Black Shriek-A sátán tanitványai

SHRIEK BLACK

A SÁTÁN TANÍTVÁNYAI

SHRIEK BLACK

A SÁTÁNTANÍTVÁNYAI

FABULA KÖNYVKIADÓ

A BORÍTÓ VARGA PÁL MUNKÁJA

© KRISTÓF ATTILA, 1989

EZ A SZÖVEG ANNAK A MAGNÓFELVÉTELNEKA SZERKESZTETT VÁLTOZATA, AMELYET DR. GELBKÉSZÍTETT A DOWN SZANATÓRIUMBAN MARK LIO-

NELLEL.

A szoroson áthaladva hirtelen felh be kerültünk. Énmár el bb tudtam, hogy ilyesmi megtörténhet, láttamodafentr l g zölögni az erd t és távolabb a Down-gleccser ezüstjét, ahogy a feketén fodrozó tóba hull,de számomra is váratlanul jött a sötétség. pedigegyáltalán nem számított rá; épp beleharapott egypiros almába, amikor megsz nt körülöttünk a kék ra-gyogás, és zuhanva t nt el a nap.

Felsikoltott édes, mély gyerekhangján, arcát a vál-lamhoz szorította.

Bal kézzel átkaroltam, épp csak annyi félelmet en-gedtem neki, amennyi nem több a borzongásnál, s olybens séges, mint a szívdobbanás, aztán felkapcsoltama reflektort: a felh jégkristályai izzani kezdtek, a sötét-ség lángra lobbant.

— Ilyen a pokol tornáca - mondtam, miközben érez-tem az alma illatát.

Az út egy sziklaszörnyet megkerülve a völgyperemreért, levált rólunk a felh , és nyugodt, szelíd ragyogással

5

1. A PIROS ALMA

nyílt ki alattunk a táj, h vösen és ártatlanul; fenyvesekés alpesi rétek között futó patak, a lejt alján egy csöppfalu, fehér és kék, meggyszín tet kkel, fölötte kastélykomor csipkéje, kerek rtornyok, h vös boltívek; aszívem belesajdult, hogy tovább kell mennünk innen.

- Ó - mondta -, ez nem pokol!Széthasadt foga között az alma, a nedv ajkára csöp-

pent.- Harapsz te is? — kérdezte.- Dehogy! — feleltem.- Pedig úgy nézed, mintha kívánnád.- Az utat nézem - mondtam erre, s kezemet elvet-

tem barna karjáról. - ijeszt volt a köd?- Köd? - nézett rám kerek, csodálkozó szemével. -

Miféle köd?- Hiszen átjöttünk rajta.

- Nem volt id m rá, hogy megijedjek.- Nyalogatta az almát. Aztán éles, alsó fogaival bele-szántott.

Szürkés szeme most olyan h vös és mély volt, hogyegy pillanatig arra gondoltam, mindent tud rólam.

A szerpentin ismét megkerülte a hegyoldalt, alábbereszkedett, és egy erd be ért. Szálfaegyenes feny kmeredtek körülöttünk.

- Itt sok a medve - mondtam.- Aha — felelte és nevetett.- Nem hiszed?- De igen. Igen.Az út kettéágazott el ttünk. Középütt egy oszlopon

fehér tábla állt. Az enyhén lejt jobb oldali csapásra,tértem. Egyre s bb és sötétebb lett az erd .

- Te láttad, mi van kiírva? — kérdeztem.- Verboten - mondta. - Mit jelent?- Tilos — nevettem.- Eltévedünk?- Talán.

6

- Tévedj el!- Nem lehet — ráztam a fejem. — Életveszély...Ahogy kimondtam ezt a szót, rossz érzés fogott el.

A homlokomon kiütött a veríték.- Nem félek - mondta.- Nem rólad van szó.- Hát kir l?Fogalmam sem volt, miért mondom azt, hogy nem

róla van szó. Talán csak rólam?- Nem jó út ez — néztem rá. — Visszaforduljunk?Mosolygott, és megrázta a fejét.- Nekem már nem kell. Edd meg hát, kérlek - nyúj-

totta felém az almát.Elvettem t le, egy darabig a kezemben forgattam,mintha félnék beleharapni.Valóban félek?Az út szélére hajtottam, és megállítottam a kocsit.

- Visszafordulunk - mondtam, és enni kezdtem anyálától nedves gyümölcsöt.

Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Átjött hozzám a másikoldalra, és azt mondta:

- Ugye, nem kell nagyon sietnünk?- De - feleltem.- Jé! — kiáltott fel —, egy ház van ott. - Aztán

kijelent módban hozzátette: - Megnézhetem.- Várj! — mondtam.A szívem furcsán, er sen dobbant egyet. Néztem,

ahogy szökdécsel a mély erd sötétjében a farönkök-l épített ház felé.- Várj! — kiáltottam újra.De csak ment tovább.Dúsan ér szamóca borította a földet, mintha az

ösvény kétoldalt vérrel lett volna behintve.A ház el tt értem utol, megfogtam a vállát, és arccal

magam felé fordítottam.- Arról volt szó, hogy szót fogadsz nekem!

7

— Igen — felelte, és mosolyogva nézett kiismerhetet-len gyermekszemével.

— Kérlek, hallgass rám! - mondtam.Lassan pír futotta el az arcát, duzzadt szája csöpp-

nyit szétnyílott.— Hallgatok...A fülemben zengett a vér, mégis észrevettem, hogy

a hátam mögött mozdul valami. Úgy fordultam meg,mint egy óvatos állat, aki képtelen megfeledkezni azörökös veszélyr l.

Egy kutya lépett ki a feny k közül. Akkora volt, mintegy borjú.

— A hátam mögé! — suttogtam, és leeresztettem acombom mellett a kezemet.

— Sie sollen sich nicht bewegen! — hallatszott akocsim fel l. — Meg ne mozduljon! Sie sollen die Händenicht hoch halten! Ne emelje fel a kezét!

A dog hatalmas, szögletes feje egy magasságbanvolt a mellemmel. Mereven állt, a b römön forróságotéreztem, ahogy lélegzett. A tartásában nem volt fenye-getés, csak feszült figyelem. Tudtam, ha mozdulok,azonnal támad.

— Nyugalom! Nem bántja magukat — hallottam azel bbi hangot. — Értik?

Bólintottam.Egyszer kénytelen voltam megölni egy ilyen kutyát.

A nyakát törtem el a kezem élével. Egy gyors ütésrevan csak id .

Kövér, szakállas férfi közeledett az ösvényen, tölgy-falombos erdészkabátot és rövid szárú, f s csizmátviselt. Láttam, ahogy a talpa alatt szétfröccsennek aszamóca vércseppjei.

— Nino - suttogta. — Nino! Nyugalom!A kutya felmordult, és arcomra függesztett tekintet-

tel lassan hátralépett. A mordulása mintha a pokolmélyér l jönne.

8

A férfi lassan, óvatosan fogta meg a nyakörvét, shalkan dünnyögve bevezette a házba. Hallottam,ahogy kattan a zár.

Leráztam magamról a feszültséget. Sóhajtottam.Megnyaltam a számat. Jobb volt így. Kár egy ilyen szépkutyát megölni.

A férfi kilépett az ajtón. Szemüvegét dörzsölgetveközeledett felénk.

—Mit akarnak itt? - kérdezte durván.—Hogyhogy mit? — kérdeztem.—Nem látták a táblát?-Hol?

— Az elágazásnál. Ez magánterület. Hiszen olvastáka figyelmeztetést.

— Nem — mondtam. - Nem olvastuk. Mire fel ez azingerült hang?

—Kiírattam, hogy ide kísér nélkül nem szabad be-lépni. Ki felel a biztonságukért?

—Inkább kérjen elnézést, hogy szabadon hagyta ezta nagy dögöt.

—Távozzanak! — mondta tompa, mély hangon, aszemüveg lencséje mögött óriásira n tt szemét mere-ven ránk függesztve.

—Megmondaná, merre van Waldau?—Menjen a másik úton — felelte türelmetlenül. -

Méteres bet kkel van kiírva.—Rossz a szemem.Dobbantott, aztán megrázta a fejét, arcán halvány

mosoly futott át.— Ezen a helyen nem szoktak velem kötekedni -

mondta. — S t ide csak az jön, akit én hívok. Látja,mégsem emelem fel a hangomat. Tekintettel vagyok

a gyerekére.Aligha lett volna értelme azt mondanom, hogy nem

az én gyerekem. Az egész szóváltásnak nem volt ér-telme.

9

- Elnézést - emeltem fel a kezemet mosolyogva. -Szó sincs kötekedésr l, viszontlátásra, uram!

Alighogy beültünk a kocsiba, máris kiengedte a ház-ból a kutyát. Ott álltak a sötét ösvényen némán éstürelmesen, amíg megfordultunk.

- Viszontlátásra! - hallatszott mellettem az édesgyerekhang. — Köszönjük a szíveslátást, uram!

Akkor a férfi kezével a kutya fejére támaszkodvaváratlanul meghajolt, és angolul felelt:

- Te gyere el máskor is, ha erre visz az utad.Néhány perc alatt elértük az útkeresztez dést. Az

oszlopra szegelt táblán ez állt németül, angolul ésfranciául:„Magánút. Idegeneknek kísér nélkül belépnitilos!"

- Na lám — nevettem —, jól láttad mégis.- Jól hát - felelte.- Miért nem szóltál?- Én? Hiszen megmondtam.- Azt hittem, viccelsz.- Kétszer is mondtam: verboten. Te meg nevettél.

Gondoltam, Verboten az egy falu.- Furcsákat gondolsz.- Te is.Úgy tett, mintha meg volna sértve, lebiggyesztette

a száját, orrát ráncolta.- Féltél? - kérdeztem.- Mit l?- Hogy hozzánk lát az a dög.- Tudom, hogy kézzel is megölnéd.- Honnan tudod?- Anyától.Nem is sejtette, mit jelent az, hogy kézzel ölni.- Nem igaz - mondtam.- Igaz - felelte. - Elég nagy vagyok már, hogy meg-

tudjam.- Akkor igaz. Belátom.

10

- Így hát nem féltem. És mondd, Waldau, az is tilos?- Hogyhogy tilos?

— Az van kiírva a másik táblán. Így: Waldau.- Ott alszunk éjjel.- Hol?- Waldauban.- Tilos - mondta. - Waldauban tilos aludni. Verbo-

ten.- Ott alszunk mégis. Holnap megyünk tovább.- Az lesz a hetedik nap, és máris vége. Európa ilyen

kicsi?- Sajnos kicsi - feleltem. - Pedig jó lassan jöttünk.Abban a pillanatban a Waldauba vezet úton fel-

nt egy asszony. El ször azt hittem, fiatal lány, mertvékony testén földig ér fehér ruhát és fején virágko-szorút viselt. De ahogy közelebb jött, megláttam aráncait és sötét üregben ül szemét. Most meg arragondoltam, hogy nagyon öreg. A koszorú alól szfürtök hulltak alá, két füle mögött egy-egy tincs kuszánoldalt meredt, orcáján lázrózsák égtek. De furcsamódegyszerre volt sápadt és piros, mintha feldúltság éshalálos nyugalom váltakozna benne.

De a legfurcsább a nyakában lógó feszület volt:Krisztus fejjel lefelé csüngött.

Még közelebbr l látszott, hogy az asszony furcsa,beteges teremtés, görnyedt derekú, beesett arcú, vala-hogy mégis pufók; csöpp szája tátva volt és mozgott,mintha énekelne. A néma ének dallamára egyszerkiüresedett, máskor pedig t zben égett a szeme.

Amikor észrevette a kocsit, megtorpant. Lehajolt, ésfölvett a földr l egy feny tobozt. Felénk hajította.A toboz koppant a szélvéd üvegén.

- Egy mókus - mondtam.A n úgy viselkedett, mint egy gyerek. A koppanásra

az arca elé kapta a kezét, és rémülten nézett ránk.Aztán köntösét megemelve táncba kezdett.

11

Furcsa volt, csöppet sem mulatságos.A slusszkulcshoz nyúltam, és elindítottam a kocsit.A n tánclépésekkel az erd szélére húzódott, jobb

kezét fölemelte, mintha az utat mutatná.Lassan haladtunk el mellette, látni lehetett, hogy

fehér, gyolcsszer anyagból készült ruhája csupa víz.Mintha beljebb az erd ben még két fehér alakot lát-tam volna, de az út hirtelen fordult egyet, és élesen aszemembe vágott a nap.

- Van a keszty tartóban egy sötét szemüveg -mondtam. - Add ide!

El vette a szemüveget, és az orromra tette. Közbens keze az arcomhoz ért.- Tonton Macout — mondta.-Mi?- Papa Doc legszebb test re...Az szemét nem bántotta a nap. Ragyogó arccal

nézett körül.- Itt fürdött meg — mondta váratlanul.-Ki?- Hát a bolond.Jobb kezével a domboldalra mutatott, ahonnan fe-

hér vízesés hullott alá.- Bolond — ismételtem. - Honnan tudod?Nem felelt a kérdésemre. Ehelyett azt mondta:- Ha szeretsz, megállsz.A sziklahasadék, ahonnan a víz fehéren lüktetve

buggyant el , épp a fejünk felett volt. A bedekkerb ltudtam, hogy a zuhatagot tápláló patak mérföldekenát a hegy mélyén folyik, tiszta, gyógyhatású vizébenbíborszín, vak halak élnek, ezért a környék népe ördög-vérének nevezte el.

Talán a sok víz miatt itt a szokásosnál is mélyzöl-debb volt az alpesi táj. A sziklaterem alatt elterül rétéppen virágzott. Csupa-csupa sötét szín virág.

12

Egy hatalmas, öreg feny árnyékában álltam meg, ésazt mondtam:

- Ha szeretsz, nyugton maradsz.De nem maradt nyugton.Kiugrott a kocsiból, és futni kezdett, aztán hirtelen

megtorpant és felkiáltott. Akkor látta meg a sátánkelyhét odalent. Ez a csöpp tó tíz méter sugarú vérpirossziklakehely volt, tökéletes körforma, úgy ringott ben-ne a víz, mint az olvadt fény, a szélén túlcsordult, svízesésként kibuggyant.

- Vigyázz — kiáltottam —, nagyon mély! - de nemhallgatott rám. Leszaladt a meredélyen, belebámult afénytükörbe, aztán levette a szandálját, kilépett szok-nyájából, és fels testér l lehúzta a blúzt.

Rám mosolygott szelíden és kérlel n, mintha mégmost is engedelmeskedni akarna, de ez a mosoly nemegy gyermek mosolya volt, úgy ért el hozzám, minttitkos üzenet.

- Ne! — kiáltottam, s miközben kiugrottam a kocsi-ból, jobb karom beleakadt a biztonsági övbe, a vissza-csapódó ajtó megütötte a halántékomat. - Ne menjbe! Nagyon hideg.

Nem hallgatott rám.Derékig a vízbe merült, s láttam, hogy gömböly

melle egyre jobban el remeredve borzongani kezd.Soha nem láttam ennyire szépet. Ahogy közeledtem

hozzá, éreztem, kiszárad a szám.Talán igaza volt, hogy belement a vízbe. Er sen

sütött a nap, forrt a leveg , ott bent a kocsiban nemlehetett észrevenni, hogy perzsel a nyár. Tenyeremmelvégigsimítottam tüzel arcomat.

pedig hirtelen nyakig merült a vízbe, és aztmondta:

- Ne gyere közelebb!Arra gondoltam, hogy hat napja még, amikor Lon-

donban kilépett a repül l, és a matrózblúzáról ráis-

13

mertem, azt hittem, elkényeztetett gyerek, és sokbajom lesz vele, míg végigutazzuk Európát. Estén-ként, amikor elaludt, betakartam, reggel pedig kakaó-val és kaláccsal kopogtam be hozzá, úgy viselkedtem,mintha rám volna utalva, mintha én tennék szívessé-get az anyjának, hogy magammal hozom... Féltem,hogy torokgyulladást kap, vagy bárányhiml t, mostmeg...

Felfelé nézett rám a sziklakehelyb l, ártatlan, sokatígér gyerekszemével, és azt mondta:

- Fázom. Hozd ide a törülköz t.Aztán amikor felnyitottam a csomagtartót, megint

megszólalt:- Inkább a fürd köpenyt.Rövid, fehér fürd köpeny volt, vastag és bolyhos,

szinte súlytalan.Elindultam a tó felé. Hallottam a vízesés zúgását.

Most valahogy furcsa volt a fény, hanyatló; melankóli-át éreztem benne. Tehetetlen, vágyódó érzés fogott el.Sírás fojtogatott.

Aztán eszembe jutott, hogy rajtam van a szemüveg.Levettem, s nyomban körülfogott a tüzes ragyogás. Azalpesi rét szikrázni kezdett, sárgán, fehéren, dúsan,bíboran... Forró ezüst a sátán kelyhe, rajta a csöpp arc,mint egy virág.

Fölé hajoltam, és lenyújtottam neki a fürd köpenyt.- Na végre! - mondta.- Miért szidsz, hiszen siettem.- Nem arra mondom. A szemüvegre... Amíg rajtad

volt, tartottam t led.- T lem? Te?Nem felelt, csak mosolyogva nézett, mintha én vol-

nék gyerek, nem pedig .- Fordulj el - mondta.Hallottam, ahogy a teste kiemelkedik a vízb l, aztán

a fürd köpeny halk suhogással az arcomba hullt. Így

14

álltam ott, mint egy bolond, vakon. S hirtelen megérez-tem, hogy valaki figyel bennünket.

Letéptem az arcomról a köpenyt, és körbeforogtam.Egy madár rikoltva szállt föl a komor feny k közül.Nem láttam jól, mert épp szembesütött a nap.- Volt ott valaki? - kérdeztem.- Hol?- Ott a fejünk fölött,- Nem néztem arra.Szoknyában, mezítláb állt el ttem. Mellét kezével

eltakarta.- Menjünk már! — mondtam.- Mi baj?- Menjünk már, siess!Elfordultam t le, halk suhogást hallottam megint,

ahogy felvette a blúzát, és kilépett nedves bugyijá-ból.

A feszült, nyugtalanító érzés nem múlt el bel lem.Valahol lövés dörrent, majd még egy. A hang sokáig

morajlott a hegyek között.Felvettem a földr l a fürd köpenyt, és elindultam a

kocsi felé. Mély fáradság fogott el, amely már-már abánathoz hasonló.

hallgatva jött mögöttem, és tudtam, hogy id n-ként megvonja a vállát, így adja a világ tudtára: nemérti, mi van velem.

A fürd köpenyt és a bugyit betette a csomagtartó-ba, lábát a f ben letörölte, aztán felhúzta szandálját.A szoknyát maga alá simítva ült le az els ülésre, és aztkérdezte megint:

- Mi baj?- Semmi — mondtam.Az asszony járt az eszemben, aki a nyakában lógó

fordított kereszttel, vízt l csöpögve jött át az erd n. S amásik kett , aki némán várt rá a fák között.

15

Részlet a Treen felügyel jelentéséhez csatolt doku-mentumból:

„Sokáig nem ismertem fel küldetésemet, s t nemegy-szer tudatlanul ellene szegültem. Azt hittem, embervagyok, mint bárki más, s ha olyat teszek, ami szokatlan,vissza kell rettennem magamtól. Ez a rettegés lealjasítottés gyengévé tett, mivel általa külön akartam választania rosszat és a jót. Dadogtam, és ágyba vizeltem, mertnem tudtam szabadulni sem a gy lölett l, sem a ntu-dattól. Fejfájás és szüntelen hányinger gyötört. Kezdet-ben csak éjszaka szólított atyám, forró és édes hangonsuttogta álmaimban: »Benned gyönyörködöm.«Ilyenkorfélve kérdeztem t le: »Mit tegyek, ha kedves akaroklenni el tted?« »Engedj természetednek! - felelte".

Treen ehhez a szöveghez a következ megjegyzéstzte: „A sátán képmagnóra vette szuggesztív tanítá-

sát. A felvételek bizonysága szerint saját példájával ésszemélyiségének vonzerejével bírta engedelmességretanítványait. Ennek az engedelmességnek nem volthatára."

2. A VÍZIMALOMA LIONEL-DOKUMENTUM FOLYTATÁSA

Lassan végighajtottunk Waldaun. Tele volt „Zimmerfrei mit bad" felirattal.

- Válassz - mondtam neki.De csak lebiggyesztette a száját.- Menjünk tovább...Elhagytuk az utolsó házat; az út felfelé vitt egy patak

folyásán. A völgy összesz kült, aztán ismét kitágult.Most fölöttünk volt a waldaui vár négy kerek tornyá-val, itt lent pedig a fenyves szélén régi malom állt.Fehéren, zengve futott ki alóla a víz.

Hátrafelé tolattam, hogy a kiszélesed úton megfor-duljak.

- Várj! Kérdezd meg itt!- Mit kérdezzek?- Hogy van-e kiadó szoba.- Ez egy malom.- Kérdezd meg, kérlek!Odahajtottam a vaspántos, boltíves kapuhoz, amely

elég széles és magas volt ahhoz, hogy beférjen rajtaegy megrakott szekér.

A malom hídként épült a hegyi patakra, egyik végénfazsilip duzzasztotta a vizet, a másik oldalon pedig a

17

meder fölött mozdulatlanul állt a sötétzöld mohávalborított malomkerék.

Csend volt. A víz egyhangú surrogása járta át ezt acsendet.

A sárgára és fehérre festett épület emeletén az apróablakokból, akár egy színes vízesés, dúsan virágzófutómuskátli hömpölygött alá. Az ablakok tárva voltak,a függönyökkel játszott a szél.

— Van itt valaki? — kiáltottam.A hegyoldalról visszaver dött a hangom.Lenyomtam a magasan fekv , fekete vaskilincset; a

kapuszárny olyan simán és súlyosan tárult fel, hogymagával rántott.

Bolthajtásos, magas kapuszínen haladtam át, majdegy tökéletesen zárt udvarra értem. Olyan volt, mintegy verem. A malom falai négy oldalról vették körül azudvart; a meredek tet zet mintha a falak folytatásalett volna. Tizenkét ablakszem nézett befelé; az egyikfels sarokban, mint valami fecskefészek, faerkély füg-gött. Enyhe vibrálást és rázkódást éreztem, ahogy alábam alatt futott a víz.

Szemközt a k falban három lépcs fok fölött feketevasajtót láttam, boltozatán domború jelekkel egy számállt: MDCCLXXVII.

Itt belül nedves homály uralkodott, h vösség,amelyt l megborzongtam.

Az emeleti falrészt frissen festették, ugyanúgy sárgá-ra, fehérre, ahogy a homlokzatot; sötétbarnák voltakaz erkély faragott faoszlopai és az ablakkeretek. Ígyodafent vadonatújnak látszott minden. Az alsó falakazonban a nedvességt l hámlottak, nagy foltokbanütött ki rajtuk a penész, a betört ablakszemek mögöttsötétség honolt.

Megálltam a vörös k vel burkolt udvar közepén, ésmegint kiáltottam:

- Van itt valaki?

18

Bent a vasajtó mögött lépések koppantak. A fejemfölött mintha csengetty szólalt volna meg.

Döngve becsapódott a kapu, léghuzat érintette azarcomat. A vállamat súrolva nagy puffanással vakolat-tömb zuhant le mellém.

Megint úgy perdültem meg, akár egy éber állat:mögöttem embermagas deszkaállványzaton egy férfiállt, rézfej kalapáccsal bontotta a vakolatot.

- Hé! - mondtam.Némán dolgozott tovább.- Bitte, mein Herr! -kiáltottam hangosan, és meg-

ráztam az állványzatot.Megfordult, és csodálkozva meredt rám. Valamit

mondott, de furcsán dadogva; el ször egy szavát semértettem, ekkor nyelvét lassan a szájpadlására lökve,majd körbeforgatva, tagoltan ismételte meg:

- I akar i?- Kiadó szobát - feleltem.Láttam, hogy feszülten nézi a számat, ezért lassan

elmondtam újra.- Kiadó szobát.- E... - hörögte, közben tátogva hadonászott kala-

pácsával.Izgalomba jött. Láttam rajta, hogy minél gyorsabban

szeretne t lem megszabadulni.Könny kéz érintette meg a karomat, s lágy gyerek-

hang suttogta:- Mégse lesz szobánk?A férfi leugrott az állványról, s nehezen forgó nyelvé-

vel magyarázva valamit, tuszkolni kezdett bennünketkifelé.

Csak most néztem meg jobban.Térdig ér , kantáros b rnadrágot, meztelen, sz rös

lábán szandált viselt. Festékpettyes inge szétnyílt amellén, így látni lehetett, milyen sovány. A bordáiátütöttek fakó fehér b rén, a melle a gyomra fölött

19

tenyérnyi helyen behorpadt. Ebben a horpadásbanlüktetett a szíve. Fekete posztóból készült sapkájátmélyen a homlokába húzta, véres szemével minthabarlangból tekintett volna ránk.

Eltoltam undokul hideg kezét, és azt mondtam:- Ne taszigáljon; megyünk már.- Ne! Ne! Várjanak, várjanak, kérem - hallatszott

egy vékony n i hang, s megdöndült a vasajtó. - té-ved. Van kiadó szobánk.

A férfi arca megmerevedett. Hegyes orra két oldalánrángani kezdett a b r, s alatta kirajzolódtak a koponya-csontok.

A könny kis kéz megszorította a karomat.- Maradjunk, jó?- Itt? Hiszen ez rültekháza.- Hát annál inkább.A vasajtó fel l ismét döngés hallatszott.- Szeretnék kimenni, kérem!A férfi megrázta a fejét, aztán bocsánatkér en ránk

mosolygott. Posztósapkáját töredezett körm kezévelmég jobban a szemére húzta.

- E-a-ka-en-ni...- Uram, itt vannak még?-— hallatszott a vasajtó

mögül. — Kiengednének? olyan makacs.Elegem volt az egészb l. Nem akartam megszállni

ebben a házban s azon t dni, ki a bolond, ki anormális.

- Gyere - mondtam angolul -, pucoljunk innen.Erre azonban azt felelte:

- Ne még... Nézzük meg el bb, ki van odabent.Ahogy elfordult, egy pillanatra kezemhez ért eleven,ruganyos melle. Talán emiatt nem akadályoztam meger vel, hogy az ajtóhoz lépjen. Csak néztem, ahogy akeresztbe fektetett vaspántot megemeli, és lenyomjaa kilincset.- A horpadt mell se mozdult. Amíg angolul beszél-

20

tünk, szeme nyugtalanul ugrált jobbra-balra, de hidegkezével nem ért már hozzánk.

Az ajtó meredek falépcs re nyílt, mely hirtelen ka-nyarral t nt el fönt a vastag, fekete gerendák között.

A lépcs legalsó fokán egy asszony ült. Az arcaszinte kiragyogott a sötétb l; fehér haját feszes konty-ba f zve viselte, szeméhez ezüstláncon függ , félszárúszemüveget emelt, magasan záródó, csontszín blúzáta csipkegallér alatt türkizbross fogta össze, gyöngy-szürke szoknyája lágy red kben a földre omlott. Ezt alátványt, amely egy régi gobelinre emlékeztetett, anagy, ibolyakék szempár mosolya tette végképp von-zóvá. Ez a mosoly gyöngéd volt, és esend , tele magá-valragadó szívélyességgel.

Az én arcomat kedves pillantása épp hogy csakérintette, figyelme átsuhant rajtam, aztán megállapo-dott azon, akit érdemesebbnek talált rá.

— Milyen szerencse, ekkora szépség! - mondta azöregasszony, és szoknyáját lesimítva felemelkedett ül-téb l. - Hogy hívnak téged?

rám nézett, és azt kérdezte:— Mit mond?— El van ragadtatva t led, és szeretné tudni, mi a

neved.— Christine - mondta, és megb völve az öregasz-

szonyra mosolygott. Az pedig láncon lógó szemüvegétlágy mozdulattal maga mellé ejtve, kilépett az ajtón.

Egy pillanatra bizonytalan érzés futott át rajtam:mintha ezt az arcot valahol már láttam volna. Aztánrémülten eszméltem rá, hogy épp ez a baj: az id nkéntrám tör léttelen emlék vagy felvillanó álom talán,amelynek nincs folytatása, s hirtelen üressé válva halál-félelemre változik. Ezért ajánlották nekem a DownSzanatóriumot és doktor Pelsét. Ezért vagyok úton.Ezért jöttem Európába.

„Mégis, hol láttam?" - zakatolt bennem, miközben

21

az öregasszony magához ölelte Christine-t. Aztán rámnézett, most már valódi figyelemmel. Balját még min-dig Christine vállán nyugtatta, felém nyújtotta gy k-kel díszített, keskeny jobb kezét.

- Grüss Gott, uram, isten hozta! — mondta halkan,bens séges tartalmat és jelent séget adva a köszön-tésnek. — Hozzánk oly ritkán jut el idegen. - Mosolyog-va, enyhe rosszallással megcsóválta a fejét. — Látod,Hans? Te ket is elküldted volna.

- Incs obánk - szólalt meg Hans, beesett, sápadtarcát közibénk tolva. - Üköse agyu...

- Dehogy vagyunk sz kösen! - mondta az öregasz-szony. - Két szobánk is van, vagy akár három.

- Mit mond? - kérdezte Christine.- Hogy van szobájuk.- Nézzük meg, jó?- Ez rület! - mondtam.- Félsz? — nézett rám megütközve.- Én? Mit l kellene félnem?- De hiszen úgy viselkedsz.- Kellemetlenül érint. Nincs szükségünk rá...- Mire?- Hogy egy fedél alatt lakjunk két bolonddal.- Ezek bolondok?- Nem látod?Megvonta a vállát, értetlenül nézett rám.- Mire mondod azt, hogy bolondok?- Az egyik azt állítja, hogy b ven van kiadó szobá-

juk, a másik azt, hogy sose volt.- Akkor mégsem lehet mindkett bolond. Vagy

van, vagy nincs.- Valahogy mindketten túlzóak és szenvedélyesek.

Mintha a szobaügynek számukra különös jelent ségevolna.

- Talán a néni unatkozik, és szívesen látna vendége-ket. Ez a halálfej meg viszolyog t lük.

22

- Halálfej. Látod! Neked is ez jött a szádra. Gusztus-talan, ijeszt .

- Nincs benne semmi ijeszt . A néni meg... nézd,milyen tiszta és bájos!

- Látom, a kislánya maradni akar — szólalt meg azöregasszony. — Miért nem tesz a kedvére?

- Nem a kislányom - mondtam.- Akkor adunk két különálló szobát.A férfihez fordultam, aki most halálfejét búsan lógat-

va, személytelenül állt mögöttünk.- Valóban nincs szobájuk?

- An - hörögte. - Ett . Oaf ... - Bal kezével azerkélyre mutatott.

- Na jól van - mondta az öregasszony. - Dolgozztovább. Különben sose készülsz el...

- Most mi a helyzet? — kérdezte Christine.- Mindketten azt mondják, hogy van szobájuk. Ket-

is. Odafent.- Na látod. Te meg mindenáron el akarsz menni.A horpadt mell Hans hirtelen visszamászott azállványzatra. Meglep könnyedséggel termett odafent,s miközben egy fémrúdba kapaszkodott, az inge alulszétnyílt, látni lehetett duzzadó hasizmait.

- Jó, nem bánom - mondtam. — Nézzük meg. Delehet, hogv ez a régi malom tele van patkánnyal.

- Majd furulyázunk nekik — mondta Christine.- Sose hallottál a hammelni patkányfogóról? Aki

el ször a patkányokat, aztán meg a gyerekeket csábí-totta el?

- Sose szerettem azt az undorító mesét.- Uram - szólalt meg az öregasszony -, mutatom

az utat, ha megengedik. ment elöl a lépcs n, hosszú szoknyáját két kézzel

megemelve, mögötte Christine, hátul meg én.Bent az épületben hideg volt, s visszhangot vert

a patak zúgása. A lépcs a keresztben futó geren-

23

dák között egy széles nyíláson át fapadlós kereng -re vitt.

Meghökkenve vettem észre, hogy milyen nagy ez aház. Hosszú folyosó futott el ttünk, amely derékszög-ben bal felé, majd ismét bal felé fordult. Sötétbarnárafestett ajtók sora mellett haladtunk el, az alkóvszerbenyílókban látni lehetett, milyen vastagok a fehérfalak.

Tizenhárom ajtót számoltam meg, míg körbejártuka folyosót. Hans nyilván szántszándékkal akart megté-veszteni, amikor a hely sz kösségér l beszélt.

Ahogy felértünk a lépcs n, az öregasszony Chris-tine-be karolt, úgy mentek el ttem összebújva. A két

i alak - az egyik hosszú, fodros uszállyal, tünéke-nyen, a másik ingerl n sz k szoknyácskájában, kar-csún, duzzadón, meztelen vállal, mezítláb- oly megej-

n furcsa látvány volt a fehér boltívek alatt, mint egyDali-kép, amely pontosan ábrázolja a nem létez t.

Összerezzentem, amikor az öregasszony az utolsóajtónál megállt, és felém fordult.

- Ez lesz az szobája - mondta, és megsimogattaChristine kezét. — Régóta várja t...

Szeme olyan volt most, mint a macskáké alkonyat-tájt. A tág pupilla körül csak keskeny sávban látszottaz ibolyakék.

Kitárta az ajtót, s ahogy ránk zúdult az égbolt fénye,azonnal megértettem, miért mondta erre a szobára,hogy régóta vár.

A muszlinfüggönyös ablakokban oly buján nyílt afutómuskátli, hogy a rózsaszín virágzuhatag a szobábais becsordult. A Down-csúcs és a gleccser szembenvolt velünk, ezüstjük beleszöv dött az égi fénybe,amely valószín tlen élességgel világított. Annyira áttet-sz és súlytalan volt ez a fény, hogy a tájat, a szobátis valószín tlen libeg sébe vonta.

Szemben a két ablak között álló alacsony rézágyat

24

hímzett takaró borította, uralkodó színe a hamvassötétkék volt. A várakozás érzését az ágy keltette:duzzadó fehér párnáján egy plüssmackó feküdt.

Szembet volt a bútorok és tárgyak tisztasága, azágy rézgolyóinak tündöklése.

Engem azonban valami mégis zavart. Csak nagysokára jöttem rá, mi az: oldalt a falon a fekete fe-szület valahogy megbillent, rövidebb szárával mutatottlefelé.

Odaléptem, hogy megigazítsam. De ahogy föltá-masztottam, nyomban led lt megint.

- Hagyja - szólalt meg az öregasszony. - Ne bajlód-jon vele. Majd Hansi hoz egy szeget. Tetszik a szoba?

Christine-re néztem. odalépett az ágyhoz, és ke-zébe vette a plüssmackót.

- Egy éjszakára kell - mondtam.- Jó — bólintott az öregasszony.- Mennyi? - kérdeztem.- Harminc nem lesz sok?- Harminc? - ismételtem. - Dollárban kéri?- Harminc a két szobáért, itteni pénzben... Meg

persze a fürd .- Három dollárt kér két szobáért — mondtam Chris-

tine-nek.- Ez sok vagy kevés?- Egy olcsóbb szálloda ötven dollár.- Hát akkor?- Elképeszt - mondtam. — Nincsen eszénél.- Soknak találja? - szólalt meg az asszony kérd n

felvonva finom szemöldökét.- Ugyan, dehogy!- Így hát maradnak?Christine-re néztem. Bólintott. A plüssmacit dédel-

gette.- Maradunk - mondtam. — Megmutatná a másik

szobát?

25

- Ó, hogyne! A kett között találják a fürd t. Jöjje-nek velem!

Megmutatta a kék csempés fürd szobát, a különállóWC-t, amely tágas és kürt szer en magas volt.

A nekem szánt szobában barna ónémet bútorokálltak, a tálalón ezüst gyertyatartók, tálak és kelyhek,a szemközti falon, a k kandalló fölött vadásztrófeák,zergeszarvak, szarvas- és zagancsok, ezüstbe foglaltvaddisznóagyar; a kett s ágy lábánál barna medveb r.

Ki nem állhatom az ilyen szobákat.A falról egy bajuszos úr bámult rám, fején stüszika-

lap, dülledt barna szemében idióta kevélység.- Az ükapám - mondta az asszony, és szemembe

nézve tagoltan tette hozzá: - Karl von Eberle.Bólintottam, mint aki érti, s kell figyelmet fordít rá.- Eberle lány vagyok, uram. Helen Rosemarie Eberle.- Mit mond? — kérdezte Christine,.- Azt, hogy valódi Eberle lány.Christine meghajolt.- Christine O'Brien — mondta.- Mark Lionel — mondtam én.Az asszony váratlan közlése, hogy Eberle lány,

megnyugtatott és felvidított, mivel irányát adta esze-mentségének, s némiképp túlzó szívélyességét is ma-gyarázta. Karl von Eberle ükunokája nyilván nem pén-zért fogad be házába jöttmenteket, hanem jóérzésb ls a társaság miatt. Így azon sincs csodálnivaló, hogy afizetséget jelképesnek tekinti.

- A fiának - mondtam, miközben lefelé mentünk alépcs n -, úgy látszik, terhére vagyunk.

- Nem a fiam - felelte. - A házastársam.- Bocsánat.- Ugyan — mosolygott, és megsimogatta Christine

fejét. — Hans egyszer családból való. Félt engem,kímélni akar. Távol tart minden eseményt l és válto-zástól. Ezért legszívesebben mindenkit elmarna innen.

26

Dédelget, a kedvemet lesi, s olykor er vel itthon tart.Elég egy nátha, egy szédülés, láthatták, rám zárja azajtót.

— Érthet — mondtam zavartan, mert ebben a be-szédben megint éreztem valami furcsaságot. - Ha sze-retünk valakit, aggódunk érte.

— Igen, igen, de talán túlzásba viszi. A szoknyámonül. Ma reggel mégis elszöktem t le. Látták volna, hogyodavolt. Mint egy rült járja ilyenkor az erd t, éskiáltozik: „Mami, mami!" Gondolják, hogy rendjén vanekkora aggodalom?

— Mir l beszél? — kérdezte Christine.— Nem érdekes — mondtam. — Fecseg, mint általá-

ban az öregasszonyok.„Bárcsak ennyi volna!" — ez utóbbit már csak gon-

doltam.— Normális dolog ez?— kérdezte Rosemarie. — Pedig

ma megint el kell majd mennem. Bevinnének a faluba?— Szívesen — mondtam.Mikor kiléptünk az udvarra, Hans leugrott az áll-

ványzatról, elénk állt, és közelr l az arcomba nyüszí-tett:

— A-u-tó öör .— Mit mond? — kérdezte Christine.

- Tetszik neki a Jaguar. Azt mondja, hogy gyönyör .— Jöjjö be ele - tárta ki a kaput Hans. Horpadt

mellében csak úgy ugrált izgatott szíve, halálfejarcánmosoly ült. - Öjö! Eisze b önd — a hangja a végénmajdnem sikolyba fúlt.

— Nincs értelme bejönnöm - mondtam. - Visszame-gyünk Waldauba. A b röndöket nyugodtan vigye föl.

Váratlanul megragadta a karomat, és kivonszolt akapun.

— Atya! ! agyta itva öör ocsi... Benne uccsal, árki, beleü, iszi! Pszt - tette ajkára a kezét -, allga! Öö

ocsi, öö Ián! Égy óvatos...

27

- Hans! — szólalt meg a kapuban az öregasszony. -Terhére vagy a vendégünknek.

A horpadt mell szinte zihált az igyekezett l, ahogya szavakat nehezen forgó nyelvével kilökte.

- Mondo! Viázz! — Hideg kezével megint megfogtaa kezemet. — Jönne é iszik...

- Kik jönnek? Kik viszik?- k - felelte.- Jó - mondtam -, óvatos leszek. - És eltoltam

magamtól hideg kezét.

A sátán tanításaiból:Adj bizonyságot, kértem újra meg újra, add tanújelét,

hogy élsz, és velem vagy, mert a kétség elpusztít engem.Az a bizonyság, hogy te magad élsz. Nézz csak ma-

gadba.Magamba néztem és láttam, ott nincs más, csak vég-

telen, örök sötétség. És szózat hangzott: „Ez az én lel-kem..."

Így hát engednem kellett.De félelem gyötört, mert azt hittem, kiszemelt vagyok,

nem kiválasztott.Az igazságot csak kés bb ismertem meg, amikor

rájöttem, hogy öröm ölni.Végtelen nyugalom fogott el, mert tudtam; hatalmat

adott a kezembe, hogy áldozzak neki vérrel és kínnal.

Treen jegyzete: „Így szoktatta az ölés gondolatáhoztanítványait."

3. AZ ERDEI HÁZA LIONEL-DOKUMENTUM FOLYTATÁSA

Most, miután eld lt, hogy a malomban töltjük az éjsza-kát, Hans viselkedése egy csapásra megváltozott. Kész-séges lett, majdhogynem nyájas, vígan szökdécselt

röndjeinkkel a meredek csigalépcs n, Christine szo-bájába mogyorót és nagy szem , hamvas szilvát vittfel, megmutatta neki, hogyan csalhatja az ablakpár-kányra a közeli fákról a mókusokat.

Vidámsága és készségessége ellenére azonban to-vábbra is furcsa dolgokat m velt, gömböly fej rézka-lapácsát mindenhova magával vitte, jártában néhamegtorpant, és hallgatózni kezdett, percekig figyelte,hogyan zúg odalent a víz. E füleléseib l rettenve ocsú-dott fel, ilyenkor csontos arcán rángás futott át, s egésztestében megborzongott. Ha találkoztunk, oldalt hú-zódva mindig megállt, mer n és komoran nézett rám,mintha valamire, emlékeztetni akarna.

Kiderült, hogy k ketten Rosemarie-val az alsó he-lyiségeket lakják, s a lépcs alatti homályos, h vösfolyosón közlekednek. Onnan nyílt a konyha is s egyapró, k padlós helyiség, amely az élelmiszerek tárolá-sára szolgált. Frizsider nem volt a házban, ezt a karn-rácskát a patak vize h tötte szüntelenül. Ide tette be

29

Hans a bourbonos üveget, amelyben az esti italomvolt.

- Hieg le amar, int a jég — mondta — de ne ionokat...

Mikor azt mondta, ne igyak sokat, hangjában nyo-ma sem volt bizalmaskodásnak, inkább aggodalomáradt bel le, miközben szeme állhatatosan meredtrám. Ajka hátracsúszott a fogaihoz; vértelen ínyétlátva undor és szánalom fogott el.

Ahogy visszafelé mentem a h vös, homályos folyo-són, mintha valami gyors emelked végére értem vol-na, a fülem eldugult, majd pattant egyet, s megtelt alábam alatt futó patak morajával. Hirtelen azt hittem,elromlott az id , szél nyög odakint, es veri a fákat.

Csak a patak, eszméltem rá, csak a patak.Egyre áthatóbb lett a zúgás, a víz szinte tombolt

odalent; arcomba permet vágott, aztán nyögés, csikor-gás zaja töltötte meg a házat.

El ttem egy hosszúkás nyílás mélyén megcsillant avíz.

Hátrah költem.- Van itt egy deszka — szólalt meg a nyílás túlsó

végén Rosemarie Eberle. — Nem jól záródik. Néha alezúduló víz fölszakítja. Most is ez történt. Nyilván ahegyen beköszöntött az olvadás. Hans, itt vagy?

- len - felelte Hans.Az asszony arca felderengett a homályban.- Szóltál az úrnak, hogy vigyázzon?- Em ondolta rá...- Figyelmeztetned kellett volna. Még a lábát töri.- Túl orsa ött a íz...- Mindig gyorsan jön. Igazítsd meg a deszkát.- len, Mami.Könny érintést éreztem, és izzadságszagot, ahogy

hozzám súrlódott Hans nedves és forró teste. Csatta-nást hallottam, ahogy helyére zökkent a deszkalap, a

30

vízmoraj elhalkult, ugyanakkor hangosabb lett a ritmi-kus csikorgás.

- Mi ez? - kérdeztem.- A aomerék — felelte Hans nehezen forgó nyelvé-

vel. — A na íz eéi...- A malomkerék most aztán sikolt éjjel és nappal?- Dehogy! - szólalt meg Rosemarie. - Van fent egy

zsilip. Hans majd elzárja, ha kell.Christine odafent közben megfürdött és átöltözött.

A vállpántos fehér selyemruháját vette fel, amely atérdéig ért. Karcsú lábára piros szandált húzott.

Életöröm és egészség áradt bel le. Kedvem lett vol-na ölbe kapni.

- Most el kell mennem - mondtam.- Neked?- Nekem.- Hová?- Beszéltem már arról a házról.- Ahol egyedül laksz majd?- Igen.- Miután ént lem megszabadulsz?- Ugyan, miket beszélsz!- Jó egyedül?- Van úgy, hogy jó.- Most jó lesz?- Nem tudom.- Miért nincs feleséged?- Mind elfutott el lem.- Rendben van - mondta, és hangjában sért dés

bujkált. - Vedd úgy, hogy nem vagyok több, csak egygyerek.

- Több vagy talán?- Tizennégy múltam.- Nem semmi, annyi biztos.- És te mire vagy olyan büszke?- Hogyhogy?

31

Hirtelen elmosolyodott.- De komolyan! Elmúltál harminc?- Hogy én? Vagy ezer éve.- Akkor ezertizenhat év van közöttünk.- Ezerhuszonnégy — mondtam. — Egész civilizáció.- Ezek szerint - nézett rám kerek macskaszemével -

harmincnyolc éve élsz, igaz?- Igaz — hagytam rá.- Elég rég - mondta. - Miért nem ott alszunk?- Hol?- Abban a házban... hiszen üres.- Épp ez az.Az arcomat fürkészte elmélyülten. Tekintetében volt

egy csöppnyi gúny.- Nincs víz, nincs villany — hazudtam.- Miért nem akarod? - kérdezte.- Nem jó hely ez itt a malomban?- De jó.- Hát akkor?- Szeretnék veled odamenni.- Miért?- Holnap úgyis megszabadulsz ént lem.- Ne beszélj így.- Hát hogy beszéljek?Szeme hirtelen tele lett könnyel.- Ne - mondtam. - Ne b gj. Nincs erre szükség.Lehajtott fejjel állt el ttem.

- Jól van. Velem jöhetsz. De nem alszunk ott.Felragyogott az arca. Nyakamba fonta karját, meg-csókolt, hozzám simult.

- T lem indulhatunk is — mondta.Most látszott, mennyire gyerek még. Szökdécselve

ment kifelé az ajtón.Mentem utána, csak el bb megigazítottam a falon

a lebillent keresztet.Rosemarie odalent ült az udvaron egy magas támlá-

32

jú széken. A delel n lév nap megvilágította ránctalanarcát, hátrahajló fejét. Ölében fekete macska feküdt.Úgy látszott, mindketten alusznak.

Hans fent az állványon térdelt, a vakolatot bontottarézfej kalapácsával.

- Eenne? - kérdezte.- El — feleltem. — Kirándulunk.- lo öne e?- Fogalmam sincs - mondtam.- Örögjene a kapun.- Bezárja?- len... Ha öét van, eáom. De éen lesze...- Ne legyen ébren, inkább adjon egy kulcsot.- Eteszre záom. Ú biztosa...- A lelke rajta — mondtam. — Ha reteszre zárja,

akkor zörgetünk.- Elvinnének? - szólalt meg váratlanul Rosemarie. -

Dolgom van Waldauban.- Eogy a dolgo - mondta Hans. - Eígérte, ho eova

se mé!Rosemarie finoman megrázta a fejét, és ránk mo-

solygott.- Elvisznek?- Igen — feleltem.- t is? — simogatta meg a nyújtózó macska fejét.- t majd viszem én — mondta Christine. — Hogy

hívják?- Hogy hívják a cicát? - kérdeztem németül.- Roboath.- Hogyan?- Roboath. Itt a homlokán a jel.A nagy fekete macska homlokán fehér kereszt volt.- Csinos — mondtam.Christine az els ülésre ült, ölében Roboathtal. Simo-

gató keze alatt a macska olyan er sen dorombolt, hogydörg mély hangja szinte elnyomta a motor finom zaját.

33

Leeresztettem a tet t, mert szél se moccant a melegnapsütésben.

Lassan mentünk végig Waldaun. A buszmegállónálRosemarie kiszállt.

Így maradt meg emlékezetemben: törékeny, szkontyos öregasszony, karján egy ég szem , nagyfekete döggel.

Egy hegyi Gasthausban ebédeltünk, pisztrángot f ttgesztenyével. Christine-nek megengedtem, hogy bortigyon. Nagyon elégedetten fogyasztott el egy pohárédes moselit.

Mindenáron el akarta érni, hogy feln ttszámba ve-gyem, de ez minden gyereknél játékosan tárgyszerkérdésnek számított, míg nálam maga volt a kett sértelm és kínzó valóság. Úgy beszéltem vele, mint egygyerekkel, de úgy néztem rá, mint egy n re, fölényemtársult a legmélyebb bels zavarral.

Megpróbáltam ebb l a zavarból kikerülni, túlzó,már-már tekervényes udvariassággal és tréfás bókok-kal halmoztam el, így távolítva el magamtól azt azesztelen érzést, amelyet lénye ébresztett bennem.Mindez egyre vonzóbb és terhesebb lett, míg feln ttmódra év dtem vele, elrejt zve egy számára titkosvilágban; éppen hogy az titkaival voltam teli. Enge-delmességgel tartozott nekem, én pedig felel s voltamérte, így aztán b ntudattal és aggodalommal figyeltemvonzalmamat.

Kerültem minden testi érintkezést, de oly termé-szetesen ért hozzám, és ölelt át, hogy elfogott a szé-gyen. A legcsekélyebb zavar nélkül csókolt meg úgy,hogy gyanútlan ajka egy pillanatra a számhoz ért,miközben én ártatlanságának tüzében égtem.

Nem akartam, hogy akár egy napig is ott legyenvelem abban a magános erdei házban, amelyet szak-mai kapcsolataim révén szereztem a downi kezelésemidejére. Nem akartam, hogy az emléke akár így, akár

34

úgy befolyásoljon. Szerettem volna már túl lenni azegészen, épségben átadni t Mrs. Cradford ápolón jé-nek.

Mrs. Cradford szeretné megismerni és megszeretniunokahúgát, Christine O'Brient, hogy nyugodt szívveltehesse meg örökösének, így szólt a meghívás. Gondol-tam, Mrs. Cradfordot nem éri csalódás majd: ha bénánés szélütötten lehet örülni, örülni fog, amikor meglátjaChristine-t.

És én minek fogok örülni, ha sikerül megszabadul-nom t le?

Ott ült mellettem, moseli bort ivott puha szájával ametszett üvegpohárból.

Aztán újra egy szerpentinen autóztunk, fenyvesek,sziklák, alpesi rétek között.

Lundsdorfban, ez volt az utolsó falu a fels hegyvi-dék el tt, tartós tejet, kenyeret, szalonnát, egy csomózöldséget, gyümölcsöt, italt és konzervet vásároltunk.Innen három kilométernyire volt a sorompóval lezárterdei út, amely a házhoz vezetett. Christine-nek oda-adtam a kulcsokat, nyitotta fel a sorompót, s iseresztette le mögöttünk. Hét perc alatt értünk kocsivala házig, amelyet tökéletesen rejtett az erd .

Alacsony, barna farönkökb l emelt, földszintes épü-let volt, masszív ajtóval, álzsalus ablakokkal. Udvara,kertje maga az erd .

Ez a kívülr l igénytelennek látszó kunyhó két háló-szobából, egy tágas konyhából, fürd szobából és egytágas hallból állt. Volt benne frizsider, színes televízió,villanyf tés, telex és crossbar telefon.

A konyhában lév f kapcsolóval üzembe helyeztemaz áramfejleszt t és a szivattyút, amely egy közeliforrás vizét hozta el ide.

Drága ház volt, de biztonságos.Egyszer már pihentem itt, közvetlenül a kolumbiai

incidens után. Err l a helyr l tulajdonképpen beszélni

35

is tilos volt, nemhogy megmutatni egy idegennek,Christine-t mégis elhoztam ide.

Az igénytelenségbe rejtett kényelem megb völte, atitokzatosság elkápráztatta.

—Hófehérke a törpék tanyáján — mondta. - Senkise talál rá.

—Csak a mostoha - feleltem. -. Körülöttünk öt mér-földre erd .

Hirtelen az az ötlete támadt, hogy telefonon felhívjaaz anyját San Franciscóban. Sikerült lebeszélnem.

De Mrs. Cradfordnak mégiscsak telefonáltunk. Úgytettem, mintha Zürichb l beszélnék, hogy ne kelljenmagyarázkodnom, mert csak másnap érünk oda.

—Helen Gvann vagyok - mondta a titkárn je. - Azasszonyom gyengélkedik. Átadom neki az üzenetét, demost nem jöhet a telefonhoz. Tehát holnap este itt lesza kislány.

—Igen.—Mr. Lionel, ugye, Mr. Lionel? Nem sürgetem. Nem

kell sietnünk. Mrs. Cradford sohasem türelmetlen. Ké-rem, valahonnan a közelb l jelezze, ha ideérnek.

—Rendben — mondtam.—És ha lehet, a kislányt ne hagyja egyedül.—Természetesen mindig velem van.—Úgy értem, egy percre se... Jaj! Hogy is mondjam?—Hallgatom. Tehát mire vigyázzak?—Zürich és Down között nem árt, ha... szóval...

bizonyos híresztelések szerint... De mindegy! Tegyemeg nekünk, ha már eddig volt olyan szíves, Lionel.

—Jó - mondtam. - Azért megtudhatnék valamiközelebbit?

— Mennem kell, ne haragudjon. Majd él szóban.Kattanás hallatszott, ahogy letette a kagylót.Christine-re néztem. A fegyverállvány el tt állt, egyhosszú csöv golyós remingtont vett a kezébe. A táv-csöves puskát a ravaszkengyelen áthúzott acéllánc

36

rögzítette a falhoz. A töltények a széfben voltak, agobelin mögött.

Jószerint mindent tudtam err l a házról.A kitárt ablakon át nem jött be más hang, csak a

sötét, mély erd suhogása.Odaléptem Christine-hez, kivettem a kezéb l a

fegyvert.- Nem neked való — mondtam.- Mi való nekem? — kérdezte.- Sok minden — feleltem. - Sok minden, és egyre

több. Rá is unsz még. De fegyver akkor is minek.- Mit beszéltél a nagynénémmel?- Csak a titkárn jével tudtam beszélni.- Muszáj nekem már holnap odamennem?- Muszáj. Így is két napot késünk.- Mire kell most vigyáznod?- Hogyhogy mire?- Azt kérdezted: mire vigyázzak?- Rólad volt szó, ki másról.- Mégpedig?- Úgy általában. Egy gyerekre illik mindig vigyázni.- Hazudsz.- Becsszó. Miss Gvann nem mondott mást.Így volt igaz. Én máshonnan tudtam, mire kell vi-

gyáznom.Christine kutatva nézett a szemembe.- Lehet, hogy igazat beszélsz - állapította meg. Kö-

zelebb lépett hozzám. Kezét a vállamra tette. - Elárul-nál nekem valamit?- Bármit - feleltem. - Csak ne nézz így.Elfordultam t le. Odaléptem a nyitott ablakhoz. Bá-multam az erd sötétjét.

- Látod, ilyen vagy — szólalt meg Christine. — Ideged-sít a közelségem? Légy szíves, mondd meg, mit gon-dolsz rólam.

- Nagyon szép, kedves kislány vagy. Okos, gyönyör .

37

—Ennyi?—Ennyi.

Ott állt mögöttem, gyorsan, kapkodva lélegzett.Aztán a hátamhoz szorította forró, puha arcát, s egy- szer csak megéreztem a b römön a könnyeit.„Úristen!" - gondoltam.

A sátán tanításaiból:Így tanultatok imádkozni: „Ne vígy minket a kísértés-

be, és szabadíts meg minket a gonosztól..."Kérdeztétek-e, mívégre.Vegyétek észre már: gyötrelem van az ilyen imákban.Mit kíván az, akit Úrnak neveztek? Áldozatot, kínt és

lemondást. Magatok megfékezését, legf bb lényetekkitépését és rettegést, örökös rettegést.

Én azt tanítom: engedj természetednek!Kívánj! Ne rettenj vissza.Kínlódó, ocsmány törpe vagy, de benned a gonosz

szép és hatalmas. Oldozd el láncát, s megszabadulsz.Megszabadulsz a félelemt l.Atyám csak kér, sosem parancsol, de megfordítja

benned a törvényt

A LIONEL-DOKUMENTUM FOLYTATÁSA

Este tízkor értünk Waldauba. Éppen valami népünne-pély volt, utcai tánccal, maskarával és lampionokkal.Boszorkák és ördögpofák rajzottak körülöttünk. Szem-bejött velünk maga a sátán bíborpalástban, ezüstálarcban. Fordítva ülte meg fehér szamarát; körülöttehét tanítványa: libeg rongyokba öltözött banyák, tü-zes szarvú, fekete bakkecskén lovagolva, nyakukbanfordított kereszttel.

Körülöttünk a tömeg összekapaszkodva és imbo-lyogva kántálta a dalt:

„Lágy libegés éjszaka árnya,átkozott asszony vérefolyása,Sátán kertjében halál virága,fekete égen hold ragyogása.

Te vagy az ifjú, k meg a vének,szikkadt erükben folyik a véred,hideg szívükben dobban a vágyad,a sátán kiválaszt ágyasának."

39

4. A MEZTELEN MELL

Aztán ritmikus üvöltés:- Vidd el, vidd el, vidd el!Felnéztem az égre, a Down-gleccser fölött kitelten,

vörösen állt a telihold.Be kellett húzódnom a kocsival egy benyílóba, míg

a sárga és fekete színekbe öltözött fáklyás, lampionosmenet elvonult el ttünk. Christine legszívesebben ve-lük tartott volna, de nem engedtem; kés bb - nehogyvalami ördögfajzat elragadja — felhúztam a kocsite-

t is.Az Interpol-aktákbán olvastam, hogy ezen a vidéken

a néphagyomány július hónap holdtöltéjére teszi asátán pokolra szállásának napját, s minden hét évbenmegünneplik.

Úgy látszik, ez a hetedik év, gondoltam.Petárdák durrogtak, t zkerekek forogtak, csillagok

fröccsentek szét a fejünk felett. A sátán leszállt fehérszamaráról, s a tömeg ujjongása közben hirtelen el-

nt. Ügyes trükk volt, a szó szoros értelmében elnyel-te a föld, egy sz k, sötét üreg, amelyre a tanítványaiegyetlen szempillantás alatt követ hengerítettek.

Még el sem t nt, máris fölbukkant a tér túlsó felén;kiragadott egy kislányt a tömegb l, s elviharzott velea holdfényes, csillagporos éjszakába.

- Miféle móka ez? - kérdeztem egy öregembert l,aki ott állt a közelünkben.

- Áldozat a pokolnak — felelte.- Az elragadott bárány a sátáné lesz?- Dehogy - rázta meg a fejét. - Hiába rejt zik el a

barlangokban, a hagyomány szerint hét tanítványaközül az egyik áruló, az kifecsegi, hol van a rejtekhelye.

- Hol van?- A falun túl, az erd alján, egy mély üregben, amit

állítólag dögkútnak használtak valamikor.- Jó hely — mondtam.- Méltó a sátánhoz - felelte.

40

- Mit mond? - kérdezte Christine.- Azt mondja, hogy a kislány hajnalra el kerül, nem

kell aggódnunk.- Én nem aggódtam. Te talán...- Én sem — feleltem.Ez nem volt egészen így. Valójában nyomasztott,

hogy épp itt épp ilyesmivel szórakoznak: kislányokatvisz el az ördög.

Hát ezek az emberek semmit sem tudnak arról, mitörténik a közelükben? Nem félnek, hogy az gyere-kükre is sor kerül majd?

Aggodalomnak nyoma sem látszott, belemerültekjátékukba. Láncra f zték a hét boszorkát, s a tér túlsófelén fellobbant a máglya, amelyen megégetik majd asátán tanítványait.

Tagadhatatlanul volt az egészben valami hátborzon-gató és lebilincsel . Christine reggelig elnézte volna.

- Ne menjünk még! - kérlelt, így aztán csak éjfélkorértünk a malomhoz. Mögöttünk a sátán csúfos bukásátünnepelve sokáig pattogtak még a petárdák, zúgtak atemplomi harangok.

Meg sem kellett döngetnem a kaput, bentr l máriscsoszogó lépések hallatszottak. Hans ébren várt ben-nünket.

- Auk aok, uam? — kérdezte.- Igen - feleltem. - Mi vagyunk.- Nyito.

Fordult a kulcs, zörrent a retesz.Beálltam a kocsival az udvarra. A hálóinges és hálósip-

kás Hans bezárta és bereteszelte mögöttünk a kaput.- Mami má aszi — mondta nehezen forgó nyelvével.

- Nyugo jó északá ián.- Köszönjük — mondtam. - Mi is jó éjszakát kívá-

nunk neki.vös szobáinkat a telehold fénye ragyogta be.

Elköszöntem Christine-t l, megkértem, hogy miután

41

lezuhanyozott, zárja magára az ajtót. Lezuhanyoztamén is, aztán lementem a földszintre a bourbonért.Éreztem, hogy ezen az éjszakán enélkül aligha al-szom el.

Az alsó folyosón a lépcs mögött ott ült a macska.Nagy, sárga szemével hunyorogva, álmosan nézettrám. Ásított. Homlokán fénylett a fordított kereszt.

A padló alatt meg-megcsobbanva suhant a víz.Magamhoz vettem a leh lt whiskysüveget, vissza-

mentem a szobámba, lekapcsoltam a villanyt, azágyon hanyatt fekve néztem, hogyan vándorol az égena hold.

Most mintha er sebb lett volna a vízmoraj. Egy idután úgy éreztem, hogy a fülemben vagy a fejembenzúg, aztán egészen megteltem vele, a testemben vib-rált és remegett.

Megittam egy pohár whiskyt, bámultam a holdat.Megjelent el ttem Christine arca, csipkés párnán

leomló sz kesége.Zavarni kezdett a hold. Egyre fehérebb lett, és egyre

teltebb.A házon remegés futott át. Tétova jajongás hallat-

szott odalentr l, ahogy nekilendült s forogni kezdettlassan a malomkerék.

Az arcom oly finoman, mintha pókháló érintené,viszketni kezdett. A szívem hevesen vert, ahogy fél-álmomból fel-felriadtam.

Huzat támadt. Az ablakon meglebbent, feldagadt,aztán visszahullott a függöny. A szobát ezüstbe burkol-ta a hold.

Felemeltem a földr l a bourbonos üveget, belekor-tyoltam. A whisky pocsék volt, állott, meleg.

Ránéztem az órámra; a kismutató a kettesen állt.A víz zúgásának tagolt ritmust adott a malomkerék

nyögése. Úgy hangzott, mintha egy él lény szenvednetitkon odalent.

42

Az álom kiment a szememb l. Felültem az ágyon.A magasan járó hold fénye így nem érte az arcomat.

Suttogással telt meg a ház. Életre kelt. Egyre éberebblettem, minden érzékem feszülten figyelt, már-már fáj-dalmas ingerlékenység vett er t rajtam.

Odakint mozdult valami.A lélegzésem lelassult, éreztem, hogy a fülemben

lüktet a vér.Óvatos lépések csosszantak a folyosó kövén.Lassan lecsúsztam az ágyról. Úgy értem el az ajtóig,

hogy nem ütöttem semmi zajt.A vízzúgáson és a ritmikus csikorgáson át érzékel-

tem a közeled lépések neszét. Most már biztos vol-tam benne, hogy valaki jár odakint. Az ajtó el tt egypillanatra megállt, csak a lélegzését hallottam, aztánhalk csosszanással elindult tovább.

Már mozdultam, hogy feltépem az ajtót.„És ha Christine az? - futott át rajtam. - Halálra

rémül..."A lépések az szobája felé haladtak. Volt bennük

valami állati óvatosság.Lassan lenyomtam a kilincset, aztán hirtelen mozdu-

lattal magam felé rántottam az ajtót. Nem csikordultakmeg a tartóvasak.

El rehajoltam: a folyosó üres volt. Az arcomatcsöpp léghuzat érintette, hallani véltem, hogy Chris-tine szobájának az ajtaja halk kattanással bezárul.

„Mégiscsak volt - gondoltam. Aztán belém döb-bent: - És ha nem ?"

Gyorsan és zajtalanul léptem az ajtajához. A zárbankívülr l volt a kulcs.

„Nem Christine az"— futott át rajtam a bizonyosság,de még mindig az nyugalmára ügyelve nyitottam kiközben az ajtót.

A hold bevilágította a szobát. Valaki meggörnyedveállt az alvó Christine fölött.

43

A tétovaság hirtelen elszállt bel lem.Két puha lépéssel siklottam át a szobán, némán és

gyorsan, mint az állatok. Az ágy fölé hajló fehér ruhásalaknak arra sem volt ideje, hogy megforduljon; azon-nal elernyedt, amikor könyökhajlatomba fogtam anyakát, és elszorítottam a ver ereket. Nem akartam,hogy bármi zajt üssön, felébressze Christine-t. nyu-godtan és mélyen aludt, két hegyes mellét a holdfényében fürösztve.

Nem hagytam, hogy a test a földre zuhanjon; anyakánál fogva húztam át a szobán. Csak a folyosónlöktem a k padlóra úgy, hogy a feje is odakoccant.Bezártam Christine ajtaját, s a kulcsot a zsebembetettem.

A padlón fekv nyögni és mozgolódni kezdett. Leha-joltam hozzá a vaksötétben; orromat megcsapta iz-zadságszaga.

Hóna alá nyúltam, bevittem a szobámba, lefektet-tem a medveb rre, aztán felkapcsoltam a villanyt.

Hans volt az, hálóingben és hálósipkában. Most iskezében szorongatta gömbfej kalapácsát.

Szájába egy korty whiskyt töltöttem, és megmasszí-roztam a halántékát. Arcába lassan visszatért a vér.

Nyögött és felült.Elvettem t le a kalapácsot.- Mi-työ-tyént? - kérdezte.Csak sejtettem, mit akar mondani, mert nehezen

forgó nyelve összepréselte a szavakat. Közben folyt anyála.

- Mi-työ-tyént? - utánoztam. - Én kérdezem t led,mi történt!

- Etudo...— felelte.- Nem tudod?- E.Fel akart kelni, de lábbal visszalöktem.- Maradj.

44

- E báncs!- De bántalak — mondtam. — Mit akartál a kislány-

tól?- Kiánytó? Egnézi.- Micsoda?- Megnézi.- Megnézni?- len.- Miért?- Em vité-e el.- Mit beszélsz?- Fétem, o eviszi.- Mit l féltél?- Ogy eviszik.- Kik viszik el?- Ódt te van.- Nem értem.- Ódt te - mutatott ki az ablakon a holdra.- Aha! Kik viszik el?

- Etudo.- Nem tudod?

- E.- Hazudsz!Közelebb léptem hozzá, föléje hajoltam.Vinnyogni kezdett.- E azudok.- Kik azok? Kik viszik el?- Etudo... Ót te van... Ót te van... Jár a boorgány.Halálfejarcán olyan rémület volt, hogy hittem neki.- Rosemarie boszorkány? — kérdeztem.Hallgatott. Összeszorította a száját.- Az vagy nem?! - hajoltam közelebb hozzá.- E - nyüszítette.Két kézzel megfogtam a mellén a hálóinget.- Menj vissza a helyedre - mondtam -, és aludj.

Innen senkit se visznek el.

45

— Naon er vagy uam - suttogta. - Átánnal te sebírsz el.

— És te elbírsz? — kérdeztem.— Ad isssza a kaapácsot.Megráztam a fejem.Feltápászkodott, és sántítva indult az ajtó felé.— Uam, uam, van másik kaapács, de te imáozz, hogy

ne jöjjö el a átán.Görnyedten ment végig a folyosón, bal kezével néha

megtapogatta fájós nyakát. Aztán megcsikordult afalépcs , és messzir l fuvalomként ért hozzám a sutto-gó hang:

— Ha idejö, jaj nekünk, uam.Tudtam, hogy amit Hans a sátánról és a boszorkák-

ról összehordott, mer képzelgés, a lényéb l áradóiszonyat mégis elért. Mrs. Cradford titkárn jének sza-vaira gondoltam, s arra a dokumentumra, amelyet aligegy hete láttam a párizsi Interpol irodán. Jó, ha azember olyan dolgokon sem lep dik meg, amelyekt lvisszaretten az rült képzelet.

Egy kis kolumbiai faluban a szemem láttára elevenmacskát varrtak egy asszony hasába, ahonnan el bbkimetszették a magzatot. Nem volt más céljuk ezzel,csak annyi, hogy rám ijesszenek. A f sebész azt mond-ta: „Tudunk mi ennél különbet is - kacsintott. — Hiszed?"

Azóta nincs olyan borzalom, amit nem hiszek.Így hát felöltöztem, átmentem Christine-hez, leül-

tem az ágya elé a földre, és vártam a sátánt.Christine halkan lélegzett, gyermektisztaságot és

álomszagot lehelt rám.Néztem a holdfény lassú vándorolását, láttam,

ahogy eléri a fordított keresztet a szemközti falon:Krisztus vére felfelé csorgott átszúrt szívéb l.

Hirtelen rájöttem, hogy ez a bukott kereszt nemvéletlenül van itt: a megváltás ellentétét jelenti, apokolra szállást.

46

Christine szeme megrebbent, arcán mosoly fu-tott át.

Szomorúan betakartam gyönyör mellét.Az ablakhoz léptem. Zenitjén járt a hold. Halvány

felh borult rá. Ugyanakkor a Down-gleccser jégtömb-je felizzott.

Csak álltam ott, várva, hogy h vös szél jön, s leh tiarcomat. Hallgattam, ahogy a patak morajába bele-belejajdul a malomkerék.

Christine testét könny takaró rejtette el lem, akára holdat a felh .

Furcsa érzés vett er t rajtam, izgalom, bánat ésfeszültség. A hallásom kínzó-élessé vált; reccsenés,nyögés, sóhaj sem hallatszott talán, mégis bizonyos-ságként hasított belém, hogy idegen, rosszindulatúlényekkel telik meg a ház.— Kik ezek? - kérdeztem magamtól.

Hallottam, ahogy a kapupánt megcsikordul. A vízmoraján suttogás, suhogás, libegés hangjai sz d-tek át.

- Kik ezek? — kérdeztem újra, a lélegzésem elnehe-zült, a szívem nagyokat dobbant. Undorral töltött el,hogy itt kell megvárnom ket.

Az ajtóhoz léptem, aztán visszatértem az ágyhoz.Christine-t nem hagyhatom magára. Vagy mégis? Mitkell most tennem?

Óvatosan, a földre lapulva kinyitottam az ajtót.A folyosó üres volt. A szemközti ablakmélyedésbehúzódtam. Láttam, hogy árnyak suhannak át az udva-ron.

Zár roppant halkan, megint hallatszott a gyors, for-ró, fojtott surrogás.

Rázártam Christine-re az ajtót.Kezemben a gömbfej kalapáccsal megindultam alépcs felé.Sikoly hömpölygött végig a házon.

47

Míg lefelé rohantam, a víz moraja üvöltéssé dagadt,s rjöngve pörögni kezdett a malomkerék. Ahogy leértem az alsó folyosóra, egy fekete árnyzuhant rám; könny volt, puha, szinte súlytalan. Pihe-ként ráztam le magamról, de közben úgy éreztem,mintha pókháló fonna be.

Rosemarie torz arcát láttam.Hátam mögött puha, fekete árnyak torlódtak össze.

Suhogás hallatszott.Számat csíp s íz töltötte meg.Orrom eldugult. Lélegzetem kifulladt.Aztán nagyon közelr l hallottam, hogyan zúg, zeng

a víz.

Rudi Hörman, a waldaui rend r reggel fél hatkor csen-zúgásra és kutyaugatásra ébredt. Nem aludt többet

másfél óránál.Kikiáltott, hogy nyughass, megyek már, s miközben

nadrágját húzta, azon t dött, kinek lehet ennyiresürg s.

Évenként kétszer-háromszor volt Waldauban rend-rre szükség, de Rudi azokból az esetekb l is azt a

tanulságot vonta le, hogy sietségre semmi ok, a dolgokmaguktól rendbe jönnek.

Most sem sietett hát; felöltözött, és gondosanmegborotválkozott, mivel a rend ri tevékenységlényegét mindig a nyugalomban és a jó fellépésbenlátta.

Arcszeszt l illatozva nyitotta ki az ajtót; a küszöbönegy vadidegen férfi állt. Fehér ingét középütt nagyvörös folt szennyezte.

- Mark Lionel vagyok — mondta. Megjelenésén lát-szott csak, hogy külföldi, tökéletesen beszélt németül.— Ön a községi rend r?

- Én — felelte Rudi, s csíp jének néhány mozdulatá-val el redobta pisztolytáskáját. — Hallgatom.

Lionel a ház el tt álló fehér sportkocsira mutatott.- Velem kell jönnie.

49

5. A MALOMKERÉK

- Ne olyan sebesen, uram! El bb tudnom kell, mitörtént.

- Elt nt a társaságomban utazó kislány.Rudi szive dobbant egyet, de arca nem árult el

izgalmat.- Mikor?- Ma éjjel.- Nem lehet, hogy...- Nem — vágott közbe Lionel. — A szobájában aludt.

Onnan vitték el. Engem meg elkábítottak.- Hány éves a kislány?-Tizennégy.- Neve?- Christine O'Brien. Amerikai.- Leírná nekem a külsejét?- 165 magas, sz ke hajú, szürke szem , arca ovális,

nagyon szép, testileg fejlett...- Egy pillanat, uram — mondta Rudi. - Elintéznék

valamit, és máris jövök.Bement az irodájába, telexen felhívta a tartományi

rend rprefektúrát, lekopogta az adatokat, s kérte,hogy azonnal értesítsék az esetr l dr. Pfaff b nügyitanácsost.

Lionel mozdulatlanul, a türelmetlenség jele nélkülvárt odakint. Tudta, hogy Hörmannak mi a dolga, éssejtette: rövidesen találkozni fog azzal a rend rtiszttel,dr. Otto Treennel, aki az Interpol részér l az elt ntekügyével foglalkozik.

Bels feszültségét csak az jelezte, hogy pattogtattaa körmeit, míg Hörmanra várt. Egy csöpp er feszítésé-be került, s elfogta a déjá vu érzése, mintha sokszorátélte volna már ezt a pillanatot; a reggel h vösét, anap ragyogását egy futómuskátlis, fehér ház el tt. Méga falusi rend r fiatal arca is ismer s lett, figyel kékszeme, borotvált álla, rövidre nyírt hajának gyapjassz kesége.50

Rudi vételre állította a telexgépet, lekapta farmer-dzsekijét a fogasról, és kilépett az ajtón. Mozgása mégmost sem volt siet s, mosolygós arca is nyugodt ma-radt, pedig belül úgy érezte, hogy élete nagy lehet sé-ge jött el.

- Az én kocsimon megyünk — mondta Lionelnak.Lionel megrázta a fejét.- Én az enyémmel, ha megengedi.Hörman bólintott. Hátrament a garázshoz, kihozta

a Golfot, aztán eloldotta a szíjról a kutyát. A németjuhász egyetlen szökkenéssel a jobb oldali els ülésentermett. Rudit csak ekkor kapta el a hév; két kerékenvette a kanyart, amikor elindult a fehér Jaguar után.

Az Eberle-malom kapuja tárva volt, s a bels udvar-ról nyíló vasajtó is. A felfelé vezet lépcs els fokánegy fekete macskafej állt a vízszintesen elvágott nyakcsonkjára támaszkodva. A csonkon már megalvadt avér.

Hörman ment elöl a kutyájával, Lionel kissé lema-radva követte.

A kutya most megtorpant, hátrah költ, torkábólnyüszítés tört fel: megb völve meredt a macskafejtágra nyílt, sárga szemébe.

- A mellemen volt, amikor magamhoz tértem -szólalt meg Lionel. - Csurgott bel le, a vér.

Rudi nem szólt, csak csettintett egyet, s szorosrafogta az izgalomtól reszket kutya nyakörvét.

- Én tettem a lépcs re - folytatta Lionel. - Sötét voltodalent, el ször nem tudtam, mi az. Kés bb vettemcsak észre a vért.

- Hol odalent? - kérdezte Hörman.- Az alsó folyosón.- Jól körülnézett? Kereste a lányt?- Kerestem.- A patak zúg ilyen rohadtul, hogy ordítani kell?- A patak.

51

— Mi ez a csikorgás?- A malomkerék forog.- Hol aludt a gyerek?- Az emeleti szobában.- Megmutatná?Hörman félreállt. Most Lionel ment elöl. Óvatosan

átlépte a macskafejet, de az a lépcs rázkódásátólmégis lebillent, és továbbgurult a földön.

- Úgy látszik, tréfás kedvükben voltak - mondtaLionel a meredez sz kutyára pillantva. - Vagy rámakartak ijeszteni?

— Ha úgy van is - dünnyögte Hörman —, látom, nemsikerült.

Lionel megvonta a vállát.— Ha gusztusuk lett volna rá, nyilván az én nyaka-

mat metélik el.- Örülök, hogy ilyen könnyen veszi — mondta Hör-

man a kutyáját simogatva. — Egy ilyen vicct l tíz közülkilenc becsinál.

— Dehogy veszem könnyen! Figyelmeztetésként fo-gom fel.

— Az is — bólintott Rudi. - Hogy ne rohanjon arend rségre.

— Hát mit csináljak? — kérdezte Lionel. - Mit gondol-tak, mit fogok tenni?

Felértek a lépcs tetejére, végigmentek a boltívesfolyosón.

- Várjon csak — szólalt meg Hörman. - Majd elfelej-tem. Hol van Hans? Hol van Rosemarie?

— Nem tudom.— Kereste ket?- Átkutattam a házat Christine miatt. Kiáltoztam.

Senki sem felelt.- Senki — ismételte Hörman. — Hová t ntek?- Ahová Christine.Rudi a fejét rázta.

52

- Hans és Rosemarie? Lehetetlen.- Hogyhogy lehetetlen?- Lehetetlen - mondta Hörman. - Ennyivel érje be.Lionel megállt az utolsó ajtó el tt.- Ez az — mondta. - Itt aludt Christine.- És maga?- Kett vel arrébb.- Hogy került az alagsorba?

- Zajt hallottam. El ször Hans járt idefent. Bejöttide.

- A lányhoz?- Igen, Itt kaptam el Christine ágyánál.- Elkapta? Mit ért ezen?

- A nyakánál fogva vittem ki.- Hörman csodálkozva bámult rá.- - Erre még visszatérünk — mondta, aztán a kutyátaz ágyhoz vezette. - Itt aludt a lány?

- Igen.- Szimat! Keresd!A kutya szimatot vett, aztán elindult. Tétovázás

nélkül haladt végig a folyosón, lement a lépcs n, meg-kerülte a macskafejet, átvágott az udvaron, aztán akapun kilépve a Waldauba vezet útra tért. Ott meg-állt, forogni kezdett.

- Keresd - biztatta Rudi, és megveregette a fejét. -Na, okos kutya, keresd, keresd!

A kutya visszafordult. Fejét a földre ejtve mentvégig a nyomon, megtorpant a kapu el tt álló Jaguar-nál, fölágaskodott, mancsát a jobb oldali els ülésretette.

Hörman Lionelra nézett.- Itt ült, amikor együtt utaztak?- Itt - felelte Lionel.Rudi megérintette a kutya fejét.- Tudjuk, kiskutyám. Itt ült, tudjuk. Okos vagy. Ke-

resd ! Keresd!.

53

Megint tettek néhány lépést Waldau felé. A kutyakörbeforgott, és nyüszíteni kezdett.

- Nincs tovább - szólalt meg Rudi. - Itt nyilvánvalami járm re tették.

- Nyilván - mondta Lionel. — Másra számított?- Nem kérdés, mire számítottam. Azt tudja, hogy

melyik Rosemarie szobája?- Talán tudom - felelte Lionel. - Christine-t keresve

oda is benyitottam.- Honnan tudja, hová nyitott be?- Egy széken ott volt Rosemarie ruhája. A szomszéd

benyílóban pedig Hans festékes inge és b rnadrágja.- Aha! - bólintott Rudi. - Látom, nyitott szemmel

jár. Jöjjön hát, mutassa meg a szobákat.A kutya, miután Rosemarie ágyáról és ruhájáról

szagot vett, ugyanazt az utat járta végig, mint az el bb,de most már a kapu el tt megtorpant.

- Oké - mondta Hörman. — Rosemarie is járm reszállt.

Kezével homlokát simogatta.- A végén még igaza lesz — nézett Lionelra —, hogy

vele van a lány.- Ki mással lenne? — mondta Lionel.Rudi megcsóválta a fejét.- Maga semmit sem tud. Ez nem az els eset...- Hogyhogy?- Én ebben az ügyben kis pont vagyok. A tartomá-

nyi zsarukat kérdezze...- Értesítette ket?- Mit gondolt, ketten csináljuk? Én meg a kutyám?- Hányra várja ket?- Nyolcra itt lesznek, ha jól számolom. Addig miénk

a gond. — Megérintette Lionel karját. — A kislány rokona?- Nem - mondta Lionel. — Az anyja bízta rám, hogy

hozzam el Downba.- Beteg?

54

- Nem. A nagynénjét ápolják ott. az, aki látniszeretné.

- Aha! - bólintott Rudi. — Értem. És Waldau azutolsó állomás egy köpéssel Down el tt. Miért nemvitte már tegnap oda?

Lionel megvonta a vállát, s kissé elhúzódott Hör-mantól.

- Annyira élvezte az utazást, a kötetlenséget. Gon-doltam, ez az egy nap még legyen az övé.

- Világos - mondta Rudi. - Mióta vannak együtt?- Hét napja.- Honnan jönnek?- Londonból. A múlt kedden szállt le a New York-i

gépr l. Bejártuk fél Európát.- Értem — mosolygott Rudi. - Így érthet a hét nap.

Id re várják magukat Downban?- Nem. De tegnap telefonáltam, hogy ma érünk

oda. - Lionel egy pillanatig habozott, aztán hozzátette:— Azt mondtam, Zürichben vagyunk.

Rudi átölelte a kutyája nyakát.- Világos — dünnyögte maga elé. — Valamit monda-

ni kellett. Nem kaptak jobb szállást Waldauban?- Neki pont ez a malom tetszett — felelte Lionel. —

Romantikusnak találta. Pedig Hans el ször nem voltéppen szívélyes.

- És Rosemarie?! - húzta fel a szemöldökét RudiHörman. — talán igen?

- Rosemarie beszélt rá, hogy itt maradjunk.Rudi arcán hitetlenked mosoly futott át.- Na persze, az elvarázsoltaknál sosem tudhatjuk.- Hogy érti ezt? - kérdezte Lionel.- Hát nem látták rajta?- Mit?- A varázslatot — nevetett a rend r. Letérdelt, és a

kutya pofájához dörzsölte arcát. — Hans hozta kiDownból azzal, hogy felel érte.

55

— Aha! — mondta most Lionel. — Így aztán érthet .— Micsoda?— Hogy Rosemarie-re zárta az ajtót. — Maguk látták ezt, és mégis maradtak?— Nehéz megmagyarázni - mondta Lionel —, de

Christine annyira akarta.Hörman felállt, leporolta a térdét.

— Furcsa, hogy maga nem kérdez semmit...— Mit kérdezhetnék?-Mások ilyenkor azt hajtogatják: ugye, nincs baj,

ugye, el kerül:..— Tudom, hogy baj van — mondta Lionel.— Ahhoz képest eléggé nyugodt.— Feszélyezi a nyugalmam?— Dehogy— nevetett Hörman. — Csak csodálkozom,

hogy maga nem számít rám, nem tekint a bajok orvo-sának. Ez számomra furcsa. Szokatlan. Talán átélt márehhez hasonlót?

— Volt részem egy-két dologban — felelte Lionel. -Ez persze nem jelenti azt, hogy lenézem vagy lebecsü-löm magát.

— Lebecsül?! - nézett rá Hörman. - Ez meg semfordult a fejemben. Inkább csak sz kszavúnak érzem,tartózkodónak, hallgatagnak.

— Érzésem szerint épp maga az, aki fontos dolgokrólhallgat el ttem.

Hörman lehajtotta a fejét.— Na jó — mondta. - Többet tudunk majd, ha Hans

el kerül. Gyere! - intett a kutyának.Az udvar túlsó felén járt már, amikor a fekete vasaj-

tó döngve becsapódott el tte.— Ne értsen félre - szólalt meg Lionel -, annyi az

egész, hogy nem akarom felesleges kérdésekkel zavarni.— A huzat - mondta Rudi. - A rohadt huzat.

Megkerülte a macskafejet, és elindult balra a sötétfolyosón.

56

Hans szobája sz k, ablaktalan helyiség volt, amelyetátitatott a víz szaga, és betöltötte a malomkerék nehéznyögése. Egy vastag pokróccal letakart priccs állt asarokban, mellette éjjeliszekrény, fekete láda, középüttasztal két székkel. Hans festékes inge és ördögb rnadrágja a falról lógott egy henteskampón. Feletteolajnyomat függött: Krisztus töviskoszorús homlokátrozsdás szög járta át.

A kutya az ingr l vett szagot; az ajtónál megtorpant,néhány pillanatig k rbeforgott, aztán befelé indult asötét folyosón.

Itt a mennyezet egyre mélyebbre szállt, a fejmagas-ságban futó gerendákat pókháló borította, a padlóhasadékaiból vízpermet fröccsent.

Rudi Hörman bal kezében zseblámpájával, meggör-nyedve ment a kutya mögött.

- Itt is járt? - kérdezte Lioneltól. -- Megnézte ezt azocsmány lyukat?

- Végigtapogattam négykézláb mászva.- Kevesen tennék meg — mondta Rudi.-Felesleges volt. Senki sincs itt. Se Christine, se

Hans, se Rosemarie.- Pedig a kutya Hans szagán megy. Mérget vehet rá.- Nem értem, mit mond - kiáltott Lionel. - Ez az

átkozott csikorgás...- A malomkerék - üvöltötte Rudi.A zseblámpa fénye a lassan forgó tengelyagyra vil-

lant, amely sárga ken ccsel telt vályúba merült. A vá-lyú peremén albínó patkányok kuporogtak.

Rudi megtorpant.- Úristen! — mondta. - Kiszabadultak a rohadtak.- Hogyhogy? - kérdezte Lionel.- A hüll it fehér patkányokkal meg egerekkel etette.- Kicsoda?- Hans - kiáltotta Rudi. - Nem beszélt magának a

terráriumról?

57

- Nem. Semmir l se beszélt.- Hüll ket tart üvegketrecben. Kígyót, kajmánt, gyí-

kot. Tele van velük egy egész szoba. És táplálékulrágcsálót tenyészt. És azt mondják, becsalogatja aházba a mókusokat...

- Lehet — mondta Lionel. — Christine-nek meg ismutatta, hogyan.

A kutya nyüszíteni kezdett. Mells lábával a folyosóoldalfalát kaparta.

- Mit mondtam! — szólalt meg Rudi. — Már rá istalált...

Zseblámpájával egy vaspántos, alacsony deszkaaj-tót világított meg.

- Ezt is kinyitotta? - kérdezte Lioneltól.- Nem. Észre se vettem.- Hans! — kiáltott Rudi Hörman. — Hans! Odabent

vagy?„Hauk, hauk" — sírt a malomkerék.A kutya rángott az izgalomtól.- Nem lehet bent - szólalt meg Lionel. - Kívülr l van

rajta a lakat.- Épp ez az - mondta Rudi. - Rázárták. De akkor is

odabent van. Nem látja a kutyát?!A kutya nyüszítve kapart. Orrát a deszkák résébe

fúrta.- Látom - bólintott Lionel. — Valamit érez az ajtó

mögött.- Fogja a lámpát - mondta Hörman. — Betöröm.Vállával nekifeszült a deszkafalnak.- Vigyázzon! — kiáltott Lionel.Egy patkány hullott le a gerendáról, végigcsúszott

Rudi hátán, puhán a földre huppant. Rudi összerázkó-dott.

- A mocsok - hörögte az er lködést l vagy azundortól.

58

- Vigyázzon! - szólalt meg újra Lionel. - Menjeninnen, így nem jut semmire. Fogja a lámpát!

Hátralépett, jobb lábát fellendítette, és a lakat alattaz ajtóba rúgott. A pántot tartó csavarok kiszakadtak.Az ajtó hátrarepült. Patkányok futottak széjjel. Vízper-met zúdult rájuk.

Nem szoba volt itt. Az ajtó egyenesen a patakmedrére nyílt, s egy keskeny betonperemre, amelyfölött a malomkerék tengelye futott át.

Rudi a zseblámpával körbevilágított.- Még sincs itt - mondta.Abban a pillanatban a perem végénél a mohos k fal

mellett a mélyedésben megmozdult valami. A kutyafelvonított, hátrálni kezdett.

Méternyi hosszú kölyökkajmán tekergett a rávetfényben.

- Tartsa a kutyát!— mondta Lionel.Óvatosan kilépett a síkos betonra, az ajtóba kapasz-

kodott, aztán talpával a rohanó vízbe lökte a kajmánt.A malomkerék monoton hangjából mintha nyöször-

gés sz dött volna ki.- Bravó! - csettintett a nyelvével Rudi. - Most aztán

reszkethet a környék. Az a kis szörnyeteg meg se állWaldauig. Na, t nés innen!

- Várjon! - szólalt meg Lionel.A malomkerék fekete karjaival lassan forgott el ttük.

A kutya kilépett a betonperemre, óvatosan a víz széléigment, és ott leült. Szemét Rudira emelve ugatni kezdett.

- Hallgass! - mondta Lionel.A csendben újra hallották a nyöszörgést.Gyönge emberi hang ismételgette:- Eít, eít...A zseblámpa fénye megállapodott a malomkeréken.

Néhány pillanatig látni lehetett egy meztelen testet,amint együtt fordul a fekete küll kkel, utoljára a begör-bült ujjú lábfej t nt el.

59

- Úristen! - suttogta Rudi.Lionel a víz fölé hajolt.- Hans - üvöltötte, amikor a fej újra kibukkant. -

Hogy tudjuk megállítani?A sápadt arcon rángás futott át. A vértelen száj

szóra nyílt:- A zsiii... a zsiii... - nyöszörögte.- Nem értem.- A zsiii... a zsiii... - Az arc most már fent világított

a kerék tetején, majd lassan ereszkedni kezdett, hogyújra elmerüljön.

- A zsilip - kiáltott Rudi. - El kell zárni a zsilipet.- Tudja, hol van?- Nyilván valahol feljebb.- Induljon már!Hörman meggörnyedve hátrált ki az alacsony ajtón,

s ahogy a zseblámpa fénye elfordult, Lionelra ereszke-dett a sötétség.

- Hans — kiáltotta. - Hans, segítünk!- Cuppanás hallatszott, hozzá valami furcsa, súrlódózaj s megint a cuppanás. A kajmán visszamászott abetonperemre.

Lionel a csosszanó lépésekre fülelve lassan hátrálnikezdett. Aztán az ajtóperembe kapaszkodva jobb lá-bát el relökte. A talpa valami síkoshoz ért, bokájábafájdalom hasított. Egy pillanatra mozdulatlanná váltel tte a sötétség, aztán újra kezd dött az ocsmánycuppogás.

Lionel mindkét térdét a mellkasához húzta.- Eít, eít - hallatszott a sötétségb l.- Segítünk, Hans — kiáltott Lionel.- Eít, eít — bugyborékolt a hang.Lionel érezte, hogy jobb bokájából folyik a vér.„Belém mart" — gondolta, s megint rúgott. Talpa

most keményen csattant az érdes testen, víz fröccsentaz arcába.

60

Felhúzott térddel, egész testében megfeszülve várt,de most megint élettelennek látszott a sötétség. Egypillanattal kés bb eszmélt rá, hogy körülötte egyremélyebb a csend. Megsz nt a patak zúgása, a malom-kerék nyögése.

Most lentr l, a mélyb l érkezett hozzá a hang:- Eít, eít.Aztán meghallotta a kutya ugatását és a rend r

lépéseinek neszét. Az ajtó résén át bevillant a zseblám-pa fénye.

- Él még? - kérdezte Hörman. — Él — felelte Lionel. — De most alul van.

Rudi bebújt az ajtón, s a betonperem szélére kupo-rodva levilágított a patak medrébe.

- Sikerült - mondta. - Lefutott a víz.- Van kése? - kérdezte Lionel,- Van.- Adja ide.

- Nem - mondta Rudi. — Majd én lemegyek. Világítson.Átlendült a keskeny meder fölött, s a lassan remegkerék küll ibe kapaszkodva lejjebb ereszkedett. Fogaiközött tartotta a kést. Toccsanva érkezett le, a patakfenekén még állt a víz.

- Hozzáfér? — kérdezte Lionel.- Hozzá — felelte Rudi —, csak világítson. Úgy látom,

közben elveszítette az eszméletét.- Túléli?- Honnan tudjam?- Hogy hozza fel? Kötél kellene.- Van itt kötél. A kezén, a lábán, a nyakán. Hans!

Hallod? Túl vagy rajta...- Lehet, hogy lent van a kajmán — mondta Lionel.

- Vigyázzon vele.A zseblámpával egy pillanatig a lábfejére világított,

felhúzta cafatokban lógó nadrágját; bokáján a ron-csolt szél , fekete sebb l szivárgott a vér.

61

- Ha így vacakol — kiáltott Hörman -, semmit selátok.

Megvárta, amíg a zseblámpa fénye visszatér, aztánkését Hans nyakánál a kötél alá dugta.

- Homorít a szerencsétlen. Kifeszítették. Ehhez leg-alább két ember kellett.

- Több — mondta Lionel.- Ha látja azt a dögöt, szóljon!- Persze hogy szólok. De úgyis meghallja a cuppo-

gását. Ne menjek le?- Maradjon — mondta Rudi. — Már csak a kezét kell

kioldoznom. — Felnyögött. Hallani lehetett, ahogy Hansteste a vízbe toccsan. - Deszkamerev.

Kihúzta a kerék alól a testet. Er lködve talpra állí-totta.

- A kezén van a kötél. A végét feldobom. Figyelrám?

- Persze. Dobja csak.Rudi bal kezével a merev testet tartva, a feje fölé

lendítette a kötelet.- Megvan?- Meg - felelte Lionel. - Kezdhetjük. Menj innen! -

szólt rá a kutyára.- Húzza, én meg alulról tolom.Hátát az ajtókeretnek vetve, Lionel húzni kezdte a

kötelet.Hans teste összerándult. Szájából egy darab alvadt

vérrel együtt rekedt sikoltás bukott ki.- Úristen! — kiáltott Hörman. — A karja nyúlik, mint

a gumi.Amikor a sápadt halálfej megjelent a betonperem

fölött, Lionel a. kötelet feszesen tartva el recsúszott,négykézlábra állva átnyúlt Hans hóna alatt, és a hátánösszekulcsolta a kezét.

- Rendben van — mondta. - Tartom.

62

Aztán szaggatott mozdulatokkal rángatni kezdte atestet fölfelé.

- Várjon — szólalt meg Hörman odalent. - A cip jebeleakadt a kerékbe. Jézusom! Ezek a lábait is összetör-ték.

- Kik ezek? - kérdezte Lionel.- Nem tudom - felelte Rudi. — Ilyet egyik helyen se

lettek.- Mi az, hogy egyik helyen se?- Sem ilyet, sem ehhez hasonlót. - Rudi megint a

küll ket használta kapaszkodónak, de most, hogy azélettelen test nem volt ott ellensúlyként, a kerék meg-lendült és lebillent. - A kurva életbe! Engem is kihúz-hat...

- Várjon - mondta Lionel. - Csak leoldom a köteleterr l a nyomorultról.

- Él még?Lionel a halálfejhez hajolt. Füle felfogta a halk viny-

nyogást.- Eít, eít...- Él - mondta. — A tengelyhez kötöm a kötelet. Úgy

fel tud jönni?- Fel.— Akkor jöjjön.Átnyalábolta Hansot, ölébe vette a merev, homorú

testet, er vel hajlította meg, hogy kiférjen az ajtón.- Maradj - mondta a kutyának. - Várd meg a

gazdád.Meggörnyedve haladt végig az alacsony folyosón.

Rosemarie szobája el tt valami puhára lépett, egypatkány vinnyogását hallotta, nem sokat tör dött vele,vállával belökte az ajtót, és Hans testét az ágyra fektet-te. El ször lehúzta róla a vizes hálóinget, aztán a lepe-

vel betakarta, föléje hajolt, és dörzsölni kezdte hor-padt mellét.

63

— Mi van vele? — kérdezte Hörman, amikor a szobá-ba lépett. - Magához tér?

— Menjen fel az emeletre, a fürd szoba mellett aszobában talál egy fél üveg whiskyt, hozza le.

— Oké! — mondta a rend r.Lionel óvatosan, hogy ne érjen a törött végtagok-

hoz, az ágy szélére húzta a testet, s kicsit megemelteúgy, hogy a fej lelógott. A nyitott szájból víz kezdettfolyni.— Sokat kibírsz — mondta Lionel.

—Visszafektette az ágyra a testet, s újra dörzsölnikezdte. Aztán Hans arcához hajolt, és a szájába fújt.Érezte, hogy a végtagokon remegés fut át.

— Eít, eít — suttogta Hans.Lionel két tenyere közé fogta az arcát.— Kik jártak itt? - kérdezte.- Eít...— Segítek — mondta Lionel. - De beszélj, kik ezek?— Átá... Eüst...—Hogy?— Átá... Eg... egütöm átá... Azé... Eít...— Kit ütöttél meg?— Átán... Eüst arc. Homlokán...— A sátánt — szólalt meg Hörman Lionel háta mö-

gött. - Azt mondja, megütötte a sátánt a homlokán.Hans szeme résnyire nyílott, a szempillák mögül

el bukkant a véres gomolygás.Lionel elvette a rend rt l a whiskysüveget, lecsavar-

ta a kupakját, beletöltött néhány csepp bourbont, sHans szájába csorgatta.

— Eít - hörögte Hans. — Fá... fá... fá... jaj! Eg tek...— Ki ölt meg? - kérdezte Lionel.— Átá é boorgány. Itt vótak öen.— Öten? - kérdezte Hörman.— Öen — suttogta Hans. - Viddé Roemari... Az egyi

ül...64

- És a lány? - kérdezte Hörman.- Az egyik ül irályi széke.

A véres gomolygás megint kitüremlett a szempillákmögül. Hans hörögni kezdett.Lionel föléje hajolt.

- Hívjon orvost — mondta Hörmannak. — Haldoklikez a nyomorult.

- Jó - bólintott a rend r. - Igaza van. Igaza van.Felhívom doktor Pelsét.

- Kit? - kérdezte Lionel. - Azt mondta, Pelsét?- Min csodálkozik?- Hiszen Down f orvosa.- A vadászháza egy köpésre van innen. Ma éjjel

találkoztunk, Waldauból átment oda.- Akkor hívja hát - mondta Lionel.Megint whiskyt csorgatott Hans szétnyílt ajkai közé.- Ki a sátán? — kérdezte.- Átá...- Ki az?- Átá... Ezüst arc, iros... Eütöte a alapácsommal...

Omloká. Aztán meg te... Nem szabad egütni átá.- Kik voltak vele?- Oorgányo.- Kik azok?- Etudo. Roemarié öttek. Eviddé...- Ki ült királyi széken?- Etudo. Agyon öre... Gono.- Gonosz?- Gono.- Rosemarie boszorkány?- A vót — suttogta Hans. - Má nem a. Sáduj...- Micsoda?- Sáduj. Átán egöli ezé.- Kit öl meg? - kérdezte Hörman az ajtóból.- Roemari. Mer elárula.- Hogyan?

65

- Levele írd, é nem adta negi a ánt...- Milyen lányt?- Aki itt vót. — Hans feje Lionel felé billent. Szája

sarkában véres hab jelent meg. — Segíeni akatam. Nevigye Roemarit, ne a Ián... lengedtem az állaogad.Indet. Átán nevetett ígyón, egfogta Roboát. Monda,Sáduj ez is. Eldarabóta. Ígyónak ata. Csak fej ara. És anégy ába. Átán onosz... Eít, eít... - Alsó ajka hirtelenlefittyedt, testén borzongás futott át, egyre jobbankiütközött arcán a halálfej jellege.

- Vége? — kérdezte Hörman.- Nem — felelte Lionel. — Elveszítette az eszméletét.- Pelse doktor húsz percen belül itt lesz. Sikerült

telefonon elérnem. Mit mondott Hans?- Nem tudom. Nem értettem.- Nem?! — húzta fel a szemöldökét Hörman. - Kint-l úgy hangzott, hogy mégis kérdezgeti.- Azt mondta: Rosemarie boszorkány, és elárulta a

sátánt.- Akkor már itt voltam. Mi volt el tte?- Semmi. Maga érti, mir l beszél? Tudja, ki az a

sátán?- Nem - felelte Hörman.- Éjszaka láttam Waldauban fehér szamáron lova-

golni. A tanítványai bakkecskén követték. Róla vanszó?

- Aligha - mondta a rend r.- Elképzelhet , hogy k jártak itt maskarában?- Nem. Ma éjszaka Waldauban ugyanis én voltam

a sátán.- Maga?- Ez nálunk szokás. Hétévenként a helybeli legények

közül választják ki az asszonyok a sátánt. Ezzel azt iseldöntik, hogy a faluban ki a legnagyobb vagány.

- És maga erre büszke?

66

- Négyszáz éves hagyomány ez, tegnap volt Wal-dauban a hetvenedik sátánfesztivál.

- Aha! — mondta Lionel. - Csupa tréfa, kacagás,játék...

- Régen véres volt, és komoly. 1500-ban a sátán héttanítványát vad kutyák elé vetették, testüket kerékbetörték, tetemüket a dögkútba dobták. Mesterük elme-nekült, a barlangokban bujkált, míg éhen nem veszett.Talán Hans err l fantáziál.

- Fantáziál? — kérdezte Lionel. — Eltörték kezét, lá-bát, malomkerékre kötözték. Ezt nevezi fantaziálás-nak?

- Nem úgy értem.- Hát hogyan?

- Miért, maga azt gondolja, hogy valóban a sátántanítványai jártak itt?

- Sokan voltak — mondta Lionel. — Legalább öten.Lefogtak, és gázspray-vel elkábítottak.

Hörman megcsóválta a fejét.- Modern világban élünk - dünnyögte. - Az Anti-

krisztus is spray-vel él.- Volt az egészben valami rület. Mintha egy beteg

agy...- Miért nem próbálkozott szenteltvízzel és kereszt-

tel?

6. A MEGHASADT SZÍV

— Halló — hallatszott az udvar fel l egy mély férfihang.- Rudi Hörman! Itt vannak? Hé! Rudi Hörman!

- Megyek - kiáltotta Rudi, és futva indult a vasajtó-hoz. - Erre, végig a folyosón.

— Átá, átá — motyogta Hans. Orrából eleredt avér.Kövér, szakállas férfi lépett a szobába, tölgyfalomboserdészkabátot és rövid szárú, f s csizmát viselt. Futópillantást vetett Lionelra, aztán az ágyhoz ment, ésletérdelt a földre.

— Adja a táskámat - nyúlt hátra a jobb kezével. A mögötte álló magas, karcsú férfi kinyitva adta áta fekete b r orvosi táskát, aztán bal kezével homlo-kát simogatva, mosolygós barna szemével Lionelranézett.

- Guten Tag, uram! - mondta. - Átadhatja a terepeta professzornak. Natas Gelb - nyújtotta a kezét, mi-után Lionel felállt az ágyról. - Én vagyok Pelse doktorasszisztense:

Lionel szemét továbbra is Hans arcán tartva bemu-tatkozott.

- Mark Lionel? — ismételte Gelb. — Ismer s név. Dehonnan? Találkoztunk már?

— Nem — mondta Lionel. — De mára vagyok beje-lentve Downba Mrs. Cradfordhoz és dr. Pelséhez.68

- Ja, vagy úgy! Emlékszem már. Szóval ön az. Itt vana kislány is?

- Nincs.Gelb csodálkozást jelezve csöppnyit felhúzta szem-

öldökét.- Hol hagyta?- Kérem, doktor úr — szólalt meg Rudi Hörman —,

err l majd kés bb. A kislány elt nt.- Micsoda?! — kérdezte Pelse, sztetoszkópjával Hans

fölé hajolva.- Ezzel függ össze - mondta Lionel. - Azok vitték el,

akik megkínozták a nyomorultat.Dr. Pelse bal kezének mutató- és középs ujjával

lehúzta Hans alsó szemhéját, másik kezével felemeltea fels t.

- Halálra kínozták... Natas, nézze csak!A szemgolyóra ráh lt az éles gomolygás. Áttetszhártya alatt tompán fénylett a szem.

Gelb bólintott.-Vége. Hacsak...

Pelse Gelb szemébe nézett.- Megpróbálja? Van rá esély?- Nem ártunk vele.Gelb egy pillanat alatt meghökkent változáson

ment át. A mosoly elt nt az arcáról, kissé gúnyosbarna szeme résnyire sz kült, állkapcsán megfeszültekaz izmok.

Ingujját felt rve határozott mozdulattal nyújtottaPelse doktor felé a kezét. Kett jük viszonya egy csa-pásra megváltozott, a professzor szolgálta ki t: fert t-lenít folyadékot öntött a tenyerébe, segített neki fel-húzni a gumikeszty t, arcára gézmaszkot tett, ssz ke haját sebészsapka alá szorította, aztán félrehaj-totta Hans testér l a leped t.

Akkor már Gelb kezében volt a szike. Egyetlen biztosmozdulattal L alakú vágást ejtett a horpadt mellkason,

69

félrehajtotta a b rt, a köt szövetet és az izmokat egyvillanásnyi id alatt metszette át, még ki sem serkenta vér, már nyitva volt a test, a halkan reccsen bordá-kat Pelse doktor horgas kapcsokkal húzta szét. Gelbgumikeszty s bal kezével ragadta meg a szívet, amelyduzzadtan, de mozdulatlanul feküdt a mellüregben.Ujjai könnyedén kitapintották a koszorúér vastag kö-tegét, jobb kezében injekciós t villant. A szív behor-padt, mint egy rémült állat összerándult, s kitüremletta sápadt ujjak közül. Ördögi biztonsággal és ügyesség-gel mozogtak ezek az ujjak, gy rték, pumpálták anéma húsdarabba az élet ritmusát. Pelse felitatta éseltüntette a vért, így látni lehetett, hogy egyszer csakvisszarúgnak a sima izmok, megemelkedik és feszülnikezd a koszorúér, akár a vízzel telt cs , merev lesz.Most már úgy látszott, mintha szorításban verg dne aszív, mintha a kéz megpróbálná kitépni.

Az élettelen szem ismét gomolygásba kezdett.- Átá, átá! - sikoltotta Hans.Aztán a szív hirtelen középütt megrepedt, fekete

lucskot lövellt Gelb arcába, bugyborékolt, mint egyszök kút. A vér százfelé bomló sugárban szétfröcs-csent, majd sodra lassult, apadni kezdett, a maradéklágy kotyogással folyt szét a mellüregben.

- Ennyi - szólalt meg Gelb, és alsó karjával törölget-ni kezdte az arcát. — Nem volt esélye.

Pelse Lionelra nézett.- Rosszul van? Miért maradt bent?- Nem vagyok rosszul - mondta Lionel. - Csak

emlékeztet... emlékeztet... emlékeztet.Pelse közelebb lépett hozzá. A szemébe nézett.- Maga beteg — mondta. — Jöjjön innen. — Kivezette

az udvarra, aztán még tovább, a nagy fekete Rollshoz,amely ott állt közvetlenül a kapu el tt. - Feküdjön lehátul, és várjon meg itt.

Lionel arcán könnyek folytak, a fogai összever dtek.

70

— Máskor is volt ilyen rohama? - kérdezte Pelse.— Ó, ó! - mondta Lionel. - A szívét kézzel kitépte...— Hallucinál.— Láttam - mondta Lionel. - Olyan volt, mint ami-

kor annak az asszonynak a hasából tépték ki a magza-tot...— Hang nélkül sírt, csak a könnyei folytak. A hom-lokán csorgott a veríték.

— Mir l beszél?— Láttam - dohogott Lionel.— Miért nézte végig?— Macskát varrtak be a helyére.Pelse megrázta a fejét.— Gondoljon arra, hogy a macska lágyan dorombol.— Nem érti! Nem hiszi el! Pedig ezért jöttem magá-

hoz.— Hozzám?— Mark Lionel vagyok — kiáltotta. - Mark Lionel!

A CCJ-t l, az Interpol titkos kábítószer-ellenes irodájá-tól...

— Aha! — mondta Pelse. — Értem már. De hol láttammagát?

— Tegnap ránk támadt a kutyája.— Ja! Maga volt? Meg az a gyönyör kislány. Talán

Mrs. Cradford kuzinja?— Igen.— Mit kerestek a birtokomon? Engem? Miért nem

mondták? Miért nem mutatkozott be?— Senkit sem kerestünk — felelte Lionel. - Véletlen

volt.Pelse megcsóválta a fejét, aztán közelr l Lionel sze-

mébe nézett.— Csak úgy bementek az erd be ketten?... Jobban

van már?— Nem rosszullét ez.— Valóság az, amir l az el bb beszélt?— Mir l beszéltem?

71

- A magzatról meg a macskáról.- Az Andokban történt - mondta Lionel. - Két

hónapig tartottak fogva.- Megkínozták?- Nem. Hozzám se nyúltak. Kedélyesen bántak ve-

lem. Jobb volt a módszerük: el ttem kínoztak halálramásokat.

- Ez tette tönkre?- Nem mentem tönkre - felelte Lionel. - Csak azt

mondják, hogy furcsa lettem.- Mit akartak magától?- Ismertem az Interpol akciótervét.- Elmondta nekik?- Nem. Semmit sem mondtam el. A rend rség végül

rajtuk ütött.- Hol van a kislány? — kérdezte váratlanul Pelse.- Elt nt.- Mikor?- Ma éjjel.- Ilyen der sen mondja?- Nem bántják. Tudom.- Honnan?- Ezek nem ölnek. Másra kell nekik.- Velünk jön Downba?- Most oda mennek?- Oda indultunk. Mrs. Cradfordnak dr. Gelb a pszi-

chiátere.- Hát Gelb nem sebész?- Mit neki lélek vagy test — mondta Pelse. — Elké-

peszt tehetség... De hiszen látta, hogyan dolgozik.- Láttam - mondta Lionel.- Majdnem visszahozta a pokolból a nyomorultat.

Tulajdonképpen mi történt itt?- Eltörték kezét, lábát. Rákötözték a malomkerékre,

és rányitották a zsilipet: Félpercenként került víz alá.- Jó hideg víz - bólintott Pelse. - Ki tette ezt?

72

- A sátán - mondta Lionel.- Valóban jobban van?- Jól vagyok.- Nem akar sírni?- Már nem.- És lefeküdni?- Azt sem.Pelse kinyitotta a Rolls ajtaját, és beült az els ülésre.

Telefonkészüléket vett ki a keszty tartóból, tárcsázott,egy pillanatig várt, aztán azt mondta:

- Dr. Pelse Downból. Küldjenek Waldauba a ma-lomhoz egy hullaszállítót. Rend rorvos is jöjjön. Mi ahalott neve? - fordult Lionelhoz.

- Hans. - A családneve!- Nem tudom. A n t Rosemarie Eberlének hívják.

- Eberle? - nézett rá csodálkozva Pelse doktor. -Az én anyám is Eberle lány... - Aztán megint a szá-jához emelte a telefonkagylót. - Eberle. Valószín -leg Hans Eberle. Ezzel a névvel biztos, hogy idejut-nak. - Lionelhoz fordult. - Van itt még valami dol-gunk? — Nekem van — mondta Lionel. — Meg kell várnoma tartományi nyomozókat.

- Lehet, hogy erre nekünk már nem lesz id nk... Hamegfelel, este találkozunk Downban. Mit mondjakTheresiának?

- Kinek?- Mrs. Cradfordnak.

- Talán majd én személyesen, hogy ne okozzunkakkora traumát.

Pelse kiszállt a kocsiból.- Ne aggódjon — mondta. — Theresia érzékenysége

rég a múlté. Nyilván maga is ismer vasszívú öregasszo-nyokat. - Megérintette Lionel vállát, és elindult a kapufelé. - Natas nyilván kimosakodott már.

73

- Elnézést — szólalt meg Lionel —, megmondaná,miért volt velünk olyan goromba?

Pelse meglepetten húzta fel szemöldökét.- Én? Mikor?- Tegnap, az erdei háznál.- Ja, igen. Gondoljon arra, mi lett volna, ha a kutya

támad.- Aha! - mondta Lionel. - Ett l lett ideges?- Megdöbbentett a könnyelm ségük. Miért vitte

oda a kislányt?- akart odamenni.- Maga mindent megenged?- Nem — felelte Lionel.Pelse egy pillanatig lehunyt szemmel a szakállát

vakargatta, aztán megtapogatta a dudort a homlokán.- Az lesz a legjobb - szólalt meg végül -, ha már

holnap megkezdjük a kezelését. Ismerkedésül elbeszélia tegnapi napját, az utolsót, amit a kislánnyal töltött.A szöveget Gelb doktor rutinszer en magnóra veszi.Mi a neve a lánynak?

- Christine.- Christine - ismételte Pelse. - Legyen szíves, külö-

nös figyelemmel taglalni majd, hogy milyen hatássalvan magára Christine.

- Szükséges ez?- Szükséges. Bízza rám. Vagy azért utazta be Downért

a fél világot, hogy ne legyen irántam bizalommal?- Jó — mondta Lionel. — Igaz.- És legyen szinte. Tárulkozzon ki. Lazuljon el. Az

szinteség sorsdönt itt. Természetesen minden szaváttitokként kezeljük... - Mosolygott, aztán elfordult Lio-neltól. Az órájára nézett. - Natas! - kiáltotta. - Indul-nunk kell.

Gelb, mint aki csak szólításra várt, kilépett a vasaj-tón. Külsején, eltekintve nedves ingét l, nem hagyottnyomot a Hans életéért folytatott küzdelem. Arcára,

74

amelyr l lemosta a vért, visszatért az a kissé ironikusder , ahogy el ször nézett Lionelra. Szeméb l elt nta keménység, mozdulatai ismét hanyaggá váltak, lé-nyében a pontos célratörés a kecsességnek adta át ahelyét.

— Lesz egy kis dolgunk — mondta Lionelnak, fehérfogait kivillantva. - Ha a professzor úr nem említettevolna, csevegnünk kell hosszú órákon át.

- Említettem — vágott közbe Pelse.Gelb Lionelra mosolygott.— Nálam okosabbak döntöttek így - mondta. — Elné-

zést. - Úgy beszélt, mint aki kissé kételkedik sajátmesterségében, s ezt a kételyt hajlandó megosztaniLionellal. - Elnézést, de túl kell esnünk rajta. A mai nap?

- Nem jó — mondta Lionel.Gelb most nem mosolygott.— A pszichiátriának van egy alapszabálya. A beteg

számára a terápia minden más dolognál fontosabb.— Akkor se jó — vont vállat Lionel.— Most utoljára alkalmazkodunk - szólalt meg Pelse.

- Holnaptól kezdve Down szabályai önre is vonatkoz-nak. Natas, jöjjön!

- Professzor úr - kiáltotta Hörman. - Egy pillanat...A rend r a kutyájával fent járhatott az emeleten,mert most lefelé dübörögtek a lépcs n.

— Mi baj ? — kérdezte Pelse.- Kérem, szóljon be a tartományi hivatalba rend r-

orvosért.- Már szóltam.- Köszönöm - mondta Rudi. - Sajnálom, hogy nem

tudták megmenteni.- Halott volt... velünk is, nélkülünk is. Hiába, a szív-

masszázs egy csöpp esély.— Bosszantó — szólalt meg Gelb. — Ha tudom, hogy

beteg a szíve, nem nyúlok hozzá. - Pelséhez fordult. -Így legalább a kórboncnok kibontva kapja a mellüreget.

75

- Ez is valami - mondta Pelse.Egymás mellett léptek ki a kapun.- Gelb ült a Rolls volánjához.Rudi búcsút intett nekik, aztán Lionelhoz fordult.- Azt hittem, nem bírom ki, ahogy szétfröccsent.

Maga is hányt?- Nem - mondta Lionel.- Rázártam az ajtót. Én oda be nem teszem a lábam.

A plafonra is fröccsent a vér... Velem jön?- Hová?- Itt tartotta valahol az alagsorban az állatait. Meg

kéne nézni, ha már a patkányok kijöttek.- Meg a kajmán — mondta Lionel, s egy pillantást

vetett a lábára.- Fáj? - kérdezte Hörman. - Tudja mit? Fert tlení-

tem.Kiment az útra a kocsijához, jóddal és gézzel tért

vissza. Letérdelt Lionel elé, fert tlenítette és bekötöttea sebet.

- Miért nem szólt err l Pelsének?- Jelentéktelen - mondta Lionel. - Megfeledkeztem

róla.Hörman kétkedve bámult rá.Bent a házban hirtelen fölcsattant a kutya ugatása,aztán a hang nyüszítésbe csapott át.

- Hát ezzel mi van? - ugrott fel Rudi.A lépcs t megkerülve végigrohant az alsó folyosón.A kutya felborzolt sz rrel állt egy nyitott ajtó el tt,

Hans szobájával szemben. Bent a sötétségben lágyzizegéssel mozgott valami. Rudi benyúlt az ajtó résén,baloldalt megtalálta a villanykapcsolót, a helyiségetmeleg, vörös fény világította meg.

A cementpadlón, amelyet üvegcserép, homok,zúzalék és valami nyúlós, sötétzöld maszat bori-

76

tott, a macska teteme feküdt, kibelezett, furcsa fe-kete torzó.

- Látja a lábát? — kérdezte Lionel.- Látom - mondta Rudi. - A mancsait mintha zsilet-

tel vágták volna le.A mennyezetre szerelt infralámpák melegében

édeskés b z terült szét.- Ez volt a terrárium — szólalt meg Rudi. — Járt itt is?- Én? - kérdezte Lionel.- Azt mondta, benyitott mindenhová.- Ide nem.- Ide nem — ismételte a rend r. — Ez már a második

ajtó, amit figyelmen kívül hagyott.- El fordul - vont vállat Lionel.- Egyáltalán, honnan tudja, hogy nincs itt a lány?- Kiáltoztam. Válaszolt volna.- Hans se válaszolt.- Vigyázzon! — kiáltott Lionel.A kígyó hirtelen emelkedett ki a macskadögb l,

mozgását lágy zizegés kísérte. Gallérja kétoldalt kife-szült, feje Hörman térdénél ingott.

Lionel lába meglendült, de bármilyen gyors volt, akutya megel zte. A kobra torkát kapta el, s szinteazonnal hallani lehetett a gerinc roppanását. A követ-kez pillanatban a kobra cafatokra szakadt.

A kutya megtántorodott, leült, értetlen tekintetétgazdájára emelte. Szája szétnyílt, fekete orrán a szemeiközött két vércsöpp jelent meg. Horpaszán remegésfutott át.

Rudi letérdelt, Lionelra nézett.- Mi van vele? — kérdezte.A kutya megnyalta a kezét, halkan vinnyogni kez-

dett, és féloldalra d lt. Lábai a leveg be meredtek,aztán a szeme is merev lett, nyelve vastagon, fehérenkifordult, orrlyukaiból veres hab jött. Vinnyogása hör-gésre változott, majd elcsendesült.

77

Rudi föléje hajolt, rázni kezdte.- Hagyja — mondta Lionel. - Vége van.—Vége? — kérdezte Rudi értetlenül.Lionel lehajolt hozzá, megérintette a vállát.—Jöjjön innen.Rudi felemelkedett a földr l.- Ezért megfizetsz - suttogta -, akárki vagy!Aztán újra lekuporodott a kutya teteme mellé.Ott kuporgott akkor is, amikor megérkeztek a tarto-

mányi rend rség nyomozói és velük Otto Treen fel-ügyel , aki az Interpol elt nt személyekkel és ismeret-len holttestekkel foglalkozó osztályát vezette.

7. A DÖGKÚT

- Jöjjön - fordult Treen Lionelhoz. - Vonuljunk félre.Mindjárt elmondhatja nekem, milyen érzés a sátánnalpackázni.

- Kérdezze meg Hansot - mondta Lionel. - Meg arend r kutyáját.

Felfelé haladtak a völgyben egy gyalogúton, amelya patak folyását követte. Tízpercnyi séta után Treensétabotjával egy lapos sziklára bökött.

—Ide leülünk. Rágyújthatok?—Miért ne — mondta Lionel. - A füstjét elviszi a szél.

- Van olyan, akit a látvány is zavar.Treen egy doboz Craven A-t vett el , aztán bal lábát

óvatosan kinyújtva leült a k re.—Ez a sétapálca afféle álöltözék? — kérdezte Lionel. -

Megtévesztésül viseli?- Nem - felelte Treen. - Gondoltam, ha már itt

vagyok Down környékén, sízek egyet. Estem egy na-gyot... És maga miért húzza a lábát?

- Hans állatseregletében volt egy kajmán is. Nemtudott róla?

A f felügyel megrázta a fejét.— Kevésr l tudunk.- Nem lett volna jobb megkérdezni a waldaui rend-

rt...?79

— Szóba se jött - vágott közbe Treen. - Eszünkbensincs kérdez sködni ezen a tájon.

- Se kérdés, se válasz — mondta Lionel. - Most ittegy hulla. Megjegyzem, erre a lehet ségre engem senkisem figyelmeztetett.

- Neheztel? — kérdezte a f felügyel .- Nincs rá okom?- Nincs. Eddig egyik helyen sem öltek. Ez a mostani

minket is váratlanul ért.- Hát még engem — mondta Lionel. — Állítólag sze-

mélyesen járt itt a sátán. Honnan sejtették, hogy éppide jön?

Treen egy borítékot vett el a zsebéb l.- Nézze. Két hete kaptuk ezt.A borítékból egy papírlapot emelt ki, amelyen kusza

bet kkel ez állt: „A kislányokat a sátán kezére adták."- Bár a borítékon downi bélyegz volt, sikerült kide-

rítenünk, hogy a levél Waldauból jött, és írója bizonyosRosemarie Eberle. Ezért intéztük úgy, hogy maga ittszálljon meg a malomban. Az én ötletem volt. Va-bank...

- Ühüm — bólintott Lionel. — Vabank. De jól bejött.- A kockázatról nem volt sejtelmem. — Treen mé-

lyen leszívta a füstöt, aztán fölnézett a mellette állóLionelra. — Nincs kedve leülni?

- Nincs.- Nem tudtuk, hogy egy kislányt is magával hoz.

Csak akkor vettük észre, amikor a sátán kelyhénél aza jelenet...

Lionel elhúzta a száját.- Szóval ott voltak! Azt hittem, magánemberként

kell utaznom.- Párizsban, amikor az irodán szóba jött ez az ügy, a

kislányt is megemlíthette volna. Ott mégiscsak kapottvalami tájékoztatást.

80

- A minimumnál is kevesebbet.- Akkor is tudnia kellett, hogy itt a gyerek kerül

veszélybe, nem pedig maga.- Veszélyr l nem esett szó.- Csalétkül használja?- Dehogy! - ingatta fejét Lionel. - Hogy képzeli?!

— Miért nem aggódik?- Épp az el bb mondta, hogy gyilkosság egyszer

sem történt...- De mind a hat kislánynak nyoma veszett.- Csak ötr l tudtam - mondta Lionel.- A maga útitársa már a hetedik.- Nem figyelmeztettek id ben... Ezt a kockázatot...- Úgy volt, hogy ma Downban találkozunk. Akkor

elmondtam volna mindent.- És most?- Úgy tájékoztattak, hogy maga kissé különc. Lá-

tom, másról van szó: felel tlen.- Miért váltott ilyen keményre? — kérdezte Lionel.- Tegye a dolgát magánemberként — mondta Treen.

- Menjen Downba. Vesse alá magát a gyógykezelés-nek. Az útitársát majd mi keressük.

- Szabadna valamit tudnom?- Tessék!- Valamennyi kislány ezen a környéken t nt el?- A szomszédos tartományokból: Belsdorfból, Ger-

lachból, Obstaunból, Deviiburgból, Marauból és a ha-táron túli Klaussból.

- Down tartományból senki?-. Eddig senki.- Akkor maga hogy kerül éppen Downba?- Ez a közepe. Gondoltam, hogy ha négy szomszé-

dos tartományban el fordult, Down se marad ki.- Rendben - mondta Lionel. - És az Interpol hogy

került bele?- Erre ne várjon t lem választ.

81

- Titok?- Titok.- Marha nagy titok - mondta Lionel. - Ahol jelen

van az Interpol, ott nemzetközi összefüggéseket kellkeresni. Terrorizmus, kábítószer, leánykereskedelem.Hová vitték ezeket a kislányokat?

- Nincs válaszom - mondta Treen, és felállt. - Járjonel továbbra is magánemberként a kedve szerint.

- Oké - bólintott Lionel - Egy tippet azért adhatok?- Nos?- Nézzék meg Waldauban a dögkutat.

- Hogy?- Nézzék meg alaposan.- Miért?- Valamikor abba dobták bele a sátán tanítványait.

És attól tartok, Rosemarie Eberle tanítvány volt. Még-pedig Sáduj.

- Micsoda?- Sáduj - mondta Lionel, és elfordult Treent l.- Várjon - mondta a f felügyel . - Magyarázattal

tartozik.Lionel megrázta a fejét, s elindult a gyalogúton a

majom felé.- A profi egy magánembert l vár magyarázatot? -

kérdezte.Treen felállt a k l, néhány szapora lépéssel utolér-

te Lionelt, és sétabotjával megérintette a vállát.- Emberi kötelessége - mondta. - És ne rohanjon.

Illetlenség így megfuttatni egy sántát.- Mire kíváncsi?- Nem szeretem a rébuszokat. Mi az, hogy Sáduj?- Fogalmam sincs - nevetett Lionel. - De attól tar-

tok, a sátánnak tudomása van arról a levélr l, amitRosemarie a rend rségnek írt.

- Furcsállnám — mondta Treen.

82

—Ne furcsállja. A sátán a legnagyobb lélekbúvár.Nincs titkunk el tte.

—Rosemarie-vel kapcsolatban kétszer is azt mond-ta: attól tartok. Mit l tart hát?

—Hogy neheztel rá a sátán.Treen szürke szeme résnyire sz kült.

— És akkor dögkútba veti? - kérdezte.— Valahogy úgy — mondta Lionel. — Mivel ez a sátán

tiszteli a hagyományokat.A f felügyel megállt, és két ujjával simogatni kezd-

te szül angol bajuszát. Aztán botját Lionelra sze-gezte.

—Téved. Manapság nincsenek dögkutak.—Waldauban van.—Honnan veszi?—Oda bújik el ma éjjel a sátán.—Szórakozik velem?

—Ugyan - vont vállat Lionel. — Baj talán, ha elmon-dom azt, amit tudok?

—Az a baj, hogy nem mondja el.—Nyilván tudja, hogy ma éjjel Waldauban volt a

sátánfesztivál. Ott láttam a karneváli játék ördögét, akinem volt más, mint Rudi Hörman, a helyi rend r.

nyilván tudja, hol van a dögkút.Treen egy pillanatig komolyan nézte Lionelt, aztán

bólintott, és megindult a malom felé.—Maga is velünk tart? - kérdezte.- Nem - mondta Lionel.—Neheztel rám?

—Dehogy. Csak nincs értelme reklámozni a kapcso-latunkat.

—Hol találom meg? Downban?—Nem.- Hát?—Sehol - felelte Lionel.—Így is jó — bólintott Treen. - Nem tudtam, hogy

83

ilyen magánykedvel . Engem a tartományi prefektúránkeressen. Dr. Pfaff b nügyi tanácsos irodáját kérje.

- Rendben - mondta Lionel. - Ha szükségem leszmagára, ott keresem. Ne számítson rá.

Amikor néhány perccel kés bb a b nügyi szakér-kt l nyüzsg malom el tt sporttáskáját a hátsó ülés-

re dobva beszállt fehér kocsijába, Rudi Hörman Treenfelügyel höz fordult.

- Hagyja elmenni?- Miért ne? — felelte Treen.- Hazudik. Vagy legalábbis valamit titkol.

Treen megrázta a fejét.- Nem titkol semmit. Hazudik.- Hát akkor?A Jaguar motorja dorombolni kezdett. A kocsi lassan

elindult Waldau felé. Lionel még utoljára hátrapillan-tott, és búcsúzóul a feje fölé emelte bal kezét.

- Hát akkor - mondta Treen - mutassa meg nekema dögkutat.

- Mit? — kérdezte Rudi.- Ahol ma éjjel sátánként rejt zött.- Ezt t le tudja?- T le.- Ki ez az ember?- Egy utazó amerikai. Azért megy Downba, mert baj

van az idegeivel.- Azám! - mondta Rudi. - Ennél nyugodtabb pasast

nem láttam életemben.- Azt várja minden idegbetegt l, hogy rángatózzon

vagy visítozzon?- Egyáltalán nem jött ki a sodrából a kislány elt né-

se miatt. És bármibe kezdett, úgy járt el, mint egy profi.- Aha! - mondta Treen. — Érdekes megfigyelés. Me-

hetünk?- Hová?- A dögkúthoz.

84

- Azt hittem, viccel.- Sohase viccelek - mondta Treen f felügyel .A vasfedéllel lezárt dögkút, amelybe húszméteres

falétrán kellett leereszkedni, egy természetes föld alattiüreg volt. Kürt szer , függ leges aknája lent kiszélese-dett, tágassá vált, s egy vízszintes járattal kapcsolódotta waldaui barlangrendszerhez.

Rudi ment elöl, sárga sisakot viselt, barlangászlám-pával, amely a fölötte haladó Treen ülepét világítottameg.

- Mit keresünk? - kérdezte, amikor lelépett az utol-só lépcs fokról.

- A Sádujt - lihegte Treen. - Rosemarie-t.De nem kellett keresni.Rudi az arcán állt, csak akkor szállt le róla, amikor

homloklámpájával rávilágított. Annyira váratlanul értea felfelé tekint fehér arc látványa, hogy nem figyel-meztette a felügyel t, aki talpával Rosemarie torkáranehezedve elnézést kért, mert azt hitte, hogy Rudi lábá-ra lépett. Rudi még mindig nem tudott megszólalni, ígyaztán Treen felkattintva zseblámpáját, körbevilágítottaz üregben, és azt mondta:

- Itt ugyan nincs.- A lába... a lába... — nyögte Rudi, mire Treen lené-

zett a földre, és tekintete egy levendulakék szempárpillantásával találkozott.

A f felügyel ekkor rövid id re elvesztette önural-mát, mert furcsa volt gömböly orrú, fekete félcip jétott látni egy öregasszony torkán. Ráadásul a zseblám-pa fényében úgy t nt, hogy Rosemarie Eberle moso-lyog.

Treen felszisszent, és ugrott egyet, ezzel a halottarcát a földbe taposta. Ekkor látták meg Rosemarietorkát, amelyet valamilyen állat harapása összeron-csolt.

Rudi letérdelt.85

Rövid ideig csak egymás zihálását hallották, aztán akeskeny, vízszintes járatból mekegés hallatszott, s tö-rött hátsó lábait maga után vonszolva el botorkált asötétségb l egy fekete kecske; két szarva lágyan fluo-reszkált az elemlámpák fényében. Nyilvánvaló volt,hogy el bb az asszonyt dobták a dögkútba, aztán akecskét, az állat Rosemarie tetemére zuhanva maradtéletben.

A kecske Treen felügyel höz vánszorgott, s térdéheztámasztotta vérz fejét.

— rült, aki így büntet - mondta Treen.Rudit a hideg rázta. Ott kuporgott Rosemarie mellett

a földön. — Bocsáss meg - hajtogatta. - Bocsáss meg.Jobb kezével az inge alá nyúlt, er sen szorította a

nyakában lógó feszületet. Hitt Istenben, és most márhinni kezdett a sátánban is. - Honnan tudta ezt Lionel? - nézett fel Treenre. -Honnan?

— A sátán fejével gondolkodott - mondta a f fel-ügyel . — Talán azt is tudja, miért volt erre szükség.

— Maga meg futni hagyta.— Miféle rituálé ez? — dünnyögte Treen, közben gépi-

esen simogatta a kecske fejét. — Kinek szól? Nekünk?— A rémület — motyogta Rudi. — Az az értelme. Az

iszony, ami elfog bennünket.— Gyerekség - mondta Treen. - Megijesztheti ma-gát, megijeszthet engem, de a rend rséget nem tudjamegijeszteni. Azt honnan sejthette, volna, hogy éppenmi botlunk bele, és ilyen szerencsétlenül?Rudi értetlenül bámult rá.

— Ez a rituálé gyengébb lelkeknek szól — folytattaTreen. - Azt közli velük, hogy így jár az, aki ellenszegül.

A kecske lassan lecsúszott a combja mellett a földre,mells lábai szétcsúsztak, nyaka kinyúlt, dülledt, fehérszemére a halál párája szállt.86

Treen kiszabadította lábfejét az élettelen teher alól.- Ez útmutatás! Csak kinek szól? Kinek? Jöjjön -

érintette meg Rudi vállát. - Nem sokat tehetünk. Vanzoltóság Waldauban?

- Van. Én vagyok a parancsnoka.- Jöjjenek majd le érte.

Fölfelé Treen ment elöl. A végén úgy érezte már,hogy sohasem jut ki a napfényre.

- Szóljon a t zoltóinak, és értesítse a nyomozócso-port vezet jét, Pfaff tanácsost — mondta odafent Hör-mannak. — Én meg el kerítem Lionelt.

Rudi a dögkutat borító vaslemez pántjára visszatettea lakatot.

- Fogadjunk, hogy nem lesz meg Lionel - mondta.- Elképzelhet — bólintott Treen. — Miért nem falaz-

ták be ezt a lyukat?- Ez a legközvetlenebb út a barlangrendszerbe. S ott

néha elkeverednek a gyerekek.- Még szerencse... - mondta Treen.- Mi?

- Hogy nem gyerekholttesteket találtunk, néhánykislányét az elt nt hét közül.

Rudi testén borzongás futott át.- Egyszer majd úgy lesz — suttogta. - Aki ezt tette,

az megtesz bármit.

A sátán tanításaiból:Nem az a lényeg, hogy mit teszünk, hanem az, hogy

bármit meg merünk tenni.Az ilyen bátorság az istenfélelem hiánya, tiszteletadás

a sátánnak, s semmit nem becsül többre ennél.Isten ítél, de ez az ítélet a sátáné is, mivel végrehajtásá-

ból nem kirekeszthet . Bármi fenyegetésnek a súly-pontja, így köze van a feloldozáshoz.

Ha nyugalmat és biztonságot akarsz, kövesd a sátánt,tiszteld és szeresd, ne félj az isteni renddel szembesze-

87

gülni, s ebben sohase nézd saját érdekedet. A sátánrendje: a céltalanság.

Ezért értelmetlen és haszontalan dolgokat is elkövet-hetsz.

Így leszel méltó az angyalhoz, aki fellázadt, és szétdúl-ta a rendet, s lett Isten fiának ellentéte, de rangban veleegyenl : Antikrisztus.

8. A SZANATÓRIUM

Lionel délután ötkor érkezett meg Downba, ahol Pelsedoktor titkárn je várta Treen üzenetével, hogy a pre-fektúra számán hívja fel.

- Legyen olyan jó - mondta Lionel —, telefonáljonhelyettem Treen felügyel nek, s közölje vele, hogy ittjártam ugyan, de nem volt alkalmam felhívni t.

- Elnézést, uram - rázta a fejét a titkárn —, ezt énnem teszem meg. Itt a telefon, nyugodtan használja.

- Tegye csak azt, amire kéri — szólalt meg Pelse, akiépp akkor lépett ki rendel jének fehér b rrel bevontkett s ajtaján. - Mark Lionel mától a miénk, ne terhel-jük küls dolgokkal. Ki ez a Treen? — fogta két párnás,meleg kezébe Lionel kezét.

- Rend r - mondta Lionel. — járt ott maguk utána malomban.

- Aha! - mosolygott Pelse. - Tudhattam volna. Rend-rszokás zaklatni az embert unos-untalan. Kisasszony

— fordult a titkárn höz. - Nem kell hazudnia. Markotmáris elviszem innen, én magam fosztom meg a tele-fontól.

- Értem, f orvos úr - felelte a titkárn , s máris akagyló után nyúlt, - Rendben lesz minden; - Egy papírttett Lionel elé. - Kérem, írja ezt alá. A gyógykezelésével

89

kapcsolatos formaságokat tartalmazza. A f orvos úrodaadja a tollát.

— Köszönöm -mondta Lionel, akit, úgy látszik, kissézavart Pelse szívélyessége, az a mód, ahogy fogta éspaskolta a kezét. - Mikor kezdjük el a vizsgálatot?

— Máris elkezdtük — nevetett Pelse. - Megtapintot-tam a tenyerét. A b re száraz és h vös, szemreflexeijók, a nyelve nem akadozik, a fején nem látok tremort,arcvonásai rendezettek, a nyelve?

— Mi van a nyelvemmel? - kérdezte Lionel, miköz-ben aláírta a papírlapot.

— Szeretném látni.Lionel kidugta a nyelvét.— Kiváló! - dörzsölte össze a kezét Pelse, s úgy tett,

mintha egész lényén eláradna az öröm. — Van kedvemost azonnal szembenézni Theresiával?

— Közölte már vele, mi történt?— Dehogy, dehogy! Minek izgassam fel id nek el tte?— Úgy tudom, csöppet sem izgulós.Pelse mosolygott. Átkarolta Lionel vállát, úgy vezet-

te ki az ajtón.— Persze, persze — mondta. — De rettenetesen vá-

gyott rá, hogy meglássa azt a kislányt. Most meg nincskit mutatnunk neki.

Márványborítású oszlopcsarnokon haladtak végig,aztán a kétszárnyú üvegajtón át tágas teraszra értek.Innen lépcs sor vezetett le a kertbe, amelynek köze-pén kör alakú, leveg s pázsiton díszkút állt. Távolabbörökzöld bokrok között egy tó vize csillant, kétoldaltrózsalugasok húzódtak, s az egész bájos, szelíd látványfölé a Down-csúcs ezüst kupolája magaslott.

— Tíz éve magam választottam ki ezt a helyet -mondta Pelse Lionelra pillantva. - Az ember lelkemegnyugszik, ha együtt látja a fenséget és a szelíd bájt.Itt minden azt sugallja: van remény. Mark, ön is ígyérzi?90

- Így — mondta Lionel, s szemét beárnyékolta kezé-vel. A ragyogáson át látta, hogy a kertet magas k falveszi körül, azon túl kezd dik az erd . - Hány ápoltjukvan?

- Ne használjuk ezt a csúnya szót. Mer ben új az,amit itt lát. Intézményünk huszonegy lakója teljes füg-getlenségben és kényelemben él. Egy páciensre háromalkalmazott jut, három betegre egy orvos, ami példát-lan a gyógyítás történetében. Van uszodánk, teniszpá-lyánk, gyógyforrásunk, tízholdas parkunk szelíd zek-kel és mókusokkal... Természetesen minden betegünkkülön épületben lakik; három-négy szobás házainkvannak, köztük természetesen olyan is, amely teljesenizolálható. Aki rejt zni akar, elrejt zhet. Mozgásszerviés lelki betegeket gyógyítunk, de olyanokat is szívesenlátunk itt, Mark, akik csak gyengék és pihenni vágynak.

- Mennyibe kerül egy itt töltött nap?- Ez aligha kérdés azoknak, akik eljönnek hozzánk.

Természetesen mivel ön, Mark, csak vizsgálatra éskezelésre jár be, más elbírálás alá esik. Különben egynapra 790 dollárt kérnénk... - Pelse mosolyogva körbe-mutatott. - Mindez nem olcsó.

- Nyilván - mondta Lionel.- Mark, az ön kezelését csak ajánlói miatt vállaltuk.

Természetesen amit a megbetegedésér l tudok, az isfelkeltette az érdekl désemet.

- Mit tud? - kérdezte Lionel.- Az a lelki nyomás, amelyet huzamos ideig el kel-

lett viselnie, példátlan, mintaszer betegségel zmény.Az a véleményem, hogy az ilyen stressz felülmúlja alegsúlyosabb háborús traumát. Mark, az ön megma-radt szilárdsága engem tisztelettel és kíváncsisággaltölt el. Valójában ezért lehet itt.

- Köszönöm. De úgy tudom, fizettünk is önöknek.- Formálisan - ingatta a fejét Pelse. - Higgye el,

mer formalitás, amit fizetnek.91

Levezette Lionelt a lépcs n a rododendronbokrokontúl lév füge- és olajfák közé.

- Ha hiszi, ha nem, mediterrán klímával dicsekedhe-tünk. Ezt a völgyet beragyogja a Down fénye és fensé-ges nyugalma. Megfigyelte már? Szélcsend van itt.Örökös szélcsend, sosem kell átélnünk komoly vihart,gyors leh lést, id járási kataklizmát. Lágy, nyugodtes kben van részünk, és sok napsütésben. Ezért ilyendúsak a ligeteink és rózsakertjeink. A legvédettebbhelyeken termést hoz a citrom és a narancs. Virágotbontanak a magnóliák. Nézzen körül, Mark. Mindezkedvére van ?

Lionel sóhajtott.- Éden.Pelse mosolyogva nézett rá.-Túloz talán... - Egy pillanatra megállt, átkarolta

Lionelt, s arcához egész, közel hajolva mondta: - Haegyetért, most bemegyünk Theresiához, tudomásárahozzuk a dolgot.

A házhoz, amelyben Mrs. Cradford lakott, fehérkavicsos út vezetett; kétoldalt rózsasövény övezte.A sövény t zfolyamként futott tova; minden virágmár-már feketébe hajló, sötétvörös.

Maga a ház is tele volt virággal. Környéke vérpirosbíbor, skarlátfényben állt.

- Theresia színe a vörös - mondta Pelse, minthafontos dolgot közölne. - maga meg lobbanékony.

Mrs. Cradford kint ült a teraszon elektromos tolószé-kében. Sima, vörös bársonyruhát viselt, fehér gyöngy-sorral.

Nyakmerevít l kiemelked feje a szék mozgásá-val együtt fordult Lionel felé. Arca száraz volt, barna,beesett, tökéletes mozdulatlanságában éber és eleven.A nagy, mély fekete szem pillantása úgy érte Lionelt,mintha megragadná.

Theresiának test helyett szolgált ez a szem; deréktól

92

lefelé béna volt, a nyakizmai elhaltak, a merevít nél-kül karvalyfeje mellére bukott volna, s egy ilyen zökke-nésre a gerince eltörik.

- Kullancsencephalitis — súgta Pelse doktor. - Ötéve történt. Porhüvelye már nem szolgálja De él alelke.

Theresia a szemével intette magához Lionelt.- Hol van a lány? - kérdezte angolul.Ez a nyers hang, amelyet személytelenné tett re-

kedtsége, meglepte Lionelt.- Zürichben maradt.- Ne hazudjon!- De asszonyom!- Hazudik.Lionel Pelsére nézett.- Theresia - szólalt meg Pelse lágy dorombolássá

mélyítve hangját. — Mark szívességb l...- Nem érdekel - vágott közbe Mrs, Cradford. - Ki

vele, hol a lány?- Nem tudom - mondta Lionel.- Hogyhogy nem tudja?- Ma éjjel elt nt.Lionel újra érezte, ahogy a szem karomként belemé-

lyed.- Ezt már tudom - mondta Mrs. Cradford.- Honnan? - kérdezte Lionel.- Mi köze hozzá?- De Theresia! - tette párnás kezét Pelse az asszony

élettelen karjára. — Ez így nem lesz jó. Hiszen Mark...Mrs. Cradford a székkel együtt visszafordult a naper-

ny s, fehér asztal felé.- Üljenek le — mondta.- Asszonyom, sajnálom, hogy így történt - kezdte

Lionel. - De...- Üljön le, és mondja el, hogy történt. A titkárn m

- nézett az asztal túlsó felén ül n re -, Helen Gvann

93

és a barátn m, Sybill. Minden dolgomról tudnak. Be-széljen hát. Helen, hozz italt!

Helen Gvann szó nélkül felállt, és er sen bicegveelindult a ház bejárata felé.

- Nincs mit mondanom — rázta meg a fejét Lionel.— Ma éjjel Waldauban aludtunk, és hajnalban Christineelt nt.

- Christine - ismételte Mrs. Cradford. — Ja, persze,így hívják. Tényleg annyira szép?

- Igen - mondta Lionel.- Mint egy pikáns kis angyal — szólalt meg váratlanul

Theresia barátn je. - Megmondaná, fiatalember, miértéppen az Eberle-malomba mentek?

- Anyám — mondta Pelse doktor. — Ne avatkozzbele. - Lionel csodálkozó arcára pillantva magyarázóntette hozzá: - az édesanyám. Azt hiszem, említet-tem már: lánykori nevén Sybill Eberle... így nem lehetcsodálni, ha kíváncsiskodik.

- Véletlenül kerültünk az Eberle-malomba - mond-ta Lionel.

- Helen! - kiáltott Mrs. Cradford. - Mit mondottneked ez a fiatalember tegnap? Honnan telefonál?

- Zürichb l - felelte Helen Gvann a házból.- És ugye figyelmeztetted is valamire?- Igen.- Mire?- Hogy Mrs. Cradford unokahúgát Zürich és Down

között egy percre se hagyja egyedül.- Így volt? - kérdezte Mrs. Cradford Lioneltól.- Így - felelte Lionel -, de...- Nem gondolja, hogy magyarázattal tartozik? Mi-

ért hazudott? Miért beszélt Zürichr l, miért nem hoz-ta már tegnap ide a lányt, amikor itt volt a közelünk-ben?

- Hát... — mondta bizonytalanul Lionel — volt az,aki egyel re nem akart idejönni.94

- Hogyhogy? — kérdezte Frau Pelse.- Egy napig még élvezni akarta a szabadságát.- Aha! - mondta Mrs. Cradford. — És maga, fiatalem-

ber?- Én? Hogyhogy én?

- Maga mit akart élvezni?Lionel Pelsére nézett.- Uram, erre nem készített fel.

- Feleljen! — mondta Mrs. Cradford. - Mit tett azzala lánnyal?

- Feleljen, Mark - mondta Pelse, és fájdalmas mo-sollyal megtapogatta a homlokát.

- Mit tettem volna?- Fiam — fordult Sibyll Pelséhez -, nézd ezt a fényké-

pet. Err l a gyermekr l van szó?A kép fürd ruhában ábrázolta Christine-t.- Hm - dünnyögte Pelse -, valóban szép! És milyen

fejlett... Szokatlan.Mrs. Cradford izzó karvalyszemével mereven nézte

Lionelt.- Mi történt a malomban?A kérdést csend követte. Lionel alatt megreccsent

a szék. Most hallani lehetett, hogy madarak szólnak akertben. A súlyos csendet trilla és csilingelés járta át.Aztán a ház mögül gyors lépések zaja hallatszott, snéhány zenei taktus; valaki a Rigolettóból a hercegdalát dúdolta.

— Csend legyen! — kiáltotta Mrs. Cradford.- Nana! - lépett ki Gelb doktor a vörös színekben

ég bokrok mögül, s mutatóujját tréfásan felemelte. -Min szigor! - A teraszra érve megtorpant. - Vésztör-vényszék? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Dehogy - lágyult el Frau Pelse arca. - Véletlenülalakult így. Csak beszélgetünk.

Mrs. Cradford székestül Gelb felé fordult, briliánsok-kal díszített kezét felemelte.

95

- Bocsásson meg — mondta. - Azt hittem, hogy akertész.

Helen Gvann sántikált ki a házból. Ezüsttálcán, kris-tálypohárban vörösen habzó italt nyújtott Gelb felé.

- Gondolom, megszomjazott - mondta.- Zavarba hoz — nevetett Gelb. — Míg jöttem át a

forró réten, ez az ital járt az eszemben.- Gránátalma — mondta Miss Gvann.- Tudom - felelte Gelb, és belekortyolt poharába. -

Egyébként rossz hírt hoztam... Szörny hírt.- Igen? - szólalt meg Pelse.- Megtalálták Rosemarie Eberle holttestét.-Hol?- Egy gödörben Waldau mellett.- Gödörben? - kérdezte Lionel.- Hát igen! Minek kerteljünk?... Hiába! Bármilyen

ízetlenség, tetemét a dögkútba dobták.Lionel el rehajolt a székben.- Honnan tudja?- Egy rend rtanácsos telefonált. Bizonyos Pfaff dok-

tor. Önt kereste. — Gelb megnyugtatóan Lionel válláratette a kezét. - De letagadtuk.

- Köszönöm - mondta Lionel.Gelb Pelsére pillantott.- Mi ez a feszültség, professzor úr? A hölgyek rátá-

madtak Lionelra?- Theresia a kislány miatt roppant zaklatott.- Nem is csoda — bólintott Gelb.- Lionel hazudik - mondta Mrs. Cradford.Gelb mosolyogva nézett rá.- Mindnyájan hazudunk.- De mi — szólalt meg Frau Pelse - tudjuk a nyilván-

való igazságot.Gelb tovább mosolygott, és a fejét rázta.- Igazság? Ugyan! Lionel most velem jön, és elmond

96

mindent. szintén. Leplezetlenül. Rendben van? — né-zett Lionelra.

- Azért vagyok itt — mondta Lionel.Pelse Gelb arcába meredt.- Hol kezditek? - kérdezte.- Gondolom, nálam — felelte Gelb. — A pszichola-

borban. Milyen gyógyszert szed? - fordult Lionelhoz.- Semmilyet.- Altatót se?- Azt se.- Iszik?- Csak este.Gelb felkelt a székr l, megérintette Lionel vállát.- Jöjjön!Mrs. Cradford úgy fordult feléjük, mintha kérdezni

akarna valamit, aztán hirtelen elernyedt, súlyos, feketeszemhéja karvalyszemére szállt.

- Bemegyek. Lefekszem - mondta Miss Gvann-nak. - Fáradt vagyok.

— Na, jöjjön már — ismételte Gelb Lionelba karolva.- A hölgyek egy ideig ellesznek nélkülünk.

9. AZ IGAZSÁG FELE

Rózsalugason mentek át, aztán kör alakú füves térség-re értek, amelyen dézsákba ültetett, virágzó leander-cserjék között fehér székek és padok álltak egymástóltávol.

Fölöttük valószín tlenül magas és kék volt az ég,ett l az egész térség áttetsz tömbnek látszott, bártúlsó végét hatalmas vörösfeny k tömbje zárta le.

Ide jutottak végül a vörösfeny k közé, egy barna,keskeny útra, amelyre, ahogy beljebb haladtak, árnyékereszkedett.

Gelb egy rácsos ablakú, földszintes épülethez vezet-te Lionelt, amely magaslaton állt, de itt sem emelkedetta fák fölé.

- Kedves Mark - mondta Gelb, miközben kulcsátegy bronzszegekkel kivert ajtó zárjába tolta. - Ugye,nem baj, ha így szólítom? Ez ugyan Pelse szokása,amit l én általában idegenkedem, de most valahogyki. kell fejeznem azt az érzést, hogy mi, mármint magameg én, egy húron pendülünk.

A kulcs kattant a zárban, Gelb el reengedte Lionelt.- Ne értsen félre. Ez a feltételezett egy húron pendü-

lés számomra csak azt jelenti, hogy nem érzem abetegemnek magát, inkább egy olyan embernek, aki-

98

vel szívesen vagyok együtt, s barátságosan tekintek ajöv elé, amely további érzéseket hozhat. Persze az,hogy hasonló korúak vagyunk, önmagában számomrasemmit sem jelent. A viselkedésében, a gondolkozásá-ban érzek valamit, ami várakozó rokonszenvvel töltel... Vagy tévedek talán?

— Nem tudom - felelte Lionel. - Mindennek ellent-mond az, hogy ön orvos, én pedig valószín leg betegvagyok.

— Valószín leg? — mosolygott Gelb, miközben Lio-nelt egy hosszú, homályos folyosón kísérte végig. -Látja, ez az, amit kedvelek. Ezt a hanyagságnak isfelfogható öniróniát. Maradj csak, Bert - szólt oda azegyik ablakmélyedésben felemelked óriásnak. — Nincsszükség rád.

Az óriás kerek, pufók, mongoloidszer arcához érin-tette jobb kezét, nyájasan mosolygott, és visszaültalacsony székére.

— Bert afféle bentlakó mindenes itt — mondta Gelb.— Ajtókat nyit és csuk, ételt hord, takarít, beteget emel,visz, ha kell, lefog... Erre persze réges-rég nincs szüksé-günk. - Lionelra mosolygott és hozzátette: — Egy ilyenjobb, mint egy h séges kutya.

Most egy magas, fehér ajtót nyitott ki, azon át egyfekete falú, ezüst csillagokkal díszített szobába jutottak.

— A pszicholabor - mutatott körbe Gelb. - Nagyravaszul a tudományt egy kis alkimista romantikávalés misztikummal vegyítettük. A jó beteg szereti a hó-kuszpókuszt. A m szerezettségünk persze, jobb, minta NASA-é. Van Tardoff-féle neuronvizsgálónk, kompu-tertomográfunk, lézeres agyértágítónk, encefal-szon-dánk, amellyel úgy mászkálunk az agyban, mint mat-racban a poloska. Ha kedve van, kipróbálhatjuk, csöp-pet sem kellemetlen.

— Ha lehet, maradjunk a hagyományoknál - mond-ta Lionel.

99

— Tudja, mi a legszebb? Rövidesen eljön az az id ,hogy úgy metszek ki egy agydaganatot, hogy nemsértem meg a fejb rét.

Gelb Lionel arcára pillantott.— Látom, nem lelkesedik. Igazán én se. Pelse van oda

a technikáért. Szó, ami szó, a prospektusunkban szé-pen mutat egy encephalocarciomás beteg, amintmosolyog agym tét közben. Azért persze ez legtöbb-ször m mosoly, s én egy kissé viszolygok t le.

Egy kar segítségével felnyitotta a tet ablakot, virágil-lat áradt szét a teremben.

— Vetek még egy pillantást a lányaimra, aztán kezd-hetjük is a beszélgetést. Maga is megnézi ket?

— Szívesen — mondta vonakodva Lionel.Gelb megérintett egy kapcsolót, mire a helyiség

eddig sötéten fluoreszkáló hátsó falán halványkék de-rengés jelent meg. Ebben a derengésban láthatóvá váltegy terem, amelyben vörösréz ágyakon fémtárcsákközé szorított fejjel id s n k feküdtek. Mindegyikmuszlinból készült, áttetsz fehér ruhát viselt, amelyhullámzani és lengeni látszott. Szemük nyitva volt,furcsamód kitágult pupillájuk azonban élettelen.

— Sz zen lebegnek — mosolygott Gelb -, éteri bol-dogságban. Ez az egyik legfontosabb és legjellemz bbkísérletünk, a hipnózis és narkózis keveréke. Olyanörömélményt adunk nekik, ami több évre szól. Ezek aszerencsétlenek egyébként már képtelenek voltak élni.Julia négyszer, Sarah kilencszer kísérelt meg öngyilkos-ságot.

— Iszonyú! — mondta Lionel.— Mi? Mi iszonyú?— A boldogságuk.— Á! Látom, nem érti... Nem a boldogságra van

szükségünk, hanem az emlékére. Nem a siker éltet,hanem a bennünk él bizonysága. Mit gondol, magamiért Ilyen magabiztos? Ebben a pillanatban semmi

100

boldogítót vagy sikereset sem cselekszik. Valamikorteleszívta magát önérzettel. Ezek így jutnak hozzá,Isten kegyelme nélkül.Kikapcsolta a fényt.

- Napi két óra — mondta. - Aztán a múltjukbanéznek, és nem rettegnek többé a jöv l... Ez az egyikdowni unikum: szép emlékeket ültetünk el, hogy virá-got és termést hozzanak.

- Szabad ezt? - kérdezte Lionel.Gelb csodálkozva nézett rá.- Embereket gyógyítunk meg. Mások kicserélik a

szívüket, mi csak az emlékeiket színezzük át.- Velem is ezt akarja?- Semmit sem akarok - mondta Gelb.- El bb tudni

szeretném, mi a baja. Ha megengedi, most rákapcso-lom egy gépre, amely elvégez néhány rutinvizsgálatot.

- Elhoztam a papírjaimat — mondta Lionel. — AzÁllamokban az egyik legjobb ideggyógyász vizsgált meg.

- Tudom - mondta Gelb. — Megkaptuk az anyagot.— Kényelmes b rszékhez vezette Lionelt. — Üljön le, éshallgasson zenét. - Fülhallgatót tett a fejére, a szemétrugalmas, fekete szalaggal kötötte be. Lionel érezte, hogy két csuklójára, nyakára, halánté-kára és bokájára apró, hideg fémkorongok tapadnak,tarkóját gyors, er tlen ütés érte.

„Mint egy tengerimalac" - gondolta.A fülhallgatón át hallotta Gelb hangját, amelynek

most doromboló, bársonyos jellege lett:- Lazítson. Adja át magát a zenének...

Beethoven IX. szimfóniájának motívuma érkezetttávolról Lionelhoz, olyan volt, mint a vízcsobogás.Aztán újra Gelb hangja:

- Organikus elváltozás nincs. Az ingerületvezetéskiváló. A szemfenék tiszta. Tremor sincs. Sem izzadás.A szívm ködés tökéletes. Normális agyhullámok. Eddigremek. Lazítson és kezdje el...

101

- Mit? — kérdezte Lionel.- Hiszen err l már szó volt. Mark, nem emlékszik?

Nem emlékszik? Megbeszéltük, hogy bejön, és el-mondja a tegnapi napját.

- A tegnapi napot?- Igen, azt. szintén. Nyíltan. Nincs titkunk egymás

el tt... Na, kezdje már.A zene most egészen messzir l jött, mint valami

boldogító, tovat nt érzés.- A szoroson áthaladva hirtelen felh be kerültünk

- kezdte Lionel. - Én már el bb tudtam, hogy ilyesmimegtörténhet, láttam odafentr l g zölögni az erd t éstávolabb a Down-gleccser ezüstjét, ahogy a feketénfodrozó tóba hull, de számomra is váratlanul jött asötétség. pedig egyáltalán nem számított rá; éppbeleharapott egy piros almába, amikor megsz nt körü-löttünk a kék ragyogás, és zuhanva t nt el a nap.Felsikoltott édes, mély gyerekhangján, arcát a vállam-hoz szorította.

- Így - suttogta Gelb -, beszéljen az édes gyermek-l, idézze fel a hangját, a mozgását, a testének illatát...

Érezze a testét... Érezze... Érezze, Mark! Mert amit mostmond, az csak az igazság fele.

Kivonat dr. Otto Treen f felügyel és dr. Adolf Pfaffnügyi tanácsos közös jelentéséb l, amelyet 199...

augusztus 31-én küldtek meg a szövetségi belügymi-nisztériumnak és az Interpol párizsi irodájának.

„199... március 7-én a kétszáz lakosú Gerlach köz-ségb l (Gronwald tartomány) elt nt Irine Ki l ius 14 évesiskolás lány. A szül k bejelentése alapján a tartományirend rség csak március 10-én adott ki országos körö-zést, amely az elt nés körülményeit így írja le: IrineKilius 7-én délután 2-kor jött ki az iskolából, többtársával együtt biciklijét tolva gyalog ment végig a

102

falun, majd barátn jét l, Marika Kochtól elbúcsúzva,a kerékpárra ült, és az erdei úton elindult otthona felé,amely Gerlachtól két kilométernyire egy tóparton áll.Oda azonban már nem érkezett meg. Édesanyja ag-gódni kezdett, és 3-kor elindult eléje, az úton Gerlachigsenkivel sem találkozott. Kiliusné végigjárta az ismer -söket, de a kislányt senki se látta azután, hogy elváltMarika Kochtól; barátn jének búcsúzáskor azt mond-ta, hogy hazamegy. Este a helyi rend r megtalálta akislány kerékpárját a hazafelé vezet út szélén, a bok-rok között.A kiterjedt nyomozás tizenegyedik napján tért visz-sza hegyvidéki üdüléséb l Elsa Karnfield postamester-

, aki miután az elt nésr l értesült, a nyomozóknakelmondta, hogy március 7-én fél 3-kor látta a kislánytaz erdei út és az országút keresztez désében egy ma-gas, szemüveges, fekete hajú, negyven év körüli férfi-val. A tanú szerint a bicikli akkor az ösvényt l 8-10méternyire, a férfi bordó szín kocsijának támasztvaállt. Elsa Karnfield azon a napon indult üdülni, az eset-nek nem tulajdonított jelent séget. A kislányt egyéb-ként jói ismerte, autójából intett is neki, Irine az aggo-dalom legkisebb jele nélkül, vidáman köszönt vissza.A 61 éves postamestern az idegen kocsi típusát illet -en bizonytalan volt (Audi vagy Mercedes), a rendszá-mát pedig egyáltalán nem nézte meg. A vizsgálat,amelynek során átkutatták az erd t, a tavat és Gerlachegész környékét, nem hozott eredményt, a kislány (holt-teste) nem került el . A tartományi rend rség az esetetegyedi b ncselekményként kezelte, és a nyomozástsaját hatáskörében, saját er ivel folytatta április 19-ig...Április 19-én (a Linch tartományi) Marauból elt nt azugyancsak tizennégy éves Deborah Angel, a gerlach-beli esethez hasonló körülmények között. A két kislányszemélyleírása szinte pontról pontra megegyezik; sze-mük kék, hajuk sz ke, testileg fejlettek, ismer seik

103

szerint mindketten »ingerl en szépek«. Deborah ellena múlt év nyarán egy helybeli férfi, Peter Gross er sza-kot kísérelt meg, attól fogva a kislány rendkívül tartóz-kodó és óvatos volt, szinte sehová sem ment egyedül.(Gross büntetését tölti.) Deborah a falu közepén állóházukból t nt el este 9 körül, ahol szülei mintegymásfél órára hagyták magára. A család kutyáját, egyszemélyi védelemre idomított dobermant a kislányvagy elrablója a mellékhelyiségbe zárta. A szomszédokugatás vagy küzdelem neszét nem hallották. A nyo-mozás során kihallgatták a falu összes lakóját. Egytanú, bizonyos Gertrud Völler az adott napon egybordó Mercedest vélt látni Angelék háza mögött abeköt úton, amely az 50-es autóúthoz vezet.

A belügyminiszter ekkor bízta meg Pfaff doktort anyomozás irányításával, mivel kétségtelennek látszott,hogy egymással összefügg esetekr l van szó.

A kutatás a kislány holtteste után itt sem vezetetteredményre. Május 5-én, illetve 21-én a határon túliKlaussból és Obstaunból t nt el két 14 éves, »ingerl enszép« kislány, majd június 7-én a besseni Belsdorfból.

A belügyminisztérium a szomszédos országok ható-ságaival együttm ködve május 23-án az Interpolhozfordult. Az Interpol az ügy vizsgálatát Otto Treen f -felügyel re bízta, aki május 27-én kezdte meg munká-ját a b ncselekmények helyszínén.

Június 22-én a Gronwald tartományi Devilburgbólnt el egy kislány, bár a hatóságok (és a helyi lakosság)

az addigi esetek miatt rendkívüli intézkedéseket tettekaz újabb b ncselekmény megel zésére. Egy tanú, bi-zonyos Monica Schwarzkopf itt is látni vélte az elköve-

t, illetve a kocsiját.Treen felügyel és Pfaff tanácsos június 29-én tele-

pült át Down tartományba, abból a meggondolásból,hogy az eddig elkövetett b ncselekmények földrajzilagezt a tartományt határolják körül. (A legtávolabbi eset

104

Downtól 149 kilométernyire, a legközelebbi 35 kilomé-ternyire történt.)

Június 9-én a tartományi prefektúrára levél érkezetta következ szöveggel: »A kislányokat a sátán kezéreadják.« Sikerült megállapítani, hogy a levél írója bizo-nyos Rosemarie Eberle Waldauból.

Ekkor Treen felügyel javaslatára és közrem ködé-sével az Interpol akciótervet dolgozott ki a b ncselek-mények felderítésére, a speciális tervet »Sátáncsapda«fed névvel látta el.

Július 2-án bizonyos Mark Lionel* jelentette, a wal-daui rend rségen, hogy útitársa, a 14 éves ChristineO'Brien elt nt a waldaui Eberle-malomból. Nem sokkala bejelentés után a helyi rend r, Rudolf Hörman ésLionel a malomkerékre kötözve megtalálta Hans Kir-schet, Rosemarie Eberle élettársát. Kirschet ismeretlenelkövet k megkínozták, röviddel ezután meghalt.Ugyanezen a napon a waldaui úgynevezett dögkútbanHörman rend r és Treen f felügyel megtalálták Rose-marie Eberle holttestét.

Ezek után Treen f felügyel megpróbált kapcsolatottalálni Mark Lionellal*..."

(* szig. titkos adatok)

A sátán tanításaiból:A sátán okos.A sátán örömet szerez.A sátán keményebben büntet Istennél, mert Isten a

sátán segítségével büntet.A sátán beléd lát. A sátán ismer.El ne áruld a sátánt!

10. A SZÖRNY CSOMAGOK

Míg lefelé rohantam, a víz moraja üvöltéssé dagadt, srjöngve pörögni kezdett a malomkerék.

Ahogy leértem az alsó folyosóra, egy fekete árnyzuhant rám; könny volt, puha, szinte súlytalan. Pihe-ként ráztam le magamról, de közben úgy éreztem,mintha pókháló fonna be.

Rosemarie torz arcát láttam.Hátam mögött puha, fekete árnyak torlódtak össze.

Suhogást hallottam.Számat csíp s íz töltötte meg.Orrom eldugult. Lélegzetem kifulladt.Aztán nagyon közelr l hallottam, hogyan zúg, zeng

a víz.

Lionel több mint két órája beszélt már, a kezdeti elfo-gódottság után szokatlan hévvel, egyre jobban átélvetörténetét. Felélénkült, szinte kivetk zött önmagából,közben úgy érezte, hogy a szobát meleg, sötéten lükte-

víz tölti meg, s ott lebeg a mélység színén irdatlananyaölben; teste felvette a magzati tartást, készenarra, hogy a külvilággal való kapcsolatát teljesen elve-szítse.

106

Azt sem tudta már, van-e valaki a közelében, hall-ják-e a hangját. Gelb régóta nem szólt hozzá, a fülhall-gatóból csak távoli moraj áradt, felfoghatatlan zene ésritmikus beszéd, amit úgy is lehetett érteni, hogy „öljmeg, ölj meg, ölj meg", de úgy is, hogy „ölelj, ölelj,ölelj".

Lionel tudta: idegen hatás alatt áll, csábítják éskényszerítik, de nem látta értelmét, hogy ellenszegül-jön. Tudatának csak egyetlen pontja maradt éber, egygondolat: „Nem tudhatják meg, hogy ki vagyok!"

Most zizegést és kattogást hallott, elektronikus zö-rejt, az anyaöl hirtelen kivetette, bens jében jeges széltámadt, s nyomában üresség.

Messzir l érkezett hozzá Gelb doktor hangja: - Miért nem mondja meg az igazat?Lionel megpróbálta felemelni a kezét, hogy szemér l

a kötést levegye. A mozdulat el sem kezd dött: csuk-lóját, könyökét és vállát fémpántok rögzítették a szék-hez. - Semmit sem hallgattam el — mondta er tlenül.

— Félreérti a helyzetét - szólalt meg újra Gelb. — Haellenkezik, csak önmagának okoz kárt. Egyrészt fel-emészti az erejét, másrészt sosem jut el a megtisztulásig.

- Mit tegyek? - kérdezte Lionel.- Én nem ellen rként vagyok itt. - Gelb hangjában

most jóindulatú fölény volt. - Nem is azért, hogyigazmondásra kényszerítsem. Én csakis az ön érdekeittartom szem el tt. Mark! Az itt elhangzottakról Pelsedoktoron kívül senki sem értesülhet. Remélem, eztelhiszi.

- El - felelte Lionel.— Akkor meg miért hazudik? Itt akár b ncselekmé-

nyeket is bevallhat, ha szükséges, a legszörny bb dol-got is úgy fogom fel, hogy fantáziál.

Lionel megnyalta száraz ajkát.— Nem hazudok — mondta.

107

- A m szerek ellen rzik helyettem. — Gelb hangjánmost érezni lehetett, hogy mosolyog. — Az az elektroni-kus görbe, amit mi trans-encephal-synus-nak, TES-nekhívunk, világosan mutatja, hogy elbeszélése attól apillanattól, amikor éjszaka visszatértek az Eberle-malomba, sok szándékos elhallgatást és valótlanságottartalmaz.

- Nem - mondta Lionel.- De - nevetett Gelb. - Bízzon bennem, Mark. Úgy

könnyebb, ha én kérdezek?- Könnyebb. — Lionel bólintani akart, de egy hom-

lokpánt a fejét is a székhez rögzítette. - Már azt semtudtam, hogy maga itt van. Kezdtem elveszíteni min-den kapcsolatot. Adott valami gyógyszert?

- Még nem - mondta Gelb. - Csak gyönge elektro-mos impulzusok érték. Szóval kérdezzek?

- Igen. Igen.- Amikor a lánnyal együtt visszatért, ki nyitott ka-

put? — Hans.- Rosemarie-t látták ekkor?- Nem.- A macskáját?- Nem. Csak kés bb, amikor a whiskyért lementem.- Mark, járt ekkor Christine szobájában?Lionel egy pillanatig habozott.- Igen, bementem hozzá.- Miért?- hívott.- Mit akart?- Semmit. Arra kért, üljek az ágya szélére, és simo-

gassam.- Hol?- Az arcát simogattam - mondta Lionel.Gelb csöndesen nevetett.- Miért szégyenli?

108

- Miért? - ismételte Lionel. - Mi az, amit szégyell-nem kellene?

- Jó, jó - mondta Gelb. - Eddig arról is hallgatott,hogy bement hozzá. Talán ottlétének nem tulajdoní-tott jelent séget?

Lionel némán bámult maga elé.- Ugye, csakis annak volt jelent sége - mondta

Gelb meleg, bársonyos, biztató hangján. - Ugye, mostis maga el tt látja a csipkés párnán elomló sz keségét?

- Igen — ismerte be Lionel.- Meddig volt nála?

- Néhány percig.- És el bírt menni?- Igen.

- Nehéz volt?Lionel mélyet lélegzett.- Nehéz.- Ezután visszament a saját szobájába?- Igen.- Ivott a whiskyb l?-Igen.- Várjon, Mark. Az ilyen jelentéktelennek látszó

dolgok nagyon fontosak. Ugye, nem ivott?- Nem ittam - mondta Lionel.- Miért nem ivott? - kérdezte Gelb. - Nem kívánta?

Mást kívánt?Lionel arca megrándult.- Mit akar t lem?- Miért nem ivott? - ismételte Gelb.- Ha visszahív, ne érezze rajtam a whisky szagát.

Hiszen gyerek.- Jól van, Mark. Így többre jutunk majd. Régebben

is elfogta hasonló érzés gyerekkel?- Soha. Soha azel tt.- Csak most?- Csak most.

109

- Megértem, Mark. Érett és szép kislányt bíztak ma-gára. Nincs ebben semmi rossz. Hans valóban bementChristine-hez?

- Igen - mondta Lionel.- Mikor?- Kés éjszaka.- Mark! Hol állt maga, amikor Hans Christine ágyá-

hoz lépett?- Az ajtóban, félig a folyosón.Megint érezhet volt, hogy Gelb mosolyog.

- Miért akarta Hansot megölni?- Dehogy. Dehogy akartam!- Azt mondja, elszorította a nyaki üt eret úgy, hogy

Hans azonnal eszméletét veszítette.- Igen. Így történt — mondta Lionel.- Miért volt erre szükség?- Meg kellett t le védenem Christine-t.- Hátulról támadt rá?- Igen. Csakis úgy lehetett.- De csakis akkor, ha maga a háta mögött állt -

mondta Gelb. - De ha szemben?Lionel arcán remegés futott át.- Viszket az arcom — mondta. - Szabadítsa ki a

kezemet.- Nem megy — mondta Gelb. — Próbálja elfelejteni

a viszketést, hiszen valamennyien örökké viszketünk.Mark! Azért akarta megölni Hansot, mert Christine ésmaga...

- Nem akartam megölni.- Elhiszem - mondta Gelb, és egy kend vel megtö-

rölte Lionel izzadó arcát. - Nem akarta megölni, csaka nyakánál fogva átvonszolta a szobán. Hol tanulta ezta harcmodort?

- Kiképeztek rá. Maga is tudja, honnan jöttem.- Hansot végül valóban elengedte?- El.

110

- Miért? Többé nem volt veszélyes?- Átmentem Christine szobájába. Az ágya elé fe-

küdtem.- Az ágya elé?- A földre - mondta Lionel.- Maga, Mark, akkor takarta be gyöngéden gyönyö- mellét - állapította meg Gelb. Elhallgatott. Hosszú

csend után szólalt meg újra: — Mark! Mondja el nekem,mit csinált azzal a lánnyal...

A sátán tanításaiból:Ne féljetek a földi igazságosztóktól, a sátán uralkodik

rajtuk, kezüket megköti.Arcotok ártatlan legyen, szemetek tiszta, senki se

lásson a szívetekbe.De ha cselekedtek, nyíltan és merészen tegyétek.

További részletek Treen és Pfaff jelentéséb l:„Gerlachban július 2-án reggel 8 órakor bontották fela községi posta alkalmazottai azokat a csomagokat,amelyek a távollév Elsa Karnfield postamestern cí-mére még június 30-án érkeztek. Mindeddig azt hitték,hogy a faládák Karnfield hazaküldött ingóságait tartal-mazzák, mert a címzésben felismerték a postamester-

írását. Július 1-jén azonban a csomagok szaglanikezdtek, j ú l ius 2-án pedig már határozottan a romlóélelmiszerek b zét árasztották. Ezért az alkalmazottakfelnyitották a legnagyobb ládát, amelyben egy n itetem törzse feküdt. A törzset a nyaknál, a vállaknálés combízületeknél elválasztották a fejt l és végtagok-tól. A lábakat és a karokat a másik két ládában találtákmeg, bennük egy kar egy lábbal volt összepárosítva.A negyedikben volt a faforgács közé csomagolt fej.A holttest b re viaszosan fehér volt, mivel vérét telje-sen kifolyatták. A fejet azonnal sikerült azonosítani, a

111

boncolásnál viszont kiderült, hogy a törzs és a végta-gok nem tartoznak össze. Így megállapítást nyert, hogyElsa Karnfield levágott fejével együtt Gerlachba isme-retlen eredet holttestdarabok érkeztek, az orvosi je-lentés szerint három különböz holttest darabjai.

A csomagok feladási helyére (Gosenfort - Downtartomány) érkez nyomozók megállapították, hogy aküldeményt három id s hölgy vitte június 30-án a helyipostára. Ilse Puch, a felvev jó személyleírást adottegyikükr l: »Az illet t azért jegyeztem meg, mert mó-kás volt, hogy a vállán egy fekete macska ült. A hölgy,akir l szó van, teljesen sz, haját kontyba csavarvaviseli, arca igazi nagymamaarc, kerek, mosolygós, hogyis mondjam, olyan, mint egy alma. Termete alacsonyés sovány. Nagyon szép ruha volt rajta, fekete csipke-blúz, kék nyakékkel és hosszú, világosszürke szoknya.Felt volt még, hogy a szemüvegét ezüstláncon anyakába akasztva viselte, s mindig bal kézzel emeltea szeméhez. Nagyon kedves és aranyos néni volt.A legnehezebb ládát, amely csaknem tizenhat kilótnyomott, a másik kett hozta, de bal, illetve jobbkezükben is volt egy-egy csomag. Az aranyos néninekegy négyszögletes doboz jutott. Az egészet törékenyáruként adták fel. Tartalomként cserépedényt írtak avényre. Tulajdonképpen én csak a macskás nénit néz-tem meg, mert a feladással kapcsolatos dolgokat intézte. A két másikról csak annyit tudok mondani,hogy magasabbak és fiatalabbak voltak nála. A csoma-got megcímezve, a feladóvevényt el re kitöltve hoz-ták. A feladóvevényt Elsa Karnfield töltötte ki.)

A nyomozók a postásn nek néhány órával kés bbmegmutatták Rosemarie Eberle fényképét. Ilse Puchhatározottan felismerte benne azt a hölgyet, aki vállána macskával a csomag feladását intézte.

Mivel Elsa Karnfield tanúként szerepelt a Gerlachközségb l elt nt Irine Kilius ügyében, a nyomozás irá-

112

nyitói feltételezték, hogy a b ncselekmények, a gyer-mekrablások és az emberölések összefüggnek.

Ezért Pfaff tanácsos utasítására a különböz helyszí-neken tevékenyked nyomozók felkeresték azokat atanúkat, akik vallomásuk szerint látni vélték a kislá-nyok elrablóit vagy azok kocsiját. Marauban GertrudVöllert, Devilburgban Monica Schwarzkopfot. A kétmagányosan él , id s n t nem találták meg. A szom-szédok tudomása szerint hosszabb id re külföldreutaztak. Rákérdezésre mindkét helyen kiderült, hogy»holmijuk egy részét négy-négy csomagban hazaküld-ték... A küldemények június 28-án, illetve június 29-énérkeztek Marauba és Devilburgba. A szomszédok szí-vességb l átvették a küldeményeket, azóta »nem fog-lalkoztak velük«.

A faládákból ugyanúgy, ahogy Gerlachban, fejek,törzsek és végtagok kerültek el . Kés bb a boncolástvégz orvoscsoport az elcsereberélt testdarabokbólmindhárom tetemet hiánytalanul összeállította.

A szakért i vélemény szerint Gertrud Völler, MonicaSchwarzkopf és Elsa Karnfield halálát egy-két naposeltéréssel egyaránt fulladás okozta, a légcs szétron-csolása következtében. Ezen és a darabolási vágáso-kon kívül a tetemeken más sérülés nem volt felfedez-het .

A Gertrud Völler fejét tartalmazó csomagküldemé-nyeket június 26-án Gerlachban Elsa Karnfield posta-mestern vette fel, a feladókat rajta kívül más nemlátta. Elsa Karnfield még aznap este ismeretlen helyreutazott. A Monica Schwarzkopf fejét is tartalmazócsomagcsoportot Zaffe községben adták fel június 27-én, a községi posta alkalmazottai jó személyleírástadtak a fekete macskás hölgyr l, és fényképr l azono-sították Rosemarie Eberlét.

A csomagküldeményekben lév testdarabok a kö-vetkez képpen oszlottak meg.

113

Gerlachba érkezett Elsa Karnfield feje és bal lába,Gertrud Völler törzse és bal karja, Monica Schwarzkopfbal lába és bal karja. Marauba érkezett Gertrud Völlerfeje, jobb karja és bal lába, Schwarzkopf törzse, jobblába és jobb karja. Devilburgba érkezett MonicaSchwarzkopf feje, Völler jobb lába, Karnfield törzse,jobb lába és bal keze. Karnfield jobb keze nem voltegyik csomagban sem. Az részvétele a Maraubacímzett küldemény felvételénél azt látszik bizonyítani,hogy a gyilkosságsorozatban nemcsak áldozatként,hanem elkövet ként is szerepe van. A testek feldara-bolása szakszer kegyetlenséget, a darabok csereberé-je közönyt fejez ki.

Ugyanaz vonatkoztatható Rosemarie Eberlére is,mint Karnfieldre: valószín leg mindhárom csomag-csoport feladásában részt vett.

Biztosra vehet , hogy a következ sorrendben hal-tak meg: Völler és Schwarzkopf június 26-án vagyrövid id vel el tte. Karnfield június 27-énél nem koráb-ban, és június 30-ánál nem kés bben. Rosemarie Eber-le pedig július 2-án.

Az orvosszakért véleménye szerint négyük halálátugyanaz, a torok táját ért harapás okozta.

A b ncselekménysorozat összefüggésben van azzalaz elt nési sorozattal, amelyben a tartományi rend r-ség március 7., a belügyminisztérium április 19., azInterpol május 23. óta folytat nyomozást.

Június elejét l (Rosemarie Eberle rend rséghez irtlevele) adatok és feltevések merültek fel arra vonatko-zóan, hogy a b ncselekményeket az úgynevezett sá-tán követi el. Ezek a feltevések július 2-t l (Mark Lionelrévén) hangsúlyt kaptak oly módon, hogy a sátánegyüttm ködik a tanítványaival. (Így rabolták el a kislá-nyokat.) Feltehet , hogy Rosemarie Eberle, továbbáKarnfield, Völler és Schwarzkopf tanítvány volt, s vala-miért a sátán számolt le velük, de ebben a leszámolás-

114

ban k maguk is közrem ködtek. A sátán így doku-mentálta korlátlan cinizmusát. A nyomozás e szaka-szában feltehet volt továbbá, hogy mivel helyi hagyo-mányok szerint egykor Waldau környékén a sátánnakhét tanítványa volt, létezik még három ismeretlen ta-nítvány, és ismeretlen maga a sátán. E b vösnek te-kinthet hetes szám ismeretében nem egészen egynapig valószín nek látszott az is, hogy a hetedik kis-lány, Christine O'Brien elrablásával a sz ke, kék szem ,igéz en szép kislányok elt nése véget ér. Július 2-áneste 10 órakor azonban Bielkrothból jelentették, hogyelt nt a 14 éves Anette Lau, akinek személyleírásamegegyezett az eddigi b ncselekmények áldozataié-val."

11. A BEISMERÉS

- Semmit — suttogta Lionel.A fülhallgató megreccsent.- Nem számítottam ekkora ellenállásra — mondta

Gelb. - Sajnálom, Mark. Be kell adnom az injekciót.Lionel teste megrándult.

- Nem — mondta. — Ezt nem teheti velem.Megpróbálta el refeszíteni a vállát, kiszabadítanikarját és fejét. Csak az izmai feszültek, egyetlen porci-kája se mozdult.

- Nincs ebben semmi rossz — szólalt meg Gelb. —Szükségünk van az igazságra, anélkül nem tudunksegíteni, nem haladunk tovább. Végtére is beleegyezé-sét adta, hogy gyógyulása érdekében aláveti magátbármilyen kezelésnek. Itt van a papír a kézjegyével.Pelse ügyel a formaságokra.

-Várjon — mondta Lionel. - El bb hallgasson végig.Gelb mosolygott. Egy kend vel megtörölte Lionelizzadt arcát.

- Órák óta hallgatom, Mark.- Most másról van szó. Amit mondanom kell, Pelsé-

vel kapcsolatos.- Mondja hát.- Vegye le a szememr l a kötést. Kérem.

116

- Miért?— Szeretném látni, hogy rajtunk kívül van-e még

valaki a szobában.- Nincs.- Látni szeretném!- Na jó - mondta Gelb, és leoldotta Lionel szemér l

a szalagot.Lionel hunyorgott és könnyezett a halvány fényben,

amely a mennyezetr l áradt.- Kapcsolja ki a magnetofont — mondta. — Jó? Meg-

teszi ?- Kikapcsoltam - felelte Gelb. — Senki se hallja.

Senki sincs itt.- A hátam mögött? - kérdezte Lionel.Gelb elnevette magát, és gyors mozdulattal lekap-

csolta Lionel homlokpántját.- Ha már vakon is észrevette, forduljon hátra, és

nézze meg.Lionel merev nyakával kínlódva hátrafordult.

Fehér köpenyes, mosolygó n állt mögötte. Nagyzöld szemével csúfondárosan és kedvesen nézte Lio-nelt. Puha, barna haja meglebbent, és a férfi arcáhozért. Továbbra is mosolyogva mondott valamit.

- A fülhallgató - mondta Lionel. — Csak Gelb dok-tort hallom.

Gelb levette a fejér l a fülhallgatót.- A beteg gyanakvó - szólalt meg a n mély, bárso-

nyos, kissé fölényes hangon. - Hogyan vett észre?Sugárzok talán?

- Igen — mondta Lionel. - Kellemes meleget ad.- Ó! - nevetett a n . Hajával végigsimította Lionel

arcát. - Nehéz helyzetében még képes bókra is?- Az asszisztensn m - szólalt meg Gelb. - Sophia

Marescu. Tökéletesen megbízható. De ha akarja,kiküldöm.

Lionel megrázta a fejét.

117

- Ne. Nem baj, ha is hallja. Jobb is talán.- Kezdje el, Mark - mondta Gelb. - Mi van Pelsével?- Pelsével? — kérdezte Lionel.Gelb szemén türelmetlenség futott át.- Maga jött azzal, hogy róla akar beszélni. Sophia,

gyere ide. Ha a háta mögött állsz, még a nyakát töri.Mark! Fáradtak vagyunk; Kés re jár. Legyünk túl rajta.

- Önök úgy tudják, két dolog miatt jöttem el Down-ba. Az egyik, hogy elhozzam Mrs. Cradfordnak Chris-tine O'Brient, a másik a betegségem. De van egyharmadik is.

- Igen? — kérdezte Gelb. — Mégpedig?- Tudják, hogy a környékr l kislányok t ntek el?- Hát hogyne - bólintott Gelb. - Egyébként majd

elfelejtem mondani, megint keresték a rend rségt l.- És?- Pelse letagadta. De állítólag valami Treen nev

rend r az Interpoltól mégis idejön.- Ide?- Ha helyesli, eldugjuk el le magát. De mit akar az

elt nt kislányokkal?- Hm! — mondta Lionel, ajkát nyalogatva. - Szigorú-

an titkos dolgokról beszélek. Megértik?- Meg. Többször elmondtam már, hogy minden

szavát bizalmasan kezeljük.- Munkám során évekkel ezel tt kapcsolatba kerül-

tem az Interpollal.- Nem újság számunkra - mondta Gelb. - Hiszen

épp az Interpol kereste meg az ön ügyében dr. Pelsét.- Helyes - bólintott Lionel. - De azt nem hozták

Pelse tudomására, hogy az elt nt kislányok ügyébenjárok.

Gelb Sophia Marescura nézett.- Kimennél egy pillanatra?- Ne menjen! - kérte Lionel. - Jobban vagyok, ha

itt van.

118

- Köszönöm! — mondta Sophia, és zöld ékk szemé-vel Lionelra mosolygott.

- Tehát? - kérdezte Gelb.- Nem most járok el ször ezen a vidéken - folytatta

Lionel. — És állítólag alkalmas vagyok arra, hogy bizo-nyos titkos terv szerint járjak el. Ezt a tervet az Interpol-nál Sátáncsapda fed néven ismerjük.

Sophia kerekre nyílt szemmel kérdezte.- Milyen csapda?- Sátán — mondta Lionel. - Közelebbit nem mond-

hatok.Gelb vállat vont.- Miért imádják maguknál a hangzatos fed neve-

ket? - Ennek értelme van - mondta Lionel. - A feltevések

szerint az a személy, aki a b ncselekményeket elköve-ti, sátánnak nevezi magát, és úgynevezett tanítványaiel tt sátánként viselkedik, valami módon a markábantartja ket.Gelb nevetett.

- Ha a rend rök tudják; mit és hogyan csinál asátán, miért nem fogják fülön?

- A személyér l semmit sem tudnak. De bizonyosfeltevések szerint itt, Downban él.

- Downnak több ezer lakosa van - mondta Sophia.- Itt, Downban — ismételte Lionel.Egy pillanatra csend lett, aztán Gelb azt mondta:- Jópofa ember maga, Mark.Lionel megrázta a fejét.- Ennek semmi köze a jópofasághoz. Végighallgat?- Persze. Ez a dolgom.- Ne legyen szkeptikus... Vesse össze a következ t:

Rosemarie Eberle levelet ír a rend rségnek, amelyb lkiderül, hogy kapcsolatban áll a sátánnal.

- Ki az a Rosemarie Eberle? - kérdezte Sophia.- A waldaui malom gazdasszonya, akit ma éjjel

119

megöltek - mondta Gelb. - Folytassa, Mark! Kezdérdekelni.

- Rosemarie minden bizonnyal tanítványa volt asátánnak, mégpedig Sáduj. Ezt attól az. embert l tu-dom, akinek a szíve a maga kezében ment szét.

- Pfuj! - mondta Gelb. - Mi az, hogy Sáduj?- Fordítsa meg - mondta Lionel. - Sáduj?- Júdás - kiáltotta Sophia.- Rosemarie elárulta a sátánt, a társa, Hans pedig

kalapácsával támadt rá... Így aztán meghaltak mind aketten.

- Pelse! - szólalt meg sürget en Gelb. - Mi közeehhez Pelsének?

- Tegnap délel tt láttam Rosemarie-t fehér ruhá-ban, fején virágfüzérrel, a nyakában fordított feszület-tel Pelse doktor erdei házánál. Utólag jöttem rá, hogy volt az. - Na és?

- Rosemarie, ugye, lehetett a Down betege?- Ezt kérdezi?- Kérdem.

- A prof csak milliomosokkal foglalkozik.- Rosemarie valószín leg rokona volt Pelse anyjá-

nak.- Tudom már - ugrott fel Sophia. — Egy apró, ezüst-

hajú asszony.- Igen - bólintott Lionel.- Ismerte? - nézett Gelb a lányra.- Hogyne — mondta Sophia. — Bejárt Pelséhez. Jól

kezelhet szado-mazochista. Úgy tudom, meggyó-gyult.

Gelb Lionelra nézett.- Jól kiszagolta! De miért terhel ez Pelsére?- Hans azt mondta, hogy ma éjjel a kalapácsával

megütötte a sátánt. Nem vették észre, hogy Pelse ma

120

kényszert érez, hogy id nként megtapogassa a homlo-kát? -

- Mark, maga kit megfigyel ! - mondta Gelb. -Miel tt ma az Eberle-malomba indultunk volna, a prof-fal összekoccant a fejünk. Leejtette a slusszkulcsát, ésegyütt hajoltunk le érte hirtelen. Nekem a szemem isszikrát vetett. Nézze, itt a saját dudorom.

- A sátán okos - mondta Lionel. - Ha kell, beszerezegy legális dudort.

Gelb nevetett.- Tehát maga azt hiszi, hogy Pelse a sátán?- Meggy désem — bólintott Lionel, s örömmel

érezte, hogy a feje engedelmeskedik akaratának. -Jobban mondva, biztosra vehet .

Gelb még mindig nevetésével küszködött. — Minden lehet — mondta. — De azt nem hiszem,hogy a jó öreg, Edwin meg rült, és azt játssza, hogy a sátán.

- Nem sátán — mondta Lionel. - Nem is képzeli. Csakszuggerálja... Azoknak, akiket tanítványainak nevez.

- Aha! - ingatta a fejét gúnyosan Gelb. — Edwin arrais képtelen, hogy egy malacot szuggeráljon. Az terü-lete, az üzlet és az írott tudomány. - Sophiához fordult.- Hallottál ekkora marhaságot?

- Nem is olyan nagy marhaság — mondta a zöldszem lány, és várakozóan nézte Lionelt. — De mit akarPelse a kislányoktól? És hogyhogy mi az egészb l sem-mit se vettünk észre?

- Semmit? — kérdezte Lionel.- Natast csak a betegei érdeklik. A prof t le azt

csinál és oda megy, ahova akar. De én...- Mit te? - húzta fel a szemöldökét Gelb.- Én tudtam, hogy Pelse a hatalmában tartja Rose-

marie lelkét...- Lelkét — ismételte Gelb. — Mi mindent kell ma

hallanom...

121

- Rosemarie teljesen rá volt utalva. Nélküle szenve-dett. Ne kerülgessük: az az asszony narkós volt, és aprof tette azzá. Ezért szökdösött el ide Downba aférjét l, aki mindig csak er szakkal tudta hazacipelni..

- Na látja — nézett Lionel Gelbre. - Most se hiszmég?

- Nem - mondta Gelb. - Valóban használunk hallu-cinogén, kábító hatású gyógyszereket, de épp mi va-gyunk azok, akik elejét vesszük, hogy a narkófügg ségkialakuljon. Maga tudja, mir l van szó.

- Beszélj a magad nevében — mondta Sophia. — Úgytudom, létezett ilyen kezelés nálunk. Pelse egyes bete-geit mindig a saját elképzelése szerint kezelte. Beleszól-hattál?

- Nem - felelte Gelb.- Pedig volt ellenvéleményed, igaz?- Igaz.- A benti n vérekt l tudom, hogy a prof szívesen

alkalmazott hosszabb ideig tartó Dalgol-kúrát, és nagyfájdalmakra morfiumot adott.

Gelb lehajtotta a fejét, nem nézett Lionelra.- Nos? - kérdezte Lionel. — Ehhez nincs szava?- Pelse kit szervez , s nem annyira jó pszichiá-

ter. Orvosi sikerre persze neki is szüksége van, ezértid nként ágyúval l verébre. De sose használ mást,mint bevett, törzskönyvezett gyógyszereket. És ha márebbe belementünk: mit akar kezdeni az ellopott lá-nyokkal? Hol rejtegeti ket?

- Itt - mondta Lionel.- Cinkosok nélkül ez nem megy - rázta a fejét Gelb.- Mit gondol, mire használja a tanítványait?Gelb elkomorodott, szemén a türelmetlenség fénye

futott át.- Még egy dolgot! Aztán fejezzük be. Én tegnap

kés este jöttem meg Svájcból Sophiával. Mrs. Crad-fordot és Pelse édesanyját vittük át az egyik zürichi

122

kereskedelmi bankba, ahol egy tízmillió frankos szerz -dést írtak alá. Ehhez tudnia kell, hogy ez az intézményaz nevükön van, Pelse csak igazgatja. Mindegy! Ezlényegtelen. Az öregasszonyokat éjfél után lefektettük,aztán elindultam Pelséhez, hogy a tranzakcióról beszá-moljak. Edwin a tyúkokkal fekszik és kel, nyáron talponvan négykor, s tisztelni kell ezt a szokását; pitymallat-kor szokott fontos megbeszéléseket tartani. Fél négy-kor értem az erdei házhoz, rigolyás profom és a kutyájaépp akkor ébredeztek. Pelse pizsamában nyitott ajtót,a feje nem volt betörve, a keze nem volt véres, szóvalhárom óra tájt aligha sátánkodhatott a tanítványaivalaz Eberle-malomban. Mark, ugye, megérti ezt?

- Meg - mondta Lionel. - Valóban három óra tájttörténtek ott a dolgok, és a sátánnak nem volt siet s.

- Én nem vagyok rend r - mondta Gelb. - Semmimás szándékom nincs magával, csak szeretném meg-gyógyítani. Viszont úgy látom, hogy a betegségét lfüggetlenül furcsán viselkedik. Miért bujkál a rend rségel l? Miért kerüli Treen felügyel t?

Lionel hallgatott.- Ha Treen idejön - emelkedett fel székér l Gelb —,

nem fogom magát rejtegetni. Megérti, Mark?- Meg.- Neki nyugodtan elmondhatja, mivel gyanúsítja

Pelsét... Most viszont a tarkóját támassza szépen afejtámlához; visszatesszük a homlokpántot.

- Nem akarom! — kiáltotta Lionel.- Sajnálom, Mark. Ne viselkedjen úgy, mint egy

gyerek. Ismét zenét hall majd, és megpihen... Ne féljen,nem éri fájdalom. Elmúlt már az az id az elmegyógyá-szatban.

Sophia felállt. Együttérz grimaszt vágott, sajnálkozómosollyal nézte Lionelt, megsimogatta verítékez hom-lokát, de szinte ugyanazzal a mozdulattal rátette fejérea pántot, szemére a h vös, selymes tapintású kötést.

123

Egy pillanattal kés bb Lionel a fülhallgatón át ismétmeghallotta az elektromos morajt.

-Mark- hallatszott a morajláson át -, gondolja,hogy Christine O'Brien is itt van Downban Pelsénél azelt nt lányok között?

Lionel elmerült a sötétségben. Szinte azonnal nyuga-lom ereszkedett rá, a zene hullámai lassan tovasodor-ták, e nyugalom és közöny mélyért lüktetett édesen-forrón, mintha egy duzzadt gyerekszáj ismételgetné, anév, amelyet egy pillanatra sem tudott elfelejteni.

— Christine — suttogta elérzékenyülve Lionel, de tu-data mélyén éberen figyelt, hogy a kérdésekre, ame-lyek a zene dallamából formálódtak, felelni tudjon.Ebb l az éberségb l hiányzott most a ravaszság, s mélyengedékenység jellemezte. Így állt ellen minden kény-szernek, akár a f , mikor a szél el tt lehajlik. A szakmá-ban ezért a képességéért becsülték oly sokra Lionelt.

Hirtelen meghallotta Gelb nyugodt, lassú hangját:— A pH-értéket figyeld.Újra a zene jött, az édes, elomló dallam, amelyben

nem volt más, csak vágyódás és ég fájdalom.— Christine — suttogta Lionel.Puha érintést érzett az ajkán, duzzadt, meleg száj

cirógatta, hirtelen minden emléke kibomlott; testhajla-tokat tapintott ujja hegyével, ruganyos hús feszült testé-hez, nedvek közé merült, orrát illatok töltötték meg.

— Christine - suttogta, s szívét átitatta a bánat.Úgy érezte, mintha forrón lüktet ajkak szívnák ki

bel le a szavakat, nem is próbált ellenállni, lázasan,reszketve és dadogva beszélni kezdett:

— Christine fölé hajoltam. Szeme megrebbent, arcánmosoly futott át. Betakartam gyönyör mellét.

Az ablakhoz léptem. Láttam, zenitjén jár a hold.A Down-gleccser jégtömbje felizzott.

Fájdalom járt át. Tudtam, ezek a pillanatok nemismétl dnek.124

Letérdeltem az ágya elé.Megfogtam a takarót, visszahajtottam.A szörny , kínzó éjszaka ragyogásában újra ott volt

el ttem gyönyör melle.Vártam, hogy valami megtöri szépségének varázsát.

Soha ilyet nem éltem át. Könny folyt szememb l. Min-den porcikám érezte, hogy soha senki más nem kell,csak .

Mégis hittem, hogy el tudok menni. Egy csöpp se-gítség kellett volna; a fény parányi változása, egyhang, egy mozdulat. A kezem felé nyúlt, aztán vissza-hullott.

Tudatom mélyén furcsa biztonság volt: ne szé-gyelld! a tiéd. Tudtam, hogy lehetetlen kitérnem aszólítás el l, mégsem értem hozzá, mert védtelen volt.

Fölé hajoltam. Most már illata is körülvett.Szemhéja csöppnyit megrebbent, aztán szeme rés-

nyire nyílt, s álomittas pillantásában benne volt mind-annak az ígérete, ami szerelem.

Tudta, hogy így néz, tudta, hogy mit tesz.Csupasz karjával átfogta a nyakamat. Ez a mozdulat

magával sodort, semmivé tett. Többé nem voltam uraérzéseimnek, csak annyira, hogy ne bántsam t, netörjem össze.

Úgy csókoltam meg óvatosan, puhán, ahogy sohasenkit, vigyáztam, a szakállam meg ne sértse, úgycsókoltam, ahogy egy gyermeket, de a szám égett éssikoltott.

megérezte, ami bennem volt, és követett engem,nehogy gyermekségével megnyomorítson.

Puha és édes ajka szétnyílt, megduzzadt, feszült,arca tüzelni kezdett, éreztem, hogy a testén hullámzásfut át.

Megérintettem. Gyöngéd és h vös lágyságát lükte-tés járta át, melle hirtelen merev lett, és kemény, deebben a keménységben furcsamód ott volt mindaz,

125

ami az érz húsban lágy, elomló és engedelmes. Életujjongott benne.

Száját elhagyta a szám a melléért, hogy oda újracsak visszatérjen.

Hullámzott benne minden, s úgy tárult ki el ttem,mintha el re átélné az érintésemet.

Csipkebugyi volt rajta; barna testén áttört ezüstneklátszott a hold fényében. Ahogy hozzáértem, a könnyanyagon át éreztem lüktetni, kitelni, megduzzadni,nedves, feszül béklyóvá válni szemérmét, amely mint-ha egész lényemet fogadta volna magába tiszta, ele-ven, illatos simasággal.

Ó, hogy hatott rám ez a sima, vérb , duzzadómélység! Hogy hatott rám kezemben ég vágya!...

Együtt mozgott a testünk, s ahogy egyre lejjebbereszkedett a szám hullámzó b rén, izmain, hasán, illatszállt fel minden pórusából, gyönyör pára, forrógyöngyharmat, édes veríték. Nem bírtam várni, kifogy-tam minden türelemb l és gyöngédségb l, eltéptemszemérme könny fátylát, s szétnyílt el ttem, számatlüktet , nedves, eleven vágyakban fürösztve...

Lionel torka kiszáradt, nyelnie kellett, s a pillanatnyicsendben hallotta vérének rohanását s távolról azirgalmas dallamot.

„Könnyek - gondolta. - Miért kell sírnom? Igen! Elkell siratnom t"

Gelb nézte a könnyez szép, kemény férfiarcot,sóhajtott, és megcsóválta a fejét. Sophiához fordult.

- Kell több? - kérdezte.- Hagyd, kérlek! - mondta a lány.- Értem — bólintott Gelb. - Simogasd meg, ha aka-

rod. Nem lesz már vele gond.És Sophia simogatni kezdte Lionelt.

12. A LÁTOGATÁS

Treen f felügyel este tíz után érkezett Downba.Még az elcserélt testrészek hatása alatt állt; termé-

szetesen nem undort vagy iszonyodást érzett, inkábba tett szemtelen célratörése nyomasztotta, amelynekcsak hatását látta, nem pedig értelmét.

A sátán nyilvánvalóan tréfált, amikor Else Karnfield-del címeztette meg a saját fejét tartalmazó külde-ményt, s tréfált akkor is, amikor a testrészeket haza-küldte. Az ilyen humor, amely túlmegy az rület hatá-rán, mindenképpen azt ígéri, hogy a dolgok folytatásaiszonytatóbb lesz, mint a kezdete. Treen nem is annyi-ra a másik három tanítvány pusztulásától tartott, in-kább a nyolc elt nt kislány sorsa aggasztotta. Mi vármég rájuk?

A nyolcas számban különben is volt valami meghök-kent . Hét a tanítványoké, egy a sátáné talán? Ez aképlet aszimmetriát tartalmazott, mivel a sátán alighahajlamos arra, hogy beálljon tanítványai közé, s magá-nak különítse el a nyolcadik áldozatot. Hisz mind azövé.

Treen ekkor tudta már, hogy a tanuk, akik a kislá-nyok elt nésekor a bordó Mercedest emlegették, ha-zudtak. k voltak azok a kedves ismer s nénikék, akikaz igéz en szép gyermekeket, lelküket teljes gyanút-

127

lanságban tartva, magukkal ragadták, s ahogy Rosema-rie Eberle mondta, a sátán kezére adták.

A tett oka nyilvánvalónak látszott: a sátán semmiresem szomjazik inkább, mint keresztény szüzek vérére.Ebben az egyértelm ségben mégis volt valami furcsa-ság: a sz ke haj, a kék szem, a gyönyör , igéz termet,amely a szüzességet és ártatlanságot izgalmassá éscsábítóvá teszi. A tanítványok egységes ízlésnek enge-delmeskedve raboltak: nemcsak az áldozatok testitökéletességét, hanem megegyez típusát is szem el tttartva.

Treen, miközben csöngetett a downi szanatóriumkovácsoltvas kapuján, arra gondolt, úgy látszik, a sátánténykedésének befejezésére készül, s most már csaka hulladékot takarítja el, amikor végez tanítványai-val. Ha misszióját, Antikrisztus voltát komolyan vettevolna, tanítványaival együtt mutatná be az áldo-zatot, velük együtt frissülne fel a szüzek véréb l.De szemmel látható, hogy most inkább szabadulniigyekszik Sádujtól és a többiekt l, négyükt l már megis szabadult.

A sátán cinikus alkat, gondolta Treen. A tanítványai-ból hülyét csinált, szemrebbenés nélkül használta felket a legszörny bb dolgokra, s közben egy pillanatig

sem vette komolyan létezésüket és szerepüket. Ez aztis jelenti persze, hogy a markában tartotta valameny-nyit, még akkor is, ha Rosemarie kifecsegte a titkát.A tanítványok — nyilván mesterük sugallatára — mostelkezdték egymást kiirtani.

A vasrácsos kapu lassan kinyílt, s Treen egy fehérenragyogó úton elindult a kivilágított f épület felé,amelynek teraszán a rózsaszín szmokingos Pelse fo-gadta. Volt valami teátrális abban, ahogy a professzora fényes épület el tt kissé felvetett fejjel állt; a háttér-ben fehér f köt s ápolón kkel, jobbján és balján kétestélyi ruhás, felékszerezett öregasszonnyal, Frau Pel-

128

sével és Mrs. Cradforddal. Pelsének határozottan királyitartása volt, szakálla lágyan göndörödött domborúmellkasára, meredez haja pedig az ellenszélben mint-egy fekete glóriát vont a feje fölé.

A f felügyel t, ahogy felfelé haladt a lépcs n, ké-nyelmetlen érzés fogta el. „Mintha a királyi audienciáramennék" - gondolta.

Pedig nem ezért jött: tudta, hogy itt rejt zik el leLionel, aki, úgy látszik, túlságosan beleélte magát aszerepébe, s teljesen kicsúszott az ellen rzése alól.

Treen emberei utazás közben egészen az Eberle-malomig szemmel tartották Lionelt, a felügyel csakakkor vonta vissza megfigyel it, amikor Lionel a kis-lánnyal együtt belépett a boltíves kapun. Az a tény,hogy a sátán kelyhénél a meztelen Christine látványamegzavarni látszott Lionelt, bizonyos aggodalomra éskétségre adott okot.

Treen ett l a pillanattól kezdve nem bízott megtökéletesen ügynökében, bár Lionel az Interpol jellem-zése szerint: „Önmagán, ösztönein és a körülménye-ken tökéletesen uralkodik..." De eleve az, hogy Chris-tine-t magával hozta, és nem védte meg elrablóitól,kétségessé teszi Lionel körülményeken való uralkodá-sát. És az egyik kétség szüli a másikat.

- Jó estét! - mondta Treen, és kezet nyújtott Pelsé-nek. - Vezessen Lionelhoz.

- Jó estét! - mosolygott Pelse, és párnás keze közéfogta a felügyel kezét. — Látom, hajlamos rá, hogyforrón egye a kását. Megsérteném, ha el bb arra kér-ném, hogy igyon velünk egy pohár pezsg t.

- Köszönöm - mondta Treen —, de sajnos...- Nem mindennapi alkalom ez - vágott közbe Pelse.

- Intézményünk huszonöt éves. Ezért tartóztatom. Hamegengedi, bemutatom édesanyámat, Frau Pelsét ésMrs. Cradfordot, aki bizonyos értelemben másodikédesanyám.

129

Az öreg hölgyek vakító mosolya Treen f felügyel revillant. Tökéletes protézisük nyilván Hollywood tájánkészült, és alig került többe, mint Pelse Rollsa.

Treen meghajolt, kezet csókolt Frau Pelsének, aztána tolókocsihoz lépett, és ajkához emelte Mrs. Cradfordkezét. Az egyik kéz lázasan forró volt, a másik jeges.

- Ez az emberölt nyi múlt — folytatta Pelse — sok jótés szépet adott nekünk. S ma, betet zésül — nézett amosolygó öregasszonyokra —, a downi szanatóriumjöv je is rendez dött. Mrs. Cradford újabb tízmilliófrankkal támogatja emberbaráti céljainkat. S halálaután, amelyet persze csak a legtávolabbi jöv ben kép-zelünk, teljes vagyona reánk száll.

- Gratulálok! — bólintott Treen. — Erre valóban megkell innunk egy pohár pezsg t. Lionel hol van?

- Gelb doktor foglalkozik vele. Ne sürgessük.Egy fekete estélyi ruhás n lépett ki a teraszra,

hosszú szoknyájával próbálta leplezni sántaságát. Mrs.Cradford kocsija mögé állt, és Treen f felügyel re mo-solygott.

Pelse intett, mire a fehér fityulás n vérek ezüsttálcánpezsg t kínáltak körbe.

- Mumm - mondta a professzor. - 59-es évjárat.Treen mosolygott.- Ma egész nap békésen t rtem, hogy bolondítsa-

nak Lionellal - mondta halkan. - Megértem az orvosiszempontokat, de önöknek is meg kell érteniük egyrend r szempontjait. Szükségem van Lionelra.

Pelse szájához emelte pezsg spoharát.- Erre igyunk — mondta —, az orvosi és a rend ri

szempontok antagonizmusára. Legyen türelemmel.Treen kortyolt a poharából.- Egy emeletes Mercedes busz kísérte idáig a kocsi-

mat — mondta. — Pontosan nyolcvan közrend r üldö-gél benne. Ha továbbra is rejtegetik Lionelt, kénytelenleszek behívni ket.

130

- Ezt komolyan mondja? - kérdezte Pelse.- Komolyan - bólintott Treen,- Át akarja kutatni a szanatóriumot?- Ha szükség van rá.- Nemzetközi botrányt akar? Tudja, kiket ápolunk

itt?!- Tudom.- Van házkutatási parancsa?- Nincs.Pelse nevetett.- Én is szeretem a tréfát - mondta. - igya meg a

pezsg jét, és jöjjön velem.

Lionel zavartan nézett körül.- Mit mondtam? - kérdezte.- Nyugalom - mosolygott Gelb. — Az igazság köze-

lében járunk. Azt mondta el, hogyan tette magáévá azta kislányt. Lionel lehajtotta a fejét, a kezét nézte, aztán elkezd-

te a körmét pattogtatni,- Nem tettem magamévá.- Tagadásra nincs semmi szükség - mondta Gelb.Sophia egy száraz kend vel törölgetni kezdte Lionel

izzadó arcát.- Ne szégyellje - suttogta közben. - Megértjük.

Én legalábbis magával érzek... Felizgatott a történe-tével.

Lionel hallgatott.- Tizennégy éves koromban már én sem voltam

kislány — suttogta Sophia. — Natastól se tartson! Voltmár része egy-két dologban.

- Mark - szólalt meg Gelb -, ki bízta magára Chris-tine-t?

- Az anyja - mondta Lionel.- Hibát követett el. Az emberek könnyelm ek. Ez

131

több is annál. Bárki tudhatta el re, hogy túl nagy lesza kísértés. Az Államokban ezért börtön jár?

— Igen.— Ha kiderül, a karrierjének vége.— Vége.— Mit tett, hogy ki ne derüljön?— Mit tettem volna? — kérdezte Lionel.— Ugye, az aktus közben lépett be Hans?— Miféle aktus közben?— És miféle Hans? — csóválta meg a fejét az orvos,

— Mark! Átlépte már a félelem és az igazság küszöbét,nem mehet vissza. Lejátsszam a magnófelvételt?

— Ne. Felesleges.— Akkor beszéljünk komolyan.- Mit akar t lem? — kérdezte Lionel.— Én, mint orvos, bizonyos dolgokról hallgathatok.

De ha a beteg túlmegy egy határon...— Mir l beszél? — kérdezte Lionel.- Hová lett Christine?— Mondtam. Elvitték aznap éjjel.—A sátán? — kérdezte Gelb, hangjában csöppnyi

gúnnyal.—Ki más?—Ön elmondta Treen felügyel nek azt is, mi történt

kett jük között az Eberle-malomban?—Hogyhogy kett nk között?—Magára és Christine-re gondolok. Elmondta Treen-

nek úgy, ahogy nekünk?—Nem — felelte Lionel.— lünk is hallgatást vár?—Ahogy ígérte.Az ajtó fel l kopogás hallatszott.— Stop - mondta Gelb. — Várjunk. - Az ajtóhoz

lépett.Treen felügyel és Pelse állt a küszöbön.— Jól van, Lionel? - kérdezte Treen.

132

Lionel bólintott.- Maga kérte, hogy tagadják le el ttem?- Én.- Örülök - mondta Treen. - Kedvemre van, ha

packáznak velem. Kezelés alatt áll?- Egyel re csak beszélgetünk - mondta Lionel.Treen közelebb lépett. Bajszát simogatva nézte meg

Lionel székét, a kioldott ízületrögzít ket és a homlok-pántot.

- Fel tud állni? - Persze - mondta Lionel, és felállt.

- Velem jön?Lionel Gelbre nézett. Gelb mosolygott.- Nem — mondta Lionel. - Még nem végeztünk.- Éjfélre jár— pillantott az órájára Treen, aztán Pelsé-

hez fordult. - Ez egy rend rnél munkára alkalmas id .Egy orvosnál is?

Pelse széttárta karját.- Ez Gelb doktorra meg a betegre tartozik.

— Kint várnak a rend reim - mondta Treen, és me-en nézte Lionelt. — Azt hittem, nekünk is dolgunk lesz

idebent ma éjjel.Lionel vállat vont.

- Jobban teszik, ha aludni térnek. — Jó tipp volt, hogy a dögkútban keressem Rosema-

rie-t — mondta a felügyel . — Bejött. Most nincs hasonlótippje?

- Nincs — felelte Lionel.- Figyelmeztethetem valamire?- igen - bólintott Lionel, és visszaült székébe. — Bár

nem tudom, mennyiben érintenek ezek a dolgok.- A sátán Rosemarie-n kívül még három tanítványát

megölte.- Ma? - kérdezte Lionel.-Az elmúlt napokban. — mondta Treen. — Most

találtuk meg a holttestüket. Darabokban. Ért ebb l?133

- Mire akar figyelmeztetni?- Látni való, hogy a sátán felszámolja a dolgait.

S legjobb embereivel sem bánik keszty s kézzel.- Mi közöm hozzá? — kérdezte Lionel.- Maga egyszer már keresztezte az útját.- Nem teszem többé.Treen körbejárta a széket, aztán Lionelhoz közelha-

jolva kérdezte:- Nincs kívánsága?- Nincs — felelte Lionel.Treen Pelséhez fordult.- Rendben van - mondta. — Akkor Lionel maradjon

itt. Holnapig. Vigyázzanak rá.- Hogy érti ezt? - kérdezte Pelse.- Szeretném itt találni, ha keresem. Van akadálya,

hogy holnap bepillantsak a nyilvántartásaikba?- A betegeinkkel kapcsolatos adatok titkosak.- Tudom — mondta Treen. — Nem is tenném meg,

de a f ügyész súlyt helyez rá. Ugyanis híre ment, hogyRosemarie Eberlét itt Downban kezelték.

- Nem igaz — mondta Pelse.- Állítólag a másik három megölt tanítványnál is

mutatkoztak idegi panaszok. S ha netán kiderülne,hogy k is idebent...

- Nem fog kiderülni — vágott közbe Pelse.- Ezért szeretném látni a beteglapokat.- Nincsenek beteglapok. Minden adat számítógé-

pen van.- Helyes - bólintott Treen. - Így egyszer bb.- Csalódni fog — mondta Pelse. - Egyik se volt a

betegünk.- Honnan tudja? - kérdezte Treen. — Egyedül Rose-

marie Eberle nevét említettem. Maguk hallottak másnevet? - nézett Gelbre és Sophiára.

- Nem — felelte Sophia. — A professzor úr nyilvánarra gondol...

134

- Hogy nincsenek err l a környékr l való betegeim- vágott közbe Pelse. — Ez nem közkórház, uram.

Treen visszafordult Lionelhoz.- Akkor hát isten áldja!- Reméljük, megáld - mosolygott Lionel. - Christine

nem került el ?- Nem - felelte Treen.- Talán majd holnap — mondta Lionel.Treen értetlenül meredt rá.- Ezt meg honnan veszi? Nyolc kislány t nt el, egy-

nek sincs nyoma.- Persze, persze — dünnyögte Lionel. — Ez igaz. -

Kezet nyújtott a f felügyel nek. — Köszönöm a látoga-tását.

Treen a kéz nyugodt szorítását érezve azon t -dött, vajon jól teszi-e, hogy nem viszi magával Lionelt.

13. LIONEL TITKA

— Okosan viselkedett — mondta Gelb Lionelnak, ami-kor látogatóik mögött becsukódott az ajtó. - Ha netánTreennel tart, félbeszakadt volna az, amiben már olyszépen el rejutottunk. A felügyel gyanítja?

— Mit?— Hogy maga és a kislány...— Nem gyanít semmit — mondta Lionel.— Az is helyénvaló, hogy nem hozta szóba Pelsével

kapcsolatos kételyeit. Láthatta, mi sem említettük Rose-marie és a prof kapcsolatát. A jelen helyzetben jobb,ha lojálisak vagyunk Pelséhez. Amit akar, azt Treen aszámítógépr l úgyis megtudja.

— A gép memóriájából bármi törölhet .— Pelse semmit sem fog törölni. Higgyen nekem!

Visszatérhetünk végre az ön dolgához?— Mit akar még? - kérdezte Lionel.- Mark! Ugye, nincs szükség további hókuszpóku-szokra, homlokpántra, sötétségre, -zenére, gyógysze-rekre. Maga oly okosan viselkedett Treen f felügyelel tt hogy azt kell hinnem, tisztában van a helyzetével.Én újra teszek egy ígéretet Sophia nevében is: bármitörtént az. Eberle-malomban, nem adjuk ki magát arend rségnek. Cserébe szinteséget várunk. Együtt kell

136

keresnünk a megoldást. Maga kötözte azt a szeren-csétlent a malomkerékre?

- Dehogy! - tiltakozott Lionel. - Esküszöm...- Hol van a kislány? Ne jöjjön nekem a sátánnal! Ne

is esküdözzön!Lionel hallgatott.- Fogja fel végre - mondta Gelb —, számomra mi

sem egyszer bb, mint tudomására hozni Pelsének ésTreennek, hogy maga meger szakolta Christine-t.A többi a rend rség dolga.

- Nem volt er szak — mondta Lionel.- Az er szaktev - rázta a fejét Gelb - mindig

mentséget keres. Ha ez a dolog nyilvánosságra kerül,magának vége. Én egyezséget ajánlok.

- Mégpedig?- Ha egészen szinte lesz hozzám, védem, kezelem

és gyógyítom magát. Bármit tett, Mark, az én alapállá-som az, hogy maga beteg.

Lionel arca hirtelen izzadni kezdett. Minden pólusá-ból d lt a veríték. Testét forróság járta át. Reszketett.

- Ne féljen — szólalt meg Sophia. — Ez a gyógyszerekutóhatása. Mindjárt jobban lesz.

Föléje hajolt, és egy illatos kend vel megtörölte azarcát.

- Mark! Maga beteg - ismételte Gelb. - Azért kellettHansot megölnie, mert tetten érte magát a kislánnyal?

- Nem én öltem meg — kiáltott Lionel. — Hiszen amaga kezében ment szét a szíve. A sátán járt ott.Christine-ért jött. Christine-ért.

- De nem találta...Lionel hallgatott. Arcáról d lt a veríték.- Amikor a sátán belépett a malomba, maga, Mark,

ugye, éppen úton volt.- Igen - suttogta Lionel.- Magával vitte a kislányt...- Igen.

137

- Egy meger szakolt, vérz gyermeket?- Nem — sikoltott Lionel.- Nem vérzett már?- Nem, nem.- Azért nem vérzett, mert halott volt?- Ne - nyögte Lionel. — Nem bírom már.- Útközben ölte meg?- Nem, nem ott.- Már a malomban?- Véletlen volt. Szerencsétlenség.- Mark! Ugye, megfojtottad t?Gelb kezét a reszket férfi felé nyújtotta. Mark Lionel

ráborult a kézre, és zokogni kezdett.- Hol a holtteste? - kérdezte Gelb.- Elástam.- Hol?- A pataknál.- A sátán meg ezért is felel? Így gondoltad?- Így - zokogott Lionel.- Pedig a sátán ezért nem fog felelni. Mit ajánlasz?

Mi legyen veled?Lionel a kezét tördelte. Ujjízületei ropogni kezdtek.- Ezt ne csináld - mondta Gelb.Lionel ráemelte könnyben úszó szemét.- Azért jöttem ide — mondta, miközben a nyála a

nadrágjára csöppent —, mert tudtam, hogy többé nemszabad egyedül lennem. Szeretnék itt maradni.

Gelb csöppnyi undorral az arcán elfordult.- Ez Pelsét l függ - mondta. — De nem tudja, hogy

ennyire beteg vagy. S azt sem, hogy embert öltél.Pontosan hol van a holttest?

- Pontosan nem tudom — felelte Lionel. — A malomfölött két-háromszáz lépésnyire.

- Oda vezetsz?- Oda kell mennünk?Gelb gondolkodott. Nagy, keskeny, ferde szeme ola-

138

josan csillogott a szempillák mögött. Arcán nem lát-szott megrendülés, már undor sem, nem érdekeltemás, csak az, hogy az útjába került problémát meg-oldja.

- Treen mennyit tud a sátánról?— Nem tudom — felelte Lionel. Sápadt, könnyáztatta

arca reménykedve fordult a fel-le sétáló Gelb után. -Ugye, nem kell innen elmennem?

- is Pelsére gyanakszik?- Aligha - mondta Lionel.- küldött ide?- Dehogy. Magamtól jöttem.Gelb t dve nézte.- Egy esetben, azt hiszem, itt maradhatsz... Ha...- Ha? — ismételte Lionel.

- Ha megteszed azt, amire kérünk.- Bármit megteszek - mondta Lionel. - M tétnek is

alávetem magam, ha kell.Gelb elmosolyodott.

- Nem err l Van szó. Itt senki sem akar kiherélni.- El ször is szintének kell lenned. A többi azután

jön.Lionel az ajkát nyalogatva bólogatott.- Tehát? — kérdezte Gelb. — Miért ölted meg t?

Féltél, hogy elárul?- Nem - mondta Lionel lázasan csillogó szemmel.

- Nem tudom, de egyszer csak ott feküdt alattamholtan.

Sophia Marescu megérintette Gelb kezét.- Mit akarsz t le?- Majd kialakul - mondta Gelb. - Minden rosszban

van valami jó. - Ivott egy kortyot a mellette állópohárból, aztán visszafordult Lionelhoz. — Christine-nek volt szerepe a Sátánakcióban? Treen bízta rád?

- Nem — mondta Lionel. — Treen nem is tudott róla,hogy magammal hozom.

139

- Hogy kerültél az Eberle-malomba?—Treen utasított, mivel kiderült, hogy Rosemarie

kapcsolatban áll a sátánnal.—A malom miért nem volt megfigyelés alatt?—Treen bízott bennem. Én pedig szeretem a steril

munkakörülményeket. - Lionel most, hogy szakmaidolgok jöttek szóba, láthatóan kezdte visszanyerniönuralmát.

—Ha egyszer tudta, hogy súlyos beteg vagy, miértbízott benned?

—Azt hitte, a betegségem a megbízhatóságomatnem érinti.

— küldött ide?—Mondtam már, nem - felelte Lionel, aztán némi

dés után hozzátette: - Bár lehet, hogy ilyen irány-ban befolyásolt.

—A szanatórium megfigyelés alatt áll?—Nem, nem hiszem.—Mire számítasz most, hogy a rád bízott kislányt

megölted?Lionelt váratlanul érte a kérdés. Teste megrándult és

összegörnyedt, térdét mellére húzva felvette a magzatitartást.

— Beteg vagyok - szipogta.Gelb figyelmesen és szótlanul nézte egy ideig, aztán

felállt, közelebb lépett hozzá, és azt mondta:— Na, jól van.

Treen felügyel még ki sem lépett a szanatórium kapu-ján, a legszívesebben már fordult is volna vissza; nemtudta pontos magyarázatát adni, miért hagyta ott Lio-nelt.

Az ügy jellege, mióta a sátán lemészárolta tanítvá-nyait, mer ben megváltozott, a konspiratív óvatosságértelmét veszítette: míg a rend rség ebben az óvatos-

140

ságban az elrabolt kislányok biztonságát tartotta szemel tt, öt ember halt meg, s minden titok továbbra isteljes homályban maradt. A sátán is óvatos a magamódján. Lehetetlen addig lecsapni rá, amíg a marká-ban tartja a kislányokat.

Treen felsóhajtott, amikor becsukódott mögötte akapu, s habozásának másik szakaszába lépett: mostúgy érezte megint, hogy ebben az ügyben épp a hatá-rozottság lenne balvégzet . Hirtelen, maga sem tudtamiért, megint bízni kezdett Lionelban, annak ellenére,hogy tudta róla, mennyire impulzív és önfej .

A nyolcvan rend r valóban ott ült a Mercedes busz-ban; ezek a marcona fiúk csöpp géppisztolyukkalegyütt olyan ártalmatlanok voltak a sátánra nézvést,mint a meg sem született csecsem . Treen ezeket afiúkat habozás nélkül rászabadította volna Pelse doktorédenkertjére, de Lionel nem adott semmiféle jelt, ma-gatartásában a legcsekélyebb utalás sem volt arra,hogy a kommandóegység beavatkozására vár. Viselke-désével inkább azt sugallta: maradj nyugton, és légyóvatos!

Treen sóhajtva ült a kocsijába, ahol Rudi Hörmanvárt rá, és rádión közölte a kommandósok parancsno-kával, hogy az el sem kezdett akció véget ért.

- Hol van Lionel ? - kérdezte Hörman. - Mégsem idebújt?

- De. - mondta Treen. - Találkoztam vele.- Miért, nem hozta ki ?

- Maradni akart. Nem jött velem.Rudi elsápadt.- dönti el? Hát nem arról volt szó, hogy hazudik?- De arról — mondta Treen,- Csak kapnám a kezem közé...- Inkább egy kobrával kezdjen - nevetett Treen.

A kobra említése még inkább dühbe hozta Hör-mant.

141

— Nem olyan nagylegény ám! - mondta. — Láttamelájulni a vért l.

— Mit l? — kérdezte Treen.— Ma reggel elájult a malomban a vért l. Dr. Pelse

majdhogynem ölben vitte ki.— Maga félreértett valamit- rázta a fejét Treen.— Még hogy én?! Hiszen nekem is hánynom kellett...— Az más — mondta Treen. - Maga egy falusi rend r.

De Lionel, az Lionel.— Lehet, hogy az isten — bólintott Rudi. - De azért,

ha nincs ellene kifogása, én megvárom itt.— Ha jólesik — nevetett Treen -, rizze csak a titkok

kapuját.És Rudi Hörman azzal az elhatározással ült át a

Golfjába, hogy nem hagyja megszökni Lionelt.

- Na, jól van — bólogatott Gelb, és eltolta magátólLionel kezét. - Vegyük tudomásul, hogy meger szako-lod és megölöd a rád bízott kislányokat. Ne hánytor-gassuk. Felejtsük el. A lényeg az: meg mered tenni.

— Hogy? - kérdezte tétován Lionel.— Nem te vagy az els , akinek ilyesmire kedve van...

Százával, ezrével vannak hozzád hasonlók. Csak nincsbennük kurázsi.

— Mit akarsz? - szólalt meg Sophia, gyanakvó zöldszemét Gelb arcára emelve. — Semmit — mondta mosolyogva Gelb. — Ez az em-ber megfogta saját magát. El kell oldoznunk, különbenvége.

— Végem - suttogta Lionel.— Engedd el a kezemet - mondta Gelb. - Ne öntözd

könnyeiddel. Hagyd abba a b nbánatot. Hát nem esettjól az, amit tettél?

Lionel tátott szájjal bámult rá.— Kéjgyilkos vagy - mosolygott Gelb, és szeme fur-

142

csán fényleni kezdett. — Innen egyfelé visz az út: apokolba. A végén kiderül, hogy te vagy a sátán.

Nyál csöppent Lionel állára, reszket kezével letö-rölte.

Gelb közel hajolt hozzá. - Ne folyasd a nyálad. Ne takaróddz a betegséged-

del! Nézz a szemembe. Mondd ki, hogy újra megten-néd !

— Nem — mondta Lionel.- Bátorság - nevetett Gelb, és kezét Lionel vállára

tette. — Ha már úgyis pokolra jutsz, a legjobb helyenvagy.

14. A POKOL TORNÁCA

—Mit akarsz t le? — kérdezte Sophia.—Szükségem van rá - felelte Gelb.Lionel cserepes száját nyalogatva nézett rájuk.— Nem kell félni a vért l — mondta Gelb. - Én úgy

vettem kézbe szegény Hans szívét, mint egy szivacsot.Lionel alatt megreccsent a szék. Teste kibontakozott

a magzati pózból.— Csodálkozol? - kérdezte Gelb. - De hiszen meg

kellett tennem.— Mit tett meg? - suttogta Lionel.-Ökölbe szorítottam a kezemet.Lionel elámulva nézett rá keskeny, fekete szemével.— Miért?— Felismert.— Magát?!— Azt mondta: sátán.— Újra és újra hajtogatta, mióta levettük a kerékr l.

Elmondta százszor.Gelb megcsóválta a fejét.— Még most sem érted?— Mit? — kérdezte Lionel.— Natas a keresztnevem. Fordítsd meg, Mark.— Satan - suttogta Lionel.

144

- Na lám! — bólintott Gelb. — Ilyen egyszer .- Mire jó ez? - kérdezte Sophia. - Hová visz ez az

ostoba nyíltság, ez a hencegés? t is meg kell mostölnünk.

- Dehogy - mosolygott Gelb. - Épp most ébred rá,hogy van remény.

Lionel testén remegés futott át. Pillantása az egyikarcról a másikra tévedt.

- Van bizony - bólintott Gelb. - Csak át kell lépniegy új dimenzióba, ahol a b n: erény.

- Úristen! - nyögte Lionel. - Sz z Mária!- Nagyon jó - nevetett Gelb. — A végén meghintesz

szenteltvízzel.- Mire jó ez? — kérdezte újra Sophia.- Nagyon jó érzés - mondta Gelb. — Mivel a mar-

komban van, egy húron pendülünk. Segít nekem. Elis-mer. Támogat.

- Ez?! - csóválta meg a fejét Sophia. - Sír és remeg.Roncs lett bel le...

- Dehogy! Dehogy! Egy perc, és talpra áll. Csakhiggye el: nem rült és nem is beteg, csupán egygyilkos.

Lionel felemelkedett a széken.- Miben segítsek? — kérdezte.- Három tanítványom él még.- Kik azok?- Látod? - nézett Gelb Sophiára. - Akár a keljfeljan-

csi. Magához tért. Talpra állt. Máris kérdezget. Te mitfelelnél?

- Mrs. Cradford, Frau Pelse és az a sánta lány...- Helen Gvann - mondta Lionel.- ket kell megölnöd - bólintott Gelb.- Miért?- Azt ígértem nekik, hogy megkapják a kislányok

testét. Ez viszont lehetetlen. S ha nem állom a szavam,ellenem fordulnak.

145

- Nekik ígérte a fiatal testeket? Mrs. Cradford ezérthívta magához Christine-t?

— Ezért. Nagyon megtetszett neki a teste.- Mikor kell ket megölnöm?- Most. Ma éjjel.- Hol?- Pelsénél.- Neki mi köze ehhez?- Semmi. t is meg kell majd ölnöd.- Miért?- Holtában jól dokumentálható, hogy volt a sátán.Lionel Sophiára nézett.- És maga?- Sophia a társam - mondta Gelb. - Kett nké lesz

itt minden, ha Pelséék elt nnek a színr l.- Velem mi lesz? - kérdezte Lionel.- Leleplezheti a halott sátánt, és mehet, amerre lát.

Christine-r l szót sem ejtünk. — A többi lány?

- Azokat bízza rám.- Mi van velük?- Jól vannak. Élnek.-Hol?Gelb nevetett.- Átkozott kíváncsiság — mondta. — Mindnyájunk

veszte.- Nem felel?- Nem.- Mást se kérdezzek?- Kérdezhetsz bármit.- Mit jelent az az ígéret, hogy tanítványai megkap-

ják a kislányok testét?- Marhaság! — mondta Gelb. — Ezek mind lelkibeteg

öregasszonyok. Mohók, önz k és ostobák. Enyhítettema szenvedésüket úgy, hogy sátán voltommal felszabadí-tottam bennük a gonoszt. Vágyaiknak nincs már korlát-

146

ja. Hiszik, hogy az ellopott leánykák testét megkapjáklem a saját rozoga testük helyett. Ezért hozták el

nekem a kislányokat. E testek reményében arra sem voltnehéz rábírnom ket, hogy szétdarabolják a magukét.

- k maguk?!- Egymást kérték meg erre végtelen kéjvágyukban.- Ötletes - mondta Lionel.- A hiszékenységnek nincs határa. Elhitte mind, úgy

ébred fel, mint egy gyönyör szöszke kislány, feszülmellel, sima tagokkal, ártatlan arccal, s rám nevetfogakkal teli szájjal. Hat vén hülye és egy sánta tyúk.

- Hogyan hihették? - kérdezte Lionel.- A szemük láttára vénítettem meg a kislányokat.- Mit fecsegsz? - szólalt meg Sophia halkan. — Mi

szükség erre? - Beszélgetünk - felelte Gelb. - Lezárt dolgokról.

- Miért kell ezt a hármat nekem megölnöm? - kér-dezte Lionel.

- Mrs. Cradford roppant óvatos. Addig nem akarönként távozni, míg nincs itt Christine. Makacs, önfej ,és a barátn it is befolyásolja. S mivel Christine hiányá-ról te tehetsz, segítened kell.

Lionel most el ször nézett Gelb szemébe.- Tudhatom az igazi okot?- A lojalitás - mondta Gelb. - Biztosíték kell, hogy

számíthatok rád.- Értem - bólintott Lionel.Gelb nevetett.- Szeretnéd látni a kislányokat? - kérdezte. Aztán

ravaszkás mosollyal tette hozzá: - Mit gondolsz, meg-látod ket?

- Talán - mondta Lionel.Gelb Sophiára nézett.- Hozd át Mrs. Cradfordot. - Ahogy Sophia mögött

becsukódott az ajtó, visszafordult Lionelhoz. — Láttadmár ket.

147

Lionel lehunyta a szemét. Arcát kezével eltakarta.- Szédülsz? - kérdezte Gelb, s amikor Lionel bólin-

tott, hozzátette: — Nem volt túl könny napod.— Hogy került Hans a malomkerékre?— A tanítványaim szigort akartak — fintorgott Gelb.

— Hans kezet emelt rám. k pedig nagyon tisztelnekengem.

- Ugye, Mrs. Cradford is ott volt?- Ott. Honnan tudod?

— Nagyon jól fest a tolószékében. Mint egy királyn .És a dögkút? - kérdezte Lionel.

- Szimbólum - nevetett Gelb. - Engedmény kegyet-len öreglányoknak. k kívánták a Sáduj megbüntetését.

- A fordított kereszt?— A sátán si jele. Van még kérdésed?— Nincs — mondta Lionel.Az ajtó zajtalanul kinyílt. Mrs. Cradford tolókocsija

halk zümmögéssel gördült át a küszöbön. Helen Gvannföldig ér selyemköntösben, sántikált mögötte.

Az öregasszony Gelbre emelte karvalyszemét.— Megvan a lány? — kérdezte.- Meg - felelte Gelb.— Látni akarom!„Ez nem egy jó tanítvány hangja" — gondolta Lionel.— Miss Gvann megkeresi Frau Pelsét — fordult Gelb

Sophiához. - Mrs. Cradford marad.Helen Gvann bólintott, ég szemmel bámulta dr.

Gelbet.- Hol van a lány? - kérdezte Mrs. Cradford. - Köze-

lebbr l meg kell ismernem a testét.Gelb megvárta, míg Sophia és Helen Gvann mögött

becsukódik az ajtó, akkor Mrs. Cradford háta mögélépett, és egy szikével átvágta a nyakrögzít m anyagburkát. A hússzín burok szétnyílt, el nt az öreg-asszony sápadt, ráncos, vékony nyaka. Krumplicsírá-hoz volt hasonló.

148

- Na, így - mondta Gelb, és Mrs. Cradford tarkó-ját végtelen gyöngédséggel a szék támlájára fektet-te. - Amíg nem mozdul, él. Most már hangos szótólsem kell tartanunk. A szenved pillantást pedig elvi-seljük. - Barátságosan Lionelra nézett. - Most tegyemeg. — Mit kell megtennem? - kérdezte Lionel.- Megkönnyítettem a dolgát. Elég annyi, ha a ma-

dame fejét könnyedén meglöki. A nyakában nincsizomm ködés. A lebiccen fej súlyától a gerincvelmegszakad.

Lionel közelebb lépett.- Várjon! - mondta Gelb. - Bekapcsolom a kame-

rát. Jobb, ha az aktus videoszalagra kerül. Egyetértvelem?

Hátralépett. Er s fény világította meg a szobát.Lionel arcára tapadtak a karvalyszemek.Lassan kinyújtotta a kezét, míg középs ujja az

öregasszony homlokát érintette. Pergamenszáraz, for-ró b rt tapintott.

Így állt mereven néhány pillanatig, aztán bal térdebehajlott, összeszedte minden erejét. Érezte, hogy aháta mögött ott áll a sátán. Hirtelen perdült meg, kétlépést tett el re, már-már elérte Gelbet, amikor arcábavágott a gázsugár.

Gelb az eszméletlen test fölé hajolt, bilincseket vettel a szekrényfiókból, az egyiket Lionel bal kezére, amásikat pedig a vizsgálószék kartámlájához csatolta.

Aztán fölegyenesedett, és mosolyogva pillantott arámered karvalyszemekbe.

- Natas! - suttogta Mrs. Cradford.- Tessék - hajolt közelebb Gelb.- Nem lesz új testem?- Nem, mami.Az öregasszony szeme megrebbent, ujjai begörbül-

tek.

149

- Hazudtál?- Becsaptalak, mami.Lassan lecsukódtak a karvalyszemek.Gelb megcsóválta a fejét, halkan kuncogott, aztán

bekapcsolta a nyakában lógó apró adóvev t.- Sophia!Egy pillanat múlva válasz érkezett.- Tessék.- Lionel nem tette meg.- Helen igen.- Melyik szobában?- A kék szalonban. Egymással szemben ülnek. Helen

most halt meg alig fél perce.- Tedd az ölébe a búcsúlevelet. A hét név pedig

kerüljön számítógépre.- Már felkerült — felelte Sophia.- Akkor gyere. Nagyon ügyes vagy.Lionel megmozdult a földön. Kinyitotta könnyez

szemét.Gelb föléje hajolt.- Sínen vagyunk - mondta. — Helen Gvann most

végzett Pelséékkel.- Hogyan? - kérdezte Lionel, s a kezén lév acélbi-

lincsre nézett.- Morfium... Ez a történet vége: a sátán tanítványai-

val együtt pokolra száll,- Velem mi lesz?- Megölöd Mrs. Cradfordot.Lionel felemelte megbilincselt kezét.- Ha ez rajtam van, hogyan ölöm meg?- Kedvemre való vagy — nevetett Gelb. — Mulattatsz.

Szeretem a kíváncsi és bátor férfiak acélos szívét. Ne-kem eddig csak vénasszonyok jutottak. ket nemkunszt megtörni.

- Meg akarsz törni? - kérdezte Lionel.- Nem tudlak - mondta Gelb. - Azt hittem, rég az

150

enyém vagy, s közben csak hitegettél a pornómesék-kel. Hol van a kislány?

- Föld alatt - mosolygott Lionel.- Megint hazudsz.- Persze — mondta Lionel. — Egyebem sincs, csak a

hazugság.- Mire megvirrad, halott leszel.- Hogy számolsz el ennyi hullával?- Te megölöd Mrs. Cradfordot, Bert pedig téged.- Ki az a Bert?- Ne! Ne csináld — mondta Gelb. - Ne játszd a

nehézfej t.- Rendben — bólintott Lionel. — Szóval a mongolidió-

ta barom megöl.- Bármikor - nevetett Gelb. - Az els szóra.- És ha nem ölöm meg Mrs. Cradfordot?- Nem-e? Fogadjunk.Sophia Marescu lépett a szobába. Egy pillantást

vetett a földön fekv Lionelra, aztán Gelbre mosoly-gott.

- Még sincs egyezség?- Ellenem fordult - mondta Gelb. - Megfeledkezett

magáról. Viszont eszében sincs megölni Mrs. Cradfor-dot,

Lionel felállt. Ég szemét Gelbre emelte.- Akkor hát fogadunk?- Jó - mondta Gelb. — Miben?- Halott vagyok, mire megvirrad. Nincs mibe fogad-

nom.- Ha nem ölöd meg Mrs. Cradfordot, mehetsz,

amerre látsz.- Ne játssz megint - szólalt meg Sophia. - Végezz

vele.- Vesztesként szeretném látni — mondta Gelb. -

Csak aztán holtan.- Még ilyet?! - mosolygott Lionel. - A lelkemet

151

akarja... - Gyulladt szeme összesz kült, amikor Gelbrenézett.-Miért félsz t lem?

— Ne viccelj már! — mondta Gelb.— Hetvenkedsz, beszélsz, fecsegsz, de nem árulod el,

hová tetted a kislányokat. Így akarsz féken tartani?— Már láttad ket - felelte Gelb. - Miért nem figyel-

tél?Lionel hunyorgó szemmel t dött.—Vénasszonyokat láttam — mondta. — Dunsztos-

üvegben.Gelb Sophiához fordult.—Menj át hozzájuk - mondta. — Vetk ztesd le a

legszebbiket.Sophia lebiggyesztette a száját, mintha ellenkezni

akarna, de aztán vállat vont, és kiment a jobb fel lnyíló üvegajtón. Ugyanakkor Gelb elfordított egy kap-csolót; a szoba sötétségbe borult, majd egyik falánkékes fény ütött át.

Lionel ismét látta a rézágyakon fekv , muszlinbaburkolt asszonyokat; ráncos arcukon mosoly deren-gett.

Sophia lehajolt egyikükhöz, és vetk ztetni kezdte.Kövér test t nt el .— Figyelj! — szólalt meg Gelb. — Csodát látsz.Sophia babrált a testen, úgy t nt, mintha lefejtenéa b rét, a puffadt has hirtelen leapadt, ráncos lett,aztán középütt szétnyílt. Lionel elképedve figyelt.

— Az álca lehull — nevetett Gelb. — A pillangó felröp-pen.

Sophia lehúzta a b rt a mellr l, a nyakról, aztán azarcról. Sima, fiatal test bukkant el , meztelenségegyöngyszín fényben derengett. A szép gyermekarconnéha mosoly futott át.

— Porózus plasztik - mondta Gelb. - jó trükk, igaz? — Kiváló - felelte Lionel.

— Látod, k az én igazi tanítványaim. Ártatlanságuk

152

máris vágyaktól duzzad. Mire befejezzük a kezelésü-ket, mindent tudnak majd a szerelemr l.

- Hogyhogy? - kérdezte Lionel.- Miért nem figyelsz? Amikor el ször láttad ket, azt

mondtam, sz zen lebegnek éteri boldogságban. So-phia! Visszajöhetsz.

- Mi lesz velük? — kérdezte Lionel.- Tegnap készítettem el az utazásukat Svájconkeresztül.

- A határon nem jutnak át - mondta Lionel.- Pillangók nem - nevetett Gelb -, de álcák?!...- Mire jó ez?- Megfelel helyen egymillió fontot ér darabja.

A legjobb áru, ami létezik.- Figyelemre méltó a gonoszságod - mondta Lionel.

- Már-már sátáni. Nem gondolod, hogy orvoshoz kénemenned?

- Pofa be! - mondta Gelb. - Ezzel vigyázz! Te vagya beteg, nem pedig én.

- Gondolod?Gelb arca megrándult, de aztán ismét mosoly terült

szét a vonásain.- Komolyan gyanúba fogtad Pelsét?- Nem — felelte Lionel. — Azonnal rád gondoltam.Ismét sötétségbe merült az alvó kislányok szobája.

Sophia visszatért az üvegajtón, megállt Gelb mellett, ésazt kérdezte;- Mi szükség erre?

- Azt hiszi, okosabb nálam - suttogta Gelb. - Nemakarom, hogy így haljon meg, ebben a hitben... Rövidid re el kell most mennem. Addig megöli Mrs. Crad-fordot. — Elmosolyodott, mert megérezte a karvalysze-mek gy lölett l ég pillantását. - De megöli ám! Álljfel! —kiáltott Lionelra.

Lionel felállt.- Gyere közelebb, amíg a lánc meg nem feszül!

153

Lionel közelebb lépett. Alig egy méter választotta elMrs. Cradford székét l.

- Most mi lesz? — kérdezte.- A bal kezedet emeld a fejed fölé.- Nincs kedvem — mondta Lionel.Gelb el vette a gázpisztolyt.

- Melyik szemedbe kéred? - kérdezte.Lionel fejcsóválva mosolygott, és fölemelte a balkezét.

Gelb Sophiához fordult.- A köpenyem zsebében ott a kutyalánc. Vedd el ,

és rögzítsd a csuklójára úgy, hogy a keze vízszintesenlegyen.

Megvárta, míg a lány eleget tesz az utasításnak,aztán azt mondta:

- Most pedig feszítsd meg a láncot, és a másik végétóvatosan tekerd Mrs. Cradford nyakára...

A lánc megcsörrent; Lionel széttárt karokkal állt,homlokát lassan ráncba vonta az aggodalom.

- Úgy, úgy - nevetett Gelb. - Ha elfárad a karod,nyugodtan ereszd le, és törd ki a mami nyakát. A legki-sebb mozdulat elég.

Lionel az ég karvalyszemekbe nézett, aztán sóhaj-tott, és lehajtotta a fejét.

- Remélem, bírod addig, amíg visszajövök — folytat-ta Gelb. - Szeretném látni, jó hóhér lesz-e bel led.

- Nem vagy te rendes ember - mondta Lionel. - Élmég az anyád?

- Nem is kérdezed, hova megyek most?- Hová mész?- Elhozom Christine-t.- Honnan?- Az erdei házból.Lionel megrándult. A karvalyszemeken iszonyat fu-

tott át.- Ne még! - mosolygott Gelb, mutatóujjával Lionel

154

álla alá nyúlt, és közelr l a szemébe nézett. - Nem iskérdezed, honnan tudom, hogy ott van?

- Honnan tudod? - kérdezte Lionel.- T led - mondta Gelb. - Jól hazudsz, de sokat jár

a szád. Kár volt arról fecsegni, hogy élelmet halmoztálfel az erdei házban. Kár volt leírnod az oda vezet utat.

Lionel mosolygott.- Menj csak - mondta. — Lehet, hogy Christine

tényleg ott van. Az is lehet, hogy senki se vigyáz rá...Az utat tudod?

- Tudom - bólintott Gelb, aztán Sophiához fordult.- Nem kell rt állnod. Más amúgy sem választja el ketegymástól, csak ásó, kapa meg a nagyharang.

Nyelve hegyét kidugva, gyengéden, mosolygó arccalfigyelte, ahogy a karvalyszemek megtelnek a gy löletkönnyeivel.

Rudi Hörman rövid, nyugtalan álmából arra riadt fel,hogy a szanatórium kapuján kikanyarodik Lionel Jagu-arja, s egyre gyorsuló tempóban indul Lunsdorf felé.Rudi begyújtotta a Golf motorját, s kikapcsolt reflekto-rokkal követni kezdte a holdfényben fürd úton akarcsú, fehér kocsit.

15. CHRISTINE

Amikor éjszaka Lionel felébresztette azzal, hogy a mal-mot el kell hagyniuk, Christine még azt hitte, izgalmaslesz a nap. Mezítláb osontak végig a folyosón, le alépcs n, át az udvaron. Míg el nem hagyták Waldaut,a kocsi padlóján kellett feküdnie, hogy véletlenül selássa senki meg, aztán fürd köpenyébe burkolódzva,maga alá húzott lábbal ült az els ülésen, és borzongvahallgatta Lionelt, aki Hans éjszakai lopakodásáról és asátán esetleges látogatásáról beszélt.

Christine nem félt, nem rettent meg igazán, hiszennem látta Hans halálfejét az ágya fölé hajolni, borzon-gása inkább Lionelnak szólt, aki újra meg újra elismé-telte: senkit se engedjen be, és egy pillanatra se hagyjael a házat.

A kislány nem hitt a veszélyben, az éjszakai szágul-dás félelem helyett érzéki izgalommal töltötte el; akerek fehér holdra pillantva arra gondolt, a szerelme-sek menekülnek így a sárkány el l.

De hamar kiderült, hogy ennek nem sok köze vana szerelemhez. Lionel alig egy percet töltött az erdeiházban, elismételte intelmeit, a kezébe nyomta a kul-csokat; zárkózz be, aludj, ajkával megérintette Chris-tine arcát, s már ott se volt. Egy ideig hallani lehetetta távolodó kocsi zúgását, a magas, sivító hang jelezte,

156

hogy Lionel nagyon siet. Aztán csend lett, mélyenlüktet .

Christine megágyazott magának, lekapcsolta a vil-lanyt, és lefeküdt. Délután négykor ébredt fel, az ágyamellett egy tálcán nagy halom gyümölcsöt talált, azasztalon egy papíron üzenet: „Az ágyad mellett ültemdélt l háromig. Nem volt hozzá szívem, hogy felébresz-szelek. Ne mozdulj ki a házból, ajtót se nyiss. Mark.Jövök majd!"

Christine duzzogva megevett két narancsot, és tejetivott rá.

A nappaliban angol, francia és német nyelv köny-veket talált; Hemingway Öreg halászát kezdte olvasni,másfél óra alatt a végére ért. Sóhajtva ment ki akonyhába; felbontott egy lazackonzervet, kenyeretszelt, aztán egy doboz kólával együtt az egészet tálcáratette, s visszament a szobába. Kinyitotta az ablakot,odahúzott egy karosszéket, félrehajtotta a függönyt,evett, és nézte az erd t. Várta Lionelt.

Délután hatkor belekezdett a francia nyelv Bovary-néba. Fél nyolcra az ötvenedik oldalig jutott.

Kint még sütött a nap, a házat körülvev tisztásszélén éles és mély volt az árnyék.

Christine felállt, nyújtózkodott.A függöny résén át úgy látta, mintha a fák között

megmozdult volna valami. Letette a könyvet, összébb-húzta a függönyt az ablakon.

„Végre!" - gondolta, miközben lélegzet-visszafojtvafigyelt.

Hatalmas szarvas lépett a tisztásra; agancsán aprókék madár ült.

A szarvasról Christine-nek eszébe jutott a fegyver.El kereste Lionel kulcsai közül a megfelel t, és kinyi-totta vele a puskaállvány lakatját.

A remingtonnal az ablakhoz lépett, a rácsra fektette

157

a fegyver csövét. A távcs célkeresztje megállapodottaz állat lassan hullámzó szügyén.

- Te vagy a sátán - suttogta Christine -, és mostmegöllek.

A ravasz kattanására a szarvas felkapta a fejét, né-hány pillanatig mereven állt, aztán villámgyorsan el-

nt a s ben.Christine nevetett, és arra gondolt, hogy Lionel épp

olyan, mint ez a gyönyör bak.Nyolckor lement a nap. Hirtelen jött a sötétség, szél

támadt, suhogni kezdtek a fák.Christine megint evett egy lazacos szendvicset, kó-

lát ivott rá. Aztán bekapcsolta a televíziót. A wimble-doni teniszversenyt nézte fél tizenegyig, akkor megfür-dött, bebújt az ágyba, és elaludt.

Hajnali háromkor arra ébredt, hogy a szemébe süta hold. Furcsa érzés volt, mintha valaki mer en néznéa nyitott ablakon át.

Behúzta a függönyöket, és visszafeküdt. A holdfényígy nem érte az arcát, de a rossz érzést l nem tudottszabadulni.

Egyszer csak hallani kezdte a csendet. A lassú lükte-tést, a reccsenéseket, az erd n átlebben fuvallatot,él lények gyors surranását.

Aztán az erd mélyén egy macskabagoly rikoltott.Christine kiszállt az ágyából, az ablakhoz lépett, és

figyelni kezdte az erd t.Túl az ezüst holdfény határán áthatolhatatlan volt

a sötétség. Egy pillanatig árnyék vetült a holdra. A ba-goly lebbent át a tisztáson hangtalan, puha szárnyaival.Nem sokkal kés bb Christine észrevette, hogy messze,a fák közt két autólámpa fénylik tompán.

„Mark" - futott át rajta az öröm, és az ajtóhozszaladt, hogy kinyissa.

Bedugta a zárba a kulcsot, a keze félúton megállt.

158

Visszahátrált a szobába, megint az ablakhoz lépett,s látta a lámpák fényét kihunyni.

A kocsi nem jött tovább. A távoli fák között megállt.Christine a függöny mögé húzódva nézte az erd t.

A dermedt, furcsán világos éjszakában fekete tömb-ként álltak a fák, lombjuk csipkéjét beragyogta a hold.Bent a s ben tökéletes volt a sötétség, bársonyos,lüktet kék, már-már bíborba hajló. Ezen a tökéletesensima bársonyon borzongó, nehéz árnyak feküdtek.S úgy t nt, a legmélyebb árnyék valahol messze lassanelindul.

Christine szíve megdobbant.„Értem jön - gondolta. - Ki jön el értem?"Kezét meztelen mellére szorította, mert úgy érezte,

nem rejti már a sötétség.Mozdulatlanul állt, nyitott száján át lélegzett, csöpp-

nyit lihegve.„Miért jön értem?" - kérdezte hangtalanul mozgó

ajkaival.rén borzongás futott át, arca kipirult, teste remeg-

ni kezdett, amikor ráeszmélt, hogy tudja, mit akar t leaz, aki jön. Borzadályába izgalom vegyült.

Hátrahúzódott a szoba sötétjébe, magára vette fe-hér fürd köpenyét. Szandált húzott meztelen lábára,hogy ne legyen egészen védtelen.

Amikor visszatért az ablakhoz, úgy látta, hogy azerd mélyér l közelebb jött az árnyék. Nem félt, debiztonságába belesz dött egy csöppnyi kétely.

Lassan behajtotta az ablakot, egy pillanatig úgy.érezte, mintha az üvegtáblák védenék.

De az üveg tükrözni kezdett, s így nem látta jól azerd t. Megint kitárta hát az ablakot. A kilincs megcsi-kordult, a zaj úgy futott végig a holdporral borítotttisztáson, mint vízen a hullám verése.

Ekkor vált el szemben a fától az árnyék.A holdat most fehér felh k vették körül, szétszórták

159

ezüstjét; libeg fényben, fénypárában közeledett vala-ki, akit Christine sohasem látott.

Egyenesen az ablakhoz ment súlytalan lépteivel.Megfogta a rácsot, és gyengéden suttogta:

- Christine, Christine.Christine a szoba közepén állt, érezte, hogy testér l

az izgalom párája száll fel.- Christine, figyelj! — szólt újra a meleg, gyöngéd

hang angolul. - Gelb doktor vagyok Downból. Lionelküldött hozzád.

Christine nem felelt.- Bemegyek - suttogta az idegen. - Aztán velem

kell jönnöd.A holdfény hátulról esett rá, így arca fekete lyuk volt

a gyöngyszín égen.- Hallod?- Átnyúlt a rácson, félrehajtotta a függöny

szárnyait. — Nem felelsz?Christine lassan hátrálni kezdett a sötétben, amíg

keze a fegyver h vös vasához ért.- Kislányom - mondta nyugodt és kedves hangon

a másik.—Tudom, hogy Lionel óvatosságra intett. De most nem jöhet. Miért nem felelsz? Én vagyok dr.

Gelb, Mrs. Cradford orvosa. Velem kell jönnöd.Christine hallgatott. Jobb keze átfogta a fegyver

csövét.- Ott állsz szemben a falnál - folytatta Gelb. - Jól

látlak innen. Nyugodtan kapcsold fel a villanyt. Gyereközelebb, nézd meg az arcomat. Ne félj.

Christine felemelte a puskát.A hang szinte dorombolt:- Megértem a gyanakvásodat. De mit tegyek? Lio-

nel bízott rám, veszélyben vagy. Ezek a rácsok nemvédenek meg. Downba kell jönnöd.

- Puska van a kezemben - szólalt meg Christine. —Ha nem megy el innen, lelövöm.

- Lel sz? - kérdezte Gelb csodálkozva. - Miért?160

- Lel lek - ismételte Christine. - Tudom, hogy tevagy a sátán.

- Honnan tudod? - kérdezte a férfi.- Érzem.- Jó - nevetett Gelb. - Akkor várok. Hogy gy zzelek

meg?- A függönyszárnyak halk suhogással csapódtakössze. -Tudod mit? L j le, ha akarsz. De ha okos vagy,beengedsz inkább.

- Miért hagyta az erd ben a kocsiját? — Én?—kérdezte Gelb.— Jobb lett volna, ha a motor-

gésre riadsz fel?- Miért nem telefonált Mark, hogy magát küldi?- Hívott többször is, de úgy látszik, rossz a telefon.- Nem rossz - mondta Christine. - Félórája beszél-

tem Mrs. Cradforddal. Megígérte, hogy rend rt küldide.

Gelb nevetett.- Mrs. Cradford nem küld sehova senkit. Felesleges

hazudnod. De nem ez a legnagyobb baj! Azt hiszed,biztonságos ez a ház?

- Mark azért hozott ide.- Ha biztonságban vagy, miért akarsz lel ni?Christine hallgatott.- És miért nem l sz, ha akarsz? - Gelb maga elé

nevetett és folytatta: - Most is hazudsz? Nincs is meg-töltve a fegyver.

- De - mondta Christine. - Mark töltötte meg.- L j hát — mondta Gelb, és rázni kezdte a rácsot.

- Gyerünk! Gyerünk! Oda a türelmem.Christine sikoltott.Közelebb lépett, és a puska csövével teljes er l a

rácsot markoló kézre vágott.A sátán üvöltése felverte az erd t.Arca elé emelte bal kezét, amelyb l feketén ömlött

a vér. Látta, hogy mutatóujján az ízület szétszakadt.- Ezért megöllek - hörögte.

161

Hallani lehetett, ahogy körbefutja a házat. Az ajtókilincse kattant, és megreccsent a zár.

- Jézusom, ne engedd! - suttogta Christine.Az árnyék átsuhant a tisztáson, és elt nt a fekete fák

közt.Christine kiment a konyhába. A kredencfiókból el -

vett egy hosszú kést, aztán egy bárdot. Mutatóujjátvégighúzta a bárd élén; a fém h vösét érezve kétség-beesés fogta el. Sírni kezdett. Tudta, hogy képtelenölni.

Biztosra vette, hogy a sátán feszít vasért ment akocsijához, azzal fel tudja törni az ajtót, vagy széthajlít-ja az ablak rácsát, s akkor a ház csapdává változik.

Amikor a távolban felizzottak a kocsi lámpái, Chris-tine hirtelen elhatározással kifutott az el szobába, rés-nyire nyitotta az ajtót, kisurrant rajta, átvágott a fényestisztáson, és elt nt az erd fái között.

A sátán is gyors volt. A kocsi lámpáival megvilágítot-ta a házat, és a nyitott ajtót látva azonnal rájött, hogyChristine már nincs odabenn. A Jaguarral lassan körbe-járta a tisztást. Az er s reflektorok bevilágították azerd t, a fény hálójában egyszer csak fennakadt egyfehér bogár.

Gelb foga megcsikordult.— Megvagy! - suttogta, s vérz kezét zsebkend be

tekerve berohant az óriás árnyékot vet fák közé.

16. A FEJ

Lionel bal válla sajogni kezdett, ökölbe szorított kezénremegés futott át.

Ketten voltak a szobában, és Mrs. Cradford. Ar-cuk szembefordult egymással, tompa fény lámpaégett a fejük felett. Sophia Marescu néhány percremagukra hagyta ket. Miel tt kiment, Lionelra mosoly-gott.

- Ne t rjön többet - mondta. - Értelmetlen szen-vedni gonosz vén banyákért.

- És te mi vagy? - kérdezte Lionel. - Ha már szóbajött a gonoszság...

Sophia nem felelt. Kiment, és nyitva hagyta magamögött az ajtót.

Messzir l kutyaugatás hallatszott, mély, kongóhang. Végtelen bánat és düh morajlott benne.

Mrs. Cradford mozdulatlan, tág szemmel nézte Lio-nelt. A férfi arcán veríték folyt, pofacsontjain vörösfoltok égtek.

— Nem bírja már? — suttogta az öregasszony.Lionel szája mosolyra rándult.— Bírom - felelte.Egy órája állt felemelt kézzel.A melléb l most már egész bal oldalára kisugárzott

163

a t rhetetlen, ég fájdalom, amely izmait görcsbe húz-ta; és csontjait belülr l kezdte ki.

- Gyötr dik — mondta Mrs. Cradford, és szemekönnyel telt meg. — Mihez h még?

Lionel nem felelt. Meleg, barna szemével szomorúannézte az öregasszonyt.

A vékony csirkenyakat, amelyen elsatnyultak azizmok, a kutyalánc nyakörvként fogta át. A fonnyadt

r alatt kirajzolódott a nyel cs és a gége, mellettekéken, puhán és vastagon lüktetett az ér.

Mrs. Cradford megmozdult. Óvatosan oldalt csú-szott a széken.

Feszesebb lett a lánc.- Ne! - mondta Lionel.Az öregasszony mosolygott. Bal keze tapogatódzva

kilendült, s továbbcsúszott a mellette álló m szerasztalsima fémlapján. A szeme fehéren fordult ki üregéb l,ahogy megpróbálta keze mozgását követni.

Az asztalkán ott hevert a szétmetszett nyakmerevíts mellette a szike, amellyel Gelb átvágta a m anyagot.

Mrs. Cradford hosszú, sápadt ujjai elérték a m szernyelét. A krómacél kést lassú mozdulattal az arca eléemelte, megnézte, aztán áttette jobb kezébe.

Megint Lionelra mosolygott.Karvalyszeméb l láng csapott ki, ahogy a nyaki üt -

ér fölé illesztette a szike hegyét. A szája elfehéredett,arca kétoldalt behorpadt. Az iszonyú er feszítés szintemegemelte a széken.

- Ne! - suttogta megint Lionel.Látta, ahogy a kés hegye belemélyed a húsba, aztán

az öregasszony karja váratlan energiával jobbra len-dült. Sercegés hallatszott, a penge simán vágta át azüt eret, a gégét, a petyhüdt inakat, a nyel csövet;még egyszer megcsillant Mrs. Cradford kezében, nemvolt rajta egy csöppnyi vér, aztán halk pendülésselesett a földre.164

Az öregasszony ajkán ott játszott még a finom mo-soly, amikor a nyaka bal felé billent, s száraz madárfejea másik oldalon lehullott.

A gerinc megreccsent, a szétmetszett üt érb l csakakkor szökött fel a vér, sziszegett, bugyborékolt, idegenritmusban lüktetett.

Forró volt, s és sötét, vastag sugárban érte elLionelt.

A szék túlsó felér l most alulról felfelé bámult rá azarc, az ajkak felhúzódtak a mesteri protézisr l, szétnyi-tották a szájüreget, amelyen át látni lehetett a kisaszta-lon csillogó üveget.

- Ez végre szép dolog volt - mondta Lionel.Elfordult, és er sen maga felé rántotta a karját.A lánc megcsörrent és visszacsapódott.A következ pillanatban az asszony feje végiggurult

a földön, Lionel lábánál állt meg, ránézett kutyah ség-gel.

Lionel megborzongott.- Köszönöm! - mondta, és kitörölte szeméb l a

vért.Lábával hosszan kinyúlva elérte a tolószéket. Köze-

lebb húzta magához. Lehajolt, felemelte a földr l akoponyát, és óvatosan egyensúlyozva visszahelyeztea törzsre.

Csöppnyit jobbra húzódott, így jobb karján meg-ereszkedett a lánc, s maga némi mozgási szabadság-ra tett szert.

A bal kezén lógó hurkos lánc végét Mrs. Cradfordszéke mögé rejtette.

Így várta Sophia Marescut.A lány negyedóra múlva tért vissza, de nem egye-

dül: magával hozta azt a kutyát, amelyik Pelse erdeiházánál megtámadta Christine-t és Lionelt.

A hatalmas fekete dög a küszöbre ült.Sophia Lionelra nézett.

165

- Mi újság? - kérdezte. Aztán meglátta a vért. Köze-lebb lépett Lionelhoz. Telt szája mosolyra nyílt. - Sze-génykém! Nem bírta már.

Lionel bal keze villámgyors kört írt le, a kutyaláncmegvillant, és csörögve tekeredett Sophia nyakára.

A dog felmordult, ínyér l hátracsúszott a b r, hang-ja mintha a pokol mélyér l jönne.

Lionel magához rántotta a lányt.- Csitítsd le, vagy megöllek!

- Nino - hörögte Sophia. - Feküdj! Megfulladok...A férfi lazított szorításán, még inkább jobbra húzó-dott, így megbilincselt kezét is használni tudta.

- Hol van a bilincskulcs? - kérdezte.- Nincs nálam. Natas magával vitte.Sophia felsikoltott, amikor a lánc megfeszült, és

belevágódott a húsába.- Ne! — nyüszítette. - Ne bánts! — Kezével a szem-

közti falnál álló üveges szekrényre mutatott. - Ott van.Idehozom, ha elengedsz.Lionel a lányt magával vonszolva megindult a szek-rény felé, de a székhez bilincselt keze miatt nem érte el.A dog újra hörögni kezdett.

- Szólj neki - mondta Lionel, és meghúzta a láncot.- Nino, Nino — suttogta Sophia. — Nincs semmi baj.

A férfi visszahátrált a vizsgálószékig. Leült, az ölébehúzta a lányt. Jobb kezével levette nyakáról a láncot,a végére hurkot kötött, úgy tette vissza.

- Gyerünk — mondta. — Indulj a kulcsért! Egy rosszlépés, és megfojtalak.

A lány megindult a szekrény felé. Már majdnemelérte; amikor felsikoltott.

- Támadj, Nino!Lionel olyan er vel rántotta meg a láncot, hogy

Sophia teste keresztülrepült a szobán, s a földön csúsz-va ütközött neki Mrs. Cradford tolószékének. Az öreg-asszony feje el rebillent, végiggördült mellén és hasán,

166

és leesett a támadó kutya elé a földre. Egy darabig anyak csonkján pörgött, aztán megállt.

A dog a kifordult fehér szemekbe pillanatva vissza-költ. Miel tt újra megindult volna, Lionel talpra rán-

totta a lányt.Sophia fuldoklott, a nyakából ömlött a vér.

- Nino, maradj- hörögte.-Gyerünk. Zárd ki a dögöt az ajtón - mondta

Lionel. - És hozd a bilincs kulcsát.Lassan, centir l centire engedte ki, a a kezéb l a

láncot, hogy a lány mindvégig érezze a hurkot a nyakán.Sophia most vonakodás nélkül engedelmeskedett.

Kituszkolta a kutyát a szobából, s kulcsra zárta mögöt-te az ajtót.

Amikor visszafordult, meglátta a földön Mrs. Crad-ford kivérzett fejét.

Meggörnyedt, öklendezni kezdett.Lionel a lánc apró rántásával adta tudtára, hogy

ebb l elég.Sophia kitágult szemmel nézett rá, a szája reszketett

az iszonyattól.- Ki vagy te? - kérdezte. - Hogy volt szíved a fejét

letépni?- És te, édesem, ki vagy? — szólalt meg Lionel. — Az

utolsó, legkedvesebb tanítvány?- Natas betege voltam - felelte a lány. - mentett

meg az rülett l. - Igen?-vonta fel a szemöldökét Lionel. - Megmen-tett? Most jó kislány vagy? - aztán keményen csattanta hangja: - Gyerünk a kulccsal!

Kezében megfeszült a lánc.Sophia félretolta a szekrény üveglapját, és el vette

a kulcsot.- Ha odaadom, elengedsz? - kérdezte.A teste abban a pillanatban keresztülrepült a szo-

bán.

167

Lionel kezdte elveszíteni a türelmét.Jobbjával magához szorította a lányt, bal kezével

beleillesztette a bilincs zárjába a kulcsot. A béklyószétnyílt, s máris összezárult Sophia Marescu csukló-ján.

- Így már jobb — mondta Lionel. — Kimásznál azölemb l?

A lány egész testében reszketve állt fel, orrából ésszájából lassan folyt a vér.- Bocs — mondta Lionel. - Elharaptad a nyelvedet?Gyors mozdulattal vette le a kutyaláncot a lánynyakáról, majd a saját bal kezér l oldotta le a bilincset,és Sophia szabad csuklójára csatolta.

- Helycsere — mosolygott, és a lánc végét az ablak-kilincshez kötötte.

Felemelte Mrs. Cradford fejét a földr l, pillanatnyidés után a halott ölébe rakta.

A vízcsaphoz lépett. Lemosta arcáról és kezér l avért.

A kutya felmordult az ajtó el tt. A folyosón lépésekközeledtek.

Lionel a szoba sarkában egy dohányzóasztalon meg-találta a telefont. Az erdei ház számát tárcsázta. A hu-szadik csörgésig várt, homlokán két függ leges ráncjelent meg.

Újra tárcsázott, most a harmadik csörgésre felvettéka kagylót.

- Pfaff tanácsos irodája? - kérdezte Lionel.- Igen - felelte egy mély férfihang.- Tudja adni Treen felügyel t?- Ki keresi?- Mark Lionel.Néhány pillanatig csend volt, aztán megszólalt Treen

álmos hangja:- Hallgatom, Lionel.- Ha kedve van, most átjöhet a Down Szanatórium-

168

ba. A f épületben talál három halottat. De azért ott neid zzön sokáig. Jöjjön át Gelb doktorhoz, oda, ahol maeste találkoztunk. Bármilyen pikáns látvány fogadja, neámuljon el. Menjen át a szomszéd szobába; üvegajtónyílik a falon: talál ott hét ágyat, hét mosolygó öreg-asszonnyal. Fejtse le a b rüket. k a sátán tanítványai.

- Hogyan? — kérdezte Treen.- Fejtse le óvatosan a b rüket, és akkor mindent

megért.- Magát hol találom?- Sehol. - Az ajtó megreccsent, a kilincset megrázta

valaki. - Lehet, hogy még egy hulla lesz itt - mondtaLionel, és letette a kagylót.

Lábujjhegyen az ajtóhoz ment, és hirtelen kitárta.A dog azonnal a torkának ugrott.Lionel félrelépett, és kézéllel szétzúzta a kutya arc-

koponyáját. A nagy testet a lendület bevitte a szobába,ott a földre zuhant, és pörögni kezdett.

Lionel lábbal eltörte a gerincét, és visszafordult azajtó felé.

- Állj félre, Bert! - mondta. — El kell most mennem.A mongoloid óriás szétnézett a szobában, és mo-

solygott. B rrel bevont, rövid vasbunkó volt a kezében.Megindult Lionel felé.

- Légy jó, Bert - suttogta Lionel, és hátrálni kezdett.- Állj félre. Különben véged.

Az óriás a bunkóval lesújtott. Ugyanakkor Sophia Ma-rescu hátulról kirúgta Lionel lábát. Lionel a földre zuhant,miközben a vasbunkó szétzúzta Sophia gyönyör arcát.

Bert, megperdült, hogy újra lesújtson Lionelra. A rú-gás a torkát érte; hátratántorodott, elejtette a bunkót,szája sarkán kibuggyant a vér. A második rúgás össze-roncsolta a gégef t. Bert két hatalmas keze a leveg bemarkolt, majd arccal a kutya tetemére zuhant. Kiáltaniakart, de csak bugyborékolt a vérben.

Lionel végigrohant a fehér fényben fürd folyosón.

169

Rudi Hörman mindent kihozott a Golfból, Lunsdorfközelében mégis szem el l vesztette a Jaguart. A feny-vesek között kanyargó szerpentinr l hirtelen elt nt anagy fehér kocsi, akár egy látomás.

A távolban Lunsdorf lámpái égtek, szemb l fényletta hold is, de Rudi az utolsó pillanatban mégis észrevet-te a sorompót, amely lezárta az erd be vezet utat.

Kiszállt a Golfból, megpróbálta kinyitni a sorompólakatját, vagy tíz percig reménytelenül bajlódott vele,csak aztán látta meg a két keréknyomot, amely azakadályt megkerülve vezetett be a ritkásan álló feny kközé.

A Jaguar áthaladt a kiszáradt patakmedren, fiatalfákat és bokrokat gy rt maga alá, kipörg kerekeifelszántották a puha mohával borított földet. Csakjóval távolabb tért vissza az aszfaltútra, amely az erdmélyébe vezetett.

A Golf a vízmosásban elakadt. Rudi száraz ágakathordott a két els kerék alá, így tudta végül kocsijátkiszabadítani. Hörg , üvölt motorral ért fel az útra, smost már bekapcsolt reflektorokkal indult tovább.

Negyedórával Gelb után ért az erdei házhoz. A tisz-táson meglátta az üres Jaguart, amelynek lámpái meg-világították az erd t.170

17. A BARLANG

Rudi bement a házba, megtalálta Christine ágyát,amelyen a könny takaró még rizte a meleget és akislány testének szagát. Az ágy mellett hevert a földöna puska, a kés és a bárd.

Rudi a nyitott ablakhoz lépett, és a hold er s fényé-ben észrevette a párkányra fröccsent vért.

Egyre nagyobb izgalomban, egyre gyorsabban moz-gott. Visszarohant a kocsijához, a keszty tartóbólzseblámpát vett el , annak fényénél a f ben összefüg-

vérnyomot talált.dve állt a tisztás szélén, amikor a csendet távoli

sikoly verte fel. A sikoly az erd mélyér l jött, abbólaz irányból, amerre a Jaguar reflektorai világítottak.

Rudi megtapogatta a pisztolyát, aztán lendületesfutással elindult, hogy segítségére legyen annak, akisikoltott.

Hatalmas árnyéka el tte suhant, fehér oszlopsor-ként vették körül a fák.

Amikor a reflektorok sugara utolérte, Christine tudta,hogy a sátán a nyomában van. Megpróbált a fény,hálójából kikerülni, elrejt zni a ragyogás el l, de afenyvesben nem volt aljnövényzet, a magas, csupasztörzs fák párhuzamos rendben álltak, így a fény min-denhová elért.

Már hallotta, hogyan dobognak a sátán lépései, samikor hátranézett, úgy érezte, hatalmas árnyékamindjárt rázuhan. Pánik fogta el, sírva fakadt, s bénánegy fatörzsnek d lve várt. Aztán rájött, csak akkor vanegy csöppnyi esélye, ha oldalt kitér a fény el l, csak asötétség mentheti meg.

Derékszögben elfordulva ismét futni kezdett; a für-köpeny akadályozta, ledobta hát.A sátán, ahogy megvillanni látta az aranyhajat, a

meztelen testet, azonnal rájött, mit akar a lány.

171

Most már eszében sem volt mosolyogni, összezúzottujjára nézett, a lelke megtelt gy lölettel, s rjöngéssélett a fájdalom.

— Megteszem veled azt, amit Lionel nem mert meg-tenni — hörögte, és összekeveredett benne a düh és avágy.jobbra kitérve, hatalmas ugrásokkal indult tovább.hogy még a fény határán utolérje a lányt.

Most már minden mozdulatát követni tudta: láttaszép ív hátát, hosszú combjait, tompora lágy ívét, smikor riadtan hátrafordult, megvillant hevesen ringómelle. A sátán g gje és közönye oda lett, a menekültest látványa felizgatta, elveszítette fölényét, megbor-zongott arra a gondolatra, hogy ez a test engedni fogneki.

S furcsamód Lionel, csakis Lionel járt az eszében, akilehet, hogy épp most tépi le a vénasszony fejét.

Gyorsan és kitartóan futott a sátán, de a lány is gyorsvolt nagyon. Üldöz jét l még tíz méter választotta el,amikor átlépte a fény és sötétség határát.

A sátán lihegve állt. A mély csendben izgatottanlüktetett szíve. Fülelt.

Zuhanás zaja hallatszott, s egy pillanattal kés bbfájdalmas sikoly.

Lionel sehol sem találta a kocsiját. Csak Pelse doktorRolls-Royce-a állt a f épület el tt nyitott ajtókkal, deindítókulcs nélkül. Lionel megkereste azt a szobát, aholhárom holttest ül egymással szemben a halál hidegszagát árasztva.

Pelse szmokingjának zsebében megtalálta a kocsi-kulcsokat, s a Rolls-Royce néhány pillanattal kés bbsüvít kerekekkel száguldott Lunsdorf felé.

172

Christine lihegve, verg , dobogó szívvel lépte át afény és árnyék határát, s egy pillanatra vaksötétségbeborult el tte minden. A lendület továbbsodorta. H vösérintést érzett az arcán, aztán jobb lába hirtelen egymohával ben tt gödörbe süppedt, bokája megbicsak-lott, és miközben a földre zuhant, nem birta elfojtania torkából feltör sikolyt.

Nem ütötte még magát, csupán b rét vérezték fela száraz t levelek. Felállt, hogy továbbinduljon, deakkor meghallotta a sátán lopakodó lépteinek neszét.

Visszafeküdt a földre, összegömbölyödött egy hatal-mas vörösfeny gyökerei közt, és lélegzet-visszafojtvavárt. Egy pillanatra csend lett. A sátán megállt valahola közelben, és fülelt. Hallani lehetett fojtott lihegését.Aztán újra elindult, módszeresen körbejárta a vastagtörzs fákat, lábával néha dobbantott, s suttogó, mélyhangon ismételgette:

- Gyere már, gyere!Christine féloldalt feküdt, arcát puha mohán nyug-

tatva. Látta a sátán sötét árnyékát a fény hálója el ttmozogni; tudta, hogy menekülése véget ért. Védtelen-sége tökéletes volt, meztelen teste akár egy apró állaté.Verítékben úszva, könnytelen, ég szemmel hallgattaaz egyre közeled szuszogást.

A sátán árnyéka egyszer csak elt nt. Egy pillanatigmég hallani lehetett távolodó lépteinek neszét, aztáncsend támadt, lustán lüktet .

Christine rásimult a földre, halottat mímelt, mint ahátára fordított bogár. Akkor sem mozdult, amikor asátán forró vére az arcára csöppent, csupán a b rerándult meg, és folyni kezdtek a könnyei.

A sátán megsimogatta a testet; Lionelra gondolt,már nem tudta megkülönböztetni a valóságot és aképzelet; hamis játékát. Ölelni akart el ször, aztán ölni.A lány nyöszörgését a vágy jeleként fogta fel. Simogatókeze végigsiklott a test hajlatain. Sebe lüktetését most

173

kéjként élte meg. Szétfeszítette a lány száját, és bele-nyúlt, mert tapintani akarta verdes , forró, elevennyelvét. Ujjáról a vér most Christine ajkára csöppent.Az éles fehér fogak hirtelen belemartak a kifordultízületbe; a sátán teste íjként feszült meg, torkábólfeltört az üvöltés, képzelgésén átütött a valóság: mostmár nem akart mást, csak ölni.

Nem a lányt gy lölte, hanem Lionelt.Christine hirtelen kisiklott alóla, a következ pilla-

natban talpon termett. A sátán sértetlen kezével épphogy elérte, a bokájánál fogva rántotta vissza. A lánykarmolt, harapott, és véres szájából végre feltört asikoltás.

A sátán kínját leküzdve két kézzel a torka utánnyúlt, iszonyú er vel gy rte maga alá a vonagló testet.

A sikoly hörgésre váltott.A sátán nyakszirtjét hideg fém érintette. Lihegést l

elfulladt hang szólt hozzá:— Ereszd el, Lionel!A sátán legördült a lányról.— Állj fel! — utasította a hang. — A kezedet tedd a

fejedre.— Gelb doktor! Maga?!Gelb tudta, hogy ez a döbbenet az utolsó esélye.

Fejét leszegve robbant a fény felé.És Rudi Hörmant készületlenül érte ez a támadás.

A gyomrát ért lökést l hanyatt esett, a pisztoly és alámpa kirepült a kezéb l.

A következ pillanatban Gelb a gumiszerel vassalszétzúzta az arcát. Rudi fején utoljára még átvillantakTreen szavai: „Maga csak egy falusi rend r, de Lionel,az Lionel." A sátán pedig a sátán — gondolta Rudi, aztánezzel a gondolattal és a fájdalommal együtt szétrob-bant, megsz nt a világ.

A sátán a halottal egy pillanatig sem tör dött. Eldob-ta a szerel vasat, és visszafordult a lányhoz.174

De a feny göcsörtös gyökerei közt a vérrel borítottmohán senki sem feküdt. A sátán fülelt, s még meghal-lotta a menekül lábak surranását. Rohanni kezdett.

Körülötte egyre mélyebb lett a sötétség.

Lionel egy pillanatra sem állt meg az erdei út bejáratá-nál; bízott a Rollsban, nagy sebességgel a sorompónakhajtott, a fémmel burkolt rúd reccsenve kiszakadt, akocsi száguldott tovább. Lionel a háznál sem id zött,a nyitott ajtót és a tisztáson álló két kocsit látva megér-tette, mi történt. Pillanatnyi habozás nélkül hajtott bea Rollsszal a feny k közé.

A kocsi négy ajtaja szinte azonnal leszakadt, letör-tek kétoldalt a tükrök, végül a karosszéria döngve a fákközé szorult, a motor felhördült és lefulladt. Lionel ígyis nyert ötszáz métert, az erd pedig most már négynagy teljesítmény reflektor fényében ragyogott.

Ebben a fényben Lionel meglátta Christine fürd kö-penyét, amely egy fa tövében hevert. Innen aztán követ-ni tudta a kislány magas sarkú szandáljának nyomát.

Hamar eljutott Rudi holttestéig, látta a mohán avérfoltokat, néhány pillanatig elid zött a dulakodáshelyén. Aztán körbejárt, nyomokat keresett. Így találtameg Rudi zseblámpáját, kés bb annak fényénél azapró lyukak sorát, melyeket Christine szandáljának asarka ütött a földön.

Minden lyuknál egy-egy csepp vér volt.Lionel elszorult szívveí ezen a nyomon indult to-

vább.

Az erd hirtelen véget ért. Fehér holdfény sugárzott.Sziklafal szökött az égre Christine el tt. Egy pillanatramegtorpant, hallotta a sátán csörtetését és a lihegést,amelybe olykor a fájdalom és a düh hörgése vegyült.

175

A kislány erejének végére ért. zött tekintetét kör-behordozta a fehér kísértettájon.

„Itt fogsz meghalni" - gondolta.És akkor észrevette a sziklán a rést.Életösztöne újból fellobbant. Habozás nélkül t nt el

a sötét üregben.A sátán néhány pillanat múlva követte.Tökéletes volt odabent a sötétség. Christine tudta,

semmi más nem óvhatja, csakis a csend. Néhány lé-pést el resurrant a fal mellett, s amikor meglátta asátán árnyékát a barlang bejáratában megjelenni, asziklafalhoz simulva azonnal megállt.

A következ pillanatban a sátán árnyéka elt nt.Lihegése sem hallatszott már. is a csendet választot-ta. Roppant lassan, a fal mellett tapogatózva indultmeg a barlang mélye felé. Biztos volt abban, hogyóvatos keze egyszer csak Christine forró b réhez ér.

Ó, hogy vágyott erre a pillanatra!

Épp akkor t nt el az égr l a hold, amikor Lionel elértea sziklafalat. Megállt a fekete nyílásnál, el rehajolt...Ugyanabban a pillanatban a barlang mélyéb l az iszo-nyat sikolya tört fel.

Lionel tudta, hogy Christine-t utolérte a sátán.A zseblámpa fénye hófehéren csillogó, gömböly

üreget világított meg.Christine a fal mellett feküdt, rajta lovagolt a sátán.A hideg, fehér ragyogásban sötéten g zölgött a vér.Lionel némán el relendült. És ebben a lendületben

a sátán megérezte a közeled halált.Nem maradt ideje kitérni.Lionel bal kezében tartotta a lámpát, jobb kezének

el reszegzett ujjai pedig Gelb arcát és iszonyattóltágra nyílt szemét érték. Ebben a mozdulatban a profibiztonsága és egy állat kegyetlensége volt.

176

A sátán szeme világa azonnal kialudt, Lionel nagyuj-ja a szemfenéken át az agyába hatolt, az iszonyú döféskitörte a hátrabillen nyakát.

Zuhanó teste nem ért még földet, már halott volt.Lionelban kilobbant a düh.Ölébe vette Christine-t, melengette, csókolta, ba-

busgatta. Szeme könnyes lett, amikor megérezte testé-nek melegét, szívének eleven lüktetését.

- Ne haragudj! - suttogta.Levetette az ingét, ráadta a lányra. S ekkor a fehéren

dereng homályban felnyíltak és ráragyogtak a min- dentudó, ártatlan gyermekszemek.

TARTALOM

1. A piros alma .................... ............ ......... 52. A vízimalom . . . ..................... . . ... . . . 173. Az erdei ház ... .............................. .. . . 294. A meztelen mell ...................................... 395. A malomkerék......................................... 496. A meghasadt szív ................................... 687. A dögkút ........... ............... ............. . ... . 798. A szanatórium.............. .......................... 899. Az igazság fele . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98

10. A szörny csomagok............................... 10611. A beismerés ......................................... 11612. A látogatás ............. ................................ 12713. Lionel titka ..................... ........... . . . . . . 13614. A pokol tornáca ................ . .................. 14415. Christine ................................ . ................ . 15616. A fej....................................... ...................... 16317. A barlang ............................................. 170

ISBN 963 02 6846 9

FABULA KÖNYVKIADÓ VÁLLALATFelel s kiadó: Surányi László igazgatóAlföldi Nyomda (1684.66-14-2), Debrecen, 1989Felel s vezet : Benk István vezérigazgatóFelel s szerkeszt : Bánlaki Viktor

szaki vezet : Fellegvári TiborTipográfia és m szaki szerkesztés: Beszédes NatasaTerjedelem: 8,16 (A/5) ív