A lengyel nyelv leírása

LENGYEL NYELV http://pl.wikipedia.org/wiki/J%C4%99zyk_polski

I.

1.

Język nowopolski

A lengyel nyelvről:

Język polski (Język nowopolski, polszczyzna) należy wraz z językiem czeskim, słowackim, kaszubskim,

dolnołużyckim, górnołużyckim oraz wymarłym połabskim do grupy języków zachodniosłowiańskich,

stanowiących część rodziny języków indoeuropejskich. Ocenia się, że język polski jest językiem ojczystym

około 44 milionów ludzi na świecie (w literaturze naukowej można spotkać szacunki od 40 do 48 milionów),

mieszkańców Polski oraz Polaków zamieszkałych za granicą (Polonia).

Alfabet polski jest oparty na alfabecie łacińskim i składa się obecnie z 32 liter: Aa Ąą Bb Cc Ćć Dd Ee Ęę Ff

Gg Hh Ii Jj Kk Ll Łł Mm Nn Ńń Oo Óó Pp Rr Ss Śś Tt Uu Ww Yy Zz Źź Żż.

Dzieje języka polskiego

Zarys fonetyki historycznej

Język polski wywodzi się z języka praindoeuropejskiego za pośrednictwem języka prasłowiańskiego. Ślady jego

dziejów można odnaleźć w obocznościach.

Do najważniejszych wczesnych zmian należy palatalizacja indoeuropejska. Dawne miękkie k, kh, g, gh przeszły

w językach satemowych, takich jak języki słowiańskie, zwykle w s i z (ale np. litewskie š i ž), zaś w językach

kentumowych, na przykład w łacinie i językach germańskich, w k i g. W języku prasłowiańskim wszystkie

zgłoski zamknięte przeszły w otwarte. Pociągnęło to za sobą powstanie samogłosek nosowych i zróżnicowanie

długości samogłosek. Ukształtowała się też opozycja spółgłosek miękkich i twardych.

W języku polskim opozycja spółgłosek miękkich i twardych stała się cechą istotną. Zgłoskotwórcze r i l przeszły

w pary samogłoska + r lub odpowiednio l. Nastąpił też zanik iloczasu, a wiele spółgłosek miękkich zostało

utwardzonych, np. miękkie r (zapis: r', np. r'eka – rzeka) przeszło w ż (zapis: rz). Wiele spółgłosek miękkich

traci miękkość w wygłosie (np. końcowe miękkie w w nazwach typu Wrocław, w przypadkach zależnych nadal

jest miękkie – we Wrocławiu).

Dawne słowniki polskie:

Słowniki polskie (u Zygmunta Glogera). Już w wiekach starożytnych układano wokabularze łacińsko-greckie; w

wiekach średnich dopisywano do nich wyrazy celtyckie, anglosaskie, niemieckie i inne. W początku wieku VIII

powstał, w Hiszpanii podobno, „Liber glossarum”, który jest podstawą średniowiecznego słownikarstwa

łacińskiego; na nim polega słynny wokabularz, t. zw. „Mater verborum”; dalej tworzą się zbiory słów łacińskich

z objaśnieniami często bardzo dziwacznemi ich znaczeń pod nazwami Vocabulista Papias, Rosarius, ułożony

przez Uguciona w w. XII-ym, „Catholicon” Jana z Genui (Januensis) z w. XIII, Granarius, krótszy słownik

nazywano Brevilogus lub Breviloquus, Lucianus t. j. oświetlający, Mammotrectus około r. 1300, w którym

zebrane były objaśnienia trudniejszych wyrazów z Pisma świętego i t. p. Wszystkie te słowniki przepisywane

były i w Polsce w wiekach średnich, gdyż służyły do zapoznania się z łaciną. I w Polsce zaczęto do nich

dodawać znaczenia polskie, zapewne dość wcześnie, tworząc przez to wokabularze łacińsko-polskie; nie doszły

do czasów naszych jednak starsze nad wiek XV. Pod wieloma względami słowniki te są bardzo ważne dla

dziejów języka, gdyż przechowały nam wyrazy skądinąd nieznane, wzbogaciły język, zmuszając do tworzenia

nowych wyrazów; one przechowały nam dawną terminologję swojską z różnych dziedzin życia, zajęć i nauk,

one świadczą o ówczesnym stanie języka, pisowni, odmianach, pouczają nas, co musieliśmy zapożyczać od

narodów obcych, wreszcie świadczą o samej potrzebie uczenia się języków obcych. W bibljotekach zasobnych

w rękopisy średniowieczne, w Polsce pisane, jak Jagiellońskiej, Ossolińskich, publicznej w Petersburgu, gdzie są

zbiory Załuskich, książnicach Zamojskich i Krasińskich w Warszawie, dawnych klasztornych i kapitulnych,

znajdują się odpisy wymienionych wyżej słowników łacińskich średniowiecznych z dodaną w tekście, na

marginesach lub między wierszami znaczniejszą lub mniejszą liczbą wyrazów polskich; zwrócili na nie uwagę w

XIX w. uczeni nasi badacze dawnych rękopisów, jak Lelewel, Maciejowski, Wisłocki, Nehring, Szujski,

Polkowski, Karłowicz, Kryński, L. Malinowski i inni; największe jednak zasługi położył pod tym względem, jak

i wogóle dla piśmiennictwa polskiego średniowiecznego, prof. A. Brückner, zebrawszy materjał słownikowy z

kilkudziesięciu rękopisów i odpowiednio go oceniwszy. Niemcy posiadali w wiekach średnich słowniki

łacińsko-niemieckie wierszowane. I Czesi w w. XIV mieli słownik dość duży łacińsko-czeski pod nazwą

„Bohemarius” – wierszowany, który tak się zaczynał: „Boh deus est, bostwye – deitas, stworzitelque – creator”.

U nas dotąd nie natrafiono na cały słownik wierszowany, ale, że tu i owdzie znalazło się kilka wierszy osobno,

przypuszczać należy, że i u nas ułożono taki słownik w wiekach średnich dla łatwiejszego przyswojenia przez

żaków. Oto znaleziono ślady takiego słownika:

Modiolus – pyasta, radius – stpicza, est zwono – contus.

Est tribulus osseth, tribula – czepy, tribulumquoque – vyerczyoch.

Est aquilo – pulnocz, austerque – poludnye.

Est Albertus – Olbracht, Adalbertus sit tibi Voyczech.

Zresztą jeszcze w w. XVIII po szkołach naszych podobne wierszyki mnemoniczne się tułały, np. Bóg – Deus,

mój – meus itd. Słowniki średniowieczne układano nie tylko alfabetycznie; często spotykać można wokabularze,

jeszcze i w XVI i XVII w. drukowane, w których wyrazy ułożone są według grup pewnych, np. dotyczące domu,

kościoła, ogrodu, pola, rzemiosł i t. d. razem są podawane. Jeden z dochowanych glosarjuszów do Pisma św., t.

zw. Mamotrectus” z r. 1471, świadczy dodatnio o dbałości Akademii krakowskiej o język ojczysty, był bowiem

przez jej mistrzów poprawiony. W rękopisach średniowiecznych bardzo są często na kartach wolnych lub

okładkach krótkie spisy wyrazów łacińskich z polskim przekładem, np. wyrazów, oznaczających

pokrewieństwo, nazwy miesięcy i t. p. Często spotykają się po rękopisach słowniczki lekarskie i botaniczne;

miały one zastosowanie praktyczne w medycynie; jeden taki zbiorek krótki pochodzi jeszcze z czasów Łokietka

i jest najdawniejszym znanym słowniczkiem łac.-polskim; najobszerniejszy zaś słownik botaniczny łacińsko-

niemiecko-polski z r. 1472 liczy około 2000 nazw polskich. Również z celem praktycznego zastosowania

układano słowniczki wyrazów prawnych; takich znamy kilka – jeden nieco obszerniejszy wydał dr. Celichowski,

drugi znajduje się w Petersburgu w bibljotece publicznej. Mówiąc o wokabularzach średniowiecznych,

nadmienić winniśmy, że bardzo jest wiele rękopisów łacińskich z w. XV przeważnie treści teologicznej, a

mianowicie z kazaniami, w których pomiędzy wierszami lub na marginesach umieszczone są znaczenia polskie

niektórych wyrazów i całych zwrotów oraz zdań; takie glosy polskie w tekście łacińskim, zawierające odręczne

przekłady, zwróciły w ostatnich 30-tu latach uwagę badaczów języka i wykazały duży zasób ciekawych a

skądinąd mało znanych lub wcale nieznanych wyrazów. Gdy w wieku XVI znacznie u nas wzrosła potrzeba

zapoznawania się z językami obcymi, a sztuka drukarska pozwalała wydawać książki odpowiednie dla użytku

młodzieży szkolnej i całego czytającego ogółu, rozpoczyna się od r. 1526 szereg dość licznych wydawnictw tego

rodzaju pod postacią bądź to wokabularzy, w których wyrazy układano alfabetycznie lub według ich treści, bądź

to rozmówek, bądź połączenia obu tych sposobów, bądź gramatyk. Najczęściej takie dykcjonarze i wokabularze

zajmują się trzema językami: łacińskim, polskim i niemieckim, rzadziej wydawano je w 4-ch językach:

łacińskim, polskim, niem. i włoskim (1532 i 1566) i łacińskim, polskim, niemieckim i francuskim (1574),

łacińskim, polskim, niemieck. i czeskim (r. 1605). Ze słowników trzyjęzykowych znamy następujące:

„Dictionarius Joannis Murmellii” w Krakowie r. 1526, który miał u nas następnie jeszcze 9 wydań w XVI w. i

10 przynajmniej w XVII; wyrazy w nim ułożono według treści np. „O bodze y rzeczach nyebyeskich”, „O

rozmáytych rodzáyoch pokármu” i t. d. Podobny do niego „Dictionarius” Ślązaka Mymera z r. 1528 miał w XVI

w. 3 wydania, przerobiony jest ze słownika łacińsko-niemiecko-czeskiego z r. 1513. W r. 1532 wydano „Wielmi

pozyteczny slowarz tym, ktorzi ządaią wyrozumieć y nauczyć się czcić (czytać) procz (bez) chodzenia do szkoły,

iako są prosczi laici, y niewiasty. Też każdy łaczinnik może się nauczyć Włoskiego, Polskiego y Niemiecćkiego, a

zasię kożdy s nich łaczinskiego: Bocziem w tych kxięgach zawieraią się wszytki imiona, przezwiska y slowa, które

mogą być wymowione rozmaitym obyczaiem”. Słowniki te układali niekiedy Ślązacy (np. Mymer), którzy zbyt

niewolniczo posiłkowali się gotowym czeskim i niemieckim materjałem. Słowniczek wyrazów prawnych

alfabetycznie ułożony po raz pierwszy zjawił się w druku w r. 1531 przy książeczce Jana Cervusa Tucholczyka

„Farrago actionum civilium Juris Magdeburgensis”; rozszerzając się w następnych wydaniach, doszedł w

ostatnim (9-m) z r. 1607 do znacznych rozmiarów. Ze słowników drukowanych do r. 1532 oraz materjałów

rękopiśmiennych ułożył słownik łacińsko-polski Bartłomiej z Bydgoszczy w r. 1532; wydał go z rękopisu w r.

1900 dr. Erzepki. „Wokabularz rozmaitych i potrzebnych sentencyi” z r. 1539, 1558, 1566 i 1595 zawiera

rozmówki, listy, pieśni i ustęp z powieści o Marchołcie. Z słowników botanicznych XVI wieku znane są

Szymona z Łowicza z r. 1533 i 1537 w książce p. n. „Euchiridion medicinae” i Schnebergera z r. 1557

„Catalogus stirpium quarundam”, w którym są nazwy ludowe polskie i rusińskie. Drobne te słowniczki

poprzedziły wydanie wielkiego i dużym nakładem nauki ułożonego słownika łacińsko-polskiego przez Jana

Mączyńskiego w r. 1564; miał on i polsko-łacińską część gotową, ale ta w rękopisie zaginąć musiała. Dzieło

Mączyńskiego, znakomite pod wielu względami, przewyższa obfitością wyrazów i starannością wykładu

wszelkie poprzednie próby, wprost je zatłumiając. Następne więc słowniki polskie z wielkiej pracy

Mączyńskiego już korzystać mogły. W końcu w. XVI (1590) po raz pierwszy wszedł do wielkiego

wielojęzycznego słownika Calepina język polski („Dictionarium XI linguarum”). Drugim wielkim słownikiem

jest „Thesaurus” Grzegorza Knapskiego w 3-ch częściach, zawierających: I) słownik polsko-łacińsko-grecki

(1621 r.), II) słownik łacińsko-polski i III) „Adagia polonica” – przysłowia polskie (1632); dzieło Knapskiego

wykonane jest z niepospolitym przygotowaniem filologicznym i przez dwa wieki aż do wyjścia słownika

Lindego było prawdziwym „skarbem” mowy polskiej; chociaż głównie z żywego języka i słowników

poprzednich korzystał, to jednak przytacza chętnie cytaty z Kochanowskiego i innych znakomitych pisarzy XVI

wieku; często też słowniki Knapskiego w wieku XVII i XVIII przedrukowywano, przerabiano i skracano.

Pomijając słowniki łacińsko-francusko-litewsko-niemiecko-polskie z w. XVII, XVIII i początku XIX, jak

Volckmara, Datypodiusa, Ernestiego, Troca (najlepszy słownik francusko-niemiecko-polski z w. XVIII),

Mrongowiusza i inne, dość nieraz obszerne, przechodzimy do najwspanialszego dzieła słownikowego nietylko w

Polsce, ale i w słowiańszczyźnie całej, mianowicie do 6-tomowego „Słownika języka polskiego”, wydanego w

latach 1807 – 1814 przez Samuela Bogumiła Lindego (wyd. II we Lwowie 1854 – 1860). Jest to praca

pomnikowa, owoc długoletniej, zadziwiającej pracowitości i wielkiej nauki, wyprzedzająca leksykografję

europejską o całe dziesięciolecia. Autor podaje tu obok wyrazu polskiego zestawienie z odpowiedniemi

wyrazami innych języków słowiańskich, objaśnia wyczerpująco znaczenia wyrazów (liczy ich Słownik około 59

tys.) przykładami, wyjętemi z 700 przeszło dzieł w. XVI i następnych. Współcześni niezmiernie wysoko cenili

„Słownik” Lindego, to też spotkały go za to liczne odznaczenia; pomiędzy innemi wybito na cześć jego i

ofiarowano mu w imieniu narodu wielki medal złoty z napisem: „Za Słownik Polskiego Języka Ziomkowie

1816”. Znacznie mniejszy objętością jest „Słownik języka polskiego”, opracowany zbiorowo i wydany w Wilnie

przez M. Orgelbranda w r. 1861 w 2-ch tomach. Do niedawna był to najbogatszy zbiór wyrazów języka

polskiego, liczący ich przeszło 108 tysięcy. Pod względem wewnętrznego układu i ilości przykładów znacznie

niżej ten słownik stoi od Lindego. Skróceniem słownika Lindego jest „Słownik” E. Rykaczewskiego (2 wyd.

1866 i 1873), liczący w 2 tomach przeszło 49 tysięcy wyrazów. Od czasu wyjścia „Słownika” Lindego i

wileńskiego ukazało się wiele słowników specjalnych (np. łowiecki, leśny, górniczy, lekarski, architektoniczny,

kupiecki, botaniczny, zoologiczny i wiele innych), zaczęto zbierać wyrazy gwarowe i wielką ich ilość

zgromadzono, wykryto wiele nieznanych przedtym zabytków dawnej polszczyzny w rękopisach i drukach,

rozwinęła się literatura piękna, wzbogacono terminologję naukową, rzemieślniczą i przemysłową w

najrozmaitszych kierunkach; zrodziła się przeto potrzeba opracowania nowego słownika, któryby wszystkie te

bogactwa w sobie zawarł. W r. 1898 zaczął wychodzić nowy „Słownik języka polskiego, ułożony pod redakcją

Jana Karłowicza, Adama Kryńskiego i Władysława Niedźwiedzkiego” w Warszawie; dotąd (czerwiec 1903 r.)

wyszły 2 tomy i połowa trzeciego do połowy litery N. Słownik ten, uwzględniający cały zasób języka polskiego,

prowadzony z wielką sumiennością odpowiednio do dzisiejszych wymagań nauki przy pomocy wielu uczonych

współpracowników, będzie liczył zapewne około 300,000 wyrazów, gdy do końca dojdzie. Chociaż pod

względem liczby wyrazów, zasobu przykładów, umiejętnego układu i wyjaśnienia pochodzenia wyrazów

„Słownik” warszawski przewyższa Lindego, to jednak wyczerpujący słownik akademicki języka polskiego jest

zadaniem przyszłości. W słowniku warszawskim wyrazy staropolskie podaje A. A. Kryński, gwarowe i

objaśnienie pochodzenia wyrazów obcych ś. p. Jan Karłowicz († 14, VI, 1903), pochodzenie wyrazów swojskich

– J. Baudouin de Courtenay. Niezależnie od słownika warszawskiego, Akademja Umiejętności w Krakowie

przygotowuje od lat przeszło 20-tu materjały do wyczerpującego słownika staropolskiego. Jan Karłowicz ogłosił

3 tomy do litery O włącznie „Słownika gwar polskich” oraz 2 zeszyty do litery K włącznie „Słownika wyrazów

obcego a mniej jasnego pochodzenia używanych w języku polskim”. W wydawnictwach specjalnych,

językoznawstwu naszemu poświęconych, jak „Sprawozdania komisyi językoznawczej Akad. Um”, „Prace

filologiczne”, „Zbiór wiadomości do antropologii krajowej”, „Materjały antropologiczno-archeologiczne i

etnograficzne”, „Materjały i prace komisji językowej Akad. Urn.”, „Rozprawy wydziału filologicznego Ak.

Um.” i in., ukazują się obfite i cenne przyczynki do słownictwa staropolskiego i gwarowego. Coraz też częściej

słyszymy o słownikach specjalnych, opracowanych bądź przez grona zbiorowe, bądź przez specjalistów, np.

słowniki zoologiczne i botaniczne wydali E. Majewski i J. Rostafiński, lekarskie – T. Matecki i Tow. lek. krak.,

anatomiczny – S. Krysiński, farmaceutyczny – Wiórogórski i Zajączkowski, chemiczny – B. Znatowicz.

Wychodzą też słowniki techniczne z dziedziny rzemiosł i przemysłu, np.: ciesielstwa, kowalstwa, ślusarstwa,

stolarstwa. (Por. W. Nehringa „Altpolnische Sprachdenkmäler”, Berlin, 1887, str. 16 – 39, A. Brücknera

„Średniowieczne słownictwo polskie” w t. V-ym „Prac filologicznych”, str. 1 – 52, H. Łopacińskiego

„Najdawniejsze słowniki polskie drukowane”, tamże str. 393 – 454 i 586 – 605, K. Appla i A. Kryńskiego

„Przegląd bibljograficzny prac naukowych o języku polskim”, tamże t. I, str. 541 – 718, A. Brücknera „Język

Wacława Potockiego. Przyczynek do historyi języka polskiego” w „Rozprawach wydz. filologicznego Akad.

Um” t. XVI ser. II, og. zb. XXXI, str. 275 – 421 (na początku tej znakomitej rozprawy dał autor ocenę dawnych

słowników, a szczególnie Lindego, str. 275 – 290). Hier. Łopaciński.

2.

Słowniki: Słownik – zbiór słów lub wyrażeń ułożonych i opracowanych według jakiejś zasady. Dzieli się na artykuły

hasłowe ułożone w porządku alfabetycznym, rzadko tematycznym.

Rodzaj słownika określa zasadę budowy artykułu hasłowego i sposób uporządkowania. Pod pojęciem tym

rozumiemy też zasób słów jakiejś osoby.

Rodzaje słowników

języka np. polskiego (lub jednojęzyczny) – zbiór słów (haseł) wraz z opisem ich znaczenia lub znaczeń,

zawiera odmianę słowa (formę fleksyjną) dla języków fleksyjnych, etymologię i przykłady użycia

słowa dla każdego ze znaczeń;

ortograficzny języka – zbiór słów (haseł) bez opisu znaczeń, zawiera jedynie odmianę i pisownię

wyrazu;

dwujęzyczny (np. francusko-polski) – zbiór słów jednego języka wraz z odpowiednikami w drugim

języku, zawiera opis gramatyczny, odmianę i często przykłady użycia w drugim (na który się tłumaczy)

języku;

frazeologiczny dwujęzyczny – zbiór specyficznych i bezpośrednio nieprzetłumaczalnych wyrażeń

jednego języka i ich tłumaczeniem na drugi wraz z przykładami użycia w języku tłumaczonym

(pierwszym);

terminologiczny (np. prawniczy) – zbiór wyrażeń charakterystycznych dla jakieś dziedziny wiedzy

wraz z opisem ich znaczenia;

wyrazów obcych – zbiór słów jakiegoś języka pochodzących (przyjętych) z innych języków;

biograficzny – zbiór życiorysów;

tematyczny – zbiór pojęć, wyrażeń i rozwiązań z jakiejś dziedziny wiedzy, np. "poradnik spawacza";

encyklopedyczny – zbiór haseł (artykułów hasłowych) uporządkowanych alfabetycznie lub rzeczowo i

zawierających opisania bardziej szczegółowe, niż w słowniku języka, ale mniej szczegółowe, niż w

wielkiej encyklopedii powszechnej; jednak granica między pojęciami "słownik encyklopedyczny" a

"encyklopedia" jest niewyraźna.

etymologiczny – zbiór haseł wraz z opisem ich etymologii, jednocześnie z reguły duże słowniki

językowe również zawierają pewne wyjaśnienia etymologiczne;

częstotliwościowy (frekwencyjny) – zbiór wyrazów lub związków frazeologicznych uszeregowanych

zgodnie z częstością ich występowania, np. w mowie pisanej, mówionej, itd., zwykle uszeregowanie

rozpoczyna się od słowa/wyrażenia najczęściej spotykanego;

a tergo – zbiór słów uszeregowanych w kolejności alfabetycznej, ale według liter od końca wyrazów;

rymów, pozwalający na łatwe odnalezienie rymujących się wyrazów, szczególnie popularny w kulturze

anglosaskiej (ang. rhyming dictionary);

wyrazów bliskoznacznych – zbiór haseł o podobnym znaczeniu.

Podział ze względu na objętość:

wielki słownik – zawiera dużą ilość haseł i są one bardzo starannie opracowane;

mały słownik – zawiera niewiele haseł i są one skromniej opracowane;

słownik kieszonkowy – zawiera mało haseł, krótko opracowanych.

Podział ze względu na sposób wydania:

słownik wydany w formie książkowej;

słownik w formie elektronicznej.

Historia

Okres starożytny

Słowniki spotykamy już w drugim tysiącleciu p.n.e. w Grecji. Były one pisane pismem klinowym na glinianych

tabliczkach. Słownikarstwo greckie osiągnęło dosyć wysoki poziom – dochodziło do niego jednak powoli i

stopniowo. Wśród przyczyn powstania było rozmiłowanie w poematach Homera, Iliadzie i Odysei. Gdy

poematy te utrwalono na piśmie w VI wieku p.n.e., wiele słów było niezrozumiałych. Od lektury tych epopei

rozpoczynano kształcenie młodzieży, toteż nie można było obejść się bez objaśnień. Objaśnienia te, zwane

glosami, zapisywano bądź na marginesach książki, bądź między rządkami pisma, bądź zbierano je osobno

tworząc tym samym pierwociny słowników. Kiedy kultura grecka rozprzestrzeniła się po krajach Morza

Śródziemnego, kiedy obcy zaczęli uczyć się po grecku i czytywać greckie dzieła, słowniki nabrały jeszcze

większego znaczenia. Rosła ich liczba, rozmiary, powstawały nowe rodzaje. Rzymianie pośredniczący między

kulturą grecką a nami również poświęcali słownikom wiele uwagi. Dla nich były one niezbędne do czytania

literatury greckiej jak i starszej własnej. Żaden ze słowników greckich nie dotrwał naszych czasów. Wiemy o

nich dzięki fragmentarycznym wiadomościom. Wojny i najazdy barbarzyńców zniszczyły państwo rzymskie i

obniżyły poziom kulturalny ludności. Dawne porządne opracowania nie wydawały się potrzebnymi, dodatkowo

ich przepisywanie wymagało wielkiego wysiłku, koszt materiałów pisarskich tylko pogarszał sytuację.

Poprzestawano więc na mniejszych nieszczególnie zestawionych słowniczkach.

Okres staropolski

W wiekach średnich książką godną poznania, nie zaopatrzoną w słownik rzecz jasna, stała się Biblia. Zadaniem

słowników, które należało specjalnie przygotować, była pomoc w zrozumieniu Biblii, tym co do jej poznania

byli zobowiązani (duchowni, kandydaci do stanu duchownego). W tych słownikach podawano objaśnienia

trudnych, mało używanych wyrazów, podawano je zaś w języku łacińskim. Jako rzecz drugorzędną dopisywano

w nich między wierszami bądź na marginesach wyrazy z języka pospólstwa (lingua vulgaris). Wpisywano te

słówka również w tekście, skąd przenoszono je do osobnych słowniczków. Układano je zwykle w tym samym

porządku, jak szły po sobie w tekście. Słowniki średniowieczne są ważnym źródłem do poznania słownictwa

różnych języków europejskich w ich najwcześniejszym okresie. Odegrały w ich rozwoju ważną rolę – starano

się bowiem naginać język ojczysty do łaciny: wyszukiwano stosowne słowa, a gdy ich zabrakło, zapożyczano je

z innego języka lub tworzono sztucznie nowe. Słowniki stworzone w jednym miejscu rozchodziły się. Dajmy na

przykład hiszpański słownik powstały w 600 roku, Liber glossarum (Księga słów), zasługujący raczej na miano

encyklopedii. Było to dzieło duże, kosztowne – zaczęto je skracać i przepisywać. Z czasem o nim zapomniano,

jednak powstały już liczne nowe zbiory opierające się na tamtym.

Wszystkie rodzaje słowników dotarły z czasem do Polski, gdzie przepisywano na początku obce wzory

dopisując polskie wyrazy. Zachowało się sporo XV-wiecznych słowników tego typu. Najstarszy słownik

łacińsko-polski (Il piú antico dizionario latino-polacco, 1424 r.) zawiera ok. 500 wyrazów łacińskich , przy

których odnotowano polskie odpowiedniki. Zachowały się również słowniki dla początkujących, tzw.

mamotrekty, podające polskie odpowiedniki wybranych łacińskich wyrazów, ułatwiające czytanie i rozumienie

Pisma Św. Są one jednak przepełnione błędami, a w dodatku objaśniają całkiem pospolite wyrazy.

Okres średniopolski

Dość szybko po rozpowszechnieniu ruchomej czcionki zaczęto słowniki drukować. W Polsce pierwszy

wydrukowany słownik, opracowany przez Franciszka Mymera, ukazał się w 1528. W 1532 ukazał się słownik

łacińsko-włosko-polsko-niemiecki, przedrukowany w 1566. Słowniki polskie nie były dziełami oryginalnymi.

Wzory powstały za granicą, a polski druk dodawał jedynie polskie odpowiedniki.

Dopiero w drugiej połowie wieku, w 1564 ukazał się w Królewcu pierwszy wielki słownik łacińsko-polski Jana

Mączyńskiego Lexicon latino-polonicum. Autor oparł się na najlepszych ówczesnych wzorach słownikowych:

jako pierwszy zastosował nowoczesny układ alfabetyczny. Materiał wyrazowy łaciński zaczerpnął głównie ze

słownika łacińsko-niemieckiego Piotra Dazypodiusza, a odpowiedniki polskie – z własnego zasobu

wyrazowego, pomnożonego przez lekturę dzieł ówczesnych pisarzy. Słownik Mączyńskiego liczy 20 tys. haseł

polskich. W trosce o bogactwo słownikowe nie gardził autor wyrazami potocznymi i regionalnymi, głównie z

województwa sieradzkiego, skąd pochodził. Często poprzedzał je specjalnymi określeniami "jako mówią", "jako

zową", "jako niektórzy mówią", "niektórzy zową", "też zową" itp., które pełnią funkcję kwalifikatorów,

wskazując na ograniczenia terytorialne lub stylistyczne użycia opatrzonych nimi wyrazów. Mączyński

zanotował wiele zapożyczeń łacińskich, czeskich i niemieckich, choć, zwłaszcza przy germanizmach, często

zaznaczał ich obce pochodzenie, a nieraz nawet proponował na ich miejsce utworzone przez siebie neologizmy

polskie.

W XVI wieku wielką popularnością w całej Europie cieszyły się słowniki wielojęzyczne. Najsłynniejszym z

nich był łacińsko-grecki słownik Ambrożego Calepina, uzupełniany w kolejnych wydaniach o liczne języki

narodowe. Od 1574 w bazylejskich i lyońskich wydaniach wersji dziewięcio-, dziesięcio- i jedenastotysięcznej

znalazł się i język polski (obok łaciny, greki, hebrajskiego, francuskiego, włoskiego, niemieckiego,

niderlandzkiego, hiszpańskiego, węgierskiego i angielskiego). Autor działu polskiego nie jest znany. Obfity

materiał polski słownika Calepina (ponad 12 tys. haseł) zawiera wiele wyrazów potocznych, regionalizmów i

wulgaryzmów.

Do dużych słowników należy łacińsko-polsko-niemiecki słownik Mikołaja Volckmara (Gdańsk, 1596). Słowniki

(a jeszcze częściej słowniczki, dołączane do gramatyki i rozmówek) polsko-niemieckie i niemiecko-polskie

ukazywały się w XVII i XVIII wieku przede wszystkim w obszarach mieszanych, dwujęzycznych, a więc

głównie na Pomorzu i Śląsku. Jednym z większych był wydany w początku XVIII wieku w Brzegu polsko-

niemiecki słownik Antoniego Fabera Celarius polski, oder Wortheilhaftting eingerichtetes polnisch und

deutsches Worterbuch.

Największym słownikiem XVII wieku jest dzieło jezuity Grzegorza Knapiusza Thesaurus polono-latino-

graecus. Jest to pierwszy wielki słownik, który podaje na pierwszym miejscu, ułożone w kolejności

alfabetycznej, wyrazy polskie, a dopiero potem ich odpowiedniki łacińskie i greckie. Knapiusz bardzo starannie

dobierał hasła wyrazowe, zwracając uwagę na czystość i rodzimość słownictwa, na jego przynależność do

ogólnopolskiego języka literackiego, wreszcie na przyzwoitość. Jego słownik liczy ok. 50 tys. haseł. Autor oparł

się w większym stopniu niż jego poprzednicy na źródłach literackich. Uwzględnił i cytował w słowniku takich

autorów jak: Jan Kochanowski, Łukasz Górnicki, Jakub Wujek czy Piotr Skarga. Knapiusz wykorzystał liczne

dzieła naukowe, czerpiąc z nich stosowną terminologię, toteż zyskał sobie popularność i uznanie jako skarbiec

zawierający całość słownictwa literackiego.

Z Knapiusza przejął materiał językowy autor polskiego działu jezuickiej przeróbki słownika Dazypodiusza,

która ukazała się w 1642 w Gdańsku jako słownik łacińsko-niemiecko-polski Dasypodius catholicus. W 1643

wyszło w Krakowie drugie, poprawione i uzupełnione, wydanie Thesaurusa Knapiusza.

Dwa wielkie słowniki pojawiły się w ostatnich latach doby średniopolskiej. Pierwszy z nich powstał w

środowisku pijarskim. Reformowane właśnie kolegia pijarskie wprowadzały do programu naukę języka

francuskiego. Uczony pijar Franciszek Kola dodał dział polski do francusko-łacińskiego słownika księdza Piotra

Daneta. Powstał w ten sposób obszerny (ok. 50 tys. haseł) słownik trójjęzyczny, który wyszedł w dwóch tomach

(w latach 1743 i 1745 w Warszawie) jako Nowy wielki dykcyjonarz J Mci X. Daneta opata francuski, łaciński i

polski.

Autorem drugiego słownika był warszawianin Michał Abraham Trotz, długoletni lektor języka polskiego na

uniwersytecie lipskim. Wyszedł on także w dwóch tomach (w latach 1744 i 1747) jako słownik francusko-

niemiecko-polski: Nouveau dictionnaire Francis, allemand et polonais. Dopiero w 1764 wyszedł trzeci tom pod

tytułem Nowy dykcyjonarz, to jest Mownik polsko-niemiecko-francuski. Trotz wprowadził wiele nowości. Do

najważniejszych trzeba zaliczyć numerowanie znaczeń (od najważniejszego do rzadkich i drugorzędnych) w

obrębie artykułu hasłowego oraz zastosowanie nowoczesnych w kształcie kwalifikatorów – wykorzystał bowiem

obszerny zestaw źródeł literackich i naukowych. Nie jest znana obecnie dokładna liczba haseł w słowniku

Trotza.

Okres nowopolski i współczesność

Oświecenie wśród naczelnych postulatów ówczesnej polityki językowej umieściło opracowanie słownika

narodowego i gramatyki ojczystego języka. Gramatyka powstała pod piórem Onufrego Kopczyńskiego, słownik

natomiast w niepodległej Rzeczypospolitej nie doczekał się urzeczywistnienia. Dopiero na początku XIX wieku,

w latach 1807-1814, ukazało się w Warszawie sześciotomowe dzieło. Jego autorem był cudzoziemiec z

pochodzenia, Samuel Bogumił Linde. Słownik Lindego stanowi największy przełom w całych dziejach naszej

leksykografii. Jest pierwszym słownikiem opartym niemal wyłącznie na materiale wyrazowym drukowanych

tekstów literackich, publicystycznych, naukowych itp. Zestaw źródeł słownika obejmuje około 800 druków – od

połowy XVI do początków XIX wieku, jest to więc pierwszy polski słownik historyczny. Równocześnie

obrazuje stan polszczyzny początku XIX wieku w zakresie słownictwa. Materiał wyrazowy druków uzupełnił

autor przykładami zaczerpniętymi ze współczesnego sobie języka mówionego. Układ słownika jest

alfabetyczno-gniazdowy: w jednym obszernym artykule hasłowym gromadzi Linde obok wyrazu podstawowego

wszystkie wyrazy odeń pochodzące, jeśli nie przeciwstawia się temu porządek alfabetyczny. Na opracowanie

wyrazu hasłowego składa się niezbędna informacja gramatyczna, liczne odpowiedniki obce wyrazu hasłowego,

objaśnienie znaczenia wyrazu hasłowego oraz liczne przykłady jego użycia wypisane z przejrzanych druków.

Każdy cytat opatrzony jest w słowniku skrótem nazwiska autora, tytułu dzieła i numerem strony. W czasach

Lindego było to przedsięwzięcie rewolucyjne. Słownik Lindego liczy ok. 60 tys. haseł. Wydrukowany w zbyt

małej liczbie egzemplarzy, szybko stał się niedostępny na rynku księgarskim. W latach 1856-1860 we Lwowie

ukazało się drugie wydanie staraniem Zakładu Narodowego im. Ossolińskich.

W 1861 r. w Wilnie ukazał się podręczny słownik języka polskiego, dzieło zbiorowe grupy uczonych i literatów

wileńskich: Aleksandra Zdanowicza, Michała Bohusza Szyszki, Januarego Filipowicza, Waleriana

Tomaszewicza, Floriana Czepielińskiego i Wincentego Korotyńskiego. Za podstawę przyjęli oni zasób haseł

słownika Lindego. Ponieważ jednak w ciągu półwiecza, jakie upłynęło od jego wydania, język polski wzbogacił

się o wiele nowych wyrazów, autorzy Słownika wileńskiego uwzględnili także ważniejsze słowniki, jakie

ukazały się po Lindem, a przede wszystkim przejrzeli wiele utworów literackich i dzieł naukowych, by z nich

wydobyć całe słownictwo nieznane jeszcze Lindemu. Szczególną uwagę przywiązywali do słownictwa

potocznego i ludowego. Słownik wileński dobrze obrazuje stan polszczyzny z zakresie słownictwa w początkach

drugiej połowy XIX wieku. Szczególnie bogato są w nim reprezentowane nowe zapożyczenia, wyrazy potoczne,

regionalizmy (zwane przez autorów prowincjonalizmami), zwłaszcza najlepiej znane autorom regionalizmy

kresowe oraz terminologia naukowa, techniczna i zawodowa. Jako słownik podręczny pomija on ścisłą

dokumentację filologiczną użycia wyrazu. Autorzy poprzestali na zilustrowaniu użycia wyrazu za pomocą

typowych utartych wyrażeń i zwrotów, w których pojawia się on w tekstach i wypowiedziach. Jedynie część

wyrazów opatrzona jest przykładami z dzieł drukowanych, literackich czy naukowych. Autorzy operują tymi

przykładami bez podania źródła, skąd zostały zaczerpnięte. Wartość naukowa słownika polega na jego

wiarygodności i na bogactwie zarejestrowanego w nim słownictwa (ok 110 tys. haseł). Autorzy znacznie

rozbudowali system kwalifikatorów i nadali m nowoczesny kształt formalny.

Pomysł stworzenia nowego, wielkiego słownika naukowego zrodził się pod koniec XIX wieku. Inicjatorem

przedsięwzięcia był etnograf, socjolog i językoznawca Jan Karłowicz. Wraz z Adamem Antonim Kryńskim,

językoznawcą warszawskim, i Władysławem Niedźwieckim, utworzył on komitet redakcyjny, który ostatecznie

doprowadził do wydania pierwszego tomu nowego Słownika języka polskiego (znanego od miejsca druku

Słownikiem warszawskim) w roku 1900. Do roku 1915 wyszło sześć tomów słownika, siódmy w 1919, a ostatni

ósmy dopiero w 1927.

Słownik warszawski jest jedynym w dziejach naszej leksykografii dziełem typu thesaurusa (skarbca), czyli

słownika rejestrującego całe słownictwo języka narodowego. Autorzy wyzyskali zasób wyrazowy Lindego i

Słownika wileńskiego, a ponadto rozszerzyli zakres chronologiczny gromadzonego materiału w obu kierunkach:

na zabytki językowe średniowiecza i pierwszej połowy XVI wieku (nieuwzględnione przez Lindego) oraz na

piśmiennictwo dziewiętnastowieczne, zwłaszcza nowsze, aż po okres Młodej Polski (w ostatnich tomach

spotyka się wyrazy i przykłady z pierwszych dziesięcioleci XX wieku). Oprócz słownictwa języka literackiego

rejestrowali także – oczywiście ze stosownymi kwalifikatorami – wyrazy gwarowe, żargonowe itp. Ponadto

wprowadzili do słownika wiele wyrazów wprawdzie możliwych, ale faktycznie nigdzie nie zaświadczonych

niektóre zdrobnienia, zgrubienia, czasowniki przedrostkowe itp.). Zgromadzili w ten sposób imponującą liczbę

ok. 270 tys. haseł.

Słownik warszawski jest ostatnim wielkim słownikiem doby nowopolskiej w zakresie słowników ogólnych

języka polskiego. Są jeszcze dwa słowniki podręczne. Pierwszy z nich to wydany w 1916 roku Słownik

ilustrowany języka polskiego Michała Arcta, zupełnie pozbawiony przytoczeń, liczący około 70 tys. haseł

(nowością były tu liczne ilustracje objaśniające niektóre hasła). Drugi to Nowy słownik języka polskiego pod

redakcją Tadeusza Lehra-Spławińskiego, który zaczął ukazywać się w roku 1938 (w momencie wybuchu II

wojny światowej prace nad słownikiem zostały zawieszone – w druku zdążyły ukazać się hasła jedynie do litery

N).

Dopiero ok. 1950 r. pod kierunkiem Witolda Doroszewskiego podjęto zamiar stworzenia współczesnego

słownika języka polskiego, obejmującego swym zakresem wiek XX, XIX, a nawet wyrazy z II połowy XVIII

wieku. Objął on w sumie 110 000 słów, podzielonych na 10 tomów, 1 tom dodatków (Suplement).

Wydawano i wydaje się również słowniki badające wyrazy dawnych czasów (np. Słownik staropolski

obejmujący wyrazy zapisane przed rokiem 1500), gwarowe (Słownik gwar polskich), grup zawodowych,

morskie, poprawnej polszczyzny i in.

Obecnie dużą popularnością cieszą się słowniki multimedialne oraz internetowe.

Słowniki polskie w sieci

Uniwersalny słownik języka polskiego

http://usjp.pwn.pl/

http://www.sjp.pwn.pl

Słownik synonimów języka polskiego

http://slowniki.tejo.pl/index.php?a=index&d=2

Wielki słownik ortograficzny

http://so.pwn.pl/

Słownik wyrazów obcych

http://swo.pwn.pl/

Słownik polskiego slangu

http://www.univ.gda.pl/slang/

http://megaslownik.pl/slownik/angielsko_polski

http://pl.bab.la/slownik/angielski-polski/data-interchange-format

Słowniki polsko-czeskie (dla początkujących):

http://slovnik.popina.cz

http://slowniki.seda.pl/polsko-czeski.html

http://rewin.cz/WebForm1.aspx

http://slowniki.tejo.pl/index.php?a=index&d=15

3.

Zasięg oddziaływania języka polskiego

W 1699 język polski stał się językiem urzędowym Wielkiego Księstwa Litewskiego, stał się także językiem

szybko przyswajających język polski niemieckich rodów szlacheckich w Inflantach Polskich.

Od połowy XVI wieku do początku wieku XVIII polszczyzna była językiem dworskim w Rosji, i tą drogą

przeniknął do języka rosyjskiego szereg wyrazów pochodzenia zachodnioeuropejskiego, przyswojonych

wcześniej przez język polski.

W XVII wieku po polsku mówiono także na dworach Hospodarstwa Mołdawskiego i Wołoszczyzny.

Odmiany

Języki i dialekty Europy Środkowo-Wschodniej

W etnicznym języku polskim wyróżniamy:

język ogólny: język literacki (odmiana kulturalna), język potoczny;

dialekty: ludowe oraz miejskie (np. gwara lwowska, gwara poznańska, gwara warszawska);

socjolekty – gwary środowiskowe (np. grypsera).

Podstawowe dialekty języka polskiego to (wg stopnia pokrewieństwa): dialekty główne (zachodnie i

południowe):

wielkopolski (zobacz też: gwara poznańska);

małopolski (zobacz też: gwara krakowska, gwara podhalańska, gwara sądecka, gwara żywiecka);

śląski;

i (północne):

mazowiecki (zobacz też: gwara białostocka, gwara łowicka);

chełmińsko-kociewsko-warmiński;

oraz dialekty kresowe:

północnokresowy;

południowokresowy.

Poza tymi podstawowymi dialektami istnieją także dialekty mieszane, szczególnie na zachodzie Polski.

Encyklopedia Popularna PWN i inne źródła wymieniają pięć głównych dialektów: wielkopolski, małopolski,

śląski, mazowiecki, kaszubski.

3.

Język polski za granicą

Coraz więcej osób uczy się języka polskiego jako obcego. Ich liczbę szacuje się na 10 000 osób na całym

świecie, z czego ok. jedna trzecia studiuje język polski na uczelniach i szkołach językowych w Polsce. Od 2004

roku istnieje również możliwość zdawania egzaminu z języka polskiego jako obcego na 3 poziomach:

podstawowym (na poziomie B1), średnio zaawansowanym (na poziomie B2) oraz na poziomie zaawansowanym

(na poziomie C2). Egzaminy te przygotowuje Państwowa Komisja Poświadczania Znajomości Języka Polskiego

jako Obcego. Szczegółowe wiadomości można znaleźć na stronie.

Liczni są również rodzimi użytkownicy języka polskiego, którzy na stałe mieszkają w innych państwach. Są to

członkowie polskiej mniejszości narodowej albo polscy wychodźcy lub ich potomkowie (Polonia).

Jako język polskiej mniejszości narodowej polski jest używany przede wszystkim w krajach sąsiednich: na

Ukrainie, Białorusi, Litwie, Słowacji i w Czechach.

Największe grupy polskojęzycznej ludności, które znalazły się na stałe poza granicami kraju w wyniku wyjazdu

z państwa, znajdują się w zachodniej Europie (Niemcy, Francja, Wielka Brytania), Ameryce (Stany

Zjednoczone, Kanada, Brazylia, Argentyna), Australii oraz w Izraelu.

Ze względu na duże rozproszenie ludności polskojęzycznej po całym świecie i brak teraźniejszych badań nad

stopniem utrzymywania języka polskiego wśród Polaków za granicą, bardzo trudno ustalić liczbę osób

polskojęzycznych na stałe zamieszkałych poza granicami Polski. Szacunki podawane w rzetelnych książkach

mieszczą się w szerokim przedziale od 3,5 do 10 milionów. Skutkiem tych rozbieżności są różne dane o ogólnej

liczbie rodzimych użytkowników języka polskiego.

Rozmieszczenie osób mówiących językiem polskim w Europie. Na czerwono: Polska, gdzie

polski jest językiem urzędowym, na ciemnoróżowo: regiony, gdzie istnieje znacząca mniejszość

mówiąca po polsku, na jasnoróżowo: Unia Europejska, gdzie polski jest jednym z języków

urzędowych, niebieskie punkty wskazują większe skupiska osób mówiących po polsku.

II.

1. Lengyel nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_nyelv

A lengyel nyelv (lengyelül: polski, język polski) Lengyelország hivatalos nyelve, államnyelve, az Európai Unió

egyik hivatalos nyelve.

lengyel = polski

kikövetkeztetett *poljane 'síkföldiek', 'rétsági emberek' szó; a magyarban használatos lengyel név óorosz eredetű,

a kikövetkeztetett *lędo 'irtványföld' alapalakból származó *lędzianь- 'pusztalakó' szóból, amely egyben törzsi

elnevezésként is funkcionált. A magyarok valószínűsíthetően még a honfoglalás előtti időkben találkozhattak

evvel a szóval, amelynek használata később általánossá vált.

A lengyel nyelv ezeréves múltra tekinthet vissza, kifejlődésére döntő hatással volt az önálló lengyel állam

kialakulása és felvirágzása. A többi szláv nyelvtől többek között a nazális magánhangzói, illetve az utolsó előtti

szótagra helyezett állandó hangsúly különbözteti meg. A nyelvtant és központozást rengeteg szabály köti, de

ezeknél is több a kivételek száma - talán ez okozza, hogy a lengyelt világ legnehezebb nyelvei között tartják

számon.

Beszélőinek száma

A lengyel nyelv (lengyelül: polski, język polski) Lengyelország hivatalos nyelve, államnyelve, az Európai Unió

egyik hivatalos nyelve. A lengyel nyelvet 50 millió ember beszéli. A lengyel nyelvet 50 millió ember beszéli.

Ebből 37 millió él Lengyelországban és 10 millió másutt a világban. Az Egyesült Államokban egyes becslések

szerint majdnem 10 millióan, de számuk jelentős Kanadában és Ausztráliában is. 800 ezer a lengyelek száma

Franciaországban, félmillió Fehéroroszországban, 300 ezer Ukrajnában, 250 ezer Litvániában, és 100 ezer

Oroszországban. Lengyel ajkú kisebbség él Magyarországon is. A lengyel szláv, közelebbről nyugati szláv

nyelv, amely a szlovák, cseh, morva és szorb nyelvvel rokon. Távolabbi rokonai az ukrán, orosz, fehérorosz,

valamint a szerb, horvát, szlovén, bosnyák és a bolgár.

2. A lengyel nyelv védelméről:

Lengyelországban a szejm 1999. október 7-én törvényt fogadott el a lengyel nyelv

védelméről, s amely a lengyelt hivatalos nyelvként kodifikálta.

Lengyelországban a szejm 1999. október 7-én fogadta el a lengyel nyelvről szóló törvényt, amelynek

rendelkezései a törvény 1. paragrafusa szerint a lengyel nyelv védelmére, valamint a közéleti tevékenységben és

a jogalkalmazás során történt használatra vonatkoznak”. A lengyel nyelv védelmével a helyes nyelvhasználat

terjedését, a lengyel nyelv tanulását, a vulgarizmusok terjedésének megakadályozását, a regionális és nyelvjárási

variánsok értékeinek megőrzését stb. kívánták elérni a törvényalkotók.

Ugyanakkor a törvény 4. fejezete a lengyelt az ország közéletének hivatalos nyelveként kodifikálja:

A lengyel a hivatalos nyelv

1) az állam alkotmányos szerveinél;

2) a területi önkormányzati szervezeti egységeknél, valamint az ezeknek alárendelt intézményeknél, abban a

körben, amelyben közfeladatot látnak el;

3) a közigazgatás területi szerveinél;

4) a közfeladatok megvalósítására létrehozott intézményeknél;

5) azon szerveknél, intézményeknél és hivataloknál, amelyek az 1. és 3. pontban megnevezett szervek

felügyelete alá tartoznak, és amelyeket ezen szervek feladatainak végrehajtására hoztak létre, illetve jogi

személyiségű állami szerveknél, azon területen, amelyen közfeladatot látnak el;

6) a területi önkormányzatoktól eltérő önkormányzati szerveknél, valamint a társadalmi, szakmai szövetkezeti

szervezeteknél, és egyéb jogalanyoknál, amelyek közfeladatot látnak el.”

3. lengyel nyelv, mint kisebbségi közösség nyelve Magyarországon Magyarországon a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 1993. évi LXXVII. törvény 42. paragrafusa 13

kisebbségi nyelv számára biztosít egyéni és közösségi nyelvhasználati jogokat.

„42.§ E törvény értelmében kisebbségek által használt nyelvnek számít a bolgár, a cigány (romani, illetve

beás), a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és

az ukrán nyelv.”

A lengyel nyelvet latin betűkkel írják, kiegészítve 9 speciális karakterrel, és néhány kettős hangzóval.

Magyarország Alaptörénye kimondja, hogy:

„Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek

nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk.

Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával

védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.”

XXIX. cikk

(1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar

állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő

nemzetiségeknek joguk van az anyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz,

saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.

A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény szerint:

„Magyarország védelemben részesíti a nemzetiségeket, biztosítja saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük

használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát, kollektív részvételüket a közéletben,

elősegíti a kulturális autonómiájuk megvalósulását, garantálja a valós közösségeik önigazgatáshoz,

önkormányzatisághoz való jogát”

4. Lengyel oktatás Magyarországon:

Lengyel nyelvi képzés korábban az alábbi intézmeények keretében történt:

Lengyel Intézet

Instytut Polski, 1065 Budapest, Nagymező u. 15. | Galeria PLATAN, Budapest 1065, Adrássy út 32.

tel: (+36 1) 311-5856, 331-1168, 353-0716, 331-3911, fax: (+36 1) 331-0341 | e-mail: [email protected]

© Instytut Polski 2004 | created by W.Dorosz © 2004

Eötvös Lóránd Tudományegyetem

Szláv és Balti Filológiai Intézet Lengyel Filológiai Tanszék

Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Szlavisztikai Intézet

Lengyel Nyelv és Irodalom Tanszék H-4010 Debrecen, Egyetem tér 1. Pf. 53.

Tel.: +(36)(52) 512-900/2090; 2139

Fax: +(36)(52) 512-900/2211

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

2087, Piliscsaba, Egyetem u. 1.

T (26) 577-035, (26) 577-037, (26) 577-042

F (26) 577-042

Országos Lengyel Nyelvoktató Iskola

1102 Budapest, Állomás u. 10.

5. Lengyel nyelv- és tankönyvek:

VARSÁNYI ISTVÁN: Lengyel társalgási zsebkönyv, 1963.

Kerényi Grácia – Szabó Borbála – Varsányi István: Lengyel Nyelvkönyv Tanfolyamok és

Magántanulók számára; Tankönyvkiadó, 1966.

VARSÁNYI ISTVÁN: Czy mówisz po polsku? – Kis lengyel nyelvkönyv, Lengyelország magyar

szerkesztősége, Varsó, 1978.

Bańczerowski – Bárkányi – Reiman: Lengyel Társalgás; Tankönyvkiadó

Bańczerowski Janusz – Szabó Dénes – Bakonyi Istvánné: Lengyel Nyelvkönyv, Tankönyvkiadó,

Budapest, 1980.

6. Idegen nyelvű lengyel nyelv- és tankönyvek:

Henryk Zwoliński: Porozmawiajmy po polsku (Beszéljünk lengyelül); Wydawnictwo Polonia,

Warszawa, 1993.

Władysław Miodunka: Cześć, jak się masz? Podrecznik do nauki języka polskiego dla poczatkujący

Kraków

Słownik gramatyki języka polskiego, pod red. W. Gruszczyńskiego, J. Bralczyka, Warszawa 2002.

Składnia języka polskiego [Napisał Grzegorz Jagodziński]

http://grzegorj.w.interia.pl/gram/pl/skladnia17.html

GRAMATYKA I ORTOGRAFIA DLA KLAS I-III http://dorotmir.w.interia.pl/index.html

Magdalena Tytuła, Marta Łosiak "Polski bez błędów. Poradnik językowy dla każdego

„Encyklopedia jezyka polskiego”, red. Stanisław Urbanczyk, Ossolineum, Wrocław 1994,

Aleksander Zajda Uniwersytet Jagielloński Kraków – STAROPOLSKIE NAZWY OSÓB

WYSTĘPUJĄCYCH PRZED SĄDEM OPARTE NA PRASŁ. *PER-TI I ICH HISTORIA W JĘZYKU

POLSKIM

Magyar nyelvű lengyel nyelv- és tankönyvek:

Nagy Kálmán [1980]: Kis magyar nyelvtankönyv. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

7. Lengyel-magyar szótárak:

VARSÁNYI ISTVÁN: Lengyel-magyar Szótár; Terra, Budapest, 1976.

VARSÁNYI ISTVÁN: Magyar-lengyel Szótár; Terra, Budapest, 1976.

[szerk.: dr. Csorba Tibor] Lengyel-magyar szótár (Słownik Polsko-Węgierski) – Wiedza Powszechna,

Warszawa – Akadémia Kiadó, Budapest 1985. (1958. évi bővített utánnyomása)

Eugeniusz Mroczko: Magyar-lengyel, Lengyel-magyar Miniszótár; Wiedza Powszechna, Warszawa,

1987.

[Sipos Kawecka Barbara et.] Polsko-węgierski słownik Ekonomiczny; Lengyel-magyar Közgazdasági

Szótár; Műszaki Fordító Vállalat, 1992. (Acedon Kommunikációs Szolgáltató Kft.)

[Hargitai György] Lengyel-magyar, Magyar-lengyel Kisszótár, Kossuth könyvkiadó, 2002.

[prof. zw. dr hab. Jerzy Bańczerowski] Węgiersko-polski słownik tematyczny; Magyar-lengyel

Tematikus Szótár; Instytut Językoznawstwa Wydział Neofilologii Uniwersytet im. Adama Mickiewicza

SERWIS STUDENTÓW PRAWA Sentencje łacińskie – autorem serwisu jest Grzegorz Kuca;

8. Idegen nyelvi szótárak:

Bakos Ferenc: Idegen Szavak Szótára. Munkatársak: Fábián Pál, Zigány Judit. Hatodik (átnézett,

függelékkel kiegészített) kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983. [1975. évi kiadás]

Idegen Szavak és Kifejezések Kéziszótára; (szerk. Nes Angel Kft.), Merényi Könyvkiadó

LinguaLatina

www.latina.latina.waw.pl

9. Internetes szótárak:

e-BRATANKI: Online lengyel-magyar, magyar-lengyel szótár

[origo] MTA SZTAKI: Lengyel-magyar, Magyar-lengyel Online Szótár

Wikipdia wolna encyklopedia (kereszthivatkozások)

Wiktionary: Lengyel-magyar szótár (Wikiszótár)

Polonia.hu Lengyel-magyar, Magyar-lengyel szótárak

A lengyel nyelv szótára (Wydawnictwo Naukowa PWN)

Słownik wyrazów obcyh Władysława Kopelińskiego on-line (Idegen szavak és kifejezések szótára)

Słownik etymologszny języka polskiego

Słownik alternatywny;

Słownik ortograficzny

Encyklopedia Nauk Lekarskich

Encyklopedia Powszechna

Encyklopedia Prawa itd.

Zygmunt Gloger: Encyklopedia staropolska

© 2006 - 2009 Miejski.pl - Miejski słownik Slangu i mowy potocznej - Slang internetowy

Młodzieżowy język - Hip hop

© 2002-2009 Mariusz Górniak & Roman Mazurkiewicz - Opracowanie haseł Roman Mazurkiewicz

Internetowa wersja słownika wyrazów bliskoznacznych "Gdy Ci słowa zabraknie"© Wojciech

Broniarek, 2005-2009

Encyklopedia WIEM została opracowana na podstawie Popularnej Encyklopedii Powszechnej

Wydawnictwa Fogra http://www.fogra.com.pl/

http://megaslownik.pl/slownik

Leksyka Polska – Słownik bibliograficzny języka polskiego [http://www.leksykapolska.pl]

SłOWNIK KRZYŻÓWKI INFO - BAZA HASEŁ - Internetowy Słownik Haseł Krzyżówkowych

http://www.krzyzowki.info/zaszyfrowanie

BIBLIA BEZ TAJEMNIC - Copyright 2002-03 © by Bartek -

http://biblia.w.interia.pl/html/literaz.html

Biblia - wydanie interlinearne - http://www.biblia-internetowa.pl/

Haag lexikon

http://agost.myip.hu/biblia/BIBN/index.html

STRÓJ ARCYKAPŁANA I SZATY KAPŁAŃSKIE http://www.mesjasz.info/book-page/14-

s%C5%82u%C5%BCba-%C5%9Bwi%C4%85tynna-i-szaty-kap%C5%82a%C5%84skie

WIKIPEDIA Wolna Encyklopedia http://pl.wikipedia.org/wiki/

HELIONICA – sieciowa encyklopedia informatyki - publikowana przez Wydawnictwo Helion

encyklopedia typu Open Source, zamierza być najobszerniejszym kompendium komputerowym w

polskim Internecie. Zapraszamy wszystkich wolontariuszy do współpracy pro publico bono. -

http://encyklopedia.helion.pl/index.php/Strona_g%C5%82%C3%B3wna

LEKSYKA POLSKA – Słownik bibliograficzny języka polskiego -

http://www.leksykapolska.pl/SBJP/html — Copyright © by Jan Wawrzyńczyk, Warszawa 2004-2009.

Możliwe jest wykorzystywanie (cytowanie, przetwarzanie itp.) danych SBJP bez zgody autora – pod

warunkiem podania źródła.

Magyar katolikus lexikon http://lexikon.katolikus.hu/

Styliopedia w Stylio.pl http://stylio.pl

Włókienniczy słownik opisowy - Textilipari magyarázó szótár; texsite.info

http://www.rynekmody.pl/?p=9

10. Informatikai szótárak:

Szakfolyóiratok: CHIP, PCWORLD, Computer Panoráma, Új Alaplap, Számítástechnika

Hálózati értelmező szótár: Drótos László ([email protected])

http://www.pcworld.hu szótár

http://www.mimi.hu szótár

Wikipédia: http://hu.wikipedia.org

http://brtkr.extra.hu/mandriva Kislexikon

dr. Szabó Iván: Informatikai Szótár - Magyar Tartalomipari Szövetség

Vincze Tamás - Vajda János: Hálózati kislexikon

http://comforth.hu/szoszedet.shtml

Egyéb szótárak a lengyel-magyar szótározáshoz

Terebess Ázsia Lexikon http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/a.html

A fent rendelkezésre álló művek felhasználásával, egybeszerkesztett új Egyetemes lengyel-magyar etimológiai

és értelmező szótár készíthető, amely a továbbiakban mind a szakszótárak, mind pedig a mai nyelvet is

figyelembe vevő kiegészített szótár szerkeszthető.

A régebbi nyelvkönyvek és szótára szóanyag elavul, ezeket folyamatosan aktualizálni kell.

Az internet ma már sokak számára hozzáférhető, de ezeket alkalmazni tudni kell.

A magyarországi kisebbségi törvényből eredően az önkormányzati feladatokhoz a lengyel és a magyar nyelv

ismerete nélkülözhetetlen, de a fordításokat szabatosan kell végrehajtani.

A Magyarországon működő intézmények, nyelviskolák és felsőfokú tanintézetek szorosabb együttműködése

elengedhetetlen.

Mindezen feladatok maradéktalan végrehajtásához széles körű segítséget kérek.

1. melléklet

CSORBA TIBOR író, műfordító, filológus, festőművész

(Szepesváralja, 1906. március 15. – Bp., 1985. szeptember 5.)

Csorba Tibor, Szakácsi (Szepesváralja, 1906. március 15. – Budapest, 1985. szeptember 5.)

bölcsészdoktor, író, műfordító, filológus, festőművész.

Élete

A felvidéki Lőcsén, majd a fővárosban járt gimnáziumba. 1925-ben a Képzőművészeti Főiskolán

kezdte művészeti tanulmányait. A Szegedi Polgári Tanárképző Főiskola után a varsói Rajztanárképző

Főiskolán, a Varsói Egyetemen is tanult kézimunkát és rajzot. 1930 és 1934 között a kiskunhalasi

gimnáziumban rajz és kézimunka tanár volt. Itteni élményeiből született a Beszél a tanya (1934), A

halasi csipke múltja - jövője (1934), Az utolsó lőcsei diák (1936); Polgáristák (1936) művei. 1936-tól

a Varsói Egyetem nyelvi lektora lett. Lengyelországban telepedett le. Több ízben járt Angliában,

Franciaországban. A Magyarok Világszövetségének aktív tagja volt.

Festői munkássága

Mint festő elsősorban erdélyi, magyar és lengyel tájakat, párizsi város- és utcaképeket örökített meg

akvarelljein. Grafikáiban elvontabb, szerkezetesebb kifejezésmóddal is próbálkozott. Jelentősebb

egyéni kiállításait Washingtonban (1960), New York-ban (1961), Varsóban (1965), Szombathelyen

(1965), Veszprémben (1966), és Budapesten (1987) rendezték meg. Mint publicista, fordító és

szótárszerkesztő sokat tett a magyar-lengyel kapcsolatok ápolásáért. Festményei egy részét, mintegy

150 darabot, Kiskunhalasra hagyományozta. Ott a Halas Galéria gyűjteménye őrzi.

Írásai

Beszél a tanya (1934)

A halasi csipke múltja - jövője (1934)

Az utolsó lőcsei diák (1936)

Polgáristák (1936)

A lengyel kézimunkatanárképző és kézimunkaoktatás (1937)

A mai lengyel iskolák (1937)

Marjan Zdziechowski, 1861-1938 (1938)

Uczmy sie po Wegiersku (1940)

Hungarica a magyar végvárak lengyel poétájának költészetében (1942)

Czahrowski Ádám XVI. századi lengyel katonaköltő Magyarországon (1942)

Turcica, a magyar végvárak lengyel poétájának költészetében (1942)

A humanista Báthory István (1944)

Janus Pannonius - Csezmicei János, 1434-1472 (1958)

Lengyel-magyar szótár (1958)

Ośrodki dokumentacji i źródla informacji naukowej na Węgrzech (1967)

Ősei több nemzedéken át orgonaépítők voltak a Felvidéken. A magyar, német, szlovák és lengyel etnikum

találkozási pontját jelentő tájon született. Édesapját az 1920-ban megalakult csehszlovák államból kiutasították,

és az ötgyermekes család egy vasúti vagonban meghúzódva indult utána, majd Vácon telepedtek le.

A Lőcsén megkezdett gimnáziumot Pesten fejezte be. 1925 és 1929 között a budapesti képzőművészeti

főiskolán, a szegedi tanárképző főiskolán, a varsói kézimunka- és rajztanárképző főiskolán és a varsói

egyetemen folytatott tanulmányokat. Ezután 1930-tól 1934-ig Kiskunhalason, később pedig 1937-ig

Celldömölkön tanított. Itteni tanárkodásának éveiben a Szombathelyre meghívott írókat már Cellben ő fogadta és

kalauzolta előadásuk színhelyére. Így találkozott – többek között – Kosztolányi Dezsővel, Németh Lászlóval és

Szabó Lőrinccel is. A celldömölki Tanácsteremben 1935. április 7-től 9-ig állította ki negyven festményét,

amelyek között három friss, helyi ihletésű is szerepelt: "Sághegy", "Celli részlet" és "Kemenesaljai dombok".

Önéletrajzi írásának címe: "Az utolsó lőcsei diák" s a kötet a celldömölki Dinkreve Nyomda gondozásában jelent

meg.

1936-ban az Új Nevelés Világligájának meghívottjaként vett részt az angliai Chelthamben rendezett

összejövetelen, ahol a lengyel értelmiségiekkel megismerkedve érdeklődése Lengyelország felé fordult: a közép-

kelet-európai népek közötti szellemi hídverés eszméjének szolgálatában választása a magyar-lengyel

kapcsolatokra esett. Lengyelországba távozott, ahol a varsói egyetem magyar nyelvi lektora lett, majd pár év

múlva – a hitlerizmus halálos szorításából menekülve – visszatért Magyarországra. 1939 szeptemberétől a

lengyel menekültekkel foglalkozott Antall József kérésére. Ebben az időben tanított a Képzőművészeti Főiskolán

és a Cserépfalvi Kiadó irodalmi vezetőjeként működött. Bölcsészdoktori disszertációjában ("A humanista

Báthory István") a lengyel-magyar történelmi kapcsolatok feltárása terén alkotott maradandót. 1945-ben végleg

Lengyelországban telepedett le, és a krakkói Jagello Egyetem és a Kereskedelmi Akadémia tanáraként, majd

nyugdíjazásáig a varsói rajztanárok továbbképző intézetében dolgozott. Gazdag koloritú impresszionista

festményein erdélyi, magyar és lengyel tájképek jelentek meg, és nyugat-európai útjai következtében gyakori

témája volt Párizs is. Jelentősebb kiállításait Washingtonban (1960), New Yorkban (1961), Varsóban (1965) és

Szombathelyen (1965) rendezte. Posztumusz életmű-kiállítására Budapesten (1987) került sor.

Műfordítóként is sokat tett a magyar-lengyel kapcsolatok fejlesztéséért: többek között József Attila verseit és

Németh László „Galilei” című drámáját is átültette lengyelre.

Aktívan részt vett a Magyarok Világszövetsége munkájában, és lengyel származású feleségével együtt

állandó résztvevője volt az Anyanyelvi Konferenciának. A lengyel alapítású, nemzetközi hírnévre szert tett

Mosoly Érdemrend első „külföldi” kitüntetettje 1971-ben Csorba Tibor volt. A nyugat-lengyelországi

Boleslawice város egyik általános iskolájában van egy nevét viselő képtár, az iskola rajzban kiváló tanulói pedig

évente a róla elnevezett ösztöndíjban részesülhetnek.

Emlékezete

Kiskunhalas város díszpolgára (1985)

Források

Magyar életrajzi lexikon IV.: 1978–1991 (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1994.

ISBN 963-05-6422-X Online hozzáférés

http://www.cellbibl.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=154%3Acsorba-

tibor&catid=21&Itemid=73

http://hu.wikipedia.org/wiki/Csorba_Tibor

2. melléklet

Dr. Bańczerowski Janusz EGYETEMI TANÁR

Életrajzi adatok

Született: Lengyelország, Ożarów, 1941. 01. 02.

Tudományos fokozat

1970 - a nyelvtudomány kandidátusa,

1989 - a nyelvtudomány doktora (az MTA doktora)

Munkakör

tanszékvezető egyetemi tanár, Szláv és Balti Filológiai Intézet Lengyel Filológiai Tanszék

Munkáltató szervezeti egység

ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet, Lengyel Filológiai Tanszék

Elérhetőség

E-MAIL:[email protected]

Oktatási tevékenység

1970-1989 lengyel nyelvtanfoyamokat vezetett a budapesti Lengyel Intézetben;

1982-től az ELTE Lengyel Filológiai Tanszékén előadásokat tart A mai lengyel nyelv rendszere

(fonetika, fonológia, szóképzés, alaktan, szintaxis, szövegelmélet) c. tantárgyból; 1983-tól az ELTE

Lengyel Filológiai Tanszékén szakszemináriumokat vezet a magyar-lengyel kontrasztív vizsgálatok és a

lengyel grammatika, szemantika és pragmatika témaköréből;

1999-tól az ELTE Lengyel Filológiai Tanszékén szakszemináriumokat vezet a kognitív szemantika,

valamint a transzlatorika c. tantárgyból;

1993-tól előadásokat tart a Szláv és Magyar Nyelvészeti Doktori Iskola doktoranduszainak is Általános

és elméleti nyelvészet, a világ nyelvi képének az elmélete, kognitív nyelvészet, valamint a Lengyel-

magyar kontrasztív kutatások c. tantárgyakból.

Szakmai tevékenység

1966-1969 - A Poznani Ádám Mickiewicz Tudományegyetem

Alkalmazott Nyelvészeti Intézete, tanársegéd, doktorandusz

1969 - az MTA Számítástechnikai Központja, tudományos munkatárs

1970-1982 - az MTA Nyelvtudományi Intézete, tudományos főmunkatárs

1983-1990 ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, tanszékvezető egyetemi docens

1990- től ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, tanszékvezető egyetemi tanár

2000- től Széchenyi Professzor.

A Varsói Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara dékánjának felkérésére professzori pályázatokat bírált

el. Az MTA Doktori Tanácsa felkérésére az utóbbi néhány évben több mint tízszer vett részt opponensként,

illetve bíráló bizottsági tagként kandidátusi és akadémiai doktori disszertációk elbírálásában, valamint több ízben

alkalmi bizottságok munkájában is közreműködött. Az egyetemi doktori szigorlatokon több esetben ellátta az

elnöki teendőket. A Magyar Akkreditációs Bizottság számára több alkalommal bírált el szakindítási kérelmeket,

valamint egyetemi tanári pályázatokat. OTKA pályázatokról több alkalommal bírálatot készített. Az ELTE BTK

Habilitációs Bizottsága felkérésére több alkalommal szakvéleményt készített a jelöltek tudományos habitusáról,

valamint részt vett a Szakmai Bíráló Bizottságban mint elnök, illetve mint tag. A JATE BTK Doktori Tanácsa

részére is írt szakvélemenyt, illetve tagként szerepelt a Doktori Bíráló Bizottságban. Több esetben véleményezte

a bölcsészdoktori fokozat PhD-vé történő átminősítésével kapcsolatos kérelmeket. 1978-1998 között nyolc

nemzetközi polonisztikai tudományos konferenciát szervezett. Szerkesztésében e konferenciák anyaga kiadvány

formájában is megjelent. Magyar részről részt vesz a Kárpát nyelvatlasz nemzetközi együttműködés keretében

több éve folyó munkáiban. A Kárpát nyelvatlasz VI. kötetének szerkesztésében és kiadásában is közreműködött.

A Varsói Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Intézetével együttműködve részt vesz a Lengyel-magyar

kontrasztív kutatások közös kutatási téma munkálataiban. Részt vesz a Université Nancy 2 és a Varsói

Tudományegyetem közötti együttműködésben készült Dictionnaire des notions politiques et sociales des pays

d'Europe munkálataiban is.

Tagságok

tagja: az ELTE, BTK Professzori Tanácsa elnökségének (1991-1996); "Studia Slavica" Academiae Scientiarum

Hungaricae Szerkesztő Bizottságának (1994- ); Studia Slavica Savariensia Szerkesztő Bizottságának (2001-); a

"Pro Philologia Slavica et Baltica in Hungaria" Kuratóriumának (1996- ); az ITK Állami Nyelvvizsga

Bizottságának (1984-1997); a Magyar Nyelvtudományi Társaság Választmányának (1996- ); a Kárpát

nyelvatlasz Nemzetközi Szerkesztő Bizottságának; a Magyarországi Lengyel Kisebbség Alkotó Fórumának; az

ELTE Bölcsészettudományi Kar Kari Tanácsának (1999- ), valamint a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának

(1999-2002); az Oktatási Minisztérium Magyar Ekvivalencia Bizottsága Bölcsész Szakbizottságának (1999-); a

Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának (1999- ); a Magyarországi Szlavisták

Szövetsége Elnökségének (1999- ); a Magyarországi Egyetemi és Főiskolai Tanárok Egyesülete Országos

Elnökségének (1999- ). A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (1996- ). 2001-től a Magyar

Tudományos Akadémia közgyűlésének tagja. 2001-től a Polish Society of Arts and Sciences Abroad (London)

tudományos társaság tagja. A Modern Filológiai Társaság elnökhelyettese (2001-), valamint a Modern Filológiai

Társaság Nyelvpolitikai Szekciójának az elnöke (2001-). A Studia Philologica in Hungaria sorozat szerkesztője

(2001- ). 2002-től az ELTE Bölcsészettudományi Kar Etikai Bizottságának elnöke.

Elismerések

négy lengyel miniszteri diploma (1976, 1986, 1991, 1998); A lengyel kultúra magyarországi terjesztéséért

(1978); A Lengyelország Újjászületése érdemrendjének Tiszti Keresztje (1994); "Fran Miklošič " érdemérem

(1997); a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola érme (1998); a Krakkói Jagelló

Tudományegyetem érdemérme (1998); a Lengyel Kormány Tudományos Kutatások Bizottságának elismerő

diplomája (1998); az Eötvös Loránd Tudományegyetem "Pro Universitate" érdemérme (1999); a Lengyel

(Történelmi (1773)) Nemzeti Oktatási Bizottság érdemérme (1999); A Lengyel Köztársaság lengyel - magyar

egyesületei federációjának "Lengyel - magyar barátság ezer éve" érdemérme (1999).

Forrás:

http://szlavintezet.elte.hu/lengyel/munkatarsak/banczerowski/banczerowski.shtml

http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:W7dF9p7QcQgJ:https://vm.mtmt.hu/search/slist.

php%3Fkozid%3D03610+Janusz+Banczerowski&cd=6&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&source=www.google.hu

Nyomárkay István köszöntője Bańczerowski Janusz születésnapjára

Bańczerowski Janusz hetvenéves

Bańczerowski Janusz professzor úr, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Lengyel Filológiai tanszékének egykori

vezetője és a Szláv és Balti Filológiai Intézet igazgatója 2011. január 2-án tölti be hetvenedik életévét.

A köszöntő nincs könnyű helyzetben már csak a műfaj miatt sem. Úgy vélem, nem szükséges pályaképet

felvázolnom, hiszen a professzor urat Magyarországon kívül az egész közép-európai régióban jól ismerik, több

száz tudományos közleménye mellett a munkáira történt közel két ezer hivatkozás ékes bizonyítéka annak, hogy

ismerik és értékelik. Így ebben a hivatalos, de érzelmi hátterét és tartalmát tekintve szubjektív köszöntőben

egyéniségének és munkái szellemi hátterének néhány, általam fontosnak érzett vonását emelem csupán ki.

Bańczerowski Janusz a legnevesebb lengyel, majd később orosz egyetemeken folytatott tanulmányai alapozták

meg klasszikus nyelvészeti képzettségét. Hallgatott indoeuropeisztikát, különös érdeklődéssel tanulta a

szanszkritot és a szlavisták számára oly fontos litván nyelvet. Mindehhez a képzéshez jelentős többletet adtak

információelméleti és alkalmazott nyelvészeti tanulmányai is. Így alakult és érlelődött meg benne az a komplex

kutatási módszer, amelyet a világ nyelvi képéről írt munkáiban ismerhetünk meg. Filozofikus gondolkodású,

erudícióval megáldott alkotó, akinek munkássága az utóbbi másfél-két évtizedben teljesedett ki. A világ nyelvi

képének kutatásában a konkrét nyelvi anyagból indul ki, s annak alapján megy tovább az egyes profilokból

adódó általános következtetések levonásáig. Ebben a nagy szabású és tulajdonképpen befejezhetetlen munkában

jelentős iskolát teremtett, elsősorban a doktoranduszok, de az érdeklődő hallgatók szélesebb körében is.

Azt a tényt, hogy ünnepeltünk klasszikus iskolázottságú kutató, legékesebben talán a Kárpát Nyelvatlasz

legutóbbi kötete mutatja. E kötet szerkesztését nem csupán irányította, hanem a tudományos „aprómunka”

legnagyobb részét is ő végezte el. Panaszkodott is olykor, hogy a nyelvatlasz munkája rengeteg idejét emészti fel,

de ezeket a kifakadásokat magam soha sem vettem komolyan, hiszen tudtam, hogy ő maga is érzi és tudja, milyen

fontos, sőt nélkülözhetetlen munkát hozott létre, de a tudománnyal való foglalkozás mindig elégedetlenséggel

jár: amíg az egyik munkát végezzük, már egy másikra gondolunk, s ha néha sok időnk megy rá egy-egy feladat

elvégzésére, sajnáljuk, hogy ennek esetleg egy másik tervünk megvalósítása látja kárát.

Munkái kapcsán külön kell szólnom az ünnepelt nyelvismeretéről is. Magyar nyelvtudásáról elmondható, hogy az

tökéletes. Tökéletes annyiban, amennyiben magyar anyanyelvem ismeretét tökéletesnek tartom. Lényegében nem

az, noha régebben divatos volt, hogy valakiről, aki egy idegen nyelvet jól beszélt, azt mondták, hogy „perfekt”

angol, német vagy francia. Tudjuk persze, hogy perfekt nyelvtudás nincs. Bańczerowski professzor úr olyan

kiválóan megtanult magyarul, hogy nyelvünk finom árnyalatait is érzi. Ezzel párhuzamosan olvasta bele magát a

magyar irodalomba, így jutott a magyar civilizáció ismeretének birtokába. Sok magyar kolléga tanulhatna tőle

félreérthetetlen, világos, egyértelmű fogalmazást! Külön hangsúlyoztuk magyar nyelvi ismereteit, de nem

mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy oroszul, angolul és németül olvas és beszél; a lengyelt nem szükséges

külön megemlítenünk.

A professzor úr jelentős szerepet töltött és tölt be ma is a Kar tudományos életében. Iskolát teremtett a világ

nyelvi képének kutatásában. A Szláv és Balti Filológiai Intézeten kívül sokszor hívják egy-egy előadás, sőt kurzus

tartására más tanszékekre, például az amerikanisztikai intézetbe vagy az alkalmazott nyelvészeti tanszékre is. A

Lengyel Filológiai Tanszék és a Szláv és Balti Filológiai Intézet vezetése mellett volt tagja és tagja ma is a

Bölcsészettudományi Kar Doktori Tanácsának, mint a Nyelvtudományi Doktori Iskola vezetője. Több sikeresen

megvédett PhD-értekezés témavezetője, opponense, bíráló bizottsági elnöke és tagja.

Tagja a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának. Érdemes munkásságot fejt ki a Magyar

Tudományos Akadémia Etikai Bizottságában is.

Ünnepeltünk választmányi tagja a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Társaságának, valamint

alelnöke a Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Társaságának is, amely a modern filológia terén

kifejtett munkásságát a Társaság legnagyobb kitüntetésével, a „Pro philologia moderna in Hungaria”

kitüntetéssel ismerte el.

Szívesen látott és gyakran hívott vendége a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjának,

állandó előadója volt a Gadányi Károly professzor úr által szervezett Nemzetközi Szlavisztikai Napoknak,

előadásokat tartott a Veszprémi Egyetemen és a Pécsi Tudományegyetemen is. Rendszeres résztvevője volt a

Nemzetközi Szlavisztikai Kongresszusoknak. Kiterjedtek külföldi kapcsolatai is, elsősorban a Nancy Egyetemmel,

de lengyelországi felsőoktatási intézményekkel is.

Tagja a Studia Slavica Academiae Scientiraum Hungaricae, valamint a Studia Slavica Savariensia című

nemzetközi szlavisztikai folyóiratok szerkesztőbizottságának.

Bańczerowski Januszról el kell mondanom, hogy benne igazi barátra találtam. Vidám egyénisége, szellemessége,

széles körű tájékozottsága szinte inspirálja a vele beszélőket, új gondolatokat ébresztve bennük. Mint tanszék- és

intézetvezető munkatársai érdekében dolgozott, segítve tudományos és hivatali karrierjüket. Számos esetben

személyesen járt utána kollégái ügyes-bajos dolgainak, ha a helyzet úgy hozta magával, többször is. Barátság,

igazi, önzetlen kollegialitás, a munkatársak megbecsülése, igazi jó kedély – így tudnám egyéniségét jellemezni.

Hetvenedik életévét teljes szellemi és fizikai frissességben élte meg, így semmi akadálya annak, hogy munkáját

professor emeritusként is folytathassa, talán kevesebb előadással vagy szemináriummal, de változatlan kedvvel

és erővel. Az ő esetében is elmondható, hogy vétek lenne az évtizedek alatt felgyülemlett tudás és tapasztalat

kihasználásáról lemondani.

Születésnapján nem is kívánhatunk mást, mint további tudományos lendületet, hozzá pedig fizikai erőt.

Tisztelt Professzor Úr, kedves barátom, Isten éltessen sokáig!

Forrás:

http://www.filologia.hu/tarsasagi-hirek/ba%C5%84czerowski-janusz-szuletesnapi-koszontese.html

http://www.filologia.hu/tarsasagi-hirek/nyomarkay-istvan-koszontoje-ba%C5%84czerowski-janusz-

szuletesnapjara.html

3. melléklet

Dr. Pátrovics Péter EGYETEMI ADJUNKTUS

Életrajzi adatok

Született: Tatabánya, 1969. 07.20.

Munkakör: egyetemi adjunktus, Szláv és Balti Filológiai Intézet Lengyel Filológiai Tanszék

Munkáltató szervezeti egység: ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet, Lengyel Filológiai Tanszék

Publikációk

Könyv

1. A német nyelvtan alapjai. Black & White Kiadó. Nyíregyháza. 2003.

2. Német kulturális és országismereti kislexikon. Tóth Kiadó, Debrecen. 2005.

3. Az aspektus története és tipológiája. (PhD disszertáció) Philosophiae Doctores, Akadémiai Kiadó, Budapest. 2004.

4. Igeidők az angol és a német nyelvben. Képzés - jelentés - használat. Anno Kiadó, Budapest. 2004.

5. Német turista kalauz. Anno Kiadó, Budapest, 2005.

6. Angol turista kalauz. Anno Kiadó, Budapest, 2005.

7. Angol nyelvkönyv kezdőknek. Új Basic English. Anno Kiadó, Budapest, 2005.

8. Angol-amerikai képletes kifejezések és közmondások. Anglicizmusok. Anno Kiadó, Budapest, 2005

9. Angol tesztkönyv. Közép- és felsőfokú nyelvvizsgára készülőknek. Anno Kiadó, Budapest, 2005

10. Angol nyelvkönyv középhaladóknak. Új Basic English 2. Anno Kiadó, Budapest, 2006.

11. Angol nyelvkönyv haladóknak. Basic English 3. Anno Kiadó, Budapest, 2007.

12. Német nyelvkönyv kezdőknek. Deutsch Grundstufe. Anno Kiadó, Budapest, 2008.

Könyvrészlet

1. Bańczerowski Janusz, Pátrovics Péter, Ráduly Zsuzsanna, Várnai Dorota, Nyelvi követelmény- és vizsgarendszer.

/mondattan, szórend, vizsgarendszer/ Bańczerowski Janusz, Várnai dorota (szerk.) Lengyel nyelv ELTE

Bölcsészettudományi kar Szláv és Balti Filológiai Intézet. lengyel Filológiai Tanszék. Budapest 1999: 99-105, 115-122.o.

2. Bańczerowski Janusz, Oćwieja Anna, Pátrovics Péter, Ráduly Zsuzsanna, Várnai Dorota, Általános ismeretek a lengyel

nyelvről. Studia Philologica in Hungaria. Bańczerowski Janusz, Várnai Dorota (szerk.), Tinta Kiadó. Budapest. 2004: 75-76,

109-122, 135-142.o.

3. A lengyel szótárirodalom. In: Kis szláv lexikográfia. Opera Slavica Budapestiensia Lingue Slavicae. Nyomárkay, István - Vig István (szerk.), ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 174-197.o.

4. Európai helyesírások. Lengyel. In: Európai helyesírások. Az európai helyesírások múltja, jelene és jövője. Balázs Géza -

Dede Éva (szerk.) Inter Kht. - PRAE.HU, Budapest 2009 113-125.o.

Szótár: 1. Német szlengszótár. Anno Kiadó, Budapest. 2004.

Tanulmányok és cikkek

1. Kompenzációs tendenciák az orosz és a lengyel aspektus viszonylatában. In: Polono-Hungarica 7. Bańczerowski J. (szerk.) Budapest 1995, 108-112.o.

2. Einige Probleme der Aspekt und Aktionsartreferenz zwischen dem Deutschen und Polnischen. In: Hungaro-Slavica in

honorem Stephani Nyomárkay, Bańczerowski Janusz (szerk.) Budapest 1997, 245-253.o.

3. Исторический фон восточнославянско-северогерманских языковых контактов. In: Studia-Slavica Hungarica 42. Bańczerowski Janusz, Nyomárkay István, Zoltán András (szerk.) 1997, 109-116.o.

4. Beszédaktusok - konverzációs stratégiák - kultúrák. In:Magyar Nyelvőr 1998/2 142-150.o.

6. The category of aspect and its compensation in some non aspectual languages. In: Nyelv - Stílus - Irodalom. Köszöntő

könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. ELTE Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék. Zoltán András (szerk.) Budapest 1998, 447-451.o.

7. Nyelvhasználat a bíróságon. In: Magyar Nyelvőr 2000/1. 25-32.o.

8. Problemy badania aspektu polskiego i węgierskiego. In: Polono-Hungarica 8. Bańczerowski Janusz (szerk.) Budapest 2000, 306-314.o.

9. A medicina nyelve. In: Hungaro-Slavica 2. Studia in honorem Iani Bańczerowski, Nyomárkay István (szerk.) Budapest

2001, 194-202.o. (2., átdolgozott kiadás In: Magyar Orvosi Nyelv. Primed-X Kiadó, Budapest, Prof. dr. Bősze Péter

(főszerk.) 2004, 20-24.o.)

10. Aspekt czasownika polskiego w świetle glottodydaktyki. In: Studia Slavica Savariensia. 1-2 Gadányi Károly (szerk.)

Szombathely, 2001, 57-64.o.

11. Sorok egy keleti vs. nyugati szláv konfrontatív grammatika margójára. In: Cirill és Metód példáját követve...

Tanulmányok H. Tóth Imre 70. születésnapjára. Bibok Károly, Ferincz István, Kocsis Mihály (szerk.) Szeged, 2002: 379-387.o.

12. Eastern Slavic - North Germanic Linguistic Contacts. In: Studia Slavica Hungarica. 47/ 1-2, Nyomárkay István,

Bańczerowski Janusz, Zoltán András (szerk.) Budapest, 2002: 59-72.o.

13. Néhány gondolat a magyar igekötők eredetéről, valamint aspektus- és akcióminőségjelölő funkciójuk (ki)alakulásáról. In: Magyar Nyelvőr 2002/4. 481-489.o.

14. Megjegyzések igekötőink használatának újabb tendenciáiról. In: Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára. Hajdú

Mihály és Keszler Borbála (szerk.) Budapest, 2003: 202- 206.o.

15. Az aspektus a lengyel és a magyar nyelvben: harmónia - diszharmónia. In: Magyar Nyelv 2003/1. 56-65.o.

16. *Chrěnъ (Cochlearia armoracia) - avagy egy szó „karrierje”. In: Miscellanea Corviniana. Köszöntő Könyv Hollós

Attila 70. születésnapjára. Abonyi Réka, Janurik Szabolcs, Zoltán András (szerk.), Budapest, 2003: 239-243.o. (http: //

www. geocities. com/corviniana/Corviniana.doc; http: // us.share.geocities.com/corviniana/ MiscCorv.pdf; http: // www.

geocities.com/corviniana/MiscCorv.pdf)

17. Славянский глагольный вид - сходства и разницы в употреблении видов в славянских языках In: Studia Russica

XX, Jászay László, Zoltán András (szerk.) Budapest 2003, 367-374.o.

18. On Case Morphology and Word Order Variation in Bulgarian and German. In: Anzeiger für slavische Philologie. Band

XXXII, Akademische Druck- u. Verlagsanstalt, Graz 2004, 55- 92.o.

19. Slawische Elemente in der österriechischen Phraseologie. In: Studia Slavica Hungarica. Akadémiai Kiadó, Budapest

2005, 113-117.o.

20. À la recherche... Az idő fogalmáról és annak leképezéséről az emberi nyelvben. In: Polísz, Kráter Műhely Egyesület,

Budapest 2006, február, 91. sz. 14-25.o.

21. "Indivisibiliter ac inseparabiliter" Magyrország képe az ausztriai történelemkönyvekben. In: Könyv és Nevelés. VIII.

évf. 2006/1. sz. 64-70.o.

22. Mi és Ti. Magyarország képéről a lengyel történelemkönyvekben. In: Könyv és Nevelés. VIII. évf. 2006/2. sz. 39-43.o.

23. Pelbárt Krakkóban. A magyar-lengyel kapcsolatok egy kevéssé ismert szegmentuma. In: Emlékkönyv Temesvári Pelbárt halálának 500. évfordulója alkalmából 1504-2004. Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium, Kollégium és Szakközépiskola,

Esztergom, 2006: 17-23.o.

24. Wokół aspektu polskiego czasownika. Uzus i norma. In: Na chwałę i pożytek nasz wzajemny. Ewa Rohozińska - Marta

Skura - Anna Piasecka (szerk.) Wydawnictwo Uniwersytetu Warszawskiego, 2006: 325-333.o.

25. Einige Randbemerkungen über die Rolle von Dubrovnik in der Sprachentwicklung der Kroaten und Serben. In: Studia

Slavica Hungarica. 52/ 1-2, Bańczerowski Janusz et al. (szerk.), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007: 335-340.o.

26. In hoc signo ... Ősi magyar jelképeinkről. In: Polísz, Kráter Műhely Egyesület, Budapest 2008, február, 111. sz. 4-14.o.

27. Általános tudnivalók a lengyel nyelvről. www.e-bratanki.hu /lengyel nyelv.pkp vagy: hu. wikipedia.org/wiki/ Lengyel nyelv (2006); www. Lengyelorszag. hu

28. Angol és latin. In: Édes Anyanyelvünk. Anyanyelvápolók Szövetsége, Budapest XXX évf. 3. sz. 2008. június 8.o.

29. Budapest Lengyelországban. Magyarországi Budapest-képek egy turisztikai könyv és egy fotóalbum alapján. In: Idegen

szemmel. Magyarságkép a 19-20. századi útleírásokban. Kutatási Füzetek 16. Hornyák Árpád - Vitári Zsolt (szerk.) Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2010, 173-179.o.

30. Is the Great Aspect Theory Possible? Perspectives and Reality. In: Studia Slavica Hungarica 55/2 Bańczerowski Janusz

et al., (szerk.), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010: 415-424. o.

Konferencia-előadások

1. Próby konfrontacji struktur metainformacyjnych w języku polskim i węgierskim. In: Polono- Hungarica 6. Bańczerowski Janusz (szerk.) Budapest 1992, 62-67.o. (elhangzott az 1992 május 5-6. között tartott tudományos polonisztikai

konferencián)

2. Aspekt a tryb rozkazujący. In: Polono-Hungarica 7. Bańczerowski Janusz (szerk.) Budapest 1995, 104-108.o. (elhangzott

az 1994. május 24-én és 25-én tartott nemzetközi tudományos konferencián).

3. Kompenzációs tendenciák a nyelvben. In: XXII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Humán Tudományok Szekciója. 1995. április 10-12. A dolgozatok összefoglalói. Kossuth Lajos Tudományegyetem. Debrecen. 143.o.

4. Dokonaność-Niedokonaność. Rola semantyki w zachowaniu się korelatów aspektowych. (elhangzott "A szláv nyelvek

oktatásáról" c. 1997 októberében tartott nemzetközi tudományos konferencián) In:Polono-Hungarica 8. Bańczerowski Janusz

(szerk.) Budapest 2000, 300- 305.o.

5. Итеративность и выражение повторяемости в прошлом в русском, украинском и польском языках. (elhangzott

"A Litván Nagyfejedelemség és a mai közép- és kelet- Európa nyelvei: analógiák és folytonosság" c. nemzetközi

tudományos konferencián 1998 május 25-én). In: Studia Russica XVII, Zoltán András (szerk.) Budapest 1999, 82-87.o.

6. Aspektualität-Kasus-Referentialität-Temporalität. Ihre Relation Im Deutschen und in den slawischen Sprachen. (elhangzott az "Aspektualität in slawischen und germanischen Sprachen" c. 1999 okt. 4-6. között Gdańskban tartott

nemzetközi tudományos konferencián.) In: Aspektualität in germanischen und slawischen Sprachen. Andrzej Kątny (szerk.)

2000, 69-87.o. Poznań.

7. Scandinavian lexical influence on Polish (elhangzott "A Litván Nagyfejedelemség és a mai közép- és kelet-Európa nyelvei: analógiák és folytonosság" c. nemzetközi tudományos konferencián 2000 április 7-én.) In: Studia Russica XVIII

Zoltán András (szerk.) Budapest 2000, 221-226.o.

8. Aspektuspárhuzamok és akcióminőségek a lengyel és a magyar nyelvben (elhangzott Debrecenben, a"Lengyelek és

magyarok Európában. Nyelv, irodalom, kultúra - párhuzamok és kapcsolatok" c. nemzetközi tudományos konferencián 2001 szeptember 25-én.) In: Lengyelek És Magyarok Európában. Tanulmányok D. Molnár István professzor tiszteletére. Nagy

László Kálmán (szerk.) Debrecen, 2001, 74-82.o.

9. Gondolatok egy lengyel kulturális szótár elé (elhangzott Budapesten, az "Interkulturális kommunikáció: nyelvi és

kulturális sokszínűség Európában" c. nemzetközi tudományos konferencián 2005 június 24-én.) In: Interkulturális kommunikáció: nyelvi és kulturális sokszínűség Európában. MTA Modern Filológiai Társaság, Nagy Sándor István (szerk.)

Budapest, 2006, 129-134.o.

10. Adalékok a magyar igekötők történetéhez, valamint aspektus- és aktionsartkifejező funkciójuk alakulásához (elhangzott

Budapesten, a Jónás Frigyes egyetemi docens 60. születésnapja tiszteletére rendezett tudományos konferencián, 2004-ben) In: Emlékkönyv Jónás Frigyes nyelvész 60. születésnapjára. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar,

Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, Balázs Géza - Gecső Tamás (szerk.), Budapest, 2007: 118-133.o.

11. Szemiotika és aspektológia. A szemiotika és az aspektológia kapcsolódási pontjairól. (elhangzott Egerben, 2007 október

20-án, a Semiotica Agriensis - az Ifjú szemiotikusok 5., "Az abdukció - a jelentéstulajdonítás" c. konferenciáján) In: Az abdukció. Semiotica Agriensis 5. Balázs Géza - H. Varga Gyula (szerk.) Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, Líceum

Kiadó, Eger, 2008: 147-164.o.

12. "Z dalekiego kraju" (Magyarország képéről a Lengyelország történetekben) (elhangzott Pécsen, 2007. november 23-án,

az MTA-PTE Magyarország, Európa és Ibero-Amerika Kutatócsoport által szervezett "A Magyarságkép változásai a közép-európai tankönyvekben a 20. század második felében" c. nemzetközi tudományos konferencián.) In: A magyarságkép a

közép-európai tankönyvekben a 20. században. Hornyák Árpád - Vitári Zsolt (szerk.) Kutatási Füzetek 14. Pécsi

Tudományegyetem. Pécs, 2009: 233- 241.o.

13. A nyelvújítás többnyelvű kontextusban. (elhangzott a pomázi Teleki-Wattay-kastélyban tartott "Verstan - poétika - nyelvújitás" c. emlékülésen) In: Polísz, Kráter Műhely Egyesület, Budapest 2009, ősz, 116. sz. 33-40.o.

14. Az idő nyelvi képe és kategóriája. (elhangzott az MTA Modern Filológiai Társasága tudományos konferenciáján,

Budapest, 2009 június 24-25.) In: Világkép a nyelvben és a nyelvhasználatban. Segédkönyvek a nyelvészet

tanulmányozásához 106., Bárdosi Vilmos (szerk.), Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010: 223-233.o.

15. Magyarország-képek a mai Lengyelországban. Gondolatok egy kortárs mű fogadtatása kapcsán. (elhangzott Pécsen,

2009. november 26-án, az MTA-PTE Magyarország, Európa és Ibero-Amerika Kutatócsoport által szervezett

"Magyarságkép a kultúrában" c. nemzetközi tudományos konferencián.) In: Idegen szemmel. Magyarságkép a 19-20.

századi útleírásokban. Hornyák Árpád - Vitári Zsolt (szerk.) Kutatási Füzetek 16. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2010, 153-172.o.

16. Nemzeti ételnevek és fordításaik. (elhangzott Egerben, 2010 október 3-án, a Magyar Szemiotikai Társaság által

szervezett, az "Az étkezés szemiotikája" c. konferencián) In: Az étkezés szemiotikája, Semiotica Agriensis 8. (megjelenés

alatt)

17. Az idő-fogalom és a nyelvi időrendszerek. (elhangzott Budapesten, 2010. október 27-én a Modern Filológiai Társaság

szervezésében tartótt "Tegnapi Filológiánk Mai Szemmel" c. konferencián. (megjelenés alatt)

18. A lengyelországi Magyarország-kép fő elemei a varsói Magyar Intézet működésének tükrében. (elhangzott Pécsen, 2010

november 25-én a "Magyarságkép a kultúrdiplomáciában" c. nemzetközi tudományos konferencián) In: Kutatási Füzetek 17. (megjelenés alatt).

Bírálatok és ismertetések

1. Franciszek Grucza, Hans Jürgen Krumm, Barbara Grucza: Beiträge zur wissenschaftlichen Fundierung der Ausbildung

von Fremdsprachenlehrern WUW Warszawa 1993 In: Hungarológia 7. Abody Rita, Hegedűs Rita, Kőrösi Zoltánné, Tarnói

László (szerk.) Budapest 1995, 264-271.o. (német nyelven)

2. Helmut H. Jachnow, Nina Mečkovskaja, Boris Ju. Norman, Adam E. Suprun: Modus und Modalität. Allgemeine Fragen

und Realisierung im Slawischen. Harassowitz Verlag, Wiesbaden 1994. In: Studia Slavica Hungarica 40, Bańczerowski

Janusz, Nyomárkay István, Zoltán András (szerk.) Budapest 1995, 390-391.o. (német nyelven)

3. Polono-Hungarica 7 Bańczerowski Janusz (szerk.) Budapest 1995 In: Magyar Nyelvőr 1997/3., 362-364.o. (magyar

nyelven)

4. Wacław Cockiewicz (1992) Aspekt na tle systemu słowotwórczego polskiego czasownika i jego funkcyjne odpowiedniki

w języku niemieckim. Rozprawy habilitacyjne NR.231, Uniwersytet Jagielloński, Kraków, In: Studia Slavica Savariensia Gadányi Károly (szerk.) Szombathely 2000/ 1, 159-161.o. (német nyelven)

5. Markus Egg (1994) Aktionsart und Kompositionalität. Studia grammatica XXXVII. Akademie Verlag Berlin, In: Studia

Slavica Savariensia Gadányi Károly (szerk.) Szombathely 2000/ 1. 162-169.o. (német nyelven)

6. Węgiersko-polski słownik tematyczny/ Magyar-lengyel tematikus szótár. Ilona Koutny, Jolanta Jarmołowicz, Csilla Gizińska, Emília Fórizs. Poznań, proDRUK, 2000. In: Studia Slavica Hungarica 45. 2000, 398-399.o. (angol nyelven)

7. Hungaro-Polonica 8. Lengyel Filológiai Tanszék, Budapest, 2000. Bańczerowski Janusz (szerk.) In: Könyv, Könyvtár,

Könyvtáros Biczák Péter et al. (szerk.) Budapest 2001/ 2. 56-58.o. (magyar nyelven)

8. Bańczerowski Janusz, A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. Szláv és Balti Filológiai Intézet, Lengyel Filológiai Tanszék. Budapest, 2000 In: Magyar Nyelv/1. 95-97.o. (magyar nyelven)

9. Małgorzata Guławska, Aspektualität im Polnischen und Deutschen. Eine praktische Untersuchung am Beispiel der

Übersetzungen beider Richtungen. (Slavistische Beiträge 393) München: Verlag Otto Sagner, 2000. 219 S. In: Studia

Slavica Hungarica 46. 2001: 415-417.o. (német nyelven)

10. Vade mecum, vade retro? Tótfalusi István, Nyelvi vademecum. Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt. 1994.

In: Könyv és nevelés. V. évf. 2003/2. szám: 50-52.o. (magyar nyelven)

11. Aktív német. Gerd Neuner - Theo Scherling - Reiner Schmidt - Heinz Wilms, Deutsch aktiv. Neu. Alapfokú tananyag

középiskolásoknak és felnőtteknek. 1A, Berlin, München, Wien, Zürich, New York, Langenscheidt, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. 1999. 7. licenckiadás. In: Könyv és nevelés. V. évf. 2003/2. szám: 53-55.o. (magyar nyelven)

12. In varietate voluptas. Jászay László - Lőrincz Julianna: Variancia az orosz ige paradigmájában [Вариативность в

парадигме русского глагола] Eger:. EKF Líceum Kiadó, 2001: 141 p. In: Könyv és nevelés. VI. évf. 2004/ 3. szám 80-

82.o. (magyar nyelven)

13. Alapinformáció és metainformáció. Debreceni Egyetem, Debrecen, Lévai Béla (szerk.) 2004. 212 p. In: Magyar Nyelvőr

129. évf. 2005/ 2. szám 262-264.o. (magyar nyelven)

14. Athila - egy magyar "bestseller" kelet-európai története. (Zoltán András: Oláh Miklós Athila című munkájának XVI.

századi lengyel és fehérorosz fordítása. Örökségünk Kiadó Bt., Nyíregyháza, 2004. Dimensiones Culturales Regni Hungariae 6.) In: Polísz, Kráter Műhely Egyesület, Budapest 2008, március, 112. sz. 86-88.o. (magyar nyelven)

15. Silva rerum slavicarum (Egy új szlavisztikai könyvsorozatról) In: Tiszatáj 62. évf. 2008. június, Tiszatáj Alapítvány,

Szeged, 159-164.o. (magyar nyelven)

16. "Eppur si muove" (A "kalandozások" koráról és a magyar honalapításról a filológus szemével) (Király Péter: A honalapítás vitás eseményei. A kalandozások és a honfoglalás éve. Örökségünk Kiadó Bt., Nyíregyháza, 2006. Dimensiones

Culturales Regni Hungariae 10.) In: Polísz, Kráter Műhely Egyesület, Budapest 2008, november, 119. sz. 85-86.o. (magyar

nyelven)

17. Világképünk nyelvi tükre. Bańczerowski Janusz nyelvészprofesszor legújabb kötetéről (Bańczerowski Janusz: A világ nyelvi képe. A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008

Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 86.) In: Polísz, Kráter Műhely Egyesület, Budapest 2009, május, 124. sz.

14-19.o. (magyar nyelven)

18. Strambolieva, Maria Building Up Aspect. A Study of Aspect and Related Categories in Bulgarian, with Paralleles in English and French. bern: Peter Lang AG, International Academic Publishers, 2008. 243 pp. In: Studia Slavica Hungarica

54/1 2009: 224-227.o. (angol nyelven)

19. Bańczerowski Janusz: A világ nyelvi képe. A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban.

Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008 Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 86. In: Slavia Centralis 2. 2009, letnik II. 227-230.o.

(angol nyelven)

20. Vig István: Horvát nyelvtan. ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2008. In: Slavia Centralis (megjelenés

alatt) (német nyelven)

Krónika

1, Eighth International Conference on Polonistics in Budapest. In: Studia Slavica Hungarica 45. Bańczerowski Janusz,

Nyomárkay István, Zoltán András (szerk.) 2000, 411-412.o.

2, Bericht über die internationale Konferenz „Aspekt in Germanischen und Slawischen Sprachen” In: Studia Slavica Hungarica 45. Bańczerowski Janusz, Nyomárkay István, Zoltán András (szerk.) 2000, 412-413.o.

Miscellanea

1, Grazi leporelló. Szabad gondolatok a grazi könyvtárakban és könyvészeti eseményeken tett látogatásaim kapcsán. In:

Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. Biczák Péter (szerk.) Budapest, 2001/ 6, 51-54.o.

2, Varsói jegyzetek. A Varsói Egyetemi Könyvtár (Biblioteka Uniwersytetu Warszawskiego) In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. Biczák Péter (szerk.) Budapest, 2002 / 6, 47-50.o.

3, Máltai napló (részlet), A Máltai Nemzeti Könyvtár (The National Library of Malta). In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros.

Biczák Péter (szerk.) Budapest, 2002/ 12, 41-44.o.

4, Levél Lilienfeldből. Az Apátsági Könyvtár (Stiftsbibliothek Lilienfeld). In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. Biczák Péter (szerk.) Budapest, 2003/ 3, 56-58.o.

5, Bécsi képeslapok. In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. Biczák Péter (szerk.) Budapest, 2003/ 9, 50-53.o.

6. A lengyel nyelvművelés (nyelvpolitika) egyes kérdéseiről. III. Szervezetek. In: Európai nyelvművelés. Az európai nyelvi

kultúra múltja, jelene és jövője. Balázs Géza - Dede Éva (szerk.) Inter Kht. - PRAE.HU, Budapest, 2008 142-143.o.

7. Káintól Krisztusig. Bodnár Dániel enciklopedikus művéről (Bodnár Dániel: Káintól Krisztusig. Bibliai személyek és

témák a XX. század regényirodalmában. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009 524 o.) In: Polísz, Kráter Műhely Egyesület,

Budapest 2010, ősz, 129. sz. 85-87.o. (magyar nyelven)

Forrás:

http://szlavintezet.elte.hu/lengyel/munkatarsak/patrovics/patrovics.shtml

http://www.btk.elte.hu/dynpage6.exe?f=btke&p1=m:FomenuH,EntryF2&p3=x:FomenuV2,Entry2S2&p4=p:6221&dep=BTKD-65

http://www.btk.elte.hu/dynpage6.exe?f=btke&p1=m:FomenuH,EntryF2&p3=x:FomenuV2,Entry2S2&p4=p:6301&per=BTKP-929

http://www.doktori.hu/index.php?menuid=192&sz_ID=8014

ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK A LENGYEL NYELVRŐL Szerző:

Pátrovics Péter adjunktus

ELTE Balti és Szláv Fillógiai Intézet

Lengyel Filológiai Tanszék

lengyel = polski, saját népnév: Polak 'lengyel ember', Polka 'lengyel nő', Polacy 'lengyelek'. A saját népnév,

- amely a legtöbb európai nyelvben a lengyel nyelv vagy népcsoport megnevezésére elterjedt - alapja egy

kikövetkeztetett *poljane 'síkföldiek', 'rétsági emberek' szó; a magyarban használatos lengyel név óorosz eredetű,

a kikövetkeztetett *lędo 'irtványföld' alapalakból származó *lędzianь- 'pusztalakó' szóból, amely egyben törzsi

elnevezésként is funkcionált. A magyarok valószínűsíthetően még a honfoglalás előtti időkben találkozhattak

evvel a szóval, amelynek használata később általánossá vált.

A lengyel a Lengyel Köztársaság államnyelve, fejlett irodalmi nyelv, amely ezeréves múltra tekint vissza. A

világon jelenleg csak 15 olyan nyelv van, amelyen legalább 50 millió ember beszél, és ebbe a csoportba a

lengyel is beletartozik. Lengyelország lakosságának mintegy 98%-a, - ami körülbelül 40 millió embert jelent -

anyanyelveként beszéli a lengyelt, de jól beszéli ezt a nyelvet az ukrán, a fehérorosz és a német kisebbség is. Az

anyaországon kívül mintegy 10 millió lengyel él, a legtöbben tengerentúl: az Egyesült Államokban vagy 8

millió, főleg Chicago és New York városokban, ezenkívül Kanadában és Ausztráliában is jelentős lengyel

kisebbség van. 800 ezer a lengyelek száma Franciaországban, félmillió a Fehérorosz Köztársaságban, 300 ezer

Ukrajnában, 250 ezer Litvániában és mintegy 100 ezer Oroszországban. Magyarországon is jelentősnek

nevezhető lengyel kisebbség él. Külön érdekesség, hogy a Miskolchoz közeli Istvánmajorban élő, - sokáig

szlovákként számontartott - lengyel nyelvszigetnek többszáz éves múltja van, az ott élő emberek egy régi lengyel

nyelvjárás örökösei és ápolói.

A lengyel nyelv a szláv nyelvek nyugati ágának egyik tagja, s mint ilyen, rokonságban van a csehvel és a

szlovákkal, legszorosabb kapcsolat azonban mégis a mai Német Szövetségi Köztársaság területén (Bautzen

/Budyšin/, Cottbus /Chóśebuz/, Lübbenau /Lubnjew/, Weisswasser /Běła Woda/ környékén) beszélt szorbhoz

(főként az alsószorbhoz), valamint az egykor az Elba mentén használt, de mára már kihalt polábhoz, kasubhoz és

a szintén kihalt szlovinchez fűzi (e két utóbbit ma a lengyel nyelvjárásainak tekintik). Ez utóbbi nyelveket a

szlavisták lechita nyelvcsoportként szokták említeni, a kasubot és a szlovincet pedig gyakran pomorán (vö.

Pomorze - tengermellék) nyelveknek nevezik.

A lengyel irodalmi nyelvben a hangsúly állandó és az utolsó előtti szótagra esik, amit szakszóval

paroxitonikusnak vagy penultima-nak nevezünk. Ettől a szabálytól csak néhány idegen eredetű szó esetében van

eltérés, ezek száma azonban elhanyagolható.

Magánhangzórendszere viszonylag kevés tagból áll: a, e, o, u, i, y, két orrhangú magánhangzó, másszóval

nazális van: az ę és az ą.Amint az látható, a lengyel helyesírás a magánhangzók orrhangúságát a betű alá

helyezett ún. diakritikus jellel, "farkincával" jelöli, amelynek lengyel neve az azonos jelentésű ogonek, de amely

ugyanakkor nemzetközi (tkp. francia eredetű) néven cedille-ként (ejtsd: szedijj) ismert. Az ę-vel és ą-val jelölt

hangokat azonban csak az ún. réshangok előtt, szóvégen és idegen szavakban ejtjük orrhangként, illetve néha a

választékos kiejtésben. Legtöbbször azonban orális ejtésűek: mięso 'hús' ejtsd: mjenszo, wąs 'bajusz' ejtsd:

vonsz, język 'nyelv' ejtsd: jenzik, proszę 'kérem' 'kérek' csak a választékos kiejtésben ejtjük prosen -nek, a

legtöbbször egyszerűen prose azaz a nazalitás (az orrhangú ejtésmód) a lengyelben visszaszorulóban van. Mégis,

talán a lengyel nyelvnek ez a tulajdonsága és tagadhatatlan dallamossága szolgálhatott alapjául annak a

mondásnak, mely szerint "ami a neolatin nyelvek közt a francia, az a szláv nyelvek között a lengyel." Az i az

előtte álló mássalhangzó lágyságát jelöli, de ha utána még egy magánhangzó áll, akkor néma marad és szerepe

kizárólag a megelőző mássalhangzó lágyságának jelölésére korlátozódik pl. ni 'sem' ejtsd: nyi, nie 'nem' ejtsd:

nye. Az y betűvel jelzett hangzó tartozik még a lengyel hangrendszerbe, amely a magyar fül számára körülbelül

egy i és e közötti hanghoz hasonlítható. Szólni kell arról is, hogy a lengyel írásrendszerben az o-val jelölt hang

némileg eltér a magyar o-tól és leginkább a magyar a és o egyfajta sajátos keverékére emlékeztet.

A magánhangzók eredeti rövidsége és hosszúsága nem őrződött meg és nem alakult ki a hosszú és a rövid

magánhangzók ellentéte úgy mint pl. a cseh vagy a szlovák nyelvben. Az eredeti hosszú o maradványa ma az ó

betű hangértékében, pl. pokój 'béke' ill. 'szoba' ejtsd: pokuj jut kifejezésre.

A lengyel mássalhangzógazdag nyelv, amely tulajdonsága a nyelvet nem ismerő laikus hallgatónak is

azonnal feltűnik. A mássalhangzók kemény (jésítetlen) - lágy (jésített), illetve zöngés - zöngétlen sorozatra

oszlanak. Fontos megjegyezni, hogy a ć, ci/ ń, ni/ magyar ty, illetve ny betűk által jelölt hangokkal való ejtése

nem felel meg pontosan a lengyel hangértéknek. Jellemző a lengyel nyelvre a susogó-sziszegő réshangok

hármassága. Eszerint tehát a lengyel s /írásban sz/ és sz hangokon kívül /írásban s, tehát pont fordítva mint a

magyarban, ezért ejtjük a város és egyszersmind az azonos nevű autómárka nevét Warszawa is kb. Varsavá-nak

(!) / létezik még egy jésített típus is, amely a magyar hallgatóban selypes benyomást kelt: ś, si/, ź, zi/ ć, ci/, dź,

dzi.

Zöngétlen mássalhangzók: p, pi-, f, fi, t, c, ć, s, ś, cz, sz, ch, chi-, k, ki-

Zöngés mássalhangzók: b, bi-, m, mi-, w, wi-, d, dz, dź, z, ź, n, ń, *ł, l, li-, dż-, ż, (rz), r, j, g, gi-

Kemény mássalhangzók: p, b, m, f, w, t, d, c, dz, s, z, n, *ł, l, cz, dż, sz, ż, (rz), r, ch, k, g

Lágy mássalhangzók: pi-, bi-, mi-, fi-, wi-, ć, dź, ś, ź, ń, li-, chi-, j, ki-, gi-

*Fontos megjegyezni, hogy az ł-betűvel jelölt hang félmagánhangzó (szaknyelven szólva szemivokális). Ez

tulajdonképpen az ún. kemény l lengyel folytatója, ma már azonban a lengyel nyelvterület legnagyobb részén

nem szótagképző u-nak ejtik. A betű hangértékéről és ejtésmódjáról a gyakorlati tanácsok szintjén később még

lesz szó.

A zöngés mássalhangzók a szó végén - mint a legtöbb szláv nyelvben - zöngétlenné válnak, pl. wóz 'kocsi'

'szekér' ejtsd: vusz, róg 'szarv' 'sarok' ejtsd: ruk, Kraków 'Krakkó' ejtsd: krakuf Mivel a lengyel személy- és

városnevek kiejtésében és átírásukban elég nagy zűrzavar uralkodik, így most röviden erről ejtenénk néhány

szót, mintegy útbaigazításként.

A c betű hangértéke megegyező a magyarral, a cz-vel jelölt hang azonban cs-nek ejtendő éppúgy, mint a ć

(ez utóbbi tulajdonképpen egy selypes ty) vagy az egyszerű c is, ha utána i következik. Tehát Sienkiewicz

olvasandó: Senkjevics, Noteć (Netze) ejtsd: Notecs, cień 'árnyék' ejtsd: cseny. A lengyelek ajkán mindezek a cz-

vel, ć-vel vagy ci-vel jelölt hangok más-más árnyalatot vesznek fel, mi azonban nem vétünk vele túl nagy hibát,

ha mind egyformán ejtjük, s nem is követünk el olyan értelmetlenséget, mintha Szienkievic, Notec vagy cien

szókat olvasnánk vagy mondanánk, ahogy ez néha sajnos hallható. A d betűt úgy olvassuk, mint a magyarban,

hasonlóan a dz-t is. De már a dż-vel, illetve dź-vel jelölt hangokat, valamint a dz-t is ha utána i következik dzs-

nek ejtjük pl. Madziar 'magyar' ejtsd: madzsar. Ennek a szónak egyébként némileg hasonló színezete van ahhoz,

mintha magyarul egy lengyelt polyáknak vagy poláknak neveznénk.

Az l-betű hangértéke tulajdonképpen azonos a magyar l-ével, az ł viszont, - amelyről fentebb már volt szó -

egy speciálisan lengyel hangot jelöl. Ez zöngés hang, amelynek kiejtésekor az ajkak egy pillanatra közelednek

egymáshoz, de leggyakrabban nem válnak kerekké. Jelentősebb ajakkerekítést csak akkor vehetünk észre, ha az

ł-lel jelölt hang közvetlenül az u magánhangzóval együtt szerepel, pl. kółko 'kerék' ejtsd kb.: kuuko, łódka

'csónak' ejtsd kb.: uutka. Ilyesféle hangot ejtünk a magyar nyelvben a következő szavakban: autó, Európa,

reuma, augusztus. Ha ez az ejtésmód számunkra túl problematikus, nem követünk el nagy hibát, ha magyarosan

kemény l-nek olvassuk, tehát ez esetben nem Mauopolszka, hanem Malopolszka (Małopolska). Hasonlóképpen

Lech Wałęsa nevét is olvashatjuk nyugodtan így: Leh Valensza.

Az n ugyanaz, mint a magyarban, az ń pedig ny-nek ejtendő, tehát: Poznań ejtsd: Poznany. A lengyelben az r a

magyar r-rel azonos hangot jelöl, az rz hangértéke azonban zs, kivétel, ha p, t, k, ch után következik. Ennek

megfelelően tehát: przed 'elé', 'előtt' ejtsd: pset, trzeba 'kell' ejtsd: tseba, krzak 'bokor' ejtsd ksak, chrzan 'torma'

ejtsd hsan, de korzeń 'gyökér' ejtsd: kozseny.

A mi v-vel jelölt hangunkat a lengyelben w jelöli, amelyet a nevek leírásánál mindig figyelembe kell venni. A z

hangértéke szintén azonos a magyar z-ével, de a ż és a ź már zs-nek ejtendő, valamint maga az egyszerű z is, ha

utána i következik, bár a lengyelek a ż és a ź esetében is megkülönböztetnek kiejtésbeli árnyalatokat.

Áttérve a magánhangzókra, a beszéd zenéjét a lengyelben nem az időmérték, hanem a hangsúly adja. Nem is

találunk más ékezettel ellátott betűt csak az ó-t, amelynek - amint erre már rámutattunk - u a hangértéke. Tehát

Lwów 'Ilyvó' vagy 'Lemberg' ejtsd: Lvuf, Lódź 'Lódz (város)' ejtsd kb.: Uutcs.

Fontos tudnivaló, hogy a lengyelek -ski és -cki végződésű nevei mindig -i vel írandók. A -ski és -cki

végződésű (és melléknévi eredetű) családnevek női vezetéknevei mindig nőnemű, tehát -a végződést kapnak. Így

pl. a Sawicki család női tagja Sawicka lesz.

Különbség van a már fentebb is említett lengyel orrhangok (szakszóval nazálisok), az ą és az ę ejtésében is a

hangkörnyezettől függően. A b és a p mássalhangzók előtt ezek a betűk om-nak, illetve em-nek olvasandók.

Lesz tehát sąd 'bíróság' ejtsd: szont, święty 'szent' ejtsd kb.: svjenti, węgier 'magyar férfi' ejtsd: vengjer, de dąb

'tölgy' ejtsd: domp, sęp 'keselyű' ejtsd: szemp.

A lengyel éppúgy, mint a magyar lelkiismeretesen kiolvas minden betűt úgy, ahogy az az ő helyesírása szerint

írva van, azaz nem redukál. Tehát Puck város Puck-nak és nem Pukk-nak Reymont, a Nobel-díjas író neve

Rejmont-nak és nem Römon-nak hangzik.

A lengyel típusát tekintve ragozó nyelv hajlító sajátságokkal. A lengyel - mint a szláv nyelvek általában -

három nemet, úgy mint: hím- nő- és semlegesnem ismer, ami archaikus vonásnak tekinthető. Az alaktanban a

szláv alapnyelvtől örökölt formagazdagság csak kevéssé egyszerűsödött. A főnevek ragozásában nem maradt

meg a kettős szám kategóriája, az ún. dualis, ezek az alakok a mai lengyelben csak néhány szó esetében őrződtek

meg, illetve bizonyos nyelvtani esetekben fordulnak elő, úgy mint választható formák pl. a ręka 'kéz' főnév

többesszámú alakjában ręce 'kezek', az oko 'szem' és az ucho 'fül' főnevek többes száma ember és élőlény e

testrészeit jelölve nem oka illetve ucha (ez lenne a szabályszerű) hanem oczy 'szemek' tkp. 'két szem' és uszy

'fülek' tkp. 'két fül'. Ugyanezen főnevek szabályos eszközhatározó esetű formái oczami 'szemekkel' uszami

'fülekkel' mellett megvannak az eredetileg kettős számú formák is: oczyma, uszyma 'u.a.'. Ugyanígy pl. a pięć (és

rajta kívül még számos) számnévnek eszközhatározó esetben megvan a pięciu és az eredetileg a kettős számban

használatos pięcioma alakja is. A lengyelben megmaradt mind a hét eset: az alany-, a birtokos, a részes, a tárgy-,

az eszköz-, a helyhatározó és a megszólító. A többes számban az eseti végződésekben jelentős egyszerűsödés

ment végbe, a részes esetben az -om, az eszközesetben az -ami, a helyhatározó esetben az -ach végződés vált

általánossá. A lengyel megkülönbözteti a hímnemű élőlényeket jelölő szavakat a többitől úgy, hogy ezek egyes

számú tárgyesetű alakja a birtokos esetével egyezik meg. Ez érvényes néhány -a végű főnévre is, ha azok

személyt jelölnek: pl. sędzia 'biró' birtokos és tárgyesete sędziego, de ziemia 'föld' birtokos esete ziemi,

tárgyesetű alakja viszont ziemię. Az igeragozásban - mint a szláv nyelvek nyugati csoportjában általában - nem

maradtak meg a szláv egyszerű múlt idejű alakok, az ún. imperfectum és az aoristos. Ezek használata már a

lengyel nyelvfejlődés korai szakaszában is igen ritka volt. Az egyetlen múlt időként a mai lengyelben az egykori

perfectum alakjai használatosak. Ezek a múlt idejű összetett alakok, de a feltételes mód alakjai is akárcsak a

szorbban, a lengyelben is összevonódtak a być 'lenni' segédige rövid alakjainak személyragjaival: czytałem <

czytał + jeśm 'olvastam' czytałbym < czytał + bym (eredetileg bych) 'olvasnék'. Létezik ugyan a lengyelben még

egy összetett múlt idő, az ún. czas zaprzeszły (azaz régmúlt avagy plusquemperfectum) ezt azonban a mai

beszélt nyelv már nem használja, csupán néhány kötött kifejezésben él tovább ez az alak. Igaz ugyan, hogy egyes

XIX. századi íróknál gyakrabban találkozhatunk vele, de ott is leginkább csak stiláris eszközként használatos. A

mai lengyel beszélt nyelv - az oroszhoz hasonlóan - már nem tesz különbséget a feltételes mód jelen és múlt

ideje között sem. Erre legtöbbször a szövegösszefüggés utal.

A befejezettség - befejezetlenség (folyamatosság) kategóriája, szakszóval az aspektus a többi szláv nyelvhez

hasonlóan igen fejlett és döntően morfológiai eszközökkel (igekötőkkel illetve képzőkkel) fejeződik ki. A laikus

számára ez a szemlélődés szintjén úgy jelenik meg, hogy egy pl. magyar igei szónak a lengyelben két ige: egy

folyamatos és egy befejezett felel(het) meg. Minthogy a magyarban az ilyen (értsd: aspektus-)jelentések

kifejezése nem kötelező, és az ennek kifejezésére szolgáló eszközök korántsem olyan rendszeresek, mint a

lengyelben, ennek a kategóriának a megértése/megragadása nehéz helyzet elé állítja a nyelvtanulót. A jövő időt a

folyamatos igéknél a főnévi igenévhez járuló być 'lenni' segédigével képezzük pl. będzie czytać/ czytał/a/o

'olvasni fog', befejezetteknél pedig az igekötős vagy a megfelelő képzős igealak jelen idejű személyragokkal

ellátott formái eleve jövő idő jelentésűek pl. napiszę 'megírom'. A két jövő idő között az a különbség, hogy míg a

folyamatos igével képzett, összetett azt jelöli, hogy v.ki a jövő egy szakaszában mivel lesz elfoglalva (a

cselekvés eredményességének árnyalata nélkül), addig a befejezett igével képzett, egyszerű alak a jövőnek egy

pontján biztosan bekövetkező, eredményes cselekvést jelöl pl. będzie pisał list kb. 'levelet fog írni (nem biztos,

hogy befejezi)' gf napisze list 'megír egy levelet'.

A lengyel szórend szabad (akárcsak a szláv nyelvekben általában), de nem tetszőleges. Alapja az egyenes:

alany (S) g állítmány (V) g tárgy v. más bővítmény (O) sorrend. Egy tekintetben azonban a lengyel szórend

mégis elüt a többi szláv nyelvtől: ti. az állandó tulajdonságot jelölő, ún. minősítő jelző - bizonyára latin hatásra -

gyakran a jelzett szó mögé kerül, különösen, ha a szónak több jelzője is van pl. smaczny chleb razowy 'finom

rozskenyér', Polskie Koleje Państwowe 'lengyel államvasutak'.

A lengyel a magázás kifejezésére nem a többesszámú személyes névmás második számát (wy) használja,

mint pl. az orosz és számos más szláv nyelv is (bár ez a megszólítási forma él még egyes nyelvjárásokban),

hanem a Pan 'úr', Pani 'úrnő' 'hölgy' és többes számban a Państwo kb. 'úr(ak) és hölgy(ek) együtt' szavakat

harmadik személyű igével pl. Jak się Pan nazywa? 'Hogy hívják Önt?' (szó szerint: Hogy hívják az urat?)

Odprowadzę Panią 'Elkísérem magát (a hölgyet.)'

A lengyel nyelv hajlító sajátsága főleg a szóképzés magánhangzó-váltakozásaiban nyilvánul meg, pl. dech

'lehelet' - duch 'lélek' 'szellem' - oddychać 'lélegezni'.

A lengyel helyesírása latin betűs, részint francia, de főképp a német hatása alatt fejlődött a középkortól

kezdve. Így pl. a v hangot w jelöli, a v betű csak idegen szavakban vagy kifejezésekben fordul elő pl. veto 'vétó',

vivat 'vivát', volt 'volt'. Az sch betűkapcsolat sokáig s hangértékben volt használatos, amint a mai németben is.

Az elég nagyszámú összetett betű csak a mássalhangzók között maradt meg, a magánhangzók

megkülönböztetésére való ún. diakritikus mellékjelek a Husz-féle cseh helyesírási reform hatására terjedtek el

bizonyos módosításokkal (érdekes például az is, hogy számos latin betűvel író szláv nyelvtől eltérően a lengyel a

cs vagy az s hang jelölésére ma nem kampót (hacsekot pl. č, š ) hanem összetett betűket cz, sz használ, mint

ahogy a zs hangot se ž-vel, hanem a betű fölé tett ponttal: ż jelöli.) A lengyel helyesírás és a lengyel betűk

kapcsán egy magyar vonatkozásra is ki kell még térnünk. A vizsolyi biblia eredetijét, vagy akár a reprint kiadást

figyelmesen szemlélőnek - már amennyiben a lengyel betűket ismeri - fel kell hogy tűnjön néhány lengyel betű

használata pl. az ę [e] hangérékben vagy cz magyar [cs] hangértékben. Ennek magyarázata, hogy a Vizsolyban

nyomtatott biblia tipográfusa, bizonyos Manskovit Bálint lengyel származású volt, aki a nyomdászmesterséget

Krakkóban tanulta, ahonnan néhány betűt is magával hozott. (A történetnek egyébként Tóth-Máté Miklós állit

szép emléket "Megszámlálta futásodat" című regényében.)

Az első helyesírási szabályozás a XVI. sz. íróinak a körében született, amelyben bizonyára nem kis szerepe

volt az egyre terjedő könyvnyomtatásnak is. 1827-tól kezdve a tudományos akadémia (illetve ennek akkori

elődje) 1936-ig több szabályzatba foglalja és módositja a helyesírást. A ma is érvényesnek tekinthető helyesírási

szabályzat 1956-ban kelt. Ez szabályozza a betűkapcsolatokat, a betűmódosításokat, a mellékjel-használatot,

valamint legutóbbi változataiban néhány esetben az egybe- és különírás kérdéseire is kitér.

A lengyel nyelvjárások közt kettőt több kutató is külön nyelvnek tekint. Ezek a kasub és a szlovinc. Erre az

szolgáltat alapot, hogy bizonyos mértékű külön írásbeliség, sőt nem elhanyagolható mennyiségű és jelentőségű

(!) szépirodalom is kialakult rajtuk. (Érdekesség, de mégis ide kívánkozik, hogy az 1999-ben Nobel-díjat kapott

német író, Günter Grass interjúiban öntudatosan hangsúlyozza kasub gyökereit.) Ma már létezik kasub nyelvű

bibliaforditás és Gdańskban kiadtak egy a kasub helyesirás elveit rögzitő ortográfiai szótárat is. A fent

említetteteken kívül a lengyel nyelvben négy fő nyelvjáráscsoport különböztethető meg: 1. nagylengyel (Kujawy

és Poznań térsége), 2. kislengyel (Krakkó térsége), 3. sziléziai (Katowice) és a 4. mazóviai (Mazowsze, Varsó és

a tőle észak-nyugatra elterülő vidék). A különbségek köztük számottevőek. A fenti nyelvjárások megoszlanak

többek közt a nazális magánhangzók színében, főképp pedig az ún. mazuráló (a kislengyel és a sziléziai

nyelvjárások is ilyenek) és nem mazuráló fonetikai jellegzetességben. A mazóviai ún. mazuráló nyelvjárás csak

kétféle fogmeder táján képzett zár- és réshangsorozatot ismer, míg a többi az irodalmi nyelvvel együtt hármat. A

mazurálás abban áll, hogy a "selypes" hangokon kívül csak s, z, c, és dz hangokat ejtenek, tehát pl. a cz helyett c-

t, ż helyett z-t. vö. nem mazuráló czysty 'tiszta' - mazuráló cysty, nem mazuráló żyto 'rozs' - mazuráló zyto. Az

egyes nyelvjárások között szóhasználatbeli, lexikai eltérések is vannak, ugyanakkor ez az eltérés nem olyan

mértékű, hogy gátja lenne egyfajta viszonylagos kölcsönös megértésnek. Amennyiben a kasubot a lengyel

nyelvjárások egyikének fogadjuk el, meg kell állapítanunk, hogy az eltérés a többi nyelvjáráshoz képest a kasub

esetében a legnagyobb, itt nem is igen beszélhetünk kölcsönös megértésről.

Az irodalmi nyelv kialakulása körül máig sem tisztázott minden részlet, az irodalmi nyelv felledülésének

idején ugyanis Krakkó (tehát mazuráló terület) volt az ország fővárosa és a kulturális élet központja. Az is

lehetséges azonban, hogy a nem mazuráló sajátság - amely az irodalmi nyelvet jellemzi - még korábbról vált

általánossá, amikor a lengyel udvarnak még nagylengyel területen (Gniezno, Poznań) volt a székhelye.

Az írásbeliség és irodalom a lengyelek közt - akárcsak Magyarországon és más európai országokban is - latin

nyelven indult el. A talán legrégebbi lengyel szöveg, az egyházi-szláv összefüggésekre utaló és jeletős cseh

hatást tükröző Mária-himnusz, a Bogurodzica kivételével a középkori lengyel irodalom sokáig a latinizmus

vizein evezett. Latinul írta 1115 körül krónikáját Gallus, a Franciaországból a lengyel udvarba jutott pap.

Wincenty Kadłubek, a XIII. sz. elején élt krakkói püspök, királyi megbízásból írta meg Historia Polonica c.

krónikáját, szintén latinul. A lengyel nyelvű írásbeliség a csehhez képest később alakult ki, a kereszténység

szintén csak a XI. sz. óta gyökerezett meg, a szlávok apostolaként is emlegetett két hittérítőnek Cirillnek (826-

867) és Metódnak (815-885) a tanításai nem terjedtek el a lengyelek közt.

Ami az írott emlékeket illeti, lengyel szavak (elsősorban személy- vagy helyiségnevek) a XII. - XIII. sz.-i

latin nyelvű oklevelek lengyel glosszáiban fordulnak elő szórványosan. Ezek közül a lengyel nyelvtörténet

szempontjából felbecsülhetetlen értékét, nyelvészeti jelentőségét tekintve a gnieznói bulla (Bulla gnieźnieńska)

emelkedik ki, amely egy 1136-ban keletkezett latin nyelvű dokumentum, de amely ugyanakkor 410 lengyelül

írott bejegyzést is tartalmaz. Fontos itt megemliteni még az ún. henrykówi könyvet (Księga henrykowska) is,

amely 1270-ből származik és az első lengyel mondatot tartalmazza, amely így szól: day at ia pobrusa a ti poziwai

g Daj, ać ja pobruszę, a ty pożywaj; azaz: 'Engedd, hogy most én köszörüljek egy kicsit, te pihenj!' Ez

tulajdonképpen a Boroszlóhoz (Wrocław) közeli Henryków cisztercita kolostorának alapító okirata. Az első

hosszabb lengyel szövegemlék a Kazania świętokrzyskie. A következő két évszázadból latin nyelvű zsoltárok

forditásai maradtak fenn, továbbá egy töredékes bibliafordítás, amelyet lelőhelyéről Sárospataki Bibliának

(Biblia szaroszpatacka) vagy másként Zsófia Bibliának (Biblia królowej Zofii) neveznek (Zsófia lengyel

királyné [1405-1461] számára készült). A XV. században főként versek és prózai írások keletkeztek. Ekkor

következik be az 1364-ben alapított krakkói egyetem nagy fellendülése. Eljutnak ide a huszitizmus és a

humanizmus áramlatai is. A XV. sz.-i Krakkó Európa egyik kulturális központja lesz. Ebben az atmoszférában

működik a lengyel történetírás klasszikusa, Jan Długosz krakkói kanonok (1415 -1480). Történeti főművén

(Historia Polonica) negyedszázadig dolgozott. Vérbeli humanistaként alapos kutatásokat végzett, s adatait

kritikával igyekezett megrostálni. Latinul írt, Livius volt az eszménye, de megtanult oroszul is, hogy Nestort és

az orosz évkönyveket eredetiben olvashassa.

A lengyel szépirodalom a XVI. sz.-ban virágzott fel. Jan Kochanowski (1530-1584) - aki egyforma

tökéletességgel művelte a latin és a lengyel lírát - és a jezsuita Piotr Skarga (1536-1612), Mikołaj Rej (1505-

1569), Bartosz Paprocki (1540-1614) neve fémjelzi ezt a korszakot. A lengyel nyelvű szépirodalom

megteremtésének egyik legelszántabb és legkövetkezetesebb képviselőjeként talán a protestáns, humanista

olvasottságú autodidakta nemesúr, Mikołaj Rej nevezhető meg, hiszen neki tulajdonítható, az azóta már

közismertté vált mondás: "A niechaj narodowie wżdy postronni znają,iż Polacy nie gęsi, iż swój język mają." -

'Hadd tudja meg minden idegen nép, hogy a lengyelek nem libák, hogy saját nyelvük vagyon.'

Az első teljes bibliafordítás 1534-ben jelent meg. A következő századokban az irodalmi élet hanyatlani

kezdett az állam meggyengülésének következtében. A németen kívül erős francia hatás jelentkezett. Ezzel

szemben az ország háromszori felosztása (1772, 1793, 1795-1796) és az ennek nyomán kibontakozó belső

ellenállás serkentőleg hatott a nemzeti öntudatra, és ez a költők és írók alkotásaiban szintén kifejezésre jut.

Ebben az időben a lengyel irodalmi nyelv a csehvel szemben előnyösebb helyzetben volt. A modern irodalmi

nyelv kialakulása olyan nagy iróknak és költőknek köszönhető, mint Adam Mickiewicz (1798-1855), Juliusz

Słowacki (1809 -1849), Henryk Sienkiewicz (1846-1916), Stefan Żeromski (1864-1926). Ez utóbbi sok

neologizmussal gazdagította a szókincset. A lengyel irodalom egyik legeredetibb alakja, aki költőként, dráma- és

prózairóként, de szobrészként és festőként is ismert volt, Cyprian Norwid (1821-1883) is számos új szót alkotott,

de gyakran folyamodott archaikus kifejezésekhez is. Talán ebben rejlik stílusának eredetisége,

utánozhatatlansága. A lengyel nyelvet egyébként a a 30-as évek modern vonulatának képviselői pl. Stanisław

Ingacy Witkiewicz, művészi nevén Witkacy (1886-1939) valamint Witold Gombrowicz (1904-1969), de a

kétnyelvű Julian Tuwim (1894-1953) is számos új kifejezéssel gazdagította, amely tény nemcsak a fentebb

említett írók és költők egyéni nyelvi leleményességére/zsenijére mutat rá, de a lengyel nyelv szinte

kiapadhatatlan szóképzési potenciálját is igazolja.

Minthogy a XVII. sz.-i hanyatlás után a következő századokban szervesen fejlődött tovább az irodalmi és a

kulturális élet, a magyar és a cseh, vagy akár a horvát nyelvújitáshoz hasonló mozgalom nem alakult ki a

lengyelek körében. A lengyel nyelvi purizmus inkább csak aktuálpolitikai trendektől vezérelt rövid "akciókban"

nyilvánult meg, amelyek legtöbbször csupán néhány kifejezésre korlátozódtak, így aztán nem is érhettek/értek el

"teljes sikert". A II. világháború utáni németellenesség például néhány köztudottan német eredetű szó lengyel

szóval való helyettesítésének igényében is kifejezésre jutott. Így lett a durszlak-ból 'tésztaszűrő' cedzak, a

szlafrok-ból 'pongyola' podomka, vagy a krawat-ból 'nyakkendő' egyenesen zwis męski. Az eredmény persze

felemás lett: általában az első, a megszokott megnevezés maradt meg beszélt nyelvinek, míg az újonnan

meghonosítani kívánt a legtöbbször csak mint árumegnevezés kezdett funkcionálni, vagy - mint a zwis męski

esetében - kérészéletűnek bizonyult. Ennek köszönhetően aztán tovább bővült a lengyel nyelvre amúgy is

jellemző kettős megnevezések, szakszóval dublettek száma. Arra is akad példa, hogy az idegen eredetű név

szakzsargonként szűkebb körben használatos, míg a lengyel elemekből álló megnevezés általánosabb, mint a

karter ismertebb nevén miska olejowa 'olajteknő' esetében. A fentebb elmondottak következtében a lengyel

nyelvben számos idegen eredetű szó használatos, amely egyben természetesen a lengyel nyelvet ért idegen

hatásoknak, a mindenkori lengyel politikai irányoknak, és egyben a lengyel történelemnek is hű tükre.

A német hatás a városi élet, ipar (kézműipar) kifejezéseiben jelentkezik, pl. ratusz 'városháza' < Rathaus,

burmistrz 'polgármester' < Bürgermeister, farba 'festék' < Farbe 'szín', az -unek képző szintén a német -ung

lengyel adaptációja vö. ratunek 'mentés' < Rettung a lengyel dziękować (a cseh děkovat-hoz és a szlovák

ďakovat’-hoz hasonlóan) szintén német származék vö. danken. A cseh hatás inkább a vallásos és elvont

kifejezésekben jelentkezik, a cseh eredetű kifejezések sokszor latin szavak adaptációi és általában az emelkedett

stílusrétegbe tartoznak vö. bierzmować 'bérmál' < biřmovat (lat. affirmare), sprawiedliwy 'igazságos' <

spravedlivy, hańba 'szégyen' < hanba, obywatel 'állampolgár' < obyvatel, papież 'pápa' < pápež, jedwab 'selyem'

< hedvabí, mnich 'szerzetes' < mnich, pielgrzym 'zarándok' < pilgřim, kościół 'templom' < kostel, błagać

'könyörögni' < blahat. A latin cseh és német nyelven kívül ukrán és fehérorosz elemekkel is bővült a szókincs a

XVI-XVIII. sz. folyamán fennálló Únió idején pl. czeremcha 'zelnicemeggy' vö. or. черёмуха, wataha

'bandavezér' < ватага, hurt 'nyáj' < гурт, czereda 'csapat' < череда, 'csomó' bohater 'hős' < богатир, hultaj

'semmirekellő' < гултай, harować 'melózik' < гарувати. Néhány (főként a katonáskodással kapcsolatos) magyar

szó is bekerült a lengyel szókincsbe. Ezen átvételek többsége Báthory István erdélyi fejedelem (1533-1586)

lengyel királyságának idejéből (1576-1586) származik. Ilyen pl. a szereg < 'sereg', 'sok' 'rengeteg', deresz < 'deres

(ló)', orszak 'menet', 'kíséret' < őrség, hejnał 'kürtszó - (a krakkói Mária-templomban)' < hajnal, dobosz < 'dobos',

karwasz < 'karvas', szyszak < 'sisak'. A magyarhoz hasonlóan a francia átvételek egy része is a katonai élet

szókincséből került ki, de számos más vonatkozású átvétel is akad pl. kirasjer 'páncélos lovaskatona' < cuirassier,

karabin 'karabin' < carabine, de pl. kurtyzana 'kurtizán' < courtisane, fiakier < fiacre vö. Rue de St. Fiacre, fotel

'fotel' < fauteuil. Francia eredetű Varsó Żoliborz kerületének neve is vö. joli bord 'szép part'. A hagyomány

szerint a francia Valois Henrik (1573 -1574) jellemezte így a Visztula partját. Az olasz eredetű kifejezések a

lengyelben főként I. (Öreg) Zsigmond (1506- 1548) uralkodásának idején felesége, Bona Sforza királyné

jóvoltából - aki az 1518-1556-os években élt Lengyelországban - honosodtak meg. Ezek legtöbbje az ételekkel,

egyes fűszer- vagy más növénnyekkel kapcsolatos: karczoch 'articsóka' < carciofo, pomidor 'paradicsom' < pomo

d'oro, pomarańcza 'narancs' < pomo d'arancio, łazanka 'kockatészta' < lasagne, wermiszel 'metélt' < vermicelli. A

leveszöldséget lengyelül máig włoszczyzna-nak tkp. 'olasz dolog' (vö. włoski 'olasz') nevezik.

A lengyelben a szókincs bővülésének leggyakoribb módja a szláv nyelvek adottságainak megfelelően a

szóképzés pl. myjnia 'autómosó' < myć 'mosni', zimowisko 'téli üdülőhely' < zima 'tél' uzdrowisko 'gyógyüdülő'

< uzdrowić 'egészségessé tesz'. Az egyéb eszközök közt gyakori az összetétel, különösen a tudományos-

technikai kifejezések terén, pl. gwaroznawstwo 'nyelvjáráskutatás' < gwara 'nyelvjárás' + znawstwo 'ismeret'

wodociąg 'vizvezeték' < wod- 'viz' + ciąg 'vezeték'. Az ilyen összetételek legtöbbje német tükörfordítás vö.

wodociąg = Wasserleitung.

A lengyel nyelv tudományos kiművelése a lengyel nemzetközi többnyelvű szótárak (pl. Murmelius 1526,

Calepinus 1574) lengyel anyagát figyelmen kívül hagyva bizonyos Bartołomey z Bydgoszczy szótárával veszi

kezdetét 1532-ben. Grzegorz Knapski 1634-ben megjelent lengyel -latin-görög szótára már normatív törekvést

tartalmaz. A modern irodalmi nyelv első lexikális megalapozója a részben nyelvtörténeti jellegű hatkötetes

Słownik Języka Polskiego Samuel B. Linde összeállitásában (1807-1814). Ez a nemzetközi vonatkozásban is

méltán kiemelkedő jelentőségűnek nevezhető mű szolgált Jungmann cseh szótárának mintájául. A Linde-féle

szótárat a múlt században több értelmező szótár is követte, míg 1958-1969 közt Witold Doroszewskinek, a

Varsói Egyetem nyelvész professzorának főszerkesztői vezetése alatt 11 kötetben adták ki a nagy akadémiai

szótárt. Az első lengyel nyelvtan 1773-1783-ban jelent meg Onufry Kopczyński tollából. Az egyéb

nyelvtudományi kutatások terén Jan Rozwadowski (1867-1935), Język polski i jego historya (1915), Kazimierz

Nitsch (1874-1958), Jan Łoś (1871-1928), Tadeusz Lehr-Spławiński (1891-1965) nyelvtörténeti, Kazimierz

Nitsch, Stanisław Szober (1879-1938), Józef Bubak (1934-1999) és Stanisław Urbańczyk (1919- )

nyelvjáráskutatási, névtani és egyéb nyelvészeti tevékenysége kiemelkedő. Meg kell emliteni itt még a kiváló

nyelvész, Jan Karłowicz (1836-1903) nevét is, aki a lengyel nyelvjárások szótárának (Słownik gwar polskich)

szerzője. Talán kevesen tudják róla, hogy nemcsak mint nyelvész de mint muzsikus is kiváló volt: mesterien

kezelte a csellót. De a lengyel nyelv tudományos feldolgozásában is jelentős volt az általános nyelvtudomány

egyik kitűnősége, Jan Baudouin de Courtenay (1845-1929). Ő az ún. kazanyi nyelvészeti iskola megalapitója,

aki apai ágon francia eredetű családból származott. Jan Baudouin de Courtenay 1875-1883 között volt a kazanyi

cári egyetem nyelvtudományi tanszékének professzora, majd 1883-tól tanítványa és később munkatársa, Mikołaj

Kruszewski töltötte be ezt a hivatalt.

A lengyel hangzásában erősen különbözik az összes többi szláv nyelvtől, főként a gyakori sz, s, zs és az ún.

"selypes réshangok", továbbá az orrhangú magánhangzók folytán. Irott szövegekben ugyancsak a fenti hangok

betűjelei révén: sz, cz, ś, ż, ź, ń, ę, ą, ł, rz, w különböztethető meg. A lengyel nyelv részben hangrendszerbeli

eltérései, részben szókincsének, főként az alapszókincset meghaladó, azon túlmutató rétegeinek különbsége

miatt csak kevéssé érthető a többi szláv nyelvek beszélői számára. Még a csehhez és a szlovákhoz viszonyítva

sincs meg a gyakorlati kölcsönös érthetőség magasabb foka. Viszont a fehérorosz és az ukrán néppel való

évszázados kapcsolatok következtében e nyelvek valamivel könnyebben érthetők a lengyelek számára.

Forrás:

http://www.e-bratanki.hu/lengyel_nyelv.php