Pártok és pártrendszerek · Created by XMLmind XSL-FO Converter. Pártok és pártrendszerek Zsolt, Enyedi András, Körösényi

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Pártok és pártrendszerek

Zsolt, Enyedi András, Körösényi

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Pártok és pártrendszerek írta Zsolt, Enyedi és András, Körösényi

Publication date 2001-03-01 Szerzői jog © 2001-03-01 Enyedi, Zsolt; Körösényi, András

Kivonat

A könyv a pártokat és pártrendszereket tárgyalja hat részben

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

Bevezető .......................................................................................................................................... viii 1. 1. A párt fogalma és alaptípusai ...................................................................................................... 1

1. 1.1. A politikai párt fogalma ................................................................................................. 1 2. 1.2. A pártok funkciói ........................................................................................................... 1 3. 1.3. A racionális választás elméletének magyarázata a pártok keletkezéséről ...................... 3 4. 1.4. Politikustípusok .............................................................................................................. 6 5. 1.5. A pártok alaptípusai ....................................................................................................... 7 6. 1.6. A pártok tipizálása a célok alapján ................................................................................. 7 7. 1.7. Eltérő felfogások a pártok szerepéről ............................................................................. 8

2. 2. A politikai kultúra három típusa ............................................................................................... 11 1. 2.1. A homogén és a fragmentált politikai kultúra .............................................................. 11 2. 2.2. A homogén és a megosztott társadalom ....................................................................... 12 3. 2.3. Ideológia és pragmatizmus – a politikai konfliktusok természete ................................ 14 4. 2.4. Politikai kultúra és pártrendszer ................................................................................... 15 5. 2.5. Oszloposodott társadalmak .......................................................................................... 16 6. 2.6. Összegzés ..................................................................................................................... 17

3. 3. Döntéshozatali elvek és demokráciatípusok ............................................................................. 18 1. 3.1. A társulásos (konszociációs) demokrácia ..................................................................... 18 2. 3.2. A társadalmi háttér és az elitviselkedés kombinációi ................................................... 20 3. 3.3. A demokratikus döntéshozatal két alapmodellje: a többségi és a konszenzusos modell 21

4. 4. Elnöki és parlamentáris rendszerek .......................................................................................... 25 1. 4.1. A kormányzati rendszerek és a pártok ......................................................................... 25 2. 4.2.Az alkotmányos berendezkedések és a demokratikus kontroll viszonya ...................... 26

5. 5. Politikai törésvonalak ............................................................................................................... 28 1. 5.1. A törésvonal fogalma ................................................................................................... 28 2. 5.2. Rokkan történeti-szociológiai modellje ........................................................................ 29 3. 5.3. A vallás ........................................................................................................................ 32 4. 5.4. A nyelvi és etnikai tagoltság ........................................................................................ 36 5. 5.5. A vidék-város ellentét .................................................................................................. 38 6. 5.6. Az osztálykonfliktus ..................................................................................................... 40 7. 5.7. Összefoglalás ............................................................................................................... 42

6. 6. Politikai családok ...................................................................................................................... 43 1. 6.1. A baloldal ..................................................................................................................... 43

1.1. 6.1.1. A szociáldemokrata pártok ........................................................................... 44 1.2. 6.1.2. A kommunista pártok ................................................................................... 46 1.3. 6.1.3. Az újbaloldal és a zöldek .............................................................................. 49 1.4. 6.1.4 A baloldal súlya ............................................................................................. 50

2. 6.2. A jobboldal ................................................................................................................... 50 2.1. 6.2.1. A kereszténydemokrácia ............................................................................... 51 2.2. 6.2.2. A konzervatív pártok .................................................................................... 54 2.3. 6.2.3. A szélsőjobb ................................................................................................. 55

3. 6.3. A centrumpártok ........................................................................................................... 59 3.1. 6.3.1. A liberálisok ................................................................................................. 59 3.2. 6.3.2. Az agárpártok ............................................................................................... 61 3.3. 6.3.3. A regionális-etnikai pártok ........................................................................... 62

4. 6.4. A pártcsaládok legfontosabb jellemzői ........................................................................ 63 5. 6.5. Az ideológiai hovatartozás jelentősége ........................................................................ 64 6. 6.6. A pártcsaládokon belüli nemzetközi együttműködés ................................................... 65

7. 7. A pártok szervezeti formájának történeti változása .................................................................. 67 1. 7.1. A pártok eredete: honorácior- (káder-) párt és tömegpárt ............................................ 67 2. 7.2. Különbségek a honorácior- és a tömegpártok szervezeti és társadalmi jellegzetességeiben

68 3. 7.3. A gyűjtőpártok ............................................................................................................. 69 4. 7.4. A kis pártok reneszánsza .............................................................................................. 71 5. 7.5. A választási-professzionális párt és a kartellpárt .......................................................... 71

8. 8. A párt mint szervezet ................................................................................................................ 73


iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. 8.1. A pártok tagsága ........................................................................................................... 73 2. 8.2. A pártszervezet jelentősége .......................................................................................... 78 3. 8.3. Szatellitszervezetek ...................................................................................................... 78 4. 8.4. Szervezeti típusok ........................................................................................................ 79 5. 8.5. A párton belüli demokrácia .......................................................................................... 81 6. 8.6. A párton belüli döntéshozatal ....................................................................................... 82 7. 8.7. A pártok finanszírozása ................................................................................................ 85 8. 8.8. Pártegység .................................................................................................................... 88

9. 9. Pártrendeszerek ......................................................................................................................... 90 1. 9.1. A számok hatalma ........................................................................................................ 91 2. 9.2. A kétpárti és a sokpárti alternatíva ............................................................................... 92 3. 9.3. Bipolaritás és multipolaritás ......................................................................................... 94 4. 9.4. Sartori modellje ............................................................................................................ 95 5. 9.5. A kétpárti pluralizmus .................................................................................................. 96 6. 9.6. Polarizált pluralizmus ................................................................................................... 98 7. 9.7. Mérsékelt pluralizmus ................................................................................................ 104

10. 10. A pártrendszerek regionális típusai ..................................................................................... 108 1. 10.1. Skandinávia .............................................................................................................. 108 2. 10.2. Benelux államok ....................................................................................................... 109 3. 10.2. A német nyelvű Európa ............................................................................................ 110 4. 10.4. Az angolszász világ .................................................................................................. 111 5. 10.5. Mediterrán Európa ................................................................................................... 111 6. 10.6. Olaszország és Írország ............................................................................................ 112 7. 10.7. Európa pártrendszerei ............................................................................................... 113

11. 11. Pártok a parlamentben ........................................................................................................ 117 1. 11.1. Frakciókés képviselők .............................................................................................. 117 2. 11.2. Parlamentekés reprezentativitás ............................................................................... 119

12. 12. Kormányalakítás és koalíciós elméletek ............................................................................. 120 1. 12.1. A kormányalakítás játékszabályai ............................................................................ 120 2. 12.2. A kormány pártösszetétele: koalíciótípusok ............................................................. 121 3. 12.3. Koalíciós elméletek .................................................................................................. 122 4. 12.4. A hivatal mint öncél: a hivatalorientált modell ........................................................ 122 5. 12.5. „Vegyes" koalíciós modellek ................................................................................... 124 6. 12.6. Koalícios elméletek a programorientát modelben .................................................... 125 7. 12.7. A kisebbségi kormány .............................................................................................. 127 8. 12.8. A fölös többségi koalíció .......................................................................................... 128 9. 12.9. A hivatalorientált modell továbbfejlesztése ............................................................. 129 10. 12.10. A programatikus modell kiegészítése ................................................................... 130 11. 12.11. A kormányok élettartama ..................................................................................... 131

13. 13. Választói viselkedés ............................................................................................................ 133 1. 13.1. A párttal való azonosulás és a társadalmi háttérváltozók szerepe ............................ 133 2. 13.2. A mérlegelő szavazó modellje ................................................................................. 138 3. 13.3. A modellek ütköztetése ............................................................................................ 138

14. 14. Az ideológiai mező jellemzői ............................................................................................. 140 1. 14.1. Baloldali és jobboldali hagyományok ...................................................................... 140 2. 14.2. Egy- vagy többdimenziós politikai mező ................................................................. 141 3. 14.3. A bal és jobb mint kommunikációs kód ................................................................... 144 4. 14.4. Tömeges politikai attitűdök és a bal-jobb skála ....................................................... 145 5. 14.5. Az ideológiai tér empirikusan megfigyelhető változatai .......................................... 146

15. 15. Verseny és determináltság a politikai piacon ...................................................................... 149 1. 15.1. A pártverseny ........................................................................................................... 149 2. 15.2. A verseny fokozatai .................................................................................................. 150 3. 15.3. Politikai kultúra és választási piac ............................................................................ 152 4. 15.4. Versenystratégiák és pártszervezeti típusok ............................................................. 152 5. 15.5. Piactípusok és legitimációs problémák .................................................................... 154 6. 15.6. A pártverseny leegyszerűsített modellje ................................................................... 155 7. 15.7. A leegyszerűsített modell kiegészítései .................................................................... 155 8. 15.8. A térmetafora korlátai .............................................................................................. 157 9. 15.9. Szavazatorientált, hivatalorientált és oligopolista stratégiák .................................... 159 10. 15.10. A pártstratégiák háttérváltozói ............................................................................. 160


v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. 16. Választási rendszerek .......................................................................................................... 162 1. 16.1. Az egyszerű többségi rendszer ................................................................................. 162 2. 16.2. Az abszolút többségi rendszer .................................................................................. 162 3. 16.3. Az arányos választási rendszer ................................................................................. 163 4. 16.4. Az arányos rendszer az „átruházható szavazat" módszerével .................................. 164 5. 16.5. A vegyes rendszerek ................................................................................................ 165 6. 16.6. A pártlistás választási rendszer ................................................................................. 165 7. 16.7. A választási rendszerek csoportosításának további szempontjai .............................. 169

17. 17. A választási rendszerek politikai következményei ............................................................. 171 1. 17.1. Az egyszerű többségi egyéni kerületi rendszer ........................................................ 171 2. 17.2. A kétfordulós (abszolút többségi) egyéni kerületi rendszer ..................................... 173 3. 17.3. Az arányos választási rendszer ................................................................................. 174 4. 17.4. Választási rendszer és arányosság ............................................................................ 175 5. 17.5. Választási rendszer és pártrendszer .......................................................................... 175 6. 17.6. A választási rendszerek hatása a pártstratégiákra ..................................................... 177

18. 18. Kontinuitás és változás a nyugat-európai pártrendszerekben ............................................. 179 1. 18.1 A pártrendszerek stabilitása ...................................................................................... 179 2. 18.2. A pártrendszer változásának társadalmi háttere ....................................................... 179 3. 18.3. A pártrendszerek „kiolvadása" ................................................................................. 181 4. 18.4. A pártpolitikai változások magyarázatának versengő alternatívái ........................... 185

19. Irodalom ................................................................................................................................... 189 A. Függelék: az európai parlamenti pártszövetségek ...................................................................... 199

1. Európai parlamenti frakciók 2001-ben .............................................................................. 199 1.1. Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és Európai Demokraták Parlamenti Csoportja

(232 tag, 15 oszágból) ................................................................................................. 199 1.2. Európai Szocialisták Pártjának Parlamenti Csoportja (180 tag, 15 országból) ..... 199 1.3. Európai Liberális Demokrata és Reform Párt Parlamenti Csoportja (52 tag, 10 országból)

200 1.4. Nemzetek Európájáért Unió Parlamenti Csoportja (24 tag, 5 országból) ............. 200 1.5. Demokráciák és Különbözó'ségek Európája Parlamenti Csoport (15 tag, 4 országból)

201 1.6. Európai Egyesült Baloldal/ Északi Zöld Baloldal (42 tag, 10 ország) .................. 201 1.7. Zöldek – Európai Szabad Szövetség (48 tag, 12 ország) ...................................... 201

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája

1.1. A fogolydilemma egyik változatának mátrixa ............................................................................. 4 1.2. A képviselők előtt álló alternatívák mátrixa ................................................................................ 4 2.1. Angolszász és kontinentális politikai kultúra Almond modellje alapján ................................... 11 2.2. Politikai konfliktustípusok ......................................................................................................... 14 2.3. Politikai kultúra és pártrendszer ................................................................................................ 15 3.1. A demokrácia négy típusa ......................................................................................................... 20 3.2. A többségi és a konszenzusos modell ........................................................................................ 21 5.1. A pártpreferenciák megoszlása Hollandiában felekezeti hovatartozás szerint, 1954 (%-ban) ... 34 5.2. Oszlopszavazat Hollandiában, 1956–1998 (%-ban) .................................................................. 34 5.3. Választási eredmények az Egyesült Királyság tartományi parlamenti választásain, 1999 ........ 36 5.4. A pártok szavazóinak megoszlása az NSZK-ban a települések lélekszáma szerint, 1983 ......... 39 5.5. Konzervatív párti fölény a Munkáspárt felett lakástípusonként az egyes társadalmi csoportokban

Angliában, 1983 (%-ban) .................................................................................................................. 41 6.1. A baloldal szavazati aránya Nyugat-Európában (%-ban) .......................................................... 43 6.2. A kommunista pártok választási eredményei (%-ban) ............................................................... 47 6.3. A jobboldal szavazati aránya Nyugat-Európában (%-ban) ........................................................ 50 6.4. A Nemzeti Front szavazóinak társadalmi összetétele 1984-ben és 1987-ben (%-ban) .............. 59 7.1. Tömegpárt és gyűjtőpárt ............................................................................................................ 70 8.1. A munkáspártok egyéni és kollektív tagsága (ezer főben) ......................................................... 73 8.2. A párttagok aránya a választójogú népességen belül az 1990-es években (%-ban) ................... 76 8.3. Különböző típusú pártok átlagos tagsága Nyugat-Európában (abszolút számok ezerben) ........ 77 8.4. A pártok költségvetéséhez való állami hozzájárulás bevezetésének időpontja .......................... 86 8.5. Az állami támogatás aránya a pártok jövedelmében (%-ban) .................................................... 87 9.1. (a mandátumok elosztása; az abszolút többséghez 336 mandátum szükséges) ......................... 97 9.2. A Birodalmi Gyűlés választási eredményei, 1924–1933 ......................................................... 100 9.3. Koalíciók a weimari köztársaságban* ..................................................................................... 100 9.4. A francia pártrendszer átalakulása: szavazatarányok a nemzetgyűlési választásokon 1956-1967 között

......................................................................................................................................................... 103 9.5. A három vezető párt eredményei a Bundestag-választásokon, 1949-1998 (a leadott szavazatok %-

ában) ............................................................................................................................................... 105 10.1. Erőviszonyok a svájci parlamentben és kormányban, 1999 .................................................. 110 12.1. 12.1. táblázat Koalíciótípusok ............................................................................................... 122 12.2. Koalíciós kormányok a különböző koalíciós elméletek szerint ............................................. 123 12.3. Az olasz parlament összetétele, 1958–1963 .......................................................................... 128 12.4. Kormányok átlagos hivatali ideje Nyugat-Európában 1945 és 1998 között .......................... 131 13.1. Osztályszavazat az Alford-index alapján ............................................................................... 134 13.2. Osztályszavazat Nagy-Britanniában, 1945-1997 ................................................................... 135 13.3. A vallás szubjektív fontossága a konzervatív/kereszténydemokrata pártok iránti preferencia

kialakulásában ................................................................................................................................ 136 13.4. A párttal való azonosulás foka Angliában, 1964-1987 (%-ban) ............................................ 137 14.1. Politikai konfliktusok a bal-jobboldal mezőben .................................................................... 140 14.2. Bal- és jobboldal két dimenzióban ......................................................................................... 142 14.3. Bal- és jobboldali pozíciók .................................................................................................... 145 14.4. Egyes intézményekkel kapcsolatos attitűd (bizalmi index) változási iránya a bal-jobb skálán történő

elmozdulás függvényében .............................................................................................................. 145 15.1. Átlagos választási részvételi arányok 1950–1997 között Nyugat-Európában (%-ban) ......... 152 16.1. A többségi és arányos választási rendszerek csoportosítása a szavazólap szerkezete alapján 170 17.1. A legnagyobb párt által szerzett szavazatok és mandátumok aránya a nyolcvanas évek elején hat

egyéni kerületi rendszerben (%-ban) .............................................................................................. 171 17.2. Hányszor szerezte meg a legnagyobb párt a szavazatok, illetve a mandátumok abszolút többségét hat

egyéni kerületi rendszerben (az 1945 és 1981 közötti választások %-ában)? ................................. 172 18.1. A foglalkoztatás szerkezete Nyugat-Európában .................................................................... 180 18.2. A pártok általános száma Nyugat-Europában* ...................................................................... 181 18.3. A pártok száma Nyugat-Europában az 1990 és 1994 közötti időszakban ............................. 182 18.4. Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Nyugat-Európában ................................................... 183 18.5. Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Dél-Európában ......................................................... 184


vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

18.6. Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Kelet-Közép-Európában .......................................... 184

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető

A politikai pártok a 19. század végétől váltak a nyugati társadalmak egyik legfontosabb intézményévé. Míg a

18-19. századi parlamentáris rendszerek kulcsszereplői a parlamenti képviselők, s a képviselet legfontosabb

intézménye maga a parlament, a politikai demokrácia kialakulásával a politikai rendszer szerkezete

megváltozott. A modern, 20. századi politikai demokrácia létrejöttével ugyanis a politikai porondra új, állandó

szereplők léptek: a választójoggal felruházott tömegek. A politikai pártok váltak azokká az intézményekké,

amelyek a választók tömegei és a közhatalmi döntéseket hozó politikusok szűk csoportja közötti kapcsolatot

megteremtették. A pártok mobilizálták a szavazati joggal felruházott néptömeget: a parlamentarizmusból a

pártok által lett (tömeg)demokrácia. A képviseleti demokrácia törvényhozó intézményét, a parlamentet is a

pártok strukturálják, s a pártvezérek kezébe került a végrehajtó hatalom, a kormány irányítása is. A képviseleti

demokráciák legfontosabb intézményévé tehát a politikai pártok váltak.

A politikatudomány különböző teoretikus keretekben próbálta meg feldolgozni a politikai rendszerek

működését. A politológiában az általános intellektuális divatokkal együtt változtak az uralkodó elméleti keretek,

és ez így volt a politikai rendszerekkel foglalkozó irodalomban is.

A század első felét az institucionalista megközelítésuralta. Ez azonban mást jelentett az 1930-as évekig és mást

az 1940-1950-es években. A század első harmadában a 19. századból örökölt klasszikus konstitucionalista

szemléletmód élt tovább. A politika és a politikai rendszerek vizsgálatának a középpontjában az alkotmány állt.

A politikai rendszerek tipizálása is az alkotmányok összehasonlítására épült. Töretlen volt még az a 19.

századból örökölt hit, amely szerint a helyes politikai és társadalmi berendezkedés, a „közjó" biztosításának

záloga a megfelelő alkotmány megteremtése. A demokratikus alkotmánnyal rendelkező weimari köztársaság

bukása vetett véget az alkotmány addigi fetisizálásának és az „intézményi reformokba" (institutional

engineering) vetett naiv bizalomnak.

A század középső évtizedeiben a figyelem az alkotmányról a politikai pártok szerepére és funkciójára terelődött.

Kiderült, hogy a pártok már nem egyszerűen a politikai képviselet, hanem a tényleges politikai hatalom

gyakorlásának az intézményei (Duverger 1981, 85-105).

Az európai politika harmincas évekbeli fejlődése olyan kérdéseket vetett fel, amelyek mintegy két évtizedre

meghatározták az 1945 utáni politikatudomány témáit: Miért omlott össze egyes országokban a demokratikus

rendszer, és miért maradt stabil másokban? Milyen tényezők voltak a változások fő mozgatórugói, és melyek

segítették elő a stabilitást? Megkezdődött olyan új témák szisztematikus tanulmányozása is, mint a tömegek

politikai viselkedése, a választói magatartás, a politikai elitek szerepe, a pártpropaganda, a kampány, a

tömegkommunikáció vagy a politikai kultúra.

Az 1940–1950-es években a politikai rendszerek irodalmát kettős tendencia jellemezte. Az egyik, hogy megújult

formában – a konstitucionalista szemléletet feladva – tovább élt Európában az institucionalista megközelítés,

csakhogy a hangsúly az alkotmányról a pártrendszerre és a választási rendszerre került. A másik, hogy az

ötvenes évektől a szociológiaelmélet Amerikában uralkodó divatirányzata, a strukturalista-funkcionalista

szemlélet betört a politikatudományba. Ez az iskola mindenekelőtt azt kutatta, hogy a pártok hogyan járulnak

hozzá a társadalmi rendszer integrálódásához és adaptálódásához, milyen szerepet játszanak a szocializációban,

az érdekek kifejezésében és összehangolásában, a társadalmi kommunikációban.

Az azóta eltelt időszakot a nagy társadalmi elméletektől való részleges elfordulás, az összehasonlító módszerben

rejlő lehetőségek jobb kihasználása és a közgazdaságtanból kölcsönzött modellek növekvő szerepe jellemezte. A

kutatók manapság nagyobb figyelmet fordítanak a pártszervezetekre (a szervezeti szociológia eszközeinek és az

ún. neoinstitucionalizmus fogalomrendszerének segítségével), a koalíciós választásokra (a játékelmélet

fogalmaira támaszkodva) és a pártstratégiákra (a szociálpszichológia, a médiaelméletek és a marketing

irodalmának segítségével). Ugyanakkor újra és újra visszatérnek az alapvető normatív kérdések is, így

mindenekelőtt az, hogy képesek-e a pártok betölteni a polgárok és a hatalom közötti közvetítők szerepét.

Az alábbi munka illeszkedik a politikatudomány főáramába, amennyiben a pártrendszereket mindenekelőtt a

pártverseny nézőpontjából tárgyalja. Igyekeztünk ötvözni a racionális választás elméletét, a szociologikus

megközelítést, a történeti perspektívát és a kormányzati döntéshozatal logikáját előtérbe állító szemléletmódot.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alkalmazott perspektíva mindig az egyes témakörök igényeinek

megfelelően változik.

Bevezető

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Könyvünk a pártokról szóló tudományos irodalmat átfogó módon kívánja bemutatni. Még egy viszonylag

terjedelmes munka sem foglalkozhat azonban a pártpolitika minden összefüggésével. Ilyen, a könyvben éppen

csak érintett témák a pártoknak az ágazati politikára kifejtett hatása vagy a kampánytechnológia.

Időben és térben is korlátozott képet kap az olvasó. A legtöbb hivatkozási pontot a múlt (ti. a 20.) század

nyugati politikai rendszereinek és azon belül is Nyugat-Eu- rópának a története szolgáltatja. Kényelmi és

tudományos szempontok egyaránt indokolják ezt a parokializmust, de tisztában vagyunk vele, hogy egy tágabb

nézőpontú (mindenekelőtt az új kelet-európai demokráciáknak is nagyobb teret adó) elemzés részben eltérő

tanulságok levonására vezetett volna.

Bár a magyar politológia is számos izgalmas kutatást folytatott az elmúlt évtizedben, könyvünk mindenekelőtt a

külföldi s azon belül is az angolszász irodalom bemutatására törekszik.

A pártok és pártrendszerek tárgyalását hat részre osztottuk.

Könyvünk első részében (1. fejezet) a pártelemzések néhány alapfogalmát járjuk körül. Itt tárgyaljuk a pártok

szerepét, valamint a pártok alaptípusait is.

A második rész (2–5. fejezet) a pártok környezetét elemzi. Nézőpontunk szerint mindenekelőtt a politikai

kultúra, a demokrácia típusa, az alkotmányos berendezkedés és a társadalmi tagoltság alkotja a pártverseny

hátterét, ezért elsősorban ezek elemzésére összpontosítunk.

A harmadik rész (6–10. fejezet) a pártok és pártrendszerek szerkezeti jellemzőit mutatja be. Ebben a részben

vizsgáljuk a pártok történeti alakváltozásait, szervezeti felépítését, a pártrendszerek típusait és a pártcsaládokat.

A negyedik rész (11–12. fejezet) azt vázolja fel, hogy milyen vezérlőelvek irányítják a pártok magatartását a

közhatalom egyes tereiben. Ebben a részben elemezzük a pártok parlamenten belüli viselkedését és koalíciós

politikájukat is.

Az ötödik rész (13–17. fejezet) a pártokra elsősorban mint kampánylebonyolító szervezetekre tekint. E helyütt

mutatjuk be a választási rendszereket (mivel a választási szabályok alkotják a kampányok legfontosabb

háttérintézményét), de itt tárgyaljuk a szavazói viselkedés, a pártverseny és a versenynek otthont adó ideológiai

tér legfontosabb jellemzőit is.

Végül, a hatodik, záró részben (18. fejezet) egy pillantást vetünk a pártok társadalmi szerepének az elmúlt

évtizedekben lezajlott átalakulására.

A fent említett témák nem egyenlő súllyal szerepelnek a kötetben. Ennek elsőrendű oka az, hogy némelyekkel a

pártokról szóló szakirodalom is viszonylag kisebb terjedelemben foglalkozik, míg mások a kutatások

középpontjában állnak. Úgy döntöttünk, hogy a fejezetek hosszát inkább tartalmi, mintsem terjedelmi

szempontokhoz igazítjuk. A kötet oktatásban való használata esetén a fejezeteken belüli tagoltság segíthet az

egyes nagyobb témák (például pártcsaládok) feldolgozásában. Az egyes részek többnyire önmagukban is jól

értelmezhetők, ezért a feldolgozás során a fejezetek más sorrendje is felállítható.

Ennek a kötetnek a Körösényi András Pártok és pártrendszerek című műve volt az elődje. Arra törekedtünk,

hogy annak fő szerkezeti elemeit és – legfőképpen – gondolatmenetét megőrizzük. Ugyanakkor, a mostani kötet

tényanyagában és szemléletében is tükrözi az elmúlt években lezajlott változásokat, és magán viseli a szerzőtárs

munkájából fakadó óhatatlan szemléletváltozást is.

Kötetünk elkészítését nagyban segítették Enyedi Zsolt számára a Netherlands Institute for Advanced Study,

NIAS (Wassenaar) és a Woodrow Wilson Center (Washington D. C.) által megítélt ösztöndíjak. Köszönetünket

fejezzük ki Tóka Gábornak, Gábor Lucának, Csaba Ivánnak és Tamm Annénak tanácsaikért és támogatásukért,

valamint kollégáinknak és diákjainknak az ELTE-n és a Közép-Európai Egyetemen, amiért rákényszerítettek

gondolataink rendszerezésére.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - 1. A párt fogalma és alaptípusai

1. 1.1. A politikai párt fogalma

Mit értünk politikai párton? A párt mindenekelőtt olyan szervezet, amely jelölteket állít a választott közhivatali

és törvényhozói pozíciókra (Sartori 1976, 59). Ez a minimális definíció számos egyéb, a pártokra jellemző

kritériummal is kiegészíthető. Ilyen lehet az önkéntesség, a szervezettség, a közös ideológia és érdek, a

hatalomszerzés célja, a program átfogó jellege, valamint az egységes, koordinált csoportviselkedés. Minél

inkább jellemzők ezek a jegyek egy szervezetre, annál inkább pártszerű képződményről van szó.

Amennyiben az államtólkívánjuk elhatárolni a pártokat, azt kell hangsúlyoznunk, hogy a pártok önkéntes,

közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező szervezetek. Ugyanakkor számos ország jogrendjében a pártok

elkülönülnek az egyszerű egyesületektől, s az állam szabályozza belső működésüket (Németország, USA,

Norvégia stb.). Epstein szavaival élve, a pártokat gyakran „közszolgáltatásoknak" tekintik, s ezért indokolható

demokratikus jellegük és átláthatóságuk megkövetelése (Epstein 1986).

Ha a pártokat az érdekszervezetektől kívánjuk megkülönböztetni, azt kell kiemelnünk, hogy céljuk a

kormányzati hatalom egészének megszerzése választások útján. Míg az érdek-képviseleti szervezetek

alapvetően tagjaikat képviselik, a pártok az állampolgárok és a közhatalmi döntéseket hozó intézmények között

közvetítenek. A politikusok a pártok révén a választókhoz fordulnak szavazataik elnyeréséért, míg az

állampolgárok a pártokra leadott szavazataikkal a közhatalmi döntéseket kívánják befolyásolni. Ezért

tekinthetők a politikai pártok a képviseleti demokrácia alapvető intézményeinek.

A pártok az üzleti élet szereplőihez is hasonlítanak annyiban, hogy egy „piactól", a társadalmi igényeket

közvetítő választói piactól függnek. Ugyanakkor, szemben a cégekkel, a pártok alapvetően nem magánjavakért,

hanem közjavakért küzdenek. A pártok győzelme, illetve a győzelem révén elérhető kormánypolitika-változás

nem csak azokat boldogítja, akik a győzelem kivívásában részt vettek.

A szakirodalomban megtalálható legtöbb definíció szerint a pártok hatalomra törnek. Bár ez a megállapítás

időnként hasznos lehet a pártok és egyéb szervezetek megkülönböztetésére, a pártok differenciált világa

sokrétűbb célok meglétéről árulkodik. Panebianco teleologikus előítéletnek nevezte a feltételezést, amely a párt

működésének vizsgálata nélkül tulajdonít efféle általános célt a pártnak. Teleologi- kus és szociológiai

előítéletek uralnak minden olyasfajta megközelítést is, amely a pártok társadalmi bázisából vagy ideológiájából

közvetlenül próbálja levezetni a pártok konkrét céljait. (Ilyen például az, ha eleve feltételezzük, hogy a

munkáspártok célja a munkások érdekeinek előmozdítása, a forradalmi párt célja a forradalom győzelemre

segítése.) A valóságos célok a párton belül versengő érdekek egyensúlyából alakulnak ki, és csak empirikus

vizsgálatok révén állapíthatók meg (Panebianco 1988, 38). A választók várakozásai fontos iránymutatók a

pártok számára, de a pártok képesek formálni, megváltoztatni is a környezetüket, át- vagy kialakítani a választói

preferenciákat, vagyis megteremteni a piacot „áruik" számára. (A pártok céljairól részletesen szólunk e fejezet

második felében és a 15. fejezetben.)

2. 1.2. A pártok funkciói

Az alábbiakban áttekintjük azokat a főbb funkciókat, amelyeket a pártok a politikai rendszeren belül betöltenek

vagy legalábbis betölthetnek. Újfent elmondható, hogy csak a konkrét eset elemzése deríthet fényt arra, hogy

egy adott párt ténylegesen hozzájárul-e bizonyos társadalmi funkciókhoz.

(Közvetítés és képviselet) A modern demokrácia képviseleti demokrácia. E képviselet hordozóivá a politikai

pártok váltak, amelyek így a politikai döntéshozatali folyamat középpontjába kerültek. A pártok, miután

egyszerre vannak jelen a civil társadalomban és a kormányzati szférában, a kettő közötti kapocsként szolgálnak.

Lehetővé teszik a polgárok részvételét a döntéshozatalban, a programalkotásban, a jelöltek kiválasztásában és a

kormány ígéreteinek a számonkérésében.

A politikai döntéshozók számos úton értesülnek a lakosság várakozásairól. Az érdekszervezetek,

sajtóorgánumok, mozgalmak, tudományos központok vagy egyházak által közvetített igények akár nagyobb

figyelmet is kaphatnak, mint a pártok programjai. Azonban a választások teremtik meg azt az egyetlen összegző

1. A párt fogalma és alaptípusai


mechanizmust, amelyben a polgárok akarata garantáltan egyenlő súllyal jelenik meg. Szemben a korporatív

testületekkel, a pártok a foglalkozási struktúrába nem beta-gozódottakat, kiépített érdekérvényesítési

csatornákkal nem rendelkezőket is tudják képviselni (Kirchheimer 1966, 194).

Ezért a pártok a legfontosabb elemei annak a láncnak, amely egy képviseleti demokráciában az állampolgárokat

és az államhatalmat összeköti. A pártok biztosítják két választás között a folytonosságot és a kapcsolatot a

különböző tisztségekre pályázó, különböző régiókban működő politikusok között. A pártok révén összegyűjtött

információ közvetlenül becsatornázódik a végrehajtó hatalomba.

Az egyéni képviselők feladata is a közvetítés, akárcsak a pártoké. Amennyiben azonban a parlamenti

képviselőjelölteket semmilyen kötelék nem kapcsolná össze, s az állampolgár mindössze személyek között

választhatna, gyakorlatilag semmilyen befolyással nem bírna a választások országos kimenetelére. A pártok

kapcsolatot létesítenek a jelöltek között és meghatározzák a választások előterében álló nagy kérdéseket, vagyis

strukturálják a választásokat. A pártokra való ismételt szavazás és a pártok iránt érzett politikai lojalitás

stabilizálja a választói viselkedést is.

Szemben az egyéni képviselőkkel, a pártok viszonylag állandó szereplői a politikának. A választók és a

választottak közötti, hosszú távú csereügyletekben (ahol a támogatásért a szavazók és az érdekcsoportok

bizonyos ígéretek teljesítését várják el) számon kérhető, büntethető partnerre van szükség, s erre a szerepre csak

a választásokon rendszeresen induló politikai párt alkalmas (Pizzorno 1981).

(Az érdekek artikulációja és aggregálása) A pártok révén az állampolgárok politikailag releváns módon

fejezhetik ki egyéni és csoportértékeiket és érdekeiket. Azonban az érdek-képviseleti szervezetekkel ellentétben

a pártok általában nem egy-egy speciális érdekcsoport képviselői. Éppen ellenkezőleg: míg a különböző

érdekcsoportok egymásnak homlokegyenest ellentmondó követeléssel – például a mezőgazdasági vámtételek

növeléséért, illetve annak eltörléséért; az adók csökkentéséért, illetve a közkiadások növeléséért – lépnek fel,

addig a pártok kompromisszumot próbálnak teremteni az ellentmondó követelések között. Hiszen ők, szemben

az érdek-képviseleti szervezetekkel, nem egy-egy érdekcsoporthoz, hanem valamennyi állampolgárhoz

kívánnak szólni. Továbbá, szemben az érdekszervezetekkel, nekik közvetlenül felelősséget kell vállalniuk a

döntések negatív következményeiért is.

A pártok azáltal, hogy politikai csomagokká aggregálják a preferenciákat, kis számú lehetőségre redukálják a

politika bonyolult világát. E nélkül a redukciónélkül a választó elveszne a részletek tömegében. Vagyis a pártok

egyik nagy erénye – illetve bizonyos érdekek és értékek szempontjából legnagyobb gyengesége –, hogy

leegyszerűsítik a politika rendkívül bonyolult világát.

Vannak természetesen olyan pártok, amelyek az érdekkifejezésre és nem az érdekek integrálására helyezik a

hangsúlyt. Ezek a pártok is különböznek azonban az érdek-képviseleti szervezetektől, amennyiben nemcsak

befolyásolni kívánják a döntéseket, hanem formális hatalmi pozíciókra is szert akarnak tenni. A közhivatalok

betöltése rákényszeríti az eredetileg szűk érdekek képviseletére létrejött pártokat arra, hogy általános

kérdésekben is állást foglaljanak.

(Mobilizációs és integrációs funkció) A demokratikus intézmények működésében való részvétel erősítheti a

politikai rendszer iránti lojalitást. A pártok kétféle módon is részt vesznek ebben a folyamatban. Egyrészt a

modern képviseleti demokráciákban a politikai pártok mobilizálják az állampolgárokat a demokratikus

eljárásokban való részvételre. Tipikus példája ennek a választási kampány, amelyben a pártok nem egyszerűen

híveik, hanem szavazóiktáborát akarják növelni. A pártok a tágabb közösség ügyeiben való részvételre biztatják

a szavazókat, és ezzel hozzájárulnak az állampolgári tudat fejlesztéséhez, az állampolgároknak a politikai

rendszerbe és a politikai társadalomba való integrálódásához. Adott esetben a pártok szerepet kaphatnak a

nemzeti tudat kialakításában is.

Másrészt intézményes keretet biztosítva a politikai részvétel számára, a pártok erősítik a politikai

tájékozottságot. Így – akarva-akaratlan – oktató, szocializálószerepet is betöltenek.

A pártok integráló funkciójuk gyakorlása során hozzájárultak a tömegtársadalmak kialakulásához, a modern

államok konszolidálásához is azáltal, hogy az állam által definiált közösséghez való tartozás érzését

közvetítették (Lipset-Rokkan 1967). A politikai horizont kitágulása a parokiális kérdéseken túlra, a bizalom (a

polgártársakban és az államban), a demokrácia, a tömeges politikai részvétel, a rendszerstabilitás, a kifejlett

politikai identitások és végül a pártpolitika: mindezek a jelenségek számos országban egymáshoz szorosan

kapcsolódva jelentek meg.



Az elmúlt évtizedekben létrejött új demokráciák – mindenekelőtt a latin-amerikai országok – sorsának alakulása

azt mutatta, hogy a jól szervezett, stabil bázisú pártok fontos tényezői a demokratikus rend konszolidálódásának

is (Diamond 1999).

Az integráló és stabilizáló funkciókat a pártok mindenekelőtt akkor teljesítik, ha a rendszer iránt lojális pártokról

van szó. A rendszerellenes pártok agitációjának hatása tulajdonképpen kiszámíthatatlan: vezethet a rendszer

felbomlásához, de az elégedetlenség becsatornázásával hozzájárulhat a stabilitáshoz is.

(A politikai vezetés rekrutációja és szelekciója) A pártok alkotják a politikai elit talán legfontosabb rekrutációs

csatornáját. Mivel a választásokon a jelölteket többnyire a pártok állítják, a politikusok „előzetes" szelekciója is

itt megy végbe, mielőtt még a szavazók választhatnának a jelöltek között. Számos választási rendszerben a

választók a jelöltek személyére nem, csak pártokra szavazhatnak, így a szelekciós funkció teljesen a pártok

kezébe kerül.

A pártok nem csak a szűk értelemben vett politikai vezetők kiválasztásában vesznek részt. Sok esetben az

államigazgatás, bíróság, hadsereg vezető posztjaira is a pártokon keresztül vezet az út.

(A kormányzati funkció) A pártok kormányzati funkciójáról kétféle értelemben is beszélhetünk. Az egyik arra

vonatkozik, hogy a magasabb kormányzati pozíciókat vezető pártpolitikusok töltik be. Választási győzelem

és/vagy sikeres parlamenti koalíciós tárgyalások után a kormányt alakító koalíció a végrehajtó hatalom vezető

pozícióit a győztes párt(ok) vezető politikusai között osztja el. A kormány felállításán és a kormányzati munka

megszervezésén túl kisebb vagy nagyobb mértékben érvényesül az ún. zsákmányrendszeris, amelyben a pártok

egy sor pozíció felett kinevezési joghoz jutnak.

Kormányzati funkciót látnak el a pártok egy másik értelemben is. Parlamentáris rendszerekben a kormány

parlamenti többsége a stabil kormányzás garanciája. Szervezett pártfrakciók nélkül a kormány törvényhozási

programja ki van szolgáltatva a képviselők jóindulatának.

(Politikaformálás) A közhatalmi döntések meghozatalában s különösen annak a csúcsát jelentő kormányzati

politikában, a köztisztviselői apparátus mellett elsősorban a politikai pártok vesznek részt. Ebben az értelemben

ők határozzák tehát meg azokat az alternatív célokat, amelyeket az állami apparátus s ezáltal a társadalom

egésze követ.

(Legitimáció) A pártok intézményes csatornát kínálnak a kormánykritika számára, biztosítják a választás

lehetőségét (vagy illúzióját), és ezáltal demokratikus legitimitással ruházzák fel a kormányzatot. A

választásokon való részvétel általában azt jelenti, hogy a párt elfogadja a politikai élet játékszabályait, s az általa

javasolt változásokat a létező politikai rendszer által kínált eszközökkel kívánja elérni. A választási siker teszi

lehetővé a kormányzó pártoknak, hogy azt állíthassák: mandátumuk van programjuk megvalósítására.

3. 1.3. A racionális választás elméletének magyarázata a pártok keletkezéséről

A „mire valók a pártok" kérdésének megválaszolásához közelebb juthatunk azáltal is, ha megpróbáljuk

megérteni, hogy miért is volt indokolt létrejöttük. A pártok történeti kialakulásával a 7. fejezet foglalkozik. Az

alábbiakban a kollektív cselekvés dilemmáinak szempontjából válaszoljuk meg a pártok „értelmét".1

Míg a pártokhoz társított funkciók segítenek abban, hogy értelmezzük a pártok társadalmi szerepét és

jelentőségét, a pártok létrejöttének megértéséhez szükséges végiggondolnunk szerepüket az őket létrehozó és

működtető egyének szemszögéből is.

(A parlamenten belüli együttműködés racionalitása) Mindenekelőtt abból kell kiindulnunk, hogy nem véletlen,

hogy a döntéshozatalra rákényszerült s a többségi elvet követő csoportok koordinált alcsoportokba szoktak

tömörülni. A döntéshozásban résztvevő egyének lehetősége ugyanis jelentősen megnő e szövetségek által arra,

hogy szempontjaikat a többséggel elfogadtassák. Adott esetben akár két ember is meghatározhatja egy testület

működését, ha társaik nem élnek a szövetségkötés eszközével. A folyamatos vereségek a legelkötelezettebb

függetleneket is előbb-utóbb valamelyik csoportosulás felé lökik. Különösen megnő a szervezett csoportok

haszna az egyén számára olyan esetekben, amikor nagyszámú, különböző jellegű ismereteket és felkészültséget

1 Mindenekelőtt Aldrich 1995; Cox-McCubbins 1993; Cox 1997 és Strnm-Svasand 1996 alapján.



igénylő döntést kell meghozniuk. A parlamenti összefogás például szükségtelenné teszi, hogy az egyes

képviselő minden kérdésben tájékozott legyen, hiszen számíthat társai segítségére.

A pártok felfoghatók a kollektív cselekvés problémáira adott válaszként. E problémák lényege abban áll, hogy

az egyének nem koordinált, bár racionális viselkedése gyakran az optimálisnál rosszabb eredményeket szül. Az

alábbiakban a játékelmélet és az egyéni döntéshozás elméletének példatárával illusztráljuk ezt a jelenséget. A

legnevezetesebb idevágó példatörténet az ún. fogolydilemma. Ebben a történetben két szereplőnek (fogolynak)

az árulás és a hallgatás (vagyis a társsal való együttműködés) között kell választania. A táblázatban szereplő

számok azt mutatják, hogy A szereplő az árulással 4 pontot nyerhet abban az esetben, ha társa tartja magát az

egyezséghez, vagyis hallgat, és kettőt, ha társa hozzá hasonlóan az árulást választja. Amennyiben A a szolidáris

hallgatás mellett dönt, 3 vagy 1 pontot szerezhet, társának viselkedésétől függően. Miután semmi biztosíték

nincs társa hallgatására, A fogoly ésszerű döntése csak az árulás lehet, hiszen így akár 4 pontot is nyerhet, de

kettőnél kevesebbet semmiképpen sem. Ugyanez a logika vezeti B-t is, így tehát a jobb alsó sarokban található

megoldás fog kialakulni. Ez azonban mindkét fél számára előnytelenebb a bal felső sarokban található

megoldásnál.

1.1. táblázat - A fogolydilemma egyik változatának mátrixa

A választásai B választásai

B választásai

Együttműködés Árulás

Együttműködés 3, 3 1, 4

Árulás 4, 1 2, 2

Forrás: Aldrich 1995, 32.

Hasonló dilemmát ábrázol a másik példatörténet (1.2. táblázat), amelyben három különálló törvényjavaslat

elutasításáról vagy elfogadásáról dönt három parlamenti képviselő. Az X törvényjavaslat elfogadása 4 pontot

hoz A-nak, 3 pontot B-nek, viszont komoly csapást jelent C számára, amit a –9-es „nyereség" (valójában

veszteség) fejez ki. Az Y javaslat elfogadása leginkább B számára kedvező, aki 4 pontot nyer, C csak 3-at, A

viszont 9-et veszít. Z javaslat elfogadása pedig B számára jelent 9 pontos veszteséget, 4 pontot hoz C-nek és 3-

at B-nek. Amennyiben többségi szavazással dől el a három kérdés, és mindegyik szereplő racionálisan (az adott

dilemmában a számára legnagyobb hasznot hozó megoldást választva) szavaz, mindhárom javaslatot el fogják

fogadni, következésképpen a képviselők mindegyike –2-vel fejezi be a szavazássorozatot. Vagyis még annál is

rosszabbul járnak, mintha előzetesen megállapodtak volna abban, hogy mindhárom javaslatot elutasítják.

1.2. táblázat - A képviselők előtt álló alternatívák mátrixa

Törvényhozó Javaslat

X Y Z

A 4 –9 3

B 3 4 –9

C –9 3 4

–2 –2 –2

Forrás: Aldrich 1995, 30.



Ez a második példa ugyanakkor nemcsak azt mutatja, hogy közös megállapodással elkerülhető a mindenkire

káros kimenet, hanem azt is, hogy ha két szereplő (például A és B) összefog, akkor sokkal jobban járnak

(például X javaslatot elfogadva, Y-t és Z-t elutasítva nyereségük 4, illetve 3 lesz), mintha egyedül

cselekednének (eredmény: –2), vagy elfogadnának egy univerzális elvet, például hogy minden javaslatot vissza

kell utasítani (eredmény: 0).

Ahhoz azonban, hogy bármiféle együttműködés létrejöjjön, biztosítékok kellenek. Bár a fent ábrázolt

helyzetekkel való többszöri szembesülés kialakíthat együttműködési készséget, a biztos megoldást a

kikényszeríthető megállapodások jelentik. A fogolydilemmában ilyenre nincs lehetőség, a parlamenti képviselők

azonban kialakíthatnak fegyelmező mechanizmusokat. Ez a mechanizmus a párt. A párt ugyanis erőforrásai

révén büntetni és jutalmazni is tudja a politikusokat, s ezzel rákényszerítheti őket a – hosszú távon mindnyájuk

számára hasznos – együttműködésre. A parlamenti frakció vezetésének ezért az a dolga, hogy a frakció

rendelkezésére álló erőforrásokat (pénz, funkciók, felszólalási lehetőségek stb.) és szankciókat a felmutatott

hűségnek és teljesítménynek megfelelően ossza szét.

A párt tehát nemcsak a széttartó egyéni stratégiákat rendezi csokorba, hanem megoldja a kollektív cselekvésben

való részvétel problémáját is. Mancur Olson nevezetes tételében azt állítja, hogy „racionális, önérdekből

cselekvő individuumok" csak kényszer (büntetés) vagy külön ösztönzők (jutalmak) hatására vesznek részt

kollektív erőfeszítésekben (Olson 1982, 9). Hiába kecsegtet a közös cselekvés minden résztvevő számára

előnyös kimenettel, az aktív részvételtől visszatart az a felismerés, hogy a közös erőfeszítés eredményét

mindenki élvezheti majd, nem csupán az összefogásban résztvevők. Vagyis a személyes áldozathozatal nem

racionális, az ún. potyautas hozzáállás azonban az.

Ez utóbbi tipikus formája az, amikor a képviselő nem megy el szavazni, remélve, hogy társai elérik a számára is

kívánatos törvények elfogadtatását. A passzivitásból az olsoni elmélet szerint csak az ún. szelektív ösztönzők

mozdítják ki az embert. A szelektív ösztönzőknek az a lényegük, hogy a közös cselekvésben való részvételtől

függően adományozhatók, vagyis élvezetükből a részvételt megtagadók kizárhatók. A pártvezetés

szankcionálhatja a „potyautas" stratégiát.

A pártok a racionális viselkedés irodalmának egy másik jól ismert problémájára is megoldást jelentenek.

Atársadalmi választás elméletének ismert paradoxona azt mutatja be, hogy amennyiben többségi elv alapján

próbál egy háromfős vagy nagyobb testület három vagy több lehetőség közül választani, akkor – eltérő

preferenciák esetén – a választás „káosz"-ba torkollhat. Mindegyik alternatíváról kiderülhet, hogy kisebbségi

véleményt képvisel, s bár a szavazók mindegyikének van egy ún. tranzitív preferencia-sorrendje (vagyis ha egy

szavazó X-et részesíti előnyben Y-hoz képest és Y-t Z-hez képest, akkor X-et Z-hez képest), a testület

egészének nincs.2

Ezt a paradoxont is szemléltethetjük a parlamenti képviselők előbbi példájával, azzal a különbséggel azonban,

hogy itt nem egyenként döntenek a képviselők a javaslatok elvetéséről vagy elfogadásáról, hanem a három

javaslat ugyanarra a problémára vonatkozik, és közülük kell egyet kiválasztaniuk. A törvényhozó

természetesenX alternatívát preferálja, de ki tudna békülni Z-vel is (hiszen még az is hoz számára némi

nyereséget), ám Y javaslatot mindenképpen el akarja kerülni, mivel az számára (vagy az általa képviselt érdekek

számára) jelentős kárt (itt –9) eredményezne. Hiába javasolja azonban X-et, C és B törvényhozók Y javaslatot

fogják szembeállítani vele, hiszen az mindkettőjük számára (de különösen B számára) jobb megoldást jelent. A

képviselő, hogy a legrosszabbtól megmeneküljön, ekkor inkább Z javaslathoz fog csatlakozni, tudván, hogy C

képviselővel együtt (aki számára Z előnyösebb, mint Y) többséget tud felmutatni e javaslat mellett. Végül B,

látván, hogy a folyamatok a számára lehető legrosszabb irányba haladnak, újra előáll az eredeti X javaslattal,

ezzel szétrombolva C és A koalícióját, és átcsábítja A-t a saját oldalára. Vagyis kiderül, hogy a háromfős testület

egésze számára X vonzóbb Y-nál, YZ-nél és Z X-nél. Az alternatívák kölcsönösen „körbeverik" egymást. Nem

születik döntés, mert nem jön létre (a játékelmélet nyelvén szólva) egyensúlyi állapot.

Ha azonban a képviselők közül kettő nem egyszerűen megegyezik, hanem hosszú távú, kikényszeríthető

megállapodást köt – más szóval pártba tömörül –, a testület egésze is pontot tehet a „trilemma" végére, és a

koalíció tagjai is sikert könyvelhetnek el.

(A parlamenten kívüli együttműködés racionalitása) A pártok jelentősége a kampány során talán még nagyobb,

mint a törvényhozásban. A parlamenti politikusok szükségszerűen kiterjesztik a döntéshozó testületben létrejött

koordinációt a parlamenten kívüli területekre. Az a csoport ugyanis, amely kisebbségbe kerül a

2 Az ún. Arrow-paradoxon összes vonatkozását e helyütt nincs módunkban tárgyalni.



törvényhozásban, nem tehet mást, minthogy megkísérelje külső erőforrások bevonásával megváltoztatni az

arányokat. Ekkor válnak fontossá a választások, amelyek sikeres lebonyolítása kollektív erőfeszítést igényel.

A képviselővel rokonszenvező szavazónak, amennyiben mérlegre teszi szavazatának valóságos súlyát, vagyis

annak a valószínűségét, hogy az ő szavazatán múlik a jelölt megválasztása, arra a következtetésre kell jutnia,

hogy bölcsebb otthon maradnia. E döntés mellett szól az a tény is, hogy amennyiben végül kedvenc képviselőjét

mégis megválasztják, ő ugyanannyira fogja élvezni az ebből fakadó politikai előnyöket, mint azok a társai, akik

„vették a fáradságot", és elmentek szavazni.

Kérdés tehát, hogy hogyan lehet rávenni a racionálisan gondolkodó polgárt a szavazásra. A szavazás logikáját

leíró képletek legfontosabb elemei: 1. annak a valószínűsége, hogy a szavazat számít, 2. annak a haszna, hogy a

kedvenc jelölt és nem valaki más nyeri a választást, 3. a szavazás költségei, 4. a szavazásban való részvételből

fakadó elégedettségérzés, melyet többnyire az állampolgári kötelességérzettel kapcsolnak össze. Ebből

következően, a pártok egyik alapvető feladata a szavazással járó költségek, így például az információszerzés

költségeinek csökkentése, annak az elhitetése, hogy egy szavazat is számít, a kötelességérzetre való nevelés és

végül a jelöltek közötti valóságos különbségek eltúlzása. A „potyautas"-stratégia az egyszerű támogatók

körében természetesen elterjedtebb, mint a képviselők körében, ezért a pártszervezet dolga sokkal nehezebb

ezen a szinten, mint az elit körében.

A jelölteknek ahhoz, hogy esélyük legyen a választási sikerre, mindenekelőtt láthatóvá kell tenniük magukat. A

párthoz való csatlakozás egyben egy közismert és sokak számára már pozitív asszociációkat keltő

márkanévhezvaló csatlakozást jelent. A párttal való asszociáció révén a jelöltet azok a kampányok is segítik,

melyeknek tárgya nem ő, hanem a párt másik jelöltje vagy maga a párt.

A jelöltnek ebben az esetben kevesebbet kell költenie ahhoz, hogy neve eljusson a szavazókhoz, s már

kampánya kezdetén biztos szavazói mag áll rendelkezésére. A győzelem érdekében a szavazókat mozgósítani

kell (gyakran a szó szoros értelmében is, vagyis eljuttatni őket az urnákhoz), s ebben a folyamatban a párt

kampánygépezete nélkülözhetetlen. De a győzelmet követően is hasznos a jelölt számára a párt, hiszen csak a

párt képes megszervezni a politikai zsákmányok egész rendszerét.

Az egyes képviselők újraválasztása mellett a pártok országos szintű szerveződése növelheti az országos

politikára való befolyásnak (ami különösen fontos lehet a párt szponzorainak), az elnöki vagy miniszterelnöki

pozíciók megszerzésének, a számos országban létező országos listás mandátumokból való részesedésnek és a

biztos pénzügyi háttér megteremtésének (ti. az alacsonyabb szinten szerveződő képviselők az államtól és a

parlamenten kívüli támogatóktól is kevesebbet remélhetnek) a valószínűségét. Ahol az elnök vagy a

miniszterelnök nagy hatalommal bír, ahol megválasztása egyszerű többségi szisztémában történik, ahol e

tisztségek megválasztása szorosan kapcsolódik a törvényhozási választásokhoz és ahol a törvényhozási

választások szintén többségi logikájúak, különösen megéri országosra kiterjeszteni a pártok szerveződését (Cox

1997, 187–190).

4. 1.4. Politikustípusok

A politikai pártok jellegét nagymértékben meghatározza, hogy tagjaiknak és vezetőiknek milyen politikai

attitűdjeik és motivációik vannak. A politikai pártok elemzésénél az egyik kiindulópontunk ezért a politikusi

motivációk vizsgálata lesz. Első megközelítésben, a motivációkalapján a politikusokat két nagy ideáltípusba, a

hivatalorientált és a politikai program- (érdek- vagy érték-) orientált politikusok típusába sorolhatjuk (Laver-

Schofield 1990, 36–48). Az utóbbi elsődleges célja nem a hatalmi pozíció, hanem politikai ideák képviselete,

terjesztése és megvalósítása vagy pedig valamely meghatározott társadalmi csoport, réteg érdekeinek a

képviselete. A politikus meghatározott politikai eszmével és/vagy programmal rendelkezik, amit nem áldoz fel a

közvélemény, a szavazók ízlése kedvéért. Számára a közhivatal megszerzése nem önmagában való cél, hanem

csak eszköz politikai törekvései megvalósításához. Elsődleges célja a politikai identitás és akarat artikulálása,

valamint a kormány politikai befolyásolása az általa kívánatosnak tartott irányba.

A hivatalorientált politikus célja ezzel szemben a közhivatal elnyerése. Mivel ennek záloga a demokráciákban a

szavazók megnyerése, politikai programját a tömegízlésnek rendeli alá. A közhivatal megszerzése a politikus

„önmagáért való" célja. A pozíció birtoklása önmagában örömet okoz (presztízs, siker, hatalom, pénz stb.). A

választók számára kínált politikai program így „instrumentális" jellegű: a karrierorientált politikus számára

önálló értéke nincsen, csak a kormányra kerülés eszköze. Míg a programorientált politikus szembeszáll a

tömeghangulattal, eszméivel meg kívánja váltani a világot, a karrierista éppen a tömeghangulat hullámait

meglovagolva éri el célját.



A kétféle politikustípus célfüggvénye fordított. Az „önkéntes" azért akarja megnyerni a választásokat, hogy

megvalósítsa programját. A karrierista viszont azért hirdet meg egy politikai programot, hogy megnyerje a

választásokat.

A programorientált politikusok két csoportba sorolhatók. Az egyikbe tartoznak az ideológiaorientált politikusok,

akik belső elhivatottságot éreznek egy speciális politikai eszméhez vagy irányzathoz. Ok alkotják az érték- vagy

ideológiaorientált pártokat. A másik csoport tagjai inkább a lobbistához hasonlíthatók. Ok alkotják az érdek-

képviseleti jellegű, illetve a rétegpártokat. Az érték- vagy ideológiaorientált pártok és a rétegpártok közös

sajátossága, hogy egyaránt „reprezentatív" jellegűek. Nem sokféle érdekcsoport, értékkör aggregálása a fő

céljuk, hanem egy meghatározott érdekcsoport vagy értékorientáció akaratának kifejezése és képviselete.

A pártokat támogatókat (párttagok vagy párton kívüliek) szintén többféle motiváció mozgathatja. Vannak, akik

hozzá akarnak járulni a pártok által hirdetett társadalmi célok megvalósításához. Másokat a pártok által nyújtott

kisebb-nagyobb szolgáltatások, szabadidő-eltöltési lehetőségek, illetve a közösségi élmény tart a párt közelében.

S végül vannak, akik a hatalom, a státus vagy a pénz reményében ajánlják fel segítségüket. A materiális (pénz,

hivatal stb.), a szolidáris (az együttlé- tekhez kapcsolódó) és a programatikus (ideológia, identitás) jellegű

ösztönzők alkalmazásával a pártok mindhárom csoportból szerezhetnek aktivistákat (ClarkWilson 1961; Wilson

1973).

5. 1.5. A pártok alaptípusai

A pártok számtalan tipizálása közül jó néhány a fentebb tárgyalt motivációs típusokon alapul. Eszerint

megkülönböztethetjük az érték- vagy érdekalapú, azaz reprezentatív jellegű párttípust, a rétegpártot, amelyik

egy meghatározott szubkultúra vagy társadalmi csoport érdekeit és politikai törekvéseit képviseli a politikában

és a parlamentben. Ilyen pártot alkotnak az egy-egy etnikai, vallási vagy kulturális kisebbséget, szubkultúrát,

gazdasági érdeket (például az agrárpártok) vagy valamilyen karakteres ideológiai tábort képviselő pártok. A

rétegpártok célja alapvetően az érdekképviselet, a saját bázis speciális érdekeinek vagy akaratának a kifejezése,

megjelenítése a politikában.

A másik típust az aggregáló, gyűjtőpárt jellegű pártok alkotják. A gyűjtőpártok célja nem valamely

meghatározott érdekcsoport vagy kisebbség érdekeinek a képviselete, hanem a választók többségének a

megnyerése egy általános politikai program segítségével. Egy gyűjtőpártnak olyan pártnak kell lennie,

amelyikben mindenki számára van hely – ezért is hívják őket időnként „omnibusz"-pártoknak. Ebből adódóan a

gyűjtőpártok programjának nem egy érdekcsoporthoz, hanem mindenkihez, az egész politikai közösséghez kell

szólnia. E program keretében sokféle akaratot kell aggregálni, hogy a többség számára vonzó lehessen.

A reprezentatív jellegű rétegpárt és az aggregáló jellegű gyűjtőpárt szembenállása mögött megbújó logika

további különbségeket is létrehoz. William Wright (1971) a rétegpártra a pártdemokrácia (továbbiakban

demokratikus), míg a gyűjtőpártra a racionális-hatékony (továbbiakban racionális) címkéket alkalmazta.

A „racionális" párt az aktivistákat anyagi ösztönzőkkel motiválja, működési stílusa pragmatikus, s a vezetői

gyakran a párton kívülről rekrutálódnak. A „demokratikus" modell viszont célorientált, a civil társadalomba

mélyen beágyazódott szervezet, amely nagy hangsúlyt fektet a kormányzati program kidolgozására és

végrehajtására. A párton belül fontos szerepe van a szervezeti hűségnek, s a párt jellemzője a szervezettség, az

intézményesültség, a jelöltek feletti szervezeti kontroll. A tagok célja, hogy belső demokrácia útján

befolyásolják a párt irányvonalát. A párt tevékenysége messze túlmutat a választások lebonyolításán: társadalmi

és kormányzati feladatai egyaránt vannak. A pártaktivistákat alapvetően célösztönzők motiválják, a párt stílusa

ideologikus. Az ehhez az ideáltípushoz tartozó pártok kiterjedt, magas fokon integrált struktúrával, továbbá

tömeges tagsággal és erős alapszervezetekkel bírnak, a karrierminták pedig intézményesültek (a vezetők tehát

„belülről" jönnek). A „demokratikus" modell fő haszonélvezői a tagok és nem a szavazók.

A „racionális" párt összekapcsolja az érdekszervezetek által megjelenített problémákat, míg a „demokratikus"

párt, miután saját programja van, az érdekszervezetek riválisa. A „racionális" típus fő feladata a

konszenzusépítés, lehetőleg minél kevesebb konfliktussal, míg a „demokratikus" párt a konfliktusokkal járó

radikális változás tipikus eszköze.

6. 1.6. A pártok tipizálása a célok alapján

A hivatal és program dichotómiája jól jelzi a politikában érvényesülő két alapvető trend ellentétét, de a

valóságban a pártok célja nagyon is sokrétű lehet. A „racionális" alaptípuson belül érdemes például



megkülönböztetni a hivatal- és a szavazatorientált pártokat. A szavazatokra végső soron persze azért van

szükség, hogy általuk a kormányprogramra való befolyást vagy a hivatalszerzést biztosítsák a pártok. A

szavazatok növelésével általában növekszik is a hivatal elnyerésének valószínűsége, de a kettő közötti

összefüggés távolról sem determinisztikus. A szavazatok képviselői helyekre való átváltását a földrajzi

eloszlásuk és a választójogi szabályok például nagymértékben befolyásolják. Ezért a pártok számára léteznek

értékesebb és kevésbé értékes szavazatok is.

A hivatalért, például népszerűtlen koalíciós partnerválasztás miatt gyakran szavazatok elvesztésével fizet a párt.

Ezért rövid távon a pártoknak gyakran választaniuk kell hivatal és szavazat között.

Továbbá egy párt esélye arra, hogy koalíciós partnerként számításba jöjjön, adott esetben erejének

növekedésével éppenséggel csökkenhet is. Például egy 7%-os párt esélye arra, hogy egy 45%-ot elért

győzteshez partnerként csatlakozhasson jóval nagyobb, mint egy 30%-os párté. A hivatalorientált párt adott

esetben ellenérdekelt lehet új szavazótömegek elhódításában, ha sikerült megszilárdítania helyzetét egy adott

régióban vagy etnikai csoportban, és sikerült elfogadtatnia magát a politikai szereplőkkel például a regionális

vagy oktatási adminisztráció „természetes" gazdájaként (permanensen betöltve az adott területhez kacsolódó

tisztségeket), hiszen agresszív stratégiájával megronthatja viszonyát a többi párttal, vagyis a szavazatokért

veszélyeztetheti a hivatalt.

A „demokratikus" típuson belül is érdemes elkülöníteni néhány altípust. Egyes pártok esetében a program

megvalósításának célja másodlagos lehet például a tagság politikai szocializációjához képest. Léteznek továbbá

olyan pártok, amelyek a belső demokrácia kérdésének adnak elsőbbséget. Elsősorban az újbaloldali és zöld

pártoknál figyelhető meg az a szemlélet, amely szerint a pártok jelentőségét nem elsősorban az adja, hogy

mekkora a hatásuk a kormányzati politikára, hanem hogy lehetőséget teremtenek-e egy minőségileg újfajta

politikai részvételre.

Végül pedig nem szabad elfeledkeznünk azokról a pártokról sem, amelyeknek elsődleges céljuk, hogy felhívják

egy adott kérdésre vagy szempontra a figyelmet, s ezzel megváltoztassák a politikai diskurzust. Számos

szélsőségesnek tekintett párt lehetőségei a tiltakozás kifejezésére, a nyomásgyakorlásra, a pártspektrum

ideológiai polarizálására korlátozódnak. Egy rasszista párt ritkán remélhet közvetlen kormányzati befolyást, de

esélye van arra, hogy növelje a faji hovatartozás jelentőségét a politikai közgondolkodásban.

A fenti felosztás azon a feltételezésen alapult, hogy a választók érdekei alkotják a pártpolitika nyersanyagát, a

pártok érdekeket artikulálnak és aggregálnak. Valójában a pártok több mindent kínálhatnak fel támogatóiknak

szavazataik ellenében. A programatikus pártok természetesen a meghirdetett célok elérésével „fizetnek"

választóiknak. A karizmatikus pártok vezető politikusuk megnyerő emberi tulajdonságait kínálják fel. A

klientalistapártok pedig a betöltött közhivatal által elérhetővé tett forrásokból származó konkrét anyagi javakkal

vagy pozíciókkal honorálják támogatóik áldozatvállalását (Kitschelt 1995).

7. 1.7. Eltérő felfogások a pártok szerepéről

„A pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában" – állapítja meg számos modern

európai alkotmány. Ez az egyszerű, magától értetődőnek tűnő mondat azonban magában sűríti szinte mindazt a

problémát, amellyel a pártok szerepét vizsgálva szembe kell néznünk. Mit jelent a népakarat fogalma? Mit jelent

a pártok közreműködése?

A népakarat – már amennyiben egyáltalán létezik – adottság a pártok számára, amelyet ők csak

megfogalmaznak, kinyilvánítanak, vagy pedig a pártok maguk alakítják ki, „hozzák létre" azt?

A képviseleti demokráciáról és azon belül a pártok szerepéről a kortárs politikatudományban többféle felfogás

alakult ki. Az alábbiakban két olyan – normatív és leíró értelemben egyaránt elterjedt – felfogásról lesz szó,

amelyek elméleti keretül is szolgálhatnak számunkra a pártoknak a képviseleti demokráciában betöltött

szerepére vonatkozóan. Ez a két szemlélet egymástól élesen eltérő képet hordoz a képviseleti demokráciáról, és

különbözőképpen látja a pártok szerepét.

(A „populista” felfogás) Az első a pluralista demokrácia „populista" felfogása. E felfogás szerint a „népakarat"

eleve létező, ex ante jelenség. A pártok feladata így a népakarat politikai programmá, illetve kormánypolitikává

történő egyszerű lefordítása. A népakarat ebben a felfogásban az egyének és társadalmi csoportok akaratának,

kinyilvánított preferenciáinakaz összességét jelenti, és a pártok feladata éppen a sokféle érdek és preferencia

összegzése, közöttük valamiféle hierarchia kialakítása. Az összegzett egyéni preferenciák aggregátuma a

követendő (kormányzati) politika alapja.



A preferenciaaggregálás fenti folyamatát az amerikai politológia-tankönyvek általában a rendszerelmélet

nyelvén írják le és folyamatábrával szemléltetik. A politikai rendszerbe bemenő inputok (a kinyilvánított egyéni

preferenciák) és a pártok részvételével zajló politikai folyamat eredményeként előálló output (párt-, illetve

kormánypolitika) között egyirányú okozati összefüggés van.3 Az inputok közvetlenül meghatározzák a outputot,

azaz a kormányzati politika követi a egyének többségének preferenciáit, akaratát. Innen a felfogás populista

elnevezése, amely a közakaratot, a mindenkori többségi akaratot követő pártpolitikát, illetve

demokráciafelfogást jelöli.4

A politikai demokrácia e „populista" felfogásához illeszkedik leginkább a demokrácia Anthony Downs által

megalkotott piaci modellje. Közgazdasági analógiával ugyanis ebben az esetben a kereslet által meghatározott

politikai piacról beszélhetünk. Az egyéni preferenciák jelentik a keresletet, a politikai pártok erre reagálva

kialakított politikája a kínálatot.

(Az „elitista” felfogás)5 Az előzőekkel ellentétes kapcsolatot lát az egyéni politikai preferenciák és a pártok

politikai programja között a demokrácia „elitista" felfogása.6

A „népakarat" pártpolitikai programmá való lefordítása e nézet képviselőinek véleménye szerint nem vagy csak

igen alacsony hatékonysággal lehetséges. A politikai folyamat független változóját (inputját) nem az egyéni

politikai preferenciák alkotják, hanem a politikusok, illetve a politikai pártok által kínált programok.

Gazdasági analógiával szólva kínálati piacról van szó. A kínálat által meghatározott politikai piac legfontosabb

szereplői a politikai vállalkozók (politikusok, illetve azok csapatai, a politikai pártok). Az állampolgárok, azaz a

szavazók csupán csak fogyasztók. Míg a politika-előállítási folyamat lényege a „populista" modellben a

szavazók preferenciáinak politikává történő lefordítása a pártok által, addig a „elitista" modellben ezt a pártok

közötti verseny alkotja.

A „populista" megközelítés szerint a pártoknak követniük kell a szavazók politikai akaratát: minél több

preferenciát képes programjába/politikájába integrálni egy párt, annál több szavazatra számíthat. Így a kormány,

hogy hatalmát megtarthassa (és az ellenzék, hogy kormányra kerülhessen), politikájával követni igyekszik a

szavazók többségének mindenkori akaratát. Vagyis a kormányzati politika szinte független attól, hogy éppen

melyik párt kormányoz. A választásoknak nincs is különösebb tétje, csak annyi, hogy éppen melyik párt

valósítja meg a szavazók többségének preferenciáival egybevágó politikát. A nyertes az a párt, amelyik

pontosabban becsüli meg a politikai „közízlést". Ebben a modellben a pártokreflektívek, azaz maximálisan

követik a közakaratot.

Az „elitista" felfogás szerint viszont a szavazók „eredeti" (eleve adott) politikai preferenciái csak kis mértékben

befolyásolják a pártokat politikájuk alakításában. A szavazók politikát befolyásoló lehetősége korlátozott, és

arra szorítkozik, hogy a pártok által kínált programok közül abban válasszon, hogy melyik pártnak ad

mandátumot a kormányzásra. S bár a pártok itt nem követik szolgai módon a „közakaratot", demokratikus

választások révén a kormány mégis elszámoltatható, leváltható, azaz felelősségre vonható. A parlament

közbeiktatásával így felelős a választóknak.

(Országpéldák) A demokratikus képviselet e két modellje konkrét országokhoz is kapcsolható. A „populista"

modell mintája az egyesült államokbeli politika, ahol nem léteznek európai értelemben vett pártok koherens

pártprogrammal, állandó és tömeges tagsággal. Mindkét szövetségi szinten működő nagy párt érdekcsoportok

halmaza. A területi és funkcionális nyomásgyakorló csoportok, a lobbizás komoly befolyást gyakorolnak a

törvényhozás tagjaira. A törvényhozókat nem köti pártfegyelem, s megválasztásuk sem a pártjukhoz való

politikai lojalitástól, hanem választókerületüktől, valamint az érdekcsoportok pénzügyi támogatásától függ. Az a

párt nyeri a választásokat, amelyik többféle érdeknek tud megfelelni, amelyik politikája nagyobb társadalmi

konszenzusra épül.

Az érdek-képviseleti rendszer itt pluralista alapon épül fel. A pluralista modellben a párt csak egyike a számos

érdekmegjelenítő intézménynek. Az érdekek változó összetételű koalíciója garantálja, hogy ne jöjjön létre egy

olyan monolitikus többség, amely akaratát a kisebbségre tudná erőltetni. E szemlélet szerint a nyitott, nem

dogmatikus pártok tudják leginkább megjeleníteni a társadalmi érdekeket. Az érdekek között a pártokon belül

jön létre a konszenzus.

3 A periodikusan ismétlődő választások révén természetesen létezik visszacsatolás is. 4 Lásd például Downs 1957; Dahl 1971. 5 A nagyobb hangsúly kedvéért külön meg kell jegyeznünk, hogy a „populista" és az „elitista" fogalma nem köznapi értelemben vett

politikai felfogásokat jelöl. Az elnevezések Alan Ware-től származnak (Ware 1979). 6Az elitista felfogást képviseli például Joseph Schumpeter és Giovanni Sartori (Schumpeter 1987; Sartori 1976).



A demokratikus képviselet elitista modellje a demokrácia többségi elvére és ideológiailag homogén pártokra

építő brit kétpártrendszert tekinti mintaértékűnek. Ennek alapja az egyéni kerületekben lebonyolított egyszerű

többségi választási rendszer, amely hozzájárul ahhoz, hogy a választások nyertese a parlamentben abszolút

többséggel rendelkezzen. Így nincs szükség koalícióra, a választások nyertese egyedül tud kormányt alakítani, s

mivel nem szükséges konszenzusra jutnia más pártokkal a kormányzáshoz, politikai programja közvetlenül

kormányzati politikává válhat. A politikai felelősség a választók számára egyértelmű. Választások idején nem

egyszerűen az ízlésükhöz közel álló pártra szavazhatnak, hanem az addigi kormányzati politika megerősítésére

vagy elutasítására. Két átfogó alternatíva – a kormány és az ellenzék programja – közül választhatnak, ami

egyértelmű és világos döntési helyzetbe hozza a választókat. Itt a kormányzati politika kevésbé áll különböző

lobbik, politikai törekvések és a közvélemény rövid távú változásainak nyomása alatt, viszont közvetlenül

elszámoltatható, felelősségre vonható a választók által. Felelős pártrendszer alakul ki, ahol az egyes pártok a

pártkormányzás keretén belül viszik keresztül a többség akaratát.

(Összefoglalás) A pártok szerepe tehát – a képviseletről alkotott politikai közfelfogástól és az intézményesítés

módjától függően – a modern demokráciákban különböző lehet. Az eltérő szerepek viszont gyakran kizárják

egymást. Nem fér össze egymással például az, hogy a pártok a politikai közízlés gyorsan változó igényeit

kövessék, és ugyanakkor programjukat, politikájukat illetően következetesek maradjanak. Nem lehetnek a

pártok egyszerre – meghatározott társadalmi csoport speciális érdekeit képviselő – rétegpártok és ugyanakkor

olyan gyűjtőpártok, amelyek a társadalom egésze számára fogalmaznak meg politikai alternatívákat.

Bár a második világháború utáni időszakban a gyűjtőpárti stratégia bizonyult sikeresnek, a nagy európai pártok

átalakulásuk ellenére sem veszítették el tradicionális politikai karakterüket és elmosódó, de azért létező

ideológiai vonásaikat. Részben ezen ideológiai és kulturális tradíciók hiánya miatt váltak az Egyesült Államok

pártjai pragmatikus, a szavazatok maximalizálásának abszolút prioritást adó pártokká, amelyek a „karrierista", a

hivatalorientált politikusok „ideáltípusát" adják.


2. fejezet - 2. A politikai kultúra három típusa

1. 2.1. A homogén és a fragmentált politikai kultúra

A politikai tagoltság a társadalmakban kialakuló csoportkonfliktusok eredményeként jött létre. Nem minden

konfliktus jelent azonban politikai tagoltságot. A csoportkonfliktusok közül csak azok válnak politikailag

relevánssá és a politikai tagoltságot formáló strukturális tényezővé, amelyek az egész politikai közösséget

megosztják. A 19-20. század során ilyen kérdéseket jelentettek a vallási, területi, nyelvi-etnikai, kulturális,

gazdasági és osztálykonfliktusok, amelyek mentén a politikai érdekképviseletek és pártok szerveződnek.

Az összehasonlító politikatudomány a politikai tagoltság elemzésére többféle fogalmat vezetett be. Gabriel

Almond 1956-ban publikált, klasszikussá vált cikkében (Almond 1970, 36) az angolszász és a kontinentális

európai politikai rendszerek különbségét a kétpártrendszer és a sokpártrendszer különbségeként írta le. Almond

elemzése szerint e különbség a politikai kultúrában meglevő eltérésre épül. Míg az angolszász kétpártrendszer a

homogén politikai kultúra, addig a kontinentális sokpártrendszer az egymás mellett létező politikai

szubkultúrák,1 azaz egy fragmentált politikai kultúra kifejeződése (Almond 1970, 37).

Az angol és amerikai politikai rendszert jellemző homogén politikai kultúrát a különböző értékek

egymásmellettisége, a racionális kalkulálhatóság, a pragmatizmus és az alkuképesség jellemzi. „Homogén a

kultúra abban a értelemben, hogy közösek a politikai célok és eszközök. A politikai rendszer szereplőinek nagy

többsége a rendszer végső céljainak fogadja el a szabadság, a tömeges jólét és a biztonság értékeit. Vannak

csoportok, amelyek az egyik értékre teszik a hangsúlyt egy másik rovására; vannak időszakok, amikor egy érték

minden csoport számára preferenciát élvez; de összességében az a tendencia érvényesül, hogy mindezen

értékeket közösen osztják, és egyik sem szorul teljesen háttérbe" (Almond 1970, 37).

A kontinentális Európa politikai kultúrája – s Almond szeme előtt itt Németország, Franciaország és

Olaszország képe lebegett – fragmentált. Az „egyenlőtlen fejlődés" következtében régi politikai kultúrák

maradványai, „kinövései" is megtalálhatók és kifejeződnek benne, s így a közös gyökerek ellenére a

kontinentális Európát a politikai szubkultúrák egymásmellettisége jellemzi. A három fő kontinentális politikai

szubkultúra: 1. a preindusztriális katolikus, 2. a szekularizáció körül szerveződő régi középosztályi és 3. az

iparosodás nyomán kialakult szubkultúra.

E három szubkultúrán belül, szervezeti és ideológiai szinten további tagolódás alakult ki. Míg az angol-amerikai

homogén politikai kultúrában a politika szereplői – a politikai pártok – között a piaci folyamatokhoz hasonló

adok-kapok, pragmatikus politikai alku zajlik, addig a kontinentális Európa fragmentált politikai kultúráját a

konfliktusos és egymást kölcsönösen kizáró célok és ideológiák jellemzik. Az első esetben a politikusok, pártok

egy politikai piacon mozognak, úgy viselkednek, mint a megbízóik (érdekcsoportok) ügynökei vagy mint a

brókerek a tőzsdén. A második esetben a fragmentált politikai kultúra, azaz a szubkultúrák politikai-szervezeti

kifejeződéseinek inkább mozgalom- vagy szektajellegük van. A politikai hovatartozás jobban hasonlít a vallásos

hithez, mint az ügynöki megbízáshoz (Almond 1970, 46–47).

2.1. táblázat - Angolszász és kontinentális politikai kultúra Almond modellje alapján

Angol-amerikai Kontinentális európai

Politikai kultúra homogén fragmentált

Konfliktusok jellege funkcionálisak (például elosztási) kulturális-ideológiai (például vallási)

politikai alku alkuképtelen

1A szubkultúra fogalma itt (és a továbbiakban) nem a domináns „nemzeti" kultúrával szembeni marginális kultúrát jelenti, hanem egy olyan szociokulturális milliőt, amely nem terjed ki az ország népességének egészére, hanem csak egy a társadalomban jelen levő értékkörök közül.

2. A politikai kultúra három típusa


Politika jellege instrumentális expresszív

pragmatikus ideologikus

Politikusok vállalkozó aktivista, mozgalmár

karrierista önkéntes vagy ügynök

Politikai hovatartozás érdek alapú identitás alapú

(instrumentális) (expresszív) „érdekszövetség"

Politikai párt ügynökség

2. 2.2. A homogén és a megosztott társadalom

A homogén és fragmentált politikai kultúra „homogén", illetve „megosztott"2 társadalmakra épül. A homogén

társadalomban általában csak egy nagy társadalmi választóvonalnak, az osztálynak van szerepe a politikai

tagoltság formálásában. Homogén társadalom kialakulására akkor van a legnagyobb esély, ha egy ország

egynyelvû és etnikailag egységes, ha az ipari-agrár, valamint a város-vidék ellentétet eltüntette az iparosítás és

az urbanizáció, és ha megtörtént az állam és az egyház szétválasztása. Homogén társadalmakban az

osztálytagoltság melletti gyengébb, politikai szinten meg nem jelenő, de azért létező más dimenziók (vallás,

nyelv, lakóhely stb.) az osztályhelyzettől függetlenül oszlanak meg a társadalomban, mintegy „keresztbe

metszik" azt. Az osztálytagoltságot keresztbe metsző dimenziók gyengítik az alapvető (osztály-) tagoltságból

eredő feszültségeket. Az Amerikai Egyesült Államok mellett Európában Angliát tekintik leggyakrabban

homogén társadalomnak. A homogén társadalom politikai tagoltságának illusztrálását szolgálja a 2.1. ábra.

2.1 ábra A homogén társadalom

Forrás: Smith 1980, 34.

A társadalom tagoltságának fő forrását a folyamatos függőleges egyenes (A) jelöli. A szaggatott egyenesek (B–

E) jelzik a keresztbe metsző dimenziókat, amelyek mérsékelik a fő (osztály-) tagoltság hatását. A pártképződés

az A vonal két oldalán megy végbe egy stabil és mérsékelten polarizált kétpártrendszert teremtve.

A homogén társadalomban az egyén sokféle szervezetnek lehet tagja, és sokféle kulturális-politikai hatásnak van

kitéve, aminek következtében többszörös vagy többirányú csoport-hovatartozás, identitás alakul ki benne. A

különböző „érdekkörökhöz" való tartozás, valamint a különböző irányból érkező kulturális, pszichológiai

hatások, amelyek az egyént érik, mérséklik, gyengítik egymást.

A különböző irányokból jövő kulturális hatások mellett az egyén nem is igen tudja megőrizni egyirányú

identitását. A kialakuló többszörös identitás, ha tömeges jelenség, hatással van a szervezetekre és azok

vezetésére is. Hiszen ha az egyéneket többféle csoport-hovatartozás jellemzi, egy-egy csoportnak, illetve

szervezetnek heterogén tagsága alakul ki. A heterogén s így az adott csoporthoz, illetve szervezethez gyengébb

2A rétegzett, plurális vagy szegmentált jelzők is használatosak e jelenség leírására.



identitástudattal kötődő tagság mérséklő hatással van a szervezet vezetésére is. A többszörös hovatartozás és a

heterogén tagság azt is jelenti, hogy az egyes csoportok és szervezetek tagsága között jelentős átfedés alakulhat

ki. Társadalmi szinten a politikai kultúrát a homogenitás fogja jellemezni.

A fragmentált politikai kultúra alapját a megosztott társadalom adja. A megosztott társadalom fogalma olyan

állapotot ír le, ahol a politikai táborok egyben zárt társadalmi csoportok is. Egyik mintázata úgy alakul ki, hogy

a társadalmi választóvonalak ugyan keresztbe metszik egymást, az emberek számára azonban – szemben a

homogén társadalmakkal – mindegyikük identitásmeghatározó. Ha például a felekezeti és az osztálytagolódás

strukturálja egy adott ország társadalmát, kialakulhat a protestáns munkások, protestáns középosztály, katolikus

munkások, katolikus középosztály egymástól elkülönülő négy csoportja (lásd a 2.2. ábrát).

2.2. ábra Megosztott társadalom keresztbe metsző törésvonalak esetén

A másik mintázat lényege az, hogy a társadalmi törésvonalak nem keresztbe metszik egymást, hanem

összesimulnak. Például, a katolikus vallásúak nem azonos arányban találhatók meg a különböző társadalmi

csoportokban, hanem meghatározott társadalmi rétegekre vagy etnikai csoportokra koncentrálódnak.

Észak-Írországban például az írek katolikusok, míg az angolok protestánsok, azaz az etnikai tagoltság és a

vallási tagoltság egybeesik, és ezáltal roppant módon felerősítik egymást. Ehhez még egy szociális feszültség is

társul; a katolikus írek erősen felülreprezentáltak az alacsonyabb státusú és jövedelmű társadalmi csoportokban,

míg a protestáns angolok nagy része a középosztályhoz és a társadalmi elithez tartozik. Az egymással

összefonódó és egymást erősítő etnikai, vallási és szociális ellentétek alkotják az újra és újra polgárháborús

helyzetet előidéző politikai ellentétek alapját.

A két világháború közötti Ausztriában a vallásos és a szekularizált kultúra ellentéte az osztálytagoltsággal

fonódott össze. Míg a középosztály, a parasztság és a kispolgárság gyakorló katolikus, addig a munkásság nagy

része ateista szocialista volt. A politikai tagoltság két fő dimenziója egybeesett egymással és felerősítette az

ellentétet. Ezek eredményeként egy polgárháborús állapotokat előidéző instabil kétpártrendszer alakult ki. A

megosztott társadalomnak ezt a „kettéhasadó" típusát illusztrálja a 2.3. ábra.

A folyamatos vonal, az A jelöli a politikai tagoltság fő dimenzióját, a szaggatott vonallal jelölt B-E pedig a többi

dimenziót.

A homogén társadalmakat tehát az egyének többszörös csoport-hovatartozása és identitása, a többirányú

lojalitás, a csoportok és szervezetek heterogén és egymást átfedő tagsága, valamint mindezekkel összefüggésben

az identitások relatív gyengesége jellemzi. A megosztott társadalmakat és fragmentált politikai kultúrát ezzel

ellentétes jegyek határozzák meg.

Az egyén egyetlen csoport, illetve egyetlen szubkultúrához tartozó szervezetek tagja. Itt az egyént azonos

irányból érik hatások, ezért azok nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Az egyének csoport-hovatartozása és

identitása egy meghatározott szubkultúrához, a társadalom egy meghatározott rétegéhez, szegmenséhez kötődik.

Nincs átfedés a különböző szubkultúrák tagjai között.



2.3. ábra Megosztott társadalom egybevágó törésvonalak esetén


A katolikus kisebbséghez tartozó fiatal például a katolikus egyházközség, legényegylet, színjátszó kör,

szakszervezet és sportegylet tagja, a katolikus újság olvasója és a katolikus párt szavazója. Az egyén minden

csoport-hovatartozása egyetlen spirituális családhoz és intézményhez, a katolikus szubkultúrához kötődik.

Amikor az ilyen egymást erősítő (a példánkban katolikus) csoport-hovatartozás tömegessé válik, akkor létrejön

egy, a társadalom többi részétől kulturálisan és intézményesen, szervezetileg elkülönült szubkultúra. Példánkban

egy felekezeti szubkultúráról volt szó, de kialakulhatnak etnikai, osztály, ideológiai stb. szubkultúrák is.

3. 2.3. Ideológia és pragmatizmus – a politikai konfliktusok természete

Gabriel Almond művében a különböző politikai kultúrák meghatározott cselekvési stílusokkal,

konfliktuskezelési módokkal társulnak. Szerinte a politikai cselekvés instrumentális és expresszív típusaival

összhangban a politikai konfliktusok természetét pragmatikus és ideologikus típusba sorolhatjuk. A politikai

kultúra és a politikai tagoltság természetét meghatározza, hogy a politikai konfliktusok természete mennyire

pragmatikus vagy ideologikus jellegű. A homogén társadalmakat úgy írtuk le, mint amelyeket inkább a

funkcionális/pragmatikus konfliktusok jellemeznek, míg a fragmentált/heterogén társadalmakban az ideologikus

konfliktusok a jellemzőek. Vizsgáljuk meg közelebbről e két konfliktustípus természetét.

A pragmatikus konfliktusok esetén különböző gazdasági-társadalmi funkciót ellátó csoportok közti konfliktusról

van szó, amelyek általában a javak és erőforrások újraelosztása körül alakulnak ki. Ezek a materiális-elosztási

jellegű érdekkonfliktusok pragmatikus módon, kölcsönös engedmények alapján, kompromisszummal

kezelhetők (Almond 1970, 36–45) Ilyen például a munkavállalókat és a munkaadókat képviselő

érdekképviseletek és pártok közti alku a bérkérdéseket illetően vagy az ipari és agrárérdekeket képviselők közti

alku a különböző gazdasági szektorokat eltérő mértékben érintő vámtételek tekintetében. Mivel itt mértékekről

(%-okról), illetve pénzben kifejezhető összegekről van szó, lehetséges a megegyezés.

Ha azonban eltérő ideológiákat, világnézeteket képviselő politikai erők közti konfliktusról van szó a társadalom,

az állam „helyes" berendezkedését illetően, akkor a kölcsönös engedmények, a kompromisszum esélye jóval

kisebb. A vallási vagy etnikai konfliktusok különösen nehezen racionalizálhatók, s így kevéssé

kompromisszumképesek.

A mellékelt 2.2. táblázatban foglaljuk össze a konfliktustípus kétféle ideáltípusának jellemzőit.

2.2. táblázat - Politikai konfliktustípusok

Konfliktus természete Pragmatikus Ideologikus

Politikai cselekvés instrumentális expresszív

Konfliktus tárgya (Politikai kultúra) érdekek, materiális-elosztási értékek, világnézeti kérdések



kérdések (homogén) (fragmentált)

De ideológiai töltetet kaphatnak a funkcionális, gazdasági érdekkonfliktusok is. Ha például a pusztán gazdasági,

szektorális jellegű agrár-ipari konfliktus mellé erős, a vidék-város közötti kulturális törésvonal társul, akkor ez

gyakran ideológiai ellentét formájában jelenik meg a politikai színtéren. A tradicionális és modern között

kialakuló kulturális tagoltság a konzervatív-liberális, majd a konzervatív-szocialista ellentétben reprodukálódik

a politikai ideológia szintjén (a kontinens nagy részén), s mint ilyen, már kevésbé kompromisszumképes.

A gazdasági-funkcionális és az ideológiai-világnézeti konfliktusok eltérő jellege és annak politikai

következményei megfigyelhetők a munkás-munkaadó konfliktus tekintetében is. Az elsőre az angolszász

országok, a másodikra az európai kontinens nyújt példát. Míg Angliában a Munkáspárt közvetlenül a

szakszervezeti mozgalom politikai szárnyaként, parlamenti képviseleteként alakult meg és működött, addig a

kontinens munkáspártjai szocialisták, szociáldemokraták (vagy kommunisták) lettek: az ő céljuk már túlmutatott

a jövedelemelosztás reformján.

4. 2.4. Politikai kultúra és pártrendszer

Almond a hatalmi ágak elválasztása helyett – a politikai kultúra homogenitása vagy rétegzettsége mellett – e

különböző funkciójú alrendszerek közti határok fenntartását vagy összemosódását tekintette a modern politikai

demokráciák másik fontos minőségi kritériumának. Ennek alapján tartotta eltérő jellegűnek az angolszász és az

európai kontinentális demokráciákat.

Az angolszász demokráciákat nemcsak a homogén politikai kultúra, de az alrendszerek – politikai pártok,

érdekszervezetek és a média – magas fokú differenciáltsága és funkcionális elkülönültsége is jellemzi. A sajtó

funkciója az információáramoltatás és a kommunikáció, az érdekszervezetek funkciója az érdekartikuláció és

érdekreprezentáció, a politikai pártoké pedig az érdekaggregálás és -integrálás.

Az angol és az amerikai politikai rendszerben e funkciók és a funkciókat ellátó intézmények közötti határok

világosan elválnak. A sajtó jobbára üzleti vállalkozás, az érdekszervezetek egy-egy partikuláris csoport érdekeit

artikulálják, a politikai pártok specialitása pedig éppen a különböző érdekek integrálása és aggregálása.

A kontinentális típusban ezzel szemben a politikai szerepek és funkciók nem válnak el, hanem szubkultúrákba

ágyazódnak és összefonódnak. A politikai szerepek nem individualizálódnak, hanem a szubkultúrákba

beágyazódva különálló alrendszereket alkotnak.

A francia pártok és érdekszervezetek például nem alkotnak elkülönült és autonóm politikai alrendszert, hanem

áthatják egymást, különösen a katolikus, a szocialista és a kommunista szubkultúrán belül.

Hasonló a helyzet a sajtó tekintetében. Míg az angolszász országokban a kommunikációs médiumokat nagyfokú

autonómia jellemzi, Franciaországban és Olaszországban a kommunikációs médiumok az érdekcsoportok és a

politikai pártok befolyása alatt állnak (Almond 1970, 130).

A politikai alrendszerekre a kontinensen tehát az összefonódás mellett a multifunkcionalitás is jellemző. A

politikai pártok az akarat- és érdekaggregálás mellett az akarat- és érdekartikuláció funkcióját is ellátják. Sőt, a

hangsúly inkább az utóbbin van.

2.3. táblázat - Politikai kultúra és pártrendszer

Homogén politikai kultúra Fragmentált politikai kultúra

Politikai alrendszerek elkülönülnek összefonódnak

Pártok elsődleges funkciója akarat- és érdekaggregálás akarat-, érdek-, illetve

értékartikuláció

Szavazóbázis széles választói kör (gyűjtőpártok) a pártok egy-egy szubkultúrát

képviselnek (rétegpárt)



Pártrendszer kétpártrendszer sokpártrendszer

Jellemző országok Anglia, USA európai kontinens

5. 2.5. Oszloposodott társadalmak3

Vannak országok, ahol az egyes szubkultúrákhoz tartozó intézményrendszerek a társadalom egészét átfogják,

miközben egymástól élesen elkülönülnek. Ilyenek az ún. oszloposodott társadalmak. Vallási vagy ideológiai

törésvonalak mentén egymás melletti párhuzamos intézményrendszerek jönnek létre saját iskolahálózattal,

sajtóval, érdek-képviseleti szervezetekkel, szabadidő-egyesületekkel és politikai pártokkal (Lorwin 1971, 141-

142).

Az oszloposodott társadalmakat a szubkulturális politizálás totális érvényesülése hozza létre. Itt a kontinentális

típusban megfigyelhető szubkulturális elkülönülés hatványozottan jelentkezik.

Az oszlopok olyan szervezett politikai szubkultúrák, amelyek állami elismeréssel, nagy anyagi erővel, teljesen

kiépült, koordinált szervezeti struktúrával rendelkeznek. A szervezeti hálók lehetővé teszik a szubkultúrák

egymástól való elkülönülését az élet majd minden területén. Az oszloposodás tehát a társadalmi terek

szubkulturális alapú szegmentálódásának folyamata. Az oszloposodott társadalmakban a politikai cselekvést a

csoport-hovatartozás predesztinálja. A választás ilyen körülmények között cenzus formáját ölti, s mindenekelőtt

a szubkulturális identifikációról árulkodik.

Oszloposodott társadalmakban szinte kizárólag szubkulturálisan zárt, szegmentált politikai szervezetek léteznek.

A társadalmi mozgalmak, az iskola és kommunikációs rendszerek, az egyesületek és politikai pártok vallási és

ideológiai törésvonalak mentén szerveződnek. Egy társadalmi vagy kulturális szervezet szegmentált, ha

összetételét és vezetését az egyházak és világnézeti irányzatok (spirituális családok) valamelyikéből nyeri.

A szegmentált szervezetek jellege élesen különbözik a funkcionális szervezetekétől. A funkcionális

szervezeteknél az emberek gazdasági vagy társadalmi célok jegyében csatlakoznak az egyesülethez. Míg egy

szakszervezet például kizárólag foglalkozási/szakmai vagy ágazati alapon szerveződő funkcionális szervezet,

addig egy katolikus, egy protestáns vagy egy szocialista szakszervezet már szegmentált szervezetnek tekinthető.

Egy cserkészcsapat, amely életkor, lakóhelyi és nemi hovatartozás alapján szerveződik, funkcionális szervezet,

de egy katolikus cserkészcsapat már szegmentált szervezet.

Az oszloposodott társadalmakban (de nem csak ott) szubkulturális pártokat találunk. Egy párt akkor tekintendő

szubkulturálisnak, ha láncszeme egy ideológiailag-kulturálisan definiált intézményi hálónak, ha bázisa és

vezetősége szociokulturálisan és világnézetileg zárt, és ha nem politikai tevékenységek sorában vesz részt. Az

ilyen párt arra használja a szatellitszervezeteket, hogy behálózzon egy társadalmi csoportot, s ezzel mintegy a

csoport politikai dimenziójává váljon

A szavazókat szervezetekbe záró, izolációs stratégia nagy előnye: lehetővé teszi, hogy az elit nagy

rugalmassággal kezelje eredeti politikai programját, s mégis megőrizzen egy jelentős mértékű támogatottságot.

Ez azért lehetséges, mert a tagok nem pusztán racionálisan (a kínált javak miatt) és nem is csupán ideológiai

alapon tartoznak az adott csoporthoz, hanem odakötik őket a szervezeti tagsággal járó szokások és érzelmi

szálak is. Vagyis a szavazók lojalitása rendkívül tartóssá válik, hiszen nem függ közvetlenül az egyéni

álláspontoktól vagy a kurrens politikai ügyek- tol. A „behálózott" szavazók akkor is a pártjukra fognak szavazni,

ha az megváltoztatja politikai irányvonalát.4

Az ilyen pártok elitjei arra is felhasználják a szubkulturális szervezeteket, hogy megnehezítsék („drágábbá"

tegyék) a szubkultúra elhagyását, s a kiépült intézményrendszer inerciája révén a párt vonzáskörzetében tartsák

az állampolgárokat akkor is, ha a szubkulturális egységgel kapcsolatos attitűdök már meggyengültek. Az

elpártolóknak mindig számolniuk kell bizonyos költségekkel, és a pártvezetok a szatellitszervezetek

szponzorálása révén megnövelhetik ezeket a költségeket. A szubkulturális pártok által dominált

pártrendszerekre jellemző nagyfokú szavazói stabilitást mint a pártok közötti mozgás költségeinek

megnövekedését értelmezhetjük.

3 Más néven szegmentált pluralizmus. 4 Ugyanakkor persze a szavazók fegyelmezettsége szubkultúránként eltérő képet mutat. Mikor Ausztriában megkérdezték a választókat,

hogy akkor is „saját" pártjukra szavaznának-e, ha az radikálisan más politikát követne, a kommunisták és az SPÖ szavazói sokkal nagyobb arányban mondtak igent, mint az ÖVP támogatói (Engelmann 1966, 268).



6. 2.6. Összegzés

Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a politikai kultúra eddig tárgyalt különböző típusai alapján ezen európai

demokráciák három csoportba sorolhatóak. Az elsőt az oszloposodott országok alkotják: Belgium, Hollandia,

Ausztria és Svájc.

A második csoportba a fragmentált politikai kultúrájú, szegmentáltság nélküli országok tartoznak.

Franciaország, Olaszország és Németország például olyan fragmentált politikai kultúrájú ország, amelyek

politikájában ugyan feltűntek a szubkultúrák intézményi hálózatai, de nem váltak meghatározóvá a politikai

rendszerben.

A harmadik csoportot a vallási-ideológiai szegmentáltság teljes hiánya jellemzi. Anglia és az USA homogén

politikai kultúrájában alig találhatók jelek vallási-ideológiai szegmentálódásra.


3. fejezet - 3. Döntéshozatali elvek és demokráciatípusok

1. 3.1. A társulásos (konszociációs) demokrácia

Nagy-Britannia és a kontinentális országok összevetése nem csupán az eltérő kulturális tradíciók jelentőségére

mutatott rá, hanem elindított egy rendkívül élénk vitát a különböző intézményi struktúrák, döntéshozási stílusok

előnyeiről és hátrányairól, valamint arról a kérdésről, hogy a társadalom megosztottsága mennyiben befolyásolja

a demokrácia stabilitását.

Az 1940-1960-as évek közötti uralkodó felfogás szerint az angolszász demokráciákat a stabilitás, a kontinentális

típust pedig az instabilitás jellemzi. Mivel az angolszász (azaz az európai kontinensen kívüli) világ demokráciái

egyszer sem omlottak össze a 20. század folyamán, a politikatudományi munkákban az angolszász politikai

rendszerek jellemzőit a demokratikus stabilitás szükséges, de legalábbis kedvező előfeltételének tekintették. A

mérsékelt politika és a számonkérhetőség magas foka az institucionalisták szerint mindenekelőtt az egyéni

kerületi választási rendszernek és a kétpártrendszernek volt köszönhető.

A politológusok a kontinentális rendszerek instabilitását a politika átideologi- záltságára, a kulturális-ideológiai

konfliktusoknak a funkcionális (materiális) konfliktusokkal szembeni dominanciájára vezették vissza. Eszerint,

szemben az angolszász világgal, Európában a pártok inkább érdekartikulációs s nem érdekintegrációs

(érdekaggregáló) intézmények, ezért nem a konfliktusok közti kompromisszumban, hanem azok kiélezésében

érdekeltek (Almond 1956).

(A „deviáns” esetek) Nem minden nyugat-európai demokráciára illettek a „kontinentális típus" jellemzői:

vannak deviáns esetek Almond modelljében, így a skandináv és németalföldi demokráciák. Ezek valahol az

angolszász és a kontinentális típus között helyezkednek el: bár fragmentált politikai kultúrával rendelkeznek és a

politikai alrendszerekre a multifunkcionalitás jellemző, a demokrácia mégis stabil és hatékony. A „deviáns"

esetek vizsgálata alapján a hatvanas évek végét követően egy új politikairendszer-típust alkot az összehasonlító

politikatudomány: a társulásos demokrácia típusát.

A Belgium, Hollandia, Luxemburg, Ausztria és Svájc, vagyis az oszloposodott országok politikai és

pártrendszerét leíró és elemző típus az angolszász modellel szembeállítva jött létre a hatvanas évek végén. Azt

kívánta bemutatni, hogy fragmentált vagy plurális politikai kultúra mellett is létrejöhet stabil demokrácia.

Almond funkcionalista megközelítésében a szegmentált vagy plurális politikai kultúra a politikai rendszer

instabilitásához vezet. A kulturálisan mélyen tagolt nyugat-európai kis országok stabilitása azonban azt

bizonyítja, hogy a társadalom „oszloposodási" folyamatának, amennyiben az az elitek bölcsességével társul,

integratív szerepe lehet. Az eltérő vallások, etnikumok, világnézetek együttélésének ugyanis az egyik lehetséges

módja éppen a társadalmon belüli elkülönülés. Az oszlopszervezetekben való részvétel lehetővé teszi, hogy a

polgárok saját szubkultúrájuk törvényei szerint éljenek. A szervezett táborokat maguk mögött tudó elitek pedig

rendelkeznek azzal a belső legitimitással, aminek a segítségével tárgyalásokat folytathatnak és végül

kompromisszumokat köthetnek az ellentáborok elitjeivel.

Arend Lijphart (1968a) szerint a szubkultúrák közötti ellentéteket áthidaló, konszenzust teremtő intézmények

alkalmazása a politikai elit tudatos törekvésének az eredménye. Ez a törekvés válaszként született a nagy

törésvonalak mentén kialakult politikai táborok politikai válságokhoz és instabilitáshoz vezető korábbi

konfliktusos viszonyára. Egy másik, Hans Daalder (1974) által adott magyarázat szerint viszont az összefüggés

fordított. Éppen az elitek közti kooperatív viszony történeti tradíciója az, ami mérsékli a modern korban

kialakuló új politikai-kulturális táborok közti ellentétet. Az eltérő magyarázatok ellenére általános vélemény,

hogy Ausztria, Hollandia, Belgium és Svájc politikai rendszere és döntéshozási stílusa olyan sajátosságokkal

bír, ami indokolja külön csoportként való kezelésüket. Az ezen országokra alkalmazott modell neve a

„consotiational1 democracy", társulásos demokrácia.

A társulásos rendszerekben a politikai elit, de a választók is elutasítják a demokratikus döntéshozatal többségi

elvét. Az alapelv az, hogy a döntéshozatalban – törvényhozási és végrehajtási szinten egyaránt – minden

1A kifejezés Johannes Althusiustól (1563–1638) származik, aki a holland tartományok szövetségét mint szabad társulások rendszerét írta le. A modern politikatudományban először David Apter használta a kifejezést.

3. Döntéshozatali elvek és

demokráciatípusok


fontosabb szubkultúra képviselőjének szava van. A választások veszteseinek a döntéshozatalból való kizárása

ugyanis a demokrácia stabilitását, az ország egységét és békéjét veszélyeztetné.

(A társulásos demokrácia modellje) A társulásos modell a politikai kultúra és a társadalom heterogenitásából

származó destabilizáló jellegű, feszítő erőket intézményi eszközökkel ellensúlyozó elitstratégiákat írja le. Négy

alapvető elv vezérli e technikákat: az arányosság, a kölcsönös (kisebbségi) vétó, a nagykoalíció és a

szegmentális autonómia intézménye (Lijphart 1977, 25–52).

(Az arányosság) A társulásos rendszerekben a döntéshozatalban és a javak elosztásában is az arányosság elve

érvényesül. Arányos a képviseleti rendszer, a döntéshozó szervek és tanácsadó testületek összetétele tükrözi a

szubkultúrák társadalmi jelentőségét, az állami költségvetésből származó pénzek arányosan oszlanak meg a

szubkultúrák intézményei között.

Az arányosság elvét tehát a közigazgatásban és az állami gazdasági szektorban vagy az állami televízió

műsoridejének szétosztásában egyaránt alkalmazzák. Az osztrákProporz--rendszerben például az

államigazgatás, a közszolgálat és a gazdaság állami szektorának fontosabb pozícióit a szocialista és a katolikus

tábort képviselő SPÖ és ÖVP paritásos alapon osztotta szét saját hívei körében. A pártok közötti arányosság

elve tehát az egész politikai patronázsrendszert áthatotta.

(A kölcsönös vétó) Az elv biztosítékot jelent azoknak a szubkultúráknak a számára is, amelyek az arányos

képviselet következtében kisebbségbe szorulnak. Belgiumban például az alkotmánymódosítás mindkét nyelvi

csoport többségének támogatását kívánja meg.

(A nagykoalíció) Az elv jelenthet olyan hivatalos kormányzati együttműködést, amelyben minden szubkultúra

képviselői részt vesznek, azonban ez (Svájc kivételével) a társulásos országokban is ritka. De létrejöhet a

nagykoalíció informálisan is, olyan testületek révén, amelyek ugyan nem részei a kormányzati struktúrának, de

döntései meghatározóak. Ausztriában és Hollandiában számos érzékeny kérdés a szubkultúrák elitjét magában

foglaló korporatív tanácsokban, bizottságokban dőlt el.

Nagykoalíciós kormányzás idején az igazi döntéseket gyakran a kormány és a parlament felett álló,

„alkotmányon kívüli" intézmény, a „koalíciós bizottság" hozza. Ilyen „koalíciós bizottság" volt például az első

Csehszlovák Köztársaság idején a Petka, amely az öt koalíciós párt vezetőiből állott. Végül pedig kvázi-

nagykoalícióról beszélhetünk akkor, amikor a szubkultúrákat képviselő pártok rotálódnak a kormányban, s egy

adott időszakban – ha nem is teljesen egyszerre – de mindegyikük kormányoz.

A nagykoalíció eltér tehát a parlamentarizmus hagyományos Westminster-modell- jétől, a politikai

váltógazdaságtól. Nem többség-kisebbség ellentétére, hanem a közös döntéshozatalra, jogok és kötelezettségek

kölcsönös rendszerére teszi a hangsúlyt.

Messze túlmegy a koalíciós kormányzás normális gyakorlatán a svájci kormányzás rendszere. Svájcban ugyanis

a koalíciós kormánypártösszetétele 1959 óta változatlan. A hét tárcán a négy koalíciós párt változatlan arányban

osztozik, függetlenül a választások kimenetelétől.

(A szegmentális autonómia) A szubkulturális elitek arra törekednek, hogy megegyezésre jussanak, de ez nem

mindig lehetséges. Világnézeti kérdésekben nehéz kompromisszumra jutni. De nem is elengedhetetlen minden

kérdésben közös politikát kialakítani. A társulásos rendszerekben a társadalmi szegmensek maguk intézik a

tagjaikat érintő ügyek nagy részét. Az autonómia gyakorlását elősegíti, ha a szegmensek földrajzilag

elkülönülnek, de az önkormányzás számos kérdésben területileg szétszórt társadalmi csoportok esetén is

megvalósítható.

A társulásos technikáknak a bevezetése akkor kecsegtet sikerrel, ha az egyes csoportok fegyelmezetten követik

vezetőiket, ha minden szegmens kisebbségi és nagyjából hasonló társadalmi-gazdasági pozícióban van, ha az

elitek közötti kompromisszumoknak történelmi hagyományai vannak, valamint ha létezik a lojalitás a közös

állam iránt. Javítja a társulásos technikák esélyeit, ha a szegmensek izoláltak, a törésvonalak egyike-másika

keresztezi egymást, az ország kis méretű, s a hatalmi egyensúlyt érdek-képviseleti jellegű pártrendszer jeleníti

meg. Szerencsés körülmény továbbá, ha külső fenyegetettség erősíti a belső egységet. De a legfontosabb

tényező az elitek bölcsessége (Lijphart 1977).

A társulásos modell legfőbb hozadéka a stabilitás. Ez a technika alkalmas lehet az erőszak elkerülésére, a

demokrácia megőrzésére. Ugyanakkor a társulásos eszközök tovább erősíthetik a társadalom szegmentáltságát

is.


demokráciatípusok


2. 3.2. A társadalmi háttér és az elitviselkedés kombinációi

A társulásos rendszer kulcstényezőjének Lijphart a politikai elitek viselkedését tekintette, s az elitstratégiákra és

a politikai kultúra jellegére alapozott tipológiát állított fel. A tipológia dimenziói:

I. a politikai kultúra: homogén vagy fragmentált;

II. az elitviselkedés: versengő vagy együttműködő (3.1. táblázat).

3.1. táblázat - A demokrácia négy típusa

Politikai kultúra

homogén fragmentált

Elitviselkedés kompetitiv centripetális

demokrácia (1) centrifugális demokrácia (2)

kooperatív depolitizált

demokrácia (4) társulásos (konszociációs) demokrácia (3)

Forrás: Lijphart 1968b, 79.

1. A centripetális demokrácia a homogén politikai kultúra és a versengő pártrendszer típusa. Ez a típus

megegyezik a Duverger által elemzett brit kétpártrendszerrel, az Almond munkáiban szereplő angol-amerikai

típussal, míg Lijphartnál már földrajzi kötöttség nélkül szerepel. A politikai pártok közötti verseny a politikai

kultúra homogenitása és a választók politikai preferenciáinak normális (unimodális) eloszlása miatt centripetális

irányú.

Mintaországait az angolszász országok (Anglia, USA és a brit Nemzetközösség legtöbb állama) alkotják, de

mellettük gyakran idesorolják a skandináv országokat és (feltételesen) az NSZK-t.

2. A centrifugális demokráciát a fragmentált politikai kultúra, a megoldatlan politikai patthelyzetek és az

instabilitás jellemzi. Az elitek viselkedése nem csökkenti, hanem meghatványozza a társadalmi csoportok között

meglevő feszültségeket. A weimari köztársaság, a francia Harmadik és Negyedik Köztársaság és az Olasz

Köztársaság a jellegzetes példák, amelyekről a centrifugális típust mintázták.

3. A társulásos demokrácia típusát fragmentált politikai kultúra jellemzi csakúgy, mint a centrifugális

demokráciát. A politikai elitek, a pártok kooperatív politikai attitűdje és az alkalmazott konszenzusteremtő

eszközök miatt mégsem alakul ki centrifugális irányú verseny a politikai pártok között. A verseny helyett a

pártok közötti együttműködés elemei az erősebbek. E típus mintaországai Belgium, Hollandia, Ausztria és

Svájc.

4. A depolitizált demokráciát a homogén politikai kultúra és a kooperatív elitviselkedés jellemzi. Kialakulása a

második világháború utáni fejlődés két párhuzamos folyamatával függ össze. Az egyik, hogy Európában

tendenciájában csökkent a politikai kultúra fragmentáltsága. A politikai ideológia és a pártpolitika szintjén is

bizonyos mértékű konvergencia jött létre. A másik a pártpolitika szerepének a csökkenése és a korporativ

döntéshozatal súlyának növekedése. A konszenzuselem szerepének növekedése a döntéshozatalban nemcsak a

politikai intézményrendszer csúcsán, a kormány szintjén jelenik meg, hanem a döntéshozatal alacsonyabb

szintjein is: például az érdekszervezetek és a közigazgatás megfelelő intézményei között. Az ilyen országokban

a kormányzati döntéseket gyakran technokrata érvekkel támasztják alá.

Mindenekelőtt a skandináv országokat szokták ebbe a csoportba sorolni, de sokak szerint Európa egésze is ebbe

az irányba tart (Heisler 1974).


demokráciatípusok


A társulásos demokrácia vallási, kulturális és érdekszervezetei a saját szubkultúráikon belül vertikálisan

szerveződnek és kapcsolódnak az adott „politikai családot" reprezentáló politikai párthoz. A horizontális

kapcsolatok a bázis szintjén gyengék, a konfliktusmegoldás a legfelső, pártpolitikai szintre tolódik.

A depolitizált demokráciában, illetve a korporativ döntéshozatali rendszerben – homogén társadalmat

feltételezve – az érdekszervezetek horizontálisan érintkeznek egymással és az államigazgatás megfelelő

szintjével. A konfliktusok funkcionális jellegűek és nem tolódnak fel pártpolitikai szintre. A korporativ rendszer

kikapcsolja a pártokat a döntéshozatalból, depolitizálja a demokráciát.

3. 3.3. A demokratikus döntéshozatal két alapmodellje: a többségi és a konszenzusos modell

Az európai kis országok politikai rendszereinek tanulságait Lijphart általánosabb szintre emelte, és megalkotta a

konszenzusos modell és a többségi modell részletesen kidolgozott ellentétpárját. A konszenzusos modell a

társulásos modellből nőtt ki, de különbözik tőle abban, hogy inkább az intézményekre koncentrál (szemben a

politikai viselkedéssel), és nem feltételez egy megosztott társadalmat. A konszenzusos-többségi ellentétpár

sajátossága továbbá, hogy egy olyan általános tengelyt jelöl ki, amelyen minden országot el lehet helyezni.

A modellek kritériumait Arend Lijphart 1984-ben és 1999-ben megjelentetett munkái alapján tekintjük át.

A többségi modell szerint a demokratikus döntéshozatalban a többségi szabálynak kell érvényesülnie. A

többségi elv a politikai intézményrendszer minden szintjét, valamint a politikai konvenciókat is áthatja. A

politikai rendszer a Westmins- ter-modell szerint működik; az egyéni kerületi többségi választási rendszerre két-

pártrendszer épül. A választásokon győztes párt egypárti többségi kormányt alakit, és így a végrehajtó hatalom

nagyfokú koncentrációja jön létre. Mivel a kormánypárt a kormányzati és törvényhozási döntéseket egymaga

hozza, a törvényhozó és végrehajtó hatalom szorosan összefonódik. A két szerv összefonódása valójában a

kormánydominanciáját jelenti. Amennyiben koalícióra kerül sor, az a lehető legkevesebb taggal fog

megalakulni.

3.2. táblázat - A többségi és a konszenzusos modell

Többségi modell Konszenzusos modell

Végrehajtó hatalom (kormány) koncentráció

(egypárti többségi kormány)

hatalommegosztás

(nagykoalíció)

Törvényhozó- és végrehajtó

hatalom viszonya fúzió elválasztás és egyensúly

Törvényhozás egykamarás (vagy aszimmetrikus

kétkamarás) kétkamarás és kisebbségi képviselet

Pártrendszer kétpártrendszer sokpártrendszer

Választási rendszer egyszerű többségi (egyéni kerületi) arányos

Kormányzat egységes és centralizált federális és decentralizált

Alkotmány íratlan vagy könnyen

megváltoztatható írott, kisebbségi vétó

Érdekcsoportok pluralista, versengő korporatív

Bírói felülvizsgálat nincs, a parlament szuverén erős alkotmánybíróság


demokráciatípusok


Központi bank kormánynak alárendelt autonóm, nagyhatalmú

Az ideáltipikus modellben a törvényhozás egykamarás: a választásokon győztes párt parlamenti többségét egy

más elv alapján összehívott (és ezért más összetételű) felsőház vagy második kamara nem korlátozza. Ha van

második kamara, annak hatalma lényegesen kisebb az alsóházénál.

A választások szerepe az, hogy kijelölje a kormányzó pártot. A kormánypárt mandátumot kap arra, hogy

programját kormányprogrammá emelje. Az „igazság pillanata" a következő választások idején érkezik el,

amikor a polgárok eldöntik, hogy a kormánypárt helyesen értelmezte-e az előző választásokon megfogalmazott

üzenetet (Ware 1987a).

A választásokon vesztes pártnak, az ellenzéknek csak akkor van lehetősége a törvényhozás és a kormány

befolyásolására, ha a kormánypárt valamely kérdésben megosztott. Ha a kormánypárt egységes, akkor az

ellenzék funkciója a kormánypolitika kritikájára szűkül. Az ellenzék kontrollszerepe a kormány nyilvános

kritikája mellett a periodikusan ismétlődő választásokon keresztül érvényesül.

Az ellenzéknek mindig megvan az a lehetősége, hogy rámutasson a kormányzati döntések hibáira, és saját,

alternatív programját meghirdetve meggyőzze a választókat arról, hogy ő az alkalmasabb a kormányzásra. Ez a

parlamenti váltógazdálkodás rendszere, ahol a tényleges kormányváltás természetesen mindig a választók

döntésének a függvénye. (1979 és 1997 között a brit Konzervatív Párt például négy egymást követő választást

nyert meg. A választók másfél évtizeden keresztül nem kívánták az ellenzék kormányra kerülését, nem

érvényesült a parlamenti „váltógazdaság".)

A többségi modell akkor teljes, ha a parlament szuverenitását – és így a parlamenti többség hatalmát – sem írott

alkotmány, sem pedig az állampolgároknak a politikai döntéshozatalban való közvetlen részvételi lehetősége2

nem korlátozza. A parlamenti szuverenitás szerint tehát a mindenkori parlamenti többség hatalmának nincsenek

alkotmányos és intézményi korlátai (korlátokat legfeljebb a politikai konvenciók és a politikai piac működése

szab).

A hatalomkoncentráció tovább nő, ha az állam intézményi felépítése egységes és centralizált. Centralizált

államszervezet esetén ugyanis az igazgatás különböző szintjei (például a helyi és középszintű igazgatás)

szorosan alárendelt az egységes központi kormányzati hatalomnak. Ezzel teljesedik be a többségi modellben

érvényesülő hatalomkoncentráció.

A többségi rendszerekben az érdekcsoportok egymással versengve próbálják befolyásolni az állami vezetést,

vagyis az érdekaggregáció pluralista mintát követ. Egyik csoportnak sincs kitüntetett kapcsolata a

közigazgatással, és az érdekszervezetek elsősorban mint társadalmi egyesületek lépnek fel. A bíróságoknak

nincs joguk megsemmisíteni a parlament által hozott törvényeket. A nemzeti bank a kormány utasításait hajtja

végre.

Az empirikus esetek a két „ideáltípus" között – de egyikhez vagy másikhoz általában közelebb – állnak. A

többségi modellt Angliáról mintázták, a brit Westmins- ter-modell azonban természetesen nem mindenben felel

meg a többségi modell ideáltípusának. Anglia3 monarchia, ahol a szuverenitás – formálisan legalábbis –

megosztott az uralkodó és a parlament között. Ugyanakkor a századelő óta az uralkodók már kivételes esetekben

sem szólnak bele a politikai életbe. A törvényhozás is kétkamarás, bár a Lordok Házának szerepe jobbára csak

szimbolikus, s legfeljebb halasztó hatályú vétót emelhet az Alsóház döntéseivel szemben. Népszavazásra is csak

néhány kivételes esetben került sor, bár egyre kedveltebb eszköze az érzékeny kérdések kezelésének (például a

regionális parlamentek ügye).

Jelentősebb eltérés a klasszikus többségi modelltől, hogy Skóciában, Walesben és Észak-Írországban 1999 óta

választott parlament működik. Az északír, skót, walesi parlamentet, London polgármesterét és az Európai

Parlament képviselőit immár arányos rendszerben választják. A nemzeti bank 1997 óta önállóan dönt a

kamatlábakról és a font értékéről. Végül pedig a brit parlament szuverenitása ugyan még mindig szinte teljesnek

mondható, de a rendkívül erős konvenciókon túl immár az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései, az

angol jogrendbe beépült európai uniós joganyag és az Emberi Jogok Európai Konvenciója is korlátozza.

2A népszavazás lehetősége még az egyik változó volt Lijphart nyolcvanas évekbeli modelljében, de a későbbiekben elhagyta. 3Az Anglia és Nagy-Britannia elnevezéseket - a közbeszédnek megfelelően - szinonimaként használjuk. Miután Észak-Írország politikai

rendszere nagymértékben különbözik az Egyesült Királyság többi részétől, az ország egészére tett megállapítások nem mindig vonatkoznak erre a régióra is.


demokráciatípusok


A konszenzusos modellt elsősorban Svájcról és Belgiumról mintázták. A konszenzusos modellben a demokrácia

fő döntéshozatali szabálya a konszenzuselv. A demokrácia elsődlegesen a döntések által érintetteknek a

döntéshozatalba való részvételét jelenti, közvetlenül vagy választott képviselők útján. A minél szélesebb

konszenzus elvét követik a döntéshozatalban, a kormányzati politika kialakításában. A többségi szabály ehhez

képest a demokráciának csak egy másodlagos elve.

A Westminster-modellben a kormányzati politika a többség akaratát, a konszenzusos modellben a lehető legtöbb

ember akaratát tükrözi (Lijphart 1984, 4). Míg a többségi elv garantálja az egyes szavazók, döntéshozók egyenlő

súlyát, addig a konszenzuselv azokat részesíti előnyben, akiknek valamely kérdés különösen fontos. Az utóbbi

elven alapszik az amerikai kormányzati rendszer is, amelynek (pluralista) alapító atyái a többségi akarat

azonnali érvényesülésénél fontosabbnak tartották a kormányzat korlátozását, a kisebbségek védelmét.

A többségi logikában a hatalmat koncentrálni kell: a hatalom szétdarabolása lehetetlenné teszi a többségi akarat

érvényesítését. A konszenzusos logika mellett érvelők ezzel szemben nemcsak azt mondják, hogy a

kisebbségnek is vannak jogaik, hanem azt is, hogy a választások önmagukban nem alkalmasak a többségi akarat

felszínre hozására, már csak azért sem, mert különböző kérdésekben különböző többségek léteznek.

Amennyiben a kormány odafigyel a parlamenti képviselőkre, az érdekszervezetekre és a civil társadalmi

mozgalmakra, pontosabban fogja érzékelni a társadalom akaratát, mintha csak a választási eredményekből

próbálná azt kiolvasni (Powell 2000).

A konszenzusos rendszerekben a végrehajtó hatalmat a formális és informális hatalommegosztás, a kormányzati

nagykoalíció jellemzi. Svájc példáját már említettük. Belgiumban – az alkotmányos előírásoknak megfelelően –

a tárcák felét vallon, a másik felét flamand politikusok töltik be. A konszenzusos rendszerek kormányaiban

általában több tagot találunk, mint amennyi a többséghez szükséges. A törvényhozó és végrehajtó hatalom

egymástól el van választva kölcsönösen egymás ellensúlyait alkotják, és a kettőjük közötti együttműködésre,

konszenzusra van szükség a hatékony kormányzati politikához. A kormány gyengébb, a parlament erősebb,

mint a többségi rendszerekben. Ez általában a kormányok rövidebb élettartamában is tükröződik.

Svájcban a kormány egy előre meghatározott négyéves terminusra kap felhatalmazást a törvényhozástól, s ez

idő alatt már formálisan sem függ a parlament bizalmától: nem lehet bizalmatlansági indítványt beterjeszteni

ellene. Belgiumban sincs kormányzati túlsúly a törvényhozás felett, mivel a kormány mögött ritkán áll tartós és

koherens törvényhozási többség. (A stabil törvényhozási többség hiánya vagy a kormány koalíciós

összetételének sajátosságaiból, vagy pedig a parlamenti frakciók fegyelmezettségének hiányából adódhat.)

A kétkamarás törvényhozás felépítése is a hatalommegosztást intézményesíti: az egyik kamara a különböző

kisebbségeknek nyújt képviseleti lehetőséget. A kamarák megválasztásának módja, ideje és ezek nyomán a

kamarák összetétele eltérhet egymástól, s így a felsőház az alsóházi többség akartának érvényesülését

akadályozhatja. Svájcban a törvényhozás két háza, a Nemzeti Tanács és a Kantontanács azonos hatalommal bír,

a belga második kamarának pedig döntő szava van a federális rendszert érintő kérdésekben.

Mivel a konszenzusos modell középpontjában a reprezentáció és a participáció áll, ezért arányos választási

rendszer és sokpártrendszer tartozik hozzá. Az arányos képviselet ugyanis nem gátolja meg a politikailag

jelentősebb érdek- és nézetcsoportok, ideológiai és kulturális csoportok képviseletét a parlamentben. Az ilyen

módon létrejött sokpárti parlament csak egy minimális konszenzus esetén képes működni és működőképes

kormányt létrehozni. (A gyakorlatban azonban a parlament működőképességét és a kormányalakításhoz

szükséges „minimális konszenzus" létrejöttét mégis a többségi elv biztosítja. A konszenzusos modell normatív

követelményei így a gyakorlatban tehát nem vagy csak részben teljesülnek.) A svájci és a belga parlamentek

egyaránt erősen fragmentáltak.

Az állam szervezeti felépítésében a területi vagy/és kulturális federalizmus és decentralizáció, a jogrendszerben

az írott alkotmány biztosítja a kisebbségek képviseletét és vétójogát s ezáltal a konszenzuselv beépítését a

döntéshozatalba. Belgiumban az alkotmánymódosítás csak a törvényhozás mindkét házának a kétharmados

jóváhagyásával lehetséges. Svájcban az alkotmány csak népszavazással módosítható, országos többség,

valamint a kantonok többségének jóváhagyásával. Általában az az elv, hogy minden csoport többsége elfogadja

a változásokat.4 A népszavazás kiterjedt alkalmazása országos és helyi ügyekben a képviseleti demokrácia

közvetlen részvétellel történő korlátozását intézményesíti.

4Az ugyancsak a kisebbségek védelmének elvét követő Egyesült Államokban a 13 legkisebb állam, melyben a populáció 5%-a él, megakadályozhatja az alkotmánymódosítást.


demokráciatípusok


A különböző érdekek egy korporatívrendszer keretében összegződnek. Az érdekszervezetek országos,

specializált, hierarchikus és monopolisztikus csúcsszerveket alkotnak, nem folytatnak versenyt egymással,

garantált szavuk van a kormányzati döntésekben és fontos részt vállalnak a döntések végrehajtásában. Az

alkotmánybíróságok joga kiterjedt, a kormányzati rendeleteket és a parlament által alkotott törvényeket

megsemmisíthetik. A nemzeti bankok önálló pénzügyi politika folytatására jogosultak, a kormánynak nincs

eszköze a bank megrendszabályozására.

Lijphart kutatásai szerint a fenti tíz változó két dimenziót alkot. A végrehajtó hatalom koncentráltsága, a

kormány és a parlament viszonya, a pártrendszer, a választási rendszer és az érdekszervezetek szerepe és

struktúrája egyfelől, másfelől a federalizmus, az írott alkotmány, a parlament egy- vagy kétkamarás jellege, a

nemzeti bank szerepe és a bírói felülvizsgálat lehetősége gyakran együtt járó jellegzetességei egy-egy ország

intézményi rendszerének. Az egyes országoknak az első dimenzión elfoglalt pozícióját 28%-ban az angolszász

hagyomány, 11%-ban a társadalom kulturális heterogenitása, a másodikat 23%-ban a népesség nagysága, 6%-

ban heterogenitása magyarázza (Lijphart 1999).

(Az új normatív tézis) Míg a hagyományos szemlélet a többségi modellt tartotta stabilabbnak és

hatékonyabbnak, ma már kevesebben vallják ezt az álláspontot. Lijphart vizsgálatai azt mutatják, hogy

miközben a gazdasági teljesítményt illetően nincs különbség a két rendszer között, a konszenzusos rendszerek a

demokrácia „gyengédebb" arcát mutatják: esetükben alacsonyabb az infláció, nagyobb a politikai egyenlőség és

a választási részvétel, elégedettebbek a polgárok, magasabb a nők parlamenti képviseletének aránya, a polgárok

és a kormányzat több kérdésben képvisel hasonló álláspontot (Lijphart 1999).

Természetesen minden „társadalmi teljesítményre" irányuló kutatásnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy

a valóságos okok rendkívül nehezen azonosíthatók. Nincs ez másképpen Lijphart eredményeinél sem. És még

ha teljes bizonyossággal megállapíthatnánk, hogy valóban a konszenzusos technikáknak tulajdoníthatók

mindezek az eredmények, az sem jelentené azt, hogy a döntéshozási technikák szabadon „exportálhatók", vagyis

hogy más kulturális környezetben is ugyanolyan hatásúak. Ezt a tanulságot demonstrálja Franciaország példája

is.

A francia politikai kultúra fragmentált volt, miként a kontinentális politikai kultúra általában, de nem

szegmentált, mint a holland vagy belga politikai kultúra. Az egyes pártok mögött nem voltak átfogóan

intézményesült szubkultúrák, „oszlopok". Az egyház, különösen a világi katolicizmus gyengébb volt, mint a

német nyelvterületeken, s a baloldal mögött álló szakszervezetek sem dicsekedhettek magas „szervezettségi

szinttel". Szavazók és pártok között nem alakult ki olyan szoros kapcsolat, mint a konszenzusos

demokráciákban. A szavazatingadozás egyike volt a legmagasabbaknak Európában.

A francia politikai rezsimek történetét az instabilitás jellemezte. A rendszerszinten jellemző instabilitás az

alkotmányteremtés csapdái mellett elsősorban az egyes szubkultúrák, a politikai családok közötti mély

ideológiai és politikai ellentéteknek, az alkotmányos konszenzus hiányának volt köszönhető. Az alapkonszenzus

hiányában az egymással ellenséges viszonyban álló politikai szubkultúrákat képviselő pártoknak a politikai

döntéshozatalba való „participatív" jellegű bevonása nemhogy csökkentette volna, de még inkább elmélyítette

az ellentéteket.

A Negyedik Köztársaság (1944–1958) példája azt mutatta, hogy a konszenzusos modell intézményi elemeinek

az erősítése (például arányos képviselet, végrehajtó hatalom korlátozása) – ha a politikai kultúra fragmentált, de

nem szegmentált – erősítheti a pártok közötti polarizációt és a parlamentarizmus instabilitását. Mivel a pártok

számára szavazótáboruk kevéssé „kontrollálható", a magas szavazatingadozás agresszív piaci stratégiára készteti

a pártokat, ami növeli az instabilitást.

A többségi rendszer jellemzőinek a bevezetése (végrehajtó hatalom megerősítése, a parlament jogosítványainak

korlátozása, az egyéni kerületi választási rendszer, a hatalom egy kézben való összpontosítása stb.) az Ötödik

Köztársaságban (1958-) csökkentette a parlament fragmentációját, megnövelte a kormányok élettartamát,

erősítette a pártok egységét és stabilizálta a politikai rendszert. Vagyis a fragmentált, de nem szegmentált

politikai tagoltság mellett, ahol a politikai paletta polarizált, a többségi modell intézményi elemeinek a

bevezetése, illetve érvényesülése – esetünkben éppen a „félelnöki" rendszer révén – stabil demokráciát

teremtett.


4. fejezet - 4. Elnöki és parlamentáris rendszerek

1. 4.1. A kormányzati rendszerek és a pártok

A parlamentáris és elnöki rendszerek eltérő környezetet biztosítanak a pártok számára. Parlamentáris

rendszernek nevezzük azt a politikai berendezkedést, amelyben a kormány a törvényhozásnak felelős. A legtöbb

parlamentáris rendszerben a parlament választja a kormányfőt, hozzájárulása nélkül nem lehet kormányt

kinevezni, de a parlament hallgatólagos hozzájárulása ott is elengedhetetlen, ahol az államfő döntése elég egy

kormány felállításához.1 Az ilyen rendszerekben a törvényhozás képes megbuktatni a kormányfőt. A parlamenti

támogatás tehát mindenképpen létfeltétele a kormánynak. A végrehajtó hatalom nem egy ember, hanem egy

politikusi csapat (kormány) kezében összpontosul, bár a kormányfő valóságos befolyása hol rendkívül csekély

(például Norvégia, Hollandia), hol pedig meghatározó (például Németország, Nagy-Britannia, Görögország,

Portugália, Spanyolország). Az államfő szintén része a végrehajtó hatalomnak, de szerepe többnyire csak

szimbolikus.

A parlamentáris rendszerekben általában a kormánynak (illetve bizonyos feltételek között az államfőnek)2 is

lehetősége van feloszlatni az országgyűlést (kivéve Norvégiát), de ez természetesen egyben a kormány végét és

új választások kiírását is jelenti. Ezért ehhez az eszközhöz csak abban a speciális esetben folyamodnak a

kormányok, ha megrendült a parlamenti többségük, de bíznak abban, hogy a választók szavazatai újra őket

igazolják. A törvényhozás ezzel szemben többnyire (Ausztria kivételével) nem oszlathatja fel magát. Ez

gyakorlatilag a parlamenti ellenzék politikai mozgásterét szűkíti a kormánypártokéhoz képest.

A parlamentáris rendszerek formális ismérve tehát az, hogy a kormány felelős a parlamentnek. A valóságban

azonban a hatalmi ágak összefonódása és végső soron gyakran a végrehajtó hatalom dominanciája jellemzi

ezeket a rendszereket. Miután a kormány és a parlamenti kormánytöbbség sorsa összekapcsolódik, s miután a

két színtéren ugyanazon pártnak gyakran ugyanazon politikusai játsszák a főszerepet, a parlamenti képviselők a

kormány támogatását, illetve megbuktatását tartják központi feladatuknak, és kevésbé a törvényhozást.

A pártpolitika és a kormányzati politika között a parlamentáris rendszerekben rendkívül erős az összefüggés.

Általában a miniszterelnök valamely párt elnöke is egyben. A miniszterek is gyakran a pártok „erős emberei",

bár például Belgiumban a pártvezérek gyakran nem vállalnak kormánytagságot. Ha a miniszterelnök

meghatározó egyéniség, a miniszterek gyakran az ő személyes környezetéből jönnek. Megosztott pártok esetén

azonban a miniszterelnök kénytelen lehet pártbeli ellenfeleit tárcához juttatni annak érdekében, hogy a

kormányzásához elnyerje az egész párt támogatását.

Az elnöki (prezidenciális) rendszerekben a végrehajtó hatalomért egy személyben felelős elnök előre

meghatározott ideig marad hivatalában. Megválasztása és működése független a törvényhozástól. (Az Egyesült

Államokban a Kongresszus tagjai alkotmányosan ki vannak zárva abból a választási kollégiumból, amely az

elnököt formálisan megválasztja.) Másrészt viszont a törvényhozás sem függ az elnöktől, hiszen feloszlatására

nincs lehetősége. Az elnök kezdeményezhet törvényeket, és jóváhagyása szükséges a törvények kihirdetéséhez,

de a törvényhozási testület felülbírálhatja az elnök döntését. Amerikában néhány kivételtől eltekintve (Wilson,

Roosevelt) az elnökök nem számíthattak a törvényhozás feltétlen támogatására akkor sem, amikor saját pártjuk

volt többségben mind a Szenátusban, mind a Kongresszusban. A végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágak

elkülönülését az Amerikai Egyesült Államok mellett Svájc példázza legjobban, az utóbbi esetben azonban egy

többszemélyes kollégium áll a végrehajtó hatalom élén.

Félelnökinek nevezzük azokat az alkotmányos berendezkedéseket, amelyekben a parlamenttől függetlenül a

végrehajtó hatalom fejévé választott elnök mellett egy, a parlamentnek felelős kormány is működik. Ezekben a

rendszerekben az elnök feloszlathatja a törvényhozást (bár ez a joga a finn elnöknek nemrégiben megszűnt). Az

elnököt többnyire közvetlenül választják, és a közvetlen választás általában jelentős legitimációs bázist jelent és

önálló mozgásteret ad az elnöknek. Azonban a közvetlen elnökválasztás, ahogy azt Ausztria, Írország,

Portugália példája mutatja, összefér a parlamenti rendszerrel, amennyiben az elnök jogosítványai korlátozottak.

Tehát nem a megválasztás módja, hanem a jogkörök szélessége és a hatalmi ágak elválasztásának foka jelenti a

1 Érdekes kivétel volt 1996 és 2001 között Izrael, ahol a miniszterelnököt is a nép választotta. 2Itt most arról az esetről van, szó, amikor az államfőnek ténylegesen, politikai értelemben is aktív szerepe van. Formálisan mindig az államfő oszlatja fel a parlamentet és írja ki az új választásokat.

4. Elnöki és parlamentáris

rendszerek


fő különbséget parlamentáris és elnöki rendszerek között. Az elnöki és a félelnöki rendszer mindenekelőtt a

hatalmi ágak közötti függetlenség mértékében tér el: az elnöki rendszerekben a végrehajtó és a törvényhozó

hatalom sokkal határozottabban elkülönül.

A „félelnöki" rendszer megőrizte a parlamentáris kormányzati formát, azaz a kormány parlament iránti politikai

felelősségét. A végrehajtó hatalom megosztott a kormány és a köztársasági elnök között, de a nagyobb hatalom

a köztársasági elnök kezében van. A kormányfő nemcsak a parlamentnek, hanem az elnöknek is felelős;

személyében is az elnök kiválasztottja, miként a kabinet tagjainak a kiválasztásában is nagy befolyása van az

elnöknek. A francia elnök bármikor menesztheti miniszterelnökét, és újat nevezhet ki helyette egyazon

parlamenti ciklus alatt. Az utóbbi jog azonban nem az alkotmányból következik, forrása – mint megannyi más

elnöki jogkörnek Franciaországban – a De Gaulle elnöki éveiben kialakult gyakorlat.

Ha a nemzetgyűlési választásokon a hivatalban levő államfő pártja vagy koalíciója stabil törvényhozási

többséghez jut – és Franciaországban többnyire ez a helyzet –, akkor a parlamentáris rendszerek

miniszterelnökéhez képest rendkívül nagy hatalom kerül a kezébe. Nála összpontosul a végrehajtó és a

törvényhozó hatalom egyaránt: ilyenkor a miniszterelnök a köztársasági elnök politikájának a végrehajtója.

Amennyiben viszont a két ellentábor kezébe kerül a két vezető funkció – vagyis ha két különböző párt nyeri a

parlamenti és az elnökválasztásokat, és a köztársasági elnök kénytelen saját parlamenti ellenzékéből kinevezni a

miniszterelnököt (koha- bitáció) -, mindkét tisztségviselőjének lehetősége van arra, hogy akadályozza a másik

elképzeléseinek megvalósulását.

A félelnöki rendszerekben a köztársasági elnök alkotmányos jogköre szélesebb, mint a tisztán parlamentáris

rendszerekben. Neki, illetve kormányának lehetősége van a rendeletek útján történő kormányzásra, azaz a

parlament megkerülésére. A törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti egyensúly az utóbbi javára billent el.

Franciaországban a parlament kontrollszerepe, de még az ülések időtartama is erősen korlátozott. Miután a

klasszikus elnöki rendszerekben, így például az Egyesült Államokban az elnöknek csekély hatása van a

törvényhozásra (például azt nem oszlathatja fel), megállapítható, hogy a kissé félrevezető elnevezés dacára, a

félelnöki rendszerben az elnök hatalma ezen a téren jóval meghaladhatja a prezidenciális rendszerek elnökeinek

befolyását. Ugyanakkor az elnöki rendszerek elnökeinek vétójoga kiterjedtebb, és ennyiben könnyebben alakul

ki patthelyzet.

A parlamentáris rendszerekben a pártok gyakran fegyelmezettebbek, hiszen a végrehajtó hatalom stabilitása

rajtuk múlik. Az elnöki berendezkedés viszont azáltal, hogy egy személy kezében összpontosítja a végrehajtó

hatalmat, többnyire csökkenti a pártok súlyát, és a politikusi személyiségek szerepét erősíti. Az Egyesült

Államok esetén az elnöki, a szenátusi és a kongresszusi pozíciókat egyaránt pártjelöltek töltik be, de nem létezik

olyan szervezeti struktúra, amely mindhárom szintet szorosan összefogná. A hatalmi ágak elválasztásának az

elmélete csökkenti azoknak az intézményeknek (így mindenekelőtt a pártoknak) a jelentőségét, amelyeknek

gyakorlati funkciója éppen a hatalmi ágak összekapcsolása. Az elnöki rendszer ugyanakkor elősegíti a regionális

pártok és képviselők országos pártba való olvadását, hiszen a legértékesebb hivatalt csak az ilyen párt szerezheti

meg. Az elnöki hivatal jelentősége abba az irányba tolja a pártokat, hogy – legalábbis az elnökválasztás idejére –

két táborba tömörüljenek, s ezáltal csökkentsék a szűk csoportideológiák fontosságát.

Az elnök, a kormány és a parlament háromszögében kialakult viszonyokat és a pártok szerepét befolyásolja az

is, hogy az elnököt a parlamenttel egyidejűleg választják-e, hogy az elnöki tisztség időtartama hosszabb-e, mint

a parlamentté, hogy az elnök korlátlan ideig újraválasztható-e (Finnországban Urho Kekkonen 25 évig töltötte

be az elnöki tisztséget), és hogy az elnök megválasztására milyen választási rendszerben kerül sor. Az abszolút

többséget igénylő és nem a parlamenttel egyidejűleg tartott elnökválasztások Latin-Amerikában például a

pártrendszer fragmen- tálódásával jártak együtt (Shugart-Carey 1992; Jones 1996).

Az elnöki rendszer ugyanakkor általában a bipolaritás irányába hat. Miután az elnöki tisztség elnyerésére a kis

pártoknak többnyire nincs esélyük, ezért választási koalíciók vagy egyesülések révén igyekeznek a pártok

befolyást gyakorolni erre a – legfontosabb – hivatalra. Franciaországban a bal- és jobboldali tábor

megszilárdulásában jelentős szerepe volt a félelnöki rendszernek, bár a táborokon belüli különbségek nem

szűntek meg.

2. 4.2.Az alkotmányos berendezkedések és a demokratikus kontroll viszonya

4. Elnöki és parlamentáris

rendszerek


A demokratikus kormányzati forma egyik alapkérdése a végrehajtó hatalom kontrollja. A különböző

kormányzati típusok eltérő módon rendezik a törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonyát, és más-más

lehetőséget kínálnak a választóknak a végrehajtó hatalom kontrollálására is.

Az elnöki rendszer a hatalmi ágak, a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom szigorú elválasztásával kísérel

meg gátat szabni a túlzott hatalomkoncentrációnak. A parlamentáris rendszerek közül a kétpártrendszerben a

törvényhozó és végrehajtó hatalom összefonódik, és mindkét hatalom a választásokon győztes párt kezébe

összpontosul. Ezt a hatalmat viszont a választók közvetlenül ellenőrzik, és leválthatják a periodikusan ismétlődő

választásokon. Sokpártrendszerben a kormány hatalmát és politikáját a parlament ellenőrzi közvetlenül, míg a

választóknak közvetlen hatásuk csak a parlament politikai összetételére van. A többpártrendszerekben csak

akkor érvényesülhet a többségi modell, ha a pártok egy csoportja jóval a választások előtt szövetségre lép, és a

közösen vállalt program megkapja a szavazók többségének bizalmát.

A parlamentáris rendszereken belüli különbségek azt mutatják, hogy a demokratikus kontroll jellege nemcsak,

sőt gyakran nem is elsősorban a hatalmi ágak alkotmányos elrendezésének, illetve a kormányzati formának,

hanem a választók és döntéshozók között közvetítő politikai pártok és a pártrendszer karakterének a függvénye.

Ahogyan a törvényhozó és végrehajtó hatalom kölcsönös függését intézményesítő parlamentáris rendszer

tényleges működését a pártrendszer a maga képére formálja, hasonlóképpen az elnöki és félelnöki

rendszerekben is a pártrendszer jellege befolyásolja a hatalmi ágak egymáshoz való tényleges viszonyát.

Az Egyesült Államok elnöki rendszerében a törvényhozás és a végrehajtás szigorú elválasztása nemcsak az

alkotmányos elrendezés eredménye, hanem az amerikai pártrendszer olyan sajátosságainak is a következménye,

mint a pártok szervezeti gyengesége, a kongresszusi képviselők pártoktól való nagyfokú függetlensége, az

egységes pártprogram hiánya stb. Az amerikai pártrendszer „gyengesége" következtében hiányzik az az

egységes hatalmi intézmény – az európai értelemben vett politikai párt -, amelynek révén az európai

parlamentáris rendszerekben a törvényhozó és a végrehajtó hatalom összefonódik.

Míg az amerikai elnöki rendszer sok tekintetben a konszenzusos modellhez áll közel (a hatalom

fragmentáltsága, a kiterjedt vétójogok miatt), a félelnöki rendszer a többségi modellhez közelít. Az utóbbi

rendszerben az elnök többnyire rendelkezik a törvényhozás támogatásával, ennek következtében a végrehajtó

hatalom csúcsán a parlamentáris rendszerekben ritka hatalomkoncentráció alakul ki. Az elnök parlamenti bázisa

alapján a végrehajtó és törvényhozó hatalom – az előbbi primátusa mellett – szorosan összefonódik.


5. fejezet - 5. Politikai törésvonalak

1. 5.1. A törésvonal fogalma

A politikai tagoltság a modern társadalmakban kialakuló csoportkonfliktusok eredményeként jön létre. A 19-20.

században a politikai érdekképviseletek és pártok az egész társadalmat megosztó konfliktusok mentén

szerveződtek.

A politikatudományon belül a társadalmi-gazdasági háttér hatását hangsúlyozó irányzat egyenesen abból indul

ki, hogy a pártok és az egyes társadalmi csoportok között közvetlen kapcsolat van, bár a pártoknak gyakran túl

kell lépniük a csoportérdekeken. Pregnánsan fejezte ki ezt a nézetet Lipset (1995), aki a pártokat az osztályharc

„kifejeződési formáinak" tekintette.

Sajátosan szoros viszony alakulhat ki egy-egy társadalmi csoport és politikai párt között, amennyiben a párt az

adott csoport képviselőjének tekinti magát. A pártok hívei ezekben az esetekben kettős lojalitásúak: a párthoz és

a csoporthoz egyaránt lojálisak. Ha a párt monopolizálja a csoport képviseletét és nincs megfelelője a politikai

piacon, erősödik a pártvezetőség pozíciója. Ugyanakkor a pártelitek, ha nem is közvetlenül a tagság, de a

hagyományok foglyaivá válhatnak: minden cselekedetüknél figyelembe kell venniük a csoport által termelt és

szentesített normákat. A csoporthoz kötődés legsúlyosabb hátránya a pártvezetők számára azonban az, hogy az

adott csoporttal nem rokonszenvezők könnyen elérhetetlenné válnak a párt számára.

A pártrendszerek szociológiai megközelítésének kulcsszava a törésvonal.

A törésvonalak három szintből állnak (Bartolini-Mair 1990, 214-218). Az első a társadalmi struktúra

empirikusan, szociológiai terminusokban megragadható szintje. A második a normatív szint, az értékek és

attitűdök, valamint a törésvonal által elválasztott társadalmi csoportok önazonosság-tudatának együttese. A

harmadik a szervezeti szint, az intézmények és szervezetek (például politikai pártok) hálózata.

Törésvonalról tehát akkor beszélhetünk, ha a politikai tagoltság a fent meghatározott három –

társadalomszerkezeti, normatív-kulturális és politikai-szervezeti – szint mindegyikén jelen van. A

törésvonalakat a modern képviseleti demokráciákban a politikai tömegszervezetek jelenítik meg. Nézzük

például az osztálytagoltságot. Az osztálytagoltság alapjául szolgáló társadalmi rétegződési folyamatok az

iparosítás és az urbanizáció következményei. Az osztály – mint sajátos csoportkohézióval és kulturális-politikai

identitással bíró csoport – létrejötte azonban már politikai folyamatok eredménye, és szorosan összefügg a

szervezeti (szakszervezet, párt) szinten való megjelenéssel.

A törésvonal-fogalom a politikai megosztottság meghatározott típusát jelenti. A társadalmi kapcsolatrendszer

„bezáródásán" alapul, s nem pusztán a társadalmi rétegek közötti különbségeken. A társadalmi tagoltság és a

politikai tagoltság tehát nem azonos fogalmak. A társadalmi különbségek önmagukban még nem feltétlenül

pártrendszert formáló tényezők, a különbségek politikaivá alakítása, a táborok aktív szervezése kell ahhoz, hogy

törésvonalak alakuljanak ki belőlük. Ezért van e körben a szimbólumoknak, az azokat formáló értelmiségieknek,

a politikai erők közti taktikai szövetségeknek és a szavazási hajlandóságot megerősítő szervezeti tagságnak

kitüntetett szerepe. A társadalmi különbségek a politikai modernizáció, azaz a választójog kiterjesztésének, az

egész népesség átpolitizálásának és politikai mozgósításának a korszakában válhatnak politikailag releváns

„szakadássá", azaz törésvonallá. A konfliktusok intézményesedése és törésvonallá válása feltételezi a modern

nemzetállam kialakulását, valamint az ahhoz kapcsolódó politikai-intézményi centralizáció és integrációs

mechanizmusok létrejöttét, hiszen ezek nyomán alakul ki az országos politika egységes színtere.

A törésvonal fogalma feltételezi azt is, hogy a szembenálló társadalmi csoportok érdekei élesen elkülönülnek, és

hogy a hovatartozás érzése meghatározza a politikai viselkedést, aminek következtében a szavazat

kiszámíthatóvá válik.

A törésvonalakat mobilizáló szubkulturális szervezeti hálók és a rájuk épülő pártok képesek voltak nemcsak a

szavazóbázisok stabilizálására, hanem a társadalmi konfliktusok intézményesítésére is. Azzal, hogy a

törésvonalak tartós konfliktusmintákat mutatnak fel az újonnan integrálódók számára, stabilizálják a politikai

rendszer egészét is. A kiépült törésvonalak útját állják a politikai táborok közti mozgásnak, még a táborok közti

konfliktus eredeti okainak halványodása esetén is.

5. Politikai törésvonalak


Bartolini és Mair fent ismertetett definíciójának általános elfogadottsága ellenére eltérő felfogások léteznek

azzal kapcsolatban, hogy csak a társadalmi struktúrára közvetlenül visszavezethető konfliktusok képezhetnek-e

pártrendszerformáló törésvonalat. Lipset és Rokkan (1967) klasszikus leírásában tulajdonképpen nagyobb teret

kapnak a kulturális normák, identitások és politikai stratégiák, mint a gazdasági-társadalmi szerkezet.

Ugyanakkor a mű logikája azt sugallja, hogy ha egy konfliktus tartósan megosztja a társadalmat, akkor egy idő

után kialakítja „objektív" strukturális hátterét, bármi is volt az eredete.

Azonban kétségtelen, hogy a pártrendszerek formálódásában gyakran döntő szerepet kapnak a társadalmi

struktúrához egyáltalán nem vagy csak nagyon lazán kapcsolódó konfliktusok is, például az alkotmányos

renddel (Daalder 1966), a külpolitikával vagy a nacionalizmussal (Lipset 1970) kapcsolatos ellentétek. A

legnevezetesebb ilyen, nem strukturális választóvonal Írországban a két legnagyobb párt, a Fianna Fáil és a Fine

Gael között húzódik, és tárgya eredetileg a Londonnal kötött szerződés megítélése volt a függetlenség

elnyerésének időszakában. A két párt közötti ellentét kétségtelenül mindmáig meghatározó tényezője az ír

pártrendszernek. Amennyiben azonban az effajta konfliktusok mögött nem találunk különálló társadalmi

csoportokat és strukturális különbségeket, szerencsésebb őket a törésvonalaktól elválasztani és „issue" vagy

ideológiai dimenziókként kezelni. Az utóbbi évtizedekben különösen nagy figyelem kísérte az establishmenthez

való viszonnyal, valamint a posztmateriális értékekkel kapcsolatos attitűdöket mint új, a hagyományos bal-

jobbat keresztbe metsző dimenziók forrásait (Inglehart 1977; 1990).1

:A struktuális (szociodemográfiai csoportokhoz kötődő) és nem strukturális (általános politikai kérdésekre

vonatkozó) ügyek közül az úgynevezett új politika pártjai (például a zöld vagy az újbaloldali pártok) inkább az

utóbbiakat hangsúlyozzák (Lane-Ersson 1999).

2. 5.2. Rokkan történeti-szociológiai modellje

Stein Rokkan1 munkája rendkívül mély hatást gyakorolt a modern politikatudományra, ezért indokolt idevágó fő

gondolatait részletesen is ismertetni. Rokkan elmélete szerint a társadalmi csoportok közti ellentétek alakítják a

pártok számát, profilját, választási erejét, a pártrendszer fragmentáltságát és polarizációját, valamint a pártok

közti interakciós mintát. Az Európán belüli különbségekért mindenekelőtt a történelmi kulcsidőszakokban

(például reformáció, napóleoni háborúk) meghozott döntések, koalíciók a felelősek.

Bár Rokkan a Római Birodalomig vezeti vissza a politikai struktúrák gyökereit, a mai törésvonalak a 16-19.

században gyökereznek. A 19. századvégén felerősödött konfliktusok, így mindenekelőtt az osztályellentétek,

már a vallási-nemzeti konfliktusok által korábban meghatározott színtérhez alkalmazkodtak.

Az európai országok sorsdöntő választások elé kerültek a 16. és a 19. század közötti időszakban: ki ellenőrizze

az egyházi intézményeket (Róma vagy a nemzeti elit), ki ellenőrizze a tömegoktatás intézményeit (a

szekularizált állam vagy az egyház), és mely érdekek határozzák meg a nemzeti gazdaságot (az ipari vagy a

mezőgazdasági szempontok). Ekkor dőlt el, hogy a különböző egyházak, antiklerikális mozgalmak, valamint a

városi polgárságot és a vidéki földbirtokosi réteget képviselő erők közötti konfliktusokban a nemzetépítő állam

melyikük mellett kötelezi el magát.

A modern pártok ugyanis ebben a konfliktustérben jöttek létre, s ennek jegyeit a mai napig magukon viselik.

Például ha a mai skandináv pártrendszert akarjuk megérteni, mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a skandináv

országokat a városi érdekekkel szövetséges (liberális) kormányzati elit és a perifériákat, a vallási kisebbségeket,

valamint az agráriumot képviselő ellenzék konfliktusa jellemezte a demokratizálódás időszakában.

Helyenként a rendi képviseleti hagyományok folytonossága elősegítette az ellenzék legitim szerepének

kialakulását, és valószínűsítette a választójog folyamatos kiterjesztését (Nagy-Britannia, Hollandia,

Svédország). Ahol azonban a 16-18. század folyamán az abszolutizmus volt jellemző, késleltetetten és

robbanásszerűen zajlott le a demokratizálódás (Poroszország, Franciaország, Dánia). A protestantizmus hatására

erősödött az alulról szerveződő civil társadalom, míg a katolikus övezetekben a tömeges írni-olvasni tudás, a

nemzeti tudat és az önálló társadalmi szerveződés is később alakult ki.

A több száz évvel ezelőtti fejlemények (illetve azok következményei) jól magyarázzák az egyes pártcsaládok

megjelenését az adott országban. Agrárpártok az olyan protestáns országokban fordulnak elő, amelyekben

meghatározó volt a városi és a vidéki elitek konfliktusa, a kereszténydemokrata pártok pedig tipikusan a

(katolikus) egyház-állam ellentét termékei. Olaszországban azért vált uralkodóvá a jobboldalon a keresztény

1Rokkan elméletét számos műben fejtette ki. Az alábbiakban a pártok szempontjából legfontosabb megállapításait ismertetjük.



irányzat, mert a liberális uralkodó réteg hajlandó volt kooptálni a helyi feudális eliteket, s ezzel az egyház

maradt az egyetlen ellenzéki tényező.

Franciaországban viszont a liberális állam az ancien régime minden rétege és intézménye ellen hadat üzent, így

a jobboldali ellenzékben egyházhoz közvetlenül nem kötődő elemeket is találunk. Skandináviában a városi elit

és a vidéki ellenzék közötti konfliktus magyarázza, hogy – szemben Angliával, ahol e két csoport szövetségre

lépett a demokratizálódás kezdeti időszakában – miért megosztott a mai napig a nem szocialista tábor.

Kereszténydemokrata pártok nem váltak meghatározóvá ott, ahol az egyháznak nem volt önálló politikai szerepe

(lutheránus, ortodox országok), ahol a szekularizáció alig éreztette hatását (Írország), és ahol az egyház és az

antiklerikálisok közötti ellentétek olyan élesek voltak, hogy az egyházi érdekek védelme az egész jobboldal

egyik fő törekvése maradt (Spanyolország, Franciaország).

A történelmi megközelítés magyarázza a pártok egymáshoz való viszonyát is. A kereszténydemokraták például

azokban az országokban állnak közelebb a szocialistákhoz (Hollandiában stb.), amelyekben egykor az uralkodó

városi elitekkel szemben a vidéki vallásos tömegek és a munkásrétegek együtt szorultak ellenzékbe.

A több törésvonal által szabdalt politikai rendszerek általában fragmentáltabb pártrendszereknek adtak otthont.

A törésvonalak egybeesése polarizáltabb pártrendszereket eredményezett. Ahol a nagy társadalmi konfliktusok

egyidejűleg jelentkeztek, kisebb volt az esély békés kezelésükre.

A társadalmi mozgalmak előtt álló akadályok – vagyis hogy milyen lehetőségeik voltak a tiltakozás kifejezésére

(legitim-e az ellenzékiség), a választásokon való elindulásra (általános-e a szavazati jog), a parlamentbe való

bejutásra (bünteti-e a kis pártokat a választási rendszer) és a kormányzati hatalom elhódítására

(kormányképesnek tartják-e az újonnan jövőket) – döntően befolyásolták, hogy a konfliktusok törésvonalakká, a

törésvonalak pedig pártalternatívákká váltak-e. Ahol a politikai rendszer gettóba zárta, kirekesztette az új

mozgalmakat, ott ezek a mozgalmak kialakították a saját világukat, míg ahol az emancipálódásnak nem volt

akadálya, ott a meglevő politikai struktúrába olvadtak be. Amennyiben az új mozgalmak egyszerre találták

szembe magukat magas bejutási küszöbökkel és szövetkezésre hajlandó partnerekkel, nagy valószínűséggel a

mozgalom nem formálódott önálló pártalternatívává. Ez a magyarázat segít megérteni a szocialista párt hiányát

az Amerikai Egyesült Államokban.

A modern európai tömegpolitikát négy nagy társadalmi-politikai törésvonal strukturálta, amelyek a politikai és

gazdasági modernizáció termékeként jöttek létre. A politikai modernizáció a korábban „politika alatti", a

politikai testből kizárt tömegek mobilizációját hozta magával. A modernizáció két nagy lépcsőben, a nemzeti (-

demokratikus)2 és az ipari forradalom keretei között zajlott le.

A „nemzeti" forradalom egyik következménye a dominánssá váló nemzetépítő kultúra és a perifériák

népességének defenzívába kényszerülő alávetett kultúrája közötti konfliktus. Ugyancsak ehhez a folyamathoz

kapcsolható a központosító, modernizáló nemzetállam és a történeti privilégiumait védelmező egyház közötti

ellentét. Az ipari forradalom terméke viszont az agrárérdekek és az ipari érdekek konfliktusa a mezőgazdasági

termelők és az ipari vállalkozók között, valamint a tőke és a munka, azaz a tőketulajdonosok és bérmunkások

közötti konfliktus.

A modernizáció e négy nagy konfliktusa olyan tartós társadalmi-politikai törésvonallá vált, amely rányomta

bélyegét a modern politika kialakulásának egész korszakára, a 19. századnak és a 20. század első harmadának

politikai küzdelmeire. Ezek a konfliktusok mobilizálták a tömegeket akkor, amikor a modern politika

intézményei kialakultak. A mobilizáció intézményeivé az akkor formálódó tömegpártok váltak.

A legkorábbi konfliktusokat elsősorban a területi és a kulturális különbségek dominálták. A nemzetállamok

kialakulásának korai időszakában a centralizálás és sztenderizálás folyamatainak keretében az államépítő elitek

igyekeztek morális, kulturális, vallási normarendszerüket az ország egészében elfogadtatni, és ez

szükségszerűen kihívta maga ellen a perifériák ellenállását. A domináns társadalmi szokások, erkölcsök,

eszmék, nyelvjárások elleni harc mögött nemzeti kisebbségeket és helyi kiskirályokat egyaránt találunk. A

centrum-periféria ellentétek mindenhol kialakultak, de végül nem mindenhol formálták a pártrendszert, már

csak azért sem, mert a periféria sok esetben vagy beolvadt a nemzeti kultúrába, vagy levált róla.

A centrum-periféria konfliktusok Nyugat-Európában általában veszítettek erejükből a 20. század folyamán, a

század végén azonban újra felerősödtek. Olaszország, Belgium, Spanyolország, Nagy-Britannia vagy Norvégia

2 Lipset és Rokkan a nemzeti forradalom kifejezést használja.



szemléletes példái e folyamatnak. Az Európai Unióhoz való viszony számos országban felszínre hozta a régóta

szunnyadó, regionális-kulturális különbségeket.

A vallási kisebbségek küzdelme többnyire szintén beilleszthető a centrum-periféria konfliktusok sorába,

azonban az állam és egyház szembenállásának sajátos dimenziói vannak. Itt ugyanis az emberi társadalmak két

leghosszabb múltú intézményének a „lelkek" és a hatáskörök feletti harcáról is szó van.

Az utóbbi konfliktus már átvezet a területi-kulturális ellentétek világából a funkcionális konfliktusok világába.

A modernizálódás előrehaladtával a funkcionális konfliktusok váltak általánosabbá. Mindenekelőtt a

munkaadók és munkavállalók, a nincstelen bérlők és tulajdonosok közötti ellentétek képeznek ilyen, területi

egységeken átívelő konfliktusokat, amelyek egy táborba terelik az egymást gyakran nem ismerő, de azonos

társadalmi státusú polgárokat. A gazdasági fejlődés, a közlekedési rendszerek kiépülése, a lakóhelyek közötti

intenzívebb kommunikáció, az egységes adózás, oktatás és sorkötelezettség, a nemzeti sajtó és a nemzeti

pártrendszer kialakulása elősegítette a funkcionális konfliktusok kialakulását.

Az érdek alapú funkcionális konfliktusok mellett léteznek identitás és világnézet alapú funkcionális

konfliktusok is.

A nemzetállamok kialakulása és a reformációt követő vallási ellentétek elsősorban értékek és identitások mentén

osztották meg a társadalmakat, míg az ipari forradalom az érdekek konfliktusát helyezte előtérbe. Ugyanakkor a

motívumok minden esetben keveredtek. Különösen így van ez a vidék-város ellentét esetében, amelynek ugyan

konkrét gazdasági alapja van, de amely eltérő életmódokat, kulturális mintákat is szembeállít.

Az identitással kapcsolatos konfliktusok robbanékony jellege miatt azon országok társadalmi fejlődése és

demokratizálódása bizonyult sikeresebbnek, ahol az ilyen (általában a nemzeti közösség és az ország határait is

érintő) konfliktusok a választójog kiterjesztésének időszaka előtt nyugvópontra jutottak. Az identitással és

morállal kapcsolatok konfliktusok ugyanis igen nehezen kezelhetők a többségi szavazás technikáival.

A konkrét pártképződés aszerint ment végbe, hogy az adott ország politikai fejlődésében ezekre a konfliktusokra

milyen „megoldás" született: a konfliktusok milyen sorrendben és milyen időbeni eltolódással jelentek meg;

milyenek voltak az erőviszonyok a konfliktusokat hordozó politikai erők között; milyen viszony – szövetség

vagy konfliktus – alakult ki a különböző törésvonalak mentén helyet foglaló politikai erők között.

A munkaadó-munkavállaló ellentét elterjedtebb az összes többinél, de a konfliktus élessége a nemzeti

sajátosságoktól függ. Az ipari létesítmények nagysága, a munkások integráltsága a helyi társadalomba, a

munkásosztály etnikai és vallási homogenitása, valamint a karrierlehetőségek (társadalmi mobilitás) egyaránt

befolyásolják a munkásmozgalom radikalizmusát.

A szocialista mozgalom mérsékeltsége kapcsolatban van a nemzeti és vallási egyetértés fokával. Azokban a

katolikus országokban, ahol az egyház-állam ellentétek élesebbek voltak, és azokban a protestáns országokban,

ahol a nemzeti fejlődés problematikusabb volt (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, illetve Finnország),

nagyobb az esély a politikai rendszertől és a nemzeti tradícióktól elidegenedett munkáspártok kialakulására,

illetve a munkásmozgalom fragmentálódására. A bolsevik forradalom nyomán keletkezett, munkásmozgalmon

belüli ellentétek a klerikális-szekuláris szembenállás révén megosztott Dél-Európában mélyültek el igazán. A

nemzeti és nemzetközi gondolat közötti feszültség egyszerre jellemzi a 16. századi és a 20. századi Európát: az

előbbi esetben a nemzeti protestáns államegyházak és a nemzetek feletti katolikus egyház, az utóbbi esetben a

nemzeti politikába integrálódott pártok és az internacionalista kommunisták küzdelme képviselte ezt a

dilemmát.

A társadalmi csoportok közti konfliktusoknak és a történelemnek tehát kitüntetett szerepe van a pártrendszerek

formálódásában, de csak a kezdeti időszakban. Lipset és Rokkan híres befagyási hipotézise, amely szerint a

húszas évek pártviszonyai a választójog kiterjesztése előtti törésvonalakhoz igazodtak, s a hatvanas évek

pártrendszere lényegében azonos a húszas évekével, éppen a pártrendszereknek a külső tényezőkkel szembeni

megszilárdulását jelzik. Amennyiben a pártrendszerek automatikusan tükröznék a társadalmi változásokat, a

húszas és hatvanas évek között eltelt majd fél évszázadnak a pártok, pártszövetségek, pártalternatívák terén is

radikális változásokat kellett volna hoznia. Azonban a pártok, mindenekelőtt organizációs tevékenységük és

koalíciós politikájuk révén, stabilizálták választótáboraikat, és képesek voltak alkalmazkodni a változó

környezethez. A pártok rugalmasságán kívül az intézményi háttér (mindenekelőtt a választási rendszer)

állandósága, egyes társadalmi konfliktusok fennmaradása és a politikai szubkultúrák szocializációs

intézményeinek sikeres működése járult hozzá a pártrendszerek stabilizálódásához, megmerevedéséhez.



A hagyományos pártok és pártközi ellentétek fennmaradást elősegítő intézményrendszer persze jelentős részben

szintén maguknak a pártoknak a műve. Miután a hagyományos pártok mindent megtettek a választói piac

monopolizálására, és a választójog kiterjesztése után már nem léteztek politikai „szűzföldek", vagyis meg- (és

nem el-) hódítható tömegek, a később felbukkanó politikai cselekvők szinte leküzdhetetlen hátránnyal indultak a

versenyben.

A politikatudományban nagyrészt konszenzus van afelől, hogy a 20. századi modern tömegdemokráciák

korszakában a Rokkan által elemzett törésvonalak képezik a politikai tagoltság és pártrendszer legfontosabb

dimenzióit.3 A gyakorlatban azonban az egyház-állam ellentét helyett inkább vallási törésvonalakról (amelyekbe

a felekezeti konfliktusokat is beleértjük), a centrum-periféria szembenállás helyett pedig nyelvi-etnikai

konfliktusokról beszélünk.

Az alábbiakban részben Rokkan, részben más szerzők munkáinak segítségével külön-külön bemutatjuk a

társadalmi háttérváltozók hatását a pártpolitikára.

3. 5.3. A vallás

A modern európai politikát jellemző politikai tagoltság történeti gyökerei a reformáció koráig nyúlnak vissza. A

reformáció teremtette meg az első nagy, máig ható ideológiai-világnézeti szakadást Európában protestánsok és

katolikusok között. A vallásháborúk szinte az egész újkori Európát megosztották. A reformáció és

ellenreformáció nyomán kialakuló felekezeti megoszlás tekintetében Európa katolikus, protestáns és vegyes

vallású régiókra oszlik.

(A katolikus országok) Az ellenreformáció által visszahódított területeken az egyház és a feudális állam szoros

szövetségben maradt. A polgári forradalmakkal szemben az egyház tradicionalista s társadalmi és politikai

értelemben is konzervatív volt. A francia forradalom nyomán a 19. században kibontakozó liberális hullám

individualizmusa, valamint nemzeti és világi jellege miatt az egyház fő ellenfelévé vált. A katolikus-

tradicionalista táborral szemben kialakult egy nemzeti-radikális-sze- kuláris tábor. Amint az utóbbi irányzat

meghódította az államhatalmat, az egyház és az állam ellentétei rendkívüli módon kiéleződtek. A katolikus

egyház és a radikális szekularizáló liberális politikai erők közötti konfliktus az ún. kultúrharcban csúcsosodott

ki, amelynek középpontjában az oktatás állt.

A katolikus országok politikai rendszere meglehetősen instabilnak bizonyult, nagyrészt az állam-egyház

ellentétnek köszönhetően. A katolikusok többnyire ragaszkodtak saját oktatási intézményeikhez, ezzel is távol

tartva maguktól a szekularizáció káros hatását, miközben elvárták, hogy az állami törvények tükrözzék morális

felfogásukat. A katolikus egyház nemzetek feletti lojalitása és a felvilágosodás programjával, valamint a

tömegdemokráciával kapcsolatos fenntartásai minden katolikus országban konfliktusokhoz vezettek.

A liberális támadással szemben jött létre a politikai katolicizmus, amely néhol a liberálisokat és szocialistákat is

megelőzve, elsőként kezdte meg társadalmi és politikai tömegszervezeteinek kiépítését. Tömeges tagsággal bíró

keresztény szervezetek: szakszervezetek, agrárszervezetek, jótékonysági szervezetek, kulturális egyesületek,

ifjúsági és nőmozgalmak stb. alakultak, s megkezdődött a választók mobilizálását szolgáló kereszténydemokrata

és keresztényszocialista pártok kiépítése.

Ezek a szervezetek az egyének szinte minden élettevékenységét és léthelyzetét átfogták – család, munka,

érdekvédelem, szabadidő, művelődés, sajtó-, így egy egységes értékrendszert hordozó szubkultúrát alkottak.

Ebben a szubkultúrában a politikai szocializáció szinte természetes, magától értetődő eredménye volt a katolikus

„politikai családhoz" való tartozás, ami erős és stabil politikai lojalitást – s szavazatokat – jelentett a keresztény

pártok számára.

A liberális-katolikus ellentét határozta meg a politikai életet és a kialakuló párttagoltságot a századforduló előtti

és utáni évtizedekben a katolikus országok nagy részében, többek között Franciaországban, Spanyolországban,

Belgiumban, Olaszországban, Ausztriában. A választójog kiterjesztésével a munkáspártok kiszorították vagy

marginalizálták a liberálisokat, s a fő antiklerikális politikai erővé váltak. A katolikus szubkultúrával szemben

tehát egy szekularizált és élesen antiklerikális munkás-szocialista szubkultúra alakult ki. Ez a szubkultúra

ugyancsak rendelkezett saját ideológiával, sajtóval, érdekképviselettel, politikai képviselettel és szabadidős

egyesületekkel (például testedző egyletek, dalárdák, könyvtárak). A két szubkultúra szembenállása különösen

rányomta a bélyegét az osztrák, belga és olasz pártrendszerre (Smith 1980, 20; Dahl 1966).

3Lásd például Beyme 1985; Gallagher–Laver-Mair 1992; Smith 1980.



(A belga példa) Belgiumban a 19. század közepétől egy egész évszázadig, az 1958-as iskolatörvényig a

katolikus-világi ellentét volt a társadalmat politikailag leginkább megosztó kérdés (Lorwin 1966). A 19. század

második felének ún. kultúrharcában a Katolikus Párt és a Liberális Párt állt szemben egymással. Akkoriban a

liberálisok voltak offenzívában, akik a korszellemnek megfelelően élesen vallás- és egyházellenesek voltak.

Nemcsak az államnak az egyháztól való elválasztását tűzték célul, de az oktatási és a jóléti intézmények

„semlegesítését" is. Amit a liberálisok „semlegesnek" neveztek, azt a katolikusok vallás- és egyházellenesnek

tartották. Ekkor, az 1850-es és 1879-es iskolatörvény körüli harcokban keletkezett és vált tömegmozgalommá a

politikai katolicizmus. Ekkor alakult a Katolikus Párt is.

A liberálisok mellett a századfordulóra megjelentek a szocialisták is. A következő 50-60 évben a Katolikus, a

Liberális és a Szocialista Párt által teremtett háromszög határozta meg a belga politikát. A második világháború

utáni időszakig mellettük csak epizódszerűen tudott egy-egy politikai párt komolyabb szavazótáborra szert

tenni.

Az 1950-es években újra az iskolakérdés került a belpolitika középpontjába. Pártpolitikai csaták és utcai

tömegmozgalmak után az 1958-as törvénnyel kompromisszum született: a katolikusok elfogadták azt az

alapelvet, hogy ahol sem a község, sem a tartomány, sem magánkezdeményezés nem tart fenn világi

(felekezetektől független) általános és középiskolát, ott az államnak kell ezt megtennie. A szocialisták és a

liberálisok viszont elfogadták azt az alapelvet, hogy a közpénzekből adott támogatások a nem állami (azaz a

katolikus) iskolákat is megilletik. S hogy mennyire nem egyszerűen elvi vagy „történeti" vitáról volt szó, azt jól

mutatják az 1960-1961-es iskolai statisztikák. A diákok többsége nem állami, hanem egyházi iskolába járt, ami

nemcsak összességében, hanem az óvodától az egyetemig minden iskolatípusra egyenként is vonatkozott (Dahl

1966, 154, 409).

(A vegyes vallású területek) Ahol a tisztán katolikus és protestáns Európa közötti határvonal húzódik, ott a

felekezeti különbségek a politikai tagoltság és a pártképződés fontos tényezőjévé váltak. Itt, a katolikus

országokkal ellentétben, a társadalom nemcsak vallásos és szekularizált csoportra vált ketté, hanem az egyes

felekezetek közötti ellentétek is megosztották az állampolgárokat. Ebbe a csoportba tartozik Észak-Írország,

Hollandia, Németország, Svájc (vagy Nyugat-Európán kívül Magyarország is).

(A holland példa) A vallási-felekezeti tagoltság formálta a holland politikát a modern (tömeg)pártképződés

kezdeteitől, azaz a 19. század végétől (Daalder-Irwin 1989). Hollandiában a századfordulón három nagy

vallásfelekezet működött, amelyek egymástól eltérő társadalmi-kulturális miliőt hoztak létre. Az első a nemzeti

egyház szerepét betöltő Holland Református Egyház (Hervormd), amely a kulturálisan is domináns társadalmi

elit egyháza volt. A Holland Református Egyház hordozta azt a meglehetősen felvilágosult, liberális,

világnézetileg toleráns és egyre inkább világivá váló mérsékelt protestáns kultúrát, amely a városiasodott

holland társadalmi elitet jellemezte. Ez volt az uralkodó vallásfelekezet, ahova a fundamentalista protestánsok

kiválása előtt a népesség többsége (1879-ben 54,5%-a) tartozott. Az „elvilágiasodó" Holland Református

Egyházzal elégedetlenek a századvégén független kálvinista egyházi szövetséget alapítottak (Gereformeerde

Kerken, 1892). A századfordulótól a hetvenes évekig a népesség 9-10%-a (más kisebb ortodoxprotestáns

csoportokkal együtt 10-15%-a) tartozott a Gereformeerd egyházakhoz. A harmadik felekezeti csoportot a római

katolikusok alkották, a népesség 35-40%-át képviselve. A századfordulótól azonban megjelent egy negyedik,

tisztán világi kultúrát hordozó társadalmi csoport, amelyet a felekezeten kívüliek alkotnak. Arányuk a

századvégére elérte a népesség felét. Elsősorban a mérsékelt-protestáns Holland Református Egyház tagságának

csökkenése következtében növekedett a felekezeten kívüliek és a nem vallásosak száma. A kisebbségi

helyzetben levő katolikus és a fundamentalista-protestáns egyház szervezettebb, ideológiailag kulturálisan

zártabb volt, így jobban ellen tudott állni a szekularizáló hatásoknak. A hatvanas éveket követően azonban a

hívő katolikusok száma is radikálisan lecsökkent.

Ez a vallási-kulturális megosztottság formálta a politikai tagoltságot Hollandiában, s közvetlenül meghatározta a

politikai pártok formálódását. A reformátusok két irányzatát a Keresztény Történeti Unió (CHU) és a

Forradalomellenes Párt (ARP), a katolikusokat a Katolikus Néppárt (KVP), a társadalom „világi" részét pedig a

szociáldemokrata és a liberális pártok képviselték a politikai palettán. A szocialista párt a leadott szavazatok

kevesebb mint egynegyedével rendelkezett a két világháború közötti időszakban. Az 1960-as évekig a három

felekezeti jellegű párt kapta a leadott szavazatok 40-60%-át (Daalder-Irwin 1989, 159).

A holland politikai tagoltságot és pártszerkezetet tehát öt – három vallásfelekezeti és két világi – szubkultúra

határozta meg a századelőtől a hetvenes évek elejéig. A vallásfelekezeti hovatartozás és a pártpreferencia közötti

szoros kapcsolatot mutatja az 5.1. táblázat.



5.1. táblázat - A pártpreferenciák megoszlása Hollandiában felekezeti hovatartozás

szerint, 1954 (%-ban)

Párt Felekezet

Katolikus Holland református* Gereformeerd Nem vallásos

PvdA 7 42 4 71

KVP 87 – – 1

ARP – 12 82 2

CHU – 27 2 1

VVD 1 15 2 13

CPN – 1 – 10

Egyéb 5 3 10 1

N = (484) (537) (135) (284)

* A kisebb protestáns egyházakkal együtt. Forrás: Irwin-Holsteyn 1989, 26.

A felekezeti hovatartozás és a politikai preferencia közti összefüggés két vallási szubkultúra – a katolikusok és a

protestáns fundamentalisták – esetében volt a legszorosabb. Az 5.1. táblázat tanúsága szerint a katolikus vallású

szavazók 87%-a a Katolikus Néppártra szavazott. Ugyanilyen szorosan befolyásolta a vallás a politikai lojalitást

a Gereformeerd egyházakhoz tartozók esetében: 82%-uk a Forradalomellenes Párt s az „egyéb" pártokra

voksoló 10% egy része is egy kis, a Gereformeerd egyházakkal szorosan összefonódó konzervatív pártocska

(Staatkundig Gerefor- meerde Partij) szavazója volt.

A doktrinálisan heterogénebb holland református egyház tagjainak politikai hovatartozása már jobban

megoszlott. Csak 27%-uk volt elkötelezettje a holland református egyházhoz kötődő Keresztény Történeti

Uniónak, 42%-uk a Munkapártra (PvdA), 15%-uk a liberális VVD-ra szavazott, 12%-uk pedig a konkurens

protestáns egyházzal összefonódó Forradalomellenes Párt szavazója volt. Ahogy a három vallásfelekezethez

tartozó hollandok többsége a megfelelő keresztény pártokra szavazott, úgy a nem vallásosak alkották a világi

pártok szavazóbázisát: 71%-uk a Munkapártot, 13%-uk a liberálisokat, 10%-uk a kommunista pártot (CPN)

támogatta az ötvenes évek közepén.

Hollandiában a (hierachikusan szerveződő, kifelé zárt) szubkultúrákat az állam elismerte mint a társadalom

„oszlopait". A pártok mélyen összefonódtak az egyéb szubkulturális szervezetekkel, és a társadalom előtt az

oszlopok „követeiként" jelentek meg.

Az ötvenes-hatvanas évek merev struktúrájával szemben az oszloposodott struktúrák meggyengülését jelezte a

három nagy felekezeti párt egyesülése 1979-1980- ban. A szavazók egyre kevésbé tekintették kötelességüknek

szubkultúrájuk pártjának támogatását. Az 5.2. táblázat jelzi, hogy 1998-ban már csak 38%-uk szavazott úgy,

ahogy azt csoport-hovatartozásuk alapján feltételezhetnénk.

5.2. táblázat - Oszlopszavazat Hollandiában, 1956–1998 (%-ban)

1956 1977 1982 1986 1989 1994 1998

Tem

plom

ba

95 67 63 67 72 53 53



járó

katoli

kuso

k

A

Holla

nd

Refor

mátu

s

Egyh

áz

templ

omba

járó

tagjai

63 51 52 59 53 43 44

A

Geref

orme

erde

Kerk

en

templ

omba

járó

tagjai

93 75 58 58 59 52 44

Tem

plom

ba

nem

járó

munk

ások

68 68 63 59 63 41 51

Tem

plom

ba

nem

járó

közé

poszt

ály

32 29 39 28 23 30 31

Össz

esen 72 56 51 46 44 37 38

Forrás: Andeweg 1995; 1999.

(A protestáns országok) Az európai országok harmadik csoportját a tisztán vagy túlnyomórészt protestáns

országok alkotják: Nagy-Britannia (Anglia, Skócia és Wales) és Skandinávia. A vallás szerepe a politikai

tagoltság alakulásában itt a legkisebb (Smith 1980, 21). A kialakuló modern államhatalom ellenőrzése alá vont

nemzeti egyházak ugyanis nem voltak politikai tényezők, így a klerikális-antiklerikális kérdés nem válhatott a

pártképződés lényegi elemévé.

Míg a katolikus országokban nagyon éles az ellentét a keresztény-konzervatív és a szekularizált liberális vagy/és

szocialista politikai kultúra között, addig az északnyugat-európai protestáns országokban nincs ilyen éles



szakadás: a társadalom kulturális integráltsága erősebb. Itt a politikai tagoltság kevésbé ideologikus, a pártok

pragmatikusabbak. A skandináv országokban és Angliában a baloldal sem lehetett olyan élesen antiklerikális,

mint Európa katolikus vidékein.4 Ennek magyarázata, hogy míg a katolikus Dél- és Közép-Európában az ancien

régime ellen szerveződő liberális és nemzeti mozgalmak szembe találták magukat a római katolikus egyházzal

és a hívőkkel, a protestáns országokban a baloldal támogatókra lelt a vidéki és városi protestáns

nonkonformisták, vallási fundamentalisták között. A vallási kisebbségek (s ezekben az országokban a

fundamentalista protestáns irányzatok is annak tekinthetők) támogatása miatt sem alakulhatott ki a baloldal

egyértelműen vallásellenes profilja.

4. 5.4. A nyelvi és etnikai tagoltság

A hagyományos megítélés szerint, miközben Nyugat-Európában a demokrácia kialakulásának korára nagyobb

zökkenők nélkül a nemzetállam vált az uralkodó államkeretté, Közép- és Délkelet-Európában a soknemzetiségű

birodalmak, illetve a nemzeti széttagoltság léte akadályozta ezt a folyamatot. Míg nyugaton a polgári

forradalmakkal a népek egyszerűen birtokba vették a centralizáló állam által már korábban kialakított, s

nemzeti-etnikai határokkal többé-kevésbé egyező államkeretet, addig keleten a demokrácia és a nemzet eszméje

gyakran szembekerült egymással. Ennek megfelelően az államnemzeti felfogást elsősorban Európa nyugati

felével, a kultúrnemzetit pedig a keletivel szokás társítani. A valóságban a helyzet valamelyest bonyolultabb. A

nyelvi-etnikai többség-kisebbség konfliktusa5 a nyugat-európai politikai tagoltságnak is része, és hatást

gyakorolt a pártképződésre.

Ez igaz még a gyakran homogénnek mondott Nagy-Britanniára is. Ott a nemzeti mozgalmak az ötvenes-

hatvanas években jelentek meg pártok formájában. A Skót Nemzeti Párt (SNP) eddigi választási sikereinek

csúcspontja 1974 októberében volt, amikor a skóciai szavazatok 30,4%-át szerezte meg. A Walesi Párt (PC) is

konstans tényezője a parlamenti választásoknak, általában 10% körüli tartományi szavazataránnyal.

A kisebbségi nacionalisták egyik fő célja mindvégig az önálló parlament felállítása volt. Az erről tartott 1979-es

skóciai népszavazáson a szavazók 33%-a, Walesben pedig a szavazók 12%-a támogatta azonban még csak

céljukat. Az 1997-es népszavazáson viszont már mindkét régióban megszerezték – a Munkáspárt és a Liberális

Demokraták (LibDem.) támogatásával – a többséget. Az ezután felállított parlamentekben a nacionalista pártok

a helyek közel 30%-át szerezték meg és ezzel az eredménnyel a hivatalos ellenzék szerepébe kerültek. A skót

parlamentben koalíciós (Munkáspárt-Liberális Demokraták), a walesi parlamentben egypárti kisebbségi

(Munkáspárt) kormányzás jött létre.

A skót parlament törvényeket hozhat számos államigazgatási területtel kapcsolatban (oktatás, egészségügy,

belügy, közlekedés stb.), és adót is emelhet. A walesi parlament nem rendelkezik ilyen jogosítványokkal, de a

helyi költségvetés összeállításában döntő szava van.

5.3. táblázat - Választási eredmények az Egyesült Királyság tartományi parlamenti

választásain, 1999

Skócia

Wales

Észak-

Írország

mandátum (%)

mandátum (%) mandátum (%)

Munkáspár

t 56 (43) Munkáspár

t 28 (47) UUP 28 (26)

SNP 35 (27) PC 17 (28) SDLP* 24 (22)

4 Ez persze nem azt jelenti, hogy semmilyen összefüggés nincs egyrészről a vallásosság és a felekezeti hovatartozás, másrészről a politikai hovatartozás között. Angliában a nonkonformista egyház tagjai hagyományosan a Liberális Párt szavazói közé tartoztak, míg az anglikán

egyház tagjai közelebb álltak a Konzervatív Párthoz. A 20. század közepére kialakult konzervatív-munkáspárti dichotómia idején a

Konzervatív Párt szavazói körében nagyobb arányban voltak a vallásosak, mint a munkáspártiak körében. 5 A nyelvi-etnikai konfliktus önmagában még nem jelent nacionalizmust. A nacionalizmus mint doktrína a népszuverenitás 18. századi

elméletének egy leágazása. Amikor a polgári forradalmak elvitatják az abszolút monarchiáktól a szuverenitást, akkor ezt a nép, a

népszuverenitás nevében teszik. A nacionalizmus doktrínája arra a kérdésre ad választ, hogy mi legyen az az egység, melyik legyen az a politikai közösség, amelyben a népszuverenitást gyakorolják: ez az egység a nemzet, a nemzeti közösség (Seton-Watson 1977, 6).



Konzervatí

v P. 18 (14) Konzervatí

v P 9 (15) DUP** 20 (19)

LibDem. 17 (13) LibDem. 6 (10) SF*** 18 (17)

Egyéb 3 (2)

Egyéb 18 (17)

* Szociáldemokrata Munkáspárt ** Demokratikus Unionista Párt *** Sinn Fein

Forrás: Cowley 2000, 113.

Az északír politika mindig különbözött az angoltól. A fő politikai törésvonal a brit protestánsok és az ír

katolikusok között húzódik. Miután a 26 katolikus többségű déli megye 1922-ben kivívta függetlenségét, a

maradék hat északi megye a kb. kétharmados protestáns többség miatt – Észak-Írország néven – az Egyesült

Királyság tartománya maradt. 1972-ig Észak-Írország kiterjedt autonómiával rendelkezett és a tartományi

parlamenti választások nagyobb jelentőséggel bírtak, mint a londoni Westminsterbe küldendő képviselők

megválasztása. A politikai lojalitás, a párthovatartozás és a szavazói viselkedés szigorúan követte a felekezeti

hovatartozást. A protestánsok többsége a Nagy-Britanniával való unió fenntartása mellett elkötelezett Ulsteri

Unionista Pártra (UUP) adta voksát, míg a római katolikusok az Írországgal való egyesülést követelő Nemzeti

Pártra szavaztak.6 Az olyan pártok, amelyek a felekezeti tagoltságot keresztbe metszve kíséreltek meg gyökeret

ereszteni, mint például az északír Munkáspárt, nagyrészt sikertelenek maradtak.

A hatvanas évek végére kiéleződő protestáns-katolikus ellentétek szétrobbantották a korábbi politikai

szerkezetet. A tartományi parlamentet – miután azt a protestáns többség arra használta, hogy tartósítsa a

katolikusok alávetett helyzetét – felfüggesztették, és bevezették a tartomány közvetlen londoni kormányzását. A

katolikus és a protestáns oldal nagy pártjai radikális és mérsékelt irányzatokra bomlottak (Ball 1987, 236-239).

Hosszú idő után, 1999-ben nyitotta ki újra kapuit az északír parlament (Stormont). A végrehajtó hatalomban

minden párt támogatottságával arányos módon vesz részt. A Stormont hatalmát tekintve a skót és a walesi

parlament között van, de működését 2000-ben több hónapra újra felfüggesztették, és a továbbiakban is

rendkívüli módon ki van szolgáltatva az instabil politikai környezetnek.

A fentiekből látható, hogy a brit társadalom „homogenitásának" tétele legfeljebb Angliára vonatkozik. Az

Egyesült Királyság perifériáin, azaz Észak-Írországban, Skóciában és Walesben a társadalom „plurálisabb", s

Észak-Írországban szubkultúrákra tagolt és erősen polarizált.

A brit szigetek mellett a kontinensen – például Finnországban, Spanyolországban, Olaszországban – is

megtalálhatók a nyelvi és etnikai kisebbségek a politikai színtéren.

A bevándorlás hatására manapság Európa korábban etnikailag homogén társadalmai (például az ír) is

szembesülnek a multikulturalitással kapcsolatos feszültségekkel. Erőteljesebben jelentkezik a probléma a nagy

befogadó országok esetében (például Svájc, Belgium, Nagy-Britannia, Németország), de a bevándorlóknak

sehol sincs saját pártja, miután többnyire szavazati joggal sem rendelkeznek. A szélsőjobboldali pártok sikerei

ugyanakkor összefüggnek a (nagyrészt nem európai) bevándorlók jelenlétével.

Míg a legtöbb országban olyan kisebbségeket találunk van szó, amelyek marginális helyzetben vannak a

kulturálisan domináns többségi nemzethez képest, addig igazi „többnemzetiségű", többnyelvű állam – ahol

nincs egyetlen domináns nyelv vagy etnikum – kettő van a kontinens nyugati felén: Belgium és Svájc.

Az 5,5 millió svájci állampolgárból több mint 3 millió német, s több mint 1 millió francia nyelvű, de számottevő

az olasz kisebbség is, és – csekély súllyal – megtalálható a romansch nyelvű népcsoport is. A konfliktusok

hiánya miatt a nyelvi-etnikai dimenzió mégsem vált a pártalakulás tényezőjévé. A nemzetiségi konfliktusoknak

jórészt elejét veszi az ország decentralizáltsága és a nyelvileg homogén kantonok rendszere.

Más a helyzet Belgiumban. Belgium nyelvileg és kulturálisan két nagy, kb. azonos súlyú tartományra oszlik: a

francia nyelvű Vallóniára és a flamand (holland dialektus) nyelvű Flandriára. (Vallónia keleti szegletében

6A Westminsterbe beválasztott unionista képviselők a brit konzervatív képviselőkkel mindig egy oldalon ültek az Alsóházban. Ennek oka,

hogy a brit politikában a Konzervatív Párt hagyományosan az ír függetlenségi törekvések fő ellenfele volt, míg a Liberális Párt és a Munkáspárt ennél jóval engedékenyebb politikát folytatott.



találjuk a német kisebbséget.) A főváros, Brüsszel földrajzilag Flandriához tartozik, de nyelvi-kulturális

szempontból elfranciásodott. Összességében a lakosság többsége (mintegy 57%-a) flamand. Belgium 1830-as

megalakulása óta az uralkodó gazdasági, társadalmi és politikai elit azonban francia nyelvű. A Hollandiától való

függetlenséget kivívó frankofón elit által létrehozott nemzeti intézmények, a parlament, a kormányhivatalok és

az egész közigazgatás, a bíróságok, az iskolák és egyetemek francia nyelvűek voltak.

A francia nyelvű Vallónia a 18-19. századtól a gazdagabb és városiasabb tartomány volt, amelyet az ipari

forradalom Európa legfejlettebb régiói közé emelt. A vidékiesebb Flandria relatíve elszegényedett, és agrár

jellegű maradt. A vallon dominanciával szemben a 19. század második felében indult meg a flamand nemzeti

mozgalom. Először kulturális egyesületek alakultak a flamand nyelv és irodalom ápolására, majd az első

világháború után megjelentek a flamand politikai szervezetek is: megalakult a Volksunie, a flamand nemzeti

párt. Az első világháború különösen kiélezte az ellentéteket. A vallonok a németekkel való kollaborációval, azaz

alkotmányellenes és „nemzetietlen" tevékenységgel vádolták a flamandokat. A két világháború közti belga

politikát a nyelvi kérdés körüli éles politikai ellentétek határozták meg. Végül az 1930-as években megszülettek

a flamand nyelvhasználat egyenlőségét garantáló törvények, amelyek biztosították a nyelvhasználatot az

iskolákban, a bíróságok előtt, a közhivatalokban és a hadseregben. Ezek a törvények szentesítették Belgium

kettészakadását: Vallónia hivatalosan is francia, Flandria pedig flamand nyelvű tartomány lett, míg Brüsszel

kétnyelvű státust kapott (Lorwin 1966, 147-172).

1945 után megkezdődött az első ipari forradalom gazdasági struktúrájával (szénbányászat és nehézipar)

rendelkező Vallónia gazdasági hanyatlása, s ennek hatásaként politikai síkon is megjelent a vallon nemzeti

mozgalom. Míg az 1940–1950-es években még a katolikus iskolakérdés volt előtérben, addig az 1960–1970-es

években már a nyelvi-etnikai és regionális ellentétek osztották meg leginkább a belga társadalmat. A flamand és

vallon mozgalmak politikai törekvései már a federalizmus irányába mutattak. Az 1971-es alkotmánymódosítás

nyomán születő politikai-intézményi reformokkal megindult a nyelvi-kulturális regionalizmus intézményesítése.

A federalizálás társadalmi alapját jól tükrözi a belga identitást választók alacsony aránya a regionális

identitásúak magas és növekvő arányával szemben.

Ma Belgiumban három nyelvi közösség (franciául, hollandul és németül beszélők) és három közigazgatás

egység (Vallónia, Flandria és Brüsszel) választott testü- letei döntenek a legtöbb kérdésben, és a központi

kormányzat már csak néhány kiemelt területért (hadsereg, pénzügyek stb.) felelős.

A nyelvi-kulturális ellentétek intenzitásuk ellenére évtizedekig csak részlegesen befolyásolták a pártképződést: a

pártszerkezetet, mint ahogy arra fentebb utalunk, a századforduló óta a Katolikus, Liberális és Szocialista Párt

alkotta háromszög határozta meg. A pártpolitikai paletta szélén megjelenő nyelvi-etnikai alapon szerveződő

pártok együttes szavazatainak aránya csak a hatvanas-hetvenes években érte el a 15–25%-os arányt. A három

oszloppárt szavazataránya 90%-ról 70%-ra csökkent a század végére, de az elveszett szavazatokból nem a

klasszikus nemzetiségi pártok profitáltak, hanem a regionális érdekek védelmére létrejött, de inkább

szélsőjobboldalinak tekinthető Flamand Blokk (közel 10%) és a zöld pártok (közel 15%).

A nyelvi-etnikai hovatartozás szerepe jelentősen megnőtt a belga politikában. Még az ország federalizálása előtt

a korábban létező pártok mindegyike kettészakadt. A hetvenes-nyolcvanas évek koalícióalkotási gyakorlata

azonban azt mutatja, hogy ezen pártok között a közös politikai családhoz tartozás erősebb köteléknek bizonyult

a nyelvi közösségnél.

5. 5.5. A vidék-város ellentét

A gazdasági és politikai modernizációban betöltött eltérő szerep nyomán jelentős konfliktusok alakultak ki

vidék és város között. Ezek egy része az ipari forradalom következményeként kialakult gazdasági

érdekkonfliktus az agrár és ipari szektor között. A város és vidék szembenállását erősítette az az ellentétes

politikai szerep, amit az európai kontinens nagy részén a városi polgárság, a munkásság és a vidéki agrárius

földbirtokos osztály játszott a polgári forradalmakban és a 19. század politikai reformjaiban. A 19. és 20. század

nagy forradalmai városi forradalmak voltak, amelyek számára a „vidék" a konzervativizmust, a reakciót

jelentette. Ennek következménye, hogy a politikai demokrácia kialakulásának korszakában, s jórészt azóta is, a

városok politikai arculata az európai kontinensen – Skandinávia kivételével – inkább liberális, illetve baloldali,

szemben a konzervatívabb jobboldali vidékkel.

Város és vidék ellentéte nem pusztán gazdasági érdekkonfliktus: az ipari forradalom nyomán bekövetkező

urbanizáció az agrárnépesség egyre növekvő részét mobilizálta, s nemcsak új foglalkozási ágakat, de új

életmódot, értékrendet és a tradicionálistól gyökeresen eltérő kultúrát teremtett. A város és vidék ellentéte tehát



a gazdasági és politikai érdekkonfliktus mellett kulturális elemeket is hordozott: a modernitás és tradicionalitás

konfliktusát. A vidéket a tönniesi organikus közösségek és a politikai konzervativizmus, a várost az

individualizált népesség jellemezte, amelyet a politikai radikalizmus könnyen mobilizálhatott. A modern

politikában a falusi és kisvárosi népesség inkább a konzervatív politikai pártok, a politikai jobboldal

szavazóbázisát alkotja. A nagyvárosi népesség viszont inkább az ellenpólus bázisa: a 19. században liberális,

majd a választójog kiterjesztésével, a 20. századra inkább baloldali (elsősorban szociáldemokrata, de esetenként

kommunista) szavazó.

A 20. századi német parlamenti választások is azt mutatják, hogy a szociáldemokrata és kommunista baloldal a

nagyvárosokban talált a legnagyobb támogatói bázisra. A húszas-harmincas évek fordulóján a nagyvárosokban

az erős baloldallal szemben a nemzetiszocialisták csak mérsékelt eredményeket tudtak elérni (Lipset 1995, 163).

A baloldali politikai hovatartozás nagyvárosi jellege Németországban nemcsak a hagyományos baloldalt, a

szociáldemokratákat (SPD) jellemzi, hanem a nyolcvanas években megjelenő új mozgalmakat és a politikai

karakterét tekintve szintén baloldali Zöldeket is (5.4. táblázat).

5.4. táblázat - A pártok szavazóinak megoszlása az NSZK-ban a települések lélekszáma

szerint, 1983

Településtípus

(lélekszám,

ezer)

CDU % SPD % FDP % Zöldek % Népességeloszlá

%

–5 19 12 16 9 16

5–20 28 22 26 20 25

20–100 25 24 24 20 24

100– 29 42 35 51 35


Megjegyzést érdemel, hogy a város-vidék között meghúzódó törésvonalon a kommunizmus négy évtizedes

uralma sem tudott változtatni. Az 1990. márciusi keletnémet választásokon egyedül (Kelet-) Berlin maradt meg

a baloldal fellegváraként. Míg országosan a szociáldemokraták és az exkommunisták a szavazatoknak összesen

36%-át szerezték meg, addig a fővárosban 65%-át.7

Az általános kontinentális mintától8 eltér a skandináv. Itt a vidéket képviselő agrárpártok nem váltak a politikai

konzervativizmus és a jobboldal képviselőivé: ők alkotják a politikai paletta „centrumpártjait". A skandináv

agrárpártok számára a szociáldemokraták sokáig éppúgy lehetséges koalíciós partnerek voltak, mint a jobboldali

pártok (Smith 1980, 28).

A rokkani logikának megfelelően a vidék-város ellentét mindenekelőtt ott vált politikai törésvonalat

meghatározó ellentétté, ahol a városi érdekek dominálták az állam politikáját, és ahol a mezőgazdaságban a

kistulajdonosi forma volt általános (például Skandinávia, Svájc). A Skandináviával sok mindenben (például

vallási jellegben) hasonlatos Nagy-Britanniában a vidéki érdekeknek ugyanakkora vagy nagyobb súlya volt,

mint a városiaknak, az ipari és mezőgazdasági elit összefogott és a paraszti szerveződés a földbirtokosoktól való

függés miatt csökevényes maradt. Ennek (valamint a választási rendszernek) tudható be, hogy a brit jobboldal

egységes maradhatott, míg a skandináv a mai napig megosztott a vidéki és a városi érdekek mentén. Ugyancsak

kevés esély volt önálló parasztpártok kialakulására a katolikus országokban, hiszen itt az egységes katolikus

pártok keretei között maradtak az agrárszervezetek is.

A város-vidék közötti törésvonalat árnyalják a „politikai földrajz" további sajátosságai. Nemcsak város és vidék,

azaz településtípusok rendelkeznek eltérő politikai karaktervonásokkal, hanem az egyes vidékek, régiók is.

7Berlin az 1990. decemberi össznémet választások után is a baloldal erőssége maradt. The Economist, 1990. március 24. 26; 1990. december

8. 30. 8Franciaországról lásd például Wright 1989, 252.



Különösen Franciaország és Olaszország egyes vidékei mutatnak az általános képtől eltérő politikai karaktert.

Olaszország politikai térképén egész régiók vannak, amelyek vidéki és agrár jellegük ellenére tradicionálisan a

„vörös övezet" részévé váltak, azaz baloldali, kommunista szavazók (Smith 1980, 26). Egyes elmaradott

régiókban, a társadalom egészétől elkülönülő közösségekben (például halász- vagy bányászfalvakban) a

kommunisták népszerűsége gyakran ugyancsak kiugróan magas.

6. 5.6. Az osztálykonfliktus

A társadalom osztálytagoltságának és az osztályellentéteknek a megjelenése az ipari forradalom és a gazdaság

kapitalizálódásának a következménye. Az iparosítás és az urbanizáció rövid idő alatt szinte teljesen

megváltoztatta a társadalmi viszonyokat és a mindennapi életkörülményeket. Szétbomlasztotta a korábbi

„agrártársadalom" tradicionális falusi közösségeit, szokásvilágát és értékrendjét. A földjeit és paraszti munkáját

elveszítő agrárnépesség növekvő része elszegényedett, és a városi ipari negyedekbe költözve individualizált és

gyökértelen tömeggé vált. E folyamat és az új bérmunkás léthelyzet következményeként jelent meg a 19. század

második felében, utolsó harmadában a munkásszolidaritás és a munkásmozgalom.

Az osztályellentét gazdasági természetű, alapja a munkavállaló és a munkaadó ellentéte. A munkásmozgalom az

érdekvédelmet célul tűző szakszervezeti mozgalommal indult. A gazdasági érdekképviselet mellé társult az a

politikai harc, amelyet a munkásság a politikai jogokért, azaz elsősorban a választójog kiterjesztéséért folytatott.

A 19. századi európai választójogi törvények ugyanis általában kettős cenzust tartalmaztak: iskolázottsági és

vagyoni/jövedelmi kritériumokat szabtak feltételül a választójog megszerzéséhez, s így kizárták abból a

munkásságot.

A munkáspártok vagy szociáldemokrata pártok mint osztálypártok jelentek meg, általában a városi munkásság

képviselőjeként. Nagy szerepet játszottak a választójog kiterjesztéséért folytatott politikai harcban. A

potenciális, majd az általános választójog első világháború végére történő kivívása után már a tényleges

szavazóbázisuk is a munkásság volt.

Azt gondolhatnánk, hogy a nagyobb társadalmi különbségek élesebb osztályöntudatot és osztálypolitikát

eredményeznek, azonban Nyugat-Európa vonatkozásában ilyen összefüggést nem találunk. Sőt, éppen

ellenkezőleg, azokban az országokban erősebbek a szakszervezetek és a munkáspártok, ahol nagyobb az

egyenlőség. Ennek oka részben az, hogy a nagy társadalmi különbségek gyakran klientalista struktúrákkal

járnak együtt, ahol az alsóbb rétegek tagjai nem az összefogásban, hanem a patrónussal való jó viszonyban

látják biztosítva a jövőjüket. Másrészt a munkásmozgalom sikerei egyenlősítő kormányzati politikában

nyilvánulnak meg, vagyis az önszerveződés az ok, a társadalmi struktúra pedig az okozat szerepébe kerül. Ez a

fontos észrevétel általánosítható: a pártok politikája formálja a társadalomszerkezetet. Margaret Thatcher

kormányzásának eredményeképpen például Angliában a részvényesek száma megközelítette a 10 milliót, a

korábbinak a háromszorosát.

A nem angolszász Európában az osztálytagoltság sohasem vált a pártképződés kizárólagos dimenziójává.

Egyrészt a középosztály és a „felsőbb osztályok" politikailag sosem váltak egységessé, hanem vallási, ideológiai

vagy gazdasági érdekellentéteik következtében megosztottak maradtak. De a munkásság is megosztott volt

ezekben a dimenziókban. Például a Centrum a weimari köztársaságban vagy a CDU/CSU az NSZK-ban mindig

számíthatott a katolikus munkásság szavazataira. Másrészt – s ez már egy későbbi fejlemény – a kontinens

szociáldemokrata pártjai az angol Munkáspártnál gyorsabban elvesztették osztályjellegüket. A Francia

Szocialista Párt például a 1980-as évekre egyenesen középosztályos arculatot öltött. A 1986-os parlamenti

választásokon, ahol a párt az összes leadott szavazat 32%-át kapta, a munkásszavazatok közül is csak ennyit

(32%-ot) gyűjtött, miközben a vezető menedzserréteg és a szabadfoglalkozásúak szavazatainak 33, a középső

menedzserréteg szavazatainak pedig 44%-át sikerült megszereznie (Grunberg 1988, 5). De erre az útra lépett az

angol Munkáspárt is: 1997-ben, Angliában a fehérgallérosok körében valamivel népszerűbb volt a Munkáspárt,

mint a konzervatívok (lásd a 13.2. táblázatot).

Ez utóbbi fejlemény ellenére az angol politika legfontosabb törésvonala továbbra is az osztály, amire az angol

társadalom relatív homogenitása ad magyarázatot: egyetlen társadalmi-politikai értékrendszer maradt uralkodó a

különböző társadalmi rétegekben és szinte a teljes politikai spektrumban.

A liberális demokráciák sorából kilóg az Egyesült Államok, ahol meghatározó munkáspárt nem alakult ki, és az

osztályszavazat szerepe meglehetősen csekély. Ennek a kivételes helyzetnek az okai között szerepel a társadalmi

mobilitás (valamint annak mítosza), a feudális struktúrák hiánya, az individualizmus, a vallás erőteljes szerepe a

politikai beszédmódban, valamint az a sajátosság, hogy a képviseleti kormányzás és a választójog általánossá



válása megelőzte az urbanizált proletariátus megjelenését, és a munkásérdekek így a mély hagyományokkal

rendelkező, flexibilis pártrendszerbe csatornázódhattak.

(Az osztálykonfliktus új alapja) A törésvonalak kutatói legtöbbször foglalkozási státusuk alapján sorolják be az

embereket valamely osztályba, de az osztályok opera- cionalizálása más alapon is nyugodhat. Ilyen lehet például

az államtól való egzisztenciális függés vagy függetlenség kérdése.9 A kutatók az utóbbi választóvonalnak

fokozódó jelentőséget tulajdonítanak.

Ennek hátterében az állam szerepének rendkívüli gyors növekedése áll az 1945 utáni időszakban. Egy új

társadalmi (-politikai) határvonal alakult ki az emberek között abban a vonatkozásban, hogy munkavállalói,

fogyasztói, jövedelmi helyzetük mennyire kötődik az állami szolgáltatásokhoz. Olyan új tényezők kezdtek

hatással lenni a politikai hovatartozásra, mint hogy a választópolgár

a) fogyasztás tekintetében: magánfogyasztó vagy állami közszolgáltatás fogyasztója (például lakáshelyzetét

tekintve tulajdonos vagy bérlő; a közlekedésben autótulajdonos vagy tömegközlekedést igénybe vevő);

b) termelői, illetve munkavállalói minőségében melyik gazdasági szektorhoz, a privát vagy az állami szektorhoz

tartozik-e;

c) állami jövedelem újraelosztásban érdekelt-e, függ-e az állami juttatásoktól (nyugdíjas, munkanélküli,

szociális vagy egyéb juttatás kedvezményezettje).

E társadalmi választóvonalak befolyásolják a politikai hovatartozást. Míg a foglalkozási, fogyasztói és

jövedelmi pozícióban a magánszektorhoz tartozók (saját autóval, házzal rendelkezők, magánszektorban

foglalkoztatottak) inkább a politikai jobboldalt preferálják, a nagyobb mértékben az államtól függő szavazók

(állami alkalmazottak, állami vagy önkormányzati bérlakásban élők, állami juttatásból élők) közelebb állnak a

politikai baloldalhoz. Vagyis az állami lakásokban élő, közalkalmazotti státusban levő, közegészségügyi

rendszert és állami közlekedési eszközöket használók érdekazonossága fontosabb lehet, mint hogy kékgalléros

vagy középosztálybeli szavazókról van-e szó.

5.5. táblázat - Konzervatív párti fölény a Munkáspárt felett lakástípusonként az egyes

társadalmi csoportokban Angliában, 1983 (%-ban)

Osztály Saját tulajdon Magán bérlakás Önkormányzati

bérlakás

Alkalmazott +44 +49 –3

„Közbülső'" +45 +31 –25

Munkásosztály +2 –19 –42

Forrás: Harrop 1986, 43.

A 5.5. táblázat mutatja, hogy például Angliában a nyolcvanas években a lakástulajdon legalább annyira

összefüggött a pártpreferenciával, mint a foglalkozás alapján definiált osztályhelyzet.

Az osztályalapú elemzések további finomítását jelenti, ha a jövedelmek forrása (bér vagy profit) és a magán-

vagy állami szektorban való foglalkoztatottság mellett a (nemzetközi) versenynek való kiszolgáltatottság

mértékét is figyelembe vesszük. Akik profitból élnek, a magánszektorban dolgoznak, és akiknek az állása

közvetlenül függ a piaci versenytől, inkább ellene lesznek a jóléti állam kiterjesztésének.

Azt viszont, hogy mennyire tekintélyelvű vagy libertariánus lesz valaki, nem annyira a piaci státus, hanem

inkább a munkahelyi és magánéleti élmények határozzák meg. Akik olyan foglalkozási ágban dolgoznak, ahol

sokat kell kommunikálniuk, és mások egyéni sorsát kell figyelembe venniük, miközben napi feladataik

megvalósításában meglehetős autonómiával rendelkeznek, nagyobb eséllyel alakítanak ki libertariánus,

kommunitariánus attitűdöket, mint a mechanikus munkát végző, bürokratikus struktúrákba inkább betagolt

9Lásd például Harrop-Miller 1987.



foglalkoztatottak. Hasonló hatással vannak bizonyos életstílussal kapcsolatos jelenségek, mint például a sok

szabadidő, a hagyományos családi struktúrán kívülre kerülés vagy a környezetszennyezés által közvetlenül

érintett helyen való lakás (Kitschelt 1994).

7. 5.7. Összefoglalás

A fentiekben láthattuk, hogy a törésvonal-elméletek többsége a nagy társadalmi kategóriák magyarázó szerepét

hangsúlyozza. A választási viselkedés kutatói azonban újabban kimutatták, hogy e kategóriák jelentősége a

szavazás szempontjából radikálisan csökkent az elmúlt évtizedekben. Az osztály-hovatartozás például már csak

a szavazatok egy töredékét magyarázza. A felekezeti hovatartozás is kevesebbet indokol meg, bár az egyéb

társadalmi változók súlyának csökkenése nyomán a vallás relatív szerepe számos országban növekedett.

Ugyanakkor megnőtt az értékek szerepe. E társadalmi folyamatok hatását a pártrendszerre az utolsó fejezet

vizsgálja.


6. fejezet - 6. Politikai családok

A pártok csoportosíthatók aszerint, hogy mely érdekek képviseletére jöttek eredetileg létre,1 hogy milyen

nemzetközi pártszövetségekhez tartoznak, hogy milyen gyakorlati politikát folytatnak, valamint hogy milyen

értékek mentén alakítják ki programjukat (Mair-Mudde 1998). Az egyes nemzeti kultúrákhoz tartozó pártok

gyakran inkább hasonlítanak egymásra, mint az egyazon családhoz soroltak, azonban a család metaforája segít a

pártok komparatív vizsgálatában, s gyakran önbeteljesítő jóslatként is működik, mivel a nemzetek közötti és

feletti együttműködésben a pártok egyre inkább igyekeznek külföldi „rokonaikhoz" hasonulni.

A pártcsaládok és az egyes ideológiák története között sok az átfedés, de a kettő nem ugyanaz. Az egyes pártok

„értelmét" gyakran nem valamely ideológia képviseletében érdemes keresnünk, hanem például egy adott

konfliktusra való válaszban, a kliensrendszerben vagy a pártvezető karizmatikus vonzerejében. Ugyanakkor a

nagy, stabil pártok szinte valamennyien rendelkeznek viszonylag jól körülírható ideológiával.

A 20. századi európai pártpolitikában négy nagy szellemi-politikai irányzat játszott főszerepet: a liberalizmus, a

konzervativizmus, a kereszténydemokrácia és a szocializmus. A liberális és a konzervatív pártok már a 19.

századi parlamentáris politikának is résztvevői voltak. A szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok a

tömegpolitika megjelenésével együtt születtek, annak elsődleges hordozói voltak a századforduló körüli

évtizedekben. Ez a négy politikai család, pártcsoport a modern demokratikus politikai rendszereknek mindmáig

főszereplője, és maguk a pártok a politikai demokrácia fontos tartópilléreivé váltak. A konzervatívok és a

liberálisok küzdelme a 19. században tipikusan kétpólusú rendszerhez, a szocialisták megjelenése háromosztatú

politikai térhez, a liberálisok, kereszténydemokraták és a konzervatívok közeledése pedig a 20. század nagy

részére jellemző új bipoláris politikához vezetett (Duverger 1975). A két világháború közötti évtizedekben, de

néhány országban később is fontos – gyakran végzetes – szerepet játszott két rendszerellenes pártirányzat: a

kommunista szélsőbal, illetve a nemzetiszocialista, fasiszta vagy falangista szélsőjobb.

E pártirányzatok kialakulásával és szerepével foglalkozik az alábbi fejezet. A felsoroltak mellett a hagyományos

agrárpártok, valamint az újbaloldali és zöld pártok, de más kisebb pártcsoportok is megjelennek benne. Először

a baloldali, majd a jobboldali pártirányzatokról, végül a centrumpártokról lesz szó.

1. 6.1. A baloldal

A 20. századi politikai fejlődésben a baloldalt négy pártcsoport képviselte. A legjelentősebb a 19. század végi

munkásmozgalomból kinőtt szociáldemokrata vagy szocialista pártok és az 1917-es szakadás nyomán abból

kiváló radikális-forradalmi marxisták csoportjai, a kommunista pártok. A reformisták és radikálisok közötti

szakadás máig hatóan megosztotta a politikai baloldalt. Harmadik irányzatként a hagyományos kommunista

szélsőbal mellett az 1960-as évek végén megjelent az újbaloldal, végül negyedikként az 1980-as évek elejétől a

zöldek. Az újbaloldali és a zöld pártok súlya azonban viszonylag csekély maradt, legalábbis ami a választási

eredményeiket illeti.

6.1. táblázat - A baloldal szavazati aránya Nyugat-Európában (%-ban)

1950-es évek 1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek 1990-es évek

Szociáldemokrat

a 33,6 32,1 31,8 30,7 29,9

Kommunista 7,9 7,3 7,5 5,4 3,5

Újbaloldali – 1,1 1,6 2,6 1,8

Zöld – – – 2,3 4,8

Összesen 41,5 40,5 40,9 41 40

1 Az „eredetvizsgálat" túlzott hangsúlyozása ellen szól, hogy vannak a munkásmozgalomból kinőtt jobboldali pártok (dán centrumdemokraták, brit szociáldemokraták) és polgári baloldali pártok (olasz és dán radikálisok, holland D'66) is.

6. Politikai családok


Forrás: Gallagher-Laver-Mair 2000, 255.

1.1. 6.1.1. A szociáldemokrata pártok

A baloldal legerősebb politikai irányzata a szociáldemokrácia. Tágabb értelemben a szociáldemokrata,

szocialista és munkáspártok tartoznak ebbe a körbe. Nemcsak a baloldal, de az egész politikai paletta legerősebb

és legrégebbi párttípusáról van szó, amely Nyugat-Európában 1945 óta folyamatosan 30% körüli

szavazataránnyal rendelkezik. Szemben a legtöbb pártcsaláddal, szocialista-szociáldemokrata pártot minden

nyugat-európai országban találunk. Az osztrák, német vagy svéd szociáldemokrata pártok egyben a történelem

legnagyobb tagságú pártjai. A szocialista pártok különösen erősek a skandináv országokban, Ausztriában,

Franciaországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban és Németországban, kifejezetten gyengék Izlandon,

Írországban és a kilencvenes évek előtti Olaszországban.

(Szellemi gyökerek) A szociáldemokrata pártok szellemi gyökere a 19. század második felének marxista

szocializmusa volt. A szocializmus jellegzetes programideológia (Szabó 1989, 93-109). Legfontosabb céljai

között szerepelt: a társadalmi rendszer megváltoztatása, a szocialista társadalom megteremtése; a magántulajdon

felváltása kollektív tulajdonra; áttérés a piacgazdaságról a tervgazdaságra; a képviseleti demokrácia helyett a

„valódi" demokrácia, azaz a munkásosztály uralmának, a munkáshatalomnak a megteremtése.

A meghatározó ideológiai keret kezdetben a marxizmus volt, de számos ország esetében komoly szerepet

játszott az anarchizmus és a szindikalizmus is. A II. In- ternacionáléban (1889) azonban ezeknek az

irányzatoknak már kevés tér jutott, ami egyben mutatta a legnagyobb párt, a német szociáldemokraták túlsúlyát

a dél-európai és brit szocializmussal szemben, amelyben a marxizmus szerepe nem volt meghatározó.

A marxizmus egyszerre apellál az emberi értelem racionalitására és az emóciókra, amikor a munkásság közti

szolidaritás megteremtését és a tömegek politikai mozgósítását tűzi célul az osztályharc, a forradalom

érdekében. Az iparosítás és urbanizáció nyomán gyökértelenné vált és szekularizálódott tömegek számára a

marxizmus „valláspótlékká" vált.

Bár a marxisták első generációját liberális, illetve radikális politikusok, értelmiségiek és újságírók alkották, a

szociáldemokrata pártok a munkásmozgalom pártjaivá váltak. Szervezeti felépítésük, politikai profiljuk jellege

ezért elsősorban a szakszervezetek és a párt, valamint a pártszervezet és a pártvezetés viszonyától függött

(Beyme 1985, 62–65).

(Szakaszok a szociáldemokrata pártok fejlődésében) A szociáldemokrata pártok fejlődése négy nagyobb

szakaszra osztható. Az első a szocialista mozgalom egységének korszaka, amely az 1860–1870-es évektől 1917-

ig tartott. Ezt az időszakot a radikális programideológia, az új gazdasági, társadalmi és politikai rendszer

politikai programként való célul tűzése jellemezte.

A második korszakot a demokraták és radikálisok közötti 1917-es szakadás nyitotta meg. Erre a korszakra a

szakadás intézményesülése, a szociáldemokraták és kommunisták elválása volt jellemző. A szakadás oka az

volt, hogy míg a szociáldemokraták a parlamentáris demokráciát részesítették előnyben a szocializmussal

szemben (bár nem mondtak le a „végcélról"), addig a kommunisták a hatalom forradalommal (illetve jól

szervezett politikai puccsal) történő azonnali megszerzését tekintették a legfontosabb célnak. A forradalmi

„végcélért" feláldozták a parlamentáris rendszert. Az 1917 utáni szakadás politikai következményei máig

hatóak. Miközben a kommunista pártok a parlamentáris demokráciát elutasító programjuk, valamint a

puccskísérleteik miatt kívül kerültek a rendszeren, a szociáldemokrata pártok integrálódása megkezdődött a

parlamentáris demokráciába és a polgári világba. Ez utóbbi egy igen összetett folyamat eredménye volt. A

radikálisok, azaz a kommunisták kiválása önmagában is mérséklő hatással volt a szociáldemokrata pártokra. Az

1930-1940-es évek folyamán néhány országban bekerültek a kormányba, aminek szintén mérséklő hatása volt a

szociáldemokrata politikusokra és elősegítette politikai integrálódásukat. A második világháború után bővült a

kormányzati felelősséget vállaló szociáldemokrata pártok köre. Az államosítások, a nagyobb állami

szerepvállalás a gazdaságban és a jövedelemelosztásban, a jóléti politika kialakulása tovább közelítette a

szociáldemokrata és polgári értékrendet. A jóléti állam korszakára a szociáldemokrata pártok a demokratikus

rendszer és a polgári világ „bevett" pártjaivá váltak.

A szociáldemokrata pártok fejlődésének harmadik korszaka az 1950-1960-as évek „jóléti konszenzusának"

időszaka. A szociáldemokrata pártok ebben az időszakban néppárttá váltak. A néppárttá válás egyik előfeltétele

az volt, hogy a szociáldemokrata pártok nagyrészt lemondtak az ideológiai célokról: a szocializmusról, a további

államosításokról, illetve a tervgazdaságról. A másik előfeltétel az osztálypárti profil oldása, a középrétegek felé



történt nyitás volt. A gyűjtőpárttá válást Angliában Anthony Crosland A szocializmus jövője (1956) című

könyve, az NSZK-ban a szociáldemokrata párt Bad Godesberg-i (1959) programja fémjelezte.

A kialakult szociáldemokrata konszenzus alapértékei között szerepelt az egyenlőség értékébe vetett hit, a

politikai liberalizmus, a vegyes gazdaság, a jóléti állam és a keynesiánus gazdaságpolitika.

A negyedik korszakot a szociáldemokrata pártok történetében az 1970-es évek nyitották meg. Az ideológiai és

politikai defenzíva talán az 1980-as években volt a legsúlyosabb, de még a kilencvenes évek elején is tartott. A

szociáldemokrata pártok feladni kényszerültek a klasszikus szociáldemokrata politika alappilléreit. A korszak

általános gazdaságpolitikai fordulatát követve már a szociáldemokraták fő célja is az infláció letörése lett.

Felhagytak a korábbi államosítási programokkal. Amikor Tony Blair elérte, hogy a Munkáspárt programjának

nevezetes negyedik cikkelyét (amely az ipar köztulajdonba vételét irányozta elő) töröljék, végleg lezárult egy

korszak. Megkezdődött az adók és a költségvetési kiadások növelésének megállítására irányuló politika. A

keynesiánus költségvetési politikát a monetáris szigor váltotta fel.2

A hagyományosan jobboldalinak tekintett gazdaságpolitikai technikák elfogadása egyben a pártok ideológiai

profiljának és szavazóbázisának jelentős változásához vezetett. A brit párt „harmadik út" vagy a német párt „új

közép" jelszava jelzi az ideológiai fordulatot, amely azonban az esetek többségében éppen az ideológiától való

elfordulással volt egyenlő. Az általános foglalkoztatottság célja megmaradt, de a jóléti állam bőkezűségére az új

politika mindenhol csapást mért. E fordulat által a szocialista pártok a korábbinál is centristábbaknak tűntek fel,

és ez nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz a tényhez, hogy a kilencvenes években Nyugat-Európa (valamint az

Egyesült Államok) majd mindegyik kormányát balközép politikus vezette.

A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legfontosabb dilemmája a posztmaterialista új baloldal értékeinek az

integrálása a szocialista pártok programjába. Ahol hagyományosan a gazdasági ellentétek uralják a politikát, a

szociáldemokrata pártoknak nehezebb a feminista, ökologikus stb. érdekeket felkarolni, de ahol az ellenfél

mindig is a jobboldal tekintélyelvű irányzatához tartozott, az új témák könnyebben belesimulnak a

szociáldemokrata párt profiljába (Kitschelt 1994).

(Társadalmi bázis) Az elmúlt évtizedekben a szocialista és szociáldemokrata pártok bázisában – az

osztályszavazat csökkenése ellenére is – általában még mindig a munkásság a legnagyobb csoport. A

munkásszavazatok aránya a skandináv országokban a legmagasabb, ahol a szocialista és szociáldemokrata

szavazatok kétharmadát ők adják, de néhány katolikus és vegyes lakosságú országban is eléri (Belgium) vagy

megközelíti (NSZK, Ausztria) ezt az értéket. Egészen más a helyzet Franciaországban és Olaszországban. A

munkásszavazatok aránya itt egyharmad alatt marad. Az értelmiség körében hagyományos baloldali politikai

gondolkodás miatt a szocialista pártok ebben a régióban inkább középosztályi bázissal rendelkeznek.

Az 1950–1960-as évek óta az egyik dilemmát a szociáldemokraták számára az jelenti, hogy az új gyűjtőpárti

stratégia ellenére a „munkásság képviseletének" pozícióját továbbra is szeretnék megtartani. Általánosságban

elmondható, hogy minél szorosabban tapad a párt munkásosztályi bázisához, annál sikertelenebből szerepel az

ezredfordulós választásokon.

(Szervezeti felépítés) A szocialista pártok tipikusan parlamenten kívül születtek meg, társadalmi szervezetek,

mozgalmak bábáskodása mellett. A legfontosabb szerepe a szakszervezeteknek volt, de fogyasztói szövetségek

(Belgium), bérlők szövetsége (Svédország), sportmozgalmak (Finnország) szintén e pártok megalapításának

aktív résztvevői lehettek. Azokban az esetekben, amikor e szervezetek tagsága automatikusan párttagnak is

számít, a párt és a szervezet közötti határok csak nehezen húzhatók meg. A gyakorlatban nagy jelentősége van

annak, hogy az adott szervezet tagjainak akkor kell-e külön nyilatkozatot tenniük, ha akarják (contracting in)

vagy ha nem akarják (contracting out), hogy tagdíjuk egy része automatikusan a pártkasszába kerüljön.

(Regionális jellegzetességek) A szociáldemokrácia elnevezést eddig gyűjtőfogalomként használtuk. A

szociáldemokrata, a szocialista és a munkáspártok azonban nem mindenben azonosak. Az elnevezések

regionális és politikai sajátosságokat is takarnak. Eltérő jellegzetességeket mutatnak a brit, a német és

skandináv, valamint a dél-európai pártok. A szociáldemokrata jellegű pártok közti különbségek két legfontosabb

területe a pártok ideológiai profilja és a szakszervezetekhez való viszony.

Sajátos, a kontinens szocialista és szociáldemokrata pártjaitól eltérő jegyeket mutat a brit Munkáspárt. A

Munkáspárt a szakszervezetek politikai szárnyaként jött létre, amely nemcsak politikai, de szervezeti karakterét

is meghatározta. A Munkáspártból jobbára hiányzott a kontinens szociáldemokrata és szocialista pártjainál

2 A Francia Szocialista Párt valamelyest kivételt jelent ez alól a trend alól.



kezdetben nagy szerepet játszó erős ideológiai orientáció, a marxizmus közvetlen hatása. A Munkáspárt

középosztályi és értelmiségi támogatóira a brit reformista fabiánus szocializmus volt hatással. A szakszervezeti

bérharc pragmatizmusa a pártra is átragadt. A Munkáspárt politikai követelései is inkább a gazdasághoz –

munkaügyi kapcsolatok, bérek, elosztás, érdekvédelem, sztrájkjogok – kapcsolódtak.

A kontinens munkáspártjaitól (szociáldemokrata és kommunista pártoktól) eltérően tehát a brit Munkáspárt

sohasem volt antiklerikális és marxista. Sohasem támadta élesen a politikai és társadalmi elitet: a mérsékelt

reformok híve volt (Smith 1980, 30).

A munkásosztály „konzervativizmusának" a magyarázata a sajátos brit fejlődésben rejlik. A tömegdemokrácia

intézményei viszonylag békésen és fokozatosan épültek ki. Az uralkodó elit a munkásságot mintegy

„beengedte" a politikai testbe, így az nem „idegenedett el" a politikai rendszertől és annak elitjétől.

Ugyanakkor a Munkáspárt szervezetileg is a szakszervezetekre épült: a szakszervezeti tagok automatikusan

párttagok is egyben. A brit Munkáspártnak sokáig egyáltalán nem voltak egyéni tagjai. A Munkáspárt

pragmatikus politikai orientációja miatt igen gyorsan – a választójog kiterjesztésével párhuzamosan –

integrálódott a parlamentáris rendszerbe.

A klasszikus szociáldemokrácia Európa német nyelvterületén jött létre. A német szociáldemokráciához a

skandináv országok (valamint 1947–1948 előtt Közép-Eu- rópa) szociáldemokrata pártjai álltak a legközelebb.

Ebben a régióban a pártok támaszkodtak ugyan a szakszervezetekre, de azoktól függetlenül, önállóan fejlődtek.

Ez abban is kifejeződik, hogy e pártokban az egyéni tagság a jellemző.

Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia területén 1918, azaz a felelős parlamenti kormányzati forma

kialakulása előtt a szociáldemokrata pártok a demokratikus ellenzék szerepkörét töltötték be. Az eltérő

alkotmányos fejlődés mellett az erősebb ideológiai orientáció, a marxizmus hatása is hozzájárult ahhoz, hogy a

szociáldemokrata pártok politikai integrációja hosszú évtizedekig nehézségekbe ütközött. Az integráció

Ausztriában csak 1945 után, az NSZK-ban pedig csak az 1960-as évek második felétől vált teljessé.

Dél-Európa kevésbé iparosodott régiói – Franciaország, Olaszország és Spanyolország – más képet mutatnak. Itt

a munkás- és szakszervezeti mozgalmat az anarchoszindikalista hagyomány jellemzi. A baloldali politikai

pártok a szakszervezetektől függetlenül fejlődtek. Ezzel is összefügg, hogy erősebb a pártok ideológiai

elkötelezettsége, amit elnevezésük is sejtet. A dél-európai szocialista pártok tehát általában radikálisabbak,

„balosabbak" voltak a szociáldemokrata pártoknál.3 Ugyanakkor Craxi vezetésével az olasz, González

vezetésével pedig a spanyol szocialista párt is beilleszkedett a szociális piacgazdaság jelszavával jellemezhető

európai konszenzusba. A görög PASOK radikalizmusa is inkább csak külpolitikájában nyilvánul meg ma már.

1.2. 6.1.2. A kommunista pártok

(A gyökerek) A kommunista pártok – a szocialista és szociáldemokrata pártoktól különváló radikálisok – 1917

után alternatívát kínáltak a szociáldemokrácia parlamentarizmusával szemben. A forradalmat tekintették a

szocializmushoz vezető egyetlen lehetséges útnak, ami a gyakorlatban parlamenten kívüli tömegmozgalmak

szervezését és fegyveres puccskísérletek sorozatát jelentette az első világháborút követő időszakban (de később,

1945–1948 között is). A kommunista pártok az orosz forradalom demonstrációs hatására születtek, ami a

későbbi fejlődésükre is rányomta a bélyeget. Szovjet-Oroszországot tekintették a várt világforradalom

vezetőjének.

1919-ben alakult meg a kommunista pártok nemzetközi szervezete, a III. Internacionálé, más néven a Komintern

(1919–1943). A Komintern révén a kommunista pártok egy Moszkvából irányított nemzetközi szervezet

alárendelt egységeivé váltak. A második világháborút követő időszakban az 1943-ban megszűnt III. Interna-

cionálét a Kominform (1947-1956) váltotta fel. A Kominform ugyan kevésbé szigorú szervezet volt, de a

nyugati kommunista pártok Moszkvához való hűségét továbbra is kifejezte.

(Elhelyezkedés a politikai palettán) A parlamentáris demokrácia elutasítása, illetve a kommunista Szovjetunió

külpolitikai törekvéseinek a kiszolgálása miatt a kommunista pártokat általában szélsőbaloldali pártnak,

rendszerellenes ellenzéknek tekintették. Néhány országban, így például az 1949 utáni NSZK-ban működését

korlátozták/betiltották (a neonácikkal együtt).

3Duverger a szakszervezetek és az értelmiségiek által alapított pártok között húzta meg a határvonalat. Míg az előbbiek által alapított munkáspártok pragmatikusak és realisták, az utóbbiak által alapított szocialista pártok radikálisak és doktrinerek (Duverger 1964, xxx).



A kommunista pártok koalícióképessége rendkívül alacsony volt. Kormányzati tapasztalatokkal így nem – sőt

gyakran a parlamentáris politizálás tapasztalataival sem – rendelkeztek. A kommunista pártok ezért

marginalizálódtak, a politikai paletta balszélén való elhelyezkedésük állandó jellemzőjükké vált.

Marginális pozíciójukból csak rövid időre és csak egy-egy országban tudtak kitörni. Az egyik ilyen kivétel a

második világháború utáni koalíciós kormányok időszaka, ahova az antifasiszta ellenállásban betöltött szerepük

miatt néhány évre a kommunista pártok is bekerültek. Kommunista részvétellel alakult kormány Ausztriában,

Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban és Olaszországban. A keleteurópai koalíciós

kormányok a kommunista hatalomátvétel előjátékát jelentették.

Később csak három országban – Izlandon, Finnországban és Franciaországban – volt példa arra, hogy

kommunista politikusok bekerültek a kormányba. Finnországban ez a hetvenes évek második felében és a

nyolcvanas évek elején többször is előfordult. Franciaországban az 1980-as évek elején, az első szocialista

elnök-, majd parlamenti választási győzelem nyomán került erre sor először sor, majd 1997-ben újra, és a könyv

megírásának idején is – viszonylag kis befolyású – tagjai a kormánykoalíciónak.

A politikai marginalitásból való átmeneti kitörés harmadik csoportjába a nem közvetlen kormánytagságot,

hanem a kisebbségi kormányokat támogató parlamenti koalícióhoz való csatlakozás példái tartoznak. Ha nem is

gyakran, de előfordult, hogy kommunista pártok „kívülről" támogattak kisebbségi kormányokat.

Olaszországban az 1970-es évek végén volt erre példa.

A limitált kormányzati részvétel azonban nem jelentett jelentéktelenséget. A kommunista párt jelenléte

alapvetően meghatározta a politikai légkört a hidegháború idején több nyugat-európai országban.

Franciaországban és Olaszországban a kommunista párt volt a baloldal vezető ereje. Franciaországban 1945

után a kommunista párt volt a legnagyobb párt. Olaszországban a hetvenes években a párt a választási elsőség

közvetlen közelébe került. Az utóbbi államban a helyzet kiélezett voltát mi sem jelzi jobban, mint hogy az

államapparátus egy része, az Egyesült Államok és titkos szervezetek támogatásával, készen állt a szovjetbarát

kommunista párt győzelmét nagy valószínűséggel követő polgárháború megvívására.

Az 1970-es évektől erősödött a kommunisták törekvése, hogy kitörjenek a „politikai gettóból" és politikai

elfogadottságot szerezzenek. A korlátozott „kormányképesség" fenti példái, a Moszkvától való nagyobb

távolságtartás (elhatárolódás Csehszlovákia 1968-as megszállásától vagy a későbbi afganisztáni beavatkozástól),

majd az 1970-1980-as évek „eurokommunizmusa" jelzi ezeket a törekvéseket. Az eurokommunizmus a

szocializmushoz vezető demokratikus, parlamentáris út ideológiája.

A radikális marxizmus revíziója közeledést jelentett a szocialista, szociáldemokrata programhoz. Az olasz és

spanyol kommunista párt magáévá tette a jóléti állam, a szociális igazságosság és a demokratikus döntéshozatali

rendszer értékeit. Az eurokommunizmus azonban korántsem olvadt fel a szociáldemokrata konszenzusban.

Tartották magukat a klasszikus kommunista ideológia tételeihez: a szabadpiac elutasításához, az állam aktív

gazdasági szerepének, a tervgazdálkodásnak, az államosításoknak és a köztulajdonnak a preferálásához, a

tradicionális osztályfelfogáshoz és a szakszervezetekkel való szoros szövetséghez.

(Választási eredmények) Az európai kommunista pártok választási eredményei az 1950-es évek óta

folyamatosan csökkentek (lásd a 6.1. táblázatot a fejezet elején). A kommunista párt hat országban maradt meg

10%-os átlagos szavazatarányt elérő politikai erőnek: Franciaországban, Finnországban, Spanyolországban,

Portugáliában és Görögországban (lásd a 6.2. táblázatot, amelyen Izland is szerepel, bár az izlandi Népi

Szövetség besorolása nem egyértelmű).

6.2. táblázat - A kommunista pártok választási eredményei (%-ban)


Olaszország 22,7 26,1 30,7 28,3 6,7

Franciaország 23,9 21,4 21,0 12,4 12,6

Finnország 22,1 21,6 17,6 13,9 10,7

Izland 16,4 16,3 23,7 15,3 9,6



Spanyolország

6,1 9,9

Portugália

16,0 9,7

Görögország

12,1 9,5

Európai átlag 7,9 7,3 7,5 5,4 3,5


Az Olasz Kommunista Párt a második világháborút követő négy évtizedben az európai demokratikus rendszerek

legerősebb kommunista pártja volt. Mint a baloldal domináns pártját, különösen súlyosan érintette az országos

kormányzásból való kirekesztettsége. A hetvenes években vezető „eurokommunista párttá" vált, és egy ideig

ellenzékből segítette a kereszténydemokraták kormányon maradását. Ám az „áttörés" nem sikerült, és az 1980-

as évek neoliberális korszakában a lendület megtört. A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlásának

hatására 1990-ben még a nevét is megváltoztatta, hogy népszerűségének a csökkenését mérsékelje. A szovjet

rendszer bukása és a hagyományos baloldal általános európai válságára adott párton belüli ellentétes válaszok

pártszakadást és a hagyományos kommunista szavazótábor megosztását eredményezték. A reformista szárny ma

Baloldali Demokratikus Párt néven lényegében szociáldemokrata politikát folytat, és 20% körüli eredményével

a pártrendszer baloldali pólusát alkotja, míg az ortodoxabb vonalat követő kommunisták egyszámjegyű

választási eredményükkel a Francia Kommunista Párt sorsára jutottak.

A Francia Kommunista Párt ortodox balos marxista és a moszkvai irányvonalat hűségesen követő párt volt. A

Negyedik Köztársaság időszakában (1945-1958) a kommunisták és nem a szocialisták voltak a baloldal vezető

ereje. A Mitterrand vezette Francia Szocialista Párt térhódításával párhuzamosan az 1970-es évek végétől

kezdődően fokozatosan visszaszorult a kommunista párt. Az ideológiai különbségek ellenére a francia baloldal

együttműködése sikeresebb volt, mint az olasz pártoké. 1981-ben a szocialisták, abszolút többségük ellenére, a

kommunistákat is a kormányba emelték. Ma már, 10% körüli eredményével, a kommunista párt csak árnyéka

egykori önmagának, és többnyire arra kényszerül, hogy – kormány- vagy ellenzéki pozícióból – a szocialistákat

támogassa.

A finn kommunista párt választási erejét részben Finnország speciális geopolitikai státusa – a finn-szovjet

szerződés – magyarázta. Bár a miniszterelnöki pozíciót a párt 1948 óta nem tudta megszerezni, számos

kormánynak volt a tagja. A kilencvenes évek óta Baloldali Unió néven újjászerveződött, s támogatottsága a

korábbinál alacsonyabb, 10%-os szinten stabilizálódott.

Izlandon a kommunisták népszerűségüket elsősorban Amerika- és NATO-ellenes, nacionalista politikájuknak

köszönhették. Ugyancsak jellemző volt bizonyos nacionalizmus a Francia Kommunista Pártra is.

A kommunista pártok Dél-Európa új demokráciáinak némelyikében is jelentős erőt képviseltek. Portugáliában a

szegfűk forradalma és az első szabad választások közötti évben a kommunisták voltak a legjelentősebb politikai

erő. Spanyolországban az elmúlt években még növelni is tudták választási eredményüket.

Az 1990-es években a kelet-európai kommunista rezsimek összeomlásával ösz- szességében tovább gyengültek

az európai kommunista pártok. A szovjet rendszer kudarca nemcsak pénzügyileg érintette érzékenyen a nyugati

kommunista pártokat, hanem legitimitásukat és „önlegitimációjukat" is megrendítette. A legtöbb párt nagyrészt

feladta kommunista identitását, és ma már más baloldali erőkkel szövetségben, alapvetően megváltozott

programmal lép fel. Tipikus példa a holland kommunista párt esete, amely ma több kis párttal unióban, Zöld

Baloldal néven szerepel. A globalizáció káros szociális hatásaival szembeni ellenállás adja az ezredforduló

legtöbb exkommunista pártjának a legfontosabb ideológiai pillérét.

(Társadalmi bázis) A kommunista pártok tagságának és szavazóbázisának az elmúlt évtizedekben történt

összeszűkülése párhuzamos volt a munkásság részarányának a párttagságon és a szavazótáboron belül egyaránt

végbement visszaesésével. A munkásság aránya az 1980-as években már ritkán haladta meg az 50%-ot.

A Dél-Európában megmaradt viszonylag jelentős szavazótábor pedig elsősorban protesztszavazatot jelent, és

nem annyira a kommunista rendszer megteremtése iránti vágyat. Franciaországban még az 1968-as forradalmi

pillanat idején is csak a kommunista párt szavazóinak 18%-a kívánta a kommunista fordulatot, míg 38%



általános elégedetlenségből szavazott a kommunistákra, 35% pedig azért, mert őket tartották a hatékony

ellenzék pártjának (Beyme 1985, 285).

(Szervezeti felépítés) Az illegalitás, a forradalomra való készülődés és az „élcsapat-ideológia" rendkívül

fegyelmezetté tette a kommunista pártok aktivistáit. A munkahelyeken létesült „sejtek"-et és egyéb

alapszervezeteket hierarchikus szerkezet fogta össze, amelynek az élén a „demokratikus centralizmus" elvére

(amely elvárja az elfogadott irányvonal minden nyilvános kritika nélküli egyöntetű támogatását) támaszkodó,

erős kezű vezetőség állt. A kommunista pártoknak általában jó kapcsolataik voltak a munkásmozgalom számos

egyéb intézményével, így mindenekelőtt egyes szakszervezetekkel.

1.3. 6.1.3. Az újbaloldal és a zöldek

Az újbaloldal több egymásra rakódó szellemi-politikai hagyomány együttese, az 1960-as évek végi baloldali-

radikális diákmozgalmakkal jött létre. Radikális értelmiségi és középosztálybeli mozgalomként indult, amely

szellemileg az egyetemeken megjelent marxista reneszánszból táplálkozott.4 A munkásosztály helyett az

értelmiségnek és a polgári társadalom más elidegenedett csoportjainak tulajdonítottak forradalmi szerepet.

Az újbaloldal kezdettől fogva inkább szubkulturális szinten megjelenő, mintsem intézményesült politikai

mozgalom volt. Az 1970-1980-as években a terjedő posztmateriális értékrend és az erre a bázisra épülő

ökológiai és zöld mozgalom jelentette az újbaloldali értékek és kultúra – attitűd és stílus – igazi továbbélését. Az

1980-as évek békemozgalmai, az antinukleáris és leszerelési mozgalmak is jórészt azonos kulturális és szociális

bázisra támaszkodtak, bár nekik vallási közösségeket is sikerült mozgósítaniuk. A kontinuitás egyértelműen

nyomon követhető az 1960-as évek újbaloldalától az 1980-as évek alternatív-zöld mozgalmáig.

Az újbaloldal politikai karakterét az erős (marxista) ideológiai indíttatás határozta meg (Gallagher-Laver-Mair

1992, 66). Piacgazdaság- és magántulajdon-ellenes, elutasítja a polgári társadalmat és a polgári világot. Bár

elméleti szinten továbbra is kitüntetett szerepet szán a munkásosztálynak, kapcsolatai a szakszervezetekkel

meglehetősen szerények.

Az újbaloldal a szabadság és demokrácia libertariánus-anarchista felfogását vallja, antiautoriter és antietatista,

miközben a kollektív tulajdon és a gazdaság állami szabályozásának a híve. Igent mondott a jóléti állam

működésére és a szociális igazságosságra, miközben állam- és bürokráciaellenes. A decentralizáció és a direkt

participáció híve politikában és gazdaságban, munkahelyeken és közigazgatásban egyaránt. Szembeszállt a

konzervativizmussal és a konvencionális értékrenddel. A posztmateriális értékek, a környezetvédelem és a

feminizmus egyaránt az újbaloldal körüli politikai kultúrából nőtt ki.

Az újbaloldal pártjai közé sorolható az Izlandon a nyolcvanas és kilencvenes években 10% körül szereplő

feminista párt, a Nők Szövetsége, a hasonló erőt felmutató norvég Szocialista Baloldali Párt vagy az 1959-ben

alapított dán Szocialista Néppárt, amely 1987-ben 15%-ot ért el. A kilencvenes években átformálódott egykori

kommunista pártok nagy része is közelített ehhez a csoporthoz.

A zöld mozgalom, illetve a zöld pártok karaktere az azonos gyökerek ellenére is eltér. Kevésbé ideologikus,

inkább konkrét kérdésekre orientált. A zöld pártok elfogadták a jóléti állam szociális igazságosság jegyében

fogant újraelosztó politikáját, de programjuk középpontjában a gazdasági növekedés korlátozása és a

környezetvédelem áll. Ebbe az ipar szigorú környezetvédelmi szabályozása, de például az atomerőművek,

vízlépcsők, repülőterek építésének megakadályozására indított konkrét tiltakozó akciók is beletartoznak. Az

újbaloldal antiimperialista és Ameri- ka-ellenes hagyományába illeszkedik a békemozgalommal való szoros

összefonódása, a fegyverzetleszerelésért indított tömegakciókban való részvétel, valamint a harmadik világ

pénzügyi támogatásának növelésére tett javaslatok. Az újbaloldallal való kontinuitást mutatja a kulturális és

életmódbeli kisebbségek érdekeinek védelme és a feminizmus jelenléte.

A zöld pártokra leadott szavazatok Európa egészét tekintve nem érik el az 5%-ot.5 Választási eredményeiket

tekintve jócskán elmaradnak tehát a hagyományos pártcsaládok mögött, de például Belgiumban a kilencvenes

évek végén sikerült megközelíteniük őket. A zöld pártok sikeresebbek voltak protesztpártként vagy

nyomásgyakorló csoportként, mint választási pártként. A zöld mozgalmak szempontjai ugyanis számos

szocialista, liberális és agrárpárt programjában is megjelentek.

4 Szellemi táplálékai között voltak többek között a fiatal Marx írásai, a frankfurti iskola munkái, az egzisztencializmus és a fenomenológia

radikális irányzata. 5Bár 1989-ben az európai parlamenti választásokon a brit zöld párt 15%-ot ért el!



Jelentőségüket ma nem utolsósorban az adja, hogy a szocialista pártok velük szövetségben tudják megőrizni

kormányzati pozícióikat (Gallagher-Laver-Mair 2000, 213). Az ezredfordulón a zöldek tárcához jutottak a

francia, német, finn, olasz és belga kormányban. Vagyis: 1. már kormányképesnek tekintik őket; 2. döntő

módon befolyásolhatják, mely pártok, sőt mely oldal kerül hatalomra; 3. „single issue" mozgalmakból olyan

pártokká váltak, amelyek adott esetben bármely tárcát képesek irányítani.

Újbaloldali és zöld pártok mindenekelőtt azokban az országokban bizonyultak sikeresnek, ahol a társadalmi

fejlődés meghaladta az átlagot, ahol szocialista pártok voltak kormányon a hatvanas és hetvenes években és ahol

kiépült a jóléti állam (Kitschelt-Hellemans 1990).

(Újbaloldal és zöldek egymáshoz való viszonya) Az újbaloldal és a zöldek egymás „funkcionális megfelelőinek"

tekinthetők. Ennek jele, hogy egyes országokban (például Dánia, Izland, Norvégia és Írország) csak

újbaloldaliakat, míg másokban (például Ausztria, Németország, Anglia, Belgium, Franciaország) csak zöldeket

találunk.

(Társadalmi bázis) Az újbaloldali pártokra, de különösen a zöld pártokra jellemző, hogy szavazóik magasan

iskolázottak. E pártok többségében a baloldali retorika ellenére a munkások aránya viszonylag csekély.

(Szervezeti felépítés) A zöldek különösen elkötelezettek a részvételi demokrácia értékei mellett.

Pártszervezeteik felépítése is tükrözi ezt az elkötelezettséget, mivel a zöld pártok kevésbé hierarchikusak,

szigorúbban korlátozzák a funkcióhalmozást és jobban alárendelik a képviselőket a párttagoknak, mint a többi

párt.

A belső demokráciát kulcskérdésnek tekintik. Nemcsak a vezetők kiválasztásánál, a program megalkotásánál

biztosítanak közvetlen befolyást a tagok számára, hanem igyekeznek a vezetők bebetonozódását is elkerülni. A

zöldek egyik nevezetes technikai újítása volt a rotáció, amelynek keretében nemcsak a pártvezetők cserélődtek

megszabott időközönként, hanem a parlamenti képviselőknek is át kellett adniuk helyüket egy párttársuknak a

parlamenti ciklus félidejében. E szervezeti újítások nagy része kudarcot vallott, a pártok fokról fokra

visszavonták őket, de továbbra is kevésbé hierarchikusak, mint a hagyományos pártok.

1.4. 6.1.4 A baloldal súlya

Bár a munkásmozgalmi hátterű baloldali pártok mindenütt Európában jelen vannak, súlyuk jelentősen eltér:

Svédországban a baloldali pártokra leadott szavazatok általában meghaladják az 50%-ot, míg Írországban az

egyértelműen baloldali pártok mindössze 15% körüli választási eredményt érnek el. A baloldal kormányzati

sikerei nevezetesek, azonban hagyományosan csak Ausztriában, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Máltán

és Skandináviában képes egymagában kormányozni. Új fejlemény, hogy a kilencvenes években Németország is

csatlakozott ezen országok sorához. Vannak olyan országok is, így Svédország, Ausztria, Norvégia és

Finnország, ahol szinte egyáltalán nem működött kormány a második világháború utáni időszakban baloldali

párt nélkül. Ugyanakkor a választási viselkedés Európa-szerte tapasztalható kiszámíthatatlansága miatt a

hagyományosan domináns helyzetben levő szociáldemokrata pártok nem vehetik biztosra sikerüket. 2001-ben

például a norvég szociáldemokraták 11%-kal kaptak kevesebb szavazatot, mint 1997-ben.

2. 6.2. A jobboldal

A jobboldalnak hosszabb parlamenti múltja van, fragmentáltabb és országonként változatosabb képet mutat,

mint a baloldal. A 6.3. táblázat azt mutatja, hogy választási eredményei valamelyest elmaradnak a baloldalé

mögött. Azonban a legtöbb országban az agrárpártok és a liberális pártok is a jobboldalhoz (a polgári oldalhoz)

tartozónak érzik magukat. A gondot az jelenti, hogy a jobboldali pártok egymáshoz való viszonya gyakran

meglehetősen ellenséges, és a szélsőjobboldal megerősödésével nőtt a koalícióképtelen pártok aránya a táboron

belül.

6.3. táblázat - A jobboldal szavazati aránya Nyugat-Európában (%-ban)


Konzervatívok 17,7 19,1 18,2 19,5 18,2



Keresztények 20,7 20,1 19,1 18,3 14,5

Szélsőjobb 1,0 0,5 1,6 2,2 6,3

Összesen 39,4 38,7 38,9 40,0 39,0


2.1. 6.2.1. A kereszténydemokrácia

(Szellemi gyökerek) A kereszténydemokrácia a 19. század végén keletkezett mint az uralkodó korszellem – az

individualizmus, a laissez-faire gazdaságfelfogás, az antiklerikalizmus és a szocializmus – ellenreakciója. A

katolikus társadalomfilozófia nézeteit vallotta a társadalmi és gazdasági igazságosságról. Elsősorban a pápai

enciklikák, a Rerum Novarum (1891) és a Quadragesimo Anno (1931) szolgált szellemi iránytűként

ideológiájához. Mindkét enciklika antikapitalista volt, de a magántulajdon talaján állt. A kereszténydemokrácia

a család elsőbbségét hirdeti, azt tartva a társadalom alapegységének, ugyanakkor a társadalmi és szociális

reformok híve. Filozófiáját a bal- és jobboldal kategóriáiba nehéz besorolni, hiszen egyrészt konzervatív, védi a

tradicionális értékeket (egyház, család), másrészt viszont progresszív, mivel támogatja a gazdasági

intervencionalizmust és a jóléti programokat. Az osztálybéke megteremtésének híve: felfogása szerint a

társadalom nem horizontálisan, hanem vertikálisan tagolt. Végül transznacionalista, mivel a nemzetek

felettiséget képviseli.

(Kereszténydemokrácia és keresztényszocializmus) Bár közös szellemi-társadalmi gyökereik miatt együtt

kerülnek tárgyalásra, kereszténydemokrácia és keresztényszocializmus6 eltér egymástól. A

keresztényszocializmus a 19. századi konzervatív-paternalista gondolkodás szülötte. E paternalizmus szerint a

tehetőseknek, illetve az államnak kötelessége a gyengék, elesettek védelme és támogatása. Ez a szociális állam

koncepciója. A szociális gondoskodással azonban nem járnak együtt a demokratikus politikai jogok (például

választójog). Összefér vele viszont a régi uralkodó rétegek, de legfőképpen a katolikus egyház privilégiumainak

védelme.

A keresztényszocializmus a társadalmi és politikai korporatizmus híve: a társadalom horizontális

osztálytagoltsága helyett a vertikális hivatásrendi tagoltságát tekintette elsőrendűnek. A második világháborúig

a keresztény politika nem a liberális demokrácia, hanem az erős központi hatalommal bíró, de a természetes

közösségeket (régió, szakma, család) is tiszteletben tartó, a pártversengést kiküszöbölő rendszerek híve volt.

A keresztényszociális vagy keresztényszocialista pártok 1914-ig, illetve 1945-ig játszottak fontos politikai

szerepet. Ezt követően eltűntek a politikai palettáról vagy átadták helyüket a kereszténydemokrata pártoknak.

A kereszténydemokrácia a keresztényszocializmusnál modernebb és demokratikusabb irányzat. A parlamentáris

kormányzat és a képviseleti demokrácia alapján áll. A századforduló kereszténydemokrata pártjai a választójog

kiterjesztésének a hívei a városi felső középosztály uralmát jelentő elitista liberalizmussal szemben. A

választójogot a vidéki tömegekre is ki akarták terjeszteni, ami gyakran a baloldal meggyengülését

eredményezte, legalábbis a katolikus országokban, így Ausztriában és Belgiumban.

A kereszténydemokrácia elismeri az egyén jogát a magántulajdonhoz. Ugyanakkor elfogadja a társadalmi

csoportoknak azt a jogát is, hogy a kapitalista piacgazdaság által veszélyeztetett materiális érdekeik védelmében

szervezkedjenek. A szubszidiaritás elve alapján a civil társadalom aktivitását részesíti előnyben az államéval

szemben.

A kereszténydemokrácia mint politikai mozgalom azokat a társadalmi csoportokat mobilizálta, amelyeket a 19.

század egyik nagy politikai áramlata sem képviselt. Míg a liberalizmus a (nagy)polgárság, a szocializmus a

munkásság, a kereszténydemokrácia a kisegzisztenciák, a városi és vidéki kistulajdonosok, parasztság

képviseletét vállalta.

A modern kereszténydemokrácia sok szempontból a liberalizmus és a szocializmus, az individualizmus és a

kollektivizmus közötti teret igyekszik betölteni, de ugyanakkor a szolidaritás, a perszonalizmus és a

szubszidiaritás sajátosan keresztény értékeire és egy organikus társadalomképre felépülő, önálló

6 Bár időnként itt nem részletezhető tartalmi különbségek is jelentkeznek, a keresztényszociális és keresztényszocialista jelzőket szinonimaként használhatjuk, ugyanis mindenekelőtt országonként változik, hogy melyik változat számít bevettnek.



szemléletmóddal rendelkezik. A kereszténydemokráciát a konzervativizmus modern fajtáitól elválasztja a piac

korlátainak hangsúlyozása, a piaci és az állami szférák szereplői közti konzultációra való igény, a tekintélyelvű

konzervativizmustól pedig a nacionalizmus és a halálbüntetés elutasítása, valamint a szegénység felszámolását

célzó társadalmi reformok igenlése. A családos emberek véleményének súlyozott figyelembevétele, a

munkaadók és munkavállalók együttműködésének kiterjesztése a vállalatok irányítására vagy a foglalkozási

struktúra politikai jelleggel való felruházása tipikus keresztény politikai javaslatok. A filozófiai

antiindividualizmus párosítása az adminisztratív decentralizáció elvével szintén a keresztény politika sajátja.

A keresztény pártokra pályafutásuk első, felekezeti korszakában az erőteljes antiliberalizmus volt jellemző, de

kereszténydemokrata párttá való átalakulásokkal ez a jellemzőjük elhalványult. Kétségtelen ugyanakkor,

mindenekelőtt a „hagyományos értékek" tiszteletben tartását illetően, hogy a kereszténydemokráciát a

konzervativizmussal szoros szálak kapcsolják össze.

Végül, különösen a második világháború után vált meghatározóvá a kereszténydemokrata szemlélet egyik

fontos jellemzője, a nemzetköziség és a békepolitika iránti elkötelezettség.

A kereszténydemokrata politikai attitűd és stratégia másik fontos jellemzője a kormányzatorientáltság. A

kereszténydemokrácia a 20. század első felének más nagy politikai mozgalmaival – fasizmus, kommunizmus –

ellentétben nem akart forradalmat, nem akarta megváltoztatni a világot: célja, hogy kormányra kerüljön, részt

vegyen a kormányzásban. Az általuk képviselt társadalmi csoportok érdekképviseletének leghatékonyabb módja

ugyanis a kormányzati részvétel volt. A gyakori kormánytagság a kereszténydemokrata pártok általános

jellemzője (Németország, Svájc, Belgium, Olaszország, Hollandia, Luxemburg).

(A kereszténydemokrata pártok kialakulása) A kereszténydemokrata pártok a 19. század végén, a kultúrharc

időszakában alakultak mint a katolikus egyház és a hívők önvédelmi szervezetei (Irving 1979). A kialakuló

pártszervezetek általában az egyház és katolikus világi szervezetek már létező intézményeire (egyesületekre,

szakszervezetekre stb.) épültek.

A szubszidiaritás elve nemcsak a kereszténydemokrata programnak, hanem a pártok stratégiájának is egyik fő

jellemzője volt. A 19. századi liberálisokkal és konzervatívokkal ellentétben nem kizárólag a parlamenti

politikára koncentráltak, hanem a civil társadalomra: foglalkozási és szakmai szervezetekre,

érdekképviseletekre, felekezeti jellegű (világi) szervezetekre és az egyházra.

A 19. század végén a katolikus gondolkodók tanai, az egyház társadalmi-politikai érdekei, a felekezetek közötti

konfliktusok, valamint az antiklerikalizmussal szembeni védekezés váltotta ki a vallási alapú pártok

megszerveződését. Az ideológiai alapot nagyrészt XIII. Leó pápa (1878–1903) enciklikái adták, amelyekben a

forradalmi mozgalmakat és a kapitalista gazdasági rendszert egyaránt kritizálva elfogadta az állam gazdasági

szerepét, és a fennálló gazdasági-társadalmi rend megújítására buzdított. A 19. század első felében még sok

katolikus a liberális táborban találta meg a helyét, ám a liberálisok növekvő antiklerikalizmusa és a Vatikán

erősödő antiliberalizmusa eredményeképpen a század derekán a katolikusok már inkább a konzervatívokkal

szövetkeztek (Kalyvas 1996).

Olaszországban az állammal szembeni pápai bojkott időszaka után XV. Benedek (1914–1922) hozzájárult az

egyház közvetlen kontrollja alól felmentett politikai mozgalmak megszerveződéséhez. A Don Luigi Sturzo által

vezetett Partito Popolare Italiano már az első választáson kiemelkedő sikert ért el, s a szavazatok több mint húsz

százalékával az ország második legnagyobb politikai erejévé vált. Németországban az 1870-es egyesülés után, a

bismarcki egyházellenes Kulturkampf spontán reakciójaként született meg a Centrum. A katolikusok elleni

nyomás eredményeként gyakorlatilag a felekezet minden tagja a párt szavazójává vált, s így a Centrum 1881-

ben már a Reichstag legnagyobb pártja volt. Belgiumban a liberálisokról levált katolikus párt 1884-ben szerezte

meg a kormányzati hatalmat, s azóta szinte folyamatosan kormányon van. Hollandiában a protestantizmus két

nagy irányzata már a 19. században létrehozta politikai intézményeit. A hozzájuk a húszas években csatlakozott

katolikus párttal kiegészülve a keresztény pártok a holland pártrendszer meghatározó pártjaivá váltak.

(A két korszak) A kereszténydemokrata pártok fejlődésének két nagy korszaka volt. Az 1945 előtti katolikus és

keresztényszocialista pártokat az erős felekezeti jelleg határozta meg. A pártok a már létező katolikus

egyesületekre és érdek-képviseleti szervezetekre – mint tagszervezetekre – épültek, azaz a közvetett tagság

jellemezte őket.

A kereszténydemokrata pártok politikai súlya 1945 után vált igazán jelentőssé. A kereszténydemokrata pártok

Európában és Latin-Amerikában is meghatározó szerepet játszottak az elmúlt évtizedekben.



Az 1945 utáni új kereszténydemokrata pártok Nyugat-Európa egy sor országában domináns jobboldali párttá

váltak. Ezek azonban már többnyire nem felekezeti, hanem gyűjtőpártok voltak. A világiasabb felfogás, a

felekezetfelettiség és a nagyfokú pragmatizmus vált a jellemzőjükké. A kereszténység esetükben már nem

szigorú ideológiai kötöttséget, hanem általános erkölcsi felfogást és értékrendet jelent.

A nagyobb nyitottság és a néppártiság mellett más oka is volt a kereszténydemokrata pártok 1946 utáni

térfoglalásának. Ez a tradicionális konzervatív jobboldal második világháború alatti diszkreditálódásával

magyarázható Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Ausztriában és általában ott, ahol a

hagyományos politikai elit együttműködött a náci vagy más szélsőjobboldali rendszerrel. A hagyományos

jobboldali pártok ezekben az országokban ki voltak zárva a választási részvételből és a politikai életből.

(A kereszténydemokrata pártok típusai) A katolikus egyház és a katolikus politikai körök sok helyen az egyedüli

hitelképes politikai erőként jelentek meg a jobboldalon. Így vált a jobbközép vezető pártjává 1945 után az

NSZK-ban a CDU/CSU, a Negyedik Francia Köztársaságban az MRP és az Olasz Köztársaságban a DC.

A kereszténydemokrata pártok első csoportjába a tisztán katolikus pártok sorolhatók. A dél-amerikaiak mellett

az osztrák, belga, olasz, luxemburgi, bajor és a svájci kereszténydemokrata párt is ide sorolható.

A második csoportba tartozik a német és a holland párt, amelyek protestáns és katolikus irányzatok

egyesülésével alakultak ki.

A harmadik csoportba a protestáns gyökerű kereszténydemokrata pártok tartoznak, amelyek a lutheránus

Skandináviában jöttek létre. Ezek a pártok viszonylag későn, az 1960-1970-es években keletkeztek (Norvégia

kivételével, ahol az 1930-as években alakult meg a keresztény párt), mint vallásos-értékkonzervatív „proteszt-

pártok", harcolva a szekularizációval, a kulturális és értékliberalizmussal. Tagjaik és szavazóik a polgári

pártokból jöttek, és elsősorban az államegyház zártabb és fundamentalistább irányzataihoz és a kisegyházakhoz,

szektákhoz tartoztak. A fragmentált jobboldalon jelentőségük annak ellenére viszonylag nagy, hogy a kis pártok

közé tartoznak. Legnagyobb sikerük az volt, hogy 1997-ben Norvégiában 14%-ot, 1998-ban Svédországban

12%-ot értek el. Az előbbi esetben a miniszterelnök is kereszténydemokrata lett.

A kereszténydemokrata mozgalom sikere olyan pártokat – így az ír Fine Gaelt – is a kereszténydemokrata

nemzetközi szövetségekbe csábított, amelyek eredetileg egyik fenti csoportba sem tartoztak.

Az ezredfordulón a kereszténydemokrata pártok egyre nehezebben találják a helyüket. A kereszténydemokrata

pártcsalád sokáig a jobboldal legnagyobb csoportja volt, a szekularizáció előrehaladtával párhuzamosan

azonban veszített erejéből. A bajor CSU kivételével majd minden nagy keresztény párt látványosan visszaesett a

kilencvenes években. Az olasz párt teljes összeomlását vagy a holland és az osztrák pártok határozott

visszaesését nem kompenzálták a skandináv pártok viszonylagos sikerei. 1994-ben a holland

kereszténydemokraták majdnem nyolcvan év után, 1999-ben a belga keresztény pártok negyvenegy év után

először ellenzékben találták magukat.

(Helyük a politikai palettán) A kereszténydemokrata pártok politikai szerepe Európa különböző országaiban

eltérően alakult. Németországban és Ausztriában a második világháború utáni időszak nagy részében a

jobboldali pólust foglalták el, míg Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, valamint a Negyedik Francia

Köztársaságban inkább centrumpozícióban voltak. Olaszországban, bár ők alkották a baloldalellenes tábor

meghatározó erejét, politikájukat tekintve ugyancsak a centrumban helyezkedtek el. A skandináv országokban a

jobboldal egy olyan szegmensét képviselik, amely elsősorban morális ügyekkel különbözteti meg magát, ezért

nem érintett közvetlenül a kapitalizmus kontra szocializmus vitában, ám az alapvetően kétosztatú politikai

térben egyértelműen a polgári oldalhoz tartozik.

A Benelux országokban a kereszténydemokraták ideológiája és ereje egyaránt hozzájárul kitüntetett

szerepükhöz. A politikai váltógazdaság ezekben az országokban évtizedeken keresztül abban merült ki, hogy a

kereszténydemokrata párt egyszer a szocialistákat, másszor a liberálisokat emelte be maga mellé a kormányba.

(Társadalmi bázis) A kereszténydemokrata pártok szavazóinak kétharmadát a fehérgallérosok (különösen a

magasabb státusúak), a közalkalmazottak és az önálló egzisztenciák alkotják. A munkásság aránya a

szavazótáborban általában határozottan nagyobb, mint a konzervatív és a liberális pártoknál. Olaszországban a

pártrendszer 1990-es évek során történt átalakulása előtt például a munkásság 35%-a a kereszténydemokraták

szavazója volt, miközben csak alig volt nagyobb közöttük (40%) a kommunista pártra szavazók aránya (Beyme

1985, 289). A liberális piaci modell kritikája és a jóléti reformok támogatása révén ezek a pártok a munkások

között is támogatókra találtak, míg azáltal, hogy egyértelműen elhatárolódtak a szocialista és kommunista



szakszervezetektől és pártoktól, megszerezték a munkaadók és mezőgazdák nagy részének támogatását. A

társadalmi szerkezet majd egészét leképező választói bázis a kereszténydemokrata pártsikerek egyik

magyarázata. Összességében a kereszténydemokrata szavazatok szorosabban függenek össze a vallási

hovatartozással és az aktív vallásgyakorlással, mint az osztályhelyzettel. A kereszténydemokrata szavazók

között felülreprezentáltak a nők.

2.2. 6.2.2. A konzervatív pártok

(A konzervativizmus szellemi gyökerei) A modern kori politikai konzervativizmus története közvetlenül a 19.

század elejéig nyúlik vissza (Beyme 1985, 46–59). A felvilágosodásra és a francia forradalomra adott

reakcióként született.

A konzervativizmus a történeti kontinuitás híve (intézményekben és értékekben egyaránt). Elutasítja a radikális,

forradalmi változást mind a politikai intézmények, mind a társadalom tekintetében. A konzervativizmus nem

egy átfogó elméletként vagy ideológiaként született, hanem éppen ellenkezőleg: az elméleti, teoretikus

gondolkodás (a francia felvilágosodás racionalizmusának) elutasításaként. A konzervatív politikai csoportok,

pártok flexibilisebbek, adaptációs készségük erősebb, mint más, határozott ideológiájú irányzatoknak

(szocializmus, liberalizmus).

Az antropológiai pesszimizmusból kiinduló konzervativizmus nem kívánt mindent az egyénre bízni. Az állam(i

autoritás)nak mindig szerepet szánt. Gyakran a politikai centralizmus híve volt (Nagy-Britannia), de a federális

rendszerekben szemben állt a liberális centralizációval (USA, Németország, Svájc). Az államhatalom, illetve az

állam gazdasági szerepének korlátozása – a neoliberális hullám hatására- az 1970-es évek óta szerepel az

európai konzervatív pártok programjában (Körösé- nyi 1989). Manapság a szabadpiac és a magántulajdon

tisztelete, valamint a törvényes rend betartatása áll a konzervatív pártok követeléslistájának élén. Bár kezdetben

a konzervativizmus inkább szemben állt a nacionalizmussal, a 20. századi konzervatívok többsége saját

pártrendszerén belül a nacionalista pólushoz tartozik.

(A klasszikustól a modern konzervativizmusig) A politikai konzervativizmus rugalmassága révén általában

alkalmazkodik a koráramhoz. A 20. század elejére a 19. századi radikális és liberális ellenfeleitől fokozatosan

átvette a jogállam, a népszuverenitás, a polgári jogok, a hatalommegosztás és a parlamentarizmus elveit. A

konzervatívok gyakran a liberálisoknál előbb fogadták el az általános választójog és a szociális politika elveit

(Disraeli – Anglia, Bismarck – Németország). Míg a 19. századi konzervativizmus kapitalizmusellenes volt,

addig a 20. században már többnyire a kapitalista rendszer védelmezője.

A fenti folyamatokkal párhuzamosan a konzervativizmus társadalmi bázisa is megváltozott. Míg a 19.

században a hagyományos társadalmi-politikai elit – az arisztokrácia, a földbirtokos nemesség, az egyház –

politikai irányzata, a századfordulótól egyre inkább a középosztályé. A 20. század közepére az alsóbb osztályok

(például munkásság) egy része is a konzervatív pártok bázisává vált.

(Konzervatívpártok fejlődése) A 19. századi konzervatív pártok a liberálisokhoz hasonlóan a korabeli

parlamentekben jöttek létre („parlamenten belül keletkezett pártok"). A 19. század során a liberálisokkal

szemben ők alkották a politikai jobboldal fő erejét. Az 1870 és 1914 közötti időszakban az addig erősen zárt és

elit jellegű, arisztokratikus konzervatív pártok a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták után némi

késéssel ugyan, de politikai mozgalommá, tömegpárttá tudtak válni. A brit és francia konzervatív párt bizonyos

időszakban egymilliónál is több taggal büszkélkedhetett. Brit viszonylatban ez azt jelenti, hogy sajátos módon a

jobboldalon és nem a baloldalon alakult ki a modern tagsági párt.

A konzervatív pártok 20. századi fejlődése kétféle utat járt be. A katolikus országokban nem tudtak lépést tartani

a kereszténydemokrata pártok kiépülő szervezetével és gyorsan bővülő tagságával: margóra szorultak. A

protestáns országokban viszont a konzervatív pártokból lett a legfontosabb jobboldali (polgári) tömegpárt.

Érdekes módon térnek el ettől az általános európai mintától az 1970-es években demokratikussá vált dél-európai

országok (Spanyolország és Portugália). Mivel itt az egyház túlságosan összefonódott a korábbi autoriter

rendszerekkel, veszített közéleti hiteléből, és a politikai katolicizmus nem éledt újjá. A jobboldal vezető

pártjaivá a konzervatív pártok váltak (Girvin 1988).

(Konzervatív pártok típusai) A mai konzervatív pártok egy része mindenekelőtt a „nemzeti érdek"

képviseletével különbözteti meg magát. A nacionalizmus közös jellemző vonása például a francia gaulle-

istáknak, az ír Fianna Fáilnak, az izlandi Függetlenségi Pártnak és bizonyos tekintetben a brit konzervatívoknak.

A francia gaulle-isták az Ötödik Francia Köztársaság, az ír Fianna Fáil a független Ír Köztársaság megteremtője



– mindketten politikai rendszerteremtő pártok. 1997-es veresége óta a brit Konzervatív Párt identitását egyre

inkább euroszkepticizmusa, a nemzeti függetlenség féltése adja meg, és mind választótábora, mind pedig

programja alapján egyre inkább angol pártnak tekinthető.

A második csoportba tartozó pártokat mindenekelőttpiacpártiságuk különbözteti meg. A tipikusan ide sorolható

skandináv pártokat ugyanakkor a konszenzuális politika elfogadása is jellemzi.

Az 1970-es évektől létrejövő új adóellenes protesztpártok kategorizálása vitatható. Radikális követeléseik és

meghökkentő gesztusaik miatt sokan inkább a szélsőjobboldali pártok körébe sorolják őket.

Egy párt különböző irányzatai vagy különböző korszakai miatt több altípusba is besorolható. A brit Konzervatív

Pártban például a hetvenes évekig paternalista, a jóléti államot elfogadó, konszenzuális irányultságú politikusok

jutottak vezető szerephez. A hetvenes évek után viszont egy gazdaságilag jobboldalibb, értékrendjét tekintve

viszont kevésbé tradicionalista irányzat lett a hangadó.

(Választási eredmények) A konzervatív pártok választási eredményei európai átlagban a 19%-os szinten

rögzültek. Az egyes pártok eredményei leginkább annak függvényében alakultak, hogy meg kellett-e küzdeniük

egy kereszténydemokrata párt versenyével, vagy sem. Ahol nem, ott 22-46% közötti szavazatarányt szoktak

elérni. Különösen erős a konzervativizmus Máltán, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Görögországban,

Spanyolországban, Izlandon, Írországban, Svédországban és Finnországban.

(Koalícióformálás) A konzervatív pártok – a kereszténydemokrata pártoktól eltérően – nem koalícióképesek a

baloldal irányába. Jellemző, hogy például a skandináv konzervatív pártok többsége ezért szorult évtizedekig

ellenzékbe. Sajátságos kivétel a konzervatívok és a szociáldemokraták együttműködése a jelenlegi finn

kormányban.

(Az 1980-as és 1990-es évek tendenciája) Az 1980-as évek sikerpártjai a konzervatív pártok voltak. Mint igazi

jobboldali pártok, ők voltak a neoliberális hullám elsődleges politikai haszonélvezői, s nem a liberális pártok. A

kilencvenes években azonban a konzervatívok több látványos kudarcot szenvedtek el. Nagy-Britanniá- ban a

Konzervatív Párt minden idők legkisebb frakciójával rendelkezett az 1997–2001-es parlamentben és

Franciaországban az elmúlt két évtizedben (1981–2001) mindössze 5-5 évig birtokolták a konzervatívok a

kormányfői és az elnöki tisztséget, és csupán két évig volt együtt a kezükben ez a két hatalmi pozíció.

Ugyanakkor a kereszténydemokraták Európa-szerte tapasztalható visszaesése hosszú távon a konzervatívok

számára jelent növekedési lehetőséget. Olaszországban a – némi fenntartással – konzervatívnak minősíthető

Forza Italia tölti be a kereszténydemokrácia által hagyott űrt.

(Társadalmi bázis) A konzervatív pártok a középosztály pártjai. Nem felekezeti vagy vallásos jellegű, hanem

világi pártok, de – szemben a liberálisokkal – nem antiklerikálisak. A vallásnak így a konzervatív pártok

esetében is van némi – pozitív – hatása a szavazói viselkedésre még a protestáns országokban is. Az aktívabb

templomba járók és a „nemzeti" vagy államegyház tagjai körében nagyobb a konzervatív pártra szavazók

aránya.

Csekély viszont a szavazóik között – a kereszténydemokrata pártokhoz képest is – a munkások aránya. A mégis

konzervatívokra voksoló munkások között magasabb a nők és a nyugdíjasok, valamint a szakképzetlenek

aránya. Skandináviában a konzervatív pártok még kevésbé számíthatnak a munkásság támogatására, mint

Angliában (Beyme 1985, 288-289).

2.3. 6.2.3. A szélsőjobb

A szélsőjobb a második világháború utáni időszak európai politikájában sokáig nem játszott számottevő

szerepet. A szélsőballal, a kommunistákkal ellentétben mindvégig a politikai paletta margóján foglalt helyet.

Jelentősebb erőt csak Franciaországban és Olaszországban képviseltek, ahol az 1980-as évtizedben a szavazatok

6-7%-át nyerték el. A kilencvenes években azonban szinte mindegyik európai országban előretörtek. A

szélsőjobboldali pártok az 1990-es években európai átlagban a szavazatok 6%-át szerezték meg, ami az 1945

utáni évtizedek legmagasabb eredménye.

Minden párt pártcsaládba való besorolása vitatható, de ez különösen így van a szélsőjobboldal esetében.

Ugyanis, szemben az összes többi címkével, ez utóbbi kétségtelenül pejoratív, és az említett pártok többsége

vissza is utasítja azt. Különösen problematikus a meghatározás az osztrák Szabadságpárt esetében, amely az

1980-as évek derekáig liberális volt, majd radikális jobboldali politizálás után, 2000-ben kormányra kerülve

meglehetősen mérsékelt politikát folytatott, az olasz Északi Ligáé, amely mindenekelőtt regionális párt,



valamint az ugyancsak olasz Nemzeti Szövetségé, amely mára szinte minden olyan szálat elvágott, ami

korábban a fasizmushoz kötötte.

(A szélsőjobb gyökerei) A szélsőjobb a nemzetiszocialista, fasiszta és egyéb antidemokratikus jobboldali

radikális mozgalmak gyűjtőfogalma. A szélsőjobboldali pártok egyik csoportjának gyökerei a két világháború

közötti fasiszta, nemzetiszocialista és más anti-demokratikus szélsőjobboldali mozgalmakig nyúlnak vissza. Az

Olasz Szociális Mozgalom (MSI) esetében például egyenes kontinuitás volt az 1945 előtti korszakkal (Spotts-

Wieser 1986, 96).

A szélsőjobboldali pártok másik csoportját az 1945 utáni kispolgári proteszt- mozgalmak (például az adóellenes

pártok) alkotják. Ebbe a körbe tartozik a poujadeizmus, majd a gaulleizmus az ötvenes évek, Le Pen Nemzeti

Frontja az 1980–1990-es évek Franciaországában, Koekoek Parasztpártja Hollandiában, a dán és a norvég

Haladás Párt, valamint a svéd Új Demokrácia.

Az 1950-es évek közepéig még fontos szerepet játszottak a fasiszta pártok közvetlen utódpártjai (NSZK,

Olaszország, Ausztria), valamint a poujade-izmus (Hollandia). Az 1950–1960-as években kialakult nagy

gazdasági növekedés, a „jóléti konszenzus" és a néppártok megjelenése azonban kihúzta a lábuk alól a talajt. A

szélsőjobboldali pártok és mozgalmak az 1960–1970-es években – Olaszország kivételével – szinte teljesen

eltűntek a politikai palettáról.

Az 1980-as évek hozták meg a szélsőjobb újbóli megjelenését, az 1990-es évek eleje pedig a megerősödését. A

francia Nemzeti Front 15% feletti eredményt ért el, a Flamand Blokk megelőzte Flandriában a szocialistákat,

Ausztriában a Szabadságpárt 20% feletti eredményével az ország második legnagyobb pártja lett,

Olaszországban a Nemzeti Szövetség és az Északi Liga együtt 30% körül szerepelt.

Az egyre magasabb adók és az állam nagyfokú gazdasági intervenciója elleni kispolgári tiltakozó mozgalomból

nőttek ki a skandináv radikális jobboldali pártok. Megerősödött a radikális jobboldal Svájcban és Németország

keleti felében is. A Svájci Néppárt (SVP) a radikális jobboldali Christoph Blocher vezetésével 1999-ben

majdnem megkétszerezte képviselőinek számát, és az ország második legnagyobb pártjává vált.

Azonban sikereik ellenére, a legtöbb szélsőjobboldali párt – így Le Pen Nemzeti Frontja Franciaországban, a

republikánusok és a Nemzeti Demokrata Párt Németországban, a Nemzeti Akció Svájcban, valamint a Flamand

Blokk Belgiumban – egyértelmű elutasításra talált a versenytársak körében. Sikerült azonban a kormányra

kerülés az olasz Északi Ligának, a Nemzeti Szövetségnek (1994-ben és 2001-ben) és az osztrák

Szabadságpártnak (2000-ben).

(A szélsőjobb megerősödésének okai) A szélsőjobb kortárs sikereinek magyarázatára számos elmélet született.

Az alábbiakban ezek közül tárgyalunk néhányat.

Az általános vélekedés szerint megerősödésük okai között szerepel a bevándorlással, az európai integrációval és

a globalizációval, valamint a magas adószinttel és a növekvő állami bürokráciával kapcsolatos ellenérzések

erősödése. A gazdasági növekedés sem javította univerzálisan minden állampolgár helyzetét. A

munkanélküliség bizonyos rétegek számára éppen a gazdasági fejlődés időszakában vált valóságos veszéllyé, s a

gazdagodó kétharmad mellett a társadalom egyharmada viszonylagosan rosszabb pozícióba kényszerült.

A baloldali liberális értékrend kulturális hegemóniája, valamint a posztmaterialista mozgalmak előretörése

szintén szerepet játszhatott az ezekkel ellentétes, tekintélyelvű pólus mobilizálódásában. A növekvő számú

„lebegő", párthoz érzelmileg nem kötődő szavazó minden új párt, így a szélsőjobboldaliak számára is

megnövelte a lehetőségeket. A hagyományos pártok elfordulása a polgárok mindennapi életszféráitól, fokozott

függésük az államtól a költségvetési finanszírozás terjedése miatt, valamint a korábbi ellenfelek általánossá váló

együttműködése rombolta hitelüket, és növelte a radikális mozgalmak mozgásterét. A hagyományos pártok

közötti csökkenő ideológiai különbségek már önmagukban is hozzájárultak a radikális pártok megerősödéséhez.

A hagyományos pártok összefonódása az állammal hozzájárult a „szalonon kívüli" (és szalonképtelen) pártok

sikeréhez. Különösen az osztrák esetet illetően elterjedt az a nézet, hogy a Szabadságpártra szavazásnak

legalább olyan fontos oka a szociáldemokraták és kereszténydemokraták „kartellje" elleni tiltakozás („proteszt-

szavazat"), mint a Szabadságpárt programjával való egyetértés. Belgiumban és Olaszországban egy időre a

belpolitika egyes számú kérdésévé vált a korrupció, s ebből a „kívülállók", így mindenekelőtt a szélsőjobboldal

profitált.

Egy másik megközelítés szerint a gyors társadalmi fejlődés, a napról napra radikálisan változó környezet (a

multikulturalitás felé való elmozdulás a legfontosabb, de nem egyetlen eleme ennek az általános változásnak)



rendkívüli kihívás elé állítja a polgárokat, s akik tekintélyelvű nevelésben részesültek és merevebb

gondolkodásúak, különösen nehezen tudják mindezt feldolgozni. Ezért a nemzeti bezárkózás és az erős kéz

politikáját hirdető pártokhoz csatlakoznak.

Az utóbbival párhuzamos érvelés szerint a fő probléma inkább az, hogy a modernizáció elpusztította a

kisközösségeket, atomizálta a társadalmat, és ezzel megteremtette a tekintélyelvű vezetés iránti igényt is. A

teljesítményelvűség és az individualizmus tönkretette a hagyományos társadalmi kapcsolatokat, pedig az

emberek harmonikus, biztonságos környezetre vágynak. Az atomizáció által keltett identitásválságra a nemzeti

közösség agresszív védelme a válasz.

A politikai tér általános átstrukturálódása is jelenthet magyarázatot a szélsőjobboldal sikereire. A hagyományos,

középosztály-munkásosztály ellentétre épülő baljobb politikát megzavarta a baloldali tábor

középosztályosodása, a baloldalt egyre inkább domináló liberális értékrend megerősödése. Ezek a fejlemények

az iskolázottabbak számára tették vonzóvá a baloldalt. Az így politikai otthon nélkül maradt képzetlenebb

rétegek az „egyszerű emberek" igényeit jobban figyelembe vevő jobboldal felé áramoltak. Ausztriában 2000-

ben a munkások többsége már nem a Szocialista Pártot, hanem a Szabadságpártot választotta.

A társadalmi, valamint a politikai tér szerkezetével kapcsolatos okok mellett azonban a politikai intézmények is

döntő módon befolyásolják a szélsőjobboldali pártok lehetőségeit. Azokban az országokban, ahol magas a

parlamentbe való bejutás küszöbe, és kevéssé fragmentált a pártrendszer, kisebb sikereket érnek el, mint az

arányos választási rendszerű sokpártrendszerekben.

(A szélsőjobboldal programja) Az európai szélsőjobboldali pártok programja az ezredfordulón nagyon

különböző, és egyenként tekintve is igen eklektikus. Közös szellemi nevezőjük a nacionalizmus, a xenofóbia, az

engedmények nélküli törvényes szigor iránti elkötelezettség, az erős államba vetett hit. Ezekhez a fő

jellemzőkhöz társulhat az Amerika-ellenesség, militarizmus, antikommunizmus, antiparlamentarizmus, a

vezérkultusz és a kulturális pesszimizmus (Mudde 2000; FalterSchumann 1988).

A piacgazdasággal szembeni alapvetően pozitív beállítódás megkülönbözteti az említett pártokat a

hagyományos fasiszta szemlélettől, bár a nemzeti ipar és mezőgazdaság védelme többnyire része e pártok

programjának. A globalizmus káros hatásaival szembeni ellenállás élén a radikális baloldal mellett a radikális

jobboldal áll.

Ugyancsak fontos eltérés a fasizmustól, hogy a legtöbbjükre nem jellemző a militarizmus. Sőt, a skandináv

jobboldali radikális pártok éppenséggel a hadsereg fenntartása ellen kampányolnak. A tradicionális

szélsőjobbtól való harmadik eltérés végül az, hogy a kortárs szélsőjobb némelyik pártja „single-issue"

mozgalomnak tekinthető, amely a bevándorlást tekinti központi problémának. A rájuk leadott szavazatok nagy

része azokkal a nagy pártokkal szembeni szavazat, amelyek vonakodtak felrúgni a bevándorlási politikában

kialakult „liberális" konszenzust. (A szélsőjobb sikerei nyomán ugyanakkor a mérsékelt pártok is szigorúbb

idegenrendészeti és bevándorlási politikát kezdtek követelni.)

Az idegenellenesség ideológiai hátterét gyakran a rasszizmus adja, de a modern szélsőjobboldal hivatalos

ideológiája inkább etnopluralista: azt vallja, hogy az egyes etnikai kultúrák keveredése mindannyiuk kárára van.

Az egykor nagy fontosságú antiszemitizmus jelentőségét vesztette, és már csak kevés szélsőjobboldali pártot

jellemez. A nemzeti szuverenitás és kultúra féltése gyakran Amerika- és Európai Unió-ellenességgel társul. A

harmadik világbeli diktatúrák időnkénti támogatása (például Le Pen kiállása Irak mellett) is elsősorban az

amerikaiak által irányított világrend elleni tiltakozás megnyilvánulása.

Több szerző megkülönbözteti a szélsőjobboldali pártcsaládon belül a hagyományos, tekintélyelvű, nacionalista

pártokat a posztindusztriális, libertariánus, bár a fennálló baloldalinak tekintett politikai rendet szintén

radikálisan bíráló pártoktól (Betz 1994; Ignazi 1992). Az utóbbi csoportba mindenekelőtt a skandináv

adózásellenes pártok sorolhatók, de ide tartozhat az osztrák Szabadságpárt vagy az olasz Északi Liga is. Mások

viszont úgy ítélik meg, hogy a minimális állam eszméjét valló pártok nem sorolhatók be a szélsőjobboldali

pártok családjába, és a családon belül legfeljebb a nacionalizmus két típusa, az államnacionalizmus és az etnikai

nacionalizmus alapján lehet különbséget tenni (Mudde 2000).

(Koalícióképesség és kormányzati részvétel) Az 1945-öt követő korszakban a szélsőjobboldali pártok nem

tudtak kormányzati pozícióhoz jutni. Koalícióképességük szinte a nullával volt egyenlő. 1983 és 1986 között az

osztrák Szabadságpárt a Szocialista Párttal együtt alkotott kormánykoalíció része volt, azonban ez a

Szabadságpártnak talán a legegyértelműbben liberális korszaka volt.



Az olasz újfasiszta párt, az MSI jutott a legmesszebb: az 1950-es évek elején a kormányt támogató

törvényhozási koalíció részét képezte és helyet kapott több regionális adminisztrációban. Amikor azonban 1963-

tól lehetővé vált a balközép koalíció létrehozása, a kereszténydemokrata pártnak nem volt szüksége többé az

újfasiszták támogatására.

A hatvanas évek végétől az MSI-n belül a radikális szárny kerekedett felül, így a hetvenes évek végéig az 5-9%

közötti szavazati arány ellenére a párt teljesen a politika margójára szorult. Az újfasisztákat a szélsőjobboldali

terrorizmus támogatásával is vádolták a hetvenes években. A gyanakvás csak a nyolcvanas években oldódott, és

ekkor az MSI kikerült a politikai gettóból. Politikusait a „bevett" pártok vezetői, majd 1983-ban Craxi

miniszterelnök is fogadta, 1985-től a párt pozíciót kap a RAI, az állami tévé és rádió igazgatótanácsában. A

kilencvenes években pedig Fini reformjai révén a párt – megváltozott névvel – a konzervatív pártok európai

szövetségeinek is tagjává vált.

Általában azonban mégis az a jellemző, hogy a szélsőjobboldali pártoknak folyamatosan a szalonképtelenség

problémájával kellett és kell szembenézniük.

A neofasizmus vádja mellett néhány országban a betiltás veszélye is fenyegeti ezeket a pártokat.

Németországban az ötvenes években a „harcos demokrácia" koncepciójának jegyében a szélsőbaloldal mellett a

szélsőjobboldalt is betiltották. Olaszországban az újfasiszta szavazatokat a törvényhozásban egyébként

felhasználó kisebbségi kereszténydemokrata kormány 1951-ben keresztülvitt a parlamentben egy olyan

törvényt, amely alapján az MSI, mint a fasizmus örököse, bármikor betiltható lett volna. A törvényt ugyan

sosem alkalmazták, de lehetőséget adott a politikai versenytársat jelentő MSI kontrollálására.

A kilencvenes években bírósági eljárások révén igyekezett az állam kiszorítani a politikai porondról a holland

Centrumpártot, a Németországi Nemzeti Demokrata Pártot (NPD) és a francia szélsőjobb vezérét, Jean Marie Le

Pent.

(Szerepük a politikai versenyben) A szélsőjobb az 1980-as évek végéig csak Franciaországban és

Olaszországban jelentett komoly tényezőt a politikai palettán és egyben versenytársat a politikai jobboldal

számára. Mivel elsősorban a jobboldali pártoktól vontak el szavazatokat, ezért a kereszténydemokrata és

konzervatívok pártoknak érdekük volt a szélsőjobb kiszorítása a versenyből.

A szélsőjobb betiltását a leghangosabban mégis a baloldali pártok követelték. A baloldal politikai érdeke

azonban ennek gyakran éppen az ellenkezője, hiszen a szélsőjobboldali párt(ok) részvétele a választási

versenyben megoszthatja a jobboldalt. (Legalábbis addig, amíg a jobboldal elzárkózik a szélsőjobbal való

koalícióalkotástól.) Ez magyarázta például a szocialista kormány választójogi reformját, az arányos képviseletre

történő áttérést az 1986-os nemzetgyűlési választások előtt Franciaországban, amely intézményi csatornát

teremtett a Nemzeti Front parlamenti előretörésének, és ezzel – a konzervatívokat és a gaulle-istákat gyengítve –

erősítette a szocialisták relatív helyzetét.

(Társadalmi bázis) Miként a többi politikai irányzat esetében, a szélsőjobboldal társadalmi bázisára vonatkozóan

is olyan általánosító tézisekkel találkozhatunk, amelyeket nem mindig támasztanak alá empirikus

megfigyelések. Az elterjedt vélemény szerint bázisuk elsősorban az alsó középosztályból, a kispolgárságból

rekrutálódik. A vonatkozó elmélet szerint a jóléti állam sikeresen integrálta a szervezett munkásság és az

ugyancsak szervezett nagytőke igényeit, valamint ahol társadalmi szerepük megkívánta, az egyházakat is, de a

kisvállalkozók és egyéb, sem a szakszervezetek, sem az egyházak által nem integrált rétegek gyakran hatékony

képviselet nélkül maradtak (Lipset 1996). A szélsőjobboldali pártok tagsága vagy szavazótábora azonban jóval

kevésbé homogén, mint azt sokszor feltételezik.

A két világháború közötti időszakban a német nemzetiszocialista párt tagjai között kiugróan magas volt ugyan a

fehérgalléros munkások és az önálló egzisztenciák aránya, de a tagság több mint egynegyede kékgalléros

munkás volt. Az olasz fasiszta párt inkább a lumpenproletáriusra, a spanyol falangista mozgalom pedig a

társadalom felső osztályára épült (Beyme 1985, 222).

A kép sokszínűsége a második világháború után sem változott. A neonáci német NDP politikai elitjét az 1960–

1970-es években az alacsony és közepes jövedelmű önálló egzisztenciák alkották, de erős támogatást csak a

parasztság és a kiskereskedők köréből élvezett, nem általában az alsó középosztály részéről. A Glistrup-féle dán

Haladás Párt szavazóbázisából, amelyet szintén gyakran az alsóközéposztálybeli radikalizmus pártjának

tekintenek, valójában semmilyen specifikus társadalmi csoport nem emelkedik ki (Beyme 1985, 290-291). A

francia Nemzeti Front szavazóbázisának társadalmi összetétele is igen összetett, de a legnagyobb csoportot az

1980-as évek második felében már a munkásság alkotta (lásd a 6.4. táblázatot). A Nemzeti Front nem



rendelkezett akkora munkásjellegű szavazóbázissal, mint a Francia Kommunista Párt, de a Szocialista Pártnál

már erősebb kékgalléros támogatottsággal bírt (Grunberg 1988, 5).

6.4. táblázat - A Nemzeti Front szavazóinak társadalmi összetétele 1984-ben és 1987-ben

(%-ban)

Családfő foglalkozása 1984 1987

Farmer 8 4

Kistulajdonos 8 8

Felső menedzser és éértelmiségi 17 7

Alkalmazott 19 26

Munkás 18 37

Inaktív, nyugdíjas 30 18

Forrás: Grunberg 1988, 5.

A szélsőjobboldali szavazóinak többsége csak lazán kapcsolódik a párthoz. Ezzel a ténnyel is összefügg a

legtöbb szélsőjobboldali párt szavazóbázisának instabilitása. A tipikus szélsőjobboldali szavazó csalódott a

demokrácia intézményeinek működésében, és nemigen tagja társadalmi szervezeteknek. Ugyancsak feltűnő

jellegzetessége e szavazóbázisnak, hogy túlnyomó része férfiakból áll. Az iskolázottsági szint pedig általában

nem éri el az átlagot.

(Szervezet) A szélsőjobboldalon általában karizmatikus pártokat találunk: élükön egy minden hatalmat a

kezében tartó vezér áll. E pártok centralizáltsága és hierarchiájuk egyértelműsége alkalmassá teszi őket a gyors

akciók lebonyolítására. Ugyanakkor az utódlás kérdését nehezen, konfliktusok árán tudják csak megoldani.

Gyakran több vezérjelölt is feltűnik, és a köztük levő személyes rivalizálás (vagyis az összefogás hiánya) az

egyik fő oka annak, hogy e pártok parlamenti képviselete általában elmarad társadalmi támogatottságuktól.

3. 6.3. A centrumpártok

3.1. 6.3.1. A liberálisok7

(Szellemi gyökerek) A mai európai liberális pártok többségükben a 19. századi liberális világnézet és politikai

tradíció örökösei. A kontinentális liberalizmus szellemi gyökerei a francia felvilágosodásig vezethetők vissza.8

Racionalista és „progresszív", azaz a haladásba, valamint az ember morális jóságába és korlátlan értelmi

képességeibe vetett hit (antropológiai optimizmus) jellemzi. A 19. századi liberalizmus legfontosabb programja

a privilégiumok elleni harc, politikai felfogása parlamentáris. Radikális változata a választójog kiterjesztését

kívánta, azaz demokrata, konzervatív változata inkább elitista volt. A liberalizmus élesen szemben állt a

politikai és az értékkonzervativizmussal. Legfontosabb ellenfelének a hagyományos intézményeket, a katolikus

országokban pedig mindenekelőtt az egyházat tekintette. A liberalizmus individualista, az egyéni jogok

elsőbbségét vallja.

(A liberális pártok helye a politikai palettán) A 19. században a liberális pártok a konzervatívokkal szemben a

politikai baloldalt jelentették. A századforduló évtizedeiben megjelentek a szociáldemokrata pártok, s a

választójog kiterjesztésével a baloldal domináns pártjaivá váltak. Ugyanakkor a tömegdemokrácia korszakának

domináns jobboldali pártjaivá a legtöbb európai országban a konzervatívok, illetve a kereszténydemokraták

lettek. A 19. század elitjellegű liberális pártjai ezzel nem tudtak lépést tartani, politikai pozíciójuk gyökeresen

7Az Egyesült Államokban a liberális jelző értelme gyökeresen eltér az európai használattól. Az amerikai liberálisok nem csupán kulturális

kérdésekben baloldaliak, hanem az állami beavatkozást is helyeslik. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egyes országokban, így például

Japánban és Ausztráliában a konzervatívok viselik ezt a nevet. 8Bár a liberális jelző először az 1812-es spanyol parlamentben vált egy politikai csoport nevévé.



megváltozott. A demokratikus parlamentek idejére vezető pártokból gyakran mellékszereplővé váltak. Ez

elsősorban annak volt köszönhető, hogy sem szervezetileg, sem pedig szociálisan – társadalmi bázisukat

tekintve – nem tudtak tömegpárttá alakulni. A liberális felfogás középpontjában álló individualizmus miatt erre

ideológiailag is alkalmatlannak bizonyultak. Ugyanakkor számos megfigyelő a liberális pártok hanyatlását a

liberalizmusnak mint ideológiának és programnak szinte univerzális győzelmével magyarázza: a liberális pártok

alapvető követelései szinte kivétel nélkül teljesültek.

De pozícióváltás történt a politikai palettán való elhelyezkedésük tekintetében is. A szociáldemokraták

megjelenésével a 19. században a baloldalon helyet foglaló liberális pártok a 20. század első felében

fokozatosan bal- és a jobboldal közé tolódtak. Ez az eltolódás annál is inkább bekövetkezett, mivel politikai-

ideológiai értelemben baloldali, gazdasági értelemben viszont jobboldali pártok voltak. Míg a 19. századi

liberálisok gyakran nacionalisták és centralizálók voltak, a mai liberalizmusra a decentralizáció és a kisebbségek

védelme melletti elkötelezettség a jellemző.

A liberális pártok elkötelezettek az egyéni jogok és szabadságok iránt. A századforduló liberalizmusát az éles

antiklerikalizmus jellemezte. A liberális pártok az állam és egyház szétválasztásának, az egyházi befolyás

visszaszorításának az élharcosai voltak. A századelőtől akuttá váló szociális és gazdasági problémákra

individualizmusuk miatt csak nagy késéssel tudtak reagálni, jóval nehezebben, mint például a szolidaritás, a

szociális eszme és az állami felelősség talaján álló kereszténydemokrata pártok.

A 20. század második felében a liberális pártok is felsorakoztak a jóléti állam megteremtésének programja

mögé, és az 1970–1980-as években nem feltétlenül vettek részt annak neoliberális revíziójában. Különösen

kedvelt téma körükben az információhoz jutáshoz való jog szélesítése, a korporativ testületek hatalmának

megnyirbálása és az oktatás modernizálása.

(A liberális pártok két csoportja) Szemben a konzervatívokkal és a kereszténydemokratákkal, a liberális

pártcsalád tagjai majd mindegyik európai demokráciában megtalálhatók. A liberális pártok nem egyneműek: két

nagyobb irányzatra, csoportra oszthatók (Gallagher-Laver-Mair 1992, 76-77; Kirchner 1988).

Az első csoportba a jobboldali liberális pártok tartoznak. Ezeket a pártokat a 19. századi klasszikus liberális

felfogás továbbélése jellemzi. A hangsúly az egyéni jogokra kerül, kiemelt szerep jut a magántulajdonhoz való

jognak, s csak minimális állami beavatkozást tartanak megengedhetőnek a gazdaságba. Ausztria, Belgium,

Franciaország, Németország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia (VVD), Írország és Svájc liberális pártjai

tartoznak ebbe a körbe. Többségük – például a francia, a belga és a svájci – politikai-ideológiai értelemben is

konzervatív. Ugyanakkor – különösen korai időszakukra – jellemző volt az erőteljes antiklerikalizmus is.

A második csoportba a centrista és baloldali liberális pártok tartoznak (Dánia, Norvégia, Svédország, valamint

Hollandia [D'66] és Olaszország [Olasz Republikánus Párt] liberális pártjai). Ezeket a pártokat a

szociálliberalizmus jellemzi. Számukra az egyéni jogokkal azonos rangú az egyenlőségeszme. Nagy hangsúlyt

kapnak a klasszikus liberális szabadságfelfogáshoz képest egyre kiterjesztőbb értelmet elnyerő „emberi jogok".

A szociális igazságosság keresése és a közösségi célokért történő határozott állami (gazdasági és jogi)

intervenció jellemzi őket. Ugyanakkor erős az alkotmányos kérdések, a „progresszív" alkotmányreform iránti

affinitásuk (lásd például a brit liberális demokratákat). A szociálliberalizmus elsősorban azon országok liberális

pártjaiban vált uralkodóvá, ahol a gazdaságilag liberális konzervatív párt a domináns jobboldali párt. E liberális

pártokra az antiklerkalizmus kevésbé jellemző.

Számos országban a két irányzat harca nyomta rá a bélyegét a liberális politikára a tizenkilencedik század óta. A

huszadik század elején Angliában (Liberals és National Liberals), Németországban (Deutsche Staatspartei és

Deutsche Volkspartei) és Hollandiában (Vrijzinnig Democratische Bond és Liberal Staatspartij) a két alternatíva

külön pártba szerveződött, míg a század közepén már egy párton belül volt megtalálható. Hollandiában (és

Dániában is, amennyiben a nehezen besorolható Venstrét nem agrárpártnak, hanem liberális pártnak tekintjük) a

20. század végén azonban továbbra is mind a két irányzat képviselve van a parlamentben. A liberális család

heterogén jellegét tükrözi az európai liberális pártok szövetségének a neve is (Európai Liberális, Demokrata és

Reform Párt). A jobboldali irányzat mindenekelőtt Milton Friedman, Friedrich August Hayek, James Buchanan

és Robert Nozick, a szociálliberális tábor elsősorban John Rawls munkáit tartja irányadónak.

(Koalícióformálás) 19. századi örökség, hogy a liberális pártok többségükben kormányzati szerepre orientált

pártok. Koalícióképességük igen nagy. Azokban az országokban, ahol centrumpozícióban vannak,

kormányalakításkor gyakran a mérleg nyelve szerepét töltik be, s szinte permanens kormánypártok.



Máshol, elsősorban a skandináv országokban a liberális pártok a jobboldali polgári blokk részét képezik. Ennek

fő oka abban keresendő, hogy a hosszú évtizedek óta fennálló szociáldemokrata túlsúllyal szemben egy

antiszocialista koalíció jött létre a jobboldalon a polgári pártok részvételével.

(Választási eredmények) A liberális pártok 1945 utáni választási eredményei a 10%-os átlag körül

stabilizálódtak. Hagyományosan átlag feletti, 20–30%-os eredmény tér el a belga, a holland, a svájci és a brit

liberális párt. Vitatott, hogy a portugál szociáldemokraták – akik sikereik alapján a fenti csoport élére lennének

sorolhatók – a liberális pártok csoportjába tartoznak-e. Sajátos módon a legnagyobb liberális párt, a mintegy

hatmillió szavazót maga mögött tudó brit Liberális Demokraták, ki van zárva a kormányzati pozícióból.

Jó néhány agrárpárt is a liberális pártszövetségek tagja. Amennyiben őket is ebbe a körbe soroljuk, rendkívül

erős liberális tábort találunk Dániában (Venstre) és Finnországban (Centrumpárt) is. Az Európai Parlamentben a

szocialisták és kereszténydemokraták mögött a liberálisok alkotják a harmadik legerősebb irányzatot.

(Az 1980-as és 1990-es évek tendenciája) Az 1980-as évek liberális reneszánszának politikai hozadékát

nagyrészt a konzervatív és a kereszténydemokrata pártok aratták le. A kilencvenes években azonban

Hollandiában a baloldali és a jobboldali liberális párt együtt 35% fölötti választási eredményt ért el.

Belgiumban, ahol a liberálisok évtizedekig a másodhegedűs szerepét játszották a kereszténydemokraták és a

szocialisták mögött, 1999-ben a legnagyobb pártcsaláddá váltak, és ők adták a miniszterelnököt is. Valamelyest

visszaestek azonban a svéd és a brit liberálisok (bár az utóbbiak több parlamenti helyet szereztek, mint bármikor

az elmúlt fél évszázadban), az osztrák liberálisok pedig még a parlamentbe se kerültek be. A liberális pártokra a

legnagyobb veszélyt a szociáldemokrata pártok jobbra tolódása jelenti. A liberalizált szociáldemokraták és a sok

tekintetben ugyancsak liberális konzervatívok között a tér olyannyira beszűkült néhány országban, hogy

megkérdőjeleződött a liberális közép létjogosultsága.

(Társadalmi bázisuk) A liberális pártok szavazóbázisa, függetlenül attól, hogy balvagy jobboldali liberálisokról

beszélünk, nagyrészt középosztályi. Csak az agrár eredetű skandináv liberális pártoknál magasabb némileg a

munkás- és a paraszti támogatás. A liberális pártok sem váltak tömegpártokká.

(Szervezet) A liberális pártok sokat megőriztek a tömegpárti korszakot jellemző sajátosságokból. Meglehetősen

lazán szervezettek, jelentős súlya van a pártéletben néhány olyan személyiségnek, akik nem feltétlenül

rendelkeznek párton belüli vezető tisztséggel. A társadalmi szervezetekhez való kapcsolataik gyengébbek a

keresztény pártokénál és szociáldemokratákénál. A regionális pártelitek gyakran automómiával rendelkeznek a

központtal szemben. A liberális pártok szívesen kísérleteznek a párton belüli közvetlen demokrácia technikáival

(De Winter-Morera 2000, 22).

3.2. 6.3.2. Az agárpártok

Az agrárpártok az 1990-es években elért választási eredményeiket tekintve (6,4%) az európai ranglistán a

kommunista pártokat és a zöld pártokat is megelőzik. A sokkal egyenetlenebb földrajzi eloszlás miatt azonban

sajátos a kép. A legtöbb országban az 1945 utáni korszakban ugyanis már egyáltalán nincsenek agrárpártok.

Csak a skandináv országokban, Kelet-Európában és Svájcban léteznek, ott viszont jelentős, 10-25%-os

szavazatarányt mondhatnak magukénak. Tagságuk is viszonylag jelentős, ennek oka azonban az, hogy számos

érdekszervezet kollektív tagsággal rendelkezik az agrárpártokon belül.

(Gyökereik) Az agrárpártok „érdekpártként" alakultak a századfordulón. 1945 után az erősödő urbanizáció

társadalmi bázisukat erősen beszűkítette, ami a városi középosztály felé való nyitásra ösztönözte őket. Ezzel

még inkább a politikai centrumba kerültek. A centrumpártiság jobb- és baloldali irányba egyaránt

koalícióképességet, s ezzel gyakori kormánypozíciót biztosított számukra. Svédországban és Norvégiában a

második világháborút megelőző időszakban gyakori koalíciós partnerei voltak a szociáldemokrata pártoknak,

míg a későbbi időszakban a polgári blokk mérsékelt szárnyához tartoztak. Szerepük hasonlít a liberálisokéhoz,

ami abból is látszik, hogy erős liberális és agrárpártokat nem találunk egy politikai rendszeren belül.

(Az agrárpárti program) Az agrárpártok a demokrácia értékei mellett elkötelezett pártok, politikai programjuk

azonban meglehetősen eklektikus. Rétegpárti eredetük miatt mindmáig az agrárprotekcionizmus hívei. A

kistulajdonosi háttér következtében a magántulajdon és a gazdasági liberalizmus talaján állnak, de általában

mégis elfogadták a gazdaság állami szabályozását, majd a társadalmi gondoskodás kiterjesztését, a jóléti

államot. Az állam felépítését illetően a decentralizáció hívei. Mint – eredetük szerint – a tradicionalistább vidék

pártjai, értékkonzervatívok: a hagyományos értékrend és erkölcs védelmét hangsúlyozzák. Ugyanakkor a

környezetvédelem tekintetében a zöldekhez állnak közel. Az eklektikus program is hozzájárul az agrárpártok

centrumpozíciójához és magas koalíciós potenciáljához. Finnországban szinte állandóan, de Svédországban és



Izlandon is gyakran tagjai a kormánykoalíciónak. A skandináv (svéd, norvég, finn) pártok sorra „centrum"-

párttá keresztelték át magukat, ezzel is jelezve, hogy immár nem egyszerűen – az amúgy is szinte teljesen

elolvadt – agrárnépesség képviselői csupán, hanem a centrumban elhelyezkedő néppártok. Többen az említett

pártok közül liberális identitásuk megerősítésére törekednek. Ugyanakkor a skandináv pártok meglehetősen

Euró- pa-szkeptikusak, a Svájci Néppárt egyik szárnya pedig éppenséggel szélsőjobboldali irányba fejlődött a

kilencvenes években.

3.3. 6.3.3. A regionális-etnikai pártok

Az etnikai-kulturális közösségek és régiók érdekeit képviselő pártok meglehetősen egyenetlenül oszlanak el

Európában. Számos ország pártrendszeréből teljesen hiányoznak, míg – némi túlzással – az Észak-Írországban,

valamint Belgiumban működő szinte valamennyi párt idesorolható, hiszen csak az ország egyik közösségének a

szavazataiért versenyeznek. Amennyiben a szigorúbb definíciót tekintjük irányadónak, és csak a

programszerűen és identitását illetően is az etnikai-kulturális kisebbségeket képviselő szervezeteket vesszük

figyelembe, mindenekelőtt a flamand Népi Unió (Volksunie), a spanyolországi baszk és katalán pártok, a walesi

és a skót nacionalista pártok, a finnországi Svéd Néppárt, az olaszországi Dél-tiroli Néppárt, valamint a kelet-

európai nemzetiségi pártok tartoznak ebbe a körbe.

Az etnikai pártok gyakran szubkulturális pártok (lásd a 2. fejezetet). A parlamenti tevékenységük mellett aktívan

részt vesznek a kisebbségi társadalom szervezeti struktúrájának kiépítésében, szerepet vállalnak a kulturális

önazonosság megőrzésében.

(Szerepük a politikai versenyben) Az etnikai-regionális pártok elsősorban Spanyolországban, az Egyesült

Királyságban és Belgiumban játszanak jelentős szerepet. Bár országos szinten ezek a pártok kicsik, jelentőségük

mégis nagy, mivel egy adott területen akár domináns pozícióba is kerülhetnek. Számos régióban a kisebbségi

identitást elutasító pártok nem is versenyeznek. Másrészt pedig a parlamentbe bejutva a baloldal és a jobboldal

között a mérleg nyelve szerepét játszhatják – ahogy ez a kilencvenes években Spanyolországban történt. A brit

„devolúció"9 (decentralizáció) következtében az ottani regionális pártok akár meghatározó kormányzati

szerephez is juthatnak Skócia és Wales törvényhozásában, Észak-Írországban pedig a kormányrudat is a

kezükben tartják. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az etnikai pártok kormányzati szereplése csak bizonyos

országokban és ott is inkább csak az elmúlt évtizedekben vált lehetségessé (bár a Finnországban a lakosság kb.

8%-át számláló svéd kisebbséget képviselő és a szavazatok kb. 5-6%-át megszerző Svéd Néppárt szinte

kihagyhatatlan tagja a finn kormányoknak).

Rendkívül sokszínű ezeknek a pártoknak az ideológiai irányultsága, a jobboldali katalán párttól a szélsőbaloldali

ír Sinn Feinig vagy a baszk Herri Batasunáig. A finnországi Svéd Néppárt, a katalán Convergencia Democrática

de Catalunya (CDC) és a belgiumi Liberális Reformpárt-Frankofón Demokratikus Front (PRL- FDF) a liberális

pártszövetség tagja. Az ideológiai színezetnek azonban gyakran elhanyagolható a jelentősége. A katalán néppárt

például bal- és jobboldali koalíciókban egyaránt résztvett. Belgiumban a jobboldali Volksunie több baloldali

koalícióban vállalt szerepet, mint az ugyancsak nyelvi érdekeket képviselő, de baloldali Vallón Tömörülés

(Rassamblement Wallon). Ez azért lehetséges, mert e pártok a közösségi érdekek képviseletét fontosabbnak

tartják az ideológiai értékeknél.

A „közösségi érdek" definíciója azonban – természetesen – pártonként eltér. Legtöbbjük a kulturális autonómia

valamilyen formájáért küzd, de sokan nem mondanak le a teljes függetlenségről sem. Miután Európában

szövetségest látnak a központi hatalommal szemben, általában lelkes hívei az Európai Uniónak.

(Választási sikereik) A legrégibb etnikai pártok (például a finnországi svédek és a baszkok pártjai) még a 19.

században alakultak. Közvetlenül a második világháborút követően, valamint az 1960-1970-es évek fordulóján

– az etnikai újjászületési hullám következtében – értek el sikereket. A nyolcvanas évek hullámvölgyét újabb

sikerek követték a kilencvenes években.

A nyolcvanas-kilencvenes években az Északi Liga révén ez a pártcsalád egy meglehetősen ellentmondásos, de

jelentős új taggal bővült. A liga ugyan kereste a kapcsolatot a liberális pártokkal is, számos gesztusával pedig a

szélsőjobboldali pártokra emlékeztet, de programjának lényege az általa képviselt régió kulturális

sajátosságainak megőrzése és politikai mozgásterének bővítése.

9 Az angol „devolution" kifejezés a központi hatalom alsóbb szintre delegálását jelenti. Szemben a federális rendszerekkel, az Egyesült Királyságban a központi hatalom a decentralizálás után is fenntartja jogát a hatáskörök adott esetben való visszavételére.



Az etnikai pártok egy része rendszeren kívüliként határozza meg magát, és nem kíván részt venni a

kormányzásban, másik csoportjuk azonban kedvelt koalíciós partnernek számít. Kormányzati tagságuk azonban

a nagyobb pártok kegyétől függ.

(Társadalmi bázis) A párttagság aránya a szavazók arányával összevetve általában magas, és a pártok többnyire

szorosan kötödnek egy társadalmi mozgalomhoz, szubkulturális intézményi hálóhoz. Bár a sikeres etnikai

pártok közösségük majd egészének a támogatottságát elnyerik, a kékgalléros munkások alulreprezentáltak

szavazóik között.

(Szervezet) Az etnikai pártok élén gyakran karizmatikus vezetők állnak. E pártok ugyanakkor meglehetősen

frakcionalizáltak, ami nem csoda, hiszen igyekeznek a kisebbségi társadalom minden irányzatát egy táborban

tartani (De Winter-Türsan 1998).

4. 6.4. A pártcsaládok legfontosabb jellemzői

Mint láthattuk, az egyes pártcsaládokon belül is jelentős különbségek vannak. Ennek ellenére, mindenekelőtt a

helyi sajátosságok beazonosítása céljából, érdemes felrajzolni a családok sztereotipikus tulajdonságait. A 6.5.

táblázat a tipikus támogatók és az ideológiai orientáció alapján rajzolja fel a különbségeket, kiegészítve az

Egyesült Királyságban működő családtagok felsorolásával.

„Család" ideológiaTámogatóiAlapértékekJellemzőA kormányzati Brit „családtag"

bázisprogramokbeavatkozással

kapcsolatos attitűd

Zöld és újbaloldali (ökológiai és kommu- nitárius)

Szocialista

Etnikai, regionális (kisebbségi, nacionalista)

Baloldali (radikális) liberális

Keresztény

demokrata

Konzervatív

Jobboldali (konzervatív) liberális vagy neoliberális az új társadalmi mozgalmak fiatal és iskolázott támogatói

munkások, szociális és szolgáltatási szektorok alkalmazottai, értelmiségiek

a nyelvi és kulturális kisebbségi csoportok tagjai

a középosztály

antiautoriter

elemei, vallási

kisebbségek,

periferiális

régiók

egyházak (mindenekelőtt a katolikus), katolikus középosztály, vidék és kisvárosok

a domináns egyház tradicio- nalistái, a felső és középosztályok, a munkásosztály „lojális" tagjai, a vidék és a

kisvárosok



középosztály és üzleti körök

Környezetvédelem, részvétel, béke

a tulajdon és az esélyek egyenlősége

kulturális sokszínűség,

szubszidiaritás

szabadság és az élvezetéhez szükséges minimális életszínvonal

testvériesség, közösség, emberi méltóság, szubszidiaritás

rend, biztonság, társadalmi hierarchia

szabadság, individualizmus környezetvédelem, a közösségiség és a kisebbségek támogatása, leszerelés

a jóléti szolgáltatások bővítése (egészségügy, nyugdíjak), a kapitalizmus szabályozása, béke

decentralizáció,

autonómia

a politikai és szociális jogok biztosítása

a hagyományos erkölcs és a család erősítése, kiterjedt jóléti állam, vegyes gazdaság

a hagyományos állami struktúrák és határok megőrzése, hadsereg fenntartása

a korlátozásoktól mentes szabadság, szabadpiac, korlátozott állam pozitív, meghatározott célok érdekében

mindenütt elfogadja, ahol a piac nem elégséges

a kisebbségi kultúrák fennmaradása érdekében elfogadja

a „mindenható" állam ellen van, de a gyengébb szektorokat védő beavatkozást elfogadja

a szociális ellátás és a család érdekében elfogadja

amennyiben a stabilitást szolgálja, elfogadja

amennyiben a szabadpiac megőrzését szolgálja, elfogadja

Zöld Párt

(régi) Munkáspárt

Skót Nemzeti Párt, Plaid Cymru

Liberális Demokraták

Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP) Észak-Írország- ban

Ulsteri

Unionisták, brit konzervatívok 1868-1964 között

Konzervatív Párt (1964-)

Forrás: Budge et al. 1998, 395.

5. 6.5. Az ideológiai hovatartozás jelentősége



Mint fentebb láthattuk, a pártcsaládokhoz többé-kevésbé egyértelmű ideológiai orientációk kapcsolhatók. Az

ideológiai sajátosságok azonban nem minden esetben nyilvánulnak meg a napi politikai gyakorlatban. A

kormányok mozgási lehetőségét oly sok tényező korlátozza, hogy nem lenne meglepő, ha a kormányok

összetétele, ideológiai irányultsága csak lazán kapcsolódna a kormányzati döntések irányához és – ezek

eredményeképpen – az ország gazdasági-politikai jellemzőihez. A koalíciós partnerek, az egyéb társadalmi-

politikai szereplők, a nemzetközi gazdasági és politikai környezet igényei, csakúgy mint a válságkezelés

praktikus szempontjai rendkívüli módon behatárolják mit tehet (és mit kell tegyen) egy párt a közpolitikában.

Még nagy erejű pártok is gyökeresen megváltoztatják politikájukat a külső körülmények hatására. A gaulle-isták

például De Gaulle idején államosítottak, a nyolcvanas években privatizáltak.

Hosszú távon azonban a kormányzat ideológiai összetétele igenis számít. A második világháború utáni

kormányok összesített bal-jobb indexe az állami kiadások GDP részesedésével (.46), az állami alkalmazottak

arányával (.82), a jóléti kiadásokkal (.62), az oktatásra fordított költségekkel (.75) és a fejlődő országok

támogatásával (.56) is erősen korrelál Nyugat-Európában (Gallagher–Laver-Mair 2000, 385). Vagyis nagy

átlagban, minél baloldalibb egy ország vezetése, annál több anyagi forrást biztosít ezen célokra.

Általánosságban igaz az is, hogy a baloldali vezetés valamennyivel magasabb inflációt és alacsonyabb

munkanélküliséget eredményez.

Összességében a jóléti állam erejét lehet a baloldali kormányzás legrelevánsabb következményének tekinteni,

bár például Hollandiában a kereszténydemokraták kormányzásával épült ki az állami gondoskodás rendszere.

Természetesen az ideológiai háttér annál erősebben érvényesül, minél biztosabb a párt kormányzati pozíciója,

hiszen az ígéretek nagyobb részét tudja beváltani az egyedül kormányzó párt, mint a koalícióban, különösen

kisebbségi koalícióban lévő társa. Némileg meglepő módon, az ellenzék ereje is befolyásolja a követett

gazdaságpolitikát: mérsékeltebb ugyanis a kormányzati politika, ha erős és egységes az ellenzék (Hicks–Swank

1992).

6. 6.6. A pártcsaládokon belüli nemzetközi együttműködés

Az európai pártszövetségek egyre jelentősebb szerepet kapnak az egyes pártok életében. Ez az európai politikai

arénák, így mindenekelőtt az Európai Unió növekvő jelentőségét tükrözi, de a pártszövetségek maguk is

aktívabbá váltak. Egyre gyakrabban akad arra példa, hogy egy szövetség kizárjon pártokat soraiból az

alapelveinek nem megfelelő viselkedés miatt. Az Északi Ligának és az osztrák Szabadságpártnak például a

liberális szövetségből kellett távoznia. A szankcióknak különös jelentősége van az új demokráciák esetében,

ahol a pártok belső legitimációja jelentős részben függ külső elfogadottságuktól.

A transznacionális pártosodási folyamat részeként a pártszövetségek rendszeresen kongresszusokat tartanak,

belső szabályokat dolgoznak ki, koordinálják a pártcsaládok álláspontját az Európai Uniót érintő kérdésekben,

vezetőséget választanak stb. Az Európai Unió azonban nem áll pártkormányzás alatt. Az unió végrehajtó

szerveinek működtetésében a nemzeti kormányoké és nem az Európai Parlamenté (EP) a főszerep. Ez csökkenti

a pártok nemzetközi együttműködésének tétjét, és akadályozza, hogy a hagyományos értelemben vett pártok

alakuljanak ki európai szinten is. A polgárok érzékelik az Európai Parlament viszonylagos gyengeségét, és

ennek is köszönhetően az európai parlamenti választásokat másodrendűnek tekintik. A másodrendű szavazások

tipikus kísérőjelenségei az EP-választások esetében is megfigyelhetők: alacsony a részvétel (egyes országokban

alig haladja meg a 30%-ot), a polgárok az elsőrendű (nemzeti) parlamenti konfliktusrendszernek megfelelően

szavaznak. A kis és ellenzéki pártok jól szerepelnek, mivel egyrészt a szavazók a (nemzeti) kormány és a

politikai elit figyelmeztetésére használják fel a szavazást, másrészt pedig mert a mindenhol arányos rendszerben

zajló EP-választásokon nincs kényszerű ok a nagyobb, de kevésbé preferált pártra való szavazásra (mint a

többségi rendszerekben).

Az Európai Parlament pártrendszere meglehetősen koncentrált, bár a fragmen- tációja az utóbbi években

növekedett Az Európai Szocialisták Pártja (PES) és az Európai Néppárt (EPP) képviselőcsoportjához tartozik

általában a képviselők majdnem kétharmada, ezért a legtöbb döntés a két frakció egyetértésén alapszik. A

harmadik frakció a liberálisoké. Az összes többi frakció jóval instabilabb az említett háromnál, az egyes

választások után új névvel, új összetétellel bukkannak fel. A frakciók kevésbé egységesek, mint nemzeti szinten,

de koherenciájuk az idő múltával növekszik.

A legfontosabb fejlemény a nemzetközi szövetségek vonatkozásában a kilencvenes évek folyamán a

konzervatívok és a kereszténydemokraták közeledése, végül uniója volt. Az 1978-ban létrehozott Európai



Demokratikus Unióban (EDU) a kereszténydemokrata pártok a kezdetektől együtt voltak konzervatív (angol és

dán) pártokkal, ám az ideológiai gyökereket komolyabban vevő, a katolikus tömegszervezetekhez,

szakszervezetekhez való kapcsolatokat is ápoló kereszténydemokrata pártok inkább kívül maradtak ezen a

tömörülésen. Ezek a pártok kezdetben az 1965-ben létrejött EUCD-ben (European Union of Christian

Democrats) és az 1976-ban létrejött Európai Néppártban (European People's Party, EPP) tömörültek. A két

szervezet 1999-ben egyesült, oly módon, hogy az előbbi beolvadt az utóbbiba. Am az Európai Néppárt is

„hígulni" kezdett, amennyiben befogadta a dán és görög konzervatívokat, az olasz Forza Italiát, a spanyol

Partito Populart, az eredetileg liberális portugál PSD-t és a Giscard D'Estaing köréhez tartozó francia

liberálisokat. Az EPP európai parlamenti frakciója még tágabbra nyitotta kapuit, mint maga a párt. Csatlakoztak

hozzá a skandináv és angol konzervatív pártok képviselői is. Végül az európai parlamenti frakció neve is

megváltozott 1999-ben. Az új néven szerveződött csoportosulás (Európai Néppárt [Kereszténydemokraták] és

Európai Demokraták Parlamenti Csoportja, Group of the European People's Party [Christian Democrats] and

European Democrats) az Európai Parlament legnagyobb frakcióját alkotta az 1999-es választások után. Ebben

az évben a gaulle-ista RPR képviselői is csatlakoztak a frakcióhoz.

A pártszövetségek és az Európai Parlament frakcióinak összetétele között csak részleges a megfelelés. Ez

mindenekelőtt abból adódik, hogy a pártszövetségeknek gyakran az unión kívüliek is tagjai lehetnek, de abból

is, hogy adott pártcsaládok gyakran nem elég erősek ahhoz, hogy az Európai Parlamentben saját frakciót

alakíthassanak.

Például az etnikai-regionális pártokat tömörítő Európai Szabad Szövetség tagjai az 1999-ben felállt

parlamentben a zöld pártokhoz csatlakoztak, akikkel együtt jelenleg a negyedik legnagyobb frakciót alkotják.

Ugyancsak találunk utalást a környezetvédelemre egy másik frakció nevében (Európai Egyesült Baloldal/

Északi Zöld Baloldal) azonban ez kissé félrevezető, miután ennek a frakciónak túlnyomó többségében

kommunista képviselők a tagjai. A szélsőjobboldali pártok között jelentősek a konfliktusok, ezért sem képesek

általában saját frakciót létrehozni. A nacionalista-konzervatív, de nem szélsőjobboldali pártok (mindenekelőtt a

francia gaulle-isták szakadár jobboldali szárnya és az ír Fianna Fáil) frakcióját jelenleg Unió a Nemzetek

Európájáért csoportnak hívják, amely név a federális Európa eszméjével való egyet nem értést fejezi ki. Szintén

jobboldali euroszkeptikusok találhatók a Demokráciák és Különbözőségek Európája nevű csoportosulásban.


7. fejezet - 7. A pártok szervezeti formájának történeti változása

1. 7.1. A pártok eredete: honorácior- (káder-) párt és tömegpárt

A 19. századi pártok jelentős része csak képviselőcsoporttal rendelkezett, voltaképpeni szervezete nem volt. A

modern, szervezettel bíró tömegpártok kialakulása összefonódott a politikai demokrácia megteremtésének

folyamatával. A választójog fokozatos kiterjesztésével ugyanis megszűnt a politika addigi zártkörű, „elit"

jellege. A pártok már csak szavazatok tízezreinek, országos méretekben százezreinek vagy millióinak

megszerzésével juthattak jelentős parlamenti képviselethez. A választópolgárok tömegeinek politikai

mozgósítására a klub jellegű parlamenti képviselőcsoportok alkalmatlannak bizonyultak; a sikeres kampányhoz

országos szervezetre, apparátusra volt szükség. A pártszervezetek a legtöbb európai országban a századforduló

körüli évtizedekben épültek ki.

Hogyan jöttek létre a modern tömegpártok? A pártok eredete, létrejöttük körülményei hatással voltak a kiépülő

szervezeti rendjükre, belső döntéshozatali rendszerükre, a tagság és pártvezetés viszonyára, valamint a párt és

más külső szervezetek kapcsolatára is. A modern tömegpártok eredetüket tekintve kétfélék: „parlamenten belül"

vagy „parlamenten kívül" keletkeztek.

(A parlamenten belül keletkezett pártok) A modern tömegpártok egy része eredetét tekintve honoráciorpárt vagy

káderpárt,1 azaz a választójog kiterjesztése előtti kor parlamentjeiben keletkezett. Ilyen az európai liberális és

konzervatív pártok többsége, mint például a brit Whig és Tory párt. A modern pártok keletkezésének három

lépcsője volt.

Az első az volt, amikor a képviselők laza csoportjai többé-kevésbé állandósultak, megszilárdultak. Ezek a

honoráciorpártok, amelyek a 18. század elejétől az 1870-es évekig jellemezték a brit, a 19. század elejétől pedig

a kontinentális politikát. A többnyire arisztokrata klánokat képviselő törvényhozási csoportosulásoknak nem

volt apparátusa, tagsága, s parlamenti csoportjára (mely gyakorlatilag maga volt a párt) a koherencia rendkívül

alacsony foka volt jellemző. Miután a megválasztásuk költségeiről a képviselők maguk gondoskodtak, a

frakciónak nemigen volt eszköze az egyes képviselők fegyelmezésére.

A második lépcsőben, a választások idején a képviselő vagy képviselőjelölt körül állandó támogatói kör,

„választási bizottság" jött létre egy-egy választókerületben. A helyi választási bizottságok kialakulása

közvetlenül kapcsolódott a választójog kiterjesztéséhez. Korábban (Angliában például az 1832-es választójogi

reform előtt) ilyesmire egyáltalán nem volt szükség, hiszen általában olyan kevés polgárnak volt választójoga

egy-egy választókerületben, hogy azok a képviselőjelölteket akár személyesen is ismerhették. A

választópolgárok számának növekedésével a jelölt és választói közötti személyes kapcsolat megszűnt, s így

szükségessé vált valamilyen közvetítő intézmény létrehozása, amely segítette a jelölteket a kampányban és a

korteskedésben. Ez különösen fontos volt az alsóbb osztályok pártjai számára. Mint több történelmi példa is

mutatta, amikor a választójogot radikálisan kiterjesztették, és nem volt kellő idő a pártépítésre, a szavazatok

nagy részét az eleve ismertséggel rendelkező társadalmi elit tagjai szerezték meg. Ahol a regisztráció nem az

állam feladata volt, ott a bizottságok szervezték meg az újonnan jogot szerzők választói névjegyzékbe vételét is.

A modern párt kialakulásának harmadik lépcsője az volt, amikor intézményes kapcsolat létesült egy párt

képviselőinek helyi választási bizottságai, valamint a képviselőcsoport között (Duverger 1964, xxiv-xxx). Az

országos pártiroda működése lehetővé tette, hogy a választásokon a párt már ne csak egymástól független

egyéni jelöltekkel, de egységes arculattal és pártprogrammal lépjen fel az egész ország területén. Sőt arra is mód

nyílt, hogy a pártközpont olyan körzetekben is választási bizottságokat hozzon létre és képviselőjelölteket

keressen, ahol korábban a pártnak nem volt képviselője.

A modern párt parlamenten belülről történő megteremtésének sajátossága volt, hogy az országos szervezet

kiépítése is a parlamenti képviselőcsoport, illetve a pártvezér ellenőrzésével és vezetésével történt. A kialakuló

pártszervezet fő funkciója a képviselőcsoport támogatása volt.

1A két kifejezés nagyjából ugyanarra a jelenségre vonatkozik, ezért a továbbiakban egymás szinonimáiként használjuk őket.

7. A pártok szervezeti formájának

történeti változása


A századforduló liberális és konzervatív pártjaiban a hatalmi súlypont a képviselőcsoportban volt. A párt

vezetése a tekintélyelvre épült. A parlamenti képviselőcsoport vezérét tekintették a párt vezérének. Például

Angliában a pártvezér személyét formálisan nem választották: az a képviselőcsoport mindenkori

legtekintélyesebb politikusa volt.

(A parlamenten kívül keletkezett pártok) A parlamenten kívüli gyökerekkel rendelkező pártokat általában olyan

korábban létrejött szervezetek hozták létre, amelyek eredeti tevékenységi területe a parlamenten és a

pártpolitikán kívül volt: egyesületek, szakszervezetek, egyházak és érdekcsoportok. Az 1920-as évek előtt ilyen

jellegű pártokat olyan társadalmi-politikai csoportok alapítottak, amelyeknek – választójoguk nem lévén – nem

volt parlamenti képviseletük. Ilyenek voltak a szociáldemokrata és munkáspártok, majd a kommunista pártok. A

brit Munkáspárt létrehozását például az 1899-es szakszervezeti kongresszuson határozták el annak érdekében,

hogy a szakszervezetek politikai képviselethez jussanak a parlamentben, ami azután 1906-ban sikerült is.

E pártok fejlődésének jellegzetessége, hogy általában tömegpárttá váltak, mielőtt bejutottak volna a

parlamentbe. E sajátosság politikai következménye volt a parlamenti képviselőcsoport gyakori alárendelődése a

parlamenten kívüli pártvezetésnek.

A választójog kiterjesztése nyomán a szociáldemokrata és munkáspártok berobbantak a parlamentbe, és az

1920-1930-as évekre a legtöbb nyugat-európai országban a parlamenti baloldal vezető pártjává váltak. A

parlamenten kívül keletkezett pártok másik nagy csoportját a katolikus (ritkábban protestáns) egyház, illetve a

világi egyházi szervezetek hozták létre: így a katolikus néppártokat, a keresztényszociális, majd a

kereszténydemokrata pártokat. A választójog kiterjesztésével ők a politikai centrum, illetve a jobboldal mérvadó

pártjaivá váltak az európai demokráciák egy részében.

A korai elitpátokhoz képest a tömegpártok minőségi változást hoztak. A tömegpártok kevésbé függtek konkrét

személyektől, vezetőktől, így sorsuk valamelyest függetlenné vált a mindenkori képviselőik sorsától.

2. 7.2. Különbségek a honorácior- és a tömegpártok szervezeti és társadalmi jellegzetességeiben

A 19. századi honoráciorpártok és a 20. századi modern tömegpártok közti eltéréseket elemezve Duverger a

káderpárt és a tömegpárt, Sigmund Neumann az egyéni képviselet és a társadalmi integráció modelljét állította

fel,2 de az eltérő címkék azonos valóságot takarnak.

Maurice Duverger mindenekelőtt a szervezeti különbségeket elemezte. A tömegpártok szervezeti alapegysége

az „alapszervezet". Az alapszervezet nem csupán igyekszik tagjai számát állandóan növelni, hanem megpróbálja

őket minél jobban bevonni a párt tevékenységébe, ezáltal is kontrollálva őket. A káderpárt alapegysége, a helyi

választmány inkább zárt, mint nyitott, soraiba kerülni általában csak ko- optálás vagy delegálás útján, befolyás,

pénz vagy presztízs révén lehet. Szemben a folyamatosan aktív alapszervezettel, a választmány alig több egy

kampány-előkészítő választási bizottságnál.

A tömegpártok alapegységei hierarchikusan épülnek egymásra, a káderpártok viszont a képviselőkhöz

kapcsolódó helyi választmányok laza szövetségéből állnak. Míg a tömegpártokban a tagok különösen fontosak,

hiszen az ő képviseletük és oktatásuk ad értelmet a párt létezésének, s ők is tartják el tagdíjukkal a pártot, a

káderpártok esetében gyakran még a tagok regisztrációja és a tagdíj intézménye is hiányzik. A káderpártok

pragmatikusak és flexibilisek, és elsősorban a konzervatív és liberális pártcsaládok tagjai, míg a tömegpártok

kifejezetten ideológiacentrikusak, céljaikban inkább merevek és radikálisak, és elsősorban szocialista vagy

kommunista irányzatokhoz tartoznak. Miután többnyire rendszerellenes pártokként indultak, tagságuk nem

kompromisszumokat, hanem konkrét szociális és kormányzati változásokat, vagy ha ez pillanatnyilag

elérhetetlennek látszott, a majdani változásokra való tudatos felkészülést, önépítést várt tőlük. A parlamenten

kívüli eredet és a forradalmi gyökerek hatottak a párton belüli erőviszonyokra is: félve a parlamenti légkör

korrumpáló erejétől ezek a pártok alárendelték a képviselőket a párt vezetőségének. Mivel a párt egy csoport

szervezeti megjelenítőjeként értelmezte önmagát, a pártfegyelem a csoporthoz való hűség morális szempontjai

szerint is alapvető követelménnyé vált.

Sigmund Neumann azt hangsúlyozta, hogy a pártok fokozatosan kiterjesztették közösségi szerepüket. Nem

korlátozva többé tevékenységüket a választások lebonyolítására, a pártok behálózták tagjaik egész életét. Ebben

2Neumann 1956, 395-421. Neumann a társadalmi integráció kategóriáját tovább bontotta a demokratikus (szocialista, katolikus) és a totális (bolsevik, fasiszta) integráció kategóriáira.




segítségükre volt hatalmas, összetett apparátusuk, melyet professzionális politikusok irányítottak, a perszonális

politizálást felváltva a racionális, célorientált politizálással (Weber 1989). Míg a 19. századi liberális pártok

alapvetően individuumokat képviselnek, addig a 20. századi tömegdemokráciák pártjainak feladata a nagy

társadalmi csoportok (munkásság, katolikusok stb.) társadalmi és politikai integrációja a demokratikus

rendszerbe. A pártok azáltal válhattak a társadalmi integráció intézményévé, hogy szatellitszervezetek – mint

például pártsajtó, szabadidő-egyesületek – révén a mindennapi élet szféráiba is behatoltak, s az egyének életét

így a „bölcsőtől a sírig" elkísérték. A társadalom nemcsak politikai, hanem oktatási, szórakozási, ismerkedési

célokra is használhatta ezeket a pártokat, a pártok pedig bölcsen kihasználták, hogy a társadalmi tevékenységek

megszervezésével egész közösségek lojalitását szerezhették meg.

Az alábbi táblázatban (7.1. táblázat) Neumann elemzését is felhasználva e két párttípus eddig elemzett

jellegzetességeit foglaljuk össze.

19. századi honoráciorpárt

káderpárt (Duverger)

egyéni képviselet pártja (Neumann)

korlátozott politikai terrénum

korlátozott politikai részvétel

a „párttagság" aktivitása a szavazásra korlátozódik

fő funkciója a képviselő'k szelekciója

a képviselőnek „szabad mandátuma" van

a párt csak egy választási bizottság

bázisa: „szabad rekrutáció" útján jön létre, társadalmilag „kötetlen"

konzervatív és liberális pártok

20. századi modern tömegpárt

tömegpárt (Duverger)

társadalmi integráció pártja (Neumann)

kiterjedő politikai terrénum a „civil szféra" területeire

részvétel kiterjesztése (általános választójog)

állandó tagdíjfizetés és aktív tagság

fő funkciója az osztályérdek-artikuláció és a képviselet

pártfegyelem, de facto kötött mandátum a pártvezetés irányába

a párt egy nagy szervezet, messze túlterjed a politikán

bázisa: osztály-hovatartozás alapján jön létre szocialista pártok

3. 7.3. A gyűjtőpártok

A második világháború utáni korszakban a régi stílusú, egyéni képviseletet megvalósító polgári pártok már

inkább a kivételt jelentették a pártpalettán. Azonban az 1950-es évektől a század első felében kialakult

tömegpártok is fokozatosan átalakultak: gyűjtőpártokká váltak. Felhagytak azzal a törekvésükkel, hogy a

választók tömegeit intellektuálisan, morálisan és szervezetileg is tartósan „magukhoz láncolják". A közvetlen

választási siker érdekében a választók szélesebb köréhez fordultak.




A 20. század első felében kialakult tömegpártok célja egy (osztály, réteg vagy vallási alapon) körülhatárolt

társadalmi csoportnak – minél mélyebben és szorosabban – a párthoz kötése volt. Amíg a választók elsősorban

társadalmi csoport-hovatartozásuk alapján szavaztak, az általa képviselt csoporttal intenzívebb, rendezettebb

kapcsolatot fenntartó párt választási esélyei is nagyobbnak látszottak.

Az erős és tartós politikai identitás kialakítását szolgálta a hívek többszörös szervezeti és közösségi köteléken –

nemcsak a párton, de a politikai családhoz tartozó érdek- és szabadidő-szervezeteken, valamint a párt által kínált

ideológián és világképen – keresztül történő magukhoz láncolása. Ez a határozott ideológiai, politikai és

szociális profil azonban akadályává vált annak, hogy a párt a saját klienskörén kívüli szavazók támogatását

megszerezze, hiszen a kívülállókat inkább taszította.

Más csoportok szavazatainak a megszerzéséhez enyhíteni kellett a határozott és bezárkózó szocialista vagy

katolikus profilon. A politikai versenynek ez az új stratégiája volt a „catch-all” párti vagy gyűjtőpárti stratégia.

A törésvonalak által lezárt választási piachoz illeszkedő tömegintegrációs párt céljai defenzívek voltak:

meghatározott jellegű tagságra igyekezett szert tenni, s őket erősen megfogni. Az újfajta pártok viszont

igyekeznek annyi támogatást összeszedni, amennyit csak lehet: inkább versenyeznek a piacon, mintsem hogy

igyekeznének azt leszűkíteni. A vezetők teljesítményének mércéje többé nem az, hogy mennyire azonosulnak a

párttal, hanem hogy mennyire járulnak hozzá az össztársadalmi célokhoz. A tagokra továbbra is szükség van, de

egyre inkább veszélyforrást is jelentenek a gyűjtőpárti imázs szempontjából.

A gyűjtőpárti stratégia elemei a következők (Kirchheimer 1966a, 177-200):

a) az ideológia szerepének csökkentése,

b) a felső pártvezetés pozíciójának erősítése

c) a párttagok szerepének csökkentése,

d) a specifikus osztály vagy felekezeti bázisra való orientáltság oldása és

e) a különböző érdekcsoportokkal és érdekszervezetekkel (pénzügyi és választási megfontolásból) történő

kapcsolatépítés.

A gyűjtőpárti stratégia kialakítását több tényező is motiválta.

Az egyik a párttal való azonosulás stabilitásának a csökkenése, aminek következtében a tömegpártok a

korábbinál már kevésbé számíthattak a biztos szavazatokra hagyományos bázisuktól. A második tényezőt olyan

társadalomszerkezeti és kulturális változások alkották, mint például a munkásság társadalmi részarányának,

valamint a vallásos népesség arányának a csökkenése. Ezek közül az első a szociáldemokrata, a második a

keresztény pártokat ösztökélte arra, hogy megpróbálják bázisukat a hagyományos szavazóikon túlra

kiszélesíteni. A harmadik tényező csak néhány országban – elsősorban Németországban, Ausztriában,

Olaszországban és Franciaországban – állt fenn. Ez a pártrendszer kontinuitásának az 1930–1940-es években

való megtörése volt.3 A többpárti demokrácia időleges felszámolása elszakította a pártok és szavazók között

korábban kialakult szálakat. 1945 után ezekben az országokban hirtelen egy nyitottabb politikai piac alakult ki.

Mindhárom tényező egy új „piaci" stratégia kialakítását motiválta: ez volt a gyűjtőpárti stratégia.

Nem minden pártból lett azonban gyűjtőpárt. Sem a tisztán regionális jellegű pártok, sem a szűk szakmai-ágazati

érdekkört képviselő pártok nem válhattak gyűj – tőpárttá. De nem váltak gyűjtőpárttá a szűk ideológiai profillal

rendelkező pártok sem, mint például a holland kálvinisták pártjai. Még az olasz Kereszténydemokrata Párt is

megőrizte katolikus karakterét, amely megakadályozta abban, hogy a választók antiklerikális rétegeihez közel

kerüljön.

Sikeres gyűjtőpártokká elsősorban a korábbi korszak nagy tömegpártjai váltak. Így a német

Kereszténydemokrata Unió, amely a hagyományos katolikus Centrum párti szavazók mellett a protestáns

szavazatokat, majd a kisebb szélsőjobboldali pártok szavazótáborát is megszerezte. A német Szociáldemokrata

Pártnak a gyűjtőpárti stratégiával az 1960-as évekre sikerült túljutnia a bűvös 30%-on. A gyűjtőpárti stratégia

alapozta meg az osztrák Szocialista Párt, a brit Munkáspárt, de a politikai palettán újonnan megjelenő francia

gaulle-ista párt, majd a szintén újjászervezett francia Szocialista Párt sikereit is.

7.1. táblázat - Tömegpárt és gyűjtőpárt 3 De ide sorolhatnánk a diszkontinuitás és a demokratikus átmenet későbbi példáit, Görögországot, Portugáliát és Spanyolországot is.




Tömegpárt Gyűjtőpárt

Funkció expresszív/integratív kormányzati/integratív

Cél tagság növelése szavazatok növelése

Szervezet erős gyenge

Szavazóbázis osztály, felekezet, réteg minden társadalmi csoport

Párt és bázisa közti kapcsolat erő's gyenge

Kampánytechnika pártszervezet tömegkommunikáció

Pártpreferencia alapja ideológia /identitás tematikus szavazás

Szavazói viselkedés párttal való azonosulás mérlegelő szavazat

Politikai tagoltság szegmentált homogén

Választási piac zárt nyitott

Domináns párttípus osztálypárt gyűjtőpárt

4. 7.4. A kis pártok reneszánsza

Az 1950-1960-as évek uralkodó gyűjtőpárti stratégiája sem általánossá, sem pedig örökké tartóvá nem vált. A

hagyományos tömeg-, illetve gyűjtőpártok mellett az 1970-1980-as években egy sor európai demokráciában új

pártok jelentek meg a politikai palettán. Többségük újbaloldali, zöld, regionális-etnikai, nacionalista vagy

szélsőjobboldali párt. Miközben a gyűjtőpárti stratégia átható sikerét a kis pártok hanyatlása, eltűnése jelentette

volna, a valóságban nőtt a pártok száma és a pártrendszerek fragmentációja. A párttal való azonosulás erejének

csökkenése és a növekvő szavazatingadozás haszonélvezőivé a gyűjtőpártok mellett az új kisebb rétegpártok és

választási pártok váltak. E jelenség egyik magyarázata éppen az, hogy a korábban intézményesült hagyományos

nagy pártok a gyűjtőpárti stratégiát alkalmazva egyre kevésbé tudták betölteni a politikai pártok expresszív

funkcióját (Wolenitz 1979, 4–28). A gyűjtőpártok a második világháború után kialakult jóléti konszenzust

képviselték. Az 1960-as évek végétől azonban egyre szaporodtak az e konszenzust a legkülönbözőbb

kiindulásból megkérdőjelező politikai csoportok. S mivel ezt az elégedetlenséget a gyűjtőpártok – éppen „catch-

all" jellegüknél fogva – nem „vállalták" és nem tudták kanalizálni, új, kisebb pártok jöttek létre a politikai

palettán. E kisebb pártok mindegyike valamilyen igen speciális, csak egy korlátozott kör számára fontos

politikai kérdést, konfliktust, érdeket vagy ideológiát tematizált, illetve fejezett ki.

5. 7.5. A választási-professzionális párt és a kartellpárt

A kortárs pártalakulatok leírására a klasszikus – és részben érvényüket vesztett – modellek mellett a

politikatudomány számos új típust dolgozott ki. Ezek közül az alábbiakban kettőt mutatunk be.

Panebianco (1988) a „választási-professzionális párt" modelljével kívánta leírni az elmúlt évtizedek trendjét.

Szemben a tömegpártokkal, melyeket a bürokrácia, az ideológia és a tagság központi szerepe, a „saját

választókra" való intenzív odafigyelés, a párttagok soraiból kikerülő, összetartó vezetői csapat jellemzett, az

újabb párttípusban a fizetett szakértők és a köztestületekbe beválasztott képviselők dominálnak, a vezetők

személyiségére és a konkrét kérdésekre (issue-kra) koncentráló választási kampányok a lehető legnagyobb

szavazói tábort célozzák meg, az anyagi hátteret az érdekcsoportok és az állami finanszírozás (nem pedig a

párttagok vagy a pártok kapcsolt szervezetei) teremtik meg.




Richard Katznak és Peter Mairnek, a másik modell megalkotóinak, tézise szerint az egykor a civil társadalmat

képviselő pártok ma már gyakorlatilag az állam részeivé váltak. Az általuk kartellpártnak nevezett új típus

szervezeti felépítését az állam szabályozza, az állam teremti meg pénzügyi hátterét, kampányát nagyrészt az

állam által meghatározott módon, a közszolgálati tömegkommunikációs csatornákon folytatja. A párton belül is

tovább erősödött a kormányzásban közvetlenül résztvevő csoport. Míg a tömeg- (integrációs) pártra az

expresszivitás (az ideológiai preferenciák következetes képviselete), a gyűjtőpártra és a választási-

professzionális pártra a szavazatorientáltság, a kartellpártra a hivatalorientáltság a jellemző (Wolinetz 1994).

Korábban a pártoknak saját „arcuk" volt, amihez az alapot a saját társadalmi bázis, a saját pénzforrás, a saját

kommunikációs hálózat, a saját ideológia és az ideológiailag homogén kormánykoalícióra való törekvés adta

meg. Ma már a kartell pártjai osztoznak az erőforrásokon, koalíciókötési szokásaikra, saját köreiken belül,4 a

promiszkuitás a jellemző (Mair 1994a; 1995; Katz–Mair 1995).

4 Vagyis a mérsékelt, együttműködő pártok körén belül.


8. fejezet - 8. A párt mint szervezet

1. 8.1. A pártok tagsága

(A párttagság: közvetlen vagy közvetett) A pártok szervezeti struktúrája és a tagsági viszony jellege gyakran

összefügg a pártok parlamenti vagy parlamenten kívüli eredetével. Amikor a 19. századi parlamentben létrejött

liberális és konzervatív képviselőcsoportok a választójog kiterjesztésének hatására elkezdték kiépíteni pártjuk

országos szervezetét, akkor ezzel az volt a céljuk, hogy hatékony választási gépezetet hozzanak létre. A liberális

és konzervatív pártokban – hagyományos politikai felfogásuknak megfelelően – az egyéni (vagy közvetlen)

párttagság intézménye alakult ki.

A parlamenten kívül keletkezett pártokat gyakran már létező szervezetek alapították a politikai (parlamenti)

képviselet elnyerése, illetve az ahhoz szükséges választási gépezet megteremtése céljából. A szociáldemokrata

és munkáspártok mellett ez a keresztényszocialista és kereszténydemokrata pártok gyakori jellegzetessége. Az

egyház intézményeinek a támogatásával mobilizálták a hívőket, valamint támaszkodtak a már létező katolikus

ifjúsági, kulturális és más szabadidő-egyesületekre és a keresztény szakszervezetekre.

Hasonlóan szerveződtek az agrárpártok. Az agrárszervezetek és szövetkezetek olyan szerepet játszottak az

agrárpártokban, mint a szakszervezetek sok szociáldemokrata pártban, vagy a katolikus egyesületek a

kereszténydemokrata pártokban (Duverger 1964, 6).

Sok munkás-, szociáldemokrata, keresztény és agrárpárt közös jellegzetessége – a fentebb mondottakkal

összefüggésben –, hogy nem vagy alig rendelkeznek egyéni tagsággal. E pártoknak nem egyéni tagjaik, hanem

tagszervezetei vannak, s e szervezetek tagjait a párt kollektív (közvetett) tagságának tekintik. Választások idején

a párt szavazóinak mozgósítását a tagszervezetek végzik, mint ahogy pénzügyileg is azok járulnak hozzá a párt

kiadásainak a fedezéséhez. S bár a kollektív tagság mellett idővel az egyéni tagság intézményét is bevezették, az

egyéni tagok aránya általában a teljes tagság kisebb része maradt.

A kollektív tagság jellemzi mindmáig a brit, az ír és a norvég Munkáspártot, valamint a svéd Szociáldemokrata

Pártot (szakszervezetek), a finn Centrumpártot (parasztszövetségek)1 és az Osztrák Néppártot (lásd az 8.1.

táblázatot). A kollektív tagság viszont ebben a körben sem általános szabály: a német Szociáldemokrata vagy

például az Osztrák Szocialista Pártnak egyéni tagjai vannak.

8.1. táblázat - A munkáspártok egyéni és kollektív tagsága (ezer főben)

Ország Év Egyéni tagság Teljes tagság

Anglia 1982 602 6282

Írország 1977 8 208

Norvégia 1976 93 143

Svédország 1977 kb. 300 1161

Forrás: Beyme 1985, 195.

(Taglétszám és szervezettség) A tömegdemokrácia kialakulásának évtizedeiben a párttagság volt a párt és a

szavazók közti kapcsolat egyik legfontosabb csatornája: a párttagság növelése ezért a választási sikerek egyik

kulcsa volt. A nagyobb taglétszám fontos erőforrást jelentett a párt számára választások idején, amit a szavazók

mobilizálására használt fel. A huszadik század első felében – amikor a tömegkommunikáció még jóval kevésbé

jutott el az emberekhez és kisebb hatást gyakorolt rájuk – a leginkább tagjai révén tudott kommunikálni a

szavazópolgárokkal. A taglétszám növekedésének „multiplikatív" hatása volt az elért szavazatokra.

1A teljes tagság 61%-át adják (Beyme 1985, 171-172).

8. A párt mint szervezet


Európa nagyobb lélekszámú demokráciában milliós taglétszámmal bíró pártok alakultak ki. Az 1920–1930-as

években a brit konzervatív pártnak 2 millió, a német szociáldemokrata pártnak 1 millió körüli, az osztrák

szociáldemokrata pártnak félmillió feletti volt a taglétszáma. A svéd szociáldemokrata párt létszáma az 1920-as

évek elején csak 150 ezer körül volt, de folyamatosan növekedett, és az 1970-es évek közepén elérte az 1 milliót

(Beyme 1985, 176-177).

A pártba való belépés és az ott kifejtett aktivitás motivációi különbözőek lehetnek. Az egyik az ideológiai

tényező: a párt eszméivel, értékvilágával, programjával való nagyfokú azonosulás. Egy másik motiváló tényező

az érdek, az anyagi vagy pozicionális előnyhöz jutás.

A sikeres párt nemcsak a saját anyagi eszközeivel, hanem az állami javakkal is motiválhatja támogatóit. A

„zsákmányrendszer" klasszikus példája az amerikai pártpolitika, ahol, paradox módon, nem is létezik formális

párttagság.2

A politikai patronázs az egyes európai demokráciákban eltérő mélységben épült ki. Olaszországban,

Görögországban és Ausztriában tömeges méreteket öltött, de virágzik Franciaországban, Belgiumban,

Írországban, s az NSZK-ban is van némi szerepe. A politikai patronázsrendszerben komolyabb állami és

„félállami" közhivatali pozíciókhoz többnyire csak pártkapcsolatokkal lehet hozzájutni (Beyme 1985, 172-173;

Gallagher–Laver-Mair 1992).

Tehát a hatalom, státus, anyagi juttatások stb. (az ún. materiális ösztönzők) szerepe az elitek és klienseik

esetében jól követhető. Az egyszerű tagok, támogatók esetében viszont a pártok nyújtotta kisebb-nagyobb

szolgáltatások, valamint szabadidő-eltöltési lehetőségek inkább csak megerősítik a kollektív ösztönzők

(identitás, ideológia) hatására kialakult részvételi készséget.

Az ideológia „karbantartását" követeli meg a szervezeti racionalitás szempontrendszere is. Az erős ideológiai

háttérrel rendelkező pártok spórolhatnak a drága materiális ösztönzők terén. Az ideológia segít a szervezet

identitásának fenntartásában és eltereli a figyelmet a patronázsrendszerről is. A párthoz tartozás persze még az

ideológia által motivált tagok előtt is megcsillantja a nagyobb befolyás, a kormány részéről való előnyösebb

bánásmód, az információkhoz és a szolidaritási hálóhoz való hozzáférés reményét.3

A kollektív ösztönzők által motivált tagok korlátozzák az elit mozgásterét, hiszen miattuk nem váltogathatja a

párt a pillanatnyi érdekeinek megfelelően a programját, de egyben biztosítják az elit stabilitását, amennyiben

ezek az aktivisták általában tisztelik a vezetőket, akikben a szervezeti identitás megtestesítőit látják. Azok a

tagok, akik maguk is vezetővé kívánnak válni, ambícióikkal potenciális fenyegetést jelentenek az elit számára,

de ők általában kisebbségben vannak.

(A tagok szerepe) A pártok egyszerre bürokratikus struktúrák, amelyekben a kontinuitásnak, a hierarchiának és

a stabilitásnak alapvető szerep jut, és önkéntes társaságok, amelyekben a tagok szabad akaraton alapuló

együttműködése jelenti a működés alapját (Panebianco 1988, 10). A pártokban a hierarchia gyakran kevésbé

egyértelmű, mint a cégek vagy a hivatalok esetében. A demokratikus elvet követő pártalkotmányok és a

pártverseny természetéből fakadó igények (gyors reagálás, a népszerűbb politikusok előtérbe helyezése stb.)

eltérése miatt az informális és formális rangsorok gyakran eltérnek egymástól.

A kezdeti elitpártok gyakorlatilag vezetőkből álltak, így esetükben tagokról nem is igen lehet beszélni. A

tömegpártban a vezetők a tagság támogatásából származtatták legitimációjukat, még ha a gyakorlatban

igyekeztek is korlátozni a tagok befolyását. A későbbiekben azonban a vezető politikusok személyiségére

fókuszáló kampánytechnikák és a bőkezű állami támogatás megerősítette a vezetőségnek a tagsággal szembeni

pozícióit. Csökkent a pártszervezet és a párttagság szerepe a pártok és választóik kapcsolatában. A

hagyományos stílusú kampányokban számos aktivistára van szükség. Ezekben a kampányokban a szórólapok

osztogatása, a házról házra járva agitálás és a tömeggyűlések a legfontosabb elemek, amelyeket kiegészítenek a

plakátok és az újsághirdetések. A választás napján az aktivisták bekopognak a támogatókhoz, hogy

emlékeztessék őket kötelességükre (Butler-Ranney 1992). Bár, a közhiedelemmel ellentétben, számos országban

ma is fontos szerepük van ezeknek a hagyományos elemeknek, az elektronikus sajtó, a professzionális,

iparszerűen lebonyolított választási kampányok révén a pártok vezetői már közvetlenül tudnak „üzenni"

választóiknak. Míg a hagyományos stílusú kampányokban az aktivistáknak nagy befolyásuk van arra, hogy

hogyan jelenik meg a párt a társadalom előtt, a modern stílusú kampányokban a központi apparátusnak, a

2 Az amerikai elnök összességében több tízezer közszolgálati pozíció felett rendelkezik. Az 1972-es választások után Nixon elnök például a

lehetséges 116 nagyköveti posztból 36-ra nem karrierdiplomatát nevezett ki (közülük 23 jelentős összegeket adományozott a Republikánus

Párt kasszájába - Beyme 1985, 172). 3Az ösztönzők szerepéhez lásd Enyedi 1995.



kutatásoknak, a marketingtechnikáknak és a pártvezérnek jut a főszerep. Ugyancsak csökkent a tagság által

befizetett tagdíjak szerepe a párt bevételeiben, különösen a pártok állami finanszírozásának bevezetése óta.

A tagok szerepének folyamatos csökkenése azonban megtorpanni látszik a legutóbbi időkben. Közvetlenül a

tagok kezébe adni a programalkotást, a jelöltkiválasztást vagy a koalíciókötési stratégia kialakítását túl nagy

kockázatnak tűnik a legtöbb párt számára, de a hierarchikus társadalmi viszonyok visszaszorulása, a

középosztályosodás és a hozzá kapcsolódó új, politikusabb igényű tagság kialakulása (ami azzal is összefügg,

hogy a pártok megszűntek szociális, szórakoztató központok lenni) arra készteti a pártokat, hogy komolyabban

vegyék tagságukat. Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt a zöld és újbaloldali pártokat érdemes megemlíteni.

De Ruud Koole (1994) például egy új általános párttípus, az ún. modern káderpárt felbukkanásáról tudósít,

melynek egyik lényeges eleme az alacsony tagsági szint mellett éppen az erőteljes belső (formális) demokrácia,

a tagsági akarat figyelembevétele.

Sokak szemében a tagok nagy száma és sokrétű társadalmi összetétele továbbra is legitimálja a pártokat, de

szükség van rájuk jelöltekként is, és a belső hatalmi küzdelmekben továbbra is alapvető erőforrást jelentenek. A

párttagok lojális szavazók, továbbá olcsó munkaerők és fontos pénzügyi források, ha nem is a korábbi

mértékben (Scarrow 1994). A tagság általános leértékelődésének akadályát képezheti, ha a pártoknak kevés a

pénzük, ha drága a médiához való hozzáférés, ha a választási kiadásokat erősen korlátozzák, ha a helyi

választások különösen fontosak vagy ha a helyi politikai kultúra nem tolerálja a felülről, nagy pénzen vezényelt

kampányokat (Ware 1987). A tagokon keresztül a párt kapcsolatba kerül a legkülönbözőbb kommunikációs

hálózatokkal, információkat kap a különböző társadalmi szektorokból és az üzenetét is könnyebben eljuttathatja

egyik vagy másik társadalmi csoporthoz. Az aktív tagok növekvő létszáma javíthatja a vezetőség

kiválasztódásának a feltételeit is (Sjöblom 1968, 185).

Amennyiben a pártvezetés meg kívánja akadályozni a tagok elvándorlását, felajánlhat számukra döntéshozói

jogköröket, párton belüli hivatalokat (a pártvezetői, választási jelölti tisztségeket fenntartva a régi párttagoknak),

és erősítheti a vezetőség számonkérhetőségét (Strom 1990b, 579).

A választási kampány megszervezhető párton kívüli szolgáltatók segítségével is, és az utóbbi évtizedek

fejleményei alapján megállapítható, hogy a professzionális „politikai beszállítók" jelentős teret nyertek.

Azonban a pártok sajátos hagyományokat, elkötelezettségeket és kultúrát is hordoznak. Azok a

kampányszervezők, akik nincsenek bensőséges viszonyban a párt múltjával és aktivistáival, veszélyeztethetik a

párt hitelességét, valamint a hosszú távú működéséhez szükséges érzelmi tartalékokat. A pártok végül azért is

részesítik – még ma is – előnyben a párton belülieket a kampányszervezésben, mert rendkívül nehéz mérni a

szolgáltatók valóságos hozzájárulását a választási eredményekhez. Az üzleti alapon, „külsősökkel" folytatott

kampányok magas tranzakciós költségei tehát arra ösztönzik a pártvezetőket, hogy lehetőség szerint „cégen

belül" találjanak vállalkozókat a kampánymunkára. Mindezek következtében a jelölt és a PR-cég

együttműködésére redukált választói vállalkozás – bár nem teljesen ismeretlen – ritka (Strom-Svasand 1996).

A tagsággal járó kötelezettségek és privilégiumok pártonként eltérnek. Bizonyos pártokba nehéz bekerülni

(például hosszú próbaidő van), és a tagokkal szemben magasak a követelmények (aktivitás, tagdíjfizetés), míg

másokban a minimális kötelezettségek elmulasztását is elnézik. A jogok kiterjedhetnek a minden szintű

döntéshozatalban való részvételre és a legkülönbözőbb szolgáltatások igénybevételére, de sok esetben a

kongresszusi küldöttre való szavazásra szűkülnek le. A kommunista pártok (magas követelmények, kevés jog)

és a zöld pártok (minimális követelmények, kiterjedt jogok) alkotják ezen a téren a két ellentétes pólust

(Scarrow 1994).

(Taglétszám és szervezettségi szint) A század első fele, a tömegpártok korszaka, a pártok taglétszámának

robbanásszerű növekedését hozta. A taglétszám általános növekedése a század közepén lelassult, majd az 1960-

as években megállt. Azóta a tendencia a csökkenés, illetve a stagnálás.

Egy párt szavazóinak szervezettségi szintjét a párt tagjainak és szavazóinak arányával lehet mérni.4 Az 1990-es

években száz felnőtt állampolgárból nyolc volt tagja valamelyik politikai pártnak (lásd az 8.2. táblázatot). Kelet-

Európában ennél kisebb számokat találunk. A párttagság aránya azonban országonként és pártokként igen eltérő,

az illető párt szavazóinak számához viszonyítva általában 2 százaléktól 50 százalékig terjed.

Európában Máltán találjuk a legtöbb párttagot, majd minden harmadik felnőtt állampolgár tagja a két párt

valamelyikének. Az elmúlt időszak jelentős visszaesése ellenére Ausztria a második, ahol még mindig az

emberek közel ötöde rendelkezik tagkönyvvel. A párttagoknak azonban mintegy négyötöde passzív.

4 Bár Bartolini (1983, 189) és nyomában sokan mások a tagság és az összes választó összevetését látta értelmezhetőbbnek.



8.2. táblázat - A párttagok aránya a választójogú népességen belül az 1990-es években

(%-ban)

Az elmúlt

évtizedek trendjei

Ausztria 19 (18) csökkenő', 1980-

ban még 28%

volt

Belgium 7 (6) lassú csökkenés

az elmúlt két

évtizedben

Dánia 5 (5) csökkenő', a

hatvanas években

még 20% fölött

volt

Egyesült

Királyság 2 (2) csökkenő', most

az ötvenes évek

szintjének

harmada

Finnország 11 (10) csökkenő', 1980-

ban még 16%

volt

Franciaország 2 (2) változatlan

Görögország 7 (7) kétszerese a

hetvenes évek

szintjének

Hollandia 2 (2) felére csökkent

1980 óta

Izland 17

–

Írország 4 (3) enyhe csökkenés

az elmúlt két

évtizedben

Luxemburg 10

–

Málta 30

drámai növekvés

a nyolcvanas

években, azóta

stagnál

Norvégia 7 (7) felére csökkent

1980 óta

Németország 3 (3) csekély változás a

hatvanas évekhez

képest



Olaszország 4 (4) csökkenő, 1980-ban még 10% volt

Portugália 5 (4) csekély növekedés 1980 óta

Spanyolország 3 (3) csekély növekedés 1980 óta

Svájc 6 (6) -

Svédország 7 (6) lassú csökkenés az elmúlt húsz évben

Csehország (4)

Lengyelország (1)

Magyarország (2)

Szlovákia (4)

Átlag 8 (5)

Forrás: Gallagher–Laver-Mair 2000, 275. A zárójeles adatok 1998–2000-re vonatkoznak, forrásuk Malr-Blezen

2001, 9.

A párttagság csökkenése nemcsak országos bontásban, hanem a pártcsaládok szintjén is megfigyelhető (lásd a

8.3. táblázatot). Ugyanakkor az is látható, hogy az ötvenes évek óta egyes pártcsaládok (etnikai,

szélsőjobboldali, zöld) valamelyest növelték tagjaik létszámát. Ez sem ellensúlyozhatta azonban a hagyományos

pártok több százezres veszteségeit. A párttagság csökkenése még jelentősebb, ha figyelembe vesszük, hogy

időközben a választásra jogosult népesség száma jócskán megnőtt.

8.3. táblázat - Különböző típusú pártok átlagos tagsága Nyugat-Európában (abszolút

számok ezerben)

1950 1990

Keresztény 368 304

Etnikai 48 76

Agrár 154 131

Szocialista 810 602

Kommunista 418 135

Liberális 57 44

Konzervatív 629 226

Szélsőjobboldali - 135

Zöld - 7



Forrás: Lane-Ersson 1999, 105.

(Milyen tényezőkkel áll összefüggésben a szervezettségi szint?) 1. A párttagság szervezettségi szintje a párt

belső szervezetével áll leginkább összefüggésben. Azoknál a pártoknál a legmagasabb, amelyek kollektív

tagsággal rendelkeznek.

2. Kisebb mértékben ugyan, de a pártok ideológiai karakterének is van szerepe. Minél zártabb ideológiailag egy

párt, annál magasabb a szervezettségi szintje, illetve annál kevésbé tud – ideológiailag elkötelezett tagjain kívül

– vonzást gyakorolni a választókra. Részben ennek köszönhető, hogy a baloldali pártoknak általában magasabb

a taglétszáma és a szervezettségi szintje, mint a polgári pártoknak.

3. Megjegyzendő, hogy bár a taglétszámot általában politikai erőforrásnak tekintik, az adatok szerint a pártok

taglétszáma és választási eredménye között nincs közvetlen összefüggés. A párttagság növekedése nem annyira

a szavazatok növekedését segíti elő, mint inkább stabilizálja a párt helyzetét váratlan visszaeséssel, illetve új

politikai versenytárs kihívásával szemben.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a tagok számának csökkenése mindenekelőtt társadalmi változásokkal

függ össze. A szabadidő-eltöltés lehetőségei megnőttek, a jóléti és oktatási szolgáltatásokat az állam biztosítja, a

sérelmeket a jogrendszer orvosolja. A másik tényező a politikusok tagságigénye, amely mindenekelőtt azzal

függ össze, hogy mennyire sikerült alternatív erőforrásokra (állami támogatás, média stb.) szert tenniük.

2. 8.2. A pártszervezet jelentősége

A pártok szervezetek, vagyis rájuk is érvényesek mindazok a törvényszerűségek, amelyek általában a

szervezeteket jellemzik. A szervezeti működés logikája gyakran többet segít a pártok viselkedésének

megértésében, mint a választói bázis karakterének vagy a hivatalos programnak az ismerete.

A pártapparátus egyik fő feladata az ösztönzők párton belüli elosztása. A hatékony kollektív cselekvést lehetővé

tevő ösztönzőrendszer egyik a kulcseleme a párthierarchia, a hivatal. A hierarchia teszi lehetővé az intenzívebb

elkötelezettség magasabb pozícióval való megjutalmazását, s a státus és az elkötelezettség közti korreláció

biztosítja a vezetők felelősségre vonhatóságát. Egy bizonyos ponton túl azonban nincs lehetőség a hierarchia

további differenciálására. A túl sok pozíció „szimbolikus inflációhoz" (Panebianco), a pozíciók

elértéktelenedéséhez vezet. Akik nem kaphatnak státust, azokat más módon, egyéb típusú ösztönzőkkel kell

jutalmazni. A külön, kompenzatív jutalmazás már csak azért is indokolt, mivel a hierarchia létrejöttével a

státushoz nem jutó csoporttagok helyzete relatíve romlik.

A kompenzatív ösztönzők egyik legfontosabbika a presztízs. A pártapparátusnak és pártsajtónak egyik elsőrendű

feladata éppen a „dicsőséglisták" elkészítése, a csoport tudomására hozandó, hogy ki mennyiben járult hozzá a

közös cél eléréséhez. Az aktív részvétel, az esetleges materiális ösztönzőkön túl, a passzív társak tiszteletével

„fizetődik" ki.

Ahogy tehát már az első fejezetben is utaltunk rá, anyagi, szolidáris és ideológiai alapú ösztönzőkről egyaránt

beszélhetünk. A pártélet résztvevői a szolidaritást, a közösségi összetartozás érzését is megtapasztalják. A

materiális ösztönzők erősítik a lojalitás érzését, az együttlétek érzelemgazdagsága és emelkedettsége pedig

diszkréten elrejti az anyagi kielégülést.

Kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy a választási szereplésben is fontos szerepe van a pártszervezetnek:

puszta jelenlétének, láthatóságának is jelentős propagandahatása van. Egy ország alapszervezetekkel való

behálózása az adott párt erejét demonstrálja, s segíti az állampolgárokat abban, hogy szimpátiájukat nyilvánosan

vállalják. A pártszervezet további feladatai közé tartozik az információgyűjtés és a támogatókkal való

folyamatos kommunikáció is. Speciális erőforrássá léphet elő a kiterjedt szervezeti háló, ha az államapparátust

vagy a központi médiát az ellenérdekű fél dominálja.

3. 8.3. Szatellitszervezetek

A pártok körüli szatellitszervezeteknek5 ugyancsak kiemelt szerepük lehet a szelektív javak szétosztásában. A

pártbeli hivatalokból és státusokból kimaradtak a párthoz kötődő szervezetekben kaphatnak tisztséget.

5Bővebben lásd Enyedi 1995.



A pártközeli egyesületek hálózata olyanokat is a párt vonzáskörzetében tart, akik tagként nem vállalnák a pártot

– vagy azért, mert csak a párt céljainak egy részével értenek egyet, vagy azért, mert a tagsággal járó terhektől

húzódoznak (Duverger 1964, 106-107). Így ezek a szervezetek egy politikai cél formálisan nem politikai

eszközeiként a pártpropaganda hatékony terjesztőivé válhatnak.

Különösen nagy a szatellitszervezetek jelentősége ott, ahol az állami újraelosztás területére is behatolnak, és

maguk juttatják el az adott szubkultúra tagjaihoz az oktatás, egészségügy vagy a szociális gondoskodás

„termékeit".

A párthoz informálisan kötődő szervezetek révén a párt sokkal inkább befolyásolni tudja a társadalmi vitákat,

illetve azt, hogy mikor, milyen témák jelenjenek meg össztársadalmi problémaként. Hiába sikerül egy pártnak a

politikai hatalmat megszereznie, gyakran attól kell tartania, hogy döntéseit a társadalom egyéb szféráiban

domináns helyzetben levők sikerrel fogják opponálni. Ezért a társadalmi befolyás növelésére törekvő politikusi

csapatoknak legalább olyan fontos lehet a szűken vett pártpolitikán kívüli szférákban „hegemóniára" jutni, mint

magát a kormányhatalmat megragadni. A társadalmi hegemónia pedig nem teremthető meg a mindenütt ott lévő

szatellitszervezetek nélkül.

A pártot és szatellitszervezeteit a kölcsönös szolgáltatások sokasága teszi életképes egységgé. A pártok nagyobb

politikai befolyást és állami támogatást szerezhetnek a hozzájuk kapcsolódó egyesületek, egyetemek vagy

kiadók számára, míg ez utóbbiak megszólalási lehetőséget biztosíthatnak a választási kampány során, vagy a

párt által törvényesen nem elérhető anyagi forrásokat kínálhatnak fel. Az állam által a pártszférának juttatott

pénzek egy része a pártok szatellitszervezetein (például oktatási intézményein) keresztül áramlik a pártokhoz.

Összefoglalva: a szatellitszervezetek által betöltött legfontosabb funkciók a szocializáció, a propaganda, a

pénzügyi háttér biztosítása, a párt képviselete a pártrendszeren kívüli szférákban, valamint a nyílt

pártpolitizálástól húzódozók mobilizálása és ellenőrzése.

4. 8.4. Szervezeti típusok

A pártok alapegységei általában a területi vagy igen ritkán az üzemi alapszervezetek, illetve a párttól függetlenül

is létező érdekszervezetek. Találunk példát tematikus, a párttagok érdeklődési köre alapján szerveződő

alapszervezetekre, valamint internetalapú alapszervezetekre is.

a) Az egyéni tagsággal rendelkező pártok alapegységei általában a területi elven épülnek fel. Azokban az

országokban, ahol egyéni választókerületi rendszer működik, a területi szerveződés a választókerületekkel esik

egybe. Az arányos választási rendszerű országokban a választókerületek jóval nagyobb területi egységet

képeznek, s ezért nem váltak a párttevékenység valódi alapegységévé.

b) A kommunista pártok sajátossága, hogy munkahelyi alapszervezetekből, sejtekből építkezik. Az 1970-es

években a Francia Kommunista Párt 611 000 tagja például 26 099 sejtnek volt a tagja, bár közülük csak 9558-at

lehetett klasszikus üzemi alapszervezetnek tekinteni. Franciaországban kommunista hatásra a Szocialista Párt,

sőt a gaulle-isták is üzemi sejtek szervezésébe kezdtek. 1976-ban a szocialisták mintegy 1000, a gaulle-isták

2000 sejttel rendelkeztek. A sejt mint pártalapszerve- zeti forma azonban a mai kommunista pártokban sem

általános már.

c) A kollektív tagsággal rendelkező pártok alapegységei azok az (érdek-) szervezetek, amelyekre a párt épül. Az

érdekszervezetek és a párt közötti kapcsolat szorossága eltérő lehet. Az integráció legmagasabb foka akkor jön

létre, amikor 1. a szervezetek tagjai automatikusan a párt tagjai is egyben, és 2. vezetői tisztségüknél fogva

automatikusan képviselve vannak a párt vezető testületeiben.

A brit Munkáspártban még a nyolcvanas években is a szavazatok 89%-a nem egyéni tagok, hanem a

szakszervezetek küldötteitől származott az éves kongresszuson. Az országos választmány 28 tagjából 18-at

ugyancsak a szakszervezetek jelöltek. A szakszervezeteknek így döntő szavuk volt a kongresszus által

hivatalosan elfogadott pártprogram és az országos végrehajtó bizottság (a parlamenten kívüli pártszervezet

vezetése) megválasztásában is.

A szakszervezetekkel való kapcsolat a továbbiakban is fennmaradt, de egyre konf- liktusosabbá vált – a

hetvenes évek végén lényegében a sztrájkok miatt bukott meg a munkáspárti kormány –, és végül formálisan is

meglazult. A szakszervezetek tömbszavazatai ma már nem határozzák meg a Munkáspárt irányvonalát vagy

vezetőinek személyi összetételét. Tagjaik véleményének megfelelően, a szakszervezetek immár megoszthatják

szavazataikat a különböző alternatívák között. A választmányt pedig az egy ember egy szavazat elve alapján



választják. Míg egykor a pártot szinte kizárólag a szakszervezetek tartották el, a kilencvenes évekre már cégek,

üzleti körök és gazdag magánszemélyek biztosították a pénzügyi háttér nagyobb részét. 1983-ban a pártközpont

bevételeinek 96%-a, 1997-ben 40%-a származott a szakszervezetektől (Webb 2000, 166). A szakszervezetek és

a baloldali pártok közötti kapcsolatok szorossága tekintetében Nagy-Britannia az európai lista elejéről annak

végére került.

A pártok szervezeti felépítése igen sokszínű. Az alapszervezetek vagy alapegységek és a párt országos

szervezeti szintje között általában van valamilyen területi vagy regionális szervezeti lépcső. Országos szinten a

pártok legfontosabb intézménye általában a tagokat (vagy tagszervezeteket) képviselő kongresszus (aminek

sokféle elnevezése lehet), a kongresszus által választott vezető testület és végül a párt operatív irányítását végző

egyszemélyi vezető (pártelnök vagy/és főtitkár). Az operatív vezetés és a kongresszus között található sok

pártban a küldöttekből, középvezetőkből álló országos tanács vagy választmány, melynek elsőrendű feladata az

országos elnökség beszámoltatása. A pártszervezettől általában független a parlamenti képviselőcsoport és

annak vezére. E testületek között a formális és informális hatáskörök, döntési jogkörök pártonként eltérően

alakulnak. Befolyással bírhat a döntésekre a párt központi apparátusa vagy kormánypártok esetén a kormány is.

Egy széles körű komparatív vizsgálat szerint a pártszervezeteket jellemző tulajdonságok felfűzhetők két,

egymástól független dimenzióra: a strukturális differenciáltság és a hatalmi centralizáltság dimenzióira (Janda

1980). A baloldali orientáció valószínűsíti a centralizáltságot, a fegyelmet és a parlamenten kívüli eredetet.

A szervezetszociológiai irodalomra támaszkodó kutatások mindenekelőtt a pártok szervezeti komplexitására

koncentrálnak. A helyi és regionális pártirodák száma és felépítése, a párt alrendszereinek kifejlettsége, a párt

kapcsolatainak jellege a párthoz közel álló szervezetekhez, a tagok tevékenységének koordináltsága, sűrűsége,

valamint a tagok jogai és kötelességei tükrözik, hogy egy adott párt mennyire képes a szavazók ellenőrzésére,

izolálására és hogy a tagokra, a választókra vagy az államra koncentrál-e elsősorban.

Panebianco (1988) szerint mindenekelőtt az jellemez egy pártot, hogy mennyire rendszerszerűen épül fel és

mennyire autonóm. Az erősen intézményesedettpártokat mindkét tulajdonság jellemzi: rendszerszerűek és

autonómok. Autonóm szervezetek esetében a vezetőket a tagok soraiból rekrutálják, a döntéshozatali folyamat

centralizált és bürokratizált, az írott és valóságos működési szabályok egybeesnek. A magas fokú autonómiát a

pártközpontnak a párt képviselői, a szatellitszervezetek és a többcsatornás pénzügyi háttér feletti kontrollja

biztosítja. Az autonóm párt nem függ a más intézmények által kontrollált forrásoktól és identitása,

szervezetének határai élesen elkülönítik egyéb szervezetektől (például a társutas szakszervezetektől).

Az erős rendszerrel bíró párt nem tűr meg önálló forrással rendelkező csoportokat saját keretein belül, a létező

szervezeti alapegységeket szorosan összekapcsolja és a központból koordinálja. Az intézményesedettség fokát

jelzi a központi apparátus fejlettsége: a centralizáltság és bürokratizáltság, a szervezeti struktúra homogenitása

(például a helyi szervezetek szerkezetének azonossága), a pénz beáramlásának egyenletessége, a hivatalos és a

valóságos hatalmi struktúra egybeesése. Erősen intézményesedett pártban a felemelkedés egyetlen útja a

központnak (nem pedig valamely rivális frakciónak) való megfelelés, s a párton kívülről hozott erőforrások

(gazdagság, civil presztízs stb.) ebben az esetben keveset számítanak. Ezzel szemben a kevéssé

intézményesedett pártok vezetősége megosztott, a párton belüli csoportok szervezettebbek, mint maga a párt.

Panebianco, egyetértve Weberrel, az alapítás pillanatának körülményeit tekintette döntőnek egy intézmény

életében. Modellje alapján megkülönböztethetünk olyan pártokat, amelyek egy aktív, helyi szervezeteket életre

hívó központ tevékenysége nyomán keletkeztek (behatolás), az olyanoktól, amelyek a már korábban is létező

szervezeti egységek szövetségeként jöttek létre (diffúzió). Az első inkább a konzervatív és kommunista pártokra,

míg az utóbbi a szocialista és vallási pártokra jellemző. Ugyancsak meghatározza a párt karakterét, hogy létezik-

e egy olyan külső intézmény („szponzor”),amelytől a párt függ (vagyis, hogy külső vagy belső legiti- mációjú-e

a párt) és hogy dominálja-e a pártot egy karizmatikus vezető.

Mindezeknek az eredettel kapcsolatos körülményeknek hatásuk lesz az intéz- ményesedettségfokára. A

behatolásos eredet erős intézményesedettséget fog eredményezni, mert az alapító elit kontrollálja a

pártformálódást, diffúzió esetén viszont az alapító elitek egymással való vetélkedése gyenge

intézményesedettséget eredményez. A külső legitimációjú pártoknak gyenge a szervezettsége, hiszen a szponzor

intézménynek nem érdeke a párt autonómiája, kivéve ha a szponzor külföldi (például a kommunisták esetében a

Komintern). Ez utóbbi esetben a szponzor is érdekelt abban, hogy a párt elzárkózzon környezetétől, hiszen így

szoríthatja minimálisra az adott ország többi intézményének a befolyását. A karizmatikusvezető érdeke az

intézményesedés lassítása, de ha végül megindul a folyamat (például a vezér halála után), az egyszemélyi

vezetési minta elősegíti az erősen centralizált struktúra kialakulását. Végül pedig a politikai rendszerben



elfoglalt hatalmi pozíció is hatással van az intézményesedésre. Amennyiben egy párt hegemón pozícióban van,

az intézményesedéssel együttjáró zárt identitás kialakítása nehezebb és kevésbé szükséges (Panebianco 1988).

Ha a pártok kevéssé intézményesedettek, kiszámíthatatlanabb a politika, a jelentős erőforrásokkal bíró

lobbicsoportok befolyása megnő, meghatározóvá válik a vezető politikusok személyisége, csökken az

elszámoltathatóság lehetősége, a kormánnyal való elégedetlenség könnyen utcai politizálásba torkollik és

növekedhet a korrupció (Mainwaring-Scully 1994). Ugyanakkor a túlzott centralizálás sérülékennyé teheti a

pártokat, hiszen ebben az esetben a párton belüli elégedetlenek kénytelenek szakítani a párttal. Egy kilenc

európai pártot elemző vizsgálat azt mutatta, hogy amennyiben a koalíciós tárgyalások konfliktushoz vezettek

egy párton belül, akkor a centralizált pártok válságba kerültek és csökkent alkupotenciájuk (elvesztették

esélyüket a kormányra kerülésre), míg a lazább szervezettségű pártok képesek voltak a sikeres tárgyalások

folytatására (Maor 1998, 146).

A pártok koherenciáját a Duverger (1964) által elemzett okokon (parlamenten kívüli eredet, centralizáltság,

baloldali ideológia) kívül a kormányzati rendszer, a hatalmi ágak egymáshoz való viszonya és a választási

rendszer is befolyásolja. Ahol az elnöki intézmény vagy a parlamenti bizottságok fontos szerepet töltenek be,

ahol a képviselőjelölteknek saját forrásaik vannak (például azáltal, hogy az állam a frakció helyett inkább a

képviselőket és a bizottságokat támogatja) és a választási rendszer lehetővé teszi a jelöltek párton belüli

rivalizálását, ott gyengébb a pártfegyelem.

A pártszervezet három fő komponensre bontható fel: a kormányzatban és a törvényhozásban dolgozók által

alkotott közhivatali pártra (party in public office), a tagokból, kongresszusból, alapszervezetekből álló tagsági

pártra (party on the ground) és a vezetőkből és az apparátusból álló pártközpontra (party in central office). A

pártnak ez a három „arca" eltérő erőforrásokra támaszkodik, eltérő lehetőségekkel rendelkezik. A közhivatali

párthoz tartozókat hivatal és patronázs, a tagsági párthoz tartozókat viszont inkább cél- és szolidáris ösztönzők

motiválják. A pártközpont gyakran az előző két alrendszer vetélkedésének a csatatere, hiszen benne a tagsági

párt képviselői és a választott képviselők egyaránt megtalálhatók. A közhivatali komponens folyamatos

kapcsolatban van az állami bürokráciával, inkább tisztában van a programmegvalósítás korlátaival, közvetlenül

függ a választási sikerektől és a koalíciós megállapodásoktól. A pártközpont viszont elvileg független mindezen

tényezőktől. A pártok többnyire szabályozzák, hogy a közhivatali párt emberei (mindenekelőtt a parlamenti

képviselők) milyen arányban vehetnek részt a pártvezetésben, de a két szervezeti elem gyakran összemosódik

(Katz-Mair 1994a; 1994b).

Az utóbbi években a pártközpontban és a közhivatalokban dolgozó pártemberek egyaránt egyre nagyobb

támogatást kapnak az államtól, egyre több fizetett segítőtársat vonnak be munkájukba, s ezáltal növelik

autonómiájukat a tagsággal szemben. Az egyéni tagok hatalma ugyan szintén növekedhet, de ez nem jelenti a

tagsági párt (aktivisták, kongresszus, középelitek) erejének növekedését. A pártközpont és a közhivatali párt

erőviszonya (például az anyagi ellátottság tekintetében) is fokozatosan változik, az előbbi kárára. A helyi elitek

szabad kezet kapnak a helyi ügyek intézésére, de az országos ügyekbe nem szólhatnak bele. A pártvezérek,

parlamenti képviselők és helyi vezetők kölcsönösen tiszteletben tartják egymás döntéseit a számukra kijelölt

körön belül. Vagyis a hierarchia helyett a „stratarchia" modellje érvényesül: a hatalom nem centralizált, hanem

diffúz, a párton belül egymást ellenőrző és ellensúlyozó körök működnek, gyenge a számonkérhetőség (Mair

1994a; 1995; Katz-Mair 1995).

Szervezeti kérdések vonatkozásában feltétlenül külön tárgyalandók az amerikai pártok. Ezek a pártok mindig is

különböztek az európaiaktól, hiszen lokálisabbak voltak, nemigen volt tagdíjfizető tagságuk, erős ideológiájuk

vagy koherens politikájuk (Epstein 1986), bár egyes időszakokban rendelkeztek kiépített szervezettel, és a

patronázsrendszer intenzív használatával széles aktivista hálózatra is szert tettek. A fegyelmezett és hierarchikus

európai modelltől való eltérés miatt Duverger archaikusaknak tekintette őket, míg mások szerint az említett

sajátosságok éppen e pártok modernségét jelzik. A fent említett „stratarchia" modelljét valójában először éppen

az amerikai pártokra alkalmazták (Eldersveld 1964).

5. 8.5. A párton belüli demokrácia

Michels nevezetes „vastörvénye" szerint a pártok nem lehetnek demokratikusak. Minden nagy léptékű szervezet

rászorul ugyanis a munkamegosztásra, mely szükségszerűen kitermeli a fizetett, teljes munka időben

foglalkoztatott professzionalista réteget. Ez a réteg, a pártelit, több információhoz jut hozzá, inkább használhatja

a párt erőforrásait, kommunikációs csatornáit és gyakorlottabb a politizálás technikáiban, mint az egyszerű tag.

A tagoknak egyszerűen nincs idejük és tudásuk arra, hogy érdemben részt vegyenek a döntések előkészítésében

és meghozatalában. Az elit viszont ismeretei, népszerűsége és képességei segítségével könnyen elfogadtathatja



akaratát a tagsággal, még akkor is, ha érvényesül a formális egyenlőség. Az elitet sajátos érdekei (ti.

pozíciójának megőrzése) gyakran olyan döntések meghozatalára késztetik, amelyek ellentétesek a párt

ideológiai céljaival (Michels 1962).

A pártelitek hatalma azonban nem lehet totális. A tagok együttműködése nélkül az elit sem őrizheti meg

pozíciót. Elit és tagság között csere, igaz, egyenlőtlen csere zajlik, és az elitfrakciók harcában az válik

győztessé, aki vonzóbb ajánlatot tud tenni a tagok számára (Panebianco 1988, 17-20).

A párton belüli demokrácia kérdése megközelíthető normatív alapon is. A demokrácia mellett szóló érvek

nyilvánvalóak. A párton belüli politizálás a „nagypolitikára" készít fel, és inkább elvárható a demokrácia

melletti kiállás olyan politikusoktól, akik szűkebb környezetükben is betartják a vonatkozó normákat. Általában

is kérdésessé tehető egy olyan társadalom demokratikussága, amelynek részstruktúrái diktatórikusak.

Ugyanakkor az autokratikus vezetés, a kisebbségek elhallgattatása mellett is szólnak érvek. Csak az „egy

hangon megszólaló" pártok képesek a világos választás lehetőségét felkínálni a szavazónak.6 Az ilyen pártok

üzenete érthetőbb is a polgárok számára. A nagyfokú decentralizáció sem feltétlenül a tagoknak kedvez, hanem

gyakran inkább a helyi elitcsoportoknak. Végül pedig a pártaktivisták és a választók eltérő politikai karaktere

miatt „helyettesítés" alakulhat ki a pártok belső demokráciája és a pártok reflektivitása között. Minél inkább az

erős pártidentitás-tudattal, és erősebb ideológiai motiváltsággal rendelkező pártaktivisták befolyása alatt áll egy

pártvezetés, annál könnyebben szakad el a pragmatikusabb választók preferenciáitól, azaz a párt annál kevésbé

reflektív. Az elit növekvő befolyása hozzájárulhat a párton belüli szélsőséges hangok kiszűréséhez is.

Az utolsó pont azon a feltevésen alapszik, hogy a vezetők általában mérsékeltebbek a tagoknál. Ez azért logikus,

mert, míg a vezetők számára a választási győzelem alapvető jelentőségű, hiszen így szerezhetnek hivatali

pozíciókat, addig a tagoknál a materiális ösztönzők kisebb szerephez jutnak és valószínűleg nagyobb tere van az

ideológiai motivációknak (Schlesinger 1991). Az árnyaltabb leírás szerint a pártpolitika alapvetően három réteg

összjátékán alapszik. A három réteg: a semmilyen pozícióval nem rendelkezők (szavazók, passzív tagok), a

középvezetők és a csúcsvezetők. Az első csoport valószínűleg mérsékelt, hiszen ők a pártpolitikához csak lazán

kapcsolódnak, míg a középvezetők (aktivisták) között találjuk a legradikálisabb csoportokat. May (1973)

elmélete szerint a vezető elit pozíciója az előbbi két csoport között helyezkedik el, hiszen ők mindkettő

segítségére rászorulnak. Amennyiben ez a modell megfelel a valóságnak, a párt akkor válik mérsékeltté, ha az

egyszerű tagokat és a vezető elitet ruházza fel hatalommal a középelitekkel, aktivistákkal szemben.

May elméletét azonban nem minden vizsgálat támasztotta alá. Egyes eredmények azt mutatják, hogy a vezetők

az aktivistáknál is radikálisabbak lehetnek, hiszen nagy részük ideológiai elkötelezettsége folytán választotta a

politikusi hivatást és a napi vitákban való részvétel hozzájárul álláspontja kikristályosodásához, míg az

aktivisták a párt sikerén mérik le munkájuk eredményességét (Norris 1995). Más kutatások azt mutatják, hogy

minden rétegen belül megtaláljuk a radikális és mérsékelt csoportokat, s ezért az elemzésnél a társadalmi háttér,

a motiváció, a párton belüli pozíció tekintetében kisebb, horizontális csoportokra kell bontanunk a vertikálisan

szerveződött rétegeket. Kitschelt szerint csak akkor igaz, hogy az aktivisták radikálisabbak a vezetőknél, ha a

párt által képviselt csoport maga is radikális, ha a politikai közeg elutasító az adott csoporttal szemben, valamint

ha a párt gyenge versenypozícióban van, s a mérsékelt stratégia korábban nem sok eredményt hozott. Ugyancsak

nagyobb esély van a May által leírt képlet megvalósulására a kétpártrendszerekben (ahol a radikális

aktivistáknak nincs hova menniük) és azokban a pártokban, amelyekben a középvezetői (például kongresszusi

küldötti) státus nem a vezetővé válás előszobája. Végül pedig a „radikalizmus" fogalmát le kell bontanunk négy

alfajtára – ideológiai, egyes konkrét kormányzati programokra vonatkozó, szervezeti (a pártszervezet

demokratizálására vonatkozó) és stratégiai radikalizmusra -, mivel a radikális irányultság az egyik dimenzióban

nem feltétlenül jár hasonló attitűddel a másikban (Kitschelt 1989).

6. 8.6. A párton belüli döntéshozatal

A pártvezér megválasztása, a párt képviselőjelöltjeinek a kiválasztása, valamint a politikai program

meghatározása a párton belüli legfontosabb három döntési kör.

(Apártvezér megválasztása) Az európai pártokban a pártvezér formális pozíciója, illetve annak elnevezése eltérő

lehet: pártelnök, főtitkár, parlamenti frakcióvezető stb. A parlamenten belül keletkezett liberális és konzervatív

pártoknál formális pártvezetői pozíció sokáig nem létezett, így választások sem voltak. Pártvezérnek általában a

parlamenti képviselőcsoport (az alsóház) legtekintélyesebb politikusát tekintették. Azt a személyt, aki választási

6 A párt jelöltjei közötti választást is lehetővé tevő választási rendszerek valamelyest kivételt képeznek.



győzelem esetén a miniszterelnöki – koalíciós kormány esetén a legfontosabb miniszteri – kinevezés

várományosa volt.

A brit Konzervatív Pártban a formális vezetőválasztási procedúra 1965-ös bevezetése előtt három esetben is –

1923-ban, 1940-ben és 1957-ben-komoly válság alakult ki, mivel nem volt nyilvánvaló utódjelölt. Később,

amikor bevezették a pozíció formalizálását, a pártvezért a parlamenti képviselőcsoport tagjai választották. Az

eljárás 1965-ös bevezetése óta négyszer került sor vezérválasztásra. 1965-ben Edward Heath-t, 1975-ben

Margaret Thatchert, 1990-ben John Majort, 1997-ben William Hague-et választották meg a konzervatív párti

képviselők vezetőjükké.

1998-ban tovább demokratizálódott a vezetőválasztás technikája. A legújabb szabályok szerint a szavazás két

lépcsőben zajlik. Az elsőben a parlamenti frakció szavaz. Bármelyik képviselő indulhat a választáson. A

legkevesebb szavazatot kapó jelöltet törlik a listáról, majd új forduló következik. A szavazások addig tartanak,

amíg csak két jelölt marad a porondon.

A második lépcsőben e két jelölt közül a párttagok választanak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a központ

körülbelül 300 000 párttagnak szavazócédulát küld ki. A szavazás postai úton történik. 2001-ben, amikor

először alkalmazták ezt a technikát, Iain Duncan Smith nyerte el a pártelnökséget.

A párt képviselőcsoportjának vezetése Európa más országaiban nem feltétlenül jelent egyben pártvezérséget is.

A pártvezér gyakran a miniszterelnöki bársonyszék várományosa, a párt listáján első helyen indított politikus,

akit nem a parlamenti képviselőcsoport, hanem a párt valamely szélesebb testülete választ.

A pártoknak általában több vezető tisztsége van, és nem minden politikai rendszerben egyértelmű, hogy melyik

a fontosabb. Ahol a média a választások idején a vezérekre koncentrál, nagyobb a hajlam a párton belüli

hatalom-összpontosításra is. A párt vezetőjének megválasztásában egyes esetekben a képviselőknek van döntő

szavuk (például Dánia, Hollandia, Írország), általában azonban a küldöttgyűlés választja meg őket. Ahogy az

angol példán is láttuk, egyre több helyütt a párttagok is szavazhatnak az elnök személyéről.

A pártokra általában mint konkrét személyektől függetlenül létező (tömeg-) szervezetre gondolunk. Az előző

fejezetből láthattuk azonban, hogy vannak olyan pártok, amelyek egy-egy meghatározó politikai személyiség

körül létrejött laza képviselői/politikai tömörülések. A múlt századi honoráciorpártok jegyeire emlékeztető

párttípus elsősorban a francia politikában maradt fenn, de más országokban is fel-felbukkannak ilyen pártok.

A baloldali pártok vezetőit általában nem a parlamenti képviselőcsoport, hanem a párt valamely szélesebb

testülete választja. Ez összefügg azzal, hogy többnyire parlamenten kívül keletkezett pártokról van szó, s így a

honoráciorpártoktól eltérően a vezérválasztás nem a képviselőcsoporthoz, hanem a parlamenten kívüli

pártszervezethez kötődik. A brit Munkáspárt valamelyest kivételt jelentett, mivel ott a párt vezetőjét 1981-ig a

képviselőcsoport választotta. Azonban a szakszervezetekés a választókerületi szervezetek befolyást követeltek a

parlamenti pártfrakció vezérének a megválasztásában is, és törekvésük sikerrel járt. Az 1981-es pártalkot- mány-

módosítás szerint a parlamenti párt vezérét egy olyan elektori testület választja, amelynek tagjait – a kilencvenes

évek óta egyharmad-egyharmad arányban – a szakszervezetek, a választókerületek és a parlamenti

képviselőcsoport delegálja.

A pártok eredetével is összefügg tehát, hogy míg a liberális és konzervatív pártokat általában a parlamenti

képviselőcsoport hatalmi túlsúlya jellemzi a parlamenten kívüli pátszervezettel szemben, addig a baloldali

munkáspártoknál e viszony kiegyensúlyozottabb, vagy éppen fordított.

(Apárt képviselőjelöltjeinek a megválasztása) A párton belüli döntéshozatal másik kiemelkedően fontos területe

a párt képviselőjelöltjeinek (illetve elnökjelöltjének) a kiválasztása. Ez a politikai rekrutációs folyamat egyik

döntő pontja, ezért nem mindegy, hogy hol és kik döntenek róla.

Négyféle döntéshozatali módszert tekintünk át az alábbiakban, a decentralizált vagy „demokratikus" jellegű

eljárásoktól a centralizáltabb vagy „autoriter" jellegű eljárások felé haladva.

Az első, az USA előválasztási rendszere. Itt a pártok képviselő-, szenátusi vagy elnökjelöltjeinek

kiválasztásában több államban bárki, azaz nemcsak a párttagok, de a szavazók (sőt a konkurens párt szavazói) is

részt vehetnek. Európában a jelöltválasztás a pártok kontrollja alatt áll, és általában a pártok belügyének

tekintik. Sokféle variáció, centralizáltabb és decentralizáltabb eljárás létezik. Az amerikai típusú előválasztások

is meghonosodtak Izlandon, néhány párt (például a holland D'66) pedig a párttagok kezébe adja pártlista

összeállításának jogát, bár a vezetőség itt is „segít" a választásban egy ajánlólistával.



Az eljárások második típusát a helyi jelöltválasztási konvenció, gyűlés alkotja. Itt a helyi pártszervezetek tagjai

vagy delegátusai kezében van a döntés.

A pártok általában maguk határozzák meg a jelöltek kiválasztásának a módját. Néhány ország jelent csupán

kivételt (Finnország, részben Németország, Norvégia), ahol a törvény a helyi pártszervezetek és a párttagok

kezébe helyezi a döntést. A törvény értelmében Finnországban minden helyi párttag részt vesz a döntésben, azaz

szavaz a jelöltről. Norvégiában ez nem kötelező, de a pártok csak akkor kapnak állami támogatást a választási

kampányra, ha ugyanezt az eljárást alkalmazzák.

A fenti példák mellett még decentralizált az eljárás, azaz a helyi pártszervezetek kezében van a jelöltállítás

Belgiumban, Dániában, Izlandon, Svédországban, Angliában. A helyi jelöltállító gyűlés mellett az országos

vezetésnek is van szerepe Ausztriában, Írországban.

A brit jelöltválasztás tradíciójához hozzátartozik, hogy a korábbi választáson győztes jelöltet, aki képviselő lett,

pártja automatikusan jelöltnek tekinti a következő választásokon. A Munkáspártban ugyan előfordul néha egy-

egy képviselő kihagyása, de ez inkább kivételnek számít, és mindig nagy politikai botránnyal jár.

A jelöltállítás harmadik típusa már centralizáltabb. A jelöltek kiválasztását a párt valamely országos vezető

testülete, vagy egy külön erre a célra felállított országos bizottság végzi (mint például Franciaországban). Az

országos vezetésnek gyakran még a decentralizáltabb rendszerekben is vétójoga van, bár ezzel igen ritkán élnek.

Olaszországban és Írországban az országos bizottságok általában további jelöltekkel egészítik ki a helyi

szervezetek által felállított listát.

Máshol az országos választási bizottságok egy több száz fős jelöltlistát állítanak fel, s a helyi szervezetek erről a

központilag előzetesen jóváhagyott listáról válogathatnak jelölteket. Ez a rendszer él például a brit Konzervatív

Pártban. Amikor egy helyi szervezet jelöltet keres, nyilvános pályázatot hirdet, amelyre a központ által

elfogadott listán szereplők jelentkezhetnek életrajzuk beküldésével. A helyi szervezet meghívja és meghallgatja

a jelentkezőket, dönt arról, hogy közülük kik szállhatnak versenybe, majd többségi szavazattal kiválasztja a

képviselőjelöltet.

Néhány országban a párton belüli frakciók intézményesítettsége olyan fokú, hogy a jelöltállításban is szerephez

jutnak.

A negyedik, leginkább centralizált jelöltállítási eljárásnál a pártvezető vagy a legszűkebb pártvezetés maga dönt

és állítja össze a listát. Ilyen oligarchikus jellegű döntéshozatal jellemezte a Papandreu vezette görög Pánhellén

Szocialista Mozgalmat (PASOK), de Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában általában is a

pártvezetés szerepe a döntő a jelöltállításnál.

Az egyéni kerületi rendszerekben többnyire a helyi pártszervezetek tagjai választják meg a jelöltet, bár a

központi szervek gyakran rendelkeznek vétójoggal. A listás rendszerekben a központnak nagyobb a mozgástere.

Általában azonban a helyi és a központi szervek közötti alkuk révén dől el, hogy ki képviselheti a pártot.

A jelöltválasztás döntő jelentőségű a párttagok számára, hiszen ez egyike a nagyon kevés párttagsággal járó

privilégiumnak. Ne felejtsük, a társadalom töredéke, egy-két százaléka dönt a majdani állami vezetők köréről. A

legtöbb európai párt esetében azonban a tagok már egy eleve megszűrt jelölti körből választanak, s ilyenkor

joggal merül fel, hogy összefér-e a párton belüli demokráciával az előzetes szelekció. Ha azonban nincs

semmilyen szűrés, könnyen a kívülről jött, önjelölt politikai vállalkozók kezébe kerülhet a párt (Ware 1995,

265).

(Pártpogram: a párt politikai irányvonala) A párt hivatalos politikai irányvonalát az 1945 utáni évtizedekben

általában a párt írott programja tartalmazza. A pártprogramot mindig valamilyen szűkebb vezetői testület vagy

bizottság készíti, amit aztán a párt kongresszusa vitat meg és fogad el.

A pártkongresszus jogosítványai és tényleges működése a párton belüli demokrácia egyik fokmérője. A párt

tagságának – illetve az őket képviselő delegátusoknak – itt, s a legtöbb pártban csakis itt van lehetősége a párton

belüli politikai döntéshozatalban való részvételre.

A pártkongresszusok azonban ritkán válnak érdemi politikai viták színhelyévé. Elsődleges funkciójuk a párt

programjának a meghirdetése és a pártegység (a pártvezér mögötti felsorakozás) demonstrálása a választók felé,

ami kiváltképp a parlamenti választások évében fontos. Különösen így van ez a politikai jobboldalon, a

konzervatív és liberális pártok esetében. A brit Konzervatív Párt éves kongresszusa például semmilyen döntési

jogkörrel nem rendelkezik a párt politikáját illetően.



A brit Munkáspártban ugyan a kongresszus határozza meg a pártprogramot, azonban a miniszterelnök ezt a

gyakorlatban figyelmen kívül hagyhatja. Az egyszerű párttagok képviselete még a parlamenten kívüli

pártvezetésben is kisebbséget alkot. A kollektív tagok (szakszervezetek, társaságok) képviselői mellett a

jelenlegi munkáspárti vezetésben a kormány delegáltjai is helyet foglalnak, erősítve a közhivatali párt

dominanciáját.

7. 8.7. A pártok finanszírozása7

Hogy a jelöltek, a megválasztott képviselők, a pártközpont vagy a tagság lesz-e hatalmi kulcshelyzetben a

párton belül, az jelentős részben az anyagi erőforrások eloszlásától függ. Összességében elmondható, hogy

minél kevésbé jelentős tényező a tagdíj, annál nagyobb a vezetők mozgástere. Ha viszont a párt tagozatai,

alegységei rendelkeznek saját pénzforrással, a pártvezetés nagy valószínűséggel nem lesz képes rájuk erőltetni

akaratát.

A finanszírozás forrásait három nagy csoportra bonthatjuk: a pártok saját belső forrásai, a külső adományok és

az állami támogatás.

(Belső források) A legfontosabb saját forrás a tagdíj. Ez volt a tömegpártok időszakában, elsősorban 1945 előtt a

pártok legfontosabb bevétele. Különösen a szocialista és szociáldemokrata jellegű pártok finanszírozásában

játszott és játszik fontos szerepet.

A saját források között a parlamenti képviselőkre, párttisztségviselőkre kirótt hozzájárulásnak is lehet szerepe.

Különösen az 1945 előtti időszakban volt ez így, Németországban azonban még ma is nagy a jelentősége. 1981-

ben a Kereszténydemokrata Unió pártbevételeinek 13,5, a Szabaddemokrata Párt bevételeinek 9,1%-át tette ki a

parlamenti képviselők által befizetett hozzájárulás.

Indirekt formája a pénzügyi hozzájárulásnak, hogy sok párt képviselőjelöltjeinek részben maguknak kell

finanszírozniuk saját választási kampányukat. A kampányfinanszírozásnak ez a formája elsősorban a Egyesült

Államok választásainak jellemzője, de Európában sem ismeretlen, mindenekelőtt a német, francia és brit pártok

is alkalmazzák.

Vannak pártok, amelyeknél a pártvagyon, illetve a párt üzleti vállalkozásainak bevételei tetemesen gyarapítják a

pártkasszát.

Általánosságban a pártvagyon szerepe kisebb, mint az érdekszervezeteknél, de például egyes szociáldemokrata

vagy különösen a kommunista pártoknál lehet jelentős.

E pártok oktatási, „nevelési" feladatokat is ellátnak saját érdekkörűkben, és a sajtótermékekből, kiadványokból

vagy rendezvényekből rendszeres bevételhez jutnak. A Német Kommunista Párt bevételeinek például 28%-a

(1979), az Olasz Kommunista Párt bevételeinek pedig 20%-a (1980) származott ezekből a forrásokból.

(Párton kívüli [privát] források és adományok) A párton kívülről származó bevételek között a magánszemélyek

és az üzleti cégek adományai a legfontosabbak. Szerepük különösen a liberális és konzervatív pártok esetében

meghatározó.

A két forrás közül régebben a magánszemélyek, ma már a cégek adományai játszanak nagyobb szerepet. A brit

Konzervatív Párt 1979/80-as bevételeinek például 80%-a adomány volt.

A magánadományok összegyűjtésének a közvetlen átutalások mellett többféle módját is alkalmazzák. Az

Egyesült Államokban igen elterjedt a kampánypénzek egy részének ún. „fund-raising"-vacsorákon való

összegyűjtése. Japánban, az NSZK-ban és Franciaországban például adókedvezmény jár a pártok választási

kampányának támogatásáért. Az üzleti világból érkező támogatások nemritkán korrupcióval kapcsolódnak

össze. A korrupció visszaszorítása érdekében számos országban arra kötelezik a pártokat, hogy nagyobb összegű

adományozóik nevét hozzák nyilvánosságra. E szabály megsértése fontos oka volt a német CDU-t sújtó

botránynak és a párt gyenge szereplésének 2000-ben.

A cégek és üzleti körök támogatásaihoz hasonlóan szervezett érdekcsoportok és érdekszervezetek is gyakran

támogatnak politikai pártokat, a szakszervezetek például komoly összegekkel segítik a baloldali pártokat.

7 Az alábbi pontban elsősorban von Beyme munkájára támaszkodtunk (Beyme 1985, 196-212).



Egyes esetekben a külföldi adományoknak is lehet szerepük. A nyugat-európai kommunista pártok számára

például a Szovjetunióból érkező támogatás volt fontos: a taglétszám radikális csökkenése után is lehetővé tette a

pártok propagandagépezetének fenntartását. A testvérpártok szakmai és anyagi támogatása a kelet-európai új

demokráciák néhány pártjának is fontos segítséget jelentett.

(Pártok támogatása közpénzekből) Közpénzek pártcélokra való kiutalása viszonylag újkeletű, az 1960-as

évektől bevezetésre kerülő intézmény, amelyet elsősorban a kontinensen alkalmaznak (lásd az 8.4. táblázatot).

A pártok állami támogatásával kapcsolatos angolszász attitűd inkább elutasító. Angliában és a brit

Nemzetközösség országaiban inkább csak a képviselőjelöltek kampánykiadásait korlátozzák.

8.4. táblázat - A pártok költségvetéséhez való állami hozzájárulás bevezetésének

időpontja

Frakció Pártszervezet

Ausztria 1963 1973

Belgium 1971 1989

Írország 1973 nincs

Norvégia 1960 1970

Finnország 1967 1967

Olaszország* 1974 1974

Hollandia 1964 1971

Nagy-Britannia 1975 nincs

Svédország 1965 1965

Dánia 1965 1987

Németország 1968 1959

USA 1974 1974

*1994-ben megszűnt az állami támogatás. Forrás: Pierre-Swaasand-Widfeldt 2000, 6.

A pártok közpénzekből való támogatását kettős megfontolás hívta életre. Az első és általánosabb indok azon a

nézeten alapult, hogy a modern parlamentáris demokráciákban a pártok struktúrafenntartó intézményekké

váltak, és végeredményben – az állampolgárok véleményének és akaratának a döntéshozatali

intézményrendszerbe való becsatornázásával – politikai közfunkciókat látnak el. A jól felkészült (például

kutatóintézeteket működtető) pártok feltehetőleg jobban is kormányoznak majd.

A második és speciálisabb megfontolás a pártoknak az egymáshoz és a választópolgárokhoz való viszonyából

indult ki. Ez a szemlélet a pártok közötti esélyegyenlőség növelése és a privát érdekcsoportok politikai

befolyásának a csökkentése érdekében tartotta bevezetendőnek a pártok részleges állami finanszírozását.

Az állam finanszírozhatja a pártok kampánytevékenységét, a parlamenti frakciót, az egyes képviselőket, a

pártközpontot, az alapszervezeteket, a pártok oktatási és kutatási szervezeteit is. Jelentős mértékben

különbözhetnek az országok a számonkérés mélységét tekintve is és abban, hogy milyen támogatottságbeli

küszöb felett jár a támogatás. Számos országban a választási kampány idején a közszolgálati média ingyen vagy

piaci ár alatt biztosít időt a pártoknak. Hollandiában ez a lehetőség a ciklus egész időszakában megadatik.



A pártok állami támogatása gyakran közvetlenül költségvetési pénzeket, máskor közvetett támogatást jelent. Ez

utóbbi például az adóalap terhére teszi lehetővé a magánszféra részére a pártok támogatását. A költségvetési

támogatás egy része vagy egésze szabad felhasználású lehet, mint például 1959-1966 között az NSZK-ban, de

gyakoribb a „megpántlikázott" pénz. Ez azt jelenti, hogy a támogatás csak bizonyos meghatározott célokra –

kampányköltségekre, pártsajtóra (Svédország), kutatási és oktatási költségekre, alapítványokra (NSZK) –

fordítható. A skandináv országokban egy meghatározott összeget oktatásra és a női tagozat támogatására kell

fordítani.

Amennyiben az állami támogatás megszerzése magas küszöbhöz kötött, a pártfinanszírozás rendszere is

hozzájárulhat8 a pártrendszer stabilizálódásához-megme- revedéséhez, s egyben a pártok és a választók közötti

távolság növekedéséhez. Ennek ellensúlyozására néhány állam csak annyi pénzzel támogatja a pártokat

(Németország) vagy a pártokhoz közeli alapítványokat (Hollandia), amennyit ezek a szervezetek maguk is

képesek előteremteni.

Amennyiben az állami támogatás nagyobb részét a pártvezetés kapja, erősödik a pártfegyelem, ha azonban az

egyéni képviselők vagy parlamenti bizottságok részesülnek nagyobb juttatásban (például hogy szakértőket

fizethessenek) a pártegység gyengülhet.

Az állami támogatás aránya a bevételekben rendkívül megnőtt (lásd a 8.5. táblázatot). Egyes országokban,

illetve pártoknál, akár a bevételek 3/4-ét is eléri. A nyugati demokráciák körében csak Hollandiában, az

Egyesült Államokban és Nagy-Bri- tanniában haladja meg a pártok saját tagoktól származó bevétele az állami

támogatást (Katz-Mair 1994b, 10).

Miközben mindenütt nő a pártközpontoknak juttatott állami támogatás, az országok közötti különbségek

megmaradnak. Ausztriában tizenötször több pénzt ad az állam, mint Nagy-Britanniában. Ennek következtében

az osztrákok pártközpontjaiban 87 ezer szavazóra, a briteknél pedig 661 ezerre jut egy pártalkalmazott (Webb

1995).

(Pártok pénzügyeinek általános szabályozása) A költségvetési támogatás jogilag természetesen teljesen

szabályozott. A magánszféra adományai viszont már csak részben szabályozottak vagy korlátozottak. Köztes

területet alkotnak az állami vállalatok politikai adományai, aminek különösen a kiterjedtebb állami szektorral

rendelkező országokban van jelentősége. Olaszországban például 1974-től vezették be az ilyen támogatások

korlátozását.

8.5. táblázat - Az állami támogatás aránya a pártok jövedelmében (%-ban)

Kommu-

nista

Szociál

demokrata

Liberális Keresztény

demokrata

Konzervatív

Ausztria (1970-

es évek vége) 39 54 32

Belgium (1975)

51

Finnország

(1972) 26 78 65 74 62

Kanada (1980)

27 29

23

NSZK (1976)

22,2 20,8 23,4 (CDU)/ 26,7

(CSU)

NSZK (1980)

23,9 32,9 21,5 (CDU)/ 17,1

(CSU)

8Bár egy friss kutatás (Pierre-Swaasand-Widfeldt 2000) cáfolni látszik azt a feltételezést, hogy az állami finanszírozás képes lenne megmerevíteni a pártrendszereket és kívül tartani az újonnan érkezőket.



Olaszország

(1979-1980) 30,2 48,55 92 (PRI)/ 88,8

(PLI) 59,9 88,8 (MSI)

Spanyolország

(1980) 43,6 90,0

88,8

Svédország

(1976) 94 63 79

48

Svédország

(1980) 77,9 54,2 79,2

55,6

USA (1977-

1980)

19*

PRI = Olasz Republikánus Párt

PLI = Olasz Liberális Párt

MSI = Olasz Szociális Mozgalom (újfasiszták)

* mindkét párt

Forrás: Beyme 1985, 206.

Alapvetően eltér az európai és az amerikai szabályozás. Míg Európában a szabályozás elsősorban a pártok

bevételeinek korlátozására irányul, az USA-ban egyrészt az adományozókat, másrészt a kampánykiadásokat

korlátozzák.

Az európai demokráciákban néha még a tagdíjfizetés szabályozására is sor kerül, legalábbis a kollektív

tagsággal rendelkező pártok esetében.

8. 8.8. Pártegység

A pártokról gyakran mint egységes cselekvőkről gondolkozunk. Azonban egyes pártokban olyan csoportok

alakulnak ki, amelyek a pártközpont döntéseitől függetlenül, esetleg azok ellenében lépnek fel. Az ilyen

csoportok saját vezetőkkel és saját szervezeti struktúrával rendelkezhetnek (Katz 1980, 6). A pártban levő

csoportok, akárcsak maguk a pártok, elemezhetők belső kohéziójuk, stabilitásuk és szervezettségük alapján

(Panebianco 1988, 38).

A párton belüli tagoltság forrásai között értékkülönbségeket és a szűkös forrásokért (párthivatalok, patronázs)

való versenyből fakadó feszültségeket, valamint egyszerű személyes ellenszenveket egyaránt találunk. Ennek

megfelelően a párton belüli frakciók képviselhetnek ideológiai áramlatokat, gazdasági érdekeket vagy személyi

hálózatokat, de politikai jelentőségük nagyrészt szervezeti, intézményes feltételekre vezethető vissza.

A pártegység számos tényezőtől függ. Azokban a pártokban, ahol az erőforrásokat arányosan (a platformok

erejének megfelelően), belső választások útján osztják el, valamint ahol érdekszervezetek kapcsolódnak a

párthoz (például szakszervezetek, regionális vagy etnikai szervezetek), nagyobb valószínűséggel alakulnak ki

párton belüli frakciók. A jelöltkiválasztás centralizálása általában homogenizálja a pártot. Ha a párt jelöltjei

egymással is versenyeznek – például az amerikai, a japán vagy az ír választási rendszerben, illetve mindenütt,

ahol a szavazók személyek és nem csak pártok sorrendjéről döntenek –, nehezebb fenntartani a fegyelmet.

A parlamenti rendszerekben a pártok parlamenti viselkedésén áll vagy bukik a kormány, ezért nagy a nyomás a

képviselőkön, hogy fegyelmezetten kövessék az ellenzéknek, illetve a kormánynak legmegfelelőbb stratégiát.

Az elnöki rendszerekben viszont a végrehajtó hatalom kevésbé függ a törvényhozástól és az elnök valamelyest a

pártok fölött szokott állni, ennek következtében a képviselők gyakran nagyobb szabadságot engedhetnek meg

maguknak. Ha a regionális politikának nagy a súlya, illetve ha az állam federális jellegű, akkor gyakran

kialakulnak hangsúlyeltérések az egyes területi szárnyak között. További kiváltója lehet a frakcionalizá-

lódásnak, ha a helyi pártszerveknek maguknak kell előteremteniük a kampány költségeit. Azokban az



országokban, ahol ugyanaz a párt vagy pártcsoport van hosszú időn keresztül hatalmon, általában csökken a

pártok fegyelmezettsége.

A sokpártrendszerek kevésbé indokolják párton belüli csoportok kialakulását, hiszen a hivatalos irányvonallal

egyet nem értők másik párthoz csatlakozhatnak. A pártok nagy száma azonban elsősorban az ideológiai alapú

frakciók kialakulását gátolja, más típusú frakciók ugyanúgy kialakulhatnak, mint a kétpártrendszerekben.

A párton belüli frakciók megerősödése még nem feltétlenül hátrányos a párt számára. Számos sikeres párt

erősen tagolt is egyben. Ugyanakkor, ha nem működik a frakciók közötti egyeztető mechanizmus, és a párt

egyes részei egymás legitimitását is megkérdőjelezik, valószínű, hogy a szavazók elfordulnak a pártoktól.


9. fejezet - 9. Pártrendeszerek

A pártokat már definiáltuk, de mit jelent a pártrendszer? Mit jelent a szóösszetétel második fele? Pártrendszerről

csak akkor beszélhetünk, ha pártok – többes számban mint az egész részei – vannak jelen a politikában. A

pártrendszer a pártok közötti viszonyok mintázata. Kutatói elsősorban azt vizsgálják, hogy a pártok hogyan

kapcsolódnak egymáshoz, mennyiben függvényei egymásnak, és hogy miként reagálnak (versenyszerűen vagy

másképp) a többi pártra (Sartori 1976, 44). Az azonos politikai rendszerben szereplő pártok egymással és a

környezetükkel kialakított viszonya csak részben vezethető le az egyes pártok individuális karaktervonásaiból.

A rendszerkategóriája feltételez bizonyos mértékű stabilitást is, ezért a pártrendszerek tipizálásának csak akkor

van értelme, ha a rendszer elemei (a pártok) és a köztük lévő viszonyok nem alakulnak át minden egyes

konfliktus után. Ez a helyzet tipikusan csak a demokratizálódás előrehaladottabb szakaszában alakul ki, amikor

a pártokhoz tömegek kötődnek, ezért a politikusok is – szélsőséges esetektől eltekintve – hűségesek pártjaikhoz,

és a pártoknak is igazodniuk kell a múltjukból következő igényekhez.

A pártok közötti interakciók különböző színtereken bontakozhatnak ki. Ilyen a választási, a parlamenti, a

kormányzati aréna, az érdekegyeztetési fórumok, a regionális szintek, az elnöki hivatal szintje. A pártok közötti

viszonyok különbözhetnek az egyes színtereken. A pártrendszerek aszerint is csoportosíthatók, hogy mely

színterek az igazán lényegesek. Például sokpártrendszer esetén a koalícióépítés (vagyis a kormányzati szint)

fontosabb lehet a pártok számára, mint a választási aréna.

A pártrendszereket számos külső tényező formálja, amelyek közül kiemelendő a választási rendszer, a

törvényhozás és a végrehajtó hatalom struktúrája, a társadalmi egyenlőtlenségek rendszere, valamint az

ideológiai áramlatok mintázata. (Részletes kifejtésüket lásd a megfelelő fejezetekben.)

Általánosságban elmondható, hogy a stabil társadalmi törésvonalak, választási törvények és politikai

intézmények elősegítik a pártrendszerek stabilizálódását (Mair 1997). Ugyanakkor a változó társadalmi

viszonyok nem járnak szükségszerűen együtt a pártrendszerek megváltozásával. A pártpolitikában való

részvételhez az aspiránsoknak gyakran igen magas küszöböt kell átlépniük, aminek az a gyakorlati

következménye, hogy az újonnan felmerő társadalmi konfliktusok gyakran elkerülik a pártrendszereket, s

azokon kívül (például új társadalmi mozgalmakban) fejezik ki magukat.

A pártrendszer mintázata és stabilitása függ a pártok koalíciókötési stratégiáitól is. A pártok kitarthatnak

szövetségeseik mellett azok népszerűségének csökkenése ellenére, vagy elutasíthatják a koalíciókötést a

közvélemény ellenében is, s ezáltal „mesterségesen" konzerválhatják a szövetségi rendszereket, a verseny

struktúráját.

A verseny szerkezetének megszilárdulása egyben a választói viselkedés stabilizálódásához vezethet. Másrészről

viszont a pártok partner- és arculatváltásai a szavazók nagyfokú vándorlását, s ezzel a versengés elmélyülését

válthatják ki (Mair 1989b; 1995).

Az utóbbi észrevételek egyben arra is figyelmeztetnek, hogy a pártok cselekedeteit és a pártrendszer jellemzőit

érdemes független változókként, a pártrendszeren kívüli társadalmi struktúrák alakítóiként is vizsgálni. Például a

koherens ideológiai alternatívákat felkínáló pártrendszerekkel szembesülő polgárok maguk is koherensebb

politikai attitűdökkel rendelkeznek (Niemi-Westholm 1984), s a szélsőséges pártok jó szereplése bátorítólag

hathat a tiltakozó megmozdulások parlamenten kívüli szervezőire (Powell 1986).

Ahhoz, hogy el lehessen dönteni, hogy egy pártrendszert inkább a stabilitás vagy a változás jellemez, a

pártrendszert meghatározó verseny képletét kell elsősorban megvizsgálni (Mair 1989b). A verseny struktúrája

egyértelműen megváltozik például, ha egy középpárt kiesik a parlamentből és helyére egy olyan párt kerül be,

amelyik csak jobboldali pártokkal képes koalíciót kötni. Ha azonban egy baloldali szocialista pártot vált fel

például egy zöld párt, akkor a verseny struktúrája nagy valószínűséggel ugyanaz marad. Ha egy rendszerellenes

párt eltűnik, vagy a korábban domináns párt elveszti abszolút többségét, alapvetően megváltozik a verseny

szerkezete. Ezzel szemben két párt egyesülése, amennyiben ezek már korábban is szorosan együttműködtek,

nem feltétlenül jelent lényeges változást a pártrendszer szempontjából.

Minden pártrendszer esetén megkülönböztethetők azok a tulajdonságok és elemek, amelyek a leginkább

ellenállnak a változásnak. Ezek adják a pártrendszer „magját". Magpártoknak nevezhetők azok a pártok,

amelyek történelmi távlatban vezető pozícióban vannak vagy különösen meghatározóak a rendszer működésére

nézve (Smith 1989).

9. Pártrendeszerek


(Hogyan osztályozhatjuk a pártrendszereket?) A pártrendszerek tipológiája alapulhat a pártok és egyéb

intézményi változók (választási rendszer, kormányzat és törvényhozás viszonya stb.), valamint a pártok és a

társadalmi szerkezet kapcsolatán, de a leggyakoribb szempont a pártrendszerek tipizálásánál a pártok egymást

közötti interakciója, a verseny szerkezete. Ezért a pártrendszerek csoportosításánál számba vett leggyakoribb

egyik tényező a pártok és pártszövetségek száma (frakcionalizáltság, fragmentáltság) és egyensúlya.

A fragmentáltság mérésénél a pártokat, a pártblokkokat vagy a szóba jöhető kormányzati alternatívákat

tekinthetjük alapegységnek. Ez nyilvánvalóan a blokkon belüli pártok hasonlóságán és együttműködésén múlik.

Amennyiben például három koherens pártcsapat verseng a kormányhatalomért, másodrangú, hogy az egyes

szövetségek hány pártból állnak.

A másik gyakori kritérium, a polarizáltság fokát általában mint a pártok (mindenekelőtt a szélső pólusok) közti

távolság nagyságát definiáljuk, de egy pártrendszer polarizáltságát kifejezhetjük a szélsőséges, rendszerellenes

pártokra adott szavazatok arányával is. Az egyes pártok súlyát is figyelembe vevő polarizációs indexet pedig a

következőképpen számoljuk ki: E p, (x – x)2, ahol a p az i-dik párt aránya az országgyűlésben, x az i-dik pártnak

a bal-jobb skálán elfoglalt pozíciója, x pedig az összes párt bal-jobb pozíciójának súlyozott átlaga. Amennyiben

egy pártrendszerben például három párt van (súlyuk a parlamentben 40-40-20%), és bal-jobb elhelyezésük (a

szakértők, a szavazók, esetleg a párt tagjai szerint, vagy a pártok programjának tartalomelemzése alapján) egy

tízfokú bal-jobb skálán 1,3-4,5-7,8, akkor a polarizációs index 5,9. Amennyiben a középen lévő párt súlya 20%-

ra csökken, a jobboldalié pedig 40%-ra nő, akkor a polarizációs index 12,2-re ugrik fel. A polarizációs indexek

az ideológiai távolságokat egyetlen dimenzióba tömörítik, ami azonban sok esetben megkérdőjelezhető.

További lehetséges szempontok a pártrendszerek csoportosításánál: a domináló ideológiai orientáció,1 a verseny

ideologikus jellege (ti., hogy mennyire ideologikus vagy pragmatikus), a szavazatingadozás mértéke, az

ellenzék ereje, a kormányváltások gyakorisága, a versengés hevessége, a pártok súlya a társadalomban, a pártok

konszenzusra való orientáltsága, a tipikus koalíciós formulák, valamint az ideológiai dimenziók száma (lásd

például Duverger 1964; Lijphart 1984; Ware 1995; Lane-Ersson 1991).

1. 9.1. A számok hatalma

A legegyszerűbb és legtöbbször felbukkanó csoportosítási szempont a pártok száma. A pártok száma összefügg

a választók előtt álló alternatívák sokaságával, a hatalom centralizáltságával, a pártok közötti interakciók

komplexitásával. A pártok számától is függ, hogy mekkora befolyása van a szavazóknak a kormány

összetételére és a pártok száma általában pozitívan függ össze a pártok programmatikus arcélének élességével és

a polarizáltsággal is.

A pártok puszta számán kívül a pártok súlya is meghatározó, hiszen egészen másképp működik egy olyan

pártrendszer, ahol két nagy (30-40%-os) párt harcol egymás ellen, négy 3-4%-os párt asszisztálása mellett, mint

az a felállás, ahol hat egyforma erejű párt versenyez. A hatalom centralizáltsága szempontjából különösen

lényeges kérdés, hogy van-e egy nagyon nagy, domináns helyzetben levő párt, illetve hogy mekkora a

legnagyobb két-három párt szavazati aránya (Blondel 1968). Rae nevezetes frakcionalizáltsági indexe (F = 1– ∑

pi2, ahol p az i-dik párt aránya), illetve Taagepera ugyanezt kifejező, de könnyebben értelmezhető mérőszáma, a

pártok effektív száma

azt jelzi, hogy hol áll egy adott parlament az egypárti dominancia és az egyenlő erejű sok kis párt által jelzett

végpontok között (Laakso- Taagepera 1979).

Ha például csak két párt van a parlamentben, de az egyikhez a képviselők 90%-a, a másikhoz csak 10%-a

tartozik, akkor a rendszer, működésének logikáját tekintve, nyilván közelebb van az egypártrendszerhez, mint a

kétpártrendszerhez. Ezt a pártok effektív száma jól jelzi:

1 Így például beszélhetünk a szocialisták által uralt (például Skandinávia) vagy a kereszténydemokrácia által dominált (Olaszország, Németország, Benelux országok) pártrendszerekről.

9. Pártrendeszerek


Amennyiben öt egyenlő súlyú pártot találunk a parlamentben, az effektív pártok száma is 5 lesz. Ha azonban

ezen pártok némelyike jóval gyengébb a többinél, a pártrendszer kevésbé számít fragmentáltnak. Ezt jelzi az

effektív pártok csökkenő száma. Például 51-26-11-11-1 megoszlás esetén az N már csak 2,8, jelezve, hogy a

parlament fragmentáltsága ahhoz hasonló, mintha három egyenlő erejű párt működne csak a parlamentben.

A fenti indexek2 lehetővé teszik, hogy statisztikai összefüggéseket keressünk nagy mintás vizsgálat esetében

fragmentáció és egyéb politikai jelenségek között, de mivel összetevőik (azaz a pártok száma és súlya)

egymástól függetlenül változhatnak, egyazon indexérték különböző valóságos erőviszonyokat tükrözhet.

További óvatosságot indokol, hogy az index adott esetben sokpártrendszerként kategorizálhat olyan parlamentet,

amelyben egy pártnak abszolút többsége van, s ezáltal alapvetően félrevezető információt adhat a hatalom

koncentráltságáról. Taagepera (1999) ezért egy kiegészítő indexben javasolja figyelembe venni, hogy van-e a

pártrendszerben egy abszolút többséggel rendelkező párt.2

Sartori a pártok szavazat- vagy mandátumarányára támaszkodó, pusztán kvantitatív mérőszámok helyett a

pártok funkciójára is tekintettel levő számítási módot javasolt. Álláspontja szerint csak azok a pártok tekinthetők

relevánsnak, amelyek koalíciósvagy zsarolási potenciállal rendelkeznek, s így befolyásolják a pártok közötti

versenyt. Koalíciós potenciállal rendelkezik az a párt, amelyre szükség van valamely kormánytöbbség

létrehozásához. Azok a pártok, amelyek tagjai voltak kormányoknak, eleve ide tartoznak, de ide számíthatók

mindazok a pártok is, amelyekre a reménybeli koalíciókban számítanak, illetve amelyek ellenzékből, adott

esetben pusztán a szavazásokban való tartózkodásuk révén, biztosítják a koalíció fennmaradását. Zsarolási

potenciállal bír egy párt, ha, bár minden esélyes koalícióból kihagyják, képes befolyásolni a pártversenyt. Az

utóbbi, kiegészítő kategóriára azért volt szükség, hogy számításba lehessen venni az olyan, nyilvánvalóan

jelentős, de mindig ellenzékben maradó pártokat, mint az Olasz Kommunista Párt. Vagyis a gyakorlatban az

utóbbi kategória alapján számításba vett pártok többnyire azonosak a rendszerellenes pártokkal, hiszen

egyébként koalícióképesek lennének (Sartori 1976). Prezidenciális rendszerekben azok a pártok számítanak,

amelyek az elnök megválasztását segítik, vagy képesek azt meghiúsítani, és amelyek többséghez segítik az

elnököt a törvényhozásban, vagy megfosztják attól őt (Sartori 1994, 34). Látható, hogy a pártok számításba

vételének az alapját nem a szavazatok, hanem a parlamenti mandátumok eloszlása adja.

A pártok számos területen kapcsolódhatnak egymáshoz, s a választási, törvényhozási vagy kormányzati

arénákban eltérő számú pártot találunk. Nagy-Britanniá- ban a kormány szintjén egypártrendszert, a

parlamentben kétpártrendszert, míg a választók szintjén (legalább) hárompártrendszert figyelhetünk meg.

2. 9.2. A kétpárti és a sokpárti alternatíva

A legalapvetőbb felosztás3 a pártrendszereket két fő csoportra, kétpártrendszerreés sokpártrendszerre bontja

(Duverger 1964).

A kétpártrendszer az egyik lehetséges, bár kétségtelenül önkényes, meghatározás szerint akkor jön létre, ha a

legnagyobb párt a parlamenti képviselői helyek kevesebb, mint 70%-ával rendelkezik, de a két legerősebb párt

összesen a helyek legalább 90%-át magáénak mondhatja (Rae 1971).

A sokpártrendszer körülményei között ritkán sikerül egyetlen pártnak megszereznie a mandátumok abszolút

többségét, s ennek következtében gyakoriak a koalíciós kormányok. A koalíciós kormány összetartása a benne

részt vevő pártok állandó kompromisszumát igényli. Stabilitása ezért általában kisebb, mint az egypárti

kormányoké. Kétpártrendszerben a választásokon győztes párt mindig egyben a többségi párt is: a törvényhozási

mandátumok abszolút többségével rendelkezik. Az alakuló egypárti kormány stabilitása ezért igen nagy. A

kormány többségi és egypárti jellege magas kormányzati hatékonyságra teremt lehetőséget. A kormányt nem

bénítják meg koalíciós széthúzások, és parlamenti többsége gyors és hatékony törvényhozást tesz számára

lehetővé.

Ennek megfelelően, az ötvenes években a kétpártrendszert azonosították a stabilitással, a hatékonysággal és a

konszenzuskereséssel. A korszak politológusainak szeme előtt egyrészt a stabil brit és amerikai kétpártrendszer,

2 A kiegészítő index: 1 osztva a legnagyobb párt mandátumarányával. A kettőnél kisebb érték jelzi az egypárti dominanciát. 3Az alternatív felosztások között megemlíthetjük azt, amely az Európában empirikusan létező pártrendszereket kétpárti, két és fél párti (két

nagy, meghatározó párt és egy kisebb harmadik) és sokpárti csoportokra osztja, az utóbbit tovább bontva, aszerint hogy van-e egy domináns (40% feletti) párt is a versenytársak sorában (Blondel 1968), vagy azt, amelyik a brit-német típusú kétpárti verseny által dominált, de egy

harmadik fontos párt által is kísért pártrendszert különbözteti meg a skandináv pártrendszertől (ahol alapvetően egy nagy párt áll szemben

három-négy kis párttal), a kiegyenlített sokpárti rendszertől, valamint a három nagy párt által dominált pártrendszertől (Rokkan 1968). Sartori (1976) e körben még figyelembeveendő tipológiájával a fejezet második része foglalkozik.

9. Pártrendeszerek


másrészt a weimari köztársaság, a Negyedik Francia Köztársaság és az 1945 utáni Olaszország instabil,

konfliktusos sokpártrendszere lebegett.

A kétpártrendszer másik potenciális erénye a mérséklő hatása. A kétpártrendszer pártjait a verseny logikája a

mérsékelt, centrista program követésére ösztönzi, miután a még „szabad" szavazatok megszerzésének ez a

leghatékonyabb módja. Így azután a megvalósított kormányzati politika nem lesz különösebben távol az

ellenzék programjától. Ennek következménye megint csak az igen nagy politikai stabilitás; hiszen a

kormányváltás nem eredményez éles politikai irányváltást.

Végül pedig a kétpártrendszer politológiai legitimitását az adta, hogy tiszta választási lehetőséget kínál a

szavazók számára: a hivatalban levő kormány megőrzésére vagy leváltására szavazhatnak. A szavazóknak tehát

világos döntési lehetőségük van. Két párt, két politikai alternatíva közül választhatnak. A nyertes párt

programjából közvetlenül kormányzati politika lesz. A választók ily módon nem egyszerűen pártok, hanem

alternatív kormányzati politikák közül választanak. A választók akarata közvetlenül dönti el, hogy ki

kormányoz, és hogy milyen politika valósuljon meg.

A sokpártrendszerbena választópolgároknak nincsen döntési lehetőségük, hogy melyik párt, illetve politikus

kormányozzon. Ott ugyanis általában nincs többségi párt, ezért a választások után a pártok koalíciós

tárgyalásokat folytatnak. A sokpártrendszerben a választópolgár döntése „csak" abban áll, hogy mely párt

képviselőit juttassa be a parlamentbe. A kormányprogram és a kormányzati politika így mindig a koalíciót

alkotó pártok vezetőinek kompromisszuma, s nem a választók közvetlen döntésének eredménye. A

kormányalakítás és a választók szavazatai között tehát nincs közvetlen összefüggés.

Kétpártrendszerben világos és egyértelmű a kormányzati politikáért való felelősség. A sokpártrendszerben ez a

felelősség elmosódik a koalíciót alkotó pártok között. Elszámoltatni legfeljebb a koalíció egészét lehetne, erre

viszont a szavazóknak – akik az egyes pártokra és nem a kormányra vagy ellenzékre szavazhatnak – nincs

lehetőségük. Míg a kétpártrendszerben a kormányzat felelős a választóknak – mivel elszámoltatható -, addig a

sokpártrendszerben a választók nem gyakorolhatnak közvetlen kontrollt a végrehajtó hatalom felett.

Bár a mérséklő hatás, a stabilitás, a valódi választás lehetősége és az egyértelmű felelősség megállapításának

lehetősége rendkívül előnyös színben látszik feltüntetni a kétpártrendszereket, az ellenmodell mellett is számos

érv szól.

A kétpártrendszer és a stabil demokrácia között szoros összefüggést feltételező felfogás létrejöttében szerepet

játszott, hogy a hatvanas évekig a politikatudomány elsősorban a nagy és a nemzetközi politikában is

tekintéllyel bíró államokra koncentrálta a figyelmét. Később, a hatvanas évektől a kisebb európai országok

demokráciáinak tanulmányozása megváltoztatta ezt az egyoldalú képet, s a kétpártrend- szer és sokpártrendszer

különbségéről fokozatosan egy jóval árnyaltabb kép alakult ki. A sokpártrendszer mellett szóló érvek fontosabb

elemei a következők (Lijphart 1984, 106-127):

1. A skandináv és a Benelux országokban, Svájcban és más kisebb országokban a sikeres és stabil demokrácia

tradíciója a sokpártrendszerrel fonódott össze. A sokpártrendszer tehát nem feltétlenül jár együtt a demokrácia

instabilitásával.

2. Azokban a sokpártrendszerekben, ahol koalíciós kormányok vannak, egy-egy kormány valóban rövidebb

életű, mint a kétpártrendszerek egypárti kormányai. A kormányzat instabilitása azonban nem feltétlenül jár

együtt a politikai rendszer egészének instabilitásával. A Negyedik Francia Köztársaság inkább kivétel, mint

jellemző példa.

3. A sokpártrendszerben a szavazók kifejezhetik valódi politikai preferenciáikat; valódi politikai alternatívákat

megfogalmazó pártprogramok között választhatnak. A választópolgár számára nemcsak két párt közül adott a

választás lehetősége, hanem lehetősége van arra is, hogy a politikai preferenciáihoz valóban közel eső pártot

válasszon.

A kétpártrendszer pártjai – feltéve ha valóban érvényesül a mérséklő, a politikai centrum irányába terelő hatás –

nem nyújthatnak markánsan eltérő alternatívákat, valódi választási lehetőséget a szavazóknak. Mivel mindkét

párt a centrumszavazókhoz igyekszik igazítani programját, azok igen hasonlóak lesznek egymáshoz. Ha viszont

programjuk lényegesen különbözik egymástól, akkor nem érvényesül a kétpártrendszer erényeként számon

tartott mérséklő hatás. A kétpártrendszer e két erénye csak egymás rovására érvényesülhet: egyszerre mindkettő

nem.

9. Pártrendeszerek


4. Nincs olyan éles különbség egy kormánypárt elszámoltathatósága tekintetében a két- és a sokpártrendszer

között, mint azt a kétpártrendszer hívei feltételezik. Igen gyakran a sokpártrendszerben is világosan

megállapítható egy párt politikai felelőssége a kormányzati tevékenységért. Amennyiben a sokpártrendszer

pártjai már a választások előtt pártszövetségekbe tömörülnek, s valamelyik szövetség többséget kap, a választók

nagyon hasonló helyzettel szembesülnek, mint a kétpártrendsze- rekben. Sokpártrendszerben ugyanúgy lehet – a

parlament összetételétől függően – egypárti kormány (lásd Japán, Írország, Norvégia, Svédország példáját),

mint ahogy megfordítva: kétpártrendszerben is lehet koalíciós kormány (például Angliában 1940 és 1945

között).4

Általánosabban fogalmazva: a kétpártrendszer is csak speciális körülmények fennállása esetén teremt világos,

egyértelmű egypárti felelősséget. Melyek ezek a feltételek? Először, a többségi pártnak egyedül kell kormányt

alakítania. Másodszor, a politikai rendszernek tisztán parlamentárisnak kell lennie. Elnöki vagy „félelnöki"

rendszerben már megoszlik és elmosódik a felelősség a párt és az elnök, illetve a elnök és a kormány között.

Harmadszor, a parlamenti rendszernek egykamarásnak kell lennie. Kétkamarás parlamentben a két házat

különböző pártok vagy pártkoalíciók kontrollálhatják, s ennek következtében a képviselőháznak felelős

kormány és a felsőház konfliktusba kerülhet egymással. Ilyen helyzetben a kormány már nem ura teljesen a

törvényhozásnak, s nem valósíthatja meg szabadon programját. Negyedszer, mindegyik pártnak koherens

egységnek kell lennie. Pártfegyelem nélkül a kormánypárt többsége ellenére sem tudja a céljai eléréséhez

szükséges törvényeket a parlamenttel megszavaztatni.5 És végül: nem létezhetnek kormánytól független nagy

hatalmú döntéshozási centrumok (alkotmánybíróságok, független nemzeti bankok, autonóm köztestületek stb.).

5. Az érdekintegrációés a kompromisszumteremtés színtere a kétpártrendszer- ben a két nagy párton belül, a

sokpártrendszerben viszont – a nyilvánosság számára láthatóbban – a parlamentben és a kormányban zajlik. És

ennyiben, legalábbis ami a parlamentet illeti, a szavazók számára átláthatóbb és ellenőrizhetőbb a folyamat.

6. A kisebbségi érdekek háttérbe szorítása (különösen ha ezek az érdekek „rögzítettek", például az etnikaiak), a

mesterséges többségek kialakítása és a hatalom centralizálása a kétpártrendszerek sokat kritizált vonása.

7. A kétpártrendszer feltételezi, hogy a politikai rendszerben egyetlen olyan fontosabb dimenzió létezik, amely

mentén elhelyezkednek a politikai kérdések. Ha azonban egy másik, például külpolitikai dimenzió (mondjuk

egy katonai szövetséghez való csatlakozás vagy semlegesség) ezt keresztbe metszi, akkor a két nagy párt nem

tudja kifejezni mind a négy kialakult politikai alternatívát, s maguk is megosztottá válnak. Csak a

sokpártrendszer képes kifejezni ezeket a pozíciókat, s ezáltal autentikus alternatívákat állítani a választók elé.

Többdimenziós konfliktustér fennállása esetén a kétpártrendszer „kényszerzubbonnyá" válhat.

A vitában felvetett érvek alapján ki-ki eldöntheti, melyik rendszer jár több előnnyel vagy hátránnyal.

Összességében elmondható, hogy a kétpártrendszer általában a tiszta kormányzati alternatívák, az egyértelmű

felelősség és a számon- kérhetőség megteremtésére alkalmasabb, a sokpártrendszer pedig jobban kifejezi a

társadalomban létező politikai áramlatokat. Tehát a pártok, a kormányzat elszámoltathatósága a kétpártrendszer,

a képviselet reprezentativitása a sokpártrendszer viszonyai között valósul meg inkább.

3. 9.3. Bipolaritás és multipolaritás

A pártrendszerek csoportosításánál, mint fentebb említettük, gyakori szempont a pártverseny jellege. Bár a

pártverseny térbeli modellezésével és a pártstratégiákkal részletesen a kötet 14. és 1S. fejezete foglalkozik, a

pártrendszertípusok ismertetése kapcsán már e helyütt érintenünk kell ezt a kérdéskört.

Duverger a kétpártrendszer-sokpártrendszer közti különbségtétel ellenére a két- pólusosságot a politikában

általában érvényesülő „természeti törvénynek" tartotta (Duverger 19SS, 21S). A bipolaritás tendenciáját a

politikai világát baloldalra és jobboldalra osztó nyelvezet és a parlamentáris rendszerekre jellemző kormány-

ellenzék dichotómia alakítja ki.

A bipolaritás vagy „dualizmus" általános „törvényét" kérdőjelezte meg Sartori, aki a korábbi, a kétpártrendszer-

sokpártrendszer különbségét elemző megközelítéssel szemben a hangsúlyt a kétpólusú-sokpólusú pártrendszer

közötti eltérésre helyezte. A bipoláris és a multipoláris sokpártrendszer közti fő különbség nem egyszerűen a

pólusok számában van, hanem abban, hogy míg az elsőben nincs, addig az utóbbiban van egy centrumpólus. A

centrumpozícióba kerülő párt léte megváltoztatja a pártok egymáshoz viszonyított pozícióját és a közöttük

kialakuló interakciók, a verseny jellegét (Sartori 1969, 137-149).

4Persze, akkor ez már nem felel meg a kétpártrendszer szigorú, Sartori-féle (lásd alább) kritériumainak. 5E feltételek is mutatják, hogy a kétpártrendszer modellje a brit Westminster-modellt, s nem az amerikai modellt jelenti.

9. Pártrendeszerek


Tételezzük fel, hogy a pártok és szavazók többsége elhelyezhető egy egydimenziós skálán. A skála két

végpontját a baloldali és a jobboldali pozíció alkotja, közepén a centrumpozíció foglal helyet (9.1. ábra)

9.1. ábra A bal-jobb skála

A kétpártrendszerben vagy a bipoláris sokpártrendszerben a pártok a bal-jobboldali skála két oldalán

helyezkednek el; a centrumban nincs egyetlen párt sem. A centrumhoz közel vannak viszont az „ingadozó"

szavazók, akiknek a szavazataiért a pártok bal- és jobboldalon egyaránt versengenek. A centrumszavazatokért

folyó verseny mindkét oldalról közelíti a pártokat a centrum irányába. A centrumtól való eltávolodás

szavazatveszteséggel járhat a párt számára, ráadásul az így elvesző szavazatokat a konkurens párt(ok)

szerezhetik meg a másik oldalról.

A szavazatokért folytatott verseny így mind a kétpártrendszerben, mind pedig a bipoláris sokpártrendszerben

centripetálisjellegű: a centrumpárt hiánya a centrum irányába húzza a bal- és jobboldali pártokat egyaránt.

Más a helyzet az olyan multipoláris sokpártrendszerek esetében, ahol a középen egy jelentős, stabil

szavazóbázist maga mögött tudó párt helyezkedik el. A bal- és jobboldali pártoknak nem érdeke a centrum

irányába való elmozdulás, hiszen nem reménykedhetnek a centrumszavazatok megszerzésében.

Szavazatnyereséggel járhat viszont az ellenkező irányba, a skála szélső pontja fele történő elmozdulás, mivel a

szélsőséges pártok nem kötik magukhoz szavazóikat ugyanolyan mértékben, mint a centrumpártok. Ha

háromnál több, például öt párt van – bal, balközép, centrum, jobbközép és jobboldali párt -, akkor a centrum

irányába mozduló jobbközép pártnak nemcsak arra nincs reménye, hogy jelentős szavazatnyereségre tegyen

szert a centrumban, hanem azzal a veszéllyel is számolnia kell, hogy súlyos szavazatveszteséget kell

elszenvednie a jobboldalon. Ez a skála szélső pontja felé eső szavazatok megszerzésére ösztönzi a jobbközép

pártokat, és a verseny így inkább centrifugálisjellegűvé válik.

Összefoglalva:

1. Bipolárisversengés esetén, ahol a pártversenyben érvényesülő tendencia szerint a pártok a centrum felé

tartanak, a köztük levő távolság a minimálisra szűkül, így a rendszer nem polarizált.

2. Amennyiben a középső pólust szilárdan elfoglalja egy párt (vagy pártok egy csoportja), a többi párt a

radikalizálódásban lesz érdekelt, s így kialakul a centrifugális verseny. Multipoláris pártrendszerek esetén a

pártok nagyobb száma már önmagában is a politikai irányzatok szélesebb skáláját kínálja. Minél több párt

zsúfolódik össze az egydimenziós térben, annál nehezebb feladat megkülönböztetniük magukat

versenytársaiktól. A pártok igyekezete, hogy sajátos arculatra tegyenek szert, megnyújtja és így polarizálja a

teret.

A fenti felismerésre épül Sartori nevezetes pártrendszer-tipológiája. Az alábbiakban az ő egyes

pártrendszertípusainak jellegzetességeivel és azok empirikus megjelenési formáival ismerkedünk meg.

4. 9.4. Sartori modellje

Sartori a pártok száma mellett az ideológiai távolságot tekintette meghatározó tényezőnek. A két változó közül a

szám az alapvetőbb, amennyiben a pártok nagyobb száma teszi lehetővé a nagyobb ideológiai távolságot is.

Sartori tipológiájának az „atomizált” (formátlan) pártrendszer az első típusa, amely a még ki nem kristályosodott

demokráciákra jellemző, ahol is a pártok száma lényegtelen, hiszen nem lehet még mechanizmusokról, a

verseny törvényeiről beszélni.

A szokásosan egypártrendszerként tárgyalt kategóriát Sartori háromfelé bontja. Az első a „valódi”

egypártrendszer, ahol a pluralizmusnak egyáltalán nincs helye a pártpolitika szintjén.6 A második

ahegemonikuspártrendszer, amelyben az állampárt mellett formálisan léteznek ugyan kisebb pártformációk,

azonban a rezsim játékszabályai nem teszik lehetővé ezek alternatív erővé válását. Végül következik az ún.

6 Sok kutató szerint az ilyenre a rendszer kifejezés eleve nem alkalmazható.

9. Pártrendeszerek


predomináns pártrendszer, amelyben valódi verseny folyik, de az egyik párt olyan erőforrásokkal és

támogatottsággal bír, hogy képes hosszabb időszakon keresztül (egymás után három választáson) egymagában

megszerezni a kormányhatalmat (lásd India, Norvégia vagy Írország esetét).7

A „valódi" egypártrendszeren belül megkülönböztet totalitárius, tekintélyelvű és pragmatikus rendszereket. A

totalitárius rendszerekben nagyon erős az ideologikus jelleg, rendszeresek a pártból való kizárások. A

tekintélyelvű rendszerekben már kisebb a párt mobilizációs ereje, a pragmatikus rendszerekben pedig a párt

inkább befogadó jellegű.

Mielőtt belekezdenénk a többpártrendszerek Sartori-féle csoportosításának ismertetésébe, fel kell hívnunk arra a

figyelmet, hogy Sartori módszertani megközelítése megkülönbözteti a klasszifikációt a típusalkotástól, a

formátumot a mechanizmustól. A pártok számára alapozott klasszifikáció csak a pártrendszerek formátumáról

árulkodik, míg a klasszifikáció osztályaira alapozott, de azokon túllépő tipológia már a verseny mechanizmusát

is feltárja.

Sartori definíciója szerint kétpárti formátumról beszélünk, ha a két nagy pártot harmadik nem akadályozza az

egyedül való kormányzásban.8 Kétpárti típusról pedig akkor beszélünk, ha a két párt váltogatja is egymást a

hatalomban. Vagyis a kétpárti pluralizmusban két párt van versenyben a parlamenti mandátumok abszolút

többségéért, az egyiküknek sikerül megszereznie az abszolút többséget, a nyertes egyedül kormányoz, és a

választások mindig magukkal hozzák azt az esélyt és várakozást, hogy váltás lesz a kormányrúdnál (Sartori

1976, 188).

A sokpártrendszerek csoportosításánál a klasszifikációt egy szempont, a pártok száma alapján végezzük. Ennek

alapján három-öt párt esetében a korlátozott pluralizmus, hat vagy annál több párt esetében a szélsőséges

pluralizmus osztályába soroljuk a pártrendszereket.

A tipológia viszont már két kritériumra: a pártok számára és az ideológiai távolságra (polarizáció) alapozódik. A

tipológia esetében mérsékelt és polarizált pluralizmust különböztetünk meg. (A típusok ismertetését lásd a 9.5.,

9.6. és 9.7. pontnál.) A korlátozott pluralizmus formátumára általában a mérsékelt pluralizmus mechanizmusa a

jellemző. A szélsőséges pluralizmus osztályára (vagyis a sokpárti parlamentekre) viszont a polarizált és a

mérsékelt pluralizmus mechanizmusa egyaránt jellemző lehet, attól függően, hogy szegmentált-e a társadalom

és a pártverseny. Ha igen, akkor, a sok párt ellenére is mérsékelt lehet a verseny.

A klasszifikáció és a tipológia kategóriái közötti részleges megfelelésnek az az oka, hogy a pártok száma

alapvetően befolyásolja az ideológiai polarizációt, így a pártrendszer mechanizmusát is, miközben – és erre

figyelmeztet az a tény, hogy a szélsőséges pluralizmus osztálya kétféle versenymintázatnak ad otthont – a

pártrendszer tipológiája nem vezethető le pusztán a pártok számából.

A fenti tipológia a strukturált pártrendszerekre érvényes. A például Afrikában megtalálható ún. nem strukturált

rendszerekre Sartori egy egyszerűbb felosztást javasolt: elaprózott, domináns és nem domináns rendszerekre

osztja őket.

Sartori típusai9 közül Európában a kétpárti pluralizmus, a mérsékelt pluralizmus, valamint a polarizált

pluralizmus típusa fordul elő a leggyakrabban.

5. 9.5. A kétpárti pluralizmus

Bár a politikai rendszerek egyik „alaptípusa", igen kevés országban (például Angliában, Új-Zélandon, Máltán és

az Egyesült Államokban) van kétpártrendszer. Ausztria, Ausztrália és Kanada, amelyeket gyakran sorolnak a

kétpártrendszerű országok közé, újkori történetük jelentős részében kihullanak a rostán, ha a kétpártrendszer

Sartori féle kritériumait alkalmazzuk.

A kétpártrendszerekben az egypárti kormányok az ugyancsak kormányzásra készülő ellenzékkel szemben

kormányoznak. Ez nem azt jelenti, hogy a kormánypárt mindig elveszíti a választásokat, csak annyit jelent, hogy

7 Mások (például Pempel 1991, 4) egyszerűen a meghatározó, a többinél erősebb pártokat tekintik domináns pártoknak. 8 Amennyiben két párt olyan szimbiózisban él, mint az ausztrál Liberális és Vidékpárt, akkor őket is egy pártnak kell tekinteni. 9 Sartori tipológiáját számos kutatás tekintette kiindulópontnak, de a modelleket sok kritika is érte. A tipológiát alapvetően elfogadók is árnyalását tartották szükségesnek. Klaus von Beyme (1985, 261-263) például a mérsékelt pluralizmuson belül megkülönböztetett koalíciós

és koalíció nélküli alternáló rendszereket, valamint a két nagy középpárt által gyakran nagykoalíciót létrehozó vagy kisebbségi kormányt

toleráló rendszereket, a polarizált pluralizmuson belül pedig meggyengült centrumú, illetve kormányképes középpártokkal rendelkező csoportot. Az utóbbi esetben a rendszer a polarizáció ellenére sem omlik össze.

9. Pártrendeszerek


a választások mindig valódi esélyt jelentenek arra – és a politikai élet szereplőinek várakozása is az –, hogy

váltás lesz a kormányrúdnál. (Ha mindig ugyanaz a párt nyeri a választásokat, azaz nincs váltás a

kormányrúdnál, akkor nem kétpártrendszerrel, hanem predomináns pártrendszerrel van dolgunk.)

A kétpártrendszerben a pártok versenye centripetális, a politikai konfliktusokra mérséklőleg hat: a pártok felelős

politikát folytatnak. Ennek oka, hogy a centripetális verseny politikai nyereséggel szolgál a pártoknak. Az

ingadozó, még nem elkötelezett szavazók feltehetően a két párt közötthelyezkednek el a politikai skálán;

politikai preferenciáik a centrumhoz közeliek. Ha egy még határozatlan szavazó (X) politikai preferenciái nem a

centrumhoz (C) közel, azaz nem A és B párt közé esnek, hanem (például A párton) „kívülre", akkor nagy

valószínűséggel elérhetetlen B párt számára. Bármennyire is közeledik B párt a centrumhoz – mivel A-t nem

„ugorhatja át" –, az ingadozó szavazónkhoz A mindig közelebb lesz, mint B. Ezért ezeknek a szavazóknak a

jelentősége – az A és B közti verseny szempontjából – kisebb, mint a középen levőké.

9.2. ábra A centripetális verseny

Ha nem így lenne, azaz nagy számban volnának szélsőséges ingadozó szavazók, akik átvándorolhatnak a

szélsőbalról a szélsőjobbra, akkor a centripetális verseny nem hozna szavazatnyereséget a pártoknak. A

nagyfokú politikai konszenzus elősegíti a kétpárti pluralizmus kialakulását, de a kétpárti centripetális verseny

konfliktusminimalizáló sajátossága is segíti a politikai alapkonszenzus kialakulását. Kétpártrendszerben a

pártoknak ugyanis gyűjtőpártoknak kell lenniük ahhoz, hogy versenyben tudjanak maradni egymással.

A kétpártrendszer a kormányzati váltógazdaság előfeltevésén nyugszik. Ez a várakozás akkor reális, ha a két

párt közel azonos politikai erőt képvisel. A kétpárti egyensúly és a kormányzati váltógazdaság azonban

egyáltalán nem tekinthető véletlenszerű vagy „természetes" jelenségnek, hanem inkább a pártok közötti verseny,

a verseny közben követett politikai taktika eredményének.

(A brit kétpártrendszer) A kétpártrendszer klasszikus mintája Nagy-Britannia. A Tory (konzervatív) és a Whig

(liberális) párt hagyományai a 18. századig vezethetők vissza, bár az 1880-as évekig aligha beszélhetünk

modern pártrendszerről.

A kispolgárság jelentős része, a vallási kisebbségek, az írek törekvésével rokon- szenvezők és a szervezett

munkásság egyaránt a Liberális Pártot támogatták, de Disraelinek sikerült az arisztokrácia, az anglikán egyház

és a nagypolgárság hagyományos rokonszenvét maga mögött tudó konzervatívok mögé felsorakoztatni a frissen

szavazati joghoz jutó szegényebb rétegek egy részét is. A századforduló körüli évtizedekben az ír önkormányzat

kérdése szakadáshoz vezetett a liberálisok soraiban. A társadalmi osztály mellett a vallás és az imperializmushoz

való viszony is meghatározta tehát a szavazók viselkedését. Az 1885 és 1910 között lebonyolított 8 parlamenti

választásból 6 nem teremtett valódi egypárti kormányt (lásd a 9.1. táblázatot). A két tiszta többségi egypárti

kormány kivételével a Konzervatív Párt nem tudott kormányt alakítani a Liberális Unionisták támogatása

nélkül, míg a liberálisok az ír nacionalista Home Rule Párt támogatására szorultak.

9.1. táblázat - (a mandátumok elosztása; az abszolút többséghez 336 mandátum

szükséges)

Év Konzervatív

Párt

Liberális

Unionista Párt Liberális

Párt

Home

Rule

Munkás

párt

1885 250 - 334 86 -

1886 316 79 190 85 -

1892 268 47 274 81 2

9. Pártrendeszerek


1895 341 70 177 82 -

1900 334 68 184 82 2

1906 157 - 400 83 30

1910. január 273 - 275 82 40

1910. december 272 - 272 84 42

Forrás: Ball 1987, 15-16.

Az első világháború utáni korszakban, az általános választójog bevezetésével a Liberális Pártot felváltotta a

Munkáspárt. Az 1920-as évek elejétől egyre inkább a mun- káspárti-konzervatív párti verseny határozta meg a

brit belpolitikát. A két világháború között (1922–1935) a Liberális Párt a harmadik helyre szorult, de „releváns"

párt maradt. Az 1918 és 1940 közötti korszakot a politikai instabilitás és a koalíciós kormányzat jellemezték.

1931-től 1940-ig konzervatív vezetésű koalíciós kormány volt.

A tiszta kétpártrendszer így valójában csak az 1945 utáni időszakban jellemezte Angliát. Az 1945 és 2001

közötti választások, egy kivételtől eltekintve, mindig tiszta egypárti többséget eredményeztek az Alsóházban,

így stabil egypárti kormány alakulhatott. A kivétel az 1974. márciusi választások voltak, amelyet a Munkáspárt

nyert meg, de anélkül, hogy a mandátumok abszolút többségét megszerezte volna.10 Kisebbségi kormány alakult

(Lijphart 1984, 11). Októberben a Munkáspárt újabb választásokkal kísérletezett, ahol bár minimális, de

abszolút többséget szerzett. A kétmandátumos többség azonban idővel kevésnek bizonyult: egy kilépés és egy

időközi választási vereség miatt elveszett a Munkáspárt parlamenti többsége, 1976-tól így ismét kisebbségi

kormánya lett Angliának. 1977 és 1978 között a helyzet instabilitásán az ún. Lib-Lab paktummal próbáltak meg

segíteni. Ez a koalíciós kormányzás olyan megoldása volt, amelyben a Liberális Párt nem vett részt a

kormányban, hanem a törvényhozásban működött együtt a Munkáspárttal. A kilencvenes években John Major

kormánya az észak-írországi unionisták szavazataira szorult az elvesztett időközi választások és dezertálások

nyomán.

A Liberális Párt, bár túlélte a húszas évek eleji válságát, 1974-re politikai jelentéktelenségbe süllyedt.

Szavazótábora összehúzódott és alacsony szinten stabilizálódott. Parlamenti képviselete – bár sohasem szűnt

meg – jelentéktelenné vált. Az

1974–1979 közötti időszakot kivéve nem volt rá szükség többségi kormány alakításához. A helyzet a

nyolcvanas években, a liberális-szociáldemokrata pártszövetség választási előretörése nyomán némileg

megváltozott. 1983-ban a két párt szövetsége 25,4%-ot szerzett, alig kevesebbet mint a Munkáspárt (27,6%). A

történelmi sikernek azonban a parlamenti összetételre (a kormányról nem is beszélve) semmiféle hatása sem

volt: az SDP és a liberálisok szövetsége a mandátumok 3,5%-át, a Munkáspárt a parlamenti helyek 32,2%-át

kapta. Az SDP és a Liberális Párt egyesülése sem változtatott a helyzeten: miközben a Liberális Demokraták

néven újjászervezett középerő a kilencvenes években 16-17% körül szerepelt, a választási rendszer sajátosságai,

valamint a párt népszerűségének területi kiegyenlítettsége következtében a 659 fős parlamentben egyszer sem

sikerült ötven fősnél nagyobb frakciót létrehoznia. 2001-ben, a potenciálisan megnyerhető választókerületekre

összpontosítva is csak 52-re sikerült feltornázni a képviselők számát. A liberálisok súlyának változását jelzik

ugyanakkor, hogy 70 éve nem értek el ekkora sikert.

Kötetünk megírásának időszakában újra felmerült a választási rendszer arányossá tételének lehetősége.

Amennyiben bekövetkezik, ez a brit kétpártrendszer végét jelentené. Ugyanis a második világháború utáni

időszakban egy kormánynak sem volt valódi választói többsége, az egypárti többségi kormányzás egyértelműen

a választási rendszer terméke.

6. 9.6. Polarizált pluralizmus

10 Nem véletlen a dátum. A két 1974-es választás hozta meg a kis pártok első nagy választási előretörését az 1945 utáni időszakban. A liberálisok, a walesi és a skót nacionalisták az összes szavazat 25%-át szerezték meg.

9. Pártrendeszerek


Polarizált pluralizmus vagy polarizált sokpártrendszer akkor jön létre, ha a releváns politikai pártok száma öt

vagy annál több, és a pártok között nagy az ideológiai távolság. A polarizált sokpártrendszer fontosabb jellemzői

(Sartori 1976, 131-140):

1. rendszerellenes pártok – mint „releváns pártok" – jelenléte a politikai palettán;

2. kétoldali ellenzék;

3. a politikai skála centrumpozíciója foglalt, tehát van centrumpárt, így a pártok közti interakcióknak legalább

három pólusa van;

4. polarizált a rendszer: azaz a pártok közötti politikai és ideológiai távolság nagy, a politikai konszenzus foka

alacsony;

5. a verseny centrifugális;

6. a politika átideologizált;

7. nincs kormányképes ellenzék, az ellenzék politikailag felelőtlen;

8. jelen van a túllicitálás politikája (ami ellentétes a politikai verseny szabályaival).

A polarizált pluralizmusra tehát jellemző, hogy az ideológiai kontinuum (tipikusan a bal-jobb dimenzió)

legszélső pozíciói foglaltak, valamint hogy a pártok álláspontja távolodik, a szélsőséges pártok ereje nő. A

centrifugális verseny egyik oka, ahogy fentebb bemutattuk, az, hogy a szélre került pártok nem

reménykedhetnek a szilárdan elfoglalt közép elhódításában, s így a kormányra kerülésben. Ezért aztán

különösebb kockázat nélkül folytathatják a„felelőtlen”, „túllicitáló" ellenzéki politikát.

Az egyesülni nem képes, permanensen ellenzékben lévő erők nem jelentenek alternatívát a kormányzásra

ítéltetett, változó kombinációkban uralkodó középpártokhoz képest. A pártok ígéretei nem szembesülnek a

valósággal, így a verseny illuzórikussá válik. A pártok kénytelenek kihangsúlyozni politikai különbségeiket, s

ezáltal mesterségesen fenntartják a társadalmi támogatottságukat már elvesztő ideológiai frontvonalakat is.

A polarizált pluralizmus típusát Sartori a második világháború utáni Olaszország, a weimari köztársaság és a

Negyedik Francia Köztársaság pártrendszeréről mintázta. Az alábbiakban a húszas-harmincas évek német és a

negyvenes-ötvenes évek francia pártrendszerével illusztráljuk a polarizált pluralizmus működését.

(Polarizált pluralizmus a weimari köztársaságban) A weimari köztársaság pártrendszerének megértéséhez

röviden vissza kell tekintenünk a császári Németország időszakáig. A kialakuló német pártrendszernek két fő, a

weimari időszakban is továbbélő jellegzetessége, hogy egyrészt világnézeti (ideológiai) alapon szerveződött,

másrészt szorosan kötődött társadalmi osztályokhoz, rétegekhez (Neumann 1956b, 354). A császári

Németország legfontosabb politikai pártjai túlélték az első Német Birodalom összeomlását és a weimari

köztársaság időszakában is a porondon maradtak. A következő öt pártról van szó, a politikai baloldaltól a

jobboldalig tartó sorrendben:

1. a szociáldemokrata SPD, a munkásság és a szakszervezetek pártja;

2. a liberális demokrata Progresszív Párt, a városi-kereskedő középosztály pártja, amely Deutsche

Demokratische Partei (DDP) néven működött a weimari időszakban;

3. a katolikus Centrum párt (Z/BVP);

4. a Nemzeti Liberális Párt, a jobbára az iparban érdekelt polgári középosztály pártja, amely később Deutsche

Volkspartei (DVP) néven működött;

5. a konzervatívok, az első birodalom konzervatív uralkodó osztályának – a feudális arisztokráciának, az állami

hivatalnokoknak, a tisztikarnak és az evangélikus egyháznak – a pártja; a Deutsch-Nationale Volkspartei

(DNVP) ezt a politikai tradíciót folytatta a weimari időszakban (Barghahn 1988, 1-85).

S bár a legfontosabb politikai tradíciók továbbéltek a világháború után is, a szélsőbal és a szélsőjobb, azaz a

kommunista KPD (Kommunistische Partei Deutschlands) és a nemzetiszocialista NSDAP

(Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) megjelenése megváltoztatta a politikai palettát, döntő szerepre

téve szert a weimari köztársaság bukásában. A kommunisták, majd a szélsőjobb kétségbe vonták a politikai

9. Pártrendeszerek


rendszer, az alkotmány legitimitását, sőt annak erőszakos megdöntését tekintették fő céljuknak, vagyis nem

egyszerűen a kormány politikai ellenzékeként, hanem a rendszer ellenzékeként (Kirchheimer 1966b, 237–238)

léptek fel.

A weimari köztársaság parlamentje rendkívüli mértékben fragmentált volt. A 9.2. táblázatban látható, hogy a

parlamenti mandátumok több mint egy tucat párt között oszlottak meg.

9.2. táblázat - A Birodalmi Gyűlés választási eredményei, 1924–1933

Pártok 1924. nov. 1928 1930 1932. júl. 1932. nov. 1933

NSDAP 3,0 2,6 18,3 37,4 33,1 43,9

DNVP 20,5 14,2 7,0 5,9 8,8 8,0

DVP 10,1 8,7 4,5 1,2 1,8 1,1

Z/BVP 17,3 15,2 14,8 15,7 14,8 13,9

WP 3,3 4,5 3,9 0,4 0,3 -

DDP/DStP 6,3 4,9 3,8 1,0 0,9 0,9

SPD 26,0 29,8 24,5 21,6 20,4 18,3

KPD 9,0 10,6 13,1 14,6 16,8 12,3

Egyéb* 4,3 9,4 10,1 2,2 3,1 1,6

* Ebbe a kategóriába hét kis párt tartozott, amely általában elegendő szavazatot szerzett ahhoz, hogy képviselve

legyen a Reichstagban. WP = a Középosztály Gazdasági Pártja


A kommunisták és a nemzetiszocialisták megjelenésével nagymértékben megnőtt a német politikában amúgy is

jelen levő ideológiaielem súlya. A hagyományos, a császári Németországból örökölt pártok is politikai

ideológiák és világnézet szerint szerveződtek: a liberálisok, katolikusok, szocialisták, konzervatívok és

nacionalisták külön pártokba tömörültek. A kommunisták és a nácik viszont nem egyszerűen ideológiai pártok

voltak, hanem egyaránt totalitárius ideológiával rendelkeztek. A pártok között ideológiai szakadék keletkezett.

Olyan mély törésvonalak alakultak ki, hogy a minimális (alkotmányos) konszenzus megteremtése is illúzióvá

vált. Mindezek következtében egy erősen polarizált pártrendszer jellemezte a weimari köztársaságot.

Mivel a kommunista és a náci párt éles politikai és ideológiai ellenfeleknek tekintették egymást, azaz a politikai

paletta két ellentétes széle felől jelentek meg, a weimari köztársaság kormányának és magának a rendszernek is

bilaterális, kétoldali ellenzékkel kellett szembenéznie. Ahogy javultak a szélsőbal és a szélsőjobb választási

eredményei, úgy került a köztársaság egyre inkább harapófogóba. Az alkotmányhoz hű erők, az ún. weimari

koalíció pártjai egyre nehezebben tudtak többségi kormányt alakítani (lásd a 9.3. táblázatot), hiszen maguk

között is súlyosan megosztottak voltak. A húszas évek végétől súlyosbodó gazdasági válságra nem tudtak gyors

sikerrel kecsegtető megoldást kínálni, míg a szélsőbal és a szélsőjobb különböző, de egyaránt gyors megoldást

ígért (rálicitáló politika). 1928–1933 között a pártok közötti versenyben megerősödtek a centrifugálistendenciák:

a mérsékelt pártok szavazótábora – a katolikus Centrum párt (Z/BVP) és a szociáldemokrata SPD kivételével –

erőteljes olvadásnak indult. A szavazatok a szélsőjobb irányába vándoroltak (a szélsőbal már korábban is

jelentős szavazótáborral rendelkezett).

9.3. táblázat - Koalíciók a weimari köztársaságban*

9. Pártrendeszerek


Bal Weimari Nagy Jobbközép Nemzeti

ellenzék

„Rendszer

ellenes"

1919 45 76 81 54 10 8

1920 42 44 58 57 15 20

1924a 34 40 49 56 26 20

1924b 35 46 56 60 24 12

1928 41 37 55 53 17 13

1930 38 40 45 43 25 31

1932a 36 35 36 26 43 52

1932b 37 33 35 29 42 50

1933 31 30 32 26 52 56

* Az egyes oszlopok a főbb politikai csoportok által elért szavazatarányt mutatják, függetlenül attól, hogy e

pártokformálisan is koalíciót alkottak-e (a „rendszerellenes" pártok esetében ilyen formális koalíció egyszer sem

alakult ki).

Bal = KPD és SPD (valamint a független SPD az első néhány választásokon).

Weimari koalíció = SPD, DDP és a Centrum.

Nagykoalíció = a „weimari pártok"és Stresemann Német Néppártja (DVP).

Jobbközép = különböző kombinációka Centrummal, amelyeka liberális DDP-től ajobboldali DNVP-ig terjedtek.

Nemzeti ellenzék = DNVP és a nemzetiszocialisták (először a Young-terv feletti 1929-es referendumkor, majd

1933 januárjában alkottak formálisan is koalíciót).

„Rendszerellenes" pártok = a kommunisták és a nemzetiszocialisták (valamint az első két választásokon az

USPD) eredményeinek összege.


A császári Németországban a Reichstagot általános (férfi) választójog alapján választották meg, de nem volt

parlamentáris kormányzás: a kormány a császárnak, s nem a parlamentnek volt felelős. A törvényhozó és

végrehajtó hatalom el volt választva egymástól. Az alkotmány szerint az uralkodó által kinevezett kormánynak

nem volt szüksége parlamenti többségre. Mivel a politikai pártoknak nem volt lehetőségük parlamentáris módon

kormányra kerülni, politikai felelősségük alig volt. Az Angliára jellemző felelős pártrendszer (kormányzati

felelősséget vállaló pártok rendszere) nem honosodott meg (Pulzer 1978).

A parlamentáris kormányzati rendszert csak a weimari köztársaság alkotmánya vezette be, s az 1919 és 1930

közötti kormányok e szabályt követve jöttek létre. A polarizáltság és a növekvő parlamenti fragmentáció

azonban aláásta a felelős parlamenti kormányzat rendszerét. Mivel parlamenti többséggel bíró demokratikus

koalíciót már nem lehetett létrehozni, 1930-tól elnöki rendeletekkel kormányozták a köztársaságot. (Erre a

weimari alkotmány 48. paragrafusa hatalmazta fel a köztársaság elnökét.)

(Polarizált pluralizmus a Harmadik és Negyedik Francia Köztársaságban) Franciaország újkori történelme azt

példázza, hogy a fragmentált politikai kultúra és a hozzá társuló sokpártrendszer valóban a politikai instabilitás

forrásává válhat, amellyel szemben a hagyományos parlamentáris rendszer intézményi megoldásai csődöt

9. Pártrendeszerek


mondanak. A Harmadik és Negyedik Francia Köztársaság története a politikai válságok sorozatát produkálta, s

mindkettő a demokratikus rendszer fennálló formájának a kudarcával járt.

A modern francia politika története – a francia forradalom óta – az alkotmányos és politikai instabilitás

története.

A francia forradalom két nagy politikai tradíciót teremtett. Az egyik az autoriter, az állam, a végrehajtó hatalom

megerősítésében gondolkozó „bonapartista" tradíció, a másik a népszuverenitás elvét és a népképviseleti

intézményeknek, elsősorban a törvényhozó hatalomnak a végrehajtó hatalom feletti primátusát valló,

„republikánus" tradíció.

Az első és második császárság, valamint a Vichy-rendszer időszakában az első tradíció, a Harmadik és

Negyedik Köztársaság alatt a második tradíció érvényesült.

A francia pártokat a Harmadik Köztársaság idején (1870-1940) a 19. századi ho- norácior jelleg megőrzése

jellemezte. A pártok karakterét a modern pártfejlődés szinte érintetlenül hagyta. A polgári pártokra, de a

szocialistákra is a szervezettség és a pártfegyelem hiánya volt jellemző. A pártokat és a parlamenti

pártfrakciókat a helyi notabilitások uralták. A parlamentben így inkább helyi érdekek és egyéb lobbik, mint

általános politikai alternatívák jelentek meg. A pártfrakciók kohéziója gyenge volt, a keresztbe szavazás, illetve

a frakciók közötti mozgás gyakori jelenség volt.

A domináns republikánus politikai kultúrában úgy tekintettek a törvényhozásra, mint a népszuverenitás

letéteményesére, miközben a végrehajtó hatalmat gyanakvással szemlélték. A végső szó ebből következően a

kormánnyal szemben a parlamenté volt (Finer 1970). Mivel a törvényhozás politikailag fragmentált, a

pártfrakciók kohéziója pedig gyenge volt, a kormányok parlamenti többsége ingatag maradt. A francia politika

főszereplőivé így a képviselők váltak, amit a törvényhozás házszabályai és a parlamenti bizottságok súlyponti

szerepe is megerősített. A törvényhozás gyakran buktatta meg a kormányt, miközben nem kellett azzal a

veszéllyel szembenéznie, hogy feloszlatják.11 A tizenkét év alatt huszonnégy miniszterelnök volt, vagyis a

kormányok átlagban nem tartottak ki fél évnél tovább.

A törvényhozókat a helyi érdekek fővárosi „kijáróinak" tekintették. A pártok – a szocialisták kivételével –

inkább nemzetgyűlési képviselők csoportjai, ad hoc koalíciói voltak, mint egységes programmal bíró országos

szervezetek.

A parlament és kormány viszonya a Negyedik Köztársaság időszakában sem sokat változott, a pártok jellege és

a politikai paletta azonban radikálisan átalakult. Míg a Harmadik Köztársaságot a Republikánus Párt és a

baloldal túlsúlya jellemezte, a Negyedik Köztársaság idején a politikai paletta és a parlament nemcsak

fragmentált volt, de rendkívül polarizálttá is vált. A politikai palettát hat nagy politikai irányzat és párt szabdalta

keresztbe, s közöttük olyan ellentétek húzódtak, amely megnehezítette a stabil többségi koalíció létrehozását.

A francia politikai hagyományok egyik jellegzetessége az alkotmányos konszenzus gyengesége, a

rendszerellenes ellenzék állandó jelenléte a politikai életben. A Negyedik Köztársaság fő rendszerellenes, az

alkotmányt elutasító pártjait a kommunisták és a gaulle-ista, illetvepoujade-istaszélsőjobb alkotta. A mérsékelt

baloldalon a szocialisták, a jobbközépen a liberálisok, a centrumban a radikálisok és a kereszténydemokraták

álltak.

A pártrendszer fragmentációjához és a pártok közötti verseny centrifugális tendenciáihoz hozzájárult az arányos

választási rendszer, amelyet a Negyedik Köztársaságban a legtöbb nemzetgyűlési választáson alkalmaztak.

A politikai verseny centrifugális tendenciái, a rendszerellenes jobb- és baloldal előretörése nagyon beszűkítette a

politikai mozgásteret és megnehezítette a mérsékelt, alkotmányt elfogadó pártok közötti többségi koalíció

létrehozását. A szocialisták, a radikálisok és a liberálisok antiklerikalizmusa lehetetlenné tette a

kereszténydemokratákkal való tartós együttműködést, a gazdaságpolitikai kérdések pedig a szabadpiacpárti

liberálisokat állították szembe az etatista, intervencionalista szocialistákkal és kereszténydemokratákkal. A

polgári társadalomhoz való eltérő viszony a szocialisták, valamint a jobboldal és a centrum pártjai között húzott

éles választóvonalat.

11 Az európai parlamentáris rendszerekben a végrehajtó hatalomnak a törvényhozás iránti felelőssége gyakran azzal az „ellensúllyal" egészül ki, hogy a törvényhozás mandátuma lejárta előtt - országonként eltérő feltételek között - feloszlatható. Formálisan az államfő, de valójában

gyakran a kormányfő rendelkezhet a „renitenskedő" parlament feloszlatása és új választások kiírása felől. Az 1877-es fiaskó után a

Harmadik Köztársaság államfői gyakorlatilag lemondtak erről a jogukról, ami egy szélsőséges parlamenti uralom kialakulásához vezetett Franciaországban.

9. Pártrendeszerek


A középpártok időnkénti összefogása is kétes eredményt hozott, hiszen ebben az esetben a rendszerellenes

pártok támogatása vált a kormánykritika egyetlen lehetséges formájává.

Az 1958-as algériai válság nyomán a Negyedik Köztársaság parlamentáris kormányzati rendszere összeomlott.

A szélsőséges parlamentarizmustól ismét a hatalom autoriter felfogása, az erős végrehajtó hatalom

megteremtése felé lendült a politikai inga. Az Ötödik Köztársaság alkotmánya és de Gaulle elnök (gyakran az

alkotmány megkerülésével végrehajtott) reformjai következtében egy kiegyensúlyozottabb politikai rendszer jött

létre, amelyben fokozatosan a köztársasági elnök tett szert politikai túlsúlyra. Erős végrehajtó hatalmat épített ki,

amely – a közvetlen elnökválasztás 1965-ös bevezetése után – legitimitását nem a parlamenttől, hanem

közvetlenül a választóktól nyerte. De Gaulle elnök kezdetben (1958-1962) mint a nemzet megmentője, a

nemzeti egység letéteményese kapta meg a különböző politikai csoportok és a nemzetgyűlés támogatását.

Miután az algériai kérdés lekerült a politikai napirendről, a politikai harc kiéleződött egyrészt a különleges

hatalmi státusát megőrizni kívánó elnök, másrészt a nemzetgyűlési képviselőcsoportok és pártvezérek között.

Az elnök személyes politikai karizmájára támaszkodva, a parlament, a pártok és időnként az alkotmány

megkerülésével, közvetlenül a választókhoz fordulva tudta megőrizni és megerősíteni hatalmát. Az instabil

francia politikai rendszert, mint ahogy azt a harmadik fejezetben írtuk, éppen ez a fordulat stabilizálta.

Az elnöki hatalom és az Ötödik Köztársaság végleges stabilizálódása azonban annak volt köszönhető, hogy az

elnök fokozatosan parlamenti többség megteremtésére is képessé vált. A negyvenes-ötvenes évek de Gaulle

támogatására alakult rövid életű politikai mozgalmai a hatvanas évekre politika párttá szerveződtek, és a

nemzetgyűlési választásokon elért sorozatos sikereik révén stabil törvényhozási hátteret biztosítottak az elnök

számára. A gaulle-izmus a jobboldal vezető politikai csoportjává vált.

Átformálódott a pártrendszer, ami jórészt a kialakuló elnöki rendszer következménye volt. A közvetlen

elnökválasztások, és annak kétfordulós rendszere – ahol a második fordulóban már csak két elnökjelölt

versengett – ugyanis kétpólusúvá formálta a politikai palettát: a jobboldal és a baloldal jelöltje versengett a

szavazatokért. Ez együttműködésre, választási szövetség alakítására késztette a pártokat jobb- és baloldalon

egyaránt.

Csökkent a parlament fragmentáltsága, ami részben az egyéni választókerületi rendszerre való visszatérés

következménye. A hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig a parlament négy nagy politikai

tömörülésre oszlott; a baloldal kommunistákra és szocialistákra, a jobboldal gaulle-istákra és a liberális

konzervatívokra. A Harmadik Köztársaság republikánusai és a Negyedik Köztársaság kereszténydemokratái

fokozatosan eltűntek vagy beolvadtak ezekbe a csoportokba.

9.4. táblázat - A francia pártrendszer átalakulása: szavazatarányok a nemzetgyűlési

választásokon 1956-1967 között

Pártok 1956 1958 1962 Pártok 1967

Kommunista 25,7 20,5 21,3 Kommunista 21,4

Egyéb baloldali 2,1 0,8 1,2 Egyéb baloldali 0,9

Szocialista 14,8 13,8 15,2

Radikális

3,3 4,2 Baloldali

Szövetség 24,0

Balközép 13,4 2,4 2,8

Kereszténydemo

krata 11,0 9,1 5,3 Demokratikus

Centrum 7,0

Gaulle-ista 4,4 28,1 40,5 Gaulle-ista 42,6

Republikánus - 2,4 0,4

9. Pártrendeszerek


Centrum

C. N. I. 14,4 19,9 7,6 Egyéb

mérsékeltek 3,7

Függetlenek - - 1,6

Szélsőjobb 13,3 3,0 -

Megjegyzés: 1958-tól a második forduló eredményei. Forrás: Finer 1970, 313.

Nőtt a pártok szervezettsége, a pártfrakciók kohéziója, és kialakultak a felelős pártrendszer (Pulzer 1978)

elemei. Megteremtődött a mérsékelt pluralizmus rendszere.

(A Centrum szerepe a polarizálódásban). A francia esetben a polarizálódás logikáját intézményi változtatásokkal

lehetett megtörni. A nagy középpártokkal és mindkét oldali szélsőséges pártokkal jellemezhető rendszerek

azonban gyakran minden külső beavatkozás nélkül is stabilizálódnak, mérséklődnek. Ez a – Sartori elméletének

ellentmondó – jelenség kutatások sorát váltotta ki. Az egyik legérdekesebb új eredmény Reuven Hazan nevéhez

fűződik.

Hazan (2000) kutatásai azt mutatták ki, hogy a pártrendszerek polarizáltsága nem függ össze a centrum

méretével. Ez logikailag csak úgy lehetséges, ha a centrum növekedésével párhuzamosan szélsőségesebbekké

válik a többi párt, vagy megerősödnek a szélsőséges pártok (lásd a polarizációs indexet a fejezet elején).

Azonban a szélsőséges pártok mérete nemigen függ össze a centrum méretével, és az sem tapasztalható, hogy a

szélsőséges pártok a centrum növekedésével párhuzamosan még szélsőségesebbekké válnának. Ezzel szemben

kimutatható, hogy a centrista pártok által elfoglalt nagyobb hely a mérsékelt pártok (azaz a balközép és a

jobbközép pártok) radikalizálódását vonja maga után. Ez a radikalizálódás ellensúlyozza a centrum

növekedéséből fakadó polarizációcsökkenést, annak ellenére, hogy a centrum növekedésével párhuzamosan a

mérsékelt pártok mérete fokozatosan csökken.

A nagy centrummal rendelkező pártrendszerekben tehát a mérsékelt baloldali és jobboldali pártok általában

megkísérlik széthúzni, kétpólusúvá tenni a rendszert, megszüntetve a centrista pártokkal való

együttműködésüket. Ha ez sikerül nekik, és a szavazók azt kezdik gondolni, hogy a középpártokra leadott

szavazat hatástalan, vagy éppen a számukra kevésbé rokonszenves oldalt juttatja hatalomba, a bal- és a

jobboldali pólus vetélkedése váltja fel a centrumvezérelte politikát.

Az esetek többségében ez azonban nem sikerül. A centrumpártok ugyanis a bal- és jobboldal közül képesek

mindig azt támogatni, amelyik nem szövetkezik a szélsőséges pártokkal, s ezért gyengébb. Így a centrum

közvetítő szerepe megakadályozza a mérsékeltek és szélsőségesek tartós összefogását.

Vagyis, bár – Sartori hipotézisének megfelelően – a centrumpártok népszerűsége elindítja a mérsékelt pártokat

egy polarizációs stratégia irányába, a centrista ideoló- giájú pártok képesek koalíciós viselkedésükkel ennek a

polarizációnak határt szabni.

7. 9.7. Mérsékelt pluralizmus

A mérsékelt pluralizmus mechanizmusa kialakulhat a korlátozott pluralizmus (3-5 párttal rendelkező) és a

szélsőséges pluralizmus (hat vagy annál több párttal bíró) osztályában is. Az utóbbi, sajátos képletet

szegmentáltpluralizmusnak nevezzük és alább részletesen tárgyaljuk.

A mérsékelt pluralizmus főbb jellemzői (Sartori 1976, 173–181):

1. nincsenek, vagy jelentéktelenek a rendszerellenes pártok;

2. sem a kormánynak, sem a rendszernek nem kell bilaterális ellenzékkel szembenéznie;

3. a politikai verseny kétpólusú; ha létezik is az ideológiai centrumban lévő párt, az valamelyik koalícióhoz

tartozik;

9. Pártrendeszerek


4. a pártrendszer nem polarizált: az ideológiai távolság kicsi és a politikai verseny résztvevői között konszenzus

van az alkotmányt és az alapértékeket illetően;

5. centripetális irányú a verseny;

6. kicsi az ideológiai távolság a releváns pártok között;

7. alternatív koalíciók versenyeznek a kormányra jutásért; parlamenti váltógazdaság alakul ki;

8. felelős pártok és felelős ellenzék versenyez a kormányra jutásért; a pártok betartják a verseny szabályait,

hiányzik a „túllicitálás" politikája; az ellenzék kormányzati pozícióra törekszik, amire esélye is van.

Láthatjuk, hogy bár a mérsékelt pluralizmusban több párt van jelen, ám a mechanizmus fő vonala, a kétpólusú,

centripetális verseny mintája, a kétpártival azonos. A két pártcsoport ugyanúgy áll szemben egymással és váltja

egymást, mint a két- pártrendszerek pártjai. A maximum 4-5 párt által alkotott szűk tér nem teszi lehetővé, hogy

a középen lévő párt önálló pólussá váljon. A pártok nem oszthatók fel a centrumot birtokló, illetve szélsőséges

pártokra: mindannyian a kormányzás közelében vannak és ezért felelősek.

Mielőtt a fenti képletet egy empirikus példával illusztrálnánk, ki kell térnünk a szegmentált pluralizmus sajátos

esetére. Ahogy fentebb írtuk, sokpárti körülmények között is kialakulhat a mérsékelt pluralizmus típusa. Ez

azonban ellentmond Sartori egyik alapvető tételének, vagyis annak, hogy a pártok nagy száma az ideológiai

polarizációt valószínűsíti. Azonban ez a tétel csak akkor lép életbe, ha „minden játékos ugyanazon a pályán

játszik", vagyis ha a pártok egymással szemben versenyeznek. Más a helyzet akkor, ha a pártok nem elsősorban

egymással szembeszegülő értékeket képviselnek, hanem egymástól elkülönülő társadalmi csoportok, vallási,

etnikai, regionális stb. egységek érdekeit. Egy protestáns pártnak nem kell megkülönböztetnie magát egy

katolikus párttól, különbségük a szavazók számára nyilvánvaló. A pártok ebben az esetben nem kénytelenek

pusztán számosságuk miatt széthúzni a szűk ideológiai teret, hiszen nem egy, hanem több dimenzió mentén

helyezkednek el. Erre a képletre a korábban tárgyalt Hollandia vagy Svájc rendszere jelent szemléletes példát.

A mérsékelt pluralizmus kialakulását Németország példájával mutatjuk be.

(Mérsékelt pluralizmus az NSZK-ban) Németországban a weimari köztársaság polarizált pluralizmusát a

nemzetszocialista totalitarius egypártrendszer követte. A náci rendszer második világháborús bukása után

Németország megszállt és felosztott országgá vált. Évekig tartó politikai bizonytalanság következett. A szovjet

zónában végül kommunista egypártrendszert hoztak létre, a francia, amerikai és brit zónában pedig –

egyesítésüket követően – a katonai kormányzás és a „nácitlanítás" évei után 1949-re visszaállították a

képviseleti demokráciát. Az angolszász és a francia politikusok, alkotmányjogászok és a kortársak közül sokan

nem kis aggodalommal figyelték, hogy vajon sikerül-e elkerülni a Szövetségi Köztársaságnak azokat a politikai

buktatókat, amelyek az 1930-as években a demokrácia felszámolásához, s egy agresszív politikai diktatúra

kialakulásához vezettek.

Az aggodalmak feleslegesnek bizonyultak. A weimari köztársaság polarizált pluralizmusával szemben a

Szövetségi Köztársaságban mérsékelt pluralizmus alakult ki: a pártrendszer jellege elősegítette a demokratikus

rendszer stabilizálódását.

Az 1940-es évek végére újjáalakuló politikai paletta a – másfél évtizedes megsza- kítottság miatt törvényszerű –

változás mellett a kontinuitás jegyeit is mutatta. Szinte az 1920-as évek teljes pártspektruma újjászerveződött.

Az első háború utáni választásokon 1949-ben még kb. egy tucat (Berghahn 1988, 285) párt tudott képviselőket

juttatni a Bundestagba. A parlament és a pártpaletta fragmentációja azonban gyorsan csökkent.

Az 1961-től – azaz az 1945 utáni negyedik választásoktól kezdve – egészen 1983-ig – a pártrendszert

meghatározó három nagy párt mellett további pártok nem tudtak mandátumhoz jutni. Az 1960-as évekre már

csak három releváns párt tudott megmaradni a politikai palettán: a szociáldemokrata és a liberális párt, valamint

a kereszténydemokrata-keresztényszociális pártszövetség. A 9.5. táblázat mutatja, hogy milyen rohamosan nőtt

a három nagy pártra leadott szavazatok aránya 1949 után a hetvenes évek végéig.

9.5. táblázat - A három vezető párt eredményei a Bundestag-választásokon, 1949-1998

(a leadott szavazatok %-ában)

Év CDU-CSU SPD FDP Összesen

9. Pártrendeszerek


1949 31,0 29,2 11,9 72,1

1953 45,2 28,8 9,5 83,5

1957 50,2 31,8 7,7 89,7

1961 45,4 36,2 12,8 94,4

1965 47,6 39,3 9,5 96,4

1969 46,1 42,7 5,8 94,6

1972 44,9 45,8 8,4 99,1

1976 48,6 42,6 7,9 99,1

1980 44,5 42,9 10,6 98,0

1983 48,8 38,2 7,0 94,0

1987 44,3 37 9,1 90,4

1990 43,8 33,5 11 88,3

1994 41,4 36,4 6,8 84,6

1998 35,1 40,9 6,2 82,2

Források: Smith 1986, 105; 1996, 56-57; Beyme 1985, 387 és Gallagher-Laver-Mair 2000, 181.

A három nagy párt közül a kontinuitás a szociáldemokratáknál (SPD) a leginkább egyértelmű. A weimari

köztársaság Szociáldemokrata Pártja újjászerveződött. A kommunisták hitelvesztése miatt szinte az összes

baloldali szavazatra számíthatott, s 30% körüli eredményt ért el az 1949 és 1957 közötti választásokon.

Lényegesebb átstrukturálódás ment végbe a politikai centrumban és a jobboldalon.

A nemzetiszocializmus és a szélsőjobb a háború elvesztése, a náci rendszer összeomlása miatt sokak szemében

hitelét vesztette. A régi rendszer híveit és funkcionáriusait érintő tisztogatások, a politikai jogfosztás, az

országnak a szövetségesek által történő katonai és politikai ellenőrzése, és nem utolsósorban a fasizmus elleni

törvényhozás következtében a szélsőjobb politikai perspektívái radikálisan beszűkültek. A Nemzetiszocialista

Munkáspártot (NSDAP) betiltották, így újonnan szervezett kisebb pártok (DKP/DRP, DRP, NPD, GB/BHE)

próbáltak megkapaszkodni a szélsőjobboldalon, de rövidesen kis pártocskákká zsugorodtak össze vagy

megszűntek. A szélsőbal mellett tehát a szélsőjobb is elveszítette politikai súlyát. Jelentéktelenné váltak a

rendszerellenes pártok, erősödött a verseny centripetális jellege.

Az átstrukturálódással megerősödött a centrum, különösen a mérsékelt jobboldal. A baloldali és (nagy)polgári

liberális politikai hagyományokat a Szabaddemokrata Párt (FDP) jelenítette meg, merítve a náci rendszer előtti

liberális demokrata (DDP), nemzeti liberális (DVP) és konzervatív (DNVP) hagyományból és politikai bázisból.

Az igazi politikai „innovációt" azonban a kereszténydemokrata párt (a CDU, illetve a bajor CSU) létrehozása

jelentette. A kereszténydemokrata párt a háború előtti katolikus Centrum újjászervezéséből született. A Centrum

párt a náci térhódítás legerősebb ellenlábasa volt a „polgári" pártok közül, és sok Centrum párti politikus aktív

szerepet játszott a náciellenes mozgalmakban. Míg a többi polgári párt elveszítette politikai hitelét az 1930-as

évek során, a katolikus Centrum jelentős politikai tőkét halmozott fel. Így az 1945 utáni időszakban az

újjászerveződő demokratikus jobboldal gyűjtőhelyévé vált, s a legdinamikusabban erősödő pártalakulat lett.

Fokozatosan hódította el a kisebb jobboldali pártok szavazóit (lásd a 9.5. táblázatot). Míg 1949-ben a szavazatok

31, 1957-ben már 50%-át szerezte meg. A kereszténydemokrata párt vált az NSZK első gyűjtőpártjává, amely

különböző val- lású és társadalmi státusú szavazókat tudott megnyerni. Már elődje, a Centrum is társadalmi

9. Pártrendeszerek


rétegek „felett állt", de felekezeti jellegű volt. A kereszténydemokrata párt képes volt az (elsősorban a vallásos)

protestáns szavazókat is megnyerni, s így nemcsak osztályok, de felekezetek feletti párttá is vált.

A második világháború után tehát egy jobboldali, a szociáldemokratákat kiszorító koalíció stabilizálta a

Szövetségi Köztársaságot. Miként a 9.6. táblázat mutatja, a kereszténydemokrata-keresztényszociális

pártszövetség képes volt a második világháború előtti, a centrumtól a szélsőjobbig terjedő politikai spektrum

teljes egészét mozgósítani, illetve szavazóként a párthoz integrálni. Miközben a kereszténydemokraták

gyűjtőpárttá váltak, a legnagyobb versenytárs, a szociáldemokrata párt – az ötvenes évek végi stratégiaváltásig –

„beszorult" hagyományos kékgalléros szavazótáborába.

A politikai verseny jellege is eltérően alakult a weimari köztársasághoz képest, amit a polarizált pártrendszer és

a centrifugális jellegű verseny jellemzett. A választási és parlamenti erőviszonyok alakulása következtében az

1960-as évek végéig kereszténydemokrata vezetésű és túlsúlyú jobbközép kormánykoalíció alakult, többnyire

szabaddemokrata részvétellel. A kezdetben – elsősorban gazdasági liberalizmusa miatt – a

kereszténydemokratáktól jobbra elhelyezkedő szabaddemokrata párt később a centrumba tolódott. A

kereszténydemokrata koalíció szélsőjobboldali ellenzéke összezsugorodott, kiszorult a parlamentből. A

kormánykoalíciónak a parlamentben csak a baloldali szociáldemokrata ellenzékkel kellett szembenéznie. A

pártok közötti verseny így kétpólusú lett. A Szociáldemokrata Párt gyűjtőpárttá válásával az 1960-as évekre

parlamenti váltógazdaság alakult ki. Alternatív koalíciók versenyeztek a kormányra jutásért, mivel a

szabaddemokraták hosszabb ideig tartó politikai szövetséget alakítottak ki valamelyik nagy párttal. A jobboldali

koalíciót 1969 és 1982 között a baloldali SDP-FDP szövetség váltotta fel, melyet újra CDU-CSU-FDP koalíció

követett 1998-ig.

A weimari és a Szövetségi Köztársaság: változás és kontinuitás a pártrendszerben

* A DP (Német Párt) 1949-1961 között, a BHE (Kitelepítettek és Jogfosztottak Blokkja) csak 1953-1957 között

tagja a kormánykoalíciónak.

Az FDP 1949-1969 között végig, kivéve az 1957-1961 közötti választási ciklust (Beyme 1985, 387).

Forrás: Neumann 1956, 4. tábl.

Sajátos módon tehát Németországban is sokáig jellemző volt a polarizált pluralizmus azon vonása, hogy egy

középpárt folyamatosan kormányzati pozícióban van. Azonban a szabaddemokraták nem alkottak önálló pólust,

a választók előtt megmaradt a baloldali és jobboldali kormányalternatívák közötti választás lehetősége.


10. fejezet - 10. A pártrendszerek regionális típusai

A legtöbb fejlett nyugati ország a mérsékelt pluralizmus kategóriájába sorolható, bár Norvégia, Finnország és

Olaszország időnként a polarizált pluralizmus jegyeit mutatta. Spanyolország viszont a szocialisták uralma

idején a predomináns típusba tartozott, hasonlóan a konzervatívok uralta Nagy-Britanniához. Ugyancsak fontos

eltérés a mérsékelt pluralizmus ideáltípusától, hogy számos országban a jobboldali és baloldali blokkok között a

középpártok révén átfedések alakultak ki, és a választások ezért csak részleges kormányváltásokat

eredményezhettek.

Az európai rendszerek többsége sokpártrendszer. Tiszta kétpártrendszert abban az értelemben, hogy csak két

pártnak van esélye a kormányzásra, csak Nagy-Britan- niában és Máltán találunk. Gyakoribb viszont az ún. két

és feles képlet. Németország, Belgium és Írország második világháború utáni korszakának nagy részét két nagy

és egy kisebb politikai erő kormányzása jellemezte (Blondel 1968).

Pártrendszer alatt általában egy adott országban működő pártok összességét értjük. Azonban a területileg

differenciált, s különösen az etnikailag szegmentált társadalmakban egymás mellett akár több pártrendszer is

kialakulhat, amennyiben bizonyos pártok csak az ország bizonyos részeiben állítanak jelölteket. Ebben az

értelemben beszélhetünk katalán, északír, vallon vagy flamand pártrendszerről. Az egykori belga pártok flamand

és vallon utódpártjai mindig együtt szerepelnek a kormányban, de ennek ellenére a belga esetben két, sőt három

különálló pártrendszerről beszélhetünk, ugyanis a Brüsszelben versengő pártok listája a flamand és a vallon

pártrendszertől is eltér.

Egy-egy politikai irányzat, párt szerepe és súlya összefügg az illető ország vagy gyakran egy nagyobb térség,

régió politikatörténetével, politikai és kulturális tradícióival. A politikai tagoltságnak és a pártszerkezetnek

regionálisan eltérő mintái alakultak ki. Különösen jól megkülönböztethető a skandináv, a Benelux és az

angolszász minta.

Az alábbiakban a második világháború utáni Nyugat regionális pártrendszertípusairól adunk képet.

Korszakunkat mindenekelőtt az különbözteti meg a korábbi évtizedek pártpolitikájától, hogy megerősödött a

háború alatti ellenállási mozgalomban érdemeket szerzett baloldal és átrendeződött a jobboldal. Egy sor

országban – Franciaországtól Ausztriáig – a háború előtti hagyományos konzervatív pártok, illetve politikusaik

kompromittálódtak, nem kerülhettek vissza a politikai közéletbe. Itt új polgári – általában kereszténydemokrata

– pártok szerveződtek, és fokozatosan átvették a vezető szerepet a politikai jobboldalon.

1. 10.1. Skandinávia

Az elsőnek tárgyalt régióban, Skandináviában – Finnország és Izland kivételével – hiányoznak a szélsőséges

pártok, a verseny jellege centripetális. A 19. századi skandináv politikai kultúra máig ható jellegzetessége, hogy

a vidék és az agrárpártok liberálisak voltak, és a politikai konzervativizmus bázisa inkább a város volt. A

skandináv országokban a politikai tagoltság legfontosabb dimenziója az osztály. A foglalkozási helyzet a

szavazói viselkedésnek is a legfontosabb determinánsa.

A skandináv rendszerek – az angolszász mintához hasonlóan – alapvetően kétpólusúak(bár a második

világháború előtt az agrárpártok időnként önálló pólust alkottak), ám az esetükben nem két párt, hanem két

blokk harcol egymással. A huszadik század nagy részében a „2 plusz 3-as" kombináció jelentette a tipikus

skandináv pártpolitikát. Egy radikális baloldali és egy Labour típusú párt által alkotott baloldal (a kettő aránya

kb. 1:5) állt szemben egy fragmentált (agrár-, liberális és szekuláris konzervatív) jobboldallal. Svédországban ez

a képlet uralkodott hetven éven keresztül. Az első új párt, a zöldek 1988-ban jutottak be a svéd parlamentbe, a

Riksdagba.

Izland és Finnország valamelyest eltérő képletet alakított ki. Izlandon létezik egy skandináv mértékkel mérve

hatalmas konzervatív (nacionalista) párt, a Függetlenségi Párt, s a szociáldemokraták többnyire a harmadik vagy

negyedik helyen végeznek csupán, megelőzve az agrárpárt (Progresszív Párt) és időnként a kommunisták (Népi

Szövetség) által is. Finnországban három „nagy", húsz százalék körüli párt versenyez: a konzervatív párt, az

agrárpárt és a szociáldemokraták, s a kommunista párt is szorosan a nyomukban van. Bár a szociáldemokrata

párt a legnagyobb, az agrárpárt központi elhelyezkedése révén – csakúgy mint Izlandon – gyakran birtokolja a

miniszterelnöki posztot. Ezekben az országokban a verseny tehát inkább három-, mint kétpólusú.

10. A pártrendszerek regionális

típusai


Az említett pártok mellett a skandináv országokban kisebb-nagyobb sikereket elértek még kereszténydemokrata

és adóellenes jobboldali radikális pártok is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a skandináv (s különösen a

svéd) pártrendszer „klasszikus" korszakában Európa egyik legszimplább pártrendszere volt, amennyiben az

osztály alapú bal-jobb tengely nagyrészt egyértelműen meghatározta a pártok pozícióit. Azonban ez nem volt

mindig így. Nem véletlen, hogy a norvég Stein Rokkan teoretizálta a centrum-periféria konfliktust: a dánul

beszélő, svéd koronához lojális fővárosi kozmopolita kormányzati elit és a sajátos kulturális normáit védelmező

vidék szembenállása sokáig meghatározta vagy legalábbis színezte a norvég politikát.

A szociáldemokrata párt dominanciája, amit a skandináv politika egyik legsajátosabb jellegzetességeként

szoktak számon tartani, elsősorban Svédországra és Norvégiára igaz, ahol a legtipikusabb kormányzati forma az

egypárti szocialista vezetés. A gyengébb dán szociáldemokraták is sokat vannak kormányon, de vagy kisebbségi

kormányban, vagy a – csak Dániában jelenlevő – baloldali liberálisok segítségével. Finnországban a szocialisták

sokáig a kommunista párt árnyékában léteztek csupán. Izlandon pedig, mint említettük, a pártrendszer

legnagyobb pártja nem baloldali, hanem jobboldali.

Az elmúlt évtizedekben kiegyenlítettebbé vált a pártverseny a skandináv országokban. Még a rendkívül

markánsan szociáldemokrata irányultságú Svédországban is képes volt kormányt alakítani a jobboldal, először

1976-ban (1982-ig), majd 1991–1994-ben. Az Európai Unióhoz való viszony a legtöbb skandináv országban

felerősítette a hagyományos bal-jobb dichotómiába nehezen beilleszthető kulturális ellentéteket. A

konzervatívok, liberálisok és a szociáldemokraták többsége az EU híve, míg a zöldek, kommunisták ellenzik

azt, a többi párt pedig erősen megosztott. Norvégiában jelenleg aszerint polarizálódik a pártrendszer, hogy az

olajkitermelésből származó hatalmas jövedelmet adócsökkentésre és a szolgáltatások színvonalának emelésére

fordítsák vagy tartalékolják. Ebben a kérdésben, sajátos módon, a szociáldemokraták képviselik a pénzügyi

konzervativizmus, a felhalmozás logikáját.

2. 10.2. Benelux államok

A Benelux államokban a pártverseny hárompólusú. Ezekben az országokban a liberálisok morális kérdésekben

aszociáldemokraták és kereszténydemokratákközötti helyet foglalják el, míg gazdasági kérdésekben a

kereszténydemokraták játszhatják a centrumpárt szerepét. A skandináv országoktól és Angliától eltérően tehát a

szociáldemokrata baloldallal szemben a jobboldalon nem szekuláris konzervatív, hanem kereszténydemokrata

pártok állnak. A másik eltérés Skandináviához képest, hogy nincsenek agrárpártok. Ugyancsak megkülönbözteti

ezt a régiót a liberális pártok különlegesen nagy súlya.

Abban ugyan hasonlít a Benelux és a skandináv minta, hogy mindkettőben találunk releváns (szekuláris)

liberális pártokat, de míg Skandináviában ezek a pártok (az agrárpártokkal együtt) ideológiai hidat képeznek a

baloldali és a jobboldali pólus között, a Benelux mintában külön pólust alkotnak. A gazdasági és a kulturális

bal-jobb keresztbe metszése miatt a Benelux pártrendszerek kétdimenziós rendszereknek tekinthetők.

Belgiumban a nyelvi megosztottság miatt háromdimenziós pártrendszerről beszélhetünk.

Bár a 19. században az egész térségben a liberálisok játszották a vezető szerepet, a 20. század folyamán

visszaszorultak. Ebben a században a kereszténydemokrata pólusnak lett kitüntetett jelentősége. A

kereszténydemokrata párt többnyire a legnagyobb párt volt. Kormányzati pozíciója, nemcsak nagysága, hanem

centrumjellege miatt is szinte garantált volt, és általában csak az volt a kérdés, hogy a szocialistákkal vagy a

liberálisokkal alakít-e koalíciót.

A keresztény politikusok a 19. század közepén még közel álltak a liberálisokhoz, mivel azok Hollandiában

támogatták a katolikusok emancipációját, Belgiumban pedig szövetségesek voltak a holland uralom elleni

küzdelemben. A század végén viszont már az antiklerikális liberálisok és szocialisták a keresztény politikusok

fő ellenfeleivé válnak. A vallási ellentétek 20. századi elhalványulása után az osztálypolitika válik

meghatározóvá, és ez újra összehozza a kereszténydemokratákat és liberálisokat, bár a kereszténydemokraták

gazdaságpolitikája még mindig félúton áll a szocialisták és a (jobboldali) liberálisok között. A három nagy párt

versenyét színezi még Hollandiában a radikális liberálisok (D'66), a kis felekezeti pártok és a radikális baloldal,

Belgiumban pedig a nacionalista pártok, a zöldek és a szélsőjobboldal jelenléte, de ezen pártok egyikének sincs

esélye meghatározó kormányzati szerepre. Összehasonlító perspektívában a Benelux pártpolitikát a

kereszténydemokraták folyamatos kormánytagsága és centrumszerepe, a pártelitek folyamatos, intézményes

egyezkedése és a szociáldemokrata pártok viszonylagos gyengesége jellemzi.

Hollandiában a 20. század hetvenes éveit a kereszténydemokrata-liberális összefogás jellemezte. A nyolcvanas

években azonban a Munkapárt felhagyott radikális stratégiájával, s így létrejöhetett a kereszténydemokrata-


típusai


szocialista koalíció. A kormánypártok szavazatvesztésével párhuzamosan a liberálisok megerősödtek,

olyannyira, hogy amennyiben a bal- és jobboldali liberális párt szavazatait összeadjuk, őket kell a legnagyobb

holland pártcsaládnak tekintenünk. A berlini fal leomlása után a kommunista párt több kis párttal (Pacifista

Szocialista Párt, Radikális Párt, Evangélikus Néppárt) egyesült, s Zöld Baloldal néven szerveződött újjá. Ám a

legnagyobb esemény kétségkívül a kereszténydemokraták kimaradása az 1994-ben felállt ún. vörös-kék

koalícióból. Majdnem nyolcvan év után először nincsenek keresztény politikusok a kormányban. A szocialista-

liberális koalíció 2002-ben második ciklusát fejezi be. A jelentős részben jobbra tolódott szocialisták

szavazóinak egy része a Zöld Baloldalhoz és a kis Szocialista Párthoz áramlott át.

Az amúgy is fragmentált belga pártrendszerben az utóbbi időkben tovább nőtt a pártok száma. Országos szinten

17% már elég ahhoz, hogy egy párt a legnagyobb politikai erővé váljon. A fragmentálódás oka kezdetben csak a

vallon-flamand elkülönülés volt. A nyolcvanas-kilencvenes években a szélsőjobboldal megerősödése azonban

már az ideológiai polarizáltságot is növelte. A Vlaams Blok többségi párttá vált egyes flamand városokban, mint

például Antwerpenben. A kilencvenes években – Hollandiához hasonlóan – a szocialisták és a liberálisok

ellenzékbe kényszerítették a kereszténydemokratákat.

3. 10.2. A német nyelvű Európa

A német nyelvű országok is a Benelux mintához hasonlítanak ideológiai terüket illetőleg, azaz itt is a liberális,

kereszténydemokrata és szocialista irányzatok a meghatározók. Németországban és Ausztriában azonban a

liberálisok támogatottsága jelentősen elmarad a mások két táboré mögött, ezért a verseny alapképlete bipoláris.

Ausztriában a két világháború között a harmadik tábornak, a német nemzeti-liberális tábornak is volt

jelentősége, az e két tábort képviselő párt azonban be volt tiltva a második világháború után, majd 1949-et

követően ingadozott a radikális jobboldali és a liberális orientáció között. Végül nagy párttá válása és ezáltal az

osztrák versenytér három pólusúvá alakítása az előbbi arculattal vált lehetségessé.

Az osztrák pártpolitika másik meghatározó jellegzetessége a pártok és az állami struktúra összefonódása. A

pártpatronázs alapját az adta, hogy a náci tulajdon államosítása hatalmas vagyonokat juttatott az állam kezére. A

nagykoalíció hosszú időszaka alatt az ország gyakorlatilag ellenzék nélkül működött, illetve az a

kormánypártokon és a kormányon belülre került. A pártok mellett a parlamenten kívüli érdekegyeztető fórumok

váltak a politikai dilemmák fő kihordóivá.

Az elmúlt évek radikális változást hoztak az osztrák politikában. A nagykoalíció második nagy korszaka 2000-

ben véget ért (az első 1945 és 1966, a második 1987 és 2000 között tartott). A korszak vége felé csökkent a

korporativ politizálás jelentősége és nagyobb hangsúly került a parlament és a kormány tevékenységére. Az

FPÖ látványos (és botrányos) sikere és a liberális irányzat eltűnése átrajzolta a belpolitikai teret.

Ugyancsak kiegyenlítődött a hagyományos négy párt közötti erőviszony Svájcban. A kis Néppárt egyenrangúvá

vált a három másik tradicionális párttal. Ezzel felborultak azok az erőviszonyok, amelyeken 1959 óta a

kormányösszetétel nyugodott. A 10.1. táblázatból kitűnik, hogy jelenleg a Néppártnál lényegesen rosszabbul

szereplő kereszténydemokratáknak kétszer annyi miniszterük van. Az ilyen nyilvánvalóan igazságtalan

rendszert nem lehet sokáig fenntartani, ugyanakkor a Néppárt jobboldali radikalizálódása különösen

megnehezíti a tárcáknak az erőviszonyokhoz illeszkedő megosztását.

10.1. táblázat - Erőviszonyok a svájci parlamentben és kormányban, 1999

Radikálisok Keresztény

demokraták

Szociál

demokraták

Néppárt

Parlamenti helyek

száma 43 35 53 44

Miniszterek száma 2 2 2 1

A német nyelvű országok közül egyébként Svájc áll a legközelebb a Benelux mintához. Mindenekelőtt a

verseny többdimenziós volta, a pártrendszer fragmentáltsága, a kereszténydemokraták központi elhelyezkedése,

a szocialisták mérsékelt ereje és a liberálisok viszonylag nagy súlya közelíti Svájcot a németalföldi képlethez.

Eltérést mutat ugyanakkor az agrárpárt jelenléte. Ebben Svájc a skandináv mintához hasonlít.


típusai


A német nyelvű és a Benelux országok végül abban is hasonlítanak, hogy katolikus vagy számottevő katolikus

kisebbséggel rendelkező területek, ennek következtében a vallás ugyanolyan erős determinánsa a politikai

preferenciáknak, mint az osztályhelyzet.

A nyolcvanas években megindult, a kilencvenes években pedig – az egyesülés következtében – felgyorsult a

német pártrendszer átalakulása. A pártok száma megnőtt: előbb a Zöldek, majd a keletnémet kommunista párt

utódszervezete, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS), került be a parlamentbe. Míg a zöld párt

népszerűsége meglehetősen egyöntetű az ország különböző vidékein, a PDS csak a volt Német Demokratikus

Köztársaság tartományaiban kap jelentős támogatást. A keleti tartományok politikájában a posztkommunista

párt immár a kormányalakításnál is számba vett tényező. 1998-ban a szociáldemokraták a Zöldek segítségével

kerültek hatalomra, s ezáltal, valamint a posztkommunista párt stabilizálódása révén egy új pártrendszer alakult

ki.

A kilencvenes évek fejleményei közül nem is annyira a szociáldemokraták sikere és kormányzati szerepe a

jelentős fordulat, hanem a pártrendszer 1. fragmentáló- dása, 2. polarizálódása (hiszen immár egy többé-kevésbé

rendszerellenes párt is része a parlamentnek), 3. regionalizálódása, valamint 4. a szabaddemokraták részleges

kiszorulása a centrumból. A német politikát sokáig a hiperstabilitás és a centrumpolitizálás jellemezte, mára

azonban megnőtt a szavazói illékonyság és erősödött a bipolaritás.

4. 10.4. Az angolszász világ

Az angolszász minta a skandináv közeli rokona. Itt is az osztály-hovatartozás a politikai tagoltság legfontosabb

dimenziója, bár a foglalkozási helyzet a skandinávhoz képest valamivel kevésbé determinálja a politikai

preferenciákat (Beyme 1985, 287). A különbségek is jelentősek azonban: kisebb a fragmentáció, hiányoznak az

agrár-, a keresztény-konzervatív és a radikális pártalternatívák, és a választási rendszer következtében a

centrumban elhelyezkedő liberális párt ki van szorítva a kormányzati politikából. Az angolszász országok

(Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Új-Zéland, Ausztrália, valamint a harmadik világbeli volt angol

gyarmatok) nagy részét a kétpárti struktúra jellemzi.

Az Egyesült Államok pártpolitikája a laza pártfegyelem, a szocialista ideológia gyengesége és általában a pártok

viszonylagos jelentéktelensége miatt az angolszász típuson belül is külön osztályt alkot. Ausztráliában három

párt létezik ugyan, de ezek közül kettő, hasonlóan a német CDU-hoz és CSU-hoz, állandó szövetséget alkot.

Kanadábana kormányzás szintjén ugyancsak kétpártrendszer működik, de nem mindig ugyanazok a pártok

alkotják a párost. A Liberális Párt az egyetlen amely képes nagypárti státusát folyamatosan megőrizni, míg a fő

ellenzéki erő a konzervatívok, a szocialista Új Demokrata Párt és a populista Reformpárt soraiból kerül ki.

A brit politikában a nyolcvanas és kilencvenes években tovább csökkent az osztály szerepe, viszont felerősödtek

a nemzeti identitással kapcsolatos konfliktusok, és nőtt a szavazói illékonyság. A választási rendszer konzerváló

hatása sem takarhatta el a mélyben zajló jelentős változásokat. Az 1997-ben hatalomra került Munkáspárt több

kérdésben – így mindenekelőtt az alkotmányos reform kérdésében – együttműködik a liberálisokkal, a skót

parlamentben pedig a két párt koalícióban kormányoz. A konzervatív párt gyakorlatilag kiszorult Skóciából és

Walesből, 1997- ben már csak Angliában szerzett mandátumot, s 2001-ben is csak egy konzervatív jelölt

győzött Skóciában. A skót nacionalista párt jelentősen megnövelte szavazatainak számát, s Skóciában ma már

ők az ellenzék. Mind Skóciában, mind Walesben négypárti verseny folyik, s miután a választási szisztéma eltér

a westminsteri választásokon használatostól, a parlamenti összetétel is ennek megfelelően alakul. Az újra

működő északír parlament pedig tipikus sokpárti, fragmentált képviselő-testület. A brit publikum nemcsak új

választási metódusokkal, hanem új kormányzati formákkal is ismerkedik: Észak-Írországban nagykoalíció,

Skóciában kétpárti koalíció, Walesben munkáspárti kisebbségi (!) kormány működött 2001-ben.

Ugyanakkor a Downing Street felől nézve továbbra is két releváns párt van, miután a munkáspárti és

konzervatív miniszterelnökök – leszámítva John Major miniszterelnökségének rövid időszakát, amikor az

unionisták szavazataira is szükség volt – harmadik párt segítsége nélkül kormányoznak. A liberálisok további

előretörését és ezáltal releváns párttá válását nehezíti, hogy a Munkáspárt a kilencvenes évek óta kifejezetten a

centrumból politizál. Ugyanakkor a kétpárti struktúra a korábbiaknál törékenyebbnek látszik, amennyiben

egyértelművé vált, hogy a Munkáspárt és a liberális demokraták koalícióképesnek tartják egymást, és

napirenden van az alkotmányozási reform, ami a választási rendszer átalakítását is magával hozhatja.

5. 10.5. Mediterrán Európa


típusai


Vitatható, hogy beszélhetünk-e különálló mediterrán pártrendszertípusról. Ugyanakkor említésre méltó, hogy a

legtöbb mediterrán országban a jobboldalt elsősorban egy szekuláris (nem kereszténydemokrata) és nacionalista,

de nem antiliberális és nem antiklerikális konzervatívpárt képviseli, szembenállva az áramlatokra tagolt

baloldallal. A verseny itt is alapvetően kétpólusú, bár a jobboldalon és a baloldalon belül a radikális és a

mérsékelt irányzatok harca egyes korszakokban beárnyékolta ezt a szerkezetet. A pártszerkezet polarizáltabb

Észak- és Nyugat-Európa pártrendszereinél. Nagyobbak a pártok közötti ideológiai távolságok, és általában is

nagyobb a politikai ideológiák szerepe.

Az új mediterrán demokráciákban mindenütt találunk – csökkenő erejű – kommunistákat, de nem találunk

szélsőjobboldali pártokat. Közös még bennük a karizmatikus politikusok jelentősége és a patronázs kiterjedt

rendszere.

Spanyolország 20. századi politikáját az antiklerikális köztársaságpártiak és a konzervatív nacionalisták ellentéte

határozta meg. Ennek az ellentétnek volt az eredménye a polgárháború, majd a jobboldali diktatúra is. Az ún.

Második Köztársaság (1931-1936) pártpolitikája azonban nem támadt fel a hetvenes évek végének

demokratizálódása után. Míg a baloldalon a kommunisták történelmi pártja és a szocialisták gyűjtőpártja

meglehetős stabilitást mutat, a jobboldalon jelentős átrendeződés ment végbe. A demokratizálást irányító

reformerek fokozatosan teret vesztettek, s a francóista gyökerű, de jelentősen modernizálódott konzervatívok

megerősödtek. A karizmatikus González 1982 és 1996 közötti miniszterelnöksége alatt a jobboldal nem jutott a

kormányzás közelébe, de 1996 után a katalán néppárt segítségével stabilizálta kormányzati pozícióját. Itt is

kialakult a blokkok közti bipoláris, de nem szélsőséges vetélkedés mintázata.

A konzervatívok megerősödése tehát a kilencvenes években kiegyensúlyozottabb pártrendszert teremtett, és

még inkább aláhúzta a regionális pártok jelentőségét. Ezek a pártok ugyanis adott esetben eldönthetik, hogy

Spanyolországban a jobboldal vagy a baloldal kerül-e kormányra. 1993-ban a szocialisták szorultak (az

egyébként jobboldali) katalán párt segítségére, 1996-ban José María Aznar Néppártja kötött velük koalíciós

megállapodást. A spanyol politika legfontosabb új fejleménye azonban az, hogy a szocialisták másfél évtizedes

kormányzása után hatalomváltás történt Madridban.

Franciaoszágbana középerők, így mindenekelőtt a kereszténydemokraták, liberálisok és radikálisok hanyatlása

óta, két választói tömb küzdelme határozza meg a pártversenyt. Az új dél-európai demokráciákkal szemben itt

jelentős szélsőjobboldali erő van jelen a választók szintjén, de a kormányzásban nincs szerepük.

Franciaországban a jobboldal is megosztottabb a többi mediterrán országnál, de a mérsékelt jobboldal képviselői

képesek egységes alternatívát felmutatni a baloldallal szemben.

Portugáliábana 20. században demokratikus, de instabil (az 1911 és 1926 közötti kormányok átlagosan 4

hónaponként cserélődtek) korszakok és stabil, de diktatórikus időszakok váltogatták egymást. A Salazar, majd

Caetano vezette tekintélyelvű, korporatív államot (1926-1974) baloldali katonai puccs döntötte meg. Egy rövid

időszak után, amikor elsősorban a kommunisták akarata érvényesült, az 1975-ös választások a szocialistákat

hozták ki győztesnek. A Mário Soares által vezetett szocialisták fő ellenfelének végül a Szociáldemokrata Párt

nevet felvevő, konzervatív liberális tömörülés bizonyult. Európa-ellenes irányváltásuk és populistább

hangvételük révén újabban a kereszténydemokraták pozíciója is megerősödött. Számolni kell végül a

kommunistákkal is, annak ellenére, hogy a portugál belpolitikát továbbra is a két nagy párt határozza meg.

Ugyanez a megállapítás érvényes Görögországra, ahol a hetvenes évek vége óta a konzervatív Új Demokrácia és

a külpolitikában testvérpártjainál radikálisabb szocialista PASOK kapja a szavazatok túlnyomó részét. Bár a

személyiségek szerepe rendkívüli, a pártok intézményesedettek és a társadalomba mélyen beágyazottak.

6. 10.6. Olaszország és Írország

Csak nehezen illeszthető be a mediterrán képletbe Olaszország. Ott a rendszerellenes pártok és a

kereszténydemokrata centrum különösen nagy súlya a polarizált pluralizmus klasszikus képletét eredményezte.

A Benelux mintára emlékeztető szocialista-liberális-kereszténydemokrata hármast balról a jelentős erőt

képviselő kommunista párt, jobbról a szélsőjobb egészítette ki. Az elmúlt évek változásai nyomán azonban

Olaszországban is egy szekuláris párt vette át a jobboldal vezetését, kialakult a váltógazdaság rendszere és

visszaszorultak a szélsőségek, vagyis közelebb került az ország a mediterrán modellhez.

A korrupciós botrányok következtében a pártrendszer radikálisan átalakult a kilencvenes évek elején: az 1987-es

és az 1994-es parlamentet összevetve egyetlen stabil elemet találunk, a zöldeket. Az intézményi reform

keretében a választási rendszer többségi jellegűvé változott (a képviselők háromnegyedét egyéni körzetekben

választják), s ez a változás is hozzájárult a kétpólusú mintázat erősödéséhez. A választásoknak jóval nagyobb


típusai


jelentősége van a kormány meghatározásában, mint korábban, és mind a baloldali, mind a jobboldali koalíció

bebizonyította kormányképességét. Ugyanakkor a parlament fragmentáltsága nem csökkent: a pártok előzetes

megállapodásokat kötöttek ugyan és hatékonyan együttműködtek a kampányban, de nem egyesültek. A

szélsőségek sem tűntek el, bár átalakultak: az ortodox kommunisták súlya csökkent, a fasiszta alternatíva

gyakorlatilag megszűnt és immár az Umberto Bossi vezette Északi Liga jelent csak potenciális veszélyt a

politikai rezsimre. A legfontosabb fejlemény mégis a közép összeomlása, más szóval az a tény, hogy a

kereszténydemokraták nem képeznek többé önálló pólust. Az olasz politika a médiapolitizálás terén is új

távlatokat nyitott: Silvio Berlusconi „médiamágnás" mindössze két hónappal korábban alapított pártja

megnyerte az 1994-es választásokat nagyrészt a televíziós kampány (és persze a sajátos olasz belpolitikai

helyzet) következtében. A jobboldal jelenleg egy szabadpiacpárti, antikommunista, de alapvetően egy

személyhez kötődő párt (Forza Italia), egy modernizálódott, de az erős állam programja mellett elkötelezett,

egykori szélsőjobboldali párt (Nemzeti Szövetség, Allianza Nacionale, AN) és egy, az állam federalizálását

célul kitűző, de adott esetben az elszakadást is pártoló mozgalom (Északi Liga, Lega Nord, LN) sajátos

együttese, kiegészülve néhány jobboldali kereszténydemokratával. Miután az AN az ország északi részén, az

LN a déli részén nem szalonképes, a választási politika még a korábbiaknál is inkább regionalizálódott.

Egyik mintába sem illeszthető be Írország pártrendszere. Más katolikus országoktól eltérően a vallás itt nem vált

politikai értelemben megosztó kérdéssé. A lakosság túlnyomó többsége ugyanis aktív (templombajáró)

katolikus. A századfordulón, a Nagy-Britanniától való függetlenségi mozgalom idején a nemzeti kérdésben

elfoglalt politikai álláspont mentén tagolódott a politikai közélet, és azóta is az akkori két nagy irányzat

határozza meg az ír politikai palettát. A legnagyobb párt, a Fianna Fáil mediterrán típusú világi konzervatív párt.

Fő ellenfelénél, a Fine Gaelnél nacionalistább, de társadalompolitikai értelemben „progresszívebb",

gazdaságpolitikai felfogása baloldali. Többnyire a korporatív rendszer híve (erős kormány, társadalmi

szolidaritás, nemzeti érdek), szavazói a szegényebb rétegekből kerülnek ki.

Hasonló profilú párt vezeti a francia jobboldalt (a gaulle-ista RPR), azonban Franciaországot megkülönbözteti

Írországtól, hogy ott létezik erős baloldali párt. A Fine Gael a nemzeti kérdésben mérsékeltebb álláspontot

képvisel, ugyanakkor gazdasági és politikai-ideológiai értelemben jobbközép párt. A Fianna Fáill-lal ellentétben

a szabadkereskedelem, az állami beavatkozás korlátozásának a híve (Mair 1987, 16-18). Csatlakozott a

kereszténydemokrata pártok európai családjához is.

Az ír Munkáspártnak a harmadik helyről sohasem sikerült feljebb kerülnie a pártok rangsorában, ami mutatja,

hogy az ír politikában az osztálytagoltság alárendelt jelentőségű. A Fianna Fáil domináns pozícióját a Fine

Gaelnek csak ritkán, a Munkáspárttal koalícióra lépve sikerült megtörnie. Írország is a predomináns

pártrendszerhez állt tehát közelebb az elmúlt évtizedekben, hiszen az időszak jelentős részében a Fianna Fáil

egyedül volt képes kormányozni. A szokásos versenyképlet a „Fianna Fáil mindenki ellen" volt, de a

nyolcvanas-kilencvenes években a Fianna Fáil is kénytelen volt már koalíciós partner után nézni. A jelek szerint

immár szinte bárkivel hajlandó társulni, kivéve a bal-jobb skálán hozzá legközelebb álló Fine Gaelt.

7. 10.7. Európa pártrendszerei

Fentebb megkíséreltünk földrajzilag kötött mintázatokat felmutatni. Amennyiben eltekintünk a földrajzi

köttségektől, és Kelet-Európát is megkíséreljük beilleszteni a modellekbe, Siaroff munkája (2000, 16-20)

alapján hat pártrendszertípusba sorolhatjuk az egyes országokat. Mindegyik képletben a gazdaságpolitikai

kérdések által uralt bal-jobb ellentét adja az egyik ideológiai dimenziót. Az első típusban nincs is más sík,

vagyis a tér egydimenziós, s e dimenzió mentén a szociáldemokraták és a konzervatívok állnak egymással

szemben. Ez jellemző Csehországra, Görögországra, Máltára, Portugáliára, Spanyolországra és Nagy-

Britanniára (10.1. ábra).

10.1. ábra Pártrendszermintázat

A második mintázatban a vallásos-szekuláris dimenzió keresztbe metszi a társadalmi-gazdasági bal-jobbot, s a

szekuláris és baloldali szociáldemokraták a vallásos és jobboldali kereszténydemokratákkal és a szekuláris és

jobboldali liberálisokkal állnak szemben. A Benelux országok, Németország, Svájc, Lengyelország és Szlovénia

sorolható ebbe a csoportba (10.2. ábra).


típusai


10.2. ábra 1. Pártrendszermintázat

A harmadikmintázatban a vidék-város dimenzió keresztezi a bal-jobbot, elválasztva egymástól a jobboldal két

táborát, a városi konzervatívokat, és az agrár eredetű liberálisokat. Dánia, Finnország, Izland és részben Svájc

tartozik ide (10.3. ábra).

10 3. ábra 2. Pártrendszermintázat

A negyedikmintázatban is a fenti két tengelyt találjuk, s a szociáldemokraták és konzervatívok is hasonló

jellegűek, mint az előző képletben. A különbség abban áll, hogy a jobboldalra húzó liberálisok helyét a mindkét

oldalra nyitott centrumpártok veszik át. Norvégia és Svédország a hetvenes évekig, Észtország napjainkban

emlékeztet erre a felállásra (10.4. ábra).


típusai


10.4. ábra 3. Pártrendszermintázat

Az ötödik képletben nem a város-vidék ellentét, hanem a gazdasági fejlődés vagy a környezetvédelem előnyben

részesítése képezi a második dimenzió alapját. A baloldalon a szociáldemokraták fejlődéspártiak, míg az új

baloldaliak környezetvédők. A jobboldalon a fejlődésorientált konzervatívokat találjuk, és negyedik pólusként

megjelennek a gazdaságpolitikában semleges, de a környezetvédelem mellett erősen elkötelezett centrumpártok.

Norvégia és Svédország napjainkban e képletbe sorolható (10.5. ábra).

10.5 ábra 4. pártrendszermintázat

A hatodik képletben végül a nacionalizmus vagy xenofóbia és a kozmopolitizmus vagy tolerancia határozza

meg a második dimenziót. A szociáldemokraták a baloldali és kozmopolita szegmensben, a liberálisok a

kozmopolita és jobboldali tartományban, a szélsőjobb a jobboldali és nacionalista negyedben találhatók. A

nacionalista, de gazdaságpolitikában semleges pozícióban balközép populistákat vagy nemzeti konzervatívokat

találunk. Siaroff ebbe a típusba sorolja Franciaországot, Magyarországot, Romániát és Szlovákiát. A kelet-

európai országokban tapasztalható képlékeny helyzet miatt ezeket az országokat természetesen nagyon nehéz

még bármely képletbe besorolni (10.6. ábra)


típusai


10.6 ábra 6. pártrendszermintázat10.8. Az elmúlt évtizedek változásai

Míg a hidegháború legkeményebb éveiben a stabilitás és a szélsőséges pártok viszonylagos gyengesége volt

jellemző, a hatvanas-hetvenes években éleződött a verseny, és a hetvenes évek gazdasági válságának hatására

élesebbé váltak az ideológiai ellentétek. Radikális mozgalmak, nacionalista pártok sora bukkant fel a színen,

élesebbekké váltak a bevándorlással kapcsolatos ellentétek, a nukleáris fegyverek telepítése megosztotta a

baloldali pártokat. A nyolcvanas-kilencvenes évek pozitívabb gazdasági klímája a mérsékelt baloldal esélyeit

növelte. Ezt az esélyt a szocialista pártok jobbratolódásuk révén tudták kihasználni.

Bár a hagyományos pártok többsége végül stabilizálta helyzetét, a hatvanas évek végén és a hetvenes években

tapasztalt társadalmi és politikai változások nyomot hagytak a pártpalettán is. Több nagy néppártból kis és

közepes párt vált. A nyolcvanas években s kereszténydemokrata pártok hanyatlásnak indultak (lásd a holland,

osztrák, olasz kereszténydemokraták esetét), központi szerepük megrendült. A liberálisok néhány országban

átvették a kereszténydemokraták középpárti szerepét. Elmozdulás történt a dominancia felől az egyensúly és a

váltógazdaság irányába például Svédországban, Norvégiában, Írországban. Több pártrendszerben (Olaszország,

Belgium, Spanyolország, Egyesült Királyság, Németország) jelentős területi differenciálódás ment végbe

(Broughton-Donovan 1999).

Miközben a baloldalon megjelent zöldek és újbaloldali pártok jelentős része koalícióképes, a jobboldal újonnan

növekvő családja, a szélsőjobboldal, nagyrészt nem az. Ennek a ténynek is szerepe van abban, hogy az

évezredfordulón Nyugat-Európa legtöbb kormányának élén a szocialistákat találjuk. Ausztriában azonban a

Néppárt és a Szabadságpárt koalíciója (s 1994-ben és 2001-ben a Nemzeti Szövetség kormányra kerülése

Olaszországban) felvetette a radikális jobboldal integrálásának lehetőségét.


11. fejezet - 11. Pártok a parlamentben

1. 11.1. Frakciókés képviselők

A parlamenti pártok működését általában a kormány támogatása vagy a kormánnyal való szembenállás

határozza meg. A kormánypártok és a kormányok többnyire szorosan összefonódnak. Ez a tétel kevésbé igaz a

prezidenciális rendszerekben és az olyan parlamentáris rendszerekben, ahol a hatalmi ágak megosztásának a 19.

században domináló doktrínája még ma is érvényesül. Az ilyen, a végrehajtó hatalom és a törvényhozás

kapcsolatát lazító szemlélet megnyilvánulhat például a képviselői és a miniszteri státus összeférhetetlenné

tételében. Ez jellemző Hollandiára, ahol a két testület szétválasztása a közelmúltig bizonyos munkamegosztást is

tükrözött: a parlament a „politizálás" színtere volt, vagyis itt csaptak össze a pártvezérek, míg a kormánytól az

„ügyek vitelét" várták el, és a pártok elsősorban szakértőket delegáltak a minisztériumokba. Franciaországban,

Luxemburgban vagy Norvégiában is le kell mondaniuk a kormánytagoknak parlamenti képviselői

mandátumukról.

Az ellenpóluson a tisztán parlamentáris jellegű Nagy-Britanniát találjuk, ahol nem válhat kormánytaggá az, aki

nem parlamenti képviselő. Tehát hiába a párt „erős embere" valaki, ha a választókörzetében nem kap a párton

kívüliektől támogatást, nem válhat miniszterré vagy miniszterelnökké. Az egyetlen kiskaput az jelentheti, hogy

a Lordok Háza kinevezett tagjai is bekerülhetnek a kormányba. Szélsőséges példaként említhető még Írország

parlamentje, ahol a képviselők majdnem fele jelenlegi vagy egykori miniszter.

Számos országban a parlamenti üléshelyek is jelzik a hatalmi ágak szétválasztását: a miniszterek nem a

képviselők között, hanem az összes frakcióval szemben ülnek. Az ellentétes modellt megtestesítő angol

parlamentben viszont az egyszerű kormánypárti képviselők és a miniszterek együtt néznek farkasszemet az

ellenzékkel.

A pártok koherenciáját is meghatározza, hogy a képviselők a törvényhozást vagy a kormányzati alternatíva

felmutatását tartják elsőrendű feladatuknak. Ahol a törvényhozás nem válthatja le a kormányt, rendszeresebb a

képviselők pártoktól független együttműködése és a hatalmi ágak konfliktusa.

A törvényhozásra összpontosító parlamentekben a parlamenti bizottságoknak jut kitüntetett szerep. A

bizottságok szerepe a prezidenciális rendszerű Egyesült Államokban a legjelentősebb, de Európában is vannak

olyan parlamentek, amelyekben meghatározó a bizottságokban folyó munka. Például Dániában az EU-val

kapcsolatos lépésekhez a kormánynak meg kell szereznie egy erre a kérdésre szakosodott bizottság engedélyét,

míg Olaszországban a bizottságok rendeleteket is hozhatnak. Általában azonban az a tendencia érvényesül, hogy

minél lazább a törvényhozás és a végrehajtó hatalom között a kapcsolat, annál nagyobb szerepet kapnak a

bizottságok. Az Egyesült Államok mellett ezért az Európai Parlament is jó példa a bizottságok kiemelkedő

szerepére.

A törvényhozás bizottságok szerint való strukturálása az egyik oka annak, hogy az első fejezetben tárgyalt

társadalmi választás problémáját, a káoszt elkerülik a parlamentek. A parlamenti bizottságok egy adott

kérdésben ugyanis egyetlen többségi javaslatot terjesztenek a ház elé. A képviselők az igen és a nem között

dönthetnek, vagyis szükségszerűen kialakul a többség az egyik oldalon.

Az európai parlamentekben a képviselők viselkedését nem lehet a párfrakciók lététől függetlenül vizsgálni. A

frakciókon belül dől el például, hogy ki milyen bizottságban, milyen poszthoz jut. Az Egyesült Államokban

döntő fontosságú szenioritás elve Európában másodlagos.

A bizottságok mellett a pártfrakciók stabilizálják a törvényhozás munkáját. Több száz vélemény helyett

általában kevesebb mint egy tucat ütközik a plenáris üléseken. Ugyancsak a frakciók osztják szét a parlamenti

tisztségeket, hivatali helyiségeket stb.

A skandináv országokban, Hollandiában vagy Nagy-Britanniában egy képviselő is elegendő a

frakcióalakításhoz, a legtöbb országban azonban szigorúbbak a feltételek. Németországban, ahol a képviselők öt

százaléka szükséges ehhez, a magas küszöbhöz rendkívüli privilégiumok is társulnak. A frakciók fizetett

munkatársainak a száma közelít az ezerhez, és ebbe a számba a képviselők személyéhez rendelt alkalmazottak

nem is tartoznak bele.

11. Pártok a parlamentben


A kormánytámogatás feladata minden mást háttérbe szorít a többségi logikát követő rendszerekben, míg a

konszenzusos rendszerekben munkaparlamentek működnek. A konszenzusos típust képviselő skandináv

országok egy részében a képviselők nem is pártok, hanem választói körzetek szerint (vagy sorsolás alapján)

foglalnak helyet a parlamentben.

Az első fejezetben vázolt játékelméleti modellek segítenek a parlamenti döntések elemzésében. A parlamenti

szabályok és szokások határozzák meg, hogy a modellek melyik fajtáját alkalmazzuk, hogy például a pártokat

vagy a képviselőket tekintsük-e önálló cselekvőknek, hogy kooperatív vagy nem kooperatív felekben

gondolkozzunk-e, és hogy számításba vegyük-e az egyes szereplők napirend-meghatározó erejét, vagyis azt,

hogy kinek van lehetősége olyan javaslatokat tenni, amelyeket nem lehet módosítani. Nagy jelentősége van

annak, hogy az egyes kérdésekről kü- lön-külön szavaznak-e a képviselők, vagy lehetséges-e a kérdések

összekapcsolása. Az utóbbi helyzet több lehetőséget teremt olyan kompromisszumcsomagok kidolgozására,

amelynek eredményeképpen egy adott kérdés kimenetele nem az ahhoz kapcsolódó preferenciák függvénye

lesz, hanem egy nagyobb játszma részeleme.

A pártok különösen nehéz helyzetben vannak, ha a szavazások titkosak, hiszen ebben az esetben nem tudják

ellenőrizniés fegyelmezniképviselőiket. Olaszországban 1989-ig ez volt a helyzet. Azonban a frakciótagok

általában együtt szavaznak, olyannyira, hogy egyes országokban nem is a képviselők, hanem a pártok

álláspontját rögzíti a jegyzőkönyv. A többségi véleménnyel szemben álló képviselők is tudják, hogy

ellenszavazatuk kizárásukhoz vezethet, s ez gyakran a politikai karrier végét is jelenti. A fegyelmezett

viselkedésnek viszont kormányzati pozíció lehet a jutalma.

A többségi koalícióban való részvétel azonban még fegyelmezett frakciók esetén sem garantálja egy adott párt

akaratának érvényesülését. A kormánytöbbségtől függetlenül, egy-egy kérdés kapcsán alternatív törvényhozási

többség jöhet létre. Az 1990-es nevezetes belga abortusztörvény1 például a legnagyobb kormányzópárt, a

kereszténydemokraták ellenében született meg.

A 19. századi elitpártok esetében a parlamenti aktivitás jelentette a pártélet legfontosabb szeletét. A 20. század

Európáját meghatározó tömegpárti modellben viszont a frakciók ezer szállal kötődtek a parlamenten kívüli

pártszervezetekhez, s a pártvezetés és nem a képviselői testület volt az első számú hatalmi fórum. A

pártfegyelem erősödése, a képviselők növekvő függősége a kampányt finanszírozó pártcentrumtól, valamint a

kormányzati munka komplexitásának növekedése abba az irányba hatott, hogy a kormánypárti parlamenti

képviselők egyre inkább a kormányzati bürokrácia és a párt által alkotott hatalmi konglomerátum utasításainak

végrehajtóivá váltak.

A parlamentek relevanciája azonban újabban mintha ismét növekedne. A választott tisztségviselők szerepének

erősödését és a parlamenten kívüli pártszervek befolyásának csökkenését számos országban regisztrálták, bár

univerzális trendről nem lehet beszélni. A képviselők egyre több kérdést, interpellációt intéznek a

miniszterekhez és nő a vizsgálóbizottságok száma is. A parlamenti frakciók rendelkezésére álló erőforrások

kibővültek, a frakciók által foglalkoztatott szakértők száma jelentősen emelkedett.

A 19. század tipikus szerveződési formái, a parlamenti klubok külső erőforrásokkal nem rendelkező és lazán

szerveződő csoportok voltak. A 20. század nagyobb részében olyan csoportosulásokat találunk, amelyek

fegyelmezettebbek a kluboknál (többnyire a parlamenten kívüli párt fegyelmező ereje hatására), de önálló

pénzügyi, szakértői hátterük még nincs. Heidar és Koole (2000) ezek számára tartja fenn a frakció elnevezést.

Az intézményes állami támogatás megjelenése megváltoztatja a parlamenti formációk státusát. A gyengén

szervezetteket véleményük szerint ún. kiskirályságokká (ahol az egyes képviselőkhöz kapcsolódnak a szakértői

apparátusok), a fegyelmezetteket pedig parlamenti pártkomplexumokká alakítja. Az előbbire példa az Egyesült

Államok törvényhozása, az utóbbira számos európai parlament, ahol a professzionális képviselők és fizetett

munkatársaik bürokratikus szervezeti egységként dolgoznak.

Tovább csoportosíthatók a parlamenti csoportok aszerint, hogy mekkora szakadék választja el őket a párton

kívüli pártszervektől és a kormánytól. Eszerint a frakciók lehetnek párt- vagy kormányzatorientáltak,

autonómok (mindkettőtől függetlenek) vagy integráltak. A parlamenti csoport és a párt között személyi

átfedések (például hogy ugyanaz a személy tölti-e be a frakcióvezető és pártelnök tisztségét) jelezhetik a kettő

viszonyát. A kormányhoz fűződő kapcsolat pedig például abban mutatkozik meg, hogy a frakcióvezetőt

bevonják-e a kormányzati döntésekbe, a miniszterek részt vesznek-e a frakcióüléseken (Heidar-Koole 2000, 12).

:Azért nevezetes, mert a – mélyen katolikus – király ideiglenes uralkodásra alkalmatlanná nyilvánítása kellett

ahhoz, hogy a parlament keresztülvihesse akaratát.

11. Pártok a parlamentben


A frakciók a kormány és/vagy a parlamenten kívüli párt eszközévé válhatnak. De például a kulcspártok esetén,

ahol a párt súlyát az adja meg, hogy parlamenti képviselői melyik koalíciót támogatják, a képviselők párton

belüli jelentősége különösen megnövekszik.

2. 11.2. Parlamentekés reprezentativitás

A politikusok és a pártok eltérő szerepfelfogással láthatják el képviseleti funkciójukat. Az egyik felfogás a

politikusokat delegáltaknak tekinti, akik mandátumot kaptak választóiktól egy meghatározott vélemény

képviseletére. A másik a politikusok autonómiáját hangsúlyozza: a szavazók választják meg és váltják le a

politikusokat, de a politikusok (pártok) a legjobb belátásuk szerint szolgálják választóikat.

Azok az elitek, amelyek az előbbi szerepfelfogást vallják, tisztán kell lássák választóik akaratát. Azonban ez

nem mindig egyszerű feladat és különösen nem, ha maguk a választók is megosztottak. A politikusok és

választóik közötti szociális különbségek (például, hogy a politikusok magasabban iskolázottak, mint választóik)

eleve létrehoznak némi különbözőséget képviselő és képviselt attitűdjei között. Franciaországban például a

képviselők baloldalibbak és inkább Európa-pártiak, mint szavazóik (Converse-Pierce 1986).

A reprezentativitás minőségének vizsgálatánál figyelembe kell vennünk, hogy létezik abszolút és relatív

képviselet is. Abszolút képviseletről beszélünk, ha a párt frakciójának véleménye (vagy szavazata) megegyezik

a szavazótábor véleményével. Relatív reprezentációról beszélünk, ha a frakció véleménye ugyanolyan módon

különbözik az egyéb pártok véleményétől, mint ahogyan a párt szavazóbázisának véleménye különbözik az

egyéb szavazóbázisokétól. Franciaországban például az elit egésze baloldalibb ugyan választóinál (vagyis

minden párt frakciója balra áll szavazóitól), de a pártok és a szavazóbázisok bal-jobb sorrendje megegyezik. A

relatív reprezentativitás garantálja, hogy a szavazók ideológiai preferenciáinak megváltozása (például

jobbratolódása) a parlament összetételének azonos irányú megváltozását vonja maga után.

A parlament tükrözheti az országot demográfiai-társadalmi jellemzők és vélemények szerint is. Az előbbi

tekintetben a világ parlamentjei többnyire igencsak távol vannak a tökéletes reprezentativitástól: a férfiak, a

gazdagok, az iskolázottak stb. mindenhol nagyobb arányban válnak parlamenti képviselővé. A vélemények

vonatkozásában is ritkán alakul ki teljes megfelelés társadalom és törvényhozás között. Számos esetben

kimutatható, hogy ha véletlenszerűen (például sorsolással) választanánk ki képviselőinket, nagyobb fokú

reprezentativitás alakulna ki. A parlament és a társadalom közötti tökéletes megfelelés mellett egyéb célok is

létezhetnek azonban, így a vezetésre alkalmasabbnak ítéltek hatalmi pozícióba juttatása, a választók és a

politikusok egyes csoportjai közötti közvetlen kapcsolat megteremtése vagy a választók bevonása a

demokratikus folyamatba.

A fentebbiek jelzik, hogy a képviselők több, potenciálisan eltérő irányelvet követhetnek. Választóik akaratát, az

ország véleményét, választási körzetük érdekeit, lelkiismeretüket, a pártjuk akaratát egyaránt irányadónak

tarthatják. A szavazók általában azt tartják helyesnek, ha a képviselők a választóik akaratát tartják szem előtt,

míg a képviselők tipikusan lelkiismeretük és a pártigények között ingadoznak. A szavazók véleményét követő

képviselők is inkább csak az általános bal-jobb irányultságot, nem pedig a konkrét kérdésekben elfoglalt

álláspontokat szokták (tudják) reprodukálni.


12. fejezet - 12. Kormányalakítás és koalíciós elméletek

A parlamenti választások fő célja – a legtöbb párt számára legalábbis – nem egyszerűen a törvényhozásba való

bejutás, hanem a kormányzati pozíció elnyerése. A kormányalakításnak számos alkotmányos szabálya van. Az

alábbi fejezet azonban nem elsősorban ezzel, hanem a kormányalakítás politikai logikájával foglalkozik.

Elöljáróban mégis szükséges a legfontosabb alkotmányos szabályok áttekintése.

1. 12.1. A kormányalakítás játékszabályai

Az európai demokráciák parlamentáris rendszerek. A parlamentáris kormányzati formában a kormány nemcsak

a parlament által hozott törvényeket köteles betartani, hanem politikailag is felelős a parlamentnek. Nem

működhet kormány a parlament többségének bizalma nélkül. Ezt az elvet formalizálja a bizalmi szavazás

intézménye.

A kormány megbízatása tehát – bár addig szól, amíg a parlament mandátuma le nem jár – mégsem garantált.1 A

kormány csak a parlamenti többség bizalmának a megtartásával maradhat végig hivatalban. Ha a bizalmi

szavazáson megbukik, le kell mondania, és új kormány alakul. Egy parlamenti ciklus alatt több kormányváltás is

előfordulhat. Ha a kormány megbuktatása után a parlament adott összetétele mellett új – a többség bizalmát

élvező – kormány létrehozása nem lehetséges, akkor vagy kisebbségi kormány alakul, vagy pedig új

választásokat írnak ki.

A kormányalakítás és kormányváltás alkotmányos szabályai is eltérőek lehetnek (Laver-Schofield 1990, 64). A

kormány „életciklusának" legfontosabb alkotmányos tényezőit a parlament mandátumának időtartama, az

államfő szerepe, a kormány beiktatásának, lemondatásának, valamint a parlament feloszlatásának a szabályai

alkotják.

A parlament mandátuma – azaz a választások közötti maximális idő – a legtöbb nyugat-európai demokráciában

4 vagy 5 év. (Svédország kivétel, ott csak 3 év.) Általában a kormány (illetve a kormány kérésére az államfő)

feloszlathatja a parlamentet, de például Norvégiában (valamint természetesen Svájcban) erre nincs lehetőség. A

norvég és a svájci parlament élettartama tehát – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – a politikai eseményektől

függetlenül 4 év. Ausztria pedig annyiban képez kivételt, amennyiben ott a parlament önmagát is feloszlathatja,

míg Franciaországban az elnök akár minden évben új választásokat írhat ki – így adott esetben megszabadulhat

a vele szemben álló kormánytól. A nyugat-európai országok felében a kormányok népszerűségük alakulásához

igazíthatják az új választások időpontját, míg a másik felében a törvények vagy a szokások határt szabnak az

efféle „rásegítésnek".

„Külső" politikai tényező a kormány számára az államfő. Az államfő szerepe a parlamentáris rendszerekben a

kormányváltozáskor kap igazi jelentőséget. Több európai országban az államfő az új kormány összetételének a

kialakításban is aktív szerepet játszik. Így van ez például a „félelnöki" rendszerű Franciaországban, a tisztán

parlamentáris Olasz Köztársaságban vagy a monarchikus berendezkedésű Hollandiában, Belgiumban és

Spanyolországban.

Máshol viszont az államfő érdemi szerep nélkül, csak „ceremoniális" értelemben vezényli le a kormányalakítást,

mint például Dániában. A nyugat-európai demokráciák többségében – 19-ből 13-ban – az államfőnek nincs

érdemi szerepe (Galla- gher-Laver-Mair 2000, 58). Különösen szűkre szabott az államfő befolyása, ha az

alkotmány pontosan meghatározza a kormányfő személyét, mint például Görögországban, ahol a legnagyobb

parlamenti párt vezérét kell kormányalakítással megbízni. Általában a parlament van szuverén döntési

helyzetben, de ennek formája különbözhet: míg Írországban a parlament jelöltjét kell a köztársasági elnöknek

beiktatnia, addig Németországban a parlament elnöke iktatja be a köztársasági elnök jelöltjét.

Az államfői szerep jelentősége persze nemcsak az alkotmányos szabályoktól, hanem a parlament

pártösszetételétől is függ. Ha a mandátumok abszolút többségét megszerezte egy párt, mindenképpen adott az

államfő számára, hogy mely pártot bízza meg kormányalakítással. De még ekkor is lehet mozgástere a

tekintetben, hogy az adott párt mely politikusát kéri fel a kormányalakításra. Ha a parlament összetétele

fragmentált, az államfő kormányalakítási szerepe megnő. Egyértelmű választási eredmények hiányában a

1 Ebben a tekintetben csak Svájc jelent kivételt, ahol a kormány megbízatása a parlamenttel együtt 4 éves időtartamra szól.

12. Kormányalakítás és koalíciós

elméletek


koalíciós alkudozások akár hónapokig is eltarthatnak. Hollandiában és Belgiumban, ahol a választások általában

nem produkálnak egyértelmű győztest, a király(nő) egy tekintélyes politikust bíz meg a tájékozódás feladatával.

Az informateur, miután tárgyalt a pártokkal a lehetséges koalíciókról, javaslatot tesz a formateur személyére,

vagyis arra a politikusra, aki a leginkább alkalmasnak látszik arra, hogy egy életképes kormányt tudjon

felállítani. (Hollandiában az 1977-es kormány 208 napi tanácskozás és 11 nekirugaszkodás után állt fel.)

A parlamentáris kormányzás elvei szerint a kormánynak – ha elveszíti a bizalmatlansági szavazást – le kell

mondania. A bizalmatlansági indítvány intézménye nem létezik azonban Svájcban, és nincs ilyen törvényes

szabály Angliában sem, ahol a parlamentáris kormányzás legtöbb szabálya csak mint konvenció működik. A

konvenciók azonban változnak: míg egykor a kormányok lemondtak, ha valamely fontosabb törvényjavaslatukat

a ház elutasította, ma már sokkal nehezebben válnak meg hivataluktól. Finnországban a kormány a bizalmi

szavazás elveszítése után is hivatalában maradhat, ha változatlanul bírja a köztársasági elnök bizalmát.

Németországban, Belgiumban és Spanyolországban (ahogy Magyarországon is) a konstruktív bizalmatlansági

indítvány intézménye működik, ami egyetlen szavazási processzusba egyesíti a hivatalban levő kormánnyal

szembeni bizalmatlanság és a javasolt új kormányfő iránti bizalmi szavazás intézményét. Ezzel megelőzi az

elhúzódó kormányválságokat és stabilizálja a mindenkori kormány helyzetét.

Szélsőséges megoldást használ a francia alkotmány a kormány stabilizálására. Bármely törvényjavaslatot a

kormány létfontosságúnak és automatikusan elfogadottnak minősíthet. A parlament megtámadhatja ugyan a

javaslatot, de ez egyben a kormány bukását, új választások kiírását jelenti. Azoknak a kormánypárti

képviselőknek, akik nem értenek egyet az adott javaslattal, vagy követniük kell a kormányt, vagy vállalniuk kell

a kormánybuktatás felelősségét.

Általában elmondható, hogy a parlament lehetősége a kormány megbuktatására ugyan elvileg kiszolgáltatja a

kormányokat a parlament kénye-kedvének, a valóságban a képviselők ezzel a fegyverrel csak rendkívüli

esetekben élnek, s ezért a nem sorsdöntő ügyek kezelésében a kormányoknak meglehetősen nagy autonómiájuk

van.

Komoly politikai jelentősége lehet olyan, látszólag technikai szabályoknak is, mint például annak, hogy új

kormány kinevezése esetén van-e formális beiktatási (bizalmi) szavazás a parlamentben. Ennek még akkor is

lehet jelentősége, ha formális beiktatási szavazás hiánya esetén is azonnal lehet bizalmatlansági indítvánnyal

élni. Ez utóbbi esetben ugyanis – bukás esetén – a kormány mint ügyvezető még akár hónapokig hivatalban

maradhat, amíg nem alakul meg a „rendes" kormány. A beiktatási szavazás hiánya elősegítheti a kisebbségi

kormányzás létrejöttét is. A nyugat-európai demokráciák többségében – 19-ből 11-ben – egyébként nincs

formális beiktatási szavazás.

Vannak olyan országok, ahol az egész kormánynak kell elnyernie a parlament támogatását (Olaszország),

máshol csak a miniszterelnöknek (Írország). A Negyedik Francia Köztársaságban a parlament szavazott a

miniszterelnök által beterjesztett kormányprogramról, majd külön a kormányról, és néhány esetben előfordult,

hogy az első szavazás igenlő, a második pedig elutasító volt. De sehol Európában nem mennek át a kormány

egyes tagjai olyan szigorú parlamenti szűrőn, mint az Egyesült Államokban.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a kormányalakítás alkotmányos szabályai befolyásolhatják a létrejövő

kormánykoalíció összetételét.

2. 12.2. A kormány pártösszetétele: koalíciótípusok

A demokrácia többségi modellje szerint a kormányoknak szilárdan birtokolniuk kell a parlament többségének

támogatását, illetve olyan ellenzékre van szükség, amely a kormánnyal szemben alternatívát jelent, és

megteremti a parlamentáris váltógazdálkodás lehetőségét. Mindebből következően a kormányoktól azt várhatjuk

el, hogy egyrészt legyenek többségiek, másrészt ne vegyenek részt bennük a többséghez szükségtelen partnerek.

Az alábbiakban látni fogjuk, hogy az 1945 utáni nyugat-európai kormányok alig több mint fele felelt meg ezen

normatív követelményeknek. A 12.1. táblázat azt mutatja, hogy 12 nyugat-európai ország 1945-1987 közötti

218 kormánya hogyan oszlik meg a különböző koalíciós típusok között (az egyéni kerületi választási rendszert

alkalmazó Anglia és Franciaország nem szerepel a táblázatban).

Míg a kormányok egyharmada kisebbségi kormány, egyhatoda pedig fölös többségű koalíció, csak minden

tizedik kormány rendelkezett egypárti kormánytöbbséggel a parlamentben. Ebben a táblázatban tehát minden


elméletek


második kormány eltér a fentebb vázolt egyszerű többségi „normától". Mivel magyarázhatjuk ezt? Az

alábbiakban a koalíciós elméletek segítségével keresünk választ erre a kérdésre.

12.1. táblázat - 12.1. táblázat Koalíciótípusok

Kisebbségi kormány 73 33,5%

Fölös többségű koalíció 37 17%

Egyéb többségi koalíció 86 39,5%

Egypárti kormánytöbbség 22 10%

Összesen 218 100%

Forrás: Laver-Schofield 1990, 71.

3. 12.3. Koalíciós elméletek

A koalíciós kormányalakítás a sokpárti parlamentek problémája. Kétpártrendszer- ben nincs rá szükség, hiszen

itt a győztes párt egyben parlamenti többségre is szert tesz, s így egypárti többségi kormány alakulhat. Bár

kivételes esetekben ettől a kétpárti parlamentekben is eltértek és (nagy)koalíció alakult, az alábbiakban a

koalícióalkotás alaphelyzetével, a sokpárti fragmentált parlamentekkel foglalkozunk.

A koalícióformálás szempontjából a politikusokat – folytatva az 1. fejezet politikustipológiáját – két nagy

„ideáltípusba", a hivatalorientált és a programorientált politikusok típusába sorolhatjuk (Laver-Schofield 1990).

(A kormányalakítás tétje) A kormányalakításról folyó koalíciós tárgyalások tétje egyrészt a tárcák felosztása a

koalíciót alkotó pártok tagjai között, másrészt a követendő politikáról történő megállapodás lehet. A szereplők

motivációi meghatározzák a játszma jellegét. A szereplők különböző motivációi, azaz a különböző

koalícióalkotási logikák – a parlament azonos pártösszetétele mellett – más és más koalíciót eredményeznek. A

hivatalorientált modellben a hangsúly a tárcák elosztására, a programorientált modellben pedig a követendő

kormánypolitikára kerül.

(A koalíciós elméletek három csoportja) A koalíciós elméleteket három csoportba oszthatjuk. Az első csoportba

azok az elméletek tartoznak, amelyekben a koalícióalkotás logikája kizárólag a politikusok

hivatalorientáltságára épít. A másodikba azok, amelyekben a hivatalorientáltság mellett a politikai-ideológiai elv

is helyet kap. A harmadik csoportba pedig az olyan koalíciók tartoznak, amelyek kizárólag a politikai-ideológiai

elv alapján jönnek létre. A koalíciós logikákat az alábbiakban e csoportosítás szerint tárgyaljuk. Mindhárom

megközelítésben a pártokat egységes cselekvőknek tekintjük.

4. 12.4. A hivatal mint öncél: a hivatalorientált modell

A hivatalorientált modellben a koalícióalkotás, azaz a tárcák pártok közötti felosztása egy zéró összegű játék. A

zéró összegű játékban az elosztható nyeremény (a tárcák száma) egy eleve adott összeg, amely a játék során

nem változik. Ha valamelyik játékosnak (pártnak) eggyel több jut, akkor a másiknak eggyel kevesebb. A játék

célja minél többet megszerezni a jutalomból, azaz minél kevesebbet adni a többi játékosnak. Minél kevesebb

játékos vesz részt a jutalom felosztásában, annál nagyobb lehet az egy játékosra eső nyeremény.

Mint minden formális modell, az alábbi is számos feltételezésen nyugszik. Ezek közül a legfontosabbak: 1. a

pártok a tökéletes információ birtokában vannak képviselőik és a többi párt szándékait illetőleg; 2. rövid távon

gondolkozva az adott helyzet előnyös megoldásában érdekeltek; 3. a kormánypozícióból fakadó előnyök jelentik

számukra az adott játszmában elérhető legfőbb javakat.

A koalíciós alkuban minden párt célja, hogy minél több tárcát biztosítson a pártnak, hiszen egy-egy miniszteri

tárca hatalmat, kisebb-nagyobb patronázsrendszer feletti kontrollt jelent. A miniszteri pozícióhoz olyan további

kinevezések tartozhatnak, mint a minisztériumi főtisztviselők, egyéb állami hivatali vezető pozíciók, állami


elméletek


vállalatok és félállami intézmények (társadalombiztosítás stb.) vezető pozícióinak – igazgató és

ellenőrzőbizottsági, kuratóriumi stb. tagságok – betöltése.

(A pártok célja a koalíciós alkuban) A hivatalorientált modellben a pártoknak két feltétel teljesítésére kell

törekedniük. Az egyik a többségi koalíció létrehozása, a másik a hivatalban részesülők számának

minimalizálása. Parlamenti többségre azért van szükség, mert ha ezzel nem a létrehozott koalíció, hanem az

ellenzék rendelkezik, akkor az a kormányt azonnal megbuktathatja, és a koalíció tagjai elveszítik

kormánypozíciójukat. A másik oldalról viszont a pártok a koalícióban részt vevők számának minimalizálása

törekednek, hiszen minél kevesebben vesznek részt a koalícióban, annál több zsákmány jut egy-egy

résztvevőnek.

A fenti előfeltevések alapján – a parlamenti mandátumok adott megoszlása mellett – a koalíciós elméletek

szerint az alábbiakban bemutatott összetételű koalíciók jöhetneklétre (Lijphart 1984, 46-66; Laver-Schofield

1990, 62-88). Példánkban legyen öt parlamenti párt és 100 mandátum. A mandátumok pártok közötti hipotetikus

megoszlását a 12.2. táblázat mutatja.

Az egyszerű többségi koalíció (Lijphart 1984, 47) két vagy több párt koalíciója, amely modellünk két

alapfeltételét teljesíti. Egyrészt „nyerő" koalíció, amely parlamenti többséggel, azaz 50-nél több mandátummal

rendelkezik. Másrészt „legkisebb" koalíció abban az értelemben, hogy a koalícióban egyetlen olyan „felesleges"

párt sincs benne, amelyre ne lenne szükség a parlamenti többség megőrzéséhez.

A 12.2. táblázatban közölt modellben öt olyan koalíció van – ABC, ADE, BCD, BE és CE –, amely ezekeket a

feltételeket teljesíti. Ez a szám jóval kisebb, mint az elméletileg lehetséges összes kombináció száma, de további

kritériumok bevezetésével ez a kör is szűkíthető. Az egyszerű többségi koalícióknak két alesete vázolható fel.

12.2. táblázat - Koalíciós kormányok a különböző koalíciós elméletek szerint

Pártok

Helyek

A

Bal

B C D E Jobb

8 21 26 12 33

Hivatalorientá

lt modellek

Egyszerű

többségi ABC ADE BCD BE CE

Minimális

többségi

ADE

Legegyszerűb

b koalíció

BE CE

Vegyes

modellek

Minimális

szélességű ABC

BCD

CE

Kapcsolt

többségi ABC

BCD

CDE

Programorient

ált modellek


elméletek


Kisebbségi AB BC C CD DE

Fölös többségi

koalíció ABCD

BCDE ABCDE

Forrás: a hivatalorientált és a vegyes modellek: Lijphart 1984, 48.

A minimális többségi koalíció nem a pártokat, hanem az egyéni képviselőket tekinti a koalíciós játék alanyának.

A hatalommaximalizálás elvét a végsőkig érvényesíti. Ennek eredményeként olyan koalíció jön létre, amelynek

a lehető legkisebb a parlamenti többsége. Minél kisebb ugyanis a parlamenti többség, azaz minél kisebb (de a

parlamenti többséghez elegendő) a koalíció parlamenti képviselőinek összlétszáma, annál nagyobb az esély,

hogy egy-egy képviselő végrehajtó hatalmi pozícióhoz juthat. Az öt egyszerű többségi koalíció közül az ADE

koalíció többsége a legkisebb (53 mandátum), így az felel meg ennek a feltételnek.

A legegyszerűbb koalíció a legkevesebb számú párt koalíciója. Ez a felfogás a koalíciós tárgyalások

döntéshozatali logikájára épít. A koalíciós kormányok a pártok közötti hosszú alkudozások eredményeként

jönnek létre. Minél több párt között folyik a koalíciós alku, annál bonyolultabb a tárgyalás és nehezebb a

megegyezés, majd a koalíció együtt-tartása. Ezért a tárgyaló pártok csökkenteni igyekeznek a koalíció

résztvevőinek a számát: a többségi koalíciók közül annak a létrejötte a legvalószínűbb – példánkban a BE és a

CE –, amelyben a legkevesebb számú párt vesz részt.

Bizonyos esetekben vigyáznunk kell a fenti terminusok mechanikus alkalmazásával. Például az Ausztriában

1949 és 1966 között működő koalíció mindenben megfelelt a legegyszerűbb formulának. Azonban az a tény,

hogy e koalíció magában foglalta a jobboldal és a baloldal két nagy pártját és a parlamenti képviselők több mint

90%-át, jelzi, hogy az osztrák kormány a hatalommegosztás sokkal magasabb fokát képviselte, mint amit

általában a minimális többségi koalíciókat jellemzi.

5. 12.5. „Vegyes" koalíciós modellek

A fenti koalíciós elmélet kizárólag a hivatalorientált politikusi motiváció előfeltevésére épít. A következő két

elmélet is hivatalorientált politikusokat feltételez, ugyanakkor szerepet ad a politikai preferenciáknak is, de csak

a hivatalszerzés céljának alárendelten.

Tételezzük fel, hogy a politikai verseny leírható egy egydimenziós – baloldali-jobboldali – mezőben, és így a

pártok egyetlen skála mentén elrendezhetők. A tisztán hivatalorientált modellben erre az előfeltevésre nem volt

szükség, az alábbiakban azonban a pártok közti ideológiai-politikai távolság önálló szerephez jut a

koalícióalkotás során. Példánkban a bal-jobb skálán egymást követő pártok közötti távolság legyen 1 egység.

A „minimális szélességű” koalíciós elmélet (Lijphart 1984, 50; Laver-Schofield 1990, 110-111) a politikusok és

a pártok hivatalorientáltsága mellett politikai preferenciáikat is figyelembe veszi. Abból a feltevésből indul ki,

hogy könnyebb megalkotni és fenntartani egy koalíciót olyan pártok között, amelyek politikai programja

közelebb van egymáshoz, mint azok között, amelyeké távolabb áll egymástól. Ez utóbbi esetben ugyanis

kisebbek az egyezkedési költségek.

Itt tehát a politikai preferenciák önálló szerephez jutnak, de mivel még megmarad a hatalomorientált elméletek

két előfeltevése – 1. a parlamenti többség szükségessége, illetve az, hogy 2. a koalícióban ne legyen „felesleges"

tagok -, ezért vegyes koalíciótípusról van szó.

A „minimális szélességű" koalíció politikailag zárt koalíció, amelyben a pártok közötti ideológiai távolság a

lehető legkisebb. Példánkban ilyen az ABC, a BCD és a CE koalíció. A koalícióban részt vevő pártok közötti

távolság mindegyikben 2. Ennél „szűkebb" koalíció – mint például a BC (47 mandátum) –, ahol a résztvevő

pártok közötti távolság csak 1, a mandátumok adott eloszlása mellett már nem lenne többségi koalíció. Szintén 2

a pártok közötti távolság a CDE koalíció esetében, de mivel megtartottuk a hivatalorientált modell „szigorú"

előfeltevéseit, ez a koalíció kiesik. A CDE koalícióban ugyanis egy „felesleges" tag van (D): a CE koalíció

nélküle is parlamenti többséggel rendelkezik.

Szintén kettős logikával építkezik a kapcsolt többségi koalíció (Laver-Schofield 1990, 97).

E modell szerint az egyszerű többségi koalíciós lehetőségek közül azok létrejöttének van nagyobb

valószínűsége, amelyekben a politikai skálán egymás mellett elhelyezkedő pártok foglalnak helyet. A közvetlen


elméletek


ideológiai szomszédok együttműködése kevesebb problémával járhat ugyanis, mint amikor a koalíciós felek

között álló párt az ellenzék tagja. Példánkban ezeknek a feltételeknek három – ABC, BCD és CDE – koalíció

felel meg. A kapcsolt többségi koalíció összetétele tehát olyan, hogy egyetlen részt vevő párt kiválása esetén

már vagy nem lenne tovább többségi, vagy nem lenne tovább „kapcsolt" a koalíció.

6. 12.6. Koalícios elméletek a programorientát modelben

A programorientált modellben minden párt saját politikai preferenciáit szeretné a kormánypolitikában

érvényesíteni. A koalíciós alku így nem egyszerűen a tárcák elosztásáról, hanem a leendő kormány programjáról

folyik. Mivel a miniszteri tárcák megszerzése önmagában nem cél, ezért a pártok csak olyan koalícióban

hajlandók részt venni, amelynek programja közel áll saját politikai preferenciáikhoz. Ennek következménye,

hogy a programorientált modellben csak a programatikus térben egymás mellett (vagy egymáshoz közelebb)

helyet foglaló pártok tudnak egymással koalícióra lépni.

Ha az ideológiai tér egydimenziós,2 az a képviselő, akinek azonos számú „bal-" és „jobb-" oldali szomszédja van

(vagyis a medián képviselő), kitüntetett helyzetben van, s értelemszerűen a pártja is. Őt ugyanis nem lehet

kihagyni a kormányból, a két szélen levő riválisai nélküle nem foghatnak össze, illetve ha össze is fognak, nem

egyezhetnek meg más politikában, mint amit ő amúgy is követne. Azt a pártot, amelynek támogatása nélkül nem

alakítható kormány, kulcspozícióban (ún. pivo- tális pozícióban) levő pártnak, kulcspártnak nevezzük. A

kulcspártok olyan pártok, amelyeknek több képviselőjük van, mint amekkora a különbség a jobboldali és a

baloldali pártok képviselőinek létszáma között.

A fenti logika áttekintéséhez ismét hívjuk segítségül a 12.2. táblázatot. Ott látható, hogy a medián pártnak (C)

van kulcsszerepe: nélküle nincs többségi koalíció. A medián párt nélkül ugyanis csak „foghíjas" többségi

koalíciót lehetne alakítani (ADE vagy BE), ahogy az a hivatalorientált modellben történik. Erre azonban a

pártok programorientáltságuk miatt itt nem hajlandók. A medián párt alkuereje ezért rendkívül megnő; döntő

szerepe lesz a kormánypolitika meghatározásában. Nem véletlen, hogy a ténylegesen valaha működő európai

koalíciós kormányok több mint 80%-a vagy tartalmazta a medián pártot, vagy az kívülről (a törvényhozásban)

támogatta a kormányt (Laver-Schoffield 1990, 113).

A medián pártok zsarolási lehetőségének ugyanakkor gátat szab a közvéleménynek az az igénye, amely szerint a

befolyásnak (amit legegyszerűbben a tárcák pártok közti megoszlásából szoktak megítélni) nagyjából arányban

kell lennie a pártok támogatottságával. A valóságban a pártok csak ritkán térnek el az arányosság elvétől, s

legfeljebb a legkisebb pártok járhatnak jobban a „megérdemeltnél", egy tárca ugyanis minden partnernek jár.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a kormányalakításban játszott szerep alapvető tényezője a párt jelentőségének. A

„hatalomindex"-megközelítés aszerint rangsorolja a pártokat, hogy hány koalíció sorsáról dönthetnek (Shapley-

Shubik 1954; Banzhaf 1965). Az egyszerű többség kritériuma esetén D párt csak két (2/5), B párt három (3/5)

koalíció sorsáról dönthet, és ebben az értelemben B jelentősége nagyobb.3

Ha a politikai tér (a pártok közötti különbségek és konfliktusok) nem tömörülnek össze egyetlen dimenzióba,

alapvetően különbözik a szövetségkötés logikája. Ebben az esetben ugyanis az első fejezetben tárgyalt

társadalmi választás problémájával kerülhetünk szembe. Ekkor bármely koalíciós programmegállapodással

szemben található egy olyan másik pont a programatikus térben, amelyet a többség preferál, ezért egyetlen

megoldás (koalíció) sem lehet tartós, s nem jön létre „egyensúlyi állapot". Vagyis létrejön az első fejezetben

megismert ciklusok sorozata, a káosz (Black 1958; Schofield 1986; 1993). A dimenziók számának növelésével

csökken az esélye annak, hogy egy párt kulcshelyzetbe kerüljön. Az egydimenziós térben mindig létezik

kulcspozíció,4 kétdimenziós térben ritkán, többdimenziós térben pedig szinte soha (Laver-Schofield 1992, 122).

Következő ábrákon látható, hogy kétdimenziós térben egy párt helyzetének kis változása is eldöntheti, hogy

található-e kulcspárt a rendszerben.

2Nem csak azt feltételezzük, hogy a különböző kérdések szorosan összefonódnak egyetlen dimenzióba, hanem azt is, hogy a

preferenciapontoktól távolodva egyenletesen válik egyre kevésbé vonzóvá a javasolt program. 3Az ilyen indexek ugyanakkor felvetik annak a kérdését, hogy mit értünk pontosan befolyáson vagy hatalmon: annak a pártnak van-e több hatalma, amely párt több lehetséges koalíció sorsáról dönt vagy annak, amelynek a preferenciáit a legtöbb potenciális kormánykoalíció

képviselni fogja. 4 Legalábbis akkor, ha mint fentebb feltételeztük, az ideális preferenciaponttól távolodva minden kérdés kapcsán egyenletesen válik egyre kevésbé vonzóvá egy javasolt program.


elméletek


12.1. ábra Kétdimenziós négypártrendszer kulcspárt nélkül

Forrás: Laver-Hunt 1992, 97.

A 12.1 ábrán látható, hogy a legnagyobb párt, I, hiába tesz javaslatot egy olyan kormányra, amely az ő

programja mentén működne. F, G és H pártok meg tudnak egyezni egy olyan programban (P), amely

mindhármuk eredeti elképzeléseihez közelebb van, mint I. Ez a koalíció nem lesz azonban tartós, hiszen I és G

meg tud egyezni egy számára előnyösebb Q programban, s miután ketten birtokolják a parlamenti helyek 60%-

át, az ő koalíciójuk lesz a kormányzás várományosa. Ekkor azonban H javasolja I eredeti álláspontját

kormányprogramként. I ezt természetesen elfogadja, de ez egyben azt jelenti, hogy visszaértünk az eredeti

koalícióhoz: kezdődhet minden elölről.

12.2.ábra Kétdimenziós négypártrendszer kulcspárttal

Forrás: Laver–Hunt 1992, 98

Ha azonban I programja megváltozik és a párt az FGH pártok által határolt háromszögön belülre kerül (lásd a

12.2. ábrát), befolyása hirtelen megnő. Amennyiben saját programját kínálja fel kormányprogramként, a

riválisok nem lesznek képesek olyan programban megegyezni, amely a parlament többsége számára ennél

elfogadhatóbb lenne. Vagyis ebben az esetben a kétdimenziós tér ellenére létezik egyensúlyi állapot és van

kulcspárt (I).A többdimenziós terek felrajzolásánál nemcsak azt kell figyelembe venni, hogy mi az egyes pártok

álláspontja, hanem azt is, hogy mekkora fontosságot tulajdonítanak a pártok az egyes dimenzióknak. 5A

dimenziók eltérő súlya miatt a koalíciós megállapodás lényege gyakran nem annyira a közös pontok megtalálása

és a programok összeolvasztása, hanem a kormányzati szférák felosztása. Az így létrejött munkamegosztás

keretében mindenki azt csinál az általa különösen fontosnak tartott területen, amit saját preferenciái diktálnak.

Ez a helyzet egyben csökkenti a kulcspártok kialakulásának valószínûségét is. Ezt egy szociáldemokrata, egy

kereszténydemokrata és egy felekezeti párt példájával illusztrálhatjuk. Tegyük fel, hogy a pártok egy olyan

kétdimenziós térben helyezkednek el, ahol a vallási, illetve a szociális kérdések határozzák meg a dimenziókat.

5 Míg korábban azt feltételeztük, hogy minden egyes kérdésben és dimenzióban az ideális preferenciaponttól

távolodva egyenletesen és azonos mértékben csökken a koalícióalkotási kedv, most megengedjük, hogy egyes, fontosabb kérdésekben, a pártok sokkal kevésbé tolerálják az eredeti preferenciáiktól való eltérést.


elméletek


Amennyiben a két síknak egyenlő a súlya, a kereszténydemokrata párt nyeregben érezheti magát, miután mind a

szociális, mind a vallásos dimenzióban a másik két párt között, középen helyezkedik el. Ha sem a

szociáldemokratáknak, sem a felekezeti pártnak nincs többsége, a kereszténydemokraták bizton számíthatnak

kormánytagságukra. Azonban előfordulhat, hogy a felekezeti pártnak nincs különösebb érdekeltsége szociális

kérdésekben, a szociáldemokrata párt pedig kizárólag a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére törekszik.

Ebben az esetben közömbös számukra, hogy a kormánypolitika mit hoz a másik területen, és a koalíciótól

elsősorban azt várják, hogy lehetőséget adjon eredeti programjuk megvalósítására az általuk preferált területen.

Ekkor pedig nincs akadálya annak, hogy a két párt a kereszténydemokraták kizárásával kössön koalíciót.

7. 12.7. A kisebbségi kormány

A 12.1. táblázatból láthattuk, hogy a kisebbségi kormány is egyike a gyakran alkalmazott megoldásoknak.

Ezeknek a kormányoknak némelyike a valóságban ügyvezető, ideiglenes jelleggel működő kabinet, de

többségük „életképes” kormány.

A kisebbségi kormányok létét csak a politikai preferenciák figyelembevételével tudjuk megmagyarázni. A

hivatalorientált modellben a többségbe került ellenzék a kisebbségi kormányt azonnal megbuktatná.

A kisebbségi koalíciós kormányok fennmaradásának a garanciája kétféle lehet: az egyik az ellenzék

többségének „megosztottsága"; a másik a törvényhozásban elnyert tényleges többségi támogatás.

Kezdjük ez utóbbival. Ahogy a 12.2 táblázat mutatta, egydimenziós térben törvényhozási többség – politikai-

elvi alapon – C párt nélkül nem hozható létre. Elképzelhető ugyanakkor, hogy a kormányban csak a baloldali

AB vagy a jobboldali DE párost találjuk, a stratégiai centrumban levő C párt pedig törvényhozási támogatást

nyújt a kormánynak, amennyiben az hozzá közel álló politikát folytat.

Kisebbségi kormányt elvileg egyetlen párt is alakíthat. Az ilyen kormány fennmaradásának valószínűsége annál

nagyobb, minél közelebb helyezkedik el a kérdéses párt a politikai centrumhoz. A vagy E ezért szinte biztosan

kizárható, de B vagy D is valószínűtlen. A politikai preferenciákon alapuló koalícióalkotásban a centrumban

levő C az egyetlen, amely a bal- és jobboldali ellenzék számára is elfogadhatóbb, mint egy ellentétes pólusú

kormánykoalíció, így egypárti kisebbségi kormányként is fennmaradhat.

Ugyancsak az ellenzék megosztottsága esetén képzelhető el a BC, vagy a CD koalíció létrejötte. A BC koalíció

kisebbségi mivoltának célja a balszélen helyet foglaló A, a CD célja a jobbszélen elhelyezkedő E pártnak a

kormányból való kizárása lehet. Mindkét koalíció fennmaradása tehát az ellenzék „megosztott" többségén

alapszik. BC politikailag azon alapul, hogy A nem fog DE-vel együtt kormányt alakítani, hiszen politikai

preferenciáik a politikai skála két ellentétes végén helyezkednek el. Ehhez hasonlóan CD koalíció azon

nyugszik, hogy E nem fog AB-vel együtt kormányozni.

Ilyen helyzetben az ellenzék többsége ellenére sem nyújt be általában bizalmatlansági indítványt a kormánnyal

szemben. A bizalmatlansági szavazás ellenzéki sikere ilyen helyzetben ugyanis legfeljebb kormányválságot

teremt, de nem nyújt tényleges lehetőséget az ellenzék kormányra kerülésére.

A politikai preferencián alapuló egydimenziós koalíciós modellben összességében tehát ötféle kisebbségi

kormány lehetséges: a törvényhozás többsége által támogatott AB és DE, illetve az ellenzék „megosztott"

többségét kihasználó C, CD vagy BC.

A fentiekben láthattuk, hogy ha a politikusok célja nem a hivatali pozíció, hanem politikai irányvonaluk

érvényre juttatása a törvényhozásban és a kormánypolitikában, akkor nem feltétlenül irracionális döntés kívül

maradni a végrehajtó hatalmon. A kormánypolitika befolyásolásához ugyanis nem feltétlenül kell a kormány

tagjának lenni, ha törvényhozási helyzete megfelelő alkupozíciót biztosít a pártnak. Ettől a „zsarolási

potenciáltól" függ az, hogy mennyire fontos a tényleges kormánytagság. Minél nagyobb a parlamenti ellenzék

lehetősége a törvényhozás (és kormánypolitika) befolyásolására, annál kisebb a kormányzati pozíció előnye,

haszna.

Az ellenzék különböző eszközökkel rendelkezhet a kormánypolitika és a törvényhozás befolyásolására: ilyenek

például a parlamenti bizottságok vagy az érdekcsoportok (Laver-Schofield 1990, 77). Minél nagyobb a

parlamenti bizottságok szerepe a törvényhozásban és a kormány ellenőrzésében, annál gyakoribbak a kisebbségi

kormányok (Strom 1990a). Az érdekcsoportok politikai nyomásgyakorlásra való felhasználása is gyakori: a

korporatizmus rendszere erős parlamenten kívüli mechanizmust teremt a kormánypolitika befolyásolására. Ilyen

eszközökkel az ellenzéki pártok is rendelkezhetnek a hozzájuk közel álló érdekszervezetek révén.


elméletek


A kisebbségi kormányzás és a medián párt kiemelkedő szerepének klasszikus példáját adja a második

világháború utáni olasz politika. A 12.3. táblázat az 1950- 1960-as évek fordulójának olasz parlamenti

összetételét mutatja.

12.3. táblázat - Az olasz parlament összetétele, 1958–1963

Pártok Bal PCI PSI PSDI PRI DC PLI PDIUM MSI

Mandátu

m

140 84 23 6 273 14 25 25

Összesen = 596 mandátum

Többség = 299 mandátum Forrás: Laver-Schoefield 1990, 80.

Az olasz parlament pártösszetétele a domináns centrumpárt és a bipoláris ellenzék klasszikus példája volt, ahol a

medián párt pozíciójában levő kereszténydemokraták (DC) alakíthattak egypárti kisebbségi kormányt.

Egyes országokban a gyakori kisebbségi kormányzás speciális oka az, hogy létezik egy domináns párt, amelyik

ugyan nem minden esetben szerzi meg a parlamenti helyek többségét, de különleges státusának megőrzése

végett következetesen elutasítja a koalíciós kormányzást. Ilyen például az ír Fianna Fáil vagy a norvég

Munkáspárt.

8. 12.8. A fölös többségi koalíció

A fölös többségi koalíciónak olyan párt is tagja, amelynek kiválásával a koalíció parlamenti többsége még

megmaradna. A hivatalorientált modellben e koalíciótípus nehezen magyarázható meg, hasonlóan a kisebbségi

kabinethez. A hivatalorientált modellben a pártok célja ugyanis az, hogy a koalícióban lehető legkevesebb párt

vegyen részt, hiszen akkor nő a résztvevőkre jutó miniszteri bársonyszékek és egyéb pozíciók száma.

Ha viszont a politikusok nem pozíció, hanem politikai preferenciáik által motiváltak, és céljuk egy politikai

program megvalósítása, a fölös többségi koalíció is lehet racionális. A kormánykoalíció tagjai ugyanis semmit

sem veszítenek azzal, ha további pártokat vesznek még be a koalícióba, feltéve hogy ezek a pártok egyetértenek

a kormány politikájával. A miniszteri tárcák átadása csak a hivatalorientált modellben lenne automatikusan

veszteség a pártok számára.

Az eddig számba vett koalíciós lehetőségek közül egyetlen, a „kapcsolt többségi" CDE koalíció tűnt „fölös

többségi koalíciónak". A többségi CE koalícióhoz D is társult, hogy ne legyen „lyuk" benne. A programorientált

logika szerint azonban ez nem is „fölös többség", ugyanis bármely párt kiválása vagy kisebbségi kormányt,

vagy pedig „lyukat" eredményezne. Ez utóbbi pedig ellentmond a programorientáltság logikájának.

A példánkban adott politikai palettán három olyan koalíció lehetséges, amely a vegyes modellek szerint is fölös

többségi: ABCD, BCDE és ABCDE. Az első a szélsőjobb, a második a szélsőbal kizárásával megvalósuló fölös

többségi koalíció, míg a harmadik az összes parlamenti párt részvételével létrehozott „nemzeti egységkormány".

Utóbbit általában csak az összes politikai erő összefogását szükségessé tevő rendkívüli helyzetben hoznak létre.

A négypárti fölös többségi koalíció létrehozását viszont valamelyik szélső póluson helyet foglaló párt (A vagy

E) marginalizálása indokolhatja. Ilyen lépésre akkor kerül sor, ha az illető pártot a politikai paletta többi

résztvevője „rendszerellenes" pártnak tekinti. Fordítva, A vagy/és E párt is elutasíthatja a koalícióban való

részvételt mint a rendszerellenes ellenzék pártja.

A 12.1. táblázatban látható volt, hogy minden hatodik koalíciós kormány fölös többségi koalíció. Különösen

Olaszországban, Hollandiában és Finnországban gyakori ez a koalíciótípus.

Az 1980-as évek tipikus olasz kormánya a pentapartito, az ötpárti nagykoalíció volt. Az olasz parlament 1981-es

összetételét mutató 12.4. táblázatban látható, hogy bár két párt, a kereszténydemokraták (DC) és a szocialisták

(PSI) részvétele elegendő lenne a parlamenti többséghez (262+62=324), mégis ötpárti kormány alakult.

A három „felesleges" tag közül a PSDI és a PRI ideológiailag a szocialista és a kereszténydemokrata párt közé

esik. Az ő koalíciós részvételüket a „kapcsolt többségi" koalíciós modell is magyarázza. Az Olasz Liberális Párt


elméletek


(PLI) azonban kívül esik a PSI és DC által behatárolt politikai skálán, így a koalícióban való részvétele a

programorientált modellben magyarázható csak.

PdUP PCI PR PSI PSDI PRI DC PLI MSI

Bal Jobb

620118622016 262 9 30

Egyéb pártok = 6 mandátum Összes mandátum = 630 Többséghez szükséges = 316 mandátum Pentapartito =

369 mandátum

Forrás: Spotts-Wieser 1986, Appendix A; Laver-Schofield 1990, 84.

A fölös többségi koalíciótól érdemes megkülönböztetni a nagykoalíciót. Míg az előbbit a „felesleges" tagok

jelenléte definiálta, a nagykoalíció az összes, egymással szembenálló jelentős erő összefogásával azonos. Így ez,

szemben az előzőekkel, nem annyira technikai, mint inkább politikai kategória. Ausztriában a

szociáldemokraták és a néppártiak, a vörösök és feketék összefogása nagykoalícióval ért fel, bár a kormányban

„felesleges" tag nem volt, hiszen egyiküknek sem volt többsége a parlamentben.

A fölös többségi és a nagykoalíciók létrejöttét gyakran a különleges kormányzati feladatok magyarázzák. A

minőségi többséget igénylő alkotmánymódosítás, a háborúkkal, háború utáni újjáépítéssel, válságokkal való

szembenézés sorolható mindenekelőtt ide.

9. 12.9. A hivatalorientált modell továbbfejlesztése

A legegyszerűbb hivatal- és a programorientált modellek számos jelenségre nem adnak magyarázatot. Az

alábbiakban a fenti leegyszerűsített modelleket kiegészítjük néhány ponton, hogy ezáltal erősítsük magyarázó

erejüket.

A hivatalorientált modellel fentebb az volt a probléma, hogy nem magyarázta a kisebbségi és a fölös többségi

koalíciókat. A hivatalorientált modell által jósolt minimális többségű koalíció valójában a létrejövő koalíciók

kisebbségét alkotja csak. Levonhatjuk-e ezek után a következtetést, hogy a hivatalorientáltság csak a pártok egy

kisebb része esetén érvényesül? A fentiekben azt feltételeztük a pártokról, hogy tökéletesen informáltak

képviselőik és a többi párt szándékait illetően, rövid távon gondolkoznak, és a kormánypozíció jelenti számukra

az adott játszmában elérhető legfőbb jót. Amennyiben feloldjuk ezeket a szigorú és nem túl realisztikus

megkötéseket, látni fogjuk, hogy a többi koalíciós típus is értelmezhető a hivatalorientált modellen belül.

(Információhiány) Valójában a pártok gyakran nem lehetnek biztosak képviselőik és partnereik

fegyelmezettségét és hűségét illetőleg. Ezért még a pusztán hivatalorientált politikusoknak is megéri

biztosítékként a minimálisnál több szövetségessel csatába indulni. Figyelembe véve, hogy a képviselők időnként

átállnak, lemondanak, meghalnak stb., illetve hiányoznak a szavazásoknál vagy különvéleményük van, egy

50%+1 fővel rendelkező kormánytöbbség csak papíron uralja a parlamentet. A pártok tehát nem egyszerűen

többségre, hanem ún. működő többségre törekednek, s az utóbbi általában nagyobb az előbbinél. A szükséges

plusz tagok bevétele egyben azt jelenti, hogy a legnagyobb kormánypárt nincs kiszolgáltatva egyik partnerének

sem, illetve hogy partnereit adott esetben egymás ellen is kijátszhatja. Tehát a legnagyobb koalíciós pártok

ragaszkodhatnak újabb pártok beemeléséhez, ha ez a javukra változtatja meg a koalíción belüli erőegyensúlyt.

(Hosszú távú gondolkodás) A fentebbiekben a koalíciókötéseket egy kimerevített pillanatban vizsgáltuk,

eltekintettünk a pártverseny logikájától és csak azt a kérdést tettük fel, hogy mi a legelőnyösebb a parlamentbe

került pártok számára a parlamenti ciklus első napjaiban. Ha a hosszú távú következményeket és

megfontolásokat is figyelembe vesszük, megváltozik a kép. A koalíciókötési játék egy nagyobb játszma

alesetévé válik, ahol a racionális stratégiák kialakításához a konkrét helyzeten túlmutató szempontokat is

figyelembe kell venni.

Ez a szemlélet például rávilágít arra, hogy kormányon lenni nem mindig jó. Vannak olyan időszakok, amelyek

biztos népszerűségvesztést tartogatnak a kormányon lévők számára. Ha az ellenzék komolyan remélheti, hogy jó

eséllyel száll harcba egy későbbi, szerencsésebb időpontban, helyesen teszi, ha támogatja a kormányon levő

ellenfeleit. Ilyen módon tehát a kisebbségi kormányzás is beilleszthető a pozicio- nális modellbe.


elméletek


A hosszú távú gondolkodás egyben a hivatal- és programorientáltság között is hidat teremt. A pártoknak ahhoz,

hogy a legközelebbi választásokon is vonzók lehessenek a szavazók számára, olyanoknak kell feltüntetniük

magukat, mint akik komolyan veszik választási ígéreteiket, illetve programjukat. Az „elvtelen" koalíciókat

vállalókat a szavazók megbüntethetik. Ahhoz pedig, hogy a pártok a legközelebbi koalíciókötésnél bizalmat

tudjanak ébreszteni párttársaikban, tartózkodniuk kell helyzeti előnyük gátlástalan kihasználásától.

(Egyéb pozíciók) A kormányalakítás aktív résztvevői olyan politikusok, akik esélyesek kormányzati

tisztségekre. Azonban ugyanezek az emberek párttisztségeket is betöltenek. Adott esetben a kétféle tisztség

különböző stratégiákat sugall. Ha egy pártelnöknek választania kell az ellenzéki pártvezéri szerep és egy

másodrangú kormányzati pozíció között, akkor pusztán hivatalorientált gondolkodás alapján is dönthet az előbbi

mellett.

10. 12.10. A programatikus modell kiegészítése

A programorientált modell legnagyobb furcsasága az volt, hogy többdimenziós politika esetén permanens káoszt

jósolt, miközben tapasztalatból tudjuk, hogy a kormányalakítási tárgyalások előbb-utóbb sikerrel zárulnak

Fenntartva a programorientált modellek alapfeltevését, de kiegészítve magyarázó modellünket a koalícióalakítás

és a kormányzás néhány empirikus adottságával, érthetővé tehetjük, hogy miért nem alakul ki a gyakorlatban a

többdimenziós térben sem káosz. Számos tényező korlátozza a számba vehető alternatívák számát és kölcsönöz

stabilitást az elvileg instabil helyzetnek.

1. Amennyiben a szereplők kalkulálnak riválisaik reakciójával, maguk is beláthatják, hogy egy adott

megállapodás felrúgása káoszhoz és nem preferenciáik kielégítéséhez vezet.

2. A kormányalakítás hosszú, bonyolult folyamat, s a szükségesnél tovább nyújtása a politikai elit érdekeit

veszélyezteti.

3. A pártoknak hiteleseknek kell feltűnniük, ezért nem váltogathatják egyik percről a másikra partnereiket, még

akkor sem, ha ezzel aktuális programjuk jobb megvalósulását érhetnék el. A pártok törekvése hiteles imázs

kialakítására tehát csökkenti mozgásterüket.

A közvélemény vagy a választások előtti taktikázás ugyancsak gyakran rászorítja a pártokat arra, hogy

elkötelezzék magukat valamely partner mellett. Ez az előzetes elkötelezettség később külső korlátként

befolyásolja a koalícióalakítást.

4. Tovább szűkíti a kombinációs teret az a tény, hogy a minisztériumok alá tartozó területen többnyire a

minisztert adó párt politikája érvényesül. Vagyis hiába vonzó egy olyan javaslat, amely felerészben ez egyik

párt, felerészben a másik elképzeléseit valósítaná meg egy adott területen, a politikusok tudják, hogy a

gyakorlatban az ilyen elképzelés nehezen keresztülvihető.

5. Az adott országok írott és íratlan törvényei, kultúrája, hagyományai is korlátozzák a számba jöhető

alternatívák számát. Ennek a pontnak a kapcsán kell rákérdeznünk, hogy például része-e a helyi szokásoknak az,

hogy automatikusan a legerősebb párt kap megbízást kormányalakításra. Ha ugyanis az alkotmányos szabályok,

illetve konvenciók a mindenkori legnagyobb parlamenti párt kezébe adják a koalícióalkotás jogát, akkor a

hivatalorientált modellben a CE, BE vagy ADE, a programelvű modellben a CDE, CE, DE vagy E, a vegyes

modellben pedig a CE vagy CDE lesznek a valószínű megoldások, a többi variáció esélye csökken. Fontos

kérdés az is, hogy a minimális többségi formula normatív erővel bír-e az adott kultúrában. Egyes országokban a

politikai szereplők csak szélsőséges esetekben vesznek fontolóra más megoldásokat. Máshol azonban, így

Olaszországban és Finnországban, a fölös többségi vagy kisebbségi kormányok bevett koalíciós alternatíváknak

számítanak. Skandináviában ritka a fölös többségi koalíció, de (Izland és Finnország kivételével) rendkívül

elterjedt a kisebbségi kormány. Ahol a politikai kultúra erősen konszenzuális, vagy ahol ingatag a politikai

rendszer, de a pártokban megvan a készség az együttműködésre a rendszer megszilárdítása érdekében, általában

gyakoribbak a fölös többségi koalíciók.

6. A fejezet első részében említett alkotmányossági előírások közül különösen a konstruktív bizalmatlansági

indítványnak van jelentősége a már létrejött koalíciók megszilárdításában. Az alkotmányos előírásoknak

különösen nagy szerepe van Belgiumban, ahol a kormánynak fele-fele arányban flamand és francia nyelvű

politikusokból kell állnia, és ahol a föderalizációs folyamat kétharmados többséget tesz szükségessé.


elméletek


7. A pártoknak gyakran kell figyelembe venniük külső tényezők kívánságát is. Az államfők, az üzleti körök

vagy a külföld várakozása oka lehet egy adott párt koalícióba való bevételének vagy abból való kihagyásának.

Egy „felesleges" párt kormányba való beemelésének üzenetértéke lehet. Például egy zöld párt partnernek

választása a környezetvédelem hangsúlyos kezelését jelzi.

8. A pártrendszeren belül is kialakulhat olyan értékrend, amelyben bizonyos pártoknak a páriasors jut, és

egyetlen koalíciós alternatíva esetén sem jönnek szóba lehetséges partnerként, míg más pártok a „hasznos

partner" hírébe kerülve, a legkülönbözőbb összetételű koalíciók tagjai lehetnek.

9. A programatikus szempontokkal nehezen magyarázható érzelmi és szimbolikus tényezőknek is döntő szerepe

lehet. Hiába kerül például a Fianna Fáil és a Fine Gael, Írország két nagy pártja, egymás szomszédságába

számos kormánypolitikai kérdésnél, a két párt hagyományai mindeddig elképzelhetetlenné tették a kormányzati

együttműködést.

10. Ha viszont egy adott koalíció újra többséget kap, a partnerek gyakran szinte automatikusan folytatják az

eredeti felállást. Az a párt, amelyik bevált partnerként, nagy valószínűséggel a következő kormányalakításnál is

felkérést kap. Nagy szerepe van tehát a tehetetlenségi nyomatéknak is.

11. A kormányon belüli erőviszonyoknak a programmodellen belül is lehet jelentősége, hiszen a kényszerű

kompromisszumok valószínűsége a partnerek erejétől függ. Ezért a nagy pártoknak érdekükben áll a kisebb

pártok közül partnert választani, ezzel elkerülve, hogy komoly kormányon belüli riválissal kelljen

szembenézniük. Ugyancsak megfigyelhető, hogy a kormányalakítási megbízást kapott pártok szeretnek bal- és

jobboldalról is partnert választani, ezzel valószínűsítve, hogy a kormánypolitika követni fogja az adott párt

preferenciáit.

12. A pártok adott esetben szívesebben társulnak olyan pártokkal amelyeknek nem hasonló, hanem inkább

kiegészítő (tangenciális) a profiljuk, mert így megőrzik sajátos arculatukat és nem erősítik riválisukat mint

legitim alternatívát. Vagyis egy agrárpárt nem egy másik agrárpártot fog maga mellé venni, hiába hasonló a

programjuk, hanem mondjuk egy szociáldemokrata pártot, amely mellett az eredeti kormányzati elképzelések

ugyanúgy megvalósíthatók, de amely párt nem veszélyezteti a kormányalakító agrárpárt dominanciáját az adott

bázis tekintetében.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a számos korlátozó tényező miatt az elméletileg lehetséges végtelen

számú program és koalíciós alternatíva közül csak néhány merül fel reális opcióként. Ez magyarázza a

kormányok viszonylagos stabilitását a többdimenziós térben is.

11. 12.11. A kormányok élettartama

A kormányok jelentős része ugyanakkor nem tölti ki hivatali idejét. Olaszországban a kormányok élettartama

átlagosan egy évnél is rövidebb, de a Nyugat-Európá- ban leghosszabb élettartammal bíró luxemburgi

kormányok is csak átlag három évig vannak hivatalban.

A kormányváltozásnak számos oka lehet: halálozás, botrány, a koalíció megváltozása, idő előtti választások

kiírása annak a reményében, hogy a kormánypártok sikerrel szerepelnek stb. Vagyis nem minden kormányváltás

jelent egyformán vereséget a kormánypártok számára.

A véletlenek jelentőségének ellenére, a kormányok átlagos időtartamát rendszerokokkal magyarázhatjuk. Az

egyik fontos magyarázó tényező a kormány szerkezete.

12.4. táblázat - Kormányok átlagos hivatali ideje Nyugat-Európában 1945 és 1998

között

Koalíciós forma Egypárti

többség

Egyszerű

többségi koalíció Fölös többségi

koalíció Egypárti

kisebbség

Kisebbségi

koalíció

Időtartam

napokban 953 814 462 601 410


elméletek



A 12.5. táblázat tanúsága szerint az egypárti kormányok a leghosszabb időtartamúak, őket követik az egyszerű

többségi koalíciók. A két formula „teljesítménye" azonban nem különbözik gyökeresen, és ha azokat az

országokat vizsgáljuk, ahol mindkettő előfordul, semmilyen különbséget nem tapasztalunk (Gallagher-Laver-

Mair 2000, 366).

A fölös többségi koalícióktól talán elvárható lenne, hogy hosszú ideig tartsanak ki, de a nekik otthont adó

többdimenziós, fragmentált, bizonytalan szerkezetű politikai terek valójában ritkán teszik lehetővé a hivatali idő

kitöltését.6 Az ideológiailag heterogénebb koalíciók, szinte rendszertől függetlenül, törékenyebbnek

bizonyulnak.

6Megjegyzendő, hogy ebben a táblázatban a kormányváltás nagyon tágan értelmezett: új miniszterelnök, új pártösszetétel, választások,

valamint a régi miniszterelnök lemondása egyaránt kormányváltásnak minősül, még akkor is, ha a lemondott miniszterelnök kapja az új kinevezést.


13. fejezet - 13. Választói viselkedés

Jelen fejezet arra a kérdésekre keresi a választ, hogy milyen tényezők határozzák meg a polgárok szavazói

magatartását, politikai preferenciáit.

A választók pártpreferenciái jelentős mértékben különböznek stabilitásuk szerint. Vannak szavazók, akik

választásról választásra mindig ugyanarra a pártra voksolnak. Mások egyszer egyik, máskor másik pártra

szavaznak. A stabil szavazók viselkedését általában a párttal vagy egy adott társadalmi csoporttal való erős

azonosulás magyarázza. Az első szerepét a michigani pártidentitás-modell, a másodikét a szociológiai modellek

hangsúlyozzák.

1. 13.1. A párttal való azonosulás és a társadalmi háttérváltozók szerepe

A pártidentifikáció valamely párt irányába kialakult erős politikai lojalitást, hovatartozást jelent. Ha például egy

szavazó azért voksol a Republikánus Pártra, mert magát republikánusnak vallja, s nem azért, mert annak

érvelése, programja meggyőzte, akkor a párttal való azonosulás oksági szerepéről beszélhetünk. A szavazás nem

programok vagy jelöltek közötti mérlegelő választás, hanem a párthovatartozás kifejezése. Elsősorban nem arra

vonatkozik, hogy mi legyen a kormányzati politika, hanem arra, hogy ki kormányozzon.

A michigani pártidentitás-modell (Campbell etal. 1960) szerint a pártpreferencia részévé válik a szavazó

személyes identitásának is, és a pártok jelöltjeit és álláspontjait ennek az identitásnak a szűrőjén keresztül látják

a szavazók. A politikai attitűdök, értékek is szerepet kapnak a pártpreferenciák kialakulásában, de ezek az

attitűdök a náluk stabilabb pártidentitás függvényei (13.1. ábra).

A szociológiai megközelítések (Lipset-Rokkan 1967) szerint elsősorban a nagy politikai-társadalmi

törésvonalak, illetve a törésvonalak mentén való politikai mobilizációnak tulajdonítható a pártidentitás.

Szerintük a választó politikai preferenciája léthelyzetéből, vallási, etnikai, kulturális vagy osztály-

hovatartozásából adódik. A stabil pártidentitások mögött tehát gyakran a pártpolitika síkján túlmutató kollektív

identitásokat találunk. A választói viselkedést a társadalmi pozícióból levezethető csoportérdekek és a

társadalmi környezet határozzák meg (Lazarsfeld et al. 1944; Berelson et al. 1954). Az emberek szavazatai a

társadalmi hierarchiában elfoglalt helyüket tükrözik (Dunleavy-Husbands 1985).

13.1. ábra A szavazás michigani modelljeF

Forrás: Harrop-Miller 1987, 132.

A pártidentitás-modell pszichológiai megközelítésével szemben, amely a primer csoport-hovatartozás (család,

szomszédság, és más elsődleges közösségek) szerepét hangsúlyozza,1 a szociológiai magyarázat a szekunder

(felekezeti, foglakozási, etnikai stb.) csoporttudatra összpontosít, bár az egyéni döntések kialakulásában a

közvetlen emberi kapcsolatoknak lényeges közvetítő szerepet tulajdonít (Harrop-Miller 1987, 6. fej; Harrop

1986, 34-59). A pártidentitás- és a szociológiai modellek egyaránt kételkednek abban, hogy a szavazók politikai

1 Ahogy a 13.1. ábra mutatta, a modell tartalmazza a csoporttagságot is mint a pártidentitást alakító faktort, de ezzel a kapcsolattal a modell kialakítói végül alig foglalkoztak.

13. Választói viselkedés


preferenciái döntő jelentőségűek lennének. Ezeket utólagos racionalizációknak tartják, és igyekeznek feltárni a

mögöttük levő valóságos okokat.

A gazdasági státus (osztály), a vallás, az etnikum, a regionális elhelyezkedés, az urbanizáltság és az oktatás foka

tartozik a leggyakrabban vizsgált strukturális változók közé (Janda 1980), s közülük az osztályhelyzet, a vallás

és a régió bizonyul általában kiemelkedő jelentőségűnek a pártválasztást illetőleg. Európában a szavazói

viselkedést hosszú távon befolyásoló tényezők közül az osztályhelyzet és a vallás szerepe emelendő ki.

Az osztály-hovatartozás és a párttal való erős azonosulás, pártpreferencia között különösen Észak-Nyugat-

Európában és mindenekelőtt a baloldalon, a munkásszavazók és a szociáldemokrata jellegű pártok között alakult

ki szoros kapcsolat. A középosztályi szavazatok jobban megoszlanak a különböző jellegű – liberális,

konzervatív, kereszténydemokrata stb. – polgári pártok között.

Az osztályhelyzet, mint a politikai hovatartozást és a szavazói viselkedést meghatározó tényező, különösen az

1960-as évekig játszott nagy szerepet. A hetvenes évektől, miként a 13.1. táblázat mutatja, csökken a szerepe.

Az osztályszavazat mérésére használt indexek folyamatos csökkenést mutatnak.

A szociáldemokrata pártok „osztályjellegét" a politikai szociológia leggyakrabban az ún. osztályszavazat

indexével méri (Alford-index). Az Alford-index azt mutatja, hogy mennyivel nagyobb a szociáldemokrata pártra

történő szavazás a munkásság (kék gallérosok), mint a középosztály (fehér gallérosok) körében.

Ha például a munkások 68, a középosztály 25 százaléka szavaz a szociáldemokrata pártra, akkor az index értéke

(a kettő különbsége, azaz) 43 százalékpont.

Az osztályszavazatnak az európai országokban kialakult mértékéről az 13.1. táblázat nyújt képet.

13.1. táblázat - Osztályszavazat az Alford-index alapján

1945-1960 1961-1970 1971-1980 1981-1990

Ausztria - 27,4 28,9 18,3

Belgium - 25,4 17,9 16,4

Dánia 39,8 52 28,1 20,9

Egyesült Királyság 37,3 38,3 24,3 23,4

Finnország 48,4 50,2 36,9 35,7

Franciaország 24,4 18,3 17 11,7

Görögország - - 12,3 9,7

Hollandia 14 14,7 21,8 15,5

Írország - 14,1 8,7 7,3

Norvégia 52,5 32 33,8 20,5

NSZK 36 24,8 14,9 13,4

Olaszország 26,6 14,5 17,8 13,1

Portugália - - - 14,9

Spanyolország - - 18,4 15,5



Svájc - - 17,6 12,8

Svédország 51 40,7 37,3 32,7


A 13.2. táblázat Nagy-Britannia vonatkozásában szemlélteti az osztály-hovatartozás szerepének csökkenését. Jól

látható, hogy a fehérgalléros középosztály immár kevesebb mint a fele támogatja „saját" pártját, a Konzervatív

Pártot, és a munkások nagy része ugyancsak elpártolt a Munkáspárttól – bár az 1997-es választásokon rendkívül

sikeres Tony Blairnek sikerült feltartóztatni elszivárgásukat.

Az osztályszavazatok csökkenésének ellenére a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíció és azzal összefüggő

(csoport-) érdekek relevanciája megmaradt Angliában. Míg a foglalkozási, fogyasztói és jövedelmi pozícióban a

privátszektorhoz tartozók (magánszektorban foglalkoztatottak, saját autóval, házzal rendelkezők) inkább a

politikai jobboldalt preferálták, a nagyobb mértékben az államtól függő szavazók (állami alkalmazottak, állami

vagy tanácsi bérlakásban élők, állami juttatásból élők) közelebb állnak a politikai baloldalhoz.

Az osztályszavazat csökkenése – politikai okok mellett – olyan strukturális folyamatokkal is összefüggött

Angliában, mint: 1. az osztályszerkezet megváltozása, a munkásosztály arányának csökkenése a választók

körében, a diplomások és alkalmazottak arányának növekedése; 2. a szakszervezeti tagok arányának a

csökkenése, valamint 3. a lakástulajdonosok arányának hirtelen növekedése (Crewe 1988, 3).

13.2. táblázat - Osztályszavazat Nagy-Britanniában, 1945-1997

1945-1970

(átlag)

1979

1983

1987

1992

1997

F* K** F K F K F K F K F K

Konze

rvatív 65 30 55 36 51 35 49 37 49 35 34 23

Liberá

lis/egy

éb

10 8 19 17 31 28 31 23 25 20 27 19

Munk

áspárti 24 62 26 46 18 37 20 40 26 45 39 58

Össze

s

osztál

y

szavaz

at** * 63%

51%

45%

44%

47%

45%

* F= fehérgallérosok ** K= kékgallérosok

*** A Munkáspártra szavazó kékgallérosok és a Konzervatív Pártra szavazó fehérgallérosok aránya az összes

szavazó körében.

Forrás: Budge et al. 1998, 359.

Az osztállyal szemben a vallás inkább a politikai-ideológiai jobboldalon vált a párttal való tartós azonosulás

alapjává. Különösen a katolikusok körében alakult ki erős és tartós politikai lojalitás a keresztényszociális-



kereszténydemokrata jellegű pártok irányába. Európa katolikus régiójában a vallás vált a választói viselkedést

magyarázó legfontosabb társadalmi tényezővé. A protestáns övezetben az aktív vallásosság kevésbé határozza

meg a politikai hovatartozást, de itt is van némi pozitív kapcsolat vallásosság és a konzervatív pártok irányába

kialakult párthovatartozás között. A 13.3. táblázat a vallás (szubjektív) fontossága és a konzervatív-

kereszténydemokrata pártpreferencia közti kapcsolatot mutatja.

13.3. táblázat - A vallás szubjektív fontossága a konzervatív/kereszténydemokrata

pártok iránti preferencia kialakulásában

Országok Nagyon fontos Fontos Kevéssé fontos

Franciaország (RPR) 26,1 21,9 14,6

Anglia 53,5 48,1 49,7

NSZK 77,7 64,4 39,2

Olaszország 68,1 49,3 20,5

Hollandia 67,5 44,6 19,4

Dánia 11,2 10,4 7,4

Belgium 37,5 28,7 16,2

Luxemburg 73,5 49,9 16,7

Írország (Fianna Fáil) 57,5 51,5 48,9

Forrás: Girvin 1988, 199.

A kilencvenes években már a legtöbb nyugati országban a vallásosság erősebben befolyásolta a szavazatokat,

mint az osztályhelyzet. A felekezet általában gyengébb súlyú tényező, de például Észak-Amerikában (USA és

Kanada) megőrizte jelentőségét (Minkenberg 1999). Az egyházakkal és a vallással közvetlenül kapcsolatos

kérdések többnyire a politikai napirend végére szorultak a huszadik század második felében, de a vallás által

inspirált attitűdök (lásd abortusz) jelentősége inkább nőtt, mint csökkent.

Az osztály és a vallás mellett egyéb társadalmi tényezők is segítenek megérteni azt, hogy ki hogyan szavaz,

illetve, hogy szavaz-e egyáltalán: az iskolázottabbak például tipikusan az átlag feletti arányban vesznek részt a

választásokon. Az iskolázottság közvetlenül és közvetve is befolyásolja a tájékozottságot, a tájékozottság pedig

általában kikristályosodottabb és markánsabb álláspontokkal jár együtt.

A nemi hovatartozásnak is lehet jelentősége, bár a pártpreferenciához való kapcsolatának iránya változott. A

szavazati jog kiterjesztése időszakában a nők nagyobb része a konzervatív pártokat preferálta, míg ma már a

legtöbb helyen a baloldalon található a többség. Az amerikai Demokrata Párt például behozhatatlannak tűnő

előnyre tett szert a nők körében, míg a Republikánus Pártnak kényelmes többsége van a férfi szavazók között.

Az amerikai politika az etnikai/faji tényező szerepére is jó példa: a Demokrata Pártot nagyrészt a kisebbségek

koalíciója tartja versenyben, míg a Republikánus Párt szavazói tipikusan európai leszármazottak. Azokban az

országokban, ahol éles etnikai különbségek léteznek (Belgium, Dél-Af- rika) a nemzetiségi hovatartozás

általában minden más tényezőnél fontosabb.

A kulturálisan erősen tagolt országokban az adott szubkultúrát képviselő pártok számíthatnak bázisuk hűségére,

és ezért a választói viselkedés stabilitást mutat. De stabilitás jellemezhet kulturálisan homogén országokat is

(például Skandináviát), ha a polgárok nagy része szervezeti tagságain keresztül kötődik valamely párthoz

(Bartolini-Mair 1990).

A pártidentitás modellje a stabilabb pártrendszerrel rendelkező országokban fontosabb. A legnagyobb múltú

pártokkal bíró Egyesült Államokban a szavazók jelentős része republikánusnak vagy demokratának tartja magát,



még akkor is, amikor valamely konkrét oknál fogva nem „saját" pártjának jelöltjére szavaz. Nem az a tipikus,

hogy valaki egyetért a Republikánus Párt programjával és ezért republikánussá válik, hanem hogy valaki

republikánus, és ezért nagyobb szimpátiával fogadja pártja programjavaslatait is.

Az európai országokban, ahol a történelem nem tette lehetővé a pártok több évszázados folyamatos működését,

illetve ahol a pártok nagy száma bonyolítja a helyzetet, kisebb a pártidentitás jelentősége. A szavazási

preferencia megváltozása egyben a pártidentitást is megváltoztatja (Thomassen 1976), ezzel szemben a bal-jobb

identitás meglehetősen stabil (Percheron-Jennings 1981).

A párttal való azonosulás alkalmas a 20. század középső harmadának stabilabb választói viselkedésének

magyarázatára, de már az ezredvég folyamatainak a megértésére kevésbé. Ekkorra ugyanis gyengült a párttal

való azonosulás ereje és megnőtt az instabilitás a szavazói viselkedésben. Míg korábban egy választópolgár

élete során nagy valószínűséggel mindig ugyanarra a pártra (a „ő" pártjára) adta le voksát, addig a hetvenes

évektől a szavazók között nőtt azoknak az aránya, akik szavazatukkal egyszer, vagy az egymást követő

választásokon többször is „átpártolnak" egy másik párthoz.

A párttal való stabil azonosulás csökkenését mutatja a 13.4. táblázat.

13.4. táblázat - A párttal való azonosulás foka Angliában, 1964-1987 (%-ban)

1964 1970 1979 1987

Azonosulás

Valamelyik párttal 93 90 90 85

Konzervatívokkal (1) 38 40 38 36

Munkáspárttal (2) 43 42 38 31

Összesen (1)+(2) 81 82 76 67

Azonosulás foka

Csak konzervatív

pártiak között (1)

Nagyon eró's 48 50 23 32

Közepes 41 40 53 45

Gyenge 11 10 24 23

Csak munkáspártiak

között (2)

Nagyon erós 45 47 27 37

Közepes 43 40 50 41

Gyenge 12 13 23 22

Forrás: Crewe 1988, 3.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy megnőtt a változékonyság, a „kiszámíthatatlanság" a szavazói

viselkedésben. Ennek okai igen összetettek. Szerepet játszik benne a társadalom „elközéposztályosodása",

valamint az urbanizációval és a tömegkommunikáció új korszakának beköszöntével összefüggő növekvő



individualizáció, a hagyományos mikro- és makrotársadalmi kötelékek lazulása, a társadalmi mobilitás

növekedése, az osztálytagoltság gyengülése, a szocializációs minták megváltozása.

Csökkent tehát a szociológiai tényezők és a pártidentitás jelentősége a pártpreferenciák kialakulásában. Gyakran

többet számít a pártoknak a politikai közéletet meghatározó egyes politikai kérdésekben elfoglalt álláspontja, a

pártvezetők vonzereje és a kormányzati teljesítmény értékelése, de az már jelentős részben a pártokon múlik,

hogy e alternatívák közül melyik válik dominánssá. Megnőtt a kampányok szerepe.

A társadalmi háttérváltozók vizsgálata egy paradoxonra világít rá: miközben szerepük a nyugati világban a

gazdasági fejlődéssel párhuzamosan, folyamatosan csökken, a legfejletlenebb nyugat-európai országokra és

számos kelet-európai országra szintén a társadalmi kategóriák csekély politikai jelentősége a jellemző. Az

utóbbi esetben azonban a magyarázat abban rejlik, hogy ott a társadalmi csoportok politikai mobilizációjára

(még?) nem került sor.

2. 13.2. A mérlegelő szavazó modellje

A kialakult és stabil politikai lojalitással nem rendelkező választók szavazata individuális döntés eredménye. E

döntésben érzelmi és racionális motívumoknak egyaránt szerepe van. Ez utóbbira kerül a hangsúly a szavazói

viselkedés közgazdasági magyarázatában, a mérlegelő (gyakran „racionálisnak" nevezett) választás

modelljében.

E modell szerint a szereplők (szavazók, pártok) minden döntése a potenciális nyereséget és veszteséget számba

vevő kalkuláció eredménye. Minden szereplő egyénileg dönt, és egyéni haszna maximalizálását tekinti céljának.

A szavazat ebben a modellben nem a párthovatartozás kifejezésére szolgál, hanem egy racionálisnak gondolt

választást jelent a pártok által kínált politikai alternatívák közül. A mérlegelő szavazó legismertebb típusa, a

tematikus (issue) szavazó azt a politikai programot választja ki, amelynek végrehajtása a szavazónak egyénileg a

legnagyobb hozadékot ígéri (például maximalizálja a jövedelmét).

A tematikus modellben tehát a választó összeveti a pártok álláspontjait a legkülönbözőbb politikai kérdésekben,

a kérdéseket fontosságuk szerint súlyozza, és azt a pártot választja, amelyik hozzá e kérdések mentén a

legközelebb van. Természetesen igen fontos, a választások eredményét eldöntő lehet az adott választás politikai

tematikája; nevezetesen az, hogy milyen témák kerülnek be a politikai diskurzusba, mi válik kampánytémává.

Downs (1957) arra is felhívja azonban a figyelmet, hogy a szavazóknak nem szükséges minden információt

összegyűjteniük (ez lehetetlen is lenne), hanem „gondolatmankók” (Tóka 2002) segítségével, például ideológiák

választása révén tájékozódnak, és csak a pártok pozíciójában beálló radikális változás esetén vizsgálják felül

korábbi választásaikat. Még a pártprogramokban tájékozatlan szavazók is képesek érdekeiknek megfelelően

szavazni, amennyiben megfelelő „mankót" használnak. Ilyen mankó lehet az azonos értékeket valló

tájékozottabb társak, médiumok tanácsa vagy a pártok ideológiai orientációja (Berelson et al. 1954; Downs

1957).

3. 13.3. A modellek ütköztetése

A racionális modellek többnyire adottnak és rögzítettnek veszik a szavazók egyes kérdésekkel kapcsolatos

preferenciáit, míg a pártidentitást és egyéb „irracionális" tényezőt hangsúlyozó leírások a közpolitikai

preferenciák megváltoztathatóságát hangsúlyozzák, és igyekeznek magyarázni kialakulásukat. A racionális

modellekben a politikusok aktívak: álláspontjukat folyamatosan változtatják a jobb szereplés érdekében, míg a

pártidentitás modelljében a politikusok által kínált programnak, legalábbis rövid távon, nincs különösebb

szerepe.

A mérlegelő választás elmélete abból indul ki, hogy a szavazók képesek preferenciáikat objektíven összevetni a

pártok ígéreteivel. A pártidentitás azonban alapvetően torzíthatja a pártok programjáról kialakított képet. Ha

valaki például abban érdekelt, hogy az önkormányzatok nagyobb állami támogatást kapjanak, hajlamos lesz ezt

az álláspontot tulajdonítani kedvenc pártjának is. Általános tendencia, hogy a választott párt valóságos

álláspontját a szavazók magukéhoz hasonlóbbnak, ellenfeleinek nézeteit pedig eltérőbbnek fogják látni

(Berelson et al. 1954). Vagyis a preferenciák és a jelölteknek tulajdonított programok egybeesése még nem

egyértelmű bizonyíték a racionális modellek mellett, hiszen forrása lehet a projekció is, vagyis, hogy a szavazó

kivetíti a pártra saját álláspontját.



A választási kampányok ugyan elvileg alkalmasak arra, hogy a szavazó differenciált információkhoz jusson,

azonban a szavazók jelentős része úgy válogat az információk és az információs források között, hogy korábbi

nézetei megerősítést nyerjenek.

A csoportnyomás is gyakran lehetetlenné teszi a racionális kalkulációt: az emberek szívesebben cserélik le

politikai véleményüket, mint a véleményükkel egyet nem értő barátaikat vagy házastársukat.

A választói attitűdök korai vizsgálatai egyértelműen az identitás modell erősebb érvényességét támasztották alá,

ugyanis a választók csak nagyon kis része bizonyult tájékozottnak a pártok álláspontja felől, nem rendelkeztek

stabil ideológiai álláspontokkal, csak kevesen tartottak ki korábbi véleményük mellett, viszont már a választási

kampány (vagyis az intenzív tájékozódás) előtt eldöntötték, hogy kire fognak szavazni (Campbell et al. 1960).

Azonban későbbi kutatások (megváltozott módszerekkel) kimutatták, hogy a számukra fontos kérdésekben a

polgárok képesek beazonosítani a preferenciáiknak megfelelőbb pártalternatívát, és ahol a pártok ideológiai

profilja egyértelműen elkülönül, ott nagyfokú attitűdkoherencia is kialakul a szavazók körében (Nie-Verba-

Petrocik 1976; Granberg-Holmberg 1988). Mások pedig azt mutatták ki, hogy a pártidentitás nem annyira

irracionális jelenség, mint ahogy azt kezdetben sokan vélték, hiszen igazodik a valóságos tapasztalatokhoz

(Fiorina 1981). Sőt figyelembe véve, hogy mennyire jelentéktelen egy szavazat súlya, és hogy a pártokkal

kapcsolatos napi hírek gyakran csak eltakarják a pártok alapvető arculatát, inkább a „mérlegelő" magatartás

nevezhető irracionálisnak (Tóka 2002).

Végül pedig egyfajta középutat képvisel a szavazói viselkedés „direkcionális” modellje, amely ugyan a szavazói

preferenciákból indul ki, mint a „pozicionális" mérlegelő modellek, de nem feltételez különösebb kognitív

komplexitást. E modell szerint a szavazók nem a preferenciáikhoz legközelebb álló pártot választják. A

konfliktusos kérdések nagy része ugyanis dichotómiaként jelenik meg előttük. A szavazók mindenekelőtt azt

döntik el, hogy melyik oldalon állnak. Ebben az esetben nem szükséges, hogy saját preferenciáikat és a pártok

programját pontosan elhelyezzék egy adott dimenzióban. Azt például többségük valószínűleg nem tudja

eldönteni, hogy a haderő átszervezésének melyik programja a megfelelőbb, de azt többnyire tudják, hogy a

katonák számának csökkentése vagy növelése szimpatiku- sabb. Ebből következően mindenekelőtt arra

törekednek, hogy azonosítsák és győzelemhez segítsék azt a pártot, amelyik leghitelesebben és

legerőteljesebben (vagyis radikálisan) képviseli az általuk választott oldalt. Számos kutatás alapján állítható,

hogy a hagyományos „pozicionális" logika mellett az itt felvázolt „direkcionális" logika is releváns rendezőelve

a politikai viselkedésnek (Rabinowitz 1978; Rabino- witz-Macdonald 1989; Macdonald-Listhaug-Rabinowitz

1991).


14. fejezet - 14. Az ideológiai mező jellemzői

1. 14.1. Baloldali és jobboldali hagyományok

Könyvünk elején a politikai csoportkonfliktusokat pragmatikus és ideologikus ideáltípusba soroltuk. Általában

azonban a politikai hagyományok következtében kialakult politikai kódrendszer a pragmatikus jellegű

követelések vagy konfliktusok nagy részét is ideologikus mezőben értelmezi. A különböző jellegű kérdéseknek

és konfliktusoknak egy egységes politikai mezőbe való besorolását a pártok közötti verseny logikája is

kikényszeríti. Az alábbiakban az ideológiai konfliktusok terepét, az ideológiai mezőt értelmezzük.

Az ideológiai teret a megfigyelők és a szereplők többnyire egyaránt a baloldal-jobboldal ellentétével határozzák

meg.

Jobboldal és baloldal fogalmaival a politikatudomány olyan világnézeti tradíciókat jelöl, amelyek az emberről, a

világról és a helyes társadalomról alkotott eltérő eszmékre és nézetrendszerekre épülnek. Olyan általános

világképek, világfelfogások, amelyek kimondott vagy ki nem mondott filozófiai gyökerei a racionalista,

„progresszív", illetve a „konzervatív" filozófiában rejlenek.

Nem egységes politikai ideológiákról van szó, hanem értékek és elvek együtteséről, amelyek alapján az egyes

politikai korszakokban koherens politikai nézetrendszerek, a konkrét szituációkban felmerülő kérdésekre és

konfliktusokra pedig a konkrét politikai válaszok születnek.

A baloldali tradíció a francia felvilágosodás és forradalom szellemi-politikai hagyományait követi: a racionalista

világkép, a konstruktivista gondolkodásra való hajlam (Hayek 1976), a társadalom megjavíthatóságában vetett

hit és politikai radikalizmus jellemzi. Hisz a társadalmi egyenlőség, az emberi jogok, valamint a politikai és

társadalmi demokrácia korlátlan kiterjeszthetőségében – materiális értelemben is -, így a jóléti demokrácia híve.

Társadalmi kérdésekben „liberális", azaz például halálbüntetés-ellenes és abortuszpárti. Az emberi jogi

liberalizmus az utóbbi évtizedekben az életmódbeli kisebbségek (például homoszexuálisok) emancipációjáért

harcol. A modern baloldaliság világi, internacionalista, városi kultúrát hordoz.

A 19. század végétől a gazdasági és érdekkonfliktusokban is kialakult egy hagyományos baloldali álláspont. A

baloldal munkaügyi konfliktusokban a munkaadókkal szemben a munkavállalók oldalán áll, s gyakran szoros

viszonyt tart fenn a szakszervezetekkel. A munkásmozgalom követeléseinek támogatása fokozatosan a baloldal

egyes számú jellemzőjévé vált.

Kül- és védelmi politikájában a kortárs baloldal gyakran „puha" álláspontot képvisel: például a nyolcvanas évek

első felében Nyugat-Európában egy sor baloldali párt és mozgalom az egyoldalú katonai leszerelés (esetleg a

semlegesség) híve, illetve az antinukleáris mozgalmak támogatója volt.

A jobboldali tradíció ezzel szemben a konzervatív világképre épít: a racionális emberi cselekvés korlátait, a

szokások és tradíciók jelentőségét hangsúlyozza. A baloldali radikalizmussal szemben a társadalomfejlődés

vonatkozásaiban evolucionista, az intézményi változások lehetőségeit illetően reformista, ideológiailag pedig

anti- utópista. A társadalmi egyenlőtlenséget és tagolódást szükségszerűnek tekinti. A rend és az társadalmi

tekintélyek fenntartásának híve. A demokrácia korlátlan kiterjesztésével szemben az alkotmányosságot tekinti

garanciának, miközben védelmezi az állami autoritást mint a polgári társadalom politikai-jogi garanciáját.

Kül- és védelmi politikáját a „keményebb" vonal jellemzi. Az ideológiai palettán a jobboldalon jelenik meg a

vallásfelekezetiségen alapuló politika és – a 20. században – a nacionalizmus is. A modernséggel szemben

inkább tradicionalista (a városival szemben inkább vidéki) kultúrát és értékeket hordoz.

Társadalmi kérdésekben konzervatív (például abortuszellenes, halálbüntetéspárti). A modern ipari

konfliktusokban a munkavállalókkal szemben a munkaadói oldalt, az „üzleti köröket" képviseli. De számos

országban a jobboldalon foglaltak helyet az agrártársadalmat képviselő agrárpártok is.

Bal- és jobboldal néhány jellemzőjét foglalja össze a 14.1. táblázat.

14.1. táblázat - Politikai konfliktusok a bal-jobboldal mezőben

14. Az ideológiai mező jellemzői


Konfliktusterületek Baloldal Jobboldal

Vallás antiklerikális klerikális

Etnikum/nyelv nemzetközi nemzeti

Város-vidék városi városi/vidéki

Osztály munkavállaló munkaadó

Állam gazdasági szerepe aktívabb passzívabb

Katonai védelem „puhább" „keményebb"

Társadalmi kérdések „liberális" „konzervatív"

(emberi jogok) (autoritás)

Van azonban néhány nevezetes kivétel a táblázat logikája alól. A skandináv országokban a hagyományos

jobboldal a várost képviselte a vidékkel szemben. Ugyancsak Skandináviában és az angolszász országokban az

államegyházon kívüli vallási mozgalmak a baloldalhoz csatlakoztak. Számos korban és régióban a

nacionalizmus a baloldali forradalmisággal kapcsolódott össze.

2. 14.2. Egy- vagy többdimenziós politikai mező

Ha egy társadalomban a különböző kérdésekkel kapcsolatos vélemények szorosan összekapcsolódnak

egymással, a tömegattitűdök térképe egydimenziós. Amennyiben pedig a szavazók az egyes kérdések mentén

azonos sorrendben helyezik el a pártokat, a pártrendszer is egydimenziósnak fogható fel. Ilyenkor a pártok

között folyó versenynek is egyetlen átfogó dimenziója alakul ki, amelybe minden felvetett politikai kérdés,

ígéret, követelés konzekvens módon beilleszthető. Ez az egydimenziós tér akkor illeszkedik a fenti módon

definiált bal- és jobboldali tradícióhoz, ha nincsenek (vagy nagyon kevesen vannak) olyanok, akik például a

nagyobb szociális egyenlőség programját támogatják, és ugyanakkor helyeslik az abortusz betiltását is.

Hogyan állapítható meg egy pártrendszerről, hogy hány dimenziós, és mely dimenziók fontosak? Az egyik

megoldás deduktív módon, társadalmi-politikai háttérismereteinkből kiindulva kijelöli az adott országra

jellemző legfontosabb kérdéseket (például vallási ellentétek, nacionalizmus), és megvizsgálja, hogyan

helyezhetők el a pártok és szavazóbázisaik ezeken a dimenziókon. A másik megközelítésben a lehető legtöbb

kérdésben megállapítjuk a pártok és szavazók álláspontját, majd megnézzük, hogy mely kérdések korrelálnak

oly mértékben, hogy össze lehessen őket vonni egy dimenzióba. Azokat a kérdéseket, amelyek azonos módon

jelölik ki a pártok sorrendjét, egy dimenziónak tekinthetjük (Tóka 1994).

Ugyanakkor érdemes figyelemmel lenni arra, hogy az ilyen, empirikus úton megalkotott dimenziók több konkrét

kérdésből állnak, és ezek a kérdések bármikor elválhatnak egymástól. Elképzelhető, hogy a vallási és a

környezetvédelmi kérdések alapján ugyanazokat a távolságokat találjuk egy adott időpontban a pártok között,

tehát a két kérdés összekapcsolható egy dimenzióba, azonban valamelyik párt programváltása környezetvédelmi

ügyekben egyik pillanatról a másikra új helyzetet teremthet, például korábban működésképtelen koalíciós

alternatívákat újra reálissá tehet.

A pártprogramok szövegelemzése és a szakértők kérdőívvel való megkérdezése, hasonlóan a tömegattitűdök

vizsgálatához, általában több ideológiai dimenzió jelenlétét mutatja ki (Janda 1980; Budge-Robertson-Hearl

1987). A posztmodern értékekkel, a centralizációval és az európai integrációval kapcsolatos attitűdök gyakran

keresztbe metszik a hagyományos bal-jobb tengelyt. Ugyanakkor majd minden esetben, a legfontosabb

dimenzió(k) tartalma tükrözi a fentebb ismertetett baloldali és jobboldali tradíciók tartalmát (lásd például

Castles-Mair 1984). A bal- és jobboldal a modern demokráciák korszakában kétségtelenül a pártok közötti

verseny legfontosabb dimenziója. Az elméletileg különálló kérdések, például a klerikalizmus és az állam

szerepének értékelése, többnyire összekapcsolódnak. A baloldaliak helyeslik az állam gazdasági szerepvállalását



és antiklerikálisok, míg a jobboldali politikusok csökkenteni kívánják az állami beavatkozást és védik az

egyházak privilégiumait. Ez az összekapcsolódás azonban nem minden esetben történik meg. A 14.2. táblázat

olyan esetet mutat be, amikor a két dimenzió elválik egymástól.

14.2. táblázat - Bal- és jobboldal két dimenzióban

Dimenziók Baloldali Jobboldali

Állami szerepvállalás (gazdasági

bal-jobb) Klerikalizmus (kulturális

bal-jobb)

állam szerepét növeló antiklerikális állam szerepét csökkentó klerikális

A fent adott két dimenzióban adott preferenciák párosítása alapján négyféle politikai pozíció foglalható el.

I. szociáldemokrata = gazdasági bal + kulturális bal;

II. kereszténydemokrata = gazdasági jobb + kulturális jobb;

III. liberális = gazdasági jobb + kulturális bal;

IV. keresztényszocialista = gazdasági bal + kulturális jobb.

Az I. és II. párosítás a klasszikus bal-jobb megoszlás szempontjából „konzisztens", a III. és IV. pedig

„inkonzisztens" preferenciapárost jelöl. Ha a politikai palettán mind a négy preferenciaegyüttes jelen van, akkor

a pártok közötti verseny egy kétdimenziós politikai mezőben folyik. A pártok a kétdimenziós politikai mezőben

való elhelyezkedését mutatja a 14.1. ábra.1

14.1. ábra Egy kétdimenziós politikai mező

Ez a politikai mező két esetben egyszerűsíthető le egydimenziósra. Az egyik, ha a politikai konfliktusok

többféle dimenziója közül az egyik dominánssá válik, és háttérbe szorítja a létező többi dimenziót. Vagyis ha

például az egyházpolitikával kapcsolatos kérdések lekerülnek a politikai napirendről.

Az egyetlen dimenzióra történő redukció másik esete az, ha – példánkhoz visszatérve – a liberálisok és a

keresztényszocialisták szerepe kisebb a „fő" dimenzió (E egyenes) mentén elhelyezkedő pártokéhoz képest. A

20. század nagyobb részében éppenséggel ez a helyzet. Az ábrában nem szereplő pártcsaládok, így például a

konzervatívok és a kommunisták pedig a gazdasági és kulturális bal-jobb közötti konzisztenciát jelölő E-

egyenes mentén helyezkednek el.

Ez az E-egyenes alkotja tehát a pártok közötti verseny fő dimenzióját. Ennek köszönhető, hogy az európai

politikai kódrendszer a politikai palettán „inkonzisztens" pozíciót elfoglaló pártokat is az E-egyenesre „vetítve"

értelmezi. Így kerülnek a liberálisok vagy a keresztényszocialisták az egydimenziós bal-jobb skála (azaz az E-

egyenes) középpontjába vagy annak közelébe.

1 Az ábra csak az irányzatoknak az egyes negyedekbe való elhelyezkedését mutatja, s nem az origótól való távolságot.



Érdemes ehelyütt megkülönböztetnünk a középpárti és a centrumpárti státust. Míg az utóbbi egy

centrumideológia elfogadását feltételezi, a középpártiság nem jelent többet, mint a pártrendszer két pólusa

között való elhelyezkedést (Hazan 1996). Nem ideológiai karaktert jelöl, hanem a többi párthoz képest elfoglalt

pozíciót az interakciós rendszerben. Az adott rendszerben inkonzisztensnek minősülő, amúgy markáns

ideológiai karakterű pártok, mint például a már említett liberálisok vagy a keresztényszocialisták, ugyanúgy

kerülhetnek középre, mint az ideológiai karakterrel alig rendelkező rétegpártok (például az agrárpártok).

Bár a politikai preferenciák önmagukban általában több dimenzióba tömörülnek, a pártok közötti verseny

logikája gyakran kikényszeríti a különböző jellegű kérdések és konfliktusok egységes, kevés dimenziójú

politikai mezőbe való besorolását. Az esetek többségében a pártok elhelyezkedése a bal-jobb skálán –

függetlenül attól, hogy eleve konzisztens volt-e a párt ideológiája vagy csak a szavazók és a versenytársak

jelöltek ki a párt számára egy adott helyet a skálán – jó előrejelzője a párt koalíciós és kormányzati

politikájának.

A fenti észrevételek jelzik, hogy a bal-jobb szembenállás által uralt versenylogika valamelyest elmossa a

pártcsaládok ideológiai tradícióinak jelentőségét. Például a brit konzervatívok és a német CDU gyökeresen más

múlttal, hagyományokkal és eredeti világképpel rendelkezik. Azonban e különbségeknek gyakran

elhanyagolható a jelentőségük, miután mindkét párt a nemzeti pártrendszer jobbközép spektrumát foglalja el, és

a baloldal kormányzati alternatívájának megteremtését tarja fő céljának. Bár a német kereszténydemokraták

kevesebb ellenérzéssel viseltetnek az állami tulajdon vagy a korporációk funkcionális szerepe ellen, a

pártverseny logikája arra készteti őket, hogy – ahogy ezt egy konzervatív párttól elvárható – otthont nyújtsanak

a jóléti állam kritikusai számára is.

Gyakran nehézséget jelent a szélsőséges pártok elhelyezése az ideológiai térben. Hagyományosan négyosztatú

térbe helyezve ábrázolják pozícióikat, ahol a bal-jobb ideológiai orientáció és a mérsékeltség jelöli ki a két

dimenziót. Míg a bal-jobb skálán e pártok között a legnagyobb a távolság, a képviseleti demokrácia

intézményeihez való viszonyuk hasonló.

A 14.2. ábra egy példát mutat erre a négyféle pozícióra.

14.2. ábra Szélsőséges és mérsékelt pozíciók

Léteznek ugyanakkor olyan programatikus célok is, amelyek közel hozzák a radikális jobboldaliakat és

baloldaliakat. A szabadpiac működésével, a nagytőke uralmával, a nemzetközi szervezetek beavatkozó

politikájával és (Európában) Amerika nagyhatalmi szerepével kapcsolatos kritikájuk például „csak" annyiban

különbözik, hogy a magyarázatban a faji vagy az osztályszempontokat hangsúlyozzák-e jobban.

Az egyes pártok bal-jobb skálán történő elhelyezése nehézségbe ütközik a pragmatikus, érdek-képviseleti

jellegű rétegpártok esetében is (például a parasztpártok, etnikai pártok). Mivel a bal-jobb skála ideológiai

dimenziót jelent, ezért ezek a pártok önmagukban nem értelmezhetőek a skálán. A politikai-ideológiai környezet

természetétől függ, hogy hozzákapcsolja-e őket a bal-jobb skála valamely pozíciójához.

Ugyanakkor kevés párt képes ideológia nélkül versenyben maradni. Az ideológiák fontos szerepét még a

racionális választás elméletének hívei sem tagadják. Downs (1957) a pártideológiák kialakulásának

racionalitását az információk hiányos voltával magyarázta: sokkal „olcsóbb" a szavazó számára ideológiai

címkék alapján választani, mint begyűjteni az összes szükséges információt. Ez az érvelés meglehetősen kétélű

azonban, hiszen elmossa a különbséget az előnyök és hátrányok tudatos mérlegelését feltételező „racionális" és

a szimbólumok által vezérelt „nem racionális" viselkedés között. Az ellentmondás annyiban feloldható, hogy a

felmerülő kérdéseket fontossági sorrendbe helyező polgár nyilván a számára valóban releváns egy-két



kérdésben tájékozódva alakítja ki ideológiai hovatartozását és pártidentitását. A downsi tétel negatív

megfogalmazásban is sokatmondó: az ideológiai karakter nélküli pártok közti eligazodás – hacsak e pártok nem

„termelnek" valamilyen ideológián kívüli (például klientalista vagy karizmatikus természetű) „terméket" –

állandó, magas szintű energiabefektetést igényel a mérlegelő választótól, hiszen az kénytelen figyelemmel

követni a párt – egységbe nem kapcsolódó – részpolitikáinak alakulását.

Az ideológia segítségével a pártok képesek elterelni a figyelmet arról, hogy materiális javak, hivatalok is fontos

szerepet játszanak a „vállalkozásban" (Panebianco 1988). A vallásos ideológia (és bizonyos mértékig számos

ideológia vallásos jellegű) túlvilági jutalommal kecsegtetheti azokat, akiknek a preferenciáit nem tudja a

jelenben kielégíteni. Az ideológiával rendelkező pártokban jobban bízhatnak a választók is, hiszen az ilyen

pártoktól inkább várható, hogy kiszámíthatóan, múltbeli cselekedeteikkel összhangban viselkednek.

A politika bonyolult világának egyetlen ideológiai dimenzióra tömörítése lehetővé teszi a szavazók számára,

hogy egy könnyen kezelhető sorrendet állítsanak fel a pártok között. Könnyebb a pártokat ideológiák, mint a

konkrét kérdésekben elfoglalt álláspontjuk alapján összehasonlítani, és a politikusok is tisztában vannak azzal,

hogy a szavazók differenciált gondolkodásra való képessége véges. Ugyancsak az univerzális bal-jobb dimenzió

relevanciáját erősíti, hogy bár a pártok eredete sokrétű (agrár, vallási stb.), a pártok eredetéhez kapcsolódó

konfliktusok mára nagyrészt megoldódtak, miközben a pártoknak kormányzati szerepükben folyamatosan

tisztázniuk kell viszonyukat az állami redisztribúció kérdéskörének korlátozott számú – a bal és a jobb

kategóriáival jól leírható – alternatívájához.

Azonban az egységes ideológiai dimenzió meghatározó szerepe nem mindig érvényesül. Kétpártrendszerekben a

pártpolitizálás gyakran inkább konkrétabb ügyek, kialakulatlan politikai rendszerekben személyiségek,

szegmentált sokpártrendszerekben pedig csoport-hovatartozások körül forog.

3. 14.3. A bal és jobb mint kommunikációs kód

Baloldalról és jobboldalról eddig mint politikai nézetek összefüggő, a hagyományok által meghatározott

tartalmú dimenziójáról beszéltünk. Másik értelmében azonban ez egy olyan kódrendszer, amelynek tartalma

országonként, kultúrákként és korszakonként különbözik. A szavazók és pártok bal-jobb identitásának tartalmát

az határozza meg, hogy egy adott társadalomban éppen milyen konfliktusok játszanak centrális szerepet

(Inglehart-Rabier 1986). Amennyiben például az osztálykonfliktus a fontosabb, baloldalinak lenni

mindenekelőtt annyit jelent, hogy valaki az alsóbb osztályok pártján áll. Kulturális konfliktusok előtérbe

kerülése esetén viszont a szekuláris, libertariánus értékek igenlését jelenti. Ugyanakkor a bal és jobb univerzális

használhatóságához hozzátartozik, hogy nem csupán (és nem elsősorban) konkrét ügyek és konfliktusok, hanem

absztrakt, általános értékek kapcsolódnak hozzájuk.

A bal- és jobboldal mai jelentésének eredete messzebbre nyúlik vissza, mint a francia forradalom

parlamentjének nevezetes ülésrendje. A jobboldal számos kultúrában a szakrális, míg a baloldal a profán

jelenségek helyét jelöli ki. A szakrális és a profán, továbbá a gyenge és az erős (hatalommal bíró) ellentéte

valószínűleg visszavezethető a bal kéz és a jobb kéz relatív hasznosságára. Azonban, szemben minden más

területtel, a politikában a baloldal vált a domináns, értékmeghatározó oldallá (Laponce 1981, 13). Miközben a

demokráciaelméletek erre a két „oldalra" mint az egész egyenrangú két felére hivatkoznak, a gyakorlatban a

legtöbb politikai rendszerben a „bal" jelző presztízse meghaladja a „jobb"-ét. Laponce szerint ennek az a

magyarázata, hogy a politika par excellence profán terület, az isteni világ ellentétpárja.

Az elmúlt évszázad minden társadalmi változása ellenére a bal-jobb skála maradt a pártpolitika és a politikai

hovatartozás legfontosabb vonatkoztatási (értelmezési) kerete. A bal-jobb címkék életképessége abban rejlik,

hogy képesek folyamatosan változni, különböző eredetű konfliktusokat abszorbeálni. A bal és jobb bináris

kategóriáival, illetve a fokozatokat is leírni képes bal-jobb skálával a szavazók leegyszerűsítik a politika

bonyolult világát, a pártok pedig a versenytársaiktól való különbözőségüket képesek általa kommunikálni.

A preindusztriális korszakban a vallási konfliktusok, az indusztriálisban a társadalmi-gazdasági ellentétek,

manapság pedig egyre inkább a posztmateriális vagy autoriter tematikához kapcsolódó kérdések állnak a

politikai élet középpontjában. A bal-jobb jelentésmódosulása követte ezeket a változásokat, minden korszakban

új tartalommal telítődött (Kitschelt-Hellemans 1990; Knutsen 1995). Bár a mai napig az osztálypolitikával és az

állam gazdasági szerepével kapcsolatos asszociációk dominálják Nyugat-Európában a bal és jobb szemantikai

tartalmát, az értékek szerint szavazó, iskolázott rétegek arányának növekedése, a bevándorlással és bűnözéssel

kapcsolatos aggodalmak erősödése és a pártok gazdasági programjának hasonulása várhatólag tovább fogja

erősíteni a bal-jobb kulturális és morális értékekkel való fokozott átitatódását (Schweisguth 1995).



4. 14.4. Tömeges politikai attitűdök és a bal-jobb skála

Mennyiben működik a baloldal-jobboldal fogalompár a tömegpolitikában, iránytűje-e a tömegek, a választók

politikai ítéleteinek, hatással van-e a politikai preferenciák kialakítására, a szavazói viselkedésre? A választói

viselkedés elemzése is, de az alábbiakban ismertetendő politikai szociológiai kutatások is azt igazolják, hogy a

baloldali-jobboldali kódrendszer a tömegpolitikában is működik, áthatja az állampolgárok attitűdjét és

befolyásolja véleményüket a konkréten felmerülő követelésekkel, konfliktusokkal kapcsolatban. Az erre

irányuló felmérések tanúsága szerint az európai demokráciák országaiban a megkérdezettek túlnyomó része (85-

90%-a) képes saját politikai preferenciáit elhelyezni a bal-jobb skálán (Inglehart- Klingemann 1976).

Viszonylagos közmegegyezés van – a felmérések szerint – bal- és jobboldal tartalmát illetően is. Minél inkább

balra helyezték el magukat a megkérdezettek a bal-jobb skálán, annál magasabb arányban rendelkeztek

jellegzetes baloldali attitűdökkel konkrét politikai kérdésekben. Egy 1976-os „Eurobarometer"-vizsgálatban

(Sani-Sartori 1983) szereplő jobb-, illetve baloldali pozíciókat a 14.3. táblázatban foglaltuk össze.

14.3. táblázat - Bal- és jobboldali pozíciók

Baloldali poziciók Jobboldali pozíciók

társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése „status quo" fenntartásának fontossága

radikális változások szükségessége vallás fontossága

nők és férfiak közötti jogegyenlőség megteremtése aktív vallásgyakorlás fontossága

Hasonlóképpen jellegzetes képet mutattak az egyes intézményekkel és társadalmi jelenségekkel kapcsolatos

attitűdvizsgálatok. Minél baloldalibb önbesorolású csoportot veszünk, annál inkább negatív például a

rendőrséggel kapcsolatos attitűd, viszont annál inkább pozitív a diákmozgalmak megítélése. A különböző

intézményekkel kapcsolatos – a bal-jobb skálán való önbesorolással összefüggő – attitűdváltozás irányát a 14.4.

táblázatban mutatjuk be.

A legtöbb európai országban a bal-jobb identitás a szavazás legjobb előrejelzője. Általában erősebb a korreláció

a bal-jobb elhelyezkedés és a szavazat között, mint bármely konkrét kérdés és a szavazat között. Míg az

Egyesült Államokban a pártidentitás jelenti azt a szűrőt, amin keresztül a legtöbb ember a jelölteket és a

politikai eseményeket szemléli, számos európai országban a stabil bal-jobb identitás tölti be ezt a szerepet.

14.4. táblázat - Egyes intézményekkel kapcsolatos attitűd (bizalmi index) változási

iránya a bal-jobb skálán történő elmozdulás függvényében

Balra Jobbra

Szakszervezetek + -

Nagytőke - +

Papság - +

Női egyenjogúságért küzdő

mozgalom + -

Diákmozgalmak + -

Rendő'rség - +



A bal-jobb identitás egyrészt összefoglalója az emberek számos konkrét kérdésben vallott álláspontjának (Sani-

Sartori 1983; Klingemann-Fuchs 1989). Másrészt viszont érzelmileg megalapozott kötődés egy olyan

hagyományhoz, amit a megkérdezett talán különösebb reflexió nélkül átvett szüleitől. Végül pedig sok esetben

egy adott pártokhoz való kötődés terméke. Egy baloldali párt híve baloldalinak vallhatja magát anélkül, hogy a

szó bármi mást jelentene a számára, mint azt, hogy az adott pártot támogatja. A fentiek fényében azt is lehet

vizsgálni, hogy mennyire határozza meg a bal-jobb identitás a szavazást, és azt is, hogy a bal-jobb identitást

mennyire magyarázza a szavazás.

Egyes kutatások szerint a pártszimpátia erőteljesebben meghatározza a bal-jobb identitást, mint bármely

politikai attitűd vagy értékorientáció (Inglehart-Klin- gemann 1976). Más vizsgálatok viszont rámutatnak, hogy

az értékorientációk szerepe az alapvetőbb, amennyiben az értékek befolyásolják a pártválasztást is és a bal-jobb

identitást is (Knutsen 1997).

5. 14.5. Az ideológiai tér empirikusan megfigyelhető változatai

A pártok sorba állíthatók a legkülönbözőbb témakörök kapcsán, de viselkedésüket akkor tudjuk pontosan

megjósolni, ha rátalálunk a legfontosabb vonatkoztatási pontokra. Herbert Kitschelt (1992) szerint a pártoknak,

különösen a politikai rendszer formálódásának első időszakában, három alapvető kérdésre kell válaszolniuk, és e

válaszok határozzák meg majd a pártok pozícióit az ideológiai térben. 1. Mennyire széles legyen a politikai

rendszer alanyainak köre (inkluzív vagy exkluzív állampolgárság-felfogás); 2. Milyen legyen a döntéshozatal

logikája (centralizált, hierarchikus és tekintélyelvű vagy pedig participatorikus, decentralizált és libertariánus);

és 3. Milyen legyen az erőforrások eloszlása? A harmadik kérdéskörbe a piacpártiság és piacellenesség

alternatívája tartozik.

Az első két kérdés összefügg és egy olyan tengelyt alkot, amelynek egyik végpontján libertariánus (megengedő,

toleráns) és kozmopolita, a másikon tekintélyelvű és partikularista nézeteket találunk. (Nagyjából hasonló

tartalomra gondolnak azok is, akik a bal-jobbtól eltérő liberális-konzervatív vagy materialista-posztmaterialista

tengelyről beszélnek.) Ezt a tengelyt keresztbe metszi apiacpártiság-piacellenesség tengelye. A pártok és a

szavazók e két tengely kérdéseiről vallott álláspontjuk alapján a kétdimenziós, négyosztatú tér valamely

szegletébe sorolhatók. A verseny szerkezete szempontjából az a kérdés, hogy hol található a szavazók (és ennek

következtében a pártok) többsége, s mely szegmensek között feszül a versenyt meghatározó fő ellentét.

A képlet régiónként és korszakonként különbözhet. Az alábbiakban ezt két példával illusztráljuk (lásd a 14.3. és

14.4. ábrát). A kapitalista rendszerekben a piacpártiak a status quo védelmében érdekeltek, és ezért a

döntéshozók körének tágítása és a döntéshozatal demokratizálása számukra veszélyforrást jelent. Vagyis a

piacpártiság és a tekintélyelvűség ezekben a politikai terekben összekapcsolódik. Ezzel szemben a

tizenkilencedik századi Nyugat-Európában és a kommunizmussal szakító huszadik század végi átalakuló Kelet-

Európában a (feudális vagy kommunista) status quóhoz ragaszkodó tekintélyelvűeknek (és azoknak, akik nem

rendelkeznek konvertálható tudással) piacelleneseknek kell lenniük, a libertariánusok- nak (és a magukat az új

körülmények között nyerteseknek remélőknek) viszont piacpártiaknak. A vonatkoztatási keret mind a két

esetben ugyanaz: a tőkepiachoz, illetve a közösség kiszélesítéséhez és a kisebbségek emancipálásához való

viszony (libertarianizmus) által meghatározott kétdimenziós tér. Azonban a két esetben az adott téren belül

máshol húzódik a verseny fő dimenziója. Az egyik esetben a piacpárti tekintélyelvűek és a piacellenes

libertariánusok alkotják a két pólust, a másikban viszont a piacpárti libertariánusok és a piacellenes

tekintélyelvűek (Kitschelt 1992; 1995).



14.3. ábra A nyugat-európai pártrendszerek ideológiai tere Kitschelt (1992) alapján

14.4. ábra A kelet-európai és a 19. századi nyugat-európai pártrendszerek ideológiai tere Kitschelt (1992)

alapján



14.5. ábra A verseny fő tengelyének megváltozása Nyugat-Európában Kitschelt (1994) alapján

A fenti kétdimenziós tér egy másik alkalmazása segíthet megérteni a Nyugat-Európában jelenleg zajló

változásokat is. Az ötvenes-hatvanas években Nyugat-Európában a verseny nagyjából egydimenziós volt.

Mindenekelőtt egy kérdéskörrel, a piaccal, illetve az állami redisztribúcióval kapcsolatos ellentétek határozták

meg. A hetvenes-nyolcvanas években a bevándorlással, nemzeti identitással, hagyományos tekintélyekkel

összefüggő konfliktusok kiéleződésének hatására azonban a szociáldemokrata szavazók egy része

libertariánusabbá, másik része tekintélyelvűbbé vált. Miután a szavazók elfogytak a hagyományos

szociáldemokrata pozíciónál, a pártoknak is váltaniuk kellett. A legtöbb szociáldemokrata párt „kapitalistább"

(gazdaságpolitikájában jobboldalibb) és libertariánusabb lett, míg a jobboldal pártjai nagyobb hangsúlyt kezdtek

fektetni kulturális konzervativizmusukra, hiszen sok olyan új (egykori baloldali) szavazó tűnt fel a választási

piacon, akiket a magántulaj – don és a piac jelszavával nem lehetett volna megfogni, a rend és a hagyományos

normák védelme azonban rokonszenves volt számukra. Programjuk ily módon történő módosításával a pártok

követték szavazóik mozgását, és a pártverseny fő tengelye megváltozott. Az új tengely ugyanis immár nem a

piacpártiak és a piacellenesek, hanem a mérsékelten piacellenes libertariánusok és a mérsékelten piacpárti

tekintélyelvűek között húzódik (Kitschelt 1994).


15. fejezet - 15. Verseny és determináltság a politikai piacon

1. 15.1. A pártverseny

A modern képviseleti demokrácia versengő többpártrendszeren nyugszik. A versenyben elnyert szavazatok

adnak lehetőséget a kormányzásra, illetve a törvényhozásban való részvételre.1 A szavazatoknak és a

mandátumnak a versenyben való elnyerése a hatalom demokratikus legitimációjának központi eleme.

A pártok, a választások és a pártrendszerek elemzése azonban azt mutatja, hogy a versenynek igen erős korlátai

vannak. Néha inkább csak a rendszerben rejlő elméleti lehetőséget jelenti, és nem tényleges strukturális tényező.

Az egyes választókerületekben gyakran nem kérdéses, hogy ki szerzi meg a legtöbb szavazatot. A szavazók

nagy része oly mértékben elkötelezett valamely párt mellett, hogy szavazatáért nemigen folyik valódi verseny.

Ha a szavazók nagy részének pártpolitikai hovatartozása eleve „adott", a választás eredménye jelentős részben

determinált, a verseny terrénuma összeszűkül, és jelentősége csökken.

A pártrendszerek feloszthatók annak alapján, hogy van-e az ellenjelölt-állításnak reális lehetősége, illetve

gyakorlata (így beszélhetünk kompetitív és nem kompetitív rendszerekről), de külön kérdés a politikai piacon

folyó tényleges verseny mértéke (Sartori 1976, 217-221). Minden pártrendszer egyik legfontosabb strukturális

jellemzője, hogy mekkora a verseny tényleges szerepe, illetve hogy az eredmény mennyire determinált. Minél

inkább determinált a választási eredmény, annál nagyobb a pártrendszer stabilitása.

A verseny mértéke, más szóval a választási piac nagysága elsősorban attól függ, hogy mennyire „elérhetők" a

szavazók a versengő pártok számára. Ez pedig elsősorban azon múlik, hogy a szavazók milyen mértékben –

erősen vagy gyengén – azonosulnak valamely párttal vagy politikussal. Az erősebb párttal való azonosulás tehát

zártabb, a gyengébb pedig nyitottabb politikai piacot teremt.

Szélsőséges esetben, amikor olyan erős a párttal való azonosulás, hogy minden választó újra és újra ugyanarra a

pártra adja a voksát az egymást követő választásokon – azaz a szavazatingadozás mértéke nulla -, a pártok

közötti verseny elsorvad, és a politikai piac teljesen bezárul. A választás eredménye „eleve" adottá válik. Ha

viszont a választók semmilyen pártidentitással nem rendelkeznek, akkor a politikai piac teljesen nyitott. A

választás eredménye teljes mértékben rövid távú tényezőktől függ.

Az erős pártidentitások forrását gyakran a politikailag releváns társadalmi csoportok erejében kell keresni, de a

pártok szervezeti stratégiájának, vagyis annak, hogy mennyire igyekeznek tagságukat kiterjeszteni és a tagokat

magukhoz láncolni, szintén fontos szerepe van (Bartolini-Mair 1990; Mair 1997, 159).

Lipset és Rokkan korábban elemzett tézise szerint a pártok a tömegdemokráciák kialakulásának időszakában

meglevő politikai konfliktusok mentén képesek voltak mobilizálni az újonnan választójogot kapott tömegeket.

Az így kialakult pártrendszer hosszú időre strukturálta a szavazókat, a politikai közösséget. A pártrendszer

befagyott, beszűkült a választási piac.

Tehát ha a választási piacot törésvonalak, erős pártidentitások zárják le, és a pártok stratégiája defenzív (vagyis

amennyiben a pártok a hívek mobilizálására, nem pedig új szavazók szerzésére törekszenek), nem alakul ki

valódi verseny.

Minél szorosabb a pártok és szavazóik közötti kapcsolat, annál gyengébb a politika és a szavazás közötti

mindennapi „visszacsatolás", hiszen a pártok a szavazatokat nem annyira a politikai teljesítményüknek, mint

inkább a tradicionális pártlojalitásnak köszönhetik.

Minél intenzívebb a politikai piac működése, annál jobban ki vannak téve a pártok (így a kormány is) a közízlés

változásainak.

1A választási verseny – azaz több jelölt, illetve párt küzdelme a mandátumokért - nemcsak a normatív, hanem a demokrácia leíró jellegű definícióinak is egyik lényeges eleme. Lásd például Dahl 1996, 19-24.

15. Verseny és determináltság a

politikai piacon


Általában annál nagyobb szerepet tulajdonítunk a versenynek egy adott pártrendszer szempontjából, minél

nagyobbak a tétek, minél szorosabbak az eredmények és minél nagyobb a szavazók vándorlása a pártok között

(Mair 1997). Svájcban, ahol mindig ugyanazok a pártok alkotják a kormányt, ahol a központi hatalom

korlátozott, és ahol a választási eredmények ritkán hoznak meglepetést, nyilván kisebb a verseny szerepe, mint

napjaink Kelet-Európájában, ahol a kormányok vezénylik a gazdasági-társadalmi rendszerváltást, osztják el az

alapvető erőforrásokat, határozzák meg a későbbiekben érvényes játékszabályokat és ahol a szavazók többsége

több párt között ingadozik. A pártverseny tétje akkor is nagyobb, ha a kormány mozgásterét a külföld, a

korporációk, az öntörvényű magángazdaság, a mindenkori ellenzék vagy a hatalmi ágak elválasztásából fakadó

konszenzuskényszer nem korlátozza.

A szavazóknak tehát csak egy része „számít" az erőviszonyok kialakítása szempontjából. Akik inkább

mérlegelnek (például mert életükben közvetlenül érzékelik a kormány tevékenységének hatását) és akiknek több

párt is szimpatikus, azok a pártok versenyének igazi alanyai.

Szükséges ehelyütt megkülönböztetnünk az előző fejezetben tárgyalt ideológiai dimenziókat a

versenydimenzióktól. Az ideológiai dimenziók ugyan gyakran versenydimenziók is egyben, de nem minden

esetben. Versenydimenzióknak azokat a kérdéseket nevezhetjük, amelyekkel kapcsolatos pártállásfoglalástól a

pártok újabb szavazókat remélhetnek, vagyis amelyek mentén a pártok és a szavazók is mozoghatnak. Azokat a

dimenziókat, amelyek mentén ilyen mozgás nem lehetséges, identitásdimenzióknak nevezzük. Egy adott

pártrendszer leírásánál például fontos lehet kihangsúlyozni a vallásos vagy az etnikai különbségek szerepét.

Ugyanakkor a pártverseny szempontjából ezek a dimenziók nagy valószínűséggel nem játszanak központi

szerepet, mivel egy adott valláshoz, etnikai csoporthoz tartozó szavazót a másik vallást vagy etnikai csoportot

képviselő párt nem képes elcsábítani (Sani–Sartori 1983; Mair 1989a). A verseny dimenzióinak azonosítása

képet ad az optimális szavazatnyerő stratégiákról (Tóka 1994), míg az identitás dimenziói a pártverseny

szempontjából nagyrészt érdektelenek.

A politikai piac zártságát, illetve nyitottságát jellemzi az is, hogy milyen esélyekkel rendelkeznek az új pártok a

piacra való belépésre. Az eddigiekből következik, hogy egyrészt a politikai piac zártsága és a pártrendszer

stabilitása, másrészt a piac nyitottsága és a pártrendszer változékonysága összefügg egymással. Ha a politikai

közösség strukturált, a szavazókat szoros szálak fűzik az intézményesült pártokhoz – azaz a politikai piac zárt -,

az új pártoknak csak minimális a lehetősége a politikai piacon való részesedésszerzésre. A pártrendszer ilyenkor

„megmerevedik". Ha viszont a politikai piac nyitottabb, az új pártoknak nagyobb esélye van a piacra való

belépésre: a pártrendszer „rugalmasabb" (és egyben instabilabb) lesz.

Az európai demokráciák története azt mutatja, hogy – néhány ország, például Franciaország kivételével – a

pártrendszerek megmerevedtek, és egészen az 1970–1980-as évekig ritkaságnak számított egy-egy új párt tartós

megjelenése a politikai palettán. Ebben szerepe volt a fentebb tárgyalt versenyt korlátozó tényezőknek, így az

erős kollektív csoportidentitásoknak és a pártok szervezeti stratégiáinak, de meglepő stabilitást mutatnak az

olyan rendszerek is, ahol a társadalmi háttér hatása a szavazói viselkedésre elhanyagolható mértékű és a pártok

többsége meglehetősen kevés taggal rendelkezik. Erre példa Írország esete. Írországban évtizedeken keresztül

ugyanazok a pártok kerültek be a parlamentbe, nagyjából azonos eredménnyel. Ennek oka többek között a

pártok egymáshoz való viszonyában keresendő. A pártok közötti frontvonalak megmerevedtek, a legnagyobb

párt akkor sem volt hajlandó a másik táborból koalíciós partnert választani, amikor azt rövid távú érdekei

megkívánták. A pártpolitika kiszámíthatósága, a koalíciós alternatívák ismétlődése hatással volt a választói

viselkedésre is, és lényegében erre a mechanizmusra vezethető vissza a választási eredmények viszonylagos

stabilitása.

A verseny nyitottságát a váltógazdaság jellege, a kormányzati alternatívák rutinszerű ismétlődése

(megjósolhatóság, innováció) és a kormányra kerülő pártok körének szélessége jellemzi. Az első szempont

alapján megkülönböztethetünk olyan országokat, ahol a választásokat rendszeresen teljes körű kormányváltás

követi, olyanokat, ahol csak a pártok egy része cserélődik ki, s végül olyanokat, ahol jellemzően ugyanazok

kormányoznak. A második kritérium a nem innovatív országokat, vagyis azokat, ahol állandóan ugyanazok a

koalíciós alternatívák, választja el az innovatívabb, korábban nem ismert koalíciós formulákkal is próbálkozó

országoktól. Végül a tipológia azok között a demokráciák között húz határt, amelyekben a kormányra kerülő

pártok száma korlátozott, illetve amelyekben gyakorlatilag minden párt kipróbálhatja magát. A megfigyelhető

pártrendszerek a teljes zártság (ahol a koalíciós alternatívák változatlanok, a választások nyomán ritkán

cserélődik a kormány, „kívülállók" nem kerülhetnek kormányra) és a nyitottság (ahol a választási verseny során

„bármi" megtörténhet) által meghatározott kontinuumon helyezkednek el (Mair 1995).

2. 15.2. A verseny fokozatai


politikai piacon


Verseny és determináltság problémájának megvilágítására vegyünk két egyszerű példát. Legyen a verseny

egydimenziós és a pártok száma kettő.

Legyen a szavazók száma 100, a szavazók politikai preferenciáinak eloszlása pedig egyenletes a skálán. (Nem

teszünk különbséget szavazásra jogosult és ténylegesen szavazó között, azaz 100%-os részvételi arányt

feltételezünk. Ezzel az egyszerűsítéssel a „saját" szavazókért folytatott verseny, a választási mozgósítás

problémáját kapcsoltuk ki a példából.)

Első példánkban a szavazók 80%-a „erős" pártidentitással rendelkezik: 40 szavazó A, 40 szavazó B párt híve.

Ok pártjuk biztos szavazói. Ténylegesen a „biztos" szavazók pártlojalitásának a megerősítésére is gondot

fordítanak a pártok, ez azonban gyakran más jellegű politikai eszközöket kíván, mint az ingadozó szavazók

megnyerése. A maradék 20 szavazó ingadozó szavazó; az ő szavazatukért folyik a valódi versengés.

A 15.1. ábra A és B párt szavazóit mutatja. A besatírozott rész mutatja az „ingadozó szavazókat", akiknek

politikai preferenciái közel azonos távolságra esnek mindkét párttól és akik szavazataiért mindkét párt

versenyez.

15.1. ábra Politikai piac I.: szűk

Tegyük fel, hogy az egyik választásokon A és B párt között 55:45 arányban oszlott meg az összes szavazat, azaz

A nyert. A következő választásokon sikeres kampánnyal B győzött, mégpedig ugyanilyen arányban. A két

választás közötti szavazateltolódás tehát 10%. A szavazatingadozás aránya éppen fele a versenyben levő

szavazók arányának, azaz az előző választásokhoz képest minden második ingadozó szavazó megváltoztatta

preferenciáját, és A helyett B pártra szavazott.

Második példánkban csak 20 szavazó rendelkezik erős azonosulással valamely párt irányába, azaz ennyien

tekinthetők stabil szavazónak: 10 szavazó C, 10 szavazó D pártra adja voksát. 80 szavazatért verseny folyik a

két párt között.

A 15.2. ábra C és D párt szavazóit mutatja. A besatírozott rész – akik a politikai preferenciái közel azonos

távolságra esnek mindkét párttól – mutatja az „ingadozó szavazókat", akik szavazataiért mindkét párt verseng.

Az egyik választáson C 70:30 arányban nyeri el a szavazatokat D-vel szemben. Ha a következő választásokon D

nyer, mégpedig úgy, hogy – az első példánkhoz hasonlóan – az ingadozó szavazók (80) felének szavazatát

elnyeri, minden második ingadozó szavazónak (40) a választása változik az ő javára. Ezzel a szavazatok

megoszlása C és D között 30:70-ra módosult.

15.2. ábra Politikai piac II.: nyitott

A két példa két különböző szerkezetű választási piacot mutat. Első példánkban a verseny számára elérhető

szavazatok (ingadozó szavazók) aránya alacsony (1:5), azaz a politikai piac viszonylag zárt. Második

példánkban az ingadozó szavazók aránya igen magas (4:5), azaz erősen nyitott a politikai piac.

A második választáson a nyertes pártok választási kampánya azonos „hatásfokú": B és D egyaránt a számukra

„elérhető" szavazatok (azaz az ingadozó szavazatok) felét nyeri el versenytársától. Csakhogy, míg a zárt piacon

(első példa) ez csak alacsony, 10%-os szavazateltolódást jelent, a nyitott piacon (második példa) igen magas,

40%-os szavazateltolódás az eredmény.


politikai piacon


Fiktív példáink közül az első áll közelebb a politikai verseny nyugat-európai valóságos állapotához. A szavazók

4/5-ének erős azonosulása közel áll ahhoz a helyzethez, ami a 20. század középső harmadában a legtöbb európai

országban kialakult. Az erős azonosulás második fiktív példánkban szereplő 1/5-ös aránya – a pártidentitás

utóbbi évtizedekben tapasztalt csökkenése ellenére is – lényegesen alacsonyabb a tényleges arányoknál. A

politikai piac ilyen mértékű nyitottsága kivételesnek mondható.

Ha minden egyes politikai szubkultúrát vagy blokkot egy-egy párt képvisel, akkor a pártok közötti verseny

terrénuma akár teljesen megszűnhet. A választást az dönti el, hogy mennyire tudják a pártok saját

szavazóbázisukat – azaz saját „biztos" szavazóikat – mozgósítani.

Ezt a helyzetet mutatja harmadik példánk. Ebben egy kétpártrendszert feltételezünk, ahol E és F párt van jelen a

politikai palettán. Mind a 100 szavazópolgár erős pártidentitású „biztos" szavazó. E és F között 60:40 arányban

oszlanak meg a szavazók. A szavazótáborok között nincsen átfedés, azaz az ingadozó szavazók száma 0. Jelen

példánkat ábrázoló 15.3. ábrán ezért nincs besatírozott tartomány, amellyel a potenciálisan mindkét párt számára

„elérhető" szavazókat jelöljük. A két párt közötti verseny mértéke így 0. Ha az egymást követő választásokon

mindkét párt azonos arányban tudja mozgósítani szavazóit, a szavazatingadozás (szavazateltolódás) mértéke is

0.

Mély törésvonalak esetén is kialakulhat azonban verseny, ha a konfliktus egyik oldalán több párt alakul

ugyanazon csoport képviseletére. Így például a két világháború közötti Németországot és Franciaországot

(utóbbit a második világháborút követően is) az osztálykonfliktus munkavállalói oldalán a

szocialista/szociáldemokrata és a kommunista pártok közötti verseny jellemezte.

3. 15.3. Politikai kultúra és választási piac

A politikai piac karaktere összefügg a 2. fejezetben elemzett politikai kultúrával. Ha a politikai kultúra

homogén, a piac általában nyitottabb és a verseny intenzívebb. Ha a politikai kultúra fragmentált és a politikai

paletta többpólusú, akkor is nyitott a piac és nagy a verseny, azonban az iránya centrifugális (lásd a 9. fejezetet).

Ha a társadalom politikai kultúrája szegmentált, a szubkultúrákat szoros kulturális és intézményi szálak kötik a

pártokhoz, ezért a szavazói viselkedés is többé-kevésbé determinálttá válik. Egyik párt sem számíthat arra, hogy

szavazatokhoz juthat a másik táborából. A politikai piac így bezárul, a pártok közötti verseny a minimálisra

szűkül vagy teljesen megszűnik. Politikai piac helyett politikai „önellátó gazdálkodás" jön létre.

4. 15.4. Versenystratégiák és pártszervezeti típusok

A politikai pártok szervezeti fejlődésének korszakai – honoráciorpárt, tömegpárt, gyűjtőpárt – a pártok piaci

stratégiáinak változásait, a verseny jellegének a megváltozását jelentették.

A honoráciorpártok korszakát – a választójog korlátozottsága miatt – még nem tekinthetjük modern értelemben

vett politikai piacnak. Az egyéni képviselet pártjai még nem modern értelemben vett pártok, azaz nem választási

gépezetek, hanem inkább „parlamenti klubok".

A szavazatokért folytatott versenyre a választójog kiterjesztése szorította rá a pártokat. A tömegpártok a

szorosan és intézményesen is a párthoz (vagy a párt körüli egyesületekhez és más „civil" szervezetekhez)

kötődő tömeges párttagság révén lojális és a választások idején könnyen mozgósítható szavazóbázist építettek

ki. A szavazóbázisok stabilizálása megszilárdította a pártrendszert, és egyben beszűkítette a választási piacot.

A pártok közötti verseny a saját társadalmi szegmens politikai mobilizálásában folyt. A párttaglétszám növelése,

illetve ezen keresztül új szavazók mozgósítása volt a fő stratégia, amit a taglétszámok, majd a választási

részvételi arányok fokozatos növekedése mutat. A második világháború utáni korszakban a választási részvételi

arányok igen magas szinten stabilizálódtak (lásd a 15.1. táblázatot).

Az egy-egy szubkultúrát megszervező tömegpártok ezzel elérték mobilizációs potenciáljuk felső határát.

Minden országban kialakult a részvételi aránynak az az

15.1. táblázat - Átlagos választási részvételi arányok 1950–1997 között Nyugat-

Európában (%-ban)

Ausztria 91,2


politikai piacon


Belgium 92,6

Dánia 85,5

Egyesült Királyság 76,5

Finnország 76,9

Franciaország 75,8

Görögország 79,9

Hollandia 87,6

Írország 73,2

Izland 90

Luxemburg 89,7

Norvégia 81,2

NSZK 86,2

Olaszország 90,5

Portugália 76

Spanyolország 73,9

Svájc 56,3

Svédország 86,5

Átlag 82,2


egyedi 75, 80 vagy 90%-os szintje,2 amelyen túl az adott politikai közösség már nem volt tovább mozgósítható.

A tömegpárti stratégiának – mint választási piaci stratégiának – a tartalékai ezzel kimerültek.

A választási piac kialakulására adott első válasz tehát a piac „korlátozására" irányuló stratégia volt. Végbement

a politikai piac pártok közötti – szubkultúrák szerint történt – „felosztása".

A nagy társadalmi-politikai konfliktusok intézményesítésével megtörtént a politikai tagoltság „befagyasztása",

különösen ott, ahol az egyes szubkultúrákat sűrű intézményi háló fonta át és szervezte elkülönült

„szegmensekbe".

A második világháború utáni gyűjtőpárti stratégia jóval offenzívebb volt elődjénél, és a választási piac újbóli

„megnyitására" irányult. A piac kiterjedése egyre több pártot késztetett új választási stratégia alkalmazására, ami

egy intenzívebb politikai verseny kialakulását eredményezte. A gyűjtőpártok politikai „tömegáruival"

elégedetlen speciális kereslet megjelenése a „marginális" kérdéseket, konfliktusokat vállaló „single-issue" kis

pártok reneszánszát eredményezte.

2A magas részvételi arányt egyes országokban – például Olaszországban és Belgiumban – a szavazáson való részvétel kötelezővé tételével érték el.


politikai piacon


A gyűjtőpárti stratégia egyszerre volt oka és következménye a pártok és szavazóik között korábban stabil

kapcsolat meggyengülésének és az intenzívebb választási verseny kialakulásának. A piac követelményeinek

megfelelően elhalványodtak a pártok korábban erős ideológiai karaktervonásai.

Tulajdonképpen a „piac" metaforájának használata ettől kezdve válik legitimmé. És itt nemcsak a kutatók dolgát

megkönnyítő fogalmi eszköztől van szó. A pártok immár tudatosan merítenek a marketingirodalomból, a

kampányokat a piackutatás technikáival tervezik meg és a kampányok lebonyolításában reklámcégeket is

bevonnak.

A választási piac nyitottsága nemcsak lehetőséget jelent a pártoknak, hanem veszélyeket is hordoz a számukra,

hiszen egyik napról a másikra elveszthetik bázisukat. A kartellesedés (lásd a 7. fejezetet) lényege éppen a

verseny kockázatával, a piac ciklusaival szembeni védekezés. A pártok nem biztosíthatják be ugyan magukat a

választási vereséggel szemben, de intézményes eszközökkel csökkenthetik az új versenytárs megjelenésének az

esélyét, és csökkenthetik a verseny tétjét is azáltal, hogy a pártverseny révén megszerezhető javakat (befolyás,

pozíció stb.) az eredményektől valamelyest függetlenül osztják el maguk között. Itt tehát újra csak a verseny

korlátozásáról van szó, de más eszközökkel, mint a tömegpártok idején.

A bemutatott pártszervezeti típusok és politikai stratégiák a 20. századi európai politikai piac időbeni

tendenciáira is utalnak. A különböző stratégiák azonban egymás mellett is léteztek, és egymással is versenyben

álltak.

5. 15.5. Piactípusok és legitimációs problémák

A tömegkonfliktusok intézményesítése és a stabil szavazói viselkedés nagymértékben elősegítette a

demokratikus rendszerek stabilizálódását. A politikai piac beszűkülése ugyanakkor legitimációs problémákhoz

vezethet. Újra és újra azonos párt- (és esetleg azonos személyi) összetételű kormány alakulhat. A politikai piac

beszűkülése csökkenti a hivatalban levő politikusok elszámoltathatóságát, bár az ellenkező véglet, vagyis a

verseny teljes kiszámíthatatlansága is csökkenti politikai felelősségre vonásuk lehetőségét (Tóka 1998).

De nem szükséges a verseny teljes bezáródása sem ahhoz, hogy a végrehajtó hatalmat ugyanaz a párt vagy

pártkoalíció monopolizálja. Ez megtörténhet akkor is, ha a politikai piac elég szűk ahhoz, hogy a politikai

preferenciák egyenetlen eloszlása következtében a domináns párt előnye nagyobb legyen, mint amelyet

versenytársai a számukra lehetséges maximális szavazateltolódással (az összes „ingadozó szavazat"

megszerzésével) behozhatnának. Vagyis ilyenkor a politikai piac szélessége kisebb, mint amekkora a domináns

párt többsége.

A predomináns pártrendszerben nemcsak a szavazók, de a parlament sem tudja elszámoltatni a kormányzatot

tevékenysége felől. Így van ez különösen akkor, ha a politikai preferenciák stabil párttal való azonosulást

fejeznek ki.

Ez utóbbi helyzet illusztrálására vegyünk egy negyedik példát. Legyen az alaphelyzet hasonló az első

példánkéhoz: két párt, G és H versenyez 100 szavazatért, és az ingadozó szavazók száma 20. Módosítsuk az első

példában adott alaphelyzetet úgy, hogy a 80 erős pártidentitású szavazóból G párt csak 25, H párt 55 állandó

támogatóval rendelkezik.

Ha mindkét párt mozgósítani tudja összes biztos szavazóját, akkor mindig H nyeri a választásokat, függetlenül

attól, hogy mennyit képes megszerezni a 20 bizonytalan szavazatból. A politikai piac tehát példánkban szűkebb

(20), mint H párt előnye G-vel szemben (30). A politikai preferenciák adott eloszlása és a párttal való

azonosulás adott foka mellett – ha a politikai mobilizáció elég nagy – nincs esély a kormányváltásra.

Az itt felvetett probléma egyáltalán nem elméleti. Nem szélsőséges vagy kivételes esetekben előforduló

helyzetről van szó, hanem a képviseleti demokráciák történetének, ha nem is jellemző, de gyakori eseteiről.

Gondoljunk Japánra, az Amerikai Egyesült Államok egyes államaira, vagy olyan közelebbi, európai példákra,

mint Svájc, Olaszország, Bajorország. Ezekben az országokban a politikai preferenciák eloszlása vagy/és a

politikai piac szűkössége miatt lényegében egy-egy párt vagy koalíció monopolizálta a kormányhatalmat.

Bajorországban például a CSU a második világháború óta a választások állandó nyertese.

A kormányzat pártösszetételének az állandósulásával, az elszámoltathatóság csökkenésével, a rendszer

demokratikus legitimációja is meggyengül, legalábbis a parlamentáris demokrácia egyik normatív felfogása, a

Westminster-modell szerint. A konszenzusmodell szempontjából nem a verseny csökkenése a probléma, hanem

csak az, hogy egyes érdekek kiszorulnak a döntéshozatalból.


politikai piacon


6. 15.6. A pártverseny leegyszerűsített modellje

Bár az előbbiek a pártverseny korlátozott voltára hívják fel a figyelmet, a verseny mechanizmusának elemzése a

politikatudomány egyik praktikus szempontokból is fontos feladata, hiszen az erőviszonyok legkisebb változása

is kormányváltással járhat.

A pártverseny szokásos elemzési kerete a térmodell. A pártok közötti különbözőségek „távolságaként való

felfogása a tér metaforájának használatát jelenti. A politikatudományban használatos térmodellek axiómái közé

tartozik, hogy a szavazók rendelkeznek bizonyos preferenciákkal (érdekekkel, ízlésekkel és értékekkel), úgy

látják, hogy a választásoknak valóságos tétje van, képesek preferenciáikat összevetni a pártprogramokkal és a

politikusi ígéretekkel, majd a preferenciáikat legjobban képviselő (a hozzájuk „legközelebb" levő) pártra

szavaznak (Enelow–Hinnich 1984). A szavazók a választást mint a kormány kiválasztásának mechanizmusát

fogják fel. A pártok egységesek és a választási siker érdekében azt a pontot igyekeznek megtalálni az ideológiai

(programatikus) térben, amely a lehető legtöbb szavazó preferenciáihoz közel áll.

A pártok közötti „távolságok" megállapítása azért is fontos a politológus számára, mert az egymáshoz közel

levő (azaz egymáshoz hasonló) pártok nagyobb valószínűséggel választják egymást partnernek, a pártjukat

elhagyó szavazók pedig általában valamelyik „szomszéd" párthoz csatlakoznak.

Mint általában a racionális választás elméletén alapuló megközelítések, a térmo- dellek is adottnak veszik a

preferenciákat, eredetüket nem vizsgálják. Ily módon a preferenciák autonóm elemei a képletnek. A valóságban

a pártoknak nagy szerepük van a preferenciák kialakításában. A preferenciák alakíthatók, manipulálhatók a

politikusok által. És itt nem csupán a pártok szocializációs és oktató szerepére vagy a pártidentitás hatására

gondolunk, ezeket ugyanis a nem racionális cselekvőket feltételező pszichológiai modellek hangsúlyozzák. A

politikusok a racionális szavazók már kialakult preferenciát is megváltoztathatják például azoknak a negatív

következményeknek az eltúlzásával, amelyek egy adott megoldás kudarca esetén bekövetkezhetnek, vagy

bizonyos információk elhallgatásával, torzításával. A kisebbségbe került politikusok pedig a korábban szerepet

játszó témákat politikán kívülieknek, nem legitimnek definiálva, illetve új témákat a diskurzusba beemelve

változtathatják meg a verseny állását (Riker 1990). Igyekeznek programjuk és imá- zsuk alakítható részét úgy

módosítani, hogy minél több választót vonzzanak. Ez egyben azt jelenti, hogy a pártok a szavazókat szintén

racionálisnak, haszonmaxi- malizálóknak fogják fel.

Hotelling (1929) eredeti metaforája egy utcához hasonlította a pártverseny terét, amelynek minden lakója

megveszi a napi kenyéradagot az üzletből. Amennyiben feltételezzük, hogy minden egyéb feltétel azonos és

hogy nincs árverseny, a vásárlók a hozzájuk legközelebb lévő boltban fognak vásárolni. Feltéve a vásárlók

egyenletes eloszlását és a kereslet rugalmatlanságát (vagyis, hogy a vásárlóknak vásárolniuk „kell"),

megjósolhatjuk, hogy két üzlet esetén mindkettő az utca közepén keres helyet magának, mivel így tudja

maximalizálni fogyasztói számát.

A fenti kis történetben a fogyasztók a szavazók, az üzletek a pártok megfelelői. A tanulság pedig az, hogy a

kétpártrendszer két egymáshoz rendkívül közel lévő (vagyis programjában hasonló) pártot fog produkálni.

Amennyiben az egyik párt radikali- zálná álláspontját, szavazókat veszítene a középen maradó vetélytársától.

Általánosítva a fenti képletet azt mondhatjuk, hogy kétpártrendszerekben mindig létezik egy

szavazatmaximalizáló pont. Ez a pont a medián szavazónál van, vagyis annál a szavazónál, akitől minden

irányban egyenlő számú választó található. Amennyiben teljesülnek a következő feltételek: a szavazás

költségmentes, minden szavazó elmegy szavazni, a szavazók haszonmaximalizálók, a tér egydimeziós, a

szavazók megoszlása egyenletes, a pártok elmozdulása nem jár költségekkel, a szavazók preferenciái

egycsúcsúak (az ideális preferenciától távolodva minden irányban egyenletesen csökken a versengő pártok

vonzereje), a szereplők az információk összességének a birtokában vannak, a pártok szavazatmaximalizálók és

harmadik párt felbukkanásától nem kell tartani (vagyis a piac oligopolista), a pártok a medián szavazó

preferenciáihoz fognak közelíteni (Hotelling 1929; Smithies 1941; Downs 1957). A végeredmény tehát egy

stabil egyensúlyi helyzet, vagyis olyan helyzet, amikor egyik pártnak sem érdeke többé pozíciót váltani (Budge–

Laver 1992).

7. 15.7. A leegyszerűsített modell kiegészítései

A fenti modell számos olyan feltételezésen alapult, amelyek egyenkénti felülvizsgálata révén a modellt

közelíthetjük a valósághoz. Az alábbiakban mindenekelőtt arra keressük a választ, hogy a valóságban miért nem

mozdulnak el a pártok mindig a közép, illetve általánosabban, a szavazatmaximáló pont irányába. Ezt megértve


politikai piacon


világossá válik az is, hogy miért nem következtethetjük ki a pártok álláspontját pusztán a szavazói preferenciák

ismeretében.

1. A fenti modelltörténet például feltételezte azt, hogy az utca szélén lakó vásárló hajlandó lesz az utca közepéig

is elmenni, amennyiben ott található a hozzá legközelebbi kenyérbolt. Azonban a szavazó számára a

pártválasztás nem olyan, mint a mindennapi kenyér: ha a párt programja jelentősen különbözik a polgár

preferenciáitól (vagyis ha a párt „messze van"), a polgár egyszerűen nem megy el szavazni (Smithies 1941).

Vagyis a pártoknak figyelembe kell venniük, hogy a szavazók akkor is elhagyhatják a pártot, ha nincs jelen jobb

alternatíva. Más szóval, a fogyasztói igények rugalmasak.

2. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szavazók eloszlása a versenydimenzió mentén általában nem

egyenletes és nem is, mint azt a versenymodell több változata is feltételezi, normális eloszlású. Ennek ugyan

nincs nagy jelentősége akkor, ha a szavazók mindegyike kénytelen szavazni, amennyiben azonban a szavazók

inkább otthon maradnak, mintsem hogy a tőlük távol (bár a többinél közelebb) levő pártra szavaznának, akkor a

pártoknak a medián pozíció helyett a móduszok, vagyis a legtöbbet választott értékek felé racionális

elmozdulniuk. Miután több móduszérték is létezhet, ez a logika többpólusú pártrendszerek kialakulásához is

vezethet.

3. De demokráciákban az új, zsarolási potenciállal rendelkező pártok felbukkanását sem lehet soha kizárni. Sok

párt jelenléte általában széthúzottabb, szélesebb versenyteret eredményez. Míg egy tiszta kétpártrendszerben

semmi sem gátolja a pártokat, hogy az „ingadozó" szavazókért folyó versenyben a centrum felé tartsanak,

többpártrendszerben a balközépen elhelyezkedő pártnak balról, a jobbközépen elhelyezkedő pártnak jobbról is

van társa a szavazókért folytatott versenyben. A verseny így kevésbé centripetális és a pólusok közti távolság, a

polarizáltság foka nagyobb, mint a kétpártrendszerben. Amennyiben azonban, például a magas választási

küszöbök miatt, új párt megjelenése nem valószínű, a szélen levő pártok elmozdulhatnak a közép felé.

4. Sokpártrendszer esetén a pártok számától függ, hogy kialakul-e egyensúlyi helyzet. Ez a helyzet csak akkor

jön létre, ha egyik párt „piaci részesedése" sem kisebb valamelyik másik párt piacának felénél, és ha a

versenydimenzió szélén levő pártok párokat alkotnak (Robertson 1976). Például három párt esetén (amikor új

párt megjelenésére nem lehet számítani) stabil pozíciók nem alakulhatnak ki. A szélső pártok ugyanis addig

közelednek a középen lévő párt irányába, míg annak szavazói elfogynak, s a párt kénytelen valamelyik

versenytársát „átugrani". A pártok pozíciócseréje így vég nélkül folytatódik. Négy párt esetében viszont van

egyensúlyi helyzet, ugyanis párok alakulhatnak ki a tengely egynegyedénél és háromnegyedénél. Így mindegyik

párt magáénak tudhatja a piac egynegyedét.

A fenti észrevételek közül számos beépült Anthony Downs (1957) modelljébe. O elfogadta a kereslet

rugalmasságának tézisét, a több párt megjelenésének lehetőségét és azt, hogy a választói preferenciák különböző

eloszlásúak lehetnek.

Downs is megtartotta azonban azt az alapfeltevést, hogy a verseny egydimenziós (általában a gazdaságpolitikai

bal-jobb mentén megosztott), és hogy a kormányzati posztra való törekvés a pártokat a

szavazatmaximalizálásban teszi érdekeltté.

5. Azonban nyilvánvaló, hogy a kormány gazdasági szerepe mellett egyéb kérdések is megoszthatják a

szavazókat, és hogy gyakran nincs egyetértés a szavazók között abban, mi a pártok sorrendje az adott

dimenzióban. De nemcsak a pártok konkrét értékelése térhet el, hanem a vonatkoztatási keret is különbözhet

szavazónként és pártonként. Ezért a választói viselkedés megértéséhez figyelembe kell vennünk nemcsak azt,

hogy a szavazók milyen álláspontot vallanak, hanem azt is, hogy mely kérdéseket tartják fontosabbnak.

Downs másik feltételezésében, vagyis hogy a pártok a szavazatmaximalizálásban érdekeltek, nyilván sok

igazság van, abszolút érvénye azonban, ahogy erre már az első fejezetben utaltunk, megkérdőjelezhető.

6. A hatalmi pozíciók elnyerése ritkán egyenesen arányos a szavazatok számával. Figyelembe kell vennünk a

pártok célfüggvényét, megkülönböztetve például program-, hivatal- és szavazatorientált pártokat, valamint olyan

szituációkat, amelyekben a szavazatmaximalizálás egyértelműen elősegíti az egyéb lehetséges célok elérését, és

olyanokat, ahol az egyes célok követése eltérő stratégiákat követel meg. Egy kampány során a pártok céljai közé

tartozhat például a legnagyobb párttá válás (ami nem feltétlenül igényli a szavazatok maximalizálását!), a vonzó

koalíciós partner szerepébe kerülés vagy a legnagyobb ellenfél meggyengítése. Többpártrendszerek esetén a

szavazatmaximálás tipikusan kevésbé meghatározó szempont, mint tiszta kétpártrendszer esetén.

Kétpártrendszerben az a párt, amelyik a szavazatok többségét megszerezi, nagy valószínűséggel kormánypárt

lesz. Többpártrendszerben viszont a pártspektrumon belül elfoglalt a pozíció fontosabb lehet, mint a párt


politikai piacon


nagysága. Nem arányos választási rendszerekben a szavazatmaximalizáló és a mandátummaximalizáló pontok

akár számottevően is különbözhetnek.

7. A legvonzóbb álláspontra való rátalálás nem garantálja automatikusan a szavazatok többségét, hiszen még a

racionális szavazók sem érzékenyek a pártok irányvonalának minden kis változására, s így a pártideológia napi

hozzáigazítása a közvélemény-kutatási eredményekhez egyszerűen észrevétlen maradhat, amennyiben nem éri

el a szavazók ingerküszöbét.

8. Ugyancsak számolnunk kell több párt jelenléte esetén azzal, hogy a szavazók egy része nem „őszintén",

hanem stratégiailag fog szavazni. Vagyis lesznek olyanok (számuk mindenekelőtt a választási rendszertől függ),

akik nem a preferenciáikat legpontosabban képviselő pártra, hanem annak győzelemre esélyesebb

„szomszédjára" fognak szavazni.

9. A pártok számolhatnak versenytársaik reakcióival. A reakciókkal kalkuláló pártok például úgy

helyezkedhetnek el az ideológiai térben, hogy az esetleg felbukkanó kihívó a lehető legkisebb szeletet hasíthassa

ki az adott párt piaci szegmenséből. Ekkor például a hárompárti rendszerekben is számolhatunk egyensúlyi

helyzettel, hiszen a pártok számára a piac egyharmad-egyharmad felosztása válik a legelőnyösebbé.

A pártok elmozdulása az ideológiai térben költségekkel jár. Hiába tudja a párt, hogy mi lenne a

szavazatmaximalizáló álláspont, ha annak elfoglalása olyan költségeket kíván meg, amit a párt nem tud

megfizetni. Miféle költségekről van szó?3

10. Az egyik alapvető költség abból adódik, hogy a pártoknak nemcsak szavazókra, hanem aktivistákra és

szponzorokra is szükségük van. Ezek a csoportok viszont elvárják a pártoktól az egyeztetett irányvonal

követését. Más szóval, a pártverseny leegyszerűsítése kétfajta szereplőre, a kizárólag győzelemre áhítozó,

egységes pártokra, valamint a szavazókra, nem számol azokkal a cselekvőkkel, akik a párt számára a

pártversenyben maradáshoz szükséges erőforrásokat (pénz, munkaerő stb.) biztosítják. Nem elég a szavazók

igényeinek megfelelő pártprogramot alkotni, azt meg is kell ismertetni velük, illetve a potenciális híveket rá kell

venni arra, hogy el is menjenek a szavazóhelyiségekbe, és ehhez a csak hivatalra áhítozó pártvezetőknek is

igénybe kell venniük olyanok segítségét, akik elkötelezettek valamely kormányprogram mellett.

A mozgás költségét figyelembe véve leginkább akkor fog egy párt ideologikusan (és nem pragmatikusan)

viselkedni, ha biztos vereség vagy biztos győzelem elé néz. A legkompetitívebb hozzáállást a győzelemre

esélyes, de győzelmében nem biztos pártoktól várhatjuk. Kompetitív hozzáállás várható el ugyanakkor a

reménytelen helyzetben lévő, egyéni körzetben induló jelöltektől is, hiszen az ő jó (országos átlag feletti)

szereplésük javítja párton belüli pozíciójukat. Ugyanakkor a pártvezetés megpróbálhatja rávenni őket lokálisan

szavazatvesztő, de a párt országos irányvonalához igazodó stratégia követésére, amennyiben ezáltal a párt

egészének a hitele erősödik.

11. A pártoknak tekintettel kell lenniük a részpolitikák közötti kapcsolatokra is. Hiába találja meg a párt a

legnépszerűbb álláspontokat az adók (csökkentés) és a költségvetési kiadások (növelés) tekintetében is, a két

dimenzió összefüggése miatt a szavazatmaximáló álláspont hiteltelen vagy kivihetetlen lehet.

12. Végül a szavazók igényei is korlátozzák a pártokat abban, hogy a pillanatnyilag legnépszerűbb pozíciókat

foglalják el. A pártok múltja ugyanis behatárolja az álláspontok azon körét, amit egy adott párt hitelesen

képviselhet. Hiába észleli egy olyan párt, amelyik a múltban a jóléti állam fő kritikusaként volt ismert, hogy a

közvélemény-kutatások szerint a jóléti kiadások drasztikus növelése a legnépszerűbb álláspont: a szavazókkal

nehéz lesz elhitetni, hogy ezt az álláspontot éppen az említett párt tudná hatékonyan képviselni. Az az egyenes,

melyen a pártok mozognak, valójában szaggatott: egy szélsőséges, szalonképtelen pártnak valóságos

pszichológiai szakadékot kell átugrania ahhoz, hogy a középen lévő szavazók komolyan mérlegeljék programját

(Sartori 1976, Robertson 1976). A párt múltja azért válhat tényezővé a racionális modellen belül, mert a

szavazóknak a párt aktuális álláspontja mellett annak megbízhatóságát és felelős magatartását is figyelembe kell

venniük.

8. 15.8. A térmetafora korlátai

A pártverseny nem minden esetben elemezhető a tér metaforájának segítségével.

3 A következő példák Robertsontól (1976) származnak.


politikai piacon


1. Ha a pártok között aszerint mozognak az emberek, hogy mely párt vezetője rokonszenvesebb, vagy hogy

mely párt ígér materiális javakat a támogatásért, a verseny elemzésében nem sokat segít a pártok ideológiai

dimenziókban való elhelyezése.

2. Nem megyünk sokra a tér metaforájával akkor sem, ha a választók nem a preferenciáikat leginkább képviselő

pártot választják, hanem szokások, hagyományok, lelkiállapot vagy egy öröklött pártidentitás által vezérelten

viselkednek.

3. De kétségbevonható a térmodell érvényessége akkor is, ha elfogadjuk a tematikus szavazó hipotézisét.

Például ha a szavazói viselkedésben a „direkcionális" logika érvényesül (lásd a 14. fejezetet), nem az

alternatívák által alkotott kontinuu- mok, hanem dichotómiák segítségével elemezhető inkább a politikai

verseny. Ebben az esetben a pártok nem mozognak a közép felé, hiszen a választók a langyos középpártok

helyett a markáns, a szavazók által vallott értékek mellett harciasan kiálló pártokat4 támogatják.

4. Talán még radikálisabb kritikája a térmodellnek, hogy vannak olyan politikai kérdések, amelyek egyszerűen

nem teszik lehetővé a térben való gondolkodást. Amennyiben az ilyen, ún. konszenzusos kérdések (valence

issues) központi szerephez jutnak a pártversenyben, a verseny logikája radikálisan megváltozik. Ezért erről a

problémáról részletesebben szólunk.

Nézzünk először egy „hagyományos", a térmodellbe belesimuló kérdéskört. Ilyen például az a skála, amelyik a

totális állami tulajdon programjától a minimális állam ideájáig terjed. A pártok és a szavazók egy része híve az

állami tulajdonnak, másik része ellenzője. Vagyis egy kétpólusú, pozicionális kérdéskörről van szó: a pártok

álláspontja elhelyezhető a két végpont között, nem okoz nehézséget megkülönböztetni a szélsőbaloldali,

mérsékelt baloldali, centrum, mérsékelt jobboldali, szélsőjobboldali álláspontokat, és az a párt számíthat a

legtöbb szavazatra, amelyiknek sikerül megtalálnia a tengelyen azt a pontot, amelyik a legtöbb szavazónak

rokonszenves.

Azonban nem minden politikailag releváns kérdés struktúrája hasonlít ehhez. A környezetvédelem, a gazdasági

hatékonyság vagy a korrupció kérdésében nem egyetértő és ellenző elvi álláspontok csapnak össze. Nincs

korrupciópárti oldal. A pártok akkor remélhetnek szavazatokat, ha bebizonyítják, hogy ők az egyetlenek, akik

képesek arra, amit minden más párt is ígér: visszaszorítani a korrupciót. Az ún. pozicionális kérdésekben

alternatívák ütköznek, az itt tárgyalt konszenzusos kérdésekben viszont a párt arra törekszik, hogy a szavazók

egy mindenki által pozitívnak tekintett állapotot vele kapcsoljanak össze. Ezekben a kérdésekben a szavazók

számára nem a megfelelő álláspont azonosítása, hanem a hitelesség megállapítása a döntő (Stokes 1963, 373).

Amennyiben ilyen egypólusú, konszenzusos kérdések uralják a pártversenyt, a pártok kampánystratégiája nem

az ideológiai álláspontok kifejtését, hanem a megfelelő imázs kialakítását és az imázshoz illő kérdések

megtalálását helyezi előtérbe.

Elvileg persze a konszenzusos kérdések is átalakíthatók kétpólusú kérdésekké. Miután a környezetvédelmi

beruházások a kiadások növelését jelentik, felvethető, hogy hajlandó-e egy párt az adók emelésére is a környezet

védelme érdekében. Lesznek pártok, amelyek az alacsony adókat, mások viszont a környezetvédelmi

beruházásokat fogják fontosabbnak tartani, vagyis megrajzolhatók a szembenálló táborok körvonalai. Azonban a

politikusok retorikája és a polgárok gondolkodásmódja gyakran inkább az egypólusú felfogást részesíti

előnyben.

A pártok adott esetben „birtokolhatnak" is programatikus dimenziókat (Budge- Farlie 1983). Vagyis a szavazók

– szinte pártállasuktól függetlenül – bizonyos problémák kezelésére bizonyos pártokat alkalmasabbnak

tarthatnak. Így egy olyan párt, amelyik győzelemre vitte az országot egy háborúban, kikezdhetetlen hitelre tehet

szert védelmi kérdésekben. Amennyiben a polgárok a védelmi kérdések szempontjából vetik össze a pártokat, az

említett párt lesz a győztes, bármilyen programot dolgozott ki a pártrendszer többi pártja. Ilyen esetben a

vetélytársaknak nem az az érdekük, hogy az esetleg eltérő álláspontjukat ütköztessék, hanem az, hogy védelmi

kérdésekről a kampányban egyáltalán ne essen szó. A baloldal tipikusan szociális, a jobboldal többnyire

morális-kulturális kérdésekben élvez reputációs előnyt ellenfelével szemben. A pártharc tárgya ebben az esetben

nem a szavazókat leginkább vonzó álláspont megtalálása, hanem a kampány tematikájának meghatározása, és ez

a vetélkedés már nem elemezhető a térmodellek segítségével.

5. Míg az eredeti modellben a pártok ugyanazon kérdés mentén elfoglalt különböző pozícióik révén

versenyeznek egymással, a politikatudomány későbbi kutatásai kimutatták, hogy a pártok inkább különböző

prioritásokat állítanak szembe egymással. Tehát, ha egy párt előáll egy szegényeket segítő szociális

4Ugyanakkor a modell kidolgozói szerint létezik a radikalizmusnak egy olyan pontja, amelyen túl a szavazók már nem követik a pártot.


politikai piacon


törvénytervezettel, akkor erre ellenfele tipikusan nem egy középosztálypárti szociálpolitikai modellel fog

válaszolni, hanem például a honvédelem fontosságát fogja hangsúlyozni. Más szóval, a gyakorlatban a pártok

ritkán találkoznak közvetlenül ugyanazon a küzdőtéren. Inkább mindegyikük megpróbál hazai pályán játszani,

vagyis olyan kérdéseket előtérbe állítani, amelyek kapcsán hiteles és népszerű megoldásokat tud ajánlani.

A pártok mozgása a programatikus térben ugyancsak ritkán történik olyan módon, hogy a párt bejelentené:

álláspontját egy adott kérdésben megváltoztatta, és ezentúl egy jobboldalibb vagy baloldalibb alternatívát

részesít előnybe. Inkább egyes témák fokozott kihangsúlyozása, más témák háttérbe szorítása jelzi a párt

orientációjának megváltozását. Ezt az észrevételt tükrözik azok a pártprogramkutatások, amelyek aszerint mérik

egy párt orientációját, hogy írott programja mekkora részét (például hány bekezdést) szenteli egy adott témának

(Laver 2001).

Amennyiben a pártok elsősorban prioritások és nem álláspontok tekintetében különböznek, az

együttműködésnek is nagyobb tere van. Ebben az esetben ugyanis a különböző területekhez kapcsolódó

célkitűzések összeilleszthetők, az elérésükhöz szükséges erőforrások pedig elvonhatók a prioritásokon kívül eső

céloktól.

9. 15.9. Szavazatorientált, hivatalorientált és oligopolista stratégiák

Bár a koalíciós kombinációk értelmezésénél megelégedhettünk a program és a hivatal szembeállításával, a

pártstratégiák elemzésénél helyesebb a program-hivatal- szavazat hármas célrendszerében gondolkoznunk (lásd

az 1. fejezetet).

A program, hivatal és szavazat céljai közötti fontossági sorrendet az intézményi háttér is befolyásolja. Karre

Strnm modelljében egyenes út vezet az intézményi változóktól az egyes célok relatív értékéig. Bár a konkrét

országtanulmányok nem mindig támasztják alá a modell pontosságát, érdemes áttekinteni Strnm néhány

fontosabb hipotézisét:

1. Az erős belső demokrácia a programorientáltságot valószínűsíti. Az állami finanszírozás révén azonban a

pártok kevésbé függnek az aktivisták munkájától, s így az ideológiai (programatikus) szempontok háttérbe

szorulnak.

2. Minél kevésbé kiszámítható, hogy hány mandátumot hoz egy adott szavazati arány és mekkora kormányzati

erőpozíciót biztosít egy adott mandátumarány, annál kevésbé lesznek fontosak a szavazatok.

3. Ahol a győzelem a hatalom teljes birtoklásával jár, mint a Westminster-rendszerekben, ott a hivatal

különösen fontos céllá válik.

4. A programok akkor játszhatnak komoly szerepet, ha a pártok egyértelműen kommunikálni tudják, hogy mi az,

amit ők értek el (tehát például ha miniszteri felelősséget nem mossa el a kormányon belüli kollegialitás, a

parlamenti bizottságok szerepe vagy a minisztériumok vegyes ellenőrzése).

5. Minél versengőbb egy pártrendszer, annál fontosabbakká válnak a szavazatok. A kétpártrendszerekben és a

nagy szavazatingadozású pártrendszerekben különösen nagy a verseny, s ezért különösen fontosak a szavazatok.

6. Minél egységesebb a párt, annál inkább megengedheti magának, hogy a rövid távú célokat feláldozza a

hosszú távúakért (például feladhatja a kormányhivatalt a hosszú távú szavazatnövelésért).

7. Minél kevésbé birtokolja valamelyik célt a párt, annál nagyobb jelentőséget fog neki tulajdonítani (például a

régóta ellenzékben lévő pártok különösen könnyen mondanak le a programról és a szavazatokról a hivatal

kedvéért).

8. A párthoz frissen csatlakozottak könnyű pártvezérré válása csökkenti a programok jelentőségét.

9. Egy sokdimenziós térben a pártok alkuereje nagyjából megfelel méretüknek. Egy kevés dimenziós térben

viszont kis pártok is könnyen kulcspozícióba kerülhetnek. Ezért az utóbbi esetben a szavazatoknak kisebb lesz a

jelentősége.

10. Minél elképzelhetőbb az abszolút többség megszervezése egy párt által, annál fontosabbá válnak a

szavazatok (Strnm 1990b; Strnm-Müller 2000).


politikai piacon


A programorientált stratégia sajátosságairól már többször szóltunk. De miben különböznek a szavazat- és

hivatalorientált stratégiák egymástól? A szavazatmaximalizálás elve alapján, feltételezve a szavazók egyenletes

megoszlását, a többpártrendszerekben a pártok a pártspektrum olyan szegmense felé igyekeznek elmozdulni,

ahol nincs másik párt. A „lakatlan" szegmensek és a „túlnépesedett" közép közötti választásban azonban a

pártnak azt is figyelembe kell vennie, hogy a centrista pozíció nagyobb esélyeket kínál a kormányban való

részvételre, illetve arra, hogy a párt a pártrendszer kulcspártjává váljon. Ez a lehetőség adott esetben

kompenzálhatja az elvesztett szavazatokat. Az előző stratégia tehát a szavazatorientált, az utóbbi a

hivatalorientált pártoknak felel meg. A két cél kombinálása eredményezheti a harmadik, ún. oligopolista

stratégiát. Ennek keretében a párt előbb elmozdul a szélső pólus felé, s ezáltal kiszorítja a politikai piacról

radikális riválisait, s csak később lép vissza a közép felé, amikor már nincs ki elcsábítsa tőle térfelének szavazóit

(Kitschelt 1994).

A nyugat-európai szociáldemokrata pártok kortárs dilemmái jól illusztrálják a három stratégia különbözőségét.

Ahogy az előző fejezetben írtuk, a szociáldemokrata pártok a hetvenes-nyolcvanas években igyekeztek „ráállni"

a tekintélyelvű piacpártiság kontra libertariánus piacellenesség tengelyre, mivel ez bizonyult a verseny új

centrális dimenziójának. Itt azonban további dilemmák várták őket, ugyanis elmozdulhattak a baloldali-

libertariánus szélsőség felé, vagy jobboldali irányba, a centrum felé, illetve helyet foglalhattak a kettő között (a

15.4. ábrán az SD1, SD2 és SD3 jelzi ezt a három lehetőséget). Hogy végül is mit tettek, az attól függött, hogy

melyek voltak stratégiai céljaik és hogy milyen pozíciót foglaltak el vetélytársaik.

Amennyiben a párt célja a rövid távú szavazatmaximálás volt, akkor a pártnak a tengely azon pontjára kellett

elhelyezkednie, amelyik a lehető legmesszebb van a – mindkét oldali – versenytársaktól (SD2). Amennyiben

viszont a kormányhivatal birtoklását tekintette egyes számú célnak, a párt a jobboldali tekintélyelvűség felé

mozdult el (SD3). Ez a stratégia ugyan szavazatok elveszítését valószínűsíti, hiszen a politikai spektrum

közepén sok más párttal kell a szocialistáknak versenyezniük, de a párt centrális pozíciója növeli annak esélyét,

hogy a lehetséges koalíciók többsége a szociáldemokrata pártot is magában foglalja. Végül az első kettőnél

összetettebb, oligopolista stratégiát követő pártok az első fázisban a baloldali libertarianizmus irányába

radikalizálták programjukat annak érdekében, hogy ezzel kiszorítsák a piacról baloldali (például zöld)

versenytársukat (SD1). A második fázisban pedig mérsékelhették programjukat, hiszen már nem kellett attól

tartani, hogy a baloldali rivális profitál az ilyen változásból.

15.4. ábra A szociáldemokrata pártok lehetséges stratégiai Kitschelt (1994) alapján

10. 15.10. A pártstratégiák háttérváltozói

A pártok versenyképessége jelentős részben attól függ, hogyan képesek erőforrásokat mobilizálni. Ebben a

vonatkozásban megkülönböztethetünk belső és külső erőforrásokat. Az előbbi körbe tartozik a vezetőség és a

szervezet jellege, a csoportszolidaritás mértéke, az utóbbiba a párt beágyazottsága a politikai rendszerbe, a

politikai szövetségek stabilitása, a külső támogatók (például mozgalmak) befolyása. A párt esélyeit növeli, ha az

egységes és rugalmas pártszervezet képlékeny politikai struktúrával konfrontálódik (Tarrow 1994).

A pártok akkor tudnak megfelelően reagálni a környezeti igények, tehát például a választói igények változására,

ha a párton belül nem léteznek önálló, saját érdekekkel bíró struktúrák. Hiába látta például az angol Munkáspárt


politikai piacon


sok vezetője a nyolcvanas években, hogy a sikeres szerepléshez a párt alapvető ideológiai irányváltásra szorul, a

reformerek semmit sem tehettek a különérdekeket képviselő szakszervezetek beleegyezése nélkül.

A pártok nem egyformán alkalmasak a változó körülményekhez való alkalmazkodásra. „Várható élettartamuk"

különböző. Nagy átlagban azok a pártok rendelkeznek hosszú élettartammal, amelyek már az első szabad

választásokon is szerepeltek, amelyek mögött beazonosítható szervezett társadalmi csoport áll, amelyek már

pályájuk elején is választási sikereket tudtak felmutatni és amelyek arányos választási rendszerben működnek.

Kisebb-nagyobb szervezeti változásoktól (csoportok leválása, pártfúzió, a szubjektív identitás megváltozása)

ezek a pártok sem mentesek, de ritkán tűnnek el teljesen (Rose-Mackie 1984).

A pártverseny állandó változást kíván a pártoktól. Azonban a pártok nem könnyen változnak. Jobban köti őket a

múlt, mint a gazdasági vállalkozásokat (Schlesinger 1984; Jandaetal. 1996). Az irányváltásra tipikusan vereséget

követően kerül sor (Budge-Robertson-Hearl 1987). Hogy mit él meg vereségként egy párt, az részben saját

céljaitól is függ. Egy szavazókra koncentráló pártot nyilván a szavazatvesztés sújt le leginkább. A

hivatalorientált pártok azt tekintik kudarcnak, ha kiszorulnak a kormányzatból. Ez történhet a rossz választási

szereplés miatt, de történhet azért is, mert a többi párt kizárja az adott pártot a kormányzásból, vagy mert

„természetes" koalíciós partnere összeomlik. Az ideológiaorientált pártok esetében az vezethet álláspontjuk

újragondolásához, ha alapvető változás történik a párt világképe szempontjából lényeges tényezők terén. A

berlini fal leomlása például változásra késztette a kommunista, a pacifista és a hidegháborús mentalitást őrző

konzervatív pártokat egyaránt. A tagság részvételét előtérbe helyező párt esetén a tagság összetételének,

igényeinek a megváltozása kényszerítheti a pártvezetést céljainak átgondolására.


16. fejezet - 16. Választási rendszerek

A választási rendszer olyan technika, amely központi helyet foglal el a modern képviseleti demokráciákban.

Gyakorlati eszköz, amellyel a képviselet elvéből valóság lesz. A választási rendszer a választók által leadott

szavazatok és a mandátumok elosztása között teremt kapcsolatot. Míg a választók csak azt dönthetik el, hogy

melyik pártra vagy jelöltre adják a voksukat, a választási rendszer meghatározza, hogy a leadott szavazatok

milyen módon befolyásolják a parlamenti helyek elosztását. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy a

szavazatokból hogyan lesznek parlamenti mandátumok: a demokratikus képviselet elve erre nem nyújt

automatikus megoldást. A parlamenti helyek tényleges elosztása mindig attól függ, hogy milyen választási

rendszert alkalmaznak. Az alkalmazott technikának tehát komoly politikai jelentősége van. A választási

rendszer sohasem semleges technika: az egyik jelöltnek vagy pártnak kedvez, a másiknak hátrányos. A

választási rendszerek technikai ismertetése után ezért külön fejezet foglalkozik a politikai következményekkel.

Előtte azonban tekintsük át a főbb választási rendszerek működését.

A választási rendszereknek három nagy típusa alakult ki a modern politikában. A mandátumelosztás elve lehet a

legtöbb szavazat, a többségi szavazat vagy az arányosság elve. Ha a mandátumot a legtöbb szavazatot szerzett

jelöltnek juttatja, akkor egyszerű többségi (plurality) rendszerről van szó. Ha a mandátum elnyeréséhez a

szavazatok több mint felének az elnyerése szükséges, akkor abszolút többségi (majority) a rendszer. Végül, ha a

mandátumokat az elnyert szavazatok arányában osztják szét, akkor arányos választási rendszerrel van dolgunk.

Vegyük sorra először, miként működik a választási rendszerek e három alaptípusa.

1. 16.1. Az egyszerű többségi rendszer

Az egyszerű többségi rendszer a legrégibb választási rendszer, amelyet ma szinte kizárólag az angolszász

világban alkalmaznak: Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban és a brit Nemzetközösség országaiban, így

Indiában, Ausztráliában, Új-Zé- landon, Dél-Afrikában, Kanadában. Az európai kontinensen Oroszország

kivételével sehol nem használják.

A rendszer történeti gyökere a középkori területi képviselet elve. Ezek szerint a képviselők nem valamely

érdekcsoport, párt vagy egyéni nézet képviselői, hanem a város, a megye vagy a tartomány egészének a

küldöttei (Bogdanor 1982, 3). A jelenleg is alkalmazott egyéni választókerületi rendszer fokozatosan alakult ki,

s a 19. századra vált dominánssá Angliában.

A manapság tipikus egyszerű többségi rendszerben a képviselőjelöltek egyéni választókerületekben mérkőznek

meg egymással. Az adott ország területét annyi választókerületre osztják, ahány hely van a képviselőházban.

Minden választókerület egy képviselőt választ. Aki a legtöbb szavazatot kapja, az nyeri el a mandátumot, a többi

jelölt pedig kiesik, bármilyen magas szavazatarányt ért is el. A szavazatmegoszlástól függően viszonylag

alacsony szavazataránnyal is mandátumhoz lehet jutni. Ha például 4 jelölt versenyez a képviselői helyért és a

leadott szavazatok 32:28:24:16 arányban oszlanak meg közöttük, akkor a szavazatok kevesebb mint

egyharmadával szerez a győztes mandátumot.

Ebben a rendszerben nem lehet előre tudni, hogy hány szavazat, illetve milyen szavazatarány szükséges a

mandátum elnyeréséhez. Ez a jelöltek számától és a szavazatok megoszlásától függ. A brit parlamenti

választásokon a második világháború után például általában 3-4 jelölt indult választókerületenként. Az 1974-es

általános választásokon a mandátumok 64%-át nyerték el a szavazatok kevesebb mint 50%-ával, míg az 1979-es

választásokon például csak a mandátumok 32%-át (Rose 1982, 31).

Az egyszerű többségi rendszerekben nincs hivatalosan megszabott küszöbhatár, de az implicit küszöb

meglehetősen magas lehet. Azok a pártok, amelyek sehol sem szerzik meg a szavazatok harmadát, általában

képviselet nélkül maradnak.

A választók technikailag személyek között választanak, bár a jelöltek általában valamely párt jelöltjeként

versenyeznek a szavazatokért.

2. 16.2. Az abszolút többségi rendszer

Az abszolút többségi rendszer az egyszerű többségi rendszer egyik, talán leginkább kritizált hátrányát hivatott

kiküszöbölni; azt, hogy a szavazatok kisebbségével is el lehessen nyerni egy egyéni választókerület

mandátumát. A cél tehát itt az, hogy lehetőleg a szavazók (abszolút) többségének bizalmát bíró képviselők

16. Választási rendszerek


kerüljenek be a törvényhozásba. Miután általában ez az elv önmagában az esetek többségében nem

eredményezne sikeres jelölést, többnyire valamilyen kiegészítő mechanizmus segítségével alkalmazzák.

Kétféle módszert használnak e cél elérésére. Az egyik a kétfordulós szavazási rendszer. Ezt alkalmazták a

legtöbb nemzetgyűlési választáson és az összes elnökválasztáson az Ötödik Köztársaság időszakában

Franciaországban. A másik az alternatív szavazat, amelyet az ausztrál képviselőházi választásoknál alkalmaznak

(Bogdanor 1982, 5).

(A kétfordulós szavazás) A második fordulóra – melyet röviddel az első forduló után tartanak – azokban a

választókerületekben kerül sor, ahol az első fordulóban egyetlen jelölt sem kapta meg a leadott szavazatok több

mint felét. Eltérő szabályok lehetségesek arra vonatkozólag, hogy mely jelöltek vehetnek részt a második

fordulóban. Franciaországban azok indulhatnak, akik az első fordulóban megszerezték a (regisztrált)

szavazópolgárok legalább 12,5%-ának a támogatását.1 Magyarországon az első három helyezett, illetve a leadott

szavazatok több mint 15%-át megszerző jelölt juthat be a második körbe. Ha a második fordulóban csak a két

legtöbb szavazatot szerzett jelölt indulhatna, akkor a nyertes automatikusan abszolút többséget szerezhetne. A

gyakorlatban a második fordulóra alkotott szabályok azonban paradox módon enyhítenek ezen a

követelményen: kettőnél több jelölt indulását is megengedik, így végül a szavazatok kevesebb mint felével is

mandátumhoz lehet jutni.

A francia elnökválasztás második fordulójában azonban csak az első forduló első és második helyezettje vehet

részt. A elnökválasztáson így a második forduló győztese valóban 50% feletti szavazatarányt ér el. Míg a

nemzetgyűlés esetében a második fordulóban egyszerű többségi rendszer működik, az elnök esetében a második

fordulóban is az abszolút többség megszerzése a követelmény.

(Az alternatív szavazat) Az alternatív szavazat a preferenciális szavazási módszernek az egyéni kerületi

rendszerben alkalmazott változata. Szavazáskor a választók nemcsak egy jelöltet választhatnak, hanem

kifejezhetik a második és a harmadik stb. preferenciájukat is. Nem egyszerűen csak azt mondják meg

szavazatukkal, hogy a jelöltek közül kit tartanak a legalkalmasabbnak képviselőnek, hanem az egyéni

preferenciájukat tükröző rangsort állítanak fel a jelöltek között. Azaz a szavazónak lehetősége van

kinyilvánítani, hogy ha az általa leginkább preferált jelölt nem nyerne, akkor kit választana másodikként (majd

harmadikként) a jelöltek közül (Bogdanor-Butler 1982, 5, 32).

A szavazatok kiértékelésekor először a szavazók által az első helyen (elsődleges preferenciaként) leadott

szavazatokat számolják össze. Ha valamely jelölt 50%-nál több szavazatot szerez, megvan a végeredmény: övé

a mandátum. A második preferenciának akkor van jelentősége, ha egyik jelölt sem kapja meg az abszolút

többséget a „első fordulóban", azaz az elsődleges preferenciák összeszámlálásakor. Ilyenkor a legkisebb számú

szavazatot kapott jelölt kiesik, de a reá szavazók második preferenciáit úgy tekintik mint tényleges szavazatokat,

és újraosztják a még versenyben levő többi jelölt között. Ezt az eljárást addig ismétlik, míg valamely jelölt

abszolút többséget nem szerez. A harmadik preferencia figyelembevételére tehát akkor kerül sor, ha a második

preferenciák újraosztása nem hozott eredményt.

A francia és az ausztrál rendszer abban hasonlít, hogy mindkettő figyelembe veszi a másodlagos preferenciákat.

A francia rendszerben azonban idő telik el a két preferencia kifejezésre juttatása között, így a szavazó

újragondolhatja választását. Az ausztrál rendszerben a szavazatok leadása után már nincs lehetőség a

másodlagos preferencia megváltoztatására. Ugyancsak különbség, hogy a francia esetben a második preferencia

kifejezésekor már csak egy szűkebb körből lehet választani, így ez a szisztéma erősíti a stratégiai szavazási

logikát.

3. 16.3. Az arányos választási rendszer

Nyugat-Európában az arányos választási rendszer vált a legnépszerűbbé. Nagy-Bri- tannia és Franciaország

kivételével mindenhol az arányos választási rendszert, általában annak is a pártlistás megoldását alkalmazzák.

Az arányos képviselet története azonban nem a pártlistás megoldással kezdődött. A hagyományos területi

képviselet és a többségi szavazási elvét már a modern politikai pártok kialakulásának időszakában támadás érte

a viktoriánus Angliában.

Az arányos képviselet hívei a kor individualizmusának hatására elvetették a területi képviselet hagyományos

elvét. A területi képviselet középkorig visszanyúló hagyománya szerint ugyanis a legtöbb szavazattal

megválasztott képviselő nemcsak a reá szavazókat, hanem a választókerület egészét is képviseli a parlamentben.

1Ez a leadott szavazatok körülbelül 17%-át jelenti.



A kor liberális értelmisége, így például John Stuart Mill szerint azonban a megválasztott képviselőknek

választóik véleményét kell képviselniük. Ezért úgy találták, hogy a szavazatukkal kisebbségben maradó

választók képviselet nélkül maradnak a parlamentben. Mivel „az egyéniség szabad fejlődése a jólét egyik

leglényegesebb tényezője" – írta J. S. Mill (1980, 112) –, ezért a választási rendszernek a személyes véleményt,

azaz a „személyes képviseletet" kell biztosítania. A többségi elvre épülő és a területi képviseletet biztosító brit

választási rendszer helyett ezért mást ajánlottak: az „átruházható szavazat" módszerét. Az arányos képviselet

angolszász variánsát Thomas Hare (1806-1891) dolgozta ki.

4. 16.4. Az arányos rendszer az „átruházható szavazat" módszerével

Az átruházható vagy „átadható" szavazat a preferenciális szavazás alkalmazását jelenti a többmandátumos

választókerületben. Célja, hogy ne vesszenek el szavazatok, s lehetőleg minden választópolgár preferenciáját

figyelembe vegyék valamilyen módon. Lehetőséget ad arra, hogy a választók ne csak pártok között

választhassanak, hanem a jelöltek között is. E választási rendszer egyik eredeti célja éppen az volt, hogy a

kialakuló és hatalmukat rendkívül megnövelő pártszervezetekkel szemben megvédje a személyek közötti

választás szabadságát.

Az arányos képviselet biztosításához többmandátumos választókerületre van szükség. A választókerületekben

minden jelölt nevét egyetlen szavazólapon tüntetik fel. A szavazók – az alternatív szavazathoz hasonlóan –

egyéni preferenciáik szerint rangsort állítanak fel a jelöltek között (annyi jelöltet rangsorolnak, amennyit

akarnak). A szavazatértékelési eljárás meglehetősen bonyolult (Bogdanor 1982, 8-10):

1. Megállapítják a választókerületben leadott érvényes szavazatok számát.

2. Kiszámítják a kvótát, amely azon szavazatok száma, amennyivel egy jelöltnek minimálisan rendelkeznie kell

ahhoz, hogy megválasszák. Írországban a kvótát a Droop-formulával határozzák meg:

3. Összeszámolják, hogy az egyes jelöltekre hány első preferencia szerinti szavazat esett. Ha e szavazatszám

bármely jelöltnél elérte vagy meghaladta a kvótát, akkor ő már elnyerte a mandátumot.

4. A mandátumot nyert jelölt kvóta felett kapott „többletszavazatait" a további preferencia szerint szétosztják a

többi, még versenyben levő jelölt között.

Ha egyetlen jelölt szavazatainak a száma sem érte el vagy haladta meg a kvótát, akkor az a jelölt, aki a

legkevesebb első preferencia szerinti szavazatot kapta, kiesik, és a rá leadott szavazatokat a szavazólapon

feltüntetett második preferencia szerint újraosztják a még versenyben maradt jelöltek között.

5. A fenti folyamatot, azaz a mandátumot már elnyert jelöltre leadott „többletszavazatoknak", valamint a kieső

jelöltekre leadott szavazatoknak – a szavazólapon feltüntetett második preferencia szerinti – újraosztását addig

folytatják a még versenyben maradt jelöltek között, amíg a választókerület összes mandátumát ki nem osztották.

Egyetlen elosztandó mandátum esetén (például a köztársasági elnök választásakor) a szavazatok abszolút

többsége plusz egy a küszöb. Négy mandátum esetén (és ez a tipikus a parlamenti választásokon) a szavazatok

egyötöde plusz egy.

A rendszer előnye, hogy anélkül képes elérni viszonylag magas arányosságot, hogy nagy választókerületeket

vezetne be és ezáltal elszakítaná a képviselőt a választóitól.

(Az „átruházható szavazat” módszerének hatása a gyakorlatban) Az átruházható szavazat módszerétől hívei – J.

S. Mill mellett például Ostrogorski – az egyéniségeknek a pártgépezet kontrollja alól történő felszabadulását, a

törvényhozás személyi összetételének minőségi (intellektuális) javulását és az arányos képviselet biztosítását

várták. A gyakorlat azonban csak az arányosság tekintetében igazolta ezeket a reményeket.2 Az átruházható

szavazattal megválasztott képviselők meglehetősen szűk, parókiális helyi érdekeket képviselő parlamentereknek

2Legalábbis ahol az átruházható szavazat módszerét egyáltalán alkalmazták; így Ausztráliában (felsőház), Írországban, Észak-Írországban, Máltán és Tasmániában.



mutatkoznak. Igaz, e választási rendszert többnyire agrárjellegű társadalmakban alkalmazták, ahol a politikai

lojalitás inkább „törzsi" alapon s nem a modern ipari társadalmakra jellemző társadalmi-gazdasági törésvonalak

mentén fejlődött ki. Érvényesülni látszik azonban a rendszer másik nagy előnye: lehetővé teszi az őszinte

szavazást, és ezáltal nem korlátozza a szavazatokért versengő alternatívák skáláját.

Az átruházható szavazat módszere versenyre készteti az egy párthoz tartozó jelölteket,3 ezért elvileg gyengíti a

pártok kohézióját és szövetségkötésre csábítja a különböző pártok jelöltjeit. Ez és a lokális szempontok előtérbe

kerülése a pártrendszerek kikristályosodása ellen hathat, és a függetleneket segítheti. Ugyanakkor az egyik

érintett országban, Máltán, a két versengő párt identitása élesen elválik egymástól és függetlenek sem kerülnek

be a parlamentbe, vagyis a választási rendszer hatásánál erősebbnek bizonyul a politikai társadalom

„természetes" tagolódása. Írországban pedig a pártok, annak ellenére, hogy jelöltjeik a kampány során

rivalizálnak, a parlamentben meglehetősen fegyelmezettek.

5. 16.5. A vegyes rendszerek

Vegyes rendszerekről beszélünk, amikor a mandátumok egy része a többségi, másik része az arányos elvek

alapján kerül kiosztásra. Az egyéni kerületi rendszerek és a kompenzáló mandátumok együttes alkalmazása

egyre népszerűbb: Olaszországban és Kelet-Európa néhány országában is erre a rendszerre tértek át az elmúlt

években. Ahol a kompenzációs helyek aránya nagy, illetve ahol annyi pótlólagos helyet osztanak szét, hogy el

lehessen érni a pártok országos erőegyensúlyának visszatükrözé- sét, valójában, végeredményét tekintve,

arányos rendszerről („megszemélyesített arányos rendszerről") beszélhetünk. Németországban például az így

kiosztott mandátumok körülbelül a parlament felét teszik ki és valóban arányos megoszlást hoznak létre. Más

rendszerekben azonban csak a parlamenti helyek kisebb része dől el ezen a szinten (például Olaszország,

Skócia), illetve az országos lista helyeiből csak a nagyobb pártok részesülnek (például Magyarország,

Görögország),4 ezért a végeredmény olyannyira elmaradhat az arányostól, hogy még a tisztán többségi

rendszereknél is torzítottabb eredmény születhet. A vegyes típust legújabban Skócia és Wales tartományi

választásain vezették be, ahol az egyéni kerületekben megválasztottak aránya nem 50%, hanem 57% (Skócia) és

67% (Wales), és a listás képviselők is kötődnek (nagyobb) területi egységekhez.

Ugyancsak az arányos és a többségi rendszerek között helyezkedik el az ún. limitált szavazat, amelyben

egyszerű többségi elvet alkalmaznak többmandátumos körzetekben és az egyetlen nem átruházható szavazat

rendszere, amelyben a választókerület szintén többmandátumos, de a szavazónak csak egy szavazata van

(szemben a limitált szavazattal, amelyben több, de kevesebb, mint a mandátumok száma). Az egyetlen nem

átruházható szavazat rendszerét Japánban alkalmazzák. A pártok itt az egyes kerületekben több jelöltet

állíthatnak, de ha felülbecsülik támogatottságukat, hátrányba kerülhetnek a kisebb, de kevesebb jelöltet állító

pártokkal szemben.

6. 16.6. A pártlistás választási rendszer

A pártlistás választási rendszer (a továbbiakban: listás rendszer) az arányos képviselet leggyakrabban

alkalmazott módja.

A listás rendszernek a többségi választási rendszerrel szemben az egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy

nem egyéni, hanem nagyobb, többmandátumos választókerületek tartoznak hozzá. Csak így lehet ugyanis

megoldani a mandátumok arányos elosztását.

A listás rendszerben a választók nem egyéni jelöltekre, hanem pártokra – pontosabban pártok által összeállított

jelöltlistákra – szavaznak. A parlamenti helyekért tehát elsősorban nem személyek, hanem pártok versengenek.

A mandátumokat a pártok a rájuk leadott szavazatok arányában nyerik el.

A listás rendszernek különböző variánsai léteznek, melyek mindegyike sajátos politikai következményekkel jár.

Az öt legfontosabb kritérium, amelyek szerint a pártlistás választási rendszereket osztályozhatjuk, a következő:

a szavazatelosztáskor alkalmazott matematikai formula, a kerületnagyság (magnitúdó), a küszöbhatár, a

kompenzációs helyek és a személyi preferencia.

(A matematikai formula) Az arányos választási rendszer lényege, hogy a mandátumokat az elért szavazatok

arányában juttatja a pártoknak. Mivel a mandátumok pontos, szavazati arányok szerinti elosztása törtszámokat

3 Bár kevésbé, mint az egyetlen nem átruházható szavazat rendszere. 4Görögországban a kompenzáló mandátumokra csak a 17% fölötti pártok voltak jogosultak 1981 és 1985-ben.



eredményezne – és a képviselői székek nem oszthatók meg -, a mandátumok tényleges kiosztásához

mindenképpen valamilyen matematikai módszerre van szükség. A sokféle lehetséges módszer közül most csak

két olyan, gyakran használt formulával ismerkedjünk meg, amelyek alkalmasak a mandátumszétosztás

problémájának illusztrálására. Mint általában minden „technika", e matematikai formulák sem semlegesek. A

közöttük való választás – változatlan szavazatmegoszlás mellett – befolyásolja a mandátumelosztás eredményét.

a) A legnagyobb maradék módszerével történő mandátumelosztás az egy mandátum megszerzéséhez szükséges

szavazatszám, kvóta kiszámításával kezdődik. Ezt természetesen választókerületenként5 külön-külön el kell

végezni.

Minden párt annyi mandátumot kap, ahányszor nagyobb a reá leadott szavazatok száma a kvótánál. Mivel csak

az egész számot adó hányadosért jár mandátum, általában ezzel az eljárással még nem sikerül az összes

mandátumot kiosztani és a pártok is rendelkeznek még „maradék" szavazatokkal. A fennmaradó mandátumokat

a „maradékszavazatok" nagysága szerinti sorrendben osztják ki a pártok között.

A módszerek között a legegyszerűbb Hare-kvóta (amelyet például Dániában alkalmaznak) mellett létezik a

Droop-kvóta (lásd fentebb a 16.4. pontban)6 és az Imperiali-kvóta is (amelyben a nevezőhöz kettőt adunk

hozzá). Az eredeti kvóta ilyen módosításai a nagyobb pártoknak kedveznek, mert bár megkönnyítik az első

mandátumhoz jutást, egyben csökkentik a maradék szavazatok számát is.

b) A legnagyobb átlag formula esetén nem kvótát számolunk, hanem az egyes pártokra adott szavazatokat

osztjuk el egy számsorral, s a soron következő mandátumokat annak a pártnak adjuk, amelynek a legnagyobb a

hányadosa az adott osztás után. A d’Hondt-féle osztósorozat esetén a pártra adott szavazatokat mindig a pártnak

már odaítélt mandátumok számával, plusz eggyel osztjuk el. Az első mandátumot (amikor még egy párt sem

szerzett mandátumot és ezért a szavazatok számát eggyel kell osztani) egyszerűen a legtöbb szavazatot szerzett

párt kapja. Ezek után ez a párt már csak szavazatainak felével versenyez a többi párttal szemben, hiszen

szavazatait 1 + 1-gyel kell osztani. Amennyiben még így is több szavazata van versenytársainál, megkapja a

második mandátumot is, ami után már csak szavazatainak harmadát lehet számításba venni. A nevezőben tehát

először egyet, majd kettőt, hármat stb. találunk. Ez a módszer a nagy pártoknak kedvez, ezért sok országban az

ún. módosított Sainte-Lague-formulát használják helyette, ahol a nevezőben a következő számsort találjuk: 1,4-

3-5-7 stb.

A d'Hondt-féle osztóval történő eljárás általában kevésbé arányos mandátumelosztást eredményez, mint a

legnagyobb maradék módszere. Ennek illusztrálására nézzünk egy egyszerű példát. Három párt – A, B és C –

versenyez az összesen megszerezhető 5 mandátumért egy választókerületben. A pártok sorrendben 86 ezer, 43

ezer és 18 ezer szavazatot kapnak. A d'Hondt-féle formulával A párt 4, B párt 1, C párt pedig 0 mandátumhoz

jut. A legnagyobb maradék módszerével (Hare-kvótát használva) viszont A csak 3 mandátumot szerez, s B

mellett C-nek is jut egy.

(A kerületnagyság) A kerületnagyságon az egy választási körzetben szétosztott mandátumok számát értjük.

A listás rendszerekben a mandátumok száma 2-3-tól akár több mint százig terjedhet. Utóbbira akkor akad példa,

ha – mint Hollandiában és Izraelben – az ország egésze alkot egyetlen óriási választókerületet. A mandátumok

elosztását így a pártok által országosan elért szavazatok arányában végzik.

A listás rendszert alkalmazó többi államban – Európában Hollandia kivételével mindenhol – az ország területét

(többmandátumos) választókerületekre osztják, amelyekben a pártok területi listákat állítanak. Egy területi

pártlistán általában annyi jelölt neve szerepel, ahány képviselőt küldhet az illető terület (megye, tartomány stb.)

a parlamentbe.

A területi listás rendszerben a képviselői helyek pártok közötti elosztása kétféleképpen történhet: az adott

választókerületben vagy pedig az országosan elért szavazatarányok alapján.

5 A választókerület, ahol a szavazatok mandátumokká válnak, megkülönböztetendő a szavazókörzetektől, ahol a polgárok leadják voksaikat. 6Európában a Hagenbach-Bischoff-kvótát használják inkább, ami csak abban tér el az Írországban használt kvótától, hogy a hányadoshoz nem adunk hozzá egyet.



Minél több mandátumot kell elosztani, annál arányosabb lehet az elosztás. A mandátumoknak az országos

szinten történő elosztása így jóval arányosabb elosztást eredményez, mint a választókerületenkénti

mandátumelosztás. Ez utóbbi különösen a kisebb pártokat sújthatja.

(A küszöbhatár) A listás választási rendszerek osztályozásának harmadik szempontja, hogy rendelkezik-e

adminisztratíve beépített, explicit módon meghatározott küszöbbel, s ha igen, az mekkora.

A küszöbhatár általában azt a szavazatarányt jelenti, amely alatt nem lehet mandátumhoz jutni. A

mandátumelosztás szempontjából egyáltalán nem mellékes tehát, hogy milyen küszöbhatár van a rendszerben.

Minden listás (és minden egyéb) választási rendszerben van egy implicit küszöb, egy olyan szavazatarány,

amely alatt gyakorlatilag – a mandátumelosztás sajátosságai következtében – nem lehet mandátumhoz jutni. Az

implicit küszöb mértéke elsősorban a kerületnagyságtól (azaz az elosztandó mandátumok számától) függ. Minél

nagyobb a kerületnagyság, annál kisebb a mandátumszerzéshez szükséges szavazatarány, azaz az implicit

küszöb. A legkisebb küszöbbel azok a országok rendelkeznek, ahol egyetlen nagy országos választókerület

alkotja a mandátumelosztás alapját. Így például Európában a legalacsonyabb a küszöb Hollandiában. Mivel 150

parlamenti mandátumot kell elosztani a pártok által elnyert szavazatok arányában, a mandátumszerzés alsó

határa maximum 1/150, azaz 0,67%. Mivel Hollandiában a választási rendszer nem tartalmaz adminisztratív

(explicit) küszöböt, a parlamentbe való tényleges belépési küszöb is 0,67%. Az 1989-es választásokon a

Centrum Demokraták például a szavazatok 0,9%-ával egy képviselőt küldhettek a parlamentbe (Daalder-Irwin

1989, 159-160).

Az implicit küszöbhatár a mandátumok számától függ, becslésének módja: (K = küszöb, M= kerületnagyság,

magnitúdó).

Vagyis egy négymandátumos körzetben átlagosan 15% felett kell szerepelni ahhoz, hogy képviselői helyhez

jusson egy jelölt (Lijphart 1994, 183). A magas effektív küszöbök a többségi logikának kedveznek, hiszen

csökkentik az alternatívák számát, növelik az egypárti többség esélyeit.

A speciális „kombinált" választási rendszert alkalmazó Német Szövetségi Köztársaságban is az országosan

szerzett szavazatok arányában osztják el a pártok között a parlamenti mandátumokat, így az implicit küszöb igen

alacsony. Csakhogy itt a választási rendszer egy igen magas adminisztratív, explicit küszöböt is felállított: az

országosan leadott listás szavazatok 5 százaléka alatt nem lehet listás mandátumhoz jutni. Míg az implicit

küszöb csak közvetett, az explicit küszöb közvetlen politikai döntés eredményeként jön létre.

(A kompenzációs helyek) Számos országban az országos szavazatarányoknak megfelelő mandátumelosztáshoz

a területi listák mellett kiegészítésképpen egy országos listát alkalmaznak, amelynek kompenzáló mandátumai

révén a regionális választókerületekben történt mandátumelosztásnál arányosabb lesz a parlamenti megoszlás.

(A szavazólap szerkezete: a személyek és pártok közötti választás) A listás választási rendszer osztályozásának

további szempontja, hogy van-e lehetőségük a választóknak egy párt jelöltjei között választani. Bár a listás

választási rendszert a politikai pártoknak a parlamentben történő arányos képviseletére találták ki, s elsősorban a

pártok közötti választásra alkalmas, de elvileg és gyakorlatilag is megoldható, hogy a szavazóknak választásra

nyíljon lehetőségük a jelöltek között is (Bogdanor- Butler 1982, 13-15).

Ha ez a lehetőség nem adott a választók számára, akkor zárt vagy kötött listáról van szó. Ilyenkor csak a párt

által elnyert mandátumok száma függ a leadott szavazatoktól, azaz a szavazóktól, a mandátumot elnyerők

személye már nem: őket a listát összeállító párt jelöli ki. A jelöltek neve a pártok (megfelelő szervei) által

összeállított listán előre meghatározott preferencia-sorrendben van feltüntetve a szavazólapon. Ha n számú

mandátumot nyer el egy párt, akkor sorrendben a jelöltlista első n jelöltjéből lesz képviselő.

Gyakori a listás rendszert alkalmazó országokban, hogy a választóknak lehetőségük van a jelöltek személye

közötti preferenciájuk valamilyen korlátozott kifejezésére. Az ilyen – például Belgiumban is alkalmazott –

flexibilis listákon a jelöltek egy előre meghatározott sorrendben vannak feltüntetve, de a választóknak van némi

lehetőségük, hogy megváltoztassák a jelöltek sorrendjét. A preferenciális szavazatok időnként befolyásolják a

parlament összetételét (Dánia, Svédország), máshol azonban inkább csak elméleti lehetőséget jelentenek

(Belgium, Norvégia, Ausztria, Hollandia).



Az előbbinél nagyobb szerepet nyújt a választóknak a kedvenc pártjuk jelöltjei között való személyi választásra

a nyitott lista, amelyet például Finnországban alkalmaznak. Itt a pártok nem határozhatnak meg semmilyen

preferencia-sorrendet jelöltjeik között: a neveket ábécésorrendben tüntetik fel a szavazólapon.7 A szavazók egy-

egy nevet jelölnek meg a szavazólapon, s ezzel szavazatukat nemcsak az illető pártra adják, de a párt jelöltjei

közötti sorrendet is ők határozzák meg.

A legnagyobb választási szabadságot a Svájcban és Luxemburgban alkalmazott szabad lista kínálja a

szavazóknak. Itt a szavazóknak lehetőségük van nemcsak pártok, hanem személyek közti választásra is,

mégpedig a nyitott listához hasonló módon: egy párt jelöltjei között a rangsor teljesen a választók

preferenciájától függ. Mivel azonban a választók nem egy, hanem annyi szavazatot adhatnak le, ahány

mandátum az adott választókerületben elosztásra vár, a választóknak további lehetőségei vannak politikai

preferenciáik kifejezésére. Az egyik ilyen lehetőség az, hogy több szavazatot is leadhatnak egy jelöltre. Azaz ha

például 4 mandátum vár elosztásra, és így a választó 4 szavazattal rendelkezik, azt megoszthatja 4 jelölt között,

de leadhatja úgy is, hogy kettőt belőle ugyanarra a jelöltre ad le. További lehetőséget kínál az a szabály, hogy a

választó szavazatait különböző pártok jelöltjei között is megoszthatja. Ennek a technikánakpanachage a neve.

Az utóbbi példa mutatja, hogy a pártok közötti választás lehet vagy-vagy jellegű, és olyan, amikor a szavazók

kifejezhetik nemcsak elsődleges, hanem másodlagos preferenciáikat is. Az előbbi a kategoriális, az utóbbi az

ordinális szavazat. A második kategóriába tartozik a szabad listás rendszerek mellett az átruházható szavazat

szisztémája is.

7Az ábécésorrend is sorrend persze, ám azoknak kedvez, akiknek a neve az ábécé elején levő betűvel kezdődik.



A választási rendszerek típusai

Forrás: Butler 1982, 17.

7. 16.7. A választási rendszerek csoportosításának további szempontjai

A fenti öt kategóriát az arányos rendszerek kapcsán tárgyaltuk részletesen, de valójában egyéb választási

technikák esetén is szerepet játszhatnak. A kerületnagyság a többségi rendszerek esetében általában 1, de

néhány esetben alkalmazzák több- mandátumos körzeteknél is az egyszerű többség elvét (például amikor a

legtöbb szavazatot kapó 2-3 jelölt kerül be a parlamentbe). Nagy-Britanniában 1945, Indiában 1957, Kanadában



és az Egyesült Államokban 1968 előtt számos többmandátumos kerület létezett, de különlegesen erős torzító

hatásuk miatt megszüntették őket.

A kompenzációs helyeket, mint arra a fejezet elején utaltunk, alkalmazzák az egyszerű többségű

választókerületek eredményének kiegészítésére is. Hivatalos küszöbhatár is létezhet a kétfordulós többségi

rendszerek második fordulójában, de a többségi rendszerekben az implicit küszöböknek van különösen nagy

jelentőségük. Végül a nem arányos rendszerekben is megoszthatja a választó a szavazatát. Az ausztrál alternatív

szavazat, a vegyes rendszerek (ahol a helyi képviselő mellett listára is lehet szavazni) és a kétfordulós

szavazások esetén is beszélhetünk ilyen, ordinális szavazatról. A vegyes rendszerekben például a szavazó az

egyik preferenciáját a képviselőjelöltre, a másikat pedig a pártlistára való szavazással juttathatja kifejezésre.

(Németországban a CDU jelöltjeire szavazók egy része az utóbbi két évtizedben az FDP listájára szavaz, és

ezzel növeli a jobboldali koalíció esélyeit.) A stratégiai szavazás a másik oldalról is kimutatható, amennyiben az

FDP-t listán támogatók akkor hajlandóak a CDU egyéni jelöltjére szavazni, amikor ez a jelölt nagy harcban áll a

helyi szociáldemokrata jelölttel (Cox 1997, 83). A kétfordulós választásokon a szavazó egyes számú kedvencére

szavazhat az első fordulóban, majd a kettes számúra (a legrokonszenvesebb versenyben maradottra) a második

körben.

16.1. táblázat - A többségi és arányos választási rendszerek csoportosítása a szavazólap

szerkezete alapján

Kategoriás szavazat Ordinális szavazat

Többségi egyszerű többségi alternatív és kétfordulós

Arányos listás átruházandó

További fontos intézményi jellemző lehet a választott testület nagysága, az egy szavazókerületre eső

szavazónépesség, a szavazókerület földrajzi nagysága, annak a lehetősége, hogy a pártok közös vagy kapcsolt

listát állítsanak, az elnök- és parlamenti választások időbeli egybeesése és az elnökválasztás típusa. Ezeknek a

tényezőknek a szerepe elmarad a fentebb tárgyaltakétól, de adott esetben befolyásolhatják az arányosságot vagy

a pártversenyt. Ahol például az egy kerületre eső szavazók száma nagy, a jelöltek nem találkozhatnak

személyesen a szavazókkal, patronázssal nemigen próbálkozhatnak, és ezért kénytelenek az ideológiai üzenetet

kihangsúlyozó médiára és pártszervezetre támaszkodni (Katz 1980).


17. fejezet - 17. A választási rendszerek politikai következményei

A választási rendszerek nem semleges technikák. A róluk szóló döntés messzemenő politikai

következményekkel járhat. Az egyes választási rendszereknek sok hívük és ellenzőjük van, s a vita már több

mint egy évszázada tart. Az elvi érvrendszerek mögött azonban gyakran nyers politikai érdekek húzódnak meg.

Tekintsük át röviden azokat a pártpolitikai előnyöket és hátrányokat, amelyek e vita érvei között (és mögött) a

leggyakrabban szerepelnek.

A választási rendszerek politikai következményeinek a vizsgálatánál – mivel a gyakorlatban ezeket alkalmazzák

a legnagyobb számban – általában két típus áll a fókuszban: az egyszerű többségi egyéni kerületi és a pártlistás

arányos választási rendszer. Az alábbiakban mi is ezekre helyezzük a hangsúlyt.

1. 17.1. Az egyszerű többségi egyéni kerületi rendszer

Arányos képviseletet a kizárólag egyéni választókerületeken alapuló rendszer nem tud nyújtani, hiszen a vesztes

jelöltekre leadott szavazatok „elvesznek". Az ilyen rendszerek jóval nagyobb relatív előnyt biztosítanak a

mandátumelosztásnál a nagyobb pártok számára, mint az arányos rendszerek. Ez az előny különösen a

legerősebb pártnál jelentkezik (Rae 1967, 88–92). Az egyéni kerületi rendszerek e sajátossága is arra utal, hogy

az aránytalanság kérdésében a kerületnagyság játssza a döntő szerepet.

Az egyéni kerületi rendszerben országosan az a párt nyeri meg a választásokat, amely a választókerületek

abszolút többségében képes a relatív szavazattöbbség megszerzésére. Ehhez nincs szükség az országosan leadott

összes szavazat többségének a megszerzésére.1 Ez utóbbi elérése egyébként önmagában nem is nyújt elegendő

biztosítékot a parlamenti többség elérésére. 1974-ben Angliában a Munkáspárt például a szavazatok mindössze

37,2%-ával (2,7%-kal kevesebb szavazattal, mint amennyit a Konzervatív Párt kapott) szerezte meg a

parlamenti (abszolút) többséget (Rose 1982, 31).

A gyakorlatban tehát az egyszerű és abszolút többségi választási rendszer általában abszolút parlamenti

többséget biztosít a győztes pártnak, függetlenül attól, hogy az megszerezte-e a szavazatok felét.2 Például a

hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján rendezett választásokon abban a hat országban, ahol többségi választási

rendszert alkalmaztak, a győztes pártok a szavazatok 38–48%-ával a mandátumok 51–59%-át szerezték meg

(Rose 1982, 34, 5. táblázat). A brit Nemzetközösség országaiban – Angliában, Ausztráliában és Új-Zélandon – a

második világháború óta ez szinte mindig így volt. Ezekben a országokban az egyszerű többségi rendszer a

szavazatok kisebbségével stabil többségi egypárti kormányt teremtett. Ezt a tendenciát mutatja a 17.1. és a 17.2.

táblázat.

17.1. táblázat - A legnagyobb párt által szerzett szavazatok és mandátumok aránya a

nyolcvanas évek elején hat egyéni kerületi rendszerben (%-ban)

Ország Szavazat Mandátum

Ausztrália 46 59

Nagy-Britannia 44 53

Kanada 44 52

Franciaország 38 56

1 Nemcsak az a veszély áll fenn, hogy olyan kormány alakul, amely mögött nem áll a társadalom többsége, hanem elvileg a többség által leginkább elutasított párt is nyerhet választást. Ez a választási rendszer (egyébként több arányos rendszerhez hasonlóan) ugyanis csak azt

veszi figyelembe, hogy hogyan oszlanak meg az elsődleges preferenciák, s így az össztársadalmi rangsor legvégén álló párt is győztesnek

bizonyulhat, amennyiben az elsődleges preferenciák száma elegendő. 2A „manufactured majority" jelenségéről lásd Lijphart 1984, 167.

17. A választási rendszerek politikai

következményei


Japán 48 56

Új-Zéland 39 51

Forrás: Rose 1982, 34.

17.2. táblázat - Hányszor szerezte meg a legnagyobb párt a szavazatok, illetve a

mandátumok abszolút többségét hat egyéni kerületi rendszerben (az 1945 és 1981

közötti választások %-ában)?

Ország Szavazatok Mandátumok

Ausztrália 7 100

Nagy-Britannia 0 91

Kanada 8 54

Franciaország 0 28

Japán 20 53

Új-Zéland 23 100

Forrás: Rose 1982, 34.

Ahogy az egyéni kerületi rendszer kedvez az erősebb pártoknak, ugyanígy kedvezőtlen a gyengébbeknek. Sok

kisebb párt egyáltalán nem juthat parlamenti képviselethez. A kisebb pártok hívei ezért gyakran a kevésbé

rokonszenves, de esélyesebb jelöltre szavaznak. Általában a radikális pártokat sújtja leginkább ez a jelenség.

Az egyéni kerületi rendszer, különösen annak az egyfordulós, egyszerű többségi változata a pártrendszerre is

hatással van: drasztikusan csökkenti a parlamenti pártok számát és kedvez a kétpártrendszer létrejöttének. A

kétpártrendszer megteremtéséből már következik az egyszerű többségi rendszer legfőbb erénye: stabil, többségi

kormányt hoz létre. Ez utóbbi két tétel olyan fontos, hogy ezekre később még visszatérünk.

Az egyéni választókerületi beosztást alkalmazó egyszerű, illetve abszolút többségi választási rendszerek közös

jellemzője, hogy a mandátumok száma, amelyet megkap egy párt, nemcsak – s gyakran nem is elsősorban – az

elnyert szavazatok számától, hanem azok területi megoszlásától függ. Az egyenletes szavazatmegoszlás

kedvezőtlen a pártok számára. Elsősorban ennek köszönhető, hogy az 1983-as angol választásokon a liberális-

szociáldemokrata pártszövetség a szavazatok 25,4%-ának megszerzése ellenére is a mandátumoknak csak nem

egészen 4%-át kapta, miközben fő ellenlábasuknak, a Munkáspártnak a szavazatok 27,6%-ával a mandátumok

32%-át sikerült megszereznie. A jelenség magyarázata abban rejlik, hogy a liberális-szociáldemokrata

pártszövetségre leadott szavazatok területileg egyenletesen oszlottak el, s így, bár a centrumpártok jelöltjei

mindenhol jó eredmény értek el, csak 23 választókerületben sikerült (649-ből) a legtöbb szavazatot – s így a

mandátumot – elnyerniük. A Munkáspárt, bár országosan alig ért el jobb eredményt a centrumszövetségnél,

mégis 209 mandátumhoz jutott, mivel a reá leadott szavazatok ezekre az – elsősorban Skóciában, Walesben és

Észak-Angliában található – választókerületekre koncentrálódtak, s itt jelöltjük első lett. A választások országos

nyertese, a Konzervatív Párt az összes szavazat 42,4%-ával 397 mandátumot szerzett (61%). Győzelme

elsősorban Dél- és Közép-Angliában volt elsöprő. A centrumpárti jelöltek délen a konzervatívok, északon a

munkáspártiak mögött lettek másodikak: a parlamentben azonban csak – minimális képviselettel – harmadikok.

Foglaljuk össze a egyfordulós többségi választási rendszer „előnyeit" és „hátrányait".

Előnyök:

– közvetlen kapcsolat van a választók és képviselőjük között;


következményei


– stabil, többségi kormányt hoz létre (mivel valószínűsíti a kétpárti parlament létrejöttét);

– a figyelmet a megfelelő kormányzat kiválasztására fordítja;

– mérséklőleg hat a politikai versenyre, gyűjtőpártokat teremt.

Hátrányok:

– igazságtalan, mert aránytalan képviseletet teremt;

– parlamenti többséget, s így kormánytöbbséget adhat a szavazók kisebbsége által támogatott pártnak;

– diszkriminálja a nem területi kisebbségeket, s a nagyobb pártoknak (általában a két legnagyobb pártnak)

kedvez;

– arra készteti (kényszeríti) a szavazókat, hogy ne szavazzanak őszintén, vagyis hogy ne kedvenc pártjukat,

hanem egy esélyesebbnek tekintett pártot válasszanak.

2. 17.2. A kétfordulós (abszolút többségi) egyéni kerületi rendszer

A többségi választási rendszerek között sajátos helyet foglal el a kétfordulós egyéni kerületi rendszer. Az 1958

utáni három évtized során az európai demokráciák közül csak Franciaországban, 1989 után pedig néhány kelet-

európai országban alkalmazták.

Az alábbiakban a kétfordulós rendszer speciális jellemzőit tekintjük át. Bár a kétfordulós rendszernek az a célja,

hogy az egyéni választókerületekből csak a szavazók abszolút többségének a támogatásával lehessen

mandátumhoz jutni, ez azonban önmagában még nem biztosítja azt, hogy az országos viszonylatban győztes

párt az összes szavazó többségének a támogatásával rendelkezzék. Például 1981-ben Franciaországban a

balközép3 a nemzetgyűlési mandátumok 62 %-ot szerezte meg, miközben a választások első fordulójában a

szavazatoknak mindössze 38, a második fordulóban pedig 50%-át kapta (Bogdanor 1982).

Nemcsak a kis pártok számára hátrányos az abszolút többségi rendszer, de azon jelentős szavazóbázist maguk

mögött tudó pártok számára is, amelyek nem koalícióképesek, azaz amelyek nem találnak politikai szövetségest.

Jellegzetes példái ennek a „rendszerellenes”, vagy annak tekintett pártok, mint például a német

Szociáldemokrata Párt 1914 előtt4 vagy a Francia Kommunista Párt az Ötödik Köztársaság első éveiben. De

ugyanezzel a nehézséggel kellett megküzdenie a mérsékelt irányvonalú Munkáspártnak Ausztráliában. Hiába

kapta a legtöbb szavazatot az 1937 és 1980 között megrendezett 18 egymást követő képviselőházi választáson,

csak négyszer sikerült parlamenti többséget szerezve kormányra kerülnie. A Liberális Párt és a Vidékpárt

koalíciója, valamint az alternatív szavazati rendszer sikeresen blokkolta a Munkáspártot, amelynek nem sikerült

sem a liberális párti, sem pedig a vidékpárti szavazók szimpátiáját és „második", preferenciális szavazatát

elnyernie (Butler 1982, 56).

A kétfordulós rendszer tehát a középutas és koalícióképes pártokat preferálja. Ösztönzi az egymáshoz

politikailag közel álló pártok közötti szövetség létrejöttét, de a szövetségek tagjai egymással is versenghetnek.

Míg az egyszerű többségi rendszerben az egymáshoz közel álló pártok között csak úgy lehetséges választási

szövetség, ha az illető pártok jelöltjei eleve kölcsönösen visszalépnek egymás javára a választókerületekben,

addig a kétfordulós vagy alternatív szavazási rendszerben erre nincs feltétlenül szükség. Mindkét párt indíthat

jelöltet az első fordulóban. Nem kell attól félniük, hogy a szimpatizáns választópolgárok szavazatainak

megoszlása a velük versenyben levő harmadik jelöltnek juttatja a mandátumot.5

Az abszolút többségi rendszer tehát hátrányos azon pártok számára, amelyek bármilyen erős relatív többséggel

rendelkeznek, de szavazóbázisuk „zárt". Ez azt jelenti, hogy más pártok szavazói másodlagos preferenciájukból

is kizárják őket. Nem szavaznak rájuk a második fordulóban, ha kétfordulós a választási rendszer,6 illetve nem

3 Azaz a nem kommunista baloldal. 4 A császári Németországban a kétfordulós egyéni kerületi választási rendszer volt érvényben. 5 Azt ugyanis az első fordulóban vagy az első preferenciák összeszámlálásakor csak a szavazatok abszolút többségével lehet elnyerni. Ez

ritkán sikerül még a nagyobb pártoknak is. 6A Francia Kommunista Párt választási kudarca mutatja ezt az Ötödik Köztársaság első, 1958-as parlamenti választásán (Finer 1970, 306).


következményei


adják rájuk „második", preferenciális szavazatukat, ha alternatív szavazási rendszer van (Rose 1982, 32; Butler

1982, 56).

A kétfordulós rendszer szélesebb választási lehetőséget nyújt a szavazók számára, mint az egyszerű többségi

rendszer, mivel az egymáshoz közel álló, de egymással versengő közepesen erős pártokat nem kényszeríti arra,

hogy összeolvadjanak. A politika nagy valószínűséggel kétpólusúvá válik, de ez nem jelenti egyben kétpárt-

rendszer kialakulását.

3. 17.3. Az arányos választási rendszer

Az arányos választási rendszer célja, hogy a pártok közötti mandátumelosztást a szavazati arányokhoz igazítsa.

S bár bizonyos mértékig majdnem minden választási rendszer a nagyobb pártoknak kedvez, az arányos

választási rendszer ezt a kedvezményt jelentősen csökkenti. Míg a többségi választási rendszerek általában az

első, legsikeresebb pártot favorizálják, az arányos választási rendszerek, kerületnagyságtól és a matematikai

formulától függően, kedvezményezhetik a legnagyobb, a nagy, a közepes vagy akár a kisebb pártokat is (Rae

1971, 88).

Az arányos választási rendszer sokkal fragmentáltabb pártrendszerrel és parlamenttel jár együtt, mint a többségi

választási rendszer. A politológiai irodalom megosztott abban a kérdésben, hogy e korreláció mögött van-e, s ha

igen, milyen irányú és mértékű okozati összefüggés.7

A parlamenti pártrendszer fragmentálódása hatással van a kormányzati rendszerre is. Minél fragmentáltabb a

parlament, annál nehezebb a többségi kormány létrehozása – hiszen nő a minimális többséghez szükséges pártok

száma8 –, és annál ingatagabb a koalíció. Az egyszerű többségi rendszerek az esetek több mint felében egypárti

kormányt eredményeznek, az arányos rendszerek viszont tíz esetből csak egyszer (Blais-Carty 1987). Az

egyértelmű végeredmény azt is jelenti, hogy a választás kimenetele szinte rögtön megnyilvánul az új kormány

összetételében, míg az arányos rendszerekben a választások éjszakája gyakran csupán egy hosszas alkudozás

kezdetét jelzi. Vagyis a népakarat kinyilvánítása és a végrehajtó hatalom összetétele között a egyszerű többségi

rendszerekben nyilvánvalóbb, átláthatóbb a kapcsolat.

Az arányos választási rendszer nagyobb teret enged a pártrendszer változásának, az új vagy kisebb pártok

parlamenti megerősödésének. Kevésbé őrzi a status quót, mint a többségi rendszer, hiszen a pártok között a

szavazati arányokban beállt változásokat azonnal „beviszi" a parlamentbe. A többségi rendszer

„konzervatívabb"; védi a kialakult (két)pártrendszert az új pártok kihívásától. Ekkor nagyon magas az (implicit)

„belépési küszöb". A már kialakult parlamenti pártrendszeren belül viszont fordított hatás érvényesül. Az

arányos képviselet a pártok közti választási erőviszonyokban beállt változást „arányosan" viszi át a parlamentbe:

a mandátumnyereség (vagy veszteség) a szavazatnyereséggel (vagy veszteséggel) arányos. A többségi rendszer

viszont felnagyítja a változást. Angliában a 1950–1970-es évek között a választásokkal foglalkozó irodalom a

két nagy parlamenti párt viszonylatában érvényesülő „cube law"-ról írt. Ezek szerint, ha egy párt x százalékkal

növeli szavazatarányát, parlamenti mandátumainak aránya x harmadik hatványával nő.

Összességében, a többségi rendszerek általában a szavazati arányokban bekövetkezett változásokhoz képest

kétszeres arányban változtatják meg a mandátumelosztás arányait. Az 1945 és 1965 közötti választásokat

elemző Douglas Rae adatai szerint a vizsgált, többségi rendszerben lebonyolított 30 választáson a szavazati

arányokban átlagosan 3,24%-os volt a változás, míg a parlamenti mandátumok arányai 6,86%-kal változtak

Összevetésképpen; az arányos rendszerrel lebonyolított 55 választáson 2,58%-os átlagos szavazatiarány-

változás átlagosan mindössze 2,68%-os mandátumarány-változást idézett elő (Rae 1971, 101).

Miután a megválasztott testület politikai tagoltsága pontosabban tükrözi vissza a szavazók megoszlását, és

kisebb az elvesztett szavazatok száma, ezért az arányos technikák gyakran nagyobb legitimitást kölcsönöznek a

parlamentnek, mint a többségi mechanizmusok. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a sokpárti kormányok

mögött valódi többség álljon, mint annak, hogy az egypárti kormányok tudják maguk mögött a szavazók

többségét. Az arányos rendszerekben általában magasabb a választási részvétel is, és a kisebbségek, valamint a

nők parlamenti képviselete is nagyobb. Ugyanakkor a szétaprózódott törvényhozás és a koalíciós kormányok

nehezítik a politikai elit számonkérhetőségét.

7 Rae csak a korrelációt állapítjameg. (Rae 1971, 98). Duverger (1964) szerint a választási rendszer az ok, Lijphart szerint viszont az okozati hatás mindkét irányba érvényesül (Lijphart 1984, 158). 8 Az 1945 és 1965 között arányos választási rendszerrel megválasztott 75 törvényhozásban a kormányalakításhoz szükséges minimális

többséghez átlagosan 1,96 pártra, míg a többségi rendszerrel megválasztott 45 törvényhozásban átlagosan csak 1,15 pártra volt szükség (Rae 1971,99).


következményei


4. 17.4. Választási rendszer és arányosság

Bár, mit fentebb láttuk, a választási rendszerek egyik fajtájának a neve „arányos", a választási technikák és a

végeredmény arányosságának összefüggése meglehetősen összetett. A szavazatok és mandátumok eloszlása

közti különbségért körülbelül kétharmad részben a választási rendszer felelős. Ugyanakkor egyéb tényezők, így

például a szavazatok földrajzi eloszlása és a pártok száma is fontos tényező lehet.

Az arányosságot a pártokra jutó szavazatok és mandátumok viszonya határozza meg. Számtalan mutatója közül

érdemes megemlítenünk Loosemore és Hanby aránytalansági indexét, melyet úgy számítunk ki, hogy

összeadjuk pártonként a szavazatok és a mandátumok között meglevő különbségeket, és elosztjuk kettővel: D =

1/2∑|vi –si|, ahol v a szavazatok, s a parlamenti helyek rövidítése. Egy másik változat, a Gallagher-index a

szavazatok és mandátumok különbségét négyzetre emeli, majd a különbség összegének feléből négyzetgyököt

von: G = √1/2∑|v i – s i|2.

Lijphart (1994) ugyanakkor egy egyszerűbb indexet, a legnagyobb torzulás indexét javasolta. Vagyis egy

választási rendszer aránytalanságát azzal jellemezhetjük, hogy mekkora a különbség a legkevésbé pontosan

reprezentált párt választási eredménye és parlamenti súlya között. Végül pedig a választási rendszer torzító

„erejét" mutatja a választásokon induló és a parlamentbe bejutó pártok effektív száma (lásd a 9.1. pontnál)

közötti különbség is.

Az arányosság mértéke elsősorban a választókerület nagyságától (azaz az elosztandó mandátumok számától)

függ. Minél nagyobb a választókerület, annál arányosabb a mandátumok pártok közötti megosztása. A

mandátumelosztáskor alkalmazott matematikai formula is hatással van az elosztás arányosságára, de a

kerületnagyságnál jóval kisebb mértékben (Rae 1971, 119). A kerületnagyság némi (néhány mandátummal

történő) növelése nagyobb mértékben javít a mandátumelosztás arányosságán, mint amire a legkifinomultabb

matematikai formula képes. Az arányosság növelése csökkenti a választási rendszernek a kisebb pártok számára

fontos implicit belépési küszöbét. A mandátumszerzéshez szükséges alsó küszöb adminisztratív emelésével,

explicit küszöb megszabásával viszont ezzel ellentétes hatás érhető el. Ha a mandátumok megszerzéséhez

szükséges szavazatokat nem országosan, hanem választókerületenként összesítik, a kompenzációs mandátumok

országos listával történő elosztásával növelhető a választási rendszer arányossága.

5. 17.5. Választási rendszer és pártrendszer

Az egyszerű többségi rendszernek a pártrendszerre nézve legfontosabb hatása, hogy kedvező a kétpártrendszer

kialakulása, illetve fennmaradása számára. Az arányos választási rendszer (és a kétfordulós egyéni kerületi

rendszer) pedig kedvező a sokpártrendszer számára. Végül pedig az abszolút többségi, kétfordulós választási

rendszerek az olyan sokpártrendszer kialakulását segítik elő, amelynek pártjai szövetségekbe tömörülnek.

Ezeket a tételeket először Maurice Duverger fogalmazta meg mintegy öt évtizede a ma már klasszikusnak

számító Politikai pártok című könyvében (Duverger 1964, eredetileg 1951, 216–228, 245-246), és a kérdés

azóta is a választásokkal és pártrendszerekkel foglalkozó politológiai viták középpontjában áll.

Mi adja e tézisek magyarázatát? Duverger két – egy, a választási rendszerből mechanikusan következő és egy

pszichológiai – tényezővel magyarázta az összefüggést. A mechanikus hatás következtében az egyszerű

többségi egyéni kerületi rendszerekben a két legerősebb párt kivételével az összes többi párt alulreprezentált a

parlamentben.

A mechanikus hatáshoz járul a pszichológiai hatás. Ha ugyanis a szavazók azt látják, hogy a harmadik pártra

leadott szavazataik hatástalanok, mivel az arra leadott voksok csak kis eséllyel válthatók át mandátumra, a

„hasznos szavazat" elve alapján szavazatukat a két nagy párt közül a számukra kevésbé rosszra fogják adni.

Miután a szavazók hajlamosak stratégiailag a nagyobb pártokra szavazni, a kis pártokon nagy a nyomás, hogy

csatlakozzanak a nagyokhoz. Vagyis a pszichológiai hatás a pártstratégiák szintjén is érvényesül. Az ilyen

rendszerek büntetik a szakadást, nehezítik az új pártok felbukkanását. A választási piac szereplői ezekhez a

korlátokhoz igazítják viselkedésüket, s ezáltal egyfajta önbeteljesítő jóslat lép működésbe. Az esélyesebbnek

ítélt pártok több pénzre, médiafigyelemre és jobb jelöltekre számíthatnak, s így esélyeik valóban

meghatványozódhatnak.

A Duverger-törvények tanulási folyamatot feltételeznek: időbe telik, míg a szavazók és a szponzorok rájönnek,

kik a valóban esélyes jelöltek. A kezdeti időkben még az is előfordulhat, hogy a nagyobbik párttól dezertálnak a

kisebbikhez, abban a téves tudatban, hogy az ellenkezőjét tették meg. A sikeres stratégiai szavazás feltétele az,


következményei


hogy a szavazók ismerjék az egyes pártok valóságos támogatottságának mértékét. Az arányos rendszer kevésbé

torzítja a választói akaratot, ezért a társadalom természetes sokpárti tagolódása a parlamentben is tükröződik.

Ugyanakkor stratégiai koordináció minden rendszerben, így az arányos rendszerekben is megtalálható. Hatása

univerzális: csökkenti a versenyben érdemben szereplő jelöltek-pártok számát.

A választási rendszerek és a pártrendszerek között fennálló kapcsolatot – melyet Duverger valódi szociológiai

törvénynek tartott – tovább erősíti, hogy az összefüggés kölcsönös: mindkét irányba érvényesül. Nemcsak az

egyszerű többségi egyéni kerületi rendszer kedvez a két nagy párt dominanciájának, de a kedvezményezett

pártok is érdekeltek a választási rendszer fenntartásában, hiszen így könnyűszerrel tudják visszaverni a további

párt részéről érkező kihívásokat (Lijphart 1977, 158).

Vagyis, bár a választási rendszer és a pártrendszer között korrelációs összefüggés tapasztalható, ez nem

feltétlenül azt jelenti, hogy az előbbi az utóbbi oka. Például Angliában hamarabb volt kétpártrendszer, mint

hogy a jelenlegi választási rendszer kialakult volna, Hollandiában pedig a többségi rendszer idején is

többpártrendszer működött. Az európai pártrendszerek alapstruktúrája általában azelőtt kialakult, hogy a

többségi rendszereket átalakították volna arányossá (Lipset–Rokkan 1967). A parlamenti képviselők a már

kialakult politikai tagolódásnak megfelelő választási szabályokkal tartósíthatják az erőviszonyokat.

A 20. század elején általában a leszálló ágban levő nagy pártok erőltették az arányos rendszerek kialakítását. Az

új rendszer bevezetése (hiszen a kezdeti választási rendszerek többségiek voltak) a liberálisok helyzetén segített

mindenekelőtt, akiket a szocialista-konzervatív szembenállás egyre inkább marginalizált. Számos országban

(Dánia 1855, Svájc 1891, Belgium 1899) az etnikai heterogenitás indokolta az arányos rendszerrel való

kísérletezést.

Angliában a hetvenes évek közepén csökkent a Konzervatív és a Munkáspárt szavazati aránya, a választásokon

elért szavazati arányok és az alsóházi képviselői helyek közti kirívó szakadék alakult ki. Ennek nyomán

felmerült a választási rendszer reformja, de az ellenérdekelt nagy pártok ezt végül elutasították. A kilencvenes

évek végén újra napirendre került a kérdés. 1998-ban a brit kormány által felkért ún. Jenkins-bizottság letette a

voksot a parlamenti rendszer megváltoztatása mellett, és mindenekelőtt az ír és a német rendszereket ajánlotta

pozitív példaként a törvényhozók figyelmébe. A választási rendszer megváltoztatása messzemenő

következményekkel járhat a brit parlamentarizmus és az egész politikai rendszer működését illetően.

A választási rendszer reformja persze nem egyszerűen az „igazságos képviselet" kérdése, hanem alkotmányos

jelentőségű probléma – nemcsak Angliában, máshol is. Éppen ezért megváltoztatásuk nem túl gyakori, és – ha

alkotmányjogilag nem is, de politikailag mindenképpen – a parlamenti pártok nagy részének konszenzusát

igényli. E „szabály" alól elsősorban Franciaország jelent kivételt. A franciák a választási reformot mint a

választási eredmények – a mindenkori kormánypárt érdekei szerint történő – befolyásolásának eszközét

valóságos művészetté fejlesztették. Kisebb változások ugyanakkor mindenhol előfordulnak. Az egyszerű

többségi rendszerekben különösen fontos a választókerületek határának meghúzása. Az ezzel való manipulálás

(gerrymandering) nagyobb súlyt adhat például a ritkán lakott, vidéki körzetekben élőknek, ahogy ezt ugyancsak

a francia példa demonstrálja látványosan.

Amennyiben alapvetőbb változások történnek, azok általában a nagyobb arányosság irányába mutatnak.

Ugyanakkor a kilencvenes években ellentétes irányú reformok is megfigyelhetők voltak például Olaszországban

és Lengyelországban.

Duverger „törvényeit" az empirikus vizsgálatok is nagyrészt visszaigazolták. Douglas Rae (1957) és Arend

Lijphart (1984) nagy összehasonlító vizsgálatai szerint elsősorban Kanada és Ausztria jelentett kivételt e

szabályok alól.9 Az előbbiben a vártnál több, az utóbbiban kevesebb pártot találunk. A kanadai példa különösen

érdekes, mert rávilágít arra, hogy ha az egyszerű többségi egyéni kerületi választási rendszerben erős regionális

jellegű (általában valamely nyelvi-etnikai, kulturális kisebbség identitásához kötődő) politikai pártok alakulnak

ki, azok megbonthatják a kétpártrendszer országosan jellemző trendjét. (Kanada esetében az általános mintától

való eltérés oka, hogy a frankofón Quebec tartományban a két nagy országos párt, az angolszász

tartományokban domináns liberális és konzervatív párt rendszeresen alulmarad a helyi pártokkal szemben.)

Vagyis az egyszerű többségi rendszer mindenekelőtt a választókerületekben, és nem feltétlenül országosan

eredményez kétpártrendszert, s a területi törésvonalakat inkább felerősíti, mint tompítja.

Mivel a modernizáció a 20. századra politikailag integrálta az egyes társadalmakat, államonként egységes

politikai életet hozva létre, a kétpártrendszer irányába mutató hatások többnyire országos szinten is jelentkeztek.

9Megjegyzendő, hogy nevezetes kivétel Málta is, ahol az arányos (átruházható) szavazat ellenére stabil kétpártrenszer alakult ki.


következményei


Ha azonban ez a politikai integráció regionálisan is jelentkező etnikai, vallási és kulturális okokból nem valósul

meg vagy nem teljes, akkor ez megtöri a kétpártrendszer országosan kialakuló trendjét. A kilencvenes években a

régiók újra megnövekedett szerepe számos országban korlátozta a pártrendszerek koncentrálódását.

Minden országban kevesebb párt kerül be a parlamentbe, mint ahány versenyez, de a többségi rendszerekben

sokkal kevesebb. Tisztán arányos rendszerek parlamentjeiben az effektív pártok száma 4 és fél körül, az

egymandátumos kerületű országokban 2 és fél körül alakul (Powell 2000, 28).

Duverger törvényei azonban néhány vonatkozásban pontosításra szorulnak. A legfontosabb elem, amit

figyelembe kell vennünk az az, hogy a stratégiai szavazás nem korlátozható a többségi választási rendszerekre.

Felállítható az a tétel, hogy – függetlenül a szavazatok számlálásának módjától – az egyes kerületekben

versengő jelöltek száma M (azaz a kerületben kiosztásokra kerülő mandátumok száma) + 1-re, vagy az alá kell

csökkenjen, hiszen csak ennyi számú jelölt rendelkezik a győzelem valódi esélyével. Tehát például az

egymandátumos kerületekben kettőre vagy kettő alá csökken a jelöltek száma a stratégiai szavazásnak

megfelelően, mivel a tartósan harmadik legnépszerűbb jelölt szavazói az első két helyen álló jelöltek

valamelyikét fogják választani. Ez várható minden olyan esetben, amikor a másik helyen nincs holtverseny, a

szavazók a rövid távú racionalitás logikáját követik, informáltak, nincs olyan jelölt, akinek győzelme eleve

biztosra vezető, és a szavazók többsége jelentős különbséget lát második és harmadik számú kedvence között

(Cox 1997, 79).

A választási rendszer és a pártrendszer kapcsolatának távolról sem determinisztikus jellegére mutatott rá a

kilencvenes évek olasz kísérlete. Bár a választási rendszert éppen azért alakították át az olaszok többségivé,

hogy csökkentsék a parlament fragmentáltságát, a választási reform eredményeképpen nem csökkent, hanem

valamelyest még nőtt is a parlamenti pártok száma. A pártok szövetségkötési technikáikkal és támogatásuk

területi koncentrálásával „kijátszották" a választási rendszert.

6. 17.6. A választási rendszerek hatása a pártstratégiákra10

A választási rendszernek hatása van a pártok stratégiájára és ideológiai karakterére is. Az arányos listás

rendszerben a pártok több párttal állnak versenyben. A legtöbb választókerületben ugyanazok az ellenfelek

néznek szembe egymással. Az azonos szituáció segíti az ideológiai pozíciók kikristályosodását.

A versenytársak jobbról és balról is fenyegetnek. Ha például a párt elmozdul balra, a jobboldali ellenfele

szavazókat csábíthat el tőle. Bármelyik, a verseny szempontjából releváns kérdéskörnek az elhanyagolása

veszéllyel járhat. Ennek eredményeképpen a pártok programjuk minden oldalát hangsúlyozni fogják és

hozzáállásuk alapvetően defenzív lesz, hiszen szavazóbázisuk folyamatosan veszélyben van.

A pártok nem hasonulni fognak egymáshoz, hanem ideologikus módon hangsúlyozni fogják az őket egymástól

elválasztó különbségeket. A pártkapcsolatok sokasága tovább erősíti a pártrendszer ideologikus jellegét, mivel

az átláthatóság átfogó ideológiai rendszert kíván.

Az egymandátumos, egyszerű többségi rendszerekben viszont a kampány inkább konkrét kérdések és

személyiségek mentén fog szerveződni. Ezekben a rendszerekben ugyanis, ahogy arra már a korábbiakban is

utaltunk, nem minden szavazat egyformán értékes és egyformán nehezen megszerezhető. A győzelemre esélyes

párt mindenekelőtt a másik győzelemre esélyes párttól (és nem ideológiai szomszédjától!) akar szavazatot

elnyerni, mivel a győzelem a fontos, nem pedig – mint az arányos rendszerekben – az elért százalék. A fő rivális

viszont körzetenként (tipikusan: régiónként) különbözhet. Miután általában a pártnak minden körzetben csak

egy ellenféllel kell megküzdenie, várhatóan korlátozott számú, de kerületenként változó kérdés fogja uralni a

kampányt. A lokális kampányok keretei között nem sok értelme van olyan kérdésekről beszélni, amelyek nem

érintik a két jelöltet, szavazókat riaszthatnak el és előre elkötelezik a képviselőket. Következésképpen ez a

helyzet nem kedvez az éles ideológiai profilok kialakításának.

A többségi rendszerekben is jelen vannak az ideologikus dilemmák, de míg egy ilyen rendszerben azt kell egy

pártnak egyértelművé tennie, hogy például az újraelosztás pártján áll vagy ellenzi azt, az arányos rendszerekben

azt kell kifejtenie, hogy pontosan milyen mértékű redisztribúciót tart kívánatosnak, hiszen csak így

különböztetheti meg magát mindkét oldali ellenfeleitől.

10Katz 1980 alapján.


következményei


Ahol a szavazólap szerkezete ordinális (vagyis ahol a szavazó több pártot is támogathat), a pártoknak óvatosnak

kell lenniük egymás támadásával, hiszen elveszthetik a másik párt híveinek másodlagos preferenciáit.

Tanácsosabb az ideológia helyett személyekre és a helyi kötődésekre helyezni a hangsúlyt. Ilyen rendszerekben

a pártszövetségeknek sokkal nagyobb a terük, mint a kategoriális rendszerekben.

Az azonos párthoz tartozók rivalizálását lehetővé tevő rendszerek is nehezítik a tiszta ideológiai profilok

kialakulását.

A pártok belső viszonyaira hat, hogy mely szinten osztják szét a mandátumok többségét. Ahol minden képviselő

egyéni választókerületből kerül ki, ott a pártközpontnak kisebb a hatalma, mint ott, ahol az országos listák

jelentik a parlamentbe jutás egyik fő útját. Az utóbbi esetben a pártvezérek a személyes megmérettetést is

elkerülhetik. A listák teszik ugyanakkor lehetővé a kisebbségek és a szakértők képviselővé válását. A listás

rendszerű parlamentekben kiegyenlítettebb a nemek aránya is.


18. fejezet - 18. Kontinuitás és változás a nyugat-európai pártrendszerekben

1. 18.1 A pártrendszerek stabilitása

Az ötödik fejezetben bemutatott elméletek szerint a modern pártképződés a korábban, történetileg kialakult

társadalmi-politikai törésvonalak mentén ment végbe. A modern pártrendszer azokat a történelmileg kialakult

politikai ellentéteket, „megosztottságokat" intézményesítette és reprodukálta, amelyek a tömegdemokráciák

megjelenésének korában, azaz az általános választójog bevezetésekor nyomták rá a bélyegüket az egyes

országok politikai életére.

A választójog kiterjesztésének, a tömegek pártpolitikai mobilizációjának időszakában kialakult pártalternatívák

és pártrendszerek stabilizálódtak. Az 1960-as évek pártrendszerei (állapítják meg a hatvanas évek végén) –

kevés, de fontos kivétellel – az 1920-as évek politikai tagoltságát, törésvonalait tükrözik. A pártalternatívák és

sok esetben maguk a pártok (szervezeti értelemben) is ugyanazok maradtak. A pártrendszerek „befagytak"

(Lipset-Rokkan 1967).

A tömegdemokrácia stabilizálódása után már csak a választójogosultságot elérő új generációk jelentenek

potenciálisan elcsábítható csoportot. Nem véletlen, hogy a politikai szocializációs minták változásával az új

választók, azaz az ifjúság válik az új politikai mozgalmak potenciális hátterévé.

A konfliktusok intézményesedése, a pártidentitások ereje és a verseny állami szabályozása erősítette az

intézményesült, országos szervezettel rendelkező, a tömegkommunikációba szinte „automatikusan" bekerülő és

egyre több országban állami költségvetési erőforrásokkal is támogatott parlamenti pártok pozícióját.

A pártrendszer stabilizálódásához hozzájárult a pártok szervezeti stratégiája is. A 20. század első felében a

pártok a tömeges párttagság, a szatellitszervezetek és a pártsajtó révén szinte „magukhoz láncolták"1

szavazókörük nagy részét.

A pártrendszer stabilitásának „aranykora" az 1950–1960-as években volt. A második világháborút követő

pártpolitikai átrendeződések befejeződtek, a pártrendszerek „letisztultak". Hosszú ideig nem keletkeztek új

pártok, illetve nem tudtak betörni a parlamentáris politikába. A szavazók nagy része választásról választásra

ugyanarra a pártra adta le voksát. Széles körű politikai konszenzus alakult ki: a politikai polarizáció csökkent, a

pártok a centrum felé tolódtak.

A stabilitás eredményeként folytatódott a már-már „örökös" szociáldemokrata kormányzás több skandináv

országban, és tartós kereszténydemokrata túlsúly jött létre Olaszországban és az NSZK-ban. Ausztriában viszont

hosszú ideig nagykoalíció kormányzott. Ez az időszak a brit parlamenti váltógazdaság aranykora. A kor-

mányrúdnál történő munkáspárti-konzervatív váltások nem jártak radikális politikai fordulatokkal. A jóléti állam

feletti politikai konszenzust nem veszélyeztette semmi. A kortársak az „ideológia korszakának végét"

emlegették (Bell 1960). A hetvenes évektől kezdve azonban több ponton megváltozott a hagyományos

pártpolitika. E változások mögött a társadalom átfogó átalakulását találjuk.

2. 18.2. A pártrendszer változásának társadalmi háttere

(A társadalmi struktúra változásai) A pártok társadalmi környezete gyökeresen megváltozott az elmúlt

évtizedekben. A nagy társadalmi csoportok fragmentá- lódtak, kisebb egységekre bomlottak. A homogén

közösségek helyét átvették az egymást átfedő társadalmi hálók. Radikálisan megnőtt a földrajzi mobilitás.

Tömegessé vált a felsőoktatás.

1 Az angol nyelvű irodalom az „encapsulation" kifejezést használja.

18. Kontinuitás és változás a nyugat-

európai pártrendszerekben


A második világháborút követő évtizedekben gyökeresen átalakult a foglalkoztatás szerkezete is. Visszaesett a

mezőgazdaságban és az iparban, nőtt a szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya (18.1 táblázat). Az európai

társadalmak posztin- dusztriális társadalmakká váltak.

18.1. táblázat - A foglalkoztatás szerkezete Nyugat-Európában

1950-ben 1980-ban

Mezőgazdaság 26 7

Ipar 38 40

Szolgáltatás 36 53

Forrás: Ambrosius 1989, 58-59.

1950 és 1980 között jelentősen csökkent – 1/3-ról 1/5 alá – az önálló egzisztenciák aránya. Ezzel párhuzamosan

a munkások és alkalmazottak aránya 2/3-ról 4/5 fölé nőtt. Óriási volt az urbanizáció növekedése. A gyors

középosztályosodás következtében elhalványultak a tradicionális osztályszerkezet körvonalai.

A szervezett munkásságnak elsősorban otthont adó ipari telepek, bányák egyre kevesebb munkást

foglalkoztatnak. Megnövekedett azoknak a száma, akiknek osztálystátusa nehezen meghatározható. A

munkásosztályon belül felerősödtek a különböző szektorokban dolgozók közötti ellentétek.

Ahogy a 13.1. táblázatban láttuk, az osztályszavazatok arányát mutató Alford- index minden nyugat-európai

ország esetében csökkent. A munkásosztályi pártokat külön sújtotta, hogy a középosztályosodás terjedésével

csökkent a munkásság aránya az össznépességen belül.

(A vallás szerepének csökkenése) A pártrendszerre ható változások közül az osztályszavazat csökkenése mellett

a vallás szerepének a mérséklődése strukturális jelentőségű. A vallás szerepének a csökkenése a szavazói

viselkedésben két tényező egymást erősítő hatásának a következménye.

Az egyik a szekularizált népesség arányának a növekedése, azaz a templomba járók arányának, illetve a

vallásgyakorlás intenzitásának a csökkenése az összlakosságban. Olaszországban például a katolikusok között a

rendszeres templomba járók aránya az 1956-os 69%-ról 1976-ra 37%-ra csökkent. Az NSZK-ban ugyanez az

arány az 1950-es években még 40%, 1987-ben viszont már csak 25% volt. Hollandiában a hetente templomba

járó katolikusok aránya az 1946-os 93%-ról 1986-ra 26%-ra csökkent (Gallagher-Laver-Mair 1992, 105).

A vallás politikai szerepét gyengítő másik jelenség a kohézió csökkenése a tempomba járók politikai

preferenciáiban. Gyengült az aktív katolikusok korábban egyértelmű pártpolitikai hovatartozása. Míg például az

1950-es években a rendszeresen templomba járó osztrák katolikusok 84%-a néppárti pártpreferenciájú, ez az

arány az 1960-as években 80%-ra, az 1970-es években pedig 71%-ra süllyedt (Gallagher–Laver-Mair 1992,

105). A példa jelzi, hogy bár a süllyedés tendenciája egyértelmű, a néppárti politikai hovatartozás aránya a

katolikusok körében továbbra is igen magas szinten mozog. Általánosságban is igaz, hogy a vallás megőrizte

előkelő helyét a strukturális változók körében, a probléma az, hogy a társadalmi struktúra egészének hatása

meglehetősen szerénnyé vált.

A változások összességében a tradicionális törésvonalak jelentőségének a csökkenését mutatják. A két

legfontosabb szubkultúra – a munkás és a katolikus – összetartó erői meggyengültek. Az informáltság és az

iskolázottsági szint növekedett. Az információhoz jutás módjai is megváltoztak. Míg korábban elsősorban

kollektív élmények és tapasztalatok eredménye volt, korszakunkra ez is nagymértékben individualizálódott:

egyéni „hírfogyasztás" eredménye lett. A növekvő individualizáció az élet minden területén jelentkezett: a

fogyasztási szokásokban, az oktatásban, az egészségügyben, a közlekedésben, a lakásviszonyokban és a

hírfogyasztásban is. Egyre kevesebb választópolgár él homogén környezetben. Az erősödő individualizmus

aláássa a csoportszolidaritást, az emelkedő iskolázottsági szint szükségtelenné teszi, hogy a polgárok csoportjuk

tekintélyeire hallgatva hozzák meg politikai döntéseiket.

A régi politikai lojalitások elhalványultak, a régi törésvonalak elvesztették jelentőségüket, a szavazókat

korábban izoláló szervezeti hálók szétszakadása és a jólét növekedése nyomán a politikai attitűdök




partikularizálódtak. Az individualizmus a politikai viselkedésnek is részévé vált. A pártok és választóik közötti

intézményes és kulturális kapcsolat gyengült, a pártpreferenciák és a szavazói viselkedés egyre inkább egyéni

döntés eredménye és nem a közösségi hovatartozás kifejeződése.

A pártok is elfordultak korábbi bázisaiktól és a szavazók összességéhez fordultak. Ebben segítségükre voltak az

új kommunikációs és marketingtechnikák, valamint az a tény, hogy már kevésbé van szükségük a párttagok

támogatására, hiszen kiépült az állami finanszírozás rendszere.

Az állam jóléti szerepének növekedése, a korporatív struktúrák erősödése, a média átalakulása, a gyűjtőpárti

stratégia erősödése maga után vonta a pártokhoz való kötődés fellazulását. A pártpolitika átalakulásának

indikátorait tárgyalja a következő pont.

3. 18.3. A pártrendszerek „kiolvadása"

A változások a hatvanas évek végén kezdődtek. Látványos elindítói az 1968-as diáklázadások és az újbaloldali

mozgalmak voltak, amelyeknek Franciaország és az NSZK volt az európai középpontja. Az Egyesült

Királyságon belül a hetvenes évek derekán megjelentek és megerősödtek a nacionalista pártok. Észak-

Írországban véres, lappangó polgárháború kezdődött. Norvégiában az európai közösségi tagság kérdése kiélezte

a már háttérbe szorult centrum-periféria viszonyt és szakadást okozott a nagyobb pártokban is. A lakosság

többsége 1972-ben népszavazáson utasította el az EK-tagságot.

Belgiumban a flamand és vallon nacionalista mozgalom szakadást okozott a nagy politikai pártokban. A

pártpolitikai paletta etnikai alapon „megkettőződött". Hollandiában visszaestek a felekezeti pártok, amelyek

ennek ellensúlyozására 1976-ban választási szövetségre, majd 1980-ban fúzióra léptek egymással.

Olaszországban előretört az OKP és választási eredményeiben megközelítette a kereszténydemokratákat. A

negyvenes évek óta először merült fel komolyan a kommunisták bevonása a kormányzásba. Franciaországban

1974-ben a (korábban esélytelen) baloldal közös elnökjelöltje csak egy hajszállal maradt alul a jobboldali

Giscard d'Estaing mögött.

Az új kispártok a hetvenes években jelentkeztek először nagyobb számban. A legdrámaibb eseménynek az

1973-as, számos új parlamenti pártot és megváltozott erőviszonyokat produkáló földcsuszamlásszerű dán

választás bizonyult. Az öt tradicionális nagy pártra leadott szavazatok 84%-ról 58%-ra estek vissza, miközben

kétszeresére, tízre nőtt a parlamenti pártok száma. Öt új párt került be a parlamentbe, akik a szavazatok közel

1/3-át hódították el a hagyományos pártoktól. Különösen szembetűnő volt Glistrup jobboldali populista Haladás

Pártjának felemelkedése, amely az összes szavazat 15,9%-át szerezte meg (Gallagher–Laver-Mair 1992, 100).

Az új pártok nagy része Dániában és más országokban is csakhamar összeomlott. A nyolcvanas évekre számos

hagyományos pártnak sikerült újra jó eredményeket elérnie, az elvándorolt szavazók jelentős részét

visszahódítania. A pártrendszerek korábbi stabilitása azonban nem tért vissza többé.

A pártidentitás korábban oly fontos jelensége veszített jelentőségéből. Az NSZK- ban 1972 és 1987 között 55-

ről 41%-ra csökkent a valamely párttal „erősen" vagy „nagyon erősen" azonosuló szavazók aránya, miközben

40-ről 56%-ra nőtt a „gyengén" vagy egyáltalán nem azonosuló szavazóké. Angliában a „nagyon erős"

azonosulást érzők részaránya 1964 és 1987 között 44-ről 19%-ra csökkent (Dalton 1990, 117). Az Európai

Közösség országaiban az 1980-as évek során mintegy 10%-kal kevesebben mutatnak azonosulást valamely párt

irányába, mint korábban, miközben 40%-ra emelkedett azok aránya, akik semelyik párttal sem azonosulnak

(Schmitt 1989, 125).

A hagyományos politikai lojalitások csökkenését mutató másik folyamat a pártrendszerek növekvő

fragmentációja. A versenyben levő pártok száma az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig átlagosan 6-ról 8-ra

nőtt. Különösen Belgiumban, Dániában, Finnországban és Nagy-Britanniában emelkedett azon pártok száma,

amelyekre a leadott szavazatok aránya meghaladta az 1%-ot (lásd a 18.2. táblázatot).

18.2. táblázat - A pártok általános száma Nyugat-Europában*

1950-es évek 1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek

Ausztria 4,0 4,5 4,0 4,5




Belgium 5,7 6,0 9,3 12,3

Dánia 6,5 7,8 10,6 10,5

Egyesült Királyság 3,0 3,0 4,8 6,0

Finnország 6,3 8,0 9,3 9,5

Franciaország 7,0 7,3 7,5 7,3

Hollandia 7,7 9,5 11,7 8,5

Írország 5,3 4,3 4,0 5,3

NSZK 7,5 4,7 3,0 4,0

Olaszország 8,5 8,0 6,5 10,0

Norvégia 6,0 7,0 8,0 7,0

Svájc 9,0 9,0 10,3 10,0

Svédország 5,0 6,3 4,8 7,0

Átlag 6,1 6,3 7,2 7,7

* az 1%-nál nagyobb szavazatarányt elérő pártok száma. Forrás: Gallagher-Laver-Mair 1992, 111.

A kilencvenes évekbeli helyzetet tükrözi a 18.3. táblázat, amely ugyanakkor jelzi azt is, hogy a parlamenti

pártok eltérő számítási módja valamelyest eltérő eredményekre vezethet.

A várakozások ellenére, a fragmentáltság növekedése hosszú távon nem járt együtt a polarizáció növekedésével.

Sőt a legtöbb értékelés szerint ma kisebbek az ideológiai távolságok a pártok között, mint negyven vagy akár tíz

évvel ezelőtt.

A pártpolitikai hovatartozás gyengülését mutató harmadik jelenség a szavazatingadozás növekedése, amely

összefügg a pártidentitás-tudat csökkenésével, de nem azonos azzal. A szavazatingadozást a nyertes pártok által

a vesztesektől elnyert szavazataránnyal mérjük (ez természetesen megegyezik azzal az értékkel, amellyel a

vesztes pártok részesedése csökkent a leadott szavazatokból). A szavazatarány változásának aggregált értékét és

nem a szavazatváltozás egyéni szintjét jelzi tehát, bár a két jelenség szorosan összefügg.

A politikai földcsuszamlással járó 1973-as dániai választásokon a szavazatingadozás mértéke rendkívül magas,

29,1% volt. A szavazatingadozás mértéke általában ennél jóval kisebb, a legtöbb európai demokráciában

töredéke a fenti értéknek. Ugyanakkor a növekedés trendje egyértelmű. A kilencvenes években megugrott azok

száma, akik váltogatják a pártokat, s csak az utolsó pillanatban döntik el, kire is szavaznak. A 18.4. táblázat az

átlagos szavazatingadozás trendjét mutatja Nyugat-Európában.

18.3. táblázat - A pártok száma Nyugat-Europában az 1990 és 1994 közötti időszakban

Parlamenti pártok száma Parlamenti pártok effektív száma

Ausztria 4,5 3,51

Belgium 13 9,81




Dánia 8,5 4,8

Finnország 9 5,91

Franciaország 6 7,13

Németország 6 4,08

Görögország 5,5 2,63

Izland 5 4,22

Írország 6 3,94

Olaszország 16,5 7,13

Luxemburg 5 4,71

Hollandia 12 5,66

Norvégia 8 4,73

Portugália 5 2,86

Spanyolország 11 3,31

Svédország 7 4,11

Svájc 17 7,37

Egyesült Királyság 9 3,03

Átlag 8,4 4,8

Forrás: Lane-Ersson 1999, 142-143.

A nyugat-európainál jóval nagyobb szavazatingadozást észlelünk az új európai demokráciákban (18.5 és 18.6

táblázat), ahol viszont a trend többnyire az ingadozás csökkenése irányába mutat.

A pártkötődések lazulását jelzi az is, hogy csökkent a választási részvétel is. Nyugat-Európában az átlagos

részvételi arány 78% volt a kilencvenes években (Galla- gher-Laver-Mair 2000, 260), szemben a hatvanas

évekre jellemző 85%-kal.

A pártellenes érzések növekedése, a pártidentitás gyengülése, a szavazatingadozás növekedése, és a párttagság

radikális csökkenése (lásd 8.2. táblázat) a korábbinál sérülékenyebbé tette a pártokat.2 Úgy is fogalmazhatunk,

hogy a pártok saját sikereik áldozataivá váltak: elérték, hogy az általuk képviselt társadalmi csoportok egyenlő

jogokhoz jussanak, megteremtették az általános jólétet, de ezzel együtt csökkentették saját jelentőségüket.

18.4. táblázat - Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Nyugat-Európában


2Kérdéses, hogy e jelenségek alapján indokolt-e a pártok és a társadalom kapcsolatának válságáról beszélni. Optimistább értékelések szerint

egyszerűen megnőtt a politikai cselekvések repertoárja, amennyiben a pártok mellett ma már a társadalmi mozgalmak is alternatívát kínálnak.




Ausztria 4,1 3,3 2,7 5,5 9,4

Belgium 7,6 10,2 5,3 10,1 10,8

Dánia 5,5 8,7 15,5 9,7 12,4

Egyesült

Királyság 4,3 5,2 8,2 3,4 9,3

Finnország 4,4 7,0 7,9 8,7 11

Franciaország 22,3 11,5 8,8 10,6 15,4

Hollandia 5,1 7,9 12,3 8,5 19,1

Írország 10,3 7,0 5,7 8,1 11,7

Izland 9,2 4,3 12,2 11,6 13,7

Luxemburg 10,8 8,8 12,5 14,8 6,2

Málta 9,2 14,4 4,6 1,4 3,6

Németország 15,2 8,4 5,0 6,3 9

Olaszország 9,7 8,2 6,6 8,7 22,9

Norvégia 3,4 5,3 15,3 10,5 15,9

Svájc 2,6 3,8 6,4 6,3 8

Svédország 4,8 4,0 6,3 7,6 13,8

Átlag 8 7,4 8,6 8,4 12,0


18.5. táblázat - Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Dél-Európában

1980-as évek 1990-es évek

Görögország 11,3 5,5

Portugália 15 11,9

Spanyolország 14,2 8,8

Átlag 13,5 8,7


18.6. táblázat - Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Kelet-Közép-Európában




1990-es évek

Csehország 19,3

Magyarország 27,9

Lengyelország 32,7

Szlovákia 24

Átlag 26


A mai szavazók nem elégszenek meg a pártok által felkínált kollektív identitással. Az állam megnövekedett

szerepe egyben a kormánnyal szembeni igényeket is növelte. A kritikus és könnyen csalódó szavazók már nem

tartanak ki pártjaik mellett.

A tömegpártok átalakulása gyűjtőpártokká a pártpolitikai teret valóságos piaccá alakította át. A modern

pártformációk könnyebben elengedik korábbi híveik kezét és mohóbban keresik a kívülállók támogatását, s

ezzel hozzájárulnak az instabilitás növekedéséhez.

A média jelentőségének növekedése is hozzájárul a pártok csökkenő tömegbefolyásához. Amíg a pártok saját

újságjaikon keresztül kommunikáltak a társadalommal, ők határozhatták meg, milyen képet kívánnak magukról

sugározni. A média munkatársai azonban ma már gyakran egészen más témákat tartanak fontosnak, mint a

pártok. Így a pártok vezetői nehezebben tudják „üzenetüket" eljuttatni a választókhoz, és sokkal többet

kénytelenek számukra kellemetlen témákról (például a párton belüli konfliktusokról) nyilatkozni.

A hagyományos pártidentitásokra és pártkapcsolatokra jelentős csapást mért a berlini fal leomlása is. Bár a

nyugati demokráciák pártkonfliktusainak csak kis része állt közvetlen kapcsolatban a keleti és nyugati blokk

ellentétével, a politikai szerkezet hátterét a hidegháború, a társadalmi rendszerek vetélkedése adta. A

szembenálló ideológiai modellek, az ellentábor győzelmétől való rettegés fegyelmezte a szavazókat és

stabilizálta a pártok bázisát. A kilencvenes évek kelet-európai átalakulása, a kommunista modell összeomlása

felszámolta a nyugati pártrendszerek hidegháborús legitimációját és megnyitotta a kaput a radikális változások

előtt.

Végül a nyolcvanas-kilencvenes években mintha fellazultak volna a korábban szigorú partnerválasztási

szabályok is. A bal- és a jobboldal prominens pártjait összefogó koalíció alakult Finnországban: a

szociáldemokratákat, konzervatívokat és kisebb pártokat magában foglaló ún. „szivárvány"-koalíció a korábbi

vörös-zöld (szociáldemokraták, agrárpárt, centrumpárt) felállást váltotta fel 1987-ben. Hollandiában és

Belgiumban a korábban élesen szembenálló szocialisták és liberálisok vörös-kék koalíciókban találkoztak.

Olaszországban az egyik oldalon a szocialisták, zöldek és kereszténydemokraták (az Olajfa-koalícióban), a

másik oldalon pedig a központosító posztfasiszták és a szeparatisták fogtak össze.

4. 18.4. A pártpolitikai változások magyarázatának versengő alternatívái

A fentebb tárgyalt fejleményeket a politikai szekularizáció kategóriájával lehet összefoglalni. Ennek hátterében

az a tézis áll, hogy a folyamatok lényege – összhangban a társadalmi változások posztmodern típusú

magyarázataival – a nagy társadalmi és politikai egységek széthullása,3 a politikai konfliktusrendszer frag-

mentálódása és partikularizálódása (Van der Eijk et al. 1992).

A változások egy másik értelmezését adja az ún. új politika elmélete (Dalton– Flanagan-Beck 1984). E

megközelítés szerint (melyet mindenekelőtt Ronald Ingle- hart munkáiban találunk meg) nem egyszerűen arról

van szó, hogy a szavazók egyre növekvő része elveszíti korábbi politikai elkötelezettségét és csökken a pártok

3 A kérdés angolszász irodalma a „dealignment" folyamatáról ir.




iránti lojalitás, hanem arról, hogy a korábbi politikai lojalitások átrendeződnek.4 Új kérdések válnak a politika

meghatározó témáivá, és az új kérdések új törésvonalakat húznak a társadalomban. Szemben a társadalmi-

politikai táborok felbomlását hangsúlyozó magyarázatokkal, az új politika elmélete szerint egy új polarizáció

alakult ki. A fő kérdés egyre inkább az, hogy a politikai cselekvők hogyan viszonyulnak a posztmaterialista

értékekhez. A posztmaterialista attitűd nem a javak elosztására, hanem az élet minőségére, a környezet

védelmére, a társadalom demokratizálására, az önkéntes alapú közösségek létrehozására összpontosít. A

materiális célok helyét átveszik az esztétikai és intellektuális célok. A környezetvédelem, az „alternatív" értékek

és életmód, a feminizmus, a participációs jogok kiterjesztése, a harmadik világ adósságainak elengedése, az

állatok jogai vagy az eutanázia olyan új kérdések, amelyek alkalmasak arra, hogy új identitásokat és

szubkultúrákat teremtsenek. A gazdasági fejlődés már nem prioritásként, hanem néha kifejezetten

veszélyforrásként jelenik meg az új politika retorikájában.

A jólét és biztonság széles körű értékváltozást eredményez, amely a túléléssel kapcsolatos értékektől az

idealistább célok felé fordul. A tradicionális értékek visszaszorulása új attitűdök megjelenését eredményezte,

mindenekelőtt az önmegvalósítás, a tolerancia, a környezetvédelemre és energiafelhasználásra való érzékenység

vonatkozásában. A hagyományos vallási és szexuális normák háttérbe szorultak, mivel a jólétben és

biztonságban felnőtt nemzedékek úgy érzik, hogy a korábbinál nagyobb változatosságot, spontaneitást

engedhetnek meg maguknak. A házasságok számának csökkenése, a homoszexualitás elfogadása, a

hatóságokkal szembeni automatikus tisztelet csökkenése egyaránt ennek a folyamatnak az eredménye. A

posztmaterialista értékeket a szülők gazdasági helyzete és iskolázottsága alapján lehet a legjobban megjósolni,

hiszen ezek az indikátorok jól jelzik a kérdezett fiatalkorának körülményeit.

A politikai tagoltság új dimenziója tehát az itt ismertetett elmélet hívei szerint az új politika. Az új politika

társadalmi bázisát a fiatalok, az egyetemisták, a diplomás „új középosztály", illetve általában a jóléti állam

kedvezményezett, eltartott rétegei alkotják. A posztmaterialista orientáció politikai súlyát jelentősen növeli,

hogy ezen értékek az iskolázottabb, vagyis nagyobb presztízzsel, befolyással bíró rétegekben terjedtek el, s ezért

jelentős mértékben meghatározhatják a politikai napirendet.

Az újbaloldali, majd a zöld pártok jelezték a posztmaterializmus pártszervezeti szinten való megjelenését. Velük

szemben megerősödtek a szélsőjobboldali pártok is. Az új politika e két pólusát jó néhány hasonlóság is

összeköti. Így például az új politika pártjai, legyenek azok szélsőjobboldaliak vagy szélsőbaloldaliak, tipikusan

kevés taggal rendelkeznek és a társadalmi-demográfiai csoportokhoz kötődő ügyek helyett az általános politikai

(nem strukturális) kérdésekre, a versengő értékrendekre összpontosítanak (Lane–Ersson 1991).

A pártrendszerek inerciája miatt azonban a változás nem a pártpaletta, hanem az állampolgári részvétel

módjának és motivációinak tekintetében a nagyobb. A posztmaterialista értékek hívei kevésbé kötődnek

pártokhoz, önállóbban alakítják ki pártpreferenciáikat, és gyakran előnyben részesítik a politikai cselekvés nem

konvencionális módjait (vagyis a szavazás helyett a tüntetést, petíciót, bojkottot). A magasan képzett új

generációkat nem társadalmi csoportjuk vagy a bürokratikus szervezetek (pártok, szakszervezetek, egyházak)

mobilizálják, hanem az immár egyénileg is könnyen elérhető információk révén maguk alakítják ki politikai ro-

konszenveiket: a szervezeti mobilizáció helyét átveszi a kognitív mobilizáció. A bal- és jobboldal közötti

választásban nem elsősorban a pártok gazdasági programjára, hanem kulturális irányultságára figyelnek.

Az új politikában tehát nem a társadalmi osztályok, hanem az értékek mentén polarizálódnak a politikai

cselekvők. Miután a régi konfliktusok csak lassan halványulnak el, a politikai tér gyakran kétdimenzióssá válik:

az egyik dimenzió a hagyományos, a javak elosztásával kapcsolatos kérdéseket öleli át, a második viszont az

újabb, a posztmaterialista értékrenddel kapcsolatos konfliktusokat. A nukleáris energia használata jó példa, mert

mutatja, hogy baloldali és jobboldali pártok (például gaulle-isták és kommunisták), középosztályi és

munkásosztályi szervezetek (szakszervezetek és üzleti körök) egy platformra kerülhetnek az új értékek híveivel

szemben.

Az új politika nemcsak új pártok létrejöttéhez és kis pártok megnövekedéséhez, hanem a nagy baloldali

pártokon belüli feszültségek növekedéséhez is vezetett (Poguntke 1987). A posztmaterialista erők nagy része

ugyanis a baloldalon próbálja megtalálni a helyét, de prioritásai különböznek a hagyományos baloldalétól.

Nemcsak a gazdasági növekedést kérdőjelezik meg, hanem általában is kevésbé hisznek az állami bürokrácia

pozitív szerepében. A baloldali pártok munkásszavazóit pedig elrettentik az egyes esetekben érdekeikkel

ellentétes (mert például munkahelyek megszűnéséhez, adók növekedéséhez, a társadalmi rend fellazulásához

vezető) programok és számukra idegen attitűdök. A munkások egy részének átvándorlása a jobboldalra, s azon

belül is a szélsőjobbra így összefügg a baloldali pártok átalakuló profiljával. Ugyanakkor az utóbbi folyamat azt

4 Az angol nyelvű irodalom „political realignment"-nek nevezi ezt a jelenséget.




is jelzi, hogy a posztmaterialista értékek erősödése, Inglehart eredeti várakozásával szemben, nem elsősorban

materialista, hanem inkább tekintélyelvű választ váltott ki a társadalomból. Az említett munkások nem azért

vonzódnak a szélsőjobboldalhoz, mert az a materialista szemléletet hangsúlyozza, hanem mert azonosság van

köztük és a párt között az „idealista" (nacionalista, rendpárti stb.) célokban.

A kartellesedés tézise másban látja a legutóbbi időszak fejleményeinek lényegét, mint az új politika, bár a két

elmélet kiegészíti egymást. A kartellpárt modellje ugyanis azt sugallja, hogy a változások lényegét a pártok

strukturális pozíciójának megváltozásában és a pártverseny csökkenésében keressük. Katz és Mair (1995) tézise

szerint a pártok nem a civil társadalom képviselői, hanem az állam fizetett ügynökei. Feladatuk a képviseleti

demokráciának mint az állam által a polgárok számára biztosított szolgáltatásnak a működtetése. Ágh Attila

(1995) Kelet-Európára vonatkozó megállapítása, miszerint a pártok „politikai létezése" erősebb, mint

„társadalmi létezésük", kiterjeszthető a nyugati világ egészére. A pártok többsége immár kormányképes és a

kormányzati hatalmat arra használja fel, hogy törvények és rendeletek révén stabilizálja pozícióját a hatalmi

struktúrákban. A verseny szelídült: úgy osztják szét az állami támogatást, a parlamenti bizottsági helyeket és az

egyéb hatalmi pozíciókat, hogy a választások vesztese is kapjon mindig valamit. Ezáltal persze csökken a

választások tétje, a kormányon nem lévő pártok is gyakorlatilag kormányzati pozícióba kerülnek. A politikusok

fő céljává saját „munkahelyi biztonságuk" megteremtése vált, s ez a közös érdek összehozza a már amúgy is alig

különböző politikusi csapatokat. A populista, szélsőjobboldali pártok utóbbi évekbeli sikere a társadalomnak a

kartellesedésre adott reakciója.

A kartellesedés tézise ott vitatkozik a politikai szekularizáció magyarázatával, hogy a pártokat nem

sérülékenynek, hanem sok szempontból hatalmi pozíciójukba bebetonozódottnak látja.

A negyedik és utolsó ismertetendő tézist a kontinuitás tézisének lehetne nevezni. Ez a megközelítés

mindenekelőtt a politikai szekularizáció és az új politika elméletei által adott következtetések cáfolatát

tartalmazza.

Az új politika magyarázatával az a fő problémája, hogy az valójában egy pártpolitikai szempontból marginális

jelenségre épít. A kilencvenes években az újbaloldali és a zöld pártok összesített választási eredményei nem

haladták meg – átlagosan – az 5}6%-ot az európai demokráciákban. Amennyiben a szélsőjobboldali pártokat is

idevágó bizonyítéknak tekintjük, még együtt is alig érik el a 10%-ot.

A másik észrevétel, amelyet a kontinuitás tézisét hangsúlyozók vallanak az, hogy az új politika valójában nem is

annyira új. Az újbaloldali és a zöld mozgalmak, pártok ideológiai-politikai karaktere a hagyományos baloldali

tradíción belül is értelmezhető. Ezt támasztja alá, hogy például a zöldek leggyakoribb koalíciós partnerei a

szociáldemokraták és a kommunisták. Emellett, ha figyelembe vesszük, hogy az újbaloldal és a zöldek

nyolcvanas és kilencvenes évekbeni választási sikerei a szociáldemokrata és a kommunista pártok némi

visszaesésével jártak együtt, akkor kézenfekvő magyarázat kínálkozik: a baloldalon belüli átrendeződésről van

szó. E kihívás hatására a tradicionális baloldali pártok kezdik integrálni a „posztmateriális" értékeket

politikájukba. A mérsékelt jobboldal pedig, bár bevándorlásellenes és időnként (például Nagy-Britanniában)

Európai Unió-ellenes követeléseknek is teret enged, sokkal kevésbé határozható meg a tekintélyelvűség és a

nacionalizmus által, mint ahogy ez az új politika téziséből következik. Kormányzati politikájuk és koalíciós

preferenciáik alapján a jobboldali pártok még mindig közelebb állnak a balközép pártokhoz, mint a

szélsőjobboldaliakhoz.

A kontinuitástézis szerint Lipset és Rokkan törvénye a pártrendszerek „megmerevedéséről" nagyrészt továbbra

is érvényes. A baloldali és jobboldali táborokon belül lezajlottak ugyan fontos változások, de a táborok

nagysága nemigen változott és a meghatározó (mag-) pártok identitása is nagyjából ugyanaz maradt. A pártok

számának megváltozása nem jelentette a bal-jobb egyensúly felbillenését, a szavazatok nagyrészt a

pártcsaládokon belül ingadoznak a pártok között, a hagyományos pártok ma is megkapják a szavazatok

túlnyomó többségét. Az ötvenes évekhez képest ugyan kiszámíthatatlanabbá vált a pártpolitika, de az ötvenes

évek „természetellenesen" nyugodt időszaka nem reális mérce. A pártok kevésbé számíthatnak híveik biztos

támogatására, mint korábban, de a politika egyéb intézményeibe vetett bizalom is csökkent (Bartolini–Mair

1990; Mair 1994b).

Valóban új kihívások érték a pártokat, de a politikai piac és a verseny flexibilitása révén képesek volt ezeket

feldolgozni és integrálni a tradicionális politikai tagoltság által kialakított pártrendszerbe. Nem tagadható, hogy

valóban végbement egy politikai fragmentáció, új kérdések kerültek be a politikába, s hogy megerősödött az

újbal és a szélsőjobb. A politikai verseny új szereplői versenytársakká váltak a politikai piacon: az újbal és a

zöldek a balközép nagy pártjai, a szélsőjobb pedig a jobbközép nagy pártjai számára. Ahol azonban ez a kihívás

a választási politika szempontjából is jelentős volt, ott a nagy pártok – gyakran jelentős időbeli késéssel, de –




politikai irányvonaluk módosításával reagáltak a kihívásra. Az 1980-as évek második felében baloldalon a

szociáldemokraták módosítottak politikájukon például a környezetvédelem, de a demokratikus jogok

kiterjesztése területén is. A jobboldal viszont a bevándorlók, illetve a menedékjog kérdésében „keményített"

politikáján az 1990-es évek elején. Ezek a változások azonban, mint fentebb jeleztük, nem jártak az érintett

pártok gyökeres átalakulásával, és akad példa ezzel a trenddel ellentétes iránymódosításokra is.

Összefoglalva tehát a fenti érveket, a pártok megőrizték hatalmi pozícióikat, a korábbi erőviszonyok nagy

vonalakban reprodukálódtak, a baloldal és a jobboldal ideológiai arculata kontinuus maradt. Más szóval, a

változások – bár látványosak voltak – nem érintették a pártpolitika lényegét.

Itt azonban elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol az olvasó maga is eldöntheti, hogy az új jelenségek szükségessé

teszik-e a pártokra vonatkozó tudásanyagunk radikális revízióját. Akár tagadó, akár igenlő a válasz erre a

kérdésre, reményeink szerint a fentebb írottak használható kiindulási pontokkal szolgáltak.


19. fejezet - Irodalom

Ágh, Attila 1995: The „early freezing" of the East Central European Parties: The Case of the Hungarian

Socialist Party. Budapest Papers on Democratic Transition, 129. sz. Budapest, Hungarian Center for Democracy

Studies Foundation.

Aldrich, John 1995: Why Parties? The Origin and Transformation of Political Parties in America. Chicago,

University of Chicago Press.

Almond, Gabriel 1956: Comparative Political Systems. The Journal of Politics, 18. évf. 2. sz. 391-409. p.

Ambrosius, Gerold – Hubbard, William H. 1989: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe.

Cambridge, Mass., Harvard University Press.

Andeweg, Rudy B. 1995: Afscheid van de verzuiling? In Holsteyn, Joop J. M. van – Niemöller, Broer (eds): De

Nederlandse Kiezer 1994. Leiden, DSWO Press, 111-125. p.

Andeweg, Rudy B. 1999: Parties, pillars and the politics of accommodation: weak or weakening linkages? The

case of Dutch consociationalism. In Luther, Kurt R. – Deschouwer, Kris (eds.): Party Elites in Divided

Societies: Political Parties in Consociational Democracy. London, Routledge, 108-133. p.

Ball, Alan R. 1987: British Political Parties. London, MacMillan.

Banzhaf, John III. 1965: Weighted Voting Doesn't Work: A Mathematical Analysis. Rutgers Law Review, 19.

évf. 317-343. p.

Bartolini, Stefano 1983: The Membership of Mass Parties: The Social Democratic Experience, 1889-1978. In

Daalder, Hans – Mair, Peter (eds): Western European Party Systems: Continuity and Change. London, Sage,

177–219. p.

Bartolini, Stefano – Mair, Peter 1990: Identity, Competition, and Electoral Availability: The Stabilisation of the

European Electorates 1885-1985. Cambridge, Cambridge University Press.

Bell, Daniel 1960: The End of Ideology. Glencoe, Free Press.

Berelson, Bernard R. – Lazarsfeld, Paul F. – McPhee, William N. 1954: Voting: A Study of Public Opinion

Formation in a Presidential Campaign. Chicago, The University of Chicago Press.

Betz, Hans-Georg 1994: Radical Right Wing Populism in Western Europe. Basingstoke, MacMillan.

Beyme, von Klaus 1985: Political Parties in Western Democracies. Aldershot, Gower.

Black, Duncan 1958: The Theory of Committees and Elections. Cambridge, Cambridge University Press.

Blais, André – Carty, Kenneth 1987: The Impact of Electoral Formulae on the Creation of Majority

Governments. Electoral Studies, 6. évf. 2. sz. 209–218. p.

Blondel, Jean, 1968: Party Systems and Patterns of Government in Western Democracies. Canadian Journal of

Political Science, 1. évf. 2. sz. 180–203. p.

Bogdanor, Vernon 1982: Introduction. In Bogdanor, Vernon – Butler, David (eds.): Democracy and Elections.

Electoral Systems and their Political Consequences. Cambridge, Cambridge University Press.

Bogdanor, Vernon – Butler, David (eds.) 1982: Democracy and Elections. Electoral Systems and their Political

Consequences. Cambridge, Cambridge University Press.

Broughton, David – Donovan, Mark 1999: Party System Change in Western Europe: Positively Political.

InBroughton, David – Donovan, Mark(eds.): Changing Party Systems in Western Europe. London – New York,

Pinter, 255–274. p.

Budge, Ian – Crewe, Ivor – McKay, David – Newton, Ken 1998: The New British Politics. Harlow, Longman.

Irodalom


Budge, Ian – Farlie, Dennis J. 1977: Voting and Party Competition. London, John Wiley.

Budge, Ian – Farlie, Dennis J. 1983: Explaining and Predicting Elections: Issue effects and party strategies in

twenty-three democracies. London-Boston, Allen & Unwin

Budge, Ian – Laver, Michael J. 1992: Party Policy and Government Coalitions. London, MacMillan.

Budge, Ian – Robertson, David – Hearl, Derek (eds.) 1987: Ideology, Strategy and Party Change: Spatial

Analysis of Post-War Election Programmes in 19 Democracies. Cambridge, Cambridge University Press.

Butler, David 1982: Variants of the Westminster Model. In Bogdanor, Vernon – Butler, David (eds.):

Democracy and Elections. Electoral Systems and their Political Consequences. Cambridge, Cambridge

University Press.

Butler, David – Ranney, Austin 1992: Electioneering. Oxford, Clarendon Press.

Campbell, Angus – Converse, Philip E. – Miller, Warren E. – Stokes, Donald 1960: The American Voter. New

York, John Wiley & Sons.

Castles, Francis – Mair, Peter 1984: Left-Right Political Scales: Some Expert Judgements. European Journal of

Political Research, 12. sz. 73-88. p.

Clark, Peter B. – Wilson, James Q. 1961: Incentive Systems: A Theory of Organization. Administration Science

Quarterly, 6. évf. 129-166. p.

Converse, Philip E. – Pierce, Roy 1986: Political Representation in France. Cambridge, Mass., The Belknap

Press of Harvard University Press.

Cowley, Philip 2000: Legislatures and Assemblies. InDunleavy, Patrick-Gamble, Andrew – Holliday, Ian –

Peele, Gillian (eds.): Developments in British Politics 6. Basingstoke, MacMillan, 108-127. p.

Cox, Gary W. 1997: Making Votes Count: Strategic Coordination in the Worlds Electoral Systems.Cambridge,

Cambridge University Press.

Cox, Gary W. – McCubbins, Mathew D. 1993: Legislative Leviathan: Party Government in the House.

Berkeley, University of California Press.

Crewe, Ivor 1988: Voting Patterns since 1959. Contemporary Record, Winter.

Daalder, Hans 1966: Parties, Elites, and Political Developments in Western Europe. In LaPalombara, Joseph –

Weiner, Myron (eds.): Political Parties and Political Development. Princeton, N. J., Princeton University Press,

43-77. p.

Daalder, Hans 1974: The Consociational Democracy Theme. World Politics, 4. sz. 721-747. p.

Daalder, Hans – Irwin, Galen A. (eds.) 1989: Politics in the Netherlands. How much change? London, Frank

Cass.

Daalder, Hans – Mair, Peter (eds.) 1983: Western European Party Systems: Continuity and Change. London,

Sage.

Dahl, Robert A. (ed.) 1966: Political Oppositions in Western Democracies. New Haven, Yale University Press.

Dahl, Robert A. 1996: A pluralista demokrácia dilemmái. Budapest, Osiris.

Dalton, R. J. 1990: The German Voter. In Smith, Gordon – Paterson, William E. – Merkl, Peter H. (eds.):

Development in Western German Politics. London, MacMillan.

Dalton, Russell J. – Flanagan, Scott C. – Beck, Paul A. (eds.) 1984: Electoral Change in Advanced Industrial

Societies: Realignment or Dealignment? Princeton, Princeton University Press.

De Winter, Lieven – Morera, Joan Marcet I. 2000: Liberalism and Liberal Parties in the European Union. In De

Winter, Lieven (ed.): Liberalism and Liberal Parties in the European Union. Barcelona, ICPS, 12-23. p.

Irodalom


De Winter, Lieven – Türsan, Huri (eds.) 1998: Regionalist Parties in Western Europe. London – New York,

Routledge.

Diamond, Larry 1999: Developing Democracy: Toward Consolidation. Baltimore-London, The Johns Hopkins

University Press.

Downs, Anthony 1957: An Economic Theory of Democracy. Harper &Row, New York.

Drucker, H. et al. 1986: Developments in British Politics. New York, MacMillan.

Dunleavy, Patrick – Husbands, Christopher 1985: British Democracy at the Crossroads. London, Allen &

Unwin.

Duverger, Maurice 1975: Party Politics and Pressure Groups. A Comparative Introduction. New York, Nelson.

Duverger, Maurice 1964 (első francia kiadás 1951, első angol kiadás 1954): Political Parties: Their Organization

and Activity in the Modern State. London, Methuen & Co.

Duverger, Maurice 1981: Az államtípusok. In Bihari Mihály (szerk.): Politikai és szervezetszociológiai

szemelvénygyűjtemény. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, 85-105. p.

Eldersveld, Samuel J. 1964: Political Parties: A Behavioral Analysis. Chicago, Rand McNally.

Enelow, James M. – Hinich, Melvin J. 1984: The Spatial Theory of Voting. Cambridge, Cambridge University

Press.

Engelmann, F. C. 1966: Austria: The Pooling of Opposition. In Dahl (ed.): Political Oppositions in Western

Democracies. New Haven, Yale University Press, 260-284. p.

Enyedi Zsolt 1995: Az ésszerűen nem-racionális párt. Politikatudományi Szemle, 3. sz. 139–155. p.

Epstein, Leon 1986: Political Parties in the American Mold. Madison, University of Wisconsin Press.

Falter, Jörgen W. – Schumann, Siegfried 1988: Affinity Towards Right-Wing Extremism in Western Europe.

West European Politics, 11. évf. 2. sz. 96-111. p.

Finer, Samuel Edward 1970: Comparative Government. London, Penguin.

Gallagher, Michael – Laver, Michael – Mair, Peter 1992: Representative Government in Modern Europe. New

York, McGraw-Hill Inc.

Gallagher, Michael – Laver, Michael – Mair, Peter 2000: Representative Government in Modern Europe. New

York, McGraw-Hill Inc., átdolgozott kiadás.

Girvin, B. (ed.) 1988: The Transformation of Contemporary Conservatism. London, SAGE.

Granberg, Donald – Holmberg, Sören 1988: The Political System Matters: Social psychology and voting

behavior in Sweden and United States. Cambridge, Cambridge University Press.

Grunberg, Gérard 1988: Recent Development in French Electoral Sociology. Electoral Studies, 7. évf. 1. sz. 3-

15. p.

Harrop, Martin 1986: Voting and Electorate. In Henry Drucker et al.: Developments in British Politics. New

York, MacMillan 34–59. p.

Harrop, Martin – Miller William 1987: Elections and Voters. New York, MacMillan.

Hayek, Friedrich August 1976: The Constitution of Liberty. London, Routledge.

Hazan, Reuven Y. 1996: Does Center Equal Middle? Towards a Conceptual Delineation, with Application to

West European Party Systems. PartyPolitics, 2. évf. 2. sz. 209–228. p.

Irodalom


Hazan, Reuven Y. 2000: Centre Parties: Polarization and Competition in European Parliamentary Democracies.

London – New York, Continuum.

Heidar, Knut – Koole, Ruud 2000: Approaches to the study of parliamentary party groups. In Heidar, Knut –

Koole, Ruud (eds.): Parliamentary Party Groups in European Democracies. Political parties behind closed doors.

London, Routledge, 4-23. p.

Heisler, Martin O. 1974: Patterns of European Politics: The „European Polity" Model. In Martin O. Heisler

(ed.): Politics in Europe. New York, David McKay, 27–90. p.

Hicks, Alexander – Swank, Duane 1992: Politics, Institutions and Welfare Spending in Industrialized

Democracies, 1960-1982. American Political Science Review, 86. évf. 658–674. p.

Hotelling, Harold 1929: Stability in Competition. Economic Journal, 39. évf. 41–57. p.

Ignazi, Piero 1992: The Silent Counter-Revolution. Hypotheses on the Emergence of Extreme Right-Wing

Parties in Europe. European Journal of Political Research, 22. évf. 3–34. p.

Inglehart, Ronald 1977: The Silent Revolution: Changing values and political styles among Western publics.

Princeton, Princeton University Press.

Inglehart, Ronald 1990: Culture Shift in Advanced Industrial Societies. Princeton, Princeton University Press.

Inglehart, Ronald – Klingemann, Hans-Dieter 1976: Party Identification, Ideological Preference, and Left-Right

Dimension among Western Mass Publics. In Budge, Ian – Crewe, Ivor-Farlie, Dennis (eds.): Party Identification

and Beyond. Representations of Voting and Party Competition. London, John Wiley & Sons, 243–275. p.

Inglehart, Ronald – Rabier, Jacques-Rene 1986: Political Realignment in Advanced Industrial Society: From

Class-Based Politics to Quality of Life Politics. Government and Opposition, 21. évf. 4. sz. 1–24. p.

Irving, Ronald 1979: The Christian Democratic Parties in Western Europe. London, Allen and Unwin.

Irwin, Galen A. – Holsteyn, Joop J. M. van 1989: Decline of Structured Modell of Electoral Competition. In

Daalder, Hans – Irwin, A. Galen (eds.): Politics in the Netherlands. How much change? London, Frank Cass.

Janda, Kenneth 1980: Political Parties: A Cross-National Survey. New York, MacMillan.

Janda, Kenneth – Harmel, Robert – Edens, Christine – Goff, Patricia 1995: Changes in Party Identity. Evidence

from Party Manifestos. Party Politics, 1. évf. 2. sz. 171-196. p.

Jones, Mark P. 1996: Electoral Laws and the Survival of Presidential Democracies. Notre Dame, University of

Notre Dame Press.

Kalyvas, Stathis N. 1996: The Rise of Christian Democracy in Europe. Ithaca-London, Cornell University Press.

Katz, Richard 1980: A Theory of Parties and Electoral Systems. Baltimore, The Johns Hopkins University

Press.

Katz, Richard – Mair, Peter 1994a: The Evolution of Party Organizations in Europe: The Three Faces of Party

Organization In William Crotty (ed.): Political Parties in a Changing Age. Special issue of the American Review

of Politics, 593–617. p.

Katz, Richard – Mair, Peter (eds.) 1994b: How Parties Organize: Change and Adaptation in Party Organizations

in Western Democracies. London, Sage.

Katz, Richard – Mair, Peter 1995: Changing Models of Party Organization and Party Democracy: The

Emergence of the Cartel Party. Party Politics, 1. évf. 1. sz. 5–28. p.

Kirchheimer, Otto 1966a: The Transformation of the Western European Party Systems. In LaPalambora, Joseph

– Weiner, Myron (eds.): Political Parties and Political Development. Princeton, Princeton University Press. 177-

200. p.

Irodalom


Kirchheimer, Otto 1966b: Germany: The Vanishing Opposition. In Dahl, Robert A. (ed.): Political Oppositions

in Western Democracies. New Haven, Yale University Press.

Kirchner, Joseph Emil (ed.) 1988: Liberal Parties in Western Europe. Cambridge-New York, Cambridge

University Press.

Kitschelt, Herbert 1989: The Internal Politics of Parties: The Law of Curvilinear Disparity Revisited. Political

Studies, 37. évf. 3. sz. 400–421. p.

Kitschelt, Herbert 1992: The Formation of Party Systems in East Central Europe. Politics and Society, 20. évf.

1. sz. 7-50. p.

Kitschelt, Herbert, 1994: The Transformation of European Social Democracy. Cambridge, Cambridge

University Press.

Kitschelt, Herbert 1995: The Formation of Party Cleavages in Post-Communist Democracies. Party Politics, 1.

évf. 4. sz. 447–472. p.

Kitschelt, Herbert – Hellemans, Staf 1990: The Left-Right Semantics and the New Politics Cleavage.

Comparative Political Studies, 23. évf. 210–238. p.

Kitschelt, Herbert – McGann, Anthony J. 1995: The Radical Right in Western Europe. Ann Arbour, University

of Michigan Press.

Klingemann, Hans-Dieter – Fuchs, Dieter 1989: The Left-Right Schema. In Jennings, M. Kent – Deth, Jan W.

van (eds.): Continuities in Political Action. Berlin, Walter de Gruyter, 203–234. p.

Knutsen, Oddbjorn 1995: Value Orientations, Political Conflicts and Left-Right Identification: A Comparative

Study. European Journal of Political Research, 28. évf. 63–93. p.

Knutsen, Oddbjorn 1997: The Partisan and the Value-based Component of Left-Right Self-placement: A

Comparative Study. International Political Science Review, 18. évf. 191–225. p.

Koole, Ruud 1994: The Vulnerability of the Modern Cadre Party in the Netherlands. In Katz, Richard – Mair,

Peter (eds.): How Parties Organize: Change and Adaptation in Party Organizations in Western Democracies.

London, Sage, 278–303. p.

Körösényi András 1989: Liberális vagy konzervatív korszakváltás? Budapest, Magvető.

Laakso, Markku – Taagepera, Rein 1979: „Effective" number of parties: A measure with application to West

Europe. Comparative Political Studies, 12. évf. 1. sz. 3–27. p.

Lane, Jan-Erik- Ersson, Svante O. 1991: Politics and Society in Western Europe. London, Sage., átdolgozott

kiadás.

Lane, Jan-Erik – Ersson, Svante O. 1999: Politics and Society in Western Europe. London, Sage.

LaPalambora, Joseph – Weiner, Myron (eds.) 1966: Political Parties and Political Development. Princeton,

Princeton University Press.

Laponce, J. A. 1981: Left and Right: The Topography of Political Perceptions. Toronto, University of Toronto

Press.

Laver, Michael (ed.) 2001: Estimating the Policy Position of Political Actors. New York, Routledge.

Laver, Michael – Hunt, W. Ben 1992: Policy and Party Competition. London-New York, Routledge.

Laver, Michael – Schofield, Norman 1990: Multiparty Government. The politics of coalition in Europe. Oxford,

Oxford University Press.

Lazarsfeld, Paul F. – Berelson, Bernard – Gaudet, Hazel 1944: The People's Choice: How the Voter Makes Up

His Mind in a Presidential Campaign. New York, Columbia University Press.

Irodalom


Lijphart, Arend 1968a: The Politics of Accommodation: Pluralism and Democracy in the Netherlands. Berkeley,

University of California Press.

Lijphart, Arend 1968b: Typologies of Democratic Systems. Comparative Political Studies, I. évf. 1. sz. 3–44. p.

Lijphart, Arend 1977: Democracy in Plural Societies: A Comparative Exploration.New Haven, Yale University

Press.

Lijphart, Arend 1984: Democracies. Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One

Countries. New Haven, Yale University Press.

Lijphart, Arend 1994: Electoral Systems and Party Systems: A Study of Twenty-Seven Democracies, 1945-90.

Oxford, Oxford University Press.

Lijphart, Arend 1999: Patterns of Democracy: Government Forms and Performance in Thirty-Six Countries.

New Haven, Yale University Press.

Lipset, Seymour M. 1970: Political Cleavages in „Developed" and „Emerging" Polities. In Allardt, Erik-

Rokkan, Stein (eds.): Mass Politics: Studies in Political Sociology. New York, The Free Press, 23–44. p.

Lipset, Seymour M. 1996: Homo politicus. A politika társadalmi alapjai. Budapest, Osiris.

Lipset, Seymour M. – Rokkan, Stein 1967: Cleavage Structures, Party Systems and Voter Alignments:

Introduction. In Lipset, Seymour M. – Rokkan, Stein (eds.): Party Systems and Voter Alignments: Cross-

National Perspectives. New York, The Free Press, 1–64. p.

Lorwin, Val R. 1971: Segmented Pluralism. Ideological Cleavages and Political Cohesion in the Smaller

European Democracies. Comparative Politics, 3. évf. 2. sz. 141–175. p.

Lorwin,Val R. 1966: Belgium. In Dahl, Robert A. (ed.): Political Oppositions in Western Democracies. New

Haven, Yale University Press. 147-186. p.

MacDonald, Stuart E. – Listhaug, Ola – Rabinowitz George 1991: Issues and Party Support in Multiparty

Systems. American Political Science Review, 85. évf. 1107–1131. p.

Mainwaring, Scott – Scully, Timothy R. 1994: Introduction: Party Systems in Latin America. In Mainwaring,

Scott – Scully, Timothy R. (eds.): Building Democratic Institutions: Party Systems in Latin America. Stanford,

CA, Stanford University Press, 1–34. p.

Mair, Peter 1987: The Changing Irish Party System. London, Pinter.

Mair, Peter 1989a: Continuity, Change and the Vulnerability of Party. West European Politics, 12. sz. 169–187.

p.

Mair, Peter 1989b: The Problem of Party System Change. Journal of Theoretical Politics, 1. évf. 251–276. p.

Mair Peter 1994a: Party Organizations: From Civil Society to the State. In Katz, Richard – Mair, Peter (eds.):

How Parties Organize: Change and Adaptation in Party Organizations in Western Democracies. London, Sage,

1–22. p.

Mair, Peter 1994b: Party Democracies and Their Difficulties. Leiden, Rijks Universiteit.

Mair, Peter 1995: Party Systems and Structures of Competition. Prepared for presentation at the conference on

Comparative Democratic Elections, Kennedy School of Government, Harvard University, 12–14 May.

Mair, Peter 1997: Party System Change. Approaches and Interpretations. Oxford, Clarendon Press.

Mair, Peter – Biezen, Ingrid van 2001: Party Membership in Twenty European Democracies, 1980-2000. Party

Politics, 7. évf. 5–21. p.

Mair, Peter-Mudde, Cas 1998: The Party Family and Its Study. Annual Review of Political Science, 1. évf. 211-

229. p.

Irodalom


Maor, Moshe 1998: Parties, Conflicts, and Coalitions in Western Europe: organisational determinants of

coalition bargaining. London, Routledge.

May, John D. 1973: Opinion Structure of Political Parties: The Special Law of Curvilinear Disparity. Political

Studies, XXI. évf. 2. sz. 135-151. p.

Michels, Robert 1962 (1911): Political Parties: A Sociological Study of the Oligarchical Tendencies of Modern

Democracy. New York – London, The Free Press – Collier-MacMillan Ltd.

Mill, John Stuart 1980: A szabadságról. Haszonelvűség. Budapest, Magyar Helikon.

Minkenberg, Michael 1999: Policy Effects of Church, State, and Party Configurations. Paper prepared for

presentation at the 95th annual meeting of the American Political Science Association, Atlanta GA, September 2-

5.

Mudde, Cas 2000: The Ideology of the Extreme Right. Manchester, Manchester University Press.

Neumann, Sigmund 1956a: Toward a Comparative Study of Political Parties. In Neumann, Sigmund (ed.):

Modern Political Parties. Chicago, University of Chicago Press, 395-421. p.

Neumann, Sigmund 1956b: Germany: Changing Patterns and Lasting Problems. In Neumann, Sigmund (ed.):

Modern Political Parties. Chicago, University of Chicago Press.

Nie, Norman H. – Verba, Sidney – Petrocik, John R. 1976: The Changing American Voter. Cambridge, Mass.,

Harvard University Press.

Niemi, Richard G. – Westholm, Anders 1984: Issues, Parties and Attitudinal Stability: A Comparative Study of

Sweden and the United States. Electoral Studies, 3. évf. 65-83. p.

Norris, Pippa 1995: May's Law of Curvilinear Disparity Revisited. Leaders, Officers, Members and Voters in

British Political Parties. Party Politics, 1. évf. 1. sz. 29-47. p.

Olson, Mancur 1982: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Művelődési Minisztérium (Szociológiai

füzetek).

Padgett, Stephen – Paterson, William E. 1971: A History of Social Democracy in Postwar Europe. London –

New York, Longman.

Panebianco, Angelo 1988: Political Parties: Organization andPower. Cambridge, Cambridge University Press.

Pempel, T. J. 1990: Introduction. Uncommon democracies: The one-party dominant regimes. In Pempel, T. J.

(ed.): Uncommon Democracies: The one-party dominant regimes. Ithaca-London, Cornell University Press.

Percheron, Annick – Jennings, M. Kent 1981: Political Continuities in French families: A New Perspective on

an Old Controversy. Comparative Politics, 13. évf. 421–436. p.

Pierre, Jon – Swaasand, Lars – Widfeldt, Anders 2000: State Subsidies to Political Parties: Confronting Rhetoric

with Reality. West European Poltics, 23. évf. 3. sz. 1–24. p.

Pizzorno, Alessandro 1981: Interests and Parties in Pluralism. In Berger, Suzanne D. (ed.): Organizing Interests

in Western Europe: Pluralism, Corporatism, and the Transformation of Politics. Cambridge, Cambridge

University Press, 247–284. p.

Poguntke, Thomas 1987: New Politics and Party Systems. West European Politics, 10. évf. 1. sz. 76–88. p.

Powell, G. Bingham Jr. 1986: Extremist Parties and Political Turmoil: Two Puzzles. American Journal of

Political Science, 30. évf. 357–378. p.

Powell, G. Bingham 2000: Elections as Instruments of Democracy: majoritarian and proportional visions. New

Haven CT, Yale University Press.

Pulzer, Peter G. J. 1978: Responsible Party Government and Stable Coalition: The case of the German Federal

Republic. Political Studies, 26. évf. 2. sz. 181–208. p.

Irodalom


Rabinowitz, George 1978: On the Nature of Political Issues: Insights from a Spatial Analysis. American Journal

of Political Science, 22. évf. 793–817. p.

Rabinowitz, George – Macdonald, Stuart Elaine 1989: A Directional Theory of Issue Voting. American Political

Science Review, 83. évf. 93–121. p.

Rae, Douglas W. 1967: The Political Consequences of Electoral Laws. New Haven, Yale University Press.

Rae, Douglas W. 1971: The Political Consequences of Electoral Laws. New Haven, Yale University Press,

átdolgozott kiadás.

Riker, William H. 1990: Heresthetic and Rhetoric in Spatial Models. In Enelow, James M. – Hinich, Melvin J.:

Advances in the Spatial Theory of Voting. Cambridge, Cambridge University Press 46–65. p.

Robertson, David Bruce 1976: A Theory of Party Competition. London – New York, John Wiley.

Rokkan, Stein, 1968: The Growth and Structuring of Mass Politics in Smaller European Democracies.

Comparative Studies in Society and History, 10. évf. 2. sz. 173–210. p.

Rose, Richard 1982: Elections and Electoral Systems: Choices and Alternatives. In Bogdanor, Vernon – Butler,

David (eds.): Democracy and Elections. Electoral Systems and their Political Consequences. Cambridge,

Cambridge University Press.

Rose, Richard – Mackie, Thomas T. 1984: Do Parties Persist or Disappear? The Big Tradeoff Facing

Organizations. Studies in Public Policy, 134. sz. Glasgow, Centre for the Study of Public Policy.

Sani, Giacomo – Sartori, Giovanni 1983: Polarization, Fragmentation and Competition in Western Democracies.

In Daalder, Hans – Mair, Peter (eds.): Western European Party Systems: Continuity and Change. London, Sage.

Sartori, Giovanni 1966: European political parties: the case of polarised pluralism. In LaPalambora, Joseph –

Weiner, Myron (eds.)): Political Parties and Political Development. Princeton NJ, Princeton University Press.

137–149. p.

Sartori, Giovanni 1976: Parties and Party Systems. A framework for analysis. I. köt. Cambridge, Cambridge

University Press.

Sartori, Giovanni 1994: Comparative Constitutional Engineering: An inquiry into structures, incentives and

outcomes. London, MacMillan.

Scarrow, Susan E. 1994: The „paradox of enrollment": Assessing the costs and benefits of party membership.

European Journal of Political Research, 25. évf. 1. sz. 41–60. p.

Schlesinger, Joseph A. 1984: On the Theory of Party Organization. Journal of Politics, 46. évf. 2. sz. 369–400.

p.

Schmitt, Hermann 1989: On Party Attachment in Western Europe and the Utility of Eurobarometer Data. West

European Politics, 12. évf. 2. sz.

Schofield, Norman, 1986: Existence of Structurally Stable Equilibrium for a Non-Collegial Voting Rule. Public

Choice, 51. évf. 267–284. p.

Schofield, Norman, 1993: Political Competition and Multiparty Coalition Governments. European Journal of

Political Research, 23. évf. 1–33. p.

Schumpeter, Joseph A. 1987: Capitalism, Socialism and Democracy. London, Unwin Paperbacks.

Schweisguth, Etienne 1995: Class Identification. In Deth, Jan van (ed.): The Impact of Values. Oxford, Oxford

University Press.

Seton-Watson, Hugh 1977: Nations and Nation States. London, Meuthen.

Shapley, Lloyd S. – Shubik, Martin 1954: A Method of Evaluating the Distribution of Power in a Committeee

System. American Political Science Review, 54. évf. 787-792. p.

Irodalom


Shugart, Matthew S. – Carey, John 1992: Presidents and Assemblies: Constitutional design and electoral

dynamics. Cambridge, Cambridge University Press.

Siaroff, Alan 2000: Comparative European Party Systems. An Analysis of Parliamentary Elections since 1945.

New York – London, Garland Publishing.

Sjöblom, Gunnar 1968: Party Strategies in a Multiparty System. Lund, Studentlitteratur.

Smith, Gordon 1980: Politics in Western Europe. A Comparative Analysis. Heinemann.

Smith, Gordon 1986: Democracy in Western Germany. Parties and Politics in the Federal Republic.London,

Gower.

Smith, Gordon 1989: Core Persistance: System Change and the „People's Party". West European Politics, 12.

évf. 4. sz. 157–168. p.

Smith, Gordon 1996: The Party System at the Crossroads. In Smith, Gordon – Paterson, William E. – Padgett,

Stephen (eds.): Developments in West German Politics 2. Durham NC, Duke University Press, 55–75. p.

Smith, Gordon – Paterson, William E. – Padgett, Stephen – Peter H. Merkl, Stephen (eds.) 1990: Developments

in West German Politics. London, MacMillan.

Smithies, Arthur, 1941: Optimum Location in Spatial Competition. Journal of Political Economy, 49. évf. 423–

429. p.

Spotts, Frederic – Wieser, Theodor 1986: Italy. A Difficult Democracy. Cambridge, Cambridge University

Press.

Stokes, Donald E. 1963: Spatial Models of Party Competition. American Political Science Review, 57. évf.

368–377. p.

Strnm, Kaare 1990a: Minority Government and Majority Rule. Cambridge, Cambridge University Press.

Strnm, Kaare 1990b: A Behavioral Theory of Competitive Political Parties. American Journal of Political

Science, 34 évf. 565–598. p.

Strnm, Kaare – Müller, Wolfgang C. 1999: Political Parties and Hard Choices. In Str0m, Kaare – Müller,

Wolfgang C. (eds.): Policy, Office, or Votes? How Political Parties in Western Europe Make Hard Decisions.

Cambridge, Cambridge University Press, 1–35. p.

Str0m, Kaare – Svasand, Lars 1996: Political Parties in Norway: Facing the Challenges of a New Society. In

Str0m, Kaare – Svasand, Lars (eds.): Challenges to Political Parties: The Case of Norway. Ann Arbor,

University of Michigan Press, 1-10. p.

Szabó Miklós 1989: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Budapest, Medvetánc.

Taagepera, Rein 1999: Supplementing the effective number of parties. Electoral Studies, 18. évf. 4. sz. 497–504.

p.

Tarrow, Sidney 1994: Power in Movement. Social Movements, Collective Action, and Politics. Cambridge –

New York, Cambridge University Press.

Thomassen, Jacques 1976: Party Identification as a Cross-National Concept: Its Meaning in the Netherlands. In

Budge, Ian – Crewe, Ivor – Farlie, Dennis (eds.) 1976: Party Identification and Beyond. Representations of

Voting and Party Competition. London, John Wiley & Sons, 63–80. p.

Tóka Gábor 1994: Bal és jobb: miért alkalmazható? Hozzászólás Körösényi András tanulmányához.

Politikatudományi Szemle, 3. sz. 135–145. p.

Tóka Gábor 1998: A pártpreferenciák stabilitásának meghatározásai. Századvég, Új folyam 9. sz. 3–26. p.

Tóka Gábor 2002: Szavazói magatartás. In Török Gábor – Lánczi András – Gallai Sándor (szerk.): Bevezetés a

politikatudományba. Budapest, Aula (előkészületben).

Irodalom


VanderEijk, Cees – Franklin, Mark-Mackie, Tom-Valen, Henry 1992: Cleavages, conflict resolution, and

democracy. In Franklin, Mark – Mackie, Tom-Valen, Henry (eds.): Electoral Change: Responses to Evolving

Social and Attitudinal Structures in Western Countries. Cambridge, Cambridge University Press, 406-431. p.

Ware, Alan 1979: The Logic of Party Democracy. New York, St. Martin's Press.

Ware, Alan 1987a: Citizens, Parties and the State. Princeton, Princeton University Press.

Ware, Alan 1995: Political Parties and Systems. Oxford, Oxford University Press.

Webb, Paul D. 1995: Are British Political Parties in Decline? Party Politics, 3. évf. 1. sz. 299–322. p.

Webb, Paul D. 2000: Political Parties: Adapting to the Electoral Market. In Dunleavy, Patrick – Gamble,

Andrew – Holliday, Ian – Peele, Gillian (eds): Developments in British Politics 6. Basingstoke, MacMillan,

151–168. p.

Weber, Max 1989: A politika mint hivatás. Budapest, Medvetánc Füzetek.

Wilson, James Q. 1973: Political Organizations. New York, Basic Books Inc.

Wolinetz, Steven B. 1994: Beyond the Catch-all Party: Approaches to the Study of Parties and Party

Organization in Contemporary Democracies. Paper prepared for the conference on Political Parties: Changing

Roles in Contemporary Democracies. Juan March Institute, Madrid, December 14–17. 1994.

Wright, Vincent 1989: The Government and Politics of France. London, Unwin Hyman.

Wright, William E. 1971: Comparative Party Models: Rational-Efficient and Party Democracy. In Wright,

William E. (ed.): A Comparative Study of Party Organization. Columbus, Ohio, Merril, 17–54. p.


A. függelék - Függelék: az európai parlamenti pártszövetségek

A pártlistákat az Európai Parlament, az egyes pártok és pártszövetségek internetes honlapjaiból nyert

információk felhasználásával állítottuk össze. Szigorúan véve, az alábbi listák csupán a frakciótagok párthátterét

mutatják be, miután a parlamenti frakcióknak egyének és nem pártok a tagjai.

1. Európai parlamenti frakciók 2001-ben

1.1. Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és Európai Demokraták Parlamenti Csoportja (232 tag, 15 oszágból)

Ausztria: Österreichische Volkspartei (ÖVP)

Belgium: Christelijke Volkspartij (CVP), Le Nouveau Parti Social Chrétien (PSC), Mouvement des Citoyens

pour le Changement (MCC)*

Dánia: Det Konservative Folkeparti (KF)

1.2. Európai Szocialisták Pártjának Parlamenti Csoportja (180 tag, 15 országból)

Egyesült Királyság: Conservative Party (Con)

Finnország: Kansallinen Kokoomus (KOK)

Franciaország: Nouvelle UDF, Démocratie Libérale (DL),* Rassemblement pour la République (RPR)*

Görögország: Nea Demokratia (ND)

Hollandia: Christen Democratisch Appel (CDA)

Írország: Fine Gael (FG)

Luxemburg: Chrestlech Sozial Vollekspartei/Parti Chrétien Social (PCS-CSV)

Németország: Christlich Demokratische Union (CDU), Christlich Soziale Union (CSU) Olaszország: Forza

Italia (FI), Partito Popolare Italiano (PPI), Rinnovamento Italiano (RI-Dini), Cristiani Democratici Uniti (CDU),

Centro Cristiano Democratico (CCD), Partito Pen- sionati,* Südtiroler Volkspartei (SVP),* Unione Democratici

per l'Europa (U. D. EUR)* Portugália: Partido Social Democrata (PSD)

Spanyolország: Unió Democrática de Catalunya (UDC), Partido Popular (PP)

Svédország: Kristdemokraterna (Kd), Moderata samlingspartiet (M)

Az EPP-ED frakció legtöbb pártja tag a keresztény-konzervatív pártok szövetségében, az Európai Néppártban is.

A *-gal jelölt pártok kivételek. Az Európai Néppártban még a következő pártokat találjuk: Svájc:

Christlichdemokratische Volkspartei (CVP), Dánia: Kristeligt Folkeparti (KrF). Az Európa Unión kívüli tagok

csak társult tagok.

Ausztria: Sozialdemokratische Partei Österreichs (SPÖ)

Belgium: Parti Socialiste (PS), Socialistische Partij (SP)

Dánia: Socialdemokratiet (SD)

Egyesült Királyság: Labour Party (Lab), Social Democratic and Labour Party (SDLP) Finnország: Suomen

Sosialidemokraattinen Puolue (SDP)

Függelék: az európai parlamenti

pártszövetségek


Franciaország: Parti Socialiste (PS)

Görögország: Panellinio Socialistiko Kinima (PASOK)

Hollandia: Partij van der Arbeid (PvdA)

Írország: Labour Party (LP)

Luxemburg: Parti Ouvrier Socialiste Luxemburgeois/Letzeburger Socialistesch, Arbeiterpartei (POSL)

Németország: Sozialdemokratische Partei Deutschlands (SPD)

Olaszország: Partito Democratico della Sinistra (PDS), Partito Socialista Democratico Italiano (PSDI)

Portugália: Partido Socialista (PS)

Spanyolország: Partido Socialista Obrero Español (PSOE)

Svédország: Sveriges Socialdemokratiska Arbetarepartiet (SAP)

A szocialista pártszövetség kelet-európai csak tagjai társult tagok. Rendes tag még a norvég Det Norske

Arbeiderparti és a ciprusi szociáldemokrata párt (KISOS).

1.3. Európai Liberális Demokrata és Reform Párt Parlamenti Csoportja (52 tag, 10 országból)

Belgium: Parti Réformateur Liberal-Front Démocratique des Francophones (PRL-FDF), Vlaamse Liberalen en

Democraten (VLD)

Dánia: Venstre-Danmarks liberale parti (V), Radikale Venstre (RV)

Egyesült Királyság: Liberal Democrats (LibDem)

Finnország: Suomen Keskusta (KESK), Svenska Folkpartiet i Finland (SFP)

Hollandia: Volkspartij voor Vrijheid en Democratie (VVD), Democraten '66 (D'66) Írország: Progressive

Democrats (PD)

Luxemburg: Demokratesch Partei (DP)

Olaszország: Partito Repubblicano Italiano/Partito Liberale (PRI/PL), I Democratici (Prodi- lista)

Spanyolország: Convergència Democràtica de Catalunya (CDC)

Svédország: Folkpartiet Liberalerna (FP), Centerpartiet (C)

A frakció mögött megtaláljuk az ELDR-t mint európai pártszövetséget. Az ELDR teljes jogú tagjai még az

andorrai Liberális Párt, az osztrák Liberális Fórum, a bosnyák Liberális Demokrata Párt, a ciprusi Egyesült

Demokraták, az észt Reform Párt, a magyar Szabad Demokraták Szövetsége, az olasz Értékek Olaszországa –

Di Pietro lista, a koszovói Liberális Párt, a lett Lettország Útja, a litván Liberális Unió, a román Nemzeti

Liberális Párt, a szlovén Liberális Demokraták, a svájci Szabadelvű-Demokrata Párt és az északír Szövetség

Párt.

1.4. Nemzetek Európájáért Unió Parlamenti Csoportja (24 tag, 5 országból)

Dánia: Dansk Folke Parti (DF)

Franciaország: Rassemblement pour la France (RPF)

Írország: Fianna Fáil (FF)


pártszövetségek


Olaszország: Alleanza Nazionale-Patto (AN)

Portugália: Partido do Centro Democratico e Social – Partido Popular (CDS-PP)

1.5. Demokráciák és Különbözó'ségek Európája Parlamenti Csoport (15 tag, 4 országból)

Dánia: JuniBevægelsen, Folkebevægelsen mod EU Egyesült Királyság: United Kingdom Independence Party

Franciaország: Rassemblement pour la France (RPF), Chasse, Pêche, Nature, Traditions Hollandia:

Reformatorische Politieke Federatie (RPF), Staatkundig Gereformeerde Partij (SGP), Gereformeerd Politiek

Verbond (GPV)

1.6. Európai Egyesült Baloldal/ Északi Zöld Baloldal (42 tag, 10 ország)

Dánia: Socialistisk Folkeparti (SF)

Finnország: Vasemmistoliitto (Vas)

Franciaország: Parti Communiste Français (PCF)

Görögország: DIKKI, Kommunistiko Komma Elladas (KKE), Synaspismos (Syn) Hollandia: Socialistische

Partij (SP)

Németország: Partei des Demokratischen Sozialismus (PDS)

Olaszország: Partito dei Comunisti Italiani (PdCI), Rifondazzione Comunista (RC) Portugália: Partido

Comunista Portugués (PCP)

Spanyolország: Izquierda Unida (IU)

Svédország: Vänster Partiet (VP)

1.7. Zöldek – Európai Szabad Szövetség (48 tag, 12 ország)

Zöldek

Anglia és Wales: Green Party of England and Wales Ausztria: Die Grünen

Belgium: Anders Gaan Leven (Agalev), Écolo Dánia: De Gronne (DG)

Finnország: Vihreä Liitto (VIHR)

Franciaország: Les Verts (V)

Hollandia: Groen Links (GL)

Írország: Comhaontas Glas (CG)

Luxemburg: Déi Gréng (GA/G)

Németország: Bündnis 90/Die Grünen Olaszország: Federazione dei Verdi (FV)

Svédország: Miljöpartiet de Gröna (MPG) Európai Szabad Szövetség Belgium: Volksunie (VU)

Egyesült Királyság: Plaid Cymru (PC), Scottish National Party (SNP)

Spanyolország: Bloque Nacionalista Galego (BNG), Eusko Alderdi Jertzailea (EAJ), Partido Andalucista (PA),

Eusko Alkartasuna (EA)


pártszövetségek


Függetlenek Technikai Csoportja – Vegyes Csoport (19 tag, 3 ország)

Olaszország: Bonino Lista, Lega Nord Franciaország: Front National Belgium: Vlaams Blok

Pártok és pártrendszerek · Created by XMLmind XSL-FO Converter. Pártok és pártrendszerek Zsolt, Enyedi András, Körösényi

Documents