1VV VVVV VVi i l l l á á á á á á á g g g g g i i r r r r r o o d d d d d a a a a a a l l l l l o o m m a a a a a 1 1 1 1 1 1 1 7 7 7 7 7 7 7 7 . . s s s s s s s z z z z z á á á á á á z z z z z a a a a a d d d d d b b a a a a a a n n 17.század világirodalmának alapvető vonása a keresztény kultúra. Mögötte fellelhető az elsüllyedő antikvitás (görög, római) és az európai kereszténység is. Lényege → Krisztus tevékenysége után az apostolok térítő tevékenységük mellett kialakítják saját szabályaikat és az ezekhez kapcsolódó énektörténeteket. Biblia Először görög nyelven íródik (348), majd ezt fordítja Szent Jeromos latinra. Ennek a keresztény kultúrának az üldözés időszakában erőteljes szembenállása volt az antik művészettel, mert az a pogány idősz akban volt és bálványimá dásnak tekintették. Elkezdődik a teológiai munka, ami ugyanakkor egyfajta erkölcsi tanítást is jelent. A teológiai tudománya nem más, mint = a Biblia értelmezése. Az Ószövetségből is kiemelik a bálványimádást, pl. a zsidó népnek tiltják az aranyborjú imádását. Egy szimbolikus, egymásra ismerő kultúráról van szó. A Bibliában viszont vannak olyan részek (pl. Bölcsek Könyve), ahol a szöveg tartalma a következő: Isten a világot harmóniára, rendre, arányosságra teremtette → a művészetbe torkollik. Mindez belekerül a gondolkodás módba. Reneszánsz ko ri egyháza tyák fog lalkoznak a művészettel, a szépséggel, azzal, hogy mit fogadhat el a kereszténység. A gyönyörködés pedig (füllel, szemmel, érzékszervekkel) eltávolítja a lelket Istentől. Zene A Bibliában erőteljesen és állandóan jelen van → zsoltár énekek, himnusz költészet. A zenei harmóniát és arányt is kifejezték ezek segítségével.
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
V VV V V VV V iiiiiiiilllllllláááááááággggggggiiiiiiiirrrrrrrrooooooooddddddddaaaaaaaalllllllloooooooommmmmmmm aaaaaaaa 1 11 1 1 11 1 7 77 7 7 77 7........sssssssszzzzzzzzáááááááázzzzzzzzaaaaaaaaddddddddbbbbbbbbaaaaaaaannnnnnnn
17.század világirodalmának alapvető vonása a keresztény kultúra. Mögötte fellelhető az
elsüllyedő antikvitás (görög, római) és az európai kereszténység is.
Lényege → Krisztus tevékenysége után az apostolok térítő tevékenységük mellett kialakítják
saját szabályaikat és az ezekhez kapcsolódó énektörténeteket.
BibliaElőször görög nyelven íródik (348), majd ezt fordítja Szent Jeromos latinra. Ennek a keresztény
kultúrának az üldözés időszakában erőteljes szembenállása volt az antik művészettel, mert az a
pogány időszakban volt és bálványimádásnak tekintették. Elkezdődik a teológiai munka, ami
ugyanakkor egyfajta erkölcsi tanítást is jelent. A teológiai tudománya nem más, mint = a Biblia
értelmezése. Az Ószövetségből is kiemelik a bálványimádást, pl. a zsidó népnek tiltják az aranyborjú
imádását. Egy szimbolikus, egymásra ismerő kultúráról van szó.
A Bibliában viszont vannak olyan részek (pl. Bölcsek Könyve), ahol a szöveg tartalma a következő:
Isten a világot harmóniára, rendre, arányosságra teremtette → a művészetbe torkollik. Mindez
belekerül a gondolkodásmódba. Reneszánsz kori egyházatyák foglalkoznak a művészettel, a
szépséggel, azzal, hogy mit fogadhat el a kereszténység. A gyönyörködés pedig (füllel, szemmel,
érzékszervekkel) eltávolítja a lelket Istentől.
Zene
A Bibliában erőteljesen és állandóan jelen van → zsoltár énekek, himnusz költészet. A zenei
harmóniát és arányt is kifejezték ezek segítségével.
Nagy Károly birodalmával együtt felveszi a kereszténységet. Ekkor alakulnak ki az európai területek és
mindenfelé térítő tevékenységek folynak (katonákkal, hittérítőkkel). Megerősödik a pápa, egész
Nyugat-Európa feje lesz és mi is ehhez csatlakozunk.
Az egyházi művészetek terén nálunk ugyanazok a műfajok élnek, mint Európában:
- gregorián éneklés (énekköltészet)
- a mise állandóan változó részei
- a bencés kolostorok tanító, terjesztő szerepe igen jelentős
A keresztény művészetkorszakolása
• román kor (kora román; virágzó román) = középkor
• gótika
Az irodalomban nincs köztük határ, összemosódnak. Ezek egymásra épülne, mindenhol másak az
időbeli keretei.
A középkort latin művészet jellemzi. Minden népnek megvan a maga szentje, pl. királyok, mártírok éstermészetesen ezek legendái. Kialakul a prédikációs irodalom, itt közös a szabályrendszer. Tehát az
egyházi művészet abszolút nemzetközi. Az írásmódja és a kódex-készítés fejlődése is egész
Európában egységes.
Ami nem egyházi művészet, hanem világi, azon belül is eltéréseket találunk. Ezeknek a népeknek, akik
beáramlottak Európába, megvan a maguk ősi kultúrája, epikája, mondakörei. Ezekből a
mondakörökből fennmaradtak énekek, majd ebből merít a világi epika is → lovagi epika.
dialektusban íródott, amely korábbi angol nyelvi sajátságokat is megőrzött. Magát a kéziratot
1563-ban fedezte fel Laurence Nowell, ma a British Museum könyvtára őrzi.
CselekményA mű cselekményének színtere a dánok és a gautok régi szállásterülete. E cselekmény
egységes, bár kisebb-nagyobb kitérések, illetve beleszőtt epizódok is élénkítik. A költemény
elején (1-188. sorok) a szerző a dán Skyld-királyok történetét meséli el. E királyok közé tartozik
Hrothgar is, aki egy hatalmas királyi csarnokot emel. Amikor elkészül vele, a közeli mocsarakból
egy Grendel nevű szörny jön elő, betör a csarnokba, ahonnan harmincasával hurcolja el a
harcosokat. Az első nagy epizód (139-1250 sorok) elbeszéli, hogy Hygelac gaut király egyik hős
vitéze, Beowulf tudomást szerez minderről, s 14 kísérő jével megjelenik a csarnoknál, hogy
legyőzze a szörnyet. Éjjel meg is jelenik Grendel, Beowulf akkorát sújt rá öklével, hogy a szörny
menekülni akar, de súlyos sebekkel borítottan csupán reggel tud elmenekülni. A harcosokkövetik a nyomait, amelyek a közeli mocsárba vezetnek. Ezután nagy ünnep következik, Beowulf
ajándékokat kap, s a dalnokok más, korábbi hőstettekről dalolnak. Az ének második epizódja
(1251-2199 sorok) úgy kezdődik, hogy Grendel anyja éjjel betör a csarnokba, ahol elpusztítja
Hrothgar legkedvesebb harcosát. Beowulf épp távol van, s az eseményekről csak hajnalban
értesül. Azonnal elindul a tengeri szörnyekkel teli vidékre, felfegyverkezve a vízbe veti magát,
hogy megküzdjön Grendel anyjával. A víz alatt egy teremben harcolnak, amelyben tűz ég, s
nincs víz. Eleinte úgy látszik, hogy a szörny győz, de Beowulf végül legyőzi. Megtalálja Grendel
hulláját is, levágja a fejét, s trófeaként felviszi magával. Ismét nagy ünnepet tartanak, Beowulf jutalmat és dicséretet kap, majd hazatér, s beszámol Hygelac gaut királynak az eseményekről,
ezután otthon is jutalmakat kap. A harmadik nagy epizód (2200-3182 sorok) elején az ének épp
csak említést tesz arról, hogy Hygelac király és fia meghal, az ország Beowulfra száll, aki ötven
éven át uralkodik. Ekkor egy sárkány kincsét elrabolják, s a dühös szörny pusztítani kezdi az
országot. Beowulf felveszi a harcot vele, de a sárkány tüzétől megolvad a pajzsa, s a kardja is
eltörik. Alattvalója, Wiglaf segítségével mégis sikerül megölnie, de a szörny halálos sebet ejt a
nyakán. A király érzi, hogy meg fog halni, megtekinti a sárkány kincseit, végrendelkezik és
meghal, utódai díszes temetést rendeznek neki. A költemény végén pár sor felvillantja a gautok
jövő jét is: nagy királyuk halála után idegen törzsek áldozatául esnek.
Maga az eposz több rétegre bontható. Legrégiesebb benne a tengeri szörnyekkel való
csatározás, valamint a sárkánnyal vívott harc. Ezek az archaikus epika maradványai. Ennél jóval
későbbi a viking nemzetségfők világának ábrázolása, ekkor a szörnyek tetteinek környezete már
a korai viking államiságot tükrözi.
A Beowulf motívumaihoz párhuzamként más germán epikus történetek is felhozhatóak. A régibb,
szörnyek elleni harc emlékei megtalálhatóak a 13. század végére keltezhető izlandi Hrólfs saga
kraka epizódjában, amely elbeszéli a Lejre-beli trollasszony (boszorkány) történetét. A Grendel-harc hasonmása olvasható a 14. század elejéről származó izlandi Grettis saga szövegében, a
kincsőrző sárkánnyal az északi germán Sigurd-dalokban, illetve a Nibelung-énekben
találkozhatunk. A mű későbbi rétegeinek elbeszélésköréhez tartozik a Beowulfban önálló
betétként elmesélt Finnsburg-történet (ugyanezt tartalmazza Finnsburg-töredék címen egy másik
óangol epikus ének), a csak utalásszerűen idézett Offa-történet pedig a Widsith című óangol
vers témája. Összesen mintegy negyven olyan utalás található a műben, amelyek más
angolszász vagy germán epikus történetre hivatkoznak. Ez azt bizonyítja, hogy a Beowulf nem
„magányos” alkotás, hanem gazdag epikus környezetben keletkezett, szerző je, illetve közönsége
is ismerte az egymással rokonítható részleteket. Az ének harmadik rétege a legkésőbbi,
keresztény és bizonyos értelemben antik reminiszcenciák tartoznak ide; Grendelt és rokonságát
például Káinnal hozzák össze, s a keresztény Istent teszik meg Beowulf védelmező jének. Még
érdekesebbek az antik párhuzamok: a fegyverleírások, a „bölcs király”-ként ábrázolt öreg
Beowulf, általában Beowulf temetésének leírása talán nem véletlenül emlékeztet az „Iliász” és az
„Aeneis” megfelelő helyeire, jóllehet legfeljebb közvetett hatásról beszélhetünk, ami viszonttetten érhető más óangol, illetve óizlandi irodalmi művekben.
Edda-énekek
Edda-énekek, teljes címe: Saemundar Edda hins fróda (A bölcs
Saemundr Eddája), egyéb címváltozatok: Edda-dalok, Verses Edda,
Edda-versek, Régibb Edda: a 9. század és a 13. század közti időben
főképp Izlandon keletkezett, izlandi nyelven íródott, körülbelül 12 000
sor (11 600 sor vers + 400 sor próza) terjedelmű, 42 részre (40 vers
és 2 kisebb prózai darabra) osztható, itt-ott hiányos, de jellemzően
egységes kompozíciókból álló, s csak ritkábban romlottan
hagyományozott szövegkomplexum.
ElnevezéseAz Edda törzsanyagát tartalmazó, 1250 körül készült kódex (amely a még régebbi eredetiről vagy
annak másolatáról készült), a Codex Regius 1639 és 1643 körül bukkant fel, s került Brynjólfur
Sveinsson skálholti püspök birtokába. A püspök tudós munkatársai megállapították, hogy a kézirat
több ponton is hasonlóságokat mutat Snorri Sturluson 1220 körül készített Eddájával, s e tényből azt a
következtetést vonták le, hogy Snorri Eddájának egyik forrása a Codex Regius lehetett. A Snorrinál
100 - 200 évvel öregebb szerzőt keresve az izlandi történetírás és filológia kezdetének egyik
legnagyobb alakját, Saemundr Sigfússont választották, akinek egyetlen munkája sem maradt fenn.
Növelte Saemundr szerzőségének esélyét, hogy mint fiatal korában Snorri, ő is Oddiban lakott, a
korabeli izlandi kultúra egyik legfontosabb helyén, ahonnan maga az „Edda” szó is valószínűsíthetően
eredeztethető: „Oddiból való mű”. E következtetés-sornak mai szemmel nézve csupán az a pontja
helytálló, hogy Snorri Eddája valóban tanúskodik néhány régibb Edda-vers ismeretéről, egészében
véve viszont az Edda-verskomplexum ilyetén elnevezése hibás filológiai következtetéseken alapul.
JelentőségeA történeti és vallástörténeti tematikájában csaknem egy évezredet (a 4. század és a 13. század közt)
felölelő gyű jtemény csupán nyelvében és stilisztikai jegyei alapján nevezhető izlandinak, világa
magában foglalja a népvándorlás kori keleti és déli germánokat, élükön a burgundiaiakkal, frankokkal
és gótokkal, az északi viking katonai demokráciát, végül a 10. század – 13. századi skandináv
közállapotokat. Az Edda az európai kora középkor egyik, ha nem legkiemelkedőbb irodalmi alkotása.
Aláhúzza rendkívüli irodalomtörténeti értékét, hogy ábrázolt világában egy egész történelmikorszakváltás rejlik, ráadásul az irodalmi adalékokkal legkevésbé dokumentált változásé, az északi
népek régi közösségi viszonyainak megváltozásáé.
A mű keletkezésének kora és helyeAz Edda lejegyzése előtt századokon át szájhagyomány útján terjedt, ennek következtében az északi
nyelvfejlődés több korszaka is kimutatható benne. E nyelvi kritériumok az Edda-verseket szorosabb
időszakba foglalják: egyfelől nem teljesen kizárt, hogy a versek -leglényegesebb részeiket determináló
versformáikban- a kb. 8. század utáni szinkópa-korszak (bizonyos hangsúlytalan szótagok rendszereslekopása) előtt keletkeztek, másfelől egyértelmű bizonyítékok vannak arról, hogy az Edda
szókincsének egy részét már 13. századi izlandi írók is archaikusnak tartották. A versek keletkezési
helyeként ugyan két vers is tartalmaz explicit információt, ám egyik sem megbízható. A grönlandi
helymegjelölés a 10. százads - 13. században Grönlanddal kapcsolatban álló izlandi szerzőknek,
lejegyzőknek csaknem nyilvánvaló félreértése (a földrajzi név legvalószínűbben a hajdani norvégiai
Grenlandot jelentette). Ennél megalapozottabb az a feltevés, amely a gyű jtemény legalább egy
részének keletkezését a Hebridákra, a Shetland-szigetekre és az Orkney-szigetekre, a hajdani norvég
kirajzási területekre teszi. A gyű jtemény egyes részeinek norvégiai keletkezése mellett szól néhány
csak ott (és Izlandon nem) előforduló természeti jelenség leírása (farkas, rénszarvas, jegenyefenyő,
stb.), illetve egy sereg jól elhatárolható nyelvi norvégizmus. Bizonyosság azonban csupán kettő van: a
gyű jtemény csaknem teljes egészének nyelve az óészakiból elkülönülőben lévő vagy már elkülönült
izlandi nyelv; a gyű jtemény kézirata kizárólag Izlandon készülhetett, legkésőbb 1250 körül.
Az ábrázolás és a stílus egy régebbi és egy újabb rétegre választja ketté az Edda anyagát. Elválnak
egymástól az autentikusan pogány anyagok a pogány múltat már csupán érdeklődéssel figyelő, az
ókeresztény erkölcs szellemével átitatott versektől. Stílusukban is élesen elválnak egymástól: a
senna (vita, szóharc), ez nevéből adódóan is dialogikus formájú.
Az ábrázolás módja, formája és irányzatossága szerint a gyű jtemény a következőképp osztható fel: az
epikus, epikodramatikus csoportba tartozik két tisztán epikus vers, amely nagy terjedelmű témák
ábrázolására alkalmas, 11 epikodramatikus vers, amely a hősi epika m
űfaja, valamint 4 prózai keretbe
foglalt epikodramatikus vers; az epikából a dialógus felé vezető átmenet közepén 5 monologikus
jellegű vers foglal helyet, amelyek közt novellisztikus beszámoló, és jóslatszerűen előretekintő
egyaránt akad. A dialogikus jellegűek csoportjának tagja 8, prózai keretbe ágyazott dialogikus vers,
amelyek a hasonló formájú, ám fordított arányú saga-műfaj hatásáról is árulkodnak, valamint 8 tisztán
dialogikus vers, részben a mitológiai ismeretek kérdezz-felelek formában való előadása, részben a
beszéddel kifejezett balladák műfaja. A gnomikus versek csoportja két alfajjal, a meditatívval és az
imperatívval a kort és az embereket ábrázolja. A gyű jtemény két rövid prózarésze átkötő, s talán
utólag a gyű jteménybe szerkesztett jellegénél fogva hosszú cselekménysort fog át. A gyű jtemény
mindezeken bekül tartalmaz számos lírai részletet (ima- és más rituális vagy varázsformulát, eskü- és
átokszövegeket), valamint ősköltészeti maradványokat (például munkadal-töredéket) is.
A mű részei
Népvándorlás-kori, hősi tematikájú versekE főcsoport tematikája nem északi, hanem déli, illetve keleti germán eredetű. A három Helgi-vers is,
noha jórészt északon keletkezett, lényeges vonatkozásaiban mégis e nem-északi tematikához
tartozik. A versekősi, szájhagyományon alapuló prózai, illetve verses el
őzményei a 4. század – 7.
századba nyúlnak vissza, az akkori -a Fekete-tenger északi partja és a Kárpát-medence közti- keleti
gót szálláshelyre, illetve a burgundiaiak és a frankok -a mai Északkelet-Franciaországban elterülő-
szállásvidékére.
1. Völundarkviða (A Völundrről szóló költemény). A vers alaptörténete bizonyos
társadalomkritikai jelleget is tartalmaz: a tehetséges kovácsot foglyul ejtik, rokkanttá teszik, s
börtönben dolgoztatják, mígnem végül bosszút áll kínzóin. A vers nem tartalmaz kenningeket, viszont
kiemelten szép jelzős szerkezeteket használ. Keletkezési ideje e 9. századra tehető, eleje és vége
mesés motívunokat is tartalmaz, ezek minden bizonnyal későbbi hozzátoldások.2. Sigurðr-versek. A déli germán hős alakja, aki azonos a „Beowulf” című mű Sigmundrjával
és a „Nibelung-ének” Siegfriedjével, s akit feltételesen a rómaiakat legyőző 1. századi Arminiusszal
azonosítanak. A róla szóló hagyomány néhány 9-10. századi részlet kivételével csak a 11-13.
századból fennmaradt munkákban maradt írásban fenn. A népszerű Sigurðr-versek kései
feljegyzettsége az évszázadok alatt történt többszöri formai és kompozíciós átszerkesztettségüket is
jelenti, ez magyarázza, hogy például a régebbi külső formával rendelkező alkotások fiatalabb jegyeket
is viselhetnek magukon és viszont. A versek már elég gazdagok kemmingben, műfajuk szerint a
régebbi formájúak epikodramatikusak, az ifjabbak pedig próza és dialógus keveréséből állnak.Versformájuk szerint a régebbiek fornyrðislagban, az újabbak ugyanebben és ljóðaháttrban vegyesen
íródtak. A hős alakja -a hosszú hagyományozódás, illetve az aktuális korhoz való idomulás során-
sokat veszíthetett éelemi, hősepikai karakteréből, mi már mint erkölcsi igazságtevőt ismerjük meg. Az
egyes versek tematikailag összefüggő sorában a hős története három motívumra tagolható: 1. az
apabosszú, mint a nemzetiségi társadalom legfőbb parancsa; 2. a kincs, az arany erőszakos módon
való megszerzése, amely által a hős kiemelkedhet a természeti-ősközösségi társadalom tradíciói
közül; az új helyzetének megfelelő új közösség megtalálása, ugyanitt a hős bukása. A Sigurðr-versek:
a. Frá dauða Sinfiötla (Sinfiötli haláláról). Rövid, de fontos prózai darab Sigurðr őseiről, a
frankoknak mondott Völsungokról, s apja megbosszulatlan haláláról.
b. Grípisspá (Grípir jóslata) Az egész Edda egyetlen olyan darabja, amely ma ismert formájában
nem a szájhagyomány, hanem a 13. századi tudatos írásbeli formázás jegyeit mutatja. Meglehetősen
hűvös, a régibb Sigurðr-verseket tudatosan felhasználó mű, amelyben az ifjú Sigurðr nagybátyja,
Grípir jóslatából megismerkedik további sorsa állomásaival, egészen a tragikus végig.c. és d. Reginsmál (Reginn szava) és Fáfnismál (Fáfnír szava) A két vers
szorosan összefügg egymással egyrészt tartalmában, másrészt abban, hogy az ősi téma viszonylag
újabb, 11. – 12. századi megfogalmazásai. Formájukban -jelentős prózaepikai keret és dialogikus
strófák- a sagaformákra emlékeztetnek, versformájuk fele-fele arányban tartalmazza a fornyrðislagot
és a ljóðaháttrt. Világnézetük, erkölcsi felfogásuk erősen izlandi jellegű. A versekben Sigurðrt egy
hatalmas kincs megszerzésére készítik elő, amely kincs Óðinn és Loki által fizetett vérváltságként
kerül Reginn családjához. Az első költeményben Sigurðr még ellenáll a kísértésnek, s előbb kora
társadalmának legfőbb parancsának tesz eleget: megbosszulja apja halálát. A második költeménybenmár minden erejével, még gyilkosságok árán is megszerzi a kincset.
e. Sigrdífumál (Sigrðrífa szava) A költeményt a 11. – 12. században jegyezték le, kerete (a
megszerzett kincseivel vonuló Sigurðr felébreszti a Csipkerózsika-álomra ítélt valkűrt, aki
varázslatokra tanítja, illetve tanácsokkal látja el, s aki végül szerelmese lesz- mesés, lovagi jegyeket
visel magán, ám a mű zömét kitevő varázsstrófák, imaszövegek és ősi északi gnomikus
életbölcsességek egy régebbi korból adaptálódtak a déli germán területekről északra került, korában
divatos kerettörténetbe.
f. és g. Brot, illetve Sigurðarkviða in forna (Töredék, illetve A régi Sigurðr-vers);
valamint Sigurðarkviða in skamma (A rövid Sigurðr-vers) A töredékesen fennmaradt 11.
századi, illetve a 12 - 13. századi rövid, kerek kompozíciójú költemény Sigurðr sorsának harmadik,
utolsó állomását tárgyalja. A kincseivel jelentőssé vált hős a hatalmas burgundi Gjúkung nemzetség
leányát, Guðrunt veszi el feleségül, menyasszonya fiútestvéreivel szövetséget köt, akik közül az
egyiket, Gunnart -azzal, hogy csellel az ő képében ugrat át a lánggyűrűn Brynhildrhez- házassághoz
segíti, amely azután, Brynhildr féltékeny sértettségével és a Gjúkung-fiak kincsek utáni vágyával
párosulva végül Sigurðdr megöléséhez, s kincseinek a Rajnában való elrejtéséhez vezet. Az Edda
leginkább e két versben illeszkedik a Nibelung-énekek tartalmához.
h. Guðrúnarkviða I. (Az első Guðrún-vers) A vers a 12. – 13. században keletkezett, stílusa
egyszerű, hatásos. Guðrún gyászáról, Brynhildr Sigurðr iránti gyűlölködő szerelméről szól. A mű
stílusában, refréneshez hasonlító szerkezetében a középkori lovagballadák jegyeit hordozza.
i.
Helreið Brynhildar(Brynhildr lovaglása az alvilágba) Késői, a 12. – 13. században
keletkezett izlandias jellegű költemény az öngyilkos Brynhildr mentegetőző beszélgetéséről egy
óriásasszonnyal.
3. Az Atli- és Guðrún-versek A népvándorlás-kori, hősi tematikájú Edda-versek sora az 5.
század közepén, Sigurðr halála után a burgundiak ellen harcoló, őket elpusztító Atli (Attila) és a vele
házasságra lépő, majd őt megölő, később újra keleti gót házasságra lépő Sigurðr özvegy, Guðrún
szerepében kevéssé történeti, inkább erősen tipizált alakja köré fonódott legendákkal foglalkozik.
a. Dráp Niflunga (A Niflungok megölése) Rövid prózaepikai összefoglaló a burgundiak Atli által
csapdába csalatásáról és megölésükről.
b. Guðrúnarkviða II. (A második Guðrún-vers) Az epikus vers összeköti a Sigurðr és az Atli-
Guðrún verseket, elmeséli Sigurðr halálát, Guðrún dán – norvég tartózkodásának történetét, majd a
hun követek megérkezését, akik Guðrúnt Atli feleségéül kérik, végül hosszú útját tengereken és
sztyeppéken át Atli udvarába.
c. Guðrúnarkviða III. (A harmadik Guðrún-vers) Kései, 13. századi elégikus-balladisztikus
költemény, amely egy istenítélet-epizódot mesél el Atli udvarában.
d. Atlakviða (Atli-vers) A 9. században keletkezett vers e költeménycsoport legjelentősebb darabja.Hősepikai, tömör, hideg szenvedélyű hang jellemzi a halálon túli dicsőségbe vetett hitet sugárzó
elbeszélést, amelyben Atli, hogy a burgundiak elrejtett kincsét megszerezze, udvarába hívja majd
foglyul ejti a két burgundi királyfit, Gunnart és Högnit, Guðrún révén sógorait, majd miután ezek nem
árulják el neki a kincs rejtekhelyét, megöleti őket. Erre Guðrún félelmetes bosszút áll rajta: este a
vacsoránál tulajdon gyermekeik szívét eteti meg Atlival, majd megöli, s összeharácsolt kincseit
szétosztja.
e. Atlamál (Atli szava) 12 - 13. századi vers, az egész gyű jtemény leghosszabb egységes darabja,
bőbeszédűbben, variációkkal dúsítva az előző vers cselekményét követi. Különlegessége, hogy izlandihelyszíni és lélektani jellegzetességeket tartalmaz.
f. Oddrúnargátr (Oddrún siralma), 12 - 13. században lejegyzett vers, az Atli-téma egyik
epizódjának szálán a korszak általános izlandi felfogásának motívumait használja (felebaráti szeretet,
a szerelem szabadsága, stb.).
g. Hammðismál (Hámðir szava) Az Atlakviðával rokon hangú, 9. századi lejegyzésű, hiteles
hősepikai munka, amely történeti magvát a gót-hun hadakozások, érintkezések képezik. Guðrún a
műben harmadik férjével, Jonakr gót királlyal él, és amikor -Sigurðrral közös- leányát Jörmunrekr
(Ermanarich) király kivégezteti, bosszúra ösztönzi fiait, akiket a bosszú meghiúsultával lemészárolnak.
h. Guðrónarhvöt (Guðrún felbújtása) A vers első részében 12 - 13. századi stílusban a megelőző
vers bosszúra ösztönzézi jelenetét mondja el, a hátralévő rész fájdalmas-elégikus hangon Guðrún
élettörténetét meséli el.
4.
Hlöðskviða(Hlöðr-vers) A 8. században keletkezett vers csupán lazán kapcsolódik az Edda-
versekhez, egy fornaldar saga versei közül csak később csatolták a későbbi kiadások hozzá. 4 - 5.
századi gót tematikájú, egy örökségért folytatott testvérharc tragikus lefolyását írja le. A mű
érdekessége, hogy egyik helyszíne a Harfaða hegység, azaz a Kárpátok.
5. Helgi-versek Közös jellemvonásuk az északi, viking kori, Keleti-tengeri helyszín, a szoros
kapcsolat a szkaldikus költészettel. Címadó hőse, Sigurðr féltestvére a Völsung nemzetség sarja, s a
versek cselekménye is a déli germán eredetű Edda-versekéhez hasonló. Így a Helgi-versek az északi
és a déli germán hősepika összekötő kapcsának is tekinthetőek.
a. és b. Helgakviða Hundingsbana I-II. (Az első, illetve a második vers Hundingr-ölő Helgiről)Mindkét költemény, a régibb 11. századi és az újabb 12. századi mintha egy 10 - 11. században élt
királyról írott dicsvers lenne, főképp az első, amely teljes egészében ezt a szkaldikus műfajt követi.
Helgi csellel és egy belé szerelmes valkűr segítségével legyőzi ellenfeleit, így állva bosszút apja
haláláért. A második versben mindezek után egy varázsfegyverrel megölik Helgit is, aki holtából
egyszer visszalovagol sírhalmához, hogy szerelmétől, a valkűrtől elbúcsúzzon. Az első vers
komorabb, epikodramatikus jellegű, a másik élégikusabb, meseszerű. Érdekességük régi stiláris
elemek, átokformulák megőrzése.
c. Helgakviða Hjörvarðssonnar (Hjörvarðr-fia Helgi verse) A 12. században keletkezett,
mesés, elégikus költemény nagy vonalakban a megelőző Helgi-versek vonulatát követi, csupán a
valkűrszerelem motívuma erősebb benne.
Északi-társadalmi versek
A gyű jtemény legeredetibb, talán legértékesebb csoportja, amely nem népvándorlás kori és déli
germán, valamint nem mitológiai témákkal foglalkozik, hanem a 9-14. századi skandináv népeket
ábrázolja. Elsősorban a gyű jtemény gnomikus darabjai tartoznak ide, amelyek valóságábrázolása -
noha sokszor elvont- pontos és mély. Gnómák, illetve gnomikus elemek több helyen is el őfordulnak az
Eddában, fő gyű jtőhelyük mégis a Hávamál (A magasságos szava) címet viselő, egymától jól
elkülöníthető, mintegy ezer sorból álló verskomplexum. E komplexum a zömét kitevő két gnomikus
részre, illetve három mitologikus részre oszlik.
1. Hávamál I. (1-95. versszak) A legrégibb eddikus réteghez tartozik, terjedelme mintegy 580
sor. Jellege meditatív, többnyire szólások, közmondások, színesen felvillantott képek sorában egy alig
ismert népréteg, a viking kalandozások során világot látott északi szabad parasztság szemszögéből
laza kompozícióba szervezett életbölcsességeket, megfigyeléseket és tanácsokat sorakoztat fel. Szól
az óvatos eszesség sztoicizmusáról, munkáról, pénzről, a köznapi viselkedésről, evésről, ivásról, stb.
A költemény végül egyre emelkedettebb hangulatúvá válik, dícséri a napfényt, a tüzet, az egészséget,
a szerelmet, s a halált, amelybe az emberi nem emlékezetének hídján visz oda-vissza út:
„Meghal barom
meghal barátmeghal maga is az ember;
de senkinek híre
meg nem hal soha,
aki valamilyet szerzett.”
2. Hávamál II. (112-137. versszak) Az előbbihez formájában igen hasonló verset
megkülönbözteti gyakorlatibb, adaptív jellege, olyan a mű, mintha egy férfivá avatáson hangzana el,
szabályai imperatívak, gondolkodása dialektikus. A mindennapi életet egészen a technológiai szintig
követi.
3. Grottasöngr (Malomének vagy Őrölő) A 11. században keletkezett, epikodramatikus
költemény. Jobbára déli skandináv jellegű, benne egy király foglyul ejt két „óriáslányt”, s malmában
robotoltatja őket, mígnem a két lány olyan szenvedélyes őrlésbe kezd, hogy a malom összeomlik.
4. Hyndluljóð (Hyndla dala) A vers szövege eléggé romlott, a mű a 12. században
keletkezhetett. Mitológiai keretében Freyja istennő és egy vajákos óriásasszony segítségével egy
Ótarr nevű nemzetségfő családfáját kutatja, amelyre Ótarrnak apai öröksége biztosításához és további
földfoglaláshoz lenne szüksége. A történeti genealogizálás 16 versszak terjedelemben mitológiai
ismeretek elmondásába csap át.
5. Rígsthula (Rígr felsoroló verse) A 13. században, kiemelkedően jó technikával megírt vers
szintén mitológiai keretbe helyezi tárgyát, bár elég formálisan, hisz a három társadalmi osztály
keletkezését, funkcióját és jellemzőit írja le.
6. Svipdagsmál I. Grógaldr és Svípdagsmál II. Fjölsvinnsmál (Svipdagr
szava I. Gróa varázslata, illetve Svipdagr szava II. Fjölsviðr szava) A két legkésőbb keletkezett, 14.
századi eddikus vers már teljes egészében a lovagi balladák szellemében, stílusában keletkezett. Első
részében az ifjú tanácsot kér sírban nyugvó anyjától, aki 9 varázsstrófával bocsátja útjára, amásodikban egy, helyenként mulatságos párviadal után a hős egybekel szerelmével.
Mitologikus versekA mitologikus versek közé tartoznak a gyű jtemény világszerte legismertebb darabjai. Ismertségük
egyik legfőbb oka, hogy e költemények csaknem kizárólagos forrásai nem csupán a skandináv,
hanem a középkor eleji közös germán vallástörténetnek is. Viszonylag kevesebbet szerepelnek a
skandináv ókor termékenységistenei, a vánok, a gyű jteményben inkább a katonai demokrácia koránakistenei, az ászok dominálnak. Az istenek szinte sosem szembesülnek az emberekkel, az égieken
költő neve is felmerült szerzőként (például a Kürenbergi), de a szakirodalom ma már elveti e
hipotéziseket. Az anonimitás a középkori hősi eposzok sajátossága. A mű a középkorban igen
népszerű volt, szövegét több mint harminc teljes vagy töredékes kézirat őrizte meg.
Az eposz magja az V–VI. század körül keletkezettősi pogány monda, az Edda-énekek, amelyeket át-
meg átsző a XII. századi lovagvilág, a hűbériség légköre és az udvari költészet. A barbár ősi mondát a
lovagi-keresztényi felfogás ugyan megszelídítette, de a két különböző világ keveredése rányomta
bélyegét nemcsak az eposz tartalmára, de formájára is, amely szintén az ősi egyszerűség és az
udvari költészet keveréke. Szintén beleszőtt elem a legyőzhetetlen Brünhilda mondájának köre is.
Brünhilda egy legendás asszony, aki csak úgy hagyta a fejét pártába kötni, ha a leendő férje őt három
erőpróbában is föléje kerekedett. Az a kérő, aki erre vállalkozott és kudarcot vallott, az fejét vesztette,
így csak az igazán bátor férfiak mertek vállalkozni a nem mindennapi asszony "meghódítására". Az
eposz szerkezeti megoszlása a következő: az első rész Szigfrid leánykérése, házassága és halála (I–
XIX. ének); a második rész Attila és Krimhilda házassága és Krimhilda bosszúja (XX–XXXIX. ének).
Az eposz kb. 2300 versszakból áll. Formája a nibelung-strófa, vagyis négysoros, párosrímű
szakaszok. Stílusára jellemző az állandó jelzők, verssorok, sőt szakaszok ismétlődése.
A mű fontosabb szereplői: Szigfrid, Krimhilda, Gunter (Krimhilda bátyja) Burgundiából, Brünhilda,
Hagen (Brünhilda szolgája) A történet elején Krimhilda álmot lát, melyben látja jövendőbelijét, de azt
is, hogy szerelmük egy viszály miatt nem lehet hosszú életű. Szigfrid megszerzi kincsét, ami egy
láthatatlanná tévő sapka, majd pedig legyőz egy sárkányt, aminek a vérében ha megfürdik, akkor
sebezhetetlen lesz a bőre.
Szigfrid beleszeret Krimhildában, s mindenáron meg akarja kapni Gunter áldását. Gunter egyezséget
köt Szigfriddel: neki adja húga kezét, ha cserébe Szigfrid segít csellel megszerezni Gunternek
Brünhildát, a félelmetes erejű asszonyt. Szigfrid beleegyezik a cselbe, így a három próbán, amelyen
Gunternek részt kell vennie ő is jelen van, s a láthatatlanná tevő sapkában segíti leendő sógorát. A
terv beválik, Krimhilda szigfridé lesz. Ám Brünhilda nem adja magát oly könnyen, így szerencsétlen
Gunternek még a nászéjszakán is Szigfrid segítségét kell kérnie az asszony betörésében. Szigfrid
segít védtelenné tenni Brünhildát, majd átengedi helyét a féjrnek.
Nem sokkal később egy vasárnapi templomi szertartás előtt váratlan vitába keveredik a két asszony.Nem tudják eldönteni, hogy melyiküket illeti meg a másik előzékenysége, mellyel jelezhetnék, hogy
rangban ki feljebbvaló. Krimhilda mérgében Brünhilda fejéhez vágja az igazságot az asszony
legyőzéséről, s ettől az amazon iszonyatos haragra gerjed. Szolgáját, Hagent kéri meg, hogy vegyen
elégtételt Szigfriden, amiért ilyen csúfosan elbánt vele. Hagen még előzőleg megtudta Guntertől, hogy
akkor, mikor Szigfrid a sárkány vérében fürdött, egy falevél esett a vállára, így ezen a részen
sebezhető maradt. A szolga ezt a titkot tudva és kihasználva végez Szigfriddel. Kincseit (közöttük a
láthatatlanná tevő sipkát) a Rajnába rejti.
Krimhilda 13 évnyi gyász után újra férjhez megy, férjéül pedig Etele (Attila) hun királyt választja. Az újházasság nem szerelmet rejt, hanem bosszút, s nem sokára Krimhilda meg is hívatja a burgundokat
vendégségbe. A burgundok a látogatás alkalmával összetűzésbe keverednek a hunokkal, akik
haragjukban lemészárolják a pökhendi, rátarti vendégeiket. A csapatból csak Gunter és Hagen maradt
életben. Krimhilda őket a király elé vezetteti. Felelősségre vonja Hagent előző férje haláláért, majd
megpróbálja kicsikarni belőle Szigfrid kincseinek titkos rejtekét. Mikor látja, hogy hasztalan a vallatás,
megöleti mind a kettőt. Azonban a testvérgyilkosságért Krimhildát is eléri a végzet: egy hun vitéz a
mészárlás közepette őt is halálosan megsebzi.
A Nagy Károly mondakörnek sok variációja létezik:
- származásáról, születéséről (anyja mindig fon, stb.)
- hadjáratairól
Nagy Károly mitikus alak lesz és az ő mondaköréhez tartozik a → Roland-ének. Roland ahős vitéz, aki hűséges az uralkodóhoz, . . .
Franciául LA CHANSON DE ROLAND, ófrancia elbeszélő költemény, a chanson de geste (francia hősének;
lásd ott) feltehetőleg legkorábbi (1100 k.) és minden bizonnyal legnagyszerűbb példája. Szerző je valószínűleg
Turold normann költő, akinek a neve szerepel is a költemény utolsó sorában. A dal a 778-ban lezajlott
roncesvalles-i (roncevaux-i) csatát beszéli el. Bár ez valójában csak jelentéktelen összeütközés volt a baszkokkal,
a költeményben a szaracénok elleni csatává alakul át, és jelentősége a thermopülai csata mitikus magasságaiba
emelkedik.
A költemény elején Nagy Károly, miután Zaragoza kivételével az egész spanyol földet meghódítja, elfogadja a
szaracén király tárgyalási ajánlatát, és Ganelon lovagot, Roland mostohaapját küldi el, hogy egyezzék meg a
béke feltételeiről. Ganelon megdühödik Rolandra, amiért e veszélyes feladatra javasolta, ezért a szaracénokkal
szövetkezik mostohafia megölésére. Visszatérése után gondoskodik róla, hogy a spanyolok földjéről
visszavonuló sereg utóvédjét Roland vezesse. Amikor a sereg átkel a Pireneusokon, a Roncevaux-i-hágónál az
utóvédet körülveszi a roppant túlerőben lévő szaracén sereg. A makacs és rettenthetetlen Roland a vereségében
is győ
ztes, állhatatos harcos eszményképévé vált.A költemény szerkezete tömör és egységes, stílusa egyszerű, mértéktartó, néha komor. A cselekmény előterében
a vakmerő Roland és megfontoltabb barátja, Olivier közötti, személyiségükből fakadó konfliktus áll, amely
egyszersmind a feudális hűség eltérő értelmezését is tükrözi. Roland, akinek ítélőképességét elhomályosítja
személyes dicsőségvágya, elutasítja Olivier tanácsát, hogy megfújja a kürtjét, és ezzel segítségül hívja Nagy
Károlyt. Ezért aztán a reménytelen ütközetben odavész a frank lovagság színe-virága; csupán maroknyi ember
marad életben. A kürt végül is megszólal – bár későn ahhoz, hogy megmentse Olivier-t, Turpint és Rolandot (a
hősre tévedésből a megvakult Olivier sújt le) –, de még időben ahhoz, hogy Nagy Károly megbosszulja
hűbéreseinek halálát. Az uralkodó, amikor visszatér frank földre, elmondja a hírt Aude-nak, Roland jegyesének,Olivier húgának, aki erre holtan esik össze. A költemény Ganelon elítélésével és kivégzésével ér véget.
Percival (más írásmód szerint Parsifal vagy Perceval ) az 5–6. sz.-ban élt Arthur király híres
kerekasztalának egyik lovagja, az Arthur- illetve a Grál-legendában a nevezetes lándzsa és a szent
kehely megtalálása a szerepe.
Percival egy naiv és esetlen ifjú volt, amikor hattyúölés miatt Amfortas király várába, a Monsalvat-
hegyre kerül. A király hosszú idők óta egy sebtől szenved, melyet a szent lándzsa elvesztése miatt
kapott. Se élni, se meghalni nem tud, ám a jóslat szerint egy balga ember fogja begyógyítani a sebét.
Percival többször is meglát egy gyönyörű kelyhet (amely a valójában a Grál), de mivelhogy mártöbbször megrótták buta kérdéseiért, inkább nem kérdez semmit. Pedig a kérdése elvezetett volna a
király gyógyulásához.
Percival több éves bolyongásba kezd, míg végül eljut Camelotba, Arthur király udvarába és a kerek
asztal lovagja lesz, majd nemsokára, amikor elkezdődik a Grál keresése, a Grál-lovagok egyike lesz.
A keresés során Percival ismét eljut Amfortas várába, immár tudatosan keresve a Grált. Perceval
megküzd a vár mellett élő gonosz varázslóval, Klingsorral, hogy visszaszerezze a szent lándzsát, a
jóslat pedig beteljesedik, mi szerint ha a lándzsa hozzáér Amfortashoz, sebe begyógyul. Percival
előveszi és megmutatja Grált a lovagoknak, a teremben nagy világosság lesz, egy galamb az égbeviszi a Grált.
A legenda másik verziója szerint egy másik lovag, Galahad találja meg a Grált, kinek lelke a mennybe
szállt, teste pedig az oltár előtt maradt.
A Grál a Parsifal-legendában
A Grált az Üdvösség Hegyén épült vártemplomban őrzik a Grál-lovagok,
papkirályuk vezetése alatt. A király azonban sebesült, súlyos beteg, sem
meggyógyulni, sem meghalni nem tud. Birodalmából pusztaság lett,
átokfölde, ahol a folyók kiapadnak, az aszályban minden elszikkad. A
kastélyba érkezik a naív, bárdolatlan ifjú Parsifal. Arra tanították, hogy
nem illik kérdezősködni, és így, noha vacsora közben többször megjelenik
egy gyönyörű lány, kezében drágakövekkel kirakott kehellyel – ami maga
a Grál, melyből ragyogó fény árad – Parsifal hallgat. Nem kérdezi meg,
hogy kit vagy mit szolgál a Grál és hogy milyen betegségben szenved a
Ő maga a Cligès elején felsorolja addigi műveit: az Érec és Énide -et, egy elveszett Ovidius-fordítást
és egy szintén nem ismert „Márk királyról és a Szőke Izoldáról” szóló
művet. Esetleg ő írta az Angliai Vilmos című regényt is (legalábbis
ennek szerző je szintén Chrétiennek nevezi magát). Részben ő
szerezte a Perceval le Gallois -t (az első kilencezer sort), mely Elzászi
Fülöp megrendelésére készült, valamikor 1181 után.
A korai középkori regények egyik fő jellegzetessége volt, hogy
szerzőik történeti műveket, históriákat jelöltek meg forrásukként.
Chrétien nem bizonygatja forrásai hitelességét: vagy nem is említi,
vagy jelentéktelennek mondja őket (Érec). Elbeszélései
középpontjában a főszereplő sorsa áll, melynek háttere, az arthuri
világ elveszti történeti jellegét, mitikussá válik.
Művei
Tristan et Iseult
Érec és Énide (1170 körül)
Cligès (1176 körül)
Yvain ou le Chevalier au lion (1177-1181); Az Oroszlános Lovag (Yvain)
Lancelot ou le Chevalier de la charrette (1177-1181); A Kordé lovagja (Lancelot) Utolsó ezer
sorát Chrétien útmutatásai alapján Godefroi de Lagny készítette.Perceval ou le Roman du Graal (1182-1190 között, befejezetlen); A Grál meséje (Perceval)
Trisztán és Izolda
Trisztán és Izolda legendája egy középkori romantikus tragédia,
a lovagi irodalom egyik leghíresebb alkotása. Számos változata
ismert, de mindegyik középpontjában Trisztán cornwalli lovag és
Izolda ír hercegnő tiltott szerelme áll. A mű első, XII. századi
megjelenése után nagy hatással volt a középkor európai
irodalmára és művészetére.
A legendaA cselekmény legősibb formáiban két XII. századi francia szerző,
Britanniai Tamás és Béroul műveiben maradt fenn. Ezek még
nagyban hasonlítottak az eredeti kelta történetre. A későbbiváltozatok azonban nem ezekből, hanem a kb. 1240-es prózai
Trisztán ból származnak – utóbbi jelentősen különbözik Tamás és Béroul meséitől. Ennek ellenére ez
lett a népszerű középkori forma, és ez szolgálta az alapot az angol író, Sir Thomas Malory Le Morte
d'Arthur című könyvéhez is (kb. 1469).
Trisztán jelleme és élete költőről költ
őre változik. Még a neve helyesírása sem egységes, noha a
legtöbb műben Trisztán ként szerepel. A Béroul-féle változatban a lovag ugyanolyan erős és bátor,
mint bármely más harcos, de fortélyokra támaszkodik, és nem tartja be a lovagi ideál szabályait.
Trisztán Írországba megy, hogy visszavigye onnét magával a szép Izoldát a cornwalli királynak,
Márknak feleségül. Útközben véletlenül szerelmi bájitalt fogyasztanak, amitől pár forró szerelembe
esik három évre. Noha Izolda feleségül megy Márk királyhoz, Trisztán a bájital kényszerétől a
házasságtörés minden alkalmát megragadja. A tipikus artúri nemesi karakter ilyen tettektől
szégyenletes lenne, de a bájital terhe fölmenti Trisztánt és Izoldát bűneik alól – így Béroulnál ők is
áldozatok. A királyi tanácsadók többször megpróbálnak bizonyítékot találni a házasságtörésre, de aszerelmesek újra és újra cselekkel kikerülik ezek megadását. Végül a bájital hatása elmúlik, és a pár
szabadon választhat, hogy akarják-e folytatni ezt az életmódot, avagy sem. Béroul befejezése
homályos, nem úgy, mint kortársánál, Chrétien de Troyesnál, aki a legendát némi misztikával is
kiegészítette.
Nála Trisztán Cornwallból Írországba költözik, hogy megkérje Izolda kezét Márk számára. Miután
legyőzi az országot pusztító sárkányt, kiválasztják Izolda kíséretére. A hazafelé vezető úton véletlenül
elfogyasztják az Izoldának és Márknak az ír királyné által előkészített szerelmi bájitalt.
Szerelmi háromszög alakul ki: Trisztán tiszteli és elismeri Márkot mentoraként és fogadott apjaként;
Izolda hálás Márknak nagylelkűségéért; és végül Márk fiaként szereti Trisztánt, valamint feleségeként
3. A lovagi líra. A trubadúrok és a minnesängerek.Walther von der Vogelweide
Az eszménykép, a nőkultusz, a nők tisztelete a lírában jelenik meg először, tulajdonképpen a lovagi
szerelem az Arthur király mondakörbe tartozik.
A nőkultusz kérdése
Imádott hölgy motívum → a lovag óriási távolságra van imádata tárgyától. Az űrnőnek – aki a lovag
választ – szolgálatot tesz és megvív érte. A nő bármit kérhet a lovagtól.
A lovag szemében az eszményített, imádott hölgy:
- istennő egyszerre, mindig megvan ez a kettősség
- kaland
Legkorábban a provansz nyelvterületen jelentkezik, a provansz kastélyokban. Az úrhölgyekhez írt
szerelmes költemények, dalok provance-i nyelven íródtak, ez mára márkihalt. A leborulás és imádataz elérhetetlen hölgy iránt valamiféle ősi kultuszra vezethető vissza. Tulajdonképpen az úrhölgy nem
más, mint ártó boszorkány. A nő valamiféle természetfölötti lény, aki a természet erőivel tart fenn
kapcsolatot. Ezt az elméletet erősíti az is, hogy a Bibliában éppen Éva az, aki enged a csábításnak és
az almát megeteti Ádámmal.
A másik elmélet azzal foglalkozik, miért épp provencál területen jött létre ez a lírikus forma;
kifejezésmód? Az eretnek mozgalmakra vezették vissza kialakulását, hiszen a provencal kastélyok
adtak menedéket az üldözött eretnekeknek → erre csap le a francia király, felégeti a kastélyokat és
leigázza a területeket. A trubadúrok szétszóródtak Európában és vitték magukkal költészetüket is.
Az ún. Ketar eretnekségnek 2 csoportját különböztetjük meg:
1. hívők rendje
2. tökéletesek rendje
Szerintük a test maga a gonosz, ettől kell megszabadulni. A tökéletesek azt az aszkézissel kívánják
elérni. A hívők részegedéssel, szeretkezéssel akarják ugyanezt elérni.
A helyzet csak a XI. század végén változott, ekkor tűntek fel az első trubadúrok és valamivel
később az első trouvère-ek. Mindkét ófrancia szó költő-muzsikust jelent, az első a Loire-tól
délre használt provanszál vagy langue d'oc, a második az északi langue d'oïl nyelvjárásban.
(A két ófrancia idiómát az "igen"-re használt "oc" illetve "oïl" szóval szokás jelölni.) Műveik
elsősorban lírai alkotások voltak, de ismerünk epikai témájúakat, sőt vallási tárgyúakat is. A
trubadúrok nagy része nemesember (lovag vagy arisztokrata) volt, a többiek pedig ezek
szolgálatába szegődött polgár.
Az első ismert trubadúr IX. Vilmos, Aquitánia hercege (1071-1126) volt. 11 dalának maradt
fent a szövege, sajnos, dallam nélkül. Ismert viszont Jaufré Rudel (?-1150 körül) háromdallama, és az egyik leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn (1130-1195) 19 dallama. A
XIII. század első harmada volt a trubadúrok virágkora; 1210-ben halt meg a Dante által a
"legnagyobb költő-zeneszerző"-nek nevezett
Arnaut Daniel, 1231-ben pedig Folquet de
Marseille, Toulouse tudós püspöke. Az albigens
háborúk után a trubadúrok művészete lassan eltűnt;
az utolsó ismert név az 1298-ban elhunyt Guirat
Riquier -é. Összesen mintegy 450 nevet (köztük 20
nőét) ismerünk, f őleg franciákat, de van olasz és
katalán is. 2600 dal szövege maradt fenn,
hozzávetőleg 300 dallammal, illetve
dallamtöredékkel.
Mindössze hat évvel IX. Vilmos halála előtt
született Chrétien de Troyes (1120-1180), az első
trouvere, akinek ismerjük nevét. Trouvere-ként is
ismert I. (Oroszlánszívű ) Richárd angol király
(1157-1199), akinek kiszabadítását Blondel de Nesle (1155-?) énekelte meg. A fénykor valamivel
később következett be, mint a trubadúroké: 1250-
ben halt meg a híres vándorénekes, Colin Muset , nyolc évvel később pedig Navarra királya,
IV. Thibaut . Muset már polgári származású volt, akárcsak Jehan Bretel (?-1272), aki Arras
városában élt, és a késői trouvere-nemzedék legnagyobbja, a II. Robert d'Artois szolgálatában
álló Adam de la Halle (1237-1287), akinek több mint 30 műve marad fent. Ez azonban csak
kis része az összesen megmaradt több mint 4000 szövegnek és mintegy 2000 dallamnak. A
trouvere-ek, néhány angol és flamand kivételtől eltekintve franciák voltak.Részben francia hatásra, de teljesen önállóan fejlődött a német lovagság zeneköltészete, a
Nürnbergi mesterdalnokok épp úgy, mint Albert Lortzing operája, a Hans Sachs.
Valamennyi említett dalra jellemző, hogy szigorúan egyszólamú, és általában egyetlen
hangszer kísérte az éneket: leginkább lant vagy mandolin, melyen maga az énekes játszott. A
zene felépítése kezdetben az egyházi zene szabályai szerint történt, csak később alakultak ki
új formák és stílusok. Eleinte a szöveg volt az igazán fontos, csak a polgári szerzők műveibenkerült egyre kiemeltebb helyre a muzsika, mintegy az énekelt szöveg dallamát díszítendő.
Walther von der Vogelweide
Walther szülőhelye nem ismert, származási helyként
számos helység neve jött szóba. Ma úgy tartják, hogy
valószínűleg Alsó-Ausztriában született. Osztrák
származása mellett szól, hogy Walther saját szavai
szerint Ausztriában tanulta a költőmesterséget. Sokáig
nemesi származásúnak tartották, de ilyen nevű nemesi
családról ebből az időből nem tudunk. Költői pályafutását
a Babenbergek bécsi udvarában kezdte, amelyet 1198-
ban pártfogója, I. Frigyes herceg halála miatt el kellett
hagynia. Ettől kezdve vándorköltőként járta az udvarokat.
Számos világi és egyházi főúr környezetében megfordult,
pártfogója volt például a staufi Fülöp király, IV. Welf Ottó,
II. Frigyes császár, Hermann türingiai gróf, Wolfger
passaui püspök. Élete vége felé kis hűbérbirtokot kapott
II. Frigyestől.
A középkori német világi líra vele éri el a tetőpontját. Walther sok verse a klasszikus hölgyszolgálat-
eszmével való azonosulásról tanúskodik, sok versében viszont egy új férfi-nő kapcsolat koncepciója
kezd testet ölteni: egy kölcsönösségen alapuló természetes kapcsolat. Ezekkel a dalokkal
párhuzamosan keletkeztek azok a versek, amelyeket Mädchenlied-nek (lányokhoz szóló dalok) nevez
a szakirodalom. Ezek a dalok felépítésükben, formájukban a vágánsköltészetből ismert pásztordallal
(pastourelle) mutatnak hasonlóságot. Walther legtöbb minnedalát nem lehet kronológiailag besorolni.
Életművének fontos részét képezi az ún. Spruch-költészet. Walther a didaktikus irodalom körébe
tartozó Spruch-ot politikai tartalommal töltötte meg.
romlottságát, a világ rendezetlenségét éppúgy megéneklik, mint a fiatalság, a szerelem, a testiség, a
mámor vagy a kocsmázás (taverna) örömeit.
A vágánsköltészet leghíresebb és legbőségesebb gyű jteménye a Carmina Burana, amely kétszáznál
is több latin nyelvű
diákéneket tartalmaz, kis részben német és francia változatokkal. A kódexre 1803-ban találtak rá a bajorországi Benediktbeuren bencés kolostorában (innen a latin elnevezése is:
’beureni énekek’). A 13. századi szövegeket tartalmazó gyű jtemény nem szerepelt a könyvtár
hivatalos katalógusában, egy elhanyagolt könyvcsomagban találtak rá. Ez azt is jelentheti, hogy a
szövegek nem voltak összeegyeztethetők a kolostor értékrendjével, szabályaival, olvasásuk
valószínűleg tiltott és titkolt lehetett.
A vágánsdalok saját korukban széles körű ismertségre tettek szert; motívumai, képei, ritmusai a
népköltészetre is hatottak.
Carmina BuranaCarmina Burana néven ismeretes az a XIII. századi latin és alnémet
szövegű versgyű jtemény-kódex, amelyet a bajorországi
Benediktbeuren kolostorában találtak meg. Carl Orff zenésítette meg;
1937-ben, Frankfurtban adták elő.
A gyű jtemény igen fontos a középkori irodalomtörténetben. Ezek a
versek, melyeket vándordiákok és szerzetesek írtak – hol középkori
latin, hol alnémet, néhány esetben pedig ófrancia nyelven –, egytől-
egyig világi témájúak. Megtalálhatók bennük a középkor hol gyengéd,
hol a trágárságig vaskos, hol lírikus, hol humoros népies
költészetének legjellegzetesebb képviselői. Ezek a vágánsdalok
azonban nemcsak a nemzeti nyelv szempontjából fontosak: a latin költészet itt érkezik el a ritmikus és
rímes verseléshez.
Charles D'OrleansCharles D'Orleans (Párizs, 1394. november 24. – Amboise, 1465. január 5.) francia költő
Élete
Louis D'Orleans herceg és Valentine milánói hercegnő fia volt. Apja VI. Károly
francia király fivére volt, az ő fia később XII. Lajos néven lett francia király. Kiváló
neveltetésben részesült, már tíz éves korában kiválóan beszélt latin nyelven. ApjátJean-sans-Peur burgundiai herceg meggyilkoltatta, rá egy évre anyját is
A Sorbonne-on eljut egészen a magiszteri fokozatig. Majd belekerül egy tolvaj bandába, halálosítéletet szabnak ki rá, a börtönben írja négysorosát.
Művei: <testamentum = végrendelkezés>
• Kis Testamentum: tolvajnyelven írt versek, nem lehet őket értelmezni
- harsogó jókedv jellemzi
- mindenféle komikus dolgot sorol fel
- jól megmondja a véleményét
• Nagy Testamentum: sokkal komolyabb hangvételű
- ehhez kapcsolódnak a nagy Villon-i balladák
- a végén mindig ajánlja valakinek (pl. a Hercegnek)
- balladái a középkori kocsma, bordély szintet jelenítik meg
- a pusztulás, a halál gondolata hatja át őket állandóan
- az ember pusztulásra teremtődött
Ami nála többlet → a régi hírességek felsorolása. Van Villon-ban egy fájdalmas emberszeretet, pl. egy
vénasszonyban meglátja a régi szépséget. Felsorolja szerelmeit - - - az elmúlás motívuma (aboldogság, szépség elmúlása). Az akasztottakban meglátja az embert (a kivégzés látványosságnak
számított, a halálra ítéltet szidták és meggyalázták). Ő éppen ez ellen lázad fel és ír, hogy a halálra
ítéltek is emberek, éppen ezért ne gúnyolják → Tiszteljék az embert!
François Villon
François Villon (ejtsd: [vijon] vagy [vilon]), eredeti nevén: François de Moncorbier (Párizs, 1431.
vagy 1432. – eltűnt 1463-ban), a középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte
legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költő je. A lírai költészet formai elemeit
felhasználó, de témaválasztásában inkább a dolgok fonákját bemutató balladái és zsargonban írt
versei hűen tükrözik magát a kort, a művelt költő hányatott, bűnös életét, mély vallásosságát. A
későbbi romantikus szerzők benne látták az „elátkozott költők” előfutárát.
ÉletrajzaFrançois Villonnal kapcsolatban rendkívül kevés forrás maradt fenn; mindössze hat, bírósági
ítéletekkel kapcsolatos adminisztratív jellegű dokumentum áll rendelkezésre, valamint saját
költeményei. Éppen ezért gondosan meg kell különböztetni a nagy valószínűséggel megalapozott
tényeket a villoni legendától, amelyhez műveivel önmaga is nagyban hozzájárult.
Ifjúsága
Születésének pontos kelte nem ismert, még az évszám is bizonytalan – részben azért, mert időközben
naptárreform történt. Születése idején Franciaország angol megszállás alatt állt. Szegény, földműves
családból származott. Apai részről korán árva maradt, írástudatlan, dolgos édesanyja – egyesfeljegyzések szerint – 1461-ben még élt. Ma sem kellően tisztázott okokból fiát „a több mint apára”,
Guillaume de Villon kanonokra, egy ma már nem létező párizsi kápolna lelkészére bízta, aki
leérettségiztette, majd művészeti karra íratta be, hogy privilegizált helyet kaphasson a klérusban.
1452-ben mesteri fokozatot szerzett az ekkor már háborgó Sorbonne-on, ahol a túl nagy számban
tanuló és végző hallgatók valóságos nyomorban éltek. 1451 és 1453 között a diáklázadások
megsokszorozódtak, rendszeressé váltak az összecsapások a rendőrökkel. A zavargások mögött az
egyetem és a király vitája húzódott meg; végül a tanárok hosszantartó sztrájkja miatt VII. Károly
egyszerűen felfüggesztette, és semmisnek nyilvánította az 1453. és 1454. évi kurzusokat. Villon
elhanyagolta tanulmányait, s kalandozásokra adta fejét: állandó vendége a borospincéknek és az
örömlányoknak. Később a Testamentumban sajnálattal meséli el ezt az időszakot:
Mais quoy ! je fuyoië l'escolle
Comme fait le mauvaiz enffant
En escripvant cette parolle
A peu que le cueur ne me fent !
De míg más ült az iskolában,
Kerültem én, komisz gyerek…
Míg ezt leírom: bánatában
Szívem majd hogy meg nem reped.
Ezt követően a költ
őmegtapasztalhatta a százéves háború minden következményét: a brutalitást, az
éhséget és a járványokat.
Első művei és első gaztettei
1455-ben verekedésbe keveredett és halálosan megsebesítette Philippe Sermoise atyát, aki
valószínűleg szerelmi riválisa volt, vagy egy másik rangját vesztett klérustag. Támadója őt magát is
megsebesítette a száján, egy borbély ápolta, de sürgősen menekülnie kellett Párizsból. A klérusban
betöltött státuszának, illetve addigi kifogástalan magatartásának köszönhetően, valamint annak, hogy
halálos ágyán Sermoise megbocsátott neki, 1456 januárjában feloldozó leveleket kapott. Még annak
az évnek karácsony éjjelén betöréses lopásban vett részt a párizsi Navarre Kollégiumban.
1461 nyara – eddig ismeretlen okokból – ismét a „Mehun-i kemény börtön” (Meung-sur-Loire) rácsai
mögött találja, ahol minden valószínűség szerint a Levél a börtönb ő l és a Disputa Villon teste és szíve között című költeményeit írta[3]. Néhány hónap múlva, Charles d’Orléans társaságában odalátogató XI.
Lajosnak köszönhetően kiszabadult, azonban időközben elbocsátották a klérusban viselt hivatalából.
Annak érdekében, hogy felhívja magára a király figyelmét, megírta Ének azok ellen, kik a Frank
Királyságra fenekednek című költeményét, valamint a Levél Bourbon hercegéhez címűt, amit – az
elterjedt hiedelemmel ellentétben – nem II. Jean de Bourbonnak, hanem minden valószínűséggel
Charles d’Orléans-nak címzett. Mivel mind a király, mind pedig a herceg részéről elutasításban
részesült, visszatért Párizsba, remélvén, hogy számkivetettségben töltött hosszú távolléte után
elfeledik tetteit.
Kétséget kizáróan Párizsba történt visszatérésekor írta Ének, avagy jó tanács című versét, melyben
önmagát megtért bűnözőként mutatja be, majd a A Sors intése Villonhoz címűt, amelyben – úgy tűnik
– óriási csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a maradi gondolkodású társadalom nem akarja őt
visszafogadni.
Visszasüllyedve a párizsi alvilágba, 1461 végén kezdte megírni mesterművét a Testamentumot ,
amelynek egyes énekei minden bizonnyal már jóval korábban megszülettek. Ekkor, 1462-ben
születtek meg zsargonban írt énekei is.
1462. november 2-án egy kisebb lopás miatt Villont ismét letartóztatták. Ekkor elszámoltatták a
Navarre Kollégiumi ügye miatt is. Annak ígérete fejében, hogy megtéríti a kár ráeső részét, az akkor
jelentős összegnek számító 120 fontot, szabadon engedték. Szabadsága azonban rövid ideig tartott,
mivel még annak a hónapnak végén verekedésbe keveredett, melynek során megsebezte Ferrebouc
mestert, a korábban Guy Tabarie kihallgatásában is aktív szerepet játszó pápai nótáriust.
Valószínűleg barátja, Robin Dogis provokálta a papnövendékeket, Villon csak szét akarta választani
őket. Ennek ellenére másnap letartóztatták és a Châtelet-be zárták. Ez alkalommal nem kerülhette el
az igazságszolgáltatást: elbocsátották írnoki állásából, az akkori szokások szerint kínvallatásnak
vetették alá, majd – mivel minden áron meg akartak szabadulni a visszaeső bűnözőtől – akasztófáraítélték.
A tömlöcben várva a párizsi királyi bíróság fellebbezésében hozott döntését, megírta elhíresült
Négysoros versezetét , valamint gyásziratát Epitaphium, melyet Villon szerzett magának és társainak,
mid ő n akasztásukat várták címmel, melynek ma sem tudni pontosan a keltét, azonban a belőle áradó
félelem és remény miatt ezt az időpontot valószínűsítik[12].
Villonnak ismét szerencséje volt: 1463. január 5-én a büntetést megváltoztatták, és tíz évre kitiltották a
városból. Ekkor írta meg gúnyversét Üzenet Garnier börtönparancsnok úrnak a sikeres föllebbezés
után címmel, valamint utolsó ismert, parodisztikus hangvitelű, dagályos Hálaadó ének a felséges
kúriához címmű költeményét, melyben „…Villon, ki indul messzi tájra, három nap haladékot kér végs ő
búcsúzásra...”.
Az ítélet szerint január 8-án kellett elhagynia Párizst. Ezt követően nyoma veszett és csak legendája
követhető
nyomon.Villon legendája
A fenti néhány ellenőrizhető és igazolható tényen túl, Villon életének többi része csupán költeményein
alapuló feltételezés, mivel azokat egyfajta önéletrajzként fogalmazta meg. Ugyanakkor látni kell, hogy
azokat minden valószínűség szerint kiszínezte – hol örömtelire, hol pedig fekete-fehérre – attól
függően, hogy éppen mit kívánt meg költői vagy túlélési stratégiája.
„Francia vagyok…”Még neve sem biztos. A Villon nevet gyámjától vette kölcsön, művei aláírására. A Sermoise-afférral
kapcsolatos iratokban előbb úgy mutatták be, mint „Françoys des Loges másnéven Villon” majd
születéskor regisztrált nevén: „Françoys de Monterbier”. Az
egyetem művészeti karának névmutatójában viszont egyetlen
Monterbier sem szerepel, viszont van egy „Françoys de
Montcorbier” – vélhetően elírásról van szó[3].
„Bűn nyomja lelkem, jól tudom”
A jogi ügyek ismeretében, szinte biztos, hogy Villon valóban érintve
volt minden terhére rótt bűncselekményben, és nem csak olyan
mértékben, ahogyan azok írásaiban védekezésül vagy elkenés
végett szerepelnek.
A Hagyaték 1456 karácsonyának (a Navarre Kollégiumi betörés napjának) felidézésével fejeződik be,
amikor is Villon hirtelen önkívületi állapotba került:
Ce faisant, je m'entroubliay
Non pas par force de vin boire
Mon esprit comme lyé
Elrévült szellemem, pedig
Nem ittam egy korty bort se ma:
Zsibbadt a gúzsolt elme…
ami arra ösztökélte, hogy az éjszakát e költemény megírásával töltse. Kilenc órakor egy harang
hangjától magához térve imádkozott – tintája befagyott, gyertyája pedig csonkig égett, valószínűleg
annyira kimerült, hogy elaludt. Villon mindezt praktikus alibiként adja elő a betörés idejére…
Nem tudni az okát a Meung-sur-Loire-i bebörtönzésének sem. André Burger francia irodalomtörténész
eléggé elterjedt, de nem igazán meggyőző feltételezése szerint, miután Villon otthagyta a Blois-ikastélyt, világi papoknak tiltott tevékenységbe fogott: egy csepűrágó társulat tagja lett. Vélhetően
letartóztatták, Thibault d’Aussigny orléans-i püspök pedig megfosztotta írnoki ragjától. Márpedig
normális esetben ezt a hivatalvesztést – mely mélyen érintette a költőt – csak az az egyházi szerv
mondhatta volna ki, amelyik kinevezte; jelen esetben a párizsi püspök. Ez lehet a magyarázata annak,
hogy Thibault d’Aussignyvel kapcsolatban Villon igazságtalanságról beszél a „Testamentum” első
versszakában:
S'esvesque il est signant les rues
Qu'il soit le mien je le regny !
Áldást oszt úton-útfélen
De még attól nem püspököm!
Burger a valószínűleg börtönben írt Levél a börtönb ő l költemény szószerinti olvasatára támaszkodik,
miszerint Villon „táncosokat, akrobatákat, vidám költőket” hív segítségül[16]. Gert Pinkernell német
irodalomtörténész a maga részéről úgy véli, hogy ebben a felhívásban inkább egyfajta rejtett
szövegről van szó, mivel Villon a verset valójában Thibault d’Aussignynek és Charles d’Orléans-nak
címezte (kizárólag ők tudták volna szabadlábra helyeztetni őt), és a költő csak azért mondja magát
csepűrágók közé tartozónak, hogy rejtse egy bűnözői körhöz, nevezetesen a Kagylósokhoz való
tartozását[17]. Továbbra is kérdés marad azonban, hogy miért vesztette hivatalát Villon Blois elhagyása
és Párizsba történt visszatérése közötti bolyongás során.
”Kagylósok, tartsátok magatok távol a bitótól”
Zsargonban írt egyik énekében Villon így figyelmeztet: „Coquillards, rebecquez-vous de la montjoye ”,
ami körülbelül annyit tesz: „Kagylósok, tartsátok magatok távol a bitótól ”.
François Villon személye körüli egyik rejtély, hogy valóban tagja volt-e a Kagylósok bandájának, amelyFranciaország északi részén tevékenykedett a 15. század 40-es, 50-es és 60-as éveiben. A tolvajok
Santiago de Compostela-i zarándokoknak adták ki magukat, s a Szent Jakab-út jelképét, a
fésűskagylót viselték nyakukban. Az biztos, hogy a költő gyakran találkozott a csoport egyes tagjaival,
többek között egy gyermekkori barátjával, akit még nevelőapja parókiájáról ismert, illetve egy másik
személlyel, egy híres lakatos fiával, aki ugyancsak részt vett a Navarre Kollégiumi betörésben, és akik
mind egy korabeli hírhedt Párizs környéki bitófán végezték (gibet de Montfaucon). Sőt az a tény, hogy
nem tudni pontosan mi is történt valójában a költővel Blois-ba menet, illetve az onnan való távozása
után, valamint Párizsból történt végleges kitiltását követően, az ismertnél kalandosabb sors is
elképzelhető. Végül is Villon vélhetően a Testamentum után megírt legalább tizenegy zsargon
nyelvezetű költeményt, melyekben beavatottnak tűnően beszél a Kagylósokról. Noha nincs biztos
válasz arra a kérdésre, hogy a bandához tartozott-e, a legvalószínűbb feltételezés, hogy igen, annak
ellenére, hogy napjaink történészei és szövegelemzői bizonytalanok e kérdésben – zavarba ejti őket a
bűnöző Villon gondolata.
Útvonala
Gyakran felidézik: a Villon által bejárt útvonal, a fentebb már említett helységek kivételével (Párizs és
a környező települések, Blois, Vendôme és Meung-sur-Loire), teljes egészében ismeretlen. Ennekellenére gyakran feltételezik, hogy ebben vagy abban a városban is járt (pontosabban ezt olvassák ki
kódolása, illetve a szimbolika használata néha sokkal fontosabb volt, mint maga a mondanivaló. Az
irodalomban – a többi művészeti ághoz hasonlóan – a műveknek követniük kellett e sztereotípiákat,
amelyek a közös kultúrához tartoztak, és lehetővé tették az olvasóknak, hogy egységes
olvasmányszerkezettel találják magukat szembe.
Az érintett témákat illetően sem tett Villon nagy eredetiségről tanúbizonyságot. A halál, öregség,
igazságtalanság, viszonzatlan vagy fájdalmas szerelem, sőt a börtön rettenetei is megtalálhatók a
középkori irodalom klasszikus témái között.
Akkor hát mi különbözteti meg Villont kortársaitól?
Egy különleges élet műve
Ha az érintett témák ugyan klasszikusak is, kevés szerző
élte át azokat ennyire közelről és – anélkül,
hogy könnyű utat jártak volna be – a legtöbbjük elég gyorsan beépült a hűbérurak udvartartásába,
kivéve a királyság olyan nagyjait, mint például Charles d’Orléans, aki túszként önmaga is hosszú
száműzetésben élt, de „aranykalitkában”. Ami Villont illeti, pincék mélyén tengette életét, koldusok,
banditák és prostituáltak között. Többször került börtönbe és valóban megérintette a halál szele [23].
Harmincadik életévében, e kalandos élettől, bebörtönzésektől, kínzásoktól, kegyvesztésektől
kimerülten írta meg Testamentumát . Ez a kicsapongó élet adja verseinek a mélységét és megható
őszinteségét, annál is inkább, mert – tudatosan vagy nem – ebben látjuk Villon életének tragikus
rövidségét.Beszédének intenzitásán felül, a vállalt önéletrajzi karakter az, ami radikálisan megkülönbözteti Villon
életművét a középkor irodalmi termésétől – még ha a tények hitelességét fenntartással is kell
fogadnunk. A kortársak és elődök kétség kívül rendszeresen használták az egyes szám első személyt,
azonban az „én” mindig visszafogott, elmosódó volt – az előadó, a narrátor elfedte a szerzőt. Nagyon
gyakori például, hogy az előadó egy álmot mesél el, s a cselekményt abban bonyolítja. Ez az eljárás a
cselekményt és a szerző valódi személyiségét ködbe burkolja, „képzeletbeli” helyzetet teremt, amely
távol tartja az olvasót. Az így előállt cselekmény a cselekményben állapot viszonylagossá teszi az „én”
jelentőségét. Ezzel szemben Villon a Hagyaték megírásakor a hangsúlyt az őszinteségre és a tudatosébrenlétre helyezi és a Hagyaték végén használja az álomba merülést, hogy aztán jót mulathasson az
olvasón, mivel ez a feltételezett, álmodott cselekmény valójában sokkal konkrétabb, mint ahogyan az
a szövegből kiolvasható… Sőt: a Villon által használt „én” erős és nagyon konkrét. Ott, ahol mások azt
mondják: „azt hallottam, hogy...” vagy „azt álmodtam, hogy...”, Villon határozott akar lenni: „azt
mondom, hogy ” és „azt gondolom, hogy ”.
Villon tehát felhasználta az irodalmi hagyatékot, kisajátította, majd kiforgatta azt, hogy saját
személyiségének és lelki állapotának szócsövévé tegye.
Az Epitaphium, melyet Villon szerzett magának és társainak, mid ő n akasztásukat várták ,
közismertebb címén Az akasztottak balladája François Villon legismertebb költeménye, a leghíresebb
francia nyelvű versek egyike. Az irodalomtörténészek általában egyet értenek abban, hogy e vers
akkor született, amikor Villont a Ferrebouc-ügy miatt bebörtönözték, azonban ez egyáltalán nem
bizonyított. A vers rendkívül eredeti: hátborzongató részletek hangsúlyozásával maguk a halottak
szólnak az élőkhöz, együttérzésre, keresztényi könyörületességre szólítva fel őket. A cím ugyanakkor
hatástalanítja is e sokkoló hatást. Az első verssor – „Testvéreink, kik még e földön éltek ” – a mához is
szólva idézi fel ezt az érzelmi erőt: az akasztottak Villon által elképzelt hangja átlép az idő és a halál
korlátjain.
Négysoros versezet
A Négysoros versezet a szegény Villon bitófájára akkor született, amikor a költő még nem nyújtott befellebbezést és fáradtan-fásultan az akasztásra várt. Ez a négy, nyolcszótagos verssor
kvintesszenciáját adja Villon egész művészetének, kétségbeesettségének, az idő múlása és a halál
miatti ádáz dühének, ugyanakkor a mindig jelenlévő humorának és élénk szellemének.
Je suis François, dont il me poise
Né de Paris emprès Pontoise
Et de la corde d'une toise
Saura mon col que mon cul poise
Francia voltam – megbántam nagyon –
Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon.
Egy jó öles kötéllel nyakamon,
Immáron seggem súlyát latolom.
1. sor
A négysoros vers szójátékkal indul: a „François” akkoriban jelenthetett „Ferencet”, de
„franciát” is; Villon e kettős jelentést kettős sorscsapásként tálalja. Az egyik esetben saját
személye az, ami nyomasztja, az elrontott élete és szenvedése: nyomorultan élt, és így is
készül a halálra. A másik teher a nemzetisége. Bár egyik cinkostársa, Robin Dogis sokkal
érintettebb volt a Ferrebouc-gyilkosságban, szavojai lévén perét nem gyorsított eljárásban
folytatták le, sőt novemberig vártak azzal, amikor is a szavojai herceg párizsi látogatása
alkalmából kegyelmet kapott.2. sor
A városok közötti nagysági sorrend természetesen fordított; Pontoise, amely itt Párizsnál
jelentősebb településként szerepel, nem véletlenül, vagy a rím kedvéért került a versbe. Ez a
város választékos, kifinomult nyelvéről volt híres. Szembeállítása a nagyságrendekkel
nagyobb, nyelvében azonban romlottabb fővárossal egyértelműen a tréfa kedvéért történt[33].
Jean Dufournet francia irodalomtörténész még hozzáteszi, hogy a jogi ügyek tekintetében
Pontoise függött a párizsi ítélőszéktől, ezért a végkövetkeztetés keserű: bármilyen is a
városok sorrendje, Villon csapdába került, nem kerülheti meg sem az ítélőszéket, sem annakítéletét.
irányzatot. Dante családja a feketék közé tartozott, de ő maga a fehéreket képviselte. Az ő hatalmukra
jutása után tisztséget kapott Firenzében. Intrikák következnek életében, elmegy a pápához, majd
fordul a kocka és száműzik örökre. Nagy művét is száműzetésében írja meg.
Dante
(1265-1321)
Ez a „Dante" becézőnév. Akit csecsemőkorában így nevezett anyja, később változatos
szerelmei, barátai, majd politikai hívei, azután nemzedékről nemzedékre utódai, amikor
felidézték, és immár több mint 700 esztendeje így él a világirodalomban. Azt a sokarculatú
férfiút teljes igazi nevén Durante Alighierinek hívták. Előkelő firenzei család fia volt abban
az időben, amikor Itáliában életre-halálra vitázott az egyház elsőségét, a pápa feltétlen
fennhatóságát valló „guelf" párt és a világi császárság elsőbbségéért küzdő „ghibellin" párt.
Családja hagyományaként mint guelf lépett a közéletbe, így emelkedik a tekintélyes
városállam élére, Firenze priorja (köztársasági elnöke) lesz. De pártja egy részével egyre
jobban tolódik a világi császárság igénylése felé. Ennek folytán egy államcsíny pártja
hatalmát megdönti, és ő mindhalálig tartó száműzetésben él és mint hontalan az egészghibellin-mozgalom szellemi vezéralakja, a világi állam politikai elméletének megalapozója
lesz. Mélységes vallásos létére az egyház és az állam elválasztásának első megfogalmazása is
tőle származik. Ha csak ennyi volna élete tartalma, akkor is halhatatlan történelmi alak volna.
De izgatottan végigpolitizált élete szinte mellékes mozzanat ahhoz képest, hogy irodalmi
életművével az egész világirodalom egyik legnagyobb és hét évszázad után is az egyik
legnagyobb hatású költő je.
Amikor ifjú f ővel belép az irodalmi életbe, a legizgalmasabb új törekvés Itáliában az „édes új
stílus" (olaszul: dolce stil nuovo), hogy ne az egyház, a hivatal, a jogalkotás, a tudomány
ókortól örökölt latin nyelvén, hanem a falusi nép, a városi polgárok és a szerelmi vallomások
nyelvén, a nemzeti nyelven, vagyis olaszul írjanak. A középkori vallásos énekek, a himnuszok
latinul szóltak, a tudós krónikások latinul regéltek régi királyokról, de a lovagköltők nemzetük
nyelvén fogalmazták híres szerelmes énekeiket és vitézi történeteiket, minthogy hallgatóik, a
lovagok és hölgyeik nem tudtak latinul. Most azonban olyan tudós költők, akik az új verseket
írták és az új tudós olvasók, akik a verseket olvasták vagy meghallgatták, tudtak ugyan latinul,
de izgalmasabb volt számukra a dolgozó nép meg a városi kereskedők és iparkodók otthoni
nyelve. Az akkori firenzei új hangot kereső költők tehát olaszul elmélkedtek és olaszulvallottak szerelmet.
Az ifjú Dante pedig hamar tudott igen jól verselni és felettébb szerelmes volt. Méghozzá egy
olyan leányba, akit csak látásból ismert, akivel még a következő években is alig-alig váltott
egy-két szót. De így még regényesebb volt a szerelem. Hozzá írta epekedő költeményeit az
éppen akkor divatossá váló 14 soros formában, a szonettben. Akkor is, amikor hírül hallotta,
hogy az imádott hölgy - Beatrice - férjhez ment és amikor hamarosan jött a gyászhír, hogyifjan meghalt. Dante a vágyakozásban is, a bánatban is és még inkább a gyászban azt érezte,
hogy a szerelem megismerésével új élet kezdődött a számára. Tulajdonképpen ezzel a
felismeréssel fejeződik be a középkori és kezdődik az európai újkori költészet. Ez a
szerelmes, bánatos, gyászoló fiatalember szenvedélyesen tanulja mindazt, amit tanulhat.
Külföldi egyetemeken is hajszolja az új tudnivalókat. Elvetődik Párizsig is, ahol alig néhány
évtizeddel előbb a nagy pedagógus és iskolaszervező, Robert Sorbon már kiformálta az azóta
is róla elnevezett híres egyetemet. Ott a kor legjobb tudósaitól tanulhatja, amit filozófiáról
(még az arab filozófiáról is), az ókori nagy történetírókról, a teológiai vitákról tudni kell. Ésközben Párizsban is az otthoni olasz nyelven írja gyászoló szonettjeit a lelkében soha nem
múló szerelemről.
Mikor azután hazakerül, s kezd már részt venni a politikai életben, kialakul benne első
remekművének a terve. Újra meg újra átolvasva, sorrendbe rakva a Beatrice-szonetteket,
felidézi magának azokat a körülményeket és hangulatokat, amelyekben ezeket
megfogalmazta, és regényszerűen látja gyászos szerelmének történetét. Ezt meg kell írni úgy,
hogy jellemzi a helyzeteket és közli, hogy melyik verset milyen külső és lelki körülmények
közt írta. Az elkészült műnek „Új élet" (Vita nuova) címet adja. Versgyű jtemény is, lírai-
lélektani önéletrajz is. - 29 éves, amikor ez a mű már számos másolatban kerül olvasók
körébe. Firenzében már költői híre van, de ez időben életét betölti a közélet, egyre inkább
vezéralak lesz. Meg is nősül, több gyermeke is születik, és az évszázad végére már az államélén áll. Ekkor 35 éves. Sokkal később innét fogja kezdeni a nagy művet, az „Isteni
színjáték"-ot: „Az emberélet útjának felén" (Babits Mihály fordítása). Tehát 70 évet jósol
magának. Valójában csak 56 évet élt, de ennyi idő alatt is meg tudta alkotni a halhatatlan
életművet.
Nemsokára azonban elkövetkezik a fordulat. Száműzött és egyre inkább a ghibellinek
szellemi f őalakja. Leginkább Padovában, Veronában és f őleg a ghibellinizmus f őhelyén,
Ravennában él. Kezdetben f őleg elméleti műveket ír. „Vendégség" címen filozófiai elméletet
épít fel a boldogság lehetőségeiről, és legnagyobb értékként a tehetséget és a szorgalommal
szerzett tudást jelöli meg. Azután a költészet és a szónoklat nemzeti nyelvű lehetőségeit
taglalja egy bőséges elmélkedésben. Itt alighanem először jelenik meg az egységes Itália -
vagyis Olaszország - politikai igénye. Majd megalkotja legf őbb elméleti művét az „Államról"
(De Monarchia). Ezt latinul írja, hogy Itálián kívül is megértsék, hiszen a német császárok
köréhez is szól. Közben pedig szenvedélyesen váltogatja szerelmeit, szeretőit. Mindig
visszavágyódik felesége és gyermekei mellé, de soha többé nem látja őket. Képzeletében
mindig jelen vannak a nők, az izzó szerelem örök témája. Beatricét soha nem felejti, de ő már
a szerelemjelképévé vált. Feleségére vágyódva gondol. De ahol van, ott igényli az asszonyokszerelmét és a nők - lányok, asszonyok - mindenütt szerelemmel veszik körül. Nyilván emberi
kapcsolataiban igen kellemes beszélgető, udvarló lehetett. A száműzött évekből is számos
szerelmes verse maradt, ezek általában nem szonettek, különböző vers formájú vallomások,
vágyódások, örömök. Más jellegűek, mint az „ Új élet" áhítatos hangú érzelemrezdülései.
A földi paradicsom egy hatalmas allegória. Krisztus, az Ószövetség és Újszövetség szimbolizálása. A
<kocsi> és a <szekér> az egyház megromlott állapotát ábrázolja. Dante találkozik Beatricéval, aki
leszáll ozzá, beszélnek egymással, Beatrice arca le van fátyolozva (piros = szeretet, zöld = hit, fehér =
remény). Bearice nem mutathatja arcát, mert Dante még nem készült fel, hogy ilyen fényt ásson.
Beatrice angyali nőként beszél vele. Ő vezeti be Dantét a Mennybe, majd átadja a vezetést Szent
Bernátnak, aki magyaráz. Egyre fényesebb minden, hogy közelednek és Dante meglátja az üdvözült
Beatricét. Eljutnak a fény megpillantásáig és Dante ájultan esik össze.
A kísérők kiválogatása:
• Vergilius: addig kíséri, amíg az emberi erkölcs, tehetség el tud jutni Krisztus nélkül (a
Paradicsom kapujáig)
• Beatrice: a további emelkedésben a krisztusi szeretet szükséges
• Szent Bernát: a végén az isteni tudás
Szenvedés motívum:
• Pokol: ide kerülnek a megrögzött bűnösök. A büntetés fizikai, hiába árnyak, fizikai szenvedést
élnek át (ők a lelket nem ismerik).
• Purgatórium: ide azok kerülnek, akik a Földön felismerték és megbánták bűneiket → képek,
hangok formájában szenvednek (lelki szenvedés).
A középkori irodalomban a poklot sokszor leírják, de a purgatóriummal nem igazán foglalkoznak. A
mennyországnak is mindig egy hagyományos leírása van, de magáról a mennyei világról kevés
információt adnak. A Jelenések Könyvében „isteni városként” ábrázolják a mennyországot.
Isteni színjáték (1307–1320)
Eredeti cím: Commedia.
Dante a középkori poétika alapján nevezte el művét, mely szerint minden mű, mely
viszontagsággal kezdődik, de szerencsés véget ér és kevert hangnemű: komédia. A ‘divina’(=isteni) jelző az utókor elragadtatását jelzi (=csodálatos mű), és Boccaccio használta, aki
egyben a mű első magyarázója és Dante életrajzírója volt.
Nyelve: az egységes olasz irodalmi nyelv megteremtése jegyében toscan nyelvjárásban, és
Cavalcanti ösztönzésére az ún. ‘dolce stil nuovo’-ban íródott. (emelkedett köznyelv, a
fenségesnek és a vulgárisnak a keveréke).
Műfaj:
a. poétikai szempontból:Dante latinul kezdte írni művét, s ekkor még szigorúan követte az eposzi konvenciókat. Az
olasz nyelvű változatban elszakad ezektől, az eposzi konvenciókat lazán kezelő mű. Valójábanepikus keretbe foglalt lírai filozófiai alkotás, melyben a sok párbeszéd, a kiélezett szituációkdrámai jelleget is adnak.
b. eszmei szempontból:Enciklopédikus alkotás. Magába foglalja a kor lexikális tudásanyagát, természettudományos
ismereteit: csillagászat, jelen van az antik filozófia ismerete és korának teológiai összegzése.
Célja: Az egésznek és a résznek is az a célja, hogy az életben lévőket a nyomorúság
állapotából eltávolítsa és a boldogság állapotába vezesse.
Szerkezete: A skolasztikus gondolkodásnak megfelelően zárt, hierarchikus szerkezet, erős
Erre következik a „pokol" kalandsorozata 33 énekben, majd a „tisztítótűz" 33 énekben és
végül a „mennyország" 33 énekben. A cselekmény 3 soros versszakokban (tercinákban) halad
előre.
Úgy kezdődik, hogy a költő egy nagy, homályos erdőbe téved, mert nem találja a helyes utat.
Tévutak és fenevadak veszik körül, amikor feltűnik mesterének vallott példaképe: Vergilius.
Már ettől kezdve kétségtelen, hogy a nagy terjedelmű cselekmény minden mozzanata
egyszerre háromértelmű: a valóság reális képe, vallásos értelme és jelképmagyarázata. Az
Isteni színjáték nál nincs szimbolikusabb realista mű, és nincs realistább szimbolista mű. S
mindez beleépül abba az áhítatos katolikus-keresztén világképbe, amely a világi császárság
politikai eszménye nevében tiltakozik a pápa világi hatalma ellen.
Vergilius felajánlja, hogy elvezeti a túlvilág kárhozottai, üdvösség felé tartói és üdvözültjei
közé, hogy e látványokból megértse a valóság egészét, amelyben eltévedt. Így indulnak amélységek és magasságok felé.
A példázatok emberi jellemekben és jellemző eseményekben tárulnak fel. Képzelet ilyen
tömegben még nem sorakozott fel emberi tudatban, és nem fogalmazódott meg ilyen
szemléletesen. Ez a látványsokaság és eseményhalmozás teszi minden időben cselekményes,
olykor szorongató, máskor mulatságos olvasmánnyá a nagy utazás verses krónikáját. - A
pokol bejárata fölött olvasható a híres figyelmeztetés (Babits fordításában): „Ki itt belépsz,
hagyj fel minden reménnyel." - A kapun túl azután következnek a legkülönbözőbb bűnök.
Minél mélyebbre jutnak, annál súlyosabb bűnesetek. Büntetésük, illetve bűnhődésük is jelképes. Dante képzelete kifogyhatatlan a bűnöknek megfelelő következmények
kitalálásában. Például a legenyhébbek a szerelmi bűnök. Előkerül a híres Francesca da
Rimini, aki férjének öccsével csalta meg férjét. Szerelmi szenvedély ragadta el őket. A férj
tetten érve a bűnt, jogos felháborodásában megölte mindkettejüket. Ezeket tehát a vágy
hőfoka vitte halálba. Túlvilági büntetésük, hogy a végtelenségig forgószél ragadja őket, de
holtukban is együtt, egymás mellett szenvedik a száguldó, de mégis elviselhető szenvedést.
Az örökké szerelmes Dante megérti és még bűnhődésükben is pártolja a szerelmeseket.
Bezzeg a gonosztevőkre, a tolvajokra, gyilkosokra, árulókra egyre szörnyűbb kárhozatok
várnak. És a pokol legmélyén a legörökebb, legkínosabb szenvedés azokat sújtja, akik a
legnagyobb bűnöket követték el. Hárman vannak. Az első persze Júdás, Krisztus árulója. De
mellette a másik kettő: Brutus és Cassius, akik Julius Caesart megölve meg akarták
akadályozni a császárság megalakulását. Ez a világi császárság harcos párthívének, a ghibellin
politikusnak a hitvallása volt.
A pokol után, amikor a mélységekből kijutottak a csillagokhoz, a purgatórium következik.
Derűs világ ez, felettébb hasonlít a bűnökkel és megbocsátásokkal teljes földi világra. Magas
hegység, ahol egyre magasabbra lehet jutni, s minél magasabbra jutott valaki, annál közelebb
van az örök üdvösséghez. Dante erkölcsi, művészi, politikai hitvallása világosodik ki a
tisztuló emberek történeteiben. - Innét lehet már átlépni a paradicsomba, a keresztény
mennyországba. De a még pogányként élt és halt ide nem léphet be, ezért Vergilius átadja a
vezető szerepet. És íme előkerül a halhatatlanságból maga Beatrice, az ifjúkori örök szerelem,
aki üdvözülve a mennyei seregek szentjei és boldogai közé került. Innét ő vezeti tovább a
költőt a fényességek, boldogságok, a megváltottság örökkévalóságán át. A pokoli gyötrelmek,a földi érdekességek után ez a vallás adta áhítat, az elragadtatás örökkévalósága, ahol a költő
szembenézhet az Örök Fénnyel is, és ahol végre kilépve a való világba, ahonnét elindult,
megérti, hogy a mindenséget hajtó erő a szeretet, a szerelem, „mely mozgat napot és minden
csillagot".
A nagy terv 35 éves korában született, húszévnyi számkivettetés volt még hátra a számára.
Szakadatlanul írta a nagy művet. De nem sokkal halála előtt befejezhette és átadhatta a