Page 1
Adamikné Jászó Anna: A szövegértő olvasás fejlesztésének
új lehetősége: a retorikai elemzés
A beszélt és az írott szöveg percepciója az emberi megismerés
fontos – ha nem a legfontosabb – tényezője. Gósy Máriának
köszönhetően szervezett, egymásra épülő kutatások hosszú
sora foglalkozik a beszédpercepcióval, s ezek a kutatások az
utóbbi évtizedben kiteljesedtek az írott szöveg percepciójával,
azaz a szövegértő olvasással. Az alapkutatásokhoz természetes
módon csatlakozik a módszer, vagyis a fejlesztés
lehetőségeinek kidolgozása, például a GMP-teszthez is
csatlakoznak a fejlesztést szolgáló anyagok. A fejlesztési
módszerek egyike az elemzés: az egész szerkezetének, részei
egymásra épülésének, funkcióinak megismerése. A retorikai
elemzés tulajdonképpen módszer, mégpedig olyan módszer,
amelynek elméleti megalapozása van.
Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy elméleti alapot és
szempontokat adjon a retorikai elemzéshez. A szempontok
természetesen az egyedi elemzésektől függően változhatnak,
ám minden bizonnyal lehetséges általános érvényű – bár
ideiglenes – szempontsort felállítani. Azért tekinthető
ideiglenesnek, mert az egyedi elemzések javíthatják,
Page 2
kiegészíthetik, finomíthatják. A hazai elemzések sincsenek még
feldolgozva, például értékelésre várnak a Régi új retorika
sorozat immár tizenkét kötetének beszédelemzései.
Miért fontos művelet az elemzés? Az elemzés a megismerést
szolgálja: közvetlenül a szöveg megértését, s azután
következtetni lehet a megértett szöveg alapján a szerzőre, a
korra és sok minden egyéb körülményre: a megismerés körét
több irányba lehet tágítani.
A tanulmány a következő szerkezetet követi: 1. az ismertebb
műelemzési módszerek áttekintése, 1.2 a retorikai elemzés
elhelyezése a műelemzési módszerek között és jellemzése; 2. a
retorika jellemzése, 2.1 a retorika fogalma, 2.2 a retorikai
elemzés lehetséges modellje; 3. a retorikai elemzési modell
bővítése, 3.1 a szerkezeti elemzés további lehetősége, 3.2 a
gyakorlati érvelés modellje, 3.3 a hallgatóság reakcióinak
megállapítása, 3.4 az etika kérdése és az érvelés etikus volta; 4.
összefoglalás: az elsőként megadott modell bővítése, a retorikai
elemzés módszereinek megállapítása.
1. Mely műelemzési módok az ismertebbek? Óriási
hagyománya, sőt reneszánsza van a hermeneutikának (Adamik
2010). Az oktatásban a legelterjedtebb – még ha alkalmazói
Page 3
nem tudják is, hogy azt művelik – az explication de texte,
magyarul: szövegmagyarázat –, melyet a 19. század második
felében a párizsi Ecole Normal Superieure-ben dolgoztak ki.
Az idők folyamán sokat változott, mégis kialakultak állandó
lépései: 1. a mű (szöveg) keletkezése, elhelyezése a szerző
életművében, az adott kor irodalmában, műfajaiban; 2. a
szöveg felépítésének, struktúrájának megállapítása; 3. a szöveg
felolvasása; 4. a szöveg elemzése szóról szóra, sorról sorra,
minden tartalmi, tárgyi, formai, nyelvi, stiláris kérdésének
együttes elemzése; 5. a szöveg művészi kvalitásainak,
irodalomtörténeti jelentőségének megállapítása.
Az angolszász irodalomtudomány jelentős irányzata az új
kritika (new criticism), mely a múlt század negyvenes-ötvenes
éveiben futott fel. Szerzői a mű belső megközelítésére fektették
a hangsúlyt, elemzési módszerük a close reading (szoros
olvasás), mely a következő elvek alapján vizsgálta a szöveget:
1. csak a szöveg számít, mely önálló és személytelen, 2.
egységes, ami azt jelenti, hogy struktúrája és textúrája
organikus egységben van, 3. komplex; az irónia, a paradoxon
és a feszültség biztosítják sokféleségében az egységet. Nem
törődtek tehát a mű külső megközelítésének szempontjaival: az
életrajzi, a pszichológiai, a szellemtörténeti adatokkal, sem a
mű hatásával, viszonyával korához, a hagyományokhoz vagy
Page 4
az alkotó többi művéhez (Adamik 1998). Az új kritika
ellenhatásaként bontakozott ki az 1960-as évektől a reader
response, vagyis az olvasó válaszának az irányzata, mely –
mint neve is mutatja – az olvasónak a műre adott reakcióit
veszi figyelembe kizárólag (részletes ismertetését l. Adamikné
2006). Tanítványaimnak a Holt költők társasága c. filmet
szoktam megemlíteni, s azonnal értik, miről van szó. Mind az
új kritika, mind a reader response az idő távlatában egyoldalú,
szélsőséges irányzatnak tűnik, bár kialakulásuk idején megvolt
a jelentőségük.
Meg kell még említenünk a filozófiai interpretációt, mely
azonos a mű allegorikus vagy szimbolikus értelmezésével. Az
effajta interpretáció bizonyos művekhez, korokhoz,
eszmeáramlatokhoz kötődik, kitűnő példát idéz Alberto
Manguel nem mástól, mint Dantétől (Manguel 2001, 94–95).
Az allegorikus értelmezés távol esik mostani célunktól, nem
foglalkozom vele.
1.1 Végül is hogyan lehet a retorikai elemzést ezekhez az
irányzatokhoz kapcsolni? Ebből a szempontból hasznos
számunkra Edward Corbett gondolatmenete, melyet Irodalmi
művek retorikai elemzései című tanulmányában fejtett ki, mely
tanulmány tulajdonképpen egy általa szerkesztett retorikai
elemzésgyűjtemény előszava (Corbett 1969).
Page 5
Corbett Arisztotelész Rétorikájának és Poétikájának
összehasonlításából indul ki. Ha meggondoljuk, okosan, hiszen
retorika és irodalom összekapcsolásáról van szó akkor, ha
irodalmi művek retorikai elemzéséről beszélünk. A Rétorika a
meggyőző szöveg tárgyalása, a Poétika a mimetikus szöveg
tárgyalása (szellemesen fejtegeti a mimészisz fogalmát Arany
János Vojtina ars poeticája c. tankölteményében). Ez az első
lényeges különbség közöttük. Továbbá: a Rétorika az én, te, ő
(az), vagyis a szónok, a hallgató és a szöveg kapcsolatára épül,
míg a Poétika belül marad a szövegen: Arisztotelész a költői
szerkesztést tárgyalja benne, nem foglalkozik sem a szerzővel,
sem a hallgatósággal, egyetlen esetben tekint csak a hallgatóra,
amikor a félelem és a szánalom érzéséről, vagyis a katarzisról
ír. A retorikai szerkesztés és a költői szerkesztés különbözik
tehát egymástól.
Mégis, hogyan kapcsolódott össze a két szempont?
Arisztotelész számára a retorika és a poétika két különböző
diszciplína, ám van közös pontjuk: a tragédia hat része közül
kettő, a stílus (lexisz) és a gondolat (dianoia) megvan a
retorikában is, sőt ez utóbbi inkább a retorika része.
Corbett szerint Horatius Ars poeticájától kezdve fonódik egybe
a retorika és a poétika. Horatius ugyanis az irodalmi mű célját a
Page 6
gyönyörködtetésben és a tanításban látta, abban, hogy a
költőknek egyesíteniük kell a kellemeset a hasznossal, az
olvasók gyönyörködtetése és épülése céljából. Összevonja
tehát a poétika és a retorika célját. Ettől kezdve évszázadokon
át a retorika és a poétika egybemosásáról beszélhetünk, az írók
műveiket retorikai elvek szerint írták (emlékeztetnem kell a
mai olvasót, hogy ezek nem afféle preskripciók, hanem a
gyakorlatból, induktív úton levont általánosítások, s
jogosságukat fényesen igazolja a mai pszichológia). Corbett ezt
a folyamatot megtámogatja reneszánsz és 18. századi angol
irodalmárok nézeteivel.
Corbett ugyan nem említi (egy előszóban egyenes csapáson
kell haladnia), de megjegyezhetjük, hogy a retorika és a
poétika ötvözése jellemzi Hugh Blair óriási hatású, vagy
százötven kiadást megélt retorikáját: Lectures on Rhetoric and
Belles-Lettres, 1783, magyar fordítása Kis Jánostól származik
1838-ból. (Egyébként Corbett Blairről írta doktori
disszertációját.) Továbbá ez az ötvözés lehet a forrása a hazai
retorikák tágabb értelmezésének, vagyis annak, hogy a prózai
művek elméletének nevezik (Acsay 1889), de ha nem nevezik
is így, retorikáink prózai művek széles körét tárgyalják,
nemcsak szónoki beszédeket. Azt se felejtsük el, hogy Babits
retorikai esszéjének a címe: Irodalmi nevelés.
Page 7
Ezt a ötvözést Corbett hol kommunikációalapú szemléletnek,
hol pragmatikai szemléletnek nevezi, melynek a romantika
kétségtelenül – átmenetileg – véget vetett. (Ezért következett
be a retorika 19. századi hanyatlása, bár ez a folyamat
átmenetinek mondható, hiszen ezt a hanyatlást hihetetlenül erős
fellendülés követte, különösen a 20. század második felében, s
a nyugati világban ma is tart. (Meglepő Roland Barthes-nak a
retorika hanyatlásáról, sőt haláláról alkotott véleménye 1964–
65-ben – Barthes 1997 –, amikor 1958-ban Perelman publikálta
az Új retorikát, és egyéb nagyhatású elméleti és gyakorlati
munkák születtek. Éppen ezért Barthes ezen művét erős
fenntartással kell olvasni.)
1.2 Corbett elhelyezi a retorikai kritikát az irodalomkritikai
irányzatok között. Átveszi M. H. Abrams rendszerét, de
változtat is rajta.
Abrams A tükör és a lámpa (The Mirror and the Lamp; a tükör
a romantika előtti irodalomra vonatkozik, a lámpa a
romantikára) c. 1953-ban publikált könyve első fejeztében azt
írja, hogy a mű három külső tényező viszonylatában
helyezkedik el, ezek: az univerzum, a szerző és a hallgatóság.
Ezt a rendszert a következőképpen ábrázolta:
Page 8
Univerzum
Mű
Szerző Hallgatóság
Ha a kritikus a műre összpontosít, s csak a mű formai egységét
és szerkezetét vizsgálja, akkor objektív kritikáról beszélhetünk.
Ilyen az amerikai új kritika (new criticism) és a neo-
arisztotelészi chicagói iskola. Egy másik kritikai irányzat az
univerzum viszonylatában, önmagán kívül tanulmányozza a
művet – a mű a világot vagy a valóságot képviseli –, ez a
mimetikus kritika. A kritikust a mimézis igazsága,
valószínűsége, elfogadhatósága érdekli. Az elbírálás mércéje
nem a részek belső koherenciája, hanem a mű hűsége a valóság
univerzumához. A szerző viszonylatában vizsgálja a művet az
expresszív kritika. Figyelmét a szerzőre összpontosítja,
elsősorban a teremtő aktus pszichológiája érdekli. A mű és
közönsége közötti viszony kutatását Abrams pragmatikai
kritikának nevezi, Corbett pedig ezt nevezi retorikai kritikának.
„Az effajta kritika az irodalmi művet úgy tekinti, mint a
kommunikáció hordozóját, mint a szerző és közönsége közötti
interakció eszközét. … A költő éneke nem egyszerűen valami,
Page 9
amit kifejez, esetleg amit kihallunk; az olyan kijelentés, amely
végpontját egy közönség válaszában keresi, egy olyan
kijelentés, amely bizonyos értelemben nincs befejezve addig,
amíg meg nem talál egy hallgatóságot.” A fenti ábrának
megfelelően ezt a négy lehetőséget a következőképpen
ábrázolhatjuk:
Mimetikus kritika
Objektív kritika
Expresszív kritika Pragmatikai, illetve
Retorikai kritika
Hogyan működik a retorikai kritika? Corbett leszögezi, hogy
mindenekelőtt a műre összpontosít, mint az új kritika vagy a
chicagói iskola. De nem marad a művön belül, hanem
figyelembe veszi a szerzőt és a hallgatóságot is, tehát a
szövegből kifelé tevékenykedik, mert a szerző, a mű és a
hallgatóság (közönség) kölcsönös viszonya érdekli. A retorikai
kritika kifelé tevékenykedik ugyan, de nem válik a szerző
Page 10
életrajzának kutatásává, s nem válik történeti-szociológiai vagy
pszichológiai kritikává. Ezt írja Corbett: „Ami
megkülönbözteti a retorikai kritikát a kritika egyéb olyan
módjaitól, amelyek külső tényezőket vesznek figyelembe, az,
hogy a retorikai kritika a szerzőről és a közönségről való
’olvasatokra’ használja fel a szöveget.” Arisztotelész írja
Rétorikájában az éthoszt tárgyalva, hogy a szónok bizonyos
hírnévvel lép közönsége elé, etikai hatása mégis abban van,
amit beszédében mond. A szerzőről való benyomásainkat is a
szövegből gyűjthetjük össze: gondolatait, attitűdjét,
hozzáállását, hangnemét, stílusát. „A retorikai kritika nem nézi
le az egyéb forrásokból nyert életrajzi és történelmi
információk használatát, amelyek segítik felbecsülni a szerzőt
vagy a közönséget vagy az alkalmat, de az irodalmi mű maga
az elsőszámú dokumentum azon ’olvasatok’ számára, amelyek
a szerzőről és a közönségről árulkodnak.” De nem csúszhat át a
kritika az életrajz és a történelmi körülmények tárgyalásába (az
új kritikusok terminusával ez az: intentional fallacy) és a
benyomások sorolásába (ez az: affective fallacy).
Ebben a kérdésben azonban – írja Corbett – megoszlanak a
retorikakutatók véleményei: belső és külső retorikai kritikát
különböztetnek meg. Vannak, akik azt a fajta retorikai kritikát
részesítik előnyben, amely belül marad a művön. A művön
Page 11
belül vannak ugyanis a beszélők, a hallgatók és a meggyőzés
folyamatai, úgy tekintjük a mű beszélőit, mint retorikusokat.
„Régóta kiábrándultunk abból a gondolatból, hogy a beszélő
vagy a narrátor vagy az „Én” vagy az irodalmi műben lévő
személy feltétlenül az író nézőpontját képviseli” – állapítja meg
Corbett. De nem ez az egyetlen lehetőség: a külső kritika is
retorikai, pl. a szóban forgó kötetben Wayne Booth az Emma c
regényt (Jane Austin) elemezve, az olvasó érzelmeinek, azaz a
hősnő iránt érzett érzelmeinek hullámzásáról ír; Kenneth Burke
pedig Antonius híres beszédét elemezve a Shakespeare-
korabeli közönség feltehető reakcióit rekonstruálja.
A közönség reakcióit vagy válaszát nem mindig könnyű
megállapítani. Ha a mű nem segít, akkor minél több embert
kell megkérdezni bizonyos szempontok szerint, vagyis – mai
terminussal – kérdőíves vizsgálatokat kell végezni. Corbett a
vizsgálatok módjáról nem ír, nem írhatott még akkor, a későbbi
szerzők azonban eligazítanak bennünket.
A stílus a retorika része. „Ami a stílus iránti figyelmet
különösen retorikusnak tartja, az a törekvés, mely a stilisztikai
jellemzőket nemcsak a mű egyéb formai és anyagi elemeihez
igyekszik viszonyítani, hanem a szerző éthoszához és azokhoz
a hatásokhoz, amelyekre a szerző állandóan törekszik, hogy
létrehozza közönségében. … Egy kritikus akkor lesz
Page 12
’retorikai’, amikor megpróbálja megmutatni, hogy az elérhető
lehetőségek közötti választások a téma vagy a műfaj vagy az
alkalom vagy a szándék vagy a szerző vagy a hallgatóság –
vagy ezek kombinációja – miatt történtek” – írja Corbett. A
stilisztika a 19. század elején kivált a retorikából, s önálló
diszciplínává vált. Ám ha a retorika él – éspedig nemcsak él,
hanem virul –, akkor a stílus továbbra is része, az érvelés
hatásos eszköze. Vizsgálni is a retorikai egészben érdemes, sőt
funkcióit így lehet igazán megállapítani.
A retorikai kritika tehát a kritika olyan módja, „amely a mű, a
szerző és a közönség közötti interakciót veszi figyelembe. Mint
olyan, a nyelvi tevékenység végeredményében, folyamatában
és hatásában érdekelt, akár fikció, akár nem-fikció. Amikor a
retorikai kritikát a képzeletbeli irodalomhoz alkalmazzák, nem
annyira esztétikai elmélkedés tárgyának tartják a művet, hanem
a kommunikáció művészien megszerkesztett eszközének.
Jobban érdeklődik aziránt, hogy mit tesz az irodalmi mű, mint
hogy milyen.” Nyilvánvalóan bizonyos műfajok esetében –
ilyenek például a szatíra, a parabola – könnyebb alkalmazni, s
alkalmazni kell a szónoki beszéd esetében.
2. A retorikai elemzés egyidős a retorikával. A régiek a
megértés végett elemezték a megtanulásra szánt szövegeket;
tudták ugyanis, hogy ha egy művet retorikai szabályok szerint
Page 13
alkottak meg, akkor a retorikai szabályok ismerete segít a mű
megértésében. „Azután kedvem kerekedett a legnagyobb görög
szónokok beszédeit értelmezni – fiatalemberként ezzel
gyakoroltam” – mondja Crassus Cicero dialógusában (De
oratore, a készülő fordításból idézem). A retorika tehát
nemcsak a produkció végett jött létre, hanem a percepció végett
is. Így volt ez a kezdetekben, s így volt ez a retorika hosszú
története folyamán is, különösen a reneszánsz és a reformáció
idején, majd a 20. század második felében.
Egy megjegyzést elöljáróban mindenképpen szükséges tenni,
mivel a ’szabály’ szót használtam, s ez némelyek számára
szinte szitokszóvá vált az utóbbi években. Valóban, a retorika
megállapított egy sor szövegszervezési szabályt, mégpedig
induktív megfigyelések alapján. Ezeket a szabályokat a mai
pszichológiai, szociológiai stb. kutatások igazolták, úgyhogy
nem preskripciókról van szó, hanem tapasztalatok rögzítéséről.
Ez a tanulmány kapcsolódik tehát a beszédpercepció
kutatásához, de a retorika természete miatt jóval túlmegy a
fonetikai, sőt a nyelvi tartományon.
2.1 A retorikai elemzés tipikusan alkalmazott retorikai terület.
Fogalmának tisztázásához mindenekelőtt azt szükséges
világossá tennünk, mit értünk retorikán. Mivel sokrétű
Page 14
tudomány, különféle szempontú meghatározásai vannak.
Ajánlatos áttekinteni a főbb meghatározásokat, mert az
elemzésben szükséges lehet hivatkozni rájuk.
A retorika olyan tudomány, amelynek célja a meggyőzés
lehetőségeinek feltárása, Arisztotelész megfogalmazásában:
„Fogadjuk el, hogy a retorika olyan képesség, amely minden
egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit” (Rétorika
1355b). Általában ezt a mondatot szokták idézni, számunkra
azonban érdekes lehet a meghatározás folytatása: „Egyetlen
más mesterségnek sem ez a feladata. Minden más mesterség
ugyanis saját tárgyáról tanít és győz meg; az orvostudomány az
egészségről és a betegségről, a mértan a térbeli jelenségekről, a
számtan a számokról; ugyanígy a többi mesterség és tudomány
is. A rétorika viszont – úgy tűnik – képes elméletileg
megragadni úgyszólván minden egyes tárgyban a meggyőzés
módját. Ezért mondjuk azt, hogy a rétorika nem egy
meghatározott és különálló tárgykörrel foglalkozik.” A rétorika
által meghatározott módszereket éppen ezért mindenütt lehet
alkalmazni, erről fényesen tanúskodik a legújabb retorikai
enciklopédia, mely foglalkozik a retorika alkalmazásával a
különféle diszciplínákban, a művészetekben, a pedagógiában
(Lunsford 2009), s erről tanúskodnak a retorikai lexikonok
olyan szócikkei, mint vizuális retorika, zene és retorika (Sloane
Page 15
2001, Enos 1996, Adamik 2010). Az irodalomtudományban
való alkalmazásáról szól Edward Corbett fentebb bemutatott
jelentős tanulmánya (Corbett 1969).
Quintilianus Szónoklattanában (2008) számos meghatározást
vizsgál meg, s végül a következőt tartja célszerűnek: „a
retorika a jól beszélés tudománya” (2, 15, 34), s azután kifejti a
jó fogalmát: jelenti mind szakmai, mint az erkölcsi
szempontból jó beszédet, mert „Szónok csak becsületes ember
lehet” – ez a címe a 12. könyv első fejezetének. Persze, az
éthosz hangsúlyozása megvan Arisztotelésznél, hiszen
leszögezi, hogy a meggyőzésnek három lehetősége van: „A
beszéd által nyújtott bizonyítékoknak három fajtája létezik: az
első a szónok jellemében van, a második a hallgatóságra tett
hatásban, a harmadik pedig magában a beszédben …”
(Rétorika 1356a).
A 20. században számos meghatározás született, számunkra
Ivor Armstrong Richardsé fontos: a retorika a félreértések
kiküszöbölésének tudománya: „Rhetoric, I shall urge, should
be a study of misunderstanding and its remedies” (Richards
1956, 3). Meghatározása hátterében a nyelvészeti vagy
szemantikai relativizmus tétele áll, mely szerint a szavakról
alkotott gondolataink erősen függenek tapasztalatainktól;
éppen ezért adódhatnak, sőt gyakran adódnak félreértések,
Page 16
melyeket jobb szóval, s nem azonnal harccal tisztázni. Martha
Cooper a nyilvános beszéd elemzésével foglalkozik
könyvében, az ő céljának leginkább Gerard Hauser definíciója
felel meg: a retorika szimbólumok kezelése avégett, hogy
koordináljuk a társadalmi cselekvést: „rhetoric is the
management of symbols in order to coordinate social action”
(Cooper 1989, 12). Ez a megfogalmazás hasonlít Richardséra,
de tágabb, mivel a szimbólum terminus nemcsak a szóra
vonatkozik, hanem magába foglalja a nem verbális
kommunikációt is.
Ravasz László szerint a szónoki beszéd dráma, de ez a dráma a
hallgatóság lelkében megy végbe: „a nagy logikai dráma már
nem a szónok gondolataiban és beszédében zajlik le, hanem a
hallgatóság lelkében, mint valóságos lelki vihar: állítás,
ellentmondás, harag, lelkesedés, győzelem,
felmagasztosultság” (A beszéd mint műalkotás, Adamik–
Jászó–Aczél 2004). Vajon lehet-e a hallgatóság érzelmi
hullámzásait úgy elemezni, mint egy drámát?
Az elmondottakból – bár áttekintésünk ugyancsak vázlatos – az
is következik, hogy a hallgatóságnak éppoly fontos szerepe
van, mint a szónoknak (maradjunk ennél a szónál, bár tudjuk,
hogy szélesen értelmezzük). A 20. század Arisztotelésze, a
belga Chaïm Perelman egyenesen azt mondja, hogy érvelési
Page 17
hibát követ el az, aki nem veszi figyelembe a hallgatóságot
(Adamik 2003, 34). A hallgatóság véleményének kifürkészése,
feltárása igen fontos, éppen ezért a mai retorika hátterét
nemcsak a filozófia és a lélektan képezi, hanem a
szociálpszichológia is. Az is következik a meghatározásokból,
hogy jelentős szerepe van a szónok éthoszának, egy
elemzésben ezt is vizsgálni kell.
Mi képezi a klasszikus retorika tartalmát? A szónoknak öt
feladatot kell véghez vinnie, hogy alkotása létrejöjjön, ezek: a
feltalálás (inventio), mely a téma megtalálását, az
anyaggyűjtést és – ami a legfontosabb – az érvelés
megtervezését tartalmazza; az elrendezés (dispositio), mely a
feltalált anyag szerkesztése; a kidolgozás (elocutio) vagy stílus,
mely a formába öntéshez ad tanácsokat; az emlékezetbe vésés
(memoria), természetesen ez olvasásra szánt műveknél nem
szerepel; az előadásmód (pronuntiatio), mely a hangosítást és a
testbeszédet jelenti, az írott művek esetében pedig az írásmű
kiállítását, de ide vehetjük a grafémaalakzatokat is (Plett 2000,
211–235). Ezen feladatok teljesítése nyomán jön létre a három
beszédfajta, a tanácsadó (genus deliberativum), a bemutató
(genus demonstrativum) és a törvényszéki (genus iudiciale),
vagy bármely elmúlt eseményről szóló mű. S ezek a művek
használják a meggyőzés három lehetőségét vagy
Page 18
kombinációjukat, ezek a logosz (a szó, a logika), az éthosz (a
szónok erkölcse) és a pathosz (a hallgatóságra tett hatás).
Valóban – ahogy Babits írja kimeríthetetlen tartalmú, bölcs
esszéjében – „mily sokfelé elágazik, mily sokféle gyümölcsöt
terem a retorika hatalmas fája” (Babits l. Adamik–Jászó–Aczél
2004, 574–583; a retorika 20. sz.-i „elágazásaira” l. uo. 140–
150).
Szokták azt is mondani, hogy a retorikának két pillére van: az
érvelés és a stílus. Talán itt is Arisztotelésznek van igaza, aki a
bizonyítást helyezi a középpontba: „…egyedül a bizonyítások
tartoznak a rétorikához, a többi csak kiegészítés” (Rétorika
1354a). Persze bizonyító ereje van a szerkezetnek is,
gondoljunk csak az érvek elrendezésének fontosságára, s
bizonyító ereje van a stílusnak is, a stíluseszközök elsősorban
érvelő hatásuk miatt fontosak (Adamikné 2011), ha csak
díszek, nem érdekesek.
2.2 Ezen áttekintés alapján felállíthatunk egy ideiglenes
elemzési szempontsort a nyelvtani elemzés analógiájára:
megvizsgáljuk a retorika kategóriáit a szövegben. A következő
sémát lehet követni:
- a retorikai szituáció megállapítása;
Page 19
- a műfaj (beszédfaj) megállapítása;
- a szerkezet megállapítása;
- logikai és/vagy érzelmi az érvelés;
- a gondolatmenet induktív és/vagy deduktív voltának
megállapítása;
- külső és/vagy belső érvek alkalmazása:
külső érvek: tekintély, tanúság, statisztikák, maximák,
precedens, jelek;
belső érvek: általános és speciális érvforrásokból vett érvek;
- a toposzok vagy általános érvforrások alkalmazása:
meghatározáson, összehasonlításon, viszonyokon,
körülményeken
alapuló érvek;
- a speciális érvforrások: a beszédfajták érvei;
- annak a megállapítása, hogy van-e a szövegben érvelési hiba
vagy manipuláció;
- a stílusnemek, a stíluserények és a stilisztikai eszközök
megállapítása,
- az előadásmód megállapítása:
Page 20
hangzó szöveg esetén: beszéd és testbeszéd;
írott szöveg esetén: interpunkció, grafémaalakzatok, tipográfia;
- a hallgatóságra tett hatás, a szónok éthosza.
Természetesen, az elemzéskor ezeket a szempontokat
rugalmasan kell használni, az adott szöveg jellemzőit kell
megragadni. Nézzünk meg egy példát. Rövidsége miatt
alkalmas Jókai Mór beszéde az orvostanhallgatóknak, 1848.
március 15-én hangzott el. A forradalmat kiváltó beszéd
mindössze ennyi:
Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre
szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul,
haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke,
szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk
eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek,
mindenkivel.
A retorikai szituáció ismeretes, mindhárom összetevőjével: a
szükséghelyzet létrejött; az ügyben érdekelt és döntésre kész
hallgatóság, azaz a nép összegyűlt; a vezetőket a körülmények
megszólalásra kényszerítették (Bitzer 1968). A konkrét
Page 21
helyzetet el kell képzelnünk: „Az orvosifjúság dacára, hogy
leckeóra volt, otthagyván professzorait, az udvarra tódult, hol
Jókai ismételte rövid beszédjét” — írja Mikszáth. A tanácsadó
beszéd rögtönzés, miniatűr remekmű. A megszólítás a lehető
legközvetlenebb: egységet teremt a szónok és hallgatósága
között. Az első mondatban a szónok enthümémát alkalmaz: az
előadások hallgatásánál komolyabb teendőkre szólít a pillanat
(megszemélyesítés és metonímia egyben, mely a jelenlevőséget
teremti meg). A második mondat okkal való magyarázata az
elsőnek (kitehetnénk a hiszen kötőszót, de nélküle –
aszündeton – tömörebb, izgalmasabb a kapcsolás). A második
mondatban egészről részre érvelés van, az implikált premissza:
mi is Európa népei közé tartozunk. Ez is enthüméma: a hiányt a
hallgatóság valószínűleg gondolatban kiegészíti. A felszólító
mondat a célok megfogalmazása. A befejezés a cselekvésre
való felszólítás, a jogok követelése pedig mindenkire
vonatkozik. Az utolsó szó is az egységet hangsúlyozza —
mindenkivel —, mint a megszólítás; Jókai biztosan szünetet
tartott előtte, s nyomatékkal, erősen mondhatta.
A rögtönzésnek megvan a klasszikus szerkezete: megszólítás
— tétel — bizonyítás — befejezés a cselekvésre való
felszólítással. A szónok és a hallgatóság egységét a beszédet
keretező szavak és az enthümémák biztosítják. A beszéd
Page 22
hatásáról korabeli feljegyzések tanúskodnak: „Egressy Gábor
úgy írja le mint szemtanú a jelenetet: „Jókai szavai rémítő
lelkesedést idéznek elő a népben” (Mikszáth: Jókai Mór élete
és kora I. Unikornis é. n. 122).
Ez volna egy egyszerű modell. Vannak azonban olyan
lehetőségek, a melyek alaposabb feltárást biztosítanak. Az
utóbbi évtizedek kutatásai többféle elemzési módszert
javasoltak, és rámutattak a pszichológiai és szociális háttérre is.
3. Nincs most arra lehetőség, hogy részletes ismertetést adjunk,
három tényezőt emelünk ki, elsősorban Martha Cooper könyve
alapján (Cooper 1989): 1. a szerkezet elemzési lehetőségeit, 2.
az érvelésnek egy speciális, dinamikus elemzési lehetőségét, 3.
a hallgatóságra gyakorolt hatás elemzésének lehetőségeit.
3.1 A szerkezetnek is érvelő hatása van – ez tulajdonképpen
közhely a retorikai szakirodalomban. A struktúra fontosságát
évszázadokon át tanították, Arisztotelész Rétorikájának
harmadik könyve foglalkozik vele, A C. Herenniusnak ajánlott
retorika a szerkezet tanításával kezdődik. Sok későbbi retorika
előre veszi a szerkezet tárgyalását, tudniillik könnyebb tanítani,
mint az érvelést. A szónoki beszéd nagy részeit és az érvek
elrendezését tárgyalták első helyen. Szükség van a hallgatóság
jóindulatának elnyerésére, erre szolgál a bevezetés; ismertetni
Page 23
kell a tényállást, szükség van elbeszélésre; világosan meg kell
fogalmazni a tételt, a tétel felosztása pedig megadja a
bizonyítás szerkezetét, és ezzel irányítja a hallgatóság
figyelmét; ezután következik a tétel bizonyítása és!vagy az
ellenfél véleményének cáfolása; a befejezés lezárja a beszédet.
Olykor kitérés pihentetheti a hallgatóságot. Mindegyik
beszédrésznek más a feladata, sőt beszédfajtánként is más a
feladata, úgyhogy sok változat lehetséges. Az epikheiréma egy
sajátos ötlépcsős beszédszerkezet, melynek részei: tétel, a tétel
indoklása, a tétel bizonyítása, díszítés, lezárás. Az érvek
különböző erősségűek, így elrendezésük is szerkesztési feladat,
több megoldás lehetséges. A szerkezet megállapítása olykor
nehéz elemzési feladat, különösen hosszú, bonyolult beszédek
esetében.
A szerkezet érvelő hatását megtámogatják a mai pszichológiai
kutatások. 1. A neuropszichológia felfedezte, hogy az emberi
agy strukturált modell szerint működik. A kognitív
pszichológia is tanulmányozza az elme struktúráját, sokat
foglalkozik a percepcióval, s megállapítja, hogy a normális
elme sémákat, mintázatokat fog fel (Cooper 1989, 95 kk.). 2.
Az ember percepciója szelektív. 3. Az emberben van egy
hajlam a mintázat megismétlésére. A strukturált üzenet segíti a
szelektivitást: a hallgatóság úgy fogja fel az üzenetet, ahogyan
Page 24
a szónok akarja. A jól szervezett üzenet segíti a hallgatóságot a
hézagok – enthümémák – kitöltésében is. Az ismétlések – az
ismerős mintázatok – segítik a hallgatóság szelektivitását.
Mindehhez hozzátehetjük, hogy a szerkezetnek
mnemotechnikai funkciója is van: gondoljunk arra, hogy a régi
retorikusok azt tanácsolták, hogy az érveket erős-gyenge-erős
sorrendben helyezzük el, mert arra emlékezünk, amit először,
és amit utoljára hallottunk (ezt hívták nesztori sorrendnek).
Fontosnak tartották a prózaritmust, s nemcsak szépsége miatt,
hanem a memória működése miatt is: ritmikus szövegre
könnyebb emlékezni, mint ritmustalanra. Arra is vannak
feljegyzéseink, hogy a ritmikus szöveg gyönyörűséget okoz a
hallgatóságnak, az érzelmi hatás pedig nagyon fontos.
Kenneth Burke érdekesen magyarázta a forma pszichológiai
működését: a forma olyan, mint „a hallgató elméjében étvágy
keltése, és az étvágy megfelelő kielégítése” (Cooper, 1989,
103). A definíció a hallgatóra gyakorolt hatás szerint van
megfogalmazva. A forma pszichológiai működéséről van szó:
az üzenet kielégíti a hallgatóság strukturális elvárásait,
lezártságot érez, tehát pszichológiailag ki van elégítve.
Kenneth Burke a forma öt típusát határozta meg: szillogisztikus
haladás, kvalitatív haladás, konvencionális forma, ismétlődő
forma, alkalmi vagy kisebb formák. Azt az üzenetet nehéz
Page 25
felfogni, amely nem haladó (a haladás elvét egyébként a
magyar retorikusok is hangsúlyozták, tudomásom szerint
Négyesy László vitte be a köztudatba). A szillogisztikus forma
a hallgatóságot a premisszáktól a konklúzióig vezeti:
végigvezeti egy sor érven, aminek az eredménye a beszélővel
való intellektuális megegyezés vagy azonosulás (az
identification Burke tipikus terminusa). A kvalitatív haladás az
elme egyik pszichológiai állapotától vezet a másikig, ilyen
Martin Luther King híres beszéde, a Van egy álmom. Az
ismétlődő forma kreatív redundanciával közvetít egy
gondolatot. A konvencionális forma hagyományos sémákat
jelent: térbeli, időbeli, ok-okozati stb. elrendezést. Végül az
alkalmi vagy kisebb formák: a nyitó- és záróformulák, a
metafora, a paradoxon, a költői kérdés, a szó- és
gondolatalakzatok. Azért tartom jelentősnek ezt az elemzési
módszert, mert a szerkezetbe ágyazza a stíluseszközöket, így
funkcióba kerülnek, és könnyen adódik érvelő szerepük
vizsgálata.
3.2 Az érvelés elemzésekor természetesen lehet követni a
fentebb megadott listát, létezik azonban egy modell, amelyet
sokan alkalmaznak, sőt továbbfejlesztettek, s úgy tűnik, jól
működik az érvelés elemzésében (Cooper 1989). Ez pedig
Stephen Toulmin angol filozófus modellje, melyet The Uses of
Page 26
Argument c. 1959-ben megjelent könyvében fejtett ki
(ismertetését l. Adamik–Jászó–Aczél 2004, 144; Bencze 2003,
13–29).
Az elméleti háttér a következő: a retorikai érvelés mindennapi
vagy gyakorlati érvelés, és nem formális logikai érvelés!
Valószínű premisszákból, vitatható értékekből indul ki, nem
cáfolhatatlan igazságokból. Pontosan ezért lehet vitát generálni,
a cáfolhatatlan igazságokról nem vitatkozunk. Nem a formális
logika szerint gondolkodunk, hanem a gyakorlati érvelés
szerint. Perelman írja, hogy furcsa volna, ha egy szónok a
tömeg előtt logikai képleteket alkalmazna, de az is furcsa
volna, ha egy matematikus a mindennapi gondolkodás logikáját
követné. Ennek a kérdésnek óriási a szakirodalma
Arisztotelésztől kezdve Perelmanig (Perelman 1982, vö.
Adamik 2003, 2010), most fogadjuk el – megvitatása nélkül –
kiindulásként.
Toulmin modellje tehát azért jó, mert azt az érvelést követi,
amelyet az átlagos emberek mindennapi szituációkban
alkalmaznak. A modell lényegét bemutatja a Retorika c.
egyetemi tankönyv, mégpedig Toulmin eredeti példáján
(Adamik–Jászó–Aczél, 144):
Page 27
Adatok (data) ------ Ezért (therefore), állítás(claim) D
------ C
| |
minthogy (since), indoklás (warrant) W
Oroszország eddig 52 nemzetközi (D) --- Ezért Oroszország
megszegi majd (C)
megállapodásból 50-et megszegett. a nukleáris
fegyverellenőrzést is.
|
Minthogy (W)
a múltbeli megsértések alapján fel lehet
tételezni a jövőbeli megsértéseket.
Az indoklás (warrant) olyan, mint a szillogizmus nagy
premisszája, ám nem cáfolhatatlan igazság, hanem valószínű
Page 28
állítás. Ilyen a valószínűségen alapuló enthüméma nagy
premisszája (Minden athéni szeret vitatkozni. / Szókratész
athéni. // Szókratész szeret vitatkozni.) Nagy a valószínűsége
annak, hogy amit az emberek a múltban megtettek, megteszik a
jövőben is – ez a körülmények csoportjába tartozó toposz vagy
érvelési közhely. Az emberek tehát az adatokból állításokat
következtetnek, és a mindennapi bölcsességgel, tapasztalattal
indokolnak. A teljes modell a következő:
Adatok-------------------------Minősítő-----------------→Állítás
Igazolás ------------------------------ Cáfolás
|
|
Megerősítés
Page 29
Az adatok (data), az állítás (claim) és az igazolás (warrant) a
három nélkülözhetetlen elem. (Martha Cooper magyarázatát és
példáit adom meg, de részletesen magyarázza a modellt Bencze
Lóránt is).
Az állítás (claim) a konklúzió, melyet a szónok felajánl
hallgatóságának, pontosabban hallgatósága jóváhagyásának, pl.
a dohányzás káros.
Az adatok (data) evidenciák vagy magyarázatok, amelyek
megalapozzák a konklúziót. Pl. a szónok statisztikákat mutat be
annak igazolására, hogy ok-okozati viszony van a dohányzás és
a szívroham között. A statisztika adatként funkcionál.
Az igazolás (warrant) híd az adatok és a konklúzió között.
Olyan állításokat tartalmaz, melyek lehetővé teszik, hogy
elfogadjuk a konklúziót (claim) az adatok alapján. Pl. ha
kutatások azt mutatják ki, hogy a dohányzás szívbajt okoz,
ésszerűen arra a következtetésre juthatunk, hogy a dohányzás
káros, mert 1. hisszük, hogy a kutatások érvényesek, 2. és
károsnak tartják a szívbajt.
Az érv minősítője (qualifier) jelzi annak a konklúziónak az
erősségét, mely adva van a támogató adatokban és az
igazolásban (Bencze Lóránt megszorításnak fordítja). A
„valószínűleg”, „rendszerint”, „bizonyára”. „mindig” szavak
Page 30
tipikus minősítők. Pl. lehet így érvelni: a dohányzás mindig
káros. Akkor mondhatjuk, ha az adatok kimutatják az ok-
okozati viszonyt. Ha csak korreláció van, akkor ezt
mondhatjuk: valószínűleg káros. A minősítő tehát a konklúzió
azon része, mely jelzi a konklúzió erősségét.
A megerősítés (backing) további adatokat vagy evidenciákat
jelent, melyek az igazolást támogatják. Pl. ha bizonyítjuk az
adatot szolgáltatók szavahihetőségét.
A cáfolás (rebuttal) egy magyarázat vagy egyszerűen egy
állítás, főleg akkor használatos, amikor a konklúzió nem
következik a bemutatott adatokból. Vagyis egy ellenigazolás,
egy magyarázat arra, hogy az adatok miért nem vezetnek a
konklúzióhoz, annak a leírása, miért vetheti el a hallgatóság a
bemutatott adatokra épülő konklúziót.
A fenti példába is beépíthetjük a valószínűleg minősítőt, s
megtámogathatjuk az igazolást különféle dokumentumokra
való hivatkozásokkal (az eredeti példában van megerősítés és
cáfolat, Bencze 2003, 19).
Nézzünk meg egy a mai életből vett példát (lényegében Martha
Cooper pédáját közlöm, de szövegét kissé átformáltam a mi
viszonyainkra).
Page 31
Egy ember új autót akar venni. Így gondolkodhat: A vásárlói
jelentések a legjobb kisméretű kocsinak mondják az új Nissan
Micrát. Mivel szerintem a vásárlói jelentések az egyik
leghihetőbb források a vásárlók tájékoztatására, úgy gondolom,
valószínűleg vehetek egy Nissan Micrát. Az egyetlen dolog,
ami megváltoztathatja a véleményemet az, hogy azt hallottam,
hogy ebben az évben a vásárlói jelentések nem voltak eléggé
alaposak a kisméretű kocsik tesztelésében.
Ezt az érvelést így ábrázolhatjuk a Toulmin-modell szerint:
Adatok -------------------- Minősítő -----------------------Állítás
A vás. jelentések azt Valószínűleg Fogok venni
egy Nissan Micrát.
mondják, hogy a NM a
legjobb kisméretű
kocsi.
Igazolás Cáfolás
Page 32
Szerintem a vásárlói Habár a vásárói jelentések
jelentések a leghihetőbb nem olyan alaposak a
források a vásárlók a kisméretű kocsik
tesztelésében
tájékoztatására ebben az évben.
(Támogatás)
Tapasztalatom szerint jók a
vásárlói jelentések
által ajánlott termékek.
(A támogatás nem volt az eredeti szövegben, ezért tette a
szerző zárójelbe.)
A gyakorlatban sokszor hiányos – enthümematikus – az
érvelés. Martha Cooper példáját közlöm. Az anya ezt mondja
gyerekének: Jobban tennéd, ha jól viselkednél, mert jön a
Page 33
Mikulás a városba – „You’d better be good ’cause Santa Claus
is comin’ to town”
Adatok ------------------------------------------------------ Állítás
Jön a Mikulás. Jobban tennéd,
ha jól viselkednél.
(Igazolás) (Cáfolás)
1. A Mikulás csak a jó Csak ha nem hiszel a
Mikulásban,
gyerekeknek ad ajándékot. vagy nem akarsz ajándékot kapni.
2. Akarsz ajándékot kapni.
(Megerősítés)
Szüleid beszéltek neked a
Mikulásról, és hiszel nekik.
Page 34
A fentebb idézett Jókai-beszéd modellálása a következő
lehetne:
Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre
szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul,
haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke,
szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk
eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek,
mindenkivel.
Adatok-------------------------------------Állítás
Európa minden népe halad (ezért) Haladnunk és
boldogulnunk kell nekünk is.
és boldogul.
(Igazolás)
(mert) Mi is Európához tartozunk.
Page 35
Adatok Fő állítás
Elvonták tőlünk jogainkat. Ezért követeljük jogainkat vissza,
Mindenkinek.
(Igazolás)
(mert) Mindenkit megilletnek a jogok.
(Megerősítés)
(mert) Minden ember egyenlőnek születik.
Az elem(ek) hiánya fontos mind az elemzés, mind a Toulmin-
modell használata szempontjából. Először: az elemzőnek
tudnia kell, hogy sok érv nem teljes. Másodszor: a hiány
bizonytalanságot okoz az elemző számára. Honnan tudja, mit
kell kitölteni? Ha nincs igazolás, honnan tudja, mi az igazolás?
Page 36
Ez olyan jellemzője a meggyőzésnek, amelyet Arisztotelész
vett észre először: megalkotta az enthüméma fogalmát, sőt azt
is kijelentette, hogy a retorikai érvelés alapvető jellemzője az
enthüméma (görög: en thümo – ami a gondolatban van):
„Mindenki bizonyítással érvel úgy, hogy vagy példát alkalmaz,
vagy enthümémát; e kettőn kívül nincs más” (Rétorika 1356b).
A szónokok nem követnek teljes érvelésláncot (nem a formális
logika szerint érvelünk), hanem rövidítenek (Raymond 1984).
A hallgatóság kitöltheti a hiányzó részt, ily módon érdekeltté
lesz a vita folyamatában – ez adja az enthüméma értékét.
Azzal, hogy részt vesznek az érv felépítésében, öntudatlanul
meggyőzik magukat. Együttgondolkodásról van szó, melynek
hatása óriási lehet. (Kossuth tudta mesterien alkalmazni az
enthümémákat.)
A hallgatóságnak ez a kitöltési hajlama rugalmasságra inti az
elemzőt. Corbett hivatkozott a hallgatóság véleményének
elemzésére, de különösebb tanácsot nem adott. Véleményem
szerint ezen a ponton lehet kérdőíves vizsgálatokat végezni, s
feldolgozásukba bevonni a kvantitatív módszereket.
(Egyébként a szövegelemzést végző tanárnak itt kell ügyesnek
lennie kérdései megfogalmazásában.)
Wayne Brockriede és Douglas Ehninger (1984)
továbbfejlesztette a Toulmin-modellt, mégpedig úgy, hogy
Page 37
meghatározták az állítások az igazolások és az adatok
különböző típusait.
Az állítás (claim) vagy konklúzió típusai: designative,
definitive, evaluative, advocative – megjelölő, meghatározó,
értékelő, felszólító. Ez a négy típus megfelel a sztaszisz
(ügyállás) négy típusának. A megjelölő konklúziók
(designative claims) akkor jönnek létre, ha a tény kérdésére
válaszolunk. Pl. ha egy szónok úgy érvel, hogy nukleáris
tesztelést végeztek azért, hogy biztosítsák a fegyverek
hatékonyságát. A meghatározó konklúziók (definitive claims)
azt állítják, hogy néhány szituációt, gondolatot vagy tényt
(tényeket) osztályoznunk kell, vagy meg kell határoznunk. Ha
egy szónok érvel, hogy a mai társadalomban egy számla
személyes szükség, akkor egy meghatározó állítást tesz: mint
szükséget határozza meg a számlát. Az értékelő konklúziók
(evaluative claims) bizonyos szituációk, gondolatok vagy
tények értékét vagy fontosságát állítják. Ha egy szónok azt
állítja, hogy az apartheid gyakorlata erkölcstelen, akkor érték
alapján ítél meg egy szituációt, ebben az esetben erkölcsi érték
alapján. A felszólító konklúziók (advocative claims) azt
állítják, hogy milyen intézkedést kell vagy nem kell alkalmazni
vagy követni. Ha egy szónok azt állítja, hogy a bankoknak
lehetővé kell tenniük a szabad ellenőrzést, akkor felszólító
Page 38
állítást alkalmaz.
Brockreide és Ehninger az igazolás (warrant) három típusát
állapították meg. Arisztotelész osztályozását a meggyőzés
három módjáról (logosz, éthosz, pathosz) használták, s ennek
alapján érvelő (substantive), tekintélyre hivatkozó
(authoritative) és motivációs (motivational) igazolást
állapítottak meg. Az érvelő igazolások az adatok és az állítások
közötti kapcsolóelemek, amelyek valamiféle érvelési mintát
követnek: ok-okozati érvelést, általánosítást, analógiát stb.,
általában logikai viszonyt fejeznek ki, amelyek
megmagyarázzák, hogy egy bizonyos állítás miért következik
bizonyos adatokból. Tulajdonképpen ezek a toposzokból vagy
érvforrásokból vett érvek (négy nagy csoportjukat tanítjuk). Ha
egy politikus úgy érvel, hogy a magas államadósság veszélyes,
mert bajt okozott Görögországban, akkor az igazolás
szubsztantív igazolás, mert azt állítja, hogy Magyarország és
Görögország összehasonlítható esetek. Az érvelő igazolás
általában ésszerű vagy érzékelhető viszonyt fejez ki. A
tekintélyre hivatkozó igazolás ezzel szemben úgy állapítja meg
az adatok és az állítás közötti kapcsolatot, hogy megmutatja,
miért lehet bízni az adatokban. Megállapítja az adatok
forrásának tekintélyét, megbízhatóságát. Pl. ha egy szónok
azért érvel, hogy tiltsák be minden dohánytermék
Page 39
reklámozását, mert az egészségügyi államtitkár javasolta; a
nyilvános adatokon alapuló állítás csak akkor lesz hihető, ha a
hallgatóság hisz az államtitkár tekintélyében. A motívációs
igazolás ezzel szemben az adatokat pszichológiai álláspont,
érzelmi állapot vagy a hallgatóság belső szükséglete alapján
kapcsolja az állításhoz. A szükségletek vagy érzelmek, amelyek
a motivációs igazolást alapozzák, negatívak vagy pozitívak
lehetnek. Pl. egy szónok azt állítja, hogy fel kell vonulnunk a
gazdasági igazságért, akkor együttérzésünkre apellál, tudván,
hogy ez erős lehet.
A szokásos adattípusokat is fel lehet sorolni. Bármi, amit a
hallgatóság evidenciának fogad el, vagy ami támogatja az
állítást, adatként fogható fel. A kommunikációtudósok három
fő típust különböztetnek meg: testimony, statistics, example,
vagyis tanúságtétel, statisztika, illusztráció. Mindegyik
típusnak különböző formái lehetnek. A tanúságtétel lehet egy
idézet egy tisztelt forrásból vagy egy interjúfelvétel. Az
illusztráció lehet rövid vagy hosszú, személyes anekdota vagy
történet. Ha a vita beszélgetés, akkor az illusztráció nyelvi; de
kamerával, mikrofonnal készített felvétel is lehet. A statisztikát
is lehet szóban vagy ábrázolva közölni.
Ha meggondoljuk, a Toulmin-modell a retorikai érvelés
klasszikus tételeit veszi figyelembe, erre mondja Bencze
Page 40
Lóránt, hogy „újrarendezi a meglévő könyvtárat” (Bencze
2003, 28). Azért ennél többről van szó: működésbe helyezi az
érvelést, olyan, mintha az anatómia után az élettant tanítanánk.
Az elemzőnek tehát meg kell állapítania melyik típusú adat,
állítás, igazolás használatos az érvelésben. A Toulmin-modellt
lehet használni az érvelés hiányzó részeinek az azonosítására.
Az elemzés megvalósítása véleményem szerint könnyebb, ha a
fő állítást keressük meg, s azután felfejtjük azokat a lépéseket,
amelyek a fő állításhoz vezetnek. A elemzési stratégia
mindenképpen abduktív, azaz visszafele nyomozó.
3. Nagyon nehéz a hallgatóságra gyakorolt hatás elemzése.
Könnyebb akkor, ha a művön belüli hatás megállapításáról van
szó: kiolvasható a műből, hogy az egyik szereplő beszéde
hogyan hat a másikra. Iunius Brutus és Marcus Antonius
beszédeinek hatása lemérhető a polgárok reakcióiból;
Shakespeare tragédiájában nemcsak a beszédek fontosak,
hanem a római polgárok megjegyzései is: a jelenetet egészében
kell elemezni. Nehezebb helyzetben vagyunk, ha kitekintünk a
műből, és a mindenkori olvasóra vagy hallgatóságra gyakorolt
hatást akarjuk elemezni; ez különösen nehéz akkor, ha
nincsenek dokumentumok korabeli szem- és fültanúktól,
nincsenek felvételek, nincsenek parlamenti feljegyzések. A
fentebb közölt Jókai-beszéd hatása maga a forradalom, de –
Page 41
mint láttuk – írásos feljegyzések is fennmaradtak. Kossuth
haderő-megajánlási beszédének hatását feljegyezték a
parlamenti gyorsírók, tanúsították a rá következő események.
Sok esetben azonban következtetésekre kell hagyatkoznunk
(erre ad a Corbett által szerkesztett kötetben zseniális példákat
Wayne Booth és Kenneth Burke). Ilyen következtetésekre épül
Bolonyai Gábor kitűnő tanulmánya Szokratész
védőbeszédének hatásáról: a korabeli közvélekedés és értékek
ismeretében meg lehetett állapítani, milyen pontokon sértette
meg Szókratész a közgondolkodást és az athéni polgárok által
fontosnak tartott értékeket (Bolonyai 2011).
3.1 A beszéd célja a másik fél meggyőzése, a jó érv a
hallgatósághoz szól, éppen ezért ismerni kell a hallgatóság
természetét, s ez nem egyszerű dolog. Platón Phaidroszában
Szókratész beszél a lélek bonyolult természetéről, egy szép
példa segítségével. A hallgatóság lelkülete is bonyolult;
reakciója holisztikus (Cooper 1989, 63), ezen azt kell érteni,
hogy értelmi és érzelmi reakciók együttese. Ezért fontos
ismernünk az ésszerűnek elfogadott gondolkodásmintákat:
ezeket a klasszikus retorika toposzok címen tárgyalta, s ezekkel
foglalkoznak a gyakorlati érvelés kutatói (tanulmányozza a
kognitív pszichológia is). Ezért fontos ismernünk az
érzelmeket; az érzelmekkel és az érzelmi ráhatással
Page 42
pszichológusok ezrei foglalkoznak, különösen most, a
tömegkommunikáció korában.
Az emberek igyekeznek következetesek lenni. Éppen ezért
törekednek az ellentmondások feloldására. Ez nem könnyű, s
olykor lehetetlen, éppen ezért foglalkozik vele hosszasan
Perelman (1982, 54 kk.). A kognitív pszichológusok is
bizonyítják, hogy az ellentmondások kényelmetlenek, ezért a
emberek törekednek a bizonytalanság megszüntetésére.
A közvélekedés nem mindig találkozik a logikai standardokkal.
Az igazolás sokszor az, amit értéknek érzünk, s ez nem mindig
logikai állítás. Az értékek képezik Perelman
retorikaelméletének lényegét (1982, 21 kk.), s filozófiai alapon
megállapított tételeit igazolja a pszichológia. A pszichológusok
szerint – írja Cooper – az emberi személyiség lényegét az
értékek adják. A motivációs igazolások kulturális gyökerűek,
kulturális értékekből származnak.
A lényeg: az elemzőnek meg kell állapítania, hogy az érvek
igazodnak-e a hallgatóság gondolkodásmódjához és
lelkiállapotához. Ehhez a döntéshez ismerni kell azt, hogy a
hallgatóság valószínűleg mit fogad el ésszerűnek, milyen
motivációkat tapasztalt meg, milyen evidenciákban bízik. Ezek
értékeken alapulnak. Ezért ajánlatos ismerni a hallgatóság
Page 43
közös értékeit. Az értékek gyakran a társadalmi interakció
termékei, megfelelnek azoknak a szükségeknek, melyekkel a
motivációelmélettel foglalkozó pszichológusok foglalkoznak.
A szakirodalomban léteznek standardok, melyeket a szónok
ismer, és az elemző követhet. Ilyen Vance Packard listája az
amerikaiak nyolc rejtett szükségletéről: 1. érzelmi biztonság, 2.
az érték viszontbiztosítása, 3. az ego kielégítése, 4. szeretett
tárgyak, 5. az erő érzete, 6. gyökerek, 7. halhatatlanság, 8.
kreatív megnyilvánulási alkalmak. Ilyen Steele és Redding
listája az amerikai értékekről: 1. puritán és pionír erkölcsiség,
2. az egyén értéke, 3. a siker elérése, 4. változás és haladás, 5.
etikai egyenlőség és egyenlő lehetőség, 6. törekvés és
optimizmus, 7. hatékonyság, gyakorlatiasság és pragmatizmus,
8. a tekintély elvetése, 9. tudomány és világi ésszerűség, 10.
szociális érzék, 11. anyagi kényelem, 12. a számszerűség
tisztelete, 13. külső alkalmazkodás, 14. humor, 15.
nagylelkűség és kötelesség, 16. hazaszeretet. Nyilvánvaló,
hogy ezek az értékek kultúránként és koronként változnak, s
egyetlen kultúrán belül sem jellemzők minden társadalmi
rétegre. Az is nyilvánvaló, hogy vannak általános emberi
értékek. Hajdani, nem túlságosan nagy szókincsű
miniszterelnökünk a választás előtti televíziós vitában csak azt
ismételgette, hogy ha megválasztják, fel fogja emelni a
Page 44
nyugdíjakat. Hatott, mert választóinak tömege
kisnyugdíjasokból állt. Egy magyar beszéd elemzőjének
kihívást jelent a beszéd kontextusba helyezése, megbízható
standardok megállapítása a várható vagy a már megvalósult
hatás elemzésére (attól függően, hogy szinkrón vagy diakrón
vizsgálatra vállalkozik az elemző – nem tudnám megmondani,
melyik a nehezebb).
A jó érvek kiállják az ellenvetést. Retorikaóráinkon tanítjuk a
érvelési hibákat, avégett, hogy vagy mint közönség, vagy mint
elemzők észrevegyük őket. A jogászoknak össze is állítanak
egy hibalistát, hasonlóképpen ajánlatos lehet az elemző
számára is egy ilyen lista. Általában az érvelés anyagával és
módjával kapcsolatos hibákat szoktuk felsorolni, ezt teszi
Cooper is, ezenkívül szempontokat ad az adatok hitelességének
ellenőrzéséhez is. Cooper hibalistáján szerepel a zsúfolt és a
hallgatóság számára érthetetlen nyelvezet is, s ha
meggondoljuk, nagyon is igaza van, bár ellenkezője, a
lecsupaszított nyelvezet is hiba lehet. 3.4 A beszéd hatásában
nagymértékben közrejátszik a szónok szavahihetősége,
Arisztotelész éthosz fogalmáról van szó. És nemcsak a szónok
jó híre a fontos tényező, hanem elsősorban az, amit mond.
A jó érvek etikusak. A retorika társadalmi tranzakció. A
társadalmi tranzakció lényege a társadalmi szerződés: ha az
Page 45
emberek egy közügyben érvelnek, implicite elkötelezettséget
vállalnak, ez etikai kérdés. A kommunikáció, azaz a retorika
lesz az a módszer, amelyet az ellentét feloldására használnak
(vö. Richards és Hauser meghatározásaival).
A szónok stratégiája és taktikája akkor etikátlan, ha sérti a
társadalmi kontrollt. Kiindulásként meg kell vizsgálni a
társadalmi szerződés jellemzőit, akkor fogjuk megérteni, hogy
etikus-e a kommunikáció. A szónoknak el kell fogadnia, hogy a
hallgatóság a szónok kontrollján kívül van; autonóm, vagyis a
hallgatóságnak saját véleményének kell lennie, képesnek kell
lennie a választásra; 2. a szónoknak és hallgatóságának
elfogulatlannak kell lennie, 3. a szónoknak és hallgatóságának
érdekeltnek kell lennie az érvelés kimenetelében.
Ha a szónok nem ismeri el a hallgatóság autonómiáját, akkor
nem tekinti partnernek, nem érvel, hanem manipulál,
propagandafogásokat használ. Mindkét félnek elfogulatlannak
kell lennie, s ez jóhiszeműséget kíván, valamint hajlandóságot
a nézet megváltoztatására. Az emberek csalódnak, ha kikérik
véleményüket, s utólag tudják meg, hogy már régen meghozták
a döntést. Mindkét félnek érdekeltnek kellenie, felelősséget
kell vállalnia.
Richard Johannesen Az emberi kommunikáció etikája c.
Page 46
könyvében (második kiadása 1983) standardokat állapított meg
a nyilvános beszéd etikájának értékelésére. George Yoos (1979)
négy standardot javasolt az érvek etikusságának megítélésére,
ezek: 1. Keresik-e a résztvevők a kölcsönös megegyezést? 2. El
van-e ismerve a hallgatóság gondolkodási autonómiája, azaz
van-e joga az egyet nem értésre? 3. Van-e minden résztvevőnek
egyenlő lehetősége álláspontja kifejtésére és védelmére? 4.
Figyelembe veszik-e a közösségi szellemet? A hallgatóság
céljai értéket képviselnek-e a szóló számára? Az utolsó
standard az értékekről szól. A részletek megállapítására
kérdéssorokat dolgoztak ki.
Az etika kérdéséhez kapcsolhatjuk a világszemlélet (kultúra,
mítosz, ideológia) és a propaganda kérdését. Ezek mind-mind
szóba jönnek egy politikai beszéd vagy egy társadalmi vita
elemzésekor, most csak felhívom rájuk a figyelmet.
Természetesen mindez jelentkezik a nyelvezetben: a
fedőszövegben, a zsúfolt és érthetetlen szóhasználatban vagy
ellenkezőleg a lecsupaszított, a gondolkodást kikapcsoló
nyelvezetben, mint amilyen az újbeszél Orwell 1984-ében.
4. Összegezésül azt állapíthatjuk meg, hogy a retorikai elemzés
olyan bonyolult és sokrétű feladat, amilyen bonyolult és
sokrétű maga a retorika. Nagyon fontos az elméleti alap és az
elemzés szempontjainak kidolgozása, ehhez kívántam
Page 47
segítséget nyújtani. Az elemzésben három megoldás
kínálkozik. Az egyik szerint az elemző követheti a retorikai
stúdium rendszerét, a szónok feladatait szem előtt tartva:
teljesítette-e ezt és ezt a lépést? A másik megoldást a modern
retorikai szakirodalom adja: követjük azokat a szempontokat,
amelyeket Cooper ad meg (egyébként könyve végén Cooper
közöl egy a saját szempontjai szerinti elemzést, mégpedig egy
dokumentumfilm elemzését). A harmadik lehetőség a
kombináció: a klasszikus retorika rendszerét követő lépésekbe
beépítünk új szempontokat, olyanokat, amelyek árnyaltabbá
tehetik az eredeti szempontot. Ezzel a fentebb megadott a
lépéssor a következőképpen módosulhat:
- a retorikai szituáció megállapítása;
- a műfaj (beszédfaj) megállapítása;
- a szerkezet megállapítása;
- logikai és/vagy érzelmi az érvelés:
szillogisztikus és/vagy kvalitatív haladás (Burke szerint)
- az érvelés a Toulmin-modell szerint
beépítve:
külső és/vagy belső érvek alkalmazása:
Page 48
külső érvek: tekintély, tanúság, statisztikák, maximák,
precedens, jelek;
belső érvek: általános és speciális érvforrásokból vett érvek;
a toposzok vagy általános érvforrások alkalmazása:
meghatározáson, összehasonlításon, viszonyokon,
körülményeken
alapuló érvek;
a speciális érvforrások: a beszédfajták érvei;
- annak a megállapítása, hogy van-e a szövegben érvelési hiba
vagy manipuláció (mítosz, ideológia, propaganda);
- a stílusnemek, a stíluserények és a stilisztikai eszközök
megállapítása,
- az előadásmód megállapítása:
hangzó szöveg esetén: beszéd és testbeszéd;
írott szöveg esetén: interpunkció, grafémaalakzatok, tipográfia;
- a hallgatóságra tett hatás:
a hallgatóság értékeinek való megfelelés,
a szónok éthosza, az érvelés etikus volta.
Page 49
A leírt szempontokból és az őket megtámogató standardokból
következik, hogy a retorikai elemzés kvalitatív és kvantitatív
módszerű lehet. Például a Toulmin-modell szerinti elemzés
vagy a Kenneth Burke szerinti szerkezeti elemzés kvalitatív
módszerű, de ha a hallgatóság értékeit kérdőíves feldolgozással
állapítjuk meg, akkor az már kvantitatív elemzés. Mindenesetre
jelenleg nagy kihívás mind a szempontoknak, mind magának
az elemzésnek a kidolgozása. Kihívás továbbá az elemzendő
anyag kiválasztása, akárhogy valósul is meg (akár szónoki
beszéd, akár irodalmi szöveg, akár nem verbális szöveg), a
következtetések izgalmasak lehetnek. A politikai beszédek
elemzése teljesen érintetlen terület, a szövegértő olvasást segítő
elemzésben is lehet sok újat mondani.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest:
Kókai
Adamik Tamás (1998) A szöveg értelmezése. In: Havas László
szerk. Bevezetés az ókortudományba I. Debrecen: KLTE BTK
Adamik Tamás (2003) Chaïm Perelman és a gyakorlati érvelés.
In: A. Jászó Anna – Aczél Petra szerk. A modern retorikai
bizonyítás. Budapest: Trezor, 31 – 41.
Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra (2004) Retorika.
Page 50
Budapest: Osiris
Adamik Tamás főszerk. (2010) Retorikai lexikon. Pozsony:
Kalligram
Adamikné Jászó Anna (2006) Az olvasás múltja és jelene.
Budapest: Trezor
Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és a
jegyzeteket írta: Adamik Tamás. Budapest: Telosz
Adamikné Jászó Anna (2011) Megjegyzések a stílus és az
érvelés kapcsolatáról. In: Raátz Judit – Tóthfalussy Zsófia
szerk. A retorika és a filozófia. Budapest: Trezor
Barthes, Roland (1997) A régi retorika. Ford. Szigeti Csaba. In:
Az irodalom elméletei. Szerk. Thomka Beáta. Pécs: Jelenkor,
69–175.
Bencze Lóránt (2003) Stephen Toulmin és a bizonyítás
természete. In: A. Jászó Anna – Aczél Petra szerk. A modern
retorikai bizonyítás. Budapest: Trezor, 13–29.
Bitzer, Lloyd (1968) The rhetorical situation. Philosophy and
Rhetoric. 1., 1–14.
Bolonyai Gábor (2011) Szókratész és a retorika. In: Raátz
Judit, Tóthfalussy Zsófia szerk. A retorika és a filozófia.
Budapest: Trezor
Page 51
Brockriede, Wayne E., Ehninger, Douglas (1984) Toulmin on
argument: An interpretation and application. In: Golden, James
L., Berquist, Goodwin F., Coleman, Williwm E. eds The
rhetoric of western thought. Dubuque, Iowa: Kendall (második
kiadás), 377–385.
Cooper, Martha (1989) Analyzing public discourse. Prospect
Heights, Illinois: Waveland
Corbett, Edward P. J. ed. (1969) Rhetorical analyses of literary
works. New York – London – Toronto: Oxford University Press
Enos, Theresa ed. (1996) Encyclopedia of rhetoric and
composition. Communication from ancient time to the
information age. New York – London: Garland
Lunsford, Andrea L. ed. (2009) The Sage handbook of
rhetorical studies. Los Angeles etc.: Sage
Manguel, Alberto (2001) Az olvasás története. Ford. Széky
János. Budapest: Park
Quintilianus, Marcus Fabius (2008) Szónoklattan. Szerk.
Adamik Tamás. Pozsony: Kalligram
Perelman, Chaïm (1982) The realm of rhetoric. Notre Dame –
London: University of Notre Dame Press
Plett, Heinrich (2000) Systematische Rhetorik. Konzepte und
Page 52
Analysen. München: Wilhelm Fink
Plett, Heinrich F. (2011) Einführung in die rhetorissche
Textanalyse. Hamburg: Buske
Raymond, James C. (1984) Enthymemes, examples, and
rhetorical method. In: Connors, Robert J., Ede, Lisa S.,
Lunsford, Andrea A. eds Essays on Classical rhetoric and
modern discourse. Southern Illinois University Press, 140–151.
Ravasz László: A beszéd mint műalkotás. In: Adamik – Jászó –
Aczél (2004) Retorika. Budapest: Osiris
Richards, Ivor Armstrong (1956) The philosophy of rhetoric.
New York: Oxford University Press
Sloane, Thomas O. ed. (2001) Encyclopedia of rhetoric.
Oxford University Press
Yoos, George (1979) A revision of the concept of ethical
appeal. In: Philosphy and Rhetoric. 12., 41–58.