Jennifer Ashley - A Tökéletes Nevelőnő

8/17/2019 Jennifer Ashley - A Tökéletes Nevelőnő

1/282


2/282

Jennifer Ashley

A tökéletes nevelőnő

Kossuth Kiadó

A Skót Gőzhengerként emlegetett ügyvéd, Sinclair McBride – akihét éve özvegy – a tárgyalóteremben a legvadabb bűnözőkkel iselbánik, ám saját két gyerekét képtelen féken tartani. Caitriona és

Andrew hetente kerget őrületbe egy-egy nevelőnőt, akik általábansírva hagyják el a McBride-házat. Csak egy nő akad a városban,akit képtelenek kikészíteni.

Roberta „Bertie" Frasier belépője Sinclair életébe igencsak sajátos:ellopja a férfi óráját, aztán csókot lop tőle. Útjaik elválnak, deBertie – egy East End-i bandita lánya – nem tudja kiverni a fejébőla jóképű skót úriembert, s végül úgy alakul, hogy egy veszedelmeshelyzetből kimenti Sinclair gyerekeit, majd hazakíséri őket. Amikora férfi látja, hogy a két ördögfióka mennyire hallgat Bertie-re, felkéri nevelőnőnek, nem is sejtve, hogy a kis zsebtolvaj mennyileckét ad majd neki is – szerelemből.


3/282

Első fejezet

1885 tele A férfinak nagyon vonzó hangja volt, Bertie szívesen hallgatta.

Előrehajolt a karzaton, hogy nézze a szálegyenes embert, aki egyik kezétaz asztalon heverő nyitott könyvön nyugtatta, miközben a másikkalgesztikulálva magyarázott.

Bertie tudta, hogy a bűnözők körében az ügyvédet csak Pöröly McBridenéven emlegették, mivel mindig elítéltette a vádlottakat. Ugyannevetséges parókát viselt, de jóképű és becsületes arca volt, és sokkalfiatalabb, mint a fölötte trónoló bíróé. A pulpituson álló vázában

hervadozó virágcsokor éppoly elgyötörtnek tűnt, mint maga a bíró. Az országos sajtó munkatársainak figyelmét is felkeltette az épptárgyalt eset – egy nemesasszony br utális meggyilkolása, akit egyikházicselédje ölt meg. A vádlottak padján ülő leányt, Ruthie-tgyanúsították meg azzal, hogy leszúrta munkaadóját, és több száz fontértékű ezüstöt tulajdonított el.

Bertie tudta jól, hogy Ruthie nem tett ilyesmit. A tettes Jacko Small és aszeretője, csakhogy ők Ruthie-ra terelték a gyanút. Bertie tudott erről,

hallotta Jacko terveit, de ugyan mikor hallgat a rendőrség Roberta Frasierszavára? Soha. No, nem mintha Bertie naphosszat nyomozókkal fecserészne. Olyan

messze kerülte őket, amennyire csak tehette, s az apja meg Jeffrey – alegény, aki Bertie szeretőjeként tetszelgett – nagyon is ügyelt arra, hogyígy legyen. Bertie mégis megpróbálta Ruthie kedvéért.

Sajnos nem számított. Így is, úgy is lefogták Ruthie-t, s most a sze génylányt felakasztják egy olyan dologért, amit nem is követett el.

A jóképű Pöröly McBride hipnotizáló hangján épp azon ügyködött,hogy bebizonyítsa, Ruthie követte el a gyilkosságot. A lánynak nem voltpénze ügyvédre, úgyhogy egyedül ült a vádlottaknak fenntartott részen.A korához képest soványka és aprócska házicseléd rosszkor volt rosszhelyen. Bertie nem tehetett egyebet, mint hogy összekulcsolt kézzelcsodáért imádkozott.

Akármilyen szörnyűségeket is mondott, Mr. McBride fülbemászó skótakcentussal beszélt. Mélyen zengő hangja kábítószerként hatott, ahogy


4/282

végiggurgulázott a hallgatóság sorai fölött. Még az unott bíró sem tudtalevenni McBride- ról a tekintetét.

Hosszú fekete talárja alatt is jól látszott széles válla és izmos háta.McBride magas volt, messze kitűnt a teremben lévők közül, s csupasz,nagy kézfejéből erő áradt. Úgy nézett ki, mint aki valójában a skótFelföldön lenne elemében, ahol hatalmas kardjával a kézbenkaszabolhatná a betolakodókat. S annak a szürke szempárnak egyetlenvillanása elég lenne, hogy a támadók hanyatt-homlok elmeneküljenek.

A férfi skót akcentusa nem volt annyira erőteljes, hogy Bertie ne értettevolna, mit mond, de azért szépen megpörgette azr-eket, és hosszan ejtettminden magánhangzót, különösen azu-t.

– Ha uraságod is jónak látja – mondta most McBride, s hangja újramegmelengette Bertie szívét –, akkor ismét tanúnak szólítanám JackoSmallt.

Bertie nagyot nyelt izgalmában. Jacko már tett vallomást, és azt állította,hogy az áldozatot a londoni háza nappalijában találta, aztán látta lent akonyhában Ruthie-t, aki sírt, és a köténye véres volt. Az ezüstneműneklába kélt, senki nem akadt a nyomára, tehát nyilván Ruthie rejthette elvalahol. A rendőrség megpróbálta kiszedni a lányból a rejtekhelyet, de

persze Ruthie nem tudott semmit, hiszen nem ő lopta el az ezüstöt. A bíró felsóhajtott. – A tárgyhoz tartozik ez, Mr. McBride? Ez a tanúmár egyszer elmondta a maga verzióját.

– Csak egy vagy két további kérdésem lenne, Uram – mondta McBridehiggadtan. – Az okaim hamarosan világossá válnak Ön előtt is.

Hamarrrosaan. Mélya-val és hosszúr-rel ejtette ki a szót. Jacko fellépett a tanúk emelvényére. Figyelmeztették, hogy még mindig

eskü alatt vall. A férfi – arcán gyermeki ártatlansággal – Mr. McBride feléfordult.– Nos, akkor, Mr. Small – mosolygott rá kedvesen McBride, de Bertieúgy látta, a férfi szemében egyszerre harag és jókedv villódzott.

Most meg mire készül? – Mr. Small! – kezdte McBride szelíd hangon. – Ön azt mondta, hogy

benyitott a nappaliba, és ott találta a ház úrnőjét a padlón, a ruhája csupavér volt. Arra kérték korábban, hogy amikor visszatér a kimenőjéről,töltse fel a széntárolót, s Ön ezért ment oda. – McBride belepillantott azasztalon heverő jegyzeteibe. – Aznap július hetedike volt, a délután


5/282

közepén járt az idő, a nyár derekán. Az újságok azt írták, hogy mindenidők legmelegebb nyári napja volt aznap. Nem gondolja, hogy túl melegvolt a begyújtáshoz?

Jacko pislogott. – Hááát… én… úgy emlékezem, hogy az éccakákazér’még kicsit csípősek vótak.

– Ó, hát persze. Átkozott angol időjárás! Bocsánatát kérem, Bíró Úr! A hallgatóság kuncogott, a bíró a homlokát ráncolta. – Kérem, fejtse ki

a gondolatot, Mr. McBride!– A vallomásában azt állította, hogy meglehetősen sok vért látott –

folytatta ugyanazzal a lendülettel McBride. – A kanapén, a padlón, sőt azajtó táblája és kilincse is össze volt kenődve.

– Ahogy mongya! – Jacko a szívére tette a kezét. – Felfordult tőle agyomrom, biz’ ám! – Tehát akkor kirohant a szobából, és lement a konyhába, ahol a

vádlottat látta, kötényén vérfolttal. Alányazt mondta, azért lett véres aköténye, mert aznap segíteni akart a szakácsnőnek, és megtöltötte azebédhez a csirkéket. A csirkék még kissé véresek voltak, és ő a kötényébentörölte le a kezéről a vért. Jól mondom?

– Ezt mondta, igen.

– Nos, akkor kérném a segítségét, Mr. Small. Most egy nagyon fontoskérdést kell feltennem Önnek, úgyhogy gondolja át a válaszát. Volt-e véra hátsó lépcsőhöz vezető ajtó kilincsén?

Jacko megint csak pislogott. Nyilvánvalóan erre a kérdésre nem készültfel. – Hm, hát nem hiszem. De nem vagyok biztos benne. Nememlékezem. Tuggya, amilyen állapotba’ vótam…

– De a nappali kilincsén lévő vérfoltra határozottan emlékszik? Igenérzékletesen mesélt erről nekünk.

Újabb vihogás a teremben, Jacko pedig láthatóan zavarban volt. Mi az ördög művel ez a Mr. McBride? Bertie kesztyűs keze szorosabbanmarkolta a karzat korlátját. Azt kellene bebizonyítani, hogy Ruthie volt atettes, nem azt, hogy Jacko hazudott! Ami úgy is volt, de honnan a fenébőltudta ezt McBride?

Ráadásul nem az ő feladata volt lerántani a leplet Jackóról. Bertieismerte már a tárgyalótermi szokásokat, ott mindenki betű szerint követteaz előírt menetet. Ez most úgy hatott, mintha McBride úr a színpadralépve nem a saját szerepét játszotta volna.


6/282

– Volt vér a hátsó lépcsőhöz vezető ajtó kilincsén? – kérdezte újra Mr.McBride, s mélyen zengő hangja most könyörtelenül hasított a levegőbe.

– Hm. Igen! – felelte Jacko. – Igen, most hogy végiggondolom, véres vóta kilincs. Egy ugyanolyan nagy folt vót rajta, mint a nappali ajtaján. Hozzákellett érnem, hogy kinyissam az ajtót. Rettenetes vót! – Az esküdtek egyrésze együtt érzőn fészkelődött a székében.

– Kivéve, ha nem volt rajta vér! – közölte Mr. McBride. – Mi az? – hökkent meg Jacko. – Mit mond?– A hátsó lépcsőhöz vezető ajtó – vagy, ahogy emlegetni szokták, a zöld

posztós ajtó – sérült volt, az egyik táblája kitörött. Mivel nyugalmas napvolt, az ajtót elvitték megjavítani. Vagyis nem volt ajtó a hátsó lépcsőház

felé, így Ön sem nyithatta ki, és a cseléd sem kenhette össze vérrel. – Ó! – Jacko kinyitotta, majd gyorsan be is csukta a száját. – Nos, nemigazán emlékszek. Hogy úgy mongyam, ööö… mi is a helyes szó? Izgatottvótam.

– De azért pontosan emlékszik minden egyes berendezési tárgyelhelyezke désére, és az összes vérfoltra a nappaliban. A vádlott azt állítja,hogy aznap egyszer sem látta magát a házban, és nem is tudott amunkaadója haláláról, amíg a rendőrség meg nem érkezett. Azt kell

feltételeznem, hogy Ön nem is járt a konyhában, és nem találkozott avádlottal sem. Szerintem a nappaliból egyenesen az utcára ment, majdamikor később visszament a házhoz, és ott találta a rendőröket, akik éppelvitték a vádlottat meg a vérfoltos kötényt, akkor találta ki a történetet,hogy látta a vádlottat a konyhában.

Jacko most már ijedtnek tűnt. – Igen? És miért mentem vissza, ha énöltem meg a vén szatyrot?

A bíró nyugtalanul fészkelődött. McBride tekintetébe szigorúság

költözött. – Mert tudta, hogy ha kámforrá válik, azzal magára tereli agyanút. Szerintem azért távozott, hogy elrejtse az ezüstneműt, majdvisszament, mintha egész nap másutt lett volna dolga. Én viszont, Mr.Small, soha nem állítottam, hogy a gyilkosságot Ön követte el.

A teremben fészkelődés és sugdolózás kezdődött. A bíró türelmetlenül jártatta a tekintetét.

– Mr. McBride! Ugye, nem kell figyelmeztetnem, hogy a tanú nemvádlottként van jelen?

– Nem, Uram, valóban nem – mondta McBride. – Egyelőre.


7/282

Újabb kacaj futott körbe a termen, Jacko arca viszont fénylett azizzadságtól, noha a teremben csípős volt a levegő ezen a téli napon.

– Bíró úr! Végeztem a tanú kihallgatásával. A záróbeszédemben elkívánom mondani, hogy nem egy bűnös fiatal hölgy áll előttünk, akimegölte a munkaadóját, összekente vérrel a nappalit, majd csöndbenmeghúzta magát véres kötényében a konyhában, és teszem hozzá, ígyarra sem volt lehetősége, hogy az eltűnt ezüstneműtől megszabaduljon.Valójában valaki másnak jobb alkalma volt elkövetni a gyilkosságot, és jobb erőben is volt ahhoz, mi pedig nagyon közel kerültünk egy tévesítélet meghozatalához. Uraságod talán szívesen visszavonulna egy időre,mielőtt előrukkolok meglehetősen meghökkentő megállapításaimmal.

A bíró felnyögött, miközben a teremben az emberek hangosannevettek. – Mr. McBride! Már korábban is figyelmeztettem, hogy aviselkedése az én tárgyalótermemben nem elfogadott. Ez nem színház!

Dehogynem! – gondolta Bertie. Csakhogy egy valóságos drámaszereplői álltak ott, és ha a függöny egyszer lemegy, akkor mindennekvége. Érezte, hogy Mr. McBride is tisztában van ezzel, hiába vicceli el adolgot.

– Ugyanakkor – folytatta a bíró – helyesen mondja, hogy rövid időre

visszavonulnék, hogy a gondolataimat összeszedjem. Törvényszolga!Gondoskodjon róla, hogy Mr. Small ne hagyja el a termet. A bíró felállt, s a hallgatóság is feltápászkodott a helyéről. Miután a bíró

visszavonult a szentélyébe, az újságírók kirohantak leadni atudósításaikat, a tömeg pedig izgatottan beszélgetve tódult ki a teremből.Bertie a korlát fölött áthajolva Mr. McBride-ot nézte, aki leült, fejérőlfélretolta a parókát, és megvakarta lenszőke haját. Amikor atárgyalóterem kiürült, a férfi szinte összeroskadt, mint egy

marionettbábu, amelynek elvágták a zsinórjait. Körbepillantott a termen, de nem nézett Bertie irányába. Valójában Mr.McBride nem nézett senkit és semmit.

Bertie-t meglepte, milyen üres lett a férfi arckifejezése. A szeme furcsánszürke árnyalatú volt, de tiszta, mint a viharos hajnali ég. Bertie szemeláttára telt meg mérhetetlen szomorúsággal, ő még sosem látott ilyenmély fájdalmat. McBride szinte suttogva beszélt, Bertie nem értetteegyetlen szavát sem.


8/282

Bertie ülve maradt, nem igyekezett a büfébe sörért. Keze a korlátonpihent, szemét képtelen volt levenni a férfiról, aki ilyen hihetetlenátalakuláson ment át abban a pillanatban, hogy az előadásának vége lett.

Mr. McBride sem hagyta el a helyét, az asztala mögött várta meg, amíga bíró visszatért, és a tárgyalóteremben folytatódott a munka. Akkorfelállt, s újra erőre kapott. Megint ékesszóló és pimasz ügyvéd lett belőle,aki gyönyörű hangját kieresztette, hadd zengjen.

A bíró jelezte, hogy kezdheti, Mr. McBride pedig olyan lebilincselőmódon összegezte a tárgyalt esetet, hogy mindenki némán csüggött aszavain. Az esküdtek kivonultak, majd nagyon gyorsan vissza is tértek, skihirdették az ítéletet: Ruthienem bűnös!

Ruthie szabad volt. Bertie csodáért fohászkodott, s lám, Mr. McBridecsodát tett! * * *

A két barátnő hosszasan ölelgette egymást, de végül Ruthie elindulthaza a mamájával. Bertie meglátta, hogy az apja és Jeffrey ott várják őt a bírósággal szemközti ivó ajtaja előtt. Dühösek voltak. Jacko volt Jeffreylegjobb haverja, most pedig Jackót letartóztatták, és elvitték a rendőrök.

– Az a pasas tehet róla! – közölte Jeffrey ökölbe szorított kézzel, állával

az épp távozó Mr. McBride felé bökve. Az ügyvéd immár hétköznapiöltönyben és nagykabátban hagyta el a régi büntető törvényszékiépületet. Bertie újfent megállapította, hogy az addig egy teremnyihallgatóságot lebilincselő férfi fáradt, életunt emberré változott.

A délután hideg volt, tél lévén már kezdett sötétedni. Bertie vékonykakesztyűjében összedörzsölte két kezét, és kérte apját meg Jeffrey-t, hogyvigyék be a kocsmába, és kérjenek neki egy felest.

– Majd később, Bertie – ellenkezett az apja. – Először tanítsd móresre!Menj, te lány! Lány!Pedig Bertie már huszonhat éves! – Hagyd őt, apám – mondta. – Megmentette Ruthie-t.

– De Jackót letartóztatta – mordult fel Jeffrey. – Kinek a pártján állsz,mondd?

Jeffrey a vállánál fogva a kocsma melletti sötét sikátorba penderítetteBertie-t. Nyilvánosan sosem ütné meg a lányt, ahhoz olyan helyre vinné,ahol nem látnák, de igen erősen megszorította Bertie vállát. – Jacko alegjobb cimborám – szuszogta Jeffrey gintől bűzlő szájjal. – Most odamész


9/282

ahhoz a nyavalyás skót ügyvédhez, és hozol nekünk egy kis emléket tőle.Ennyi jár nekünk. Annak az árulónak Jacko pártját kellett volna fogni.

Bertie-nek fájt a férfi szorítása. A lány jól tudta, hogy ha sokatellenkezik, Jeffrey és az apja ellátják a baját. De ezt mégsem tehette.

– Az a nyaval yás skót ügyvéd ravasz ám – tiltakozott Bertie. – Rajtakap,aztánénis ott csücsülhetek a cellában Jackóval, hogy a bíró elé idézzenek.

Bertie apja odahajolt közéjük, az ő lehelete is erősen piás volt már. – Tecsak csináld, amit mondtam, Roberta! Úgy jársz, mint egy szellem, észresem fog venni! Ha meg mégismeglátna, tudod te, mit kell tenned.Eriggyé’, ha mondom, mielőtt kezet emelek rád!

Ezek ketten nem fognak leszállni róla. Az ő szemükben Mr. McBride

mindennek az oka, és büntetést érdemel. Ha Bertienemet mond, az apjaelcibálja valahova, és addig nyomorgatja, amíg be nem adja a derekát. Hapedig Mr. McBride haza talál menni, mialatt őt verik, az apja mindennapideállítja majd őt a bíróság elé, amíg az ügyvéd újabb per miatt vissza nemtér.

Vagyis Bertie- nek így is, úgy is meg kell tennie, amit az apja kért. Csaképp az egyik esetben kevésbé fog neki fájni.

Bertie kirántotta magát Jeffrey szorításából. – Jól van – csattant fel. –

Megteszem. De ti csak vigyázzatok! Az az ember nem bolond. – Megmondtam, hogy észre sem fog venni! – közölte Bertie apja. – Értesz a dologhoz. Eriggyé’, hát!

Bertie majdnem orra bukott, amikor az apja hátba taszította, de aztánfelegyenesedett, és kihúzta a vállát. Mély levegőt vett, aztán elindult Mr.McBride irányába. A férfi üres szemekkel a távolba révedve várakozott,valami messzi- messzi dolgon járt az esze, kizárva a nyüzsgő város zaját.

* * *

Sinclair McBride a metsző szélben fázósan fogta össze a kabátját, ésszemére húzta a kalapját. Emlékszel Sir Percival Montague-ra, Daisy? – kérdezte a szürke égbolttól.

– Nos, ma rendesen megizzasztottam. Az öreg Percy már dörzsölte a markáthogy halálos ítéletet mondhat arra a szerencsétlen lányra. A nyavalyás hülye! Aa lány ártatlan, akár egy ma született bárány.

Az ég egyre borúsabb lett, éjjel esni készült. Olyan átkozottul hideg vanerrefelé, nem olyan, mint a szikrázóan napsütéses Észak-Afrikában, aholSinclair katonai szolgálatát teljesítette annak idején. Az öccse, Steven,


10/282


11/282

– Semmi baj, kislány – mondta Sinclair.A nő fölnézett rá…, és ettől minden megszűnt mozogni. Sinclair egy

sötét színű kalapot látott, rajta élénk kék ibolyákkal, majd egy hasonlóankék szempárt pillantott meg – olyan tisztaság és melegség áradt belőleezen a szürke estén! Kerekded arc, kissé turcsi orr és elbűvölőenmosolygó, vörös ajkak.

Sinclair még sosem látta ezt a nőt, mégis megremegett, mintha évek ótaerre a találkozásra várt volna! Ott álltak csöndben, és valami melegségvette őket körül, elválasztva őket a nyüzsgő tömegtől.

– Annyira sajnálom, uram! – hallotta a lány hangját. – Egy pofa ahátamba könyökölt, oszt a lábam kiszaladt alólam. Maga jól van?

– Egyben vagyok. – Sinclair nagy nehezen visszarángatta magát a jegesvalóságba, és amolyan jogászmódra végigmérte a nőt. Jó pár bűnözőtlátott már pályafutása során, de az a nő nem utcalány. A prostik eltökéltenigyekeznek csábosan nézni.Husikám, akarod, hogy felvidítsalak?Sinclairnem egyszer kapott már ilyen egyértelmű ajánlatot London utcáin.

Ez a fiatal nő munkásosztálybelinek tűnt, aki egy fárasztó nap utánhazafelé igyekszik. Nem volt piszkos, de a bársonykabátkájának ujján amandzsetta kikopott, viseltes kesztyűjén számos javítás látszott. Szegény

nő, de ad magára. Mégsem nézett ki olyan nyúzottnak, mint a gyári munkásnők többsége.Mosolya csak úgy ragyogott, mintha azt akarná sugallni, hogy az életlehetne sokkal szebb is a számára, ha a szerencse rámosolyogna.

– Akkor jó! – mondta a nő. – ’Estét, uram! Szép álmokat! Egy újabb mosolyt villantott, s egy közeledő kocsi lámpájának fényében

Sinclair nem látott mást, csak azt a szempárt. Mélység és kékség, mint az óceán kékje. Talán a Földközi-tengernek

lehet ilyen színe. Sinclair emlékezetében felrémlett Dél-Itália tengerpartja,ahol a katonaság idején a szabadsága alatt járt, amikor kicsit utazgatott.Ott békesség honolt.

Ez a kék szemű fiatal nő gyönyörű volt. Szépsége meghazudtolta ócskaöltözetét és munkásnőkre jellemző vigyorát. Tündöklő látomásként tűntfel a sötétség tengerében, egy olyan helyen, ahol már túl régóta nem látottfényt felragyogni.


12/282

Megint meglökte valaki, és Sinclair odébb lépett,hogy utat engedjen azilletőnek. Mire visszafordult, a fiatal nő már eltűnt. Felnézve látta, ahogya lány átfurakodik a tömegen, s kalapján ott rezeg az ibolyacsokor.

Annyira idétlen volt ez a kalapdísz, hogy Sinclair nem hihette álomnak,ami történt. Nem is álmodta. Az eszményi nőt szőke szirénnek szokásképzelni tökéletes alakkal, aki hárfáján játszva csábítja romlásba aférfiakat. A sziréneknek nincs féloldalas mosolya és kövérkés arca, semolyan kék szeme, amelyik most legalább egy pillanatra kirángatta Sinclairt a kétségbeeséséből.

Csakhogy a nő, akár valóságos volt, akár álomkép, már nincs itt, ésSinclairnek haza kell mennie. Andrew és Cat mostanra talán már a

pincébe zárták az új nevelőnőt, esetleg véletlenül felgyújtották a házat.Vagy mindkettőt. Nem akarnak ők rosszak lenni, Sinclair gyerekei… Nos, jobbára nem.

Bár az egyik nevelőnő azt állította, hogy Andrew-t megszállta az ördög.Azt is felajánlotta, hogy ismer egy papot, aki ért az ördögűzéshez. Na, aza nevelőnő egy óra után fel is mondott.

Val ahol ütött egy óra. Sinclair megszokásból a zsebórájáért nyúlt, hogymegnézze, valóban annyi-e az idő. Az ő órája mindig pár percet sietett,

hiába javíttatta meg már többször is. Új óra vásárlása viszont szóba semkerülhetett, hiszen Daisytől kapta ezt a zsebórát… Ami most nincs a zsebében! Jeges arculcsapásként érte a felismerés. Tekintetével még épp elkapta

az ibolyacsokrot, amint befordult egy távoli saroknál. Atya ég, hogy micsoda bolond volt! Nem szúrta ki, hogy az a nő egy

zsebtolvaj, mivel a zsebesek általában nem állnak le csevegni. Ellopják,amit akarnak, aztán elillannak, mielőtt a delikvens észrevenné, mi történt.

A nőt – szerencsétlenségére – valaki elgáncsolta. Vagy ez volt aszerencséje? Egymást követték ezek a gondolatok Sinclair fejében, miközben sarkon

perdült, és a nő nyomába eredt. Egyre gyorsabban szedte a lábát. Máreszébe sem jutott, hol a kocsisa, és hogy haza kellene mennie. Nemtörődött semmivel, csak hogy azt az órát visszaszerezze. Sinclair megfogja találni azt a fiatal nőt, és visszaveszi tőle az óráját, még ha a világvégéig kell is üldöznie.


13/282

Második fejezet Pöröly McBride ott loholt a nyomában. Bertie sejtette, hogy okosabb

annál, semhogy ne vegye észre, ha valamit elemelnek tőle, de aztmondogatta magának, hogy ne legyen olyan gyáva nyúl. Most már tudta,hogy butaságot csinált, mert az a férfi üldözi őt, és perceken belül lesitteli.Elég lett volna, ha csak a zsebkendőjét veszi el, és kész.

Csakhogy ő azt akarta, hogy Mr. McBride ránézzen. És látni akarta azta szürke szempárt, ami olyan, akár az alkonyati ég, és hallani a gurgulázóhangját. Egész testét melegség járta át, amikor Mr. McBride odadörmögteneki azt a pár szótagot:Semmi baj, kislány!

Hosszan figyelte most is a férfit, ahogy közeledett. Bertie továbbfutott,

egyre gy orsabban, s egy újabb saroknál hirtelen befordult. Nem sokanismerték nála jobban Londont, úgyhogy képes lesz lerázni magáról. Hamégsem sikerülne, nos… akkor tudja, hová vezesse el.

A Newgate komor városfalán belül kerülve mellékutcákon iszkoltvégig, besurrant a bérkaszárnyákba, s tovább a kanyargós utcákon ésszűk sikátorokon, amelyekbe már nem hatolt be természetes fény.

Az effajta átkötők tele voltak szeméttel, patkánnyal és csavargókkal.Némelyikük gintől ittas tekintettel hahotázott, és próbálta elkapni Bertie

szoknyáját, de ő macskaügyességgel siklott el közöttük, egy percre semlassítva. Bertie most kicsit kockáztatva átvágott az Aldersgate Street túloldalára,

hogy az ottani még szűkebb sikátorokban próbáljon eltűnni. Át kellettugrania egy ópiumtól tehetetlenül heverő csavargón, de csak futotttovább, csizmája sarka hangosan kopogott a zsúfolt utca kövezetén.

Talán ez lesz a szerencséje, a tömeg, merthogy a skót pasas még mindiga nyomában volt. Az egyik saroknál Bertie hátrapillantott, és látta, hogy

Mr. McBride ott fut mögötte, és atletikus ügyességgel kerülgeti aszekereket, a nyomorult férgeket meg a patkányokat. Bertie egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, a fűzője kezdte szorítani,

így nem fogja sokáig bírni ezt az iramot. A fenébe ezzel a fickóval!Mostanra már fel kellett volna adnia az üldözését, és szépenhazakocognia a Mayfairre vagy a Belgrave Square- re, vagy akárhova,ahol esténként álomra hajtja a fejét.

A nő emlékezetében felidéződött, ahogy Mr. McBride szálfaegyenesenállt a bíró előtt, gúnyolódva az öreg kriplin, és végül mindenki


14/282

meglepetésére elérte, hogy ellenkező ítélet szülessen. Pöröly McBrideegész lényéből arrogancia áradt, ami előtt még a trottyos bíró isfogcsikorgatva hajolt meg.

Viszont amikor befejezte az előadását, az arrogancia utolsó szikrája iselpárolgott belőle, s Mr. McBride porhüvelye olyan üressé vált, akár egypartra vetett kagylóhéj. De már erőre kapott, s felajzva lohol Bertienyomában, hogy rendőrkézre adja.

No, azt már nem! Szó sem lehet róla! Bertie-nek nem volt kedveakasztófán végezni az életét. És még ha az esküdtek szíve meg is esnerajta, mert kényszerítették a tolvajlásra – már amennyiben beveszik, hogyígy volt –, ez csupán annyit javítana a helyzetén, hogy kötél helyett

nyomorúságos és ijesztő börtön várna rá. Mostanra már rég el kellett volna tűnnie a férfi szeme elől, de az a Mr.McBride nem engedte látótávolságon kívülre, bárhogy cikázott is Bertie.Így most már kénytelen elcsalni őt a Kelepcébe, akármennyire is nincsínyére a dolog, de máskülönben nem tudja lerázni.

A Kelepce – Bertie így nevezte magában azt a helyet, mert onnankevesen jutottak ki, ha valahogy bekeveredtek. Legalábbis sértetlenül.Mr. McBride okos ember, talán sarkon fordul, ha ráébred, hol van, és

végre békén hagyja Bertie-t.– Ollá! – kiáltotta el magát a lány alig egy méterrel a bejárat előtt. – Bertie vagyok! Nyissátok ki!

A sötét utcácska mocskos falában váratlanul kinyílt egy ajtó, és Bertie – szoknyáját felkapva – átugrott a küszöbön, vigyázva, nehogy kitörje a bokáját a törmeléken, amire érkezett.

Az ajtó túloldalán egy üres házhely volt, az egykor itt álló épületet márrég lebontották vagy összedőlt. A telket négy oldalról öt-hatemeletes

házak övezték, a tűzfalakon egyetlen ablak sem volt, így a titkos zugrólnemigen tudott senki. A teret egy rozzant kályhában égő tűz világította be, de az itt gyülekező férfiak és fiatal fiúk némelyikénél lámpás is volt.

A Kelepcét csak végszükség esetén volt szabad használni: ha példáulvalakinek az üldözője túl közel került, vagy egy másik galeriből akörnyékre merészkedtek páran. A Kelepcében tanyázó férfiak és fiúkáltalában fegyvert hordtak maguknál, többnyire részegek voltak, s perszeörömest vetették rá magukat bárkire, aki volt olyan bolond, hogy betegyea lábát a rejtekhelyükre.


15/282

Bertie átfutott a tégladarabokkal és törött üvegekkel borított telek túlsóvégébe, megkerülve a középen felhalmozott szemétkupacot. Onnan egykisebb ajtón át ki lehetett jutni egy másik mellékutcára, ahol végreegérutat nyerhet, és hazamehet.

A lány még visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a jóképűMr. McBride- ra, mielőtt a férfi – józan eszére hallgatva – gyorsan eliszkolerről a helyről.

Csakhogy a férfi nem hallgatott a józan eszére, és nem menekült el. Mr.McBride belépett az ajtón, világos vörös haja izzott a tűz fényében, akalapját ki tudja, hol, elveszítette. A nehézfiúk megindultak felé, de rajtanyoma sem látszott a félelemnek. Amint megpillantotta Bertie-t a telek

túlfelén, harciasan elkiáltotta magát. – Állítsák meg azt a nőt! A nehézfiúk csak pislogtak, mert nem voltak hozzászokva, hogy egy betolakodó nem hátrál ki az ajtón ijedtében. Mr. McBride azonbanmegindult közöttük, egyenesen Bertie felé. A férfi már a szemétkupacnál járt, amikor a legények felocsúdtak, s rávetették magukat.

– Ó,a pokolba! – hangzott fel McBride dörgő skót akcentusa, miközbenfelkapott egy rozsdás vasrudat a földről. Bertie legnagyobbmegdöbbenésére, Mr. McBride szembefordult a támadóival, és verekedni

kezdett.A rátámadó ifjak és férfiak késekkel, bunkós- és ólmosbotokkalkezükben közeledtek. Mr. McBride hárította az ütéseiket, s ugyanolyanhevesen csapkodott feléjük, mint amazok felé. Vas verődött acélhoz, s azegyik fiatalember nagyot káromkodott, amikor a kése kirepült a kezéből.Mr. McBride elég hosszú eszközt választott, így a késekkel szembenelőnyös helyzetben volt. Ha viszont támadói valahogy mégis a közelébeférkőznek, nos, akkor Mr. McBride…

Meg fogják ölni! Ezek a nehézfiúk mind rablók és gyilkosok voltak, vagy legalábbis azapjuk az. Öltek már embert ezelőtt is, a hullát bebugyolálva a Temzébelökték, és a rendőrség sose jött rá a dologra. Nem számít ezeknek, hogyMr. McBride drága ruhát visel, nyilvánvalóan úriember. Ezek akkor islegyilkolják, kirabolják, a zsákmányt elosztják, aztán elmennek akocsmába egy ginre.

Mi az ördögért nem futott el?


16/282

Bertie csattogva odarohant a férfihoz, kapkodva a fejét a vagdalkozóférfiak között, mire meg is kapta a durva beszólásokat, hogy tűnjön máraz útból. A lány megragadta Mr. McBride karját, s rögtön érezte, hogy afinom kelme alatt éppoly kemény izmok feszülnek, mint a vasrúd,amelyet a kezében épp forgat. Mr. McBride igyekezett lerázni a lányt, deBertie még erősebben szorította.

– Erre! – kiáltotta. – Fusson!– Maradj ki ebből, kislány! – ordította oda neki az egyik nehézfiú. –

Szabad préda. – Nem! Hagyjátok! – felelte. – Jöjjön már! Ezzel nagyot rántott Mr. McBride-on, akinek végre megjött az esze, és

megindult Bertie után. A fickók, akiktől elragadta a játékszerüket,őrjöngve eredtek a nyomukba. Bertie kiszaladt a távolabbi falnál nyílókisajtón, de Mr. McBride-nak még vissza kellett vernie a küszöbnél a kétfickót, aki megragadta a kabátját. Jól pofán vágta őket. A kabát kihasadtugyan, de rajta maradt, így McBride nagy lendülettel kiperdült Bertieután.

Bertie b evágta az ajtót, kiragadta a vasrudat McBride kezéből, és az ajtókilincse alá feszítette, bár tudta, hogy nem tarthatja vissza sokáig a

fickókat, akik amúgy a túloldalon is kijuthatnak. Megragadva McBride kabátujját, futni kezdett. A férfi ruganyosléptekkel futott vele.

Nem sok idő telt el, és Bertie meghallotta a fiatalabb gazfickók hangját.Páran biztos feladják majd, de néhányan csak azért is utánuk mennek. Jeffrey cimborái szeretik a csetepatét, és szívesen megosztoznának azsákmányon, amit Mr. McBride-tól szerezhetnek.

– Erre – közölte Bertie, hirtelen befordulva az egyik sarkon. Londonban csak egyetlen hely volt, ahova mehetett. Azt a helyet rajtakívül senki sem ismerte – még az apja és Jeffrey, sőt a saját cimborái sem.

Kockázatos dolog volt Mr. McBride-ot oda vinnie, mert később a nyakárahozhatja ott a rendőröket, de talán ennyit beáldozhat. Ez a jóképű, bátorskót ember nem érdemli meg, hogy az East End-i banditák halálra verjék.

Bertie egy ránézésre zsákutcának tűnő sikátor vége felé iramodott.Mr.McBride ellenkezett, de Bertie a szája elé emelete az ujját, és berántottaegy rejtett kiszögellés mögé. Ott egy csúszós lépcsőn indultak lefelé, majdegy bűzös átjáró következett. Végül Bertie bepréselte magát két ház


17/282

tűzfala közé, egy szűk csatornába, ahol a falakból itt-ott kiszögellő téglákmár-már lehetetlenné tették a továbbjutást, de Bertie régen kitapasztalta,hogyan juthat át rajta.

Mr. McBride nagyokat nyögve szuszakolta keresztül magát a szűkebbszakaszokon, s végül fellélegezve robbant ki a rés túloldalán, akár egypezsgősdugó. Bertie végre kinyitott egy alacsony ajtót, és fejét lehúzva benyomakodott rajta. Az ajtón át egy hajdan szép és tágas ház lerobbantmosogatófülkéjébe, illetve konyhájába jutottak, amit az idők folyamánelfalaztak és elfeledtek, míg körülötte átépítették, lebontották, majd újrafelhúzták a házakat.

– Vigyázzon a fejére! – szólt hátra Bertie.

Ugyanabban a pillanatban nagy puffanást hallott, és Mr. McBridefelmordult. – Kösz, kislány! Épp időben! A koromsötét helyiségben pár lépcsőn le kellett menni, ezalatt Mr.

McBride erősen támaszkodott Bertie vállára. – Tizenhét van – mondta a lány, és számolni kezdett. Bertie forróságot érzett Mr. McBride erőteljes tenyere alatt, amely

átsütött kopott bársonykabátján és gyapjú ingvállán is. A nehéz ujjakmélyen a vállába fúródtak.

A lépcső alján újabb ajtón haladtak át, aztán Bertie megkérte Mr.McBride- ot, hogy maradjon veszteg, mialatt megkereste a gyufát, amitegy polcon tartott, s azzal elkezdte meggyújtani a lámpákat. Mostansághárom lámpása volt idelent, amelyek rózsás fénybe vonták aháromszögletű helyiség málladozó téglafalait és berogyott gerendáit. Alegszilárdabbnak tűnő fal mellett párnákból kirakott, kerevetszerűfekhely volt, amelyet Bertie sálakkal és takarókkal borított be. Ennekközelében aprócska tábori asztal állt, amelyen újságok és magazinok

hevertek. Az idevezető út túl keskeny volt ahhoz, hogy több bútort letudott volna hozni ide, de így is igyekezett a helyet lakályossá varázsolni.Az évek során kisebb szőnyegeket is lehurcolt, s úgy rendezte el őket,hogy sehol ne kelljen a hideg, nyirkos földre lépnie.

Mr. McBride mozdulatlanul várta az ajtónál, hogy Bertie lámpásai erőrekapjanak – hamarosan lámpaolajat is szereznie kell, futott át Bertie agyán.

A nagydarab férfi furcsán mutatott ebben a zugban, annyi szent. A fejea plafonig ért, és a megmaradt gerendák alatt behúzott nyakkal tudottcsak elmenni. Mr. McBride körülnézett a helyiségben, s tekintete Bertie-


18/282

re siklott. Ugyanolyan bénító pillantással nézte a lányt, mint korábban Jackót a tanúk padján.

– Bolond vagy, te lány? – kérdezte. – Idelent élsz? Ez a mennyezetakármikor a fejedre szakadhat!

Bertie beleremegett a férfi mély hangjába. – Tizenhat év alatt nemszakadt le, és előtte is jó sokáig bírta – vágott vissza Bertie. – Londonnakezen a részén masszívak a házak.

– Londonnak bármelyik részében ilyenek – morogta McBride maga elé.– Miért mentettél ki a fickók keze közül, ha előtte pont te vezettél oda?Mondd csak! Miért nem hagytad, hogy péppé verjenek?

Bertie összefonta a karját, s kis ideig hagyta, hogy átjárják azok a csodás

skót mássalhangzók. – De ’iszen magának el kellett volna futnia! – bökteki. – Azt gondolta, hogy egyedül elbánik nyolc utcagyerekkel? Akkorannyi esze van, mint egy pár rendőrcsizmának.

– Nem, csak az órámat akartam. – McBride szemében harag gyúlt, igaz,hogy fogalma sem lehetett, hol van, és segítséget sem hívhatott. Teljesenki volt szolgáltatva Bertie-nek, ennek ellenére a lány nagyon is tisztábanvolt vele, ki a főnök kettejük közül. És az nem ő.

Mr. McBride mutatóujjával szigorúan Bertie felé bökött. – Te loptad el,

amíg én tátott szájjal bámultam a mutatványodat. Add vissza, és nem beszélek róla többet! * * *

Sinclair a lámpafénynél jól látta, hogy a lány elpirul. Nyilvánvalóanszégyellte magát. Bertie nagyot nyelt, és egy lépést hátrált, miközben kétkezével a karjait dörgölte. Még mindig a fején volt a kalap azokkal azabszurd ibolyákkal, de a csokor immár félig a jobb fülére fittyedt.

– Add vissza az órát, és békén hagylak – mondta Sinclair némiképp

lágyítva a hangján. – Nem hívok rendőrt, nem kerülsz bíróságra, pedigszép kis mákvirág vagy! Bertie-t nem nyűgözte le, hogy az ügyvéd ismeri amákvirágkifejezést,

amit a hozzá hasonló rosszéletű személyekre szokás mondani. – Mér’ segített Ruthie-nak? – kérdezett vissza Bertie. Sinclair nehezen kapott levegőt a szűk térben. Ide nem jutott be egy

csepp sem a kint süvítő szélből, nyomasztó volt ez a bezártság. Csaklassan esett le neki, hogy kire gondol ez a nő. Ruthie a konyhalány, RuthBaxter, aki alig egy órája állt a Törvényszék előtt. A fejében már el is


19/282

halványodtak annak a tárgyalásnak a részletei, amit elveszett ügyként fogmajd számon tartani, de Sinclair igazából nem bánta a dolgot.

– Miss Baxter ártatlan – felelte Sinclair. – Miért kellene bűnhődnie? – Mer’ maga egy ügyvéd, aki puszipajtás a bíróval. Ez az ifjú hölgy még sok mindent nem tud a polgári bíróságról. Az öreg

Montyval azóta akasztják össze rendszeresen a bajszukat, hogy Sinclairelőször a fejére tette a parókát. – Miss Baxternek nem volt pénzevédőügyvédre. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy ártatlan, és azt is, hogyMr. Small a bűnös. De mi köze ennek az én zsebórámhoz?

– Nos, Ruthie az egyik barátnőm, tuggya? – A pislákoló fényben a fiatalnő tengerkék szemekkel nézett rá. – Vagyis köszönöm!

– Tehát úgy akartad kifejezni a háládat, hogy kihalászod az órámat azsebemből, aztán meg a marcona barátaid karmai közé löksz? – Sinclairhitetlenkedve hümmögött. – Ha te így köszönsz meg valamit egy férfinak,nemigen szeretném megtudni,milyen az, ha haragszol valakire!

Bertie nem mosolyodott el. – Mondtam már, hogy el kellett volnafutnia! Ha hagyom, kinyiffantják. Mi a fenét gondolt? Hagynia kellettvolna az egészet.

Most aztán kitört a harag Sinclairből. – Mi az ördögért kellett volna

hagynom? Az az énórám. A feleségemtől kaptam! A fiatal nő egy lépést hátrált, ahogy Sinclair egyre hangosabban beszélt.– Igen? Maga épp elég gazdag fazon. Mongya meg neki, hogy vegyenmagának másikat!

– Nem lehet, tudod?– És mér’ nem? – Azért, merthalott!A férfi szavai visszaverődtek az alacsony mennyezetről és a közömbös

falakról, s mire végigmondta, Sinclair egyszerűen nem kapott levegőt. Soha, de soha, még aznap sem, amikor a felesége elment, akkor semmondta ki, hogy Daisy halott. Kerülte ezt a szót. Inkább azt mondta,eltávozott; elhagyta őt; elment.A halott túlságosan visszavonhatatlan, annyittesz, hogy por és hamu, és nincs tovább!

Sinclair levegő után kapkodott. – Ő már… Ned vességet érzett az arcán. A ménköves pokolba! Még sírni sem sírt.

Vagyis nem igazából. Mert ha elsiratja, akkor elismeri, hogy nem jön mártöbbé vissza.


20/282

– Ő már… A szavak ott köröztek körülötte, egyre szorosabb körben, fojtogatóan.

Szeme előtt elsötétedett a világ, a fülében érzett nyomástól kiment belőleminden erő. A térde megrogyott, és mintha megnyílt volna alatta a föld,vonzotta valami mélység…

Összeszorította a szemét, és amikor kinyitotta, a földre halmozottpárnák tetején feküdt. A fiatal nő ott ült mellette. Kalapját levetette, dúsfekete hajától keretezett arcán aggodalom látszott.

– Jól van, uram? Ma másodszor kérdezte tőle ezt, de most mintha édes törődés csengett

volna a hangjában. Ez a nő egy tolvaj, akinek gyilkos haverjai vannak, és

idehozta , Isten a megmondhatója, hova, és mi célból, mégis izgatottantudakolja, jól van-e. Idevonszolta őt erre a kerevetre, döbbent rá Sinclair.Úgy tűnik, orral előre a földre bukhatott, ez a nő pedig a párnákig cibálta,és magához térítette.

– A szentségit, te nő! – Sinclair a tarkója alá tette az egyik karját, ésáthatóan nézte a lányt. – Most mihez kezdjek veled?

A lány egy pár másodpercig tágra nyílt szemmel gondolkodott, aztángyorsan odahajolt hozzá, és szájon csókolta.


21/282

Harmadik fejezetSinclair körül megint elfogyott a levegő. Körülölelte a nő kívánatos

melegsége, ahogy a gyapjú ingváll hozzásimult az ő lábához, combjához,s a kabáton át is érezte a melleit. A lány orra az arcát súrolta, ajkuk lágyanösszeért.

Ügyetlen, már-már esetlen csók volt, elárulva, hogy minden bizonnyalártatlan még e téren. A nőnek fogalma sem volt, hogyan kell megcsókolniegy férfit, ugyanakkor hívogató és erotikus is volt az a csók, Sinclair nemtudta nem észrevenni a belőle sugárzó vágyakozást.

Azon kapta magát, hogy kezét önkéntelenül a nő tarkójára csúsztatta,dús haja alá, s már kezdte közelebb húzni magához. A nő először

meglepődött, de aztán Sinclair érezte, hogy a teste megadja magát. A bájos kék szempár lecsukódott, s a nő hozzásimulva visszacsókolta őt. Sinclairre megle pő erővel tört rá a vágy, s érezte, hogy férfiassága,

amelyről oly sokáig igyekezett nem tudomást venni, most fájdalmasanágaskodott.

És miért ne?Ez a lány igazán bájos, odaadó, ráadásul ő hozta ide. Ha azttervezi, hogy majd kirabolja, miután végeztek, ám tegye!

Sinclair most megtehetné, hogy hanyatt fordítja a kereveten, lehámozza

magukról az akadályozó ruhadarabokat, és magáévá teszi. Nem tartanasokáig, s talán egyetlen diadalmas pillanatig végre tökéletesen belefeledkezhetne az aktus enyhet adó gyönyörébe.

A lány torkából tiltakozó morgás tört elő, s Sinclair észrevette, hogymár el is kezdte ledönteni a kerevetre.

A hang kijózanította. Mi az ördögöt művel? Hiszen ez a nő még ártatlan– legalábbis a testi örömök terén. Más férfiakat ez nyilván nem zavarná,hiszen a körülményei és az életformája alapján úgy ítélnék meg, hogy

joguk van igénybe venni a nő testét, csakhogy Sinclair nem ilyenérzéketlen tuskó. Azon nyomban elengedte a lányt, aki bájosan pislogott föl rá a párnák

közül, de ez egyáltalán nem lohasztotta le a férfiasságát. A nő még egypillanatig nézte őt, aztán szégyenlősen elmosolyodott.

Szégyenlősen!Nem csábosan vagy kihívóan – nem kínálta fel a testét azóráért cserébe. Sinclair nem értette, miért csókolta meg őt a nő, de az biztos, hogy n em a jóindulatát akarta így elnyerni.


22/282

Sinclair vizslató pillantásától a lány elvörösödött. – Most nyilvánutcalánynak gondol – mondta felülve, és egy rakoncátlan tincset a helyéreigazítva. – De én csak egyszerűen meg akartam csókolni, és kész!

A férfi is meg akarta csókolni őt. Még most is vágyott erre. – Mondtammár, hogy nem vagyok bíró. – Eközben tovább dübörgött benne a vágy,kielégülésért lüktetve, boldogtalanul, amiért kiengedte a nőt a keze közül.– Egyetlen dolgot tudok rólad, hogy tehetséges zsebtolvaj vagy, és mostszépen visszaadod az órámat.

Ezzel előrenyújtotta a kezét, s csodálkozva látta, hogy egy csöppet semremeg. Az üres telken folytatott verekedés ellenére is sértetlen maradtszorosan simuló bőrkesztyűje. A nő remegve pillantott Sinclair kezére, s

közben a szája szélét rágta. Ezt nem kellett volna! Az ajkai ettől élénkebbé váltak, felidézveSinclairben, ahogy az imént a szájához tapadtak, s felkorbácsolva benne avágyat, hogy újból megízlelje azokat az ajkakat.

– Az a helyzet, Mr. McBride, hogy ha nem viszek valamit haza magától,az apám ronggyá ver, és ha nem haragszik, ezt inkább nem szeretném.

Sinclair figyelme e szavak hallatán visszazökkent a tényekhez, s márisharag lobbant benne. – Ugyan, miért akarna téged bántani?

– Mer’ kiborult, hogy maga lecsukatta Jackót. Ő küldött, hogyleckéztessem meg magát. – Iggeen? Ő küldött? – Sinclair hallotta a telt skót mássalhangzókat,

amik mindig előkerültek, valahányszor feldühítették. – Áruld el, ki azapád, és még az éjjel a Newgate-be{1} kerül!

Még be sem fejezte a mondatot, de a nő már rázta a fejét. Nem hiszem,hogy elárulnám. – Ezzel benyúlt felsőingének egyik zsebébe, és előhúztaSinclair óráját. – Igazán szép darab! – mondta.

– Magam is így gondolom. – Sinclair egy hirtelen mozdulattal kikaptaa nő kezéből az órát. – Ohó – rikkantotta mérgesen a nő. – Maga… – A szeme szikrát szórt,

de a dühbe félelem is vegyült. Amikor az óra ismerős súlyát érezte a tenyerében, Sinclair felsóhajtott.

Az óra sértetlen volt, pont úgy nézett ki, ahogyan kellett. Sinclair elhitte, hogy az apja elkalapálná, ha a nő nem vinne neki

valamit. A városnak ezen a fertályán az apák előszeretettel küldik lopni agyermekeiket, a lányaikat meg strichelni. S az itteni fiúk és lányok nem


23/282

fordulhat nak senkihez segítségért, ráadásul sokan nem is tartjákrossznak, ha pár krajcáros keresetükkel segítenek a családjuknak.

Ez a lány valamivel idősebb volt a legtöbb utcalánynál, de ha mégotthon lakik az apjával, akkor bizony az örege az úr a háznál. Az angoloknem sokra tartják a nőket, nincs más dolguk, mint hogy kiszolgálják acsalád férfitagjait. Sinclair sosem értette ennek okát.

Az órát a mellénye zsebébe csúsztatta, miközben folyamatosan figyeltea lány kezét. Kint a nyílt utcán elvette tőle, amit akart, és miért nepróbálkozna még egyszer?

Sinclair elővett egy pénzdarabot, és odatartotta a nőnek. – Ettőllenyugodna az apád, és megkímélne a veréstől?

A nő kék szeme elkerekedett. Sinclair ujjai között egy arany sovereign{2}

érmét forgatott, amely egy fontot ért, s abból egy East End-i család sokáig jóllakhatott.

– Maga tényleg bolond – mondta a lány csodálattal a hangjában. – Vedd el, mielőtt meggondolom magam! – mondta Sinclair.A lány hosszan nézte az érmét, de szemében nyoma sem volt

kapzsiságnak. Ámulat igen, és óvatosság, de semmi mohóság. Tudtarögtön, hogy az egészet oda fogja adni az apjának, nem tart meg belőle

semmit.– Mi a neved? – kérdezte Sinclair. A nő váratlanul elmosolyodott, amitől megélénkült a tekintete, és

gyönyörű lett az arca. – Na, azt hiszem, ez az, amit nem fogokmegmondani magának. Még ha rendes is volt Ruthie-hoz meg minden.

Jogos! A lány nyúlt az érméért, de Sinclair visszahúzta a kezét ésmegrázta a fejét.

– Ez a díja annak is, hogy kivezetsz innen egy olyan helyre, ahonnan

már hazatalálok. Meg tudod ezt tenni? – Persze, hogy meg! – csattant fel a nő büszkén. – Nálamnál jobbansenki nem ismeri Londont.

Sinclair elhitte neki. Ez a nő úgy vezette át a városon, hogy egyszer semvétette el az utat, egyetlen saroknál sem habozott vagy gondolkodott.

A férfi megfogta a nő viseltes kesztyűbe bújtatott kezét, és a markábanyomta az aranypénzt. – Akkor vezess!

Újabb vidám vigyor kíséretében a nő talpra szökkent, gyapjúszoknyájavégigsimította Sinclair lábát. A férfi is elkezdett föltápászkodni, de a feje


24/282

még mindig kótyagos volt az üldözés izgalmától, a csóktól és a szobaszűkösségétől. Ez a hely nem való ennek a nőnek!

A lány talpra segítette, puha keze megragadta az övét. – No, jöjjön! – mondta a lány.

* * *Bertie maga után húzta Mr. McBride-ot, ki a sötét utcára. A nap régen

elbújt a tornyosuló felhők mögött. Mr. McBride egész úton nem engedteel a kezét, s a férfiből áradó erőt érezve Bertie szíve furcsán kalapált.

Jeffrey Mitchell tartotta magát Bertie szeretőjének, akihez majd elvilegférjhez fog menni, ha majd Bertie apja úgy dönt, hogy hajlandó elengednia lányát. Fiatalabb korában még vonzónak találta Jeffrey faragatlan

macsóságát, de amint kiismerte a férfit, gyorsan elpárolgott a vonzalma.Egy biztos, J effrey miatt Bertie szíve sose fájt vagy vert hevesebben. Soseérzett késztetést, hogy az esti jóéjt-csókon kívül máskor is megcsókolja aférfit – igaz, Jeffrey sem próbálkozott egyébbel, hiszen Bertie apja mindigott volt körülöttük.

Amikor Mr. McBride-ot megcsókolta, az nem csak egy váratlankésztetés volt. Bertie-t valami új vágy ragadta el, hogy ráugorjon, ésrátapadjon a férfi ajkára.

Bertie szinte zuhant a szakadékba, amikor a férfi a nyakánál fogvaközelebb húzta magához, hogy megcsókolja. Szeretettvolna odasimulnihozzá, hogy érezze, milyen ennek az erős testnek az ölelése.

Amikor a férfi elengedte, és elhúzódott tőle, Bertie megijedt, hogyvalamit undorítónak talált benne, vagy szajhának gondolja. De ő nem az,és azt akarta, hogy ezt a férfi is tudja. Igaz, egy röpke pillanatig aztkívánta,bárcsakutcalány lenne. Persze csak neki!

Bertie egy újabb lépcsősoron vezette felfelé a férfit, s a zajból

egyértelmű volt, hogy forgalmasabb utcák közelébe értek. A folyó miattköd ült a környéken, a munkásnegyed fényei haloványan pislákoltak aszürkeségben.

Bertie szorosabbra fonta ujjait Mr. McBride keze körül. Nemsokára aférfi kihúzza majd a kezét az övéből, s örökre elmegy – elnyeli a köd.Bertie még egy kis ideig fogni akarta azt a kezet!

Persze tudta, hog y el kell engednie a férfit, hadd menjen. Mr. McBridenem ehhez a világhoz tartozott. Bertie úgy gondolta, hogy valamelyikpuccos negyed egyik utcájában, egy elegáns házban lakik, s egy rakás


25/282

szolga lesi minden óhaját. Ezt sugallta drága ruházata, szépen nyírt haja,csillogó csizmája.

A lépcső tetején, egy fal tövében Bertie megállította a férfit. – Ez az utcaelviszi a Fenchurchre – mondta halkan. – Látja a Szent Pált? – mutatott atávolban elmosódva látszó kupolára. – Gondolja, hogy innen márhazatalál?

– Igen. – A válasz öntudatosan hangzott. Mr. McBride visszajutott asaját világába, s lényébe visszaköltözött a fensőbbség és a magabiztosság.Éppen úgy, mint amikor a tárgyalóteremben a szünet végeztével ismétszólásra emelkedett, s a bíró szeme közé nézett.

Mr. McBride a ködcseppektől csillogó utcát pásztázva végigsimította a

haját. – A kocsisom valószínűleg eszét veszve járja az utcákat, engemkeresve. Azt gondolja szegény, hogy szemmel kell tartania, különbenmegölöm magam.

Bertie-nek eszébe jutott, milyen kiüresedettnek látta a férfit, amíg atárgyalás folytatását várta a bíróságon, aztán megint kint az utcán, azépület előtt állva. Látott már ilyen minden-mindegy kinézetű embereket,olyan fickókat, akik úgy érezték, értelmetlen az életük, s lányokat, akiketfelcsináltak, aztán eldobtak.

– És megtenné? – kérdezte aggódva Bertie. – Megölné magát? Mr. McBride a Szent Pál kupolájára révedt tekintetét most Bertie-reirányította. A nőnek nagyon tetszett ez a szürke szempár, amely ebben afényben úgy csillogott, akár a gyémánt.

– Természetesen nem – hangzott a bosszús válasz. – Kicsi gyermekeimvannak otthon. Nem hagynám el őket soha!

A férfi hangja felháborodottan dörgött, amitől Bertie megnyugodott.Akármilyen gondolatokat forgatott is a fejében Mr. McBride, önszántából

nem fog kárt tenni magában. Egy átsuhanó mosoly meglágyította a férfi vonásait. – Ha velem bármitörténne, Andrew-nak és Catnek az egyik öcsémhez vagy a nővéremhezkellene költözniük – folytatta McBride. – És én nem akarok nekik rosszat,mármint a testvéreimnek.

– Eszerint élénk gyerekek, nemde? – kérdezte Bertie vigyorogva. – Élénkek. Igen, ezt lehet rájuk mondani. – Mr. McBride a kalapjához

nyúlt, hogy elköszönjön, de rájött, hogy a nő üldözése során valaholelveszítette. – Jó éjt, Kisasszony! Menj haza, és hagyd ezt a zsebelést. Ha


26/282


27/282

Vajon d olgozik a nő valahol, vagy a zsebtolvajlás a fő bevételi forrása?És csak azért mondta, hogy az apja küldte utána, hogy elnyerje Sinclair jóindulatát? Netán tényleg így áll a dolog? Hisz a zsebesek a legőszintébbemberek London utcáin.

Sinclair annyit mind enesetre elérhetne, hogy az apja békén hagyja őt. Anő már nem kislány, ezt jól látta telt alakjából, a szeme körüli finomráncokból és beszédes tekintetéből. Bár testi értelemben még ártatlan volt,de korántsem kislány! Kellene, hogy legyen rendes munkája, és egy férfi,aki a gondját viseli.Vagy ilyesmi!

A csók kábító varázsa egy pillanatra elvette Sinclair eszét, de akéjvágyat elhessegetve már csak nevetett magán.

Sosem találja meg a lányt. A barátnője biztosan nem fogja egy ügyvédkezére játszani, akármilyen hálás is azért, amiért Sinclair elérte afelmentését. Az ibolyakék szemű nő nyomtalanul beleolvad Londonvégtelen emberáradatába. Sinclair pedig bemegy az irodájába, átnézi a jelentéseket, felkészül a következő tárgyalásra, és megpróbálja amindenna pjait átható fájdalmas hiányérzetet valahogy elfelejteni.

Azt, és még… – Papa! – Egy ágyúgolyó landolt az ágyában, csakhogy ennek keze és

lába is volt meg lenszőke haja, nagy szürke szeme és széles mosolya. Sinclair megadta magát kisfia túlfűtött ölelésének, aztán eltolta magátóla gyereket. – Andrew fiam! Az éjszaka közepe van – mordult rá.

Andrew nevetve rázta a fejét. – Nem, már hajnali öt óra van! És az újnevelőnőnek olyan furcsa szaga van.


28/282

Negyedik fejezet– Nem is… – Sinclair elgondolkodott. Tényleg tagadhatatlan, hogy

valahányszor az új nevelőnő elmegy mellette, orrát megcsapja a hidegcsukamájolaj szaga. – Mindegy! Miss Evans a nevelőnőtök. Nekínozzátok, ne rakjatok varangyokat az ágyába!

– Nem lesznek varangyok – jelentette ki Andrew tökéleteskomolysággal. Andrew volt a legvidámabb emberke, akit Sinclair ismert,ugyanakkor több bajt tudott okozni, mint a legelvetemültebbgazemberek, akikkel apjának valaha is dolga akadt. – Ilyenkor már hidegvan a varangyoknak – folytatta Andrew. – Viszont találtam pár bogarat apincében.

Sinclair komor pillantást vetett a fiára. – Nincs bogár, nincs csótány,nincs pók!Semmiféleízeltlábú vagy pókforma ne legyen. Megértettél? Andrew arckifejezésében nyoma sem volt bűntudatnak. – Igenis, Uram

– felelte a fiú. Sinclairt továbbra is aggasztotta a beszélgetés. Tudta, hogy ha nem

sorol fel minden egyes dolgot, amit Andrew- nak szigorúan tilosmegtennie, akkor a fiú később majd a fejére olvassa:De azt nem mondtad,hogy aranyhalat se!

Sinclair az éjjeliszekrényen talált egy doboz gyufát, azzal meggyújtottaa lámpást. A most nyolcéves fia alkata már kezdte a családra jellemzőnyakigláb, tagbaszakadt skót vonásokat mutatni. Szőke haj, szürke szem,tiszta McBride.

A lámpafény megvilágította Margaret McBride – Daisy – képét is. Azasszonynak fekete haja és mosolygós szeme volt, amelynek kéksége aszépiamásolaton már elhalványodott. Sinclair kislányának, Caitrionánakvan ugyanilyen kék szeme.

Andrew átmászott az apján, kezébe vette a képet, és puszit nyomott rá.– Jó reggelt,Mami! – mondta, azután visszatette a fotót a helyére. Visszahuppant az ágyra, s készült befészkelni magát, hogy ott folytassa

az alvást. Sinclair jól tudta, hogy Andrew engedély nélkül jött ki agyerekszobából, úgyhogy reggel, amikor nem találják az ágyában, lesznémi felhajtás, de Sinclairnek nem volt szíve visszaküldeni. Andrew becsukta a szemét, és úgy tett, mint aki hangosan horkol.


29/282

Sinclair kerített egy zsebkendőt, és letörölte a puszi nyomát a képről.Andrew lelkes megnyilvánulásai miatt már többször kellett üvegetcserélnie a keretben, de Sinclair ezt sem bánta.

A helyzet az, Daisy – mondta magában Sinclair, miközben a képet ahelyére tette, majd a fiát jól betakargatta – , hogy szerintem tetszene neked anő.

A nő most valahol odakint van a városban. A sok százezer londonilakos egyike, ibolyakék szemekkel és barátságos mosollyal, csókosajkakkal. Sinclair valószínűleg soha többé nem fogja látni.

* * *Bertie figyelte, ahogy Mr. McBride kilép az Upper Brook Street egyik

házából. Puccos környék, annyi szent! A lány frissen sütött gesztenyétmajszolt, amit az imént vett egy utcai árustól, hogy az ujjait és a hasát ismelegítse. Mr. McBride most hátraszólt egy széles vállú skót férfinak, akivele együtt lépett ki a házból.

Nagyjából egyforma magasak voltak, de a második férfinak lángvörösvolt a haja, és skótkockás szoknyát meg amolyan mindenes kabátkátviselt. Feltehetőleg az úr személyi inasa lehet, afféle skót kiadásban.Ruthie mesélte neki, hogy némelyik inas olyan beképzelt és olyan

kifogástalanul viselkedik, hogy az ember azt hiszi, ő a herceg vagy a báró.Ez itt nem tűnt beképzeltnek, inkább valami szép ruhába bújtatott bokszolónak nézett ki, aki kényelmetlenül érezte magát szűk öltönyében.A férfi dörmögött valamit Mr. McBride-nak, az meg ugyanúgy dörmögvefelelt neki. Remek!

A vörös hajú skót arrébb lépett, amikor zörögve megérkezett egy kocsi,majd homlokát ráncolva kinyitotta a kocsi ajtaját Mr. McBride-nak, aki akézitáskáját az ülésre dobta.

– Ne törődjön vele, Macaulay – mondta a férfinak Mr. McBride, majdföllendítette magát a kocsiba. Az ajtó becsukódott, a kocsi pedig elindult. Mr. McBride hátradőlt az

ülésen, és ki se nézett az ablakon. Noha a szolgájára meglehetősenélénken szólt rá, most újra erőt vett rajta az a rémes tompaság.

Bertie add ig követte a szemével a járművet, míg az a Park Lane-re befordulva el nem tűnt. Pontosan tudta, hová megy a kocsi. Mr. McBrideminden reggel kocsiba szállt, kezében iratokat tartalmazó táskájával, és aMiddle Temple negyedbe hajtatott, ahol a széles Strand belefut a Fleet


30/282

Streetbe. Az Inner és a Middle Temple szűk utcákból áll, amelyekenegyforma rendben sorakoznak a szigorú téglaházak, szépen festett bejárati ajtókkal és ablakkeretekkel. Ezekben a házakban ügyvédek éshivatalnokok dolgoznak, akik szívvel-lélekkel azon fáradoznak, hogylefüleljék az olyan bűnözőket, mint Bertie, az apja meg Jeffrey.

Mr. McBride irodája az Essex Court nevű kis téren állt, egy elegánsépületben, amelynek félköríves ablakkal megfejelt bejárata volt. Nagyonhasonlított arra a házra, ahol Mr. McBride a Mayfair negyedben lakott. Azotthonán és az irodáján is látszott, hogy gazdag ember, nagyon gazdag.Lehet, hogy az egész McBride família igen tehetős, de nyilván Pöröly isszépen keres azzal, hogy gyilkosokat küld akasztófára.

Bertie alapos kutatómunkával jutott a nyomára annak, hol lakik, illetvehol dolgozik Mr. McBride. A találkozásukat követő napon Bertie láttakijönni Mr. McBride-ot a régi törvényszék épületéből a délelőtti tárgyalásvégeztével, ám aznap a férfi egyenesen beszállt takaros kinézetűkocsijába. Bertie egyedül volt – sem az apja, sem Jeffrey nem volt aközelben, hogy újra lopásra ösztökélje. Azon kapta magát, hogy a kocsiután baktat, amely a zsúfolt londoni utcákon csak lépésben tudotthaladni. Bertie-nek nem okozot t gondot, hogy szemmel tartsa a járművet.

A kocsis rövid idő múlva lekanyarodott a Fleet Streetről a Templesirányába, majd egy szűk utcában kitette Mr. McBride-ot, aki onnan gyalogfolytatta az útját. Bertie tisztes távolságból követte a férfit.

Mr. McBri de biztosan nem vette észre Bertie-t. A férfi belépett azelegáns épületbe, ahol az irodája volt, s még az ajtóban odaköszönt egymásik ügyvédnek meg egy hivatalnoknak, aki látszólag azt se tudta, holáll a feje.

A másik ügyvéd vállon veregette Mr. McBride-ot. – A Skót Gőzhenger

tovább zakatol. Az újságok imádnak, barátom! – mondta nevetve. – Kiállsz az elnyomottért, az igazi gyilkos fejére olvasod a vétkét, és az öregPercy Montague csak vicsorog… az asszonyok most még jobbanodavannak érted!

A hivatalnok nem viselkedett ilyen közvetlenül, hanem tisztelettudóan biccentett, és közölte: – Szép munka volt, Uram! – Hangjából csodálatcsendült. – A legújabb tényállást a kandallópárkányra tettem, háromkorpedig megbeszélése lesz.


31/282


32/282

Épp emiatt gondolta Bertie, hogy egy próbát megér a dolog, ésmegszólította. – No, ugyan, csak nem az a Pöröly McBride szállt be azelőbb abba a kocsiba? Annyi mindent hallottam róla!

– Magunk között Skót Gőzhengernek hívjuk – mondta a hivatalnok büszkén. – Én vagyok az ügyvédbojtárja. Pontosabban az egyik. Ő azirodánk vezérlő csillaga. Vezető ügyvéd. Egy szép napon bíró lesz belőle,higgyen nekem.

– Szép kocsi meg minden – villanto tta meg Bertie a mosolyát. – Csodaszép lovak!

– Egyforma szürkék, tiszta vérvonalból. Az egész országot felkutattaezért a párért. Persze szerencséjére a nővére Lord Cameron Mackenzie

felesége, az pedig ért a lovakhoz. Az ő lovai mindig megnyerik averseny eiket, úgy ám! – Úgy? – Bertie mosolya még szélesebb lett. – Való igaz, így hallottam

én is. Hébe-hóba magam is szoktam fogadni. – Akkor fogadjon el egy jó tanácsot – mondta a hivatalok. – A kancák

között tegyen Lady Day-re vagy Éjjel Nyíló Jázminra, és nem jár rosszul. – Lady Day vagy Éjjel Nyíló Jázmin. Emlékezni fogok rá, ha

legközelebb Ascotban beülök a királyi páholyba – mondta Bertie

kacsintva. – Maga szerint komálnák az új kalapomat? A lány felnevetett, és az ügyvédbojtár is vele nevetett. – Pont odavaló – kontrázott a hivatalnok, akit Bertie mostanra tökéletesen megpuhított. – Csakhogy a királynő is jobban teszi, ha Lord Cameron lovaira fogad,különben ő sem nyer.

– Aszongya, hogy ő Mr. McBride sógora? Egy lord? – Lord Cameron a mi McBride- unk nővérét vette feleségül. Skótok

egymás között. – Az ügyvédbojtár úgy ingatta a fejét, mint aki azt mondja,

hogy Mr. McBride tökéletes lenne a szemében, ha nem akadna ez azaprócska hibája. – Mr. McBride az év nagy részében Londonban lakik, bárvan egy nagy háza Skóciában is, de a kiterjedt ügyfélköre ideköti. Nemlennék meglepve, ha hamarosan kineveznék irodavezető ügyvédnek.

– Akkor biztosan egy hatalmas házban lakik itt Londonban – mondtaBertie, végre eljutva oda, ami miatt kérdezősködni kezdett.

Az ügyvédbojtár mostanra láthatóan megkedvelte Bertie-t. – Ahogymondja. Egyszer jártam nála. Nagy ház a Mayfair negyedben, a


33/282

Grosvenor Square közelében. Számtalan szoba, tágas lépcsőház. Vagy egytucatszor le kellett részletesen írnom anyámnak.

Bertie még föltett néhány kérdést, de vagy nem emlékezett afiatalember a pontos címre, vagy nem akarta elárulni neki. Mindenesetreezen már el lehetet indulni.

– Figyeljen ide – lépett az ügyvédbojtár közelebb Bertie-hez. – Mostindulok haza. Ha nincs ellenére, meghívnám egy pohárra az út végén levőkocsmába.

Bertie a legbájosabb mosolyát öltötte fel. – Ez igazán kedves magától,de muszáj hazamennem az öregemhez. Nagyon mogorva tud lenni, hanem kapja meg időben a vacsoráját, és neki van a legnagyobb tenyere, úgy

higgye el! Ekkora – mutatta Bertie mindkét kezével egyszerre, kicsitúlozva, mekkora is az apja keze. – Jó volt beszélgetni! A hivatalnok az erőszakos apa hallatán kellően ijedt tekintettel nézett

Bertie-re, bár sajnálkozott egy kicsit, majd megemelte a kalapját. Bertie ésa fiatalember elváltak egymástól.

Aznap már túl késő volt ahhoz, hogy keresztülvágtázzon Londonon, ésmegkeresse a Grosvenor Square közelében álló házat – Bertie bizony nemtúlzott apja temperamentumát illetően, amikor késett a vacsorája.

Másnap viszont Bertie egyenesen a Mayfair negyed szívébe sietett, és aGrosvenor Square- be futó utcákat rótta. A teret négy széles utca fogtaközre, s a közepén elterülő, kerítéssel övezett parkba széles kapun lehetett bejutni. Egy szép darabka természet azoknak, akik a téren laktak.

Bertie három napon át naponta eljött ide, és járta a közeli utcákat, háthameglátja Mr. McBride-ot. Nagyon vigyázott, hogy úgy nézzen ki, minthaegy szolgáló lenne, akit feladattal küldtek ide, vagy vásárolni jött, nehogyvalamelyik rendőr letartóztassa kéjelgésért. Meg is halna a szégyentől, ha

szajhának néznék, az apja pedig jól elverné, mielőtt kimagyarázhatnámagát. Úgy tűnik, hogy kellően tisztességesnek látszott, mert a rendőrök békén

hagyták, és a környékbeliek sem panaszolták be. A harmadik napreggelén történt aztán, hogy gesztenyét majszolva állt épp Mr. McBrideháza előtt, s látta kilépni a férfit a nagyon magas, nagyon elegánstéglaépületből az Upper Brook Streeten, a Grosvenor Squareészaknyugati sarkán induló utcában.


34/282

A homlok zat földszinti sávját fehérre festett, nagyméretű kváderkövek borították, így a félköríves felső ablakkal megfejelt, fekete bejárati ajtómég impozánsabbnak tűnt. Az egyenes záródású ablakkivágásoktekintélyes méretűek, bár emeletenként egyre kisebbek voltak – Bertielegalább öt szintet látott. Az első emelet ablakait művészi kovácsoltvasrácsok védték, míg a földszinti rácsok vaskosabbak voltak, a biztonságotszolgálták. Az alagsori kiszolgálóhelyiségekhez is vaslépcsőn lehetettlejutni.

Amikor Mr. McBride már kocsiba szállt, Bertie még egy darabig állt ott,újabb gesztenyét majszolva, ám a vörös hajú skót, Macaulay megindultfelé. A férfi olyan szúrós tekintettel nézett rá, hogy Bertie ijedtében

majdnem egyben nyelte le a forró csemegét. A lány gyorsan közömbösarckifejezést öltött, majd sietősen átvágott az úttesten s elindult a ParkLane irányában. Csak egy ártatlan nő volt – így győzködte magát – , akiszabadnapján kicsit várost néz. Úgy érezte, Macaulay követi atekintetével, de mire elegendő bátorságot merített, hogy hátranézzen, aférfi már eltűnt, s a McBride-ház ajtaja zárva volt.

Bertie nem lehetett biztos benne, hogy az inas nem kukucskál utána azablakból, így a Hyde Park felé igyekezett. Átkelt a Park Lane-en, s az

Upper Brook Streettől nem messze nyíló kapun át bement a parkba. Nemlassította a lépteit. Amikor az utolsó gesztenyét is megette, Bertie azsebébe gyömöszölte az üres papírzacskót.

Az egyforma szürke háztömbök és nyüzsgő utcák látványához szokottszem számára felüdülést jelentett a Hyde Park még télen is élénkzöldgyepe, amit számos fa pettyezett. Ha ideje engedte, Bertie szívesen jött elide, hogy nyáron a virágokat csodálja, ősszel a fák színesre váltó leveleitfigyelje, vagy a bármely évszakban látható lovasokban gyönyörködjön.

Jobban szerette a Regent’s Parkot, mert ott hosszú virágágyások és füveslankák is voltak, de olyan messzire csak ritkán jutott el. Milyen csodáslehet a környező utcák hatalmas palotáinak egyikében élni, és élvezni,hogy ez az óriási park gyakorlatilag az ablakuk alatt terül el!

– Andrew úrfi! – hasított a didergető levegőbe egy éles női hang. – Azonnal jöjjön ide vissza!

Bertie háta mögül váratlanul kirobbant egy apró vörös kalap, amelyépp leesett gazdája fejéről. Annak a kisfiúnak ugyanolyan haja volt, mintMr. McBride- nak. A fiatal arcocskához csinos kabát, bricsesznadrág, fehér


35/282

harisnya és strapabíró cipő tartozott. Bertie-t majdnem ledöntötte alábáról ez az apró kezével-lábával kalimpáló ágyúgolyó, ám ügyesenarrébb lépett, majd sarkon perdült, de sikerült megőriznie az egyensúlyát.

Egy fekete ruhás asszony zihált a kisfiú nyomában, nehéz szövetkabátjaszinte lehúzta, s fátyollal díszített kalapja félrecsúszott a fülére.

– Bocsánat, kisasszony! – szólt oda Bertie-nek, amikor elsietett mellette,de az tán visszanézett, és végigmérte a fiatal nőt, akinek erősen kopottkabátja és kalapja elárulta, hogy nem tartozik a felsőbb osztályhoz, mirea nő hangnemet váltott. – Jobb lenne, ha nem akadályozna. – csattant fel.– Mit képzel magáról? Andrew úrfi! – kiáltott újfent a kisfiú után, majdelügetett.

A dadus nyomában egy ifjú hölgy is érkezett az ösvényen. Bertie úgytizenegy éves formának nézte, és a legújabb divat szerint volt felöltözve.Szőrmekabátot viselt sötétkék egybeszabott ruhája fölött, amelynek térdalá érő, számtalan fodorral díszített szoknyarészéhez egy kis turnűr istartozott. Fehér harisnyája finom anyagból készült, bár Bertie szerintkicsit vékonynak tűnt ahhoz, hogy ilyen hideg időben a parkbanszaladgáljon benne. Az összképet a krémszínű, felgombolós csizmácskaés egy pihe-puha szőrméből készült prémsapka tette teljessé. Mintha egy

divatmagazinból lépett volna elő! Az elegáns sapka alól dús, feketecsigákban zuhogott alá a haja. A kislány lassan, kissé színpadiasan lépkedett, és egy göndör barna

hajú játékbabát szorított magához. Elegáns öltözetében ez a kék szemű,pirospozsgás arcú hölgyike maga is porcelánbabára emlékeztetett.

A kislány észre sem vette Bertie-t, egyszerűen elsétált mellette, követvea dadust vagy ki a csudát. Bertie döbbenten vette észre a lány szemébenaz ürességet. Nemcsak azért, mert túl fiatal volt még az efféle

kiégettséghez, hanem mert nemrég Bertie látott egy ugyanilyen szempárt,mégpedig a jóképű Mr. McBride-ét. Bertie-nek most az is eszébe jutott, ahogy Mr. McBride ott feküdt

hanyatt az ő kuckójában, és fesztelenül beszélt hozzá, miközben Bertiefogta a férfi meleg kezét. Egyetlen lélek sem tudta róluk, hol voltak akkor.Mielőtt pedig elváltak a sikátorban, a férfi említette neki a két gyerekét,Andrew- t és Catet.

– Andrew! Ne!


36/282

Bertie most láthatta, miért mondta Mr. McBride, hogy a gyerekeiélénkek. Andrew már nem egyenesen szaladt az ösvényen, hanem letért balra, és a park egy másik kapuján át kifutott a Park Lane-re. A dadusfutott utána, sikoltozva kerülgette a lovakat, kocsikat és hintókat. A hajtókkáromkodva rántották félre a lovakat. – Elment az esze, asszonyom? Nemtud jobban vigyázni arra a gyerekre? Meg akarja ölni azt a fiút?

A kislány megállt a kapunál, mint aki nem tudja, hogy maga is átkeljenaz úttesten, vagy inkább megvárja, amíg Andrew és a dadus visszatérnek.Bertie utánaszaladt, és barátságosan a kislányra mosolygott.

– Szerintem jobb lesz, ha utánuk megyünk – mondta Bertie –, mer’ adadus abba már belehalna, ha magácskát is hajkurásznia kéne!

Cat guny oros képpel nézett föl Bertie-re, pont úgy, mint a bíró, aki atárgyaláson Mr. McBride-ot rendre intette. Az a nevelőnőnk – közölte akislány. – Már túl öreg vagyok, hogy dadám legyen! – Cat alaposanvégigmérte Bertie-t. – Ki vagy te? – kérdezte.

– A nevem Bertie. A forgalom most kicsit kisebb. No, menjünk át! Bertie megfogta a kislány karját, és gyorsan áthúzta az úttest

túloldalára. Cat szedte a lábát, nem ellenkezett, de a babáját erősenszorította.

– A Bertie egy fiúnév – közölte Cat ellentmondást nem tűrő hangon. – Tudom, de hát a cimboráim így hínak. Az igazi nevem Roberta. No,meggyüttünk!

Andrew már a következő utcasarkon túl járt. Annak az utcának afelénél állt egy felállványozott ház. Talán épp bontják vagy építik, esetlegfestik, vagy ilyesmi. Mi ndenesetre ebben a pillanatban láthatóan nemdolgozott rajta senki.

Andrew azonnal megragadta az alkalmat, fogott egy kis létrát, az

állványhoz támasztotta, és majomügyességgel elkezdett mászni felfelé.Cat kirántotta magát Bertie kezéből, és a fiú nyomába eredt, fel azállványzatra.


37/282

Ötödik fejezet – Jöjjenek le! – könyörgött a nevelőnő. – Kérem, jöjjenek le! Andrew és Cat tudomást sem vettek róla. Majdnem az állványzat

tetejéig másztak fel, a legfelső ablaksor alatti pallóra, ahol Andrewletelepedett, s lábát a levegőbe lógatta. Nővére valamivel elegánsabbanült le mellé, és bőrcsizmás lábát bokánál keresztbefonta.

A nevelőnő igyekezett határozottnak tűnni. – Andrew úrfi! Caitrionakisasszony! Most azonnal lemásznak ide!

Andrew lenézett a palló mellett, és kiöltötte a nyelvét. Caitriona viszontszótlanul bámult maga elé.

Lassan kisebb tömeg verődött össze. – Sarokba szorította őket,

kisasszony, nem vitás – közölte egy férfi röhögve. – Pimasz csirkefogók – mondta egy hivatalnok egy boltajtón kilépve. – Szíjat érdemelnek!

Egy másik férfi elnézőbben reagált. – Meg kell várni a munkásokat. Havisszajönnek, majd lezavarják a gyerekeket. Nincs most senki a házban.Esetleg valaki fölmehetne, és az ablakon kimászva elkaphatná őket.

– Hol vannak már azok a munkások? – zsörtölődött a nevelőnő. – Semmirekellők. Elszöktek teázni, vagy tán valami erősebbért. Jól

mondom?– Hamarosan itt lesznek – felelt a kedvesebbik férfi. – Andrew úrfi, jöjjönle! – A nevelőnőt már a sírás kerülgette. – Engedjen! – szólt oda Bertie a nevelőnőnek, majd szemügyre vette a

létrát és az állványzatot. Amikor elment a nevelőnő mellett, furcsahalszagot érzett. – A munkásoktól valószínűleg megijednének.

A nevelőnő elkeseredésében most kevésbé rideg és elutasító hangotütött meg. – Ha azt hiszi, hogy képes lehozni őket, hát örülnék, ha

megpróbálná. Bertie levette a kesztyűjét, és a zsebébe gyömöszölte. Mindkéttenyerébe beleköpött, aztán összedörzsölte a kezét. Felugrott, és elkaptaaz állványzat legközelebbi vízszintes rúdját.

Föllendítette az egyik lábát az első pallóra, aztán felkapaszkodott.Innen már egész gyorsan mászott fel a függőleges rudakon. A láblendítésés kapaszkodás közben ugyan megjegyezte magában, hogy tízévesenkönnyebben ment az ilyesmi, de igyekezett összeszedni magát.

– Csak nem akrobata? – kiáltott utána az egyik pasas odalentről.


38/282

Bertie nem válaszolt. Ugyan a létra segítségével is fölmászhatott volnaaz első pallóra, ahogy a gyerekek tették, de úgy gondolta, ez azakrobatikus mutatvány jobban magára vonja a figyelmüket.

Igaza lett. Andrew és Cat is elkerekedett szemmel bámult rá, amikorBertie a legfelső szintre ért, és láthatóan félelem nélkül sétált végig akeskeny deszkán, egészen a két gyerekig.

Bertie Andrew mellé huppant, s ugyanúgy lóbálta a lábát, ahogy akisfiú tette. Látványos mozdulatokkal körülnézett. – Húú, de szép!Micsoda kilátás ebből a magasságból, nem igaz?

A nő végigpillantott a rövidke utcán, majd tekintete átsiklott a HydeParkon túlra, egész le a Knightsbridge házaira.

– Ott a Serpentine- tó! – mutatott a Hyde Park felé Bertie. – Látjátok? Andrew fölállt, hogy jobban lásson. Belekapaszkodott egy függőlegesvasoszlopba, és ijesztően messzire kihajolt az állványról. Caitriona némánmegragadta az öccse kabátját hátul, és erősen tartotta.

Bertie azonnal megértette, hogy Cat azért mászott az öccse után,nehogy Andrew leessen. A kislány ugyan igyekezett sértődöttenelhatárolni magát a világtól, de egy igazán befelé forduló gyerekegyszerűen elsétált volna, vagy unott képpel áll az állvány alatt, míg a

testvérét vagy megmentik, vagy halálra zúzza magát. – Menjünk csónakázni! – kiáltott fel Andrew. – Jó móka lenne – mondta Bertie. Ő még életében nem csónakázott a

Serpentine- on, mindig csak irigykedve nézte azokat, akik eveztek a tavon. – Nem fognak csónakázni! – kiáltott fel a nevelőnő. – Andrew úrfi

szépen visszamegy a tanulmányaihoz, hogy olyan kiváló ügyvéd legyen belőle, mint az édesapja.

A tanulás emlegetése nem a legjobb módszer, hogy egy kisfiút

hazacsábítsunk, gondolta Bertie. Andrew erősen markolta a póznát. – Nem leszek ügyvéd – kiáltott le a fiú. – Hajtó leszek, mint Macaulay,és vadászni fogok. Vagy katona, mint Steven bácsi, és lelövöm az összesellenséget. – Egy képzeletbeli fegyverrel a kezében puskadurranást idézőhangokat adott, mintha emberre vagy állatra lőne.

– Most azonnal tessék lejönni! – váltott a nevelőnő ismét parancsolóhangnemre.

– A csónakázáshoz talán túl hideg van – szólalt meg Bertie, mintha csakcsevegnének. – Teázáshoz viszont jó az idő. Reggelenként szoktatok teát


39/282

inni? Biztos, hogy ir tó finom teáitok vannak, hozzá és péksüteményekrengeteg vajjal meg dzsemmel.

– Nem – közölte Cat színtelen hangon. – Miss Evans nagyon gyengeteát ad nekünk, nem tehetünk bele tejet, se cukrot, és csak üres kenyeretehetünk hozzá, dzsem nélkül.

– Ó! – Bertie már értette, miért menekültek el a nevelőnőtől. Amolyankeménykezű öreg tyúknak tűnt. – Nos, van a zsebembe’ pár érme – folytatta Bertie. – Mit szólnátok, ha teaházban innánk teát?

Mindkét gyerek Bertie-re meredt, Andrew még ölelte az oszlopot. – Még sosem teáztunk teaházban – mondta a kisfiú. Egy pillanatig sóvárgótekintettel bámult, de aztán visszatért arcára lefegyverző vigyora. – Lehet

igazán nagy adag tea? – Amekkorát csak kívánsz – felelte Bertie. Noha nem volt biztos benne,mibe kerülhet a Mayfair negyedben egy tea süteménnyel, de biztosanmaradt még a zsebében annyi pénz, amennyi elég. Amúgy is vendéglőbenakart ma ebédelni, mint egy finom úri hölgy, mielőtt visszavedlik aszakadt Bertie- vé.

– Akkor megyünk – közölte Andrew, miután meghányta-vetettemagában a dolgot. – Mi a neved?

– Bertie.Andrew felnevetett. – Az fiúnév! – A neve Roberta, de a barátai így hívják – felelt Bertie helyett Caitriona,

büszkén fitogtatva tudását. – Én is lehetek a barátod – ajánlkozott Andrew –, és akkor én is

hívhatlak Bertie-nek. – A kisfiú maszatos kezét kézfogásra nyújtotta. – ÉnAndrew McBride vagyok. Ez itt a nővérem, Cat.

– Caitriona – javította ki Cat.

Bertie kezet rázott Andrew-val. – Örvendek! – No, gyerünk – vágta rá Andrew. – Nagyon sok sütit akarok enni. Bertie épp csak meg tudta állítani a kisfiút, mielőtt az az állványzat

alsóbb szintjére lendült volna, hogy úgy menjen le, ahogyan felmászott.Volt annál könnyebb útvonal is, hiszen a pallók végénél az állványrudakkeresztezték egymást, egyfajta létrát alkotva. Bertie ment elöl, és mindenfordulónál segített előbb Andrew-nak, majd Catnek lemászni. Addig nemengedte el őket, amíg biztosan nem álltak a lábukon. Végre leértek a


40/282

legalsó pallóra, a járdától majdnem kétméteres magasságban. Ehhez odavolt támasztva a létra.

Andrew és Cat szépen lemásztak a létrán, Bertie azonban megragadtaazt a függőleges póznát, amely segítségével korábban föllendült, sleugrott a pallóról a járdára. Kicsit nagyobbat huppant, mint amireszámított, de mosolyt erőltetett az arcára, kirázta fájó bokáját, majd a kétkezét a gyerekek felé nyújtotta.

– Megyünk teázni! – közölte Miss Evansszel, aki még mindig a fülérecsúszott kalappal és dühtől elkékült az arccal bámult rá. – Hol van alegközelebbi teaház?

Miss Evans száját összeszorítva csücsörített, mint aki valami nagyon

durva szót igyekszik visszatartani. Ha nem mondhatja ki, talán fel isrobban mérgében! – Teázni fognak? – kérdezte fagyosan. – Úgy biz’ a – válaszolta Bertie. A másik nő kénytelen volt némi hálával

nézi Bertie-re, his zen végül is épségben lehozta a gyerekeket azállványról, és ügyelt, hogy útközben egyik se törje ki a nyakát.

Miss Evans szipákolva igazított egyet a kalapján. – Legyen gondja rá,hogy a gyerekek hazaérjenek, mielőtt az apjuk megérkezik, különbenrendőrt fog hívni. Az Upper Brook Street 22- ben laknak. Viszontlátásra!

Bertie szeme elkerekedett. – Ezt hogy képzeli? Maga meghovámegy?– Az ügynökségre. Közlöm velük, hogy Mr. Sinclair McBride nevéttöröljék a megrendelői nyilvántartásból,örökre! Harmincegy évenevelőnősködöm, London legelőkelőbb családjainál dolgoztam. De ezekitt nem gyerekek! – Fekete kesztyűbe bújtatott mutatóujját Andrew-raszegezte. – Ezek vademberek.Egyetlen napot sem maradok abban a házbantovább. Jegyezze meg, kisasszony, amit most mondok! Maga is fejvesztvefog menekülni onnan. De előbb vigye őket haza, nehogy kötélen végezze,

amiért elveszítette egy vezető ügyvéd gyerekeit. Ezzel Miss Evans hátat fordított, és elsietett. Bertie már majdnemutánaszólt, de inkább becsukta a száját. Andrew és Cat erősen markoltákBertie kezét, a kisfiú még meg is rángatta.

– Akkor most te vagy az új nevelőnőnk? – kérdezte elkerekedettszemmel. – Nekem jobban tetszel, mint Miss Evans. – Andrew belefúrtaarcát Bertie kabátjába, és megszagolta. – És nincs csukamájolaj szagod.


41/282

– Szóval azt éreztem? – kérdezte Bertie a távozó Miss Evans lobogóhosszúkabátját nézve. A nevelőnő cikázva haladt a kocsik és hintókközött. Nem vitás, sietős tempót tudott diktálni. – Kicsit büdös volt, ugye?

* * *A legközelebbi teaház a Mount Streeten volt. Az ízlésesen berendezett

helyiségben fehér terítős asztalok álltak kínai porcelánnal ésezüstneművel megterítve. A pincér, aki beengedte őket, kissé ferdeszemmel nézett Bertie-re, de a két közelben lakó gyereket felismerte. Azegyik hátsó asztalhoz vezette őket, és hozott nekik egy kanna teát, háromcsészét meg egy tele cukortartót, s egy tálkában sok tejszínhabot. Bertiekért süteményeket és édes pogácsákat is, mire a pincér ment, hogy máris

hozza.Bertie tudta, hogyan kell a te át helyesen felszolgálni. Az anyja halálaután számos asszony megfordult az apja házában, s az egyikük a többinélkifinomultabb volt. Ez a hölgy – Sophie – megtanította Bertie-t, hogyankell kalapot hordani, belépni egy szobába, illendően kezet fogni, azalkalomhoz illő ruhát kiválasztani, valamint a teát helyesen kitölteni éskörbekínálni. Némi jó modor senkinek sem árt, vallotta Sophie. Bertiemindig eltűnődött, hol szedhette fel Sophie az illedelmes viselkedés e

morzsáit, de az asszony erről soha nem beszélt. Bertie igazán megszerette Sophie-t, de a nő végül belefáradt Bertieapjának gorombaságaiba, és lelépett, akár a többiek.

Ma igazán hálás szívvel gondolt vissza Sophie-ra, akárhol is volt most,mert így Bertie hozzáértéssel tudta kitölteni a teát a csészékbe,megfelelően tartotta a cukorfogót, és a flancos hölgyeket utánozva tudtamegkérdezni a gyerekektől, hogy egy vagy két darabka cukrot kérnek-e ateájukba. Andrew nagyot nevetett rajta, s még Cat is elbűvölve figyelte amozdulatait.Éppen belekortyoltak a forró, krémesen gőzölgő, édes teába, amikor apincér megérkezett az emeletes süteményestállal, amely tele volttortácskákkal, édes pogácsákkal és briósokkal. A tál tetején, egy mélyedényben alvadt tejszín{3} is járt a lakomához.

Bertie visszafogta magát, hogy örömében ne visítson, hiszenméltóságteljesnek kellett maradnia. Olyankor, ha volt egy kis pénze,általában rögtön bement egy pékségbe. Kalapot, ruhát, új csizmát venni aszükséges dolgok közé tartozott, de egy édes pogácsára alvadt tejszínt

Jennifer Ashley - A Tökéletes Nevelőnő

Documents