PD 71685 A környezettudatosság összetevői és mérési lehetőségeik ... · 2011. 5. 31. · PD 71685 A környezettudatosság összetevői és mérési lehetőségeik 2008-2011

PD 71685

A környezettudatosság összetevői és mérési lehetőségeik

2008-2011

Kutatásvezető: Dr. Berényi László

KULTURÁLIS KÖRNYEZET – KÖRNYEZETI KULTÚRA

Réthi Gábor

tanulmány

Miskolci Egyetem

Vezetéstudományi Intézet

1. BEVEZETÉS

A természetet szemlélő ember magatartása a körülötte levő világgal szemben állandóan

változott, így az az elképzelés is – csaknem ötszáz évvel ezelőtt, Kopernikusz felismerése

alapján – hogy a Föld a világmindenség középpontja. Később kiderült, hogy a naprendszer,

melyben élünk, csak egyike azoknak a rendszereknek, amelyek az általunk Tejútnak

nevezett spirálködben találhatók. Az idők folyamán azt is felismertük, hogy a Tejúton

kívül is több millió tejútrendszer van a világegyetemben. A világegyetem kitágulásával

együtt kibővültek ismereteink a Földről is. Legújabban arra kellett rádöbbenni, hogy a

Földnek létfeltételünket képező anyag- és energiakészletei nem kimeríthetetlenek, és az

ember csak egy kis része a földi, „szerves‖ életnek. Az ismeretek bővülésével együtt tágult

a tér is, ahová az ember aktív tevékenységével jelentős változásokat okozva behatolt. Az

emberi tevékenység környezetet alakító hatása a technika fejlődésével olyan jelentős lett,

hogy többé nem hagyható figyelmen kívül. Az emberi tevékenység és a környezet

viszonya szabályozásra szorul, hogy meg lehessen őrizni azokat a körülményeket, melyek

szükségesek az életfeltételek hosszú időre való biztosításához és a fejlődés fenntartásához.

A globális környezeti kihívás zúdul világunkra. A legégetőbb környezeti problémák: az

üvegházhatás, ózonréteg csökkenés, a légszennyező anyagok globális károsító hatása, az

erdőpusztulások, a mérgező hulladékok elhelyezési módja, a sivatagosodás, a biodiverzitás

csökkenése, az atomháború, az egyenlőtlenségek növekedése, az éhezés és a szegénység.

(Kereszty, 1998; Kósi-Szlávik-Valkó, 1998)

Nincs ideális, egyedül üdvözítő terv, amelynek betartása esetén a társadalmak képesek

megbirkózni a globális környezeti válság elkövetkező évtizedeivel. A válaszok

különbözőek. Több kísérlet a jövőbe próbál pillantani az optimizmus jegyében, vagy a

komor előérzetből vonja le következtetéseit. Az elemzések abban egyetértenek, hogy a

környezeti kihívás globális társadalmi probléma, amely társadalmi válaszokat igényel. Az

OTKA PD71685 „A környezettudatosság összetevőinek és mérési lehetőségeinek

kutatása‖ (kutatásvezető: Dr. Berényi László) kutatás keretein belül a számos összetevő

részeként a kultúra is szerepet játszik.

A fenntarthatóság és a környezeti nevelés kapcsolata történeti eredetű. A környezeti

nevelés gyakorlata világszerte elterjedt és tartalmában, módszereiben mind jobban kibővült

a globális és helyi környezeti problémák kihívásai következtében. A környezeti nevelés az

ezredfordulóra egybeépíti a természeti-, a mesterséges (ember által alkotott) és a társas-

társadalmi környezettel kapcsolatos vonatkozásokat. Mindazok az alapvető szempontok és

értéktartalmak, amelyek a környezeti nevelésben meghatározóak, a kultúrában

keresendőek. A fenntarthatóság a környezeti nevelés kibővült tartalmára épül, és azzal

rendszerként egybekapcsolódik a globális, a jogi-etikai, a fejlődésre, a béke

megteremtésére és a környezeti erőforrásokkal való gazdálkodásra irányuló nevelési

törekvések köre, amelyek együttességükben alkotják a fenntartható fejlődés elősegítésére

irányuló gyakorlat tartalmát mind vállalti szinten, mind oktatási szinten.

A társadalom szemléletformálásával, nevelésével foglalkozó egyének és közösségek előtt

álló kihívás, hogy elősegítsék azt a szükséges átalakulást, amely a fenntartható fejlődés

útjára segíti a válaszúthoz érkezett emberiséget. A választás a véges mennyiségű

természeti-gazdasági erőforrások kimerülését okozó korlátlan gazdasági növekedés és a

megújuló természeti és gazdasági erőforrás gazdálkodására épülő fenntartható fejlődés

között mind sürgetőbb.

Az emberi tevékenység következtében megnyilvánuló globális környezeti károk arra

késztetik a felelősségteljes vállalatokat, hogy tevékenységük és értékeik középpontjába

mindjobban bevonják a környezettel való foglalkozás mikéntjét. A következőkben a jól

ismert kultúra-összehasonlító modellek tükrében vizsgáljuk meg a kultúrák környezettel

való kapcsolatát.

Földünk sokszínűsége – mind biológiai, mind kulturális – az egyik legelemibb és egyben

legösszetettebb jelenség, ami nélkül bolygónk jottányit sem lehetne olyan változatos és

érdekes hely (nem mintha jártam volna még más bolygón), mint amilyen most.

Mindenesetre mind a kulturális, mind a biodiverzitás homogenizálódni látszik a

globalizmus és egyéb erők által, aminek eredményeképp egy unalmas és fenntarthatatlan

planétát kapunk.

Természetesen nem muszáj megvárnunk amíg környezetünk teljesen sivárrá nem változik,

azonban ahhoz, hogy kezelni tudjuk ezt a problémát, fontos megértenünk, hogy a

társadalom és a környezet egy egységet képez és az egyik nehézsége fenyegeti a másik

egzisztenciáját is. Fontos, hogy rendszerben, kontextusban vizsgáljuk a dolgokat. Ennek a

látásmódnak a szükségességére tudósok már jó pár éve felhívták a figyelmünket, hogy

megértsük a komplex kapcsolatokat kultúra és természet között.

Az elmúlt évtizedekben a biodiverzitás összetett fogalma és annak szerepe a földi lét

fenntartásában körvonalazódni kezdett még a döntéshozók előtt is, míg az etnobiológia

tudományosan is megalapozta a kapcsolatot a kulturális és biológiai sokféleség között,

valamint kiemelte annak fontosságát, hogy a fajok sokféleségének megmentéséhez

szükségünk van a több ezer éves tradicionális tudásra és gyakorlatra. Úgy tűnik fordult a

kocka: míg a civilizációk kialakulásához, a birodalmak virágzásához és a kultúra

kialakulásához alapvető volt a fajok sokszínűségének úgymond használata (mezőgazdaság,

gyógynövények, alapanyagok, hitvilág, szimbólumok), most épp fordított a helyzet.

Ahhoz, hogy megtudjuk őrizni ezt a sokszínű világot, szükségünk van a több ezer

népcsoport tapasztalatára.

Többek közt ezzel foglalkozik Links between biological and cultural diversity

(Kapcsolatok a biológiai és kulturális diverzitás között) UNESCO jelentés is a

biokulturális tudományos munkáról. Ez a tudományág a tudásrendszerek, a hit, értékek és

tapasztalat változatosságának kutatásával foglalkozik és számos kapcsolatot mutat fel a két

sokszínűség között pl. tudás és technológia (módszerek a természeti erőforrás

termelésében, feldolgozásában), társadalmi kapcsolatok (társadalmi funkciók egy bizonyos

erőforrás használatában, nemi szerepek, politikai és jogi felügyelet), hitrendszer (eredet

mondák, hitvilág, szent helyek), művészet. Ezen tényezők vizsgálata és kapcsolatainak

megértése segíthet a fajok és a népcsoportok hagyományainak megőrzésében is.

Gondoljunk csak bele, az amazonaszi esőerdő nélkül nem valószínű, hogy az ott élő

törzsek fent tudják tartani eddigi ezer éves életmódjukat, míg mindez fordítva is igaz. Az

indiánok, akik ezer éve adják szájról szájra tudásukat a trópusi őserdő milliónyi fajáról,

mindenkinél jobban ismerik ezt a régiót, tapasztalatuk létfontosságú.

Remek példa erre Dél-Afrika is, ahol az egyes közösségek a vallási rituálékban használnak

különböző állat- és növényfajokat, ezenfelül a gyógynövények a gyógyítás alappillérei.

Bizonyos természetes helyek, mint pl. a mély folyóágyak szent helyek: itt tisztelegnek

őseik előtt. Ezen felül a természet a nyelvben is él, rengeteg szójárás, közmondás,

elnevezés kapcsolódik a természethez. Persze nem kell elmennünk Dél-Amerikába, vagy

Afrikába, hogy megértsük ezt a kapcsolatot. Magyarországon egykor híres volt a

gyógynövények feldolgozása, az élelmiszeripar, illetve rengeteg hagyományunk,

legendánk épül a természetre.

A diverzitást integráltan kell megközelíteni, az egyik megőrzése a másik nélkül szinte

lehetetlen, holott mindkettő saját jogán is kivívta fenntartásának szükségességét.

2. A KULTÚRA ÉS A KULTÚRA-ÖSSZEHASONLÍTÓ MÓDSZEREK

A kultúra nem az emberi célok és machinációk eredménye, hanem azoknak a természeti

erőknek a terméke, amelyet az ember akaratán kívül öntudatlanul hoz működésben. A

kultúra létrejöttének megértéséhez tanulmányozni kell a szokásokat, hagyományokat,

hiedelmeket, és egyéb társadalmi normákat, jelenségeket, amelyek a kultúra összetevői.

Ehhez az egyénre kell koncentrálni. A kultúra-közi (cross-cultural) kutatások a kultúra

hatását vizsgálja az egyéni szinten végbemenő folyamatokra. A kultúra-közi elméletek az

egyes kultúrák közötti különbségeket vizsgálják, nem pedig azt, hogy ezek a különbségek

milyen háttérfolyamatokról származnak. Lehet vizsgálni, mint egészet, vagy alkotórészeire

bontva kisebb elemeit, a kultúra építőeleme az egyén, azok a rituálék, amelyeket

véghezvisz, illetve azok a hiedelmek, amelyekben hisz (Schaller, Conway, Crandall, 2001).

A társadalmi hatékonyság változik a cél, és a kulturális környezetének függvényében. A

kulturális távolság és a társadalmi hatékonyság elemzésében először egy olyan

összefüggésre kell rávilágítani, hogy minél kevésbé távoliak a partnerek, annál sikeresebb

a vegyesvállalat. A hatékony vegyesvállalat megvalósításának kihívása leginkább a

partnerek kulturális távolságától függ. Több kultúra találkozása, egy adott nemzetközi

vegyesvállalatban, a „kulturális kereszteződés‖ (Sweeney és Hardaker, 1994) fogalommal

jelölhető.

A kulturális távolságnak a társadalmi hatékonyságra gyakorolt hatása vonatkozásában úgy

találták, hogy a legtöbb esetben a nemzeti érdekek hatása nagyobb, mint a szervezeti

eltéréseké.

A nemzeti kultúra nem az egyének, vagy nemzeti államok jellemei, hanem egy nagyszámú

emberé, akik hasonló háttérrel, neveléssel és élettapasztalattal rendelkeznek (Doney, in:

Sweeney és Hardaker, 1994).

Az emberi társadalmakkal foglalkozó tudományos elméletekben már igen régen megjelent

az a felismerés, hogy a kultúra egésze, illetve annak részjelenségei nem vizsgálhatók és

értelmezhetők teljes körűen a természeti környezet figyelembevétele nélkül. A korábbi

kutatások fényében azt az alapfeltevést, hogy a kultúra és a környezet kölcsönösen hat

egymásra, ma már szinte senki sem kérdőjelezi meg. Az igazi probléma abban rejlik, hogy

milyen tudományág keretei között, milyen nevezéktannal, kategóriákkal és módszertani

apparátussal vizsgáljuk ezt a kapcsolatot. Az emberi kultúrával foglalkozó kulturális

antropológia eszközeit használjuk-e, s ezáltal e vizsgálatok az antropológia

tudományterületén belül maradnak, avagy a kapcsolat másik eleme, a természeti környezet

tanulmányozásával foglalkozó természettudomány, az ökológia módszereit használva az

ökológia és az antropológia határterületén vizsgálódunk, viselve a tudományok közötti

„határsértés‖ minden következményét. A gyakorlat azt mutatja, hogy az antropológiában és

a rokon tudományokban a kutatók az 1920-as, 30-as évektől kezdve leginkább a biológiai

ökológiából átvett kategóriákat és módszertant használják a kultúra és a környezet

kapcsolatának leírására. A kérdés tehát az, hogy a természettudományban kidolgozott

apparátus alkalmas-e a természet- és társadalomtudomány határán végzett kutatására.

A társadalmi-kulturális környezet tágabb értelemben magában foglalja mindazt, ami nem

szerepel a gazdasági vagy a politikai rendszerben. A gazdasági életet elsősorban a piac

szervezi, amelyben az egyének, mint vevők és eladók viszonyulnak egymáshoz, és a cél a

termelés. A politikai életben az egyének, mint polgárok állnak kapcsolatban egymással, és

az alapvető cél a kollektív döntéshozatal, határozatok és szabályok. A gazdasági és

politikai rendszer egyúttesen teremtik meg – az árukon, szolgáltatásokon és a szabályokon

keresztül – a feltételeket mindannyiunk számára, ami ahhoz szükséges, hogy az általunk

kívánt életet tudjuk élni. A társadalmi-kulturális környezet azokat a viselkedéseket és

kapcsolatokat foglalja magában, amelyeket az egyének folytathatnak magánéletükben,

többek között:

népesség jellemzői (pl. kor, nem, faji és etnikai hovatartozás, stb.),

attitűdök és értékek,

életmód és kapcsolatok.

A kultúra csoportokra jellemző attribútomok, mely vonatkozhat a társadalom egészére (pl.

nemzeti kultúra), egy csoportra a társadalmon belül (szubkultúra), vagy akár egy nemzet és

társadalom csoportjaira is (transznacionális kultúra). Például gyakran emlegetjük az ún.

„nyugati kultúrákat‖. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy vannak bizonyos értékek és

életmódok, amelyekről elmondható, hogy a nyugati társadalmak magukénak vallanak,

közös náluk, úgy, mint:

Szekularizmus: a megértés és a viselkedési minták elsajátásában növekvő befolyása

van a racionális és tudományos gondolkodásnak és csökken a vallás szerepe.

Fogyasztás vagy a materializmus: eszerint az álláspont szerint, az áruk és

szolgáltatások magasabb szintű fogyasztása vezet nagyobb boldogsághoz. A javak

minél nagyobb mennyiségben való birtoklása jelenti a jó életet. Emögött a

hozzáállás mögött az a meggyőződés áll, hogy a gazdasági növekedést alapvetően

jó dolognak feltételezzük.

Individualizmus: ez általában arra az elképzelésre utal, hogy az egyének maguk

választják meg saját életstílusukat és elsősorban önérdekük motiválja őket. Azt is

magában foglalja, hogy a magánszemélyek arra törekednek, hogy önellátóak

legyenek.

A kultúra-összehasonlító módszerek kidolgozóit két táborba szokás sorolni: az egyik az ún.

univerzalista modellek tábora (Trompenaars, Hofstede, GLOBE), a másik a dinamikus

modellek csoportja. Tovább kategorizálhatók aszerint a modellek, hogy kvantitatív vagy

kvalitatív vizsgálati módszert alkalmaznak-e. A kvantitatív vizsgálat mennyiségi

kapcsolatokra összpontosít (statisztikai eljárások, számszerű összefüggések); ellentéte a

kvalitatív vizsgálat. Gyakran használják a kvantitatív vizsgálati módszereket a

modellalkotók, mert általában könnyebb azokat értelmezni, elemezni. A kultúrák

összehasonlításánál viszont olyan „puha‖ tényezőt vizsgálunk, melynek kvantitatív

módszerekkel történő teljes körű leírása igen bonyolult. Később a többnyire ilyen

vizsgálati módszereket alkalmazó modellek kritikáinak egy része ebből fakad. A kultúra

részeként megjelenő környezeti értékek mérése sem egyszerű feladat. A környezettel

szemben tanúsított magatartás megnyilvánulásainak tettenérésének problémájáról van szó.

Az univerzalisták olyan kategóriákat állapítanak meg, melyek segítségével összemérhetővé

válnak a különböző nemzeti kultúrák. Ezek a vállalati szférában ismertebb modellek.

Módszertanukat tekintve megállapítható, hogy jobbára kvantitatív kutatási módokat

alkalmaznak. (1. táblázat) Ezen modellek közül Hofstede modellje a legelterjedtebb a

vállalati életben. Ugyanakkor – talán éppen ezért – a legtöbb kritikát is ezzel szemben

fogalmazzák meg. Ezért e modellen keresztül mutatnám be az univerzalista modellek

sajátosságait és kritikáit.

1. táblázat A kultúra-összehasonlító módszerek áttekintése

Kutatók Függő változó Független változó Módszer Minta – kontextus

Kluckhohn/Strodtbeck

(1961)

Az emberek

problémamegoldó

készsége

6 dimenzió:

Az emberek természete

A természettel való

kapcsolat

Kapcsolat a többi

emberrel

Emberi tevékenység

Időorientáció

Térorientáció

Kvantitatív

kérdőívezés,

kvalitatív

interjúztatás

106 fő: Navaho

indiánok, Pueblo

indiánok, spanyol

ajkú amerikai

falvak, texasi és

oklahomai

farmerközösségek

és egy mormon

falu

Hall/Hall (1990) Munkahelyi

kommunikáció

4 dimenzió:

Gyors és lassú üzenetek

Magas és alacsony

kontextus

Tér

Kvalitatív

nyílt interjúk

180 gazdasági

alkalmazott és

menedzser

Idő

Hofstede (1980) Nemzeti kulturális

különbségek egy

szervezeten belül

4 dimenzió:

Hatalmi távolság

Individualizmus vs.

kollektivizmus

Maszkulin vs. feminin

Bizonytalanságkerülés

Kvantitatív

kérdőívezés

kb. 116 000 IBM

alkalmazott

Trompenaars (1993) Menedzsment

releváns

problémamegoldásai

7 dimenzió:

Idő

Univerzalizmus vs.

partikularizmus

Kollektivizmus vs.

individualizmus

Neutrális vagy affektív

Specifikus vagy diffúz

kapcsolatok

Teljesítmény vagy

tulajdonítás

A természet kontrollja:

külső vagy belső

Kvantitatív

skálás

kérdőívezés

15 000 vállalati

alkalmazott

Schwartz (1992) Jelen és jövő a

társadalomban

11 dimenzió:

Önirányítás

Ösztönzés

Hedonizmus

Teljesítmény

Hatalom

Biztonság

Konformitás

Hagyomány

Spiritualitás

Jótékonyság

Univerzalizmus

9 pontos

Likert-skála

kb. 200 tanár és

200 diák

országonként, 20

országban

GLOBE (2002) Üzleti vezetés a

jelenben és a jövőben

9 dimenzió:

Bizonytalanságkerülés

Hatalmi távolság

Kollektivizmus

Nemi egyenlőség

Rámenősség

Jövőorientáció

Teljesítmény orientáció

Humánorientáció

Individualizmus vs.

kollektivizmus

Kvantitatív

kérdőívezés

7 pontos

skálán és

kvalitatív

adatok

elemzése

17 000

középvezető 61

országban

Forrás: Fink, Kölling és Neyer, 2004

Az értékek definiálásával és rendszerezésével foglalkozó szakirodalom nem egységes,

ezért többféle értékdefiníció létezik. Peter-Olson (1987) szerint. „Az értékek a fogyasztók

alapvető szükségleteinek és céljainak kognitív képviselői.‖. Míg Hawkins-Best-Coney

(1992) szerint a kulturális értékek azok az általánosan elfogadott meggyőződések, illetve

hitek, amelyek választ adnak arra a kérdésre, hogy mi az, ami kívánatos.‖ Hofmeister-Tóth

(2003) a nemzetközi szakirodalomban szereplő értékdefiníciókat összehasonlítva az

értékeket az alábbiak szerint definiálja: „Tartós koncepciók, vagy meggyőződések, hitek,

amelyek a kívánt viselkedési formára vagy életmódra vonatkoznak, különböző

szituációkban érvényesülnek, amelyek irányítanak az események értékelésében, és amelyek

relatív fontosság szerint rendezettek.‖

A kultúrák közötti értékek eltérőségének vizsgálata a környezeti értékkutatás

kiemelkedően fontos vetülete. Főleg a keleti és a nyugati civilizációk, valamint a

gazdaságilag fejlett-, fejlődő- és fejletlen ország dimenziók mentén felállított

vizsgálódások vezethetnek meglepő eredményekre. Ezeknek a kutatásoknak az alapja az,

hogy minden kultúrának megvannak azok a domináns alapértékei, melyeket a szocializáció

során szinte kivétel nélkül mindenki elsajátít. Az alapértékek gyakran a termékelőnyökkel

együtt szerepelnek a hirdetésekben. Ezek az alapértékek határozzák meg azt, hogy milyen

termékek fogyasztása lesz népszerű, de legalábbis elfogadott egy társadalomban. Joggal

feltételezhető, hogy azokban a kultúrákban, ahol a környezeti értékek dominánsabbak, a

fogyasztók számára fontosabb lesz a környezetvédelem és a környezetbarát termékek

fogyasztása. A környezeti értékek dominanciája tehát a környezettudatos magatartáson,

fogyasztói mintákon keresztül manifesztálódhat.

1997 és 1999 között a világ számos országában egy, a környezettudatos fogyasztói

magatartás jellemzőinek nemzetközi összehasonlítást lehetővé tevő kérdőíves

megkérdezéses vizsgálatra került sor, mely a GOES (Global Environmental Survey)

fantázianevet kapta. Ennek célját többek között a környezeti értékek közötti eltérések

feltárása és a különbségek okainak magyarázata képezte. A kutatás eredményei először a

Human Ecology Review 2003/1 számában kerültek publikálásra (Aoyagi-Usui, Vinken és

Kuribayashi, 2003). Az itt közölt kutatási eredmények ismeretében lehetséges egy

komparatív vizsgálat kivitelezése a Schwartz-féle értékstruktúra, valamint a „haladás

versus környezet‖ témakörökben. Az összehasonlítás alapját képező nemzetközi kutatás

feltárta, hogy a környezeti értékek struktúrája az ázsiai országok esetében szignifikáns

különbségeket mutat a nyugati civilizáció országaiban tapasztalható értékrendszertől. Míg

a Távol-Keleten a környezeti értékek szoros kapcsolatban állnak a tradicionális értékekkel

(pl. szülők, idősebbek tisztelete, a család biztonságának megteremtése, stb.) és azoktól

szinte soha sem különülnek el, addig a nyugati civilizációkban a környezettudatos

gondolkodás sokszor ellentmond a tradicionális értékek fontosságának, azaz aki számára a

hagyományos értékek nagyobb jelentőséggel bírnak, azok kevésbé viselkednek

környezettudatos módon. Ezeket a strukturális különbözőségeket a szakirodalom is kellő

mértékben alátámasztja (pl. White, 1967; Watanabe, 1995), de a GOES kutatási

eredményei is igazolták. Így például a nyugati civilizációt reprezentáló USA és Hollandia

esetében a környezeti értékek az altruista értékekkel álltak szoros kapcsolatban, és

ellentétesnek bizonyultak a tradicionális értékekkel. Japánban, Bangkokban és Manilában

azonban a környezeti értékek a tradicionális és az altruista értékekhez egyaránt kötődtek.

Az is kiderült a GOES kutatás során, hogy a környezeti értékek az egoista értékekkel

ellentétes irányúak és elkülönülnek a technikai haladásba vetett hittől (Aoyagi-Usui,

Vinken és Kuribayashi, 2003). A nyugati és a keleti civilizáció közötti különbség tehát az

értékek struktúrájában keresendő. Példának okáért a japánok által vallott értékek és így a

környezet iránti attitűdjük nagymértékben különbözik a nyugati országokéban domináns

értékrendektől. Ezt a kontrasztot a legszemléletesebb formában Tetsuro Watsuji – az egyik

legismertebb japán filozófus – érzékeltette, aki szerint az európai és ázsiai országok közötti

kulturális különbségek abból adódnak, hogy a keleti kultúrák és ezáltal az emberek is a

természettel való együttélésre törekednek, míg a nyugatiak a természet legyőzésére, a

természettel való harcra. White (1967) ezt megerősítve arra mutatott rá, hogy a keresztény

országokban a környezetromboláshoz azon ideológia vezetett, mely azt hirdette, hogy az

ember uralkodni tud a természet felett. Érdemes azonban megemlíteni azt is, hogy például

a japánok nagy része nem is tudja élesen elhatárolni egymástól a természet és az ember

fogalmát, míg mi, nyugatiak képesek vagyunk erre, hiszen általában úgy vizsgáljuk a

környezethez való kapcsolatunkat, mintha attól függetlenül létezhetnénk.

A nyugati kutatók az értékeket azonos megközelítési mód alapján próbálták és próbálják

manapság is elemezni. Közülük sokan, így például Inglehart (1977, 1981, 1995, 1996),

Inglehart és Carballo (1997), valamint Inglehart és Abramson (1999) úgy találták, hogy az

úgynevezett posztmaterialista tézis hozható a legszorosabb kapcsolatba a

környezetvédelmi mozgalom kialakulásával, a környezet fokozottabb előtérbe kerülésével.

Mind a materialista, mind pedig a posztmaterialista megközelítés a demokráciára vonatkozó

állításokon alapul. De az egyes állítások tartalma merőben eltér egymástól. Amíg a

posztmaterialista tézis fókuszpontjait az képezi, hogy „biztosítsunk az emberek számára

nagyobb beleszólást a kormányzati döntésekbe‖, vagy „biztosítsuk a szólásszabadságot‖,

addig ugyanez a materialista megközelítésben úgy hangzik, hogy „tartsuk fenn a rendet‖ és

„harcoljunk az emelkedő árak ellen‖. A posztmaterialista tézis szerint a növekvő

demokrácia vezetett el a környezeti mozgalmak kialakulásához és megerősödéséhez.

Inglehart egy sor kutatási eredményt felhasznált annak érdekében, hogy bebizonyítsa azt,

hogy egy társadalom környezettel kapcsolatos értékeit befolyásolja annak társadalmi és

gazdasági fejlettsége. Brechin és Kempton (1994) szerint a posztmaterialista tézis a

gazdaságilag fejlett országokra értelmezve megállja a helyét, viszont nem szolgáltat

magyarázatot a globalizálódó környezeti mozgalmakra, különösen a fejlődő országok

esetében. Ezen érvelés alapján még számos kritika érte a posztmaterialista tézist (lásd pl.

Brechin és Kempton 1997; Kidd és Lee 1997; Dunlap és Mertig 1997; Pierce 1997).

Inglehart és mások azonban sok esetben választ szolgáltattak ezekre a kritikai

észrevételekre (pl. Abramson, 1997; Inglehart és Abramson, 1999). A posztmaterialista

tézis Rokeach értékelméletén alapul (Rokeach, 1973).

Schwartz és Blisky szintén Rokeach megközelítése alapján vizsgálták az értékek általános

struktúráját. A vizsgálati adatok először öt országra terjedtek ki, majd pedig húszra

(Schwartz és Blisky 1987, 1990; Schwartz 1992). Az öt országra kiterjedő felmérés egy

távol-keleti társadalmat is tartalmazott, nevezetesen Hong Kong-ot. A kutatási eredmények

felfedték, hogy a hong-kongi mintában az értékek struktúrája egy kicsit eltér a nyugati

országokéban tapasztaltaktól, de maguk az értékek egyáltalán nem voltak mások. „Az

értékek jelentése és tartománya nem volt más a hong-kongi mintában sem. Ami

különbözött, az a különféle értékek közötti kompatibilitás, vagy konfliktus volt. Ami a

nyugati társadalmakban egymásnak ellentmondó értékeknek bizonyult, az bizony keleten

sokszor egymás mellett fordult elő.‖ – íja Schwartz (1992). A szerzők a kultúrák

értékrendbeli különbözőségét a konfuciánus és a nyugati gondolkodásmód közötti

eltéréssel magyarázzák, melyekre a kutatásaik egymástól lényegesen eltérő kultúrákban

(kínai, iszlám, buddhista és egyéb) történő megismétlésével kívánnak a jövőben fényt

deríteni.

Számos kutató fedezett fel vizsgálatai során környezetre vonatkozó értékeket. Dunlap és

Van Liere (1978) javasolták először az Új Környezeti Paradigma (New Environmental

Paradigm (NEP)) fogalmának bevezetését, ―mely három, egymástól elkülönülő dimenziót

tartalmaz — a természet egyensúlyát, a növekedés korlátait, és az antropocentrizmust

(Dunlap és Jones 2002). A NEP élesen szembeáll a domináns társadalmi paradigmával,

mely széles körű népszerűségnek örvendve a tömegfogyasztás és a gazdasági növekedés

fontosságát hirdeti. A domináns világnézet egyik legfontosabb eszköze a hagyományos

marketing. Milbrath (1984) elsőként hasonlította össze a NEP-et a domináns társadalmi

paradigmával. Kutatása három nyugati társadalomra terjedt ki: az amerikaira, a németre és

az angolra. Karp (1996) az általános értékek és a környezeti értékek közötti kapcsolatokat

vizsgálta, míg a George Mason University csoport (Stern, Dietz és Kalof 1993; Stern, Dietz

1994; Stern, Dietz és Guagnano,1995; Stern, Dietz, Kalof és Guagnano 1995; Stern 1998;

Stern, Dietz, Guagnano és Kalof 1999; Stern 2000; Dietz, Kalof és Stern 2002) ezekbe az

érték-összehasonlító vizsgálatokba bevonta a NEP koncepció tesztelését is. Az általános

értékek struktúrájában - a NEP és a Schwartz-féle értékek felhasználásával - négy faktort

különítettek el, melyeket az alábbiak szerint neveztek el: környezeti-altruista, egoista,

változások iránt nyitott és tradicionális (konzervatív). Az eredményeik szerint a

környezeti-altruista, az egoista és a tradicionális értékek szignifikánsan korreláltak a NEP

elemekkel.

Bár a legtöbb környezeti értékkutatás az USA-ban folyik és az eredmények is csak az

amerikai társadalomra vonatkoznak, néhány tanulmány azonban kitekint más országokra

is. Például Pierce és társai (1987) egy összehasonlító kutatássorozatot végeztek az USA és

Japán közötti különbségek feltárása érdekében Inglehart posztmaterialista tézise és Dunlap

NEP koncepciója vonatkozásában. Japánban még a materialista nézetekkel azonosuló

válaszadók is magasabb arányban azonosultak a NEP állításokkal, mint amerikai társaik. A

szerzők (Pierce és társai, 1987) ezzel kapcsolatban nagyon érdekes következtetésre

jutottak: „Az Egyesült Államokban tapasztaltaktól eltérően Japánban az Új Környezeti

Paradigma valójában nem is annyira új.‖

2.1. A környezet, mint jelentős dimenzió a kultúrában

Mannhardt (2004) szerint a kultúra – ami a nem-genetikailag rögzített magatartási

szabályok rendszerét jelenti – eszköz, mely az emberi fajnak a környezethez való

alkalmazkodását szolgálja, s egyre több jel utal arra, hogy az ember-környezet viszony

olyan változás előtt áll, mely az alkalmazkodás új stratégiájának bevezetését teszi

szükségessé. Itt az ideje elgondolkodnia kulturális szabályok időtállóságán; biztos-e, hogy

az évezredek során bevált erkölcsi, jogi alapszabályok a jövőben is ugyanúgy képesek

lesznek az emberiség érdekeit szolgálni, mint eddig. A kultúra nem egyszerűen az evolúció

terméke, hanem tudatos emberi alkotás. Ahhoz azonban, hogy eddig a felismerésig

eljuthassunk, következményeit megérthessük, szükség van arra, hogy megismerjük és

végiggondoljuk a kultúra magyarázatára mostanáig született elméleteket.

Az 1. táblázatban összfoglalt kultúra-összehasonlító modellek esetében is látható, hogy a

környezetnek fontos szerepe van.

2.1.1. Klukhohn és Strodtbeck modellje

A kulturális antropológia területén tevékenykedő kutatók, de modelljüket a vállalati

szférában is széles körben alkalmazzák. Megállapították, hogy a kultúra bár idővel

változik, mégis stabil tulajdonságokkal ruházzák fel képviselőiket. (Heidrich 2001: 64) A

kultúra képviselői jól felismerhető, állandó orientációt mutatnak a világ és az emberiség

felé, melyek mentén a kultúrák összehasonlíthatóak.

Modelljükből csak a természeti dimenziót mutatom be. Ez a dimenzió a

környezetszennyezés fokozódása miatt egyre inkább előtérbe kerül. Három különböző

megnyilvánulása van: (1) az emberek uralkodnak a természet felett, (2) harmóniában élnek

vele vagy (3) alávetik magukat annak. A nyugati országok és az USA tartoznak az

uralkodó aspektusba. Ez elsősorban a nem megújuló természeti erőforrások szűkösségére

vezethető vissza (kőolaj, földgáz, szén). Az ázsiai országok a természettel való

harmonikus. Az országok mérete is befolyásolja a környezetről való gondolkodást. Minél

nagyobb egy ország, annál kisebb a felelősségérzetük a környezet iránt, kevésbé érzékelik

a környezet törékenységét. Ezzel szemben a kisebb méretű országokban a legkisebb

környezetszennyezésnek is hatalmas jelentőséget tulajdonítanak. (Heidrich, 2001) A

természettel való kapcsolat harmadik megnyilvánulása az alávetés lehet, mely elsősorban

az arab kultúrákra jellemzők. Ez azt jelenti, hogy nem hisznek a természet direkt vagy

indirekt befolyásolásában, ezért elfogadják azt, ami történik velük.

2.1.2. Schwartz modell

A Schwartz-féle értékek környezettudatosság szempontjából szűkített változata – melyet a

George Mason University csoport (Stern, Dietz és Kalof 1993; Stern, Dietz és Guagnano

1995) alkotta meg – 12 olyan értéket tartalmaz, melyek mindegyike kiemelten fontosnak

bizonyult az addigi kutatások során a környezettudatos magatartás és a környezeti attitűdök

vizsgálata tekintetében. Ez természetesen leegyszerűsíti a környezeti értékkutatások

kivitelezését, mert a nem releváns értékek a szűkítés által be sem kerülnek az elemzés

logikai keretébe. A George Mason University csoport a Schwartz-féle értéklista

leszűkítéséből származó 12 értéket négy kategóriába sorolta:

1. Környezeti értékek

a. harmónia a természettel

b. a Föld tisztelete

c. a környezet védelme

2. Altruista értékek

a. egyenlőség

b. világbéke

c. társadalmi igazságosság

3. Egoista értékek

a. gazdagság

b. társadalmi hatalom

c. befolyás

4. Tradicionális értékek

a. szülők és idősebbek iránti tiszteletet

b. családi biztonság

c. önfegyelem

Érdemes szót ejteni az összehasonlításba bevont országok történelmi, vallási és kulturális

hátteréről is azért, hogy az értékek struktúrája mélyebb összefüggéseiben is a szemünk elé

tárulhasson. A GOES felmérés azért vonta be a nemzetközi összehasonlításba Japánt és

Thaiföldet, mert Ázsiában csupán ebben a két országban meghatározó vallás a

buddhizmus, illetve mert a múltban a domináns nyugati kultúrák egyik országot sem

kolonizálták, bár Japán a II. világháború után 6 éven keresztül amerikai megszállás alatt

állt. Thaiföld egy újonnan indusztrializált, feltörekvő országnak tekinthető. Ebből a

szempontból nagyon hasonlít Magyarországhoz. A Fülöp-szigetek az egyetlen ország

Ázsiában, ahol a katolikus vallás a domináns. Az ország történelme meglehetősen

bonyolult. Nem volt uralkodója, mielőtt gyarmatosították volna, először a spanyolok, majd

aztán az amerikaiak, aztán a II. világháború alatt egy kis ideig Japán, majd a függetlensége

elnyeréséig ismét az amerikaiak. Az országra mind a mai napig nagy hatást gyakorol az

amerikai kultúra, pl. az iskolákban az oktatás angol nyelven folyik. Az értékek és a

viselkedés közötti kapcsolat feltárása érdekében a komparatív kutatás a Schwartz-féle

általános értékek már ismertetett, szűkített változatát használta, valamint a környezetre és a

technikai haladásra vonatkozó állításokat tartalmazott. A cél a környezeti attitűd és a

környezettudatos viselkedés értékbázisának feltárása, és országonkénti összehasonlítása

volt. Az egyik legismertebb japán filozófus, Watsuji (1935) elgondolása szerint – mely

szülőhazájában széleskörű elfogadottságnak örvend – a távol-keleti emberek egynek

tekintik magukat a természettel, így a természet a priori értelemben nem az ember ellen

létezik. Magyarország esetében elmondható, hogy a nyugati ideológiának nagy hatása volt,

amit a II. világháború után a szovjet megszállás és befolyás követett, amit a rendszerváltás

után a nyugati befolyás váltott ismét fel. Mindkét ideológia a lényeges különbözőségek

ellenére tartalmazott egy közös vonást: a természetet egy olyan embertől elkülönülten

létező dolognak vélték, amelyet le lehet, és a fejlődés érdekében le is kell győzni. Az is

igaz viszont, hogy az elemzésbe bevont keresztény országok közül az USA és Hollandia is

merőben más fejlődési utat járt be az elmúlt évszázadok során, ők gyarmatosítók, nem

pedig „gyarmat‖ voltak. Így az összehasonlításba bevont országok közül talán a magyar út

a fülöp-szigetekihez hasonlít a leginkább, a nyilvánvaló különbségek és a jelentős földrajzi

távolság ellenére is.

3. KULTÚRA A SZERVEZETBEN

Lényeges tisztázni a szervezeti kultúra fogalmát is. Az egyik legkomplexebb szervezeti

kultúra fogalom megalkotója Shein (1991): Közös alapvetések mintázata, adott csoport

fedezett fel, fejlesztett ki, megtanult megbirkózni a külső alkalmazkodás, és belső

integráció problémáival, alapvetéseik jól működnek ahhoz, hogy érvényeseknek tekintsük

őket, a csoport új tagjainak átadják őket, a probléma észlelésének, a róluk való

gondolkodásnak és a velük való érzéseknek a helyes módját.

Szintén Shein (1996) fogalmazza meg a szervezeti kultúrával kapcsolatosan, hogy a

legstabilabb erő, amely a szervezeteket alakította. Denison (1996) szerint megosztott

normák, értékek, hiedelmek.

A szervezetek azokat az értékeket birtokolják, amelyek tagjainak értékei, a szervezeti

értékrendszer a kultúra, akkor létezik, ha tudják, hogy csoporttámogatást kapnak létező

hiedelmeik, az aktív tagok egyetértenek, és a magértékeket megtartják mindenütt a

szervezetekben, a kultúra jelentős és fontos egysége a szervezeti elemzésnek (Chatman,

1991).

Sweeney és Hardaker (1994) a különböző kultúrák – mind szervezeti, mind nemzeti

szinten – találkozása a nemzetközi vegyesvállalatokban figyelhető meg. A kulturális és

szervezeti kutatás fontossága a közelmúltban kapott hangsúlyt a kultúra potenciáljának,

mind szervezeti, mind társadalmi szinteken történő felismerése által.

A menedzsment jól bevált módszer szerint vizsgálható tervezés, szervezés, irányítás és

vezetés felosztásban. A szervezeti kultúra a szervezés „alá‖ tartozik, ám jellege alapján

tárgyalható lenne a tervezés, az irányítás, illetve a vezetés összefüggéseiben is, ugyanis

erősen kihat mindezek minőségére, jellegére.

A szervezeti kultúra: a szervezet tagjai által elfogadott, közösen értelmezett előfeltevések,

értékek, meggyőződések, hiedelmek rendszere. Ezeket a szervezet tagjai érvényesnek

fogadják el, követik és az új tagoknak is átadják mint a problémák megoldásának

követendő mintáit, és mint kívánatos gondolkodás- és magatartásmódot.

Jellemzői:

stabilizálja a világról alkotott képet (ami egyben korlátot is jelent);

természete alapvetően rejtett (a jéghegy csúcsa: ceremóniák, történetek, sztorik,

nyelv, szakzsargon, szimbólumok; a jéghegy nem látszó részei: értékek, feltevések,

hiedelmek, érzések, attitűdök);

az egész szervezetre, sőt, környezetére is kihat;

akik nem tudnak alkalmazkodni hozzá, azt „büntetik‖;

állandóan érzékelhető;

nem önálló és független, hanem mindent behálózó dolog;

az egyének hordozzák, az ő interakcióikban jelenik meg;

alakításában a vezetőnek kiemelt szerepe van;

kialakulásához, módosulásához hosszú idő szükséges;

kevés egzakt, kvantitatív módon megragadható eleme van.

Ebben a meghatározásban „osztott alapfeltevések‖ szerepelnek, ám ez nem mindig jelent

cselekedetekben is követett, illetve verbálisan vallott értékeket. A szervezeten kívülre és

belülre egyaránt elmondható, hogy :

a kijelentések és tettek gyakran nem fedik egymást. (A munkatársak számára nem

az a legfőbb kérdés, hogy mit mond a vezető, hanem hogy ténylegesen mit tesz,

különösen nagy hatalmi távolságú kultúrák esetén.);

bár a szervezetek időről időre meghatározzák önmagukat és feladataikat

stratégiákkal és missziókkal, de ezeket a saját munkatársakon túl a célcsoport

általában sem ismeri. A szervezetek stratégiai szándékai tehát adott esetben távol

esnek a célcsoport értékítéletétől.

Fontos azonban tudni, hogy a verbálisan osztott alapfeltevések általában különböznek a

tettekkel igazolt hitektől, mely mögött egyaránt lehet tévedés, tudatosulás hiánya vagy

egyszerű képmutatás is.

Mai világunkban fontos lett a környezetvédelem, a környezettudatos gondolkodás

bolygónk megvédése érdekében. A szervezeteket bizonyos értékrendszerek alapján

irányítják. Ezek szervezetenként eltérhetnek, de minden szervezetre egységesen igaz, hogy

a vállalat által vallott és követett értékek leginkább a szervezeti kultúrában érhetők tetten.

A környezetről való felfogás nagy jelentőségű mind a munkavállalók, vezetők, és a vállalat

– környezet kapcsolatában is. (Például: beszállítók környezettudatossága, vagy

termelővállalatnál a termék előállítása során a környezet védelme.) A vállalatok

környezettudatos magatartása többféle módszerrel kutatható. Az egyik ilyen módszerrel azt

vizsgáljuk, hogy mennyire egységes a vállalat magatartása a környezeti tudatosság

összetevőivel, illetve kölcsönhatásaival. Ezek alapján öt tudatossági összetevőt lehet

meghatározni: az ökológiai tudás (a munkavállalók esetében a környezetvédelmi

tanulmányokra fordított idő mennyisége), a környezeti attitűdök (a munkavállalók milyen

mértékben viszonyulnak a környezettudatossághoz), a cselekvési hajlandóság, a tényleges

cselekvés, és a környezeti értékek. Tapasztalatok szerint az első 4 összetevőt lehetséges

mérni – kvantitatív (mennyiségi) elemzési technikával. A környezeti értékek ilyen módú

elemzése nem lehetséges, azt inkább kvalitatív (minőségi; természeti élőlények körforgása

mennyire valósul meg) elemzési technikával szokták mérni. A környezeti értékek

fogalmukat illetően olyan tartós ideák, elképzelések, amelyek a kívánt viselkedésmódra

vonatkoznak, irányítanak az események értékelésében, és amelyek relatív fontosság szerint

rendezettek. Megjelenésük gyakran vezet értékkonfliktusokhoz a munkavállaló

(beosztottak, vezetők) és a szervezet között, a szervezet – környezet viszonyában, valamint

a szervezeten belül. Megfigyelhető, hogy a menedzserek értékrendszere erősen a szervezet

befolyása alatt áll, ezért valószínű, hogy az egyén és a szervezet értékrendszerének

harcában a szervezeté fog győzedelmeskedni. A vezetők értékrendszere a tapasztalatok

szerint erősen befolyásolja a vállalat környezeti teljesítményét.

Szervezeteket jellemezhetünk az alapján, hogy az adott szervezet milyen erős kultúrával

rendelkezik. Ebben az esetben a környezetvédelmi célok megjelenése az erős kultúrájú

szervezetnél nem okoz komolyabb konfliktusokat a szervezeten belül. A többi, nem erős

kultúrájú vállalat esetében előfordulhatnak konfliktusok a környezettudatosságot illetően.

Az is igaz általában, hogy az erős szervezeti kultúrájú cégben, ha a környezetei célok

megjelenése a vállalatban radikális változást igényel, rugalmatlanságot okoz. A

környezettudatosságra való átállás nehezebben megy végbe, mint a gyengébb kultúrájú

cégek esetében a cikk felmérései szerint. Az utóbbi gyengébb kultúrájú cégek azok,

amelyen belüli szubkultúrák erőteljesek, de nem iránymutatóak.

Szervezeti kultúrát befolyásoló tényező lehet a vállalat gazdasági helyzete, mely nem

hagyható figyelmen kívül, és problémák esetén régi felfogásokat hoz a felszínre. Ilyenkor a

vállalat alaposabb vizsgálat nélkül elutasítja a környezetvédelem ügyét, mondván, hogy az

csak költségeket jelent a vállalat számára. Véleményem szerint rövidtávon lehet ugyan

mellőzni a vállalati vezetésben a környezettudatosságot, de hosszú távon és a jövő

szempontjából mindenképpen bele kell építeni a vállalat komplex rendszerébe (stratégia,

szervezeti struktúra, kultúra, értékrendszer). Ugyanis profittermelő vállalatoknál is lehet

úgy gazdaságilag hatékonyan és eredményesen teljesíteni, hogy környezetkímélő

magatartást valósítunk meg.

A kultúra szintjei és változása

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy kultúra önmagában sem nem rossz, sem nem

jó. A szervezet, vagy egyén adott céljai szerint tekinthető egy kulturális dimenzió értéke

megfelelőnek. A hosszú távra való orientáció szerencsés lehet, pl. akkor, ha annak tárgya a

használóra való következetes figyelés, de káros (és költséges), ha az – mondjuk – az

újabban egyre fontosabb irodai szelektív hulladékgyűjtéssel szembeni ellenálláshoz vezet,

vagy éppen a könyvtári automatizálás ellenében hat. A kultúrát tehát nem „kell‖

megváltoztatni. Csak amennyiben küldetésünk vagy más céljaink azt kívánják. A változás

azonban nem mindegy, hogy melyik szinten következik be.

A mérhető kulcskategóriák és a rájuk vonatkozó szándékok közötti különbségek közötti

eltérés megmutatkozik a kultúra szintjeiben is. Ezek Edgar Schein megfogalmazásában az

1. táblázatban láthatók.

Kultúra szintek Megjelenés Jellemzők

Alapfeltevések Kapcsolat a környezettel, a valóság, idő és

tér természete, az emberi természet

sajátosságai,

az emberi tevékenységek természete, az

emberi kapcsolatok természete

Láthatatlan, adottnak vett, előfeltett, meg

nem fogalmazott

(Ahogyan a dolgok vannak.)

Értékek A fizikai környezetben mérhető, a szociális

egyetértés esetén mérhető

Láthatatlan, és megfogalmazott dolgok

(Amit az emberek vallanak.)

Tárgyak és

tevékenységek

Technológia, eljárások, látható és hallható

viselkedési minták

Látható, de gyakran nem megfejthető

(Ahogyan a dolgokat végzik, ahogyan

megtapasztalhatóak)

1. táblázat.

A szervezeti kultúra szintjei

Nehéz olyan kultúratipologizálást találni, amely egyértelműen valamilyen minden

szempontból jól lehatárolható kategóriába tudná sorolni a vállalatot tevékenységének

figyelembe vételével. Slevin és Covin mechanikus és organikus megkülönböztetési módja

sem tud egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Ha megvizsgáljuk a két típus jellemzőit,

az organikus kultúrát érezhetjük közelebb állónak a szolgáltató szervezetekhez, de fontos

megjegyezni, hogy ezek a kategorizálások nem feltétlenül alkalmasak a termelő és

szolgáltató vállalatok megkülönböztetésére, mert nagy jelentősége van a környezet és az

üzletág jellegének a megfelelő, életképes szervezeti kultúra kialakításában. Példát

találhatunk mind az organikus, mind a mechanikus kultúrára szolgáltató szervezetek

esetén. (Heidrich, 2006)

Látható, hogy a szervezeti kultúra megragadása, értelmezése, összehasonlítása is igen

nehéz. Megállapítható azonban, hogy a szervezetekben a környezettudatosság

kommunikálása és figyelembe vétele egyre inkább előtérbe kerül. Ez annak is betudható,

hogy a globális környezeti gondok okozójának a közvélemény általában a nagyvállalatokat

jelölik meg, és úgy gondolják, hogy ún. „kétharmados emberként‖ viselkednek. (Zelnik,

1992) Ez azt jelenti, hogy környezettudatosságukat kommunikálják, de nem feltétlenül

cselekednek aszerint. Ez a fajta magatartás nem tartható, hiszen nagyobb kárt okozhat a

vállalatok megítélésében. Ezért választották a vállalatok azt az utat, hogy nemcsak

értékként szerepel kultúrájukban a környezettudatosság, de a mindennapok része lett

(kezdve a szelektív hulladékgyűjtéssel, az újrahasznosítással bezáróan) és különböző

társadalmi kezdeményezések mellé is állnak.

4. KÖRNYEZETI KULTÚRA AZ OKTATÁSBAN

A környezeti nevelésnek az életkori sajátosságoknak megfelelő módon az oktatás minden

szintjén, valamennyi műveltségterületen meg kell jelennie. Az ember-természet

viszonyának mai állapota a globális problémák egyre súlyosabb és fenyegetőbb

jelenlétével jellemezhető. A legeredményesebb megoldást a teljes szemléletváltozás

jelentheti, ahol az ember-környezet viszony az uralkodó viszony helyett megtalálja az

értékek mentén megvalósítható harmóniát.

A környezeti nevelés területén már eddig is jelentős lépések történtek. Érzékelhető, hogy a

természeti környezet megóvása mellett egyre nagyobb figyelmet kapnak olyan kérdések,

mint a hulladékokkal való gazdálkodás vagy a környezetbarát fogyasztói viselkedés

elősegítése és egyéb, a gazdasági fejlődés fenntarthatóságát szolgáló elemek. A környezeti

nevelés célja, hogy erősítse a társadalmi tudatosságot, főleg a döntési helyzetekben, s

alapot teremtsen az egyének számára egy felvilágosult és aktív részvételen alapuló

magatartás kialakítás a környezetvédelemben és a természeti erőforrások ésszerű és

előrelátó felhasználásában. E célok elérése érdekében a környezeti nevelésnek különösen a

következő irányelveket kell figyelembe vennie: a környezet az emberiség közös öröksége;

a környezet minőségének megőrzése, fenntartása és javítása közös és egyéni kötelessége,

az általános emberi egészségvédelem és ésszerűen szabad csak felhasználni; és minden

egyes ember képes hozzájárulni a környezet védelméhez.

A környezeti „fenntarthatósági‖ kérdések összekötik a természettudományokat (biológia,

kémia, fizika, földtan), a társadalomtudományokat (közgazdaságtan, antropológia, földrajz

és történelem) és a humán tárgyakat (filozófia, jog, szociológia, történettudományok,

művészetek, etika és irodalom). Több iskola kezdett integrálni környezeti és a

fenntarthatóságot bemutató példaanyagot, információkat a helyi tanterve tantárgyainak

tartalmába, ily módon fokozva a diákok érdeklődését és motiváltságát a

természettudományok és egyéb tantárgyak iránt.

A nevelési terveknek, programoknak a fenntartható fejlődés szempontjából az egyes

természet- és társadalomtudományágak (tantárgyak) közötti szoros összefüggéseket be kell

mutatniuk. Ez a megközelítés azért előnyös, mert a fenntarthatóság ideális rendezőelv az

integrált gondolkodás elősegítéséhez. A fenntarthatóság tanulásának szükségszerű

velejárója, hogy a tanulók könnyen tudják alkalmazni és kombinálni a különböző

tudományágak módszereit, talán éppen azáltal, hogy konkrét és valós problémára

összpontosítanak, és azt különböző szemszögből közelítik meg.

Mindig is foglalkoztatta környezete az embert. Ennek kézzel fogható megnyilvánulásait

láthatjuk a kulturális vetületben is. A különböző kulturális háttérrel rendelkező csoportok

más és más módon közelednek az őket körül vevő környezethez. Ez a fajta viselkedés

nemcsak a nemzeti kultúrák szintjén figyelhető meg. Az egyre inkább kizsákmányoló

emberi magatartás következtében egyre több vállalat vonja be értékei körébe a

környezettudatos, környezetbarát tevékenységet szolgáló jellemzőket.

A kultúra és a környezettudatosság közti kapcsolat vizsgálata a felsőoktatásban is

megjelent már, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban. Olyan interdiszciplináris

terület ez, mely az antropológia és ökológia tudományterületeit szintetizálja. Ilyen

képzések például: ökológiai antropológia (University of Hawaii), környezeti antropológia

(University of Washington), etnobiológia (University of California). Ezek a programok

viszonylag újnak számítanak hazánkban, jóllehet Washingtonban már 1996 őszén

elindították az első ilyen képzést.

4.1.1. Ökológiai antropológia

Az a tény, hogy a társadalomtudományokban az ökológiai szempontú vizsgálat csak a XX.

század második felében vált jelentőssé, nem jelenti azt, hogy az ember és természeti

környezete viszonyával korábban nem foglalkoztak. A Steward előtti kutatásokat két

egymással ellentétes nézet jellemezte: meghatározza-e a természeti környezet a kultúra

jellemzőit (determinizmus) vagy csak a kereteket, a lehetőséget biztosítja a kultúra

létezéséhez, és azt nem befolyásolja, legfeljebb kizárja egyes kulturális tényezők meglétét

(posszibilizmus). E két alapvető gondolat persze a kulturális ökológia kifejezés bevezetése

után is meghatározó maradt, de a kutatás sok új szemponttal bővült. Ez a gondolati

szembeállítás megfelelt a biológiában is megjelenő ellentétnek, mely szerint egy szervezet

változását alapvetően a környezet vagy a szervezet belső tényezői határozzák-e meg. Ma

mind a biológiában, mind a társadalomtudományokban számos kutatás e két szemlélet

összebékítésén, összeolvasztásán dolgozik.

A környezeti determinizmus gondolatának első ismert megjelenése Hippokratész humor-

teóriája volt. Szerinte az emberben levő nedvességek aránya, ami az adott személy karakterét

meghatározza, a klímától függ. Ebből következően Platón és Arisztotelész szerint a

környezet a kormányzatot is meghatározza, a mérsékelt Görögország a demokráciának, a

forró éghajlat a diktatúrának kedvez. Montesquieu a kereszténységet, mint a megvilágosodás

tanát kivéve ezt a meghatározottságot a vallásra is kiterjeszti, melegben passzivitáson (pl.

buddhizmus), hidegben az agresszivitáson és az egyéni aktivitáson alapuló vallások

terjednek el. A környezeti determinizmus a XIX-XX. században a marxizmus technikai

determinizmusára való válaszként újult fel és Donald Hardesty szerint máig tartó bizonyos

fokú népszerűségének fő oka, hogy jó és könnyen használható eszközt jelent az emberi

változatosság kategorizálására. A néprajzi, kulturális különbségeket először Friedrich Ratzel

próbálta földrajzi tényezőkkel magyarázni Anthropogeographie c. művében, bár már az

1839-ben alapított párizsi Etnológiai Társaság is felhívja a figyelmet kutatási instrukcióiban

a társadalmi élet, illetve a talaj- és éghajlati viszonyok kapcsolatára. Az egyoldalú ok-

okozati viszony még XX. századi szerzők műveiben is felbukkan, bár a kulturális hatásokat

már nem tagadják.

A földrajzi determinizmusra való ellenhatásként jelent meg és elsősorban a XX. században

teljesedett ki a posszibilizmus nézetrendszere, mely Franz Boas történeti partikularista

iskolájából nőtt ki, aki a kulturális jelenségek eredetét nem a környezetre, hanem történeti

hatásokra vezette vissza, bár a környezet módosító, határoló szerepét nem tagadta. Nagy

szerepe volt ennek a nézetnek az észak-amerikai kulturális areák kialakításában (Mason,

Wissler és Kroeber munkássága), melyek jó közelítéssel megegyeztek a természetrajzi,

botanikai régiókkal. A kulturális area elméletének jelentős problémája, hogy Észak-Amerikán

kívül csak nehezen találták alkalmazhatónak. A környezet korlátozó szerepére a

leghíresebb példát Kroeber állította föl a kukoricatermesztés elterjedését vizsgálva. Ez a

növény csak ott termeszthető, ahol elegendő csapadék, legalább négy hónapos tenyészidő

áll rendelkezésre és nincsenek hirtelen fagyok. Posszibilistának, de a kulturális area

koncepció bírálójának tekinthető a brit Daryll Forde (1934), aki a nagy areák helyett a kis

kulturális egységek vizsgálatára kívánta helyezni a hangsúlyt, úgy, hogy azokat

történetükben és kapcsolataikban egyaránt vizsgálja. E komplexitásra törekvése azonban

kritikát váltott ki: az ilyen szemléletnek „az okok sokfélék lehetnek‖ következtetés lehet csak

a végeredménye.

Bár az ökológiai nevezéktan a Chicagói Iskolaként ismert városszociológiai irányzat

kutatóinak írásaiban már az 1920-as években megjelent, ez az antropológiára nem gyakorolt

jelentősebb hatást. Ökológiai antropológiáról igazából csak Julian H. Steward rengeteg

kritikát megért, de megkerülhetetlen jelentőségű elméletének megjelenésétől kezdve

beszélhetünk. Szerinte minden kultúra esetében igaz az, hogy az azonos környezet azonos

alkalmazkodási folyamatokat indít el, éppen ezért a különböző környezetű társadalmak

különböző fejlődésen mehetnek keresztül, és bár vannak mindenütt ismétlődő jelentős

szabályszerűségek, ezek nem jelennek meg szükségszerűen. Láttuk, ő a kulturális ökológiát

csak módszernek tartotta, hogy vele az emberi kultúra fejlődésének (általa multilineáris

evolúciónak nevezett) sokszínűségét magyarázza, és azt a terméketlen feltevést próbálja

meg helyettesíteni, hogy a kultúra a kultúrából ered. A vizsgálat és a kultúrák összevetésének

megkönnyítésére vezette be a kulturális mag fogalmát; ebbe azok a jelenségek tartoznak,

amelyek a környezethez és az önfenntartási tevékenységhez kapcsolódnak. A kulturális

maghoz tartozónak vett politikai, társadalmi és vallási mintákat is, ha azok szoros

kapcsolata a fentiekkel kimutatható. Szerinte a kulturális ökológia három alapvető

módszerrel dolgozhat: a termelési technika és a környezet kapcsolatának vizsgálata, egy

terület meghatározott technológiával történő kihasználása által létrehozott kulturális minták

vizsgálata, illetve annak kutatása, hogy e kulturális minták a kultúra más területeire hogyan

hatnak. Mindez szerinte holisztikus megközelítést igényel (azaz a kultúra teljes egészét kell

vizsgálni a demográfiai helyzettől a rokonsági szerkezeteken át egészen a

településtípusokig). Azt az elméletének ellentmondó lehetőséget, hogy esetleg egy adott

természeti környezetben ahhoz láthatóan nem kötődő kultúrát is találunk, illetve azt, hogy

azonos környezetben különböző kultúrák is előfordulhatnak, a kultúrát övező

szociokulturális környezetbe való integráció fogalmának bevezetésével próbálta meg

áthidalni. Az így meghatározott kulturális típus tehát a kulturális mag olyan jelenségeinek

együttese, amelyek a környezeti alkalmazkodásból származnak, a szociokulturális

integráció azonos szintjét képviselik és a világ kulturális típusainak vannak olyan

szabályszerűségei, amelyek az azonos szintek és az azonos alkalmazkodás terminusaival

leírhatók.

Steward elmélete ellen a legfontosabb kritikák a következők voltak: nem bizonyítható, hogy

egy kulturális jelenség „elkerülhetetlenül‖ létrejön az okozó környezet hatására. Nem

mindig bizonyítható az egyirányú (környezetből jövő) hatás egy kulturális jelenség esetében.

Csak a technológiai adaptációt vette figyelembe és az egyéb kulturális jelenségeket csak

ehhez kapcsolta, holott bizonyos környezeti hatásra létrejöhet pl. vallási adaptáció is. Az

önfenntartás körén kívül eső környezeti tényezőket (pl. betegség) nem vette figyelembe.

Kihagyta a genetikai adaptáció lehetőségét, de fölvethető az is, hogy vannak olyan általános

kulturális jelenségek, melyek környezettől teljesen függetlenül megjelennek minden emberi

kultúrában (nyelv, incesztus-tilalom), és Steward elméletében a kulturális magba tartozó

jelenségek sem igazán pontosan megállapítottak, sőt fontosságuk és így figyelembe vételük

részben a kutatási törekvéseken múlik.

Benjamin Orlove (1980) az ökológiai antropológia fejlődésében három szintet

különböztetett meg. Az elsőt Steward mellett Leslie White munkássága jellemzi, a második

(60-as, 70-es évek) a neofunkcionalizmus és neoevolucionizmus kora, míg a harmadik az

úgynevezett „folyamati szint‖ (processual level) (késői 70-es évek).

White – mivel véleménye szerint a kultúrák változatossága miatt összehasonlításuk és

fejlődésük nyomon követése nem megoldható – a kulturális evolúció jellemzésére olyan

tényezőt keresett, ami számszerűsíthető, általános és nem kultúrához kötött. Ezt az

energiában találta meg, mely azóta is az ökológiai vizsgálatok egyik fő tényezője. White

szerint az adott helyen és időben elérhető fejenkénti éves energia-fogyasztás meghatározza

az ottani kulturális fejlődés szintjét. Növekvő energia-bevétellel, mivel a fejlődés

eszközeinek hatásfoka nő, a társadalom új fejlődési szintre ér. Elméletét leegyszerűsítő,

kizárásos szemlélete miatt természetesen rengeteg kritika érte.

A neoevolucionisták az állam, a civilizáció, a kultúra eredete kérdését tartották a legfonto-

sabbnak (R. L. Carneiro, M. H. Fried, K. V. Flannery, E. R. Service és mások), a neofunkcio-

nalisták pedig a társadalom és kultúra funkcionális alkalmazkodását a környezethez, s

szerintük ez az alkalmazkodás teszi lehetővé a környezet kihasználását (A. P. Vayda, R. A.

Rappaport, M. Harris, R. Lee, D. Hardesty és mások). Emiatt eszköztárukban központi

helyet foglalt el a biológiai ökológia módszereinek és kategóriáinak alkalmazása. Vizsgálati

egységként a kultúra helyett a populációt használták, a társadalmi, kulturális rendszert az

ökoszisztémákkal analóg rendszerként vizsgálták, a kutatások központjában az

energiaforgalom mérése, a terület eltartóképességének vizsgálata, és az ehhez kapcsolódó

kulturális válaszok, jelenségek magyarázata állt. A kibernetikát, mint az önfenntartó

rendszerek tudományát igen nagy becsben tartották, mert a kultúrát is ilyennek tekintették,

amelyben a különböző kulturális jelenségek játsszák a negatív visszacsatolásnak a rendszer

dinamikus egyensúlyát fenntartó szerepét. Lényeges tulajdonsága e vizsgálatoknak, hogy a

kulturális jelenségeket az egyensúly fenntartásában mint nem tudatos tényezőket vették

figyelembe.

A funkcionális ökológia ellenhatásaként született meg a „processzualista‖ szemlélet, amely

a történeti kereteket és lehetőségeket is figyelembe vette, a változás mechanizmusára

koncentrált, s ami a legfőbb, nem hagyta figyelmen kívül a kultúra szereplőinek tudatos

választását, vagyis azt, hogy a kultúra hordozói tudatában vannak saját szerepüknek a

környezeti egyensúly megmaradásában, illetve felbomlásában. A fennmaradást elősegítő

társadalmi viselkedést adaptációnak, a felbomlást előidézőt „maladaptációnak‖, vagyis téves

adaptációnak nevezhetjük. A tudatosság kérdéséhez csatlakoznak az etnoökológiai

vizsgálatok is, mert csak azt a környezetet tudja az adott társadalom tudatosan használni,

amelyet ismer. Ebből a szemléletből nőtt ki az új (negyedik) megközelítés, amely azt

vizsgálta, hogy az adott társadalom hogyan reagál a környezete fizikai és társadalmi

fenyegetésére. Az ezzel foglalkozó antropológusok óhatatlanul alkalmazott antropológussá

váltak, és akcióantropológiát műveltek. Ennek elterjedését a globális környezeti problémák

tudatosodása, az informatika fejlődése és a hagyományosnak nevezhető társadalmak

számának rohamos csökkenése is segítette.

A XX. század utolsó évei az ökológiai antropológiában is a „posztmodern― jegyében teltek

el, amennyiben számos kutatási nézet létezett és fejlődött egymás mellett. Leslie Sponsel több

mint tíz irányzatot különített el a politikai ökológiától a feminista ökológiáig. A

legjelentősebbek azonban a régiek maradtak. A neofunkcionalista nézetrendszer továbbra is

az ökológiai módszertan alkalmazását szorgalmazta, és az alkalmazkodás kérdését állította

előtérbe, többféle irányzat megfért humán ökológia gyűjtőnév alatt az esttanulmányoktól az

„együttéléstanig‖, s még mindig érdeklődésre tartott számot az evolúció kérdésköre. Amióta

1986-ban külön tudományágként meghatározták az ökológiai antropológia történeti

vetületének is felfogható történeti ökológiát, az igen dinamikus fejlődésen ment keresztül. A

vallás és a környezet közti kapcsolat, a hagyományos természetismeret vizsgálata is a

felújuló irányzatok közé tartozik, mint azt Fikret Berkes nagy vitákat kavaró könyve (Sacred

Ecology 1999) is bizonyítja.

5. ÖSSZEGZÉS

Az ember által létrehozható kultúrák milyenségét – így a globális kultúráét is – az emberi

természet alapjai határozzák meg. Végigtekintve az emberi viselkedés fejlődésének

lényegesebb elemeit azt találjuk, hogy a már társadalomnak tekinthető csoportkultúrákban

élő embereknél találkozhatunk a kultúra alapjaival: a konstrukciós tevékenység, a nyelv, a

hiedelemrendszerek, a vallások, a szokások kultúrává integrálódtak és minden csoportot

egyedivé tettek. A csoporthoz tökéletesen szocializálódott tagokra jellemző volt a

csoporthoz való feltétlen lojalitás és hűség. Idővel létrejöttek a közösségi normák és azok a

szabályrendszerek, melyek a tagok életét irányították, melyek segítségével lehetségessé

vált a csoporton belüli egymás mellett élés. A zárt csoportokon belül az agresszió

visszaszorult, ezzel egy időben azonban a csoportok közötti agresszió növekedett,

kifejlődött az idegengyűlölet. A csoporttagok egymáshoz való szinkronizálódását

elősegítették a zenék, énekek, táncok közös művelése is. A szocializáció folyamatában az

egyedek megtanulják a nyelvet, csoportjuk szokásait, és kialakul bennük egy biológiai

alapú kötődés a csoport tagjaihoz, kulturális eszméihez.

A környezettudatosság a kulturális jegyek egyik meghatározó jellemvonása, és a

környezetszennyezés fokozódásával mindinkább előtérbe kerül. A kultúrák közti

különbségek mind jobb megismerése egyre fontosabb szerepet játszik a vállalatok,

különösen a multinacionális vállalatok életében, illetve olyan tulajdonságok, mint a

környezettudatosság globálissá válásának a vizsgálata és hatása a vállalati tevékenységben.