A magyar irodalom tortenetei I - tankonyvtar.hu€¦ · Bessenyei György, a magyar felvilágosodás úttörője. 1772: Megjelenik az Ágis tragédiája Thimár Attila „Leveledet

A magyar irodalom történetei I.

A kezdetektől 1800-ig

Főszerkesztő

Szegedy-Maszák Mihály

A kötet szerkesztői

Jankovits László

Orlovszky Géza

A szerkesztők munkatársai

Jeney Éva

Józan Ildikó

Gondolat Kiadó

Budapest, 2007

A KÖTET SZERZŐI

Ács Pál

Balázs Mihály

Bárczi Ildikó

Bene Sándor

Csehy Zoltán

Fazekas Sándor

Cinzia Franchi

Granasztói Olga

H. Hubert Gabriella

Hartvig Gabriella

Horváth Iván

Jankovics József

Jankovits László

Kecskeméti Gábor

Kiss Farkas Gábor

Labádi Gergely

Laczházi Gyula

Latzkovits Miklós

Madas Edit

Nagy Imre

Nagy Levente

Nemerkényi Előd

Oláh Szabolcs

Orlovszky Géza

Ritoókné Szalay Ágnes

S. Sárdi Margit

Sarbak Gábor

Sárközy Péter

Sudár Balázs

Szegedy-Maszák Mihály

Szentpéteri Márton

Szilasi László

Szörényi László

Thimár Attila

ifj. Tóth-Barbalics István

Tóth Péter

Tóth Tünde

Vadai István

Véber János

Viskolcz Noémi

Vizkelety András

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás

illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

© Szerzők, 2007

Szerkesztés © Szegedy-Maszák Mihály, Jankovits László, Orlovszky Géza, 2007

www.gondolatkiado.hu

A kiadásért felel Bácskai István

Szöveggondozó Gál Mihály

Borítóterv és műszaki szerkesztés Pintér László

A borítón Balassi Bálint portréja látható,

az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményéből

ISBN 978 963 693 006 6 Ö

ISBN 978 963 693 007 3

TARTALOM

Szegedy-Maszák Mihály

Előszó

Jankovits László

Mikor, hogyan kezdődött?

I. e.1000 k.? Kr. u. 1000 k.? A keresztény magyar királyság létrejötte?

Horváth Iván

A székely rovásírás és a latin–magyar ábécé

8–9. század: A 8–9. században kerülhetett a földbe a szarvasi késő avar kori tűtartó

Nemerkényi Előd

Latin Szentírás-magyarázat

11. század: Szent Gellért: Deliberatio

Madas Edit

A szóbeliség és az írásbeliség határán

1192–1195: A Halotti beszéd

Vizkelety András

A magyar líra első fennmaradt terméke

1250–1300: Ómagyar Mária-siralom

Madas Edit

A kolduló rendi prédikációirodalom kibontakozása Magyarországon

1275–1300: A Pécsi egyetemi beszédek

Vizkelety András

Német írásbeliség és irodalmi műveltség a középkori Magyarországon

1346: Az első hazai német oklevél

Csehy Zoltán

Vendégjáték a priapikus Parnasszuson

1426: Megjelenik Antonio Beccadelli Hermaphroditusa

Ritoókné Szalay Ágnes

A humanisták közös Európája

1449 (?): Az ókori Róma szava a szkíta vidéken

Bene Sándor

Középkor és reneszánsz határán: teológia és politika

1467/1471: Megszületnek Andreas Pannonius királytükrei

Tóth Tünde

A virágénekvita

1485: „Emericus Terek köszön Krisztinának…” – töredék

Jankovits László

A Mohács előtti humanista költészet szakaszai

1490. április 6.: Hunyadi Mátyás halála

Bárczi Ildikó

Virtuális könyvtár a késő középkori Magyarországon

1500: Közeleg Krisztus születésének 1500. évfordulója…

Véber János

Váradi Péter és leveleskönyve

1501: Meghal Váradi Péter

Tóth Péter

„Némely alázatos doktor szűz Mária képében”

1506: Drámai szövegeink a középkorban

Szörényi László–Jankovits László

A megíratlan és a megírt magyar tárgyú eposz

1519: Megjelenik Stephanus Taurinus Stauromachiája

Kiss Farkas Gábor

Politikai retorika a törökellenes irodalomban

1523: Nagyszombati Márton: A magyar királyság előkelőihez

Kecskeméti Gábor

A régi magyarországi irodalomelmélet alappozíciói

1525: Melanchthon kidolgozza a genus didascalicum elméletét

Sarbak Gábor

A pálos rendtörténet

1526–1541: Vitae fratrum eremitarum ordinis sancti Pauli primi eremitae

Horváth Iván

A magyar vers a reneszánsz és reformáció korában

1536: Megjelenik két verskötet

Latzkovits Miklós

A 16. századi magyar dráma

1550: Megjelenik az első magyar nyelvű dráma

Jankovits László

Jacobus Piso Schediája

1554: Jacobus Piso verseskötetének megjelenése

Vadai István

A tudósító ének műfaja

NÉMELY_ALÁZATOS_DOKTOR_1#_

1554: Megjelenik Tinódi Sebestyén Cronicája

Balázs Mihály

Eszmei és műfaji frissesség a 16. századi párbeszédes unitárius művekben

1568: A tordai országgyűlés határozata

Balázs Mihály

Radikális dogmakritika és fikciós lelemény Jacobus Palaeologus műveiben

1572: Palaeologus Erdélybe érkezik

Orlovszky Géza

A históriás ének

1574: Megjelenik a Cancionale

Oláh Szabolcs

A hitvita retorikája: nyilvánosság és önszemlélet

1577: Megjelenik Telegdi Miklós Postilláinak első része és Bornemisza Péter Négy könyvetskéje

Sudár Balázs

Madzsari türki

1588–1589: Lejegyzésre kerül a Palatics-kódex, benne egy török–magyar verssel

Horváth Iván

Balassi könyve

1590: Elkészül Balassi „Maga kezével írt könyve”

Nagy Levente

História, emlékezet, önvallomás

1593: Az erdélyi magyar történeti- és emlékirat-irodalom a 16–18. században

Ács Pál

Balassi Bálint apoteózisa Rimay János Epicédiumában

1596: Megjelenik a Balassi-epicédium

H. Hubert Gabriella

Kánonképzés a gyülekezeti énekköltészetben

1602: Megjelenik Újfalvi Imre debreceni énekeskönyve

Balázs Mihály

Hitvita és fabula

1609: Hitvita és fabula

Laczházi Gyula

Vanitas és memento mori

1623: Megjelenik Nyéki Vörös Mátyás Dialogusa

Szilasi László

Balassi Bálint költészetének utóélete a 17. század elején

1632: Solvirogram Pannonius Istenes énekek-kiadása

Ács Pál

A „helyettes áldozat” allegóriái a Zrínyiász kilencedik énekében

1651: Megjelenik a Szigeti veszedelem

Kiss Farkas Gábor

Az imitatio elmélete és gyakorlata a Szigeti veszedelemben

1651: Megjelenik az Adriai tengernek Syrenaia

Szörényi László

A szerkesztett verskötet mint a szerző ifjúkori önarcképe

1651: Adriai tengernek Syrenaia Groff Zrini Miklós

Bene Sándor

A Jövő története és az olvasók

1653: Zrínyi befejezi a Vitéz hadnagyot

Szentpéteri Márton–Viskolcz Noémi

Egyetemes tudomány Erdélyben: Alsted, Bisterfeld és Comenius

1655: Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia

Fazekas Sándor–Labádi Gergely

„Sok festékkel kelle az dolgot színlelni”

1664: Meghal Zrínyi Miklós, színre lép Gyöngyösi

Jankovics József

A magyar verses regény kezdetei, avagy a kánonból kiiktatott barokk költő

1664: Megjelenik a Márssal társolkodó Murányi Vénus

S. Sárdi Margit

A magyar női költészet történetének első fejezete

1690: Nőköltők színre lépése

Nagy Levente

Az emlékirat-irodalom

1704: Bethlen Miklós Önéletírása

Ifj. Tóth-Barbalics István

Cum Deo

1719: A fejedelem (valószínűleg) befejezi a Confessio írását II. Rákóczi Ferenc Vallomása és Emlékiratai

Cinzia Franchi

Európai utas, Erdély szerelmese

1730: Mikes Kelemen: Törökországi levelek

Sárközy Péter

„Et in Arcadia ego”

1743: Faludi Ferenc felvétele a római Árkádia Akadémiára

Nagy Imre

Bessenyei György, a magyar felvilágosodás úttörője

SOK_FESTÉKKEL_KELLE_1#_ET_IN_ARCADIA_1#_

1772: Megjelenik az Ágis tragédiája

Thimár Attila

„Leveledet vettem, verseid csudálom”

1777: BESSENYEI GYÖRGY TÁRSASÁGA

Hartvig Gabriella

Ossziáni fordítások a Magyar Museumban

1788: Megjelennek Batsányi János Osszián-fordításai

Thimár Attila

Az irodalmi intézményrendszer kialakulása Magyarországon

1790: „Több tudós magyarok egybeállván a nyelvnek s tudományoknak előmozdítására társaságot szerveznek”

Granasztói Olga

Cenzúra, hitvédők, könyvkereskedők és olvasók

1792: Összeállítják Erdődy Júlia könyvtárkatalógusát

Mutatók

ELŐSZÓ

Ez a munka egészen más céllal jött létre, mint A magyar irodalom története című, eredetileg hatkötetes, mintegy négy

évtizeddel ezelőtt befejezett áttekintés, mely a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében Sőtér

István főszerkesztésével készült. Akkor még lehetett úgy összefoglalást készíteni a magyar irodalmi örökségről, hogy a

szerzők kevéssé próbálták érvényesíteni a nemzetközi irodalomtudomány korabeli szempontjait. Az itt olvasható

háromkötetes munkának viszont az a fő jellemzője, hogy egy sor olyan irányzat tanulságait veszi tekintetbe, amely

döntő hatást tett az irodalom értelmezésére a legutóbbi száz év során. Olyan fejezetekkel találkozhat itt az olvasó,

amelyekben a szerzők a strukturalizmus, a hermeneutika, a dekonstrukció, az új historizmus és a kultúratudomány

távlatából értelmezik a műveket és intézményeket, s az irodalmat a művelődés tágabb összefüggésrendszerébe illesztik.

A feladat kijelölésekor nagyon lényeges ellentmondással kellett szembenézni. Összefüggő történetmondás többnyire

csak egyetlen szerzőtől várható, történetírás viszont nehezen képzelhető el valamely célelvűség föltételezése nélkül. E

munka szerzőinek részben azért különbözik a beszédmódja, mert kimondottan vagy hallgatólagosan nem ugyanannak a

célelvűségnek a szellemében gondolkoznak. Míg a korábbi irodalomtörténetek általában egyféle célelvű folyamatot

igyekeztek figyelemmel kísérni, ez a munka olyan célelvűségeknek a kölcsönhatásával számol, amelyek között olykor

feszültség, sőt akár még ellentmondás is érzékelhető. A technika s talán a tudomány esetében is el lehet képzelni, hogy a

későbbi paradigma fölváltja, kiszorítja, érvényteleníti a korábbit. A művészetek s az irodalom esetében kockázatos

föltételezni ilyen vonalszerű előrejutást. Túlhaladás helyett célszerűbb csak változásról beszélni. A későbbi nem

okvetlenül magasabb rendű; Ady költészetét nehéz volna fejlettebbnek minősíteni Arany Jánoséhoz képest. Mi több,

ugyanaz a jelenség egyik távlatból előzménynek, más vonatkozásban inkább visszatérésnek mutatkozhat. „Hagyomány

egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten” – írta egykor Hamvas Béla (Hamvas 1988, 86). Az

egyetlen kulturális örökségbe vetett hit arra ösztönözhet, hogy az irodalom múltjának áttekintése üdvtörténetnek

rendelődjék alá. Ezzel a felfogással szemben azt a szemléletet próbáltuk érvényre juttatni, mely különböző

hagyományok létét tételezi föl, és tartózkodik korszakok egyértelmű kijelölésétől, mert nem zárja ki annak a

lehetőségét, hogy ugyanaz a jelenség egyaránt értelmezhető folytonosságként és megszakítottságként. Ezért adtuk e

sokszerzős munkának a következő címet: A magyar irodalom történetei.

A 21. század elején készült irodalomtörténet szerkesztőjének már óhatatlanul is meg kell határoznia, mennyiben

kapcsolódik a nemzetközi tudományhoz, és mennyiben igyekszik saját úton járni. Ennek a munkának az elindításához

egy először 1989-ben angolul, majd franciául is megjelent könyv (Hollier 1994) adta a kezdeti ösztönzést. E

névmutatóval együtt 1157 lapos, több kiadást és komoly visszhangot keltett (Valdés–Hutcheon 1994) kötethez annyiban

hasonlít a jelenlegi magyar vállalkozás, hogy mindegyik fejezetében valamely évszámhoz is kapcsolható esemény

szolgáltatja a kiindulópontot. A különbség mindenekelőtt abból származik, hogy az időmegjelölések kiválasztásakor

nem politikai eseményeket tekintettünk irányadónak. A Denis Hollier szerkesztette kötet kiemelt hangsúllyal

foglalkozik Bonaparte hatalomátvételével, az 1934-es fasiszta tüntetéssel, a németbarát Brasillach kivégzésével, az

algériai háború végével és az 1968-as diáktüntetéssel. Az itt olvasható munkában még az 1956-hoz kapcsolódó rész is

irodalminak nevezhető esemény mérlegelésével indítja a gondolatmenetét, s a fejezetek legtöbbször a legtágabb

értelemben vett művelődési intézmények létrehozását vagy kiadványok megjelenését emelik ki, nem felejtve, hogy a

más nyelvből készült fordítások, sőt a többi művészet vagy a nem kifejezetten szépirodalminak minősíthető értekezések

is döntő hatással lehetnek a szűkebb értelemben vett irodalomra.

„Egyetlen cikk sem készült azzal a céllal, hogy valamely szerző teljes életművét áttekintse” – olvasható A francia

irodalom új története bevezetésében (Hollier 1994, XIX). Mivel A magyar irodalom történetei című munka szerkesztői

ebben a vonatkozásban hasonló véleményt képviselnek, itt is előfordul, hogy több fejezet szól ugyanannak a szerzőnek a

munkáiról. Nem csak azért nem szerepel következetesen rendező elvként az életmű, mert még a legkiválóbb szerzők is

alkottak gyenge műveket. Érdemes okulni a képzőművészetek tanulmányozóinak észrevételeiből, hiszen ők egyrészt

kimutatták, hogy egyes mozgalmak termékeinél másodlagos jelentősége van az egyéni alkotóra jellemző

tulajdonságoknak, másfelől cáfolták az életmű célelvű kiteljesedésére vonatkozó hiedelem általános érvényét. Picasso

és Braque egyes kubista alkotásait nehéz megkülönböztetni egymástól, Chagallról pedig megállapították, hogy „nagy

művész volt, amikor feszült viszonyban állt a Párizsi Iskola szószólóival, de e feszültség enyhültén győzött a

kereskedelem, és ő egyszerűen Chagall-képek gyártásába fogott” (Danto 1990, 107). Az idézett kijelentés által

képviselthez hasonló szigorúságot igyekeztünk érvényesíteni e magyar irodalomtörténet egyes fejezeteiben. A történeti

mellett a kritikai szempont is érvényesült. Ezzel magyarázható, hogy e munkában sokkal több értékelő állítás található,

mint a Massachusetts állambeli Cambridge-ben megjelent könyv lapjain. Magától értetődik, hogy az egyes szerzők

értékrendje nem ugyanaz; a véleménykülönbségek azt tükrözik, hogy a jelenlegi magyar közönség nem egységes, a múlt

öröksége így hat a 21. század elejének olvasóira.

Az itt olvasható fejezetek általában hosszabbak, vagyis a munka kevésbé széttöredezett, mint a francia irodalom

szóban forgó története. A válogatás szempontjainak megállapításakor is eltértünk az ösztönzőül szolgáló kötetben

képviselt felfogástól. A francia irodalomtörténetben nemcsak Céline, de Drieu la Rochelle, sőt Brasillach

tevékenységéről is több olvasható, mint a Nobel-díjas Romain Rolland vagy Martin du Gard munkásságáról. Jarryval

mindössze két mondat foglalkozik, Saint-Exupéry neve pedig csak a mozira vonatkozó fejezetnek egyetlen

felsorolásában szerepel. Béranger vagy Francis Jammes sehol nincs említve, s ugyanez mondható a népszerű

irodalomnak olyan képviselőiről, mint Georges Ohnet, Gyp vagy Simenon. Mi is törekedtünk kevésbé ismert, vitatható

vagy olyan művek taglalására, amelyeket a korábbi évtizedekben kényesnek véltek és elhanyagoltak, de abban a

vonatkozásban önállóságra tartottunk igényt, hogy nem korlátoztuk a figyelmet az úgynevezett magas irodalomra.

Egyfelől kitágítottuk az általunk vizsgált jelenségek körét a művelődés különböző területeire – a társművészetektől a

lélektanig s a történettudományig –, másrészt sok jelenség összefoglaló mérlegelése helyett egyes művek alapos

értelmezését részesítettük előnyben.

Denis Hollier a Yale Egyetemen tanít franciát, az általa irányított munka a Harvard kiadójánál jelent meg. A két

legkiemelkedőbb amerikai egyetem összefogását olyan ismert tudósok támogatták részvételükkel, mint Barbara

Johnson és Hayden White, Gerald Prince és Stephen Heath, franciaországi, svájci és angol irodalmárok. A magyar

munka elkészítésekor az a cél vezette a szerkesztőket, hogy a szakma legkülönbözőbb nemzedékeit és intézményeit, sőt

más tudományágak jelentős művelőit is bevonják az eszmecserébe. Mivel történeti helyzetekre adott válaszokat

állítottunk előtérbe, szívesen foglalkoztunk a művek hatástörténetével. Nem az alkotás, hanem a befogadás elemzését

tekintettük elsődleges feladatnak. Ebben a tekintetben is igyekeztünk érvényesíteni a rokon területek

tanulmányozásából levonható tanulságokat, hiszen a társművészetek példája, festmények ára vagy zeneművek

különböző előadásai szemléletesen bizonyítják, hogy az értelmezés mindig a történetiség függvénye (Szegedy-Maszák

2006).

Abban, ami megvalósult, tagadhatatlanul érezhető a visszafelé írt történelem kísértése. Az szerepel e vállalkozásban,

amit a létrehozói a jelen távlatából fontosnak vélnek. A hiányok legalábbis részben arra vezethetők vissza, hogy némely

kérdéskörök megvilágítására nem akadt megfelelő szerző. A felkérésnek sem tudott mindenki eleget tenni, és az is

előfordult, hogy némely elkészült fejezetet nem tudtunk közölni. Mivel nem törekedtünk arra, hogy egységesítsük az

eltérő, sőt olykor egymásnak élesen ellentmondó álláspontokat, e munka visszatükrözi a jelenkori magyar

irodalomszemlélet és -tudomány megosztottságát. A főszerkesztő már a munka kezdetekor több tanulmányban is

körvonalazta elképzelését, de a munkatársakra bízta, mennyiben vették figyelembe a szempontjait. A megvalósulás

nyilvánvalóan különbözik az eredeti tervtől. A vállalkozás nem egyetlen intézmény keretei között készült, s így

bizonyos mértékig látlelet a magyar irodalomtudomány jelenlegi helyzetéről.

A célelvű irodalomtörténet-írás a felvilágosodás és a modernség ösztönzésére alakult ki. Nincs kizárva, hogy a

modernség néven ismert, szüntelen továbblépést sürgető mozgalom a 21. század elejére már véget ért. A gyarmatosítás

utáni korban már arra is rá kell ébredni, hogy a művelődés nem azonos a nyugatinak nevezhető világ örökségével.

Vasari és Winckelmann – akiknek hagyománya a magyar irodalomtörténészekre is döntően hatott – körkörösségben

gondolkodott. E szemlélet hívei születésről, érett szakaszról, sőt hanyatlásról írtak. A 18. században számosan keresték

valamely eszmény megvalósulását a műalkotásban. Az avantgárd híveit a korábbi meghaladásának az igénye vezette.

Már a posztmodern helyzet elérkezése előtt is kísértett a gondolat, hogy ami ezután következik, voltaképp korábban is

megtörtént. Ezt a fölismerést eddig inkább a társművészetek tudósai juttatták érvényre. Richard Taruskin amerikai

zenetudós sikerrel cáfolta a Frankfurti Iskolának azt a tételét, mely avantgárd és kulturális ipar párharcaként értelmezte

a művészetek alakulását. A hangnemiségnek nem megtagadását, hanem „viszonylag értékőrző megközelítését”

mutattaki a Tristanban, a 20. század újításait a „túlzó retorika” megnyilvánulásaiként elemezte, az első világháború után

széles körben elterjedt visszafordulást a múlthoz 19., sőt 18. századi előzményekre vezette vissza, Sztravinszkij

újklasszicizmusnak nevezett korszakát különböző stílusoknak a posztmodernségre emlékeztető „keveredéseként”

jellemezte, miközben a sokak által maradinak tartott Britten zenéjében a vezérmotívumos szerkesztésnek és a

távol-keleti zene bizonyos elemeinek kezdeményező erejű fölhasználására hívta föl a figyelmet (Taruskin 2005, 3: 546,

4: 5, 451–454, 482, 5: 234, 256). Arnold Gehlen már korábban, az 1960-as években azzal érvelt, hogy „a haladás

korszaka (…) a felmelegítés korszakába megy át” (Gehlen 1987, 349), Hans Belting és Arthur C. Danto pedig Henry

James A jövő madonnája című, 1873-ban kiadott történetétől származtatta annak a gondolatnak a megfogalmazását,

mely szerint „már véget ért a soron következő dolgok időszaka” (Danto 1987, 217).

Hasonló következtetések vonhatók le az irodalom történetéből. Azok a felfogások, amelyek a nemzetjellem szerves

fejlődésének, a társadalmi haladásnak vagy akár a korábbin túllépő modernségnek feleltették meg a magyar irodalom

történetét, a már érvényüket veszített nagy elbeszélések (grands récits, master narratives) körébe tartoznak. Ez a

fölismerés indokolja, hogy sem a korszakot, sem az egyéni életművet ne tekintsük rendező elvnek, vagyis a magyar

irodalmat töredezett örökségként mutassuk be. Az irányzatnak vagy mozgalomnak az érvényessége is korlátozottabb a

korábban föltételezettnél – Arany János vagy Mikszáth alkotásait nehéz a 19. századi Európa meghatározónak vélt

áramlatainak megfeleltetni. Egyoldalú képet alakít ki magának az olyan olvasó, aki szimbolista költészetként igyekszik

értelmezni Ady verseit. A Sinistra körzet vagy A kígyó árnyéka nem közelíthető meg sikerrel olyan távlatból, amely a

modernség történeteként tünteti föl a legutóbbi másfél század európai irodalmát.

„A posztmodernségnek talán az a megkülönböztető tulajdonsága, hogy bármi akármelyik pillanatban hatást fejthet ki,

hiszen a rendezetlen jelennek s jövőnek rendezetlen múlt felel meg” (Danto 1992, 123). A magyar irodalom

teljesítménye ugyan kisebb, mint a franciáé, de elég gazdag ahhoz, hogy teljes áttekintését képtelenségnek nyilvánítsuk.

Nemcsak a jelenlegi munka terjedelmi korlátai miatt, de azért is, mert értékei nem mindenki számára nyilvánvalóak, s

ugyan melyikünk követelhetné magának a jogot, hogy pontosan kijelölje: mit érdemes megőrizni s mit nem. A

posztmodern költő állítása szerint „az ember nem maga választja ki, mi van hatással rá, hanem éppen fordítva”, s ezért

érthető, hogy nemcsak jól ismert, de kevéssé olvasott szerzők műveit is sokra becsüli, például Hölderlin költeményeit

John Clare és Thomas Lovell Beddoes verseivel vagy Raymond Roussel könyveivel együtt olvassa (Ashbery 2000, 4,

5). Ungvárnémeti Tóth László kötetét sem sokan forgatták Weöres Sándor előtt. Előfordulhat, hogy valamely értelmező

alkatánál és szellemi neveltetésénél fogva mindenkinél alkalmasabb olyan művek értékeinek meglátására, amelyek

mások számára jószerivel megközelíthetetlenek. Ezzel is indokolható, hogy e munka némely fejezete viszonylag

kevéssé ismert művekre irányítja a figyelmet, s így óhatatlanul is ösztönözheti az örökölt értékrend (kánon) módosítását.

„Valaminek a szerepeltetése vagy mellőzése ezúttal nem rejt magában értékítéletet.” Nem próbálkozunk hasonló

mentegetőzéssel. Azért sem, mert az egyes fejezetekben megvilágított kérdéskörök szigorú válogatásra engednek

következtetni. Úgy is fogalmazhatunk: az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség

megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják. A terjedelmi korlátok miatt egyes

fejezetek csak e vállalkozás világhálóra került változatában olvashatók.

A legutóbbi évek kiemelkedően jelentős zenetörténeti összefoglalása, melynek bevezetéséből származik az itt bírált

idézet (Taruskin 2005, 1: XXII), annyiban mégis tanulsággal szolgált, hogy Adorno nézeteinek kegyetlen elemzésével

bizonyítja, mennyire „tekintélyelvű”, sőt „etnocetrikus” minden olyan értékelés, mely a „haladó”-nak tekintett műveket

részesíti előnyben (Taruskin 2005, 1: XXV, 4: 421). „Olyan mélyen meghatározó volt Janáček számára a cseh nyelv

ritmusaitól függés, hogy az még szöveg nélküli zenéjében is nyilvánvaló” (Taruskin 2005, 4: 429). Az efféle észrevétel

megkülönböztetett figyelmet érdemel az irodalmár szempontjából, különösen ha viszonylag szűk körben használt nyelv

kultúrájával foglalkozik. Ha nem fogadjuk el a művelődés nyelvi meghatározottságának elvét, akkor is el lehet ismerni,

hogy a helyi hagyományok különösen veszélyeztetett helyzetbe kerültek a jelenkorban, a tömegtájékoztatási közegek

gyors átalakulása következtében, amikor a képi s a nyelvi megnyilatkozás feszültségbe kerül egymással, s olykor az

előbbi az utóbbi rovására érvényesül.

Az irodalomtörténész sokat tanulhat a többi művészet tanulmányozóitól. Duchamp példája az irodalmárt is

emlékeztetheti arra, hogy a műalkotás azonossága sem magától értetődő, s az ismereteket továbbító közegek

(médiumok) gyors változása az irodalom mibenlétét sem hagyja érintetlenül. Tagadhatatlan, hogy A magyar irodalom

történetei viszonylag keveset foglalkozik a szóbeliséggel, hiszen ennek megnyilatkozásai nem mindig kapcsolhatók

meghatározott időpontokhoz, s éppúgy kevéssé rögzíthetők, mint az, amit installáció, performance vagy happening

néven szokás emlegetni. Egyes fejezetek mindazonáltal figyelmeztetnek az irodalom határainak bizonytalanságaira.

Ilyen fölismerést tükröznek például azok az irodalomtörténet-írás korábbi hagyományától eltérő fejtegetések, amelyek

különbséget tesznek dráma és színház között, vagy különösen hangsúlyozzák a társművészetek és az irodalom

kölcsönhatását, illetve egymáshoz kapcsolódását.

Lehetséges vagy érdemes-e valamely nemzeti irodalom történetét megírni? A szerzők jelentős része érezteti azt, hogy

a jelenkorban már nem okvetlenül érvényesek azok a válaszok, amelyeket korábban adtak e kérdésre. A festészet

példája is igazolja, hogy a történetírás egyáltalán nem független a megnyilatkozások széles körű hozzáférhetőségétől.

Hans Belting szerint az Avignoni kisasszonyok azért is emelődött korszakváltó rangra, mert a „Három nő című, 1908–

09-ben festett kép hosszú viszontagságok után az Ermitage-ba került, s így nem lehetett vetélytársa” annak a

festménynek, amelyet 1937-ben a New Yorkban levő Museum of Modern Art szerzett meg (Belting 2001, 263, 265). Ha

a hozzáférhetőség elvét a magyar irodalomra érvényesítjük, különös nyomatékot kap nemzeti értékeink külföldi

visszhangjának megléte vagy hiánya. Amennyiben egyetlen piac alakul ki a világban, a művelődés is egységesülhet. Az

irodalomtörténetet nem válthatja föl a tömegtájékoztatási közegek elemzése, mert ez utóbbiak egységesülése a

művelődés helyi hagyományainak ellenében hat.

Való igaz, hogy létezett már olyan egységesítő mozgalom, amely – pillanatnyilag úgy lehet hinni – kudarcba

fulladtnak mondható, de a műszaki korszerűsödés is veszélyeztetheti a művelődés sokféleségét. „A tömegtájékoztatás

világméretű diadala minden kulturális eseményt mediális eseménnyé alakít át, azt a látszatot keltve, hogy a szóban forgó

esemény e közegeken belül jött létre, vagy számukra teremtődött” (Belting 2003, 66). Ez a figyelmeztetés éppúgy

megfontolandó, mint az a vélemény, mely szerint „a globális kultúra – a nemzeti kultúrákkal ellentétben – lényegileg

emlékezet nélküli” (Smith 2000, 241).

A másság tisztelete könnyen lejáratható jelszó. Jelenleg nehéz volna igazán sikeres párbeszédről beszélni a nyugati

művelődés mintái s Magyarország helyi hagyományai között. A másik megismerése ellenállásba is ütközhet. Amidőn

óceániai álarcot nézek a Louvre-ban, aligha léphetek párbeszédbe egy másik örökséggel, ha vajmi keveset tudok arról a

másik történelemről. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a magam távlatából kisajátítom azt, ami különbözik az én

világomtól. A vasfüggöny megszűnése után fölvetődik a kérdés: egyesíthető-e Európa korábbi két részének a

történelme. Arra gondolva, milyen nehézségeket okozott Németország újraegyesítése, aligha nevezhető könnyűnek a

válasz. Belting alighanem magyarországi tapasztalatai alapján vonta le a következtetést, hogy „a nemzetközi

modernségről folytatott eszmecsere Magyarországon megosztja a résztvevőket, akik vagy el akarják ismertetni a

magyarok hozzájárulását a modern művészethez, vagy a nemzeti művelődés újabb vereségétől félnek” (Belting 2003,

56). A magyar irodalom történetei néhány fejezetében a mai államhatárokon túli irodalommal is foglalkozik. Ennek a

területnek a megítélése azért nehéz, mert az erdélyi, felföldi, délvidéki vagy akár nyugati magyar irodalom művelőire is

vonatkozik az a szomorú igazság, amelyet Belting így összegezett: „A szórvány nem a saját területén él, és

reménytelenül keresi saját azonosságát” (Belting 2003, 73).

A magyar irodalmárok egy része a nemzeti művelődés tanulmányozásába vonul vissza, mert úgy gondolja: a saját

örökség csakis így menthető meg. Ebben az irodalomtörténetben is akadnak olyan fejezetek, amelyekben alig fordul elő

utalás nemzetközi összefüggésekre. A szerkesztők tiszteletben tartották e szerzők meggyőződését, de igyekeztek olyan

munkatársakat fölkérni a munka elvégzésére, akiktől várni lehetett az összehasonlító irodalomtudomány

szempontjainak érvényesítését.

Mintegy harmincöt évvel ezelőtti becslés szerint a világ háromezer nyelvéből „mintegy hetvennyolc hozott létre

irodalmat” (Edmonson 1971, 323, 332). Lehet arra hivatkozni, hogy a magyar irodalmat előkelő hely illeti meg a világ

örökségében, de számolni kell annak lehetőségével, hogy az irodalmak nemzeti megközelítése történeti jelenség,

amelynek nemcsak kezdetét lehet megállapítani, hanem esetleges végére is föl kell készülni. A cél nyilvánvalóan az,

hogy a magyar irodalom bizonyos termékei bekerüljenek Európa s a világ örökségébe, ami csakis akkor lehetséges, ha

ennek az örökségnek a szerkezete is megváltozik. Ez az irodalomtörténet azzal a szándékkal készült, hogy hozzájáruljon

e cél eléréséhez.

HIVATKOZÁSOK

Ashbery, John (2000) Other Traditions (The Charles Eliot Norton Lectures), Cambridge, MA: Harvard University Press.

Belting, Hans (1995) Das Ende der Kunstgeschichte. Eine Revision nach zehn Jahren, München: C. G. Beck.

Belting, Hans (2001) The Invisible Masterpiece, London: Reaktion Books.

Belting, Hans (2003) Art after Modernism, Saltzwendel, Caroline–Cohen, Mitsch–Northcott, Kenneth (transs.), Chicago and

London: The University of Chicago Press.

Danto, Arthur C. (1987) The State of the Art, New York: Prentice Hall Press.

Danto, Arthur C. (1990) Encounters and Reflections. Art in the Historical Present, New York: Farrar, Traus, Giroux.

Danto, Arthur C. (1992) Beyond the Brillo Boy. The Visual Arts in Post-Historical Perspective, New York: Farrar, Straus, Giroux.

Edmonson, M. S. (1971) Lore. An Introduction to the Science of Folklore and Literature, New York: Holt, Rinehart and Winston.

Gehlen, Arnold (1987) Kor-képek. A modern festészet szociológiája és esztétikája, Bendl, Júlia (ford.), Budapest: Gondolat.

Hamvas Béla (1988) Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya, Budapest: Magvető.

Hollier, Denis (ed.) (1994) A New History of French Literature, Cambridge, MA–London, England: Harvard University Press.

Smith, Anthony D. (2000) „Towards a Global Culture?”, in Held, David–McGrew, Anthony (eds.) The Global Transformation

Reader. An Introduction to the Globalization Debate, Cambridge: Polity Press, 239–247.

Szegedy-Maszák Mihály (2006) Az értelmezés történetisége, Pécs: Pro Pannonia.

Taruskin, Richard (2005) The Oxford History of Western Music, Oxford–New York: Oxford University Press.

Valdés, Mario J.–Hutcheon, Linda (1994) Rethinking Literary History – Comparatively, New York: American Council of Learned

Societies.

MIKOR, HOGYAN KEZDŐDÖTT?

Omneslocasibiacquirebant

Et nomen bonum accipiebant.

Aki csak rendszeres magyar irodalomtörténet megtervezésébe fogott, találkoznia kellett és kell a keresztény királyság

előtti időszak tárgyalhatóságának kérdésével.

A kérdés hosszú ideig inkább a „miként”, mintsem a „vajon” formájában merült fel: a kutatható magyar irodalom

köztudomásúlag a honfoglalás előtti időkben kezdődött, s ez első korszak hatása sokáig nyomon követhető a

honfoglalás után is. Így jelent meg a korszak a nemzeti irodalomtörténet-írás mintájában, Toldy Ferenc és követői

munkáiban. A korszak elnevezése Toldynál hol ókor, hol őskor, másoknál pogány kor, honfoglalás előtti kor. Itt az

egyszerűség kedvéért a később bevetté vált „ősköltészet” műszót használjuk.

Miként épül fel a korszak Toldy és követői munkáiban? Az irodalommal foglalkozó rész előtt változó sorrendben a

társtudományokból merítő köztörténeti, nyelv-és írástörténeti fejezeteket olvashattunk, főleg azért, mert az irodalom

kezdetéről szóló részben a 19. századi szerzőnek a nemzet eredetéről is számot illett adnia. Az irodalomtörténet első

korszaka a szaktudományok mellett a politikai intézmény számára is alapvető volt. Fordulatos évtizedek egymást váltó

politikus-és tudósgenerációi, köztük irodalomtörténészek számára az a feladat, hogy a nemzet integritásának az eredet

szemszögéből történő igazolását elvégezzék, a 19–20. században hol az ország integritásának magasztalásával vagy

megőrzésével kapcsolódott össze, hol az integritás elvesztésének ellensúlyozásával. Amikor aztán a politika elvárásai

vagy a társtudományok eredményei változtak, az változó módon és mértékben az irodalomtörténetekre is hatással volt, a

kezdő fejezetekre különösen.

Toldy fejezetei a nemesi nemzetfelfogás jegyében hun és magyar részekre oszlanak. Mind a két részben elkülönül az

igazságtartalomra számot nem tartó költészet, illetve a történeti és fiktív elemeket egyaránt tartalmazó mondák

tárgyalása. A forrás Toldynál a késő antik és középkori – növekvő részben magyarországi – történetírás, a kora újkori

magyar históriás énekek és a magyar népköltészet. Érdemes megjegyezni már most, hogy az ősi költészet műfajainak

hatására, továbbélésére a középkori fejezetek is kitérnek. Egyes műfajok tárgyalása e folyamatosság miatt hol az

ősköltészeti, hol a középkori részbe kerül.

A hun költészet forrása Priszkosz rétor feljegyzése Attila királynál tett követjárásáról: a király sátrában, illetve a

király érkezésekor elhangzott énekekről, dicsénekekről és mulattató énekekről szóló híradás. A hazatérő királyt fehér

leplek alatt vonuló, szkíta dalokat éneklő lányok fogadják. A sátrában tartott lakomán két énekes Attila győzelmeiről és

harci erényeiről énekel. Ezután egy féleszű szkíta énekel meghökkentő és képtelen sületlenségeket, amivel mindenkit

kacajra fakaszt (Priszkosz 1929, 188, 205).

Az ősi magyar költészet egyik műfaja a vallásos ének, amelyről a 14. századi krónikakompozíció 95. fejezetében

olvashatunk: a pogányság visszahozatalát követelő népség által választott elöljárók (praepositi) emelvényekről gonosz

énekekben (nephanda carmina) szónokoltak (praedicabant) a hit ellen. A lóáldozatról és győzelmi lakomák énekeseiről

író Anonymus, valamint a Sankt Gallenben dúló magyarok isteneikhez intézett rettenetes kiabálását elbeszélő Ekkehard

(Pauler 1900, 338) alapján beszél Toldy (1867, 39) áldozatok során elhangzott, az istenséget dicsőítő énekekről:

forráshivatkozás nélkül, olykor a vallásos műfajtól elválasztva jelenik meg a gyászének (Toldy, 1864–1865, 31). Szent

Gellért nagyobbik legendájának az a jelenete, amelyben egy malomőrlő asszony énekbe fog, Toldynál hol mint a házi

munka „dallással” fűszerezése (1851, 43–44), hol mint női (szerelmi) dal (1864–1865, 31), hol mint „a magánélet és

szív ügyeinek” példája szerepel (1867, 39).

A mondaköltészet műfaja a hősi vagy történeti ének. Művelői, a regösök, hegedősök vagy igricek Toldy szerint külön

rendet alkottak a társadalmon belül. A középkori magyar történetírás, főként Kézai Simon és a Thuróczy-krónika, illetve

a néphagyomány alapján a hun mondakör Toldynál változó csoportosításban megjelenő, a Meotisz melletti

országalapítástól Csaba mondájáig terjedő elemekből épülnek fel. A magyar mondakör három fő része: Álmos

mondaköre, Árpád avagy a Hétmagyar mondaköre és a 10. század kalandjait tartalmazó mondák. Az Álmos-mondakör

elemei: 1. Álmos születése és hivatása, 2. Álmos megválasztása, a vérszerződés, 3. Álmos Kievben, 4. Álmos Ungban,

5. Álmos eltűnése. A Hétmagyar mondakör elemei: 1. Erdély megvétele, 2. Zalán futása, 3. A fehér ló mondája. A 10.

század mondái: 1. Botond mondája, 2. Az augsburgi csata, Lehel és Bulcsu mondája, 3. „a gazvitézek (nem

gyászvitézek) vagy magyarkák mondája” (Toldy, 1867, 69). A monda legutolsó összefoglalása szinte fejezetről

fejezetre követi a fő forrást, P. mester gestáját. A középkori rész ezenkívül tartalmaz egy, főként a Képes Krónikán

alapuló „Király-mondakört”: ez Vak Béla idejéig az Árpád-házi királyok történetének mindazon részeit tartalmazza,

amelyeket Toldy a történetírói stílustól eltérőnek tart.

A mondakörök az irodalomtörténetek újabb változataiban mind részletesebben jelennek meg. Bővülnek az egyes

mondák pogány elemeinek: a hunok és rómaiak cesumauri csatája a későbbi változatokban kiegészül a nyíllövéssel a

homlokában is tovább élő Detre mondájával, a hun birodalom hanyatlásának mondája után pedig megjelenik Csaba

királyfi mondája. Ezzel párhuzamosan eltűnnek az olyan, keresztény elemeket tartalmazó mondák, mint Attila és Leó

pápa találkozása.

Toldy koncepciója az irodalomtörténeti összefoglalásokban megkérdőjelezetlenül, kisebb elemekkel kibővítve élt

egészen a 20. század első évtizedéig. Toldy nem, de a későbbi források említenek egy másik nyugat-európai történeti

forrást, Liutprand cremonaiérsek Antapodosisának azt a részét, amelyben a magyarok „turpis et diabolica hui hui”, csúf

és ördögi huj-huj kiáltással indulnak harcba (Liutprand 1998, 48). A Toldy-koncepciót olvashatjuk Beöthy Zsolt

valamennyi irodalomtörténetében (Beöthy 1877, 1896, 1895) és Horváth Cyrill régi magyar irodalomtörténetében

(Horváth 1899). A témának szentelt optimista tanulmány szerzője, Kacziány Géza szerint az eladdig „olvashatatlan

kaparások” gyanánt figyelmen kívül hagyott „hyerogliph-szerű” rovásírások felfedezésével ez az irodalom még

jelentősen gazdagodhat (Kacziány 1891, 25–26).

A koncepció ama támaszai, amelyeket a társtudományok biztosítottak, már a 19. században meginogtak. A

Toldy-irodalomtörténetek megjelenése idején zajlott le a vita Ipolyi Arnold és Csengery Antal között Ipolyi Magyar

mythologiája kapcsán (Voigt 1997–1998, 377–391): a vita során Csengery számos, azóta is érvényes problémára

mutatott rá Ipolyi vallástörténeti kutatási módszereivel kapcsolatban. 1871-ben elkezdődött az úgynevezett ugor–török

háború, a vita a magyar nyelv eredetéről, amelynek végén a tudományos igényű nyelvtörténetben eldöntött kérdéssé vált

az ugor párt álláspontja, a magyar nyelv finnugor származása (Pusztay 1977, 92–107). Nem sokra rá a filológusok

körében viták kereszttüzébe került a hun-mondakör ősi eredetének kérdése. Riedl Frigyes, aki a hun-hipotézis

cáfolatához felhasználta az ugor párt, főleg Hunfalvy Pál eredményeit, rámutatott a hun-mondakör előfordulásának

kései voltára, arra, hogy a monda számos eleme a korábbi és korabeli európai történetírásból származik. Vizsgálatai

során ezzel a kérdéssel kapcsolatban először mutatott rá a szóbeli hagyományozás ingatag voltára: „századokra kiható

történelmi hagyomány nem volt soha egy népnél sem, ha írott emlékek nem fixirozták a neveket és iskolázott férfiak

nem érintkeztek a néppel. A népnek tudniillik nincs érzéke a történelmi vonatkoztatások iránt, de igen is nagy érdekkel

viseltetik a hagyomány elbeszélő része iránt… Nem valószínű, hogy… a magyar népnek kiváltságos hagyományai

volnának őseiről, mely nemcsak származásukat, hanem részletes mondákat is megőrizett volna” (Riedl 1881, 124). A

néprajztudományban Katona Lajos a magyar mitológiakutatást összefoglaló munkájában, esettanulmányaiban és a

Pallas Nagy Lexikonába írt szócikkeiben fogalmazott meg olyan tételeket, amelyek a későbbi ősköltészet-kritikák

alapjaivá váltak (Voigt 1997–1998, 394–398). Figyelmeztetett arra, hogy a fennmaradt írásos emlékek szerzői

óhatatlanul saját szemléleti kereteik alapján dolgozták fel forrásaikat, s ezzel a kései utókornak számolnia kell (Katona

1912, 2: 209), hogy a kereszténység felvétele után eltelt évszázadok során a pogány kultúra a kereszténység ilyen

szűrőjén ment keresztül, ezért a népi vallásosság első látásra pogánynak tűnő emlékeiben inkább az úgynevezett alsóbb

kereszténység félhivatalos kultúráját lehet kimutatni, mint a hajdani pogány vallás jelenlétét (Katona 1912, 1: 368).

A társtudományok eredményei és új irodalomtörténetek tervezése vezethetett ahhoz, hogy az 1900-as évek végétől az

irodalomtörténeti összefoglalások műhelyeiben is kétségessé vált az ősköltészet kutathatósága. Horváth János 1908-as

programadó tanulmányában, az Irodalmunk fejlődésének fő mozzanataiban az ősköltészettel kifejezetten nem

foglalkozott. Azzal azonban, hogy az irodalmi fejlődés alapjaként az irodalmi hagyomány felszaporodásával létrejövő

irodalmi tudatot határozta meg, kimondatlanul is megkérdőjelezte a kutatás eredményességét e téren (Horváth 2005,

13). A Horváth és Pintér Jenő által négy évvel később alapított Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóiratában, az

Irodalomtörténetben számos, a kutatási terület alapkérdéseire vonatkozó tanulmány jelent meg, köztük Halasy-Nagy

József munkája a magyar irodalomtörténet korszakairól. Abból kiindulva, hogy „az irodalom végső és teljes fogalmában

az írásos kifejezés”, Halasy egyértelműen kizárta az írásos emlékek előtti korszak kutathatóságát: a kutatónak „a

találgatások ingoványos rétjét át kell engednie más ismeretágak számára, amelyeknek örömük telik az efféle játékokban,

amik mindig sokkal inkább alkotóik éles elméjének, mint az igazságnak nyomait viselik magukon” (Halasy-Nagy 1912,

161–162, 165). A téma részletes tárgyalása mellett a kritika rendre megjelent Pintér Jenő irodalomtörténeteiben (Pintér

1909, 1913, 1921, 1924, 1930).

A korszak kutathatóságáról a legalaposabb kritikát Király György 1921-ben megjelent monográfiája fogalmazta meg,

amely főként Katona és Riedl eredményeit fejlesztette tovább. Felvázolta az ősköltészet fogalmának romantikus

eszmetörténeti hátterét. Máig nem cáfolt, legfeljebb figyelmen kívül hagyott kritikája szerint a nyelvhasonlítás

eredményeiből nem következtethetünk azonosságokra a magyar és a tőle több ezer éve külön élő, rokon nyelveket

beszélő népek között: a külön útra tért népeket olyan eltérő hatások érték ez idő alatt, amelyek a nyelvvel szemben a

változásra sokkal érzékenyebb kultúrájukat teljesen átformálták. Király szakított a korszak időbeli korlátait lazán kezelő

kutatási hagyománnyal: a felhasználható források alapján a kutatható időszakot a 7. és a 11. század közé helyezte.

Rámutatott arra, hogy e források az általuk használt, gyakran átalakított történeti irodalomból építkeznek, és saját koruk

viszonyait vetítik vissza két-háromszáz évvel korábbra. Sorra vette az irodalomtörténetek példáit, először azokat,

amelyek a költészetre vonatkoznak, majd a mondaköröket, és rámutatott a velük kapcsolatos problémákra. Ezek röviden

összefoglalva a következők. A vallási költészet forrása, Liutprand esetében a magyarok iszonyú kiabálása isteneikhez a

legkülönbözőbb értelmezéseket engedi meg, hiszen többszörös közvetítéssel jutott el a történet lejegyzőjéig. Az I. Béla

korabeli pogánylázadás krónikákban megörökített hitellenes gonosz énekeiről szóló tudósítás legkorábbi ismert forrása

a 14. századból való. A Szent Gellért-legenda énekes szolgálójának éneke Király szerint azon kívül, hogy a munkadal

műfajába sorolható, más információval nem szolgál. A magyar verselés ősi gyökereinek feltételezéseivel ellentétben a

legrégibb ránk maradt ilyen versek is középkori latin himnuszok fordításai, és mind szabályos, mind szabálytalan

vonásaikat le lehet vezetni a középkori ritmikából. A történeti adatok értékelése alapján a következő, igen mértéktartó

következtetésre jutott: „Hogy mik voltak a magyar ősköltészet termékei, arra a legnagyobb általánosságban azt

felelhetjük, hogy volt bizonyára lírájuk és epikájuk, talán primitív drámaszerű játékuk is, s hogy ezek a termékek

vallásos és világi jellegűekre oszthatók.” Ha ezek között a műfaji keretek között fogalmazzuk meg tudásunkat, ennél

többet ma sem állíthatunk. Király mondta ki először határozottan: a korszak „kutatása nem irodalomtörténeti probléma.

Az irodalomtörténet írásban fönnmaradt költői alkotások történeti összefüggésének a vizsgálata. Ebből a korból sem

maradt semmi írott emlékünk, rávonatkozó adataink rendkívül csekély értékűek, visszakövetkeztetéseink

bizonytalanok, s… egyetlen biztosan elfogadható költői termelésünknek, a honfoglalás és kalandozások mondáinak

csak késői, latin nyelvű, száraz tartalmi kivonatait ismerjük, amint krónikásaink följegyezték. Az irodalomtörténetírót

azonban nemcsak a tartalom érdekli, hanem a költői forma s főként maga az individuális alkotás, melyről semmit sem

tudunk. Az irodalomtörténész helyét tehát ezen a téren a folklór, a néplélektan kutatójának kell átvennie; egyedül az ő

módszereivel lehet megoldani a bonyolult kérdést. Ez a módszer, bár igénybe veszi a nyelvész és a történetíró által

fölkutatott adatokat, összehasonlításában nem szorítkozik a rokon népek költészetére, hanem az egyetemes népköltészet

eredményeit veszi figyelembe” (Király 1921, 40).

Mai szemmel úgy tűnik, hogy ha Király itt abbahagyta volna munkáját, nem érte volna annyi kritika. Ámde a

monográfia további három fejezetében még tovább ment. Együttesen, egymással összevetve használta fel a filológia, a

néprajz, a történelem és a nyelvészet eredményeit. Valamennyi kérdésben alapos érveléssel alátámasztott szkeptikus

álláspontra jutott. Eszerint a fennmaradt emlékek késeiek, esetleges pogány elemeik szétválaszthatatlanul

összefonódtak a keresztény évszázadok emlékeivel, ekképpen ismert pogány mitológiáról, ősvallásról szólni nem

érdemes, legfeljebb olyan általánosságok fogalmazhatók meg, amelyek a sajátosan magyarországi emlékanyag

megismerésében hasznavehetetlenek. A hun–magyar azonosság nem ősi, hanem jóval a honfoglalás után, az európai

történeti irodalom alapján született koncepció. A honfoglalás mondái esetében nincs arra bizonyíték, hogy akár részben

helyreállítható nagy epikus kompozíció töredékei; legfeljebb kisebb, úgynevezett hősdalok meglétére lehet

következtetni, ezek azonban már a keresztény kultúrában felnövekedett énekesek munkái.

Király több tudományág nagy tekintélyű képviselőjével szembehelyezkedve fogalmazta meg szkeptikus álláspontját.

Ráadásul 1921-ben, nem sokkal a történelmi Magyarország feldarabolása után tette ezt. Érthető, hogy heves, a

tudományos mellett politikai visszhangot is kiváltó kritikát kapott. Ahogy a hunkérdéssel kapcsolatban Császár Elemér

(azok egyike, akik a későbbiekben legalább említették) Királlyal és Hunfalvyval kapcsolatban megfogalmazta:

„eredményeik is annyira szertelenek, hogy a közvélemény fölzúdult ellenük – ebben a fölzúdulásban természetesen

része, sőt főrésze volt a nemzeti hiúságnak és öntudatnak… a magyarság egyik legszebb ábrándját, a világhódító hún

néppel való kapcsolat hitét tépték szét…” (Császár 1925, 9–10). Emellett Király, aki az 1919-es kommunista diktatúra

idején részt vett az egyetemi oktatásban (s ezért veszítette el tanári állását), éppen akkori egyetemi előadásait foglalta

össze. A tudomány akkori határait is feszegető bírálat példája Hóman Bálint tárgyi érvekben szűkölködő vitacikkének

zárása: „Király »tudományos« módszerét követve, mondhatnám, hogy felfogása annak a materialista internationalis

szellemnek a szülöttje, mely sohasem tudott belenyugodni abba, hogy a magyar nemzetnek, mint minden európai

nemzetnek, történetileg fejlett, sajátos nemzeti kultúrája s azt kifejező történeti hagyományai vannak s mely

kötelességének tartja a hagyományok és tekintélyek cinikus lerombolását. Mondhatnám, hogy Király tanulmánya

propagandacélra készült, hiszen büszkén emlegeti annak bolsevik származását. De nem teszem (sic!), mert a

tudományban nem ismerek politikai szempontokat s ettől a felfogásomtól Király György kedvéért sem vagyok hajlandó

eltérni” (Hóman 1922, 25). A monográfia pozitív kritikát is kapott – mind Trócsányi Zoltán, mind Turóczi-Trostler

József kiemelte a szerző alaposságát és a kritika szükséges voltát. Sajnos, Király sem a vitát, sem e tárgyú munkáját nem

tudta befejezni, 1922-ben, rövid élete utolsó hónapjaiban más munkáinak befejezésével foglalkozott inkább.

Hiperkritikusnak bélyegzett álláspontját a szaktudomány egy része a későbbi harmadfél évtizedben egyszerűen

ignorálta.

Jelentős kivételek e téren Pintér Jenő sokat kritizált irodalomtörténeti összefoglalásai 1909 és 1930 között. Pintér

nemcsak saját véleményét, hanem a korábbi vélemények összefoglalását is mindig közli. Első, 1909-as

irodalomtörténete szerkezetében hagyományos: A pogányság kora című első könyv

köztörténeti-vallástörténeti-művelődéstörténeti, majd nyelvtörténeti-írástörténeti fejezete után következik a harmadik,

„Irodalmi nyomok a pogányság korában” című fejezet. Apró betűs mellékletben megjelenik itt a Toldy-féle

irodalomtörténeti hagyomány eredményeinek összefoglalása. A főszövegben viszont a szerző több téren határozottan

szakít a hagyománnyal. Mind a rokon népek költészete, mind a nyelvből kiolvasható „művelő hatások” esetén

reménytelennek tartja a kutatást az eltelt hosszú idő miatt. „A visszakövetkeztetések kora lejárt” – ez az állítása 1924-ig

végigvonul a további Pintér-munkákon. Néhány évvel később, a Ferenczi Zoltán által szerkesztett irodalomtörténeti

összefoglalás Pintér által készített középkori részében a nyelvből kiolvasható rész elmarad, a rokon népek költészetével

és a népköltészettel kapcsolatos negatív ítélet – „gyönge alap”, „ingoványos talaj” – még hangsúlyosabbá válik. Az

irodalomtörténet 1921-es változata – amely irodalomjegyzékében talán elsőként idézi Király monográfiájának

megjelent első fejezetét – ha lehet, még szkeptikusabb. A nyelvrokonság híján nem tartja érvényesnek a hun kapcsolatot.

A finnugor rokonságból kiinduló következtetésekre a „nem tudományos” minősítést használja. A nemzeti mondákkal

kapcsolatban megállapítja, hogy azok konstrukciójában „Toldy Ferencnek… nem volt egyéb támogatója esztétikai

érzékénél”. Az Arany János óta keresett, a krónikákból kikövetkeztethető naiv eposz kérdésében pedig így fogalmaz:

„távolról sem megnyugtató bizonyíték az, ha a középkori latin krónikák egyes részleteinek kerek szerkezetére és költői

alakítására utalunk” (Pintér 1921, 25). Ehhez képest a következő, „a művelt közönség számára” készült 1924-es

„zsebkiadás” lényeges visszafordulást mutat a korábbi elképzelések irányába. Köztörténeti fejezettel indít, ezután a

nyelvrokonságot foglalja össze, majd a pogány magyarok műveltségének alapvető jegyei – szabadságszeretet, vitézség,

értelmesség, tiszta családi élet – valamint az ősi vallás és írás kritikától mentes előadása következik. A költészet

fejezetben a kevés adat általános hangoztatása mellett az adatok száma nő a korábbi munkákhoz képest. Új elemként

megjelenik a Gellért-legenda énekes asszonysága, egy olyan rész, amelyet Pintér korábban az Árpád-kori költészet

fejezetben tárgyalt. Pintér itt kritika nélkül mondja fel a Toldy-féle két mondakört, a hun mondákat és a honfoglalás

mondáit. Megmarad viszont a naiv eposz lehetőségének tagadása (Pintér 1924, 6–9). Az utolsó, 1930-as, nagy

terjedelmű, hatkötetes összefoglalás ennél kritikusabb, a korábbi kiadások szkepszise megmarad, és az

irodalomjegyzékben kiemelt helyet kap Király monográfiája. Ugyanakkor elmarad „a visszakövetkeztetések kora lejárt”

szentencia, és az apró betűs részekben számos korábbi elképzelés összefoglalása történik meg a korábbi kritikai

reflexiók nélkül. A Toldy-féle két mondakör esetében a korábban elvetett hun mondakör elemei közül Pintér kiemeli

azokat, amelyekben az „aránylag még legeredetibb magyar mondai elemek” találhatók. Pintér irodalomtörténetei tehát

óvatos, de érzékelhető visszarendeződést mutatnak az első világháború utáni években. Ezzel Pintér nincs egyedül –

hasonló változást találhatunk Császár Elemér munkáiban is (Császár 1919, 3–4, vö. Császár 1930, 10–11).

Újabb fordulatot a kérdés történetében Horváth János 1931-es monográfiája, A magyar irodalmi műveltség kezdetei

hozott (Horváth 1931). A már említett 1908-as tanulmányban megfogalmazottakat Horváth 1922-ben kezdte kibontani

Magyar irodalomismeret című tanulmányában, 1923/24-es egyetemi főkollégiumában, kéziratban maradt munkájában,

A magyar irodalom fejlődéstörténetében, majd középkori irodalomtörténetében, A magyar irodalmi műveltség

kezdeteiben. Koncepciója szerint – idézzük híres mondatait – „Irodalom nincs írott szövegek nélkül; története a

legrégebbről fennmaradt írott szövegek vallomásával kezdődik. Pogánykori magyar szövegekről semmi nyom, semmi

emlékezet: »pogánykori magyar irodalomról« ennélfogva nem beszélhetünk. Irodalmunk története csak a keresztyénség

felvételével, a 11. században kezdődik; azért már ott, mert hiszen a latin nyelvű emlékek is a mieink” (Horváth 1931,

481). Akárcsak Király, Horváth is a folklór tárgykörébe utalta azokat az információkat, amelyek az ősköltészetről

fennmaradtak.

Horváth koncepcióját szintén nem fogadta egyértelmű helyeslés: mind a hiperkritika, mind a pozitivizmus vádját

megkapta (Gálos 1931, 498; Császár 1931, 147). A többi recenzens viszont vagy nem foglalkozott ezzel a résszel, vagy

helyeslően emelte ki az ősköltészet kritikáját. Keresztury Dezső a korábbi irodalomtörténetek büszke nyitányának

mértéktartó elmellőzését dicsérte (Keresztury 1931, 429), Eckhardt Sándor a „romantikus képzeletet izgató, homályos

őskor” koncepciójával történő szakításért méltatta (Eckhardt 1931, 467). Hozzá hasonlóan kiemelte a munka

tudománytörténeti jelentőségét Fritz Valjavec, Bisztray Gyula és Kerecsényi Dezső (Valjavec 1932, 258; Bisztray 1931,

23; Kerecsényi 1931, 452). A történész Deér József pedig az elismerés mellett éppen azt a részt illette kritikával, amely

a leginkább megőrizte az ősköltészettel kapcsolatos irodalomtörténeti hagyományt: a történettudományban idejétmúlt

feltételezést, amely szerint a Képes Krónika története epikus költői kompozíciót őrzött meg (Deér 1931, 69).

Horváth munkája Trianon után több mint egy évtizeddel jelent meg. A megjelenés idején a szerző egyetemi tanár, a

magyar szellemi élet egyik központi személyisége volt. Jóllehet a monográfia e része követi a Hunfalvy–Riedl–Katona–

Király kidolgozta gondolatmenetet, Horváth tartózkodott e szerzők említésétől, a rájuk való hivatkozástól. Emellett

megállt Király kritikájának annál a pontjánál, amely a kérdés kutatását egy más tudomány, a folklorisztika feladatául

jelölte meg. Nem vitatta a nyelvtudomány, a történettudomány vagy a folklorisztika eredményeit. Mindhárom tudomány

uralkodó elméletei felé tett gesztusokat. A nyelvet mint a kollektív műveltség, elsősorban a bolgár–török műveltség

tanúját ismertette. A mondattani párhuzamosságot mint finnugor, a strófát mint török örökséget tartotta számon. A

magyar és bolgár–török kapcsolatokat mint a magyar–hun azonosság hagyományának eredetét foglalta össze. Bizonyos

népmesei elemekről mint ősi, Kaukázus-vidéki eredetű hagyományról beszélt. Minderről nem mint az irodalomtörténet,

hanem a társtudományok terén érvényes eredményekről szólt, s ezzel, amint Bisztray rámutatott, lényegében

összefoglalta az addig ismert tudást az ősköltészetről (Bisztray 1931, 23). Ugyanakkor az irodalomtörténet

szempontjából korlátozta a számon tartható emlékek időkörét azzal, hogy az első szóemlék gyanánt 9. századi arab

kútfőket nevezett meg, az Ekkehard által leírt Sankt Gallen-i esettel kapcsolatban az értelmezés bizonytalansága mellett

foglalt állást, a történetírás adatait pedig keresztény kori, tisztázhatatlan visszavetítésnek tartotta. Ezután vonta le a

végkövetkeztetést: „Nem az ősi pogány, hanem az új, idegen, keresztyén műveltség hozta létre a magyar irodalmat,

helyesebben mondva: származtatta át a keresztyén latin irodalmat a magyarság tulajdonába is. A magyar irodalom

létesülése Szent István nagy művének, népe megtérítésének közvetlen folyománya volt” (Horváth 1931, 481–483).

Ezzel a maga tudománya szemszögéből megkérdőjelezte a magyar kultúra vérségi, faji eredetmítoszait, ugyanakkor

hangsúlyozta a keresztény gondolkodás alapvető szerepét, és ezzel a magyar irodalom, közvetve a magyar kultúra

történetének folyamatosságát.

Az ősköltészet korszaka Horváth kötetének megjelenése után nem tűnt el minden irodalomtörténetből. Borbély

István, Farkas Gyula és Féja Géza irodalomtörténetében változatlanul, Féjánál különösen fontos korszak volt (Borbély

1924, 9–22; Farkas 1934, 9, 13; Féja 1941, 10–16). A kutathatatlanság tétele ugyanakkor határozottan megjelent Szerb

Antal (Szerb 1934, 27), Benedek Marcell (Benedek 1938, 8–15) összefoglalásában, valamint Hankiss János

összehasonlító irodalomtörténeti munkájában (Hankiss 1942, 33–35). Horváth 1946-ban ismét megjelentetett

irodalomtörténetének e tétele a tudományos műhelyek jelentős részében elfogadottá vált. Amikor mintegy két év után az

ősköltészet rövid idő alatt visszakapta helyét a hivatalos irodalomtörténet-írás korszakai közt, a változást nem új

tudományos érvek idézték elő, hanem a geopolitika, az ország szovjet befolyási övezetbe kerülése kényszerítette ki.

Az 1948-as évtől intézményesülő kommunista diktatúrában a Magyar Irodalomtörténeti Társaság élére új elnökség

került, amely átvette a társaság lapja, az Irodalomtörténet szerkesztését is. Az első új számot az elnök, Lukács György

1948. őszi programbeszéde nyitotta. A beszéd, amely a társadalmi haladást előremozdító törekvések újrafelfedezését

szabta fő célként, elsősorban a 18–20. századi irodalomtörténet revíziójával foglalkozott. A régebbi irodalomról csupán

a beszéd zárásában, az irodalomtörténet általános revíziójára való felszólításban szólt: „természetesen egyáltalában

nincs kizárva a régi irodalom kutatása és újjáértékelése. De itt rendkívül nagy nehézség, hogy a régi magyar társadalom

szerkezete, a régi magyar történet valóságos lefolyása sokkal kevésbbé van felderítve, mint az újabbkori, és az

irodalomtörténészek önálló, kiegészítő kutatásai sokkal nagyobb módszertani és tárgyi nehézségekbe ütköznek, mint a

legújabb korban.” Vagyis ha nem is megszüntetendőnek, de ideiglenesen másodlagosnak ítélte a korszak kutatását.

Nyitva hagyta ugyanakkor a lehetőséget arra, hogy „e munka közben fogunk olyan előfutárokra is akadni, akikre eddig

egyáltalában nem, vagy alig gondoltunk” (Lukács 1949, 27–28).

Ugyanebben a számban jelent meg Barta János és Szauder József összefoglalásában a magyar irodalom korszakairól

tartott vita összefoglalása. A régi magyar irodalomról a társulat elnökségének legifjabb tagja, az akkor 26 éves

Klaniczay Tibor, Horváth János tanítványa terjesztette elő javaslatát. Ősköltészetről nem szólt. Ám azzal, hogy javaslata

szerint az első korszak „a magyar államalapításig (Szent István koráig)” tart, kimondatlanul is a Toldy-féle periodizáció

hagyományához csatlakozott. Ennek fontosságát az új szemszögből Debreceni Ferenc hozzászólása magyarázza: „Az

első korszakhatár (Szt. István) fontossága különösen kiemelendő. Az osztálytársadalom kialakulása a költészet útjának

kettéágazását vonja maga után (műköltészet, népköltészet). Ez a kettősség csak az osztálytársadalom megszűnésével fog

ismét egységbe olvadni (a Szovjetúnió példája).” A birodalmi példakép hangsúlyozása mellett a hozzászólás talán

legfontosabb eleme az ismétlés hangsúlyozása: ebből következik, hogy a magyar irodalomnak is volt már olyan

szakasza, amely mentes volt az osztályokra bomló társadalomtól (Barta–Szauder 1949).

Az Irodalomtörténet következő számának különös jelentősége lehetett az irányító pozíciók biztosításában. E számban

„az irodalomtudomány magyar munkásai (…) köszöntik” a 70 éves Sztalint. A tartalomjegyzék első tanulmányainak

szerzői nagyrészt a társaság elnökségének tagjai, köztük a jegyző, Klaniczay. Ez a szám tartalmazza a Szovjetunió

Írószövetségének értekezletéről készült Irodalomtörténet és kritika című összefoglalót. Az összefoglaló a régi kultúra

kutatói számára igen fenyegető. Az előadó, a szövetség főtitkára, a szocialista realizmus élő klasszikusa, Alexander

Fagyejev reakciós örökségként ostorozza, hogy az irodalomtörténészek túlnyomó többsége nem hajlandó a jelen szovjet

irodalmával foglalkozni. Az értekezlet támogató hozzászólói, köztük Fagyejev által név szerint kárhoztatott

irodalomtörténészek fel-s felhívják a figyelmet mások, elsősorban a régi korszakokkal foglalkozó tudóstársaik hibáira.

E számban található Magyar irodalom címmel az a vázlat, amelyet „szovjet részről érkezett sürgős felszólításra” a

társaság „e célból összehozott munkaközössége”, régi magyar részről Klaniczay dolgozott ki (Keszi 1949). Itt esik

először szó a Szent István előtti korszak irodalmáról: „a feudális társadalom kialakulását megelőző idők törzsi-népi

kultúrájának nyomai csak az ellene a feudális állam és az azt ideológiailag támogató egyház részéről induló és a pogány

lázadások nyomán erősödő üldözések aktáiban, néhány krónikaíró elbeszélésében és egy-két kivételképen a legújabb

időkig továbbhagyományozott énekben és népszokásban találhatók”. Ezután következik Klaniczay Tibor tanulmánya, a

Régi magyar irodalom és folklór (Klaniczay 1949, 205–215).

A szerző itt kimutatja a kapcsolatot az osztály nélküli társadalom és az ősköltészeti korszak között. A dolgozó nép

kultúráját háttérbe szorítani törekvő polgári tudomány örökségeként ítéli el mind a folklór és az irodalomtörténet

eredményeinek összemosását, mind a két tudomány szétválasztását. Az előtörténetből név szerint kiemelt Király

György itt éppen az ellenkezőjét kapja meg annak, amit korábban: hiába ismerte fel a folklór fontosságát a kérdés

vizsgálatában, nem jutott túl „a polgári tudomány korlátain”. Horváth János mint a Király által kialakított téves

koncepció folytatója jelenik meg. Klaniczay a két tudomány együttműködésének legfontosabb példájaként mutat rá az

irodalom, így a magyar irodalom kezdeteinek egységes költészetére: „az ősi osztálynélküli társadalom szabad embere

hozta létre a költészetet és ez egységes íratlan népköltészet volt. Az osztálytársadalom keletkezésekor feltalált betűírás

következtében hasadt az irodalom írott és íratlan részre. Az irodalomnak ez a megosztottsága megmarad mindaddig, míg

létre nem jön a kommunista osztálynélküli társadalom, amikor az irodalom egysége újra megvalósul, de most már az

írásbeliség magasabb fokán.” Ezért „az ősköltészetet vissza kell iktatnunk a magyar irodalom korszakai közé.

Irodalmunk megindulása tehát nem Szent István idegen papjainak, hanem az ősi osztálynélküli társadalom szabad

magyarjainak az érdeme” (Klaniczay 1949, 206, 210–211).

Egy évvel később, a régi magyar irodalom újraértékeléséről szóló vitában Komlós Aladár rámutatott arra, hogy

Klaniczay az 1949-ben megjelent, általa átdolgozott középiskolai tankönyv idetartozó részében „csak annyit tud, hogy

az ősköltészetről puszta feltevéseink vannak, mert csak a századokkal később keletkezett krónikák tudálékos

átdolgozásában maradt ránk” (Klaniczay 1950, 70). Tanulmányában Klaniczay nemcsak olyan álláspontot fogalmazott

meg, amely eltért korábbi véleményétől, hanem olyat is, amelyben mesterét, Horváth Jánost bírálta meg, tudtommal

először és utoljára. Szerintem ilyen hirtelen változást csak külső körülmények indokolhatnak, és a fentiek alapján ezek a

külső körülmények sejthetők. A Fagyejev-előadásból ismert fenyegetéssel szemben igazolni kellett azt, hogy a régi

magyar irodalomnak van helye az új nap alatt. Része volt ez annak az értékmentő taktikának, amelyben a korszak népi,

haladó emlékei igazolták, hogy nem valamiféle „feudális-klerikális irodalomról” van szó. Az ősköltészetnek

kulcsszerepe volt ebben a koncepcióban. A társadalmi fejlődésnek a végcélt előképező kezdetén állt kihagyhatatlanul.

Aktualizáló értelmezését nem hátráltatták így vagy úgy értelmezhető szövegek. Ráadásul az időben elfoglalt

kikezdhetetlen pozíciója mellett új térbeli fontosságot is kapott: a rokon népek, a kutatás hajdani és reménybeli

adatközlői nem a reakciós Nyugaton, hanem a haladás vezető országa, a Szovjetunió területén vagy annak közvetlen

közelében éltek. Az ősköltészet ekképpen az irodalomtörténeti koncepció olyan alapjává lett, amely biztosította a rá

következő és a koncepció szerint javarészt rá épülő, önmagukban elhanyagolandó időszakok és tárgykörök kutatásának

lehetőségét.

Koncepcióját Klaniczay még 1950-ben érvényesítette egy a korra jellemzően iszonyú vitában, amelyben Komlós

Aladárt kényszerítette önkritikára (Klaniczay 1950). A koncepció érvényesült a következő évben először kiadott

irodalomtörténeti szöveggyűjteményben és a Hét évszázad magyar versei című, az irodalom új értékelését reprezentáló

versgyűjtemény első, 1951-es kiadásában. Ennek előszava a népköltészet szerepeltetését az ősköltészet

rehabilitációjából már ismert érvvel indokolta: „a polgári irodalomszemlélet az irodalmat túlságosan szószerint

értelmezte s elengedhetetlen kellékének tartotta az írást, az írásbeliséget. Márpedig a népdalok századokon át

szájról-szájra szálltak s csak a múlt században kezdték őket rendszeresen feljegyezni és gyűjteni… legnagyobb költőink

mindig a népköltészethez fordultak, – költészetünk témáival a népben gyökeredzik, hangja a népből fakad. Líránk egész

fejlődése nem érthető a népdalok ismerete nélkül, s nagy hagyományaink mellett népköltészetünk is egyik tápláló

forrása fiatal szocialista líránknak” (Klaniczay 1951, VII).

A népi költészet koncepciója, akárcsak Klaniczay más kezdeményezései, később igen fontos eredményeket hozott:

elindult a kéziratos költészet kiadásának hatalmas vállalkozása, a közköltészetről tartott konferenciák sora,

összességében ennek köszönhető, hogy a régi magyar irodalom valamennyi rétegét kritikai kiadások ismeretében

tanulmányozhatjuk. Ami azonban a koncepció egészéről elmondható, annak egyik legfontosabb eleméről, az

ősköltészetről aligha.

Még 1951-ben az irodalomtörténészek hároméves tervteljesítését, az Irodalomtörténeti Társaság egyes korszakokkal

foglalkozó munkacsoportjainak teljesítményét összefoglaló kongresszus került megrendezésre. Itt a tudományterület

„egyik legfiatalabb munkása”, az egyetemi adjunktus Klaniczay tartott előadást a régi magyar irodalom kutatásának

eredményeiről és feladatairól. Az ősköltészetet csak egyszer említette, olyan összehasonlításban, amelyben a hangsúly a

népköltészetet az irodalommal újra összekapcsoló reformáción volt (Klaniczay 1951a, 58, 97). Az előadás

hozzászólásában Turóczi-Trostler József, Kardos Tibor, Trencsényi-Waldapfel Imre egyenként kioktatták fiatal

kollégájukat mind a múlt kutatásának alaposabb felhasználásáról, mind a marxizmus–leninizmus eredményeinek

alaposabb ismeretéről. Turóczi-Trostler többek között a periodizáció maradi, a katolikus ideológiatörténetből

megmaradt gyökereire hívta fel a figyelmet, s intett a marxista történetírás, folklorisztika és nyelvtörténet

eredményeinek felhasználására (Turóczi-Trostler 1951, 70–71). A válaszban Klaniczay hangsúlyozta: előadásainak

hiányai abból eredtek, hogy a legfontosabb feladatokra összpontosított (Klaniczay 1951a, 58, 97); ugyanakkor

önkritikusan beismerte többek között a periodizáció hiányosságait. Az ősköltészet mint önálló korszak láthatóan sem

neki, sem a hozzászólóknak nem hiányzott.

Egy év múlva napvilágot látott az irodalomtörténet első új szellemben készült szintézise, ugyancsak Klaniczay

tollából. A Régi magyar irodalom című egyetemi jegyzetében az ősköltészet és hagyománya meglehetősen szűkszavú

tárgyalást kap (Klaniczay 1952, 10–23, 29–36). A szerző először az 1949-es tanulmány tételeit ismételte meg, s ezt

illusztrálta a műfajok típusai – munkadal, rituális szövegek, dalok, mesék, drámai kultikus elemek, a mondaciklusokból

kialakuló hősi eposzok – elősorolásával: csupa már ismert elemmel. A következő oldalakon ezen típusok magyarországi

megjelenését adatolta és értelmezte: a munkadalt a Gellért-legendában, arituális maradványokat a ráolvasásokban és a

regösénekekben, a halotti siratókban, a népmeséket, végül a történeti mondákat a honfoglalás előtti és utáni időkből, el

egészen a naiv eposz kérdésének tárgyalásáig. A rész röviden tárgyalta a rovásírást is. Az államalapítás utáni első két

évszázadban azután tárgyalásra került az ősköltészet továbbélése, a „népi énekmondók” típusai és a feltételezett

őskrónikában megtalálható epikus kompozíció tárgyalása – lényegében mindaz, amit a millennium utáni

irodalomtörténetek tárgyaltak. Megjelent ugyanakkor a bizonytalanság, pontosabban a kutatás aktuális állapotának

bizonytalansága. „Az ősköltészet kérdésében még ma is rendkívül tájékozatlanok vagyunk. Teljes összefüggő kép

megrajzolásáról egyelőre még szó sem le-het” (Klaniczay 1952, 13).

A következő évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán a Régi Magyar Munkaközösség bevette munkatervébe egy

nagyobb értekezés megírását „Magyar ősköltészet” címmel. A munkatervben általános irányítóként Kardos Tibor neve

jelent meg (V. Kovács 1984, 108, 7. jegyzet). A munka eredménye ismeretlen. Amennyire a munkaközösség vezetője,

Tolnai Gábor 1955-ös, a realizmusról tartott konferencián elhangzott előadásából és többek között Kardos Tibor

hozzászólásaiból látszik, a netalántáni értekezés aligha tartalmazott volna többet annál, amit Klaniczay leírt (Tolnai

1956, 20–23, 27; Kardos 1956, 96).

A következő évek kisebb irodalomtörténeti összefoglalásaiban továbbra is rendre Klaniczay írta az ősköltészet

fejezeteket (Bóka 1957; Klaniczay 1961). Az itt megjelenő műfajok nem változnak, de elmarad a teoretikus bevezetés,

és nagyobb hangsúlyt kap a bizonytalanság. Az 1952-ben várt haladás a következő években nem történik meg.

„Költészetünk eredetéről, valószínű kialakulási folyamatáról csak távoli következtetések segítségével alkothatunk

magunknak képet” – kezdődik a rész 1957-ben (Klaniczay 1957, 9). A szkepszis 1961-re erősödik: „a magyar költészet

eredetéről, kialakulási folyamatáról biztos ismereteink nincsenek, csak távoli következtetésekre vagyunk utalva”

(Klaniczay 1961, 5 – kiemelés J. L.).

Mindeközben Klaniczay 1951 óta meghatározó szerepet töltött be annak a nagyszabású tankönyvnek a

kidolgozásában, amely 1964–66 között A magyar irodalom története címen hat kötetben megjelent, s amelyet

borítójának színéről azóta is Spenót néven emlegetünk. A tankönyv korszakbeosztásáról 1956-ban, az úgynevezett

szegedi tematikavitában született dokumentumok számos kérdésben tartalmaznak vitákat, ám az ősköltészet ezek között

nem szerepel (Simon 2005). A kézikönyv általa szerkesztett részének programtervezeteként, tematikájának elvi

megindokolása végett írt Klaniczay-tanulmányban természetesen szintén szerepel az ősköltészet, pontosabban az „ősi

kultúra” jóval tágabb kategóriája. Az ősi kultúra, a középkor, a reneszánsz és a barokk korszaka közül az utóbbi három

részletes indoklást kap, az első esetében a szerző ezt elhagyva állapította meg: „Az ősi kultúra irodalmi megfelelője, az

ősköltészet külön korszak-volta nem lehet kétséges, a középkor fogalma körül azonban már vitalehetőségek

merülhetnek fel” (Klaniczay 1962, 64).

A kézikönyv ősköltészet fejezete terjedelemben jóval nagyobb, mint a korábbi összefoglalásoké. Ez a növekedés

azonban inkább a köztörténeti részre vonatkozik – olyan összefoglalás jött létre, amely a nyelvtörténeti rész hiányától

eltekintve szerkezetében a korábbiaknál is jobban hasonlított a Toldy-hagyomány fejezeteire. A változás talán a munka

reprezentatív jellegéből fakadt. Lehetett azonban egy konkrét oka is, Képes Géza ugyanebben az évben megjelent, a

tudományos módszerességgel látványosan szakító ősköltészet tanulmánya (Képes 1964). Klaniczay közölte Képes

tanulmányát a Spenót irodalomjegyzékében, de mellőzte annak délibábos fejtegetéseit.

Talán erre utalt Szauder József, amikor a fejezetről szóló lektori jelentésében kiemelte az ősköltészet fejezet

mértéktartó voltát (Szauder 1964). Az akadémiai irodalomtörténet révén ebben a formában vonult be a korszak

napjainkig tartó hatállyal az irodalomtörténet oktatásába.

A kérdés monografikus feldolgozásának vázlatára V. Kovács Sándor vállalkozott 1976-ben lezárt szakirodalmi

kutatásai után (V. Kovács 1984, 1987). A korszak újrafelvételét a marxista tudományosság eredményének, bármikori

mellőzését Horváth János ideológiailag meghaladott álláspontjához való visszatérésnek tartotta. A Klaniczay által

végzett műfajcentrikus feldolgozásnál részletesebb, az adatokat történeti korszakok szerint rendező munkát ígért. Mind

a korszak meghatározását – a honfoglalás előtti ötödfél, majd a rá következő másfél évszázadot –, mind a magyarokra

vonatkozó források körét, mind az irodalom fogalmát olyan tágan kezelte, hogy abba lényegében bármilyen, a rokon

nyelveket beszélő népek és a magyarok folklórjával, a kor lovas-nomád népeivel, a velük érintkező monoteista

kultúrákkal kapcsolatos, akár a forrásokban említett, akár a kultúrák általános jellemzőiből származó információ

belefért. Az ennek alapján kialakított paletta a samanisztikus szertartási énektől a bizánci típusú prédikáción át a

diplomáciai levélig mindenféle irodalmi műfajt magában foglalt. Ez a vázlat az utolsó önálló tanulmány a kérdésről.

Az újjáélesztett ősköltészettel kapcsolatos kritika kezdetei meglehetősen korai időre nyúlnak vissza. Pirnát Antal egy,

az alap és felépítmény régi magyar irodalombeli kapcsolatát marxista szemszögből, rá jellemzően bármiféle taktikai

megfontolás nélkül tárgyaló tanulmányában már 1959-ben lényegében a Horváth Jánoséval megegyező konklúzióra

jutott (Pirnát 1959, 417–419). Ez a magányos megszólalás azonban nem keltett visszhangot, hacsak nem értelmezzük

annak V. Kovács Sándor előbb hivatkozott intését a marxizmus előtti állásponthoz visszatérni akarókhoz. A korszak

kutathatóságának újabb kritikája a reneszánszkutatók 1988-as vándorgyűlésén, Horváth Iván és Zemplényi Ferenc

előadásaiban fogalmazódott meg. Mindkét előadó rámutatott arra, hogy a magyar metrumkincs eredetének

megismeréséhez nem a nyelvükben rokon, vagy a magyarokkal a honfoglalás előtt érintkezésbe került népek utódainak

19–20. században lejegyzett költészetéhez, hanem a középkori latin egyházi költészethez érdemes fordulni. Ezt a tételt

általánosítva Horváth Iván a következőképpen foglalta össze álláspontját (Horváth 1989, 200–201): „Nem kétséges,

hogy a magyarok honfoglaló elődeinek is volt zenéjük, és voltak szövegeik. Amit a kereszténység felvételekor átvettek,

amit egyáltalán át tudtak venni, az bizonyára nem mindenben ellenkezhetett gyökeresen azzal, amit magukkal hoztak.

De az átvétel átfogóan és véglegesen megtörtént. A keresztény alapú magyar művelődéstörténetben nyilván itt is, ott is

folytatódnak régebbi hagyományok, ám a keresztény civilizáció ezeket mind-mind a magáévá hasonította, s ekként

immár jószerivel észrevehetetlenek.” A kérdés kutatása azóta az irodalomtudomány homlokteréből lényegében kikerült.

Jellemző, hogy az Új magyar irodalmi lexikonba az ősköltészet szócikket a finnugrista irodalomtörténész Domokos

Péter írta – s a szócikk a kérdés kutathatóságának nehézségeit, az ebből fakadó ellentmondásokat és megoldásra váró

feladatokat hangsúlyozva foglalja össze a kutatás hagyományát (Domokos 1994).

Az 1964-es összefoglalás utáni évtizedekben számos változás történt a társtudományokban. A történettudományban a

korszak legújabb történeti összefoglalása (Kristó–Makk 2001) alapján egyáltalán nem lehet azt a panorámát megalkotni,

amelyre Klaniczay támaszkodhatott az ötvenes, hatvanas vagy V. Kovács a hetvenes években. Az összefoglalás az

időszak kutatásában a nép által magában hordott ismérvek közül a nyelvet megemlíti, de a nyelvhasonlítás kulturális

kapcsolatait rendkívül mértéktartóan kezeli. Azon írott források körét, amelyek bizonyíthatóan a magyarokra utalnak,

jóval szűkebbre szabja. „Tudomásul kell vennünk, hogy biztosan a magyarságra vonatkozó írott források egészen a 9.

századig nem állnak rendelkezésünkre” (Kristó–Makk 2001, 21). Jelentősen szűkült a hun eredet vizsgálhatóságának

köre: a legutolsó vita Kristó Gyula és Róna-Tas András között már csupán arról folyik egyetlen vékony szál, egy a

nyugati források alapján Attila kardjaként említett kard ajándékozása kapcsán, hogy a 11. században a magyar

uralkodóháznak volt-e valamilyen, ismeretlen eredetű és hamis hun leszármazási tudata, vagy az erre utaló információ is

a nyugati interpretációnak köszönhető-e. Az a koncepció, mely szerint ez a hagyomány a honfoglalás előtti bolgár–török

együttélés eredménye lett volna, s a krónikákból tudjuk, hogy ennek mely részeit őrizte a magyar uralkodóház tudata,

ennek következtében a magyar történetírás, mára a tudománytörténet részévé vált (Kristó 1991). Veszprémy László

szerint éppen a nyugati minták alapján készült hun történet miatt történt, hogy az abba be nem olvadt történeteken kívül

a magyarok eredetéről tartott korábbi vagy más elképzelések kihullottak az emlékezetből (Veszprémy 2005, 97, 107). A

téma gyarapodó szakirodalma és saját kutatásai alapján Veszprémy felhívja a figyelmet arra, hogy az olyan, ősi

mondaként számon tartott történetek, mint a fehér ló mondája vagy a Lehel kürtje monda milyen sok párhuzamot

őriznek a nyugati epikával és jogszokással. Végkövetkeztetése hasonló Horváthéhoz és Zemplényiéhez: a krónikások

által alkotott összegzés olyan teljes képet hozott létre, amelynek különböző elemeiből éppen a pogány elemeket a

legnehezebb kiválasztani.

A nyelvtudományban a kérdéshez részben kapcsolódó utolsó tanulmánykötet Pais Dezső posztumusz munkája, A

magyar ősvallás nyelvi emlékei volt (Pais 1975). A kötet megjelent részei közül 1965-ös a legkésőbbi. Koherens

rendszert a tanulmányok heterogén keletkezésük miatt sem alkothattak. A Pais munkássága iránti jogos tisztelet mellett

is érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a szófejtések egy része – például reg, regës, regël, rege esetében – vagy nem

lelt elfogadásra A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárába, vagy alternatív megoldásként szerepel abban. Az

ősköltészettel akár ilyen áttételesen foglalkozó tanulmány azóta nem született – tudtommal a legutolsó állítás Benkő

Lorándnak a tradicionális szemlélethez több szállal kötődő, ugyanakkor rendkívül körültekintő megfogalmazása,

amelyet a legutóbbi nyelvtörténeti tankönyv kevésbé körültekintően, a közvetlen