Williamson -- szervezetek közg.

http://www.kormanyzas.hu

II. évfolyam (2007) 2. szám • 235–255. oldal

Köszönjük a /PEND Consultingnak/ a szám megjelenéséhez adott támogatást.

A tranzakciós költségek gazdaságtana:

a szerződéses kapcsolatok irányítása

Oliver E. Williamson

Oliver Williamson az új intézményi közgazdaságtan egyik megteremtője és legnagyobb hatású műve-lője. Kutatásai nagyban hozzájárultak a különféle gazdasági tevékenységek sajátosságai és a keretüket alkotó intézmények (a piac, a vállalatok, a hosszú távú szerződések) közötti összefüggések megértésé-hez. Most közölt tanulmánya a tranzakciós költségek általa kidolgozott elméletének talán legtömörebb összefoglalása.

Kormányzás, Közpénzügyek, Szabályozás, II. évfolyam (2007.) 2. szám 235

Az új intézményi közgazdaságtan vizsgálódá-

sainak középpontjában a tranzakciós költségek

forrásai, tehereloszlása és következményei állnak.

A tranzakciós költségeknek szentelt figyelem

mindenképpen indokolt; hiszen ha a nagyságuk

elhanyagolható lenne, úgy a gazdasági tevékenysé-

gek megszervezésének módja maga is érdektelen-

né válna, mert egy-egy szervezési mód látszólagos

előnye egyszerűen kiváltható lenne költségmentes

szerződésekkel. Noha egyre elterjedtebb az a

vélekedés, hogy a tranzakciós költségek központi

jelentőségűek a közgazdaságtan számára,1 marad-

nak szkeptikusok. Stanley Fischer kifogása például

tipikusnak mondható: „Mint elméleti eszköznek,

a tranzakciós költségnek jól megérdemelt rossz

híre van… [részben azért,] mert felmerül a gyanú,

hogy majdnem minden megmagyarázható megfe-

lelően definiált tranzakciós költségek segítségével.”

(Fischer [1977], 322. 5. j.) Más szóval, túl nagy az

értelmezési szabadság, a fogalmat definiálni kell.

Úgy tűnik, hogy általános egyetértés van kiala-

kulóban a következőket illetően: (1) az opportu-

nizmus központi fogalom a tranzakciós költségek

tanulmányozásában;2 (2) az opportunizmus kü-

lönösen lényeges szerepet játszik olyan gazdasági

tevékenységek esetében, amelyek humán vagy

fizikai tőkébe történő tranzakció-specifikus beru-

házásokkal járnak együtt;3 (3) az információ haté-

kony feldolgozása fontos vizsgálódási szempont;4

továbbá (4) a tranzakciós költségek értékeléséhez

elengedhetetlen az intézmények összehasonlító

elemzése.5 Ezeken az általános megállapításokon

túl azonban hiányzik az egyetértés a tranzakciós

költségekkel kapcsolatban.

A tranzakciós költségek gazdaságtana:a szerződéses kapcsolatok irányítása*


http://www.kormanyzas.hu

Kormányzás, Közpénzügyek, SzabályozásII. évfolyam (2007.) 2. szám 235–255. oldal

* Transaction Cost Economics: The Governance of Contractual

Relations, Journal of Law and Economics, 1979. október., Vol.

22. No. 2., 233–261. Magyar fordítás: Gacsal Gergely, Kauzli

Katalin és Mike Károly. A szöveget az eredetivel egybevetette:

Mike Károly. Lektorálta: Abdulwahab Adám és Szalai Ákos.

[A szerző jegyzete:] A tanulmány elkészítéséhez nagy segít-

séget nyújtott a Center for Advanced Study in the Behavioral

Sciences, a Guggenheim Alapítvány és a National Science

Foundation. Sokat segített hasznos megjegyzéseivel Yoram Ben-

Porath, Richard Nelson, Douglass North, Thomas Palay, Joseph

Sax, David Teece és Peter Temin. Köszönettel tartozom a Yale

Law School és a Princeton Egyetemen működő Institute for

Advanced Study által szervezett szemináriumok résztvevőinek

is. A cikk sokat javult annak köszönhetően, hogy átírtam, miután

elolvastam a következő két dolgozatot: Ben-Porath [1980] és

Temin [1979].1Ronald Coase két, egymást húsz évvel követő cikkében erőtelje-

sen érvelt a tranzakciós költségek fontossága mellett. Lásd Coase

[1937/2004; 1960/2004]. Az elmúlt évtizedben az én munkáim

nagy része is a tranzakciós költségelmélettel foglalkozott. Lásd

különösen Williamson [1975]. Egyéb munkák, amelyekben

kiemelt szerep jut a tranzakciós költségeknek: Calabresi [1968],

Goldberg [1976], Klein et al. [1978] és Dahlman [1979]. Pigou

munkásságát vizsgálja a tranzakciós költségek szemszögéből:

Goldberg [1981].2Az opportunizmus az önérdekkövetés egy változata, amely túl-

lép az egyszerű önérdekkövetésen, és az erkölcsi gátlások nélküli

önérdekkövetést [self-interest seeking with guile] is magában

foglalja. Nem szükséges, hogy mindenkit ugyanolyan mértékben

opportunistának tartsunk. Elégséges azt feltételezni, hogy nehéz

ex ante elkülöníteni azokat, akik kevésbé opportunisták, és

megfelelően nagy haszon reményében az utóbbi csoportba

tartozók nagy része is hajlandó áthágni az erkölcsi korlátokat.

Az opportunizmus részletesebb elemzését nyújtja Williamson

[1975] 7–10., 26–30. A fogalom egy újabb alkalmazása: Klein

et al. [1978].3Az opportunizmus összekapcsolása a tranzakció-specifikus

beruházásokkal (vagy ahogyan Klein et al. [1978] nevezi: a „ki-

sajátítható kvázijáradékkal”) fontos eleme a vertikális integráció

magyarázatának. Lásd Williamson [1971, 1975]; valamint Klein

et al. [1978].4Ha az emberek képessége az adatok fogadására, tárolására, visz-

szanyerésére és feldolgozására nem lenne korlátozott, az összes

érdekes közgazdasági probléma megoldódna.5Erről lásd Dahlman [1979].

Kormányzás, Közpénzügyek, Szabályozás, II. évfolyam (2007.) 2. szám236


Az előrelépés feltétele, hogy azonosítsuk azo-

kat a kritériumokat, amelyek alapján a tranzakciós

költségek típusai elkülöníthetők, és feltárjuk a

tranzakciók keretéül szolgáló különböző intézmé-

nyi formák gazdaságossági tulajdonságait. Csak

ezután kerülhet sor a tranzakciók és az intézményi

formák megalapozott összekapcsolására. Ez a ta-

nulmány megerősíti, hogy a tranzakciós költségek

központi jelentőségűek a közgazdaságtan számára,

azonosítja a tranzakciók kritikus dimenzióit, is-

merteti a tranzakciók fő irányítási struktúráit, és

bemutatja, hogyan és miért tartoznak a különböző

tranzakciókhoz eltérő intézményi megoldások.

Főként a köztes termékekkel kapcsolatos tran-

zakciókkal kívánok foglalkozni. Noha korábban

csak a tranzakciók piacon kívüli, vállalaton belüli

megszervezésének (a vertikális integrációnak) az

ösztönzőit hangsúlyoztam,6 jelen elemzés szim-

metrikus abban az értelemben, hogy egyaránt

foglalkozik a piaci, a hierarchikus és a közbeeső

szervezési módokkal. Továbbra is fontos kérdés,

hogy miért olyan gyakori a vertikális integráció.

De arra is kíváncsiak leszünk, hogy miért bonyo-

lódik le oly sok tranzakció piaci (vagy kvázi-piaci)

úton. Egy átfogó elemzésnek ugyanis választ kell

adnia arra a kérdésre, hogy melyik tranzakcióhoz

milyen szervezési mód tartozik, és meg kell

magyaráznia, hogy miért. Célunk lényegében a

következő: a tranzakciók minden absztrakt típu-

sánál azonosítani a leggazdaságosabb irányítási

struktúrát. Irányítási struktúrán azt az intézményi

keretet fogjuk érteni, amelyen belül egy-egy tran-

zakció a maga teljességében lebonyolódik. A piac

és a hierarchia a két legfontosabb a lehetséges

struktúrák közül.

Az első részben röviden áttekintjük a tranzak-

ciók tanulmányozásához szükséges jogi hátteret.

A közül a három dimenzió közül, amelyeket

majd a tranzakciók jellemzésére javaslunk, a

tranzakciókhoz kapcsolódó beruházások jellege a

legkevésbé értett és valószínűleg a legfontosabb. A

beruházások kiemelt jelentőségét az idioszinkrá-

zia, azaz az egyedi sajátosságok gazdaságtanának

kontextusában igyekszünk bemutatni a második

részben. A harmadik részben a szerződések álta-

lános kategóriáira teszünk javaslatot, és e kategó-

riákban elhelyezzük a kereskedelmi szerződéseket.

Majd a bevezetett kategóriákat a negyedik részben

az alkalmazotti kapcsolatra, az állami szabályo-

zásra, a családi tranzakciókra és a tőkepiacokra

alkalmazzuk. A legfontosabb következtetéseket az

ötödik rész foglalja össze. Ezt a záró megjegyzések

követik.

I. A TRANZAKCIÓK SZERZŐDÉSI

HÁTTERÉRŐL

Bár széleskörű egyetértés van abban, hogy a

diszkrét tranzakció paradigmája („gyors belépés

világos megállapodással; gyors kilépés egyértelmű

teljesítéssel” – Macneil [1974] 738.) korábban jól

szolgálta mind a jogtudományt, mind a közgaz-

daságtant; terjedőben van az a felismerés, hogy

sok szerződéses kapcsolat nem tartozik ebbe a jól

definiált típusba.7 A szerződések természetének

mélyebb megértésére ad lehetőséget, ha a jogi

szabályozást előtérbe állító megközelítés helyett

– amely lényege szerint a diszkrét szerződések

vizsgálatára koncentrál – egy átfogóbb néző-

pontot fogadunk el, amely a szerződések céljaira

összpontosít.8

Ian Macneil gondolatgazdag esszéiben igen ter-

mékenynek bizonyul a különbségtétel a diszkrét és

a kapcsolati tranzakciók közötti különbségtétel.9 A

két kategóriát azonban tizenkét „koncepció” alapján

6Lásd a 3. lábjegyzetet.7A kereskedelmi szerződésekre vonatkozóan lásd Llewellyn

[1931], Havighurst [1961], Fuller [1964], Macaulay [1963],

Friedman [1965], Leff [1970], Macneil [1978] és Goldberg

[1976]. Munkajogászok hasonló megfigyeléseket tettek az alkal-

mazotti kapcsolatok terén. Lásd Cox [1958], Summers [1969]

és Feller [1973].8A technikai és a cél szerinti megközelítés megkülönböztetése

Summerstől [1979] származik. A szerző különbséget tesz a

„törvény betűje" (539, 543, 548, 566.) és a szerződés körül-

ményeit jobban figyelembe vevő jogértelmezés (549–51, 561,

566.) között. „A körülményektől való elvonatkoztatást legtömé-

nyebben a Restatement [a szerződési jog egységes szerkezetbe

foglalt szövege] jeleníti meg, amely az általa megfogalmazott

szabályokat légüres térben végrehajtott tranzakciókon szem-

lélteti, azt az illúziót keltve, hogy a szerződésekre vonatkozó

szabályokat a szerződési környezet figyelembe vétele nélkül

lehet megfogalmazni; így azok minden szerződéses tranzakcióra

általánosan alkalmazhatók” (566.). Summers megállapítja, hogy

ez a megközelítés nem nyújt és nem is nyújthat olyan „keretet,

amelyen belül az összes szerződéses tranzakcióra érvényes

szabályok és elvek egységbe rendezhetők” (566.). Egy ilyen keret

megalkotásához olyan jogszemléletre van szükség, amely jobban

figyelembe veszi, hogy milyen intézmények biztosítják a szerző-

déses kapcsolatok sikeres irányítását – beleértve a szerződések

értelmezését és végrehajtását is.9Lásd különösen Macneil [1974, 1978] és az ott található

hivatkozásokat a szerző kapcsolódó munkáira.


A tranzakciós költségek gazdaságtana: a szerződéses kapcsolatok irányítása

határolja el egymástól (Macneil [1974] 738–740. és

Macneil [1978] 902–905.), és egy ennyire aprólékos

osztályozást nehéz lenne alkalmazni. Céljainknak

jobban megfelel a szerződéseknek az a hármas cso-

portosítása, amelyről Macneil legújabb cikkében ír.

Ebben a klasszikus, a neoklasszikus és a kapcsolati

szerződések kategóriáját különbözteti meg.

A) A klasszikus szerződési jog

Macneil szerint a szerződéseket szabályozó jog-

rendszerek célja minden esetben a csere elősegítése.

A klasszikus szerződési jogot az különbözteti meg

a szerződések más típusú szabályozásától, hogy

ezt a célt úgy próbálja elérni, hogy hangsúlyozza a

szerződések diszkrét jellegét10, és fokozza a tran-

zakció „jelenidejűségét” [presentiation] (Macneil

[1978], 862.). Utóbbi azokra az erőfeszítésekre

utal, hogy a felek a szerződés minden mozzanatát

„jelenbelivé vagy jelenlévővé tegyék; a jelenben

érzékeljék, illetve megértsék” (Macneil [1978],

863, 25. j.). A teljes jelenidejűség közgazdasági

megfelelője a minden lehetséges jövőbeli helyzetre

kiterjedő szerződés [contingent-claims contrac-

ting], amely egy áru vagy szolgáltatás szállítása

szempontjából releváns összes jövőbeli körülményt

leírja, és azok bekövetkezésének valószínűségét és

idejét is figyelembe veszi.11

A klasszikus szerződési jog több módon is

törekszik a diszkrét jelleg és a jelenidejűség meg-

valósítására. Először is: a tranzakcióban részt vevő

felek kilétének nem tulajdonít jelentőséget. Ebből

a szempontban tökéletesen összhangban van a

közgazdaságtan „ideális” piaci tranzakciójával.12

Másodszor: a megállapodás tartalma gondosan

körülhatárolt, és a formális elemek döntenek, ha

a formális (például írott) és az informális (például

szóbeli) elemek ellentétbe kerülnek egymással.

Harmadszor: a jogorvoslati lehetőségek, a kárté-

rítési módszerek [remedies] részletesen megha-

tározottak. „Ha az eredetileg vállaltak teljesítésére

nem kerül sor, a következmények kezdettől fogva

viszonylag jól előre jelezhetők, és nem tekinthetők

nyitott kérdéseknek” (Macneil [1978] 864.). Végül:

a jog nem ösztönzi harmadik fél részvételét a viták

rendezésében (Macneil [1978]). A hangsúly így a

jogi szabályokon, a formális dokumentumokon és

a tranzakciók önmegoldó, önmegszüntető [self-

liquidating] jellegén van.

B) A neoklasszikus szerződési jog

Nem minden tranzakció illeszkedik jól a klasszikus

szerződés sémájába. Különösen a bizonytalan fel-

tételek mellett végrehajtandó, hosszú távú szerző-

dések azok, amelyek esetében rendkívül költséges,

gyakran egyenesen lehetetlen az együttműködés

minden lényeges jövőbeli mozzanatát jelenidejűvé

tenni. Itt számos probléma adódhat. Először

is: a szerződéskötés időpontjában nem látható

előre minden olyan jövőbeli körülmény, amely

alkalmazkodást igényelne. Másodszor: a megfelelő

alkalmazkodás módja számos esetben nem lesz

magától értetődő, amíg az adott körülmény elő

nem áll. Harmadszor: hacsak nem egyértelműek

a környezetben bekövetkező változások, a rész-

letes szerződést kötő autonóm felek között is

vita alakulhat ki, ha az egyik fél egy adott feltétel

beálltára hivatkozva fogalmazza meg valamilyen

igényét. Egy olyan világban, ahol a szerződő

felek (vagy legalábbis egy részük) hajlamos az

opportunizmusra, nehéz eldönteni, hogy kinek is

higgyünk.

A klasszikus szerződés várható kudarcát szem

előtt tartva, ilyen helyzetekben három lehetőség

közül választhatunk. Az egyik az, hogy tartózko-

dunk az ilyen tranzakcióktól. Egy másik lehetőség,

hogy az ilyen tranzakciókat a piacról egy szerve-

zeten belülre visszük, és annak keretében bonyo-

lítjuk le. Az alkalmazkodást biztosító döntések

sorát ebben az esetben közös tulajdonlás mellett,

hierarchikus ösztönző és ellenőrző rendszerek

10Diszkrét jellegen azt értjük, hogy a szerződés tárgyát képező

tranzakció elkülönül a felek közötti (tágabb) kapcsolat minden

más elemétől. [a szerk.]11A minden lehetséges jövőbeli helyzetre kiterjedő, komplex

szerződésekről és működésükről lásd Arrow [1971], Meade

[1971] és Williamson [1975].12Telser – Higinbotham [1977]: „A szervezett piacokon a

felek olyan szabványosított szerződéseket kötnek, amelyekre

igaz, hogy a szerződések tárgyát képező jószág bármely két

egysége tökéletes helyettesítője egymásnak. A felek személye

egyik kölcsönösen előnyös tranzakcióban sincs hatással a csere

feltételeire. A szervezett piac maga vagy valamely más intézmény

szándékosan olyan homogén jószágot hoz létre, amellyel a piaci

szereplők vagy megbízottjaik anonim módon kereskedhetnek.”

(997.)



segítségével hozhatjuk meg. Harmadszor: ki lehet

építeni egy olyan szerződéses kapcsolatot, amely

megőrzi a felek közötti viszony kereskedelmi jel-

legét, de emellett részét képezi egy saját irányítási

struktúra is. Ezt a harmadik lehetőséget nevezi

Macneil neoklasszikus szerződésnek.

Macneil úgy véli, hogy „a hosszú távú szerző-

dések két általános jellemzője a hézagos tervezés

és az olyan folyamatok, technikák alkalmazása,

amelyek segítségével a felek rugalmasabbá teszik

a kapcsolatukat, ahelyett, hogy egyszerűen héza-

gokat hagynának a szerződésben, vagy mindent

mereven megterveznének” (Macneil [1978], 865.).

A rugalmasság biztosítására és a hézagok kitöl-

tésére pedig gyakran jobb megoldást jelent, ha

pereskedés helyett a felek egy harmadik fél bevo-

násával próbálják rendezni a vitáikat és értékelni

egymás teljesítményét. Igen tanulságosak Lon

Fuller megjegyzései a választottbíráskodás és a

pereskedés közötti különbségekről.

… a választottbírák számára nyitottak […]

olyan gyors tanulási lehetőségek, amelyek

a bíróságoknak nem állnak rendelkezésére.

Egy választottbíró gyakran megszakíthatja a

tanúk kihallgatását, magyarázatot kérve a vi-

tázó felektől, hogy megérthesse a bemutatott

bizonyítékokat. Ez a tanulási folyamat infor-

málisan mehet végbe, a döntéshozó gyakran

megkérdezi a felek hozzáértő képviselőit, ha

egy-egy momentum tisztázásra szorul. A fe-

lek megvitathatják egymással a helyzetet, sőt

alkalmanként az egyik vagy másik táboron

belül is vita alakulhat ki. A végeredmény álta-

lában a helyzet tisztázása lesz, ami mindenki

számára lehetővé teszi az eset intelligens

megoldását. Egy ilyen informális eljáráshoz

tökéletes alapot adnak a választottbíráskodás

szabályai. (Fuller [1963], 11-12.)

A neoklasszikus szerződések joga tehát abból

indul ki, hogy a világ bonyolult, a megállapodások

hiányosak, és bizonyos szerződéseket sosem kötné-

nek meg, ha a felek nem bíznának meg a viták peren

kívüli rendezésének mechanizmusában. Egy fontos

és tudatos különbség a választottbíráskodás és a

pereskedés között, hogy míg az előbbi a kapcsolat

folytatásának – vagy legalábbis a szerződés teljesí-

tésének – feltételezéséből indul ki, a peres megoldás

esetében ez a feltevés sokkal kevésbé érvényesül.13

C) Kapcsolati szerződések

A létező kapcsolatok fenntartásának igénye ,,oda

vezetett, hogy a klasszikus, majd később a neoklasz-

szikus szerződéseket szabályozó jogrendszerről szá-

mos terület levált, így a társasági jog jelentős része és

a kollektív szerződési jog is” (Macneil [1978], 885.).

A szerződések „időtartamának és komplexitásának”

növekedésével ugyanis a neoklasszikus jellegű alkal-

mazkodási eljárások elégtelennek bizonyultak, és a

helyüket erősebben tranzakció-specifikus és admi-

nisztratív jellegű módszerek váltották fel (Macneil

[1978], 901.). A szerződések diszkrét jellegének

feltételezése teljesen eltűnik, és a kapcsolat egy

olyan „minitársadalom” jellegzetességeit ölti magára,

„amely normáinak halmaza túlmutat a piaci cserén

és az ahhoz közvetlenül kapcsolódó folyamatokon”

(Macneil [1978], 901.). A neoklasszikus rendszerrel

szemben, ahol az alkalmazkodás referenciapontja

mindvégig az eredeti megállapodás marad, a valódi

kapcsolati megközelítésben a referenciapont „maga

a kapcsolat, ahogy az kifejlődött az időben [...] Ez

nem is biztos, hogy része az eredeti szerződésnek,

de ha része is, akkor sem biztos, hogy figyelembe

veszik.” (Macneil [1978], 890.)

II. AZ IDIOSZINKRÁZIA

GAZDASÁGTANA

A szerződések Macneil szerinti hármas csoportosí-

tása világossá teszi, hogy a szerződések sokkal össze-

tettebbek, mint általában feltételezzük.14 Ezenkívül

arra utal, hogy az irányítási struktúra – vagyis az

intézményi keret, amelyen belül a tranzakciót meg-

kötik és végrehajtják – a tranzakció természetével

együtt változik. Macneil azonban sem a szerződések

kritikus jellemzőit nem azonosította egyértelműen,

sem az irányítási struktúrák céljait. Azon érdekek

harmonizálása, amelyek máskülönben egymásnak

13Amint Lawrence Friedman megállapította, a kapcsolatokra

romboló hatással van, ha a vita pereskedéssé fajul. Lásd Fried-

man [1965], 205.

14Néhány jogi szakember azt állítja, hogy mindez már régóta

ismert. Azonban különbség van ismeret és megértés között.

Macneil elemzése részletesen ismerteti a jelenséget, így lehetővé

teszi a mélyebb megértését.



ellentmondó alcélok követésére ösztönöznék a fele-

ket, fontos irányítási feladatnak tűnik, ám e gondolat

részletes kifejtése is elmarad.

Ésszerű eljárásnak tűnik, hogy az egyszerű szer-

ződéses kapcsolatokban egyszerű irányítási struktú-

rákat használjunk, a komplex struktúrákat pedig a

bonyolultabb kapcsolatok számára tartsuk fenn. A

komplex struktúrák használata egyszerű kapcsola-

tok irányítására szükségtelen költségeket okozhat,

ha viszont egyszerű struktúrákat használunk komp-

lex tranzakciókban, az feszültségekhez vezet. De

mi számít egyszerű, és mi komplex szerződésnek?

Nyilvánvaló, hogy megkülönböztetett figyelmet kell

fordítani a tranzakciók meghatározó jegyeire.

Amint a harmadik részben majd részletesen

kifejtjük, a tranzakciók három kritikus dimen-

ziója a (1) bizonytalanság foka, (2) a tranzakció

ismétlődésének gyakorisága, és (3) a tartós tran-

zakció-specifikus beruházások mértéke. E három

közül a bizonytalanság kritikus szerepét széles

körben elfogadják.15 Az, hogy a gyakoriság fontos,

szintén meggyőző állításnak tűnik.16 Azonban

mindeddig egyik tényező esetében sem fejtették

ki teljes egészében, hogy miképpen befolyásolják

a kapcsolatok irányítását. Ennek kifejtése mindad-

dig nem is lehetséges, amíg e két dimenziót össze

nem kapcsoljuk a harmadikkal: a tranzakció-

specifikus beruházások mértékével. Az irányítási

formák tanulmányozásakor a legtöbb kérdés a

beruházások jellegével függ össze, ezért szükség

van e dimenzió részletesebb elemzésére.

A) Általános megfontolások

A beruházásokat illetően a kritikus kérdés az, hogy

mekkora a tranzakció-specifikus (nem piacképes

eszközöket létrehozó) kiadások volumene. A nem

specializált eszközök használata kevés kockázattal

jár, hiszen esetükben a vevők könnyen átválthat-

nak alternatív beszerzési forrásokra, a szállítók

pedig könnyen eladhatják az egyik vevőnek szánt

terméküket valaki másnak.17 A piaci értékesítés

azonban nehezebbé válik, ha a tranzakcióban részt

vevők kilétének fontos költség-következményei

vannak. Az ilyen tranzakciókat idioszinkratikus-

nak fogjuk nevezni.

Időnként a felek kiléte kezdettől fogva fontos,

például amikor egy vevő rávesz egy szállítót, hogy

ruházzon be valamilyen specializált, tranzakció-

specifikus fizikai tőkeeszközbe. Mivel egy ilyen

eszköznek az értéke az eredetileg tervezettől

eltérő hasznosításban – definíció szerint – sokkal

kisebb lenne, mint az adott kapcsolatban, a szállító

jelentős mértékben „beragad” a tranzakcióba. De

a vevő helyzete is hasonló, hiszen nem fordulhat

más ellátási forráshoz, hogy onnan szerezze be

hasonlóan kedvező feltételekkel az adott eszközt.

Az előállítás költségei ugyanis nem specializált fi-

zikai tőkével feltehetően magasabbak lennének.18

Így a vevő is elkötelezett [committed] a tranzakció

mellett.

A csere idioszinkratikus jellege azonban

többnyire nem csak a specializált fizikai tőkéből

fakad. Szintén gyakoriak a humán tőkébe történő

tranzakció-specifikus beruházások. Jó példa lehet

erre a specializált képzés vagy a munka közbeni

tanulás, mivel mindkettőnek mérhető hatása lehet

a termelékenység növekedésére. Eltekintve azok-

tól a ritka kivételektől, amikor ezek a beruházások

alacsony költséggel átvihetők másokhoz, általában

a kezdeti beruházások költségét csak addig lehet

visszanyerni, amíg fennáll a kapcsolat a köztes

termék vevője és eladója között.

További tranzakció-specifikus megtakarítások-

ra nyílik lehetőség akkor, ha a vevő és a szállító a

15A bizonytalanság szerződéses viszonyokban játszott szerepét

hangsúlyozza például Peter Temin közelmúltban megjelent

tanulmánya: Temin [1979].16A gyakoriság jelentőségét hangsúlyozza például Whinston

[1978].17Lásd Telser – Higinbotham [1978], Ben-Porath [1980] és

Barzel [1979]. Megjegyzendő, hogy míg Barzelt elsősorban

a végtermékek piacait jellemző szabványosítás foglalkoztatja,

bennünket most inkább a nem szabványosított beruházások

érdekelnek. A kettő nem teljesen független egymástól, de

ugyanaz a minőség gyakran különböző inputokkal is előállítható.

A vizsgálatunk tárgyát most a specializált (tranzakció-specifikus)

termelési tényezők jelentik.

18Ez feltételezi, hogy az eredetileg szerződő szállító számára

költséges a speciális fizikai eszközök átadása az esetleges új

szállítóknak. Erről lásd Williamson [1976]. Klein et al. [1978]

ezt a feltételt úgy fogalmazza meg, hogy létezik „kisajátítható

kvázi-járadék”. Ezzel kapcsolatban fontos különbséget tenni

felhasználás és felhasználó között. „Az eszközzel járó kvázijára-

dék az a többlet, amely meghaladja az eszköz kimentési értékét,

vagyis azt az értéket, amelyet a következő legjobb felhasználásban

egy másik bérlő számára képvisel. A kvázijáradék potenciálisan

kisajátítható, speciális része pedig az eszköznek a második

legnagyobb értéket tulajdonító felhasználó értékelése fölötti

esetleges rész.” (298.)



szerződést folyamatosan hozzáigazítja a kibonta-

kozó eseményekhez, illetve időről-időre megújítja

a megállapodást. A személyes ismeretség csökkenti

a kommunikáció költségeit: ahogy a tapasztalataik

gyűlnek, a felek egy speciális nyelvezetet alakítanak

ki, így a legkisebb változások is könnyen jelezhetők

és érzékelhetők. Intézményi és személyes szinten

is bizalmi kapcsolatok épülnek ki. Így azok, akik a

két szervezet közötti kapcsolattartásért felelősek,

személyes és szervezeti érdekük miatt is ügyelnek

arra, ami történik. Ha a tisztesség [integrity] fon-

tos számukra, visszautasíthatják a részvételt olyan

opportunista törekvésekben, amelyek a szerző-

dés betűjével visszaélve (arra támaszkodva) az

együttműködés szellemét gyengítenék. Az effajta

visszautasítások kordában tarthatják a szervezetek

opportunizmusra való hajlamát.19 Egyéb feltételek

változatlansága mellett azok az idioszinkratikus

cserekapcsolatok, amelyeket a személyes bizalom

jellemez, sikeresebben túlélik a feszültségeket, és

nagyobb alkalmazkodóképességet mutatnak.

Az idioszinkratikus áruk és szolgáltatások eset-

ében tehát humán vagy fizikai tőkébe történő tran-

zakció-specifikus beruházásokra kerül sor, amelyek

a szerződés sikeres végrehajtása esetén hasznot

hoznak. Ilyen beruházások megjelenhetnek alkal-

mi kereskedelmi kapcsolatokban is, amikor egy

egyedi tervezésű termék előállítása hosszabb időt

vesz igénybe (például építési szerződéseknél). A

hangsúlyt azonban most az ismétlődő tranzakci-

ókra helyezzük. Bár az ismétlődő szerződések első

odaítélésekor gyakran kivitelezhető a sok résztvevős

verseny, az idioszinkratikus tranzakciók esetében a

vevő és a szállító közötti kapcsolat ezután – a fent

említett tranzakciós költségek hatására – gyorsan

bilaterális monopóliummá alakul át. Ez az átalaku-

lás pedig erősen hat a szerződésre.

Miközben az ismétlődő azonnali szerződé-

sek alkalmas keretet kínálnak a szabványosított

tranzakciók számára (a sokszereplős verseny

ugyanis folyamatosan biztosítja a szerződésszegés

szankcionálását [self-policing]), idioszinkratikus

tevékenységek esetén nem ösztönöznek megfele-

lően beruházásra. Feltettük, hogy idioszinkratikus

tevékenység esetén költséghatékonyság csak úgy

érhető el, ha a szállító speciális eszközökbe ru-

ház be, illetve a dolgozók tranzakció-specifikus

munkakészségekre tesznek szert a szerződés vég-

rehajtása során. Ahhoz, hogy a felek hajlandók

legyenek ilyen beruházásokra, biztosítani kell a

kapcsolat folyamatosságát. Bár a megfelelő ösz-

tönzők elvileg kialakíthatók hosszú távú szerző-

désekkel, az ilyen megállapodások szükségképpen

hiányosak lesznek (a felek korlátozott racionalitása

miatt). Így meghatározatlan marad, hogy bizonyos

jövőbeli helyzetekhez hogyan kell a feleknek

alkalmazkodniuk. Az intertemporális hatékonyság

ugyanakkor megköveteli tőlük, hogy alkalmaz-

kodjanak a változó piaci körülményekhez.

Komoly szerződési dilemma, hogy hogyan

biztosítható ez az alkalmazkodás. Érdemes ismé-

telten megjegyezni, hogy opportunizmus hiányá-

ban mindez semmilyen nehézséget nem okozna,

mivel a hosszú távú, hiányos szerződések hézagjait

a felek hibátlanul kitölthetnék, amint folyamato-

san alkalmazkodnának a változó körülmények-

hez. Elegendő lenne elfogadniuk egy általános

záradékot arról, hogy „felelősségteljesen fognak

viselkedni, amikor az alkalmazkodás esedékessé

válik, ahelyett, hogy az egyéni előnyöket keresnék”.

Figyelembe véve azonban, hogy az általános zára-

dékok nem kikényszeríthetők, az emberek pedig

hajlamosak hamis és félrevezető (saját maguk által

nem hitt) kijelentéseket tenni, a szerződő feleknek

a következő veszéllyel kell szembenézniük: az

idioszinkratikus beruházás hatására előálló bila-

terális monopóliumban a vevőnek és az eladónak

egyaránt stratégiai érdeke fűződik ahhoz, hogy

minden alkalommal alkut kezdjen a pótlólagos

haszon felosztásáról, amikor a másik fél javaslatot

tesz valamilyen változtatásra. Bár hosszú távon

mindkettőjük érdekelt a közös profitot maxima-

lizáló alkalmazkodásban, az is érdekükben áll,

hogy az alkalmazkodási folyamat minden lépése

alkalmával a haszon lehető legnagyobb részét pró-

bálják megszerezni. A hatékony alkalmazkodás,

amely opportunizmus nélkül megvalósulna, így

költséges alkudozássá alakul – olyannyira, hogy bi-

zonyos lehetőségeket a felek fel sem vetnek, mivel

attól tartanak, hogy az alkalmazkodás potenciális

19Ideillenek Thorstein Veblen [1927] megállapításai a nagyvál-

lalati vezetők és a tranzakciók közötti távolságról: személytelen

körülmények között „nagyrészt megszűnik az a csillapító hatás,

amelyet az emberek közötti kapcsolatokban a személyes rész-

vétel kivált… [Így] az üzletvezetésnek nem kell a tisztesség,

jóindulat vagy éppen a harag szentimentális megfontolásaival

szembesülnie." (53.)



hasznát felemésztené a költséges alku. Nyilvánvaló

tehát, hogy szükség van olyan irányítási struktú-

rákra, amelyek mérsékelik az opportunizmust, és

fokozzák a bizalmat.

B PÉLDÁK

Néhány illusztráció segíthet megérteni az idi-

oszinkratikus tranzakciók működését. A speciali-

zált fizikai tőke esete viszonylag egyértelmű. Erre

példa lehet (1) egy speciális alkatrész vásárlása

külső szállítótól, vagy (2) egy specializált üzem

létesítése egy olyan helyen, ahol biztosított a

lehető legszorosabb kapcsolat egy másik, számára

létfontosságú inputot előállító üzemmel.

Tegyük fel, hogy (a) az alkatrész gyártásá-

hoz speciális berendezésre van szükség (azaz

a berendezés értéke jóval kisebb a következő

legjobb felhasználásban), (b) a méretgazdaságos-

ság jelentős, egyszeri beruházást követel meg, és

(c) az alkatrésznek kevés alternatív vásárlója van

(vagy az iparág szerkezete, vagy a termék speciális

jellemzői miatt)! Ilyen körülmények között a vevő

és az eladó nyilvánvalóan erősen érdekelt a csere-

kapcsolat fenntartásában.

A telephely közelségével járó előnyök a szállítás

és a hozzá hasonló termelési folyamatok (készlet-

gazdálkodás, hőgazdálkodás stb.) terén elérhető

megtakarításokból fakadnak. Az üzemnek nem kell

feltétlenül specializáltnak lennie, de hosszú életű-

nek és egyedi elhelyezkedésűnek igen. Ha egyszer

a beruházás megtörtént, az üzem többé nem moz-

dítható el onnan (pontosabban csak vállalhatat-

lanul magas költséggel), az egyedi elhelyezkedésű

telephelyhez pedig immár más nem férhet hozzá.

A vevő és a szállító ez esetben is arra fog törekedni,

hogy működőképes, az alkalmazkodást lehetővé

tévő megállapodást kössön egymással.20

A humán tőkébe történő idioszinkratikus

beruházások sok szempontból érdekesebbek és

kevésbé nyilvánvalóak, mint a fizikai tőkébe tör-

ténő befektetések. Polányi Mihály gondolatai a

„személyes tudásról” megvilágító erejűek:

Mindenütt hasonló eredménnyel járt, amikor

megkísérelték a megállapodott ipari mester-

ségeket tudományosan elemezni. A meghatá-

rozatlan tudás tulajdonképpen még a modern

iparban is lényeges része a technológiának.

Magam figyeltem meg Magyarországon,

hogy egy villanykörték fúvására szolgáló új,

importált gép, amelynek tökéletes mása si-

keresen működött Németországban, egy álló

évig egyetlen hibátlan körtét sem termelt.

(Polányi [1994], I. kötet 100.)

A szakértelemről pedig így ír Polányi:

[…] ha egy mesterséget egy generáción ke-

resztül nem gyakorolnak, akkor az teljesen

eltűnik […] Szánalmasak azok a vég nélküli

erőfeszítések, hogy a mikroszkópia, a kémia,

a matematika és az elektronika bevetésével

reprodukáljanak egyetlen olyan hegedűt,

amilyet a félanalfabéta Stradivari több mint

kétszáz évvel ezelőtt rutinszerűen állított

elő. (Polányi [1994], I. 101.)

Polányinak a nyelvről szóló fejtegetései pe-

dig megerősítik azt a korábban megfogalmazott

állításunkat, hogy az ismétlődő tranzakciókban

speciális kódszavak és kifejezések alakulhatnak

ki, és ezek révén megtakarításokat érhetünk el.

Az ő szavaival: „a dolgok értelmezésére szolgáló

eltérő szókészletek olyan csoportokra osztják az

embereket, amelyek nem érthetik azt, ahogy a

másik látja a dolgokat és ahogy a másik cselekszik”

(Polányi [1994], I. 197.). Majd hozzáfűzi:

Egy nyelv tudása mesterség, amit hallgató-

lagos ítéletek és meghatározatlan készségek

gyakorlása révén űznek […] Beszédkom-

munikáció az, amikor két személy sikeresen

alkalmazza azt a nyelvtudást és nyelvi kész-

séget, amelyet egy ilyen inaskodás folyamán

sajátítottak el, s az egyik személy információt

akar átadni, a másik pedig átvenni. Arra tá-

maszkodva, amit mindketten megtanultak,

a beszélő magabiztosan kiejt szavakat, a

hallgató pedig magabiztosan értelmezi azo-

kat, s kölcsönösen arra hagyatkoznak, hogy

helyesen használják, illetve helyesen értik

meg ezeket a szavakat. Valódi kommunikáció

akkor és csak akkor zajlik, ha igazolt ez a

tekintélyre és bizalomra vonatkozó kettős

feltevés. (Polányi [1994], I. 350–351.)

Babbage a tizenkilencedik század elejéről hoz

figyelemreméltó példát a tranzakció-specifikus

20A Great Lakes Carbon esete szemléletes jogi példával szolgál erre. Lásd 1970-1973 Trade Reg. Rep. Transfer Binder, 19,848 (FTC

Dkt. No. 8805).



értékről. Noha ő a nehézségek ellenére folytató-

dó kereskedést a „megalapozott üzleti hírnévvel”

(vagyis a bizalommal) magyarázza, a történetben

vélhetően egyéb specializált – humán és fizikai –

beruházások is szerepet játszottak. Bárhogyan is

van, az ismertetett eset a következő:

A megalapozott üzleti hírnév bizalomte-

remtő képessége figyelemre méltó módon

nyilvánult meg, amikor a brit ipar termékeit

kizárták a kontinensről a legutóbbi háború

idején. Az egyik legnagyobb vállalkozásunk

hagyományosan kiterjedt üzleteket bonyo-

lított egy közép-németországi kereskedő-

házzal. Miután azonban a brit áruk előtt

lezárták a kontinens kikötőit, súlyos bün-

tetést róttak ki mindenkire, aki megszegte

a berlini vagy a milánói dekrétumokat. Az

angol gyártó ennek ellenére továbbra is ka-

pott megrendeléseket, útmutatással, hogy

hová küldje az árut, továbbá a fizetés mód-

jának és idejének megjelölésével – mindezt

levélben, ismerős kézírással, a végén a ke-

reskedőház egyik tagjának keresztnevével,

sőt esetenként mindenféle aláírás nélkül. A

megrendeléseket egytől-egyig teljesítették,

és nem volt rá példa, hogy bármi gond lett

volna a fizetéssel. (Babbage [1835])21

Az eddigi példák többsége technikai jellegű

és kereskedelmi tranzakciókra vonatkozik, ám

másfajta tranzakcióknak is lehet idioszinkratikus

jellege. Rhenquist bíró is utal erre, amikor a

jogesetek egy olyan osztályáról beszél, amelyek-

ben „az egyik személy panaszának peres útra

terelése az ellenséges légkörű tárgyalóterembe

viszi azokat a feleket, akik egyébként továbbra

is kapcsolatban maradnak” (Rhenquist [1978],

19. – kiemelés tőlem.). Ez a légkör pedig egyér-

telműen károsan hat a kapcsolatukra. Rhenquist

többek között a kollektív munkaszerződésekkel

kapcsolatos vitákat (I.m. 11-13.) és a gyermekek

és a szüleik közötti konfliktusokat (16-19.)

hozza fel példaként.

Rá kell azonban kérdeznünk, hogy mi a meg-

különböztető jegye ezeknek a tranzakcióknak.

Úgy vélem, mindegyikben központi szerepet ját-

szik a tranzakció-specifikus humán tőke. Mi más

lehetett az oka annak, hogy a magyaroknak olyan

sokáig tartott a német villanykörte-gyártó gép be-

üzemelése? És mi más magyarázza, hogy elveszett

Stradivari mesterségbeli tudása? Hasonlóképpen,

a Babbage kereskedői között kialakult ismeretség

és bizalom olyan értékes humán erőforrások,

amelyeket vonakodva áldoznak fel, ha egyszer

kialakultak. Rhenquist bírót pedig éppen azért

aggasztja a példáiban szereplő kapcsolatok fel-

bomlása, mert idioszinkratikus jellegüknél fogva

nincsenek kielégítő helyettesítőik.22

Azt állítjuk tehát, hogy a klasszikus piaci szerző-

désekkel lebonyolított piaci csere helyébe speciális

irányítási struktúrák lépnek, ha a tranzakció-specifi-

kus érték jelentős. Az idioszinkratikus kereskedelmi,

munkaügyi és családi kapcsolatok csupán sajátos

megnyilvánulásai ennek az általános jelenségnek.

III. KERESKEDELMI SZERZŐDÉSEK

A kereskedelmi szerződések elemzését egy rövid

megjegyzéssel kezdjük a költségcsökkentés [eco-

nomizing] igényéről. Majd felvázoljuk a tranzak-

ciók és a hozzájuk kapcsolódó irányítási struktúrák

kategóriáit, és összekapcsoljuk őket a szerződések

Macneil-féle hármas osztályozásával.

A) Törekvés a költségcsökkentésre

Feltesszük, hogy a kereskedelmi tranzakciók meg-

szervezési módjai közötti választást szigorúan a

költségminimalizálás célja motiválja. Ez utóbbi

21Időben közelebbi példákat hoz Stewart Macaulay az olyan

szerződésekre, amelyeknél a felek „figyelmen kívül hagyják” a

törvényt – akár még némi veszteség árán is –, ha annak előírásai

és a szerződő felek érdekei eltérnek egymástól. Lásd Macaulay

[1963]: „Az úgynevezett „lehívásos” szerződések (requirements contracts), amelyek értelmében az egyik fél minden felmerülő

igényét egy áruból vagy szolgáltatásból a másik fél elégíti ki,

valószínűleg nem érvényesíthetők jogi úton Wisconsinban és

még néhány tagállamban. A vegyipari termékeket, konténereket

és egy sor más árucikket ennek ellenére rendre ilyen szerződések

alapján értékesítik ezekben az államokban. Az Egyesült Álla-

mok 7. kerületi fellebbviteli bíróságának döntései értelmében

nem kényszeríthető ki az a szerződés, amely kiköti, hogy az

árat az eladó határozza meg a teljesítés helyén és időpontjában.

A wisconsini esetek ebből a szempontból nem egyértelműek.

Az acél és az acéltermékek értékesítése mégis rendszerint ilyen

szerződések alapján zajlik.” (16.) 22Ben-Porath [1980] megfogalmazásában: „A család mint szer-

ződés legfontosabb jellemzője, hogy beágyazódik a felek szemé-

lyiségébe, és attól elválasztva értelmét veszti. Következésképpen

specifikus, nem forgalmazható és nem ruházható át.” (6.)



célt pedig két, egymást kiegészítő úton lehet

elérni: a termelési kiadásokkal és a tranzakciós

költségekkel való takarékoskodással.23 Ameny-

nyiben a tranzakciós költségek elhanyagolhatók,

általában a vásárlás, nem pedig az előállítás lesz a

beszerzés leginkább költség-hatékony módja.24 A

vásárlás nem csak a statikus méretgazdaságosság

kihasználását segíti elő, de az egymástól független

keresleteket aggregáló szállító az összevont kiszol-

gálásból további haszonra is szert tehet. A külső

beszerzéssel elkerülhető a belső termelés számos

bürokratikus kockázata (amely kockázatok maguk

is tranzakciós költség jellegűek),25 tehát a külső

beszerzés egyértelműen indokolt.26

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a cél

a termelési és a tranzakciós költségek összegének

optimalizálása. Amennyiben a termelési költség

csak kis mértékben csökkenthető külső beszerzés-

sel vagy a külső beszerzéshez kapcsolódó tranzak-

ciós költségek magasak, komolyan fontolóra kell

venni, hogy vásárlás helyett más módon bizto-

sítsák a termelési tényező ellátását. A tranzakciós

költségek csökkentése egyet jelent a korlátozott

racionalitásból fakadó költségek csökkentésével és

az opportunizmus kockázataival szembeni véde-

lemmel. Adott irányítási struktúrát feltételezve e

két cél között feszültség van: az egyik rendszerint

csak a másik rovására csökkenthető.27

Az irányítási struktúra megválasztása azonban

maga is része az optimalizálási feladatnak. Bizo-

nyos tranzakciók esetében az egyik struktúráról a

másikra történő átállás egyidejűleg csökkentheti a

komplex szerződés megírásának költségeit (ame-

lyek a korlátozott racionalitásból fakadó költségek

közé tartoznak) és a végrehajtás során szükséges

folyamatos alkalmazkodás költségeit (az opportu-

nizmus mérséklése révén). A belső előállítás vonz-

ereje éppen ebből fakad az ismétlődő, idioszink-

ratikus tranzakciók esetében. Ilyen körülmények

között nemcsak a piaci kereslet aggregálásából

fakadó megtakarítások elenyészőek (a szükséges

beruházások tranzakció-specifikus jellege miatt),

hanem a kvázi-járadékok kisajátításának veszélye

is megnehezíti a piaci kereskedést. Mindez jól

ismert.28 Célunk most az, hogy ezt a megfontolást

a szerződések átfogóbb elméletébe integráljuk.

Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a

specializált irányítási struktúrák felállításával ösz-

szefüggő költségek megtérülésének esélye a tran-

zakciók gyakoriságával együtt változik. Egy irá-

nyítási struktúra kiépítése sokkal inkább kifizetődő

rendszeresen ismétlődő, mint egyforma, de csak

alkalmanként lebonyolított tranzakciók esetén.

B) A tranzakciók jellemzése

A fentiekben a szerződéses kapcsolatok három

kritikus dimenzióját azonosítottuk: a bizonytalan-

ságot, a tranzakciók gyakoriságát és a beruházások

idioszinkratikus jellegét. A leírást egyszerűsítendő,

abból indulunk ki, hogy a bizonytalanság létezik,

de nem túl nagyfokú, és a tranzakció gyakoriságá-

ra, valamint a felmerülő költségek tranzakció-spe-

cifikus voltára összpontosítunk. (A bizonytalanság

szerepével a D pontban külön foglalkozunk.) Há-

rom gyakorisági és három beruházási kategóriát

különböztetünk meg. A gyakoriság lehet egyszeri,

alkalmankénti és rendszeres; a beruházások le-

hetnek nem specifikusak, vegyesek és idioszink-

ratikusak. Az érvelést tovább egyszerűsítendő, a

következő feltevésekkel élünk:

23Általánosabban, a költségcsökkentés során el kell dönteni,

hogy a tranzakció tárgya speciális vagy általános célú áru, illetve

szolgáltatás legyen. Egy általános célú termék a piaci beszerzés

minden előnyét kínálja, de gyakran megnehezíti a tervezést vagy

csökkenti a teljesítményt. Egy speciális célú termék jellemzői

ezzel éppen ellentétesek: értékes egyedi sajátosságokkal bír, de

a piaci beszerzése kockázatos lehet. A cikk céljainak megfelelő,

ha a köztes termékek jellemzőit nagyrészt adottnak tekintjük,

és elsősorban a termelési és tranzakciós költségekre összpon-

tosítunk. Egy általánosabb megközelítés az optimalizálást a

termékjellemzőkre is kiterjesztené.24Eltekintve az olyan átmeneti körülményektől, mint például

az ideiglenes többletkapacitás. (Egy nulla tranzakciós költségű

világban az ilyen többletkapacitás eltűnne, mivel a termelési

eszközöket bárki más is ugyanúgy felhasználhatná, mint a

tulajdonosuk.)

25Ezekről a kockázatokról és arról, hogy miképpen vezethe-

tők vissza a tranzakciós költségekre lásd Williamson [1975],

117-131.26Dennis Carlton megmutatta, hogy „vertikális integrációval”

gyakran megtakarítások érhetők el egy olyan piacon, ahol – in-

tegráció hiányában – a vevők és a szállítók véletlenszerűen kötnek

üzletet egymással. A „vertikális integráció” általa adott definíciója

alapján azonban a megtakarítások hosszú távú szerződésekkel épp-

úgy elérhetők, mint házon belüli termeléssel (Carlton [1979b]).27Az ellenőrzés csökkentése általában az opportunizmus nö-

vekedéséhez vezet. A munka ellenőrzése azonban különleges

körültekintést igényel. A felügyelet folyamatos szigorítása gyakran

sértődéshez vezethet, és akár a termelékenységet is csökkentheti.

Az ilyen reakciók a vállalatok közötti kereskedelemre nem jel-

lemzők.28Lásd a 18. lábjegyzetet.



(i). A szállítók hosszú távon is az üzletágban sze-

retnének maradni, így az egyszeri haszon-

ra törekvő, opportunista vállalatok jelentette

kockázatot figyelmen kívül hagyhatjuk.

(ii). Minden kereslet kielégítésére potenciá-

lisan nagyszámú beszállító képes, vagyis

eltekinthetünk a specializált erőforrások

ex ante monopolista tulajdonlásától.

(iii). A gyakoriság mértéke szigorúan csak a

vásárló piaci aktivitására utal.29

(iv). A beruházások kategóriái a szállítók beru-

házásaira vonatkoznak.30

Bármennyire érdekesek is a teljesen elkülönülő,

diszkrét tranzakciók – például amikor valaki helyi

szeszesitalt vásárol egy üzletben egy idegen ország

távoli vidékén, ahová várhatóan sohasem tér vissza,

és amelyet a barátai figyelmébe sem ajánl –, tiszta

formájukban ritkán fordulnak elő. Más esetekben

pedig nehezen megragadható, hogy pontosan mi

is a különbség az egyszeri és az alkalmankénti

tranzakciók között. Ennek megfelelően csak az

alkalmankénti és a rendszeres tranzakciók között

teszünk különbséget. Az 1. ábrán látható kétszer

hármas mátrix mutatja be azt a hat tranzakció-

típust, amelyekhez irányítási struktúrákat kell

kapcsolnunk. A mátrix celláiban egy-egy jellemző

példa szerepel minden egyes tranzakciótípusra.

C) Irányítási struktúrák

Az irányítási struktúrák három tág kategóriáját

különböztetjük meg: a nem tranzakció-specifikus,

a félspecifikus és az erősen specifikus struktúrákat.

A klasszikus nem specifikus irányítási struktúra a

piac, ahol „névtelen vevők és eladók […] találkoz-

nak […] egy-egy pillanatra, hogy szabványosított

javakat cseréljenek el egymással egyensúlyi áron”

(Ben-Porath [1980], 7.). Ezzel szemben az erő-

sen specifikus struktúrák a tranzakciók speciális

igényeihez igazodnak. A tranzakcióban résztvevők

kiléte ilyen esetekben egyértelműen számít. A

félspecifikus struktúrák – magától értetődően – e

két szélsőség közé esnek. Néhány következtetés

rögtön adódik: (1) A nagymértékben szabványosí-

tott tranzakciók jellemzően nem igényelnek speci-

alizált irányítási struktúrákat. (2) Csak rendszeres

tranzakciók esetén kifizetődő erősen specializált

irányítási struktúrákat felállítani.31 (3) Habár a

nem szabványosított, alkalmankénti tranzakciók

esetében nem éri meg tranzakció-specifikus irányí-

tási struktúrákat fenntartani, ezek mégis kiemelt

figyelmet igényelnek. Macneil hármas osztályozá-

sából kiindulva: a szabványosított tranzakciók fel-

tehetően mindig a klasszikus szerződési jog keretei

között zajlanak le (a gyakoriságuktól függetlenül);

kapcsolati szerződés jön létre a rendszeres, de nem

szabványosított tranzakciók esetében; és a neok-

lasszikus szerződés felel meg az alkalmankénti és

nem szabványosított tranzakcióknak.

1. Piaci irányítás: a klasszikus szerződés. A piac

a fő irányítási struktúra a nem specifikus tranzak-

ciók esetén. Ez egyaránt igaz az alkalmankénti és

a rendszeres szerződésekre. A piacok különösen a

rendszeres tranzakciókat irányítják hatékonyan:

a felek saját tapasztalataik alapján meg tudják

ítélni, hogy érdemes-e fenntartani az üzleti kap-

csolatukat, vagy felbontsák azt, hiszen kis átállási

1. ábra: Szemléltető példák a kereskedelmi tranzakciók típusaira

Beruházási jellemzők

Nem specif ikus Vegyes Idioszinkratikus

Szabványos Egyedi igényeknek Üzem

Alkalmankénti berendezés megfelelő berendezés felépítése

Gyakoriság vásárlása vásárlása

Szabványos Egyedi igényeknek Helyszín-specifikus módszer

Rendszeres nyersanyag megfelelő nyersanyag a közbenső termékek szállítására

vásárlása vásárlása a különböző gyártási szakaszok között

29Ez elfogadhatónak tűnik a legtöbb tranzakcióra a köztes

termékek piacain.30Tehát a hangsúly a termelési szempontokon van. Az irányítási

struktúrába történő beruházásokat külön kezeljük.31A hadiipari szerződések ellenpéldának tűnnek, mivel gyakran

kísérik őket bonyolult irányítási struktúrák. Ez azonban részben

annak a következménye, hogy a kormányzat csak korlátozottan

alkalmas termelési feladatok ellátására. A szerződések nagy ré-

szét egyébként házon belüli termeléssel váltaná ki. Ugyanakkor,

az olyan nagy volumenű és hosszú időtartamú szerződések,

mint amelyek a honvédelmet is jellemzik, általában visszatérő

jellegűek, így „rendszeresnek” tekinthetők.



költséggel új partnert találhatnak maguknak. Mi-

vel a tranzakciók szabványosítottak, az alternatív

értékesítési, illetve beszerzési megállapodások

feltehetően könnyen megköthetők.

Az alkalmankénti nem specifikus tranzakci-

óknál a vevők (és az eladók) az opportunizmust

kevésbé tudják saját tapasztalataikra támaszkodva

kivédeni. A terméktesztek és más vevők tapaszta-

latai azonban gyakran megbízható információkkal

szolgálnak. Bár a szóban forgó áruk és szolgál-

tatások nem szabványosítottak, – formális vagy

informális – minősítésük a szerződő feleket felelős

magatartásra ösztönzi.

Az ilyen tranzakciók ugyan jogi keretek között

zajlanak le, és ez segíti is a lebonyolításukat, de nem

függenek a jogi keretektől jelentős mértékben. S. T.

Lowry megfogalmazásában: „a piaci csere hagyo-

mányos közgazdasági elemzése inkább az adásvétel,

mint a szerződés jogi fogalmának felel meg, mivel

az adásvétel feltételezi, hogy a megállapodásra piaci

környezetben került sor, és a jogtól elsősorban a

tulajdoni jogcím átruházásának kikényszerítését

várja el” (Lowry [1976], 12.). Ezek szerint tehát

a szerződés fogalmát azokra a cserékre kellene

korlátozni, amikor nincsenek szabványosított piaci

helyettesítők, és a felek megtervezik „kapcsolatuk

azon kereteit, amelyekre a jövőben támaszkodhat-

nak” (Lowry [1976], 13.).

A diszkrét szerződéskötés paradigmájának

feltételrendszere nagyrészt megfelel azoknak a

tranzakcióknak, ahol a piac az irányítás fő esz-

köze. Elhanyagolható tényező, hogy kik vesznek

részt egy-egy tranzakcióban, amelynek tartalmát

a szerződés formális kikötései határozzák meg; a

szerződések érvényesítése pedig a jog vonatkozó

szabályai alapján történik. A feleket egymás op-

portunizmusától elsősorban a piaci alternatívák

védik meg.32 A pereskedés szigorúan csak a

követelések rendezésére szolgál. Nincs törekvés a

kapcsolatok fenntartására, hiszen azoknak önma-

gukban nincs értékük.33

2. Háromoldalú irányítás: a neoklasszikus

szerződés. Háromoldalú irányításra két esetben

van szükség: a vegyes és az erősen specifikus

alkalmankénti tranzakciók esetében. Ha egyszer

a felek megkötötték a szerződést, komoly érdekük

fűződik ahhoz, hogy azt ténylegesen végre is

hajtsák. Ennek nemcsak az az oka, hogy a speciális

beruházások az értékük jelentős részét elveszítik

más felhasználásban, hanem az is, hogy ha az

eszközöket egy harmadik félnek próbálnák meg

átadni, azok értékelése rendkívüli nehézségekbe

ütközne.34 A szerződő felek különösen az erősen

specifikus tranzakciók esetében érdekeltek a kap-

csolat fenntartásában.

A piaci alternatívák igénybe vétele tehát nem

jelent kielégítő megoldást. Ugyanakkor tranzak-

ció-specifikus irányítási struktúrát sem éri meg

kiépíteni, ha a felek csak alkalmanként bocsátkoz-

nak tranzakcióba. A klasszikus szerződések korlá-

tait és a tranzakció-specifikus (kétoldalú) irányítás

magas költségeit figyelembe véve, nyilvánvalóan

szükség van egy közbeeső intézményi formára is.

A neoklasszikus szerződési jog ebből a szem-

pontból számos kedvező tulajdonsággal bír. Lehe-

tővé teszi a szerződő felek számára, hogy a tran-

zakciót felbomlasztó azonnali pereskedés helyett

egy harmadik felet (döntőbírót) bevonva rendez-

zék a vitáikat és értékeljék a szerződés teljesítését.

(Egy építési szerződés tartalmát például segíthet

tisztázni egy építész, aki viszonylag független

szakértőként lép fel. – Macneil [1978], 866.) A

természetbeni teljesítés jogorvoslati formájának

szélesebb körű alkalmazása, amely az elmúlt év-

tizedeket jellemezte, összhangban van a kapcso-

latok fenntartására irányuló törekvésekkel – bár

Macneil tartózkodik attól, hogy a természetbeni

teljesítést „a neoklasszikus szerződések elsődleges

jogorvoslati formájának” nevezze (Macneil [1978],

879.). Egy további példával szolgál a Uniform

Commercial Code (egységes kereskedelmi tör-

vénykönyv) egyik szakasza, amely megengedi,

32Bár a rendszeres és szabványosított tranzakcióknak általában

létezik azonnali piacuk, gyakran kötnek rájuk határidős szerző-

déseket is, mivel megkönnyíthetik a felek számára a tervezést –

lásd Carlton [1979a]. Az ilyen szerződések időtartama azonban

nem hosszú, mert a kérdéses eszközöket más célra, illetve más

vevők kiszolgálásra is fel lehet használni. Ennek hatására a

piaci körülmények megváltozása viszonylag gyorsan tükröződik

mind az árakban, mind a mennyiségben, és viszonylag szigorú

szerződési attitűdök alakulnak ki.

33„Általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy komoly konflik-

tus – még ha a forrása olyan jelentéktelennek tűnik is, mint egy

áru késedelmes, de kárt nem okozó szállítása – mindig véget vet

a diszkrét szerződéses kapcsolatnak, és a felek számára nem ma-

rad más hátra, mint hogy a pénzbeli kártérítés nagyságát peres

úton tisztázzák. Mindez összhangban van azokkal a normákkal,

amelyek a szerződések diszkrét jellegét és jelenidejűségét hang-

súlyozzák.” (Macneil [1978], 877.)34Lásd a 18. lábjegyzetben hivatkozott cikkeket.



hogy a „vevő szerződésszegése által érintett eladó

[…] egyoldalúan fenntartsa a kapcsolatot” (Mac-

neil [1978], 880.).35

3. Tranzakció-specif ikus irányítás: a kapcsolati

szerződés. A specializált irányítási struktúrák ál-

talában a rendszeresen ismétlődő vegyes és erősen

specifikus tranzakciókra jellemzőek. Mivel ezek

a tranzakciók nem szabványosítottak, esetükben

kockázatos a piaci irányításra hagyatkozni. Rend-

szerességük pedig lehetővé teszi, hogy megtérülje-

nek a speciális irányítási struktúra költségei.

A tranzakció-specifikus irányítási struktúrák

két típusát különböztethetjük meg a köztes termé-

kek piacain: a kétoldalú struktúrákat, amelyekben

a felek megőrzik autonómiájukat, és az egyesített

struktúrákat, ahol a tranzakciókat a piac helyett

egy vállalaton belül, hatalmi viszony [authority

relation] keretében szervezik meg (vertikális in-

tegráció). A kétoldalú struktúráknak a legutóbbi

időkig nem szenteltek annyi figyelmet, amennyit

valójában megérdemelnek, így ezek működéséről

tudunk legkevesebbet.

a) Kétoldalú irányítás: a felek elköteleződésén

alapuló szerződés. Az erősen idioszinkratikus

tranzakciókban a termeléshez szükséges humán- és

fizikai erőforrások nagymértékben specializáltak,

ezért a vállalatközi kereskedelemben nincsenek

olyan nyilvánvaló méretgazdaságosságból fakadó

előnyök, amelyeket a vevő (vagy az eladó) ne tud-

na egyedül is (vertikális integráció útján) elérni. A

vegyes tranzakciók esetében azonban az eszközök

kevésbé specializáltak, így a méretgazdaságossági

megfontolások miatt kifizetődő lehet a külső

beszerzésük.

A vertikális integrációhoz képest a külső be-

szerzés további előnye, hogy könnyebb az állandó

beszerzések költségeit kordában tartani. Hátránya

ugyanakkor, hogy gyengíti az alkalmazkodási ké-

pességet, és növeli a szerződéskötés költségeit.

Míg a belső adaptáció utasítással megoldható,

külső beszerzés esetén az alkalmazkodás piaci

kapcsolatokon keresztül zajlik. Hacsak a felek

nem veszik kezdettől figyelembe az alkalmazko-

dás szükségességét, és nem rendelkeznek róla a

szerződésben – ami gyakran lehetetlen vagy túl-

zottan költséges –, a piaci kapcsolaton keresztüli

alkalmazkodás folyamatos egyezkedést igényel.

Ha pedig a felek érdekei rendre ellentétesek

lesznek, amikor valamelyikük javaslatot tesz az al-

kalmazkodásra, nehezen megoldható dilemmával

szembesülnek.

Egyrészt mindkét fél a kapcsolat fenntartá-

sában érdekelt, mivel nem szeretne lemondani

a tranzakció-specifikus beruházásokból fakadó

többletről. Másrészt azonban mindketten a saját

profitjukat akarják növelni, ezért aligha lehet arra

számítani, hogy készségesen elfogadják a szerző-

dés bármilyen módosítását. Nyilvánvalóan olyan

alkalmazkodási keretek rögzítésére van szükség,

amelyeket mindkét fél elfogad, és amelyek bizto-

sítják a szerződés rugalmasságát. Ehhez a feleknek

(1) fel kell ismerniük, hogy az opportunizmus

kockázata az alkalmazkodás típusától függ, és (2)

úgy kell korlátozniuk az alkalmazkodást, hogy ez

a kockázat minél kisebb legyen. Legalább ilyen

fontos azonban annak a szellemisége is, ahogyan

az alkalmazkodást végrehajtják.36

A mennyiségi módosítások sokkal jobb ösz-

tönzőket nyújtanak, mint az ármódosítások. Míg

az utóbbiak azzal a szerencsétlen tulajdonsággal

rendelkeznek, hogy zéróösszegű játékok, addig

a szállított mennyiség növelésére, csökkentésére

vagy a szállítás elhalasztására tett javaslatokkal

mindkét fél nyerhet. Ráadásul az árváltoztatások

– a lentebb tárgyalt eset kivételével – magukban

hordozzák azt a kockázatot, hogy az egyik fél

megpróbálja a saját javára módosítani a szerződé-

ses árat, kihasználva, hogy bilaterális monopólium

alakult ki. Ezzel szemben a felek általában helye-

sen feltételezik, hogy a mennyiségi változtatásra

tett javaslatokat külső események, nem pedig stra-

tégiai megfontolások motiválják. A csere vegyes

jellegéből fakadóan az eladónak (vagy a vevőnek)

egyszerűen nincs oka megkérdőjelezni a másik fél

őszinteségét egy mennyiségre vonatkozó ajánlat

esetében.

35A törvénykönyv e rendelkezése mellett szól, hogy „a szerződés

tárgyát képező javak kijelölése – bizonyos korlátok között

– lehetővé teszi az eladó számára, hogy hozzájusson a javak el-

lenértékéhez, és ne kelljen a szerződésszegésért járó kártérítéssel

beérnie… amelynek összege jóval kisebb lehet, és a bizonyítás is

nehézségekbe ütközhet.” (Macneil [1978], 880.)36Amint Stewart Macaulay megjegyzi: „A vitákat általában

anélkül rendezik, hogy a szerződésre vagy jogi szankciókra

hivatkoznának. A tárgyalások során igyekeznek elkerülni, hogy

törvényes jogosultságokat hozzanak szóba, vagy perrel fenyeges-

senek”, ha fontos az üzlet folytatása (Macaulay [1963], 61.).

A következőkben kifejtett gondolatok először az infláció ta-

nulmányázása kapcsán fogalmazódtak meg. Lásd Wachter –

Williamson [1978].



Tehát a vevők nem fognak más beszerzési

forrás után nézni, sem a kedvező áron beszerzett

termékeket más célokra felhasználni vagy mások-

nak átadni. Az alternatív beszerzési források bevo-

nása ugyanis magas induló költségekkel járna, az

idioszinkratikus termékek pedig nem alkalmasak

más célok vagy felhasználók kielégítésére. Ugyan-

így az eladók sem fogják csak azért beszüntetni a

szállítást, mert jobb lehetőségük adódott, hiszen

a szóban forgó eszközök specializáltak. A meny-

nyiségi ajánlatoknak ezért specializált termékek

esetében általában hitelt lehet adni. S mivel a leg-

több idioszinkratikus kapcsolatot életképtelenné

tenné, ha sem a mennyiségen, sem az áron nem

lehetne módosítani, a mennyiségi alkalmazkodás

igen gyakori jelenség.

Természetesen nem minden ármódosítás jár

azonos kockázattal. Azokat a válfajait, amelyek

kevésbé kockázatosak, valószínűleg alkalmazni

fogják. Bizonyos esetekben jó megoldást jelenthet

például egy olyan záradék alkalmazása, amely

az általános gazdasági helyzet jelentősebb vál-

tozásaihoz köti az ármódosításokat. Ezek azon-

ban nem tranzakció-specifikusak, ezért az előírt

alkalmazkodás gyakran nincsen összhangban a

szerződő felek sajátos körülményeivel. A feleknek

ezért fontolóra kell venniük, hogy megvalósít-

hatók-e a lokális feltételekhez jobban köthető

árváltoztatások. A kérdés az, hogy meg lehet-e

határozni olyan feltételeket, amelyekhez anélkül

lehet hozzákapcsolni az ármódosításokat, hogy

fölmerülne a fent leírt stratégiai viselkedés veszé-

lye. Vajon milyen feltételek tesznek eleget ennek

az elvárásnak?

Ilyen helyzet például az, amikor az idioszink-

ratikus kapcsolatban az egyik fél válságba kerül.

Ha veszély fenyegeti a nehéz helyzetbe került

vállalkozás életképességét és ennek következtében

magát a kapcsolatot is, ad hoc ármódosításra

kerülhet sor. Fontosabb és érdekesebb azonban,

hogy milyen körülményekhez köthetők a rutin-

szerű ármódosítások. Egyrészt, az árváltoztatási

javaslatoknak exogén, a kapcsolat szempontjából

fontos és könnyen ellenőrizhető eseményekhez

kell kapcsolódniuk. Másrészt, az események

költségvonzatainak mérhetőnek és könnyen iga-

zolhatónak kell lenniük. Lássunk egy példát!

Tegyük fel, hogy egy alkatrész előállítási költsége

jelentős részben egy nyersanyag (például a réz

vagy az acél) árától függ, és a nyersanyagtól függő

költséghányad pontosan meghatározható! Ebben

az esetben kevés kockázattal jár, ha az alkatrész

előállítója a külső alapanyagár változásait a költ-

séghányad alapján előre meghatározott formula

szerint érvényesítheti az alkatrész árában. Így

finomabb alkalmazkodás valósítható meg, mint

egy olyan záradékkal, amely az általános gazdasági

helyzethez kötné az ármódosításokat.

Fontos hangsúlyozni, hogy nem minden költ-

ség ilyen. A rezsiköltségekre és más nehezen iga-

zolható vagy az alkatrész összköltségének nehezen

meghatározható hányadát kitevő költségelemekre

a szerződő felek nem fognak hasonló formulákat

elfogadni, mivel tisztában lesznek az ebből fakadó

kockázatokkal.

b) Egyesített irányítás: a belső szervezet. A

tranzakciók egyedi sajátosságainak erősödésével

a kereskedés ösztönzői gyengülnek. Az egyetlen

felhasználási módra specializálódott humán és

fizikai erőforrások ugyanis nem használhatók fel

más célokra, és esetükben a méretgazdaságosság-

ban rejlő lehetőségeket a vevő ugyanúgy ki tudja

aknázni, mint egy külső szállító.37 A tranzakció

megszervezésének módja így attól függ, hogy

melyik irányítási struktúrának jobb az adaptációs

képessége. Amint másutt kifejtettük, ilyen adott-

ságok mellett gyakorlatilag mindig a vertikális

integráció jelenti a megoldást.38

A vertikális integráció előnye, hogy a folyama-

tos alkalmazkodást úgy lehet megvalósítani, hogy

közben nincs szükség a vállalatközi megállapodá-

sok fellapozására, kiegészítésére vagy módosítá-

sára. Ahol a tranzakció mindkét oldalán ugyanaz

a tulajdonos áll, az együttes profitmaximalizálás

feltevéséből indulhatunk ki. A vertikálisan integ-

rált vállalatokon belül ezért tökéletesebb lesz az

árak alkalmazkodása, mint a vállalatközi keres-

kedelemben. A mennyiségi változtatásokra pedig

olyan gyakorisággal kerül sor, hogy a tranzakcióval

elérhető együttes többlet maximális legyen.

37Ez feltételezi, hogy a vevő és a külső szállító által fizetett té-

nyezőárak azonosak. Ahol ez nem igaz, például mert a vállalaton

belül erős a szakszervezet, a vevő külső beszerzéshez folyamod-

hat, hogy kihasználja az alacsonyabb külső bérszint előnyeit. Ez

gyakori jelenség az autóiparban, ahol a bérek viszonylag magasak

és homogének.38Lásd a 3. lábjegyzetben szereplő hivatkozásokat.



A vertikálisan integrált és erősen idioszinkra-

tikus tranzakciók jellemzője tehát, hogy a dön-

téshozók személye változatlan, és meglehetősen

adaptívak mind az árakat, mind a mennyiséget

illetően. A felek elköteleződésén alapuló szer-

ződések helyére az adminisztratív irányítás lép,

amelyet nagyobb alkalmazkodóképesség jellemez.

Az egyes tranzakciótípusokhoz tartozó irányí-

tási struktúrákat, amelyeket a költségcsökkentés

célját szem előtt tartva azonosítottunk, a 2. ábra

összegzi.

D) Bizonytalanság

Azok a tranzakciók, amelyekben nincs bizony-

talanság, kevésbé érdekesek számunkra; hiszen

irányítási struktúrájuk tetszőlegesen megválaszt-

ható, feltéve, hogy a struktúrák a csere-egyen-

súlyt körülbelül ugyanannyi idő alatt érik el.

Érdekesebbek azok a tranzakciók, amelyeknél

a bizonytalanság közepes vagy nagyfokú. Az

eddigiekben az első kategóriába tartozó esetekkel

foglalkoztunk. Most azt a kérdést vizsgáljuk meg,

hogy a bizonytalanság növekedése milyen hatással

van a tranzakciók irányítására.

Korábban láttuk, hogy a nem specifikus tran-

zakciók esetében a kapcsolatok fenntartásának

csekély az értéke, mivel az új kapcsolatok kiala-

kítása nem ütközik nehézségekbe. A bizonyta-

lanság növekedése ezen nem változtat. Ennek

megfelelően a piaci csere és a diszkrét szerződések

paradigmája (a klasszikus szerződési jog) meg-

felelő keretet nyújt az összes szabványosított

tranzakcióhoz, bármilyen nagyfokú is a velük járó

bizonytalanság.

A tranzakció-specifikus beruházások esetében

már más a helyzet. Ha a tranzakciót kísérő beru-

házások az elhanyagolhatónál nagyobb mértékben

specifikusak, a bizonytalanság növekedésével a

felek számára egyre fontosabbá válik, hogy kidol-

gozzanak egy megfelelő mechanizmust a „felme-

rülő nehézségek rendezésére”. A bizonytalanság

hatására ugyanis a szerződéses hézagok egyre

nagyobbakká válnak, továbbá egyre gyakrabban

és élesebben merül fel a változásokhoz való alkal-

mazkodás igénye. Mindez különös jelentőséggel

bír a vegyes beruházásokat igénylő tranzakciók

szempontjából. Ezek esetében két megoldás léte-

zik. Az egyik, hogy az érintettek lemondanak az

értékes egyedi termékjellemzőkről, és megelég-

szenek egy nagyobb mértékben szabványosított

termékkel vagy szolgáltatással. Ebben az esetben

a piaci irányítás alkalmazható. A másik lehetőség,

hogy megőrzik a specifikusságot, de a tranzakciót

gondosan körülbástyázzák egy jobban kidolgozott

irányítási apparátussal, és ezáltal növelik a folya-

matos, adaptív döntéshozatal hatékonyságát. Az

alkalmankénti, nem szabványosított tranzakciók-

nál várhatóan egy kidolgozottabb döntőbírásko-

dási eljárást alakítanak ki, a rendszeres tranzakciók

esetében pedig a bizonytalanság növekedésével

a kétoldalú irányítást sok esetben az egyesített

irányítás váltja fel.

A bizonytalanság csökkenése természetesen

éppen ellenkező hatást vált ki. Amikor például egy

iparág az érett életszakaszába lép, a bizonytalanság

mérséklődésével az integrációval járó hasznok

feltételezhetően csökkennek, és a felek elkötelező-

désén alapuló piaci szerződések megfelelő keretet

nyújtanak a rendszeres tranzakciók számára.

IV. TOVÁBBI ALKALMAZÁSI

TERÜLETEK

A gyakoriság, a specifikus beruházás és a bi-

zonytalanság kategóriái mindenféle tranzakcióra

alkalmazhatók. Azok az általános megállapítások,

amelyeket a kereskedelmi tranzakciók irányítási

struktúráira tettünk, kiterjeszthetők más területek-

re is. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a keres-

2. ábra: A kereskedelmi tranzakciók típusai és a hozzájuk tartozó irányítási struktúrák

Beruházási jellemzők

Nem specif ikus Vegyes Idioszinkratikus

Háromoldalú irányítás

Gyakoriság Alkalmankénti

Piaci irányítás (Neoklasszikus szerződés)

(klasszikus szerződés) Kétoldalú irányítás Egyesített irányítás

Rendszeres

(Kapcsolati szerződés)



kedelmi tranzakciók speciális irányítási struktúráit

változtatás nélkül lehetne másfajta tranzakciókra

is alkalmazni. A következőkben röviden bemutat-

juk, hogy az elemzési keret hogyan alkalmazható

a munkaerőpiacra, a kormányzati szabályozásra, a

családjogra, valamint a tőkepiacokra.

A) Munkaerőpiac

Az alkalmankénti munkaerőpiaci tranzakciók

tipikus példái a szerelő, javító szolgáltatások

(vízvezeték-szerelés, villanyszerelés stb.). Régebbi

épületek vagy szerkezetek esetében ezeknek a

tranzakcióknak idioszinkratikus vonásaik is lehet-

nek. Noha az ilyen szolgáltatások érdekes kérdé-

seket vetnek fel, a következőkben a figyelmünket

a rendszeres – nem specifikus, vegyes és specifikus

– munkaerőpiaci tranzakciókra korlátozzuk.

Clyde Summers vizsgálatai a kollektív szerződé-

sek és a szerződési jog kapcsolatáról rávilágítottak,

hogy a kollektív alku folyamata sok szempontból

különbözik ugyan a kereskedelemben szokásos

alkudozástól, ám a kollektív egyezségek ennek

ellenére a „szerződések fő vonulatába” (Summers

[1964], 527.) tartoznak. Summers a szerződések

elemzésének két szintjét különböztette meg: (1)

egy általános elemzési keret kidolgozását, és (2) e

kereten belül az egyes tranzakciótípusok megkü-

lönböztető intézményi jegyeinek azonosítását. Az

első elemzési szintet illetően feltételezte, hogy „a

minden szerződéses tranzakcióra érvényes közös

elvek száma viszonylag kicsi, ezek az elvek egy-

mással versengő viszonyban állnak, továbbá annyira

általánosak, hogy nem lehet őket jogi szabályokként

megfogalmazni” (Summers [1964] 568.).

Meggyőződésem, hogy a Summers által java-

solt kétlépcsős stratégia elősegíti a szerződések

mélyebb megértését. Úgy vélem, hogy a korábbi-

akban számos elemét kifejtettük annak az egységes

elméletnek, amelyet Summers keresett. Láttuk azt

is, hogy valóban az intézményi infrastruktúra az,

ami megkülönbözteti a szerződések egyes típusait

egymástól.

a) Nem specif ikus tranzakciók. A nem specifikus

munkaerőpiaci tranzakciókban a munkaadó és a

munkavállaló nagymértékben közömbös a másik

személyét illetően. Ez a helyzet például a ván-

dorló mezőgazdasági munkaerő esetében. Noha

előfordulhat, hogy a munkavállaló hosszú ideig és

változatlan munkaszerződés alapján dolgozik egy

vállalatnak, lényegében mindkét fél az azonnali

piacon tesz és kap ajánlatokat. Nem alakul ki tehát

egy értékes, folyamatos kapcsolat, amelynek keret-

ében a specifikus képzésből és a munka közbeni

tanulásból idioszinkratikus haszon fakadna. Mind

a bérek, mind a foglalkoztatás változhatnak, és

a tranzakciókat a piac irányítja. Hasonlítsuk ezt

össze a vegyes és erősen specifikus munkaerőpiaci

kapcsolatokkal!

b) Vegyes tranzakciók. A legérdekesebbek való-

színűleg azok a munkaerőpiaci tranzakciók, ame-

lyekben nagyszámú munkatárs közepes mértékű

vállalatspecifikus készségekre tesz szert. Ha az idio-

szinkrázia mértéke változtatható, és nem lehetséges

olyan irányítási struktúrát kialakítani, amelynek se-

gítségével megelőzhető az ellenséges alkudozás a

vállalatvezetés és a specifikus tudást felhalmozó

alkalmazottak között, akkor a vállalat várhatóan

viszonylag szabványosított munkaköröket fog kiala-

kítani. Habár le kell mondania ez esetben a lega-

lacsonyabb termelési költséget biztosító technoló-

giáról, a vállalat nettó haszonra tehet szert, mivel a

szabványosított munkát végző alkalmazottai csekély

stratégiai előnyt élveznek az egyébként képzett, de

tapasztalatlan kívülállókkal szemben.

Rhenquist bíró megfigyelte, hogy „bizonyos

intézmények döntéseinek bírói felülvizsgálata

valamilyen objektív szempontból talán »jobb«

döntésekhez vezethet, ám eközben felbomlasztja

az intézményen belüli kapcsolatokat, és ezáltal

magakadályozza, hogy az intézmény ellássa a

társadalmi funkcióját” (Rhenquist [1978], 4.).

Rhenquist többek között a kollektív szerződéseket

említi példaként.

Ennek oka, hogy a bíró nem jut könnyen

információhoz a tranzakció speciális igényeiről,

és a felülvizsgálat lehetősége csökkenti a felek

motivációját, hogy kétoldalú irányítási struktúrát

hozzanak létre. A Vaca kontra Stipes perben hozott

ítélet például, amelyet Rhenquist idéz, tökéletesen

összhangban van ezzel az állásponttal. Eszerint

egy alkalmazott nem kényszerítheti a szakszer-

vezetét arra, hogy a sérelmét döntőbíróság elé

vigye, mert ha a törvény nem így rendelkezne,

„jelentős mértékben aláásná a szerződésben le-

fektetett egyeztetési mechanizmust, és így […]

egymástól függetlenné, rendszertelenné és kiszá-



míthatatlanná [tenné] az alkalmazottakat érintő

tárgyalásokat” (386 US. 171, 191 (1967)).

Archibald Cox ezt a következőképpen fejti ki:

... jobban összhangban áll a kollektív szer-

ződés céljaival, ha a szakszervezeteknek

ellenőrzési jogot biztosítunk a szerződés

keretein belül felmerülő összes alkalmazotti

igény felett […] Ha az egyes munkaválla-

lóknak megengedjük, hogy döntőbírósághoz

forduljanak minden olyan esetben, amikor

elégedetlenek a vállalat és a szakszervezet

által kidolgozott egyeztetési eljárással […]

nem ösztönözzük a vállalat és a szakszerve-

zet közötti napi együttműködést, amely az

egészséges munkaügyi viszonyokat jellemzi.

Jó esetben ugyanis a sérelmeket megoldan-

dó problémákként kezelik, és a szerződések

csak iránymutatással szolgálnak a dinami-

kus emberi kapcsolatokban. Amikor […]

az egyéni igények veszélyeztetik a csoport

érdekeit, a szakszervezet feladata, hogy fel-

oldja a konfliktust. (Cox [1958], 24.)

A Cox által leírt gyakorlat, mely szerint a

szakszervezetek meghatározhatják, hogy ki mikor

fordulhat jogi segítségért, a csoportérdekeket – a

rendszer életképessége érdekében – egyértelműen

az egyéni érdekek fölé emeli, és ezzel féken tartja

az egyéni és kiscsoportos opportunizmust.

A bérmódosításokat az általános gazdasági

helyzethez kötő vagy előre meghatározó zára-

dékoktól eltekintve, a kollektív megállapodások

rögzítik a béreket.39 Bizonyos időközi módo-

sításokat ennek ellenére nem lehet elkerülni. A

változtatások általában (1) mennyiségi jellegűek,

(2) a munkakörökre vagy (3) a felmerülő alkalma-

zotti sérelmek nyomán a munkavégzés szabályaira

vonatkoznak.

A mennyiségi módosítások a változó piaci lehe-

tőségekre válaszul születnek. A változtatások vagy a

foglalkoztatás szintjét, vagy az összetételét érintik.

Minthogy a dolgozók a vállalat-specifikus képzés

és a munka közbeni tanulás révén értékes humán

tőkét halmoznak fel, az elbocsátásokat gyakran

kíséri az újraalkalmazás ígérete arra az esetre, ha

a körülmények javulnak. Ezzel összhangban a

felvétel és előmenetel (áthelyezés) mechanizmusa

annál kidolgozottabb, minél specializáltabbak a

munkakörök. Így az olyan vállalatoknál, amelyeket

az egymáshoz szorosan kapcsolódó, idioszinkra-

tikus feladatkörök jellemeznek, a „szamárlétra”

hosszú és keskeny, a belépés pedig többnyire csak

a hierarchia alsó fokára lehetséges. A nem idi-

oszinkratikus állásoknál ezzel szemben a belépés

és az előrelépés is viszonylag könnyű (Watcher

– Williamson [1978], 567.). Hasonlóképpen, a

specifikusabb munkaköröket kínáló vállalatoknál

az érdem alapján való előrelépés előnyt élvez a

szigorú szenioritás elvével szemben.40

c) Erősen idioszinkratikus tranzakciók. Az idi-

oszinkratikus tranzakciók nem egyszerűen egye-

diek, hanem a tranzakció-specifikus beruházások

teszik őket azzá. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy

a fentiekben a rendszeres tranzakciók foglalkoz-

tattak bennünket. Noha sok személy rendelkezik

egyedi képességekkel (művészek, sportolók, ku-

tatók, igazgatási szakemberek stb.), a tudásuk

csak ritkán tranzakció-specifikus jellegű. Éppen

ellenkezőleg, a legtöbbjük számottevő termelé-

kenység-csökkenés nélkül képes lenne egy másik

szervezetbe átlépni.

A kivételt azok a munkakörök jelentik, ame-

lyekben jelentős haszon származik a munka köz-

ben szerzett tapasztalatokból, illetve a csapatmun-

kából. Míg az erősen specializált kereskedelmi

tranzakciókat közös tulajdonlás alá lehet vonni,

a szabad munkaszerződéseket korlátozó törvényi

tilalmak [limits on indenture] miatt a munkaerő-

piaci tranzakciók esetében erre nincsen lehetőség.

Az „egyesülés” helyett a megoldást komplex szer-

ződések jelenthetik, amelyek az egyén érdekeit

hosszú távon a szervezetéihez kötik. Egyrészt,

ha bármelyik fél egyoldalúan megsérti a szerző-

39Ennek oka természetesen az, hogy nagyon költséges és

terméketlen lenne a bérről való alkudozást újra elkezdeni azon az

időszakon belül, amelyre a már megkötött szerződés vonatkozik.

Ha ugyanis akár csak egy munkakörről is újra megnyitják a

tárgyalásokat, a többi esetében is meg kell ezt tenni, hiszen a

munkakörök közötti objektív különbségek gyakran nehezen

kimutathatók. Így a béralku a kollektív szerződés megújításának

időszakára korlátozódik.40Az idioszinkratikus és nem idioszinkratikus munkakörökre

tehát egyaránt köthetők kollektív megállapodások. A bel-

ső munkaerőpiac megszervezésének módja azonban tükrözni

fogja a munkakörök között meglévő objektív különbségeket.

Figyelembe kell venni továbbá, hogy egy vállalatnak annál

jobban érdekében áll a rendezett irányítási struktúra kialakítása,

minél nagyobb hatékonyságnövekedést remélhet tőle. A nem

idioszinkratikus munkaköröket ezért ceteris paribus később szer-

vezik meg, és kevésbé kidolgozott irányítási struktúráknak vetik

alá, mint az idioszinkratikus pozíciókat. Mindezt empirikus

bizonyítékok is alátámasztják.



dést, szigorú büntető szankciókkal kell számolnia.

Másrészt, a felek várhatóan feltételekhez kötött,

hosszú távú, a jövőbeli körülményektől függő java-

dalmazási rendszert fogadnak el. Általánosabban

fogalmazva, az ilyen tranzakciók esetében erősen

egyénre szabott tranzakció-specifikus infrastruk-

túrákra számíthatunk.

B) A természetes monopóliumok szabályozása

Továbbra is feltételezzük, hogy speciális irányítási

struktúrára akkor van szükség, ha a hatékony ter-

melés érdekében a vevő és a szállító folyamatos,

kétoldalú kereskedelmi kapcsolatra kényszerül.

Az irányítás célja pedig ismét csak (1) a részt vevő

felek érdekeinek védelme és (2) a kapcsolat felté-

teleinek hozzáigazítása a változó környezethez.

Noha a gondolatmenetünk nem minden

részletében egyezett, Victor Goldberg [1976]

és mi magunk is (Williamson [1976]) amellett

érveltünk, hogy egy olyan szolgáltatásnál, amely

erőteljesen magán viseli a természetes monopóli-

um jellemzőit, indokolt egy specializált irányítási

struktúra kialakítása. Ez ugyanis egyfelől elősegíti,

hogy az eladó (a beruházó) és a vevő várakozásai

teljesüljenek, és ezáltal egyféle védelmi funkciót

lát el. Másfelől megkönnyíti a folyamatos adaptív

döntéshozatalt. Ilyen tulajdonságokkal rendelke-

zik például a megtérülési ráta szabályozása, ame-

lyet rendszeres időközönként felülvizsgálnak. Ha

azonban a szabályozás tárgya olyan tevékenység

(például a teherszállítás), amelynél a tranzakció-

specifikus befektetéseknek csekély a jelentősége,

a kormányzati beavatkozás nem tűnik indokolt-

nak – az itt bemutatott érvek alapján legalábbis

biztosan nem.

C) Családjog

A kérdés itt az, hogy vajon nagyobb szerepet kell-

e biztosítani a bíróságoknak a családi kapcsolatok

irányításában? Kétségtelen, hogy a bíróság, mint

végső lehetőség gyakran fontos szerepet játszik a

családi kapcsolatok fenntartásában. Ugyanakkor

nyilvánvaló, hogy ezek a kapcsolatok rendkívüli

mértékben idioszinkratikusak, és az irányításukért

nagyrészt egy specializált struktúra felelős. Ha

kibővítjük a külső döntéshozók szerepét, a család-

tagok kisebb mértékben fognak a belső mechaniz-

musokra hagyatkozni. Ezért, hacsak a családtagok

személyhez kötődő jogait nem fenyegeti súlyos

veszély, többnyire ajánlatos megtagadni tőlük a

lehetőséget, hogy bírósághoz forduljanak.

Rhenquist bíró megfigyelései is megerősítik,

hogy a feleket egymással szembe állító bírósági

tárgyalások romboló hatással vannak a családi

kapcsolatokra: „Bármely tárgyalás, amely a szülőt

és a gyermeket szembeállítja, bomlasztó hatású

a családra nézve, feszültséget kelt, deformálja

a családon belüli kapcsolatokat, így végső so-

ron gyengíti a család intézményét.” (Rhenquist

[1978]) Túlmutat e tanulmány keretein annak

tárgyalása, hogy vajon optimális-e nullára vagy

elhanyagolható mértékűre csökkenteni a bíróság

szerepét a szülő-gyermek kapcsolatok irányításá-

ban, ahogyan ezt az idézet sugallja. Csupán annyit

állapítunk meg, hogy a családi kapcsolatok rend-

szeres és idioszinkratikus tranzakciók, és ha nem

ösztönözzük a tranzakció-specifikus irányítási

struktúrák kialakítását, a felek tartózkodni fognak

attól, hogy jelentős beruházásokat tegyenek a

család intézményébe.41

D) Tőkepiaci tranzakciók

A tőkepiacok működése szempontjából kulcs-

fontosságú, hogy a befektetések könnyen ellen-

őrizhetők legyenek.42 Ahol az ellenőrzés nem

jelent nehézséget, ott a piac jól működik, és nincs

szükség más típusú irányításra. Ahol azonban

az ellenőrzés akadályokba ütközik, ott további

irányítási struktúrákra lehet szükség. Az alkal-

mankénti tranzakcióknál hasznos lehet egy har-

madik fél segítsége, míg a rendszeres tranzakciók

esetében a kétoldalú vagy egyesített irányítás

a legmegfelelőbb. Ily módon a tőkepiacokra is

sikerrel alkalmazhatjuk az elemzési keretünket, ha

a „tranzakció-specifikus beruházások nagyságát”

a „könnyű ellenőrizhetőséggel” helyettesíthetjük.

41A családi tranzakciók részletesebb tárgyalását nyújtja Ben-

Porath [1980], 4–7.

42A tőkepiacoknak erre a tulajdonságára Sanford Grossman

hívta fel a figyelmemet.



Ha ezt figyelembe vesszük, a tőkepiac irányítási

struktúrái nagyjából megfeleltethetők a kereske-

delmi tranzakciókat jellemző struktúráknak.

V. Következtetések

Számos intézményi következtetést vonhatunk

le abból, ha azonosítjuk a tranzakciók kritikus

dimenzióit, és megvizsgáljuk az egyes tranzakci-

ók különféle lebonyolítási módjával együtt járó

költségeket. Íme néhány ezek közül.

A) Általános következtetések

1. A nem specifikus tranzakciók – legyenek

alkalmiak vagy rendszeresek – hatékonyan

megszervezhetők piaci úton.

2. Az alkalmankénti nem szabványosított

tranzakciók esetében járhat a legnagyobb

haszonnal a bírói eljárás.

3. A tranzakció-specifikus irányítási struktúra

akkor épül ki a legteljesebben, ha (1) a

tranzakció rendszeres, (2) idioszinkratikus

beruházást igényel, és (3) a végrehajtását

jelentős bizonytalanság övezi.

B) Kereskedelmi tranzakciók

1. A kereskedelmi tranzakciók optimális

megszervezéséhez egyaránt figyelmet kell

fordítani (1) a termelési költségek és (2) a

tranzakciós költségek terén elérhető meg-

takarításokra, és (3) a termelési tényezők

megfelelő tervezésére.

2. Macaulay megfigyelései szerint az üzle-

ti életben ritka a pereskedés (Macaulay

[1963]). Ennek magyarázata, hogy a nem

specializált tranzakciók esetében a piacok

jól működnek, a rendszeres és nem szabvá-

nyosított tranzakciókat pedig kétoldalú vagy

egyesített struktúrák irányítják.

3. Nagyfokú bizonytalanság esetén nem jel-

lemző, hogy a vegyes beruházással járó tran-

zakciókat a felek elköteleződésén alapuló

piaci szerződések keretében bonyolítják le.

Az ilyen tranzakciókat vagy szabványosítják

és kiviszik a piacra, vagy vállalaton belül

szervezik meg.

4. Amint a generikus (speciális igényeket nem

támasztó) kereslet nő, és egyre több szállító

jelenik meg a piacon, a csere fokozatosan

elveszíti tranzakció-specifikus jellegét, és

a felek jobban bevonhatják a piacot a kap-

csolatuk irányításába. A vertikális integrá-

ciót előbb felváltja a felek elköteleződésén

alapuló piaci szerződés, majd pedig maga

a piac.

5. Ahol a készletgazdálkodás és a hozzá kap-

csolódó termelési folyamatok terén jelentős

megtakarítások érhetők el, ott helyspecifikus

beszállítás és tranzakció-specifikus irányítás

(általában vertikális integráció) figyelhető

meg. A generikus kereslet így kevésbé érez-

teti a hatását.

6. A gyártás és a forgalmazás közötti kapcsolat

kialakítása szintén a szükséges beruházások

jellegétől függ. Azokat a termékeket és szol-

gáltatásokat, amelyeket tranzakció-specifi-

kus beruházások nélkül lehet forgalmazni,

a hagyományos piaci csatornákon keresztül

értékesítik. A jelentős specializált beruházást

igénylő termékek és szolgáltatások ezzel

szemben speciális – főként kétoldalú (példá-

ul franchise) vagy egyesített (az értékesítést

integráló) – irányítási struktúrákra támasz-

kodnak.

7. A technikai változások irányítása különleges

problémákat vet fel. A piac sokat emlegetett

korlátai (Arrow [1962]) miatt gyakran ösz-

szetettebb irányítási kapcsolatok jelennek

meg – a megismert logikának megfelelően

(Williamson [1975], 203-205.).

C) Más tranzakciók

1. A kollektív szerződések hatékonysági elő-

nyei nem specifikus munkaerő esetén elha-

nyagolhatók. Ennek megfelelően az ilyen

típusú munkaerő megszervezésére későn, és

gyakran csak politikai beavatkozás hatására

kerül sor.

2. A belső munkaerőpiacon a munkakörök vál-

tozatosabbá és idioszinkratikusabbá válásával

nő a munkavállalók kilétének jelentősége.



3. Az állami szabályozást részben a természetes

monopóliummal együtt járó tranzakciós di-

lemmára adott válaszként értelmezhetjük.

4. Az állami szabályozás nem igazolható a

tranzakciós költségekre hivatkozva azoknál

a tevékenységeknél, amelyeket nem kísérnek

tranzakció-specifikus beruházások (ilyen pél-

dául a teherszállítás). Érdemes megvizsgálni,

hogy ezekben az iparágakban a szabályozás

motivációja nem politikai eredetű-e.

5. A bíróságnak óvatosan kell eljárnia a család-

jog területén, nehogy a beavatkozás értékes

tranzakció-specifikus beruházások elmara-

dásához vezessen.

6. A tőkepiacokon a könnyű ellenőrizhetőség a

tranzakció-specifikus beruházásokéval meg-

egyező szerepet játszik. Ha elvégezzük ezt a

behelyettesítést, azt láthatjuk, hogy a tőke-

piacok és a köztes termékek piacai nagyjából

hasonló logika alapján szerveződnek.

VI. ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK

A tranzakciós költségek gazdaságtana egy inter-

diszciplináris vállalkozás, amely a közgazdaságtant

összekapcsolja a szervezetelmélet bizonyos ered-

ményeivel, és jelentős átfedésben van a szerződési

jog elméletével is. Az intézményi közgazdaságtan

modern megfelelőjének tekinthető, és nagymér-

tékben támaszkodik az összehasonlító elemzési

technikára.43 A súrlódásmentesség ideáljára csu-

pán viszonyítási pontként tekint.

A matematikai közgazdaságtan a tranzakciós

költségek figyelemre méltó jelenségeinek csupán

töredékét képes megragadni,44 de a tranzakciós

költségek vizsgálatát nem csupán ez hátráltatja.

A verbális definíciók hiánya hasonló korlátot

jelent. Jelentős hiányosság, hogy nem tisztázottak

azok az alapvető szempontok, amelyek alapján a

tranzakciók megkülönböztethetők egymástól.

Ebben a tanulmányban arra tettünk kísérletet,

hogy pótoljuk ezt a hiányt, és a bizonytalanságot,

a csere gyakoriságát és a tranzakció-specifikus

beruházások mértékét azonosítottuk a tranzak-

ciók leírásának fő szempontjaiként. A gazdasági

cselekvések hatékony megszervezése feltételezi,

hogy az irányítási struktúrák a tranzakciók e

tulajdonságaihoz igazodnak.

Noha a kidolgozott elméleti keretet elsősorban

a kereskedelmi tranzakciókra alkalmaztuk, a java-

solt megközelítés könnyen kiterjeszthető a mun-

kaszerződések tanulmányozására. Elősegítheti to-

vábbá a közüzemi szabályozás és a családi kapcso-

latok megértését is. Lehetőség nyílik tehát a kü-

lönféle szerződések egységes megközelítésére.

Bizakodásra adhat okot, hogy ebben az elmé-

leti keretben számos egymástól eltérő tranzakció

elhelyezhető. Ez megerősíti a vélekedést, hogy

mennyire fontos szerepet játszanak a tranzakciós

költségek a gazdasági tevékenységek megszer-

vezésekor. A szerződések világa azonban na-

gyon összetett45, így az itt bemutatott egyszerű

költségminimalizálást feltételező modelltől nem

várható el több, mint hogy a szerződések fő

jellemzőit megragadja. Az elméleti keret to-

vábbfejlesztésével azonban lehetőség nyílhat a

tranzakciók részletesebb elemzésére. Mint láttuk,

ehhez szükség lehet a vizsgált dimenziók kibőví-

tésére vagy módosítására (például az ellenőriz-

hetőség egyszerűségének figyelembe vételére a

tőkepiacok esetében).

43A komparatív elemzés fontosságát többször is hangsúlyozta

Ronald H. Coase. Lásd az 1. lábjegyzetet.

44Lásd Dahlman [1979], 144–147.45Klein et al. [1978], 325.



HIVATKOZÁSOK:

Arrow, K.J. [1971]: Essays in the Theory of Risk

Bearing. Amsterdam: North-Holland.

Arrow, K.J. [1962]: Economic Welfare and the

Allocation of Resources for Invention. In: Nelson,

Richard (szerk.): The Rate and Direction of In-

ventive Activity, Princeton: Princeton University

Press. 609–625.

Babbage, Ch. [1835]: On the Economy of Machin-

ery and Manufacturers, London: C. Knight Co.,

220-221.

Barzel, Y. [1979]: Measurement Cost and the

Organization of Markets, kézirat

Ben-Porath, Y. [1980]: The F-Connection: Fa-

mily, Friends, and Firms and the Organization of

Exchange, Population and Development Review 6,

No. 1., 1–30. (A szerző kéziratként hivatkozik rá,

folyóiratban később jelent meg – a szerk.)

Calabresi, G. [1968]: Transaction Costs, Resour-

ce Allocation, and Liability Rules: A Comment,

Journal of Law and Economics 11, 67–73.

Carlton, D.W. [1979a]: Price Rigidity, Forward

Contracts, and Market Equilibrium, Journal of

Political Economy 87, 1034-1062.

Carlton, D.W. [1979b]: Vertical Integration in

Competitive Markets under Uncertainty, Journal

of Industrial Economics 27, 189–209.

Coase, R.H. [1937/2004]: The Nature of the

Firm, Economica 4, 386-405. (Magyarul: A vál-

lalat természete. Megjelent: R.H. Coase: A vál-

lalat, a piac és a jog. Budapest, 2004, Nemzeti

Tankönyvkiadó.)

Coase, R.H. [1960/2004]: The Problem of So-

cial Cost, Journal of Law and Economics 3, 1–44.

(Magyarul: A társadalmi költség problémája.

Megjelent: R.H. Coase: A vállalat, a piac és a jog.

Budapest, 2004, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Cox, A. [1958]: The Legal Nature of Collective

Bargaining Agreements, Michigan Law Review

57, 1.

Dahlman, C.J. [1979]: The Problem of External-

ity, Journal of Law and Economics 22, 141–162

Feller, D.E. [1973]: A General Theory of the

Collective Bargaining Agreement, California Law

Review 61, 663–856.

Fischer, S. [1977]: Long-Term Contracting,

Sticky Prices, and Monetary Policy: Comment,

Journal of Monetary Economics 3, 317-323.

Friedman, L.M. [1965]: Contract Law in America.

Madison – Milwaukee: University of Wisconsin

Press.

Fuller, L.L. [1963]: Collective Bargaining and

the Arbitrator, Wisconsin Law Review, 3–46.

Fuller, L.L. [1964]: The Morality of Law. New

Haven – London: Yale University Press.

Goldberg, V.P. [1976]: Regulation and Admi-

nistered Contracts, Bell Journal of Economics 7,

426–448.

Goldberg, V.P. [1976]: Toward an Expanded

Economic Theory of Contract, Journal of Eco-

nomic Issues 10, 45–69.

Goldberg, V.P. [1981]: Pigou on Complex Cont-

racts and Welfare Economics, Research in Law

and Economics 3, 39–51. (A szerző kéziratként

hivatkozik rá, folyóiratban később jelent meg – a

szerk.)

Havighurst, H.C. [1961]: The Nature of Private

Contract, Evanston, Ill.: Northwestern University

Press.

Klein, B. – R.G. Crawford – A.A. Alchian

[1978]: Vertical Integration, Appropriable Rents,

and the Competitive Contracting Process, Journal

of Law and Economics 21, 297–326.



Leff, A.A. [1970]: Contract as a Thing, American

University Law Review, 131.

Llewellyn, K.L. [1931]: What Price Contract?

– An Essay in Perspective, Yale Law Journal 40,

704–751.

Lowry, S.T. [1976]: Bargain and Contract The-

ory in Law and Economics, Journal of Economic

Issues 10, 1–22

Macaulay, S. [1963]: Non-Contractual Relati-

ons in Business, American Sociological Review 28,

55–67.

Macaulay, S. [1963]: The Use and Nonuse of

Contracts in the Manufacturing Industry, Practi-

cal Lawyer 9, 13.

Macneil, I.R. [1974]: The Many Futures of

Contract, Southern California Law Review 47,

691–816.

Macneil, I.R. [1978]: Contracts: Adjustment of

Long-Term Economic Relations under Classical,

Neoclassical, and Relational Contract Law, North-

western Law Review 72, 854–906.

Meade, J.E. [1971]: The Controlled Economy.

Albany, NY: State University of New York Press.

Polányi M. [1994]: Személyes tudás. Úton egy

poszt-kritikai f ilozófiához. Budapest, Atlantisz.

Rhenquist [1978]: The Adversary Society, Baron

di Hirsch Meyer Lecture, University of Miami

School of Law.

Summers, C.W. [1969]: Collective Agreements

and the Law of Contracts, Yale Law Journal 78,

525–575.

Telser, L.G. – H.N. Higinbotham [1977]:

Organized Futures Markets: Costs and Benefits,

Journal of Political Economy 85, 969–1000.

Temin, P. [1979]: Modes of Economic Behavior:

Variations on Themes of J. R. Hicks and Herbert

Simon, Working Paper No. 235, MIT Department

of Economics.

Veblen, Th. [1927]: The Theory of Business Enter-

prise. New York.

Wachter, M.L. – O.E. Williamson [1978]:

Obligational Markets and the Mechanics of Inf-

lation, Bell Journal of Economics 9, 549–571.

Whinston, G. [1978]: A Note on Perspective Time:

Goldberg's Relational Exchange, Repetitiveness, and

Free Riders in Time and Space. Kézirat.

Williamson, O.E. [1971]: The Vertical Integrati-

on of Production: Market Failure Considerations,

American Economic Review, Papers & Proceedings

61, 112–123.

Williamson, O.E. [1975]: Markets and Hier-

archies: Analysis and Antitrust Implications. New

York: Free Press.

Williamson, O.E. [1976]: Franchise Bidding

for Natural Monopolies – in General and with

Respect to CATV, Bell Journal of Economics 7,

73–104.

Williamson -- szervezetek közg.

Documents