1
1
2
Varga Csaba
A társadalom felébredése az agóniából
Új társadalomelmélet és új jövőmodellek
3
Tartalom
Előhang ........................................................................................................................................... 6
Az új nemzet inspiráló modellje ................................................................................................... 10
A nemzet újragondolása ............................................................................................................ 13
Az új nemzet felismerése .......................................................................................................... 16
A nemzeti magas tudatállapot ................................................................................................... 17
Új társadalmi valóság és boldogító értelmezései .......................................................................... 18
A társadalom két „ágya” ........................................................................................................... 18
A társadalom sokdimenziós téridő ............................................................................................ 18
Három alternatíva ma ................................................................................................................ 23
A társadalmi folytonosság – új folytonosság ............................................................................ 23
Új társadalmi valóság? .............................................................................................................. 26
Európa cselekvőképtelensége és ami ebből következik ............................................................ 29
A globlokalizáció és kollektív tudata ............................................................................................ 34
Új kihívások és válaszhipotézisek ................................................................................................ 34
Az új globalizáció és Magyarország ......................................................................................... 34
A világproblémák leltára ........................................................................................................... 38
A kollektív tudat elmélete ......................................................................................................... 44
Már a jövő sem a régi.................................................................................................................... 46
Avagy a valóban újat teremtő paradigmaváltás ............................................................................ 46
1. Merre, hova, hogyan halad (vagy nem halad) a világ a 21. század elején? .......................... 48
2. Az új paradigmák jellemzői .................................................................................................. 54
3. Az európai paradigmaváltás és/vagy paradigmakorrekció.................................................... 58
4. A legfontosabb globális, európai és magyar forgatókönyvek ............................................... 60
5. Paradigma távlatok, messzire nézve...................................................................................... 67
A globlokál világ kultúrája ........................................................................................................... 69
A csúcskérdések dilemmái ........................................................................................................ 70
Az új tér és időszerkezet............................................................................................................ 72
A tudat és a valóság lépcsőfokai ............................................................................................... 75
4
A kultúra és a tudat kultúrája .................................................................................................... 79
Új paradigmaváltás elején ......................................................................................................... 81
Rövid üzenetek, korlátok nélkül................................................................................................ 83
Új állapotok és új esélyek Közép-Európában ............................................................................... 84
Új Közép-Európa kép ................................................................................................................ 85
Posztipari térség vagy új posztagrár térség? ............................................................................. 87
Hatalom-mániás vagy érték-vállaló térség? .............................................................................. 87
Kitérők, szeretetként és inspirációként...................................................................................... 89
Új Magyarország vízió? ............................................................................................................ 95
Két mondat .............................................................................................................................. 104
Magyarország jövőképe a poszt-információs korra .................................................................... 104
A jövő, mint rejtett titok .......................................................................................................... 106
A jelenkép zavara .................................................................................................................... 107
A dilemmák üzenetei ............................................................................................................... 109
Új modernizációs modell előtt ................................................................................................ 110
Lehetséges forgatókönyvek ..................................................................................................... 113
Tudatfejlesztő társadalom? ...................................................................................................... 115
Új gyakorlati példák ................................................................................................................ 117
Új paradigmák a magyar civil társadalomról .............................................................................. 118
Új civilkoncepció .................................................................................................................... 120
A civil társadalom és az új paradigmák .................................................................................. 124
Az új tanulás filozófiája és módszertana .................................................................................... 130
Új paradigma és az új tanulás koncepció ................................................................................ 130
Az új tudásalapú kor és a nevelés valódi céljai ....................................................................... 131
A tudás paradigmák és a közeljövő ......................................................................................... 132
A régi és új tudások viszonya a tudástársadalomban .............................................................. 135
Hol tart a hivatalos oktatás? .................................................................................................... 140
Az új tudásközvetítő rendszerek ............................................................................................. 141
Üzenetek (utóirat helyett) ........................................................................................................ 145
A fenntartható társadalom esélye ................................................................................................ 147
Előzetes felvetések, paradigma-tézisek ................................................................................... 148
5
A fenntarthatóság folyamatos újraértelmezése ....................................................................... 150
A fenntarthatóság új szemléleti kerete .................................................................................... 151
A fenntarthatóság fogalmának típusai ..................................................................................... 152
Az új fenntarthatóság fogalmai, nézőpontjai........................................................................... 153
A fenntartható társadalom koncepciója ................................................................................... 157
Az újraalkotott társadalom programja ..................................................................................... 162
A valóban fenntartható társadalom jövő-forgatókönyvei ........................................................ 166
Utószó – avagy a forgatókönyvek megvalósíthatósága .............................................................. 169
Közösség- és demokráciafejlesztés ............................................................................................. 173
Polgárok Mestere..................................................................................................................... 173
Utcaközösségek ....................................................................................................................... 175
Utcaközösségek internetes portáljai96 .................................................................................... 177
Társadalmi szerződés .............................................................................................................. 178
Részvételi demokrácia............................................................................................................. 179
Magisztrátus ............................................................................................................................ 181
Intelligens falu/város program ................................................................................................ 182
E-közigazgatás ........................................................................................................................ 183
Helyi élelmiszer program ........................................................................................................ 186
Helyi közösségi pénz ............................................................................................................... 187
Civilegyetem ........................................................................................................................... 188
Életedért Lépj Szolgálat .......................................................................................................... 189
Közösség- és demokráciafejlesztés ......................................................................................... 191
Boldog üzenet ............................................................................................................................. 193
A kettétört jobb szandál igazságai ........................................................................................... 193
Varga Csaba iker-könyvei: ......................................................................................................... 194
Hátsó borító ................................................................................................................................. 196
Hivatkozások............................................................................................................................... 196
6
Előhang
A jelenlegi megakrízisek már írják a földbolygó halotti bizonyítványát?
A világ tegnapi és mai kétségbeesett története átlépte azt a határt, amely után esetleg már a
megmaradásra sincs garancia. Az emberiség ismét szembesül azzal a drámai fenyegetéssel, hogy
civilizációnknak és kultúránknak feltehetően nincs, vagy nem lesz folytatása. Az európai
kontinens viszont még mindig azzal hitegeti magát, hogy a válságok kezelhetők, s bolygónkon az
élet folytatása nincs veszélyben. Az orrunkra húzott hiedelem-sapkáktól nem látunk az orrunkig
sem.
Ez a kollektív állapot az, amikor az emberiség vakon megy a krízisektől megkérdőjelezett és
veszélyeztetett jövő felé. Vakon halad a vak holnapba?
Ez a kétszeres önveszélyeztetés: tudatlanul zuhanunk – a tudatvesztés szakadékába?
Nekem nem feladatom a riogatás hangosítása és ugyancsak nem dolgom az illúziók öntözése. A
társadalmi valóság úgy is eldől valamerre, mint az az erős fa, amelyet a favágók ügyetlenül
akarnak kidönteni; ekkor a fa maga választja meg dőlésének irányát.
A könyvben egymás mellé válogatott tanulmányok arról beszélnek, hogy az összetett magyar
társadalom, vagy tágabban a közép-európai társadalmak régóta nem olyanok, mint amiket a
társadalmak polgárai gondolnak saját – egyébként áttekinthetetlen – társadalmi-közösségi
létükről. A társadalmi önbecsapás mellett a vakság állapotával néznek szemben, avagy az
agóniából való felébredésük a tét?
Egy-másfél évtizede a fél-globális közép-európai, a hazai magyar, és/vagy a lokális társadalmak
részben láthatóan, de inkább láthatatlanul alapvetően, de kódolatlanul megváltoznak.
Szükségképpen a gyorsuló átalakulások valahogy egyelőre lassan érintik meg a kollektív
önképeket, vagy a közösségi gondolkodásokat. Gyorsan sodródunk a változással, de a többség
ennek nincs tudatában. Nagyon más az élet, de még a régi életben gondolkodunk. Eltávolodtak
egymástól a társadalmi valóságok és az erről kollektív önképet formáló közfelfogások.
Kettős csapda ez is. A rohanó változásokat kevéssé vagy felületesen értjük, miközben a
változások életkiforgató és egyben életújrateremtő természete homályban marad. Ezért is
beszélhetünk kollektív vakságról.
Csapda az is, hogy a változások tőlünk függetlenül, gyakran ellenünkre robognak át az
életünkön. A polgárok és kisebb-nagyobb közösségeik gyakran kétségbeesve vagy apátiába
zuhanva veszik tudomásul, hogy tehetetlenek a mikro- és makró-változásokkal szemben. Csapda
az is, hogy kevéssé ismerjük fel, vagy gyakran egyenesen tagadjuk, hogy a szélsebesen vágtató
változások a jelen végét és egyben az újabb jelen első stációit gyökeresen átírják.
A két társadalmi csapda okozza a század-eleji agóniát. És ez már nem az a vergődés vagy
tehetetlenség, ami az elmúlt ötven-hatvan évben jellemezte a Kárpát-medencei szűkebb-tágabb
társadalmi közegeket. Mind a kettő társadalmi haldoklás, de az egyiket még a puha politikai és
7
ideológiai diktatúrák diktálták, a másikat viszont már a gazdasági és hatalmi poszt-diktatúrák
agresszív érdekkényszerítései.
Ne essünk a másik végletbe sem: az agónia ugyan uralkodó valóság, de nem kizárólagos, sőt
éppen az agónia nyomasztó valósága váltja ki az alternatív világok születését. Az agónia minél
élesebben és erősebben uralkodik a társadalmi folyamatok és a lelkek felett, a spontán ellenállás
és az újvilág keresése annál határozottabban demonstrálja magát. A sírás mindig elvezet a
mosolyhoz és a kettő között igen kicsi a távolság.
A társadalmak életében is a szeretetlenség után a szeretet jön.
Ahol vagyunk, az persze nem az, ahol képzelni véljük magunkat. Ez független a haldoklás
vagy/és az újjászületés valóságától. Nincs jelen. A jelen helyet a múltat húzzuk magunkra, mint
egy szemfedőt, vagy olyan aktuális jövőt teremtünk hipotézisként, mint amit a jelenről
feltételezünk. Ezért a jelen láthatatlanná válik, mint a felszálló hajnali köd.
Nem csak az groteszk, hogy a társadalmakban a hatalmi véleményformálók elhitetik velünk,
hogy a stabilitásunk megtartható, mintha a kifelé dőlő világfalat szalmaszálakkal ki lehetne
támasztani. Az igazi közgondolkodási vákuumot az mutatja, hogy a kor aktuális válságait „csak”
ökológiai vagy például pénzügyi krízisnek látjuk, holott a csúcsdráma vagy a megakrízis a
világtársadalom agóniája. Bolygónk simán elpusztulna, ha a megváltást egyedül a hatalmi
elitektől és intézményeiktől, vagy akár az újstruktúrákat értelmező hatalmi vélekedés-
központoktól várjuk. A társadalom csúcsán feszítő elitcsoportok és a társadalom közepén vagy
alján csúszkáló rétegek gyakran egyaránt eszköztelenül és gondolattalanul bóklásznak a
szakadékok felett átvezető elöregedett függőhidakon.
Holott a király ismét meztelen, sőt látványosan pucér, amit a társadalmakban fent és a lent lévők
egyaránt sejtenek, de senki nem meri elhinni és tudomásul venni a vakító világlátványt.
Nem is könnyű felismerni az új látványt, mert a személyes és kollektív tudatokban képhiány,
képhomály, képelfedés van. Ki merné józan ésszel felfogni, hogy ami tíz, száz és ezer éve áll a
bolygónk valóságában, mint egy sok ezer éves és elpusztíthatatlannak látszó őserdő, az néhány
szempillantás alatt füstként eltűnhet a föld realitásából és világérzékelések tapasztalatából. Nem
hihető a fordulat, de folyamatosan végbemegy; elképzelhetetlen, de láthatatlanul történik velünk;
felfoghatatlan, de már mögöttünk van, mint egy erdőtűz.
Agónia helyett csak kiszáradt folyópartokat látunk, noha a felégett tájakon még csak esőért
imádkozunk.
Az új felismerések miatt teljesen vagy jórészt befelé élő polgárok közül egyre többen felkapják a
fejüket. Először is felismerik, hogy önmagunk megmentése érdekében kénytelenek sürgős
pályaváltoztatásba kezdeni. Majd egy belső tudatosságban szintén nincs akadálya a második – és
szintén kockázatos – felismerésnek sem. Egyre-másra felfogják, hogy mindazokat, akik az
életváltásra már valamennyire készek, szintén kimenthetik a kollektív béklyókból és az
önpusztítások máglyáiból. A társadalmi agónia ugyan jelképesen a börtön világa, vészesen zárt
8
és kényszeres világ, hovatovább nincs kitörésre esély; ugyanakkor az agónia nem a társadalmi
korház infúziós valósága, már azért sem, mert az embert fizikai testként definiáló orvoslás csak
korlátozott gyógyítást, vagy csak betegségelfedést tesz lehetővé. A haldokló ember és az
agonizáló társadalom a bolygó végjátékának szimbólumai.
A polaritás világa azonban befejeződött. Mindenki vesztes: a végtelen méretű világ- és
magánbirodalmak „paradicsomai” és a félelmetesen végesnek élt meg állami és egyéni
szegénység- és kiszolgáltatottság parcellái. És közben a megfoghatatlan semmiből, a félelem-
barlangok mélyéből felmásznak a napfényre a magányos hírhozók és a csoportos
világfelismerők, és minden kacifántos diskurzus nélkül közhírré teszik, hogy a társadalmak
agóniája véget ér, a felébredés megkezdődött.
A sok évszázados barbár helyi- és világháborúk korszaka csúfondárosan csődbe jutott. Ma már
aligha lehet megkoszorúzni olyan politikai-hatalmi ideológiai-mémet, amely az elmúlt ezer
évben kifogyhatatlanul azt a balgaságot vagy brutalitást szajkózta, hogy bármilyen háborúval,
vagy pusztítással egyetlen fűszál is megmenthető. A régi világ kifulladása olyan, mint ami
megállíthatatlan. Itt az ideje a boldog korszak-temetésnek, avagy a jelenlegi világév
befejezésnek.
A kedves ostobaságok, a finom tudásvesztések, vagy egyáltalán a bölcsességek hiányai miatt a
korszakunk visszafordul az egyszeregy-igazságokig. Kardinális alapigazságok válnak ismét
láthatóvá és megszerethetővé. Egy helykereső ember változatlanul több, mint egy
teremtésképtelen ember, avagy egy-egy teremtőképes ember sokkal több, mint egymillió
agonizáló ember, miközben minden ember eredendően egyenlő, de egyenlőség-esélyét szinte
minden önleépítő ember képes önként elveszíteni. A földön élő ember kezdetektől kezdve nem
pusztán fizikai-kémiai lény, vagy nem anyagi test, hanem mindenekelőtt végtelenített szellem és
tudat, avagy spirituális-szakrális mindenség. Isten társteremtője. Ebből következik, hogy ez az
igazi egyenlőség-lehetőség mindenkitől elvehetetlen.
Sem az emberiség aranykora, sem a jelenlegi vaskorszaka idején a társadalom aligha
azonosítható avval, hogy kevés vagy sok ember egyidejű jelenléte, amint az erdő sem azonos a
néhány, vagy a sok fával, avagy egy galaxis sem csak sok vándorló-pörgő bolygó. Ha minden
ember eredendően a fizikai valóság feletti szellemi-spirituális tökéletesség-lehetőség, akkor
minden egyes társadalom szükségképpen kollektív szellemi-spirituális tökéletesség-mező esély.
A társadalom így életfolyam, avagy a társadalom maga az élet. Az külön paradoxon, hogy az
egyszerre agonizáló és életpótlékot habzsoló világtársadalom most ismeri fel, hogy semmi sem
élettelen, még a kivágott fatörzs sem, a kősivatagok ugyanúgy, csak másképpen rezegnek, mint a
mediterrán dombhajlatok. Ezért a földbolygó egésze, bármelyik lokális társadalom, az internet
végtelen hálózata, vagy akár egy fizikai energiamerő egyaránt lüktető élet.
Oda jutottunk, hogy az életben szüntelenül agonizálunk. A társadalmi valóságok szintjei
ugyanúgy labilissá válnak, és különböző állapotai nagyon hasonlóan agonizálnak. A bolygón
belüli felső szinten, a globális vagy poszt-globális megatársadalomban nincs kollektív értelmező
vagy cselekvő erő, amely egyelőre képes lenne a civilizációnk-kultúránk haldoklását megállítani.
9
Egyaránt hiányzik az emberiség magasabb tudatállapota és az ebből következő bolygószintű
önmentést elvégző kollektív cselekvés. A világvalóság középső szintjein, a vibráló
kontinenseken a nemzeti társadalmak régi identitásaik után rohannak, miközben a nemzet, mint
személyesen is átélhető kollektív tudatállapot és közösségi cselekvésforma, sokszor szintén
agonizál. A nemzeti társadalmak már/még nem védenek kifelé, a külvilág ellen, és nem
erősítenek befelé, nem karolják fel saját közösségeiket. Tehetetlenek a globális-kontinentális
újkapitalizmussal szemben és képtelenek az együttműködésre a világváltást előkészítő
poszt”kapitalizmussal”.
Arra sem számított senki, hogy a társadalmakat uraló, központosított, cselekvésre predesztinált
államok az új homokviharokban szinte észrevétlenül betemetődnek. A mögöttünk lévő
évtizedekben a társadalmak elitcsoportjai mindig az államot foglalták el, vagy az elfoglalással
érték el elitpozícióikat, és önön érdekeiket az állami intézményrendszerrel növelték és
garantálták. Mi több egyre inkább arra haladtak, hogy az állam kihasználásával saját, külön
bejáratú, bekerített magántársadalmakat építsenek ki. Az erős gazdasági csoportok gyakran
sportot űznek abból, hogyan lehet az állami forrásokat kiszivattyúzni. Ez azért is mehet
akadálytalanul, mert az elkábított társadalmak szótlanul és helyeslőleg elfogadták, hogy az
egykori csereeszköz, a fém- vagy papírpénz már tegnap szükségképpen globális, fedezetnélküli,
virtuális ego-pénzzé vált. A politikai és pénzügyi profitra koncentráló államok agóniája
felgyorsította globális, nemzeti, lokális társadalmak önfeladását.
Minden egyes társadalom kollektív személy, s ugyanazokkal a tulajdonságokkal ruházták fel,
mint egyetlen embert. Ha a föld lakója, az egyén lényegében szeretet, s minden más jellemzője
ehhez képest másodlagos, akkor – a mérettől függetlenül – társadalom sem lehet más, mint
szeretet. És a földbolygó agóniájának csodálatos eredménye, hogy ismét láthatóvá és
vállalhatóvá tette szeretet-voltunkat. Ha ráadásul az ember, általában és egyes teremtettségében
is isteni részecske, akkor a kollektív emberiség nem csak őrzi, hanem magasabb szinten
hordozza isteni jellegét. És ez független attól, hogy az ember más lakható csillagrendszerekből
érkezett a földre és/vagy földön belüli természeti-szellemi evolúcióként jutott el ilyen
magasságba.
A magasság: kockázat. Ma az univerzális kockázat-kiterjesztést éljük. Az egyének vagy a
társadalmak tudati, szellemi és lelki emelkedése akkor a legkockázatosabb, amikor egyfelől már
megszabadultak számos fizikai-környezeti kiszolgáltatottságtól, másfelől azonban még
generálisan alacsony tudatállapotban vegetálnak, s az önpusztítást, az életveszélyeztetést nem
veszik észre. A gyenge figyelem és tudatosság az oka annak is például, hogy a nemzeti
parlamentek nem észlelik az átfogó agóniát, nem dolgozták ki és nem fogadták el a társadalmi
önmentés törvényeit sem. Természetesen az sem véletlen, hogy a posztdemokráciák a
kormányzásban változatlanul nem intézményesítik, és nem kezelik prioritásként a társadalmak
működésének helyreállítását és a települési társadalmak közösségi újrateremtését. Sem
aközösségi védőhálók, sem a közösségi jövőakciók nem születnek meg.
10
A tét azonban nem csak annyi már, hogy hálót fonjunk, és akciókat ápoljunk, mert a világ már
abba az állapotba fordult, ahol egyre több társunk, barátunk személyesen is fizikai, lelki, szellemi
krízisbe jut.
Új határvonal is kiemelkedik a zajló árból, mint az árvízkor a házkémény. A társadalom
jelképesen nem csak börtön, vagy külszíni bánya-sebhely, s ezért a társadalom ugyanakkor nem
egyszerűen kikötő vagy városszéli korház. Az új határvonalra érkezett globális és helyi
társadalmak együtt, de külön-külön is döntési helyzetbe keveredtek. Dönthetnek a pusztulásba
sodródás vagy az agóniából kimentő feltámadás között. Ezért is indul meg most világszerte a
civil polgárok vagy helyesebben a közösségpolgárok – minden eddigi mintát elhagyni akaró –
közös fellépése.
A felébredés egyszerre, párhuzamosan halad az egyének belső mocsaraiban és a társadalmak
külső jégveréseiben. Ha a helyi, a nemzeti, vagy a bolygószintű társadalmak feladják a
védekezés-megújulás misztériumát, sőt a kríziskezelések gyakorlati ellátását, akkor a kollektív
agónia felgyorsul(hat) és valóságos vagy képzeletbeli mentőhajók már csak az Égből jöhetnek.
Ez a könyv nem akar mást, mint azt, hogy a társadalmak újjászületése és feltámadása valóban
lehetségessé váljon.
A halotti bizonyítvány helyett az új születési bizonyítvány megírása a közös feladat.
Ez a kollektív felelősség-elvállalás nem más, mint a vakság tudatos felszámolása, hogy a jövő
lehetetlensége vagy zsákutcája elkerülhető legyen.
Utóirat: Nyitják az ablakot, nyitom az ablakot, nyitva az ablak.
Az új nemzet inspiráló modellje
Az új globális-lokális világban a nemzet, vagy a nemzeti szint megkerülhetetlen és
felszámolhatatlan valóságmező, de a kitágult és változó világszerkezetben az új nemzet szerepe
és feladata szükségképpen újragondolandó. Az új nemzet nem ugyanaz, mint ami a nemzet az
elmúlt századokban volt.
Az új nemzet viszont közösségi hátországként és kollektív tudat adta támaszként ismét szellemi
és világmentési erőforrás.
A Kádár-rendszer időszakában a nemzet megtűrt társadalmi modell volt. Reménytelen időszak
volt ez a hetvenes évek: mindenki félt még, ha másképpen nem, tudat alatt szorongott. Mitől is
féltek kimondatlanul a rendszer vezetői? Ha a magyar társadalom egységes, szervezett nemzet
lett volna, akkor leveti hátáról a nemzet számára nem elfogadható politikai-gazdasági és szellemi
rendszert. És mitől is féltek kimondatlanul a rendszert tagadó, vagy megkérdőjelező szellemi
emberek? Ha a magyar társadalom, avagy a nemzet megkísérelné megbuktatni, vagy ledobni az
elfogadhatatlan rendszert, akkor az előnytelen geopolitikai helyzetben ez a nemzeti feltámadási
kísérlet elbukna, elvérezne a szovjet fél-globális hatalmi világrendszer erőfölénye miatt.
11
A kölcsönös félelmek kiegyensúlyozták egymást. A hetvenes évek végén így meglehetősen
abszurd állapot uralkodik. Szellemileg pedig még inkább abszurd. Nem lehet igeneket és
nemeket mondani. A nemzetet uraló – részben már megosztott – politikai elit és a sokféle
nemzeti szellemi elit egyaránt tudja, hogy a korszak alapkérdése változatlanul a nemzeti
szabadság visszaszerzése. A kocsmákban egyre többen beszélnek erről, de a nyilvános kérdés-
kinyilvánítás tilos, s lehetetlen. Ezért ekkor Magyarországon a személyes és kollektív tudat
egyaránt tudathasadásos állapotban van. A helyi kocsmákban viszont már nem lehet
megfogalmazni és megvitatni, hogy milyen legyen az új nemzet, az új rendszer, az új állam, így a
rendszer megbuktatása utáni ideális célállapot most definiálatlan.
Abban nincs semmi meglepő, hogy kisebb-nagyobb mértékben szellemileg is mindenki a
korszak foglya, s azóta is tökéletesen érthető, hogy a mindenkori jobbak mindig szabadulni
akarnak a korszak dogmáitól, vagy horizont-összetöretéseitől. A hatalmon lévők viszont
semmitől sem félnek jobban, mint attól, hogy az alávetetteknek jövővíziójuk születhet. Ennek az
áldatlan és holnaptalan szellemi helyzetnek köszönhető, hogy az 1989-es rendszerváltás
Magyarország jövőjének a kapitalizmus múltját választotta1. Ez a huszadik század második
felében talán az egyik legnagyobb filozófiai vagy politikai botrány a magyar történelemben.
A hetvenes évek végén persze még senki nem tudhatta, hogy tíz év múlva már esély lesz a
politikai rendszerváltásra. Ezért a korszak hangadó szellemi vezetői – a látszólag nemzetietlen
nemzetet, vagy az öntudat nélküli társadalmat – nem akarták belevinni egy újabb, tragikus,
vereségre ítélt forradalomba. Ezzel a történelmi kompromisszumkészséggel ugyanakkor
akaratlanul a fennálló rendszer megőrzését vagy tartósítását segítették. Ezt az óvatos, szorongó
magatartást utólag lehet erkölcsileg vitatni, ám egy újabb történelmi konfliktus kikényszerítése
valóban rendkívül kockázatos lehetett volna. A két szélső, markáns magatartás között azonban
számos középső út volt, amely közül még akár választani is lehetett volna. És sokan választottak
is.
A választási szabadság alapja nem lehet a szellemi-fogság, s a gondolkodási bizonytalanság.Van,
aki akkor a rendszerben (azaz a szocializmusban, vagy annak reformjában) hisz, van, aki abban,
hogy ez a világrendszer felboríthatatlan és fenntartható, persze van, aki sokáig feltételezi, mint az
én apám, hogy a rendszer guggolva is kibírható, s persze vannak, akik a guggolásban is
elfáradnak, elgyengülnek. A többség nem hisz a rendszerben, noha az illúziók erősek, mindössze
szeretné túlélni azt. Túlélők országa ez. Ennyiben ez nem új világtörténelmi tapasztalat. Ám
szinte senkinek sem lett igaza: a létező „szocializmus” tévedett és megbukott, így a diktatórikus
rendszerről is kiderült, hogy nem örök és így megváltoztatható, ugyanakkor mindnyájan
tapasztalhattuk, hogy a fennálló rendszer sokáig guggolva sem bírható ki, de az elfáradás nem
indok az önfeladásra, de az önpusztításra sem.
A tévedőkből egymás mellé verődő társadalom azonban szükségképpen nem teremthet belső
kohéziót. A rendszer magas szintű ideológusai – a hetvenes-nyolcvanas években – ezt a
társadalmi tudatot és kollektív lélekállapotot elég pontosan látják, átlátják, és fölényesen
12
kihasználják. Ehhez képest másodlagos, hogy a pártállammá silányított nemzet akkori vezetői és
gondolkodói közül sokan ideákat és illúziókat fűznek a rendszer elért teljesítményeihez és
távlataihoz. A kocsmákban a többség (részben az uralkodó párt tagjai is) a Kádár-rendszer
tarthatatlanságát így vagy úgy kimondják. A szocialista közbeszéd elavult dogmái között és az
ideológiai rendszer felszámolhatatlan nyelvi poklában viszont a szellemi-társadalmi kisebbségek
jóvoltából az írások, a mondatok mögött kiolvasható a másként gondolkodásra való szerény,
óvatos törekvés.
Sorok mögötti szellemi „lázadások” korszaka ez. Nem ez az igazán meglepő azonban, hanem
sokkal inkább az, hogy mondatok másodlagos üzenete is megroppantja a rendszert. A
mérhetetlen nagyságú és hatalmú legális pártállami hálózatok, és az illegális tevékenységet
folytató szuperhatalmi struktúrák professzionális védelme ellenére a rendszer fenntarthatatlan. A
szocializmus mentegetésében érdekeltek utólag mondhatják, hogy az igazi megroppantás nem a
belső láthatatlan ellenállásnak, hanem az új világpolitikai és világgazdasági helyzetnek
köszönhető. A kettő viszont egymást kiegészítette, ahogy manapság sincs másképpen, hiszen a
világgazdasági válság önmagában nem okoz világrendszer-váltást, csak akkor, ha a
világtársadalom nemzetei, vagy legalább a kisebbségben lévő hangadó csoportjai új rendszer-
programot dolgoznak ki. Az új világprogram részben kész, de a világválság talán túl hamar jött, s
a hét milliárd ember lelkében még nem él az új alternatíva. Talán ilyen sem volt sokszor a
történelemben.
Általános szabályként akár kimondhatjuk, hogy a fennálló hatalmi struktúrák számára nem jelent
életbiztosítást, ha a működő-uralkodó rendszer a szellem embereitől nem kapja meg legalább a
részleges közmegbecsülést, miközben az adott rendszer szintén jórészt elvonja a
közmegbecsülést saját, kvalitásos értelmiségétől is. Ekkor maga a rendszer mesterséges életben
tartása is kétségessé válik. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem a hetvenes évek végén.
A „szocialista” rendszer minden legális és nem legális eszközt folyamatosan bevetett annak
érdekében, hogy például különösen a változatlanul veszélyesnek tartott kisebb-nagyobb
írófejedelmeket lelki-szellemi kordában tartsa, s ennek eredményeképpen a szélesebb
értelmiséget, főként a középértelmiséget – sokak naivitást és jóhiszeműségét kihasználva – a
rendszer oldalára állítsa, sőt a rendszer szolgálatába fogja. Ennek érdekében érthető, hogy a
politikai cél nem lehetett más, mint a magyar kollektív tudat elfedése, tompítása, félrevezetése.
Akár annak árán is, hogy a nemzeti vagy népi értelmiség tagjainak többségét törekedjen
integrálni a rendszer keretei és ideológiái közé.
Ma már beleláthatunk a korszak méregkeverésébe, vagy működési technikáiba. Valóban a puha
félelem kora ez. A finom ostobaságok kora. A szellemi homályok kora. Az öncenzúra miatt
félig-végiggondolt beszédek és írások kora. Ugyanakkor a halvány remények, a rejtjeles-kódolt
üzenetek, az áttételes kritikák korszaka ez. A két tárgyaló fél lesi egymást, minimális a bizalom.
A megtűrtek megtűrik a megtűrőket, miközben a megtűrők megtűrik a kulturáltan
ellenbeszélőket. Nem mindenki tudja azonban, hogy hol áll a harcban, s nem látja világosan,
hogy mi lenne neki jobb, közben senki nem akarja tőrésre vinni a játszmát. A nem lejátszott, de
szimbolikusan folytatott játszmák korszaka ez.
13
Ha született volna már több átfogó elemzés a huszadik század második felének magyar
szellemtörténetéről, feltehetően kimutatható lenne, hogy ennek az állapotnak nem a politikusok
az áldozatai, hanem főként a szellemi emberek, akik ebben a légkörben nem képesek nagy
teljesítményt nyújtani. A hetvenes években akkor és ott még nem látszik, hogy a játszmáktól és a
sikerektől önmagukat távol tartó művészeknek, tudósoknak nagyobb esélyük van a maradandó
teljesítményre. Ha született volna már több átfogó elemzés arról, hogy a huszadik század
második felének rövidebb-hosszabb korszakaiban a nemzet és főként a nemzeti tudat állapota
milyen is, valószínűleg szintén kimutatható lenne, hogy ez az óvatos, szimbolikus, s reménytelen
szellemi „harc” a nemzet (és/vagy a társadalom) felébresztéséért, önmagára találásáért
meglehetősen szerény eredményt hozott. Ám ugyanakkor részben igazságtalan az az ítélet, hogy
a magyar társadalom ekkor szellemileg-lelkileg lesüllyesztett állapotban vegetált.
A nemzet kérdésének értelmezésében és újragondolásában ma nagyjából ugyanott tartunk, mint a
hetvenes-nyolcvanas években. Változatlanul nincs átfogó nemzet-értelmezés, társadalmi vízió,
vagy jövőprogram. Ennek legfőbb oka változatlanul az, hogy szellemileg nem jutottunk sokkal
előbbre, pedig két évtizede lehet beszélni, csak a gondolkodás kvalitásos feltételei és mintái
mintha hiányoznának. Holott bármilyen kérdésnek, így a nemzeti problematika újragondolásának
is az esélyei (sokkal?) jobbak, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Ne azon keseregjünk hát,
hogy az elmúlt harminc évben miért nem volt legalább egy, vagy akár több, nemzeti szintű
konferencia a haza, a nemzet, vagy a nemzeti önismeret kérdéseiről. Vagy miért nincs
könyvekben, folyóiratokban széleskörű, tényleges tudás- és eszmecsere a nemzet állapotáról és
jövőútjairól. Ez talán azért sem baj, mert ma a nemzet értelmezésének új paradigmái, mi több
paradigmaváltásai jobban felfedezhetők és befogadhatóbbak, mint akár öt vagy tíz éve.
A nemzet újragondolása
Miért is mondom, hogy a nemzeti újragondolás esélyei most már jobbak?
1. A világos gondolkodást és közbeszédet már nem teszik lehetetlenné, vagy nem torzítják el az
egykor létező kvázi-szocializmus közvetlen és torz hatalmi és ideológiai érdekei. 2. Az 1989-es
rendszerváltás időszakában a többféle nemzeti gondolkodást, s ennek aktualizálást felőrlő,
illegitimmé tevő (különböző, részben szocialista, részben liberális) szellemi-ideológiai
törekvések mára zömében elvesztették látszólagos érvényüket és hitelüket. 3. Az elmúlt két
évtizedben a robbanásszerűen megerősödött globális, funkcionális, pénzközpontú újkapitalizmus
nemzetállam-leértékelése, sőt lokalitás-ellenessége elég gyorsan kifulladt, és nem látszik
folytathatónak. 4. A hazai vezető- és főként a közép-értelmiséget puhán korlátozó, s egyben
önkorlátozását magasztaló uralkodó korszellem, és az ebből fakadó gondolkodási-panelek
uralma gyengült, s ezért a korábbi évtizedek közgondolkodása kritikailag szemlélhető, azaz
szabadabban, pontosabban értelmezhető.
A régi paradigmák dicsfénye megvakult, vitatásuk legális törekvéssé vált. A globális és lokális
világszerkezeti szint közötti, középső, közvetítő nemzeti szint2 funkcionálisan és
14
szubsztanciálisan újraértelmezhető. A földi civilizáció a nélkül nem menthető meg, sőt a nélkül
nem tartható egyensúlyban, hogy a világ nemzetei ne létezzenek szabadon, és ne lássák el régi
és/vagy új szerepeiket.
Mielőtt továbblépnénk, röviden tisztázzuk, hogy mit értünk szellemen, avagy milyen gondolati
rendszerben fogalmazunk meg összefüggéseket? Karl Rahner felfogása például így
összegezhető: ”Az anyag egy keresztény-teista filozófia számára csak mint a szellem mozzanata
gondolható el. A véges szellem a létnek az anyagiságában való korlátozásaként fogható fel,
amelyből az anyagi valóság pozitivitása származik, az anyagiság pedig nem más, mint
korlátozott, bizonyos értelemben „megfagyott’ szellem, lét, aktus.” „Szellem és anyag végső
soron nem a valóságegész egymás mellett nyugvó, partikuláris régióit jelölik, hanem az egyetlen
valóság, jóllehet lényegileg különböző, ám mindenütt egymásra vonatkozó, konstitutív
mozzanatait.”3
Mi az tehát, ami a szellemi (nem pusztán gondolati, vagy politikai, hanem az egyetlen
valóságegész) terében változatlan, vagy legalább is részben megmarad? Ennek ellenére kezdjük a
válaszokat a közvetlen politikai/politikatudati összefüggésekkel.
A mai hatalmi szerkezetben a jobboldali és a jobbközép politikai csoportok a nemzeti
gondolkodást befogadják, különböző mértékig képviselik és támogatják, függetlenül attól, hogy
kereszténydemokraták, konzervatívok, nemzeti radikálisok, vagy fiatal demokraták. Ezért a
baloldali, vagy balközép hatalmi irányzatok többsége úgy látja támadhatónak, s gyengíthetőnek a
másik oldalt, ha továbbra is a nemzeti gondolkodást – függetlenül annak értékeitől, s különböző
irányzataitól – nacionalizmusként, vagy „csak” elavult gondolkodásként igyekszik értékelni. A
valóságegész csonkítása tehát a cél. A törekvés konzekvens: akár a régebbi, akár az újabb
nemzeti felfogásokat egyaránt szeretnék a negatív fundamentalizmusokkal, nacionalizmusokkal
azonosítani. Ez a gyengítő, frusztráló stratégia évtizedekig hatékony volt, most azonban jórészt
váratlanul, ám látványosan veszít hatékonyságából a társadalom önfelismerő-önkorrekciós
képessége miatt. Világtörténelmileg pedig semmi új nem történik. A hatalmon lévők radikálisai
olykor könnyelműen azt hitték, hogy nekik korlátlanul és büntetlenül mindent lehet. És nem
lehet.
A folyamatos, generális, szocialista, vagy liberális szellemi-ideológiai offenzíva ingerült
védekezésre készteti a jobboldalt, amelynek nyomása közben a belső tisztázás, konzervatív
újraépítés lehetetlen, vagy minimum töredékesen megy végbe. A szintén folyamatos, jobboldali
offenzíva szintén zajos védekezésre kényszeríti a baloldali gondolkodású csoportokat, amelyek
önértelmezése, újradefiniálása elmarad, az új gondolati pozíciók kidolgozása elsikkad. A jórészt
hamis ideológiai és kulturális törésvonalak mentén végbemenő szellemi, vagy inkább szűkebb
ideológiai szétszakadás önmagában rombolja a társadalmi kohéziót, avagy a valóságegész belső
összetartozását, ami persze nem egy gazdasági-pénzügyi hatalmi csoportnak rejtett érdeke is. Ha
a pénz változatlanul a szegényektől a gazdagokig áramlik, akkor a profitnövelésben érdekeltek
radikálisi csoportjai rejtetten arra törekszenek, hogy a szegények olyan szellemi és strukturális
alávetettségben maradjanak, hogy a pénz hozzájuk áramlása zavartalan legyen.
15
A társadalom belső párbeszédét, együttműködését a politikai hitviták továbbra is akadályozzák,
korlátozzák, ám a magyar társadalom most nem egy ideológiai törekvés uralma alá kerül, hanem
új fejleményként a nyers hatalomért folyó politikai háború szintén rejtett ideológiai-gondolkodási
elnyomása teljesedik ki. Ez egy új típusú politikai alávetettség, amire a társadalom az
ezredforduló után előbb spontánul reagál, majd később tudatosan elfordul a hatalmi elittől, amely
egyébként is rohamos tempóban leértékelődik. Az öntudatos elfordulás már begyakorolt magyar,
sőt közép-európai védekezési magatartás. Ennek azonban egyik negatív eredménye az, hogy a
nemzet, mint összetett politikai közösség élesen szétszakad, másképpen fogalmazva a
társadalom-egész szabdalódik fel, s az egyének kvázi-közpolgárként izolálódnak, miközben a
nagyon sokrétű társadalom – korlátolt gazdasági és társadalmi nemzetként – elkezdi önmaga
részleges újraegyesítését, amit jelenleg a kemény gazdasági-társadalmi világválság
szükségképpen felgyorsít. A nemzet és a közösségek újraszerveződése a politikai szint alatt indul
el, vagy folytatódik, s ez a civil akaratképződés ugyan törékeny még, ám a polgári demokrácia
függönye mögött újraépített úr-szolga viszony fenntartása egyre nehezebb.
A jelenleg uralkodó politikai erőközpontok egy része, sőt az egyszerre az előttük és mögöttük
lévő – a rendszerváltás után pozícióba került – gazdasági-társadalmi hatalmi csoportok
meghatározó egyes „baloldali” tömbjei változatlanul nem tudnak mit kezdeni a nemzeti
alapállással. Ez egyrészt azért van, mert továbbra is kimondva-kimondatlanul félnek, vagy
tartanak attól, hogy a nemzeti (vagy akár a posztnemzeti, a hagyományos nemzeti beállítódást
továbbfejlesztő) gondolkodás és magatartás a jelenlegi4 szocialista-liberális hatalomgyakorlást
és ennek legitimációját szükségképpen megkérdőjelezi. Másrészt azért is van ellenkezés,
függetlenül a nyers és közvetlen hatalmi érdekektől, mert gyakran tradicionálisan elvetnek, vagy
másodlagosnak tartanak minden közösségi kötödést, s a jelen, sőt a közeljövő optimális
magatartásának változatlanul a feltétlen individualizmust (a tiszta önérdekűséget, a korlátlan
egoközpontúságot) tartják, amely gyakran párosul a szélsőséges (tehát az önkritikára és a
továbbgondolásra nem képes) racionalizmussal és vallásellenességgel. Ez már durva érték- és
életgyakorlat háború, ami civilizációs és kulturális széthulláshoz vezet.
Legyen változatlanul világos: a nemzet elvileg és továbbra is mindig eleve csak befogadó lehet, s
nem pedig kirekesztő vagy kisebbségeket a társadalmi peremre száműző. Ennek ellenére a
nemzeti létet tagadók többsége azért határolódik el a többségi közösségtől, mert a nemzetet csak
kirekesztőként képes tételezni. A nemzet azonban – különösen akkor, ha az a belső közösségek
integrációja – belül is befogadó, sőt kifelé sem elzárkózó, vagy „csak” befelé forduló, hanem
szükségképpen integrálódik a nemzetek különböző szövetségeibe, vagy akár kontinentális
közösségeibe. A globális dilemma ma persze az, hogy amikor a különböző nemzeteket, a
nemzeti szintű társadalmakat megosztja, szétszakítja, atomizálja az újkapitalizmus, a
posztmodern munkamegosztás, a társadalmi oxigénhiány, a szellemi polarizáció, akkor az
univerzális szupraszintű elidegenedés ellenére bármilyen integrálás, vagy kohézióteremtés érhet-
e el valódi sikereket?
A világon a többségi nemzetek, s a kisebbségek ma egyaránt egyre nehezebben tűrik, hogy a
hatalmi vagy hatalmon kívüli csoportok (vagy bárhol bárkik) a társadalmi és/vagy személyes
16
kirekesztéseket nyíltan vagy rejtetten erősítik. Új fejlemény, hogy olykor drasztikus vagy óvatos
törekvések tapasztalhatók a többség háttérbe szorítására, leértékelésére is.
A csúcsküzdelem tehát az egyetlen valóságegész visszaállítása, vagy változatlan korlátozása
között folyik a nemzeti problematika kapcsán is?
Az új nemzet felismerése
Működik az irracionális félelmek gyártása is.
Európai Unió 27 tagállamában mintegy háromszáz kisebbség van. Ma sok országban nem
egyszer előfordul, hogy igyekeznek úgy manipulálni a kisebbségi kollektív tudatokat, hogy az
egyes társadalmi csoportok tudatalattijában és közgondolkodásában a többségi nemzettől való,
irracionális félelmet növeljék. Szintén előfordul a világban, hogy a hatalmi erő- és
ideológiaközpontok igyekeznek a többségi nemzet tudatában és tudatalattijában a kisebbségektől
való irracionális félelmet erősíteni, vagy például a kisebbségek magatartása miatti negatív
tapasztalatokból származó jogos félelmeket oktalannak értelmezni. Az empatikus befogadásnak
tehát nálunk is feltétele, hogy se a többség, se egyetlen kisebbség a másik felet ne akarja
hátrányos helyzetbe hozni és identitásában megkérdőjelezni. És a jólelkű befogadás után
mindenki az egyéni szabadságot lehetővé tevő többségi társadalom tagja lehet.
Az irracionális félelmek szítása ellenére gondoljuk végig az új nemzet lehetőségét. És melyek az
új kérdések és új válaszok, ha a nemzet kérdését komolyan tárgyaljuk?
Az első mondatok még nem állítások, de csak néhány gondolati nyitást javaslunk: mi van akkor,
ha a nemzet nem az, vagy nem egészen az, amit eddig gondoltunk, feltételeztünk róla? Mindez
most azért válik nyilvánvalóvá, mert az ezredforduló utáni világban a nemzetek más összetett
helyzetbe kerültek, s más oldaluk vagy képességük lesz mentőöv? Vagy mi van akkor, hogy a
nemzet eddig sem hatalmi központként, vagy elsősorban önálló államként volt fontos, hanem
inkább kollektív tudatformaként, vagy pontosabban tudatminőségként és csak ezért és csak így
lehet bármilyen folytonosság megtestesítője? A földi valóságban a nemzet (mint rész-
valóságegész) eltüntetésével rekonstruálható-e a teljes valóságegész?
Egy évtizede új paradigmák korába léptük, új felfogások születnek. A régi dogmák kinyílnak,
mint a kapuk, s a tárt kapukon át beáramlanak az új tapasztalatok. Minden ellenkező hírrel
szemben, a nemzet valósága nem süllyed el, mint egy hajóroncs, csak folyamatosan átalakul. Új
tengerek, új hajók, új felismerések.
Az anyagelvű létformákat felváltják a szellem alapú valóságdimenziók. Visszatérünk a
szubsztanciális valóságképekhez és kiteljesednek az eredeti szellem-felfogások. A nemzet – mint
szellemi konstrukció – ismét emelkedik, ha lesznek, akik régi és/vagy új tartalmakat álmodnak
bele. A jövő egyik új hívószava: a tudásnemzet. Merthogy minden nemzet például annyit ér,
amennyi tudást teremt, s halmoz fel, majd pedig alkalmaz.
17
A nemzet ugyanakkor már nem csak egy-egy földrajzi térre korlátozódik, hiszen a magyarság
mindig is univerzális nemzet volt. Ha ez így van, akkor tárjuk fel a több ezer éves nemzet
történelmét is, amely változatlanul korlátlan tudást hozott és ajánl nekünk.
A nemzet valósága olyan, mint egy húr, finoman rezeg, s ez a rezgés ma egyre erősebb. A
rezgés: új építkezés. A nemzet egyébként is folyamatos templomrakás, noha sokszor előbb a régi
falakat és tornyokat kell lebontani. Maga az állam sem lehet többé rideg hatalomkoncentráció és
érdekérvényesítés. Az állam, akárcsak a nemzet, természetes fészek – minden ember végső földi
álma: otthon lenni a tarthatatlan világban is. Ha tetszik, a nemzet egyik örök feladata ez, mindig
felkínálni a békés-meghitt otthont, ami persze nem csak a megpihenés, hanem a kilépés előtti
megerősödés helye. A közvetlen jövő állama a részvételi állam, a közeljövő demokráciája a
részvételi demokrácia.
Ezért a magyarság számára olyan világot teremtsünk, amelyben mindenkinek esélye van a
szabad részvételre. Kapukra a valóság- és világegész megéléséhez. És igen: a részvétel feltétele a
durva magánérdek (vagy általában az ego vágyainak) korlátozása, sőt már az európai
túlfogyasztás és környezeti terhelés sem tartható. A nemzet és minden intézménye és minden
vezető testülete egyúttal spirituális dimenzió, s magas rendű – ne féljünk kimondani – szakrális
felelősségintegrálás.
A nemzeti magas tudatállapot
A nemzet lényege nem(csak) az államban csúcsosodik ki, hanem a mindenki egyenrangúságára
építő társadalomban. Az origopont a közösségek hálózata.
A társadalom azonban elsőrendűen kollektív tudatforma, s ezért is mondjuk, ha kell
számtalanszor, hogy a nemzet lényege az, hogy tudatminőség, lélekminőség. Ízleljük az új
fogalmat: tudatnemzet. Ez a megközelítés mondja ki a legtisztábban, hogy a tudatalapú
nemzetforma a valóságegész önálló teljesség-dimenziója. A nemzet emelése mindig – bármilyen
korszakban is élünk – mindenekelőtt a kollektív tudatemelésen keresztül történhet. Egy-egy
nemzetbe bármennyi tőkét is pumpálunk, mindezek a javak csak a naturális valóságban
jelentenek bővülést és javulást. Ne legyen félreértés: minden nemzet anyagi építkezés is, sőt
világválság idején a lokális szinteken az önellátás, az önmentés is megszervezendő. De a nemzet
dolga nem csak az, hogy ételt és italt garantál a halandó fogyasztóknak.
Ne féljünk: a világ alulról mindig újrateremthető, s a nemzet dolga ezt a folyamatos, sokoldalú
újrateremtést ösztönözni. Ennek célja a nemzeten keresztüli valóságegész újraszületése. A
magyarság eddig sem pusztult el, ezután sem fog, tudatminőségként állandóan jelen van. Az
aktuális kérdés mindig az, hogy a kollektív tudatminőséget – mintegy köpenyt – magunkra
terítjük, vagy tudatosan ledobjuk a vállunkról?
A nemzet tudatminőségként követeli, és ugyanakkor támogatja, hogy minden egyes tagja, aki
önként úgy dönt, hogy ide tartozik, egyre magasabb tudatállapotban éljen. Vagy legalább is, a
többség ne merüljön el a tudatvesztések csábító illúzió-mocsaraiban. A magyarság ma akkor lesz
18
megint magas minőségű, ha befogadja és maga is teremti az új paradigmákat, ha megérti, hogy a
nemzet hogyan rezeg a globális és lokális szint között, ha megérti, hogy nincs veszélyeztetve és
nem szükséges ellenségképeket kreálni, ha megérti, hogy mindenkinek földi és égi lakásokat ad,
ha megérti, hogy katartikus élménye csak attól lehet, ha továbbra is nem teljesíti feladatait. A
földi és égi, szellemi és lelki lakásokban élve pedig menthetjük magunkat, nemzetünket és
bolygónkat.
Béke velünk.
Új társadalmi valóság és boldogító értelmezései
A társadalom két „ágya”
Az új társadalom-felfogások a társadalmat úgy tapasztalják és értelmezik, hogy a társadalom
ismét „ágyban” fekszik: ez a tudáságy (személyes és kollektív tudáshálók), s a tudatágy (az
egyéni és közösségi tudathálózatok). Ebben a kettős mezőben lehet a négy egyenrangú pólust
(egyén, állam, társadalom, demokrácia) értelmezni.
Ez az új társadalomelmélet egyik új, kiinduló tétele.
A társadalom sokdimenziós téridő
Először, mi a társadalom? Vagy másképpen a kihívó és látszólag egyszerű kérdés: milyen
társadalomban élünk?
Ha azt kérdezzük, hogy milyen most a magyar társadalom, egyértelmű feleletek helyett csak
zömében hagyományos megközelítéseket (életkori jellemzők, társadalomszerkezet, stb.)
válaszolhatunk. Nem nehéz kimutatni például, hogy a magyar társadalom gyorsan öregedő
társadalom, ám ma sem olyan egyszerű megmondani, hogy a társadalom milyen társadalmi
nagycsoportokra (osztályok, rétegek, stb.) osztható fel.
Egyre inkább bizonytalanok vagyunk abban, hogy általában milyen a társadalom, vagy mit
értsünk társadalmon, sőt az sem világos, hogy ebben az új történelmi korszakban (új típusú
globalizáció, újkapitalizmus, stb.) a társadalom alapvetően más-e, mint húsz, ötven vagy száz
éve. Ezért joggal felvethető: mi az a társadalomban, ami változatlan, s mi az, ami gyorsan
változik.
Ha azt kérdezzük, hogy milyen a magyar társadalom az ezredforduló utáni évtizedben, evvel
ugyan szűkítettük a vizsgált kérdés körét, ám éppen úgy tanácstalanok vagyunk, mintha hosszabb
időszakot kutatnánk. Többnyire csak sejtjük, hogy az ezredforduló környékén, vagy azt követően
mennyire és milyen új társadalmi valóság születik vagy van születőben. Még az sem világos,
hogy az új társadalmi valóságot milyen dimenziókban kellene feltárnunk.
19
Magyarország azért kicsinyes és pazarló egyszerre, azért hajlamos egyaránt igazságtalanságra és
igazságra, azért önámító és részben tisztánlátó, vagy azért tehetetlen és ugyanakkor cselekvőkész
egyaránt, mert a valóságos (gondolati és cselekvési) lehetőségek egyelőre nem tesznek többet
lehetségessé. Szellemileg pedig nem tud a korlátolt mozgástér fölé emelkedni, vagy a folyamatos
védekezés és helyben topogás miatt képtelen az egyébként csak részben felismert lehetőségekkel
élni és túllépni rajtuk. Ez az ország törvénytisztelő, de főként az íratlan „alkotmánynak”
engedelmeskedik, s jelenleg is nagyon jól tűri, hogy a hatalom gyakran több gazdasági-
társadalmi törvénytelenséget enged meg magának, mint polgárai, mert a társadalmi szerkezetben
felül lévők, szintén a folyamatos védekezés miatt, szüntelenül (és részben oktalanul) az
alulbecsült lehetőségek foglyai.
Ugyanakkor elég kevés fogalmunk van arról, hogy az új globális-lokális világállapotban a
magyar társadalmon belül milyenek és hogyan kapcsolódnak egymáshoz a lokális társadalmak,
vagy a magyar társadalom egésze milyen mértékben és hogyan integrálódik az európai vagy a
globális társadalomba. Láthatóan többszintes (lokális, nemzeti, európai, globális) társadalom-
rendszer jön létre, de Európa közepén, a nemzeti szinten a magyar társadalom mivel
jellemezhető?
A magyar társadalmat vizsgáló kérdésfelvetésben önmagában kicsit homályos a magyar jelző
tartalma is, hiszen nem, vagy alig tisztáztuk, hogy a magyar társadalmon a mai Magyarország, a
Kárpád-medencében, vagy az egész világon élő magyarok társadalmáról beszélünk-e?
Természetesen törekedhetünk a társadalomtudomány eszközeivel a magyar társadalom összetett
leírására, ám az igazi kérdés feltehetően az, hogy az ország polgárai belülről, saját tapasztalataik
és nézeteik szerint milyen látják a magyar társadalmat; méghozzá úgy, hogy nem felejtkezünk el
arról, a polgárok nézeteit jelentősen mértékben befolyásolja a tömegkommunikáció valóságkép-
gyártása.
Nem kevésbé izgalmas kérdés, hogy a magyar társadalom különböző csoportjai milyen új
társadalom létrehozásában vesznek részt, s ebben a cselekvő részvételben milyen spontán (nem
tudatos, nem akart) és tudatos (végiggondolt, szándékolt) folyamatok vannak. Vagy
általánosabban, a társadalom mitől, hogyan, milyen mértékben változik?
Korábbi századokban is gyakran zavaros, vagy kevert jövőkép jellemezte a magyar társadalmat,
ám ma a magyar társadalom többségét az jellemzi, hogy önmaga jövőjéről nincsenek átfogó
víziók, nem érlelődnek alternatívák. Egyáltalán a társadalomnak kik által, hogyan születik (ha
születik) önmaga távlatairól jövőképe?
Ha a tények – amint azt tudjuk – alapvetően egyrészt szellemi, másrészt társadalmi konstrukciók,
avagy nincs objektív valóság és végleges valóságkép, akkor folyamatos kritikával kell
szemlélnünk az általunk feltárt (mindig ideiglenes) társadalmi konstrukciókat, s szintén
különösen éles vitában kell lennünk az általunk konstruált, társadalom leírásra megkomponált
szellemi tényekkel.
20
Abból, hogy ugyanakkor a társadalomról nem szeretnénk hamis valóságképeket konstruálni,
vagy nem akarunk – látszólag meggyőző tudományossággal – mellébeszélni, vagy nem akarunk
öntudatlanul, vagy akár tudatosan hazudni, még nem következik automatikusan, hogy pontos
válaszokat tudunk majd adni a kérdésekre.
De az sem következik, hogy pontatlan válaszokat mondunk.
Különösen a modern társadalomról – amióta az emberek nem kis közösségekben, nem kisebb
családokban vagy törzsökben élnek – az egyes ember tapasztalata az, hogy sok embertársadalma
veszi körbe. A sokember-élmény jelzi, hogy az egyének körül elég kevés teljesen izolált ember
él, s így különböző mértékig minden ember kapcsolódik mindenkihez, s ennek a
kapcsolathálózati rendszernek a megértése közelebb visz a társadalmi viszonyrendszernek a
megértéséhez.
Az ember azonban annyit lát és ismer meg a külső világából, amennyit nagyjából helyesen észlel
és helyesen elemez. Ezért mindig kétséges, hogy az adott egyén látja-e, érti-e a maga körüli
társadalmat, vagy szükségképpen csak korlátozott, vagy torz valóságképek szintén korlátozott és
torz dialógusát figyelhetjük meg.
A hat milliárd embert is jóval meghaladó modern és poszt-modern társadalom szükségképpen
végtelenül nagy és kiismerhetetlen tömegtársadalom, amelyben egy-egy nagyobb város is
áttekinthetetlen méretű társadalom-dzsungel. A 19. század óta így az elidegenedett egyén
társadalomélménye a labirintus-élmény, sőt minden korszakban nehéz tipizálni a különböző
elidegenedés-, sőt elveszés élményeket.
A társadalom tehát végképpen olyan összetett, bonyolult, holisztikus, sokdimenziós tér,
amelynek világos átlátását már sem a család, sem az iskola, sem a munkahely nem tudja megadni
az egyénnek. Ezt a folyamatot tovább rontja, hogy a modern állam nem elválik, vagy elkülönül,
hanem belenyúl, beletülekszik a társadalomba, sőt a modern tömegkommunikáció segítségével
gyakran arra törekszik, hogy a társadalomra rávetítse a maga manipulált társadalom-hipotézisét.
A sokszoros elfedés, átfedés részben lehetetlenné teszi a társadalom feltárását, az abban való
tájékozódást és cselekvést. Az egyének többsége viszont azt hiszi, azt véli, hogy jobbára
eligazodik és többnyire jót és jól cselekszik. Ha pedig az egyes embereket kérdezzük önmaguk
világáról, könnyen érhet minket az a csalódás, hogy válaszaikból nem a konkrét társadalmat,
vagy közvetlen társadalmi önképét ismerjük meg, hanem a különböző elfedő-eltorzító
társadalomkép-modellek társadalmi elterjedtségéről kapunk információt.
Nézzük a konklúziókat: az egyének nem, vagy csak részlegesen-pontatlanul ismerik saját
társadalmukat, ugyanígy a társadalom inkább csak töredékesen és/vagy részben torzan ismeri
önmagát. A tudomány azonban szorgalmasan vizsgálja a társadalmat, és törekszik hiteles
társadalomkép megfogalmazására, de kevés garancia van arra, hogy eljut a társadalomig és képes
az egyrészt feltehetően nem változó, ugyanakkor folyamatosan átalakuló társadalomról adekvát,
hiteles, és átfogó képet adni.
21
Ebből következően a társadalom fogalma és valósága gyakran tisztázatlan. A társadalom több és
másabb, mint a közösségek integrált hálózata. A társadalom nem azonos önmaga szerkezetével
és a társadalom nem szűkíthető le az állami-önkormányzati rendszerre sem. A társadalom
egyszerre a) tényleges társadalmi tér (sokdimenziós – materiális és poszt-materiális – közösségi
tér és téridő), b) egyben virtuális, nem megfogható, társadalmasult szellemi-lelki, sőt spirituális
mező, miközben c) minden társadalmat saját társadalom tudata irányítja, és ez hozza létre benne
a legerősebb kohéziót. (A virtuális mozgástér olyan, amelynek működési „szabályait”, s
egyáltalán azt, hogy ezekben a terekben mennyire szabadon, avagy milyen kötelmekkel
közlekedhetnek az egyének és a társadalmi csoportok, részben maguk az emberek határozzák
meg, részben kemény társadalmi szabályok-korlátok szabják meg.)
A társadalom tehát nem egy valami, hanem sok minden: különböző típusú terek-mezők,
folyamatok és intézményesült objektivációk rendszere-rendszertelensége. Csakhogy: ne
tévedjünk, mert nem az euklideszi térről beszélünk, hanem a legalább ötdimenziós hipertérről.
Maurice Merleau-Ponty már 1959-ben pontosan érzékelte: „A lét modellje lehetne a topologikus
tér. Az euklideszi tér, ezzel szemben a perspektivikus lét modellje: transzcendencia nélküli,
csupa pozitív meghatározottságból, egymással párhuzamos és egymásra merőleges egyenesek
minden lehetséges elhelyezkedését magában foglaló háromdimenziós hálózatából álló tér.” „A
topologikus tér egymást kölcsönösen körbeölelő, egymásra toluló gyűrődések közegeként egy
olyan lét modellje, ami Klee színeihez hasonlóan egyszerre a legősibb és ugyanakkor olyan,
mintha a ’teremtés első napja lenne’ (Hegel).”5
A topologikus tér/téridő és a topologikus társadalom koncepcióját 2005-ben részletesen
felvázolta Dienes István és Varga Csaba6. „A logikai tér egyszerre elmélettér és az új tudomány
szerkezete, egyszerre tudás és tudattér, egyszerre személyes tér és kollektív tér, egyszerre
valóság és nem-valóság, miközben egyszerre tér és térnélküliség, egyszerre matematikai és
filozófiai tér, egyszerre az új világkép és annak szimbóluma. Egyszerre csend, zaj és hang,
egyszerre fény, árnyék és fénynélküliség, egyszerre a semmi és a minden, egyszerre absztrakt és
konkrét, egyszerre üres és csordultig teli. A tér egyszerre fizikai, biológiai, társadalmi, szellemi
és transzcendens tér. Egyszerre összetett materiális és strukturált isteni-tér (szakrális tér). Ez a tér
a metaelmélet (tényleges és szimbolikus) magva és (önmegfigyelő-önteremtő) kiterjedése,
szerkezetileg három vagy több dimenziós tér (létra- és „gömb”-modell), sőt csavart logikai
téridő.„7
Ez a bonyolult társadalomrendszert a szociológia vizsgálja, ám a szociológia még nem teremt
társadalomelméleteket és az új paradigmák alapján végképpen nincsenek új elméletek. Némedi
Dénes8 ezért fogalmaz így: „.. a mai szociológia multi paradigmatikus tudomány. Akkor volna
ilyen a szociológia, ha egymás mellett léteznének olyan modellek, amelyek egyaránt
tartalmaznak elméleti állításokat, egy hozzájuk tartozó kutatási gyakorlatot és megfelelő
apparátust. Ez azonban csak ritka pillanatokban figyelhető meg. A helyzetet inkább paradigma
nélkülinek lehet nevezni.” Az általunk javasolt társadalomelmélet olyan elméleti modellt vázol
fel, amely szerint a társadalom nem érthető meg a kollektív tudat-tudatok léte és működése
nélkül.
22
Minden írott és íratlan alkotmány is a társadalmi tudat pontos-pontatlan realizálódása. A
társadalom létét és működését így jogi szabályok, s törvények9szabják meg, de a törvényes
keretek mellett, vagy olykor azokkal szemben mindig dominánsak a társadalom informális
szabályai. A társadalom tagjai mindig tudatában vannak annak, hogy az informális rend mit
enged és mit nem. A társadalom valóságos önmozgását alapvetően meghatározzák a családok,
amelyek szükségképpen a társadalom alapját képezik, s amelyek ugyanakkor egérutat kínálnak a
társadalomból való kivonulásra is. Az egérút egyszerre boldogság és tartós boldogtalanság.
A közösség és a társadalom fogalmát ma gyakran úgy különböztetik meg, hogy a társadalom
számos közösség (egyszerre hierarchikus és horizontális) hálózata, amelynek külső határát
leginkább egy-egy nemzetállam határai között képzeljük el. Ezért beszélünk magyar
társadalomról, amely – legszűkebb értelemben – Magyarország társadalma. A probléma csak az,
hogy az új globalizáció és lokalizáció megerősítette a helyi (települési, térségi) és a nemzetállam
feletti (európai, vagy globális) társadalmakat. Ezért egyre táguló körben, egyre szélesebb,
összetettebb, egymás fölött lévő, de közel sem ugyanolyan típusú és jellegű társadalom-típusok,
sőt társadalmi szintek működnek. Ez az új sokdimenziós, sokvalóságú társadalmi tér.
Változatlanul nem világos, hogy például ténylegesen mi az eltérés, mondjuk, a szegedi – 160-
170 ezer lakosú – lokális társadalom, a közel tíz millió tagból álló magyar társadalom, vagy az
egymilliárdod meg sem közelítő Európa lakosságát átfogó kontinentális társadalom között.
Mindegyik a totális (globális) társadalom egy-egy szelete, metszete, s szintje, de egymástól is
eltérő törvényszerűségekkel, miközben az egész társadalmi „rendszer” cseppfolyós, labilis. Az
tulajdonképpen nem kérdés, hogy vannak-e a társadalomnak szintjei, inkább az, hogy hol
húzhatók meg ezek határai, milyen tényezők, tények figyelembevételével, szem előtt tartásával?
Külön dilemma, hogy a társadalom vizsgálható-e izoláltan, vagy csak önmagában, s a
társadalmat kívülről vagy belülről mi befolyásolja. Ezért alapvető kérdés, hogy egy-egy
társadalmi folyamatot mennyire határoz meg egy-egy kiemelkedő személyiség, vagy valamelyik
korban élő kisebb vagy nagyobb csoport. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy a különböző
vallások milyen szakrális társadalmakat hoztak létre és ezek miben és mennyire különböztek a
mai világi, materiális társadalmaktól?
Egyáltalán a társadalom leírható-e a naturális folyamatokkal, vagy például mi a viszonya az adott
társadalom kollektív tudatának és tudattalanjának az anyagi-intézményi jellemzőkkel. Egyre
jobban felismerődik, hogy a társadalom jobban függ a – szintén sokdimenziós – társadalmi
tudattól, mint fordítva. A társadalom lényege, központja, lelke végül is a társadalmi tudat. Ez
azonban aligha vizsgálható a hagyományos szociológiával.
Ugyanígy egy-egy társadalom értékkészlete és értékrendje (ami egyébként az egyik hosszú távú
folyamat „terméke”) kardinálisan befolyásolja a naturális társadalmi változókat. A társadalom
mindenesetre részben nem azonos sem a munkatevékenységgel, sem a munkamegosztással, sem
a gazdaság fejlettségével vagy a fogyasztás színvonalával.
23
A klasszikus társadalmi értelmezéseket ráadásul az elmúlt évtizedektől kezdődően részben, vagy
teljesen, lassan vagy gyorsan átírják az új változások, avagy a civilizáció új paradigmái láthatóan
egyaránt átalakítják a helyi, a nemzeti vagy globális társadalmakat. A változásokat sokan –
nagyon sokféleképpen – értelmezik, ám az új felismerések egyelőre egyáltalán nem vezetnek
oda, hogy a globális társadalom – nemzetállami mintára, vagy a mintákon túllépve – ismét
intézményesüljön. Ebből az is következik, messze nem tartunk ott, hogy az emberiség egyáltalán
kísérletet tegyen a globális társadalom konfliktusainak a kezelésére.
Három alternatíva ma
Alapvető kérdés az, hogy a társadalmi kis- és nagyrendszerek merre fejlődnek, vagy nem
fejlődnek. Egyáltalán mi lenne az optimális jövő-modell? Nagyjából láthatóvá vált, hogy Európa,
vagy pontosabban az európai társadalom előtt három reális alternatíva van:
1. vissza a régi modellekhez, vissza a régi gondolkodásmódokhoz. Ide kötődik az újszocializmus
és az újkapitalizmus, az új baloldal és az új jobboldal (az új szociáldemokrácia és az új
liberalizmus, valamint az új konzervativizmus), stb.
2. előre a ma még újnak látszó modellekhez és az egyre kevésbé újnak tekinthető
gondolkodásokhoz is. Idetartozik a poszt-indusztrializmus, az információs társadalom, az
ökológiai társadalom, a kreatív társadalom, posztkapitalizmus, stb.
3. a régi és az új modellek egyesítése, jórészt az új tudások alapján és az új jövővíziók szerint,
ide sorolható a fenntartható tudástársadalom, posztnemzeti társadalom, a szakrális demokrácia,
az univerzális egységtársadalom, stb.
A jelenlegi globális társadalomban szintén jelen van mind a három alternatíva, de
kontinensenként más-más arányban és hangsúllyal. Az első alternatíva Európában a legerősebb,
mert túl hosszú ideg tartott (és tart) a kapitalizmus, amelynek dogmatizálódott, megkövesedett
gondolkodásától egyre nehezebb szabadulni. A második alternatíva leginkább Észak-
Amerikában és Délkelet-Ázsiában vált uralkodóvá, noha például Észak-Európa egyre inkább
fejlettebb információs társadalom, mint például Ausztrália vagy Japán. A harmadik alternatíva –
mint ahogy az lenni szokott – elsősorban még szellemi modell, ám az erős közép-európai
hiedelemmel szemben nem az „objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a
világot.
A társadalmi folytonosság – új folytonosság
A társadalom hiteles vizsgálata, s ennek révén a társadalom megértése tehát egyre nehezebb és
bonyolultabb feladat. Ha jobban értenénk, talán jobbá tehetnénk. Egyelőre azonban elsődleges
feladat a megértés javítása, kibontása, állandó felülvizsgálata. Ezért a társadalom komplex,
nyitott szemléletű, transzdiszciplináris vizsgálata a cél. A komplex vizsgálat már végképpen nem
csak a társadalom „állóképeinek” kutatását jelenti, hanem a sokrétű, sokszintű társadalmi
folyamatok, sőt poszt-folyamatok feltárását. A racionális és poszt-racionális folyamatok egyúttal
24
a szüntelen és sorozatos változások értelmezését is jobban lehetővé teszik. A „valóságos”
társadalmi folyamatok vizsgálata korrektül azonban csak további tudományágak és poszt-
tudományok bevonásával végezhető el.
A szervezett, intézményes társadalom egyébként is meglehetősen modern fejlemény. Az
elszigetelt lokális közösségekből a modernizáció hozott létre szervezett (és gyakran államosított,
a hatalmi eliteknek alávetett) társadalmat. Elég megválaszolatlan kérdés ugyanakkor, hogy az
európai modernizáció által kifejlesztett társadalom-modell egyáltalán összehasonlítható-e –
például – az ázsiai társadalmakkal vagy az afrikai államok poszttörzsi társadalmaival.
Valószínűleg nem egészen, noha érdekes közös támpontok lehetnének.
Ha bármelyik konkrét társadalmat vizsgáljuk, először is tisztázandó, hogy milyen típusú
társadalmi folyamatok különböztethetők meg. Először is: vannak olyan társadalmi folyamatok,
amelyek alapvetően hosszú távúak, így szinte tér- és időfelettiek, s ezek általában ritkán és
mérsékelten változnak. Másodszor: a társadalmi folyamatok másik csoportja olyan,
amelyközéptávú, általában egy-egy nagyobb korszak változásait mutatja, s ezek már
meglehetősen kitettek a változásoknak. Harmadszor: a legtöbb társadalmi folyamat, különösen
egy gyorsan változó korban, rövid távú, s ezért minden külső-belső változásra érzékenyek.
Evvel a három típussal is egyaránt bajban vagyunk. A hosszú távú folyamatok nehezen
kutathatók és még nehezebb értelmezhetők, pedig a társadalom mélystruktúráit alapvezetően
ezek határozzák meg. Ha a középtávú folyamatok jórészt korszakokhoz kötöttek, akkor a
társadalmi mozgások a hosszú ideig (századokig) tartó korszakokban viszonylag jól leírhatók, de
a huszadik század második felében annyira felgyorsultak és egymásra torlódtak a változások,
hogy a társadalmak és váltásaik gyakran átláthatatlanok, és ráadásul a rideg elidegenedés
dominál bennük. Ezért is jogos megkülönböztetni átlátható-átláthatatlan, sőt átjárható-
átjárhatatlan társadalmakat. Ha pedig a lokális társadalmakat figyeljük, egyre nyilvánvalóbb,
hogy a régebbi stabil mikro-szerkezet, sőt egyáltalán a tágabb komplex társadalmi szerkezet is
szétmállik. Azóta nem igazán tudjuk, hogy a korábban érteni vélt struktúra helyett mi jött létre.
A hosszú, a közép és a rövid távú társadalmi folyamatokban egyaránt érdemes megkülönböztetni
alapfolyamatokat, főfolyamatokat és alfolyamatokat, ám egyúttal ezek egymáshoz való viszonya
is fogas kérdés. Ide tartozik az a kényes kérdés, hogy melyik társadalmi folyamatot minősítsük
szerves (múltra-jelenre épülő) folyamatnak, s ehhez képest milyen mutatók alapján ítéljünk egy-
egy változást szervetlen (múlttól, jelenttől szinte független) folyamatnak. Ez a probléma most
igazán éles, mert a globalizáció-lokalizáció egyik természetesnek látszó vonása az, hogy egy-egy
szerves társadalmi állapotba gyorsan „ültet bele” radikálisan új elemeket, amelyek sikeres
adaptációja teszi lehetővé a társadalmi versenyképességet. Átmenetileg, mert aztán könnyen
kiderülhet, hogy a radikális új elemeket a társadalom kiveti magából.
Nagyon izgalmas kérdés: a modern vagy posztmodern társadalomban van-e egyáltalán valami a
régi folyamok-folyamatok helyén? Számos jel szerint igen, de ezt gyakran nem „látjuk”, mert
annyira új és többnyire még értelmezhetetlen! És szükségképpen nincsenek adekvát eszközeink,
módszereink a radikálisan új (vagy más, vagy ismeretlen, stb.) elemek feltáráshoz.
25
Ennél a felismerésénél sem állhatunk meg azonban. A minden szintű társadalmak konfliktusai és
kockázatai az utolsó tíz évben tették releváns alapkérdéssé, hogy a mai civilizáció modellje (és
ezen belül a mai típusú világgazdaság vagy világpolitika rendje) véglegesen elavult-e, s az
emberiség önpusztításához vezet-e. Az új évezred eleje láthatóan visszatér a bolygó
civilizációjának kezdetének dilemmájához, remény-felvetéséhez: milyen legyen az optimális
társadalom, amely a civilizációt fenntarthatóvá, s egyúttal az egész bolygón élhetővé teszi, avagy
szűkebben, a jelenlegi termelés- és fogyasztó-központúság tartható-e még?
Ha megint visszamegyünk az origó pontig, akkor még alaposabban érdemes végiggondolni, hogy
egyaránt azonos értékű-e – például – a természet-, a gazdaság-, vagy a tudás-központú
társadalom-modell. Senki előtt nem lehet kétséges, hogy ég és föld különbség van a pénz- vagy
kultúra központú, vagy a hatalom- és közösség-központú társadalom-modell és gyakorlat között.
Egyáltalán nem tisztázott az sem, hogy egy-egy társadalom (a külső és belső körülmények,
változások hatására) miért és hogyan lesz valamilyen központú társadalommá.
Nyilvánvaló kérdés az is nagyon régóta, hogy egy-egy társadalom változás-sorozata milyen
arányban tekinthető:
a) a társadalom önmozgása,
b) a társadalom tehetetlen sodródása,
c) az elitek tudatos alakítási törekvése; vagy – mint már jeleztük –
d) a társadalom kollektív tudata és aktuális állapota „eredményének”.
Válaszolni kellene arra a felvetésre is, hogy a társadalom egészének ilyen vagy olyan típusú
változása milyen mértékben múlik a társadalom tudásán, vagy a kollektív tudáson, az új tudások
társadalmi tőkévé transzformálásán. A változást kiváltó tényezők között bizonyosan kulcsszerepe
van a társadalmi céloknak és akaratoknak.
A társadalom kutatásának új szempontjai azt az általános problémát is feszegetik, hogy a
társadalom esetében az összetevők, a strukturális állapotok és a változásokhoz szükséges
peremfelvételek miért, s hogyan szabják meg a társadalmi folyamatokat. Egyúttal nézzünk csak
szembe avval, hogy a társadalom olyan hihetetlenül gazdag tényezők és szerkezetek rendszere,
amelyben normális és szabályos és ugyanakkor nem-normális és nem-szabályos folyamat, hogy
egy-egy társadalmi változás keretében a társadalmi terek, társadalmi állapotok, társadalmi
értékek egyaránt áramlanak. Ez önmagában is egy teljesen új folyamat modell.
Minden társadalom folyamatosan és szükségképpen instabil áramlás (pontosabban nincs
egyensúlyi állapotban, s az egyensúlyi állapotban az áramlás elakadhat), így a kérdés inkább
csak az, hogy az instabilitás mikor veszélyes, vagy mikor és hogyan robban, és mikor nem okoz
krízist. Az instabilitás így a társadalomnak és a valóság minden elemének is alaptermészete.
Csakhogy elválik egymástól a békés, s békétlen instabilitás és a kettő paradox módon egyszerre
is jelen lehet. A normalitásnak és szabályosságnak így szintén meghatározó eleme a normalitás
hiánya és a szabálytalanság. A társadalom esetében is érvényesül (például a káoszelmélet alapján
26
megfogalmazva) az un. pillangóhatás, miközben meglehetősen homályos, hogy a pillangóhatás
mikor gyors és szinte totális, vagy mikor lassú, szinte láthatatlan, vagy éppen hatástalan.
A társadalom állapotát és stabilitását – mint jeleztük – mélyen befolyásolják az emberek
érzelmei, s hangulatai, amelyeket a hatalmi elitek – változatos befolyásoló eszközeikkel –
folyamatosan próbálnak kordában tartani, vagy kiegyensúlyozottá tenni. Az elmúlt száz évben
viszont többször kiderült, hogy lehet társadalmi békét kierőszakolni illegitim eszközökkel, ám a
kierőszakolás – búvópatak módjára – mindig előtör a társadalom tudattalanából és váratlan
reakciókat vált ki. A társadalom olykor valóban úgy viselkedik, mintha élőlény lenne, és nem
kiárt, hogy annak kellene tekintenünk. És egyáltalán nem biztos, hogy a társadalmak rendszere –
az ökológiai rendszerekhez hasonlóan – nem valamilyen élő organizmus-e.
Élő rendszer, amely önszabályozásra is képes.
Új társadalmi valóság?
A társadalom tehát mélyen beágyazott a történelembe, s a szellemi folyamatokba, miközben
ennek ellenére gyorsan meghaladja az aktuális történelmi állapotokat és formákat. Az
ezredforduló jelképesen szimbolizálja az új társadalmi valóság, pontosabban valóságok
születését.
Különböztessük meg tehát a három társadalom folyamat típust:
a) korszakok feletti, nem vagy alig változó, állandó jellegű, hosszú távú társadalmi folyamat;
b) egy-egy korszak jellegét adó, így jobbára korszakhoz kötött, alapvető, tartós változásokat
végigvivő, középtávú folyamat;
c) korszakon belüli, időleges, nem tartós, mellékhatásokat hozó rövid távú folyamat.
Ám jegyezzük meg: a társadalmi folyamatok nem igazodnak a modellekhez. A posztmodern
korban például a rövid távú folyamatok generálisabb hatásokat válthatnak ki, mint korábban a
domináns középtávú társadalmi változások. Nem beszélve arról, hogy egy-egy új folyamat
közelről nézve követhető és érthető, ám húsz-harminc év távlatában kiderül, hogy a feltételezett
jellemzőkkel szemben egészen más típusú volt és ezért (is) drasztikus forrongásokat vagy
módosulásokat vált ki.
Az egész civilizáció, benne Európa és Magyarország szempontjából általában a hosszú távú
társadalmi folyamatok közé sorolhatjuk az alapvető civilizációs-kulturális folyamatokat, például
az ember által létrehozott második természet kiépítését, s a társadalmi szerkezet és
differenciálódás tartós fennmaradását. Vagy a társadalmon belül a hivatalos (uralmi-hatalmi)
világok és a társadalmi életvilágok elválását, vagy a társadalmak intézményesülését, országokká,
államokká szerveződését, vagy a mindenkori társadalmak sajátos kultúrájának és
szellemiségének kialakulását, s a közösségekhez-értékekhez kötött társadalmasult egyének
27
folyamatos individualizációját, s többek között a társadalmak konfliktusainak folyamatosan
egyszerre sikeres és sikertelen kezelését.
Évezredek és főként évszázadok óta – minden hullámzó változás ellenére – nincs olyan
társadalom, amelyben ne lenne központi feladat a második természet létrehozása, bővítése és
gazdagítása, vagy amelyben ne lenne valamilyen társadalmi szerkezet és társadalmi
megosztottság, vagy amelyben a társadalom tagjai ne hoznának létre szervező-irányító
szervezeteket az egyre koncentráltabb állam formájában, s természetesen nincs, és nem lehet
olyan társadalomforma, amelyben ne lenne kultúra, tudás vagy kommunikáció. Gyakran már fel
sem tűnik, hogy milyen alapvető, s változatlannak tűnő struktúrák és áramlások közepette élünk.
Az elmúlt századokban általában, de most, az ezredforduló után is a középtávú társadalmi
folyamatok közé sorolhatjuk például: a gyors, dinamikus társadalmi evolúció kialakulását, a
kisebb-nagyobb világbirodalmak megszületését és bukását, a társadalmi alrendszerek (gazdaság,
oktatás, stb.) tartós elkülönülését és erősödő önállósulását, minden ellentmondás ellenére a civil
társadalom fokozatos kiépülésének haladását, a városiasodás folyamatos bővülését és az egyre
nagyobb világvárosok születését, avagy a felvilágosodás után az ipari kor (az ipari társadalom, az
ipari gazdaság) létrejöttét.
Az elmúlt ötszáz év alapvető folyamatai közé tartozik még, hogy a középkori univerzitások után
létrejöttek a kapitalista kor, iparosított felsőoktatását ellátó egyetemek. Egyáltalán ennek a
kornak tartós fejleménye a tudomány megszerveződése és az iparosított – naturális szemléletű –
tudomány széleskörű társadalmi hasznosítása. Sokan ehhez a középtávú folyamat típushoz
sorolják meg a szekularizációs folyamatot, az állam és az egyház formális-jogi szétválását,
ugyanakkor a modern társadalmak többsége – eltérő szinten, formában, különböző mértékben –
vallásos maradt.
A rövid távú társadalmi folyamatok nem csak azért nehezen definiálhatók, mert bennük-közöttük
élünk, hanem mindenekelőtt azért is, mert a változások csak részben láthatók, s a korábbi
valóságképek dominanciája miatt gyakran fel sem fedezhetők, miközben a most zajló váltások
valószínűleg korszakváltásként (is) értelmezhetők. Vége a modernizációnak, s a
posztmodernizációnak is, vége az ipari gazdaságnak és társadalomnak, vége a szovjet típusú
szocializmusnak, de ez a végpont a történelmi-társadalmi időben nehezen datálható, hiszen a
változás-áramlás több évtizede gyorsult fel és még évtizedekig folytatódhat. A 21. század eleji
változás viszont azért katartikus, mert folytatja és felnagyítja a huszadik század trendjét:
immáron az egész civilizáció veszélyben van.
László Ervin már öt évvel ezelőtt így fogalmazott: „Közelítünk a holtponthoz, de a helyzet
messze nem reménytelen; közel a rendszer szétesésének küszöbéhez, a világvége
jövendöléseknek paradox hatása van. Több és több embert térítenek észre, széles körben
tudatváltozásra motiválnak, és végül önmegcáfoló jóslatokká válhatnak.”10 Az elmúlt években
tovább romlott a veszély és a földbolygó helyzete egyre reménytelenebb.
A hatvanas évektől létrejött monopolizált pénzpiac-központú gazdaság szükségképpen együtt jár
a centralizált és monopolizált hatalmi struktúrákkal és a föld ökológiai egyensúlyának egyre
28
drasztikusabb fenyegetettségével. Ezért a rövid (vagy/és közép) távú folyamatok közé tartozik
minden belső ellentmondás ellenére: az új gondolkodás elterjedése, az új paradigmák
meghökkentő megfogalmazása, az új globalizáció és lokalizáció iszonyú sebességű
kibontakozása, az új nemzetiesedés, a mai újgazdasági modell és világrend széleskörű
megkérdőjelezése, a személyes és kollektív egók tombolása, az ökológiai krízisek
megoldáskeresésének középpontba emelése, a részvételi állam és részvételi demokrácia
követelményének megjelenése, a civil társadalmi mozgalmak széles körű virágzásának kezdete,
az új vallásosság és szakralizáció erősödése.
Megérkezett a jövő szempontjából valószínűleg legkardinálisabb új kérdésfelvetés. A korábbi
vagy mai társadalmakban, a társadalmak minden szintjén és formájában mennyire maradt meg,
vagy mennyire születik újjá a közösségek-társadalmak szeretet-kapacitása, szeretet-teremtése,
szeretet-kiáradása.
Erich Fromm híres könyve (Utak egy egészséges társadalom felé) már jórészt elavult, de
alaptétele igazabb, mint az ötvenes években: „Az ember már nem képes szeretetre és értelme
használatára, a döntéshozatalra, tulajdonképpen képtelen értékelni az életet és kész arra, hogy
mindent leromboljon, sőt akarja is a rombolást.”11A szeretetképtelenségből következett a
rombolás kiteljesedése. „Az ember csak úgy védheti meg magát saját őrületének
következményeitől, ha szükségleteinek megfelelő egészséges társadalmat teremt; azoknak a
szükségleteknek megfelelőt, amelyek létének feltételeiben gyökereznek. Olyan társadalmat,
amelyben az emberek szeretettel kötődnek egymáshoz, amelyben a testvériség és a szolidaritás
kötelékei fűzik össze őket, nem pedig a vér és a föld kötelékei.”12
Az új társadalomelmélet13 az egyetlen realitásból, a szeretet-társadalom hagyományából és
víziójából indul ki. Az elidegenedés helyett otthontalálás, a gyűlölet helyett szeretet, az agónia
helyett élet. A szeretet-társadalom paradigmái és gyakorlati tapasztalatai alapján új szükségletek-
felfogások, új egészségideák és új kötődés-remények születnek. Ezért a régi kötelékek is új
jelentést kapnak.
Újra és újra feltehetjük tehát azt a kérdést, hogy általában mi is a társadalom, és ugyanakkor jól
értjük-e a magyar társadalmat? Az eltérő típusú társadalmi folyamatok-áramlások megértésének
szintén csak az elején vagy közepén tartunk. A jelenlegi gondolkodási paradigmák alapján nem
is nagyon juthatunk sokkal messzebbre. Ennek a szellemi helyzetnek a következményeként a
társadalmi változások trendjeit sem tudjuk eléggé áttekinteni, s ennek alapján jórészt képtelenek
vagyunk formába önteni a különböző távú társadalmi stratégiáinkat. A régi-új társadalmi
folyamatokból nyilván az is következik, hogy az új gondolkodási paradigmákra alapozott – a
globális-lokális társadalmat átalakító globalizációt, nemzetiesedést és lokalizációt értelmező –
gyökeresen új transzdiszciplináris társadalom-tudományra lenne szükség. Az új kor a szeretet
kora lehet, ami az emberiség minden népének közös álma, és ezért az új társadalomtudomány
szükségképpen ebből a kollektív igényből, programból és jövővízióból indul ki.
Ez ahhoz is kellene, hogy a magyar társadalmat valóban jobban, mélyebben, több empátiával
értsük meg.
29
Európa cselekvőképtelensége és ami ebből következik
Magyarország után kicsit vizsgáljuk meg a kontinens helyzetét. Európa? Tágabb otthonunk, vagy
csak szomszédunk? Össze vagyunk zárva vele, vagy mi választjuk sorstársnak? Amikor
Magyarország formálisan integrálódott Európába, akkor már a politikai unió – először csak
informálisan – válságba jutott. Európa visszafogadta a szocializmusból kimenekült országokat,
de a befogadás csak részleges, töredékes, korlátozott.
Az európai társadalom egyfelől tradicionális társadalom, másfelől a végjátékot produkáló
posztmodernizáció feldúlta, harmadfelől a kíméletlen újkapitalizmus felszámolta a jóléti államot
és a jóllétet helyettesítő fogyasztásmánia belülről igázta le, negyedfelől a liberális
demokráciamodell kifulladt és nincs új alternatíva, s többek között ötödrészt a klasszikus európai
kultúra veszélybe került az emberek többszörös elidegenedése és az ebből eredő értékvesztése
miatt.
Európa a magasan fejlett individualizáció társadalma, mondja Kiss Endre nagyon helyesen14, az
individuumok társadalma, de az individuumok társadalma sem lehet olyan társadalom, amelyben
azok ne alkotnának egyidejűleg számos csoportot is. Nos, Európa ma azért van generálisan csőd
közelében, mert magasan fejlett individualizáció társadalma, amely az embert elszakította
önmagától és saját társadalmától, mert ez a típusú individualizáció az ego individualizációja,
szemben a szellemmel vagy a lélekkel, és egyúttal a közösséget is csak ego-csoportként
hasznosítja. Ez az individualizáció az egyént elidegenítette belső és külső világától egyaránt és
az európai ember tulajdonképpen elnyomta, elvesztette sajátos individuális teljességét.
Európa több évszázadon keresztül azt hihette, hogy a világ közepe, a fejlődés motorja, a
demokrácia exportőre, de valójában csak világhatalmi központ volt, amely a többi kontinenst
nem csak kizsákmányolta, hanem azok kultúráját és identitását megpróbálta felszámolni saját
magasabb rendűsége tudatában, miközben csak alacsonyabb rendűségét bizonyította. Az
újkapitalizmus globális versenyében aztán elvesztette primátusát, az Egyesült Államok mellett
másodhegedűs szerepbe szorították. Évtizedek óta elvesztette önállóságát15, már nem
egyetemes, képmutató és nem hiteles, megtagadta saját örökségét, többé nem a szabadság
bajnoka, dekadens és destruktív, nem példa a többi kontinens számára. Végül saját megújulási
kísérleteinek kudarcaként már nem versenyképes és nem cselekvőképes.
Jürgen Habermas felfogása szerint16 három sürgető probléma van összecsomagolva Európa
cselekvőképtelenségének tézisében:
1. A nemzetközi gazdasági helyzet megváltozott a globalizáció új fejleményei nyomán. A mai
körülmények megfosztják a nemzeti tagállamokat azoktól az adóforrásoktól és a piaci profitok
egy részétől is, amelyekre alapvetően szükségük lenne, hogy a lakosság kollektív áruk és
közszolgálatok iránti felfokozott igényét kielégítsék, és ezzel párhuzamosan csökken az esélyük,
hogy egyáltalán fenntartsák az európai társadalmi status quo-t. A további kihívások, például –
többek között – a demográfiai visszaesés és a megnövekedett bevándorlás csak súlyosbítják a
helyzetet. Egyetlen védekezés a „támadás” lehetne: a jelenlegi világmodellben vagy egy
posztkapitalista alternatívában vissza kellene nyerni szupranacionális szinten a politikai és
gazdasági ütőképességet. A gazdaság- és szociálpolitikák középtávú új harmonizálása nélkül
30
gyakorlatilag nem lehet részlegesen sem újraépíteni az európai szociális modellt. Európa belső
megújulása és az ehhez szükséges esedékes korszakváltása viszont egyelőre nem várható.
2. A sokrétű politikai-társadalmi válságtünetek erős kontinentális krízist okozhatnak. A
visszatérés a könyörtelen hegemonikus hatalmi politikához, a nyugati és az iszlám világ
feltételezett összeütközése, az állami struktúrák bomlása a világ minden táján, a gyarmatosítás
hosszú távú negatív következményei, vagy a megbukott dekolonizáció továbbgyűrűző hatásai –
mind egy magas kockázatú nemzetközi helyzetre mutatnak. Csak a világ színpadán hasznos
szerepet betölteni tudó Európai Unió lenne képes – elfogadva helyét USA, Kína és Japán mellett
– kieszközölni egy új alternatívát például a világ pénzügyi intézményeinek és rendszereinek
megújításával. Csak egy ilyen Európa tudná előremozdítani a rég esedékes reformokat az ENSZ-
en belül is. Európa kockázatkezelő képességének növekedés az ehhez szintén szükséges
kontinentális paradigmaváltása szintén nem esedékes.
3. Európa belső széthúzása és szétszakadása, a vezető és leszakadt államok növekvő különbsége,
a nemzeti és kisebbségi problémák iránti korlátozott érzékenység, az államokon belüli növekvő
térségi gazdasági-társadalmi különbség és más konfliktusforrások mind arra utalnak, hogy
Európa társadalmi stabilitása és közösségi kohéziója bizonytalanná válik. Ha a totális pénzügyi
válságnak egyszerre lesznek okai és áldozatai az eladósodott és kimerült kevésbé fejlett vagy
akár fejlett államok is, akkor ez a robbanásszerű gazdasági folyamat csak szélesebbé és
kezelhetetlenebbé teszi az instabilitást. Miután rövidtávon az európai pénz, az euró bukása is
bekövetkezett, akkor a kontinens mindent elölről kezdhet. Az újjászületés azonban aligha a
mostani forgatókönyvek szerint megy végbe majd, egyformán kizártnak látszik az európai
egyesült államok megszületése és csupán új, lokális, kreatív városállamok alapításának terve.
Ezek az okok azok, amelyek miatt úgy vélem, hogy Európának össze kell szednie a bátorságát és
olyan reformokat kell bevezetnie, amelyek rögtön nemcsak hatékony döntéshozói folyamatokat
generálnak, vagy intézményi és vezetési átalakításokat, például esetleg közvetlenül választott
elnököt és mindenekelőtt új európai pénzügyi megoldást. Lássunk azonban világosan, ha a
válság vagy a mentés nem bénít meg minket. Ez a pénzközpontú újkapitalizmus, ez a típusú
kontinentális unió, ez az európai ideológia, ez a politikai szisztéma már nem hoz megoldást.
A legkockázatosabb talán az, hogy Európa tényleges alternatíváiról nincs nyilvános összeurópai
diskurzus és egyúttal hiányzik a demokratikus döntés. Az európai emberek gyakran nem tudják,
hogy a válságoknak milyen a természete, s milyen megoldások között választanak. Ha az
alternatívák világosak lennének, akkor lehetne ezekről európai népszavazáson dönteni. A
korábban büszkén exportált európai képviseleti demokrácia már saját kontinensünkön sem ígér
megváltást.
Ha Európát ennyire érintik a krízisek és a paradigmaváltások, akkor ezek ismételten nem
állhatnak meg a magyar határoknál. Különösen akkor nem, ha a földi civilizáció teljes csődje
bármikor, holnap, vagy csak évek múlva bekövetkezik. Egyelőre azonban maradjunk még annál
a csökkenő esélynél, hogy a stabilitás-instabilitás egyensúlya tartható. Ebben az esetben
31
Magyarország (vagy a magyar társadalom és a gazdaság) jelenét és jövőjét a következő alapvető
paradigmák határozzák meg.
Hogy hangoznak a paradigmaváltó generális felismerések? A földi civilizáció és kultúra világa
végképpen válságban van, menthetetlenül és nem szabad tagadnunk. Ez nem csak ökológiai és
gazdasági, hanem társadalmi és lelki-tudati válság, már csak a válság nagysága és mélysége a
kérdés. Elméletben ugyan jórészt megszülettek már a válság megoldásához szükséges új
paradigmák, amelyeket viszont még a hagyományos tudomány vagy közgondolkodás egyaránt
nem fogadott el. A földbolygón azért nincs még átütő politikai vagy társadalmi evolúció, vagy
újabb és újabb forradalom-hullám, mert egyelőre jórészt hiányoznak azok a létemelő eszmék és
célok17, amelyekért sokaknak egyszerre táborba szólíthatók. Az összetett és hideglelős
világválságok viszont kikényszeríthetik – ha még lesz rá idő – az új gondolatok elfogadását és az
új megoldások napirendre kerülését
Minden kontinens, nemzet, ország, társadalom leírható a legfontosabb konfliktusokkal,
társadalmi válságokkal. Milyen régi társadalmi megosztottságokkal nézünk szembe?
1. Ökológiai szegények – ökológiai gazdagok
2. Jövedelmi szegények – jövedelmi gazdagok
3. Jóléti szegények – jóléti gazdagok
4. Társadalmi szegények – társadalmi gazdagok
5. Térségi szegények – térségi gazdagok
6. Mobilitás szegények – mobilitás gazdagok
7. Családi szegények – családi gazdagok.
A felsorolt ellentétpárok már régóta jellemzik a magyar társadalmat is. Könnyen belátható, hogy
néhány megnevezés (ökológiai szegények, mobilitás szegények, stb.) ugyan meghökkentő lehet,
de a szegénység- és gazdagság-források és javak integrációja gyorsan halad, ami messze túllép a
hagyományos szegénység-gazdaság, vagy úr-szolga ellentétpárokon.
Az elmúlt évtizedben új társadalmi szakadékok jöttek létre, amelyek már az új krízisek mentén
osztják fel a társadalmak tagjait. Íme, a mai jellemző társadalmi szakadékok: Jóléti szegények –
jóléti gazdagok (integrált társadalmi tőke különbségek); Hatalom-szegények – hatalom-gazdagok
(integrált hatalmi, politikai, vagy demokrácia tőke elosztása); Média-szegények – média-
gazdagok (integrált média-javak, presztízs-tőkék különbségei); Identitás szegények – identitás
gazdagok (integrált bizalmi, kötődési tőkék különbségei) és még sorolhatnánk a jelen
alapkonfliktusait.
Az új ellentét-párok már jól mutatják a javak (vagy azok hiányának) további integrációját és az
új típusú szegénység-gazdagság konfliktusokat. Ezekről a várható és már tapasztalható új
társadalmi szakadékokról már egy évtizede igyekszem jeleket adni.
32
A drámai folyamatok azonban ezzel nem érnek véget. A jövő várhatói problémái – az eddig
felsoroltak mellett – további szakadék-típusokat jelentenek majd: 1. Közösség-gazdagok –
közösség-szegények; 2. Információ-szegények – információ-gazdagok; 3. Technológia-
szegények – technológia-gazdagok; 4. Tudás-szegények – tudás-gazdagok (kultúra szegények –
kultúra gazdagok); 5. Tudat-szegények – tudat-gazdagok; 6. Istenélmény-szegények –
Istenélmény-gazdagok. És még újabbak is lesznek..
Lehetőleg értsük jól, s értsük meg, hogy a világunk nemcsak azért dőlhet össze, mert a dollár, az
euró vagy a forint pillanatok alatt értékének töredékére esik vissza, hiszen a pénzügyi vagy a
fogyasztási megakrízisek mögötti lényegi fizikai, lelki, tudati folyamatok sokkal súlyosabbak, s
ezek a földbolygón élő emberiség megmaradását veszélyeztetik. A civilizációnk-kultúránk és
egyáltalán életünk megmentése érdekében minden embernek külön-külön és minden
közösségnek együtt is teljes fordulatot kellene tenni.
A világon sokféle javaslat hangzik el a fordulatra, de talán a kulturális kreatívok azok ma, akik a
legteljesebb választ keresik. Két idézet: „A Kulturális Kreatívok meglehetősen egyértelművé
tették, hogy ők nem akarnak egy elidegenedett, széttagolt világban élni. Azok a képek, amelyek
őket vezetik, mind a teljességről, az egészről szólnak.” „Mindezeket ’tudatosodási
mozgalmaknak’ nevezzük, mert mindben közös az a szándék, hogy kitárjuk az életünket
meghatározó dohos, penészes gondolkodásmód összes ajtaját és ablakát, jó alaposan kirázzuk
végre a port azokból a takarókból, amelyekbe a testünket bugyoláljuk, és ezer meg ezer
forradalmian új úton és módon próbáljunk iránymutatást adni mindenkinek, aki hajlandó
csatlakozni, ezáltal figyelmet szentelni az emberlét újfajta megtapasztalásának.”18
Ez és minden más új program új társadalmat és új kultúrát akar. „Amikor a modernizmus kora
lejár, és előkészítjük a helyére lépő új kultúrát, annak a világnak a víziója, amelyet teremtünk,
átsegít majd bennünket a Köztes sivatagán.”19 A modernizmus már rég lejárt, sőt a
posztmodernizmus is kifulladt és az új kultúra paradigmái már látszanak szinte minden ház
ablakában.
Az új paradigmák így felfoghatók előrejelzésként, vagy szellemi segítségként is.
A régi paradigmák „uralma” ellenére már az új paradigmák korát éljük, s a közeljövő –
remélhetőleg – az új paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új paradigma új
gondolkodás – túllépés a naturális, anyagelvű valóságon, a testen és a fogyasztáson, stb. Avagy
visszatérés az igazi „valóságokhoz” (tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert a funkcionális
építkezés önmagában korlátozottan eredményes. Anyagtól a tudatközpontú anyaghoz, sőt a
tudatig, a világegyetemtől az univerzális tudatmezőkig, s a párhuzamos világegyetemekig,
társadalomtól a társadalom tudatig és tudatalattiig, stb. Új világteremtés jön: bent – és kint is. A
fejlesztések nem irányulhatnak elsődlegesen a tárgyi-anyagi következményekre (a valóságokra),
még akkor sem, ha a következmények visszahatnak (a tudatokra). Gyors váltás indult el: a
naturális történelemtől eljutunk a poszttörténelemig. Ideák cselekednek velünk.
Ha most társadalomelemzést írunk, akkor tehát nézzünk szembe az új társadalom felfogásokkal.
A társadalom két vektor: funkcionális valóság és szubsztanciális (szűkebben organikus és egyben
33
holisztikus) tudat. A topologikus-holisztikus tér jellegének megfelelően a társadalom szerkezete
sokszintes, összetett, többdimenziós: például a globális, kontinentális, nemzeti, lokális
szintek/terek egymásra épülnek (lásd példának az anyag sokszintes-sokdimenziós szerkezetét). A
holisztikus társadalom – szemben az állami struktúrákkal – alapvetően civiltársadalmak hálózata,
és még/már virtuálisan is létező valóság. A fizikai, biológiai és szellemi fraktálok mellett vannak
társadalmi fraktálok és végtelen számú fraktál-variációk. A társadalom természetesen leírható – a
nemcsak háromdimenziós – energiák és energiamozgások összetett rendszereként is.
A változás szinte követhetetlen. A mai európai társadalom nem ipari, és már nem poszt-ipari, de
jórészt információs, s kis részben tudástársadalom már. Kontinensünkön (is) a politikai és
gazdasági intézmények a globális, a kontinentális és a nemzeti tudat különböző
„megtestesülései”. Nálunk az állami/önkormányzati intézmények szintén a kontinentális és
társadalmi résztudat produktumai. Magyarországon a nem intézményesült (informális) jogrend
erősebb és hatékonyabb, mint a jogállam és jogrendje. Nálunk a társadalmi tudattalan a korábbi
és tegnapi elfojtási hullámok miatt régóta lázadó és egyben kreatív tudat.
Egyre inkább minden másképpen van, mint eddig volt. A mindenható piacgazdaság és a
mindenható állam elmélete egyaránt kifulladt és a két programillúzió leépült. Az állam elvileg a
társadalom menedzser és fejlesztő szervezete lenne és egyúttal a társadalom által ellenőrzött
intézmény. Csakhogy az állam és a társadalom szétszakadt, elvált, sőt szembe fordult egymással
– az „újravarrás” egyelőre nem indult el. Az uralkodó, hatalomtípusú, drasztikus és ugyanakkor
szegény, beszorított, alig cselekvőképes állam Kelet-Közép-Európában is tarthatatlan?
Nincs vízió arról, hogyan lehetne új típusú, társadalomra épülő, és ezért erős lelkületű,
közcselekvésekre alkalmas, részvételi állam. Az egyedül cselekvőképes állam reménye
elengedhető, mert a társadalom és az állam közös cselekvése az új idea? A fejlesztő, digitális
állam ismét civilállam lesz, amely újra felismeri, hogy egyetlen irányítója a – a spirituális és
szellemi lényegű – kollektív tudat? A regionális állam önmentő vagy/és fejlesztő állam irányában
erősödik? A biztonság-garantáló állam fontosabbá válik, mint az emberi jogokat garantáló állam?
Merre keressük az új szövetséget állam és társadalom, szellem és cselekvés, kollektív tudás és hit
között? Az ENSZ Globális Kormányzási Fórumának javaslata a részvételi állam. A mostani
megakrízisek és az elindult kollektív tudatváltás már túllép a részvételi állam koncepcióján is?
Az új paradigmákat és jövőteremtő üzeneteiket sok száz oldalon folytathatnánk. Ám ennyi is
elég ahhoz, hogy megértsük és tudatosítsuk: a magyar társadalom változására már most hatnak
az újjászületést szorgalmazó új paradigmák.
Irodalom
Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág Kiadó, 2010
Kiss Endre: Globalizáció és/vagy posztmodern, Kodolányi János Főiskola, 2003
László Ervin: Világváltás. A változás harmonikus útja, Nyitott Könyvműhely, 2008
34
Metaelméletek és új paradigmák, Magyar gondolkodók a 21. századi világalternatívákról, szerk:
Garaczi Imre és Varga Csaba, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2010
Maurice Merleau-Ponty: A látható és láthatatlan, L’Harmattan, 2007
Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi Humán
Tudományokért Alapítvány, 2007
Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005
Modern szociológiai paradigmák, szerk: Némedi Dénes, Napvilág Kiadó, 2008
Paul H. Ray – Sherry Ruth Anderson: Kulturális kreatívok. Akik képesek megváltoztatni a jövőt.
Pilis-Print Kiadó, 2009
Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007
Varga Csaba: Új elmélethorizontok előtt, Tertia, 2003
Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008
A globlokalizáció és kollektív tudata
Új kihívások és válaszhipotézisek
Az új globalizáció és Magyarország
Nem egy, hanem sok globalizáció van és nem egyféle, hanem többféle globalizációt
tapasztalhatunk. A globalizáció, az új nemzetiesedés és a lokalizáció nem külön-külön megy,
hanem egységes társadalmi-folyam. Van régi és új globalizáció, gazdasági és szellemi
univerzalizáció, hatalmi és spirituális globalizáció, s a globális világ csak a globális tudattal
szinkronban értelmezhető. A földi civilizáció egészében ezért először jön létre egységes,
univerzális világ, amely sokszintes, sokdimenziós terek-áramlások rendszere és poszt-rendszere.
Ez már egyértelműen kivezet az önző, önpusztító, reménytelen újkapitalizmusból.
És azt már mondanunk sem kell, hogy Magyarország integrálódott a globális a vagy pontosabban
a globlokális világba és mozgástere alapvetően függ az új globalizációtól. Ez akkor is így lenne,
ha nem lenne fokozatos kiterjedő és növekvő globális gazdasági, s társadalmi világválság.
Az új globalizáció azt is jelenti, hogy amennyiben válság van, akkor szinte mindenben és
mindenhol válság van. A leglátványosabb globális krízis kétségtelenül a pénzügyi válságzuhatag.
A világ vezető országaiban – 2008-tól kezdődően – a nagy bankok egyre-másra kerülnek
valamilyen mértékben állami felügyelet alá, noha az államosításokat bankmentő csomagok
35
előzik meg. A fejlett világ az adófizetők pénzén menti meg a csődbe jutott bankokat. 2008-2009-
ben az állam például Amerikában eddig összesen tizenegy, Nagy-Britanniában három, Izlandon
három bankot vett részben állami tulajdonba. Nagy Britannia 610 milliárd eurót költött
bankmentő csomagra. Németországnak 500 milliárd eurós, Franciaországnak 265 milliárd eurós,
Svédországnak 150 milliárd eurós, még Ausztriának is 100 milliárd eurós, míg Magyarországnak
„csak” 2,25 milliárd eurós bankmentő csomagja van. Magyarország 1500 milliárd forintig
terjedő hitelt nyújthat bankoknak 2009 végéig. A globális pénzügyi világválság következménye
az, hogy a teljes áresés reálértékben nagyobb 50 százaléknál.
A globális pénzügyi, s folytatásként a globális gazdasági válság egyúttal feltárja az új
globalizáció törvényszerűségeit. Nálunk például most tudatosult, hogy magyarországi bankoknak
95%-ban külföldi tulajdonban van, és a bankok nem kis hányada a válság hatására a korábbinál
is céltudatosabban és gyakran gátlástalanabbul törekszik a magas profit elérésére. A 2008-ban
kirobbant, vagy tudatosan kirobbantott pénzügyi válság azonban csak előhang a totális pénzügyi
válsághoz, amely minden jel szerint a pénzpiac-központú újkapitalizmus teljes bukását hozza
magával.
Minket azonban most elsősorban a totálválság által jobban megismerhető és megérthető
globlokál világstruktúrák természete érdekel.
A globális világ ugyanakkor horizontálisan minimum két dimenzió: egyrészt a globális kollektív
tudat, az emberiség egyesített tudatmezője, másrészt a globális kollektív tudat megnyilvánulása,
intézményesülése, „objektiválódása”. És ez a második, megnyilvánult, egyszerre teremtő és
teremtett globális világ szintén minimum két dimenzió: szubsztanciális és funkcionális globális
világ. A globális pénzügyi válságot okozó bizalmi válság egyértelműen a globális tudat krízise,
míg a nemzetközi pénzügyi rendszer csődje a funkcionális globalizáció szerkezeti és működési
válsága, amely egyébként feltétele annak, hogy a földi civilizáció-kultúra megmeneküljön. A
világválságok és drámai következményeik nélkül bolygónk társadalma feltehetően nem nagyon
lenne képes az újrakezdésre.
Ahány teoretikus, szinte annyi globalizáció-felfogás és globális valóság fogalom. Arról nem
beszélve, hogy a különböző nyelveken, a tudományos gondolkodásokon belül, az egymástól
távol lévő tudományágakban, és persze a kultúrákként más és más közgondolkodás(ok)ban a
globalizációelmélethez szükséges alapkategóriák többségét (a valóság, világ, hipertér, univerzum
és/vagy metaverzum, világszerkezet, társadalom, funkcionális-szubsztanciális, stb.) nem
értelmezik egységesen, vagy gyakran inkább eltérő módon, sőt egymást kizáró tartalommal
definiálják.
A földi civilizációban és kultúrában végbemenő új sokdimenziós téridő szerkezet, avagy az új
globalizáció, az új nemzetiesedés és a szintén új lokalizáció, valamint az általuk kiváltott
univerzális változások minimálisan három szempontból vizsgálhatók: 1. Az euroatlanti hangadó
tudományok együttesen milyennek látják, jellemzik azt a globalizációt-lokalizációt, amelynek
nemcsak kutatói, hanem egyúttal tanúi és szereplői is; 2. Az új globalizációban ténylegesen
milyen új univerzális valóság születik, függetlenül attól, hogy a különböző – hangadó és
36
periférikus – értelmezések hova és meddig jutottak el; 3. Az új globális-nemzeti-lokális valóság
okaként és/vagy következményeként az emberiségben milyen új (univerzális, globális, nemzeti
és lokális) kollektív tudat alakul ki.
Tíz elemzésből legalább kilenc a globalizációt (alapvetően vagy kizárólag) gazdasági és politikai
globalizációként írja le. A bevett definiálás úgy hangzik, hogy a globalizáció a világgazdaságnak
azt az integrációját jelöli, amely igazán az európai gyarmatosító kor hajnalán született, s az
utóbbi negyedszázadban ezt a sokrétű folyamatot felgyorsította (a) a komputertechnológiai
robbanásszerű fejlődése, (b) a kereskedelmi korlátok lebontása, (c) a multinacionális
nagyvállalatok politikai és gazdasági hatalmának megnövekedése.20
Az egyik legmagasabb színvonalú elemzés (Beck, U. 1997) például a következőt állítja: „A
globalizmuson azt értem, hogy a világpiac elnyomja, illetve felváltja a politikai cselekvést, azaz
a világpiac uralmának ideológiáját, a neoliberalizmus ideológiáját”.
21 Ez a paradoxon a globalizáció egyik jellegzetessége: a politika tiszta liberális eszméjét és
programját a fejlettebb, szintén liberális globális gazdasági piac valósága rombolja le.
Az elmúlt két évtizedben globalizáció filozófiai kritikája is fokozatosan megszületett. Az új
globalizáció univerzális történelemfilozófiai lényegének meghatározására például olyan filozófus
(Kiss Endre, 200122) vállalkozott, aki a történelem vége elméletét, s egyúttal az új világállapot
jellemzését avval a valódi kritériummal kötötte össze, hogy új történelmi helyzet csak akkor
állhat elő, ha világtörténelmi mértékben lemondunk az úr-szolga viszonyon alapuló társadalmi
berendezkedésről és ideológiai érvényű filozófiai képviseletéről. Ennek az egyik oka az, hogy
1989 előtt a szovjet fél-globális világrendszer is a Kant által megfogalmazott úr-szolga-viszony
elfogadásán alapult. A kelet-európai rendszerváltáson után másfél évtizeddel persze már nagyon
kevesen gondolják úgy, hogy az előbbi értelemben eljutottunk a kanti „örök béke” birodalmába.
Mi több: már 2010 előtt felismerődik, hogy az új globalizáció egyszerre tette totálissá az úr-
szolga viszonyt és gyorsította fel az úr-szolga viszonyon alapuló társadalmi berendezkedés
bukását. A két folyamat jelenti egyúttal az új típusú világkonfliktus, „világháború” természetét.
A globalizáció és mondializáció egyik legvégletesebb kritikáját Jean Baudrillard, francia
filozófus23fejti ki. Szerinte a globalizáció éppen az univerzalitás ellenében fejti ki hatását, s a
tökéletesen differenciálatlan kulturálatlanság jön létre, mert az egyik oldalon a technika, a piac, a
turizmus és az információ beintegrálódik a mondialitásba, közben viszont a kultúra és a
demokrácia egyetemes értékei eltűnnek. Egy másik francia gondolkodó, Alain
Touraine24viszont úgy gondolja, hogy ugyan a mondializáció halad előre, ám a régi kultúrák
fennmaradnak, mert többek között létrejött az ipari demokrácia, amelyben a kultúrák
sokszínűsége egyesül a technikai-gazdasági világban való részvétellel. Számos más ellentétes
felfogás elemzése után is megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a globalizációnak se a
végletes tagadást, se az egyértelmű igenelést nem igazolta vissza az idő, ráadásul a szellemi
feladat nem az, hogy egy generális világfolyamatra igent vagy nemet mondjunk.
A globalizáció folyamata szükségképpen kétarcú. A funkcionális és szubsztanciális25(vagy
ontológiai) globalizáció megkülönböztetése saját felfogásunk26. Ezt akár nevezhetjük a
partikuláris és a lényegi globalizáció ellentétének, ám ehhez hozzá kell tennünk, hogy a globális
gazdaság és politika természetesen globális szinten is képes tisztán hatalmi-uralmi (vagy ezt
37
kiszolgáló kommunikációs) érdekek alapján motivált partikuláris viselkedésre. A funkcionális –
alapvetően gazdaság központú, sőt a politikát is gazdasági érdekek alá szorító – globalizáció új
és fenntarthatatlan gazdasági-politikai világrendet hoz létre, amely ismételten a civilizáció
vezető, uralkodó országai számára garantál előnyöket, ám ugyanakkor a második és harmadik
világ számára – minden kemény fragmentáció ellenére – gazdasági-társadalmi esélyeket is
teremt. A kilencvenes években Közép-Európa sem épült volna fel újra gazdaságilag, ha nem
erősödik meg és nincs jelen a globális gazdaság, ám a transznacionális vállalkozások többsége
innen szivattyúzva ki a nagyon magas jövedelmet és a profit nagy többségét nem ebben a
szubrégióban fekteti be. (A totális gazdasági-társadalmi világválságban persze az első, a második
és a harmadik világ egyszerre, együttesen értékelődik le és zuhanhat bele a felmérhetetlen
káoszba.)
A funkcionális globális gazdasági és politikai változások sem egyértelműen negatívak, ám a
szubsztanciális globalizáció gerjesztette egységesülések – hogy egy paradoxonnal éljünk – sem
egyértelműen pozitívak. Az értelmezések szerint fontos felismerni, hogy a globalizáció alapvető
veszélyt jelent az emberiség humán és természeti erőforrásaira, ám ezt a veszély-állapotot már
eredendően az új globalizáció előtti klasszikus világkapitalizmus szülte, ugyanakkor a
bolygószintű ökológiai válságok már kizárólag csak globálisan, a globalizáció és globlokalizáció,
és az összes nemzet közös akaratával segítségével enyhíthetők. Se nem helyeslés, sem nem
tagadás – ám mi az új értelmezési alternatíva?
Magyarország például a szocializmus évtizedeiben folyamatosan azt élte meg, hogy szigorúan
elvágták a kontinentális-globális szintektől, és ezzel párhuzamosan a pártállam felszámolta a
lokalitás minden, vagy nagyon sok elemét. Számunkra akkor a világszerkezet alulról és felülről
is levágott volt. Már ezért is az egyik legösszetettebb folyamat vagy áramlás a térelmélet és a
globalizációelmélet kapcsolódása és összefüggése.
Az elterjedt nézetek szerint a globalizáció és lokalizáció összefüggései is átformálódtak az eltelt
két évtizedben. Az eddigi elemzések, részben felületesen, részben indokoltan oda lyukadnak ki,
hogy a két fő elem (a globális és lokális szint) között nincs egyensúly – egyértelműen az uralmi
típusú globalizáció vált és maradt domináns. A pillanatnyi végeredményt viszont nehéz
egyértelműen rögzíteni, mert a dilemma folyamatosan az, hogy mihez viszonyítunk, s persze
nem mérhetünk máshoz, mint a „normál” kapitalizmus, vagy az ipari társadalom korszakához
képest. (Ahol az ipari-kapitalista és polgári fejlődést elkésett volt, sőt félbemaradt a világhatalmi
– második világháború utáni – övezet-besorolások miatt, ott persze végképpen nehéz állást
foglalni.) Magyarországon a két világháború között, vagy a „létező szocializmus” időszakában a
lokális szint – az államkapitalizmus korszakában – végletesen alávetett és kiszolgáltatott volt.
Ehhez képest az elmúlt évtizedben a magyar lokális térségek önállósága, mozgásszabadsága
jelentősen nőtt, miközben még alig van szó az alávetettség megszűnéséről.
Legalább három évtizede bevezetett és elfogadott felfogás, hogy önmagában nincs tényleges
globalizáció, mert ezzel párhuzamos folyamat a lokalizáció, amely nem menekülhet meg a
globalizáció hatásai alól, s fordítva a lokalizáció is egyre erőteljesebb hatást fejt ki az intenzív
globalizáció hatásai ellen, de magára a globalizációra is. Ez a kettős – egymást is feltételező –
38
folyamat: a globlokalizáció. Ha ebbe a viszonyrendszerbe beemeljük az új országosodást/
nemzetesedést27: ez már hármas folyamat, amelyről azonban az ismert és a bevett értelmezések
már általában nem szólnak.
Az ezredfordulóra végképpen megszületett a földi civilizáció új (értelemszerűen: globlokális)
valósága, amely közel sem csak fizikai, anyagi, vagy állami-intézményi valóság. Egyben ez új
civilizáció is, amely sokrétű, sokarcú új kultúra, nagymértékben kultúravesztés is.. Ez az
egyrészt látható-tapintható, másrészt szinte teljesen rejtett valóság messze nem az, amit száz
évvel ezelőtt Európában vagy más kontinensen objektív valóságként definiáltak. Az új valóság új
tér, új idő, és új téridő is, sőt a német szociológus (Beck, U. 1997) már Európát is nem földrajzi,
hanem képzeletbeli térként határozza meg.28 Akár tekinthetjük új spirituális vagy szellemi
valóságnak. Új világállapot ez, új szuprastruktúra és folyamathálózat, amelyet egyszerre és
komplexen vizsgálunk funkcionális és funkcionalitáson túli valóságként; elemzésünk
kardinálisan új szemlélete éppen az, hogy a globalizációt nemcsak egybefonódó gazdasági-
politikai új világrendként értelmezi.
A világproblémák leltára
Vegyük elő újra a globalizáció probléma-leltárát, s nézzük meg, hogy a fontosabb jellemzőkről
mit mondhatunk. A globlokalizáció, mint új világ- és tudatfolyamat, az elmúlt két-három
évtizedben a következők fontosabb (előjel nélküli) változásokat érte el:
1. 1.A folyamatos globalizáció, az együttes globalizáció és lokalizáció eredményeként
létrejött a minimum ötdimenziós (földrajzi, gazdasági, társadalmi, kulturális)
globális transznacionális tér/idő, és újrateremthető a valóságegész, amely
sokdimenziós egyesült tér és idő, vagy másképpen: a földi Abszolútum valósága; (a
globális sokdimenziós hipertér tézise)
2. 2.A globlokális valóság egyben új globális-univerzális kollektív tudatot hoz létre,
ami ugyanakkor inspirálója, gerjesztője és kiegyenlítője is a globalizációnak és
lokalizációnak. Az új kollektív tudat szinte kivétel nélkül hat a föld minden
polgárára, sőt viszont is, közben elindult a kollektív tudatváltás: a régi, hamis tudat
lényegében (és nem részleteiben) igaz tudat lesz, és fordítva. (az új globális kollektív
tudat tézise)
3. 3.A globalizáció a világgazdasági-világpolitikai és kulturális központokból
fokozatosan továbbhullámzott és gyakorlatilag az egész földi civilizációt
„beborította”, gyakorlatilag már elérte a leginkább elzárt világokat, népeket,
törzseket. Mindenkire hat és egyre inkább mindenki visszahathat. (egyesülő
civilizáció tézise)
4. 4.A szétterjedő globalizáció régóta nemcsak az euroatlanti politikai-gazdasági
érdekfejtés folyamata, hanem az egész civilizáció – egyszerre és különböző súlyos
érdekkonfliktusokat és érdekazonosságokat érvényesítő – világakarata. (a globális
érdekütközés és kiegyenlítés tézise)
39
5. 5.Az új globális, vagy globlokális tér nem csak anyagi-fizikai, vagy állami-politikai
és például gazdasági-társadalmi tér, hanem új képzeletbeli tér, új virtuális, sőt
spirituális téridő, új szubsztanciális téridő-világ. (új globális képzeletbeli tér)
6. 6.Az új globális tér (téridő, időtér) nem egyszerűen vertikális és horizontális
térszerkezet, hanem sokközpontú, sokdimenziós, sokirányú, sokképzeletű
térfolyamat, amelyben egyszerre vannak téráramlások és tértörések, álló és mozgó
térstruktúrák. Többszintes, egyidejű új kapcsolatok, új viszonyok, új dinamizmusok.
(folyékony és szilárd tér- és időfolyamatok tézise)
7. 7.A globális térszerkezetben a vertikális horizontálissá, a horizontális vertikálissá,
sőt az eddig zárt vertikális-horizontális szerkezet kifelé és befelé egyaránt kinyílik,
miközben határtalan, végtelen, nem-lineáris horizontális és vertikális térhálózat jön
létre. (nyitott, mobil térszerkezet születik tézise)
8. 8.Az egyesülő civilizáció, avagy a globális civilizáció csak részben alávetett
folyamat a gazdasági-társadalmi uralmi központoknak, mert részben – és egyre
növekvő arányban – önjáró, önmozgó, önfejlesztő, önépítő és önpusztító
világdimenzió. (az önváltoztató globalizáció tézise)
9. 9.Minden mozgó-forgó, helyben maradó és helyet változtató téridő-elem ellenére a
globális világvalóság alapstruktúrája a toronyház-típusú térszerkezet, amely
szükségképpen nemcsak statikus, nemcsak lineáris, nemcsak racionális. Egyszerre
makro-, mezo- és mikroszint, ahol a mikroszint, a lokalizáció tere-ideje váratlanul
felértékelődött. (a sokdimenziós toronyház-típusú világszerkezet tézise)
10. 10.A globális csúcsvalóság, a legfelső makroszint azonban alulról, a földi gazdasági-
hatalmi központok által nem szervezett, ebben a mezőben közvetlen és kizárólagos
döntést előkészítő vagy hozó szervezetek nem léteznek. Ez „üres”, nem cselekedtető,
háromdimenziós tér, amely viszont virtuális téridőként létrejött, a transzcendens és
szellemi aktorok most veszik birtokba. (a legfelső szintű globális valóság üres tézise)
11. 11.Már az új információs-kommunikációs hálózatok és rendszerek kiépülése miatt is
a racionális globális térvilág, téridő-világ (jelenleg főként az internet jóvoltából)
virtuálisan megkettőződött, amit nevezhetünk az emberiség harmadik természetének,
s a tényleges és a virtuális valóság is egyaránt faluvá (avagy ponttá) zsugorodott.
(többszörös komplexvalóság tézise)
12. 12.A globalizáció két párhuzamos, interaktív kulcseleme és világfolyamata: a
funkcionális és szubsztanciális globalizáció. Ezt nevezhetjük haszonelvű és
értékelvű, vagy kvantitatív és kvalitatív globalizációnak is; vagy másképpen barbár
és humanista tartalmú globalizációnak. Ezért a globalizáció többé már nem írható le
csak a tőke, az áru vagy az információ globálissá válásával, amely olykor szintén
egyszerre, vagy felváltva kvantitatív és kvalitatív globalizáció. (a funkcionális és
szubsztanciális globalizáció tézise)
13. 13.Új egyesített kultúra születik, mert a globalizáció egyszerre kultúraromboló és
kultúraerősítő folyamat, egyrészt magával hozza a differenciálatlan
40
kulturálatlanságot, másrészt a differenciált kultúrák közötti magas minőségű
együttműködést. (a differenciálatlan kulturálatlanság és a differenciált kultúra tézise)
14. 14.A globalizáció egyszerre erősíti és tompítja is a világkultúrák közötti értelmetlen-
esztelen hatalmi és presztízsbeli rivalizációt, így a kultúrák közötti totális, nyílt,
általános, kölcsönös pusztítást hozó háborúk nem valószínűek Az ezredforduló utáni
új világmozgás már nem csak amerikai, hanem ázsiai vagy részben afrikai
globalizáció is. (a kultúrák közötti összecsapások elkerülhetők tézise)
15. 15.A zárt vertikális közösségek és kultúrák részben, vagy teljesen, fokozatosan vagy
gyorsan nyílt horizontális közösségekké és kultúrákká változnak. Ez igaz másképpen
is: szellemileg a hely, a nemzet vagy a globális világ visszatalál(hat) a végtelenhez,
az abszolútumhoz. (határtalan horizontális kultúrák tézise)
16. 16.Az új globalizáció mentalitás-verseny is, amely nem az egyik vagy a másik
(individuális vagy közösségi) alapmentalitás győzelmét hozhatja, hanem a kettő
kölcsönös egymásra hatását (a tisztán individualista és tisztán közösségi
magatartások kölcsönhatása tézise)
17. 17.Az új globalizáció sokáig második (például új szegénységet hozó) kolonizációnak
is tekinthető volt, miközben – különösen szellemi és spirituális értelemben –
felgyorsult a posztkolonizáció, amely folyamatosan gazdaságilag és társadalmilag is
„megtestesül” és talán enyhíti a sokrétű szegénységet. A funkcionális globalizáció
megszervezi önmaga ellenfelét: az alternatív globalizáció programját és aktív civil
világközösségét. (a posztkoloniális globalizáció tézise)
18. 18.A globalizáció egyrészt az új tudás (egyszerre normál, poszt-normál tudományos
és poszt-tudományos új tudás) születésének eredménye, másrészt az új tudás
kikényszerítője, ösztönzője és dinamikus terjesztője. Az új globalizáció feltételezi és
kikényszeríti az új tudások – végül a bölcsesség – teremtését és minden irányban
való elérhetőségét. (a globálisan új és elérhetővé váló tudás tézise)
19. 19.Az elmúlt évtizedekben a legnagyobb változást az hozta, hogy a felvilágosodás
utáni, az ipari társadalom szülte, kizárólag ész és racionalistás központú normál-
tudomány átalakul posztnormál és poszt-tudománnyá, amely a tudáskor
eredményeként alapjaiban új tudást, új szemléletet, kibővült megismerési
módszertant teremt. (új tudomány és mentalitás tézise)
20. 20.A globalizáció-lokalizáció kezdeti, egy-két dimenziós, kiürült fogalmakat
használó, pusztán gazdaság központú, dogmatikusan-mereven tudományos, vagy
inkább kvázi-tudományos elemzések féligazságokat, félhazugságokat állítottak. Az
új globalizáció például már nem csak neoliberális alapstruktúrák világexportja,
hanem a más kultúrák normáiból építkező emberi-közösségi jogok, felfogások és
gyakorlaton importja. (a tudomány leegyszerűsített tézisei elfedhetik a globalizáció
tényleges valóságát/tudatát tézise)
21. 21.Az emberi kultúra történelmében nem tudunk olyan korszakról, ahol a földet
átfogó globális – még főként csak funkcionális – társadalom szerveződött volna
41
meg, most azonban minden esély adott arra, hogy a huszonegyedik század közepéig
egységes – bár súlyos ellentmondásokkal terhelt és világkatasztrófát is okozható –
életképes, változásképes világtársadalom alakuljon ki. (új világtársadalom születik
tézise)
22. 22.A kilencvenes évek eleji kelet- és közép-európai rendszerváltások eredményeként
a kétpólusú politikai világrendszer egypólusúvá vált, miközben új potenciális
pólusok (Kína, India, stb.) felemelkedése gyorsul fel. Egyszerre fut a hatalmi-
politikai-katonai koncentráció, és a politika általános leértékelődése és
díszfunkcionalitása. (nem a történelem vége az egypólusú világrend tézise)
23. 23.A kezdetben egymással is harcban vagy konfliktusban lévő amerikai, európai és
harmadik világbeli globalizációs törekvések részben versenyeznek, részben
kontrollálják egymást, részben igazodnak egymáshoz, részben kioltják, sőt
megszüntetik egymást. (a kontinentális globalizációs erőcsoportok és
versenytechnikák harca tézis)
24. 24.Az új globlokális világrendben lelepleződik a képviseleti, manipulált, rejtett
diktatúra típusú demokrácia, s egyre nyilvánvalóbb, hogy új, részvételi alapú,
emancipatív, egyúttal elektronikus, sőt direkt (vagy ezekhez képest is radikálisan
más) demokráciára van szükség a világszerkezet minden szintjén és a globalizációs
szintek között is. (részvételi poszt-demokrácia tézise)
25. 25.Az egyre jobban egységesedő – ám részben még piaci alapú-hagyományú,
részben transznacionális megapol típusú (megapoliumokat létrehozó), részben
továbbra is államkapitalista, részben pénzpiac központú újkapitalista, részben
tudásalapú posztpiac jellegű – összetett világgazdasággal szemben az új globális
világvalóság kevésbé egységesül, kontinensekként és kultúrákként megőrzi részleges
önállóságát, egyediségét.(strukturálódó mega-gazdaság és kevésbé egységesülő
világkultúra tézise)
26. 26.A globalizáció részben megőrzi és továbbmenti a pénzpiac központú
újkapitalizmust, miközben az újgazdaság különböző törekvéseivel (tudásközpontú,
erkölcsközpontú, szociális központú, spirituális központú, stb.) részben fokozatosan
ellehetetleníti, átalakítja, továbbépíti az elavult posztliberális újkapitalizmust. Jön a
nem profit-, nem piac-, nem haszonelvű posztkapitalizmus számos formája.. (a
pénzközpontú újkapitalizmus és az értékközpontú posztkapitalizmus konfliktusa
tézise)
27. 27.Az ezredforduló utáni civilizáció nem konfliktusmentes, ellenkezőleg, az eddigi
integrált gazdasági-politikai és tudásbeli válságtípusok mellett új és kifejezetten
globális válságforrások demonstrálódnak. Az univerzális ökológiai válságok, az új
nemzetközi és lokális politikai-katonai konfliktusok, vagy a kontinentális és
államokon belüli társadalmi megosztottságok gyökeresen új – nem erő- és
eszközfölényre épített – megoldásokat követelnek. (új és totális krízisek kezelhetővé
tételének tézise)
42
28. 28.Európában a hosszú, elnyúlt, majdnem parttalan modernitás, amit az ötvenes évek
óta egy rövid globális utójáték, a posztmodernitás folytat, a következő egy-másfél
évtizedben valószínűleg gyorsan, teljesen és látványosan felszámolódik. Ahogy a
modernizmus, úgy a posztmodernizmus is véget ér, az egyszerre lineáris és nem
lineáris történelem időben előre és hátranyúl – új világkorszakot nyitó – új
alternatívákért. (posztmodernitás vége után új történelmi téridő jön létre tézise)
29. 29.A globalizáció két párhuzamos szellemi/spirituális folyamat: egyfelől a
felvilágosodással kezdődő a posztmodernben kiteljesedő ateizmus diadala, másfelől
a modernizmus-posztmodernizmus mögött szintén kiteljesedő új teizmus
kibontakozása. Ma még nem érdemes megjósolni, hogy a két szellemi-spirituális
folyamat kioltja egymást, vagy az egyik győztes, a másik vesztes lesz, vagy a kettő –
feltehetően magasabb szinten – egységesül (ateizmus-teizmus párharca helyett
szellemi-spirituális párbeszéd tézise)
30. 30.A történelem során különböző méretű-kihatású és különböző típusú globalizáció
és lokalizáció volt, s ami az ezredforduló után és a következő fél évszázadban
megformálódik, az totalitásában, összetettségében, jellegében, kockázataiban, avagy
típusában gyökeresen új világtörténeti és világlényegű modell lesz. (új
globlokalizmus/lokglobalizmus tézise)
31. 31.Az igen/nem logikával csak torzan leírható új globalizáció már születésének
idején „megszervezte” a globalizáció-kritikai gondolkodást, és az ezt képviselő
társadalmi csoportokat, sőt virtuális hálózatokat, amelyek előkészítik a
paradigmaváltó alternatív (poszt)globalizációt. A kvantumlogika azonban egyelőre
nem számolja fel a jó és a rossz megkülönböztetését, de ez a szemléleti dualitás sem
tart sokáig. (a tegnapi globalizáció kikényszerít(het)i az alternatív globalizációt
tézise)
32. 32.Az új és még újabb globalizáció/lokalizáció – és ennek minden új elágazása –
minimum három-öt évenként újraszabja a globális téridőt, harminc-ötven év múlva
visszanézve számos újabb globalizáció-stációt fedez majd fel. (néhány éven belül
mindig új globalizáció tézise)
33. 33.Számos további globalizációs tézist fogalmazhatnánk meg. Például:
34. 34.A globalizációs-lokalizációs földi világszerkezet „alsó” egyharmada már
egyértelműen a lokális valóságok/világok rendszere és hálózata. Ez egy egyszerre
vertikális és horizontális.
Először is, hatásos példabeszéd két felfogás között, mert van olyan társadalomtudós (Z. Bauman,
1998), aki egyenesen azt feltételezi, hogy „lokálisnak lenni egy globalizált világban a hátrányos
társadalmi helyzet és leépülés jele”29. Ma, mintegy tíz évvel később. akár azt is mondhatnánk,
hogy lokálisnak lenni a globalizált világban előnyös társadalmi helyzet és a felépülés jele. Az
igazság valahol a két állítás között lehet.
A földi globalizáció belső erőtéren most csak a lokális (nemzetállamokon belüli) erőtereket
értjük. A lokális sokdimenziós téregyüttesek (gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális terek-
43
áramlások) szükségképpen a globálizált/mondializált térben léteznek, globalizált belső erőterek,
ugyanakkor a globális terek szintén szükségképpen lokalizáltak, avagy lokalizált külső erőterek,
amelyek között a közvetítő terek, tércsatornák, térátjárók vezetnek át. Ez a nemzeti és
nemzetállami szint, illetve a nemzetállamok határaihoz kötött, ám a határokon átnyúló
szubregionális terek, vektorok.
Ebből azonban nem következik automatikusan: 1. A globális és lokális kapcsolatok kizárólag a
nemzeti/nemzetállami közvetítő rendszereken keresztül jönnek létre. 2. A lokális (és a globális)
terek izoláltan, önmagukban, tudatosan elszigetelve is létezhetnek és működhetnek. 3. A
közvetítő nemzeti/állami szint „csak” a közvetítést vállalhatja, elvesztve minden autonómiáját és
saját cselekvőképességét.
Ha ez a három konklúzió helytelen, akkor ezekből logikus konklúziók vonhatók le:
1. A globális-lokális oda-vissza kapcsolat egyik jellemzője, hogy „ugráló természetű”: számos
esetben képes „átugrani” a középső közvetítő rendszeren.
2. A lokális terek izoláltságát felszámolta a mindenhova behatoló globalizáció, ami ugyanakkor
nem jár együtt a lokalitások autonómiájának teljes elvesztésével.
3. A közvetítő szinten (nem elsősorban a nemzetek, olykor inkább az államok) részleges
önállósága megmarad, s számos olyan intézményes lépést tehetnek, amelyekkel komoly
befolyást gyakorolhatnak a globális-lokális térre, vagy valamelyik pólusára.
A globalizáció és különösen a lokalizáció a természeti-földrajzi térhez kötött. A lokális teret meg
sem tudjuk nevezni, ha nem mondjuk meg, hogy melyik tájhoz, környezethez kötődik. Nincs
lokális tér: földrajzi-táji tér nélkül.
A lokális tér régi és új szerkezete ma már egyre világosabban feltárható. Ez jelenleg szintén
összetett tér, vagy téridő, amely nem mindig egybefüggő térhálózat. Valahogy így néz ki a
magassági tagozódása:
1. regionális tér, avagy felső lokális tér; 2. megyei (és nagyvárosi, középvárosi) tér, avagy lokális
középső tér; 3. mikró (például: kistérségi) tér, avagy alsó lokális tér; 4. települési (kisvárostól
aprófaluig) tér, avagy a helyi tér. Ez tehát osztott – négyszintes – szerkezet, amelyben a szintek
között egyrészt hierarchikus, másrészt egy-egy szinten párhuzamos és hálózati kapcsolatok (a
régi hierarchiákat széttördelő horizontális rendszerek) is kialakulnak. A négyszintes szerkezet
hol tartós, hol pedig – a megváltozott kor miatt – gyorsan átalakuló.
A globlokalizáció nem azonos a lokglobalizációval. A globlokalizáció (saját felfogásunk szerint)
olyan modell, amelyben inkább a globalizáció, a lokglobalizáció pedig olyan formáció, amelyben
a lokalizáció domináns, vagy egyensúly van a globális és lokális pólus között.
A lokalitás (vagy a lokális tér) egyszerre univerzális és helyi jelenség. A földi civilizációban
minden korban (ott is, ahol már korán voltak kontinentális vagy fél-globális folyamatok és
viszonyok) a lokális általános jelenség volt. A történészek sokáig úgy gondolták, hogy az
44
emberiség születése eleve lokálisan jött létre, az emberiség kezdetben csak lokális volt, ma már
viszont egyre inkább az a felfogás erősödik, hogy a genezis egyszerre lehetett világegyetemi,
univerzális, kontinentális és lokális; különösen akkor, ha különböző, egymástól eltérő emberiség-
csoportokat feltételezünk.
A lokális gazdasági tér gazdaság-típusai:
a) nem piaci gazdaság; b) lokális piaci gazdaság; c) lokális gazdaság nemzeti piacra; d) lokális
gazdaság globális-kontinentális piacra; e) lokális tudásgazdaság; f) lokális posztpiac; stb.
Sem a globális tér, sem különösen a lokális tér nem írható le csak a transznacionális gazdaság
folyamataival és profit szemléletével. A lokális tér érthetően (egyszerre a globalizáció hatására
és a globalizáció ellensúlyozására) nagyon bonyolult gazdaság-modelleket „kever”, „rangsorol”,
„priorizál”, vagy éppen „egyesít”.
A lokalitás, mint új folyamat – ez talán a legérdekesebb változás. Az elszigetelt, jobbára
érintetlen lokalitás, vagy a lokalitás feje felett viharfelhőként elvonuló globalizáció önmagában
nem vált ki érdeklődést.
Az új lokalizáció jellegzetességei: (1) Nem vagy alig marad érintetlen lokális világ; (2) A
lokalizáció erősíti azt a folyamatot, vagy legalább esélyt teremt arra, hogy a lokális világ védjen
a globalizáció negatív folyamatai ellen, s ugyanakkor a lokális világ versenyképes elemit
beemelje a globális térbe; (3) A lokalizáció alapvetően önérdekű, de világosan felismeri, hogy
csak a befelé forduló stratégia nem lehet sikeres; (4) A lokális világ egyaránt hátrányosnak érzi
magát a globális és nemzeti/állam szereplőkkel szemben, ám a lokalitások egyelőre általában
nem lázadnak, nem fognak össze, ritkán törekszenek tudatosan autonómiára; (5) A lokalitás
társadalma stratégiailag nem, vagy csak részben hatalom-központú, s folyamatosan rákényszerül
arra, hogy saját civil társadalmára építsen.
A kollektív tudat elmélete
A kollektív tudat fogalmát az elsők között Emile Durkheim vezette be a tizenkilencedik század
végén: „két tudat lakik bennünk: az egyiknek az állapotai mindegyikünkben egyéniek és csak
ránk jellemzők, míg a másik állapotai az egész társadalomra nézve közösek.”30 Felfogása szerint
a társadalom minden tagjában jelen van egy azonos és közös tudattartalom, bár ugyan az egyéni
és a kollektív tudat különbözik egymástól, ugyanakkor egységet is alkotnak és kölcsönösen
függnek egymástól. Egyúttal feltételezte, hogy a kollektív tudat viszont független az egyének
létfeltételeitől, amelyek mulandók, viszont a kollektív tudat megmarad és összeköti a
nemzedékeket.
Sokáig ez volt a véleménye: a kollektív tudat „egészen másmilyen tehát, mint az egyéni tudatok,
bár csak az egyénekben valósul meg.”31Később már eljutott odáig, hogy a társadalmat újfajta
pszichikus lénynek tételezte, s úgy gondolta, hogy a vallás nem más, mint a kollektív lény sajátos
gondolkodásmódja. Ebből következett az a felismerés, hogy a „az egyénekhez képest külső
társadalmi tudat nem csak azokat az elemeket tartalmazza, amelyek a csoport minden tagjában
45
azonosak.”32Ezért lehet olyan kollektív tudat, amely az egész tudatunkat teljesen lefedi, s lehet
olyan is, ami nem fedi le teljesen a tudatunkat, sőt olyan is, ami szélesebb tartalmú, mint saját
tudatunk.
A kollektív tudat így tartalmazza egyrészt azokat a tartalmakat, amely a társadalom minden
egyénében közösek és azonosak, másrészt azokat is, amely nem azonosak a társadalom minden
tagjában. Durkheimnek ezt a kettős tartalmú kollektív tudat fogalmát száz évvel később – tehát
most, a huszonegyedik század elején – átvehetjük, és kiindulópontnak tekinthetjük.
A kollektív tudat felfogások is most szembesülnek a tudatelmélet paradigmaváltásával. Ha a
társadalom „csak” naturális (materiális? objektív? tárgyiasult? stb.) valóság – nos, akkor a
társadalom kollektív tudata is a társadalom bioszintjére épül. Ha a társadalom elsősorban
virtuális valóság, kollektív elme-konstrukció, amely egyébként intézményekben is testet ölt,
akkor a társadalom kollektív tudata szintén elszakad a naturális társadalmi szférától és önálló
létdimenzió.
Hogyan is összegezhetnénk az eddigi tételeket?
Témánk szempontjából mindenesetre exponáltuk a régi-új felismerést. Számos jel és tapasztalat
szerint az egyének lelki-szellemi, társadalmi, állami viselkedését, sőt demokratikus (vagy
kevésbé demokratikus) magatartását leginkább – sokszor rejtve – a társadalmi/közösségi
tudathatározza meg. Sőt markánsabban, gorombábban befolyásolja, mint a legdurvább társadalmi
helyzet, a korlátozott cselekvési mező, vagy akár a gyenge társadalmi tudás, a zárt korszellem.
Ha ez igaz, mégpedig igaz, akkor jogos az a feltevés, hogy a posztmodern civilizáció nem tehet
mást, mint újra, de talán magasabb szinten megtanulja a kollektív tudatok felismerését,
teremtését, rendezetté tételét.
A társadalmi tudat tehát szerintünk az elsősleges és komplex tér, sőt a téridő közvetlenül
megnyilvánuló tudattere. Egyben a szakrális vagy isteni tudatfeletti alsó szintje. Nem
elégedhetünk meg a korábbi egyszerű kollektív tudat metaforákkal („felhő”, „tükör”, „tölcsér”
„éter”, stb.), mert a kollektív tudatterek modellje több szintes, több járatos, csavart, görbült,
forgó társadalmi tudattereket feltételez. A következő évtizedek transzdiszciplináris (vagy inkább
metaelméleti) kutatásának lesz feladata, hogy egyre pontosabban megalkossa az egyéni és
kollektív tudatszintek, tudatrendszerek elméletét. Egy ilyen modellben tételesen megfigyelhető
és befolyásolható, hogy egy-egy város vagy kontinens miért és hogyan léphet magasabb
kollektív tudatállapotba.
Mindenesetre a világ más, mint egy-két évtizede, másfelé halad, mint a modernizáció-
posztmodernizáció korszakában. 2008 ősze óta ismét új globális világ van, amit a világválság
„csak” demonstrál, de ez a demonstráció minden képzeletet felülmúl. A pénzügyi termékek piaci
értékvesztése már meghaladja az 50 ezer milliárd dollárt; ez hozzávetőleg egy évi globális GDP-
érték. A jelentés szerint Ázsiát “aránytalan mértékben” sújtották a tőkepiaci árfolyamzuhanások:
Japánt nem számolva ezen a földrészen tavaly 9625 milliárd dolláros befektetési veszteséget
okozott a piaci termékek áresése. E veszteség a japán gazdaságon kívüli ázsiai összesített GDP-
érték 109 százalékának felelt meg.33
46
Ha a globális világ jövőképét nézzük, akkor ez lényegét tekintve várhatóan túllép a pénzpiac
központú kapitalizmus világán, s mindenekelőtt egy poszt-materiális, poszt-kapitalista értékrend
(magasabb életminőség, társadalmi szolidaritás, kisebb társadalmi egyenlőtlenség, a természeti
értékek védelme, új részvételi formák, stb.) felé mutatnak.
Egészen más típusú nehézség az, hogy a globális világ paradigmaváltás, vagy modell- és
szisztémaváltás elején tart, ha ez egyáltalán így van, miközben pontosan senki nem jósolhatja
meg, hogy az újkapitalizmus jelenlegi formája meddig lesz még uralkodó modell, s az ezt
fokozatosan, vagy villámgyorsan leváltó új, univerzális – már a posztmodernizáción is túllépő –
világrendszer mikor és hogyan válik általánossá és szintén uralkodó modellé. A jelenlegi
folyamatos pénzügyi-gazdasági világválság csak az egyik jele ennek a paradigmaváltásnak,
amely akkor is haladna előre, ha például 2008-ban az amerikai jelzálogpiaci válság nem indította
volna el a válságlavinát.
A globalizáció és globlokalizáció természetét megértve tehát azt kellene felismerni, hogy ha nem
most lesz globális paradigma- és modellváltás, akkor majd jön egy újabb, s még újabb és egyre
súlyosabb gazdasági-társadalmi válság, ami végül szükségképpen kikényszeríti az alapvető
globális, nemzeti, lokális változások elfogadását és támogatását. Mindennek azonban egyelőre
még előtte vagyunk vagy már el is kezdődött?
Se Európa, se Magyarország nem tudja, hogy igazából merre menjen. Ebből következik, hogy se
a gazdasági, se a politikai eliteknek nincs (kiérlelt, hiteles) jövőképe és nincs eljárásmódja a
jövőalternatívák kiválasztására. Javaslom, vessük fel azt a kérdést, hogy miért van ez így?
Egyáltalán nem lenne jövő? A jövőtől a jelennél csak rosszabbat várhatunk, ezért jobb, ha a
nyilvánosságnak nem is vetítjük ki fekete vízióinkat? Nincs is szükség gyökeresen új (külső-
belső) valóságra, elég, ha jobb nemzetet, ha jobb (új)kapitalizmust vagy jobb (új)szocializmust
akarunk? Illúziónak tartunk minden új modellt, ami új ökológiai, társadalmi, technológiai
programot vált valóra, vagy – mondjuk – új globális-lokális valóságjövőt keres? Egyszerűen –
mint olyan sokszor a történelemben – súlyosan foglyai vagyunk a régi gondolatoknak és a régi
cselekvési módoknak?
Vagy a galaxisunk és/vagy naprendszerünk, a élő bolygónk és/vagy az élő emberiség kollektív
tudata már beindította a kollektív világ- és kollektív tudatváltást?
Szűkebben nézve, Magyarország (vagy Kárpát-medence) helyzete és közeljövője szorosan
összefügg az új globalizáció-lokalizáció, az új nemzetiesedés, s a sokszintű kollektív tudatosulás
alakulásával. Nekünk is tudni kell azonban, hogy az új globalizáció által kifejezett világmodell
paradigma-, és rendszerváltása előbb-utóbb, pontosabban közelesen elkerülhetetlen lesz.
Már a jövő sem a régi
Avagy a valóban újat teremtő paradigmaváltás
47
„A magasabb szintekhez érve ahhoz a néhány bátor emberhez fordulhatunk útmutatásért, akik –
régen is és ma is – ellenszegültek a rendszernek, harcba szálltak az átlagos, normális
szemlélettel, és újabb, magasabb tudatossági szférák felé indultak el.
Útjuk során összeálltak egyívású emberek egy kis csoportjával (szangha), s olyan gyakorlatokat
vagy paradigmákat hoztak létre, olyan parancsolatokat hagytak hátra, amelyek segítségével a
magasabb világterek is bevehetővé váltak – olyan paradigmákat, vagy belső kísérleteket,
amelyek eredményeit mások is megismételhették, és ellenőrizhették, megerősíthették (vagy
elvethették) azokat.”
Ken Wilber: A működő szellem rövid története, 217. o.
Új paradigmák – a jelen és a jövő titkos, nem remélt, új lelkületű arcát mutatják fel. Az új
paradigmák fogalma azt az új hitet gyújtja meg bennünk, hogy nincs minden elveszve, nem
sorsszerű, hogy mimagunk és a világ elpusztuljon, hanem a katarzis közben jöhet és jön is
önmagunk újraszületése és ennek következményeként a világ újrateremtése.
Értsük meg: a tét az újrateremtés. Vagy elmarad – vagy végbemegy.
A jövő nagyjából két egyenrangú komponens ötvözete: a múlt és a jelenből fakadó
kényszerpályák és az autonóm módon választható jövőképből visszaható szabadpályák
egyesítése. Normális korban az új paradigmák mind a két komponensre hatnak, ám az
ezredforduló utáni világállapot univerzális jellemzője, hogy az új paradigmák soha nem látott
váltást inspirálnak, s ezért az új paradigmák szerepe szinte tér- és időfeletti fontosságú.
A jelenlegi gazdasági és társadalmi (sőt szellemi és erkölcsi) világválság sem másnak a tünete,
mint annak, hogy a világ nem fenntartható és nem folytatható a régi paradigmák alapján. Ez az
állítás önmagában is új paradigma, amelynek értékéből semmit nem von le, hogy értik-e és
alkalmazzák-e a pillanatnyi világgyakorlatban.
Az új paradigma – kvantumugrásként érkező új szemlélet; új gondolkodás és az új világállapot
esélye. Az igazán és kihívóan új az, hogy az új paradigma mindenképpen új paradigma. Ez olyan
típusú kijelentés, hogy a diktatúra egyenlő a diktatúrával. Illyés Gyula hangszerelésében:„Hol
zsarnokság van, ott zsarnokság van”34. Azt már azért ugyanígy kevésbé mernénk állítani, hogy a
demokrácia azonos a demokráciával.
Az új paradigma így teljesen más, mint a régi paradigma, és ugyanakkor nem korlátozott, hiszen
teljességet bont ki, szuverén világ, avagy egyedi totalitás; gyakran felháborító, minden
csontjában más, mint ami volt. A halott, kifáradt élet után folytatásként és újjászületésként új,
lázadó, más irányú élet.
Az új paradigma nemcsak a régi paradigmához képest új; önmagához mérten, önmagában is új,
előzmény nélküli, gyakran indokolhatatlan és nehezen magyarázható. Van, mint a kisodort kő a
tengerparton; ez akkor is igaz, ha a következő hullám újabb kavicsot terít a fövenyre. Így két –
egyébként sokszor jellemét vesztett – szó, az új és a paradigma, egymás mellé téve, képes tájfun
okozni a szellemi és társadalmi térben. Az új és a paradigma kifejezés közül egyik sem utal még
48
az örök életre, de együtt képes azt sugallni, hogy egy lépéssel közelebb mentünk az örökélethez.
Titok ez a folyamat, hiszen az új paradigma titokként jön, senki nem várta, senki nem szurkolt
neki, hirtelen feltűnt az éles kanyar után, és aztán évtizedekkel később, kifáradásában, fényét
vesztve, vonzóerejét felszámolva titokként hullik a gondolkodástörténet darálójába.
De amíg titok volt, jelentős gondolkodók, jövőváltoztató bölcsek, sőt reformátorok emelték
maguk elé és fölé. Akár ősi igazságként, akár a kollektív tudat pillangójaként, akár a depressziós
elme felcsillanásaként. Jött, látott, győzött. Az új paradigmáért érdemes szellemileg élni, ha nem
hisszük, hogy evvel eljutottunk a végső igazságig. A tudományban ugyanannyi a balga felfogás,
mint máshol, mondjuk a köztereken, vagy a vállalati trösztökben, ezért az új paradigma nem a
balgáknak és nem a másolóknak szól, hiszen ők úgy is ellenállás nélkül átveszik, amikor a
hivatalos engedély megérkezik a hangadó vezető tudósoktól és/vagy bölcsektől. Amíg az új
gondolat nem kapott támogatást, addig a balgák mindnyájan szapulják, ami jót tesz az új
paradigmáknak, hiszen megtanulják a szapulásokból, hogy a régi paradigmák repedéseiben hol
és hogyan türemkedhetnek be majd.
Milyenek is az új paradigmák? A sokféle változás, a számtalan átalakulás, a kollektív tudatváltás,
a szellemi felismerések, a technológiai nagyugrások, a társadalmi fordulatok újdonságai – új
paradigmaként – legalább két élesen különböző típusba sorolhatóak.
Az egyik típus: marad a fennálló dogmák rendszerén, marad a normán vagy a korszellemenbelül,
sőt marad a szellemi láthatáron belül; változás azért ez, nem is kicsi, de a világ nem fordul fel
tőle, az új nem viharként seper végig a posztmodern ugarokon. A másik típus eleinte kevésbé
látványos, olykor szinte észrevehetetlen, nincs semmilyen médiaizgalom körülötte, ám rövidesen
felismerhető, hogy alapvető dogmákkal ütközik, átlép a tudományos korszellem határain, rögtön
vitatják, rombolják, de a jobb gondolkodók azonnal jelzik, hogy nagy szellemi változást hoz, s
terjedő hatása egyáltalán nem előre jelezhető.
A régi paradigmák „uralma” ellenére már az új paradigmák korát éljük, a közeljövő az új
paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új paradigma új gondolkodás – túllépés a
naturális, anyagelvű valóságon, a testen és a fogyasztáson, stb. Egyben visszatérés az igazi
„valóságokhoz” (tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert a funkcionális világépítkezés önmagában
korlátozottan eredményes. Vagy ezt is mondhatjuk: Vissza és előre az anyagtól a tudatközpontú
anyaghoz, sőt a tudatig, a világegyetemtől az univerzális tudatmezőkig, s a párhuzamos
világegyetemekig, társadalomtól a társadalom tudatig és tudatalattiig. Új világteremtés: bent – és
kint is; ideák cselekednek velünk.
Nos, itt tartunk már a tízes évek nyitányakor.
1. Merre, hova, hogyan halad (vagy nem halad) a világ a 21. század elején?
A régi paradigmák még mindössze modernizációban gondoltak, hiszen a soros világváltásokat
modernizációs haladásokban, változásokban képzelték el. Az új paradigmákat viszont először
vizsgáljuk meg úgy, hogy miként értelmezhetők a modernizáció és posztmodernizáció
49
jellemzőiként. Ám már most előre jelezzük, hogy az új paradigmák láthatóan átlépnek a
posztmodernizációs ugrások lehetőségén is.
Heller Ágnes – egy már klasszikusnak tekinthető könyvben35 – összegezte a modernizáció
jellemzőit, amelyet a táblázat bal oldalán – szó szerint – ismertetünk, s ezzel szemben a táblázat
jobb oldalán pedig az általunk megfogalmazott kritikai téziseket (a posztmodernizáció téziseit)
fogalmaztuk meg:
A különböző típusú modernizációk tézisei
a modernizáció-tézisei a poszt-modernizáció tézisei
a modern társadalom
dinamikus és
jövőorientált
a posztmodern társadalom nem dinamikus és
nem jövőre (mint jobb világra) orientált, sőt a
jelenorientált világ a teljes ökológiai, gazdaság-
pénzügyi és társadalmi válság felé rohan
a gazdasági terjeszkedés
és iparosítás alkotja
legfontosabb jellemzőit
az iparosítás folytathatatlan, az ipari kor több
évtizede véget ért, az eredeti és a mai
(manipulált) piacgazdasági modell szétesett, a
hagyományos gazdasági terjeszkedés nem
folytatható
jellegében racionális és
funkcionalista
a posztmodern társadalom csődjének egyik oka
az egyoldalú racionális és funkcionális jelleg,
ami világszerte tarthatatlan modellt jelent
a tudás felhalmozásának
alapja már nem a vallás,
hanem a tudomány
a kocka itt is fordult, ma már a tudás
felhalmozásának csak egyik alapja az un. normál
tudomány, újra hitelessé válik a metafizika és
előtérbe kerül például a mesterséges intelligencia
a hagyományos
társadalmi és egyéni
szokások leomlanak, a
hagyományos értékek
elvesznek
a posztmodern társadalom csődjének másik oka,
hogy egyrészt a hagyományos társadalmi és
egyéni szokások leomlottak, másrészt viszont
most már a modern társadalom szokásai és
értékei is radikálisan lebomlanak; ez a kettős
bomlás
bizonyos értékek és
normák egyre inkább
univerzálissá válnak
az új helyzet éppen az, hogy a modernitás –
jórészt univerzális – értékeit és normáit (a régi
paradigmákat) most felváltják a modernitás utáni
– egyre inkább új univerzális és poszt-
univerzális értékek és normák (az új
50
paradigmák)
az alkotás és
interpretáció kánonjai
eltűnnek
a modern társadalomban az ismét dogmákká vált
– például az alkotás és az interpretációt érintő –
kánonok a fejlődés súlyos akadályai
végezetül a „jogos” és
„igaz” fogalma
pluralizálódik
a pluralizálódás végbe ment, amely egyrészt a
modern társadalom csődjének egyik oka,
másrészt a „jogos” és az „igaz” fogalma új
tartalmakkal töltődik fel, az új paradigmák
részben visszatérnek a régi jogos és igaz
fogalmához
Varga Csaba, 2008-2010
Ez a táblázat még csak azt foglalja össze, hogy a modernizációt kövezető posztmodern időszak,
amely a nyolcvanas években kezdődött és jelenleg is tart, alapvetően a modernizáció
végjátékának, mi több vígjátékának vagy drámabemutatójának tekinthető és ugyanakkor az egész
modernizációs modell meghaladásának előfeltételeit is kihordja magában. Ez már önmagában is
egy új paradigma.
Nincs csak jó és csak rossz korszak. Minden korszak aktuális válasz, s minden korszak végét az
hozza, hogy a válaszok elavulnak, és a világ összeroppanna, ha újabb változás nem indulna. Ám
a legfontosabb változások gyakran szinte észrevétlenek és érlelődésük nem a nyilvánosság előtt
megy végbe.
De mi van akkor, ha egyszer olyan korszakváltás jön, ahol valóban a jó és rossz között van
paradigmaváltás?
Az értelmezés horizontját kénytelenek vagyunk kitágítani. A korszakok és a korszakváltások –
függetlenül azok nagyságától és mélységétől – nem érthetők meg csak az „objektív” feltételekből
és folyamatokból, sőt egyre nyilvánvalóbb, hogy a puha tényezők, különösen a kollektív tudatok,
kollektív érzetek határozzák meg. Ezek jelenléte és a nyilvános folyamatok mögötti szerepe nem
látványos, de kíméletlenül döntő jelentőségűek.
A mediatizált korszakban – ennek minden demokratikus jellege ellenére – a hatalmi elitek
megtanulták a korérzeteket, kormentalitásokat tematizálni, manipulálni, hangolni, kijátszani.
Ennek ellenére az új korszak egyik jellemzője, hogy a gazdasági-politikai elitek erős
érdekérvényesítő, ám ugyanakkor korlátozott – sőt akár az alkotmányos korlátokat is kijátszó –
magatartása olykor csak addig marad töretlen és megkérdőjelezetlen, amíg a társadalmi közérzet,
közismeret, köztudat és közvélekedés érzelmileg-lelkileg nem elégeli meg a közállapotokat.
És mintha most már itt tartanánk, nem csak nálunk, Európában, hanem az egész világon. Az
egyre jobban növekvő kisebbség az egész világrendszert, a kialakult világállapotot elutasítja, de
51
még látszólag tűri, kegyesen hagyja létezni. Ezt az elutasítást jól demonstrálja a kulturális
kreatívok világmozgalma.
Valószínűleg csak azért engedi létezni, mert az új modell nincs kész, és nincs világszerte
elfogadva az új világprogram és újdonságként a belső emberi/tudati program, amelyek
ismeretében és képviseletében a csendes elutasítás nyílt szembeforduláshoz vezet.
A konkrét európai politikai-társadalmi mozgások mögött is változatlanul a belső változások
húzódnak meg. Ezek megértéséhez csak akkor kezdhetünk neki, ha a régi és az új paradigmák
közötti különbségeket teszünk és a végbemenő paradigmaváltásokat feltárjuk.
A régi és az új paradigmák tézisei
Modernizáció-posztmodernizáció
korszak végének alaptételei (régi
paradigmák)
Posztmodernizáció után kezdődő új
korszak alaptételei (új paradigmák)
a régi paradigmák történetileg
befejeződtek, de még továbbélnek
az új paradigmák kisebbségben
vannak, de várhatóan szintén uralkodó
paradigmák lesznek
a gazdasági-politikai hatalom
rendszernek alávetett globális
társadalom torzított piac jellegűvé,
szemellenzősen jelenorientálttá
vált, sőt a növekedés-központú
dinamizmusa kríziseket okozott, a
társadalmi szerkezet veszélyesen
szétszakadt, környezet-pusztító
lett, s a jóléti állam
finanszírozhatatlanná korcsosult
az egyszerre globális, nemzeti és
lokális társadalom már nem (vagy
nemcsak) torzított piac jellegű, hanem
inkább tudás- és kollektív tudat
központú, egyaránt múlt-jelen-jövő
orientált lesz, fenntartható
dinamizmusa szabályozott és
értékorientált, s kísérletet tesz a
szociális egyensúly új típusú elérésére
a globális gazdaságot legjobban
részben saját terjeszkedésének
befejezése, részben már régen nem
a klasszikus iparosítás jellemzi,
közben pénzügyileg végképpen
egyensúlytalan, és ökológiailag,
társadalmilag növekvő mértékben
káros
az egyszerre globális, nemzeti és
lokális gazdaságot legjobban a
komplexen új (elektronikus, etikai,
spirituális, stb.) poszt-piac, poszt-
gazdaság jellemzi, és az önellátó
lokális gazdaság pedig felértékelődik,
így
új tartalmú világgazdasági modell
születik
a globális piacgazdaság már nem a globális, nemzeti, lokális gazdaság
52
klasszikus piacgazdaság,
elsősorban a gazdasági-politikai
hatalmi csoportok érdekét
szolgálja, rafináltan manipulált, a
társadalmak által nem kontrollált,
nem a társadalmi érdekek
szolgálója, önfelélő, önpusztító
poszt-piac jellegű, az uralkodó
gazdasági érdekeket nemzetfeletti,
nemzeti ellenőrzéssel is szabályozza, a
poszt-piaci koordinációt közösségi
érdekek, szellemi-erkölcsi értékek és a
fenntarthatóság szempontjai vezérlik
a globalizáció-lokalizáció
racionalista, funkcionalista
modellje fenntarthatatlan és már
több kárt okoz, mint jót hoz;
illúzió, hogy a mai kvázi-
kapitalizmus fenntartható és
átmenthető
az új globalizáció-nemzetiesedés-
lokalizáció egyik újdonsága, hogy az
egyoldalú racionalista-funkcionalista
modell átalakul többoldalú
posztracionalista, szubsztanciális
modellé, amely nem egyoldalú profit
és hatalmi javak megszerzését akarja
a kapitalizmus és poszt-
kapitalizmus korának jellemző
intézménye a tudomány, s az
egyetem (stb.); a tudás
felhalmozásának tényleg nem a
vallás volt az alapja, hanem az
iparosított, racionalista,
funkcionális tudományos
gondolkodás
a posztmodernizáció utáni korszak új
tudománya és új oktatása új
intézményi és működési kereteket
választ és alapja nem az iparosított,
racionalista, funkcionalista
gondolkodás, hanem a szubsztanciális,
értékvezérelt metaelméleti szemlélet
lesz
az újkapitalizmus társadalmi
keretei között a hagyományos és
az elmúlt félévszázad társadalmi
és egyéni szokásai egyaránt
leomlanak, a hagyományos és a
poszt-hagyományos értékek
egyaránt elvesznek
a kétszeres hagyományvesztés vagy
hagyománykopás után egyaránt
következik be az összetett
hagyományok felé való visszafordulás
és az új hagyományok teremtésének
szándéka
az elmúlt száz évben a demokrácia
elvei és intézményei univerzálissá
váltak, ám evvel párhuzamosan a
polgári (kapitalista), képviseleti
demokrácia elavult és a politika
általában és átfogóan
leértékelődött
a képviseleti demokrácia modellt
fokozatosan felváltja egy új, összetett
demokrácia modell: az e-demokrácia, a
részvételi demokrácia, a tudatalapú
demokrácia, szakrális demokrácia
változó arányú és formájú keveréke
53
az elmúlt száz évben általánossá
vált, hogy a modernizáció egyik
legfontosabb eredménye a
szekularizáció, amely egyet
jelentett az állam és az egyház
teljes szétválasztásával, s egyúttal
az állam értékmentesítésével,
szigorúan lecsupaszított
funkcionális felfogásával
amíg a nyugati civilizációk még
szekulárisak maradnak és a szekuláris
modernizáció változatlanul
folytatódik36, a nem-nyugati világ
teljesen más képet mutat, s egyre
szélesebb körben tapasztalható, hogy
új poszt-szekuláris világba léptünk,
ahol ennek megfelelő modernizációs
modellek születnek
a modernizáció-
posztmodernizáció korában nem
volt jövőképhiány, hiszen minden
társadalom vagy minden polgár
előtt világos volt, hogy a jelen- és
jövőkép ugyanaz: a liberális,
szabad piacgazdaság, a polgári
demokrácia és parlamentarizmus,
a korábbi diktatúra minden
típusának elvetése, stb.
a posztmodernizációt követő
időszakokban, a jelenben és a
közeljövőben egyaránt krízist jelent,
hogy nincs generális jövővízió, s
hiányzik az átfogó, sokrétű jövőkép,
nincs új globális-lokális vízió, nincs
ténylegesen új világrend, s e nélkül a
sokasodó válságok is csak felületileg
kezelhetők
Varga Csaba, 2008-2010
A 21. század elején tehát a világ, s jelesül Európa szükségképpen halad tovább, de ez a haladás
sokkal nagyobb fordulatot prognosztizál, mint ami például a kapitalizmus kialakulásánál
tapasztalhattunk. A haladás – jelképesen – előre bukás, s a zuhanás fájdalmas, de az arccal a
földbe csapódás felvilágosító hatású.
A régi és az új paradigmák megkülönböztetéséhez viszont szükség lenne egy újkapitalizmus-
elméletre, vagy még pontosabban az újkapitalizmust lényegileg meghaladó valamilyen
posztkapitalizmus-koncepcióra. Ez azonban jórészt hiányzik. Nem lehet feladatunk, hogy ebben
a tanulmányban ennek megfogalmazására kísérletet tegyünk, ám néhány fontos, kardinális tézist
szóba hoznánk. Az egyik releváns kérdéskör az, hogy már az újkapitalizmusban is új típusú
aktorok vannak: a nemzetállamok feletti gazdasági szereplők, s nemzetközi gazdasági szerepet
betöltő államok, s mindegyik új aktor gyakran politikai előnnyé is kívánja váltani gazdasági
erőpozícióját.
Európa számára az új, politika-hatalmi központú világállapotból súlyos konzekvenciákat
vonhatunk:
a) egyaránt létezik demokratikus és autoriter kapitalista rendszer, sőt a nem autoriter
kapitalizmus is hajlamos autoriter viselkedésre;
54
b) az autoriter államokban minimális és nem hatékony a politikai ellenőrzés, de a nyugati
államokban is csak mérsékelt és közvetett politikai ellenőrzés van;
c) ma már ott tartunk, hogy a gazdasági és politikai aktorok különféle ügyeskedései miatt nagyon
kevesen pirulnak el;
d) az angolszász kapitalizmus nézetrendszere (a magánszektor jóval hatékonyabban hasznosítja a
gazdasági erőforrásokat, mint az állam) egyre kevésbé tartható.
A pénzügyi világválság közepette új felismerés születik: se az állam, se a piac mindenhatósága
nem igaz. A piac már nem piac, az állam már nem (a hagyományos) állam, mind a kettő nagyon
távol került az ideális piac vagy állam-modelltől. Az állam természetesen latba veti erejét és
tekintélyét, vagy a gazdasági érdekek arra kényszerítik, hogy fenntartsa az újkapitalizmus
világrendjét, ám a (kvázi és hatalomközpontú) piacot az állam legfeljebb annyiban érdekli, hogy
saját racionális céljait legalizálja, érvényre juttassa.
Ebből a negatív állapotból következik, egyre többek számára nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlen a
poszt-modernizáció, amely szükségképpen és vitathatatlanul elvezet valamilyen poszt-hatalmi,
poszt-piaci világhálózatig, ami ugyanakkor nem vezet vissza sem a klasszikus kapitalizmusba, se
a boldogtalan szocializmusba.
Minden eddigi – az elmúlt kétszáz évben kipróbált – világmodell meghaladásra szorul. Nincs
más kiút. Vége minden eddigi kollektív illúziónak is.
2. Az új paradigmák jellemzői
Minden újmódon van. Ha nem írnánk 21. századot, feltehetően akkor is az intenzív fordulatok,
változások korát élnénk. Ha nem lett volna nálunk politikai rendszerváltás, akkor is átfogó világ-
rendszerváltás lenne. Ha nem beszélnénk tudástársadalomról, akkor is a jelent az új paradigmák
korának kellene értelmeznünk.
Szeretnénk markánsan, vagy drasztikusan fogalmazni. Igen, Magyarország jelenbeli állapotát
alapvetően befolyásolja, hogy a brutális és groteszk gazdasági-pénzügyi világválságok kezelése
hogyan sikerül majd. Evvel párhuzamosan ugyanilyen alapvető befolyásoló feltétel-csoportokat
jelentenek az új paradigmákkal leírt korszakváltó globális, nemzeti, lokális gazdasági,
társadalmi, szellemi folyamatok. Ez a 21. századi kettős meghatározottság tézise, és a
párhuzamos meghatározottságok ugyanakkor nyitott kapuk. Újvilág teremtőképességük azonban
nem eleve eldöntött. Az egy harmadik meghatározottságot jelent az, hogy a két párhuzamos
változássorozat jövőképe részben homályos, mert az új paradigmák többségét még nem fogadták
be a társadalmak. A harmadik meghatározottság tehát a generális jövőkép hiánya, a jövővízió
kiérlelhetetlensége, hiszen az általános jövőkép nem lehet mindössze az, hogy a késő
kapitalizmus, vagy a pénzpiac-központú újkapitalizmus világválságát pusztán a szabályozás vagy
működés javításával akarjuk rekonstruálni.
55
Thomas S. Kuhn 21 féle értelemben használja a paradigma fogalmát, s egyébként a paradigma
kifejezést egyébként Polányi Mihálytól vette át. Szerinte a nem-forradalmi periódusokban a
fennálló paradigmák nem haladhatók meg. A paradigma-váltások viszont nem szabályszerűek,
villámcsapás-típusú átváltások, bizonyos értelemben „irracionális” szellemi aktusok. Négy
komponensből állnak: szimbolikus általánosítás, metafizikai előfeltevés/ontológiai modell,
értékek-tudások, példák. A paradigmaváltás szükségképpen feltételez új tudósközösséget – új
kognitív funkciót – új beállítódást – új világlátást – és új közvetítő közösséget és technológiát.
Mindenesetre ma, az új forradalmi periódusban ismét új paradigmák jönnek – újra villámcsapás-
szerűen? Nem is történhet másképpen és ne is reméljünk puha váltást.
Akár tudományos, akár nem tudományos új (vagy egészen újnak nevezett) paradigmát
vizsgálunk, folyton beleütközünk a fontosabb paradigma-dilemmákba. Hiszen egyáltalán nem
könnyen értelmezhető, hogy egy-egy új gondolat, új nézet, új felismerés, új irány mitől is új és
mitől is tekinthető paradigmatikus jelenségnek. Ezért érdemes az alapvető paradigma-
dilemmákat rögzíteni:
● •.Az új paradigmák egy része ősi paradigma, ám ettől a jelenben tökéletesen új
felismerésként jelenhetnek meg;
● •.Minden új paradigma először egyéni vagy ritkábban csoportos-felismerés;
● •.Az új paradigmatikus fogalmak az új nyelv hiánya miatt többször nem, vagy
pontatlanul nevezhetők meg;
● •.A paradigmaváltások – szokásos tudománytervezési módon – nem tervezhetők,
nem manipulálhatók, már azért is, mert jobbára előzmény nélküliek;
● •.Az erős gondolkodási-falakba ütköző paradigmák nem mindig vesznek el,
legfeljebb időben később érvényesülnek;
● •.Egy-egy egyéni-egyedi paradigma felismerés önmagában nehezebben emelhető be
a tudományos gondolkodásba.
A dilemmákat még bőven lehet sorolni, de ezek is jól mutatják, hogy az új gondolat, eszme,
vízió, remény milyen nehezen definiálható egyben új paradigmaként. Vagy egyáltalán
paradigmaként, hiszen mellékes részkérdésekben, másodlagos szempontokban nem születhetnek
olyan felfogások, amelyeket okkal tarthatunk paradigmatikus felismerésnek.
Túl nagy a világbaj és a szokásos kríziskezelések nem használnak. Már azért is új típusú a váltás,
mert a válságok nem csak a külső világban szabadultak el, hanem az igazi, lényegi, katartikus
válságdimenziók az embereken és a közösségeken belül jelentkeznek. Ezért az emberen belüli,
például az elme, a lélek, a szív válságai sokkal súlyosabbak, mint a piac, a pénz, vagy az állam
válságai.
Mint jeleztük már: Magyarország jelenére és jövőjére nem csak története, közelmúltja, vagy
pillanatnyi állapota hat, hanem ugyanekkora erővel és kihívással a külső erőtér, avagy a globális-
lokális világ és a globális tudat számos kihívása. Mértékadó hipotézisként először is azt állítjuk,
hogy Magyarország, vagy a magyar társadalom újjászületése – jelentős arányban – az új
paradigmák elterjedésétől és érvényesülésétől függ.
56
Egy-két évtizede az egyik leginkább ismert értelmezési keret az, hogy a régi és az új paradigmák
fogalom-párral törekszenek a fontosabb változásokat rendszerszerűen meghatározni. Minden
korban vannak olyan új, kardinális (vagy asztalborító) paradigmák, amelyek az adott korszellem
régi (vagy várszerű) paradigmáival szemben lépnek fel. Ebből az is következik, hogy ami ma új,
az holnap könnyen régi paradigma lesz.
Az eltelt idő azonban a paradigmák értelmezésében is újat hozott, azaz a paradigmák
koncepciójáról új paradigmát37 fogalmazhatunk meg. A látványos helyzet ugyan is az, hogy az
új paradigmák nem csak a 19., hanem a 20. század mamut-épületét is aláásták, s a
paradigmaváltások szélviharszerű tapasztalatai új horizontokat, új emberiség-jövőt felmutató
felfogásokat kényszerítenek ránk.
Paradigmatípusok jellemzése
Paradigma típus Paradigma jellemzés Szimbolikus
megfogalmazások
1. Világrendszert
váltó új
paradigma
Minden eddigi funkcionális
világrendszert (feudalizmus,
kapitalizmus,
posztkapitalizmus) az új (és
generális) paradigma váltott le
„nagy dolgot tudó
sündisznó”
„a huszadik század egy
már majdnem kialudt
vulkán, a
huszonegyedik még
embrió”; stb.
2. Világrendszert
korrigáló
(változtató)
paradigma
Minden eddigi világrendszeren
belül (a kapitalizmuson belül
klasszikus kapitalizmus, ipari,
kapitalizmus,
pénzkapitalizmus, információs
kapitalizmus) voltak rendszert-
változtató új paradigmák
„sok mindent tudó
róka”
„ugyanannak a
szobának újabb ablakot
és ajtót vágunk”; stb.
3. Tudományos
gondolkodási
rendszert váltó új
paradigma
A tudomány és a gondolkodás
fejlődésében folyamatosan
vannak paradigmaváltások
(normál-tudomány, poszt-
normál tudomány, poszt-
tudomány, metatudomány)
„a nap nem a föld
körül, hanem a föld
kering a nap körül”
„az anyag nem szilárd
fizikai test, hanem
légüres tér rejtélyes
’mozgásokkal’ ”, stb.
4. Tudományos A tudományos paradigmákon „az anyag egyszerre
57
gondolkodást
korrigáló
(továbbfejlesztő)
új paradigma
belül folyamatosan vannak
gondolkodási modellt
korrigáló változások vagy
határtágítások
hullám és részecske”,
„a DNS kódoló és nem
kódoló elemekből áll”;
stb.
5. Az emberi
lelket, elmét,
tudatot érintő
kardinális,
esszenciális új
paradigma
A szubsztanciális
világrendszereket vagy a
kollektív gondolkodást is
meghaladó új személyes és
kollektív tudatot, elmét
továbbfejlesztő poszt-generális
paradigmák
„anyag helyett tudat”,
„pénz helyett lélek”,
„ego helyett Isten”; stb.
Varga Csaba, 2008-2010
Öt új paradigma-típust különbözettünk meg. Ezekből már következik, ha a paradigmák
értelmezésére törekszünk, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a paradigma-értelmezések problémái
jelentősek. Mi minden az oka az értelmezési konfliktusoknak?
1. A régi paradigmát gyakran új paradigmának igyekeznek beállítani.
2. A kvázi-paradigmát (vagy a nem-paradigmát) új paradigmaként mutatják be.
3. Az új paradigmát sokszor kifütyülik a régi paradigma megőrzése érdekében.
4. Az új paradigma tartalmát visszahúzzák a régi paradigmára, és úgy ismertetik, mintha az a
felismerés már régi lenne.
5. Az új paradigma értelmére olykor rávetítik a régi paradigma tartalmát.
6. Előfordul, hogy az új és még újabb paradigmák összetorlódnak és kezelhetetlenek lesznek (az
egymást gyorsan követő paradigmák problémái).
7. A részparadigmát gyakran univerzális paradigmának állítják be.
8. Az új paradigmát visszatérően nem értik, ezért a régi paradigmát tartják érvényesnek.
9. Társadalmi jelenség: elzárkózás az új paradigmától, s egyben a régi paradigma tartalmát
vetítik rá az új felfogásokra.
10. A szimbolikus hatalmi státusz megőrzése miatt az új paradigmát tudatosan negligálják.
11. Egyes tudósok a saját életmű mentése miatt az új paradigmák ellen folyamatosan
háborúznak.
És többek között (12.) az egyik általános jelenség: amikor megjelenik egy-egy új paradigma, ezt
akár évtizedekig nem értjük vagy nem is akarjuk érteni.
58
A tudományos paradigma-típusokat és értelmezési gondjaikat most tegyük félre, bár a globális és
európai paradigmaváltás tervezésének egyik súlyos akadálya, hogy a tudományos új paradigmák
már fényévekkel megelőzik a politikai, gazdasági, társadalmi paradigmákat, amelyek így
politikai, társadalmi (és egyúttal szellemi) zárványoknak tekinthetők. Az érkező univerzális
világváltásnak talán ezek a legmagasabb, legszélesebb gátjai.
A központi, már most aktuális kontinentális dilemma tehát az, hogy Európa, vagy maga az
Európai Unió most és a közeljövőben milyen típusú és tartalmú paradigmaváltás/változás előtt
áll.
3. Az európai paradigmaváltás és/vagy paradigmakorrekció
Európa és Európát integráló Európai Unió történetének talán legnagyobb kríziseit éli, miközben
helyzetén, irányán a legtöbbet most változtathatna, és ezért egyúttal a legnagyobb és átláthatatlan
útválasztók előtt áll. Melyek ezek?
1. 1.Európához képest külső paradigmaváltások: a szabályozatlan, sokszor elszabadult
újkapitalizmus most paradigmaváltás, vagy „csak” erős paradigmakorrigálás előtt
van; a nagyon szilárdnak feltételezett egypólusú világrend véglegesen átalakul a
többpólusú világrenddé, amelyben Európa kompetenciája, szerepe javulhat vagy
nagyon romolhat; a sokszor durva, szintén nem ellenőrzött megaglobalizáció
átalakulhat(na) egy puhább, ökológiailag és társadalmilag érzékenyebb globalizációs
modellé, stb.
2. 2.Európa újabb belső paradigmaváltáshoz érkezett: a kilencvenes évek végén az
Európai Unió – a lisszaboni stratégiával – tényleges paradigmaváltást tervezett meg,
méghozzá elsősorban avval, hogy a pénzpiaci újkapitalizmus helyett információs
társadalom világmodellt akart; az ezredforduló utáni első évtizedben ezt a váltást
nem tudta elérni, mert főként a fennálló világstruktúra (a pénzkapitalizmus)
„beszippantotta” az információs társadalom világtervet, miközben a
pénzkapitalizmus részben átalakult információs kapitalizmussá; a
paradigmaváltozássá szelídült paradigmaváltás-koncepció részben azért is fulladt ki,
vagy ért el felemás eredményt, mert az európai korszellem, közgondolkodás lassan
és részlegesen fogadta be a paradigmaváltás koncepcióját; a 2008 őszén látványosan
kirobbant előbb pénzügyi, majd gazdasági világválság egyértelművé tette, hogy a
pénzközpontú újkapitalizmus világprogram nem tartható, csődbe jutott, s minimum a
korrigált kapitalizmus modellre38 való átállás következik. Európa még nem nagyon
tudja, mert semmilyen valódi unió szintű stratégiai koncepció nincsen készen, hogy
a folytatás paradigmaváltás vagy paradigmakorrekció legyen; ugyanakkor Európa
viszont jelenleg a klímakrízis, a súlyosbodó pénzügyi krízis nemzetközi és tagállami
szintű megoldásának kidolgozásában és levezénylésben próbál jobban teljesíteni a
többi kontinenshez képest; s az európai polgárok többsége a remélt jövőtől
életminőség javítást és társadalmi szolidaritást vár.
59
3. 3.Európa nemzeti és lokális paradigma átalakításai: az ezredforduló után az európai
tagállamok – Észak-Európa kivételével – közepes teljesítményt nyújtottak az
információs társadalom (vagy a tudásalapú gazdaság és társadalom) adaptálásában;
közben a 19-20. századi állami és lokális struktúrák, intézmények, megoldási
technikák alig módosulnak, különösen a később csatlakozott országokban csak az
ipari kapitalizmus és klasszikus polgári struktúrák visszaépítésével foglalkoznak,
holott erős ipargazdaságuk nincs és hiányzik az erős polgárság is; sajnos nagyon
valószínű, sőt szinte bizonyos, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság még inkább
meggyengíti a helyi ipart és szolgáltató szektort, s a felemás (széttagolt, alulteljesítő,
drága, költekező) jóléti állam további visszaszorítása is végbemegy; az egymást is
erősítő külső-belső válságtünetek ellenben egyre több helyen kiváltják, vagy
legalább követelik a lokális koordináció fejlesztését, a helyi identitást erősödését.
4. 4.Európa mentális paradigmaváltásai vagy változásai: az európai identitás
erősödésének elmaradása, olykor erodálódása, a közös értékek-remények
megélésének hiánya, a hagyományok-hitek továbbvitelének folytatása, a kétezer év
hibáival való szembenézés elmaradása mind-mind gyengítették Európa szellemi és
mentális állapotát; minden korszakban a világ fennmaradása, a rendszerek
működése, a technológiák alkalmazása, a társadalmi együttműködés, a pénzpiacok
stabilizálása a személyes és közösségi bizalmon alapul; de Európa polgárait
mostanában folyamatosan csökkenő mértékben jellemzi a bizalom. Európa mentális
minőségét – paradox módon a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltások
óta – állandóan rontja a kiérlelt, megvitatott jelen- és jövőképek hiánya.
Európa vezető gondolkodói ezeket a kérdéseket élesen vetik fel, s igen határozott megoldásokat
követelnek. Jürgen Habermas – Európa talán legjelentősebb teoretikusaként – például így
vélekedett néhány éve39: „Miért is izgulnánk egy olyan színtelen téma miatt, mint amilyen
Európa jövője? Az én válaszom az, hogy amennyiben nem tudunk Európa-szerte egy
referendumot tartani az 2009-es európai választásokat megelőzően arról, hogy milyen alakot is
öltsön Európa, az unió jövőjét a neoliberális ortodoxia javára döntik majd el. Ennek a kényes
kérdésnek a kikerülése a kényelmes béke és a járt úton való bandukolás kompromisszumának
érdekében, a zabolátlan piaci erők szabad uralmát hozza majd el.
Ez arra kényszerítene bennünket, hogy nézzük végig, amint az EU jelenlegi politikai hatalmát
darabokra szedik a diffúz európai szabad kereskedelmi zóna kedvéért. Az európai egyesítési
folyamatban először találjuk magunkat szemben azzal a veszéllyel, hogy a már elért integrációs
szint alá süllyedünk vissza. Ami engem bosszant az a paralitikus zsibbadás, ami a francia
alkotmányos referendum bukása után állt be Franciaországban és Hollandiában. A döntés meg
nem hozatala ebben a kontextusban egy jelentős következményekkel járó döntéssel ér fel.”
Európa hatalmi központjai ma ugyanazt tervezik, mint már korábban a nemzetállamok
elitjei:koncentrálni, egységesíteni akarnak, hogy minél előbb létrejöjjön az európai egyesült
államok, mert ettől a hatalmi egyesítéstől azt remélik, hogy Európa belül jobban uralni tudja
önmagát, kívül pedig versenyképesebb lesz az új világhatalmakkal szemben. Ez azonban
60
aggasztóan régi paradigma. Ez a funkcionális hatalmi-politikai központú világrend tézise. Ez
növelné a zabolátlan piaci erők szabad uralmát és az Európán belül gazdasági-társadalmi
szétszakadást. Az Amerikai Egyesült Államok mai helyzete jól mutatja, hogy a korábbi államok
funkcionális egyesítése nem védi meg Észak-Amerikát a totális krízisektől vagy például a dollár,
mint világpénz, várható bukásától.
Nincs más, mint a gyökeresen új megoldások keresése, a liberális ortodoxián való túllépés, de
ugyanígy nem alternatíva az amerikai vagy angol neokonzervativizmus programja sem.
Bármennyire is elképzelhetetlen a mai európai hatalmi eliteknek – az irány az újkapitalizmuson
túlra mutat.
4. A legfontosabb globális, európai és magyar forgatókönyvek
A válságkezelés kapcsán – remélhetőleg – a gondolkodásban haladtunk előre, ám nincs túl sok
lehetőség a mellébeszélésre, vagy a valódi tendenciák homályban hagyására.
Ha először az átfogó paradigmaváltások felől és a globális szinten vizsgáljuk a
jövőforgatókönyveket, akkor egyáltalán nem nehéz eligazodni a régi és az új alternatívák között.
A földi civilizáció és kultúra előtt jelenleg mindössze három világmodell programot neveznek
meg:
1. Kapitalizmus és újkapitalizmus;
2. Valóban új kapitalizmus;
3. Poszt-kapitalizmus (avagy az, ami a különböző kapitalizmus-modellek után jön);
Az utóbbi évtizedekben létrejött kapitalizmus a pénzpiac központú, manipulált újkapitalizmus,
amelyet a piac (a láthatatlan kéz) képtelen volt szabályozni és kontrollálni
Az újkapitalizmus jelenlegi programja így nem más, mint egy korrigált, de nem újragondolt
kapitalizmus; a korrigálást főként a látható kéztől (vagy már inkább az államtól) várják, noha a
mai (funkcionális) kapitalista állam szintén képtelen szabályozni és kontrollálni. A kapitalizmus
és újkapitalizmus egyaránt a közelmúlt és a jelen uralkodó világ-modellje, amely egyaránt
elutasítja a társadalmi, az ökológiai, a tudásbeli, az erkölcsi, a kollektív tudatbeli és szakrális
koordinációt is.
Hosszabb távon az emberiség megmaradását valószínűleg, vagy bizonyosan csak
valamelyikposzt-kapitalista modell, vagy modell-kombináció érheti el, amelyeknek viszont
egyaránt feltétele az emberiség kollektív tudatának emelése. Bolygónk megmentése sem
tervezhető másképpen.
A globális forgatókönyvek alapvetően befolyásolják Európa holnapját is, miközben az európai
államok hosszú távú alternatívái „alulról” hatnak Európa jövőszcenárióira.
61
A feltárt és röviden bemutatott válságtünetek régi, s új szemléletű értelmezései alapján ezért
egyaránt megfogalmazhatók Európa, főként az EU jövő-forgatókönyvei. Hangsúlyozzuk, hogy
ezek komplex gazdasági, társadalmi, tudásbeli, kulturális, sőt kollektív tudatbeli (stb.)
alternatívák. Először egy összefoglaló táblázatot mutatunk be a lehetséges fontosabb
forgatókönyvekről, majd a forgatókönyvek bizonyítására egy-két fontosabb alternatívát
részletesen ismertetünk.
Európa fontosabb jövő-forgatókönyvei40
(három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista modell)
A jövő-modellek
tényleges és/vagy
szimbolikus nevei
A jövő-alternatívák
tartalma
A jövő-alternatívák
jellemzése
(1) Modernizáció
rendszerszerű szupra-
válsága,
Csőd gondnokság,
Régi világrend
bukása és társadalmi
lázadások,
Negyed- és fél-
diktatúrák
kialakulása,
Stb.
A 21. század első fele
elsősorban válságok,
csődök, visszaesések
sorozata, átfogó
reménytelenség
alternatíva,
az Európai Unió
csődállapot előtt, ezért
a legnagyobb
veszélyek elhárítására
koncentrál, ám a
tagállamokban is
számos negatív
forgatókönyv mehet
végbe
- Folyamatos, egymást
erősítő csődök,
klímaválság, gazdasági
krízisek, társadalmi
válságok, stb.
- a klímakrízis
megoldhatatlan,
- a modernizáció és poszt-
modernizáció elvei és
intézményei csak részben,
vagy egyáltalán nem
kezelik a válságokat
- társadalmi ellenállások,
az ifjúság lázadásai,
polgárháborúk veszélyei,
- a csőd következménye
lehet valamilyen diktatúra-
modell kialakulása is
(2) Javított
kapitalizmus
folyamatos válsággal,
Szabályozott cowboy
kapitalizmus,
Újraalkotott
kapitalizmus,
Marad a kapitalizmus,
a pénzpiac központú
kapitalizmus,
legfeljebb
szabályozottabb,
ellenőrzöttebb lesz, de
a jóléti állam nem
- az önkorrigáló, de
alapjaiban nem változó
világrend
- részben államosított
kapitalizmus
- regulált kapitalizmus
62
Korrigált liberális
világrend átmentése
Stb.
rekonstruálható, nő a
szociális
egyensúlytalanság,
a javított demokrácia
modell jön, de az
Európai Unió nem lesz
egyesült Európa
- globális és
kontinentálisan ellenőrzött
(vagy kvázi-ellenőrzött)
pénzpiacok
- államilag szabályozott és
felügyelt gazdaság
- de a válság folyamatos és
totális lesz!
(3) Tudásközpontú
világmodell,
Globális
tudásvezérelt
gazdaság, s
tudástársadalom
Intellektuális
kapitalizmus,
Stb.
Poszt-információs
kapitalizmus, a pénz
helyett zömében a
tudás az uralkodó
csereeszköz, s
a tudás-szegénység
felszámolása,
előtérben a tudás-
integráló, innováló és
hasznosító Európai
Unió reménye
- tudás-kapitalizmus, vagy
jobb esetben tudás-
posztkapitalizmus,
- a globális tudásgazdaság
csökkenti a kontinensek
közötti (és esetleg
kontinenseken belüli)
egyenlőtlenségeket
- kreatív és innovatív
intellektuális tőke központú
(poszt)kapitalizmus
- az egyesült Európa
lehetővé válik, de nem sok
jót ígér
(4) Poszt-kapitalizmus
első változata, új
gazdasági világrend,
Poszt-piaci (és nem csak
tőke-alapú) gazdaság,
Fenntartható gazdaság,
társadalom és kultúra
kora. Ez egyúttal már új
poszt-
szekurális41világrend.
Stb.
A posztkapitalizmus
lényege: tőke utáni,
poszt-piaci korszak,
már nem növekedés-
központú paradigma,
az egységes Európa
nem elsősorban
politikai vagy
gazdasági, hanem
érték- és életminőség
központú integráció,
így új politikai modell
- nem a profit és a
növekedés a lényeg, hanem
jön az új modell, a
társadalom-gazdaság
- kontinentális, új típusú
érdek- és érték egyeztetés
- alternatív társadalmi
mozgalmak és megújuló
energiahálózatok, stb.
- poszt-demokrácia:
részvételi állam,
elektronikus és/vagy
63
alakul(hat) ki részvételi demokrácia
- középpontban a
fenntartható világ és
fejlődés lehetővé tétele, a
klíma krízis részleges
kezelése
(5) Lokalitás-központú
globalizáció,
Társadalom-központú
világállapot,
Új város- és térségi
államok kora,
Új szolidaritás, új
közösségi identitás
Direkt és/vagy
közvetlen demokrácia
kora
Stb.
A régi világrend
széthullik darabokra,
és ennek nyomán
dinamikus lokális
világok és hálózatok
jönnek léte;
ez részben a lokális
világ reneszánsza, a
lokális
„köztársaságok”
rendszere,
a lokalitás fontosabb,
mint a globalizáció,
új típusú
nemzetállamok,
lokalitás-alapú
szövetségek,
nem profit- és
verseny- központú,
hanem önellátás,
öngondoskodás célú
- önellátó, önfejlesztő kis
közösségek hálózatai
- a globális gazdasággal
egyenrangú helyi gazdaság,
lokális közösségi pénz
bevezetése
- társadalmat szolgáló
gazdaság, s politika,
- a természetbe integrálódik
vissza az emberiség
- újra a fenntartható
(lokális) világ alternatíva a
középpontban
- részvételi önkormányzás,
széleskörű direkt
demokrácia
(6) Tudás- és kollektív
tudat-központú
világrend,
Tudat-központú állam és
társadalom,
Kultúra-vezérelt
univerzális korszak,
Stb.
Az egyes embert nem
a pénz, a hatalom, a
presztízs, hanem a
magasabb minőségű
tudás és tudatosság
vezeti,
ego helyett a tudat, sőt
a magasabb
tudatállapot a döntő,
- középpontban a
tudatfejlesztés áll
- a szegénység és
kiszolgáltatottság sikeres
lecsökkentése
- a természet és környezet
spirituális rekonstrukciója,
s újra lelki harmóniában az
emberrel
64
a társadalmakat nem a
mohóság, az
uralkodás, hanem a
kollektív tudat
minőségei irányítják
- a magas szintű kultúra a
magas tudás- és
tudatállapotok kifejeződése
- az új „világrend” teljesen
meghaladta a
posztkapitalizmust is
(7) Erkölcs központú
világrend,
Szeretet Kora,
Érték, vallás, hit
orientált világállapot,
Szakrális társadalom és
szakrális demokrácia,
Globális vallási béke,
Poszt-szekuláris
világrend,
Stb.
Ha az ember nem csak
fizikai, lelki és
szociális, hanem
mindenekelőtt
spirituális lény, akkor
olyan világot teremt
kívül és belül, ami
érték, erkölcs, s vallás
vagy spirituális alapú,
ezért spirituális
gazdaság, társadalom
és állam jön létre; ez a
földbolygó és
népeinek újjászületése
- nem a pénz, nem a tudás,
hanem a tudattal együtt az
etika, a hit, a vallás (stb.)
értékei tartják össze és
irányítják a világot (a
gazdaságot és társadalmat
is)
- a középpontban az
egymással dialógust
folytató vallások, hitek,
spirituális tapasztalatok
vannak
- erkölcs és hit alapú
„világrend” születik, avagy
kint és bent az Isten, a
Szeretet és a Tudat van
középpontban
Varga Csaba, 2008
Ez a forgatókönyv készlet, vegyük észre, egyaránt tartalmaz paradigmakorrekciós
forgatókönyveket (lásd az első hármat), s a különböző paradigmaváltó szcenáriókat (lásd az
utolsó négyet). Ha a közeli esélyeket kell taglalnunk, csak azt mondhatjuk, hogy a közelmúlt
tapasztalata alapján csak a második vagy harmadik forgatókönyv diadala várható. De. A válság
minden eddiginél súlyosabb, az új paradigmák évtizedek óta készülnek, így a korszak szellemi-
szakmai, vagy intézményi és társadalmi korlátai lazulhatnak, és a katarzis kikényszeríti az utolsó
három forgatókönyvet.
Az első szcenárió így a csőd, a káosz vagy a hanyatlás, a második és részben a harmadik
forgatókönyv a helyben járás, de átmeneti stabilizálás (és labilis kollektív biztonság), a negyedik-
ötödik jövő-alternatíva az új megoldások, a hatodik-hetedik szcenárió pedig az ideális jövővilág
teremtésének forgatókönyve. A várható történelmi valóság viszont soha sem egy-egy, izolált
jövő-alternatíva valóra válása, hanem akár kontinensenként, vagy kontinenseken belül,
különböző arányban-mértékben integrált forgatókönyv-kombinációk eredménye!
65
A jobb esélyek talán arról szólnak, hogy az Európai Unió, vagy akár minden európai ország
szükségképpen olyan alternatívákat ötvözhet, amely a tényleges jövőt eltolja a paradigmaváltás
felé. Ha van a jelennek izgalmas és a válságnál súlyosabb kérdése, az éppen az, hogy
kontinensünk képes-e kilépni a rendszer- és paradigma-foltozások bűvköréből?
Ha igen, kik, milyen gazdasági, társadalmi, politikai erők – milyen szellemi csoportokkal
szövetkezve – állnak az élre? Egy valami bizonyosnak látszik: mindegyik valódi jövő-
forgatókönyv modellhez hozzá tartozik egy válságértelmező és megoldó globális/nemzeti/lokális
válságtanács típus létrehozása. Így például mindenekelőtt újra kellene gondolni, s ki kellene
egészíteni az összes forgatókönyv képviseletével a tervezett európai bölcsek tanácsát.
Ma még kevesen látják, hiszik, hogy a globális-lokális régi rend folyamatosan növekvő,
elmélyülő válságba került. Kevesek viszont csak ezt tartják reálisnak, ezért az első és a második
forgatókönyv együttes bekövetkezését. A korváltó kérdést nem kell, s nem lehet most, azonnal
eldönteni, de érdemes lenne legalább a negatív trendre is komolyan felkészülni.
Az előbb ezt fogalmaztuk meg: a globális forgatókönyvek alapvetően befolyásolják Európa
holnapját is, miközben az európai államok hosszú távú alternatívái „alulról” hatnak Európa
jövőszcenárióira. Most ugyanezt mondhatjuk Magyarország, vagy tágabban a magyarság
alternatíváira: a globális és az európai szcenáriók „felülről” befolyásolják Magyarország
jövőválasztását, miközben a magyarság (több ezer éves) történelme és a hazai térségek törekvése
pedig „alulról” fogalmaz meg jövőalternatívákat.
Ha alaposan végiggondoljuk, hogy Magyarország régi hagyományokat emel vissza tudatába, s
egyúttal az elmúlt száz-kétszáz év történelmét most gondolja újra, az ezredváltástól részben
függetlenül új jelenképet alakít ki, és az általános és nyomasztó jövőkép hiányával kénytelen
szembesülni, akkor szintén tételesen megfogalmazhatók a következő évtizedekre szóló
újjászületési forgatókönyvek. Egyre többek számára evidens, hogy Magyarország (sőt az egész
magyarság) előtt a régi jövőalternatívák mellett egészen új jövőprogramok is kinyíltak. Ezt
nehezebb hinni, mint a katasztrófa víziókat.
Magyarország fontosabb jövő-forgatókönyvei
(szintén három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista modell42)
Szám A magyarországi és a tágan értelmezett magyarságra
vonatkozó forgatókönyvek neve és jellemzése
Első
forgatókönyv
Nemzeti válság – vágta lefelé a visszafejlődés tárnájába és
visszafelé a jövőtlenség alagútjába alternatíva. Ez nem más,
mint a jelenlegi, szupraválsághoz közeledő globális
világkapitalizmus programja Magyarországon. Ez nem
okvetlenül csőd, ám annak súlyos változata is lehet, de nem
is ígér megoldást; nem visszaút a (rosszul) létezett
szocializmusokhoz, de ez nem is mutat túl a jelenlegi
66
cowboy-kapitalizmuson.
Második
forgatókönyv
A javított világkapitalizmus játszóterén ismétlődő libikóka
alternatíva. A javított, vagy korrigált kapitalizmus
libikókázása egy-egy országban, így nálunk is. A libikóka
nem egyéb, mint hol kicsit feljebb, hol kicsit lejjebb állapot,
avagy Magyarország jelentősen nem zárkózik fel, ám a
globális gazdasági-társadalmi csőd nálunk is bármikor
állami és társadalmi csődbe futhat.
Harmadik
forgatókönyv
A tudáskapitalizmus horizontális rendszereiben intenzív
hálószövés alternatíva. A tudásközpontú világalternatíva –
minden kényszerfolyamat ellenére – új tudást hoz, sőt új –
nem hatalmi, hanem hálózati jellegű – társadalmat,
amelyben a társadalmi tőke szerepe ismét domináns lesz.
Negyedik
forgatókönyv
Példaadó útkeresés a posztkapitalizmus előkertjeiben
alternatíva. Ha a jövő nem a múlt és a jelen valamilyen
kapitalizmusa, akkor egy tudatos és távlatos országvezetés
megkísérelheti, hogy s posztkapitalizmus első lépcsőire
vigye fel Magyarországot.
Ötödik
forgatókönyv
Magyar lokális reneszánsz és részvételi demokrácia
alternatíva. Ha az ország helyzete rossz, ha mozgástere
rendkívül szűkös, akkor az egyik lehetséges kitörési pont az
ország alulról való újraépítése, méghozzá a lokális térségek
belső jövőképe akarata alapján számos új alternatíva
kidolgozásával.
Hatodik
forgatókönyv
Utópiaálom: tudat-központú társadalom és életminőség
alternatíva. A tudásközpontú világalternatíva bukdácsolása
(is) világosabbá tette, hogy ebben a században új társadalmi
világmodell születhet meg, amelynek centrumában a
kollektív tudat, azaz a mi esetünkben például a nemzeti
tudatminőség áll. Ez egyaránt vonatkozik a nemzeti és
lokális, a helyi és a személyes tudatminőségre.
Hetedik
forgatókönyv
Minden embert és közösséget a szeretet vezet. Szakrális
demokrácia és értékközpontú univerzális magyarság
alternatíva. Ebben a forgatókönyvben a szakralitás és a
demokrácia nem egymást kizáró értelmezés, hanem a két
67
„pólus” konzekvens újragondolása és együttes valóra
váltása. Ez a gyökeresen új világmodell minta messze
túlhalad a jelenlegi világértelmezéseken.
A magyar jövőforgatókönyvek – mint látható – nem különülnek el az európai alternatíváktól,
ugyanakkor a poszt-kapitalista jövőesélyek kifejezetten tervezhetők lokális és nemzeti alapon,
ami nem azzal a hátraarccal azonos, hogy egy-egy ország bezárkózik, és csak önellátásra
rendezkedik be. (A nem elsősorban csak pénz-központú poszt-piac új elvei és szabályai még nem
születtek meg.)
A jövő: nem egy alternatíva, hanem alternatívák kombinációja, folyton változó elemekkel. Ez
nem lesz másképpen Magyarországon sem, vagy tágabban a világ magyarsága esetén sem. Ha a
valóság pedig többszintes, többdimenziós, sőt régóta egyre összetettebb, akkor minden szinten
stratégia-kombinációk vannak, párhuzamos összerezgésekkel. Ez a megállapítás arra utal, hogy a
stratégia-ötvözetek egyrészt egyaránt vonatkoznak a gazdasági, társadalmi, vagy szellemi
metszetekre, másrészt párhuzamosan futniuk kell a valóság fizikai, társadalmi, szellemi és
kollektív tudati síkjain.
A régi félelmek és illúziók egyaránt kétségessé válnak. Az aktuális (külsődleges) mai és holnapi
válságtünetek nem indokolják a nemzethalál, a kultúrahalál vízióját, ám egy-egy jobb
forgatókönyvtől önmagában nem várható a népességfogyás visszafordítása, vagy a
fenntarthatóság, ökológia-tudatosság érvényesülése a következő két évtizedben.
A történeti magyarság hangadói a jobb periódusokban élő hagyomány-folyamatokat vittek
tovább, ami most újra gondolkodási és közcselekvési mintát jelent nekünk. Egyébként ebből is
következik, hogy minden sikeres alternatíva feltétele a magasabb személyes és kollektív
tudatállapot és tudatminőség elérése. Ennek viszont feltétele a jelen-központú, fogyasztás-
„boldogságban” kimerülő, dominánsan lemondó-önpusztító tudat felszámolása.
A kérdés „csupán” az, hogy az új paradigmák megismerése és széleskörű megértése folytatódik-
e, s ez a szellemi-tudati folyamat elvezet-e valamilyen más és olyan világhoz, amelyre az
emberek többsége régóta vágyik.
5. Paradigma távlatok, messzire nézve
Már a jövő sem a régi. Új típusú jövőt hoznak, vagy hozhatnak az új szupra-paradigma-
modellek. Nincs mást tennünk, mint felülről nézni a történelmi, gazdasági, vagy szellemi
folyamatokra. Ezzel egyszerre felülről nézni és áttekinteni a tudásváltásokat (avagy paradigma-
váltásokat). Az új kor közeledése már kinyitja a messzi horizontokat is. A magasabb tudás és
tudat elérése, megtartása hallatlan tisztaságot, nyitottságot, kreativitást és kontrollképességet
követel mindenkitől.
Ne elsősorban a szakmai világsiker, vagy hazai megbecsülés lehetősége mozgasson minket.
Szigorú, folyamatos, tudatos, új (eddig elképzelhetetlen) paradigmákra épített világteremtő
68
együttműködés ad csak lehetőséget a meggyőző szereplésre a globális vagy a hazai szellemi
piacon. Ha már a jövő sem régi, akkor az új jövő a kis országok/kultúrák képviselői számára is
teret nyit. Lehet, hogy nekik még hamarább is.
Nem egy, hanem több, sőt sok jövő van. És a különböző jövők közül is kiemelkednek a jövő-
prioritások:
● •.Jövő 1.: univerzális (és spirituális) tudat és tudásfejlesztés
● •.Jövő 2.: tudat és tudásfejlesztés alapján új „anyaggá/valósággá válás” fejlesztés
● •.Jövő 3.: szeretet és szerelem, valamint a Szeretet Kora mindenekelőtt
● •.Jövő 4.: új személyiségfejlesztés – szintén elsősorban tudás és tudatfejlesztés
● •.Jövő 5.: globális, nemzeti és lokális kollektív tudásfejlesztés és ennek részeként
erkölcs-, törvény-, szabály- és normafejlesztés
● •.Jövő 6.: közlekedés az univerzális és globális téridőkben
● •.Jövő 7.: földi civilizáció és kultúra világváltása-tudatváltása
● •.Jövő 8.: új ökológia, az élő bolygónk védelme, ökológiai tudatfejlesztés
● •.Jövő 9.: stb.
Új világ jön, látszólag láthatatlanul és már nagyon is láthatóan. Nyílik a jövő-rés, végbemegy a
jövő-nyitás és mindnyájunk tapasztalata lesz a jövő-érkezés. Az új jövő (ami tehát egységes
múlt/jelen/jövő időfolyam) már folyamatosan árad; a magasabb poszt-valóság szinteken viszont
nincs is idő és tér, ott az új jövő kezdettől fogva létezik számtalan változatban. Minél magasabb
tudatállapotban vagyunk, a jövő „fénycsomagjait” annál tisztábban és intenzívebben hordozzuk,
mi emberek.
Mi a feladat? A jövő kiszabadítása és felszabadítása a jelen alól, a jövő visszatalálása a régmúlt
tökéletességéhez is, a jövő reményének szétterülése létező valóságként.
Majdnem minden új paradigma később régi paradigma lesz. A tér-idő, a tudomány-, sőt a
kultúrafeletti paradigmák azonban nem változnak. Az emberi érzületekben, csoportos
szemléletekben észrevétlenül tűnnek fel új paradigmák (lásd: kulturális kreatívok), amelyek
sokkal mélyen szinten hoznak átalakulásokat, mint a tudományos vagy művész paradigmák.
A paradigmák összekapcsolása, rendszerszerű értelmezése aktuális feladat – ez már
metafilozófiai kihívás. Az új paradigmákból új eszmék születnek, az új eszmékből új stratégiák, s
ezekből új világállapotok. Az új paradigma-hálózatok és a hálózatok új paradigma-rendszere
meggyengíti, majd megdöntheti/átformálja a fennálló világrendszert és egyúttal belső világunkat
is.
Irodalom
Alain Badiou: A század, Typotex, 2010
Alberto Alesina – Francesco Giavazzi: Európa jövője, reform vagy hanyatlás, Demos Könyvek,
Gondolat, 2008
Arthur Koestler: Alvajárók, Európa, 2007
69
D. Meadows-J.Randes-D. Meadows: A növekedés határai, Kossuth 2005
David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Kairosz Kiadó, 2009
Fehér Ferenc-Heller Ágnes: Marx és a modernitás, Argumentum Kiadó, Lukács Archívum
Ken Wilber: A működő szellem rövid története, Ursus Libris, 2009
László Ervin: Világváltás, Nyitott Könyvműhely, 2008
Metaelmélet, metafilozófia (Szerk: Varga Csaba), Stratégiakutató Intézet, 2005
Michael Talbot: Holografikus univerzum, EzVanKiadó, 2009
Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris Kiadó, 2000
Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz Kiadó, 2008
A globlokál világ kultúrája
Ha lehetséges, mert lehetséges, új szemléletet, az eddigiekhez képest más felfogást akarunk
bemutatni. Ez a szemlélet új társadalom- és kultúraelméleti koncepcióból fakad, s ez később
szükségképpen elvezethet majd a kultúra jobb megértéséhez és az új társadalmi gyakorlathoz. A
meglehetősen új társadalomelméletet hívhatjuk társadalmi tudat-központú, vagy poszt-
funkcionális, vagy akár szellemi-spirituális társadalomelméletnek. Az új kultúra felfogást pedig
poszt-racionális, új tudatot és tudást integráló-közvetítő ”valóságnak”, vagy például szellemi-
spirituális központú kultúra definíciónak nevezem.
Az új társadalom és kultúra elemzéséhez szükség van új tér- és térszerkezet elméletre is, amit
szintén leírhatunk új vagy újabb fogalmakkal: tudatvezérelt, tudásorientált, vagy számtalan
dimenziójú kvantum térelméletnek. Bármelyik új kategóriát választjuk, mindegyik metaelméleti
megközelítésű lesz.
Az már önmagában új gondolkodást követel, hogy Magyarország körül és magában
Magyarországon is szüntelenül új valóság, új globális-lokális világ születik, ám az általunk kínált
gondolkodási irány nem annyiból áll csak, hogy az új típusú globlokál világ – továbbá új
társadalmának és kultúrájának – elemzését próbáljuk meg röviden elvégezni. Sokkal inkább
abból, hogy igyekszünk ismét a fejéről a talpára állítani a jelenlegi társadalom- és
kultúrafilozófiát. Ebben a megközelítésben megfordul a logika: például a szellemi-tudati
tartalmakból, vagy a kultúrából következik például a globlokál világ objektív természete, és nem
fordítva, mint ahogyan azt egyelőre sokan feltételezik.
Szabad szellemi pálya nyílik tehát előttünk.
70
A csúcskérdések dilemmái
Hagyományos felfogás szerint a külső (sőt: objektív) valóságból lehet levezetni a kultúra vagy a
társadalmi tudat állapotát. Nézzük csak meg, hogy ez a logika mennyire működik?
Az új interkontinentális valóság, avagy a posztmodernek hívott érdekes és szokatlan új korszak,
ami Európát legalább tizenöt éve uralja, egyszerre globális és lokális. Kiterjed tehát
horizontálisan és vertikálisan, miközben integrálódik és egységesül. Új típusú univerzális-
globális és lokális tér jön létre. Az európai tudományban és közgondolkodásban ezért már
legalább egy évtizede arról beszélnek, hogy nem elég önmagában a globalizációt értelmezni,
hiszen az új helyzet éppen az, hogy egyszerre folyik a globalizáció és a lokalizáció, sőt új
nemzeti konstrukció születik. Ezért a két vagy három civilizációs fogalmat összevonták, és
különböző szóösszetételeket konstruáltak. Hol azt mondják, hogy globlokál világ, hol azt
fejtegetik, hogy glokális, hol más összetett kifejezést keresnek, anélkül, hogy igazán világos
lenne, hogy az összevont fogalmak mit is akarnak kifejezni, ám olyan összetétel nem nagyon van
forgalomban, amelyben a lokalitás jelölése megelőzi a globalizáció rövidítését.
Előadásunk címében az egyszerűség kedvéért a globlokál kategóriát választottuk, holott azt
gondoljuk, hogy a globalizáció és lokalizáció már egyenrangú folyamat. Igen ám, csakhogy ezt a
párhuzamos világfolyamatot mi indította el, s mi mozgatja? Az elmúlt évtizedben létrejött ugyan
a globlokál kultúra – csakhogy ez ugyanúgy leírható, mint a gazdasági és politikai
világfolyamat? Mindenesetre a globlokál kultúra – formailag, megint kiterjedés szerint – három
szintet jelöl: globális, nemzeti/állami és lokális kultúrát. A kérdésfelvetés azonban most sem
tolható félre: a globlokál kultúra is integrálódik és egységesül?
A globlokál világ megszületése már önmagában átformálja kultúra-felfogásunkat. A lokális és
nemzeti kultúrák ugyan is beemelődnek és tükröződnek a globális (vagy pontosabban
univerzális?) kultúrában. Ha pedig komolyan vesszük a kultúrafejlesztést, akkor már érdemes
annyit felismerni, hogy a globlokál világban nem lehet ugyanolyan kultúrafejlesztésről
gondolkodni, mint ötven vagy százötven éve az ipari korszakban. Magyarországon az elmúlt
kétszáz évben többször és komolyan kezdeményeztek kultúrafejlesztési programokat, ám ebből
nem következik az, hogy a második ezredforduló után ugyanúgy tervezhetjük a kultúra
szférájának átalakítását, mint a reformkorban vagy a két világháború után. A kérdés az, hogy a
probléma pusztán annyi-e, vagy másképpen kellene tervezni? Sőt továbbmehetünk: a külső világ
természete (avagy globalizálódása és lokalizálódása) mozgatja a kultúra változását, „fejlődését”,
vagy éppen fordítva: a kultúra öntörvényűsége, önfejlődése hozta magával a gazdaság és
társadalom radikális szétterjedését. Vagy egyenrangú folyamatról van szó?
A gondolatmenetben most először lassítok, mert az új hipotézist előzetesen – mintegy szubjektív
előhangként is – demonstrálnunk kell. Ez több, összefüggő állítás. A társadalom nem elsősorban
anyagi világ, vagy objektiválódott struktúra, vagy állami intézményrendszer, hanem
mindenekelőtt személyes és társadalmi tudat. A kultúra nem elsődlegesen a társadalom és
gazdaság kulturális ágazata, vagy szűken vett kulturális intézményhálózat, hanem elsődlegesen
71
kultúratudat, tudat és kultúra, vagy értékrend, stb. A tudás nem elsőrendűen a tudás társadalmi
rendszere, vagy a gazdaság tudásvezéreltsége, nem a tudomány vagy a művészet
intézményesültsége, hanem az egyéni és társadalmi tudatokban meggyökerezett tudás és
tudásminőség. A globlokál világ pedig nem elsősorban új gazdasági, politikai, vagy társadalmi
világállapot, hanem inkább univerzális új tudás és új tudat, avagy az új tudat/tudás új módon és
új tartalommal aktualizálódott rendszere.
Hogy miért inspiráló ez a szemlélet?
Az elmúlt évtizedekben állami intézményeket, politikai struktúrákat, kulturális szolgáltatásokat
(stb.) próbáltunk meg fejleszteni és folyamatosan nem értettük, hogy ez miért sikertelen vagy
szerény sikerű. Ha továbbra is az anyagi világ az elsődleges, akkor az anyagi világot (a
társadalmi és kulturális ágazatot, az intézményrendszert, a kulturális termékeket) kell fejleszteni.
Európának és nekünk ebben sok évtizedes gyakorlatunk van, amit talán eddig túlzottan
racionálisan és külsődlegesen értelmeztük. A huszadik század második felében viszont a hazai
durva és puha diktatúrák is megtanulták, hogy hiába törölnek el kulturális intézményeket,
hagyományokat, szellemi csoportokat, hiába tiltanak be szellemi-kulturális termékeket, hiába
programoznak át – avagy manipulálnak – tájékoztatási intézményeket és médiacsatornákat, a
felszínen ugyan elérhetnek változásokat, de a mélyben (az egyéni és közösségi tudatokban és
tudásokban) minimális a módosulás. Mintha a társadalmi tudat, vagy a kollektív (univerzális)
szellem, vagy a megfoghatatlan spirituális-szellemi tartalom elpusztíthatatlan lenne.
Ez „csupán” azért történt így, mert nem az anyagi világ az elsődleges, hanem a tudati dimenzió,
a tudati valóság, a tudatállapot, amely természetesen függ a tudásoktól, mennyiségileg és
minőségileg is. Ezért különbözetjük meg a kollektív tudatot és a kollektív észt. Ez egy látszólag
egyszerű, könnyű összefüggés. Igen ám, de ezt sok-sok évtizede nem vesszük tudomásul,
amelynek számtalan oka van, s ez alapvetően megint a kortudat, a korszellem miatt van így.
Ezért komoly kérdés az is, hogy az univerzális tudat és tudás aktuálisan miért és hogyan képes
szűk, deformált, korlátozott korszelemmé alacsonyodni? Nem feladatunk most az európai vagy a
magyar társadalomtörténet és szellemtörténet újraértelmezése, de talán elég arra utalnunk, hogy
ez a fajta egyoldalú és gyakran leegyszerűsített anyagelvű, racionális, empirikus világszemlélet
nem csupán néhány évtizedre, hanem markánsan – a felvilágosodástól kezdve – legalább egy-
másfél századra jellemző.
Hogyan jött létre ez?
A külső világ természete mégis csak képes rombolni?
Vagy az adott kor „szelleme” csak korfüggönyként kitakar fontos mezőket az univerzális
tudat/tudás képernyőn?
Eljutottunk hát a csúcskérdésekhez.
Hogyan is foglaljunk állást?
72
Ha az egészről beszélünk, vagy legalább az új globlokál világról, az új univerzális tudatról, vagy
az új társadalomról, vagy akár a szintén univerzális és globális kultúráról, mindez hogyan
értelmezhető?
Mindezt mi mozgatja, hogyan működik, az érdekek vagy a tudati tartalmak hajtják?
Vagy az egész alapviszonyt nem értjük, vagy nincs igazán fogalmunk az objektív és a szubjektív
valóságos természetéről?
Vagy a filozófiai kérdés nem megoldható objektív-szubjektív, vagy anyagi-szellemi
dilemmaként?
Vagy az objektív és poszt-objektív (hiszen miért mondanánk szubjektívet?), vagy a szellemi és
poszt-szellemi logika jobb kérdésfelvetés?
Lehet, hogy a szubjektív, vagy ellentéte az objektív nincs is. Ebben az új viszonyban és új
szerkezetben mi a szerepe egy-egy nemzet valóságának és kultúrájának?
Mi történik a lokális szinteken, a lokális tudatban és valóságban?
Mindenesetre néhány alapfogalmat tézisszerűen definiálunk.
1. Világ/valóság: teremtett valóság, strukturált valóság, így egyaránt transzcendens, globális
vagy például lokális valóság. (Ez több mint objektív „valóság”.) 2: Világtudat, valóságtudat:
teremtő tudat, akkor is, ha a valóság visszahat a teremtőre és a teremtés folyamatára; szintén
strukturált tudat, ezért egyaránt beszélhetünk – mondjuk – globális és nemzeti tudatról. (Ez több
mint szubjektív „valóság”.) 3. Kultúra és kultúratudat: A különböző tudat- és tudástartalmak
megtestesülésének folyamata a külső-belső valóságokban. (Ez több mint az objektív szubjektív
„valóság” összekötése.)
Mielőtt a szellemi „rejtvényfejtést” folytatnánk, legalább próbáljuk meg – a világszerkezetben
megtestesülő – szellemi-logikai terepet, a tényleges és tudati valóságokat megérteni.
Az új tér és időszerkezet
Ha csak Magyarországról gondolkodunk, és főként visszafelé tekintünk, elég jól látható, hogy
egyszerre van utó-feudalizmus, korakapitalizmus, utószocializmus és mondjuk információs
kapitalizmus. Mindezek azonban csak egy adott ország belső valóságának szerkezeti elemei, ám
ezek Magyarországon belül is térbelileg szerveződnek. A legalsó szint a lokális valóság, és még
ez is további alszintekre szétválasztható. A lokális valóság felett van az állami és társadalmi
szint, vagy ezt továbbra is hívhatjuk nemzetállami lépcsőfoknak is, noha Magyarország esetében
markánsan elválik egymástól az állami-társadalmi és a nemzeti szint amely meglehetősen
kiterjedtebb, mint az országhatárokon belüli valóság. Ha a térszerkezetben lépdelünk felfelé,
akkor a következő emelet a kontinentális szint, amely esetünkben egész Európát fogja át.
73
A földi civilizáció természetesen nem egy, hanem több kontinenst, vagy rész-kontinenst jelent,
és ha ezeket együttesen akarjuk megnevezni, akkor beszélünk a globális szintről, amely
bolygónk mindenegyes zugát eléri; akkor is globális szint, ha a jelenlegi globalizációban még
érintetlen valóság-szigeteket is találunk.
A térszerkezet azonban a globális lépcsőfokkal nem ér véget, hiszen efölött még további szintek
is vannak: az univerzális tér, avagy kozmikus térelem és a transzcendens-spirituális szint, amely
már nem ragadható meg racionális módon. Az elmúlt évtizedek változásai alapján a térszerkezet
elemzésének egyik újdonsága az, hogy az eredeti térszerkezet teljessége feltárható és
visszaállítható. Ez egyet jelent azzal, hogy ismét láthatjuk az összetett lokális szintet, és például a
transzcendens és spirituális szintet, sőt rövidesen ismereteink lesznek az értelmes-tudatos
galaktikus szintről is. Az új valóság térszerkezetében azonban szintén láthatóvá vált, hogy a
domináns elem a globalizáció és a lokalizáció, miközben a 19. századi nemzetállami szint
tartalmában és formájában módosult. Nem a nemzet és nem az állam szűnik meg, hanem más
típusú állam és nemzet szerveződése indult meg. Mindebből az következik, hogy a világ
térszerkezete a maga teljességében és a folyamatos változásában egyre jobban megérthető.
Sor-
számok
A világszerkezet elemei
1. transzcendens-spirituális
2. univerzális
3. globális
4. kontinentális
5. nemzeti/társadalmi/állami
6. lokális
7. egyéni/személyes
A térszerkezeti elemzés elvezet odáig, hogy egy új gondolati rendszer körvonalait is felvázoljuk.
1. Térszintek: transzcendens, univerzális, globális, nemzeti-állami, lokális, sőt a lokális szinten
belül önálló szintként definiálhatjuk az egyes ember személyes pozícióját. 2. Időszintek: Pre-
őskori, őskori, ókori, középkori, és újkori időzónák, amelyekből a legutolsóban – tehát az elmúlt
három-négyszáz évben – szintén elválaszthatunk eltérő modellű időelemeket: alapvetően a
modernizáció és a posztmodernizáció korszakait.(Ebből egyáltalán nem következik, hogy a
korai, vagy ősi időszintek fejletlenebbek voltak, mint a jelenlegiek.) 3. Valóságszintek:
transzcendens, univerzális, globlokál, kontinentális, nemzeti-állami és lokális valóság. 4.
74
Tudatszintek (kollektív tudatszintek): Az előbb felsorolt szinteken szükségképpen más és más
típusú tudatállapotok és tudatminőségek fedezhetők fel. 5. (stb.)
Természetesen a tudatszintek tárgyalásánál különösen fontos vázolnunk az egyes ember
tudatminőségeit, mert ezek – többek között – az éber (a normál), a tiszta, a kozmikus, az isteni,
vagy az egység tudatszintek.
Ha elfogadjuk ezt a nyitott sokdimenziós gondolati és logikai teret, akkor azonban még
önmagában az alapkérdésekre nem adtunk kielégítő választ. Az egyik ilyen dilemma, hogy a
felsorolt – és egyébként még bővíthető – tudatszinteknek, tudatdimenzióknak milyen a viszonya
egymással. Önmagukban a térszintek döntik el, hogy egy-egy szinten milyen valóság, vagy
milyen tudat jön létre? Vagy a térszint csak következménye a tényleges valóság és a poszt-
racionális tudat hálózat természetének?
Másképpen is kérdezhetünk: a természeti, anyagi valóság struktúrája vetül ki a térszerkezetekre
és a tudatszintekre? Vagy ellenkezőleg? A térbe és időbe sem szorítható tudatvalóság határozza
meg az összes más szerkezeti rendszert, kezdve a térszerkezettől a valóságszerkezetig. Az előbbi
gondolati és logikai rendszerből szándékosan kihagytam az ötödik szint struktúráját: a kultúra
szintjét, amelyet szűkebben tudásszintnek is hívhatnánk. Meglehetősen egyértelmű, hogy eddig
is, meg ezután is jól megkülönböztethető a transzcendens, az univerzális, a globális, a
kontinentális, a nemzeti, a lokális és a személyes kultúra és tudás. Ezért az a kérdés is felvethető,
hogy a korábbi négy tér-rendszert éppen az ötödik, a kultúra-tudás időben és térben is
strukturálódott hálózatai inspirálják és irányítják.
Gondolatmenetünk témája a globlokál világ kultúrája. Azért kellett röviden felvázolni a legalább
ötdimenziós gondolati és logikai értelmezési keretet, mert a globlokális világ és a kultúra is csak
ebben a szellemi mezőben (hipertérben) értelmezhető. Ha ez így van, akkor ez a szellemi mező
és ennek természete kötelez minket arra, hogy egyrészt egyetlen dimenziót se hagyjunk ki,
másrészt a dimenziók közötti – kauzális vagy ezen is túlmutató – kapcsolatrendszert ne hagyjuk
homályba.
A bevezetőben ezért hangsúlyoztuk, hogy új térelméletre, új társadalomelméletre és új kultúra
elméletre van szükség, amely nem ragad le, vagy nem csupaszodik le a racionális valóságra,
vagy az intézményi jelenségekre. Azt a megállapítást kockáztathatjuk meg, hogy a valóság és
tudat-teremtődés eredménye funkcionálisan a civilizáció, és szubsztancionálisan a kultúra. A
gyakorlat nyelvén pedig azt mondhatjuk, hogy az említett világszerkezeti szinteken a meglévő és
előhívott tudat és tudásminőségek intézményesülnek állami, társadalmi és magán
szerveződésekben.
Ebből következik, hogy az új világszerkezet új térelméletet követel. A funkcionális valóság
történetében az egyik várt, de a vártnál hosszabb korszaka az ipari kor volt, amelyet fordista
kornak írtak le. Ezt az időszakot jellemezte a fordista térelmélet, amely azt követően is
megmaradt, hogy Európa a hatvanas években belépett a posztipari korszakba. A térvalóság is
mint olyan sokszor már ismételten megelőzte az alkalmazott tudományt: a hetvenes évektől
75
kezdődően létrejött az információs kor, ám még most sem született meg az információs-
kommunikációs térrajzolat, miközben az elméleti fizika, biológia, kozmológia már régóta
kvantum téridő-szerkezetekben, sokdimenziós teret-időt láttat, és most jön létre az egyesített
fizikai-tudati (tudatfizikai) elmélet is.
A hét-nyolc vagy többlépcsős világszerkezet persze nem fordista térstruktúra, nemcsak racionális
valóságlépcsők, hanem – tudatfizikailag értelmezhető – térszintek együttese. Az új térelmélet
nem két- vagy háromdimenziós térben gondolkodik, noha az érthetőség kedvvért most maradunk
a leegyszerűsített lépcső-metaforánál.
A tudat és a valóság lépcsőfokai
A gondolati és logikai térből most mindössze öt szinten kíséreljük meg demonstrálni a valóság és
tudat tartalmait, egymáshoz való viszonyait. Ezért kiemeljük az univerzális, a globlokális, a
társadalmi-nemzeti és a lokális szint racionális továbbá azt túllépő tudati valóságát. A
transzcendens, a kontinentális, és az ember személyes szintjét semmilyen szempontból nem
tartjuk kevésbé fontosnak, csak ennek kifejtése most messze meghaladná ennek az előadásnak
témakörét. Mindenesetre a globlokál világ értermezéséhez elengedhetetlen egy-két magasabb és
alacsonyabb szint feltárása és ugyanígy a kultúra megértéséhez nem kevésbé elengedhetetlen a
kultúránál magasabb rendű szint (a tudat) és az alacsonyabb minőség (a tudás) elemzése.
Univerzális tudat és valóság. Az univerzális tudat szükségképpen kozmikus világtudat, amely
mindenki számára adott, mindenki elérheti, senkivel nem kivételez; szabad és szerető tudat. Az
univerzális világtudat nyitott az őt meghatározó transzcendens tudat irányába, amit egyébként az
Abszolútumnak, vagy Abszolútum-tudatnak is hívhatunk. Az univerzális tudat természetesen
mindazokat a tudásokat is magában hordozza, amelyek a működését szabályozzák. A tudat és a
tér között feltehetően a tudat folyékony téridőjéről beszélhetünk, avagy a téridő „megkövült
tudat”. Az univerzális tudattérben nem csak egyszer történt meg a teremtés, hanem valószínűleg
a multiverzum folyamatosan teremtődik. Az elméleti fizika és a kozmológia újabb hipotézisei
közül az például elfogadható, hogy egyszerre léteznek párhuzamos világegyetemek és ezek
között az átjárás és a közlekedés előbb vagy utóbb megérthető lesz. A húrelmélet és
bránelméletek szerint az univerzális térben nem csak görbült téridőkről beszélhetünk, hanem
eltérő valóságú makró- s mikró-terek és gazdag hálózatáról, sőt logikailag feltételeznünk kell a
tér és időnélküli „tereket” is, sőt a húr- és a bránelmélet egyre több teoretikusa már szoros
összefüggés lát tudat és anyag között. Az univerzális tudat és valóság – gyakran még meg nem
értett módon, és ezért észrevétlenül – kardinálisan meghatározza a földi civilizációt.
Mindenki ma is nagyon mélyen megéli, és talán remélhetőleg még inkább megéli majd, hogy az
emberi civilizáció egy fantasztikus univerzumnak, vagy akár multiverzumnak, ezen belül a
felfoghatatlanul tágas Tejút-galaxisnak a tagja. Ez leírhatjuk naprendszerként, Tejút galaxisként,
vagy sokkal tágabb mezőben párhuzamos világegyetemekként is. Nagyon valószínű, hogy a
multiverzumtól való függőségünk erősebb és intenzívebb, mint mondjuk a globalizációba való
76
kényszerülésünk. Az univerzális tér viszont hallatlan szabadságot is kínál, amint az új globális-
lokális valóságmező is – mind a kettő azonban alapvetően tudatállapot kérdése.
Globlokál tudat és valóság. A globlokál tudat nyilvánvalóan felfelé kapcsolódik az univerzális
lefelé pedig a kontinentális, és például a nemzeti tudatba. A földi civilizáció belső szintjei tehát:
a kontinentális (Európa), a nemzeti (esetünkben a magyar) és a lokális (regionális, kistérségi,
települési) tudat. A globlokál tudat egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem lehet visszavezetni
egyetlen kontinens tudatára sem, ezért Európában sem tartható már a koloniális tudat. A
globlokál tudatnál elkerülhetetlen annak felismerése, hogy a globlokál aktuális és nyilvános tudat
sohasem azonos a teljes globlokál tudattal, mert ennek mindig vannak rejtett, vagy lefojtott
tudattalan, tudatalatti mezői. A jelenlegi globlokál tudat valószínűleg sérült tudat és ezért
önfejlesztő képessége korlátozottan érvényesül, így evvel részben magyarázható, hogy az
európai tudat ma miért vált látszólag kiüresedett és tétova tudattá.
A globlokál világ eddig is létezett, és a mindenkori globalizációk, vagy töredékes globalizációk
csak felmutatták a globlokál világ létezését. A globalizáció ezért egyszerre univerzalizáció és
lokalizáció, avagy optimális esetben egyszerre teszi teljesebben megélhetővé az univerzális és
lokális világot. A globalizáció lényegéhez tartozik, hogy szintén egyszerre funkcionális és
szubsztanciális globalizáció; funkcionálison például a gazdasági és a hatalmi,
szubsztancionálison többek között a szellemi és kulturális globalizációt értjük. Ebből tehát az is
következik, hogy a globlokál világnak szubsztanciális lényege a kultúra. Nagyon fontos
tulajdonság, hogy a funkcionális, globális világban voltak és vannak uralkodó, domináns és
alávetett világhatalmi, világgazdasági valóságok, amíg a szubsztancionális globális térben –
minden ellenkező hipotézissel szemben – csak egyenrangú kultúrák léteznek. A funkcionális
globalizáció elsősorban mennyiségi (terjedési, beavatkozási), a szubsztancionális
globalizációban pedig mindenek előtt minőségi (tudati, tudásbeli) globlokalizáció. Ezért ebből a
kettősségből már jobban megérthető, hogy a funkcionális globalizációban például szükségképpen
uralkodó lesz az alacsony szintű, mediatizált globális kommunikációs tér. Az elmúlt századokat
jellemző lassú és külsődleges egységesülés minőségi folytatása egyszerre kényszer és utópia.
Nemzettudat és nemzet. Az eddigi hazai nemzetkoncepciók és nemzet-ideológiákkal szemben a
nemzet nem elsősorban földrajzi terület, vagy államszerveződés, ugyancsak nem kitüntetetten
csak nyelv és kultúra, nem csak a rétegzett társadalom, hanem persze mindez együttesen, ám
alapvetően szellemi-spirituális, avagy tértől-időtől független virtuális valóság, mindenekfelett
tudat-tudásforma, amely aztán közösséget, államot és intézményeket teremt. A nemzettudat
egyúttal közvetítő tudat, felfelé a magasabb, lefelé az alacsonyabb szinten lévő kollektív tudatok
irányába, avagy a nemzettudatot felülről a transzcendens és univerzális tudat határozza meg,
miközben a személyes és lokális tudatokat integrálja. A nemzettudat természetesen mindig
közösségi tudat volt és lesz, amely a társadalmi tudatnak kollektív tudat minősége. Ez a
tudatforma változatlanul tér és időtudat is, avagy egyszerre történeti múlt, és jövőtudat,
ugyanakkor nép- és ország-tudat is. A magyar nemzettudat egyik sajátossága hogy egyfelől
tradícióközpontú, heroikus, másfelől pedig szerepét nem találó, jelenközpontú, lemondó tudat.
77
Az új évszázadban a nemzet végképpen nem definiálható elsősorban hagyományos államként,
hanem sokkal inkább integrált tudat- és tudásminőségként.
A nemzettudatnak az elmúlt háromszáz évben többnyire csak szűk tartományai voltak
közérthetőek és nyilvánosak. Ebből az alaphelyzetből érthető meg, hogy a nemzet, mint valóság
korlátozottan tételeződött és intézményesült. A mára újra láthatóvá vált teljes világszerkezetben a
nemzet intézményes közvetítőrendszer a globális és lokális világ között, s ezzel párhuzamosan az
egyes ember és minden magasabb szintű valóságok között. A nemzet funkcionális módon
államként szerveződik meg, amely egyaránt a fennmaradás, a működtetés és az autonómia őrzés
intézménye. A nemzetet menedzselő és fejlesztő állam létezési módja nem lehet sem az
uralkodás, sem a feltétlen önfeladás; az állam és az önkormányzás nem lehet a hatalmi
erőcsoportok függvénye, s az államban nem maradhatnak végletesen kiszolgáltatott társadalmi
csoportok. A nemzet megtartása ma már aligha lehetséges hagyományos államnemzetként, vagy
korábbi típusú államként, sokkal inkább létezhet tudat, kultúra és tudásközpontú nemzetként.
Mindebből az következik, hogy a nemzet szubsztanciális szerepe szorul megerősítésre. Ezért a
nemzet minőségének javítása ma például függ minden nemzeti tudás, tudomány, és művészet
digitalizálásától és széleskörű elérhetővé tételétől.
A társadalom valósága és a társadalmi tudat. Nem a társadalom teremti a társadalmi tudatot,
hanem fordítva, a társadalmi tudat van domináló szerepben, még akkor is, ha a társadalom és
tudata között mindig interaktív viszony is van. Ne felejtsük egyébként, hogy „a” társadalom
nincs – csak társadalmak vannak. A társadalmi tudat ugyanolyan egyaránt gátló és erősítő
tudattér, mint az egyes ember személyes tudatmezője. Most már csak a rend kedvéért ismételjük
meg, hogy a társadalomtudat felfelé nyitott például az univerzális és globális tudatszintre, lefelé
pedig szorosan kötődik az érzékletes lokális tudatvilágokhoz. Ennek ellenére a személyes tudat
csak részben függ, részben viszont független a társadalmi tudattól. A társadalmi tudat –
ugyanúgy, mint a nemzeti tudat – közösségi tudat, amely otthont és krízishelyzetben menedéket
kínál tagjai számára. A mai hazai társadalomtudat nem féloldalas tudat, egyre inkább
egyensúlyban van az individuális szabadság-tudat és a közösségi integrációs tudat. Az elmúlt
századok keserű tapasztalatai miatt a hazai társadalmi tudattalan párhuzamosan vereségtudat, s
nagyra hivatottság tudat.
Érdemes lenne egyszer részletesen vizsgálni, hogy milyen közvetlen összefüggések vannak a
magyar társadalom tudata és valóságos állapotai között. A vizsgálat valószínűleg megerősítené
azt a feltételezést, hogy közvetlen és közvetett módon mindig is a társadalmi tudat hozza létre a
tényleges és virtuális társadalmat, és annak konkrét intézményeit. Magyarországon is nagyon
furcsa állapotot eredményezett, hogy a gazdasági, politikai intézmények – különösen az elmúlt
kétszáz év folyamatos késései miatt – elsősorban a kontinentális vagy szűkebben a rész-
kontinentális tudat megtestesülései. A belső társadalmi tudat hatalmi okokból való korlátozása és
megnyomorítottsága miatt nem fejlődhettek ki jobban a civil intézmények. A helyzetet tovább
bonyolítja, hogy Magyarországon az oktatási és kulturális intézmények szintén a kontinentális
résztudat intézményei – ez gyakran jelentett előnyt, és gyakran hátrányt. Így érthető meg, hogy
nálunk a nem intézményesült informális jogrend erősebb és hatékonyabb, mint a jogállam vagy a
78
„kvázi jogállam”. Ha a társadalmi tudat hosszú idő óta legalább részben lefojtott és lemondó
tudat volt, ezért hol robbant (lásd: 1848/49, 1956), hol pedig minden irritáló tényező ellenére
reakciómentes volt (lásd: Bach korszak, Kádár rendszer).
sor-
számok
A valóságszerkezet tartalmi szintjei
1. transzcendens-spirituális szintek
2. tudati szintek
3. valóság szintek
4. tér szintek
5. idő szintek
6. kultúra szintek
7. tudás szintek
Lokalitás és lokalitás tudat. A lokális tudat a lokális világban élő egyének és csoportjaik közös
tudata. Az elmúlt évezredek egyik nagy eredménye, hogy az egyéni és a csoportos tudatok
differenciálódtak, így most már a lokális tudatnak a feladata az egymástól is elkülönült
személyes tudatok egyesítése. A lokális tudat egyfelől elsődlegesen otthon-tudat, másfelől a
transzcendens és univerzális tudat befogadása és konkretizálása. A helyi tudat funkcionálisan a
konkrét térben és időben mindig irányító és szabályozó jelentudat; szubsztanciálisan kettős
tükörként oda-vissza közvetít az egyéni-személyes és a magasabb rendű tudatállapotok között. A
lokalitás tudat változatlanul erőteljesen érzelemközpontú tudat, azaz az érzelmek (szeretet,
gyűlölet, stb.) vezérlik és ezért csak másodsorban reflexív, vagy tágabban szellemi tudat. A
lokális tudat titkos szerepe az, hogy az egyént kiemelje a szenvedő tudatból, s az egyén tudatát a
lokalitás – forró konfliktusos – világában erősítse meg.
A lokalitás térszintként könnyen megnevezhető: minden, ami a nemzet állami szint alatt van,
régió, megye, város, kistérség, község. A lokális valóság – mint komplex ökológiai, gazdasági,
társadalmi, spirituális, stb. valóság – a világszerkezetben, sőt az államban gyakran alávetett,
önállóságától megfosztott szint volt. Az új globális-lokális térszerkezetben viszont a teljes vagy a
részleges autonómia megszerzése, vagy visszaszerzése válik lehetővé. A lokalitás kifelé véd,
befelé meg erősít, feltéve, ha normálisan működik. A világot tulajdonképpen tudatilag, lelkileg
határtalan mezőként élhetjük át, ám alapvetően és mindenekelőtt lokális szinten élünk és
cselekszünk. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a lokalitás funkcionálisan főként megyei
és települési szinten intézményesült; a következő évtizedek feladata a regionális és kistérségi
döntéshozatal és működés intézményesítése. A globális térben a differenciálódott lokalitások
akkor vállnak egyenrangúvá, ha a lokalitás szubsztanciális, vagy szűkebben ontológiai céljai is
79
megtestesülnek intézményekben és szolgáltatásokban. A jelen és a jövő – miután beléptünk az
információs korba – az intelligens, tehát tudat- és tudásközpontú civiltársadalom, amelyben az
irányítás módja kezdetben a részvételi demokrácia és az e-demokrácia.
Miután a kulturális, avagy az oktatási és művelődési intézmények egyre inkább kiépülnek a
lokális valóságban is, ezért szeretnénk kitérőként felvázolni egy lokalitás szerkezetet. Európában
a lokális életvilág általában a következő belső szintekre tagolódik: felső életvilág ( régió, megye)
alsó életvilág, amely önmagában is két lépcsőfok, a környező világ (kistérség, település, városi
kerület) és a kéznél lévő világ (család, barátok, ismerősök), végül a belsővé vált életvilág(a
személyek felettes éne).
A lokális világ tehát maga az életvilág, a közvetlen forró valóság. Ez azonban nem torpan meg az
emberi test külső határánál, hiszen nagyon intenzíven hat az ember belső világára, és mintegy
beleégetődik az emberi elmébe. Az európai társadalomfejlődés egyik korábbi nagy vívmánya
volt, hogy a lokalitáson túli tágabb, virtuális valóságokat az államban és az államközi
intézményekben létrehozta. Az elmúlt évtizedekben a világszerkezet lépcsőfokain – az
információs társadalom kiépüléseként – újabb virtuális valóságot teremtődtek, amelyeknek
intézményesülése azonban csak most kezdődött meg. Ebben a folyamatban az információ és a
tudás, és az ezekhez való hozzáférés tér- és valóság-strukturáló szerepű.
A kultúra és a tudat kultúrája
Eljutottunk a globlokál világ és környezetének elemzése után a kultúra elemzéséig. Számos és
rangos kultúraelmélet ellenére változatlanul az egyik leghomályosabb fogalmunk a kultúra,
amelybe tagadhatatlanul egyaránt beletartozik a tudás, a mentalitás, a szokásrendszer, vagy a
mindennapi cselekvés módja. Sokáig az ismert felfogások csak arra koncentráltak, hogy a
gazdaságnak, a politikának, vagy az emberi érintkezésnek a kultúráját figyeljék, de ezzel a
leszűkített értelmezéssel sem jutottak messzire. Az utóbbi évtizedekben olyan nézetek is
napvilágot láttak, amelyek szerint alapvetően minden valóság lényegileg kultúra – kezdve a
társadalomtól egészen a vallásokig -, ám ezzel a kitágított, totalizált fogalommal is csak
tapogattak a homályban. Olyan új elméletek is megjelentek, amelyek szerint a kultúra nem
valaminek a valamilye, hanem önálló autonóm „lények”, „komponensek”, „mémek” rendszere.
Olyan hipotézis azonban, hogy a kultúra önálló tudat, vagy legalább autonóm valóság még
elvétve sem született meg. Mi lehet akkor a mi hipotézisünk?
A kultúra tudata a világszerkezet minden szintjén az összes tudás és tudatminőséget
szubsztanciálisan egymásba fűzi, összesíti, kifejezi és alkalmazza más és más ötvözetben. A
kultúratudat a tudati „valóságok” összekapcsolása és annak folyamata. A kultúra tudata tehát
elérhetővé és gyakorlatba ültethetővé teszi az értékeket és ezzel az öntudat létrehozásának
inspirálójává válik. A kultúratudat virtuális értékrend, szellemi szabályrendszer, megnevezhető
értelemadás, s vizionált eljárásmódként a tudatosult és nem tudatosult tudat és tudásállapotok
együttese. A kultúra tudata ugyanúgy differenciálódott, mint a tér- vagy a társadalomszerkezet,
ezért a közös tartalmak mellett megformálódott az univerzális, globális, kontinentális, nemzeti és
80
lokális kultúratudat. Ugyanakkor ez a tudatminőség a felsorolt világszerkezeti szintek
kultúráinak szubsztanciális sűrítménye. Ez a sűrítmény a magyar kultúra tudatában egyrészt
tradicionális tudatállapot, amelyet az elkésett és felemás modernizációkban a kultúratudatnak a
tudatalattijába szorult vissza, másrészt a modernizációs váltások minden korlát ellenére is így
vagy úgy azért mehettek végbe, mert ez a kultúratudat folyamatosan képes volt befogadni és
integrálni más kultúrát.
A kultúra létező vagy valóságos kultúraként közvetítő rendszerként mindig az egyesített kultúra
tudatok valósággá válását, és meg-megújuló intézményesítését végzi el. Mint jeleztük, az
eredmény kettős. A funkcionális produktum a működést lehetővé tévő civilizáció. A
szubsztanciális produktum pedig a kultúrában megjelenített tudat és tudás. Ennélfogva a kultúra
kevesebb, mint az összes tudatállapot, ugyanakkor a tudatállapotokat a civilizáció számára
elérhetővé és hasznosíthatóvá teszi; a kultúra több mint a tudás, mert a tudás teremtésének a
támogatásával és alkalmazásával folyamatosan átalakítja a valóságot, és optimális esetben a
világszerkezet minden szintjén a tudattal hozza szinkronba a valóságot. Az elmúlt századokban
azonban alapvetően szinkronhiányt tapasztalhattunk, aminek egyik markáns jele éppen az volt,
hogy a kultúra közismert intézményei elsősorban a civilizáció kiépülését támogatták. Ezért nem
szorul magyarázatra az, hogy az intézményesült, az államilag is támogatott kulturális
intézményrendszer és annak teljesítménye szükségképpen csak töredékesen testesítette meg a
kultúra tudatának értékeit, és követelményeit. Ebben még akkor sem lesz átütő változás, ha az
ezredforduló utáni, tudásvezérelt gazdaság és társadalom viszonylag gyorsan létrehozza a kultúra
második funkcionális intézményrendszerét.
A kultúra kézzelfogható, megragadható valósága ilyen értelemben nem más, mint a kultúra
tudatának, vagy a kultúra értékeinek, avagy az egyesített tudat és tudás tartalomnak kulturális
közvetítő-továbbító mezben való konkrét valósággá válása, valóságteremtése és
intézményesítése.
Miért is jött létre az emberi kultúra? Az utóbbi néhány évezredben folyton új világot és új
világtudatot gyártottunk, mert a régit feltehetően elhagytuk, avagy folyamatosan, egyre inkább
elveszítettük. Vagy soha nem is fogadtuk be, vagy a befogadás felszínes volt. Az igazi szakrális
világ és a szakrális tudat még a Biblia előtti időkben eltűnt az idő- és térnélküli homályban.
Azóta is konzekvensen keressük, de nem találjuk? Az ember akarta ezt így, vagy az emberfeletti
felsőbb tudat?
Azért kellett új világot, új tudatot teremteni, hogy ennek révén újra felnézzünk és megpillantsuk
a hiányzó dimenziókat? Mindenesetre megkockáztatható az a hipotézis, hogy a kultúra az ember
önteremtő képességének dokumentuma, egyszerre pótlék és transzcendentáló remény, ami
azonban az ember és a legmagasabb rendű valóság közé is beékelődött. Igen, egyfelől elválaszt,
másfelől lépcsőt teremt, amelyen újra felléphetünk a csúcsra?
81
Új paradigmaváltás elején
A globális-lokális világ tehát nem az, aminek gondoljuk. A nemzet nem az, aminek gondoljuk. A
társadalom nem az, aminek gondoljuk. A tudás nem az, aminek gondoljuk. Az idő (a múlt és a
jövő) nem az, aminek gondoljuk. Az ember nem az, aminek gondoljuk. A tudat nem az, aminek
gondoljuk. Amit most írunk nem az, aminek gondoljuk.
A kör bezárult, de talán közelebb jutottunk ahhoz, aminek a valóság- és a tudatszinteket
gondolhatnánk.
Ha ma Európából nézünk a globális világra, és onnan visszapillantunk a kontinentális
valóságunkra, a jelen állapotáról nagyjából azt mondhatjuk, hogy az emberi civilizáció és kultúra
a tudásközpontú világmodell küszöbén áll, vagy bukdácsol, ám egyelőre csak a globális
funkcionális információs társadalom épül ki, és a tudatközpontú társadalomra csak távoli
vízióként tekinthetünk.
Az elmúlt két-három évtizedben azonban elindult egy jórészt még kevésbé felismert, kardinális
fordulat: az emberiség tudása mennyiségileg és minőségileg is gyors tempóban fejlődik, és ennek
révén – és most már nem csak az euroatlanti kultúrában – új elmélet, új filozófia, új tudomány, új
teológia, új művészet születik. Ma még nagyon nehezen tapintható ki, csak sejthető, vagy már
igazolható, hogy az emberiség új tudatállapotba lép. Ám annyi kevés kockázattal megjósolható,
hogy a következő évtizedekben közelebb kerülhetünk a világszerkezet minden szintjén az új
tudatállapotokhoz. Talán óvatosan reménykedhetünk abban, hogy ennek a tudatállapot váltásnak
sem feltétele, sem következménye nem lesz az univerzális, vagy globális krízis és/vagy
katasztrófa. Akármit is hoz ez az új század, a feladat kettősnek látszik: a tudás váljon személyes
és társadalmi tőkévé, és az új tudás alkalmazása segítse az emberiség új tudatának, öntudatának
megszületését.
Az újabb és talán soha nem látott mértékű paradigmaváltás elején vagyunk. Ez nem egyéb, mint
visszatérés az igazi „valósághoz”, a tudathoz, tudáshoz, kultúrához, mert minden – egyébként
létfontosságú – funkcionális építkezés önmagában csak korlátozottan lehet eredményes. Ez a
visszatérés egyúttal előrelépés a régi anyagfelfogástól a „tudatközpontú” anyaghoz, a fizikai
világegyetemektől az univerzális tudatmezőkig, vagy a funkcionális társadalmak valóságától a
társadalmak magasabb rendű tudatáig és tudatalattijáig. Minden nemzetnek és államnak előbb-
utóbb gondolatilag és persze tudatilag el kell odáig érnie, hogy a megindult paradigmaváltás
ismeretében tervezi meg stratégiáit és operatív programjait. A fejlesztések nem irányulhatnak
csak elsődlegesen a következményekre (a konkrét valóságokra) még akkor sem, ha a jó
következmények pozitívan visszahatnak az okokra (a tudatokra). A világszerte ismertté vált
szlogennel szemben azt állítjuk, hogy nem a történelem ért véget, hanem eljutottunk a
poszttörténelemig. És egyelőre nagyon nehezen lehetne megjósolni, hogy ez mit hoz majd
magával.
A közös gondolkozást azzal szeretnénk segíteni, hogy egy-egy mondatban felvázoljuk a
párhuzamosan születő jövődimenziókat.
82
Megismételjük hipotézisünket. Most azzal kezdjük, hogy mindegyik jövő csak szeretetalapú,
szeretetközpontú jövő lehet. Jövő 1. Transzcendens, univerzális és globális-lokális tudat-
emelkedés, és minden szinten átfogó tudás-önfejlődés. Jövő 2. A határtalan tudatok
materializálódásai és a tudásfejlesztések jóvoltából az anyag/valóság/világ folyamatos változása.
Jövő 3. Új műszaki technikák, technológiák és új tudattechnológiák soha el nem képzelt
fejlődése. Jövő 4. Az új valóság születésével egy időben régi és új erkölcsi értékek, ősi és mai
normák, új szabályok, új és még újabb értelemadások létrejötte. Jövő 5. Tényleges és virtuális
közlekedés az univerzális és poszt-univerzális téridőkben. Jövő 6. A Föld természeti és/vagy
ökológiai újjászületése és a Naprendszer kisebb-nagyobb kríziseinek kivédése. Jövő 7. Az egyén
intenzív személyiség-erősödése, kiteljesedése – mindenekelőtt tudat- és tudásfejlesztésként.
A felsorolás közel sem teljes és talán még nem is pontos, ám arra feltehetően alkalmas, hogy az
alacsony horizontú és szorongásoktól terhes jövőképeket – mint egy szelencét – kinyissa, és a
világosságba emelje. A felsorolt jövővíziók természetesen akár közvetlenül lefordíthatók az
európai és magyar jövőprogramokra.
Konklúziók: A közelgő változásokhoz már most jórészt rendelkezésre állnak az új tudások és
felismerések, vagy ezek számos alapelve. A globlokál világ (kezdve a földi civilizációtól
Európáig, és a magyar nemzettől a legkisebb lokális közösségig) már alapvetően tudat- és
tudástér. Az információs társadalom, vagy akár szűkebben az internet valósága alapvetően a
tudat és tudástér elemi szintű megvalósulása. A kontinentális, vagy egy-egy állami kultúra
alapvetően már jelenleg is a tudat-tudástér primitív-egyszerű megjelenítése és közvetítése. A
személyes és közösségi részvétel értelme és célja a tudat és tudásfejlesztés támogatása. Az
európai és közép-európai gazdaság és társadalom folyamatos funkcionális modernizációja után
elindulhat a szubsztanciális „modernizációja”. A lokális cselekvés, a helyi közoktatás,
közművelődés és közszolgáltatás központi eleme már a tudat-tudásfejlesztés lesz. Az új,
metaelméleti alapú kutatásoknak nem kizárólagos, ám egyik domináns irányává válik a tudat és
tudásterek feltárása, megértése. Az új tudások teremtése és közvetítése a következő két
évtizedben alapvetően hathat vissza a kollektív tudatállapotokra.
Mi történhet a művelődésben, vagy tágabban az új tudás és tudat alkalmazásában? A nyolcvanas
évek „forradalma”: lassú szökés volt a pártállam puha fogságából, és kevésbé puha
ideológiájából, valamint részleges kilépést jelentett a központosított és ellenőrzött
intézményekből a tétova helyi társadalomba. A kilencvenes évek „váltása”: a korlátozott és el-
elakadt spontán és intézményes közösségfejlesztés, továbbá javuló civilizációs
szolgáltatásfejlesztés. Az ezredforduló utáni évtized „robbanás” lehetett volna: a szintén
korlátozott egyéni és közösségi tudásfejlesztés, valamint a csendesen tudatosuló, új világtudat
születése indult meg. A tízes évek „forradalma” lehetőség: a még mindig korlátozott egyéni és
közösségi tudatfejlesztés és ennek következményeként magasabb szintű társadalom és
államfejlesztés bontakozhat ki. Az évtizedekre bontott trendjelzésekben sorra ismétlődnek olyan
fogalmak, mint a lassúság, a korlátozottság, a részlegesség. Ám ez az óvatosság senkit ne
vezessen félre: olykor akkor is érezhetünk mozdulatlanságot, amikor a felszín fölött és alatt
viharos változások indulnak el
83
Mindenesetre ma újra tudatosítható, hogy a kultúrafejlesztés lényege és egyben kardinális
mozzanata az egyéni és közösségi tudatok/tudatállapotok fejlesztése, s aztán ezek változásának
hatására alakíthatók át a racionális valóságok, társadalmi intézmények és szolgáltatások. Az
életminőség változások is – szükségképpen – egyszerre jelentenek tudati-szellemi és
társadalmilag intézményesült fejlesztéseket. A két dimenzió folyamatos kölcsönhatásban van, de
a kiindulópont a tudat és annak minősége. És ezt az univerzális-globális felismerést manapság
erősíti az új – egyszerre funkcionális és szubsztanciális – globlokál világ természete és
változásának iránya.
Rövid üzenetek, korlátok nélkül
Ha ez a tanulmány nem érthető megfelelően, a szerzőt okolják, mert az igazság valószínűleg az,
amit vázoltunk és indokoltunk, csak nem sikerült érthetőbben elmondani. A kimondás és a
befogadás persze egyaránt tudat- és tudásállapot függő. A magyar társadalom tudat és ennek
kultúrája ráadásként terhelt féléber tudat, s az elavult korszellem gyakran szükségképpen
nehezen fogadja be a régi/új tudásokat. A nem megfelelő értés korrekciója azonban mindenki
előtt szabadon nyitva áll.
Egyébként is minden nyitott előttünk.
Elég talán megjegyezni, hogy a személyes és kollektív tudatszintek és tartalmak generálják –
interaktív módon – a társadalmi tereket, a társadalmakat, a különböző valóságokat és a
kultúrákat. Elég szintén megjegyezni, hogy a végtelen és véges világban egyetlen univerzális és
mindennapi konkrét esély van: az egyéni és közösségi tudat- és tudásfejlesztés.
Elég megjegyezni, hogy erre ugyan nem vagyunk felkészülve, de a felkészítésünk már folyik, s a
sokdimenziós mozgástér csak általunk korlátozott, egyébként korlátozatlan. Heuréka!
Irodalom
Frank, Szemjon L.: A társadalom szellemi alapjai (Kairosz, 2005)
Philosophy of Mind, Chalmers, David J. (Oxford University Press, 2002)
Metaelmélet, metafilozófia, szerkesztette Varga Csaba, (Stratégiakutató, 2005)
Hankiss, Elemér: Az ezerarcú én (Osiris, 2005)
Kiss, Endre: Magyarország és a globalizáció (Kodolányi, 2005)
Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása (Gondolat – Infonia, 2005)
Varga, Csaba: Új elmélethorizontok előtt (Tertia, 2004)
84
Új állapotok és új esélyek Közép-Európában
Számtalan ellenerő és ellentörekvés ellenére ebben a században létrejön az egységes földi
civilizáció és kultúra, ami belülről nézve igen bonyolult, sokszintű, sokrétegű és sokdimenziós
differenciált struktúra lesz. A világhatalmak ráadásul már gyorsabban halnak meg, mint
öregapáink. Történelmileg ezért elsőként a kibővített koncepciójú tudásvezérelt kor teszi
lehetővé, hogy akár Magyarország, akár egy másik közép-európai ország tényleges- tudásalapú –
régióközponttá váljon. Ma már evidens, hogy akár Közép-Európa, akár Magyarország csak az új
poszt-globális (és poszt-lokális) világtérben elemezhető.
A globalizáció nem új világjelenség, legfeljebb ma új (vagy újabb) formája jött létre. A
tudományos szakirodalom felváltva három fogalmat, globalizáció, univerzalizáció,
mondializáció (és mondialatinizáció) használ. A globalizáció a földi civilizáció
összekapcsoltságát és egységesülését és ugyanakkor fragmentációit hozza létre, minden
ellenkező felfogással szemben nemcsak és nem is kizárólag gazdasági globalizációt jelent. (A
mondializáció kategóriája ugyanezt a tartalmat hordozza.) Az univerzalizáció viszont nem
cserélhető fel a globalizációval, mert éppen a globalizációval szemben az univerzális értékek
jegyében született társadalmi-politikai normáknak az érvényesülését fogalmazza meg. A
mondialatinizáció vagy globalatinizáció pedig nem más, mint „az Isten halálának
tapasztalataként felfogott kereszténység, és a teletechnikai-tudományos kapitalizmus különös
szövetsége
44.
A három vagy négy fogalom tehát egyáltalán nem azonos tartalmú, ám kétségtelenül vannak
kölcsönös átfedések. A globalizáció fogalma a legkiterjedtebb és legáltalánosabb, különösen
akkor, ha a szubsztanciális globalizáció fogalmába – erről majd később – beépítjük az
univerzalizáció kategóriájának tartalmait is, amit akár tágabban is felfoghatunk, mint például a
racionális globalatinizációt. A globalizáció/mondializáció mindenesetre nem írható le igen-nem
logikával, számos jelensége egyszerre értékelhető esélyteremtésként és esélycsökkentésként.
Tíz elemzésből legalább kilenc a globalizációt (alapvetően vagy kizárólag) gazdasági és politikai
globalizációként írja le. Az egyik legmagasabb színvonalú elemzés (Beck, U. 1997) például a
következőt állítja: „A globalizmuson azt értem, hogy a világpiac elnyomja, illetve felváltja a
politikai cselekvést, azaz a világpiac uralmának ideológiáját, a neoliberalizmus ideológiáját”.45
Ez a paradoxon a globalizáció egyik jellegzetessége: a politika liberális eszméjét és programját a
szintén liberális globális gazdasági piac valósága rombolja le. Egyébként igazából egyiknek sincs
már köze a liberális eszmékhez.
A Kárpát-medencét, mint tényleges földrajzi, sőt gazdasági-társadalmi teret, az ezredvégen
ugyanakkor virtuális térként (cybertérként) is értelmezhetjük. Nem csak arról van már szó, hogy
ennek a földrajzi térnek – nemzeti és állami megosztottsága ellenére – közös történelmi,
gazdasági és kulturális hagyománya van. Az elmúlt századokban a jeles gondolkodók hiába
szerették volna az itt élő népeket tejtestvéreknek tekinteni. Nincs abban semmi meglepő, hogy a
kárpát-medencei államok és kultúrák egymást nem csak vetélytársnak tartották, hanem
85
ellenfélnek is, mert egyrészt a térség elmaradottsága miatt jórészt csak egymás rovására
érvényesülhettek, vagy legalábbis sokszor ezt gondolták, másrészt a térségben soha sem jöhetett
létre valóságos információcsere és sokoldalú kommunikáció, ami a népek és államok párbeszédét
eleve kizárták, vagy megnehezítették.
A kárpát-medencei örökös torzsalkodást és feszültséget az elmúlt hetven-száz évben az is
tartósította, hogy a magyar (ebben az esetben csak magyarországi) politikai és kulturális stratégia
gyakran egyfelől csak a trianoni vereség ideológiai kompenzálására törekedett, s másfelől a
Trianon utáni magyar állam határain kívül – a Kárpát-medencében élő – magyarság problémáit
szerette volna elfedni, lényegtelennek tekinteni.
Az új helyzet csak részben jött létre a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltások után,
hiszen hiába lehetett itthon nyíltan beszélni a szlovákiai vagy mondjuk az erdélyi magyarok
helyzetéről, mert a létező szocializmus bukása után a környező országok többsége éppen
nemzetállami jellegét kívánta erősíteni, és ezért egyáltalán nem volt partner abban, hogy saját
nemzetiségeinek helyzetén jelentősen javítson. Ez a trend azonban most – részben attól, hogy a
közép-európai államok beléptek az unióba, s részben attól, hogy az információs társadalom
terjedése-fejlődése elérte őket, továbbá azért is, mert a gazdasági-pénzügyi válság mindegyik
országot megingatja – megváltozik.
Az új kérdés az, hogy milyen új, még fel sem tárt állapot alakul ki? A vergődő Európában ez egy
süllyedő gazdasági és kulturális tércsoport lesz vagy elszakadva Európa hatalmi centrumától –
bukdácsolva ugyan – új megmaradási-fejlődési kísérletekbe kezd? Kárpát-medencén belül ismét
izzó politikai-kulturális szembefordulások jönnek, vagy a logikus egymásra utaltság
valamennyire oldja a nemzeti-nemzetiségi kreált-konfliktusokat?
Az új kárpát-medencei térállapot és az új virtuális térmodell tehát a korábbinál jobban
egységesíti Közép-Európát, egységesíti a valóságos földrajzi (és gazdasági-társadalmi) térben is.
De hova vezet ez?
Új Közép-Európa kép
Új helyzet- és új jövőkép érlelődik. A régi megoldások használhatatlanok, s új megoldások talán
lehetségesek. Szokatlanul új helyzet van tehát abban is, hogy egyelőre aligha hozhat más
tényleges sikert, mint az, hogy a kárpát-medencei államokban közel egyszerre elindul – a
pénzkapitalizmus csődjére válaszolva – az információs társadalom (tudástársadalom), a
kultúratársadalom, vagy például a posztkapitalizmus valamelyik irányának az építése. És
egyúttal egyre világosabb, hogy a kárpát-medencei kollektív tudat felszabadítása, egyensúlyba
hozása lehet a kiinduló pont.
Csakhogy a hangadó magyar értelmiségi és társadalmi csoportok többsége még mindig nincs
tisztában azzal sem, hogy egyáltalán mi a csoda a tudás- vagy a kultúratársadalom és
Magyarországon belül milyen stratégia alapján és hogyan lehetne eljutni az új minőségű
társadalom korszakába. Az új helyzet tehát egyelőre csak virtuálisan létezik, miközben – ez
86
rendkívül inspiráló helyzet – a Kárpát-medence szinte észrevétlenül átalakul virtuális térré,
cybertérré. Ha tetszik: egységes audiovizuális közeggé és egyben közös kulturális térré.
Ám a Közép-Európa régió már csak az új globális-kontinentális térben lehet középhatalom, és
Közép-Európában Magyarországnak bármilyen „középhatalmi” státusza akkor lehet, ha az
új(már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista, sőt tudás- és tudatközpontú) világba
valóátvezetésben kulcsszerepet tölt be.
Magyarország ismét két világ határán áll. A régi (a még nem poszt-szocialista és nem poszt-
kapitalista) Magyarországról Hankiss Elemér meglehetősen pontos és egyáltalán nem goromba
látleletet rajzolt46. Az új, vagy a lehetséges (már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista)
Magyarországról viszont Hankiss Elemér még csak részben vázolt fel átfogó, hosszú távú víziót.
A két állapot közötti sodró erejű, spontán, tervezetlen, egyszerre lokális, nemzeti és globális
átvezető folyamatról kevés információ vagy tudás demonstrálódik társadalmi tudatunkban.
Ebben a tanulmányban így csak arra vállalkozhatunk, hogy az új Magyarország vízióhoz, s
egyben az új közép-európai esélyek megfogalmazásához járuljunk hozzá.
Az információs társadalom teoretikusa (M. Castells, 2003) vezette be az „áramlások tere”
fogalmát. Erről a következőket írja: „A történelem folyamán a legtöbb emberi tevékenység
egyidejűsége a szomszédságon, a térbeli közelségen nyugodott. De mi van ma, amikor
együttműködhetünk a valós időben, fizikailag mégis egymástól távol? Az egyidejűség ugyanaz,
de már egészen más térben zajlik, mivel a telekommunikáció és a számítógép egyszerre két vagy
több különböző helyen is lehető teszi ezt. Ez a tér tehát az áramlások tere: egyfelől ebben
zajlanak az elektronikus folyamatok, másfelől azoknak a helyeknek a hálózatát is jelenti,
amelyeket egy közös társadalmi tevékenység köt össze elektronikus áramkörökön és a
kapcsolódó segédeszközökön keresztül.47” Az egyszerre egyidejű, de többterű valóság azt is
jelenti, hogy új típusú univerzális/globális tér jön létre. Ennek már ma is létező egyik mintája a
Kárpát-medencei áramlások tere, noha az áramlások hol ütköznek, hol szabadon folynak, hol
összeölelkeznek, hol kioltják egymást.
Ez a folyamat tehát zajlik a mi térségünkben is? Közép-Európában egy évtized sem kellett
ahhoz, hogy egy-egy régió – a félperiférikus helyzet ellenére – posztfordista, posztipari térré
váljon. Az elmaradást konzerválni, úgy látszik, egyszerűbb és sikeresebb, mint valóban új
változásokat beindítani.
A problémát viszont az is okozta, hogy az elemzésekben a posztfordizmus új jellege is ködös
maradt. Enyedi György ugyan az új alapvető tényezők között megemlíti az emberi tőkét, az
innovációs készséget vagy a vállalkozási hajlamot, ám ezek a tényezők egyáltalán nem
bizonyítják meggyőzően a paradigma váltás megvalósulását.. A másik tudós (Rechnitzer János)
– Benko, illetve Stöhr könyve alapján – két részletes táblázatban hasonlítja össze a fordizmust és
a posztfordizmust, ám a különbséget szintén – több szempontból is – az innováció szerepében
találja meg (lásd: regionális növekedés helyett regionális innováció48), másrészt például abban,
hogy a funkcionális térbeli decentralizációt az agglomeráció és a térbeli koncentráció váltja fel,
ami nehezen igazolható tétel.
87
A gazdasági-társadalmi innováció felmutatása, mintha jövőt mutató lámpás lenne, sokáig életerőt
és dinamizmust sugárzott. A jelenre való rávetítése azonban sikertelen, mert a Kárpát-medence
világa csak korlátozottan alkalmas és kész átfogó innovációra. Hol akkor a baj, hol a rejtély
megoldása?
Posztipari térség vagy új posztagrár térség?
Egyelőre maradjunk még a kendőzetlen valóságnál. Mindebből az következik, hogy Közép-
Európa és Magyarország posztipari térségként integrálódik az új univerzális-globális térbe. Ez
ráadásul olyan posztipari térség lett, amely egyfelől visszazuhant a preipari állapotba, másfelől
az ipar jó része felszívódott, mint a reggeli köd, harmadrészt pedig az új iparosodás szigetekként
valósul meg. Egyáltalán a gazdasági világkrízisek korszakában lehet-e a régi módon ipart
telepíteni, vagy a felfokozott ipari tömegtermelés helyett valami egészen más típusú
posztiparosodás jön?
Ha erre a kérdésre nincs felelet, vagy nem is lehet helyes válasz, akkor bármilyen ipari
alternatíva használhatatlan? Vagy csak kiegészítő jellegű lesz? Ebben az esetben jön egy új –
részben önellátó, részben piaci – mezőgazdasági-élelmiszer”ipari” modell? A dilemma ugyanaz,
mint a hagyományos ipar esetében: már az önellátás is új agrárgondolkodást- és viselkedést
követel, sőt egy valódi, értékközpontú piacon az élelmiszeripari tömegtermelés folytathatatlan?
És marad még egy új módon felvethető probléma: a Kárpát-medence sokirányú szolgáltató
központként – túl a belső ellátási, szolgáltatási rendszereken – milyen valódi piacképes, érték-,
tudás-, tudatszolgáltatásokkal jelenhet meg?
Jelképesen: a boldog életet ígérő autógyártás és autóhasználat helyett új életeszmények és
életminták exportja is lehet új ipar és új szolgáltatás?
Ne tessék rögtön mosolyogni a kérdésen.
Hatalom-mániás vagy érték-vállaló térség?
Az új állapotok és esélyek további vizsgálata előtt néhány – helytelenül evidensnek látszó –
egyszerű fogalmat és folyamatot érdemes újra tisztázni.
1. Az ezredforduló utáni új világállapotban mit is érthetünk Magyarországon?
2. Az új globális-lokális világszerkezetben miképpen definiálható a hatalmi, s a középhatalmi
státusz?
3. A gyorsan változó európai kontinentális struktúrában mi lehet a régióközpont és ennek
feladata, és ebből következően mit is tegyünk?
Vegyük sorba a feltett kérdéseket.
(1) Hogyan értelmezzük – az új század elején – Magyarországot? Már egyetlen európai ország
sem határozható meg csak a korábbi ipari kor vagy a késői pénz-kapitalizmus összetett viszonyai
88
közötti hagyományos politikai, katonai, vagy gazdasági „hatalomként”. A Magyarország körüli
globális-kontinentális erőtér (jellege és szerkezete) a hetvenes-nyolcvanas évek óta alapvetően
megváltozott. Az új világszerkezet egyrészt felfelé ismét kinyílik a globális szint feletti
univerzális (kollektív tudatot feltáró) irányba, másrészt a globális, nemzeti, lokális szinteken
horizontálisan egyre inkább hálózati jellegűvé is válik, harmadrészt alulról elkezdett
újraszerveződni a lokális, ezen belül kistérségi, s mikrotérségi szint, s végül az önmagára találó
egyének sokasága soha nem látott mértékben, minden szinten potenciálisan cselekvőképessé
válik.
Miben hoz mindez újat?
A klasszikus nemzetállam az elmúlt századokban belül igyekezett integrálni, és kifelé elsősorban
csak védekezett, különösen, ha agresszív nagyhatalmak támadták. Közép-Európában azonban a
dualista osztrák-magyar monarchia már megmutatta a nemzetállam feletti, országok közötti,
szubrégiós együttműködés kitágult otthonosságát és a korlátozott „unió” előnyeit és persze az
aktuális hátrányait és szorongatásait is. Most Magyarország egyrészt egy kontinentális – szintén
korlátozott és helykereső – unió önálló tagja, másrészt részben valóságosan és részben
virtuálisan integrálódik a globális térbe, miközben a kontinentális és a globális szint működése
gyökeresen megváltozik. Egyszerre halad egy teljes leépülés és egy teljes modellváltás felé.
A belső differenciálódást jelenleg a nemzetállami szint ugyan többször még tudatosan lassítja,
ám ennek ellenére a régiók, kistérségek nagyobbik felének – továbbra sem teljes – autonómiája
talán elérhető lesz. Magyarországnak tehát belül párhuzamosan integrálni, és a részeket, a
régiókat önállósítnia kellene, ám egyúttal kívül – mint önálló résznek – támogathatná a
többszintes (kontinentális, globális és univerzális) integrálódást, ám a kontinentális szint
változatlanul szintén őrizni akarja autonómiáját. Megismételjük: számtalan ellenerő és
ellentörekvés ellenére ebben a században létrejön az egységes földi civilizáció és kultúra, ami
belülről nézve igen bonyolult, sokszintű, sokrétegű differenciált struktúra lesz.
Ha nem így lesz, bolygónk világa visszafejlődik, vagy akár elpusztulhat.
Ezt az új világszerkezetet kellene jobban értenünk ahhoz, hogy Magyarország jelenlegi
szerkezeti szerepeit, valamint funkcionális és szubsztanciális helyét, továbbá már meglévő és
potenciális esélyeit számba vegyük. Magyarország tehát már nem csak egy belül és befelé létező
állam és társadalom, s így programot kellene kidolgoznia nemcsak belső feladataira, hanem
külső szerepeinek ellátására is. Keserves szellemi lecke lesz ez sokaknak, mert a kiindulópont
nem lehet más Közép-Európában sem, mint az, hogy minden vallás, minden nemzet, minden
kultúra, minden társadalom és minden állam egyenrangú és egyformán fontos. De új szerep- és
feladat megosztás és harmonizálás indul meg, ami Magyarországot – ez sokaknak szintén
keserves lecke lehet – a kollektív egó erősödése nélkül felülértékelheti.
Nem folytathatjuk azt a barbárságot, hogy például mi is gúnyolódunk Mohamed prófétán, vagy
bármelyik vallás istenén, sőt többek felfedezhetjük majd, hogy nálunk – a törökkori tapasztalatok
miatt – jól ismert dervisek többsége magas rangú szufizmust képviselt. Magyarország új
89
alaptörvénye jó irányt vett, amikor szépen rögzítette a kereszténységhez való kötöttségünket, de
ezt nem lehet semmilyen irányban korlátozásként értelmezni. A lélekszabadság, a hitszabadság
alapvető értékünk.
Ebben az új világrendben tehát Magyarország jelene és jövője legalább négy szinten
definiálandó: globális, kontinentális, nemzeti (vagy szűkebben: állami) és lokális szinten, avagy
Magyarország új felfogású, új típusú középhatalmi szerepei, esélyei nemcsak nemzetállam
szinten és pusztán országként értelmezhetők.
Kitérők, szeretetként és inspirációként
Kitérő 1. A világszerkezet univerzális-tudati síkjának tartalmáról és feladatairól ne a késői ipari
kor vallásellenes-tudatellenes korszelleme szerint ítélkezzünk. Elérünk oda, hogy az anyagi-
racionális világ és az univerzális-tudati világ nem fordítható szembe és nem játszható ki
egymással.
Kitérő 2. Az új, egyszerre globális-lokális, állami és társadalmi világszerkezetet ne csak az anti-
globális mozgalmak szemüvegén át nézzék. A valóság-kulisszák mögött létrejövő új világállapot
nem azonosítható be az egyik részelem, a globális, pénzpiac-központú globális gazdasággal,
vagy annak ellentmondásaival és gyakori drámai következményeivel.
A második kérdés az volt, hogy mi lehet ma az új középhatalmi szerep? A 19-20. századi ipari
kor világának hatalom-típusú, hatalom-központú uralmi, vagy szelídebben irányítási
rendszerének dominanciája csökken. Az alapvetően katonai-politikai eredetű, és ebből
következően gazdasági-technológiai hatalom-gyakorlás módja önmagában egyre kevésbé realitás
az új globális-lokális térben. (Ha ez nem így lenne, a hőn szeretett Szovjetunió még ténylegesen
létezne, nálunk bőven virágozna a végén már félig liberalizált puha diktatúra, vagy az USA
pusztán katonai-politikai eszközökkel győzhetne az irakiak lelke és kultúrája felett is.) A
klasszikus hatalom – minden új látszat ellenére – mindenekelőtt katonai vagy pénzügyi erő
érvényesítésként egyre nyilvánvalóbban alkalmazhatatlan, vagy legfeljebb korlátozottan vethető
be. Ebben az új században a hatalom (vagy akár a világhatalom) nem egyszerűen már országok,
kultúrák meghódításának, gazdasági potenciálok megszerzésének agresszív képessége. Nem
beszélve arról, hogy a ténylegesen magas rangú szakrális hatalom jellege pedig kizárja az ilyen
földi hatalomgyakorlást.
Nincs mindebben egyébként semmi eget-rengető újdonság. Akármelyik részleges, vagy
majdnem totális világhatalom történetét vizsgáljuk, kezdve az ókori, egy-két kontinensre
kiterjedő birodalmaktól, befejezve az elmúlt száz évben megismert, részleges vagy totális
globális világhatalmakkal, egyik sem írható le pusztán katonai, gazdasági erőforrás
koncentrációként, vagy területi egyesítésként. Ma minden racionális és központosított főhatalom,
vagy középhatalom kénytelen felismerni, hogy most és holnap a hatalmi szerep és eljárásmód
nem lehet ugyanaz, mint az elmúlt századokban. (Kegyetlen igazság ez, de a 2001. szeptember
11-i terrortámadás ezt a tudatosulást is szimbolizálja.)
90
Közép-Európában az állami hatalom már főként csak elosztási hatalom, a média-hatalom
legalizálásával. Az Európai Unió – mint klasszikus gazdasági-politikai hatalom-koncentráció, és
mint az egyik globális demokrácia-minta – már így is jórészt versenyképtelen. Ázsia nagy
területű és népességű kvázi-világhatalmai (Kína, India) feltehetően ismét vesztesek lesznek, ha
az euroatlanti hatalomépítés tegnapi elveit és technológiáit importálják és gyakorolják majd.
Klasszikus hatalom-modellként sokszorosan tilos Magyarországnak bárhol, így különösen
Közép-Európában hatalmi, vagy középhatalmi szerepről gondolkodni. Ha tenné is, nem
sikerülne.
A poszt-klasszikus – gazdasági-pénzügyi – hatalom modellből kiindulva Magyarország akarhat
valamit a Kárpát-medencében, de bármilyen ilyen elképzelése csak rövidtávon kamatozhat
valamit. Egy-egy ország területi nagysága, gazdasági teljesítménye és kulturális potenciálja
viszont önmagában már nem teremt sem hatalmi, sem középhatalmi esélyeket. Van egyrosszabb
hírünk is: a magyar politikai elit országon belül egyelőre gyakran változatlanul hatalmi
szerepekben és hatalmi törekvésekben gondolkodik, mert például a rejtett, nem nyilvános
hatalmi játszmák, sőt a leplezett hatalmi eszköz-készletek segítségével már csak ideig-óráig lehet
nyerni. Magyarországon ma annyi demokratizálás történik, hogy az egy pólusú hatalmi-
gazdasági fölény megosztása lassan végbe megy. Ezért a rendszerváltás előtti, különböző
kapitalista-államkapitalista hatalmi rendszerek evolúciós jellegű megváltoztatása erre a századra
marad.
Most vagyunk igazán bajban, mert a régi és új hatalom-birtokosok új megegyezést csak akkor
fogadnak el majd, ha egyrészt az új világszerkezetben nem marginalizálódnak, másrészt a
presztízs-hatalmuk egyáltalán nem csökken, legfeljebb szintén megosztódik. És itt figyeljünk fel
az alapvető problémára: sem a globális világ, sem Európa, sem Magyarország nem tudja, nem
látja, hogy mi lehet az új hatalmi rendszer (ami új típusú hatalom és új típusú rendszer, s ami a
világszerkezet szintjein nagyjából egyszerre jön létre; olyan új „hatalom”, ami nem elsősorban
katonai, nem politikai és nem pusztán gazdasági dominanciájú). Ma egyszerre van integrált
hatalmi-koncentráció és elképesztő hatalmi-vákuum, intenzív hatalom-erősítés és minden régi
hatalom-típus szétmállása. A konklúzió egyértelmű: a földi civilizáció és kultúra a régi módon,
így a régi hatalmi-irányítási szisztémákkal nem menthető meg. Nem folytatható tovább az, mint
ahogy azt Freud már megfogalmazta, hogy minden civilizációs haladás ára az ember belső
lényének további elfojtása. Az igazi dráma ma a megoldási alternatívák hiánya.
Kitérő 3. A „hatalom” jelenlegi tartalma részben az információ-hatalom, az innováció-kreativitás
hatalom, a mentális (vagy lelki) hatalom, vagy például a spirituális-hatalom. (Ha a hatalmat a
régi értelemben definiáljuk, akkor a hatalom szó mindenhol idézőjelbe teendő.) Ez akkor is igaz,
ha a poszt-klasszikus hatalmak gyakran az új „hatalom”-javakat a régi hatalmuk átmentésére
használják.
Kitérő 4. Végül is két lehetőség van: a globalizálódott világ – éppen jellege miatt – globális
katarzis keretében omlik össze és akár pusztul el, vagy gyökeresen új tartalommal, új módon és a
91
világszerkezet minden szintjén megváltozik. Ennek az univerzális új korszak első lépcsőfokának
szerintünk a tudás és tudatfejlesztő kor a lehetséges neve.
A magyar hangadó értelmiségi csoportok többsége lebecsüli, olykor lenézi és sokszor pusztán új
látszatnak minősíti az információs-innovációs korszak49 eddigi eredményeit. Lelkük rajta.
Mindenesetre a régi középhatalom vágyunkat és programunkat (és ezzel együtt ezt a
fogalmunkat) nyugodtan a nagyapák sublódjának alsó fiókjába dobhatjuk. Ezzel párhuzamosan
pedig neki láthatunk a más típusú hatalomban (vagy nem klasszikus-posztklasszikus hatalomban)
gondolkodó, országok közötti-feletti, szubregionális térségre is alkalmazható víziónk
kidolgozásának.
A harmadik kérdés így hangzott: az új európai kontinentális struktúrában mi lehet a régióközpont
és ennek feladata, s ebből következően mit is tegyünk?
Ha az új világszerkezetben egyaránt középszint a nemzetállam és a több nemzetállamot átölelő
(szub)régió, akkor először is vizsgáljuk meg, hogy a két középszint között mi a különbség? A
választ bonyolítja, hogy Magyarország esetében a közép-európai szubrégió belső övezete
nagyjából azonos a határokon átnyúló nemzettesttel, s ráadásul az információs korban Közép-
Európában is gyorsuló tempóban születik meg és önálló életre kell a virtuális Kárpát-medence
vagy a digitális szubrégió.
Nincsenek még kiérlelt válaszaink. A határokon átnyúló nemzettest ugyanúgy virtuális valóság,
mint amilyen a szimbolikus (tudásalapú) társadalom határok fölötti virtuális világa. A magyar
nemzettest és a racionális tértest (lásd: Közép-Európa államai-társadalmai) megkettőzésével
létrejövő közép-európai információs-tér azonos természetű poszt-valóság, avagy társadalmi
tudatállapot, ám meglehetősen eltérő tartalmú kollektív tudatminőség. Mi az azonos hát, s mi a
különböző? Mindössze annyiban azonos, hogy egyaránt a virtuális kollektív tudatminőség
generálja és garantálja a nemzetet és a digitális információs teret is. Miközben a nemzet
változásához képest az internetes világ fejlődése egyelőre kevésbé intenzíven hat vissza a hazai
és közép-európai tudatállapotokra.
Az egyik különbség az, hogy a nemzet sokkal inkább tértől-időtől független „valóság”, mint a
digitális tudástér, s a cybertér jobban a racionális világhoz kötött; a másik különbség az, hogy a
nemzeti tudat homogénebb, mint a közép-európai virtuális tudástér, noha a magyar nemzettest is
sokrétűen kötődik a szomszédos népekhez és kultúrákhoz. Az igazi különbség talán az, hogy a
virtuális tudásvilág azért erőtlenebb, mert maga a teljes Közép-Európa is új fejlemény (hiszen
nem azonos az egykori Osztrák-Magyar Monarchiával, vagy a korábbi, hatalmilag összetartott
szocialista államszövetséggel sem). A nemzet és a mögötte meghúzódó magyar történelem
nagyon messzi múltra néz vissza, míg az egységes, szerves, világhatalmaktól megszabadult
Közép-Európa – nemcsak Kelet-Közép-Európa! – nagyon friss fejlemény, és rövid múltja miatt
még nem tudatosulhatott eléggé szubregionális tudatként.
A Kárpát-medencében az egyik legfontosabb stratégiai érdek az, hogy először Magyarországon
érjék el: a lakosságnak legalább hetven-nyolcvan százaléka hozzáférhessen az információs-
kommunikációs szolgáltatásokhoz. Ebben szerencsére nem állunk rosszul. A közeljövő: a
92
digitális családi ház és a digitális közösségi ház (teleház, e-könyvtár, stb.). Az részben mellékes
kérdés, hogy az információ (adat, hang, kép) hogyan, milyen technológiával jut az
állampolgárhoz, csak az a lényeges, hogy lehetőleg majdnem mindenkihez eljuthasson. (Az új
technológia ma már ott tart, hogy minden háztartásban, mint kommunikációs végponton
100MB/sec. internetes szolgáltatást adhat.)
A következő egy-két évtizedben általánossá válik: a háztartásban mindenhol jelen van a
videotelefon, a számítógép-televízió, a házi könyvtár bővülése mellett családi CD-tár, vagy
például a távvezérlésű háztartási gépek hálózata. Akár azt mondhatom, hogy húsz év múlva nem
a hagyományos munkához való jog, hanem az információs-kommunikációs hozzáférési jog lesz
napirenden. A mindennapi élet sokkal gyökeresebben átalakul, mint az ipari forradalom bármely
korábbi korszakában, mert most nem elsősorban a munkahely, hanem a lakóhely is
modernizálódik gyökeresen. A személyautó, a televízió vagy mondjuk a távfűtés eddig is hozott
változást, de a mindennapi világ jórészt olyan maradt, mint néhány száz évvel korábban. Most ez
változik meg, sőt a háztartásai eszközök is médiaeszközökké válnak.
Attól se féljünk viszont, ha például az ökológiai válságok miatt a cyberterek összeomlanak,
nemzetünknek mindenképpen tudás- és bölcsesség megtartó és továbbvivő szerepe van.
Ebben is verseny tört ki az államok, kultúrák, nagy és kis térségek között. A magyar társadalom
erre még egyáltalán nincs felkészülve, még mindig elsősorban a szórakoztatás foglalkoztatja,
miközben párhuzamosan az is igaz, hogy az internet jelentős tudásszolgáltatóvá vált. Még
legalább tizenöt évig aktuális állami feladat a lakosság felkészítése: 1. Az alsó és középfokú,
valamint a felsőfokú iskolákban a számítógép és az Internet használat, az új írástudás, s a
digitális tudásválogatás, tudásfeldolgozás megtanulása. Ez azonban nem csökkenti a könyv és az
olvasás fontosságát. 2. Az audiovizuális eszközök interaktív kommunikációs eszközként való
használatának elsajátítása, ami ismét nem teszi feleslegessé, hogy az emberek újratanulják az ősi
személyes és közösségi kommunikációkat. 3. A gyönyörű magyar nyelv mellett legalább még
egy idegen nyelv megtanulása, hogy a világon bármilyen információ, gondolat, érték elérhető
legyen, és ne legyen akadálya az oda-vissza kommunikációnak. 4. Olyan állami információs-
kommunikációs (vagy tudástársadalom politika vagy tágabban bölcsességerősítő politika)
politika, amely az audiovizuális és kommunikációs eszközök megszerzését és néhány
alapszolgáltatás (e-közigazgatás, távoktatás, stb.) igénybe vételét szinte mindenki számára
elérhetővé teszi. 4. Olyan passzív és intelligens házakat teremtő lakásépítési és lakástámogatási
politika, amely legalább kamatmentes hitelek segítségével ösztönzi a minőségi technológiák,
gépek, eszközök vásárlását.
Az eddigiekből kiderült, hogy az audiovizuális stratégia nem gondolható végig az információs-
innovációs társadalom stratégiája nélkül. De ugyanígy evidensé vált, hogy se az audiovizuális, se
az információs-kommunikációs társadalom stratégia nem ér semmit, ha erre az új korszakra
legalább részben nem készül fel előre a társadalom.
Figyelem: a felkészülés mindenekelőtt a tudás és ezen belül az új tudás megszerzését és a tudás
értékalapú alkalmazását jelenti. Ez egyszerűen mondva azzal egyenlő, hogy a következő tíz-húsz
93
évben a magyar társadalmat – pontosan fogalmazok: – életkortól és végzettségtől függetlenül
virtuális iskolapadba kell ültetni. Ez nem más, mint többek között az, hogy a fiataloknak sokkal
nagyobb arányban kell elvégezni a közép-és felsőfokot, de ami ennél lényegesebb, hogy a
jelenlegi és a későbbi felnőtt korosztályoknak olyan életformát kell elsajátítani, amelynek
szerves része – az életút minden szakaszában – a szervezett és spontán tanulás. Arra nem lesz
lehetőség és nincs is rá szükség, hogy a többség utólag elvégezze a gimnáziumot vagy az
egyetemet, de a nemzeti feladat, hogy a felnőttképzés keretében mindenki elsajátítsa a jövő
társadalmát, a jövőben való éléshez szükséges tanulást. Arra sem lesz lehetőség és szintén nincs
is szükség, hogy annyi új iskolaépületet építsünk, hogy minden felnőtt iskolapadba ülhessen. De:
egyrészt minden (mintegy 150-170) kistérségben vagy járásban legyen önálló épülete a
felnőttoktatásnak, másrészt a távoktatás keretében – a következő tíz évben – legalább egy millió
hallgató vehessen részt a távoktatásban. A felnőttoktatás egyik új intézménye a civilegyetem,
amely koncepciót dolgozott ki arra, hogy azt a tudás adja át, azt a készséget erősítse, amire a
következő évtizedekben szüksége lesz a remélhetőleg szeretetközpontú korszakban.
Ha a közép-európai régióközpontot elsődlegesen tudatformaként és másodlagosan ténylegesen
létező valóságként értelmezzük, akkor egyrészt evidens, hogy a hatalmi szerep erősítése vagy
szűkebben az irányítás megszerzése elsősorban a kollektív tudatállapot befolyásolásában mehet
végbe. Ez azonban nem politikai vagy gazdasági hatalom, hanem szellemi, lelki, tehát virtuális
„hatalom”. Most jutottunk el az egyik állításomhoz: történelmileg elsőként a kibővített
koncepciójú tudásvezérelt kor teszi lehetővé, hogy akár Magyarország, akár egy másik közép-
európai ország tényleges régióközponttá váljon. De ez már a megkettőzött, a valóságos és
virtuális Közép-Európa, amely növekvő arányban információs (vagy egyre inkább tudás- és
tudatközpontú) szubrégió. És pillanatnyilag az csak másodlagos fejlemény, hogy a virtuális
közép-európai tudatállapot milyen nemzeti, állami, vagy szubrégiós intézményekben vagy
szervezetekben testesül meg. Ma még szinte semmilyenben, de ennek nem szükséges okvetlenül
így maradnia.
Kitérő 5. (Egyúttal rövid összefoglaló és jövővízió.) Nincs hely bővebb kifejtésekre, csak rövid,
pengeként vágó, tőmondatos utalásokra.
1. A jelen nem engedi látni, hogy a jövő milyen gyorsan közeledik felénk, avagy az idő már nem
évszázadokban lépked. Ne tételezzük fel, hogy a két világ közötti átlépéshez újra száz vagy
ötven év kell.
2. A tér nem választható el az időtől, s a tér jellemzői szintén rohamléptékben változnak, így az
univerzális téridőben Közép-Európa valóságos mozgásának gyorsasága már fényévekben
mérendő.
3. Közép-Európa (egésze, vagy egy kisebb tömbje, például a Kárpát-medence) egységes
információs-kommunikációs térré szerveződik. Ha a történelem nem torkollik valamilyen
krízisbe, ez a köztes tér húsz éven belül tudástérré válik.
94
4. Közép-Európa egyaránt kötődik majd a Nyugatot képviselő és a Keletet képviselő
államszövetségekhez (noha az Ázsia és Európa közötti államszövetségek végső alakulata még
nem jött létre).
5. A tágan vett Közép-Európa több vallású (kereszténység, judaizmus, iszlám, stb.), egyszerre
differenciáltabb és egységesebb spirituális térré szerveződik.
6. A globális gazdasági térben a csak részben elkülönülő közép-európai gazdasági övezet nem
autonóm, de nem is alávetett gazdaság: új típusú versenyképessége növekedhet, erős lokális
gazdasága lehet és tudásipara átlagon felülivé válhat.
7. Az ezeket a tényleges, intézményes folyamatokat befolyásoló Közép-Európa tudat
megerősödhet, a korábbi előítéletek helyett a régi-új tartalmak (új tudatminőségek) vezérelhetik.
Ez a feltétele annak, hogy a Közép-Európában az elmaradt államreform, sőt hatalomreform
megkezdődjön.
Számos pontot felsorolhatnék meg. (Az új típusú) Magyarország csak akkor lehet (új típusú)
középhatalom, ha a mai Magyarország a két világ határán – tétovázás nélkül és időben – átlép.
Van azonban egy új téridő-probléma: Közép-Európa a középkor vége óta szükségképpen követő
magatartást folytatott, folyamatos késettségét és lemaradottságát igyekezett behozni a fejlett
világnak mondott Nyugat-Európa másolásával. Erre utoljára 1989-1990-ben volt szüksége. Az új
globális-lokális térben egyébként is a haladók és lemaradók közötti fáziskésés egyre kevésbé
meghatározó. Magyarország tehát szigorúan és vitathatatlanul abban érdekelt, hogy egyrészt
önmagán belül, másrészt közvetlen környezetével – a szűkebb vagy tágabb Közép-Európával –az
egyik újat akaró, ezért modellkísérleteket, modellfejlesztéseket vállaló ország-országcsoport
legyen. Ez lehet most a kardinális felismerés. (Ezt a törekvést már a konzervatívok is
vállalhatják, hiszen most már nem a modernizációval, hanem a modernizáció utáni korszakkal
kell közösséget vállalniuk.)
Bolygónk világa, különösen világtudata egyszerre, mindenhol (minden kontinensen), azonos
intenzitással, s közel egyforma minőségben most sem változtatható meg. A régi világ az
ezredforduló környékén még homogenizálta a hasonló fejlettségű államokat, ám az új korszakba
való átlépés kényszere, intenzitása, koncepcionáltsága várhatóan ismét szétzilálja a közép- vagy
az élmezőnyben lévő államokat. Minden lépéshez más személyes és kollektív tudatállapot
emelés lesz szükséges. Minden tudatos ország-jobbításhoz más társadalom és már a társadalom
által is kikényszerített, új állam igényeltetik. Minden változáshoz más intézmények, szervezetek
és cselekvési technikák kellenek majd. Az induláshoz talán elég lenne néhány elszigetelt, de
koncepcionális modellkísérlet, amelyet viszonylag könnyen prioritásai közé sorolhat egy új
állami magatartás. Minderre nem vagyunk felkészülve, de már elkezdtük a felkészülést.
Nem elsősorban az állami akarat, s nem a pénzügyi forrás, hanem az új tudatállapot hiányzik,
pedig Közép-Európának nekünk kellene új eszméket, új víziókat sugároznunk. (A program már
most kidolgozható lenne, amelyre akár azonnal összeállhatna egy szellemi csoport.)
95
Eddig Közép-Európára nézhettünk úgy, mint a ragyogónak látszó – tőlünk elvett – múltunk
emlékére. Vagy pillanthattunk úgy rá, mint régi dicsőségünk és nagyságunk elvesztőjére. Aztán
sulykolhatták azt belénk, hogy ez a térség közös ideológiai akol és közös államkapitalista
politikai-gazdasági rendszer. Figyelhettünk mostanában úgy Közép-Európára, mint új piacra, s
posztpiacra, és új gazdaságként integrálható szubrégióra. Végül lassan tudatosul bennünk, hogy a
Kárpát-medence maholnap jórészt egységes és új mozgásteret teremtő tudástér és médiatér. Attól
pedig egyelőre változatlanul elég messze vagyunk, hogy legalább a V4 országok
együttműködésének gyökeresen más fejlesztését tervezzük meg.
Ha van vagy lesz új társadalmi tudatunk, talán ráeszmélünk, hogy Közép-Európa mi vagyunk,
sokkal több ez, mint egy külső, más, tőlünk független övezet. Régióközpont csak együtt
lehetünk. Közép-Európa régió már csak az új globális-kontinentális térben lehet új tartalmú
középhatalom, és Közép-Európában Magyarországnak – időjelbe tett – bármilyen középhatalmi
státusza akkor jöhet létre, ha az új (már legalább poszt-szocialista és poszt-kapitalista, sőt atudás-
és tudatközpontú) világba való átvezetésben kulcsszerepet tölt be. Egyelőre még nem ijesztően
nagy a baj, így ezt most még kevesen értik.
Új Magyarország vízió?
Szabadságunkban áll-e mást gondolni Magyarországról, mint amit ma a korszellem sugall?
Szintén Hankiss Elemér utólag úgy látja50, hogy akkor is a gondolatok szabad világában élt,
amikor az ország fuldoklott a szabadság hiányában. Ez akkor – a kilencvenes évek előtt –
Magyarország polgárai közül keveseknek, elvétve, s töredékesen adatott meg. A huszadik század
nálunk tartósan nem volt a gondolatok szabad világa. Ma sincs még nézetszabadság az uralkodó
dogmák miatt, noha a rendszerváltás óta jelentős a változás, ám az uralkodó gondolatok gyakran
ismét zárt falanszterként állnak össze. Az előző rendszerben a gondolatszabadság hiánya többet
ártott, mint az 1956-os forradalom leverése.
Ám Hankissnak abban igaza van, ha valaki szellemi emberré vált, az a diktatúrában is szabad
lehetett. Most pedig ez elemi feltétel.
Mégis szerethető ez az ország, mert annyit például ki lehet mondani, hogy 1989-ben
Magyarország jövőnek a kapitalizmus múltját választotta. Erről beszélhettem tizenöt éve is, igaz
az uralkodó gondolatok akkor ezt a felismerést nem értékelték. Ugyanakkor nem csak azt lehetett
kifejteni, hogy a politikai részleges rendszerváltás nem is hozhatta meg a remélt eredményt,
hanem – egy lehetséges új önkép keretében – azt is, hogy közösségei nem mind zilálódtak szét,
polgárai nem mind fáradtak vagy közönyösek, s igazán csak a hatalmon lévőkkel szemben
bizalmatlanok, ám velük sem annyira, hogy nyíltan ellenük forduljanak, mert már a Kádár-
rendszerben megtanulták, hogy hasznosabb, ha nem szembe fordulnak, hanem félrefordulnak. A
vezető értelmiség sokszor – mindenekelőtt kollektív tudatként – nem nagyon érti az országot, de
ne gondoljuk azt, hogy ez túlságosan sokat árt Magyarországnak.
Magyarország nemcsak terület, nemcsak állam, nem csupán gazdaság, nem egy aktuális
berendezkedés, nem elsősorban nyelv vagy hagyomány, nem egy vagy több értelmiségi réteg,
96
nem csak az istenadta nép, hanem persze mindez együtt, ám alapvetően tértől-időtől független
virtuális valóság. Magyarország nem csak azóta van, amióta nemzetállam született, s nem csak
addig él majd, amíg a nemzetállam hagyományos formái jelentéktelenné válnak. Ezért lehet nem
szeretni, lehet szeretni, lehet szentségelve szeretni, lehet csendben elutasítani, ám ettől
függetlenül tartós minőség, egyaránt racionális valóság és poszt-racionális tudatállapot, sőt
párhuzamosan személyes és közösségi tudat. Ennek jobb megértésében azonban már az
ezredforduló utáni új tudás és az új gondolkodás segíthet, amit metaelméletnek vagy
metafilozófiának51 nevezhetünk.
Messze nem úgy vannak tehát a dolgok, mint ahogy gondoljuk. Abban az esetben is, ha –
egyébként helyesen – éppen a botladozó lábunk elé nézzünk. Az ország azért kicsinyes és
pazarló egyszerre, azért hajlamos egyaránt igazságtalanságra és igazságra, azért önámító és
részben tisztánlátó, vagy azért tehetetlen és ugyanakkor cselekvőkész egyaránt, mert a valóságos
(gondolati és cselekvési) lehetőségek nem tesznek többet lehetségessé, szellemileg pedig nem
tud a korlátolt mozgástér fölé emelkedni, vagy a folyamatos védekezés és helyben topogás miatt
képtelen az egyébként csak részben felismert lehetőségekkel élni és túllépni rajtuk. Ez az ország
törvénytisztelő, de főként az íratlan „alkotmánynak” engedelmeskedik, s jelenleg is nagyon jól
tűri, hogy az elitek gyakran több gazdasági-társadalmi törvénytelenséget engednek meg
maguknak, mint a normál polgárok, mert a társadalmi szerkezetben felül lévők szintén a
folyamatos védekezés miatt szüntelenül (és részben oktalanul) az alulbecsült lehetőségek foglyai.
Magyarországot csak szeretni szabad, holott ez embert próbáló feladat, de az ország egyedül a
szeretett állapotában lesz képes új utakra indulni. Nincs értelme új, vagy második rendszerváltást
hirdetni, amint annak sincs értelme, hogy azért akarjunk visszahátrálni 1989-ig, hogy új típusú
rendszerváltást akarjunk. Szeretni kell Magyarországot, még az új gazdasági-politikai elitet is,
mert csak ebben az állapotban lesznek hajlandók belátni, hogy önismeretük lényegében nem
egyszer hamis, hogy egymástól eltérő világnézetük egyaránt jórészt elavult, és általában és
egyáltalán nincs jövőképük, még jövőérzetük sem. Se rövid, se hosszú távra. A megoldási
kényszerpálya hallatlanul régi: ahogy a kapitalizmus a feudalizmustól például a tartalom nélküli
hierarchiát vette át, úgy ma a késői kapitalizmus csak a tartalomvesztett demokráciát képes
mintaként továbbadni.
Európa előtt három reális alternatíva van:
(1) vissza a régi modellekhez, vissza a régi gondolkodásokhoz, ide kötődik az újszocializmus és
az újkapitalizmus, az új baloldal és az új jobboldal (az új szociáldemokrácia és az új
liberalizmus, valamint az új konzervativizmus), stb.;
(2) előre a ma még újnak látszó modellekhez és az egyre kevésbé új gondolkodásokhoz, ide
tartozik a poszt-indusztrializmus, az információs társadalom, az ökológiai társdalom, a kreatív
társadalom, stb.;
97
3) a régi és az új modellek egyesítése, jórészt az új tudások alapján és az új jövővíziók szerint,
ide sorolható a fenntartható tudástársadalom, a szeretet-társadalom, a szakrális demokrácia, az
univerzális egységtársadalom, stb.
A jelenlegi globális társadalomban szintén jelen van mind a három alternatíva, de
kontinensekként más-más arányban és hangsúllyal. Az első alternatíva Európában a legerősebb,
mert túl hosszú ideg tartott (és tart) a kapitalizmus, s amelynek dogmatizálódott gondolkodásától
egyre nehezebb szabadulni. A második alternatíva leginkább Észak-Amerikában és Dél-Kelet
Ázsiában vált uralkodóvá, noha például Észak-Európa egyre inkább fejlettebb információs
társadalom, mint Ausztrália vagy Japán. A harmadik alternatíva – mint ahogy az szokott lenni –
elsősorban még szellemi modell, ám az erős közép-európai hiedelemmel szemben nem az
„objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a világot.
Nincs abban semmi meglepő, hogy az első alternatívában egyaránt benne van az egymást
feltételező két világ és két logika: a pénz- és információ központú újkapitalizmus és
önkritikájaként újra visszatérő – szükségképpen homályos – társadalmi esélyegyenlőség
központú újszocializmus. Ide tartozik az újkapitalizmus által végképpen felmorzsolt előző
világmodell: a posztfeudális, vagy nemzetállami világ és újra életre kelő – szükségképpen
homályos – konzervatív programja, amely a kapitalizmus ellentmondásait kívánja korrigálni a
19. század nemzeti ideái és otthonosság-élményei szerint. Természetesen ennek a világnak volt
(és mai is) belső alternatívája a liberális valóságvágy és gondolkodás, amely az euroatlanti
individualizáció eredményeként a közösség szabadság helyett újra a – szükségképpen szűkített –
egyéni szabadságot követeli. Ezekben a részalternatívákban közös, hogy a huszadik század első
felének valóságát vetítik rá a jelenlegi, az ezredforduló utáni világra, és gyakran képtelenek
tudomásul venni, hogy az új globális-lokális valóság kardinálisan új valóság és új paradigma.
Az első alternatíva globális valósága fokozatosan szétfoszlik és átalakul, Magyarországon is, bár
nálunk az összetett és folyton elkésett valóság miatt még legalább egy évtizedig fennmaradhat az
a látszat, hogy csak az első alternatíva világában élünk.
Az első alternatíva a huszadik század elejének-közepének ”talaján” áll és vissza-visszafordul a
19. század közepének és második felének eszméihez. A második alternatíva a 20. század
végének „talaján” áll, de egyelőre nem tud szabadulni a 19-20. század gondolkodásától és
intézményi rendszerének gyakorlatától52. Európában most nem az a legnagyobb baj, hogy az
információs társadalom gazdasága (például az IKT-ipar vagy tágabban a tudásipar) nehezen
gyűri le a régi és az új kapitalizmus rendjét és szabályait, hanem az, hogy Európa képtelen
befogadni és alkalmazni az információs koron már túllépő új tudást és az új gondolkodást.
A harmadik alternatíva – az előző kettőhöz képest – még homályosabb, de nem csupán azért,
mert a felvilágosodás utáni múltak és közelmúltak leporolása és csinosítása nem alternatíva.
Paradox módon homályos például azért, mert az új globális-lokális valóságot nem a régi
szemüveggel nézi, s mert az új gazdaság, az új társadalom vagy általában az új tudás szinte
felfoghatatlan a régi és zárt világképek alapján. Nem egyszerűen az interaktív társadalom a
belátható jövő, hanem már a tudás- és tudatfejlesztő társadalom-modell. Ez nem (vagy nemcsak)
98
a szellemi elit vágya, hiszen sokszor a fennlévők látják a legkevésbé, hogy a jólét-orvosság és a
presztízs-orvosság csak felületi kezelést nyújt az egyéni és kollektív betegségekre. A valóságos
lélekfogyásra, a tudáshiányra, a magasabb tudatállapot ismeretlenségére. Önmagában már nem
tartható az objektív (külső, racionális, stb.) világ elképesztő (és részben csak látszólagos) uralma
a szubjektív (belső, lelki, stb.) felett.
A jelent sokan élik meg az új barbárság világának, ami ugyan már nem fizikailag, hanem „csak”
lelkileg-szellemileg pusztít. Az emberi jogok hirdetésének ellenére az egyes ember nem számít,
hanem egyoldalúan csak az állam, csak az érdek, csak a költségvetés, csak az uralkodó párt
(stb.). Senki nem hiszi el, hogy az államháztartás hiányának csökkentése bármilyen üdvösséget
hoz, és igazán senki nem érti, hogy se a gazdaság, se a tudás, se a lélek versenyképessége nincs a
közgondolkodás középpontjában. (Igen, a gazdasági versenyképesség és a többi versenyképesség
egymástól is függ.) Nincs más lehetőség, mint az univerzális kultúrában körbenézni, vertikálisan
és horizontálisan is. Ennek a harmadik alternatívának egyik különössége éppen az, hogy az
időben-térben messzebb és értőbben nyúl vissza, és ugyanígy jóval messzebb és
koncepciózusabban néz előre. Ez nem véletlen: a régmúlt és a távoli jövő közötti százötven
(vagy még több) év lényegében kiürült, noha ebből az időszakból sok jó érezés, jó felvetés és jó
problémamegoldás továbbvihető majd. A kiürülés még jobban szembetűnő, ha Európát kívülről,
más kontinensről nézzük.
Európa és Közép-Európa ma képtelen – minden agresszivitástól mentes – gyökeres-vitális
fordulatra. Még újabb tévedések árán sem, vagy újabb konfliktuskezelő kísérletek révén sem.
Nincs abban a lelkiállapotban sem, hogy minimum szembesüljön történetével. Nem képes
bűntudatra, nem alkalmas bűnbánatra, holott három szinten (egy-egy európai országon belül, az
európai országok között és végül a több kontinens ellenében) számtalan bűnt követett el53.
Nehezen látja be, hogy nem lehet újrakezdeni az ipari kort, vagy a szocializmus-alternatívát,
holott komoly szellemi körök töprengenek ezen. Nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, hogy
egy ismert metaforát mondjak, még akkor sem, ha a folyóvizet a torkolatnál lázasan tisztítani
akarjuk. Európában sehol nincs – szűk szakmai körökön túl – új gondolat, új program, csak
tisztes vergődés, miközben a harmadik világ nagy életkedvvel végrehajtja a száz évvel ezelőtti
európai modernizációt is, és egyben nem elégszik meg ennyivel. A jelenlegi európai félfordulat
jó programját (lásd: lisszaboni program, vagy az innovációs alternatíva) sem képes komolyan
venni, s konzekvensen végrehajtani. Elsősorban azért nem, mert szellemileg és mentálisan
alkalmatlan rá?
Magyarország azonban egyrészt tipikusan európai ország, másrészt nem európai módon időnként
kilóg a sorból. Országunk jelenlegi elitje 1989 óta egyfelől nem mer kicsit sem más utakra lépni,
mint amit az euroatlanti politikai-hatalmi erőcsoportoknak jónak ítélnek, másfelől – ha ehhez
szükséges új tudást megértené, ha erre biztatást kapna, ha ettől nem kerülne veszélybe státusza,
ha a társadalom többségét maga mögött tudná – képes lenne az új alternatíva előkészítésére.
(Kivétel képez az a törekvés, hogy óvatosan lazítsuk függőségünket a pénzközpontú
újkapitalizmustól.)
99
Íme, ez a kulcskérdés, amire válaszolnunk kell: kik, milyen csoportok, milyen intézmények, és
hogyan indítsák el a változásokat?
Az ország politikai elitjei? Az ébredő civil társadalom szervezetei és hálózatai? Csak a hangadó
értelmiség preferált személyei és csoportjai? A központi és/vagy a helyi kormányzat? Új állami
és/vagy társadalmi intézmények?
Vagy: hogyan54érhetők el legalább új társadalmi közmegegyezések a jövőválasztásban?
Vagy: az újabb nemzeti fejlesztési terv forrásait kik, és hogyan fordítsák – a korábbi elmaradt
modernizációk pótlása mellett – a jobb és intelligensebb jövőre? Szóval, mi legyen az új (több)
alternatíva, s ehhez milyen új (több) eljárási mód szükséges?
Ez az ország hajlamos arra, hogy gondolattalannak és kedvetlennek mutassa magát, miközben a
politika hol groteszk, hol nevetséges díszletei mellett és mögött már régóta sorjáznak az új
felvetések és kreatív megoldások. Nehezen vitatható, hogy a társadalom egésze nem jobb, mint a
politika egésze, ám a társadalom számos jobb kisebbsége – főként lokális szinten – olykor
igényesebb és jobb megoldásokat keres. Miután a politikai erőcsoportjai félnek attól, hogy a
következő parlamenti választáson rosszul szerepelnek, ezért kimondva-kimondatlanul többnyire
azt feltételezik, hogy csak úgy maradhatnak hatalomban-hivatalban, ha a társadalom többségét
kitevő alsó kétharmadot nyerik meg szavazónak. Ezt szerintük csak úgy érhetik el, ha minél
inkább az alsóbb rétegek szintjére viszik le a politikai közgondolkodás szintjét és
kommunikációját. Ezzel a vesztes társadalom fogságába kerülnek, miközben könnyen lehet,
hogy a társadalomnak ez a kétharmada (vagy ennek több csoportja) nincs is ilyen alacsony
színvonalon.
A posztmodern tömegpolitika és tömegkultúra dominanciája így az anyagilag-szellemileg
hátrányosabb csoportokat a társadalom alján akarja stabilizálni. Ebből következően is nyílik a
társadalmi olló: a különböző társadalmi hátrányok és az eltérő társadalmi előnyök egyaránt –
egymástól elkülönülve – integrálódnak. Aki ma anyagilag rosszul áll, az általában nem
iskolázott, hátrányos térségben él, információhiánya van, és (többek között) mentálisan is sérült.
Ez a társadalmi állapot már másabb és súlyosabb, mint a klasszikus szociális szakadék, ezért
egyetlen klasszikus szociális program sem hoz átütő eredményt. Az egyéneknek ezért
önmagában már nem elég a szociális helyzet javulása, vagy az iskolázottság kínálta mobilitás
esélye. Az új típusú jóléti válság már önmagában új megoldásért és programért kiált.
Érdemes méltányolnunk, hogy Hankiss Elemér és mások évtizedek óta interaktív párbeszédet
kezdeményez Magyarország és Közép-Európa kitalálására. Miért jár ez a vártnál kevesebb
eredménnyel? Elsősorban azért, mert se Európa, se Magyarország nem tudja, vagy nem is
tudhatja, hogy merre menjen. Ebből következik, hogy se a gazdasági, se a politikai eliteknek
nincs jövőképe és nincs eljárásmódja a jövő kiválasztására. Javaslom, vessük fel azt a kérdést,
hogy miért van ez így?
Egyáltalán nem lenne jövő? A jövőtől a jelennél csak rosszabbat várhatunk, ezért jobb, ha a
nyilvánosságnak nem is vetítjük ki fekete vízióinkat? Nincs is szükség gyökeresen új (külső-
100
belső) valóságra, elég, ha jobb nemzetet, ha jobb (új)kapitalizmust, vagy jobb (új)szocializmust
akarunk? Illúziónak tartunk minden új modellt, ami új ökológiai, új társadalmi, új technológiai
programot vált valóra, vagy mondjuk új globális-lokális valóságjövőt keres? Csak egyszerűen –
mint olyan sokszor a történelemben – súlyosan foglyai vagyunk a régi gondolatoknak és a régi
cselekvési módoknak?
Az új jövőképhez szükséges az (egy-két évtizede létrejövő) új tudományos tudást, vagy a nagy
világvallások és különösen a kereszténység (régen megszületett) szakrális tudását képtelenek
vagyunk megismerni és alkalmazni? Tegnapi és mai félelmeink és düheink miatt minden
jövőesélyt kigúnyolunk?
Nekem az a benyomásom, hogy nem a jövővel van baj, hanem inkább velünk. A jövőhiány
vezető okai a mentális-válság és a tudásszűkösség. Ha velünk (tehát az országgal) van a baj,
akkor Magyarországot kellene – először szellemileg, gondolatilag – társadalmi szinten rendbe
tenni. Ehhez azonban a kormányzatok által készített országos fejlesztéspolitikai koncepcióknál
lényegesen távlatosabb és koncepciózusabb – és pártok közötti, pártok feletti – nemzeti stratégia
kellene. Módszerét tekintve szükség lenne európai, magyar és lokális (regionális és kistérségi)
modellkísérletek sokaságára. Ma már három (európai, nemzeti-állami és lokális) szinten lehet
ugyan is változásokat kezdeményezni. Az Európai Unióból is lehet új törekvéseket intenzíven
adaptálni, ilyen például az e-kormányzás és az e-közigazgatás55 bevezetése, vagy Magyarország
is javasolhatna új törekvéseket minden tagállamnak, ilyen lehetne például a hazai lokális
jövőalkotás és társadalmi megegyezés egy-egy bevált gyakorlatának exportálása. Európának jó
néhány területen újat hozhatunk és ezzel piacvezetők (és posztpiac-dominálók) lehetünk.
Az új interkontinentális valóság, avagy a posztmodernek hívott érdekes és szokatlan új világ, ami
Európát legalább tizenöt éve uralja, egyszerre fenti és lenti, globális és lokális. Kiterjed tehát
horizontálisan és vertikálisan, miközben integrálódik és egységesül, miközben a krízisek hatására
esik szét és durván differenciálódik. Új típusú univerzális-globális és lokális tér jön létre. Az
európai tudományban és közgondolkodásban ezért már legalább egy évtizede arról beszélnek,
hogy nem elég önmagában a globalizációt értelmezni, hiszen az új helyzet éppen az, hogy
egyszerre folyik és akadozik a globalizáció és a lokalizáció. Ezért a két civilizációs fogalmat
összevonták, és különböző szóösszetételeket konstruáltak. Hol azt mondják, hogy globlokál
világ, hol azt fejtegetik, hogy glokális, hol más összetett kifejezést keresnek.
Az egyik vezető fogalomnak a globlokál kategóriát választottuk, holott azt gondoljuk, hogy a
globalizáció és lokalizáció már egyenrangú folyamat. Igen ám, csakhogy ezt a párhuzamos
világfolyamatot mi indította el, s mi mozgatja? Az elmúlt évtizedben létrejött ugyan a globlokál
kultúra – csakhogy ez ugyanúgy leírható, mint a gazdasági és politikai világfolyamat?
Mindenesetre a globlokál kultúra – formailag, megint kiterjedés szerint – három szintet jelöl:
globális, nemzeti/állami és lokális kultúrát. A kérdésfelvetés azonban most sem tolható félre: a
globlokál kultúra is integrálódik és egységesül? Vagy a kultúrában párhuzamosan halad az
egységesülés és nem az elszigetelődést jelentő autonomizáció?
Ez az utóbbi a reális válasz.
101
Az egyik közismert társadalomtudós (Z. Bauman, 1998) egyenesen azt feltételezi, hogy
„lokálisnak lenni egy globalizált világban a hátrányos társadalmi helyzet és leépülés jele”56. Ma,
mintegy tíz évvel később akár azt is mondhatnánk, hogy lokálisnak lenni a globalizált világban
olykor előnyös társadalmi helyzet és a felépülés jele. Az igazság valahol a két állítás között lehet.
A belső erőtéren most csak a lokális (nemzetállamokon belüli) erőtereket értjük. A lokális
téregyüttesek (gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális terek) szükségképpen a
globálizált/mondializált térben léteznek, globalizált belső erőterek, ugyanakkor a globális terek
szintén szükségképpen lokalizáltak, avagy lokalizált külső erőterek, amelyek között – mint
jeleztük már – a közvetítő terek, tércsatornák, térátjárók vezetnek át. Ez a nemzeti és
nemzetállami szint, illetve a nemzetállamok határaihoz kötött, ám a határokon átnyúló
szubregionális terek. Ez utóbbiak addig átjárók, amíg van értelme a határoknak, de egy valódi
Európában a határok csak szimbolikusak.
A lokalitás épülése, mint új folyamat – talán a legérdekesebb változás. Az elszigetelt, jobbára
érintetlen lokalitás, vagy a lokalitás feje felett viharfelhőként elvonuló globalizáció önmagában
nem vált ki érdeklődést.
Az új lokalizáció jellegzetességei: (1) Nem vagy alig marad érintetlen, izolált lokális világ; (2) A
lokalizáció erősíti azt a folyamatot, vagy legalább esélyt teremt arra, hogy a lokális világ védjen
a globalizáció negatív és kiüresítő folyamatai ellen, s ugyanakkor a lokális világ versenyképes
elemeit beemeli, szétteríti a globális térben; (3) A lokalizáció alapvetően önérdekű világ, de
jobbesetben világosan felismeri, hogy csak a befelé forduló stratégia nem lehet sikeres; (4) A
lokális világ egyaránt hátrányosnak érzi magát a globális és nemzeti/állam szereplőkkel
szemben, ám a lokalitások egyelőre általában nem lázadnak, nem fognak össze, ritkán
törekszenek tudatosan autonómiára; (5) A lokalitás társadalma nem (vagy részben, kevésbé
nyíltan) hatalom-központú, s folyamatos rákényszerül arra, hogy saját civil társadalmára, létező
közösségeire építsen.
A lokális terek együttes és belső – strukturált – részleges autonómiái születőben vannak. A
lokális világ sem korábban, sem ma nem gondolhat teljes autonómiára, ám ugyanakkor az sem
igaz, hogy semmi esélye sincs a legszerényebb önállóságra sem. A kérdés az, hogy a részleges
autonómiák hogyan tarthatók meg, vagy növelhetők, illetve nem kevésbé fontos, hogy miben
érdemes, s miben nem önállóságra törekedni. Nem önmagában a politikai önállóság a tét, hanem
a belső részvételi demokrácia, vagy nem önmagában a gazdasági szabadság a cél, hanem a
neoliberális gazdasági modell átváltása más típusú (tudásközpontú, közösség érdekű, erkölcs
orientált, posztpiac jellegű) gazdasággá.
Ulrich Beck állítása korrekt és elfogadható, amikor azt írja, hogy a „lokalitásnak nem
tradicionális reneszánsza jön el, ha sikerül a helyi sajátosságokat globálisan elhelyezni és ebben a
keretben konfliktusok közepette megújítani”57.
Az elmúlt évtizedekben állami intézményeket, politikai struktúrákat, kulturális szolgáltatásokat
(stb.) próbáltunk meg fejleszteni és folyamatosan nem értettük, hogy a lokalitás tradicionális
reneszánsza sem érhető el. Ha továbbra is az anyagi világ az elsődleges, akkor az anyagi világot
102
(a külsődleges társadalmi és kulturális ágazatot, az állami-önkormányzati intézményrendszert, a
kulturális piaci termékeket, ) kell fejleszteni. Európának és nekünk ebben sok évtizedes
gyakorlatunk van, amit talán eddig túlzottan racionálisan és külsődlegesen értelmeztük. A
huszadik század második felében viszont a hazai durva és puha diktatúrák is megtanulták, hogy
hiába törölnek el vagy laposítanak el kulturális intézményeket, hagyományokat, szellemi
csoportokat, hiába tiltanak be szellemi-kulturális termékeket, hiába programoznak át – avagy
manipulálnak – közösségi tájékoztatási intézményeket, a felszínen ugyan elérhetnek látszólagos
változásokat, de a mindent tároló mélyben, a kollektív tudattalanban (az egyéni és közösségi
tudatokban és tudásokban) minimális a módosulás. Mintha a társadalmi tudat, vagy a kollektív
(univerzális) szellem, vagy a megfoghatatlan spirituális-szellemi tartalom nem tüntethető el.
Ez „csupán” azért történt így, mert nem az anyagi világ az elsődleges, hanem a kollektív tudati
dimenzió, a teljes tudati valóság, a magas tudatállapot, amely természetesen függ a tudásoktól,
mennyiségileg és minőségileg is. Ez egy látszólag egyszerű, könnyű összefüggés. Igen ám, de
ezt sok-sok évtizede nem vesszük tudomásul, amelynek számtalan oka van, s ez alapvetően
megint a kortudat, a korszellem miatt van így.
Ezért komoly kérdés az is, hogy az univerzális tudat és tudás aktuálisan miért és hogyan képes
szűk, deformált, korlátozott korszelemmé alacsonyodni? Nem feladatunk most az európai vagy a
magyar társadalomtörténet és szellemtörténet feltárása, de talán elég arra utalnunk, hogy ez a
fajta egyoldalú és gyakran leegyszerűsített anyagelvű, racionális, empirikus világszemlélet nem
csupán néhány évtizedre, hanem markánsan – a felvilágosodástól kezdve – legalább egy-másfél
századra jellemző. Mára viszont egyre szélesebb körben lelepleződik.
Hogyan jutottunk ide? A külső világ önző-rideg természete mégiscsak képes rombolni? Vagy az
adott kor „szelleme” korfüggönyként kitakar fontos mezőket az univerzális tudat/tudás
képernyőn?
Eljutottunk hát a csúcskérdésekhez. Hogyan is foglaljunk állást? Ha az egészről beszélünk, vagy
legalább az új globlokál világról, az új univerzális tudatról, vagy az új társadalomról, vagy akár a
szintén univerzális és globális kultúráról, mindez hogyan értelmezhető? Mindezt mi mozgatja,
hogyan működik, az érdekek vagy a tudati tartalmak hajtják? Vagy az egész alapviszonyt nem
értjük, nem látjuk át az összefüggéseket, vagy nincs igazán fogalmunk az objektív-szubjektív
(sőt: nem-objektív-nem-szubjektív) „valóság” természetéről?
Ebben az új viszonyban és új szerkezetben mi a szerepe egy-egy nemzet valóságának és
kultúrájának? Mi történik a lokális szinteken, a lokális tudatban és valóságban?
A mai viszonyok és kényszermozgások közepette Magyarországnak hova kellene tehát eljutni
rövidtávon?
1. Átfogó politikai és politikusi szerepcsökkentés, nem csak jóval kisebb parlament és kormány,
hanem a képviseleti demokrácia csökkentése a részvételi demokrácia (és e-demokrácia) javára.
103
2. Átfogó állami-hivatali szerepcsökkentés, nem csak kevesebb és kisebb minisztériumok és
állami intézmények, hanem egyúttal az új század kihívásaira választ és támogatást adó tárcák és
állami-közösségi hálózatok.
3. Átfogó közösségi- és közszolgáltatás fejlesztés, nem csak a régiók dinamizálása és a
kistérségek normatív támogatása, hanem forrásnövelés a térségi-kistérségi társadalom és
életvilág (az intelligens kistérségek és települések) fejlesztésre;
4. Átfogó állami-önkormányzati és társadalmi tudásfejlesztés, nem csak a normál tudomány
műhelyeinek fejlesztése, hanem kiemelt előny a poszt-normál tudománynak és határozott kilépés
a globális tudáspiacra.
5. Átfogó személyes és közösségi tudatfejlesztés, legalább a helyi kollektív tudatok feltárásával
és megnevezésével.
6. Stb.
A civil központú állam és a helyi (társadalom központú) önkormányzás legyen az idea. Intenzív
politikai és társadalmi akarat igényeltetik, hogy a globalizáció-univerzalizáció előnyeit
kihasználjuk és a magyarországi (és a minket érintő kárpát-medencei) lokalizáció folyamatait
erősítsük. Nem hatalom és nem hatalmi érdek vezette ország, nem központi főhatalomként
funkcionáló kormányzás, nem csak az ipari kor lemaradásának behozására koncentráló
gazdaságfejlesztés, vagy nem csak a korábbi vagy régi tudást kutató és értelmező hagyományos
akadémiai-egyetemi tudáshálózat preferálása szükséges. Az új típusú globális-lokális világban
minden nemzet annyit nyer, amennyi új tudást teremt és alkalmaz társadalmában és
gazdaságában.
Legkésőbb tíz éven belül aktuális a négyszintű parlamenti hálózat: a) összmagyar nemzeti
parlament58, b) jelenlegi magyarországi parlament; c) regionális parlamentek vagy térségi
gyűldék; d) kistérségi részleges funkciójú parlamentek vagy magisztrátusok.
A nemzeti parlament szellemi-erkölcsi és nemzetstratégiai parlament, a hazai parlament a
törvényhozási funkció mellett gazdaság- és társadalomfejlesztő országgyűlés, a regionális
parlament a regionális törvényhozás mellett a lokalitás stratégiai fejlesztő régiógyűlés, a
kistérségi (nem törvényhozó, ezért részleges) parlament az életvilág és a közösségi szolgáltatás
stratégiai fejlesztő térséggyűlése. Ám – függően az infokommunikációs technológiák és
szolgáltatások elterjedésének befejezésétől – minden fontos kérdésben minden szinten e-
népszavazás (mint a részvételi demokrácia intézménye) dönt.
Mind a négy szinten folyamatosan globális-lokális, gazdasági-társadalmi és állami-közpolgári
megegyezéseket kellene kötni és karban tartani. A politikának csak akkor lesz több értelmes és
haszna, ha ezt a közpolitikai paradigmaváltást végigviszi.
A négyszintű parlamentnek megfelelően négyszintű (új és eltérő típusú) kormányzás szükséges.
A négyszintű kormányzás csak akkor lehet működőképes, ha minden szinten – tényleges
hálózatként – megerősödnek vagy/és kiépülnek: (i) a tudásfejlesztő és tudásalkalmazást
szorgalmazó intézmények, (ii) a társadalom- s etikai gazdaság, és az ökológiai gazdaságfejlesztő
104
intézmények, (iii) a társadalom- és közösségfejlesztő intézmények, (iv) a lelki és
tudatfejlesztőintézmények59. Az intézmények kifejezésén most ne csak állami, vállalati típusú
intézményeket értsünk, mert az új intézmény típusok (és poszt-intézmények) elterjedése
világszerte napirenden van.
Végül az akadályokról ennyit:
Több mint negyven éves felismerés: „Minden felelősség a jövőre irányul. Igazi felelősségtudatról
pedig csak ott beszélhetünk, ahol képes áttörni a korlátokat: a pillanat vagy a helyszín
korlátait”.60 Ha nem tudja áttörni, az a felelőtlenség, vagy a felelősség-vesztés állapota. Ez
valamennyire persze úgy menthető, ha a közösségnek bevalljuk, nincs lehetőség a felelősségre,
vagy nem vagyunk képesek rá.
Ehhez képest viszont reálisabb és tisztább emberi vagy közösségi döntés, ha vállaljuk a valódi
felelősségtudatot.61
Két mondat
Utóiratként két különböző mondat: egy-egy tudományos és mentális üzenet.
1. 1.Szeretni lehet Magyarországot, mert valóban képes arra, hogy Európán túl és
Európában, s főként Közép-Európában és önmagán belül új társadalom-, új
gazdaság, és új ország-modellt teremtsen, hiszen az ehhez szükséges új tudás és új
tudat-öntudat növekszik, s minőségileg talán javul is.
2. 2.Szeretni lehet Magyarországot, mert így talán könnyebb elviselni, hogy ez az
itthoni immanens világ egyelőre, s változatlanul meglehetősen elviselhetetlen, holott
ha erre a világra nem vetítenénk rá kollektív fájdalmainkat, egészen elviselhetőnek
tarthatnánk. (A kollektív mentális állapot negatív jellemzői átfordíthatók pozitív
állapotba.)
Végül is majdnem mindegy, hogy helyesen értjük-e és magyarázzuk-e Magyarország helyzetét
és jövőjét, mert a sok megpróbáltatáson átment Kárpát-medencei valóságos és virtuális ország
mindenképpen és másképpen folytatódik majd az új évezredben. A folytatás azonban már új
irányt vett és vesz, aminek egyszerre feltétele és következménye, hogy Közép-Európa is új
állapotban van, s számolhat az új esélyekkel.
Magyarország jövőképe a poszt-információs korra
A jövő: jelenrobbanás. A jövő eleje katarzis. A jövő közepe bölcs építkezés. A jövő vége:
holnapi jelen.
Ez lehetne nagyon másképpen is. A jövő jelenátmentés, a jövő eleje már haldoklás, a jövő
közepe reménytelenség és végelszámolás. A jövő vége így jobban esetben a mai jelen rosszabb
változata.
Ugyanezt a kérdést másképpen is szemlélhetjük: „Amit mi állítunk, az valami sokkal
radikálisabb: a valódi történeti hozzáállás (szemben a historizmussal) nem a múltat (melyet
105
mindig eltorzít jelenünk nézőpontja), hanem paradox módon magát a jelent ’relativizálja’ –
jelenünkre nem tekinthetünk másképp, mint (nem egyszerűen a múlt történéseinek, hanem) a
jövőre vonatkozó, s a múltban már benne rejlő, meghiúsult lehetőségeknek az eredményére.”62
Aligha tagadható, hogy a jelen valahol és/vagy valójában nem más, mint a múlt meghiúsult
lehetőségének eredménye, és akkor ebből az is következik, hogy a jövő nem lehet más, mint az
általunk „alkotott” jelen meghiúsult eredménye. Az információs és posztinformációs kor tehát a
modernitás kor meghiúsult lehetőségeinek eredménye.
Ettől függetlenül a múlt-jelen-jövő történeti folyamat közel sem ilyen zárt rendszer, s az
egyáltalán nem igaz, hogy a jelen vagy jövő kizárólag a múltban benne rejlő lehetőségek szintén
kizárólag meghiúsult eredménye.
Minden társadalmi jövőprogram, vagy nemzeti fejlesztési terv (meg más kihívás is) azt követeli,
hogy Magyarország lehetséges és optimális jövőképét 2020-ig, majd pedig 2030-ig dolgozzuk ki.
A felvázolt jövőre azonban tekintsünk úgy is, hogy ne csak a jelen meghiúsult, elvetélt,
reménytelen kísérleteit hordozza.
Az elmúlt két-háromszáz évben talán soha nem volt olyan nehéz és körülményes jövő tervezni,
mint éppen most, az ezredforduló után. A jövő – végképpen – látszólag ködbe veszik, elszökött,
mintha elérhetetlen lenne, a holnaptervezés szinte megoldhatatlan feladat, mert az sem egészen
világos, hogy milyen jelenben vagyunk, így a jelen is mintha ködben fürödne, és nem találnánk
az utat.
Miközben szinte senki előtt nem kétséges, hogy a rejtélyes jövő – bármilyen is lesz – várhatóan
sokkal kevésbé hasonlít majd a jelenhez, mint bármikor korábban. Ez a lehetőségváltás
önmagában paradigmaváltás. A jövő most már nem foglya az előző időszaknak.
Ha a jelen globális modelljét valamilyen összetett, sok jelzős fogalommal írjuk körben, például
avval, hogy fenntartható, innováció vezérelte információs- és pénzkapitalizmus, akkor a tízes
évek jövőállapota bizonyára a posztinformációs és posztmodernizációs kor63 lesz, ami egyenlő a
tudás és tudatfejlesztő társadalom modellel; a változás tehát változatlanul olyan gyors és
katartikus marad, hogy egy-két évtized alatt újabb modellváltás következik be.
Azt állítom majd, hogy Magyarország jövője feltárható, noha ennek megvalósítása érdekében
végig kell mennünk több megrázó-felrázó folyamaton. A jövő (mint konkrét realitás, és ettől
eltérően, mint optimális állapot) megnevezhető, ugyanakkor az kétséges, hogy a magyar elit
és/vagy a magyar társadalom képes lesz-e az optimális jövőbe kormányozni minket. Egyúttal
képes-e a múlt/jelen meghiúsult álmait meghaladni.
A legizgatóbb és legsúlyosabb kérdés, hogy az új kor-formációk (kezd a posztipari kortól a
posztmodernen át a posztinformációs korpillanatig) a kétszáz éves közelmúlt újabb változatai,
vagy új harmadik, vagy negyedik útként valóban új kortípus előképei-e?
Ennek ellenére készüljünk a meglepetésekre.
106
A jövő, mint rejtett titok
Nincs nyomorultabb állapot, mint az, hogy nincs –múltra sem néző – jövőképünk. Ha az
embertől elveszik a holnapot, az legalább olyan szörnyűség, mintha felszámolják a múltját.
Csakhogy van egy új univerzális jelenség: a jövőkép hiányának „bűne” egyre kevésbé terhelhető
arra, aki ettől a hiánytól szenved.
Miről is szól ez a rejtett paradigma? Nem pusztán arról, hogy valami elképesztően gyorsan és
evvel párhuzamosan gyökeresen változik, hanem kitüntetetten arról, hogy a változássorozat
normális észlelésére nem vagyunk alkalmasak, vagy nem vagyunk felkészülve rá. És mert az
észleléshez önmagában is olyan tudás, bölcsesség, új tudatállapot és megújulási készség
kell(ene), ami talán csak az optimális jövő sajátja lesz, így a jelenben lévő jövőhiány miatt az
optimális jövő elérhetősége már-már reménytelen.
Vagy ezt a jelenértelmezést vetítjük rá a jövőesélyekre.
Nem szeretném elverni a port a mai politikusokon, s tágabban a döntéshozókon, csakhogy
jelenleg a politikai szisztéma jellege miatt a politika szféra tudatállapota általában semmivel sem
magasabb, mint a döntéseknek alávetett társadalomé. A jövő teremtését így nem kényszeríti ki a
mai helyzet, és stratégiai döntéseket elkerülő politikai-bürokratikus elit visszasüllyed a
félálomba. Ez azonban csak addig marad így, míg a krízisek és a katarzisok nem kopogtatnak be
az életünkbe.
Minden paradoxon és poszt-paradoxon. A jövő arca ugyanakkor ma – még az észlelési
problémák mellett is - láthatóbb, mint a puha diktatúra időszakában, ám mégis sokkal inkább
titok, mint mondjuk az ötvenes évek végén. Az ötvenes években ugyan is elfogadtuk a primitív,
haszontalan jövőképet (lásd: emberarcú szocializmus), holott tökéletesen illuzórikus volt. A
jövőgondolat értelmezése azért is kétséges, mert már nem történhet meg a hagyományos
(szakszóval: normál) tudomány alapján. Egy-két évtized alatt soha nem észlelt mértékben nyílik
szét a tudás-olló kettős értelemben: a magas tudomány és az iparosított tudomány, valamint
tudomány és a tudománytól elszakadt közgondolkodás között.
A jövőpálya önmagában is labilis, s a csúcstudomány hangadói évtizedek óta hangsúlyozzák,
hogy az egy jelen, egy jövő logikai zsákutca, a tényleges valóság pedig több jelen és több jövő,
sőt egyre inkább párhuzamos jövővalóságokat jelent. Holott ebben semmi meglepő nincs: ha
Magyarországon ma egyszerre van poszt-feudalizmus, kora (külön késői) kapitalizmus, poszt-
szocializmus, pénzkapitalizmus és információs társadalom, akkor miért és hogyan
gondolkodhatnánk, hogy a különböző kollektív tudás-tudat modellek, s az ezekhez köthető
gazdasági-társadalmi modellek egyszerre megszűnnek, vagy bármelyik utoléri a másikat, vagy
akár egyszerre és közösen átalakulnak egy egészen más paradigmává. Ennyi egyneműsítő és
átformáló erő nincs az információs korban sem.
A jövővilág nem a hierarchikus struktúráké, hanem az alternatív és komplementer hálózatoké.
Ide kapcsolható az, hogy a jövődimenzió egyik legszigorúbb korlátja – a külső gazdasági-
107
politikai feltételeknél erősebben – a korlátozott tudás. Némi félelemmel kimondható egy olyan új
tudás-demonstráció is, hogy a globális és lokális cselekvés már sokkal kevésbé foglya a jelennek,
mint néhány évtizede, miközben a fennálló helyzet az újat akarókat továbbra is durván vasba
veri, mert képtelenek elképzelni a körülményektől jórészt független lépéssorozatokat. A célzott
jövő így leginkább attól függ, hogy az egyének és a közösségek milyen jövőképet álmodnak
meg, vagy az igaz álmok helyett kénytelen-kelletén a közelmúlt kislépéseit ismételgetik. Az
információs és innovációs kor így újra visszaemeli a köztudatba a szabad akarat elvét és
gyakorlatát, mert a személyes és társadalmi – elsősorban kitüntetetten újat akaró – cselekvések
előtt utat nyit. Meghökkentő paradoxon: a régi módon való cselekvések durván korlátozottak,
míg az új módon való cselekvések vajként vág(hat)ják át a jelen gátjait.
A jövőteremtés ma talán nem lehetetlen, s nem csak a múlt és a jelen kényszerpályája, hanem
legalább ötven százalékban saját akaratunk/tudatunk alkotása. Az információs kor specialitása: a
jövő teremthetősége. Még akkor is, úgy is, hogy egyúttal a közép-európai összetett társadalom-
és tudásszerkezet a jövőkép lehetőségét számos társadalmi csoportnál kizárja, vagy megzavarja.
A magyar jövőkép kidolgozását is erősen korlátozza, hogy a földi civilizáció se globálisan, se
lokálisan nem bővelkedik új jövőképekben, holott a jórészt kiépülő világtársadalomban egyre
élesebben tudatosulnak a közös alapvető vészhelyzetek, konfliktusok, bajok. Egyelőre már
galaxisokról sem érkezett jövőidea.
Lenne ok tehát új jövővízióra, ám ugyanaz az ok lefojtja a jövőnézést. Pedig a jövőtervezés
másik alapfeltételeként – és ez nagyon jó hír – az interdiszciplináris kutatások és az átfogó
stratégiai értelmezések gyors tempóban születnek meg és válnak ismerté. Új jövőkép és új
jövőtervezési technológia küszöbén vagyunk.
Az új jövőtervezés: nem hoz korváltást, ugyanakkor remény?
A kollektív remény: jövőfeltétel.
A jelenkép zavara
Nem elemezhetem részletesen, hogy a globális és lokális világ egyfelől összefüggő, de másfelől
eltérő problémahalmazai, avagy – új fogalommal – integrált és összetett válsághelyzetei miben
és mennyire fékezik le a tudás-, vagy bármilyen más alapú gazdaság és társadalom modell
kibontakozását. Ma már egy-egy társadalmi (és tudás) réteg vagy csoport hátrányait az
sokszorozza meg, hogy a „másik oldalon” a gazdasági-vagyoni, területi-települési, társadalmi,
ökológiai, ismereti-tudásbeli vagy média előnyök szintén integrálódnak és együttesen hatnak.
Szeretnék a szkeptikusoknak, a kiábrándultaknak, a fekete forgatókönyveket
„képzelgőknek”újabb érveket adni. Mert a régi-mai globális-lokális negatív állapot-együttesek
várhatóan további legalább öt új társadalmi és morális szakadékkal bővülhetnek ki. Átfogó
társadalmi konfliktust okozhat (1) a technológia szegények és gazdagok, (2) az információ
szegények és információ gazdagok, (3) a tudás szegények és gazdagok, (4) a tudat szegények és
gazdagok, valamint (5) az Istenélmény szegények és gazdagok növekvő és mélyülő ellentéte.
108
Európa legelőször az információ-tudás társadalmi szerkezetet átalakító szerepét ismerte fel, és
ebből a kontinentális veszélyből mindjárt programot is generált, ám egyúttal se az elemzők, sem
a tervezők fejében nem tudatosult, hogy ez nem csupán a technológia szegénység és
gazdaságkonfliktusa.
„Daniel Bell, a legjelentősebb kortárs neokonzervatív teoretikus szerint az, aki azt mondja ’Isten
halott’, ezzel azt is állítja, hogy a társadalom halott’. Márpedig a „modernista”, a
felvilágosodáson alapuló kultúra, amely vesztére ’a hatalom középpontját a szakrálisból a profán
felé csúsztatta”, nem képes megadni „a végső értékek transzcendens összességét, de még a
hétköznapi életben megtapasztalható elégedettséget sem’. Semmi sem helyettesíti a vallást mint a
társadalom lelkiismeretét, a morális és transzcendens etika nélküli ’új kapitalizmus’, az amerikai
értékeket elveszejtő hedonista ellenkultúra megjelenése pedig csakis a protestáns etika
gyengülésével magyarázható.”64
Ez a felvetés megnyitja egy újabb (hatodik) társadalmi és morális szakadék felismerését: a
társadalom-szegények és társadalom-gazdagok konfliktusát. Ha a többség számára a társadalom
halott, akkor csak a kisebbségnek jut valamennyi a társadalom-javakból.
A társadalmak agóniájának ez a legdrámaibb jele.
Ha van kockázat-társadalom, az nem más, mint a felsorolt társadalmi szakadékok mélyülése a
posztmodern élménytársadalomban. A csúcsprobléma így nem pusztán annyi, hogy egy-egy
európai ország, régió, vagy társadalmi csoport információs vagy tudás hozzáférési-hozzájutási
esélye rosszabb, mint az élenjáróké, és ezért nem csak a hardver-szoftver kapacitások vagy a
tudásközpontú szolgáltatások fejlesztésére kell koncentrálnunk.
Visszatérve az információ társadalmi struktúráihoz, némileg új fejlemény az is, hogy az eddigi
információs társadalmon belüli fejlesztési sorrend valahogy nem jó. Eddig szépen és olykor
okosan hihettük, helyes, hogy az embereknek először adjunk számítógépet, utána kössük be őket
az Internet hálózatba, majd nyújtsunk nekik új digitális szolgáltatásokat, amelyek együttesen
szinte automatikusan kikényszerítik az átfogó szellemi és mentális változásokat. (Más kérdés,
hogy ebben a logikában Magyarországon az IKT-szektor sem kapta meg a szükséges gazdasági-
társadalmi, s állami prioritást.)
Az informatikai vagy technológiai fejlesztés lehet fontos feltétel, de a társadalmak
rekonstrukcióját vagy önfejlődését automatikusan nem oldhatják meg.
Ámde ez a régi logika is most váratlanul elhal, és más fejlesztési sorrend (élen a tudás- vagy
tartalom-, vagy még tágabban a közösség- és kultúrafejlesztéssel) válik követelménnyé – vagy
legalább is a követelmények párhuzamosan és egyenrangúan jelennek meg. Ennek egyik
domináns oka az, hogy az új globális világ egyrészt kettős kötődésű, globlokál jellegű, másrészt
határozottan kultúrafüggő, s ha több uralkodó függőség ütközik egymással, akkor egyre
nyilvánvalóbban a kulturális függőség az erősebb.
Az csak lokális érdekesség, hogy az új fejlesztési-cselekvési sorrend érvényesülése abba is
beleütközik, hogy a tagállamok kormányszerkezetei még a régi típusúak, sőt a kormányokon
109
belül változatlanul a gazdasági-pénzügyi tárcák uralják a döntéseket. Ezért ne arra figyeljünk
csak, hogy az univerzális/globális mozgásirányok (negatív és pozitív értelemben is)
befolyásolják a kis államok esélyeit, hanem arra is, hogy a kis államok, kis régiók, kis csoportok
társadalmi-kulturális identitásai, szellemi és mentális erőforrásai húzó-indikátorok lehetnek.
Az információs-innovációs korban, vagy az információs- és pénzpiaci újkapitalizmusban
Magyarország jövője csak a globális, generális, új horizontú és lényegét tekintve posztkapitalista
jövődimenziókban értelmezhető, ugyanakkor nemzeti és lokális szinten az új típusú párhuzamos
gazdaság, társadalmi, kulturális és mentális fejlesztések hozhatnak átütő eredményt.
Ez tehát az új célképzet.
A dilemmák üzenetei
Ha nagyjából egyszerre tudnánk, hogy mit hoz a materializált jövőváltozat, s mi milyen
szubsztanciális jövővíziót akarunk, akkor könnyű lennek válaszolni arra a kérdésre, hogy a
tervezett nemzeti stratégia és egy újabb nemzeti fejlesztési stratégiában miben és mennyiben
felel meg ennek a jövőtervnek?
Ha egyáltalán nem, vagy csak alig tudjuk – mint Magyarország esetében -, hogy milyen
jövővalóság vár ránk, s egyáltalán milyen jövőalternatívát választunk, akkor az a nyomasztó
dilemma, hogy a világegész horizontot is elvesztő jövőkép nélküliség állapotában mire és
hogyan építsük fel a tízes évek közepéig tartó fejlesztési-teremtési elképzelésünket?
Nézzünk egy könnyebb kérdést is: ha a jövőről keveset vagy felületesen tudunk, ha az idő
szorításában már nincs lehetőségünk elmélyültebb felkészülésre, akkor mit tehetünk olyan
behatárolt helyzetben, ahol a jelenlegi politikai elitek többségének a pillanatnyi jövőterv
összetettsége és innovációs jellege is meglehetősen sok?
A dilemmát önmagában nem oldja meg az új világállapot és várható drámája. A leckét
felmondhatom: többek között fenntartható és nemcsak információ kereskedelemre épített
tudásközpontú világmodell előtt állunk, miközben a szétáradó, de meg-megakadó globális
információs társadalom modellben élünk már. A tudás mennyiségi és minőségi fejlődése –
például az új tudomány gyors születése és lassú elfogadása – végbemegy. Lehet lenézni vagy
vitatni a mutatószámokat, ám lehetetlen tagadni, hogy az emberiség összinformációja, össztudása
mennyiségileg mintegy két és félévente, vagy már rövidebb idő alatt duplázódik.
Néhány évtizeden belül a jövőtrendek elvezethetnek oda, hogy közben az új minőségű tudás
létrejötte, vagy a friss tudások befogadása után – ezek segítségével – végre várható az univerzális
tudás hasznosítása. A holnapi világversenyben láthatóan az a kontinens, az az állam, vagy az a
kultúra nyerhet majd, amely a személyes és társadalmi tőkét széles körben alkalmazza a
döntésekben, és cselekvésekben. Ha akkor (az új század közepén) egyáltalán lesz még ilyen
típusú verseny, és a posztpiaci/posztállami versenyben érdemes lesz győztesekről beszélni.
Hogy mit hoz nekünk a bekövetkezett közeljövő?
110
Arra nem számíthatunk, hogy az Ipari Kor sikeresen tovább él, mert az ipari korszak már nem
alternatíva, de még nem is teljesen globális tévedés. Igen, a Tudás Kor és gazdasága már
alternatíva, ám nem globális gyakorlat, Európában sem, ahol a lisszaboni programot gyengén
hajtottuk végre. Nézzünk csak körbe a világunkban, még mindig ott topogunk, hogy saját
teljesítményünket GDP-ben mérjük, ahelyett, hogy a társadalommal megértetnénk, hogy egy
ország működése nem, vagy nemcsak GDP-ben mérhető, hanem többek között az ökológiai vagy
oktatási eredményekben. Nincs nemzeti monitoringunk. Az önkép mérése is egyre lehetetlenebb.
Miközben a fejlődés egyre több területen zúg el mellettünk: a hagyományos tudományos
gondolkodást leváltja a poszt-normál tudomány, új valóság- és jövőkép jön létre, minimum
három-ötévente egymást követő (részben beláthatatlan) technikai-technológiai forradalmak
söpörnek végig a világon, vagy a mesterséges intelligencia kiemelt szerepet kap(hat) a digitális
államban, a tudományos kutatásban vagy éppen a tudatfejlesztésben. Hogy ne örüljön senki
felhőtlenül: az integrálódó globális-kontinentális társadalmak – mert ez is várható – csak
korlátozottan és sikertelenül kezelnek majd számos ökológiai vagy szociális világválságot. Ha a
kezelések pedig végképpen elmaradnak, bolygónk csődje a jövőváltozat.
Az új dilemmák körbefonnak minket. Ne számoljunk ugyan Európa szétesésével, de azzal sem,
hogy Európa húsz éven belül – vagy később – megnyeri a kontinensek versenyét. Az Európai
Unióban egyelőre marad a kimerült, megújulásra szinte képtelen újkapitalizmus, s ezért ki
mondja meg, hogy esetleg valóban, és mikor jut el a tudás- és (figyelem!) tudatfejlesztő
társadalom első lépcsőfokaiig.
Egyáltalán felfogható-e az, hogy a fejlett országok trendjei szerint a mindennapi élet sikeres
bonyolításához szinte egyetemi végzettség és persze új, kreatív magatartás szükségeltetik. Csak a
jóléti állam kimerülése és haldoklása miatt a közép- és felsőfokot végzettek száma hanyatlani
kezd.
Fel-felvillannak a köztudatokban az egymást váltva a közelképek, s távolképek: az ember vagy
az intelligens „robot” belátható időn belül megérkezik a Marsra is, de vajon bolygónk lakói
mikor és milyen szinten érik el az új tudatállapotokat és az új tudatosulásokat. Egyáltalán egy tíz
éves kormányzati cselekvési programnál figyelembe vehető-e, hogy például a technológia egy
évtizeden belül akár ötven évet is fejlődhet, vagy az, hogy az európai ember újra felismeri
transzcendens voltát?
Súlyos ellentmondások tömege, miközben kardinálisan új követelmények vannak. Hol tartunk
tehát, mire tervezzünk, miképpen tegyük ezt? Megbénít-e minket már az is, hogy nem lehet az
eddigi logikával és módszerrel tervezni?
Új modernizációs modell előtt
Nincs egyedi alternatíva: csak a kor szintjén lehet tervezni.
Nézzünk csak szembe bátran és félelmek nélkül az új felismerésekkel. A régi ipari (fordista,
posztfordista) „ókori” világmodell és ennek gondolkodás módja (a normál-tudomány korszaka)
111
véget ért. Az egyik domináns, de nem az egyetlen új (az információs-innovációs társadalomnak
hívott) hivatalos világmodell sem hoz megváltást, mert nem a valódi tudásra és megoldásra,
hanem az információs világgazdaságra és társadalomra rendezkedett be – ezért van itt a
fenntartható posztinformációs korszak. Hívhatjuk posztinnovációs kornak. Vagy a poszt-
kollektív-egó korának. (A kollektív ugyanolyan és úgy működik, mint az emberben a személyes
egó.) Ha a kollektív ego uralkodik tovább a bolygó világtársadalmán, akkor a pénz- és
információ központú újkapitalizmus zavartalan marad?
Új irány, új ígéret – és nem az utolsó. Nálunk a döntéshozók tudatába most fészkelődik be a
fenntartható fejlődés világmodellje, noha ez önmagában – mint az várható volt – képtelen
megoldani az összefüggő problémákat, de nagy ívű előrelépéseket hozhat magával. Az aktuális
Európa okkal nem talál jobbat, mint a tegnap folytatását, ezért a Barroso-program a meglévő
fejlesztési modellek integrációjával és dinamizálásával kísérletezik. Kicsit kerülöm, hogy a
politikai-hatalmi teret elemezzem, mert szinte mindenki ezen az agyonjárkált terepen forgolódik,
de hát a vak is láthatja, hogy az európai politikai és irányítási modell, a jelenlegi demokrácia és
kormányzási technika egyre hatástalanabb.
Hova és hogyan tovább? Eddig elég volt, ha a múlt század közepi modernizációs modellekben
gondolkodtunk, ma viszont itt vannak a poszt-modernizációs modellek – mit kezdjünk velük?
És tódulnak elénk az új dilemmák is. Ha a globális világban, vagy Európában a tízes években
minimum a tudásközpontú – a globális kapitalizmuson legalább túlmutató – világmodell válik
uralkodóvá, akkor ma és itthon elfogadható-e, hogy a magyar távlati stratégia (és a nemzeti
fejlesztési terv) középpontjában nem a tudás termelése és alkalmazása áll? Ha ígérete ellenére az
Európai Unió se 2010-re, se 2015-re nem, vagy csak részlegesen lesz a fenntartható és
innovációs tudásközpontú kontinens, akkor Magyarország hogyan reagálja le ezt a nyomasztó
kontinentális késést? Vagy: ha tíz-tizenöt év múlva az új uralkodó modell várhatóan már egy
következő (tudástársadalom utáni) és egyben egy másik világmodell lesz, akkor ezt előre hogyan
lehet megérteni és megismerni, valamint erre hogyan lehet felkészülni? Ha Magyarország az
Európai Unió fejlesztési ciklusa miatt csak hét évente változtathat jelentősen jövőirányain, akkor
mennyire tervezzen bátran és dinamikusan, tudva, hogy legközelebb csak 2011-2012 körül
kezdhet megint forgatni egyet a tervezés kormánykerekén?
Nem várható egyelőre, hogy komoly válaszok születnek. Nincs kormányzati és szakmai
érdeklődés a maholnap alapvető (nem felszíni) kérdései iránt. Mégis, mi történik akkor, ha van
vagy lesz annyi politikai és szellemi akarat, hogy valóban előre nézünk 2020-2030-ig? Ha ezt
esetleg vállalni merjük, akkor a nem illuzórikus jövőtervezés (konkrétan az újabb nemzeti
fejlesztési terv) milyen modernizációs modellre alapuljon?
Az elmúlt harminc évben könyvek és cikkek sorjáznak a globális tudáspiac hagyományos
modernizációs modelljeiről. A kategóriák (erőforrás, befektetés vagy például innováció vezérelt
modernizáció) meglehetősen ismertek, de Magyarországnak még nem állt módjában nagyon
kipróbálni se az innováció, se az információ vezérelt modernizációt. Az elmúlt évtizedben
nálunk – információ- vagy információs társadalom stratégia helyett – folyamatosan az
112
infrastruktúrafejlesztés maradt a középpontban, de ki érti azt, hogy hiába volt az infrastruktúra,
vagy a hozzáférés-modernizáció az előtérben, mert minden erőfeszítés ellenére ebben is rendesen
lemaradtunk az európai versenyben?
Ideje lenne az okokat és következményeket valamennyire feltárni. Néhány hipotézist
megkockáztatok:
1. A modernizációs modellek ugyan soha nem állították, hogy egy közepesen fejlett országban az
infrastruktúrafejlesztésnek előbb, vagy minden más fejlesztési dimenziót megelőzve kell
végigfutnia, ám nálunk az informatikai piac érdeke és a gyors kormányzati sikerigény egyaránt a
modellhasznosítási technológiát erőltette.
2. A modernizációs hátrány másik – és mélyebb – oka, hogy az európai lemaradásunk a K+F-
ben, vagy az innovációban nagyobb, mint a digitális infrastruktúra fejlesztésében.
3. Viszont az igazi ok, a problémák gyökere az állam, a társadalom és a polgárok
felkészületlensége, de a felkészületlenségen most ne csak szociális vagy területi hátrányokat
értsünk, hanem elsősorban tudásbeli és tudati lemaradásokat.
Nem beszélve arról nem is tudunk bízni és/vagy hinni új mozgáspályákban.
Nos, mi a megoldás, ha van egyáltalán esély? A fejlett világ ugyanúgy, mint a fejletlen világ,
mert minden állítással szemben ebben nincs különbség, hasonló modernizációs pokoljáráson
megy át. A horizonton megjelentek azonban a poszt-modernizációs modellek. A modellváltás
lényege, hogy a külső erőforrások után a belső és puha erőforrások mozgósítása kerül előtérbe,
ami ráadásul a tudásteremtés nélkül lehetetlen. Az egész világ azzal szembesül, amivel mi
magunk is: nem csak egy, hanem párhuzamosan több új (a mai modernizáción gyökeresen
túlmutató) modell manifesztálódik. Íme: a tudás-vezérelte, a részvételi (és elektronikus)
demokrácia központú, vagy a tudat vezérelte, a társadalomhoz visszakötött etikai/spirituális
gazdaság (stb.) „modernizációs” modell. Az új irányok még kiforratlanok, vitathatók és globális
garanciát még nem ígérők. Magyarország ezekre se fejben, se lélekben, se politikailag vagy
gazdaságilag nem érett, miközben az érési folyamat gyorsabban halad, mint a technikai-
technológiai fejlődés.
A modernizációs dráma a következő öt éven belül prognosztizálható.
Ennek aktuális politikai/közpolitikai jele akkor válik látványossá, amikor az újabb, hivatalba
lépett Európai Bizottság néhány éven belül kénytelen lesz felismerni, hogy a lisszaboni
(egyébként jó) program után az innovációs központú szintén jónak ítélhető irány dinamizálása
nem segített az öreg kontinensen. Európa most éppen abban nem versenyképes, amiben sokáig
előnye volt: bő egy évtizede nem információs technológiai, hanem információs társadalmi
stratégiát választott, de jelenleg a jóval szegényebb és fejletlenebb kontinensek vagy
államcsoportok gyakran több belső és puha (spirituális, lelki, szellemi, közösségi) erőforrást
képesek mozgósítani. Nálunk várhatóan leggyorsabban a gazdaság, például az IKT-szektor veszi
113
észre és tudatosítja, hogy a társadalom, a lokális világ belső „ellenállása” az európai és közép-
európai versenyben is hátrányt okoz.
Ezt a modernizációs-válságot egyszerre kifejezi és növeli az, hogy Európa a tudásversenyben
sincs az élen, de nem csak arról beszélünk, hogy kutatás-fejlesztésben mennyire lemaradtunk
mondjuk Észak-Amerikához képest, mert van ennek olyan mélyebb oka is, hogy a normál
tudomány racionalista-pozitivista jelen- és jövőképe alapján folyton növekvő mértékben
lehetetlen a globális felzárkózás. Ez a felismerés ma a hangadók többségének is elfogadhatatlan.
A modernizációs-válság megértése visszavisz minket a korszakváltás alapdilemmájához. „Nem
az lenne hát a harmadik út elgondolás valódi üzenete, hogy egyszerűen nincs második út, a
globális kapitalizmusnak nincs valódi alternatívája, s így ez az oly sokat magasztalt harmadik út
– gúnyolódó pszeudo-hegeliánus nyelven szólva – egyfajta tagadás tagadásában visszavezet
bennünket az első és egyetlen útra? A harmadik út nem más, mint az emberarcú globális
kapitalizmus, azaz kísérlet arra, hogy a minimálisra csökkentsük a globális kapitalista masinéria
emberi áldozatainak számát, miközben magát a gépezetet hagyjuk zavartalanul működni.”65
Ma már tisztább a jelenkép is. Egyre kevésbé lehet elfedni, hogy az egyetlen út, a globális
kapitalizmus sem járható, s minden harmadik út nem csak illúzió, hanem tényleg az első út
elkésett „szentesítése”. Beléptünk a végjátékba: a masinéria már nem zakatol, hörög, mindjárt
leáll. A poszt-korszakok és a poszt-normál tudományok szinkronban vannak? A poszt-normál
társadalomtudomány ráncigálja lefelé a korszak álarcait?
Ez a felismerés viszont a hangadók többségének mintha lassan befogadható lenne.
Lehetséges forgatókönyvek
Az újabb hazai jövőforgatókönyvek megfogalmazása és elfogadtatása alapvetően függ a
mediatizáltsággal egyneműsödő szellemi állapotoktól. Mégis csak van abban valami képtelenség,
hogy itthon a globalizáció-lokalizáció törvényei, folyamatai nem jól, avagy előítéletesen
ismertek, ami miatt sokszor – főként mentális alapon – élesen elutasítottak. A globalizáció
értelmezése nem is végezhető el egyszerű igen/nem logikával. Ha a jelenkép súlyosan
tisztázatlan, ez már önmagában azzal jár, hogy részben ezért a globális világról nincs használható
jövőképünk. Ez a kívülre néző tanácstalanság ráadásul ötvöződik azzal, hogy az ötvenes évek
eleje óta Magyarország (és/vagy a magyar nemzet) jövőképe egyfelől kidolgozatlan, másfelől
ideológiailag megfogalmazhatatlan, mert évtizedekig felülről hamis, ideologikus, hatalomérdekű
jövőképeket erőltettek, harmad felől pedig (a rendszerváltás rövid eufóriájától eltekintve)
társadalmilag mentálisan gyengék vagyunk, gyakran és sok társadalmi csoportban dominál a
remény-hiány, a szorongás, vagy „csak” a puszta várakozás eltűnése is. A látlelet persze most
sem lehet fekete/fehér, mert például nem csak egyes társadalmi (szellemileg-lelkileg) elit
csoportokban, hanem olykor a hazai régiók kisebb térségeiben is – váratlanul, nem racionálisan –
megszületnek messzire, vagy messzebbre látó jövőelképzelések, és kerülőutakkal ugyan, de a
távlatos cselekvések indulnak.
114
Nem is az a baj már, hogy nincs jövőkép, hanem mögötte hiányzik az új érzés, vagy jövőérzés, a
társadalom lelkületében nincs új álom, vagy jövőálom, s szinte senki nincs a világért valószeretet
érzés, vagy jövőszeretet.
Hol is tart közösségi tudatunk a jövőkép alkotásban? Ha jelenleg nincs átfogó magyar –
Magyarországra vonatkozó – nemzteti, vagy legalább kormányzati jövőérzet és jövőkép és az
ebből eredő és kibontható nemzeti stratégia, akkor ennek zavaró hiánya miatt bármilyen nemzeti
fejlesztési terv szükségképpen érvényes társadalmi dialógus és nemzeti egyetértés nélkül születik
meg. Kétes, de átmeneti kiútként ott lehetne az a megoldás, hogy megint a politikai vagy
gazdasági csoportok hangadó képviselői konstruálnak jövővíziót. Ennek az vet gátat, hogy a
politikai pártok egyfelől csak közismert szlogenekben képesek gondolkodni, másfelől csak
kvázi-módon képesek bármiben megegyezni, harmad felől pedig – ez az egyik szokatlan jelenség
– a közpolitika mai nyelvén nem is lehet jövőképet fogalmazni és közhírré tenni. Végül a
politikának a tudományos gondolkodás sem sokat segít, mert a tudomány nem tekinti feladatának
a jövő teremtését, és nincs olyan szellemi-erkölcsi intézmény, amely a tudományágak
felismeréseit egyesítve nemzeti jövőképet generálna.
A jövőkép már nem születik úgy, hogy néhány nemzeti nagyság a történelem valamelyik ideális
pillanatában a közösség helyett, de a közösség vágyait kifejezve utat mutat a sötétnek látszó
jövőbe. A jövőképhez nálunk tehát se „kép”, se „jövő”, se jövőalkotó módszer, se jövőszeretet
nincs, miközben a globális tudástérben – ezt még egyszer hangsúlyozom – a várható
jövőalternatívák látványosan eltérnek a jelentudatoktól.
A Stratégiakutató Intézet interdiszciplináris műhelyében azonban öt-hat évvel ezelőtt
megfogalmaztuk és részben publikáltuk is Magyarország várható jövőforgatókönyveit az új
század első felére. Módszertanilag az eleve újdonságot jelentett, hogy egyszerre készültek – négy
változatban – univerzális forgatókönyvek, több mint húsz forgatókönyvként globális szcenáriók,
majd öt alternatívában és számos forgatókönyvbe sűrítve az itthoni lokális jövő-változatok. A két
külső és az egy belső forgatókönyv-hálózat ütközési mezőjének elemzésével íródtak le a nemzeti
forgatókönyvek, méghozzá tíz alternatíva és öt alapszcenárió segítségével.
Nincs lehetőség most arra, hogy most ezeket ismertessük. Mindenesetre annyit jeleznék, hogy az
ipari kor normál-tudományának jövőképe szerint született meg három (egyszerre gazdasági,
társadalmi, ökológiai és tudás) jövőmenetrend: a fekete (világvége), a sötétszürke (alámerülés) és
a világosszürke (libikóka) forgatókönyv. Mondanom sem kell, hogy a történelem az ezredforduló
óta is a libikóka forgatókönyvet részesíti előnyben. A három „hagyományos” menetrend mellé a
poszt-normál tudomány új paradigmái szerint két további menetrend kifejtése kapcsolódott: a
kék (tudástársadalom) és a fehér (egységteremtő, új tudatosságot mutató) alternatíva, ami már az
új század második-harmadik negyedéről beszélt.
Nincs abban semmi meglepő, hogy csupán egy-jövőképet kutató-kereső társadalom és politika
nem sokat kezdhet egy bonyolult jövőkép-hálózattal. A döntéshozók ugyanakkor egyelőre aligha
képesek mást tenni, minthogy Magyarország aktuális (rövid- és középtávú) jövőlátványát az
Európai Unió politikai és szakpolitikai jövőképeihez igazítják, és ezeket adaptálják az aktuális
115
nemzeti fejlesztési terv átfogó céljai számára. Ez egyébként rendjén is van. Az egyik gondot
viszont az okozza, hogy ez is összetett-sokrétű jövőkép, csakhogy ennek megértése és tudatos
vállalása változatlanul közgondolkodási és közcselekvési gondot okoz. Az a lehetőség pedig
súlyos kihívás, hogy a magyar hatalmi elitek a szakpolitikai keretek között óvatosan új
felismeréseket és irányokat is építsenek bele a magyar nemzeti jövőképbe. Merthogy ilyenek
nincsenek is a hazai társadalmi jövőtudatban, mert a nem hivatalos, civil társadalom erre csak
most kezd erőfeszítéseket tenni.
Meddig marad ez így? Megítélésem szerint a változást nem a bölcs felismerés hozza, hanem
valamelyik legközelebbi nemzeti tervezési vagy országos működési válság. Ha várhatóan néhány
éven belül látványosan kiderül, hogy például a Barroso-korszak nem oldotta meg Európa
felzárkózását, akkor az évtized végén elkerülhetetlen lesz a gyökeres jövőkép-paradigma váltása.
Addigra talán jobban tudatosul, hogy csak poszt-modernizációs alternatíva választható.
Addig hiába javaslom, hogy a magyar nemzeti fejlesztési tervbe óvatosan vagy nyíltan legalább
részben tervezzük bele a tízes-húszas évek követelményei szerinti szempontokat, ideákat és
fejlesztéseket.
Tudatfejlesztő társadalom?
Amikor kollégáimmal együtt, a kilencvenes évek elején először kezdtünk beszélni az
információs társadalom modell közeledtéről, természetesen nekünk sem hitt senki. Amikor az
ezredforduló után először jeleztük a tudatfejlesztő társadalom modell várható érkezését,
szükségképpen senki nem hitt nekünk. Ettől persze még tévedhetünk.
Ennek ellenére azt állítjuk, hogy a következő tizenöt évben a fenntartható tudástársadalom
alternatíva a legfőbb jövőváltozat, amely azonban fokozatosan átalakul tudatfejlesztés központú
világmodellé. Ez már viszont egyértelműen nem harmadik út! Nos, aki csak egy-jövőképet keres,
ebben akár azt is megtalálhatja, ám ne felejtsük, hogy ez egyaránt jelent gazdasági, társadalmi,
tudásbeli és főként emberi (avagy személyes, nemzeti, univerzális és transzcendens)
tudatfejlesztést. És ennek nem csak az az oka, hogy a földi civilizáció természeti, gazdasági-
pénzügyi és politikai erőforrásai gyors tempóban merülnek ki, hanem sokkal inkább az, hogy –
noha ezt általánosítva kimondani kockázatos – az emberiség, különösen az euroatlanti kultúra
megelégelte az elmúlt két-háromszáz év fejlődési pályáit és állapotait. Ami sokáig jó és vonzó
volt, az ma nem jó és elviselhetetlen.
Nézzünk csak néhány – tegnapi és mai – felismerést. A személyes és társadalmi tudás
befogadása és alkalmazása alapvetően tudatállapot és tudatfejlesztés függő. A társadalmi kohézió
és a társadalmi együttműködés változatlanul elsősorban a tudatminőség kérdése. Az európai, a
nemzeti vagy a lokális identitás erősítése mindenekelőtt az egyén tudatától és tudatosságától
függ. A személyes és közösségi egészség alapvetően a tudat/öntudat egyértelműen tudatos
fejlesztésén és magas szintű használatán múlik. Még a funkcionális, bürokratikus állam
problémamegoldó képessége és cselekvése is a társadalom és az állami alkalmazottak
tudatállapotától és az ebből fakadó kötelességvállalásától függ.
116
Ha a gazdaság jövőjét elsősorban a kutatástól-fejlesztés, vagy tágabban az innováció határozza
meg, akkor sem mondtunk egyebet, mint azt, hogy a technikai-technológiai vagy gazdasági
innovátorok tudatállapota a kulcskérdés. Ma már a társadalmi-nemzeti kommunikációknak sem
lenne más dolga, mint az egyéni-közösségi tudatok önfejlesztését szolgálni. A felismerések tehát
egyáltalán nem újak, csak az a gyökeresen új, hogy a tudatfejlesztés a társadalmi-gazdasági
fejlődés modell középpontjába kerül.
Hogyan lehet átkapaszkodni azon szakadék fölött, ami ma hazai jelenvilág és a jövőt jelentő
tudattársadalom között van? Lehet-e erre a feladatra kormányprogramokat tervezni?
Két lehetséges és evidens kormányzati lépést ajánlok példaként. Először is, stratégiailag teljesen
helyénvaló, hogy ma Európa kiemelten a kutatás-fejlesztésre, vagy tágabban az innováció, s
többek között a tudásfejlesztés ösztönzésére koncentrál. Így az első kérdés mindjárt az, hogy
mikor és milyen minőségű hazai tárcaközi kutatás-fejlesztés kormányprogram lesz, ami nem
szűkíthető le se a technológia, se az oktatás, se a műszaki innováció fejlesztésre, de ugyanakkor
nem azonos a versenyképességi stratégiával. (Ide tartozik, ha majd lesz – pártközi vagy párt és
civil konszenzussal – elfogadott K+F kormányprogram, azt a kormányzat milyen szinten
valósítja meg?) Másodszor, ha várható az egyéni és közösségi tudat szerepének felértékelődése,
akkor Magyarországnak kiemelten kellene foglalkoznia tudatkutatással és tudatfejlesztéssel, de
ez szükségképpen interdiszciplináris és poszt-normál tudományos feladat. S nem elég az
idegtudósokat vagy a pszichológusokat bevonni, mert legalább ennyire szükség van elméleti
fizikusokra, teológusokra vagy például filozófusokra és nyelvészekre. A kérdés megint az, hogy
a kormány tudományfejlesztési stratégiája alapján – hálózati rendszerként – milyen K+F
tudatkutatási intézmények jönnek létre az állami (akadémiai és egyetemi), valamint civil
kutatóintézetek bevonásával?
Az aktuális és közelre néző kockázati tényezők:
1. Ha ma sokaknak a jelenlegi Európa Terv közelre néző céljai is túl messzire mutatnak, vagy
túlságosan magas röptűek a magyar ugarhoz képest, akkor félő, hogy a döntéshozók többségének
még az Európa-ihletésű, vagy/és Új világ reményű nemzeti fejlesztési terv is időelőtti lesz. Ez is
történik jelenleg.
2. Ha az Európa Terv mostani stratégiai irányai (befektetés az emberbe, a gazdaságba, a
környezetbe, stb.) jórészt a kilencvenes évek globális törekvései, szintén félő, hogy ezek a
szándékok idő előtt elavulhatnak. Így is történik.
3. Ha az új Európa Terv nem a tízes évek valóságos alternatíváira és perdöntő követelményeire
készülnek, nem kevésbé félő, hogy Magyarország – a globális-nemzeti-lokális gazdasági-
társadalmi előtérben való – stagnálása (vagy lassú leszakadása) folytatódhat.
Kormányzati elit és szakértői elit legyen a talpán, aki ennyi ellentétes erő, akarat tudás- és
tudatállapot között vergődve helyes tervezési és megvalósítási stratégiát választ, méghozzá úgy,
hogy nem veszti szem elől (ha van neki ilyen) az általa elfogadott általános nemzeti stratégiát
117
sem. Magyarország tíz éven belül is összetett-alternatívájú ország marad, de most már nem
halasztható a prioritások kiválasztása.
Kockázat ide, kockázat oda, abban senki nem korlátozhat minket, hogy intenzíven elkezdjünk
foglalkozni a tudatfejlesztő társadalmi-gazdasági modell előkészítésével, ami messze maga
mögött hagyja az emberarcú szocializmus és az emberarcú kapitalizmus illúzióval telitett
korszakmodelljeit.
Új gyakorlati példák
A felsorolt kockázati tényezők ismeretében is inkább vállaljuk a politikai és társadalmi elitek egy
részének értetlenségét, de messze haladjuk meg a korábbi nemzeti fejlesztési terv céljait. A mai
kormányzati és európai programunk még nem elég hangsúlyosan tartalmazza az állam új típusú
modernizációját, holott – nem csak a kiadások csökkentése miatt – a tudásgazdag digitális állam
létrehozása kulcskérdés. Minden költségvetési nehézség ellenére a tudásipar (egyetemek, K+F,
tartalomipar, stb.) állami és piaci támogatását nem kétszeresére, hanem legalább háromszorosára
kellene azonnal emelni. A gazdaságfejlesztési pályázatokon az eddiginél is több támogatást
kapjon az IKT-szektor, de fejlesztései lépjenek túl már a technológiai feltételek megteremtésén.
A települési, térségi és szakmai civil hálózatok anyagi-szellemi támogatása nélkül nem
szerveződhetnek meg az intelligens helyi (főként tudáshasznosító) társadalmak. A magyar
társadalom jövőorientáltsága érdekében ne csak jövőkampányt vagy jövőkommunikációt
folytassunk, hanem jöhessen létre például jövőegyetem, jövőpark, jövőkutató központ. Az új
nemzeti fejlesztési tervbe a nagyprojektek ne csak a hagyományos infrastruktúra fejlesztésére
összpontosítsanak, hanem – a tudás és tudatfejlesztő kort előkészítő – tényleges fejlesztési
projektekre, például a Zselici Édenkertre, az Ország Szíve programra, a Magyar Technológiai
Intézetre, a Sárvízi intelligens kistérségre, a Nemzeti e-Közigazgatási Központra, stb.
Az utóirat passzusaiban felsorolt feladatok a ma leckéi, bár mi ezeket holnap akarjuk elvégezni.
A világ szellemileg kvalifikált csoportjai az új dimenziókban többek között a következő
kérdésfelvetéseken töprengenek: az embert kiváltó, az embert sokban helyettesítő robotok; a
világegyetem energiáit megértő és alkalmazó technológiák kutatása és elterjesztése; a
kvantumszámítógép és/vagy bioszámítógép fejlesztése és piaci bevezetése; az időszámítás előtti
és a legfrissebb tudások kölcsönös kontrollja és tudáspiaci értékesítése; a gazdasági-társadalmi
versenyképességet növelő önépítő tudatfejlesztések kutatása és alkalmazása; a mesterséges
intelligenciát magas szinten alkalmazó digitális állam és önkormányzás kipróbálása és ennek
révén is a részvételi e-demokrácia lehetővé tétele; a spirituális erőforrásokat hasznosító egyéni és
közösségi lélek- és magatartásfejlesztések, új tudatalapú gazdasági és társadalmi/politikai
vállalkozások támogatása; valamint településeken közösségi védőmagok, védőrendszerek
létrehozása támogatása, stb.
A mai modernizációs modellek fokozatos kimerülése után jönnek a tényleges
paradigmaváltások, a globális „kvantumugrások”, amelyeket hívhatunk poszt-modernizációs,
118
poszt-információs, poszt-tudományos modelleknek is, amelyek a régi problémákat gyakran
megoldják, vagy feloldják, hogy aztán újabb krízishelyzeteket is teremtsenek. Mindenesetre
Európa is generális fejlesztési-modell váltások közben és egyben előtt áll, miközben új
gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el és új kormányzati akaratok, és
módszerek válnak legitimmé. A valódi jövő a posztinformációs koron túlra mutat: gyökeresen
más poszt-kapitalista jövőkoncepciónak hívjuk.
Nekünk ehhez az új téridőhöz kell járható utakat találni. Úgy tervezzünk, hogy a járható utakra
legyen esélyünk előbb-utóbb rálépni.
Miért ne tennénk?
Új paradigmák a magyar civil társadalomról
A civil társadalom önálló társadalmi dimenzió és valóság. Ha a társadalom a világegész darabja,
akkor a civil társadalom pedig a társadalom szubsztanciális lényege.
A civil társadalom ma hatalmat, államot, ellátást, kormányzati reményt kiváltó közösségi aktus.
A létező világok legelhagyatottabb és ezért a legszabadabb parlagi mezője. Ha az állam a
megújulási kapacitást elvesztette, a látszólag megújulásra szintén képtelen civil közösségek a
semmiből alternatívákat teremtenek. Ha a földi civilizáció és kultúra összeomlik, csak a
karnyújtásnyira lévő helyi civil társadalom ment meg minket.
A magyar társadalom jelenének és jövőjének egyaránt kulcstényezője a civil
társadalomviselkedése. Ezért a civil társadalom értelmezése az általános társadalomelemzés
alapvető vektora.
A civil társadalommal foglalkozó szakirodalomból számos megközelítést emelhetünk ki. Ralf
Dahrendorf véleménye szerint civil társadalomról akkor beszélhetünk, ha az állampolgárok
aktívan részt vesznek a társadalom életében, és felelősséget éreznek azokért a dolgokért is,
amelyek magánéletükön kívül történik. Válaszként azt is mondhatjuk, ha a civil társadalmak nem
éreznek felelősséget, a felelősséget nem magára vevő „társadalom” is létezik.
Jürgen Habermas „A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása” c. művében írja, hogy a civil
társadalom intézményes magvát az önkéntes alapon történő, nem állami és nem gazdasági
összefogások képezik
66. Számára a civil szféra az “uralommentes kommunikáció tere”, mely szemben áll az
állammal, ahol az állam legfőbb törekvése az, hogy bekebelezze az “életvilágokat”. A civil
társadalom az állami, a hatalmi kommunikációs rendszerrel szembeni ellenállást jelenti.67 Ha
ellenállás nincs, csak elfordulás, befelé nézés, családi építkezés, az szintén ellenerő
demonstráció, csak főként szimbolikus formát ölt.
Vehetünk más példákat is. Michael Walzer szerint a civil társadalom aktív, elkötelezett
állampolgárokra épül, akik részt vesznek az állam, a gazdaság, a nemzet vagy a vallás ügyeinek
intézésében. Kende Péter a civil társadalmat úgy határozza meg, mint a társadalomnak azt a
119
kapcsolathálózatát, amely az államtól függetlenül alakul ki, és működését se befolyásolja az
államhatalom. Csakhogy: szép idea az elkötelezett állampolgárok közössége, de az életvilág
fenntartása és működtetése szintén felelősségvállalás.
Függetlenség és világkritika? Szelényi Iván megállapította, hogy eszmetörténetileg a civil
társadalom fogalma a rendies hatalmi szerkezet kritikájaként jelenik meg. A civil társadalom a
népszuverenitás elvére épül, ahol azok a szervezetekbe tömörült állampolgárok szabályozhatják
a társadalmi rend feltételeit, akik jogi szempontból egymással szimmetrikus viszonyban állnak.
A rendies társadalmakban a jog forrása a társadalom felett álló uralkodó.
Szalai Erzsébet véleménye szerint az uralommentes kommunikáció csak illúzió. A civil
társadalom fogalmának megjelenése azt fejezi ki, hogy sem a “szabad piac”, sem a politikai
nyilvánosság nem tölti be klasszikus demokratikus funkcióit ezért az egyének új, ezen szféráktól
független tereket, nyomásgyakorlási formákat, fórumokat keresnek. Ez így van. A civil
társadalom minden nyilvános és informális rezdülése részben nyomásgyakorlás, részben pedig
elszakadás a nyomásgyakorlóktól.
Az Európai Bizottság által kiadott Fehér Könyv értelmezése alapján civil társadalom nem más
minta a szakszervezetek és a munkaadók szervezetei, a nem kormányzati szervezetek, a szakmai,
a karitatív és a bázisszervezetek, az állampolgárokat a helyi életbe bekapcsoló szervezetek,
illetve, specifikus hozzájárulással, az egyházak és a vallási közösségek. Ez ma már nagyon nem
aktuális, sőt elavult megközelítés, mert nem keverhetjük a lokális (nem intézményesült) civil
társadalmat és a civil szervezetek világát.
A modern gondolkodás egyik terméke a társadalom észrevételezése, a társadalom
paradigmájának megfogalmazása, részben a hagyományos közösséggel szemben, az általában
állami keretek között létező társadalom definiálása.
Röviden a civil társadalomról azt lehet mondani, hogy a (nem államosított) társadalmon belül az
adott államban élő polgárok összességét, a köztük létrejövő viszonyrendszereket és a társadalom
intézményes formáit foglalja össze. Ez még önmagában nem jelent értékeket, döntéseket,
reakciókat vagy felelősségeket.
Az új paradigmák szerint a civil társadalom nem más, mint az adott társadalom, vagy rész-
társadalom kollektív tudatának aktuális kivetülése, realizálódása.
A civil társadalomról szóló értelmezések sokáig a filozófia, politológia és a szociológia
történelmi hagyományaiban gyökereztek.
“A civil társadalom közkeletű felfogása szerint e fogalom alá tartoznak a polgári
kezdeményezések mindazon formái, amelyekben a polgárok önkéntesen vesznek részt érdekeik
és értékeik megjelenítése, védelme érdekében, és amely kezdeményezések az államtól
elkülönülve, autonóm módon működnek. A fogalom további finomítása érdekében indokolt a
harmadik, azaz nonprofit szektor kifejezés használata, mely azt veszi figyelembe, hogy a
polgárok szervezetei hogyan illeszkednek a társadalom nagy intézményei-, különösen az állam és
a piac által létrehozott szerkezetekhez. Ennek megfelelően az új és régi demokráciák társadalmi
120
és politikai változásai időről időre indokolttá teszik a civil társadalom, illetve a harmadik szektor
szerepének újragondolását.”68
Ez a felfogás tehát a civil társadalmat nem társadalomként, hanem szűkebben a helyi
társadalomkezdeményezési formáiként definiálja. A történelem és a jelen követelményei már ezt
a felfogást is meghaladták.
Új civilkoncepció
A civil társadalom hagyományos fogalmának kétféle értelmezését különböztethetjük meg: az
első a normatív értelmezés alapján a civil társadalom a jelentős társadalmi, politikai, gazdasági
változások idején került előtérbe. A civil társadalom fogalma gyűjtötte össze azokat az
elvárásokat és törekvéseket, amelyek egy óhajtott társadalmi berendezkedés elérése céljából
fogalmazódtak meg. Például az államszocializmus évei alatt a totalitarizmussal szembeni, a
hatalmat párbeszédre ösztönző stratégiák, mozgalmak gyűjtőhelye volt. Ebben a hosszú
történelmi folyamatban a civil társadalom lassan és korlátozott önálló entitással, integrációs
erővel bíró hatalommá nőtte ki magát.
Azonban a liberális demokráciák kialakulásával – számos liberális felfogás szerint – a civil
társadalom normatív felfogása aktualitását vesztette, helyébe a második értelmezés, az analitikus
megközelítés lépett, amely a fennálló viszonyokat próbálja bemutatni, magyarázni. Az analitikus
megközelítés szerint a civil társadalom fogalmát már nem lehet általános kategóriaként
használni, a fogalom magyarázó ereje jelentősen gyengül. A témával foglalkozó szerzők
többsége a civil társadalom alatt azon szerveződéseket érti, amelyek az egyén és az állam között
elhelyezkedve a kettő közötti kapcsolatot szolgálják: Montesquieu másodlagos csoportoknak,
Hegel testületeknek, míg Claus Offe társulási viszonyoknak nevezi őket.
A civil társadalom fogalmi jellemzőit a szakirodalom általában négy pontban foglalja össze: A
civil társadalom személy- és szervezetegyesülések, valamint önálló szervezetek hálózata,
amelyek működésük szabályai szerint különböznek a társadalom többi intézményrendszerétől.
Nem egyenlő sem az állammal, sem a magánszférával, de a kettő közötti kapcsolat közvetlen.
Létezésének elvi alapjait az emberi-állampolgári jogok érvényesülése, a valódi jogállamiság
jelenti.
A civil társadalom rendeltetése, hogy az általa biztosított nyilvánosság és érdekartikuláció útján
szembesítse az állami akaratot az általa képviselt értékekkel, törekvésekkel és gyakorlattal.
Magyarországon (is) minden település egy-egy fél-autonóm, fél-alávetett civil társadalom. A
szociológiai vizsgálatok eredményei alapján az a hipotézis megfogalmazható, hogy ez a több
mint háromezer civil társadalom különböző civiltársadalom-modelleket láttat. Ezek a
következők:
a) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom látóköréből kikerül, vagy kitolják a közvalóság,
közcselekvés mezőit, mert a civil társadalom tagjai magánviláguk felvirágoztatására
koncentrálnak, így a civil társadalom terjedelmében és szerepköreiben összeszorul, csak az
121
életvilág mikrovilágában létezik; ebben az értelemben viszont ma spontán módon, láthatatlanul
kiépült a civil társadalmak többsége;
b) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom nem zár teljesen befelé, nem húzódik vissza a
magánterekbe, sőt nyitott marad legalább is a lokális cselekvések, vagy minimum közösségi
fellépések irányba, ugyanakkor a lokális polgárok nagy többsége nem vállalja a helyi, nemzeti
problémák feltárását, sőt az állammal-önkormányzattal szembeni személyes fellépést, nem vesz
részt semmilyen közösségi ellenőrzésben. De – és ez a modell lényege – hangadó személyiségek,
kisebb közösségek, mit sem törődve a fennálló viszonyokkal és kényszerpályákkal, mintegy
kevesek által méltányolt helyi hősiességként igyekszik betölteni az optimális civil polgár és
közösség szerepeit.
c) a helyi (sőt térségi, nemzeti) civil társadalom belső életvilágai (sőt a nemzeti társadalom
absztrakt dimenziói) egyaránt zavarosak, a szétesettségek és az elkülönülések virágoznak,
miközben a gazdasági, társadalmi, politikai és szemléleti világválság-hatások a polgárokat
megrázzák, veszélyérzetüket növelik, a civil társadalom kollektív tudatai pedig arra inspirálják
őket, hogy forduljanak vissza a világ, a külső dimenzió felé. Személyenként, családonként,
vagy/és kisebb közösségekként egyre több civil polgár – és informális társulásai – önkéntes,
tudatos, új alternatívákat kereső civil vállalkozásokba kezdenek.
A magyar társadalomban a civil társadalmak kollektív tudatai részben okozói, részben
következményei a civil társadalmak küszöbön álló önfejlődésének. A kollektív tudatok (amelyek
nem a kollektív tudással azonosak!) állapotait nehéz kutatni, értelmezni, ám az egyre inkább
látható, hogy a civil kollektív tudatok most mintha kevésbé fékeznének, kevésbé a
visszahúzódást inspirálnák. Várhatóan fordulatok jönnek, vagy nem várt paradigmaváltások.
Új folyamatok és cselekvés-minták is látszanak. Az egyik például az, amikor a civil társadalom
új energiáira és törekvéseire alapozva új politikai erő jelenik meg a hatalmi mezőben. A másik
változási trend, hogy a globális újkapitalizmusban csalódottak, vagy a gazdaságilag
veszélyeztettek, sőt különösen a magán ellátásukat kritikusnak ítélők – kilépve a piaci
viszonyokból – termelési és szolgáltatási klubokat hoznak létre. Ennek a folyamatnak már új
szintje, amikor a civil polgárok globális-kontinentális civil fellépéseket szerveznek.
A harmadik példa, hogy a nemzet megtartását, régi-új értékrendre építését, a közösségi-kulturális
megerősödést szolgálók nem politikai erőket hoznak létre, hanem civil szervezetet a belső
nemzeti építkezés, erkölcsi és szellemi megújulásra (például a Magyarok Szövetsége).
Összegzés helyett arra hivatkozunk, hogy Gordon White, angol politológus szintén négy pontban
foglalta össze a civil társadalomnak a demokratizálás folyamatában betöltött szerepét, amelyet
több ponton továbbgondoltunk:
A civil társadalom – ha tudatosan erre törekszik – megváltoztatja a hatalom egyensúlyát az állam
és a társadalom között az utóbbi javára.
122
A civil társadalom – valamilyen mértékben – mindig ellenőrzi és felügyeli az államot,
önkormányzatot, a közélet erkölcsének, a politikai döntéseik indokoltságának nyilvános
megítélése révén.
A civil társadalom fontos közvetítő szerepet játszhat az állam és a társadalom között, különösen
akkor, ha: a) a két fél közötti bizalom felőrlődik; b) a két fél közötti együttműködés javításának
társadalmai feltételei is javulnak.
A civil társadalom önmagában gyarapíthatja azon folyamatok, intézmények és közjót szolgáló
fellépések számát, amelyek jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a demokratikus
intézmények és folyamatok legitim módon és kiszámíthatóan válaszoljanak az új kihívásokra.
A civil társadalom saját önvédelmére, önmentésére és belső megerősödésére önálló, saját,
gyakran nem intézményesült közcselekvéseket kezdeményez és nem, vagy csak részben
támaszkodik az állami, önkormányzati intézményrendszerre.
Mindezek után egyáltalán nem szeretnénk visszamenni a helyi közösségek korábbi definícióihoz,
viszont az ipari (vagy a posztipari, újkapitalista) kor gazdasága, társadalma, s köztudata alapján
létrejött civil társadalom típusokat és felfogásokat érdemes rendszerszerűen értelmezni. Ezért az
eddigi felfogások értelmezése alapján – a következő elméleti összesítést végeztem el és ezzel hét
típusba soroltam az eddigi felfogásokat:
Az ipari-posztipari kor és az azt váltó új korszak eleje
civil társadalom fogalmainak értelmezési típusai
első Aktív, elkötelezett, közcselekvő állampolgárok
kapcsolathálózata: szereplői a közösségi feladatot
vállaló, új utakat találó helyi polgárok, de a nem
aktív, nem kötelezett állampolgárok nem mindig
tartoznak bele a minőségi civil „társadalomba”;
második Politikai társadalomban a hagyományos
szerepmegtartása: a civil társadalom a liberális
demokrácia intézménye, maga a nyitott társadalom,
egyben politikai-hatalmi ellensúly, akkor is, ha a
politikai társadalom intézményei, viselkedései
kiábrándítóak, stb.
harmadik Személy- és szervezet-egyesülések, önálló társadalmi
szervezetek működtetése: ezek a polgári
intézményesített kezdeményezések, a szervezetbe
tömörült állampolgárok, a független szervezetek és
mozgalmak, munkaadók és munkavállalók
123
szervezetei, államot ellenőrző intézmények, non-
profit szektor, civil egyesületek, stb.
negyedik Gazdasági társadalomban a civil társadalmak
választhatnak: vagy maradnak a piac intézménye,
például a spontán helyi piac és vállalkozásai, azaz a
gazdasági kapcsolatok civil kerete; vagy ellenkezőleg
kilépnek a piaci viszonyokból és saját öngazdaságot,
önvállalkozásokat folytató cserekereskedelmi
hálózatokat hoznak létre, stb.
ötödik Állam és társadalom közötti közvetítő tér: ideális
esetben a társadalmi érintkezések közege, privát
cselekvések tere, aktív önkéntes közvetítő szektor,
vagy a jóindulatú, kooperáló közvetítés helyett a két
fél „között” önálló, önszervező, noha részleges civil
mezőt, közösségi teret generál, stb.
hatodik Uralommentes kommunikációs tér alkotói: a civil
társadalom az állam, s a gazdaság által nem
befolyásolt közösségi kommunikációk rendszere, sőt
akár erős befolyásoltság ellenére is önálló
kommunikációs intézményeket és szolgáltatásokat
szerveznek meg, stb.
hetedik Civil normakép, jövőkép, minőség: a civil társadalom
az egész társadalom normatív jövőképe, új, hálózati,
intelligens társadalomképe, közösségi-erkölcsi
normák képviselője, ekkor a civil társadalom
minőség, kollektív tudat- és cselekvés minőség, stb.
Táblázatot készítette: Varga Csaba, 2009
Konklúzióként annyi emelhető ki, hogy az ipari-posztipari korban a civil társadalom tehát
lényegében az állami-önkormányzati bürokrácia, a hatalmi berendezkedés ellentéteként jött létre,
mindenekelőtt az egyének érdekeinek, sőt értékeinek érvényesítése és védelme érdekében és csak
akkor működik megfelelően, ha az állampolgárok a köz érdekében is áldozatot hoznak.
A civil társadalomnak milyen a viszonya állammal, hatalommal? Garaczi Imre helyesen így
gondolja: „…a társadalmat alkotó egyének, csoportok és közösségek érdekviszonyai
szükségszerűen termelik ki a hatalmat, melynek fennmaradását viszont elsősorban intézmények
garantálják, amelyek jól vagy rosszul működnek. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ugyanúgy
dőreség feltételezni a társadalom nélküli hatalmat, mint hatalom nélküli társadalmat.”69
124
Az elmúlt öt-tíz évben azonban tovább romlott a civil társadalom viszonya a hatalommal.
Egyrészt a kollektív tudat növekvő érzékenysége miatt ez a viszony már önmagában nem
definiálható érdekviszonyok alapján, másrészt a hatalom és az állam, s különösen a hatalom és az
intézmények közötti különbség élesen-tisztán láthatóvá vált.
Ezért mind a két oldal sokkal szélsőségesebb álláspontokat is képvisel. Egyes hatalmi csoportok
nem mondják ki, de valójában úgy gondolják, hogy a hatalomnak a társadalom csak ürügy, vagy
díszlet, s fordítva, egyes hangadó társadalmi csoportok azt feltételezik, hogy nagyon is jól
meglennének hatalom nélkül és intézményeket ők is alapíthatnak.
Garaczi Imre így folytatja: „”Itt ugyanarra a következtetésre juthatunk, mint a szabadság és
hatalom viszonyában: a hatalom mint intézmény és társadalom kapcsolata úgy kellene, hogy
érvényesüljön jelenkorunkban, hogy a hatalom adekvát módon fejezze ki a társadalmat, és ezzel
párhuzamosan a társadalom is adekvát legyen a hatalomhoz.”70
Ez szép idea, ami ma teljesen illúzió. Aktuálisan azért, mert a mai újkapitalizmusban az
állam/hatalom a felborult egyensúlyt nem a gazdasági elittel állíttatja helyre, hanem a globális
pénzügyi hiányt a társadalommal fizetteti meg. Ez a pénzügyi megaelit nem is engedi meg az
államoknak, hogy engedelmesen ne ezt tegyék.
Holott ennek világtársadalmi következménye a megaelitek számára lesz a legkritikusabb.
A kölcsönösen adekvát hatalom-társadalom viszony vagy úgy jön létre, hogy a bolygó totális
válsága mindent elsöpör, vagy jobb esetben arra lehet esély, hogy a folyamatos kríziskezelésben
teljesen új típusú hatalom-társadalom kapcsolat születik, méghozzá nem csak közös érdekek-,
hanem közös értékek és jövővíziók alapján.
Ezzel azonban kilépünk már a mai történelemből. Ehhez pedig elkerülhetetlen a társadalom és
hatalom, civil társadalom és önérdekű hatalom viszonyának megváltoztatása és ezt megelőzősen
radikális újragondolása.
Ma természetesen az is alapvetően új kérdés, hogy az új típusú globalizáció, új nemzetiesedés, s
új lokalizáció világában a korábbi és tegnapi értelmezések helytállóak-e? Az elmúlt egy-két
évtized európai és magyar társadalomfejlődése és társadalombomlása tehát mennyire alakította át
(tovább gyengítette és/vagy továbberősítette) a hazai lokális civil társadalmakat és ezek alapján
az új civilgondolkodásokhoz milyen mértékben szükségesek új definíciók?
A választ nem nehéz megjósolni.
A civil társadalom és az új paradigmák
Az ezredforduló előtt és után az ipari kor egyre nagyobb mértékben és mélységben alakul át
információs- és/vagy tudásközpontú korrá, avagy később valamilyen poszt-kapitalista modellé.
A helyi társadalmak belső szerkezete és működése ezért gyökeres változás előtt és közben van.
Az elmúlt két évtized új felismeréseiből71 kiindulva a következő új meghatározás-együttes
mellett voksolunk, amelyek részben már új paradigmákat jeleznek.
125
1. Az új globlokál világban a civil társadalom kiterjedt és strukturálódott, egyrészt beszélhetünk
globális és európai, másrészt nemzeti és országos, harmadrészt térségi (regionális és kistérségi),
negyedrészt pedig települési civil társadalomról, sőt nagyobb településeken rész civil
társadalmakról is.
2. A civil társadalom most már végre mindenekelőtt társadalom, méghozzá sok tekintetben, de
korántsem korlátozatlanul önálló (az államtól, gazdaságtól, vagy a nemzeti szinttől elvált) helyi
társadalom. Mindenki beletartozik, az aktív és nem aktív polgárok is, függetlenül akaratuktól és
mentalitásuktól. Új jelenségként figyelhető meg, hogy a civil társadalomban akkor is komoly
fejlődés tapasztalható, ha egy-egy településen esetleg kevés számúak és gyengék a civil
szervezetek, hiszen ezektől függetlenül is a hazai civil társadalmak belső állapota, cselekvése,
tudata folyamatosan erősödik. Ebből is következik, hogy a civil társadalom nem csak közvetítő
elem, hanem önálló, sajátos életvilág.
3. Miután Magyarországon ma egy térségi vagy települési funkcionális civil társadalom
szükségképpen összetett szerkezetű (avagy egyaránt vannak benne posztfeudális, kora
kapitalista, kapitalista, posztszocialista, újkapitalista és információs társadalom-elemek és
társadalmi csoportok), a legfontosabb felismerés az, hogy az összetettség ellenére a domináló
elemek már az új társadalmi érdeket és értékeket érvényesítő társadalmi csoportok, intézmények.
Hozzátehetjük, a magyar civil társadalom működése jelenleg a posztkapitalista-újkapitalista
szerkezet kritikája.
4. Az információs-innovációs kor új technológiái, szolgáltatásai és intézményei hatására a civil
társadalom már nem egyszerűen kommunikációs közösség, hanem potenciálisan intelligens civil
társadalom, új információs, kommunikációs és közösségi tér. Ebből még az is következik új
jelenségként, hogy a valóságos, megfogható települési társadalom megduplázódik és létrejön a
virtuális civil társadalom is, amely – mint ilyen – nem azonos sem a régi, sem az új lokális vagy
közösségi tudattal sem.
5. Az új civil társadalomban (újra?) meghatározó szerepű a közösségi tudat, de ez semmiképpen
sem azonos a korábbi (államosított?) kollektív tudat- vagy áltudat-szereppel, amely teljes
mértékben kitöltötte vagy később csak uralta a helyi polgárok tudatát, gondolkodását,
mentalitását. Ma Magyarországon a civil társadalom közösségi tudatszerkezete összetett,
egyszerre teljes és töredezett, alapját az egyének (részben viharos tempóban változó) személyes
tudata és hangsúlyos tudatállapot-minőségei határozzák meg, miközben a minőségi, öntudatos
civil köztudat intenzíven visszahat a helyi polgárok tudattartalmaira és tudatformáira is.
6. Az intelligens civil társadalom jellemzője, hogy nem teljesen az ipari és iparutáni kor politikai
demokrácia modelljének érvényesítését kísérli meg. A hagyományos, központi/állami politikai-
hatalmi keretek közül kivált, önálló mozgástér. Új demokrácia filozófiát és módszertant keres, s
mert ilyet egyelőre alig-alig nem talál, s mert a hagyományos képviseleti demokrácia formáit
nem ítéli kielégítőnek, a változás legnagyobb akadálya a tanácstalanság, bizonytalanság.72 Az
egyik kapaszkodó, hogy Magyarországon elindult például az e-közigazgatás, s ennek
folytatásaként létrejöhet az e-demokrácia, ami már a részvételi demokrácia irányába mutat.
126
Egyébként legalább ilyen akadály és öngyengítés, amikor a helyi civil társadalmak hangadói és
hangadó csoportjai a hagyományos lokális hatalmi mező akarnak betörni és ott át akarják venni
az elavult, de presztízzsel bíró hatalmi szerepeket.
Felfogásunkat igazolja számos olyan értelmezés, amely már az ipari kor utáni civil társadalmakat
elemzi. Ilyen például az a kategória, amely szerint a globális civil társadalom „a család, az állam
és a piac közötti elképzelések, értékek, intézmények, szervezetek, hálózatok és egyének színtere,
amely a nemzeti társadalmak, politikai rendszerek és gazdaságok határain túl működik”73.
Az új civil társadalom tehát így definiálható: A hazai helyi civil társadalom nagyobb részt
valóságosan, kisebb részt potenciálisan intelligens, önjáró civil társadalom lehet, amely létében,
cselekvésében önálló, sajátos, mi több, részben már autonóm társadalom, valójában a család, az
állam és a gazdaság között egyrészt részben társadalmilag közvetít, másrészt olykor már integrál
is. Harmadrészt pedig – a két oldal közé ékelődve, vagy a két oldal felett – önálló életvilágot
teremt, s végül a civil társadalom nem pusztán társadalmi-gazdasági, vagy intézményi rendszer,
hanem sajátos tudati/köztudati hálózat.
Hova is vezet ez? Az új civil akaratok merre is mutatnak?
A szűken vett civil-társadalom modellek után tehát a különböző alapvető társadalomtípusokat is
különböztethetjük meg, mert egyrészt a modern és posztmodern társadalom már egyre inkább
rászorul a közösségek segítségére, másrészt pedig – legalább is a komplex világválságban – a
globális, a nemzeti és a lokális civil társadalmak belső önfejlődési folyamatai önellátó-
önfejlesztő mintákhoz vezetnek.
Alávetett társadalom (feudális társadalom, ipari társadalom, stb.): Ahogy már jeleztük, maga a
társadalom fogalma is új az európai gondolkodásban, ami azt is mutatja, hogy a különböző
országokban a nagyközösségek nem is olyan régen tekintik magukat társadalomnak. Ha a
társadalmak és a társadalmi tudatok kialakulása ráadásul együtt járt a hagyományos közösségek
és közösségi identitások pusztulásával, nem meglepő, hogy a tizenkilencedik-huszadik század
társadalmi – különösen erős állam esetén – elidegenedett társadalmaknak minősíthetők. Ennek
legfontosabb oka az, hogy a közösségi-társadalmi tudatok értékvesztése és értékcseréje döntő
mértékben támogatta az alávetett társadalom típusok elterjedését.
Államosított társadalom (diktatórikus társadalom, szocialista társadalom, stb.): Ahogy a híres
verssorból következik, ahol diktatúra van, ott diktatúra van, avagy ahol diktatúra van, ott
társadalom sincs. Ez az állítás azonban nem cáfolja azt a tényt, hogy egyetlen diktatúra sem lehet
olyan erős, hogy a társadalmat teljesen szétverje, ráadásul minden diktatúra rákényszerül arra,
hogy látszattársadalmat konstruáljon és abban látszatközösségi kapcsolatokat építsen ki,
amelyeket egyes társadalmi csoportok vagy rétegek akár a magukévá is tehetnek. Ebben a
társadalomban se az egyénnek, se a közösségnek nincs tényleges beleszólási vagy döntési
kompetenciája, paradox módon még akkor sem, ha egyébként a diktatúrát elfogadja és a
diktatúra valamely szervezetének tagja.
127
Demokratikus társadalom (polgári társadalom, posztszocialista társadalom, újkapitalista
társadalom, információs társadalom, stb.): Ez a társadalommodell meglehetősen sok formát,
szisztémát, működést ötvöz, amelyeknek az a közös tulajdonsága, hogy kicsit függetlenül a
politikai berendezkedéstől az egyes embert nem okvetlenül tekintik ellenségnek, hanem
ellenkezőleg, a hatalom érdekei szerint megpróbálják a polgárokat ténylegesen vagy látszólag
beemelni, cselekvésre ösztönözni az állami berendezkedés keretei között. Egyúttal azonban
kiszolgáltatják a hatalmi eliteknek, a szupergazdasági érdekcsoportoknak, a fogyasztói
társadalmak végleges túlzásainak, az értékrend- és lélekvesztéseknek. Ez a modell akkor kezdett
kiépülni, amikor a társadalom felnőtt tagjai választójogot kaptak és a fénykorát azokban az
évtizedekben élte, amikor meglehetősen magas gazdasági és társadalmi jólétet teremtett és
közben a képviseleti demokrácia szabályai szerint az egyén számára valamilyen társadalmi
mozgásteret garantált.
Közösségi társadalom (nemzeti társadalom, közösségi társadalom, szakrális társadalom, stb.): A
civilizáció történetében sokféle közösségi társadalomtípus alakult ki, amelyek között szintén
jelentős különbség van. A korábbi korszakokban egyébként is domináltak a hagyomány alapú
társadalmak és tulajdonképpen a nemzeti társadalmak is mélyen kötődtek az adott ország és
kultúra hagyományaihoz. (Hely hiányában arra szintén nem térhetünk ki, hogy Európán kívül,
különösen Ázsiában milyen típusú közösség alapú társadalmak jöttek létre.) A közösségi
társadalommal szemben az európai modernizációs individualizáció időszakaiban sokfelé
ellenszenv alakult ki, mára viszont a közösségi társadalom modellje újra felértékelődik a
túlhajtott individualizáció hatására. Az új típusú közösségi társadalom szükségképpen elismeri az
egyéni szabadságot és autonómiát, miközben a közösségi autonómia sem válik érdektelenné.
Intelligens civil társadalom (tudástársadalom, tudatközpontú társadalom, szeretet társadalom,
stb.): Ma aligha lehet racionálisan megmondani, hogy a következő néhány évtized milyen új
típusú társadalommodelleket érlel ki. Annyi azonban jól kivehetően látszik, hogy az egyik
modell mindenképpen a tudás és az innováció központú, kreatív társadalom típus lesz, amely
alapvetően kötődik a posztmodern, mediatizált infokommunikációs hálózatokhoz és
szolgáltatásokhoz. Ezek a modellek már részben létező valóságdimenziók is, ami nem garancia
arra, hogy a következő évtizedekben nem módosulnak majd jelentős mértékben. A
huszonegyedik század természetesen tovább léphet a társadalmi modellek építésében, ám a 2008-
ban kirobbant és 2011-ben kiszélesedő gazdasági-társadalmi (mi több: civil társadalmi)
világválság egyaránt nehezíti vagy erősítheti az új paradigmákon alapuló látens társadalmi
fordulatokat74.
Számomra a jövő társadalom mindenekelőtt a szeretet-társadalom lesz. Ennek a lehetőségét,
szellemét, arculatát és programját külön könyvben mutatom be majd. A kilencvenes évek végén
nem véletlenül vár víziót fogalmaztam meg az egységtársadalomról is.
Az európai és magyar intelligens civil társadalom már végképpen – társadalmi
megkettőzöttségként – virtuális társadalom (is) lesz. Ezért a társadalmat, mint egyesített kollektív
térrendszert, vagy mint téridő struktúrát két módon definiálhatjuk újra. Egyrészt úgy, mint az
ember által teremtett harmadik természeti teret, s ebben az esetben – lényegét tekintve – a
128
civilizáció új környezeti térdimenziójaként értelmezzük. Másrészt viszont úgy, mint olyan
virtuális teret, amely – kezdettől fogva – kiszakadt a környezeti térből, s így társadalmi terek
között a társadalom az első és tipikus virtuális tér. És az már csak egy másodlagos
következmény, hogy a virtuális tér aztán „visszahat” a környezetre, s intézményekben és konkrét
fizikai épületekben testesül meg. Ebből az is következik, hogy a társadalom – már az információs
kor előtt is – mindenekelőtt virtuális tér, téridő volt.
A fejlődés és a fejlesztés is három irányból, a kormányzás-önkormányzás, a helyi társadalom
vagy a szellemi-erkölcsi változások felől folytatódhat. Az izgató kérdés tehát az, hogy a
települések, a szűkebb térségek, a nemzetek, végül a kontinensek társadalmai milyen irányban
fejlődnek majd. Ezért a jövő lokális világaiban a helyi civil társadalmak várható fejlődésének az
eddiginél is fontosabb hajtóereje lehet – vagy akár a fejlődés elmaradásának és a jelenlegi
frusztrált, korlátozott kohéziójú helyi „közösségek” továbbélésének is.
A helyi civil társadalmat szerintünk a következő évtizedekben az alábbi fontosabb felismerések
határozzák meg majd:
● •.Az elidegenedett, gyakran izolált egyénekre és családokra szakadt települési civil
társadalmak többsége az elmúlt évtizedekben csak elszenvedte a helyi változásokat
és ezért ehhez a folyamatokhoz szükségképpen főként csak érzelmileg kapcsolódott.
Amit senki nem várt: 1989 után a központosított állam és az izolált egyén ismét
kiegészítette egymást. A civil társadalom mai belső megosztottságai ellenére az
információs-innovációs európai társadalom modell fellépésével (első lépésként) az
egymástól távol lévő két fél, állam és civil struktúrák között a korábbinál gazdagabb
és közvetlenebb információs kapcsolatok jöhetnek létre.
● •.Végül is függetlenül attól, hogy a következő két évtized mit hoz, válságot vagy
emelkedést, értékbővülést vagy további értékvesztést, a civil társadalmak
Magyarországon feltehetően intenzíven megerősödnek. Mert ugyan az állami-
önkormányzati intézményekkel szemben nincs totális bizalmatlanság, sőt
fennmaradtak helyi bizalmi viszonyok, a polgárok egyre nagyobb köre úgy gondolja,
hogy neki önmagának és legfeljebb baráti körének önállóan cselekednie kell,
elsősorban önön életvilága fenntarthatósága érdekében, másrészt közössége
(települése, régiója, nemzete) fenntarthatósága miatt.
● •.A hazai elmaradt államreformok ellenére legalább a magyar közigazgatás az elmúlt
évtizedben törekedett a szolgáltató közigazgatás és közösségi szolgáltatás
bevezetésére és javítására, s így a következő évtizedben – ha a gazdasági világválság
ezt nem torpedózza meg és nem teszi finanszírozhatatlanná – kiépülnek és
megerősödnek a települési-térségi sokrétű köz- és közösségi szolgáltatások. Ezek a
folyamatok elősegíthetik a helyi társadalmakban a közösségi koordinációk, a civil
együttműködések fejlődését, avagy a töredezett helyi társadalmak elindulhatnak
önmaguk belső kapcsolat-rendszereinek fejlesztésének útján.
● •.Az európai és a magyar (egyelőre félig fejlett) információs-, vagy tudásközpontú
társadalom a következő évtizedben lokális szinten is létrejön, és új minőséget teremt.
129
Ha ennek a korszaknak az önkormányzása, közigazgatása nem más, mint az e- és az
m-közigazgatás, sőt remélhetőleg az e-demokrácia megszületése, akkor ez a
komplex folyamat egyrészt feltételezi, másrészt pedig támogatja is az intelligens
civil társadalmak kiépülését, ahol már a társadalmi szövet erősítését nem csak az
információ, hanem a tudás és a tudás vezérelte kooperáció is erősítheti. Ezért
vezettük be az intelligens civil társadalomfogalmát.
● •.Az új alternatívák egyik lehetséges formája lehet az, amikor a helyi társadalom két
értelemben is új társadalmi szerződést köt, egyrészt befelé a társadalmi csoportok,
szervezetek, törekvések egymással, másrészt pedig a civil társadalom a helyi kvázi-
hatalommal, sőt az erős-beavatkozó, akár agresszív központi hatalommal. Ez
egyúttal már kapcsolódik egy demokráciamodellhez, amely határozottan törekszik
arra, hogy a helyi társadalom polgárait közvetlenül és rendszeresen bevonja a
döntésekbe és a döntések végrehajtásába. Ennek az új intézménytípusnak a neve
például civil magisztrátus lehet.
● •.Nagyjából az intelligens civil társadalmak esélyeinek növekedésével, a legtöbb
hazai, települési és kistérségi civil társadalom előtt megjelenik követelményként az a
lehetőség, hogy az új globális térszerkezetben a civil társadalom virtuálisan
integrálódjon a közép-európai és az európai kontinentális társadalomba. Ez a
lehetőség részben horizonttágulást, részben kooperációs nyitást kínál. A
horizonttágulást nagyban támogathatja, hogy Európában a tízes években az új
paradigmák elterjedése és a paradigmaváltások széles körben végbe mennek.
● •.Ha az információs és tudástársadalom korszakát további társadalom modellek
létrejötte követi, akkor nyilván azzal a kihívással kell szembe nézni, hogy az
értékközpontú vagy/és tudatközpontú korszakban milyen új típusú központi és
regionális „hatalom” és milyen új helyi civil-társadalom modell alakulhat ki,
figyelembe véve azt is, hogy közben milyen külső, vagy/és belső válságok
fenyegethetnek és milyen új technológiai előnyök-hátrányok jelenhetnek meg.
Nagyon óvatosan talán annyit mondhatunk, hogy az intelligens civil társadalmak
korszakát, az egyéni és közösségi tudatot fejlesztő és működtető helyi
egységtársadalmak korszaka jön el.
A következő húsz-harminc év – részben más minőségi – globalizációja és lokalizációja egyaránt
támogathatja a közösséghez kötött, új tartalmú individualizációt és ezzel párhuzamosan az új
típusú individualizációhoz kötött, gazdag kollektív tudattal rendelkező közösséget, akkor ebben
az esetben részben vagy egészében megint egy szervesebb, emberibb, lelki-szellemi tartalmú
hazai társadalomfejlődési modellhez térhetünk vissza. Ha ezt a civil társadalmak akarják.
Ez a paradigmaváltás egyúttal meghaladhat minden korábbi modellt, így olyan
gazdagtársadalomforma-készlet jöhet létre, amely a magyar civil társadalmak számára több és
jobb alternatívát kínálhat. Ezek közül az intelligens civil társadalmat és/vagy a tudatfejlesztő
lokális egységtársadalmat emeltük ki. Ha nem lesznek ilyen optimálisabb körülmények, akkor
130
viszont még az is bekövetkezhet, hogy a rossz „társadalmi idő” váltja ki és viszi végbe a
fergeteges paradigmaváltást.
Az új tanulás filozófiája és módszertana
Új paradigma és az új tanulás koncepció
Az ezredforduló után nyilvánvalóvá vált, hogy Európa és Magyarország is belépett az új és még
újabb paradigmák korszakába. A mostani Új Paradigma kor egyszerre hozott részben várt, rész
nem várt, átfogó változásokat.
Az egyik legnagyobb dilemma, hogy az új paradigmák alapján milyen legyen az új és
gyökeresen más oktató-, nevelő-, képzőrendszer, ami a jelenlegit felváltja. Aligha fér kétség
ahhoz, hogy az új tanulás elvei,, módszerei csak részben írhatók le a jelenlegi oktatás és/vagy
tanulás fogalmakkal. A jövő iskolája bizonyára az iskolátlanított iskola, a jövő tanulása az
oktatástól részben mentesített tanulás, az ismeretet közvetítő oktatás helyett a tudás- és
tudatfejlesztés várható.
Milyen további kérdéseket teszünk fel:
1. 1.A tudás mennyisége hihetetlen mértékben növekszik. Különböző számítások
szerint az emberiség jelenlegi – az elmúlt évezredek alatt felhalmozott – összes
tudása mennyiségileg már egy-másfél évenként megkétszereződik. Minden egyes
ember és ország szembe kerül avval a kihívással, hogy a nagy mennyiségű tudás
feldolgozása, megértése kulcskérdéssé vált.
2. 2.A mennyiség robbanásszerű növekedése mellett legalább ilyen alapvető változás,
hogy az új tudás tartalma, minősége gyökeresen átalakul. Ezért mondják sokan, hogy
már benne vagyunk az új tudások (és az új tudások innovatív hasznosítása)
korszakában. Az alap- és középfokú oktatás tananyaga a következő tíz évben
generálisan újraírható.
3. 3.Az elmúlt két évtizedben a fejlett és fejletlen világ egyaránt eljutott a
tudásvezérelte gazdaság és társadalom korszakába. Ez annak ellenére is igaz, hogy
az előző világmodell (a pénzközpontú újkapitalizmus) folyamatosan belső
átalakulásokon megy végbe, és várhatóan már nem sokáig létezik, és új gazdaság- és
társadalom modellek jönnek.
4. 4.Az új paradigmák egyike, hogy bolygónk és civilizációnk – az előző évszázadok
károkozásai matt – ökológiai krízishelyzetbe jutott. Ezért a tudásalapú fenntartó
fejlődés követelményei egyaránt globális, nemzeti és lokális kihívásokká és
megoldandó leckékké váltak. Ebből következik, hogy a tudásökológiának már ma
feladata a fenntartható tudásrendszerek létrehozása.
5. 5.A jelen látható válságai és lehetőségei egyaránt felismerhetővé teszik, hogy a
tudástársadalom modell önmagában nem oldja meg a problémákat, s az egész
civilizációnak akkor van esélye az értelmes fennmaradásra, ha a jövő poszt-
131
kapitalista korszakában az emberiség és minden egyes ember tudata és tudatossága
magasabb állapotba jut.
6. 6.A tudásátadás – az alap-, közép- és felsőfokú oktatás – egyaránt krízisbe kerül,
mert nem pusztán a csökkenő színvonal javítására kénytelen koncentrálni, hanem
egyúttal az új tudások átadására is kísérletet kell majd tennie, miközben az
ismeretközpontú iskola helyett egyre inkább a tudatközpontú nevelés felé kellene
elmozdulnia.
7. 7.A mai új nemzedékek szükségképpen olyan életpályára és életmagatartásra
készülhetnek fel, ahol a tudások, és az új tudások szerepe radikálisan megnő, s ezért
egy életút során várhatóan többször szakmát, foglalkozást (és egyben) tudást kell
váltaniuk. Az élethossziglan tanulás új (tudásfejlesztéssel ötvözött) modellje már
napi követelmény lesz.
8. 8.Számos paradigmát sorolhatnánk még. Az egyik ilyen, hogy a munkaidő és a
szabadidő, a munkatevékenység és a szabadidős tevékenység végképpen
egyenrangúvá válik. Az emberi élet mindkét tevékenységében a szervezett és
spontán, folyamatos tudásbővítés, tudáshasznosítás általános feladattá válik. A
felnőttoktatásban is elkerülhetetlen a tudásbefogadási és tudatfejlesztési módszerek
alkalmazása
Mindezért az oktatás-nevelés is folyamatosan és sok szempontból még jelezhetetlen irányokba
változik, és nem vonhatja ki magát az új és gyökeresen más paradigmák hatása alól.
Az új tudásalapú kor és a nevelés valódi céljai
A jelen múltja a globális-lokális információs és innovációs kor, ami még a hagyományos tudásra
és tudásátadásra alapozott. A dilemmákat viszont önmagában nem oldja meg az új és kihívó
világállapot és ennek egyetlen demonstrációja sem.
A lecke egyre kevésbé nevezhető meg, mert ugyan fenntartható tudásközpontú világmodell előtt
állunk, miközben a globális információs társadalom modellben már benne élünk. Ám sem a
tudás tartalma, sem a tudás aktivizálása, és hasznosítása nem szült új intézményeket, kivéve a
külföldi és hazai iskolakísérletek törekvéseit.
A tudás mennyiségi és minőségi fejlődése – például az új tudomány születése – ugyanakkor
megállíthatatlanul végbemegy. Néhány évtizeden belül a trendek elvezethetnek oda, hogy
közben az új minőségű tudás létrejötte, vagy a friss tudások befogadása után végre várható az
univerzális tudás széleskörű hasznosítása. Első lépésben ez lesz a tudásközpontú korszak. A
holnapi világversenyben (inkább: világösszefogásban) láthatóan az a kontinens, az az állam,
vagy az a kultúra nyerhet (inkább: teljesíthet magasabb minőségben) majd, amely a személyes és
társadalmi tudástőkét széles körben alkalmazza a döntésekben, és cselekvésekben. Ha akkor (az
új század közepén) egyáltalán lesz még ilyen típusú verseny, és a posztpiaci/posztállami
versenyben érdemes lesz győztesekről beszélni.
132
A jövő tehát nem győztesekről szól. A tanulás egyik valódi célja éppen az, hogy ne győzelemre
törőket, ne győzelem-mámort keresőket, ne másokat legyőzni akarókat neveljünk.
Nézzük először azt a kérdés-halmazt, hogy az új neveléshez szükséges tudásokról milyen
felismeréseket fogalmazhatunk meg.
A tudás paradigmák és a közeljövő
● •.A tudás nem pusztán információ vagy ismeret, hanem a világ észlelése, megértése,
az összefüggések befogadása, a világért való szeretet és felelősség vállalás
● •.Minél magasabb minőségű a tudás, annál magasabb rangú cselekvésre van esély
● •.A tudásközpontú világmodell kétségessé vált, de az új tudások közvetítése és
befogadása nélkül semmilyen jobb jövő nem lehet
● •.A tudás mennyiségi és főként minőségi fejlődése gyorsult fel – új tudomány és új
gondolkodás születik
● •.Húsz éven belül új minőségű, univerzális tudás és tudáshasznosítás várható
● •.A nevelésben a tudás személyes tőkévé válása a feladat – az egyén megérti,
alkalmazza az új tudást, és ezzel új világot teremt magának és közösségének
● •.A másik feladat, hogy a tudás intenzív társadalmi tőkévé váljon, és a valódi
tudástársadalom kialakuljon a húszas évekre
● •.Az új tudások befogadásához és alkalmazásához új, magasabb tudatállapotok
kellenek, az ismeret-központú iskola helyett a tudat-alapú oktatásé a jövő.
Az eddigi és az új tudás-paradigmák már elvezetnek oda, hogy az iskola vagy a nevelés
célképzeteit ne az ismeret- és/vagy tudásátadásra összpontosítsuk. Az oktatás tehát nem
betonozódhat be a hagyományos, kipróbált, de mindenekelőtt ismeretcsoportokat
közvetítőtantárgyak rendszerébe. Az emberismeret, társadalomismeret vagy erkölcsismeret
kiegészítő tantárgyaktól még nem alakul át az iskola, bár a változás lábujjhegyen elindul.
Nézzük az előbbi kérdéseket abból a szempontból, hogy az oktatás intézményeiben mit (tudást és
nem csak tudást) kapjon és hogyan (a nevelés régi és új módszereivel) az a gyerek, fiatal vagy
felnőtt, akit szisztematikusan oktatunk és/vagy nevelünk? Erre a felvetésre azonban csak úgy
adhatunk megközelítően valódi, hiteles válaszokat, ha lenéző mosoly és elhárító gondolatok
nélkül megnézzük, hogy mi mindent kellene megtanulni a felnövekvő nemzedékek tagjainak.
Különösen úgy, hogy a fiatalok körül nincs érzelmi-szellemi védőövezet, mert nincsenek
nagycsaládok, lakóközösségek, vagy például tanító szülők-nagyszülők, legfeljebb olyan lebegő,
talajtalan, kivert kortárscsoportok, amelyek tagjai a belső nihilt, a céltalanságot, a tudáshiányt, az
érzelemszegénységet folytatják.
Mi mindenre van szüksége egy-egy fiatalnak, vagy akár felnőttnek, hogy emberhez méltó,
lelkiekben gazdag, öntudatos, teljes életre legyen esélye?
Húsz fontosabb életképességet, életismeretet és életgyakorlatot sorolunk fel.
133
Mindenekelőtt szeretetre, a szeretetadás képességének és gyakorlásának megtanulására,
tényleges belső és külső önismeretre, például arra, hogy saját félelmeit hogyan kezelje, saját
életfeladatának fokozatos felismerését, ami sorsának felvállalását teszi lehetővé, a belső testi,
lelki, szellemi tisztasági követelményeket, energia-rendszerét, a belső energiák használatát, a
folyamatos feltöltődést, a saját akarat mibenlétét, erősítését, használatát. Folytatva, az emberi
lélek jellemzését, önmagának lelkének megismerését és használatát, ezzel párhuzamosan –
ismerve saját életfeladatát – életcéljainak kidolgozását és állandó korrigálását, miközben legyen
képes helyesen, önbecsapás nélkül feldolgozni élettapasztalatait, s mindezt tudja beleágyazni
saját reményeibe, hitébe, egyáltalán tapasztalja meg a hitet. A felsorolt és nem felsorolt belső-
külső önépítkezésekhez természetesen kellenek ismeretek, tudások, cselekvési próbák. Innen
kezdve lehet vizsgálni, hogy melyik életszakaszban milyen, s milyen mélységű, s nem lezárt
ismeretek kellenek, mikor és hogyan kell az ismereteket elmélyíteni tudássá és megnevezni a
legfontosabb tudás-csoportokat, végül minden gyerek képes felfogni, megszeretni fontos
bölcsességeket, amelyek életének alapelveit adják majd.75
Az ismeretek története, a tudások alapozó tézisei, az élet lényegének megértése nem önmagáért
van, sőt az ember nem munkavégző gép, vagy nem szociális eltartott, így az iskola nem
elsősorban foglalkozás választására, vagy munkahelyi feladatok betöltésére készít fel. Ezért a
nevelés alapvetőbb célja például az, hogy tudja mit jelent az igazi pár (szerelem, együttélés,
család, stb.), hogy képes legyen neki való társakat választani és közösségek teremtésében részt
venni. A család, a munkavégzés és társadalom újraalkotásához becsülje, fogadja be a
hagyományokat, igazodjon el a jelen viszonyai között, létét ne kiszolgáltatottságként és
szerencsétlenségként élje és egyúttal a külső világ állandó krízisei miatt tudjon jövőt álmodni, új
és más jövőt tervezni. És végül mindez összefogható a belső és külső teremtés elveinek,
módszereinek és gyakorlatainak a megismerésével, kipróbálásával és teremtőemberré válásával.
Az életcélok, életgyakorlatok tanítása természetesen még számos elemmel bővíthető.
Így bármennyire is ellentmondásos és zavaros a mai nevelés, egy új, sokdimenziós, nem anyagi-
materiális központú, hanem lelki-szellemi és spirituális alapú emberkép, és ezzel együtt a valódi,
szintén sokdimenziós, szeretetadásra figyelő, közösségi életre néző új nevelés kontúrjai elég jól
látszanak. Az ifjúságnak minimum erre a már látható, elfogadható, új világteremtést követelő
közeljövőre kellene felkészülnie.
Szintén központi kérdés az, hogy a társadalom mozgó térrendszereiben mi várható, s a
változásokat érzékelve mire érdemes konzekvensen a figyelmünket fordítani?
Néhány új kérdés-villanás:
● •.Jön az új társadalmi tudás és kommunikáció? A médiadiskurzus veszi át a politikai
és civiltársadalmi érdek- és értékérvényesítést? Részben igen, részben nem.
Mindenesetre azúj társadalmi tudás megértése lesz a fókuszban.
● •.Milyen az új valóságkép? Az új társadalmi valóság/világ elsőrendűen az lesz, amit
az iskola és a médiavilág teremt, vagy konstruál? Az új, domináns valóság és ennek
134
új képe már jelen van, amelyet elsősorban az oktatás és a média mutat fel jól-
rosszul?
● •.Az egyén és a csoport valóságos értéke (értékprioritás-hálózata) azonos avval, ami
ebből az iskolában, a családban és a médiában látszik és hat? Az egyén és a
közösség értéke elsősorban az intézményekben és a társadalmi kommunikációban
fogalmazódik meg?
● •.Végül is mire nevel az iskola, a kortárscsoport, a család és a média? A médiával az
állampolgárokat apolitikus engedelmességre szoktatják, vagy az állampolgárok
átveszik a globális kontrollt? Vagy mindkettő mellett/helyett a kollektív tudat vagy a
mesterséges intelligencia szerepe nő?
● •.A média által közvetített nyílt vagy rejtett félre-tájékoztatások, egyoldalú
tematizálások, kommunikációs blöffök társadalmi igazságokká válnak? A
társadalom tudása és tájékozódása kiszolgáltatott a nagy kommunikációs
rendszereknek, így az egyéni tájékozódás és tudás (valamint kontroll) szerepe
nagyon megnő?
A nevelés tehát folyamatosan társadalmilag, szellemileg, tudatilag aláaknázott terepen folyik,
ami szükségképpen rombolja a nevelés hitelét és hatékonyságát.
Számos további kérdést tehetünk fel, s a válaszokból egyre nyilvánvalóbb, hogy az új tudás- és
talán majd igazságalapú kor itt van, amely ugyanakkor nyomasztó új ellentmondásokat és
ellenhatásokat generál. Ezek miatt a világ szeretetéhez való megérkezés nagy erőfeszítéseket
követel. Már az is az új tudás része, hogy az ezredforduló utáni globális és helyi világmátrixot
egyre jobban ismerjük és értjük, ugyanakkor nagyon sok a fél-információ és dezinformáció.
Ezért érdemes jól, lehetőleg pontosan tudni, hogy az új kor fényében merre megy, vagy
egyáltalán nem halad az öreg kontinens, amelybe Magyarország egyre sokrétűbben és egyre több
kétséggel integrálódik. Egy-egy mai fiatal számára ugyan is egyszerre jelent normális,
kipróbálható mozgásteret az európai és a közép-európai tér, a hazai és a lokális tér.
Átmeneti formaként az információs-innovációs kor nemcsak a globális vagy a kontinentális
szinten jött és jön létre, hanem a nagyon különböző lokalitások többségében is. Ezért térünk ki
arra, hogy Magyarországon belül mi történik a lokális szinteken (példaként a kistérségekben, a
helyi közösségekben). Magyarországon az elmúlt tíz évben felgyorsult a kistérségek (vagy azok
fejlettebb csoportjának) az átalakulása. Az új és komplex térdefinícióból következik, hogy a
kistérség már nemcsak munkatér (termelés, gazdálkodási tér) és munkaerőpiac, hanem
közösségi- és szellemi térdimenzió, vagy szabadidő tér és szabadidő (poszt)piac is. A tudásalapú
gazdaság és társadalom korszakában (vagy inkább azt mondhatnánk, hogy valamilyen új típusú
poszt-piacon) a szabadidő önálló gazdasága-társadalma részben piaci/posztpiaci tevékenység
marad, részben pedig még és már nem piaci jellegű, önkéntes, egyéni és kisközösségi szabad
teret/időt teremtő polgári tevékenység.
135
Mindennemű mai képzésnek és nevelésnek a külvilág új struktúráit, formajegyeit, ismertető
jeleit, az eligazodás elveit és módszereit egyrészt bemutatni és másrészt gyakorlatban feltárni
szükséges.
A közelgő változásokhoz tehát már most jórészt rendelkezésre állnak az új tudások és
felismerések, vagy ezek számos alapelve, ám ezek önmagukban kevesek és nem vezetnek célra.
Azért ismertettük röviden – húsz szükségletre figyelve – a tanulók, vagy a diákok nevelésének
valódi feladatait, mert az új tudások egyrészt mindenekelőtt ezekről a kérdéscsoportokról
szólnak, másrészt pedig az új tudások beemelése az oktatásba, szabad végiggondolása vezet el a
hallgatók életfeladatinak megértéséhez és külső-belső életük tudatos teremtéséhez. Ne felejtsük:
az új nevelés azért borítja fel, vagy azért rendezi át az intézményes oktatórendszert, mert azt
alapjaiban, gyökeresen, intenzíven szükséges újrateremteni. Új nevelés nélkül: kívül-belül
pusztuló diákokat „képezünk” és a földbolygó teljes világot közelebb lökjük a tényleges
pusztuláshoz.
Íme, egy további alapvető új felismerés, nevelőknek és nevelteknek egyaránt.
A globlokál világ (kezdve a földi civilizációtól Európáig, és a magyar nemzettől a legkisebb
lokális közösségig) már lényegileg összetett tudat- és tudástér.
Az információs társadalom, a posztindusztriális kor, vagy akár szűkebben lokális önellátás
világa, vagy az internet valósága alapvetően a tudat és tudástér elemi szintű megvalósulása. A
kontinentális, vagy egy-egy állami kultúra alapvetően már jelenleg is a tudat-tudástér primitív-
egyszerű megjelenítése és közvetítése. A személyes és közösségi részvétel értelme és célja a
tudat és tudásfejlesztés támogatása. Az európai és közép-európai gazdaság és társadalom
folyamatos funkcionális modernizációja után elindulhat a szubsztanciális „modernizációja”. A
lokális cselekvés, a helyi közoktatás, közművelődés és közszolgáltatás központi eleme már most
a tudat- és tudásfejlesztés. Az új, metaelméleti alapú kutatásoknak nem kizárólagos, ám egyik
domináns irányává válik a tudat és tudásterek feltárása, megértése.
Az új tudások teremtése és közvetítése a következő két évtizedben alapvetően hathat vissza a
kollektív tudatállapotokra is. Ez pedig szükségképpen visszahat az intézményes vagy informális
nevelés minden formájára és gyakorlatára.
A régi és új tudások viszonya a tudástársadalomban
Miután az iskola (általános- és középiskola, de a felsőoktatás és a felnőttképzés is) változatlanul
ismeretközvetítő társadalmi rendszer, megkerülhetetlen tisztázni való feladat a régi és az új
tudások, tudáshipotézisek újraértelmezése.
Ha tehát az információs kor (ezen belül az információs, a posztinformációs vagy a fenntartható
és tudásvezérelt társadalom modellje) a globalizáció legújabb állomása és egyben új fejleménye,
és csökevénye, akkor evidens, hogy a tudáskereső társadalom tartalma és fogalma nem lehet
más, mint az információs kor kitörést kutató gondolkodásának egyik központi kategóriája.
Egyébként még nem eldöntött dilemma, szellemileg lehetséges-e, hogy egy-egy korszakról
136
elsősorban politikai, gazdasági vagy kulturális fogalmakkal próbáljunk meg átfogó
értelmezéseket megfogalmazni. Mindenesetre magunk – az információs- vagy tudás kor
lényegének a megnevezésére – nem elsősorban gazdasági vagy kulturális fogalmakat
használunk, hanem főként társadalmi, s szellemi, sőt spirituális folyamatokat értelmező
kategóriákat. Ezért beszélünk tehát információs társadalomról, amelynek függő-független
alrendszereként definiáljuk a gazdaságot vagy a közigazgatást vagy akár a tudásipart és a
tartalomfejlesztést. Ebben az értelemben az információs társadalom kategóriája generális
fogalom, amely részben levezethető az információs kor (kiérleletlen) felfogásából, és amelyből a
többi kategória (e-gazdaság, digitális állam, részvételi demokrácia, új tanulás, stb.) szintén
részben megérthető. A gondolkodást azonban szeretnénk megszabadítani a kiürült
fogalomdobozoktól
Az információs társadalom fogalma egyaránt meghatározható informatikai-technológiai,
gazdasági, ökológiai vagy például információelméleti alapon. Ha az előbb azt jelentettük ki,
hogy az információs társadalom fogalmát tartjuk generatív fogalomnak, akkor ebben ez esetben
egyik részmegközelítés sem lehet kiindulópont. Másképpen fogalmazva, az összes megközelítést
összegyűjtve és rendszerbe szervezve integratív kategóriát kell konstruálnunk. Ez pedig rögtön
lehetővé tenné, hogy az új nevelésben felfoghatóbbá tegyük a jelenképet.
Az első generatív megközelítés lehet az, hogy az információs és tudástársadalom fölötti (szellemi
értelemben magasabb) fogalomból, az információs korból (mint világmodellből) indulunk ki.
Ebben az esetben talán annyit elég lenne mondanunk, hogy az információs társadalom az
információs-innovációs korszak társadalmi paradigmaváltását jelöli meg, és így tartalmazza az új
világszerkezetből következő új globális-lokális társadalom értelmezését is, aminek az a legfőbb
eleme, hogy a világtéridő szerkezetében a lokális és a nemzeti társadalmak fölött létrejövő,
globális társadalomforma leírhatóvá válik. Ha ez a generatív megközelítés érvényes, akkor az
információs társadalom elsősorban globális és lokális, információs és/vagy tudás és/vagy
innovációs alapú társadalmi paradigmaváltás.
A második érvényes szemlélet az lehet, hogy az információs kort, a különböző tőkefajtákat
megjelenítő fogalmakkal nevezzük meg. Ennél a kategóriánál a nehézséget az okozza, hogy a
tőkefajták közül prioritást kell adnunk a szellemi tőkének, vagy más néven a tudástőkének és
akkor két folyamatnak kell elvégeznünk az elemzését. Az egyik folyamat azt mutatja be, hogy a
tudástőke – szemben a hagyományos gazdasági és/vagy pénzügyi tőkével – hogyan kerül
központi szerepbe, ha egyáltalán igaz az, hogy a pénzpiacközpontú újkapitalizmusban egyáltalán
a tudástőke egyenrangúvá és tényleges csereértékké válik. A másik tőke-folyamatnak az
értelmezése arra tér ki, hogy a szellemi tőke milyen tartalommal és miképpen kerül alkalmazásra
és milyen mértékben, hogyan válik személyes és társadalmi tőkévé. Ha ezt a logikát fogadjuk el
helyesnek, akkor az információs társadalom nem más, mint a tudástőke személyes és társadalmi
tőkévé alakítása.
A harmadik helyesnek ítélhető fogalomépítés alapvetően információelméleti szemléletű. Az
összetett fogalomnak az első elemére (lásd az információ szót) koncentrál, és egy olyan tartalmú
137
elemzést próbál meg végigvinni, hogy valójában mi a különbség adat, információ, ismeret, tudás
és döntés között. Ebből az is következik, hogy ide tartozik az a közismert és sokak által
elégségesnek vélt szemlélet, hogy az információs társadalom valósága nem több és nem
kevesebb, mint az információk termelése, közvetítése, értékesítése, cseréje, stb. Ez a
megközelítés azonban nem tesz különbséget információ és ismeret, továbbá tudás között, és ez
által pusztán a legalsó információelméleti szinten (az adatok és az információk szintjén)
értelmezi az új korszakot. Még az is felvethető, hogy ehhez a szemléletcsoporthoz tartozik az a
definiálási törekvés, amely az információs kort egyértelműen új műszaki-technológiai korként
rögzíti és ezért az új világállapot legfontosabb jegyének azt jelöli meg, hogy az új digitális,
infokommunikációs hálózat, eszközrendszer és szolgáltatásrendszer jelenti a fordulatot.
Megítélésünk szerint azonban a két említett értelmezési kísérlet – noha tartalmát tekintve pontos
és jogos – az információ társadalomnak nem adja meg a teljes tartalmát.
Ha már az információelméleti és információipari szemléletnél tartunk, nagyon fontos, hogy most
az alapfogalmakat tételesen jellemezzük.
Az adat: az egységnyi megismerés jelentését hordozó, tudati-nyelvi alakzat; információ: két adat
viszonyának meghatározása, így tehát már képzet (üzenet, hír, felvilágosítás a
valóságról);ismeret: összekapcsolt, rendszerezett, szerkesztett információ; tudás: értelmezett és
integrált ismeretrendszer, avagy átfogó vízió a valóságról és a valóság minden további
dimenziójáról (ami egyúttal folyton új valóságkép); döntés: a valóság változtatására hasznosított
tudásrendszer, avagy a tudás társadalmi és személyes tőkévé váltása és alkalmazása a döntések
érdekében. A fogalmak definiálásában az is nehézséget jelent, hogy az angol nyelv tükörszavai
nem azonosak a magyar fogalmak tartalmával, így például az information szó inkább adatot
jelent, a tudás kifejezésére pedig inkább az intelligent kifejezést használják.
Ezzel a logikai úttal szemben szükségképpen felvethető, hogy minden eddigi korszakban
jelentősége volt például az információnak és a tudásnak, ezért nem elégséges csak arról beszélni,
hogy az információs kor az információk kora. Ez jogos ellenérv. Ezért a korszak ismertető jegye
az, hogy az új technológiák segítségével az információ (analóg és/vagy digitális) jellé alakítható.
A jel: ember alkotta eszközökkel továbbított információ. Az információs társadalom specialitása
így az, hogy jelként elvileg és gyakorlatilag korlátlan mennyiségű információ termelhető,
továbbítható (stb.) És akkor itt korszakváltó fordulópont: az információs korszak ezért és így
soha nem látott mértékben információt dob a piacra és így az információkereskedelem válhat a
korszak gazdaságának csúcságazatává, továbbá az egyén és a társadalom életét ez a nagy
mennyiségű információ/tudás gyökeresen átszabja.
Azt se feledjük azonban, hogy az információ alapú értelmezés a profit-, vagy a pénzközpontú
újkapitalizmus logikáját terjeszti ki az elvileg posztindusztriális korra.
A harmadik megközelítés ahhoz a fogalomhoz vezet el minket, hogy az információs társadalom
az ember alkotta eszközökkel továbbított jelek társadalma és potenciálisan még csak
ismerettársadalom. Az információs társadalom modell magasabb foka, a tudástársadalom pedig
már az értelmezett ismeretrendszer társadalma, amely potenciálisan nem információjeleket,
138
hanem tudásjeleket közvetít, és ezzel már van esélye arra, hogy az egyének és a társadalmak
életét átformálja. Ez a felfogás elér arra a küszöbre, amikor kidugjuk a fejünket az újkapitalizmus
brutálisan agresszív valóságából.
A negyedik értelmezés éles történelmi és tartalmi, avagy szemléleti és logikai különbségtételt
tesz információs és tudástársadalom között.
A tudásalapú gazdaság megvalósításának mindezeken túl feltétele, hogy az informatikai és
kommunikáció-technológiai eszközök bevonása a gazdasági folyamatokba hatékonyan járuljon
hozzá a gazdaság (hagyományos) versenyképességének növekedéséhez. Erre abban az esetben
kerül sor, ha az informatikai-kommunikációs eszközök használata innovatív szemlélettel jár
együtt, ami elsősorban a digitális tartalomfejlesztés (magyarul tudásfejlesztés) elterjedésében
mutatkozik meg. Az eredmények a rendelkezésre álló eszközök kapacitásának kihasználásában, a
tudásalapú szoftverek folyamatos fejlesztésében, valamint az IKT-szektorba történő beruházások
növelésében válnak mérhetővé. Emellett kiemelt feladat a humán erőforrásokba történő
beruházás intenzitásának növelése, mivel a modern technika vívmányainak alkotó módon történő
igénybevételére, a lehetőségek kihasználására csak a megfelelően képzett, magas szintű
információs műveltséggel rendelkező munkavállalók alkalmasak a versenyszférában és a
közszférában egyaránt.
Mint látható: a munkavállaló, a versenyszféra, és a közszféra szavak a halott világmodell
továbbélő koporsó-fogalmai.
A tudásalapú gazdaság alapintézményei a technológiafejlesztési övezetek, az ipari parkok
mintájára született, azok elméletét és gyakorlatát továbbfejlesztő, akár a hagyományos parkokat
is új tartalommal megtöltő innovációs parkok, oktatási parkok, tudományparkok, továbbá a
lazaszövetű klaszterek, virtuális vállalatok, inkubátorházak. Az ország informatikai,
kommunikációs és technológiai iparának fejlesztésével, valamint a regionális tudásfejlesztési
központ létrehozásával beindítható az a folyamat, amely a tervezési régiók vonzáskörzetének
kiterjesztését eredményezi, így a tudásfejlesztési központot befogadó település a határon túli
kistérségekkel, régiókkal való együttműködés központjává válhat.
Az információs társadalom persze ajtókat-ablakokat is kinyit. A természeti értékek épségének
megőrzése, a tájvédelmi körzetek, az egyedülálló flóra és fauna természetes élőhelyeinek
megóvása, érinthetetlenségének biztosítása például szükségessé teszi olyan interaktív internetes
portál kialakítását és működtetését, amely nemcsak információt szolgáltat folyamatosan a
környezet állapotáról, hanem időben figyelmeztet a várható veszélyekre (pl. erdőtüzek,
károkozó-invázió, szándékos környezetszennyezés, garázdaság) is. Ennek érdekében
folyamatosan biztosítja a természet monitoringját például műholdas rendszerek bevonásával,
továbbá összekapcsolódik a meteorológiai állomásokkal, valamint a hazai és interregionális
katasztrófa-elhárító központokkal is.
Ez azért izgalmas és fontos folyamat, mert a közelgő, sokféle világkatasztrófák elleni felkészülés
kinyúlik a börtönkapuként zárt pénzkapitalizmus modellből.
139
A korszak áttekintésétől ismét eljutottunk az új tudások problémájáig. Sok elemzővel szemben
azt állítjuk, hogy ez az új (most legyen mindegy, hogy milyen kiérleltségű) kor legfontosabb új
jellegzetessége önmagában nem az új technológia, nem az új gazdaság, nem az új társadalom –
hanem elsődlegesen az új tudás.
Külön vizsgálat tárgyát képezhetné az a kérdéskör, hogy a tudásokat hogyan csoportosítsuk és
tipizáljuk. A tudástársadalom korszakában indokoltnak látszik, hogy a régi-új tudásokat – a
globalizáció értelmezéséhez hasonlóan – egyaránt értelmezzük a tudások funkcionális és
szubsztanciális szerepe alapján. A funkcionális szerepek összesítése azt rögzíti, hogy a
társadalmi tőkévé vált tudások az új globális-lokális, avagy a globlokál világban miként
terjednek, és hatnak. Ezért különböztetünk meg globális, kontinentális (a mi esetünkben:
európai), nemzeti és lokális tudásokat. A tudásszintek között ugyan meglehetősen nagy az
átjárás, hiszen a globális világ belépett a multikulturális korszakába, ugyanakkor hosszú távon
meglehetősen jelentős eltérés marad a földi civilizáció alapvető kultúrái (tudásai, vallásai,
értékei) között.
Az új nevelésben használható tudáscsoportok, tudásátadások számára szintén kardinális felvetés,
hogy az új tudásokat bölcseletileg, vagy szellemileg használható tudástömbökbe rendezzük.
Az új tudások azonban mindenekelőtt szubsztanciális értelemben csoportosíthatók. Számunkra
minden társadalmi alkalmazásnál fontosabbak a tudások valódi értékei, tartalmai; a tudások
időtől és tértől függetlenül, meghatározó tudások tiszta formákban. Annak ellenére, hogy egy-
egy korszak mennyire érti és használja őket. Ezért különböztethetünk meg tudásokat a
valóság/nemvalóság minden irányban végtelenbe futó tartományairól, így például a kollektív
intelligenciáról, az anyagról, a téridőről, a társadalomról, az emberről, a tudatról vagy éppen a
gondolkodás módszertanáról szóló tudásokat. És ebből a szempontból mindegy, hogy ezeket a
tudásokat a vallások, a művészetek vagy a tudományok szállították az emberi gondolkodás
számára.
Ezért meghökkentő és tisztázandó, hogy például a társadalomtudományban a tudást és a tudatot,
a gondolkodást és tudatot, vagy a tanulást és tudatot keverik, gyakran érthetetlen módon
felcserélik őket, vagy a tudásműveleteket tekintik társadalmi tudatnak.. Teun A. Van Dijk
irodalomtudós például a tudatot, a tudatfolyamatot tudáselemeknek és reprezentációs
folyamatoknak tekinti.76
A szubsztanciális tudások csoportosításának másik lehetősége a tudástartalmak és tudáshordozók
szerinti rendszerezés. Ebben a logikában domináló szempont a tudások tartalmi és formai
jegyeinek együttes értékelése. A formázott köztudásokba például olyan tudások tartoznak,
amelyek egyrészt nyelvileg-fogalmilag jórészt minden nyelvben megjelennek, s közel egységes
vagy hasonló tartalmakat hordoznak. Másrészt ezek olyan típusú tudások, amelyeket a földi
civilizáció társadalmaiban széles körben használnak, és ezért az emberi kultúra fennmaradásának
alapvető feltételét jelentik. Ez az emberiség köztudása, amelynek természetesen nyelvileg
számtalan változata van. Ha ez a formázott köztudás hirtelen elveszne, vagy megszűnne, az
épített világ és benne az ember halálra ítéltté válna.
140
Ez a köztudás: az élet elemi, kardinális feltétele. Ezért az új nevelés szükségképpen köztudást
átadó és köztudásba beavató nevelés.
Hol tart a hivatalos oktatás?
Újra tegyük fel azt a helyzetrögzítő kérdést, hogy Európában és Magyarországon, sőt a
leghátrányosabb hazai településeken holt tart a hivatalos oktatás? A kép meglehetősen vegyes: az
információs vagy/és tudástársadalom épülése ellenére a közoktatás vagy az egyetemi képzés
nagyon nehezen változik és még nehezebben fogad be új paradigmákat. Mint minden
társadalmi/szellemi nagyrendszer, az oktatás-nevelés is szükségképpen ragaszkodik bevált
elveihez és módszereihez.
● •.Örök tudás vitathatatlanul van, de örök oktatási módszer nincs.
● •.Legyünk világosak: van régi tanulás és van régi módszertan. Ez uralja ma az állami
és részben a magánoktatást.
● •.Az elmúlt kétszáz év európai tanulási, oktatási elvei és gyakorlatai virágozva
továbbélnek
● •.Kitörési kísérletek indultak – a direkt oktatástól a non-direktív oktatásig, a
hatalom-központú iskolától az iskolátlanított iskoláig, a porosz iskolától a
demokrácia-alapú iskola-kísérletekig, a rideg, érzéketlen iskolától a bizalom és
szeretet alapú iskoláig, stb.
● •.Van új tanulás és van új módszertan, vagy: lehet új tanulás és lehet új módszertan
(új alternatívák- új iránytűk, új irányok); a jövő oktatása a tudatalapú oktatás,
amelyhez viszont új tudás is szükséges;
● •.Az egyházi/vallási alapú és továbbá a civil oktatási intézmények számára nincs
más alternatíva, mint az új oktatás és új módszertan képviselői legyenek;
● •.Az új jelző nem ötven évvel későbbi időszakra utal, hanem a közeljövőre, ha ez ma
nehezen is hihető el sokak számára.
A régi szellemű és gyakorlati iskolaformák ellenére Európában (és töredékesen Magyarországon
is) komoly törekvések és oktatási kísérletek voltak és vannak az oktatás-nevelés generális
átalakítására. Mindenesetre Magyarország ma nem hangos az iskolakísérletekről, sőt a
felsőoktatásban – a bolognai folyamat ellenére és egyben következményeként – a változások
nagyon nehezen indulnak meg, vagy éppen lefékeződtek. A szabványosítás, az egyszerűsítés, a
dogmatizálás mindig ellenfele a jótékony változásnak. Az egyik szerény eredmény jelenleg,
hogy az oktatás intézményrendszere tudomásul veszi, hogy az új tudás alkalmazása közben
minimum három-négy, egymást követő technológiai forradalom fut le (az oktatás technológiában
is), amellyel valahogy lépést kell tartania. Mindenesetre ma még alig látszik, hogy a tudás
mennyiségi és minőségi változása kikényszerítheti–e az új oktatást és az új képzési
intézményeket. Ennek ellenére már szlogenként egyaránt felmerül – jobb szimbólumok
hiányában – a digitális iskola, az iskolátlanított iskola, vagy a tudatalapú oktatás.
A változás előszele, hogy az iskola mellett szinte észrevétlenül megjelent egy új oktatási
„intézmény”: a média (a közszolgáltató rádió, TV, internet, stb.). Ám evvel páthuzamosan ismét
141
új és figyelmeztető válságtünetek vannak. Az ifjúság egyrészt kiszolgáltatott a tömeg-kultúra
dicsőítésére épített médiavilágnak, másrészt alacsony szintű és alacsony szinten kifejezett
szükségleteivel kiszolgáltatottá teszi önmagát, avagy a média-világot. Ez újra a kettős fogság
hipotézise. A média egyrészt üzletet csinál az ifjúság új érzékenységeiből, lázadásaiból, de
enerváltságából és fájdalmából is, másrészt az ifjúság, vagy hangadó csoportjai csak a
médiarendszeren keresztül befolyásolhatják a globális-lokális világot és annak működését. A
kulturális kreatívok mozgalma nálunk még nem ifjúsági mozgalom.
Az Internet először a való világból közvetlen kilépést és szabad, önálló virtuális világteremtést
kínált, de messze vagyunk már ettől az optimális kapunyitástól. Ma viszont a globális
profitpiacnak kitett hálózati világ még mindig fenntartja a privát, szabad önkifejezés egyes
formáit. Egymással is szemben álló, ellentmondásos kommunikációs és társadalmi tendenciák
haladnak, de azt egyre kevesebben vitatják, hogy a múltból-jelenből minden jó elvet és módszert
megtartva az oktatás-nevelés átfogó újragondolása felgyorsulhat. Már azért is, mert a külső
erőtérben (a társadalomban, a gazdaságban, stb.) az új korszak láthatóan és láthatatlanul átformál
majd mindent. A beszennyeződő információs kor azonban új tudás is, és csak új tudással érthető
meg fenntartható-fenntarthatatlan folyamatként.
Az információs társadalom ideológiája hivatalosan kiemelt figyelmet szentel a
tudásfejlesztésnek, amelyet az új terminológia szerint már tartalomfejlesztést hívnak. Ez azt
jelenti, hogy információfejlesztésből – tudásfejlesztés, kultúrafejlesztésből – egyszerűbb és
korlátoltabb tartalomfejlesztés lesz. A hivatalos oktatási rendszerben azonban négy alapvetően új
fejlesztési irány bontakozik ki: az e-tudás, az e-kultúra fejlesztése; a tudás, a kultúra e-
terjesztésének fejlesztése, a tudás és kultúra e-piacterek létrehozása; az e-iskola, e-gimnázium,
virtuális campus (stb.) elterjedése.
Ezért azt mondhatjuk, hogy az információs kori tudás és kultúrafejlesztés új európai
programjának neve: technológiai alapú tartalomfejlesztés. Azt is érdemes tudni, hogy az európai
tartalomfejlesztés program neve e-Content, Magyarországon is készült e-content stratégia, de
ettől nincs új tudás átadás, vagy nincs új nevelés még.
Az új tudásközvetítő rendszerek
Ha az új tudás még alig szivárog be az iskolai kéményeken, ettől függetlenül lehet-e új tudást
párologtató társadalmi intézmény az iskola?
Először azt nézzük meg, hogy hol tart ma Európa például a tudásközvetítés fejlesztésének
programozásában?
● •.A tudás előmozdításának európai politikája még változatlanul a régi tanulási
modellnél tart, de többek között elfogadta az élethossziglan tartó tanulás programját
● •.Az alapgondolat szerint tudás Európájának megteremtése csak akkor tekinthető
reális célnak, ha az Unió fokozza a közoktatás és a szakképzés terén azokat a közös
akciókat, amelyek – íme jönnek a régi felfogásból származó célok – a társadalmi
142
mobilitást, a hatékony foglalkoztatást és a humán erőforrások hatékonyabb
fejlesztését szolgálják
● •.A „tudás Európája” programnak három dimenzióját emelhetjük ki: az ismeretek
megszerzését, az uniópolgárrá válást és a munkavégzéshez szükséges kompetenciák
elsajátítását
Ez még tehát jórészt az ipari kor, az ipari társadalom, az ipar-központú oktatás programja, igaz
fokozatosan digitalizálódik és mediatizálódik.
Ezek változatlanul fontos, s részben tartható közösségi célok, de közben Európa és
Magyarország is gyorsan változik az új korszakváltások nyomása alatt. A szabadidő egyrészt
már nem pusztán a munkaidő kísérő, mellékes időrésze, hanem ennél több, így a szabadidőnek a
munkaidővel azonos rangú, önálló idődimenziója, időtartama van, ismételten kiemelt jelentősége
van és marad a lelkiállapotnak, a mentális kapacitásnak, a lelki-tudati fejlődésnek. A sportolás
például nem csak az idő (szabadidő) függvénye, így a valódi szabadidő attól függ, hogy
társadalmilag garantált-e a szabad tér, méghozzá a munka- és szabadidőben egyaránt. Különösen
akkor, ha a fejlettebb társadalmakban a szabadidő mértéke és fontossága megnő. A jövő egyik
feltétele: a tág és minőségi szabad tér és szabad idő. Ebből az is következik, hogy a tudás
Európája program megméretődik az európai információs és innovációs társadalom társadalmi és
kulturális koordinátái között, amely egyúttal új szabadidős teret/időt alakít ki.
Ha kicsit áttekintjük az oktatás-nevelés problémáit, legalább négy jellemző tünetet emelhetünk
ki. (1) Különösen az általános iskola és jórészt a középiskola változatlanul hierarchikus
intézmény, a diák – minden ellenkező törekvés ellenére – kiszolgáltatott, változatlanul dominál a
tömegember-termelést szolgáló frontális oktatás, stb. (2) Ma már a diplomás tanár is
kiszolgáltatott, nem tud lépést tartani a tudás „robbanásával”, képtelen kezelni a diákok
„elvadulását”, nem tud mit kezdeni az osztályok nem-racionális reakcióival, stb.
(3)Magyarországon nincs koncepció és gyakorlat az iskolátlanított iskolára, amit például Zsolnai
József írhatott volna meg77. (4) A középiskolák mellett a főiskolák egyrészt beletörődnek az
alacsony színvonalba és képtelenek kezelni a diákok alulképzettségét, másrészt fogalmuk sincs,
hogy a következő harminc-ötven év paradigmaváltásai miatt mire, milyen új világra és hogyan
készítsék fel a mit sem sejtő hallgatókat.
Visszaértünk az új nevelést prognosztizáló felvetéshez. Ha az oktatás és nevelés elméletét és
gyakorlatát kutatjuk tovább, folyamatosan beleütközünk néhány kardinális alapkérdésbe:
1. 1.Milyen ismereteket, milyen tudást, milyen tudásszeletekben és
tudásegyesítésekben oktassuk? Feltéve, ha változatlanul ismeret-közvetítő oktatást
favorizálunk.
2. 2.A tudás mennyiségétől és minőségétől részben függetlenül a tudást hogyan
közvetítsük, a diáknak/hallgatóknak milyen új vagy régi módszerekkel adjuk át?
3. 3.A (minőségi, új, paradigmaváltó) tudásközvetítést milyen oktatási/nevelési
intézmények, milyen oktatási intézmény-szerkezetben adják át? Milyenek lehetnek a
jövő iskolái?
143
4. 4.A társadalomtudományok jóvoltából mintegy ötven éve kutatjuk, hogy a
hátrányos, negatív társadalmi helyzeteket az iskola, az intézményes tudásátadás
inkább konzerválja, mint oldja. Mit tehetünk ez ellen?
5. 5.Az agy/elme/tudat kutatások fejlődése ellenére nincs igazán napirenden még az,
hogy az oktatás „alanyai” (a diákok) milyenek is, mi az új emberkép, a tanulók mit
és hogyan értelmeznek, s hogyan indulhatnak el az önfejlődés pályáján, például a
kreatív tudásbefogadás érdekében. Ez a kérdéskör hogyan kerülhet a fejlesztések
középpontjába?
6. 6.Szuverén személyiségként a diákot (idegrendszerét, figyelmét, elméjét,
koncentráló képességét, mentális állapotát vagy mindenekelőtt a tudatát) milyen
elvek alapján, hogyan fejlesszük-fejlesszék a tudás megértése, átélése és
hasznosítása érdekében (is)?
7. 7.Milyen legyen a tudatalapú oktatás, iskola, hogyan váljon a komplex képzés
részévé a belső képzés, a meditáció megtanulása?
A magyar közoktatás intézményeinek többsége – a felsorolt alapkérdések és megoldatlanságok
ellenére – még mindig igyekszik jól teljesíteni. Ezt a szakmai igyekezetet csak úgy fokozhatjuk,
ha változáshoz legalább elveket-koncepciókat fogalmazunk meg a jövő iskolájáról. Először
például azt, hogy a holnap iskolája, a tudatközpontú iskola, amelyben a régi és új tudás együtt
lesz – avagy tudásátadás a kor magas tudásához közeli színvonalon történhet. A diák alapvetően
kutató-fejlesztő, vagy tágabban kívül-belül önfejlesztő személyiséggé válik és így a pedagógus a
tudás megszerzésének/átadásának tudását magas szinten ismerő tanár (szuper tudásközvetítő) és
magas szinten ugyanúgy önfejlesztő, magas tudatállapotú személyiség lesz. Egyúttal talán az
iskolátlanított iskola modell terjed el – az iskola ugyan is tudás-, tudat- és kreativitás műhely.
Az iskola sehol nem (egyetlen intézményben sem) maradhat a rejtett és nyílt agresszivitások és
féltudások pompázása.
Nem legvégül, de mégis csak kiemelten: az iskola nem tehet mást, mint felkészít a tudás- és
tudattársadalom korszakára, a személyes és közösségi életteremtésre, a szüntelen kreatív
tanulásra, a globális tudáspiacon való sikeres szereplésre, valamint a jövő iskolája tudatosan
fejleszti a diák személyes tudatát és az osztályok-csoportok kollektív tudatát.
Ha már itt tartunk, újra megismétlem, hogy hosszabb távon minden oktatásnak, beleértve a
felnőttoktatást, vagy bármilyen szabadművelődési formát, csak arról szólhat az új stratégiája és
programja, hogy a jövő tanulása és iskolája nem csak tudásközpontú, hanem tudat-központú is;
csak a tudatközpontú oktatás képes több és magasabb szintű tudást (készséget, innovációt,
magatartást, probléma-megoldó készséget, stb.) közvetíteni. Az iskola nemcsak az oktatásra,
nem a tantervre, nem a tananyagra, nem a vizsgáztatásra, nem az iskolai osztályra koncentrál
elsősorban. A világon mindenhol új oktatási/képzési új paradigma jön: a tudás- és
tudatfejlesztéssel az oktatás és maga a képzési intézmény alapvetően megváltozik.
A diák nevelése így nem lehet csak a külső szerepek formálása/önformálása, nem lehet csak az
elme képességének fejlesztése/önfejlesztése, hanem mindezeknél fontosabb, vagy legalább is
144
egyenrangú feladat a belső tudati (vagy lelki és tudati) építkezés. Az új tanulás révén az iskola
egyúttal örömközpontú, szabadság-fejlesztő, szeretettel teli, részvételi demokráciát elsajátító
„intézménnyé” válik. Utószóként: ez a célrendszer azonban véletlenül sem a szocialista
embertípus, vagy a kapitalista/ipari embertípus sorozatgyártásával azonos.
Az új módszertan milyen választékot kínál? A frontális oktatás helyett nem csak a kiscsoportos,
hanem a személyes (egyénre szabott) képzés kerülhet előtérbe. A tantárgyakra szétszabdalt
tudásparcellák helyett a világ és a tudás transzdiszciplináris egységének elsajátítása. Jönnek azok
az új, tantárgyaknak nem nevezhető nevelési formák-eszközök, ahol a diák a teremtő
tevékenységet gyakorolhatja. Ezért új típusú tantárgycsoportok/tudás-csoportok oktatása a
feladat és a lehetőség. A pillanatnyilag érvényes szaktudás helyett (mellett?) az új generális
tudás(ok), az új világkép(ek) felmutatása az egyik reális alternatíva
Nemcsak az iskola, hanem a felnőttoktatás is programjába veheti: az oktatás nem csak
ismeretbetöltő ipari eszköz, hanem ismeret-feldolgozó, ismeret-továbbgondoló, komplex tudást
átadó lelki-szellemi intézmény. Az iskola és minden képzési intézmény nem(csak) a tegnap és a
ma munkaerőpiacára készít fel, hiszen még azt sem lehet pontosan felmérni, hogy tíz vagy húsz
év múlva milyen lesz a tudásközpontú (akkor már így hívják majd:) munkaerőkereslet. Vagy
megismételjük: a diák nem információ-magoló eszköz, hanem tudatos, kreatív, önfejlesztő
személyiség.
A jövő koordinátáiból és esélyeiből még néhány újat, mediatizált lehetőséget is felmutatunk:
● •.A személyes tanításon és a médián keresztül, a mediatizált kommunikációval
minden ismeret, tudás elérhető (vagy elérhető lesz)
● •.A tömegkultúra folyamatos feltöltése új ismeretekkel és új tudásokkal a média
segítségével (is) megvalósulhat,
● •.A közszolgálati televíziók és főként az internetes televízió-csatornák
tudásbemutató, tudásközvetítő szerepe folyamatosan erősödik (vagy erősödhet)
● •.Új globális felfogásokat és inspirációkat kínálnak a speciális médiacsatornákon
(Spektrum, National Geographic, stb.)
● •.Távoktató tudáscsatornák (tudásegyetemek, tudategyetemek, e-felnőttképzési
„egyetemek”, stb.) előtérbe kerülnek – ezek most indulnak Magyarországon is,
● •.A tudástársadalom széleskörű elfogadtatásának (egyik) legfontosabb eszköze is a
mediatizált kreatív, szabad oktatás és maga a média lehet,
● •.Az oktatás minden szintén újra elterjedt módszerré válik a Mester-Tanítvány
viszony.
Végül még érdemes arra kitérni, hogy az oktatás mellett milyen volt és milyen lehet a béklyóitól
megszabadított közművelődés. A közművelődés története egyébként mindig összefüggött a
paradigmák váltásával, vagy a társadalmi és szellemi elvárások átalakulásával. Mi is történt a
közművelődésben? A nyolcvanas évek forradalma volt a lassú szőkés a pártállam puha
fogságából és ideológiájából, és részleges kilépés az intézményből a helyi társadalomba. A
kilencvenes évek forradalma már korlátozottan a közösségfejlesztés és a javuló civilizációs
szolgáltatás-fejlesztés lett. A nulladik évek forradalma (részben csak lehetett volna) a sajnos
145
szintén korlátozottan egyéni és közösségi tudásfejlesztés volt. A tízes-húszas éves forradalma
lehetne a legalább korlátozottan egyéni és közösségi tudatfejlesztésre, s ennek révén magas
szintű tudás- és társadalomfejlesztésre törekvő új szabadművelődés.
Azért beszéltünk annyit, hogy új paradigmákról, új tudásokról, új társadalmi modellekről, mert
nagyon fontosnak tartjuk, hogy az alap- közép- és felsőfokú oktatás, valamint a felnőttképzés
törekedjenek megfelelni az új kihívásoknak. Jelenleg is már most elérhető, oktatható az új tudás,
s ennek számos felismerése (csak az új tudás még nem ismert széles körben). A globlokál világ
az új globalizáció-lokalizáció keretében alapvetően – nem kis mértékben mediatizált – tudás- és
(kollektív) tudattérré válik. Egy évtizede az alap-, a közép- és a felsőfokú oktatás nem tud mit
kezdeni a globális/európai /magyar tudástársadalom kihívásaival, ám most mintha a változások
elkezdődnének. A mai mindennapi kultúra is alapvetően a tudat- és tudástér megjelenítése,
feltárása, közvetítése, hasznosítása, stb. Végül, Európában olyan tudásvilág alakul ki, amelyben
minden polgárnak élethossziglan tanulnia szükséges, jórészt intézményes – és egyre inkább
távoktatási – keretek között, és új informális, kisközösségi műhelyekben. A jógát és vagy a
meditációt lehet tanítani intézményesen vagy kisközösségekben.
Az új nevelés így egyfelől az új tudások, új gondolkodások közvetítője lehet, másfelől pedig
mintát, vagy példát mutathat a tudás- (és tudat) vezérelte életmódról.
● •.A tudás(alapú és vezérlésű) gazdaságban előbb-utóbb a munka többsége
tudásmunka (vagy az lesz);
● •.A tudás(vezérelte) gazdaságban a „munkaerő” (az együttműködő szövetséges)
rövidesen mindenekelőtt a tudását (beleértve gyakorlati tudását) értékesíti;
● •.Egy emberi életút az új generális tudás(ok), több tudás (különböző diplomák)
megszerzése, s szakaszonként más tudás(ok) hasznosítása;
● •.Az új munkaidő például minden héten akár egy tanulónapot, vagy minden héten
sokórás továbbképzést tartalmaz (avagy az élethossziglan tartó tanulás általánossá
válik);
● •.Az új tudáshoz szükségképpen új, magasabb szintű tudatállapotok kellenek –
különösen a tudatközpontú társadalomban;
● •.A tudástőke pénztőkére váltható és fordítva – így az életmódváltásokat új érdekek,
s főként új értékek is hajtják majd.
Mindenesetre Európa is generális gondolkodási és fejlesztési-modell váltások közben és egyben
előtt áll, miközben új gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el, egyúttal új
kormányzati akaratok, és módszerek válnak legitimmé. Az Európát is elérő katartikus
univerzális-globális fordulatok minden jel szerint új gondolkodást kényszerítenek ki, és a tízes
években gyökeresen új világ alakul ki. A pedagógusoknak, nevelőknek az új társadalmi és
szellemi téridőben kell végképpen más, de új járható utakat találni. Tervezzünk mindnyájan úgy,
hogy az új nevelési, képzési alternatíva-pályákra legyen esélyünk előbb-utóbb rálépni.
Üzenetek (utóirat helyett)
Ha az időben előre nézünk, valami ilyesmi dereng:
146
Az új személyes és közösségi részvétel értelme a sokrétű tudat- és tudás-fejlesztés és -
önfejlesztés (tudatos és innovatív) megvalósítása lesz;
A helyi közcselekvés – például a közoktatás és a közművelődés fejlesztés – központi eleme a
kollektív tudat- és tudásfejlesztés lehet;
Az új tudományos – például metaelméleti és transzdiszciplináris alapú – kutatások alapvetően az
elme- és tudatterek és dimenziók feltárását, állapotát, tartalmát mutathatják fel;
Az új tudások a következő két évtizedben átalakítják a kollektív tudatállapotokat és evvel a világ
alapvető változáson mehet át;
Az új (ami részben mindig régi) világban való szeretettel teli, otthonos és sikeres részvétel új
tudást, új tanulást, új tudatállapotot, új identitást követel.
Legyen így.
Irodalom
A tudattalan ösvényein, Életünk rejtett mozgatói, Jaffa Kiadó, Mesterkurzus, 2010,
Faragó László-Kiss Árpád: Az új nevelés kérdései. Hasonmás kiadás. A Magyar Pedagógiai
Gondolkodás Klasszikusai 8. Budapest, 1996. OPKM. 355 p.
Philosophy of Mind, Chalmers, David J. (Oxford University Press, 2002)
Pedagógián innen és túl (szerk: Kiss Éva), Pannon Egyetem BTK, Pécsi Tudományegyetem
FEEK, 2007
Hankiss, Elemér: Az ezerarcú én (Osiris, 2005)
T. L. Holdstock and Carl R. Rogers: Személyközpontú elmélet,
http://maszkpte.org/holdstock.htm
Némedi, Dénes (szerk): Modern szociológiai paradigmák, Napvilág Kiadó, 2008
Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása (Gondolat – Infonia, 2005)
Varga, Csaba: Új elmélethorizontok előtt (Tertia, 2004)
Varga, Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége (Kairosz, 2008)
Varga Csaba: Az információs kor új tudása, Közművelődési Nyári Egyetem, 1999-2008,
Válogatás a 10 év előadásaiból, Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 2010
Varga Csaba–Csörgő Zoltán (szerk.): A tudás társadalma. I-II. kötet. Budapest, Stratégiakutató
Intézet, 2002.
Zsolnai József: A pedagógia (tanulás-alkotás-nevelés-iskolázás) stratégiája a magyar
társadalomban. In: Varga Csaba–Csörgő Zoltán, i.m.
147
Zsolnai József: Tömegoktatás és alkotó pedagógia, http://www.vigilia.hu/ 1998/1/9801zso.html
A fenntartható társadalom esélye
A fenntartható társadalom kiegyensúlyozott, szeretet járja át, a belső bizalom nem csökken, és
folyamatosan figyel minden érző-szenvedő és boldog-boldogtalan polgárára. A fenntarthatatlan
társadalom akkor válik legtisztábban láthatóvá, amikor feszült, robban, vagy ideges reakciókat
mutat. A háttérben mindig ott van a személyes vagy csoportos gyűlölet vagy erőszak.
Az egyéni (fizikai vagy pszichikai) erőszak elsősorban az érzelmek elszabadulása, az értelem
kontrolljának hiánya, az ego felügyeletlen hisztériája, s mindenekelőtt a tudat gyengesége vagy
nem használata. A társadalmi erőszak főként a közösségi érzelmek elvadulása, a kollektív ész
ellenőrzésének hiánya, és a társadalmi tudat zavara és bizonytalansága.
Az erőszak kultúrája kifejezés azt a tapasztalatot jeleníti meg, hogy posztmodern világunkat
változatlanul a személyes és kollektív erőszak uralja, legfeljebb ez ma már finomabb, rejtettebb
vagy tompított, mint korábban, bár a viselkedési kulisszák mögött gyakran változatlanul nyers.
Ugyanakkor a kezeletlen erő tombolása sokszor – ez is paradoxon – látszólag „kulturált”
erőszak. Ez a mézes-mázos, átfestett, stilizált erőszak bármikor átválthat kulturálatlan
barbárságba is. Az erőszak egyik tárgya a föld nevű bolygó, vagy tágabban a természet és a
második természet, holott az erőszak egyetlen formájával sem orvosolható a fenntarthatatlanság.
Új helyzet annyiban van csak, hogy a globalizált világban a fenntarthatatlanság ma már
meglehetősen közismert tény, ám az egyre dinamikusabb fenntarthatatlanság-világdiskurzus
hatása minimális. Egyelőre tehát a fenntarthatatlanság-közbeszéd is fenntarthatatlan, mert
jobbára eredménytelen és reménytelen, noha a kis változások sem lebecsülhetők, de a diskurzus
azért nem esélytelen, mi több a következő évtizedben talán javuló esélyű lehet.
Ezért most fogalmazzunk ne a kulturált erőszak, hanem a tiszta világosság nyelvén: a 21.
században a földi civilizáció végképpen fenntarthatatlan, amit most az sem ment automatikusan,
hogy a kultúra – mint általában mindig – egyelőre változatlanul fenntartható. Ez egy másik
paradoxon: párhuzamosan létezik a fenntartható kultúra és fenntarthatatlan civilizáció. Ha a
kultúra is átbillen a fenntarthatatlanságba, az már a civilizáció-kultúra együttes agóniája.
A társadalom viszont minden szinten egyszerre civilizáció és kultúra, ám egyelőre a
társadalomfenntarthatatlansága még nem annyira nyilvánvaló, mint a kivédhetetlennek látszó
klíma-krízis. A sokrétű (civilizációs, kulturális, társadalmi, gazdasági, stb.) fenntarthatatlanság
azért is válhat általánossá, mert evvel párhuzamosan egyrészt erősödik a gondolkodás, sőt a
megismerés zavara, másrészt a szellemi válság miatt nem születik meg az új világalternatíva
programja, amely nem egyszerűen új, hanem új típusú világrendet prognosztizálna.
148
Bármennyire felfoghatatlan is a számunkra, de a növekedés-központú 19-20 század most már
véget ért – talán nem pusztító robajjal. Legkésőbb a 21. század második harmadában
felfoghatatlan változások mennek végbe – talán nem pusztító robajjal. Szerencsére a fenntartható
változásokhoz szükséges új tudások jórészt készen állnak, noha a különböző társadalmak és
egyének számára ezek valószínűleg egyelőre felfoghatatlanok. A paradigmaváltáshoz szükséges
új – nem az ember ellen forduló – technológiák jórészt szintén készen állnak és ezek viszont még
gyakran a gazdaság számára is felfoghatatlanok. A múlt és a jövő tehát több szempontból már
szemlélhető, értelmezhető – az igazi veszélyforrás ismét az átmenet és egyben a jelen
lehetetlensége – de esély van vagy lehet az új jövődiskurzusra!
Az esély a kollektív remény.
Előzetes felvetések, paradigma-tézisek
A fenntarthatatlanság paradigma értelmezéséhez röviden jelezzük, hogy a korszak- és
gondolkodás-váltás leírásához használt fogalompár a régi paradigmák és új paradigmák
kategóriái.
A jövő ugyanakkor egyszerre lokális, nemzeti, európai és ez végül is univerzális globlokális tér,
vagy helyesebben sokdimenziós és minden irányban nyitott téridő-szerkezet. A fordulatot hozó
jövőnek (részleges vagy teljes) autonóm szereplői lesznek egyrészt az egységes emberiség,
másrészt saját élő bolygónk, harmadrészt az emberiség kollektív tudata. Új felismerés: a jelen
kényszerpályái hatnak a jövőre, de többé nem tartják fogságban; a jövő az új században
szabadabb lett a körülményektől és a korszellemtől. A 21. század egyik szellemi fejleménye: a
jövő nagyobb arányban függ saját jövőképünket, jövőkoncepciónktól, jövőakaratunktól, mint a
múlttól vagy a jelentől. A fenntarthatatlan-világállapotban ez esélynövelő paradigma, holott az
euroatlanti kultúrában soha nem látott jövőhiány és/vagy jövőreménytelenség van. Mögötte a
súlyosabb drámával: a szeretethiánnyal és szeretetképtelenséggel.
A paradigmáknak legalább két alaptípusát különböztetjük meg. A világrendszert váltó új
paradigma szerint minden eddigi világrendszert (feudalizmus, kapitalizmus, posztkapitalizmus)
egy-egy új (és generális) paradigmacsoport váltott és vált le. A világrendszert
korrigáló(változtató) paradigma szerint viszont minden eddigi világrendszeren belül (a
kapitalizmuson belül például a klasszikus kapitalizmus, ipari, kapitalizmus, pénzkapitalizmus,
információs kapitalizmus) voltak a rendszert-változtató új paradigmák. A jelenlegi ezredforduló
egyik új jellemzője, hogy most nem rendszert korrigáló, hanem rendszerváltó paradigmára van
szükség.
Az egyre inkább fenntarthatatlan természet és társadalom új gondolkodást követel, ezért néhány
témánkat érintő új (zömében univerzális rendszerváltó) paradigma-hipotézist vizsgálunk meg:
1. Az embert nem kell okvetlenül közvetlenül és személyesen fizikai vagy lelki létében tönkre
tenni. Az ember ezen a bolygón akkor is elpusztul, ha benne és körülötte a társadalom nem
149
létezik, felborul, szétzúzzák, vagy széthullik. A szuverén személy léte éppen úgy hozzá kötött a
társadalomhoz, mint a szintén szuverén természethez.
2. A társadalom többek között nem csak a) épített, második környezet, b) közösségi szövet,
szerkezet és hálózat, c) intézményes állam, s önkormányzat, hanem elsősorban a társadalom
kollektív tudata.
3. A társadalom nem csak az emberen kívül van, hanem belül is. A társadalom és kollektív tudata
beépült az emberi testbe, az idegrendszerbe, az elmébe és az egyén tudatába is. Az emberben is a
természet, társadalom és tudat: egy.
4. Az ember és a társadalom egyaránt nem csak fizikai, hanem végtelenül összetett poszt-fizikai
(szellemi, kulturális, tudati vagy például transzcendens) valóság is. Az előbbi paradigmákból
következik, hogy minden valóságréteg (tehát természet, ember, társadalom, szellem, stb.)
sokrétegű anyagi/tudati valóságvektor.
5. A társadalmat ugyanúgy, mint a természetet még mindig nem értettük meg, s kardinális
tévedésként azt hisszük, hogy a természet csak anyagi-fizikai valóság. Azaz halott, érzéketlen
valóság, s ezért azt gondolhatjuk, hogy a halott valósággal bármit tehetünk büntetlenül.
6. Ma már megkockáztathatjuk azt a hipotézist, hogy a természet, a társadalom ugyanúgy vagy
hasonlóan él, mint az ember. Ha a természet és a társadalom szervezett és bonyolult élet, akkor
feltehetően oka, célja és következménye van létének.
7. Ma az egyik legnagyobb titok, hogy az élő szervezetek, dimenziók, struktúrák hogyan
kapcsolódnak egymáshoz, egyúttal miképpen feltételezik egymást, s a kölcsönös egymásra
utaltságot miért és mikor bontják fel.
8. Az ember a természetnek és a környezetnek is mindenekelőtt az élő társadalmon keresztül, a
társadalom büntetlen kihasználásával árt, vagy használ. Ez egyre inkább fordítva is igaz, ha a
természet-környezet pusztít, akkor elsősorban az élő társadalmat teszi tönkre és így nem csak
közvetlenül, hanem közvetve is megszüntetheti az embert.
9. Még változatlanul azt is hisszük, hogy a társadalom szintén hideg-rideg, tárgyi-intézményi
valóság, amely nagyon is hasonlít a csak naturálisnak hitt valóságra, s ezért a társadalmat is
büntetlenül, erőszakosan alakítani lehet. A természet és a társadalom azonos érzéketlen, gyakran
durva kezelése természetesen nem más, mint az anti-kultúra, vagy a valódi kultúra hiánya, a
kultúra helyére tolakodó alacsony kulturáltságú, önpusztításra is alkalmas civilizáció.
10. Ma már egyaránt negatív lehetőséggé vált, hogy az ember, a természet, a civilizáció, a
társadalom (a gazdaság is, mint a társadalom alrendszere), vagy a kultúra fenntarthatatlan legyen.
Ezek mindegyike külön-külön is veszély, de több fenntarthatatlanság összekapcsolása
végveszély.
11. Az együttes fenntarthatatlanság tudatosulása és az evvel járó új globális magasabb
tudatállapot viszont az emberiség nagy esélye s lehetősége, függetlenül attól, hogy a klímaválság
150
már kezelhetetlen, a társadalmi valóság részben kezelhető, vagy az átfogó gazdasági krízis
látszólag oldható meg.
12. Nagyon valószínű, hogy az emberiség már többször (egészen vagy majdnem teljesen?)
elpusztult, de nagyon kevés tudásunk van arról, hogy végül is mi – vagy hány és milyen tényező
– mentette meg. A természet (egy bárka és a víz, amin a bárka nem süllyedt el), egy család és
gyors cselekvése (egy működő mikro-társadalom), a csoporttudat (a megmenekülünk-tudat és
bizonyossága), vagy a teremtő erő (Isten)?
13. Az ezredforduló utáni új valóság és új tudat legfontosabb üzenete, hogy semmi (sem a
természet, sem a társadalom, sőt az emberiség többsége) nem menthető meg az eddigi személyes
vagy kollektív „mentési gondolatokkal és szerszámokkal”
Nem lehet feladatunk, hogy az új, gondolkodási-rendszereket megjelenítő paradigma-
hipotéziseket ebben a tanulmányban kibontsuk, s egyúttal tételesen érveljünk mellettük, vagy
akár ellenük is. A külső-belső élő valóság radikális viselkedés-váltása legyen elég figyelmeztetés
arra, hogy minden eddigi értelmezés-kísérletünk újragondolásra szorulhat.
Csak a második pontra szeretnénk visszatérni, mert változatlanul fontos, hogy a társadalmat ne
naturális, vagy ne pusztán intézményi valóságnak tekintsük. Robert E. Park és Richard W.
Burgess írta: „A közfelfogás nézőpontjából a „társadalom” gyakran nem más, mint a társadalmi
intézmények összessége. A család, az egyház, az ipar és az állam, mint együttvéve alkotja a
társadalmat. Ebben a szóhasználatban a társadalmat a társadalmi struktúrával, az emberek
számára többé-kevésbé külsődleges valamivel azonosítják.”78 A társadalom valóságának ez is
egy rétege, de ez a „külsődleges valami” nem a társadalom lényege vagy teljessége.
Ez a tanulmány „mindössze”, vagy elsősorban bolygónk környezeti és más válságának – további
szempontokat sem elhanyagolva -a társadalom és a társadalom kollektív tudata általi kezelését, s
ennek sokféle, különböző típusú alternatíváit vázolja.
A fenntarthatóság folyamatos újraértelmezése
A fenntarthatóság újragondolásra vár a társadalom és a társadalmi tudat szempontjából, s ez
egyben annak vizsgálata is, hogy a világban ma jelen lévő – uralkodó és kisebbségi –
társadalom-formációkat mennyiben és hogyan jellemzi a fenntarthatóság.
A jelenlegi tartós és végkifejlett felé tartó pénzügyi és gazdasági világválság kitűnően feltárja és
megmutatja, hogy a társadalmak önreflexiói, önmozgásai, önmentési reakciói mire képesek, és
főként mire nem képesek még krízis helyzetben sem, mert a jelenlegi gazdasági fenntarthatósági
követelmény szinte kizárólag a fenntarthatatlan pénzügyi-gazdasági fenntarthatóság elérésére
törekszik. Ha a közelmúltat az ipari korral és az ipari társadalommal, a jelent pedig a posztipari
korszakkal, vagy a pénzpiaci újkapitalizmussal írjuk le, amely egyébként a posztipari és az
ingformációs kor (vagy információs kapitalizmus) keverék modellje, akkor ebből az is
következik, hogy se a közelmúlt, se a jelen világmodellje nem alkalmas a szűken vett gazdasági-
151
társadalmi fenntarthatóság elérésére. Már azért sem, mert a jelen világállapotai még az új tudást
sem hasznosítják.
A kör ezzel bezárult.
A fenntarthatóság új szemléleti kerete
Eltérő a fenntartható fejlődés közpolitikai és tudományos fogalma. A fenntartható fejlődés
kategóriája az ipari kor egyik utolsó fogalma, amely az ipari-posztipari kor korrekcióját célozza.
A fenntarthatóság tehát csak rendszerkorrigáló fogalom és az ipari kor eddigi fejlődés és/vagy
növekedés felfogása is értelmét veszti. Ezért helyettük a funkcionális és szubsztanciális
globalizáció79 keretei között új fogalmakat kellene keresnünk, ráadásul a természeti-környezeti
fenntarthatóság a funkcionális globalizációban megoldhatatlannak tűnik. Az elmúlt évtizedben
átmeneti – még mindig nem paradigmaváltó – fogalmai voltak például a fenntartható információs
társadalom, a fenntartható posztpiaci társadalom kategóriája, viszont a tudás- és tudatfejlesztő
kor már a szubsztanciális fenntarthatóságot követeli.
A 21. század elején észrevehető, hogy reális közeljövőképként csak a globlokál típusú és csak
felemás fenntarthatóság remélhető. A fenntarthatatlanság mindaddig általános marad, amíg az
ökológiai kríziseket csak ökológiai krízisekként értelmezzük. Szintén észrevehető, hogy létrejött
(az első és második természeti valóság mellett) a harmadik valóság, a globlokál virtuális valóság,
amely értelmezhetetlen a hagyományos fenntarthatósággal. A mai tudományos térelmélet jórészt
másolja, vagy alig gondolja tovább a 20. század térgondolkodását, ami szintén fenntarthatatlan,
noha a fenntarthatatlanság alapvetően a globális társadalmi tér egyik jellemzője. Mintegy
lábjegyzetként ide tehetjük: korunk a láthatatlan és rövidesen a látható paradigma-váltások
folyamata lehet, avagy lassan egyedül csak ez a paradigmaváltás lehet fenntartható.
A globalizáció lényegileg új téridő egyrészt a három (és az idővel négy) dimenziós földi
valóságban, másrészt a fizika nyelvén mondva ez már ötdimenziós transznacionális hipertérben.
Az értelmezés szempontjából fontos, hogy új globalizáció-lokalizáció teremtette új térben
(téridőben) a környezeti tér tartalma és szerkezete kibővült:
● •.Az univerzálistermészeti téridő, avagy az öt természeti alrendszer (atmoszféra,
hidroszféra, litoszféra, bioszféra és a föld belsejét jelentő geoszféra) változatlan;
● •.A globálismásodik természeti tér a nooszféra, technoszféra;
● •.A virtuális poszt-természeti (vagy harmadik természeti-környezeti) tér, például az
infoszféra, a cyberszféra;
● •.Az előbbi három szerkezeti elem együttese, az integrált természeti-környezeti tér,
avagy az ökológiai téregyüttes;
● •.A természeti-környezeti terek egyúttal többszintes (globális, kontinentális, nemzeti
és lokális) társadalmi terek.
● •.Mindegyik társadalmi tér egyben a kollektív társadalmi tudati terek
megnyilvánulásai.
152
● •.Ezért joggal mondhatjuk, hogy a fenntartható fejlődés elmélete nem lehet más,
mint az összetett ökológiai-társadalmi (sőt kollektív tudati) tér változásának,
változásfolyamatának elmélete. Ez az új felfogás: új paradigma.
A tudományos szakirodalomban közben az egyik új elmélet, a kockázati világtársadalom
elmélete váltotta ki talán a legnagyobb visszhangot. Az új elmélet (Ulrich Beck, 1997) szerint az
ökológiai globalizáció három – hagyományos paradigmaként – veszélyforrást erősít fel: 1. a
gazdasággal összefüggő ökológiai pusztítások és ipari-technológiai veszélyeket; 2. a
szegénységből fakadó ökológiai pusztítás és ipari-technológiai veszélyeket; 3. a tömegpusztító
fegyverek bevetésének veszélyeit. Mindez avval való szembesülést jelent, hogy ezek a veszélyek
civilizációs önpusztítást jelenthetnek és a közös végzet tapasztalatát kelthetik.
Beck felfogása azonban szerintünk szükségképpen kiegészíthető a (4) globális-kontinentális
politikával, (5) a globális tudással, tudásalkalmazással, (6) a globális társadalommal, (7) az
emberiség kollektív tudatállapotával, (7) stb. összefüggő ökológiai és ezen belül kozmológiai
veszélyekkel. A kiegészítések nélkül nincs új paradigma.
A kockázati társadalom fogalma mellett új paradigma a Gaia-koncepció. Így egy másik új
felfogás szerint (James Lovelock, 1990, 1991) a teljes földi bioszféra több mint alkotóelemeinek
együttese. Az elmélet – mint az köztudott – az élő és nem élő organizmusok kényes és egymásra
ható, ideális életfeltételekre törekvő egységét mutatja be.
Lovelock híres elmélete a földbolygót egyetlen egységes és önszabályozó rendszernek tartja. A
földön az élet annak köszönheti közel négymilliárd éves fennmaradását, hogy Gaia önszabályozó
mechanizmusai az állandóan változó feltételek mellett is az élet számára megfelelő tartományban
stabilizálják a légkör összetételét és a hőmérsékletet. Az élet geofiziológiai szempontból olyan
rendszernek a sajátossága, amely nyitott az energia- és anyagáramlásra, és egyúttal képes arra,
hogy a külső körülményektől függetlenül állandó értéken tartsa belső tulajdonságait.
Ezért Lovelock felfogása szintén továbbgondolható, mert az eredeti elmélet részben maradt a
föld fizikai-anyagi valóságként való felfogásán belül, másrészt elment ennek a valóságképnek a
határáig, hiszen a Gaianak már-már valamilyen elmével vagy tudattal rendelkező tulajdonságát
feltételezte. A tudományos vita még korántsem zárult le, sőt a posztnormál tudomány a fizikai-
anyagi valóság létét is megkérdőjelezte, mi több megcáfolta. A föld ezért valószínűleg olyan
fizikai és posztfizikai szuprarendszer, amely valamilyen önszabályozó kibernetikus öntudattal
rendelkezik. A Gaia ezért – az általunk megtapasztalt méretekhez képest – hatalmas élőlénynek
tekinthető, amely az emberiség akaratával, érdekével szemben hozhat döntést.
A Gaia tehát szintén kockázati tényező. Ezért minimális feladat, hogy bolygónkkal – a kölcsönös
tisztelet és elfogadás jegyében – minimum párbeszédet folytassunk.
A fenntarthatóság fogalmának típusai
A fenntarthatóság értelmezésének széles szellemi készlete alakult ki. Az uralkodó négy fogalom
és gondolkodási modell röviden így jellemezhető:
153
1. A fejlődés-központú (és/vagy gazdaság-központú) fenntarthatóság. Indikátorok: egy főre jutó
GDP, beruházások aránya a GDP-ben, áruk és szolgáltatások kereskedelmi egyensúlya, adósság
a GNP arányában, az anyagfelhasználás intenzitása, egy főre jutó éves energiafogyasztás, ipari és
lakossági szilárd hulladék mennyisége, stb.
2. A természeti erőforrásokkal (vagy/és természeti feltételekkel) való gazdálkodás központú
fenntarthatóság. Indikátorok: üvegház-hatású gázok kibocsátása, ózonkárosító anyagok
használata, művelhető és folyamatosan művelt terület, műtrágyák használata, fakitermelés
intenzitása, elsivatagosodás által fenyegetett területek, éves zsákmány a főbb fajokból, éves
vízkivétel a felszíni és felszín alatti vizekből a rendelkezésre álló teljes mennyiség százalékában,
a védett területek aránya, stb.
3. A társadalom-központú (szociális jólét, s szociális igazságosság alapú) fenntarthatóság.
Indikátorok: a szegénységi szint alatt élő népesség %-a, jövedelmi egyenlőtlenség indexe,
munkanélküliségi ráta, születéskor várható élettartam, biztonságos ivóvíz-ellátás, alapfokú orvosi
ellátás, felnőttek írni-olvasni tudási aránya, egy főre jutó lakásterület, a népesség növekedési
rátája, stb.
4. Az előbbi három fogalom és felfogás együttes alkalmazása. Indikátorok: a gazdaság, a
társadalom és a természet-központú fenntarthatóság indikátorai.
Az ezredforduló után még mindig ezek az uralkodó gondolkodás-modellek. Ez a háromközpontú
fenntarthatóság korábban ugyan új paradigma is volt, mára azonban elvesztette presztízsét és
mozgósító kapacitását, mert a civilizáció fenntarthatatlanságát ezzel a gondolkodással, s az ebből
kiinduló programadással nem lehetett megoldani. Ez akkor sem történt volna másképpen, ha ezt
a felfogást – paradigma módosításként – továbbfejlesztjük, s például nem csak anyagi jólét alapú
életminőség-központú fenntarthatóságként, vagy a túlzott erőforrás használatra és általában a
túlfogyasztás visszafogására épített fenntarthatóságként, vagy az ökológiai láblenyomat
csökkentését szolgáló fenntarthatóságként definiáljuk.
Ez az út tehát nem vezet sehova.
Az új fenntarthatóság fogalmai, nézőpontjai
Az általános és az egészre irányuló új világkép (és világtudat-kép) tételesen felvázolható. Az új
valóság tehát összetett és sokdimenziós valóság: első és második természet, személyes és
kollektív tudat, szellemi valóság, transzcendens valóság, virtuális valóság. A valóság térben
(téridőben) megjelenő sokszintes valóság így vertikális, horizontális és ugyanakkor térfeletti
valóság. Az élő, ön”változtató”, „tudatos” természet nem azonos a halott és/vagy létező,
anyagként-tárgyként kezelt természettel. A fizikai vagy naturális valósággal nem keverhető össze
a szellemi valóság (a kollektív tudással vagy elmével). A gazdaság szintén nem csak termelés,
árucsere és gazdasági piac, hanem szintén sokvektorú (természeti, társadalmi, szellemi, mentális,
stb.) valóság, amire a gazdasági-pénzügyi válság ismét megtanítja a civilizációt. Az élő,
önfejlesztő társadalom nem azonos az „objektív”, alávetett, államosított vagy manipulált
154
társadalommal (látható és láthatatlan). Ezért a gazdaság, a társadalom vagy az állam
szükségképpen egyszerre funkcionális és szubsztanciális valóság. Minden valóság élő szervezet,
teremtett és teremtő, amelynek saját törvényei, önálló programjai, önmozgásai, kapcsolódásai és
hálózatai vannak.
Az újfenntarthatóság – több változatban – tehát ebben az új világkép rendszerben fogalmazható
meg érvényesen. Ezt a kisebbségben lévő új gondolkodás-modell hálózatot, a jelen és a jövő
fenntarthatóságának új fogalmi készletét azért nehéz csoportosítani, mert a modellek még nem
teljesen kristályosodtak ki, s az indikátorok többségét még nem tisztázták.
A régi paradigmát először mintegy halálos sebként – a már említett – a Gaia-központú
fenntarthatóság felfogás bontotta meg. Közben egyre szélesedő társadalmi körökben a
növekedést elutasító integrált környezeti és társadalmi fenntarthatóság gondolata terjedt el.
Ugyanakkor a kollektív tudatemelés alapú integrált fenntarthatóság koncepció még nem vált
ismertté, de a tudás, tudat és spirituális javulás alapú fenntarthatóság teóriája napirendre került.
Több gyökeresen új, más, komplex fenntarthatóság közelítésről, felfogásról, értelmezés-vízióról
beszélhetünk:
1. Humán ökológia (alternatív értelmezések: ember és környezete ökológia, jó élet ökológia,
autonóm természeti ökológia, tranzakciós ökológia, humán környezeti ökológia, stb.) Élő-
önszervező, sokrétű természeti-társadalmi-kulturális központú fenntarthatóság modellek.
2. Társadalmi-közösségi ökológia (alternatív kategóriák: kollektív felelősség alapú ökológia,
települési ökológia, közösségi ökológia, stb.). Élő társadalom központú fenntarthatóság
modellek.
3. Transzcendens ökológia (alternatív nevek: spirituális ökológia, ökoteológia, szakrális
ökológia, szeretet ökológia, remény teológia, stb.). Ökoteológiai fenntarthatóság modellek:
például keresztény és más vallásból kiinduló, kozmikus intelligencia vagy gnózis alapú
felfogások.
4. Tudat ökológia (alternatív fogalmak: kollektív intelligencia alapú ökológia, poszt-ökológia,
lét-ökológia, új tudatosság ökológia, etikai ökológia, stb.). Kollektív tudat központú
fenntarthatóság modellek.
Ha szeretnénk összefoglalni az új megközelítéseket, bővebben így jellemezhetnénk az új –
részben egymást átfedő, részben kiegészítő, részben új irányokat nyitó – ökológiai modelleket:
1. Mi a humánökológia?
„Az ember és a környezete kölcsönös egymásra hatásával foglalkozó ökológiai tudományág. A
környezeten a természeti, kulturális és társadalmi környezetet egyaránt értik. A fenntartható
életmód, az új típusú tudatosság és a környezeti változások egységes nézőpontú, folyamatos
diskurzusra alapozott vizsgálatára a humánökológiát javasolhatjuk.
155
A humánökológia olyan környezeti alaptudomány80, mely szerveződési mintáit figyelembe véve
nehezen sorolható be a természettudomány/társadalomtudomány felosztásba. Azonban
mindenképp embertudományról van szó, érdeklődési területe és vizsgálódási technikái alapján. A
humán ökológia „tehát az ember és környezetének kapcsolatait, összefüggéseit, állapotát, és
perspektíváit elemzi, melynek keretében foglalkozik az ökológia tudományelméletével és
tudománytörténetével, a humánökológia meghatározásával és részterületeivel (antropológia,
szociálantropológia, evolúcióelméletek, ember és természet, az agronómia humánökológia
dimenziói, a természetvédelem humánökológiája), a történelmi ökológia kérdéskörével, a kultúra
– ökológia és a politikai ökológia területeivel. Érinti a globális programokat, világjelentéseket, az
új nemzetközi rend kritikai aspektusait, a “zöld” politikai mozgásokat, a harmadik világ helyzetét
a világ környezetvédelmében, valamint a békekutatások, konfliktuskutatások és az egyes
kormányzatok környezetvédelmi politikáinak területét.”
Lányi András az ezredfordulón – egy könyv-előszóba rejtett – elmélyült esszével81 szólította
meg a hazai értelmiséget. Ennek summázata így hangzik: „A humánökológia a szimbolikus
környezetben zajló emberi együttélést vizsgálja.” „Mivel az emberi élet eredendő adottságának
nem az individuális különlétet, hanem az együttlétet tartja, a humánökológia nem fogadhatja el a
pozitivista és redukcionista társadalomelméletek kötelező kiindulópontját, a „társadalmi egyént”:
empirikusan csak a biológiai egyed és a társadalmi viszony léte igazolható. Még kevésbé
ismerheti el a – társaiktól és környezetüktől függetlenített – egyének sokaságából formális vagy
ideologikus ismérvek szerint képzett kollektívumok elsődlegességét. Az elvont egyéniség és a
még elvontabb közösség-koncepciók helyett kiindulópontját a személy életét alkotó
kapcsolatokban keresi. Végül szükségképpen el kell határolódnia „az ember halálát” proklamáló
strukturalista és posztstrukturalista irányzatoktól is, ahol maga a rendszer él önálló életet – a
társadalmi érintkezés intézményei -, az erkölcsi személyiség pedig eltűnik az egymás iránt
közömbös bioszféra és technoszféra közt.”
2. Mi a társadalmi ökológia?
Ismét számos szerzőt idézhetünk. Lányi András egy másik, szintén korábbi írásában82 így
fogalmazott: ”A környezeti kölcsönhatások jelentőségének felismerése tehát párhuzamosan
terjedt a természet és a társadalom kutatói között. A közös tematika elkerülhetetlenné teszi az
interdiszciplináris együttműködést – anélkül természetesen, hogy a két tudásterület
tételezésmódjának alapvető különbségéről megfeledkeznénk. A bioszféra-krízis nem
értelmezhető a humaniorák bevonása nélkül, az iskolai környezeti nevelés nem érhet célt, amíg
csak a természetismereti tárgyak tananyagában szorítanak neki helyet, a környezet pusztítása
ellen fellépő társadalmi mozgalmak joggal követelnek ökológiai belátáson alapuló politikát.”
Werner Kroh hosszú című tanulmányában (Egy ökológiai etika alapjai és perspektívái – A jövő
iránt érzett felelősség, mint a teológia kihívása83) világosan összegez:
„Mármost abba a kérdésbe ütközve, hogyan szervezhető meg a jövő iránti kollektív felelősség,
Jonas alapvető dilemmával találkozik: Egyfelől tudván tudja, hogy a hatalom korlátozásának “a
társadalomból (kell) kiindulnia, mivel semmiféle privát felismerés, felelősség vagy aggodalom
nem elegendő a meglátott feladathoz”, és “csupán a politikailag érvényesített társadalmi
156
fegyelem legnagyobb mértéke képes a jelen előnyeit alárendelni a jövő hosszú távú
parancsának”. Hiszen többé nem csupán a felhasználásnak, hanem a hatalom megszerzésének a
mérsékléséről is szó van. Másfelől azt hiszi, hogy a megkövetelt (harmadik fokú) új hatalmat,
amely az embert nemcsak önmagától védi meg, hanem a természetet is az embertől, csak egy elit
tudja etikailag és intellektuálisan átvenni; s hogy következésképpen a “felelősségteli lemondás
politikájának jövőbeni szigorában a demokrácia (ahol szükségszerűen a jelen érdekeltségei viszik
a szót), legalábbis ideiglenesen alkalmatlan”, és ez idő szerint, még ha “ellenkezve” is, mégis
csak a “zsarnokság (‘Tyrannis’) különböző formáit” mérlegelhetjük.”
3. Mi a transzcendens (vagy spirituális) ökológia?
György Lajos – Mit jelent materialistának lenni, ha nincs többé anyag?84 című esszéjében –
összefoglalja Theodore Roszak 1992-ben megjelent A Föld hangja című könyvének üzenetét: „A
kozmosz és a föld (Gaia) – él, célja van, tudatuk is van, de az számunkra, az ember számára
megfejthetetlen és megismerhetetlen. Az ember megjelenése a mindenségben szükségszerű, nem
véletlen. Az ember, aki evett a tudás fájának gyümölcséből, igyekezett elfeledni, amit a
mindenségtől – (Istentől) kapott. Saját játéka, hatalma, önzése érdekében elnyomja legjobb
(Isteni, kozmikus) énjét, ökológiai tudattalanját. Célunk annak felszabadulása, megismerése.”
„Ha az ökológia számunkra együttlétezéstan85, egyben minden létező kölcsönhatásának
tudománya is, akkor nem hagyhatjuk vizsgálódásunk körén kívül az anyagi világ és a nem
anyagi kölcsönhatásának kérdését. A szakrális szemiotika és kommunikáció, a misztikus
tapasztalatok, a Szent megtapasztalásának és a rituális-mágikus jelenségek antropológiai
jelenségvilágának körét. Egy átfogó ökológia nem tekinthet el a transzcendens és az anyagi világ
viszonyának vizsgálatától, ez álljon bár mély ökológiai alapokon, vagy közeledjen tárgyához a
kultúratudományok relativizáló nyitottságával. Még akkor sem tekinthet el, ha az ökológiai
biológiai alapparadigmája számára már a humánökológia létjogosultsága is kérdéses volt.”
Az egyik indiai szerző koncepciója86meggyőző:„Gaia, a Mélyökológia, a Permakultúra és a
Bioregionalizmus egy integrált természetszemlélet gyakorlati alapját képezik. De a világ nem
tartható fenn csupán gyakorlati elképzelésekkel. A szellemre is szüksége van. Ha nincs helyünk a
szellem számára, céltalanok leszünk. Ezért a Teremtés szellemisége, amely a szentség iránti
érzékenységet segít fejleszteni, az ökologikus világszemlélet lényeges része. Mit jelent a
Teremtés szellemisége? Ez nem egy vallás, nem azt jelenti, hogy templomba kell járnunk, vagy a
Bibliát kell olvasnunk. Azt jelenti, hogy az emberi lélek és a talaj isteni eszmével van átitatva.
A Teremtés szellemisége hozzásegít, hogy a természetet és önmagunkat másképp lássuk. A Föld
szent, a fák szentek, és szentek a folyók és a hegyek is. Az indiai emberek azt mondják: ez
Ganges szent folyója. A Ganges a világ összes folyóját szimbolizálja, és minden folyó szent.
Indiában sok élőfa szentély van. Nincs szükségünk templomokra, minden fa szentély. A
Teremtés szellemisége a minden élet iránti tisztelet érzését fejleszti, nemcsak az emberi élet
iránti tiszteletet. A legtöbb ember elfogadja, hogy az emberi élet szent; nem vehetjük el az
emberi életet. Értékeljük az embert, pusztán, mert ember. Hiszünk az emberi élet szentségében;
ezt kell kiterjesztenünk minden életre. Az emberi kapcsolatokon belül elfogadjuk mások
157
segítségét, szolgálatát. Ilyen alkalmakkor azt mondjuk, “köszönöm”, kifejezve a hála érzését – ez
a hála a Teremtés szellemisége.”
4. Mi a tudatalapú ökológia?
Karsai Gábor Filozófia és ökológia87 című tanulmányában a fontosabb filozófusok természettel,
ökológiával kapcsolatos nézeteit elemzi.„Whitehead szerint az emberi tudat vagy értelem
valójában egy sokkal mélyebb kreativitás vagy teremtőerő sajátos felfokozódása. Ez a kreativitás
minden természeti létezőben működik, minden történés tanúbizonyságot tesz róla. Voltaképpen
nem más, mint az adott történés vagy létező szubjektivitásának, a környezet hatásaira adott aktív
válaszának, a puszta passzív alkalmazkodáson túli eredeti hozzájárulásának az elve. A
receptivitás, a külső hatások befogadása minden létezőben kiegészül valamiféle spontaneitással,
szabad ön- és környezet-meghatározással. A világ, a természet, a környezet nem
hatásbefogadások puszta összessége, hanem élő és dinamikus kölcsönhatások komplex egésze,
hálózata, nyílt rendszere. Minden létező vagy történés “észleli” a környezetét, befogadja, magába
építi annak hatásait, és a maga részéről, kialakulásának, létesülésének folyamatában “válaszol”
ezekre a hatásokra, minősíti azokat.”
„Az itt csupán vázolt, és részletesen nem kimunkált filozófiai alapelvek megítélésem szerint
lehetővé teszik az “ökológiai gondolkodás” filozófiai megalapozását, végső soron a természeti és
az emberi (tudati) valóság közös filozófiai alapra helyezését, különválasztásuk felszámolását, és
a közös világ egységes szerkezetének feltárását.”
„Egy bizonyos pont után a társadalom kollektív tudatának súlya újra akadályokat, korlátokat
görget az egyéni emelkedéshez, ami így csak pillanatnyi betekintést enged a fejlődés magasabb
szintjeibe. Eme korlátok feloldása a fejlett tudatok csoportos együttműködésével érhető el, ami
egyúttal megnyitja a társadalom előtt a tudat alapú kormányzás lehetőségét is” (Dienes István,
fizikus).
Néhány fontosabb – vagy karakterisztikusabb – idézetet ismertettem, természetesen számos
további felvetésre hivatkozhattam volna.
Sokan beszélnek tehát az ökológia és a társadalom összekapcsolásáról, de egyelőre kevés kutató,
vagy értelmező gondolkodó beszél önálló társadalmi ökológiai szemléletről. Ennek nagyon
egyszerű okai vannak: a társadalmat még mindig szintén nem értjük, s azt sem nagyon, hogy
milyen kardinális szerepe van az ökológiai problémák megoldása szempontjából is. Holott a
természet is társadalmasult valóságforma, sőt a környezet társadalmi produktum, ráadásul régóta
jól tudjuk, hogy minden tény társadalmi konstrukció. Szinte minden csak a társadalmon keresztül
vagy/és a társadalomban létezik.
A fenntartható társadalom koncepciója
A globális-lokális társadalom és természeti környezete között szoros egymásra utaltság és
interakció van. A társadalom természeti környezetben jön létre, s a természeti környezet
meghatározza a társadalmat. A kapcsolat még ennél is lényegibb: a társadalmak (és a társadalom
158
egységei) a környezet megtartói vagy felélői, s fordítva, a környezeti állapotok és változások
tehát minden közösség és társadalom fenntartói, vagy létfeltételeinek megkérdőjelezői. Az
összetett környezeti rendszerek és az összetett társadalmi rendszerek nem csak hatnak egymásra,
hanem egységes természeti-ökológiai rendszerként léteznek.
Ez az összefüggés eddig is világos volt. Nézzük a későbbi, vagy jelenlegi súlyosabb
felismeréseket. Az önszerveződő, vagy a társadalom által kontrollálhatatlan természet, vagy a
éppen a társadalom által megzavart vagy tönkre tett természet tulajdonképpen bármikor, alig
kiszámítható módon elpusztíthat társadalmi csoportokat. A társadalom tehát védtelen. Az ember
személyesen, egyedül, társak nélkül – bármilyen egyéni természetpusztító cél is vezérelje – az
univerzális természetet nem képes elpusztítani, vagy főként csak egyes lokális természeti
közegnek okozhat károsodást. A sokaság, a társadalom, s különösen a globális társadalom
viszont nem csak önmagát, hanem magát a természetet (sőt a bolygót) is képes tönkre tenni vagy
elpusztítani. A természet tehát védtelen, ha természetesen eltekintünk a poszt-természeti (például
metafizikai) védelemtől.
Ez a kettős védtelenség elve. Ám a természet súlyosabban kiszolgáltatott, mint az ember vagy a
társadalom. Az új ökológiai gondolkodás azonban azt is feltételezi, hogy az emberi társadalom
az egyetlen olyan kockázati tényező, amely képes a természet totális pusztítására. A tétel
ellentéte is igaz: az emberi társadalom az egyetlen olyan tényező, amely képes a természet-
környezet megóvására, helyreállítására. Ezért bármikor, bármilyen ökológiai krízisről beszélünk,
legyen világos, hogy végső soron csak a társadalom segíthet.
Az állam, a technológia, a tudás (vagy bármi más eszköz) csak hozzájárulhat a kríziskezeléshez.
Kitüntetett szerepe egyedül a társadalomnak van, amely integrálja, erősíti és végigviszi a legjobb
személyes és tudatos egyéni elképzeléseket. Ember nélkül nyilván nincs közösség és társadalom,
ám közösség és társadalom nélkül az ember őslény, vagy jobb esetben őstudat.
Ezért mindennemű fenntarthatóság – de azért nem kizárólagos – kulcsa: a társadalom, ha az
képes önmagában fenntartható lenni, s képes hatékonyan fellépni mondjuk a természet, a
gazdaság, vagy a kultúra fenntarthatósága érdekében. Ezért a jövő titkos és nem titkos kulcsa: a
társadalom, avagy az emberek együttes és közérdekű cselekvése. Ha más és jobb világot
akarunk, ez alapvetően a társadalom jobbvilágot-teremtő képességének alkalmazásától függ.
Legyen közben az is világos, hogy a társadalom ma azért tűnik alkalmatlan jobbvilágot-teremtő
eszköznek, mert nem értjük a társadalmat, vagy felületesen ismerjük, s nem tudjuk jobb célok
érdekében dinamizálni.
A társadalom: üres előttünk. Foncsorozott üveg, ami nem tükröz vissza semmit. A tükör-
képtelenség oka lehet akár a tükör hiánya is. Holott a társadalom nem izolált, rideg, fagyott vagy
lélektelen valóság: a társadalom kettős értelemben is forró valóság. Egyrészt azért, mert a
társadalom az a valóság, amely minden embert létét megrövidíti, az egyén – különösen, ha tudás-
és tudat- és közösségszegény – tényelegesen és szimbolikusan is elsősorban a társadalomba hal
bele. A betegségek zömében csak következmények. Másrészt azért, mert egyedül a társadalom és
a kollektív tudat emeli ki az egyént természeti és környezeti korlátai közül, sőt a társadalom
159
közvetíti az embernek a tudásokat, hiteket, részben a vallásokat, így a társadalom tesz létrát a
Istenhez vezető lépésekhez is. Kivételek azok a magas rangú (tehát magas tudatú) személyek,
akik kétségtelenül tartósan magas tudatállapotban vannak, s ennek révén nincsenek alávetve a
társadalom transzcendencia-szolgáltatásainak sem. Ám a tanítvány sem jut el egyedül, Mester
nélkül a Himalája barlangjaiba.
Ezért aktuális (vagy első) paradigmaként létkérdés, hogy a különböző társadalmak ma ugyanúgy
fenntarthatatlanok lehetnek, mint az ipari-posztipari civilizáció, amelynek egyik új paradigmája,
hogy a gazdaság nem tudja eltartani a társadalmat, ráadásul a gazdaságnak alávetett társadalmak
– a sokféle közvetett erőszak hatására – láthatóan hozzáidomultak a fenntarthatatlan
gazdasághoz. A másik új (rész)paradigma ezért az, hogy a társadalom nem tud mit kezdeni a
fenntarthatatlan gazdasággal; a kölcsönös fogság állapotában a gazdaságok és a társadalmak
egymást húzzák lefelé, miközben a gazdaságok és társadalmak együttműködését szervező és az
állami intézményeket működtető hatalmi elitek képtelenek megoldani a válságokat.
A harmadik paradigma-elem, hogy a természet figyelembe vétele nélkül sem a gazdaság, sőt sem
a társadalom nem tudja eltartani, mi több jólétbe emelni az embert. Eljutottunk a végpontig, vagy
annak közelébe: nemcsak a gazdaság nem tudja eltartani a társadalmat, hanem a társadalom sem
az embert, az emberi életet, mert a közösség és a kultúra kártyavárként omlik össze a
fenntartható társadalom nélkül. A kiterjedt ökológiai és gazdasági válság felszínre hozott két
alaptörvényt: a természet fenntarthatatlansága egyre inkább együtt jár a társadalmi
fenntarthatatlanságával, az utóbbi pedig elvileg-logikailag akár az utolsó földi ember és
tudatkipusztulását is jelentheti, ami egyébként nem biztos, hogy az ember – mint biológiai-
társadalmi reprodukció – kihalását hozza magával.
A társadalom ugyanakkor nem, vagy nemcsak pusztán fizikai létforma, vagy nemcsak második
természeti környezetként megtestesülő naturális valóság. Avagy a társadalom – jelképesen – nem
csak sok egyes ember gazdag együttélési rendszerei, s nem csak családi kapcsolatokban,
emberek házaiban, vagy közintézményekben és épületeikben fejeződnek ki. A
társadalomszellemi valóság (is), mert minden egysége, eleme, „mozdulata” szellemi komponens.
Így a társadalom lelki, vagy spirituális valóság (is), még akkor is, ha ennek sem a társadalom sok
tagja, sem az egyes ember nincs tudatában, pedig minden egyes darabja, viszonya, emléke és
jövőálma metafizikai természetű. És a társadalom lényegileg mindig virtuális valóság (is), mert a
társadalmat senki nem tudja megfogni, mint egy tárgyat, vagy a társadalomba nem lehet úgy
beleülni, mint egy autóba.
A társadalmat az emberek szinte kivétel nélkül labirintus rendszerként élik meg, amelynek nem
találják a kijáratát, holott a társadalom eredetileg azért jött létre, hogy járható utat kínáljon a
vacsorához, a fűtött barlanghoz és az Istenhez. A társadalom labirintusként való tételeződése
azért veszélyes, mert a társadalom, s benne az egyén tartósan idegen, veszélyeztetett,
kiszolgáltatott és sokszor az önmagára nézve krízist jelentő veszélyforrásokat sem észleli.
A veszélyeztetett ember aztán önmagára is veszélyes, legfeljebb a durva vagy a finom, a teljes
vagy részleges, a látható vagy láthatatlan önpusztítások között válogat. Az anyagi létezés
160
abszolutizálása vagy a mértéktelen túlfogyasztás vagy a tényleges Abszolútum elvetése mind-
mind valamilyen típusú önpusztítás, vagy önkárosítás. Mindez egyébként a társadalom
fenntarthatatlanságának is tárgyszerű tájleírása. És akkor is tiszta igazság ez, ha számtalanszor
megtapasztalhattuk, hogy minden egyes emberben ott él az Önvaló, vagy a személyes Isten,
avagy az isteni Én, de ugyanakkor minden ember lelke mélyéből, vagy az örökké rejtett
tudatalattijából előhívható az ön- és világpusztító erő, ami önmaga által nem mindig
kontrollálható.
A társadalom életképességét, krízismegoldó kapacitását vagy lelkiállapotát így az is rontja, hogy
a naturális társadalom sokáig érzéketlen a természeti bajok iránt, sőt jellegéből fakadóan nem is
rezonál érzékenyen a környezet romlásának figyelmeztető jeleire, mindaddig nem, amíg a
társadalom fizikai (vagy akár szellemi) létét nem veszélyeztetik az ökológiai (vagy bármilyen
más) válságok.
Niklas „Luhmann a társadalom specifikumát88, alapját a kommunikációban látja. Mindaz a
társadalmat jelenti, ahol kommunikáció megy végbe, a környezete pedig az ezen kívüli világ. A
társadalom tehát nem képes a környezetével kommunikálni, csak a környezetéről, vagyis a vizek
szennyezése, a vadak pusztulása nem okoz addig társadalmi rezonanciát, amíg nem beszélnek
róla. Mint korábban láttuk, a társadalom részrendszerei a saját kódjukkal szelektáltan észlelik a
környezetüket, maga a társadalom mint egész viszont nem rendelkezik ilyen kóddal, és így
egységesen csak kivételes esetben képes a környezetére reagálni, például egy földrengésnél. A
luhmanni konklúzió ebben az összefüggésben: „a társadalom, mint egész nagyon alacsony
rezonanciafokkal rendelkezik a környezete irányába.”
A társadalom feltárása azonban megcáfolja azt a luhmanni tézist, hogy a társadalom alapja a
kommunikáció, mert a társadalom elkezd (vagy hatékonyabban kezd) élő szervezetként és
kollektív cselekvőként működni, ha erős konfliktushelyzetbe kerül. A társadalom értelmezése
viszont azt a tézist is elveti, hogy a társadalom lényege „csak” szervezet, vagy például a
közcselekvés, hiszen az új tudomány elemzései már kimutatják, hogy az intézményes társadalom
közösség mindig függ a kollektív tudattól. A kollektív tudat ugyan függ az emberi személyes
tudatoktól, de – ez az új paradigma-hipotézis – nincs alárendelve a naturális egyéneknek és
társadalmaknak, mert a jelek szerint egyrészt önálló fizikai és nem-fizikai mező, másrészt még
magasabb, nem a földi civilizáció által befolyásolható még magasabb tudatmezőkhöz kötődik.
A társadalom projektum most azonban egyszerre több titok dimenzióba ütközik.
1. A magasabb tudatállapotban lévő egyén képes-e személyesen befolyásolni a kollektív tudatot,
amely a befolyásolás után megváltozva számos-számtalan emberre hat befolyásoló erőként? 2.
Ha egyszerre több magas tudatállapotban lévő egyén (mintegy tudatközösségként) képes-e
csoportosan befolyásolni a kollektív tudatot, amely az intenzív befolyásolás után számos-
számtalan emberre hat új módón erős befolyásoló erőként? 3. Az ember egyénileg vagy
csoportban kollektíven hat az emberiség tudatmezőjére, akkor ez a tudatmező képes-e
befolyásolni a természetet és a természeti-környezeti viselkedést? 4. Ha a társadalmi tudatot nem
alulról, vagy nem az ember felől nézzük, akkor ez a mindenkori, egyszerre változatlan és folyton
161
változó emberiség-tudat milyen „öntudattal”, milyen „önprogrammal” rendelkezik? 5. A
kollektív tudatra felülről (vagy bármilyen irányból, vagy dimenzióból) és nem az ember (sőt nem
az egyéni isteni Én) irányából milyen transzcendens hatások érik?
Vagy hagyjuk el a spirituális tér- és időfeletti mezőket (vagy akár feltételezzük azt, hogy nem is
léteznek), kérdezzük meg, hogy a kollektív társadalmi tudatnak milyen a viszonya, interakciója a
kollektív tudással (az univerzális társadalmi vagy/és kozmikus intelligenciával)? És teljesen
mindegy, hogy milyen és hány további kérdést teszünk fel, azt ne feltételezzük, hogy mindegyik
kérdés értelmetlen vagy értelmezhetetlen. A végtelen valóság soha nem zárt, mindig nyitott, csak
az vetődhet fel, hogy meddig és mennyire látunk el a külső-belső végtelenben. Nincs hova és
nincs esélyünk kihátrálni vagy elmenekülni a nyilvánvaló és nem oktalan kérdésfelvetések elől.
Az ember esetleg persze elmenekülhet majd más bolygóra, ahol a természeti környezet sokkal
rosszabb minőségű is lehet, ám sikeres menekülésének és megmaradásának feltétele, hogy a
társadalmat is magával menekítse. Egyedül senki nem repül át, mondjuk, a Marsra, ahol önmaga
a sivatagos felszín alatt vagy felett egyénileg aligha teremt saját létének paradicsomot. Ha ez így
van, akkor az is törvény és igazság, hogy érdemesebb a földet és társadalmát megmenteni, mint
az emberiség fizikai exportjában gondolkodni.
A mindenkori társadalom és társadalmi tudat tehát akkor válik fenntarthatóvá, ha először is,
megértjük, hogy a társadalom sokszintes, sokvektorú valóságrendszer és valósághálózat. Ez az
összetett valóság egyszerre racionális és racionálitáson túli, ezért ugyanolyan természetű, mint
például egy tizenhárom éves kamasz, vagy egy negyvenhárom éves felnőtt, akit senki nem tud
bábként rángatni, vagy tárgyként kezelni. Másodszor megérthetjük, hogy ez a bonyolult
kapcsolat rendszer, oda-vissza kommunikáció és egyszerre spontán és tervezett cselekvés
egyrészt nem véletlen, s nem csak szándékos, másrészt nem csak oksági, s okságon túli,
harmadrészt kézzelfoghatóan evilági és ugyanakkor világon túli. Önmagában egyszerre képes
erkölcsös és erkölcstelen, vagy akár erkölcs nélküli lenni.
II. János Pál pápa üzenetéből89 idézhetünk: „A modern társadalom nem lesz képes megoldást
találni az ökológiai válságra, hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját. A Föld
társadalmainak jó része az igények azonnali kielégítésének és a fogyasztásnak a bűvöletében él,
miközben közömbös marad az okozott károkkal szemben. Amint azt már kifejtettem, az
ökológiai krízis világosan rámutat az emberiség erkölcsi válságának mélységére. Ha hiányzik az
emberi személyiség és az emberi élet értékének megbecsülése, elveszítjük érdeklődésünket
mások, és maga a Föld iránt is. Az egyszerűség, önmérséklet és önfegyelem valamint az
áldozatos lélek a mindennapi élet részeivé kell, hogy váljanak, különben mindannyian egy szűk
réteg körültekintés nélküli életformájából származó következmények áldozatai leszünk.”
A pápa üzenete az evilági erkölcs újrateremtését szorgalmazza, miközben evidens, hogy a
transzcendens szinten nincs más, mint erkölcsös teremtett világ. Ide nyulunk vissza erőért és
hitért, s innen vezérelve törekszünk a társadalmon keresztül elvégezhető ökológiai egyensúly
visszaállítására.
162
Az újraalkotott társadalom programja
Jelenleg ugyanúgy nincs egyesített társadalomelmélet, ahogy hiányzik az egyesített fizika vagy
természet elmélet. Ha nincs egyesített társadalomelmélet, akkor aligha lehetséges a fenntartható
társadalom elmélete. Ha nincs a társadalom egészére rátekintésünk, akkor szükségképpen
töredékes lesz a fenntartható társadalom felfogása. Ezt a tételt szinte minden fontos publikáció
igazolja. Például Donella és Dennis Meadows a kilencvenes évek elején publikált egy fontos
tanulmányt90 a fenntartható társadalom értelmezéséről és programjáról.
A tanulmány összefoglalja, hogy a fenntartható társadalomnak egyrészt milyennek nem kell
lennie, másrészt az is, hogy milyennek kell lennie. A negatív mutatók közül kiemelhető: a
fenntartható társadalom nem a fizikai expanzióban, hanem a kvalitatív fejlődésben érdekelt; nem
merevedik bele a jelenlegi igazságtalan elosztási viszonyok változatlanságába; nem feltétlenül a
kilátástalanság és stagnálás társadalma; technikai vagy kulturális értelemben nem kell
primitívnek lennie; nem egy megmerevedett világ, melyben a népesség, vagy a termelés, vagy
bármi más abnormális módon állandó állapotban marad; nem fogja megszüntetni a szabadság
fontos fajtáit; nem feltétlenül szükséges, hogy uniformizált társadalom legyen; semmi nem utal
arra, hogy antidemokratikus, kellemetlen vagy unalmas legyen. És legfőképpen: a szerzők szerint
semmi oka nincs annak, hogy a nem megújuló erőforrásokat ne használják, amennyiben
használatuk megfelel a fenntarthatóság kritériumainak, „nevezetesen a megújuló helyettesítők
kifejlesztése követelményének, hogy egyetlen jövőbeli társadalom se épüljön olyan
erőforrásokra, amelyekről hirtelen kiderül, hogy kifogytak vagy megfizethetetlenné váltak”.
A felsorolás leplezetlenül mutatja, hogy a két szerző tudatosan belül marad a kapitalizmus-
újkapitalizmus hagyományos paradigmáján, sőt a tanulmányuk elején maguk is beismerik, hogy
az általuk felvázolt fenntartható társadalom koncepció nem sokban különbözik attól, amelyben
az emberek ma élnek.
A tanulmány második felében először összefoglalják, hogy mi minden jellemezheti a
fenntartható társadalmat:
1. a visszajelzés tökéletesítése, azaz például jobban meg kell ismerni az emberi populáció jólétét,
valamint a lokális és globális erőforrásokat és szemétlerakókat; 2. A reakcióidők felgyorsítása,
avagy aktívan keresni kell azokat a szignálokat, amelyek jelzik, ha a környezet károsodik; 3. A
nem megújuló erőforrások felhasználásának minimalizálása; 4. A megújuló erőforrások
eróziójának megelőzése; 5. Minden erőforrás maximális hatékonyságú használata; 6. A népesség
és a fizikai tőke exponenciális növekedésének lelassítása és végül megállítása. Szerintük „…az
utolsó tételnek nagy a jelentősége. Intézményi és filozófiai változásra, valamint társadalmi
innovációra van szükség. Megköveteli a kívánatos és fenntartható népesség- és termelési szint
meghatározását. Inkább a fejlesztés, mint a növekedés eszméjéhez kapcsolódó célok
megfogalmazását kívánja meg. Egyszerűen, de lényegre törően egy olyan emberi létezés
célképzeteit igényli, amelynek nincs szüksége állandó fizikai expanzióra.”
163
Ez a néhány utolsó mondat új paradigmák keresését jelzi, de csak az elvont célképzetek
igénylését követeli. De melyek ezek? Tanulmányuk végén három területen új gondolkodásmód
szükségességét emelik ki. Az egyik a szegénységre, a másik a munkanélküliségre, a harmadik –
ez a legérdekesebb – a kielégítetlen anyagi szükségletekre vonatkozik. A szegénység kezeléséről
azt írják, hogy a világ ökológiailag és gazdaságilag eggyé forrott, mindnyájan itt élünk ezen a
levadászott területen, amelyen van még miből elboldogulni, ha ügyesen szervezzük. A
munkanélküliségnél az új gondolkodásmód például az, hogy a foglalkoztatás nem lehet
követelmény a megélhetés számára, így jelentős kreativitással létrehozható egy olyan gazdasági
rendszer, amely igazságosan osztja el a munkát és pihenést. A kielégítetlen anyagi szükségletek
kapcsán azt mondják, hogy a lelki kiüresedés az egyik legnagyobb éltetője az anyagi növekedés
iránti vágynak, holott az emberek önazonosságra, közösségre, feladatokra, elismerésre,
szeretetre, örömre vágynak, amelyek anyagi dolgokkal nem kielégíthetők.
Donella és Dennis Meadows végül ezt víziót fogalmazzák meg: „Az expanzió korszakát
lassanként az egyensúly korszaka váltja fel. Ennek az egyensúlynak a megteremtése az
elkövetkező néhány évszázad feladata… Az új kor témája nem a fegyver és az ember és nem is a
gép és az ember lesz; a nagy téma az élet újjászületése lesz, a mechanikus felcserélése az
organikussal, és a személyek mint minden emberi erőfeszítés végcéljának a rehabilitálása.
Műveltség, humanizáció, kooperáció és szimbiózis: ezek lesznek a világot átfogó új kultúra
jelszavai.” Igen, legyen így. De egyelőre semmi jele annak, hogy az egyensúly korszaka jönne,
holott a tanulmány megírása óta majdnem húsz év eltelt. Ha az ideális jövőhöz néhány évszázad
kell, akkor – ha minden így marad – arra sincs nagyon esély, hogy az emberiség odáig
megmarad. Igen, a program nem más, mint az élet újjászületése, de hogyan érhetjük el ezt?
A két szerző tehát nem old meg semmit, az új gondolkodásmód náluk nem hoz új paradigmát. Ha
viszont a szakirodalomban körbenézünk, ennél nem találunk jobb, átfogóbb, vagy kidolgozottabb
jövőképet. Ezért először tegyünk arra kísérletet, hogy Meadowsék hat pontban összefoglalt
pozitív fenntartható társadalom vízióját gyökeresen kiegészítsük egy továbbgondolt, valóban új
és fenntartható jövőt ígérő világképpel:
1. pont: Az új, fenntartható, globális-lokális világrend. A jelenlegi gazdasági világrendet nem
elég – ugyanebben a logikában – javított világrendre váltani. Az új és más típusú világrend-
modellek kitalálása most folyik. Mindegyik világrend típus újragondolt, fenntartható és/vagy
újrateremtett lesz.
2. pont: A poszt-piaci (poszt-tőke alapú) gazdaság, avagy a poszt-kapitalizmus utáni új gazdaság.
A kapitalista (vagy ami még rosszabb: az un. szocialista, tehát államkapitalista) gazdaság nem
átmeneti, hanem általános krízisben van, amelyet ma még makacsul védenek a piacpárti
dogmatikus ideológusok. A szemléleti vagy stratégiai alternatíva hiányzik. Mindegy, hogy a
következő félszázad milyen új gazdaság-modelleket dolgoz ki, ám ezek mindegyike valamilyen
mértékben poszt-piaci, vagy/és már nem a mostani tőke-központú gazdaság lesz. A gazdaság
koordinálását se a láthatatlan kéz, se a látható kéz nem tudja ellátni: jön a tudásbeli, a társadalmi,
az erkölcsi, vagy a spirituális posztpiaci szabályozás.
164
3. pont: Részvételi állam, részvételi (és elektronikus) demokrácia. Az elmúlt századok állam-
modellje, vagy tágabban politika-, hatalom-, kormányzás típusa egyaránt működésképtelenségét,
reformképtelenségét, kríziskezelési képtelenségét mutatja. A folyton újragenerált hatalom- és
öncélú igazgatás-központúságot felváltó modellt egyaránt jellemzi majd, hogy egyrészt az állam-
(vagy közösség-) polgárt nemcsak bevonja, hanem annak részvételére épít, másrészt a mai
képviseleti (kvázi) demokráciát felváltó részvétel központú demokrácia jön létre, harmadrészt a
társadalomnak alárendelt, a társadalmat aktivizáló politikai rendszer visszanyeri reform- és
cselekvőképességét, legitimitását és kohézióteremtő lehetőségét.
4. pont: Az intelligens, hálózati, civil társadalom, lokalitás reneszánsz. A mediatizált hatalmi
érdekeknek (és játékszabályoknak) alávetett, ezért magas fokon manipulált és kiszolgáltatott,
szétesett és izolált, információ- és tudás hiányos, önszervezésben alulteljesítő, dialógusra és
kooperációra alig alkalmas társadalmak helyett magas szinten képzett, gazdag identitás készletre
építő, kreatív, önszabályzó, önszervező, intelligens és széles körben – vertikálisan és
horizontálisan – együttműködő, sőt fenntartható civil társadalmak alakulnak ki. Ezek a politikai-
hatalmi struktúrákat és intézményeket ellenőrzik, s a globális, nemzeti és lokális szinten egyaránt
folyamatos önépítkezéseket folytatnak. A hálózati társadalmakban a lokális szinteken új
minőségek – új önkormányzati, önellátási, önszervezési elvek és formák – jönnek létre.
5. pont: Állam- és hatalomközpontú nemzet helyett, erkölcs, tudat és tudat-központú nemzetek
együttműködése. Az elmúlt századokban a külső és belső veszélyeztetettségek miatt a nemzetek
(kivéve az uralmi központokat megtestesítő nagy államokat, nagy nemzeteket) alapvetően
védekezésre kényszerültek és létmódjuknak elsősorban az erősnek akart nemzetállamokat
tartották. A kifelé támadó, a befelé szintén gyakran támadó nemzeteket – az új típusú
világrendben, értékrendben, kooperációs rendben – felválthatja a tudás, az érték, az erkölcs, a
magasabb kollektív tudatállapot központú nemzet-modell.
6. pont: Új tudás, poszt-normál (és/vagy poszt) tudomány. A közelmúlt, a jelen és a közeljövő
egyaránt tudáshiányos világát (gazdaságát, társadalmát, államát, stb.) nem lehet fenntartani,
ráadásul az elmúlt évtizedekben szinte minden kontinensen, vagy országban folyamatosan
születik a paradigmaváltó új tudás, új (már nemcsak poszt-normál jellegű) tudomány, új
metafizika vagy új teológia számos iránya, gondolkodási modellje. A tudás-alapú gazdaság és
társadalom nem illúzió, nem maszlag, csak nem a régi tudásokat kell a régi – avagy
fenntarthatatlan módon – alkalmazni. Ezért a tudásteremtés és tudásközvetítés új programja, új
intézményrendszere alakul ki.
7. pont: Az ember újjászületése, előtérben a tudat- és az elme, fókuszban a lelki-szellemi
szükségletek. Ez a második ezredforduló szembesült a legélesebben avval, hogy az ember
egészéről elképesztően keveset tud, hiába megszámlálhatatlan tudományos kutatás és eredmény,
miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy az ember lényege nem a test és agy (ám mindegyik
generálisan fontos), hanem mindenekelőtt az elme, a lélek, és főként a titokzatos és egyelőre
látszólag megfejthetetlen tudat. Ha hiányzik valami, méghozzá mindenhez, világrendhez,
165
társadalomhoz, jövőhöz, akkor ez nem más, mint a magas rendű ember és annak magas rendű
minősége.
8. pont. Személyes és kollektív tudat emelése. Ha a 21. század fő (vagy egyik fő) kérdése a tudat,
akkor az szükségképpen nem más, mint egyszerre a személyes és kollektív tudat, sőt a személyes
és kollektív tudat minden szintje, a tudattalantól a transzcendens tudatokig. A tudattípusok, a
tudatformák, a tudatminőségek, a tudatállapotok, a tudatváltások megértése és tudatos
alkalmazása feltétele minden külső (gazdasági, társadalmi, ökológiai, stb.) tényleges és valódi
eredményt hozó változásnak is.
9. pont: Erkölcs-központú világ, poszt-szekuláris világrend, új spiritualizmus, szakrális
demokrácia. Ez a század avval a paradigmaugrást hozó változással is jár, ha az emberek és
ideológusok többsége ezt még elképzelhetetlennek is tartja, hogy egyrészt véget ér a vita az
Istenről, hitről, vallásról, a transzcendencia létezéséről, mert ezek a dimenziók, valóságok,
minőségek vitathatatlanná válnak. Másrészt véget ér a vita erkölcsről, etikai normákról, az
erkölcsi szabályok feltétlen szerepéről, mert szintén vitathatatlanná válik, hogy bolygónk,
civilizációnk, kultúránk fenntarthatatlan az erkölcsi rend nélkül. És akkor még az is
megtörténhet, hogy a hitek, a vallások, az etikák nem egymásban, nem egymás között keresik az
ellenséget.
10. pont: Fenntarthatóság helyett újragondolás-újraalkotás. Vagy durvábban mondva, a
kapitalista, poszt-kapitalista – a kapitalista világrend lassú, alig hatékony, globális
konfliktusokba sodró – kvázi-fenntarthatósága helyett nemcsak a mai egyre kevésbé fenntartható
világrendben, hanem elsősorban az új világrend-alternatívák valamilyen kombinációjában új
természeti-környezeti koncepcióra és magatartásra lesz szükség. Ezt a jelenlegi fenntarthatóság
fogalom helyett újragondolásnak-újraalkotásnak nevezném, mert alapja a természet, az élet és az
ember új felfogása lesz.
Íme, tíz pontban a kardinális kis káté. Ez így együtt nem más, mint az új program. Az új módon
fenntartható világrend, s fenntartható világtársadalom víziója. Ehhez sem kell azonban több
évszázad és nincs esély a világváltás kitolására, távoli időbe való exportálására.
Az új pontok egyúttal azt is jelzik, hogy nem csak a fenntarthatóságot, hanem a társadalmat
magát is újra kell gondolni. Minden eddigi közvélekedéssel és tudományos állásponttal szemben
a társadalom nem elsősorban „objektív valóság”, hanem többféle csoportos tudatállapot és
tudatminőség. A tanulmány ezért röviden felvázolt egy társadalmi kollektív tudatelmélet
hipotézist; a társadalmi tudat nyilvánul aztán meg korszellemként, intézményrendszerként,
társadalmi viselkedésként, s a kollektív tudat igen intenzív, de rejtett hatásokat fejt ki minden
emberre és személyes tudatra.
A társadalomnak ez a kibővített, tudatközpontú elemzése azért fontos, mert az emberiség vagy
egy-egy ország társadalma akkor lesz – új értelemben – fenntarthatóság-központú, vagy
újraalkotás szándékú, ha ezt a filozófiai-metafilozófiai rendszert és ezt a minőségi
életkövetelményt a társadalmi tudat befogadja és támogatja. Az elkülönült, önjáró, lefojtott és
166
elfojtó társadalmi tudat változása természetesen jórészt az egyének minél magasabb szintű
tudásától, tudatától és tudatosságától függ, azaz a kollektív tudatra tett visszahatásától.
A tíz pontok mindegyik összefügg a kormányzás és önkormányzás minőségével és várható
paradigmaváltásával. Ezért érdemes legalább felsorolnunk, hogy a következő fél században
milyen új, fenntartható és/vagy újraalkotott kormányzás-önkormányzás modell alternatívák
válhatnak realitássá. Íme, a két – szükségképpen nem teljes – lista:
Globális állam-modell lehetőségek: a) globális parlament és kormány, b) az államok
intézményesített együttműködése, c) a független globális hatóságok hálózata, d) az állam nélküli
(globális) jog, e) a globális önszabályozó rendszer, f) a globális részvételi állam és globális civil
intézmények, g) az elektronikus világ”kormányzás”, h) a globális intézményesített civil
társadalom, h) a globális tudatos kollektív tudat – tudat”kormányzás”, i) több alternatíva sokféle
kombinációja.
Lokális állam-modell változatok: a) a lokális parlament és helyi kormány (új városállam), b)
térségek és települések intézményesített együttműködése, c) az államtól és helyi
önkormányzatoktól független hatóságok rendszere, d) lokális önszabályozó rendszer „központ”
nélkül, e) lokális részvételi önkormányzás és demokrácia, f) a elektronikus lokális e-parlament és
digitális „kormány”, g) lokális – és intézményesített – civil irányítás, h) a lokális
tudat”kormányzás”, i) több alternatíva kombinációja.
Mindegyik alternatíva más elvek szerint, más módon nyújthat sikeres változást. Nem kétséges,
hogy a felsorolt állam-önkormányzás modellek többségének még a neve sem ismert. Ez azonban
nem olyan nagy probléma, mert a következő évek társadalmi disputáiban, a szakértők heves
nyilvános vitáiban, az állami-önkormányzási modellkísérletek értékeléseiben az új felfogások
széles körben értelmezhetők lesznek. A fenntartható-újraalkotott társadalom koncepciója így
válik mindennapos ismeretté.
A valóban fenntartható társadalom jövő-forgatókönyvei
Ez a fejezet azt vizsgálja, hogy az önmagát is fenntarthatóvá tenni akaró társadalmi tudat és
maga a társadalom – egyaránt okként és következményként – miképpen érheti el, vagy
hogyanszorgalmazhatja a generális fenntarthatóságot, a Föld ökológiai megmentést, az eddig
fenntarthatatlan civilizáció megzabolázását és egyúttal kulturálttá válását.
A forgatókönyv alternatívák mellett az esélyek-esélytelenségek taglalására is kitérünk; nyilván
külön kérdés, hogy új modellként a társadalom-központú fenntarthatóság növelés mennyire
releváns és hatékony.
A feltárt és röviden bemutatott válságtünetek régi, s új szemléletű értelmezései alapján egyaránt
megfogalmazhatók Európa (és benne Magyarország) jövő-forgatókönyvei. Hangsúlyozzuk, hogy
ezek komplex gazdasági, társadalmi, tudásbeli, kulturális (stb.) alternatívák. Először egy
összefoglaló szcenárió készletet mutatunk be a lehetséges fontosabb forgatókönyvekről, majd a
forgatókönyvek bizonyítására egy-két fontosabb alternatívát részletesen ismertetünk. Európa
167
fontosabb jövő-forgatókönyvei91 (három kapitalista-újkapitalista és négy poszt-kapitalista
modellként) hét alternatívában fogalmazhatók meg.
A jövő modellek tényleges és/vagy szimbolikus nevei és jellemzéseik:
1. Modernizáció rendszerszerű szupra-válsága, általános csőd gondnokság, régi világrend bukása
és társadalmi lázadások veszélye, negyed- és fél-diktatúrák kialakulása.
A jövő alternatíva jellemzése: A 21. század első fele elsősorban válságok, csődök, visszaesések
sorozata, átfogó reménytelenség-alternatíva, az Európai Unió csődgondnok, s a legnagyobb
veszélyek elhárítására koncentrál, ám a tagállamokban is számos negatív forgatókönyv mehet
végbe, diktatúrák, polgárháborúk, terrorizmus. Tünetek: folyamatos, egymást erősítő csődök,
gazdasági krízis, a klímakrízis megoldhatatlan, a modernizáció és poszt-modernizáció elvei és
intézményei csak részben kezelik a válságokat, társadalmi ellenállások, az ifjúság lázadásai, a
csőd következménye lehet valamilyen diktatúra-modell kialakulása is.
2. Javított kapitalizmus folyamatos válsággal, szabályozott cowboy kapitalizmus, újraalkotott
kapitalizmus, korrigált liberális világrend átmentése.
A jövő alternatíva jellemzése: Marad a kapitalizmus, a pénzpiac központú kapitalizmus,
legfeljebb szabályozottabb, ellenőrzöttebb lesz, de a jóléti állam nem rekonstruálható, nő a
szociális egyensúlytalanság. Tünetei: az önkorrigáló, de alapjaiban nem változó világrend,
részben államosított kapitalizmus, vagy regulált kapitalizmus, globálisan és kontinentálisan
ellenőrzött pénzpiacok, vagy államilag szabályozott és felügyelt gazdaság, de a válság
folyamatos lesz!, a javított demokrácia modell jön, de az Európai Unió nem lesz egyesült Európa
3. Tudásközpontú világmodell, globális tudásvezérelt gazdaság, társadalom, intellektuális
kapitalizmus.
A jövő alternatíva jellemzése: Poszt-információs kapitalizmus, a pénz helyett zömében a tudás az
uralkodó csereeszköz, s a tudás-szegénység felszámolása, előtérben a tudás-integráló, innováló
és hasznosító Európa. Jellemzői: tudás-kapitalizmus, vagy jobb esetben tudás-posztkapitalizmus,
a globális tudásgazdaság csökkenti a kontinensek közötti (s kontinenseken belüli)
egyenlőtlenségeket, kreatív és innovatív intellektuális tőke központú (poszt)kapitalizmus, az
egyesült Európa lehetővé válik.
4. Poszt-kapitalizmus, új gazdasági világrend, poszt-piaci (és nem csak tőke-alapú) gazdaság,,
fenntartható gazdaság, társadalom és kultúra kora. Ez egyúttal már új poszt-
szekurális92világrend.
A jövő alternatíva jellemzése: A posztkapitalizmus lényege: tőke utáni, poszt-piaci korszak, már
nem növekedés-központú paradigma, az egységes Európa nem elsősorban politikai vagy
gazdasági, hanem érték- és életminőség központú integráció, így új politikai modell alakul ki.
Mutatói: nem (vagy nem elsősorban) a profit a lényeg, hanem a kölcsönös – mindenki
egyformán jól jár alapú – érdek és érték egyeztetés, alternatív energiahálózatok, poszt-
168
demokrácia: részvételi állam, elektronikus és/vagy részvételi demokrácia, középpontban a
fenntartható világ és fejlődés lehetővé tétele, a klíma krízis kezelése.
5. Lokalitás-központú globalizáció, társadalom-központú világállapot, új szolidaritás, új
közösségi identitás, direkt és/vagy közvetlen demokrácia kora.
A jövő alternatíva jellemzése: A régi világrend széthullik darabokra, és dinamikus lokális
hálózat(ok) jön(nek) léte, ez részben a lokális világ reneszánsza, a lokális „köztársaságok”
rendszere, a lokalitás fontosabb, mint a globalizáció, új típusú nemzetállamok, lokalitás-alapú
szövetségek, nem profit- és verseny-központú, hanem önellátás, öngondoskodás célú
együttműködések. Tünetei: önellátó, önfejlesztő kis közösségek hálózatai, a globális gazdasággal
egyenrangú helyi gazdaság, lokális pénz bevezetése, társadalmat szolgáló gazdaság, politika, a
természetbe integrálódik vissza az emberiség, fenntartható világ alternatíva a középpontban,
részvételi önkormányzás, széleskörű részvételi (és elektronikus) demokrácia.
6. Tudás- és kollektív tudat-központú világrend, tudat-központú állam és társadalom, kultúra-
vezérelt univerzális korszak.
A jövő alternatíva jellemzése: Az egyes embert nem a pénz, a hatalom, a presztízs, hanem a
magasabb minőségű tudás és tudatosság vezeti, a társadalmakat nem a mohóság, az uralkodás,
hanem a kollektív tudat minőségei irányítják. Jellemzői: középpontban a tudatfejlesztés áll, a
szegénység és a kiszolgáltatottság sikeres lecsökkentése, a természet és környezet megóvása,
rekonstrukciója, s harmónia az emberrel, a magas szintű kultúra a magas tudás- és tudatállapotok
kifejeződése, az új „világrend” teljesen meghaladta a posztkapitalizmust is.
7. Erkölcs központú világrend, érték, vallás, hit orientált világállapot, globális vallási béke,
poszt-szekuláris világrend.
A jövő alternatíva jellemzése: Ha az ember nem csak fizikai, lelki és szociális, hanem spirituális
lény is, akkor olyan világot teremt kívül és belül, ami érték, erkölcs, s vallás (és/vagy spirituális)
alapú. Mutatói: nem a pénz, nem a tudás, hanem a tudattal együtt az etika, a vallás (stb.) értékei
tartják össze és irányítják a világot (a gazdaságot és társadalmat is), a középpontban az
egymással dialógust folytató vallások, hitek, spirituális tapasztalatok vannak, erkölcs és hit alapú
„világrend” születik
A komplex forgatókönyv készlet – ezt vegyük észre – egyaránt tartalmaz paradigmakorrekciós
forgatókönyveket (lásd az első hármat), s a különböző paradigmaváltó szcenáriókat (lásd az
utolsó négyet). Ha esélyeket kell taglalnunk, csak azt mondhatjuk, hogy a közelmúlt tapasztalata
alapján csak a második vagy harmadik forgatókönyv diadala várható. De: a válság minden
eddiginél súlyosabb, az új paradigmák évtizedek óta készülnek, így a korszak szellemi-szakmai,
vagy intézményi és társadalmi korlátai lazulhatnak
A korábban mondottakat most megismétlem, hogy a személyes tudatban jobban kiteljesedhessen.
Az első szcenárió így a csőd, a káosz vagy a hanyatlás, a második és részben a harmadik
forgatókönyv a helyben járás, de a stabilizálás (és kollektív biztonság), a negyedik-ötödik jövő-
169
alternatíva az új megoldások, a hatodik-hetedik szcenárió pedig az ideális jövővilág teremtésének
forgatókönyve. A várható történelmi valóság viszont soha sem egy, izolált jövő-alternatíva
valóra válása, hanem akár kontinensenként, vagy kontinenseken belül, különböző arányban-
mértékben integrált forgatókönyv-kombinációk eredménye!.
A jobb esélyek talán arról szólnak, hogy a globális világ, az Európai Unió, vagy akár minden
európai ország szükségképpen olyan alternatívákat ötvözhet, amely a jövőt eltolja a
paradigmaváltás felé. Az eltolás azonban láthatóan nem szerves folyamat lesz, hanem
kataklizmák átélése közben tudatosan és nyugodtan végigvitt világteremtés. Ha van a jelennek
izgalmas és a válságnál súlyosabb kérdése, az éppen az, hogy kontinensünk képes-e kilépni a
rendszer- és paradigma-foltozások bűvköréből?
Ha igen, kik, milyen gazdasági, társadalmi, politikai erők – milyen szellemi csoportokkal
szövetkezve – állnak az élre? Egy valami bizonyosnak látszik: mindegyik jövő-forgatókönyv
modellhez hozzá tartozik egy válságértelmező és megoldó globális/nemzeti/lokális válságtanács
típus létrehozása. Így például mindenekelőtt újra kellene gondolni, s ki kellene egészíteni az
összes forgatókönyv képviseletével a tervezett európai bölcsen tanácsának alapítását, vagy az
európai nemzetek bölcsek tanácsait. És bármelyik országban szervezhetjük a nemzeti
válságkezelő tanács létrehozását.
Megjegyzés: Ma még kevesen látják, hiszik, hogy a globális-lokális régi rend folyamatosan
növekvő, elmélyülő válságba kerül. A válság csődbe fordulása most történik. Kevesek viszont
csak ezt tartják reálisnak, az első és a második forgatókönyv együttes bekövetkezését. A kérdést
nem kell, s nem lehet most eldönteni, de kötelező lenne a negatív trendre is komolyan
felkészülni, mert a csődgondnokság megtervezése az első felelős lépés.
Utószó – avagy a forgatókönyvek megvalósíthatósága
Ha tehát van, vagy lehet program, ha nincs minden veszve, vagy legalább lehet alternatíva, akkor
nyilván még az a kérdés, hogy mikor valósítható meg, vagy egyáltalán bármikor megvalósítható-
e? A zavaróan „hosszú” és változatlannak látszó jelen ugyanis kikerülhetetlenül válság, noha az
egymást váltó válsághelyzeteket a társadalom már tudomásul veheti és megszokhatja, –
csakhogy a belátható jövő rossz esetben tragédia lehet, vagy jobb esetben nem várt, vagy a
várakozáson túli újrakezdés, ám ebben a században és akár közeli időben bármelyik is
következik be, az eredmény gyökeresen más valóság és kollektív tudat lesz →
Hol is tartunk tehát? Mit is üzenhetünk, hiszen pillanatok belül megint eltelik majd egy, öt vagy
húsz év? Mit is remélhetünk akkor is, ha a század húszas éveiben is esetleg ismét csak ott tartunk
majd, hogy a korábbi üzeneteket ismételjük?
Hosszan folytathatnánk a remény-felvetéseket. Most ne törődjünk az idővel és az aktuális
kényszerpályákkal. Az új tudás már elérhető és alkalmazható, nincs akadálya az új elme- és
tudatállapotoknak, végül új kollektív tudatállapotokba (is) léphetünk. A tényleges, új paradigmát
170
megtestesítő 21. századot várhatóan a bölcs idősebbek és az új nemzedékek hozzák el – vagy
esetleg rontják el, amit nincs miért elrejtenünk: világkrízisek, lázadások, polgárháborúk jöhetnek.
Az új fenntartható/újrateremtett világra jelenleg elsősorban lokális-regionális szinten látunk
példákat, mert a – legalább korlátozottan és átmenetileg – fenntartható társadalomra egyelőre
elsősorban helyi szinten van nagyobb esély. Az elmúlt másfél évtized Magyarországán, noha az
elmúlt száz évben nálunk a nagyobb léptékű, az új paradigmákra alapozott társadalmi
kísérleteknek nincs gazdag hagyománya, mégis néhány új lokális – minőségi – fenntartható
modellváltozat született meg. A legizgalmasabbak azok a lokális fejlesztési modellek, amelyek
messze túllépnek a helyi természeti-környezeti fejlesztéseken, s komplex gazdasági, társadalmi,
politikai, szellemi és spirituális világteremtésre vállalkoznak.
A régi paradigmák „uralma” ellenére tehát már potenciálisan az új paradigmák korát éljük, a
közeljövő – bármikor is lesz az – az új paradigmák elterjedése és érvényesülése lesz. Az új
paradigma új eszme, főként a naturális, anyagelvű valóság meghaladása, az emberi test
kultuszára és a fogyasztásra kódolt civilizáció elvetése, avagy visszatérés az igazi élet
vitathatatlan minőségeihez (szeretethez, tudathoz, téridőhöz, kultúrához), mert az önpusztító
funkcionális „építkezés” önmagában nem teszi lehetővé bolygónk túlélését. A gondolkodás- és
célrendszer-váltást így is jellemezhetjük: anyagtól a tudatközpontú anyaghoz, sőt általában a
tudatig, a világegyetemtől az univerzális és transzcendens tudatmezőkig, s az egymástól is eltérő
párhuzamos világegyetemekig, a primitív-alávetett társadalomtól az életet adó társadalmi tudatig
és tudatalattiig.
Ha a föld világa újraszületik, már a születéskor új világteremtés folyik majd: bent az egyénekben
– és kint is a társadalmi téridőkben. A fejlesztések így nem irányulhatnak elsődlegesen, vagy
kizárólag a tárgyi-anyagi következményekre (az „objektív” valóságokra), még akkor sem, ha a
következmények visszahatnak (a tudatokra). A következő időszakban – reménykedjünk –
szellemi és társadalmi gyors váltás indul el: a naturális-anyagi történelemtől eljutunk az édeni
poszttörténelemig.
Változatlanul ideák cselekednek velünk, és ideák vagyunk magunk is.
Irodalom
A globális éghajlatváltozás, Védegylet, 2007
Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság, Typotex Kiadó, 2001
Az OECD Tanács környezetpolitikai eszközei, KTM, 1997
Az ökológiai válság: közös felelősségünk: Őszentsége II. János Pál pápa
üzenete,http://bocs.hu/vall-oko-konf-2001c.htm
Baji Lázár Imre: Öko-platonista jegyzetek a kegyelem reményében, Ökotáj 39-40 szám,
http://www.okotaj.hu/
171
Béres Tamás: Természeti környezet és
kereszténység,http://www.lutheran.hu/z/honlapok/eszak/urlap/037
Boda Zsolt a globális civiltársadalomról http://www.ahet.ro/dossziek/kulpolitika/boda-zsolt-a-
globalis-civiltarsadalomrol-59-101.html
Boda Zsolt: Globális ökopolitika, Helikon Kiadó, 2004
Bolyki János: Teremtésvédelem. Ökológiai krízisünk teológiai megközelítése, Kálvin János
Kiadó, 1999.
Borsos Béla: Azok a bizonyos könnyű léptek, L’Harmattan, 2003
Borús jövőt jósol James Lovelock, (ford: Illyés
András)http://www.greenfo.hu/hirek/hirek_item.php?hir=20164/
Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: The Sustainable Society. In Donella and Dennis
Meadows – Jorgen Randers: Beyond the Limits. Post Mill, Vermont 1992, Chelsea Green
Publishing Co.
Donella Meadows, Dennis Meadows, Jorgen Randers: Limits to Growth, The 30-Year Update,
Chelsea Green Publishing, 2004
Dr. Bulla Miklós – Guzli Piroska: A fenntartható fejlődés
indikátorai,http://www.kep.taki.iif.hu/file/Bulla_fenntarthato_fejlodes_indikatorai.doc
Faragó Tibor – Nagy Boldizsár (Szerk.): Nemzetközi környezet- és természetvédelmi
egyezmények jóváhagyása és végrehajtása Magyarországon, KVM, ELTE Állam és
Jogtudományi Kar, 2005.
Felelősségünk a teremtett világért (szerk: Jávor Benedek), Védegylet 2004
Gyulai Iván: Gondolatok a fenntartható fejlődésről
http://gtk.wigner.bme.hu/jegyzet/jegyzetmm/KornyezetiEtika/ketifejvv.doc
http://www.fsz.bme.hu/mtsz/termved/fejlod01.htm#1
Dr. Hermann Imre: A fenntartható fejlődés kudarcának oka a gazdasági fejlődés doktrínája
(Mészáros Milán A Riói ENSZ Föld Csúcs kudarcának oka a fenntartható fejlődés doktrínája
című tanulmányához hozzáfűzött gondolatok), 1996-1997
James Lovelock: The Revenge of Gaia: Why the Earth Is Fighting Back – and How We Can Still
Save Humanity. Santa Barbara (California): Allen Lane. 2006
James LOVELOCK’s web site – the international homepage, http://www.ecolo.org/lovelock/
Jacquet, Pierre – Jean Pisany-Ferry – Laurence Tubiana: Gouvernance mondiale: les institutions
économiques de la mondialisation, In: Gouvernance mondiale, La Documentation Francaise,
Paris, 2002
172
Jávor Benedek: A kereszténység ökológiai
küldetésehttp://www.jak.ppke.hu/hir/ias/200612sz/2006_1-2_2acta6.pdf
Jordán Ferenc: A kihalások története, Természet Világa, 129. évf. 3.
számhttp://www.termeszetvilaga.hu/tv98/tv9803/kihal.html
Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv, ELTE
Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet: Osiris, 2003. 283 p.
Lányi András: A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései (Előszó a
Természet és szabadság című könyvhöz, Osiris, 2000)
Lányi András: Fenntartható társadalom, L’Harmattan, 2007
Lynn White: The Historical Roots of our Ecological Crisis. Science, vol. 155. 1967.
Magyarul:Ökológiai válságunk történeti gyökerei. In: Lányi András (szerk.): Természet és
szabadság.Osiris, Budapest, 2000, 27–35.
Molnár László: Környezeti etika,
http://gtk.wigner.bme.hu/jegyzet/jegyzetmm/KornyezetiEtika/ketifejvv.doc
Senge, Peter M. (1998): Az Ötödik alapelv, HVG kiadó, Budapest
Steiner, Dieter – Nauser, Markus (ed.): Human Ecology. Fragments of Anti-fragmentary Views
of the World. Humánökológia London, New York : Routledge, 1993. xxv, 365 p.
Takács-Sánta András (szerk.): Paradigmaváltás?!, L’Harmattan, 2007
Theodore Roszak: Az én kiteljesedése és az
ökológia,http://terebess.hu/keletkultinfo/theodoreroszak.html
Theodore Roszak: The Monster and the Titan: Science, Knowledge and Gnózis, Daedalus, vol.
103.3, 1974, magyarul: A szörny és a titán – tudomány, ismeret, gnózis (in: Természet és
szabadság, Osiris, 2000)
Turchany Guy, Füleky György, Turcsányi Károly, Vörös Mihály: Fenntartható fejlődés
problematikája, előzményei és kilátásai, Liget, 2007/6
Varga Csaba: A metaelmélet gyönyörűsége, Kairosz Kiadó, 2008
Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007
Varga Csaba (szerk.): Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005
Zsolnai László: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon Kiadó, Budapest, 2001
173
Közösség- és demokráciafejlesztés Mint a mesében, úgy kezdődhet ez a programbeszéd, mert van egy nagyobb térség, nem az
Óperenciás tengeren túl, hanem Fejér megyében93, ahol fizikai szinten szinte még semmi nem
változott meg, de mintegy huszonöt polgármester nyilvános esküt tette arra94, hogy az Ország
Szívében érthetően ország-formáló programot gondol ki és fogad el. Ez megtörtént. Nagyjából
félév alatt, a közismertté vált abai modell95 adaptálásával és kibővítésével megszületett egy
olyan gazdaság- és társadalomfejlesztési víziótervezet, ami nem új globális világmodellt, vagy
átfogó nemzeti stratégiát fogalmaz meg, hanem az első lokális reneszánsz, vagy helyi újvilág-
teremtés kézzelfogható közösségi alternatíváját.
Minden lokalitás a teljes valóságegész része, de önmagában minden lokális világ (részként)
valóságegész is. Ez az elképzelés lényegében arról ad hírt, hogy az egyik hazai lokalitásban
figyelni kezdenek valóságegész létükre, s a figyelem mellett kísérletet tesznek a valóságegész
rekonstrukció elindítására. Ebben a világegész társadalmi tükörben természetesen sokkal
élesebben látszik, hogy milyen hatalmas különbség van a lokális világ valóságegész lehetősége
és a tényleges valóságegész töredékessége között.
Az önfeladás és az önmentés közötti alternatíva különbsége is.
Az Ország Szíve programcsomag néhány eleme, bővebb magyarázat nélkül.
Polgárok Mestere
Az Ország Szíve program újragondolja a polgármesterek szerepeit és feladatait. Dél-Fejér
megyében arra törekednek, hogy a polgármester a Polgárok Mestere lehessen, minden
településen a közösség első polgáraként betöltsön közösségi, szellemi, lelki és spirituális vezető
pozíciót. Emberi és társadalmi feladata, hogy mindent megtegyen a polgárok életének javításáért
és fordítva is, szervezze és inspirálja úgy a polgárokat, hogy ők is mindent megtegyenek az adott
város vagy falu életéért. A polgármester így sokrétű hídszerepeket, példaszerepeket, motivációs
szerepeket lát el.
A polgármesterek alapvető feladatait 1994 óta új törvény szabályozza. A polgármester a jegyző
útján irányítja a szakapparátust, a polgármesteri hivatalt. A polgármestert munkájában a helyi
képviselőtestület által az ő javaslatára megválasztott egy vagy több alpolgármester segíti. A
polgármester az önkormányzat képviselő-testületének akaratát végrehajtó, a köznek
szolgálatában álló, de köztisztviselőnek nem minősülő személy. A polgármester képviseli a
települési önkormányzat képviselő-testületét, képviseleti joga törvényen (Ötv.) alapul, így a
képviseletre külön meghatalmazás nélkül jogosult.
Az önkormányzati képviselőtestület elnöke a polgármester. A polgármester az önkormányzati
feladatain kívül törvény vagy törvényi felhatalmazáson alapuló kormányrendelet alapján
kivételesen államigazgatási feladatokat és hatásköröket is elláthat (Alkotmány 44/B§). Az Ötv. a
174
képviselő-testületek számára a polgármester feladatainak meghatározásában széleskörű
szabályozási önállóságot biztosít.
Az SZMSZ-ek a polgármester fő feladatait különösen a következőkben látják: a település
fejlődésének elősegítése; a helyi közszolgáltatásokról való gondoskodás; az önkormányzat
vagyonának megőrzése és gyarapítása; az önkormányzat gazdálkodásának menedzselése; a
demokratikus helyi hatalomgyakorlás megvalósítása és segítése a közakarat érvényesülésének
biztosítására; a nyilvánosság megteremtése, helyi fórumok szervezése; a lakosság önszerveződő
közösségeinek támogatása, a hatékony együttműködési formák kialakítása; kapcsolattartás a
helyi pártok vezetőivel; a képviselő-testület működési feltételeinek megteremtése, munkájának
megszervezése; a települési képviselők, a tanácsnokok, a bizottsági elnökök munkájának
segítése; a képviselő-testület döntéseinek előkészítése, a döntések végrehajtásának
megszervezése és ellenőrzése; az önkormányzati intézmények működésének ellenőrzése,
segítése; a polgármesteri hivatal irányítása; stb.
A feladat-és hatáskör – a garanciális keretek megtartása mellett – szabadon alakítható, növelhető,
illetőleg csökkenthető. Az Ötv. rögzíti, hogy az önkormányzati feladatokat a képviselő-testület és
szervei: a polgármester, a képviselő-testület bizottságai, a részönkormányzat testülete, a
képviselő-testület hivatala látják el.
Attól függően, hogy e jogkörével milyen intenzíven él a képviselő-testület, alakul ki az erős, a
közepesen erős, illetőleg a gyenge polgármesteri hatáskör. Az Ötv.- jogállását és szerepkörét
tekintve-alapvetően erős képviselő-testületet, valamint közepesen erős polgármesteri pozíciót
hozott létre. A mérsékelten erős polgármesteri modell keretén belül a helyi képviselő-testület a
szabályzatában növelheti, vagy csökkentheti a polgármester szerepkörét. A társadalmi
megbízatású, nem főállású polgármester pl. szükségképpen kevesebbet tud felvállalni, mint a
községházán teljes munkaidőben dolgozó polgármester.
A polgármester feladatainak eddigi, törvényi szabályozása tehát lehetővé teszi a feladat- és
hatáskör szabadon növelhetőségét, illetve csökkentését. Ennek alapján a következőket
javasoljuk:
1. A polgármester nem csak az önkormányzat képviselő-testületének akaratát hajtja végre,
hanem az adott település és társadalmának stratégiai szándékát is. Ezért a helyi társadalom
akaratát folyamatosan felméri, integrálja, a helyi politikában képviseli, és mindent megtesz
annak megvalósításáért.
1. 2.Feladata nem csak a lakosság önszerveződő közösségeinek támogatása, s a
hatékony együttműködési formák kialakítása, hanem a település közösség- és
társadalomfejlesztésének és a működőképes civil társadalom megteremtődésének
aktív segítése.
2. 3.Kiemelt tevékenysége, hogy a képviselő testületet úgy orientálja és szervezze,
hogy a képviselő testületet betölthesse az összefogó, cselekvő falumag szerepet, s
nyerje meg a társadalom-, a demokrácia- és a szellemi fejlesztés új feladatainak
végiggondolására és elvégzésére.
175
3. 4.A polgármester nem csak a képviselőtestület elnöke, hanem a helyi társadalom
első embere, példaadó személyisége, aki közösségi, szellemi, erkölcsi vezetői
szerepeket tölt be.
4. 5.Célja nem csak a demokratikus helyi hatalomgyakorlás megvalósítása és segítése,
a közakarat érvényesülésének biztosítására, hanem a demokrácia folyamatos
továbbfejlesztése, például a részvételi demokrácia, az e-demokrácia
intézményesítése.
5. 6.Szintén kiemelt feladata, hogy helyben szervezi és irányítja a közigazgatás
folyamatos modernizálását, többek között az e-közigazgatás széleskörű bevezetését.
6. 7.A helyi közszolgáltatások körének bővítése, változtatása, fejlesztése, függően attól,
hogy a helyi társadalomban milyen újabb akkut problémák, vagy jövőorientált
feladatok jelentkeznek.
7. 8.Feladata, hogy a helyi értékrend alakulását figyelje, szükség esetén szorgalmazza
az értékrend visszaállítását és/vagy megerősítését, sőt továbbfejlesztését, mert e
nélkül a helyi társadalom belső egyensúlya és működőképessége nehezen tartható
fent.
Utcaközösségek
Az utcaközösségek mindegyike egy vagy több utca családjainak közössége. Általában 150-180
helyi polgár; avagy 50-60 család (illetve egyedül élő ember). Ez az a mikroközösség, amely még
viszonylag jól áttekinthető, de már falun sem mindig igaz, hogy két-három vagy több szomszéd
közül mindnyájan jól ismerik egymást. Ellenben nagyjából mindenki tud a másik 40-60 közeli
családról, ha mást nem, akkor híreket, pletykákat.
Az utcaközösség az együtt-élőkből, vagy az egymáshoz közel élőkből – nem vérségi alapon, nem
családi-rokonsági szerint – teljesen önkéntesen élő közösséget hoz létre. Ebből nem az
következik, hogy ebben rögtön minden család vagy helyi polgár részt vesz, hanem fokozatosan,
egyre többen ismerik meg egymást jobban és kezdenek figyelni egymásra.
Az utcaközösségek építenek a komaság intézményére és hagyományára, különösen azokban a
falvakban, ahol ez a közösségi intézmény még megmaradt. Ezért azt is mondhatjuk, hogy az
ideális utcaközösségek úgy képzelhetők el, mintha mindenki mindenkinek komája lenne, hiszen
ez nagyon szoros érzelmi, lelki, szellemi, erkölcsi és spirituális kapcsolathálózat.
A mai lokális társadalom – ez bármennyire is paradoxon – ma inkább az izolációk hálózata. Az
egyes polgár gyakran izolált saját családjában, vagy saját utcájában is, s leginkább izoláltnak érzi
magát a helyi vagy tágabban a lokális társadalomban. A családok közötti egymásara figyelés,
problémaészlelés vagy kölcsönös segítés is messze elmaradt a normális együttműködési
hagyományoktól vagy tapasztalatoktól. Ugyanakkor az utóbbi öt évben mintha egy ellentétes
trend is elindult volna, mióta egyre több család vagy polgár felismeri, hogy az együtt élő
családok mindenekelőtt számíthatnak egymásra.
176
Az utcaközösségekben általában a második-harmadik évben bontakoznak ki olyan közösségi
formák, amelyek a település életét már alapvetően változtatják és különböző áldásos hatásokat
érnek el. Például: a) a bajban lévők rendszeres támogatása, egymás iránti jó szolgálatok
vállalása; b) utcaközösségi és/vagy települési stratégiák kidolgozása, környezeti-ökológiai
programok megvalósítása, c) helyi magisztrátusok szervezése, helyi közösségi pénz létrehozása,
civil kártya bevezetése, utcaközösségi honlapok kialakítása, d) aktív közösségpolitikai részvétel
a település életében, koncepciózus együttműködés az önkormányzatokkal és azok
intézményeivel, e) át közösségi gazdaság társadalmi fejlesztések előkészítése, stb.; f) többnyire
közösségi tulajdon visszaállításával és/vagy teremtésével önálló gazdasági, társadalmi, civil,
vagy tudásintézmények megszervezése és működtetése.
A jelenlegi állapotok és lehetőségek alapján összeállítottam egy közösségfejlesztési „lépcsősort”.
Nem véletlen, hogy szinte minden utcaközösség a családok közötti együttműködést érzelmi
és/vagy információs közösségként kezdi. Természetesen egy-egy közösség nem mindig ezt a
fejlődési sorrendet éli meg, s az utcaközösségek gyakran egyszerre több lépcsőn is haladnak
felfelé.
Sor
szám
Közösség-lépcsők
utcaközösségek optimális fejlődési fázisai
1. Érzelmi közösség
2. Információs-kommunikációs közösség, avagy beszélgető közösség
(+ virtuális „közösség” interneten)
3. Környezetszépítő- fejlesztő közösség (saját házuk, kertjük,
utcájuk, terük, stb.)
4. Együtt gazdálkodó, értékesítő, fogyasztó közösség (Pld: helyi
gazdaság, csereklubok, stb.)
5. Lokális közpolitikai közösség (közügyekben közös gondolkodás és
cselekvés + utcaközösségi képviselő választása)
6. Egymást segítő és önsegítő közösség (koma-közösség, szociális
közösség, stb.)
7. Tudás közösség (tudást teremtő, közvetítő közösség)
8. Mentális közösség (személyes és közösségi lélekfejlesztés,
öngyógyítás, lásd az ÉLSZ törekvéseit, stb.)
9. Szeretet közösség (vagy például lelki közösség)
177
10. Spirituális közösség; ami egyben tudat közösség, vagy minimum a
lokális közösségi tudat tudatosulása
Varga Csaba, 2009
Nem szabad elvárni, hogy minden utcaközösség minél hamarább lépjen előre. Egyébként is
teljesen normálisnak kell elfogadni, hogy egy-egy utcaközösség – bármilyen okból – megtorpan,
vagy hosszabb ideig vegetál. A szervezők. és szakértők célja nem lehet más, mint a minél
önállóbb, szervesebb, kiérleltebb közösségfejlődés menjen végbe.
Utcaközösségek internetes portáljai96
Ha az utcaközösségek egy-két éve jól működnek, akkor a fejlesztés második lépcsőjében az
utcaközösségek digitális közösségszervezési lehetőséghez jutnak.
Abán például 2011-ben minden utcaközösség saját internetes portált kap, amelyen saját
közösségi életüket, információ- és tudáscseréjüket bonyolíthatják. Ezek a portálok teszik
lehetővé, hogy a közösségi pénz segítségével mérjék és honorálják, hogy az emberek és a
családok mit és mennyit segítenek egymásnak. Ennek érdekében az Atigris ZRt olyan
informatikai szolgáltatásokat és termékeket nyújt, melyek segítségével Aba önkormányzata
elindította új, példaértékű kezdeményezését, a részvételi demokrácia elektronikus úton történő
intézését.
Az Atigris Zrt a részvételi demokrácia megvalósítását és gyakorlati alkalmazását megoldó
informatikai eszközök elkészítését három nagy fázisban oldotta meg. Ezen a következők: (1) A
részvételi portálok előkészítési és indítási fázisa – az utcaközösségi szint megvalósítása, az
ügyfélkapu authentikáció integrálása, az e-közigazgatási alapfunkcionalitás kiépítése. (2) A
részvételi portálok kiterjesztése funkcionálisan és felhasználói körökre (Civil Fórum,
Magisztrátus, központi Millenniumi Park portál stb.); az ügyfélkapu csatlakozások megoldása, az
űrlapok fogadásának előkészítése és megvalósítása. (3) A részvételi portálokon plusz „csalogató”
szolgáltatások folyamatos bevezetése. Például: online piactér kialakítása; elektronikus fizetés
megoldása; e-egészségügy funkcionalitások megvalósítása; adó- telekkönyv szolgáltatások
elektronikusan, stb.
Az első lépésként az „utcaközösségi portálokat” hozták létre. Az e-közigazgatáshoz való
megfelelésként először is alkalmazták az ügyfélkapu authentikációs modulját az utcaközösségi
portálokra való belépéshez. Ebben a fázisban még megvalósul az alap dokumentum- erőforrás-
és feladattár kialakítása is. Az egységesített dokumentumtárban megtalálhatóak lesznek az
önkormányzat mindenkor aktuális formanyomtatványai, akár az ABEV szoftverrel kitölthető
űrlapok formájában is.
A második fázisban – az első fázis tapasztalataira építve – a portálok felhasználási körét
terjesztik ki, vagyis például a Magisztrátus is önálló portált kap, s felhasználóinak igénye szerint
létrejönnek a települési közösségek további internetes portáljai.
178
Az utcaközösségi és a települési közösségi portálokon elérhetők lesznek a civilegyetem
előadásai, vitái és tananyagai. Ehhez kialakítani egy feltöltő felületet, amely képes az
alkalmazott adatbázisban az egyes tananyagokat eltárolni úgy, hogy a feltöltés közben lehetővé
teszi kulcsszavak és leíró információk megadását is, melyek a későbbi visszakeresést segíthetik.
A feltöltő felületen kívül lesz egy logikus és használható kereső felületet is, valamint egy email
alapú értesítési rendszer is, amely képessé teszi a felhasználókat arra, hogy a számukra érdekes
tartalmak változására előfizethessenek és feliratkozhassanak.
Társadalmi szerződés
Egy-egy településen csak akkor indul el és/vagy gyorsul fel az önkormányzat és a helyi
társadalom szerves, életközeli, ugyanakkor távlatos együttműködése, ha közösen létre hozzák a
helyi társadalmi szerződést. Az önkormányzás stratégiai célja így ma aktuális feladattá vált.
Dél-Fejér megyében először Abán született társadalmi szerződés, ám most – 2011 nyarán-őszén
– ugyanilyen létrejött Csókakőn, Sárosdon, Sárkeresztúron és Nagylókon. Aba így akar
egyszerre a múlt a jelen és a jövő városa. Ennek a „kisvárosnak” van múltja, mert a múltat
fontosnak tartja, és a hagyományokra akar építkezni. Abának van jelene, mert tudja, hogy mit
akar, és már kéznyújtásnyira van attól, hogy nagyközség helyett igazi kisváros legyen. Abának
van jövője, mert van végre egy olyan település, amely világos és messzire mutató jövőképpel
rendelkezik.
Mindennek a tudatában az Abai társadalmi szerződés és egyben demokráciakísérlet a következő
programot adja, amelyet már öt éve elfogadtak falugyűlés keretében:
1. A társadalmi szerződés deklarálja Abán, hogy a részvételi demokrácia kiépítése
megkezdődhet. Ezt maga az önkormányzat döntötte el, amikor testületi határozattal elindította a
társadalmi szerződés létrehozásának folyamatát.
2. A társadalmi szerződés Abán minden állampolgárnak, minden családnak és minden
utcaközösségnek intézményesített formában lehetővé teszi, hogy a mai nagyközség és a
közeljövő városában részt vehessen a jelen és a jövő formálásában.
3. A társadalmi szerződés azt akarja elérni, hogy a helyi részvételi demokrácia megvalósuljon és
ennek a jóvoltából a helyi társadalmat a szétesettség helyett az egymáshoz fűzöttség jellemezze.
4. A társadalmi szerződés legfontosabb célja, hogy az abaiak egymásra figyelve és egymást
segítve megvalósítsák messzire tekintő jövőképüket.
5. Ez a szerződés tíz évre szól, mert maga a program is a tízes évek végéig fogalmazódott meg,
de a szerződés meghosszabbítható, ha az első tíz évben eredményes lesz. A társadalmi szerződés
középpontjában az áll, hogy létrejövő társadalmi szerződés és részvételi demokrácia segítségével
Abán mindenkinek javulhasson az életminősége.
179
6. Az életminőség emelését szolgáló program elkészült. Ennek magjában az áll, hogy Aba az
európai és a magyar információs társadalom korszakában nem egyszerűen város, hanem
intelligens város lehessen.
7. Nem kevésbé lélekemelő távlatot jelent a Dél Kapuja program, amely Abának konkrét
civilizációs és kulturális fejlődést kínál: a gazdaság fejlesztésben technológia parkot, a turizmus
fejlesztésben gyógyvizes élményparkot, intelligens lakótelepet, valódi és kulturált
városközpontot, természeti és környezeti rekonstrukciót, a hagyományokhoz való visszatalálást,
kölcsönös emberi tiszteletre építő világot, az emberek és intézmények közötti értelmes dialógust,
és egyáltalán olyan városi környezetet és klímát amelyben a település szélén élők sem érzik azt,
hogy ki vannak rekesztve.
8. Aba már boldogan nézhet hátra, hiszen a legnehezebb első lépéseken túl van: az önkormányzat
által elfogadott és kidolgozott fejlesztési programjával 2004. őszén a teljes lakosságot képviselő
és sokak részvételével megtartott falugyűlés azonosult.
9. A társadalmi szerződés tehát nem akar egyebet, mint azt, hogy a helyi polgárok lelkileg és
szellemileg azonosulhassanak a közösség jövőképével, és ennek következményeként ki-ki
személyesen vagy közösségi fellépések keretében folyamatosan részt vehessen a jövő kis
városának létrehozásában.
10. Ezért hozták létre a strukturált párbeszéd rendszerét, hiszen az abai utcaközösségek tagjai
megválasztották képviselőiket, és a képviselők pedig létrehozták saját közös civil intézményüket,
amivel megteremtették a tényleges párbeszéd feltételét.
11. Az intézményes párbeszéd fóruma ugyanakkor vállalja, hogy a következő tíz évben
folyamatosan lehetőséget teremt akár minden helyi polgár és család személyes részvételére a
döntésekben és a cselekvésekben.
12. Végül ezt az új demokratikus ügymenetet és közösségi együttműködési hálózatot hosszú
távon is működőképessé teszi, hogy támogatóként és ösztönzőként ott áll mögötte a helyi
önkormányzat.
Legyen Aba Magyarország egyik legszeretetreméltóbb és polgáraihoz leginkább jóságos,
hagyományokra építő, és a kultúrát továbbvivő, Európa figyelmére is méltó intelligens kisváros.
Társadalmi szerződés Program
Részvételi demokrácia
A századelő alapállítása: a jelenlegi demokrácia poszt-totalitariánus rendszer. A demokrácia
védelemre szorul, hogy ne csúszhassunk vissza a puha diktatúrába sem, ám a demokráciát
vizsgáljuk felül, hogy eljuthassunk a poszt-demokrácia valamelyik állapotába. A századelő
jövőképe az egész századra szól: a poszt-demokráciát tekinthetjük részvételi (és egyúttal
elektronikus) demokráciának, vagy elgondolhatjuk egy globális, új, ideális polisz tudatalapú
180
demokráciájának. Az út: demokráciából a demokráciába, ám a két demokrácia modell között
megint annyi a távolság, mint korábban a diktatúra és a demokrácia között, ráadásul az új
demokráciakép nem sokkal homályosabb, mint a poszt-totalitariánus rendszer önképe.
Az euroatlanti állam- és demokrácia modell látványos válságjeleket mutat. A globális politikai-
állami tér egyfelől a válság elfedésében érdekelt, másfelől a válság megoldására évtizedek óta
lokális törekvések indultak, amelyek azonban minimális mértékben hatnak a globális vagy
nemzetállami szinten. A kulisszák mögött nagyon kevesen tagadják a gyökeres újragondolás
szükségességét, miközben egyetlen politikai-állami erőcsoport sem akarja kockáztatni meglévő
pozícióit. A helyzet összetettségét mutatja, hogy az európai unió például kifejezetten törekszik az
elektronikus demokrácia bevezetésére, ám az európai alkotmányozás megoldása, vagy az európai
bizottság alaposabb megreformálása várat magára.
Egy új állam- és demokrácia elmélet már csak abból indulhat ki, hogy önmagában, izoláltan nem
értelmezhető a nemzetek/államok demokráciája. A globális és lokális társadalmi téridőben
egyszerre, összefüggő rendszerként jön létre a felső szintű, a kontinenseken is átnyúló globális
demokrácia, a középső szinten a kontinentális és részben a nemzetállami demokrácia, valamint
az alsó lokális szinteken a regionális, mikró-térségi demokrácia. Ugyanez igaz az állami
szintekre: egységes rendszer a globális állam (vagy az ezt helyettesítő intézményrendszer), a
kontinentális állam (unió, államszövetség, stb.) és a nemzetállam, valamint a lokális
önkormányzás.
A szintén többszintes részvételi demokrácia, a helyi demokrácia vagy a közösségi demokrácia
kiszélesítésének programja már minimum több mint tizenöt éves múltra98 tekint vissza.
Összességében mégis megállapíthatjuk, hogy megvalósításának egységes rendszere még nem
alakult ki, annak ellenére, hogy szinte nincs egyetlen ország, kontinens vagy nemzetközi
szervezet sem, amelynek politikai célkitűzései között ne szerepelne a „demokrácia
demokratizálásának” programja. Ez már viszont új demokrácia modellt feltételez. A részvételi
demokrácia eszméjének gyors terjedését mindenekelőtt az teszi indokolttá, hogy napjainkra a
globalizációs és lokalizációs folyamatok egyre erősödnek, s áttörve a gazdaság világát, az
információs rendszerek terjedésével elérte a szociális és kulturális szférát is. És itt az új felfogás
is: a tudás és tudatalapú demokráciák víziója.
Ebben az összefüggésben a részvételi demokrácia programja egyrészt nem tekinthető másnak,
mint a lokális világ védekező mechanizmusának erősítése a helyi társadalmi, gazdasági és
környezeti érdekek, s az identitás megőrzése érdekében, másrészt viszont ez a program a lokális
és nemzeti társadalom önszerveződését és kontinentális (értékalapú) versenyképességét
szolgálja. Ez a két stratégiai szerep egyszersmind érthetővé teszi a megvalósításban tapasztalható
különbségeket is, hiszen a világ különböző térségei más és más mértékben és formában érintettek
az új globalizáció-lokalizáció hatásaitól. A változatosság okainak másik forrása a helyi
demokratikus hagyományokban keresendő, amelyet nagymértékben befolyásol egy adott terület
gazdasági és szociális állapota, a meglévő intézményrendszer működőképessége stb.
181
A részvételi demokrácia gyakorlati működése – különböző előzmények után és eltérő és azonos
intézményesülési formák alkalmazásával – elindult Aba mellett Csókakőn, Nagylókon, Sárosdon
és Sárkeresztúron.
Ma Magyarországon egyre több településen dönt úgy az önkormányzat, hogy a részvételi
demokrácia modell valóra váltását kulcselemnek tartja a minőségi önkormányzás érdekében.
Magisztrátus
Minden olyan településen, ahol a képviseleti demokrácia továbbfejlődik egy komplex részvételi
közösség és részvételi demokrácia programmá, ott központi elem a magisztrátusok létrejötte.
A lokális részvételi demokrácia jelenlegi új csúcsintézménye: a Magisztrátus.
A többszörös képviseleti demokrácia elvét és gyakorlatát nem a demokráciaelmélet konstruálta
meg, hanem a gyakorlati demokráciafejlesztés tervezése és gyakorlata alkotta meg. A
hagyományos hazai önkormányzati képviseletet egyszeri képviseletnek tekintve létrejöttek a
párhuzamos – szintén választáson alapuló – képviseletek. Így egy összetett vagy többszörös
önkormányzati és társadalmi szerkezet alakult ki, amely a társadalom fontosabb csoportjainak
konkrét és közvetlen képviseletet tesz lehetővé. Ez a felfogás és megoldás részben megelőzi és
megelőlegezi a részvételi demokrácia szisztémáját.
A részvételi demokrácia intézményesítésének Magyarországon is kész a programja. Először is
Abán például a 24 (majd összesen 30) utcaközösség által egyenként választott civil képviselő
létrehozta a saját civil fórumát. A helyi civil szervezetek képviselői szintén megszervezték saját
községi/városi koordináló testületüket és képviselőket választottak. Az abai önkormányzati
testület változatlanul hivatalban maradt és ellátta minden törvényileg szabályozott feladatát. A
szintén helyi cégek, vállalkozások (gazdasági társaságok) szintén választottak képviselőket.
Végül a településen működő egyházak is delegálták képviselőiket. Ez összesen 56 képviselő. Az
öt különböző társadalmi képviselet aztán megszervezte a „csúcsszervezetet”, amely az Abai
Magisztrátus nevet kapta. Ez 2007. tavaszán alakult meg ünnepélyesen. Ez tekinthető helyi
parlamentnek is, miközben a helyi polgármesteri hivatal felfogható helyi kormánynak is. Ám
egyik sem teljesen ez, de még nem lehet tudni, hogy igazán mi lesz. Annyi bizonyos, hogy a
részvételi demokrácia akkor lesz teljes és tényleges, amikor az abai e-önkormányzás és e-
közigazgatás kifejlődik, hiszen attól kezdve az Magisztrátus bármilyen kérdésben bármikor
digitális népszavazást is tarthat.
A Magisztrátus tehát a múlt demokráciája helyett a jövő egyik demokráciáját választja. A
képviseleti demokrácia modellt továbbgondolja és kiegészíti, sőt meghaladja a részvételi
demokrácia modellel. Minden egyes abai polgárnak úgy akar több és közvetlenebb részvételi
(előkészítési, döntési és cselekvési) lehetőséget teremteni, hogy a helyi társadalmi szerződés
eredményeként új típusú, közösségi lelket hordozó, cselekvőképes intézményrendszert hoz létre.
Ez nem más, mint a demokrácia demokratizálása.
182
Az abai Magisztrátus tehát egyfelől társadalmi szervezet, amely a nagyközség minden polgárát
és intézményét képviseli és koordinálja, másfelől információ- és tudásközpont, amely a
tervezéshez, a döntésekhez és a végrehajtásokhoz szellemi hátteret teremt, harmad felől a helyi
jövőkép alkotója, amely kidolgozza, és folyamatosan továbbfejleszti a település stratégiáját,
negyed felől a település lelki központja, amely az embereknek hitet és erőt kínál a közös
feladatok elvégzéséhez.
Ez azonban még nem minden. A Magisztrátus ötöd felől – mint jeleztük – az új
demokráciamodell műhelye, amely a települési-közösségi együttműködésben közvetlen
részvételi lehetőséget teremt, hatod felől az abai társadalmi tudat tudatos formálója, amely a
helyi polgárok és családok számára új tudást és új tudatot kínál.
Ezek többnyire hagyományos szavakkal elmondott már korábbról ismert (bár el nem látott)
valódi feladatok. A Magisztrátus azonban ennél több, mindenekelőtt lelki-erkölcsi intézmény.
A jövő ugyan is nem azon múlik elsődlegesen, hogy a nagyközség mire és mennyi forráshoz jut,
hanem inkább azon, hogy milyen tudattal éli meg a jelent és milyen új szellemű, újvilágot
teremtő változások mellett voksol.
Intelligens falu/város program
Az ezredforduló után az információs kor kihívásaira válaszolva a települések (falvak, városok)
elkészítették és folyamatosan megvalósítják az intelligens város programot.
Fejér megye déli részén többek között az Intelligens Aba Város és az Intelligens Sárvíz Kistérség
mintaprojektet (nagy projektet) dolgozták ki.
Az Európai Unióban az elmúlt években már önmagában egyre ritkábban beszélnek információs
társadalomról, mert a különböző lisszaboni célok fokozatosan integrálódnak, így napirendre
kerül a fenntartható információs társadalom, az innovációs és információs társadalom vagy a
tudás és kultúraipar közös programja, stb. Ezért ez az abai és sárvízi projekt egy komplex
(információs, innovációs, fenntartható, környezetbarát, tudás- és kultúraközpontú) fejlesztést
takar. Ez a komplexitás belső érdeke a terület- és gazdaságfejlesztési – Aba központú – Sárvíz
kistérségnek. Az intelligens jelző tehát a magas minőségű komplexitásnak is kifejezője.
A fő cél az életminőség és a versenyképesség együttes, sokrétű és intenzív fejlesztése egy
hátrányos helyzetű kistérségben a tudásalapú kor adta lehetőségek kihasználásával.
Magyarországon jöjjön létre az első olyan település és kistérség, amely a jelzett komplexitás
jegyében teljes joggal nevezhető az információs- és tudástársadalom minta kistérségének.
Ezért a vállalt feladat az volt és marad, hogy Aba nagyközség és a Sárvíz kistérség 2007 és 2015-
2020 között egyszerre váljon négy tartalom – hagyományalapú, természet- és környezetbarát,
tudásközpontú és innovatív, intelligens közigazgatású és munkamegosztású város és kistérség –
megvalósításának funkcionális és szubsztanciális szerveződésévé és egyik országos működési
mintájává.
183
Az intelligens város és kistérség program már részben megvalósult programjai ezek voltak:
közösségi identitástudat erősítése; belső kohézió növelése az intelligens társadalom
kialakulásával; életminőség javítása – infokommunikációs elérhetőségtől az oktatás minőségének
javításáig; gazdasági és társadalmi versenyképesség növelése; térségi tudásbázis megteremtése,
az új tudások elérhetővé tétele; városi és kistérségi közoktatás-fejlesztési modell; hatékony
polgárbarát szolgáltató önkormányzat és e-közigazgatás; e-gazdaság, technológiai park,
innovatív környezet; városi és kistérségi e-content program és térségi digitális média program;
kistérségi infokommunikációs hálózottság javítása és kiterjesztése; hagyományalapú kistérség
kialakítása, a hagyományok visszatanítása; népességmegtartó erő növelése.
E-közigazgatás
Az e-kormányzás, az e-közigazgatás vagy az új demokrácia elmélete sem lehet más, mint új
elmélet. Ha az e-közigazgatás például új típusú közigazgatás, akkor az új elmélet egyik alapja az
új közigazgatás gyakorlata, s a másik alapja pedig az e-közigazgatást megtervező programok
alapelvei. Nem szabad azt gondolni, hogy minden új európai fejlesztésnek – még a fejlesztés
előtt – megszülettek a teoretikus felfogásai. Mindenesetre Magyarországon hamarabb hirdették
meg az e-kormányzás és az e-közigazgatás bevezetését, mint kidolgozták volna ennek elméleti
megközelítéseit. Ugyanakkor nem folyik nyilvános diskurzus az élménytársadalom válságáról, a
politikai modell kiüresedéséről vagy az univerzális jövőkeresésről.
Az e-közigazgatás elmélete azonban nem egyszerűen, vagy nem pusztán egy új közigazgatási
felfogás. Egyrészt azért nem, mert az „e” betű már más dimenzióba emeli a közigazgatási
szemléletet, hiszen elektronikus vagy/és digitális közigazgatásról beszélünk, amiből az is
következik, hogy az elméletnek ki kell terjedni az új (infokommunikációs) technológiára és az új
technológia inspirálta világfelfogásra. Másrészt azért nem, mert az e-közigazgatás alapvetően
átalakítja – vagy óvatosabban mondva: várhatóan átalakíthatja – az államot, másként definiálja
az állam polgárát, és új módon tételezi állam és állampolgár (és közösségeinek) viszonyát. Ezért
az e-közigazgatás (vagy a t-közigazgatás) elméletének szintén ki kell terjedni az állam, az
állampolgár, a társadalom és a demokrácia elméletére. Mindebből az következik, hogy előbb-
utóbb létre kell jönnie egy olyan integrált elméletnek, amely átfogóan vizsgálja és értelmezi az
alapkérdéseket, és ennek alapján gondolja végig a közigazgatás fejlesztését.
Az e-kormányzás és az e-közigazgatás csak azért van ennyire a középpontban, mert Európában
és Magyarországon – különösen helyi szinten – ez a fejlődési lépés látszik reálisnak és
végigvihetőnek. A belátható távlatok azonban sokkal messzebbre vezetnek: a részvételi állam és
a részvételi demokráciába irányába mutatnak, ami elképzelhetetlen az intelligens hálózati
társadalom kialakulása nélkül. Mindenesetre a rövidtávú menetrend így nézhet ki:
Lépcső-
fokok:
Várható
fejlődési
lépcső neve
Fejlődési lépcső
fontosabb elemei
Fejlődési lépcső
távlata
184
Első
lépcső
Szolgáltató
állam, digitális
állam és e-
közigazgatás
Egyszerre
állampolgárbarát,
szolgáltató állam és
részleges digitális e-
kormányzás, kiegészítve
szigetszerű e-
államigazgatással, s
önkormányzati e-
közigazgatással a
hagyományos képviseleti
demokrácia keretei
között, részben már új és
formalizált társadalmi
szerződés alapján
Kiépült digitális
állam és teljes
körű e-
közigazgatás
Második
lépcső
e-kormányzás
és korlátozott
e-demokrácia
Részleges európai és
nemzeti demokrácia-
reform, nemzeti és
regionális-kistérségi,
valamint települési e-
demokrácia, e-
népszavazásokkal;
egyszerre egyszerű vagy
összetett képviseleti és
elektronikus részvételi
demokrácia
Kiépült e-
demokrácia, de
még marad a
képviseleti
demokrácia
Harmadik
lépcső
Intelligens
civil
társadalom és
társadalmi
részvételi
demokrácia
Globális, kontinentális,
nemzeti és lokális
szinten kiépülő
intelligens (tényleges és
virtuális) civil
társadalmak átlépik a
hagyományos
demokrácia kereteit,
vagy kikényszerítik a
részvételi alapú és fő
kérdésekben közvetlen
döntésekre épülő új
demokrácia és
társadalom modellt
Intelligens civil
társadalom és
hálózati
demokráciája
185
Negyedik
lépcső
Részvételi
demokrácia és
részvételi,
társadalom
vezérelt állam
Egyszerre az egyéni
döntésekre és a pártoknál
lazább közösségi civil
társulásokra és nem
elkülönült hatalmi
elitekre épülő,
széleskörű
valóságos/virtuális
demokrácia, és részvételi
állam, amelyben a civil
polgár felkészült, nem
manipulált és így
felelőssé válik
Fejlett részvételi
demokrácia,
szabad
társadalom és
felelős döntést
hozó
közösségpolgár
Fejlődési lépcsők 2010-2050 (Varga Csaba)
Magyarországon már a legtöbb helyi önkormányzat az e-közigazgatás valamilyen kezdeti
formáját már bevezette. Nem tartunk azonban még ott, hogy az új állam és demokrácia, az új
társadalom és demokrácia, valamint az e-közigazgatás szakszerű és transzdiszciplináris elméletei
és gyakorlati megszülethessenek. A minőségi önkormányzásnak viszont prioritása az e-
önkormányzás, az e-közigazgatás, sőt az e-demokrácia is, hiszen a lakosságnak a fele már
gyakran használja az elektronikus eszközöket, a mobiltelefont vagy az internetet.
Dél-Fejér megyében az Ország Szíve programnak egyik központi eleme az e-közigazgatás (és az
e-demokrácia) fejlesztése. Miután jelenlegi elképzelés szerint várhatóan nem lesznek regionális
ASP szolgáltató központok, hanem egyetlen országos szintű mammut-központ kiépítése várható,
ezért a három kistérség (avagy a 28 település) fejlesztési problémákba ütközik: 1. Amíg nem jön
létre az országos ASP szolgáltató központ, addig ne fejlesszék az e-közigazgatást, vagy ne
várjanak erre, és legfeljebb piaci szereplőkkel közösen működtessenek egy lokális e-
közigazgatási rendszert; 2. Miután Abán az egyik informatikai cég saját fejlesztési forrásból
létrehozta a helyi e-demokrácia szolgáltatást, ezt a modellt adaptálják-e mind a 20-25
településen, vagy ennek bevezetésével is várjanak; 3. Az EU szabványai szerint az e-
közigazgatás fejlesztésének minimum öt lépcsőfoka van, amit országos szinten még sokáig nem
fognak széles körben bevezetni, ám Dél-Fejér megyében öt éves távlatban – mintegy
modellkísérletként – kísérletet tehetnének a magasabb e-közigazgatási szintek elérésére.
4. Ha 2013-tól létrejönnek a járások és a járási közigazgatási hivatalok, akkor ezeket szinte
lehetetlen megszervezni hagyományos, egy központú, egy székhelyű, nagy apparátusú,
papíralapú hivatalként. Csakhogy nincs készen részletes koncepció, vagy bármilyen elképzelés a
járási hivatalok (jórészt, de nem teljesen) e-közigazgatási intézményként való létesítésére. A
Digitális Megújulás Cselekvési Terv sem tartalmazza még ezt a fejlesztési irányt. Ezért az
Ország Szíve projektben – kormányzati egyetértés és konkrét támogatás esetén – 2011 őszétől
186
2012-2013-ig e-közigazgatási modellkísérletként a járási e-közigazgatás hivatalok létrehozhatók
lennének. Ezért azt javasoljuk a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Infokommunikációért Felelős
Államtitkárságnak, hogy pilot projektként vállalja fel és támogassa ennek a járási e-közigazgatási
hivatal projektnek a megvalósítását. (A KIFÜ előzetesen késznek mutatkozott arra, hogy egy
ilyen pilot projekt menedzselésében részt vegyen.)
Helyi élelmiszer program
Minden településen az egyik legfontosabb új gazdasági, társadalmi és szellemi fejlesztés, hogy a
helyi társadalom önellátó, önfejlesztő gazdasági-társadalmi szerepeket töltsön be. A lokális
piacgazdaság és a nem piaci gazdaság fejlesztése egyaránt megköveteli a helyi élelmiszer
gazdaság kardinális átalakítását. Ez a következő funkciókat jelenti:
● •.A helyi élelmiszertermelés (gabona, tej és tejtermék, zöldség, gyümölcs, hús, stb.
termelés) átfogó fejlesztése, a családi önellátás, az őstermelés, a családi
mezőgazdasági s élelmiszer gazdálkodás együttes rendszerének újraépítése; ez
egyben már egy új, részvételi gazdasági modell kialakítása
● •.Új vetőmag program kidolgozása, az agrár növényi-génbankok kínálatának
használata (stb.)
● •.A minél teljesebb és fenntartható élelmiszer önellátás és ugyanakkor piaci aktivitás
elérése
● •.A települési élelmiszer feldolgozás széleskörű javítása
● •.A helyben termelt élelmiszerek minőségének javítása, biogazdasági
követelményeinek garantálása, mindenféle szennyeződés kizárásának elérésére,
avagy új élelmiszerbiztonsági gyakorlat kidolgozása és elfogadása és új tudatos
fogyasztói gondolkodás elterjesztése
● •.Az új ökológiai (természeti- és környezeti) követelmények megismertetése és
közösségi elfogadása
● •.A települési érdekek és érdekek jegyében a helyi élelmiszerpiac feltámasztása és
ellátási rendszerének újraépítése, a kiskereskedelmi hálózat megerősítése, avagy a
helyi termékek értékesítésének új hálózatai jöjjenek létre, továbbá új típusú
beszerzési, feldolgozói és értékesítési szövetkezések preferálása
● •.A helyi közösségi pénz bevezetésével a helyi élelmiszergazdaság forrásainak
növelése és elérhetővé tétele
● •.A helyi lakosság teljesen vagy többségében helyben termelt élelmiszert helyi
üzletekben vásároljon, s mindenekelőtt ezeket fogyassza;
● •.A helyi közétkeztetés teljesen, vagy zömében helyi termelt élelmiszert használjon
és egyben az ételkészítési és étkezési kultúrát tudatosan javítsa
● •.Mindennek érdekében egyrészt felelős új önkormányzati élelmiszerpolitika
kidolgozása és szabályozása-támogatása helyi törvényekkel, másrészt új helyi
gazdasági és ennek részeként új élelmiszertermelési, feldolgozási és értékesítési
politika megvalósítása és széleskörű támogatása pályázati és más forrásokkal
187
● •.Ahol erre még vagy már lehetőség teremthető, a földek köztulajdonban tartásával
vagy újra köztulajdonba vételével/vásárlásával helyben lakó családok számára
bérelhető földalap létrehozása
● •.Átfogó képzések szervezése a paraszti és családi gazdálkodás visszatanítására, a
széleskörű önellátás és faluellátás agrárgazdálkodói – tudásintenzív – kultúrájának
megteremtése.
Ne felejtsük el, hogy egy új élelmiszer program helyben munkahelyeket hoz létre, gyarapítja a
családok jövedelmét és ezzel biztonságát, a mezőgazdasági termelést és ellátást olcsóbbá teszi, a
polgárokat tudatos önellátásra ösztönzi és készteti, újra egészséges, vagy legalább egészségesebb
étkezést tesz lehetővé.
Helyi közösségi pénz
A következő évek egyik gazdasági-társadalmi (közösségi) forradalmát a helyi pénzek bevezetése
jelenti majd. A helyi pénzek gondolata régóta jelen van Magyarországon is, hol
szívességbankról, hol zöld forintról, hol önkormányzati pénzről, hol közösségi pénzről
beszélünk. Mára a helyi pénz fogalma vált általánossá. A magyar pénzügyi szabályozás nem
nagyon kedvez a helyi pénz bevezetésének, ám ennek ellenére egyre több település – Bicske,
Sopron, Gyula stb. – már alkalmazta, vagy tervezi idén a helyi pénz bevezetését.
A helyi pénz szükségképpen a globális pénzrendszer negatív jellemzőit is korrigálhatja. A mai
hitelpénz a nemzetközi spekulatív tőkét tápláló hatalmi eszköz, a helyi pénz ellenben az emberi
munkát, a valós értéktermelést közvetítő, azt elszámoló intézmény, mondja az egyik
legismertebb magyar közgazdász, Varga István. Bernard Lietaer becslése szerint a rendelkezésre
álló pénzmennyiség 2-3%-a is elég volna ahhoz, hogy világszerte minden áruforgalmat le
lehessen bonyolítani. A többi 97% spekulációs célokat szolgál, és nemcsak teljes mértékben
terméketlen, de veszélyes is mindenki számára. Főleg azért, mert javarészt olyan emberek, és
szervezetek kezében összpontosul, akiknek és amelyeknek egyetlen céljuk, hogy még több pénzt
szerezzenek vele.
Az euróövezetre is jellemző a pénzügyi centralizáció, melynek következtében a központi erő felé
áramlik a pénz, a peremvidékek pedig kiszáradnak, akár a pocsolya. Ezért az emberek egyre
inkább saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Ez pedig úgy lehetséges, hogy a civil társadalom
magánintézményként kezd működni, és alternatív fizetőeszközt bocsát ki. Ezt ugyanis senki nem
tilthatja meg. Ha tehát én valamely kisváros büszke polgára vagyok, miért ne használhatnék saját
környezetemben saját elszámolási eszközt? Így jön létre a helyi pénz intézménye.
A pénz bevezetésével a helyi fogyasztást köthetnék össze a helyi termeléssel. A regionális
fizetőeszköz szerinte egy nagyobb, nemzetközi válság estén is védettséget biztosítana. A helyi
pénz bevezetésének az EU-hoz hasonlóan Magyarországon is megvannak a jogi feltételei,
problémát okoz viszont, hogy a regionális pénz fedezetének a jelenlegi szabályozás szerint száz
százaléknak kell lennie. Más államokban ezzel szemben elegendő néhány százaléknyi fedezet.
188
A helyi kibocsátású, és a helyi közösség felügyelete alatt álló szabadpénzt korlátozott
időtartamra hozzák forgalomba. Hosszú távú megtakarítás esetén tehát ezt a pénzt le kell kötni
vagy befektetni. Ennek eredményeként ott, ahol szabadpénz kerül forgalomba:
- Többet költenek az emberek fogyasztásra és beruházásra
- A fogyasztók felesleges pénzüket vállalkozások fejlesztésére fordítják
- Teljes foglalkoztatás: munka mindenkinek, aki dolgozni akar
- A gazdasági növekedést a közösség tudja szabályozni
- A kamatok hosszabb távon nullára esnek le
- Megszűnhetnek az óriási társadalmi egyenlőtlenség
- Hosszabb távon mindenkinek kevesebb órát kell dolgoznia hetente
Mindig éppen annyi van a helyi pénzből, amennyi kell – hiszen a cserében részt vevők hozzák
létre éppen akkor és annyit, amennyi kell. Elvileg nincs kamat, hiszen soha senkinek nem kell
kölcsönöznie vagy kölcsön adnia. Nincs fizetési határidő, mivel a negatív egyenlege csak egy
határozatlan “kötelezvény” arra, hogy a jövőben visszaadjuk a közösségnek akkor, amikor
alkalmunk lesz rá. Az értékek az adott közösségben maradnak, nem lehet kivonni, exportálni
stb., és mindig visszaforgatódik a helyi gazdaságba, hiszen máshol nem használható.
A három Dél-Fejér megyei kistérség számára elkészült egy közös helyi közösségi pénz
bevezetésének elképzelése és születőben van a konkrét megvalósítás forgatókönyve.
Civilegyetem
A civilegyetem különleges felnőttképzési intézmény, amely egy vagy több település civil
társadalmának a sokoldalú felkészítését és cselekvőképességét javítja. A civilegyetem
elképzelését Magyarországon, a kilencvenes évek közepén dolgozták ki.
1. 1.A Civilegyetem a XXI. század oktatási intézménye szeretne lenni. Egyrészt
felkészít a tudás és tudatközpontú társadalom (vagy kultúratársadalom) korszakára,
másrészt a felkészítés és aktivizálás során minden értelmes hagyományt újrateremt,
továbbviszi az európai kultúrát és a nemzeti értékeket.
2. 2.A Civilegyetem fontos célja, a hallgatókat szellemileg és empirikusan segítse
abban, hogy minél inkább autonóm civilpolgárok lehessenek, képesek legyenek
maguk körül szuverén civil társadalmat szervezni. A Civilegyetem olyan (részvételi)
demokráciában gondolkodik, amely számít polgárai aktivitására, felelősségére.
3. 3.A Civilegyetem tevékenységében kiemelt hangsúlyt fektet a minőségi oktatásra, a
tudományos kutatások megismertetésére, építve a társadalmilag és erkölcsileg is
felelős konstruktív kritika hagyományára. A Civilegyetem célja, hogy biztosítsa
hallgatói számára a magas szintű tudásanyag elsajátítását, az új ismeretek
189
felfedezésének lehetőségeit és azoknak a civil életben való hatékony alkalmazását a
közéletben.
4. 4.A Civilegyetem tudatosan egy-egy hazai térség egyik szellemi központjává és a
régiófejlesztés ösztönzőjévé akar válni. Ha intelligens városokban, falvakban
gondolkodunk, akkor a civilegyetem az intelligens térségért harcol.
5. 5.A Civilegyetem nem felsőoktatási intézmény, ezért nem kívánja magát klasszikus,
hivatásos egyetemként akkreditáltatni. Új típusú felnőttoktatási intézmény, amely
nem elvont értelmiségi koncepció, hanem konkrét magyar társadalmi és oktatási
igényekre próbál meg válaszolni. Ugyanakkor a klasszikus egyetemi színvonalú
oktatást szeretné Magyarországon a felnőttoktatásban meghonosítani. Ezért is akarja
nevével az egyetemi minőséget kifejezni.
6. 6.Elődjének tekinti az európai és magyar népfőiskolai mozgalmat, hasonlít számos
európai felnőttoktatási intézményhez, például az angol nyitott egyetemekhez,
ugyanakkor koncepciójában és oktatási módszertanában részben eltér tőlük.
Szellemileg a közép-európai és a magyar társadalom- és gondolkodásfejlődésből
indul ki.
7. 7.Az élethossziglan tartó tanulás jogát érvényesítő intézményként minden olyan
állampolgár hallgatója. A felvételnél az életkornak nincs szerepe.
8. 8.Az abai, a csókakői és sárosdi civilegyetemen az alapoktatás időtartama 12 + 1
alkalom. Ideális esetben a hallgatók kéthetente hét-tíz óra elméleti és 2 órás
gyakorlati foglalkozáson vesznek részt. A 13. alkalommal egy kerekasztal
beszélgetés keretében történik az oktatás lezárása, értékelése és a Diplomás Polgár
cím átadása.
9. 9.A Civilegyetem második fokozata a Civilegyetemi Mesterképző, ami minimum két
félévig tart.
Az Ország Szíve programban a következő években 10-15 civilegyetem működne.
Életedért Lépj Szolgálat
Az egészség előfeltételei és egyben forrásai: béke, lakás, oktatás, élelem, jövedelem, stabil
ökológiai rendszer, fenntartható erőforrások, társadalmi igazságosság, társadalmi egyenlőség. Az
egyén szempontjából, a teljes fizikai, szociális, mentális optimális jól-lét állapota és nem pusztán
a betegség vagy rokkantság hiánya.
Egy populáció szempontjából az egészségre hatással van a szociális, a gazdasági, a társadalmi, a
kulturális és a fizikai környezet egésze, ezért az egyének egészségi állapotából nem lehet
önmagában levezetni a populáció egészségi állapotát. Az egészség cél, eszköz, erőforrás, nem
statikus állandó állapot, hanem folyamat.
Az egészség előfeltételeinek és különböző szintű befolyásoló faktorainak alábbi áttekintéséből is
következik, hogy az egészség nem lehet egy-egy tárca, szakterület vagy szervezet kizárólagos
ügye, felelőssége, kompetenciája. Széleskörű és jól koordinált államigazgatási, üzleti és civil
190
összefogással, az intézkedések és cselekvések egészséghatásának megfelelő mérlegelésével
javítható egy populáció egészsége.
Egy populáció egészsége jellemezhető többek között a születéskor várható élettartammal,
és/vagy az akadályozottság szintjével. A magyarországi adatok jóval elmaradnak az Európai
Unió-s mutatóktól. Az átlagolt adatok elfedik azon szélső értékeket, melyek a jó és rossz
egészségi állapotú részpopulációkat és így az egészség-egyenlőtlenségeket jellemzik. Ma
Magyarországon a nyugati országrészhez képest a keleti országrészben a születéskor várható
élettartam kb. 7 évvel kevesebb. Az egészségi állapotban megmutatkozó jelentős
egyenlőtlenségek csökkentése össztársadalmi érdek, hiszen az állampolgári esélyegyenlőséget
nem támogató, a gazdasági versenyképességet rontó állapot kezeléséről van szó.
Egészségfejlesztés az a szemléletmód, amely képessé teszi az embereket, hogy növeljék
ellenőrzésüket az egészségük felett és javítsák azt. Az egészségfejlesztés, ráfordításokon és
akciókon át, mint folyamat, az egészség meghatározóit befolyásolja, az emberek egészsége
számára a legtöbb nyereséget hozza; lényegesen hozzájárul az egészség egyenlőtlenségeinek
csökkentéséhez; biztosítja az emberi jogokat és gyarapítja a szociális tőkét. Képességként, végső
célja, hogy növeli a várható élettartamot, és csökkenti az országok és a csoportok közti ebbéli
különbségeket.
Eszközrendszere: Propagálás, az egészség pártolása: egyéni és társadalmi akciók kombinációja,
politikai támogatottság, társadalmi elfogadottság, konkrét egészség cél vagy program érdekében.
Felkészítés: az egyén képessé tétele az egészség feletti kontrollra. Közvetítés (közbenjárás):
különböző érdekek és szektorok egyeztetik álláspontjaikat az egészség érdekében. Új
egészségfejlesztési gyakorlat: új önkormányzati szolgáltatás bevezetése helyben (Életedért Lépj
Szolgálat). Ezt az új egészségvédő- és fejlesztő módszert 2010-ben dolgoztuk ki és először
szintén Fejér megyében próbáltuk ki.
Ma szinte minden önkormányzat felismeri, hogy a helyi társadalom legnagyobb problémája,
hogy a polgárok többségének az egészsége nem jó, az egészségvédelem nem tudatos és nem
eredményes, a betegség megelőzés elmarad és a helyi életmódváltások lehetőségei nem ismertek.
Az „Életedért Lépj Szolgálat” program azt a célt tűzte ki, hogy először Fejér megyében a
közösség és demokráciafejlesztés keretében mentális segítő szolgálatot lát el az önkormányzat
felkérésére. A vállalt feladat az, hogy a településeken élő polgárok egészsége jelentősen javuljon
és elinduljon az öngyógyítás széles körű visszatanítása és egyben fejlesztése.
Munkánk fő célkitűzése, hogy a lakosság lelkileg vagy mentálisan megerősödjön, az életvezetése
stabilizálódjon, így minél többen képesek legyenek sikeresen megoldani emberi, lelki, szellemi
problémáikat, ami sokat segíthet abban, hogy bármilyen egyéni-közösségi probléma okozta
személyes, családi és közösségi kríziseiket kezelni tudják. A komplex mentális folyamat elején
állapotfelméréseket végzünk és ezek kiértékelése szerint alakítjuk a tevékenységek gyakoriságát
és tartalmát.
191
Fontosabb módszerek: segítő beszélgetések, foglalkozások; állapot felmérések és tesztek,
mikrodiagnosztika; egyéni és csoportos foglalkozások; természetgyógyászat; relaxációs
módszerek és masszás; konfliktuskezelő tréningek; önismereti tréningek; közösségépítő
foglalkozások; az életbe vetett hit visszaadása, erősítése; fizikai közérzet javító szolgáltatások; az
életmódváltást segítő előadások, tréningek, stb.
Az Ország Szíve programban 2015-ig a települések többségében létre jönnének az
egészségfejlesztés Életedért Lépj Szolgálatai.
Végül, az Ország Szíve program szükségképpen új és új elemekkel bővül majd, feltéve, ha a
közösségi akarat nem olvad el, vagy a nehézségek nem okoznak fékező traumákat, vagy az
értékválasztások nem kérdőjeleződnek meg a kétségek miatt.
Közösség- és demokráciafejlesztés
Az ezredforduló utáni Európában és Magyarországon vitathatatlanul az élet minősége (nem a
kvázi-minősége) a kulcskérdés. A gazdasági-társadalmi világválság és ennek durva hatása csak
felerősítette az életminőség problémáit. Ezért a társadalmi innováció központi kérdése az lett,
hogy lokális szinten, településről településre haladva, hogyan lehet a sokrétű, sokértékű
életminőséget emelni, ami már nem csak anyagi-jóléti, vagy szociális fejlődés.
Az abai és a Fejér megyei közösség- és demokráciafejlesztés TÁMOP 5.5.1.A-10/1-2010-0015
projekt (2010-2012) keretén belül az abai demokráciakísérlet és közösségfejlesztés – hálózati
jellegű – modelljét kívánják első lépésben adaptálni, majd megvalósítani és továbbfejleszteni azt
négy Fejér megyei településen: Csókakőn, Sárosdon, Sárkeresztúron, Nagylókon. Abán a
fejlesztés második lépcsője – többek között – azt jelenti, hogy minden egyes utcaközösség saját
honlapot kap, az utcaközösségben végzett kölcsönös segítéseket helyi pénzben értékelik, a
legjobb utcaközösségek – akik az önellátásban, önsegítésben a legjobbak voltak – évente komoly
fejlesztési támogatást kapnak. És mind az öt településen olyan helyi akciók lesznek, mint az
Életedért Lépj Szolgálat vagy a helyi közösségi pénz bevezetése. A program teljes kibontása
2013 és 2018 között várható.
Megvalósításának programját négy fejlesztési szakaszra bontjuk:
1. Az információáramlás kétirányúsítása: a választott képviselők, és az önkormányzati
intézmények számára lehetővé teszi a lakosság elvárásainak, kívánságainak jobb megismerését; a
lakosság betekintést nyerhet a döntések tartalmába és a döntéshozók szándékainak és az
önkormányzattól független objektív feltételek megismerésébe.
2. Konzultációs rendszer (strukturált párbeszéd) kialakítása: a lakosság kifejtheti álláspontját az
adott kérdésekben, de a hatalom gyakorlói nem kötelesek azt figyelembe venni a
döntéshozatalok során.
3. Egyeztetés és együttműködés rendszere: a fejlesztésnek ezen a szintjén a lakosság teljes
részvétele megvalósul a lakókörnyezetükhöz kapcsolódó fejlesztési projektek megvalósításában.
192
4. Participáció (részvétel) szintje: a helyi hatalom megosztása a közösen hozott döntésekben (co-
decision) is jelentkezik. Fontosnak tartjuk az erre felkészítő munkát: mobil telefonos tájékoztató
jellegű szavazások, interaktivitás, a kábeltévé műsoraiban a lakossági vélemények (lakókörzetek)
bemutatása, a vélemények ütköztetése, kerekasztal beszélgetések, a honlapon rendszeres
fórumok szervezése stb.
Módszerei, egyben a fejlesztés lépcsőfokai:
a) strukturált párbeszéd a polgárokkal (a lakosság felkeresése és bevonása), civil képviselők
hálózatának kiépülése és számukra helyi fórum kialakítása;
b) a strukturált párbeszéden túl társadalmi szerződés létrehozása;
c) a társadalmi szerződés után a részvételi demokrácia intézményesítése magisztrátus keretében;
d) a magisztrátussal párhuzamosan intelligens helyi társadalom közösségi fejlesztése helyi
akciók segítségével; önkéntesek bevonása
e) mindehhez új közösségi képzés, új tudás befogadása, a civilegyetem létrehozása, a
projektmenedzserek és a helyi önkéntesek és szakemberek képzése, továbbá széleskörű
nyilvánosság teremtése; rugalmas, gyakorlatorientált képzési módszerek kipróbálása.
A közösség- és demokráciafejlesztés az Ország Szíve program minta fejlesztése, avagy próba
üzeme, de akár nevezhetjük előjátékának, vagy később a programelemek együttes kipróbálása
műhelyének. Tágabb szemlélettel: a lokális világegész újrateremtésének kísérlete. És egyáltalán
nem dráma, ha a gondolat cselekvéssé váltása elakad majd. Egyelőre a koncepció fontosabb,
mint a megvalósulás. Ez kezdet és minta, program-felmutatás és az akadályok feltérképezése. A
közösségek aktivizálódásai és a váratlan önfejlesztések példái jöhetnek. A polgármesterek és a
testületek szondázzák magukat, elindul a helyi társadalom felébredése és értékkutatása, közben a
fejlesztők vizsgái és a menedzsment csoportok katarzisai láthatók majd.
A nem kész jövő nem kész valósága, hogy a láthatatlan jövő képe derengjen a horizonton és a
jövőminták esetlegessége bizonyosságokról adjon hírt. Ez a nagy és kis katasztrófák előtt némi
remény és kiútgyakorlat álom.
Minden másról már csak a holnap tanúskodhat.
Irodalom
www.reszvetel-demokracia-közösseg.hu
www.aba.hu
193
Boldog üzenet
A kettétört jobb szandál igazságai
A könyv lelkét és nyelvezetét tisztító és szellemiségét kiteljesítő utómunkálatokat Tihanyban, a
Belső-tóra néző apartmanban végeztem el augusztus közepén. A könyv végleges szellemisége és
reménnyel való feltöltése hol békés, hol zivataros napokon haladt. Azt önmagában is jelképként
éltem át, hogy – ha állandóan előre néznek – folyton a Belső-tó ezüstös-kék víztükrét látom.
Miután átírás, továbbírás közben viszont valóban előre és befelé néztem, a szívem-lelkem világát
szimbolizáló Belső-tóból áramlottak ki mindazok az érzések, gondolatok és üzenetek, amelyek
ugyan rólam is, de nem magamnak szóltak, hanem azok a kortársaknak, barátoknak, vagy
ismeretlen ismerősöknek, akiknek a boldog üzenetet érdemes a lelkükben visszhangoztatni.
Tihany korábban szigetként és most félszigetként mindig mintha két világ határán állt volna. A
kijevi bizánci keresztények és a nyugati bencés szerzetesek között meghúzódó láthatatlan
határvonal már akkor is átjárható volt. A szerzetesek kortól, időtől függetlenül mindig is a
„belső-tóban”, belső univerzumukban éltek, és alázattal, szeretettel szolgálták a mindenség
életfolytatását. A mindenség része volt a tihanyi visszhang, a Kálvária hegy spirálmozgásba
lendítő energiája, a földművesek kőből emelt háza és életreménye, a magányos lelkek
szeretethiánya és csendben való remegése.
Egy meleg, szélcsendes, de azért nem fülledt csütörtöki napon barátommal ereszkedtem lefelé a
Rege kávéház panorámás fényburájából, amikor az utolsó lépcsőkön az a boldogító érzés ragadt
magával, hogy haladjunk, menjünk tovább, áramoljunk, hiszen a tihanyi szakrális téridő
végképpen nem emel elénk magas falakat, kidőlt fákkal szimbolizálható akadályokat. És akkor
és ott, a sima kövezeten léptem egyet-kettőt, nem botlottam meg, és nem ugrottam fel, csak
éreztem, hogy az áramlással haladni kell, amikor a jobb lábamon lévő szandál talpa, majdnem
középen, szabályosan kettétört, mint egy szelet kenyér és a szandál első fele önállósult és szépen
kimászott a talpam alól.
Felnéztem. Az Égben minden rendben volt, s az élményhiányos turisták nem figyeltek, Tihany
főutcáján éppen egyetlen drága mozgólátvány sem közlekedett.
Levettem mind a két szandállom és a zoknim. Az aszfalt és a járda kövezete egyaránt forró volt,
majdnem annyira, mintha parázson mennék. Egyedül voltam, barátom már elment reményei
után. Mezítláb indultam, nem egészen haza, hanem csak abba a szerzetesi fülkének használt
apartmanomba, ahol a születő könyv utolsó fejezetének utolsó mondatait teremtettem meg.
Amire hazaértem, égett a talpam, de súlyosabb kezelésre nem szorult. Kezembe vittem a kettétört
szandált és közben tűnődtem azon, hogy a kettétört szandál milyen üzeneteket égetett bele
talpam finom bőrébe.
A szandál annak jelképe, amiben élek. Saját mindenségem ez, ebben lakom. Elég kicsinek
látszik, de például egy tücsöknyi szívnek óriási világ, ami viszont most látványosan kettészakadt.
Nem tudtam elképzelni, hogy a talpam alatt a szandál vastag, többrétegű műanyagtalpa hogyan
194
törhetett ketté. Az a különös világ, odakint és bennem, ami engem szimbolizál, most alapvető
változáson ment át: valami véget ért (nem mehettem tovább szandálban) és valami elkezdődött
(mezítláb gyalogoltam). Mintha meztelenné váltam voltam, egyben tisztává és ártatlanná, és
utólag felfogtam, hogy mostantól minden másképpen lesz. Nem akartam vívódni azon, hogy a
változás (a talpam megpirítása) újabb próbatételeket hoz, vagy a megtisztulásom azt mutatja meg
lelkemnek, hogy mostantól már szeretetben-szerelemben élhetek. Vége minden korlátnak,
akadálynak, félelemnek, önbecsapásnak?
Ez a könyv is egy tisztes láb, amely olyan korosodó szandálban jár, amely a földbolygó aktuális
világát jeleníti meg. A könyvben egymás mellé tett, egymást folytató tanulmányok, avagy
szellemi áramlások arra az energia-, gondolat- és reményfüzérre vannak kötve, amelyek szintén
azt az örömhírt viszik mindenkinek, hogy haladj, áramolj, akár a levegőbe is emelkedhetsz.
Külső világunk a most még elképzelhetetlen törés előtt áll, amely azonban virtuálisan már
megtörtént és történik jelenleg is. Ám a mai emberiség létének tényleges és szimbolikus
kettéhasadása egyelőre csak homályosan látható. A negyedik vagy ötödik dimenzióban viszont
már valószínűleg végbement a változás. Talán az újjászületés is.
A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése tehát az, hogy az átszabás csak elkerülhetetlen
romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a valódi létváltás után olyan jövőkép valósul meg itthon és
mindenhol, amely alapján – mindent újjáteremtő változásként – a Szeretet Korszaka kezdődik.
Nem voksolhatunk csak az agóniából is következő világtörésre.
Félre minden régi illúzióval, de megőrizve a valódi reményeket, mindenekelőtt belül
újjászületve, az új energia kiteljesülésével személyenként és társadalomként is új belső-külső
univerzumban ébredjünk fel az agóniából.
Ez a szeretet, a teljesség univerzuma lehet.
2011-08-18
Varga Csaba
Varga Csaba iker-könyvei:
A társadalom felébredése az agóniából
Tanítások a Magasságostól
Az egyik könyv az embert vesztő társadalom, a másik könyv a lelket vesztő ember
belsőagóniáját mutatja meg, hogy aztán az első könyv a felébredő társadalom
lelkénekvisszaszerzését, s a másik könyv pedig a megvilágosodó ember tudatosságának
teremtését ajánlja.
195
Mind a két könyv a kollektív és személyes tudat emeléséről és a szeretet egyéni és
közösségikiterjesztéséről szól.
Varga Csaba A társadalom felébredése az agóniából című könyve felháborító és ugyanakkor
életkedvet adó könyv. A jelenlegi globális, nemzeti és lokális társadalmak szinte minden fontos
drámáját elemzi, s evvel párhuzamosan igyekszik kilépni az elmúlt kétszáz év társadalmi és
szellemi dogmáiból.
A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése az, hogy a változás-görgeteg elkerülhetetlen
romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a megtisztulás után új jövőkép valósul meg a Földön, mert a
mindent átszabó, újjáteremtő változás után a Szeretet Korszaka kezdődik.
A kilépés gyönyörűséges kapu a hazugság és illúzió nélkül jövőhöz. A világ megértése és
megszeretése visz el minket a belső és külső egyensúlyhoz. És van még esély
megmentenimagadat, családot, s még sokan másokat is.
A Tanítások a Magasságostól című könyv tiszta, összefüggő tudatos szeretet-tanítás és szeretettel
teli tudatosság-növelés.
Az esszék egyszerre segítik az ősi, spirituális bölcsességek megértését és a nem ego vezérelt,
öröm-központú, boldog élet gyakorlását.
A tanítások célja az Új Felelősség felébresztése. A mai ember belső világa is végletes krízisekkel
viaskodik. Sokan érzik úgy, hogy közel van a megméretés, s reménykednek abban, hogy jöhet
még a tudatváltó megmaradás.
A gyakran költői stílusú tanulmányok bizakodva jelzik, hogy még mindenki választhatja a
felelősséget. Önmagáért és szeretett világáért.
Az esszék bátorító titka és szépsége, hogy a lehetséges felelősségvállalás elveit, módszereit, s az
ehhez szükséges, már elérhető, régi és új tanításokat közvetíti.
Bolygónk megmentése érdekében indult globális-lokális világ- és tudatváltások programja már
készül, amihez a két könyv szellemi és gyakorlati ösztönzést szeretne adni.
Ülj a csendben, és olvasd ezeket az esszéket. Boldog leszel, ha mersz boldog lenni. Ha vállalod a
tökéletes, odaadó, feltétel nélküli szeretet önzetlen gyakorlását.
A könyvek megrendelhetők kiadóknál és a [email protected] e-mail címen
196
Hátsó borító
ÉLETTÁVLATOT ADÓ KÖNYV AZ ÚJ VILÁGHOZ
Felháborító és ugyanakkor életkedvet adó könyv. Lemeztelenített képet ad világunkról,
ugyanakkor szellemi és gyakorlati iránytűket kínál. A jelenlegi globális, nemzeti és lokális
társadalmak szinte minden fontos drámáját felmutatja, és evvel párhuzamosan gyakran kilép az
elmúlt kétszáz év gondolati és társadalmi dogmáiból.
A kilépés gyönyörűséges kapu a hazugság és illúzió nélkül jövőhöz.
Ez ugyan tudományos könyv, de a tanulmányok sírásokból, fájdalmakból, reménytelenségekből
fakadnak. Mindazokból a szenvedésekből, amelyeket a mai társadalom feldúlt parlagán élünk
meg. Azért született meg ez a könyv, hogy a szerző és az olvasók élete egyaránt a kínok, s a
kétségbeesések fölé emelkedjen.
A világ megértése és megszeretése visz el minket a belső és külső egyensúlyhoz.
A könyvben egymás mellé tett, egymást folytató tanulmányok, avagy szellemi áramlások arra az
energia-, gondolat- és reményfüzérre vannak kötve, amelyek szintén azt az örömhírt
tolmácsolják mindenkinek, hogy haladj, áramolj, akár a levegőbe is emelkedhetsz.
És van esélyed megmenteni magadat és családot, s még sokan másokat.
A jelenlegi világ- és tudatváltás alapkérdése az, hogy az átszabás csak elkerülhetetlen
romlásokat, pusztulásokat hoz, vagy a valódi létváltás után olyan jövőkép valósul meg itthon és
mindenhol, amely alapján – mindent újjáteremtő változásként – a Szeretet Korszaka kezdődik.
Nem voksolhatunk csak az agóniából is következő világtörésre.
Félre minden régi illúzióval, de megőrizve a valódi reményeket, mindenekelőtt belül
újjászületve, az új energia kiteljesülésével személyenként és társadalomként is új belső-külső
univerzumban ébredjünk fel az agóniából.
Ez a szeretet, a teljesség univerzuma lehet.
Varga Csaba
www.vargacsaba.hu
Hivatkozások
1 Ezt nem utólag mondom, mert ezt az álláspontot képviseltem 1989-1990-ben is.
197
2 A középső szint egyrészt felfelé (a globalizáció negatív hatásai ellen) védekezhet, másrészt az
alsó (lokális) szint integrálható törekvéseit segítheti felemelni a globális szintérre.
3 Czakó István: A szellem fogalma, Pro Philosopfia Füzetek, 48. 2006, 124.o.
4 Ez a tanulmány 2008-ban íródott.
5 Maurice Merleau-Ponty: A látható és láthatatlan, L’Harmattan, 2007; 235 236 o.
6 Dienes István: A tudat-holomatrix – a szuper-metaelmélet sarokköve.; Varga Csaba: A
metaelmélet hipotézise; Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005
7 Varga Csaba: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008
8 Némedi Dénes: A szociológia problémája – ma. Modern szociológiai paradigmák, szerk:
Némedi Dénes, Napvilág Kiadó, 2008, 35. o
9 „A társadalomfilozófia így abból a föltevésből indul ki, hogy léteznek olyan változatlan és
örök törvények, amelyek a társadalmi élet minden történelmi formájára nézve érvényesek, s arra
tesz kísérletet, hogy ezeket megismerje.” Szemjon L. Frank: A társadalom szellemi alapjai,
Kairosz. 124.o.
10László Ervin: Világváltás. A változás harmonikus útja, Nyitott Könyvműhely, 2008, 27.o.
11 Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág Kiadó, 2010, 311.o.
12 U.o. 316.p
13 Lásd: Varga Csaba előadása: A szeretet és a Szeretet Kora; www.vargacsaba.hu
14 Kiss Endre: Európa mint akarat és mint képzet. Az Unió 2006 és 2007 fordulóján, Mi a
Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi Humán Tudományokért
Alapítvány, 2007, 34. o.
15 Gergely Attila: Mi a Nyugat (és mi nem)? A Nyugat és Kelet-Ázsia a 21. század elején –
vázlat tükörben. Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció, szerk: Garaczi Imre, Veszprémi
Humán Tudományokért Alapítvány, 2007, 20-21.o.
16 Jürgen Habermas: Az Egyesült Európai Államok felé. Ennek a beszédnek a teljes változata
eredetileg a német Der Standardlapban jelent meg 2006. március 10-én és 11-én.
17 Ugyanakkor az új gondolatok, új eszmék is viharsebesen terjednek. Lásd: Ugrin Emese –
Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, 2007
18 Paul H. Ray – Sherry Ruth Anderson: Kulturális kreatívok. Akik képesek megváltoztatni a
jövőt. Pilis-Print Kiadó, 2009; 380 o; 203 o.,
19 Uo. 384.o.
198
20 Wayne Ellwood, 2001: The No-Nonsense Guide to Globalization, New Internationaliist
Publications Ltd. Oxford, and Verso, London. Magyarul: A globalizáció, HVG Kiadó, 2003, 13.
o.
21 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf
Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a
globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 18.
22 Kiss Endre (2001). A globális mint az abszolútum közvetlenné válása, avagy a jelen mint
filozófiai probléma, INCO 2001/1 (Kiss E. Globalizáció és/vagy posztmodern, Kodolányi János
Főiskola, Székesfehérvár, 2003, pp. 8-20.); Magyarország és a globalizáció, KJF, Székesfehérvár
2005; Kiss Endre tanulmányai megtalálhatók: www.pointernet.pds.hu/kissendre
23 Jean Baudrillard, 1997. Az utolsó előtti pillanat. Beszélgetések Philippe Petit-vel. Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 2000
24 Rapport mondial sur la culture. Culture, creativité et marchés, UNESCO, 1998 (Világjelentés
a kultúráról. A kultúra, a kreativitás és a piacok.)
25 A szubsztanciális globalizáció egyúttal kapu a kollektív tudathoz, ami szintén kapu az
Abszolútumhoz vezető úton.
26 Varga Csaba, 2003. Új elmélethorizontok előtt, Tertia Kiadó, Budapest, pp. 63-65. o.
27 Lásd: Ugrin Emese-Varga Csaba, 2007: Új állam és demokráciaelmélet (Századvég)
28 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf
Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a
globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 167.
29 Zygmunt Bauman, 1998: Globalization: The Human Consequences, Polity Press (magyarul:
Z. Bauman: Globalizáció, a társadalmi következmények, Szukits Könyvkiadó, 2001) pp.17
30Durkheim, Émile, 1893: A társadalmi munkamegosztásról, Budapest: Osiris, 2001 (fordította
Csákó Mihály). 117–8)
31 i.m. 94.o.
32 Némedi Dénes, 1996: Durkheim. Tudás és társadalom (Áron Kiadó, 1996)
33 http://www.origo.hu/uzletinegyed/valsag/20090309-ft-egy-evi-globalis-gdp -tunt-el-a-piaci-
arzuhanasok.html
34 Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról.
35 Fehér Ferenc-Heller Ágnes: Marx és a modernitás, Argumentum Kiadó, Lukács Archívum.
134.p Heller Ágnes ebben a tanulmányban egyébként több ponton továbbgondolja Marx
modernizáció felfogását.
199
36 Jürgen Habermas, német filozófus viszont már a mellett érvel, hogy a modernitás immár nem
foglalja magába a szekularizáció felé való menetelést. A demokráciában a szekularizációs
gondolkodásmódnak nyitottnak kell lennie a hívő polgárok vallásos befolyása
iránt.http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-secular.html
37 Varga Csaba: Új paradigmák. (Előadás a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztériumban,
2008. nov.4.); további előadások: www.vargacsaba.hu
38 Nem mindenki ért egyet ezzel. Két amerikai közgazdász könyvet írt Európa jövőjéről, s ennek
ez a summázata: „Az európaiak akkor kerülhetik el a hanyatlást, ha nem ’védelmet’ követelnek a
pici kihívásokkal szemben, hanem megpróbálnak megfelelni azoknak.” Alberto Alesina –
Francesco Giavazzi: Európa jövője, reform vagy hanyatlás, Demos Könyvek, Gondolat, 2008
39Jürgen Habermas: Az Egyesült Európai Államok felé. Ennek a beszédnek a teljes változata
eredetileg a német Der Standardlapban jelent meg 2006. március 10-én és 11-én.
40 A világválság és következményei címmel 2008. október 31-én szakértői konferenciát
rendeztünk Budapesten, ahol ezt a hét európai forgatókönyvet megvitattuk. A dialógus fontosabb
tételeit beépítettük a forgatókönyvekbe.
41 Hivatkoztunk már Jürgen Habermasra, aki ma már úgy látja, hogy a posztmodernizmus és az
ember hitszükségének kibékítése a feladat, mert a posztszekuláris társadalom nem lesz majd
mentes a hittől. http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-
secular.html
42 Válóczy István és Varga Csaba 2009 tavaszán-nyarán kidolgozta a nemzeti stratégia új elveit
és új módszertanát, amelynek alkalmazása csak most kezdődik el.
43 A szegedi nyári egyetemen (2005) elmondott előadás bővített változata.
44 Derrida, Jacgues, 1996. Hit és tudás, Brambauer Kiadó, Pécs, pp. 25-26.
45 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf
Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a
globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, pp. 18.
46 www.talaljuk-ki.hu
47 Conversations with Castells, 2003, Polity Press Ltd. Cambridge (magyarul: A tudás világa
Manuel Castells, Manuel Castells és Martin Ince beszélgetése, Napvilág Kiadó, 2006) pp.61
48 Lásd még: innovációk a térben, 2004, szerkesztette: Tésits Róbert – Tóth József (Pécsi
Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskolája)
49 Lásd bővebben: Varga Csaba: A három alapfogalom, INCO, 9; www.inco.hu
50 Lásd a Találjuk ki Magyarországot internetes portált (www.talaljuk-ki.hu )
51 Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, 2005. www.metaelmelet.hu
200
52 Carlsten Jensen dán író-újságíró írta, hogy az európai politika rozsdás időgéppé alakult át,
amely képtelen a jövőbe utazni.
53 2006 első negyedévében jelent meg egy közös svéd-magyar európai felhívás az európai
bűnbánat szükségességéről. www.vargacsaba.hu; www.inco.hu
54 Hankiss Elemér egy másik cikkében új kerekasztalt javasol. (lásd: Hic Rodus, hic salta! A
társadalmi kiegyezés lehetőségéről)
55 Az NFÜ akkori egyik GVOP-pályázatának eredményeként mintegy negyven projekt indult el,
ám a folytatásra nem volt kormányzati elszánás és további forrás.
56 Zygmunt Bauman, 1998: Globalization: The Human Consequences, Polity Press (magyarul:
Z. Bauman: Globalizáció, a társadalmi következmények, Szukits Könyvkiadó, 2001) p.17
57 Beck, Ulrich, 1997 Was ist Globalisierung? Irrtümer des Globalizmus – Antworten auf
Globaliserung, Duhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1997 (Magyarul: Beck, U.: Mi a
globalizáció? Belvedere Meridionale, Szeged, 2005, p. 57
58 Nem a legjobb a példa, de éppen most ülésezett először az arab (összarab) parlament. Hasonló
további nagy és európai mintára létrehozott integrációs törekvéseknek leszünk tanúi, különösen
Ázsiában.
59 A teljes program ismertetése nem feladata ennek a cikknek, ami egyébként is több száz oldalt
tenne ki.
60 Günther Anders: Az atomkor erkölcstelensége, Pro Philosophiai Füzetek, 19-20, 1999 (Ez az
írás először 1959-ben jelent meg.)
61 Heller Ágnes ugyanerről a kérdésről ezt nyilatkozta: „…a modern ember kontingens,
esetleges, és a születésekor nem kapja meg életének célját. Erényeinek listája nincs ráírva
bölcsőjére, mint ahogy a régi világban volt. Magamagát kell tisztességes emberré alakítania.
Nietzsche központi kérdéssé tette a felelősséget. Azt mondta, hogy az a morális ember, aki képes
arra, hogy ígéretet tegyen. Ígéretet tenni annyit jelent, mint felelősséget vállalni. Méghozzá nem
retrospektív felelősséget azért, amit megtettünk, hanem felelősséget másokért. Ez a jövőre
mutató felelősség.” http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/heller.html
62 Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum. Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért?
Typotex, 2011.155.o.
63 Két publikáció a számtalan elemzés közül: Kiss Endre: Tudástársadalom a
posztindusztrializmus éterében, http://www.pointernet.pds.hu/kissendre/
tudastarsadalom/20041201155642900000010000.html; Varga Csaba: A tudástársadalom
programja, www.vargacsaba.hu
64 Zeev Sternhell: A felvilágosodás elleni harc napjainkban című cikkében idézi: Daniel
Bell:The Cultural Contradictions of Capitalism, New York, Basic Books, 1978, XXVII, 155–
201
158, XXIV, 85, 69-79. http://www.magyardiplo.hu/2010-december/337-a-felvilagosodas-elleni-
harc-napjainkban
65 Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum. Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért?
Typotex, 2011.104-105.o.
66 Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Osiris, Budapest, 2002.
67 Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete I-II. Kézirat. ELTE, Budapest
68Alapfokú kézikönyv civil szervezetek számára
69 Garaczi Imre: Ész és sors. Modern politikabölcseleti vázlatok, Veszprémi Humán
Tudományokért Alapítvány, 2005, 177.o.
70 U.o.
71 Az elemzés Varga Csaba tanulmányán (Új civil társadalom – intelligens civil társadalom)
alapszik.
72 Nem véletlen azonban, hogy 2011 őszén az un. civil világforradalom központi programja az
új demokrácia (vagy a részvételi demokrácia) követelése.
73 Helmut Anheier, Marlies Glasius és Mary Kaldor (szerk.): Globális Civil Társadalom,
Typotex, Budapest, 2004, 30 old.
74 Lásd a Stratégiakutató Intézet 2011. októberében rendezett két konferenciáját a civil
világ”forradalomról” (Az erről készült filmek: www.emberiseg.hu)
75 Számos fontos szerzőt és publikációt idézhetnénk. Például: Dr. Daubner Béla: Barangolás az
emberi személyiség tudott és tudattalan részeiben, im: A tudattalan ösvényein, Életünk rejtett
mozgatói, Jaffa Kiadó, Mesterkurzus, 2010,
76 Zombory Máté: Kritikai? Diskurzus? Elemzés? Teun A. Van Dijk diskurzuselemzési elmélete
és gyakorlata. Modern szociológiai paradigmák, Napvilág Kiadó, 2008, 417.o.
77 „Az iskolátlanított iskola is iskola, csak nem tanulóhely, hanem intenzív és professzionális
tanulásra szakosodott hely, ahol az oda beiratkozott tanulók a) tudásának, képességeinek,
alkotásaiknak, identitás- és énkép-alakulásuknak számbavétele (hiteles regisztrálása), b)
teljesítményének értékelése és minősítése történik c) a tanulók teljes beavatása mellett.” Zsolnai
József: A pedagógia (tanulás-alkotás-nevelés-iskolázás) stratégiája a magyar társadalomban. In:
Varga Csaba–Csörgő Zoltán: A tudás társadalma I-II., Stratégiakutató Intézet, 2002, 575–593.
78 Robert E,. Park és Richard W. Burgess: Társadalom, közösség, csoport. In: Természet és
szabadság, Osiris, 2000 180-183 o.
79 A funkcionális és szubsztanciális globalizáció elméletét lásd: Varga Csaba: A globalizáció
metafilozófája című tanulmányában (in: V.Cs,: A metafilozófia gyönyörűsége, Kairosz, 2008)
202
80 Dr. Staller Tamás, Régheny Tamás: Humánökológia http://www.foek.hu/
korkep/oktat/kurzusok/humanokologia.html
81 Lányi András: A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései (Előszó a
Természet és szabadság című könyvhöz, Osiris, 200)
82 Lányi András: Miért tart az ökológia a politikától? Miért tart a politika az ökológiától?
http://www.biostrat.org/misc/tud_unn_4.doc
83 http://www.c3.hu/~bocs/nincseg/okocon3d.htm
84 Forrás: http://bocs.hu/eletharm/harpart/rosz3p17.htm
85 Baji Lázár Imre: Öko-platonista jegyzetek a kegyelem reményében. Ökotáj, 39–40. sz. 2008.
31–46. o.
86 Satish Kumar: Az ökológia elemei. (A cikk a Prakriti Indiai Nemzetközi Központban tartott
szeminárium előadásán alapul, New Delhi, 1993. január. A Resurgence 160. számából válogatta
és fordította Faludi Erika.)
87 http://www.okotaj.hu/szamok/31-32/ot31-09.htm
88 Karácsony András. Ökológiai problémák és a modern társadalom, Valóság 1987/6,
(Karácsony András Niklas Luhmann ökológiai nézeteit elemzi.)
89 Az ökológiai válság: közös felelősségünk, Öszentsége II. JÁNOS PÁL PÁPA üzenete a Béke
Világnapja alkalmából, 1990 január 1.. Békesség a teremtő Istennel, békesség az egész teremtett
világgal.
90 Donella and Dennis Meadows – Jorgen Randers: The Sustainable Society. In Donella and
Dennis Meadows – Jorgen Randers: Beyond the Limits. Post Mill, Vermont 1992, Chelsea Green
Publishing Co. Magyarul: Donella Meadows – Dennis Meadows: A fenntartható, társadalom, in.
Lányi András (Szerk.): Természet és szabadság, Osiris Kiadó, 2000
91 A világválság és következményei címmel 2008. október 31-én szakértői konferenciát
rendeztünk Budapesten, ahol ezt a hét európai forgatókönyvet megvitattuk. A dialógus fontosabb
tételeit beépítettük a forgatókönyvekbe.
92 Hivatkoztunk már Jürgen Habermasra, aki ma már úgy látja, hogy a posztmodernizmus és az
ember hitszükségének kibékítése a feladat, mert a posztszekuláris társadalom nem lesz majd
mentes a hittől. http://integral-options.blogspot.com/2008/10/jrgen-habermas-notes-on-post-
secular.html
93 Dél-Fejér megye, az enyingi, a sárbogárdi és az abai (Sárvíz) kistérség.
94 Az esküről több videofilm készült. Lásd például: www.aba.hu; www.emberiseg.hu
95 Részletes ismertetés: Ugrin Emese – Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet,
Századvég 2007
203
96 Sali Róbert és csapatának (Atigris Zrt.) elképzelése
97 A részvételi demokrácia elmélete és gyakorlati alternatívái olvashatók Ugrin Emese – Varga
Csaba Új demokrácia- és államelmélet című könyvében. (Századvég 2007)
98 Magyarországon az egyik első, erről a témakörről megjelenő könyv: Bánlaky Pál-Varga
Csaba: Azon túl ott a tág világ (Magvető, Gyorsuló Idő, 1979)