regi.tankonyvtar.hu · Web viewTájékozódik az újjáalakuló történelmi pártok programjairól, 1988 októberében a Kovács Béla Társaságban az FKGP újjászervezésében

História 2003-10

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-10Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. RENDSZERVÁLTÁS ............................................................................................................ 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 91. FARKAS Ildikó ...................................................................................................................... 92. Képek ................................................................................................................................... 11

3. ....................................................................................................................................................... 151. FARKAS Ildikó .................................................................................................................... 152. Képek ................................................................................................................................... 16

4. ....................................................................................................................................................... 181. GLATZ Ferenc ..................................................................................................................... 182. Képek ................................................................................................................................... 21

5. ....................................................................................................................................................... 241. FARKAS Ildikó .................................................................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 26

6. ....................................................................................................................................................... 301. KAPRONCZAY Károly ....................................................................................................... 302. Képek ................................................................................................................................... 31

7. ....................................................................................................................................................... 341. MŰHELY ............................................................................................................................. 342. Képek ................................................................................................................................... 38

8. ....................................................................................................................................................... 451. ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK ....................................................................................... 452. Képek ................................................................................................................................... 48

9. ....................................................................................................................................................... 521. FIGYELŐ ............................................................................................................................. 522. Képek ................................................................................................................................... 54

10. ..................................................................................................................................................... 591. PÓTÓ János .......................................................................................................................... 592. Képek ................................................................................................................................... 59

11. ...................................................................................................................................................... 611. DISPUTA ............................................................................................................................. 612. Képek ................................................................................................................................... 62

12. ..................................................................................................................................................... 641. HÍREK .................................................................................................................................. 642. Képek ................................................................................................................................... 64

13. ..................................................................................................................................................... 681. MAGYAR ÖRÖKSÉG ......................................................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 70

14. ..................................................................................................................................................... 761. GLATZ Ferenc ..................................................................................................................... 762. Képek ................................................................................................................................... 81


1. RENDSZERVÁLTÁSRENDSZERVÁLTÁS

GÖNCZ Árpád

Író és/vagy politikus

A köztársasági elnöki székben, 1990–2000

A rendszerváltás felgyorsulásának időszaka 1989–90. Ekkor születnek a mai demokratikus Magyarország politikai intézményei, rögzül a piacgazdaság, bontják le a szólásszabadság és hitgyakorlás korlátait. Távozik a megszálló hadsereg. Magyarország világra nyitott ország lesz. – A ma is – sőt a ma egyre inkább – durva napi politikai harcok még elfedik a rendszerváltás korai éveinek napi történéseit, a szereplőktől megtagadják érdemeiket. Sőt a közélet szereplői csak mint egyik vagy másik „szekértábor harcosai” jelennek meg. A História kísérletet tesz arra, hogy a rendszerváltás eseményeit okadatoltan, szereplőit emberközelben mutassa be az olvasóknak. Alkalmat ad erre az, hogy a köztársaság első szabadon választott elnöke ez évben tartotta meg valójában „búcsúbeszédét”, miniszterelnöke halálának 10. évfordulójáról pedig ez évben emlékeztünk meg. A higgadt érvelést és méltánylást, a tárgyilagos eseményszerűséget és az emberség hangnemét szeretnénk az olvasókban bátorítani a közelmúltunkról beszélve. (A szerk.)

Webster nagyszótára, amelyben minden tudni érdemes fogalom pontos értelmezése megtalálható, így definiálja a politika szót: „politikai ügyek vitele vagy az azokban való részvétel, gyakran hivatásként”. A „politikai ügyek” értelmét kissé szűkítve, ez az államélet gyakorlati vezetését vagy az államélet gyakorlati vezetésében való részvételt jelenti. Mégpedig – nemritkán – hivatásos alapon.

Az „irodalom” szó jelentése ugyanott: „szerzői hivatás írásművek, főként képzelt prózai, verses stb. művek létrehozására”.

A két fogalom definíciójából tehát egyértelműen kiderül, hogy a közfelfogás (és az évezredes gyakorlat) mindkettő művelését hivatásnak, mégpedig egymástól eltérő hivatásnak tekinti. Igaz, egyik nem zárja ki a másikat: mindkettő veleszületett tehetséget és számos – elsajátítható – ismeretet feltételez. Az egyikhez és a másikhoz szükséges tehetség és ismeretanyag természetesen nem azonos, de jókora átfedést mutat. Fantázia, beleélő képesség, emberismeret, kifejezőkészség és – hogy az erényként hasznosítható hibákról is beszéljünk – az önérvényesítés vágya és némi hiúság mindkettőhöz nélkülözhetetlen. S ha az irodalomhoz, teszem azt közgazdasági, a politikához irodalomtörténeti és esztétikai ismeretek nem kellenek is, a társadalmi és történelmi összefüggések fölismerése az írói és a politikai munka sikerének egyaránt előfeltétele.

Az írás és a politikai cselekvés belső indítéka egyaránt az önkifejezés vágya, és mind az írást, mind a politikai cselekvést az emberi kapcsolatok ismeretére, széles körű tapasztalatokra támaszkodó empátia és intuíció vezérli. Mindkét munkában az ösztönösség dominál, a tudat csak teszteli – megerősíti vagy érvényteleníti – azokat a döntéseket, amelyekkel az író vagy a politikus az őt képzeletében vagy a valóságban körülvevő embereknek és tágabb környezetének sorsát befolyásolni kívánja. Sikerrel vagy sikertelenül. Ha az író döntése a mű belső arányait, igazságát sérti, a műve válik hiteltelenné, ha a politikus döntése a társadalom, a gazdaság, a történelem mozgásirányának szegül ellene, a politikája veszti hitelét. S bizonyítja, hogy az író – vagy politikus – nem mestere a hivatásának, hanem kontár és dilettáns.

Az író és a politikus hibás döntése persze nem azonos súlyú: egy rossz írást senki sem köteles elolvasni, egy rossz politikai döntést talán milliók sínylenek meg.

Amit eddig leírtam, azt hiszem, megejtően egyszerű, feltehetőleg helytálló, módfelett, sőt túlzottan is elegáns. S talán még az is hitelesíti, hogy önnön tapasztalatomból ismerem a gyakorló író és gyakorló politikus életét: tíz éven át egy kis kelet-közép-európai ország, a Magyar Köztársaság elnöke lévén, egy valóságos állam viharos tengeren bukdácsoló hajóját igyekeztem tőlem telhetőleg révbe vezetni.

A kérdés azonban, hogy író és politikus, író vagy politikus valaki, ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. Nemcsak belső adottságaitól függ, hanem az életterétől, annak a térségnek szubkultúrájától, hagyományvilágától, ahol a szóban forgó író és/vagy politikus a világot meglátta, s amelynek társadalmi valósága a két hivatás közt választásra kényszerítette. Ha a mi térségünkben, Kelet-Közép-Európában több az író-politikus, mint teszem azt Nyugat-Európában, az aligha véletlen, aligha a csodák egybeesése, s még kevésbé


a politikai zsenialitással megáldott kelet-közép-európai írók átlagon felüli sokaságának jele. A jelenség gyökerét inkább a térség társadalmi viszonyaiban, elsősorban polgárosultságának hiányában kell keresnünk.

Magyarországon évszázadok óta az irodalom (azon belül is a költészet) a nemzeti önkifejezés eszköze, mint Ausztriában, mondjuk, a zene, Csehországban, Lengyelországban javarészt a dráma.

A leglényegesebb kérdéseket, amelyekkel az ország szembekerült, legalább két és fél évszázadra visszamenőleg, többnyire nem az osztályhelyzetükből következően „hivatásos” politikusok, hanem a viszonylag függetlennek tekinthető értelmiség tagjai, az írók fogalmazták meg, s az ő szavuknak nagyobb volt a hitele, mint a politikusokénak. Olykor az életükkel hitelesítették, vagy a halálukkal fizettek érte. Ez áll a szovjet megszállás alatti Magyarországra is: a tiltás és tűrés határán kiéheztetett író szava, ha hiteles volt, olykor a hajszálcsövesség révén messzebbre hatolt, mint akár egy-egy nagy példányszámban megjelent, agyonreklámozott, tehát eleve gyanús mű mondanivalója. Kifejezetten szépirodalomról beszélek: a szamizdat – Magyarországon – csak kisrészt és kivételesen volt irodalmi jellegű – szépirodalmi mű esetében a szamizdat kiadás nem jelentett rangot, s ha politikai értékét tekintve nem is, esztétikai tekintetben inkább gyanút keltett, mint bizalmat.

Magam sem tudnám megmondani, hogy amikor engem, az angol nyelvű irodalom fordítójaként s nem elsősorban regény- vagy drámaíróként, a demokratikus ellenzék régi, de országosan csak szűk körben ismert munkatársát, az Írószövetség elnökévé választottak, ebben a választásban mi játszotta a főszerepet: az írásaim-e, vagy 1956-os szerepem, börtönviselt politikai múltam, politikai személyiségem? Ebben a helyzetben ért, hogy a rendszerváltás legfontosabb szabadgondolkodó politikai csoportja, a Szabad Demokraták Szövetsége engem jelölt köztársasági elnökké, s jelölését az első szabad választáson győztes Magyar Demokrata Fórum utóbb szintén elfogadta.

Ha ezek után azt kérdik tőlem, hogy író vagyok-e vagy politikus, én azt felelem, hogy író és politikus. Aki író voltát végső soron politikai tevékenysége következtében szerzett élményeinek és börtönbüntetésének köszönheti, elnökségét pedig csak végső soron író voltának. Írásaitól elválaszthatatlanok politikai élményei, elnökségétől elválaszthatatlan író volta.

Magyarország alkotmánya az elnöknek édeskevés hatalmat ád: a politikai hatalom a parlament és a parlament által választott miniszterelnök kezében összpontosul – a köztársasági elnök politikai súlyát a személyisége határozza meg. Lévén, hogy tiszte pártok fölötti, tekintélye elsősorban nem a mögötte álló politikai erők vagy párt függvénye, hanem a személyiségéé. Ami a külvilág számára elsősorban a szavaiban mutatkozik meg. Amíg él, kommunikál: az élő sejt a szomszéd sejtekkel, a méh a táncával, az ember szavakkal.

A szó, jellegénél fogva még akkor is illékony, ha megörökítették, s ily módon eszmeileg időtálló és fogható. De hatalommá is válhat, hiszen hatalom minden eszköz, ami tudatformáló, ami tettre sarkall, s ily módon mind a kimondója, mind a hallgatója sorsára befolyással lehet.

A szó tehát egyszerre veszélyes és életet adó; s köt össze mással, választ el tőle, tehet erőssé vagy erőtlenné. Emberi alkotás, és éppen mert emberi, emberellenessé is válhat.

Korunkban a szavak iszonyatos inflációjának vagyunk tanúi: a szavak rengetegében élünk és épp a szavak határtalan száma szűkíti össze az életterünket. A szavak rengetegében tehát elérkezett számunkra a szavak megfékezésének, nemesítésének ideje. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy mi az, ami az emberi szót valóban emberivé teszi. Mindenekelőtt talán az, hogy célja közlés, és nem a mögötte lévő tudattartalom elhomályosítása. Hogy valakitől valaki felé tart, még akkor is, ha nem talál pontosan célba. Ha szövegkörnyezete olyan, hogy a szó értelmét nem semmisíti meg, s ha annak szándéka világosan felismerhető.

De eljuthat-e a szóban foglalt üzenet a másik emberhez, amikor a bizonytalanságok tengerén kell áthajóznia, mire egy másik emberhez megérkezik? Márpedig mind az írónak, mind a politikusnak az a célja, hogy a szava célba találjon, megértést és cselekvést szüljön.

Karddal csak embert lehet lekaszabolni, a szóval az igazságot meg is lehet ölni, vagy – jó értelemben – megvédeni. És az igazsággal együtt mindazt, amit vagy akit az igazság erővel tölt el, vagy éppen erőtlenné tesz. Az igazságot pedig, ezt az illékony fogalmat, amelyet meghatározni szinte senki sem tud, de mégis mindenki tudja, hogy mi az, én létező valaminek tekintem, olyasvalaminek, ami az írónak és a politikusnak egyaránt eszköze, vagy még inkább célja. Kivált, ha tettre váltható.

Az író szavának mindenekelőtt kifejezőnek kell lennie. Az általa vallott igazság kifejezőjének, amely értelemszerűen nem szól mindenkihez, hanem kizárólag az olvasóihoz, akik eleve érdeklődéssel közelednek a


művéhez, s ha nem találják meg benne azt, amit kerestek, legrosszabb esetben leteszik és az író másik művét már nem is veszik a kezükbe. Az író szavának kockázata tehát – jóllehet az író számára létkérdés, hogy eljusson olvasóihoz – végül is magánügy. Az író és az olvasó közös magánügye.

A politikus szava azonban nem magánügy. Hiszen nagy valószínűséggel közügyeket eldöntő gondolatfolyamatot indít meg. Cselekvés, elutasítás forrása egyaránt lehet. Átalakul közüggyé. A művész és olvasója magánügyéből.

Hadd tegyek itt egy kis politikai kitérőt: amint mondottam, a magyar köztársasági elnök hatásköre ugyancsak behatárolt. Vele ellentétben a végrehajtó hatalom részesei közvetve bár, de gyakorlatilag hatékonyan fejezik ki a kívánalmaikat (most nem a parlamenti vitákra gondolok), mert pontosan megfogalmazott törvények, rendelkezések, intézkedésekrévén befolyásolják egy-egy körülhatárolható közösség életének alakulását. Szavaik hatása tehát, jóllehet népszerűségüket is befolyásolja, eredményét tekintve független a megformálásuktól.

Köztársasági elnökként, mindenekelőtt a hatáskörömet gyakorlatban meghatározó első évek tapasztalatai után, világosan láttam, hogy egyetlen egyértelmű eszközöm van önmagam és törekvéseim közvetítésére. A szavak eszköze. Hamar felismertem, hogy szerencsés ember vagyok. Mert műfordítóként, drámaíróként már korábban megismertem a szó hatóerejét.

Nyilvánvaló, hogy egy művészileg megformált szöveg, a műfaja – elbeszélő próza, dráma, vers – követelményeihez alkalmazkodik, az pedig főleg a hajszálpontos kifejező erőt követeli meg.

A politikusnak viszont, aki a szavait eszköznek használja, azok igazságtartalmáról kell egyértelműen meggyőznie a hallgatóit. Akik, hála a televíziónak, rádiónak, sajtónak, a szavait mindenképpen eljuttatják az ország valamennyi lakójához, vagy ha nem is valamennyihez, legalább azokhoz, akiknek a sorsát a politikus működése (tudtukkal) valami módon érintheti.

Az író és a politikus felelőssége tehát nem azonos. Az író szava ugyanis eleve az önkéntes érdeklődőkhöz, a politikus szava – elvileg – mindenkihez szól. Ebből következik, hogy tökéletesen közérthetőnek kell lennie és morálisan kikezdhetetlennek: a politikai hazugság életveszélyes, arra nézve is, aki kimondta, arra nézve is, aki meghallgatja. (Engedjenek meg egy vallomást! Soha nem írta helyettem más a beszédeimet, sőt, magam bíráltam el azt is, hogy elmondandónak érzem-e, amit gondolok, vagy sem. )

Kétségtelen, hogy a politikai célú szövegnek – bármiről szóljon is – mások az ismérvei, mint egy művészien megformált szövegnek. Mindenekelőtt az, hogy nem tűri sem a kétértelműséget, sem a formai játékokat, sem az idegen, nem közérthető szavak használatát. Én még azt is hozzátenném, hogy a hosszú mondatok luxusát sem. Mert a politikai szöveg természetes igénye, hogy az olvasó figyelmét mindvégig és minden sorában a mondandójára irányítsa, s azt egyértelműen és érthetően fejezze ki. Úgy, hogy az iskolázatlan ember és az egyetemet végzett szakember egyaránt megértse. A politikai szöveg írója tehát nem beszélhet kiválasztottakhoz, nem „művészkedhet”.

Mindezek tudatában tán azt mondhatom, hogy bennem, a politikusban, értelemszerűen két író él. Az első, aki az író voltában „kitalált” (megélt) mondanivalót „művészileg” igyekszik megformálni, a második, aki a bennünket körülvevő köznapok, az élő valóság valamely szeletét teljesen egyértelműen, formailag lemeztelenítve törekszik megfogalmazni. Olykor külföldi államfők, olykor politikus kollégák, de javarészt általa teljesen megválaszthatatlan olvasóközönség, tehát a klasszikus „mindenki” számára. Mégpedig félreérthetetlenül.

Mindkét írói „eljárásmódot” ismerem: a szépíróét, aki a könyveit megvásárló és a mondandóját feltehetőleg pontosan követni képes olvasó vagy színházi néző számára ír, tehát megengedheti magának a művészi „kétértelműséget”, sőt többértelműséget is, de a politikus íróét is, aki ezzel a kiváltsággal nem élhet, mert a szavainak „aranyfedezete” nem művészi, hanem egyértelműen morális természetű.

Ez a két író-lét a művészi felelősséggel és a könyörtelen igazmondás felelősségével küszködő író ellentéte, életem egyik nagy kalandja volt. A kalandhoz még az is hozzátartozik, hogy tőlem, a politikus írótól a közvélemény jelentékeny része eleve megtagadta a szépírói szerepet: kezdetben kifejezetten elutasította a jogomat, hogy szépíróként is a közönség elé álljak.

A fenti, tárgyilagosnak szánt eszmefuttatás végén kérem, hogy adják meg számomra a szubjektivitás luxusát is. Azt, hogy föltegyem – ez alkalommal önmagamnak – a kérdést: abban a fura elegyben, aki a Göncz Árpád nevet viseli és tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöke volt, de egyben szakmabéli író is, melyik a valóságos Göncz Árpád?

Az-e, aki nagyon is tudatosan úgy igyekezett megfogalmazni mindenkori mondanivalóját, hogy azzal


egyértelműen az általa vallott köznapi igazságot mondja ki, mégpedig abban a hitben, hogy az másokból állásfoglalást, cselekvést vált ki? Vagy szavait művészi módon formálni kívánó szépíró-e?

Én úgy érzem, a kettőt nehezen tudnám egymástól elválasztani. Nevezett személy ugyanis „szépíró” voltát végső soron korábbi politikai működése következtében szerzett élményeinek, börtönben töltött idejének köszönheti. Köztársasági elnök voltát viszont jórészt épp „szépíró” voltának.

Magyarország a többi kelet-közép-európai országgal együtt nehéz korszakot élt és él át, amelynek nehéz volta csak másodsorban politikai. A kor gyilkos töltetét az ország lakosságának többségére kiterjedő gazdasági gondok és az azokból következő társadalmi problémák szülték és szülik. Ezek ellen pedig a köztársasági elnök szinte tehetetlen. Úgy éreztem, Magyarország lakosságának többsége mégis megbízott bennem és a szavamban, talán azért, mert úgy érezte: magam is egy vagyok sokuk közül. Úgy, mert sokat próbált életemnek hála, tudta, hogy a bőrömön érzem a gondját. Amit meg is tudok fogalmazni. Tőlem telhetően érthetően és emberi nyelven. Meg kell vallanom, „elnöki” lelkiállapotom mindvégig skizofrén volt. Szorongva éreztem a tehetetlenségemet a fölém tornyosuló erőkkel szemben. Szorongva éreztem a „kiválasztott ember” felelősségét, azét, aki kiválasztottsága ellenére nyitva tartja a szemét. És figyel – mindenekelőtt önmagára és mindarra, ami körülveszi.

Arra a könyörtelen ellentétre, ami az ő elnöki tiszte adta szabadsága és az abból fakadó szigorú kötöttségek között fönnáll. És ismeri a hatalomvágy, az előjogok kísértését, de az e fölött aratott győzelem örömét is.

Be kell vallanom: elnökségem tíz éve alatt is mindvégig azzal a szándékkal gyűjtöttem az élményeket, hogy egyszer majd megírom.

Szatírának?

S élveztem, ha megmerítkezhettem egy jó, semmire nem kötelező intellektuális beszélgetés langyos vizében. Boldog voltam, ha egy-egy kurta politikai pengeváltásban megéreztem a fölényemet.

És szomorú, ha azt vettem észre, hogy néha már a legbensőbb önmagamat is „játszani” kényszerülök.

Mindvégig féltem, hogy fél tőlem valaki.

Annak viszont örültem, ha szerettek.

De utáltam, ha hiúságon voltam kénytelen rajtakapni magam: tehát ki nem állhattam, ha szépeket mondtak. Rólam és nekem.

Igaz: azt is utáltam, ha rosszat.

Egyszóval, ha akartam, sem tudtam más lenni, mint önmagam.

Író-e?

Politikus-e?

Végső soron teljesen mindegy. Mert sem a saját ítéletem önmagamról, sem az utókoré nem azon múlik.

* Az előadást 2003. július 8-án a Budapesti Európa Intézet Corvinus-díjának átvételekor mondta el Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság volt elnöke az MTA dísztermében. (A szerk.)

2. Képek






1. FARKAS IldikóFARKAS Ildikó

Tíz év

1988. Egyik alapító tagja a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének, amelynek 1988–89-ben ügyvivője.

1990 tavasz. Az első szabad választásokon a Szabad Demokraták Szövetsége országgyűlési képviselőjévé választják.

1990. április 29. Az MDF nevében Antall József és az SZDSZ pártközi megállapodást ír alá. Eszerint az Országgyűlés elnökévé és ideiglenes köztársasági elnökké – ami az MDF-et illette volna meg – Göncz Árpádot, az SZDSZ országos tanácsának tagját választják. „Cserébe” megállapodnak a kétharmados törvények – amelyekhez ellenzéki támogatás szükséges – körének szűkítéséről, illetve a kormány és a miniszterelnök pozíciójának stabilizálásáról.

1990. augusztus 3. Az Országgyűlés nagy szótöbbséggel (295 igen, 13 nem szavazattal) Göncz Árpádot választja köztársasági elnökké (ellene csak a szocialisták szavaznak). Az alkotmány értelmében a köztársasági elnök szűkre szabott jogkörrel rendelkezik. Az alkotmány szerint az elnök sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalom jogosítványaival nem bír. Személyében kifejezi a nemzet egységét.

1990. szeptember 27–29. Göncz Árpád kijevi és kárpátaljai látogatásán a kárpátaljai magyarsággal és az ukrán vezetéssel találkozik. A látogatás eredményeként a kapcsolatok szorosabbá válnak.

1990. október 25. Átlagosan 65%-kal drágul a benzin. Este megindul a taxisok országos tiltakozó akciója. Göncz Árpád köztársasági elnök nyilatkozatban szólítja fel a kormányt az áremelés felfüggesztésére, a demonstrálókat a normális helyzet helyreállítására, a fegyveres erők főparancsnokaként pedig leszögezi: nem használhatók. A munkavállalók, munkaadók és a kormány háromoldalú tanácskozásain október 28-án estére megállapodás születik. Kimondják, hogy a blokádokban részt vetteket semmilyen hátrány nem érheti. (Az Országgyűlés 1991 februárjában biztosítja a közkegyelmet, amelyet Göncz Árpád terjeszt a parlament elé.)

1991. június 12. Az államfő lelkiismereti okokra hivatkozva nem írja alá Antall József rádiós és televíziós alelnökjelöltjeinek a kinevezését. Antall októberben újra felterjeszti jelöltjeit. Göncz visszautasítására Antall az Alkotmánybírósághoz fordul. Egy AB-határozat szerint (48/1991) az államfő akkor tagadhatja meg a kinevezések aláírását, ha „alapos okkal arra következtet, hogy a javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná”. Végül kompromisszum születik: Antall József új jelölteket nevez meg, akik jelölését a köztársasági elnök aláírja.

1991. augusztus 16–20. II. János Pál pápa Magyarországra látogat, találkozik a köztársasági elnökkel, a miniszterelnökkel és miniszterekkel is.

1991. november 4. Név szerinti szavazással a képviselők elfogadják az ún. Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot. Eszerint az 1944. december 21–1990. május 2. között elkövetett és politikai okokból megtorlatlanul maradt emberölések, halált okozó testi sértések és hazaárulások ügyében az elévülés újrakezdődik. Göncz Árpád köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz fordul törvényességi ellenőrzésre. A bíróság törvényellenesnek minősíti a törvénytervezetet.

1991. november 17–21. Göncz Árpád köztársasági elnök hivatalos látogatása Nagy-Britanniában, amit II. Erzsébet királynő 1993 májusában viszonoz.

1991. december 3–14. Göncz Árpád hivatalos latin-amerikai körútja.

1992. május 8. A kormányfő a Rádió elnökének azonnali felmentését kezdeményezi Göncz Árpád köztársasági elnöknél, aki a kérést a sajtószabadságra hivatkozva elutasítja. December 1-jén a kormány megszünteti a Rádió és a Televízió gazdasági önállóságát, a Miniszterelnöki Hivatalnak rendeli alá költségvetésüket. (Tiltakozásul mindkét médiaelnök 1993. január 6-án lemond.)

1992. szeptember 15. Milan Kucan köztársasági elnök meghívására Szlovéniába látogat Göncz Árpád. A két


államfő Lendván, a muravidéki magyarság kulturális központjában találkozik.

1992. október 21–22. Göncz Árpád Moszkvában Jelcin orosz elnökkel tárgyal, többek között a második világháború során a szovjet hadsereg által zsákmányolt magyar műkincsek visszaszolgáltatása ügyében is.

1992. október 23. A Kossuth téren az 1956-os ünnepségen Göncz Árpád nem mondhatja el ünnepi beszédét a Parlament előtt: a Pofosz Kolumbusz utcai székházából érkező Árpád-sávos zászlós szkinhedek és különböző ´56-os szervezetek veteránjai füttykoncerttel „belefojtják” a szót az elnökbe.

1992. november 11. Borisz Jelcin orosz elnök budapesti látogatásán lezárják az orosz csapatkivonások pénzügyi kihatásairól évek óta folyó magyar–orosz pénzügyi vitát.

1993. december 21. Az elhunyt Antall József helyett Boross Péter a miniszterelnök. Boross Péter miniszterelnöksége alatt „rendeződik” a két legfőbb közjogi méltóság kapcsolata.

1994. május 8. és 29. Az országgyűlési választásokon az MSZP a mandátumok 54%-át szerzi meg. Július 15-én Horn Gyula alakít kormányt, amelyben koalíciós partnerként az SZDSZ is részt vesz.

1994. szeptember 10-étől. Göncz Árpád köztársasági elnök pekingi látogatásával a magyar–kínai kapcsolatok a legmagasabb szintre emelkedtek.

1994. szeptember. Göncz Árpád hivatalos látogatást tesz Franciaországban, amelyet Jacques Chirac 1997 januárjában viszonoz.

1995. február 9. II. János Pál pápa a Vatikánban fogadja Göncz Árpád magyar államfőt.

1995. május 9. Göncz Árpád részt vett a Győzelem Napja alkalmából tartott moszkvai megemlékezésen.

1995. június 19. A szociálliberális koalíció Göncz Árpádot másodszor is köztársasági elnöknek jelöli, s az Országgyűlés 259 szavazattal újabb 5 évre államfővé választja. (Az ellenzéki jelölt, Mádl Ferenc 76 szavazatot kap. 1995-ben Göncz kétharmad plusz egy szavazatot kapott.)

1996. január 13. Villámlátogatást tesz Taszáron Bill Clinton amerikai elnök. Találkozik Horn Gyula kormányfővel és Göncz Árpád államfővel is.

1996. május 2. Göncz Árpád hivatalos látogatása Észtországban.

1996. május 28–30. Göncz Árpád hivatalos látogatása Görögországban, majd 1998. április 22–24. között Konsztantinosz Sztefanopoulosz görög elnök látogat Magyarországra.

1996. szeptember 6–7. II. János Pál pápa magyarországi látogatása. Pannonhalmán találkozik Göncz Árpád államfővel is.

1996. november 14–16. Göncz Árpád köztársasági elnök hivatalos látogatása Ukrajnában.

1997. március 6–7. A magyar államfő első hivatalos lettországi látogatása, amely során Göncz Árpád tárgyal Ulmanis elnökkel, Skele miniszterelnökkel, Cepanis parlamenti elnökkel.

1997. március. Hivatalos látogatás Litvániában.

1997. április. Göncz Árpád hivatalos látogatása Mexikóban.

1997. május 25–26. Göncz Árpád romániai látogatása.

1997. július 9. A madridi NATO-csúcs keretében hatos, magyar–lengyel– cseh– észt–lett–litván állam-, ill. kormányfői, valamint külügyminiszteri találkozóra kerül sor.

1998. május 10. és 24. Az országgyűlési választásokon a FIDESZ-MPP 147 mandátumhoz jut, a jobboldali blokk együttesen 55%-os eredményt ér el, ezzel Orbán Viktor alakíthat koalíciós kormányt.

1998. november. Göncz Árpád személyében először tesz hivatalos látogatást magyar államfő Tunéziában.


1999. május 14–15. Göncz Árpád köztársasági elnök részt vesz a közép-európai elnökök informális találkozóján Lembergben, majd ellátogat Kárpátaljára.

1999. június 6–10. Göncz Árpádegyesült államokbeli látogatása a rendszerváltást követően az első államfői szintű találkozó a két ország között.

1999. június 22–25. Göncz Árpád köztársasági elnök hivatalos állami látogatáson jár az Egyesült Királyságban.

1999. szeptember 10–11. Göncz Árpád köztársasági elnök a balti- és fekete-tengeri országok államfőinek informális találkozójára Jaltába utazik.

1999. szeptember 6. Az önálló Szlovákia megalakulása óta először tesz hivatalos látogatást Pozsonyban Göncz Árpád magyar államfő.

1999. szeptember 28. Göncz Árpád köztársasági elnök horvátországi látogatásának második napján Eszéken ünnepélyesen felavatja a Magyar Oktatási és Kulturális Központ új épületét.

1999. november 17–20. Göncz Árpád hivatalos látogatása Peruban

2000. február 21–22. Göncz Árpád köztársasági elnök kétnapos vatikáni, illetve római látogatása. II. János Pál pápa fogadja Göncz Árpád magyar államfőt.

2000. április 7–14. Göncz Árpád hivatalos útja Japánban.

2000. május 17. Károly walesi herceg látogatása Magyarországon. A brit trónörökös találkozik Göncz Árpád köztársasági elnökkel, Orbán Viktor kormányfővel együtt felavatja a brit forrásokból felépített Csepel II. erőművet.

2000. augusztus 3. Lejár Göncz Árpád köztársasági elnöki mandátuma. Utóda Mádl Ferenc.

2. Képek






Az államfő

1922. február 10-én született Budapesten. Apja Göncz Lajos, anyja az erdélyi származású Heimann Ilona. A Göncz család a Zala megyei Csáktornyáról származott, ott volt a dédapa gyógyszerész. A családi emlékezet számon tartotta, hogy 1848-ban ő volt a zalai zászlóalj kapitánya, a családi hagyomány szerint a vági csatában megsebesült, majd a szabadságharc veresége után kilenc évet ült börtönben.

Göncz Árpád 1939-ben a jogi egyetemre jelentkezett. („Azért mentem jogásznak, mert ez volt az egyetlen olyan egyetem, amit egy szegény értelmiségi család gyermeke a család számára elviselhetetlen anyagi terhelés nélkül elvégezhetett.”) 1944-ben szerzett jogi doktorátust a Pázmány Péter Tudományegyetemen.

1944-ben vonult be katonának, mivel az egyetem miatt addig halasztást kapott. 1944 februárjában azonban a zászlóalj, ahová Bélapátfalvára bevonult, vezetője nélkül – Dálnoki Miklós Béla átment az oroszokhoz tárgyalni – egyszerűen elindult hazafelé. Göncz Árpád akkor már a Teleki Pál Munkaközösség tagja volt, amely a magyarországi ellenállás részét képezte, kapcsolódott Bajcsy-Zsilinszkyhez és köréhez, a Györffy-kollégiumhoz és a munkásmozgalmakhoz is. A visszavonuló zászlóaljat Várpalotára vezényelték, majd Németország felé indították őket, Göncz Árpád azonban otthagyta alakulatát és Budapestre ment. Ott egy ideig bujkált, majd csatlakozott a Táncsics zászlóaljhoz, az ellenállás egyik szervezetéhez, és annak egyik vezetője lett. Egy rajtaütés során megsebesült, átlőtték a combját. Sebesülten szülei lakásának pincéjében bujkált az ostrom idején. Innen vitték el a bevonuló oroszok, akiktől többször megszökött.

1942-től az Országos Földhitelintézet jogásza volt, itt kezdett el újra dolgozni 1945-ben, a háború után. A Teleki Pál Munkaközösség tagjaként azonban politikai tevékenységet is folytatott, korábbi kapcsolatainak megfelelően 1945-től volt a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt tagja. 1946–48 között a párt főtitkárának, Kovács Bélának titkára lett, ekkor már „főmunkaidőben”. Eközben a Független Ifjúság – a kisgazdák ifjúsági szervezete – budapesti csoportjának elnöke, s a Nemzedék c. hetilap felelős szerkesztője 1947–48-ban.

1948-ban, a kisgazdapárt teljes felszámolásának idején Göncz Árpádot is bevitték a „katonapolitikára”, ahol három hétig tartották fogva, folyamatos kihallgatásokkal. (A Katonapolitikai Osztály a HM-ben működött Pálffy György vezetésével. 1949-ben besorolták az ÁVH-hoz.)

1948-tól állásnélküli lett, egy ideig segédmunkásként, majd 1949–51 között az Április 4. Gépgyárban autogénhegesztőként és csőlakatosként dolgozott. 1951–56 között talajvédelmi technikus volt a Talajjavító Vállalatnál, majd üzemszervező agronómus és irányító tervező az AGROTERV-nél. 1952-től folytatta tanulmányait: négy évet elvégzett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen (diplomáját azonban nem szerezhette meg, a börtönből szabadulván – 1963 – kizárták az egyetemről).

1956-ban, a forradalom idején a Parasztszövetségben dolgozott, régi kisgazdapárti kapcsolatainak megfelelően. Fegyveres harcban nem vett részt, de gyakran tárgyalt a parlamentben a kormánytagokkal és a felkelőkkel. November 10-én egy újságíró ismerőse tájékoztatta, hogy az indiai követség szerint az indiai kormány közvetítőnek ajánlkozna a magyar kormány és a nyugatiak, illetve Moszkva között. Göncznek jutott az a feladat, hogy az indiai követet összehozza a magyar politikai erőkkel. Göncz Bibót kereste fel. Bibó a magyar kormány nevében tervezetet írt, amely Magyarország nemzetközi helyzetére (semlegesség, orosz csapatok kivonása) és belső felépítésére (behatárolt parlamenti pluralizmus, korlátozott magántulajdon és vállalkozás, a szocialista vívmányok megtartásával) vonatkozott, és ezt átadta az indiai nagykövetnek, miután több szervezet (Parasztszövetség, Nagy-Budapesti Munkástanács, Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt) aláírta azt. Az indiaiak átvették a tervezetet, de más már nem történt.

1957-ben a Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézetben dolgozott irányító tervező agronómusként, amikor letartóztatták. 1957-ben a Bibó-per másodrendű vádlottjaként „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet miatt” ítélték életfogytiglani börtönre, ebből több mint hat évet töltött le. 1963-ban amnesztiával szabadult.

1963-tól a Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézetben, majd a Talajjavító Vállalatnál szakfordítóként, 1965-től műfordítóként és szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Drámaíróként ismert alkotása a Magyar Médeia, Mérleg, Rácsok, Pesszimista komédia, Perszephoné; Sarusok címmel regénye (1974), Találkozások címmel


novelláskötete (1980) jelent meg. Száznál több mű – többnyire angol és amerikai szerzőktől – fordítója (Baldwin, Doctorow, Faulkner, Golding, Hemingway, Styron, Sontag, Updike, Wharton).

A Magyar Írószövetség fordítói szakosztályának vezetője 1981-től 1989-ig. 1988–89-ben az Írók Szakszervezetének elnöke, 1989 decemberétől a Magyar Írószövetség elnöki tisztét is betöltötte.

1988-ban egyik alapító tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének, amelynek 1988–89-ben ügyvivője is volt. Az 1990 tavaszán tartott első szabad választásokon a Szabad Demokraták Szövetsége országgyűlési képviselőjévé választották.

1990. május 2-től az új Országgyűlés elnöke volt. E tisztségében ellátta a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke teendőit is. Az SZDSZ és az MDF megállapodásának eredményeként jelölték a köztársasági elnöki funkcióra. 1990. augusztus 3-án az Országgyűlés a Magyar Köztársaság elnökévé választotta. 1995. június 19-én az országgyűlés újabb öt évre ismét köztársasági elnökké választotta. Mandátuma 2000. augusztus 4-én lejárt.

2. Képek



1. GLATZ FerencGLATZ Ferenc

Halotti beszéd Antall Józsefről

Elmélet és miniszterelnöki gyakorlat

Antall József, az első, újra demokratikusan választott magyar kormány miniszterelnöke 1993. december 12-én meghalt. Három és féléves kormányzása idején rögzült az alkotmányos parlamentarizmus Magyarországon, a többpártrendszeri demokrácia intézményes kerete. Személyes ügyének tekintette, hogy a tulajdonváltás, az azzal együtt járó szociális- társadalmi megrázkódtatások, a hatalomváltás, az elkerülhetetlen érdek-összeütközések ne az utcán, az elszabaduló indulatú tömegrendezvényeken csapjanak össze, hanem a parlamenti viták fegyelmezett rendje szerint folyjanak. Ezen három és fél év alatt nemcsak rögzültek az intézmények – tovább csiszolódott az 1989. október 23-án kikiáltott köztársaság államszervezete, a többpárti országgyűlés napi működési rendje, a végrehajtó hatalom, törvényhozás viszonya –, hanem szokássá erősödött a politikacsinálók, a döntéshozók gondolkodásában, napi tevékenységében a modern demokrácia gyakorlata. Ebben Antall személyes szerepe – erről ma már források alapján beszélhetünk – elvitathatatlan volt.

Kegyeleti megemlékezés

Az 1867 után kialakított liberális alkotmányosság feltétlen híve volt. Java férfi korában csak álomvilágként élte meg ezt az alkotmányosságot. A 19. század második felében kialakult európai parlamentáris politizálás intézményeiben, az igazgatásban semmi gyakorlatot nem szerezhetett, de gondolatban állandóan megélte ezt a politizálási rendet, és ezt az átélést beleöntötte az Eötvös Józsefről, a dualizmus kori történelemről írott tanulmányaiba, vendéglőkben vagy baráti lakásokon, sétákon folytatott beszélgetéseibe. 1993 decemberében a magyar politikai élet egésze joggal járult gyászoló érzéssel a ravatalához. A mindenkori kormányzó és ellenzéki pártok éppúgy, mint az „egyszerű polgárok”, akik ma már jobbára természetesnek tekintik a modern európai demokráciák érdekképviseleti és választási rendszerét, megtanulták, gyakorolták és gyakorolják a véleménynyilvánítás kulturált rendjét, természetesen élnek állampolgári jogaikkal nem csak a parlamenti és önkormányzati választásokon, referendumokon. „Minden magyar állampolgártól kijár a szál virág a miniszterelnök koporsójára” – írtam a ravatalozás napján naplófeljegyzéseimbe –, és nem értettem, miért maradnak el sokan a ravataltól volt politikai ellenfelei közül. Nem értettem, mert úgy láttam, mint akkori átélő, és úgy látom ma, mint a korszakot kutató történész, hogy az első szabadon választott miniszterelnök nemcsak pártja, koalíciója, nemcsak barátai, családja, hanem az egész politikai Magyarország halottja volt. És az ma is. Ezért is tartom illőnek, hogy halála évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémián beszéljenek személyiségéről, munkásságáról. És nem hallgathatom el: tartanám rendjén valónak, ha nem kegyeleti megemlékezésre gyűlnénk össze, ahogy most, hanem tudományos elemzésre. Ma, most illő módon beszéljünk halottunk érdemeiről, de holnap kezdjük meg a rendszerváltás tudományos elemzését!

A rendszerváltás tudományos vizsgálata

Tárgyaljuk immáron tudományos dolgozatokban: vajon az 1989–90-ben kialakult alkotmányos rendet, ezen belül a parlamentáris demokrácia intézményeit mennyire sikerült a működőképességhez szükséges emberi magatartásformákkal megtölteni? Vizsgáljuk: a szép eszmék, a létrehozott jó intézmények hatékonysága néha nem azért késett vagy késik ma is, mert hiányzott mögülük a sok évtizedes igazgatási-szervezői tapasztalat? Ami azután az Antall vezette csapat hamari vereségéhez is vezetett 1994-ben.

A rendszerváltásról szóló tanulmányok tárgyalják, miért nem valósulhatott meg az Antall által az első hetekben annyit hangsúlyozott „folytonosság” elve, és ugyanakkor a tolerancia az „ellenfelekkel” szemben elv. Idézik majd első beszédeit, amikor az első kormányprogram vitájában az ellenzéki Orbán Viktor nem éppen udvarias hevességű rohamát ironikusan azzal szerelte le, hogy így szólt: „Aggódtam volna egészségi állapota miatt, ha nem ilyen hozzászólással fogadta volna a programot”, és hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy kifejtse a kritikáját, s a forma már az „előadóművészet körébe is tartozik”.

De nemcsak a legélesebb ellenzéki kritikát fogadta nyugalommal, hanem ugyanilyen toleranciával szólt az elődpolitikus-csapatrólis. Pedig 1990 tavaszán igazán erős volt a szitok-átok hangulat, s ő maga mégis így szólt: „Ők – azaz Antall elődei – együttesen az átmenet katonái, és az átmenet szolgálói, és ezt emberi tisztességgel nekünk el kell ismerni. Ők az előkészítés nemes feladatát elvállalták, és tisztességgel zártak le egy korszakot, és tisztességgel akarták átadni, ezt nekünk el kell ismernünk, és ez hozzátartozik az európai parlamentarizmus


alapszabályaihoz.” Vajon ki beszélt a későbbi kormányok részéről ilyen korrekten az előző adminisztrációról? – teszik majd fel nyilván a kérdést. S miért nem lett ebből gyakorlat a magyar rendszerváltásban? S hogy jutottunk ide a mai, egymást ócsároló politizáláshoz? Egyáltalán, látni kellene egyszer már, hogy ki örökítette bele az új magyar politikai demokráciába a korábbi szélsőjobb és szélsőbal magatartásformáit, ahol a másik becsületébe gázolás, a vitapartner erkölcsi megsemmisítésére törekvés megtűrt, elfogadott norma.

Mint ahogy készülnek az első tanulmányok arról is: mennyiben sikerült az európai polgári demokráciák működőképességének titkát, a pártpolitikától mentes szakadminisztrációt kiépíteni Magyarországon 1990 után. S hogy Antall határozott személyes törekvései ez irányban 1990-ben miért lettek eredménytelenek? Az ő személyi szervezőitapasztalatlanságán múlott, vagy az új pártkoalíció gyengeségén, netán az őrségváltók hangosságán, hogy 1990–2003 között nem alakult ki a változó politikai és folyamatosan működő, változatlanszakadminisztráció egészséges kettőssége? És általában, most már az emlékező, joggal méltató beszédek után tegyünk majd kísérletet a számvetésre: melyek azok az értékek, amelyeket ez a fiatal, még alig másfél évtizedes demokrácia kiformált a gazdálkodás, a politikai gyakorlat, a kultúra, a viselkedésformák, a napi szokásrendszer terén. A szabadszellemű és szabadelvű polgári magatartás terjedését, a felszabadult világra nyitottság elfogadottságát, különösen a fiatal generáció körében, azt, hogy a lakosság meglepő élénkséggel sajátítja el a világ új ipari-technikai eszköztárát, amely a szovjet zóna összeomlása után szabadon áramlik be hozzánk. És melyek azok a deficitek, amelyeket az elmúlt másfél évtized során elszenvedtünk, amelyektől – nyíltan, vagy csak magunknak elismerve – naponta szenvedünk: szenvedünk a társadalmi méretű szociális szakadékoktól és következményeitől, a szélsőséges, elkeseredett magatartásformáktól, a hektikus, folytonos közéleti akciózástól – ami kiszámíthatatlanná teszi a politikai életet és a tömegek előtt lejáratja a törvényhozók, döntéshozók mindegyik csapatát.

Kezdődjenek meg tehát a mai emlékbeszédek után holnap a rendszerváltás tudományos vitái! Kerüljenek publikálásra azok az adatfeltárások a parlamenti életről, államközi kapcsolatokról, társadalmi-kulturális átalakulásról, amelyek már összeálltak a rendszerváltás történelméről az akadémiai, tanszéki műhelyekben! Valószínű, hogy Antall József, a miniszterelnök, a történészkolléga és barát maga is így látná helyesnek, ha békés nyugdíjasként élhette volna meg ezt az időt.

Nemzeti liberalizmus

Tíz esztendővel ezelőtt elhunyt a Magyar Köztársaság második, de első szabadon választott miniszterelnöke. Egy Európában, Közép-Európában gondolkodó politikust gyászoltak Európa- szerte a politikuskollégák, és gyászoltunk itthon. Antall József ízig-vérig európai értelmiségi volt.

Neveltetése a polgárosult nemesi középosztálybeli Antall családban hozzákötötte a zsidó-keresztény európai kultúrkör hagyományaihoz. A lokális társadalom iránti felelősségérzet, a személyi sors azonosítása a nemzet egészének sorsával, ugyanakkor az elhivatottságérzés az iránt, hogy ezt a nemzeti kultúrát újból és újból európai színvonalra kell emelni és e nemzeti közösség érdekeit európai látószögben kell keresni. Maga a szemlélet is európai: a 19. század derekán – Magyarországon a sorsfordító reformkorban – kialakult magatartásforma ez a kontinensen. Az akkori középosztályok nemzetállamokat alkotó, nemzeti kultúrákat szervező vezéreszméje ez. Ennek terméke a mai Európa csodálatos nemzeti-nyelvi-szokásrendi sokszínűsége. Ez a középosztály – Magyarországon Eötvös Józseftől Szalay Lászlón, Trefort Ágostonon át a 20. századi Szekfű Gyuláig, sőt Klebelsberg Kunóig – teremti meg a 19–20. században a nemzeti oktatásrendszereket, a nemzeti-anyanyelvi szakigazgatást, a modern nemzetállamot. E középosztály társadalmi elhivatottságérzete a polgárosodó Európa dinamizmusának alkotórésze. (Tegyük hozzá: addig a pontig, amíg e középosztály egyes csoportjai el nem jutnak az elhivatottság kisajátításáig, és nem rekesztik ki a nem „közülük valót” e középosztályból. Antall ezeket a kirekesztőket, mint az európai művelt középosztály általában, megvetette.)

A halott miniszterelnök ezt az európai és nemzeti liberalizmust tekintette életeszményének. Tanulmányaiba, nem éppen rövidre fogott konferencia-felszólalásaiba, no és baráti, társasági beszélgetésekbe öntötte bele otthonról hozott és tanulmányaiból merített eszményeit. Mondhatnánk – legalábbis az én 1990. év eleji naplómban így szerepel – „Antall Jóskából most a felszínre tört a harminc éve lefojtott nemzeti polgári liberalizmus. Az irodalmi termékekből most lesznek a politikai beszédek – írom –. Fiatalos szenvedéllyel éli meg ez a hatvanhoz közeledő férfi irodalmi hőseinek, Eötvös Józsefnek, a centralistáknak és atyáinak eszméit.” Ma, 2003 decemberében hozzáteszem: élete utolsó négy évében végre a gyakorlattal válthatta fel a tanulmányírást, parlamenti beszédekkel a baráti kvaterkázó monológokat. Haláláig – mondhatjuk halálában is – hű maradt a régi középosztály nemes hagyományaihoz.

Európaiság


Ez vezette külpolitikai aktivitását is. A magyar állam és nemzet jövőjét az akkor erősödő Európai Közösség, majd 1992 után az Európai Unió tagjaként, nagyon is európai társadalomként képzelte el. Tisztelettel nézte Amerikát – nem itt a helye az adomázásnak, miket mondott amerikai útja után baráti beszélgetéseken –, de igen határozottan elkötelezett kontinentális orientációt követett: német és francia súlyponttal. Műveltségével, ismereteivel ismét összhangban állt ez az irány. A hangsúlyos Európa-politikát párosította egy aktív Közép-Európa- és szomszédság-politikával. A visegrádi találkozó gondolati előzménye éppúgy megtalálható az Antall család ismert lengyelbarát (korábban antifasiszta) tevékenységében, a kutató Antall József különös vonzalmában a lengyel témák iránt, mint az aktuális felismerésből: a magyarság jövőjének közép-európai meghatározottsága a szovjet megszállás után még erősebb lesz.

Ezt az európai magyarságfelfogást mind tanárként, mind múzeumigazgatóként, mind miniszterelnökként szilárdan képviselte. És ezért is tiszteltük őt, korábbi kollégái, barátai azután is, hogy a politikai adminisztrációval váltotta fel az értelmiségi hivatást.

Eltűnt világ nemes eszményei

A politikai gondolkodás az 1990-es években sokat merített vagy meríthetett volna ugyanabból a forrásból, ahonnan Antall József is merített: a hagyományos középosztályok európai magyarságszemléletéből. A tudományos viták kérdéseinek egyike majd nyilvánvalóan az lesz: vajon volt-e elég ereje ennek a felfogásnak a magyar társadalomban 1990 után. Nem feledhetjük, ez az irányzat nagy veszteségeket szenvedett a fasizmus idején, de még inkább a szovjet korszakban. A régi középosztályok e nemes hagyományát a proletárdiktatúra összemosta valamikori ellenségeivel, a jobboldali radikalizmussal, és együtt ültette őket a vádlottak padjára. Igaz, hogy értékeik egyes elemei – akár a történetírásban Szekfű, Domanovszky, de a kultúra más ágaiban is Kodály, Bartók, Dohnányi – beépültek ugyan a kádári konszolidáció kultúrájába, de inkább csak töredékeiben. Antall e szellem követésére próbálta fogni pártját, illetve az ún. nemzeti koalíciót, de hogy milyen sikerrel, azt majd csak a kutatások mutathatják meg...

Mint ahogy arról is csak a minuciózus társadalomtörténeti-közkulturális kutatások beszélhetnek majd megalapozottan: mennyire maradt ennek a 150 éves gondolatkörének társadalmi hordozó rétege az 1990-es évekre? Egyáltalán: Európában mennyire élte túl az újabb ipari-technikai forradalmakat 1945 után a 19. századi nemzeti liberális polgári eszmevilág? Mennyire szívódott fel Nyugat-Európában az 1970–80-as években, az űrkorszak, majd a chip-korszak új életideáljaiban, magatartásformáiban. Vajon újraéledése nem csak annak volt köszönhető Magyarországon (és kis részben Lengyelországban), hogy üldözött eszme volt? S ezért lettek 19–20. századi klasszikusai újraolvasott bibliáink? S adtuk ki újra az irányzat feledésbe szorított mestereit?

Az kétségtelennek látszik az első eszmetörténeti tanulmányokból is, hogy a szovjet rendszer felbomlásában, belső felmorzsolásában ez az irányzat még nem eléggé méltatott, jelentős szerepet játszott. Magába fogta a proletárdiktatúra által visszaszorított nemzeti és világnézeti (így a vallásos) önazonosságot. (Ahogy a rendszer polgári radikális ellenzéke a politikai pluralizmus, az egyéni politikai szabadságjogok visszaszorítása ellen lázadt.) Azt azonban még nem látjuk, miért szenvedett ekkora vereséget 1994-ben az ezen értékeket zászlóra tűző csapat, és miért nem tud máig az 1990-hez hasonló jelentős erő lenni. Kérdés: talán túlságosan irodalmi formában, túlságosan múlt századi, vagy az 1945 előtti normák követésével jelent meg? Nem volt képes – ahogy például a német, a cseh vagy az angol tory párt képes volt – a régi középosztály nemzeti liberalizmusát modernizálni? Talán túlságosan is „történelmi”-ként jelenítették meg vezetői ezt az irányzatot a hódító computer, a tömegesség korában?

Majd a viták fognak ezekre a kérdésekre választ adni. És ki lenne más, aki e vitákon a leghitelesebben magyarázhatná nekünk a régi világ nemes elveit, s egyben kedves emberi derűvel figyelni a fiatal kritikusokat, mint a kedves Osztályfőnök Úr, Antall József. Akit mi, távolabbi vagy közelebbi barátai, évtizedeken át kollégái éppen derűs toleranciájáért szerettünk.

Túl a politikán

Antall József halálának 10. évfordulóján szólnunk kell nemcsak a politikusról, hanem az emberről is! Akiről szobrot merevítenek, akit utólag idéznek, kritizálnak, akinek emlékét napi politikai harcok közé szorítják – ahogy ez lenni szokott. Lenni szokott... De amely szokáson talán időszerű lenne változtatni! Mert az ember nem csak homo politicus. Az ember messze több ennél: életet szerető, alkotó, szerelemmel, barátsággal, természeti környezetével együtt élő, azokba belesimuló lény. S aki ismerte Antall Józsefet 1990 előtt, vagy éppen baráti kollégája volt, mint évtizedekig jómagam, az tudja, hogy Antall József igazi életszerető „homo ludens” volt. Különösen még mielőtt a politika és a kegyetlenül korán jött betegség örökké komolyságba, néha derűs komorságba nem zárta. Aki szerette az anekdotákat, a csevegésbe torkolló szakmai tereferéket, a társasági


pletykákat, aki szeretett mosolyogva élcelődni, azután túlérzékenyen elhallgatni, ha visszaélcelődtek, aztán dünnyögve megértőn legyinteni. Aki vállalta, hogy ő öltözködésében, szokásaiban, modorában, beszédstílusában egy előző világ képviselője itt, akit lehetett becsülni és szeretni.

S ha most még azt is hozzáteszem, hogy remélem: egyszer a történettudomány is érdeklődik majd a politikán túli emberi magatartások iránt, nos, akkor biztos vagyok, hogy – amennyiben van túlvilág – felemeli majd a jól ismert előretolt kéztartással borospoharát, és a tőle szokott komolysággal azt mondja: jól van, fiúk.

2. Képek





Öt év

1988. eleje. Antall József bekapcsolódik az ellenzéki mozgalomba. Megalakítja – többek között Göncz Árpáddal – az Emberi Jogok Magyar Ligája Párizsi szervezetének magyar tagozatát. Csoóri Sándor hívására ezután részt vesz a Magyar Demokrata Fórum előadásain.

1988. szeptember. Antall jelen van az MDF hivatalos megalakulásánál és megfigyelőként részt vesz az ideiglenes elnökség munkájában.

1988. október. Antall József a „Kovács Béla Társaság”-ban az FKGP újjászervezésében is részt vesz. Mind a kisgazdapártban, mind a Barankovics-féle Demokrata Néppárt utódaként létrejövő KDNP-ben is vezető pozíciót kínálnak neki, de Antall úgy véli, a jobbközép oldalon széles alapú vezető pártra van szükség, így az MDF-ben kezd politizálni.

1989. március 22. Létrejön az Ellenzéki Kerekasztal (EKA), amelynek munkájában Antall József aktív részt vállal. A nagyközönség ekkor ismerkedik meg nevével.

1989. június 13. Megkezdődtek a tárgyalások az EKA, az MSZMP és az ún. Harmadik Oldal között. Antall József a visszaemlékezők szerint kitűnik a vitákban.

1989. október 21. Antall Józsefet elsöprő többséggel a küldöttek az MDF elnökévé választják. Ő lesz a párt miniszterelnök-jelöltje.

1990. április 8. A választások második fordulója egyértelművé teszi, hogy az új kormány vezető ereje az MDF, és a miniszterelnök Antall József lesz. A mandátumok 43%-át az MDF szerzi meg.

1990. április 29. Az MDF nevében – előzetes egyeztetés nélkül – Antall József és az SZDSZ pártközi megállapodást ír alá. Az új parlament két legerősebb pártja megegyezik, hogy az Országgyűlés elnökévé és ideiglenes köztársasági elnökké – amely pozíció az MDF-et illette volna meg – Göncz Árpádot, az SZDSZ országos tanácsának tagját választják. „Cserébe” megállapodtak a kétharmados törvények – amelyekhez ellenzéki támogatás szükséges – körének szűkítéséről, illetve a kormány és a miniszterelnök pozíciójának stabilizálásáról.

1990. május 2–3. Az új Országgyűlés alakuló ülésén elfogadják a Magyarország köztársasági államformáját rögzítő törvényt.

1990. május 23. Az új Országgyűlés miniszterelnökké választja Antall Józsefet. Megalakul az új, koalíciós kormány, 59,5 %-os parlamenti többséggel.

1990. június 7–8. A Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületének moszkvai ülésén Antall József kijelenti, hogy a szervezet „mint az európai szembenállás egyik maradványa” elvesztette fő funkcióját, és ezért „felülvizsgálatra szorul”. Bejelenti, hogy Magyarország saját tagságát felül kívánja vizsgálni.

1990. június 19. A parlament alkotmánymódosító indítványokat fogad el. Ezek egyaránt megnövelik a kormányfő pozícióját a parlamenttel, az államfővel és a kormánytagokkal szemben.

1990. augusztus 3. Az Országgyűlés nagy szótöbbséggel (295 igen, 13 nem szavazattal) Göncz Árpádot választja köztársasági elnökké.

1990. augusztus 16. Budapesten Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia képviselői javaslatot fogadnak el a Varsói Szerződés katonai szervezeteinek fokozatos felszámolásáról.

1990. augusztus vége. Nyilvánosságra kerül a Justitia-terv, amely az 1956 utáni gazdasági, politikai és kulturális elit teljes körű átvilágítását javasolja azzal a céllal, hogy induljon felelősségre vonás és büntető eljárás az ország katasztrofális helyzetéért felelős személyekkel szemben.

1990. szeptember 10. Az Országgyűlés elfogadja az elmúlt rendszerhez kötődő szervezetek


vagyonelszámoltatásáról szóló törvényt: e szervezeteknek (köztük az MSZP-nek) 1949-től kezdődően kell számot adni vagyonukról.

1990. szeptember 25. Közzéteszik a kormány 3 éves programját, amely a magántulajdon elsődlegességére épülő szociális piacgazdaság megvalósítását tűzi ki célul.

1990. október 18. Antall József látogatása az Egyesült Államokban. George Bush elnök a Fehér Házban a legmagasabb protokolláris szinten fogadja.

1990. október 25. Átlagosan 65%-kal drágul a benzin. Este megindul a taxisok országos tiltakozó akciója. Az ellenzék – elsősorban az SZDSZ – nyíltan a tiltakozók mellé állt. A válság lezárására Antall József kórházi betegágya mellől beszél a tévé nyilvánossága előtt az ország népéhez („pizsamás interjú”).

1990. november 6. Magyarország csatlakozik az Európa Tanácshoz.

1990. november 19–21. Antall József magyar, Mazowiecki lengyel miniszterelnök és Havel csehszlovák elnök Párizsban megállapodnak, hogy egymással rendszeres konzultációkat tartanak és országaik külpolitikai lépéseit koordinálni fogják. (Ennek első kézzelfogható megnyilvánulása a Varsói Szerződés jövőjéről kialakított közös álláspontjuk.) Antall József Párizsban Gorbacsovval is tárgyal a magyar–szovjet viszony új alapokra helyezéséről. (A magyar–szovjet alapszerződést a sok vitatott tétel miatt csak 1991. december elején írják alá.)

1991. január 26. Kipattan a horvátországi fegyvereladással kapcsolatos botrány.

1991. február 14–15. Budapesten és Visegrádon a magyar kormány kezdeményezésére magyar–lengyel–cseh-szlovák csúcstalálkozót tartanak. Visegrádon Antall József magyar kormányfő, Václav Havel csehszlovák és Lech Walesa lengyel elnök megállapodást írnak alá, hogy együttesen törekedjenek országaik felvételére a nyugat-európai védelmi, politikai és gazdasági integráció intézményrendszerébe.

1991. február 25. A Varsói Szerződés tagállamainak külügyi és honvédelmi miniszterei Budapesten jegyzőkönyvet írnak alá a VSZ katonai szervezetének 1991. március 31-ével történő megszűnéséről. Július 1-jével az egész szervezet megszűnik, az erről szóló jegyzőkönyvet Prágában írják alá Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter.

1991. május 13–15. Antall József személyében először látogat magyar miniszterelnök Izraelbe.

1991. június 16. Az utolsó szovjet katonai szerelvény is elhagyja Magyarországot. Ezzel Magyarország visszanyeri külső szuverenitását.

1991. június 28. Budapesten a KGST kilenc tagállamának képviselője aláírja a szervezet megszűnéséről szóló jegyzőkönyvet.

1991. augusztus 16–20. II. János Pál pápa Magyarországra látogat, találkozik a köztársasági elnökkel, a miniszterelnökkel és miniszterekkel is.

1991. szeptember vége. Antall József a kelet- európai vezetők közül elsőként tesz látogatást a NATO brüsszeli főhadiszállásán, ahol Wörnerrel, a szervezet főtitkárával tárgyal közvetlen diplomáciai kapcsolat létesítéséről.

991. október 28. Antall József Brüsszelben Jacques Delors-ral, az Európai Közösségek Bizottságának elnökével tárgyal.

1991. november 4. Név szerinti szavazással a képviselők elfogadják az ún. Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot, amely lehetőséget ad arra, hogy az 1944. december 21–1990. május 2. között elkövetett és politikai okokból megtorlatlanul maradt emberölések, halált okozó testi sértések és hazaárulások ügyében az elévülés újrakezdődjék. A törvénytervezetet nem írja alá Göncz Árpád köztársasági elnök, az Alkotmánybírósághoz fordul törvényességi ellenőrzésre. Az Alkotmánybíróság törvényellenesnek minősíti a törvénytervezetet, amely így nem lép hatályba.

1991. december 6. Antall József Moszkvában aláírja a magyar–orosz alapszerződést.

1991. december 16. Antall József miniszterelnök Brüsszelben aláírja Magyarország társulási szerződését az Európai Közösséggel.


1992. február 6–7. Helmut Kohl német kancellár magyarországi látogatása. Antall József magyar miniszterelnök és Kohl kancellár aláírja a magyar–német alapszerződést.

1992. február 21. A kormány „nemzetrontó” politikáját bírálva a Független Kisgazdapárt Országos Vezetősége kimondja a párt kilépését a kormánykoalícióból. A 33 fős kisgazda parlamenti frakció azonban továbbra is támogatja a koalíciót.

1992. április 25. Budapesten felvonulást rendez a radikális változások érdekében a Torgyán József vezette kisgazdapárt („Harag Napja”).

1992. május 8. A kormányfő a Rádió elnökének azonnali felmentését kezdeményezi Göncz Árpád köztársasági elnöknél. Göncz Árpád a kérést a sajtószabadságra hivatkozva elutasítja. A miniszterelnök az Alkotmánybíróság állásfoglalását kéri a köztársasági elnök kinevezési, illetve felmentési jogkörével kapcsolatban. Az ellentét „médiaháborúvá” terebélyesedik.

1992. május 25. A magyar kormány felmondja a bős–nagymarosi vízlépcsőről Csehszlovákiával kötött szerződést.

1992. május 28. John Major brit kormányfő Budapesten Antall József magyar kormányfővel tárgyal.

1992. július 9–10. Antall József részt vesz Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten.

1992. július 19. Antall József részt vesz Bécsben a Közép-európai Kezdeményezés kormányfői értekezletén.

1992. augusztus 20. A Magyar Fórum című lapban megjelenik Csurka István tanulmánya. Ebben – többek között – lemondásra szólítja fel a beteg miniszterelnököt.

1992. november 10–11. Borisz Jelcin orosz elnök budapesti látogatásán lezárják az orosz csapatkivonások pénzügyi kihatásairól évek óta folyó magyar–orosz pénzügyi vitát. A megállapodást Jelcin és Antall József írja alá.

1993. április 30. Munkácson Antall József aláírja a magyar–ukrán tárgyalások záróokmányát.

1993. augusztus 5. Csurka István szakít az MDF-fel, és megalakítja a Magyar Igazság és Élet Pártját.

1993. szeptember 9. Budapesten ülésezik a Európai Demokrata Unió.

1993. szeptember 14. Mintegy 20-30 ezer mezőgazdasági termelő tüntet a Parlament előtt a mezőgazdaság érdekeinek fokozottabb figyelembevétele érdekében.

1993. december 12. Hosszan tartó betegség után elhunyt Antall József miniszterelnök.

2. Képek





1. KAPRONCZAY KárolyKAPRONCZAY Károly

A miniszterelnök

Antall József 1932. április 9-én született Budapesten. Apja id. dr. Antall József jogász, politikus, aki 1946– 47-ben kisgazdapárti újjáépítési miniszter volt. Édesanyja Szűcs Irén, Szűcs István politikus és nemzetgyűlési képviselő lánya.

Az Antall család Veszprém és Somogy megye legrégebbi nemesi családjai közé tartozott. Az erős, elevenen ható családi hagyomány mellett Antall József neveltetésére a budapesti Piarista Gimnáziumban (1942–50) eltöltött diákévei hatottak a legmélyebben. (1949-ben az iskolák államosításakor a piaristákat eltávolították a katedráról, így Antall József már állami gimnáziumban érettségizett.)

Antall a bölcsészettudományi kar történelem–magyar irodalom szakán folytatta tanulmányait, de a jogtudományi karon is végzett stúdiumokat. Harmadik tárgyként később felvette a levéltár szakot is. Legfőbb érdeklődési köre a reformkorhoz és a nemzeti liberalizmushoz kötötte, egyetemi doktori disszertációját (1969) Eötvös Józsefről írta. Történelem–magyar szakos tanár, levéltáros, később muzeológus és könyvtáros diplomát szerzett. 1954-ben a Magyar Országos Levéltárban, majd a Pedagógiai Tudományos Intézetben dolgozott. Tanári pályáját az Eötvös József Gimnáziumban kezdte 1955-ben.

1956. október 23-án diákjaival részt vett a Bem téren tartott tüntetésen. A gimnáziumban a forradalmi bizottság elnökévé választották. Jelen volt a kisgazdapárt újjászervezésénél, október 30-án leutazott gépkocsin Somlóra édesapjáért, akinek jelentős szerepet szántak a koalíciós kormányban. 1956. november 1-jén id. Antall Józseffel együtt kereste fel a Parlamentben Nagy Imrét, Tildy Zoltánt és a kormányzásban részt vállalt polgári politikusokat. Részt vett a kisgazdapárt egykori székházának visszafoglalásában. November 4. után az Antall család lakásában lakott Kovács Béla, a kisgazdapárt szellemi vezetője, így ez a lakás lett a kisgazda tanácskozások színhelye. Antall József volt az egyik megszövegezője annak a kisgazdapárti tervezetnek, amelyet egy ígért koalíciós kormányzás alapjának szántak. („A Független Kisgazdapárt tervezete a politikai kibontakozás biztosítására” című munkában felsorolták a feltételeket: az ÁVH megszüntetése, a szovjet csapatok kivonulása és többpárti választások megtartása, valamint körvonalazták a kívánatos kormányzati rendszer kereteit.)

1957 januárjában rövid időre őrizetbe vették, kihallgatták. Az Eötvös Gimnáziumból áthelyezték a Toldy Gimnáziumba, de 1959-ben onnan és a pedagógusi pályáról is eltávolították. Hónapokig munkanélküli volt, majd egy színháznál kapott állást mint pénzbehajtó. 1960 és 1962 között sikerült egy könyvtárban elhelyezkednie, majd az 1963-as amnesztia után visszatérhetett a tanításhoz. Emellett azonban 1964-től a már szervezés alatt álló Semmelweis Orvostörténeti Múzeum munkatársa lett. (A Magyar Életrajzi Lexikonba 1963-ban ő készítette el 80 orvos életrajzát, és belemélyedt a gyógyítás történetébe. Magyarországon ez akkoriban még nem volt kutatott téma, így Antall tanulmányai a művelődéstörténet új területét tárták fel.) Az intézmény kiépítésében is nagy szerepet játszott, még az évben kinevezték igazgatóhelyettessé. (1974- től megbízott főigazgatója, 1984-től főigazgatója lett az intézménynek.) Tudományszervező munkássága nyomán alakult ki a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár.

Antall József feldolgozta a hazai egészségügyi nevelés 18–19. századi történetét, az orvosi karok történetét, foglalkozott Semmelweis Ignác életével és munkásságával. Tudományos munkássága nyomán elismertségre tett szert, 1974-től (útlevele birtokában) főleg német nyelvterületen tartott rendszeresen előadásokat. Az 1966-ban alapított Magyar Orvostörténeti Társaság főtitkára (1970–85), majd elnöke (1985–93), 1968-tól főszerkesztője az Orvostörténeti Közleményeknek. Tagja a Nemzetközi Gyógyszerésztörténeti Akadémiának és alelnöke a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak is. 1978–86 között az Országos Múzeumi Tanács főtitkára.

1972-ben a Hazafias Népfronton belül megalakított Nemzeti Pantheon (Sírkert) Bizottság titkára, amely célul tűzte ki a magyar történelem, tudomány és művészet jeles személyiségei sírjainak megőrzését, a Nemzeti Pantheon felállítását a Kerepesi temetőben. Jelentős szerepe volt a művészeti síremlék-katalógus megalkotásában, az 1848–49-es honvéd parcella megszervezésében és több síremlék restaurálásában.

Antall József 1988 elején kapcsolódik be az ellenzéki mozgalomba. Részt vesz a Magyar Demokrata Fórum előadásain, 1988 szeptemberében jelen van az MDF hivatalos megalakulásánál. Tájékozódik az újjáalakuló történelmi pártok programjairól, 1988 októberében a Kovács Béla Társaságban az FKGP újjászervezésében is


részt vesz. Itt is és a Barankovics-féle Demokrata Néppárt utódaként létrejövő KDNP-ben is vezető pozíciót kínálnak neki, de Antall az MDF-ben kezd politizálni: ebben látja lehetőségét egy széles alapú jobbközép párt megteremtésének.

2. Képek




1. MŰHELYMŰHELY

BORHI László

A magyar–szovjet viszony, 1945–55

„A győztes joga a legyőzött fölött”

Az 1945-öt követő időszak korszakváltást hozott Európa politikatörténetében.

Hatalmi egyensúlytalanság

A korszak nemzetközi rendszerének meghatározó eleme a Szovjetunió, illetve az Egyesült Államok közötti hatalmi párharc, a hagyományos európai nagyhatalmak szerepének drámai csökkenése és a kétpólusú világrend kialakulása volt.

A két ország tekintetében hatalmi egyensúlytalanságról beszélhetünk. Amerikában állították elő a világ termelésének közel a felét, innen származott a találmányok, felfedezések és innovációk mintegy 82%-a, ott állították elő a világ áramtermelésének 46%-át, amerikai cégek ellenőrizték a világ olajtartalékainak közel 60%-át, Amerikában százszor annyi gépkocsit gyártottak, mint a Szovjetunióban és nyolcszor annyit, mint Németország, Franciaország és Anglia együttesen. És ami a szovjet vezetés szempontjából igazán aggasztó volt: az USA rendelkezett stratégiai légierővel és a világ bármely tengerén bevethető haditengerészettel, míg a Szovjetunió nem. Talán ennél is fontosabb volt, hogy az USA 1949-ig egyedül birtokolta a világpolitikát alapvetően meghatározó új fegyvert, az atombombát.

Ilyen politikai környezetben esély sem volt arra, hogy a szovjet fennhatóság alá került kelet-európai régió sorsa az atlanti szövetségesek által még a háború idején megfogalmazott elvek alapján rendeződjék.

A szovjet terjeszkedés gazdasági okai

A hatalmi terjeszkedésnek gyakran vannak gazdasági vetületei. A szovjet gazdasági terjeszkedésre a nagyhatalmak potsdami nyilatkozata (1945. február) adott nemzetközi felhatalmazást. Ennek értelmében a Szovjetunió jóvátétel gyanánt megkaphatta a megszállása alatt álló volt tengelyhatalmak területén található német tulajdonokat. Ugyanakkor nem határozták meg, hogy milyen jellemzők alapján minősíthető egy-egy vállalat németnek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Szovjetunió önkényesen jelölhette meg, hogy e jogcímen mely vállalatokra tart igényt. Jóvátétel címén a Szovjetunió jelentős befolyást szerzett a magyar gazdaságban.

Vegyesvállalatok

Ezt a befolyást erősítette az 1945-ben aláírt magyar–szovjet gazdasági egyezmény. Az egyezmény két részből, egy kereskedelmiből, illetve egy gazdaságiból állt. A kereskedelmi egyezmény megítélése a kortársak részéről általában pozitív volt, hiszen nyersanyaghoz, illetve piachoz juttatta a magyar gazdaság egyes szektorait. Fontos szerepet játszott a magyar külkereskedelem keletre való átirányításában, ami azt jelentette, hogy 1948-ban már a Szovjetunió volt az ország legfontosabb külkereskedelmi partnere, holott a háborút megelőzően a kölcsönös áruforgalom még az egy százalékot sem érte el.

Jóval több aggály kísérte az egyezménynek azt a részét, amely magyar– szovjet vegyesvállalatok felállításáról rendelkezett. (A Szovjetunió nem csak Magyarországon hozott létre ilyen-olyan arányban szovjet tulajdonban álló és a Szovjetunió számára termelő vállalatokat. Ugyanígy járt el Ausztriában és Németország szovjet megszállási övezetében, Romániában, Bulgáriában, Észak-Koreában és Mandzsúriában is.)

A magyar kormány 1946. március– áprilisban írta alá a vegyesvállalatok felállításáról szóló megállapodásokat, amelyek valójában szovjet irányítás alatt, a magyar törvények figyelmen kívül hagyásával, szovjet tulajdonú pénzintézeten keresztül működtek.

A magyar hajózás ellenőrzése és működtetése céljából állították fel a magyar–szovjet hajózási részvénytársaságot (Meszhart). Hasonló szerepet töltött be a légi közlekedésben a Maszovlet, amely a magyar


polgári repülést működtette és fejlesztette, ideértve újabb légikikötők létesítését. (A magyar légtér szovjet katonai ellenőrzés alatt állt. Ez azt jelentette, hogy külföldi légitársaságok csak szovjet hozzájárulással kaphattak átrepülési, illetve leszállási engedélyt. Az USA erre vonatkozó kérését megtagadták. Amikor a békeszerződés érvénybe lépésével – legalábbis elvileg – helyreállt a magyar szuverenitás, egy a légi egyezményhez csatolt jegyzőkönyv a Maszovletre, tehát újra a Szovjetunióra ruházta a magyar légtér fölötti ellenőrzést.)

A magyar–szovjet bauxitmegállapodás szerint három bauxitvállalat jött létre, és ennek eredményeként szovjet ellenőrzés alá került az ország bauxittartalékának 90%-a, valamint a timföldgyártás jelentős része is. A bauxit kitermelésben a szovjet igények elsőbbséget élveztek, és e cégek kaptak meg minden koncessziót további lelőhelyek feltárására. Mindhárom cég időkorlátozás nélkül működhetett, adó- és vámmentességet élvezett, szabadon használhatott föl keményvalutát és utalhatott osztalékot a Szovjetunióba. Ez utóbbi rendelkezések kivételezett helyzetbe hozták a szovjet tulajdonú cégeket. Továbbá a vállalatok vezetése – és ez vonatkozott az összes többi 50-50 százalékos cégre is – a szovjet vezérigazgató irányítása alatt működött, aki rendszeresen az igazgatótanács és a magyar helyettes mellőzésével járt el. Amúgy is az ő hatáskörébe tartozott a szerződések megkötése, a személyzeti politika és a termékek eladása.

Hasonló feltételek vonatkoztak a közös olajtársaságokra is. Ezek közül a Maszovol örökölte a Manat nevű magyar–német vállalat koncesszióját, és megszerezte a magyar államot megillető 15 százalékos részesedést a Magyarországon kitermelt összes olajból. A magyar–szovjet olajvállalat 1952-ben megkapta az akkor már államosított magyar–amerikai tulajdonú MAORT koncesszióját.

1947-ben megállapodás született a vegyesvállalatok működéséről. Ez arról rendelkezett, hogy a magyar állam köteles évente 33,5 millió forintnyi osztalékot fizetni a szovjet államnak anélkül, hogy e vállalatok éves mérlege ismert lett volna. Ez a tétel azonban elenyészett a jóvátételi terhek mellett, melyek messze meghaladták a gazdaság teljesítőképességét és jelentős mértékben hozzájárultak a hiperinfláció kialakulásához.

Jóvátételi szállítások, hiperinfláció

Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 300 millió dollárban

(folyó árfolyamon kb. 3 milliárd dollár) állapította meg a magyar jóvátételt, melyből 200 millió dollár illette meg a Szovjetuniót. Az egyezmény világpiaci árakról rendelkezett a jóvátételi szállítások elszámolására, a Szovjetunió viszont önkényesen határozta meg a jóvátételként átvett áruk értékét, és a valós áraktól elrugaszkodott, fiktív összegekkel számolt. Így a jóvátételi dollár előállítása az alapul vett 1938-as pengő–dollár árfolyam két-háromszorosába került. Egyes becslések szerint az ipar 50%-a, ezen belül a nehézipar 90%-a termelt jóvátételre. Nehezítette a teljesítést, hogy a Szovjetunió hadizsákmány gyanánt olyan gyárakat is leszerelt, amelyek jóvátételre termeltek.

A jóvátételi szállításokat egy kétoldalú szerződés szabályozta, amely három részre bontotta a szállításokat. Egyrészt meglevő berendezésekre, azaz létező gyárakra, erőművekre, amelyeknek a berendezéseit a Szovjetunió leszerelte és elszállította. A második kategóriába kerültek azok a gyártmányok, amelyeket a szovjet hatóságok által meghatározott jellemzők szerint kellett legyártani. A harmadik kategóriát a mezőgazdasági termékek képviselték, de a magyar fél kérése ellenére a szovjetek erre a kategóriára tartottak a legkevésbé igényt.

Egyenes arányú összefüggés állapítható meg a szeptemberben elinduló jóvátételi szállítások, valamint az infláció között. Így az 1945. júliusi árindex 105 volt, az augusztusi 171, a szeptemberi 379, az októberi már 2431, a decemberi 41 438, az 1946. júliusi pedig 400 kvadrillió! Hasonló folyamat bontakozott ki a bankjegyforgalomban, ami 4312 millió volt 1943-ban, 11,3 milliárd 1944-ben, 24 milliárd 1945 szeptemberében és 355 milliárd novemberben. Drámaian nőtt a dollár feketepiaci árfolyama. 1945 júliusában 1320 pengőért adtak egy dollárt, augusztusban 1510-ért, decemberben már 290 ezer pengőért, 1946. júliusában pedig 4,6 kvadrillió pengőért. Az állami költségvetés 1945 márciusában 11 milliárd pengő volt, szeptemberben 42 milliárd, decemberben 750 milliárd, 1946 áprilisában pedig 181 trillió.

Nemcsak a mértéktelen jóvátétel okozott nagy károkat, hanem a hadizsákmányként elvitt berendezések is. Ezen a jogcímen számos gyár berendezéseit vitték el részben vagy teljes egészében, míg egyes gyáraknak a raktárkészletét szállították el. Részben vagy egészben a szovjet minisztertanács mellett működő, a Szovjetunió külföldi javait kezelő kormányszerv (Guszimz) vállalatbirodalmának tulajdona lett a Hofherr és Schrantz traktorgyár, a Felten és Guillaume Kábelgyár, a Dunai Repülőgépgyár, az Orenstein és Koppel Iparvasutak Általános Gépgyár Rt., a Ganz és társa Elektromos Gép-, Vagon- és Hajóművek Rt. vagy a Gróf Zichy Béla Úrkúti Bányaművek, a Salgótarjáni Kőszénbánya, a Felsőmagyarországi Bánya és Kohómű. Leszerelték a Tungsram gyár berendezéseinek nagy részét is, amelynek értékét 12 millió dollárra becsülték, és mintegy 700


vagonban szállították el. Jelentős mennyiségű mezőgazdasági termék, élő állat is ebbe a kategóriába került. (Szovjet bevallás szerint a zsákmányolt élelmiszerek nagy részét nyugaton értékesítették.)

Arra vonatkozóan, hogy az elszállított javak miként segítettek a szovjet gazdaság talpra állásában, nem áll rendelkezésre adat. Valószínű, hogy a hadizsákmányként vagy jóvátételként elszállított berendezések nem kerültek mind hasznosításra. Tudomásunk van róla, hogy a Weiss Manfréd gyár már a németek által leszerelt, de a szovjetek által elszállított berendezései nem értek célba és a vasúti vágányon vesztegelve rozsdásodtak el.

Korlátozott ellenőrzés

A szovjet gazdasági követelésekkel szemben a magyar demokratikus erők – a kommunista párt nem sorolható ezek közé – szinte semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, holott ez aláásta Magyarország függetlenségét és szuverenitását. Hatalmas szovjet nyomás nehezedett a magyar vezetésre, és csak kevesen rendelkeztek elég személyes bátorsággal ahhoz, hogy kellő ellenállást tanúsítsanak. De – a stratégiai helyzetű Ausztriával szemben – hiányzott a külső támogatás is.

Magyarország először 1949 decemberében, a magyar–szovjet gazdasági megbeszélések során igyekezett leginkább érvényesíteni saját érdekeit. A tárgyalásra a szovjet tulajdonú cégek helyzetének végleges rendezése miatt került sor. A Vásárhelyi István által vezetett magyar küldöttség felhasználta az alkalmat, hogy szóvá tegye: ideje lenne a szovjet és a vegyes cégeknek „magyar jelleget” adni, azaz „beilleszteni” őket a Magyarországon újonnan kialakított, központosított gazdasági rendbe. Ezzel szemben a Guszimzot képviselő szovjet delegáció vezetője, a Berija emberének számító egykori NKVD-s, majd külügyminiszter-helyettesi funkciót is betöltő Vlagyimir Gyekanozov kijelentette: „a Szovjetunió érvényesíteni akarja a győztes jogát a legyőzött fölött”. A Szovjetunió növelni akarta a cégekből transzferált hasznot, és szorosabbra akarta fűzni a szovjet, illetve a magyar gazdaság viszonyát. A szovjet fél beleszólási jogot kért az ármegállapításba, amely ellen a magyar fél azzal védekezett, hogy ezt a jogot az Országos Árhivatal gyakorolja. A szovjet álláspont ellentmondásos volt, hiszen tulajdonosként magas, átvevőként pedig alacsony árban volt érdekelt. Beleszólást kért Moszkva abba is, hogy a vállalatok mennyit termeljenek, és ebből a magyar állam mennyit vegyen át – ám ez a kérés az Országos Tervhivatal hatáskörét sértette. Ezért a szovjetek el akarták érni, hogy az OT egyeztesse a magyar terveket a szovjet tervhivatallal, a Goszplannal. Magyarország viszont be akarta vonni a szovjet vállalatokat is a Magyar Nemzeti Bank egyszámlarendszerébe, és felül akarta vizsgálni a potsdami határozat végrehajtását.

Végül kompromisszumos megállapodás született. A potsdami tulajdonokat a Szovjetunió nem volt hajlandó felülvizsgálni, de lemondott további átadandó cégek felkutatásáról és (1954-ig) vállalta, hogy az ezekre vonatkozó külföldi kötelezettségek ügyében a magyar állam helyett eljár. A vállalatok veszteségeit továbbra is a magyar fél fedezte, sőt egy részvénycsere keretein belül 14 millió dolláros kifizetést kellett vállalnia a Szovjetunió részére. Három vegyesvállalat számlája átkerült az MNB-hez, a többi maradt a szovjet tulajdonú banknál. A magyar gazdaságnak a szovjethez való bekapcsolását célzó javaslatokat azonban elvetették. A termelés mennyiségét a magyar fél határozhatta meg, az árakról pedig csak előzetes konzultációt kellett folytatni a Goszplannal a szovjet elképzelések megismerése miatt. Ugyanakkor a vezérigazgató továbbra is szovjet állampolgár volt, a korábbi széles jogkörrel. A magyar gazdaság fölött gyakorolt szovjet ellenőrzés tehát erős volt, de nem korlátlan.

Kliens állam

Felmerülhet a kérdés, vajon Magyarország szuverén állam volt-e az egypártrendszer bevezetését követően? Nemzetközi jogi értelemben feltétlenül, ám a gyakorlatban nem. Külső tényezők határozták meg a hatalom belső struktúráit. A szovjet pártállam pontos mását ültették át Magyarországra. A magyar vezetők, Rákosi és Nagy Imre rutinszerűen fordultak a Kremlhez belpolitikai viták „rendezésére”. A szovjet vezetés kedve szerint mozdíthatott el magyar (és más kelet-európai) vezetőket. Moszkvai politikusok több alkalommal részt vettek magyar döntéshozó szervek ülésein, befolyásolva a döntéshozókat.

Akárcsak a többi kelet-európai ország, Magyarország is kliens állami szerepet töltött be, vagyis katonai és gazdasági szolgáltatásokat teljesített a hegemón hatalom számára. A gazdasági szolgáltatásokat illetően a Szovjetunió korlátlan hozzáférést kapott a magyar nyersanyagbázishoz. Emellett a magyar gazdaság a különféle kártérítések, szakértői díjak, profitátutalások címén folyamatos kifizetéseket teljesített a Szovjetunió számára.

Katonai téren a Szovjetunió korlátlanul használhatta a magyar területet, csapatait – amelyek hivatalosan az ausztriai szovjet megszálló erők utánpótlási vonalait biztosították – időkorlátozás nélkül állomásoztathatta itt. Szabadon használhatták a szovjet csapatok a magyar hadsereg lőtereit, mezőgazdasági művelés alatt álló területeket és magánterületet is. Fenntartás nélkül átvette a magyar hadvezetés a mindenkori szovjet katonai


doktrínát, ellenségképét a szovjet kívánalmak szerint alakította. A hadsereget a szovjet igények szerint fejlesztették – ám belső erőforrásokból. 1952-re a magyar hadsereg létszáma elérte a 210 ezer főt, vagyis az ország történetének legnagyobb békebeli létszámát. (Ez egyben azt is jelentette, hogy Magyarország megszegte a párizsi békeszerződést, amely mindössze 70 ezer fős haderőt engedélyezett.) Rákosiék nem a saját elhatározásukból fejlesztettek ekkora hadsereget. 1951-ben Sztálin Moszkvába rendelte a népi demokráciák pártvezetőit. Itt váratlanul közölte, hogy 1953-ra fel kell készülni az „imperialista tábor” elleni háborúra. (Rákosi beszámolójából nem derül ki, hogy a szovjet pártvezér offenzívára gondolt-e, avagy attól tartott, hogy a NATO intéz támadást a „béketábor” ellen.) Sztálin döntése hatalmas terhet rótt Magyarországra: két év alatt háromszorosára kellett növelni az ipari termelést.

A magyar urán

1945-ben Sztálin utasítást adott a szovjet atomfegyver kifejlesztésére, amelynek vezetését Lavrentyij Berijára bízta. Kezdetben a szovjet atomprogram a megszállt országokból nyerte az uránbázisát: Csehszlovákiából és Németország szovjet övezetéből (a későbbi NDK-ból). Az 1950-es években a hidrogénbomba kifejlesztésével új lendületet vett az atomprojekt, és megindultak a kísérletek az atomenergia polgári célú alkalmazására is.

Aligha kell hangsúlyozni a Mecsekben feltárt és mennyiségileg a világ egyik legjelentősebbjének tartott uránkészlet (mintegy 15 millió tonna átlagos minőségű érc) fontosságát a Szovjetunió számára. Szovjet szakértők vezetésével 1953-ban kezdődött a program, és ekkor került sor a kétoldalú uránegyezmény aláírására is. Bár a titkosság megőrzése miatt bauxit néven futó és az országos tervekben meg sem említhető vállalat névlegesen magyar kézben volt, működési feltételeit a Szovjetunió határozta meg. A feltárás és a kitermelés előkészítése szovjet tudományos és technikai segítséggel történt, ám valójában a magyar kincstárat terhelte. Akárcsak az infrastruktúra, utak, lakások felépítése. 1958-ra a projekt már 650 millió forintos költséggel járt és a szovjet fél ennek kapcsán 300 millió forintos tartozást halmozott föl. Az egyezmény értelmében minden, a magyar kormány által nem igényelt érc a Szovjetuniót illette, vagyis hosszú ideig gyakorlatilag az egész. Moszkva azonban nem világpiaci áron vette át az uránt. Magyar számítások szerint a szovjet fizetség a kitermelési költségnek csak mintegy 60%-át fedezte.

Az 1947-es évet követően Magyarország külkereskedelmének legnagyobb részét a Szovjetunióval, illetve a népi demokráciákkal bonyolította. 1948-ban a kommunista pártok nemzetközi szervezete, a Kominform határozatot hozott, melynek értelmében meg kellett szüntetni a nyugati államokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatokat. Ezzel a határozattal mintegy párhuzamosan az Egyesült Államok gazdasági embargót vezetett be a szovjet tábor országaival szemben, melyhez a nyugat-európai szövetségesek is csatlakoztak, igaz, fenntartásokkal.

Hamarosan megmutatkozott azonban a sztálini gazdasági modell átvételének ellentmondásossága: rövid távon biztosította ugyan a szovjet befolyást, de a szovjet nyersanyagbázisra alapozott torz fejlődés hosszabb távon elkerülhetetlenné tette a gazdasági nyitást, majd a függőség kialakulását a Nyugat irányában. Gerő Ernő már 1952-ben kénytelen volt kimondani, hogy a kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokat fejleszteni kell a kapitalista államokkal. Már ekkor elkezdődött a nyugati eladósodás folyamata, amely miatt egyre inkább úgy tűnhetett Moszkva számára, hogy Magyarország nem bástya, hanem rés a béketábor falán. Nem mellékes, hogy az ötvenes évek gazdaságpolitikájának eredményeként az ország aranytartaléka 35 tonnáról 5 tonnára zuhant, nagyrészt az új kurzus idején.

Mérleg

Mennyibe került Magyarországnak a szovjet jelenlét? A választ két részre kell bontani, a megszámlálható és a számokban ki nem fejezhető költségre.

Ami a megszámlálhatatlan részt illeti, csak becslésekre hagyatkozhatunk. Ide kell vennünk a szovjet megszálló hadsereg költségeit, amelyet a magyar állam fedezett. 1945-ben 1,5 millió szovjet katonát kellett eltartani, ez a szám az évek során jelentősen csökkent. Günter Bischof osztrák történész szerint Ausztriának 275 millió dollárba került a tízéves szovjet megszállás, valószínűsíthető, hogy nagyságrendileg Magyarország is ennyit fizethetett. Hadizsákmány gyanánt a Szovjetunió műkincseket, gyárakat, terményt, élőállatot, élelmiszert foglalt le és szállított el. Még megbecsülni sem igen lehet, hogy mekkora értékben.

Csak megbecsülni lehet, hogy mennyibe került a jóvátétel. Ezt eredetileg 200 millió dollárban állapították meg a Szovjetunió javára, de a valós összeg ennél jóval magasabb volt annak ellenére, hogy 1948-ban a Szovjetunió elengedett 65 millió dollárt. Elfogadható becslésnek látszik, hogy a fennmaradó 135 millió dollár háromszorosába, kb. 405 millió dollárba került a jóvátétel.


Meg kellett téríteni a szovjet tulajdonba került német vállalatokban esett háborús kárt is. Hivatalos adat szerint ilyen jogcímen 150–180 millió dollárt fizetett az ország. A magyar kincstár állta a volt német cégek kintlevőségeit is. A szovjetek eredetileg 200 millió dollárt kértek ezen a jogcímen. Nyárádi Miklós pénzügyminiszternek sikerült 45 millióra lealkudnia az összeget.

Ezen felül 1949-ben részvénycsere címén Magyarország 14 millió dollárt tartozott megfizetni. Ehhez számolandó az a 990 millió forint (kb. 165 millió dollár), amelyet a szovjet vállalatokért kellett kifizetni 1952-től. Emellett a magyar államkassza fedezte a szovjet és vegyes cégek veszteségeit, valamint a vegyesvállalatok fiktív nyereségeit, amelyet osztalék formájában kellett átutalni. (1947-ben ezt az összeget 33,3 millió forintban állapították meg.) Fizetni kellett továbbá a szovjet szakértők bérét és a konzultációs díjakat is. Ha a számszerűsített tételeket összeadjuk, 900 millió dollár (mai árfolyamon kb. 9 milliárd) jön ki. De ha figyelembe vesszük a nem számszerűsíthető tételeket is, akkor a magyar fizetési terhek 1945 és 1955 közöttnem lehettek sokkal kisebbek, mint az Ausztria által fizetett mintegy 1,325 milliárd dollár. (Ez persze messze elmaradt a keletnémet gazdaságból becslések szerint kivont mintegy 10–17 milliárd dollártól.)

A közvetett károk rubrikájába tartozik, hogy Magyarország elesett a Marshall-segélytől és egyéb amerikai támogatástól. (Ausztria például különféle jogcímeken 1425 millió dollár amerikai segélyt kapott.) Ennél sokkal súlyosabban esik latba, hogy az amerikaiak által 1948-ban bevezetett gazdasági embargó miatt nem juthattak el Kelet-Európába magas technológiájú berendezések, ami hozzájárult ezeknek a gazdaságoknak a további lemaradásához.

2. Képek








1. ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOKÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

KUBINYI András

Udvari nemesség a késő középkorban

Karrier a királyi Magyarországon

Az Anjou-házi királyok társadalmi bázisát – ahogy arra korán elhunyt történész akadémikusunk, Engel Pál felfigyelt – az aula, azaz a királyi udvar tagjai képezték, akiket a megyei nemesség tömegétől megkülönböztetve udvari nemeseknek nevezett. Ugyancsak ő mutatott rá arra, hogy idetartoztak a király személyes hívei, akik uruknak feltétlen hűséggel tartoztak, így ő rájuk bízta a kormányzat mindennapi teendőinek végzését. Az aula ilyetén szerepét megőrizte Zsigmond (1387–1437) alatt is, noha a királyi birtokok száma csökkent, és kimutatható még Mátyás (1458–90) uralkodása alatt is, bár addigra az uralkodó kezében levő uradalmak aránya még inkább visszaszorult, és erősödött a rendiség szerepe.

Engel Pál foglalkozott az udvari nemesség szervezetével és tagozódásával is a 14. században. Három csoportra, rangosztályra volt ez bontható. Az élen álltak az udvari lovagok, őket követték az udvari ifjak (aulae iuvenis). Az „udvari ifjú” azonban nem korjelző megjelölés, egy ilyen udvaronc lehetett idősebb férfi is, ez csak azt jelenti, hogy az illető – még – nem lovag. Legalul foglaltak helyet a valóban gyermek- vagy legalábbis fiatalkorú apródok.

Igazgatási és politikai szerep

Az uralkodói udvartartások egymásra is hatottak, így Európa-szerte hasonlóságok mutathatók ki köztük. Politikai befolyásuk már inkább változónak tekinthető, ez ugyanis sok esetben függött az uralkodó személyiségétől is. Az azonban általános, hogy azokban az országokban, ahol a vidéki igazgatásra nem állt rendelkezésre királyi hivatalszervezet, ott az uralkodó gyakran igénybe vette ad hoc intézkedések végrehajtására – akár az Anjou-korban a magyar király – az udvartartás tagjait.

Ahol nem alakult ki állandó hadsereg, ott különösen erősen támaszkodott az uralkodó udvartartása fegyveres erejére, ugyanis az udvaroncoknak fegyveresen is szolgálniuk kellett urukat, ezért fizetésüket is bizonyos számú „ló”, azaz lovas katona tartására kapták. Így gyakorlatilag a király személyét is ők őrizték. Nem véletlen, hogy önálló testőrséggel a 15. század második fele előtt sehol sem találkozunk. (Az első testőrgárda 1466-ban Franciaországban jött létre, de a középkor végéig más országokban még nagyon ritka volt, Magyarországon is hiányzott.)

A személyes érintkezés tekintélye

Az udvartartások tagjainak politikai és katonai szerepükön túl a legnagyobb befolyást és tekintélyt az uralkodóval való rendszeres személyes érintkezés nyújtott. Az angol királyi udvarban az 1500-as évek elejétől kimutatható, hogy az „(árnyék)szék kamarása” – nem egészen kellemes illatú tevékenysége ellenére – az egész 16. századon keresztül az angol nemesség szemében az udvar egyik legirigyeltebb és leginkább vágyott tisztségének számított. A magyar II. Lajos király (1516–26) „első kamarásának” nevezett lengyel nemes, Janusz Lesiecki öccse, a szintén kamarás Marcin feladatköréhez tartozott a királyi éjjeli edények ügye. Az uralkodó kamarásai bármikor beléphettek uruk hálószobájába is. Így nyilvánvaló, hogy az udvarba jutás sokak szemében kívánatos célnak számított, mások pedig rokonaikat vagy tőlük függő nemeseket akartak bonyolult patronázs- és protekciórendszerek segítségével oda bejuttatni. (Az viszont az uralkodó egyéniségétől függött, hogy az udvartartás tagjai milyen mértékben hajtották végre uruk akaratát, vagy pedig csak patrónusaik érdekeit képviselték.)

A magyar királyi udvar

Ugyanez áll a magyar királyok udvartartására is. Nem véve figyelembe az ugyancsak az udvarhoz tartozó királyi kancellária és kúria, azaz a központi bíróságok személyzetét, amely nem tartozott közvetlenül az uralkodó, hanem a kancellár és a nagybírák alá, továbbá az udvar vallási igényeit kielégítő királyi kápolnát, az udvartartás személyzete két nagyobb csoportra oszlott. Számunkra most érdektelenek a fizikai munkát ellátó ajtónállók (pl. ők takarítottak), szakácsok, lovászok, kocsisok, hanem a másik csoport a fontos. Ide elsősorban nemesek


tartoztak, bár olykor a városi vezető réteg tagjait is alkalmazták. Őket tekinthetjük udvari nemességnek. Amennyiben nem bárók, azaz nagyságos urak voltak, akkor a 15. század első feléig mesternek címezték őket, mint abban az időben a tekintélyes nemeseket. Később valamennyien, a polgári eredetűek is, a vitézlő megszólításra tarthattak igényt. Az udvaron kívül így címezték a tekintélyes birtokos nemeseket, akikből megyénként csak néhány család élt, noha az udvarba szegényebb nemesek is bejuthattak.

Az udvari nemesség felső rétegét még Mátyás alatt is főként az udvari lovagok képezték, ez a cím azonban a Jagelló-korban (1490–1526) eltűnt. A helyüket – elvétve már Mátyás alatt is – az udvari familiárisok foglalták el. A címváltozás oka ismeretlen, a jelek külföldi hatásra utalnak. A familiárisok zöme a bárókhoz és a legtekintélyesebb birtokos nemesekhez tartozott, bár ritkán kisnemesek is előfordulnak köztük.

Második csoportként fennmaradtak az udvari ifjak, itt azonban a latin aulae iuvenist Mátyás idejében felváltotta az azonos értelmű aulae adolescens. A névváltoztatás értelme ugyancsak ismeretlen. Az udvari ifjak lehettek kamarások, asztalnokok vagy szűkebb értelemben vett palotások. (Az „ifjú” ebben a korban sem jelölt életkort.)

Harmadik csoportként fennmaradtak az apródok. II. Lajos idején egy időben 24-en teljesítettek szolgálatot. Ők udvari nevelésben részesültek, de olykor kisebb szolgálatot is elláttak, különösen udvari ceremóniák alkalmával.

Az udvartartás függőleges tagoltsága mellett létrejött egy vízszintes csoportosítás is. A legfontosabb csoport a kamarásoké volt, hiszen ők érintkeztek leginkább az uralkodóval. Már Mátyás alatt is kimutathatók, de igazán fontossá a Jagellók alatt lettek, valószínűleg külföldi hatásra. (II. Ulászló cseh királyból lett magyar uralkodó.) Nem véletlen, hogy II. Ulászló trónra lépése (1490) után egy új országos bárói méltóságot hozott létre, a kamarásmestert, aki ténylegesen ellátta a kamarások felügyeletét. 1525 első felében, amikor királyi számadáskönyv maradt fenn, 73 királyi kamarásról szólnak adatok, ami igen nagy szám.

Ugyancsak gyakran érintkezhettek a királlyal az asztalnokok, 1525 első felében 18-an voltak. Ők viszont, úgy látszik, nem álltak az országos báró asztalnokmester felügyelete alatt, aki inkább címzetes méltóságnak számított. A harmadik csoport a szorosabb értelemben vett palotásoké.

Végül ugyancsak a Jagelló-korban egy új csoport, az udvari huszárság is megjelent. A királyi fegyveres kíséret korábban főként nehézlovasokból állt, a török veszély azonban szükségessé tette a könnyű lovasság fejlesztését. Az udvari huszárok nagy részét külön kapitányok parancsnoksága alatt a legfontosabb végvárakban állomásoztatták, noha egy részük az udvarban élt, ahol ők is egy kapitány alá tartoztak.

Bár az ország pénzügyi helyzete a középkor utolsó évtizedeiben katasztrofális volt, minden jel szerint az udvartartás létszáma állandóan nőtt, ez azonban nem magyar jellegzetesség. Ugyanezt tapasztaljuk Európa más országaiban. Az udvartartás fizetése erősen megterhelte a királyi kincstárat. Igaz, az uralkodó gyakran adós maradt udvaroncai fizetésével, de az udvarhoz tartozás olyan előnyökkel járt, hogy így is megérte nekik. Valami pénzt mindenképp kaptak, az anyagilag legrosszabb helyzetben lévő magyar király, II. Lajos számadáskönyve erre jó példa. Abban az időben kb. 200 udvari nemes, valamint 150 fizikai munkát ellátó személy kapott fizetést. Tekintve, hogy az udvari nemesek több „lóra” (lovasra) kapták illetményüket, az egész udvartartás jóval több emberből állt.

A magyar királyi udvar nemzetközi volt. Zsigmondtól (1387–1437) kezdve valamennyi királyunk 1526-ig más országban is uralkodott, így ottani alattvalóik udvarukból nem voltak kizárhatók. Még II. Lajos alatt is, amikor a rendek gyakran felléptek a király környezetében levő idegenek ellen, a cseh korona alattvalóit elfogadták. Talán ennek a következményeként egyes lengyel udvaroncokat, pl. Trepka András udvarmestert vagy a Lesieckieket olykor csehnek nevezték. (A Jagelló-dinasztia lengyelnek számított!)

Idegenek a királynék környezetével is kerültek Budára. Aragóniai Beatrixszal (1476–90) olaszok, Annával (1502–6) franciák, Habsburg Máriával (1521–26) franciák, spanyolok és németek jöttek Budára. A királynék – akár külföldön – egyik fő feladatuknak tekintették, hogy az otthonról magukkal hozott udvarhölgyeket összeházasítsák férjük udvartartása tagjaival, és ezáltal növeljék saját befolyásukat. Ezek a házasságok, valamint az idegen udvaroncok hozzájárultak ahhoz, hogy az európai udvari kultúra Budán is meggyökeresedjen.

Fegyveres palotások

Talán a katonai volt a fejedelmi udvarok egyik legfontosabb szerepe. Az ország elit katonaságát a fegyveres palotások – beleértve a király által fizetett „lovaikat”, csatlósaikat – képezték. Nemcsak a könnyű lovasságnak volt kapitánya, hanem mind a magyar, mind a cseh nehéz fegyverzetű lovasoknak, sőt a kamarásoknak is, noha létezett kamarásmester. A mohácsi csatában a kamarások Tarcai Miklós, a kamarások kapitánya vezénylete alatt


közvetlenül a király előtt foglaltak helyet. Az udvari nemességből álló katonaságot Mátyástól Mohácsig emlegetik a források. Egy 1463. évi velencei követjelentés – ismertetve Mátyás török hadjáratra vonuló seregét – szól a királyi udvar 2000 „lovasáról”, azaz lovasságáról. Az 1475-ben kezdődött szabácsi hadjáratnál is kiemelik az udvari katonaságot. Az 1498:21. tc. szerint a királynak ezer lovasból álló bandériumot kellett tartania. Ez is az udvari nemességből állt. Azonban még Mátyás zsoldos seregének idegen parancsnokai is királyi palotások voltak, így pl. Kropaø Haugwitz vagy Øernahorai Dabiš. Az udvari katonaság tovább élt az erdélyi fejedelemség korában is, az élén udvari főkapitányok álltak.

A király nevében

Akár külföldön vagy nálunk az Anjou- korban, udvari nemesek gyakran kaptak igazgatási megbízásokat is. A vidéki közigazgatás a megyei nemesség önkormányzatán alapult, bár a megye élén álló ispánt a király nevezte ki. Csak néhány megyében öröklődött az ispáni tiszt ebben az időben, még a leginkább egyes püspökök kapták meg annak a megyének ispáni tisztét, ahol a székhelyük állt. Így volt az esztergomi érsek Esztergom megye örökös ispánja. A királyok az egész korszakban neveztek ki udvari nemest megyésispánnak, bár ezek inkább kisebbségben voltak az ispánok közt.

Leginkább azonban a király nevében jártak el valahol a vidéken, gyakran megkerülve ezzel a helyi hatóságokat. Ami tanulságos, hogy nincs lényeges különbség az erős kezű Mátyás vagy a gyenge Jagellók kora közt. Ezek a megbízások lehettek egyszerű helyettesítések. Bármennyire is Mátyás korától az egyik legnagyobb létszámot foglalkoztatott hivatalnak számított a királyi kincstár, nem tudtak mindig annyi adószedőt kiküldeni, mint ahány megye és város volt. A megyékben különben is az adókivetéstől a behajtásig több hónapon át ott kellett tartózkodniuk. A kincstár ezért mind Mátyás, mind a Jagellók uralkodása idején egyes királyi palotásokat is igénybe vett adószedésre.

Különösen Mátyás alatt fordult elő, hogy az uralkodó bírói ítélet nélkül birtokokat foglaltatott le. Ezt ugyan a korabeli törvények tiltották, a király azonban – noha szentesítette a törvényt – nem tartotta magát hozzá. Ilyenkor ezt valamely palotására bízta. Sólyomkő várát pl. 1472-ben Farkas Tamással foglaltatta el. 1483-ban Lábatlani (Both) András által a Perényiek ellen szabályos háborút vezettetett, ami birtokaik elkobzásával járt.

Leggyakrabban külföldi és hazai követségekkel – beleértve háborús mozgósítási parancsok kézbesítését – bízta meg udvari nemeseit a király. Igaz, ez nem volt kizárólagos feladatkörük, hiszen bárók, királyi titkárok, más kancelláriai vagy kincstári tisztviselők is jártak el ilyen ügyekben. Ez lehetett komoly diplomáciai misszió éppúgy, mint egy királyi levél kézbesítése.

Beszélhetünk-e arról, hogy az udvari nemesség ekkor is a király társadalmi bázisát képezte? Egyértelmű válasz nehezen adható, hiszen a korabeli Európában országonként, sőt uralkodónként más és más volt az államfő udvara, a nagybirtokosok, nemesek és városok egymáshoz való viszonya. (A hazai városokat itt figyelmen kívül hagyhatjuk jelentéktelen politikai súlyuk miatt, bár az nyilván jelent valamit, hogy néhány gazdag polgár nálunk is bejuthatott az udvari nemességbe.) Csak a kora újkorban, és főként a 17. századi Franciaországban történt meg, hogy a királyi udvar integrálta a főnemességet.

A társadalmi emelkedés ugródeszkája

Magyarországon a 15. századra kialakult egy mintegy 40 családból álló főnemesi réteg, amely a korábbinál jóval több birtokkal rendelkezett, és összefogása esetén az ország területének közel felét kézben tartotta. A báró köznemesi familiárisai, szolgálattevői révén a nemesség egy része felett is ellenőrzést gyakorolhatott. A nemesi tömegeket sem lehetett azonban figyelmen kívül hagyni. Lengyelország után a középkori Európában nálunk volt a legnagyobb a nemesség aránya, a népesség 4,5%-a tartozott ide. Igaz, ennek közel kétharmada jobbággyal nem rendelkező parasztnemes volt, politikai jogokkal rendelkező tömegként azonban volt súlya. A nemesség a megyében és az országgyűléseken (a bárók emellett a királyi tanácsban) hallathatta hangját. 1498 óta a nemesség is bejuttathatta választott képviselőit a tanácsba.

Kialakult egy arisztokrácia, amely akkor is az ország leghatalmasabb ereje volt, ha tagjai nem tartoztak mind az udvarhoz. A rendek számos kérdésben beleszólhattak az ország ügyeibe, pl. a király legfontosabb bevételi forrását, a „rendkívüli” adót ők szavazták meg. Rokoni és patronátusi kapcsolatok pedig az udvari nemességet is összekötötték mind a bárókkal, mind a nemesekkel. Az udvari nemesség összetétele további következtetésekre ad lehetőséget. Az arisztokrata eredetűek számaránya II. Lajos korában – amelyből a legtöbb adatunk maradt fenn – megközelítette a 10%-ot. A korszak bárói családainak azonban csak a felénél mutatható ki, hogy állást vállaltak az udvartartásban, azaz az udvar képtelen volt integrálni a főnemességet.


A társadalmi emelkedés legfontosabb lépcsője az udvarból vezet. Az arisztokráciát alkotó kb. 40 család gyakran cserélődött. Gyakori volt a nagyúri családok kihalása, ritkábban – sok gyerek esetén – lecsúszásuk. Ekkor még alig voltak öröklődő nemesi címek, így a vagyon csökkenése visszadobhatott egy családot a nemességbe. Bejutni országos méltóság megszerzésével lehetett: egy új országos, ún. „igazi” báró pedig már tudott annyi birtokot szerezni, hogy utódai is mágnásnak számíthassanak. Nos, minden királyunk Mátyástól II. Lajosig országos méltóságra zömében udvartartása valamely tagját nevezte ki. Így az udvari nemeseknek személyes érdekük is fűződött ahhoz, hogy jól szolgáljanak uruknak.

Az viszont már az uralkodó egyéniségétől függött, hogy mennyire tudott élni az udvartartásban megtestesülő katonai és politikai erővel. Így volt ez külföldön is. Mátyás jól használta fel ezt az erőt, a Jagellók erre kevésbé voltak alkalmasak. II. Ulászló és II. Lajos azonban jól nősült: tehetséges nőket vettek feleségül, akik, amint kiismerték magukat a magyar viszonyokban, az udvarra támaszkodva kísérelték meg a királyi hatalmat helyreállítani.

2. Képek





1. FIGYELŐFIGYELŐ

PÓTÓ János

A lassan elfogyó emlékmű

Prohászka Ottokár szobra

2003 végén jelent meg az Osiris Kiadó gondozásában Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika című könyve, mely a budapesti történeti és politikai emlékművek 20. századi sorsát kíséri nyomon. Az alábbiakban ebből közlünk rövidítve egy részletet.

Budapest polgármesterének 1947. április 29-én kelt feljelentése a rendőrséghez: „1947. április 26–27-re virradó éjjelen Prohászka Ottokár püspök szobrát a Károlyi-kertben ismeretlen tettesek ledöntötték. A szobor feje a zuhanástól letört, a főalak egyébként egy darabban maradt.”

Fogyóban

Az 1934. június 17-én felállított emlékmű, Fülöp Elemér alkotása már a végzetes zuhanás előtt is több csonkulást szenvedett. Budapest ostromában megsemmisültek mellékalakjai, melyek politikai-ideológiai „üzenetét” a kortárs így összegezte: „A szobron egyszerű talapzaton áll Prohászka Ottokár alakja, amint az élet vizéből üdítő italt nyújt a mellékalakok felé. A mellékalakok: Hungária térdelő alakja, amint támogatja az összeroskadt, a magyar címert kezéből kiejtő magyar férfit és Prohászka felé emeli, ezzel jelképezve, hogy Prohászka az összetört magyar népbe Krisztus hite által öntött új reménységet.” „...a leboruló férfi körvonala a címerrel együtt hasonlít Nagy-Magyarország térképéhez” – írja egy másik méltató. A szobor tehát leckeszerűen „felmondja” a Horthy-korszak revíziós szimbólumait, új elemmel, a hittel gazdagítva a „Kárpátok országának” visszaszerzéséhez vezető utat.

A mellékalakok maradványait 1945 nyarán összegyűjtötték, majd a hétmázsányi töredéket – a többi roncshoz hasonlóan – 1950 után beolvasztották. A főalak 1947-ig a helyén marad, de még egy kis csonkulást szenved 1945 szeptemberében. A Polgármesteri Hivatal 6000 pengőt fizet ekkor a Vignali cégnek „Prohászka Ottokár reliefjének a kőtalapzatról való leszerelése, a Károlyi-palotába szállítása” címén. A talapzat hátsó oldalán elhelyezett dombormű az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga megalapítását ábrázolta.

Motivációk, viták

1947. április 27-én kívánt a magyar katolicizmus megemlékezni Prohászka Ottokár halálának 20. évfordulójáról. (Prohászka 1927. április 2-án a Károlyi- kert közvetlen szomszédságában álló Egyetemi templom szószékén hunyt el.) „Vasárnap reggel az Egyetemi templomba sietők a Károlyi-kert előtt elhaladva vették észre – írja a Kis Újság –, hogy Prohászka püspök bronzszobrát talapzatáról ledöntötték, és a földön a szobor fejét elválasztották törzsétől. A fővárosban gyorsan elterjedt a szobordöntés és -csonkítás híre, mely mély megdöbbenést váltott ki a katolikus tömegekben, és a szobordöntés felfedezése után nemsokára nagy tömegek vették körül a földre sújtott szobrot, majd a szobor fejét a talapzatra helyezték és virágokkal vették körül. Mint lapzártakor értesültünk, a ledöntött Prohászka-szobrot a székesfőváros, mint a szobor tulajdonosa, még a mai nap folyamán elszállíttatja és rendbe hozatja.”

Másnap újra foglalkozott a lap a szoborral, s új szempontok is fölmerültek annak további sorsával kapcsolatban: „Kijavításának ideje alatt a főváros tárgyalásokba bocsátkozik az illetékesekkel, hogy mi legyen a szobor további sorsa. A szobor újabb elhelyezésénél figyelembe kell venni, hogy a Károlyi-kert egy kormányrendelet értelmében nem közterület, hanem magánterület.” De Prohászka esetében nemcsak az elhelyezéssel van gond a Független Kisgazdapárt lapja szerint, hanem az ábrázolt tartalommal is: „Olyan műveket kell alkotnunk – olvashatjuk ugyanazon lapszám ugyanazon oldalán –, amelyek bizonysága mellett muzeálisokká válnak a bűnösebbik múlt többé vagy kevésbé torzó és groteszk szoboralakjai: szentként vagy hősként ünnepelt emberei avagy bálványai egyaránt.” Május 1-jén a Belügyminisztérium sajtóosztálya jelentette, hogy az ügyben „a magyar államrendőrség államvédelmi osztálya a nyomozást megindította. Részletes jelentés rövid időn belül várható.”

Május 3-án tárgyalta az ügyet a főváros városrendezési és közművelődési szakbizottsága. Az ülésen Fodor


Gyula alpolgármester kifejtette: „a munkáspártok nem tartják helyesnek, hogy az eltávolítandó szobrok még mindig régi helyükön vannak”. Álláspontját osztották a kisgazdapárt képviselői is, ami ekkor – két hónappal a párt főtitkára, Kovács Béla letartóztatása után és alig néhány héttel Nagy Ferenc miniszterelnök lemondása előtt – már aligha tekinthető meglepőnek. Katona Jenő kisgazda képviselő szerint „mindazokat a szobrokat, amelyek a közhangulatot hátrányosan befolyásolják, el kell távolítani”, Pásztor Tamás pedig azt javasolta, hogy „takarják le ezeket a szobrokat egy lepellel, és ezzel is kifejezést adhatnak a szimbolikus eltávolításnak”.

A munkáspártok álláspontja burkoltan ha támogatni nem is, de legalábbis szemet hunyni látszik a szobordöntési akciók fölött. Ezt igazolja az is, hogy a kommunista párt kezében lévő államvédelmi osztály (ÁVO) nyomozásának eredményéről nem hoztak nyilvánosságra semmit, de még csak az ügyet többször sürgető polgármesteri hivatal leveleire sem válaszoltak. A tettesek személye és az indítékok homályban maradtak.

Goda Gábor visszaemlékezése szerint – aki akkoriban a kommunista párt tagja és a Polgármesteri Hivatal XI. (idegenforgalmi és közművelődési) ügyosztályának vezetője volt – az akció a szociáldemokratáktól indult. Ezt írja: „A Prohászka-szobor váratlan ledöntése komoly konfliktus volt a kommunista párt és a Szociáldemokrata Párt között. Nem azért, mert mi Prohászkához ragaszkodtunk, de valóban szobordöntésekhez én nem akartam soha hozzájárulni. Ahhoz kellett egy plénum, egy elhatározás, egy végrehajtás stb. Egy szabályosság. Ez nem így történt. [...] Olyan információink voltak, vagy legalábbis olyan feltételezések, hogy a Szociáldemokrata Pártból indult ki ez az akció. Mi jól ismertük Prohászka tevékenységét, és nem a szobrot védtük, nem elvi, hanem módszerbeli kifogásaink voltak.” A kommunisták és szociáldemokraták közötti vita dokumentumaira ugyan nem sikerült rábukkannunk, de más kortársak is úgy emlékeznek, hogy a Prohászka-szobrot „balos” szociáldemokraták döntötték le, még ha a módszer nem is annyira a szociáldemokrata, mint inkább a kommunista pártra volt jellemző ezekben az években. Azt a mai, általánosító megállapítást azonban kissé túlzottnak érzem, miszerint a Prohászka-szobor ledöntése „az egyház és a keresztény pártok visszaszorítását és megfélemlítését” előzte meg, vagyis hogy „a szobrok ledöntése előre jelezte e szervezetek felszámolását, mondhatni a szobordöntéssel az illető szervezet legitimációját kérdőjelezték meg”. A szobordöntések ugyanis nem „üzenetek” voltak, nem a jövőt vetítették előre, hanem már részei voltak a hatalmi harcnak, szerepük pedig az ellenfél kultuszhelyének megsemmisítése.

A tettes beszámolója

Egészen más motivációról számol viszont be négy évtized múltán a szobordöntési akció egyik résztvevője, Faludy György költő, aki akkor – igaz, az MKP megbízására, titkos kommunistaként, de valóban – a Szociáldemokrata Párt tagja volt: „Első emigrációm alatt, Párizsban megismerkedtem Károlyi Mihállyal, aki elmondta nekem, hogy Prohászka az első világháború idején az ő [Károlyi] hívei közé tartozott, és akkor fordult ellene, amikor a politikai opportunizmus ezt kívánta, mi több, őt »farkastorkú gazembernek« szokta volt aposztrofálni. [...] Láttam: úgy látszik, nem tudja, hogy Prohászka szobrát azzal a palotával szemközt állították fel, ahol Károlyi a fiatalságát töltötte, és amelyhez annyi történeti emlék fűződött: ott tartóztatta le Batthyány Lajost Haynau 1849. január elsején. Óvakodtam tehát Károlyit felvilágosítani, hol áll Prohászka szobra.

1946 áprilisának utolsó napjai egyikén [valójában május 8-án] Károlyi hazatért emigrációjából, röviddel azután, hogy én is hazaérkeztem – folytatja Faludy. – Mindjárt az első nap a Károlyi-palotába ment, melyet nem látott 27 esztendeje, körbejárt a szobákban, kinézett az ablakból a kertre, és megkérdezte: kinek a szobra áll ott? Mikor megtudta, ama kívánságát fejezte ki, hogy a szobrot vigyék el kertjéből – majd a palotát és a kertet, pár órával azután, hogy visszakapta, a köz rendelkezésére bocsátotta. Semmi sem történt. Egy év alatt Károlyi háromszor fordult ajánlott levélben az illetékes egyházi hatósághoz (úgy emlékszem, az érseki helynökhöz) azzal a kéréssel, hogy a szobrot az ő (Károlyi) költségén, az általa rendelkezésre bocsátott teherautón szállítsák el bárhová az országban. Minthogy válasz egy évig sem érkezett, Károlyi megkért bennünket, döntsük le a szobrot, lehetőleg úgy, hogy kárt ne tegyünk benne. Így történt. Mindezt a tények kedvéért hozom fel, és nem azért, hogy mentegessem magam. Más dolog, hogy megbántam. Nemcsak azért, mert a szobordöntés nem költők feladata, hanem mindenekelőtt azért, mert sokan félreértették cselekedetemet, és katolikusellenes akciót láttak, vagy akartak látni benne. Ami ugyanolyan téves, mintha valaki az egykori, úgynevezett »keresztény kurzussal« való szembenállást keresztényellenes magatartásnak bélyegezné” – fejezi be a történtek ismertetését Faludy György.

Károlyi és Prohászka

Szavainak hitelét megerősíti, hogy maga Károlyi Mihály is olyan fontosnak tartotta ezt az epizódot, hogy megörökítette emlékiratában. Mint írja: hazatérésük napján este érkeztek a Károlyi-palotába. „Kiléptünk az erkélyre, hogy megnézzük a parkot, amelyet azóta köztérré alakítottak át. A tér közepén jókora szobor állt, amely az én időmben még nem volt ott. »Kinek a szobra?« – kérdeztem a mellettem állóktól. Zavart csend


támadt. Rossz szememmel nem tudtam kivenni a szobor vonásait. »Ki az ott?« – ismételtem meg a kérdést. Titkárom, a lelkes és buzgó Havas Endre a fülembe súgta: »Prohászka püspök szobra.«

Ez hideg zuhanyként ért – folytatódik Károlyi beszámolója. – Prohászka püspök a fehérterror egyházi támogatója és a szocialisták egyik leghevesebb ellensége volt. Pedig eredetileg liberális szellemű, széles látókörű, felvilágosult főpapnak számított, ezért kértem fel éppen őt az első világháború kezdetén, hogy eskessen össze bennünket.

»Ennek pedig el kell tűnnie innen, ha azt akarják, hogy ebben a házban éljek« – jelentettem ki, hátat fordítva a szobornak. Elég különösnek találtam, hogy az elmúlt évben a kormány nem távolította el ezt a Gessler-kalapot, amelyet az októberi forradalom emlékének meggyalázására raktak oda. Később megtudtam, hogy a szociáldemokraták már követelték az eltávolítását.” Huszonhét év emigráció után hazatérve elég sok élmény érhette az egykori köztársasági elnököt, de ezt az apró mozzanatot még évekkel később – immár újra emigrációban – írt emlékiratában is szerepelteti...

Károlyi és Faludy motivációját azonban csak három-négy évtized múltán ismerhette meg a közvélemény. Akkor, 1947-ben, a szándékot nem ismerve, de e szándéktól teljesen függetlenül is joggal tekintette mindenki egyházellenes akciónaka Prohászka-szobor ledöntését.

Utóélet

Visszatérve a szobor ledöntésének módszeréhez: ez – a konszolidáció előrehaladtának megfelelően – már csak részben hasonlít az 1945. évi „népítéletekhez”. Az esemény már nem nappal, fényképezőgépek kattogása közepette történik, hanem lopva, éjszaka. S vitákhoz is vezet a pártok között. Az eredmény azonban ugyanaz: semmi sem kerül nyilvánosságra. Pedig a földön heverő, letört fejű szobor, majd május 2-i elszállítása után a talapzat még sokáig búcsújáró hely maradt, ahova virágot vittek, ahol gyertyát gyújtottak az emberek. Érthető módon elsősorban a katolikusokat foglalkoztatta az ügy. Olyannyira, hogy Kunszery Gyula Verses krónika 1947-ből című poémájában – Kovács Béla letartóztatása és Nagy Ferenc emigrációja közé illesztve – ekképp jellemzi az áprilisi hónapot:

„Ám rendőrségünkre most új munka hárul,

Mert megfeledkezvén jobbik önmagárul,

Egynémely siheder alattomba, orvul,

Tovább faragott a Prohászka szoborbul...”

A szobrot a főváros javíttatja meg a Vignali Raffael Műércöntödében. Az elvégzett munkákról kiállított számla, pontosabban a szobor ebből kihámozható sérülései arról tanúskodnak, hogy a szobor fejét nem utólag, ledöntés után választották le a törzsről, mint a sajtótudósításban szerepelt, hanem a zuhanás következtében szakadt le. A kettő közötti különbségtétel nem értelmetlen szőrszálhasogatás, hiszen egy szobor ledöntése az ábrázolt emlék „megsemmisítését” célozza, a már ledöntött szobor szétdarabolása pedig az emlék „meggyalázását”, „megbecstelenítését”. A „szoborcsonkítás” vádja alól tehát fel kell mentenünk az elkövetőket, a számlán ugyanis ez olvasható: „A Prohászka főalak leszakadt fejének visszahelyezése, az esés következtében a derékon három helyen mutatkozó és majdnem körülvonuló szakadás és a leszakadt kehelytartó kéznek visszahegesztése.” Ha derékban majdnem eltört a szobor az esés következtében, a fej magától is leszakadhatott.

A megjavított szobrot a polgármesteri hivatal 1947 augusztusában felkínálja a Budapesti Érseki Helytartóságnak „azzal a kívánsággal, hogy annak elhelyezése csakis olyan területen lehetséges, amely területet az egyház birtokol”. Az érseki általános helytartó 1948. áprilisi levelében azt kéri, hogy a szobrot szállítsák a Bazilika alagsorába, de az még az év végén is Vignali műhelyében volt. Ezután, ismeretlen időpontban a Kiscelli Múzeumba került – évtizedekre. Székesfehérvári hívek 1977-ben kezdeményezték a szobor visszaszerzését, de csak évek múltán, 1982-ben jártak sikerrel. A restaurált szobrot ekkor vette át a fővárostól tartós letétbe a római katolikus egyház, s 1984. április 2-án Székesfehérváron, a Vasútvidéki Plébánia templomkertjében állították föl, ott, ahol 57 évvel korábban Prohászka Ottokár püspököt eltemették.

2. Képek






1. PÓTÓ JánosPÓTÓ János

Prohászka Ottokár (1858–1927)

Római tanulmányok után 1881-ben szentelték pappá. A következő évtől Esztergomban volt káplán, 1884-től két évtizedig az esztergomi papnevelő intézetben a teológia tanára, majd 1904– 1905-ben a budapesti egyetemen a dogmatika tanára, 1905-től haláláig pedig székesfehérvári megyéspüspök. 1909-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1920-ban rendes tagjává választotta. Tagja volt a Szent István Akadémiának, a Petőfi Társaságnak és a Kisfaludy Társaságnak. 1920–1922-ben a nemzetgyűlés tagja, majd a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke.

Több tucatnyi könyvet írt, összes művei halála után huszonöt kötetben láttak napvilágot. 1911-ben mind egyházi, mind politikai körökben nagy vihart kavart, hogy az akadémikus püspök három művét (Modern katholicizmus című könyvét [1904], Az intellectualismus túlhajtásai című akadémiai székfoglalóját [1911] és a Több békességet című cikkét [1909]) egyházi indexre tette a vatikáni Sacra Congregatio Indicis.

Mint életrajzi adatai is jelzik, Prohászka hitszónokként, íróként és egyházi főméltóságként központi szerepet játszott mind a hazai katolicizmus megújításában, modernizálásában, mind pedig a politikai katolicizmus, a keresztényszocializmus szervezésében. Több békességet című cikkében írta: „A társadalmat nem lehet lekötni középkori formákba, s fejlődése a szociális igazságnak s a demokráciának állama felé tart. Távol lesz tehát tőlünk az elvi ellenkezés ez irányzattal s e formákkal, s nem fogunk elvből farkasszemet nézni a demokrata pártokkal.”

2. Képek



1. DISPUTADISPUTA

RÓNA-TAS András

Az őstörténet-kutatás vitás kérdéseihez

Észrevételek Szabó István Mihály elméletéhez

„A történettudomány a legnagyobb lépését az elmúlt öt évtizedben az őstörténelem kutatásában tette meg. Ezek nagy része a természettudományok és a technika, a civilizáció térhódításának volt köszönhető”. A magyar őstörténelem kutatói között is lappangó, de szakmai berkekben hangos viták folynak. Folyóiratunk nyilvánosságot kíván adni e vitáknak. (A szerk.)

A História 2003/5–6. számában „A magyar őstörténetkutatás új távlatai?” címmel összefoglaló jelent meg Szabó István Mihály: „A magyar őstörténelem egy biológus szemével” című előadásáról. Az előadás (amelyen jelen voltam) alapvető tájékozatlanságról, tudománytalan állításoktól, tévedésektől hemzsegett, s egy nyilván jószándékú szerző dilettáns nézeteit tükrözte. Ezt adta vissza „hűen” a Históriában megjelent, az előadásról készített összefoglaló.

Szabó István Mihály „hangsúlyozta, hogy a nemzetközi történettudomány új iránya az emberiség történetét mindinkább a szűkebb, illetve tágabb természeti környezet állapotával együtt vizsgálja”. Ez az állítás nem igaz, ugyanis a történettudomány amióta tudomány, mindig a társadalom és a természet kölcsönhatásában vizsgálta a történelmet. Csak kuriózumként említem, hogy egy német szerzetes a 10. században a magyar honfoglalást természeti katasztrófával és éhínséggel magyarázta. De a modern történelemtudományból is csak tallózva említek olyan vitákat, amelyek pl. a nomadizmus kialakulását vizsgálták a természeti környezet változásával kapcsolatban, az európai magaskultúra összefüggéseit kutatták a mérsékelt égöv éghajlatának változásaival kapcsolatban, a folyóvölgyi nagy kultúrák bukását fürkészték a bioszféra változásának függvényében, s a sort természetesen hosszan folytathatnám. Természetesen elképzelhető lenne, hogy a bioszféra és az emberi társadalom viszonyában Szabó István Mihály valami újat fedezett fel, de erről szó sincs. Szabó István Mihály eddigi bibliográfiájában semmi ilyenre utaló tanulmányt nem találtam. A magyar kutatások is foglalkoznak a történeti földrajzzal, történeti éghajlattannal, történeti növényföldrajzzal, talajtannal, geofizikával (Pl. „Bevezetés a magyar őstörténettudomány forrásaiba” IV. kötet, vagy Zichy István kutatásai, N. Sebestyén Irén vagy Hajdú Péter tanulmányai). László Gyula nagy vitát kiváltott akadémiai doktori disszertációja is éppen az uráli népek korai történelmét kísérelte meg életföldrajzi módszerekkel új megvilágításba helyezni.

Szabó István Mihály az uráli népek történetéről alakult új nézetekről ír. Első állítása, hogy „az uráli népek történetét az eddigi vélt 6–7 ezer év helyett 35–40 ezer évre vezethetjük vissza”. Itt azonban a szerző, s persze az általa erősen szelektíven használt irodalom, visszaél a fogalmakkal. Minden nép története visszavezethető Ádám és Éváig, vagy Noéig vagy a homo sapiens sapiens kialakulásáig, hiszen ha azt állítjuk, hogy egy nép 6–7 ezer évvel ezelőtt jött létre, mindig föltehetjük a kérdést, hogy előtte hol voltak, s természetesen feltehetjük azt a kérdést is, hogy azok előtt, akik 30–40 ezer évvel ezelőtt éltek, kik és hol voltak még korábban? Az az állítás, hogy az uráli nép 30–40 ezer évvel ezelőtt jött létre, üres állítás. Szabó István Mihály semmivel nem tudja bizonyítani, hogy a 30–40 ezer éve élt népcsoport uráli nyelvet beszélt.

Lehetne ezt bizonyítani? Hogy egy nyelv milyen régi, az természetesen régóta tudományos vizsgálat tárgya. Hogyan lehet egy rekonstruált nyelv, például az uráli vagy a később idézett ugor rekonstruált nyelvek történeti korát bizonyítani? A sok módszer közül én csak kettőt említek meg. Az első éppen a bioszférával van kapcsolatban és azt vizsgálja, hogy milyen természeti környezet tükröződik a rekonstruált, vagyis a későbbi nyelvek vizsgálata alapján a korai időre feltételezett nyelvben. Mind az indoeurópai, mind az uráli nyelvek történetének és korának rekonstrukciójához, de más nyelvek történetének rekonstrukciójához is használják ezt a módszert, s a módszer használói természetesen szoros kapcsolatban állnak a bioszféra történetének kutatóival és azok legújabb eredményeivel. Sem Szabó István Mihály, sem az általa használt irodalomban nincs olyan eredmény, amely a 30–40 ezer évvel ezelőtt Európában élt emberek nyelvéről egyetlen hiteles adatot tudna felhozni, vagy akárcsak valószínűsíteni tudná, hogy uráli nyelven beszéltek.

Szabó István Mihály kijelenti: „A magyarok ősei az uráliak azon ága között voltak, akik a pleisztocén végén Észak-Európába, majd Szibériáig vándoroltak. Itt az Ob alsó folyása vidékén különült el önálló etnikumként a magyarság, és innen tért vissza Európába.” Ez olyan állítás, amelyet már többen is vallottak, de azóta a legújabb


kutatások megcáfoltak. Tudományos érvek szólnak az ugor őshaza Ob melletti helye mellett és ellene, ezeket azonban Szabó István Mihály mintha nem ismerné. Ugyancsak nem ismerteti a homo sapiens sapiens vándorlásáról folyó komoly tudományos vitát, illetve csak az egyik nézetet, az Afrikából való kivándorlás elméletét említi.

Szabó István Mihály ismertet olyan újabb kutatási eredményeket, amelyek szerint a homo sapiens sapiens Afrikából a Közel-Keleten át Belső-Ázsiába, majd onnan Anatólián (vagyis a mai Törökországon) és a Balkánon át jutott el Nyugat-Európába. Az ősembernek ez a hihetetlen távokat átívelő vándorlása valóban komoly vita tárgya a tudományban. Szabó István Mihály azonban nem ismerteti az ellentétes nézeteket, ami pedig egy ilyen esetben a tudomány elengedhetetlen feltétele.

Szabó István Mihály egy 2000-ben elvégzett genetikai vizsgálat eredményét idézi: „E vizsgálat szerint a homo sapiens sapiens europoid rasszelemeinek az Európát elsőnek benépesítő hulláma során (35–40 ezer éve) Kelet- és Észak-Európát a magyarok, lengyelek, ukránok és horvátok eredetüket tekintve közös ősei foglalták el.”

Itt újabb terminológiai zavarral szembesülünk. Az europid rassz terminust a fizikai antropológia használja mindenekelőtt a fosszilis csontok mérése alapján. A genetika robbanásszerű fejlődésben van, de egyelőre a csontrendszer típusának kialakulásáért felelős genetikai kombinációkat még nem sikerült azonosítani. Másfelől a fosszilis csontok génállományának vizsgálata még éppen csak hogy megkezdődött, bár igen ígéretes módon fejlődik. Nagy érdeklődéssel várjuk annak a néhány emberi csontmaradványnak a genetikai térképét (genomját), amelyet sikerült 35–40 ezer évvel ezelőtti időre datálni. Ilyen kutatásokról azonban itt nincs szó! A Szabó István Mihály által idézett vizsgálatok a mai népesség genetikai állományának vizsgálatáról szólnak. Itt valóban megkíséreltek rokonsági fokozatokat megállapítani, azonban ezek erősen statisztikai jellegűek, ami nem is csodálható, ha tudjuk, hogy az emberi haploid genom mintegy három milliárd bázisból áll. Amikor azt állítja egy ilyen kutatás, hogy A és B népcsoport genetikai „rokonsága” mondjuk 40%, akkor természetesen nem tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt 50% volt és mostanára csökkent 40%-ra, vagy száz évvel korábban 30% volt és mostanára nőtt 40%-ra. S mindezt egyelőre képtelenek vagyunk 30 ezer évre visszafelé követni. A mai lakosság genetikai vizsgálatából ezért ezekkel a módszerekkel egyelőre nem lehet történeti következtetéseket levonni, legfeljebb kutatási hipotéziseket lehet felállítani. Ezek értéke azonban korlátozott.

Szabó István Mihály nem választja szét a biológiai, az etnikai és a nyelvrokonságot. Ma tudománytalannak kell minősítenünk minden olyan nézetet, amely nem határozza meg a háromféle kategória egymástól való különbségeit és összefüggéseit.

Az olyan állítások, amelyek szerint „orosz kutatók egy Kr. e. VI. évezredben itt feltűnt lovas nomád népet a magyarokkal azonosítottak”, egyszerűen a képtelenségek közé kell sorolnunk. Lovas nomádokról, tehát lóháton mozgó népekről a Kr. e. VI. évezredben, vagyis a csiszolt kőkorszak közepetájt nincs semmilyen megbízható adatunk, s ha ilyen adat volna, mivel bizonyítható, hogy azok magyarok és nem pl. szkíták voltak?

Nem térek ki Amerika obi-ugorok által történt „elfoglalására”, vagy a penut indiánok nyelvének az ugor nyelvekkel való rokonságára. Ez ugyanis nyelvészeti kérdés. Nem azt kifogásolom, hogy egy jeles mikrobiológus nem ért a nyelvészethez, hanem azt, hogy ilyen kérdésekben nyilatkozik. Azt, hogy olvasmányai között nem tudja szétválasztani a búzát az ocsútól, a tudományos eredményeket az áltudományos cikkektől. Az áltudományos és dilettáns nézetek mindenütt fellelhetők a világon. Nem meglepő, hogy e nézetek szerzői előszeretettel idézik egymást. Ilyeneket idézett előadásában mint „nemzetközi szakirodalmat” Szabó István Mihály is. Egy új nézet hitelét nem az állítás újdonsága teszi tudományossá (ilyet csak a bulvárlapok állítanak), hanem az eddigi nézetek tudományos cáfolata és az új nézetek tudományos bizonyítása.

2. Képek



1. HÍREKHÍREK

FARKAS Ildikó

Magasföldi élet Tibetben

Kínai régészek ez év júniusában bejelentették, hogy Tibet területén, a Qinghai– Tibet vasút építése során, Nagqu város körzetében bizonyítékokat találtak arra, hogy Tibet már az őskorban is lakott terület volt, amit eddig – a térség tengerszint feletti magasságát (átlagosan 4-5 ezer méter) tekintve – nem feltételeztek.

A most 4900 méter magasságban előkerült, 3-4 ezer éves, vadászathoz és földműveléshez kapcsolódó kőeszközök azt mutatják, hogy az ősi tibetiek mintegy 5000 méter magasságban éltek letelepedett életformában. Ebben a magasságban nemcsak a mostoha természeti viszonyokkal kell megbirkóznia az itt élőknek, hanem az alacsony hőmérséklettel és az állandó oxigénhiánnyal is. A feltárt települések olyan helyekre épültek, ahol védettek voltak a széltől, közel voltak vízlelőhelyekhez és aránylag könnyen összeköttetésben állhattak egymással.

A leletek 37 helyszínről kerültek elő: sírokat (köztük tíz szárny alakú halomsírt), őrtornyok maradványait, mellettük kőeszközöket – minden idők legnagyobb tibeti leletmennyiségében! – találtak itt a szecsuáni egyetem munkatársai. Állatcsontok és megkövült széndarabok is előkerültek, valamint agyagedény-maradványok.

Most első ízben sikerült vallási relikviákat feltárni Tibet területén, ami a kutatók szerint az akkori életforma bizonyos fejlettségére mutat. A buddhizmus előtti tibeti vallás szellemekben hitt, amelyeket kövek, tavak, fák és megalitok formájában tisztelt. Erre példát is találtak, egy 3,7 méter átmérőjű megalit kör formájában.

A minószi civilizáció vége

Aminószi civilizáció Krétán Európa első magas műveltségű – ismeretlen népességű – bronzkori kultúrája volt Kr. e. 2300-tól 1450-ig, amikor is az égei térségbe betörő indoeurópai akhájok elfoglalták Krétát és ezzel véget vetettek Földközi-tengeri uralmának. A kutatókat régóta foglalkoztatta, mitől gyengült meg a korábban virágzó, fejlett civilizáció, amely saját írásrendszert is kifejlesztett, és évszázadokig az egész Földközi-tenger térségét uralta. Évtizedekig úgy gondolták, hogy az Égei-tengeren a Thera vulkán Kr. e. 1400 körüli kitörése – amely elpusztította a mai Santorini sziget akkori nagy részét – okozta a krétaiak végét is, hiszen a vulkán mindössze 110 km-re fekszik Krétától. (A vulkánkitörés miatt elsüllyedt sziget emlékét Atlantisz legendája őrizte meg.) A knósszoszi palotát is feltehetően egy természeti katasztrófa rombolta le (egyes vélemények szerint Kr. e. 1425 táján), amelyet többé nem építettek fel.

Ez az elmélet 1987-ben megdőlni látszott. Akkor ugyanis dán tudósok a grönlandi jégtakaróból származó, mélyfúrással kibányászott jégminták vizsgálatából megállapították, hogy a Thera vulkán Kr. e. 1645-ben tört ki, azaz 150 évvel korábban, mint azt addig feltételezték, ami valószínűtlenné tette, hogy ehhez köze lehetett volna Kréta hanyatlásának.

Amerikai szakemberek azonban úgy vélik, a Thera kitörése sokkal pusztítóbb volt és hosszabban tartó környezeti hatásokat okozott. A kutatók rövidebb, illetve hosszabb távú következményeket határoztak meg. Azonnali pusztításokat okozott a számítások szerint 15 méteres szökőár, amely a part menti településeket, kikötőket és a hajókat pusztította el. A vulkáni hamu felhői több száz kilométeres körzetet terítettek be, ami elpusztíthatta a termést és sokáig használhatatlanná tette a földeket. A hosszú távú következmények között szerepelt még az éghajlat időleges módosulása (lehűlés) is. Mindez együttesen – a közvetlen pusztítás után a kedvezőtlen természeti feltételek – járult hozzá Kréta fokozatos gyengüléséhez, amely így 150 év múlva már nem tudott védekezni a támadók ellen.

2. Képek





1. MAGYAR ÖRÖKSÉGMAGYAR ÖRÖKSÉG

VESZPRÉMY László

Német királylányból magyar szent

Gizella-emlékek Metztől Passauig

Létesüljön „Magyar örökség”- program a világörökség mintájára – ez volt a javaslatunk az állami és nemzeti jelképeket, kulturális örökségünket áttekintő bizottság ülésén az idén tavasszal. A program célja: számba venni, megismertetni, megőrizni a mai magyar állam területének tárgyi-képi-táji, történelmi hagyományait és a világ különböző részein fennmaradt emlékeket, amelyek a magyarsághoz, a magyar történelemhez kötődnek. A program alakulását folyóiratunk nyomon követi.( A szerk.)

Szent István mellett felesége, Gizella is a magyarországi államalapítás és egyházszervezés szimbolikus jelentőségű alakja. Gizella bajor II. (Civakodó) Henrik és burgundiai Gizella leányaként 984 táján született. A források szerint mindenben megfelelt a középkorban elvárható „királynéi” szerepkörnek; mint István legendája írta: „az Istennek szolgálók gyülekezetei iránt mily buzgónak s jótevőnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyház keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített vagy szőtt oltári ékességei”.

Gizella „befeketítése”

Mégis, a személyével közvetlenül kapcsolatba hozható s ráadásul a fennmaradt tárgyak köre igen szűk, s a történeti hagyomány is meglehetősen ellentmondásos. A német történetírók tendenciózusan képviselték a nézetet, hogy a magyarok térítője nem a magyarok első királya, hanem annak német felesége, sőt maga Gizella testvére, II. (Szent) Henrik volt, aki 1002–24 között német- római császár volt. A császár testvért a 12. század közepére egyenesen a „magyarok apostolaként” emlegették. Ugyanakkor a középkori magyar krónikairodalom Gizella térítő szerepéről sem vett tudomást. Sőt tudatosan elszürkítette Gizella képét.

Alakjának befeketítéséhez kitűnő alkalmat kínált az a körülmény, hogy Imre herceg halálával (1031) – még István életében – trónutódlási válság tört ki, s a király megvakíttatta Vazult. A Vazul-ági királyok történeti emlékezete a kegyetlen tettet István helyett Gizellára hárítja át. Bonfini latin, illetve nyomában Heltai Gáspár magyar nyelvű krónikájában már egyenesen két különböző Gizelláról tesz említést: a „jó” Gizella még István életében meghal, aki utána feleségül veszi a „gonoszat”. Gizella teljes vagy részleges negatív beállítása mindvégig megfigyelhető.

István és Gizella házassága

Kétségbevonhatatlan, hogy István és Gizella házassága a középkori magyar történelem szempontjából létfontosságú békés évtizedeket biztosított Magyarország számára, miközben az élvezte a német, különösen a bajor régió kulturális, egyházi, politikai és katonai támogatását. István gazdag hitbért biztosított feleségének, amit halála után István unokaöccse, Orseolo Péter király (1038–41, 1044–46) visszatartott. Sőt Péter őrizet alatt tartotta Gizellát. Péter és Gizella viszonya elmérgesedett. Az özvegy legkésőbb 1045-ben III. Henrik (1039–56) császárral elhagyta az országot. Feltehető, hogy Gizellával tartott közvetlen német kísérete is, noha később magyarországi nemesek – pl. a Vas megyei Hermányok, Sopron megyeiek – származásuk, illetve előkelőségük bizonyítására arra hivatkoznak, hogy Gizellával érkeztek az országba.

Az ezredforduló Magyarországára a bajor házasság, Gizella és kíséretének megjelenése egy frissen térített országban minden bizonnyal pozitív hatást fejtett ki a kereszténység terjedésére, a magyar királyi család politikai súlyával pedig végleg eldöntötte a hatalmi küzdelmeket az Árpádokon belül Géza és fia javára. A 990-es évek közepére tehető, politikailag motivált frigy előkészítésében Szent Adalbert prágai püspök szerepe nem zárható ki. Adalberttel kapcsolatban a házasságkötésről tudósító délnémet scheyerni bencés apátsági hagyomány csak a 15. század közepéről ad hírt arról, hogy István itt házasodott, s itt találkozott Gizellával és Szent Ulrich (!) püspökkel. (Az eseményt ábrázoló itteni festmények pedig 17. századiak.)

A veszprémi Gizella-hagyomány

A magyarországi Gizella-hagyomány letéteményese kétségkívül a veszprémi püspökség lett. A székesegyháznak


kegyura a királyné, így királynéi kápolnaként is működött. Itt áll a királynék trónszéke, s itt őrizték 1217-ig Gizella drágakövekkel díszített, 12 márka súlyú színarany koronáját, amíg azt II. András király (1205–35) pénzzé nem tette.* A királyné koronázásának joga, valamint a királynéi kancellári tiszt a veszprémi püspököt illette, de a kancellári tisztet rendszeresen csak a 13. század végétől tölti be. Az esztergomi érsekkel szemben első ízben a pápa biztosítja 1216-ban a királyné koronázásának jogát, hogy azután 1276-ban a püspökség alapításától gyakorolt jogként említsék ismét. A veszprémi székesegyházban ma is álló, legkorábbi részleteiben 13. századi ún. Gizella-kápolna is e folyamatos tisztelet jele.

Későbbi magyarországi hagyomány – s a veszprémi lokálpatrióták mindmáig úgy tudják –, hogy Gizella az általa alapított veszprémi katedrálisban, s nem a passaui Niedernburgban halt meg május 7-én, és temették el legkésőbb 1065-ben. Ez az állítás azonban félreértésből is fakadhat. Gizella emlékére ugyanis Veszprémben 1503 körül felállítottak egy máig fennmaradt emlékkövet. A makranci emlékkő azonban bizonyítja, hogy az első király feleségeként – a krónikások vádaskodásai ellenére – a székesegyház alapítójaként tisztelték, amiről először 1232-ben tesz oklevél említést. A királyné magyarországi temetésének tényéről a 13. század első feléből írnak először Albericus krónikájában, ill. az adataiban megbízhatatlan Magyar–lengyel krónikában, igaz, niedernburgi eltemetésére is a legkorábbi tanúnk az ott 1517-ben megfordult híres német humanista, Aventinus. Bonyolítja a helyzetet, hogy mivel a 14. században Szent Imre ereklyéit is elhelyezték Passauban, az ottani „Gizella-sírt” könnyen azonosíthatták Szent Imre anyjának – magyar királyné – a sírjával a Kölnbe és Aachenbe tartó magyar zarándokok.

Gizella nevét és egykorú ábrázolását megőrizte a fehérvári egyháznak adományozott miseruha (1031), a későbbi magyar koronázási palást. Hasonlóképpen látható alakja az 1006-ban Regensburgban apácaként elhunyt – szintén Gizella nevű – anyja emlékére általa már magyar királynőként elkészíttetett ún. Gizella-kereszten (ma München, Residenz). A pápának adományozott, de a francia forradalom alatt elpusztult, Metzben őrzött miseruhán azonban már csak a neve szerepelt. A magyarországi bencés monostorok 1508-ból származó leltára egy bakonybéli evangéliumos könyvről véli tudni, hogy az Gizella adománya volt, sőt Gizella adománylevelének egy 15. századi töredéke is ismeretes, amely a bakonybéli monostornak juttat birtokokat.

Gizella Passauban

A Gizella-tisztelet európai központja, legalábbis a 14–15. század óta, a passaui Niedernburg apácakolostor. Az itt fennmaradt sírja nem esik messze az István első vértanúnak (tehát nem a mi István királyunk) szentelt püspöki székesegyház monumentális épületegyüttesétől. A Duna és Inn folyók által körbefont kimagasló félszigeten álló ősi apácakolostor éppen II. Henrik (1002–24) császár révén jutott birodalmi kiváltságokhoz, s Henriket feleségével együtt joggal tisztelték második alapítójukként. Érthető, ha testvére, Gizella, a magyar királyné, ide vonult vissza özvegységében, s vált a kolostor 11. századi történetének leghíresebb, a sorban harmadik apátnőjévé.

A sírjaként azonosított helyen mindenesetre fennmaradtak csontmaradványok, amit egy 70 év körüli, igen magas, úgy 170 cm-es női csontvázként már a 20. század elején azonosítottak. Még ennél is jelentősebb, hogy ránk maradt 11. századi sírjának fehér mészkő fedőlapja (154 × 54 × 30 cm), amelyen egy csavart szárú hordozható kereszt, felül két egymásra néző sassal látható. A feliratból annyi derül ki, hogy itt a május 7-én elhunyt Gizella apátnő (Gisyla abbatissa) nyugszik. Az évszám lejegyzésének elmulasztása érthető, hiszen az elhunytakról úgyis megemlékeztek minden évben haláluk napján. 1420 körül már biztosak voltak abban, hogy az apátnő azonos a magyar királynéval, hiszen ekkor készítették a ma látható gótikus sírépítményt, egy újabb fedőlappal, ami egyértelműen István feleségeként (uxor Stephani) nevezi meg, noha a halála éveként megadott 1095-ös év nyilvánvalóan elírás eredménye. (Talán egy a sírban eredetileg elhelyezett ólomtábla kopott szövege alapján.) Nyilván Gizella tiszteletének híre miatt látogatta meg kíséretével sírját a mohácsi csata (1526) után menekülő Mária, özvegy magyar királyné is.

Magyarországi tisztelete a 18. századtól új lendületet vett: kísérletek történtek hamvai Magyarországra szállítására is (1760–70-es, 1930-as évek), Ferenc József mauzóleumot készült sírjához felállítani. Mégis, a passaui sír mindmáig különösen kedvelt a németországi magyarok és a hazai zarándokok körében, amiről az emlékkönyvek, emléktáblák és koszorúk feliratai tanúskodnak. Magától értetődő, hogy a szentté avatott testvérrel (Henrik), férjjel (István) és gyermekkel (Imre) rendelkező, a német uralkodókkal vér szerinti rokonságban álló, apátnőként elhalt Gizellát szentnek kijáró tiszteletben részesítsék Passauban. Igaz, Koller Ignác veszprémi püspök kezdeményezései után csak két évszázaddal nyilvánították boldoggá (1975), s kapott hivatalosan is saját miseimádságokat. Végül is Gizella éppen Passauban vált német királylányból magyar szentté.


2. Képek







1. GLATZ FerencGLATZ Ferenc

Nemzeti történelem kronológiában elbeszélve

Az új magyar történelmi kronológia szakmai programvázlata

Újra kell építeni a magyar történettudomány adatbázisát, és ennek részeként új, részletes történelmi kronológiát kell összeállítani – mondottuk 1991-ben, amikor kidolgoztuk az új történeti kézikönyvsorozat tervét, és bejelentettük azt a békásmegyeri történelemtanítási konferencián. E sorok szerzője – az azóta megindult Történeti Atlasz, az Adattárak tervei mellett – elkészítette az új történeti kronológia koncepcionális programját, amelyet a História Szerkesztősége és az MTA Történettudományi Intézete vezetősége 1993 szeptemberében megvitatott. A kronológia ezen koncepciója tartalmazta már azokat az alapelveket, amelyekre 1993–94-ben két munkám épült fel. (1993. január–1994. február között elkészítettem 20 ív terjedelemben a Rövid magyar történeti kronológiát és 16 ív terjedelemben az egykötetes Rövid magyar történeti összefoglalót. Ezek a szövegek képezték A magyarok krónikája alapját. A rövid történeti kronológia végül szerkesztett formában A magyarok krónikája lapszéli kronológiája lett, az „egykötetes” magyar történet pedig ennek összefoglaló [„kék lapok”] fejezetei. Kihagyva a neveket, konkrét dátumokat, amelyek a kötet „szócikkeiben” kerültek részletezésre.)

Az 1993-ban összeállított rövid kronológia már feltörte a kronológiák hagyományos műfaját: jobban elbeszélő formában íródott; kiterjeszkedett az esemény tartalmi ismertetésére is. Tematikájában is a korábbiaknál erősebben „engedte szóhoz” a gazdálkodás, a művelődés eredményeit, ami magával vonta a történelem írott emlékei mellett a tárgyi emlékanyag, a korabeli tudósítások bő idézését.

1996-ban azután akadémiai közfeladatokra választottak, és ennek következtében az új, részletes kronológia elkészítésének programja elakadt.

2000 nyarán azután ismét elővettem az 1993 szeptemberében kialakított koncepció szövegét, átdolgoztam. A magyar történettudomány helyzetéről készítettem akkor nagyobb tanulmányt, az ún. akadémiai diszciplínaviták keretében. Ennek részeként dolgoztam át az 1993. szeptemberi kronológia-programot is. Akkor még úgy látszott, hogy az akadémiai elnöki funkció mellett az utolsó években lesz időm a munka indítására, összefogására, szerkesztésére és részben írására is. A dolgok másként alakultak.

A millenniumi és akadémiai közfeladatok, a sok egyéb tárgyú szöveg készítése lekötötte erőm jelentős részét, legközvetlenebb szakmai barátaim, Szakály Ferenc (1999), Engel Pál (2001) halála kedvemet szegte. 2001-ben azután a História fiatal erőit, tanítványaimat és az intézet „maradék” vezetőit összefogva pályáztunk a Széchenyi-programra és nyertünk el egy nagyobb támogatást az új magyar történeti kronológia elkészítésére.

Az alábbi szöveg a 2000 nyarán kialakított és 2001-ben „korszerűsített” változata az 1993. évinek.

A „történeti kronológia” a történetírás egyik műfaja. A monográfia, tanulmány, forrásközlés, történeti esszé mellett mindig is a szaktörténetírás megbecsült műfaja volt. Adatokat, információkat közöl időrendi sorrendben. Ezért is nem a széles közönség vagy a kutatótársak ún. szórakoztató olvasmánya, hanem „kézikönyv”. Amelyet adatok pontosítása – elsősorban a történés időpontjának, helyének pontosítása – végett veszünk kézbe. A kronológia tárgya lehet éppen úgy a megtörtént történelem egésze, mint egy monográfiának, egy forrásközlésnek. De éppúgy lehet tárgya a történelem egyik jelenségsorozata: a politikai élet, a gazdaság, a társadalom, a művelődés vagy éppen a természet (növény-, állatvilág, Föld) történelme.

Az információ hordozója (éppúgy, mint a monográfiáé, forráskiadványé) lehet az írásbeliség, a vizualitás (álló- és mozgókép) vagy a szóbeliség (oralitás). Kronológia a jövőben készülni fog feltehetően képeskönyvben, mozgófilmen, hangszalagon vagy CD-ROM-on is. Hiszen ezek az új ismerethordozók kikövetelik maguknak az új történettudományos műfajokat is.

I. A kronológia tárgya

A teljesség igénye

Az új magyar történeti kronológia arra vállalkozik, hogy a történelmet lehető teljességében mutassa be.


A történeti kronológiák eddig elsősorban a politikára, a hadi életre, a felfedezésekre (technikából, a kultúrából), valamint a „nagy emberek” életadataira összpontosítottak. A műfajból is ered ez a tematikai irányultság. Hiszen a hagyományos történeti kronológia dátumot, helymegnevezést és neveket tartalmaz. Az időponthoz köthető információk pedig elsősorban ezen témakörökben állnak rendelkezésünkre.

Az új történeti kronológia arra tesz kísérletet, hogy az ember környezetformáló tevékenységének teljességét állítsa központba, a „hagyományos adatok” mellett. (Mind a természeti és emberi környezetet, mind az épített környezetet formáló tevékenységét.)

Magyarok és együtt élő népek

A kronológia a magyarságról és a velük egy államigazgatási határok között élő nem magyar népekről szól. Beszél a magyarokról és a velük jött népekről, akik itt a Kárpát-medencében Kr. u. 900 körül megjelentek, és beszél azokról, akiket itt találtak, akikkel közösen területigazgatási szervezetet (államot) alapítottak. És beszél azokról, akik azután (az évezred során) ide érkeztek. A kronológia tárgya tehát minden embercsoport, egyén, aki itt részt vett a közösség önfenntartásában, a közösségi szervezet építésében, a helyi természeti környezet alakításában. Különböző nemzethez, különböző hitfelekezethez tartozó és különböző szociális-társadalmi rendbe tagozódó emberek.

Természeti és épített környezet (szállásterület)

Tárgya munkánknak az ember mindenkori természeti és épített környezete. A természettörténet kutatását a történettudomány új és fejlesztendő irányának tartjuk. Ezért is tárgyaljuk a magyarság mindenkori szállásterületének – mind a keleti sztyeppék, mind a Kárpát-medence – természeti viszonyait. A természeti környezet, a föld, az éghajlat, a vízviszonyok meghatározták, befolyásolták évezredeken át – igaz, változó erővel – az önújratermelés feltételeit: élelmezést, termelést, öltözködést, munkamegosztást, sőt a közösségi élet (akár a hadviselés) ritmusát is. És ugyanakkor e nép – ahogy minden más nép – az élelem megszerzése, termelése, az életminőség fokozatos javítása közben beavatkozott a természet rendjébe. Egy volt a természet egészét alakító tényezők közül, s fokozatosan – ahogy más népek is – az egyik legerősebb természetformáló erővé lépett elő. Mivel az embert általában a természet részeként kívánjuk tárgyalni, bemutatjuk a velünk élő mindenkori növény- és állatvilágotis.

Ez a kronológia kiemelt figyelemmel tárgyalja az épített környezetet. Részben a létrehozott köznapi élet tárgyi kultúráját: a termőföld, a víz, az erdő, a környezet haszonra fogásának eszközeit, az utakat, az épületeket a természet kihasználására, illetve megóvására épített műtárgyakat. Ezek mutatják is az ember természet-átalakító, -hasznosító vagy a természet önpusztítását megakadályozó törekvését és az ember, talán nem szándékolt, rombolásait is.

Időhatárok

A kronológia természetesen, a magyar történetírás (és történeti kronológiák) hagyományait követve, tárgyalja a honfoglaló magyarok „előtörténelmét” is: ameddig mai tudásunk alapján megtehetjük, nyomon követjük a magyarok őstörténelmét az ázsiai részkontinensen. És – ugyancsak hagyományosan – tárgyalja a Kárpát-medencében a magyarok megtelepedése előtt itt élt népeket.

Földrajzi határok

A kronológia tárgya elsősorban a magyarság és a vele egy igazgatási egységben élő emberek történelme. A történések földrajzi határai a mindenkori államhatárok. De az eddigieknél nagyobb arányban mutatjuk be az itt élők „külföldi” kapcsolatait, világtörténelmi környezetét. Mindenekelőtt a velünk szomszédos területekre, az ott élő népekre összpontosítunk. Hogy a helyi történéseket az olvasó a környező népekkel hasonlíthassa, illetve világtörténelmi mércévelminősíthesse.

A kronológiában helyet kapó adatok földrajzi határa tehát elsősorban a mindenkori magyar állam. De: az új történeti kronológia tárgya nem az állam, nem is csak az állampolgári közösség, hanem a nemzeti közösség történelme is. Mi nem csak azon magyarok történelmét tárgyaljuk, akik a Kárpát-medencei magyar állam területén éltek vagy élnek. Ezért az új történeti kronológia a magyar történelem szerves részének tekinti a mindenkori magyar állam határain kívül éltmagyarok(magukat magyarnak valló emberek) történelmét. Mind a jelenlegi határokon kívülre rekedt, mind a világ távoli részeibe szóródott emigráns magyarok történelmét.

II. A kronológia tematikája


Az új magyar történelmi kronológia tárgyából következik (az emberi és természeti környezet teljessége), hogy tematikájában szakítani kíván az eddigi kronológiák hagyományos állam-, ezen belül is politikatörténeti egyoldalúságával. A tematika: a közösség milyen életjelenségeit emelem ki, és a közösség életét milyen keretekben írom le.

Intézmények, gazdaság, művelődés, természet

Az új történeti kronológia „teljességigényéből” következik, hogy kiterjeszkedni kívánunk a közösségi élet egészére. Bemutatni kívánjuk az államszervezet mellett a termelés, a kereskedelem, a technika, a kultúra, a természeti környezet történéseit. Teljességre törekszünk tehát a tematikában. Ahogy erre a történetírás a történelmi monográfiákban az elmúlt évszázadban újra és újra kísérletet tett. (Ezért ezen tematika részletezésétől most eltekintünk.) A kronológiák azonban erre a tematikai teljességre eddig nem vállalkoztak. Sem itthon, sem külföldön. (Ezek módszertani nehézségeire később még visszatérünk.)

A teljesség igényéből következik, hogy a közösségi életnek a dinamizmusát, működését is bemutassuk. Legalábbis megkíséreljük. A történések „hogyanját” is jellemezni kívánjuk. Ezt úgy tartjuk megvalósíthatónak, ha egyrészt a közösségi életet – annak intézményeit, életmódját – mindennapiságában mutatjuk meg, másrészt kiterjeszkedünk az intézmények, a kultúra, a gazdálkodás közép- és alsó szintjeire.

A működőképesség, a mindennapiság

A kronológia – ugyanúgy, mint minden más történetírói termék – nem mentes a történetírói értékítélettől. Az adatbázison belül egyes tematikák kiemelésével, az adatok csoportosításával szinte ugyanúgy elmondhatjuk értékítéletünket a történelmi tényezők fontossági sorrendjéről, mint egy monográfia szerzője. Tematikai súlypontozásunk tükrözi tehát értékítéleteinket is a magyarság életében szerepet játszott tényezőkről. Mi úgy látjuk: a magyarság megmaradása azért volt lehetséges Európa ezen konfliktusokkal telt ütközőpontján, mert az állam- és társadalomszerkezet közép- és alsó szintjein a közösségmegtartó intézmények folyamatosan működtek, és ezek az intézmények a társadalom önfenntartó erejét mozgósítani tudták. Például az elmúlt ezer esztendőben az államélet felső szintjén működő erők többször gyengének bizonyultak ahhoz, hogy a szállásterületet a külföldi hatalmaktól megvédjék. A szállásterületet ennek következtében katonai megszállások pusztították, a külhatalmak a politika csúcsain nemegyszer zsákutcás rendszereket erőltettek ránk. De a közép- és alsó szintű igazgatás óvta a lokális életkereteket, autonómiákat, s ezzel védte a családi életet, a szaporodás lehetőségét, a termelés, a közművelődés kereteit. Megtartotta és működtette a hitéletet, a birtok- és egyházszervezetet, őrizte a szokásrendet. És fejlesztette a közösség érintkezési kultúráját, a nyelvet. (Ezt az értékrendet a jelenre nézve is megfontolandónak tartjuk.)

Vegyünk szemügyre egy konkrét tematikát, az igazgatás történelmét!

Elfogadjuk, hogy az elmúlt ezer év fontos közösségmegtartó erői az igazgatási (politikai) intézmények voltak. A magyarság és a velük élő nem magyar népek fizikai megmaradásának is egyik biztosítója volt a mindennapi életüket keretbe foglaló adminisztratív rendszer. Idesoroljuk az állami intézményrendszert (megye, község), amely adta a kereteket a békés napi élethez, szolgáltatta a közbiztonságot (kisközösségi fórumok, házasság, utódnevelés, kulturális élet, szórakozás stb.). Továbbá az egyházi intézményeket (plébánia, egyházközség, országos egyházszervezet), amelyek a hit- és szellemi életen túl szintén a családi élet, az anyakönyvezés, az oktatás alapintézményei voltak és részben maradtak máig). De e tematikához tartoznak a termelés intézményes keretei: a földbirtok és az ipari üzemek, a kereskedelem szervezete, valamint a civil szervezetek, autonómiák.

A közösségi élet és a politika bemutatásában természetesen szólunk majd az államélet vezetésében (a királyi udvarban, illetve kormányban vagy az országgyűlésben) helyet kapó személyekről, illetve azok belső harcairól, de érdeklődésünk kiterjeszkedik az államterületen működő intézmények alsóbb szintű intézményeire, azaz az intézményrendszeregészére. (Az új történeti kronológia végre szakítani kíván a magyar történeti összefoglalók azon másfélszáz éves hagyományával, hogy a mindenkori politikai elit szűk – elsősorban kormányzati – csoportjaira tereli az olvasók figyelmét.) Mi most hasznosítani kívánjuk az alsóbb szintű intézményeket (egyházi, földesúri, a napi igazságszolgáltatást, közrendet biztosító intézményeket) jól bemutató tanulmányokat a magyar történeti irodalomból. Ezek a tematikák eddig a nemzeti történeti kronológiákból – mind külföldön, mind itthon – rendre hiányoznak.

Vagyis: az államból nemcsak a hatalmi államot, hanem a szolgáltató államot is meg akarjuk mutatni. És bemutatni kívánjuk az adminisztrációt működtető társadalmi elemeket, sőt a legfontosabb személyeket is. Az országos politikai hatalomért folyó harcban néhány száz vagy ezer fő vett részt. Az eddigi kronológiák ezekre összpontosítottak. Mi most meg akarjuk mutatni az országos szakigazgatást, termelésszervezetet, hitéletet,


kultúrát működtető köznapi intézményekben tevékenykedő társadalmi elemeket is.

Részdiszciplínák eredményeinek szintézise

Kronológiánk tehát a részterületekre szétesett történettudomány minden részdiszciplínáját mozgósítani kívánja az élet teljességének bemutatására: igazgatás- és társadalomtörténetet, a politika- és gazdaságtörténetet, a művelődés- és technikatörténetet, a vallás- és természettörténetet.

III. A kronológia módszertani kérdései

„Esemény-” és „folyamattények”

A kronológia: időrendbe csoportosított adatok közlése. Minden adata időponthoz kapcsolódik.

De milyen történelmi eseményekre, folyamatokra vannak pontos kronológiai adataink? A válasz: azon jelenségekre, amelyek iránt a történettudomány elsősorban érdeklődött az elmúlt másfélszáz évben, a professzionista történetkutatás korában. Márpedig ez az érdeklődés az állami és kulturális élet csúcsain zajló eseményekre irányult. Ezeket immáron jól ismerjük.

Ez a hagyományos érdeklődés és az ebből sarjadó hagyományos adatbázis tükröződik az eddig elkészült kronológiákban is. Az eddigi kronológiák így a „csúcsok” iránt érdeklődtek. Ezt az érdeklődést hajtotta egy szemléleti tényező: az állami-kulturális szervezet kiemelkedő személyei iránti tisztelet és a közrendűek, a tömegesség történelemformáló erejének lebecsülése. De okozója volt ezen egyoldalú érdeklődésnek egyfajta kényelmesség is: a csúcson megtörtént események ugyanis könnyen köthetők egy-egy kronológiai adathoz. Itt mindig valamilyen, többnyire napra adatolható akciókról van szó: kormányra lépés, szerződéskötés, találmány, irodalmi mű bemutatása stb. (Ezek az ún. eseménytények tehát könnyen köthetők egy-egy kronológiai adathoz.) Amikor tehát mi az állami és társadalmi élet működőképességét, ember és természet mindennapiságát és ezzel a közösségi élet alsó szintjeit akarjuk bemutatni, akkor az e tematikát feldolgozó részkutatásokhoz, helytörténelmi tanulmányokhoz kell fordulnunk, mert az „alsó szint” mindig helyi konkrét eseményekből rekonstruálható. Válogatni kell és az országosan jellemző eseteketkiemelni a gazdag helytörténelmi (mikrotörténelmi) irodalomból. Új kutatói-adatfeltárói munkát jelent tehát a kronológiához az új típusú adategyüttes összeállítása. Vagyis tematikai érdeklődésünk szélesedésekor nemcsak az új adatbázist kell építenünk, hanem módszertani nehézségeket is meg kell oldanunk.

A most bemutatni kívánt társadalmi-művelődési-gazdasági folyamatok jobbára nem köthetők egy-egy pillanatnyi akcióhoz. Hogyan beszéljünk tehát a kronológia eszközeivel szegénységről, gazdagságról, társadalmi csoportok kiemelkedéséről, hanyatlásáról, kül- és belkereskedelemről, a gazdálkodás történelméről stb. (Kérdés számunkra: ezek az ún. folyamattények – ahogy a nemzetközi módszertani irodalom nevezi a tények ezen típusát – miként köthetők egy-egy kronológiai adathoz?)

„Helyileg” vagy „országosan” érvényes?

Különös nehézséget okoz a folyamatok országos kiterjedésének bemutatása. E folyamatok kibontakozása általában nem köthető egy-egy konkrét időponthoz. Míg a „csúcs” akciói egy-egy eseményténnyel jellemezhetők: például a megyék országgyűlési képviseletének szabályozása (pl. 1608), a legfelsőbb bíróság létrehozása (1953) éppúgy, mint országos művészeti kiállítások nyitása, egy-egy kiemelkedő mű (irodalom, zene stb.) megjelenése, születése. De a „köznapiság” (és a társadalmi-gazdasági folyamatok) nehezen kapcsolható egy-egy naphoz. (A vármegyék napi szerepének megmutatása a helyi igazságszolgáltatásban a 14–15. században éppúgy nem köthető egyetlen naphoz, hónaphoz, ahogy a tömeges olvasás-íráskultúra kibontakozása sem.)

Nehézség az is, hogy a „mindennapiságot” bemutató adatoknak erős a területi szórtsága. Nincsenek sem időponthoz köthető, sem országos előfordulást reprezentáló adatok. (Egyetlen adattípust használunk eddig: az újkori statisztikai adatszolgáltatást, amely legalább évhez – azaz az adatszolgáltatás évéhez – kötést tesz lehetővé.) Nem is beszélve a szokásrendszerek, a közgondolkodás jellemzéséről. E tematika kiteljesítésénél érkeznek az új kronológia alkotói a legnagyobb szakmai nehézségekhez.

Lehet-e a kronológia klasszikus műfaját használni az új tematikai rendhez?...

Feltételezésünk, hogy igen. Ennek megvalósítására teszünk most kísérletet.

Feltételezésünk, hogy találunk olyan egyedi eseteket, amelyek évszámhoz, hónaphoz, naphoz köthetően mutatják a folyamatokat, illetve akár a tárgyi eszközök, akár a szokások elterjedését. Ilyenek lehetnek:


A statisztikai adatsorok a 18–20. századból, amelyek az adatfelvétel időpontjában jelennek meg a kronológiában (amelyekkel eddig is éltünk a történeti kronológiában, vö. erre a Magyar történeti kronológia I–IV. kötetének új- és legújabb kori fejezeteit).

Az eszközhasználat vagy szokásrend bemutatásában az „első” előfordulás említése (ekehasználat, házasodási szokások, ünneplés, jellemző helyi igazságtevés, peres eljárások emlékei stb.).

A közfelfogást, illetve a cselekvés mozgatórugóit megvilágító korabeli szövegek idézése.

Mikrotörténelmi irodalom

Mindehhez természetesen az elmúlt másfél évszázad gazdag hazai mikrotörténeti irodalmának újratanulmányozása szükséges. Elsősorban az 1860-as évektől mindig is erős magyar adatfeltáró mikrotörténet (helytörténet, esettanulmány) irodalmi hagyatékának számbavétele. (Többek között a Történelmi Tár, a Tagányi Károly, Domanovszky Sándor, Mályusz Elemér, Szabó István, Engel Pál, Szakály Ferenc nevével jelezhető történetírói irányzatok.) Ők hol a „helytörténelem”, hol az „esettanulmány” műfajában jelenítették meg egy-egy korszak társadalmi, művelődéstörténelmi mikrofolyamatait, mindig konkrét eseményanyaghoz kapcsolva azokat. Tehát nem a most divatos ködös általánosítások, hanem nagyon is időponthoz, helyhez, sőt személyekhez kötődő szinten, tehát a történeti kronológiában hasznosítható módon.

IV. A szócikkek tartalma

Mit tartalmazzon a kronológia szócikke?

1. Dátum, hely.

2. Mi történt. (Akció.)

3. Az időponthoz és helyhez köthető esemény leírása, esetleg a döntés-megállapodás tartalmi ismertetése.

4. Az akció korabeli indoklása, ennek idézése (a korfelfogás jellemzése).

5. Híradás korabeli – a kronológia írója által jellemzőnek tartott – szokásokról (gazdálkodás, házasodás, szolgáltatás stb.).

V. Kiegészítő adatsorok

A kronológia a főszöveg mellett több térképvázlatot és ábrát tartalmaz. Ezek tartalmi kiegészítői a szócikkeknek, segítenek az eseményeket, folyamatokat tér- és időbeli kiterjedésükben megjeleníteni.

a) Térképvázlatok: a társadalom, gazdaság, államközi, hadiesemények, természettörténeti, valamint a művelődési, hitéleti, demográfiai, etnikai tömegfolyamatok ábrázolása bemutatásához.

b) Táblázatok, ábrák, grafikonok: a társadalmi hierarchiáról, intézmények működéséről, üzemszervezetről, az újabb korban a gazdálkodás, a technika jellemzéséről. Ezek között is külön jelentőséget kaphatnak az egy-egy évhez sorolt statisztikai adatokat „hosszú idősorba” szerkesztő táblázatok.

VI. Megjelenés

A kronológiát könyv alakban jelentetjük meg. A kronológia része annak a történettudományos adatbázis-építésnek, amelyet az MTA Történettudományi Intézete és a História Szerkesztősége 1992-ben megindított, amelynek eredményei a Történeti atlasz, a História Könyvtár-sorozatban megjelent Kronológiák, adattárak kötetei, és a most induló forráskiadási program.

A könyvvel egy időben hozzáférhetővé tesszük a kronológiát az interneten is. Vagyis: az új történeti kronológiát egy végtelenül fejleszthető digitális adattárnak tekintjük. A História Szerkesztősége és az MTA Történettudományi Intézete évente tölti fel a kronológiát az interneten új adatokkal és végez azon korrekciókat.

A történeti kronológia mindenki kronológiája. Mindenki hozzáférhet, „letöltheti”, otthon bővítheti a saját kutatási eredményeivel, amelyeket a szerkesztőség évről évre folyamatosan felvehet az adatbázisba.

Ha valaki minősíteni kívánja azután elődeink tevékenységét, akkor a kronológiában közölt adatbázison ezt a minősítést – az egyetemes összehasonlítást vagy a korábbi eredményekhez való viszonyítást: előrelépést vagy


hanyatlást – megteheti. A történeti kronológia valóban szeretné a köznapi történetfelfogást okadatolttá és napi gondolkodásunkat tárgyszerűvé tenni.

2. Képek



regi.tankonyvtar.hu · Web viewTájékozódik az újjáalakuló történelmi pártok programjairól, 1988 októberében a Kovács Béla Társaságban az FKGP újjászervezésében

Documents