Szomato-pszichoterápiás Szemelvények A Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület szakmai folyóirata II. évfolyam, 1. szám 2018. április Tartalom Szilágyi Veronika: Bioszisztemikus szomato-pszichoterápia Dr. Jerome Liss: A szerotonin-noradrenalin polaritás a gondolkodásban, érzel- mekben és mozdulatokban: egy erőt adó eszköz a szomato-pszicho-terapeuták kezében. I. rész Dr. Tihanyi Benedek T. – Czinege ÁdámBalázs: Integráljuk Daniel Quinn civilizációkritikáját és a testpszichoterápiás nézőpontot Medgyesi Krisztina: Fókuszolás-orientált coaching: szelíd és eredményes út a változáshoz Mislai Attila: Az abúzus-teológia veszélyei. Kritikai észrevételek Alice Miller: A test kiáltása című könyvéhez Uta Blohm: Interjú Martin Millerrel
34
Embed
Szomato-pszichoterápiás Szemelvények...A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia A Bioszisztemikus szomato-pszichoterápia egy integratív terápiás megközelítés, mely az amerikai
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
Szomato-pszichoterápiás
Szemelvények
A Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület szakmai folyóirata
Szilágyi Veronika. A módszer általános bemutatását
Dr. Jerome Liss, a bioszisztemikus szomato-
pszichoterápia kidolgozójának tanulmánya követi,
melyben a tudat monádikus és diádikus állapotait
szabályozó négy fő neuromodulátor (szerotonin,
acetilkolin, dopamin és noradrenalin) test-orientált
pszichoterápia segítségével történő szabályozásának
elméleti alapjait fejti ki a szerző. Dr. Tihanyi
Benedek és Czinege Ádám Balázs egy érdekes
cikkben a civilizáció azon aspektusait mutatják be,
melyek a testtel való kapcsolatra káros hatást fejtenek
ki. Medgyesi Krisztina a Fókuszolás-orientált
Coaching világába kalauzol el bennünket. Alice
Miller: A test kiáltása című könyvéhez Mislai Attila
írt recenziót és kritikai észrevételeket. Végezetül
Miller fiával – a könyv kapcsán – készített interjú
magyar fordítását olvashatják.
Szívesen fogadjuk a megjelent írásokkal kapcsolatos
reflexiókat és kérdéseket, melyeket igény esetén – a
publikációs szabályoknak megfelelően – közlünk a
folyóiratban. Lehetőséget és platformot szeretnénk
biztosítani ez által a szakmai gondolatcseréhez és a
különböző irányzatok közötti párbeszédhez.
Jó olvasást kívánunk az Egyesület Vezetősége
nevében!
Molnár Emese és Juhász Krisztina
szerkesztők
3
Szilágyi Veronika
A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia
A Bioszisztemikus szomato-pszichoterápia egy integratív terápiás megközelítés, mely az amerikai
pszichoterapeuta Jerome Liss és a francia neurobiológus Henri Laborit érzelmek neurofiziológiáját
kutató munkáján, Ronald Laing fenomenológiai pszichiátriáján, David Boadella embriológiai
modelljén, Ludwig von Bertalanffy, Gregory Bateson és Edgar Morin rendszerszemléletén, és Robert Stolorow és George Atwood interszubjektív megközelítésén alapul. Az érzelmi jelenségek
biológiai gyökereinek magyarázatában a bioszisztemikus modell hivatkozik többek között Ernst
Gellhornnak az autonóm idegrendszerrel - a szimpatikus és a paraszimpatikus rendszerek működésével - kapcsolatos kutatásaira, emellett elméletének alapjait a Wilhelm Reich-féle
karakterpáncél és Alexander Lowen bioenergetikai elképzelésére helyezi.
Boadella modellje, a Bioszintézis szerint, három energiafolyam, vagy alapvető életfolyam áramlik a
testben. Ezek összefüggnek a megtermékenyült petesejtben kialakuló csíralemezekkel, melyek az ektoderma, a mezoderma és az endoderma. A csíralemezekből alakulnak ki a különböző
szervrendszerek Az ektodermához a percepciók, gondolatok és képzetek folyama tartozik, mely a
neuroszenzoros rendszeren keresztül valósul meg; a mezodermához a mozgásáramlat kapcsolódik az izomcsatornákon keresztül; az endodermához pedig az érzelmi élet folyama, a test középpontjában, a
törzs mélyén elhelyezkedő szerveken keresztül.
A születés előtti, a gyerekkori vagy a későbbi feszültségek, traumák meggátolják e három terület; vagyis a légzés és az érzelmek, a cselekvés és mozgás, a gondolatok és az érzékelés tapasztalati
egységekké alakulását. A bioszisztemikus módszer e területek újraintegrálására, egy koherens rendszer
létrehozására törekszik.
A grounding1-gal folytatott szomato-pszichoterápiás munka a szándékos, félig szándékos és nem
szándékos mozgások közötti megfelelő kapcsolat stabilizálását, valamint egy megfelelőbb izomtónus
létrehozását célozza. A munka során figyelmet kell fordítani arra a módra, ahogyan az egyén
megalkotja a saját életterét, ahogyan a stresszhelyzetekben fizikailag, érzelmileg és kognitív szinten reagál. Segíteni kell a klienst a megfelelő, kielégítő és örömteli vertikális (a világban való cselekvés),
horizontális (a pihenés és a mély érzelmekkel való kapcsolatteremtés) és szimbolikus (önmaga és
környezete mentális leképezése) grounding-pozíció megtalálásában. A szimbolikus grounding során különösen fontos a facing terápiás munkája, amely a szemkontaktuson, a hangon keresztüli
kapcsolatot jelenti, valamint a nyelvhasználat, a percepció és az emóciók integrálásán alapul.
A bioszisztemikus grounding a terápiás gyakorlatban elsősorban kapcsolati földeltséget jelent: a
tekintetet, a hangon, szavakon keresztüli kapcsolódást, és a testkontaktust, az érintést egyaránt használja. Fontos eszköz a testhelyzet tudatosítása, a légzés kioldása, az érzelmek átélése, az izmok, a
test optimális tonizáltsága. Egyéni, páros és csoportos mozgásos gyakorlatok segítségével
újratanulható, átírható az a mód, ahogyan saját testünkhöz, a másikhoz, és környezetünkhöz kapcsolódunk.
A bioszisztemikus modell tehát kiemelt figyelmet fordít a kapcsolati aspektusra. Teszi ezt oly módon
is, hogy a testi folyamatokat, a mentális tartalmakat, és a kapcsolati történéseket együtt követi
figyelemmel. A terápia során egy térkép „rajzolódik” ezáltal – egyúttal diagnosztikus eszközként is szolgálva – mely térképen láthatóvá válnak a kliens alul- vagy túlszabályozott területei és annak
módjai. A bioszisztemikus modell szerint a test, a szó és a kapcsolat oly módon fonódnak össze, hogy
az egyik segíti feltárni a másikat, az egyén teljes komplexitásában megjelenő gondolatain, mondatain, mozdulatain, hallgatásán keresztül. A terápiában a test, az elme és a kapcsolat hármasságát összekötve
megjelennek az érzelmek. A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia célja megfogalmazható úgy
is, mint a három terület integrálása egy gestalt létrehozásának érdekében.
1 Eredetileg a fizikában használt fogalom, Lowen és Keleman vezette be a szomato-pszichoterápiás
szóhasználatba, jelentése: a realitásban, a testben, az „itt és most”-ban lenni, Boadella terjeszti ki a kapcsolati
aspektusra
4
A pszichikus és szomatikus zavarok felfoghatóak érzelemszabályozási2 zavarként, vagy az arousal
szabályozás3 zavaraként is. Az egyén érzelmi egyensúlyát a vegetatív idegrendszer két nagy ága, a
szimpatikus és a paraszimpatikus rendszer alakítja. Gellhorn feltevése szerint a szimpatikus és paraszimpatikus részek felváltva működnek, így teszik lehetővé a szervezet autonóm funkcióinak
működését: amikor a szimpatikus ágon növekszik az aktivitás, a paraszimpatikus ág csökkenti receptív
képességét és fordítva. A szimpatikus rendszer vészhelyzet esetén felkészít bennünket a cselekvésre; a támadásra vagy menekülésre, és a düh, valamint a félelem érzéséhez kapcsolódik. A paraszimpatikus
rendszer más érzelmekhez kötődik: a kellemes nyugodtság, a szomorúság és a fájdalom érzéséhez.
Ezek az alrendszerek beidegzik az összes belső szervet.
Stresszhelyzetben a cselekvésgátló rendszer4 lép működésbe, vagyis olyan szervi változások (pl. a
stresszhormonok, mint a noradrenalin és kortikoszteroidok kiválasztása) történnek, amelyek az
autonóm idegrendszer nem megfelelő működéséhez, és idővel pszichoszomatikus megbetegedésekhez
vezetnek. Ilyen esetekben az arousal görbe, vagy másképp fogalmazva a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer működésének váltakozása felborul, és az egyén pszichofizikai
diszkomfortot tapasztal. Ha az arousal szint túl magas, vagy túl alacsony, az egyén „kizuhan” a
tolerancia ablakon5, és vagy szimpatikus túlsúlyba kerülve hipervigil állapotban az üss vagy fuss
megoldást választja, vagy szélsőséges paraszimpatikus válaszként „önmagát érzéstelenítve” dermesztő
mozdulatlanságba fagy.
A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia a vegetatív idegrendszer két ágának egyensúlyba
hozását, a limbikus rendszer és az amygdala újrahuzalozását, a tolerancia-ablak tágítását
célozza.
Liss feltevése szerint az érzések elmélyítésének és kisütésének serkentése újraélesztheti a kapcsolatot
az érzés (limbikus rendszer) ás az autonóm idegrendszer (hipotalamusz) között. Az intenzifikálás - minimalizálás teljes ciklusának terápiás keretek közötti „lefuttatása” az autonóm idegrendszer
szimpatikus és paraszimpatikus részeinek szinkronizált váltakozását indíthatja meg. Ennek egyik
fontos eszköze a légzéssel folytatott terápiás munka az érzelmi egyensúly elérése érdekében, a
légzés harmonikussá tételének segítségével. A légzés lehet a spontaneitás kifejeződése, vagy a személyiség kondicionálásnak tükröződése.
A testtel, és kiváltképp a légzéssel dolgozva szem előtt kell tartani a kora gyerekkori családi
kapcsolatokat, hiszen a személy teste és társas világa is ebben gyökerezik, tehát ahogyan testi szinten blokkok és gátak lehetnek jelen, kapcsolati zavarok is megjelenhetnek, pl. az önmagát másoktól
elkülönítésének nehézsége, a világ megfelelő leképezése és az abban való működés problémái.
A légzéssel végzett munka mellett jellegzetes bioszisztemikus technika – az individuációt segítő - kulcsszó és a kulcsmozdulat
6 technikája. Ezek a kliens diskurzusában megjelenő, oda nem illő,
érzelmi töltettel rendelkező szavak és mozdulatok, melyeket a terapeuta tükröz, ismétel, felerősít. Így
teremti meg annak a lehetőségét, hogy a klienssel összhangban, teherbírását figyelembe véve, határait
tiszteletben tartva rezonáljon, reagáljon rá. Ez azért is fontos, mert ha a fejlődés során a gyerek érzelmi igényei a szülő, vagy a szülök ellentmondásos érzelmi outputjával találkoznak, interferencia
keletkezik; míg egy optimális kapcsolatban a rezonancia gyakoribb.
Gyakran alkalmazott – és eddig nem említett technika még – az azonosulás, a visszhang, a kórus és a dramatikus megjelenítés. Alkalmazhatóak egyéni terápia keretében, egy csoportfolyamatba építve
(pl. pszichodráma), vagy kifejezetten bioszisztemikus szomato-pszichoterápiás csoport keretei között.
2 Marcia Linehan a borderline személyiségzavart az érzelemszabályozás zavaraként definiálja, de ez a
megállapítás minden pszichikus zavarra kiterjeszthető 3 Számos kutató és elméletalkotó (pl. Gray, Csíkszentmihályi, Liotti) hozta összefüggésbe különböző pszichikus
zavarokkal 4 Henri Laborit terminusa 5 Pat Ogden fogalma 6 Erről bővebben Prof. Maurizio Stupiggia: A bántalmazott test című, nemrég magyarul is megjelent könyvében
lehet olvasni
5
Ehhez a munkához elengedhetetlen a kliensnek szentelt mély figyelem. A terapeuta részéről olyan
attitűd szükséges, mely lehetővé teszi a másik személy sokszor extrém megterhelő érzelmi és testi
állapotainak el- és befogadását. E megközelítés szerint az érzelmi szenvedés pszichikus erőt jelző helyzeteket hozhat. Fontos, hogy a kliens együtt lehessen a fájdalmával, fontos, hogy ott tudjuk tartani
a fájdalmánál, segítenünk kell átélni a dühöt, a szorongást, a szégyent, a titkos vágyakat, az örömet, és
segítenünk kell azok lehető legteljesebb kifejezésében. Segítenünk kell, hogy megtalálja a megkönnyebbülést hozó szavakat, mozdulatokat.
Az empatikus odafordulásnak, az áttételi-viszontáttételi folyamatok értő és megértő (nem pedig
értelmező) elemzésének kereteit tágítja ki a szomatikus rezonancia. A szomato-pszichoterápia során
alapvető jelentőségű, hogy megértsük, hogyan keletkezik és marad fenn a feszültségi állapot egészen a krónikus szintig, egészen addig, mikor már nehezen leállítható állapottá válik. A szomatikus rezonálás
a megértésnek olyan szintje, mely alapvetően a terapeuta személyes tapasztalataiból származik, s a
pszichikus zavarok bármilyen formája feletti ítéletet elsöpri. Ugyanakkor ezek az érzelmileg megterhelő helyzetek a terapeuta számára is nagy megterhelést jelentenek. Így az önmagunknak szánt
és szentelt, értő és megértő mély figyelem alapvető szükséglet számunkra is. Önmagunkat megtartani,
megvédeni, figyelemmel követni, meghallgatni, tisztelni, biztosítani a lehetőséget érzelmeink kifejezésére és a kontroll elengedésére lehetőséget nyújt arra, hogy klienseink számára is meg tudjuk
mindezt adni. Dr. Stupiggia képzése7 segít közelebb kerülni ehhez.
A szerzőről: Szilágyi Veronika, klinikai szakpszichológus, www.szilagyivera.hu
Források:
Prof. Maurizio Stupiggia előadásai (2014 szeptember – 2016 december) http://www.giorgiogualazzi.it/Public/Product/La%20psicoterapia%20biosistemica_130608204007.pdf
stratégiák megváltozása). Ezek a civilizált társadalmakban kulturálisan kódolt tényezők csökkenthetik
a testi tudatosságot, és az egészségmagatartást is, ill. az emberi szervezet számára maladaptív
pszichobiológiai válaszokat (stresszválasz, immunválasz) aktiválhatnak, melyek együttesen és
hosszútávon betegségekhez vezethetnek.
A testtel való bánásmód, testtudatosság helyreállítását célzó önismereti folyamatokban épp ezért
fontos lehet, hogy a terapeuta rendelkezzen tudással a testtudatosságot befolyásoló civilizációs
hatásokról, képes legyen affirmatív módon feltérképezni és kezelni azokat.
A szerzőkről:
dr. Tihanyi Benedek T., orvos, jógaoktató, pszichobiológiai kutató, önismereti tréner, relaxációs
kórusvezető. Kutatóként és segítőként is az energiaszint és fáradtság szabályozásával, a harmonikus
test-tudat kapcsolattal foglalkozik, azzal, „hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben?”. Az ELTE
Ádám György laborjában végez pszicho-biológiai kutatásokat, és stúdiójában, az Odúban tart test-
tudat foglalkozásokat.
Czinege Ádám Balázs: alapszakos bölcsész, okleveles zeneszerző, zenekar- és kórusvezető
előadóművész, személyes segítő a Háttér Társaságban. Kutatási érdeklődés: ökológia és
szociálpszichológia a civilizált és törzsi társadalmakban.
19
Medgyesi Krisztina:
Fókuszolás-orientált coaching: szelíd és eredményes út a változáshoz18
Bevezetés
Az előző évtizedekben nem csak a coaching ismertsége és népszerűsége nőtt, hanem a coaching
módszerek palettája is további színekkel bővült. A coachok eszköztárának egy része (pl. Gestalt,
dramatikus elemek, solution focus, stb.) a terápiás módszertanban gyökerezik. Más modellek és módszerek eleve a coaching keretrendszerében jöttek létre (pl. GROW modell (Alexander, Renshaw
2005), Vogelauer-modell, (Vogelauer 2008)), vagy éppen a tréningek és a közgazdaságtan
határterületéről kerültek át a coaching szakirodalomba (pl. Johari ablak, SWOT, BCG mátrix, (Komócsin, 2009)). Van azonban egy olyan módszer, amely minden, valódi változással járó
eszköz / folyamat mögött jelen van. Ez a fókuszolás, mely összhangba hozza egy adott téma
kognitív, érzelmi és testi vetületét, és érzelmi belátással járó változást eredményez. A fókuszolás alapkönyve 1978-ban, éppen 40 éve jelent meg először (Gendlin, 1978), a terápiás szakirodalomban
pedig 1996 óta van jelen (Gendlin, 1996).
A fókuszolás nevű módszer trénereként az első coaching ülésem megtartásakor már több száz óra
fókuszkísérés tapasztalattal rendelkeztem. Sokszor jöttek hozzám olyan ügyfelek, akik rendkívül okosak, már sokat gondolkodtak a témájukon, viszont nem voltak kapcsolatban a vágyaikkal,
igényeikkel, érzésvilágukkal. A fókuszolás eszköztárát tudatosan használtam velük, ezáltal teljesebb,
gazdagabb, és sikeres változást hozó coaching folyamatok jöttek létre. Csak később tudatosult bennem, hogy ezt fókuszolás-orientált coachingnak hívják, és európai szinten a coach képzések között
is jelen van (pl. EFA, https://efa-focusing.eu/) A cikkben a fókuszolást, a fókuszolás-orientált
coachingot (FOC), és alkalmazási lehetőségeit mutatom be, gyakorlati példákkal.
A fókuszolás háttere
A fókuszolás Eugene T. Gendlin pszichológustól, filozófustól származik. Gendlin Carl Rogers
kollégája és barátja volt a Chicago-i Egyetemen. Ő volt az, aki kollégáival feltette a kérdést: miért nem sikeres gyakrabban a terápia? Mitől van az, hogy egyes terápiás folyamatok működnek, a kliens
változik, más folyamatokban pedig nem jön létre változás? (Gendlin, 1978) Kollégáival egy 15 éves
kutatás során több ezer órányi terápiás ülés magnófelvételét elemezték, hasonlóságokat keresve a változással járó, illetve változást nem hozó folyamatokban. A válasz eltért az előzetes elvárásaiktól.
Azt találták ugyanis, hogy
- a terápiás folyamatok sikere független a terapeuta személyétől és a terápiás módszertől
- azok a kliensek, akik változnak majd a terápia hatására, már az első terápiás ülések
felvételeiről is kiszűrhetőek, statisztikailag szignifikáns módon
- azok a kliensek, akik változnak majd, már az első terápiás alkalomra is úgy érkeznek, hogy egy bizonyos módon reflektálnak a saját tapasztalásaikra, képesek kapcsolódni saját
magukhoz, belső állapotaikhoz
- ez a bizonyos mód pedig bárki által megtanulható.
Ennek a lépéseit dolgozta ki, és nevezte el Gendlin Fókuszolásnak.
A fenti állításoknak külön-külön is erőteljes hatása lehet a coaching tevékenységünkre és
megközelítésünkre. Ha tudjuk, hogy mi az a folyamat, ami a sikeresen változó ügyfelekben
lejátszódik, és van lehetőség ennek beemelésére a coaching ülések szemléletébe és
18 A cikk eredeti megjelenése: Magyar Coachszemle, 2018/1., 22. oldal
20
módszertanába, miért ne használjuk ezt tudatosan az üléseken, illetve a saját önismereti és
szupervíziós munkánkban? Erről szól a fókuszolás-orientált coaching megközelítés.
A fókuszolás és a coaching találkozása
A fókuszolás folyamata azon alapul, hogy mindennek, ami velünk történik, akivel találkozunk, vagy
amire gondolunk, van egy komplex testi leképeződése, ún. átélt érzete („felt sense”). Ez több mint egy testi jelzés (pl. viszketés) vagy egy érzés: a témára gondolva egy minden mögött meghúzódó,
sokszor elmosódott vagy homályos érzet jelenik meg a testünkben. Coaching esetében lehet átélt
érzete pl. az ügyfél által behozott témának, gondolatoknak; a coach és az ügyfél közti kapcsolatnak; és
a coach-ban is megjelenhet az ügyfél által hozott téma átélt érzete. Ha sikerül ehhez az átélt érzethez
kapcsolódni, és megtalálni azt a valamit, ami a legjobban kifejezi ennek a minőségét (lehet pl.
szó, kép, illat, szín, íz, szimbólum, érzés, mozdulat), akkor az átélt érzet megérthetővé válik. A test
el tudta mondani, amit akar. Energia szabadul fel, és létrejön az adott téma érzelmi megértése, az átélt érzet megváltozik, az ügyfél pedig új perspektívából tekint az általa behozott témára. Ezt a
folyamatot újrakezdve akár az adott témán, újabb információkra derülhet fény, amíg az eredeti téma
végképp feldolgozásra nem kerül.
A gyakorlatban a fókuszolás folyamata (téma - átélt érzet – kifejeződés megtalálása – megértés és
változás) sokszor magától értetődően, és nagyon gyorsan megtörténik. Nehéz témáknál azonban
sokszor kihívás megőrizni a magunkra figyelésnek ezt a módját. Coach-ként célzottan tudjuk
támogatni az ügyfelet a folyamat egyes lépéseinél tükrözéssel, kérdésekkel, az odafigyelés módjával, és a fókuszolás-orientált coaching módszertani palettájával. Így a témafelvetés
kognitív, érzelmi és testi vetületei egymással összhangba tudnak kerülni, és az összhang
eredményeképpen testi váltás jöhet létre, szelíden, mégis eredményesen támogatva az ügyfelet a kitűzött célok elérésében.
A fókuszolás Rogers-i szemléleten alapul: az embert önmagában kompetensnek tekinti, aki képes
saját életproblémáit önerőből megoldani. A megoldás folyamata során mind a fókuszoló, mind a
fókuszkísérő megengedő, elfogadó, kíváncsi attitűddel van jelen, egyenrangú, partneri kapcsolatban. Cél, hogy az ügyfél a számára fontos témákon dolgozhasson, a saját tempójában. A fókuszolás
szemléletének is része, hogy ami fontos egy téma kapcsán, az megmutatja magát, érdemes bízni a
folyamatban. A fókuszolás és a coaching szemlélete és emberképe ilyen szempontból összhangban
vannak.
Ugyanakkor a fókuszolás és a coaching eltérő mértékű szabadságot ad a folyamatnak. Míg a
fókuszolót segítő „fókuszkísérő” nem irányítja, hanem kísérőként támogatja a folyamatot, és egy adott téma kapcsán akár terápiás mélységek is előjöhetnek, addig a coach-ok felé elvárás a szerződött cél
szem előtt tartása, a kereteknek pedig része, hogy a coaching ülés nem terápia. Így a fókuszolás
eszközrendszerét nem egy az egyben, hanem célzottan, célra, ügyfélre és a coaching műfajra
szabottan tudjuk használni az ülések során. A fókuszolás-orientált coaching tehát a fókuszolás
szemléletének és eszköztárának alkalmazása a coaching folyamat során, figyelembe véve a
folyamat céljait, az ügyfél igényeit, és a coaching szerződés kompetencia-határait.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban?
PÉLDA 1.
40-es férfi ügyfél, nagyon sikeres szakmailag. Percek óta beszél arról, milyen büszke a munkájára,
milyen sok sikerélmény éri. Közben lassan, ritmikusan, nem túl erősen ököllel ütögeti a falat. Megkérem, hogy maradjon együtt a mozdulattal, hátha a keze is hoz valamilyen üzenetet a témához,
amiről beszélünk. Pici hallgatás és befelé figyelés után ezt mondja: „Miért? Miért csinálom így, mikor
olyan sok, és igazából nem jó nekem!?” A fókuszolás folyamata itt gyorsan végigment: a
kézmozdulatra figyelve az ügyfél kapcsolódni tudott „azzal, amit a mozdulat hozott”, az átélt érzethez tartozó üzenettel, azzal, hogy „Miért?”. A fókusz pillanat új információval gazdagította azt a képet,
amit kognitív szinten a munkájáról vallott.
21
PÉLDA 2.
Az ügyfél maga is végzett coach. Vágya, hogy főállásban is coach-ként dolgozzon, de valami
visszatartja. Nem indul el cégek felé, nem hirdeti magát, pedig mindig is emberekkel akart foglalkozni.
„Coach: - milyen volt ezt kimondani? Ha erre gondolsz, megjelenik ez a téma valahogy a testedben is?
Ügyfél: - szorító érzést érzek, a mellkasomnál.
Coach: - lehet, hogy tartozik valami ehhez a szorító érzéshez: egy szó, gondolat, szimbólum, kép…
Ügyfél: (kis hallgatás után) - Úgy érzem, nem szabad coachként dolgoznom.
Coach: - úgy érzed, nem szabad coachként dolgoznod.
Ügyfél: - úgy érzem, nem vagyok elég jó ebben. (…) nem is, inkább úgy van, hogy nem szabad másoknak segítenem, amíg nem vagyok tökéletes.”
A témának tehát volt egy átélt érzete, ezt pedig legteljesebben a „nem szabad, mert nem vagyok
tökéletes” gondolat fejezte ki. A kimondás után könnyek jöttek, és megkönnyebbülés: az ügyfél másképp látott rá a helyzetére. Innentől tudtunk arról beszélni (átkeretezés), hogy tökéletesnek kell-e
lenni segítőként, vagy hitelesnek, és miből tudná, hogy neki már szabad másoknak segítenie (solution
focus eszköztár).
A fókuszolás-orientált coaching eszköztára
A fenti példákból is látható, hogy a fókuszolást többféleképpen használhatjuk a coaching üléseken. A
négy fő irányt mutatom be röviden a cikk most következő részében.
1. Ügyfél fókusz pillanata. Segíthetjük az ügyfelet abban, hogy egy-egy lépéssor erejéig „fókuszosan” figyeljen befelé, ezt az úgynevezett fókusz pillanat. El tudunk indulni az ügyfél
testbeszédéből (pl. kézmozdulat, arckifejezés, levegő kifújása, valamilyen látható változás
tudatosítása.) Ezek kimondása, vagy az ügyfél által kimondott gondolatok tükrözése ráirányítja a figyelmet arra, mi történik a testében, miközben a témával dolgozunk. Ide
tartozik, direktívebb, de még mindig fókuszos lépésként a téma, vagy kimondott állítás
„megéreztetése” az ügyféllel, pl. „Milyen volt ezt kimondani?”. Ekkor is el tud indulni a
kapcsolódás az érzelmi és testi szinttel.
2. Coach fókusz pillanata. Az ülés során a coach is tud fókuszolni, és használni azokat a testi
érzeteket, szimbólumokat, stb. amiket a saját fókuszos jelenléte során megtapasztal. Egy ügyfélnél például az első néhány alkalom után közösen értékeltük az eddig megtett utat és azt,
ahogyan együtt dolgoztunk. Elmondtam neki, hogy az a megélésem, mintha egy gyönyörű,
nyíló rózsa lenne a kezemben, és nem tudom, mit vár tőlem: csak öntözzem, gondozzam, és gyönyörködjek benne, vagy metsszem is – milyen mértékben várja tőlem az elfogadó
jelenlétet és biztatást, és milyen mértékben a konfrontációt. A kép abból jött, hogy én
fókuszoltam a köztünk lévő kapcsolatra. Segítségével könnyebben tudtuk tisztázni a
szerződésünk kereteit.
A coach-nak van lehetősége figyelni az energiaszint változását is az ülés során, és ebből
(vagy a hiányából) is tovább lehet lépni fókuszosan az ülésen. Egy megoldásközpontú beszélgetés során például visszajeleztem az ügyfélnek, hogy percek óta beszél a csoda utáni
állapotról, de nem érzem, hogy nőtt volna az energiaszint a szobában, vagy benne. Innen el
tudtunk kezdeni beszélni arról, milyen veszélyes hinni a vágyaiban, és előjött az a feltevése, hogy ha kiáll az álmai mellett, akkor biztosan megbánt másokat. Ebből aztán garancia-
kérdéssel ismét tovább tudtunk menni megoldásközpontúan: „ha nem tudnád megbántani a
többieket, bármire is vágynál, akkor mire vágynál?”. Rövid idő múlva megfogalmazta álmai
karriercélját. Ezt még fókusz pillanatban megéreztük, és csillogó szemmel azt mondta az új céljára: „ez a szerelem!”. Ha nem tükrözöm az energiaszint változás hiányát, valószínűleg
nem jön elő az ülés során az, ami visszatartotta a vágyaitól.
22
3. A FOC harmadik útja a coach eszköztárában már meglévő módszertanok tudatosan
„fókuszos” használata a coaching ülés során (pl. dramatikus elemek fókuszosan, brief
coaching fókuszosan, stb.)
A „kifejezős” eszközök (pl. rajzolás, írás, rendszerállítás) közös eleme, hogy valamilyen külső
felületen, vagy a térben megjelenítik az ügyfél belső valóságát. Ezáltal lehetőséget adnak arra,
hogy az ügyfél kívülről is megnézhesse és „megérezhesse” azt a témát, amin dolgozik. Arra is lehetőség van, hogy az ügyfél valamilyen érzetet képviselő „részeivel” dolgozzunk, pl. aki
volt, és akivé válni akar, és ezeknek keressük meg a testi érzetét, vagy térben jelenítsük meg
őket. A dramatikus elemek is valamilyen személyhez fűződő testi érzeteket erősítenek fel, és
az érzetből származnak aztán mondatok, üzenetek, amelyek hasznos új meglátásokkal gazdagíthatják a kiindulási helyzetet. Ezeknek a módszereknek a használata során a fókuszolás
sokszor implicit módon van jelen. Mivel a rajzolás, rendszerállítás, stb. önmagukban is hatásos
módszertanok, a segítségükkel a fókuszolás sokszor automatikusan megtörténik (hiszen ettől működnek). Ugyanakkor van lehetőség ezeket tudatosan „fókuszosan” használni, amit például
a fókuszolás-orientált művészetterápia (Rappaport, 2009) vagy a fókuszolás-orientált brief
terápia (Jaison, in Madison, 2014, 69. o.) meg is tesz. Módszertanukból, megközelítésükből coach-ként a keretek betartása mellett mi is profitálhatunk. A tükrözés, mint alapvető coaching
eszköz fókuszos használatáról pedig már volt szó a cikkben.
A FOC használatának nem csak módszerek, hanem konkrét témák, illetve a coaching folyamat
egyes részeinek használata során is van relevanciája. A szerződéskötés, témaválasztás, célmeghatározás „megéreztetése”, a döntési pontoknál az egyes irányokra behozott fókusz
pillanat, a komplex témák megérzése és érzések, képek stb. hozzá kapcsolása mind hasznos
részei lehetnek a coaching üléseknek.
4. A negyedik lehetőség pedig a fókuszolás használata a coach szupervíziós és önismereti
munkája során, a saját témáinak mélyebb megértéséhez, elakadásainak feloldásához. Talán
ez adhatja a legtöbbet a coach működéséhez. Hiszem, hogy coach-ként elsősorban nem az eszközeinkkel, hanem a személyiségünkkel dolgozunk. A fókuszolás használata remekül
használható saját témáink és elakadásaink átdolgozásához, gyógyításához. A fókuszos
önismereti munka egyik hozadéka az elfogadó attitűd és szeretetteljes jelenlét, ami a fókusz folyamatokat jellemzi (Rappaport, 2009, 26. o.). A fókuszolással végzett belső munka előre
haladásával coach-ként nő a megtartó képességünk, érzelmileg megterhelőbb témák, helyzetek
előkerülésekor mi is jobban jelen tudunk lenni annak, ami ott van. Ez növelheti az ügyfél biztonságát ahhoz, hogy a nehéz témáival ő is találkozzon, és elbírja azokat. Végső soron
egyre inkább harmóniába kerülünk autentikus énünkkel (Rappaport, 2009, 26. o), ami a hiteles
segítői működés egyik alapfeltétele.
Konklúzió
Az elme és a test összetartoznak, együtt egy egység. Az érzelmi megértés a testben történik; a változások létrejöttéhez az adott témához kognitív és testi szinten is szükséges kapcsolódni. A
fókuszolás-orientált coaching a fókuszolás szemléletét és eszköztárát úgy emeli be a coaching
folyamatokba, hogy tiszteletben tartja coaching célrendszerét és kereteit. Finom, mégis hatékony eszközt nyújt ahhoz, hogy egy téma kapcsán a kognitív szinten túl a testi és érzelmi vetületek is
hozzáférhetőbbé váljanak. Segítségével a cél eléréséhez szükséges változások komplex módon,
mindhárom szinten létrejöhetnek, és az ügyfelet a céljai elérésén túl is segíthetik az önazonos működés
felé. A fókuszolás megismerése és használata nem csak coaching módszereinket gazdagítja: az önismereti és szupervíziós munkához, coach személyiségünk és jelenlétünk formálásánál is szelíd,
mégis nagyon hatékony támogatást nyújthat.
Köszönöm Kántor Árpád, Molnár Emese, Pólya Judit és Szobonya László támogatását a cikk megírásában!
23
A szerzőről: Medgyesi Krisztina, ACC. Coach, action learning team coach, fókusz tréner,
szervezetfejlesztő. 13 éve támogat egyéneket, csoportokat és szervezeteket céljaik elérésében. 2012-
ben végezte el a New York-i Fókusz Intézet által is elfogadott fókusz tréner képzést, azóta kísér
folyamatosan egyéneket, illetve adja át a módszert csoportoknak. A fókuszolás-orientált coaching
elkötelezett híve. 6 évig volt a coaching szakmai felelőse a Magyar Telekomnál, ez alatt több mint 150
egyéni és csoportos coaching folyamatot támogatott. Küldetésének tekinti, hogy Magyarországon
minél többen megismerhessék a coachingot, és jó tapasztalatokat szerezzenek vele. Minősített
Az abúzus-teológia veszélyei Kritikai észrevételek Alice Miller: A test kiáltása című
könyvéhez
A tehetséges gyermek drámája, vagy a Kezdetben volt a nevelés régi lelkes olvasójaként örömmel vettem kezembe, hogy annál
nagyobb csalódással tegyem le végül a könyvet. Miller újabb
kötetével nem csupán az a baj, hogy a romantikus mítoszképzés elfogultságainak, csúsztatásainak és végletes
leegyszerűsítéseinek tárháza, hanem hogy mindez olyan
megfellebbezhetetlen, militáns hangütés mellett jelenik meg,
ami az érintett fontos kérdések kibontására és megértésére irányuló minden párbeszédet, ab ovo, lehetetlenné tesz.
Miller kendőzetlen, önmagától megittasult, nyers indulata, mely egyszerűen saját intenzitását, projekciói káprázatát teszi meg prófétikus szentenciái egyetlen igazságkritériumának, komplett
abúzus-teológiát hoz létre, szakralizált bűnnel, bűnösökkel, összeesküvés-elmélettel,
exkommunikációval, katekizmussal, átkokkal, megtisztulással, rituális hitvallással, megváltás-elmélettel és megtérés-fenomenológiával, ahol az üdvözülés egyetlen keskeny ösvénye felett
engesztelhetetlen apostoli tekintete őrködik. Így facsarul ki a legnemesebb szándék, s válik maga a
szerző, ironikus módon, az általa sokféleképp leleplezett mechanizmus, az elfojtott visszatérésének
ingerlő példájává.
A recenzens két ok miatt van igazán nehéz helyzetben. Egyrészt Millernek kritikai értelemben olyan
mélyen és átfogóan igaza van (a téma jelentőségét, a gyermekkori szenvedés trivializálásának és elhallgatásának veszélyeit, a szülő elfojtott gyűlöletének patogén szerepét, a terápiás és társadalmi
intézmények vakfoltjait és képmutatását, a dogmatikus gondolkodás kontraproduktív következményeit
stb. illetően), hogy az könnyen elfedi, mennyire nincs igaza a részletekben, az érvelés logikájának
felépítésében, s így végső következtetései érvényességi körének kijelölésében sem. A dogmatikus gondolkodás felszámolásában nem jutunk előre úgy, ha dogmát cserélünk.
Másrészt azzal, hogy a terápiás diskurzust feltétel nélkül és mindenestől morális háborúja stratáriális nézőpontja alá rendeli (az ő szavaival élve „a terápia az erkölcs diktátuma alá kerül”), s az így
létrehozott végletekig polarizált térben semmiféle objektivitásra törekvő, istenments, kritikai
észrevételnek helye nem marad. Megkülönböztetést bevezetni, kétséggel élni, historizálni és kontextualizálni a szent háborúban eretnekséggel ér fel. Aki nincs velünk, az ellenünk van.
(Nem véletlen, hogy az önreflexióból építkező, perspektívák játékából táplálkozó irónia puszta
irodalmi létezése, szakmunkában teljességgel szokatlan módon, újra és újra, hevesen utálkozó
prédikátori kirohanásokra készteti.)
„Nincs szükségünk bonyolult lélektani elméletekre”, „a felnőttnek óvakodnia kell az objektív
értékeléstől, mert csak zavart okoz”, hirdeti büszkén, s ebben legalább mindvégig következetes marad: nyoma sincs könyvében az emberi életvilág történelmi korokon átívelő, folyamatosan változó
jelenségeinek bonyolult természetére és összetett determinációjára vonatkozó belátásnak. Legyen elég
itt arra utalni, ahogyan egyetlen mondattal félresöpri a társadalmi feszültségek, a munkanélküliség, a szegénység, a házastársi konfliktusok, és általában bármiféle nehéz élethelyzet szerepét az erőszak
kialakulásának magyarázatában.
A distinkciókra érzékeny, történetileg iskolázott kritikai gondolkodás demokratikus berendezkedése helyébe Millernél az érzelmek totalitarianizmusa lép: az érzelmek (szubjektív) igazságok, a felnőtt
aktuális érzései „kulcsok a gyermek hajdanvolt erős, egyszerű és vitathatatlan érzéseihez”, a test
25
(„true self”) üzenetei egzegetikai erőfeszítés nélkül, közvetlenül olvashatók, s az így megmutatkozó
„igazság” történeti valóságként kezelendő. Amit érzek, igaz, a végső bizonyíték: „az álmaim, a
festményeim, s nem utolsósorban a testem jelzései”/„my dreams, my painting, and not the least the message of my own body”. Mármost, „a test sosem hazudik”, „az igazság szabaddá tesz”, s a próféta
ismételt ígérete szerint küszöbön az üdvözülés: a megtéréssel minden tünet „azonnal feloldódik”. Az
olvasóban pedig lassan feldereng, hogy a hitvallás, amire itt fenyegetésektől övezve felszólíttatik („egy nap mindenki kénytelen szembesülni a saját igazságával”) nem egyéb, mint az emocionalitására
csupaszított, testébe zárt, magányos szubjektum minden transzcendens vonatkozástól megfosztott,
heroikus önfelmagasztosítása.
Érthető, miért lesz az eretnekség végső, elfogadhatatlan formája a gondolat, hogy igazi szelf talán nem
is létezik, vagy „nem egészen úgy” létezik, ahogy Miller állítani szeretné. Egy szerzőtől, aki magát a
fogalmat ártatlanul „félrevezetőnek” merészelte nevezni, nem átall azonnal és habozás nélkül minden erkölcsi integritást és terápiás felhatalmazást megvonni: „Milyen eséllyel találhat rá a felnőtt páciens
gyermekkora elfeledett valóságára ilyen terápiás beállítódás mellett? Hogyan ébredhet gyermekkori
hatalomfosztottsága tudatára?”/„With therapeutic care based on such an attitude, what chance would adult clients have of identifying their childhood reality? How could they gain awareness of the
powerlessness they experienced as children?”
A fékezetlen harag homályos közegében minden magyarázó struktúra összeomlik, s az egynemű masszában elvész az igazságosságra, mint a kapcsolatok szabályozását vezérlő konszenzuális
princípiumra, a hatalomgyakorlás társadalmi praxisának sokarcú és változó formáira, vagy az igazi
szelf (a valóság) metafizikai természetére vonatkozó tradicionális kérdezés minden belátása. Az indignáció mámorában nem bajlódunk holmi ontológiai, episztemológiai, vagy morális nézőpontok
síkjaival. Ne feledjük, a megkülönböztetés árulás.
Elég az érzés, hogy igazam van, s az igazság nevében azután minden eszköz igazolhatónak tűnik. Kérdéses állítások („az emberiség 90%-át verik gyermekkorában”/„about 90% of the population of the
world are beaten in childhood”) és leplezetlen csúsztatások követik egymást, kulcsfogalmak
tartalmának az értelmezhetetlenségig való felhígításával találkozunk („a szülői kegyetlenség nem mindig fizikai …. leginkább a kommunikáció és a kedvesség hiányaként jelentkezik, amikor
elfeledkeznek a gyermek szükségleteiről”/„parental cruelty doesn’t always take a physical form ….. It
can manifest itself above all in the absence of kindness and communication (kiemelés tőlem), in oblivion to the needs of the child”, ahol elindulunk a kegyetlenségtől, kínzástól és bántalmazástól,
majd szinte magától értetődően egyre nagyobb és egyre áttételesebb területei kerülnek elő a
szenvedésnek, mígnem egyetlen mondaton belül elvész az eredendően erős értelem, s végül már nem
tudható, mire vonatkoznak pontosan a szigorú passzusok. Végtére is, kínzástól a „nem kedvességig” hosszú út vezet az élmény fenomenológiája, és valószínűsíthető felnőttkori következményei
tekintetében egyaránt).
Nincs hiány naiv tézisekből (az igazság természetéről, a test romantikus, az idealizált gyermek
fejlődés-lélektanilag tarthatatlan képére támaszkodó megszemélyesítéséről), ex katedra
kinyilatkoztatásokból (gyermekkor, betegség és halál közötti, az abszurditásig menően direkt összefüggésekről, vagy az emlékezet működéséről: „a test sejtjeiben tárolja az egész élettörténetet”),
szimpla etiológiai elméletekből („Nincs olyan tömeggyilkos, vagy sorozatgyilkos, aki gyermekként ne
esett volna mindenféle megalázás és pszichés gyilkosság áldozatává”/„There is not one single
(kiemelés tőlem) mass murderer or serial killer who as a child was not the victim of all kinds of humiliations and psychic murder.”), önellentmondásokból (a „szadistákat szadisták nevelnek” tétel
igazolásakor Auschwitzra, Ruandára és az emberi kegyetlenség más, történelmi léptékű példájára
hivatkozni saját logikája mentén bizonyul tarthatatlannak: „Abszurd úgy értelmezni a népirtások és általában véve az erőszak elszaporodását, amire a közelmúltban mondjuk Irak szolgáltatott példát,
mintha destruktív gének következménye lenne. Miért született volna egyszerre oly sok ember ilyen
genetikai örökséggel Hitler, vagy Milosevics korában?”/„It’s absurd to interpret genocide or the
increase of violence, say in present-day Iraq, as a consequence of destructive genes. Why should so many people with destructive genes have suddenly been born in the era of Hitler or Milosevic?”
26
Millernek igaza van, a történelem nem magyarázható semmiféle „genetic fallacy”-val /ugyan miért
szaporodnának fel hirtelen a szadista gének?/, de ugyanez áll az alternatívaként felkínált milleri
„abúzus-fallacy”-ra is /ugyan miért szaporodnának fel hirtelen a gyermekkori bántalmazás esetei kontinentális méretekben?/), de nem riad vissza a hamisítással határos bornírt leegyszerűsítéstől sem.
Mi másként értelmezhetnénk diadalmas megállapítását, miszerint a pszichodinamikus terápiákat
általában jellemző neutralitás egyetlen oka a páciens szüleinek felmentésére irányuló, kényszerű szándék („a kényszer, hogy felmenthessék a páciens szüleit bármiféle felelősség alól”/„the
compulsion to protect the patient’s parents from any kind of blame”.)
Elegendő annyit megjegyezni, hogy a semlegesség sohasem jelentett a páciens szenvedéstörténete, átélt és átélésre váró érzelmei iránti közömbösséget, vagy teljes értéksemlegességet. Sokkal inkább az
episztemológiai epoché fenomenológiai elvéhez hasonló „önmegtartóztatásról”, a terapeuta személyes
intencióinak tudatos felfüggesztéséről van szó annak érdekében, hogy a páciens sokrétű „igazsága” szabadon megmutatkozhasson. Úgy, amiként a maga rejtelmességében van, vagy lenni tud. Millernél
nincs rejtelem („a rejtély megoldva”/„the mystery is solved” – hirdeti fennen), így nincs feltárulás
sem. Az igazság előre tudottan a szenvedő, elbitangolt lélek megtérésére vár.
Nem elég, hogy az abúzus lesz minden képzelhető szomatopszichés és pszichoszomatikus állapot
végső és egyetlen etiológiai faktora, az abúzus kvázi morálteológiai paradigmája bekebelezi magát a
gyógyítást is (az analitikus iskolák mellett a kognitív-viselkedésterápiák és a spirituális-transzperszonális irányzatok is megkapják a magukét).
A milleri szép új világban a terápiát kiemelik abból a nehezen kiküzdött (posztmodern) térből, amit Bion híres instrukciója, vagy a művészetekkel való metaforikus rokonság fémjelez, s ami a kreativitás,
az együttes teremtés, a polifonikusság, a dinamikus jelentéstranszformációk, a reflektivitás, a
kontextuális érzékenység és az irónia potenciális tere, s autonómiájától megfosztva, teljesen a
térítésnek rendelik alá. A megértés és átdolgozás eszköztárának helyébe az emocionalitás „helyes formáinak” elsajátítása lép: neutralitás helyett „ellenérzés”, „felháborodás”, „lázadás”/„revulson”,
„indignation”, „rebellion” a gyógyítás/gyógyulás új modelljének vezényszavai („a terápia
hordozói”/„ vehicle of therapy”).
Miller ezzel a pszichoterápia gyakorlatát a posztmodern felől a modern (egyetlen igazság), sőt a
premodern irányába (exorcizmus) mozdítaná vissza. Ami önmagában nem lenne probléma, a posztmodern paradigmáinak értéke nem posztmodernségükben, hanem használhatóságukban rejlik.
Egy diskurzust azonban nem csak az határoz meg, amit feltár, hanem az is, amit lehetetlenné tesz.
Talán itt érhető legkönnyebben tetten Miller okfejtéseinek gyenge pontja: érzések és élmények autentikussága felől eleve elrendelt módon, ám önkényesen határozva, alábecsüli a lélek defenzív
manővereinek leleményességét. Nem tudja elképzelni, hogy ami egyszer infantilis kötődésként jelenik
meg, máskor autentikus szeretet lehet, míg a „revulson”, „indignation”, „rebellion” köré szerveződő affektív spektrum elemei ugyanolyan könnyű szerrel állhatnak valamely ijesztő érzelmi igazság
elhárításának szolgálatában. (S lehetnek inautentikus minőségükben azután tökéletesen autentikusak.
És fordítva. A lélek dolgai nem ritkán ilyen zavarba ejtően incselkedő természetűek.)
Ezért nem tud érzékeny lenni a saját modellje szempontjából vett „inverz történetre”, amikor a kötődés
élményköre nem ellentétpárja az igazságnak, hanem maga az igazság. (lásd Klára történetét a
könyvben). Miller polarizál (kötődés vs. igazság), hierarchizál (az igazság a kötődés felett áll) és abszolutizál (viszonyuk rendje feltétlen és változhatatlan). Ebben a keretben jól értelmezhető minden
történet, ahol a kötődés nevében traumás igazságok elhárításra kerülnek. Fogalmi eszközei és érzelmi
beállítottsága azonban alkalmatlanná teszik arra, hogy igazság, kötődés, élvezet és szenvedés bonyolult viszonyának eltérő mintáit megragadja. S ez egyúttal empátiája és terápiás potenciálja
határait is szűkebbre vonja. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy az abúzus világába lépve, éleslátása
és megszenvedett bölcsessége megkerülhetetlen.
27
„Talán nem pótolhatunk mindent, ami gyermekként hiányzott, de felnőttként megtanulhatjuk tisztelni
önmagunkat, ahogyan szüleinknek kellett volna. Ez az út vezet önmagunk jobb megértéséhez. Ezzel a
tisztelettel kezdődik a bántalmazás következményeinek helyrehozása.”/„We may not always be able to give ourselves everything we have missed as children, but as adults we can certainly learn to give
ourselves the respect, which our parents should have given us. Thus we can learn to understand
ourselves better. With respecting ourselves starts the repair of the consequences of mistreatment.”
De ne feledjük, hogy ami mindenhol visszaköszön, ami mindenhová elkísér bennünket, az
valószínűleg az árnyékunk. Ezért, mielőtt az elfojtott vadászatát sürgető térítő düh hullámainak
átengednénk magunkat, jusson eszünkbe Alice Miller fiának az igazsága is. „Ami fontos, hogy nézzük a történetünket, ahogyan megéltük, törődjünk ennek valóságával. Hogy legyen bátorságunk látni. Nem
a bosszúról van itt szó, hanem arról, hogy elkezdjük megérteni, amit nem lehetett, mert nem volt
szabad. Én ezt teszem.” („The point is to look at one’s story, how one has experienced it, to deal with that kind of reality. To look, to have the courage to look. That’s not about revenge. It is about
beginning to understand things which used to be forbidden, which were impossible to understand. And
I have.”)
Alice Millernek nem volt bátorsága saját élete igazságához. Fia megküzdött érte helyette is. Mélyen
ironikus, hogy anyja nélkül nem sikerülhetett volna.
(Akit érdekel Alice Miller tragikus életútja és destruktív személyisége, olvassa el Martin Miller
könyvét, Das wahre „Drama des begabten Kindes”: Die Tragödie Alice Millers (Freiburg: Kreuz-
Verlag, 2013), vagy a vele készült interjúk egyikét.
A dőlt betűvel kiemelt szövegrészek az alábbi munkákra utalnak:
Alice Miller: A test kiáltása: A szülői bántás hosszú távú következményei. Ursus Libris, 2017.
The Intended Profile (www.alice-miller.com) The Body Never Lies: A Challenge (www.alice-
miller.com) Taking It Personally: Indignation as a Vehicle of Therapy (www.alice- miller.com)
Body and Ethics, Monday December 01, 2003 (www.alice-miller.com)
Martin Miller Talks About His Mother, Alice Miller (Contemporary Psychotherapy, Vol. 7., No. 1.,
Summer 2015)
A szerzőről: Mislai Attila filozófus, klinikai szakpszichológus
Martin Miller pszichoterapeuta, Zürichben született, ma is ott él. Anyjáról, Alice Millerről, írott
életrajza A tehetséges gyermek igazi drámája címmel 2013-ban jelent meg német nyelven. Az interjú
eredetileg a könyv tartalmát kívánta hozzáférhetővé tenni az angol nyelvű olvasóközönség számára.
Az alábbiakban a szerző által rövidített angol változat fordítását közöljük
Uta Blohm: Köszönöm, hogy válaszol a kérdésekre. 2013-ban jelent meg a könyv. Mi késztette írásra?
Martin Miller: Amikor anyám könyve, A tehetséges gyermek drámája megjelent, sokan idealizálták
őt. Az olvasóktól egyre azt hallottam, „Az anyja biztosan együttérző, nagyszerű ember volt. Önnek csodálatos gyermekkora lehetett.” Akkoriban nem voltam képes ezt helyre tenni. Valósággal sokkolt,
hogyan látja őt könyve tükrében a világ és az, hogy a világ szemében olyannak mutatkozik,
amilyennek sohasem láttam. Első ízben ébredtem fájdalmasan tudatára a benne rejlő hasadásnak: a
nyilvánosság számára fenntartott kép távol esett a valóságtól. A könyvem abból a vágyból született, hogy előbújjak végre az árnyékból, az árnyékából, ahol mindig is éltem és megmutassam magam.
Ezért kell nem csak az olvasó, hanem a magam számára is tisztáznom, ki volt Alice Miller valójában?
Ráadásul, pont az ő szellemisége jegyében, meg is van minden jogom, hogy képviseljem a saját nézőpontomat. Ez az egyik legfontosabb ok, hogy a könyvvel helyre tegyek néhány dolgot.
Másodszor, az írással engedélyt adtam magamnak arra, hogy elmeséljem, mit tettek velem, hogy
igazságot szolgáltassak. Mert a külvilág úgy hiszi, a mi családunk példás volt, én pedig véget akarok vetni a látszatnak, eloszlatni végre a hazugságot.
A harmadik ok, hogy meg akarom mutatni, mit tesz a háború az emberekkel. Hogy a háborús szülők
gyermekei maguk is traumáktól szenvednek, s elmesélni mindenekelőtt azt, milyen destruktív erők
jöhetnek létre magukban a túlélőkben, ha saját múltjuk feldolgozatlan marad. Fontos üzenet ez mindannyiunk számára a traumatizált menekültek tömegével szembesülni kénytelen Európában.
Tudnunk kell, milyen kihívásokat rejt a helyzet, mert ezeknek az embereknek nem csupán némi
támogatásra és integrációra van szükségük. Menedéket kínálunk, de válaszolnunk kell arra a kérdésre is, hogyan kezeljük majd az erőszak elkerülhetetlen megnyilvánulásait.
Sokat foglalkozom Németország helyzetével és látom, mennyi pusztító indulat, düh, kétségbeesés,
szomorúság, bánat és fájdalom örökítődik át generációról generációra. Projekciók születnek, arra kényszerítve a gyerekeket, hogy sajátjuk helyett szüleik identitását valósítsák meg. Ugyanez a
személyes élményem is, s a könyvemmel megpróbáltam elmondani, mit jelent mindez. És persze
megmutatni, hogy lehetséges ezzel terápiában dolgozni, lehetséges magunk mögött hagyni a múltat.
UB: Elmagyarázná, mit ért pontosabban az áldozati identitás fogalma alatt?
MM: Amit megéltem és amit terapeutaként tapasztaltam az az, hogy az áldozat gyakran lehasítja
áldozatisága élménykörét, s helyette inkább az elkövetővel azonosul.
Anyám az elnyomás és kiszolgáltatottság élményvilágát folytatta az apámmal való kapcsolatában, míg apám bennem gyűlölte a zsidókat tovább. Anyám szemében én is náci elnyomónak számítottam, holott
a valóságban apám üldözte őt. Apám számára meg csak egy zsidó voltam, egyike azoknak, akiket a
háborús években feljelentett, és akiket mélységesen, egész lelkével gyűlölt. Tehettem bármit, olyasmit
vetítettek rám, olyan szerepbe kényszerítettek, amihez nem sok közöm volt. Háborús helyzetbe születtem, s túszként tartottak fogva benne. Egyetlen esélyem a túlélésre, anyám nyomán, nekem is a
19 Uta Blohm integratív pszichoterapeuta. Hannoverben él.
29
rejtőzködés volt. Könyvem a rejtőzködés végét jelenti, azt hogy immár Martin Millerként élem a saját
életemet, félelem nélkül.
UB: Több dologra is utalt anyja élettörténetéből. Hogy érthetőbb legyen, mesélne egy kicsit többet róla?
MM: Ortodox zsidó családból származik. Nagyapja, a családfő, rabbi és sikeres üzletember. Apja
szintén ortodox volt, de ő nem vitte sokra. Anyámat a szüleivel, a nagyszüleivel és a húgával együtt a petrikói (Pietkrów) gettóba deportálták (….. néhányukat agyonlőtték ….). Ahogy a Jad Vashemnél
20
megtudtam, a nagyapát, Abraham Englarde-t, nem sokkal később Treblinkába került és gázkamrába
küldték. Anyám azonnal elrejtőzött, s amint szerzett egy hamis útlevelet, elhagyta a gettót. Varsóba
ment (…) a város árja részében húzódott meg. El kellett hagynia az apját, akinek ortodox zsidóként, a gettón kívül, nem lett volna esélye a túlélésre. Csak jiddisül tudott, lengyelül nem, azonnal agyonlőtték
volna. Megromlott egészsége miatt nem sokára meghalt.
Anyám lengyelül beszélt, lengyelnek látszott, ismerte a lengyel szokásokat, de elkapta egy gestapós, amikor lakást keresett magának. Ettől kezdve egészen a háború végéig, amikor sikerül testvérével a
város orosz felügyelet alatti részébe szöknie, a férfi kezei között élt. Jószerével sosem említette a
háborút, titokként kezelte, aztán egyszer annyit mondott, hogy ennek a férfinek a neve, Andreas Miller, megegyezik az apám nevével. Annyira sokkolt a dolog, hogy képtelen voltam bármit is
reagálni. Soha, még csak rá sem kérdeztem. Csak a könyvhöz végzett kutatómunka során, ahogy
kezdtem módszeresebben végiggondolni a dolgokat, csak akkor tudatosult bennem, hogy az az
Andreas Miller, az tényleg az én apám. Gyermekkori emlékeimből és az anyámmal szerzett későbbi tapasztalatokból összerakva túlélése történetét, úgy hiszem, hogy afféle kápóként működött együtt
vele. Apám volt a gestapós főnök, ő vadászott a zsidókra, anyám pedig hitvesként élt vele azért, hogy
életben maradhasson. Együttműködött és figyelt. Így tudom rekonstruálni.
Valahányszor apám, antiszemita gyűlölettől hajtva rám vetette magát, azzá a zsidóvá lettem számára,
akit üldözhetett. Brutálisan bántalmazott és megalázott egész életemben, csaknem halálra vert, anyám
pedig nézte. Sosem szólt, soha nem próbált mellém állni. Ezért volt olyan elképesztő számomra, hogy
nyilvánosan elítélte a gyermekek elleni erőszakot és kegyetlenséget. Gyakran neki szegeztem a kérdést: „Miért nem védtél meg soha ettől a seggfejtől?” Ugyanazt tette, mint a háborúban, soha nem
próbált segíteni senkin. Néma maradt, figyelt. Szóval, egy igazi Holokauszthelyzetbe születtem bele.
Hogy ne érthessem, mi zajlik körülöttem, a szüleim egymás között lengyelül beszéltek, amit nekem nem volt szabad megtanulnom. Úgyhogy sosem tudtam, miről beszélnek éppen. Kizártak mindenből.
Nem tanultam sem a zsidó, sem a lengyel kultúráról, csak a magam mesterkélt és erőltetett
„svájcisága” maradt. Idegen voltam a saját családomban, anélkül, hogy legalább az okát megérthettem volna. Azt mondták, nem könnyű Svájcban emigránsnak lenni, de persze nem ez volt az igazság.
Apám élete végéig kegyetlen volt velem. Valamiféle undorral kezelt. Úgyhogy, amikor a zsidó
örökségem felől kérdeznek, nem mondhatok mást, minthogy nem ismerek olyat. Valahányszor
hallgatom a nekem címzett jó kívánságokat a zsidó újév alkalmából21
, elcsodálkozom, miről is szól ez az egész. Amikor azt hallom, hogy zsidókat üldöznek és gyilkolnak meg Franciaországban, az
személyesen érint. Mert itt van nekünk Svájcban az aranykészlet egész problematikus valósága, s ez,
az újjáéledő antiszemitizmussal együtt, most már engem is megrémít. Én is üldözve érzem magam. Az ünnepeken és a fesztiválokon túl, a zsidó kultúra idegen marad a számomra. Még ha a kutatómunkám
során, az unokatestvéremmel beszélgetve ráeszméltem is, hogy van zsidó kulturális örökségem. Hiába,
megsemmisült a háború során.
20
A Holokauszt áldozatainak és hőseinek jeruzsálemi emlékhelye 21 Rós Hásána, a zsidó újév kezdete
30
Elszomorít, mi mindent pusztítottak el a nácik. De aztán olvasni kezdem Charles Lewinsky nagyszerű
regényét22
, ami bemutatja a svájci zsidóság kultúráját generációkon keresztül, és mélyen megérint.
Valahogy zsidónak kezdem érezni magamat tőle. Életemben először köteléket érzek a zsidó életvilággal. Hogy élünk, miként működünk? Közöm lett hozzá. De nem tudok zsidóvá válni, vallási
előírások szellemében élni, ez már nem lehetséges számomra. A hiánynak ezzel a tudatával kell élni,
amit nem tudok meg nem történtté tenni. De fontos, hogy legalább tudjak róla.
Meg kellett tanulnom túlélni, ahogy anyám is tette. A legszörnyűbb az marad, ahogy a szüleim minden
lehetséges eszközzel titkolni próbálták előlem a valóságot. Az egész dolog erről szól, az igazság
felkutatásáról, a saját életrajzomért folytatott küzdelemről, s az enyhülésről, amit e fájdalmas és
szomorú folyamat kínál. Mindez megerősít a terapeutaként több mint három évtized alatt szerzett tapasztalataim érvényességében. Megmutatja, milyen fontos is a gyógyítómunka. Az igazság segít
eligazodni, tudni, ki vagy, s hányadán állsz. Tengernyi régóta cipelt kérdés találhat válaszra. Ennek a
felszabadító élményét szeretném továbbadni terapeutaként, előadóként, interjú alanyként egyaránt. Azt szeretném tanítani, hogy ne félj megérteni az élettörténeted, ne félj az igazságodtól. Ez a legfontosabb.
UB: De Ön kutatásai során, nem pedig terápiában jutott el élettörténete megismeréséhez, nem?
MM: Az elmúlt negyven évben tizennégyszer fogtam terápiába. Kudarcba fulladt valamennyi, mert
egyetlen terapeutának sem volt az igazságomhoz elég bátorsága. Anyám árnyéka mindenhová elkísért.
Évtizedekig fontos, befolyásossal bíró alakja volt a terápia világának, tartottak tőle, hogy kiderül, kezelőként az én oldalamon állnak. Az egzisztenciájukat féltették valamennyien. Féltek, hogy anyám
célba veszi és meghurcolja őket, nyilvánosan megszégyenülhetnek, vagy bíróság előtt találják
magukat.
UB: A német vagy a svájci terápiás közegre utal?
MM: Mindkettőre. Anyám engem is azzal fenyegetett, hogy ismertségét és befolyását mozgósítja
ellenem. A zsarolása nélkül sosem próbáltam volna meg a Stettbacher-féle terápiát. Kezdettől
tiltakoztam, nem akartam menni. Elleneztem.
UB: Elmondaná, ki volt ez a Stettbacher?
MM: (…) Ha olvasta anyám könyveit, észrevehette, hogy az első kettőben a „trauma” szó elő sem fordul. Amikor terapeutaként kezdtem dolgozni, képzésben voltam Jan Bastiaans-sal, akivel anyámtól
függetlenül találkoztam. Ő volt az első trauma-terapeuta a világon. Koncentrációs táborok túlélőivel
foglalkozott, időnként LSD-ét is használva. Dolgoztam vele és beszámoltam róla anyámnak. Nagyon érdekelt a traumatizált emberek viselkedése. Úgyhogy mesélni kezdtem neki, miként lehetséges az
élettörténet hordozta nyomokból rekonstruálni a gyermekkori traumát, a szülők bánásmódját.
Megosztottam vele és már meg is voltam fosztva. Több mint harminc éve történt, s akkoriban észre sem vettem. Ő, noha voltak terápiás tapasztalatai, nem terapeutaként dolgozott. Én voltam a terapeuta.
Én beszéltem neki arról, hogyan dolgozom. Ő pedig fogta az egészet, részletesen leírta és sajátjaként
adta el a Thou Shalt Not Remember című könyvében. Sosem bátorított, hogy publikáljak, és soha nem
ismerte el, honnan vette az egészet. Előttem sem. Kisajátította, nekem pedig harcolnom kellett, hogy a saját utamon járjak.
Ebben a küzdelmes időszakban ismerkedett meg anyám Stettbacherral, s ahogy közel kerültek egymáshoz, hirtelen kísértetiesen hasonló helyzetben találtam magam, mint annak idején apámmal.
Anyám félt, hogy rájövök, miket követett el. Ismeri a trükköt, amikor kirabolnak valakit, de elhitetik
vele, hogy valójában semmi sem történt? Na, így váltam én is egyszerre áldozatból elkövetővé. Hirtelen képzetlen amatőr lettem, akinek fogalma sincs a dolgokról, s ezért terápiába kell járnia. Egyre
csak kérdezgetett: „Hogy dolgozhatsz így, megfelelő képzettség nélkül?” És így tovább, megállás
nélkül. Így kezdődött.
22 Melnitz (London, Atlantic Books 2015)
31
1983-ban váratlanul levelet kaptam Stettbachertől. Közölte velem, hogy anyám foglalt nála egy helyet
a nevemben. „Nem szóltál”, vontam kérdőre anyámat, „én pedig nem emlékszem, hogy kértelek
volna”, ő erre azt felelte, hogy „végre tehetek valamit szeretetből érted, tudom, hogy kisgyermekként sokat szenvedtél, de most segíthetek orvosolni”. „Csakhogy én ezt nem akarom”, feleltem, és ezt
közöltem Stettbacherrel is telefonon. Megmondtam anyámnak, hogy nem megyek ehhez a
szélhámoshoz terápiába. Harcolni kezdtünk. Azzal vádolt, hogy én vagyok szélhámos és megszakította velem a kapcsolatot.
1995-ben aztán megtudtam, hogy Stettbacher valójában lámpakereskedő volt, nem terapeuta. Szóval
egy bűnöző. Anyám támogatta, olyannyira, hogy még négerként is dolgozott neki. Stettbacher nem tudott írni. Kiadott egy könyvet a szenvedésben fellelhető jelentésről. Biztos vagyok benne, hogy
anyám írta a férfi neve alatt. Ő ebben nagyon jó volt.
Képzelje csak el a helyzetet. Stettbacher ellenem van. Aztán amikor 1995-ben elváltam, a gödör
fenekére zuhantam, anyám előállt vele: „Látod, azért vagy ilyen rosszul, mert elutasítod ezt a terápiát.”
Én meg újra: „Akkor sem akarok hozzá járni.” Végül azt mondta: „Ha tovább makacskodsz, nyilvánosan megszégyenítelek, lehetetlenné teszlek, soha többé nem dolgozhatsz. Csaló vagy.”
Megzsarolt. Egy időre abba kellett hagynom a munkát, legalábbis hivatalosan. Illegálisan dolgoztam,
titokban, mert pénzt kellett keresnem. Állandó félelemben éltem.
Mindennek tetejében volt egy terapeutám, aki Stettbacher tanítványa volt. Magnóra vette az
üléseinket. Én is meghallgattam, de arról nem tudtam, hogy minden ülésről másolatot készít és elküldi
Stettbachernek, aki azután továbbítja anyámnak. Így próbáltak kontrollálni. Akkor jöttem rá, amikor anyám egyszer megkérdezte: „Mit gondolsz, mit művelsz? Barátnőd van? Ki ez a nő?” El tudja
képzelni? Elmúltam negyven. Olyan volt, mint valami szekta. Meg akartak semmisíteni. Rákérdeztem,
„Honnan tudod? Honnan tudod, mi hangzik el az üléseken?” Így derült ki az egész. Durván támadtak, én pedig csapdába estem. Csak 95-ben tudtam kitörni belőle. Anyám ellen fordultam és Stettbachernek
nem maradt esélye.
Lelepleztem anyámat, s egyúttal kértem, hogy kárpótoljon. Csaknem megöltem magam. Fizess vagy
tedd jóvá a kárt, amit okoztál. Mintha egy szekta áldozata lettem volna. Nem is nehéz ma már
megértenem őket. A szégyen a lényeg. Évekbe telik feldolgozni a traumát. Annyira durva. Úgyhogy
amikor hallom a kelet-német híreket arról, hogyan figyeltek meg, hogyan árultak el embereket, együtt tudok érezni velük. Anyám minden szabályt megszegett, amihez egy valamire való terapeutának
tartania kell magát. Meg is ölhettem volna magam. Mégis, ma azt mondom, ha nem tanított volna meg
arra, miként foglalkozzunk ezekkel a dolgokkal, nem tudtam volna túlélni. Szóval, miközben kis híján megölt, elméleteinek köszönhetően ugyanakkor megmentette az életemet. Én lettem az erősebb, mert
javamra tudtam fordítani a tudását. Anyám mindenfajta párbeszédet elutasított. Igazán sosem kért
bocsánatot. Fel sem fogta, mit tett. Hazudott, mikor azt mondta nekem: „Sajnálom.” Másoktól tudtam
meg, hogy még 15 évvel a Stettbacher- epizód után is igyekezett befeketíteni a hátam mögött.
UB: Mások előtt?
MM: Mindenki előtt.
UB: Mindenki előtt?
MM: Igen (…) megpróbáltak kicsinálni a neurózisommal. Ez történt Stettbacherrel, s ez szerintem
újrajátszása, ismétlése mindannak, amit otthon éltem meg. Stettbacher nem sokban különbözött zsidógyűlölő apámtól. Attól való félelmében, hogy lebuktatom, minden eszközzel támadott, hogy
anyámat ellenem fordítsa. Sikerült neki.
UB: Mégis azt mondja, hogy anyja, elméletein keresztül, akaratlanul a segítségére volt.
MM: Gondolhatja, milyen figyelmesen tanulmányoztam az első könyveit. És sikerült megértenem.
Érdekes, ahogy mindvégig azt tanácsolja mindenkinek, hogy a szüleivel való kapcsolatban szálljon síkra ellenük, a saját fia kivételével. Nekem tilos volt élnem ezzel a tudással. Úgy éreztem magam,
32
mint Éva a Paradicsomban, akinek a kígyó felkínálja a tudás almáját. Érti, mire gondolok? Istennek
hála, beleharaptam az almába. Számomra a könyvek jelentik a tudás almáját, Goethe Mefisztójának
jelképes megfelelői, belőlük merítettem a tudást, amivel azután kiboríthattam mindezt a szemetet. A valósággal való szembenézés olyan, mint a kiűzetés. Hát én azt mondom, nem bánom, hogy hátra
kellett hagynom az édenkertet. Szembesítettem anyámat ezzel a tudással. A könyvem tulajdonképpen
ezt viszi tovább. Nem a bosszú jegyében áll. Mindig hangsúlyozom, hogy csupán alkalmazom az elméleteit. Ezért játszik szerepet a csend falának ledöntésében
23. Tabu volt a fiú számára anyja
elméleteinek személyes alkalmazása. Ennek terhétől szabadulok meg a könyvvel. Segít rátalálni a
szabadságra. Olyanná lettem általa, mint bárki más, akinek szabad saját akaratát akarnia, mi több,
beszélhet is róla.
UB: Végre.
MM: Pontosan. Így azután tiszta lelkiismerettel tarthatok igényt anyám szellemi örökségére. Az
enyém, mert ismerem, mert elképzeléseiről pontosan tudom, mit jelentenek. De sok olvasót zavarba
hozok ezzel, nem tudnak az én nézőpontommal mit kezdeni. „Ha nem áll bosszút, akkor most mi van? Megbocsátott talán? Miről beszél ez?” Nem értik a lényeget. Az a fontos, hogy vizsgáljuk meg a
történetünket, ahogyan megéltük, törődjünk ennek valóságával. Hogy legyen bátorságunk látni. Nem a
bosszúról van szó, hanem arról, hogy elkezdjük megérteni, amit nem lehetett, mert nem volt szabad.
Én ezt teszem. Persze, haragszom a szüleimre. Meg vagyok bántva. Duzzogok. Mittudomén. Fáj, hogy így bántak velem, hiszen én erre semmivel nem szolgáltam rá.
UB: Persze, hogy nem.
MM: Mindig is szerettem őket. Láthatja, nem vagyok gyűlölettel teli, vagy agresszív irántuk.
Egyszerűen csak érintett vagyok, aki annál közelebb jut az optimális érzelmi távolság megtalálásához, minél többet foglalkozik a történtekkel. Mióta ráébredtem, hogyan fosztott meg anyám a saját
tudásomtól, ezt a felismerést alkalmazom a terápiás munkám során, ami sosem volt eredményesebb.
Megszabadultam az örökös lelkifurdalástól, már nem rettegek, hogy rossz színben tüntethetnek fel. Tudom, mire vagyok képes, tisztában vagyok, mit hoztam létre, és látom, hogy működik.
UB: Könyvében beszél arról, mit jelent a szülőfigurákkal dolgozni odabent. Ez messze esik a szülők
támadásától.
MM: Így van. Nem hiszem, hogy a szülők ellen fordulni önmagában bárkin segítene. Meg sem értik,
vagy kereken visszautasítják a vádakat. Végtére is, nekem kell úgy megszervezni a belső világomat, hogy képes legyek a jelen valóságában a szüleimtől függetlenül létezni. Ez a legfontosabb. A saját
világomban önállóan kell tudnom cselekedni. Nincs szükségem dependens kapcsolati minták
beépítésére, de még mennyire, hogy nincs. Az önállóság pedig mindenekelőtt a szülőfiguráktól való függetlenséget jelenti. Amikor kapiskálni kezdjük, mennyire rabja maradhat valaki felnőttként is
gyermeki függőségei világának, akkor az is feldereng, hogy nem vagyunk a szabad akarat bajnokai.
Amikor saját, egykori nyomorúságos szülő-gyerek kapcsolati mintáimat elkezdem másokra vetíteni, s
úgy viselkedem mint egy kisgyerek, annak nem nehéz elképzelni a következményeit. Ezt látjuk mindenfelé, ha körülnézünk.
UB: Újrajátszuk a múltat.
MM: Naná. UB: Ön tulajdonképpen azt állítja, hogy későbbi életében az anyja is a saját háborús
élményeit játszotta újra. MM: Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem megismételte, hanem újrateremtette, folytatta őket. Számukra én képviseltem mindazokat, akiket apámmal közösen
elárultak. Én letten az az elárult zsidó. Zsidó családban nőttem fel, de a zsidóság számára elborzasztó
történelmi körülmények között. Közel jártunk a teljes megsemmisüléshez. Azzal, hogy nyíltan merek
szólni arról, milyen destruktívan bánhatnak a Holokauszt túlélői a saját gyerekeikkel, s hogyan éltem át magam is, akkor megtörök egy tabut, áthágok egy erős tilalmat. Mert erről nem szabad beszélni.
23 Alice Miller egyik könyvének címére tett, alighanem erősen ironikus, utalás.
33
UB: Túl nehéz.
(…)
UB: Tervezi a könyv angol kiadását?
MM: Igen. Ha elkészül a fordítás, kijöhet Angliában és talán Amerikában is, a kiadók érdeklődésétől
függően. A német kiadómmal kell megegyezniük.
UB: Még egy kérdés, hogy egy dologban világosan lássunk. Említette (…)
MM: Megpróbáltam eltitkolni a halálát, igen. Várni akartam vele egy hetet. De megtudtam a barátjától, hogy a Spiegel készül interjút készíteni vele április 16-án. Anyám 14-én halt meg. Végül
felhívtam őket a hírrel. Kétségbeestek, „az istenért, mit fogunk most csinálni!” Nagyon kellett nekik az
anyag. Úgyhogy azt mondtam nekik, gyerünk, én is meg tudom csinálni.
UB: Értem.
MM: Mondtam, hogy úgyis beszéltünk volna. „Oké, tényleg menni fog?” „Persze”, mondtam, „60 éves vagyok, harminc éve dolgozom terapeutaként. Számos könyv írásánál bábáskodtam. Értem a
dolgomat.” „Rendben, az újságíró keresni fogja”, mondták, de azért meglehetősen szkeptikusak
voltak. Eljöttek a rendelőmbe, belevágtunk. Negyedóra múlva kereken közölték, hogy ezer éve nem csináltak ilyen jó interjút. Kezdett leesni nekem a dolog. Mit hordhatott anyám össze nekik rólam?
Valószínűleg annyi képtelenséget, hogy teljesen idiótának hittek. Világossá vált, mennyit hazudott a
hátam mögött.
UB: Tisztázzunk még valamit. Azt állítja, hogy az anyja sosem volt terapeuta?
MM: Nem, nem. 1979-ig pszichoanalitikusként működött. Ami annyit tesz, hogy 25 év alatt volt öt páciense. Ez aztán eredményesség! Aztán tartott szupervíziót is. De ez sem lehetett sokkal jobb abból
kiindulva, hogy a keze alól kerültek ki Zürich legrosszabb analitikusai.
UB: Merész állítás. Milyen értelemben?
MM: Borzasztó rugalmatlanok voltak. Hallott valaha Lacanról?
UB: Igen, de csak …
MM: Lacan és követői! A pszichoanalízis legmerevebb bagázsa. Mi sem lehetne rosszabb. Számukra
nem létezett Winnicott, Bowlby, Kohut, senki más a világon. Gondolom, olvasott valamennyit
Lacantól.
UB: Nem túl olvasmányos.
MM: Akkor hát ismeri. Aki két oldalnál tovább bírja, jobb, ha sürgősen felkeres egy terapeutát. Nevetséges az egész. (…)
Valaki elmesélte egyszer, milyen volt szupervízióban anyámnál. „Rengeteget tanultam tőle. Az édesanyja olyan kreatív. Csodálatos.” „Mi benne a csodálatos?” „Mások nem értik, miről szól ez az
egész. De ő…. a mondandóm feléig sem jutottam, már bele is kezdett.” „Mibe?” „Megosztotta a
fantáziáit, s amit ezen keresztül meg tudott ragadni, az nagyszerű volt. Felszabadító.” „Elemezte az
eseteket?” „Azt nem. Az életrajzi adatokkal és a fantáziáival dolgozott.” Szóval az egész csak nárcisztikus alkalom volt számára. Ezt pedig ismertem a saját tapasztalataimból.
(…)
Úgyhogy két lehetőségem maradt. Jóvátehetetlenül megkeseredem, vagy dolgozni kezdek rajta. Mert
amikor eltölt a keserű gyűlölet, elvesztegetem az életemet. De ha beszélek róla, ahogyan most is teszem, elevenebbnek érzem magam, tudom, mi az igazság, tudom, ki vagyok. Ilyenkor érzem
34
magamban az erőt, hogy megküzdjek a valósággal, hogy a jelenben úgy élhetek, ahogy akarok. És ez
nagyon jó. Ezt szeretném továbbadni másoknak. Hogy az ember, ha foglalkozik vele, képes lehet
lerázni és maga mögött hagyni a legszörnyűbb rabság béklyóját is. Anyám első könyve Amerikában A gyermekkor börtöne címmel jelent meg. Nem tetszett neki.
UB: A gyermekkor börtöne?
MM: Egyáltalán nem tetszett neki. Sértette, de nagy sikert aratott vele.
UB: Az jutott eszembe, hogy az Ön gyermekkora börtön volt.
MM: Ő börtönzött be. Jó oka volt annak, hogy telibe találta a cím.
UB: Milyen lehetett az ő gyermekkora? Aligha lehet kideríteni.
MM: Kié?
UB: Alice Milleré.
MM: Anyámnak nagyon nehéz gyermekkora volt, de birkózott vele. Az ortodox Judaizmus világát
fojtogatónak érezte. Kisgyermekként megküzdött önmagáért, képes volt megrajzolni és őrizni a
határait. A háború alatt aztán mindent meg kellett tagadnia. Ez az ő tragédiája. Hogy nem lehetett zsidó. Sosem láttam annak.
UB: Ő annak tartotta magát?
MM: Az ő traumája a háborúból fakadt, hogy csak mert zsidó, fel kellett adnia mindent, ami
gyermekként az önazonosságot jelentette számára. Nyilvánvaló, hogy a háború nélkül a mi
kapcsolatunk is teljesen máshogy alakul. Akkor képes lett volna támogatni lázadásaimban. Nem lett volna egy náci felesége. De nem tehetett mást. Az a férfi üldözte őt. Aztán beleszeretett, és nem
engedte futni. Sosem tudott megszabadulni tőle. Folyton az én fejemhez vágta: „Te nem foglalkoztál
az apáddal. Olyan vagy, mint ő.” Az apámat látta bennem, a nácit. Úgyhogy az utolsó 15 évben igazi nácivá lettem. Vagy, mint Stettbacherrel is, anyám volt a kápó. A náci apámnak meg egyszerűen én
voltam a házi zsidó.
Ilyen volt az életem. Csoda, hogy nem váltam mazochistává, akit mindenki gyötörhet, se nácivá vagy
tömeggyilkossá, aki másokkal kegyetlenkedik. Azt gondolom, hogy könyvem nem kezdet,
ellenkezőleg, egy hosszú folyamat eredménye. Arról tanúskodik, hogy nem lettem üldöző, se áldozat.
Könyvem annak elbeszélése, miként szabadultam meg a felkínált szerepek csapdájából. Én írtam a könyvet, Martin Miller, aki nem „náci”, nem „zsidó”. Erre büszke vagyok. Ez a fontos ebben az egész
történetben, hogy lerázhatjuk magunkról a címkéket, a kényszerű szerepeket és eljuthatunk
önmagunkhoz. Ezzel visszakanyarodtunk Alice Miller tanításához, amely szerint a hamis szelf az igazi kolonializálásával jön létre. Hát én kiűztem a megszállókat.
UB: Sikerrel járt. Köszönöm a hosszú beszélgetést.
Fordította: Mislai Attila
Contemporary Psychotherapy Volume 7 no 1 Summer 2015.