Úgy sejtjük, legtöbb honfitársunk számára még mindig a gyer- mekkorban olvasott indiánregények jelentik az amerikai ős- lakókról szerezhető információk netovábbját. Persze az sem mindegy, hogy mindehhez J. F. Cooper eposzából, a börtön- töltelék, a vadnyugatot (amúgy nem minden alap nélkül) né- metekkel telerakó May Károly ponyváiból, vagy a mifelénk egy időben népszerű Liselotte Welskopf-Heinrich empatikus mű- veiből szerezték alapképzésüket – mindehhez még jön a ki- váló Szinnai Tivadar–Réz Ádám fordítóduó munkája, amely kész szótárt adott számtalan indiánosdit játszó gyermek kezé- be. Nem biztos, hogy az ő leleményük a megannyi kvázi-törzs- név, mint a csejenn, az irokéz vagy a komancs – ezek a (sok- szor csúfnévből) ferdített francia/angol verziók honi, játszótéri változatai, amelyek alapján még a térképen is alig találjuk meg szegény népeket. Hagyjuk is, ez már a múlt. Lehet, hogy so- kunk agyában még a rezervátumba kényszerítés, a filmvá- szonra is költött „Cheyenne ősz”, „A könnyek ösvénye”, Little Bighorn, Wounded Knee, Ülő Bika (Tatanka Iyotanka), meg Szi- laj Ló (Thasuka Witko) maradt az utolsó éles kép, s rájuk a hír- hedt mondások rezonálnak, mint például „Csak halott indián a jó indián”. A halálra szánt indiánok azóta kijöttek ama bizo- nyos gödörből, és demográfiai, jogi, gazdasági vagy szociális értelemben sem szorulnak a sajnálatunkra. SZöVEG BAROTÁNYI ZOLTÁN Toll és fegyver nélkül Rég volt már, hogy elhangzott a mondat: „Csak a halott indián a jó indián”. A mai mondat úgy szól: „Csak az indián elnök a jó elnök”. 113 CROSSROAD
6
Embed
Toll és fegyver nélkül€¦ · Toll és fegyver nélkül Rég volt már, hogy elhangzott a mondat: „Csak a halott indián a jó indián”. A mai mondat úgy szól: „Csak az
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
Úgy sejtjük, legtöbb honfitársunk számára még mindig a gyer-
mekkorban olvasott indiánregények jelentik az amerikai ős-
lakókról szerezhető információk netovábbját. Persze az sem
mindegy, hogy mindehhez J. F. Cooper eposzából, a börtön-
töltelék, a vadnyugatot (amúgy nem minden alap nélkül) né-
metekkel telerakó May Károly ponyváiból, vagy a mifelénk egy
időben népszerű Liselotte Welskopf-Heinrich empatikus mű-
veiből szerezték alapképzésüket – mindehhez még jön a ki-
váló Szinnai Tivadar–Réz Ádám fordítóduó munkája, amely
kész szótárt adott számtalan indiánosdit játszó gyermek kezé-
be. Nem biztos, hogy az ő leleményük a megannyi kvázi-törzs-
név, mint a csejenn, az irokéz vagy a komancs – ezek a (sok-
változatai, amelyek alapján még a térképen is alig találjuk meg
szegény népeket. Hagyjuk is, ez már a múlt. Lehet, hogy so-
kunk agyában még a rezervátumba kényszerítés, a filmvá-
szonra is költött „Cheyenne ősz”, „A könnyek ösvénye”, Little
Bighorn, Wounded Knee, Ülő Bika (Tatanka Iyotanka), meg Szi-
laj Ló (Thasuka Witko) maradt az utolsó éles kép, s rájuk a hír-
hedt mondások rezonálnak, mint például „Csak halott indián
a jó indián”. A halálra szánt indiánok azóta kijöttek ama bizo-
nyos gödörből, és demográfiai, jogi, gazdasági vagy szociális
értelemben sem szorulnak a sajnálatunkra.
szöveg Barotányi Zoltán
Toll és fegyver nélkülRég volt már, hogy elhangzott a mondat: „Csak a halott indián a jó indián”. A mai mondat úgy szól: „Csak az indián elnök a jó elnök”.
1 13C R o S S R o A d
Obama, a megmentôTalán az idei elnökválasztási kampány az első, ahol – leg-
alábbis a látszat szerint – „osztanak lapot” az amerikai ős-
lakóknak is. Persze korántsem igaz, hogy csupán most
fedezte volna fel őket a politikai gépezet – Franklin d. Roo-
sevelt után Clinton volt az első, aki vette magának a fárad-
ságot és meglátogatott egy indián rezervátumot. Példá-
ját idén követte neje, az előválasztási kampányban végül
alulmaradt Hillary is, ám mint valószínű alelnökjelölt, nyil-
ván nem mulasztja el hangsúlyozni: idén már járt a több
törzs által lakott Flathead rezervátumban. Ez még mind
semmi, hiszen Barack obama, az első sikeresen ringbe
szálló színes bőrű nem csupán ellátogatott a varjú indiá-
nokhoz, de nevet is kapott tőlük: ezentúl ő „Az Ember, Aki
országszerte Segít Az Embereknek” (ez ugyan nem olyan
frappáns, mint a Véres Tomahawk, viszont annál sokkal
több szavazatot hoz majd). de az ellenfél, a republikánus
John McCain sem éppen kispályás ezen a területen. Elő-
ször is arizonai szenátor – márpedig ez az az állam, ahol
az Egyesült Államokon belül az egyik legmagasabb az in-
dián lakosság aránya –, a téma iránti érzékenységét jelzi,
hogy társelnöke a szenátus indián ügyekkel foglakozó bi-
zottságának. Miután az indián, vagy részben indián szár-
mazású szavazópolgárok száma immár több milliót tesz
ki, a politikusok egyre kevésbé engedhetik meg maguk-
nak, hogy levegőnek nézzék az őslakókat – de legalább-
is tartózkodnak majd az afféle populista kampányoktól,
mint a négy évvel ezelőtti, amikor a kaszinójövedelmekre
és hirtelen meggazdagodott indiánokra hivatkozva pró-
báltak lefaragni az indiánügyi programok költségvetésé-
ből. Nem mellesleg az indián közösségek lobbilehetősé-
gei is javultak e téren – nyílt titok ugyanis, hogy a sikeres
lobbizás igencsak pénzigényes. Az amúgy sok százezres
cherokee törzs például megengedheti magának, hogy ál-
landó irodát tartson fenn Washingtonban, hogy képvise-
lői napi kapcsolatban lehessenek a döntéshozókkal, és az
Indiánügyi Hivatal vezetőivel.
Indián for presidentNagyjából már csak arra várunk, hogy feltűnjön egy újabb in-
dián származású államférfi a nagypolitikában – ez azért más,
náluk jóval népesebb kisebbségeknek is hosszú évekbe ke-
rült. De azért láttunk már csodákat: Herbert Hoover alelnöke,
Charles Curtis (1929–1933 között) például anyai ágon volt
indián. Rajta kívül eddig egyetlen indián töltött be szená-
tori posztot (1993-tól 2005-ig) – Ben Nighthorse Campbell,
aki édesapja révén tagja az északi cheyenne közösségnek.
Ha lehet egy esélyes versenyzőt megneveznünk, ak-
kor rögvest a jósvádájú John Herringtont húznánk elő: re-
gisztrált chickasaw törzsbéliként az első indián volt, aki
megjárta a világűrt (konkrétan az anyai dédanyja volt in-
dián, de itt a gesztus az érdekes), ráadásul 2002-es, tizen-
egy napig tartó útja során még a chickasaw nemzet zász-
laját is magával vitte, amelyet személyesen a törzs vezetője
adott át neki. A NASA-nál, majd egy repülési magáncégnél
viselt, nyilván jól fizető elfoglaltságáról is lemondott, hogy
idejét a közügyeknek s ezen belül a chickasaw nép képvi-
seletének szentelje (a jelenlegi Kongresszus egyedüli, rész-
ben indián származású képviselője, az oklahomai Tom Cole
is a chickasaw nemzet regisztrált tagja). Ez azért már jó ki-
indulópont egy politikai karrierhez – mint tudjuk, az ame-
rikai választók kitüntetett figyelmet szentelnek az exűrha-
jósoknak (és exfilmsztároknak), különösen, ha személyes
legendájuk még ilyen helyes kis epizódokban is bővelkedik.
1 15s o d r á s C R o S S R o A d
HôslakosokAz Amerikai Egyesült Államok hivatalos indiánpolitikája
sokszor módosult az elmúlt évszázadban – bár egy tekin-
tetben változatlan maradt az iránya. Bármit gondolnánk
is holmi (tömeg)gyilkos szándékokról (genocídium tekin-
tetében a himlő és a kanyaró mindig százszorta hatéko-
nyabbnak bizonyult bármelyik hosszú puskánál vagy va-
csicsunnál), elsősorban mindig is asszimilálni próbálta az
egykor gyilkos vadaknak tekintett, egyszerre félt és gyűlölt
(lelkes filantrópok és ájtatos hittérítők által szánt) indiáno-
kat. A jogkiterjesztés mindenkor fokozatos volt, s eközben
az állam és az általa reprezentált fehér többség sosem fe-
lejtette el éreztetni erőfölényét, hogy ezzel is nyomatékos-
sá tegye: mindennek alapja egyfajta tabula rasa: az egykor
(bármily csalárd) szerződéssel, vagy épp fegyveres erővel
elragadott indián földek visszaadásáról szó sem lehet.
Az efféle indiánpolitika tipikus példája volt az
1879-ben Pennsylvaniában alapított Indiánjavító és Neve-
lő Intézet, melynek alapítója Richard Henry Pratt a megfe-
lelő, s a nemes célhoz illő jelszót is kifundálta: „Öld meg az
indiánt és mentsd meg az embert”. Az államok indiánpo-
litikáját (sokak szerint a híres-hírhedt Indián Ügyek Hiva-
talát egészen a hetvenes évekig) ez a cél vezette: az indiá-
nok teljes akkulturációja és asszimilációja, ami – ismervén
az igen erős faji előítéleteket – legalább annyira álszent,
mint naiv programnak tekinthető.
Az őslakók két világháborúban és Koreában bizonyít-
hatták, hogy hű fiai a hazának. Sok tekintetben az indián
háborús hősök (például Ira Hayes, az egyik Iwo Jima-i zász-
lókitűző, pima törzsbéli – 32 éves korára sikerült magát
halálra inni) körüli médiafelhajtás is arra késztette a hiva-
talos állami szerveket, hogy változtassanak az indiánpoli-
tika hangsúlyain. Ezek után inkább arra próbálták ösztö-
nözni az őslakókat, hogy hagyják ott a rezervátumi, stabil
szintű nyomort, alkoholizmust, munkanélküliséget és kilá-
tástalanságot, s keressenek maguknak munkát a városok-
ban. Ez a program a maga nemében sikeres volt, elvég-
re jelenleg a magukat indiánnak valló amerikai polgárok
alig 13 százaléka él rezervátumokban – ezzel szemben
például egyedül New Yorkban majd százezren vannak.
Jogos érdekA formális jogegyenlőség megteremtése is váratott ma-
gára – egészen a XX. század elejéig. Ugyan az alkotmány