Sabine Dardenne 12 Eves Voltam

1996. május 28. A tizenkét éves Sabine Dardenne elindul az iskolába, és elrabolja a szörnyeteg Marc Dutroux, aki ekkor már négy gyermeket megölt. Borzalmas élmények várnak rá. De nyolcvan rémséges nap után mégis megmenekül a haláltól, méghozzá különleges körülmények között. Sabine Dardenne nyolc év makacs hallgatás után tudta csak elmondani, hogy mit kellett elszenvednie: "Egyike vagyok a ritka túlélőknek, akik szerencsésen kiszabadultak egy ilyen típusú gyilkos karmai közül. Fontos volt, hogy végre elmondjam ezt a történetet, és elsősorban azért volt bátorságom hozzá, és azért tudtam újraélni ezt a kálváriát, mert azt akartam és akarom, hogy ne legyen többé soha olyan bíró, aki "jó magaviseletére való tekintettel", vagy "bármi más ürügyre hivatkozva egy percet is elenged egy pedofil büntetéséből..."

Ez a kivételes tanúvallomás végre hallhatóvá teszi az áldozatok hangját, és segít abban, hogy megszűnjön a rettenet, amit az ilyen szörnyetegek bénító ereje teremt.

SABINE DARDENNETizenkét éves voltam, felültem a biciklimre, elindultam az iskolába, és...

Dokumentumregény

Marie-Thérèse Cuny közreműködésével

A mű eredeti címe:

Sabine Dardenne: J'avais 12 ans, j'ai pris mon vélo et je suis parti à l'école...Copyright © Oh! éditions, France, 2004

ISBN-10: 274417856XISBN-13: 978-2744178566

ASIN: 2915056293All rights reserved

A magyar kiadás:

IKAR, Bratislava, 2005Felelős kiadó az IKAR igazgatója

A magyar kiadást az IKAR megbízásábóla M-ÉRTÉK Kiadó Kft. gondoztaFelelős szerkesztő Csaba Emese

Nyomdai előkészítés Spolart Pictures Stúdió, BudapestNyomta: Tlačiarné Banská Bystrica

Az eredeti nyomtatott könyv terjedelme: 220 oldalMéret: 131 x 205 x 18 milliméter

ISBN 80-551-1100-6

Copyright © Hungarian edition by IKAR, Bratislava, 2005Copyright © Hungarian translation by Takács Márta, 2005

Borítófotó: Jean-Marie Périer

A pdf változatot készítette: Pumukli

M i n d e n á l d o z a t n a k a j á n l o m

Tartalom:

Tizenkét éves voltamAmikor elindultam

A forgatókönyvÁllni a sarat

1996. július 14., vasárnapA hetvenhetedik nap

Nyolcvan napA "nagy" visszatérés Egy kis öngyógyítás

"Az átkozott" Puzzle

Köszönetnyilvánítás

Tizenkét éves voltam

felültem a biciklimre, elindultam az iskolába, és... A nevem Sabine, egy kis belga városkában éltem, és egy nap eltűntem az iskolába vezető úton. A rendőrök először szökésre gyanakodtak, és a szüleim sokáig reménykedtek. Anyám egész éjszaka égve hagyott egy lámpát a házban, és az egyik zsalugátert is nyitva hagyta, hogy a megtévedt bárányka hazataláljon. Nagyanyám se zárta kulcsra az egyik bejárati ajtót, ő is reménykedett.Még kislány voltam, de elég rakoncátlan - mindenesetre függetlenségre törekvő -, és nem akartam gyalog járni. Gyakran vitatkoztam a nővéreimmel és az anyámmal. Ezen a napon vittem vissza az iskolába az osztályzataimat tartalmazó üzenő füzetemet, amit anyám már aláírt, de matematikából bukásra álltam. Logikus volt, hogy szökésre gondoltak, hasonló esetben először ez jut eszébe minden nyomozónak. Aztán azt várták, hogy valaki majd váltságdíjat fog kérni értem. Az egész család a telefont figyelte, és ugrottak a legkisebb csörrenésre is. Ezalatt az újságok nagybetűs címekkel szedett cikkekben számoltak be az esetről: "Sabine-t nem találják"; "Hajtóvadászat Rumillies-ben"; "Helikopterrel keresik Sabine-t"; "Hiába keresik"... A rendőrségen válságstáb alakult külön telefonszámmal, várták a tanúk jelentkezését. Kis hirdetményeket, plakátokat is nyomtattak, ezeket kiragasztották a házak falára, a kirakatok üvegére, de az utcákon is osztogatták. A rendőrség a hagyományos módon kihallgatta az összes szomszédot. Végigkutatták a kerületet, helikopterrel is átvizsgálták az egész környéket, a gimnázium diákjai botokkal verdesték az elhagyatott területek bokrait és az erdő sűrű bozótjait, ők is részt vettek a keresésben. Az eltűnésemről szóló hirdetményt több száz autótulajdonos kiragasztotta az autójára. Ötven civil férfi és ezerhatszáz katona vett részt a küzdelemben, de hiába.Nyolcvan napon át kerestek. Egy fényképem, ami még az iskolában készült, országszerte, sőt még külföldön is ki volt plakátozva mindenfelé.

Eltűnt egy kiskorú lány145 cm magas, sovány, kék szemű, szőke, félhosszú hajú. Eltűnésekor fekete edzőcipőt, kék farmert, egy hosszú piros és, alatta fehér pulóvert, meg egy széldzsekit viselt. Sabine magával vitte a személyazonossági kártyáját és Kipling márkájú iskolatáskáját. Körülbelül 100 belga frank lehetett nála. Metálzöld színű Dunlop márkájú VTT típusú kerékpárral ment el otthonról, amelynek csomagtartójához egy piros táska volt erősítve.Utoljára 1996. május 28-án, reggel 7h 25'-kor látták a Chaussée d'Audenarde-on, annak a hídnak a közelében, amely a Tournai felé vezető autópályára visz fel.Ha ön látta Sabine-t, vagy bármilyen, hollétére utaló felvilágosítással szolgálhat, jelentse Tournai-ban bármelyik rendőrőrsön vagy forduljon a rendőrkapitánysághoz.

Ettől kezdve én is a Belgiumban eltűnt gyermek-és kamaszlányok sorába tartoztam.Julie Lejeune és Melissa Russo. Nyolcévesek, együtt tűntek el 1995. június 25-én.An Marchal és Eefje Lambrecks. Szintén együtt tűntek el 1995. augusztus 23-án. Tizenhét és tizenkilenc évesek.Sabine Dardenne. Egyedül tűnt el 1996. május 28-án, tizenkét és fél éves korában.Laetitia Delhez. Egyedül tűnt el 1996. augusztus 9-én, tizennégy és fél éves korában.A hat áldozat ügye felkavarta országunkat, és mind a médiában, mind a politikában valóságos földrengést idézett elő. A világ minden újságírója máig is "Dutroux-ügy"-ről és a "belga szörnyeteg"-ről beszél.Én ezt a történetet belülről, Belgium legjobban gyűlölt pszichopatájának a "társaságában" éltem át, nekem ez "saját, személyes ügyem" volt, és évekig gyötrődtem miatta.Egyike vagyok a ritka túlélőknek, akik egy ilyen típusú gyilkos karmai közül szerencsésen kiszabadultak. Fontos volt, hogy végre elmondjam ezt a történetet, hogy többé ne nézzenek olyan "furcsán" rám az emberek, és hogy többé senki ne tegyen fel kérdéseket nekem a jövőmről. De elsősorban azért volt bátorságom, és azért voltam képes újra átélni ezt a kálváriát, mert azt akartam és azt akarom, hogy többé soha ne legyen olyan bíró, aki "jó magaviseletére való tekintettel", vagy bármi más ürügyre hivatkozva egy pillanatot is elenged egy pedofil büntetéséből.

Némelyek közülük bevallják és elismerik, hogy felelősek a tetteikért. Intelligensek.Róluk azt szokták mondani, hogy van ítélőképességük, tehát pszichésen is helyrejöhetnek. Ez az angyalian szelíd magatartás számomra egyenesen ijesztő.Tehát végül is egy kis ideig börtön, vagy: visszaesés esetén életfogytiglan. A visszaesés az, ami engem dühbe hoz.Mert vannak modern és kifinomult technikák, amelyek az első perctől kezdve lehetővé teszik egy "elszigetelt bűnöző" mozgásának ellenőrzését. Az igazságszolgáltatásnak lehetnek ilyen eszközei, és ezekről a kormányoknak kell dönteni.Kérem, hogy erről a jövőben ne feledkezzenek el. Hogy ilyen többé soha ne fordulhasson elő.2004. október 28-án leszek huszonegy éves. Előttem a jövő, és remélem, egy békés jövő, még akkor is, ha: "nem lehet elfelejteni az elfelejthetetlent."

Sabine Dardenne2004. augusztus

Amikor elindultam

Tizenkét éves voltam. Azt a biciklit nem én akartam. A keresztapámtól kaptam, amikor elsőáldozó voltam, ez volt életem legszebb ajándéka. Viking Dunlop: egyenesen a mons-i áruházból érkezett, és kis szériában - számozott példányokban - készült; ilyenek nem futottak ezrével az utakon. Szép zöld bicaj volt. Apám kicserélte a lámpáját, mert nem működött jól, és az én régi biciklim lámpáját szerelte fel rá. Szóval teljesen egyedi volt, ezer közül felismerhető. Csak az iskolába jártam vele, mindössze néhány hete. A hátamon volt az iskolatáskám, a csomagtartóra pedig egy kis piros táska volt erősítve az úszócuccommal. Békésen pedáloztam, még alig kelt fel a nap.Kedd volt, 1996. május 28.Az embernek így reggel, iskolába menet nemigen jut eszébe, hogy majd felkapja, és elhurcolja egy kisteherautóban rejtőző rabló.Ahányszor csak elmeséltem ezt a kihallgatásokon, aztán később az esküdtszéken, vagy egy akkori barátnőmnek, mindig láttam magamat az úton, a hosszú, magas sövénysor mentén, ahogy hirtelen lerángatnak a bicikliről, ötven méternyire a barátnőmék kertjétől. Ma újra végig tudok menni azon az úton gyalog, autóval, vagy akár biciklivel. De az a pillanat, az a hely, az a kép, kimerevítve és elviselhetetlenül ott van a fejemben.Abban a pillanatban egy szörnyeteg megölte a gyermekkoromat.Azon a reggelen apám utánam nézett, amikor elindultam, és tekintete egészen addig követett, amíg el nem értem a hídig. Ott még integettem neki, aztán elfordultam az iskola felé, és ő is elindult a maga útján. Azon a ponton van egy útelágazás, balra kell fordulni a stadion és az uszoda, majd a gimnázium felé.Rendes körülmények között tíz perc-negyedóra alatt oda lehet érni. Nem több az út két vagy két és fél kilométernél. Már a háromnegyedét megtettem, és a stadion utcájában jártam.Ez elég kihalt utca, a kutya se jár erre ebben az időben. 7 óra 30 körül járt az idő, körülbelül 7 óra 25-kor indultam el. Gyakran előfordult, hogy Davina, a barátnőm már várt rám a kerítésük előtt, ugyanis erre az utcára nyílt a garázsuk. A kertből meglátta, hogy jövök, aztán ketten tettük meg a hátralévő utat, sőt néha hárman, ha az öccse is velünk tartott.Ha nem láttam őt, amikor odaértem, egyedül mentem tovább, és csak az iskolában találkoztunk. Ilyenkor azt mondtam magamban: "Úgy látszik, ma autón vitte be a mamája, vagy még nem készült el..." Mert ha odaértem, és nem láttam őt, le kellett volna állítani a biciklit, és ez időbe telt volna, ezért ilyenkor nem vártam, hanem mentem tovább, ez hallgatólagos megegyezés volt közöttünk.Ezen a napon már messziről láttam, hogy nincs ott, ezért úgy döntöttem, hogy megyek tovább a kihalt úton, végig az elég magas és bozontos sövénysor mellett. Az útszegély nagyon keskeny volt, ezért mindig az út közepén karikáztam, és csak akkor húzódtam a jobb szélére, ha meghallottam egy autó vagy motor hangját.Szerettem korán beérni az iskolába, és nyugodtan félreállítani a biciklimet. Közeledett az év vége, ez volt az első évem a gimnáziumban.

Egész jól ment, de a matematikát nem tudtam, és ezt anyám rendszeresen a szememre hányta:- Megint bukásra állsz! - mondta.Ilyenkor a legtöbbször vállat vontam, és lefutottam a kis kerti kunyhómba játszani, vagy a barátnőimhez menekültem. Azt mondták, "kezelhetetlen, rossz természetem" van, de ha nem avatkoztak bele a függetlenségembe, akkor ez egy csöppet se érdekelt. Végső soron ez a kezelhetetlen, rossz természetű felem volt a legjobb barátom, és máig is az maradt.Minderre nem gondoltam azon a reggelen, 1996. május 28-án. Azt se tudom, hogy gondoltam-e valamire. Lassan karikáztam, nem volt hosszú a stadion utcája, és csendes volt, de a futballpálya mögött elég sötét.Hallottam valami motorhangot, és jobbra húzódtam. Ekkor ötven méterre lehettem a barátnőmék garázsától. Ha valaki épp kinéz az ablakon, vagy kint jár a kertben, láthatott volna engem. De nem volt ott senki sem, túl korán volt még és elég sötét. Ha Davina azon a napon is vár rám, akkor semmi se történik... talán... vagy ha egy egész csapat diák özönli el az utat - ami gyakran előfordult, mert sokszor így rövidítették le a gimnázium felé vezető utat -, akkor számos tanú lett volna.De nem volt senki, aki megláthatott volna. Még nagyon korán volt.Egy koszos és rozsdás kis furgon volt az. Amolyan mozgó otthonná buherált darab. Három ülés elöl, hátul meg egy ágy. Borzalmas sárga-barna kockás függöny, és számtalan autós matrica borította az ablakokat. Ha anyámmal sétálok, és ilyet látok az utcán, azt mondtam volna nevetve:- Nézd már azt a zötykölődő roncsot, mindjárt leválik róla a kipufogója, és hogy köhög a motorja....Még volt annyi időm, hogy érezzem, amikor ez a borzalmas jármű velem egy vonalba kerül, és még láttam is. Az oldalajtaja nyitva volt. Egy férfi hajolt ki rajta, egy másik a volánnál ült, és vezetett. Nemigen értettem, hogy mi is történik, mert még mielőtt félni kezdtem volna, ösztönösen becsuktam a szememet. Aztán éreztem, hogy egy másodperc alatt "lerángatnak" a biciklimről, hogy valósággal repülök, aztán egy kéz a szememre, egy másik pedig a számra tapad. A lábam egy pillanatra beleakadt a bicikli nyergébe. De aztán a bicikli a földre esett. Egy szempillantás alatt bent voltam a kocsi belsejében, és a férfi letépte rólam az iskolatáskámat.Ilyet csak a filmeken lehet látni: a képek olyan gyorsan követték egymást, hogy hipp-hopp, már meg is történt minden.Amikor ezt később elmeséltem Davinának, ő megkérdezte:- De hát nem csináltál semmit? Nem tudtál kapálózni, küzdeni?Én csak karikáztam, pedáloztam és "hopp!", máris bent voltam a furgonban! Valójában ez az alak már egy hete figyelt engem, akár egy vadász. Persze megpróbáltam kapálózni, de nem volt semmi esélyem. Tizenkét évesen tíznek néztem ki, száznegyvenöt centi és 33 kiló voltam... olyan apró és olyan törékeny voltam, hogy a nagyobb társaim gyakran megkérdezték:- Mondd! Biztos, hogy elsős vagy?A férfi azonnal becsavart valami pokrócba, és erővel pirulákat akart beletömni a számba, én persze ordítottam, mire az ember fölém hajolt, és dühösen azt hörögte:- Hallgass! Nem lesz semmi bajod!Ekkor én ezt az ocsmány alakot azonnal kérdésekkel kezdtem bombázni:- Ki maga? Mit akar tőlem? Mit keresek én itt? És a biciklim, hol a biciklim? Nekem iskolába kell mennem... Ki maga? Engedjen el! Megyek az iskolába! Mit akar, mit akar tőlem?...Azt hiszem, kezdettől fogva teljesen "telebeszéltem a fejét" a kérdéseimmel, utálom, ha nem válaszolnak nekem. Ma is, ha nem kapok választ, azonnal begurulok, és mindent elkövetek, hogy kierőszakoljam. Gondolom, szinte akaratlanul is üvöltöztem vele, miközben már kezdett fojtogatni a félelem. Azt hiszem, ez volt addigi életem legerőszakosabb és legvadabb eseménye, ráadásul megdöbbentő hirtelenséggel, ijesztő módon következett be. Eltűntem a külső világból, bekerültem egy másikba, és ha ezt valójában nem is fogtam fel akkor teljesen, hiszen nagyon megrázott az esemény gyors lefolyása, mégis elszorult a torkom ijedtemben az ismeretlen ember sötét tekintete és a keze láttán, amellyel el akart hallgattatni. Iszonyú volt a berregő motor, és ennek az alaknak a különös akcentusa, meg a testemre tekeredő bűzlő pokróc csapdája.A kocsi néhány másodpercre megállt, a sofőr leszállt, és hallottam, hogy az ember azt mondja:- Menj! Hozd a biciklit! Azt a piros bugyrot is. Aztán gyerünk!A biciklimet hátra dobták, épp mellém, az úszócuccomat is.

Az egész - az elrablásom, ordítozásom meg a cuccaim összeszedése - nem tarthatott tovább egy percnél.

Ekkor már erőszakos voltam ezzel a különös emberrel; rosszarcú volt, félelmetes tekintetű, a haja zsírosan tapadt a fejére, és nevetséges bajuszt viselt. Hogy mi volt az első benyomásom? "Ki ez az ocsmány barbár alak? Sötét és alattomos..." Ezt gondoltam.Továbbra is próbáltam kapálózni, sőt rémületemben meg dühömben ordítottam is, de ez nem tetszett neki.- Fogd be, fogd be már a szád!Valójában tehetetlen voltam. Becsavart a pokrócba, és így feküdtem a matracon, a furgon közepén, láttam a sofőrnek az ülés fölé emelkedő hátát, meg az ülés fejtámláját. A sofőr hallgatott. Úgy véltem, hogy alacsonyabb lehet, mint ez a másik. "Egy nyápic, engedelmes pincsikutya, és hallgat a nagyobb kutya parancsára" - gondoltam. Fiatal, sötét hajú. Az inge fekete, fején siralmas sapka valami jelvénnyel, mondhatni, hogy ócska a stílusa. Minden együtt volt: az ocsmány sofőr, a rozsdásodó furgon meg a zsíros hajú barbár. Csak azt nem tudtam, mit akarnak tőlem. Egy pillanatig nem gondoltam szadista cselekményre. Ha ez az alak az iskola kapujánál vár rám, és bonbonnal kínál, akkor talán igen... De így csak arra gondoltam, hogy ez a két szörnyeteg valami rosszat akar nekem. Ez már abból világos volt, ahogy letéptek a bicikliről. De hogy pontosan mit akartak, azt elképzelni se tudtam. Felfoghatatlan volt az egész.Először kiköptem azt a négy vagy öt pirulát, amit a szájamba tömött... mindet a vizeletszagú matrac alá dugtam. Ezután elkezdett belélegeztetni velem valamit egy zsebkendőn, valami éterszagú dolgot, valójában folyékony Haldol-t, és mivel még mindig bömböltem, megfenyegetett:- Ha nem hagyod abba..."A mozdulatából és a tekintetéből láttam, hogy kaphatok tőle néhány pofont, és akkor azt mondtam magamban: "Gondolkozz... ha tovább ordítasz, megver, és az még rosszabb lesz. Nyugodj meg, meg kell mutatnod neki, hogy okos vagy. Ha békén maradsz, talán elmondja, mit akar tőled, és miért nem engedi, hogy elmenj az iskolába." Már el is voltam kábulva, és arra gondoltam, hogy jobb, ha elengedem magam, aludni kellene néhány percig, bár annyit nem, amennyit ő szeretett volna.Ezután arra kényszerített, hogy néhány korty kólával lenyeljek két tablettát, de mivel azok nem mentek le a torkomon, és csuklani kezdtem, követeltem, hogy adjon még egy kis kólát.- Nincs. Az a "másik" már mindent megivott - válaszolta.Azt mondta, hogy "az a másik", mert nem akarta a sofőr nevét kimondani. Ezt se értettem. Sírtam dühömben, és megmakacsoltam magam.- Ki maga? Mit akar tőlem? Haza akarok menni. A szüleim nem fogják tudni, hova lettem... Mit fog nekik mondani?A férfi nem válaszolt, én viszont fáradhatatlanul soroltam ugyanazokat a kérdéseket. Sírhattam, fuldokolhattam a félelemtől, rá se hederített. És közben a kocsi csak ment egy úton, de fogalmam se volt, hogy merre tart. Azt viszont kitaláltam a kerekek zajából, hogy először falusi országúton haladt, aztán rákanyarodott egy autópályára. Hirtelen úgy tettem, mintha aludnék, a karosszéria felé fordultam, és becsuktam a szemem, hogy a "zsíros hajú barbár" csak higgye azt, hogy teljesen elkábultam. Közben füleltem, hogy mit beszélnek. De semmi érdekeset nem mondtak, csak az úttal kapcsolatos megjegyzéseket, utasításokat hallottam. "Ott fordulj balra..." - ilyesmiket. Meg arra vonatkozólag adott tanácsokat "a másiknak", hogy miképpen keveredjen ki egy kerületből, aztán már mindketten tudták, hogy merre járnak.A zsíros hajú dirigálta a sofőrt. Próbáltam figyelni az utat, meg az útjelző táblákat. Láttam is egyet-kettőt, de nekem egyik se mondott semmit. Remegett a gyomrom a félelemtől, jobban, mint a vizsgák idején, úgy féltem, és úgy reszketett az egész testem is, hogy majdnem összepisiltem magam. Nem tudom, hogy ezt észrevették-e - valószínűleg fütyültek rá -, de én úgy éreztem, hogy üvegből vagyok, és annyira megdermedtem, hogy akár ketté is törhetek. Fájt a hasam, gombóc volt a torkomban, nehezen lélegeztem, és néha úgy lihegtem, mint egy kutya. Rémes volt az a szörnyű pokróc, a veszettül büdös matrac, a rozoga furgon berregése, meg az a két alak, a rossz akcentusával, ráadásul semmi érdekeset nem mondtak, és főleg undorító volt az a mocsok, ami, a Jóisten tudja, honnan származott... Az ember tizenkét éves korában nem tudja még felismerni az akcentusokat, hogy azok Namurre vagy Liège-re vallanak-e... vagy még távolabbi tájra...

Ha jobban görgette volna az r betűit, azt mondtam volna, hogy flamand. De így semmire sem emlékeztetett. Idegenek voltak mind a ketten. Büdös barbárok, és folyton azt kérdezgettem magamban: "Kik lehetnek ezek? Hova visznek? És miért?" El nem tudtam képzelni, hogyan szabadulhatnék ki abból a furgonból. Először is mozgásban volt, az ablakokon lehetetlen volt kijutni, mert zárva voltak, ráadásul függönyt húztak eléjük, és tele voltak ragasztva autós matricákkal. Csak a szélvédőn lehetett kilátni és fönt, a tetőablakon. Végső lehetőségként ott volt még a hátsó ajtó, de ahhoz, hogy fel tudjak egyenesedni, egy fél fordulatot kellett volna tennem, és azonnal be is vertem volna a képemet a reteszelő fémlemezbe... Ha csak megmoccanok, ez az ember úgyis azonnal elkap. És ha netán kiugrom, és nem töröm össze magam, akkor se juthatok messzire az országúton, még akkor sem, ha futok... Szóval nem volt kiút. Egy idő múlva szándékosan a fejemre húztam a pokrócot, hogy időről időre észrevétlenül kinyithassam a szememet. Csak higgyék, hogy nem vagyok magamnál, azt akartam. De nagyon melegem lett a pokróc alatt, és szúrta is az arcomat. Ilyenkor, májusban a reggelek még elég hűvösek, ezért a hosszú pulóverem alá egy másikat is felvettem, és erre a dzsekit, aminek könnyű bélése is volt. De főleg a félelemtől meg a szorongástól izzadtam, és attól, hogy nem értem mi történik velem.Dermedt voltam, de ez nem akadályozta meg, hogy járjon az agyam.Mit kellett volna tennem? Gyorsabban kellett volna tekernem? Vagy le kellett volna vetni magamat a földre? Volt az utcán egy keskeny járda: le kellett volna dobni a biciklit, aztán futni, és becsöngetni az első házba vagy bódéba. De olyan hosszú az a sövény... És ha nem biciklivel mentem volna iskolába?... Lehet, hogy az egész az én hibám? Hogy ez büntetés? Olyan gyorsan történt minden, még arra se volt időm, hogy a lábam földet érjen, mire észhez tértem, már a levegőben voltam! És nem láttam semmit. Korábban is mögöttem volt a furgon? Lehet, hogy már követtek egy ideje?A kocsi megállt. Ez a mocskos fráter azt hitte, hogy alszom, és azt mondta:- Ébredj fel! Ha szólok, be kell feküdnöd ebbe a ládába!Amikor megláttam, mekkora az a kékre mázolt rozsdás fémláda, hogy alig nagyobb, mint egy szerszámosláda, azonnal kiütközött belőlem a "rossz természetem".- Még mit nem! Én abba nem tudok befeküdni- jelentettem ki.- Márpedig befekszel!- Nem, mert túl kicsi!Nekem gyakran volt légszomjam, könnyen kifulladtam. Kisgyerekkorom óta problémák voltak a hörgőimmel. Már amúgy is teljesen kimerültem a pokróc alatt ebben a levegőtlen, piszkos furgonban. Ráadásul még mindig nagyon féltem, és a láda látványa csak növelte félelmemet. Attól tartottam, hogy megfulladok, meg attól is, hogy nem fogom látni, hova hurcolnak.Tehát tovább siránkoztam és tiltakoztam:- Nem, ez túl kicsi, nem lesz levegőm, azonkívül undorító, piszkos leszek benne...Mivel nagyon tiltakoztam, a férfi segítségül hívta "a másikat".- Be kell gyömöszölni, hogy be tudjunk menni- mondta.Igazán nem voltam vaskos, de még így is... szóval nehezen tudták rám csukni a láda fedelét. Szinte négyrét hajtogattak, és csak a legutolsó pillanatban zártak be teljesen. Nem tudtam, hova visznek, de úgy éreztem, kilométereket gyalogolnak velem, olyan hosszúnak tűnt az út. Először kinyitották a furgon ajtaját, és a ládát a földre állították, aztán hallottam, hogy kinyitnak egy ajtót vagy kaput, felemeltek a földről, majd vagy két perc múlva, ami számomra örökkévalóságnak tűnt, kinyitották a ládát.- Gyere ki! - mondták.Akkor már megint nagyon féltem. Gondoltam, inkább bent maradnék abban a ládában, ott legalább egyedül vagyok, még ha be is vagyok zárva. Tehát nem mozdultam.Az a mocskos barbár most már egyedül volt. Gondolom, a sapkás sofőr csak a szállításban segédkezett neki, aztán másfele ment. Talán azért is, hogy valahol megszabaduljon az én biciklimtől, amit egyébként sose találtak meg. Biztosan ellopta valaki...Hülyeség, de csak később jutott eszembe, hogy azon a biciklin rajta voltak az ujjlenyomataik, mert hiszen nem hordtak kesztyűt, amikor elraboltak. Ha valaki megtalálta volna...

Mivel valóban szinte négyrét voltam összegörnyedve, ez az ocsmány alak kénytelen volt kirángatni engem a ládából. És én nem is igyekeztem segíteni neki. Továbbra is úgy tettem, mintha nagyon el lennék bódulva. Még rá is tettem egy lapáttal:- De hát mi történik, hol vagyok? - kérdeztem elhaló hangon.Most már nem is tudom, hogy ezt tudatosan játszottam-e, vagy sem. Talán ösztönösen, mert homályosan az a cél lebegett előttem, hogy ne gyanakodjon, és így elkapjak egy olyan pillanatot, amikor nem figyel rám... Nem hiszem, hogy ebben tudatos számítás lett volna. Talán azért sem, mert azért kábult is voltam, hiszen a másodszorra kapott két tablettát nem tudtam kiköpni... De ahhoz még elég tiszta volt a fejem, hogy észlelni tudtam a körülöttem lévő tárgyakat. Az iskolatáskám velem volt.Most egyedül voltam ezzel a névtelen alakkal, egy névtelen ház földszinti szobájában. Azt hiszem, abban a pillanatban nem nagyon figyeltem a bútorokra és a berendezésre. De az egészről az volt a benyomásom, hogy pocsék, hogy ronda. Láttam, hogy a bejárati ajtót bezárták. Ugyanazon az oldalon, kicsit távolabb volt egy ablak, és bár fényes nappal volt, a redőny le volt húzva. Vajon miért, kérdeztem magamban.Amit erről a szobáról el tudok mondani, azt csak később figyeltem meg, talán csak a harmadik napon...Az egyik sarokban gyerekjátékok voltak, meg egy bölcső. A fal előtt beépített szekrény állt és polcok, telerakva mindenféle holmival. A másik sarokban kályha, mellette mikrohullámú sütő, aztán egy ajtó, amely feltehetően egy másik szobába vezetett. A földön téglák, cementes zsákok, szerszámok. A férfi láthatóan egy kandallót épített, de még nem fejezte be. A földön heverő lomok között keskeny, szabadon hagyott út vezetett egy ajtóhoz, de azon is dolgoztak, kereszt alakban falécekkel, és a kerete körül műanyaghabbal volt kitámasztva. Sose tudtam meg, hogy ez hova nyílt. Egy másik falon fehér, de üres konyhai polcok álltak. Mellettük egy lépcső vezetett fel az emeletre, és még egy magas jégszekrény is állt ott a fal mellett, és rajta egy telefon. Elérhetetlen magasságban. Ezt elég hamar megállapítottam. Egy asztal meg székek is voltak ebben a felfordulásban. Arra nem emlékszem, hogy ekkor már észrevettem-e a lépcsőt, ami a pincébe vezetett.Erről a helyről, ahol végül is kikötöttem, az volt az első benyomásom, hogy nem egy normális ház, ahol normális emberek laknak.Szomjas voltam, inni kértem. Tejet adott, és én lenyeltem néhány kortyot. Aztán arra emlékszem, hogy fent vagyok az emeleti szobában, és ott is el vannak sötétítve az ablakok. Már nem tudom, hogy én mentem-e oda fel, vagy ő vitt-e fel. Emlékszem, hogy teljesítettem a parancsait, egyszerűen azt tettem, amit mondott.Rámutatott egy emeletes ágyra, és megparancsolta, hogy vetkőzzek le, és feküdjek le, amit megtettem. Az utazás alatt annyi mindent kérdeztem, annyiszor követeltem a szüleimet, és annyit sírtam, hogy most már nem tudtam mást tenni, csak engedelmeskedtem. Valószínű, hogy már teljesen megbénultam a félelemtől, és a fejem is összezavarodott. Biztosan furcsának tartottam, hogy meztelenül kell ágyba feküdnöm abban a furcsa szobában, és csak egy takaró van rajtam. Amint lefeküdtem, a férfi egy láncot csatolt a nyakamra, aminek a végét egy lakattal az emeletes ágy létrájához erősítette. Egy éjjeliedényt tett az ágy mellé. A lánc talán csak egy méternyit engedett, épp annyit, hogy elérhessem az éjjelit.De én most inkább feküdtem, mozdulatlanul a takaró alá rejtőzve, és néztem a mennyezetet. Volt egy kis ablak, elég magasan, és azon beszűrődött egy kis fény. Nem emlékszem rá, hogy hozott-e valamit enni, vagy nem, de az biztos, hogy nem ettem semmit. Talán aludtam a sok sírástól kimerülten. De még most is hallom, ahogy azt kérdezgetem magamban:"Miért vagyok itt? Szoros ez a lánc... fáj... nem kapok levegőt... nem vagyok állat..."A függönyöket mindenütt behúzták. Semmi fény, lámpa se égett. Azért meg tudtam nézni az órámat, amikor megérkeztünk, és akkor 10 óra 30 perc volt. Tehát legalább kétórányira voltam az otthonomtól, de hol, merre nem tudtam. Mindenesetre messze.A falon egy posztert láttam. Dinoszauruszt ábrázolt. Ezt a dinoszauruszt is elfelejtettem később, pedig hosszú ideig annyira idegesített, hogy a végén többé rá se tudtam nézni. Oda voltam kötözve ehhez a gyerekágyhoz, és láttam egy játékbölcsőt, meg játékokat, tehát egy olyan házban vagyok, ahol gyerekek is vannak, gondoltam. A sötétben ezen a különös környezeten elmélkedtem. Mit keresek én itt? És mi fog most történni velem?

A második napon feljött a szobába, lekuporodott az ágy mellé, és belekezdett egy rettenetes történetbe.- Ne nyugtalankodj, én jót akarok neked. Megmentettem az életedet. Van egy gonosz főnök, aki bántani akar, és pénzt követel érted a szüleidtől...És hogy alátámassza ezt az állítását, a harmadik nap felhívta a szobába azt "a másikat" is, a nyápic, sapkás sofőrt, aki kurtán válaszolgatva igazolta őt.Csak annyit mondott a kérdéseire, hogy "Igen, ez így igaz.", meg hogy: "Így van"...Az az ocsmány bajuszos meg folyton azt ismételgette, hogy:- Látod? Nem vagyok egyedül, ő is ezt mondja...Elmondta, hogy a főnök azért akar nekem rosszat, mert az apám, aki korábban rendőr volt, még akkoriban tett valamit ellene. Ezért a főnök most bosszút akar állni a rendőr egyik gyerekén, és így bukkantak rám. Pénzt, váltságdíjat követel. Én úgy értettem, hogy egy- vagy inkább hárommillióról van szó; de látom magam, ahogy a hárommillióra azt mondom: "ugyan!" Pedig egy gyereknek tizenkét éves korában nincs fogalma a pénzről. De egymilliót talán össze tudnak szedni a szüleim, de hármat... Még ha eladják a házat, az autót és mindenünket, amink van, akkor se... ebben biztos voltam.Honnan tudta ez az ember, hogy az apám, mielőtt szakmát váltott, rendőr volt? Lehet, hogy én szóltam el magam valami gyerekes védekezésből? Lehet, hogy valami olyasmit mondtam, hogy "Vigyázzon, az én apám rendőr..."? Ez lehetséges. Tény, hogy elrablóm a meséjét erre a tényre alapozta. Hogy mi "rosszat" tett apám a főnöknek, az nem volt világos előttem. Megbüntette? Börtönbe juttatta? Vagy pénzzel tartozik neki? Mindenesetre emiatt lettem fogoly vagy rab, és az apámnak váltságdíjat kell fizetnie értem. Ez az első naptól fogva világos volt előttem. De igyekeztem védeni a szüleimet.- Soha nem lesz nekik annyi pénzük, nem milliomosok...Erre ez az ocsmány alak azt mondta, hogy a szüleimnek az az "érdeke", hogy megszerezzék a milliókat, mert ha nem... akkor nekem meg kell halnom.

Nehezen tudom az időpontokat meghatározni, de abban bizonyos vagyok, hogy már ettől a naptól kezdve elkezdődtek a fogdosások és tapogatások. Ezen a második napon már világosabb volt a fejem, ő levette rólam a láncot, és egy szomszédos szobába vezetett, amelyben egy nagy ágy állt, vélhetőleg az ő szobája volt. Később ezt "kálvária-szobának" neveztem el. Itt szenvedtem el az első fogdosásokat.Polaroid képeket is készített. Hogy előtte vagy utána, azt most már nehéz megmondanom, mert hogy fényképez, azt én már csak a második vagy harmadik képnél vettem észre. Furcsa volt az egész, és nem értettem, miért fényképezget engem meztelenül a szobájában.- Valami baj van?Ugyanis én megállás nélkül sírtam, és ez láthatólag idegesítette. Szeretnem kellett volna ezt a dolgot...Ezután visszavezetett a másik szobába, ahol az emeletes ágy volt, megint odaláncolt, és azt mondta, hogy aludjak. Nehezen tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mit csinált velem ez a csúf, bűzlő és az én gyerekszememben öreg ember. Elzár a világtól egy váltságdíj reményében, de ... azt állítja, hogy megmentette az életemet... és ugyanakkor bántalmaz! Addig se verés, se erőszak nem ért, ilyesmit nem kellett elszenvednem, de amit ő csinált velem, az olyan undorító és ocsmány volt, hogy minden erőmmel igyekeztem nem rá gondolni. Nem gondolni arra a tisztátalan, utálatos dologra. Utána megint ott feküdtem megláncolva, és a félelemtől bénán bámultam a másik ágy alját a fejem fölött, és csak az járt a fejemben, hogy: "És ezután? Mi fog még ezután történni velem?" Már előre féltem attól, ami jöhetett. Sírtam, aztán néha aludtam, fájt nagyon a fejem. Kétségbeesve, egyedül, sokkos állapotba kerültem. Borzalmas volt.A csapda fedele rám csapódott, és ez az ember tovább manipulált engem anélkül, hogy egy percig is gyanakodtam volna. Azt mondta, hogy a szüleim nem akarnak váltságdíjat fizetni, sőt a rendőrség sem - talán apám miatt, aki rendőr volt? Tehát halálos veszedelemben vagyok, mert a "főnök" elhatározta, hogy eltüntet a föld színéről.és ettől kezdve ez a szörnyeteg valóban a megmentő szerepét kezdte játszani.

- A főnök utasítására raboltalak el, de mivel a szüleid nem akarnak fizetni, tovább már nem maradhatsz itt. Most mondd meg nekem, élni akarsz, vagy meghalni?Nem garantálom, hogy pontosan így hangzott el ez a mondat, mindenesetre választás elé állított: élni vagy meghalni. és én persze az életet választottam.

- Akkor elbújtatlak. Azt fogom mondani, hogy meghaltál, de életben maradsz, és én majd foglalkozom veled. De nem maradhatsz itt, ebben a szobában, mert ugye a főnökkel nem találkozhatsz. Ez itt egy törzsszállás, bármikor idejöhet. és még ha megpróbálsz is menekülni, hamar elkap, és megöl. Itt a környék összes háza törzsszállás. De mutatok neked egy rejtekhelyet!Törzsszállás: ez valami egészen különleges, sajátos dologgá nőtt az én tizenkét éves fejemben. Kik ezek az emberek? Gengszterek? Rendőrök? Katonák? Földönkívüliek? Ezek mind lehetnek, bármik lehetnek, gondoltam. De leginkább az alapkérdés gyötört továbbra is: "Ki ez az alak?" Egy sötét barom, aki lerántott a biciklimről, aki erkölcstelen dolgokat művel velem, csupa olyasmit, amit nem lenne szabad egy korombeli kölyökkel, egy szörnyeteg, akit utálok... És hiába lököm el, mégis folytatja... Az egyik nap pénzt kér, a másikon meztelen fényképeket készít rólam. Az ágyhoz láncol, aztán kiszabadít...Meghalni? Nem, nem tudom a halált választani! Napról napra el kell viselnem őt abban a reményben, hogy élni fogok.Az első három nap után levitt a "rejtekhelyre".

A forgatókönyv

Még mindig nem gondoltam, hogy engem elraboltak. Ez a szó egyszerűen nem is jutott eszembe. Ez az ember már az első naptól kezdve, amikor még alig álltam a lábamon a félelemtől, amikor még zavaros volt a fejem a gyógyszerektől, nagyon hatásosan manipulált. És én mindent elhittem.A "megmentőm" volt. Elhitetett velem egy pokoli forgatókönyvet, amely arról szólt, hogy ő engem "időben kimentett" egy hozzá hasonló szörnyeteg karmai közül. Ez volt a "főnök", akiről nem tudtam, kinek vagy minek a "főnöke", de mindenesetre tudtam, hogy meg akart engem ölni. Mivel nem akartam meghalni, engedelmeskednem kellett az ismeretlennek, bármit kívánt, meg kellett tennem, és el kellett viselnem, hogy kénye-kedve szerint "fogdosson". Ő ezt azonnal gyakorolta is, és attól kezdve rejtőzködve és vele kellett élnem. De meddig?Filmekben is előfordul néha, hogy egy gonosztevő elrabolja egy rendőr gyerekét, és váltságdíjat követel tőle. De az ember ezt nem hiszi el, azt mondja magában, hogy ilyesmi csak másokkal fordulhat elő, meg hogy ez csak egy film, nem a valóság. Márpedig én egy ilyen filmbe kerültem bele.Igen, én voltam az, Sabine, a Kain gimnázium tanulója, akit egy ágyhoz láncoltak valahol, egy "törzsszálláson", aminek a "főnöke" azonnal megöl, ha fellázadok, vagy szökni próbálok.- Nagy szerencséd van, hogy az én kezembe kerültél, mert a főnöknél nem sok esélyed lenne... - ezt mondta.Szerencsém van, hogy éppen "az ő kezébe" kerültem! De hát ki ő? Nem mondta meg a nevét, "a másik" pedig eltűnt. Soha többé nem láttam a sapkás "nyápicot". Eljátszotta a szerepét és távozott.Egyszer megkérdeztem: - Hogy hívják magát?Erre azt válaszolta, hogy választhatok az Alain és a Marc között... De én továbbra is ösztönösen névtelennek tekintettem, és csak magáztam... Azt mondtam például: "Adja ide a ruháimat..." stb. Elegem volt abból, hogy meztelenül kellett lennem, nem akartam így lemenni vele a lenti szobába étkezni. Utáltam meztelenül lenni. Fáztam, és nem is láttam értelmét annak, hogy mindig ruha nélkül legyek. Elszántan követeltem, hogy adja vissza az alsóneműimet meg a többi ruhámat. Visszaadta az alsóneműket, aztán a farmeremet, már nem tudom, milyen sorrendben, meg azt se, melyik napon, de azt tudom, hogy hetekig ugyanabban a bugyiban kellett járnom, és csak a bugyi lehetett rajtam.Azt tudtam, hogy május 28-án raboltak el. Az első három napon, mielőtt ez az alak levitt a rejtekhelyre, és mielőtt magamhoz tértem volna a gyógyszerektől, amiket lehozott, hogy nyeljem le, még zavaros volt a fejem, és nem volt semmilyen támpontom, azt se igen tudtam, hogy hol vagyok. Teljesen telebeszélte a fejemet azzal a "főnök" történettel.

És egyetlen nap alatt is annyi furcsa és különös dolog történt. Levitt a szobába enni, aztán felvitt a saját szobájába, és fotózott, aztán jött a "többi", ami az ő "cirkusza" volt, ugyanis azt így neveztem el, mert nem tudtam másképpen meghatározni azokat az undorító tapogatásokat meg fogdosásokat.Annyi mindenen töprengtem, és minden olyan gyorsan történt, hogy amikor ránéztem az órámra, olyan érzésem volt, hogy már nagyon régóta be vagyok zárva abba a "lepra házba", és semmit nem értettem.A harmadik napon levitt a rejtekhelyre. Egy lépcsőn lementünk a pincébe, ahol láttam, hogy valami varázslat folytán egy polc jön elő a falból. Mint valami látomás. Teljesen elképedtem. Ezen a fémpolcon vizes és sörösüvegek, meg mindenféle más üvegek álltak. Ezeket gyorsan lekapkodta róla, aztán lefelé nyomta a polcot, majd maga felé húzta, és kiemelte vele a fal egy részét. Aztán rögzítette ezt a láthatatlan kétszáz kilós betonajtót egy betonkockával, és csak egy keskeny nyílást hagyott, amelyen át be lehetett lépni mögé. Ha ezt a polcot a helyére húzta, semmit nem lehetett látni! Ezt bizonyos büszkeséggel mutatta meg nekem. A rejtekhely első részét, ami a rejtett ajtó mögött volt, egy halom kartondoboz, papír, ócskavas borította. Megtiltotta, hogy azokhoz hozzányúljak. De persze később feltúrtam őket. Ezután balra kellett átcsúszni, másképp nem mondhatom, mert olyan keskeny volt a hely, és akkor láthatóvá vált egy rácsos ajtó, ami mindig nyitva volt. Aztán egy lécekből készült ágybetétet láttam és rajta egy matracot, ami felül szinte teljesen szét volt esve. Egy kripta volt ez, kilencvennyolc centi széles és két méter harmincnégy centi hosszú. Ezt nem én mértem le, később tudtam meg, de elég volt ránéznem, máris úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni azon a nedves és koszos helyen. A fal mellett egy kis fapolc állt két villanyégővel és egy kis deszkával, amire nem sok mindent tehettem, legfeljebb a ceruzáimat meg a szemüvegemet. A hátsó falon, az ágy fejénél - ha ugyan azt agynak lehetett nevezni -, egy másik, elég magas polc volt, rajta egy rozzant televízióval, ami videoképernyőként szolgált. A jobb oldali falnál egy kis pad volt, meg egy összecsukható asztalka. Ha a padon ültem, a lábamat csak a matracra tudtam tenni. A matrac végénél már csak a rácsos ajtó következett, mögötte pedig a rejtekhely titkos ajtaja. A lábamnál még volt helye az iskolatáskámnak és az éjjeliedénynek, ami egy vödör volt.A televízió gombbal működött. Nem volt távirányító. Egyébként semmilyen műsort nem lehetett fogni rajta, csak játékra volt alkalmas.Az ember közölte velem, hogy ezt a pocsék odút kifejezetten az én igényeim szerint rendezte be. És akkor ott volt ez az agybetét a matraccal, meg ez a képernyő... Nem tudtam elképzelni, hogy mindezekkel egy percig is foglalkozott, de ő állította, hogy nagy sietve mindent kifejezetten nekem barkácsolt össze. Olyan ronda volt az egész, hogy végül el is hittem. Azt a részt, ami az én rejtekhelyem volt, rikító sárgára mázolták. Borzalmas volt, látszott, hogy aki csinálta, semmi gondot nem fordított rá. A falak betonból voltak, az egész valami régi ciszterna lehetett.Ebbe a szörnyű pincébe voltam bezárva. Emlékszem, miket mondtam, és az arcom is azt fejezhette ki, hogy "Ugyan, ne tréfáljon már velem..." -"Itt nincs semmi levegő, meg fogok fulladni..."Erre megmutatta az ő "szuper" ventilátorát. Egyszerű kis szerkentyű volt a mennyezetre erősítve.- Ezt bekapcsolod, és nincs probléma, mindig lesz levegőd!Aztán rám csukódott az a kétszáz kilós titkos ajtó. És még mindig nem volt válasz ezer kérdésemre. Miért pont én? Miért pont itt? Miért hagyják a szüleim, hogy ide jussak, és miért csinálja velem ő azokat a bizonyos "cirkuszokat"...? Úgy zokogtam, hogy alig kaptam levegőt. Minden bizonytalan volt: hol fogok mosakodni, hol lehet kiüríteni az éjjeli edényt, mivel fogom eltölteni az időt, és hogy maradok szinkronban az idővel, hogyan számolom...? Volt órám, velem voltak az iskolai füzeteim, a francia leckék, a tankönyveim, a golyóstollam, a ceruzáim, a dossziék papírokkal meg egy hülye videojáték. Egy kis emberke, akinek kövekre kellett felugrálnia, hogy pontokat szerezzen, ráesett egy gombára, és akkor megnőtt, máskor egy tűzgömbre esett, arra ra kellett lőnie... Nem volt sikerem ezzel a játékkal, amikor egy barátnőmnél játszottunk vele. Az első szintet sose tudtam elhagyni: a második vízben játszódik, és ott mindig hibáztam. Így aztán százszor újra kellett kezdenem az elsővel... és nem ment, ami baromian idegesített.Mielőtt otthagyott volna azon a mocskos helyen, azt mondta, hogy felmegy, és hoz valami tartalék élelmet arra az esetre, ha el kellene mennie. Lehozott egy karton tejet, egy marmonkannában csapvizet, aztán kenyeret és konzerveket.

El se tudtam képzelni, hogy az életem hátralévő részét abban a patkánylyukban kell töltenem, még abban reménykedtem, hogy a szüleim tesznek valamit értem, és megszerzik a pénzt, mert hiszen ez volt szabadon bocsátásom feltétele. Reménykedtem, még ha nem is tudtam, hogyan lennének képesek ekkora halom pénzt összeszedni. Arra nem gondoltam, hogy egész Belgiumban kerestetnek, mert ő azt mondta, tudják, hogy fogoly vagyok, csak nem tudnak, vagy nem is akarnak fizetni.Ez a szörnyeteg fokozatosan elültette a fejemben, hogy ki vagyok szolgáltatva, hogy az ő jóindulatára és védelmére szorulok, hiszen a szüleimet informálták a helyzetemről, és most rajtuk a sor!

Aztán ahelyett, hogy "valószínűleg nem tudnak fizetni", előbb azt mondta, hogy "nem tudnak fizetni", majd lassanként, fokozatosan, de határozottan azt kezdte ismételgetni, hogy elutasítóak, hogy "megtagadják" a fizetést... És végül elhangzott a legelkeserítőbb forma is: "A szüleid leszámoltak ezzel a dologgal. Mindesetre nem fizettek... lehet, hogy azt hiszik, meghaltál."Ettől kezdve a következőképpen zajlott az életem a rejtekhelyen. Először is tilos volt zajongani vagy kiabálni. A főnök vagy ki, bejárhat a házba, bármikor betoppanhat. Tehát csendnek kellett lenni. Vigasztalásomra volt egy Sega nevű játékom, az iskolatáskám, az iskolai cuccaim meg a leckéim. Ezekkel foglalkozhattam. Amikor ő lejön, és felvitt az emeletre - hogy egyek, vagy mert "mást akart", jelentkezett a betonajtó mögött, és azt mondta "Én vagyok". Ha kintről nem az ő hangját hallottam, akkor egy szót se szólhattam, és megmoccannom se volt szabad. Azt mondta, hogy a biztonságom függ ettől. Sőt lehet, hogy az életem. És ha a legkisebb mértékben is ellenkeztem, vagy akaratos voltam, ami rendszeresen előfordult, amikor ellöktem magamtól, azonnal megfenyegetett:- A főnöktől ennél csak rosszabbat várhatsz!Rosszabbat, mert hogy a főnök elmenne egészen a kínzásig, és bizony ő mást is tudna használni, mint a saját testét, hogy az akaratát reám erőltesse... A főnök meg is ölhetne... Így aztán a halál árnyéka mindig ott volt velem abban a mocskos kriptában, nem hagyott el egy percre sem. Egyfolytában féltem, még akkor is, amikor egyedül voltam a pincében. A halál a sarkamban volt. Hiába volt minden, féltem, és mindig azt mondogattam magamban:"Most elment a barátaihoz, de ha visszajön, meg fog ölni.” Ha valamire azt mondtam, hogy nem, féltem, hogy megver, vagy hogy ő maga fog megölni. Egy idő múlva aztán már nemigen fenyegetett, csak gonoszul nézett rám: szólnia se kellett, és én tudtam, hogy egy intésére betoppanhat a főnök vagy a főnök bandája, és majd azok foglalkoznak velem. Feladtam hát az ellenállást. Pillanatnyilag belenyugodtam, hogy maga mellett akar tartani a saját elgondolása szerint, és hogy ha egy nap elege lesz belőlem meg a rossz természetemből, akkor a számára legjobb megoldást fogja választani: egyszerűen megszabadul tőlem. Minden percemet ez a fenyegetés kísérte. Ahányszor a szüleim után sírtam, akik ugye, "semmit nem tettek" a szabadulásom érdekében, azt válaszolta, hogy inkább annak örülhetnék, hogy életben vagyok. Vagy hogy bezzeg a főnök szadista módon közeledne hozzám, más eszközökkel, és részletesen lefestette, hogy mivel. Hogy a bottól a sörösüvegig bármilyen eszközzel, és felsorolta az összes ocsmány módszert.- Te még nem szálltál magadba! A főnöknek már nem vagy fontos, törődik is veled. De ha megtudja, hogy élsz, hát olyan trükköket csinál veled, amilyenekben itt sose volt részed!De néha még így is ellentmondtam, még akkor is, ha tudtam, hogy nem lehet enyém az utolsó szó. Néha, amikor valami újabb trükköt követelt tőlem, azt mondtam: "Ezt nem..." Pedig tudtam, hogy fél perc múlva kényszeríteni fog rá, hogy megcsináljam.De megmutattam, hogy ellenállok, aztán, amikor láttam, hogy nem tréfál, azt mondtam magamban, jobb, ha megteszem, amit akar, mert féltem a veréstől, meg a főnöktől. És mindentől.Elkezdtem naptárt készíteni. Először az egyik iskolai füzetemre, aztán egy külön lapra. Június 13-án indítottam, mert akkor fejeződött be az iskolaév.Biztos voltam benne, hogy ez a 13-a péntek, és május 28-a, kedd óta voltam ennek a szörnyetegnek a keze között. Leszámoltam három napot, amit az emeleten töltöttem, tehát május 31-től voltam a rejtekhelyen.A május 31. és június 13. között eltelt időben történtek emléke, ma, nyolc év után már elég homályos. Lejön és felvisz, hogy egyek, aztán bevonszol a szobájába, visszavisz a pincébe, aztán kezdődik elölről. Minden nap. Siralmas volt ezt elviselnem! Siralmas volt elviselni azt az átkozott szobát, a kálváriát, meg hogy a televízióban mindig csak pornográf filmeket nézett, és egyre azt hajtogatta: "Nézd! Nézd, milyen szuper!"

De én nem néztem, csak azt mondtam neki: "Igen, szuper", és fütyültem rá. Magamban disznónak, baromnak neveztem, és azt kívántam, "legyen már vége a dalnak", ezzel a formulával próbáltam körülírni a kimondhatatlant. Egyszer azért lélegeztem fel, hogy végre visszavitt a pincébe, máskor meg az okozott megkönnyebbülést, amikor felvitt az emeletre, még akkor is, ha ilyenkor számítanom kellett rá, hogy kezdődnek a "dalok".De legalább nem voltam lent, abban a koszos pincében, ahol alig volt egy lépésnyi hely a táskám és az éjjeliedény között. Fönt egy kicsivel több levegőhöz jutottam. Azonkívül a lehető legjobban megfigyelhettem mindent. Volt ott egy hatalmas ruhásszekrény tele mindenféle női és gyerekruhákkal.De amikor megkérdeztem tőle, hogy nős-e, azt válaszolta, hogy nem. Hogy van-e gyereke, arra is azt válaszolta, hogy nincs.Ruhákat kértem tőle, mire nagylelkűen adott egy sortot, meg egy rövidke trikót. Aztán azt kértem, hogy hadd mosakodjak, de ezzel újabb kínokat szabadítottam magamra. Ő fürdetett meg, szappannal, de csak egyszer egy héten. Hogy nagyjából tiszta legyek, el kellett viselnem az intim tisztálkodás általa végzett különleges módszerét is.Amikor fönt voltam, akkor meg tudtam állapítani, hogy nappal van-e vagy éjszaka, mert azért a függönyökön át beszűrődött valami, és az apró tetőablakon át is bejött a fény. De az étel borzalmas volt. Tej volt akkor is, amikor ő kólát ivott, és az üzletben mindenfélét vásárolt, előre elkészített ételeket, amiket a mikróban melegített fel, miközben ő az orrom előtt teleette magát csokoládéval. Evés céljára csak egy késem és egy villám volt, de szinte semmit nem ettem. Hányszor álmodoztam arról, hogy beledöföm a villámat... És hányszor nézegettem vágyakozva az utcára nyíló ajtót... néha még a kulcs is benne volt a zárban. De ő mindig ott volt valahol az ajtó és közöttem. Ha megpróbálnék kirontani, azonnal elkapna. Nem is beszélve a külvilágban rám leselkedő fenyegetésekről. Hiszen itt a környéken minden a főnök törzsszállása, körös-körül minden egyes ház a főnöké.Talán észrevett valamit, mindenesetre úgy döntött, hogy az étkezések bent, a másik szobában lesznek. Mert megtörtént, igaz, ritkán, talán két vagy három alkalommal, hogy valaki kopogott, de én sose láttam, hogy kinek nyitotta ki, és hogy mit csinált. Félig kinyitotta az ajtót, kiment, de sose tartott sokáig.- Valaki a bandából, de ne nyugtalankodj... - mondta.A hatalmas főnök miatt soha nem mertem kérdezősködni, és moccanni se mertem, nehogy zajt csapjak. Aztán attól kezdve, hogy a másik szobában ettünk, mindig becsukta az összekötő ajtót "nehogy meglásson minket valaki".Egy nap láttam, hogy egy műanyag szatyorból egy egész gyógyszerkészletet szed elő, és fajtánként szépen egymásra rakosgatja őket. Ez az ő kis házi gyógyszertára, mondta. Úgy viselkedett, mint egy orvos, aki rendkívül intelligens, és mindent tud. Megcsodáltatta velem a kandallót is, amit nagyon szépnek talált. És a rajzait is, de azokra nemigen emlékszem, mert teljesen közömbösek voltak számomra. Házakat tervezett. Tehát mérnök? Nem tudtam rájönni, hogy ki ez az ember, nem tudtam hova tenni. Azt mondta, hogy harmincéves, pedig annál több volt, azt is mondta, hogy hét háza van, amiket kutyákkal őriztet, de kertje egyiknek sincs; azt mondta, nincs felesége, mert a főnök nem engedi, és azt is, hogy már nagyon régóta tagja a bandának. Állandóan a főnökkel meg a főnök titokzatos és veszélyes bandájával zavarta össze a fejemet. És egyre jobban féltem a forgatókönyvben rögzített fenyegető helyzetben. Neki meg elege lehetett a kérdezősködéseimből: "Mikor mehetek el innen? Mikor láthatom a szüleimet?" Meg a követelőzéseimből: "Párnát akarok, így nem tudok aludni, ébresztőórát kérek, valami mást kérek enni, papírt akarok, rajzolni akarok, fogkefét akarok...". A fogkefe említésétől nagyon meglepődött, biztos voltam benne, hogy nem túl gyakran mos fogat...Ezekkel úgy fel tudtam idegesíteni, hogy tenyerével az asztalra csapott, és rám dörrent: "Fogd be a szád!" Tekintetéből láttam, hogy ennél rosszabbra is képes. Furcsa volt. Néha kedvesen beszélt hozzám, máskor ok nélkül is felhúzta magát. Például, ha nem akartam a dohos kenyeret megenni, vagy meginni a megsavanyodott tejet, hirtelen dühbe gurult, mert hát ő megvette az ételt, és én voltam az, aki a kenyeret és a tejet hagytam megdohosodni és megsavanyodni...Utáltam az akcentusát, meg hogy úgy tett, mintha mindenhez értene, miközben csupa bizonytalanságban voltam a személye felől.

A megmentőm, aki folyton gyötör... akaratlanul is éreztem, hogy ez nem "stimmel", de nem tudtam helyre tenni az én tizenkét éves fejemnek túl bonyolult puzzle darabjait.Például nem értettem, miért ne engedhetné meg, hogy telefonálhassak a szüleimnek? Miért mindig valamilyen közvetítőn keresztül kommunikál velük? Mert az a telefon ott, a hűtőszekrény tetején egy olyan magánvonal, ami valahogy össze van kötve a főnökkel!A főnökkel, aki gazdagabb egy miniszternél is, és gyerekei vannak? Meg kellett értenem, hogy ezen a helyen minden az övé, vagy kapcsolatban van vele. Ha kitartanék amellett, hogy telefonálok, mindenképpen vele akadnék össze, vagy az emberei közül valakivel, és akkor kiderülne, hogy élek.

Persze az is eszembe jutott, hogy feltárcsázom a 112-őt, és segítséget kérek, de mivel a vonal a főnökhöz volt bekötve, úgy gondoltam, hogy a 112 biztos nem is fog működni... Ráadásul nem is értem fel azt a készüléket, túl kicsi voltam. De ez a telefon-dolog folyton ette az agyamat, akárcsak a bejárati ajtó kulcsa. És a villa. Amit szívesen beledöftem volna.Egyetlen védekezési lehetőségem volt. Kérdésekkel és kérésekkel őrjítettem őt: mert ha akartam valamit, egy tapodtat sem engedtem. És amikor kértem, olyan hangot használtam, úgy viselkedtem, mint aki nem is kaphat negatív választ. Ravaszkodtam, gonoszkodtam, és magamban hülye baromnak neveztem.Kezdett nagyon gyötörni az unalom és a magány. Kaptam végül egy rádiós ébresztőórát, tudtam tehát zenét hallgatni, de nem volt a rádión hírcsatorna. Csavartam erre-arra, mindenfélét csináltam vele, hogy kapjak valami hírt odakintről, de semmire se jutottam.A habszivacs matracom teljesen szétment, és minden tele volt bogarakkal. Néha szerettem volna valahogy átjutni azon a falon, ahol a titkos ajtó volt, máskor mániákusan bámultam az órámat. Egy számlistát is készítettem. Minden perc emlékeztetett valamire: 13 óra 23 perc. 3 volt a házunk száma, 29 a nagyiéké, 17 a mama születésnapja, 22, a papáé. 1 óra... nem tudom, miért néztem az órát... Kínoztak, gyötörtek a percek, mindegyikhez kapcsoltam valamit, ami épp eszembe jutott a születésnapoktól egészen a cipőméretekig. Abba kapaszkodtam, amibe tudtam...és mivel csak magamhoz szólhattam, hangosan bátorítgattam magam: "Jól van, akkor most igyál egy pohár vizet..." "Akkor most megcsinálom a holland leckémet..."; "Előveszem a füzetemet, és nekilátok annak a fránya..." Az a "fránya" a matematika volt, de máskor a francia vagy a latin, a biológia... Nézegettem az iskolai üzenő füzetemet, amit aláírva vissza akartam vinni. Mint mindig, az idén is rettenetes jegyeim voltak matematikából. Ha rendesen dolgoztam volna, átmehettem volna. A többi tárgyból erős közepes voltam. De hát mindenki felsőbb osztályba léphetett az év végén. Ez valami új törvény volt. Így aztán nem kellett megszakadni a matematika miatt... Most megpróbáltam egyedül megérteni a matematikapéldákat, nem sikerült. De nem érdekelt.Egyébként nem is dolgoztam igazán. Volt egy holland könyvem - szótárral, nyelvtannal - ,és nekiláttam leírogatni a fordításokat, az ige-egyeztetéseket, de mindezt anélkül, hogy próbáltam volna megérteni. Másoltam, mint egy gép. Ugyanígy lemásoltam a francia idézeteket. Másoltam, másoltam, egész oldalakat megtöltöttem másolatokkal. "Őt" pedig folyton üres papírokért gyötörtem, hogy rajzolhassak, aztán másra is használtam, ami maradt belőlük...Persze minden hiányzott. Otthon jó ételeket ettem, volt igazi ágyam, kispárnám, amit a nagyi készített nekem, hogy jól aludjak, és amit mindenhova magammal hurcoltam. Volt tiszta lepedőm, voltak ruháim és mindenféle kis holmim. Volt kutyám, Sam, kanárimadaram, Tifi és egy kis kunyhócskám odakint a kertben, és voltak barátnőim, akik biztosan nem értik, hogy, hova lettem, mi lett velem. Vajon hogy magyarázzák el a szüleim az iskolában az eltűnésemet?Már nem emlékszem, hogy én kértem-e, hogy írhassak a szüleimnek, vagy ő fáradt bele a küzdelembe, de június 13-án elkezdtem fogalmazni az első levelemet a szüleim számára. Azt akartam, tudják meg a szüleim, hogy milyen körülmények között vagyok itt.Sajnos ez a levél eltűnt, pedig a három utolsót megtalálták, azokat megőrizte, nem tudom, miért.Június 21-én azt mondta nekem, hogy: "Most küldetésbe megyek." Persze engem egy csöppet sem érdekelt az ő küldetése. De azt mondta, hogy a "főnök" azt kívánja, hogy az ország keleti vidékére menjen. Ebből legalább volt annyi hasznom, hogy nem kellett hozzá felmennem az emeletre. Viszont még nagyobb magány és stressz várt rám, egyedül bezárva a pincébe.Nem tudtam elviselni a sötétséget, ezért a nagy lámpát éjjel-nappal égettem, és közben igyekeztem nem eltéveszteni, hogy mikor van nappal, és mikor éjszaka.

De néha nappal aludtam, máskor egész éjjel egy szemhunyásnyit sem, csak egyfolytában a rádiós ébresztőórát figyeltem, mint a betegek. Alig ettem a készletből, amit nagylelkűen volt szíves lehozni nekem. Ezek mind konzervek voltak, amiket hidegen kellett megennem. Meg innivalók: "igyál sok folyadékot", mondta. És volt kenyér is, csak megpenészedett. Azzal bosszultam meg magam, hogy "Nic-Nac"-ot ettem, azt a kis betűket formázó kekszféleséget. Úgyszólván csak azt ettem.Azt hiszem, ezekben a napokban történt, hogy szétszereltem a rádiós ébresztőórát, azt reméltem, hogy rátalálok valami híreket mondó állomásra, és megtudok valamit a kinti világról, bármit, ami összeköthet korábbi életemmel. Azt egy percig se reméltem, hogy a hírek rólam is szólnak.

Végül is nem tűntem el, nem keres senki, nem szerepelhetek hát a Belgium-szerte keresett eltűnt gyerekek listáján... pedig ... egyszer egy barátnőmnél láttam egy plakátot két nyolcéves kislány - Julie és Melissa - arcképével, akik 1995. július 25-én tűntek el, és akikről már egy éve nem volt semmi hír! Én is elolvastam ezt a plakátot. És semmi több. Most nem láttam benne kapcsolatot az én esetemmel. Pedig... Pedig ők voltak előttem abban az odúban, és a falat borító sárga festék talán az ő nyomaikat takarta. Nem tudtam, milyen zavar és tanácstalanság van odakint, nem tudtam, hogy a szüleim kétségbeesve kerestetnek, és engem is az eltűnt gyerekek között tartanak számon, mint a többi kislányt, nem tudtam, hogy egy plakáton már az én fényképem is szerepel, és a személyleírásom is, tehát, hogy kék a szemem, szőke a hajam, 145 centi magas vagyok, és törékeny a testalkatom, sőt még a biciklim fényképét is közölték, a csomagtartón a piros táskával, amiben az úszócuccaim voltak. Kerestettek az első naptól kezdve. És én nem tudtam a hajtóvadászatról, a kutyákról, hogy még a folyóparton és a folyóban is kerestek, hogy a szüleim makacsul és megszállottan kutattak utánam.Június 26-án hazajött. Ekkor már harminc napja voltam ott. Visszatérése azt jelentette, hogy a kálvária-szobában megint ki kellett szolgálnom, újra elkezdődtek a korábbi szertartások. Odafönt, amikor az ágyában voltam, a bokámnál fogva az ő bokájához láncolt. Mert néha ott kellett maradnom egész éjjel, vele kellett "aludni" abban az átkozott szobában. Ilyenkor nem mertem elaludni. Folyton attól féltem, hogy fölébred, és elölről kezdi a "dolgait", mialatt én alszom, és akkor nem tudom azt mondani neki, hogy "Ne. Nem, nem akarom". A legkisebb mozdulatát is éreztem, és ahányszor felemelte a lábát, hogy megforduljon, a lánc vágta a bokámat. Néha eltévesztette, és a jobb lábát a jobb lábamhoz láncolta a hülye. Ilyenkor aztán meg se tudtam moccanni, nem volt rá módom, hogy a lehető legmesszebbre elhúzódhassak tőle. Az éjszaka hosszú volt. Néztem a mennyezetet vagy a televíziót, ha égve hagyott nekem valami nézhető műsort - jutalmul. Még ha le is tudtam hunyni a szememet, és ha találtam is valami viszonylag kényelmes testhelyzetet, akkor is rögeszmésen igyekeztem, nehogy mélyen aludjak. "Ha elkezd megint valamit, legalább megpróbálhatsz tiltakozni", mondtam magamban. A tiltakozás, egyedül ez volt, amit még tehettem, és amivel megmutathattam, hogy elutasítom. Ellökni, azt mondani, hogy nem, egészen addig, amíg el nem kezd fenyegetőzni, vagy amíg már nem tudok tovább küzdeni ellene.Hogy el ne aludjak, elképzeltem, hogy a mama ilyenkor jön haza a munkából, hogy a nővéreim nézik a televíziót, talán ugyanazt, amit éppen én is,Samre és Tifire gondoltam, a kertünkre, a virágmagokra, amiket elvetettem, keresztanyám szilváslepényére, nagyi kispárnájára, meg arra, hogy mit kellene csinálnom, hogy odalent, a rejtekhelyen ne haljak meg az unalomtól, meg arra is, hogyan lehetne megbolondítani a követelőzéseimmel azt a mellettem alvó hülyét. Ha lenne fegyverem vagy egy késem, ha bele tudnék vágni valamit a pofájába, mondjuk a földszinten, a kandalló körül felhalmozott téglák közül egyet. De ennek nem ártana semmit egy tégla. Különben is túl kicsi voltam ahhoz, hogy sikerülhetett volna ilyesmi.Így hát azt tettem, amit tudtam. Néha én rángattam meg a láncot, hogy bosszankodjon, nyöszörögtem, hogy hosszabbítsa meg a láncot, mindenért nyafogtam, panaszkodtam, fáradhatatlanul követeltem a szüleimet, telefonálni, írni akartam nekik, és folyton nyaggattam, hogy kaphassak egy televízió-műsort közlő újságot! Minden erőmmel igyekeztem elviselhetetlenné tenni az életét, folyton beszéltem, tiltakoztam, panaszkodtam, feleseltem és sírtam és úgy tűnt hogy ez, a szánalmas kis eszközeimmel, valamennyire sikerült.Persze a tévéújságról szó se lehetett. A telefon se jöhetett szóba. Néhanapján egy láncszemmel meghosszabbította a bokámra csatolt láncot.

Ez persze nem volt nagy megkönnyebbülés, és főleg nem jelentett szabadulást. Ravaszkodtam, és magamban "ostobának", "idiótának" tartottam. És ha erősködött, hogy csináljak valamit, amit nem akartam, felbátorodtam, és hangosan sértegettem:- Maga egy igazi seggfej, ez nem normális dolog!Utálom magát! Mit basztat, teljesen az agyamra megy! - mondtam, és ilyenkor megkönnyebbültem.Szükségem volt csúnya szavakra, hogy kitomboljam magam.De ő nem törődött a sértegetéseimmel, fütyült rám, bár néha felhúzta magát, aztán végül így is-úgy is megcsináltam, amit akart. Később már uralkodtam magamon, és nem sértegettem túl gyakran, azt mondtam magamban, hogy "Ne vidd túlzásba, mert rosszul végezheted..."

De étkezés közben, ha szembe ült velem, mindig kedvem lett volna beledöfni a villámat, vagy a képébe vágni a forró serpenyőt, amikor friss húst sütött magának, és nekem valami főtt konzerv húsgombócot kellett ennem, ami ráadásul romlott volt. Vagy amikor azt mondta, hogy vigyem oda neki a kávéját, amit a mikróban melegített. Nekem persze nem volt kávém! Csak fel kellett volna emelni a fenekét, hogy érte menjen.- Nem vagyok a riherongy cselédje! Három lépésre van magától a mikró.Közben féltem, beteg voltam a magánytól, a szégyentől és a mocsoktól, fuldokoltam, órákig sírtam, amíg bele nem fájdult a fejem, és vörös nem lett a szemem.De szembe akartam szegülni vele, akartam, hogy lássa: undorodom tőle! Semmit nem tudtam mindarról, amit ő "szex"-nek nevezett, és azt sem tudtam, hogy vannak ilyen szexmániások, soha senki nem világosított fel engem ilyen dolgokról. Még nem is menstruáltam. És még soha nem volt olyan fiúpajtásom, akinek akár csak egy puszit adtam volna. Nem volt ilyen emlékem.De azt láttam, hogy az ő viselkedése nem "normális". Ő egy öreg férfi, én meg csak tizenkét éves vagyok, és mégis azzal tölti az idejét, és azzal kellemetlenkedik nekem, hogy ilyen furcsán viselkedik, és furcsa dolgokat csinál. Hát milyen ember az ilyen? Csak egy hülye, egy ostoba állat?Naiv voltam, mert még nem éltem át a legrosszabbat.

Állni a sarat

"Az úr, aki vigyázott rám" olvasója volt az Élet és Tudomány című lapnak, amit apám is megvett néha, és én nagyon szerettem azt a számot, amelyben a bolygókat mutatták be, mert imádtam mindent, ami a világűrről szólt. Kértem, hogy hadd olvassam ezt a lapot, és erre ő azt mondta: "Na, gyere, tele van vele a padlás..."Magammal vittem, amennyit csak tudtam, és amennyit csak adott, nehogy két nap múlva megint unatkoznom kelljen. Időnként huszonnégy órákat töltöttem ébren a rejtekhelyen, aztán néha egyvégtében aludtam tizenkettőt, de ha nagyon stresszes voltam, és ráadásul nem volt mit csinálnom, az rettenetes volt. Mindenképpen foglalkoztatnom kellett az agyamat, szükségem volt arra, hogy megszervezzem a napot, és csináljak valamit, nehogy megőrüljek.Az egyik újságban találtam egy megrendelőlapot: az Élet és Tudományt Michèle Martin névre rendelték meg. Cím: Marcinelle, Philippeville út 128.Az egyik lapszámra az is volt ráírva, hogy "154-es cella".Néhány nappal később az asztalnál láttam, amint "őrzőm" felbontja a postáját.Nem jó helyen ültem, fordítva láttam a betűket, erre hülyén kapálózni, fészkelődni kezdtem, hogy el tudjam olvasni a címet. Az irányítószámot el tudtam olvasni a borítékon: 6001. A megrendelő szelvényen is ez volt. És a házszám 128...Igyekeztem a névre koncentrálni, de közben folyton mozgatta a borítékot, és nemigen tudtam követni. Azt eltudtam olvasni, hogy Marc, de a családnevet nem sikerült kiolvasni, viszont ez a levél is Marcinelle-be volt címezve.Amikor korábban megkérdeztem, hogy hívják, azt mondta:- Választhatsz: Marc vagy Alain...- Nekem az Alain jobban tetszik - mondtam.Így hívták a fodrászunkat, aki nagyon rokonszenves volt, azért tetszett jobban. A Marc egy haszontalan fiúra emlékeztetett, aki a közelünkben lakott. De sose hívtam Alain-nek. Maga.

Ezt mondtam neki, soha mást.Tehát Marcienelle-ben voltam, a Philippeville út 128-ban, és ezt a gazembert Marc Dutroux-nak hívták. Megkérdeztem tőle, hogy volt-e már börtönben, hiszen láttam a cellaszámot az újság címlapjára írva. Azt mondta, hogy igen.- Soká? - kérdeztem.- Igen, nagyon soká. Most, hogy bosszút álljak a rendőrökön meg a bírókon is, olyan dolgokat művelek, amiket tilt a törvény, de többé már nem tudnak elkapni.A Marcinelle név nem mondott nekem semmit, fogalmam se volt, hogy merre van. Ha azt olvasom, hogy Charleroi, amihez Marcinelle tartozik, akkor van valami támpontom. De annyit legalább mégis megtudtam, hogy Belgiumban vagyok...

Ha a mi irányítószámunkhoz viszonyítottam, ami 7540 akkor, úgy gondoltam, nem lehetek sok száz kilométerre otthonról. és ha az elrablásom és az érkezésem időpontját veszem, akkor...Amikor letépett a biciklimről, akkor 7 óra 15, mondjuk 7:30 volt.És 10:30-kor néztem az órámra, akkor, amikor először az ágyhoz láncolt. Tehát körülbelül 9:30-kor érhettünk a ház elé... Ezek szerint két óra volt az út.Ekkoriban kezdődött a rögeszmém a telefonnal is.Azt is azonnal felfedeztem. Ahányszor fölmentünk az emeletre, hogy együtt együnk, mindig ott láttam, tőlem balra a hűtőszekrény tetején. És minden alkalommal megkérdeztem:- Működik ez a telefon?- Nem telefonálhatsz, ez a készülék a törzsszállás központjához van kötve.- De azért felhívhatnám a szüleimet, csak öt percre...- Nem lehet, a szüleidet lehallgatják, a főnök megtudná, és azonnal megölne téged...- Nem mondanának semmit, és én se mondanám el, hogy hol vagyok, sem azt, hogy kivel, csak azt akarom tudni, hogy jól vannak-e...- Nem!És legközelebb újra kezdtem:- Csak öt percre, vagy nem is öt... csak két percre...- Nem! A főnök vagy valaki a bandából megtudhatja, hogy nem haltál meg, vagy hogy nem kerültél be a hálózatba, és akkor nagy gáz lesz.Ahogy múlt az idő, és ő folyton nemet mondott, én egyre makacsabb lettem, és már semmit nem akartam úgy, mint telefonálni a szüleimnek. De ez a telefon a főnökhöz volt kapcsolva, aki engem meg fog ölni, és én bevettem ezt a hülyeséget. Amikor először mondta, felkiáltottam, hogy "Jaj!", és az arcom nyilván azt fejezte ki, hogy "Jaj, tőle nagyon félek, és ez esetben dehogy is akarok telefonálni!" És valóban nagyon féltem.De bosszantó volt, hogy le kellett erről mondanom, és minden nap dühbe gurultam, amikor megláttam a telefont. Főleg, amikor láttam, hogy ő persze telefonál. Egy nap hallottam, amint valakinek azt mondja a kagylóba, hogy "Michel" és puszikat küld neki...- Ez egy nő volt, ugye? Láttam, hogy puszikat küld neki... - kérdeztem.- Nem. És ne foglalkozz vele. Nincs feleségem.Néha hallottam, hogy azt mondja, "Michel", de nem tudtam, hogy férfi, azaz Michel, vagy nő, azaz Michele-e?... Csak később, a per után tudtam meg, hogy legalább három "Michel" volt a környezetében. Michèle, a felesége, Michel, a sapkás nyápic és egy másik Michel, aki az autókkal való üzérkedésben és más szélhámosságokban volt társa.Amikor észrevette, hogy figyelem a telefonjait, elbújt a hűtőszekrény mögé, hogy kevésbé halljam, vagy a kézibeszélő elé tette a kezét, és rám is szólt:- Ne hallgatózz, hanem egyél tovább!Nem volt sok időm az evésre. Volt úgy, hogy felhozott a földszintre, és nagyjából egy fél órán belül már vissza is vitt a rejtekhelyemre. Máskor úgy határozott, hogy "levegőznöm kell", felvitt az emeletre, és ott maradhattam akár jó három órán át.Egyszer mégis megpróbáltam telefonálni. Valami dolga volt az emeleten, nem tudom, mivel töltötte az időt odafönt, nem is akartam tudni. Odaosontam a hűtőszekrényhez, de épp akkor jött le, amikor már elterveztem, hogyan is fogom megszerezni a készüléket. Azt mondtam, azért talált ott, mert én is fel akartam menni utána: arcizma se rándult, de nekem nagyon melegem lett.

Ma már soha nem megyek sehova a mobilom nélkül, a mobil a legjobb barátom, és minden üzenetet megőrzök. De még most is dühbe gurulok, ha eszembe jut az a számomra elérhetetlen magasságokban álló telefonkészülék. "Őrzőm" persze nyugodt volt, tudta, mekkora félelmet keltett bennem a gonosz főnökről szóló történetével. Pedig a telefonja egy normális vonal volt.

Beszélhettem volna a szüleimmel, megtudhatták volna, hogy hol vagyok, és hogy még élek, és megvárhattam volna, hogy értem jöjjenek. Mert én akkor, abban a pillanatban semmi mást nem akartam, csak ezt, nem hívtam volna a rendőrséget, mert a szörnyeteg azt is értésemre adta, hogy a rendőrség is halálos fenyegetést jelent a számomra.Ha meghallom "valamelyik bandatag" rekedt hangját, azonnal lecsapom a kagylót, gondoltam.Ez a rizikó benne volt tervezett vállalkozásomban, mert a vágy, hogy beszélhessek a szüleimmel, abban a pillanatban erősebb volt a félelmemnél.Pedig azt is tudtam, hogy nem fogok tudni kicsúszni a karmai közül, és hogy minden próbálkozásommal veszélybe sodrom a szüleimet is, de azonkívül, amit ez a szörnyeteg mondott, semmi hírem nem volt róluk, és nagyon gyötört a hiányuk.Ma is tudom, hogy mit írtam a szüleimnek, nagyjából azt, hogy úgy érzem, büntetésből vagyok ott, ahol vagyok, és hogy nem akarok ott maradni. Aztán sok kérdést tettem fel arról, hogy mi van otthon, hogy élnek, mit csinálnak, és gondolnak-e arra, hogy kifizessék értem a váltságdíjat - mert bármit mondott az a szörnyeteg, én annak ellenére reménykedtem, hogy fizetni fognak. Beszéltem nekik az őrzőm "viselkedéséről" is, és kérdeztem mindenféle részleteket az életükről, például, hogy hány órát dolgozik anyám a kórházban... Fix pontokat akartam beilleszteni a naptáramba a kinti világból. Bejegyeztem például a napot, amikor a nagymamához szoktunk menni ebédelni, vagy a kutyám, Sam születésnapját, vagy a mamám szabadnapját. Kereszttel áthúztam minden elmúlt napot, hogy ne vesszek el teljesen abban a mocskos időtlen odúban.Nem kaptam választ a levelemre, azaz csak tőle, szóban.- Figyelj, a szüleid megkapták a leveledet, egy osztálytársad adta át a mamádnak. Azt üzeni, hogy egyél rendesen, hogy szeretned kell a szexet, meg azt mondta, hogy nem szeretsz rendesen mosakodni. És mivel nem tud fizetni, hát itt kell maradnod. Számoltak a lehetőségeikkel, és belátták, hogy nem megy Ezt neked is be kell látnod. Most tehát új élet kezdődik, te leszel az én 'új asszonyom..."Már nem emlékszem, mi mindent talált ki még azért, hogy elfogadtassa velem, ki vagyok szolgáltatva neki, és hogy elhiggyem, a szüleim végül is átengedtek engem egy ilyen szörnyetegnek, mint ő. Egyszer, sokkal később, azt is mesélte, hogy a szüleim már minden holmimat becsomagolták nagy kartondobozokba. Amivel azt akarta mondani, hogy: "Te már nem létezel, meghaltál a számukra, többé soha nem fogod látni őket. Ez az ügy őket már nem érdekli." Ez kimondhatatlan kegyetlenség volt. Elképzeltem, ahogy az összes holmim kartondobozokba kerül, és azokkal együtt én is feledésbe merülök. Attól kezdve nem létezem.Eleinte úgy tettem, mintha elfogadtam volna ezt az "új életet", de azért azt gondoltam: "Lehetetlen, hogy a szüleim fütyülnek rám. Előbb vagy utóbb meg fognak jelenni azzal a hárommillióval, és kiszabadítanak." Egyébként azt is megírtam nekik, hogy ez az alak miket csinál velem, és hogy nem az én hibám, hogy be vagyok zárva abba a pincébe!Ő tehát hiába mondta, hogy elhagytak, hogy a számukra halott vagyok, mégis minden nap reménykedtem. Álltam a sarat. Tartottam magam - bírnom kellett, nem volt más választásom. és ahányszor eltelt egy nap, én életet és egy új napot nyertem.A mese, amit ez a "barom" kitalált, megzavart, és lehetetlenné tette, hogy logikusan gondolkodjak. A szüleim elhagytak. Magamra hagytak és pont. Mégis írni akartam nekik, el akartam mondani, hogy egészen mostanáig szemrehányás és vádaskodás nélkül elviseltem, hogy engem valahol fogva tartanak, de nem tudom, mi az a rossz, amit ők tettek, és amiért nekem kell bűnhődnöm, ugyanakkor nem akarom őket bűntudattal terhelni, mert én érzem bűnösnek magamat. És ez így volt. Bűnösnek éreztem magam először is azért, mert hagytam, hogy elkapjanak, aztán azért, mert elviseltem ezt a rettenetes alakot. Meg hogy a lelkem mélyén nem volt bizalmam már bennük, a szüleimben sem. A családban a többiek mindig elnyomják, és akadályozzák a legkisebbet, ezért nincs igazán helye a házban. És a kicsi mindig rosszabbul csinálja a dolgát, mint a többiek. Hogy ezután teljesen magára lehet hagyni, az így már szinte magától értetődik.

De én mégis, konokul élni akartam, és írni, és egyfajtaképpen ki akartam követelni azt a szeretetet, ami korábban is hiányzott nekem. Igen, magamat is bűnösnek tartottam, mert szófogadatlan voltam, nem voltam elég figyelmes a többiekkel, nem takarítottam otthon rendesen, túlságosan független akartam, lenni, és "rossz, kezelhetetlen természetem" volt... Nem voltam elég "kedves"... tehát megkaptam érte a büntetésemet.

De azért olykor fellázadtam, és azt mondtam: mégse törték eléggé magukat a szüleim, nem igyekeztek, hogy kiszabadítsanak. És ezzel együtt is tovább élt bennem az első hetek reménykedése, hogy minden követ megmozgatnak értem egész Belgiumban. Egy hónap múlva azt mondtam: "Kész, most már nem keresnek." Aztán azt: "Vagy keresnek, de nem tudok róla." Aztán: "Azt hiszik, meghaltam!" Teljesen összezavarodtam. És nem tudtam, mit gondoljak róluk, magamról, se arról az alakról, aki "vigyázott rám". Teljesen elveszett és elesett voltam. Ha "őrzőm" lejött értem a pincébe, hogy enni vigyen, szinte az volt az érzésem, hogy átmenetileg kiszabadultam.

De előfordult, hogy hagyott tespedni abban az odúban, ami szokatlan volt. Ha ilyenkor zajokat hallottam az emeletről, csendben maradtam, és elképzeltem, hogy a banda vagy maga főnök van odafönt. Végül megkönnyebbülést és szinte a biztonságot jelentett, amikor hallottam, hogy "védelmezőm" recsegő hangon megszólalt az odú bejárata előtt: "Én vagyok...Egy nap, amikor elment, feltúrtam a rendetlenül egymásra hányt holmikat, amelyek az odú bejáratát eltorlaszolták. Azt reméltem, hogy találok valami szórakoztató dolgot. Csak egy halom kidobott tárgy között turkáltam - kibelezett számítógép, kartondobozok, mindenféle haszontalan kacat. Semmi érdekeset nem találtam.Ekkor jött az az ötletem, hogy írok a szüleimnek. És ő beleegyezett, végül is nem zavarta, hiszen a levelet úgyse küldte el. Azt hiszem, öt vagy hat levelet írtam, de később a nyomozók csak hármat találtak meg. A matraca alatt! Nem tudom, mi volt velük a szándéka, albumot akart csinálni? Vagy olvasgatta, és élvezte a nyomoromat? A naptárom szerint másodszor július 9-én írtam. Ez a levél is eltűnt. Nem tudom, mit tett vele, mindenesetre elolvasta, és az is biztos, hogy rajta kívül senki más nem látta. Folyton vártam a választ meg a szabadulást, és továbbra is teljesen homályos volt előttem, mi lehetett az az állítólagos rossz, amivel apám az állítólagos "főnöknek" ártott. A szörnyeteg, akit a leveleimben úgy emlegetek, hogy "az úr, aki most őriz engem", időnként arra célzott, hogy valami anyagi természetű nézeteltérés volt apám és a főnök között. Néha azt mondta: "Apád sokat ártott a főnöknek." De folytonos kérdezősködésemre és sírásaimra a leggyakrabban fenyegető "Fogd be a szád!" vagy "Hagyd abba a sírást!" volt a válasz, és attól kezdve lehetetlenné vált a párbeszéd.Azért persze hozott nekem "híreket". Nem kétséges, hogy amikor anyám üzeneteit tolmácsolta, egyszerűen a levelemben olvasott gyerekes kérdéseimre támaszkodott. Mindig azt mondta, hogy valamilyen "közvetítőre" bízta a levelemet azzal, hogy csak "anyám saját kezébe" adhatja át.Én, ahogy tudtam, leírtam, mindazt, amit el kellett szenvednem, anyám pedig "azt válaszolta", hogy csak legyek kedves, engedelmes és törődjek bele mindabba, amire panaszkodtam, mert ha sokat idegesítem az urat, majd odaad másnak, aki esetleg kínozni fog. Tizenkét éves korban nagyon nehéz megérteni az ilyesmit. Hogyan "szeressem", amit ez az alak velem csinál? Hogyan törődjek bele, amikor ösztönösen el kell taszítanom? Aztán ott volt az az állítás is, hogy a szüleim cserbenhagytak engem, vagy "belátták, hogy többé nem láthatnak engem". Mindent összevéve, "apám bűnéért" kellett fizetnem, és a családom belenyugodott, és elfogadta, hogy engem átenged, ahelyett, hogy fizetne hárommilliót. Ez az iszonyú agymosás több mint egy hónapig tartott. De végig hatott és működött, amíg fogoly voltam.Egyre jobban figyeltem, meg akartam tudni, hol is vagyok tulajdonképpen.A kálvária-szobában titokban megpróbáltam kilesni az ablak elé húzott függönyön át. Vasúti síneket láttam, és mindaz, ami a környezetből még elém tárult, igazán nem volt túl vidám.Ha bent hagyta a kulcsokat a bejárati ajtóban, amikor valahonnan megérkezett, az engem teljesen elbűvölt, és megrészegített. Égtem a vágytól, hogy kinyithassam azt az ajtót, hogy lássam és megtudjam, mi van odakint... őrjítő, ha az ember be van zárva valahova, és nincs semmilyen külső támpontja.... Hol lehetnek a bandatagok házai? És a főnöké? Mögöttünk? Körülöttünk? Merre, hova mennek a vonatok? És honnan jönnek?

Biztos, hogy akkor is fel akart kavarni, meg akart rémíteni, amikor egyszer megmutatta nekem a pisztolyát, de talán arról is meg akart győzni, hogy van eszköze, ha meg kell engem védenie. Egy szennyeskosárból vette elő, ami a három méter magas konyhaszekrények tetején állt az első szobában, a bejárattal szemben. Oda rejtette. Attól nem kellett tartania, hogy én azt valaha is elérem. Volt valami halvány fogalmam az ilyen szerszámokról, hiszen valamikor rendőr volt az apám.- Minek magának pisztoly?- Mert előfordulhat, hogy gazfickók csöngetnek be hozzám.És célzást tett néha egy "bandatagra", akit soha nem láttam. Ha jött ez a bandatag, és én a második szobában voltam, gondosan becsukta a két szoba közötti ajtót, és csak ezután nyitotta ki a bejárati ajtót, és így, mivel az én oldalamon a zsalugáterek is zárva voltak, se nem láttam, se nem hallottam semmit. És nem is mertem megtudni semmit, mert rám parancsolt, hogy meg ne mozduljak, és fogjam be a számat. Végül már úgy éreztem, mindaz, ami hozzám eljut odakintről, a törzsszállásról, az én számomra halálos veszélyt jelent. És a végén azt mondtam magamban: "Még jó, hogy van fegyvere, és meg tud védeni engem." Ez is része volt a forgatókönyvnek, amibe belekényszerített.Lent, a pincében kifejezetten klausztrofóbiás lettem. Az iszonyú sárga falak beteggé tettek, a matracom teljesen szétment, hol fáztam, hol melegem volt abban a nedves lyukban, ráadásul fájt a fogam. Erre is panaszkodtam, de csak egyetlen egyszer, mert azt mondta nekem:- Ha fáj, majd kihúzom neked...Jó két évvel el voltam maradva, későn estek ki a tejfogaim. A többit is mindig ki kellett húzni, de még volt négy, ami bent volt. Közben a véglegesek már kezdtek nőni, és nem találták a helyüket. Őrjítő fogfájásom volt, és mivel a kenyér mindig dohos, a konzervek pedig undorítók voltak, beértem azzal a Nic-Nac nevű rágcsálnivalóval, ami viszont kemény volt, és felsértette az ínyemet. Hiba sírtam volna fogkefe után, azt csak akkor tudtam használni, amikor fölvitt az emeletre. Ha például valami "küldetés" miatt elment, akkor nem volt fogkefe. De mosakodás se. A bugyimat se tudtam máshol kimosni, csak odafent, a fürdőszobában. Volt ugyan vizem egy marmonkannában, de ha abból elvettem, hogy legalább kiöblítsem, kevesebb ivóvizem maradt. Ugyanígy voltam az arcmosással. És fürdőkesztyűm, szappanom, törülközőm se volt. Néha a csészémbe öntöttem az ivóvizemből, és azzal a kis vízzel próbáltam arcot mosni, aztán a matracomat borító mocskos lepedőbe törülköztem. Utána még piszkosabbnak éreztem magam. Ha viszont ő fürdetett meg az emeleti fürdőszobában, olyan erősen dörzsölte a bőrömet, hogy szinte lejött, skarlátvörös volt, mire befejezte.Mennyit álmodoztam az otthoni fürdőszobáról, illatos szappanról, puha és tiszta szivacsról... Néha elképzeltem, mit szólnának a szüleim, ha látnának engem egy ilyen fürdés alatt, ha látnák, hogy szenvedek az undorító és durva sikálástól.De még ennél is rosszabb volt, amikor ez a rögeszmés őrült több napra elment. Ott volt az éjjeli, illetve hát egy vödör. Maga a borzalom. Csak akkor tudtam kiüríteni, amikor megjött. És ha elment egy hétre, akkor ott bűzlött mellettem egy hétig. És mit tehettem, magamban bosszankodtarn, pedig a legszívesebben szétvertem volna a falakat. Amikor nem volt otthon, akkor még a szokásosnál is nagyobb csendben kellett maradnom. Mert ugye előfordulhatott, hogy "valaki a bandából" vagy esetleg "maga a főnök" bejön a házba. ,,...Aztán még meghallhatnak!..."Pedig valójában ilyenkor kellett volna torkom-szakadtából üvöltenem, hogy meghalljon valaki. A pincét a lépcsőházzal összekötő ajtó ilyenkor mindig zárva volt. És én annyira féltem, hogy ez a csendet követelő parancs sajnos végig hatásos volt. Ahogy hatásos volt, gondolom, azoknál is, akik előttem voltak a pincében.Egy nap, csak hogy múljon az idő, és elfelejtsem, hogy este le fog jönni értem, és megint "úgy fog viselkedni", elhatároztam, kutatok egy kicsit a kacatok között, már csak azért is, mert megtiltotta. Untam már a francia mondatok másolgatását, elegem volt a hülye nyomogatós játékból, egyáltalán mindenből elegem volt. Valami rosszat akartam csinálni. "Szóval nem akarod, hogy belelássak a dolgaidba? Nahát, én azért is megnézem, mit rejtegetsz!", mondtam magamban.Azért óvatosan turkáltam, nehogy észrevegye. Ott voltak a számítógép alkatrészek, meg a mennyezetig érő, sok egymásra pakolt papírláda, azokat békén hagytam a beugró sarkában. Ha azok közül egyet elkapok, hát az egész torony a fejemre esik. Egyébként nem volt könnyű mozogni abban a beugróban sem, mert ott volt az a rúd, ami tartotta a síneket, amelyeken a kétszáz kilós ajtót csúsztatni lehetett. De voltak ott, hozzám közelebb, cipődobozok, tele mindenféle papírokkal.

Nem kezdtem el módszeresen kutatni bennük, mert azért túl nagy volt bennem a félelem, hogy lejön, és rajtakap. De találtam egy füzetet vagy noteszt, amiről nem is sejtettem, hogy kapcsolatban lehet az én elrablásommal. Michèle Martin, ez volt ráírva. Ez a nő volt a felesége, két lányának anyja, de főleg a cinkostársa... Csak akkor ez a név természetesen semmit nem jelentett a számomra.Találtam három fényképet is, meztelen kislányt ábrázoltak. Mind nagyon rossz minőségű volt. Mind alulnézetből készült. Azonnal felismertem magamat.- Ez én vagyok!Igen, én voltam, fent a szobájában. Szorongó arckifejezéssel, könnyes, dagadt szemmel, és a testem tele piros foltokkal. Akkor még gyógyszerek hatása alatt voltam, az első vagy második napon lehetett, most már nem tudom.Kedvem lett volna összetépni, de eszembe jutott, hogy esetleg lejön, és épp ezeket keresi, nem találja. Nem kockáztattam a megtorlást. Mindössze annyit tettem, hogy egy másik helyre dugtam, és azt reméltem, hogy ott tudom tartani mindaddig, amíg ki nem találom, hogy tüntethetem el végleg. Vagy addig, amíg ki nem szabadulok abból a pokolból... Szánalmas volt így látni magamat, alig felismerhetően.Ebben a cipődobozban voltak más papírok is, meg mindenféle kulcsok, kapukulcsok is, de több fénykép nem volt. A kulcsokat pedig nem tudtam használni abba az odúba zárva. A bejárati kulcsokat ismertem, hiszen azokat távolról gyakran láttam.Azt mondtam magamban, hogy nincs itt már semmi, csak mindenféle vacak holmi, amitől nem remélhetem, hogy jobb életem lesz a patkánylyukban. Már épp felálltam, hogy abbahagyom az egészet, amikor észrevettem egy kis dobozt, amely megbújt a sín mellett, ami a rejtekhelyem ajtajának megemelésére szolgált. A sín U alakot formált, és a doboz épp az U kanyarodásában hevert. Gyorsan felvettem. Egészen új volt, bár piszkos, és pisztolygolyók voltak benne. Úgy látszott, egy se hiányzik belőle. Gondoltam, biztos ahhoz a pisztolyhoz valók, amit az emeleten mutatott nekem. Visszatettem a dobozt oda, ahol találtam, és arra gondoltam, hogy amíg ott van, legalább nem tudja használni a pisztolyát. Hülye gondolat volt, mert biztosan volt neki odafönt is elég golyója.Később megtudtam, hogy korábban, egy házkutatás alkalmával egy második fegyvert is megtaláltak nála éppen ott, épp ennek az odúnak a beugrójában. Ha én találom meg azt a fegyvert a kis dobozban lévő golyókkal együtt, és a golyók épp abba illenek, vajon meg mertem volna-e tenni, lett volna-e bátorságom? És akkor vége lett volna?Mindent elpakoltam, hogy ott legyen, ahol találtam, még mielőtt lejön. És meg is érkezett, megint hallottam, ahogy rekedt hangon és azzal az utálatos akcentussal azt mondja:- Én vagyok...Aztán jött a szertartás, előbb lerámolta a kinti polcról a holmikat, amelyekkel telezsúfolta, és felemelte a kétszáz kilós ajtót, hogy kiengedjen.Fent, a kálvária-szobában hallottam az elrobogó vonatok dübörgését. Az is borzasztó volt. Régen, amikor a nagyanyámnál aludtam, szintén hallottam vonatzakatolást, és zavart is egy kicsit, mert kiskoromban rossz alvó voltam, de ott volt a kispárna, amit a nagyitól kaptam, azt a fejemre tettem, és már el is felejtettem, hogy zaj van. A kálvária-szobában sokkal rosszabb volt: úgy éreztem, mintha minden vonat a mi háztetőnkön robogna végig. És sok vonat volt. Nem számoltam, mennyi. Nem láthattam őket az ablakból, de hallás útján úgy gondolom, napi tíz-tizenkét szerelvény lehetett, és ezt szinte elviselhetetlennek éreztem. Lent, a rejtekhelyemen kevésbé hallottam a vonatokat, a beton némileg tompította a dübörgésüket. De fönt... borzalmas volt. Talán ezért utálom máig is a robogó vonatot. Pedig sajnos, mostanában minden nap vonattal járok Tournai és Brüsszel között munkába és onnan haza. Utálom ezt az ingázó életet.Sok mindent betartottam már a kezdetektől fogva. Rávetettem magam az iskolai könyveimre, írtam, rajzoltam, de féltem, túl hamar a végére jutok az olvasnivalóknak. Zenét is hallgattam, igaz, gyakran sírtam is közben, ha a zene felidézte bennem a régi életemet. Aztán volt úgy, hogy az égvilágon semmit nem csináltam, csak bámultam, és kérdéseket tettem fel magamban, mert nem tudtam megérteni az örökös ellentmondásokat: "Azt mondja, ő a megmentőm, ugyanakkor folyton rosszul bánik velem." És sokszor majdnem megbolondultam egyedül, abban a kis patkánylyukban, igazán iszonyatos volt; még egy tükröm se volt, amibe belenézhettem volna, és úgy beszélgethettem volna magammal.

Folyton attól féltem, hogy elvesztem az időérzékemet. Ha felvitt az emeletre, és láttam, hogy nappali fény szűrődik be a házba, ezt és utána az éjszaka óráit is azonnal felírtam, amikor visszavezetett a pincébe. Azt is feljegyeztem a naptáramba - egyébként kereszttel jeleztem az eltelt napokat -, ha nem jött le értem.Ha írni akartam a falra erősített nyomorúságos deszkán, akkor odébb toltam a vödröt, és lekuporodtam a matracra. Fordultam erre-arra, de bármerre fordultam, folyton egy fal volt velem szemben. Mit tehettem, igyekeztem a "jó dolgokba" kapaszkodni.

Ha magával vitt az emeletre, és befejezte velem a "dolgait", hagyta, hogy órákig nézzem a televíziót, és én boldog voltam még akkor is, ha ez a hitvány alak mindig mellém heveredett, és ha tökéletesen hülye műsort választott, mert legalább mégis olyan képeket láthattam, amelyek kívülről jöttek. Néha adott krémes süteményt vagy három szem bonbont, és mivel olyan kevés jót kaptam enni, nagy élvezettel faltam még akkor is, ha előtte végig is kellett csinálnom a kötelező mocskos szolgálatokat, amit nem volt könnyű elfogadni. Az ocsmány disznólkodások után viszont pillanatok alatt "átkapcsoltam", és azt mondtam: "Most gyere, edd meg a sütit, fald fel a bonbont, és nézd a tévét!"Ilyen módon képes voltam valahogy túlélni, ami történt. Érdekes, hogy ha valami változott, és eltért a megszokottól, teljesen tanácstalanná váltam. Megzavart, ha egy reggel az asztal bal oldalára ült a jobb helyett. Pedig nem volt jelentősége.Egy nap úgy döntött, hogy a második szobában fogunk gyorsan megebédelni. Nyugtalan lettem.- Miért? Mi történt?Ő persze mindezzel nem törődött, hiszen neki voltak viszonyítási pontjai, tudta, mi miért van, ennek a piszok fráternek volt élete. Bármikor elmehetett, kószálhatott erre-arra a szakadt furgonjával, szívhatta a kinti levegőt, mialatt én be voltam zárva abba az egészségtelen lyukba.Egyébként az odúm tele bolt apró barna bogarakkal, kicsit tudtak repülni is. Undorral csaptam agyon őket. Régen is undorodtam a bogaraktól. Tele volt a testem piros foltokkal, és megállás nélkül vakaróztam. Nem tudom, hogy ez pszichés okokból volt-e, vagy tényleg tele voltam valóságos csípésekkel. Eleinte csak ritkán találtam egy-egy bogarat. Ezeket a cipőmmel csaptam agyon. De később elárasztottak.Úgy éltem már, mint egy állat, és egy idő után együtt a nyüzsgő állatokkal. Lejött valami rovarirtóval, és mindent telefújt, két napig fuldokoltam, és nem alhattam ott, mert akár tényleg meg is fulladhattam volna. Fent aludtam a szobájában.Egy nap kértem rajzszöget, vagy valami hegyes dolgot. Fülbevalót hordtam, ezért ki volt szúrva a fülem, de május 28-án uszodába is mentem volna, ezért nem tettem fel a fülbevalóimat. Nem akartam, hogy a lyukak összenőjenek. Nem adott rajzszöget. Erre előkotortam a dobozok valamelyikéből egy gemkapcsot, szétnyitottam, és minden nap áthúztam a lyukakon. A "szerszámot" gondosan visszatettem a helyére, a kis falipolcra. Igyekeztem felépíteni valami szánalmas kis rendszert az életemben, mintha odahaza lennék. De ez az alak egy szemeteskukában élt, az egész háza mocskos volt, engem meg úgy tartott, mint egy állatot, a házánál is mocskosabb fészekben, ezért is volt szükségem apró kis szertartásokra, hogy álljam a sarat. Azt hiszem, annak, ami velem történt, még a legkisebb részletében is hiába kerestem volna logikát.Ő kávét ivott, nekem nem volt jogom kávéhoz, de addig követeltem, amíg végre adott egy kis kávéfőző gépet. Fáztam, és kértem egy kis fűtőtestet. Amint volt rá alkalmam, folyton zaklattam valamiért. És nem is tudom hogyan, de álltam a sarat. Lehet, hogy nehéz eset voltam az ő szempontjából - azt hiszem, kellemetlennek vagy fárasztónak talált -, pedig csak a kétségbeesés rohamai idején sírtam és követelőztem. Aztán egy nap észrevettem, hogy a sírásom szinte gyönyörűséget okoz neki, és elhatároztam, hogy többé nem sírok előtte. A végén már odajutottunk, hogy nem ő nyújtotta, hanem én követeltem a krémes sutit meg a bonbont, ha nem adta magától. Nem tudtam elviselni, hogy az egyik nap úgy dönt, hogy ad egy kis plusz ennivalót, és másnap már nem.Úgy küzdöttem, ahogy tudtam, egyre agresszívebb lettem, és igyekeztem elfelejteni, hogy a halál, fenyegetően leselkedik rám. Pedig a halál a sarkamban volt, bármit tettem is könnyben és mocsokban ázva.Két és fél hónapig ugyanabban a bugyiban jártam. Amikor feljutottam a fürdőszobába, kimostam a mosdóban, pedig tudtam, hogy sajnos két napig fog száradni, és nincs helyette addig másik.

Az első hét végén nagyon piszkosnak éreztem magam, és kezdtem követelni a saját ruháimat. Mindig elküldött a fenébe. De három hét vagy egy hónap múlva - fogalmam sincs az ott eltelt idők tartamáról - kértem, hogy legalább hadd mossam ki, ami rajtam van. Ekkor lehetett, hogy azt mondta: "Jól van, majd kimosom neked..."Ezzel újabb nyomort szabadítottam magamra.A saját holmim helyett királyi gesztussal rám kényszerített egy kis sortot meg egy rövid ujjú blúzt, ami nem volt jó rám. Addig is folyton kérdezősködtem, de erre újabb kérdések tömegével ostromoltam.Egy négyajtós hatalmas szekrényből szedte elő ezeket a holmikat, rengeteg női és gyerekholmi közül. Abban a szobában egy játék mackó is volt, meg egy pici bölcső, pedig azt állította, hogy nincs felesége, se gyereke. És ezek után még azt veri a fejembe, hogy én vagyok az ő felesége?...- Maga játszik itt ezekkel? A játék mackó a magáé? Ez a sok ruha is mind a magáé?Mindig magáztam, nemcsak a távolságtartás miatt, hanem mert azt reméltem, hogy ha én korrekt és tisztességtudó vagyok vele, ő is az lesz velem... Hazug fráter volt. Alapjában véve fütyültem rá, nem érdekelt sem ő, sem a szörnyű kandallója, amire olyan büszke volt. Hülyének nézett engem. Magát viszont intelligensnek tartotta, és azt állította, hogy mindenhez ért, miközben egy nagy nulla volt, egy sótlan és színtelen senki. Ha valóban voltak gyerekei, szántam őket, hogy vele kellett élniük.Egy nap megint jelezte, hogy küldetésbe kell mennie, és több napra egyedül hagy a házban.Vége a fönti étkezéseknek, a vacak fasírozottaknak, nincs kálvária-szoba - néhány napig béke lesz. És lesz megint Nic-Nac, szaros vödör, undorító konzervek. "El" - ezt írtam be a naptáramban, és amikor hazatért, csak annyit, hogy "Vissza". Azt hiszem, öt napra távozott.És egyszer csak tökéletes sötétség borult rám. Kialudt a villany, leállt a ventilátor és a fűtés. Ott álltam tökéletes sötétségben, egy sírkamrában. Pánikba estem. Mindent fölforgattam abban a disznóólban, és százszor kicsavartam és visszacsavartam a villanykörtéket, de hiába kapcsolgattam a villanyt. A ventilátor se surrogott. Áramszünet volt. Fuldokoltam a levegőtlenségtől és a szorongástól. Amikor elment, figyelmeztetett, hogy ne csapjak zajt, hiszen tudnom kell, hogy bárki bejöhet a házba. De most ezzel nem törődtem. Üvölteni kezdtem, hogy azonnal jöjjön le, bár tudtam, hogy minden bizonnyal elment.- Itt vagyok a tök sötétben, rosszul vagyok, semmit se látok, mindenbe beleütközöm, és nincs levegő!... - üvöltöttem.Semmi válasz. Erre még hangosabban ordítottam:- Nincs villany! Itt nincs villany! Jöjjön le!Amikor felfogtam, hogy nem jön senki, kicsit megnyugodtam. Szerencsére elég hamar véget ért az áramszünet, mert ha több napig sötétben kell maradnom, valószínűleg megbolondulok.De most aztán nekiindultam, elegem volt patkánylyukból. "Most kereket oldok!", mondtam magamban.Rájöttem az ajtó technikájára, de nem voltam hozzá elég testes és erős. Nekivetettem a hátamat a kétszáz kilós betonajtónak, és lábaimat a kartondobozoknak meg a felhalmozott kacatoknak feszítve tolni kezdtem, hogy működésbe hozzam, és elmozduljon a sínszerkezeten. Toltam, maximálisan homorítva a hátammal és harminchárom kilóm minden erejével. Sikerült is résnyire megnyitnom, de addigra teljesen kimerültem, szükségem volt egy lélegzetvételnyi pihenőre. Nem támaszkodtam elég jól, ezért megmozdult az egész papírláda torony, ahogy a lábamat nekifeszítettem. Valami szilárdabb támasztékot kellett keresnem.Ittam egy kis vizet, mielőtt újabb erőfeszítésbe kezdtem. De csak ugyanabban a pozícióban tudtam újra nekifeszülni, hogy továbbmozdítsam azt a kétszáz kilós betont. És akkor szétment az egész. Két sín volt, meg a görgők, amelyeken az ajtó végiggördült, és egy az ajtó aljába erősített vasrúd, ami ellensúlyként szolgált. Na, ez esett ki, és hiába igyekeztem visszatenni, nem ment, nem voltam elég erős hozzá.Rejtekhelyem ajtaja így nyitva maradt. Volt öt perc, reménykedésem. De többé nem tudtam se jobban kinyitni, se becsukni. És kimenni se tudtam a nyíláson, mert csak néhány centiméternyi volt a rés...Odakint volt mibe kapaszkodni, amikor ő nyitotta ki az ajtót, mindig egy fémlapba kapaszkodott, de belül nem volt más, csak a beton.

Nem tudtam visszatolni a helyére, így nem mondhattam azt, hogy nem nyúltam hozzá! Visszavonultam a helyemre, a sárga falak közé, a matracomra és megpróbáltam olvasni, aztán elővettem a tankönyveimet, úgy viselkedtem, ahogy egy "jó kislány, aki nem csinált semmi rosszat". Nem tudtam megfelelő érvet találni, amivel igazolhattam volna menekülési kísérletemet, de a várakozás alatt felkészültem magamban a büntetésre. Hogy súlyos lesz, abban egy percig se kételkedtem. "Meg fog lincselni" - ezt gondoltam.Aztán hirtelen zajt hallottam a lépcsőház felől. "Megjött. Szét fogja verni a fejemet." Bebújtam a takaróm alá, mindig ezt tettem hasonló esetekben, és vártam, hogy azt mondja "Én vagyok!" Normális körülmények között ilyenkor kinyitotta az ajtót, és normális körülmények között megnyugodva, hogy megjött az én "őrzőm és megmentőm", előjöhettem a takar alól. Most ordított. Elmondott mindennek!- Felelőtlen vagy! És mi van, ha idejön a főnök, és meglátja, hogy ez nyitva van? Tudod, mit csinált volna veled! És ha kimentél volna a házból, hát biztosan megöl. Neki semmi az... embereket ölni!... És előtte olyan figurákat is csinált volna veled, amiket még álmodban se tudnál elképzelni!Vártam egy pofont vagy mindenesetre valami büntetést. De csak a halállal fenyegetőzött, meg különféle szado-mazochista kínzásokkal, amelyekről az én koromban nem is lehetett fogalmam. De hogy borzalmasak, azt éreztem.Nem kaptam verést, egyébként soha nem vert meg. Megelégedett azzal, hogy felemelte a kezét, mintha ütni akarna; láttam a szemében és dühtől eltorzult arcán a kegyetlenséget.

Ez elég volt ahhoz, hogy befogjam a számat, hogy beletörődjek, megadjam magamat.Sokkal hatásosabb fegyvere volt, mint a verés: halálfélelmet tudott bennem kelteni.Az ajtót megjavította, és én soha többé nem próbálkoztam. Ez az alak nagy hatással tudott lenni egy korombeli gyerek szellemi- és lelkiállapotára. Elhagyottnak éreztem magam, és kétségbeesettebb voltam, mint valaha. Beláttam, hogy őrültség volt a kísérletem. Ha sikerül, és teszem azt, ki tudom nyitni a lépcsőház felé vezető ajtót, sőt kimegyek a házból is, a törzsszállás területére lépek, és mindjárt elkap egy kínvallató pribék, aki használni is akar engem, még mielőtt megöl. Mondjuk, golyót röpít a fejembe, miért is ne?... Mindent el tudtam képzelni, "megmentőm" épp elég borzalmas részlettel beszélte tele a fejemet, így abban biztos lehettem, hogy végem lesz. Nem is beszélve arról a megtorlásról, ami a szüleimet fenyegeti helytelen magatartásom miatt.A bűntudatkeltés ugyanolyan hatásos fegyver, mint egy fenyegető revolver.Ha arra gondolok, hogy ez a szörnyeteg semmi mást nem akart, csak hogy kénye-kedve szerint kielégíthesse ocsmány vágyait egy kiszolgáltatott gyermeken, hogy előtte éveken át nőket erőszakolt meg, amiért börtönbüntetést is kapott, és amikor kiszabadult, hirtelen irányt változtatott, és bakfisokra utazott azzal hencegve, hogy soha nem fogják elkapni - szóval, ha mindezt végiggondolom, ma már tudom, hogy valóban nem voltam messze a haláltól. és ez egy olyan érzés, ami örökre belém fészkelte magát. Soha nem kísértett meg az öngyilkosság gondolata. Nem lett volna rá lehetőségem, de azt hiszem, egyébként is távol áll az alkatomtól. Anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna, szerencsére "életrevaló" voltam. Kimondatlanul mindig élt bennem valahol a remény, pedig ezt semmilyen logikus érv vagy kézzelfogható jel nem táplálta. Kevéske volt ez a remény, de a sötét és ocsmány mindennapokban mindig jelen volt. Folyton azon voltam, hogy valamelyest kényelmesebbé tegyem a cellámat, ezért megállás nélkül követelőztem, és egy nap azt mondtam, hogy otthon játék mackóval alszom. Erre adott egy ócska, kopott szőrű plüssállatot, ami inkább egy medvéhez, vagy még inkább kutyához hasonlított. Olyan ronda és siralmas volt, mint a ház tulajdonosa.Egy nap ki fogok kerülni ebből a pokolból. Éjjel-nappal ösztönösen ebbe a reménysugárba kellett kapaszkodnom. Mert előfordult, hogy "összeomlottam", és ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban.

1996. július 14., vasárnap

Édes marna, papa, nagyi, Nanny, Sophie, Sébastien, Sam, Tifi és az egész család!Megkértem az urat, aki őriz engem, hogy írhassak nektek, mert gyors léptekkel közeledik a mama, aztán Sophie és Sam születésnapja.

Nagyon szomorú vagyok, hogy nem kívánhatok nagyon boldog születésnapot, és nem adhatok nektek nagy-nagy puszikat és talán még ajándékokat se!! Neked, mama, úgy gondoltam, hogy adnék egy nagy csokor rózsát és fréziát, vagy kerti virágokat. Neked, Sophie egy Parker tollat adnék, ha lenne elég pénzem, és a mamának is azt adnék még, mert a Parker tollat ő is nagyon szereti. Neked, Sam, valami "apró játékot" vagy egy doboz kekszet adnék, persze kutyáknak valót! De mindehhez az kellene, hogy legyen pénzem, meg még ennél is jobban az ...Hogy köztetek lehessek! -, ez a legforróbb vágyam...De ez sajnos nem lehetséges. Mindenesetre, ha hazamennék, akkor az egész családot, Mindenkit biztosan meggyilkolnának, és ezt én nem akarom! Ezért inkább írok nektek, és inkább itt vagyok, mint otthon, holtan. Remélem, alaposan elolvassátok ezt a levelet, és örülni fogtok neki, mert minden, amit írok, teljesen igaz.Imádlak titeket, sokat gondolok rátok, és sokat sírok utánatok, de sajnos, azt hiszem, soha többé nem fogjuk látni egymást. Remélem, ti is sokat gondoltok rám.Sokszor tűnődöm azon, hogy amikor esztek valamit, amit én is szeretek, vagy ha hallgattok egy sanzont, amiért odavoltam, vagy akár még táncoltam is rá, akkor eszetekbe jutok-e? Azon is gondolkodom, hogy feltesztek-e még zenét, táncoltok-e, énekeltek-e úgy, mint azelőtt? Remélem, továbbra is sokat mulattok, szórakoztok és jól esztek (legalábbis jobban, mint én itt!). És hogy gondoltok rám, de azért nem őrültök bele! Itt az ételek néha jók, néha undorítók is. Itt nemigen vannak mártások, és ha vannak, akkor néha vagy gyakran nincsen bennük fűszer. Szóval nagyon, nagyon ritkán van szósz vagy mártás. Igaz, sokszor van fasírt paradicsomszósszal, de attól mindig fáj a hasam. Küldtem már nektek egy levelet, végül is annak az úrnak, aki engem őriz, egy haverja juttatta el hozzátok, és rajta keresztül van hírem rólatok.

Az őrzőm azt mondta, hogy a haverja a klinikán keresett fel téged, mama, hogy egyedül lehessen veled, és ott adta át neked a levelemet, amit te azonnal elolvastál, és azt mondtad, hogy ne tegyem beteggé magam azzal, hogy folyton az ébresztőórát vagy a karórámat figyelem, hogy "egyek rendesen", mosakodjak tisztességesen, és azt is mondtad, mama, az őrzöm haverjának, hogy nem szoktam rendesen mosakodni, meg azt is hogy különben jól vagy, és hogy számoltál a dolgokkal, és beláttad, hogy ti engem már sose fogtok látni, és hogy nekem "szeretnem kellene a szexet", vagyis mindazokat a dolgokat, amiket leírtam a levelemben. És azt is üzented, hogy legyek kedves ezzel az úrral, aki őriz engem, mert te tudod, hogy ha sokat idegesítem, akkor "átadhat" engem az egyik vagy másik bandatagnak, akiket ő ismer, és hogy az a személy, akinek odaad, meg is kínozhat, sőt biztosan megkínoz, és ha már eleget szenvedtem, megöl. Azt is mondta az őrzőm, hogy Sam is jól van, és hogy ti rendesen gondozzátok a kertemet és Tifit is!Már az összes retket megettétek? Ha akartok még ültetni piros és fehér retket, van maradék egy tasakban, amit megtaláltok a szürke polcon, egy Dockers feliratú cipődobozban. És azt hiszem,van ott még valamennyi kevert virágmag is. És ha nem találjátok, a bonbonos dobozom, lent is van, a pincében, a szürke polc alatt. Te mondtad, mama, hogy jól dugjam el. És én meg is mondtam neked, hogy hova tettem, csak nem tudom, emlékszel-e rá. Ha jót esztek ebédre vagy vacsorára, például süteményt, bonbont, kekszet vagy bármit, amit szeretek, úgy egyétek, hogy közben gondoljatok rám, mert én csak akkor jutok hozzá valami nyalánksághoz, ha megteszem, amit követel tőlem az úr, aki őriz engem, ha értitek, mit akarok mondani. Ha fürdünk, és kilépünk a vízből, az a víz mocskos; ha látnátok a kezét, fekete, akár a szén... jól van, talán dolgozik, de akkor is... Ráadásul nekem kell kimosni a kádat! De képzeljétek, amikor végzünk a fürdéssel, otthagyja a vizet a kádban, hogy aztán azzal öntsük le a vécét, és azt mondja, hogy így nem kell lehúzni, megspóroljuk azt a vizet! És néha nekem kell kimosni azt az utálatos vécét (mert odalent egy vödörbe végzem a dolgomat, amit én hozok fel, és a tartalmát a vécébe ürítem, amit persze utána nekem kell tisztára mosni), és én mosom a mosogatót, meg a követ, de pillanatnyilag mást nem. Nem tudom soha, milyen idő van odakint, mert csak egyetlen ablak van, amin kilátok, ha fent vagyok vele, bár ha az emeleten vagyunk, ott van még egy tetőablak, az összes többire rá van csukva a zsalugáter, vagy elsötétítő függöny takarja. Sajnos nem tudok innen kimenni, szaladgálni, játszani, szórakozni...Jártok az uszodába, ha szép idő van? Jaj, de szeretnék ott lenni veletek és a barátnőimmel... Van még egy kis problémám, hogy az őrzőm haverja nem akarja többé a leveleimet a mama saját kezébe adni. Azt mondja, hogy ez túl kockázatos.

Ezért mostantól postán kapjátok meg a leveleimet, és az úr, aki engem őriz, majd telefonálni fog, nem tudom mikor, és talán majd elkéri a nagymami vagy valaki más telefonszámát, de erről nem igazán tudok semmit. És van egy másik, nagyobb probléma is...A levél következő részében leírom a kegyetlenkedéseket, amelyeket most nem szeretnék újra felidézni....De ez még nem minden, más egyébre is rákényszerített: mivel meztelenül kellett vele aludnom, észrevette a szemölcseimet. És persze elhatározta, hogy kezelni fogja őket. Azt mondta, hogy a legjobb lesz kénsavval. Persze mondtam neki, hogy én korábban már kaptam különféle kezeléseket. De egy nap mégis egy üveg kénsavval jött haza. Elővett egy gyufaszálat, azt jól kihegyezte, aztán nekilátott. "Bizony, ezeket soha nem kezelték", ezt látszott kifejezni az arca, amikor nézegette, hogy milyen nagyok a szemölcseim.Erre én megint felvilágosítottam, hogy a papa már régóta foglalkozott különféle módszerekkel.Mivel már két hete nem csinálta, ma reggel megint nekilátott. Ha érzem, hogy éget, vagy szúr, akkor normális körülmények között szólnom kell, és abbahagyja, de néha azért tovább folytatja! Tegnap (szombaton) fürödtem, akarom mondani, fürödtünk És akkor úgy vakarta testemet a kezével, hogy az egész testemen előjöttek ezek a szemölcsnyomok, és egy merő pirosság lett. "Én", minden héten fürdök (1x), és amikor a hajam piszkos, megmosom! Gyorsabban zsírosodik, mert az a sampon, amit ő ad, nem zsíros hajra való! A fürdőszoba koszos, különösen a padló, és nincs a kád előtt szőnyeg, és nincs fürdőszobaajtó se, csak egy függöny! És az is el van szakadva, és nincs központi fűtés se ebben a "házban". Hiányoztok, rossz, hogy soha többé nem foglak látni titeket. Rossz, hogy nem lehetek otthon, közöttetek. És hiányzik az otthoni szép és tiszta fürdőszoba.

Hiányzik a "saját", kényelmes, meleg szobám, a takaróm, a kispárnám, a nagypárnám, a kis mackóm és az a sok holmi, amivel tele van a szobám. És hiányoznak a jó ételek: a bifsztek sült krumplival, a currys csirke, a saláta, a rizs, a fehér mártás... stb.Szeretném, ha egy kicsit foglalkoznátok a kerti kunyhómmal is. Tényleg, bevittétek a házba a tükröt, amit kint hagytam?Azért írtam a szemölcseimről meg a begyulladt bőrömről, mert... ha esetleg telefonálna és megkérdezné, hogy ti hogyan kezeltétek, és erre ti nem mondanátok semmit, kételkedni kezdene a szavamban, és gonosz lenne hozzám. Az utóbbi napokban folyton "zavart" engem, de kényszerítettem magamat, megtettem, amit kért. Néha szabad néznem a tévét, de...

Az itt következő részleteket saját elhatározásból én magam (Sabine) cenzúráztam.....szóval nem valami vidám dolog. Ráadásul csak éjfél felé nézhetem, amikor már nincs semmi. Egyetlen egyszer sikerült megnéznem a Vészhelyzet végét, tudjátok, amikor az egyik orvos helikopteren ment meg egy gyereket. De nagyon szeretném látni a Doctor Quinn-t vagy a Melrose Place-t is.Az utóbbi időben egy kicsit beteg voltam. Fájt nagyon a fejem, bedugult az orrom, a tarkóm is fájt és a fülem is! Adott valami szirupot, meg orrcseppeket. A cseppet Nabacetinnek hívják. Azt se tudom, hogy az orvosságok, amiket bead nekem, arra a bajra valók-e, amire panaszkodom. Ráadásul csak tejet és csapvizet iszom, odafönt néha kaphatok egy kis Coca-Colát vagy kávét, néha néhány bonbont is. De csaknem minden, amit nekem ad, már lejárt. Azt állítja, hogy az a dátum, amit a csomagoláson látok, az eladás napja! El kellett mennie valami öt napig tartó küldetésbe, és itt hagyott nekern egy tábla csokoládét, 1993-as dátummal! Volt egy kis "állott íze", de azért megettem! Az ember nem nézi meg mindig a jelzést, de azért mégis... Bármit ad nekem, az már leértékelt, vagy hasonló, nem mondanám, hogy mindig "minőség", de azért ad ... Még a vécépapír is, amit ad (amikor egyáltalán ad!), leértékelt termék! Miközben ő issza a kólát (Coca márka), és eszi a Nutellát stb.A ruhám már olyan borzalmasan nézett ki, hogy elvette azzal, hogy kimossa. Helyette adott egy kis rövid ujjú blúzt, ami szűk és egy strandra való rövidnadrágot.Mama, ha telefonálni fog neked, légy szíves, mondd el neki, hogy lehet szépen kimosni (hacsak ki nem mossa addig) a nagymamitól kapott piros pulóveremet, nehogy tönkretegye nekem (azt hiszem se mosó-, se szárítógépe nincsen).

Mama, ahányszor csak elmész Bobonne-hoz, adj neki egy nagy puszit a nevemben (adhatsz többet is), és amikor mész lefeküdni, adj egy kis puszit Sam párnájára és mindenhová. És mindenkinek úgy, ahogy én szoktam: egy puszi reggel és este, vagy máskor is. Millió puszit és millió örömöt kívánok és küldök nektek és millió ajándékot és minden dologból a legjobbakat, és nagyon boldog születésnapot mamának és Sophie-nak.Tudjátok, néha bámulom a számokat az ébresztőórámon, és közben mondom, hogy mit csinálok, vagy mit kellene csinálnom, és azt is, hogy kívánok nektek sok erőt, még akkor is, ha épp nem dolgoztok, és hogy millió, végtelenül sok puszit küldök, és imádlak benneteket, és hogy a lehető legeslegjobb dolgokat kívánom nektek, meg hogy a leghőbb vágyam, hogy nagyon-nagyon-nagyon hamar újra láthassalak, és magamhoz ölelhesselek benneteket.Hallom, hogy bepakoltad egy ládába a dolgaimat, mama. Tulajdonképpen igaz, amit a klinikán mondtál?Sok mindent fogsz majd a telefonba mondani, hogy legyen hírem rólatok, hiszen nem kaphatok se leveleket, se fényképeket. Erről jut eszembe, megtaláltad az albumot a Samről készült fotókkal? Normális esetben anyák napján adtam volna oda, de úgy eldugtam, hogy teljesen el is felejtettem, bocsáss meg, mama. Remélem, tetszeni fog.Türelmetlenül várok híreket tőletek!Utóirat: Hogyan csinálod a parázson sült húst? (mondd majd meg az úrnak, aki telefonál.)Utóirat: Azt is mondd meg a telefonba, hogy papa mit kapott apák napjára, és hogy te mit kaptál a születésnapodra, meg Sam!Utóirat: Remélem, hogy a rajzok tetszeni fognak nektek. Ne törődjetek a helyesírási hibákkal, meg azzal, hogy rondán írok.

Még az jut eszembe, hogy amikor már nincs olvasnivalóm, és unom a Sega nevű játékot, egy kicsit foglalkozom a tananyaggal is, és azt is elfelejtettem mondani nektek, hogy lehet, hogy augusztustól lesz itt velem egy lány. És akkor talán kapunk egy nagyobb rejtekhelyet, fürdőszobával, mosogatóval stb... Meg hogy pillanatnyilag ezen a búvóhelyen is van Nic-Nac-om, kenyerem, margarinom (nem vaj!), sajtom (fehér, fokhagymás, ami nem olyan jó, mint a Garli) és néhány doboz konzervem (nem igazán jók).És azt is elfelejtettem, hogy ez az úr, aki őriz engem, kezel, ha bajom van, azt mondja, "orvos vagyok", és többet tudok, mint a mamád (tudja, hogy ápolónő vagy, mama), én majdnem mindenhez értek, és majdnem mindent meg tudok csinálni stb. (ehhez képest alig járt iskolába). De mit fog velem tenni, hogyha, mondjuk, valami probléma lesz a fogaimmal, ha kilyukad egy, vagy ha valami történik a szememmel vagy bent, a hasamban?...Imádlak titeket. Mindenkit.És mindenkit milliószor csókolok.Mindig.Azt is megtudtam attól az úrtól, aki őriz engem, hogy ő valakitől azt hallotta, hogy a papának, még akkor, amikor rendőr volt, valami kellemetlensége volt a főnökkel, a papa pénzt kért tőle kölcsön, és talán nem adta meg, és ezért döntött úgy a főnök, hogy engem elrabolnak, és így okoznak nektek nagy bajt! (de az is lehet, hogy ennek más oka is van).Nagyon szeretném, ha adnátok nekik pénzt azért, hogy engem "visszakapjatok", valakitől kérni kellene, de még több pénz kellene, mert kellene belőle még adni a főnöknek, hiszen azt hiszi, hogy halott vagyok, tehát nyilván emiatt többet kérne!!!És tényleg... hogy fogadták a családban meg az iskolában, amikor megtudták ezt a dolgot?Majd mondd meg az úrnak, ha telefonál, hogy mikor és milyen órabeosztásban dolgozol!És képzeljétek, a vécépapír itt is olyan, mint a klinikán, érdes és vékony. Ahányszor használom, mindig átszakad, és az olyan kellemetlen!És néha, amikor a főnök vagy mások több napig is itt vannak, akkor az úr, aki engem őriz, nem tud lejönni, és ilyenkor itt vagyok több napig is rendes étkezés nélkül.Remélem, tudok még majd nektek írni, de ha nem tudnék hosszú ideig, akkor is tudjátok, hogy a lehető legjobbakat kívánom nektek (születésnap... stb) !

Remélem, gondoltok rám!Imádlak benneteket.Sabine

Nagyon-nagyon jó vakációt kívánok nektek, mondjátok meg az úrnak, hogy dolgoztok-e, vagy nyári szabadságon vagytok-e és meddig!Mindig több napig tartott, amíg egy-egy levelet megírtam, folyton vártam, hogy minél több elmesélnivalóm legyen. Ezt július 14-én dátumoztam, és ezen a napon azt írtam a naptáramba: "levél". Július 16-án azt jegyeztem be, hogy "El" - július 23-ig, keddig -, ami azt jelenti, hogy a szörnyeteg "küldetésben" volt, és egyedül voltam a rejtekhelyemen.A leveleimben végig jelen van a bűntudat. Nem az bántott, hogy nem fizették ki értem a váltságdíjat, hanem minden, ami ezenkívül volt. Azt írtam például: "Ha hazamegyek, nem leszek annyira önző", pedig valójában korábban nem gondoltam, hogy olyan nagyon önző lettem volna.

De akkor annak éreztem magam, mert úgy kellett éreznem, szükségem volt rá, és azt is éreztem, hogy nyugtalan vagyok miattuk. Be voltam zárva, és azt gondoltam magamban: "Lehet, hogy nagyon, nagyon, túlságosan is... ilyen vagy olyan voltam, és ezentúl sokkal kevésbé leszek olyan..."Úgy éreztem, most kaptam meg a büntetést mindazért, amit a szüleim valaha is a szememre hánytak: hogy nem tanulok elég jól, hogy nem segítek eleget a háztartásban... stb. És erre azt mondtam: "engedelmesebb leszek, kedvesebb leszek..." A következő levélben is azt írtam: ,,...és ha nem lettem voltam elég kedves, miért csinálnám most ezt vagy azt értetek?" Tehát itt igyekeztem időben későbbre tenni azt, ami a bűntudatot okozta. Ellentmondtam magamnak anélkül, hogy tudatában lettem volna ennek, de ez végül is folytatása volt annak a gondolatnak, ami a fejemben motoszkált."Meg vagyok büntetve? De végül is miért?"Nem voltam jó balek, akivel mindent meg lehet csinálni, de azért kedves voltam.És mivel sok barátom volt, ezért nem is voltam mindig otthon. De amikor az ember tizenkét éves, nem szokott otthon cselédkedni, különösen, ha van két sokkal idősebb nővére. Nekem még játékra volt szükségem, és nem arra, hogy mindenáron a porszívót húzogassam, port töröljek, vagy mosogassak. Lehet, hogy rossz voltam ekkor vagy akkor, de a két nővérem se volt jobb nálam különböző helyzetekben.Tehát feltettem a kérdést, hogy vajon természetes-e, hogy ezért büntetést kapjak. És még hozzá ilyet...Írtam, rajzoltam, bámultam az ébresztőóra számlapját, újból és újból folytattam vagy kiegészítettem egy-egy befejezetlen levelet, és összegyűjtöttem egy csomó golyóstollat, amelyeket el akartam küldeni a nővéremnek.Elkezdtem verseket írni a nagyinak és az egész családnak, máskor lemásoltam a keresztrejtvényeket. Listát készítettem a különböző durva nyelvtani hibákból és torz szófordulatokból, aztán összeírtam a különböző olvasott szövegekben talált mindenféle ajánlásokat arról, hogy a megfelelő fejlődés és növekedés érdekében hogyan kell helyesen táplálkozni. Olyan gondosan ügyeltem minden írásomra, mintha egy vizsgán vennék részt. De az is megesett, hogy még gyorsan hozzátoldottam valamit egy-egy levélhez, és amikor később elolvastam, úgy találtam, hogy az írásom - és nem csak a külalakja - változott. Minél feszültebb voltam, annál kevésbé voltam gyerekes.... mivel - ha csak nem történik csoda - biztos, hogy soha nem fogok már hazamenni, a papáé lehet a rádiós ébresztőórám, és mindenki azt vesz el a dolgaim közül, amit akar..."Még ha nem is jövök haza többé, kérlek szépen, hogy ne dobjátok ki a holmijaimat (őrizzétek meg, kérlek szépen)... és gondoljatok rám... amikor bonbont esztek."Kedd, 23.-a, ezt a napot egy piros csillaggal jelöltem meg a naptáramban, ami "nagyon rosszat" jelentett. Hazajött, és azonnal lejött értem, és amikor jóval később, teljesen kimerülten, megint ott találtam magam abban az egészségtelen odúban, ismét írni kezdtem. De ezt a levelet, amit kifejezetten a mamának írtam, semmi esetre sem lehet teljes egészében közzé tenni. Anyám egyébként soha nem is olvasta, még akkor sem, amikor a nyomozók megtalálták annak az aljas szörnyetegnek a matraca alatt. Illetve akkor el akarta olvasni, de én már nem engedtem. Elég volt, ha nekem fájt, semmi szükség nem volt arra, hogy ő is elviselje...

Ezt a levelet, rémképeket látva, iszonyatos állapotban írtam a rejtekhely mélyén, olyan kínok után, amelyeknek az emléke csak rám tartozik. Senki másra. Tudom, hogy ez a mániás nyomorult nemigen "élvezte" ezt a levelet, mert egy ragasztószalaggal lezárt borítékban találták meg. Azt hiszem, a vizsgálóbíró bontotta fel.Abba beleegyeztem, sőt akartam is, hogy a vizsgálóbíró a per folyamán, a nyilvános tárgyalásokon felolvassa a leveleimet. De én magam nem akartam felolvasni ezeket. A szüleim nem vettek részt a tárgyalásokon, mert semmiképp nem akartam, és ők az ügyvédem tanácsára tiszteletben tartották a kívánságomat.A leveleket azért bocsátottam az esküdtszék rendelkezésére és azért közlöm ebben a könyvben - ha itt nem is teljes terjedelmükben -, mert arra törekszem, hogy megismerhető legyen az igazság, és hogy jól érthető legyen, meddig képes elmenni egy uralkodni vágyó, megszállott, rögeszmés szadista egy tizenkét éves, lelkileg teljesen összezavart és manipulált gyereklánnyal szemben. Az esküdtek ezt pontosan felmérhették. Azt mondták, hogy ez az alak intelligens. Szerintem csak annyi volt benne az intelligencia, amennyire egy számító, hazug, de világos és hideg fejű manipulátornak szüksége van. Egyébként, ahogy már mondtam - és bocsánat a közönségességemért -, mind fizikailag, mind pedig intellektuális vonatkozásban egy koszos és visszataszító "seggfej" volt.Mind az a tény, hogy túléltem, mind pedig az, hogy ez a beteges alak megőrizte a leveleim egy részét, például azt is, ami majd itt következik, azt bizonyítja, hogy valójában ostoba volt. A levelek jó szolgálatot tettek a nyomozóknak és a vizsgálóbíróknak, mert nem engedték belevinni őket abba a fantázia-szülte zsákutcába, hogy ez a szörnyeteg csak "egy szegény közbülső áldozat" ebben a történetben. Ugyanis ezt akarta elhitetni mindenkivel. Egy tizenkét éves gyerekkel, akit bezárnak egy pincébe, és ott rettenetes körülmények között tartanak, könnyű elhitetni, hogy van egy "főnök" meg egy "banda". Erről felnőtteket meggyőzni, még egy ilyen elvakult szörnyeteg eszével is túlságosan "nagyra törő" elképzelés. Annál is inkább, mert én a "bandából" egyedül csak őt láttam, meg a sapkás bűntársát, aki láthatóan egy hozzá hasonló szánalmas alak volt.

De ez a szörnyeteg nem akarta elmondani az igazságot, végig tagadta az általa elkövetett bűnök többségét, amelyekért pedig életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Azt hitte, hogy játszhat a családok és az áldozatok - gyermekek, kamaszok - fájdalmával és szenvedéseivel, ezért én az ő nevükben is akartam, hogy ezek a levelek is bekerüljenek a peranyagba.Ott lenn, abban az odúban a zsákmánya voltam, a tulajdona, kizárólag arra voltam kárhoztatva, hogy kielégítsem az ösztöneit, és meggyőződésem, hogy egy idő múlva, amikor már teljesen tönkrementem., és "használhatatlanná" váltam volna, én is ugyanarra a sorsa jutok, mint azok a szegény áldozatok, akik előttem kerültek a karmai közé. Már nem élnék. Ő pedig a többi magányos pszichopatához hasonlóan - és sajnos, a felesége cinkos közreműködésével - ma is folytatná az üzelmeit annak ellenére, hogy "eldöntötte", többé nem esik csapdába.Tehát összefoglalom annak a levélnek az első, hosszú szakaszát, amelyben anyámnak leírtam mindazokat a kínokat, amiket el kellett viselnem, és amiket a per óta igyekszem elfelejteni.Július 23., kedd. Elöl "csúsztatta" belém: "Most megcsináljuk, aztán így nyugodtan leszünk.""Utána" azt mondja: "Ne ordíts, nem fájhat annyira. Minden lány így csinálja! És először mindenkinek fáj."A végén még hozzátette, hogy "ezután egy hónapig békén fog hagyni". De ezt nem tartotta be, hanem megismételte a lehető leggyalázatosabb módon, főleg egy olyan kis kamaszlánnyal szemben, aki akkor voltam.Kihagyom azt a rémes részletet is, ahol leírom, hogy néztem ki, milyen fizikai állapotban voltam e megpróbáltatások után. Beteg voltam. Szerencsére legyőztem.MamaAzért írtam rá kívül erre a levélre, hogy"kis levél csak a mamának, másnak csak akkor, ha ő megengedi"Mert szeretném elmondani neked sokkal részletesebben néhány Nagy problémámat!(...)...Utána lehozott a rejtekhelyemre. És most itt ülök, mama, és írok neked, és azt remélem, hogy amit leírok, azon nagyon el fogsz gondolkodni, mert nagyon komoly és súlyos dolgot akarok kérni tőled! Ha tudnád, hogy miket mond, és hogy miket kell elviselnem tőle!

Azt mondta, hogy "szeretkeznem" kell vele, és hogy később már nem fog fájni... (...), és hogy meg kell őt csókolnom, ugye már tudod, hogyan, ahányszor csak lejön, szóval, hogy puszit kell adnom a szájára (brrr, brrr).Tudom, hogy már többször kértem, de engem innen ki "kell" hoznotok! Az elején még csak ment valahogy, de most, ez már túlmegy minden határon, kétségbe vagyok esve. Egyszer az az "ötletem" támadt, ha ugyan annak lehet nevezni, hogy megint megkérdeztem tőle: ha ti mégis tudnátok pénzt szerezni (sajnos, megint csak a pénz), akkor lehetséges volna-e, hogy hazamenjek. És találjátok ki, hogy mit válaszolt? Igen.Persze van egy kellemetlenség, hogy az a "barom főnök" azt hiszi, halott vagyok, és pluszpénzt kell neki adni (egymillió). Tehát ha tudtok szerezni hárommilliót (és kérlek, a lehető leghamarabb), és én még mindig írok, és ő még telefonál, akkor megmondjátok neki, amikor megvan a három millió, és ő majd elrendezi veletek. Nekem azt mondta, ha megkapja a pénzt, beszél a "főnökkel" (megtesz mindent, amit tud), és akkor hazamehetek. Ne higgyétek, hogy én rosszat akarok nektek, amikor ezt kérem, de én azért kérem,1, hogy láthassalak benneteket épen, egészségesen, ha lehet!2, hogy ne szenvedjek tovább, és újra igazán boldog lehessek!3, hogy kikeveredjünk ebből a piszkos ügyből, és még jobban szeressük egymást, mint régen.Könyörögve kérlek titeket, ez nagyon fontos számomra és a jövendő életem szempontjából! Tudod, marna, én sokáig gondolkodtam ezen az egészen, és szomorú vagyok, hogy ilyet kell kérnem tőletek, de gondoljátok meg! Remélem, hogy nyerni fogtok a lottón, vagy, miért is ne, a tévé-kwintón! Vagy meg tudjátok oldani, hogy a család (esetleg mások is) adjon össze pénzt! Tudod, nagyon sokat gondolkodtam ezen, és amikor feküdtem az ágyban, megláncolva (még mielőtt megmentett)1 mindig azt gondoltam, hogy egy nap, vagy nem tudom, valamikor megint látni foglak titeket! És a múlton is gondolkodtam, felidéztem emlékeket, de a hülyeségeimet is, minden olyan esetet, amikor rossz voltam hozzátok, vagy nem szeretlek eléggé! 1 Már akkor kinevezte magát a "megmentőmnek"

És azt mondtam magamban, hogy csak azért vagyok még életben, mert az Úristen adott még egy második lehetőséget, hogy megjavuljak, hogy jobb legyek mindabban, amit mondok vagy teszek, ezért nagyon erősen elhatároztam, hogy új életet kezdek!

Ahelyett, hogy folyton a barátnőimnél lógnék, sokkal többször fogom meglátogatni a nagyit, és ahelyett is, hogy néha otthon maradnék délután, egyedül, inkább elmegyek hozzá, és sokkal jobban fog érdekelni a család és a tanulás is! Tudod, többször is végignéztem az üzenő füzetemet, és megállapítottam, hogy valóban elégtelen vagyok, nulla: 1, mert nem tanulok eleget, 2, mert nem szerzem meg nektek azt az örömet, hogy egy tiszta kitűnő bizonyítványt viszek haza, 3, mert nem hallgattam rátok (sajnos), és túl sokat játszottam tanulás helyett. És most elhatároztam, hogy az elkövetkező éveket ragyogóan fogom végezni, úgy, mint Nanny és ahogy bizonyára Sophie is. Még valamit szeretnék kérni tőled, mama: ha otthon leszek, fel tudnád olvasni nekem a leckéimet úgy, mint az elemiben? Én azt hiszem, hogy ez nagyon jó módszer, úgy minden érthetőbb, és nem kerül sor nevetséges félreértésekre. És van még néhány nagy dolog, amit megígérek (igazán!): hogy nem leszek önző, például, kölcsönadom a dolgaimat, szolgálatkészebb leszek, szeretetreméltóbb és még sok minden... Egész biztos, észre fogod venni, hogy megváltoztam, és ez természetes azok után, amiken átmentem, és az én meggyötört szívem is hamar megújul, ha te segítesz nekem és szeretsz...Kérlek, gondolkodj el nagyon mindezeken, de... ne sokáig, mert néha nagyon elhagyom magam...

Nagyon szeretlek, Sabine.2

2 Lehet, hogy nem tudtam eléggé kimutatni, hogy szeretlek titeket, de én igazán imádlak benneteket. És megígérem, hogy Samet gyakran leviszem sétálni!

És mama, ki fog engem ápolni, ha beteg leszek, ha valami baj lesz a szememmel, a fogaimmal, a szemölcseimmel vagy bármi mással? Neked kell engem ápolni és nevelni. Ígérem, engedelmes leszek.

A hetvenhetedik nap

Az előbbi és az utolsó megtalált levél között, amit augusztus 8-án írtam, nagyon megromlott az egészségem. Csúnya véraláfutásaim és borzalmas fájdalmaim voltak. Fájt az oldalam, a hátam, és semmivel nem volt jobb az se, ha megpróbáltam hason feküdni. A kálvária-szobában, mert épp megint ott tartott maga mellett, semmiképpen nem akartam az ő oldala felé fordulni. Szándékosan megfeszítettem a láncot, hogy bosszantsam. És ha lett volna egy késem...Ha lent voltam rejtekhelyem fojtogató falai között, azon az átkozott matracon vagy a takarón, ami dörzsölte a bőrömet, csak sírtam magamban. Nem volt, kihez szóljak, ez volt a legborzalmasabb. Reméltem, hogy anyám hamar megkapja a levelemet, és végre megérti, hogy nem bírom tovább. A teljes elhagyatottság érzése miatt egyszerre voltam agresszív és bátortalan. Nem tartottam magamat szörnyetegnek, de már nemigen tudtam, milyen is vagyok. Az iskolaigazolványomon lévő fénykép már nem is emlékeztetett arra, akivé lettem. Undorodtam magamtól.

Serdületlen, nemileg éretlen gyerek voltam, és erőszakkal elvette a szüzességemet egy rögeszmés, makacs és visszataszító szörnyeteg, aki még arra se volt képes, hogy utána nyugton hagyjon, ahogy ravaszul megígérte. Kedvem lett volna meggyilkolni. Néha mondtam neki, hogy:- Elég volt!Amire hol válaszolt, hol nem, és ha válaszolt, azt mondta:- Ugyan, ez nem fájhat!- De igenis, fáj...Süketek párbeszéde volt. Csak a belső monológ segített: "Ez az alak egyáltalán nem törődik az állapotommal. Csoroghat belőlem a vér, beszakadhat a gátam, ordíthatok a fájdalomtól, nem hagyja abba."- Ne ordíts! Mert ha meghallja a főnök!... Egyszer hirtelen arra kértem, hogy:- Százig számolok, és aztán vége, jó?És már mondtam is, egy, kettő, három, négy... hadarva... száz!Mint a bújócskánál...Aztán néhány napig nyugton hagyott. De ahhoz használhatatlanná kellett válnom.

Nagyon féltem, a saját halálomtól. Igyekeztem nem elképzelni, mikor és hogyan fog történni, de néha azt mondogattam: "Ha egy nap ez az alak megöl engem, akkor remélem, golyót repít a fejembe a pisztolyából, persze csak ha a golyó gyorsan végez velem." És ahányszor azt mondta, hogy "ha a főnök megtudja, hogy élsz...", leperegtek előttem az iszonyú képek, beleértve "a különféle eszközökkel vagy lasszókkal, meg bőrövekkel tarkított" trükköket és figurákat, amelyeket ilyenkor elmagyarázott nekem.Nem ismertem magamra, amikor a mocskos fürdőszobában belenéztem a tükörbe. Vörös volt a szemem, a hajam kócos, piszkos, és a könnyeim csíkokat mostak az arcomra, amelyre ráülepedett a por. Számos szórakozása közül az egyik az volt, hogy mindenképpen frufrut akart vágni nekem, hogy a hajam a homlokomra hulljon. Az eredmény rémes volt. Le is rajzoltam, olyan lett a fejem, mint a hold. Vagy olyan voltam, mint egy bohóc azzal a túl rövid frufruval. Az egyik rajz az ideális állapotot mutatta: "A hajam, amikor a papa vagy a mama vágja le."A másik a borzalmat mutatja: "A hajam, amikor ő vágta le..."Megmentettem egy kis tincset hogy majd a legközelebbi levelemben, egy kis papírba jól behajtogatva hazaküldöm. Már régóta gyötört engem azzal a frufruval, "kutya-fazonra" akarta levágni.Egy külön papíron azt is megkérdeztem anyámtól, hogy ebbe és más dolgokba beleegyezik-e. Ez egyfajta kérdőív volt, még azt is odaírtam, hogy "igen" és "nem" a kérdéseim után, amelyekre választ vártam, neki csak be kellett karikáznia az egyiket. Ösztönösen gyanakodtam mindarra, amit ez a Botét alak válaszként mondott az én leveleimre.Vissza is hozta nekem ezt a kérdőívet a válaszokkal - persze mindegyiket ő töltötte ki.Megtalálta-e a mama a kutyámról készített fényalbumot? Igen.Verses noteszt? Igen.A születésnapi ajándékokat? Igen.

A ládákat? (miket tettem a ládákba?)(Erre nem tudott válaszolni)Játék macit vagy tárgyakat? (miket vettek ki onnan?)(Erre se volt válasz.)Nevethetek...? Igen.Rajzok? (mit gondol a mama róluk?)Itt megpróbált válaszolni, de az írás nem anyám írása volt, hanem láthatóan az övé: "A rajzok nagyon jó..." (a többes szám k-ja nélkül... Ehhez nem is kell kommentár, ennyit a műveltségéről.)Más mondanivaló?Ugyanazzal az írással azt válaszolta, amit nagyon akart: "Le kellene vágatni a hajadat 'kutyafazonra'."Biztos voltam benne, hogy ő válaszolt a mama helyett, mert már láttam az írását. Már akkor kezdtem gyanakodni, amikor kijelentette: "A mamád azt mondta, hogy jobban kellene mosakodnod..."A mamám sose fejezte ki így magát. Először is tudta, hogy nagyon jól meg tudok mosakodni egyedül is, és ennek az aljas fráternek a legelemibb testi higiéniáról se volt fogalma. Ugyanez volt a helyzet a fürdőmedencével is.Azt mesélte, hogy az egész család nagyon jól szórakozik a fürdőmedencében. Márpedig ez egy feltölthető kis műanyag medence volt, amit csak én használtam és csak nyáron. Miért is tették volna ki a kertbe, ha én nem voltam odahaza?És ami a hajamat illeti, hát azzal kapcsolatban se stimmelt a dolog. Egyszerűen azért, mert az anyámat nemigen érdekelte, hogy levágatom-e vagy sem. Ha ő válaszolt volna, azt írja: "Csináld, ahogy neked tetszik", vagy valami hasonlót.Érdekes, hogy miközben gyanakodni kezdtem ezekre a válaszokra, továbbra is elfogadtam a forgatókönyvet, amit elhitetett velem, és nem kételkedtem benne. De ravasz volt, mert ettől kezdve, az ilyen jellegű kérdéseimre "telefonon kapta meg a választ" a szüleimtől. Az óvatosabb megoldás, mondta... Már nem emlékszem, hogy ezt az érvet arra használta-e, hogy az írását igazolja, de arra sem, hogy tettem-e fel még ezek után kérdéseket. Ekkoriban már nagyon rossz állapotban voltam.- Ugyan! A szüleid már nem keresnek többé. Nem fizettek, és nyilván azt hiszik, hogy meghaltál!- Lehetetlen!Ezen a ponton sikerült tökéletesen összezavarnia.Meg voltam győződve róla, hogy a szüleim félnek, és hogy az egész családom halálos veszedelemben él. Hogy nem keresnek, azt elfogadtam, arról meggyőzött, de hogy halottnak gondolnak, azt nem tudtam elhinni.

Már csak azért sem, mert hagyta, hogy írjak nekik, és hogy a legtöbbször úgynevezett "válaszokat" is kaptam tőlük, akkor pedig tudniuk kell, hogy vagyok! De ez a sötét alak ravasz módon mégis a kétségbeesésbe taszított engem. Annál is inkább, mert korábban a családommal, és főleg a mamámmal való kapcsolatom nem volt olyan meleg, mint amilyennek szerettem volna.Egy gyerekben nagyon könnyen születik meg a bűntudat, és amikor anyám tréfálkozva többször is kijelentette: "hogy te megszülettél, egy baleset volt, kicsikém!", azt én úgy fordítottam le magamban: "Szóval nekem sose lett volna szabad megszületnem, én mindenkinek csak terhére vagyok!"Az is rossz volt, amikor nyíltan kimondta, hogy jobban szereti nálam az egyik nővéremet, aki mindig mindent jól csinált, miközben én egy olyan kölyök voltam, aki csak arra képes, hogy megbukjon matematikából.Nem akartam söpörni, se mosogatni, haszontalan kölyök voltam!És azt írtam: ...ezentúl sokkal többet csinálom ezt is, meg azt is, sokkal rendesebb, kedvesebb leszek, figyelni fogok erre, meg arra... pedig gyerekfejemben az járt, hogy az a szörnyeteg megint azt mondta: ,,...hiszen halottnak hisznek..." és azt gondoltam: "Tessék, teljesen elhagytak, szépen megszabadultak tőlem!"Ez is kín és gyötrelem volt.De máskor meg igyekeztem megkapaszkodni: "Nem, ez nem lehet, nem tudom elhinni." És persze a remény perceit hamar követte a mélybe zuhanás, hogy aztán újra a felkapaszkodás kövesse. "Igenis lehetséges, bebizonyítható, hogy élek! Múlnak a napok, és én még itt vagyok!... Nem, nem hiszem... Azt mondta, telefonált nekik!"Ebben az időben nem tudtam mit tenni azért, hogy olyan ellenálló legyek, mit az elején.

Komolyan összeomlottam. Ott voltam már több mint két hónapja, és fizikailag is olyan megalázó állapotban tartott, hogy egyre nehezebben tudtam tiltakozni, lázadozni, vagy idegesíteni és bosszantani őt. Néha, amikor aludt, felriadtam..."Ha most megkeresném a fegyverét, amit mutogatott nekem, és működésbe tudnám hozni, biztosan megölném." De hamar rájöttem, hogy ez az őrült ötlet megvalósíthatatlan, hiszen meg voltam láncolva.Amikor ettünk, és ott volt a villa a kezemben, gyakran mondogattam magamban: "Ezt egyszer úgyis a pofádba vágom, te aljas barom!" Az a villa a rögeszmémmé vált, de úgy se tudtam volna hova szúrni vele.

Be voltam zárva, egyedül ezzel az alávaló szörnyeteggel, aki naphosszat a legborzalmasabb kínokat okozta nekem, és lassan kicsúszott a talaj a lábam alól. Már nem tudtam mivel foglalkozni. És már semmi nem is érdekelt. Már utáltam írni. Azt sem tudtam, mit írhattam volna még. Már minden könyvet elolvastam, már úgy is olvastam, hogy egy szót se értettem. Az utolsó időkben egyre többet voltam egyedül, bezárt abba a patkánylyukba, és napokra eltűnt.Nem volt mibe kapaszkodnom, magamban beszéltem, néztem a falakat, a mennyezetet, mint aki abban reménykedik, hogy így áthatolhat rajtuk.Amikor már semmi se ment, csak egyetlen "ötletem" maradt, hogy "Engedjen szabadon, senki nem fogja megmondani a főnöknek, akár el is költözünk, ha kell... Értesítse a szüleimet, hogy költözzenek el máshova, hurcolkodjanak, vagy törjenek be valahová, hogy fizetni tudjanak." Tele voltam vad elképzelésekkel. Nem akartam tovább ott lenni, elegem volt. Iszonyodtam attól az alaktól, és most már azért is utáltam, mert egyedül hagyott bezárva, hogy már az a kis levegőváltozás se volt lehetséges a számomra, hogy felmehessek a földszintre étkezni. Pedig erre még akkor is vágytam, ha tudtam, hogy mi vár rám utána egy emelettel följebb. Nem volt sokkal jobb levegő abban a földszinti szobában, de mégis más volt. És nem volt valami szuper vele beszélgetni sem. A leggyakrabban ugyanarról szólt.- Ez a kaja undorító.- Hagyd abba a nyafogást. Inkább egyél.- Látni akarom a szüleimet.- Nem lehet!- Nem akarok fölmenni. Utálom!- Kit érdekel!Ebbe bele kellett őrülni két és fél hónapon át. Egyszerűen nem volt kivel beszélgetni.És végül őrült ötletem támadt:- Barátnőt akarok!- Lehetetlen!Ekkor már nem bírtam tovább a túlélésért folytatott küzdelmet abban a lenti pokolban, elérkeztem erőm végéhez. Írni nem tudtam miről, ő nem tudott kiszabadítani, tehát kellett valaki, szükségem volt egy társra.- Nincs kivel beszélnem, elegem van. Otthon sok barátnőm van! Hozzon ide egyet!- Nem lehet! Nincs szükséged barátnőre!és olyan arcot vágott, mint aki azt mondaná: "Még mit nem? Még hogy visszamenjek abba a kerületbe, és elhozzam a szomszédból egy barátnődet!"Elvesztettem a józan eszemet. Logikus volt a válasz abban az értelemben, hogy tudta, nem mehet vissza abba a kerületbe, ahol a szüleim laknak, és ahol mindenki őt keresi. A bűnös ne menjen vissza a bűntény helyszínére!Márpedig én arra gondoltam, hogy hozza el "az én egyik barátnőmet".Nem gondoltam végig, hogy mit beszélek. Kölyökfejemben ez nem volt komolyabb kérés, mint amikor azt követeltem, hogy "Nyissa ki az ajtót, és engedjen szabadon."De tovább erősködtem, mint mindig, és sírni kezdtem:- Nem szoktam hozzá, hogy így be legyek zárva! Nyáron egész nap kint vagyok a szabadban vagy a kerti kunyhómban vagy az uszodában! A barátnőimmel!Erre azt találta ki, hogy majd "lebarnít" engem. Odaállított két összetolt széket a fenti szoba mennyezeti ablaka alá, arra rá kellett feküdnöm meztelenül.

Csak azért, hogy az legyen az érzésem: a napon vagyok! Mondtam, nem éri meg, hogy ott feküdjek meztelenül, mert ablaküvegen át nem lehet lesülni. De ez a perverz állat azt állította, hogy igen! Öt vagy hat alkalommal kellett így feküdnöm!Kellemetlen volt és nevetséges.De továbbra is rögeszmésen kívántam, hogy legyen mellettem egy barátnőm. Ha ma erre gondolok, azt mondom: rabságom utolsó napjaiban valóban megzavarodtam. Vagy visszafejlődtem egy ötéves gyerek szintjére.- Unatkozom, elegem van, nem akarok egyedül lenni... Ha nem akar hazaengedni, akkor hozzon ide egy barátnőt nekem...Másról már nem is voltam hajlandó beszélni. À kisgyerekek stílusában, akik addig gyötrik kérésükkel a szüleiket, amíg azok végre engednek.Nem tudtam, hogy már rabolt gyerekeket ez a szörnyeteg. Azt hittem, én vagyok az egyetlen eset és különben is, engem "megmentett", engem "megvéd" az egyébként a rám váró rettenetes sorstól. Hát akkor igazán hozhat mellém egy barátnőt látogatóba! Valakit, aki eltölt velem egy kis időt, aki játszik velem, sőt aki velem alszik.Egy percig se gondoltam arra, hogy neki is ugyanaz legyen a sorsa, mint az enyém. Hiszen én voltam a túsz, az én apám okozott kárt a "főnöknek". Semmi ok rá, hogy a barátnőm is büntetést kapjon. És őszintén szólva, erre én nem is gondoltam. Ő mégis mindig azt válaszolta a rimánkodásomra, hogy nem lehet.

Augusztus 8-án írtam meg a rejtekhelyen az utolsó levelemet. Még ha elhagytak is, ha halottnak hisznek is, már ez sem érdekelt. Írnom kellett. Gondoltam rá, hogy nem sokat tettek értem, hagyták, hogy ott senyvedjek a nyomorban, amiben vergődnöm kellett, de ebben a levélben ezt nem említem. Igaz, a hangom keserű.

Kedves mama, papa, Nagyi, Nanny, Sophie, Sebastien, Sam, Tifi és az egész család!Örültem, hogy hírt kaptam felőletek. Tudom, hogy ő nem beszélhetett hosszan telefonon, nem akarta, hogy "kellemetlenségei" legyenek. Ebben a levélben talán kevesebb elmondanivalóm lesz, mert nemrég írtam nektek. Annak nagyon örülök, hogy Sophie keresztapja már megjött, biztos nagyon örül neki.Azt is tudom, hogy Nanny jól levizsgázott, ennek is nagyon örülök, és gratulálok neki, mert megérdemli, Sophie is biztosan a hatodikba léphet, hiszen neki vizsgáznia se kellett. Kíváncsi vagyok, mit hozott Sophie-nak a keresztapja ajándékba, és te is, mama és Sam, mit kaptatok, és szeretném, ha lenne időtök, és te, mama, megmondanád az úrnak, aki engem őriz, hogy mit kaptatok. Azt is tudom, hogy kitettétek a fürdőmedencét, és hogy kihasználjátok a jó időt. Remélem, hogy sokat süt a nap, és kellemesen töltitek a vakációt. Azt is mondtad, mama, hogy jól kezeli a fertőzéseimet ez az úr. De azt nem tudod, hogy nagyon fájdalmas, amit csinál, és mindig vérzik! Igazad van, nagyon "rokonszenves", hogy engedi a levélírást annak ellenére, hogy ezzel kockázatot vállal miattam. De tudod, az élet itt nem vidám és nem boldog! Az egész ház koszos és undorító, a fürdőszobáról nem is beszélek. (Még egy kilépő szőnyeg sincs.) Mama, én tudom, hogy meggyógyultál, de nagyon félek attól, amit egyszer mondtál, hogy: "Ha valahol másutt is van valami, akkor nincs mit tenni." Ez az, amitől félek, mert nagyon szeretlek. Annak is nagyon örülök, hogy Sam és Tifi jól vannak, és remélem, hogy a retek, amit ültettem jó, és hogy a virágaim is szépek! Örülök, hogy Sophie magához vette Myosotist és Marsut3 3 Két plüssállatkámat.

Egyszer mondtam is neki, hogy ha velem valami történne, az övé lehet mind a kettő. Azt is tudom, hogy papáé lett a rádiós-ébresztőórám, amiben ki kell már cserélni az elemeket, és ha be akarja állítani az ébresztést, ki kell nyitni hátul, hogy a gombot megtalálja... stb.Annak is nagyon örülök, hogy megbocsátottatok nekem, és hogy sok szerencsét kívántatok nekem. Remélem, Bobonne jól van és hogy az ízületi gyulladása nem jön vissza. Azt is remélem, hogy Sophie boldog volt, hogy minden nap meglátogattam a kórházban, amikor megoperálták, és hogy nem untattam nagyon. Lehet, hogy jobban szeretett volna a barátnőivel lenni, vagy pihenni.

Tudjátok, néha veszekszünk és "bajlódunk" egymással, de a lelkünk mélyén mégis szeretjük egymást. Bizonyíték erre, hogy ha nem szeretném Sophie-t és Nannyt, akkor most nem lennék nyugtalan amiatt, hogy Nanny jól vizsgázik-e vagy sem, és nem töltöttem volna a délutánjaimat Sophie mellett a klinikán. És ha nem szeretném a papát, akkor miért szaladtam volna, hogy lehozzam fentről a pulóverét, vagy miért futottam el egy doboz "tubákért" Joséhoz. És ha nem szeretném a nagyit, akkor miért segítettem volna neki, miért mentem le a pincébe egy doboz tejért vagy bármi másért, miért segítettem neki fehérneműt teregetni és behozni a kosárban, amikor esett az eső? És ha nem szeretnélek, mama, miért segítettem volna neked azzal, hogy felhoztam az olajat, az ecetet, vagy bármi mist a pincéből? Miért mentem el a fűszereshez, a pékhez, és miért vasaltam ki a zsebkendőket vagy más holmikat, és miért vittem fel, és raktam el a takarítóeszközöket vagy bármi mást? Vagy miért masszíroztam meg a lábadat a lábujjaid között, amikor fáradt voltál, vagy amikor egy időben feküdtünk le korán? Miért csináltam volna mindezt, ha nem szeretnélek titeket? Lehet, hogy ti már belenyugodtatok abba, hogy engem többé nem láthattok, de gondoltok azért rám néha? Én még csak arra gondolhatok, hogy nem voltam mindig kedves és jó, hogy önző voltam és rossz, de végül is meg tudnátok mondani, hogy miért vagyok én most itt?Elvégre én ennek a "főnöknek" semmit nem ártottam. És nem látom be, miért nekem kell fizetnem. Nagyon bánt, hogy így kell beszélnem hozzátok azok után, amit értem tettetek, de mindenképpen ki kell kerülnöm innen. Nagyon szomorú és szerencsétlen vagyok, és ti mérhetetlenül hiányoztok nekem, ezt igazán tudnotok kell! Először is: haza "akarok" menni, mert látni akarlak benneteket. Másodszor: haza akarok menni, mert nem itt van a helyem, az én helyem otthon van, közöttetek, a családban, a barátok között, és haza akarok menni, mert nem tudok tovább itt lenni, ezen a nyomortanyán! És harmadszor: Ez az ember nagyon sokat kínoz és gyötör...(...)...Ráadásul nem akarok itt felnőni, hiszen minden ilyenkor tizenkét-tizenhárom éves korban kezdődik, nem akarom, hogy itt érjen először a menstruáció, mert a papírvatta, amit itt kaphatok, percek alatt szétmegy. Az előző levelemben megírtam, hogy kapok itt kenyeret, de rossz, meg se közelíti azt, amit De Roo-nál, vagy Mars-nál szoktunk venni, ezt valami géppel csinálják, vagy nem tudom mivel. És nem vajat, hanem margarint ad! Azt is mondtam, hogy valamikor el fog menni kiküldetésbe. Hát ez meg is történt! Elment innen július 16-án és 23-án, kedden jött vissza! Nekem rossz meglepetés, ha megjön. Aztán megint elment augusztus 1-től 5-ig, és még aznap megint elment, és csak 8-án jött vissza. És 8-án megint elment, de hogy meddig? (azt bizony nem tudom, mert ma van augusztus 8.). Nos, végül csak abban reménykedem, hogy ti jól vagytok, jól töltitek a vakációt, de bocsássatok meg, nem tudom nem nézni az ébresztőórám számlapját, és nem tudok nem sírni utánatok.

Igazán imádlak titeket, Sabine

Utóirat: Mellékelek egy külön lapon egy keresztrejtvényt Sophie-nak, egy golyóstollat (kis papírba csavarva) és néhány verset, amit én írtam, egyedül, segítség nélkül! Aztán küldök még rajzokat, a durva nyelvtani hibák és barbarizmusok listáját, amit abból a szótárból másoltam ki, amit ez az úr, aki őriz engem "ajándékozott" nekem (különben nagyon kicsi és vacak szótár, alig van benne szó!).

Küldök egy hajtincset is egy papírba hajtogatva, amit nem én vágtam le, hanem ő, olyanra vágta a hajamat, hogy úgy néztem ki, mint egy bohóc, sokkal rosszabb lett, mint amikor a mama vágta le, nézzétek a felső rajzot, és azonnal látni fogjátok, milyen volt a fejem!Millió puszit küldök nektek!A keresztrejtvény nincs olyan szépen lerajzolva, mint ahogy Sophie tudná, de ennél jobban nem tudtam."Ő" húsz napon belül biztosan telefonálni fog!Erről jut eszembe: azt akarja, hogy tegezzem, de nem akarok ezzel is közelebb kerülni hozzá!!! Azt még elfelejtettem mondani, hogy amikor elmegy kiküldetésbe, akkor lehoz egy kávéfőzőt, és szabad vizet forralnom a "kávéhoz". (Vízben oldható kávé, nem olyan jó, mint az otthoni, de azért jó!)

Amikor elment közölte velem: "Megyek és hozok egy barátnőt neked..."

Nem hittem el. Azt is mondhatta volna: "Nyisd kis az ajtót, és menj haza", azt se hittem volna már. Ebben az időben már teljesen elveszettnek éreztem magam, és azt gondoltam, még legalább tíz évig abban az odúban kell nyomorognom, a szüleim nem sokat törődtek azzal, hogy miket írtam az előző leveleimben, el kell viselnem a poklot, semmi nem fog változni.

Augusztus 8-án este megérkezett. Ezen a napon egy újabb fájdalmas keresztet kellett a naptáramba esni. 9-én nem láttam, beírtam, hogy "elment", 2-én visszajött, és lejött értem. Gondoltam azért, hogy vele egyek, de a lépcsőn felfele menet azt mondta:

"Itt a barátnőd, mindjárt megláthatod." Meghökkentem. Boldog voltam, szinte megbolondultam, kész csodának tűnt, hogy rajta kívül más is jelen legyen a házban! Persze azonnal látni akartam!- Nem, nem, előbb mész "barnulni", és csak aztán találkozol vele.

Az agyamra ment ez a hülye szertartás, és e percben jobban, mint máskor.

Amikor végre túl voltam ezen, menet közben kaptam magamra a sortomat, amit a lépcsőházban dugtam el, hogy ne teljesen meztelenül jelenjek meg a "barátnőm" előtt. A blúzomat már nem tudtam magamra kapni! Bosszankodtam is miatta!Nem akartam, hogy a lány azt kérdezze, amikor meglát, hogy miféle őrültek házba kerültem én... Olyan helyre, ahol a lányok anyaszült meztelenül járnak?

És ekkor megláttam azt a másik lányt az ágyhoz láncolva, aki feltehetően épp olyan meztelen volt a takaró alatt, amilyen én voltam. Déjà-vu érzésem volt... Látszott, hogy nincs jó állapotban, a szörnyeteg megpróbálta magához téríteni, hogy észrevegyen engem:- Bemutatom a barátnődet!Kicsit zavarban voltam:- Ki ő? Hogy hívják?Azt hiszem, nem tudott róla semmit... Nem is válaszolt. Én furcsa módon örültem is, de kínos zavart is éreztem. Nem jöttem rá azonnal, hogyan került oda, hiszen még azt se fogtam fel igazán, hogy én magam se "megmentett", hanem elrabolt gyerek vagyok.Tehát én azt gondoltam, ezt a lányt nem a családjától rabolta el! Azt képzeltem, hogy elment valakihez, akit ismert, és azt mondta neki, hogy lánypajtást keres egy kölyöklány számára, aki nagyon unatkozik egyedül...

De aztán kirajzolódott szemem előtt a valóság. Az ágy és a lány nyakán az a lánc... Lassan jutott el az agyamig, mintha visszasodródtam volna egy bizonyos pontra, amelyről volt egy homályos emlékem.Valóban itt van valaki, egy "barátnő", de ugyanakkor... hirtelen szörnyű kérdés villant át az agyamon: "Mit akartam, mit követeltem én? Mit tettem?"Csak bámultam őt, és magamat láttam. Az a takaró, a lánc, és alatta az a mezítelen test... én voltam. Szerettem volna elsüllyedni. Ehelyett hallottam a saját hangomat, ahogy azt mondom:- Szia... hogy vagy?Nem tudtam ezenkívül mást mondani. Látszott az arcán, hogy elkábították.Én zavarban voltam a szörnyeteg előtt, aki ott maradt a szobában, és hallgatott minket:A lány megkérdezte:- Hogy hívnak?- Sabine.- És mióta vagy itt?"Lesütöttem a szememet. Féltem rabtartóm előtt kimondani a napok számát, mert a szám a személyemre kimért büntetést képviselheti, ez sokszor eszembe jutott. Ha egy nap úgy ítéli meg, hogy már túl régen vagyok ott, és a terhes a jelenlétem, egy pillanat alatt megszabadulhat tőlem.Ezért nagyon halkan mondtam:- Hetvenhét napja...A lány visszazuhant mámoros álmába.

Már az előző este óta ott hevert az ágyon, de én ezt nem 'tudtam.

Nyolcvan nap - Akarod, hogy felébresszem?- Nem.Erre visszavitt a rejtekhelyemre, és azt mondta, hagyja tovább aludni.

Féltem. Nem vártam, hogy ilyen lesz első találkozásom a "barátnőmmel": hogy őt is annak az állatnak az ágyához kötözve találom, és aztán megint ott leszek abban a nyomorúságos lyukban, egyedül. Honnan jöhetett? Nem akartam, hogy felébressze, mert féltem, hogy megtudom. Ha őt is elrabolta, mint engem, és az ő szülei ki tudják fizetni a váltságdíjat, akkor hazamehet, elmondhatja, hogy találkozott velem, és akkor ez a szörnyeteg meg fog engem ölni.Augusztus 11-én felvitt a földszintre, hogy együnk. Hárman ültünk az asztalnál.Azt reméltem, hogy beszélgethetek a lánnyal, de ez most se ment jobban, mint az előző napon, a szörnyeteg szadista képet vágva folyton ott volt velünk, szemmel tartott minket.

A lány nem akarta megenni a tányéron elé tett, mikróban melegített ételt. Csak egy szelet kenyeret fogadott el, és bizonytalanul bámult. Láttam, hogy még mindig el van kábítva. Egyre különösebbnek tűnt számomra a helyzet. Ahogy előző este megláttam őt azon az ágyon, azt gondoltam: "A francba, ő is épp úgy, ahogy én... Én azt kértem, hogy legyen egy barátnőm, 'ez' meg máris levetkőzteti és kiköti? És vajon még mit tett vele?" Ugyanakkor végtelenül boldog is voltam, hogy többé nem nekem kell elviselnem ezt a szörnyeteget. És végre lesz valaki, akivel beszélgethetek. Még elhárítottam magamtól a saját felelősségem problémáját. Itt volt ez a lány, és én végre nem voltam egyedül a pokolban. De meg kellett várnom, amíg összeszedi magát, és azt, hogy ez az ostoba állat lehozza hozzám a rejtekhelyemre, és végre nyugodtan beszélgethessünk. Óriási esemény volt ez az életemben, egy tenyérnyi kék ég a reménytelenségben.

Végre betört egy kis világosság a rám váró sötét jövőbe, amelyben addig egyedül erre a szörnyeteg "másikra" számíthattam. Ketten leszünk, és ő megígérte, hogy megnagyobbítja a rejtekhelyet, elhordja azt a sok kacatot a sarokból. Sőt még egy mosdót is ígért!

Várakozás közben kitakaríttatta velem a házat. Adott egy vödröt, egy mocskos rongyot és mosószert, fel kellett mosnom a fürdőszobát, a földszinti nagyszobát, ahol étkeztünk és az előtte levőt is. Egyszer már kellett egy ilyen nagytakarítást csinálnom, de már nem emlékszem, hogy mikor. Mindenütt nagy lucsok és sár volt. "Hercegnőnek" nevezett, mert panaszkodtam, hogy koszos a felmosórongy.Amióta ott voltam, egyszer se engedte meg, hogy kitakarítsam a rejtekhelyemet, amely elvan poros volt, és úgy bűzlött a dohtól és a penésztől, hogy folyton be kellett fognom az orromat. Ezzel szemben sikerült végre orrcseppeket szereznem tőle.

Visszamentem a patkányfészkembe. A "barátnőmet" nem engedte le, maga mellett tartotta.

Azt kívánta, hogy a lány meztelenül járkáljon a házban, de az szegény folyton a ruháit követelte, addig, addig, amíg meg is kapta.

Hétfőn, augusztus 12-én azt írtam a naptáramba: "Barátnő". Lehozta őt a pincébe.Ránk csukódott a nehéz ajtó, és a lány elborult tekintettel nézett körül a szűk odúban. El akartam mondani neki, milyen közös élet var ránk, de előbb azt ajánlottam, hogy egyen valamit. Egyelőre elutasította. Biztosan azt hiszi, hogy én is el akarom kábítani, gondoltam.- Azért mégis egyél, biztos vagyok benne, hogy nem ettél semmit.Megevett velem egy kevés Nic-Nac-ot.

Fel akartam őt készíteni, el akartam mesélni, hogy mire képes az a szörnyeteg, milyen piszkos gyakorlatokat akar majd kipróbálni rajta, feltehetően akkor, amikor majd lejön érte.- Már megtette.Sőt már fürödnie is kellett úgy, ahogy nekem is. Nehéz volt erről beszélni, nem mertem túl sok kérdést feltenni. De arra gondoltam, megkérdezem, hogy mégis, hogy tudta "elviselni".- Féltem, és nem akartam, hogy megverjen...- Bolond vagy. Engem soha nem vert meg! Ordítottam, mint egy őrült, hogy ez nem normális dolog, hogy nem akarom, meg hogy fáj!- Én meg azt hittem, amikor megláttalak, hogy téged megvert.Még mindig dagadt és vörös volt a szemem, mert egész nap bőgtem, és a bőrömről a foltok már egy percre se tűntek el. Tényleg úgy nézhettem ki, mint akit megvertek.- Mondd, régóta vagy itt? Hogy bírod, jól vagy?- Igen, lehet mondani...

Elővettem a naptáromat, és elmagyaráztam, mibe kapaszkodom, és hogyan tájékozódom az időben.A naptár hihetetlenül fontos volt számomra, az kapcsolt össze a láthatatlan élettel, amely odakint és nélkülem zajlott: a napokkal, amelyek anyám szabadnapjai voltak, vagy amelyeken a család meglátogatta a nagyit. De a naptár jelezte azokat a napokat is amikor "elment", és amikor sajnos visszatért.- Május 28-a óta vagyok itt.Erre a lány már nagyobb figyelemmel fordult felém. Még mindig álmatag volt egy kicsit. Elrablása idején valószínűleg több drogot kapott, mint én. Várjál csak. Mi a neved, az enyém Laetitia.- Az én nevem Sabine. Már egyszer megmondtam odafent...- Milyen Sabine?- Sabine Dardenne.- Te, én már láttalak téged!- Én nem, én még sose láttalak. Ebben biztos vagyok. Honnan jöttél?- Bertrix-ben lakom.- Én meg épp az ellenkező irányban, Tournai-ban. Nem ismerjük egymást...- De, de én már láttalak! Hát persze, Belgium tele van azzal a plakáttal... A szüleid őrülten keresnek téged. Mindenütt.- Ne mondd! Ami azt illeti, nem túl sokat kerestek, mondhatom. Ma hetvennyolcadik napja, hogy itt vagyok...- De igen. De bizony, keresnek! Nem tévedek, az te vagy! Igen, ha összehasonlítom a képet veled, akkor ... hát te vagy az, és a szüleid igenis kerestetnek!Nem hittem el. Nem kerestetnek a szüleim, mert tudják, hogy megvagyok! És mert nem fizették ki a váltságdíjat!Laetitia ezután megkérdezte, hogy kerültem abba a házba.- Az iskolába mentem, és egyszerűen leemeltek a biciklimről. És te?- Én? Én Bertrix-ben voltam, és az uszodába mentünk a nővéremmel, a nővérem barátjával és még néhány haverommal. Mivel menstruáltam, nem mehettem a vízbe, a nővérem meg a társai otthagytak. Egy kicsit még maradtam, de aztán untam nézni, hogy a többiek hogy játszanak a vízben, és hazaindultam. Nem lakunk messze az uszodától, gyalog mentem.És akkor jött egy furgon, megállt, egy alak megkérdezte, mi van Bertrix-ben, mondtam, hogy kismotorverseny, de úgy tett, mint aki nem érti, és a következő pillanatban már elkapott, és valaki beemelt a kocsiba.- Az ajtón át? És ő emelt be?Ő vagy a másik. Az a sapkás nyápic. Valójában a nyápic kérdezősködött, és tett úgy, mint aki nem érti, és amíg Laetitia továbbindult, a szörnyeteg a háta mögé lépett, és elkapta. Aztán már ugyanúgy jártak el vele is, mint velem. Azzal a különbséggel, hogy őt pokrócba csavarva szállították be a házba: valószínűleg túl nagy volt, és nem fért volna el a ládában.

Csak később tudtuk meg, hogy a szomszédok észrevették ezt a csomagot, és hogy a szörnyeteg az érdeklődésükre nyugodtan azt válaszolta, hogy beteg fiát szállították...

Laetitia álmos hangú elbeszélése ezután már teljesen az én történetemre hasonlított.- Gyógyszereket diktált belém, de én, amit tudtam, kiköptem, erre újra adott, most már Coca-Colával. Megint kiköptem. "Kis haszontalan", mondta erre.

Nem vette észre, hogy Laetitia a második adagot visszaköpte a Coca-Colás üvegbe. Erre a hülye, adott neki még néhány tablettát, egyszerűen letolta a torkán, majd kiitta a kólát, ami még az üvegben maradt. Mire észrevette, hogy a folyadék habzik, már késő volt, ő is lenyelt néhány tablettát.- Sajnos a harmadik adagot nem tudtam kiköpni. Talán még mindig annak a hatását érzem...Laetitia nagyon lassan beszélt. Néha megkérdeztem tőle:- Nem akarsz egy kis kenyeret?- Nem - válaszolta lehunyt szemmel, mint aki máris elalszik.Én éber voltam, és nagyon ideges, ő pedig ködben lebegett.- De hát mit tudsz itt csinálni naphosszat? - kérdezte.El kellett mondanom, hogy is működik ez a rejtekhely, a szörnyeteg valamiképpen meg is bízott ezzel. Hogy lapulni kell, ha valami zajt hallunk, és semmire nem szabad válaszolni, amíg csak ő nem mondja, hogy "Én vagyok". Hogy a két lámpát, az erősebbet éppen úgy, mint a gyengébbet, csak úgy lehet eloltani, ha kicsavarjuk a körtéket. Aztán megmutattam a vödröt, a polcot, a konzerveket, amelyekből a levet is ki kellett inni, meg a vizet a marmonkannában. És természetesen azt is elmondtam, hogy időnként hoz kenyeret, ami hamar megpenészedik, de cukrot soha nem ad! Mert ő cukorellenes, persze csak ha nem róla van szó! Néha ad három kávéskanállal, aztán azzal kell gazdálkodnom.

Laetitia figyelt, de még mindig nagyon erőtlenül. Szerettem volna, ha végre felébred, hiszen oly régóta vártam, hogy legyen barátnőm, és beszélgethessek vele. Látszott, hogy nehezére esik ébren maradni.- De van televíziód, ugye?- Nem, a tévé csak vetítésre jó. Ha lett volna tévém, lettek volna híreim. Mindenesetre azt tudom, hogy Belgiumban vagyunk.Ez az első nap kiábrándító volt. A lány félig aludt. Erősen "be volt lőve" egész biztosan. Másnap se volt sokkal jobban, végig az volt az érzésem, hogy magamban beszélek!Megmutattam neki az iskolatáskámat, ami szerencsére nálam maradt, és a tankönyveimet. És mondtam, hogy írtam néhányszor a szüleimnek.- Gondolod, hogy később én is írhatnék nekik?

- Hát, nekem elég sokat kellett erősködnöm, mire írhattam, és tudod, úgy unatkoztam itt, hogy szükségem volt valakire, és nagyon akartam egy barátot...Nem reagált azonnal. Még nagyon kábult volt, és nem jutott eszébe, hogy azt mondja nekem: "Te őrült, akkor hát miattad kerültem ide?"Ehelyett közölte, hogy a szörnyeteg azt mondta neki, hogy "Egy gonosz főnök a vesztedet akarja, de én megmentettelek tőle..."- Nekem ugyanezt mondta...És még mindig nem volt gyanús nekem ez a hasonlóság. Pedig ha Laetitia tovább beszél, abból talán megérthettem volna, hogy a gazember története a főnökről csak mese. De Laetitia ezután tovább szunyókált. Unatkoztam. Egyetlen vágyam volt: kikerülni onnan. Be voltunk szorítva. Amennyire lehetett, az összes holmimat felhalmoztam a matrac végébe, nem tudtam hogyan elhelyezkedni, és azon gondolkodtam, hogy fogjuk megoldani, hogy akárcsak levegőt is kapjunk abban a patkányfészekben. Egyedül is majdnem megfulladtam. És ez a bezártság úgy is rettenetes volt. Egy gyereknek térre, szabadságra van szüksége.

Labdázni odakint... Futkározni... Itt csak megbolondulni lehet. Lehet, hogy már meg is bolondultam. És ez az undorító sort rajtam, ez a kosztól szürke blúz... És hogy utáltam azt az örökösen égő lámpát, mert éjszaka se oltottam el, annyira féltem a sötétségtől.Egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy ketten talán megszökhetnénk. Amikor megpróbáltam elmozdítani az ajtót, nem volt elég erőm hozzá, de akkora rést egyedül is nyitottam rajta, amin a fejem átfért. Hátha ketten nagyobbra tudnánk nyitni? De erről aztán letettem, nem is mondtam Laetitiának. Akkor is eleget ordítozott velem, és ha most ketten kezdünk neki, és nem sikerül, felhúzza magát, és jól elver minket. Laetitia nagyobb volt nálam, de úgy éreztem, hogy lelkileg nálam kevésbé ellenálló - főleg, hogy kábítószer hatása alatt volt - , és nem viselné el az esetleges ütlegelést. Meg aztán, ha jobban ki tudnánk feszíteni az ajtót, és kijutnánk, akkor is ott van még a lépcsőház, a kulcsra zárt ajtó, a földszinti szoba, amelyen át kell menni a bejárati ajtóhoz, ami szintén zárva van... És akkor még azt se tudjuk, hogy ő ott van-e valamelyik sarokban. Hogy ránk vesse magát és jöjjön a "banda meg a főnök" meséjével.Próbáltam a lehető legjobban berendezkedni az adott térben, de nem ment. Laetitia elterült a matracon, teljesen zavaros volt, nem tudtam elhelyezkedni. Egy személynek is alig volt elég helye, ketten úgy szorongtunk, mint egy szardíniás dobozban.A lány néha beszélt hozzám, én meg vártam, és arra gondoltam, hogy mekkora marhaság volt tőlem, hogy barátnőt akartam. Nem tudtam, hogy vele is azt csinálja majd az a barom, amit velem.De amikor lejött a pincébe, rám parancsolt: - Te itt maradsz!Nagyon jól tudtam, mi következik, mégis az bujkált bennem, hogy ezalatt engem legalább nyugton hagy. Később egy kicsit kegyetlen dolognak tartottam ezt a megkönnyebbülést, de az utolsó két héten már annyira tébolyult voltam, és annyit kínlódtam, hogy... Ó persze fütyült az én kínjaimra, nem érdekelte, hogy vérben úszom-e vagy sem, hogy ordítok-e vagy sem, ez a szörnyeteg kedve szerint kitombolta magát rajtam.Számítottam rá, hogy valamelyik nap megint elkezdi velem, pedig egy-két nap pihenő mindig nagy öröm volt számomra. És amikor lejött, és azt mondta: "Te itt maradsz!", majdnem hangosan felsóhajtottam, hogy "hű, de jó!" A megkönnyebbüléstől. Ez elég szomorú, de így volt.Aztán eszembe jutott, hogy Laetitia mit mondott:- Én befogtam a számat...Ha úgy néz ki, mint aki hagyja magát, ez az alak még azt képzeli, hogy nem bánja, hogy beleegyezik! Képes ezt hinni, mert nem lát tovább az orránál! Mintha abba bele lehetne egyezni!Hogy gyűlöltem azt a senkit! Reméltem, hogy Laetitia kimutatja, hogy undorodik tőle.Amikor a lány visszajött, nem mondott semmit. Láttam rajta, hogy most nem is a megfelelő pillanat, hogy "arról" beszéljünk. Nem mertem kérdezősködni. Azt gondoltam: "Az ember elviseli, ahogy tudja, ordít, vagy kapálózik, úgyse változtat semmin!" Különben is, ez az alak képes és összeveri az embert, és akárhogy is, de én is féltem, amikor dühtől eltorzul arccal rácsapott az asztalra, vagy felemelte a kezét, és úgy morogta:- Most aztán elhallgass!

Laetitia csak a negyedik-ötödik napon kezdett igazán magához térni, úgy tűnik, talán augusztus 14-én.Éhes volt. Egy kis kenyéren kívül lenyelt néhány szem Nic-Nac-ot; amióta a házba került, semmit nem evett, mert félt, hogy megint kábítószert kap. Végre kezdte összeszedni magát.- Ehetek egy kis konzervet?- Persze, jó étvágyat.- Megpróbálom a húsgombócot a paradicsomszószban.Csak a felét ette meg, annyira utálta hidegen.- Nem lehetne a kávéfőző gépben megmelegíteni?- Nem, itt nincs semmi, amivel melegíteni lehet. Hidegen kell felfalnod a lével és a többi utálatos cafranggal együtt. Két nap alatt a kenyér is megzöldül, és ehetetlen lesz. A legjobb, ha ráveted magad, a Nic-Nac-ra, ezenkívül még ihatsz vizet és tejet - amíg meg nem savanyodik. És ha ez az alak ott fönt lelép, akkor az soká szokott tartani.Föntről nem hallatszott semmi zaj. Csend volt. Laetitia elmondta, hogy 9-én rabolták el.

Előző este a szörnyeteg még rám vetette magát. Sose bírta ki sokáig tombolás nélkül. Laetitiával olyan fogamzásgátló tablettát etetett, aminek mar rég lejárt a szavatossága, a jelek szerint egész készlete volt belőlük.12-én, amikor lejött velem a pincébe, elvette a rádiós ébresztőórát. Attól kezdve már zenét se hallgathattam! Amikor egyedül voltam, néha énekeltem egy kicsit. De a következő percben összeomlottam, és sírtam... Aztán megint elölről. Most már attól féltem, nehogy kimerüljön az elem a karórámban, mert akkor aztán nem lesz mire támaszkodnom, és teljesen elveszítem az időt.

Tehát 12-én, amikor lejött, elvitte Laetitiát, de azóta, hogy megint visszahozta a rejtekhelyre, semmi.Annál jobb nekünk. Kivéve, ha küldetésbe ment anélkül, hogy tartalékélelmiszert tudtam volna követelni tőle, mert így azzal a konzerv- és kenyérmennyiséggel kell állni a sarat, ami van. De meddig? Ketten vagyunk, egy kanna vízzel és egyetlen vödörrel vécé helyett. Mosakodásra semmi. Ezzel egyáltalában nem törődött. Undorító szörnyeteg!Nagyon furcsának tartottam, hogy nem jön le értünk. Ennek a derék férfiúnak voltak "szükségletei", és eddig nemigen múlt el nap anélkül, hogy ne zaklatott volna. Azt hittem, hogy az új lánnyal is hasonló lesz a helyzet. Mondtam is Laetitiának. Furcsa volt.Furcsa. Bizony annak a szörnyetegnek lehetett furcsa ekkoriban! Ugyanis augusztus 13-án elkapták, amit mi természetesen nem tudtunk. A csúcs az volt, hogy egy rendőr házkutatást is tartott azon a napon, és semmit nem talált. Mi pedig nem hallottunk semmit. Laetitia aludt, én is aludtam, de különben is, mi a legkisebb zajra is mozdulatlanná merevedtünk, és megszólalni se mertünk, amíg meg nem hallottuk ennek az elmebetegnek a hangját, ahogy különös akcentusával azt mondja: "Énvagyok...Azt a szegény rendőrt, aki nem talált semmit, kélőbb mindennek elmondták. Ebbe úgy belebetegedett, hogy a bírósági tárgyaláson sírva fakadt. Ő a munkáját végezte, átkutatta a házat és a pincét. Kérdezem, megfelelő felszerelés és ismeret hiányában ki fedezte volna fel, hogy mi volt a trükkje annak a falhoz csavarozott polcnak, amihez egy kétszáz kilós ajtó tartozott? Ha ez a rendőr azonnal beszélni tudott volna, Laetitia talán kevesebbet szenved, bár már az első naptól kezdve is épp eléggé megkínozta az a szadista. Ami engem illet, én már olyan állapotban voltam, hogy negyvennyolc órával több vagy kevesebb... Nem teszek szemrehányást annak a szegény embernek. Nem szabad őt egy bűnössel egy kalap alá tenni.Augusztus 15-én délután - ha ugyan támaszkodhattam még akkor az órámra - már előre is egy keresztet rajzoltam a naptáramba a dátum elé, ahogy ezt gyakran megtettem, amikor nem jött le "zavarni minket, és azt gondoltam magamban, hogy ez megint egy nap, amikor fellélegezhetünk, tiszta nyereség a mindennapok mocskos háborújában. Még mindig nem reméltem, hogy valaha is eljön a béke.Egy nappal több. Már nyolcvan napot és nyolcvan éjszakát töltöttem ott. Azaz éjszakát egy híján...Faltuk azt az örökös Nic-Nac-ot, én a rajzaimat mutogattam, a tankönyveimet lapozgattam, meg az Isten tudja, hogy még mit...

Aztán lefeküdtünk, teljesen egymáshoz kellet simulnunk a rothadó matracon, amikor hirtelen zajt hallottunk.- Hallod ezt?- Igen, mi ez?- Lehet, hogy a főnök meg a barátai...Laetitia már éppúgy tudta, mint én, hogy a "főnök" számára mi halottak vagyunk, és hogy ez a gazember véd meg bennünket tőle. Laetitia is úgy tudta, hogy ez az alak a megmentője. Azt nem tudom, meddig hitte volna még el, de egyelőre ő is azt hitte.- Készülj fel, bújj a takaró alá, és ha jön, és mondja, hogy itt vagyok, akkor kimehetünk.Aztán lépteket hallottunk a lépcsőlejáró felől, majd végig a rejtekhely mellett.Ezúttal a "veszély" egyre közeledett.- Nagyon nagy a zaj, ekkorát még soha nem hallottam, ez nem normális, gyere, elbújunk...Emberi hangokat hallottunk mindenfelől, kiabáltak, de nem lehetett érteni, hogy mit mondanak.Rémültek voltunk, reszkettünk a takaró alatt.

Laetitia még mindig a gyógyszerek hatása alatt volt egy kicsit, így nálam is jobban rettegett. Nem sokat értett az egészből, de annyit igen, hogy halálos veszedelemben vagyunk. Halkan suttogtunk a takaró alatt.Az én fejem teljesen tiszta volt. Nem akartam a frászt hozni rá, ezért inkább amennyire tudtam, próbáltam megnyugtatni, miközben én magam nagyon féltem. Nem volt könnyű. De hát én voltam a "régi", nekem kellett felfogni a veszélyt, és nekem kellett gondolkodni.- Mit gondolsz, kik ezek?- Nézd, én már két és fél hónapja itt vagyok, nekem nincs vesztenivalóm, előttem már semmi sincs... Vagy azért jönnek, mert mind a kettőnket keresnek, és nem tudom, mit fognak csinálni velünk, vagy csak kettőnk közül az egyikre vadásznak, és az én leszek. Azért jönnek, hogy engem megöljenek. Egyelőre várjunk.Egymással szembefordulva, hogy lássuk, mit suttogunk, úgy összesimultunk, hogy azt hiszem, egy milliméternyi rés sem volt közöttünk, és olyan szorosan öleltük egymást, hogy a testünk egy ritmusra reszketett.Először a pince fala mellett sorakozó téglákat dobálták, aztán a kinti polcon sorakozó üvegeket és kannákat. Ekkor már igazán elfogott a legyőzhetetlen félelem. Úgy éreztem, közeledik a halál. Remegve suttogtam:- Te, ezek sokan vannak. Teljesen be vagyok rezelve. Ilyen zajt még soha nem hallottam. Lepakolják az üvegeket, mindjárt ki fogják nyitni az ajtót.És akkor, ahogy máskor is, hirtelen meghallottuk az ő hangját.- Én vagyok. Mindjárt bejövök.Nehézkesen meglódult az ajtó, és annyira kinyílt, hogy kimehettünk rajta, de akkor engem elfogott a rettenet. Kétségtelen, hogy ő állt azon a kis lépcsőn, ahol várni szokta, hogy kimenjünk, de sok ember volt mellette és körötte. Pánikba estem, és őrülten féltem.- Nem akarok kimenni, nem akarok kimenni, kik ezek, ki ez a sok ember... Ezek azért jöttek, hogy megöljenek minket...És odafordultam Laetitiához:- Figyelj, azt mondta, "én vagyok", de nem tudjuk, hogy ki ez a sok ember körülötte.Csakhogy Laetitia azonnal rámutatott az egyikre:- Dehogynem. Őt ismerem, igen, őt ismerem.Bertrix-ben dolgozik! Ismerem, rendőr! Ne félj! Gyere!

És ebben a pillanatban mindketten meg voltunk győződve róla, hogy a mi "megmentőnk" elment a rendőrségre, ahol bemutatkozott, mint egy bátor és derék ember, és hogy sikerült megtalálnia a módját, hogy valóban a megmentőnk legyen, és kiszabadítson bennünket... Igaz, én még tétováztam kicsit. Elképedtem a dolgon. Igaz lehet? Csak úgy el lehet innen menni?És én őrült, még megkérdeztem attól a szörnyetegtől, hogy magammal vihetem-e a színes ceruzákat, amelyeket volt olyan "jó", és lehozott nekem. Laetitia valami másra kért engedélyt, már nem tudom, mire. És ő válaszolt:- Igen, elviheted. Hát persze...És én, mint egy idióta, még azt is mondtam: "Köszönöm, uram", igen, ezt mondtam. Aztán kiosontam az átjárón, és mint egy hülye, adtam egy puszit neki. És Laetitia is.Azóta is dühbe gurulok, hogy az utolsó pillanatig azt hittem, hogy ez a senki, ez a nulla, ez az aljas, mocsok fráter elég bátor volt ahhoz, hogy feladja magát. Pedig azt se tudta, hogy mit jelent ez a szó, azt hiszem. Abban a pillanatban olyanokat gondoltam - persze minden másodpercek alatt suhant át a fejemen -, hogy: "Biztosan elege volt ebből a helyzetből, nem tudta, hogy másszon ki belőle, hat kihívta a rendőrséget... Hála érte!...." Pedig bárcsak az arcába köptem volna azon a napon. Borzasztó rágondolni, hogy elszalasztottam ezt az alkalmat!Aztán a következő pillanatban az első elénk kerülő nyomozó karjaiba vetettük magunkat. Mondják, hogy én a Michel Demoulin nevű rendőrbe kapaszkodtam.

Évekkel a per után ez a rendőr egyszer azt mondta nekem:- Mintha többé nem is akarnál elengedni, olyan erősen belém csimpaszkodtál...De erre már nem emlékszem.

Fekszünk a takaró alatt, reszketünk a félelemtől, aztán emelkedik, és nyílik az ajtó, és ott az a sok ismeretlen férfi... akár egy nagy falka... utána minden felgyorsul, kiosonok az ajtón, és az első rendőr karjába rohanok. Többé nem engedem el.Laetitia André Colin karjába ugrott, ő volt az, akit szerencsére azonnal felismert, mert a szomszédjuk volt. A rendőr odaadta neki a zsebkendőjét, és Laetitia beletemette az arcát, és úgy zokogott. Számomra ettől kezdve az egész valami folytonos őrült izgalom. Az egyetlen, amit világosan tudtam, hogy azonnal el kell mennem onnan! A többi nem érdekelt. Azt hiszem, hogy a kiszabadulás élménye olyan nagy és heves volt, amilyen néhány perccel korábban a félelem. Hihetetlenül gyorsan történt minden... elképesztő, kíméletlen hirtelenséggel szabadultunk ki abból a patkányfészekből, ahol én napfény nélkül nyolcvan napig tespedtem!...Amikor kiléptem a házból, azt hittem, azonnal elájulok. Régóta nem szívtam friss levegőt! És beszéltem, beszéltem... mint egy őrült, megállás nélkül...- Boldog vagyok! Igaz ez? Igaz, hogy hazamehetek? Biztosan? Látni akarom a szüleimet. Láthatom a mamát?Ekkor már nem féltem. Remegtem a megkönnyebbüléstől, az örömtől, az izgalomtól, sírtam, eufóriás állapotban voltam. És összevissza beszéltem, az is igaz, nem fogtam fel igazán, hogy végül is mi is történt velem. Ugye ez nem tréfa? Igaz ez?...Kezemben a színes ceruzákkal kocsiba ültettek, és teljes sebességgel mentünk a charleroi-i rendőrségre. Azokat a ceruzákat ott kellett volna hagynom a kocsi ülésén vagy a rendőrségen. Már nem is tudom, mit csináltam aztán velük, de még most is világosan látom, hogy a kezemben szorongattam őket.Az a kis sort volt rajtam, meg a koszos blúz. Borzas volt a hajam. De ujjongtam!Emlékszem, az autóban az egyik nyomozó rám nézett, és azt mondta: "Micsoda őrült történet!"Nagyon csodálkozott, hogy ott lát engem maga mellett. Ugyanis a rendőrség Laetitiát kereste. Fel se merült bennük, hogy engem is ott találnak meg, és élve, ilyen hosszú idő után. Tény, hogy Laetitia elrablásának köszönhető, meg a rablást követő gyors és eredményes nyomozásnak, hogy élve kiszabadultam onnan.Mert annak a szörnyetegnek előbb vagy utóbb elege lett volna belőlem.Hazudozhat ezután már ez a névtelen senki, ez a lárva életére se méltó szörnyeteg, amit akar, hiába hazudik egész álló életében, akkor is tény, nem egyszer rabolt, hogy "rászokott" a gyerekrablásra: kislányokat és kamaszlányokat rabolt kettesével. Én nem vagyok rendőr, de a modus operandi, ahogy a latin mondja, az eljárási mód a "karrierje" végén is ugyanaz volt, mint korábban.És hogy ez így történt már legalább két alkalommal, az be is bizonyosodott.Előttünk volt An és Eefje, Julie és Melissa. Őket rabolta el előttünk.Amikor mindezt leírom, nem próbálom felmenteni magam a bűn alól, hogy "barátnőt" követeltem. Így volt. Barátnőt akartam, mert naiv, tizenkét éves gyerek voltam, és kezdtem megbolondulni az elszigeteltségtől és magánytól, amibe az az alak belekényszerített.Biztos vagyok benne, hogy magának is biztosította az utánpótlást, amikor a kérésemnek eleget tett. Én már nem voltam "használható". Laetitia lett volna az utódom.Ez minden. Én legfeljebb kicsit előbbre hoztam az eseményeket. Az is lehet, hogy már ő is gondolt rá, mindegy. Csak az számít, hogy Laetitia elrablásának a napján végre beazonosították a szakadt furgonját.Az első tanú egy apáca volt, akinek egy ablakból feltűnt, hogy milyen éktelen zajt csap a repedt kipufogója. Ez nem is nagy ügy egy ócskavas-kereskedő esetében, ugyanis ez volt a "mestersége".Aztán volt még egy tanú, aki pontosan leírta ugyanazt a szakadt furgont, elmondta, hogy egy fehér Renault Trafic nehezen zötykölődik, hogy az ablakai tele vannak ragasztva autós matricákkal, sőt ez a fickó a rendszám három betűjére vagy három számára is emlékezett. A kapott információk alapján a rendőrség megtalálta ennek az ócskavas-halmaznak a boldog tulajdonosát: egy szexmániás visszaesőt, egy ex-börtöntölteléket.... Marc Dutroux-t.Mint később mondták, meglepetésszerűen kapták el a háza kertjében a feleségével együtt, és azonnal megbilincselték. - Bár hamarabb tették volna, két és fél hónappal korábban, hogy ne lett volna neki ideje engem letépni a biciklimről.Akkor a chareroi-i rendőrkapitányságon még nem tudtam a történet végét.

Meg voltam szédülve, de azért magamnál voltam.Megkérdezték tőlünk, hogy akarunk-e orvost. Én tiltakoztam. Nem voltam beteg!...- Á, dehogy! Én enni meg inni szeretnék és mosakodni. Szeretném levenni magamról ezeket az ocsmány göncöket. És látni akarom a szüleimet!A reakcióim meglepték a nyomozókat. Később azt mondták, hogy a koromhoz képest meglepően jó állapotban jöttem ki onnan. Lehetséges. Erre nem is gondoltam, egyszerűen csak türelmetlen voltam!Semmi mást nem akartam, csak hazamenni, hazamenni még hozzá a lehető leghamarabb.De várni kellett, a szüleim messze laktak. Én meg azt szerettem volna, hogy sokkal gyorsabban történjenek a dolgok. Nagyon boldog voltam!

A "nagy" visszatérés

Ültem egy nagy csésze "csoki" meg egy goffri mellett. Nem volt túl nagy a választék a rendőrségi automatában. A leglaktatóbb falnivalókat választották nekem.- Bemutatom az ügyeddel megbízott vizsgálóbírót.Csodálkozva néztem meg ezt az embert. Hát az meg mi, hogy vizsgálóbíró? Az ügyemmel megbízott? Miféle ügyemmel? Tanácstalan voltam.- Maga a vizsgálóbíró?- Igen.A nyomozóhoz fordultam.- Nézze már, hawaii ingje van!Nem vártam, hogy egy vizsgálóbíróval is fogok találkozni, pláne hogy ilyen tarka ingben! Connerotte bíró úr úgy volt felöltözve, mint aki épp most jött vissza a nyaralásból. Senki nem remélte, hogy két és fél hónappal az eltűnésem után élve fognak megtalálni. A vizsgálóbíró úgy nézett rám, mint valami váratlan meglepetésre!Nem értettem, mire ez a nagy csodálkozás. Persze köröztek, egész Belgium tele volt a fényképemmel, meg a biciklim fényképével ellátott hirdetménnyel, de erről én nem tudtam. És nem hittem el Laetitiának, amikor azt mondta: "Keresnek téged!" Ezt még ekkor se tudtam elhinni. Minden zavaros volt. Kívül voltam, de nem tudtam, miért és hogyan.A forgatókönyv, amit az a másik, az a gazember a fejembe vert, még mindig működött. Az én forgatókönyvem más volt, mint Laetitiáé, és én nem tudtam, hogy ő mit értett meg ebből az egészből, de mivel mind a ketten "köszönetet" mondtunk annak az ocsmány mániásnak, sőt megpusziltuk az arcát, a nyomozók fontosnak tartották, hogy minél hamarabb tájékoztassanak bennünket a valóságos helyzetről.Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen kifejezéseket használtak, de nagyjából ezeket mondták: Ez az alak mesékkel traktált benneteket. És ti bevettétek. Ő nem a megmentőtök. Visszaeső bűnöző, akinek súlyos bűnökkel terhelt múltja van, már régóta gyanakodtunk rá. Most itt ül mellettünk egy cellában.Ez, hogy "ti bevettétek", úgy ért engem, mint egy mérgezett nyíl. A kártyavár összedőlt. Mindent "bevettem", igen, meg voltam győződve róla, hogy nem hazudik.Elhintette bennem a félelmet, féltettem magamat és a szüleimet. Tehát ezt "az egészet" egyszerűen azért csinálta, hogy velem rosszat tegyen?És a reakcióm ismét nagyon meglepte őket:- Tényleg? Itt van a szomszéd cellában? Látni akarom! Meg akarom mondani, mit gondolok róla!- Nem, nem lehet. Maradj nyugton!- Hittem neki, mint egy idióta. Még köszönetet is mondtam ennek a piszok fráternek!Ez volt a legrosszabb. Szerettem volna vissza- menni az időben, és kitörölni azt az ostoba "köszönöm" -öt. Dühös voltam, és kész lettem volna nekimenni, ha a rendőrök odaengednek hozzá.

És elmondtam volna mindenféle disznó állatnak, az bizonyos.Ha abban a percben szólhattam volna hozzá, azt mondom:

"Szartál a pofámra, ugye, de most majd meglátod! Most te leszel bezárva, te fogsz a sitten megrohadni, elégedett vagy?" - hogy megkönnyebbültem volna...Nagyon formában voltam, lehet, hogy túlságosan is, az események hatására elvesztettem a mértéket. Elvégre csak tizenkét éves voltam, és amúgy is "rossz, kezelhetetlen" volt a természetem. Éppen úgy reagáltam, mintha valami iskolatársam egy nagyon rossz viccet csinált volna velem. Sértegetni akartam azt a szadistát, a szemébe mondani, hogy mit tett, és én magam akartam elrendezni az egész történetet.Dühös voltam, ugyanakkor mámoros. Nem tudtam nevessek-e vagy sírjak. Minden összekavarodott a fejemben. és közben máris arra gondoltam, hogy mit kell majd tennem a következő napokban otthon, a szüleimmel, vagy majd az iskolában, ami két héttel később kezdődött. Mindjárt hazamehetek, ez pompás! De hol vannak a szüleim, a család? Nemsokára megérkeznek. "Mit fognak mondani? És én mit fogok nekik elmesélni?" Mindent elmondtam, és elmagyaráztam már a leveleimben, vajon megkapták-e azokat?Nagyon nehéz évekkel később előbányászni azokat az érzelmeket, amelyek akkor keletkeztek bennem. Bűntudat, szégyen amiatt, amit el kellett viselnem, harag, boldogság, hogy végre kint vagyok... valami pokoli érzelmi keverék lehetett, ami megakadályozta, hogy mérlegelni tudjam a helyzetet. Úgy reagáltam, ahogy tudtam, ösztönösen és ellentmondásosan.A nyomozók azt mondták:- Ne nyugtalankodj, és ne kérdezősködj folyton, ha megérkeznek a szüleid, majd kiderül, hogy megkapták-e a leveleidet.Aztán közölték, hogy pillanatnyilag csak az apám jön egyedül.- És a mama? Hol van a mama?- Apád nem akarta, hogy eljöjjön. Nem tudta, milyen állapotban vagy, ezért inkább otthon hagyta.Ennek nem örültem. Nekem azt mondták, hogy jönnek a szüleim, és azért találkozhatom a kettő közül csak az egyikkel, mert az állapotommal vannak elfoglalva? De hát kit érdekel az állapotom, örülni kellene, hogy láthat! Miért ment bele, hogy otthon hagyják?Ráadásul mindenki bolondnak vagy betegnek tart, orvost akarnak hívni hozzám! És a mamát otthon tartják!Amikor megjött a papa, kedvem lett volna zsörtölődni vele, hogy egyedül jött, de aztán arra gondoltam, hogy olyan boldog vagyok, ettem is egy jót, ami szuper volt, és különben is ideje már elindulni hazafelé, mert elegem van. Papa elárasztott kérdésekkel.De nem hallottuk egymás szavát, mert mindeni egyszerre beszélt, ő, én és a nyomozók...Hirtelen elöntöttek az érzelmek. Sírva a papa karjába borultam. Menni akartam. Elegem volt az egész cirkuszból. Kijöttem onnan, a többi nem érdekelt. Apám hozott ruhákat, és odaadta nekem. Egy szociális munkással elmentem a toalettre, kicsit megmostam az arcomat, és átöltöztem. Laetitia is ugyanezt tette. Már ő is találkozott a szüleivel. Mindkettőnk számára újra indult a "normális" élet.Amikor visszamentem, rángatni kezdtem apám kabátujját:- Jól van, menjünk. Menjünk haza, nem akarok itt maradni.De az egyik nyomozó azt mondta, hogy most telefonáltak: anyám az egyik kolléganőjének az autóján útban van Charelroi-ba, annyira akart jönni, hogy nem hallgatott senkire. Örültem, amikor megérkezett, de aztán megint elegem lett mindenből.Már szinte fuldokoltam abban a rendőrségi irodában. Futva menekültem volna onnan.Ráadásul a mamám folyton mondta, mondta...:- Jól vagy? Hogy érzed magad? Mi belebetegedtünk. Annyit kerestettünk...- Én nem hittem, hogy kerestettek. Be voltam zárva, egészen egyedül voltam, és sehonnan nem kaptam életjelet.De már azt se tudtam, miket kérdez. Folytoncsak ezt hallottam: "Jól vagy?" - "Igen, jól vagyok."Semmi bajom nem volt, és ez volt a lényeg. Lehet, hogy nem voltam a legjobb formámban, de semmi komolyabb bajom nem volt... hát akkor meg mi a fenét válaszoljak arra, hogy "jól vagy?"

Csak az járt a fejemben:

"Hazamegyek, és erről nem beszélünk többé, és békén hagynak... legalább ma este... aludni akarok egy igazi ágyban."Ha most visszagondolok, azt hiszem, mindenki azt várta, hogy egy ronccsá vált, szerencsétlen, rettegő, könnyes szemű kislány legyek. De én már eleget sírtam abban a patkánylyukban, és eleget szenvedtem a bezártságtól. A felnőttek egészen másképp látták a dolgokat. Én ugye egy sötét szadista áldozata voltam. Nem járt más a fejükben, csak azok a kegyetlenkedések. Én pedig éppen azokra nem akartam gondolni többé. Megmenekültem a haláltól, éltem!... Nincs többé félelem, nincsenek kínok, csak ezt gondoltam magamban. És hogy gyorsan, minél hamarabb visszatalálhassak a saját "csapásaimra", hiányzott az ágyam, a játék mackóm, a szokásaim...Egy megkülönböztető jelzést nem használó autóval mentünk haza Tournai-ba mi hárman, meg egy nyomozó. Amikor megérkeztünk, a Tournai-Kain-i elágazásnál, pontosabban a hídnál, ahol azon a május 28-i reggelen az iskolába igyekeztem, transzparens fogadott: "Isten hozott!" Volt idejük a város lakóinak ezt elkészíteni! Kiszabadulásom híre futótűzként járta be az egész környéket. Erre nem számítottam. A házunk bejáratát szinte eltorlaszolták. Mindenütt autók. Nagy ünneplés volt, és nyilvánosan elégették a keresésemre felszólító hirdetményeket. Én ekkor már szorongtam, bosszankodtam, féltem ettől a zűrzavartól. A rendőrségi kocsi nem tudott továbbmenni a városlakók meg az újságírók tömegében.Annyian voltak, hogy nem láthattam a kocsiból a házunk piros téglás homlokzatát. A torkom összeszorult, úgy éreztem, megfulladok. Nem szeretem a tömeget.Mindig is fogolynak éreztem magam, ha tömegbe kerültem. Meglepő és elképesztő volt számomra ez a túláradó lelkesedés.- Mi ez? Kik ezek az emberek? - kérdeztem.- Már nyolcvan napja keresnek, érthető a lelkesedésük!Nem sejtettem, hogy ennyi ember tud az eltűnésemről. Nem tudtam, hogy fáradhatatlanul kerestek, hajtóvadászatokat szerveztek, búvárokkal kutatták a folyót, és hogy a rendőrök helikopterekkel köröztek a környék fölött. Volt egy speciális csoport, amely a Belgiumban eltűnt gyermekek felkutatásával volt megbízva. Julie és Melissa, nyolc évesek, An és Eefje, tizenhét és tizenkilenc évesek, és mások... Nem tudtam, mekkora nagy visszhangot váltott ki a hír, hogy letartóztatták a Belgiumi Szörnyet! Mielőtt magam is eltűntem, én is láttam egy barátnőmnél azt a plakátot, amelyen Julie-t és Melissát keresték a szüleik. És most itt ez a tömeg! Ezek az emberek mind kerestek engem, én pedig most itt vagyok, élve!Már régóta folytonos feszültség uralkodott a környéken, és ez csak fokozódott most, amikor kiderült, hogy letartóztatták "Belgium leggyűlöltebb emberét".

A továbbiakban ez az ügy egyre duzzadt, és mind jobban felkavarta az országot, politikai konfliktusokat kavart, a nyomozók egy része lemondott, másokat félreállítottak, így például azt tarka inges ügyvédet, akivel közvetlenül szabadulásom után találkoztam, és Michel Demoulin-t, aki a megmentőm volt! Aztán évekkel később egy gigantikus vita kellős közepén találtam magam. Túlélő tanúja voltam egy gyáva és hazug pszichopata gaztetteinek, aki emberek ezreinek okozott lelki gyötrelmeket, és akinek rémtetteiről sok kilométernyi újságpapírt teleírtak.Pedig én csak a saját történetemet ismertem, meg egy kicsit Laetitiáét. Ennyi.Bűnösnek éreztem magam, amiért "barátnőt" akartam. Sokáig azt gondoltam, hogy éppen olyan bűnös vagyok, mint az a gazember, jóllehet az eszemmel tudtam, hogy nem az én hibám volt. Ő sokkolta azt a szegény lányt, nem én. Viszont én hülye voltam, mert eszembe se jutott, hogy ugyanazt fogja csinálni vele is, mint velem. És elegem volt már abból, hogy csak vele voltam összezárva, elegem volt a kálvária-szobából meg abból, hogy úgy tart, mint egy rabot abban a patkánylyukban.Csak erre gondoltam, és egy pillanatig se jutott eszembe, hogy Laetitia is ugyanúgy jár, mint én.A nyomozóknak elmondtam, hogy én kértem a barátnőt. és ők biztosan tisztában voltak vele, hogy manipulált voltam, és hogy az első pillanatban nem érezhettem magam bűnösnek. Bennem mégis folyton ott dolgozott a bűntudat. Pedig próbáltam megszabadulni tőle: rendben, mondtam, én kértem, hogy jöjjön, de az az aljas fráter kínozta, nem én, és ha nem "követeltem" volna, hogy hozzon valakit, már halott lennék, és ő még mindig folytatná az üzelmeit! De máig nem szabadultam meg teljesen a bűntudattól. Ezt Laetitia is tudja.

És azt hiszem, neheztel is rám, még ha soha nem is mondta. Talán mert nem akar nekem fájdalmat okozni... Tudja, hogy nekem is van mit cipelnem egy életen át... de az is lehet, hogy nem haragszik, és remélem, hogy talán mégis így van.Beszéltünk egymással erről, még a per idején. Nagyon sajnálom, de ha nem ő lett volna, akkor talált volna valaki mást az a szörnyeteg. És végül is Laetitia mentett meg mindkettőnket.Amikor hazamentem, mindezt nem tudtam ilyen világosan megfogalmazni, de a bűntudat már élt bennem, és attól kezdve azzal - meg még sok minden egyébbel - kellett együtt élnem.Különös volt az az ünnepi hangulat. Most szabadultam egy patkánylyukból, ahol átestem egy agymosáson, és elhittem egy aljas gazember meséit váltságdíjról, halálról, meg arról, hogy a szüleim fütyülnek rám... És hirtelen itt állok egy hatalmas tömeg közepén, és kiderül, hogy ezalatt mindenki engem keresett! Még mindig nem tudtam összekapcsolni a két dolgot. Nagyon haragudtam magamra, hogy hittem annak a gazembernek. Ez volt akkor az egyetlen dolog, amivel tökéletesen tisztában voltam.Az egyik rendőr a karjába vett, és úgy emelt át a házak előtt viruló rózsabokrok fölött. Én jó hangosan köszöntem az összegyűlt tömegnek, bár nem tudtam, kicsodák. És amikor azt mondtam "Nagyon hiányoztatok!..." - amit azután százszor elismételtek a médiában - , azt nem egy valakinek mondtam, hanem mindenkinek. Mindenkinek. Mert az élet hiányzott nekem.Amikor a szobám ajtaja elé értem, ott találtam a legjobb barátnőimet. A nőverem röptében kikapott engem a rendőr karjából.

Ezt örömujjongás kísérte, és mindenki egyszerre beszélt, de amikor az ajtó kinyílt, a nagymama állt ott. Az én édes nagyim. És azt suttogta a fülembe, és csak nekem, mint valami kis boldogság-fuvallatot:- Boldog vagyok, hogy újra látlak.És én az ő két karjában jobban meg voltam hatva, mint amikor a papa megérkezett Charleroi-ba, és magához ölelt. A nagyi számomra a megbízható, örökké tartó, a feltétel nélküli szeretet biztonságát jelentette.Otthon összegyűlt az egész család. Annyian voltunk, hogy én már nem is tudtam leülni a díványra, sehol nem volt hely. A földre ültem a szalonban, az asztal mellé. Mindenkit hírekről faggattam, mi újság, kérdeztem, és ide-oda cikáztam, ahogy a tévécsatornákat váltogatja az ember. A szavukba vágtam, vagy elvágtam a szavukat, és ott állítottam meg a "filmet", ahol engem érdeklő hírekhez juthattam. Viszont a családnak se "meséltem" semmit. És hogy később mit olvastak a sajtóban, nem érdekelt.Fölmentem a szobámba, ami akkor még az egyik nővéremmel volt közös. Először a játék mackóimat néztem meg.

A házunk előtt még mindig ott tolongtak az emberek, ünnepeltek, meg égették a plakátjaimat, én pedig kimentem a fürdőszobába, és az ablakból figyeltem őket, felemeltem a függöny egyik csücskét, de nem gyújtottam lámpát. Kicsit integettem is a tömegnek, erre viharos taps volt válasz, és én ott álltam egymagamban, és elfutotta a szememet a könny.Valóban kész őrület volt látni ezeket a tapsoló embereket, akik pedig alig láthattak engem. Csak egy kis árnyék voltam az ablakban. Félelmetes volt. Féltem is. Ez már túlzás volt...Sokáig ültem a fürdőkádban lefekvés előtt. Jól éreztem magam, amikor kiszálltam belőle, boldog voltam. Végre békén hagytak, és elhatároztam, hogy ezt a békét meg fogom őrizni. Kinyitottam a szekrényemet, és nézegettem a ruháimat, aztán megkerestem a kispárnámat, megvolt. Minden a helyén volt. A szüleim szobája, a másik két nővérem szobája... A szalonban láttam új szerzeményeket, lámpákat, díszpárnákat. Ezeket távollétem alatt vették. Különös érzés volt. Tizenkét éves koromban ezt nem elemeztem, de mindenesetre valahogy bántott."Ni csak, ezeket azalatt vették, amíg én egy patkánylyukban éltem..."Az első napokban féltem kimenni, és meglátogatni a barátnőimet. Féltem a tekintetektől és a kérdésektől. Pedig végül is nem bámultak, és nem is kérdeztek.Még ha kiskamaszok voltak is, nem voltak ostobák. Ők sokkal jobban megértették, mit érzek, mint egyes felnőttek a környezetemben.

Szinte sokkoltak engem az újságok, amikor láttam bennük Laetitia meg az én fényképemet, a rikító betűkkel szedett címeket: "Végre szabadok!" "Életben maradtak!" A cikkek emlékeztették az olvasót, hogy mi minden történt annak érdekében, hogy megtaláljanak minket. Aztán leírták, hogy kételkedtem a szüleimben, bár a leveleimben ezt nem említem, és hogy minden szavát elhittem annak az aljas gazembernek. Nagyon ostobának és megalázottnak éreztem magam, hogy gyanútlanul szereplője voltam ennek az olcsó forgatókönyvnek!Augusztus 16-án egymást érték nálunk a látogatók.

Sokan csak azért jöttek, hogy megajándékozzanak valamivel, rengeteg virágot kaptam, sőt még egy tűzijátékot is rendeztek az egész kerület örömére. Én boldog voltam, és élveztem az ünneplést, de továbbra is mindenki csak azt kérdezte: "Jól vagy?" és én mondtam "Hát persze!" Be voltam zárva, és körül voltam kerítve az ilyenféle kérdésekkel.Augusztus 17-én megérkeztek a nyomozók, és nálunk, otthon rögzítették a tanúvallomásomat. Ugyanaznap este a televízió híradója közölte, hogy Sars-la-Buissière-ben, a sötét gazember a házának a kertjében megtalálták Julie és Melissa holtestét. A két nyolcéves kislány 1995 májusában tűnt el. A képek nyersen bemutatták, hogyan ásnak a nagy lapátoló gépekkel, és megmutatták a fűben tátongó gödröket is. Nem voltam távol attól. Én is oda kerülhettem volna abba a kertbe. És idővel Laetitia is.Nagyon fontos volt, hogy leszakadjak erről a históriáról. Hogy megszabaduljak a halálfélelemtől, amely már több mint két hónapja nyomasztott.

De a valóság és a kegyetlen képek a tévében visszarántottak abba az eldugott lyukba, megint rossz lelkiállapotba kerültem, pedig nem akartam újra gödörbe kerülni.Reggel nagyon nehezemre esett a kérdésekre válaszolni. Még nem volt időm lélegzethez jutni. Mégis beszélnem kellett, még mielőtt felejteni kezdek. Időnként kínos volt válaszolni a kérdésekre. Ezt a vizsgálatot vezetők is látták, és ilyenkor hagytak időt nekem.- Ha eleged van, tartunk egy kis szünetet és újra kezdjük - mondta az egyik. - Nem bosszantani akarunk, hanem szükségünk van a válaszaidra. Gondolj arra, hogy nem kell feszélyezve érezni magad, elvégre nem a te hibád, ami történt, és minél többet tudsz róla elmondani, annál többet segítesz.A másikat, a gonosztevőt ezalatt javában vallatták. Nem fogom hagyni, hogy a meséi érvényesülhessenek, gondoltam. Tökéletesen megértettem, hogy mindent el kell mondanom, még mielőtt a nyomozók számára fontos részletek kiesnének az emlékezetemből. Ezek az emberek "elkapták" ezt a szörnyeteget, és engem kiszabadítottak a karmai közül, ezért tökéletesen megbíztam bennük. Nekik el tudtam, és el is akartam mindent mondani. De senki másnak, csak nekik. Az orvost sem akartam látni, de végül mégis bele kellett egyeznem, hogy találkozzak vele. A nyomozás miatt.De az esti híradóban azok a képek... ez már túl sok volt nekem.Másnaptól el kellett menekülnöm: vagy a barátnőmnél, vagy ostoba módon a kis kerti kunyhómban kerestem menedéket, ki akartam használni a vakációból még megmaradt néhány napot is, mielőtt megint iskolába kell mennem. Néha az asztalra kellett csapnom, hogy átmehessek a barátnőmhöz, pedig csak pár méternyire lakott tőlünk.- Ne menj sehova, vigyázz magadra...- Rendben van, de szerintetek mi történhet velem még? Fényes nappal van, a lakótelepen jönnek-mennek az emberek, szép az idő, ott valaki épp a füvet nyírja... el akarok menni.Már nem féltem a kinti világtól, úgy akartam élni, ahogy azelőtt. A kerület lakói megajándékoztak egy biciklivel, azzal akartam iskolába járni, de persze nem engedték.- Nem, ezentúl nem mész egyedül iskolába. Legalábbis nem mindjárt!- Én nem tudom megállni, hogy ne biciklivel menjek iskolába csak azért, mert ez történt velem! Ha ez még egyszer megesne, hát akkor valóban azt kell mondanom, hogy nincs szerencsém...Eleinte gyanakvó voltam. Ha jött mögöttem valaki, mindjárt azt hittem, hogy engem követ, hogy ugyanarra megy, amerre én. Látni akartam az arcát.

Lehet, hogy épp a pékhez igyekezett valaki a mi környékünkről, de én mégis azt gondoltam, hogy jobb lenne látni és megjegyezni az arcát, mert abban az esetben, ha... Jó megfigyelő voltam, tökéletesen le tudtam írni például az elrablásom részleteit, a nyápic alakot, a sapkáját, a dzsekijét. Aztán a ház, a szobák és mindaz, amit ott megfigyeltem, pontosan bevésődött a fejembe. Jó memóriám van a részletekhez.Már azelőtt is könnyen megjegyeztem az autók rendszámát vagy a telefonszámokat, ez csak ösztönös játék volt. Azóta, ha például látok egy furgont, azonnal a rendszámtábláját nézem, még ha nincs is rajta semmi gyanús dolog, még akkor is, ha csak a fagylaltos ember autója. Egy kicsit jobban figyelek, semmi több. Egyébként normálisan szerettem volna élni, nem akartam, hogy valami üldözési mánia alakuljon ki bennem.És nem futottam a barátnőim után se, hogy figyelmeztessem őket, hogy vigyázzanak... minek?Az ember úgyis mindig azt hiszi, hogy ilyesmi csak másokkal történhet meg, pedig bárkivel megeshet. Bármelyik utcasarkon. Ott volt például az a kislány, Loubna, aki csak futott, sportolt, ahogy minden nap szokott, és elfutott egy benzinkút mellett! Ki hitte volna, hogy épp ott, a benzinkútnál rabolja el egy szemét alak? és hogy csak évek múlva fognak rátalálni? Senki. Semmi nem óvhatja meg bizonyosan a gyerekeket az ilyen alakoktól. Én is mentem bambán az iskolába. és hogy soha nem értem oda? Ki merte volna ezt megjósolni? Senki. Nem tudtam, mikor mehetek újra egyedül biciklivel az iskolába, pedig nagyon akartam. Hogy a nővérem kísérjen, mint "azelőtt", ezen már túl voltunk. Olyan is volt, hogy előbb indultam el, aztán ő utolért.De szerintem túlságosan is féltettek, főleg a mama. És ezt nagyon rosszul viseltem.Az egész lakótelep félt egyedül elengedni a kölykeit.Nem akartam, hogy ilyen beteges rettegés legyen a családban. És nem akartam semmit elmesélni, és azt se akartam, hogy a mama elolvassa a leveleimet, amelyeket a rejtekhelyen írtam neki. A nyomozók ügye, ők csak olvassák, ebbe később, a per folyamán is beleegyeztem. A mama persze nem értette meg.- Végül is nekem írtad azokat a leveleket! Jogom van elolvasni!Felejteni akartam, és a magam módján akartam rendbe hozni az életemet, és főleg nem akartam nap mint nap belesüllyedni ebbe a históriába. De ez kezdetben nagyon nehéz volt. Az orvossal egyszer találkoztam, egy mintavétel vagy valami hasonló céljából, én ellene voltam, de akkor a nyomozó "rám parancsolt". Néhány nappal később megint jött valaki, és mintát vegyen a hajamból, ami szintén bizonyos elemzésekhez kellett. Az altatók és más kábítószerek nyomait keresték, amiket az a szörnyeteg lenyeletett velem. De a vizsgálat kiderítette, hogy nagyon gyenge dózisokat kaptam, azok nem árthattak a szellemi képességeimnek, nem kergethettek az őrületbe. Ugyanis egyesek később ezt állították, és ezért kellett az embernek, aki a hajmintát vette tőlem, később eljönnie a perben tanúskodni, és közölni, hogy az a mennyiség az ügy szempontjából elhanyagolható, szóra se érdemes... A polgármester is meglátogatott odahaza. Ezt az alkalmat kihasználtam arra, hogy megkérjem, helyeztessen el rendes közvilágítást a nevezetessé lett stadionhoz vezető úton, ahol engem elraboltak.Sok gyerek jár arra mind nappal, mind az esti órákban. Két vagy három héttel később már meg is volt a világítás. Ehhez mindössze annyi kellett, hogy engem elraboljanak!A második kihallgatáson újra találkoztam a Michel nevű nyomozóval. Ő volt az, aki vallomásra bírta a szörnyeteget. Megdolgozta őt. Akkoriban el kellett magyaráznia nekem bizonyos dolgokat, amit gyorsan elfelejtettem, mert mindent el akartam felejteni. Kivéve azt, hogy nekem ő volt az igazi "megmentőm". Csak amikor a per után újra találkoztunk, akkor mesélt nekem egy kicsit a módszeréről, amellyel a vallomásokat kicsikarta belőle. Ez a senki nagyon elbizakodott volt, épp ezért Michel a hiúságánál tudta megfogni. Már jó ideje vallatta. A cinkostársa, aki kábítószeres volt, már köpött róla, úgyhogy már be volt szorítva a hülye. Michel mesélte, hogy eljött egy pillanat, amikor érezte, hogy már csak egy hajszál választja el Dutroux-t attól, hogy megtörjön, és akkor hízelgett neki egy kicsit, és azt mondta, hogy "segítenie" kell, mert anélkül soha nem mászhat ki abból a csávából, amibe a drogos vádjai belekeverték.

Érezte, hogy ez az a pillanat, amikor a szörnyeteg elgyengül, és engedni fog valamiben, mintegy "megajándékozva" vallatóját egy történettel, amellyel pillanatnyilag "uralhatja" a helyzetet. Laetitia elrablásáról vallatták, ugyanis azt nem tagadhatta le, hiszen tanúk voltak rá. és erre ez a hülye, egy nagyúri gesztussal hirtelen kijelentette:"Na, jól van, adok magának két lányt!"És Michel később azt mondta nekem:- Csodálkoztam, hiszen mi csak Laetitiát kerestük, miért beszél hát két lányról? És akkor megfordultam, mert az iroda falán, ahol a kihallgatás zajlott, ott lógott a te fényképed. Megkérdeztem, hogy te vagy-e a másik? Igen, Laetitia nincs egyedül, felelte, sőt majd oda fogja adni nekünk a marcinelle-i ház kulcsát, és meg fogja mutatni, hova rejtett el benneteket.Gondolom, hogy ez a dicsekvő azt is elmagyarázta, hogy egyedül csak ő tud kiengedni bennünket abból a patkánylyukból, hogy félni fogunk, ha nem ő lesz ott ... mert az áldozatok csak az ő hangjára "működnek"!Csak évek múlva találkoztam újra Michellel, mert szándékosan távol tartottam magam ettől az esztelen méreteket öltő botránytól.Időközben elvették tőle az ügyet, amit elszomorítónak tartottam. Csodáltam azt az embert a pártatlansága, a szigorúsága, meg a munkamódszere miatt. Egyike volt azoknak, akik ezt a gazembert hiú pszichopatának, mániás, magányos hazudozónak tartották.Nem ment bele a játékba, amit a gazember kitalált, viszont kiszedte belőle mindazt, amit lehetett.Ugyanis azt akarta elhitetni ez a szörnyeteg, hogy ő csak egyik szerencsétlen láncszeme valami hálózatnak, amelynek fő felelősei nem mások, mint az ország legmagasabb posztjait betöltő személyiségek. Ez nem volt igaz. Úgy hazudott, mint a vízfolyás, de olyan szánalmas teóriái voltak, amilyen ő maga, és én reméltem, szép lassan bele is fullad ezekbe.

Ha arra gondolok, hogy gyerekei vannak, hogy- a felesége, aki a cinkosa volt, évekig hallgatott mielőtt vallomást tett volna, miközben tudta, lent, egy patkánylyukban tartott kislányok meghaltak a magánytól, mások meg a voltak kertjében eltemetve!... Ezek nem emberek. Nem is tudom, minek nevezhetném őket. A férfi neve Marc Dutroux, a feleségét Michèle Martin-nek hívják, de számomra névtelenek.Ez az aljas gonosztevő 1980 óta követte el gaztetteit. Nemi erőszakért és más bűnökért tizenhárom évre ítélték, de 1992. április 8-án "jó magaviselete" miatt szabadon engedték, jóllehet ezt a börtön pszichológusa és az ügyész is ellenezte...Akkor megesküdött, hogy újra kezdi, és hogy ezután már nem fogják soha elkapni. És a felesége meg egy súlyosan kábítószeres alak segítségével négy éven keresztül valóban folytatta is az üzelmeit. A specialisták hivatalosan pszichopatának nevezik az ilyeneket.Tizenkét évesen nem tudtam, de most, húszévesen se tudom, hogy működik egy pszichopata. Csak azt tudom, hogy szerettem volna még egyszer találkozni vele, hogy még egyszer a szenébe nézzek. Tizenkét éves koromban ezt megakadályozták, gondolom, meg akartak védeni tőle. Nyolc évet kellett várnom, hogy ez mégis megtörténhessen.És akkor ő, ez a sötét állat volt az, aki lesütötte a szemét.

Egy kis öngyógyítás

A vizsgálóbíró azt akarta, hogy menjek pszichológushoz, és még halványan emlékszem, hogy rajzokat tettek elém, és feltételezték, hogy azokkal valamilyen reakcióra késztethetnek. Nevetséges volt, nem mondtam semmit. Aztán közöltem, hogy nem. Nem akarok beszélni. Igen, ez történt, elmúlt, igen, sose fogom elfelejteni... és pont. Semmire se jó ezt éveken át, folyton elismételgetni. Megtörtént, nem tudok változtatni rajta. A fejem nem üres, de ha hagyom, hogy valaki kutasson benne, valószínűleg meg fogok bolondulni a sok "miért"-től és "hogyan"-tól.Azt gondolták, beteg vagyok. És kétségtelen, hogy megviselt az, ami történt, de nem voltam beteg. "Két lábbal áll a földön", mondták rólam. Ez így volt, néha túlságosan is. De hát ilyen vagyok. Év elején vissza akartam menni az iskolába, mint a többiek.

Az ilyen dolgokat nem lehet gyógyítani, jobb hagyni, hogy az ember egyedül boldoguljon valahogy. Ezt senki nem értette meg.Teljesen el akartam barikádozni magam. Ezt egyedül az ügyvédem fogadta el. Igaz, akkoriban nem én kerestem fel őt, mert még kiskorú voltam. A szüleim és a nővéreim soká, évekig jártak egy pszichológushoz. Nekik szükségük volt erre, azt hiszem.Nekik se tudtam bármit is elmondani, egyébként senkihez nem volt bizalmam. A korombeli barátnők nem értettek volna meg. Ők a tizenkét évesek erkölcsi és szellemi szintjén éltek, én pedig lélekben már tizennyolc is voltam. Nem volt szükségem senkire. Ezt a munkát saját magamnak, egyedül kellett elvégeznem.Egyedül kezdtem el a gyógykezelést. Amikor különféle képek jelentek meg lelki szemeim előtt, megpróbáltam kikapcsolni, másra gondolni, és folytattam, amit éppen csináltam. Nem vagyok nárcisztikus alkat, de néha, amikor a tükör előtt a hajamat keféltem, vagy kifestettem az arcomat, beszéltem magamhoz. Néha hangosan, néha halkan, amikor nem voltam egyedül a házban. Úgy beszéltem magamhoz, mintha valaki más lenne velem szemben, és válaszoltam is. Ha hirtelen nekikeseredtem, egyedül hoztam rendbe magam. Egyébként most, nyolc év után azt gondolom, a kesergés nem vezet sehova. A bűntudat se. Ezektől meg kell szabadulni, és azt kell mondani, hogy ami egyszer megtörtént, még egyszer nem történhet meg; legalábbis remélem.Eleinte semmi más nem érdekelt, csak a béke. Burokban éltem, de már elkezdtem építgetni a páncélomat. Nem akartam kérdéseket kapni, és nem akartam válaszokat adni.

Ha volt valami riport a televízióban, nem akartam megnézni, azt állítottam, hogy nem érdekel, és ha kedvem volt hajnali háromkor beleolvasni az újságba, vagy megnézni, amit nem láttam, titokban tettem. Ez volt a legjobb módja annak, hogy a többiek ne kérdezősködjenek se a riporttal kapcsolatban, se arról, hogy valójában hogy is történt. Szerencsém volt, hogy voltak jó lelkek, akik megajándékoztak engem egyfajta függetlenséggel, amire nagy szükségem volt.Már saját külön szobám is volt odafönt, kis padlásszoba televízióval és minden egyébbel, amit szerettem volna. Elszigetelhettem magam, nézhettem "a saját" televíziómat, arra gondolhattam, amire akartam, sírhattam, vagy nevethettem, lehettem szótlan is, ha akartam, békén hagytak. Ha megkérdezték: "Olvastad az újságot?", azt válaszoltam: "Nem. Miért kérdezed? Egy filmet néztem a tévében." És néha így is volt.Eleinte nehezen tudtam védekezni. Augusztus 15. és 17. között találták meg Julie és Melissa holttestét. Megtudtam, hogy az alatt haltak meg, amíg ez a gazember a börtönben volt, és a felesége, akiről azt hitte, hogy ad nekik vizet és élelmet "félt" kinyitni a rejtekhely ajtaját. Julie felírta a nevét a falakra, amelyek között később én fuldokoltam. De az az írás már olyan kopott és halvány volt, hogy sose vettem észre. Amikor a szörnyeteg kijött a börtönből, nem tehetett mást: eltemette a két gyereket a kertben.A nyomozás szeptember 3-án két újabb holttestet hozott felszínre. Ant és Eefjét egy faház mellett találták meg, a szörnyeteg egyik gyanús cinkostársának a holttestével együtt, akié a faház.A lányokat is, meg azt a férfit is alvó állapotban, de még élve temették el.Ahányszor ez eszembe jutott, mindig láttam a folytatást. Hol találtak volna meg engem? Melyik kertben?A per folyamán se akartam hallani a tárgyalásnak ezt a részét. Én túléltem, és nehéz volt a többi szülőnek ott látni engem két lábbal a földön. Egy mészárlás túlélőjének se mindig könnyű élni.

Közben otthon állandó nyomás alatt éltem, fojtogatott a bezártság: "Ne menj el hazulról a nővéred nélkül, ne menj egyedül az üzletbe, te nem fogsz azonnal visszajönni az iskolából biciklivel..." Már nem bírtam, és szerettem volna rájuk kiáltani, hogy: "Hagyjatok békén, és ne beszéljetek folyton a televízióról, ne tömjétek tele a fejemet ezzel, ne lengessétek az orrom előtt az újságok nagybetűs címeit! Hagyjátok, hogy elmenjek az iskolába, hogy éljem a saját életemet, és majd a felnőttek elboldogulnak a nyomozással, meg azzal a szörnyeteggel."Vesztemre, nap mint nap mindenki csak a tévét nézte, és az újságokat falta.Az iskolában jó volt. Ott senki nem kérdezősködött, mert az igazgató beszélt velük. Ő egyébként eljött hozzám iskolakezdés előtt:- Mikor szeretnéd elkezdeni a tanévet? - kérdezte.

- Szeptember 1-jén, vagy 4-én, amikor a többiek.- Biztos vagy benne? Nem akarsz még néhány napig itthon maradni? Hiszen nem is volt nyári szüneted.- Nem, mert akkor lemaradok a többiektől - mondtam.Féltem az emberek tekintetétől, meg hogy mit mondanak, ha az év közepén jelennék meg. Olyan lennék, mint valami új arc, aki, isten tudja, honnan jött.Megtudtam, hogy a második osztályba lépek, pedig azt hittem az elsőben kell maradnom... Boldog voltam. És nem volt semmi problémám. A gyerekek egymás között sokkal inkább tekintettel vannak a másikra, mint a felnőttek. Az ő világukban ez sokkal egyszerűbb.Nem beszélnek arról, ami kellemetlen, vagy ami zavar. Egyébként a kinti világban épp eleget láttak, és hallottak az ügyről a tévében, az újságokban, vagy akár a szülők szájából. És látták, hogy én a saját életemet akarom élni, és el akarok szakadni ettől a történettől. De azért az osztály mégis ünnepséget akart rendezni, amit én nem fogadtam el. Pedig értettem, hogy miért akarják. Hiszen ők is kerestek engem. Megajándékoztak egy az eltűnésemről szóló plakáttal, amit az egész osztály aláírt. Boldogok voltak, hogy visszajöttem. De én nem találtam semmi ünnepelni valót abban, hogy újra iskolába járok. Nem akartam, hogy megint tömeg legyen. Végül is az egész évet együtt fogjuk tölteni, minden nap látni fognak, és ha igazán szeretnének elmondani, hogy mi történt azalatt, amíg nem voltam otthon, erre lesz elég idejük. Most már mindannyian látják, hogy élek, egészséges vagyok, nincs tele a testem forradásokkal és sebhelyekkel. Néhányan azt mondták:- Micsoda hülyeség, kerestünk összevissza mindenütt, és te itt éltél, nem is olyan messze tőlünk.- Hát igen, ez dühítő, de hát mit csináljunk, így történt."Nem kezdtem elmesélni nekik a házat, meg hogy milyen volt az a patkányfészek. Ha kíváncsiak a részletekre, olvassák el az újságokban. De végül is semmit nem kérdeztek, még ha sok mindent tudtak is. A tanárok se kérdezősködtek.Az első időkben folyton újságírók sündörögtek a ház előtt, filmezni is akartak, de én nem mentem ki. Apám válaszolt nekik. Hamar megértették, hogy szeretnénk távol tartani magunkat, ezt az ügyvédünk is azonnal világossá tette. "Hagyják békében őket!", mondta. De egy nap, épp kint voltam a kutyámmal a ház előtt, és el akartam söpörni a havat, amikor három méterre tőlem észrevettem egy alakot kamerával a kezében. Nem nagyon foglalkoztam vele, csak azon gondolkodtam, ugyan miért érdekes lefilmezni egy kamaszlányt, aki épp havat söpör?!Este néztem a helyi tévécsatornát, és kitört belőlem a nevetés. Főleg a kutyámat lehetett látni, amint kidugja az orrát az ajtónyíláson. Elég nagy szél fújt, és mivel Sam egy kicsit rosszul sikerült alacsony angol spaniel, hát igyekezett az orrát magasra emelni. Az ismétlést felvettem, de csak azért, hogy meglegyen nekem Samről ez a képsor. Olyan aranyos volt.Később, 1998-ban, már nem tudom, hogy az egyik tanárom vagy valamelyik diák ezt mondta nekem:- Az az alak megszökött. Nem félsz?Először azt hittem, hogy tréfál, de amikor láttam, hogy helikopter köröz az iskola fölött, gondoltam, mégis igaz lehet. Nem állítom, hogy nem féltem, amikor arra gondoltam, hogy megint szabadon jár-kel. Rendőrök cirkáltak a gimnázium körül, és őrség állt a mi házuk előtt is. De mire hazamentem az iskolából, már elmentek, mert addigra a "nagy kóborlásnak" vége lett.Később, mint mindenki, én is elolvastam az újságokban ennek a nevetséges szökési kísérletnek a részleteit. Neufchâteau-ba vitték, a törvényszékre, hogy átnézhesse a "dossziéit".Ott leütött egy rendőrt, egy másikat fellökött, és elvette tőle a fegyverét, ami, ha igaz, nem volt megtöltve! Aztán ellopott egy autót, és elkezdődött egy üldözés, ő bement egy erdőbe, ott elakadt, aztán egy erdőcsősz kapta el! A képen idióta képpel, feltartott kezekkel álldogál egy bozótosban! Arra gondoltam, hogy ha nem tudnak ennél jobban vigyázni rá, akkor soha nem fognak kikecmeregni ebből az ügyből, és soha nem fogják tudni lezárni a nyomozást!Egy valóságos barikádot kellett kiépíteni magam körül, mivel a média megrohamozta az országot. A szüleim megmondták az ügyvédemnek: "Nincs sajtó! A lányunk békét akar!" Így aztán legalább ezen a szinten valóban béke volt. Nem kerültem bele a vizsgálatok hálójába se, mert kiskorú voltam, és nem mentem el Rivière ügyvéd úrhoz sem, aki elvállalta az ügyünket. Egyébként ha ő telefonált volna egy nap, és azt mondja:

"Szükségem lenne rá, hogy te erősíts meg néhány dolgot, és ne a szüleid", neki megtettem volna. De nem hívott, nem keresett, mert mindent megértett. És minden, amit mondani tudtam volna, benne volt a nagyrészt megtalált leveleimben.Így aztán lassanként csend vett körül. Végre nem voltak újságírók, nyilatkozatok és riportok. Egyedül apám nyilatkozott kezdetben egy helyi újságnak, aztán bezárultak az ajtók, békében élhetett a család. Volt persze még néhány kép a "kis Sabine"-ról, aki augusztus 15-én végre visszatalált a családjához, de semmi több. Sokkal később volt, hogy elkezdtek keringeni körülöttem a fotósok.Aztán, október 20-án, vasárnapra meghirdették a "Fehér Menetet", amely az elhunyt és eltűnt gyerekekre kívánta felhívni a figyelmet.

A tüntetés gondolata Elisabeth Brichet édesanyjától származott, de jelen voltak Julie, Melissa és An szülei, viszont Eefje szülei nagyon visszahúzódók voltak, nem tudom, eljöttek-e egyáltalán. Élisabeth tizenkét éves korában tűnt el, 1989. december 20-án. A Fehér Menet idején még senki nem tudta, mi lett vele. Tizenöt évvel később, 2004-ben találták meg földi maradványait egy másik, Fourniret nevezetű pedofil letartóztatása után. Ez a férfi francia volt ugyan, de Belgiumban szedte áldozatait. Elisabeth egy észak-franciaországi kastélyban van eltemetve."Soha többé": ez volt a fehér menet jelszava... A tüntetők egyben az ellen is tiltakoztak, hogy Connerotte vizsgálóbírótól elvegyék az ügyet, holott mindenki eredményesnek tartotta a munkáját. Ez fegyelmi intézkedés volt, "spagetti" határozatnak nevezték. Ugyanis a bíró együtt vacsorázott az áldozatok családjaival, azaz kommunikált velük. Én csak véletlenül találkoztam vele, miután Laetitiánál jártam, de egyetlen szót nem váltottam vele. Mindenesetre azzal vádolták, hogy "nem pártatlan", közösen fogyaszt "spagettit" a civil felekkel. Mindenki szerette ezt a tarka hawaii ingben pompázó bírót... és valóban jó munkát végzett. Langlois bíró, aki helyettesítette, nem tudta elvenni tőle az emberek megbecsülését, még akkor se, ha egyesek magasztalták, mert igazolni akarták saját elképzeléseik helyességét.

Én akkoriban még nagyon fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, vagy átlássam a bírósági rendszerek és módszerek kanyargós útjait.Hallottam, hogy az emberek sokat beszélnek erről a "Fehér Menetről", és mindenképpen ott akartam lenni. Az ügyvédem nemrég emlékeztetett erre, én már teljesen elfelejtettem.- Te akartál részt venni rajta, nem a szüleid. Ők inkább azt szerették volna, ha nem mész, féltettek a stressztől, hiszen tudták, hogy tömeg lesz, és a világ minden tájáról odagyűlnek a média képviselői. És erre te azt mondtad: "Ha azt akarjátok, hogy ne menjek, zárjatok be a pincébe!"Még csak két hónapja múlt, hogy kijöhettem abból a másik pincéből, de az egész osztályom részt vett a menetben, és a szüleim végül engedtek, és az egész család, a barátaim, a szomszédok, az egész kerület ott volt... Azon a napon több mint háromszázezer ember hömpölygött Brüsszel utcáin! Úgy gondoltam, hogy ez tiszteletadás a többieknek, akik már meghaltak, és azoknak is, akik még élnek!Később megbántam, hogy elmentem. Annyian voltak, hogy hamarosan fuldokolni kezdtem.- Akarsz légző-álarcot? Vagy valami gyógyszert? - kérdezték tőlem.Nem akartam semmit, csak talpon maradni. A tömegtől fuldokoltam, az emberektől, akik, amikor megláttak, megfogtak, belém kapaszkodtak, és furcsán néztek rám, mint valami cirkuszi vadállatra. Nagyon különös volt. A menetet az eltűnt és a halott gyerekekért szervezték, de értünk is, kettőnkért is. akik élve maradtunk. Nagyon bonyolult volt a helyzetünk a többi család érzelmeit tekintve. Én életben vagyok, de ez nem azt jelenti, nem gyötört, és nem gyötör ma is a többiek halála. Ijesztő volt a mindenfelé kiáltozó tömeg, az emberek, akik odajöttek hozzám, és minden ok nélkül ölelgettek, és úgy bámultak, mint egy kísértetet.Én nem voltam hőse ennek a pokoli történetnek, és Laetitia sem. Alig tudtunk előre haladni abban a sűrű emberi masszában. És voltak rendőrautók, fehér léggömbök, egyesek kis kartonpapírból tákolt fehér sapkákat osztogattak, és persze fotókat, Julie-ről, Melissáról, Anról és Eefjéről, az elrabolt és eltemetett kislányokról, és persze Elisabeth-ről, meg arról a kislányról, aki a benzinkútnál tűnt el. Őket akkor még nem találták meg. Nagyon rosszul éreztem magam.A családoknak egy pódiumon kellett találkozni, de ez lehetetlennek látszott. Végül a rendőrségnek kellett a segítségünkre lenni.

Én már nem bírtam, de azért a pódiumon, halkan, összeszorult torokkal eldadogtam néhány szót. Másnap plakátnagyságú fotó jelent meg rólam a magazinokban, amint sírva fakadok. Én ezt nem akartam. Nem azért mentem oda, hogy "mutogassam" magam, és főleg nem azért, hogy nyilvánosan sírjak. A sírás magánügy, intim dolog. Bizalmatlan voltam a médiával szemben. Többé már nem akartam, hogy lefotózzanak. Nem akartam paparazzik és más figurák zsákmánya lenni. Elviselhetetlennek éreztem, hogy ott álljak a tömeg előtt premier plánban - sírva. De aztán hamar újra felkúsztam a lejtőn, és végleg eltűntem mások szeme elől.Ez fontos elővigyázatosság volt, de kiszámíthatatlan őrültségek származtak ebből is: "Ki se teszi a lábát otthonról..."; "Sabine elérhetetlen..."; "Valószínűleg nem emlékszik semmire, bizonyára folyamatosan kábítószert kapott...A Brüsszel utcáin bejárt kimerítő, maratoni menetelés után még el kellett mennünk a miniszterelnökhöz egy kerekasztal-beszélgetésre. Én nem figyeltem.Laetitiával fecsegtem, a miniszterelnök elbeszélgetett a szülőkkel, végül is ez a felnőttek összejövetele volt. Ezen a napon Elisabeth Brichet édesanyja egy fényképet adott nekem a lányáról, és azt mondta: "Nagyon hasonlítasz rá, ő is tizenkét éves volt."Rosszul éreztem magam, hogy ott állok előtte, és életben vagyok. 1989 óta kereste a kislányát, legalább tízféle nyomot követtek már, ami nem vezetett sehova, és nem gyászolhatta meg a gyerekét, csak gyötrődött szorongás és remény között. Talán azt gondolta, hogy a "mi" szörnyetegünk bűnös az ő lányának elrablásában is, és hogy egy nap majd ezt is bevallja. De ez esetben nem így volt. Elisabeth-et a Fourniret nevű másik pedofil rabolta el. A pszichopaták által elkövetett borzalmakban nincsenek fokozatok. Pedig ez gyorsan gyilkolt, nem kínozta hónapokig az áldozatát, mielőtt megölte volna.Ami a "mi" szörnyetegünket illeti, ő soha nem mondott igazat! Ő semmit nem követett el, nem ő volt, mindig valaki más! Julie és Melissa? Nem én raboltam el őket.

Lelievre volt az! (a jelek szerint a sapkás nyápic, aki a cinkosa volt, amikor engem raboltak el). "Nem én, a feleségem hagyta, hogy lassan éhen haljanak!"An és Eefje? "Nem én öltem meg őket, hanem Weinstein! Én csak elaltattam őket!" Weinstein? "Nem én öltem meg!Az a Weinstein (őt nem ismertem), akit szintén holtan találtak Julie és Melissa mellett. Viszont An és Eefje maradvánvait Jumet-ben találták meg, épp ennek a Weinsteinnek a telkén, ahol a háza is állt.De ez csak egy része volt a hazudozásainak, volt még sok verzió, amelyeket "megmentőnk" folyton tovább tökéletesített a vizsgálat évei alatt. és amikor már a felesége is vádolta őt a hosszú évekig tartó mocskos együttműködés után, vele is képes volt szembeszállni, és elkezdett neki "könyörögni", hogy ne hazudjon, mondja el az igazságot! és közben azt hangoztatta, hogy "feláldozta magát" a családjáért, azért, hogy megvédje őket annak a képzeletbeli hálózatnak az ártalmaitól.Az asszony a cinkosa volt. Mielőtt letartóztatták, arcizma se rándult, könnyet se ejtett soha, pedig mindent tudott! És ennek gyerekei vannak! Egy női szörnyeteg, semmi más!...

A "Fehér Menet" napján még mindezt nem tudtam. De támogatni akartam mindazokat, akik elvesztették a gyermeküket, akik épp akkor temették el, vagy akik még keresték őket. Túlélő tanúja voltam a gyerekáldozatok tragédiájának. De nem tudtam elviselni azt a különös bűntudatot, ami mindezt kísérte bennem. Ez túl sok volt nekem. A gyermekkoromat elvették tőlem, már nem voltam olyan, mint a többi, ártatlan iskolatársam, ugyanakkor minden erőmmel azon igyekeztem, hogy újra egy kis névtelen valaki lehessek közöttük.

Kamaszkor. Ezeket az éveket a legnehezebb átélni: úgy tizenöt és tizenkilenc éves kor között.Nem mondanám, hogy az élet legszebb évei, bár nekem már kisgyerekkorom óta nem volt erős oldalam a családommal, és főleg a mamámmal való kapcsolat. Mindig úgy éreztem, hogy félretolnak, kívül vagyok. Gyakran gondoltam arra, hogy a szüleim nem kívánták, hogy a világra jöjjek, én csak egy "baleset" voltam. Ezt a megjegyzést ők talán viccnek szánták, de én szó szerint vettem. A mamám csak annyit mesélt el, hogy hajnali 3, fél négy, 4 körül születtem. A pontos időt nem tudta, mert elaludt, és az apám nem volt jelen.

Császármetszéssel születtem. Ez a bizonytalan időpont nekem nem volt elég. Mindig pontosságmániás voltam. Lent, a rejtekhelyen is folyton az ébresztőórámat figyeltem, a múló órák, percek, másodpercek bolondjaként.Aztán mondta anyám, betettek egy inkubátorba, mert koraszülött voltam. Úgy tűnt, hogy sok hajam volt. Ezzel vége is volt a rólam szóló történetnek. Anyám elhúzta a száját, és megkérdezte: "Mit akarsz, mit mondjak még?"Például azt, hogy szeretett. Vagy legalább azt, hogy hány hónapos vagy éves koromban kezdtem el járni... Olyan apró részleteket akartam, amik megnyugtatóan hatnak egy gyerek létére. Ezek helyett arról tudtam meg valamit homályosan, hogy eleinte nem voltam egyedül az anyám "hasában". Valaki másnak is, egy fiúnak is helye volt még ott, aki nem tudott kifejlődni.De erről sose kérdeztem az anyámat. A semmiről nem kérdezősködik az ember. Ekkoriban már azt is éreztem, hogy nem kell erősködni. Ez túl különös és furcsa dolog.

Persze ez csak egy példa arra a távolságra, ami már gyermekkoromtól fogva meg volt köztem és anyám között. Talán ezért fecsegtem olyan sokat, és talán azért volt olyan sok barátom, mert rosszul éltem meg a beszélgetések hiányát. Remélem, hogy ha később gyerekeim lesznek, nem követem el ugyanezt a hibát. De nem is fogok "rászállni" az életükre, és megpróbálok válaszolni a kérdéseikre.Azt akartam, hogy szeressenek, egyszerűen csak szeressenek anélkül, hogy ítélkeznének fölöttem. És hogy az anyámé legyek. Szeressen, talán nem úgy, ahogy a kedvenc lányát szerette, olyan erős befolyást nem tudtam volna elviselni, de legalább annyira, hogy időnként észrevegyen... Az kellett, hogy eltűnjek ahhoz, hogy foglalkozzon velem. Mert utána hirtelen minden figyelmét felém fordította, még túlzottan is.

De még így se lettem a kedvence, akinek esténként a haját simogatja a tévé előtt, igaz, az se voltam, aki mindenből jó volt az iskolában. Továbbra se tudtam a matematikát. A matematika órán semmi hasznát nem vettem annak, hogy meg tudtam jegyezni a telefonszámokat meg az autók rendszámát.Gyűlöltem, ahogy anyám ezen a téren, de más dolgokban is folyamatosan lebecsült engem.A nővéreim mindig mindent jobban csináltak, és az volt az érzésem, hogy én, a kis haszontalan, aki még fiúnak se tudott megszületni, mindent rosszul csinálok.Anyai gyöngédséget nem, csak valami viszonylagos figyelmet kaptam, és végül is ez nem változott a kiszabadulásom után se. Eleinte túlságosan óvtak, aztán minden úgy ment, ahogy régen."Add ide az üzenő füzetedet! Megint egy 'fa'!" Söpörni kéne!..." "Ez a kutya túl sok szőrt hullat el!..."Néha újra ott láttam magam abban a patkányfészekben, amint a rossz matematika jegyeimről gondolkodom, meg mindarról, amiben bűnösnek éreztem magamat. Akkor azt írtam: "Ígérem, hogy... kedvesebb, engedelmesebb leszek..."De elég volt, hogy az anyám megint azt mondja, hogy "söpörni kéne" - és ez parancs volt, azonnal csinálni kellett - , és máris előttem volt az a mocskos ház, és ahogy az az aljas "másik" megkér, hogy mossam fel a padlót, négykézláb mászva azzal a mosogatólébe mártott undorító ronggyal. Úgy éreztem magam, mint a nyomorult, munkára kényszerített Hamupipőke, akit olyan körülmények között tartottak, amilyet senki még csak elképzelni se tud. Azóta se tudom elviselni az ilyenfajta parancsokat és kényszereket. Röviden, nem tűröm a hatalmi szót.Egyébként a háztartási munka soha nem lelkesített. Még túl kicsi voltam, és úgy gondoltam, hogy a nővéreim többet vállalhattak volna belőle. De anyám meg se hallgatott. És én valóban úgy éreztem, hogy meg se közelítem a nővéreimet.Amikor kicsi voltam, szerettem kis autókkal játszani, rolleroztam, gördeszkáztam, sőt fociztam is. És sátorban aludtam a pajtásaimmal. Apám sokszor magával hurcolt, és saját kis kertem volt, amit megműveltem. Imádtam a retket... Volt egy menedékhelyem is, az a kis kerti kunyhó. És sokszor mentem át a barátnőimhez.

Ekkoriban hamar elfelejtettem, hogy az anyám nem figyel rám, játszottam, jól szórakoztam, és persze, amikor hazamentem, duzzogtam egy kicsit, ahogy más kiskölykök is. Aztán elfelejtettem a bánatom.De amikor az a pszichopata bezárt, újra végiggondoltam ezeket a dolgokat.

Miközben számoltam a napokat, azonnal magam előtt láttam anyámat, amint azt mondja: "Mi ez? Már megint mi ez az egyes matekból?" Aztán a letolás meg a szemrehányások. És mégis ő volt az, akinek leveleket írtam, és ő volt az, akit elsőnek látni akartam, jobban mint bárki mást. Ha az a szörnyeteg például azt mondta volna, hogy: "Szabad egy valakivel találkoznod a családból!", biztos, hogy a mamát választom, vagy a nagyit. De végül is, mindent összevéve kamaszkoromban jobb is volt, hogy nem foglalkozott velem. Egy családban károkat okozhat a normális kommunikáció hiánya. és ha valami komolyabb dolog történik, csak annál mélyebb lesz a szakadék.A kiszabadulásom utáni két évben állandóan lázadtam a családban.Elsősorban amiatt voltak konfliktusaim, mert nem akartam pszichológushoz menni. Annyira, hogy minden vita - mindegy volt, hogy miről és milyen okból robbant ki -, rendszerint azzal végződött közöttünk, hogy anyám kijelentette: "Mondtuk már, hogy el kellene menned egy pszichológushoz!"A túlélés egyedül nem egyszerű. Ha képes lettem volna 1996. augusztus 15-én megnyílni az anyám előtt, és könnyíteni magamon, megtettem volna. De azt hiszem, inkább el kellett volna vinni engem a nagyihoz, talán az lett volna a legjobb.A nyolcvan napos börtön előtt nem igazán jutott eszembe az érzelmek hiánya. A bezártság magánya kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mi az. Aztán meg úgy éreztem, hogy "már túl késő". Túl kellett élnem azt a poklot, hogy érzelmekkel találkozzam. Az első hetekben jó volt, de ha belegondolok, nagyon rövid ideig tartott az a tökéletes boldogság, és drágán fizettem érte. "Azelőtt ebben a családban nem beszéltek velem, és most, hogy majdnem meghaltam, mindenki boldog, ha láthat, és mindenki beszélni akar velem" - gondoltam. És talán ösztönösen azzal álltam bosszút a korábbi sérelmekért, hogy nem voltam bizalmas az anyámmal, és nem engedtem meg, hogy elolvassa a leveleimet, amelyekben összefoglaltam minden fájdalmamat és szenvedésemet. Mintha azt mondtam volna neki: "Te sose akartál beszélgetni velem, most rajtam a sor!"De a leglényegesebb oka az volt ennek a visszautasításnak, hogy én azokat a leveleket a világtól elzárva, magányosan, a legmélyebb elkeseredésben írtam, és nem is gondoltam, hogy látni fogom még valaha is a mamát, aztán a kiszabadulásom után úgy gondoltam, túl fájdalmas olvasmány lenne a számára. És nemcsak neki, hanem nekem is.

Az anyám épp akkor volt túl egy súlyos betegségen és egy keserves rákellenes kezelésen, és nem tartottam illőnek, hogy ezek után rázúdítsam az én bajomat is. Eleget szégyenkeztem miatta. Meg kellett volna értenie, hogy rá is vigyázni akartam, miközben magamat óvtam. Ehelyett, úgy tűnt, mintha ő ki akarná sajátítani az én szenvedésemet, mintha legalábbis ő élte volna át. Mintha egyfajtaképpen saját magára "fénymásolta" volna. És én nem értettem ezt a magatartást, mert hiszen nem tudhatta átvenni tőlem a szenvedésemet. Senki se tudhatta. Bárki "tűnhet olyannak", mint aki megérti, szánalomból, együttérzésből, de közülük senki nem élhette át hús-vér mivoltában. Tudom, hogy a családom is szenvedett, de kívülállóként. Ugyanezt éreztem a per idején is, amikor néztem a közönséget, amely úgy volt jelen a kihallgatásokon, mintha színházban ülne. Voltak emberek a teremben, és voltak mások a díszletek között. És akik a díszletek között mozogtak, azok nem ugyanazt élték át, mint azok, akik a teremben ültek.Egyes nők túl sokszor mondták, hogy "Én megértelek". Legalábbis az én ízlésem szerint. Mert ők nem a bőrükön tapasztalták, míg én igen. És azt nem lehet megérteni, amit az ember nem élt át.Azt hiszem, hogy ha meginterjúvolnának minden megerőszakolt nőt, mind ezt mondanák. Tudom, hogy a mama szenvedett, éjszakákon át nem aludt, folyton engem várt, és nem volt stabil az egészségi állapota, de sose volt az én helyemben, és volt valami közöttünk, ami már sokkal előbb elromlott.Ugyanúgy, mint amikor a szüleim elváltak, valami már sokkal előbb elromlott közöttük. És mindaz, ami volt, nem "azért" volt, ami velem történt, mint ahogy a pszichológus szakemberek mondták. A szüleim se tudtak belém bújni, hogy elmagyarázzák a válásukat.Mint ahogy az ő teóriáik mögött átélt tapasztalatokkal sem lehet elmagyarázni az én viselkedésemet.Mindenki arra biztatott, hogy menjek el egy pszichológus orvoshoz, és könnyítsek ezen a szenvedésen. De én százszor is elismételtem, hogy az nem lenne jó semmire.- Az embernek mindene megvan önmagában, és ez így helyes!

Beszélni számomra annyit jelentett volna, mint egyszerűen "rásózni valakire a bajomat".Volt, sőt van ma is egy másik összetevője is annak,hogy távol tartom magam ettől az ügytől, mely egész Belgiumot foglalkoztatja: és ez az emberek tekintete.Amikor fiatalabb voltam, azt mondtam: "furcsán néznek rám", és ezt nem szerettem. És most, a kiszabadulásom után, akárhogy is igyekeztem, lehetetlen volt észrevétlenné válnom. Itt, ebben az országban ezt mindenki tudja. A "furcsa" tekintetek a legkellemetlenebbek. Hol szánalmat tükröznek, amit különösen nem szeretnék, hol azt látom, hogy az egészet "elképzelik", és erről nem tudnak lemondani. Elviselhetetlen. És iszonyodom az ilyen kifejezésektől, hogy: "szegény kicsikém", vagy: "Tudom, mi az...", vagy ami még rosszabb: "Gyere, hadd öleljelek meg..."Egy felnőtt nőnek is nehéz elkerülni azoknak a nőknek a tekintetét, akik "tudják". De egy tizenkét éves gyereknek, aki kallódó kis kavicsként szinte elvész egy ilyen hatalmassá duzzadó horror-történetben, ami nemzeti, sőt politikai üggyé válik, és amivel folyamatosan foglalkozik a média: egy ilyen gyereknek alig van lehetősége arra, hogy elkerülje ezeket a tekinteteket, akár odahaza, akár a világban. Ezért aztán páncélt építettem magam köré, és így védekeztem a külvilág ellen. Ez az alkatomból is következett, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy talpon tudjak maradni.Volt viszont egyvalaki, akivel fesztelen tudtam lenni: a nagyi. Ő volt az életem csillaga, a nagyi! Még akkor is, ha nem is tudtam mindig eléggé kimutatni az érzelmeimet, és ha nem is mentem elég gyakran hozzá, ugyanis nem vagyok túl kitárulkozó. De ha nem is ugrottam napjában háromszor a nyakába, ő mégis anyámnál sokkal inkább anyám volt. Amikor elemibe jártam, és a mamám reggeli műszakban dolgozott, a nagyihoz mentem reggelizni. Utána ő kísért el az iskolába. Délben hazamentem, és 4 órakor a mama jött értem a nagyihoz vagy az iskolába. Ha pedig délután dolgozott a mama, akkor fordítva: és négy órától a nagyinál írtam meg a házi feladatokat. Kisebb koromban az éjszaka egy részét is nála töltöttem, aludtam nála egy kicsit, ha a mama, késő éjjel jött értem. Elemiben a nagyi könnyen tudott nekem segíteni a leckék megírásában is. Megnézte, mit kell megcsinálnom, és nem gyötört:- Jól van, most előbb írd meg ezt, aztán mást csinálunk! Utána pedig megint mást.És még kedvesen hozzátette:- Láss hozzá, aztán ha segítségre van szükséged, csak szólj.Ettem, aztán kipakoltam az iskolatáskámból, és nyugodtan nekiláttam.Ha volt valami problémám, hívtam a nagyit. Ha tudott segíteni, szívesen tette. A szüleim ezt soha nem tették meg, sőt ellenkezőleg:- Na, gyerünk már, hány évig tart még, amíg befejezed a leckéidet? Már fél hat van!A nagyanyám nyolcvanöt éves korában halt meg, amikor én tizenöt éves voltam. Akkor nagyon haragudtam magamra, hogy nem éltem vele, vagy legalább nem mentem el gyakrabban hozzá ahelyett, hogy a korombeli barátnőimmel tengtem-lengtem. De ez nem volt könnyű. A családom rendszeresen eljárt hozzá, és rólam is beszéltek neki, amit nem akartam hallani. És nem mentem ki minden évben a sírjához se. Nem csak egy sírhant előtt tud sírni az ember. A nagyi mindig gyöngéd volt hozzám, és sose ítélt el. Ha meg tudott volna várni, neki beszéltem volna. Tudott figyelni és hallgatni, talán megkönnyebbültem volna, és egy nap biztosan megköszönöm neki... De csak tizenöt éves voltam, és ezt a lehetőséget elmulasztottam.Nagyon nagy szükségem volt velem egykorú fiú- és lánypajtásokra. Velük órákig tudtam nevetni, táncolni, vitatkozni. Élni.Tizenhat éves koromban találkoztam a mi bandánkban egy fiúval, aki egy kicsit idősebb volt nálam. Nem beszéltem erről, és senki nem érintette a dolgot. Majdnem négy évig valóban béke volt körülöttem, úgy éltem, mint mindenki más. Persze lázadnom kellett a szüleim ellen, akik - és különösen a mamám - folyton tiltakoztak, ha el szerettem volna menni valahová. De én valóban normális életet éltem, és nem tűrtem, hogy ettől megfosszanak.A televízióban már nem beszéltek az ügyről. És már arra se volt szükségem, hogy öngyógyítást végezzek: egyszerűen éltem, ugyanúgy, mint más kamaszlányok.

Még ha idősebbnek éreztem is magamat, és főleg másnak, mint a többi, korombeli lány, arra az "alakra" már nem gondoltam, és ha találkoztam az újságokban egy-egy cikkel, már nem olvastam bele a részletekbe.A családi kapcsolataim ekkoriban egyre romlottak.

Barátom, aki akkor még valóban csak a barátom volt, minden hátsó gondolat és szándék nélkül, nem tetszett a családomnak. Én meg továbbra is egy semmirekellő lány voltam, aki folyton "fákat" hoz haza az üzenő füzetében. Ráadásul egy olyan fiúval csatangoltam, aki szintén semmire se jó.

Előbb-utóbb nekem is szerelmesnek kellett lennem, ahogy a többi lánynak. Szükségem volt rá, de féltem is tőle. Nem kellett ezért engem a családi vérpadra küldeni. A szerelem fontos, különösen tizenhét éves korban. Ennyi idős voltam, amikor rászántam magam. Addig csak beszéltünk, beszéltünk vég nélkül, és civakodtunk, mint a gyerekek. Ő ugyanolyan makacs volt, mint én, de a legtöbbször én engedtem.Azt se mondtam meg neki, hogy nagyon szeretem, még ha ez világosan látható is volt, mint fáklyaláng az éjszakában. Mint mindenki más, ez a fiú is ismerte a történetemet, de ritkán beszéltünk róla. A mi számunkra ez volt "az első": nekem első szerelem, neki első tapasztalat.Volt bátorságom elmondani, hogy félek:- Tudnod kell, hogy ez nekem életem egyik nehéz pillanata, nem lesz könnyű.Erre azt mondta, hogy ő meg nem tud nagyon sokat az egészről... és én ekkor már el tudtam nevetni magam:- Remek, akkor ketten csinálunk hülyeségeket!És sikerült. Sikerült túljutnom a belém rögzült görcsös tiltakozáson, ami hosszú időre megmérgezhette volna fiatalságomat, és megakadályozhatta volna, hogy normális női életet éljek. Csak a szerelem ajándékozhatott meg engem ezzel a megkönnyebbüléssel.De a sors nem akarta, hogy a mi történetünk örökké tartson, pedig én hittem benne, de tévedtem, így hamarosan át kellett élnem az első szerelmi bánatot is. Nagyon fájt. De hát ez a dolgok rendje.Mégis, legalább szerelem volt az elejétől a végéig, és én önként adtam oda magam. Az a pszichopata nem ismerte a szerelmet. Azt se tudta, hogy létezik.

Amikor befejeztem a középiskolát, és megkaptam a bizonyítványomat, fel se merült, hogy tovább tanuljak. Anyám anyagi helyzete ezt nem engedte volna meg. Így hát elég korán átmentem életem első tűzkeresztségein, ahogy sok hozzám hasonló korú lány.Szereztem egy kis gyakorlatot rosszul fizetett munkákkal, míg végül sikerült minimálbérrel ugyan, de stabil munkahelyre kerülnöm. Mivel otthon egyre rosszabb volt a légkör, és már elérte a kritikus pontot a folytonos kritizálás és veszekedés, elhatároztam, hogy elköltözöm, becsapom magam mögött az ajtót, a szó legzajosabb értelmében és véglegesen. Otthagytam a játék mackókat és az illúzióimat, csak a "rossz természetemet" vittem magammal, és megpróbáltam másutt egzisztenciát teremteni magamnak. Egyébként, ha nincs ilyen "rossz természetem", nem tudom, hogy éltem volna túl azt, ami velem történt. Valószínűleg sehogy.Nagyon jó volt, hogy végül is rácsaptam az ajtót a gyerekkoromra. Nehéz elfelejteni mindazt, ami az ajtó mögött maradt, de a távozásnak megvan az az előnye, hogy az ember többé nincs bezárva.Ahányszor fejemre esik egy féltégla, mindig arra kell gondolnom, hogy "ez" nem lehet olyan rossz, mint "az", amit abban a koromban éltem át, amikor nyelvtani szabályokat és latin igéket bifláztam. Azt hiszem, hogy miután kijöttem abból a patkánylyukból, lassan sikerült jó véleményt kialakítanom magamról, és azt gondoltam: "Bátor és ellenálló voltál, mert azt mondtad magadban: 'Álld a sarat, amíg csak élsz, megéri', és látod, életben maradtál."Az a tény, hogy még vagyok, minden nap azzal a reménnyel biztatott, hogy másnap is leszek, hogy élni fogok. Természetesen egy ilyen megpróbáltatás után kemény lettem. Egyesek azt fogják gondolni, hogy ez nem jó, én viszont inkább azt gondolom, hogy így jó. Az életet iróniával szemlélem. Sőt a fekete humort is vállalom, amitől sok ember visszariad, de nekem lehetővé teszi, hogy bizonyos borzalmakon is, esetleg még "Belgium legperverzebb pszichopatáján" is nevetni tudjak.Nem akartam meghátrálni, és tartottam a magammal kötött hallgatási fogadalmat nyolc éven át. Azt hiszem, eljön egy pillanat, amikor az embernek túl kell lépnie korábbi önmagán, hogy értelmet adjon az életének, és ezt a pillanatot nem szabad elszalasztani. Ha én lelkileg összeomlottam volna tizenkét éves koromban, amikor kiszabadultam a szörnyeteg karmai közül, elszalasztom a döntő pillanatot. Húszéves koromban pedig egy másik döntő pillanatot vártam: a pert.

Most újra szemtől szembe akartam kerülni vele, amit tizenkét éves koromban megtagadtak tőlem.

"Az átkozott"

Rivière úr mindössze kétszer találkozott velem, amikor tizenkét éves voltam. Már nem is emlékeztem rá. Azt se tudtam, hogy amikor eltűntem, önként vett részt a keresésemben, pedig akkor még nem bízták meg az üggyel. Felajánlotta a rendőrségnek, hogy motorbiciklijével járőrözik az autópálya-csomópontok között, és ellenőrzi az üres tárolóhelyiségeket, ahol gyakran megbújtak a drogosok, hajléktalanok és más társadalmon kívül élő személyek. Tizennyolc éves koromban, amikor nagykorú lettern, behívott az irodájába, hogy megerősítsük a neki szóló megbízást. Ettől kezdve én döntöttem el, hogy akarom-e azt a vonalat követni, amit a szüleim javasoltak, akarom-e továbbra is távol tartani magamtól a sajtót, kívánom-e továbbra is, hogy a magánéletemet a legnagyobb diszkrécióval kezeljék. Számomra természetes volt, hogy én döntsek, elvégre már nem voltam gyerek. Ezentúl Rivière úr közvetlenül hozzám fordult, mindenről folyamatosan tájékoztatott, ami addig korántsem volt így. Korábban sokszor elveszettem a türelmemet, amikor a szüleim hazajöttek Rivière úr irodájából, és nem voltak hajlandók beszélni a részletekről.Pedig szerintem elsősorban én voltam az érintett.Nem tudtam túl sokat a nyomozás alakulásáról. És főleg arról nem, hogy közben született egy teória, amely szerint ez "az átkozott"-nak is titulált Dutroux egy gyermekeket és fiatal lányokat begyűjtő hálózatnak dolgozik, aminek ő csak egyik toborzója volt. Ettől kezdve két tábor állt egymással szemben.Egyesek szilárdan hitték, hogy a nyomozás siralmasan zajlik, hogy elszabotálják, és hogy ez "az átkozott" évek óta magas helyről "protekcióban" részesül. Pedig valójában a nyápic sapkáson kívül, akit Lelièvre-nek hívtak, csak Dutroux felesége, Michèle Martin és még két cinkostársa: Weinstein és Nihoul keveredett az ügybe. Weinstein korábban fegyveres rablásért ült Franciaországban, és szabadulása után, 1992-ben áttelepült Belgiumba; Jumet-ben lakott egy faházban. Itt találták meg a droggal elkábított és élve eltemetett An és Eefje földi maradványait.Hogy egyszerűbb legyen a két ember közötti kapcsolat, autólopással is foglalkoztak."Az átkozott" mindent Weinsteinre kent, mindennel őt vádolta. Weinstein akarta eltüntetni a lányokat, ő maga csak "elaltatta", mielőtt Weinstein élve eltemette őket. De ekkor már Weinstein is halott volt. Az ő holttestét Dutroux Sars-la-Bussière-i kertjében találták meg, ott, ahol még két kislány, Julie és Melissa földi maradványait. Ki tette el láb alól Weinsteint? Dutroux esküdözött, hogy fogalma sincs róla...A másik megnevezett cinkos, akit Nihoulnak hívtak, még életben van, ő részt vett az autótolvajlásokban. De Dutroux azt állította, hogy miután ő használta a lányokat, feltehetően hozzá kerültek vissza a szegény áldozatok. Azt is mondta, hogy azért építette a pincében a búvóhelyet, hogy legyen egy átmeneti hely, mielőtt a leendő prostituáltak visszakerülnének Nihoulhoz. A nyomozók szerint viszont ez a Nihoul ugyan benne volt az üzérkedésben, de soha nem keveredett bele társa pedofil ügyeibe.Az én igazi megmentőim, Michel Demoulin és kollégái szerint - akik az első órákban nyomoztak ebben az ügyben - ez a Dutroux-féle történet erősen sántít.Én, mint túlélő tanú csak arról tudtam beszélni, amit a nyolcvan nap és éjszaka alatt átéltem. Márpedig én soha nem láttam mást, csak Dutroux-t. Ami pedig Lelièvre-et illeti, tény, hogy ő részt vett az elrablásomban és hallottam, amint mogorván, de nem nagy lelkesedéssel, és részletekbe nem bocsátkozva, megerősíti annak a perverz alaknak a forgatókönyvét, amely szerint az apám valamivel ártott a nagyfőnöknek, és nem akart értem váltságdíjat fizetni. Pont. Nihoult nem ismertem.

Dutroux ezt az egész nagyfőnök-históriát az én megfélemlítésemre találta ki, mert el akarta fogadtatni velem, hogy ő a megmentőm, és azt akarta, hogy félelmemben végül teljesen alávessem magam az ő uralmának. És én valóban féltem, hogy meg kell halnom, ha nem engedem megerőszakolni magam, és halál fenyeget akkor is, ha zajt csapok. Úgy éltem, hogy folyton haladékot kaptam. Közben természetesen senki nem követelt apámon semmiféle váltságdíjat.

Ugyanezt a módszert alkalmazta Laetitiánál is, és nagyon valószínű, hogy a kis Julie és Melissa esetében is a megmentő szerepében tetszelgett. An és Eefje már idősebbek voltak, velük ez nem ment. Már csak azért sem, mert nem beszélte a nyelvüket, ugyanis ők hollandok voltak. Egyébként Eefje kétszer is szökni próbált Marcinelle-ből, mégpedig a tetőablakon át, amely alatt később nekem kellett volna "lebarnulni", de sajnos nem sikerült meglépnie.A szökési kísérlet is azt bizonyítja, hogy a szerencsétlen nem volt kábítószerezve. Dutroux maga mondta, hogy ekkoriban "négyen voltak a házban, a két kicsi a rejtekhelyen, a két nagy az emeleten", és hogy nem tudott "ebből kimászni". Csak nem egy túlterhelt családapának képzelte magát?Szerintem, és ebben a nyomozók egy pillanatig se kételkedtek, a legjelentősebb cinkostárs a feleség volt, akit Dutroux-val együtt tartóztattak le. Az asszony bevallotta, hogy tudott az összes gyerekrablásról, a gyerekek megerőszakolásáról és minden egyébről, mégsem jelentette fel azt az embert, mert félt tőle, és alávetette magát neki. És a vallomásában mindazzal megvádolta a férjét, "az ő nagy szerelmét", amit az kitartóan tagadott. Vallomása szerint Dutroux és persze Lelièvre volt felelős a gyermekrablásokért, és Dutroux tüntette el Weinsteint meg a két kislányt is. Beismerte, hogy amikor Dutroux kocsilopásért börtönben ült, félt lemenni a rejtekhelyre, hogy ételt és italt vigyen a gyerekeknek, de - mint mondta - azt nem tudja, hogyan és mikor haltak meg!Én apránként tudtam meg ezeket a részleteket, főleg azért, mert "az átkozott" folyton újabb verziókkal állt elő.Ez az egész ügy igen bonyolulttá és hírhedté dagadt, és szinte magától értődő volt, hogy Dutroux egy elképzelt hálózatra hivatkozva igyekszik menteni a bőrét és tagadni az elkövetett bűnöket. Már csak azért is, mert egy ilyenfajta szervezetre már az 1980-as években is hivatkozott, amikor kiskorú megerőszakolásáért volt bebörtönözve, és azt mondta: "Igazságtalanul ítélnek el, én egy úgynevezett bírói tévedés áldozata vagyok, olyan veszélyes emberek gondosan kidolgozott machinációinak áldozata, akiket nem merek feljelenteni ... stb." Mert ez az átkozott már letöltött egy börtönbüntetést: 1989-ben kiskorú gyermekek és fiatal lányok megerőszakolásáért tizenhárom év börtönbüntetést kapott. De "jó maga viselete" jutalmául már 1992 áprilisában sikerült kiszabadulnia, igaz, rendszeresen el kellett járnia egy pszichológushoz, aki nem csak vele, hanem a feleségével is foglalkozott (ugyanis az asszony már akkor is a cinkosa volt, tudott mindenről!).Rövid, gyors "kezelések" következtek, kapott Rohypnolt4 -, ezt adják mindenkinek, amit Dutroux azonban nem vett be, hanem igyekezett összegyűjteni azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy majd más fortélyokat űz vele.

4 Szorongásoldó, nyugtató, segíti az elalvást. Feszült, tudatzavar, rohamokat produkáló páciensek nyugtatására is használják.

Másik fontos részlet: "az átkozott ismeretséget kötött egy lopásért elítélt fogollyal, aki elmagyarázta neki, hogyan kell olyan "rejtekhelyet" megépíteni, amit házkutatás esetén sem találnak meg. Ez az ember tanúvallomást tett a bíróságon.Ugyanakkor mindaz, amit a pedofil elmondott, egy jelentős hálózat létét volt hivatva bizonyítani, amelynek ő csak egy gyenge láncszeme volt.2003-ban esedékessé vált maga a per. Én csak egyet szerettem volna: minél távolabb tartani magam mindattól, ami ebben az ügyben nem rám vonatkozik, és amit a vizsgálat különböző "fiókjaiként" emlegettek. Viszont tanúskodni akartam mindarról, amit átéltem, és elszenvedtem, mert nem akartam, hogy ez az alak könnyen megússza az ügyet.Csakhogy a nyomás, amely az általam elmondani kívánt tanúvallomásra nehezedett, kifejezetten kíméletlenné vált azok részéről, akik a médián belül a híressé vált hálózat hívei voltak.Váltig azt állították, hogy én folyamatosan drogok hatása alatt voltam, és hogy ezért valószínűleg semmire sem emlékszem. Végül is úgy kezeltek, mintha valami öntudatlan növény lennék, ami szerintük még ma is vagyok...- Biztos vagy benne? Biztos, hogy csak vele találkoztál?És az arckifejezésük azt mondta: "Te az elszigetelt rablóban hiszel, semmit nem értettél meg!"Rivière úr nyilvánosságra hozta a királyi ügyész egyik rám vonatkozó mondatát. "…

Ha a lány azt mondja, hogy mindenre emlékszik, akkor a Rohypnol valóban mindenütt jelen van ebben az ügyben..." Azaz folyton el voltam kábítva. A leendő ügyész részéről ez a kijelentés nyugtalanító és megalázó volt számomra. Kezdetben érdekelte őt a tanúvallomásom, de mivel fenntartottam azt az állításomat, miszerint a nyolcvan nap alatt, amit abban a patkánylyukban töltöttem, csak a vádlottal találkoztam, illetve egy alkalommal, a bűntársával és senki mással, attól kezdve sokkal kevésbé figyelt rám.Rivière úr mindig megvédett a sajtóban, és állította, hogy az első három nap kivételével nem voltam elkábítva. Ő válaszolt az újságíróknak is, mert én nem akartam interjúkat adni. Én csak a nyomozóknak mondtam el bármit is. Az első kihallgatások anyagán kívül csak annyival járultam hozzá a vizsgálati anyaghoz, hogy biciklivel még egyszer végigjártam az utat otthonról az iskola felé - az én "Zorróm", azaz Michel Demoulin rendőrnyomozó kíséretében. Ez fontos volt a vizsgálat érdekében, de szerencsére a vádlott jelenléte nélkül.Őrzök egy fényképet, amit az ezen a napon közölt valamelyik helyi újság. A kép mellé írt szöveg megjegyzi, hogy minden nagyon oldottan zajlott, és hogy jól pedálozok! Addig a napig egyetlen újságíró nem látott engem tizenkét éves korom óta.De ezután azt mondta az ügyvédem:"Találkoznod kell a sajtóval! Személyesen kell elmondanod, hogy nem voltál nyolcvan napon keresztül elkábítva! És hogy kitűnő az emlékezőtehetséged!"Tehát megszervezett egy sajtótájékoztatót, ami az ő irodájában zajlott le, és vagy egy tucat újságíró volt jelen, mindannyian az írott sajtótól. Kicsit tartottam ettől az első szembesítéstől, még ha nem is filmeztek. Életemben először álltam szemben újságírókkal. Végül is fesztelen, kötetlen összejövetel volt, hamar feloldódtam, néhány szendvicset is elfogyasztottunk mindannyian, és ittunk rá egy pohárkával. Látták, hogy nevetek, viccelődöm, sőt még azt is megkérdeztem az ügyvédemtől:"Hol vannak a Rohypnolos szendvicsek? Nehogy hozzájuk nyúljanak, azok az enyémek!..."Egy szó, mint száz, mindannyian látták, hogy normális és pontos válaszokat adok a kérdéseikre, nem vagyok félhülye, ahogy egyesek szerették volna elhitetni, és ha egy pillanatig is gyanakodtam volna még valakinek a jelenlétére abban a koszos marcinellne-i házban, azt nem felejtettem volna el feljegyezni, hiszen mindent, amit észleltem, leírtam. és ezt azonnal elmondtam volna!De, ahogy az ügyvédemmel mondani szoktuk "aki nem tudja, hát elképzeli".Mivel másokkal ellentétben, akik akkoriban szívesen nyilatkozgattak, én nem voltam hajlandó mesélni az újságíróknak, és mivel Rivière úr lelkiismeretesen hallgatott vizsgálatok során elhangzottakról, a sajtó mindenáron azt akarta elhitetni az emberekkel, hogy kábítószer hatása alatt voltam, vagy hogy manipulálnak. Ez a módszer, amellyel már jó előre más irányban akarják terelni a vallomásomat, nagyon bántott.A nyomózók, Michel Demoulin és a kollégái, akiket nagyon tiszteltem, hiszen ők szabadítottak ki bennünket, végig nagyon lelkiismeretesen, szakszerűen végezték a munkájukat, és soha nem vonták kétségbe a tanúvallomásaimat. Ők álltak akkor annak a patkánylyuknak a kijáratnál, ők fogadtak engem, és látták, hogy milyen állapotban voltam. Igen, megviselt voltam, ilyenkor ez a legkevesebb, de a fejem olyan tiszta volt, hogy látni akartam a pedofilt, mert a torkának akartam ugrani!Laetitia egy hétig volt a házban, ebből három napig volt elkábítva, természetes, hogy nekem több emlékem volt, mint neki. De amióta a sajtó ezt a "földrengést", amit az ügy okozott, a század perének nevezte Belgium életében, azóta minden polgárnak megvolt a maga külön kis elképzelése a dologról. Az emberek másról se beszéltek az utcán, a kávéházban, a villamoson és a metrón. Újságírók és írók több mint tizenöt könyvet írtak róla. A szüleim tonnaszámra őrzik a sajtótermékeket - valamennyit én is összegyűjtöttem egy kartonládában, de nem volt bátorságom sem összetépni, sem elolvasni őket.Nekem épp elég volt a saját történetem és az emlékek, amelyek néha vadul feltörtek bennem. Meg akartam őrizni azt az irányt, amely szükséges volt ahhoz, felépítsem, helyrehozzam önmagamat. Élni akartam az életemet, és a többivel nem, vagy legalábbis a lehető legkevesebbet kívántam törődni.Amikor 2004. március 1-jére végre kijelölték a per végleges dátumát, tudtam, hogy bele kell merülnöm ebbe az émelyítő pocsolyába. A pert addig már többször is elnapolták, a vizsgálatokat váratlan fejlemények tarkították, egyes nyomokon újra elindultak, másokat elejtettek.

Négyezer oldalt írtak össze a peres eljárásról, a vizsgálóbizottság munkájáról, Cannerotte bíró elmozdításáról, és a vizsgálat munkájából kizárt nyomozókról - köztük volt Michel Demoulin is, pedig neki vallott először a "charelroi-i szörnyeteg" és ő volt az, aki bennünket élve megtalált. Közben lemondtak politikusok, és megkérdőjeleződött az egész jogi rendszer, a rendőrség meg a kormány hitelessége. És persze vádolták azt az igazságügyi minisztert, aki 1992-ben feltételesen szabadlábra helyezte a szörnyeteget. Emellett voltak Fehér Menetek, volt számos ankét, és volt kétség és bizonytalanság éveken át.Belgium azt remélte, hogy végre megtudhatja, mi az igazság. Pedig őrültség ezt várni egy ilyen pszichopatától.Már hegymagasságúvá növekedett az ügy, én pedig ott álltam előtte, és egyszerre éreztem nagyon kicsinek és nagyon elfeledettnek magamat.Nem tudom, mit érzett Laetitia. Nekem úgy tűnt, és ez részben jogos is volt, hogy amikor az áldozatok szüleiről beszéltek, akkor rólunk nem, hanem csak az áldozatokról volt szó. Ilyenkor úgy éreztem, ki vagyok zárva a történetből, mert én túléltem.A bíróság Arlonban ült össze. Ez a város volt területileg illetékes, miközben a vizsgálati anyagokat Neufchâteau-ban gyűjtötték össze. Az esküdtszék termébe az újságírókon és a négy vádlotton kívül nem sok ember fért el. A négy vádlott: "az átkozott", a felesége, Lelièvre és Nihoul.

Az igazságügyi miniszter asszony már előzőleg közölte, hogy milyen mértéktelen összegbe kerül ennek a gigantikus média-show-nak a megrendezése, valami négymillió euróról beszélt. A város több ezer újságírót várt, és fogadott a világ minden tájáról, közülük háromezer volt akkreditált - arra a tizenhat székre, ami a teremben állt, és amelyeket csak felváltva tudtak használni. De berendeztek a számukra egy termet, ahol képernyőre kivetítve folyamatosan követhették a tárgyalás menetét, amely eredetileg két hónapig tartott volna, de végül is csak június 22-én fejeződött be. A magánvádlók ingyen szállásra tarthattak igényt egy katonai laktanyában. Az én ügyvédem inkább egy különálló védett helyet szerzett, ahol rajtam kívül ő és munkatársa, Parisse ügyvédnő kapott helyet. Ennek azért is örültem, mert nem akartam újságírók előtt mutogatni magam. A biztonságra több mint háromszáz rendőr vigyázott.Elképesztő volt az a hatalmas tömeg egy ilyen kisvárosban. Én persze jobban örültem volna, ha a közönség csak korlátozott mértékben van jelen a teremben, miközben az emberek már előre panaszkodtak, hogy nem fognak tudni bejutni.Rivière ügyvéd úr két részletben képzelte el a tanúvallomásomat. Először egy vizsgálóbíró felolvassa a leveleimet: ezzel el lehet kerülni, hogy később a kegyetlen bánásmódra vonatkozólag célzott kérdéseket tegyenek fel nekem a bíróság előtt, hiszen mindent részletesen leírtam a levelekben. Csak ezután fogok én közvetlenül, szóban tanúskodni a bíróság előtt az elrablásomról és arról, "hogyan töltöttem a vakációt" "az átkozott" odújában. Hátra volt még, hogy végül abban is határozzunk: kérjünk-e zárt tárgyalást a tanúvallomásom idejére, vagy nem. Én jobban szerettem volna zárt tárgyalást, de Rivière úr figyelmeztetett:- Attól a perctől kezdve, hogy az esküdtek megismerik a levelek tartalmát, többé már nem kell feleleveníteni a piszkos részleteket, hiszen a felolvasás ezeket épp eléggé megvilágítja. Viszont ha zárt tárgyalás mellett döntünk, akkor azt fogják hinni, hogy rejtegetnivalója van.Így hát vállaltam, hogy a közönség előtt teszek tanúvallomást. Eleinte kizárólag a rám vonatkozó tárgyalásokon vehettem részt, Rivière ügyvéd úr és Céline Parisse ügyvédnő viszont végig jelen volt a per folyamán, és engem mindig tájékoztattak az eseményekről. Csak miután tanúként megidéztek, akkor jelentkezhettem polgári peres félként, és attól kezdve vehettem részt szabadon, a további tárgyalásokon.2004. április 19-ig izgatottan és idegesen vártam, hogy megjelenhessek a bíróság előtt.Közben telefonon folyamatosan kaptam információkat.Ezért hallottam időnként a kínzómról mindenféle esztelen, aberrált dolgokat is.Az egyik nyomozó például elpletykálta, hogy ez a szörnyeteg egyszer teljesen őrült módon megkísérelte mesterségesen megtermékenyíteni a feleségét. El volt keseredve, hogy nem született lánya, és már lemondott róla, de miután olvasott valami cikket egy magazinban, elképzelt egy technikát, ami abból állt, hogy az asszonynak több napon keresztül kellett "magában hordoznia" az ő nejlonzacskóba engedett szexuális "tőkéjét".

Az asszony csak egy meghatározott idő, ha jól emlékszem, három vagy négy nap múlva szabadulhatott meg a csomagtól. Férje ugyanis azt vélte megérteni a magazinbeli ismeretterjesztő írásból, hogy a fiúspermák előbb pusztulnak el, mint azok, amelyekből feltehetőleg lány lesz... Nem tudom, mit szólnak ehhez a tudósok.Voltak más, igaz, kevésbé tudományos, de annál számítóbb gaztette is, többek között kifosztotta a beteg és öreg nagyanyját, és nem csak a jövedelmét, hanem a házát is elvette tőle, amiben a felesége is segített neki. Akkoriban erőszakos nemi közösülés miatt börtönben ült, Monsban, és eltávozáson volt, kimenőt kapott.Amikor a büntetőintézeti hivatal véleményére támaszkodva, "jó magaviseletére való tekintettel" kiengedték, rokkantsági kártérítést követelt arra hivatkozva, hogy a börtönben betegedett meg. Megkapta. Havonta nyolcszáz eurót fizetett neki az állam!Amikor más ember minimálbért keres... Felháborító.Azt hiszem, egy volt mons-i fogoly egy újságírónak azt mondta: "Ez egy féreg volt!"Ez vigasztaló. Féreg, emberevő, pedofil, pszichopata... az ember nem is tudja, minek nevezze.Számomra mindenek előtt mocskos, bűzös és zsíros, égett olajszagú volt. Úgy hallottam, mindigis bűzlött. Panaszkodott a fogva tartás körülményei miatt! A falba verte a fejét, hogy panaszkodhasson! Borzalmas részleteket mondott el az áldozatok füle hallatára. Közben tovább játszotta a szánalmas, magányos, nevetséges, siralmas sztár szerepét, senkit nem tisztelt, és nem látszott rajta a legkisebb bűntudat vagy megbánás sem.Én úgy gondoltam, hogy kifejezetten luxus az a számára kijelölt egyszemélyes cella, ahol tud mosakodni, enni, és a "dossziéit" tanulmányozni. Szívesebben láttam volna őt egy sötét magánzárkában: sötétség vagy egy villanykörte, ami a szemébe világít, beton - ágy: egy kilencven hosszú, kilencven széles, alvásra. A mennyezet alacsony, felállni nem lehet. A kenyér penészes, és vödör vécé helyett.De hát ezek olyan dolgok, amikről csak álmodozik az ember...2004. április 15-én az esküdtek előtt felolvasták a családomhoz írt leveleimet, és azt is, amit kifejezetten csak az anyámnak írtam. Két tanácsadóm meg akart óvni attól, hogy amikor személyesen teszek tanúvallomást, nekem kelljen visszatérni a mocskos részletekre és a levelekben leírt fájdalmas, titkos közlésekre. Korábban nem számoltam vele, hogy milyen hatása lehet a leveleknek. Csend volt a teremben, néhányan sírtak. A "kálvária-szoba" valósággá vált, elviselhetetlen volt hallgatni a kegyetlenkedések és kínok leírását, mindazt, amit ártatlanul és részletesen anyám elé tártam, amikormég csak tizenkét éves voltam.De fontos és szükséges volt, hogy az esküdtszék és mindenki hallja.Ezután Rivière úr az újságírók előtt kijelentette:....Most, amikor Marc Dutroux életben maradt áldozatainak dossziéi is sorra kerültek, a per fordulat előtt áll. Ezután nehéz lesz fantomokra és képzelet szülte mesékre hárítani a felelősséget." Ezen a napon arra gondoltam, hogy ha meghaltam volna az elmúlt nyolc év alatt, még mielőtt ez a per a végéhez ér, ezek a levelek akkor is eleget beszéltek volna helyettem.De szerencsére még itt voltam, igaz, mint áldozat, de "élő tanú".

Puzzle

A per gigantikus kirakós játék volt, fekete alapon nagy puzzle, amelyre nekem kellett elhelyeznem a marcinelle-i ház rejtekhelyén töltött nyolcvan nap ugyancsak fekete töredékdarabjait. Az a tény, hogy tanú vagyok, nem mindenkinek tetszett. Elpletykálták nekem, hogy sokan megvető hangsúllyal csak így emlegettek: "Dardenne kisasszony, a `tanú', ahogy mostanában nevezik!" Vagy: "... akiről most azt mondják, hogy `az ügy élő tanúja'..."Én meg tudom érteni azok fájdalmát, akik nem találták meg a gyereküket.De nehezen értettem meg, miért kapok egyfajta szemrehányást azért, mert életben vagyok... vagy hogy az ügyvédem miért nem nevez többé "kis Sabine"-nak, miért mondja nekem, hogy "Dardenne kisasszony".Nem voltam halott kislány.

Húszéves voltam, életben maradtam, és nem tudtam ezért folyton bocsánatot kérni. De hallgatni se tudtam mindarról, amit átéltem. Nem hittem a nagy hálózat meséjében, amit ez a gyáva gazember akart ráerőltetni mindenkire. Egyes civil peres felek ezért az álláspontomért talán meg is büntettek volna. Néha arra gondoltam, hogy ha törvényesen lehetett volna ennek a kóros hazudozónak igazságszérumot adni, sok szülő keserűségét csillapítani lehetett volna. És ez az egész monstre per is nyugodtabban zajlott volna.A szüleim is magánvádlók voltak, de én nem akartam, hogy a családom jelen legyen a per folyamán. Békére volt szükségem, és nekik is.

Egy nappal a tanúvallomásomra kijelölt időpont előtt érkeztem Arlonba, mert találkozni akartam az ügyvédeimmel, és tele volt a fejem kérdésekkel. Stresszes voltam, nyugtalan.Mondhatom-e azt az elnöknek, ha egyes részletekre vonatkozó kérdést tesz fel, hogy Már "nem emlékszem"? Megértő lesz-e az elnök? És ha elfelejtek valamit, nem fogják-e megint azt mondani, hogy őrült vagyok? Megszálltunk egy városszéli szállodában, amely pompás park közepén áll. Ügyvédem, Rivière úr nyugalmat akart, nemcsak a maga, hanem Parisse ügyvédnő és az én számomra is. Céline Parisse ügyvédnő úgy rendezte, hogy szobám az övéhez közel legyen, és szólhassak, ha nagyon szoronganék; fontos volt, hogy rendesen aludjak, és főleg, hogy abbahagyjam a folytonos kérdezősködést. Azt ajánlották, hogy igyak egy pohár fehérbort altató gyanánt, és én, aki soha nem ittam, ettől végre feloldódtam, és megnyugodtam.A szálloda előtt rendőrautó állt. Az újságírók nem sejtették, hol tartózkodunk. A szálloda alkalmazottai persze tudták, hogy kik vagyunk, de diszkrétek voltak. Biztonságban érezhettem magam.Eljött a pillanat, amit évek óta vártam, de nem féltem.Oda akartam állni a szörnyeteg elé, szemtől szembe. Csak azon tűnődtem, mielőtt elaludtam, vajon elfog-e valamilyen érzelem, ha meglátom, és ha igen, milyen. Nem hittem, hogy zokogásban törnék ki, vagy hogy minden tagom reszketni kezdene, mert nem féltem tőle. Már láttam a televízióban, egy üvegkalitkában ült, öltönyben, zsíros hajjal, és mint egy törvényszéki írnok, jegyzetelt. Akkor még játszotta a "sztárt", panaszkodott a "fogva tartás körülményeire", és tiltakozott, amikor fotót akartak készíteni róla, "Dutroux úrról"! Bezzeg ő, gátlástalanul fényképezte a meztelen, megláncolt kislányokat, máskor meg filmet készített azokról a hőstetteiről, amikor droggal elkábított fiatal lányokat erőszakolt meg valahol Szlovákiában, sőt a feleségével megejtett hancúrozásit is megörökítette.Végül jól aludtam.Másnap egy rendőrfelügyelő-nő jött értem, megkülönböztető jelzések nélküli rendőrautóval, az újságírók ugyanis már jól ismerték az ügyvédeim autóját. Rivière úr külön ment el, Parisse ügyvédnő velem jött a kocsival - mellettem akart maradni egészen addig a percig, amíg belépek a törvényszéki terembe és ezt, amíg élek, köszönöm neki.A kocsi nagy sebességgel haladt, és mivel óriási tömeg tolongott az utcákon, a rendőrfelügyelő - harminc körüli fiatal nő volt - szirénázva csinált utat, és így el tudtunk vágtatni az autók között. Villogott a kék lámpa, két hangon sivított a sziréna, én úgy éreztem magam, mint egy bűnügyi filmben, is közben fecsegtem, ahogy szoktam, talán azért, hogy elfojtsam a bennem növekvő stresszt. Tudtam, hogy emberpróbáló nap elé nézek.Amikor a törvényszék épületéhez értünk, nekünk is a hátsó kapun kellett bemennünk, éppúgy, mint a vádlottaknak, a fontos tanúknak, a nyomozóknak és vizsgálóbiztosoknak, csak így tudtuk a kíváncsiskodók tekintetét elkerülni.Én addig még soha nem jártam igazságügyi palotában, alaposan meg is figyeltem mindent, a csöngetős biztonsági kaput, és azt is, ahogy a táskámat átkutatták, - se kést, se flintát nem találtak, csak cigarettát és öngyújtókat.Újra találkoztam André Colinnal, ő is egyike volt azoknak a nyomozóknak, akik kiszabadítottak az odúból. Nyolc éve nem láttam, de azonnal megismertem, igazi öröm volt, hogy találkozhattam vele. Tapintatosan megkérdezte:- Minden rendben?- Pillanatnyilag igen, aztán majd meglátjuk...Végig nevettem és viccelődtem.

Én tudtam, hogy ez csak látszat, és hogy az ember nem fojthatja vissza mindig az érzelmeit, de akkor ez is egy formája volt a magamtól megkövetelt önérzetnek.Aztán a tanúk szobájában találtam magam két pszichiáter, egy- analitikus és egy tournai-i vizsgálóbíró társaságában. Úgy néztek rám, mintha azt mondanák: "Nem hittük volna, hogy ilyen állapotban van..."Én a nagypapa korú, kedves Jules nevű hivatalsegéddel viccelődtem, aki izgult értem:- Kérsz egy kis vizet? Vagy egy kis kekszet? Na, egyél egy kis kekszet, mindjárt jobban leszel.Ez a derék öregember könnyeket csalt a szemembe. Parisse ügyvédnő elbúcsúzott tőlem, nem maradhatott együtt a tanúkkal. És egyre közeledett az én tanúvallomásom órája.Csak amikor újra kint voltam a folyosón, és a terem felé igyekeztem, akkor éreztem hirtelen, hogy rosszul vagyok. Jules résre nyitotta az ajtót, hogy hallja, amikor szólítják a tanúkat, és így láthattam mindenkit, a sajtót, a magánvádlók padját és a közönséget. Fél percre leültem egy székre. Hirtelen nagyon melegem lett: "Mindjárt rosszul leszek, össze fogok esni, nem bírom tovább..." - mondtam magamban.És akkor odalépett hozzám Jules:- Be kell menni!...Mint egy kis öregasszonyt, úgy támogatott fel, és az ajtóhoz vezetett. Tudtam, hogy megyek, de nem én voltam az, aki lépkedett. De amikor beléptem a terembe, hirtelen visszatért belém az erő. Megint tudtam, miért vagyok ott. A vádlottak padja épp szemben volt velem.És ott voltak: Dutroux, a bűntársa Lelievre és a másik kettő, akikkel még sosem találkoztam, csak a tévében láttam őket, Michele Martin és Nihoul. Ez az utóbbi nem érdekelt. Merev arccal állt ott, mint aki nincs jelen, mintha azt kérdezné, mit keresek itt.De a másik három rab azokban az üvegkalitkákban, nem tudtam megállni, hogy ne mérjem végig alaposan őket. És főleg őt. Néhány másodperccel előbb nem tudtam, hogy mit fogok érezni, amikor nyolc év után újra látom. Furcsa módon nem éreztem semmit.Megöregedett, és továbbra is ugyanolyan csúnya volt, mint régen. Amikor ránéztem, lesütötte a szemét. Ha szólhattam volna, azt mondom: "Te szerencsétlen, nézz rám, ha már ide jöttem..."De hát a bíróságon voltam, és lámpalázam is volt a sok ember előtt, akik mind azt várták, hogy beszéljek. A terem sokkal nagyobb hatással volt rám, mint a vádlott. Egy pillantást vetettem Rivière ügyvéd úr felé, hogy megnyugtassam, mintha azt mondanám csendben: "Ne féljen, nem fogok összeesni, nem ájulok el."

Nem hallottam, hogy az elnök szólíttatott, mégis határozott léptekkel elindultam, és leültem a tanúknak fenntartott székre.- Sabine Dardenne?- Jelen.Másnap azt írták az újságok, hogy kicsit remegett a hangom. Persze nagyon zavarban voltam a bíróság, a környezet, és a sok ember miatt, de reggelenként mindig nehéz elérnem, hogy tiszta legyen a hangom, és ez gyermekkorom óta így van. Csak egy kis hörgőprobléma, semmi más...Tehát a hangom nem a félelemtől reszketett.Rivière úr még előtte azt mondta nekem:"Mindig az elnökhöz intézze a szavait. Ő az, aki kérdez, és ő az, akinek válaszolnia kell. És ha esetleg magának lenne egy kérdése bárkihez, azt is az elnöknek kell feltenni."Így hát az elnököt néztem, rá koncentráltam, hogy ne kelljen az emberek rám szegezett tekintetére gondolnom. Miután felsoroltam a személyi adataimat, az elnök kedvesen elkezdte:- Tehát biciklire ült, és elindult az iskolába, aztán?....Elkezdtem mondani a történetet, ami annál is könnyebb volt, mert a leveleimet előzőleg már felolvasták ebben a teremben. Az elnök megkérdezte, hogy szeretnék-e még visszatérni valamire e tárgyban, és én azt válaszoltam, hogy:- Nem különösebben...

Ekkor Rivière úr kapott szót, és ő három kérdést tett fel: hogyan vett rá engem a vádlott, hogy kitakarítsam a házat; együtt néztem-e vele a televíziót; és milyen műsorokat néztem az "Intervilles" vagy a "Chateau des Oliviers"-en kívül?Emlékszem az utolsó válaszomra.- A csatornák miatt veszekedések voltak. Azt mondta, választanom kellene közülük. Ehhez nem volt semmi kedvem, nem érdekelt, nekem ez már megvolt "élőben".Vártam, hogy az elnök most is megkérdezi, ahogy szokás: "Akar még valamit mondani?..."Rivière úr jól tudta, hogy még jár egy kérdés a fejemben. Egy személyes kérdés a vádlotthoz. Mivel úgy látszott, hogy az elnök erre nem gondolt, ő maga lépett közbe.Én egyenesen Dutroux vádlott szemébe néztem, és tiszteletben tartva az előírást, az elnökhöz intézve formáltam a szavaimat, de közben nemettem le a szememet róla, a vádlottról, mert egyedül neki szólt a kérdésem:- Szeretnék megkérdezni valamit Marc Dutroux-tól, még ha magamban sejtem is rá a választ. Ő arról panaszkodott, hogy csökönyös természetem van. Szeretném tudni, hogy miért nem végzett velem?Dutroux a válaszadáshoz felállt az üvegkalitkájában. De lehajtotta a fejét, és továbbra se nézett rám.- Bennem soha fel sem merült, hogy végezzek vele. Ezt azután verték a fejébe, hogy kiment a rejtekhelyről.Továbbra is az elnökhöz fordulva így fejeztem be:- Ilyen alakoktól más válaszokra nem is lehet számítani.Befejeztem a tanúskodást, az elnök engedélyezte, hogy elhagyjam a termet, de abban a pillanatban, amikor felálltam, és elléptem a székemtől, megéreztem, hogy az egyik vádlott feláll, és mondani akar valamit. Fogadni mertem volna, hogy ez az asszony, a bűntettekben cinkos családanya. és valóban ő volt, aki egy bocsánatkérést akart elsiránkozni:"Dardenne kisasszony, nagyon szeretnék öntől bocsánatot kérni..."A vér az arcomba szaladt:- Maga akar bocsánatot?Aki tudta, hogy hol vagyok, hogy kivel vagyok, és hogy mit kell elszenvednem? Megszakad a szívem, bocsánatot kér, úgyis, mint családanya! Erre nem vagyok hajlandó...- Bánom, hogy nem jelentettem fel Dutroux-t azután, hogy elrabolta Julie-t és Melissát. Nem is kérem, hogy ezt bocsássa meg, mert ez megbocsáthatatlan. És nem tudom felfogni, hogy mit kellett önnek elszenvednie, mert nem tudom elképzelni a saját gyerekeimet abban a kalitkában. Elismerem a vétkeimet.- Sajnálom, nem bocsátok meg!Arra gondoltam, hogy amikor bocsánatot kért tőlünk, mert később Leatitiával ugyanígy tett, védekezni próbált, és le akarta rázni magáról mindazt, ami ránehezedett.Kezdettől fogva mindenről tudott, a nyolcvanas évek elejétől Dutroux bűntársa volt. A férje elmondta neki minden titkát, ő pedig elviselte ezt a pszichopatát, aki a gyermekeinek apja volt. Most, hogy börtönben volt, és nem látta a gyerekeket, számot vetett a saját szörnyűséges mivoltával, legalábbis remélem, hogy így volt. Ez a nő hagyta megerőszakolni és megölni mások gyerekeit, de a sajátjait folyton reklamálta.És még joga is volt ahhoz, hogy a legkisebbek meglátogassák, ezt az ügyvédei kiharcolták! Szántam azokat a gyerekeket! Meg kellett változtatni a nevüket, mert sértegették őket, hányódtak egyik nevelőcsaládtól a másikhoz, és cipelték magukkal a bűnöző apa és anya szörnyű bélyegét. Hogy merészelt ez az asszony bocsánatot kérni?Eljöttem onnan, megkönnyebbültem. Számomra vége volt. Többet nem ülök vallatószékbe. Végre fölényben voltam, fölülkerekedtem, és ez az alak nem mert a szemembe nézni. Válaszolhatott akármit, hiszen én nem is vártam a részéről igazi választ. Az ügyvédei egy nap "megfoghatatlan pszichopatának" minősítették. Ez különös, mert az én számomra éppen hogy borzalmasan megfog ható volt. A főügyész így zárta le a tanúvallomásom értékelését:- Egy ilyen tanúvallomást, amit szerény alázattal és tisztelettel hallgattunk, semmilyen egyéb információi, semmilyen vádirat nem helyettesíthetne.Másnap, egy következő tárgyaláson Dutroux azt mondta, hogy engem a Nihoul-féle hálózatnak szántak.

Erre megkérdeztem az elnököt, hogy ki tudná-e a vádlott bővebben fejteni, hogyan is volt ez, mert az nagyon "kedves" lenne tőle, elvégre ugye "nekem nem kell mindent mindjárt megértenem, amit a vádlott mondani akar".Remélem, hogy az ironikusan használt "kedves" szót nem az eredeti értelmében fogta fel. Dutroux megint a jegyzeteit böngészve válaszolt - ő már csak ilyen, nem néz mások szemébe:- Igen, kezdetben úgy volt, hogy át kell adnom őt Nihoul hálózatának, de nagyon kötődtem hozzá... " Az elnök félbeszakította:- Gondolom azért, mert pótolta Julie és Melissa hiányát?...Ettől kezdve a vádlott bárgyú és monoton hangján belekezdett egy bonyolult monológba, hogy ő csak megerőszakolta az áldozatait, de nem ölt meg senkit, így akart "ártatlannak" tűnni a bíróság előtt, az álszent.- Szóval köszönettel tartozom neki? Megmentette az életemet?- Nem, ezt se mondom, tisztában vagyok a bűneimmel.De miért nem végzett velem? Kötődött hozzám ez a féreg? Manipulálni akarta az esküdteket, és el akart velük hitetni egy ilyen gyalázatosságot? Vagy velem akarta ezt elhitetni, az áldozatával?Aztán Laetitia következett. Azt mondta az elnöknek, nem tudna megesküdni rá, hogy "gyűlölet és félelem nélkül" beszél. Aztán, akárcsak én, elkezdte mondani a saját történetét."Az uszodából mentem hazafelé, megállt mellettem egy furgon... a fickó úgy tett, mint aki nem érti, mit mondok, és ezalatt a másik felkapott a földről, és a következő pillanatban már bent voltam..."Amikor már a rejtekhelyről beszélt, az elnök megállította:- Hogy fértek el ketten a rejtekhelyen?- Volt a fal, aztán Sabine és én, aztán megint a másik fal.- Igen, és akkoriban még mind a ketten egészen fiatalok és soványak voltak.- Miért, most kövér vagyok?Nevetnem kellett, de elfojtottam. Ugyanakkor dühös voltam, hogy ilyen ostoba és szerintem, nem helyénvaló kérdést tesznek fel neki.

- Tehát az uszodában volt, de nem úszott, mert menstruált... és mégis azt mondja, hogy a vádlott megerőszakolta?Laetitia zavarba jött, elbátortalanodva ült a székén. Én azon voltam, hogy felkapom a mikrofont és elküldöm ezt a faragatlan tuskót a fenébe. Ilyen reléseket kell feltenni, amikor az lenne a feladatuk, hogy elítéljenek egy- szermániás, pszihopata, pedofil gazembert? Mintha ez az apró "részlet" érdekelte volna azt a szörnyeteget!

Én egy héttel korábban találkoztam Laetitiával, aki akkor még nem volt benne biztos, hogy eljön tanúskodni. Azt mondtam neki: "Nem lesz könnyű, de gondold azt, hogy ezzel jól megszívatod, el kell jönnöd, hogy elmondd, mi történt veled! És eljött, bátor volt, még neki is támadt. Tudni akarta, milyen mértékben kábította el őt az első napokban, hogy magánál volt-e, és ha igen, mennyire. Laetitiának zavaros emlékei voltak ezekről a napokról, és ezt elviselhetetlennek érezte.- Miért itatta ki velem azt a kávét az utolsó cseppig?Más szóval, a kávéban is volt kábítószer, vagy nem? Dutroux erre nyugodtan azt válaszolta, hogy neki szokása az utolsó cseppig kiinni a kávét. Ez így normális, utálja a pazarlást! Hát igen.

Ezúttal nem hazudott, azt hiszem, ilyen volt a stílusa: kiinni a dobozos üdítőből az utolsó csöppet is, a kádból kimeregetni a fürdővizet, és vécéöblítésre használni, hagyni megpenészedni a kenyeret, fogat nem mosni, és kiinni az egész kávét...És jöttek egymásután a kegyetlen kérdések:- Valóban azt mondta önnek, hogy 'Minden rossz, amit tehetek ellened, hogy szeretkezem veled'?"- Igen.- Igaz, hogy lejárt antibébitablettákat adott önnek:- Igen.- Nem járt azóta pszichológusnál?- Nem.

- Látszólag túljutott a történteken.Nem tudtam, hogy miután kiszabadult abból a pokolból, Laetitia is egyedül "boldogult"-e a problémáival.Amikor néztem őt, ahogy tanúskodott, és főleg, ahogy hallgattam a válaszait, meg amikor a részleteket faggató kérdésekre azt mondta olykor, hogy "nem tudom", vagy "már nem emlékszem", és eszembe jutott, hogy bizony ő is, akárcsak én, igyekezett vitézül állni a sarat a szörnyeteggel szemben, hirtelen magam előtt láttam őt megkötözve. És hallottam a hangját, amint azt válaszolja álmatagon, amikor fel akartam készíteni, hogy: "Már megtörtént..."Az én hibám volt, hogy most itt kellett állnia e sok ember előtt, válaszokra kényszerítve és arra, hogy bizonyítsa mindazt, amit át kellett élnie. Hiába mondtam magamnak, hogy ha nem őt, akkor mást hoz mellém az az aljas szörnyeteg. Fájt a szívem. Próbáltam megszüntetni a bűntudatomat, de nem sikerült. Azt hiszem, még a Fehér Menetelés idején, tehát tizenkét éves koromban, bocsánatot kértem tőle, ahogy tudtam."Tudod, nagyon egyedül voltam, idővel egyszerűen megőrültem, már nem tudtam mit csinálni, ezt már mondtam neked. Amikor megérkeztél, akkor mar hetvenhét napja voltam ott azzal az állattal, és minden nap, vagy majdnem minden nap el kellett őt viselnem. Kölyök voltam, el se tudtam képzelni, hogy ez az alak gyerekrabló, és hogy- veled ugyanaz az eset, mint velem."Laetitia tanúvallomása közben történt, tehát éppen ezen a napon, hogy az elnök azt kérdezte a vádlottól, hogy- "Ön rabolta el Laetitiát?"És erre ő azt válaszolta:- Sabine gyötört folyton, hogy kell neki egy barátnő!Én akkor majdnem a föld alá süllyedtem. Ezt fogjak a fejemhez vágni egész éltemben? Laetitia rám nézett, és sajnálkozva, de cinkosan egymásra bólintottunk.Erről is beszéltünk négyszemközt, mielőtt tanúskodott volna. Nem akartam sokkolni, és feltépni a sebeit, de azt igenis akartam, hogy megértse: csak neki köszönhetem, hogy megmenekültem."Egy dolgot ne felejts el. Amikor engem elrabolt, azt nem látta senki, nem voltak szemtanúk, nekem nem volt szerencsém. Így, ha te nem jöttél volna... Téged talált meg ez a nyomorult, és hála a te elrablásodnak, engem is megtaláltak, és most életben vagyok, és életben vagy te is.Egy kicsit elrontottam az életedet, mert barátnőt akartam, haragszom érte magamra, de hála neked és a rablás szemtanúinak, itt vagyok. Élek."Nyomaszt a bűntudat, soha nem fogok megszabadulni tőle, még ha azt remélem is, hogy Laetitia nem haragszik rám. Amikor kijöttünk a tárgyalásról, viccelődve azt mondtam neki:- Figyelj, még van egy hely a vádlottak padján, ha akarod, én is odaállok.- Ugyan... Igaz, hogy te kértél barátnőt, de ha nem én, akkor más került volna melléd.Én voltam az, akibe belebotlott, de a legszörnyűbb perceket ő okozta nekem és nem te!Később egy interjú közben azt mondta nekem egy újságíró:- Úgy tűnik, nagyon összetartanak Laetitiával.- Igen. Bizonyos közös dolgokban közel állunk egymáshoz. De mi nem a nyári szünetben, nem az iskolában vagy a lakótelepen lettünk barátnők és társak. Laetitia sorstársam a szerencsétlenségben.A nehéz tanúskodás után Dutroux felesége tőle is megpróbált bocsánatot kérni, de Laetitia azonnal a szavába vágott.- Nem akarom hallani a sajnálkozását, a borzalom, a baj megtörtént, már késő.És Dutroux:- A legalázatosabban szeretném a bocsánatát kérni... tudatában vagyok mindannak a rossznak, amit okoztam...Ez fárasztó volt. Jobb lett volna, ha hallgatnak. Ez az ember különben is közönyös volt, nem érzett bűntudatot. Tökéletesen hidegen hagyta, hogy milyen borzalmakat éltek át a gyerekek, akiket elrabolt, akiket hagyott meghalni, akiket élve eltemetett. Csak "jó arcot akart mutatni" a bíróság előtt. Engem nem tudott meghatni.Nem vártam mást, hű volt önmagához, épp olyan volt, mint ahogy az emlékeimben élt: hivalkodó, hiú, alamuszi, igazmondásra képtelen, és folyton manipulálni próbált. Amikor Laetitia tanúvallomása után eljöttünk a tárgyalásról, visszafogtam magam, és csak annyit mondtam a kamerák előtt:- Dögöljön meg a bocsánatkéréseivel együtt!

A sajtó azt írta, hogy legyőztem, hogy bátor vagyok, erős karakter.Annál jobb, de én a vádbeszédet vártam, meg az ítéletet, hogy végre kiszabaduljak a múlt szorításából, pedig még hátra volt egy megpróbáltatás.A törvényszék úgy határozott, hogy az esküdtszék tagjait, az ügyvédeket, a tanúkat és a vádlottakat egy információs séta keretében látogatásra hívja a rejtekhelyre.Nehezen álltam rá, de aztán úgy gondoltam, képes leszek elviselni.A helyszín Marcinelle, én ránevetek Laetitiára, ő meg azt mondja:- Ha van pók odalenn, én ordítani fogok. Na jó, nem kell nyugtalankodni...Én meg emlékeztetem, mit mondott nekünk a szörnyeteg, ahányszor lementünk vele a rejtekhelyre: "A falakhoz nem szabad hozzáérni. Ezt ne felejtsd! Különben nagyon kikapsz!"Nem tudom, hogy ezt miért kérte, és miért pont ezt a falat mondta, amikor én az összes többi falat megdöngettem.- Igen, igen, emlékszem. Gondolod, hogy az a dinoszaurusz poszter még ott van a falon, fenn, a szobában?Tudtam, hogy Laetitiának kisebb lépést kellett visszafelé tenni a múltba, és hogy az én fekete humorom időnként megijeszti, mert ő nem ezzel a módszerrel "keveredett ki" a dologból. Mégis jókat nevettünk, amíg arra vártunk, hogy bemehessünk a rejtekhelyre. Egészen más volt itt állni most a mocskos ház előtt, egy sátorponyva mögött, amely eltakart minket a kíváncsi tekintetek elől. Meg kellett várni, amíg mindenki vagy majdnem mindenki bemegy előttük: az esküdtszék tagjai, a bírók, az ülnökök és más civil személyek. és ahogy láttam dúlt arccal feljönni az embereket, kezdtem rádöbbenni, hogy most milyen lehet az a hely valójában. És Laetitia is.- Látod az arcukat?Laetitia előttem ment le, és amikor visszajött, megijedtem tőle. Ha ilyen állapotba került, pedig csak egy hétig volt odalent, akkor ez nekem nem fog menni. Halottfehér lettem. Mint valami hullám, úgy öntött el a szorongás.A két ügyvédemmel mentem be az első szobába, ott még álltam a sarat. - Most is rendetlenség van ebben a kócerájban, gondoltam.Azon tűnődtem, hol kezdjem. A szobában vagy a pincében.

Először a pincét választottam. Lementem a lépcsőn, és nem érintettem a falat, de most csak azért, mert egy fogódzó kötelet húztak ki előtte az idősebb emberekre való tekintettel.Keskenyek voltak a lépcsők. Tizenkét lépcsőfok, már akkor megszámoltam lefele menet.Egyedül léptem be a patkánylyukba. Hármunknak lehetetlen lett volna.Egy másodpercre meghátráltam, és ez alatt minden kép egymás után lepergett előttem, akár egy filmben. Láttam, ahogy a leckéket írom, ahogy levelet írok.Ahogy őrjöngök az áramszünet alatt, küzdök a villanykörtével, a ventilátorral, ami leáll.Aztán ott van az a jel, amit Julie hagyott, a nyomozók bekeretezték, és én bűntudatot érzek, hogy nem vettem észre. és ha észreveszem, vajon megértem? Kérdezősködtem volna-e róla? Nem tudom, de augusztus 15-én legalább jelezhettem volna a nyomozóknak.Milyen kicsi volt az a hely... és most még kisebbnek, még fojtogatóbbnak, borzalmasabbnak láttam.Felmentünk abba a szobába, ahol az emeletes ágy volt. Már rozsdás volt, a létrát elfűrészelték, és a dinoszaurusz már nem volt a falon. Most ezt a szobát is kisebbnek láttam. A másik szobában semmi nem változott: az ágy, a ruhásszekrény, az asztal az ágy végében, rajta a nagy puzzle, ami annyira idegesített akkor. Már az előtt elkezdték kirakni, hogy én odakerültem.

Ha egy kis nyugalmam volt, amikor az ócska műsorait bámulta a tévében, akkor én vagy a mennyezetet néztem, vagy ezt a puzzle-t. Kétszer-háromszor megpróbáltam befejezni. Már csak néhány darabot kellett volna a helyére tenni, de ez valami árnyalt színű táj volt, sok zölddel és kékes-szürkével, nehéz volt összerakni. Soha nem jutott eszembe megkérdezni, hogy ki kezdte el. Lehet, hogy előttem mind a négy lány már megpróbálta összerakni.És nekem se sikerült soha befejezni. Egyszer nagyon begurultam, és kicsit össze is kevertem... Igen, idegesített az a puzzle, borzalmas volt. És borzalmas volt az egész ház, ki akartam szabadulni onnan, és nekem nem sikerült.

Laetitia visszajött értem. Vele mentem ki a házból. Valaki azt mondta, hogy abban a pillanatban az arcom megint tizenkét éves volt. Szomorú voltam, sápadt és haragos, mert épp megláttam a szörnyeteget, aki szintén ott volt, hogy újra végigjárja marcinelle-i házát, bilincsbe verve... és golyóálló mellényben!Nem tudom, azért voltam-e dühös, mert összeomlottam, vagy azért, mert láttam, hogy annak az alaknak is joga van ott lenni, ráadásul kritizálni! Mert azt is megengedte magának:- Hogy néz ki a házam, szörnyű, milyen állapotokat teremtettek itt...Ezt már nem bírtam. Odasúgtam Laetitiának:- Itt akarok maradni. Van bátorsága a szemünk elé kerülni, és még egyszer ránk nézni ... Hát itt nincs üvegkalitka...Azzal odamentem hozzá, szándékosan az útjába álltam, és merőn ránéztem, ő a földet nézte, én pedig gazembernek neveztem. Ezt az egy szót mondtam, semmi mást. Csak ez az egy szó jutott az eszembe.Elvezettek onnan.- Vegyél levegőt, lélegezz, na, rajta vegyél levegőt... - ismételgette Laetitia.Ott volt az összes rendőrségi autó, a ponyvák, a kordonok, úgyhogy félreálltam.Amikor láttam, hogy kijön a házból, megint neki akartam rontani, a szemébe nézni, végső esetben odaállni az autó ajtaja elé, ahol be akart szállni. Elegem volt abból, hogy mindig lesüti a szemét. De az elnök bizonyára rendreutasított volna, és ezt nem akartam megkockáztatni. Így hát maradtam. Egy méternyire ment el mellettem, de meg se rezzentem. Erős voltam, még ha sírtam is, mert a lelkemben uraltam, legyőztem őt. Nem tőle féltem, a ház, az odú, meg a szoba miatt kerültem rossz állapotba.Persze a sajtó ott ólálkodott körülöttünk, és másnap az összes újság tele volt azzal a szóval, amit az arcába vágtam: "Gazember!"Ez megnyugtatott. De bárcsak folytathattam volna, bár hagyták volna, hogy ott őrjöngjek mellette, ahogy annyira szerettem volna 1996. augusztus 15-e óta...- Láttad, mit csináltál? Láttad, milyen voltál? Most elégedett vagy?Mint tizenkét éves koromban. Még mindig bennem volt tizenkét éves korom minden dühe.Lehet, hogy olyan őrült ötletem is támadt volna, hogy engedjenek be vele kettesben a házba. Hogy beleverjem abba a pszichopata fejébe, hogy vége!- Látod? Nem félek, annyira nem, hogy látogatást teszek veled ebben a házban! - ezt mondtam volna.Végül is nem így történt. De azt hiszem, a kis katona büszke lehet az erejére.

Rivière ügyvéd úr a perbeszédében elmondhatta, sikerült gyermek- és kamaszlétemet újrateremtenem úgy, hogy mire a törvényszék elé kellett állnom, a szemébe tudtam nézni annak a gazembernek."Dardenne kisasszony nem azt szeretné, ha elképzelnék, hanem azt, ha tudnák, hogy amikor tizenhat éves korában szerelmes lett, le kellett győznie egy erős gátlást. Tisztáznia kellett magát. Megalázó volt elmagyarázni annak a másiknak, hogy a benne feltörő tiltakozás nem azt jelenti, hogy utálkozik attól, akit szeret. Ön volt ott, akkor kettejük között, Dutroux, a bűzös lehelete, az állati lihegése, meg a mocskos teste... És mégis tudták szeretni egymást. Szeretkeztek, Dutroux! Átéltek egy olyan élményt, amit ön soha nem élt át! Így vágott vissza Sabine. Ez volt a revans, Dutroux!

És ez az alak olyan szemtelen volt, hogy a beszéd végén visszamorgott, azt mondta "nem vagyok féltékeny", és boldog életet kívánt nekem. Vajon mit érthetett meg egy ilyen beszédből ez a pszichopata?Bíróság, ügyészség, esküdtszék.A vádbeszéd világos volt. A kísérteties hálózat nem létezik, mindössze néhány gonosztevő társulásáról van szó. Emberrablás, nemi erőszak, fogva tartás, gyilkosok, gyilkosságok...Az esküdtszéknek kétszáznegyvenhárom kérdésre kellett igennel vagy nemmel válaszolnia.Dutroux tényleges életfogytiglan, enyhítő körülmények nélkül, azaz: soha nem engedhető szabadon.Ürítse fenékig a büntetés poharát, igya ki az utolsó cseppig, mint a kávéját.

Felesége, Michèle Martin, harminc évet kapott. Lelièvre, huszonötöt.És öt évet az utolsó vádlott, Nihoul, aki üzérkedett, besúgó volt és tolvaj, de bárhogy igyekezett őt Dutroux bemártani, a bíróság nem látta bizonyítottnak, hogy köze lett volna a "hálózat"-hoz.Végül is mindenkinek el kellett fogadni a nyomozást elindító Michel Demoulin és Lucien Masson, valamint Langlois vizsgálóbíró elméletét. Az "úr, aki rám vigyázott" valójában egy magányos perverz volt.

Vége. A vádlottaknak joguk van kegyelmi kérvényt beadni, ha úgy érzik, hogy méltánytalanság érte őket a per folyamán. Ez a perverz is megtette, persze ez várható volt. Ezért én még nem ástam el a csatabárdot. Nem látok bele egy pszichopata fejébe, még egy elszigetelt pszichopatáéba se, de szeretném megérteni, mi zajlik benne és miért. Egyáltalán mihez hasonlítható.Ez talán egy kicsit okosabbá tenne.A magánéletem visszazökkent a rendes kerékvágásába, megint sokat vagyok együtt a társammal, akit sajnos el kellett hanyagolnom ebben az őrült időszakban. Visszataláltam a munkahelyemre is, meg a vonatra, ami úgy idegesít, és megint találkozom az emberek "furcsa" tekintetével. Egyszer autogramot is kértek tőlem, de akkor nagyon dühbe gurultam.Gyakran jutott eszembe, amikor kiléptem a törvényszéki palotából, és emberek meg újságírók tömege vett körül, hogy kukkolók között kell utat törnöm magamnak.Azután szándékosan bezárkóztam, hogy összeszedjem annak az óriási és sötét puzzle-nak a darabjait, amelyben éltem, és életben maradtam. Az egészet el akartam rendezni az emlékezetemben, mégpedig a magam módján, és azt remélem, véglegesen. Hogy mindaz, ami történt, csak egy könyv legyen a polcomon.És hogy minél hamarabb elfelejthessem.

Sabine Dardenne 2004 nyarán

Köszönetnyilvánítás

Fogadja különös hálámat és köszönetemet:Marie-Thérèse Cuny, Philippe Robinet és mindenki, aki lehetővé tette, hogy létrejöhessen ez a könyv.Rivière ügyvéd úr és Parisse ügyvédnő, akikre rábízhattam magam. Akik támogattak, elláttak tanácsokkal, megvédtek... és ezt teszik máig is.Nagyi, aki már nincs velünk, és aki nagyon hiányzik nekem.Mama, nézeteltéréseink ellenére. Csak egy anyja van az embernek!Apám.A társam, akit szándékosan távol tartottam a per alatt, de aki végig mellettem volt, támogatott és támogat most is a családjával együtt.Jacques Langlois, vizsgálóbíró.Michel Demoulin, akihez nagyon ragaszkodom, akárcsak a neufchâteau-i sejt összes nyomozójához.

Köszönöm még:

A nővéremnek, hogy velem volt.Dayina barátnőmnek, hogy mindig meghallgatott.Laetitiának, hogy a korábbi nézeteltérések ellenére támogatott a per idején, és akivel máig is tartom a kapcsolatot.A Pont d' Oye-i kastély tulajdonosának, aki lehetővé tette, hogy négy hónapig ott szállhassunk meg.Shull és Simon rendőrfelügyelőknek, akik mindig tökéletesen megszerveztek számomra mindent a per folyamán és más megmozdulások idején.Jean-Marc-nak és Anne Lefebre-nek, akik tárt karokkal befogadtak bennünket.Thierry Schamp-nak, aki 2004. április 27-én, amikor látogatást tettem a rejtekhelyen, egy egész napon át a kocsijában ült, és várt, hogy a közelben legyen, ha valami probléma lenne velem.A Tante Laure étteremnek és csapatának, amely remekül ellátott bennünket.Annak a két újságírónak, aki támogatott, és akik mindig korrektek voltak velem.A munkahelyemen mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy nyugodtan elmehessek a tárgyalásokra a per folyamán.

Köszönettel tartozom még néhány embernek, akiknek nevét ábécé sorrendben sorolom fel:

André ColinJean-Marc ConnerotteRobert és André FlavegèceJean LambrecksJean-Denis LejeuneLucien MassonPhilippe MorandiniBernard RichardTollebeeck vizsgálóbíró és az összes tournai-i nyomozóYves és Josianne Vandevyver