Egy IV. századi ostrom anatómiája: Amida 359

1

„egyik állam sem olyan ostoba,

hogy ne uralkodjon szívesebben igazságtalanul,

semmint hogy igazságos módon szolgáljon.” Cicero: Az állam, III./18.

Egy IV. századi ostrom anatómiája:

Amida 359

Valamikor a 380-as évek végén az utolsó nagy antik történetíró, Ammianus

Marcellinus, római házának egyik szobájában műve folytatásán dolgozott. A korábban

megjelent könyvei, amelyekben Nerva császár uralkodásától mesélte el az eseményeket, zajos

sikert és nagy elismertséget hoztak számára és ez, valamint neves barátai bíztatása, arra

sarkalta az ötvenes évei végén járó szerzőt, hogy újra íróvesszőt ragadjon. Ezúttal azonban

nem letűnt korok császárainak históriáját vetette pergamenre, hanem saját korának történéseit,

melyeknek nem csak szemtanúja volt, hanem nem egyszer alakítója is.

Az Amida ostromával kapcsolatos események tárgyalásával a Res gestae XVIII-XIX.

könyvében1 találkozhatunk, melyek megírása során Ammianus jól érezhetően szabad utat

engedett emlékei folyásának és az udvari intrikák, árulások, személyes tragédiák valamint a

hősi helytállás fel-fel derengő képei vezették kezét. Talán a történetíró szemére lehetne vetni,

hogy időnként erőteljes indulatok ragadják el, de tudósítása mindvégig megmarad azon a

színvonalon, mely alkalmassá teszi munkáját arra, hogy tudományos igénnyel lehessen a

benne leírt hadtörténeti eseményeket vizsgálni, mivel nem csak saját emlékeire hagyatkozik,

hanem egyéb forrásokat is felhasznál.

Ammianus több császár uralkodása alatt is fontos udvari-katonai tisztséget viselt, így

hozzájuthatott hivatalos iratokhoz, jegyzőkönyvekhez, illetve olyan egyéb forrásokhoz is

melyek azóta már elvesztek. Katona lévén pontos képet festett korának római hadseregéről,

szakértelme pedig lehetővé teszi, hogy munkáját forrásként hadtörténeti elemzésekhez is

felhasználjuk. Művében különösen azon a hadiesemények leírásának szentelt nagy teret,

melyeknek saját maga is a részese volt, és így lehetséges, hogy Amida 359-ben lezajlott

perzsa ostromát és a hozzá kapcsolódó eseményeket hadtörténeti szempontból részletesen

meg tudjuk vizsgálni és rajta keresztül bemutatni a kor erődharcászatát.

Az ultimátum

358. február 23-án Narses perzsa követ Konstantinápolyba történő megérkezése

világossá tette,2 hogy a kor két nagy egymásnak feszülő nagyhatalma, a Római Birodalom és

a Szasszanidák által irányított Újperzsa Birodalom kapcsolatában egy újabb fordulópont

érkezett el. A két állam 337-óta hivatalosan háborúban állt egymással, azonban az eltelt évek

alatt a harc egyre gyengébb intenzitással folyt, míg végül csak határ menti villongássá csitult.

Ennek magyarázata nem a felek érdektelenségében rejlett, hanem abban, hogy a 350-

es évek elejétől mind a római, mind pedig a perzsa erők más frontokon voltak lekötve. Róma

túlesett egy véres polgárháborún, miközben Galliában valamint a Duna mentén alemann és

szarmata támadásokat kellett elhárítania, a perzsa nagykirály pedig Közép-Ázsiába volt

kénytelen vezetni seregét a massageták és a chionita hunok ellen. Ebben a felemás háborús

helyzetben érezte úgy Ammianus szerint néhány helyi római vezető Mesopotamia

provinciában, hogy ideje béketárgyalásokat kezdeni a perzsákkal, ezért felvették a kapcsolatot

1 Ammianus Marcellinus (továbbiakban AM) eredetileg 31 könyvben írta meg a Római Birodalom

történetét, melyből az első 13 könyv elveszett. 2 NÉMETH,2001. 561.p

2

Tamsapur satraphával,3 a szomszédos perzsa tartomány helytartójával.4 Azt persze nem lehet

kizárni, hogy a valóságban nem magán kezdeményezésről volt szó, hanem a római

kormányzat nem hivatalos tapogatózásáról. De akár magánkezdeményezésről, akár informális

állami lépés állt a héttérben, az akció váratlan eseményeket indított el, melyek hosszú,

hivatalos diplomáciai tárgyalások után a harcok kiújulásához vezettek.

II. Shapur éppen hazafelé tartott a győztesen megvívott chioniták és massageták elleni

háborúból, amikor kézhez kapta Tamsapur jelentését a rómaiak béketapogatózásáról és azt

hivatalos római álláspontnak vélve úgy értékelte, hogy II. Constantius római császár azért

akar békét, mert nem tudná megvédeni birodalmának keleti tartományait egy esetleges perzsa

támadástól. Shapur ezért 358 elején elküldte Narses követet egy levéllel, melyet minden

bizonnyal nagy izgalommal bontottak fel Konstantinápolyban.5 A levélben azonban nyoma

sem volt békülési szándéknak. Éppen ellenkezőleg, egy ultimátumot tartalmazott, melyben a

perzsa király Mesopotámia átadását és a római befolyás Armeniában történő felszámolását

követelte. Ellenkező esetben támadással fenyegetett. Az Ammianus által pontosan idézett

levélből azt is megtudhatjuk, hogy a perzsa király kioktatta a római császárt arra hivatkozva,

hogy joga lenne Macedoniáig kiterjeszteni a hatalmát, hiszen az őseinek tekintett

Akhaimenidák idején Hellaszig terjedt a Perzsa Birodalom, így a rómaiak csak örüljenek,

hogy ilyen kevéssel beéri.6

3 Satrapha: perzsa tartományok élén álló helytartó.

4 AM. XVI./9. 2-4.:„2. Musonianus tamen praefectus praétorio multis, ut ante diximus, bonis artibus

eruditus, sed venalis et flecti a veritate pecunia facilis per emissarios quosdam fallendi perstringendique gnaros Persarum scitabatur consilia adsumpto in deliberationes huius modi Cassiano Mesopotamiae duce, stipendiis et discriminibus indurato diversis. 3. qui cum fide concinente speculatorum aperte cognossent Saporem 3 in extremis regni limitibus suorum sanguine fuso multiplici aegre propulsare gentes infestas, Tamsaporem ducem parti nostrae contiguum occultis per ignotos milites temptavere conloquiis, ut si copiam fors dedisset, suaderet regi per litteras pacem tandem aliquando cum principe Romano firmare, ut hoc facto latere ab omni securus perduelles advolaret adsiduos. 4. paruit Tamsapor hisque fretus refert ad regem, quod bellis acerrimis Constantius inplicatus pacem postulat precativam. dumque ad Chionitas et Eusenos haec scripta mittuntur, in quorum confiniis agebat hiemem Sapor, tempus interstitit longum.” 5 AM.XVII./5.2.: „missoque cum muneribus Narseo quodam legato litteras ad Constantium dedit

nusquam a genuino fastu declinans,” 6 AM. XVII./5.3-8.: „3. Rex regum Sapor, particeps siderum, frater Solis et I,unae, Constantio Caesari

fratri meo salutem plurimam dico. Gaudeo tandemque mihi placet ad optimam viam te revertisse et incorruptum aequitatis agnovisse suffragium rebus ipsis expertum, pertinax alieni cupiditas quas aliquotiens ediderit strages. 4 quia igitur veritatis oratio soluta esse debet et libera et celsiores fortunas idem loqui decet atque sentire, propositum meum in pauca conferam, reminiscens haec quae dicturus sum me saepius replicasse. 5. ad usque Strymona flumen et Macedonicos fines tenuisse maiores meos, antiquitates quoque vestrae testantur: haec me convenit flagitare - ne sit adrogans, quod adfirmo - splendore virtutumque insignium serie vetustis regibus antistantem, sed ubique mihi cordi est recta ratio, cui coalitus ab adulescentia prima nihil umquam paenitendum admisi. 6. ideoque Armeniam recuperare cum Mesopotamia debeo, avo meo conposita fraude praereptam. Illud apud nos numquam in acceptum feretur, quod adseritis vos exsultantes nullo discrimine virtutis ac doli prosperos omnes laudari debere bellorum eventus. 7. postremo si morem gerere suadenti volueris recte, contemne partem exiguam semper luctificam et cruentam, ut cetera regas securus, prudenter reputans medellarum quoque artifices urere non numquam et secare et partes corporum amputare, ut reliquis uti liceat integris; hocque bestias factitare: quae cum advertant cur maximo opere capiantur, illud propria sponte amittunt ut vivere deinde possint inpavidae. 8. id sane pronuntio quod, si haec mea legatio redierit inrita, post tempus hiemalis quietis exemptum, viribus totis accinctus, fortuna condicionumque aequitate spem successus secundi fundante venire, quoad ratio siverit, festinabo.”

3

Az ultimátum nem kis fejtörést okozott a császári tanácsnak és az akkor sirmiumi téli

szállásán tartózkodó II. Constantiusnak. A perzsa király egyvalamit ugyanis helyesen látott, a

Közel – Keleten állomásozó római csapatok nem voltak abban a helyzetben, hogy

eredményesen állhattak volna ellen egy perzsa inváziónak. Az viszont teljességgel

elképzelhetetlen volt, hogy a Római Birodalom engedjen a nyílt zsarolásnak és teljesítse a

perzsa követeléseket, ezért az elutasító válasz mellé egy követséget is küldtek, melynek tagjait

jól megválogatták. Prosper comes7 és Spectatus notarius mellett Eustathius filozófus-szónok is

helyet kapott a küldöttek között, nem titkoltan azért, hogy képességeit latbavetve minél

tovább húzza a tárgyalásokat, míg előkészületeket tesznek az érintett provinciák védelmére.

Amint az várható volt, római követek nem jártak sikerrel a Ktesiphonban folytatott

tárgyalásokon. Shapur továbbra is ragaszkodott eredeti követeléseihez. A 49-50 éves uralkodó

nem az a fajta ember volt, akit bármi és bárki eltéríthette szándékaitól. Már trónra kerülésének

körülményeit sem lehet hétköznapinak nevezni. Zsidó származású anyja még csak terhes volt

Shapurral, amikor apja, II. Hormizd halála után egy palotaforradalom során Shapur

legidősebb bátyját megölték, másikat megvakították, míg a harmadikat bebörtönözték, igaz ez

utóbbinak később sikerült megszöknie és Rómába menekülnie.8

309-ben tehát nem úgy tűnt, hogy a családja tragédiáját anyja hasában túlélő gyerek

valaha is nagy uralkodóvá válhat, ám az összeesküvők végül meglepő lépésre szánták el

magukat. Mivel a perzsa hatalom politikai legitimitása nagymértékben kötődött a

dinasztiához, úgy döntöttek, hogy Shapurt még édesanyja hasában királlyá koronázzák. II.

Shapur ezért a történelemben egyedülállóan már hivatalosan beiktatott királyként látta meg a

napvilágot.9 Gyermekkorában névleg anyja uralkodott helyette, ám a hatalmat ténylegesen a

bátyjait félreállító nemesek gyakorolták. Az ifjú Shapurnak azonban vasakarattal és kitartással

sikerült kiszorítania a hatalomból az oligarchákat és kezébe kaparintania a központi hatalmat.

A hatalmát kemény küzdelmek árán megszilárdító király tehát nem olyan uralkodó volt aki

engedett volna befolyásolni magát Eustatnius rafinált filozófiai és retorikai szóvirágaitól.

Bár a nagykirály támadása már elkerülhetetlen volt, a rómaiak újabb követséget

menesztettek a Tigris parti perzsa fővárosba Lucillianus comes és Procopius személyében. Ők

azonban már nem tudtak érdemi tárgyalásokat folytatni, de a későbbi eseményekre még a

perzsa udvarból is befolyást tudtak gyakorolni.

Bíborháló

Mialatt a római követségek egymásnak adták a kilincset Shapur ktesiphoni

székhelyén, lázas előkészületek kezdődtek Osroene és Mesopotamia provinciákban. Ezek a

tartományok voltak legjobban kitéve a perzsák támadásainak, így nagy valószínűséggel arra

lehetett számítani, hogy a készülődő támadás is elsősorban ezt a régiót fogja súlytani.

A védelem megszervezésére térségbe érkezett Ursicinus, a keleti lovassági

főparancsnok (magister equitum)10 és kísérete, köztük az akkor harminc év körüli Ammianus

is, a császári testőrgárda tisztje (protector domesticus).11 A római felsővezetés döntését, mely

szerint Ursicinusra bízták a perzsák elleni háború főparancsnoki tisztét helyesnek lehet

7 Comes: Magas rangú tisztségviselő, egy diocesis élén állt, katonai és polgári hatáskörrel is

rendelkezett. 8 DARYAEE, 2002. 15.p

9 DARYAEE, 2002. 15.p

10 Lovassági főparancsnoki tisztség az egyik legmagasabb rang volt a Római Birodalomban. Bár

elvileg egyenrangú párja volt a gyalogsági főparancsnoknak (magister peditum), a gyakorlatban alárendelt szerepet játszott ez utóbbi mellett. 11

A császári testőrgárdán belül Ammianus a candidati alakulathoz tartozott, melyek nem konkrét testőri feladatokat láttak el, hanem a császár külön megbízásait teljesítették. Ilyen minőségben került Ammianus még korábban Ursicinus kíséretébe. NÉMETH, 2001. 85.p

http://de.wikipedia.org/w/index.php?title=Protector_domesticus&action=edit

4

értékelni, hiszen 353-at megelőzően mint egy tíz éven keresztül látta el a főparancsnoki

tisztséget a régióban. Kiválóan ismerte a helyi viszonyokat, a perzsák harcmodorát, valamint a

katonák is nagy tisztelettel viseltettek iránta. Rajta kívül a közvetlen környezetében szolgálók

is megfelelő ismeretekkel és kapcsolatokkal rendelkeztek. Az antiochiai születésű Ammianus

is szolgált már korábban Nisibisben és, amint azt látni fogjuk, baráti viszonyban állt corduenei

perzsa helytartóval (satrapha).

Az már kezdettől nyilvánvaló volt a római hadvezetés számára, hogy nem rendelkezik

kielégítő mennyiségű katonai erővel keleti provinciáiban egy nagy perzsa támadással

szembeni aktív védelem kialakításához. Zömével csak területvédő csapatok álltak

rendelkezésre, ezért nem is gondolhattak egy esetleges ellenlőkés előkészítésére, vagyis az

egyedüli választható stratégia a passzív védelemé volt.12

Ursicinus azonban rendelkezett a

megfelelő ismeretekkel ahhoz, hogy szakértő módon vágjon bele a feladat megvalósításába,

csakhogy a szerencse már kezdettől elfordult a rómaiaktól. Ursicinus éppen hogy megérkezett

a Samosata városába, és még csak az információk begyűjtésénél tartott, amikor olyan

végzetes események vették kezdetüket a Ktesiphonban és a sirmiumi császári udvarban

melyek kihatott az összes későbbi eseményre.

Mialatt a rómaiak védelmük megszervezésével foglalkoztak, egy kis csónak kelt át a

Tigris-folyón, rajta Antoninusszal, Mesopotamia duxának13 testőrével, aki korábban a

provincia kincstartói tisztét is betöltötte. A menekülőt már várta Tamsapur, a szomszédos

perzsa tartomány helytartója, aki haladéktalanul tovább küldte őt Shapurhoz. Antoninuszt

nagy tisztelettel fogadták a perzsa udvarnál, magas kitüntetést és tanácskozási jogot kapott a

haditanácsban. Az áruló ezt a nagy megtiszteltetést nem személyes képességeinek

köszönhette, hanem sokkal inkább annak az iratkötegnek, amit átadott a nagykirálynak. Az

iratok ugyanis részletes információkat tartalmaztak a keleten állomásozó római csapatok

létszámáról, diszlokációjukról, valamint harcértékükről. Mindemellett részletes adatokat

közöltek a rómaiak rendelkezésére álló készletek nagyságrendjéről élelmiszer és fegyverek

vonatkozásában is.14

Ezeknek a dokumentumoknak a birtokában a perzsa hadvezetés már biztos lehetett

abban, hogy a római főerők Európában, a Duna és Rajna mellett vannak lekötve, tehát nem

kell a megjelenésükre számítani az elkövetkezendő hadjárat alatt. Shapur ezen új ismeretei és

Antoninus tanácsai segítségével kidolgozhatta új taktikáját, mely merőben eltért a Róma ellen

eddig vezetett hadjárataitól.

Korábban a Shapur által vezetett seregek rendszerint valamely határ menti jelentősebb

erődöt, vagy várost vették ostrom alá, ám ezekkel a vállalkozásokkal rendre kudarcot

vallottak. A korszerűen megépített római erődítések hosszú ideig képesek voltak ellenállni a

perzsa ostromnak, miközben a provinciákban a nagy mélységben kialakított katonai

logisztikai rendszerek épségben maradtak, vagy legalábbis a perzsáknak nem sikerült

megbénítaniuk azokat. Így azok lehetőséget adtak a rómaiaknak egy ellentámadás

12

A római hadseregnek két részre, egy határvédő és egy központi mozgó részre történő osztása

Gallienus idején vette kezdetét, amikor is központi mozgó lovassereg felállítása történt meg. Ezt követően pedig Diocletianus és I. Constantinus alatt teljesedett ki a folyamat, melynek eredményeként határvédő, limitanei és comitatenses, azaz mozgó alakulatokra bontották a római hadsereget. Ezt az ütőképesebb csapattestek határokról történő elvezénylésével és a központi mozgó alakulatokhoz való beillesztésükkel értek el. 13

Dux: Egy adott provincia katonai parancsnoka. 14

AM. XVIII./5.1-2.: ” iamque ausurus inmania rimabatur tectius rei publicae membra totius et utriusque linguae litteras sciens circa ratiocinia versabatur, qui vel quarum virium milites ubi agant vel procinctus tempore quo sint venturi describens, itidem armorum et commeatuum copiae aliaque usui bello futura an abunde suppetant indefessa sciscitatione percontans. 2. et cum totius orientis didicisset interna, virorum stipendiique parte maxima per Illyricum distributa, ubi distinebatur ex negotiis seriis imperator,”

5

előkészítésére, míg az ellenséges erők nagyobb része le volt kötve. Ha azonban a perzsák

mégis elfoglaltak egy jelentősebb római erősséget rögtön egy másikkal találták magukat

szemben és egy újabb kimerítő ostrom elé néztek.

A római áruló által megszerzett információk viszont felfedték a perzsa haditanács

előtt, hogy ha behatolnak a római erődök első vonala mögé, az Eufráteszen túlra, akkor nem

kell komolyabb ellenállástól tartaniuk. Hiszen a rómaiaknak nem állnak rendelkezésükre

jelentősebb mozgó csapatok, a területvédő erőket pedig főleg a határzónába koncentrálták, és

azokat később sem vonhatják ki a stratégiai fontosságú támaszpontokról. A perzsák az új

taktika szerint először mélyen be akartak hatolni római területekre, nem vesztegetve az időt

hosszas ostromokkal, majd, miután a háttértámogató rendszereket lerombolták, második

lépésben akarták a kulcsfonosságú erődöket megszerezni.15

Amíg a perzsa hadvezérek szorgosan böngészték a római haderő különböző adatait, a

sirmiumi császári udvarban is peregtek az események, amik végül még rosszabb helyzetbe

hozták a római védelmet a perzsa invázió küszöbén. Ursicinusnak már korábban is sok

ellensége volt az udvarban, pár évvel korábban már kezdeményeztek vizsgálatot ellene. Ezért

nem meglepő, hogy miután elhagyta az udvart, hogy keletre menjen, ismét felerősödtek az őt

bíráló hangok a császár környezetében. Elképzelhető, hogy egyes politikai körök attól

tartottak, hogy a keleten népszerű hadvezért egy sikeres hadjárat után ellencsászárrá kiáltják

ki az ottani provinciák. Ezt megelőzendő még a harcok megindulása előtt el akarták távolítani

Ursicinust a hadszíntérről és rávették a császárt, hogy rendelje vissza, nevezze ki gyalogsági

főparancsnoknak (magister peditum), helyette pedig Sabinianus vegye át a perzsák elleni

háború irányítását.16

Sabinianus katonai képességeinek objektív megítélését lehetetlenné teszi Ammianus

vele kapcsolatos negatív előítéletei, az azonban bizonyos, hogy az Ursicinusnál jóval idősebb

új lovassági főparancsnok nem rendelkezett komolyabb katonai előélettel. Megjelenése a

térségben és Ursicinus leváltásának a híre nagy zavart okozott a keleti provinciákban nem

csak a katonai, hanem a polgári igazgatásban is. Egyes városokban tömegmegmozdulásokra is

sor került tiltakozásul Ursicinus leváltása miatt, ez viszont alátámasztja azt a gyanút, mely

szerint a volt parancsnok olyan tömegtámogatással rendelkezett keleten, ami lehetővé tette

volna számára, hogy dacoljon a központi hatalommal.17

Más választása nem volt Ursicinusnak, és vele együtt Ammianusnak, minthogy

teljesítik a parancsot és visszaindulnak Európába, ahol Ursicinusra a bizonytalan gyalogsági

főparancsnoki tisztség várt. Bár ez elméletben előléptetést jelentett számára, Barbatio, az

előző gyalogsági főparancsnoknak és feleségének vére még meg sem száradt a hóhér bárdján.

15

AM. XVIII./6. 3-4.” „cuius indicio haec gesta pandente, consiliorum apud Persas summo proponebatur: et multis ultro citroque deliberatis placuit Antonino suadente ut Vrsicino procul amoto despectoque novello duce, posthabitis civitatum perniciosis obsidiis perrumperetur Euphrates ireturque prorsus, ut occupari possint provinciae fama celeritate praeventa, omnibus ante bellis, nisi temporibus Gallieni, intactae paceque longissima locupletes, cuius rei prosperante deo ductorem commodissimum fore spondebat. 4. laudato firmatoque concordi omnium voluntate consilio conversisque universis ad ea quae erant citius congerenda, commeatus milites arma ceteraque instrumenta, quae poscebat procinctus adventans, perpetua hieme parabantur.” 16

AM. XVIII./6.1.: „Sub isdem fere diebus Sabinianus adepta repentina potestate sufflatus et Ciliciae fines ingressus decessori suo principis litteras dedit hortantis, ut ad comitatum dignitate adficiendus superiore citius properaret, eo necessitatum articulo quo etiam, si apud Thulen moraretur Vrsicinus, acciri eum magnitudo rerum ratione probabili flagitabat, utpote disciplinae veteris et longo usu bellandi artis Persicae scientissimum.” 17

AM. XVIII./6.2.: „quo rumore provinciis percitis ordines civitatum et populi decretis et adclamationibus densis iniecta manu detinebant penes se publicum defensorem, memores, quod relictus ad sui tutelam cum inerti et umbratili milite nihil amiserat per decennium, simul metuentes saluti quod tempore dubio, remoto illo advenisse hominem compererant inertissimum.”

6

Ráadásul Barbatiót sokkal kevesebbért végezték ki, mint hogy egy provincia népe arra biztatta

volna, hogy mondjon ellent a császári parancsnak.18

A volt lovassági parancsnok kíséretével már Thraciában, a Marica folyó völgyében

járt, amikor ismét egy császári parancs érkezett, melyben meglepő módon Ursicinust

visszaküldték Mesopotámiába.19

Az újabb parancs mögött megbúvó szándékot nehéz

megfejteni. Ammianus úgy vélte, hogy ezzel azt akarták elérni, hogy az esetleges vereséget

még Ursicinus nyakába lehessen varrni, míg a győzelmet utódjának lehessen tulajdonítani.

Ammianus azonban ekkor már mindenben összeesküvést vélt felfedezni. Sokkal valószínűbb,

hogy miután a császár felmérte a helyzet súlyosságát mégis úgy döntött, szükség van keleten a

tapasztalt katonára. Sabinianus azonban nem váltották le, így onnantól kezdve, hogy

Ursicinus és Ammianus visszaérkezett a válságövezetbe, két főparancsnoka volt a római

hadseregnek. Egy hivatalos, császár által kinevezett parancsnoka, és egy tisztázatlan jogkörű,

ám a katonák és a lakosság által elfogadott vezére. Kettőjük között érthetően nagy volt a

feszültség. Ammianus leírásában azt a benyomást kelti, hogy Sabinianus nem foglalkozott a

feladatával és mindent ő, illetve Ursicinus intézett. Ezt azonban nehezen lehet elképzelni, még

ha a munka oroszlánrésze ténylegesen rájuk is hárult, Sabinianusnak már csak azért is kellett

bizonyos katonai intézkedéseket hoznia, hogy működését igazolni tudja az udvar felé.

Valószínűleg ő rendelte el Amida védelmének a megerősítését is, mivel annak végrehajtására

már nem lett volna idő Ursicinus visszaérkezése után.

Ha tehát áttekintjük a római hadsereg helyzetét a perzsa invázió előestéjén, azt kell

mondanunk, hogy az minden téren hátrányban volt a támadókkal szemben. A perzsák

rendelkeztek minden lényeges adattal a római hadseregre vonatkozóan, és precízen

felkészültek a hadjáratra. Velük szemben viszont a római erők tudták, hogy nem számíthatnak

segítségre, valamint azt is hogy a perzsák létfontosságú információkhoz jutottak. A császári

udvarban szőtt intrikák pedig bíborhálóként borultak a római katonai vezetésre, és gátolták

annak hatékonyságát, hiszen két egymással rivalizáló parancsnok irányított, akik közül inkább

a központi hatalom által gyanúsnak tartott Ursicinust fogadták el parancsnokukként az

egyszerű katonák.

A hajsza

Ammianus és Ursicinus a parancs értelmében visszatért Nisibisre, ahol megkezdték a

város védelmének megerősítését, de már elkéstek. A Tigris felöl több kilométer hosszan

nyújtózó füstfelhő jelezte, hogy a perzsák megkezdték az inváziót. A Tamsapur és Nohodares

herceg vezetése alatt álló 20 ezer fős perzsa előőrs már átkelt a folyón és mindent felégetve

közeledett a város felé. Igaz ez még nem a perzsa fősereg volt, a Shapur által vezetett erők

ekkor még a folyó keleti partján haladtak északra, Ninive felé, de az első felderítők már

Nisibis alatt álltak.

A rómaiak nem tudhatták, hogy Shapur nem akarja megostromolni a várost, így

Ursicinus végül úgy döntött, hogy kíséretével együtt elhagyja azt mielőtt a perzsák elvágnák

az összes utat. A döntést helyesnek kell értékelnünk, ha figyelembe vesszük, hogy Ursicinus

valószínűleg meg akarta őrizni a cselekvőképességét és továbbra is irányítani kívánta a római

védelmet a térségben, ezt pedig nem tehette volna meg, ha bent ragad egy ostromlott

18

Barbatiót és feleségét egy olyan levél miatt végezték ki, amit a feleségétől kapott, és amiben az amiatt aggódik, hogyha férje valamikor császár lesz el fogja hagyni őt. 19

AM. XVIII./6.5.: „Nos interea paulisper cis Taurum morati ex imperio ad partes Italiae festinantes prope flumen venimus Hebrum ex Odrysarum montibus decurrentem ibique principis scripta suscepimus iubentia omni causatione posthabita reverti Mesopotamiam sine apparitione ulla expeditionem curaturi periculosam, ad alium omni potestate translata.”

7

városban. Azt meg nyilvánvalóan el akarta kerülni, hogy az Edessában tartózkodó katonai

tapasztalatokkal nem rendelkező Sabinianusra maradjon az egész régió védelme.

Miközben a környékbeli lakosok kétségbeesetten, hosszú sorokban kígyózva

igyekeztek bejutni Nisibisbe, a római parancsnok vágtatva próbált minél távolabb kerülni a

várostól, ám majdnem sikertelenül. A környéken portyázó perzsa lovasok már csaknem

minden utat elzártak, amikor a menekülő csapat egy az anyjától elszakadt magányosan

kóborló kisfiúra bukkant az útszélén. Ursicinus ekkor Ammianus állítása szerint egy

vitathatatlanul emberséges, ám a helyzetet tekintve hibás döntést hozott. Ha hihetünk a

történetírónak és nem csak saját hősiességét és a drámai hatást fokozandó illesztette ezt az

epizódot a művébe, Ursicinus megparancsolta Ammianusnak, hogy forduljon vissza és vigye

a fiút a városba.20

Az azonban már nem derül ki a leírásból, hogy Ammianusnak a parancs

szerint ott kellett volna maradnia Nisibisben, miután visszaviszi a fiút, vagy vissza kellett

volna térnie a kísérethez.

Sokkal inkább elképzelhető, hogy Ursicinus meggondolta magát és visszaakarta

küldeni Ammianust a városba aki csak azért vette magához a gyereket, mivel úgyis kockára

kellett tenni az életét a visszaúton. Ez sokkal racionálisabb magyarázat, mint az, hogy a római

parancsnok csak azért kockáztatta egyik tisztje életét, hogy egy gyereket megmentsen,

miközben több száz másik lehetett ugyanilyen helyzetben. Ha pedig megbeszélték volna,

hogy Ammianus újra csatlakozik a csapathoz, azt nyílván maga a történetíró sem felejtette

volna el megemlíteni.

Ammianus amikor a városhoz ért, biztonságba helyezte a fiút majd sarkon fordult és,

mivel saját állítása szerint „irtózott az ostrommal járó nyomorúságtól,” lóhalálában vágtatni

kezdett vissza Ursicinus kísérete felé. Paradox módon azonban pont ez a döntése volt, ami

végül arra ítélte, hogy egy kemény ostromot keljen átélnie Amidában, miközben ha

Nisibisben marad, elkerülhette volna mindazokat a nyomorúságokat, amiktől annyira tartott.

Akár Ursicinus parancsát teljesítette Ammianus, akár pont megszegte azt, miközben

utolérni igyekezett társai, belefutott egy csapat perzsába, akik éppen egy elfogott római

kínzásával voltak elfoglalva. A szerencsétlen, talán abban bízva, hogy fogvatartói

megkönyörülnek rajta azonnal közölte kínzóival, hogy egy római tiszt lovagolt el az imént

mellettük, így azok gyorsan lórakapva megkezdték Ammianus üldözését.21

Ursicinus és emberei időközben egy kisebb őrállomásnál megálltak pihenni, azt nem

lehet tudni, hogy egyszerűen azért, mert már úgy érezték kikerültek a veszély karmai közül,

vagy mert Ammianust várták. Ez utóbbi esetben persze úgy szólt volna az eredeti parancs,

hogy Ammianus csatlakozzon újra a kísérethez, de semmi nem utal arra, hogy a pihenő

rómaiak tényleg a történetíróra vártak volna. A lovát eszeveszetten hajszoló, kezeivel

köpenyét lóbáló Ammianust megpillantva azonban tudták, hogy baj van, és indulni kell.

A nap további részében is folytatódott az üldözés. Akár parancsra cselekedett, akár

nem Ammianus végül Ursicinus nyakára hozta a perzsákat, és így közvetlen életveszélynek

20

AM. XVIII./6.10-11.:.” qua causa ne occuparentur itinera, celeri cursu praegressi cum ad secundum lapidem venissemus, liberali forma puerum torquatum, ut coniectabamus octennem, in aggeris medio vidimus heiulantem, ingenui cuiusdam filium, ut aiebat; quem mater dum inminentium hostium terrore percita fugeret, inpeditior trepidando reliquerat solum. hunc dum imperatu ducis miserati commotique inpositum equo prae me ferens ad civitatem reduco, circumvallato murorum ambitu praedatores latius vagabantur. 11. et quia me obsidionales aerumnae terrebant, intra semiclausam posticam exposito puero nostrorum agmen agilitate volucri repetebam exanimis, nec multum afuit quin caperer.” 21

AM. XVIII./6.12.: „nam cum Abdigildum quendam tribunum fugientem cum calone ala sequeretur hostilis, lapsoque per fugam domino servum deprehensum, cum ego rapido ictu transirem, interrogassent quisnam provectus sit iudex, audissentque Vrsicinum paulo ante urbem ingressum montem Izalam petere: occiso indice in unum quaesiti conplures nos inrequietis cursibus sectabantur.”

8

tette ki az egyik római parancsnokot. Ursicinus halála, vagy fogságba esése pedig

mindenképen még nehezebb helyzetbe hozta volna a rómaiakat. Ursicinusnak tehát azon

döntése, hogy Ammianust visszaküldi Nisibisbe végül is azt eredményezte, hogy

sajátmagának is vágtatnia kellett az életéért. A hajsza egészen sötétedésig tartott. A

rómaiaknak rá kellett jönniük, hogy a lovaik nem bírják tovább, így vagy valami trükk révén

megszabadulnak az üldözőiktől, vagy elvesznek. Végül egy régi cselhez folyamodtak, fáklyát

kötöztek egy lóra, majd elengedték, ők pedig az ellenkező irányba folytatták útjukat.

Miután sikeresen lerázták üldözőiket, a legközelebbi nagyobb erősség, Amida felé

indultak. Útközben egy lehagyatott birtokra értek, ahol egy magányos római katonába

botlottak. Ursicinus azt tette, amit ilyenkor szokás, rákérdezett, hogy miért van egyedül és hol

az egysége, ám a katona nem tudott egyenes választ adni és végül kiderült az igazság. Valaha

tényleg római katona volt, ám korábban átszökött a perzsákhoz és most nekik kémkedik.

Ursicinusnak tehát szembesülnie kellett azzal, hogy római katonának álcázott perzsa

ügynökök tevékenykednek a térségben, akiket már nyílván az invázió megkezdése előtt

átdobott a határon a hagyományosan jól működő perzsa katonai hírszerzés. Ilyen ügynökök

révén az Antoninustól szerzett értesüléseket a perzsák folyamatosan firssíteni tudták. De ettől

az ügynöktől már nem érkezett több jelentés a perzsákhoz, Ammianusék rövid úton végeztek

vele.22

Ezt követően Ursicinus és kísérete megérkezett Amidába, ahol felállították új

főhadiszállásukat. Amida, a mai törökországi Diyarbakır, 359-ben korszerű erődített városnak

számított, melynek védműveit II. Constantius még császársága előtt építette. A város

megfelelő védelmet biztosított és kellő távolságra volt a perzsa főcsapás várható irányától, így

miután Ursicinus az új főhadiszállását berendezte, végre neki kezdhetett a védelem átfogó

megszervezésének.

A titkos küldetés

Ursicinus az új főhadiszállásának végre alkalma nyílt rá, hogy megtegye a szükséges

lépéseket. Ám ahhoz, hogy eredményes döntéseket tudjon hozni, mindenek előtt az kellett,

hogy tisztán lássa a kialakult helyzetet, vagyis minél több információra volt szüksége.

Márpedig az információfölénnyel eddig egyértelműen a perzsák rendelkeztek. Ezért Ursicinus

kémeket és felderítőket küldött szét, és ezek jelentéseiből lassan kezdett összeállni a kép.

A lázas információgyűjtés és feldolgozás közben egyszer az egyik kém egy

kardhüvellyel tért vissza, melyből egy titkosírással telerót pergament húzott elő. Az üzenet

Procopiustól, attól a római követtől érkezett, akit közvetlen a perzsa támadás megindulása

előtt küldtek Shapurhoz, és aki az üzenet célbajuttatásával teljesítette fő feladatát. Eljutatta

mindazokat az információkat Ursicinus parancsnokságára, amit sikerült megtudnia.

Az ókorban is gyakori volt, hogy mindenféle ravasz eljárásokat eszeltek ki a titkos

üzenetek célbajutattására. Iulius Caesar egyszer például, amikor a gallok bekerítettek egy

római erődöt, egy dárdába rejtve jutatta el üzenetét az ostromlottakhoz. Procopius azonban

biztosra akart menni, semmi képen sem akarta, hogy ha az üzenete véletlen a perzsák kezébe

kerül, akkor azok meg tudják fejteni. Ezért nem csak titkosírást alkalmazott, hanem magát az

22

AM. XVIII./6. 16.: „Hoc extracti periculo cum ad nemorosum quendam locum vineis arbustisque pomiferis consitum Meiacarire nomine venissemus, cui fontes dedere vocabulum gelidi, lapsis accolis omnibus solum in remoto secessu latentem invenimus militem, qui oblatus duci et locutus varia prae timore ideoque suspectus, adigente metu qui intentabatur, pandit rerum integram fidem docetque quod apud Parisios natus in Galliis, et equestri militans turma vindictam quondam commissi facinoris timens ad Persas abierat profugus, exindeque morum probitate spectata sortita coniuge liberisque susceptis speculatorem se missum ad nostra, saepe veros nuntios reportasse. at nunc se a Tamsapore et Nohodare optimatibus missum, qui catervas ductaverant praedatorum, ad eos redire, quae didicerat, perlaturum. Post haec, adiectis quae agi in parte diversa norat, occiditur.”

9

üzenetet is olyan rejtjeles kódot használva írta meg, melyet csak egy görög-római

kultúrkörben nevelkedett, tanult ember lehetett képes megfejteni. Miután tehát a titkosírást

megfejtették a következő üzenet vált olvashatóvá:

„Most, mikor a görögök követei messzire küldettek és talán meg is ölettek, a hosszú

életű király nem elégszik meg Hellespuntusszal, hanem hidat veretve a Granicuson és a

Rhyndacuson, előrenyomul, hogy meghódítsa Asiát megszámlálhatatlan hadnpével. A már

természeténél fogva is nyugtalan és harcias királyt sarkallja és tüzeli Hadrianus hajdani

római császár utódja. Ha Görögország nem áll résen, akkor romlás és pusztulás vár rá.”23

(Ford: Szepesy Gyula)

A rejtvények sorozatának megfejtése nem kis feladat elé állított a Ursicinust és

tisztjeit, de végül sikerült kihámozniuk az üzenet mondanivalóját. Az első mondat első fele

gyakorlatilag megadja, hogy ki küldte az üzenetet: „Most, mikor a görögök követei messzire

küldettek és talán meg is ölettek,” vagyis a perzsáknál tartózkodó római követtől,

Procopiustól jött az üzent. A mondat második fele tartalmazta a legfontosabb információkat:

„a hosszú életű király nem elégszik meg Hellespuntusszal, hanem hidat veretve a Granicuson

és a Rhyndacuson, előrenyomul, hogy meghódítsa Asiát megszámlálhatatlan hadnpével.” A

római követ itt megadta a perzsa főerők mozgásának irányát és a főcélját. Mindezt úgy, hogy

Nagy Sándor kis-ázsiai inváziójának állomásait emlegeti, vagyis meg kellett fordítani a

történelmi eseményeket ahhoz, hogy megértsék a levélben foglaltakat. Ha a Kis-Ázsia nyugati

felében található folyók neveit behelyettesítették mesopotámiai megfelelőjükkel, Ursicinuék

megtudták, hogy a Shapur az Anzaba folyón kel át először, majd a Tigrisen. Vagyis Procopius

nagyjából leírta azt a régiót, ahol a perzsa főerő betörésére lehet számítani, és azt is, hogy

ezúttal mélyen be akar hatolni a Birodalomba.

Az üzenet második fele is fontos információkat tartalmazott: „A már természeténél

fogva is nyugtalan és harcias királyt sarkallja és tüzeli Hadrianus hajdani római császár

utódja.” Ebből a mondatból az is kiderült, hogy az áruló Antoninus is ott van a király mellett

a főseregben és tanácsaival segíti a perzsákat. Hadrianus római császár utódja ugyanis

Antoninus Pius volt, így a Hadrianus utódja megjelölés egyértelműen Antoninus nevére utal.

Végül az utolsó mondat megfejtése már nem lehetett bonyolult: „Ha Görögország nem áll

résen, akkor romlás és pusztulás vár rá.” Itt, Görögországot egyszerűen csak a Római

Birodalommal kell behelyettesíteni, és a veszély nagyságára figyelmeztet.

Az üzenet megfejtésével igaz sok új információ birtokába kerültek a rómaiak, de egy

sereg újabb kérdés is felmerült. Azt már tudták, hogy a perzsa fősereg nagyjából milyen

irányba mozog és mi a stratégiai célja, ám a pontos tervek készítéséhez még adatokat kellett

szerezni Shapur haderejének nagyságáról és összetételéről is. Ammianusnak pedig

kulcsszerepe lett ezeknek a létfontosságú adatoknak a megszerzésében.

Corduene,24

egy a Római Birodalommal szomszédos perzsa tartomány volt, melynek

élén egy fiatal satrapha állt, aki korában hosszabb időt töltött túszként Antiochiában. Ez idő

alatt nem csak Ammianusszal ismerkedett meg, hanem a görög – római kultúra

megszállottjává vált, és hazatérése után is nagyfokú lojalitást mutatott a rómaiak felé.

Ammianus közléseiből egyértelműen kiderül, hogy a rómaiak által csak Iovinianus

„fedőnéven” emlegetett satraphát valójában beszervezték a rómaiak, így azok ebben a

23

AM. XVIII./6. 18.: „Amendatis procul Graiorum legatis, forsitan et necandis rex longaevus non contentus Hellesponto, iunctis Granici et Rhyndaci pontibus Asiam cum numerosis populis pervasurus adveniet, suopte ingenio inritabilis et asperrimus, auctore et incensore Hadriani quondam Romani Principis successore; actum et conclamatum est ni caverit Graecia.” 24

Kurdisztán ókori neve.

10

helyzetben is számíthattak a segítségére.25

Személyes ismeretségük miatt Ammianus kapta a

feladatot, hogy egy megbízható centúrival keresse fel Iovinianust és annak segítségével

szerezzen adatokat az inváziós perzsa hadseregről.

Mivel egy ellenséges ország tartományába kellett utazni, és ott diszkréten felvenni a

kapcsolatot a tartomány vezetőjével, nem lehetett veszélytelennek nevezni a küldetést két

római tiszt számára. Ammianusék végül szerencsésen eljutottak Iovinianushoz, aki ugyan

nem adott át közvetlenül információkat, vagy mert neki sem álltak rendelkezésére pontos

adatok, vagy mert nem akart kockáztatni, de lehetőséget biztosított a rómaiak számára, hogy

kikémleljék a perzsa főerők felvonulását. Egy olyan hegyre vezették Ammianust és társát,

ahonnan kiváló kilátás tárult arra a vidékre, amelyen keresztül a perzsa hadseregnek át kellett

vonulnia.

Ammianus két napot töltött egy corduenei hegytetőn, amikor a harmadik nap hajnalán

feltűnt látóhatáron Shapur hadserege. A perzsa hadsereg méltó vetélytársa volt a rómainak,

mind szervezeti, hadművészeti, mind pedig harcérték tekintetében. Bár hivatalosan a király

állt a hadsereg élén, a rómaiakhoz hasonlóan a perzsáknál is volt egy olyan legmagasabb

katonai rang, amelyet az uralkodó adományozott, ez az Eran-spahbed volt.26

Az Eran-

spahbed hatáskörébe tartozott az összes katonai kérdés a Szasszanida Birodalomban, ő volt a

hadügyek legfőbb felelőse, az uralkodó után közvetlenül ő következett a parancsnoki

hierarchiában. Hasonlóan fontos tisztség volt az Eran-ambaragbed, melynek viselője a

hadigazdaságot irányította, így a hadjáratok során elsősorban a logisztika megszervezésének

feladata hárult rá.27

A perzsa hadseregben a főfegyvernemnek a lovasságot tartották,28

melynek gerincét a

királyi gárda adta, akiket a „Hallhatatlanoknak” neveztek, mivel létszámukat minden

körülmények között 10. 000 főre egészítették ki. Parancsnokuk a Pushtigban-salar volt,29

de

nehézlovasként harcoló perzsa nemeseket és az elitalakulatnak számító armeniai lovasságot is

ide lehet sorolni. A lovasság általánosságban az Savaran Sardar alá tartozott.

Egy perzsa nehézlovas és lova rendszerint fémből, vagy szaruból készült táncélt

viselt, anyagi helyzetétől függően, amely egészen, vagy részben fedte a testet. Fegyverzetük a

lándzsa, buzogány valamint a hosszúkard volt, mivel elsősorban csatadöntő rohamoknál

vetették be őket, azonban két íjat és 30 nyílvesszőt is maguknál hordtak, ezáltal a távolról is

harcba tudtak bocsátkozni az ellenséggel. A nehézlovasokhoz tartoztak az úgynevezett

clibanariusok, akik buzogánnyal és karddal voltak felfegyverezve, míg a chataphractések fő

fegyvere a lándzsa volt.30

25

AM. XVIII./6. 20.: „Erat eo tempore Satrapa Corduenae, quae obtemperabat potestati Persarum, Iovinianus nomine appellatus in solo Romano adulescens, nobiscum occulte sentiens ea gratia, quod obsidatus sorte in Syriis detentus et dulcedine liberalium studiorum inlectus remeare ad nostra ardenti desiderio gestiebat.” 26

The Circle of Ancient Iranian Studies: A.Sh.Shahbazi: SÂSÂNIAN ARMY, http://www.cais-soas.com/CAIS/Military/sasanian_army.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5.); The Circle of Ancient Iranian Studies: Cornuelle, Chirs: An Overview of the Sasanian Military, http://www.cais-soas.com/CAIS/Military/sasanian_military.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5) 27

The Circle of Ancient Iranian Studies: A.Sh.Shahbazi:SÂSÂNIAN ARMY, http://www.cais- soas.com/CAIS/Military/sasanian_army.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5.); The Circle of Ancient Iranian Studies: Cornuelle, Chirs: An Overview of the Sasanian Military, http://www.cais- soas.com/CAIS/Military/sasanian_military.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5) 28

The Circle of Ancient Iranian Studies: A.Sh.Shahbazi: SÂSÂNIAN ARMY, http://www.cais- soas.com/CAIS/Military/sasanian_army.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5.); The Circle of Ancient Iranian Studies: Cornuelle, Chirs: An Overview of the Sasanian Military, http://www.cais- soas.com/CAIS/Military/sasanian_military.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5) 29

The Circle of Ancient Iranian Studies: A.Sh.Shahbazi: SÂSÂNIAN ARMY, http://www.cais-soas.com/CAIS/Military/sasanian_army.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5.) 30

NIKONOROV, 1985. 65-67.p

http://en.wikipedia.org/w/index.php?title=Savaran_Sardar&action=edit

http://www.cais-soas.com/CAIS/Military/sasanian_army.htm


http://www.cais-soas.com/CAIS/Military/sasanian_military.htm





11

A perzsa könnyűlovasok a meghódított, illetve a kliens népek soraiból kerültek ki.

Nem voltak annyira ellátva páncélzattal, mint a nehézlovasok, fegyverzetükben inkább az

íjaké volt a főszerep. Leginkább felderítésre, portyázásra, az ellenség szétzilálására

alkalmazták őket. A legtöbbször segestani, albán, hun, khusáni, kazár és arab származású

könnyűlovasokat alkalmazott a perzsa hadvezetés.

A perzsa hadseregben csak másodrangú szerepet játszott a Paygan-salar által vezetett

gyalogság, amelynek sorait leginkább kényszersorozott parasztok adták.31

Közöttük is meg

lehet különböztetni íjász és általános alakulatokat. Fegyverzetük lándzsából, valamint

nyersbőrrel bevont téglalapalakú, hajlított fonott pajzsból állt. Harcban pedig az íjász és a

lándzsás alakulatok egymást támogatták.

A Szasszanida Birodalomban is léteztek külön határvédelemre rendelt alakulatok, az ő

parancsnokuk a Marzban volt.32

Bár külön egységet nem alkottak, itt kell megemlítenem,

hogy a perzsa hadseregben is fontos szerepet játszottak a különféle hajító-vetőgépek, amiknek

az alkalmazását a rómaiaktól vették át.

Ammianus nem kis megrökönyödéssel nézte a síkságon elvonuló hatalmas perzsa

sereget, melynek általa becsült létszámát sajnos nem adja meg, egyéb forrásokból azonban

tudjuk, hogy a hadra kelt perzsa sereg létszáma általában 60 – 100 fő között mozgott.33

Igaz, a

segédcsapatokként alkalmazott népek harcosai gyakran családtagjaikat is magukkal vitték a

hadjáratra, nem volt ez másként ebben az esetben sem, mivel később Amida ostromának

leírásakor azt olvashatjuk, hogy nagyszámú asszony volt a chionita hunok táborában.34

A hegytetőről figyelő Ammianusnak végül két népcsoportot sikerült

megkülönböztetnie a perzsák között. Az egyik az albánok, a másik már említett chionita

hunok voltak. Ez utóbbiakat királyuk, a Shapur által nem rég legyőzött Grumbates vezette.

Grumbates számára ez volt az első hadjárat perzsa kliensként, így fontos volt, hogy Shapurt

győzedelmesként lássa és megerősödjön benne a perzsák legyőzhetetlenségének a tudata.

Shapurnak pedig még rajta kellett tartania a szemét az ellenségből nemrég szövetségessé

kényszeríttet új kliensén.

A védelem megszervezése

Ammianus végül értékes információkkal tért vissza. A római hadvezetés innentől

kezdve nem csak a perzsa hadsereg vonulásának irányát és stratégiai célját ismerte, de annak

összetételéről és becsült létszámáról is információkkal rendelkezett. Azaz elmondható, hogy a

hatékony hírszerzés révén a rómaiaknak sikerült valamennyit lefaragniuk abból a hátrányból,

amibe Antoninus árulása miatt kerültek. Ursicinus számára így letisztult a kép, a Tamsapur és

Nohodares által vezetett perzsa előhad valahol Singara – Nisibis térségében bontakozott szét,

mialatt a fősereg hajóhídon kelt át a Tigrisen.

31




AM. XIX./1.11.: „feminae vero miserabili planctu in primaevo flore succisam spem gentis solitis fletibus conclamabant,”




12

Mindezen információk birtokában már sor kerülhetett konkrét védelmi intézkedések

elrendelésére, melyeknek az volt a fő céljuk, hogy megakadályozzák Shapur eredeti tervének

a megvalósítását. Amint azt már vázoltam, a perzsák arra számítottak, hogy a rómaiak a határ

menti vidékekre fognak koncentrálni és így nem kell jelentősebb ellenállásra számítaniuk a

belső területeken, amelyeket az első védelmi vonal megkerülésével nyugodtan

elpusztíthatnak.

A rómaiak védelmi stratégiája azonban pontosan ezt a perzsa elképzelést akarta a

támadók ellen fordítani. Ha ugyanis a sikerül egy megerősített védelmi vonalat létrehozniuk

az Eufrátesz mentén és elérni azt, hogy a perzsák már legyengülten érjék el azt, akkor Shapur

kerülne kellemetlen helyzetbe. Ebben az esetben a kimerült perzsa haderőnek egy erős római

védelmi vonallal kellett volna szembenézniük az Eufrátesz partját, miközben a hátukba nagy

létszámú helyőrségekkel rendelkező római erődök és megerősített városok lennének, amelyek

nehezíthetik a visszavonulást és megbéníthatják az utánpótlást. Vagyis a perzsáknak nem

sikerülne mélységben csapást mérniük a római védelemre, maximum csak néhány

határerősség ostromával próbálkozhatnak visszavonulás közben.

A terv megvalósítása érdekében Ursicinus üzenetet küldött Cassianus duxhoz,

Mesopotamia katonai parancsnokához, valamint Euphroniushoz, a provincia polgári

igazgatásáért felelős elöljáróhoz, melyben elrendelte a tartomány kiürítését, valamint a

felperzselt föld taktika alkalmazását.35

A parancs értelmében a lakosságot kitelepítették az

érintett területekről, valamint az összes készletet megsemmisítették, a termést pedig

felgyújtották a földeken, ezáltal a Nisibistől északra fekvő hegyektől az Eufrátesz és a Tigris

között maguk a rómaiak pusztítottak el mindent, amit a perzsák használni tudtak volna. Még a

gyengébbnek ítélt városokat, mint például Charraet is kiürítették. Charrae azonban nem

messze feküdt Edessától, attól a várostól, ahol Sabinianus rendezte be főhadiszállását. Bár

Ammianus elfogultságból kiindulva arról tudósít, hogy Sabinianus nem foglalkozott katonai

ügyekkel, a valóságban már csak a földrajzi közelség miatt is felügyelnie kellett az Eufrátesz

nyugati partján megkezdett erődítési munkálatokat.

A rómaiak erődítéseket emeltek és műszaki akadályokat telepítettek végig azon a

folyamszakaszon, amelyen számítani lehetett a perzsák támadására, valamint az átkelésre

alkalmas helyek védelmére emelt erődítésekbe hajítógépeket telepítettek, hogy ezzel tartsák

távol a gázlóktól az ellenséget.36

A késő római taktikában nem volt egyedülálló elképzelés,

hogy hajítógépeket állítottak a veszélyesebb folyamszakaszok védelmére. Sőt, egy a IV.-V.

század fordulóján alkotó névtelen szerző a De rebus bellicis című művében kifejezetten

folyamatvédelmi feladatok ellátására kifejlesztett ballistáról írt.37

Az általa ballista

fulminalisnak nevezett szerkezet képes volt egy lövedéket átlőni az Al-Dunán. Ilyen, vagy

ehhez hasonló szerkezeteket eredményesen alkalmazhattak a rómaiak az eufráteszi átkelők

megerősítésénél is.

Miközben Ursicinusék lázasan szervezték az ellenállást, a 359-es év tavasza lassan

nyárba hajlott és beköszöntött a forróság, ez pedig a védelemre berendezkedett rómaiaknak

kedvezett. Shapur serege elhaladt Nisibis mellett, melynek falain már háromszor törtek

darabokra a nagykirály tervei, ám most nem erős falak, hanem a természet látszott

keresztülhúzni a perzsák számításait. A rómaiak által felperzselt síkságon keresztül haladó

inváziós seregnek szembesülne kellett vele, hogy a kiürített tartományban nem maradt semmi,

35

AM. XVIII./7.3.: „extemplo igitur equites citi mittuntur ad Cassianum Mesopotamiae ducem rectoremque provinciae tunc Euphronium, conpulsuri agrestes cum familiis et pecoribus universis ad tutiora transire et agiliter deseri Carras oppidum invalidis circumdatum muris, super his campos omnes incendi, ne pabulorum suppeteret copia.” 36

AM. XVIII./7.6.: „Dum campi cremantur, ut dictum est, tribuni cum protectoribus missi citerioris ripae Euphratis castella et praeacutis sudibus omnique praesidiorum genere conmunibant, tormenta, qua non erat voraginosum, locis oportunis aptantes.” 37

ANONYMUS XVIII. / LEIBESCHUETZ 1994. 126. 129.p

13

amit felhasználhattak volna, ráadásul az egyre nagyobb forróság miatt a vízfolyások

kiszáradtak, a kutak apadni kezdtek. Ugyanez a forróság viszont megolvasztotta a Tórosz -

hegység hósapkáit és felduzzasztotta az Eufrátesz vizét, a folyó ezért kilépett a medréből.

Róma számára kezdtek kedvezően alakulni a dolgok. A természet az Eufrátesz

áradásával még jobban megerősítette védelmi vonalukat, miközben megfosztotta perzsa

sereget a megfelelő mennyiségű ivóvíztől. Shapurnak tehát döntenie kellett, vagy vállalja az

átkelést a kopár, kiégett száraz pusztán, ahol seregének nem lesz elég vize, hogy aztán a

megáradt folyamon túl megerősített római állásokba ütközzön, vagy módosít az eredetileg

tervezett útvonalon.

A perzsa haditanács végül úgy döntött, hogy eltérnek az eredetileg tervezett vonulási

irányról és egységeiket nem nyugat, hanem észak-felé fordították.38

Az új terv szerint

északabbra akartak át kelni az Eufráteszen, ott, ahol az még nem olyan széles és ahol

vélhetően a rómaiak sem építettek ki védelmi vonalakat.39

Ehhez pedig olyan régión kellett

átvonulniuk, ahol a rómaiak nem számítottak a perzsák felbukkanására, így azt nem ürítették

ki. A perzsa hadvezetés itt a váratlan helyzetekhez történő nagyfokú alkalmazkodó

képességről és gyors helyzetértékelésről tett tanúbizonyságot. Ennek köszönhetően pedig

sikerült kikerülnie a rómaiak csapdáját és még továbbra is esélye volt eredeti tervének

végrehajtására.

Ammianusék eközben, mit sem sejtve a perzsák irányváltoztatásáról Samosatába

indultak, hogy felügyeljék az Eufrátesz hídjainak a lerombolását. A Tamsapur és Nohodares

vezette előhad azonban már előző este Amida térségébe ért, kijátszva egy 700 fős római lovas

egységet, aminek az utakat kellett volna ellenőriznie. Az Amida körüli hegyekben elrejtőzött

perzsák tehát zavartalanul csapdát állíthattak, és amikor Ursicinus és kísérete már jócskán

eltávolodott a városból rajtuk ütöttek. A túlerővel szemben nem sok esélyük volt a

rómaiaknak, ezért futásnak eredtek. Ursincinusnak már másodszor kellett perzsa lovasokkal a

nyomában menekülnie, de sikerült kitörnie a gyűrűből és Samosata felé vette az irányt.

Ammianus viszont nem volt olyan szerencsés mint parancsnoka. Lovát elveszítve csak abba

reménykedhetett, hogy élve visszajut a városba, ám városból repülő lövedékek és a perzsák

közé szorult, így kénytelen volt kivárni az éjszakát egy kettészelt fejű holtest fedezékében,

aminek az emléke még műve írásakor is kísértette.

38

GODSWORTHY; GILLIVER, 2005. 221.p 39

AM. XVIII./7.10-11. „convertuntur ergo ad ea quae amplectenda fortuita daret occasio, spe concepta praeter opinionem exclusi, ac proposito pro abrupto rerum praesentium statu urgenti consilio, Antoninus dicere quid sentiat iussus orditur, flecti iter suadens in dexterum latus, ut per longiorem circumitum omnium rerum usu regionum feracium et consideratione ea qua rectus pergeret hostis adhuc intactarum, castra duo praesidiaria Barzalo et Claudias peterentur sese ductante, ubi tenuis fluvius prope originem et angustus nullisque adhuc aquis advenis adulescens facile penetrari poterit ut vadosus. 11. his auditis laudatoque suasore et iusso ducere qua norat, agmina cuncta ab instituto itinere conversa praevium sequebantur.”

14

15

Előjáték az ostromhoz

Ursicinus kíséretének megtámadása nyilvánvalóvá tette, hogy a várost nem lehet

biztonságosan elhagyni, így még a jobbik esetben is egy jó ideig tartó blokádra, a

rosszabbikban pedig ostromra lehetett számítani. Különösen rossz hír volt, hogy a városban

rengeteg idegen is tartózkodott, akik az éppen akkor esedékes éves vásárra érkeztek 20

ezresre duzzasztva ezzel a városban tartózkodók létszámát.

Ammianus mellett Aelianus comes, pár tribunus40 valamint Ursicinus két számvevője

Iacobus és Caesius voltak a legmagasabb rangú tisztek a városban. Az ő vállukra nehezedett a

védelem megszervezésének feladata, melynek főparancsnoka a városban legmagasabb rangot

viselő Aelianus volt.

Maga a város és annak Tigris felöli részén álló erőd védművei korszerűnek voltak

mondhatók, és megfelelő mennyiségű hadianyag is a rómaiak rendelkezésére állt. A vár

mellett fakadó hőforrásból, valamint a Tigrisből megfelelő mennyiségű ivóvízhez juthattak.

Mindezen kedvező adottságok mellett Amidában megfelelő létszámú helyőrség is

állomásozott, amelyet az utóbbi időkben jócskán kiegészítettek. Így a város védelmére a

következő csapatok álltak rendelkezésre: legio V. Parthica, legio X. Fortenses, legio XXX.

Fortenses, az Aelianusszal ékezett két könnyűfegyverzetű egység a Superventores,

Preventores,41 valamint kettő közelebbről meg nem nevezett galliai légió, melyek a

polgárháborúban Magnentiust és Decentiust támogatták, így ezek hűségében és harcértékében

is kételkedtek. A légiók mellett Amidában volt még egy lovas és egy barbár lovas íjász turma

is.42

Mivel a késő római korban a légiók 1000 fős egységek voltak, így az Amidában

állomásozó hét légió keretlétszáma 7000 fő volt. Azt azonban nem feltételezhetjük, hogy

mindegyik egység teljes feltöltöttséggel rendelkezett. Ez a két büntetésből keletre helyezett

gall légiók esetében szinte teljesen elképzelhetetlen. A Superventores, Preventores egységek

eredeti létszáma 500 – 1000 fő között mozoghatott, vagyis a körülbelüli 7000 - 8000 fős

létszámmal csak a segédcsapatokkal együtt lehet számolni.

Ami a római katonák felszerelését illeti, a negyedik századra a Traianus oszlopról

ismert II. századi légionárius felszerelés is kikopott a használatból. A hajlított téglalap alakú

pajzsokat (scutum) felváltották az ovális, majdnem kerek formájúak43

és a hagyományosnak

nevezhető gladius helyett is már a jóval hosszabb spatha-típusú kardot használták,44

de a rég

használt hajítódárdát a pilumot is végleg kezdte kiszorítani a szúrásra, döfésre és nem csak

hajításra alkalmas lancea. A régi típusú sisakok is eltűntek, helyettük jóval egyszerűbb,

40

Triubunus: római katonai egységekben szolgálatot teljesítő tisztek. 41

Ammianus 6 odavezényelt légióról ír az eredetileg ott szolgáló V. Parthica mellett, viszont ez a szám csak úgy jöhet ki ha Superventorest és a Preventorest is légiónak számítja. Lehet, hogy ezek az egységek könnyűfegyverzetűek voltak, de légió létszámmal rendelkezhettek és ezért tekintette őket Ammianus légióknak. 42

AM. XVIII./9.3-4. 3.: „cuius oppidi praesidio erat semper quinta Parthica legio destinata cum indigenarum turma non contemnenda. sed tunc ingruentem Persarum multitudinem sex legiones raptim percursis itineribus antegressae muris adstitere firmissimis. Magnentiaci et Decentiaci quos post consummatos civiles procinctus, ut fallaces et turbidos ad orientem venire compulit imperator, ubi nihil praeter bella timetur externa, et Tricensimani Decimanique Fortenses et Superventores atque Praeventores cum Aeliano iam Comite, quos tirones tum etiam novellos hortante memorato adhuc protectore erupisse a Singara Persasque fusos in somnum rettulimus trucidasse complures. 4. aderat comitum quoque sagittariorum pars maior, equestres videlicet turmae ita cognominatae, ubi merent omnes ingenui barbari, armorum viriumque firmitudine inter alios eminentes.” 43

SOUTHERN – DIXON, 2000. 99-103.p 44

SOUTHERN – DIXON, 2000. 103-110.p / GOLDSWORTHY 2004. 209.p

16

könnyebben előállítható típusok kerültek használatba, mint például az intercisai, vagy az

úgynevezett spangenhelm típusba sorolhatók.45

Felmerül a kérdés, hogy a városban rekedt civil lakosság mennyire vehette ki a részét

az elkövetkező harcokból, illetve mennyire duzzaszthatta fel a védősereg létszámát.

Véleményem szerint nem játszottak fontos szerepet a közvetlen összecsapásokban, maximum

csak a végső összecsapás során bonyolódhattak közvetlen ütközetbe az ellenséggel. Nagy

létszámú civil jelenléte a falakon ugyanis az ostrom során csak gátolta volna a profi

katonaságot feladata hatékony ellátásában. Ez persze nem azt jelenti, hogy sáncmunkákra,

falak javítására nem használtak volna fel civil munkaerőt, éppen ellenkezőleg, ilyen

feladatokra nyílván igénybe vették a lakosság munkaerejét.

Amida védelméhez tehát nem csak hadianyag, víz, élelem46

állt megfelelő

mennyiségben rendelkezésre, de a térség többi erődjével összehasonlítva viszonylag sok

katona is védelmezte.47

Ammianus és tiszttársai ezért joggal bízhattak abban, hogy képesek

lesznek megvédeni a várost. De még az is elképzelhető volt, hogy nem is fog sorkerülni

ostromra, hiszen eddig a perzsák minden nagyobb erődöt megkerültek, és a perzsa főerők még

nem is mutatkoztak, ráadásul fő céljuk nem Amida elfoglalása, hanem az Eufráteszen való

átkelés volt.

A perzsa fősereg július közepén ért Amida térségében, de egyáltalán nem úgy tűnt,

mintha ostromra készülődne.48

Shapur először elhaladt a város mellett és a környező,

könnyebb zsákmányígérő kisebb erősségek ellen fordult, melyek egyből megadták magukat.

Csak ezután vonult Amida alá, de még ekkor sem tett előkészületeket komoly ostromra,

helyette kíséretével a falak alá lovagolt, hogy megadásra szólítsa fel a védőket. A rómaiak

válasza azonban tömör és egyértelmű volt, különféle hajítófegyverekből össztüzet zúdítottak a

királyra és kíséretére.

Shapur első felindultságában el akarta rendelni a város lerombolását, hiszen a rómaiak

azzal, hogy megtámadták durván megszegték a kor diplomáciai szabályait, ám a haditanács

végül lebeszélte erről a tervről, mivel az ostrom túl nagy energiákat és túl sok időt kötne le. A

király ezért úgy döntött, hogy másnap még egyszer megadásra szólítja fel a védőket.

45

SOUTHERN – DIXON, 2000. 91-96.p 46

A város készleteit nyílván még a körülzárás előtt feltöltötték, de az éves vásárra is sok állatot, illetve élelmiszert hozhattak a városba. 47

A 360-as perzsa hadjárat idején a határ menti római erődökben a következőképen voltak elosztva a Csapatok: Singara: legio I. Fulvius, legio I. Parthica, egy lovas segédcsapat, és bennszülött milícia. Összesen kb. 2500-3000 ember. (AM. XX./6.8.) Bezabde: legio II. Flavius, legio II. Armenia, legio II. Parthus és egy íjászalakulat. Összesen kb. 3500 ember. (AM. XX./7.1.) 48

Ammianus szerint az ostrom 73 napig tartott és október első hetében ért véget (AM. XIX./9.1.) így az ostrom kezdetének július közepére kellett esnie.

17

Diyarbakır (Amida) a Tigris felöl

A végzet fegyvere Hajnalhasadtakor mégsem Shapur kísérete jelent meg Amida falai alatt, hanem

Grumbatesé. Ammianus szerint a hun király maga döntött úgy, hogy nagy szolgálatot téve a

perzsa uralkodónak, ő szólítja fel a védőket a megadásra, az előzmények ismeretében azonban

az is elképzelhető, hogy a perzsák utasították erre a feladatra, mivel nem akarták kitenni

Shapurt az előző napihoz hasonló támadásnak. Ez a döntés pedig végzetesnek bizonyult,

Grumbates alig ért a város közelébe, amikor egy ballistából kilőtt lövedék átütötte a király

fiának páncélját azonnal megölve a herceget.49

A megrémült hunok először elmenekültek, ám

nem hagyhatták a király fiának a testét a senki földjén, ezért egésznap újabb és újabb

rohamokat vezettek a holttest megszerzésére, ám mindhiába. A római lövedékek sorra

visszaverték a támadásokat. Azaz a herceg testének mélyen a római gépek hatósugarán belül

kellett feküdnie. Az egész napos tomboló harc után végül az éj leple alatt sikerült megszerezni

a holttestet. Ez az eset rámutatott egy komoly tényezőre, melyet a perzsa hadvezetésnek is

figyelembe kellett vennie. Az Amidában elhelyezett különböző vető- és hajítógépek a falak

előtt egy olyan halálzónát hoztak létre, melyek minden nyílt támadást öngyilkos akcióvá

változtatnak.

A késő római korban a különböző ballisták és catapultok fontos szerepet játszottak a

megerősített helyek védelmében. A katonai építészet is ennek megfelelően alakult át, a

kiszögelésekkel gyakran tarkított falakat különböző formájú tornyok erősítették, amelyek

mind a falak oldalazását, mind pedig a falak előtti terep hatékony pászázását segítették, nem

egyszer három - négyszeres kereszttűzbe fogva a támadókat.50

A falakon és a három-négy emeletes tornyokban előre kialakított lőállásokat hoztak

létre a különböző szerkezeteknek.51

A gépek hatósugarán belül minden olyan tereptárgyat,

objektumot felszámoltak, amit fedezékként használhattak volna a támadók. A szerkezetek

hatósugarán belül különböző akadályokat telepítettek, melyek nem gátolták a szabad kilövést,

de lelassították az ellenség mozgását, így a különféle árkok, vermek és egyéb akadályok

megnyújtották azt az időt, amit a támadó ellenségnek a gyilkos lövedék záporban kellett

töltenie. Amida esetében sajnos sem írásos, sem régészeti forrás nem áll rendelkezésünkre a

falakon kívüli műszaki akadályokra vonatkozóan, azonban a magas sziklák, amikre a város

épült, minden bizonnyal egyes falszakaszoknál önmagukban is elegendőek voltak a támadás

ütemének lelassításához. Ráadásul a magasabbról kilőtt lövedék átütőereje is nagyobb volt és

ezt már abban a korban is kihasználták.52

49

AM. XIX./1.7.: „Ideoque cum prima lux advenisset, rex Chionitarum Grumbates fidenter suam operam navaturus tendebat ad moenia cum manu promptissima stipatorum, quem ubi venientem iam telo forte contiguum contemplator peritissimus advertisset, contorta ballista filium eius primae pubis adulescentem lateri paterno haerentem thorace cum pectore perforato perfodit proceritate et decore corporis aequalibus antestantem.” 50

VEGERTIUS (továbbiakban Veg.) IV./2.: „Ambitum muri directum ueteres ducere noluerunt, ne ad ictus arietum esset expositus, sed sinuosis anfractibus, iactis fundamentis, clausere urbes, crebrioresque turres in ipsis angulis reddiderunt propterea, quia, si quis ad murum tali ordinatione constructum uel scalas uel machinas uoluerit admouere, non solum a fronte sed etiam a lateribus et

prope a tergo uelut in sinu circumclusus obprimitur.” 51

GAWLIKOWSKI, 1994. 49.p 52

Veg. IV/29.: „Sed ex alto destinata missibilia siue plumbatae uel lanceae ueruta uel spicula in subiectos uehementius cadunt. Sagittae quoque arcubus missae et saxa manibus fundis siue fustibalis directa, quanto de excelsiore loco exeunt, tanto longius penetrant. Ballistae uero et onagri, si a peritis diligentissime temperentur, uniuersa praecedunt, a quibus nec uirtus ulla nec munimina

18

A római hadseregben ekkoriban egy és kétkarú vető-, illetve hajítógépeket használtak,

melyek karjait úgynevezett torziós kötegekbe fogták. Ezek a torziós kötegek összecsavart

lószőrből, inakból készültek és jelentős energia tárolására voltak képesek, amit a megfeszített

kar, vagy karok kioldása után a lövedék kilövésére használtak fel. A lövedék egyaránt lehetett

kőgolyó, vagy nyíl, illetve dárda. Ez utóbbi két esetben gyakran három- négy élű, speciálisan

páncéltörésre kialakított hegyű lövedékeket is alkalmaztak. Valószínűleg a hun herceg

páncélját átszakító lövedék is ilyen lehetett.

Ballista lövedék hegye

A késő római katonai terminológia catapulta elnevezéssel illette az egykarú követőket,

melyeket scorpio, vagy későbbi nevén onager típusba lehet besorolni, eltérően a korábbi

korok megnevezéseitől, amikor a ballista jelentette a követőt és a scorpio még egyértelműen

kétkarú szerkezet volt. A jelentésváltozás miatt a IV. századra a ballista már a kétkarú

szerkezeteket jelentette, amik követ, dárdát vagy nyilat egyaránt kilőhettek mindenféle

méretben. Vagyis ballista alatt lehet hatalmas rögzített szerkezeteket és könnyű, mozgatható,

akár egy ember által is könnyen használható lövőgépet érteni.53

A scorpio kifejezést pedig

egykarú kővetők egy típusára kezdték el használni.

A késő római ballisták és catapultok hatótávolságát illetően meglehetősen

megoszlanak a vélemények, ennek okát abban kell keresnünk, hogy az antik forrásokban

szereplő adatok nem egyeznek meg a modern rekonstrukciók és az elvégzett kísérletek

adataival. Schramm által az 1900-as évek elején elvégzett kísérletek adatai közelítik meg

leginkább az ókori forrásokban leírtakat, ezért a későbbiekben ezt kívánom használni,

kiegészítve a modernebb Marsden és Wilkins-féle kutatásokkal.54

Kétkarú nyílvető: 370 m (Schramm); 457 m (Marsden)

Kis kővető kő lövedékkel: 184 m (Schramm)

Kis kővető ólom lövedékkel: 300 m felett (Schramm)

Kis onager: 200 m felett (Schramm)

Nagy onager: 300 m felett (Schramm)

Cheiroballista: 369m(Schramm);150-185m(Wilkins)

Mint láthatjuk a különböző római vető- és hajítógépek hatótávolsága 150 és 450 méter

között váltakozott, vagyis a falakról pásztázva egy több száz méter széles halálzónát hoztak

létre a város falai előtt. Amit a korban 50-150 méter közti hatótávolságot elérő íjak és a

nagyjából 30 méterre hajítható kézi fegyverek tettek még veszélyesebbé a falak felé közeledő

possunt defendere bellatores. Nam more fulminis quicquid percusserint aut dissoluere aut inrumpere consuerunt.” 53

NÉMETH. 2001. 75.p; / SOUTHERN – DIXON, 2000. 152-153.p 54

MARSDEN, 1969. / Iriate, 2000. / Wilkins, 1995. (A Schramm-féle mérés adatait Marsden közli.)

19

ellenség számára.55

Így már érthető, hogy a minden bizonnyal egy cheiroballistával leterített

herceg testét miért nem sikerült visszaszerezni társainak, hiszen több száz métert kellett

megtenniük a sűrű és pontos ellenséges lövedékzáporban. Egy átlagos római ballista

tűzgyorsasága ugyanis, a kísérletek szerint kb. 1 perc volt, ezért a falakra és bástyákra

elhelyezett több tucat szerkezet gyakorlatilag folyamatosan tudott lőni.56

Nem beszélve az

íjakból leadott lövésekről.

Azt a tényt, hogy a hun herceget egy „kézi” azaz egy cheiroballistával lőtték le

Ammianus leírása valószínűsíti, mivel egy katona gyorsan és váratlanul leadott lövéséről ír.57

Márpedig a cheiroballista volt az egyetlen olyan ballista típus, mit egyetlen katona gyorsan

működésbe tudott hozni, megfelelő pontos lövést lehetett vele leadni és kellő átütő erővel

rendelkezett az uralkodó fia által viselt jó minőségű páncél átütésére. Egyaránt lehetett kézben

tartva és állványra szerelve használni, gyorsan mozgatható mobil fegyver volt.

Wilkins által cheiroballistákkal végzett kísérletek szerint 140 méter távolságból,

szembeszélnél mintegy 9-10 méteres szórás mellett egy 1méter széles, 1.5 méter magas célt

33%-os valószínűséggel lehetett eltalálni egy cheiroballistával, azonban a páncél áttöréséhez

már közelebb kellett lennie a célnak, a közelség viszont a találati arányt növeli.58

A kísérlet

szerint egy 60 méterről kilőtt, 85 grammos 40 cm-hosszú 18 mm-es fejjel rendelkező lövedék

8 cm mélyen üti át a 6 mm széles préselt rétegelt falemezt. Vagyis, ha Grumbates és kísérete

olyan közel lovagolt a falakhoz, hogy a kiabálását már érteni lehessen, hiszen a tárgyalás volt

a céljuk, akkor már az első lövés is nagy eséllyel találhatta el, és üthette át olyan mélyen

fiának páncélját, hogy az halálosnak bizonyuljon.

Ez az egyetlen, cheiroballistából leadott lövés teljesen új mederbe terelte az

események folyását és megpecsételte a város védőinek végzetét. A herceg szelleme addig nem

nyugodhatott, míg bosszút nem álltak haláláért, Grumbates pedig város elpusztításával akarta

kiengesztelni. Shapurnak sem volt más választása ezután, minthogy megostromolja Amidát és

elfoglalja, elvégre a védők őt magát, valamint egyik kliensét is megalázták. Ráadásul, ha nem

sikerülne elfoglalnia a várost a Grumbatésszel nem rég kötött szövetség is felbomlana, a hun

király nem bízva többé a perzsák erejében és újra kezdené ellenük a háborút.

Miközben a falakról nézték a királyfi elhamvadó halotti máglyájának lángjait, a római

tisztek is tudták, hogy innentől kezdve nincs helye a tárgyalásnak, a perzsák győzelme esetén

pedig nem számíthatnak kegyelemre. Hiába egyeztek meg egyhetes fegyverszünetben

Shapurral, hogy a hunok tisztességesen elvégezzék a halotti szertartást, Ammianus tudta,

hogy ez a hét csak a vihar előtti csend.

55

WILKINS, 1995. 53.p 56

MARSDEN, 1969. 94.p 57

A cheiroballisták Amida védelmében történő alkalmazását már mások is valószínűsítették. SOUTHERN – DIXON, 2000. 160.p 58

WILKINS, 1995. 52.p

20

Dupla, vagy semmi

Az egy hetes fegyverszünetet a perzsák az ostromzár kiépítésére használta fel. Ezért

már közvetlen a temetéssel járó két napos szertartások után a megkezdték a környék

pusztítását, miközben hermetikusan lezárták a városba vezető összes utat. A perzsa csapatok a

falak egész kerületét körbevették, a kliensnépeket azonban egyes falszakaszokkal szemben,

egy tömbben állították fel.59

Így a várost minden oldalról perzsa és valamilyen egyéb nép

katonái vették körbe. A chioniták a város keleti részével szemben álltak fel, ott ahol a herceg

elesett. A terep a chionita állásoktól délre vált igazán sziklássá és meredekké így, nekik és a

várostól északra álló albánoknak sokkal könnyebb terepet kellett leküzdeniük, mint a város

magas sziklákra épült déli és nyugati falaival szemben felálló cusenoknak és

segestanusoknak. A kedvezőbb terep miatt a perzsa főerők valószínűleg, várostól északra és

nyugatra foglalhattak állást, ahonnan a legcsekélyebb nehézséggel lehetett támadni a várost.

Az a tény, hogy Shapur csak a hun herceg halála után rendelte el az ostrom

előkészítését, jelzi, hogy a perzsa uralkodó azelőtt nem számolt komolyabb ostrommal. Mivel

elsődleges stratégiai célja az Eufráteszen való átkelés volt, egy olyan komoly ostrom, mint

amilyenre Amida esetében számítani lehetett, azzal a kockázattal jár, hogy végül kénytelen

59

AM. XIX./2.3.: „Persae omnes murorum ambitus obsidebant. pars, quae orientem spectabat, Chionitis evenit qua funestus nobis ceciderat adulescens.... meridiano lateri sunt destinati, tractum servabant septentrionis Albani, occidentali portae oppositi sunt Segestani, acerrimi omnium bellatores, cum quibus elata in arduum specie elephantorum agmina rugosis horrenda corporibus leniter incedebant armatis onusta, ultra omnem diritatem taetri spectaculi formidanda, ut rettulimus saepe.”

21

lesz feladni eredeti céljait. Amida ostromát tehát nem a katonai szükségszerűség, hanem a

politikai okok idézték elő, mivel a város elfoglalása mind a chioniták, mind személyesen

Shapur számára presztízskérdéssé vált.

Az ostromlók első feladata a város körülzárása után a támadás előkészítése volt. Ehhez

mindenekelőtt a falakról kellett a lehető legtöbb információt begyűjteni és ezek fényében a

szükséges méretű ostromeszközöket, létrákat előállítani. Erre kettő, a korban ismert,

tigonometriát felhasználó módszert alkalmazhattak a perzsák. Vagy megmérték a falak

árnyékát, és ebből számolták ki a magasságukat, vagy egy nyílvessző végére kötött kötelet

lőttek fel a falra és a kötél hosszát vették a számítások alapjául.60

Az ostrom előkészítéséhez tartozott a védők demoralizálása is, melyre számos

módszer alakult ki az idők folyamán, azonban közös eleme volt mindegyiknek, hogy

valamivel rémületet akart kelteni és fokozni kívánta az ostromlottak feszültségét. Amidánál

ezt a perzsa seregben lévő elefántok felvonultatásával érték el, melyek látványa Ammianust is

megrémisztette. Ekkoriban ugyanis a Közel – Keleten már nem számítottak megszokott

látványnak az elefántok, így a perzsák joggal számíthattak rá, hogy nem csak az európai

születésű római katonákra, hanem a helyiekre is sikerül ráijeszteniük. Egyéb szándékuk nem

is lehetett a látványos bemutatóval, mivel a falak elleni támadásnál nem sok hasznukat

vehették ezeknek az állatoknak.

A fegyverszünet lejártát követő napon az egész perzsa sereg felsorakozott a várossal a

szemben, ám az egész napos várakozás után végül mégsem indítottak támadást, talán ezzel is

60

Veg. IV. 30.: „Ad capiendos muros scalae uel machinae plurimum ualent, si ea magnitudine conpactae fuerint, ut altitudinem exuperent ciuitatis. Mensura autem colligitur duplici modo; aut enim linum tenue et expeditum uno capite nectitur in sagitta, quae cum ad muri fastigia directa peruenerit, ex mensura lini murorum altitudo deprehenditur, aut certe, cum sol obliquus umbram turrium murorumque iaculatur in terram, tunc ignorantibus aduersariis umbrae illius spatium mensuratur itemque decempeda figitur et umbra ipsius similiter mensuratur. Quo collecto nemo dubitat ex umbra decempedae inueniri altitudinem ciuitatis, cum sciatur, quanta altitudo quantum umbrae mittat in longum.”

22

a rómaiak idegeit kívánták még jobban felborzolni. Ellenben másnap hajnalban, amikor

perzsa táborban felhúzták a rohamot jelző vörös zászlót és felharsantak a trombiták, egy

váratlan jelenetnek lehettek szemtanúi a védők. Grumbates király szertátásosan egy véres

lándzsát hajított a város felé.61

Ez az aktus a hadüzenet legősibb formája volt a rómaiaknál.

Rómában, a korai köztársaság idején a fetialis papok testületének egyik kijelölt tagja a pater

patrias volt az aki egy véres lándzsa ellenséges földre, vagy a későbbiekben csak annak

irányába, hajításával jelt adott a háború megkezdésére.62

Ez a szokás Amida ostroma idején

viszont már több évszázada kikopott a gyakorlatból. Lehet, hogy Grumbates egyáltalán nem

kívánta követni a régi római szertartást és teljesen más okok vezették cselekedete

végrehajtásában, de Ammianus és tiszt társai a régi római szertartást ismerték fel benne.

Következtetésüket nem is lehet alaptalannak tekinteni, elvégre a perzsák behatóan ismerték a

római történelmet így informálhatták a Grumbatest arról, hogy a rómaiaknál a szakrális

hadüzenet régen ilyen szertartás keretei között történt.

Grumbates akár tudatosan, akár véletlenül hajtotta végre, cselekedetének üzenete

egyértelmű volt. Személyes vérbosszút akart és egyfajta szent háborút kívánt viselni a fia

halálát okozó rómaiakkal szemben. Haragját nem csak a fia elvesztése által okozott fájdalom,

hanem népe jövője irány érzett aggodalma is növelhette, elvégre a trónörökös halála politikai

bizonytalanságot és az akár nagyobb katasztrófát is okozhat.

Ahogy a hun király lándzsája földet ért, a perzsa hadsereg megrohanta Amida falait. A

perzsák gyakorlatilag minden jelentősebb előkészület nélkül kezdték meg a támadást, nem

alkalmaztak semmiféle mozgatható fedezéket, mindössze csak íjászok és hajítógépek fedezték

a rohamozókat, akiknek egy része Ammianus szerint lóháton harcolt. Maga a roham azonban

megfelelő előkészítés nélkül nem hozhatott sikert, így a harc rövidesen a perzsa és a római

íjászok, illetve hajítógép kezelők párharcává változott, ami egész alkonyatig tartott.

Első pillantásra meglepő lehet, hogy a magas hadművészeti színvonalon álló perzsa

hadvezetés hogyan hajthatott végre egy olyan rohamot, ami a város erős védelme miatt eleve

kudarcra volt ítélve, ám ennek is meg van a maga racionális magyarázata. Gyakran előfordult,

hogy az ostromlottak lelki tartása megtört látva a feléjük rohanó embertömeget és bár

korábban nem voltak hajlandóa tárgyalni, az első roham hatására inukba szállt a bártorságuk,

az általuk védett hely így vagy azonnal elesett, vagy közvetlen a roham után megadták

magukat. Ezért a korabeli ostromtaktika bevett része volt egy rémisztő, őrjöngő roham

indítása a falak ellen még az ostrom első szakaszában, abban bízva, hogy kicsit nagyobb

emberveszteségek árán, de el lehet kerüli egy hosszadalmas ostromot.63

Azt pedig nem szabad

elfelejteni, hogy Shapur főcélja még mindig az Eufráteszen való átkelés volt, így minél előbb

végezni akart Amidával. Vagyis megérte a kockázatot a roham elrendelése. Ez amolyan dupla

vagy semmi taktika volt a perzsák részéről.

Másnap a perzsák megismételték az előző napi akciójukat, ám ez esetben sem sikerült

eredményt felmutatniuk. A védők lövedékei szabályos rendeket vágtak a támadók tömegeibe.

Ráadásul a perzsa taktikát kiismerve a rómaiak egyfajta rotációs rendszert is kidolgoztak,

hiszen egyszerre nem kellett, és valószínűleg nem is lehetett az összes védőt a támadott

falszakaszra vezényelni. Mialatt a falak alatt kavargott a perzsák egyre nagyobb veszteségeket

61

AM. XIX./2.6.: „vixque ubi Grumbates hastam infectam sanguine ritu patrio nostrique more coniecerat fetialis,” 62

NÉMETH, 2001. 230.p 63

Veg. IV. 12.: „Violenta autem inpugnatio quando castellis uel ciuitatibus praeparatur, mutuo utrimque periculo sed maiore obpugnantium sanguine exercentur luctuosa certamina. Illi enim, qui muros inuadere cupiunt, terrifico apparatu expositis copiis in spem deditionis formidinem geminant tubarum strepitu hominumque permixto; tunc, (quia timor magis frangit insuetos,) primo impetu stupentibus oppidanis, si discriminum experimenta non norunt, admotis scalis inuaditur ciuitas. Quod si a fidentibus siue militaribus uiris repellatur prima congressio, statim clausis crescit audacia, et iam non terrore, sed uiribus et arte confligitur.”

23

szenvedő tömege, a rómaiak folyamatosan váltani tudták csapataikat a falakon és ezáltal újra

és újra kipihent erőket tudtak harcba vetni. Ráadásul sebesültjeiket is azonnal el tudták látni,

mivel a római alakulatoknál külön orvosok és ápolók is szolgáltak, valamint a városbeli

felcserek is segíthették munkájukat. Ammianus szerint az nyilak kihúzását is külön

szakemberek végezték.64

Bár a rómaiaknak is fokozatosan nőttek a veszteségei, a perzsák végül arra

kényszerültek, hogy lemondjanak a város gyors elfoglalásáról. Mivel a kockázatos taktika

nem hozta meg a várt eredményt, hosszantartó ostromra kellett berendezkedniük, ennek

megfelelően megkezdték a város körülsáncolását, vesszőből font fedezékeket és

ostromtornyokat kezdtek ácsolni. Az egyszerűen a falak felé rohanó katonák helyét átvették a

hadmérnökök és a lázas készülődés. Megkezdődött a professzionális ostrom.

Két tűz között

Augusztus elején rettenetes hőség köszöntött Amida vidékére, ami tovább rontotta a

városba bent rekedt húszezer ember helyzetét. A helyhiány, és a romló közegészségügyi

állapotok egyre rosszabbá tették a körülményeket, amit a halottak egyre növekvő száma is

súlyosbított. A legtöbb halottat nem tudták időben eltemetni, így nem volt ritka, hogy a

mindenfelé heverő holttesteket a férgek már azelőtt elkezdték felemészteni, hogy a

halottvivők elszállították volna őket. Ezért nem meglepő, hogy mialatt a perzsák az

ostromeszközök készítésével foglalkoztak a védőket a dögvész kezdte el tizedelni.

Amiada ostromának híre időközben az edessai római főhadiszállásra is elérkezett, ahol

parázsvita alakult ki Ursicinus és Sabinianus között. Ursicinus aktívabb védelmi taktikát

követelt, az tudta, hogy a nem gondolhat a város felmentésére, hiszen ahhoz nem állt

rendelkezésre elegendő ember, de egy könnyűfegyverzetű alakulatokból álló különítmény

felállítását tervezete, melynek az ostromlók nyugtalanítása, megzavarása lett volna a feladata.

Sabinianus azonban elvetette a tervezetet és a passzív védelem mellett foglalt állást egy

írásbeli császári parancsra hivatkozva. Constantius ugyanis megtiltott minden kockázatos

vállalkozást és a katonák kímélését, vagyis, az emberanyag megóvását rendelte el.

Sabinianus ragaszkodott a császári udvarban kialakított stratégiához. Ennek az lehet a

magyarázata, hogy mivel nem rendelkezett megfelelő katonai tapasztalatokkal, el akart

kerülni minden olyan helyzetet, ami megítélése szerint felesleges kockázattal járt és magába

rejtette a kudarc esélyét. Ursicinus ezzel szemben rugalmasabban reagált a hadi helyzet

változására. Felismerte, hogy az Amidánál lecövekelt perzsa erők ellen eredményesen lehetne

aszimmetrikus hadviselést folytatni. Bár terve megvalósítása nem befolyásolta volna

jelentősebb mértékben az ostrom menetét, a város tágabb környezetét fosztogató perzsa

alakulatok mozgását és pusztítását korlátozni tudták volna és jelentősebb ellenséges erőket

köthettek volna le. Ursicinus azonban nem mondhatott ellent utódjának, ráadásul Constantius

utasításai miatt semmit sem tehetett, amire később nem süthették volna rá a parancsszegés

bélyegét.

Ursicinusnak meg kellett elégednie azzal, hogy követek útján tartja a kapcsolatot a

város védőivel. A perzsa ostromgyűrű ugyanis nem bizonyult kellően hatékonynak, mivel

Ammianus szerint, igaz nehézségek árán, de be és ki is jutottak hírnökök, valószínűleg a

Tigris felé néző kevésbé védett falszakaszon át.

64

AM. XIX./2. 15.: „medebatur ergo suis quisque vulneribus pro possibilitate vel curantium copia, cum quidam graviter saucii cruore exhausto spiritus reluctantes efflarent, alii confossi mucronibus prostratique humi animis in ventum solutis proiciebantur extincti, aliquorum foratis undique membris mederi periti vetabant ne offensionibus cassis animae vexarentur adflictae, non nulli vellendis sagittis in ancipiti curatione graviora morte supplicia perferebant.”

24

A városban eközben dühöngött a járvány, a két galliai légió kirohanásai sem hoztak

jelentősebb eredményt, így a túl nagy veszteségek miatt felfüggesztették azokat, ami

zúgolódást váltott ki a katonák körében. A Galliából származó, Magnentius-féle légiók

ugyanis minden bizonnyal comitatenses állományba tartozhattak, mivel Ammianus közlése

szerint nem értettek semmihez, amire szükség volt egy város védelménél. A történetíró külön

kiemeli, hogy a gall katonák nem tudták kezelni a hajító- vetőgépeket, ami arra utal, hogy a

korban ezeket a fegyvereket döntően a megerősített helyek védelemében és nem mezei

ütközetekben alkalmazták, ezért a nem statikus védelemre kiképzett comitatenses alakulatok

nem tudták használni őket. Így zúgolódásuk is érthető a kirohanások beszüntetése miatt, mivel

a bezárt városban arra kényszerültek, hogy számukra idegen körülmények között harcoljanak.

Az ostrom tizedik napján megeredt az eső, ami nem csak felfrissülést hozott, hanem

csodálatos módon a járvány tombolását is mérsékelte. A perzsák azonban nem pihentek.

Miután a rómaiak az aránytalanul nagy veszteségek miatt beszüntették a kirohanásokat, már

zavartalanul tudták folytatni a városfal felé magasodó töltés építését. Ezzel párhuzamosan

azonban egyéb módját is keresték a város elfoglalásának.

Mint szinte minden ostrom esetében, Amidánál is voltak olyanok a városban, akik az

ostromlókkal szimpatizáltak, vagy valami oknál fogva érdekükben állt azok győzelme. Ez

tette lehetővé, hogy a perzsák, egy sziklába vájt rejtek folyosón keresztül egy városbeli

segítségével, a király testőrségében szolgáló 70 íjászt becsempésszenek az egyik déli

toronyba. Az, hogy sikerült bejutniuk a toronyba és ott reggelig észrevétlenül maradni,

rávilágít arra, hogy a rómaiak elhanyagolták a Tigris felöli déli falszakasz védelmét, ezért

egy igen csak kellemetlen meglepetésben volt részük.

Amikor másnap hajnalban a perzsák ismételten támadásra sorakoztak fel, a védők arra

lettek figyelmesek, hogy valaki a város túlsó felének egyik tornyán bíborszínű zászlót lenget,

majd kisvártatva perzsa katonák tömege jelent meg a torony tetején nyílzáport zúdítva

mindenre, amit csak fegyvereikkel el tudtak érni. A rómaiak természetesen zavarba jöttek,

nem számítottak perzsa támadásra azon az oldalon, ráadásul időközben az általános roham is

megindult a falak ellen. A perzsák terve tehát bevált, sikerült meglepni a védőket és arra

kényszeríteni őket, hogy megosszák erőiket. Normális esetben a jól elreteszelt torony tetejéről

lövöldöző perzsa íjászkülönítmény súlyos veszteségeket okozhatott volna a rómaiaknak és

hosszabb ideig jelentősebb erőket köthettek volna le, ha azok rohammal akarják visszafoglalni

a tornyot. Ammianusnak azonban más ötlete támadt.

A perzsák még mindig nem vetettek be komolyabb ostromeszközöket, ebben nyílván

az gátolta őket, hogy még nem készültek el. A kedvező alkalmat megragadva újabb frontális

rohamot kíséreltek meg a város ellen, arra számítva, hogy az áruló által becsempészett

különítmény révén két tűz közé szorult védők majd pánikba esnek és megtörik az

ellenállásuk.

A védők a perzsa terveknek megfelelően tényleg megosztották erőiket, Ammianus

azonban csak egy kisebb különítményt és öt könnyebb ballistát vitt magával.65

A ballisták

elmozdítása, szállítása és felállítása nem volt megoldhatatlan feladat és nem ütközött

különösebb nehézségekbe. Ezért arra lehet következtetni, hogy valahova a cheiroballista és a

nehezebb, komolyabban rögzített kővetők közötti típusba lehet őket besorolni. Miután

felállították a gépeket, gyorsan elkezdték lövedékekkel elárasztani a torony felső szintjén lévő

ellenséget.

65

AM. XIX./5.6.: „inter incertos nos et ancipites quibus occurri deberet, instantibus supra an multitudini transcensu scalarum iam propugnacula ipsa prensanti, dividitur opera, et translatae leviores quinque ballistae contra turrim locantur, quae ocius lignea tela fundentes non numquam binos forabant, e quibus pars graviter vulnerati ruebant, alii machinarum metu stridentium praecipites acti laniatis corporibus interibant.”

25

A leírásból az is kiderül, hogy a lövedékek nem egy esetben két ellenséges katonát is

átszúrtak, azaz nem kőlövedéket használtak, hanem nyílvesszőt vagy dárdát és azokat nagy

erővel lőtték ki. A perzsa íjászok a király testőrei voltak, így nyílván a legjobb íjakkal voltak

felszerelve, ezért olyan gépekre volt szükségük a rómaiaknak, melyekkel kívül maradhattak a

perzsa íjak hatósugarán, de az ők a ballistáikat még hatékonyan használhatták. Vagyis

Ammianus viszonylag nagy hatótávolságú (több száz méteres), de könnyen mozgatható típusú

ballistákat alkalmazott, melyek kitűnően megfeleltek a célnak.

Miután az utolsó ellenséges íjászt is levadászták Ammianus visszavitette a gépeket az

eredeti állásaikba, ahol újból harcba vetették őket a falakat támadó perzsák ellen. Így a

könnyen, gyorsan mozgatható, nagy mobilitással rendelkező hajítógépeik révén a rómaiaknak

sikerült keresztülhúzniuk a perzsák tervét. Ahelyett, hogy hosszú időn át nagy erőket vetettek

volna be az elfoglalt torony ellen, könnyen, gyorsan, említésre nem méltó veszteségek mellett

megoldották a feladatot. Shapurnak ezért nem volt más választása, délben, miután látta, hogy

nem sikerült meggyengítenie a római védelmet, elrendelte a visszavonulást.

A kirohanás

Hiába verték vissza a rómaiak a harmadik perzsa támadást, az ostromtöltés egyre

jobban magasodott, melynek építését tisztán a falakról kilőtt lövedékekkel már nem tudták

megakadályozni, mivel az ostromlók ilyen esetben mindig valamilyen fedezéket ácsoltak az

építők védelmére.66

Ráadásul a római fegyverek hatósugarán kívül megépített ostromtornyok

is csaknem elkészültek.

Védekezés képen a rómaiak egyre jobban magasították a töltéssel szembeni

falszakaszt, melyet belülről egy saját töltéssel támasztottak meg. Ezzel azonban nem lehetett

megakadályozni az ostromtornyok bevetését, illetve a töltés építését sem tudták hátráltatni.

Ahhoz egy kitörésre volt szükség, az ókori ostromok esetében a védők leghatékonyabb

eszköze a különböző ostromeszközök megsemmisítésére ugyanis az volt, ha gyors rajtaütéssel

sikerült meglepniük az ellenséget és elpusztítaniuk, vagy megrongálniuk azokat az

eszközöket, amelyeket a falak ellen akarnak bevetni. Amit azt már korábban láthattuk a gall

csapatok korábban többször végrehajtottak ilyen akciókat, amelyeket később leállítottak. Most

azonban már nem volt mit kockáztatni, az ostromtöltés befejezését és a tornyok bevetését

mindenképpen meg kellett akadályozni.

A kitörés elrendelés katonailag tehát mindenképpen logikus lépésnek tűnik,

Ammianus azonban mégis úgy állítja be, mintha azt csak a katonák erőszakos követelésének

hatására engedélyezték volna. Talán így akarta a felelőséget elhárítani magától és

tiszttársaitól. Az viszont valószínűleg igaz, hogy a kitörést megelőzően a perzsák egy nagy

csoport római foglyot hajtottak táborukba, akiket a Ziata nevű nagykiterjedésű megerősített

hely elfoglalása során ejtettek. A nagytömegű római fogoly látványa pedig feltüzelte a védők

harci kedvét és egyre hangosabban követelték, hogy ráronthassanak az ellenségre.67

Ammianus mindvégig elhallgatja, hogy a kitörés fő okát, úgy állítja be a történteket,

mintha csak minél több perzsa megölése lett volna a cél. Ennek azonban nem sok értelme lett

66

Veg. IV./15-16. 67

AM. XIX./6.1-2. „Adspiravit auram quandam salutis fortuna innoxio die cum hostili clade emenso, cuius reliquo tempore ad quietem reficiendis corporibus dato, posterae lucis initio ex arce innumeram cernimus plebem, quae Ziata capto castello ad hosticum ducebatur, quem in locum ut capacissimum et munitum - spatio quippe decem stadiorum ambitur - promiscua confugerat multitudo. 2. nam etiam alia munimenta isdem diebus capta sunt et incensa, unde hominum milia extracta complura servituri sequebantur, inter quos multi senecta infirmi et mulieres iam grandaevae, cum ex variis deficerent causis itineris longinquitate offensae, abiecta vivendi cupiditate suris vel suffraginibus relinquebantur exsectis.”

26

volna, mivel a falakról sokkal nagyobb emberveszteséget okozhattak az ellenségnek, mint a

kirohanásokkal, amivel nagy kockázatot vállalnak. Az ok, ami miatt Ammianus hallgat arról,

hogy a logikus katonai célpontok az ostromtornyok és más ostromberendezések voltak az az

lehet, hogy ezek elpusztítása nem sikerült az akció során.

A római tisztek okosan nem engedték, hogy csapataik minden előkészítés nélkül fényes

nappal törjenek rá a perzsákra. Egy ilyen akció öngyilkossággal ért volna fel, ezért vártak,

amíg besötétedik, és úgy rendezték át a hajítógépeket, hogy azokkal támogatni tudják az

akciót. Az éjszakai rajtaütéseket külön taktikai elemként kezelték a késő római korban, az

előírás szerint nem hajthatták végre őket holdfényes estéken. Ezt ebben az esetben is

betartották. A rajtaütést végrehajtó katonákat megeskették, hogy helyt fognak állni a harcban,

míg a tisztek szintén esküt tettek arra, hogy a megígért jutalmat átadják az akció végén.68

A romaiak tehát minden tőlük telhetőt megtettek a kockázatos rajtaütés megfelelő

előkészítése érdekében, arra viszont számítaniuk kellett, hogy a perzsák erősen védik a

célobjektumokat és számolniuk hasonló akciókkal.

Holdfény nélküli sötét éjszaka volt, mikor a gall csapatok halkan kiosontak a városból

és minél kevesebb zajt csapva futólépésben igyekeztek a perzsa megerősített állások felé. Az

előre tolt állásokban lévő őröket még sikerült elhallgattatniuk azonban mire elérték a az

ellenség fő védelmi vonalát már lelepleződtek. Az egyik leszúrt őr hörgése elég hangosnak

bizonyult ahhoz, hogy meghallják, és riadót verjenek a perzsa táborban. Kegyetlen közelharc

bontakozott ki a gall légiók és az ostromberendezéseket védő perzsák között. Ammianus is

leírja, hogy a harc egy pontban koncentrálódott, azt azonban már nem említi, hogy mi volt ez

a pont, de logikusan csak az ostromtöltés és az annak a tövénél felállított tornyok körül

bontakozhatott ki a harc, hiszen a rómaiaknak azokat kellett mindenáron elpusztítaniuk, a

perzsáknak meg megvédeni.

A városból is látták, hogy nem sikerült meglepni az ellenséget, így visszavonulót

fújtak. A gall légiók harcolva vonultak vissza, azonban nem sikerült elszakadniuk az

ellenségtől és ez azzal fenyegetett, hogyha a rómaiak kinyitják a kapukat, akkor a saját

visszavonuló csapatokkal együtt perzsák is bejutnak a városba. Ezt elkerülendő a rómaiak egy

sajátos cselhez folyamodtak, parancsot adtak a hajítógépek személyzetének, hogy mindent

tegyenek úgy, mintha lövéseket adnának le, de ne helyezzenek lövedékeket a gépekbe.69

A

perzsák ezért a hajítógépek sűrű kattogásából arra következtettek, hogy a falakról lőnek rájuk

miközben megnyíltak a város kapui és folyamatosan szóltak a római harcikűrtök. A perzsa

előőrsök parancsnokai megijedtek, mert ha tovább üldözik a rómaiakat, akkor bekerülnek a

hajítógépek hatósugarába és a városból kitörő friss római csapatok csapdába ejthetik őket. Az

üresen kattogó hajítógépek így végül biztosították a szabad visszavonulást anélkül, hogy a

kilőtt lövedékek a saját csapatokat is veszélyeztették volna.

Másnap hajnalban, mikor láthatóvá volt az éjszakai ütközet színtere, világos lett, hogy

mind a két fél súlyos veszteségeket szenvedett. Bár a perzsák oldalán több sathrapa is elesett,

az ostromberendezések érintetlenek voltak. A gall légiók ezzel szemben igen súlyos, 400 fős

veszteséget szenvedtek. Ez még két teljesen feltöltött 1000 fős légió esetében is több mint

20%-os veszteséget jelentene, de ne feledjük, hogy Magnentius-féle két gall légió

büntetésként került keletre, minden bizonnyal nem teljes létszámmal, valamint már az előző

harcok során is szenvedtek veszteségeket. A 400 fős veszteség tehát akár az egyik légió teljes

felmorzsolódását is jelenthette.

68

VÁRADY, 1961. 299.p 69

AM. XIX./.6.10.: „et resultantibus e civitate lituis multis portae panduntur recepturae nostros si pervenire illuc usque valuissent, tormentorumque machinae stridebant sine iaculatione ulla telorum, ut stationibus praesidentes post interemptos socios, quae pone agerentur ignari, urbis appositi moenibus nudarent intuta et porta viri fortes susciperentur innoxii.”

27

A kitörés kudarc volt, nem sikerült megsemmisíteni az ostromtornyokat és a rómaiak

jelentős veszteségeket szenvedtek. Ennek fényében már érthető, hogy Ammianus miért

igyekezett a kitörés ötletét a katonáknak tulajdonítani és nem a római parancsnokok döntése

eredményeként bemutatni, valamint az is, hogy miért nem nevezte meg egyértelműen az akció

katonai célját, ami nyílván az ostrom eszközök elpusztítása volt, mint Bezabde 360-as

ostrománál, amikor a perzsa kitörések célpontjai a római ostromeszközök voltak.70

Az összeomlás

A sikertelen kitörési kísérlet után három napos fegyverszünetet kötöttek a szembenálló

felek. Mind a perzsák és mind a rómaiak a végső összecsapásra készülődtek, ám már ekkor a

rómaiak tudta nélkül olyan dolgok zajlottak a mélyben, melyek megpecsételték a város és

védőinek sorsát.

A szeptember végi hajnali nap sugarai egy új perzsa hadsereget világítottak meg, mi

fegyelmezett alakzatba, ostromtornyok és vesszőből font fedezékek mögött lassan megindult a

falak felé. Az eltelt több mit két hónap alatt egy roham alkalmával sem mutatott ekkora

fegyelmet Shapur serege és ez megrémisztette a rómaiakat. A legnagyobb fenyegetést az

ostromtornyok jelentették, melyeket vaslemezekkel fedtek, hogy megvédjék őket a védők

gyújtó lövedékeitől. Ezek a szerkezetek a korabeli elvárásoknak megfelelően nem csak a

falak, hanem a tornyok fölé is magasodtak, ezáltal megfosztva a védőket a magasság

biztosította előnyöktől.71

Az ostromtornyok tetejére hajítógépeket is állítottak, melyeknek az

volt a feladata, hogy felülről jövő lövésekkel elűzze a rómaiakat a támadott falszakaszról.72

A

tornyok mozgatása nem lehetett egyszerű feladat. Az ókori hadtörténelemben ismerünk példát

olyan ostromtornyokat, melyeket fogaskereket segítségével belülről hajtottak, de nincs arra

vonatkozó adat, hogy a perzsák valaha alkalmaztak volna ilyet. Sokkal valószínűbb, hogy

egyszerűen hátulról tolták őket előre.

Felmerül itt azonban az elefántok kérdése. Ammianus ugyanis a későbbiekben együtt

említi őket a tornyokkal és egyértelművé teszi, hogy az elefántok is a falak alatt voltak,73

márpedig az elefántoknak nem lehet hasznukat venni a falak támadásánál, mint láttuk

korábban is csak messziről használták őket pszichológiai fegyverként, hacsak nem a tornyok

mozgatására alkalmazzák őket.

A támadás első napján a perzsáknak nem sikerült áttörniük a római védelmet, igaz a

ostromtornyokra szerelt hajítógépekkel sikerül nagy veszteségeket okozni a védőknek. A

70

AM.XX./9. 71

Veg. IV./17. „Turres autem dicuntur machinamenta ad aedificiorum speciem ex trabibus tabulatisque conpacta et, ne tantum opus hostili concremetur incendio, diligentissime ex crudis coriis uel centonibus communita, quibus pro modo altitudinis additur latitudo. Nam interdum tricenos pedes per quadrum interdum quadragenos uel quinquagenos latae sunt. Proceritas autem ipsarum tanta fit, ut non solum muros sed etiam turres lapideas altitudine superent. His plures rotae mechanica arte subduntur, quarum lapsu uolubili magnitudo tam ampla moueatur. Praesens autem periculum ciuitatis est, si ad murum fuerit turris admota. Plures enim accipit scalas et diuerso genere conatur inrumpere.” 72

AM. XIX./7.5.: „tamen quia hostiles ballistae ferratis inpositae turribus in humiliora ex supernis valentes ut loco dispari ita eventu dissimili nostra multo cruore foedabant, ingruente iam vespera cum requiescerent partes, noctis spatium maius consumptum est, ut excogitari possit quid exitio ita atroci obiectaretur.” 73

AM. XIX./7.7.: „cumque omni ex latere armorum et operum beluarumque molibus urgeremur, per scorpionum ferreas fundas e propugnaculis subinde rotundi lapides acti dissolutis turrium coagmentis ballistas earumque tortores ita fudere praecipites, ut quidam citra vulnerum noxas, alii obtriti magnitudine ponderum interirent, elephantis vi magna propulsis, quos flammis coniectis undique circumnexos iam corporibus tactis gradientesque retrorsus retinere magistri non poterant, postque exustis operibus nulla quies certaminibus data.”

28

rómaiak viszont időt nyertek arra, hogy a rögzített állásban lévő nehéz kővető scorpiókat új

állásokba szállítsák. Ezeknek a gépezeteknek a mozgatása nagy nehézségekbe ütközött,

vagyis más csoportba tartoztak, mint az az öt ballista melyeket korábban olyan könnyen

mobilizáltak.

Az új helyen felállított scorpiókat másnap eredményesen be is vetették, mivel nehéz

kőlövedékeikkel az ostromtornyokon felállított hajítógépeket és személyzetüket lesodorták a

tornyok tetejéről. Ezután a rómaiak eredményesebben tudták folytatni az ellenállást. Tüzes

lövedékekkel elűzték az elefántokat, majd felgyújtották a perzsa ostromtornyokat is. A római

hadsereg rendszerint szurkot, ként, folyékony kátrányt és olajat alkalmazott gyújtó

folyadékként, amit a gyújtónyilak speciálisan erre kialakított részébe töltöttek.74

Az a tény, hogy az elefántok semlegesítése után váltak sebezhetővé a tornyok

alátámasztja azt a feltevésemet, hogy a tornyok mozgatására alkalmazták őket. Így a

mozgásképtelenné vált tornyokat a rómaiak már könnyebben támadták és gyújtották fel. Az

ostrom ebben a szakaszában a szokástól teljesen eltérő módon, talán a pillanat fontosságát

érezve Shapur maga is a falak felé tört. Kritikus pillanat volt ez a perzsák számára,

ostromtornyaik lángoltak miközben a rómaiak minden támadási kísérletüket visszaverték, a

nagykirály tehát minden bizonnyal saját példamutatásával akart lelket önteni a katonáiba,

hogy ezáltal újabb lendületet adjon a megtört támadásnak. Csakhogy a rómaiak lövedékeiket a

Shapurra és kísérletére koncentrálták, így visszakellett vonulni a római hajítógépek

hatósugarán kívülre. A harc a nap további részében is folytatódott, miközben Shapur végig

katonái között volt, nagyon szerette volna befejezni a túlságosan is hosszúra nyúlt ostromot,

de ez a nap még nem hozta el számára a már annyira áhított diadalt.

Miután az ostromtornyokat elvesztették a perzsák a töltésen keresztül támadták tovább

a várost, ami nem tűnt túlzottan logikus lépésnek elvégre a töltés és a fal között még mindig

rés tátongott, amit a támadóknak át kellett hidalniuk. Még október legelején is úgy tűnt, hogy

a rómaiak képesek lesznek tartani a falakat, ám a töltéssel szemben lévő falszakasz egyszer

csak nagy robajjal ledőlt, betemetve a töltés és a fal közötti rést, szabad utat nyitva a

támadóknak a város belsejébe.

Ammianus nem írja le, de a történtekből egyértelműen kiderül, hogy mi történt. A

perzsáknak sikerült alagutat fúrniuk a falak alá, úgy hogy arról a rómaiaknak fogalmuk sem

volt. Az ókori ostromok során két céllal ástak alagutakat. Vagy a városba akartak

észrevétlenül bejutni és csapatokat átküldeni rajtuk, miképp azt 363-ban Iulianus császár tette

mesopotámiai hadjárata során, vagy, mint Amida esetében a falak ledöntését akarták elérni

velük. Ebben az esetben egy nagyobb üreget kellett a falak alatt kialakítani, amit aládúcoltak

és mindenféle éghető anyaggal töltöttek meg. Majd miután mindezzel készen voltak

felgyújtották az aknát, ami a tartógerendák elégése után az üreg beomlását és a falak

összeomlását eredményezte.75

Ez történhetett Amida esetében is.

74

Veg. IV.7. 75

Veg. IV. 24.: „Aliud genus obpugnationum est subterraneum atque secretum, quod cuniculum uocant a leporibus, qui cauernas sub terris fodiunt ibique conduntur. Adhibita ergo multitudine ad speciem metallorum, in quibus auri argentique uenas Bessorum rimatur industria, magno labore terra defoditur cauatoque specu in exitium ciuitatis inferna quaeritur uia. Quae fraus duplicibus operatur insidiis. Aut enim penetrant urbem et noctu non sentientibus oppidanis egrediuntur per cuniculum reseratisque portis suorum agmen inducunt hostesque in ipsis domibus perimunt ignorantes aut certe, cum ad murorum fundamenta peruenerint, suffodiunt eorum maximam partem adpositis siccioribus lignis ruinamque muri tumultuario opere suspendunt; sarmenta insuper iungunt aliaque fomenta flammarum; tunc praeparatis bellatoribus operi ignis inmittitur conbustisque columnis ligneis atque tabulatis muro subito corruente inruptioni aditus reseratur.”

29

Amida falának aláaknázása

Az a tény, hogy a rómaiak nem vették észre, hogy perzsák alagutat ásnak, a perzsák

árkászait is logisztikáját dicséri, mivel a rengeteg kitermel földet képesek voltak úgy

elszállítani és a szükséges nagyságú üreget úgy kialakítani a fal alatt, hogy a rómaiak ebből

semmit sem észleltek. A fal leomlásával híd keletkezett a perzsák által emelt ostromtöltés és a

rómaiak által a fal megtámasztására belülről emelt töltés között, amelyen véres küzdelem

bontakozott ki. A rómaiak minden rendelkezésre álló csapatot a kritikus szakasz védelmére

rendeltek, de a perzsák végül felülkerekedtek, Shapur serege bejutott Amidába. Vegetius

hadtudományi munkájában azt írja, hogy egy várost még akkor is lehet védelmezni, ha az

ellenség áttör a falakon, csak a magaslati pontokra kell visszavonulniuk a védőknek,76

Amidánál azonban ekkor megszűnt a szervezett ellenállás, a város 73 napos ostrom után

elesett.

A perzsák nyitva tartották a kapukat, mivel jól tudták, hogy a sarokba szorított

ellenség a legveszélyesebb, így ugyanis az életben maradt védők esélyt láthattak a

menekülésre, bár a nyílt terepen könnyebben le is lehetett vadászni őket. Ammianusnak végül

sikerült kijutnia a városból és szerencséjére egy lóba botlania, amely halott gazdája holttestét

vonszolta a kötőfékénél fogva maga után. Ez a szerencse lehetővé tette Ammianusnak, hogy

gyorsan maga mögött hagyja Amida környékét és Meliténén keresztül a biztonságot jelentő

szülővárosába, Antiochiába meneküljön.

Az ostrom után

Grumbates fiának lelke megnyugodhatott, a herceg ezüsturnába zárt hamvait úgy

vihették el Amida falai alól, hogy bosszút álltak haláláért. A védelmet irányító Aelianus

comest és a tribunusokat keresztre feszítették, a várost kifosztották lakosainak jórészét

lemészárolták. Shapur viszont egyáltalán nem lehetett nyugodt, igaz elégtételt vett a városon,

de az a két és fél hónap amit az ostrommal töltött pótolhatatlan veszteséget jelentett.

Kénytelen volt feladni eredeti tervét, hogy az Eufrátesztől nyugatra fekvő római területeket

pusztítsa és feltehetően súlyos veszteségeket is szenvedett, még ha az Ammianus által

megadott 30 ezres perzsa veszteséget túlzottnak tartjuk is. A következő évben 360-ban,

Shapur újra hadjáratot vezetett a rómaiak ellen ám ezúttal nem akart mélyen behatolni a

birodalomba, hanem megelégedett néhány határ menti erőd elfoglalásával.77

Római részről a polgári lakosság veszteségeit megbecsülni sem tudjuk, de a város

védelmében részvett római csapatokat teljes egészében megsemmisültnek kell tekintenünk,

mivel a későbbi állományjegyzékekben már nem bukkan fel a nevük.78

Ursicinus miután visszatért a császári udvarba hivatalba lépett mint magister peditum,

de a vizsgálatot nem kerülhette el. Az Amida elestét vizsgáló bizottságot Arbitio és Florentius

76

Veg. IV.25. 77

360-ban Shapur Singarát és Bezabdét foglalta el, Virtát viszont nem tudták elfoglalni.(Am.XX./5-6.) 78

Not. dig.

30

főudvarmester vezette, ami nem sok jóval kecsegtette az új gyalogsági főparancsnokot, hiszen

Arbitio személyes ellensége volt. Csakhogy a vizsgálóbizottság vezetői jobban tartottak

Eusebius főkamarástól, aki nem szerette volna, ha Sabinianusszal kapcsolatban negatív

dolgokat állapított volna meg a vizsgálat, így nem került sor annak megvizsgálására, hogy a

rómaiak miért nem kísérelték meg a város felmentését. Ennek köszönhetően Ursicinus végül

megúszta azzal, hogy megfosztották frissen elnyert rangjától, de leköszönése előtt még egy

memorandumban felhívta a császár figyelmét arra, hogy a keleti tartományok még mindig

veszélyben forognak, sűrgőssen gondoskodni kell védelmükről.

Ammianus még egy ideig megmaradt a katonai pályán, részt vett Iulianus császár 363-

as perzsák ellen vezetett nagyszabású hadjáratában, majd végleg leszerelt. Katona évei után

történeti, retorikai és stílus tanulmányokat folytatott Antiochiában és Alexandriában. Majd

Rómába költözött, ahol elismert történetíróként élt 395-400 körül bekövetkezett haláláig.

Összegzés

A 359-es perzsa támadást és Amida ostromát hosszú, mintegy egy éves diplomáciai

szakasz előzte meg, melyből a római diplomácia került ki vesztesen, hiszen legfontosabb

célkitűzését, a háború elkerülését nem sikerült elérni.

A Római és Szasszanida Birodalom katonai potenciálja és hadművészetük színvonala

nagyjából megegyezett, ezért kulcsfontosságú volt, hogy a siker érdekében valamilyen téren

egyértelműen az ellenség fölé kerekedjenek. 359-ben a perzsák már csak azért is kedvezőbb

helyzetben voltak, mert támadást tudtak indítani Mesopotámia ellen, miközben a római főerők

Európában voltak lekötve. Emellett sikerült jelentős információs fölényt biztosítaniuk

kiterjedt és jól működő hírszerzésüknek, valamint Antoninus árulásának köszönhetően.

A római hadvezetés kezét a konfliktus első szakaszában megkötötték az udvari

intrikák, a korábbi főparancsnok leváltása, az új kinevezése, valamint a régi visszaküldése

összekuszálta a parancsnoki hierarchiát. Ráadásul a két római parancsnok között nem csak

személyes ellentét feszült, de eltérő elképzeléseik is voltak a perzsa támadás elhárításáról.

A rómaiak addig nem tudtak hatékony védelmi tervet kidolgozni, míg nem tudták,

hogy mi a perzsák stratégiai célja, erről azonban már csak a perzsa támadás megindulása után

sikerült információkat szerezniük hírszerzésüknek köszönhetően, ami még ezekben a válságos

időkben is jól működött. Elmondható tehát, hogy a hírszerzés volt az egyetlen olyan tényező,

ami jól működött a római hadseregben Amida ostroma előtt.

Miután a sikerült megszerezni a perzsák tervezett vonulási irányáról és haderejük

összetételéről, a rómaiaknak sikerült a felperzselt föld taktikával és az eufráteszi védelmi

vonallal olyan védelmi stratégiát kialakítaniuk, amellyel arra kényszeríttették a támadókat,

hogy módosítsanak eredeti terveiken. A perzsa hadvezetés ellenben elég rugalmasnak

mutatkozott, ahhoz, hogy a római ellenlépésre olyan választ dolgozzon ki, ami

alkalmazkodott az új helyzethez és még így is lehetővé tette az eredeti célkitűzés

megvalósítását.

Igaz, Amida ostromára egyik fél sem számított, végül ez az ostrom vált a 359-es

perzsa hadjárat fordulópontjává, mivel a perzsák a város ostroma miatt kényszerül tek eredeti

tervük feladására. Az ostrom során a korabeli ostromművészetben használatos csaknem

összes taktikát bevetették, a nyílt rohamtól, a cselen át a professzionális ostromig.

Az ostromban mindvégig fontos szerepet játszottak a különféle hajító- és vetőgépek,

melyek eltérő típusait eredményesen használták a rómaiak a védelem során. Az ilyen

szerkezetek megerősített helyek védelemben betöltött szerepét a kutatás mindeddig nem

vizsgálta kielégítően. Holott Ammianus leírásából is egyértelműen kiderül, hogy a késő római

korban a különféle védelmi állásokban előszeretettel és eredményesen alkalmazták ezeket a

szerkezeteket, mit több Amida ostrománál a védők elsődleges fegyverének számítanak és

31

nincs okunk feltételezni, hogy más ostromoknál nem így volt. Ezért a további kutatások

elsődleges feladatának a kérdéses szerkezetek erőségek védelménél való

alkalmazhatóságának, hatékonyságának vizsgálatát kell tekinteni.

Bár a város 73 nap után elesett és a védelmére rendelt alakulatok megsemmisültek,

Aelianus comes meghalt, a római ellenállást mégis eredményesnek kell ítélni. Azzal, hogy

Amida védői két és fél hónapig egyhelyben tartották a perzsa főerőket megmentették a

sebezhető hátországot. Persze ehhez a vak véletlenre szükség volt, arra, hogy a hun királyfi

halála után a perzsáknak ne maradjon más választása, mint a város elfoglalása. Ilyenformán

elmondható, hogy egyetlen lövés és a védők makacs kitartása mentette meg a keleti római

tartományokat egy sokkal nagyobb vereségtől.

A város elfoglalása után a perzsák visszavonulásra kényszerültek, nem is hagytak

helyőrséget sem Amidában. A következő évben pedig már nem kíséreltek meg mélyen, római

területek belsejébe nyomulni, hanem határ menti erősségeket támadtak. Így érintetlenül

maradt az a logisztikai rendszer, ami lehetővé tette Iulianusnak, hogy pár év múlva

ellentámadást vezessen a Perzsa birodalom szíve ellen.

Bibliográfia

AMMIANUS MARCELLINUS: Róma története. (Ford: Szepesy Gyula) Budapest, Európa,

1993.

AMMIANUS MARCELLINUS: Rerum gestarum libri, qui supersunt. Leipzig , Teubner,

1978.

ANONYMUS: De Rebus Bellicis, Bibliotheca scriptorum Graecorum et Romanorum

Teubneriana. Lipsiae , 1984.

DARYAEE, Touraj: The Political History of Ērān in the Sasanian Period. California State

University, Fullerton. 2002.

GAWLIKOWSKI, Michael: A Fortress in Mesopotamia: Hatra. In: The Roman and

Byzantine Army the East. Univesytetu Jagellinskiego, Krakow, 1994.

GODSWORTHY, Adrian; GILLIVER Kate: Rome at war. Osprey Publishing, New York

2005.

GODSWORTHY, Adrian: A római hadsereg története. (Ford: Endreffy Loránd) Alexandra.

Pécs. 2004.

IRIARTE, Aitor: Pseudo-Heron’s cheiroballista a(nothet) reconstructio: I. Theoretics. In.:

Journal of Roman Military Equipment Studies 11. 2000. 47-75.p

LEIBESCHUETZ, J. H. W. G.: Realism and Phantasy: The Anonymus de rebus bellicis and

its Afterlife. In: The Roman and Byzantine Army the East. Univesytetu Jagellinskiego,

Krakow, 1994. 119-14.p

http://ek62.elte.hu/webpac-bin/wgbroker.exe?2007041917464908284028+1+search+-redir+2-2+open+TA+Rerum+gestarum+libri,+qui+supersunt



32

MARSDEN, E. W.: Greek and Roman Artillery: Historical Develpomen, Oxford Univerity

Press, 1969.

NÉMETH György: Római Történeti Kézikönyv. Szerk: Németh György. Budapest, Korona.

2001.

NIKONOROV, Valerii P.: The Parthian Cataphracts In.: Chetvertaia vsesoiuznaia shkola

molodykh vostokovedov. T. I. Moscow. . 65-67.p

Notitia dignitatum occedunt notitia urbis Constantinopolitana et laterculi

Provinciarum. (Not. dig.) Szerk: SEECK, Otto, Berlin, Berolini, 1876.

SOUTHERN, Pat – DIXON R. Karen: Late Roman army. Routledge. Cambridge. 2000.

VÁRADY László: Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. Budapest,Akadémiai, 1961.

VEGETIUS,Flavius, Renatus (Veg.): A hadtudomány foglalata. (Ford: Hahn István)

In: A Hadművészet Ókori Klasszikusai. Szerk: Hahn István, Budapest, 1963.

VEGETIUS,Flavius, Renatus (Veg.): P. Vegeti Renati Digestorum artis mulomedicinae

libri. Lipsiae : B. G. Teubneri, 1903.

WILKINS, Alan: Reconstruction the Cheiroballista. In.: Journal of Roman Military

Equipment Studies 6. 1995. 5-60.p

Internetről letöltött tanulmányok

The Circle of Ancient Iranian Studies: A.Sh.Shahbazi: SÂSÂNIAN ARMY, http://www.cais- soas.com/CAIS/Military/sasanian_army.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5.); The Circle of Ancient Iranian Studies: Cornuelle, Chirs: An Overview of the Sasanian Military, http://www.cais- soas.com/CAIS/Military/sasanian_military.htm (Letöltés ideje: 2007. április 5)

http://ek62.elte.hu/webpac-bin/wgbroker.exe?2007041917464908284028+1+search+-redir+4-2+open+TA+P.+Vegeti+Renati+Digestorum+artis+mulomedicinae+libri





Egy IV. századi ostrom anatómiája: Amida 359

Documents