Daniel J. Harrington, S.J._Máté kom.

SZEGEDI  KOMMENTÁRÚJSZÖVETSÉG

Daniel J. Harrington, S.J.  

EvangéliumSzent Máté szerint

Az eredeti mű címe:Daniel J. Harrington, S.J.

The Gospel according to MatthewCollegeville Bible Commentary, 1.

The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1983.       

fordította: Hazai Péterlektorálta: Benyik György

sorozatszerkesztő: Benyik Györgyweb-változatot készítette: Küsmődi Attila

A Szentírás szövegétBékés Gellért Újszövetség

fordításából (Pannonhalma-Budapest, 1991.) vettük.

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezető

Szöveg és kommentár

I. Jézus családfája és menekülése (1,1-2,23) II. Jézus szolgálatának kezdete (3,1-4,25) III. A Hegyi beszéd (5,1-7,29) IV. Jézus csodás tettei (8,1-9,38) V. A missziós beszéd (10,1-42) VI. Jézus jelentősége és elutasítása (11,1-12,50) VII. Példabeszédek az Isten országáról (13,1-53) VIII. Csodák és viták (13,54-16,4) IX. A kereszthez vivő út (16,5-17,27) X. Tanácsok a megosztott közösségnek (18,1-35) XI. Jézus növekvő ellentábora (19,1-23,39) XII. A királyság eljövetele (24,1-25,46) XIII. Jézus halála és feltámadása (26,1-28,20)

Áttekintő kérdések és vitatémák

Máté evangéliumának magyar nyelvű kommentárjai  

EVANGÉLIUM MÁTÉ SZERINTBEVEZETŐ

A hagyomány és az újdonság feszültsége

Máté evangéliuma erősen zsidó jellegű. Legfőbb jellemzője, hogy a názáreti Jézus alakját Isten választott népének hagyományába ágyazza, illetve megmutatja azt is, hogy ez a Jézus nem tépi szét e hagyományok bilincseit, hanem beteljesíti azokat. A szöveg elejétől végéig érezzük a hagyomány és az újdonság közti feszültséget. Sem az előbbit, sem az utóbbit nem utasítja el a szerző, kölcsönhatásuk életszerűséget és új látásmódot eredményez.

Máté célja kimutatni, hogy Jézus életének eseményei miként teljesítik be az Ószövetség jövendöléseit. Jézus szenvedésének és halálának leírása közben mindvégig arról biztosít minket, hogy ezek a szörnyű események megfelelnek Isten akaratának, ahogyan azokat az Ószövetség megjövendölte. Bizonyos pontokon (ld. 5,21-48) azonban úgy tűnik, Jézus ellentmond a törvény némely parancsának, sőt

eltörli azokat. Megteheti, hiszen ő Isten fiaként a zsidó hagyomány hivatott értelmezője.

Jézus személyazonosságát gazdag ószövetségi háttérrel rendelkező fogalmak fejezik ki: Jézus Dávid fia, a Messiás vagy Krisztus, a Bölcsesség és így tovább. E címek mindegyike Jézus személyiségjegyeit hordozza, de önmagában egyik sem írja le őt pontosan. A két leggyakoribb megnevezés az Emberfia és az Isten Fia. Az első cím a módot tükrözi, ahogyan Jézus magára alkalmazza ezeket a címeket, és ez valószínűleg Dán 7. fejezetének mennyei alakjával kapcsolatos. A második megnevezés pedig a királyi Messiásra utalva idézhette az Ószövetséget (ld. Zsolt 2; és 110). E címek Jézusra alkalmazva új jelentést kapnak, és messze túlmutatnak bármely ószövetségi értelmezésen.

Isten népének mibenléte szintén a hagyomány és az újdonság közti feszültségben fogalmazódik meg. Máté nem kételkedik abban, hogy Izrael Isten népe, ezért evangéliumának fő erkölcsi kötelessége kimutatni az ősi Izrael és az Isten által Jézusban létrejött új közötti folytonosságot. De ki az Isten népe Jézus jövetele után, és ki örökli királyságát? Máté válasza egyszerű és egyenes: azok Isten népének tagjai, akik Jézust követik. A Jézushoz való ragaszkodás nemcsak a zsidókat teszi Isten népévé, hanem ezáltal a nem zsidók számára is lehetővé válik, hogy Isten népéhez tartozzanak (ld. 21,41. 43).

Azon zsidókról, akik nem fogadják el Isten népének ezt az új meghatározását, Máté azt állítja, hogy "zsinagógájukhoz" tartoznak (ld. 4,23; 9,35; 10,17; 12,9; 13,54), ezt a képmutatók zsinagógájának is nevezi (6,2; 23,6, 34).

Források és szerkezet

Amikor az általunk Máténak nevezett személy elhatározta, hogy ír Jézusról, az evangélium formát választotta, azt az irodalmi műfajt, amely leginkább az életrajzhoz hasonlít. Bár Máté evangéliuma nem a tizenkilenc-huszadik századi értelemben vett életrajz, mégis követi a názáreti Jézus történetét születésétől kezdve, az emberek közt végzett prédikátor és gyógyító tevékenységén át egészen haláláig és feltámadásáig. Máté írhatott volna egy hosszú levelet vagy egy verset, esetleg egy időrendet követő beszámolót Jézus életének eseményeiről; ehelyett ő az elbeszélést választotta. Evangéliuma olyan történetek gyűjteménye, amelyekben Jézus, mint erős és eleven személy jelenik meg. Ezeken a változatos történeteken keresztül részeseivé válhatunk Jézus, az Emberfia és az Isten Fia történetének.

Máté nem kizárólag saját képzelete és tapasztalatai alapján alkotta meg az evangéliumot. Valószínűnek látszik, hogy számos írott forrás állt rendelkezésére. A 3-4. és a 12-28. fejezetekben nagymértékben merített Márk evangéliumából. Mivel Márk Máté előtt írta evangéliumát, így Máté evangéliuma annak módosított és bővített változatának tekinthető. Sőt, Máté és Lukács evangéliumának körülbelül kétszáz sora annyira hasonlítanak, hogy nem túlzás feltételezni, hogy a két

evangélista egymástól függetlenül közös forrásra támaszkodott. Ez a forrás Jézus mondásainak gyűjteménye volt, amely görögül forgott közkézen az első évszázad ötvenes éveiben. Ezt a Máté és Lukács által használt forrást Q-val jelöljük (a forrás szó német megfelelőjéből: Quelle). Máté olyan mondásokhoz és történetekhez is hozzájutott, amelyekhez más evangélisták nem. Ezt a kizárólag Máté evangéliumában föllelhető anyagot gyakran az "M" betűvel jelölik.

Máté tehát nagymértékben merített egyéb, meglévő szövegekből; ez a tény is azt jelzi, hogy munkáját szándékosan a hagyományokba ágyazta. A Jézussal kapcsolatos hagyományok kezelésén túl Máté értelmezte is azokat, azért, hogy egyes szempontokat kiemeljen és szóljon bizonyos kérdésekről, amelyekkel kora keresztény közösségének szembe kellett néznie. Legeredetibb irodalmi eredménye talán a Jézus történeténél alkalmazott szerkezet volt. Mivel a szerző Jézus élettörténetét beszéli el, így nyilvánvalóan követnie kellett életének alakulását. Márk evangéliumának ismeretében nem hagyhatta figyelmen kívül azt a szerkezetet, amit Márk alakított ki. A Q egyszerűen mondások gyűjteménye volt, az evangélista ezt szabadabban használhatta.

Milyen is Máté művének a szerkezete? A legjellemzőbb vonások az evangélium elején és végén találhatók. Márk szövege a felnőtt Jézus bemutatásával kezdődik, míg Máté az 1-2. fejezetben Jézus születéséig és gyermekkoráig nyúl vissza. Márk története Jézus halálával és üres sírjának felfedezésével fejeződik be. Máté a 26-28 fejezetben szorosan követi Márkot, de kiegészíti Jézusnak a tizenegy tanítvány előtti megjelenésével Galileában (28,16-20). Az 1-2. és a 26-28. fejezetek között Máté Jézus öt nagyobb beszédét említi: a Hegyi beszédet (5-7. fejezet), a missziós beszédet (10. fejezet), a példabeszédeket (13. fejezet), a megosztott közösségnek szóló tanácsokat (18. fejezet) és az eszkatológikus beszédet (24-25. fejezet). Nem szükséges feltételeznünk, hogy ez az öt beszéd pontos átirata Jézus öt alkalommal elhangzott prédikációinak; sokkal valószínűbb, hogy Máté a hagyomány által átörökített anyagokból szerkesztette őket, és ő maga alakította ki szerkezetüket. Mátét nyilvánvalóan erősen foglalkoztatták Jézus tanításai és sokat tett azért, hogy ezeket kifejtse.   Jézus öt beszéde fontos alkotóeleme az evangélium szerkezetének. Elbeszélő részek különítik el őket egymástól. Az evangélium egészét tekintve a következő szerkezet rajzolódik ki:

1,1 - 2,23        Jézus származása és menekülése 3,1 - 4,25        Jézus szolgálatának kezdete 5,1 - 7,29        A Hegyi beszéd 8,1 - 9,38        Jézus csodás tettei 10,1 - 42         A küldetési beszéd 11,1 - 12,50    Jézus jelentősége és elutasítása 13,1 - 53         Példabeszédek az Isten országáról 13,54 - 16,4    Csodák és viták 

16,5 - 17,27    A kereszthez vivő út 18,1 - 35         Tanácsok a megosztott közösségnek 19,1 - 23,39    Jézus növekvő ellentábora 24,1 - 25,46    A királyság eljövetele 26,1 - 28,20    Jézus halála és feltámadása

A szerző személye és a történelmi háttér

A szerzőség nem volt fontos abban a kultúrában, amelyben Máté evangéliuma született. A "Máté szerint" megjegyzés nagyon valószínű, hogy a mű keletkezésekor még nem tartozott a szöveghez és az evangéliumban sem szerepel annak kifejezett állítása, hogy a szerző szemtanúja lett volna az itt leírt eseményeknek. Az evangélium névtelen szerző műve. A névtelenség azonban nem jelenti azt, hogy semmit sem tudunk az evangélium szerzőjéről. Az evangélista a zsidó tanítói módszerekben jártas keresztény volt, Szíriában vagy más olyan területen élt, ahol Kr.u. 85 körül erős zsidó hatás érvényesült. Annak bizonyítására törekedett, hogy azok, akik elismerik Jézust, mint Messiást, a mennyek országának örökösei lesznek.

Az a tény, hogy az evangéliumot Máténak, a vámszedőnek (ld. 9,9), a későbbi apostolnak tulajdonítják (ld. 10,3), több kérdést vet föl, mint amennyit megold. Miért nevezik ugyanezt a vámszedőt Lévinek, Alfeus fiának a Mk 2,14-ben? Hogyan alkothatott egy vámszedő, aki a zsidó hitélet törvényeinek betartásában élt, egy vallásilag ennyire kifinomult evangéliumot? Miért ragaszkodik egy szemtanú az írásos forrásokhoz - mint Márk vagy a Q - és miért nem állítja soha, hogy látta ezt vagy azt megtörténni? Talán az egyház, amely számára az evangélium készült, Mátét választotta védőszentjéül vagy talán Máté apostolnak tulajdonítható néhány különleges anyag (M) az evangéliumban.

Az a hagyomány, mely szerint a Máté evangéliumának arám vagy héber nyelvű változata létezett, szintén több kérdést vet föl, mint amennyit megold. Euszébiosz egyháztörténész idézi a korakeresztény írót, Papiaszt a tekintetben, hogy Máté héber nyelven gyűjtötte a "mondásokat" és aztán mások fordították vagy magyarázták őket. Vajon ez a megállapítás az evangélium egészére, a benne felhasznált ószövetségi idézetekre vagy Jézus mondásaira vonatkozik? Miért említ Papiasz hébert, mikor Jézus arámul beszélt? Volt-e Papiasznak valami különleges oka, hogy Máté evangéliumát a Márk elé helyezte? E kérdések mind arra mutatnak, hogy Máté apostol szerzősége és az arám vagy héber változat létezésének hagyománya túl sok kérdést vet föl ahhoz, hogy az evangélium magyarázatában bízvást támpontul használjuk őket.

Máté evangéliuma 85 körül öltött végleges formát, talán Antiochiában vagy Szíriában. Ez azt jelenti, hogy a keresztény közösség Jézus halálától számítva ekkorra már körülbelül ötven éve létezett, és tizenöt év telt el a jeruzsálemi templom 70-es lerombolása óta. Ez az időszámítás nagymértékben a Kr.u. 70-ben történtek részleges leírásán (22,7) alapul: "Amint a király ezt meghallotta, haragra

lobbant. Kivezényelte hadseregét, a gyilkosokat fölkoncoltatta, városukat pedig fölégettette." Előfordulnak más lehetséges utalások is Jeruzsálem pusztulására a 21,41 és 27,25-ben.

A mátéi közösség vegyes csoport volt, de többségében nyilvánvalóan zsidókeresztény. 85-re világossá vált, hogy Izraelnek nem minden fia fogadja el Jézust mint a zsidók Messiását, és hogy a nem zsidók nagyon ígéretes területet jelentenek a térítők számára (ld. 28,17). Máté egy nagyrészt zsidókeresztény közösséget bátorított arra, hogy az Isten által Izrael népének tett ígéret törvényes örökösének tekintse magát. Szorgalmazta azt is, hogy a nem zsidók körében is terjesszék hitüket. A szíriai Antiochia megfelelő terület lehetett a térítéshez, bár ez ügyben még nem teljes a bizonyosság.   Milyen is ez a kommentár?   Máté evangéliumának itt következő magyarázata arra törekszik, hogy egyszerű és világos értelmezést adjon arról, amit az általunk Máténak nevezett evangélista első olvasóinak elmondani igyekezett. A magyarázat megkülönböztetett figyelmet szentel az irodalmi szerkezetnek és az egyes szakaszok teológiai vonatkozásainak. Mivel a világ, amelyben olvasóink élnek, nagymértékben különbözik az evangélium első olvasóinak világától, történeti és kulturális adalékokkal is szolgál. A magyarázatok célja, hogy a huszadik századi olvasó is érezhesse Máté első olvasóinak izgalmát. A kötet végén található kérdések reményünk szerint arra késztetik a magyarázat forgatóit, hogy újra elgondolkozzanak a legfontosabb pontokon. Az ellenőrző kérdések olyan gondolatokat is fölvetnek, amelyek a mai egyház életében is fontosak, és talán még eredményes helyi vitáknak is kiindulópontjai lehetnek.

EVANGÉLIUM MÁTÉ SZERINTSZÖVEG ÉS KOMMENTÁR

I. JÉZUS CSALÁDFÁJA ÉS MENEKÜLÉSEMáté 1,1-2,23

1,1-17 Jézusnak, a Messiásnak családfája. (ld. Lk 3,23-38). Az evangélium elején szereplő családfa megalapozza Jézus helyét a zsidó hagyományban. Jézus Ábrahám és Dávid fia, valamint Dávid leszármazásának a folytatása a Kr. e. 587-es száműzetés után. A családfa - a 13. versbéli Ábiúdig - az Ószövetségben található neveket három csoportba rendezte, és mindegyik csoportban tizennégy név található (17. v.). Izrael történetét Ábrahámmal kezdődően (2. v.), a csúcsot jelentő Dávid királyon (6. v.) és a mélypontot jelentő babiloni fogságon keresztül (11. v.) Jézusban, a Messiásban való beteljesedéséig (17. v.) követi. Lukács Jézus egyetemes jelentőségét hangsúlyozza azzal, hogy Józseftől Ádámig vezeti vissza a

családfát (ld. Lk 3,23-38), míg Máté a názáreti Jézus helyét Isten választott népe, Izrael örökségébe gyökerezteti.

A családfa folytonosságát négy asszony nevének említése töri meg. Nemcsak az szokatlan, hogy nők nevei szerepelnek egy zsidó családfában, különössé a nőalakok ószövetségi története teszi említésüket. Támár (3. v.) prostituáltnak álcázza magát és apósa, Júda nemzette a fiait (ld. Ter 38). Ráháb (5. v.) jerikói prostituált volt, életét az mentette meg, hogy Józsue kémeit segítette (ld. Józs 2,6). Az a hagyomány, hogy ő volt Boáz anyja, egyedül Máténál található meg. Ruth (5. v.) moabita volt, férjének családján keresztül csatlakozott Izrael népéhez (ld. Ruth). "Uriás felesége" (7. v.) Bathseba volt; Dávid király szégyenletes módon úgy intézte, hogy férjét megöljék egy csatában, őt pedig feleségül vette (2 Sám 11).

E négy különös asszony megjelenése a Messiás családfájában készíti elő Jézus születésének meglepő történetét a 18-25. versben. Amint az asszonyok említése megtöri a családfák "X volt Y apja" mintáját, és amit csak ismerünk róluk az Írásokból, bizonyos fajta szabálytalanságra mutatnak rá, úgy töri meg Jézus születése is a hagyományos formát (16. v.) és erősen rendhagyóvá válik. Ily módon Jézus családfája Máté 1,1-17-ben két irányba ágazik el: hangsúlyozza a Jézus és az Isten népének nagy alakjai közti folytonosságot ("Ábrahám fia... Dávid fia") és egyben fölkészít a nagyon rendkívüli és valóban egyedülálló születésre, amelyet a következő szakasz mond el.   1,18-25 Jézus születése. (ld. Lk 2,1-7). Jézus születésének története valójában a leszármazás kibővítése. Elsődleges szerepe, hogy igazolja Jézus jogát Józsefen keresztül a messiási családhoz való tartozásra, tetőpontját pedig József elhatározása jelenti: Dávid gyermekévé teszi Jézust, vállalva az apaság jogi kötelezettségeit. A feszültség - amely a zsidó hagyomány (törvényes származás Józseftől) és a hagyománnyal való éles szakítás (Jézus csodálatos fogantatása) között áll fenn - adja azt az alaptémát, amelyet a családfa már fölvetett.

A jegyesség Jézus korának zsidó társadalmában sokkal erősebb elkötelezettséget jelentett, mint napjaink nyugati társadalmaiban. József zavara és tervei (18-19. v.) sejtetik gyanúját, azt hiszi, hogy Máriát elcsábították vagy megerőszakolták. Az ószövetségi törvények szigorú követője lévén József nem vehette Máriát feleségül (ld. MTörv 22,23-27). Nem akarván kitenni Máriát a házasságtöréssel vádolt asszonyokkal szemben szokásos bírósági tárgyalás szégyenének (ld. Szám 5,11-31) úgy határozott, hogy lemond a nyilvános eljárásról és magára vállalja a válás felelősségét. A válási eljárásokat ekkor is végrehajtották, de nem bíróságon, hanem a férfi kezdeményezésére (ld. MTörv 24,1).

Józsefet Isten küldötte téríti el szándékától, aki álmában jelenik meg előtte (20-23. v.), amely már ismert eszköz az Ószövetségből, Sámson születésénél (Bír 13). Az angyal üzenete a Szentlélektől való szeplőtelen fogantatást erősíti meg és a Megváltó neveire összpontosít. József törvényes fiaként Jézust "Dávid fiának"

nevezik majd (20. v.). A Jézus nevet kapta, amely a héber "megváltani" szóra utal. Neve találó, hiszen Máté ábrázolásában, és a korakeresztények hite szerint Jézus megváltotta Isten népét a bűneitől. Harmadik neve az Iz 7,14-idézetből ered: "Emmánuelnek fogják hívni." Acház királynak és udvarának Izajás próféta jelentette be, hogy egy bizonyos asszony fiút fog szülni. A korakeresztények a "fiatal nő" görög fordítását "szűz"-ként értelmezték, hogy megerősítsék hitüket a szeplőtelen fogantatásban. Mátét azonban jobban érdekelhette a gyermek "Emmánuel" neve. Az Emmánuel héber jelentése "Isten velünk van", és ez fejezi ki Jézus jelentőségét Máté és a korai egyház számára. Hasonló megjegyzésre bukkanunk az evangélium utolsó versében: "Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (28,20).

Az álom megnyugtatta Józsefet. Nemcsak, hogy nem erőszakolták meg vagy csábították el Máriát, de a gyermek a Szentlélektől fogant és a Dávid fia, Jézus és Emmánuel nevekre érdemes. József az isteni kinyilatkoztatás szellemében cselekszik és feleségül veszi Máriát (24. v.). A 25. vers állítása, mely szerint nem érintkezett szexuálisan Máriával Jézus születése előtt, nem erősíti, de nem is tagadja Mária örökös szüzességét.

A Mt 1,1-25 teljes egészében azt szolgálja, hogy Jézust szilárdan az Isten népébe helyezze és felhívja a figyelmet rendkívüli helyzetére. Ő egyrészt Ábrahám és Dávid leszármazottja és az Ószövetség nagy alakjaihoz kapcsolódó ígéretek és remények beteljesedése. Másrészt rendkívüli születése és a neki adott nevek - Jézus és Emmánuel - azt sugallják, hogy messze túlszárnyalja bármelyik ősét.

2,1-12 A bölcsek imádják Jézust Betlehemben. A második fejezet négy jelenetének mindegyike egy-egy helynév körül forog: Betlehem, Egyiptom, Ráma és Názáret. Jézust úgy ismerik, mint egy Názáret városából származó (ld. Jn 7,41-42) galileait. A fejezet négy jelenete azt taglalja, hogyan is született meg Dávid fia, Jézus Betlehemben, hogyan vitték őt Egyiptomba, hogy megmentsék életét, miért nem tért vissza Betlehembe, hogyan lett Názáret az otthona. Mindegyik történetben szerepel egy ószövetségi idézet, amely egy helységnevet tartalmaz. Ezek az ószövetségi utalások jelzik, hogy a Messiás útját Isten akarata irányítja.

Miután Máté Jézus születésének helyét Betlehembe és idejét Nagy Heródes király uralkodásának (Kr. e. 37-4.) végére teszi, az első epizódban megjelennek a napkeleti bölcsek, akik jól ismerik az asztronómia és az asztrológia titkait. Az általuk megfigyelt "csillag" a Jupiter és a Szaturnusz együttállása lehetett. Úgyszintén utalás lehet a Szám 24,17-re ("Csillag tűnik fel Jákob törzséből") alapozott föltevésre, amely a Megváltó születését egy csillag megjelenéséhez kötötte.

A csillag azonosítására tett erőfeszítések azonban nem terelhetik el a figyelmet a szakasz sokkal fontosabb vonatkozásairól. A háromszoros "hódolat" fejezi ki az

alaptémát a 2.8.11. versekben, és a történet folyamán a mágusok, valamint Heródes (és környezete) között kifejlődik az ellentét.

A csillagban megadott hézagos kinyilatkoztatásra a bölcs idegenek elmennek Jézus imádására. Azt azonban a zsidó írásokból kell megtudniuk, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie (5-6. v.). Továbbmennek Betlehembe és hódolnak a csecsemő Messiásnak. A 11. versben felsorolt három ajándék és a három bölcs hagyománya az ötödik században fejlődött ki, a nyolcadikban pedig már nevet is kaptak.   A három napkeleti bölcs hite szemben áll Heródes cinikus ravaszságával. Idumeaiként, aki számára a judaizmus gyanús volt, Heródes természetesen félt minden zsidó messianisztikus mozgalomtól, amelyek politikai hatalmát fenyegették. Még ő is hozzájutott az Írásokhoz és világosan láthatta, mit írt Mikeás próféta (Mik 5,1; 2 Sám 5,2) a Megváltó születésének helyéről, mégsem volt hajlandó hódolni az újszülött királynak. A bölcsek története utal a korai egyház tapasztalatára, miszerint az idegenek befogadták az evangéliumot, míg egész Izrael kiábrándítóan késlekedett megtenni ezt. Egyúttal előkészít annak felismerésére, hogy Jézus a zsidók Királya (Mt 27,11.29.37), továbbá a tanítványok egyetemes küldetésére (Mt 8,11-12; 28,18-20).   2,13-15 Menekülés Egyiptomba. Az egyiptomi menekülés történetének szerkezete az 1,18-25-ben leírt születés történetéhez hasonló. Szerepel benne az angyal megjelenése József álmában. A parancs és annak indoklása hatására, József végrehajtja a kapott parancsot, mely egyben az ószövetségi idézet beteljesítése is.   Ebben az időben a zsidók számára általában Egyiptom jelentett menedéket, és csak Heródes Kr. e. 4. évi halála után volt biztonságos Jézusnak visszatérnie Palesztinába. Az Oz 11,1 idézete ("Egyiptomból hívtam meg a fiamat") a Messiás életútjának ezt a részét Isten akaratának keretébe illeszti. Nemcsak hogy Isten Fiaként azonosítja Jézust, de azt is sugallja, hogy ő az Isten népének megtestesítője. Ahogyan Isten kihívta Egyiptomból Izraelt azért, hogy sajátosan a maga népévé tegye, úgy hívja ki Jézust Egyiptomból Izrael földjére, hogy egy új népet alkosson (ld. Mt 21,41, 43). A régi és az új nép közötti folytonosság alapja Jézus, a zsidó.

2,16-18 A gyermekek lemészárlása Júdeában. A kétéves vagy annál fiatalabb, ártatlan fiúgyermekek megöletése Heródes könyörtelenségének következménye, amellyel uralkodásának utolsó két évében védte hatalmát. Máté evangéliumán kívül azonban egyetlen korabeli forrásban sincs nyoma ennek az eseménynek. A Jer 31,15 idézet a Jeruzsálemtől kb. 8 km-re északra fekvő Rámáról szól. Itt halt meg Ráchel, Jákob felesége; a Kr. e. 6. században itt gyülekeztek a zsidók, hogy a babiloni fogságba vonuljanak.

Heródes kegyetlen tette az egyiptomi fáraó izraelita gyermekek elleni gyilkosságának megismétlődése (Kiv 1,15-22). Valójában ez és az előző

események a kivonulási történet fordítottjának tűnnek. Jézust saját biztonsága érdekében viszik Egyiptomba, Jeruzsálem királya pedig kimutatja hitetlenségét és keményszívűségét. Heródes Isten népének - amelyet az újszülött Messiás képvisel - ellenségeként viselkedik. Az ószövetségi szakasz Heródes tettét Isten akarata szerint valónak mutatja be, de nem bocsátja meg és nem igazolja azt.

2,19-23 Jézus megérkezése Názáretbe. Heródes Kr. e. 4. évi halála után királyságát felosztották fiai között. Árkelausz uralkodott Júdeában, Szamáriában és Idumeában Kr. e. 4-től Kr. u. 6-ig. Jézus Názáretbe jutásának története ismerős mintát követ: az angyal megjelenése József álmában, egy parancs és indoklás (ld. Kiv 4,19), József döntése a végrehajtásról és egy ószövetségi idézet. Az idézet pontos helye bizonytalan, a szövegek forrásaként a Bír 13,5.7 és Iz 11,1-et jelölik meg leggyakrabban. Ez a történet mindenesetre magyarázatot ad arra, hogy Jézust miért nevezték Názáretinek és miért Galileában kezdte meg nyilvános működését.

A zsidó hagyomány folytonossága és az Isten új, Jézusban folytatott tevékenysége közti feszültség, amely olyan szembetűnő volt a Mt 1,1-25-ben, a 2. fejezetben is fölbukkan. A Megváltó életének valamennyi eseménye ószövetségi idézeteken alapul, és az egyes eseményekben bizonyos bibliai részekre emlékeztető kifejezések, alakok szerepelnek. Másrészről a napkeleti bölcsek eljönnek hódolni a zsidók újszülött királyának, míg Heródes minden tőle telhetőt megtesz, hogy elpusztítsa őt. Isten népének jövője a Názáreti Jézustól látszik függeni - Isten Fiától, akit Egyiptomból hívtak, hogy Isten népének földjén éljen, munkálkodjék és haljon meg.  

II. JÉZUS SZOLGÁLATÁNAK KEZDETEMáté 3,1-4,25

3,1-12 János előkészíti Jézus útját. (ld. Mk 1,2-8; Lk 3,1-18; Jn 1,19-28). Keresztelő János tanításának összefoglalójában márki és Q forrásbeli anyagok találhatók. Máté legfontosabb adaléka a fejezet legelején áll (2.v.), ahol János tanítását pontosan azon szavakkal összegzi, amelyekkel Jézusét a 4,17-ben: "Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!" Mindkét igehirdető a teljes ember Istenhez való gyökeres megtérését követeli és ezt mindketten az új korszakra való felkészülésként szorgalmazzák, mikor Izrael Istenét minden teremtmény Uraként fogják majd elismerni. Ez az idő pedig nagyon közel van.

A Keresztelő Jánosról szóló rész első fele (1-6.v.) János tevékenységét Jézus jelentős és mozgalmas időszakába ("Abban az időben") és a júdeai pusztába helyezi - arra a vidékre, ahol a holt-tengeri tekercseket ránk hagyó közösségnek a központja volt. A Jánost Jézushoz fűző kapcsolatot az Iz 40,3-ból vett idézet magyarázza: János pusztai prédikációja Jézus számára készíti elő az utat. János szőrruhájának és övének 4. versbéli említése Illés öltözékére emlékezteti az olvasót (2 Kir 1,8). János prófétai életet él, találó az új Illésnek nevezni őt (ld. Mt 11,14;

17,11-13). Josephus, a zsidó történetíró (A zsidók története 18,116-119) megerősíti, hogy János buzdítására nagy tömegek jutottak el az igazsághoz és a hithez. János keresztelő szertartása a leírás szerint jelképes tett volt, amely a szív megtérését fejezte ki.

A 7-10. versben János két zsidó népcsoporthoz intézi szavait (farizeusok és szadduceus), amelyek az evangéliumban mindvégig Jézus legerősebb ellenzékét alkotják. Azért figyelmezteti őket életük átalakítására, hogy felkészüljenek Isten mindent eldöntő eljövetelére ("fenyegető megtorlás"). Arra inti őket, hogy mentelmül ne bízzanak zsidó őseikben (Ábrahám a mi atyánk). A "fiak"-ra és a "kövek"-re való hivatkozás valószínűleg egy arám (vagy héber) szójátékra utal. Végül arra figyelmezteti őket, hogy az idő rövid ("A fejsze már a fák gyökeréhez ért"). A közelgő, még Isten országának eljövetele előtt bekövetkező végítélet idején csak a jótettek számítanak majd. János a megbánást, az azonnali cselekvés fontosságát és a jótettek gyümölcseit hangsúlyozza - mindez Jézusnak a tanítványaihoz szóló tanítását vetíti előre.   János beszédének második gondolata (11-12. v.) alárendeli Jánost Jézusnak. "Az, aki utánam jön" - ezzel csak Jézusra utalhat. A 11. versben kijelenti, hogy arra sem érdemes, hogy Jézus rabszolgájaként annak saruit hordozza és szembeállítja saját, jelképes víz-keresztségét a Szentlélek-keresztséggel és az ítélet tisztítótüzével, amelyek a Jézus által kinyilatkoztatott Isten országában teljesednek be. A 12. v. hagyományos képe az utolsó ítéletet aratásként ábrázolja. Az ítélet, amely igen közeli, a jót (búza) elkülöníti majd a rossztól (pelyva).   Bármilyen volt is valójában a kapcsolat János és Jézus (és követőik) között, Máté és a többi újszövetségi író ügyeltek arra, hogy Jánost bevonják Jézus hatókörébe és alárendeljék őt Jézusnak. Semmiben sem kerül ellentétbe Jézussal, János pontosan ugyanazt hirdeti: a szív megtérését, Isten országának eljövetelét és a jócselekedetek gyümölcseit sürgeti. Távolról sem kíván vetélkedni Jézussal, János kezdettől fogva világossá teszi, hogy Jézus személye és keresztsége mennyire felülmúlja őt és keresztségét. Keresztelő János úgy lép fel, mint egy hűséges "keresztény" igehirdető! Figyelmeztetései nemcsak a farizeusoknak és a szadduceusoknak, hanem a keresztényeknek is szólnak.   3,13-17 Jézus megkeresztelkedése. (ld. Mk 1,9-11; Lk 3,21-22). Kétségtelen történelmi tény, hogy Jézust János keresztelte meg. Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus a János-keresztséget a bűnbocsátó jelleggel kapta. Aligha képzelhető el, hogy a korai keresztények, akik nagy becsben tartották Jézust, olyan történetet gondolnak ki, amelyben Jézus valamit is kapott volna Jánostól, és hogy ebben az elfogadásban szerepelt volna a bűnbánat keresztsége (ld. Mt 3,2, 6, 8, 11).   A korai egyház Jézusnak János általi megkeresztelése fölött érzett zavara igazán csak a Mt 3,14-15 párbeszédében tükröződik. János alázatos, felfedi prófétai meglátását, miszerint Jézus az, "akinek el kell jönnie". Jézus az evangéliumban első

szavaival azt kéri, hogy János keresztelje meg őt, mert az összhangban van Isten akaratával. Meg kell tenni az isteni terv beteljesítése érdekében. Máté ezzel magyarázza, hogy a bűntelen Jézus hogyan vehette föl a bűnbocsánat keresztségét.   Jézus feljövetelét a Jordán vizéből (16-17. v.) számos rendkívüli, természetfölötti jelenség kíséri, amelyek gazdag ószövetségi háttérrel rendelkeznek. Az ég megnyílásával a menny és a föld közötti elkülönülés szűnik meg (ld. Ez 1,1; Iz 64,1). A Szentlélek leszállása "galamb képében" Isten lelkének teremtéskori tevékenységét idézi fel (ld. Ter 1,2). A mennyei szózat különféle ószövetségi részekből vett kifejezésekkel jellemzi Jézust (Ter 22,2; Zsolt 2,7; Iz 42,1). A történet Jézusnak az Isten Fiakénti azonosításában éri el csúcspontját.   A keresztelés után történtekre vonatkozó elméleteknek, melyek szerint ezek a látomások csak Jézus számára voltak érzékelhetőek és, hogy Jézus csak ekkor ébredt rá Istenfiúságára, nincsen alapjuk Máté beszámolójában. A 16-17. versben feltűnő jelek nyilvános jellege és a Jézusra harmadik személyben utaló üzenet ("Ez az én...") nem hagynak kétséget afelől, hogy Máté szerint ezek a szemlélők számára is tapasztalhatók lehettek. Máté elsősorban azt emeli ki, hogy Jézust már nyilvános szolgálatának kezdetén Isten Fiaként ismerik el az emberek. Ez pedig világossá teszi mindannak jelentőségét, amelyet Jézus tenni fog küldetése során. Ő vállalja Isten Fiának a küldetését. Vele egy Isten által irányított új kor kezdődik, melyben Istennek minden terve be fog teljesedni.   4,1-11 Isten Fiának megkísértése. (ld. Mk 1,12-13; Lk 4,1-13). Jézus Istenfiúságának témája, amely a keresztelés leírásánál oly kiemelkedő, a megkísértés történetében fejlődik tovább. Találó a fejezet címe: "Isten Fiának megkísértése", mivel az első két kísértést ezen szavakkal kezdi a gonosz: "ha Isten Fia vagy...". A próbatételek és Jézus válaszai mutatják, hogy valóban micsoda Megváltó és Isten Fia ő. A sivatagba helyezés (1. v.) és a negyvenes szám (2. v.) ellentétet sugall az ősi Izrael és Jézus között. Az egyiptomi szabadulást követő pusztai vándorlás során az ősi Izrael megmérettetett és könnyűnek találtatott. Jézus most ott győz, ahol Izrael elbukott.   Márk elbeszélése Jézus megkísértéséről (Mk 1,12-13) mindössze két versből áll, a Mt 4,1-11 és Lk 4,1-13 azonban hosszú vitákról tudósít, amelyekben a gonosz három próba elé állítja Jézust, aki a MTörv-ből vett három idézettel felel meg. A negyven napon és éjen át tartó böjtölés után Jézus nagyon éhes lehetett. Így az első próbatétel (3-4. v.) a kövek kenyérré változtatása önmaga táplálása érdekében. Jézus a MTörv 8,3 szavaival válaszol: az Isten Fiát Isten szavai táplálják, nem csak a kenyér.   A második próbatételben (5-7. v.) Jézust a jeruzsálemi templomot körülvevő fal legmagasabb pontjára állítja. Arra bátorítja, hogy vesse magát a mélységbe és kérje Isten segítségét, így teljesítve a 91. zsoltár 11-12-ben foglaltakat. Jézus a MTörv 6,16-tal válaszol: az Isten Fia nem teszi ki Atyját ilyen ostoba és mágikus

próbáknak.   A harmadik megkísértés (7-10. v.) Jézusnak ígéri a föld összes királyságát, ha a gonoszt imádja. Válaszul a MTörv 6,13-at adja Jézus: az Isten Fia csak Mennyei Atyját imádja.   Milyen fia Istennek Jézus? Viselkedése a kísértések alkalmával nyilvánvalóvá teszi, hogy nem anyagi javakra áhítozik, nem akarja helyzetét és hatalmát fitogtatni, nem kíván földi hatalomért a gonosz társául szegődni. Kizárólag Atyja akaratának engedelmeskedik - ez az akarat az Ószövetség szavain keresztül jelenik meg. Jézus magatartása példa lehet olyan keresztények számára, akik túlságosan nagy figyelmet szentelnek az anyagi javaknak, próbára teszik Istent, akik hatalomra és gazdagságra vágynak, figyelmen kívül hagyva igazságot és erkölcsöt. Jézus ellenállt a sátán támadásainak, így képes rá, hogy másokat megszabadítson zsarnokságától.   4,12-17 Isten országának hirdetése. (ld. Mk 1,14-15; Lk 4,14-15). Miután az emberek elismerik őt Isten fiának a megkeresztelés jelenetében (3,13-17) és miután bebizonyítja, hogy Istennek milyen fia is ő (4,1-11), Jézus Júdeából Galileába megy, hogy megkezdje nyilvános működését (4,12-17). Máté, Márktól eltérően (ld. Mk 1,14-15) fontosnak érzi, hogy elmagyarázza, Jézusnak miért inkább Galileában és nem Jeruzsálemben vagy Júdeában kell gyakorolnia küldetését. Jánosnak Heródes Antipász (Nagy Heródes egyik fia) általi letartóztatása és a veszély, amit ez Jézus számára jelent, nem elegendő ok az elvonulásra. Akárcsak a 2,1-23-ban, a földrajzi helyek titkát is az írások világítják meg: Jézus galileai küldetése összhangban áll az Iz 9,1-2 szavaival, így Isten akaratával.   Jézus tanításának lényegét a 4,17 foglalja össze: "Tartsatok bűnbánatot, ...mert közel van a mennyek országa!" Ugyanezt a tanítást tulajdonítja Keresztelő Jánosnak a 3,2-ben. A tanítás első része a teljes megtérésre és az új életcélokra hív. A második részben indokolja ezt a parancsot: Isten hatalmának és ítéletének, valamint minden teremtmény fölötti uralmának végleges megerősítése közel van. Amint majd látni fogjuk, Isten végső győzelme fiának küldetésében veszi kezdetét.   4,18-22 A négy halász elhívása. (ld. Mk 1,16-20; Lk 5,1-11). A négy tanítvány elhívásának története Máté elbeszélésében nagyon hasonlít a Mk 1,16-20-hoz. Máté evangéliumának ez a része azt a három tanítványt mutatja be, akik a tizenkettő közül majd Jézus belső körét alkotják: Pétert, Jakabot és Jánost. Előkészíti a tanítványok jelenlétét a Hegyi beszéd alatt (5,1), és a Péternek tett ígéretet (16,17-19). A zsidó tanítók rendszerint nem hívták tanítványaikat; a leendő tanítványok azok, akik egy tudásáról és szent életéről híres tanítót keresnek maguknak. A szövegrész kiemeli Jézus rendkívüli szuggesztivitását és vonzerejét.   Az első tanítványok mindennapos elfoglaltságuk gyakorlása közben találkoztak Jézussal: a galileai tavon halásztak, ami akkor - ahogyan napjainkban is - Izrael

gazdaságának fontos és jól jövedelmező ága volt. Minden előkészület vagy fontolgatás nélkül otthagyták megélhetésüket, családjukat azért, hogy kövessék Jézust. Tanítványnak lenni mindenekelőtt az állandó együttlétet jelenti Jézussal és az első tanítványok gyors válasza ("mindjárt" a 20,22. versek szerint) sugallja, hogy Jézus hívása milyen ellenállhatatlan lehetett. A tanítványság azonban magában foglalja az osztozást Jézus küldetésében is (a 19. v. "emberhalászai") és ez a vonatkozás is az elejétől fogva hangsúlyozott.   4,23-25 Jézus tetteinek összefoglalása. (ld. Mk 1,39; Lk 4,44). A Jézus igehirdetéséről, tanításáról, gyógyító tevékenységéről szóló összefoglalás szinte minden szava megtalálható Márknál (ld. Mk 1,39; 1,28; 3,10; 3,7-8). Bár Jézus tevékenysége csak Galileára korlátozódik, híre eljut Szíria egész tartományába is. Híressé válik mint tanító és mint orvos, és emberek sokasága özönlik hozzá. Mindenféle betegségben szenvedőket hoznak elébe és azok meggyógyulnak (24. v.). Az emberek Szamária kivételével Izrael minden részéből csatlakoznak hozzá (25. v.). Ezek az emberek alkotják a tanítványokkal együtt a Hegyi beszéd hallgatóságát. (ld. 5,1; 7,28).   A Hegyi beszédre való előkészület során Máté érzékelteti, hogy Jézus felette áll Keresztelő Jánosnak (3,1-12), elbeszéli Jézus Isten fiaként való elismerését (3,13-17) és bemutatja, hogy Jézus milyen fia az Istennek (4,1-11). Megmagyarázza, hogy Jézus miért Galileában tanított és gyógyított (4,12-17), és hogyan hívta meg tanítványai belső körét (4,18-22), valamint a követők tágabb körét (4,23-25). A Hegyi beszéd (5,1-7,29) fedi majd fel, hogy milyen hatalmas tanító is Jézus.

III. A HEGYI BESZÉDMáté 5,1-7,29

A Hegyi beszéd az első Jézus öt nagyobb beszéde közül az evangéliumban. Kapcsolata nyilvánvaló a pusztában elmondott beszéddel (Lk 6,20-49), de annál háromszor hosszabb. Máté hagyományos szólásokat gyűjtött össze és ezekből formálta meg Jézus tanításának foglalatát. A beszéd alaptétele az 5,20-ban áll: "ha igaz voltotok fölül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába."   A bevezető rész (5,1-20) azt írja le, kik a boldogok (5,3-12), mi a tanítványok szerepe (5,13-16) és mi Jézus szerepe (5,17-19). A második rész (5,21-48) az ószövetségi törvény ("az Írások") tudós értelmezőinek szentségét és igazságát állítja szembe a Jézus által tanított jobb szentséggel és igazsággal. A harmadik rész (6,1-18) a bizonyos csoportok által gyakorolt csupán külsőségekre irányuló szentségtől óv, amilyen pl. a farizeusoké. A negyedik (6,19-7,29) további tanácsokkal szolgál a keresztényeknek a szentség kereséséhez.   A Hegyi beszéd tanításait sokféleképpen értelmezik: a keresztény etika alapelvei, a tökéletességhez segítő tanácsok, gyakorlatba át nem vihető elképzelések és így

tovább. Máté számára ezek a tanítások Jézusnak, a Megváltónak, Isten Fiának irányelvei, akinek tekintélye messze felülmúlja minden más tanítóét (ld. 7,29). Jézus válogatott alapkövetelményei tanítványaival szemben és a keresztény értékek kifejezése. Feltételezik Jézus személyes tapasztalatát és Isten országa eljövetelének jó hírét, és így gyakorlati eligazítást adnak, miként válaszoljunk Jézusnak és tanításának.   5,1-2 A helyszín. A beszéd egy hegyen hangzik el, feltehetően Galileában. A hegy a Bibliában és más vallásos irodalmakban gyakori színtere az isteni kinyilatkoztatásoknak. Különös jelentőséget ad Jézus első hosszabb beszédének az a tény, hogy hegyoldalon hangzik el. A hallgatóságot már bemutatta Máté. Természetesen közöttük vannak Jézus választott tanítványai (4,18-22). Jelen van a Jézus hírére hozzááramló tömeg egy része is (4,23-25), amelyre a beszéd elején (5,1) és a végén (7,28) is találunk utalást. Jézus a beszédet követőinek belső körénél tágabb hallgatóságnak szánja.   5,3-12 A boldogságok. (ld. Lk 6,20-23). A boldogságok meglepő módon "áldottnak" vagy "boldognak" nyilvánítanak bizonyos állapotú embereket. A boldogságmondás az ószövetségi Zsoltárok könyvének megszokott irodalmi formája. Embereket vagy csoportokat nyilvánítanak áldottnak vagy boldognak (ld. Zsolt 1,1; 32,1-2; 41,1; 65,4; 84,4-5; 106,3; 112,1; 128,1), néha kifejtve ennek okát is. A mátéi boldogságmondások eltérnek az ószövetségi mintáktól abban, hogy Isten eljövendő országára, valamint az emberi értékrend ezt kísérő fordulatára vonatkoznak. A Lk 6,20-23 négy boldogságáról általában azt tartják, hogy formájuk ("áldottak vagytok...") és tartalmuk (áldás a szegényeken, az éhezőkön, a sírókon és az üldözötteken) sokkal közelebb áll Jézus tanításához, mint a mátéi boldogságok. Máté változata a lelki síkra irányul ("lélekben szegények"... "éhség és szomjúság az igazság után") és további boldogságokat tartalmaz, amelyek nem bővítik érezhetően Lukács változatának tartalmát.   A boldogságok első csoportja (3-6. v.) boldognak jelenti ki a lelki szegényeket (azokat, akiknek állapota teljes bizalmat követel Istenben), a szomorkodókat (ld. Iz 61,2-3), a szelídeket (ld. Zsolt 37,11) és azokat, akik éhezik és szomjazzák a szentséget (akik életének központi feladata Isten akaratának teljesítése). Boldogságuk nagyrészt jövőbeli, de a jelenre is kiterjed. A mennyei birodalom értékeinek itt és most történ megélése által valamit megsejtet, és részesít abból a boldogságból, amelyet az Istennel való teljesebb életforma fog elhozni. Isten minden boldogságuk forrása.   A boldogságok második része (7-10. v.) szintén a szentségre történő utalásban tetőzik, ahogyan az első csoportban is (ld. 6. v.). Az áldást itt az irgalmasokra, a tisztaszívűekre (ld. Zsolt 24,34), a békességszerzőkre és azokra mondja ki, akik a szentség keresése közben szenvednek. Mindkettő ígéretet kap az Istentől való eljövendő boldogságra. Az utolsó boldogság a 11-12. versekben (ld. Lk 6,22-23) a Jézusért üldözöttek témáját érinti, és rokonságba hozza az ószövetségi próféták

elszenvedett üldöztetéseivel.   5,13-16 A tanítványok szerepe. (ld. Mk 9,50; Lk 14,34-35). Jézus követőinek szerepét a só és a fény képeivel fejezi ki. Jézus idejében a sót nemcsak ételízesítésre használták, hanem a hús és a hal tartósítására is. Mikor Jézus a sóhoz hasonlítja követőit (13. v.), azt mondja, javítsák az emberi létezés minőségét és őrizzék meg azt a romlástól. Jézus idejében az egyetlen lámpa a kis edényszerű mécses volt, amelyben olajat égettek. A mi mértékeink szerint e lámpák nem sok fényt adtak, de az elektromosság kora előtt fényüket ragyogónak látták. Mikor Jézus felszólítja tanítványait, hogy legyenek a világ világossága (14-15. v.), azt fejezi ki, hogy tetteik a sötét világ jelzőfényei legyenek. Felszólítja a tanítványokat, hagyják fényleni világosságukat (16. v.), Jézus és Mennyei Atyja iránti hűségük tanúságaként.   5,17-20 Jézus szerepe. Jézus szerepét az Ószövetségre vonatkoztatva kezeli, vagyis inkább az Ószövetséget kezeli Jézusra vonatkoztatva. Jézus az Ószövetség igazi értelmét jött el felfedni, hogy kifejezze, mit is akartak a törvények és a próféták mondani és így beteljesítse azokat (17. v.). A 18. v. mondása a zsidó elgondoláshoz fordul, miszerint a törvény örök vagy legalábbis érvényben marad, míg "beteljesedik az egész" (Isten országának teljessége vagy talán Jézus halála és feltámadása). A Hegyi beszéd szövegkörnyezetében a "parancsok" a harmadik mondásban (19. v.) inkább vonatkozhatnak Jézus utasításaira, mint az Ószövetség tanaira. Jézus a zsidó hagyomány hiteles értelmezőjeként szerepel, olyan személyként, aki képes megvilágítani annak legmélyebb vonatkozásait is. A befejező mondás (20. v.) azt követeli, hogy Jézus tanítványai múlják felül az írásokat és a farizeusokat a szentség keresésében, különben nem juthatnak be Isten országába. Ez a mondás adja meg az egész Hegyi beszéd alaptételét és a hátralévő három szakasz különféle mondásainak szerkezetét.   5,21-26 Gyilkosság és harag. A beszéd második része (5,21-48) szembeállítja az Írások betű szerinti értelmezését és Jézus - sokkal mélyrehatóbb és igényesebb - tanítását. Ezt a szembenállást hat ellentét segítségével alakítja ki, amelyekben az Ószövetség szavai ("hallottátok") kerülnek Jézus mondásai mellé ("én pedig azt mondom"). Ezek az ellentétek ábrázolják, miként "teljesíti be" Jézus a törvényt és a prófétákat az ószövetségi parancsok jelentésének legmélyebb szintű magyarázásával. Egyes esetekben a bibliai tant azért terjeszti ki, hogy a tiltott cselekedeten túli alapvető rendelkezéshez jusson. Máskor pedig magát a tanítást tágítja addig, hogy valójában érvénytelenítődik vagy túlhaladottá válik. Szerepel itt még néhány olyan mondás is, melyeknek valamilyen kapcsolatuk van a hat szembeállítás témájával.   Az első szembeállítás (21-26.v) a gyilkosság tilalmával foglalkozik (Kiv 20,13; MTörv 5,17). Jézus követői nem elégedhetnek meg azzal, hogy elkerülik a gyilkosságot, hanem már a haragot és a sértegetést is fékezniük kell, amelyek a gyilkossághoz vezetnek. A 22. versben említett három ítélkezőhely (a helyi

törvényszék, a Szanhedrin [Nagytanács - szerk.] és a gyehenna tüze) rendes esetben a gyilkossági eset kivizsgálásával kapcsolatosak, de itt a haraggal állnak kapcsolatban. A lényeg az, hogy a haragot ugyanolyan komolyan kell venni, mint a gyilkosságot. A 23-26. versek két példát hoznak a harag félreállításáról és a másokkal való kiengesztelődésről. Az első (23-24. v.) azt mondja, hogy a kiengesztelődésnek a templomi áldozatot is meg kell előznie, a második (25-26. v.) pedig arra figyelmeztet, hogy ne vigyünk egy vitát a bíróságig fajulni, mert esetleg ellenünk fognak ítélni. 

5,27-30 Házasságtörés és bujaság. A második szembeállításban a bujaság kerülését követeli meg, mivel az házasságtöréshez vezet (Kiv 20,14; MTörv 5,18). A 28. versbéli bűnös kívánság megelőzését a jobb szemről (29. v.) és a jobb kézről (30. v.) mint a bűn előidézőiről mondott szólások segítségével fejti ki (ld. Mt 18,8-9). Az egész személy megváltásának több az értéke, mint bármely testrésznek, amely bűnre csábít.   5,31-32 Válás. A válás ellenzésével eltörölni vagy elutasítani látszik a MTörv 24,1-ben szereplő engedélyt és eljárást. Jézus szerint a válás nem megengedett (ld. Lk 16,18; 1 Kor 7,10-11; Mk 10,2-12; Mt 19,3-12), de tanításának mátéi változata tartalmaz bizonyos fajta kivételt: "a házasságtörés esetét kivéve" (5,32; 19,9). A "a házasságtörés"-ként fordított kifejezés görög megfelelője a porneia, amely szexuális félrelépésre vagy rendellenességre utal. Az ApCsel 15,20.29 a porneiát a Lev 18,6-18-ban tiltott, rokonok közti vérfertőző házasságokra alkalmazza. E kivételt tévő mellékmondatot föltehetően a mátéi közösség azon tagjainak szánta, akik már kereszténnyé válásuk előtt ilyen szabálytalan házasságban éltek.   5,33-37 Az eskü. Az esküvel kapcsolatos szembeállításban szintén tovább megy az Ószövetség hamis esküt tiltó parancsánál (Lev 19,12; Szám 30,2; MTörv 23,21), minthogy az egészet megtiltja. Abban az időben, mikor a júdaizmusban burjánzott az eskü és a fogadkozás, Jézus azt ajánlja tanítványainak, hogy beszédükben legyenek egyszerűen becsületesek és egyenesek. Egyetlen emberi lénynek sincs tulajdonjoga, uralma a menny, a föld vagy Jeruzsálem fölött, egyedül Istennek. Még saját testünkkel sem rendelkezünk teljesen. Ennélfogva senkinek sincs joga az ilyen dolgokra mint tanúkra esküdni.   5,38-42 Megtorlás. (ld. Lk 6,29-30). Az ötödik szembeállításban az Ószövetség megtorlási törvényét (Kiv 21, 23-34; Lev 24,19,20; MTörv 19,21) szintén érvényteleníti. A megtorlás törvényét ("szemet szemért, fogat fogért") a bosszúállás és erőszak korlátozására szánták. Jézus sürgeti követőit, hogy még az Ószövetség által megengedett bosszúról is mondjanak le. A tanítványoknak nem szabad alkalmazniuk ellenségeik viselkedését és tetteit. A bosszúról való lemondás négy gyakorlati példáját kínálja a 39-42. versekben (ld. Lk 6,29-30). A példák dacolnak az elfogadott, ösztönös emberi viselkedésformákkal.   5,43-48 Ellenségszeretet. (ld. Lk 6,27-28; 32-36). Az utolsó szembeállítás azt

követeli, hogy Jézus követői ne csak saját nemzeti vagy vallási csoportjuk tagjait szeressék (Mtörv 19,18), hanem még az ellenségeiket is. Ez az új elvárás nem az emberi természeten alapul, hanem Isten példáján. Emberi természet szerint való dolog (amelyet az adószedők és pogányok képviselnek) azokat szeretni, akik szeretnek bennünket. Isten azonban egyaránt sütteti napját jókra és rosszakra, az eső igazakra és hamisakra egyaránt hullik. Ha az Isten mindenki iránti szeretetét és törődését vesszük mértékül, akkor Jézus tanítványai nem korlátozhatják szeretetüket saját csoportjukra vagy nemzetükre. A tanítványok tökéletessége Isten tökéletességére világít rá és az ő tökéletessége szerint lesz elbírálva.   6,1-4 Alamizsnálkodás. A beszéd harmadik nagy részében (6,1-18) három olyan vallási gyakorlattal foglalkozik, amelyek a farizeusok számára különösen fontosak voltak. Az általános elv leszögezése után, miszerint a vallási cselekedeteket Isten dicsőségére és nem csak valaki hírnevének javítására kell végezni (1. v.), a fejezet az adakozással (2-4. v.), az imádsággal (5-15. v.) és a böjtöléssel (16-18. v.) foglalkozik. Mindegyik rész tartalmaz egy leírást a kerülendő viselkedésmódról, egy tanítást a helyes magatartásról és az Isten jutalmának ígéretét. Az ájtatoskodó önmutogatást kritizálja és nem magát a jámbor cselekedeteket.

Egy magasan szervezett szociális rendszer nélküli társadalomban a jótékonyság megtagadását (2-4. v.) a szegényektől, védtelenektől és betegektől a vallásos emberek nagyon komoly véteknek tartották. A 2. versben Jézus a hírverés alkalmazását ítéli el, azokat, akik felhívják a figyelmet jótékonykodásukra. Az ilyeneket "képmutatóknak" nevezi, amely kifejezés eredetileg a színészekre vonatkozott, de itt a "hamis" jelentést hordozza. A képmutatás vádját a 23. fejezetben is rásüti az írástudókra és farizeusokra. Jézus arra inti tanítványait, hogy tartózkodjanak a vallásos tetszelgéstől, hogy még adakozásuk tudatában se keressenek önelégültséget (6,3). A 2. és 3. versek egyaránt nyilvánvaló túlzásokat alkalmaznak azért, hogy szembeállítsák a vallásosságbeli önkeresést és az önzetlenséget. Isten, aki az emberi szemek számára elrejtve figyeli a tetteket, biztosan megfizeti a hírverés nélkül végzett jótékonykodást (4. v.).   6,5-15 Az imádság. (ld. Lk 11,2-4). Az imádságról szóló szakasz az előzőhöz hasonlóan kezdődik. Eszerint kerülendő magatartás az, hogy az imádkozó magára vonja a nyilvánosság figyelmét (5. v.). Az ilyen imáért járó egyetlen jutalom az a közismertség, amelyet ez magával von. Valóban, az emberek csodálatát kivívni szándékozó imádság egyáltalán nem is imádság. Jézus arra inti tanítványait, hogy kerüljék a feltűnést ima közben (6. v.). A Jézushoz és Mátéhoz hasonló zsidók számára egyenesen elképzelhetetlen volt a nyilvános ima elítélése és itt sem erről van szó. Inkább egy túlzó kijelentést tesz azért, hogy hangsúlyozottan óvjon a vallásos tetszelgéstől. Isten csak a valódi imádságot jutalmazza, amelyet őszintén ajánlanak neki.   Ehhez a tanításhoz kapcsolódnak az imádságról és a megbocsátásról szóló mondások (7-8. és 14-15. v.), a Miatyánk ennek egy példája (9-13. v.). A zsidó

vallásosságban a kérő ima nagyon fontos volt és Jézus arra inti tanítványait, hogy ne keverjék össze a mennyiséget a minőséggel (7. v.). Isten szerető Atyaként ismeri gyermekei szükségleteit, még mielőtt ők azt kérnék, de azt kívánja tőlük, hogy bizalommal és hittel (8. v.) kérjenek. A kérésben nem kell kioktatnunk Istent az adott helyzetről, inkább bizalmunkat és hitünket fejezzük ki.

Az úgynevezett Úr imája vagy Miatyánk (9-13. v.) ennek egy példája. Mondatainak többsége párhuzamban áll a korabeli zsidó imákkal. A rövidebb - és meglehet, sokkal kezdetlegesebb - változat a Lk 11,2-4-ben Istent egyszerűen "Atya"-ként szólítja meg és mellőzi a Mt 6,10, 13-ban található kéréseket. A mátéi változat a zsidó imára jellemző megszólítási formával kezdődik: "mi Atyánk, aki a mennyekben vagy". A három "te-kérés" egyenesen Istennek szól (9b-10. v.) és az Isten eljövendő országáért könyörög. Azt kérik, hogy engedje Isten eljönni azt az időt, amikor minden teremtmény felismeri, hogy ő az Egyetlen, hogy az ő királyságának teljessége nyilvánuljon meg minden teremtmény előtt és, hogy az a tökéletesség, amelyet az ő akarata a mennyben teremtett, terjedjen ki a földre is. A három "mi-kérés" (11-13. v.) az Isten országának beteljesedése előtti nehéz időkre kéri a testi és lelki jólétet. Azt kéri Istentől, hogy biztosítsa a mindennapra szükséges kenyeret, hogy az Istentől kapott megbocsátás vezessen el minket az ellenünk vétők iránti megbocsátáshoz és, hogy az Isten országának eljövetelét kísérő megpróbáltatások idején ne essünk áldozatul a gonosznak.   A megbocsátással kapcsolatos szólást (14-15. v.) azért csatolták az Úr imájához, mert ugyanazzal a témával foglalkozik, mint a második "mi-kérés" (6,12). Világossá teszi, hogy nekünk készségesnek kell lenni másoknak megbocsátani, hogy Isten megbocsátását igényeljük.

6,16-18 A böjtölés. A böjtölésről szóló szakasz követi az adakozásnál és imánál felállított formát. A zsidó naptárban sok böjtölésre szánt nap volt, és a vallásos farizeusok heti két napot böjtöltek. Nem a böjtöt magát, hanem a böjtölés nyilvános mutogatását ostorozza a 16. vers. Jézus arra szólítja fel tanítványait, hogy leplezzék böjtjüket úgy, mintha ünnepre készülődnének (17. v.). Isten úgyis tudni fogja, hogy ők böjtölnek és ennek megfelelően fogja őket jutalmazni (18. v.).   6,19-34 Bizalom Istenben (ld. Lk 12,33-34; 11,34-36; 16,13; 12,22-34). A beszéd befejező része (6,19-7,29) tanácsokkal szolgál a szentség keresztény szempontú kereséséhez. Az alaptéma a döntés Isten mellett vagy ellen. A fő témák bizonyos hasonlósággal rendelkeznek az Úr imájának "mi-kéréseihez": bízni Istenben, hogy biztosítja az élelmet és a ruházatot ("Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma"), kerülni mások elítélését ("miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"), Istent Atyaként közelíteni meg kéréseinkkel ("mi Atyánk, aki a mennyekben vagy") és a keskeny és nehéz úton járni ("szabadíts meg").   Az első rész anyaga (19-34. v.) az Isten és a földi kincsek közötti választás különféle szempontjaival foglalkozik. A 19-21. versek szólásai (ld. Lk 12,33-34) az

igazi kincsekről szembeállítják a földi kincsek mulandó és Isten kincseinek örök természetét, amelyet a titokban adakozók, imádkozók és böjtölők nyernek el (1-18. v.). A következő mondás (22-23 v ld. Lk 11,34-36.) amely azt állítja, hogy a szem az egész test világa arra utal, hogy szükség van a helyes lelki látásra ahhoz, hogy valaki helyesen cselekedjen. Mindazok, akiknek látása nem az Isten iránti engedelmességre irányul, egész lényüket sötétségbe taszítják. A döntés Isten mellett vagy ellen kisugárzik a személy életének minden területére. Az Isten és a földi értékek közti választás fejeződik ki a 24. versben (ld. Lk 16,13), ahol az utóbbit a mammon személyesíti meg.   A 25-34. versek mondásai (ld. Lk 12,22-34) Jézus követőitől elvárják, hogy ne kösse le őket az élelemmel és a ruházattal való túlzott törődés (ld. 31. v.). Sürgeti őket, hogy gondoljanak Istennek a természetben megmutatkozó gondviselésére (madarak és virágok) és tudatosítsák, hogy az emberi lények sokkal fontosabbak Isten szemében. Arra figyelmezteti őket, hogy az aggódás semmit nem old meg (27. v.) és hogy ismerjék fel, ha szívüket egyedül Isten szolgálatára állítják be, ezek a dolgok önmagukról fognak gondoskodni (33. v.). Isten, akihez könyörgésükben mint Atyához fordulnak, minden szükségüket ismeri.   7,1-6 Kerüljük az ítélkezést (ld. Lk 6,37-38, 41-42). Jézus figyelmezteti követőit, hogy kerüljék mások elítélését ("Ne ítéljetek!"). Ez Isten előjoga az ítélet napján. A mód, ahogy az emberek másokhoz viszonyulnak ebben a dologban fogja meghatározni azt, ahogyan majd maga Isten fog bánni velük (1-2. v.). Ez nem érvényteleníti a közösségen belüli rendreutasítás gyakorlatát (ld. 18,15-18), de az ilyet mindig a saját hibáink és előítéleteink tudatában kell tenni (3-5. v.). Szintén nem helyezi hatályon kívül az ítélőképességet és megfontoltságot, amikor ellenséges kívülállókkal vagy akár hitehagyottakkal és bűnbánat nélküli keresztényekkel van dolgunk (6. v.).   7,7-11 Isten megközelítése az imában (ld. Lk 11,9-13). Az imában bátran és bizalommal kell Istenhez közeledni. Aláhúzza a kérő ima fontosságát ("Kérjetek... keressetek... zörgessetek") és feltételezi az ilyen könyörgések hatásosságát (7-8. v.). A 9-11. versek leírása szerint úgy válaszol a mennyei Atya az imádságban elmondott kérésekre, ahogyan az apa törődik gyermekeivel.   7,12 Az aranyszabály (ld. Lk 6,31). A 12. vers úgynevezett aranyszabálya, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogyan szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk, nem Jézustól ered. Márk elsődleges szándéka szerint az ószövetségi hagyomány összegzéseként alkalmazta. Hillél zsidó rabbi hasonlóan szólt: ("Amit nem szeretsz, ne tedd embertársadnak") és azt állítja, hogy a többi törvény és a próféták mind ennek a magyarázata (ld. Tób 4,15).   7,13-27 Döntés Isten mellett vagy ellen (ld. Lk 13,24; 6,43-44; 13,25-27; 6,47-49). A Hegyi beszéd az Isten mellett vagy ellen hozott döntésekről összeállított ellentétek sorozatával zárul. A két út képe a 13-14. versekben (ld. Lk 13,24)

általános az Ószövetségben és a Holt-tengeri tekercsekben, majd a Didakhé nevű korai keresztény írásban fejlődött tovább. A szűk kapu és keskeny út gondolata figyelemreméltó Máténál. A 15-20. versek hamis prófétái (ld. Lk 6,43-44) a MTörv 13,1-5 és 18,20-33 értelmében kapják ítéletüket. Beigazolódik-e a próféta szava? Az eredmények (vagy gyümölcsök) mutatják meg a próféta jellegét (a fát).

A 21-23. versbéli mondások (ld. Lk 13,25-27) szintén a szó és tett közti viszonyra összpontosítanak: Nem elég csak azt mondani, "Uram! Uram!", mert csak Isten akaratának teljesítése juttat be az ő országába. A szilárd alap a 24-27. versekben (ld. Lk 6,47-49) mind a szavakat, mind a tetteket magába foglalja.

7,28-29 Befejezés. A Hegyi beszéd úgy zárul, mint Jézus többi négy nagyobb beszéde is az evangéliumban (ld. 11,1; 13,53; 19,1; 26,1): "Jézus befejezte beszédét." Máté és közössége számára fontos volt a Jézus részéről megmutatkozó hatalom az írástudók erőtlenségével szemben (ld. Mk 1,22), mivel ők megtapasztalták a szakadást az egyház és a zsinagóga ("az ő írástudóik") között.  

IV. JÉZUS CSODÁS TETTEIMáté 8,1-9,38

Miután a Hegyi beszédben Máté bemutatta Jézus tanítói hatalmát, most gyógyítói és csodatevői hatalmára ad példákat a 8-9. fejezetekben. Jézus szóban és tettben egyaránt hatalmas. A hatalmának kilenc megnyilvánulását hármasával, három csoportba rendezi (8,1-17; 8,23-9,8; 9,18-34). Az egyes csoportokat nem csodás anyagokkal választja el egymástól (8,18-22, 9,9-17; 9,35-38), amelyekben a tanítványság a kiemelkedő. A beszéd és Jézus hatalmas tettei egyaránt a galileai küldetés keretében történnek (ld. 4,23; 9,35).   8,1-4 Hatalom a lepra fölött (ld. Mk 1,40-45; Lk 5,12-16). Jézus csodás tetteinek első csoportja (8,1-17) a lepra, a bénaság, a láz és a démoni megszállottság feletti hatalmát mutatja be. Irgalmasságot mutat a zsidó társadalom peremén lévő emberek, a leprások, az idegenek, a szolgák, az asszonyok és a megszállottak iránt.   Máté változata a leprás meggyógyításáról (1-4. v.) tartalmaz egy átvezetést (1. v.): a leprás gyógyítás iránti kérelmét (2. v.), Jézus válaszát és a csodás gyógyulást (3. v.), valamint egy végső utasítást, hogy a meggyógyult ember mutassa meg magát a papoknak a templomban (4. v.). A kulcsszó a "tisztítás" vagy "gyógyítás", amely a gyógyulás iránti kérésben (2. v.), Jézus válaszában (3a. v.) és az elbeszélő leírásában jelentkezik (3b. v.).   Máté beszámolója egyszerűbb, mint a Mk 1,40-45. Hiányoznak az utalások Jézus - a Mk 1,41 - 43-ban leírt - érzelmeire, akárcsak a Mk 1,45-ben olvasható beszámoló a gyógyítás tömegre tett hatásáról. A Mt 8,2-ben Jézust "Úr"-nak szólítják, amely nemcsak méltóságát emeli, hanem a csodát is a kérő hit keretébe helyezi. Az

egyszerűbb felépítés jobban rávilágít Jézusnak arra az aggodalmára, hogy pontosan végrehajtassa a megtisztult leprásokra vonatkozó (Lev 14,29) ószövetségi törvényt. Máté elbeszélésének központi témái: Jézus messiási és istenfiúi tekintélyének bemutatása, annak megközelítése az imádságban és az Ószövetség beteljesítése.   8,5-13 A bénaság feletti hatalom (ld. Lk 7,1-10; Jn 4,43-54). Jézus hatalmának és erejének témája a százados szolgájának meggyógyításával folytatódik. Itt különös figyelmet szentel egy nem zsidó - Jézus erejébe vetett - hitének. A százados pogány katona volt (föltehetően szíriai), aki a kafarnaumi katonai helyőrségen állomásozott. Míg Lukács úgy írja le, hogy közvetítőkön keresztül tárgyal Jézussal (zsidó vének és barátai), Máté a Jézussal közvetlenül folytatott párbeszédében ábrázolja őt. Kérését a 6. versben az "Uram" megszólítás vezeti be, és válasza rávilágít Jézus szavának erejére (8. v.), valamint Jézusnak a megbénult szolga meggyógyítása iránti hajlandóságára. Katona lévén ismeri a szóbeli parancs erejét egy jól működő hadseregben, és ezért hiszi, hogy Jézus szava elég erővel rendelkezik szolgájának meggyógyítására (8-9. v.).   Az idegen százados hitét úgy dicséri, mint amely meghalad minden hitet, amivel Jézus Isten választott népe között találkozott (10. v.). Úgy tekintik ezt, mint előrevetítését a Jézus halála és feltámadása utáni helyzetnek, mikor idegenek is helyet foglalnak Isten népében és a mennyei lakomán (és az egyházban), sok született zsidót pedig kizárnak Jézus iránti hitetlenségük miatt (11-12. v.). Válaszul a százados hitének kinyilvánítására Jézus végbeviszi a gyógyítást (13. v.).   8,14-17 Hatalom a láz és a démonok felett (ld. Mk 1,29-34; Lk 4,38-41). Máté összesűríti Márk beszámolóit Péter anyósának és sok beteg kafarnauminak a gyógyításáról. A márki szövegkörnyezet elhagyásán kívül Máté Simont (Péter), Andrást, Jakabot és Jánost sem említi. Jézus csodálatos módon meggyógyítja az asszonyt, és ő a gyógyulás bizonyítékaként felszolgál neki (nem nekik, mint a Mk 1,31-ben). Az általános gyógyítás leírásában (16-17. v.) Máté kihagyja azt, amit nem tart a tárgyhoz tartozó részletnek, valamint Jézusnak a démonok megszólalása iránti elutasítását is. Másrészt viszont a 17. versben hozzáfűzi azt a megjegyzést, hogy Jézus e gyógyító tevékenységben teljesíti be az Iz 53,4 próféciáját. Ez az idézet nemcsak azt a témát viszi tovább, hogy Jézus az Ószövetség beteljesítője, hanem Isten szenvedő szolgájának azonosítására is szolgál.   8,18-22 A tanítványság követelményei (ld. Lk 9,57-60). A Jézus hatalmát kinyilvánító tettek első és második hármas csoportját (8,1-17; 8,23-9,8) a tanítványság alapvető követelményeiről szóló mondások választják el. Az első példában egy írástudó "mesternek" szólítja Jézust és felajánlja, hogy követi bárhová, de csak egy figyelmeztetést kap, hogy az Emberfia nem ad garanciát a biztonságra. A második példában egy "tanítvány" kér engedélyt, hogy részt vehessen apja temetésén (ld. Kir 19,20), de az Úr megköveteli, hogy válasszon a tanítványság és a családi kötelezettség között. Túlzással mutat rá a lényegre, hogy Jézus követése felülmúl minden egyéb kötelezettséget, és ez még a családi

kötelékek elvágását is magában foglalhatja. Az ilyen mondásokat arra szánták, hogy elgondolkoztassanak bennünket a tanítványság komolyságáról és jelentőségéről. A túlzás olyan feszültséget teremt, amelyet csak a hívás elfogadásával lehet feloldani.   8,23-27 Hatalom a tenger fölött (ld. Mk 4,35-41; Lk 8,22-25). Jézus csodás tetteinek második csoportja (8,23-9,8) fölfedi a tenger, a démonok és a bűn fölötti hatalmát. Máté elbeszélése a vihar lecsendesítéséről (23-27. v.) elhagy néhány Mk 4,35-41-beli részletet és sokkal kifejezettebbé teszi a tanítványság és hit témáit. A 23. versben Jézus elindítja a cselekményt és a tanítványok "követik" őt (a tanítványság szakkifejezése). Így a 18-22. versek anyaga a tanítványságról összekapcsolódik Jézus tenger fölötti hatalmával.

Lehetséges, hogy Máté olvasói érzékenyek voltak az alábbi szimbolikus megfeleltetésekre: a tenger, mint az Isten ellen egyesült káosz erői; a vihar, mint a világvégi földrengés; és a hajó, mint az egyház szimbóluma. A 25. versbéli kérésük ima formáját ölti: "Uram, ments meg minket, elveszünk!" Jézus könyörgésükre adott válasza átveszi Márk szóhasználatát és a "kicsinyhitűek" kifejezéssel él. Van ugyan valamennyi hitük, de még nagy utat kell megtenniük, mielőtt a tökéletes hitre eljutnak. Máté gondos szerkesztésében Jézus hatalmának témája kiegészül a - Jézushoz mint Úrhoz címzett valódi imádságban megvalósított - tanítványság és hit témáival.   8,28-34 Hatalom a démonok fölött (ld. Mk 5,1-20; Lk 8,26-39). Máté a Jézus hatalmát kinyilvánító tettek második sorozatát Gadarába helyezi, amely sokkal közelebb volt a Galileai tenger partjához, mint Geráza (ld. Mk 5,1). Két, démonoktól megszállott emberrel foglalkozik, nem úgy, mint a Mk 5,2, talán azért, mert Máté összevonta a Mk 1,21-28-at és az 5,1-20-at egyetlen rövid elbeszélés keretébe. A megszállottak eltűnnek a színről és átadják a helyet a démonoknak, akik Jézust az Isten Fiának nevezik és panaszkodnak, hogy ne zaklassa őket a királyság eljövetele előtt (29. v.). Ezután a démonok azt kérik, hogy Jézus küldje őket a sertéskondába (a zsidók számára tisztátalan állat), és ő eleget tesz "könyörgésüknek" (31-32. v.). Máté beszámolójának lényege Jézus és a démonok párbeszéde, valamint felettük való hatalmának kimutatása.

9,1-8 Hatalom a bűn fölött (ld. Mk 2,1-12; Lk 5,17-26). Máté története a béna meggyógyításáról és bűneinek megbocsátásáról elhagyja Márk leírását a tömegről és a nehézségről, amivel barátai a beteget Jézus elé tudták vinni. A tömörítés következtében a bűnök megbocsátása kerül nagyobb megvilágításba. A barátok hitének (2. v.), és az írástudók, valamint a Jézus közötti beszélgetésnek az említése arra szolgál, hogy megalapozza bűnbocsátó hatalmát és hogy testi gyógyulást vigyen végbe. Maga a gyógyítás (6-7. v.) az Emberfia hatalmának látható bizonyítéka arról, hogy a láthatatlan vagy szellemi világban is van hatalma csodákat művelni (bűnök megbocsátása). A 8. vers kijelentése, miszerint a tömeg magasztalta Istent, hogy embernek ekkora hatalmat adott, azt sugallja, hogy Máté

közösségében Jézus hatalmát a bűnök megbocsátására úgy tekintették, mint az egyház tagjainak is átadott hatalmat (ld. 18,15-20).   9,9-17 A tanítványok megvédése (ld. Mk 2,13-22; Lk 5,27-39). Ez a szakasz, amely a Jézus hatalmát kinyilvánító tettek második és harmadik csoportját választja el (8,23-9,8; 9,18-34), a 9,9-ben a vámos Máté meghívásával indul. A Mk 2,14 és a Lk 5,27 Lévinek nevezi őt. Evangéliumunkban azért változhatott meg a neve, hogy a tizenkettő egyikévé legyen (ld. 10,3) és/vagy, mert a közösség, amelyben az evangéliumot írták, őrizte hagyományos ragaszkodását Máté apostolhoz. Nincs ok föltételezni, hogy a tanítvánnyá vált vámosnak két neve lett volna. A vámosok gyanúsak voltak a vallásos zsidók szemében, mivel együttműködtek a római tisztviselőkkel és a kormányzat számára szükségesnél többet kierőszakoló gyakorlatukkal. Jézus hajlandósága, hogy egy ilyen embert befogadjon tanítványnak, készítette elő az utat mindenféle ember befogadására az egyházba.   Jézusnak az a gyakorlata, hogy együtt étkezett a vámosokkal (9. v.) és bűnösökkel (1-8. v.), megbotránkoztatta a farizeusokat, akik számára a szertartási tisztaság és az asztaltársaság fontos vallási gyakorlat volt. Megkérdezik Jézus tanítványaitól, hogy miért teszi ő ezt. A 12-13. versekben maga Jézus szolgál három magyarázattal: (1.) legjobban a lelkileg betegeknek van őrá szükségük; (2.) az Oz 6,6 magában hordozza Isten irgalmának nagyságát; (3.) Jézus minden bűnöshöz jött, hogy szívüket megtérítse. Ezután a 14. versben Keresztelő János tanítványai, akik számára az olyan aszkéta magatartás, mint a böjtölés nagyon fontos volt, azt kérdik, miért nem böjtölnek Jézus tanítványai. Azt a választ kapják, hogy Jézus, a vőlegény életében senkihez nem illik a böjt (15. v.); mikor már nem lesz velük, lesz elég idejük a böjtre. Jézus gyökeres újdonságát, üzenetének és a vallásosság régi formáinak összeférhetetlenségét fejezik ki a 16-17. versek az új ruha és az új bor képeivel.   9,18-26 Hatalom a halál fölött (ld. Mk 5,21-43; Lk 8,40-56). A Jézus hatalmát bemutató tettek harmadik csoportja (9,18-34) felfedi hatalmát a halál, az idült betegség, vakság és a némaság fölött. A zsinagóga-elöljáró lányának feltámasztása és a vérfolyásos asszony meggyógyulásának történetei már a Mk 5,21-43-ban is egybefonódtak. A 18-26. versekben Máté nagymértékben egyszerűsítette a márki elbeszélést azért, hogy még erősebben kiemelje a hit témáját. A 18. vers szerint a vezető tudta, hogy a lány már halott, de még mindig hitte, hogy Jézus vissza tudja hozni őt az életbe. A mód, ahogyan a lány életrekeltését leírja a 25. versben ("életre kelt") összeköti ezt a csodát Jézus feltámadásával. A 20-22. versekből minden részletet kihagyott, amelyek nem voltak lényegesek a Jézus hatalma iránti hit témája szempontjából. A "meggyógyulok" és "meggyógyított" szavak az Újszövetség megváltással kapcsolatos szótárának részeit képezik.   9,27-31 Hatalom a vakság fölött. A harmadik csoport második esetét arra szánta, hogy egyesítse a Mk 8,22-26 és 10,46-52 két történetét (ld. még Mt 20,29-34). A mátéi elbeszélés Jézus 28. versbéli kérdése ("Hiszitek, hogy valamit tudok tenni

veletek?") és a két vak ember igenlő válasza körül forog. A gyógyulás hitük miatt történt meg (29. v.).   9,32-34 Hatalom a némaság fölött. A harmadik szakasz a lehető legrövidebb módon ismerteti a beszélni nem tudó ember gyógyulását és aztán két lehetséges választ állít szembe: a tömeg ámulatát a Jézus által végbevitt példa nélküli cselekedet láttán és azt, hogy a farizeusok Jézus hatalmát a sátánénak tulajdonítják. A harmadik csoport egészében foglalkozik a Jézus hatalmába vetett hit szükségességével, és azzal a megjegyzéssel zárul, hogy némelyek, akik a csodák szemtanúi lehettek, még mindig elutasítják a hitet, hogy Jézust az Isten küldte.   9,35-38 A tanítványok küldetése. A tanítványság témájáról szóló utolsó rész Jézus küldetésének leírásával kezdődik, amely már jelentkezett a 4,23-ban. Azt a gondolatot, hogy a tanítványság a küldetést is magában foglalja, két képpel fejezi ki: az emberek olyanok, mint a pásztor nélküli juhok és mint az aratókat igénylő vetés. Isten a végidő pásztora és aratója, de szüksége van azokra, akik elfogadják Jézus meghívását a tanítványságra. A 8-9. fejezetek tanítványságról szóló három csoportja nyomatékosítja az alapvető követelményeket, amelyeket magával hozhat (8,18-22), a tényt, hogy mindenféle embert meghívhat rá és azt a gyökeres újdonságot, amelyet képvisel (9,9-17), valamint annak küldetési vonatkozását (9,35-38).

V. A MISSZIÓS BESZÉDMáté 10,1-42

Jézus második nagyobb beszéde annak a gondolatnak ad teret, hogy a tanítványság magában foglalja a küldetést is - ez a 10. fejezet úgynevezett missziós beszéde. A beszédet felépítő mondásokat különféle hagyományforrásokból gyűjtötték és az evangélista szőtte egy hosszú tanításba arról, hogy Jézus tanítványainak miként kell cselekedniük (10,5-15) és hogy mire számíthatnak (10,16-42). A 10,24-25 mutatja be az alaptémát: "Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány, ha olyan lesz, mint mestere, és a szolga, ha olyan, mint ura." Ahogy a tanítványok részesednek Jézus hatalmából, ugyanúgy kell osztozniuk életmódjában és szenvedéseiben is.   10,1-5a Bevezetés. (Ld. Mk 3,13-19; Lk 6,12-16). Miután a 8-9. fejezetekben Jézus bemutatta nagy gyógyító hatalmát, a 10,1-ben átruházza tizenkét tanítványára az Atyjától kapott - démonok és betegségek fölötti - uralmat. A Tizenkettő felsorolásában (ld. Mk 3,16-19; Lk 6,13-16; ApCsel 1,13) Máté hangsúlyozza Péter elsőségét ("az első Simon"), Mátét pedig a 9,9 vámosával azonosítja. Az egyetlen jelentős eltérés a különböző apostolnévsorok között Tádé, akit a Lk 6,16 és az ApCsel 1,13 Júdásnak, Jakab fiának nevez és némely kézirat Mátét és Márkot Lebbaeusnak hívja.   10,5b-15 Mit tegyenek a tanítványok. (ld. Mk 6,7-1113; Lk 9,1-6). A tanítványok

küldetését Izrael népére korlátozza (5b-6. v.) és kerülniük kell a nem-zsidók és szamaritánusok városait (akiknek zsidósága kétes volt a júdeaiak és galileaiak szemében). Csak Jézus halála és feltámadása után veszi kezdetét az utóbbi csoportokhoz irányuló küldetés (ld. 28,129). A tanítványok küldetése (7-8. v.) utánozza és kiterjeszti Jézus küldetését az eljövendő Isten országának hirdetésében és a betegek gyógyításában (ld. 4,23). A tanítványságot ajándékként ajánlotta fel számukra és nekik is így kell azt felkínálniuk másoknak.   Jézus korának világában megszokott volt a különféle filozófiákat és vallásokat képviselő vándor hitszónokok látványa. Jézus arra inti tanítványait, hogy ne nyugtalankodjanak a pénz, a ruházatuk vagy a szállásuk miatt, inkább bízzák magukat hallgatóik jótékonyságára (9-13. v.). Ha nem foglalkoznak pénzzel, ruházattal és szállással, sokkal összeszedettebben tudják küldetésüket végrehajtani. Ezzel együtt tanúságot is tesznek hitükről Isten gondviselésében és meggyőződésükről, hogy amit ingyen kaptak, azt ingyen is kell adniuk. Ha valamelyik helyen elutasítják őket (14-15. v.), akkor erőszak nélkül válaszoljanak és jelkép gyanánt "rázzátok le a port lábatokról." Hűségesnek kell maradniuk feladatukhoz és hitükhöz, mert Isten a végítéletkor elrendezi ezeket a dolgokat. A Ter 19 szerinti Szodoma és Gomorra a végletes bűn példái, különös tekintettel a vendégszeretetre.   10,16-25 Rosszindulat. (ld. Mk 13,9-13; Lk 21,12-17). A küldetési beszéd hátralévő része elmondja a tanítványoknak, hogy mire számíthatnak. Ugyanazt a bánásmódot tapasztalhatják meg, amelyben Jézus is részesült. Jézus távolról sem ígér összeütközés- és ellenállásmentes küldetést, hanem felkészíti őket a rosszindulatra. Védtelenül ("juhok") küldi őket a ragadozók ("farkasok") közé, arra ösztönözve, hogy legyenek okosak, miközben megtartják ártatlanságukat (16. v.). Amikor zsidó vallási vezetők (17-18. v.) ("zsinagógáikban") és a római kormányzati tisztviselők ("helytartók és királyok") kérdezik és büntetik őket, Jézus szenvedésében osztoznak (ld. 26,57-68; 27,11-26). A tanítványok a rájuk váró szorongattatások közül leginkább a nyilvános tárgyaláson való beszéd (19. v.), a családokon belüli szakadások és az ezt követő árulások (21. v.), a gyűlölködés (22. v.) és az üldöztetés miatt aggódnak (23. v.). E fenyegettetéseket a Lélek iránti bizalommal (20. v.) kell ellensúlyozni és annak végsőkig menő fenntartásával, hogy eljön az Isten országa (22. v.).   A 23. versbéli "városok" Palesztina zsidó területeire utalnak, az "amíg el nem jön az Emberfia" pedig az Isten országának eljövetelét jelenti. Máté látásmódja szerint az Emberfia eljövetele halálával és feltámadásával kezdődött és csak az idők végeztével fog befejeződni. Az Izraelhez szóló küldetés (10,5b-6) addig köti le a tanítványokat, míg tágabb értelmű megbízást nem kapnak (28,19), amely e világ végéig tart. A 24-25. versek mondásai összegzik az egész beszéd témáját és kapcsot teremtenek a hitetlenek Jézus iránt tanúsított bánásmódja és aközött, amire tanítványai számíthatnak.   

10,26-33 Ne féljetek! (ld. Lk 12,2-9). Bármi is lehetett a 26-33. versek eredeti értelme, itt arra szolgálnak, hogy bátorítsák a tanítványokat a félelem nélküli hitvallásra az ellenkezőkkel szemben. Mindegyik mondást a "Ne féljetek" formula vezeti be (26, 28, 31. v.) és támadja a félelmet, amely arra indíthatja a tanítványokat, hogy feladják küldetésüket. Az első mondás (26-27. v.) Isten országának kikerülhetetlen eljövetelére és Jézus eziránti tanúságára vonatkozik. Ki fog derülni a tanítványok ellenfeleinek képmutatása. A második mondás (28-30. v.) Istennek Jézus tanítványai iránti gondviselésére vonatkozik. Ellenfeleik testüket ugyan megölhetik, de a lelküket nem. A harmadik mondás (31-33. v.) az Isten előtti végső ítéletet említi, amely a tanítványok Jézus iránti - a küldetésük részét képező összeütközések alatti - hűségén alapul majd.   10,34-39 Családi összeütközések. (ld. Lk 12,51-53, 14,26-27). Jézus nem kezeskedik az ellentétektől való mentességért. Korának zsidó társadalmában a családi kötelékek messze erősebbek voltak, mint a modern nyugati társadalmakban. A Jézus iránti hűség azonban még e kapcsolatokba is beleviheti a szakadást. A szakasz nem a családi életet támadja, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy a tanítványoknak hűségesebbeknek kell lenniük Jézushoz, mint családtagjaikhoz. A Jézus és a család közti választás szélsőséges eseteiben Jézus teljes hűséget követel maga iránt. A keresztről (38. v.) és az élet elveszítéséről (39. v.) szóló mondások előre vetítik Jézus sorsát és a tanítványok Jézussal való azonosulásának témáját folytatják.   10,40-42 Jézus tanítványainak befogadása. (ld. Mk 9,41). A küldetési beszéd záró része a beszéd alaptémáját ismételi meg. A tanítványok Jézus képviselői. Befogadásuk nemcsak Jézus, hanem a mennyei Atya befogadását is jelenti (40.). Illő jutalomban részesülnek mindazok, akik befogadják a keresztény prófétákat és szent embereket vagy akár az egyszerű keresztényeket, mert ők mind Krisztust és az ő mennyei Atyját képviselik.

VI. JÉZUS JELENTŐSÉGE ÉS ELUTASÍTÁSAMáté 11,1-12,50

A missziós beszéd a 11,1-gyel ér véget, de semmit sem mond a tanítványok ténykedéséről vagy visszatérésükről. A figyelem a munkáját folytató Jézusra irányul. A hitetlenség és elutasítás témái, amelyek annyira kiemelkedőek voltak a küldetési beszédben, a 11-12. fejezetekben továbbfejlődnek és még több ismeretet nyújtanak Jézusnak a Messiással való azonosságáról (11,1-6), az Isten bölcsességéről (11,25-30) és az Isten szolgájáról (12,15-21).   11,1-6 Jézus az, "akinek el kell jönnie". (ld. Lk 7,18-23). János bebörtönzését a 4,12 említi. A 11,3 kérdése azzal foglalkozik, hogy Jézus azonosítja magát "azzal, akinek el kell jönnie", amely úgy tűnik, messiási cím kellett legyen (ld. 3,11; 21,9; 23,39) és a Zsolt 118,26-ból, valamint a Mal 3,1-ből származik. Jézus Jánosnak küldött válasza a Messiás Iz 35,5-6 és 61-1-ben foglalt tetteinek felsorolásával

igazolja messiási mivoltát. E tetteket írta le a 8-9. fejezet és a sort azzal zárja, hogy a szegényeknek hirdetik az evangéliumot (5. v.). A befejező mondás (6. v.) "boldognak" (ld. 5,3-12) nyilvánítja azokat, akik Jézust nem tartják botránynak vagy a botlás kövének. Bár János részéről ez a boldogság magában hordozhat bizonyos aggodalmat Jézus megítélésében, de sokkal inkább előkészít az elkövetkezendő összeütközésekre, amelyekben sok ember találja majd Jézust a botlás kövének.   11,7-15 Keresztelő János mint Illés. (ld. Lk 7,24-30). János küldötteinek távozása alkalmat ad Jézusnak, hogy beszéljen János kilétéről és elutasításának jelentőségéről. János a júdeai pusztaságban tanított és keresztelt és Heródes Antipász udvaroncaitól nagyon eltérő módon élt. Heródes azért börtönözte be Jánost, mert az kifogásolta Heródiással kötött házasságát (ld. 14,1-12). A 9-10.13. versekben Jézus prófétának nevezi Jánost, de továbbmegy és a Mal 3,1 beteljesítőjének nevezi (ld. Kiv 23,20) - a prófétának, aki megelőzi Isten országának eljövetelét. Ez az azonosítás még sokkal kifejezettebb a 14. versben, amely Jánost Illésnek nevezi. A Mal 4,5 szerint Istennek el kell küldenie Illés prófétát a mennyből, mielőtt elérkezik az Úr nagy és félelmetes napja. János minden nagysága ellenére azonban még nem jött el az új kor, amelyet az eljövendő Isten országa fog képviselni (11. v.). Mindamellett János bebörtönzése erőszakos támadás az eljövendő ország ellen (12. v.), olyan támadás, amelyet Jézus esetében is megismételnek majd. Azok, akik szembehelyezkednek János és Jézus királyságról szóló tanításával, magának a királyságnak mondanak ellen.   11,16-19 Jánost és Jézust elutasítják. (ld. Lk 7,31-35). A szigorú és aszkéta Jánost azért utasították el, mert úgy tartották, hogy ördöge van (18. v.), az örömteli és kitárulkozó Jézust pedig azért, mert rossz társasággal veszi körül magát (19. v.). A magukat bölcseknek tartók elutasítása ellenére az isteni bölcsesség diadalmaskodni fog és egyaránt megerősíti János, valamint Jézus tetteit. A szakasz kezdetén (16-17. v.) a hitetleneket a barátságtalan gyerekekhez hasonlítja, akik azonos módon elzárkóznak Jézus boldog vagy János komor játékától.   11,20-24 Figyelmeztetések a galileai városoknak. (ld. Lk 10,12-15). A galileai városok, amelyekben Jézus hatalmi tetteit véghezvitte, szigorú figyelmeztetéseket kapnak. Mindegyik tartalmaz egy ítéletet ("jaj"), egy magyarázatot és egy összehasonlítást, továbbá a végítéletre utaló jövendölést. Két kijelentést tesz Jézus. Először Korozaint és Betszaidát fenyegeti meg a "jaj", mert nem tartanak bűnbánatot válaszul Jézus tetteire. Végső ítéletük rosszabb lesz, mint a pogány Tírusz és Szidon városoké (21-22. v.). Ezután Kafarnaumot (23-24.v) fenyegeti meg, a "jaj" és nagyzási hóbortját az Iz 14,13-15-ben leírt Babilon királyáéhoz hasonlítja. Kafarnaum sem adott megfelelő választ Jézus tetteire és végső sorsa sokkal rosszabb lesz, mint a bűnös Szodomáé (ld. Ter 19,24-28). Mindkét bírálat elfogadja Jézus döntő jelentőségét az emberi történelemben.   11,25-30 Jézus mint az Isten bölcsessége. (ld. Lk 10,21-22). Jézus döntő

jelentőségének és elutasításának témái összefonódnak a 25-30. versekben. Máté hagyományos mondásokat rakott össze az alábbiaknak megfelelően: az Atya dicsőítése (25-26. v.), kicsoda Jézus (27. v.) és a követésre szóló meghívás (28-30. v.). Jézus az imádás jellegzetesen zsidó formájával kezdve áldja Istent, amiért a Jézus iránt legfogékonyabb egyszerű és tanulatlan embereknek kinyilatkoztatta azt, amit elrejtett a tudósok és vallási szakértők elől. Ezek után Jézus a 27. versben kijelenti, hogy Isten oly teljesen adta át neki önmaga kinyilatkoztatását, ahogyan egy apa tárja fel magát fia előtt. Isten és Jézus viszonya annyira szoros, hogy csak az Atya és Fiú kifejezéssel lehet érzékeltetni. Ezért aztán egyedül Jézus tudja továbbítani mások számára az Isten valódi ismeretét. A 27. vers nyelvezete nagyon hasonló János evangéliuma sok szakaszához (ld. Jn 3,35; 7,29; 10,14-15; 17,1-3).   A 28-30. versekben Jézus Sirák fiát idézi, amikor tanítványai meghívásáról beszél (Sir 51,23-27). Az "iga" metaforát alkalmazza Jézus, aki a törvény hiteles értelmezője (ld. 5,21-48), felüdülést és pihenést ígér követőinek. A bölcsesség minden igazi keresőjét meghívja magához. Jézusban Isten bölcsessége lakozik és tőle lehet azt megtanulni.   12,1-8 A szombati munka. (ld. Mk 2,23-28); Lk 6,1-5). Jézusnak mint a törvény hiteles értelmezőjének helyzetét példázza a tanítványok szombati gabonatépésének és evésének esete. A tanítványok tettét ugyanúgy kell értelmezni, mint a szombati aratást és ennélfogva tiltott munka (ld. Kiv 20,8-11; MTörv 5,12-15). A Jézussal szemben álló farizeusok és követőik az evangéliumban legtöbbször tiltakoznak az ilyen törvénytelen cselekedet ellen.   Jézus négy választ ad nekik: (1.) A tanítványok viselkedése hasonló ahhoz, ami az 1 Sám 21,1-6-ban Dáviddal és kíséretével kapcsolatban olvasható. Mindkét esetben egy parancsot szegtek meg a szükséghelyzet és a fizikai éhség miatt. (Máté elhagyta a Mk 2,26-ban szereplő Abjatár főpap nevét, aki valójában Achimelech volt.) Ilymódon Dávid Fiának tanítványai Dávid példáját követték. (2.) Az 5-6. versekben Máté olyan érvet idéz, amely Márknál nem található. A papok számára megengedett a szombati munkavégzés a jeruzsálemi templomban azon elv alapján, hogy a templomra vonatkozó törvények előbbre valók, mint a szombattal kapcsolatosak. Az a burkolt állítás van itt, hogy Jézus nagyobb a templomnál is. (3.) Az Oz 6,6 idézetével ("irgalmasságot akarok és nem áldozatot") ítéli el a farizeusok hibás értékrendjét. (4.) Jézus mint Emberfia végső hatalommal rendelkezik a szombat fölött, nagyobb joga van hatályon kívül helyezni az Ószövetség szombattal kapcsolatos törvényeit, mint Dávidnak vagy a templom papjainak.   Máté közösségében ez a szakasz szolgálhatott a védelem forrásául a korai keresztényeket - a szombat megtartásának lazasága miatt - ért zsidó kifogások ellen. A korakeresztények gyakorlati életüket Jézus, az Emberfia példájára és tekintélyére alapozták.   

12,9-14 Gyógyítás szombaton. (ld. Mk 3,1-6; Lk 6,6-11). A szombat megtartásának kérdése magával Jézussal kapcsolatban is fölmerül és vita tárgyát képezi. A vita helyszíne a "zsinagógájuk", mely kifejezés éles elkülönülést sugall a farizeusok és Jézus követői között. A kérdés a szombati gyógyítás lehetőségével foglalkozik (10. v.). Jézus válaszában visszakérdez (11. v.): szabad-e egy állatot szombaton megmenteni (ld. MTörv 22,4). Ha igen, mennyivel fontosabb egy emberen segíteni (12. v.)!   Hogy példát adjon a szombat helyes értelmezésére, Jézus helyreállítja egy béna kezű ember egészségét a zsinagógában. Nem törődik azzal, hogy várhatna szombat utánig a jótettel vagy, hogy az illető nem volt halálveszélyben. Ahogy Isten inkább irgalmasságot akar, és nem áldozatot, úgy a jótettek is hatálytalanítják a szombati törvényeket. Tanításával és példájával Jézus nem győzi meg a farizeusokat, sőt inkább növeli bennük az ellenállást olyannyira, hogy megölésére szövetkeznek (14. v.).   12,15-21 Jézus mint az Úr szolgája. A farizeusok Jézus iránti növekvő szembenállása közepette Máté szünetet tart és Jézus válaszát az ószövetségi Úr szolgája szövegkörnyezetébe helyezi. Jézus teljes tudatában volt a növekvő szembenállásnak (15. v.), de folytatta gyógyító tevékenységét és kerülte a nyilvánosságot (15-16. v.). Az ellenségesség iránti szelídsége és finomsága úgy tekintendő, mint az Iz 42,1-4 beteljesítése. A farizeusokkal szembeni erőszakot vagy önmaga felfedését elutasítva Jézus "nem vitatkozik és nem kiabál". Jellemző azonban az ószövetségi szakasz többi része is: Jézus azonossága az Úr szolgájával (ld. 3,17L 17,5), különleges ellátottsága a Szentlélekkel és szerepe Isten népeket megváltó tervében. Máté azzal, hogy Jézust az Úr szolgájával azonosítja, teret ad a farizeusoknak ahhoz, hogy Jézus hatalmának eredetéről vitatkozzanak. Támadásuk arra irányul, hogy Jézus a sátánnal van szövetségben. Máté olvasói azonban tudják, hogy ő valóban az Úr szolgája.   12,22-37 Jézus hatalmának forrása. (ld. Mk 3,19-30; Lk 11,14-23; 12,10; 6,43-45). A megszállott, vak és néma ember meggyógyítása kínálja az alkalmat Jézus hatalma eredetének felfedésére. A gyógyítás kétféle reakciót vált ki: a tömeg álmélkodik, hogy csak nem Jézus Dávid Fia vagyis a Messiás (23. v.), a farizeusok pedig meg vannak győződve, hogy ő a sátán eszköze (24. v.).   Válaszul a farizeusoknak Jézus három érvet hoz fel: (1.) ha az ő démonok feletti hatalma a sátántól volna, akkor a sátánnak saját ügynökeit kellene küldeni ellene, lerombolva így a sátán uralmát (25-26. v.); (2.) Jézus ördögűzését a Szentlélek által indított jócselekedetként kell értelmezni, éppúgy, ahogy a más zsidó ördögűzők által végrehajtottakat (27-28. v.); (3.) Jézus nem tudná kiűzni a démonokat, ha nem volna hatalma a legfőbb démon felett (29. v.). A 28. vers mondása, összekötve Jézus ördögűzését Isten országának eljövetelével, nagyon fontos Jézus összes csodáinak megértésében: ezek annak jelei, hogy Jézusban Isten országa tör be a világba és a maga idejében el fogja érni teljességét. 

  Megfelelve a farizeusok kifogásaira, Jézus három figyelmeztetéssel ellentámadásba megy át: (1.) a közelség Jézushoz nélkülözhetetlen és a farizeusoknak föl kell ismerniük ezt, vagy vállalniuk kell annak kockázatát, hogy Isten országának eljövetelekor a rossz oldalon állnak majd (30. v.); (2.) az egyetlen megbocsáthatatlan dolog a Szentlélek munkáját a gonosz léleknek tulajdonítani, ahogyan a farizeusok tették Jézus esetében. Az Emberfia felismerésének elmulasztása még érthető és meg is bocsátható, de hatalmának forrását nem fölismerni megbocsáthatatlan (31-32. v.) vétek; (3.) A farizeusok szembenállása bűnösségükből fakad és a végítéletnél aszerint lesznek elbírálva, hogy hajlandók vagy nem hajlandók megvallani, hogy Jézust a Szentlélek ruházta fel hatalommal (33-37. v.).   12,38-42 Jónás jele. (ld. Lk 11,29-32). Minden csoda ellenére, amelyet Jézus már végbevitt, az írástudók és farizeusok további jeleket kérnek. A felbőszített Jézus csak Jónás jelét ígéri nekik. Ennek alapjelentése magába foglalja a bűnbánat hirdetését a nem zsidóknak és az ő elfogadó válaszukat. Amikor az ószövetségi Jónás próféta a szív megtérését hirdette Ninive népének, ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak (41. v.). Sába királynője [magyar ford.: "Dél királynője" -szerk.] Jeruzsálembe ment (ld. 1.Kir 10,1-6), hogy Salamon bölcsességét hallgassa (42. v.). Jézus felülmúlja Jónást és Salamont és így az írástudóknak és farizeusoknak jó okuk van a bűnbánatra. A 40. versben Máté egy másik értelmezését is adja Jónás jelének: a próféta három napot töltött a hal gyomrában (ld. Jón 2), amely mintája vagy előre vetítése a Jézus halála és feltámadása közt eltelt három napnak.   12,43-45 A gonosz lélek visszatérése. (ld. Lk 11,24-26). A gonosz lélek visszatéréséről szóló részt "a gonosz nemzedék"-re történő hivatkozás (39. 45. v.) kapcsolja Jónás jeléhez és a 12,22-vel kezdődő egész szakaszhoz, amely a gonosz lelkekkel foglalkozva veszi kezdetét. Jézus tevékenysége hatással volt a gonosz lelkekre, de hatalmuk még nem tört meg. Máté és közössége valószínűleg úgy tekintett Jeruzsálemnek a rómaiak általi 70-es lerombolására, mint Jézus figyelmeztetéseinek beteljesedésére.   12,46-50 Jézus igazi családja. (ld. Mk 3,31-35; Lk 8,19-21). A hitetlenség és elutasítás hosszú tárgyalása, amely a 10. fejezet missziós beszédében kezdődött és folytatódik a 11-12. fejezetek eseményeiben, azzal a meghatározással zárul, hogy Jézus igazi családja azok, akik megteszik Isten akaratát. Máté elbeszélése nem kifejezetten Jézus rokonait bírálja; ők csupán ellentétként szolgálnak, annak hangsúlyozására, hogy akik engedelmeskednek Istennek, azok jelentik Jézus igazi családját. Egy, a vérszerinti rokonságra sokat adó társadalomban egészen kihívó lehetett Jézus tanítása arról, hogy tanítványai lelki családot alkotnak.  

VII. PÉLDABESZÉDEK AZ ISTEN ORSZÁGÁRÓL

 Máté 13,1-53

Jézusnak a királyságról mondott példabeszédei képezik az evangélium harmadik nagyobb részét. A példabeszéd a mindennapi életből vagy a természetből vett hasonlat vagy történet. Elevenségük vagy különös voltuk megnyeri a hallgató figyelmét, de pontos jelentésük csak további elmélkedéssel fejthetők meg. Az Isten országa Isten hatalmának és ítéletének jövőbeli megnyilvánulására utal, amelyben megvalósítja uralmát minden teremtmény fölött. Eljövetele alapvetően Isten műve, de a jelen korban megkívánja az emberek együttműködését is. Jézus tanításának és a királyságnak egyaránt vannak jelenbeli és jövőbeli vonatkozásai.   13,1-9 A magvak. (ld. Mk 4,1-9; Lk 8,4-8). A példabeszédek első részét (13,1-35) Jézus egy csónakban ülve mondja a parton ácsorgó tömegnek (1-3. v.).Jézus küldetése hozzájuk szól, akik még nem annyira megrögzöttek hitetlenségükben, mint az írástudók és farizeusok. A vetőmagok példabeszéde (4-9. v.) a kárba veszett magok három fajtáját állítja szembe az egyetlen gyümölcsözővel. A vetőmagok kárba vesztek, mert rossz talajra hullottak: az útfélre (4. v.), köves helyre (5. v.) és tövisek közé (7. v.). A jó talajra hullott mag azonban (8. v.) nagy eredményt hozott. A példabeszéd ismétlést alkalmaz azért, hogy az elvárásoknak megfelelő minta szerint építkezzen és a végén megváltoztatja ezt a rendet, hogy hangsúlyozza a történet valódi lényegét. Megmagyarázza, hogy Jézus tanítását az Isten országáról miért nem fogadják el egyetemesen és bátorítja az elfogadókat, hogy maradjanak meg a jó munkák gyümölcsének meghozásában. A jó talajban növekvő mag óriási eredményeket fog elérni.   13,10-17 Miért beszél Jézus példabeszédekben. (ld. Mk 4,10-12; Lk 8,9-10). A gyümölcsöző és a kárbaveszett magok közötti ellentét folytatódik annak magyarázatában, hogy Jézus miért használja a példabeszédeket tanítása eszközéül. A tanítványok szeretnék tudni, hogy miért tanít példabeszédekben, mikor egyszerűen és közvetlenül is beszélhetne (10. v.). Kérdésükre válaszolva Jézus kijelenti, hogy a megértés ajándékát csak a tanítványok kapják és nem mások (11-12. v.), és hogy a tanítványok különleges látással és hallással vannak megáldva (16-17. v.). Mivel a többiek elmulasztják, hogy lássák és hallják Jézus egyszerű tanításait a királyságról, ez arra indítja őt, hogy a példabeszédekhez forduljon (13. v.). A jézusi tanítás megértésének hiányát a 14-15. versekben magyarázza, mint az Iz 6,9-10 beteljesülését. A tanítványok lelki hajlamai (a gyümölcsöző talaj) alkalmassá teszik őket a látásra és megértésre, míg a többiek teljesen alkalmatlanok, mert lelki hajlamaik nem képesek megadni a magvaknak, hogy gyümölcsözzenek.   13,18-23 A magvak magyarázata. (ld. Mk 4,13-20; Lk 8,11-15). A magvakról szóló példabeszéd hallgatóságával szemben a nyilvánvaló elvárás az volt, hogy vonjanak meg néhány párhuzamot: a mag Jézus tanítása a királyságról; a jó talaj a megfelelő lelkület; a rossz talaj az alkalmatlan lelkület; a gyümölcsöző termés a tanítványok; az elveszett magvak a hitetlenek. A példabeszédre a 18-23. versekben

adott magyarázat azonban túlmegy e nyilvánvaló összefüggéseken és arra összpontosít, hogy miért haltak el vagy miért virultak ki a magvak. Vajon ez a magyarázat Jézusra megy vissza, vagy a korai egyházban született meg egy vitás kérdés kapcsán?   A magyarázatnak megfelelően a rossz talajokból hiányzik a megértés (19. v.), felületesek (21. v.), és önmagukban megosztottak (22. v.). A hit akadályai "a gonosz" (19. v.), a megpróbáltatás vagy üldöztetés (21. v.), a világi gondok és a vagyon iránti vágy (22. v.). Ugyanakkor a jó talaj befogadja Jézus üzenetét és komoly eredményt hoz (23. v.).   13,24-30 A búza és a konkoly. A búza és a konkoly példabeszéde egy másik mezőgazdasági hasonlattal magyarázza Jézus tanítása egyetemes elfogadásának hiányát. Jézus jó magot vetett, de a gonosz olyan gyomot szórt közé, amelyet nehéz a búzától megkülönböztetni a növekedés korai szakaszában. A példabeszéd Jézus vegyes fogadtatásának helyes megítéléséről szól. Az aratás (30. v.) közismerten az utolsó ítéletre vonatkozó ószövetségi és zsidó jelkép volt, ezért tanácsolja az elnézést és türelmet, míg Isten meg nem hozza végső ítéletét. A 28-29. versekben visszatartja tanítványait minden erőszakos kísérlettől hitetlen zsidó társaik "kigyomlálására". Ez a szétválasztás a királyság végleges eljövetelekor fog bekövetkezni.   13,31-35 A mustármag és a kovász. (ld. Mk 4,30-32; Lk 13,18-21). A mustármag és a kovász példabeszédei mindennapos dolgokat használnak Isten országa erejének bemutatására. Isten tevékenysége Jézus küldetésében kicsiny mustármagnak vagy egy kevés élesztőnek tűnik, de eredménye Isten uralmának teljességében igen nagy lesz. E hasonlatok azt sugallják, hogy Jézus tanításában a királyság már jelenleg is létezik és ez a teljesség felé haladó folyamat valamiképpen már megindult. Jézus előadásának a tömeghez intézett része azzal a magyarázattal végződik (34-35. v.), hogy azért szólt példabeszédekben, hogy beteljesítse a Zsolt 78,2-t. Az idézet felhívja a figyelmet Jézus kiemelkedő helyzetére is, mint az egyetlenre, aki fel tudja fedni a mindenség titkait.   13,36-43 A búza és konkoly magyarázata. Jézus itt elfordul a tömegtől és tanítványaira összpontosít. A búza és konkoly példabeszédének magyarázata iránti kérésükre a 37-39. versekben először is felsorolja, mi mit jelent a példabeszédben, bár a 10-17. versek értelmében nem volna szükségük ilyen segítségre. Ezután a 40-43, versekben megadja az utolsó ítéletet övező események forgatókönyvét. Ez utóbbi hatására a figyelem a jelenkori türelmes elnézésről (mint a 24-30. versekben áll) a világ végét alkotó látványos eseményekre fordul. Megint csak vitatott e példabeszédnek az eredete. Jézustól ered, a korai egyháztól vagy az evangélistától?   13,44-50 A kincs, a gyöngy és a háló. A 44-46. versek példabeszédei a kincsről és a gyöngyről azt a buzgalmat ábrázolják, amellyel a királyság felé kell törekedni. Kifejezik a királyság nagy értékét, az általa hozott örömet és a teljes elkötelezést,

amelyet kiérdemel. A 47-50. versbéli halháló arra emlékeztet bennünket, hogy a királyság eljövetele magában foglalja majd a végítéletet is, amely során a jót és rosszat szétválogatják és elnyerik illő jutalmukat, illetve büntetésüket.   13,51-53 Befejezés. A példabeszédet követő beszélgetés egy olyan mondással zárul, amely jól kifejezi az elképzelést, amelyre az evangélista törekedett: képességet az ószövetségi hagyomány fényében meglátni Isten Krisztusban végbevitt gyökeresen új cselekvését. Egy ilyen személy megérti az összefüggést az új (keresztény) és a régi (zsidó hagyomány) között. A beszélgetés a szokásos módon zárul (ld. 7,28; 11,1; 19,1; 26,1).  

VIII. CSODÁK ÉS VITÁK Máté 13,54-16,4

13,54-58 Elutasítás Názáretben. (ld. Mk 6,1-6; Lk 4,16-30). A hitetlenség és elutasítás témái tovább folytatódnak a Jézussal Názáretben történtekben (54-58. v.) és Keresztelő János halála kapcsán is (14,1-12). A hivatkozás, miszerint Jézus tanított a "zsinagógákban" (54. v.) elkülönülést sugall Jézus követői és a többi zsidó között és valószínűleg a Máté evangéliumának megírásakor fennálló helyzetre utal. Jézus "ács fia"-ként való megnevezése (55. v.) azt mutatja, hogy Názáret népe nem tudta, amit az evangélium olvasói az 1,18-25-ből ismernek. Csodálatuk hamar hitetlenségbe fordul, amely tényt az 57. vers egy közmondással magyaráz, miszerint a prófétát nem fogadják el saját otthonában. Az 58. versben az emberek részéről megmutatkozó hitetlenség miatt elzárkózik a további csodatevéstől (ld. Mk 6,5-6).   14,1-12 Keresztelő János halála. (ld. Mk 6,14-29; Lk 9,7-9). Heródes Antipász (Nagy Heródes fia) Jézusra adott válaszának hagyománya Jézus Názáretben és annak környékén folytatott működésének beszámolójához kapcsolódik. Mint a Galilea kormányzásával megbízott hivatalnok (Kr. e. 4-től, Kr. u. 39-ig), Heródes érdeklődött Jézus után és kíváncsi volt, vajon ő lehet-e Keresztelő János, aki életre kelt (1-2. v.). Ez ad alkalmat Máténak, hogy elmesélje János kivégzésének hátborzongató történetét és összekösse Jézus elutasítását Jánoséval (ld. 11,2-19). Heródes házasságának leírása a 3. versben (ld. Mk 6,17) nem egészen pontos, mivel Heródiás egy másik Heródeshez ment hozzá, aki Heródes Antipász féltestvére volt. Mindenesetre a 3-12. versek elbeszélése párhuzamot von János tragikus végzete és a Jézusra váró vég között. Mindkettejüket prófétának tartották, mondvacsinált ok alapján tartóztatták le őket, kivégzésük egy kormánytisztviselő gyengesége miatt történt, a tanítványaik temették el őket és azt gondolták róluk, hogy feltámadtak holtukból.   14,13-21 Az ötezer ember megetetése. (ld. Mk 6,30-44; Lk 9,10-17; Jn 6,1-14). Máté Jézus elutasítására irányuló figyelmét terjedelmében és tartalmában eltérő három csodás történet szakítja meg. Jézust Heródes iránta tanúsított érdeklődése

arra indította, hogy elhagyott helyekre távozzék, de a tömeg továbbra is követte őt. A betegek egy részének meggyógyítása után Jézus elegendő élelmet nyújt ötezer férfinak, valamint az asszonyoknak és gyermekeknek (15-21. v.). Máté elbeszélése hasonlít Márkéhoz, de sokkal tömörebb, és jobb megvilágításba helyezi a tanítványokat. A Mt 14,16-18 a Mk 6,37-38-hoz képest enyhíti a tanítványok értetlenkedését. A tanítványok a beszélgetés során társként tűnnek fel és kiosztják az élelmet a tömegnek. A Mt 14,19 nyelvezete a Mt 26,26-hoz képest azt sugallja, hogy ez az étkeztetés az Utolsó Vacsora előképe és így az egyháznak, amely az Eukarisztiát ünnepli. A hal (19. v.) és a tizenkét kosár maradék valószínűleg túlmutat az Utolsó Vacsorán, és a Messiás lakomájára utal a királyság végső eljövetelekor.   14,22-33 A vízenjárás. (ld. Mk 6,45-52; Jn 6,15-21). A 22-23. versek átvezető szakasza a tengerre helyezi a tanítványokat, Jézust pedig magában imádkozva egy hegyre. A tanítványok magukban vannak és nehezen haladnak. Nagyon valószínű, hogy a bárka az egyház jelképe (ld. 8,23). A tanítványok szüksége idején Jézus jön megmentésükre és természetfölötti hatalommal rendelkező úrként tűnik fel (24-27. v.). Máté ebbe az eseménybe illesztette Péter vizenjárási kísérletét és kishitűsége miatti kudarcát (28-31. v.). Péter jelképezi a tanítványokat (és minden keresztényt) rajongó szeretetével és elégtelen hitével. Félelmében könyörögve szólítja meg Jézust ("Uram, ments meg!") és bírálatot kap hitének kicsinysége miatt. A történet a tanítványok hitvalló imájában teljesedik ki, hogy Jézus valóban az Isten Fia (32-33. v.).   14,34-36 Gyógyítások Genezáret földjén. (ld. Mk 6,53-56). A genezáreti gyógyítások alkotják a csoda-történetek e sorozatának harmadik tagját és megismétlődik Jézusnak a közönségre gyakorolt nagy hatása is. Jézus nagyon kedvező fogadtatása ellentétben áll a 13,54-58-beli názáreti elutasítással, továbbá az írástudók és farizeusok iránta mutatott rosszindulatával a 15,1-20-ban.   15,1-20 Vita a rituális tisztaságról. (ld. Mk 7,1-23). Jézus három hatalmi cselekedetét egy vita követi a farizeusokkal és írástudókkal. A vita témája az, hogy a tanítványok elmulasztják a farizeusok pontosságával teljesíteni a rituális tisztálkodás szabályait (2. v.). A farizeusok egész hagyományt építettek föl azzal a szándékkal, hogy biztosítsák az írott törvény megtartását. Az összes izraelitára ki akarták terjeszteni az eredetileg csak a papi családokra alkalmazott szabályokat azon az alapon, hogy Izrael egy papi nép. Ezért Jézustól és követőitől is elvárták a Lev 22,1-16-ból kikövetkeztetett papi tisztaság szabályainak betartását.   Jézus válaszának első részében (3-9. v.) a farizeusok hagyományról alkotott elképzelését támadja. Azzal érvel, hogy hagyományuk időnként megtöri a törvény világos parancsait (3-6. v.). A szülők tiszteletének parancsát a törvény pozitívan (Kiv 20,12; MTörv 5,16) és negatívan (Kiv 21,17) egyaránt előírja. A farizeusok hagyománya azonban Jézus szerint megengedi, hogy valaki egy vagyont szent célokra ajánljon fel annak eszközeként, nehogy a szülei hozzájuthassanak.

Ilymódon egy jámbornak tűnő tett biztosítja a kibúvót a törvény által támogatott szent kötelesség alól. Az Iz 29,13 szavait veszi elő, hogy álszenteskedésnek bélyegezze meg az ilyen magatartást. A hagyomány, amely azt állítja, hogy a törvényt védi, valójában megsérti azt.   Jézus válaszának második része (10-20. v.) a szertartásos tisztaság témájára összpontosít. A 11. v. azon értelmű kijelentése, hogy csak erkölcsi tisztátalanság létezik, szélsőséges, mivel az ószövetségi törvény nagy része foglalkozik a bizonyos élelmek érintése és evése általi rituális tisztátalansággal. Csak a szilárd hit Jézusban - mint a törvény hiteles értelmezőjében - engedhette meg Máténak és közösségének, hogy elfogadjanak egy ilyen forradalmi tanítást.   A 11. vers alapgondolatához kapcsolódik egy nagyon szigorú ítélet a farizeusokról (12-14. v.), valamint Jézus magyarázata a tanítványok számára (15-20. v.). Értesülve a farizeusok megbotránkozásáról tanítása fölött, Jézus lelki gyökereiket utasítja el (13. v.) és másokat romlásba vivő vak vezetőknek bélyegzi őket (14. v.). Péter Jézus tanításának megmagyarázása iránti kérelme a 15. versben feltételezi, hogy a "példabeszéd" "titkot" vagy "rejtvényt" jelent. Jézus magyarázata a 17-20. versekben csak kibővíti és megszilárdítja a 11. vers erőteljes kijelentését. Egyedül az erkölcsi tisztaság fontos, az elme gonosz tervei erkölcsileg beszennyezik az embert és az Ószövetség által tiltott cselekedetekhez vezetnek. A 2. versben a Jézus tanítványai ellen emelt panasznak nincs jelentősége, mert a rituális tisztaság és tisztátalanság egész hagyománya nem érvényes.   15,21-28 A nem zsidó nő leányának meggyógyítása. (ld. Mk 7,24-30). A 14,13-15,20-ban található három csoda és vita ismétlődik meg a 15,21-16,4-ben. Az első gyógyítás a Tírusz és Szidon déli föníciai városokat övező területen történik egy nem zsidó asszony és annak megszállott lánya ügyében. Valójában a gyógyítás egyszerűen csak alkalom, hogy Jézus párbeszédet folytasson a hitről az idegen asszonnyal. A 22. versben a nő könyörgéssel próbál párbeszédet kezdeni és Jézust Úrnak és Dávid Fiának szólítja, de Jézus visszautasítja azon az alapon, hogy halála előtti küldetése a zsidókra korlátozódik (24. v.). Mikor az asszony kitartóan könyörög ("Uram, segíts rajtam!"), Jézus a nem zsidókat a kutyákhoz, a zsidókat pedig Isten fiaihoz és leányaihoz hasonlítva újra csak elutasítja (26. v.). A nőnek van lélekjelenléte és okossága rámutatni, hogy még a kutyáknak is adnak morzsákat és hulladékokat gazdájuk asztaláról (27. v.). Hitének ez a rendíthetetlensége akkora hatással van Jézusra, hogy teljesíti kérését és leánya meggyógyul. Az idegenek számára - a Jézus iránti hit által - felkínált megváltásnak ez a története bátorította az egyház küldetését az idegen népekhez Jézus halála és feltámadása után. Isten megváltási tervében a fő hely a zsidókat illeti ("fiak és leányok"). Azonban Jézus is méltányolta a nem zsidók figyelemreméltó hitét (ld. 8,5-13).   15,29-31 Sok ember meggyógyítása. E sorozat második csodás története Jézus sok gyógyítását fogja össze (ld. 12,15-21; 14,34-36). A 29. v. földrajzi bevezetője után az Iz 35,5-6 és 29,18-19-ből vett szavakat és mondatokat használ a fizikai bajok

(30. v.) és a gyógyító Jézus által hozott figyelemreméltó változások leírására. Az elbeszélés középpontjában Jézus áll (30. v.). A betegeket odaviszik hozzá és így gyógyítja meg őket.

15,32-39 A négyezer ember megvendégelése. (ld. Mk 8,1-10). A harmadik csodás történetben egy másik nagy tömeg jóllakatása szerepel. Sok közös vonása van az ötezer megetetésével a 14,13-21-ben. A két elbeszélés főleg a számokban tér el: a kenyerek (öt a héttel szemben), a maradékok kosarai (12-7) és a férfiak száma (5-4 ezer). Jézus megszánja a tömeget, ezért csillapítja éhségüket, és az a nyelvezet, amellyel a kenyérszaporítást leírja (36. v.) ismét Eukarisztikus felhangokat sugall (ld. 14,19; 26,26). Nincs különösebb okunk arra, hogy ebben a csodában az "idegen népek táplálását" lássuk a 14,13-21-beli "zsidók táplálásának" ellentételeként. A két történet egymástól független események elbeszélésének látszik.   16,1-4 Vita a jelekről. (ld. Mk 8,11-13; Lk 12,54-56). Ahogyan az előző, 14,13-36-beli csodás történetek egy vitával zárultak a 15,1-20-ban, ugyanígy végződnek a 15,21-39 rész csodás történetei is egy vitával a 16,1-4-ben. Minden csoda ellenére, amelyeket Jézus végbevitt, a farizeusok és a szadduceusok valami további jelet kívánnak, hogy ő tényleg az Istentől való. Bár a farizeusok és a szadduceusok sok mindenben szembenálltak egymással, itt közösen lépnek fel Jézussal szemben.   A 2-3. versek válasza nem fordul elő mindegyik fontos görög nyelvű kéziratban. Akár hozzátartozott az eredeti evangéliumhoz, akár nem, lényege az, hogy Jézus csodái az Isten országa eljövetelének jelei. Az ellenfelek eleget tudnak ahhoz, hogy megjósolják az időjárást az ég színéből, de vakok Jézus csodái valódi természetének felismeréséhez. Jónás jele az idegen népeknek szóló megváltás felajánlása lehet (ld. 8,5-13; 15,21-28), de a 12,40 fényében az evangélista valószínűleg Jézus halála és feltámadásaként értette.  

IX. A KERESZTHEZ VIVŐ ÚT  Máté 16,5-17,27

16,5-12 A farizeusok és szadduceusok kovásza. (ld. Mk 8,14-21). Az úgynevezett kovász-beszédében Jézus a tanítványokhoz fordul és a fejezet hátralévő részében őket okítja. Útmutatásai a farizeusok és szadduceusok tanaival (16,5-21), Jézus és Péter kilétével (16,13-20), a keresztrefeszítéssel és a feltámadással (16,21-23) és a kereszthordozással (16,24-28) foglalkoznak.   A kovászról folytatott beszélgetésben (5-12. v.) Jézusnak a farizeusok és szadduceusok élesztője vagy kovásza elleni rejtélyes figyelmeztetéséhez (6. v.) kapcsolódik, hogy a tanítványok elmulasztottak kenyeret hozni magukkal az útra. A kovász nyilván a rontó befolyásra utal. A Márknál szereplő "Heródes" "szadduceusok"-kal történő helyettesítése (ld. Mk 8,15) által Máté a befejező magyarázatra készíti elő az olvasót (12. v.), miszerint a kovász a farizeusok és

szadduceusok rontó tanítását jelképezi.   Jézusnak a tanítványok félreértésére adott válasza öt kérdésben fogalmazódik meg a 8-11. versekben. Megemlíti az ötezer (14,13-21) és a négyezer (15,32-39) ember jóllakatását azzal a burkolt célzással, hogy a tanítványok eddigre tudhatnák már, hogy Jézus képes fizikai szükségleteik kielégítésére. A tanítványok megint hitük gyengeségéről tanúskodnak - amely jellemző módja Jézus legközelebbi követői tökéletlenségének lefestésére Máténál (ld. 6,30; 8,26; 14,31). Bár meglehetősen élesnek tűnik az az eljárás, ahogy Jézus megdorgálja a tanítványokat, közel sem olyan bántó, mint a Mk 8,17-21-beli kérdéssorozat. Mindenesetre a tanítványok lassú felfogása mutatja, hogy mennyire szükségük van arra, hogy Jézustól tanuljanak és hogy mit jelent követni őt.   16,13-20 Jézus és Péter kiléte. (ld. Mk 8,27-30; Lk 9,18-21). Péter hitvallása a Jézus és a tanítványok közti beszélgetéssel kezdődik. Észak-Palesztinában, Fülöp Cézáreájának közelében zajlik le, amely első szakasza annak a vándorútnak, amely Jézus jeruzsálemi szenvedésébe és halálába torkollik. Amikor Jézus a kilétével kapcsolatos népszerű elképzelések felől kérdezi őket, a tanítványok felsorolják az elterjedt véleményeket (14. v.). A 14,2 szerint Heródes Antipász úgy vélte, hogy Jézus az életbe visszatért Keresztelő János. Illés visszatérését Isten országa eljövetelének kísérő jelenségeként várták (ld. Mal 4,5-6). A Jeremiásra való utalást csak a Mt 16,24-ben találjuk (ld. Mk 8,28; Lk 9,19) és ez mutatja azt, hogy felismerték a Jeremiás próféta és Jézus közötti hasonlatosságokat.   A beszélgetés második részében (15-16. v.) Jézus nem a népszerű elgondolásokra kíváncsi, hanem a tanítványok véleményére. Amint az gyakran megesik Máté könyvének e részében (ld. 15,15; 16,22; 17,24; 18,21), Péter lép fel a csoport szószólójaként és kijelenti Jézusról, hogy ő a Messiás. (A héberben a Messiah "fölkent személy", ennek görög fordítása a "Christos".) Péter hitvallása arról, hogy Jézus a Messiás, utal a tanítványok azon reményére, hogy Jézusnak kell megszabadítania Izraelt ellenségeitől és létrehozni Isten országát a földön.   A 16b. versig az elbeszélés szoros párhuzamban áll a Mk 8,27-29-cel. Máté azonban további részleteket tesz hozzá Márk beszámolójához a 16b. versben Jézus kilétéről ("az élő Isten fia") és a 17-19. versekben hozza Jézus Péternek tett ígéretét. Ez a kiegészítés Péter számára kedvezően változtatja meg a történet sodrását. Míg a Mk 8,27-33 a hitvallás után továbbsiklik és helyt ad Péter értetlenségének, addig Máténál ünnepélyes áldást hoz rá.   A 16b. vers "élő Isten fia" kifejezése kijavít és túlhalad minden hamis beleértést a "Messiás" címbe. A 17. vers áldása kijelenti, hogy Péter hitvallása az Istentől jövő kinyilatkoztatás volt és a 18. versben megígéri, hogy Péter az a szikla, amelyen Jézus halála és feltámadása után a keresztény közösség fel fog épülni. Nem akad majd olyan Istennel szembenálló erő, amely képes lenne lerombolni ezt a közösséget. Végül a 19. vers Pétert "házfőnökként" vagy a Jézus által kihirdetett

királyság "miniszterelnökeként" ábrázolja (ld. Iz 22,15-25). Oldó és kötő hatalmának gyakorlásában Isten fogja megerősíteni. E hatalom tartalma nem teljesen világos. Magába foglalhatja a szabályok lefektetését, felmentések adását, kiközösítések foganatosítását vagy feloldását, a bűnök megbocsátását vagy megtartását vagy akár az ördögűzést.   A szakasz nyelvezete erősen szemita jellegű és a 16b-19. versek világosan egy korai hagyományt őriznek. Vitatott, hogy vajon ezt az áldást Jézus földi szolgálata során vagy feltámadása után mondta-e ki (ld. 1 Kor 15,5; Lk 24,34). Más tudósok a szíriai Antiochia egyházának eredete után nyomoznak. Bármi is az eredete, a szakasz dicséri Pétert, mint az isteni kinyilatkoztatás befogadóját (17. v.), a közösség alapzatának nyilvánítja őt (18. v.) és különleges hatalommal ruházza fel (19. v.). A 20. versbéli hallgatási paranccsal Máté újra csatlakozik Márk elbeszéléséhez.   16,21-23 A szenvedés első megjövendölése. (ld. Mk 8,31-33; Lk 9,22). A szenvedés első megjövendölése minden kétséget eloszlat afelől, hogy miféle Messiás is Jézus. A 21. versben Jézus félreérthetetlenül kijelenti, hogy földi jövője az Atya tervének megfelelően szenvedés és halál ("Jeruzsálembe kell mennie"). A szenvedés megjövendölésének tartalma szoros párhuzamban áll a Mt 26-28 eseményeivel. Hitvallása és a válaszul kapott áldás ellenére Péter a 22. versben elutasítja annak lehetőségét, hogy Jézus messianizmusa a szenvedést is magában hordja. A 23. versben élesen elítéli Péter magatartását, mint a sátántól valót, mint a botlás kövét Jézus útjában és mint csupán emberi gondolkodást tükröző magatartást.   16,24-28 A kereszt tanítványsága. (ld. Mk 8,34-9,1; Lk 9,23-27). A szenvedés első megjövendölését a tanítványság áráról és ajándékairól szóló mondások követik. A mondás a kereszt fölvételéről a 24. versben (ld. 10,38) a tanítványok sorsát összeköti Jézuséval. Míg a 10,1-ben a tanítványok Jézusnak a 8-9. fejezetekben megmutatott hatalmában osztoznak, itt arra figyelmezteti őket, hogy a tanítványság a keresztben való osztozást is jelenti. A 25-26. versek mondásai az élet témája körül forognak és azt sugallják, hogy csak az én elengedése és az Isten vezetésére való hagyatkozás révén tudjuk valaha is megtalálni a szabadságot és boldogságot. A 27. versben a jellegzetesen zsidó hit a jutalomban és a büntetésben - ahogyan azt az Isten országában az ítéletkor kiszabják majd - keresztény értelmezést kap: Jézus, az Emberfia lesz a vádló. Bármire is utalhatott eredetileg a 28. vers (a királyság közelgő eljövetele, a halál és föltámadás, húsvét), itt a 17,1-8-beli színeváltozás bevezetésére szolgál. Ebben az eseményben a tanítványok előzetest kapnak az Emberfiának dicsőséges királyságbeli eljöveteléből.   17,1-8 A színeváltozás. (ld. Mk 9,2-8; Lk 9,28-36). Jézus színeváltozásának története az Emberfia uralmába való eljövetelének előzetese (ld. 16,28). Némely értelmező vitatja, hogy az elbeszélés eredetileg a feltámadt Úr megjelenéséről szól és visszahelyezik Jézus földi küldetésébe. A történetnek azonban nem sok köze van

az evangéliumok feltámadás utáni megjelenéseihez. A színeváltozás egy látnoki jellem történelmi tapasztalatának tűnik. Az 1. vers hivatkozása a "hat nap múlvá"-ra rejtélyes, bár a hegy - mint az isteni megnyilatkozások kiváltságos helye - utalást sejtet Isten megjelenésére Mózesnek a Sínai-hegyen (ld. Kiv 24,16). Amint az evangéliumban másutt, itt is megvan a Péterből, Jakabból és Jánosból álló tanítványok belső köre. A 2. versben az "elváltozott" szó használata - annak lefestésére, ami Jézussal történt - egy formai vagy külalakbéli változást jelez. A tanítványok egy pillanatra megtapasztalják Jézus fenségét, amint az majd teljesen megnyilvánul a királyság eljövetelekor. Mózes és Illés nevének sorrendje a 3. versben világossá teszi, hogy ők képviselik az ószövetségi törvényt és prófétákat.   A színeváltozás leírásában Máté elsősorban a tanítványoknak az esemény alatti viselkedésére figyel. A 4. versben Péter Jézust "Uram"-nak szólítja és engedélyt kér tőle a három sátor felállítására. Láthatóan azt remélte, hogy mindannyian ebben a dicsőséges légkörben maradnak, míg a királyság elérkezik. A tanítványok reményei még magasabbra szöknek az 5. versben a felhőből szóló hang (Isten jelenlétének zsidó képe) hallatán, amely pontosan ugyanazon szavakkal erősíti meg Jézus különleges helyzetét, mint a kereszteléskor (ld. 3,17). A tapasztalat félelmetes jellege megrémíti a tanítványokat (6. v.), de Jézus vigasztalja és bátorítja őket, hogy ne féljenek (7. v.).   17,9-13 A színeváltozás történetének folytatása. (ld. Mk 9,9-13). A történet folytatása Jézus dicsőségének előzetesét összekapcsolja szenvedésével, halálával és feltámadásával. A 9. versben az elváltozást látomásnak mondja és figyelmezteti a tanítványokat, hogy a feltámadás utánig ne beszéljenek róla. A Mk 9,10-zel szemben a tanítványok láthatóan értik, mit jelent a halálból való feltámadás. Kérdésük Illésről a 10. versben a Mal 4,5-6-on alapuló hagyományra utal, hogy Illés prófétának vissza kell térnie a mennyből, mielőtt Isten országa eljön. Jézusnak a 11-12. versben megadott válasza érvényesnek fogadja el ezt a hagyományt, de kijelenti, hogy Illés már eljött Keresztelő János személyében (ld. 11,14). Ahogy nem ismerték fel Jánost, sőt szenvedésben és halálban volt része, úgy Jézust, az Emberfiát sem fogják megérteni és halálra adják (ld. 14,1-12). Arra az esetre, ha bármi kétség merülne föl Keresztelő Jánosnak Illéssel való azonosításában, Máté hozzáteszi, hogy a tanítványok ezután fölismerték, hogy Jézus Jánosról beszélt (13. v.).   17,14-20 A megszállott fiú meggyógyítása. (ld. Mk 9,14-29; Lk 9,37-43). Máté elbeszélése a megszállott fiú meggyógyításáról sokkal rövidebb, mint Márké. Valójában a téma nem annyira Jézus gyógyító hatalma, mint Márknál, hanem inkább a tanítványok sikertelen gyógyítása "gyönge hitük" miatt (20. v.). A fiú állapotának a Mk 9,17-18; 20-22; 25-26-beli hosszas leírását jelentősen összesűrítette és egyszerűen a holdfázisoktól befolyásoltnak jellemezte ("holdkóros"). A fiú apja a 14-15. versekben könyörgéssel közelít Jézushoz ("ezekkel a szavakkal hullott térdre előtte: Uram, könyörülj..."). A 17. vers kemény szidása a tanítványoknak szól; ezt erősíti meg a 20. vers, ahol "gyönge hitükért"

bírálja őket.   A gyönge hit említése alkalmat ad a hitről és a mustármag méretéről szóló mondásra. A mustármag picike (ld. 13,31) és a mondás lényege az, hogy még egy kis mennyiségű hitnek is drámai hatásai lehetnek. A 14-19. versek - amelyek lényege a tanítványok hitének hatástalansága - és a 20. vers - a mégoly kicsiny hit hatalmas erejéről szóló - mondásának összekapcsolása teljesen formai. Más szóval, a két egységet csak azért egyesítették, mert a "gyönge hittel" foglalkoznak és a tény ellenére, hogy mindkét rész jelentése teljesen más. Némely kéziratban a 21. versként szerepel, amely a Mk 9,29-ben található. Ha a szakasz eredetileg is Mátéhoz tartozott, ott nincs semmi magyarázat arra, hogy más ősi kéziratokból miért hagyták el. Legvalószínűbb, hogy a másolás során tették hozzá Máté szövegéhez.   17,22-23 A szenvedés második megjövendölése. (ld. Mk 9,30; Lk 9,43-45). A szenvedés második megjövendölése a Jézusra Jeruzsálemben váró szenvedésre és halálra emlékeztet minket. A "kerülnie" kifejezés a 22. versben azt sugallja, hogy ezen események Isten engedélyével és tervével összhangban fognak történni. A Mk 9,32-beli apostoloktól eltérően, akik nem értik a próféciát és félnek rákérdezni, a Mt 17,23-beli tanítványok nagyon világosan értik azt.   17,24-27 A templomadó. Mikor azt firtatják, hogy vajon Jézus megfizette-e a templomadót a jeruzsálemi templom fenntartására és az ott felajánlott áldozatokra (ld. Kiv 30,11-16; Neh 10,32-33), Péter, mint Jézus szóvivője, igennel válaszol (24-25a v.). A történet tovább folytatódik, hogy megvilágítsa, Jézusnak igazában nem volt kötelessége ezt megtenni. A 25b-26. versekben alkalmazott kép azon alapul, hogy Jézus azonos az Isten fiával. Ahogyan a királyok az idegenektől szednek adót és nem saját népük fiaitól, Isten is (akinek háza a jeruzsálemi templom) adót kíván az emberektől, de nem a saját fiától, Jézustól. A történet a 27. versben végződik az adó megfizetésére szolgáló pénz csodálatos biztosításával.   Bár Jézusra nem vonatkozott a templomadó megfizetésének kötelezettsége, megtette, nehogy valakit is megbotránkoztasson. Kr. u. 70. után, mikor a jeruzsálemi templomot lerombolták és a zsidó templomadót a római Jupiter Capitolinus pogány templom fenntartására fordították, ez a történet tanáccsal szolgált Máté közössége zsidó tagjainak. Mint Isten Jézus általi gyermekei, nem kötelesek az adót megfizetni, de meg kell tenniük a további bajok elkerülése érdekében.  

  X. TANÁCSOK A MEGOSZTOTT KÖZÖSSÉGNEKMáté 18,1-35

Jézus öt nagyobb beszéde közül a negyediket (ld. 5-7; 10; 13; 24-25. fejezetek) találóan jellemzik úgy, mint Máté tanácsait egy megosztott közösség számára.Az

evangélista különféle forrásokból vette a mondásokat és úgy rendezte el őket, hogy ezekkel vezesse a keresztény közösségeket, amelyek próbálnak megbirkózni a karrierizmussal, botrányokkal, hibákkal, kiengesztelődéssel és megbocsátással. E beszéd két fő része a "kicsinyek" gondozásával (18,1-14) és a közösség vétkes tagjai iránti helyes magatartással foglalkoznak (18,15-35).   18,1-4 A nagyság Isten országában. (ld. Mk 9,33-37; Lk 9,46-48). A beszédre a tanítványok arról való vitája ad alkalmat, hogy ki a legnagyobb Isten országában (1. v.). Problémájuk összefüggésben áll koruk zsidó társadalmával, mivel jócskán keringtek elméletek az eljövendő országbeli helyzetről és beosztásról. A holt-tengeri tekercseket ránkhagyó közösség még a közös étkezéseket is a csoporton belüli rang szerint rendezte meg. Az étkezéseket annak tükörképeként föltételezték, amely Isten országa eljövetelekor fog bekövetkezni.   Válaszul a tanítványok kérdésére, Jézus rámutat egy gyerekre (2. v.) és arra buzdítja őket, legyenek olyanokká, mint a gyermekek (3. v.). Az ókori társadalmakban a gyereknek nem voltak jogai és teljesen szüleitől függött. A gyerek szükségképpen mindent ajándékként kapott. Hasonlóképpen senki sem tarthat igényt Isten országára rangja vagy helyzete alapján, csak azok léphetnek be oda, akik felismerik ezt a tényt és a királyságot ajándékként fogadják (4. v.). A gyermeket itt azok jelképeként mutatja be, akiknek nincsen joguk vagy igényük a királyságra, nem pedig az ártatlanság vagy alázat mintájául. Minden elméletet az eljövendő királyságbeli rangról és a jelenről, mint a jövő tükréről, Istennek és az ő országának tragikus félreértéseként utasít el.   18,5-10 A kicsinyek megbotránkoztatása. (ld. Mk 9,42-48; Lk 17,1-2). E részben a "gyerek" más jelentést kap. Az előző részben a jogállásnélküliekre vonatkozott, itt azonban a közösség egyszerű és jószívű tagjait jelenti, akiket félre lehet vezetni. A mondás a Jézus nevében befogadott gyermekről az 5. versben azonosságot fejez ki a kicsinyek és Jézus között. Sajátos módon lakik bennük. Az őket félrevezetni szándékozók három súlyos figyelmeztetést kapnak: (1.) jobb halottnak lenni, mint egyet is megbotránkoztatni e kicsinyek közül a tanítványság útján (6. v.); (2.) a botrány iránti felelősséget nem lehet elutasítani azon az alapon, hogy a botrány elkerülhetetlen (7. v.); (3.) minden - még a láb, kéz vagy szem hiánya is - jobb, mint botrányt okozni a közösségben (8-9. v.). Ez a harmadik figyelmeztetés előképe lehet a közösségnek, mint Krisztus testének, amelyről lenyesik vagy kiközösítik az ellenkező tagokat. A szakasz a 10. verssel zárul, ahogyan az 5-ben kezdődött, egy utalással Istennek a "kicsinyek" iránti törődésére és figyelmére.   18,12-14 Az eltévedő kicsinyek. (ld. Lk 15,3-7). Mi történik, ha a kicsinyek egyike eltéved? Ez a szakasz Istent az eltévedt bárányait kereső pásztorhoz hasonlítja. A keresés nem föltétlenül jár eredménnyel ("Ha... megtalálja," 13. v.), de az "eltévedtek" visszatérése nagy örömére szolgál Istennek. Isten azt kívánja, hogy a kicsinyek közül egy se vesszen el vagy legyen átkozott (14. v.). Figyeljük meg, hogy megkülönbözteti az eltévedőket és az elveszőket. 

  18,15-17 Kiengesztelődés a vétkessel. Jézus negyedik nagyobb beszédének második nagy része (18,15-35) a közösség vétkes tagjai iránti magatartásokkal foglalkozik. Az első szakasz (18,15-18) a különféle megteendő lépéseket körvonalazza, mikor az egyik keresztény vét a másik ellen. Mindegyik fokon (személyes feddés, tanúk előtti figyelmeztetés, az egész közösség előtti intés) a cél a vétkes keresztényt visszanyerni a közösség számára. Még a kiközösítés erős lépését is valószínűleg arra szánták, hogy a kiengesztelődés felé taszítsa a bűnöst. A holt-tengeri közösségben is hasonló eljárásokat alkalmaztak, a MTörv 19,15 alapján. A kiközösített tag pogánynak vagy vámosnak tekintése a 17. versben páratlan, tekintve Jézus mindkét csoport iránti nyitottságát. A kifejezések itt egyszerűen csak jellemzik azokat, akiket kizártak a zsidó vallási élet fő áramából.   18,18-20 Oldás és kötés. Jézusnak a megosztott közösséghez szóló tanácsai a kötésről és oldásról (18. v.), és a Jézus nevében ketten vagy hárman összegyülekezőkről (19-20. v.) föltehetően a közösség azon hatalmára vonatkoznak, hogy végső esetben a vétkesek kiközösítéséhez folyamodjanak. A 18. versben a tanítványok (ld. 16,19, ahol egyedül Péter kap hatalmat) ígéretet kapnak, hogy Isten az ő földi döntéseik mögött fog állni. A 19-20. versben a közösség egyetértését, amelyet imádsággal kapcsolnak össze, Isten kötésként fogadja majd el, mert ő különös módon van jelen a közösségi imában. A közösséget megtagadó eltávolításának fontos és fájdalmas jellegét ellensúlyozza a közösség bizakodása, hogy Isten elfogadja döntéseiket.   18,21-35 A megbocsátás. Miután foglalkozott a teljesen javíthatatlan tag és a kiközösítés végső büntetésével, a beszéd a közösségen belüli megbocsátás és kiengesztelődés sokkal hétköznapibb tapasztalata felé fordul. A helyzet ugyanaz, mint a 18,15-ben: "Ha vétkezik ellened testvéred..." Ebben az esetben a vétkes személy hallgat a sértett félre vagy a sok tanúra vagy az egész közösségre. Hányszor kell valakinek megbocsátani? Megint Péter a csoport szóvivője és egy általa nagyon nagyvonalúnak tartott számot ad válaszként: hétszer (21. v.). Jézus kijavítja Pétert és így válaszol: hetvenhétszer. Az új számot nem kell szó szerint venni. A lényeg az, hogy a keresztényeknek nincs joguk bármilyen határt szabni a megbocsátásnak.   Hogy a keresztényeknek miért nem szabad korlátokat felállítani a megbocsátásban, azt a könyörtelen szolga példabeszéde mutatja be (23-35). Ez a példabeszéd az Úr imájának második "mi-kérését" önti történet formájába: "bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (6,12). Más szavakkal, Isten hajlandósága, hogy nekünk megbocsásson, a mi hajlandóságunkon múlik, hogy megbocsátunk-e másoknak (ld. 6,14-15). A példabeszédbeli király tettei azt mutatják, hogy őt Istennel kell azonosítani. Elszámolást követel (23. v.), úrnak nevezik (26. v.) és nagy könyörületességet mutat, leírva egy hatalmas adósságot (27. v.). A könyörtelen szolga mégis elmulasztott tanulni a király példájából és kegyetlensége a másik szolga iránt az ő saját megbocsátásának visszavonását

eredményezi (28-34. v.). A történet arra figyelmeztet, hogy az Istentől kapott megbocsátást elveszítjük, ha mi nem vagyunk hajlandók megbocsátani másoknak (35. v.). A meg nem bocsátás ki van zárva Isten irgalmából. Azok, akik Isten irgalmát akarják, irgalmasságot kell mutassanak mások iránt.  

XI. JÉZUS NÖVEKVŐ ELLENTÁBORA Máté 19,1-23,39

19,1-12 Házasság és válás. (ld. Mk 10,1-12). A negyedik beszéd is a szokásos módon végződik ("Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte") és Jézus júdeai területre lép (19,1). Máté számára (akárcsak Márknak) Galilea a kinyilatkoztatás helye (ld. 4,12-17) Júdea pedig az elutasításé és a halálé. Jézus továbbra is nagy tömegeket vonz és gyógyítja a betegeket (2. v.).   Jézust a farizeusok provokálják, amikor a házasságról és a válásról kérdezik őt. Kérdezősködésük kifejezésmódja a 3. versben ("bármi okból") Jézus tanítását a zsidóknak a válás alapjairól folytatott vitájába helyezi. A MTörv 24,1-nek megfelelően a férj leírta a válás feltételeit, odaadta feleségének és így véget ért a házasság. A válás alapjai a MTörv 24,1-ben ("valami taszítót fedez föl rajta") meghatározatlanok. Jézus idejében az egyik iskola a nő részéről elkövetett házasságtörés esetére korlátozta a válást, a másik sokkal szabadabban értelmezte és egészen odáig elment, hogy egy asszonytól el lehetett válni, ha rosszul főzött, vagy nem volt szép. Elfogadott volt, hogy az elvált férfi és nő újra megházasodhatott, bár a qumráni templomi tekercs legalább bizonyos zsidó körök tagjai esetén kétségbe vonja ezt.   Máté előadása Jézus házasságról és válásról szóló tanításáról a 4-9. versben először is a Ter 1,27-et (4. v.) és a Ter 2,24-et (5. v.) idézi. Isten eredeti teremtő tervében a házasság felbonthatatlan és semmiféle emberi tényező nem vethet véget egy ilyen egységnek (6. v.). Az Ószövetségben (ld. MTörv 24,1-4) a válás csak az emberi gyengeség miatt volt megengedett. Nem ez volt Isten eredeti szándéka (7-8. v.). Jézus újra magára ölti a törvény hiteles értelmezőjének szerepét és a 9. versben teljesen megtiltja a válást és újraházasodást, a "fajtalan életvitelt", ami valószínűleg egy olyan házasságot jelent, amelyet a Lev 18,6-18-ban tiltott rokonsági fokok közt kötöttek meg (ld. a Mt 5,32 magyarázatát). Kevés kétség fér ahhoz, hogy Jézus a házasságot felbonthatatlannak tartotta (ld. Mk 10,11-12; Lk 16,18; 1 Kor 7,10-11). Nem könnyű azonban megállapítani, hogy Jézus ebben az esetben vajon egy elméletet vagy egy parancsot fektetett le.   Jézus e témáról szóló tanításának mélyreható természete (amely elbánik a MTörv 24,1-4-gyel) a tanítványokat a 10. versben arra a kérdésre vezeti, hogy vajon tanácsolható-e egyáltalán a házasság. A 19,11-ben Jézus világosan kijelenti, hogy a coelibátus Isten ajándéka és nem mindenkinek szól. (11. v.). A 12. vers szerint a keresztény nőtlenség válasz Isten országának a megtapasztalására, ahogyan az

megmutatkozik Jézus tanításában és példájában. Nem a nők gonosz gyanúsításán, vallási tisztaságon vagy a közösségi élet követelményein alapszik. A holt-tengeri közösségnek úgy tűnik, szintén voltak házas és nem házas tagjai egyaránt.   19,13-15 A gyermekek és a királyság. (ld. Mk 10, 13-16; Lk 18,15-17). Sokat tartottak Jézus gyermekeknek adott áldásáról (13. v), mivel szentség hírében állt. Úgy föltételezték, hogy a szentség ereje továbbmegy belőle és önmagát adja át másoknak. Ezt a helyzetet felhasználta az Isten országának befogadásáról szóló tanításra. A 18,1-4-beli esethez hasonlóan a gyermek azokat szimbolizálja, akiknek nincsenek jogaik, azokat, akiknek szükségszerűen mindent ajándékként kell fogadniuk. A királyság azoké, akiknek nincsenek helyzet és fensőbbség iránti igényük, azoké, akik fölismerik, hogy ez ajándék.   19,16-30 A vagyon és a királyság. (ld. Mk 10,17-31; Lk 18,18-30). A gazdagság, mint a tökéletes tanítványság akadálya merül fel Jézusnak a gazdag ifjúval való találkozásában. Mikor az megkérdi, mi szükséges az örök élethez, Jézus felszólítja őt ("ha el akarsz jutni"), hogy teljesítse a tízparancsot, továbbá a felebarátokra és önmagunkra vonatkozó szeretet parancsát (16-20. v.). Mikor azt válaszolja, hogy ezeket mind megtartja, Jézus egy újabb fokozatra hívja ("Ha tökéletes akarsz lenni") a 21. versben. A tökéletesség az ő számára is, akárcsak Jézus tanítványainál, magában hordozza vagyonának szétosztását a szegények között és az osztozást a bizonytalanságban, valamint a bizalomban, amely a földi Jézus és követőinek életét jellemezte. Az ifjú képtelen volt elfogadni Jézus meghívását a törvény megtartásán túli tökéletesség új fokára (22. v.).   A gazdag ifjú képtelensége Jézus kihívásának elfogadására adja a hátteret azoknak a 23-26. versekben szereplő tanításoknak, amelyek a gazdagságról, mint a tanítványság akadályáról szólnak. Nemcsak hogy nehéz a gazdagnak Isten országába jutni (23. v.), hanem gyakorlatilag lehetetlen, ahogy a 24. vers mondása a "tű fokáról" megvilágítja. A tanítványok 25. versbéli elképedése abból ered, hogy az ő föltevésük szerint a gazdagság az isteni kegy jele. A 26. versben Jézus azt hirdeti, hogy senki sem juthat saját javai vagy érdemei miatt a királyságba, az Isten országa ajándék.   Péter újra szóvivőként kérdezi Jézust a szegénység jutalmairól (27-30. v.). Péter elhagyta galileai halászvállalkozását (ld. 4,18-22) és családját (ld. 8,14-15). Nem kicsinyelhetjük le Jézus első követőinek kockázatát és áldozatát. A királyság "új korszakában" az Emberfia dicsőségében fognak osztozni (28. v.) és jutalmuk egy sokkal jobb társadalmi és vallási közösség lesz (29. v.). A 30. vers alkalmi mondását az elsők és utolsók helyének megfordításáról a következő példabeszéd jeleníti meg.   20,1-16 A jó munkaadó példabeszéde. Összekapcsolva a 20,1-15-ben szereplő példabeszédet a 19,30 és a 20,16 elsőkről és utolsókról szóló mondásaival és beágyazva azt a tanítványok jutalmának szövegkörnyezetébe (19,27), az

evangélista Jézusnak azon ígéretét ábrázolja, hogy a tanítványok, akiket most utolsóknak tartanak, elsők lesznek a jutalmak vételében (ld. 20,8). Jézus küldetésének szövegösszefüggése alapján a példabeszéd valószínűleg azon ellenfeleinek szólt, akik azért bírálták őt, mert a királyság jó hírét vámosoknak és bűnösöknek hirdette. Ebben a beállításban a példabeszéd számára legjobb cím "a jó munkaadó." A munkaadó a Jézusban, mint képviselőjében megjelenő Isten.   A jó munkaadó hajnalban munkásokat fogad fel a szokásos napi egy dénár bérért és kiküldi őket a szőlőjébe dolgozni (1-2. v.). A nap különböző szakaiban más munkásokat is felfogad a 3-7. versek szerint (délelőtt, délben, délután, késő délután) bérüket azonban nem részletezi ("ami jár"). A 8. versben a munkaadó megparancsolja, hogy a béresek a felvételükével ellentétes sorrendben jussanak fizetésükhöz és mindannyian ugyanazt a bért kapják (11. v.). Az egész napot átdolgozók zúgolódásaira (11-12. v.) a munkaadó azt válaszolja, hogy pontosan a megállapodott bért fizette nekik (13-14. v.); nincs joguk panaszra, ha ő jószívű akar lenni másokhoz (15. v.). Isten igazságosságát és nagylelkűségét használja fel annak magyarázására, miért hirdette Jézus a királyságot a jámboraknak és Izrael elveszett bárányainak egyaránt (ld. 10,6). Amennyiben befogadják tanítását, mindkét csoport egyenlő mértékben részesül Isten országában.   20,17-19 A szenvedés harmadik megjövendölése. (ld. Mk 10, 32-34; Lk 18,31-34). A szenvedés harmadik megjövendölése a Jeruzsálemi úton hangzik el, amely dombos területen vezet át. Ez a jövendölés sokkal részletesebb, mint az előző kettő (16,21; 17,22-23) és félreérthetetlenül megemlíti Jézus zsidó és pogány kínzóit. Máté változata a megfeszítést is megemlíti, mint Jézus halálának módját.   20,20-28 Az előkelő helyek a királyságban. (ld. Mk 10,35-45). Az eljövendő királyságbeli helyzet kérdése (ld. 18,1-4) tűnik fel újra Jakab és János anyjának kérésében, hogy fiai különleges helyet foglalhassanak el a királyságban. A Mk 10, 35-37-ben a két tanítvány saját maga adja elő kérését. Jézus a 22-23. versben ezt válaszolja: (1.) azért, hogy országában osztozzanak, a tanítványoknak a neki szánt szenvedés kelyhében is osztozniuk kell és (2.) nem az ő kiváltsága a kiválóság helyeit kijelölni a királyságban. A többi tanítvány méltatlankodása a 24. versben szolgáltat alkalmat Jézusnak, hogy mások szolgálatára, mint a közösségében elérhető vezető hely megszerzésének módjára tanítson. A vezetőség, mint a pogány mintáknak megfelelő hatalom ("zsarnokoskodnak a népeken"), szembekerül a Jézus mintája szerinti vezetőséggel, a mindenki szolgálatával (25-27. v.). A vezetésnek ez a módja, amely mások szolgálatán alapul, Krisztus áldozatos halálában gyökerezik, amely "váltságdíj sokakért" (28. v.).   20,29-34 A két vak ember meggyógyítása. (ld. Mk 10,46-52; Lk 18,35-43). A jerikói két vak meggyógyítása a Mk 10,46-52-béli Bartimeussal áll párhuzamban, de sok eltéréssel. Máté, kinek előadásában két vak szerepel (hasonló jelenség van a 8,28-ban) több figyelmet szentel Jézus hatalmába vetett hitüknek, mint a gyógyítás folyamatának. Jézust a könyörgés nyelvén szólítják meg a 30,31 és 33. versekben.

"Úrnak" és "Dávid fiának" hívják őt. Irónia van abban, hogy azok, akik fizikailag vakok, lelkileg mégis látnak és fölismerik, ki is valójában Jézus. Jézus, az irgalmas gyógyító ekkor megadja nekik a fizikai látást (34.v.) és ők csatlakoznak a tanítványok csoportjához.   21,1-11 A Messiás bevonulása. (ld. Mk 11,1-11; Lk 19,28-38; Jn 12,12-19). Jézus bevonulása Jeruzsálembe kelet felől történik, az Olajfák hegyéről, amely kapcsolatban áll a Zak 14,4-beli "Úr napjával". Máté az eseményt az Iz 62,11 (Mt 21,5) és a Zak 9,9 beteljesedéseként értelmezi. Az Iz 62,11 ("Mondjátok meg Sion leányának") Jézusnak a tömeg általi lelkes fogadtatásában teljesül be (8. v.), továbbá abban az üdvözlésben, amelyet Dávid fiaként kap a Zsolt 118,25-26 szavaival (9. v.). Az egész város érdeklődik Jézus iránt és egy galileai prófétával azonosítják őt (10-11. v.). A Zak 9,9-et ("királyod vonul be hozzád, szerényen") Jézus azzal az alázatos magatartással teljesíti, amellyel bevonul a városba. A két teherhordó állat ("a szamár és csikaja") a 2. és 7. versben nagyon is szó szerint teljesíti az ószövetségi jövendölést a benne szereplő állat kétszeri említésével. Jézus bevonulása Jeruzsálembe a Messiás bevonulása volt és így teljesen alkalmazkodott az ószövetségi próféciához és a zsidó várakozásokhoz. Mindamellett ez egy alázatos személy bevonulása volt, nem egy katonai hódítóé.   21,12-17 A Messiás temploma. (ld. Mk 11,15-19; Lk 19,45-48; Jn 2,13-22). A Messiás szent városbeli első cselekedetei a jeruzsálemi templomban zajlanak. A kereskedőasztalok felborogatása a templom külső udvarában (12. v.) szintén úgy mutatkozik előttünk, mint az ószövetségi próféciák beteljesítése. Az Iz 56,7 szerint a templom az imádság háza kell legyen; a Jer 7,11 szerint a kereskedők rablóbarlanggá tették azt.   Túl ezen a templom elüzletiesítése elleni tiltakozáson Jézus vakokat és bénákat is gyógyít. A vakok és bénák jelenlétét a templom területén a hivatalos templomi személyzet valószínűleg nem fogadta örömmel (ld. 2 Sám 5,8). Ezidáig a farizeusok voltak Jézus fő ellenfelei, de most és az evangélium hátralévő részében a főpapok és a vének válnak azzá. Feldühödve Jézus megnyilvánulásán, a templom területén végzett gyógyításokon és a Jézus iránti népszerű lelkesedésen az ellenfelek magyarázatot követelnek a 16. versben. A Jézus által adott magyarázat annyi, hogy a gyermekek lelkesedése csupán a Zsolt 8,3 beteljesítése. Jézus ezzel eltávozik Betániába, egy Jeruzsálemtől keletre eső faluba és ott éjszakázik.   21,18-22 A fügefa megátkozása. (ld. Mk 11,12-14, 20-24). A fügefa megátkozása Jézus egyetlen olyan csodás tette, amely valami kárt vagy rontást okoz. Ezt legjobb jelképes vagy prófétai cselekedetnek tekinteni: mikor a Messiás eljött a szent városba az igazságosság gyümölcseit keresni, semmit sem talált. A tett előképe Jeruzsálem bukásának és a templom 70-béli lerombolásának. Máté a