk, legnagyobb részt csendben, helyenként fás és sziklás talajon, aztán fel, a hegyek fölötti csúcsra.

- Szókratész, merre megyünk? - kérdeztem, mi­kor leültünk egy kicsit pihenni.

- Egy különleges d o m b h o z megyünk, egy szent helyre, a környék legmagasabb területére. Egy kicsi, ősi amerikai törzs temetkezési helye volt ez. Róluk még a történelemkönyvekben sem tesznek említést. Ez a n é p magányosan, békében élt és dolgozott.

- H o n n a n t u d o d ? - Őseim éltek köztük. De most menjünk tovább;

még sötétedés előtt fel kell é r n ü n k a fennsíkra. Ekkor m á r m i n d e n t elhittem Szókratésznek -

mégis, az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ko­moly veszélyben vagyok, és hogy valamit titkol előlem.

A n a p baljóslatúan alacsonyan állt; Szókratész gyorsított az i ramon. Már nehezen lélegezve, egyik hatalmas sziklától a másik felé ugrá l tunk és mász­tunk mélyen az árnyékban. Szókratész két szikla kö­zött eltűnt, hata lmas kövek által alkotott szűk csa­tornában követtem lefelé; aztán újra nyílt terepre ju­tottunk. - Ha egyedül jönnél vissza, i smerned kell

267

ezt a járatot - mondta Szókratész. - Ez az egyetlen be-és kivezető út. - Faggatni kezdtem, de elhallgattatod

A n a p fénye k ihunyóban volt már, mikor az utol só k a p a s z k o d ó n emelkedtünk felfelé. Alattunk tál formájú bemélyedés terült el, melyet felfelé nyúló sziklák vettek körül; most árnyék fedte be. Leiek tar tot tunk a tál felé, egyenesen a csipkézett csúcs i rányában.

- Közel vagyunk m á r a temetkezési helyhez? kérdeztem idegesen.

- Rajta ál lunk - mondta . - Egy régi nép, a harco sok törzsének kísértetei fölött.

A szél, m i n t h a m e g akarná erősíteni Szok szavait, belecsapott az arcunkba. Ekkor meghal lottam a leg hátborzongatóbb hangot életemben - olyan volt, mint egy siránkozó, emberi hang.

- Milyen szél ez, a pokolba? Szókratész n e m válaszolt. Megállt egy fekete

lyuknál, a szikla szélénél. - Menjünk be - mondta . Ösztöneim v a d u l veszélyt jeleztek, de Szok mái

belépett. A zseb lámpámat bekapcsolva m a g a m mö gött hagytam a nyögő szelet, és a lámpa gyenge le nyét követve beljebb m e n t e m a barlangba. A vibráló fénynél mélyedéseket és hasadékokat láttam, me lyeknek n e m látszott a mélysége.

- Szok, n e m örülök, hogy ilyen messze, a hegy bel sejében járkálunk. - Rám bámult. De megkönnyebbu lésemre a barlang szája felé tartott. N e m mintha szá mított volna: kint ugyanolyan sötét volt, mint bent Letáboroztunk és Szókratész kivett néhány hasábfái .1 csomagjából. - Arra gondoltam, esetleg szükségünk lesz ezekre - mondta . Hamarosan ropogott a tűz. les tünk bizarr, kicsavarodott árnyékokat vetett, melyek vadul táncoltak előttünk a barlangfalon, miközben ,1 lángok elemésztették a fát.

268

Az árnyékokra mutatva Szókratész azt mondta : -Ezek az árnyak a bar langban az illúzió és a valóság, a szenvedés és a boldogság lényegi képei. Most pe­dig hallgass m e g egy ősi történetet, melyet Platón népszerűsített:

Volt egyszer egy nép, mely egész életét az Illúziók Barlangjában élte le. Miután több nemzedéke így él­te le életét, azt hitték, hogy saját falra vetülő árnyé­kaik a valóság szubsztanciái. Csak a mítoszok és a vallási elbeszélések számoltak be egy élénkebb való­ságról.

Az árnyjátéktól elborított n é p hozzászokott a sö­tét valósághoz, és ez lett a börtöne.

Az árnyékokra b á m u l t a m és éreztem h á t a m o n a tűz melegét; Szókratész folytatta.

- A történelem során, Dan, mindig voltak áldott kivételek a bar lang foglyai között. N é h á n y u k n a k elege lett az árnyjátékból, néhányuk kételkedni kez­dett benne, n é h á n y u k a t pedig n e m elégítették ki az árnyak, bármilyen magasra ugrottak is. A fény kere­sői lettek. N é h á n y szerencsés talált egy idegenveze­tőt, aki az il lúziókon túlra vezette őket, a napfényre.

Rabul ejtett ez a történet. A sárga fényben a grá­nitfalon táncoló árnyékokat figyeltem. Szok foly­tatta:

- A világ m i n d e n népe elméje barlangjának a fog­lya. Csak n é h á n y harcos látja a fényt, szabadítja ki magát. Ők képesek az örökkévalóságba nevetni. És te is képes leszel.

- E z elérhetetlennek tűnik, Szok, és valahogy ijesztőnek is.

- Ez túl van kutatáson és félelmen. Ha egyszer megtörténik, majd meglátod, hogy nyilvánvaló, egy-

269

szerű, hétköznapi, éber és boldog dolog. Az árnyé kokon túli valóság.

Csendben ül tünk, csak a ropogó fák hangja hallal szőtt. Figyeltem Szókratészt, aki mintha várakozóin volna. Valami rossz érzésem volt, de a hajnal gyen ge fénye, mely felfedte a bar lang száját, új élettel töl tötte el a lelkemet.

De aztán újra sötétbe burkolózott a barlang. Szók ratész gyorsan felállt és a bejárathoz ment. Én közvei lenül mögötte voltam. Ózonszagot éreztem, amint ki léptünk. Éreztem, hogy a statikus elektromosság fel borzolja a hajamat a tarkómon. Ekkor kitört a vihar.

Szókratész m e g p ö r d ü l t és szembenézett velem. Nincs sok idő hátra! El kell menekülnöd a barlang ból; az örökkévalóság nincs olyan messze!

Villámlott. A villám belecsapott egy közeli szikla ba. - Siess! - m o n d t a Szókratész soha n e m hallott iz ga lommal a hangjában. Abban a pil lanatban rám tört az Érzés - az érzés, amely soha n e m tévedett. Vigyázz - a Halál közeleg! - szólt hozzám.

Aztán Szókratész vészjósló és metsző hangon újn megszólalt: - Itt veszélyes. Menj messzebb, vissza a barlangba. - A l á m p á m u t á n kezdtem kutatni a cso m a g o m b a n , de r á m üvöltött: - Mozogj!

Visszahátráltam a sötétségbe és nekiütköztem a falnak. Alig lélegezve vártam, hogy eljön és elvisz engem, de eltűnt.

Miközben é p p e n kiáltani akar tam neki, akkorái estem, hogy majdnem elájultam; egy satu alakú va lami ragadta m e g a nyakamat és visszahúzott a bar lang belsejébe. - Szókratész! - kiáltottam - Szókra tész!

A szorítás a n y a k a m o n enyhült, de akkor egy m é g borzalmasabb fájdalom jött: valami hátúin>l szorítani kezdte a fejem. Kétszer egymás u tán felsi

270

koltottam. Mielőtt a koponyámat az őrjítő nyomás összetörte volna, a következő szavakat hallottam: -Ez lesz az utolsó utazásod. Összetéveszthetetlenül Szókratész hangján szóltak hozzám.

Borzalmas csattanással eltűnt a fájdalom. Összeom­lottam és t o m p á n l e h u p p a n t a m a barlang földjére. Villámlás fénye látszott és a pillanatnyi világosság­ban láttam Szókratészt, amint fölöttem áll és lebá­mul rám. Ekkor egy másik világból mennydörgés hangját hallottam. Ebből t u d t a m , hogy haldoklóm.

Egyik lábam kicsavarodva függött egy mély lyuk széle fölött. Szókratész belelökött a szakadékba, a mélységbe, és z u h a n t a m a szikláknak ütődve, pattog-

I va, a föld belsejébe esve. Athullva egy nyíláson, a hegy kiengedett magából a napsütésbe, ahol össze­tört testem lefelé pörgött, végül egy nedves, zöld me­zőn, messze, messze lent, egy rakáson értem földet.

Testem összetört, kicsavarodott h ú s d a r a b volt csupán. Dögevő madarak, rágcsálók, rovarok és fér­gek jöttek, hogy széteső testemből lakmározzanak, a húsból, amelyről valaha azt gondoltam, hogy „ é n " vagyok. A n a p o k egyre gyorsabban tovaröppentek, és az ég sebes pislogassa vált, fény és sötétség válta­kozásává, mely egyre gyorsabban és gyorsabban re­zegve egy folttá változott; az tán a n a p o k hetekké lettek, a hetek pedig hónapokká.

Váltakoztak az évszakok, és a test m a r a d v á n y a beleolvadt a földbe, gazdagítva azt. A tél fagyott ha­va egy időre megőrizte a csontjaimat, de amint az évszakok egyre rövidebb időközönként váltották egymást, azok is porrá lettek. A testem nyújtotta tápláléktól virágok és fák nőttek és haltak meg azon a réten. Végül m é g a rét is eltűnt.

A dögevő m a d a r a k részévé lettem, akik a húso-

271

irton lakmároztak, a rovaroké és a rágcsálóké, az éld és halál nagy körében pedig az őket felfaló ragadó zóké. Én lettem az ősük, míg végül ők is visszatér tek a földbe.

Az a D a n Mil lman, aki sok évvel azelőtt élt, örök re eltűnt, csak egy felvillanó pillanat volt az időben - de én változatlan m a r a d t a m m i n d e n korban. Most Ö n m a g a m , a m i n d e n t megfigyelő Tudat, és minden vol tam egyszerre. Valamennyi részem fennmarad örökre; örökké változik, örökké új.

Most rájöttem, hogy a Félelmetes Kaszás, a Halál, amelytől D a n Mil lman annyira félt, az ő nagy illii ziója volt, és ily m ó d o n az ő élete is n a g y illúzió voll csupán, probléma. N e m több, mint egy vicces bal eset, amikor a Tudat megfeledkezett magáról.

Amíg Dan élt, n e m jutott át a kapun; n e m ébredi rá valódi természetére, ha landóságban és féleleni ben élt csupán.

De én t u d t a m . Ó, ha tudta volna, amit én most 111 dok. A bar lang földjén feküdtem mosolyogva. A fa I nak támaszkodva felültem, be lebámultam a sötél ségbe, megzavarodva, de félelem nélkül.

S z e m e m kezdett hozzászokni a sötéthez, és mer, láttam, hogy egy fehér hajú ember ül mosolyogv.i mellettem. Ekkor, több ezer év távolából, minden visszatért, és egy pil lanatra e lszomorodtam, amiéri v isszakerültem h a l a n d ó formámba. Ekkor azonban rájöttem, hogy n e m számít - semmi sem számít!

Hirte len ezt n a g y o n mulatságosnak találtam; és m i n d e n mást is, s nevetni kezdtem. Ránéztem Szók ratészre, s z e m ü n k eksztatikusán csillogott. Tudtam, tudja, amit tudok. Feléje ugrot tam és megöleltem Körbetáncoltunk a barlangban, vadul kacagva a hala lomon.

Később bepakol tunk és l ementünk a hegyoldalon

272

Átvágtunk az átjárón, át a v ízmosásokon és a szikla­mezőkön, a táborhoz.

N e m sokat beszéltem, de gyakran felnevettem, mert akárhányszor körbenéztem - a földre, az égre, a napra, a fákra, a tavakra és a patakokra -, eszembe jutott, hogy ez m i n d Én vagyok!

M i n d a z o k b a n az években, mikor D a n Mil lman felnőtt és azért küzdött, hogy „legyen belőle vala­ki". A múltról szólva!

Dan Mil lman valaki volt. Egy félelemmel teli el­me és egy ha landó test foglya. Hát - gondol tam -most újra D a n Mil lmant játszom, és akár hozzá is szokhatok ehhez, m é g n é h á n y másodpercre az örökkévalóságban, amíg ez is el n e m múlik. De m á r tudom, hogy n e m csupán egy h ú s d a r a b vagyok - és cz a titok m i n d e n t megváltoztat.

N e m lehetett leírni ennek a tudásnak a hatását. Egyszerűen megtörtént a felébredésem.

És így ráébredtem a m i n d e n jelentéstől, m i n d e n kutatástól mentes valóságra. Mi u t á n is lehetne ku­tatni egyáltalán? Halá lommal Szókratész m i n d e n szava életre kelt. Ez volt m i n d e n paradoxonja, hu-morossága, a nagy változás. M i n d e n kutatás, min­den teljesítmény, m i n d e n cél egyformán élvezetessé, és egyformán szükségtelenné vált.

Energia áramlott szét a testemben. Túlcsordult bennem a boldogság és nevetésben törtem ki; egy ok nélkül boldog ember nevetése volt.

Aztán lesétáltunk a legmagasabb tavak mellett, az erdőségek határát átlépve, be a sűrű fák közé, a pa­tak felé, ahol két n a p p a l - vagy több ezer évvel - ko­rábban letáboroztunk.

M i n d e n szabályt, m i n d e n erkölcsi törvényt és minden félelmemet fent hagytam a hegyen. Többé soha semmi n e m uralkodik fölöttem. Milyen bünte-

tés fenyegethet? És mégis, bár n e m volt viselkedési k ó d o m , éreztem, hol a középút, mi a megfelelő, és mi a szeretet. Képes voltam szeretetteljes viselkedés re, és csakis ilyenre. O mondta ; mi lehet ennél na gyobb hatalom?

Elvesztettem az e lmémet és a szívembe hullottam Végül kinyílott a kapu, átbotorkáltam rajta, és köz ben nevettem, mert ez is egy vicc volt. Kapu nélküli k a p u volt, egy másik illúzió, egy másik kép, amelyei Szókratész font valóságom szövetébe, ahogy sok év­vel ezelőtt megígérte. Végül megláttam, amit meg kellett látnom. Az ösvény folytatódik, vég nélkül; de most fényben úszott.

Mire a táborhoz értünk, m á r sötétedett. Tüzet rak t u n k és kevés szárított gyümölcsöt és napraforgó magot ettünk, ami a készletemből maradt . Amikor a tűz fénye arcunkba világított, Szókratész beszélni kezdett.

- El fogod veszteni, t u d o d . - Mit vesztek el? - A látomást. Ritka ugyan - csak a körülmények

alkalmi egybeesése folytán lehetséges -, de akkor is tapasztalat, úgyhogy el fogod veszteni.

- Ez talán igaz, Szókratész, de kit érdekel? - ne vettem. - Az e lmémet is elvesztettem, és úgy tűnik, n e m is ta lálom m e g soha!

Örömtel i meglepetésében felhúzta a szemöldökéi. - Hát, akkor ú g y tűnik, veled végzett m u n k á m a ve géhez ért. Az adósságom ki van fizetve.

- H u r r á ! - kiáltottam vigyorogva. - Úgy érted, hogy ma vizsgát tettem?

- N e m , Dan; én tettem vizsgát. Felállt, hátára vette a hátizsákját és elment, beleöl

v a d t az félhomályba. Ideje volt visszatérni a benzinkúthoz, ahol az egész

2 7 4

elkezdődött. Valahogyan olyan érzésem volt, hogy Szókratész m á r ott van, és vár rám. Napkel tekor fel­pakol tam a hát izsákomat és e l indultam lefelé a hegyről.

A vadonból több napig tartott az út lefelé. Lestop­pol tam egy autót Fresno felé, azután a 101-esen vé­gigmentem. San Jose-ba, majd vissza Palo Altóba. Hihetet lennek tűnt , hogy mindössze néhány héttel korábban h a g y t a m el a lakásomat, egy tehetetlen „valaki"-ként.

Kipakol tam és Berkeleybe hajtottam, délután há­romkor érkeztem az ismerős utcákba, jóval azelőtt, hogy Szókratész m u n k á b a állt. A P iedmonton lepar­koltam, és legyalogoltam, keresztül a campuson. Az iskola é p p akkoriban kezdődött el, és a diákok na­gyon el voltak foglaltva azzal, hogy diákok. Lesétál­tam a Telegraph Avenue-n és az árusokat figyeltem, akik a tökéletes árust játszották. Bárhová m e n t e m -a ruhaboltokba, az élelmiszerüzletekbe, a mozikba és a masszázsszalonokba -, mindenüt t , mindenki tökéletesen az volt, aminek hitte magát.

Felmentem a Universityn, aztán végig a Shattuc-kon, rót tam az utcákat, mint egy boldog fantom, B u d d h a szelleme. Az emberek fülébe akar tam súg­ni: „Ébredjetek fel! A személy, akinek hiszitek maga­tokat, h a m a r o s a n m e g fog halni. Úgyhogy most éb­redjetek fel és legyetek elégedettek ezzel a tudással: Nincs szükség keresésre, a teljesítmény semmire n e m vezet, s e m m i n n e m változtat. Csak legyetek boldogok most! A szeretet az egyetlen realitás a vi­lágon. Mert ez m i n d Egy. És az élet törvényei a pa­radoxon, a h u m o r és a változás csupán. Problémák n e m léteznek, soha n e m is voltak és n e m is lesznek. Hagyjatok fel a küzdelemmel, szabaduljatok meg az elmétektől, dobjátok el aggodalmaitokat és lazítsa-

275

tok. Nincs szükség arra, hogy ellenálljatok az élet nek; csak cselekedjetek legjobb tudásotok szerint. Nyissátok ki a szemeteket és vegyétek észre, hogy sokkal többek vagytok, mint képzelitek. Ti vagytok a világ, ti vagytok az u n i v e r z u m - önmagatok vagy tok és m i n d e n k i más is egyben! Ez az egész Isten csodálatos játéka. Ébredjetek fel, nyerjétek vissza a humorérzéketeket . Ne aggódjatok, egyszerűen le­gyetek boldogok. Máris szabadok vagytok!

Mindenkinek el akar tam m o n d a n i , akivel talál koztam, de ha megteszem, talán azt hitték volna, hogy háborodott, sőt veszélyes vagyok. Ismertem a hallgatás bölcsességét.

Az üzletek é p p e n zártak, néhány óra múlva Szok megkezdi műszakját a kútnál. Felhajtottam a he gyek közé, kiszálltam az autóból és leültem egy öböl felé néző sziklára. Lenéztem San Francisco távoli vá­rosára és a Golden Gate-re. M i n d e n t éreztem. A Ti-buron, Marin és Sausali tó erdeiben fészkelő mada rakat; éreztem a város életét, az ölelkező szerelmese ket, a tevékenykedő bűnözőket, a szociális munká­sokat, akik é p p e n m i n d e n t megtesznek másokért. És t u d t a m , hogy ez az egész, a jó és a rossz, a magas és az alacsony, a szent és a profán, m i n d a Játék tökéle­tes részei. M i n d e n k i olyan tökéletesen játszotta a szerepét! És én vol tam ez az egész, és m i n d e n mor zsája is én voltam. A világ végei felé bámul tam, és i m á d t a m az egészet.

Behunytam a szemem, hogy meditáljak, de rájöt­tem, hogy m á r mindig meditálok, nyitott szemmel is.

Éjfél u t á n a benzinkúthoz vezettem, amikor meg érkeztem, megszólalt a csengő. A melegen megvilá gított irodából előjött egy izmos, ötven év körű linkek látszó; karcsú, kecses, szikár férfi, a barátom.

276

Körbejött a vezető oldalára és vigyorogva azt mond­ta: - Feltöltsem?

- A boldogság: teli tank - válaszoltam, majd rövid szünetet tartottam. H o l hal lottam ezt a mondást? Mi volt az, amire emlékeznem kellene?

Miközben Szókratész feltöltötte a tankot, én meg­tisztítottam az ablakokat; aztán az autót leállítottam a benzinkút mögött, és utoljára b e m e n t e m az irodá­ba. Olyan volt számomra, mint egy szent hely - egy valószerűtlen templom.

Úgy tűnt, a z n a p este a szoba tele volt elektromos­sággal; biztos voltam benne, hogy valami van a le­vegőben, de n e m tudtam, mi.

Szókratész a fiókba nyúlt, és egy hatalmas jegyzet­füzetet adott át, melyet elnyűtt az idő. Gondos, szép írással írott feljegyzések voltak benne. - Ez az én fo­lyóiratom - feljegyzések az életemről, ifjúkorom óta. Választ kapsz belőlük a kérdéseidre. Mindent odaad­tam, amit csak tudtam. Most te jössz. Én elvégeztem a m u n k á m , de neked még sok dolgod van.

- M a r a d t valami teendő egyáltalán? - mosolyog­

tam. - í rni és tanítani fogsz. Hétköznapi életet fogsz él­

ni, megtanulod, hogyan maradj hétköznapi egy összezavarodott világban, melyhez bizonyos érte­lemben m á r n e m tartozol hozzá. Maradj hétköznapi, és hasznos leszel mások számára. - Szókratész fel­emelkedett a székéből és óvatosan az enyém mellé tette a bögréjét. Ránéztem a kezére: fényes volt és ragyogóbban tündökölt , mint valaha.

- N a g y o n különösen érzem m a g a m - m o n d t a , meglepett tónussal a hangjában. - Ú g y érzem, men­n e m kell.

- Tudok tenni érted valamit? - kérdeztem, azt gondol tam, hogy felfordult a gyomra.

277

- N e m . - Belebámult a semmibe, mintha a szoba és én m á r n e m is léteznénk, lassan a „Privát" felira­tú ajtóhoz ment, kinyitotta és belépett.

Azon t ű n ő d t e m , vajon rosszul van-e. Ereztem, hogy a hegyekben együtt eltöltött idő kiszívta az erejét, pedig Szókratész fényesebb volt, mint valaha. Ezúttal is, mint mindig, kiismerhetetlen volt.

A k a n a p é n ü l tem és az ajtóra meredtem, vártam, hogy visszatérjen. Az ajtón keresztül bekiáltottam neki: - Hé, Szókratész, ma éjjel úgy fénylesz, mint egy szentjánosbogár. Elektromos angolnát ebédel­tél? Karácsonykor át kell jönnöd h o z z á m vacsorára. Csodálatos karácsonyfadísz lesz belőled.

Ú g y éreztem, valami felvillanó fényt látok az ajtó alatti résen. Nos, talán egy felvillanó villanykörte sietteti a dolgában. - Szok, az egész estét ott töltöd? Azt hittem, hogy a harcosoknak soha nincsen szék­rekedésük.

Eltelt öt perc, aztán tíz. Az értékes naplóval a ke­zemben ültem. Szólítottam, aztán újra szólítottam, de csak a csend volt a válasz. Hirtelen t u d t a m ; lehe­tetlen volt, de t u d t a m , hogy megtörtént.

Talpra ugrottam, o d a r o h a n t a m az ajtóhoz, és olyan erővel nyi tot tam ki, hogy fémes csapódással nekiütődött a fal csempéjének. Tompa visszhang hallatszott az üres mosdóban. Eszembe jutott a vil­lanás, percekkel azelőtt. Szókratész ragyogva besé­tált a mosdóba, aztán eltűnt.

Hosszú ideig álltam ott, míg meg n e m hallottam az ismerős csengőt, aztán pedig a dudát . Kisétáltam és mechanikusan megtöltöttem a tankot, elvettem a pénzt, és o d a a d t a m saját pénzemből a visszajárót. Mikor visszatértem az irodába, észrevettem, hogy még a cipőmet sem vettem fel. Nevetni kezdtem; nevetésem hisztérikus lett, aztán elcsendesedett.

278

Hátradől tem a díványon, a régi mexikói takarón, ami mostanra szakadozott lett és mállani kezdett. A szobában körbepil lantva a sárga szőnyegre néztem, ami az időtől kifakult, a régi diófa asztalra és a víz­hűtőre. Lát tam a két csuprot - Szókét és az enyémet -, melyek m é g m i n d i g ott voltak az asztalon, végül pedig üres székét.

Aztán beszélni kezdtem. Bárhol is volt a játékos öreg harcos, szólnom kellett hozzá m é g egyszer, utoljára.

- Hát , Szok, itt vagyok, múl t és jövő között, újra, m e n n y és föld között lebegve. Mit m o n d h a t n é k ne­ked? Köszönöm, tanítóm, inspirálóm, barátom. Hiá­nyozni fogsz. Viszlát.

Végleg e l m e n t e m a benzinkúttól, semmi mást n e m éreztem, csak csodálkozást. Tudtam, hogy va­lójában n e m vesztettem el őt. Ennyi évbe telt, hogy rájöjjek a nyilvánvalóra: Szókratész és én soha n e m voltunk különbözőek. Egész idő alatt egy és ugyan­az voltunk.

Végigmentem a c a m p u s fákkal övezett ösvényén, át a kis patakon, az árnyas ligeten túlra, a városba -tovább az úton, tovább, hazafelé.

E P I L Ó G U S

NEVETÉS A SZÉLBEN

Á t m e n t e m a k a p u n ; lát tam, amit látni kellett; a he­gyek között, ott a m a g a s b a n ráeszmél tem valódi természetemre. Mégis, mint az öregember, aki vál­lára emelte terhét és folytatta útját, t u d t a m : a n n a k ellenére, h o g y m i n d e n megváltozott , s e m m i s e m változott meg. M é g m i n d i g a hé tköznapi ember életét él tem, a h é t k ö z n a p i ember kötelezettségei­vel. A h h o z kellett igazí tanom m a g a m , hogy bo ldog és h a s z n o s életet éljek egy olyan világban, m e l y n e m szereti az olyanokat, akik m á r n e m kíváncsiak a keresésre és a problémákra. M e g t a n u l t a m , hogy egy ok nélkül boldog ember az emberek idegeire mehet ! Számta lanszor érteni, sőt irigyelni k e z d t e m a szerzeteseket, akik e ldugot t bar langokban keres­nek ot thont m a g u k n a k . De én m á r vol tam a barlan­gomban, s z á m o m r a a kapás ideje lejárt, és eljött az a d á s ideje.

Palo Altóból San Franciscóba költöztem és szoba­festőként kezdtem dolgozni. Amint találtam egy há­zat, befejezetlen ügyeimet kezdtem intézni. Oberlin óta n e m beszéltem Joyce-szal. N e w Jerseyben talál­t a m m e g a telefonszámát és felhívtam.

- Dan, micsoda meglepetés, hogy vagy? - N a g y o n jól, Joyce. Sok m i n d e n e n m e n t e m ke­

resztül az utóbbi időben.

283

Csönd volt a vonalban. - Oöö, ööö, hogy van a lá nyod és a feleséged?

- Linda és Holly jól vannak. Linda és én egy ideje m á r elváltunk.

- D a n - újabb szünet -, miért hívtál fel? Mély lélegzetet vettem. - Joyce, szeretném, ha Ka

liforniába jönnél és velem élnél. Nincsenek kétsé geim felőled... és felőlünk. Rengeteg hely van itt.

- D a n - nevetett Joyce. - Ez kicsit gyors nekem! Mit javasolsz, mikor kellene megtenni ezt az apro kis lépést?

- Most, vagy amilyen h a m a r csak lehet. Joyce, annyi mindent akarok mondani neked, dolgokat, me­lyekről senkinek n e m beszéltem soha. Olyan régóta tartogatom magamban. Felhívnál, amint döntöttél?

- Dan, biztos vagy ebben? - Igen, higgy nekem, és m i n d e n este itt leszek és

v á r o m a hívásodat. Körülbelül két héttel később, egy n a p o n hét óra

tizenöt perckor megjött a hívás. - Joyce! - A reptérről telefonálok. - A N e w a r k Repülőtérről? Jössz? - A San Franciscó-i reptérről. Megérkeztem. Egy pil lanatra n e m is értettem. - A San Franciscó-i reptérről? - Igen - m o n d t a nevetve. - Talán ismered azt a

leszállópályát a várostól délre. Nos? Kijössz értem vagy s toppal menjek?

A következő napokban m i n d e n szabad percei együtt töltöttünk. Ot thagytam a festőállásomat, és egy apró tornateremben tanítottam San Francisco ban. Meséltem Joyce-nak az életemről, nagyjából azt, ami itt is le van írva, és m i n d e n t e lmondtam Szókratészről. N a g y o n figyelt.

284

- Tudod, Dan, amikor erről az emberről mesélsz, az a különös érzésem van, hogy ismerem.

- N o s , m i n d e n lehetséges - m o n d t a m mosolyogva. - N e m , igazából. Ismertem őt valamikor. Ezt még

soha n e m m o n d t a m el neked, de ot thagytam az. olt honomat, mielőtt középiskolába mentem.

- N o s - feleltem -, ez különleges, de azért nem

olyan furcsa. - Az a különös ebben, hogy az o t thonom elhagyá

sa és az Oberl inbe kerülésem közötti évek teljesen kiestek az emlékezetemből. És ez még n e m minden. Oberl inben, mielőtt jöttél, emlékszem, hogy különös á lmaim voltak, valakiről, aki rád hasonlított, és egy fehér hajú emberről ! És a szüleim - a szüleim, Danny... - Hata lmas, sugárzó szemei nagyra nyíltak és megteltek könnyel. - A szüleim mindig egy bece­néven szólítottak... - Megfogtam a vállát és belenéz­tem a szemébe. A következő pil lanatban elektromos sokként az emlékezetünkben feltárult valami - ...a becenevem Joy volt.

Kalifornia hegyei között, barátok társaságában há­z a s o d t u n k össze. Olyan pillanat volt ez, melyet min­d e n á r o n meg szerettem volna osztani azzal az em­berrel, aki az egészet elindította, mindket tőnk szá­mára. Aztán eszembe jutott a kártya, amit adott -amit csak abban az esetben használhat tam fel, ha tényleg szükségem volt rá. Ú g y véltem, itt az az idő.

Egy pillanatra ot thagytam a többieket, és átmen­t e m az ú t o n egy kis földhalomhoz, melyről kilátás nyílt az erdőkre és a hul lámzó dombokra. Szinte tel­jesen elrejtve a szőlőlugasok között egy kert volt ott, m a g á n y o s szilfával. A tárcámba nyúltam, és a többi papí r között megtalá l tam a kártyát. Szamárfüles volt, de m é g mindig fénylett.

285

Harcos Rt. Szókratész, tulajdonos

Szakterületek: paradoxon, h u m o r

és változás Csak sürgó's e se tben!

Két kezembe fogtam, és csendesen beszélni kezd­tem. - Nos, Szókratész, te öreg varázsló. Tedd a dol­god. Látogass m e g minket, Szok! - Vártam, aztán új­ra megpróbál tam. Semmi n e m történt. Semmi a vilá­gon. Egy pillanatra feltámadt a szél - ez volt minden.

Csalódottságom meglepett. Titokban reményked­t e m benne, hogy valahogyan visszatér. De n e m jött; most sem, és soha máskor sem. Karjaim lehullottak az o ldalam mellé, és lenéztem a földre. - Viszlát, Szókratész. Viszlát, öreg barátom.

Kinyitottam a tárcám, hogy visszacsúsztassam be­le a kártyát, és közben rápi l lantottam a fényére. A kártya megváltozott. A „Csak sürgős esetben" he­lyén egyetlen szó állt rajta, mely fényesebben világí­tott, mint az összes többi rész. Az állt rajta: „Boldog­ság". Szókratész nászajándéka.

Abban a pi l lanatban meleg szellő simogatta meg arcomat, kócolta össze a hajamat, és egy lehulló le­vél ráesett az arcomra, miközben lefelé lebegett a szilfáról.

Nevetve és elragadtatva hátravetet tem a fejem, felnéztem a szilfa szerteágazó lombján keresztül, az odafent lustán tovahaladó felhőkre. A kőkerítésre pi l lantottam, a lent elterülő zöld erdő pontszerű há­zai között. Újra feltámadt a szél, és egy magányos m a d á r r ö p p e n t el mellettem.

Akkor megéreztem az egész igazságát. Szókratész n e m jött el, mert soha n e m is ment el. Csak megvál

286

tozott. Ő volt a szilfa a fejem fölött; ő volt a felhő és a m a d á r és a szél. O k mindig a tanítóim, a barátaim maradnak.

Mielőtt v i sszamentem volna a feleségemhez, az o t t h o n o m h o z , a baráta imhoz és a jövőmhöz, átvizs­gál tam a környező világot; Szókratész ott volt. Min d e n ü t t ott volt.

Utolsó jegyzetek

Egy könyv lehet inspiráló, kiterjesztheti a perspektí­vákat, emlékeztethet az igazságra, melyet mind­a n n y i a n i smerünk - de az igazi megváltoztatás a tel­jes gyakorlati életre kiterjed.

A békés harcos élete és gyakorlata maga a tett -az, hogy hasznos mások számára. A Szellem szemé­ben kevés dolog számít. Amit adsz, azt kapod. A cselekvés megértés. És bármit meg tudsz tenni, ha m e g v a n hozzá a szíved és a bátorságod.

Természetesen követünk el hibákat; így tanulunk. Mindannyian képzésben vagyunk. Az élet nehéz t u d lenni; micsoda alkalom! A Fény inspirál bennünket, amikor elkényelmesedünk, és kényelmet ad, amikor zavarodottak vagyunk. A Szellemhez fordulunk se­gítségért, amikor megremegnek az alapok, és azt ta­láljuk, hogy éppen a Szellem az, aki rázza az alapokat.

Én n e m vagyok különleges; mindannyiunknak megvan a maga „Szókratésza". O a magasabb énünk. Tehát hagyjuk, hogy a b e n n ü n k levő legjobb vezessen minket. Bármelyik pillanatban megkérdezheted: „A magasabbik énem mit tenne?", és tudni fogod, mi a helyes út. Bízz önmagádban; bízz abban a folyamat­ban, ami az életed. Te vagy az a szellemi lény, akire vártál.

Azt szokták m o n d a n i , hogy Utazás csak egy van, de ösvény több. Azt kívánom, haladj jól a saját ösvé­nyeden, a távolság nélküli utazáson, melyen együtt u tazunk. T-.

D a n

AZ ÖNISMERET ES A MEGVILÁGOSODÁS FELE

A békés h a r c o s út ja c ímű regény a l a p j a Dan M i l l m a n . a világbajnok atléta igaz története, aki bejárta a test és a lélek, a szerelem és a rettegés, a világosság és a sötétség, a nevetés és a csoda birodalmait. Dan egy Szókratész nevű öreg tanítómes­ter, a „békés harcos" vezetésével, és egy Joy nevű rejtélyes és vidám lány kísértő hatására a végső szembesülés felé halad, mely felemeli vagy tönkreteszi őt. Kövessük Dant spirituális beavatásának útján, melyen megtanulja, mit jelent békés har­cosként meghalni - és élni.

„ K ü l ö n ö s könyv - k ivéte lesen bölcs, p r o v o k a t í v m ó d o n szellemes és szívfájdítóan gyönyörű ... lehet, hogy megváltoz­tatja azoknak az életét, akik gondosan elolvassák.'" Dr. Stanley Krippner Humanisztikus Pszichológiai Intézet

„...Szókratész, a mester metsző humora és mély bölcsessége jól érezhető a könyvben, mely a szerző (és talán az olvasó) megvi­lágosodásával zárul." Floyd Shiery Library Journal

FANTASY, AMELY EMBEREK ELETET VÁLTOZTATTA MEG

D A N M I L L M A N ISBN 963 528 639 2

9"78963 5 "2 86393l

ÉDESVÍZ KIADÓ

www.edesviz.hu

1790 Ft