A II. HELVÉT HITVALLÁS MAGYARORSZÁGON ÉS ......mind az országhatáron kívül jelentkező biblikus irányzatok iránt. A Második Helvét Hitvallás négyszáz éves jubileuma

A

II. HELVÉT HITVALLÁS

MAGYARORSZÁGON

ÉS

MÉLIUSZ ÉLETMŰVE

STUDIA ET ACTA

ECCLESIASTICA

EDITIO ECCLESIAE REFORMATAE AD

ANNIVERSARIUM QUADRINGENTESIMUM

REFORMATIONIS CONFESSIONI

HELVETICAE IN HUNGARIA ADDICTAE

REDIGIT: DR. TIBOR BARTHA

PRAESES SYNODI GENERALIS REFORMATAE ECCLESIAE

––––––––––––––––––––––––––––––––– II. –––––––––––––––––––––––––––––––––

STUDIA DE HISTORIA

CONFESSIONIS HELVETICAE POSTERIORIS

IN HUNGARIA

ET

DE VITA OPERIBUSQUE PETRI MELII

COLLECTA

BUDAPESTINI, MCMLXVII

TANULMÁNYOK ÉS OKMÁNYOK

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ

TÖRTÉNETÉBŐL

A NÉGYSZÁZ ÉVES JUBILEUM ALKALMÁBÓL

SZERKESZTI: DR. BARTHA TIBOR

A REFORMÁTUS EGYHÁZ ZSINATÁNAK LELKÉSZI ELNÖKE

––––––––––––––––––––––––––––––––– II. –––––––––––––––––––––––––––––––––

A

MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS

MAGYARORSZÁGON

ÉS

MÉLIUSZ ÉLETMŰVE

ÍRTÁK:

D. DR. BUCSAY MIHÁLY

DR. ESZE TAMÁS

DR. KATHONA GÉZA

DR. NAGY BARNA

DR. TÓTH ENDRE

DR. CZEGLÉDY SÁNDOR

DR. KÁDAS MIKLÓS

DR. MÓDIS LÁSZLÓ

DR. NAGY KÁLÓZI BALÁZS

DR. ZSINDELY ENDRE

KIADJA

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ

ZSINATI IRODÁJÁNAK SAJTÓOSZTÁLYA

BUDAPEST, 1967.

TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ ..................................................................................................................................... 5

TANULMÁNYOK A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁSRÓL ............................................. 8

A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON ................. 9

BULLINGER HENRIK MAGYAR KAPCSOLATAI ........................................................ 39

A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS MAGYAR ÉS MAGYARORSZÁGI KIADÁSAI

.............................................................................................................................................. 57

MÉLIUSZ-TANULMÁNYOK ................................................................................................ 69

MÉLIUSZ PÉTER ÉS ÉLETMŰVE ................................................................................... 70

MÉLIUSZ PÉTER MŰVEI ............................................................................................... 129

MÉLIUSZ THEOLOGIÁJA KÁTÉJA TÜKRÉBEN ........................................................ 218

MÉLIUSZ ÁGENDÁJA ÉS HIMNOLÓGIAI TEVÉKENYSÉGE .................................. 254

MÉLIUSZ KÁNONALKOTÓ TEVÉKENYSÉGE .......................................................... 280

A DEBRECENI DISPUTA ................................................................................................ 305

KÁROLYI PÉTER ............................................................................................................. 332

MUTATÓ ............................................................................................................................... 362

FÜGGELÉK ........................................................................................................................... 379

Felelős kiadó: Dusicza Ferenc

67,850 Egyetemi Nyomda, Budapest

ELŐSZÓ

A Magyarországi Református Egyház négyszáz éves jubileuma alkalmából megindított

Acta et Studia sorozat második kötetét adjuk az olvasó kezébe. A Heidelbergi Kátéval

foglalkozó tanulmány-gyűjtemény után ez a kötet a Második Helvét Hitvallás magyarországi

történetére irányítja a figyelmet. Bár a Második Helvét Hitvallás népszerűsége nem érte el a

Heidelbergi Kátéét, mégis nagy szerepet játszott az egyház történetében.

Mindenekelőtt e Hitvallásnak az 1567-i Debreceni Zsinaton történt aláírásával szilárdult

meg a helvét irányú reformáció Magyarországon, mivel ez a zsinat tette meg az első lépéseket

egy olyan egyházi szervezet kialakítására, amely a helvét reformációhoz csatlakozott

gyülekezetek életrendjét volt hivatva szabályozni. – Azt mondhatjuk, hogy a Második Helvét

Hitvallás elfogadása és a Magyarországi Református Egyház szervezetének kialakulása között

mély összefüggés van.

Ugyancsak jelentős szerepe volt Magyarországon a Hitvallásnak a helvét reformáció

közjogi helyzetének meghatározása tekintetében is. Első ízben az 1605. évi szerencsi

országgyűlés tesz említést a Hitvallásról, mondván, hogy, a római katholikus, az ágostai és a

helvét hitvallás egyaránt szabad legyen”.1 Az 1619-es pozsonyi és az 1620-as besztercebányai

országgyűlések is a szerencsi országgyűlésen használt értelemben hivatkoznak a Második

Helvét Hitvallásra. Az említett nem királyi országgyűlések után első ízben az 1645-i linzi békét

becikkelyező 1647. évi királyi országgyűlés is helvét hitvallásúnak nevezi egyházunkat.

A gyülekezetek bizonyíthatóan már a 16. század második felében általában ismerik.

Mint legutóbb Nagy Barna rámutatott, Bullinger magyarországi kapcsolatai – így pl. az

1551-ben a magyarokhoz írt levele – teszik érthetővé a Hitvallás gyors elterjedését

Magyarországon, valamint azt a tényt, hogy megjelenése után egy esztendővel már az 1567-es

Debreceni Zsinat egyértelműen magáévé tette és elfogadta.

Egyházunk történetének újabb korszakában a Hitvallás iránti szeretet és megbecsülés

nem csökkent, sőt azt mondhatjuk, növekedett. A XIX. században kibontakozó

egységtörekvések, majd a liberalizmus érvényesülése a hitvallások jelentőségét általában

alábecsülte, mégis éppen ez az irányzat járult hozzá ahhoz, hogy a hitvallásokat mások

védelmükbe vegyék. Bizonyosan ezért jelenteti meg az Egyetemes Konvent az 1854-es

esztendőben a hitvallásokat az egyház hivatalos kiadványaként. Az 1928. évi zsinaton alkotott

egyházi törvények pedig úgy hivatkoznak a Második Helvét Hitvallásra is, mint hivatalosan

elfogadott hitvallásra: „Jézus Krisztus közönséges anyaszentegyházának egyik része, a

Magyarországi Református Egyház, amelyet országos törvényeink helvét hitvallású

evangélikusnak, majd evangélikus reformátusnak is neveznek, magában foglalja a

Magyarország területén levő református egyházközségeket.” Majd: „A Magyarországi

Református Egyház a Szentírás alapján és elfogadott hitvallásai, úgymint a Második Helvét

Hitvallás és a Heidelbergi Káté értelmében egyedüli fejének az Úr Jézus Krisztust ismeri és

magát zsinatpresbiteri elvek szerint kormányozza.”2 A Törvénykönyvhöz csatolt esküformában

is szerepel Hitvallásunk: „...szimbolikus könyveinket, úm. a Második Helvét Hitvallást és a

Heidelbergi Kátét tiszteletben tartom...”3

A legutóbbi évtizedekben tovább nőtt a hitvallások tekintélye. A második világháború

után bekövetkezett nagy társadalmi átalakulás folyamatában az egyháznak el kellett igazodnia

az új helyzetben. Isten kegyelmének tudjuk, hogy ez az eligazodás biblikus orientáció alapján

történt és történik. A Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás jó szolgálata

gyümölcsözött abban a tényben, hogy a Magyarországi Református Egyház theologiai

gondolkodása kiváltképpen fogékony volt ebben az időszakban mind az országhatáron belül,

mind az országhatáron kívül jelentkező biblikus irányzatok iránt.

A Második Helvét Hitvallás négyszáz éves jubileuma alkalmat adott a magyar

reformátusságnak arra, hogy a Hitvallás szolgálatának magyar területen termett gyümölcseit

felmérje. Ennek a felmérésnek egyértelmű megállapítása az, hogy a Helvét Hitvallás azért és

annyiban tölthetett be áldott hivatást egyházunk múltjában és jelenében, mert Isten Igéjére

irányította a figyelmet. Egyházunknak ez a tapasztalata teljesen megfelel a Hitvallás

szándékának. Hiszen a „Helvét Hitvallás – ahogyan ezt dr. Wilhelm Niesel zsinatunk jubileumi

ülésén megállapította – az Ige meghallására akar elvezetni, harminc fejezetben annak tartalmát

akarja feltárni előttünk. Súlyos félreértés lenne, ha ezeket a fejezeteket olyan tanrendszernek

tekintenénk, amelyhez mintegy kötve volnánk. Ellenkezőleg, ezek a fejezetek az Ige egész

gazdagságát akarják elénk tárni, hogy magunk mélyedjünk el benne, s remélhetőleg magunk

halljuk meg azt”.4 Nem a jubiláris alkalmak tették aktuálissá a Hitvallással való foglalkozást,

hanem fordítva: a Hitvallás jó szolgálatai, éspedig a legújabb korban tett jó szolgálatai

kötelezték az egyházat arra, hogy hálaadásának kifejezést adjon. A debreceni jubileumi

ünnepség megnyilatkozásai arra törekedtek, hogy a Hitvallás ma időszerű útmutatásait

megkeressék és megragadják azt, ami – Hromádka professzor jubiláris előadását idézve – „ma

releváns, ami aktuális és élő és ami a jelenkor emberén a maga nyomorúságában és

reménységében segíteni tud”.5

Valóban a Második Helvét Hitvallás a második világháború utáni években fontosabb

szerephez jut. Az egyházi sajtó rendszeresen foglalkozik a Hitvallás időszerűsége kérdésével.

Értékeli annak megváltás központú, biblikus alapvetésű, ökumenikus jellegű vonalvezetését.6

Lelkipásztori munkaközösségek foglalkoznak poimenikai, katechetikai és más vonatkozású

útmutatásaival, sőt egy lelkipásztori munkaközösség 52 igehirdetési vázlatban feldolgozta a

Hitvallás anyagát az igehirdetői szolgálat számára. Az 1949–50. iskolai évben életbe lépett új

vallástanítási tanterv a IV. osztály anyagában helyet biztosított a Hitvallás tárgyalásának.

Ezenkívül szerepel konfirmációi előkészítő anyagként a Heidelbergi Káté mellett, gyülekezeti

bibliaórákon kerül feldolgozásra és lelkésztovábbképző tanfolyamok programján is

rendszeresen találunk a Második Helvét Hitvallással foglalkozó előadásokat.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a protestáns theologiában a jelenkorban

kibontakozó különböző modernista irányzatokkal szemben a magyar reformátusság nagy

jelentőséget tulajdonít hitvallásainak, így a Második Helvét Hitvallásnak is, amely a múltban és

a jelenben is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a theologiai gondolkodás ne szakadjon el

a Bibliától. A Hitvallással foglalkozó három tanulmány közül kettő (dr. Tóth Endre és dr.

Módis László dolgozatai) a Hitvallás magyarországi történetével kapcsolatos ismereteinket

hasznosan összegezik a kutatás legújabb eredményeinek a felhasználásával. Nagy nyeresége a

kötetnek dr. Zsindely Endre tanulmánya, amely Bullinger magyarországi kapcsolatainak a

feltárásához új eredményekkel járul hozzá.

A kötet további és terjedelmesebb részében Méliusz-tanulmányokat talál az olvasó. A

Második Helvét Hitvallás magyarországi befogadásának, a helvét irányú reformáció

meggyökerezésének legjelentősebb szereplője Méliusz Juhász Péter, debreceni prédikátor, a

református egyház első püspöke. A róla alkotott kép fogyatékossága ellenére is a református

egyháztörténetírás alapos okkal nevéhez fűzi a Magyarországi Református Egyház

megalakulásának eseményét és szervezeti formái kialakulásának kezdeteit. Életműve nélkül

nemcsak a helvét reformáció, hanem általában a magyarországi reformáció sem élhette volna

túl az ellenreformáció viharát. A reformáció történeti és kiváltképpen művelődéstörténeti

hatásainak, jelentőségének felmérése éppen ezért nem képzelhető el Méliusz életművének

értékelése nélkül, hiszen munkássága közvetve vagy közvetlenül döntő jelentőségű befolyást

gyakorolt a magyarországi reformáció történetére. Ennek ellenére igen keveset tudunk

Méliuszról, akit Révész Imre egyenesen második magyar Anonymusnak nevez. Munkái

nincsenek összegyűjtve. Mintegy 44 nyomtatásban megjelent műve közül több elveszett.

1917-ben a Debreceni Zsinat 350. évfordulója alkalmából tervbe vettek ugyan egy teljes

Méliusz kiadást, a háború azonban megakadályozta a terv megvalósítását. Nem áll

rendelkezésre alapos és megbízható Méliusz-életrajz sem; életművének az értékelése is

behatóbb kutatómunkát igényel.

Ezeket a hiányokat a kötetben közölt tanulmányok teljes mértékben ugyan nem

pótolhatják (remélhetőleg kezdetét jelentik annak a kutatómunkának, amelynek lelkiismeretes

folytatása a következő nemzedékeknek is komoly feladatokat ad), mégis azzal a reménységgel

publikálja a Magyarországi Református Egyház ezeket a tanulmányokat, hogy azok hasznos

segítséget nyújtanak Méliusz életművének a megismeréséhez. Dr. Katona Géza nagy

szolgálatot tesz azzal, hogy az eddig szétszórtan megjelent életrajzi adatokat összegezi és

azokat tárgyilagosan értékeli. Méliusz műveinek könyvészeti összeállítását (dr. Nagy Barna) az

olvasó annál is inkább értékesnek találhatja, mert az eligazító útmutatást ad a további kutatás

számára is. Dr. Bucsay Mihálynak a méliuszi gondolatvilág elrendezéséhez, teljesebb

megértéséhez segítséget nyújtó dolgozata mellett az olvasó bizonyára hálával fogadja azt a két

monográfiát, amelyek közül az egyik Méliusz liturgikai útmutatásait elemzi (dr. Czeglédy

Sándor), a másik Méliusz kánon-alkotásának a jellemző vonásait veszi számba (dr. Kádas

Miklós). Bizonyára nemcsak az egyháztörténészeket, hanem a magyar művelődés- és

irodalomtörténet iránt érdeklődőket is megörvendezteti dr. Esze Tamás tanulmánya a

Debreceni Disputa keletkezéséről és irodalomtörténeti jelentőségéről. Dr. Nagy Kálózi Balázs

tanulmánya a 16. század egyik elfelejtett alakjáról, Károlyi Péter tiszáninneni püspökről szól,

aki „igaz tudományával és tisztében való hívséges forgolódásával” Méliusz életművének

folytatója. A kötethez csatolt index összeállításáért és a kötet szerkesztéséhez sok segítséget

nyújtó fáradozásaiért Miklós Dezsőt illeti elismerés.

Budapest, 1967 májusában

Dr. Bartha Tibor

TANULMÁNYOK A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁSRÓL

TÓTH ENDRE

A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS TÖRTÉNETE

MAGYARORSZÁGON

E Hitvallás létrejöttének, elfogadása körülményeinek s tartalmának tárgyalása nem

képezi feladatunkat. Mindez a magyar református theologiai irodalomban eléggé ismert és

hozzáférhető.7 Annyit mégis helyesnek tartunk felemlíteni, hogy az 1536-ban készült I. Helvét

Hitvallás figyelembevételével, de a változott körülmények miatt bővebben kifejtve – Bullinger

Henrik zürichi lelkész, svájci reformátor magán hitvallásaként készült el 1562-ben.

Nyilvánosságra akkor jutott, amikor III. Frigyes pfalzi választófejedelemnek az 1566. évi

birodalmi gyűlés előtt igazolni kellett, hogy a helvét reformációhoz való csatlakozása révén –

hitvallása teljesen megegyezik a Szentírással. Ennek bizonyságára kért Bullingertől hitvallási

iratot s Bullinger ezt a hitvallást küldte el számára. Frigyes ezt a birodalmi gyűlés előtt be is

mutatta. Maga a Hitvallás még a birodalmi gyűlés előtt a svájci államokban is ismeretes lett s

Bázel kivételével azok is egységesen hitvallásukul fogadták el azt. Mint ilyen jelent meg

nyomtatásban 1566 márciusában.

Ez a Hitvallás is az Isten Igéjéből nyert szimbólum, hitismeret. Emellett a maga

korában, az akkori történelmi körülmények között a hitnek védő irata is. Keresszegi Hermán

István meghatározása szerint: „erről ismerjük meg egymást azonegy Krisztus vitézeinek lenni,

ha ebben a vallásban egyet értünk igaz értelemmel – ellenben azokat, akik ebben velünk egyet

nem értenek, azokat az anyaszentegyházon kívül valóknak lenni.”8

Svájcban a nagyszámú hitvallási irat között ez jelentett egységes alapot – Pfalzban s a

Németbirodalomban ezzel nyerték meg III. Frigyes és a németországi helvét irányú reformáció

hívei a vallásszabadságot. S ez jelentette Európa többi országaiban is a helvét irányú

reformációhoz csatlakozottak számára az egységes alapot a Szentírás igaz értelme felől s adott

egyszersmind támasztékot az Írástól elhajló tévtanítások ellenében.

Magyarországon mindegyik szempontból szükség volt ilyen hitvallási iratra. A régi

egyház tanításaival szemben – majd a reformáció különböző irányai között – elég sok hitvallási

irat készült nálunk is, vagy vettek át máshonnan ilyet. Nem volt azonban nálunk olyan hitvallás,

amely a Biblia tanítását tömören egybefoglalva egyúttal megmutatta volna, hogy más országok

hasonló meggyőződésű népeivel a hit egységében tudjuk magunkat.9 Pedig nálunk azokban az

években, amikor a reformáció, főleg Erdélyben és Tiszántúl, elszakadt az írás tanításától s a

Krisztus Istenségének kétségbevonásával a Szentháromság ellen fordult, különösen is szükség

volt arra, hogy a teljes íráson alapuló tiszta keresztyén tanítás szóljon.

A Szentháromság-tagadókkal az 1567. február 24-én összeült debreceni zsinat akart

leszámolni, megalkotván a maga két hitvallását. Ezek a hitvallások azonban főleg csak a

Szentháromság-ellenes irányzat tanításának megcáfolására s azokkal szemben a helyes

hittételek megállapítására vonatkoztak. Nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy az egyik, latin

nyelvű, úgynevezett Rövid hitvallás10 – a lelkészek számára legyen a szerte felbukkanó téves

tanítások ellenébe vade mecum – olyan kézikönyv, mely a cáfolatra éppen úgy eligazítást

tartalmaz, mint a tiszta tant is pontosan kifejezi. Ugyanilyen célzatú a másik, magyar szövegű

hitvallás is,11 hogy ez meg a reformáció híveinek, főleg az országot s a világot járó magyar

kereskedőknek, akik sokféle emberekkel találkozva, számtalan esetben kerültek vallási vitákba

– alkalmat adjon hitük biztos alapjai felől való tájékozódásra.

E két hitvallást készítő s a zsinat tárgyalásait vezető Méliusz Juhász Péter, de a zsinaton

jelenlevők is – ezek mellett szükségét érezték annak, hogy e hitvallásokban tárgyalt kérdéseken

túl – az írás tanításának egészéről is fogadjanak el olyan iratot, amelyik biztos útmutatás a hit és

élet minden alapvető kérdésében. Annál inkább is szükségesnek tartották ezt, mert a debreceni

zsinaton a hitvallás-alkotásokkal elhárítani remélvén az írással ellenkező tanítások bomlasztó

hatását – az egységes hitbeli alapon állók számára az egyházzá alakulást is előkészítették s

ennek igazgatására, rendben tartására – törvényeket is alkottak. Már pedig a helyes

törvényalkotás csak hitvallás alapján lehetséges. Így érthető meg, hogy ilyen alapul elfogadták

a Második Helvét Hitvallást s az elfogadás tényét éppen az egyházi törvénykönyv záradékaként

örökítették meg.12 így juttatva kifejezésre, hogy mindaz, amit a törvénykönyvbe bevettek,

valóban „ex verbo Dei”, Isten Igéjéből került oda, amit igazolt az íráson nyugvó Helvét

Hitvallásnak magukévá tétele.

A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS A DEBRECENI ZSINATON

Felmerülhet az a kérdés, hogy miként jutott a Hitvallás Debrecenbe s hogy az

egyháznak mindazon szolgái, akik „a Tiszán innenről és túlról” ott megjelentek s az ott készített

hitvallásoknak, a törvényeknek s a Helvét Hitvallásnak is aláírtak – ismerték-e ezt kellőképpen.

Válaszunk csak megközelítő lehet. Annyit tudunk, hogy 1566-ban három magyar lelkészjelölt

is tanult Svájcban, főleg Genfben – de Németországban is.13 Segítségükkel akár közvetlenül,

akár Lengyelországon keresztül14 – ha a háborús állapotok miatt talán nem is éppen könnyen –

eljutott a Hitvallás Magyarországba, s talán több példányban is. Azt is bizonyosra vehetjük,

hogy ha a tiszáninneni és túli részekről, esetleg távoli területekről is, eljöttek a debreceni

zsinatra, túl nagy számban nem lehettek. Az akkor romokban levő Debrecen – a nagy tűzvészek

és rablótámadások miatt – nem is lehetett éppen alkalmas nagy népességű zsinat befogadására.

Bizonyosra vehetjük azt is, hogy a Szentháromság-tagadók elleni hitvallásokat s magát a

törvénykönyvet is nem ezen a mindössze három napig tartó zsinaton szövegezték. Az

alapszöveg mindenesetre készen volt, s ennek megtárgyalása volt a zsinaton megjelentek

feladata. A zsinati atyák emellett hasonló módon tanulmányozták át a Helvét Hitvallást is. Az

említett három külföldön tanuló lelkész közül egyik a tiszáninneni részekről való volt, s a másik

kettőnek is kapcsolata volt Debrecennel és a Tiszán inneni esperesekkel.15 Így azoknak, akik a

zsinatra felgyülekeztek, már előzőleg is módjuk volt a Hitvallást megismerni, ezek feltételezett

küldeménye révén. Az a határozott hang, amelyikkel a Hitvallás elfogadását megörökíti a

törvénykönyv végén Méliusz, nem hagy fenn semmi kétséget sem afelől, hogy tudták, minek

írnak alá, s még azt is kimondhatták, hogy aki ezzel s a zsinaton elfogadott másik két

hitvallással ellenkezőt tanítana, eljárást indítanak ellene.

Tudjuk, hogy a debreceni zsinat alkotásait véglegesen Méliusz szövegezte meg s a

törvénykönyv záradékában a Helvét Hitvallás elfogadásának kijelentése után ez a dátum áll:

1567. augusztus 22. – és az iratok még az évben nyomdába is kerültek.

A debreceni zsinaton a Hitvallást a tiszáninneni és túli prédikátorok írták alá. Kérdés

lehet, hogy – leszámítva a fordított tájmegjelölést – valóban a két egyházvidék képviselőiről

van-e szó, vagy – mivel akkorra már az Erdélytől keletre fekvő rész annyira-amennyire

egységes volt s ennek területe az északkeleti részen a Tisza mindkét partján feküdt! – így csak a

később tiszántúlinak nevezett s akkor Méliusz püspöksége alatt álló területről van-e szó.

Kétségtelenné teszi a mindkét kerületre vonatkozását három tiszáninneni esperesnek Béza

Tódor svájci reformátorhoz 1568. május 1-én írt levele, amelyben a reformáció magyarországi

helyzetéről tájékoztatják őt s egyebek közt megírják neki, hogy itt leginkább Kálvin tanítását

fogadták el – Kálvin iratait nagyra becsülik, Bézáét nemkülönben s az ő hitvallását alá is írták –,

majd így folytatják – „most legközelebb hogy a Bullinger által írt hitvallást Genf, Zürich és

Bern elfogadták – ők is bevették azt”. A levélírók Károlyi Gáspár abaúji, Hevesi Mihály

borsodi és Szikszai Gergely ungi esperesek voltak, akiknek e bizonyságtétele kétségtelenné

teszi, hogy a Hitvallást mindkét kerületben elfogadták.16

Hogy pedig az elfogadás és az aláírás ténye valóban a svájci reformációs irány követését

jelentette a továbbiakban, arra nézve is van bizonyítékunk. Néhány évvel Méliusz halála után

Csanádi Imre kalotaszentkirályi unitárius lelkész Paleologus Jakab unitárius hittudóshoz, akkor

egyideig kolozsvári rektorhoz, 1575. április 8-án írt levelében tájékoztatja őt az erdélyi és az

Erdélyhez tartozó Részek püspökeinek hitvallási álláspontjáról. Elmondja, hogy Dénes

(Alesius) ágostai hitvallású, – Károlyi (Péter) pedig zürichi hitvallású. E félre nem érthető

megjelölésen túl theologiájukat is jellemzi néhány mondatban.17 Károlyi Péter akkor még

tiszántúli püspök volt – a püspök hitvallása pedig, a levélíró beállítása szerint is – a

kormányzása alá tartozó egyházak hitvallását is jelenti –, így a tiszántúli egyházkerület,

köztudomás szerint, élt is a hitvallással. Ezért nem is tartható fenn későbbi egyháztörténészek

egyik-másikának olyan állítása, hogy: a debreceni zsinat „fő jelentősége és eredménye

egyáltalában nem abban áll, hogy általa a Helvét Hitvallás bevétetett, mert ez egészen mellékes

dolog volt.”.18 Ezzel szemben helyesnek tartjuk Révész Imre megállapítását, hogy a Helvét

Hitvallás aláírásával a debreceni zsinaton levők „kifejezték a nyugat ref. egyházaival való lelki

kapcsolatukat. Hogy egyházunk mind máig helvét hitvallású – a főérdem Méliuszé”.19

A HITVALLÁS AZ ORSZÁG NYUGATI RÉSZÉN

Hézagos adataink arról tanúskodnak, hogy a Hitvallás az ország más egyházvidékein is

ismeretes volt s elfogadásra talált. Így pl. a török hódoltságban fekvő Hercegszőllősön, az

alsódunamelléki egyházkerületnek 1576-ban tartott zsinatán alkotott kánonokban is

„megcsendül... a Helvét Hitvallás... visszhangja”. 20 Az úrvacsora kiszolgáltatásáról szóló

zsinati kánont pedig ezzel a záradékkal látják el: Azt olvassuk, hogy a zürichi egyházban is így

csinálják.21 – Ez a megjegyzés nyilvánvalóan Bullinger hatására utal. S hogy ez a hatás a

dunántúli egyházkerületben is megvolt, annak bizonysága Pathai István pápai lelkésznek, a

későbbi püspöknek, 1592-ben kiadott s a sakramentumokról szóló munkája, amelynek egyik

részében Bullinger tanítására is utal.22

Mind e szórványos s talán kevés bizonyító erőt mutató adatok mellett, a 17. század

elejéről ismerünk több olyan adatot, amelynek visszamutató érvénye a Helvét Hitvallás

általánosabb ismeretéről is meggyőz bennünket.

A HITVALLÁS AZ ORSZÁGGYŰLÉSEKEN

Az 1604. évi országgyűlésen a többségben levő protestáns párt a királyhoz küldött s a

sérelmek orvoslását kérő feliratát, mint „Magyarország karainak és rendéinek többsége” írta

alá. Ezt a feliratot a Rudolf király helyetteseként jelenlevő Mátyás főherceg nem akarta

elfogadni s a királyhoz terjeszteni. Azt kifogásolta, hogy a kérvényt nem írták alá névszerint

annak készítői s azt sem jelentették ki, hogy miféle felekezethez tartoznak. De a protestáns

rendek jól tudták, hogy a felekezeti megjelölés az ágostai és helvét hitvallásúnknak s persze az

unitáriusoknak is – egyenetlenkedését idézte volna elő. Azért a főherceg kifogására

kijelentették, hogy ők „hitvallásukat nem szégyenük, de a folyamodásban azért nem tartották

szükségesnek megnevezni, mert – az egész ország tudja, milyen hitvallást követnek”. Am azért

a vallásügyi törvényjavaslatban is ott szerepel a megjegyzés, hogy a rendek még azt a hitvallást

sem nevezték meg, amelynek szabadságát követelik. Sőt magában a hírhedt s annyi

bonyodalomra vezetett XXII. törvénycikk bevezetésében is benne van, hogy nem mondták

meg, mi az ő vallásuk!23

Tudjuk, hogy Bocskay István szabadságharcának kirobbanásához menynyire

hozzájárult éppen ez a törvénycikk is, azért mert a király ezt önkényesen, tehát törvénytelenül –

toldotta az országgyűlés által alkotott törvénycikkekhez s amelyben büntetés terhe mellett

megtiltotta a vallásügyben való panaszoknak országgyűléseken való tárgyalását!

Bocskay dicsőséges szabadságharca idején a fejedelem is tartott ország-gyűléseket. A

szerencsi 1605. évi országgyűlésen aztán már nem voltak gátlásai a rendeknek s a vallásügyben

hozott határozatukban nyíltan kimondják, hogy a római katolikus, az ágostai és a helvét

hitvallás egyaránt szabad legyen.24 Ha nem is királyi országgyűlés volt ez a szerencsi, mégis

akkor az ország többségének véleményét jelentette a határozat s feltétlenül azt bizonyítja, hogy

maga a Helvét Hitvallás is általában ismert és elfogadott volt már. A törvényjavaslatot az 1606.

évi kassai országgyűlésen tárgyalták. Egyesek javasolták, hogy a vallásokat csak általános

kifejezéssel vegyék bele. Mások a félreértések elkerülése miatt azt akarták, hogy a vallásokat

név szerint sorolják fel. (Az erdélyiek ugyanis az unitáriusok megnevezését is kívánták.) Végül

az általános kifejezés mellett döntöttek, s így került az a bécsi békébe, valamint az ezt

becikkelyező 1608. évi koronázás előtti I. törvénycikkbe 25 és így maradt a következő

országgyűléseknek az ország alkotmányát biztosító királyi hitleveleiben is.26

Ez évekből Erdélyből is van adatunk, mely azt bizonyítja, hogy a Helvét Hitvallás ott is

elfogadott hitvallás volt. Az 1608. évi kolozsvári ország-gyűlés mondotta ki, hogy Kolozsvárra

újra vitessék be „a Szentháromságról való igaz ortodoxa confessio, melyet helvetica

confessionak hívnak”.27 Ez nemcsak az unitáriusok visszaszorítását jelentette, hanem azt is,

hogy a Helvét Hitvallás Erdélyben országgyűlési törvényben is elfogadott volt.

BOCSKAYNAK ÉS SZABADSÁGHARCOSAINAK APOLÓGIÁJA

Visszatérve Bocskay szabadságharcára, annak ideje alatt ellenségei s maga Rudolf

császár és király is azt terjesztették a fejedelemről, hogy áriánus, Szentháromság-tagadó. A

külföldi protestánsok előtt ennél nagyobb rágalmat, az akkori viszonyok között nem is lehetett

volna mondani. Ennek a rágalomnak a megcáfolására – még a bécsi béke megkötése előtt –

védőiratot, apológiát készítettek a magyar egyházak képviselői s lelkészei, amelyben hitet

tettek vallásukról – mindenekelőtt hangsúlyozván, hogy a fejedelemmel együtt a

Szentháromságban hisznek és semmi közösségük nincs azokkal, akik Krisztus és a Szentlélek

istenségét tagadják. Egyéb hitágazatok felsorolását nem tartják szükségesnek, „mivel már 39

évvel ezelőtt minden magyar egyház bevette a Helvét Hitvallást, melyben mi is születtünk és

neveltettünk, és a melyet, mivel az Isten Igéjéből igaznak és helyesnek megismertünk, – most is

örömest vallunk és minden pontjában mindnyájan helyeslünk. Azért mondják el ezt, hogy

ellenfeleik rágalmait ezzel minősítsék alaptalanoknak. E szavakkal fejezik be iratukat: „Kérjük

azért Krisztusnak minden igaz követőjét, hogy... ismerjenek el bennünket a Krisztusban

testvéreiknek, szeressenek minket és ügyünket... mindnyájan érezzék, hogy mi, bár testileg igen

távol vagyunk egymástól, egyek vagyunk a Krisztusban.28

Világos, hogy ez apológiában a 39 évnek a felemlítése az 1567. évi zsinatra utal! – Hogy

a Hitvallást már akkor minden magyar egyház bevette volna – nyilvánvaló túlzás, mert ez a

folyamat magában foglalja a következő éveket, talán évtizedeket, s csupán az ország keleti

felén áll helyt ez az állítás, ahol tulajdonképpen az apológia készült! – Különben azt az apológia

sem tagadja, hogy vannak ágostai hitvallásúak is, sőt római katolikusok is az országban – de a

többség a Helvét Hitvallást tartja magáénak.29

DUNÁNTÚL ÉS A FELSŐ-DUNAMELLÉKÉN

A dunántúli egyházkerületben az 1591. évi csepregi kolloquiumon történt a szakadás a

két protestáns hitvallás hívei között. Beythe István, az addigi egységes egyházkerület püspöke

tette magáévá a Helvét Hitvallást s a csepregi vita után nagy számban csatlakoztak hozzá a

dunántúli lelkészek és gyülekezetek. 1595-ben le is mondott a püspökségről, de a helvét

hit-vallásúak továbbra is őt tekintették püspöküknek, egészen 1612-ben bekövetkezett haláláig.

Hitvallási álláspontját „Igaz mentség” című munkájában fejtette ki, melyben erőteljesen

vitatkozott a lutheri állásponttal. E munkájában nem említi sem Kálvin nevét, sem a Helvét

Hitvallást, de a lutheri felfogásúaknak azt a rá vonatkozó elnevezését, hogy sakramen-tárius –

melyet akkor széliében használtak a zwingliánus, vagy a helvét irány megjelölésére –

határozottan vállalta.30 Ha nincsenek is külön adataink róla, tény, hogy a Beythe idejében külön

szakadt egyházkerület elfogadta és használta a Helvét Hitvallást. Mert mikor Beythe halála

után Pathay István lett a református egyházkerület püspöke – az általa összehívott köveskúti,

1612. évi kánonalkotó zsinaton már a kánongyűjteménynek is ez a címe: „A Sopron, Vas,

Veszprém, Zala stb. vármegyékben szervezett s a Helvét Hitvallásban Isten Igéje szerint

egyesült gyülekezetek cikkei, vagy kánonai”. Az 53. cikkben külön utalás is van a Hitvallás 25.

fejezetére.31

A Felső-Dunamellékről 1614-ből van biztos adatunk a Helvét Hitvallásról,– amidőn

Komjáton tartott zsinatukból az ott megjelent prédikátorok, egyik prédikátor társuk érdekében

Thurzó György nádorhoz fordultak, – arra kérték őt, hogy a Helvét Hitvallást ne csak tűrje meg,

de védelmezze is. Kérvényüket is mint helvét hitvallású prédikátorok írják alá.32

Ám a Helvét Hitvallásnak e két egyházkerületben általános érvényre jutása mellett talán

legerősebb bizonyíték Pázmány Péter, akkor a Nagyszombatban székelő esztergomi érseki

udvarban működő jezsuita szerzetes, a későbbi esztergomi érsek – aki munkáiban ellenfeleiről

mint ágostai és helvét hitvallásúakról beszél. Nagy művében, az 1613-ban megjelent: Isteni

igazságra vezérlő Kalauz-ban külön fejezetben is foglalkozik a Helvét Hitvallással s

természetesen vitázik is vele – sőt annak tanítását eretnekségnek, gazságnak, hazugságnak

állítja. Mindenesetre olyannak tartja, amellyel neki, mint az ellenreformáció vezérének

foglalkozni kell, számolni vele, mert hitbeli alap.33

Kétségtelen, hogy e hatalmas művében Pázmány, az ellenreformáció erőteljes

kibontakozása idején, olyan anyagot adott, amely hatalmas fegyver volt hívei kezében a

protestánsok ellen. Érezték is a protestánsok, hogy felelet nélkül nem hagyhatják e támadó

írásművet. Kisebb vitairatok mellett azonban megfelelő válasz készítésére sokáig nem volt

alkalom, sem lehetőség.

A MAGYAR NYELVŰ HELVÉT HITVALLÁS

Ám mégis készült egy olyan munka, mely mellőzve az amúgy is kilátástalannak tetsző

minden védekezést, vagy éppen ellentámadást a hatalmas terjedelmű Kalauzzal szemben –

olyan eszközt adott első renden a magyar reformátusok kezébe, amely pozitív módon volt képes

felvértezni az egyház lelkészeit és tagjait minden esetleg kétségeskedést szülő támadással

szemben. S ez a munka volt a Helvét Hitvallás magyar nyelven való közrebocsátása. A fordítást

Szenczi Csene Péter érsekújvári prédikátor a felső-dunamelléki egyházkerület püspöke

készítette s adta ki 1616-ban. Szenczi Csene Péter az országnak éppen azon a részén élt, ahol

Pázmány ellenreformációs működése a legközvetlenebbül érte a reformáció híveit. És hogy

valóban Pázmány támadásainak kivédésére alkalmas eszköz kézbe adása volt e fordítás

elkészítésének és közrebocsátásának egyik célja, arról meggyőzhet bennünket a fordító elöljáró

beszéde, melyben arról szól, hogy „mennyi sok hazugságot szólottának Krisztus felől és az ő

hívei felől a hitetlenek... Mennyi szidalmat, mennyi hazugságot, káromlást és gyalázatot hallasz

keserves szívvel, óh kegyes Anyám (ti. az anya-szentegyház), ki tudná mind előszámlálni?

Neved eretnek, hitető, újító. Tudományod, hogy Isten oka a bűnnek, sőt Isten az, aki a

gonoszságra késztessen és hajtson, melyben összevettetel Simon Mágus és Florinus

eretnekekkel, – hogy semmi szabad akarat nincsen az emberekben, melyben hasonlíttatol

Valentinianus és Manikheus eretnekekhez... Elhiszik e nagy hazugságokat a tudatlanok, és

mindazok, akik nem viseltetnek az Igazságnak Lelkétől ezeknek jól megtudására, hanem a szép

színnel való hazugságban megnyugosznak. De különben tanított téged a te fejed és férjed az Úr

Krisztus és te is különben hittél... Különbet vallasz e tőled meg-irattatott Konfesszióban mind

az egész világ előtt. És éppen azért fordította le magyarra a Hitvallást, hogy „a magyar nemzet,

ki még ezideig nagy részre nem tudta és nem olvasta, – megértené világosan és megtudná, hogy

nekünk azokkal az eretnekekkel semmi közünk nincsen.” – Ennek az elöljáró beszédnek az

utalásai – a hazugságokra, az eretnekségekre, – mind benne vannak Pázmány Kalauzában.34 De

mindezekkel szemben az a helyes tanítás, ami a Hitvallásban van! Szenczi Csene Péter a Helvét

Hitvallás magyar nyelven való megjelentetésével kétségtelenül a legnagyobb szolgálatot tette

azokban a lelket fojtogató időkben magyar református testvéreinek.

A fordítást aztán Szenczi Molnár Alberthez, Oppenheimbe küldte ki Szenczi Csene s ott

még az 1616-ik év első felében meg is jelent. De megjelent ugyanabban az évben augusztus

hónapban Debrecenben is, párhuzamos latin–magyar szöveggel. 35 – A debreceni kiadás

ajánlásában írottak világossá teszik, hogy a debreceni nyomdász: Lipsiai Pál, az Oppenheimben

már kinyomtatott magyar szöveget adta ki.36 Lipsiai az ajánlásban arról is ír, hogy eddig is

ismeretes volt nálunk ez a Hitvallás német és latin nyelven, – a lelkészek s a műveltebb

emberek tehát használhatták is azt –, de „szegény nemzetünktől többnyire eltitkoltatott”. A nép

nem olvashatta a könyvet. Ami nem jelenti, hogy prédikátorai útján ne ismerhette volna, ha

nem is szavaiban, de lényegében. – Azt aztán nem tudjuk, hogy hány példány kerülhetett haza

Oppenheimból, de bármennyi volt is, valószínű, hogy nagyobb része az ország nyugati felébe

jutott. Ezért is volt szükség a debreceni kiadásra. Amint Lipsiai írja: „Ez írás ki is nyomtattatott,

de igen messze, mely miatt a haszonra nézve igen szűkösen kaphatjuk”. A debreceni kiadás

példányszámáról sem tudunk, de feltehetjük: volt annyi, hogy eljuthatott azokhoz, akik eddig

az idegen nyelven levő kiadásokat nem értették. – így a lelkészek prédikálásából merített hitbeli

ismeretre s most már a Hitvallásból is tanultakra gondolva mondhatták az 1618. évi pozsonyi

országgyűlésen az evangélikus rendek, hogy „a jobbágyok között sem hiányzanak olyanok, kik

inkább szenvednének vértanú halált, mielőtt elpártolnának hitüktől”.37 így lett e Hitvallás most

már nemcsak a szószéken keresztül, de a kézbe jutott magyar szöveg ismerete révén is valóban

confessio – a hit mellett való bátor s egységes helytállás.

A magyar fordítás tehát 1616-ban jelent meg, de úgy látszik, hogy a dunántúli részeken

rövidesen el is fogyott, mert már az 1617. évi köveskúti zsinat elhatározta, hogy a Hitvallást

latinul is, magyarul is ki kell nyomatni.38 E kiadásnak azonban nincs nyoma. Valószínűleg nem

is tudtak eleget tenni a határozatnak és Dunántúl a 19. század közepéig nem is jelent meg a

Hitvallás. De hogy éltek vele s ez a Hitvallás volt számukra a Szentírás mellett, az összetartó

erő, nemzeti s vallási szabadságukért való küzdelmükben a szimbólum, zászló – annak több

jelét is ismerjük.39

BETHLEN GÁBOR SZABADSÁGHARCA IDEJÉN

Bethlen Gábor szabadságharca idején, a fejedelem által tartott 1619. évi pozsonyi

országgyűlésen a vallásszabadság ügyét „a felső-magyarországi helvét hitvallású egyházak

lelkészei” által benyújtott „követelmények” alapján tárgyalják.40 S úgy ezen, mint az 1620. évi

besztercebányai, szintén Bethlen által összehívott országgyűlésen kimondják, hogy „a vallás

ügye az ágostai, helvét és római katholikus vallást követőknek szabad és háborítatlan legyen”.41

Mindkét országgyűlésen tehát névről nevezik a vallást s a Helvét Hitvallást is.

Még a nikolsburgi béke megkötése előtt Bethlen Gábor fejedelem egyik sztambuli

követéhez írt levelében azt is kifejezi: „soha bizony sem Helvetica, sem Augustana confessio

tovább nem leszen, ha az austriai ház győzedelmeskedik”.42

Mindezek bizonyítják, hogy a Helvét Hitvallás érvényessége az egyházban éppen úgy,

mint a törvényhozó országgyűléseken is elismert volt.

A HITVALLÁS A KOMJÁTI KÁNONOKBAN

A felső-dunamelléki egyházkerület nagy szervező zsinata Komjáton, 1623-ban alkotta meg az

ország nyugati felében fekvő egyházkerületekben 250 évig érvényben volt Komjáti

Kánonokat.43 E kánonos könyvben az egyházat helvét hitvallású”-nak nevezik. Nincs most már

szó arról, hogy elfogadják, vagy aláírják a Helvét Hitvallást, viszont a kánonokban számos

utalás történik a Hitvallásra. – A püspökszentelésnél a püspök eskütételéről szólván úgy

rendelkezik a törvény, hogy: „a törvényesen megválasztott püspök – kezébe vévén a Szentírást,

a Helvét Hitvallást és az egyházi törvényeket” – mondja az esküt így: „Én az Isten szolgáinak és

a Helvét Hitvallást követő egyházaknak törvényesen választott püspöke...”44 – A lelkészek

szenteléséről úgy rendelkeznek a kánonok, hogy a szolgálatra senkit sem kell felavatni, csak

azt, aki „nyilvános vizsgálaton az igaz hitágazatoknak a mi Helvét Hitvallásunk szerint való

középszerű ismeretéről bizonyságot tett”.45 A lelkészi eskü szövegét így foglalták bele a

kánonokba: „...a közönséges hitet, mely a próféták és apostolok kánonikus könyveiben

foglaltatik, Helvét Hitvallásunk értelme szerint hirdetem...”46 A lelkészi vizsgákon tartatni

szokott vitatkozásokra előírja a kánon, hogy arra a püspök „Helvét Hitvallásunk meghatározott

fejezetét” jelölje ki.47 – Az egyházlátogatás teljesítésének kötelességénél is a Helvét Hitvallásra

utal a kánon.48

A Komjáti Kánonokat aztán az 1630-ban tartott pápai zsinat is elfogadta a dunántúli

egyházkerület számára.49 Hasonlóképpen elfogadták azt a dunamelléki egyházkerületben is –

hogy melyik évben, nem tudjuk, de az elfogadásnak bizonysága az, hogy 1642-ben Váradon a

Pest, Solt, Pilis, Nagy és Kis Heves, Tolna, Székesfehérvár stb. megyékben levő helvét

hitvallású egyházak (a magyar szöveg szerint a prédikátorok) költségén latin és magyar nyelven

kinyomatták.50

SAMARJAI JÁNOS EGYEZTETŐ HITVALLÁS-KIADÁSA

A Komjáti Kánonok megalkotása után néhány évvel, 1628-ban – a zsinat vezetője:

Samarjai János felső-dunamelléki püspök kiadta a Helvét Hitvallást, mégpedig az Ágostai

Hitvallással együtt – azzal a céllal, hogy „az articulusokban fundamentomos ellenkezés nem

lévén, a két confessiót követő atyafiak is a szeretet által egyesek legyenek”. A kiadás címe is:

„Magyar Harmónia, azaz az Augustana és Helvetica Confessio articulusinak egyező értelme”.51

Mivel célja ez egyezések kimutatása volt, a szöveget nem egyfolytában nyomtatta, hanem az

Ágostai Hitvallás cikkeihez kapcsolja a megfelelő részeit a Helvét Hitvallásnak. Azokat a

részeket pedig, amelyeknek nincs megfelelője az Ágostaiban – a harmóniába állított cikkek

után nyomatja le. A Helvét Hitvallás szövege e kiadásban a Szenczi Csene-féle fordítás

átdolgozása.

Samarjainak ez egyetértésre utat egyengető próbálkozása talán nem is volt hiábavaló.

Nem akart uniót a két protestáns egyház között, de látva a mindkét hitvallásúakat egyformán

fenyegető veszélyt – a megértés és a szeretet kölcsönös megtalálását akarta munkálni e

kiadással. A felsődunamelléki egyházkerületben nem ez az első kísérlet a megyegyezésre –

még a hittételek egyeztetésében is volt már próbálkozás s nem is mindig eredménytelenül.52 –

És ha a hittani s talán az érzés szerinti szakadékot nem is szüntethette meg e kiadással Samarjai,

– az utat valóban egyengette a békés egymás mellett élés lehetőségére. Még akkor is áll ez, ha

egyes dunántúli evangélikusok merev álláspontja heves polémiát eredményezett is Samarjai

szándéka körül.53

Bennünket azért érdekel Samarjai Hitvallás-kiadása – mert egyrészt újból megjelent az

magyar nyelven –, másrészt a két hitvallású s jószándékú lelkészek és egyháztagok

kölcsönösen megismerhették ebből egymás hitvallását. És ez különösen a Dunántúl nyugati

részén szükséges volt, mert ott a reformátusok mellett s velük együtt, nagyszámban éltek

evangélikusok.

A HAZÁNKBA MENEKÜLT CSEH-MORVA TESTVÉREK HITVALLÁSA

A Helvét Hitvallás hazai történetéhez hozzátartozik az is, hogy a harmincéves háború

idején – majd még a westfáliai béke után is – sokan menekültek Magyarországra az üldözött

cseh-morva testvérek közül. – Egy részüket még Bethlen Gábor telepítette le a

felső-dunamelléki egyházkerület területén. Amikor Comenius Ámos János, a kiváló pedagógus

s egyben a cseh-morva testvérek püspöke, 1650-ben Magyarországra jött, hogy a sárospataki

professzorságot elfoglalja, végigutazott az ország északi részén: útjában 26 cseh-morva lelkészt

látogatott meg. Ezek mind, Come-niussal együtt, a Helvét Hitvallás híveinek vallották

magukat. Mint ilyeneket kebelezte be őket még 1647-ben a felső-dunamelléki egyházkerület a

farkasdi zsinaton. A testvérek további hazai története részben összeolvad egyházunk

történetével, de a közülük származó Valesius János, midőn esperese volt a komáromi

egyházmegyének – egyben mint a cseh-morva testvérek püspöke is működött.54

A HITVALLÁS AZ ORTODOX HIT ALAPJA A GELEJI KÁNONOKBAN

A Hitvallás általános elfogadása és használata – valamint az időközben magyar

fordításban megjelent Kálvin Institutiojának ismerete – alakítja ki a magyar református

egyházban az igazhitűséget, az ortodoxiát. A 17. század középső évtizedeiben megjelent

magyar református theologiai munkák, kegyességi iratok, vagy prédikációk már csak ritkán

hivatkoznak kifejezetten is a Helvét Hitvallásra, mint hitük alapjára – de amikor az igaz hitről

beszélnek, vagy a hittani kérdéseket fejtegetik –, ezeknek alapja a már szinte vérükké vált

Helvét Hitvallás.

Zsinati kánonos könyveinkben is csak egyszer fordul még elő a Helvet Hitvallásra, mint

a hit alapjára való utalás, mégpedig a szatmárnémeti, 1646-ban tartott nemzeti zsinat

rendelkezése alapján készített ún. Geleji-féle kánonos könyvben55 A kánonokat szerkesztő

Geleji Katona István, előszavában elmondja, hogy munkája készítése előtt átnézett több

egyházjogi munkát, de áttanulmányozta „az őseink által aláírt Helvét Hitvallás cikkelyeit” is,

valamint a belgiumi (holland) hitvallást is. És ezekből szedegette ki azokat a részeket,

„amelyek a mi nemzetünk helyzetével s természetével egyezőknek látszottak” az egyház

igazgatásában. Ebből az látszanék, hogy nem tekintette a törvényalkotáshoz szükséges

kizárólagos hitbeli alapként a Helvét Hitvallást. Ámde a belga hitvallás a hitcikkek lényegének

megfogalmazásában alig különbözik a Helvét Hitvallástól. De hogy a szatmárnémeti zsinat

határozatainak s a Geleji Kánonoknak is hitvallási alapja a Helvét Hitvallás – kitűnik a zsinaton

hozott ama határozatból, hogy a külföldre induló ifjú lelkészeknek kötelezni kell magukat arra,

hogy „csak azt a prófétai és apostoli tudományt fogják tanulni, mely a Helvét Hitvallásban és a

Heidelbergi Kátéban foglaltatik”.56 Ugyancsak a zsinati végzésekben találjuk azt is, hogy

„fogalmazzanak egy, az apostoli és helvét hitvallással egyértelmű hitvallást s azt megerősítés

után írják alá a lelkészek”.57 Ilyen hitvallás nem készült. De éppen az e végzésben foglaltak

tájékoztatnak bennünket arról, hogy egy esetleges új hitvallás – csak a Helvét Hitvallással

egyértelmű lehet.

Említettük, hogy a Komjáti Kánonok a lelkészi eskübe a Helvét Hitvallást foglalták be.

Ugyanígy volt a tiszáninneni rész egyházmegyéiben is már 1630 előtt – de hogy pontosabban

mióta, arra nézve nincs adatunk. Az 1630-ból való adat azért is érdekes, mert ekkor, a zempléni

egyházmegye újhelyi zsinatán határozták el, hogy a lelkészi eskü szövegébe a Helvét Hitvallás

mellé a Heidelbergi Kátét is be kell foglalni. Az akkor használt esküforma idők jártával

módosult ugyan, de a hitvallások tovább is benn maradtak. Debreceni Ember Pál nagy

egyháztörténeti művében megörökítette azt az esküszöveget, mellyel a zempléni

egyházmegyében még a 17. század végén is éltek a lelkészszentelések alkalmával s melyben

mind a két hitvallási irat benn foglaltatik.

A Geleji Kánonokban nincs lelkészi esküminta. Sőt a Kánonokban sehol sem fordul elő

megnevezetten a Helvét Hitvallás. Mégis nyilvánvaló, hogy mindenütt, ahol a hitcikkekről,

hitszabályokról van szó – mindenütt a Hitvallás és a Káté értendő.

S hogy valóban a Hitvallás – és a Káté – volt az igazhitűség jellemzője és alapja,

mutatja, hogy Kollégiumainkban a Káté mellett a Helvét Hitvallást is tanították. A hittan, a

dogmatika tanítása a lelkészképzésben – lényegében nem is volt más, mint a Hitvallás, vagy a

Káté – cikkeinek fejtegetése.58 így prédikálhattak aztán a tanulmányaikat végzett lelkészek, a

Hitvallás emlegetése nélkül is – a Hitvallás szellemében.

A PURITÁNIZMUS ÉS PRESBITERIÁNIZMUS

Tudjuk, hogy a szatmárnémeti zsinatot a puritánizmus és a presbiteriánizmus néven

ismeretes egyházi reformtörekvések felszámolása végett tartották. Ezekkel a

reformtörekvésekkel, melyek az egyházi élet több területét érintették, nem foglalkozhatunk.59

Csupán azt említjük meg, hogy úgy az ortodoxoknak, mint a reform híveinek is, a Szentírás

alapján a Helvét Hitvallás volt a hitszabályozó alap – mégha az ortodoxok azzal gyanúsították

is őket, hogy nem tartják tiszteletben a hitvallási iratokat. A külföldre indulókkal kapcsolatban

említett zsinati végzést éppen ez a gyanú szülte. Tolnai Dali János, a puritánok vezérférfia

éppúgy, mint a presbiteraianus Medgyesi Pál, egyformán szimbolikus tekintélyűnek tartják a

Helvét Hitvallást. Ebben a kérdésben szinte döntő jellegű az a tény, hogy a Helvét Hitvallás új

kiadása 1654-ben éppen a reform embereit pártfogoló Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony

„parancsolatjából és költségével” jelent meg Sárospatakon. 60 Egyébként ez a kiadás is

kétnyelvű, de már nincs benne a fordító neve s ennek ajánlása sem. Az ajánlás elhagyását

megérthetjük. Most nem Pázmány támadásaival szemben való hitvallási alap nyújtása volt a

cél, hanem éppen az ortodoxokkal való teljes hitvallási egyetértés.

A puritánizmus után újabb theologiai irányok is bekerülnek egyházunkba s nem egy

kiváló theologusunk látja szükségét annak, hogy ezekkel szemben külön is védelmébe vegye a

Helvét Hitvallás helyességét. Erre késztette őket az ellenreformáció erősödése s az újból

fellendült vitatkozási kényszerűség is.61

AZ ELLENREFORMÁCIÓ TÁMADÁSA A HELVÉT HITVALLÁS ELLEN

Miközben az ország keleti felén az egymást emésztő belső harc folyt egyházunkban – a

nyugati országrészben egyre veszedelmesebb arányokat öltött az ellenreformáció. Az 1671.

évvel kezdődő gyászévtizedben a legkíméletlenebb eszközökkel törnek a protestáns

egyházakra s azok lelkészeire és híveire. Hiába volt biztosítva a szabad vallásgyakorlat az

ország törvényeiben – a római katolikusok magát a törvények érvényességét is tagadták.

Bársony György nagyváradi c. püspök 1671-ben egy röpiratot adott ki, melyben azt állítja,

hogy a király nem tartozik megtűrni országában a szektákat (ti. a „lutheránusokat” és a

„kálvinistákat”).62És az ellen-reformáció mindenre elszántságát mutatja, hogy azt állítja: a

vallásszabadságot biztosító törvények soha sem is voltak érvényben, éppen a római papság

ellenmondása miatt. De még ezen is túlmegy Bársony, mikor azt igyekszik bizonyítani, hogy a

protestánsok maguk sem tartják meg a saját hitvallásaikat. Bizonyos óvatossággal már

Pázmány is utalt arra, hogy a protestánsok maguk sem tudják, mit hisznek. Bársony azonban e

röpiratában „szédületes rosszhiszeműséggel” kovácsolt ebből fegyvert. Az a főérve, hogy a

Hitvallás függelékében benne vannak az ó-egyház hitvallásai és egyes zsinati határozatai.

Érvelése éppen ott válik hamissá, amidőn nemcsak a függelékbe felvett szövegekről állítja,

hogy azokat meg kell tartani a reformátusoknak, hanem azt is, hogy pl. a niceai zsinat egyéb

határozatait is – amiket pedig, természetesen, nem is tarthatnak meg! Végső következtetése

aztán az, hogy ha a „kálvinisták nem tartják meg saját hitvallásukat s ha azt eldobták maguktól,

– eldobták a szabad vallásgyakorlatot is.”

Bársony röpirata óriási megdöbbenést keltett a protestánsok köreiben. Hisz éppen ott

támadta őket, ahol biztosnak érezték a talajt lábuk alatt: közjogi téren, azzal, hogy

kétségbevonta az ország törvényeinek érvényességét. Persze, hitbuzgóságukat is sértette az a

valótlan állítás, mintha nem ismernék és nem tartanák meg hitvallásukat. Egy éven belül aztán

három cáfoló irat is jelent meg Bársony röpirata ellen.63 Ezeknek írói kimutatják Bársony hamis

érvelésének tarthatatlanságát s kijelentik, hogy „a reformátusok egy igét sem tagadnak meg a

Helvetica Confessioból és így aszerint hisznek”. A törvényes alap jogosultsága szerintük

mellékes, mert hisz: „nincs törvényes köteleztetésük arra, hogy megtartsák azt a könyvet, az

ország törvénye sehol sem parancsol ilyet”. Ök önként követik e hitvallást.

Bársony támadását az ország keleti felén élő, vezető református theologusok verik

vissza – ahova az ellenreformáció dühe alig érhetett el. A nyugati részen viszont teljes erővel

indult az ellenreformáció nagy rohama. A Wesselényi-féle szövetkezésben való részvétel

ürügyén százával idézik a rendkívüli törvényszékek elé a protestáns lelkészeket – halálos

ítélettel, várfogsággal s gályákra küldéssel sújtván őket, – prédikátorok nélkül hagyván a

gyülekezetek jó részét.

EGYHÁZUNK FOKOZOTTABBAN FIGYEL A HITVALLÁSRA

Az erőszak e fékevesztett tombolása arra ösztönzi a gyülekezetek megmaradt vezetőit, hogy

fokozottabban forduljanak az írás és hitünk igazságai felé. Van rá adatunk, hogy a tatai

egyházmegye esperese, ez idő tájt, gyűlésre híván a lelkészeket és az iskolamestereket,

meghívó levelében – különösen ez utóbbiaknak meghagyja, hogy a gyűlésre hozzák magukkal

a Biblia mellett a Helvét Hitvallást, a Heidelbergi Kátét és a kánonos könyvet. Azt is

kötelességükké teszi, hogy „olvassák el részenkint a Helvetica Confessiot, egy nap felét,

másnap is felét”.64 A hitcikkek tanulmányozásának ez előírása s a szorgalmas továbbképzésre

való eme kötelezés feltételezi, hogy elegendő Hitvallásnak kellett lenni, máskülönben nem lett

volna reális ez a kívánság. Még ha 20 év telt is el azóta, hogy a sárospataki kiadás megjelent!

Újból kiadják aztán a Hitvallást 1679-ben Erdélyben, Kolozsváron, két nyelven, a

fordító ajánlása nélkül.65 Az a jelentősége e kiadásnak, hogy azt, címlapja szerint „az erdélyi

ortodoxa ekklésiáknak költségekkel” nyomtatták ki. Vagyis az eddig magánvállalkozásként,

vagy fejedelmi pártfogás mellett megjelent – mindössze is három kiadás után ez a negyedik, az

erdélyi országos egyház neve alatt, tehát hivatalos egyházi kiadásként jelent meg. Erdélyben a

lelkészszentelések alkalmával tartatni szokott vizsgának anyaga volt a Hitvallás is.66 Nyilván

ezért is szükség volt annak kiadására.

De más kerületekben is tárgya a disputatióknak a Hitvallás egy-egy fejezete. Említettük

a Komjáti Kánonok rendelkezését arra, hogy a püspök kötelessége volt a disputatio tételéül a

Hitvallásból jelölni ki anyagot. Ennek betartásáról vannak is adataink.67 Tiszán túl is váltogatva

szerepelnek a tételek a Heidelbergi Kátéból és a Hitvallásból.68 1713-ban Tiszántúl is kiadják a

Hitvallást s 1742-ben Erdélyben is újból sor kerül rá.

HORVÁTH SÁMUEL HITVALLÁS-KIADÁSA

Ha volt is hát a Hitvallásból számos példány, mégis az a valószínű, hogy ezek inkább

csak a kollégiumi diákok és a lelkészek kezében lehettek. Szélesebb elterjedése, éppen a

kiadások ritkasága miatt alig lehetett s annak szöveg szerint való ismerete – a gyülekezetekben

– messze elmaradt a Heidelbergi Kátétól. Ennek felismerése indította Horváth Sámuel győri

posztókereskedőt arra, hogy „Istenhez, vallásához és hazájához való buzgóságából és

szeretetéből” – 1743-ban kinyomtassa a Hitvallást. A kiadás ajánlásában el is mondja – azért

adta ki, mert tapasztalta, hogy a Hitvallás példányai „oly igen elfogytanak légyen, hogy a

község közül századik is alig találtassák, aki egész életében olvasna, vagy látna egyet vagy

kettőt azok közül”. A könyvet a vád szerint külföldön nyomatta ki Horváth Sámuel s titokban

hozatta haza Győrbe – mindössze 200 példányban. E kiadásnak a történetét ma már részletesen

ismerjük s azt is tudjuk, hogy emiatt Horváth Sámuelt bíróság elé állították s fogságot is

szenvedett s a Hitvallásnak még szét nem osztott példányait elkobozták tőle. Ez a vizsgálat,

mely ellene Győr város tanácsa előtt folyt, két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt mert

az úgy a Helytartótanácshoz, sőt magához az uralkodóhoz is felkerülvén – Horváth ellen

megszüntették az eljárást s ezzel elismerték, hogy nem tett tiltott dolgot, midőn a Hitvallást

kiadta. Másrészt mégis az ő esete indította el a könyvcenzurának szigorúbb bevezetését.69 *

A Türelmi Rendelet idejéig aztán csak egyszer jelent meg a Hitvallás, 1755-ben

Kolozsváron. E kiadásban a Hitvallás mellett benne van a „Helvetiai reformata ekklésiák

egyező értelme”, vagyis a közönségesen Formula Consensus-nak nevezett irat, melyet még

1675-ben írtak a svájci egyházak – az ott már akkor jelentkezett szabadelvű tanítás ellenében s

melynek sorai kimondják, hogy „ne is merészeljen senki oly kétséges, vagy új tudományt

hintegetni, mely... az Isten beszédével, a mi Helvetziai Konfessiónkkal, simbolikus

könyveinkkel... ellenkező”. Az alatt a 90 esztendő alatt, ami a Consensus első kiadása óta eltelt

– Svájcban már nem volt hitvallási tekintélye, de Erdélyben – s Magyarországon is – a

Szentíráson és a Hitvalláson alapuló ortodoxia volt az uralkodó.

II. József 1781-ben kiadott rendeletével enyhítette a könyvcenzurát. Debrecenben akkor

még nem gondoltak a Hitvallás kiadására. Midőn a tiszántúli egyházkerület új tantervet akart

életbeléptetni, s ebben az is benne volt, hogy a professzorok ne jegyzetekből, hanem nyomtatott

könyvekből tanítsanak – éppen azzal érveltek az ellen a professzorok, hogy alig vannak

könyvei a diákoknak, „még a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás latin szövegű

példányaiból is alig lehet összesen húsz” – akkor mikor a kollégiumi nagydiákok száma

többszáz volt.70

AZ 1791. ÉVI DEBRECENI KIADÁS

II. Lipót trónralépte után, mikor az országgyűlés 1790-ben a királyi hitlevél számára a

vallásszabadságról szóló szöveget készítette, – úgy az evangélikus, mint a katolikus rendek erre

vonatkozó javaslataiban benne volt szinte egyértelműleg – természetesen egyebek mellett! –

hogy a protestánsok „hitvallásaikat, symbolikus és hittani könyveiket s az ájtatosság

gyakorlására tartozókat minden könyvvizsgálat nélkül kinyomathatják”. Ehhez a katolikusok

javaslata még azt fűzte hozzá, hogy „gondnokaik és superintendenseik felügyelete mellett” s

azzal a feltétellel, hogy e könyvekben a római katolikus vallás ellen „semmi sértés és

bosszantás ne legyen”, amiért szintén a gondnokok s a superintendensek feleljenek s ezért

azoknak a nevei, akik a nyomtatást engedélyezték, a könyv elején mindig feljegyzendők.71

Ezek a javaslatok s megegyezések már június 30. előtt készen voltak s erről az egyház

vezetőinek tudomása is volt. Ezért a tiszántúli egyházkerület már az augusztusi közgyűlésen

határozatot hozott a Helvét Hitvallás kinyomatásáról – úgy rendelkezvén, hogy annak magyar

fordítása előbb megjavítandó s a magyar szöveget is külön s a latin szöveget is külön kell

kinyomatni. Azt is elrendelték, hogy a kolozsvári legutóbbi kiadás példája szerint a Formula

Consensus is „hozzáadassék” a Hitvalláshoz. Az így „megjavított” magyar szöveg aztán meg is

jelent 1791-ben. A latin szöveg nem jelent meg s a Formula is elmaradt a magyar szöveg

mellől.

Ezt a kiadást aztán a városi nyomda, a szokásos módon, mint bemutatásra köteles

példányt, fel is terjesztette a Helytartótanácshoz. A Helytartótanács azonban nem vette

egyszerűen tudomásul a Hitvallás megjelenését, hanem kifogást emelt ellene azért, mert a

nyomtatványon nem volt feltüntetve, hogy az 1791. évi XXVI. törvénycikk szerint cenzúrázva

lett volna. El is rendelte egyben, hogy cenzuráztatni kell a Helvét Hitvallást is.

A tiszántúli egyházkerület aztán, mint a kiadásért első renden felelős (hiszen

közgyűlésileg rendelte el a nyomtatást), mivel az egész magyar reformátusságot egyformán

érintő ügyről volt szó, közölte a rendeletet a többi egyházkerülettel s véleményüket kérte arról.

A tiszáninneni kerület véleménye az volt, hogy a „helvetica Confessio már cenzuráztatva s az

ország törvényei által be vétetve vagyon”. A dunamelléki csak annyit kért, hogy közös

megegyezés legyen az ügyre nézve az egyházkerületek között. – A tiszántúli egyházkerület

aztán a következő közgyűlésén foglalkozott a dologgal s terjedelmes feliratot készítettek s

küldtek fel a Helytartótanácshoz. Ebben megállapítják, hogy a Hitvallást már cenzúrázta éppen

a Helytartótanács által hivatkozott 1791. évi országgyűlés. És ha csak magyar nyelven jelent is

meg, azért az nem új szöveg, hanem a már régen elfogadott fordítás. Szövegrevideálás is csak

annyiban történt, hogy a fordítás hitelességét ellenőrizték a latin eredetiből s csak ott s annyiban

javítottak rajta, ahol attól eltért volna a régi fordítás, vagy pedig „ha a tiszta magyar beszéd

ellen, vagy az érthetőség ellen vétett volna”. Arra is ügyeltek, hogy ha valahol erősebb kifejezés

lenne benne, ezt „amennyire az értelem és a dolog megengedi – szelidítsék”. Ezen túlmenni a

revizoroknak szabad sem volt – de szükséges sem volt. Nem cenzúrázhatták magát a Hitvallást,

annak értelmén sem változtathattak – ahhoz sem hozzátenni sem elvenni valamit nem lehetett.

Mindezt pedig azzal indokolták, hogy ez a Hitvallás nemcsak szimbolikus könyv, hanem ennek

szövegét országgyűléseken hozott törvények elfogadták s állandósították s így ez a

„legnagyobb cenzúrát is megkapta”. Elismerik, hogy a XXVI. törvénycikk megkívánja, hogy a

kinyomatandó könyvben ne legyen semmi bántó dolog a római katolikus vallásra – de ebből

nem következhetik, hogy minden kiadás alkalmával újra kellene cenzúrázni. Ha minden

kiadásnál „változtatni és variálni” lehetne, akkor „nem lehetne biztos és állandó formája a

bevett vallásnak, ami pedig nélkülözhetetlen, mert annyi változáson mehetne keresztül, hogy

végül is nem lenne többé az, amelynek alapján szabad vallásgyakorlat van”. És maga a

Hitvallás „nemcsak felette áll a cenzúrának, hanem éppen a cenzúra normája” egyéb theologiai

és kegyesség-gyakorlási könyveknek, „amelyeknek alkalmazkodni kell ehhez a Hitvalláshoz”.

– De nincs is benne káromlás a római katolikus vallás vagy annak hívei ellen – mert az egész „a

szelídség lelkével íratott”. Hogy pedig a különbségeket is tárgyalja s eközben ellene mond a

római katolikus vallás tanításainak, az – lényegéből következik. Azt is kijelentik, hogy „ezzel a

Hitvallással a hit egységében a mi református egyházunkban – nemcsak Magyarországon és

Erdélyben, hanem számos más országban is egyetértenek – így e népek megegyezése nélkül azt

változtatni, vagy variálni nem lehet, mégha a nálunk levő összes ekklésiák lelkészei akarnák

is”. Befejezésül azt is megállapítják, hogy a mi református népünk a „Szentírásból a Hitvallásba

helyezett igaz tant követi”. Mert nálunk az egyházat nem a klérus, az egyház szolgái teszik – a

nép nélkül, – ezért nem is lehetnek bírák a hitre tartozó dolgokban.72

A nagy terjedelmű felterjesztésből ennyit ki kellett emelnünk. Ennyiből is megérezhető

a határozott állásfoglalás, mely – a dolog természete szerint, hiszen állami hatóság

informálására készült! – a Hitvallás közjogi jelentőségére utal elsősorban, de aztán mintegy

ebből következőleg nyomatékosan hangsúlyozza azt, hogy nem változtatható meg, nem

cenzúrázható, mert a Szentírásban foglalt tiszta tant tartalmazza – más nemzetek

reformátusaival is ebben van közösségünk s a nép nélkül nem is lenne változtatható, mert

nálunk a nép az egyház s nem a lelkészek!

Annyival is feltűnőbb s értékesebb ez az állásfoglalás, mert hiszen nem is sokkal előbb a

Heidelbergi Kátét készek voltak egyházunk vezetői megrövidíteni, sőt részeket ki is hagyni

belőle. Ezért is az az érzésünk, hogy a két szimbolikus könyv közül a Hitvallást tekintették

valóban – szimbólumnak! Elfogadva világi vezetőinknek azt az álláspontját, hogy a

Heidelbergi Káté csak „quasi symbolikus könyv” a Hitvallás mellett, mert az utóbbi a vallás

szabad gyakorlásának alapja!73 Az egyházkerület felterjesztésére aztán a Helytartótanács nem

válaszolt – valószínűleg tudomásul vette annak érveit!

Feltűnő azonban, hogy ilyen álláspont ellenére is, a Hitvallás még el nem kelt példányai

– nem kerültek tovább forgalomba! Már akár az egyházkerület, akár a privilégiumát féltő városi

nyomda – nem akart kockázatot vállalni! De az is lehet, hogy az ortodoxia merevségéből

engedő felvilágosodott theologia is közrejátszott ebben.

KÖNYVES TÓTH MIHÁLY EMLÉKEZÉSE A HIVALLÁSRÓL

A szabadságharcban való részvétele miatt 20 évi várfogságra ítélt Könyves Tóth Mihály

debreceni lelkész a börtönben írt emlékiratában 74 feljegyezte, hogy annak ellenére, hogy

egyházunk a nevét a Helvét Hitvallástól vette s a lelkészeket annak megtartására fel is eskették

– mégis a 19. század első felében az iskolákban már nem tanították e Hitvallást, még a

theologusoknak is csak a dogmatikába beleszőtt néhány cikkét kellett megtanulni. Elmondja,

hogy nyomdafelügyelő korában, 1843-ban fedezte fel a Hitvallás 1791. kiadásának példányait

„halomszámra – jó erős kötelekkel összefoglalva egy félre eső polc mellé lökve”. „Látszott a

rajta ülő por és pókháló borítékból, hogy évek folytak el évek után, mióta ezen példányokhoz

emberi kéz nem nyúlt”. Ennek okát – a debreceni lelkészekkel és professzorokkal is tárgyalva

róla – úgy fejtette meg, hogy mivel a római katholikus dogmákat „élesen vagdalja le” a

Hitvallás, „az eszélyesség és a complacentia” követelte, hogy a tanárok „ne terjeszkedjenek

egyébre, mint csupán saját hitcikkelyeinkre”. A másik ok pedig, amint ő látta, az lehetett, hogy

a Hitvallás nagyon magán viselte Svájcnak, mint köztársaságnak a színét is. Ezért a

„circumspectus” városi tanács „nem látta üdvösnek, hogy az akkori francia köztársasággal s

ennek eszméivel háborút folytató ausztriai kormány alatt az ő nyomdájából oly könyv áradjon

szét, mellyel köztársasági hajlam élesztésére élhetnének némelyek” s az egyházat esetleg új

üldözés veszélyének tennék ki! Valószínűnek is látszik, hogy gondolhattak minderre a

Hitvallással kapcsolatban, főleg a városi tanács részéről, amelynek évszázadokon át valóban

meg kellett tanulni, hegy circumspectus legyen s talán túlzott óvatossággal nézze a dolgokat.

De hogy félévszázadon át nem nyúltak a raktáron maradt példányokhoz – ebben már

valószínűleg nemcsak a városi tanácsnak eleinte még érthető óvatossága játszotta a

főszerepet.75 Hanem egészen bizonyosan a theologiai irányváltozás, a nyugati egyházakból

beáramló racionalizmus hatása.

Könyves Tóth Mihály, ha nem is közvetlenül a Hitvallás említett ügyével kapcsolatban

így emlékezik erről: „A theologiai képzésben a növendékek elég jól s elég gonddal oktattattak,

de hittani szempontból tekintve, nagyon gépies volt a hitcikkek betanítása. A tapasztalatlan

ifjak nem tudtak a drága kinccsel bánni s addig bölcselkedtek a theologiában, míg egyszer

anélkül, hogy észrevették volna, – magát a vallást is elbölcselkedték maguktól. Ilyen lévén az

ifjak érzülete, csak elhűltek bele, mikor prédikátorrá szenteltetés alkalmával a Helvetica

Confessióra eskettettek meg”.76 – „Igen kevés tanító, vagy lelkész érezte – mondja még –

hitcikkjeinknek ama fennségét, mely a reformátorokat s elődeinket oly lelkesedéssel töltötte be,

hogy készebbek valának minden kínokat átszenvedni s irtóztató halállal múlni ki, mintsem

hogy elálljanak hitüktől s megtagadják ennek cikkjeit. A racionalizmus utópiája felé

bámulatukban elvesztették a hitfelekezet társulati életének talismánját, lágymelegekké,

hanyagokká váltak, végre másokra nézve is elhanyagolták azt, mit magukra nézve

érdektelennek tartottak”. Pedig, amikor önállósult Debrecenben a theologiai képzés – az

1845-ben felállított „theologicum seminarium”-ban működő professzorok egy kivételével

ortodox confessionalisták voltak s csak egy volt, aki magát supranaturalisnak vallotta, ami

végeredményében racionális theologiát jelent.77

Még egyszer visszatérve Könyves Tóth Mihályhoz – említi, hogy vannak, akik azt

mondják: a Helvét Hitvalláshoz való ragaszkodás miatt semmit sem haladtunk, mert

hitvallásunk ma is az, amelyet 1567-ben a debreceni zsinat elfogadott s így háromszáz év óta

egy helyben maradtunk. De ez csak „ravasz fogás és színes vád”, mert azáltal, hogy ha „egy

lépéssel sem mentünk is előbb, mint atyáink s reformátoraink, már az által, ha ezek

nyomdokain járunk – ha negatív is, de folytonosan tartó progresszióban vagyunk. A soha nem

alvó jezsuitizmussal szemben legbiztosabb, sőt csalhatatlan sikerű a Confessionak

argumentumában foglalt védő és támadó fegyver, mely az evangyeliumi Szentlélek igazgatása

alatt az emberi gyarlóságok vagy éppen bűnök ármányos és cselszövényes céljait meghiúsítja,

rejtekfészkeit lerombolja”.78

Azért időztünk hosszasabban Könyves Tóth Mihály emlékirata mellett, mert abban

összefoglalva találjuk a szabadságharc előtti évtizedek hitvallásellenes hangulatát.

AZ UNIÓS MOZGALMAK A HITVALLÁS ELLEN

Éppen abban az időben, mikor Könyves Tóth Mihály a Helvét Hitvallás példányait a

pókhálós raktárból kiszabadította, – a két protestáns egyház uniója érdekében megindított

Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban erős viták folytak a Hitvallás körül is. Némelyek ugyanis

a dogmatikai különbségekben látták a legnagyobb akadályát a protestáns egyházak

egyesülésének. De a racionalizmus hatására ettől függetlenül is támadták a szimbolikus

könyveket. A hitvallások körüli vita egyidős magával a racionalizmussal. Nálunk is már a 18.

század végétől vannak racionális theologusok, akik a hitvallások érvényét kétségbevonják. A

19. század elején, mikor 1817-ben a reformáció 300 éves jubileumát ünnepelték az ausztriai és

a magyarországi protestánsok – császári engedéllyel – az ünnepeken elhangzott s fennmaradt

prédikációkban már ilyeneket hallunk: „a confessiók, melyekre meg kellett esküdni annak, aki

valamely lelkiszolgálatot nyerni akart, – nemcsak az emberi lelket akadályoztatták az igazságra

önnön szabados meggyőződései szerint való repülésben, hanem sok hypokratákat is

neveltek.” 79 – De azért a másik hang is megszólal: „tudatlanság azt állítani, hogy mi a

symbolikus könyvek által meg vagyunk határozva, mit higyjünk. A symbolikus könyvek azt

kívánják, hogy magunk vessük össze őket a Szentírással és lássuk által, hogy azzal

megegyeznek”.80

Ez a kétféle magatartás húzódik évtizedek szószéki és egyéb megnyilatkozásaiban,

esetleg a kettőt egyeztetni próbálják. A nagynevű Kolmár József, aki egyébként a természeti

vallást igyekszik összhangba hozni a „Jézus vallásával” – a confessióknál is erre törekszik. „A

mi symbolumaink, a mi confessióink nem vetnek mireánk elhordozhatatlan terhet, nem kötik

meg a lelket ott, ahol a lélek a kötelet el nem szenvedheti, hanem az isteni és emberi

bölcseségnek minden kincseit kitárják előttünk... a mi katedráinknak szabad meghallani

nemcsak azt, hogy mit végeztek a szent atyák ezelőtt 300, vagy másfélezer esztendőkkel,

hanem azt is, hogy mit beszél most az oskolákban a keresztyén bölcseség...81 amely hitformák,

amely vallásbeli vélekedések elélték az ő idejeket, nem kell azokat az újabb századokra

kötözni.”82 – „Igaz, hogy az egyházi szolgák megesküdtek a symbolikus könyvekre, de nem

azoknak puszta betűire, hanem azoknak lelkére és úgy magyarázzák a régi betűket, amint

kívánja az evangéliumi tiszta igazság, a józan filozófia, az igazságnak lelke...” 83 A

racionalizmusra nézve helyesnek tartjuk azt a megállapítást, hogy „papjaink látszólag inkább a

régi konfesszionalis ortodoxiának hódolnak formák tekintetében, de ezek a formák már a 18.

század folyamán racionalista tartalommal töltődnek meg. Bár a hitvallásokat állandóan

hangoztatják, mégis alatta a racionalizmus ész-elveit értik”.84

Az unió gondolatának erőteljesebb előtérbe nyomulásával a Protestáns Egyház és

Iskolai Lap hasábjain indul aztán a hitvallásokkal kapcsolatos vita. Nem hallgathatjuk el, hogy

mindjárt a vita kezdetén, 1842-ben maga Könyves Tóth Mihály is olyan álláspontot foglal el,

hogy „mai időben sokan nagyobb fontosságot tulajdonítanak a Confessionak, mint az eredeti

keresztyénség lényeges elemeinek... céltalan törekvések, melyekkel az idő folyamatát

feltartóztatni, vagy éppen visszafelé vezetni erőködnek”. Azt helyesnek tartja, hogy a

reformáció korában hitvallásokat készítettek, de azt már nem helyesli, hogy ezeknek tekintélye

„koruk határain túl” terjedjen. „Ha csakugyan szükségesek volnának a symbolikus könyvek –

vonja le a következtetést – ezeket időről időre bírálat alá kell venni és a theologiai

tudományosság haladása szerint célszerűleg módosítani”. 85 Tudjuk, hogy Könyves Tóth

Mihály supranaturalis theologus volt s így magyarázatot talál az itt idézett néhány mondat.

Hogy aztán 1850-ben, fogsága idején, feltétlen tekintélyt tulajdonít a Hitvallásnak – talán nem

is theologiai álláspontjának megváltozását jelenti, – hiszen emlékiratában a legmagasabbra

értékeli a supranaturalis theologiai irányt! – de a Hitvallásról kifejezett álláspontja – politikai

álláspontot fed. Mert a jezsuitizmust az osztrák önkényuralom nagy segítőjének tartja s amit a

jezsuiták elleni védő és támadó fegyverként mond a Hitvallásról, azt a nemzeti magatartás, a

szabadságvágy leplezésére fogalmazza így!

Az ő cikke is, mint majd a következők – Fáy Andrásnak 1842-ben megjelent

„Óramutató” c. könyvének hatására készültek. Fáy András tekintélye s mondanivalóinak súlya

– nem ok nélkül – mozgatta meg az egyházi közvéleményt egyéb kérdésekben is. Könyve a

„kettős elnökség” vitájából indult ki, de sort kerített egyházi állapotaink minden lényeges

kérdésére, a szándékolt unióra s a Hitvallás ügyére is. Ez utóbbiról a főiskolai oktatás

kritikájával kapcsolatban ezt mondja: „...a professzorok hitet tesznek le symbolikus

könyveinkre, mi a tudományos szabad haladást megköti”.86 – De az Egyházi és Iskolai Lapban

máskor is ír a szimbólumokról: „A confessiókra való esküvést el kellene végképen törölni. A

symbólok felett már rég eltöré Németország is a pálcát, – törjük el mi is”.87

Mások is átveszik Fáy nézetét. „A symbolikus könyvek s hitvallások arróli

bizonyságok, miképp magyaráztatott légyen idejükben a Szentíráshoz értő férfiak s tudósok

által”.88 A sokszor szent haraggal szellemesen gúnyolódó Dobos János e kérdésbe így szól bele:

„Vagy vissza kell vonulni a protestáns papságnak Lévi elrongyollott sátorába s ott guggolni a

hajdani vallásosság még nehány füstölgő üszöge körül, – vagy ott kell neki tüzelgetni régi

symbolikus könyveivel...”89 De nem maradnak némák a másik álláspont képviselői sem. Ezek

között is erősen hallatja szavát a tudós bölcsész: Hetényi János ekeli lelkész: „Hitfeleimet

kérem, hagyjanak békét a symbolumoknak, különösen az igen derék Helvetica Confessiónak.

Oly szent maradványai ezek a boldog reformatiónak... Míg a helvetica confessionál igazibb,

bibliaibb, szentebb szellemű hitvallással nem állnak elő, addig ezen szent ereklyék hántása

időelőtti. A biblia oly kőbánya és erdő, melyből a reformátorok építőnek kellemes és három

század által megszentelt templomot”.90 – Később aztán maga Fáy is elismeri: „Mondjuk ki a

symbolumokra az eltörlés sententiáját, – kimondtuk egyszersmind a protestantizmusra a halálos

ítéletet”.91.

Rövidesen aztán el is aludt a hitvallások elleni vita, éppúgy mint maga az unió terve is.

Mikor 1844-ben Székács József átadja a Lap szerkesztését szerkesztőtársának, Török Pálnak, –

az utolsó azévi számban – versben búcsúzva – keserű gúnnyal írja:

„Mi nem nevezzük többé Mesterünkről

Magunkat, – és az evangélium,

A hit s életnek biztos kútfeje

A hitvallások appendixje lett,

Vagy forgatása bűnnek tartatik.”92

Török Pál viszont – a dunántúli „püspökszentelés” felett támadt vitában így ír: „Hiszem

és vallom, mikép, míg bibliák szinte minden családnál nem találtatnak, nem olvastatnak, – míg

a helvét hitvallás, tudtomra sehol, de sehol iskoláinkban nem taníttatik, – a presbyteri

közigazgatás rendszerével nem leendőnk kellőleg felfegyverkezvék. Legfőbb uraink Biblia

helyett Corpus Jurisból és emberi pura ratiobol, – helvét hitvallás helyett zsebkönyvek,

almanakok, románok és novellák és comoediákból építik és kormányozzák Krisztus egyházát!”

E lesújtó vélemény után arra szólítja fel „a helvét hitvallású egyházkormányzókat”, hogy

fordíttassák le újra a Helvét Hitvallást és taníttassák, „hogy a helvét hitvallású egyház

igazgatásába befolyandó egyének ezt legalább ismerjék, legalább kenetesek legyenek némi

helvét mázzal”.93 – Török Pálnak e megnyilatkozása határozott bizonyságtétel amellett, hogy a

református egyház kormányzásának s igazgatásának legbiztosabb útmutatója – a Szentírásból

készült Helvét Hitvallás, melyben „sokkal több egyházkormányzási tárgyról is – van szó”.

Mindennek ellenére is a Hitvallás kérdése lekerült a napirendről s egyházunk haladt – az

ortodox mázzal bekent racionalizmus útján.

AZ ABSZOLUTIZMUS KORÁBAN A HITVALLÁS AD ERŐT

Az abszolutizmus, a szabadságharc elbukása után, nem adott sem időt, sem lehetőséget

az efféle vitákra. És mégis épp akkor, olyan dolog történt, amire az előzmények után gondolni

is alig lehetett. Mint az ellenreformáció idején – most is a befelé fordulás ösztönösen vezetett a

Hitvalláshoz. Mert már 1852-ben, Dunántúl, új kiadásban jelenik meg a könyv magyar szövege

s rövidesen, 1853-ban és 1855-ben újabb s többezres példányban is kinyomatják Dunántúl – és

1855-ben Tiszántúl is megjelenik új kiadásban!

Érdemes elolvasni a dunántúli kiadásokban Nagy Mihály püspök előszavát. Református

egyházunkban, mondja, „csupán a Szentírás bír szabályozó bírói tekintéllyel, – a hitvallás pedig

nem elsőrendű szabályozó, hanem már szabályozott, ti. a Szentírás által”. A Hitvallás

szükségessége mellett felhozott igazolásban szinte azonos érveket sorakoztat fel, mint amik az

1792. évi tiszántúli felterjesztésben voltak. Közelebbről, az új kiadásra azért volt szükség, mert

„a régebben kinyomatott példányai annyira elfogytak, hogy közkezeken nem foroghat, sőt

tanuló ifjaink s újabb lelkészeink előtt is csak nevéről ismeretes a Helvét Hitvallás könyve”. A

kiadást a püspök megbízásából Széki Béla pápai theol. tanár és Liszkay József pápai lelkész

készítette sajtó alá. – A II. kiadáshoz Liszkay József, ki most már egyedül végezte a kiadás

körüli munkát,94 „Jegyzet”-et írt, melyben mondja, hogy félév alatt újra ki kellett adni a

könyvet, főleg „a pesti testvérkerületben hangosan nyilatkozott részvét és pártfogás”

következtében. A III. kiadáshoz pedig azt jegyzi meg, hogy „a több ezer példányokban kikerült

második kiadás sebesen jutott a legalsóbb néposztály birtokába, mely is házi kincséül fogadá e

könyvet”. – A tiszántúli egyházkerület pedig azért nyomatta ki a Hitvallást, mert „az utóbbi

években oly ritkává lett” – pedig ezt „az elemi iskolákban is magyarázni kell, az úrvacsoráról

szóló szakaszt egész alapossággal is meg kell tanítani”. Így jelenik az meg 64 évi szünetelés

után újra Debrecenben. – Tiszáninnen még 1837-ben kiadták a Hitvallást s úgy látszik ott még

nem volt különösebb hiány, vagy pótolható volt a debreceni példányokból.

Bizonyos, hogy a Hitvallásnak ez egymás utáni években négy ízben való megjelenése

vallásilag is elmélyülést eredményezhetett – de a politikai elnyomás idején vigasztalást és erőt

is adott. Csak így érthetjük meg Liszkaynak azokat a szavait, melyek a – nép közötti

elterjedésről tájékoztatnak. Annál inkább is, mert nem gondoljuk, hogy akár századokon át is,

éppen a nép kezébe sok példány kerülhetett volna! Egészen más a helyzet a Hitvallásnál, mint a

Heidelbergi Káténál. A Káté fokozatosan a legfontosabb tantárgya lett az iskolai tanításnak. A

Hitvallást csak a magasabb iskolákban, főleg a theologus képzésben használták. Annál

figyelemreméltóbb a tiszántúli tájékoztatás az alsóbb iskolákban való használatáról. Az akkori

tantervek szerint valóban az alsófokú iskolák legmagasabb osztályában iskolai tankönyvként

szerepel a Hitvallás. Lehet, hogy összefüggésben volt ez a határozat a Heidelbergi Káténak az

iskolákból való kiszorításával annak helyébe bevezetett „Útmutatás” c. tankönyvnek

négyévtizedes használat utáni valóságos csődbejutásával,95 s most talán e helyett is akarták

tankönyvül a Hitvallást! – De csak kísérletezés lehetett s nem is sikerülhetett.

A LIBERALIZMUS A HITVALLÁS ELLEN

A pátens küzdelem rövidesen más irányba kötötte le egyházunk közvéleményét s ebben

a küzdelemben már említés sem történik a Hitvallásról. Majd a provizórium idején, aztán még

inkább a kiegyezés után erősen lanyhul a befelé fordulás szükségérzete. A theologiában pedig

egyre jobban tért hódít a liberalizmus.

A liberális szellemet az 1858-ban újból megindított Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, s

főleg annak szerkesztője, Ballagi Mór pesti theologiai tanár viszi köztudatba. Határozott

iránymutatást majd az ő „Tájékozás a theologia mezején” c. munkája ad e theologiai irányról.

Ballagi ebben a confessiókról – többek között – megállapítja, hogy azok „nem egyebek, mint

oly okmányok, melyekben a reformációkon egyház a keresztyén hitigazságokról való közös

meggyőződését a biblia akkori felfogása szerint – kifejezte s a szerzők maguk sem kívánták

azokat örök érvényűeknek tekinteni, – a tudománynak fennmaradt a szabadság, illetőleg a

kötelesség, vizsgálódásait a vallás terén folytatni, nézeteit, ha a confessióktól eltérők is –

vitatni”, – hogy így „a vallásos meggyőződés az emberi haladás más ágaival lépést tartson”.

Mindazáltal a confessiók teljes érvénye megmarad addig, míg a zsinat új hitvallást készít s

mindaddig a szószékről sem lehet olyat hirdetni, „mely a községet a maga confessio szerinti

hitében legkevésbbé is megzavarhatná, megingathatná”. De „a tudományt e tekintetek nem

korlátozhatják. A tudományos vizsgálódás nem hitcikkezés s tudós vélemény védelmezése nem

hitvallás”. Érveléseit ezekkel a kemény szavakkal végzi: „Ma a confessio nevében hallgattatod

el a tudomány szabad nyilatkozását, – holnap már a félrevezetett tudomány elméletet alkot a

lelki szabadság meggyilkolása és a sötétség törvényeinek szentesítésére”.96

Ez nyílt hadüzenet a tudomány s nyilván a theologiai tudomány nevében is a hitvallások

ellen. Pedig előző évtizedekben már többen megállapították, hogy a hitvallás nem ellensége

sem a tudománynak, sem a haladásnak. De Ballagi, a kiváló tudós, a tübingeni liberális

theologiai iskola neveltje – nem akar ismerni semmi korlátot, mely tudományos vizsgálódásait

megköthetné. Hogy pedig milyen hatást keltett a hitvallások ellen való érvelése, mutatja, hogy

még Révész Imre is Ballagi álláspontját „néhol túl engedékenynek” is tartja! – mondván:

„Szabaduljunk meg azon kényelmes ugyan, de egyáltalában nem krisztusi s nem protestáns

nézettől, mintha az egyháztársadalom lényegét és alapját confessiók alkotnák. – A protestáns

egyház állított ugyan fel s talán ezentúl is állítani fog mértföld mutatókat (ti. hitvallásokat), de

nem azért, hogy azoknak különben is parányi árnyékában elpihenjen, hanem hogy az időnkénti

haladás stádiumait kijelölje, – ő maga pedig halad, egyetlen vezércsillaga lévén az ige”.97

Révész majd a következő években is változatlanul megmarad a hitvallások kérdésében itt

körvonalazott álláspontja mellett. – Amikor 1866-ban a Helvét Hitvallást Bőhl Eduárd bécsi

professzor kiadja, e kiadást Révész ismerteti. Ismertetése tárgyilagos s érzelemnyilvánítás

legfeljebb annyi van benne, hogy örvendetesnek tartja, hogy a Helvét Hitvallás éppen Bécsben,

mégpedig „minden engedelemkérés nélkül” megjelenhetett. De magáról a Helvét Hitvallásról

újból csak annyit ír,hogy ő – ti. Révész – azt kívánja, hogy a hitvallásra való köteleztetés

maradjon ki mindenféle esküformából. De „történelmi szempontból annál nagyobb

kegyelettel” tekint a Hitvallásra!98

A Ballagi Tájékoztatásával kapcsolatosan megindult vita minden részletére nem

terjeszkedünk ki. Csak megemlítjük, hogy pl. Szász Károly, akkor kunszentmiklósi lelkész –

Filó Lajos nagykőrösi lelkész confessionalista álláspontjára reflektálva, kifejezi azt a nézetét,

hogy „a helvét hitvallást és a heidelbergi kátét még tökélyesebbekkel váltják fel a következendő

századok, sőt lesz idő, mikor hasonló symbolikus könyvek éppen nem lesznek”, amikor a

Biblia minden „közvetítő könyvek nélkül” szól az emberiséghez!99

Filó Lajos hivatkozott álláspontját Ballagi Tájékozására írta, határozottan a confessiók

szükségességét és jelentőségét hangsúlyozván. Molnár Aladár, akkor pesti theol. tanár ehhez

fűzött reflexióiban, a hitvallás változtatásának, javításának a kötelességét hangsúlyozta. Bár

szerinte az erre való törekvés mindaddig hiábavaló, míg „az egyház azon tagjait, kik egyéni

nézetükkel mást mernek mondani, elnémítanánk”.100 – A Hitvallás szükségességét határozottan

hangsúlyozta Árvái József sárospataki tanítóképzőintézeti tanár is, aki székfoglaló beszédében,

1863-ban, így utalt a vita anyagára: „A tudósok harca igen szép látványt nyújthat a

közönségnek, lehet felette nagy érdekű a tudomány szempontjából, – hanem olyan hitelveket,

melyekre nézve maguk a tudósok sem tudtak még tisztába jönni, – nem fog terjeszteni a

néptanító, hanem erősen megmarad amellett, ami a felekezet öntudatában megerősödött és

megtisztult, – confessionális állását fel nem adhatja...”101

Erdélyből is hangzik hasonló hang. Bodola Sámuel püspök egyik egyházkerületi

közgyűlést megnyitó beszédében így nyilatkozott: „Én minden, Biblia, szimbólumok nélkül

alakuló és fennállhatásra számító egyházat, ha elméletben szépnek tartom is, de gyakorlatban

cseréplábon álló bálványnak nézem... a vallásnak éltető és elevenítő lelkét külső takarók,

szimbólumok nélkül fenntartani nem lehet, ezeket elhagyni, vagy cserélgetni veszedelmes

próbatételek, halálos érvágások az élő anyaszentegyházon”.102

Van aztán olyan is, aki így ír: ha az egyház azt kívánja a hívektől, hogy az egyházhoz

ragaszkodjanak, akkor éppen úgy „a jogot és szabadságot korlátozó államhatalom is

megkívánhatja a maga akarata iránti feltétlen engedelmességet a polgároktól”. 103 A

provizórium idején valóban szinte terrorizáló az ilyen kijelentés, mert alig lehet másként érteni,

mint hogy aki a Hitvallást elfogadja, az – a Habsburg önkény iránt is feltétlenül engedelmes

kell, hogy legyen! Éppen ellenkező beállítás ez, mint a Könyves Tóth Mihályé volt. S annál

inkább is így kellett felfogni a kortársaknak, mert aki írta, az a szabadságharc után üldözést

szenvedett – de már a Bach-korszakban állami hivatalt vállalt! – Erre aztán még rádupláz

Kovács Miklós cikke, amelyben a hitcikkeket egyszerűen „történelmi kísérleteknek” nevezi s a

hozzájuk való ragaszkodást az ultramontán katolikusokkal való szövetségnek tartja!104

Még sok egyéb megnyilvánulás hangzott el, de azoknak szinte mindegyike ezeken belől

elhelyezhető!

BALOGH PÉTER PÜSPÖK HATÁROZOTT HANGJA

A liberális theologusok Hitvallás ellenes állásfoglalására a visszahatás 1866-ban

jelentkezik s Balogh Péter nevéhez fűződik. A pátens küzdelem idején nevezetes szerepet

betöltő Balogh Péter indítványozta a tiszántúli egyházkerület közgyűlésén, hogy a „Méliusz

Péter nagynevű püspök s reformátor iránt tartozott kegyeletes tisztelet követeli tőlünk, hogy a

Debrecenben 1567-ben az ő elnöklete alatt tartott s a helvetica confessiót Magyarországban

bevett zsinat háromszázados évfordulati napján emlékünnepély tartassék.” – Halála

háromszázados ünnepén pedig az emlékkertben állítsák fel szobrát. – Az egyházkerületi

közgyűlés – csak iskolai ünnep tartását határozta el, – szobor felállítására nézve – anyagiakra

való utalással – napirendre tért. 105 Ügy látszik éppen a Hitvallásra való hivatkozás is

eredményezte e határozatot!

Még ugyancsak ebben az évben, 1866-ban – két új theologiai tanár beiktatásának

ünnepélye alkalmával –, Balogh püspök megnyitó beszédében a főiskola felvirágzását éppen

Méliusz munkálkodásával hozta kapcsolatba. Főként arra utalt ismét, „midőn 1567. február

24-én bevétetett a helvetiai vallástétel, mely a biblia után lett a reformáció hitalapja a két

magyar hazában”. Méliusz szelleme kötelez, hogy a Kollégium virágozhassék! – Az egyik

beiktatott professzor, Tóth Sámuel dogmatikus volt, – aki székfoglaló beszédében a

Hitvallásról is szólván, – éppen nem confessionalis szellemben tette azt, mondván egyebek

közt, hogy „a reformáció korában felállított, egyházilag elfogadott hitágazatok közül többre

nincs már a mai kor vallásos emberének szüksége... A vallásos szellem fejlődésének útját

nehezítik azok, kik még korunkban is merev hittételekben állítják a vallásosságot”. A theologiai

tudományok tanítója nem tekintheti az egyházilag elfogadott és szentesített hitcikkelyeket

olyan minden időre érvényességgel bírónak, hogy azok kényszerítő erővel, törvényhatalommal

kötelezzék a gondolkodó és hivő lelkeket”. A szimbolikus könyvek „csak emlékoszlopai a múlt

idők vallásos gondolkozásának, melyekhez tiszteletteljesen elvándorol a jelen kor, de azok

betűihez mereven ragaszkodni – visszasüllyedés volna”. – Tóth Sámuel előzőleg két évig tanult

svájci és német egyetemeken, ahol a Hitvallás már nem volt érvényben!

A másik professzor Balogh Ferenc volt, az akkor szervezett egyháztörténeti tanszék első

professzora, aki Méliusz Péter hatásáról értekezett. Beszédének bevezetésében arra utalt, hogy

– négy hónap múlva lesz az az emlékezetes év és nap „midőn 300 év előtt Magyarország tiszai

részében... határozatba tették egy szívvel lélekkel, hogy a helvét szellemben reformált vallás

elégíti ki az ő lelki szükségleteiket” – akkor tartották az emlékezetes zsinatot, „melyben

ünnepélyesen kijelentették, hogy a helvét hitvallás kapcsa által az európai református

nemzetekhez hittestvérül csatlakoznak”. Ennek a zsinatnak „lelke és vezére Méliusz volt”,

akiről a székfoglaló szólt.

Elég visszás hatást kelthetett a két egymás után következő s ellentétes theologiai

álláspontról elhangzott beszéd.

A székfoglaló értekezések elhangzása után Balogh püspök beiktató beszédében

kijelentette, hogy gyönyörűséggel hallgatta a beszédeket. De azt is, hogy „figyelemmel fogom

kísérni mindkettőtök tanítását, hogy az ezen főiskolának alap törvényei szerint teljesíttessék

általatok, – különösen a hitelveket illetőleg. Nem lehet, nem szabad eltérni a symbolikus

könyvektől, – csak az van azokban, ami a szentírásban, melyből vetteték, s meg-tartandók

mindaddig, míg az egyetemes hitfelekezet egy boldogabb időben másként fog rendelkezni”.106

Fordulatnak tartjuk ezt a tanárbeiktató ünnepet, mert itt többé nem újságcikkek vitái

mutatnak képet a Hitvallásról való különböző véleményekről, hanem éppen a legnagyobb

egyházkerületnek az akkori években legnagyobb tekintélyű püspöke – mintegy az egyház

képviseletében ad irányítást a Hitvallás körül vitákban! És bizonyos, hogy Balogh Péter e

megnyilatkozása útkészítő volt Debrecenben és Tiszántúl a hitvallásos alapra való

visszahelyezkedésre s ez a kezdeményezés, ha lassan, mégis meghozta az eredményt az

elkövetkező években.

A HELVÉT HITVALLÁS JUBILEUMI ÜNNEPE DEBRECENBEN

De nehéz volt ez a visszahelyezkedés! Nem történhetett egyszerre. A Helvét Hitvallás

háromszázados ünnepén, 1867. február 24-én, – iskolai ünnepen! – Tóth Mihály professzor

emlékbeszédében kijelenti ugyan, hogy a Hitvallás elfogadásának napja az, amelyen „a magyar

református egyház megalakulása vagy születés-napja fel virradt”. Még azt is megállapítja, hogy

a Hitvallás a 16. század tudományosságának színvonalán állt. De a továbbiakban már kijelenti,

hogy ma önmagával jönne ellenmondásba egyházunk, ha ezt a „hittani kivonatot” mindenkorra

kihatónak s csalhatatlannak lenni állítaná – ahelyett, hogy haladjon. Ha nem haladhatna „arra

lennénk kényszerülve, hogy magunkat egy papiros pápának vessük alá”. Utalt a zürichiek

példájára, akiket a sárospataki főiskola a jubileum alkalmával üdvözölt, s akik válaszukban

arról tájékoztatták a patakiakat, hogy náluk a confessiók nyilvános tekintélye még az előző

században lejárt s meg is szűnt. – A hitvallásnak közjogi téren alapul való tekintésével

kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy azt „sem a magyar király, sem az országgyűlés soha elő

nem kérte” – csak „hallgatag beleegyezéssel” tekintette azt egyházunk közjogi alapjának!

Ennek az emlékünnepnek az alkalma egybeesett a magyar „alkotmány visszaállításának”

ünnepével. „Tegnap este – mondja befejező szavaiban – a magyar alkotmányos szabadság

visszatérésének, ma pedig a lelkiismereti szabadság diadalának emlékezetére ülünk ünnepet”.

Azzal a reménységgel fejezi be a beszédet, hogy „a 20. században már, térré olvadandott

sírjaink felett egy minálunknál szabadabb és boldogabb utókor ünnepel!”

A racionális Tóth Mihály beszédén érzik az a törekvés: miként maradhat meg elvei

mellett úgy, hogy ünneprontó ne legyen! – Mert az oratóriumban tartott iskolai ünnepen beszélt

s a Kollégium homlokzatán minden időkre hirdeti a kőbe vésett felírás, hogy ezt az épületet a

magyarországi „helvét hitvallástételt tartók” emeltették!107

ERŐSÖDŐ TÁMADÁS A KIEGYEZÉS UTÁN

Balogh Péter irányt mutató szava nem ok nélkül hangzott el – mintha látta s érezte

volna, hogy mi következik. De óvása, mint láttuk, még Debrecenben is, legfeljebb a

megalkuvás látszatáig volt hatással. A liberális theologusok köréig pedig, ha eljutott is – hatása

nem volt. Ök haladtak feltartózhatatlanul szinte a theologiai nihilizmus felé s majd-majd az

egyházrobbantásig! E folyamatnak az irányítói a pesti és nagyenyedi theologiai professzorok

voltak – a német liberalizmus hatására s annak fenntartás nélküli elfogadásával. Természetesen,

bizonyos körökben nem is volt hatástalan nagy odaadással végzett munkájuk. Megragadtak

minden lehetőséget és alkalmat arra, hogy kölcsönvett nézeteiket kifejtsék a hitvallások ellen.

Ennek egyik legjellemzőbb bizonyítéka, hogy a theologiai önképzőkörök alakulása idején a

pesti és debreceni körök együttműködését akarták elérni. Ennek érdekében a pesti theologusok

levelet írtak a debreceniekhez, melyben az együttmunkálkodás célját abban jelölték meg, hogy

„munkálni a hitetlenség ellen, – legyőzni nem formális confessiók átkozódásai, sem ortodox

megállapított formulák által, hanem a vallás örök elvének folytonos éreztetése által”. –

Nyilvánvaló, hogy a liberális professzorok hallgatóikra is hatással voltak s elveiket-, vagy talán

csak frázisaikat az ifjak is átvették – de kérdés marad, hogy vajon mit értettek „a vallás örök

elvének folytonos éreztetésén” s miként képzelték ezt?108

De ugyanez a megüresedés jellemzi a liberális theologusokat is. Érveik a hitvallások

ellen szinte ugyanazok, mint a racionalizmus idején. Még a tudós Szeremley Sámuel is, egyik

nagy tanulmányában, nem tud újabb érveket előhozni – legfeljebb rendszerezi azokat.109

A kiegyezés után egyházunkban is felmerült a zsinattartás szükségének a gondolata – és

méltán. A budai zsinat óta is eltelt már 80 esztendő s annak törvényei sem léptek életbe

mindenütt. A régebbi kánonok pedig valóban alig voltak már használhatók. Így az

egyházkerületek kormányzása végképpen nem volt egységes. A zsinattartás kérdése is alkalmat

adott a hitvallások ügyének napirenden tartására. Csak nehány véleményre utalunk. Dobos

János szerint elő kell készülni a zsinatra. De hogyan? „Bemenjenek-e a confessionalis élet

szentélyébe, hol a protestáns egyház szövetségládáján a confessiók cherubja ül és a

symbolumok fényes felhője lebeg, – vagy csak a tornácban keresgéljenek?”110 – „Ki gondolna

nálunk most hitformákat vagy symbolumokat készítő, a lelkekre és a hitre kényszert vető,

dogmaállító és eretnekítő zsinatra? – írja Szász Károly – nekünk hitszabályozó gyűlés nem

kell”.111 – Általában az volt a liberális egyházi közvélemény, hogy a zsinat csak szervező

legyen, igazgatási törvényeket hozzon s hagyjon ki munkájából minden dogmatikumot. A

liberálisok elfeledkeztek arról, hogy mindenik nagy szervező zsinat a hitvallásra építette

törvényeit. Éppen ezért egy ilyen törekvés nem lehetett még kiindulási pont sem ahhoz, hogy –

hitvallásos egyház maradhassunk. Mint majd látni fogjuk – a debreceni, 1881. évi

alkotmányozó zsinat valóban hatása alá került a liberálisoknak s törvényeit ilyen szellemben

alkotta meg.

Mielőtt erre rátérnék, röviden meg kell emlékeznünk arról is, hogy amikor 1870-ben a

debreceni új kollégium alapkőletételi ünnepét tartották, az ünnepi beszéd a Kollégium

működésének határkövéül éppen az 1567. évi debreceni zsinatnak a Helvét Hitvallást

szimbolikus könyvül elfogadó határozatát jelölte meg. 112 – A következő évben pedig a

lelkészképességi vizsgán a zárthelyi írásbeli dolgozat tétele „a symbolumok, konfessziók

valláserkölcsi, tudományos és társadalmi tekintetbeni jelentősége” volt.113

1871-ben a genfi „Reformáció csarnoka” alapítóihoz üdvözlő iratot küldött a tiszántúli

egyházkerület közgyűlése, melyben általánosságban emlékezett meg a reformáció áldásairól. A

genfieknek erre adott válasza – példát mutatott arra a tiszántúliaknak és a debrecenieknek, hogy

miként értékeljék saját egyházuk történetét! „Nem lehet az önök történelmére viszsza

emlékezni anélkül – hangzik a válaszban –, hogy mindenütt ott ne találjuk jeleit az önök

ragaszkodásának a helvét hitvalláshoz s magához Kálvinhoz. Alig van ország, mely ennek

hasonló jeleit mutathatná fel, – az egységnek és testvériségnek tanúbizonyságait feltaláljuk

azon a zsinaton, melyet a magyarok Debrecenben tartottak, hol kész szívvel írták alá a helvét

hitvallást!”114 – Jellemző, hogy minderről a tiszántúli üdvözlőiratban szó sem volt. A genfiek e

történelmi tájékozottságot mutató válaszának első aláírója Merle d’Aubigné, a kiváló

egyháztörténész, aki Bauhofer György német nyelvű magyar protestáns egyháztörténetéhez

bevezetést írt. Így érthető a válasznak, a tiszántúli üdvözlet hiányosságát szinte

megszégyenítően pótló, történelmi visszapillantása s a Helvét Hitvallás magyarországi

jelentőségének kihangsúlyozása!

RÉVÉSZ BÁLINT PÜSPÖK A SZIMBÓLUMOK KŐTELEZŐ ÉRVÉNYÉRŐL

Lehet, hogy a genfi válasz is közrehatott abban, hogy a tiszántúli egyházkerület új

püspöke, Révész Bálint, – végre gátat akart vetni a hitvallás-ellenes mozgalomnak – esetleg

csak a saját egyházkerületében. Akkor nyílt erre alkalom, mikor az egyházkerület új

esküformákat fogadott el a lelkészek és az egyházi tisztségviselők számára. Az egyházkerületi

közgyűlés még 1862-ben megbízta Révész Imrét és Tisza Kálmán egyház-megyei gondnokot

az új esküformák készítésével. Révész álláspontját már említettük e kérdésben s valóban az új

formákból már hiányzott is a hitvallásos könyveknek a megnevezése s csak annyit foglalnak

magukban: „tanításaimban az Isten Igéjéből merített s anyaszentegyházunk által bevett

symbolikus könyveket tiszteletben tartom”. Révész szerint így elmaradt belőle „a helvét

hitvalláshoz való erős leköttetés”.115 Ezt a formát aztán az egyházkerület 1871-ben tartott

közgyűlésén el is fogadta.116 Révész véleményével ellentétben a liberálisok – jogosan! – nem

tartották ezt valami nagy reformnak. Az egyházkerületi közgyűlésről szóló tudósítás szerint az

esküformák tárgyalása során több felszólalás is elhangzott nemcsak a szimbolikus könyvek

említése miatt, hanem már azért is, mert az esküvés a Szentháromságra szólt. E felszólalásokkal

kapcsolatosan – a tudósítás szerint – Révész Bálint kijelentette: „Akinek az esküminta nem

tetszik, aki nem tiszteli a symbolikus könyveket, – az lépjen ki a református egyházból”. A

püspöknek ezt a kijelentését a tudósító „római hang”-nak nevezte.117

Az Egyházi és Iskolai Lapnak abban a számában, ahol ez a tudósítás megjelent – Ballagi

Mór vezércikket szentelt a közgyűlésen történteknek s pontokba foglalta a hitvallásokról már

eddig is vallott elveit. Azután kijelentette: „ha az írástudók székein ülők bennünket az

egyházból kiutasíthatnak, mi mosolygunk a tehetetlenség e levegő csapdosásán”.

Helyesebbnek tartaná, ha az egyház válságos helyzetében ők, a püspök és társai, állanának a

mozgalom élére!118

Majd még egyszer visszatér az ügyre a Lap, de csak gúnyolódik a „főpapi szó” felett.119

De helyet ad egy olyan cikknek is, amely védelmébe veszi az eskümintát, sőt – mégha

védelemre nem szorul is – magát Révész Bálintot is! Nem mondja ki ugyan egyenesen, de

mégis világos, hogy szerinte a püspök jogosan használta az „elmehettek” kifejezést, mert egy

testületnek egyetlen tagja sem dolgozhat annak céljai ellen s annak szabályai tiszteletben

tartását meg is követelheti.120 Jelenik aztán meg még egy röpirat s nehány – már ez utóbbival

foglalkozó cikk, – de inkább személyeskedés van bennük s nem az elvek tisztázása.121 Azt a

gyűlési tudósító s több cikkíró is kénytelen volt elismerni, hogy „sok hivő lélek” egyértelemben

volt a püspökkel.

Úgy gondoljuk, hogy Balogh Péternek öt évvel előbb elhangzott figyelmeztetése csak

így folytatódhatott! Ballagi az egyház válságáról beszélt s ezt liberális reformokkal vélte

megoldhatónak. Révész Bálint határozott szava nyíltan rámutatott, hogy a válság egyetlen

megoldása csak a hitvallások mellett való következetes helytállás lehet!

A PROTESTÁNS EGYLET DÖNTŐNEK SZÁNT TÁMADÁSA

A most előadottakkal szinte egyidejűleg következett el a liberálisoknak szervezett

fellépése, akkor, midőn 1871. októberében a német Protestanten-verein mintájára

megalakították a Magyarországi Protestáns Egyletet.122 Célkitűzése: reformokat megvalósítani

egyházi életünkben. A protestáns egyházakban mutatkozó hibák okait a szétszakadozottságban,

szegénységben, a törvények hiányosságaiban – s általában az elegyháziatlanodásban látták s

ezért egyesíteni akarták a protestáns egyházakat, beleértve az unitáriusokat is, a „valláserkölcsi

eszméknek Jézus szellemében s az összes művelődéssel összhangban való megújítására”.123

Mindennek akadályát látták a hitvallásokban. „Az ortodox hitcikkelyek általános elvetését

kívánják, melyekbe új életet lehelni többé nem lehet”. – „Csak a protestáns egyházak

egyesülése által megerősödve és elkészülve” lehet megtenni a nagy lépést „az elavult

hitcikkeknek az újabb kor igényeinek s vallásos szükségleteinek megfelelő formulába való

átalakítására – egy általános zsinatban”.124 Számtalan cikkben, prédikációban, felolvasásban

fejtették ki e célkitűzés részleteit. De alig mennek túl a liberalizmus által már eddig is

hangoztatott érveken. Szükségtelen is lenne sorba szedni őket.125

A Protestáns Egylet működését, – melyet főleg a pesti s a nagyenyedi theol. tanárok

irányítanak, – Debrecen próbálja fékezni. Ennek a harcnak egyik vezetője éppen Révész Imre

lett, az általa 1870-ben, a liberálisok s a Protestáns Egylet bomlasztó hatásának is

ellensúlyozására megindított Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező c.

folyóiratával. Révész korábban nem volt confessionális – sőt a harc közben sem tagadta meg

feltétlenül előbbi álláspontját. De mindenesetre felismerte azt, hogy a liberálisok által kívánt

reformok módja s a hitvallások elvetése is, milyen veszedelmet jelent az egyházra.126

A másik támadója a Protestáns Egyletnek s hitvallásellenes álláspontjának Balogh

Ferenc, aki az általa 1875-ben megindított Evangyeliomi Protestáns Lap irányelvéül ezt adja:

„Mi éppen az egyházi életet akarjuk megmenteni, a halálos szendergésből felkölteni azáltal,

hogy a meggyőződés, öntudat és akarat országába visszük át a könyvből, a papirosokból, a

hitvallásokból az egyháznak, mint isteni társadalomnak alkotó tanait, elveit...”127

A Protestáns Egylet további élete aztán az ortodoxoknak tartott Révész Imréékkel való

vitában merült ki, sokszor személyeskedésig fajulván. Természetesen nemcsak a hitvallások, de

az „egyházi reform” itt nem részletezhető egyéb törekvéseinek a kérdéseiben is. A harcban a

debreceniek oldalán mások is részt vettek pl. Filó Lajos, Heiszler József, Kiss János. – Számos

területen szép munkát is végzett a Protestáns Egylet, főleg theologiai könyvek kiadásával. De

mozgalma megtorpant, nyilván az ortodoxok kemény szembefordulása miatt is, de a közöny

miatt is s lassú elsorvadással szűnt meg. De mivel a viták során inkább felszínes, mint elvi

érvelés mutatkozott mindkét oldalon, ez oly sok zavart s elvtelenséget hozott be a magyar

protestáns egyházi életbe, amelyből kivergődni évtizedek múlva is alig tudott.

A DEBRECENI ALKOTMÁNYOZÓ ZSINAT ÉS A HITVALLÁS

Ez az elvtelenség tükröződött az 1881. évi debreceni alkotmányozó zsinat munkájában

is. Ez a zsinat alkotta meg Erdéllyel való egyesülés révén az egységes magyar református

egyházat, megteremtette a közalapot és megvalósította az egyház központi igazgatási szervét,

az egyetemes konventet – de mindez alkotásai csak külső keretét adták az egyházi életnek, s a

mindennek alapját, az egyház hitbeli álláspontját – sehol sem érintették. A Helvét Hitvallás

neve csak annyiban szerepel az ekkor alkotott törvénykönyvben, hogy egyházunk nevét így

határozta meg: „Az evangyelium szerint reformált magyarországi keresztyén egyház, mely

országos törvényeinkben helvét hitvallású evangélikusnak neveztetik...” Nincs utalás sem a

Szentírásra, sem a Hitvallásra – pusztán arra, hogy országos törvények milyen néven nevezték

egyházunkat!

A zsinati készülődések idején, a törvénytervezet készítése közben igen heves viták

zajlottak le. Mindezekből csak arra mutatunk rá, hogy a zsinat előkészítésében részt vett

tiszántúli küldötteknek a javaslata azt tartalmazta, hogy a készülő térvénynek mindjárt a legelső

cikkeiben ki kell mondani „egyházunk hitvallási pozitív alapjainak illetetlenül hagyását”, mert

„az egyház alkotmányát megállapítani nem lehet az egyház mivoltának tiszta és szabatos

felfogása nélkül”, aminek lényege „a közös hitvallási alap”.128 Magát a törvénytervezetet ennek

alapján éppen az a Tóth Sámuel készítette, akinek székfoglaló beszéde adott okot Balogh

Péternek arra az irány-mutatására, hogy a szimbolikus könyvektől eltérni nem szabad. Tóth

Sámuel a maga tervezetében az egyház nevét úgy írta körül, mint amely a vallási élet forrásául

és szabályozójául a Szentírást vallja s a helvét hitvallást és a heidelbergi kátét szimbolikus

könyveknek elismeri.129 Tóth Sámuel tervezetét Révész Imre bírálta s bírálatában óva intett

attól, hogy ne terjesszünk a zsinat elé olyat, ami „dogmatikai pártviszályt” keltene. Elszomorító

jelenségnek tartja, hogy a tervezet a református egyházhoz tartozókat „egyenesen hozzáköti a

szentíráson kívül még a helvét hitvallás és a heidelbergi káté symbolikus tekintélyéhez”. Azt

állítja, hogy ha ez így lenne törvénnyé, „olyan református egyház, mint a mienk lenne, sem

hazánkban, sem külföldön nem volt és nem is lesz soha”. S azt is állítja, hogy lehet és van

hitközösség és közös hitvallási alap a 16. századi rideg törvényes feltétel kötelező ereje nélkül

is!130

Mivel a zsinatot előkészítő konvent kimondta, hogy dogmatikai kérdést nem fog

tárgyalni a zsinat – a végleges törvénytervezetben már teljesen hiányzott a szimbolikus

könyvekre való bármiféle utalás is. Ennek ellenére a zsinat hosszasan tárgyalt e kérdésről s

éppen Balogh Ferenc és Révész Bálint kívánták, hogy a hitvallások ne maradjanak ki, – de

végeredményben a zsinat az egyház nevét úgy határozta meg, melyből nemcsak a szimbolikus

könyvek, de még a Szentírás is kimaradt, mint alap!

A HITVALLÁS FELÉ FORDULÁS A ZSINAT UTÁN

A zsinatnak ez a döntése egyeseknél méltán váltott ki ellenhatást. Előbb a Czelder

Márton szerkesztésében megindult Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő (a

Révész-féle Figyelmező utódjának szánt folyóirat) karolta fel a Hitvallás ügyét. Ennek lapjain

különösen Heiszler József szállt síkra annak érdekében, hogy „állítsuk vissza symbolikus

könyveinket”, mert azokban „elődeink hite akar beszélni a későbbi nemzedékkel”. Megvádolja

Heiszler a debreceni zsinatot, hogy „némán elfordult azon confessiótól, mely három század

előtt Íratott alá, – szégyelte a szűk ősi házat, hol apáinknak oly gazdag és alkotó hite lakott

egykor”.131 – Majd a zsinat után megindult Debreceni Protestáns Lap is a confessio pártjára kél.

„Mi reformátusok – mondja Kiss János – elrongyollott zászlónak tartjuk helvét hitvallásunkat s

ortodoxnak gúnyoljuk, aki mellette szót bátorkodik emelni.”132 De különösen is a „Szabad

Egyház” című lap lesz a confessionalisták támogatója. Ennek az újságnak a programját

megindulásakor, 1884-ben, szerkesztője, Rácz Károly szapáryfalvi lelkész így fogalmazta meg:

„Szabad egyházat akarunk, olyat, amelynek legyen hitvallása, mely a református egyház tanait

híven, a Szentírással, mely hitelveink egyedüli zsinórmértéke, – megegyezőleg fejezi ki”, –

ezért gondoskodni kíván róla, hogy „az olvasók az eredeti szövegből mai nyelvezettel készült

fordításban a heidelbergi kátét s a helvét hitvallást kézbe kaphassák”.

Rácz Károly e programhoz mindvégig hű maradt. Már 1884-ben ki is adta a Heidelbergi

Káténak Erdős József által készített új fordítását – 1885-től kezdve pedig közölte lapjában a

Helvét Hitvallás számos cikkét szintén Erdős József fordításában. Ez a fordítás akkor önállóan

még nem jelent meg. Ennek okát később meg is magyarázta Rácz Károly Balogh Ferenchez írt

egyik levelében – melyben egyebek mellett beszámolt arról is, hogy új társulatot alakított: a

Heidelbergi Káté és a Helvét Hitvallás barátainak egyesületét. Ennek programjában szerepelt

volna a Helvét Hitvallás kiadása – „de Erdős nem akarja átengedni az ő fordítását, mely

nagyrészt megjelent a mi lapunkban – azt mondja, hogy a superintendentia által akarná azt is

kiadatni (mint a Heidelbergi Kátét)”. Ezért Rácz maga szándékozik újból lefordítani.133 (De ez

nem valósult meg.) – Egy másik, szintén Balogh Ferenchez írt levelében írja, hogy Venetianer

Sándor „a pestiektől tartva nem mer nyíltan a saját neve alatt dolgozni a mi lapunkba – ilyen

Erdős is”.134 – Erdős fordításának kiadásáról még másfél évtizedig szó sem került!135

A Szabad Egyház azonban nem tudott kellő befolyást gyakorolni, csekély

példányszáma s rendszertelen megjelenése miatt sem. Hiába nyert meg számos kiváló

munkatársat s hiába állt mellette maga Balogh Ferenc is. De azért nem végzett hiábavaló

munkát. Ha szűk körben is – mementó volt az egyház életében, ahol a liberalizmus most már a

pietizmus felé haladt! Rácz egy alkalommal azt írta Balogh Ferencnek: „én nem sokat törődnék

vele, ha megszüntetnék is lapunkat, de az bizonyos, hogy akkor a hitvallásos iránynak nem

lenne orgánuma, mert a hitvallások mellett egy egyházi lap sem tör lándzsát, se a kálvinizmus

mellett, – mind más téren kalandoznak, a Kecskeméti és Szalay lap jókban se sok kálvinizmus

van, – emellett azok néplapok, azok se mernék az ujjokat tűzbe tenni Kálvinért, se a

hitvallásokért...136

A századforduló idején majd a belmissziói mozgalom igyekszik a liberalizmus által

elsekélyesített egyházi életet megeleveníteni. Egyházi köztudatunk e mozgalmat – további

fejlődése során is – pietista, vagy általános keresztyén jelzővel szokta nevezni – amelyiknek

tehát a hitvallások kérdése nem szívügye. Éppen ezért is részesült sok kritikában. Ám feltűnő,

hogy a már félévszázad óta ki nem adott Helvét Hitvallást éppen az egyik, vidéki belmissziói

kör: a karcagi nyomatja ki 1906-ban.137 A kiadás körülményei nem ismeretesek és folyóirataink

sem emlékeznek meg annak megjelenéséről.

ERDŐS JÓZSEF HITVALLÁS FORDÍTÁSA

Feltételezhetőleg a karcagi kiadás adta meg az okot egy új Hitvallásfordítás kiadásához.

Erdős József még 1885-ben elkészítette a Hitvallás fordítását, amelyet már akkor az

egyházkerülettel szeretett volna kiadatni. Míg ez késett, azalatt jelent meg Karcagon a 120 éves

szöveg! Nyilvánvaló, hogy a magyar nyelv fejlődése, a közben lezajlott nyelvújítási

törekvések, irodalmunk hatalmas fellendülése – még inkább kívánatossá tette – akárcsak

1791-ben – a fejlett nyelven való közzétételt. Így értjük meg azt a rövid híradást, hogy 1907.

június 1-én a tiszántúli egyházi értekezlet hajdúböszörményi gyűlésén – Erőss Lajos debreceni

theol. tanár indítványára megbízta Erdős József theol. tanárt a Második Helvét Hitvallásnak

magyar nyelvre lefordításával és az értekezlet tulajdonaképpen leendő kiadásával – a részletek

elintézését a nagy választmányra bízta az értekezleti közgyűlés.138

A nagyválasztmány, még az évi november 20-i gyűlésének jegyzőkönyve szerint

valóban arra kapott megbízást Erdős, hogy „az 1566. évi első kiadás latin szövege nyomán a

nyelvfejlődés mai kívánalmainak megfelelőleg” készítse el a fordítást. Ekkorra Erdős már

eleget is tett a megbízásnak, – munkáját történeti bevezetéssel és jegyzetekkel is ellátta. A

munkát Erőss Lajos és Balogh Ferenc nézték át s a nagy választmány előtt élő szóval

„elismeréssel nyilatkoztak a teljesített munka felől”. Az új fordítás 1907-ben 2000 példányban

jelent meg.139

Amikor az új fordítás már sajtó alatt volt – Erdős József helyesnek tartotta felhívni rá a

figyelmet – „méltó dolog, hogy a református ivadékok is megbecsüljük, megőrizzük és

épségben hagyjuk utódainkra ezt a századokon át erős bástyánkul bizonyult vallástételt!” –

Megállapítja, hogy nem egyenlő tekintélyű a Bibliával, még csak „a Biblia mellé sem

helyezzük mintegy mellékletül, függelékül” – csak annak tekintjük, mint apáink: egyházunk

vádiratának, apológiájának.140 – Érezhető Erdősnél a talán túl óvatos hang és tartózkodás e

méltatásban. De annyi mégis pozitívum, hogy nem szól a Hitvallásnak közjogi jelentőségéről és

magára a lényegre irányítja a figyelmet. Egy évtizeddel később, „A biblia és hitvallás” címen

1917-ben tartott előadásában már sokkal határozottabb hangot használ Erdős, kijelentvén:

„Bármennyire különösen hangzik is, úgy van a dolog, hogy nem annyira a Biblia, mint inkább a

konfesszió nyomja rá a maga bélyegét a keresztyénekre”. Közelebbről így világítja meg e

kijelentését: „A református szellem nem sajátítható el a Bibliából, mert onnan keresztyén

szellemet nyerhetünk, de emellett akár pietizmussal hivalkodó, akár liberalizmussal játszó,

tétlen, közömbös és csupán névleges reformátusok maradhatnánk. A református szellem

forrása, alapja és tápláló, gyarapító eleme kezdettől fogva a református hitvallás volt és ma is

az”. – Felpanaszolja, hogy ennek ellenére „a mi hazai református egyházkerületeink – a

közelmúlt időkben – a symbolikus jellegű és érvényű református káté és hitvallás tanítását a

tantervekből az egész vonalon törölték s helyébe különféle szurrogátumokat tettek”, amiből

aztán természetesen következett a református öntudat elszíntelenedése, az egyháziatlanság, a

közönyösség, áldozatkészség hanyatlása. Ezért első kötelesség a hitvallás ismertetése, tanítása,

terjesztése.141

Hasonló hangot aztán máshonnan is hallunk s éppen a Protestáns Egyházi és Iskolai

Lapban is: „a hitvallás a közfelfogás visszatükrözője s alapja az egyház konstitúciójának, – a

meglevő konfessziók elfogadása, vallása és szellemének követése képezi az egyházhoz való

odatartozás mérővesszejét, – a régit nem azért védi az egyház, mert régi, – hanem mert benne

evangéliumi erőt ismer fel”. A „tévesen értelmezett” protestáns liberalizmus eredménye lett az,

hogy a hitvallás az egyház nevéből s a reá való hivatkozás a lelkészi esküből is kimaradt,

aminek következménye meglátszik az egyházi életben – amiből kimaradt az egyházfegyelem

is. – A hitvallás nélkül sok esetben bibliátlan lett az igehirdetés!142

RÉVÉSZ IMRE MEMENTÓJA S A KUNHEGYESI MEMORANDUM

Az ilyen megnyilatkozások egy-egy kavicsszem lettek a Hitvalláshoz visszavezető

úton. Az első világháború után aztán erősödik a figyelmeztetés a Hitvallás felkarolása iránt.

Révész Imre, aki kolozsvári theol. tanári állását akkor cserélte fel a debreceni

lelkipásztorsággal – nagyvonalú történeti fejtegetésében elmondja, hogy a lelkiismereti

szabadság milyen negatív hatást is hozott: „A hitvallást jogi fogalommá, hivatalos rubrikák

egyik kérdőpontjává tette és a feledésnek adta át azt a tényt, hogy valamikor nem egy a

keresztlevélbe beírt adatot értettek alatta, de nem is valami száraz theologiai iratokat”. Az

egyház története nem azokat nevezte hitvallóknak, akik szépen el tudták mondani a hitvallást,

hanem azokat, „akik ha tán nem is tudták a hitvallásoknak minden betűjét, de örök tartalmukat

üdvözítő élmény gyanánt hordozták szívükben”. – „A kegyelet és hitvallás két különböző dolog

– mondja arra gondolva, hogy sokan csak mint a kegyelet tárgyaira tekintenek a hitvallásra – a

kegyelet csak konzervál, a hitvallás mindig teremt. A hitvallás új erőket hoz, a kegyelet csak a

régiek árnyait idézgeti. A kegyelet a múlton mereng, – a hitvallás jövőt épít”.143

A világháború után ez a cikk az egyház önmagára találásának útegyengetője lett volna.

De mivel a hivatalos egyház úgy élt tovább is, mintha mi sem történt volna – az egyház

jövőjéért felelősséget érző lelkipásztorok fogtak össze. Ennek az összefogásnak értékes

dokumentuma lett a Kunhegyesen, 1921-ben tartott konferencia „memoranduma”, melyet a

zsinat elé terjesztettek. E memorandum átfogó javaslatai közt ilyen kívánalmat is olvasunk: „A

zsinat törvénykönyvében hitvallás is legyen, amelynek alapján tétessék kötelezővé a törvények

megtartása”. – A memorandum elvi kifejtését Vass Vince pápai theol. tanár írta meg, az idézett

szakaszra ezt írván: „törvénykönyvünkben sehol fel nem találhatjuk, hogy milyen értelemben

áll egyházunk a református keresztyénség alapján s mily hitvallásokat tart még érvényeseknek.

Nem elég hirdetni, hogy kálvinisták vagyunk, hogy a Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté

elvi alapján állunk, ezeket az elveket újra, meg újra meg kell szereznünk, – az elveknek életté

kell válni”.144

Az akkor ülésező zsinat „hosszú útra” terelte a memorandum ügyét – nem is került az

soha tárgyalásra. Mégis a theologiai tanárok országos konferenciájának kívánságára az

egyetemes konvent belevette az új theologiai tantervbe, mely 1924-ben lépett életbe – a

„Symbolikus könyveink ismertetése” c. tárgyat. 145 Az 1928-ban megnyílt zsinat pedig

egyházunk nevét meghagyván eddigi formájában, egy új §-ban hozzáfűzte, egyházunk „a

Szentírás alapján és elfogadott hitvallásai, ú. m. a Második Helvét Hitvallás és a Heidelbergi

Káté értelmében egyedüli fejének a Jézus Krisztust ismeri”. 146 – Ugyanez a zsinat az

esküformákba megnevezetten is belevette mindkét szimbolikus könyvünket.147 – Egy hosszú

századév sok botorkálása után így került vissza egyházunk hivatalosan is – a Szentírás és a

hitvallásos könyvek biztos alapjára. Biztosította ezzel a lehetőséget a zsinat arra, hogy ez a

köztudatba is minél jobban átmenjen s ott meg is maradjon.

A zsinati törvényhozás alapján megindult hivatalos belmissziói munkában pl. az

ifjúsági egyesületek programjába is bekerült a Heidelbergi Káté és a Helvét Hitvallás

szellemében folyó biblikus munka.148 – A theologiai oktatásban is eljut odáig a folyamat, hogy

a theol. tanárok 1934. évi országos konferenciáján Tavaszy Sándor kolozsvári professzor már

ki meri mondani: „eljutottunk oda, hogy az ifjú theologiai hallgatók és az ifjabb lelkipásztorok

előtt ma már a sajátos református hitvallási alap és kifejezése: a református hitvallások nem

ismeretlenek”.149 – Pedig 40 évvel előbb a kolozsvári theologiai akadémia igazgatója még arról

beszélt, hogy „bírálgatják a theologusok a konfessziókat, mint valamely régi elavult kor

maradványait, mielőtt a konfessziók, a szimbolikus könyvek közül csak egyetlenegyet is

látnának saját szemeikkel”.150 – Ha lassú volt is az út, mégsem volt eredménytelen!

A HITVALLÁS ÉS A THEOLÓGIAI TUDOMÁNY

Mindaz, ami az első világháború után a Hitvallás körül egyházunkban történt, az új

életnek egy-egy állomása volt. „A Hitvallások mindig akkor kelnek életre, amikor Isten előtt

szemléljük magunkat, amikor az egyház válságban van.” – És hogy ez az életrekelés lassú

folyamat volt, mutatja, hogy a válság milyen sokáig tartott. „A hitvallásokat időnként fel kell

fedeznie a maga számára az egyháznak... a hitvallások komolyan vétele mindig reformációról

is beszél”. A reformációnak pedig folyamatosnak kell lenni az élő egyházban s így a hitvallást

is mindig komolyan kell venni.151 E komolyan vétel jelei voltak azok a dogmatikai munkák,

melyek a két világháború között egyházunkban megjelentek.

Galambos Zoltán komáromi (Komarno) lelkész W. Heyns amerikai professzor

dogmatikai művét ültette át magyar nyelvre s az eredeti műbe több helyen beledolgozta a

magyar vonatkozásokat is. A Hitvallások c. fejezetében mondja: „nem lehet közömbös előttünk

a Hitvallásokkal szemben elfoglalt álláspontunk. Határozott meggyőződésünk az, hogy ha

református akar maradni továbbra is Anyaszentegyházunk, akkor minél előbb hivatalosan is

újra kötelezővé kell azokat tenni”. Aztán külön ismerteti a Helvét Hitvallást és a Heidelbergi

Kátét is.152 – Vass Vince munkájában a Hitvallások jelentőségéről írja: „Egyházunk hitvallásai

arra figyelmeztetnek minket, hogy úgy igyekezzünk elsajátítani és életünk tartalmává tenni az

isteni kijelentést, ahogy elsajátították azok, akik erről a hitvallásban bizonyságot tettek”.153 –

Tavaszy Sándor a dogmatika forrásai között a Szentírás után első helyen egyházunk hitvallásait

tárgyalja. „A hitvallás az egyház klasszikus szabású és mértékadó jellegű kommentárja a

Szentírás számára”.154

Így jutott el aztán odáig a Helvét Hitvallás, hogy annak ügyét a tiszántúli egyházkerület

a maga ügyének tekintette s 1941-ben kiadta azt 2000 példányban. – Ez a kiadás Erdős József

átnézett fordítása.155 – S ezzel a második világháború végéig a Második Helvét Hitvallás

története be is. fejeződött.

A FELSZABADULÁS UTÁN

A második világháború után következő nagy átalakulás égetően vetette fel egyházunk

számára az új helyzetben való eligazodás ügyét. Rövidesen a javaslatok egész özöne kerül

felszínre s ezek között szerepel a „hitvallási revízió” is. A sok egyéb javaslattal együtt az 1947.

évi zsinat ezt is a gyülekezetek presbitériumaihoz küldte le állásfoglalás végett.156 Valóban

számos gyűlésen s konferencián felmerült a hitvallás esetleges revíziójának a kérdése. 157

Ezekre vonatkozóan idézzük Bereczky Albertnek még a háború végéről való írásából: „Lehet,

hogy Isten sok mindent össze fog törni, de ez egészen az Ő hatalmában van. Nekünk azt kell

számon vennünk, ami biztosan megmarad. Mi marad meg? A Bibliánk, – a hitvallásaink. A

hitvallásaink azokban és azok által maradnak meg, akikben él az atyáknak ez az öröksége”.158 –

A háború után így ír Bereczky az egyesek által kívánt, de feltételekhez kötött reformációról:

van, aki a Szentírást és Hitvallásainkat kívánja zsinórmértékül, de csak úgy, „amennyiben az a

magyar református nép különleges lelkiségének megfelel”. Amire Bereczky így felel: „A

magyar református népnek valami különleges igénye lehet Isten Igéjével szemben, vagy a

hitvallásokkal szemben?” – Egy másik feltétel az lenne, hogy a Szentírás és Hitvallásaink „az

élő magyarság hitét és magyar református egyházunk érdekeit ne veszélyeztessék”. – Bereczky

erre is kérdéssel válaszol: „Hát el lehet képzelni, hogy az Ige és a hitvallások komolyan vétele a

magyar református egyháznak megárt?”159

A „tanbeli reform”-okat kívánó javaslatokra Török István debreceni professzor fejtette

ki a theologiai szempontokat. Csak néhány gondolatára utalunk: „Az igazi theologia a

hitvallásokra néz”. Tanbeli reformon mindenekelőtt „a régi hitvallások ismeretét értjük”. Üres

szédelgésnek nevezi azt a reformot, amelyik nem ismeri behatóan azt, amit reformálni akar,

„nemcsak mi vagyunk a kérdezők, a régi hitvallás is kérdez bennünket... Nem a régi hitvallás

szavai a döntők, hanem az az irány, amelyet mutat”. A tanbeli reform a kritikai megjegyzéseken

túl is mehet, akár újra is fogalmazhatja a régi hitvallásokat. Bár az újrafogalmazást nem

tarthatja könnyebb, vagy kevésbé felelős dolognak, mint amilyen egy új hitvallás készítése. A

hitvallás szülőanyja az egyház, születése nemzedékekre szóló egyházi esemény. Új hitvallás

csak a réginek precizírozása lehet, mely újonnan fejezi ki az egyház régi hitét.160

Az események gyors következése a jó reformokat megoldotta, a nem életrevalókat

elhallgattatta. Egyházunk előtt világos volt, hogy hitvallásaink s azokban azok, amelyek

valóban hitünkre tartoznak – megállják a próbát a megváltozott világban is. Ennek a döntésnek

eredménye az, hogy hitvallásainkat – 1954-ben, minden revízió, vagy kiegészítés nélkül,

bocsátotta ki most már a magyarországi református egyház, a Helvét Hitvallást Szabadi Béla

budapesti gimnáziumi tanár fordításában.161

Ezzel a ténnyel egyházunk külön is kifejezésre juttatta, amit már az 1928. évi zsinat

belefoglalt törvénykönyvébe, hogy a Heidelbergi Káté mellett a II. Helvét Hitvallás is

„elfogadott hitvallási iratunk”. Nem kanonizálta, nem helyezte a Szentírás fölé, sőt még mellé

sem ezzel a ténnyel a hitvallásokat. Annak szánta, amik lényegük szerint! – Ebben a

kiadványban a II. Helvét Hitvalláshoz külön bevezető tanulmány is jelent meg Nagy Barna

professzor tollából. Ez annyival is inkább nagy jelentőségű, mert magyar református theologiai

irodalmunkban ez az első olyan önálló tanulmány, mely magával a II. Helvét Hitvallással

foglalkozik. E tömör összefoglalásban a Hitvallás lényegét, történetét és tartalmi mondanivalóit

tárgyalja Nagy Barna. A külön tanulmányozást érdemlő tanulmányból néhány részletet

említünk itt fel.

„Minden egyházi hitvallás – mondja – egy sajátos történeti helyzetben keletkezik.

Általában olyankor, amikor a tévhit, a tévtanok és tévelygések az egyházon belül jelentkeznek s

velük szemben elkerülhetetlenül szükségessé válik a hit igazságainak határozott világos

felmutatása... A hitvallás: az egyház felelős döntése egy meghatározott történeti helyzetben,

mely magán viseli kora bélyegét... A hitvallás azonban nem hátrafelé, hanem előre akar

mutatni. Amikor megmutatja, hogyan engedelmeskedtek atyáink ott és akkor Isten Igéjének, –

arra ad példát, hogy mi hasonlóan engedelmeskedjünk itt és most Isten Igéjének. Nem akarja

helyettesíteni, vagy feleslegessé tenni a Szentírásra hallgató engedelmességünket. Sőt éppen

annak akar szolgálni...”

„Az egyháznak – mondja egy másik helyén a tanulmánynak – ha komolyan veszi a

maga igeszolgálatát, éppen ennek érdekében komolyan kell vennie a maga hitvallását is... Ezért

helyes, ha az egyház a maga törvényhozása és rendtartása formájában külsőleg is igyekszik

biztosítani hitvallásainak érvényességét.” – A törvény szerinti „tiszteletbentartás” azt jelenti,

hogy olvassuk, újra meg újra olvassuk és tanulmányozzuk, mint a Szentírás első számú

magyarázóját... A hitvallás útmutató a Szentírás rengetegében. – Végül ezekkel a szavakkal

fejezi be tanulmányát: „Legyünk hálásak Istennek, hogy bűneink és mulasztásaink ellenére

most újra kezünkbe adja ezt a hitvallást. Éljünk vele az Isten gyermekeinek szabadságában!”

Hogy valóban szükség volt erre a kiadásra – mutatja, hogy egy évtized múlva,

1965-ben, újabb kiadásban is meg kellett azt jelentetni. Ez a kiadás mindenben megegyezett az

előzővel.

BEFEJEZÉS

A Második Helvét Hitvallás négyszáz éves történetében tehát a felszabadulás után

történt meg először, hogy azt a magyar református egyház adta ki. Ebben a tényben benne van,

hogy egyházunk az új helyzetben ismerte fel s nyilvánította ki, hogy hitünk egyedüli alapjának

a Szentírást tekintvén – ahhoz útmutatást, irányítást, magyarázatot a Hitvallásban talál s ahhoz

utasítja a lelkipásztorokat, gyülekezeteket, egyháztagokat is.

A Hitvallás magyarországi történetében van valami megrázó erejű s nagyon

meggondolkoztató. Valami, amit kifejezni is nehéz s talán csak megérezni lehet. Azokban a

szinte érthetetlennek tetsző megállapításokban, melyek sokszor refrain-szerűleg térnek vissza:

nem ismerték – nem volt kézben – nincs belőle példány s mégis aszerint hisznek – e Hitvallás

történetének el nem feledhető tanúsága van. Mert azt jelenti ez, hogy a Hitvallásnak nem a

betűje, hanem a lelke élt a magyar reformátusokban. És ezen a lelken tört meg a vallásüldözés.

És hiábavaló volt a Hitvallással szemben az újítási vágy, a hitelvesztetté tenni akarás, vagy a

lomtárba küldési szándék, vagy éppen a közjogi tekintély külső szerepére szorítás! Éppen, mert

lélek szerint a mienk ez a Hitvallás – nem is kell tartanunk tőle, hogy valamikor is a betű

rabságát jelenthetné számunkra, vagy a fejlődés útján akadályt jelenthetne. Névtelen hitvalló

prédikátorok munkálkodásának eredménye az, hogy a Hitvallás – lélek szerint a nép kincsévé

lett, ha maga a könyv nem is mindig lehetett a nép kezében! – Mai lelkipásztorok és

gyülekezetek számára nagy elkötelezést jelent a reformáció örökségét tovább is megtartani és

gyarapítani a kezünkbe adott Hitvallás tanulmányozásával, tanításával s a hozzá való

ragaszkodással.162

ZSINDELY ENDRE

BULLINGER HENRIK MAGYAR KAPCSOLATAI

A szerencsétlen kimenetelű kappeli csata és Zwingli eleste után, 1531 őszén végveszély

fenyegette a frissen plántált zürichi reformációt. A zürichiek ekkor új vezetőt állítottak

egyházuk élére, egy menekült lelkészt, Bullinger Henriket (1504–1575). 163 A 27 éves

fiatalember előzőleg a kappeli kolostori iskola tanára, majd két évig a bremgarteni gyülekezet

lelkésze volt, ahonnan a győztes római katolikus kantonok terrorja elűzte. Komoly méretű

irodalmi munkásságra tekinthetett vissza: első nagyhatású műve, a „De origine erroris...”

1529-ben jelent meg és szerzőjét egyszerre híressé tette. Bullinger erélyének és

szervezőkészségének köszönhető a zürichi reformáció megszilárdítása és egyházának

felépítése. A prófétai erejű prédikátor és nagytekintélyű egyházvezető (antistes) rövidesen az

egész helvét irányú reformáció vezéralakja lesz – Kálvin befolyása majd csak 15–20 évvel

később válik jelentőssé. Szinte hihetetlen munkabírását – óriási irodalmi, theologiai, sőt

történészi munkássága mellett – jól jellemzi levelezése, amely 12 000-nél több levelet foglal

magába és nagyobb mint Lutheré, Zwinglié és Kálviné együttesen! Kapcsolatban állott a

korabeli Európa szinte valamennyi szellemi tekintélyével, számos politikai nagyságával és

egyházi emberével. Levelezése Angliától Lengyelországig, Dániától Olaszországig terjedt.

Tanításával, tanácsaival és intelmeivel pedig valóban öumenikus szerepet töltött be a

reformáció közeli és távoli egyházainak küzdelmes életében.164

Bullinger érdeklődése hazánk iránt korán felébredt. Levelezésében gyakran esik szó a

Magyarországon folyó eseményekről. Ez jórészt a török terjeszkedésének és az állandóan dúló

harcoknak köszönhető. A magyarországi események iránt nagy volt az érdeklődés egész

Európában, főleg a töröktől való rettegés miatt.165 A híreket azután Bullinger, az Európa többi

részéből érkezőkkel együtt, rendszerint továbbította ismerőseinek. Sokszor valóságos

„újságokat” állított össze a különféle politikai és egyházi újdonságokból.166 Az első fontosabb

magyarországi hír, amellyel levelezésében találkozunk, 1534-ből való és arról értesít, hogy

Zápolyai János király vetélytársát, Ferdinándot az ország nagy részéből kiszorította.167 A Buda

elestével kapcsolatos harcokról azonnal tudósították Bullingert több helyről is.168 Mint kora

egyik legjobban értesült embere, általában jól volt tájékozva a magyarországi eseményekről,

Szigetvár elestét naplójában is megörökítette.169Fráter György Ferdinánd-párti politikájának

egy esetleges következményére igen erélyesen hívta fel a figyelmet 1551-ben. Arra intette a

graubündenieket (ma egyik kelet-svájci kanton), ne engedjék meg a churi püspöknek, hogy

részt vegyen a tridenti zsinaton, mert a császár, György baráthoz fűződő szoros kapcsolata

miatt, igyekezni fog a zsinat összes résztvevőit és országaikat belevonni a török elleni

háborúba.170 Persze kapott olyan híreket is, amelyek teljesen hamisaknak bizonyultak, így pl.

Buda visszafoglalásáról 1557-ben!171

Különösen nagy érdeklődéssel fogadta és örömmel adta tovább Bullinger azokat a

híreket, amelyek a negyvenes évektől kezdve egyre sűrűbben érkeztek és arról számoltak be,

hogy az evangélium a magyar nép között diadalmasan terjed. Wolfgang Musculus (1497–1563)

augsburgi prédikátor, 1549-től pedig berni professzor, 1550 novemberében Zürichben adta ki

„Vom uffgang dess wort Gottes by den Christen in Ungern, so den Türcken underworffen

sindt” címen azokat a leveleket, amelyeket magyar ismerőseitől kapott. Művét azonnal

megküldte Bullingernek. Nov. 28-i kísérőlevelében ezt írja neki: „Itt küldöm azokat a leveleket,

amelyeket magyarok írtak nekem, néhány augsburgi barátom megkért, hogy adjam ki őket.

Csodálatos az Isten igéjének terjedése, adja az Úr, hogy ettől meg ne fosztassunk!”172 Úgy

látszik, Bullinger már dec. 5-én továbbította a könyvecskét Ambrosius Blarer, vagy Blaurer

(1492–1564) elűzött konstanzi reformátornak,173 aki ekkor Winterthurban tartózkodott. Blarer

másnap lelkes szavakkal számolt be róla bátyjának. 174 Ugyancsak Musculustól – akinek

jelentős magyar kapcsolataira még visszatérünk – értesült Bullinger egy Matthias Orbazius

néven említett magyar csodálatos megtéréséről. Orbazius 1548-ig még Ferdinánd király híve és

udvari tisztviselője volt, de később, éppen a reformáció legreménytelenebbnek látszó éveiben, a

császár győzelmét követő „interim” idején evangéliumi keresztyén, sőt theologus lett. 175

Érdekes az a híradás is, amelyet a bázeli prédikátor és antistes, Oswald Myconius (1488–1552)

Bullingerhez írt 1542. jan. 14-i levelében olvasunk. Egy „igen tudós” magyarról ír, akit a

bázeliek megválasztottak tanítónak, majd hozzáteszi: „nagy reményeket fűztem hozzá, de

elment a többiekkel együtt”.176

Már ezekből a példákból is láthatjuk, hogy Bullinger magyarországi hírei a

legkülönbözőbb helyekről származtak. Legbőségesebb, legmegbízhatóbb hírforrásai azonban

természetesen maguk a magyarok voltak, a reformáció korának első, Zürichben párt peregrinus

diákjai és a többiek, akik levelükkel keresték fel tanácsért, útbaigazításért. Így alakult ki az a

számos vonatkozásban termékeny kapcsolat, amelyről a következőkben bővebben lesz szó.

Elöljáróban ugyan máris meg kell jegyeznünk, hogy nem voltak sokan azok a magyarok, akik

közvetlen összeköttetésben, illetve levelezésben álltak Bullingerrel. Ezen a tényen az sem

változtat, ha még néhány további levél előkerül majd, ami persze a még feltáratlan hatalmas

levéltári anyag mellett nagyon is remélhető. A magyarokkal folytatott levelezés néha 4–5 évre

is félbeszakad. Egy-egy név nyomtalanul eltűnik s helyébe új lép, az előbbitől teljesen

függetlenül. Nem könnyű tehát erről a kapcsolatról egységes és átfogó képet rajzolni. Ezért

ennek a tanulmánynak a keretében elsősorban az egyes kapcsolatok történetét fogjuk

részletesen ismertetni, beleágyazva azt Bullinger életének és a kor egyháztörténetének

menetébe.177 Ezután e kapcsolatok néhány általános érvényű jellemvonásáról szólunk.178

Bullinger magyar kapcsolatai a negyvenes évek első felében kezdtek kialakulni.179Ez a

kezdet egybeesett a zürichi reformáció egyik fontos és veszélyes időszakával.180 Az előző

évtized folyamán a feszültség Luther és a zürichiek között örvendetes módon felengedett

ugyan, mint Luther és Bullinger levélváltása bizonyítja, 181 de ez a reményteljes fejlődés

1539-ben félbeszakadt. Az öregedő és bizalmatlanságra egyre inkább hajló Luther, néhány

túlbuzgó híve által felingerelve, ismét megkezdte az irodalmi támadásokat a halott Zwingli és

követői ellen. 1543. aug. 31-én a híres zürichi nyomdásznak, Christoph Froschauernek írt

levelében egyenesen megtiltotta, hogy a jövőben a zürichi theologusok műveit elküldjék neki.

Ugyanekkor „elveszetteknek” nyilvánította a zürichi lelkészeket, akik híveiket a kárhozatba

viszik. Mikor azután 1544 augusztusában megjelent Luther „Kurzes Bekenntnis vöm

Abendmahl” c. heves és kifejezéseiben igen goromba vitairata a zürichiek ellen, ezek is

elérkezettnek látták az időt az erélyes válaszra. Ez 1545 márciusában jelent meg „Wahrhaftes

Bekenntnis der Diener der Kirche zu Zürich..címen.182 Teljes lett a szakadás a reformáció két

főága között. Luther 1546-ban meghalt, V. Károly császár 1547/48-ban döntő győzelmet aratott

a német protestánsok felett. 1549-ben létrejött a megegyezés Kálvin és a zürichi egyház között

(a Consensus Tigurinus), mint a Lutherrel bekövetkezett szakítás szomorú eseményének egyik

távoli és végeredményben áldásos következménye.183 Magyarországon ezalatt a török tovább

terjeszkedik, Buda (1541) után egész sora esik el a fontosabb váraknak 1543/44-ben,184185

másrészt viszont egyre jobban terjed a reformáció és itt is megkezdődik a svájci irány

térhódítása. Ez tehát a történeti háttér Bullinger magyar kapcsolatainak kifejlődéséhez.

A sort az erdélyi szászok nyitják meg. Bár az ő szerepük nem tartozik közvetlenül ennek

a tanulmánynak a keretébe, mégis érdemes azt röviden érinteni, már csak az összehasonlítás

kedvéért is. Martin Hentius 1536/37 téli szemeszterében iratkozott be a wittenbergi egyetemre,

ugyanott fel is szentelték brassói prédikátornak 1543. szept. 19-én.186 Közben azonban, 1543

májusában, megfordult Zürichben is, ahol Bullinger és környezete „a szokásos messzemenő

vendégszeretettel” vette körül. Ezt Wittenbergből köszönte meg 1543. jún. 14-én.187 Összesen

négy Bullingerhez intézett levele maradt, az első hármat Wittenbergből, az utolsót már

Brassóból küldte.188 A levelekben több olyan megjegyzést olvashatunk, amelyek a Luther és a

zürichiek közötti viszony elmérgesedésére utalnak, ugyanakkor azonban éreztetik, hogy

Hentius inkább Bullingerékkel rokonszenvez. Arra kéri Bullingert, küldje meg a műveit

Wittenbergbe s ugyanakkor könyvkatalógust is kér, mert a zürichi könyveket ott eltiltották.189

Az egyháztörténeti kutatás a legutóbbi időkig egységesen úgy vélte, hogy Hentius a zürichi

irány meggyőződéses híve volt és hazatérése után is az maradt, csak jóval később, már

öregségére lett igazán lutheránussá. 190 Életrajzírója, Karl Reinerth, azonban annak a

meggyőződésének adott kifejezést 1963-ban megjelent művében, hogy Hentius már

Wittenbergben Melanchthon híve volt és a svájciak tanítása iránt csupán érdeklődött, mert

egyébként Melanchthon úrvacsoratana teljesen kielégítette.191

Nem teljesen egységes az újabb egyháztörténeti kutatás Johannes Honterus brassói

reformátor (1498–1549) életművének megítélésében sem, éspedig éppen Bullingerhez való

viszonyát illetően. Hentius kérésére ugyanis Bullinger levelet, vagyis inkább terjedelmes

értekezést intézett Honterushoz 1543. aug. 28-án. 192 Ismerteti ebben a zürichi egyház

véleményét a gyónás, a szentek képei és az egyházi javak kérdésében, néhol érezhetően Luther

ellenes éllel.193 A régebbi általános vélemény inkább csak a brassói egyház belügyeibe való

hivatlan beavatkozást látott ebben az iratban. Erich Roth azonban nemrég megjelent

munkájában Honterust mint a zürichiekkel rokonszenvező személyiséget mutatja be. Döntő

fontosságot tulajdonít a Bullinger levélnek a brassói reformáció fejlődésében és Honterus

munkásságában. Hangsúlyozza, hogy ezt a helvét irányú előretörést a szászok földjén csak évek

múlva tudta feltartóztatni a lutheránus érzelműek ellenállása. 194 Művének visszhangja

határozottan elutasító volt.195 A legkomolyabb ellenérv mindenesetre az marad, hogy a zürichi

levéltárakban, legalábbis a kutatás mai állása szerint, nem maradt fenn semmiféle válasz

Bullinger írására. Még Hentius sem említi egy szóval sem, közvetlenül Brassóba érkezése után

írt levelében, hogy Honterus azt hogyan fogadta. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy ezzel

a teljes hallgatással szembenáll Honterus levélváltása Lutherrel, éppen ezekben a hónapokban.

Bullinger magyar kapcsolatait illetően azonban nagyjelentőségű tény az, hogy ő a maga

részéről kívánatosnak tartotta és meg is tette az első lépést ahhoz, hogy az erdélyi szászok

reformációjára közvetlen hatást gyakoroljon. És ha ez a szándéka nem is valósulhatott meg,

mégis bizonysága annak, hogy Bullinger érdeklődött az erdélyi reformáció iránt.

Az első magyar, akinek Bullingerrel való személyes kapcsolatáról és levelezéséről

tudunk, Pesti Macarius József volt. Mivel ennek a levelezésnek a legnagyobb része mindmáig

kiadatlan és csak kevéssé ismert, 196 ezért az alábbiakban részletesen foglalkozunk vele.

Macarius peregrinációja nem egy pontban hasonlít Hentiuséhoz. 197 Wittenbergben

diákoskodott 1540 novemberétől kezdve,198 ahol Melanchthon házában lakott,199 majd 1544

tavaszán elvándorolt a délnémet és svájci reformáció vezéralakjaihoz. Célja, hogy személyes

kapcsolatba lépjen velük és egyházaikkal s közvetlenül tőlük nyerjen felvilágosítást

úrvacsoratanukról. Ez az útja nyilvánvalóan Melanchthon teljes helyeslésével találkozott. Fel is

használta diákjának vállalkozását arra, hogy bizalmas üzenetet küldjön vele délre és

jóindulatáról biztosítsa mindazokat, akiket nyugtalanítani kezdtek Luther megújuló támadásai a

svájci érzelmű egyházak ellen. Macarius először Speyeren át Strassburgba ment. Itt Bucer

Márton átadta neki hitvallását 200 és meleg szavakkal ajánlotta őt a konstanzi egyháznak,

valamint Ambrosius Blarernek. Bucer 1544. jún. 5-én írt levelében megemlíti, hogy Macarius

egykor Pest polgára volt, most azonban száműzött (nyilván, mert távollétében a török bevette

Pestet és Budát). Hangsúlyozza, hogy „a latin és görög nyelvben nagyon tudós s a Szentírásban

kitűnően jártas”. Felhívja Biarer figyelmét arra az örvendetes hírre, amelyet úgy látszik,

Macarius terjesztett először, hogy ti. Magyarországon a külső, politikai hatalom öszszeomlott

ugyan, de a Krisztus királysága annál inkább, csodálatos módon gyökeret vert. Ugyanakkor

beszámol a török rettenetes pusztításairól és Székesfehérvár elestéről is.201 Macarius ezután

Bázelbe ment. Itt még egy Blarerhez szóló ajánlólevelet kapott Myconiustól. 202 Ebből

megtudjuk, hogy a strassburgiaknak Melanchthon, Myconiusnak pedig Bucer ajánlotta őt. Azt

is olvashatjuk, hogy utazásának határozott célja az volt, hogy mindazt, amit az egyes

gyülekezetekben lát, az otthoni egyházak javára gyümölcsöztesse.

Macarius útjának következő állomása Zürich volt. Úgy látszik, az egyetlen ajánlólevél,

amelyet Bullingernek bemutatott, Melanchthon „nyilvános” vagyis inkább személytelen

jellegű ajánlóírása volt. 203 Macarius jún. 13. és 22. között tartózkodott Zürichben. 204

Bullingerhez intézett első, keltezés nélküli görög nyelvű levelét205 valószínűleg néhány nappal

megérkezése, de mindenesetre már Bullingerrel való személyes megismerkedése után írta, jún.

15–19. körül.206 Ebben mindenekelőtt köszönetét mond a zürichi egyház messze földön híres

vendégszeretetéért, amely máris elfeledtette vele az úti fáradalmakat. Különösen a Bullinger

házában tapasztalt előző napi szíveslátást köszöni. Bullinger még pénzzel is megajándékozta

magyar vendégét. Ezután rátér kívánságára. Azért jött, hogy egyházukat meglátogatva,

meggyőződjön róla: hamisak voltak a rágalmak, hogy nem szolgáltatják ki helyesen az Úr testét

és vérét. Ezeket ugyan – könyveiket olvasva – eddig se hitte el. Arra kéri tehát Bullingert, hogy

néhány tételben foglalja össze véleményét: miképpen van jelen Krisztus az úrvacsorában?

Hozzáteszi, hogy ezt nemcsak sajátmagának kéri, hanem az otthoni gyülekezetek érdekében is,

hogy lecsillapodjék a viszály ebben a kérdésben. Mindebből nyilvánvaló, hogy Macarius egész

útjának fő célja Zürich volt. Levele egyike a legelső írásbeli bizonyítékainknak arra nézve,

hogy akkoriban már Magyarországon is hevesen vitatkoztak az úrvacsora lutheri, vagy

zwingliánus értelmezéséről.207

Bullinger eleget is tett a kérésnek. Jún. 20-án kelt sajátkezű válaszában208 hangsúlyozta,

hogy már annyiszor írt e kérdésről, hogy akkor sem mondhatna mást, ha százszor kellene is róla

nyilatkoznia. Ha Macarius részletesebben óhajt a kérdésről tájékozódni, olvassa el műveit. Utal

Máté-és. János-kommentárjaira s az I. Korinthusi levélhez írt magyarázatára.209 A rendkívül

érdekes írás gondolatmenetét részletesen kívánjuk ismertetni. Ez volt az első alkalom, hogy

Bullinger az úrvacsoratan kérdésében, egy magyar diákon keresztül, közvetlenül próbálta

érvényesíteni befolyását Magyarországon.

Bevezetőben kijelenti, hogy nem ismer egyetlen egyházat sem, amelyiknek tanítása az

úrvacsoráról annyira megegyeznék a Szentírással és az őskeresztyénség gyakorlatával, mint a

zürichié, ezért utolsó leheletéig ki fog tartani mellette, ha csak magából az írásból meg nem

győzik. Elhatárolja magát mindazoktól, akik a pápista „transsubstantiationak csupán a nevét

vetik el”, de a lényegét megtartják (a nyilvánvalóan polémikus élű írásban azonban sehol sem

fordul elő Luther neve). Ezután, az Apostolicum-hoz kapcsolódóan, hitet tesz az Atya jobbján

ülő Krisztusról, aki mindenkor jelen van egyházában „lélekben és megelevenítő erejével”, –

tehát nem testileg210 –. különösen azonban akkor, amikor az úrvacsorát rendelése szerint

kiszolgáltatják. Az úrvacsora ezt követő rövid meghatározásában Bullinger nem megy túl a

klasszikus Zwingli-féle értelmezésen: az egyház az Úr halálára emlékezik, Őt dicsőíti és Neki

ad hálát, a jegyek arról tesznek bizonyságot, hogy Ő a miénk és hogy mindazok, akik hisznek,

üdvösséget nyernek. (A „hoc est-hoc significat” sok botránkozásra alkalmat adó formuláját itt

teljesen mellőzi). Ezzel Bullinger átvezet a hitből való megigazulás és az igaz hit kérdéséhez.

Hangsúlyozza, hogy nem igaz hit az, amelyik akár elválasztja, akár összekeveri Krisztus isteni

és emberi természetét. Kifejezetten elutasítja mind a Nestorius,211 mind az Eutyches-féle, az

ősegyház által a kalcedoni zsinaton 451-ben eretnekségként megbélyegzett tanokat. Élesen

szembeszáll az „ubiquitas”, vagyis a Krisztus teste mindenütt jelenlétének középkori

gondolatával, amellyel Luther támasztotta alá úrvacsoratanát. Mivel Krisztusnak az

úrvacsorában való testi jelenléte ellentétben áll az igaz hittel, ezért a zürichi egyház nem

fogadhatja el azt. 212 Másrészt viszont hangsúlyozza, hogy Krisztus mégis jelen van az

úrvacsorában: megelevenítő ereje munkálkodik a hit által a hívők lelkében. Így lesz számukra a

kenyér Krisztus teste. A hívők Krisztussal való közösségét Bullinger később is hangoztatja.

Még egyszer visszatér az ubiquitas cáfolatához. Hivatkozik Augustinusra s kiemeli, hogy a

zürichiek fent vázolt tanítása mennyire egyszerű, világos és érthető.

Ez az írás már erősen a Lutherrel meginduló vita jegyében áll. Jelentőségét csak növeli

az, hogy – Macariushoz intézett második levelével együtt213 – ez Bullinger utolsó, némileg

hivatalos nyilatkozata az úrvacsoráról, a Luthernek adott válasz, a Zürichi Hitvallás előtt.

Anélkül, hogy itt most szövegösszehasonlításokba bocsátkozhatnánk, 214 annyit

megállapíthatunk, hogy a fenti két „magánhitvallás” és a Zürichi Hitvallás között számos

gondolati párhuzam és szövegbeli rokonság mutatható ki.215

Bullinger felhasználva a kedvező alkalmat, hogy Macarius Melanchthon

meglátogatására készül, június 22-én levelet írt Melanchthonnak. Panaszkodott Luther

támadásai miatt. Ebből a levélből nyilvánvaló, hogy Macarius nemcsak kosztosdiákja, hanem

bizalmasa is volt Melanchthonnak.216 Macarius tehát jún. 22. vagy legkésőbb 23-ig maradt

Zürichben. Útját lovon folytatta217 és 25-én már mindenesetre Konstanzban volt. Ambrosius

Blarer 1544. jún. 25-i levelében arról értesíti Bullingert, hogy Macarius még néhány napig

náluk marad és hogy ők is készülnek írni Melanchthonnak, akinek őszinte jóindulatáról

Macarius biztosította egyházukat. 218 Ugyanezt hangsúlyozta Musculusnak aug. 28-án írt

levelében is.219 A Melanchthontól közvetlen üzenetet hozó s amellett egyenesen Zürichből

érkező magyar diák visszatérése Wittenbergbe valóságos diadalút volt. A délnémet, jobbára a

svájciakkal rokonszenvező egyházak kézről-kézre adták és gazdagon megvendégelték. Útja

Konstanzból Ulmon, Biberachon, Augsburgon, Schwäbisch-Hallon és Nürnbergen át

vezetett. 220 Az ulmi lelkész, Martin Frecht, akit Blarer már jóelőre értesített Macarius

jöveteléről, 1544. jún. 28-i válaszában ígérte, hogy ők mindenben segítségére lesznek.221 Itt is,

Biberachban is a városi tanács vendége volt. 222 Augsburgi négynapos tartózkodásáról

Musculus értesítette Bullingert júl. 17-én. Eszerint Macarius, a „tudós, kegyes és őszinte

szerénységével kitűnő ifjú”, júl. 5-én érkezett, négy napig maradt és nem győzte eléggé

magasztalni a zürichiek kedvességét. Az augsburgi hittestvérek is szeretettel fogadták őt, a

városi tanács pedig olyan kitüntető vendéglátásban részesítette, amilyen csak egészen kiváló

vendégeknek jár. „Adja Isten, hogy sanyargatott hazájának egykor hasznára lehessen” – teszi

hozzá Musculus. 223 Wittenbergbe érkezése után Bullingernek küldött beszámolójában

Macarius így foglalja össze kellemes útiélményeit, hálásan és nem minden humor nélkül: „

...sum exceptus publico sumptu, ut immunis viverem, aleret me rex, portaret equus”.224

A fentemlített 1544. aug. 31-i beszámoló a levélváltás harmadik és talán legértékesebb

darabja. Macarius mindenekelőtt egy kellemetlen élményről ad hírt benne Bullingernek, amely

egész útját beárnyékolta: Augsburg és Schwäbisch-Hall225 között, útban Johannes Brenzhez,226

elvesztette Bullinger Melanchthonhoz intézett fontos levelét. Hiába vigasztalta Brenz, akinél

megszállt, őt mélyen bántotta, hogy Bullinger jóságát ilyen csúnyán viszonozta és félt, hogy

Melanchthont is magára haragítja. Élénk színekkel írja le találkozását Melanchthonnal, aki

nagy érdeklődéssel és örömmel kérdezgette őt úti tapasztalatairól és különösen mindarról, amit

a zürichi egyházban látott és hallott. S éppen, amikor a diák bele akart kezdeni a

mentegetőzésbe, félbeszakította: „Irt nekem Bullinger? Add csak ide!” Mikor ő erre elmesélte,

mi történt, megbocsátott neki, annál is inkább, mert a levél tartalmát jól el tudta mondani –

Bullinger ugyanis felolvasta neki a levelet, amikor átadta. Közben azonban az történt, amire

senki sem számított: a levél megkerült, a megtalálók Augsburgban átadták Musculusnak, az

pedig továbbította Macariushoz, annak kimondhatatlan örömére. Most már biztos volt benne,

hogy Isten megbocsátotta és jóra fordította azt, amit ő gondatlanságával Bullinger ellen vétett.

Az esetről egyébként Musculus maga is beszámolt Bullingernek 1544. szept. 19-én.227

Macariusnak azonban nem ez volt az egyetlen gondja, amivel „a Sátán meg akarta

szomorítani”. Hamarosan meg kellett tapasztalnia, hogy az ilyen erős feszültség idején

veszélyes dolog az egyik táborból a másikba ellátogatni. Nürnbergben ugyanis, talán

dicsekvésből, elmondta, hogy nála van Bucer és Bullinger hitvallása. Ezt onnan megírták egy

wittenbergi lelkésznek, azzal, hogy szerezze meg azokat és mutassa be Luthernek. Az illető

először Melanchthonhoz fordult, parancsolja meg Macariusnak, hogy az iratokat adja át neki.

Elgondolhatjuk, ez mennyire megijedt a váratlan fordulattól. Melanchthon azonban

visszautasította a kérést, sőt megparancsolta Macariusnak, hogy többé senkinek se adja oda

azokat és ne is szóljon róluk, nehogy a viszály még jobban elmérgesedjék. Vacsora után viszont

megkérte őt, mutassa meg neki az iratokat, s miután elolvasta azokat, több mint egy órát

beszélgettek az egész kérdésről. Macarius arról is értesíti Bullingert, hogy Luther új irodalmi

támadásra készül a zürichiek ellen. Valójában ekkorra már meg is jelent Luther „Kurzes

Bekenntnis”-e. Melanchthon ezt ugyancsak aug. 31-én írta meg Bullingernek.228

Az úrvacsoráról folyó vita azonban, az elszenvedett külső kellemetlenségek mellett

heves lelki tusakodást is okozott Macariusnak. Luther néhány prédikációjában olyan erővel

támadta a svájciak álláspontját és intette hallgatóit, hogy maradjanak meg a szereztetési igék

egyszerű, szószerinti értelmezésénél, lemondva minden emberi okoskodásról és magyarázatról

– hogy Macarius bevallja, vagyis inkább kétségbeesetten panaszolja Bullingernek: már

kételkedni kezd a zürichi tanítás helyességében. Megrázó szavakkal festi, hogyan kéri Istent,

ajándékozza meg őt az úrvacsora igaz, üdvözítő értelmével, amelyet másoknak is továbbadhat

majd. Elmondja, hogy szorgalmasan olvassa a könyvet, amelyet Bullinger adott neki. Mióta

visszatért, egészsége sincs rendben, így hát testi-lelki nyomorúságában fordul Bullingerhez és

könyörögve kéri, írjon mielőbb, mert levelétől vár vigasztalást és gyógyulást. Ugyanekkor

természetesen a legfrissebb hazai híreket is továbbítja neki és még egyszer köszönetét mond a

zürichiek vendégszeretetéért.

Macarius nehéz helyzetéről egy másik levélből is értesülünk, amelyet Musculusnak írt,

ezzel egyidőben, vagy röviddel ezután. Eredetije, tudomásom szerint, nem maradt fenn, de

Musculus idézi belőle az idevonatkozó részt A. Blarerhez intézett 1544. szept. 19-i levelében,

amelyben arról panaszkodik, hogy Luther „a régi szomorújátékot”, ti. az úrvacsoravitát, fel

akarja újítani. Tanúként Macariust hozza fel, aki elpanaszolta neki, hogy vándorútja miatt

Luthernél bevádolták, mint „rajongót” és majdnem bajba került, de Melanchthonnak sikerült

elhallgattatnia a vádaskodást, amely „egyes rágalmazók” műve volt.229

Bullinger 1544. dec. 4-én válaszolt Macariusnak. 230 Levele legnagyobb részt

dogmatikai tartalmú és még terjedelmesebb, mint első, hitvallását tartalmazó írása volt.

Mindenekelőtt szeretetéről biztosítja Macariust és örömét fejezi ki, hogy Melanchthonhoz

intézett levele megkerült. Ezt azonban rögtön követi a Macarius kételkedésére vonatkozó enyhe

szemrehányás: úgy látszik, Macarius a meggyőződését is csaknem elvesztette, jegyzi meg

Bullinger, de ő bízik benne, hogy idővel, kegyes férfiak segítségével és főleg Isten kegyelméből

visszanyeri majd.

Az úrvacsoratannal foglalkozó részletes fejtegetés legjellemzőbb vonása az, hogy –

ellentétben Bullinger előző, tartózkodóbb hangú nyilatkozatával – élesen és nyíltan polemizál

Lutherrel, akit hét ízben meg is nevez. Ez természetes is, ha meggondoljuk, hogy a közben eltelt

több, mint öt hónap alatt a légkör teljesen megváltozott. Luther támadása a svájciak ellen

megjelent nyomtatásban. Zürichben már a rá adandó válaszról tárgyaltak, 231 úgy, hogy

Bullinger levelének keltezése időben éppen egybeesett a Zürichi Hitvallás szerkesztésével.

Nem csoda tehát, hogy szövege – mint fentebb említettük – helyenként feltűnő rokonságot

mutat a Hitvalláséval.232 Bullinger második levele, az elsőhöz viszonyítva, tartalmilag nem sok

újat ad, s inkább érveinek bőségével és pontos, rövid meghatározásaival tűnik ki.

Gondolatainak középpontjába az úrvacsorával lelkiképpen való élést állítja, Ján. 6. alapján.233

Az Új- és Ószövetség „sákramentumainak” szimbolikus értelmezése között párhuzamot von.

Hangsúlyozza annak a régi meghatározásnak az igazságát, hogy a kenyér és bor „signum,

symbolum, sacramentum, figura et memória corporis et sanguinis Dominici”. Itt már egyenesen

kimondja azt is, hogy ha „panis est memoria corporis Christi”, úgy ez nem más, mint: „hoc

significat corpus Christi”. Az ubiauitas tanával szemben az I. Kor. 15-re, a Filippi levélre, Ján.

14:3-ra és az egyházatyákra hivatkozik. Luther úrvacsoratana ellen ezúttal is egyik legfőbb

érve, hogy az ellentmond az Atya jobbján ülő Krisztusról szóló articulus fideinek. Luther

vádját, amelyet Macarius írt meg neki, hogy ti. a svájciak vétenek az Ige egyszerű értelme ellen,

nem említi ugyan, de valószínűleg erre vonatkozik az az intelme, hogy Macarius óvakodjék a

lutheri tan simaságától. Ezt abban foglalja össze, hogy „Krisztus valóságosan és testileg van

jelen a kenyérrel vagy a kenyérben, vagy a kenyér alatt". Ezután még egyszer összegezi az

úrvacsora értelmét és nyomatékosan felszólítja Macariust, hogy ehhez ragaszkodjék a

jövőben.234 Befejezésül pedig azt kívánja neki, hogy az Úr Jézus nyissa meg szívét és értelmét.

Végül hangsúlyozza, hogy a levelet sietve írta, de ezután is, ha bármi felmerülne, amivel

bebizonyíthatná iránta való szeretetét, Macarius forduljon hozzá bizalommal.235

Macarius nem írt többet Bullingernek, így 1544 végén megszakadt a kapcsolatuk.

Életének további folyásáról az általános vélemény az, hogy Wittenbergben „behódolt

Luthernek” és mint ennek híve, került hazatérése után Nádasdy Tamás a későbbi nádor

környezetébe, akinek unokaöccse mellett nevelő volt 1547-ben és a következő években kb.

1550-ig.236 Való igaz, hogy abból, amit kétségeiről írt Bullingernek, valamint levelezésük teljes

abbamaradásából aligha lehet arra következtetni, hogy a zürichiek lelkes híveként tért haza

Magyarországra. Másrészt viszont a fenti levél még távolról sem bizonyítja azt, hogy

határozottan lutheránussá lett volna – hiszen vívódásaiban éppen Bullingerhez fordult

segítségért és vigasztalásért!237 * A legvalószínűbb az, hogy hű maradt tanítómesteréhez és

házigazdájához, Melanchthonhoz, akinek tekintélye, mint láttuk, egy pillanatig sem volt

kétséges szemében. Az ő úrvacsoratanában és közvetítő magatartásában talált megnyugvást,

mint annyi más, Wittenberget megjárt honfitársa. Lehetséges az is, hogy Melanchthon

egyengette tanítványának útját Nádasdy udvarába, akivel levelezésben állt.238

Macariusnak Bullingerrel folytatott levelezéséből bepillantást nyerünk egy magyar diák

súlyos lelkiismereti küzdelmeibe a reformáció teljes kettészakadásának döntő pillanatában. Ő

az egyetlen magyar, akiről tudjuk, hogy személyesen ismerte a reformáció négy nagy

személyiségét, Luthert, Melanchthont, Bucert és Bullingert. Arról sem feledkezhetünk meg,

hogy honfitársai között ugyancsak ő volt az egyedüli, akinek Bullingerrel ápolt kapcsolatai

miatt Wittenbergben zaklatásokat, sőt majdnem üldöztetést kellett elszenvednie.

Ezekben az években egy másik magyar diák is úton volt Európában, bár vándorlása nem

sok hasonlóságot mutat Macariuséval. Belényesi Gergely már tudós humanistaként ment ki

tanulmányútra Párizsba 1543 tavaszán, s útját Strassburgban megszakítva, megismerkedett az

ottani reformáció vezéralakjaival és Kálvinnal, akinek másfél év múlva, Párizsból visszajövet,

vendége is volt Genfben. 1544 őszén Genfből Bázelen át ismét Strassburgba ment, bibliai

tanulmányokat folytatott, majd egy otthonról érkezett, rossz hírekkel teli levél hatására

hazaindult, hogy török hódoltsági területen szolgáljon.239 Indulása előtt levelet írt Kálvinnak

Strassburgból 1545. márc. 26-án. Beszámol a török újabb pusztításairól, hírt ad nagy

elhatározásáról, hogy hazatér és kéri, imádkozzék érte.240 Frankfurtból, útban hazafelé, márc.

29-én még egy levelet ír Konrad Hubert (1507–1577) strassburgi lelkész barátjának.241 Utolsó

biztos hírünk róla Bullingerhez intézett 1546. ápr. 1-i, nemrégiben előkerült levele.242

Belényesi ismeretlenül írt Bullingernek s ezért elnézését is kérte. Levele sok

hasonlóságot mutat a Kálvinnak írottal, bár jóval rövidebb és nagy sietséggel készült írás.

Elpanaszolja, hogy a török, a keresztyénség ellensége, mennyi szenvedést hozott a magyar

népre már eddig is, most pedig újabb sereggel érkezett a szerencsétlen országba. Mindezt Isten

büntetésének tartja. Írásának egyetlen célja, hogy az ökumenikus lelkületéről ismert antistest és

rajta keresztül a zürichi egyházat a magyarországi gyülekezetek nevében kérje, könyörögjenek

az Úrhoz: „enyhítse azt a hatalmas büntetést, amely alatt sok év óta sínylődik Krisztusnak

Magyarország megmaradt részein élő egyháza”. – Bullinger magyar kapcsolatai és Belényesi

életrajza is új színnel gazdagodtak azáltal, hogy ebből a levélből megtudtuk, mennyire egynek

érezte magát a zürichi egyházzal hitben és imádságban. Macariussal összehasonlítva, akit a

délnémet egyházak kézről kézre adva kényeztettek, feltűnő, hogy Belényesi útjának a korabeli

reformátori levelezésben semmi nyoma nem maradt. Még Hubert sem emlékezik meg róla,

pedig ez idő tájt sűrűn levelezett A. Blarerrel. 243 Belényesi, úgy látszik, nem is ismerte

Macariust.244 Ami Bullingerhez való viszonyát illeti, igazi kapcsolat soha sem jöhetett létre

köztük. Belényesi nem is kér választ, levele egyben búcsú is. Neve ezután nyomtalanul eltűnik

a korabeli dokumentumokból.245

Az ezt követő háborús és a reformációra nézve súlyos években 1545 és 1551 között nem

tudunk egyetlen magyarról sem, aki Bullingerrel levelezést folytatott volna. 1549-ben létrejött a

nagyjelentőségű megegyezés Kálvinnal, a Consensus Tigurinus. 246 Mielőtt még 1551

márciusában nyomtatásban megjelent volna, Bullinger kikérte róla számos kül- és belföldi

theologus véleményét, úgy hogy önérzetesen írhatta 1551. márc. 8-án a híres humanistának és

reformátornak, Joachim Vadiannak (1484–1551) Szent-gallenbe, a Consensus egy példányát is

mellékelve: „Viderunt eam, priusquam aederetur (!), Angli, Prussi, Galli, Itali, Ungari aliquot

praecellentes viri nec improbarunt”.247 Kik lehettek azok a magyarok, akik még megjelenése

előtt látták és jóváhagyták a Consensust? – Erre a fontos kérdésre, sajnos, mindmáig nem

sikerült megfelelni. A fenti levélből ugyan nem következik szükségszerűen az, hogy Bullinger

a megegyezés szövegét Magyarországra küldte volna248 – bár természetesen ez se lehetetlen –

valószínűbb azonban, hogy olyan magyarokra utal, akik 1549 és 1551 között megfordultak

Zürichben.249

1551-ben új, következményeiben is jelentős levelezés kezdődik: Fejérthóy János,

magyar kancelláriai titkár 250 Bécsből márc. 26-án levélben keresi fel Bullingert, akit bár

személyesen nem, de műveiből igen jól ismer. Hálájáról biztosítja, hangsúlyozva, hogy

Bullinger251 volt az, aki a török alatt sínylődő magyar nemzetet tudós írásaival visszavezérelte

az igaz keresztyénséghez, úgy hogy az evangéliumot immár nemcsak Magyarországon, hanem

Trákiában, sőt Konstantinápolyban is prédikálják. Csupán Magyarországnak azokon a részein

nem hirdethetik szabadon, ahol a pápista püspökök uralkodnak és a prédikátorokat üldözik.

Ezeknek vigasztalásra és erősítésre van szükségük, ezért most Fejérthóyn keresztül

Bullingerhez fordulnak és kérik, küldjön buzdító és útbaigazító írást Magyarországra.

Fejérthóy három, a hazai gyülekezetek életében különösen fontos kérdést emel ki: Mi legyen a

lelkipásztor álláspontja a második házasság kérdésében, ha a törökök az egyik hitvestársat

elrabolják, a másik idővel új házasságra lép, majd az első férj, vagy feleség mégis visszatér?

Mit tegyenek azok. akiknek pápistákkal kell egy helységben lakniok, hogyan lehet együtt élni

velük s ugyanakkor szertartásaiktól tartózkodni? Hogyan feleljenek meg a hivők a pápista

papok érveire, ha azok a misebeli kenyér imádására akarják csábítani, vagy kényszeríteni őket?

Végül kéri, hogy válaszát Bullinger vagy a levelet vivő küldönccel, vagy egyik augsburgi orvos

barátja, Gereon Sailer,252 illetve Achilles253 révén küldje el neki.

A levél április végére érhetett Zürichbe. Bullinger a közeli Winterthurban élő, de

Dél-Németországgal állandó kapcsolatban álló A. Blarerhez fordult tanácsért: mi lenne a

legjobb módja annak, hogy a magyarokhoz intézendő írást Augsburgba küldje? Blarer már máj.

4-én válaszolt és ígérte, hogy biztos úton el fogja juttatni azt akár Gereon Sailerhez, akár egy

Buffler 254 nevű ismerőséhez, hogy Bécsbe továbbítsák. 255 Bullinger megírta a jó híreket

Bázelbe is, Myconiusnak, hálát adva, hogy „egy kiváló férfiú'’ tanúsága szerint

Magyarországon „a vallás dolga szépen halad és Krisztus evangéliuma egészen Trákiáig

hirdettetik”.256

Bullinger válasza Fejérthóy kérdéseire magyar kapcsolatainak legfontosabb

dokumentuma. A terjedelmes írás már 1551 őszén megérkezett Bécsbe. Fejérthóy okt. 10-én

köszönte meg Bullinger hozzá intézett levelét és azt a „közhasznú iratot” (scriptum publicum),

amelyet „a Magyarországon, Trákiában, Bulgáriában és Törökországban szétszórtan levő többi

keresztyének telkeinek az egészséges és tiszta tudományban való szilárdítása végett” küldött.257

Bullingernek egyetlen, Fejérlhóyhoz írt levele sem maradt ránk. Fenti iratának fogalmazványát,

vagy másolatát sem sikerült mindeddig megtalálni, de a mű 1559-ben két helyen is megjelent

nyomtatásban Magyarországon, két kiváló reformátorunk kiadásában, miután nyolc éven át

kéziratban terjesztették: Huszár Gál Magyaróváron nyomtatta ki „Brevis ac pia institutio

Christianae religionis...,258Heltai Gáspár pedig Kolozsvárt „Libellus Epistolaris...”259 címen. A

keresztyén hit és élet főkérdéseit 47 pontban tárgyaló könyvecske, amellyel Bullinger, igazi

ökumenikus felelősségtudattal, súlyos megpróbáltatásokat szenvedő magyar hittestvérei

segítségére sietett, „valóságos remekmű”. 260 A két kiadás szövege néhány ponton eltér

egymástól – nyilván különböző másolatok alapján készültek – azonkívül több, szándékos

változtatás is kimutatható bennük.261 A művet a magyarországi református egyház a debreceni

alkotmányozó zsinat, és a Második Helvét Hitvallás elfogadásának négyszázéves

évfordulójára, 1967-ben ismét kiadta, ezzel is emlékezve arra a segítségre, amelyet a svájci

reformátorok adtak magyar testvéreiknek a XVI. században.

Fejérthóy három kérdése közül kettőre Bullinger részletes választ adott fenti iratában, a

török által elrabolt hitvesek dolgában azonban nem szólt. Fejérthóy okt. 10-i válaszában

sajnálkozik azon, hogy Bullinger a kérdést „fontos okokból megmagyarázatlanul hagyta”, de

reméli, hogy majd erre is küld valami útbaigazítást. 262 Újabb levéltári adataink alapján

kétségtelen, hogy Bullinger nagyon komolyan vette a kérdést: azonnal írásbeli véleményt kért

róla A. Blarertől, aki Winterthurban 1551. máj. 7-én eleget is tett a kérésnek.263 Részletes

válaszában először a nők helyzetével foglalkozik. A régi rómaiak megengedték az újabb

házasságot, Justinianus császár öt évi várakozási időt szabott meg, a katolikus egyházjog

viszont igazságtalan és embertelen módon életfogytig tartó várakozásra ítéli az asszonyt, ha

nem kap biztos hírt férje haláláról. Mindezekkel szemben Blarer kijelenti, hogy az emberi

törvényeket az „isteni törvényhez” kell szabni és az I. Kor. 7-re hivatkozva a második házasság

mellett foglal állást, mert csak így kerülhető el a paráznaság veszélye. Várakozási időt sem akar

megszabni, mert az esetek és emberek sohasem egyformák, így mindegyiket külön kell

megvizsgálni, keresztyéni lelkiismerettel. Ami a fogságba esett asszony férjének újabb

házasságát illeti, Blarer még liberálisabb álláspontot képvisel és határozottan vallja, hogy a

magáramaradt férj második házassága még sokkal indokoltabb, mint hasonló esetben a

feleségé, mert: 1. az elrabolt nők rövidesen paráznaságban, más férfivel kénytelenek élni, 2. az

asszony nélkül maradt férjre súlyosabban nehezedik a ház és a gyerekek gondja, mint a férj

nélküli asszonyra, 3. főleg pedig, mert az elhurcolt nők visszatérésének valószínűsége jóval

kisebb, mint a férfiaké, sőt alig fordul elő. Ha pedig ez évek múltán mégis bekövetkeznék, a férj

akkor sem taszíthatja el második feleségét és ettől született gyermekeit, hanem Isten akaratában

meg kell nyugodnia, még ha ezzel a bigámia vádját vonja is magára. – Blarernek ezt a magyar

viszonyokra vonatkozó írását a szenvedőkkel való mély együttérzés és a keresztyén ember

szabadságának meglepően bátor hangsúlyozása jellemzi, radikalizmusa azonban aligha számolt

a gyakorlati megvalósítás nehézségeivel.

Az írást Blarer máj. 11-i leveléhez csatolva küldötte el Bullingernek. Kérte, hogy

alkalomadtán küldje vissza.264 Jún. 7-én újra sürgeti a visszaküldését, hozzátéve, hogy tudja,

úgysem tudott vele Bullingernek segíteni, de szeretné, ha barátja megírná, miben tért el a helyes

mértéktől.265 Sajnos, Bullinger válaszát nem ismerjük, de biztos, hogy ő nagyobb óvatossággal

kívánta kezelni a kérdést. Azonkívül megjegyzendő, hogy Blarer alapvető feltevése, hogy ti. az

elrablott nők szinte sosem térnek vissza, ellentétben állt magával Fejérthóy beszámolójával

is. 266 Ha feltesszük a kérdést, miért nem adott útbaigazítást Bullinger a magyar

reformátoroknak ebben az égetően fontos kérdésben, a választ egyrészt a még ki nem alakult

általános véleményben, másrészt pedig alighanem a reformáció akkori helyzetében kell

keresnünk: Fülöp hesseni őrgróf elválása és második, Luther és Melanchthon hozzájárulásával

kötött házassága, amely 1541-ben európai méretű botránnyá fajult, sokat ártott a reformáció

ügyének.267 Az olyan második házasság,268 amelyik a bigámia gyanújához vezethetett, ettől

kezdve még veszélyesebb téma lett, 1551-ben pedig, az „interim” idején, Bullingernek minden

oka megvolt az óvatosságra egy nyilvánosság elé készülő irat szerkesztésénél. Így inkább

hallgatott a kényes kérdésről. Mint Huszár Gál levele269 mutatja, még 1557-ben is nagy volt a

bizonytalanság ezen a téren és csak a debreceni zsinat hozott világos idevonatkozó

rendelkezéseket, tíz évvel később.270

Fejérthóy 1551. okt. 10-i fent említett köszönőlevelében hangsúlyozza, hogy Bullinger

műveinek, különösen híres prédikációinak, a „Dekászoknak”, hű olvasója és az evangéliumnak

már fiatalságától őszinte híve. Az egész levél hangulata derűs és bizakodó. Elmondja, hogy

Ferdinánd király birtokba vette Erdélyt és a török ellen nagy háború folyik, de kimenetelét még

nem tudja. A reformáció szabadabban terjed a törökök, mint a pápista püspökök alatt. A

törökök sok helyen az istentiszteleteken is részt vesznek s általában kedveznek a reformáció

híveinek a pápistákkal szemben. Reménykedik abban, hogy végül a törökök is elfogadják az

evangéliumot. Ennek bizonyságára mellékeli a hódoltságbeli Laskó község lelkészének, Sztárai

Mihály reformátornak (meg. 1575 eleje táján) egy levelét,271 amelyet Tétényi (a kéziratban

Teteni, tehát sem Tukni, ill. Tuknai, 272 sem Teleki 273 ) Miklós ráckevei jegyzőnek írt.

Ajándékba török pénzt és egy erdélyi termésaranyat küld Bullingernek s végül maga és

munkatársai274 nevében köszönti őt és a zürichi egyház többi lelkészét, valamint Musculust.

Ugyanez a bizakodás sugárzik Fejérthóynak Musculushoz 1551. máj. 1-én intézett

leveléből, amelyben elmondja – szintén ráckevei értesülések alapján –, hogy a török hatóságok

mindenütt előmozdítják a reformáció terjedését.275

Bullinger a jó híreket sietett továbbítani Bázelbe. Johannes Gast, bázeli diakónus már

1551. dec. 23-i levelében276 megköszöni az értesítést, 26-án pedig örömének ad kifejezést,

hogy „az evangélium Magyarországon tisztán hirdettetik”. Ugyanakkor azonban aggodalmait

is közli, hogy a becsvágyó „barát”’, Fráter György, aki csak azért játszotta Erdélyt Ferdinánd

kezére, hogy bíboros lehessen, ezzel a török súlyos támadását vonta Magyarországra. A várható

vérontások oka tehát a „keresztyének hitszegése” lesz. 277 Az 1552-es események azután

valóban Gast aggodalmait igazolták, nem pedig Fejérthóy bizakodását.278

Fejérthóy a következő négy év folyamán is összeköttetésben maradt Bullingerrel, aki

nyilvánvalóan nagy súlyt helyezett erre a kapcsolatra. Fejérthóy 1553. nov. 9-i leveléből

megtudjuk, hogy Bullinger előzőleg kétszer is írt neki s műveiből is küldött, de csak 1553. aug.

31-i levele ért célhoz, amelyhez úrvacsorai prédikációit is mellékelte. 279 Azt is közli

Bullingerrel, hogy búcsút mond az udvari életnek és megnősül. Arra kéri, hogy leveleit ezentúl

Paul Strasser bécsi könyvkereskedő címére küldje. – Fejérthóy Pozsonyban telepedett le,

legközelebbi s egyben utolsó levelét onnan írta 1555. júl. 18-án: Bullinger ajándékkal

kedveskedett Fejérthóynénak, amit ez viszonzott is, Fejérthóy azonban attól fél, hogy a

küldemény elveszett, mert Bullinger azóta nem írt. Közli, hogy az „Antithesis”-t280 és néhány

más művét megkapta, a többi viszont nem érkezett meg. Jóságáért még egyszer köszönetét

mond, végül panaszolja a török újabb pusztításait. Ugyanakkor ismét hangsúlyozza, hogy az

evangélium ott szabadabban terjedhet, mint a pápisták alatt. Fejérthóy ezután nem sokkal,

valószínűleg még 1558 előtt meghalt.281

Huszár Gál Bécsből, 1557. okt. 26-án Bullingerhez intézett terjedelmes levele 282 sok

hasonlóságot mutat Fejérthóy írásaival. Huszár ez idő tájt Magyaróváron volt prédikátor s

Bécsben főleg nyomdafelszerelés után járt, amit Rafael Hoffhalter ismert nyomdásztól szerzett

be.283 Levelében mindenekelőtt megrázó leírását adja a török pusztításainak, kiemeli azonban,

hogy a törökök kedveznek a reformációnak, sok helyen részt is vesznek az istentiszteleten, s a

prédikátorok helyzete ott jobb, mint a királyi területeken, ahol Oláh Miklós püspök

hatalmaskodásai nehezítik életüket. Három kérdéssel fordul Bullingerhez a magyarországi

gyülekezetek nevében: 1. Vitassa meg tapasztalt theológusokkal a második házasság kérdését,

különös tekintettel azokra, akiknek házastársát a törökök elhurcolták, és küldjön útbaigazítást.

2. Miután Bullinger és Kálvin műveinek Magyarországon tapasztalható nagy hatását

hangsúlyozta, arra kéri Bullingert, írassa össze és adja ki latin nyelven a zürichi egyház

liturgiáját. Ezzel a művel elősegíti azt, hogy a magyarországi reformáció egyházaiban a

mostani zűrzavar helyett egységes istentiszteleti rendtartás jöhessen létre – hiszen az őtőle

származó írásokat mindenki nagyrabecsüli. 3. Bullinger „intse meg” Melanchthont, hogy

valljon végre színt az úrvacsora kérdésében. Levelét azzal zárja, hogy a többi mondanivalójáról

Bullinger Bécsben tanuló fia, Heinrich,284 akinek úgy látszik a levelet átadta, majd élőszóban

számol be, s hogy Bullinger, ha küldeni akar neki valamit, ezt Hoffhalter útján tegye.

Bullinger válaszát nem ismerjük. Úgy látszik, a második házasságról most sem

nyilatkozott és Melanchthonhoz sem intézett „intelmeket”. A zürichi egyház istentiszteleti

rendtartása azonban, amelyet veje, Ludwig Lavater állított össze, hamarosan megjelent285 és

bizonyára rövidesen eljutott Magyarországra.

A következő öt év levelezésében nem találkozunk magyarokkal, de tudjuk, hogy

ezekben az esztendőkben is voltak Zürichben. A sárospataki lelkész és orvosdoktor, Balsaráti

Vitus János,286 halála előtt egy hónappal, 1575. márc. 1-én üzvözletét küldi Bullingernek.

Visszaemlékezik diákkorára, amikor 18 évvel azelőtt, Wittenbergből Olaszországba átutazóban

Conrad Gessner (1516–1565) híres zürichi orvosnál és természettudósnál szállt meg és

Bullinger házában is vendégeskedett. 287 Bejegyzése is maradt ebből az időből Gessner

emlékkönyvében.288

Bullinger tehát továbbra is jól tájékozott volt a magyarországi reformáció helyzetéről.

Ezt mutatja az a határozottság is, amivel 1559-ben kijelentette, hogy a német fejedelmeknek

már csak azért is meg kell akadályozniuk, hogy egyes lelkészek a zwingliánusokat a szószékről

„rajongóknak” és „sákramentáriusoknak” becsméreljék, mert hiszen a protestánsok nagy

többsége Francia- és Olaszországban, Angliában, Lengyelországban és Magyarországon a

reformátusok pártján áll.289 Megjegyzendő egyébként, hogy Bullingernek már csupán Huszár

Gál értesítése alapján, minden újabb hír nélkül is erre a megállapításra kellett jutnia.

Közben Magyarországon, különösen Erdélyben, majd Lengyelországban is egyre

nagyobb hullámokat vetett Stancaro „új nestoriánus” eretneksége, amely úgy látszik, számos

követőre talált és heves vitákra adott alkalmat. 290 Ennek érdekes nyoma maradt Szikszói

Lukács Wittenbergből 1562. aug. 24-én Bullingerhez intézett levelében.291 Szikszói 1558. okt.

15-én iratkozott be a wittenbergi egyetemre,292 majd hosszabb európai körutazásra indult.

Zürichben megismerkedett Bullingerrel és Conrad Gessnerrel, s ez utóbbinak az

emlékkönyvébe a következő szép sorokat írta bele, Luk. 24: 29 alapján:

„Vespera iám venit nobiscum

Christe maneto.

Extingui lucem ne patiare

tuam.

Lucas Szichzovinus, Ungarus.

Christus Jesus meg váltó, közbe járó és uedvözytő.”293

Sajnos, bejegyzéséből nem derül ki, hogy mikor járt Zürichben.294 1562. aug. 24-i

levele alapján arra lehet következtetni, hogy vagy még az előző évben, vagy legkésőbb 1562

elején. Arról értesíti ugyanis Bullingert – s egyben elnézését kéri, hogy csak ilyen megkésve ír

–, hogy Zürichből elindulva, „körülnézett” Észak-Németországban, Flandriában,

Francia-országban és Angliában. Ezért csak július közepén ért vissza Wittenbergbe. Levelében

mindenekelőtt hálájáról biztosítja a zürichi antistest, aki őt, a szegény „még csak nem is szolgai

ruhában érkező vándort” oly kedvesen fogadta és megvendégelte. Beszámol arról, hogy

Wittenbergben és általában a német lutheránusok között elkeseredett viták folynak a

jócselekedetek és a szabad akarat kérdésében. 295 Hangsúlyozza, hogy ő e problémákban,

müveik ismerete alapján, Bullinger és a zürichiek tanítását tartja helyesnek. A hazai politikai és

egyházi helyzetről elég sötét képet fest Elpanaszolja, hogy Stancaro hívei mennyi bajt okoznak

az egyházaknak és mellékeli egy közelebbről meg nem nevezett vitairatukat, azzal a kéréssel,

hogy Bullinger írja meg neki a véleményét róla, vagy adjon ki nyomtatásban valamit Stancaro

és hívei ellen. Közli azt is, hogy két hét múlva készül haza Magyarországra és emlékezteti

ígéretére, hogy majd ír neki: ezt Gessner útján bármikor megteheti. Ezután többé nem hallunk

róla.

Közben Lengyelországból is bőven érkeztek panaszok Stancaro ellen.296 A lengyel

lelkészek el is küldték Stancaro egy újabb vitairatát Bullingernek,297 bizonyára ugyanazt,

amelyet már máshonnan megkapott és Kálvinnak továbbított szept. 7-én: „Misi ad te librum a

Stancaro scriptum contra te, Martyrem et me...,”298 Bár kétségtelen, hogy ez nem a Szikszói

levelével együtt küldött írás volt,299 a magyar diák panasza talán szintén hozzájárult ahhoz,

hogy Bullinger sürgetni kezdte a Stancarónak adandó választ. Előbb Kálvint próbálta

rávenni,300 majd vejével, Josias Simlerrel301 íratta meg azt,302 úgyhogy 1563 márciusára már

meg is jelent.303 Nem lehetetlen, hogy megküldte Szikszóinak is.

Ugyanebben az évben adták ki Heidelbergben a nagyfontosságú 1559-es

marosvásárhelyi református zsinat 304 végzéseit, német nyelvű átdolgozásban. Érdemes

megemlíteni, hogy egyik példánya – bizonyára már röviddel ezután – eljutott Zürichbe.305

1564-ben újabb személyes magyar kapcsolatról értesülünk: Bullinger júl. 1-én

ajánlósorokat ír Bézának, Berzeviczi (Berzevicaeus) Márton, 306 „Miksa császár udvari

emberének” kérésére, aki meglátogatta őt. Közli azt is, hogy Berzeviczi Zürichből Genfbe,

onnan pedig Franciaországba készül, hogy Orleansban, vagy Bourgesban jogi tanulmányokat

folytasson.307

Ezután négy évig nem találunk magyarokat Bullinger levelezői között. Pedig ez idő alatt

fontos események színhelye volt Zürich és Debrecen: 1566 márciusában megjelent a Confessio

Helvetica II., Bullinger 1562-ben mintegy végrendeletként készült magánhitvallása. A

Confessio-t III. Frigyes pfalzi választófejedelem kívánságára nyomtatták ki Zürichben latinul

és németül, miután azt Géni és a protestáns svájci kantonok mind jóváhagyták, a bázelieket

kivéve, akik csak 80 év múlva csatlakoztak hozzá. 308 Még ebben és a következő évben

hivatalosan magukévá tették a hitvallást a francia, a skót, a lengyel és a magyar reformátorok, s

a következő esztendők folyamán mások is úgy, hogy a Confessio Helvetica II., a Heidelbergi

Káté mellett, a legelterjedtebb református hitvallás lett és maradt.309 Az 1567. febr. 24-én

összeülő debreceni zsinatnak a Második Helvét Hitvallást – egyelőre több más hitvallással

együtt – befogadó végzése310 történelmi jelentőségű lépés volt a magyar reformátusság további

fejlődésére nézve, mint theologiai, mind pedig egyházalkotmányi és politikai szempontból.

Nemcsak azért, mert a későbbi 40–50 év folyamán a Magyarországon még ki sem nyomtatott

Hitvallás, a Heidelbergi Kátéval együtt egyedülálló érvényre emelkedett egyházunkban, hanem

azért is, mert már a XVII. század első felétől századokon át, az egyre súlyosabb ellenreformáció

idején, közjogi alapja és meghatározása maradt egyházunknak.311 Érdekes, hogy a debreceni

zsinat fent idézett hitvallása kétszer is hangsúlyozta, hogy a Második Helvét Hitvallást a genfi

lelkészek is aláírták. Ez egyik bizonyítéka a kálvini theologia egyre növekvő tekintélyének

hazánkban, a 60-as évek folyamán, azonkívül arra is következtethetünk belőle, hogy Bullinger

hitvallása Bézáék közvetítésével jutott el Magyarországra, Méliuszék kezébe. Bullinger

egyébként hamarosan tudomást szerzett hitvallásának elfogadásáról – sajnos nem tudjuk, kitől

– és látható elégtétellel jegyezte fel.312

Bár a debreceni zsinat legfőbb oka és célja az antitrinitarizmus elleni harc volt,

Bullingerhez magyar részről még nem érkezett közvetlen panasz, vagy kérés, hogy

tekintélyével avatkozzék bele a küzdelembe. A Gentilis-per 313 magyar vonatkozású

bizonyítékanyagával is Béza látta el a berni bírákat, aki ekkor már, úgy látszik, magyar

összeköttetésekkel is rendelkezett.314 Az 1564/65-ös nagy pestisjárvány, amelynek Bullinger

felesége, gyermekei és barátai közül többen, 1564 őszén pedig ő maga is csaknem áldozatul

esett, egészségét súlyosan megviselte. Sokat szenvedett a vesekövektől is. Ereje és

munkabírása ettől kezdve már nem a régi. 315 Feladataiból, főleg a terjedelmes irodalmi

vállalkozásokból egyre többet enged át fiatalabb munkatársainak,316 magának csak az irányítást

és felügyeletet tartva fenn. Magyar és lengyel viszonylatban így nyer mind nagyobb

jelentőséget Johannes Wolf 317 és Josias Simler szerepe, s ugyanekkor fokozódik az

együttműködés a Kálvin utáni genfi nemzedék vezéralakjával, Bézával is.318 Mindez világosan

meglátszik az antitrinitárius veszélyről író első magyar, Thuri Mátyás319 esetében. Thuri két

levelet írt 1568. márc. 28-án Wittenbergből, az egyiket Bullingernek, a másikat Wolfnak.320

Ebből a két, egymást kiegészítő levélből megtudjuk, hogy nem sokkal azelőtt Zürichben járt,

ahová Géniből, Béza ajánlásával érkezett, továbbá, hogy Wolf látta vendégül és hogy alkalma

nyílt komoly beszélgetésre, mind vele, mind Bullingerrel. amiért különösen is hálás. (Érdekes

az utalása Bullingernek arra az elbeszélésére, hogy hogyan utasította ki házából a

szentháromságtagadó Blandratát.) 321 Thuri tájékoztatja a zürichieket arról, hogy az

antitrinitáriusok Egri Lukács működésével322 újabb terjeszkedést kíséreltek meg. ír az ellene

összehívott (szikszói) zsinatról 323 és Egri Lukács fogságáról. 324 Ugyanakkor beszámol az

Erdélyben kinyomtatott, Szent-háromságot gyalázó képekről, s leveleihez mellékel egy

közelebbről meg nem nevezett, Egri Lukács (és Blandrata?) legújabb írásait tartalmazó

művet,325 amelynek egy másik példányát Bézának akarja megküldeni. Mivel tud róla, hogy

Simler gyűjti az anyagot egy munkához az antitrinitáriusok ellen, leveleinek főcélja az, hogy

kérje és sürgesse a mű kiadását, hangsúlyozva Bullingernek, hogy ezzel hatékony fegyvert

adnának otthon küzdő testvérei kezébe. Simler könyve „De aeterno Dei Filio, Domino et

Servatore nostro Iesu Christo et de Spiritu Sancto”, amelyet az antitrinitárizmustól erősen

veszélyeztetett lengyel protestánsok is több ízben sürgettek már,326 1568. szept. elején jelent

meg.327 A mű előszavát Bullinger írta s a lengyel, litván, orosz, magyar és erélyi protestáns

nemességhez és lelkészekhez intézte azt, azonkívül Simler is kiemelte saját bevezetőjében az

igaz hit magyar- és erdélyországi védőinek érdemeit.

Thuri legközelebbi levele már Heidelbergből kelt, 1569. ápr. 12-én.328 Ebben többek

között arról értesíti Wolfot, hogy Egri Lukácsot, akinek „propositióit” annak idején megküldte,

ortodox ellenfelei újabb vitára hívták, de az vonakodik börtönét elhagyni. Thuri ezután

közvetíti Wolf-nak magyar tanulótársai üdvözletét, köszönti Wolf munkatársait, Bullingert

azonban nem említi.329

Az antitrinitáriusokkal folytatott harc tetőfokán fordult Bullingerhez Méliusz Juhász

Péter 1569. ápr. 27-én Debrecenben kelt levelében330 – mint tartalmából érezhető, anélkül,

hogy előzőleg összeköttetésben állottak volna. Arra kéri, hogy mivel vidékükön nincs

megfelelően képzett nyomdász, három művét, amelyeket a „Servet–Blandrata-féle 340

eretnekség” és más szentháromságtagadók ellen írt, adassa ki Zürichben. Thretiuson, a krakkói

református lelkészen keresztül kér választ, akivel egyébként is kapcsolatban állt,331 mert ha a

zürichi kiadás nem lehetséges, Genfben fogja kinyomatni, Béza segítségével. A levélen

meglátszik Méliusz heves vérmérséklete, különösen, ha ellenfeleiről ír. Műveinek roppant

nehezen olvasható kézírása sok fejtörést okozott Bullingernek és Simlernek,332 később pedig

Bézának is, akinek a kéziratot, úgy látszik, még 1569 őszén tovább küldték. Béza okt. 23-án

válaszolt Bullingernek. Véleménye szerint a kézirat egy része annyira olvashatatlan, hogy

nyomdász azt aligha fogja elvállalni. Azonkívül úgy érzi, hogy Simler könyve ezt a témát már

kimerítette – de azért mindent meg fog tenni, hogy barátjuk kívánságát teljesítse. 333

Végeredményben azonban kénytelen volt közölni 1570. jún. 18-án Méliusszal, hogy nehezen

olvasható kéziratait nem tudta kinyomatni. 334 Bullingernek nem maradt fenn levele

Méliuszhoz.

Az utolsó magyar, akivel Bullinger levelezésben állott, Skaricza Máté (1544–1591)

ráckevei tanító és lelkész, Szegedi Kis István életrajzírója volt.335 Skaricza 1569 és 1572 között

megjárta Európa több híres egyetemét: Páduát, Géniét, Wittenberget (1571. ápr. 29-től) és

Marburgot. Zürichbe Géniből érkezett, Béza ajánlólevelével, 1570 őszén. Itt mintegy 12

kellemes napot töltött s egyebek között Bullinger házában is több ízben vendégeskedett.

Komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a telet Zürichben tölti. Választása azonban –

diáktársai, valamint Bullinger tanácsára – végül is Bázelre esett.336 Innen írt Bullingernek 1570.

dec. 23-án: magasztalta bőkezűségét és kedvességét, s köszönetét mondott hozzá intézett

leveléért. Skariczának erről a máig is ismeretlen írásáról csak egy rövid kivonat maradt ránk.337

Bullinger közvetlenül magyarokkal ápolt kapcsolatai – legalábbis az írásbeliek, a kutatás

jelenlegi állása szerint – ezzel lezárulnak. Pedig ugyanekkor rohamosan megnő a magyar

levelek és levelezők száma, de ezek már Wolffal és Simlerrel állnak kapcsolatban. Bár ez a bő

és roppant érdekes levelezés nem tartozik közvetlenül vizsgálódásaink körébe, 338 röviden

mégis végigtekintünk rajta, kiemelve mindazt, ami Bullinger magyar ismeretségeire, vagy

befolyására utal.

Dudith (Dudich) András (1533–1589), Krakkóban élő volt pécsi római katolikus

püspök 339 és Johannes Wolf személytelen, teológiai kérdésekre szorítkozó, hivatalos

levélváltása 1570-ben,340 semmiféle, Bullingerhez fűződő kapcsolatot nem mutat. Hasonlóan

Dudithnak Wolfhoz és Simlerhez intézett 1572. júl. 7-i levele341 sem, bár Bullinger Wolf 1570.

aug. 26-i levelének, ill. teológiai fejtegetéseinek fogalmazványához megjegyzéseket is

fűzött.342 Az erdélyi (besztercei) szász diák, Lucas Kratzer (Cracerus)343 1570 és 1573 között

Simlernek és Wolfnak írt leveleiben 344 szintén nem esik szó Bullingerről, pedig Kratzer

valószínűleg megfordult Zürichben.345

A magyar egyháztörténet szempontjából sokkal jelentősebb és Bullingerre vonatkozóan

is gazdagabb az a levelezés, amit Simler folytatott magyarokkal 1573 és 1575 között. Ennek a

levelezésnek egyik legfőbb jellemvonása, hogy már nem annyira az antitrinitárizmus, hanem

inkább a Magyarországon és Erdélyben, a római katolikus Báthory István alatt egyre erősödő

ellenreformáció veszélyének a tudatában íródott. Másik jellegzetessége, hogy itt történt meg

először az, amit Bullinger lengyel viszonylatban már régebben is gyakorolt,346 hogy ti. a zürichi

egyház közvetlenül fordult protestáns magyar nagyurakhoz, „világi” patrónusokhoz, a

magyarországi reformáció érdekében. Ennek a teljesen új jelenségnek az előkészítői magyar

diákok, két áldozatkész mágnás, Thelegdi Miklós és Balassi János külföldi egyetemeken

taníttatott alumnusai: Paksi (Paxius) Mihály, 347 Laskói (Lascovius) János, 348 Varsányi

(Varsanius) Gorsa Mihály349 és Debreceni Joó (Jous) János.350 Paksi és Laskói fáradozásának

köszönhető, hogy Thelegdi, akit Paksi attól féltett, hogy engedni fog rokonának, Báthorynak, a

vallás dolgában, 1574 júniusában állhatatosságra buzdító levelet kapott Simlertől, 351 aki

elküldte neki ajándékba Bullingernek a keresztyénüldözésekről írt könyvét, amit ő fordított

németből latinra.352 Thelegdi terjedelmes levélben mondott érte köszönetét.353 Gorsa és Joó

levelei viszont azt eredményezték, hogy Simler 1575-ben Balassinak ajánlott egy általa kiadott

híres kozmográfiai művet.354 Ebben hízelgő szavakkal emlékezett meg Balassinak és nemrég

elhunyt élettársának, Sulyok Annának a magyarországi reformáció támogatásában szerzett

érdemeiről. Ami a Bullingerhez fűződő kapcsolatokat illeti, Paksi és talán Gorsa is járt

Zürichben. Ök ketten és Joó leveleikben rendszeresen üdvözletüket küldik Bullingernek. Gorsa

„tanítómesterének és atyjának” nevezi őt, Paksi pedig utal több művére is355 és Simleren

keresztül többek között Bullingert is felkéri, hogy írjon gyász verset Szegedi Kis István és

Méliusz halálára. Úgy látszik, ez a terv nem valósulhatott meg, mert többé nem hallunk róla.

Bullinger 1575. szept. 17-én halt meg. – A Simlerhez intézett leveleknek azonban van még egy

egyháztörténeti érdekessége: Gorsa és Joó közvetítésével lépett összeköttetésbe Simlerrel

Szikszai Fabricius Balázs sárospataki rektor,356 1575. márc. 1-i levelében.357 Szikszai Fabricius

a két diákot, Gorsát és Joót még kolozsvári rektorsága idején tanította. Ez a levél a Sárospataki

Kollégium és a zürichi egyház kapcsolatának első nyoma.

Bullinger magyar kapcsolatainak áttekintése után tegyük fel a kérdést: mik voltak ennek

a kapcsolatnak a gyümölcsei egyrészt Bullinger és a zürichi egyház, másrészt pedig a

magyarországi reformáció szempontjából?

Kik voltak Bullinger magyar levelezésének közvetítői, postásai? – Mint láttuk,

Fejérthóynak egy ízben sikerült Bécsből futárt küldenie Zürichbe. Bullinger válasza és „Brevis

ac pia institutio”-jának (ill. „Libellus epistolaris”-ának) a kézirata viszont bizonyára Ambrosius

Blarer és az augsburgi Gereon Sailer közvetítésével jutott el hozzá. Fontos szerepe volt ezen a

téren a kereskedőknek, különösen a könyvkereskedőknek: Szikszói Lukács a frankfurti vásárt

volt kénytelen bevárni, míg levelet írhatott, Fejérthóy és Huszár Gál pedig bécsi

könyvkereskedők címét adták meg Bullingernek. De vittek leveleket diákok is, Huszárét

egyenesen Bullinger fia. Méliusz levelét és kéziratait nyilván Thretius közvetítette s Bullinger

válasza is Thretiuson és Krakkón keresztül érkezhetett Debrecenbe, legalábbis Méliusz így

kívánta. Mindenesetre több levél elveszett.358

Ha ezeknek a kapcsolatoknak a jelentőségét Bullinger szempontjából vizsgáljuk,

először a magyarok hírközvetítő szerepére kell rámutatnunk. Ebben a korban a levelek

bizonyos fokig az újságok feladatát töltötték be. Bullinger magyar levelezői ellátták őt gyakran

első kézből származó hírekkel az egész Európát érdeklő török háborúk állásáról és a reformáció

magyarországi, főleg török uralom alatt való terjedéséről. Érdekes végigtekinteni a levelezésen

abból a szempontból, hogy milyen magatartást tanúsított a török a reformáció híveivel

szemben. Belényesi csak a török pusztításairól adott hírt s az egész keresztyénség ellenségének

és Isten büntetésének nevezte. Macarius viszont, vele majdnem egy időben, 1544-ben, a

törökdúláson kívül már az evangélium csodálatos terjedéséről is beszélt vendéglátóinak.

Fejérthóy és Huszár leveleiből pedig a töröknek a reformáció hívei iránt tanúsított feltűnő

jóindulatáról értesültek a zürichiek az 50-es években, s a Trákiáig, sőt Konstantinápolyig

hirdetett evangélium hírével felcsillan az egész törökség misszionálásának gondolata.359 Ez a

derűs jövőbenézés azonban hiányzik a későbbi levelekből. Különösen a Simlerhez írottakban a

török már ismét csak úgy szerepel, mint félelmetes ellenség és Isten büntetése. A reformáció

egy szép reménységgel szegényebb lett.

Mivel Bullinger magyar ismerősei részben Wittenbergből jövet keresték fel őt és oda

tértek vissza, így bizonyos hírvivő és összekötő szerep is jutott nekik a reformáció e két

fővárosa között. Már az erdélyi szász Hentius Wittenbergbe való visszaérkezése után írt

leveleiben is látjuk ennek nyomait. Bullingert ő értesítette többek között arról, hogy a zürichi

könyveket Wittenbergben eltiltották – mindezt egy hónappal Luther Froschauerhez intézett

ellenséges hangú híres levele előtt! Macarius pedig egyenesen közvetítőként lépett fel

Melanchthon és a zürichiek, illetve a délnémet egyházak között, a reformáció egyik döntő

pillanatában.

Bullinger magyar kapcsolatainak egyik legfontosabb jellemvonása az a tény, hogy mind

az ő, mind pedig munkatársainak néhány jelentős műve magyar levelezőinek

kezdeményezésére jött létre. Így pl. Fejérthóy kívánságára keletkezett Bullinger „Brevis...

institutio”-ja, amelyhez hasonló általános tájékoztatást egyetlen más egyháznak sem adott.

Lavater „De ritibus... ecclesiae Tigurinae”-je Huszár kérésére, Simlernek Stancaro és az

antitrinitáriusok ellen írt könyvei pedig, mint láttuk, legalábbis részben magyarok kívánságára

és egyházaik megsegítésére íródtak, sőt ez utóbbihoz a magyar diákok adatok és forrásmunkák

megküldésével is hozzájárultak. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Bullinger Macarius

részére írt két fejtegetését az úrvacsoráról fontos hely illeti meg az 1545-ös Zürichi Hitvallás

keletkezésének történetében, 360 „Brevis... intstitutio”-ja pedig teológiai fejlődésének egyik

lényeges állomása a Második Helvét Hitvallás felé vezető úton.361

Mik voltak Bullinger magyar kapcsolatainak gyümölcsei a magyarországi reformáció

szempontjából? Ezzel kapcsolatban Bullinger leveleinek hírközlő szerepét kell említenünk:

például, amikor Fejérthóy néhány fontos európai eseményre vonatkozó kérdést intézett

hozzá.362 Majd a hazai reformáció és a magyar nép sorsa iránt fokozódó érdeklődését és

rokonszenvét, aminek a legszebb kifejezése az volt, hogy Bullinger magyar levelezői mind

bizalommal kérhették meg őt: imádkozzék a zürichi egyház Magyarországért és az ott élő

gyülekezetekért. Kétségtelenül teljesítette is ezt. Láttuk azt is, hogy Bullinger és munkatársai

szívesen nyújtottak hathatós irodalmi segítséget, valahányszor a magyarországi egyházak

tanácsért vagy útmutatásért fordultak hozzájuk a keresztyén hit és élet nagy kérdéseiben, vagy

mert ellenfeleikkel szemben volt szükségük támogatásra. Mindennél fontosabb azonban, hogy

Bullinger itthoni befolyásáról szóljunk, hiszen magyar kapcsolatai elsősorban a hazai

reformációra gyakorolt hatásában váltak igazán gyümölcsözővé. Fel kell tehát tennünk a

kérdést: hogyan bontakozik ki előttünk Bullinger befolyása a magyarországi reformációra a

tanulmányunkban tárgyalt anyag alapján? – Mint láttuk, Fejérthóy szemében Bullingernek

Magyarországon már 1551-ben vitán felüli tekintélye volt. Ugyanezt erősíti meg 1557-ben

Huszár Gál, kiegészítve a Kálvin befolyására vonatkozó értesítéssel. A helvét irányú

reformáció Magyarországon látható győzelmére maga Bullinger utal két évvel később. A

debreceni zsinat Bullinger tekintélyének döntő példáját adja azzal, hogy 1567-ben elfogadja

Bullinger hitvallását, a Második Helvét Hitvallást.363 Eljárásában, jellemző módon, a genfiek

példájára hivatkozik. Érdemes kiemelni itt azt a 60-as és 70-es évek fejlődésére nézve fontos

tényt, ami egyrészt Béza és a zürichiek együttműködésének, másrészt hazai reformációnk

sajátosan eklektikus jellegű theologiájának 364 volt köszönhető. Nálunk ugyanis Kálvin

növekvő tekintélye nem vezetett olyan súlyos összecsapásokhoz Bullinger és a zürichiek

híveivel, mint pl. a pfalzi választófejedelemségben,365 hanem inkább hozzájárult Bullinger

befolyásának további megszilárdulásához.

Bullinger magyarokkal folytatott levelezése – lengyel kapcsolataival ellentétben – nem

elég bőséges és rendszeres ahhoz, hogy fent vázolt hatalmas befolyását személyes hatásával

magyarázhatnánk. Irodalmi hatásának azonban számos nyoma van ebben a levelezésben. Ha

tehát Bullinger magyarországi „diadalmenetének” okait kutatjuk, akkor mindenekelőtt arra a

kérdésre kell válaszolnunk levelei alapján, hogy milyen művei jutottak el hazánkba és kiknek a

segítségével.

Láttuk, hogy Bullinger Honterusnak küldött írása eredménytelen maradt. Macariushoz

intézett hitvallása az úrvacsoráról azonban már Wittenbergben kétségtelenül több magyar diák

kezében megfordult, hiszen Macarius szívesen mutogatta, annyira, hegy ebből

kellemetlenségei is támadtak. Bizonyára haza is vitte Magyarországra, Bucer hitvallásával és

Brenznek az úrvacsora szereztetési igéiről a „sákramentáriusok” ellen írt magyarázó levelével

együtt.366 Azt is tudjuk, hogy Bullinger egy könyvet ajándékozott neki és néhány bibliai

kommentárjára maga hívta fel a figyelmét. A Consensus Tigurinust magyarok is olvasták, még

kéziratban. Fejérthóy Bullinger híres, öt folytatásban megjelent prédikációinak (Sermonum

decades I–V.) buzgó olvasója volt. Bullinger ezenkívül a következő műveit küldte meg neki:

De... Coena Domini nostri... homiliae duae, 1553., Antithesis et compendium evangelicae et

papisticae doctrinae, 1551. és több, meg nem nevezett könyvét. Valószínűleg a „De gratia Dei

iustificante libri IV.” címűt is (1554), aminek készüléséről már egy évvel korábban értesítette, s

ő több példányt is kért belőle, barátai részére. 367 A Fejérthóynak megküldött „Brevis...

institutio” nyolc évig kéziratban forgott közkézen, de kinyomtatása utáni terjesztéséről is van

egy érdekes adatunk: Huszár Gál négy példánnyal kedveskedett Kassa város tanácsának 1560.

jan. 10-én, amikor meghívták prédikátornak.368 A Második Helvét Hitvallásnak legalább egy

példánya Méliuszék kezében volt 1567 elején. Simlernek Bullinger előszavával ellátott műve, a

„De aeterno Dei Filio...” (1568) megvolt Thelegdinek Telegden, Szikszai Fabriciusnak

Sárospatakon, s Varsányi Gorsa is olvasta azt. Mindhárman a legnagyobb lelkesedéssel írtak

róla és hazájukban tapasztalt hatásáról. Bullinger Simler által fordított „De persecutionibus

ecclesiae... c. könyvét (1573) Simler küldte meg Thelegdinek. Paksinak ugyancsak ő

ajándékozta 1572 elején Bullinger egy frissen megjelent munkáját. Paksi ápr. 10-i levelének

egyik megjegyzése utal Bullinger 1571-ben kiadott: „Ad testamentum Joannis Brentii nuper

contra Zwinglianos publicatum responsio brevis, necessaria et modesta...”

c. művére úgy, hogy bizonyára ezt kapta ajándékba. Valószínű az is, hogy amikor Paksi 1573.

ápr. 5-i levelében Bullingernek a theologiai vitákban tanúsítandó helyes magatartásról írt

munkájára hivatkozik, akkor a szintén Simler által fordított „Adhortatio ad omnes in ecclesia

ministros, ut contentiones mutuas deponant...”-ra (1572) céloz. – Bullingernek; tehát 15

nyomtatott műve már e szerint a kis „bibliográfia” szerint is kétségtelenül eljutott

Magyarországra, vagy magyarok kezébe, amihez hozzájárul még a közelebbről meg nem

nevezett könyvek tekintélyes száma.

Természetesen, Bullinger Magyarországra gyakorolt irodalmi hatásának kérdését csak

komoly forráskritikai munka, a reformáció hazai irodalmának gyökeres vizsgálata és Bullinger

műveivel való egybevetése döntheti el, ami messze meghaladja ennek a tanulmánynak kereteit.

Néhány adatot mégis, röviden megemlíthetünk: Szegedi Kis István reformátorunk (1505–

1572) „Loci communes”-éhez Bullingernek több műve szolgált forrásul, 369 ezek talán

Fejérthóy közvetítésével jutottak el Ráckevére és később az ott lelkészkedő Szegedi kezébe,

hiszen láttuk, hogy Fejérthóy ezzel a gyülekezettel szoros kapcsolatban állott. Méliusz

prédikációiban gyakran használta Bullinger dekászait, egyszer idézett is belőlük.370 Lavater

„De ritibus et institutis ecclesiae Tigurinae opusculum”-a, amit Bullinger Huszár részére

állíttatott össze vele, nem kis mértékben befolyásolta a magyar református liturgia fejlődését.371

A Második Helvét Hitvallás nagy hatására pedig mi sem jellemzőbb, mint az, hogy hazánkban

23 vagy 24 kiadást ért meg és a Heidelbergi Kátéval együtt egyedüli érvényre emelkedett.

Befejezésül még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy Bullingernek és munkatársainak

levelezése, amelynek több ismeretlen kézirata itt került először feldolgozásra, ha önmagában

nem is döntheti el otthoni befolyásának kérdését, magyar kapcsolataira nézve rendkívül becses

forrásunk. Reméljük, hogy a jövőben még további értékes darabjai fognak előkerülni.

________

MÓD1S LÁSZLÓ

A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS MAGYAR ÉS MAGYARORSZÁGI

KIADÁSAI

– Bibliográfia –

Három évvel ezelőtt a Heidelbergi Káté magyar és magyarországi kiadásainak

számbavétele kedves meglepetéssel szolgált, mert a köztudatban szereplő 40–50 kiadás helyett

162 kiadást sikerült összegyűjteni. Most a Második Helvét Hitvallás hazai kiadásainak

számbavétele nem hoz ilyen meglepetést, mert az általában ismert kiadásokon túl alig egy-két

újabb kiadás kerül nyilvánosságra és néhány ismeretlen vagy helytelenül ismert adat válik

ismertté, illetőleg helyesen ismertté.

A Második Helvét Hitvallás hazai kiadásainak egészen szerény száma azonban – amely

egyetemes viszonylatban még így is második helyen áll – távolról sem jelenti azt, hogy a

magyarországi református egyház életében kisebb szerepe lett volna, mint a Heidelbergi

Káténak. A kiadásbeli nagy különbség magyarázata az, hogy míg a Heidelbergi Káté

tankönyvvé és így népkönyvvé vált már a 16. századtól kezdve, a Második Helvét Hitvallás

tankönyvi használata csak a 19. század közepétől kezdődik, de akkor is csak alkalmilag válik

azzá. Mindezek ellenére tény, hogy a magyarországi református egyház életét mindenkor

áthatja e hitvallás szelleme és jellemzi hitbeli állásfoglalását.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy külföldet járt lelkészeink szép

számmal hozzák haza a Hitvallás újabb és újabb külföldi kiadásait, ami a Hitvalláshoz való

hűségnek a bizonysága. De gyülekezetek és gyülekezeti tagok is hasonló hűséggel

ragaszkodtak mindig a Hitvalláshoz. Ennek egyik jellemző adata az 1743. évi győri kiadású

fordítás, melyet Horváth Sámuel kereskedősegéd rendezett sajtó alá és adott ki s több mint

hatvan napi börtönt is szenvedett buzgóságáért. A másik jellemző példa pedig a Hitvallás 1906.

évi karcagi kiadása, melyet gyülekezeti ifjak adnak közre.

A Hitvallás hazai kiadásainak teljes bibliográfiáját kívánjuk közreadni. Úttörő

kísérletek voltak már eddig is. Így igen hasznos előzetes tájékoztatást nyújtottak az alábbi

dolgozatok: Tóth Endre: Adatok a Második Helvét Hitvallás történetéhez. = Református

Egyház, 1955. 7. évf. 12. sz. 270–278. l. – Csáji Pál: Horváth Sámuel, a Második Helvét

Hitvallás 1743. évi kiadója. = Egyháztörténet 1958. 173–179. l. – Nagy Barna: Geschichte und

Bedeutung des Zweiten Helvetischen Bekentnisses in den osteuropäischen Ländern. = Glauben

und Bekennen. Vierhundert Jahre Confessio Helvetica Posterior. – Zürich, 1966. 109–141. l.

Az egyes kiadásokat a bibliográfiában analitikusan vettük fel, aminek előnye, hogy a

kutató így az egyes kiadások tartalmát is áttekintheti. Rövid annotációkat is fűztünk az egyes

kiadásokhoz, amikor a kutatók eligazítása céljából szükségesnek mutatkozott.

Itt is kiemeljük, hogy Csáji Pál megemlíti: az 1743. évi győri kiadás második kiadásban

állítólag 1782-ben Szebenben is megjelent. Ilyen kötetet azonban nem sikerült találni, de

további irodalmi utalást sem. Viszont találtunk egy 1922. év körüli debreceni kiadást, mely az

1907. évszámot viseli ugyan, de nem kétséges, hogy jóval későbbi kiadás. Erre Erdős Károly

dr. professzor úr hívta fel a figyelmemet és bocsátott rendelkezésre példányt. Külön tanulmány

feladata felderíteni azt, hogy miért jelent meg korábbi évszámmal ez a kiadás.

A kiadásokat a történeti jellegnek megfelelően évrendben csoportosítottuk.

Nem volt célunk a Hitvallásra vonatkozó irodalom hazai részének az összeállítása,

mivel ez a kötet egyes dolgozataiban lényegileg együtt van.

Rövidítések:

OSzK = Országos Széchényi Könyvtár

R = A Dunamelléki Ref. Egyházkerület Ráday-könyvtára, Budapest

RMK = Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. Bp. 1879.

Petrik = Petrik Géza: Magyarország bibliográphiája. 1712–1860. I–IV. – Bp. 1888. stb.

Az impresszumban szereplő kurzív szedésű számok a számozatlan lapokat jelentik.

1616. Oppenheim

Confessio Helvetica, azaz, Az Keresztyéni igaz hitről való vallás-tétel, mellyet elsőben

Helvetiaban irtanac és bévettenec, annakutána 1567. esztendőben Magyar országbann is

javallottanac, bévöttenec, és mind ez ideig soc Ecclesiákban megtartottanac. Magyarul

fordittatot az együgyüveknec épületekre és javokra Szenci Csene Peter által. I. Pét. 3. v. 15.

Legyetec pedig készec mindenkoron meg felelni nagy alázatossággal és böcsülettel azoknac, az

kik számot akarnac venni az ti bennetec való reménségröl. – M DC XVI. Oppenhemiumban

Nyomtatta Gallér Hieronymus. – 192, 4 l. – 16 cm.

A kötetet Szenei Molnár Albert adta ki.

A fordító a magyarországi és erdélyi ecclesiának ajánlja munkáját. 1–16. l.

Beza, Theodor: Epigramma in Cyclopicam Ubiquitariorum insolentziam. – Magyarul:

Molnár Albert. 17. l.

Peczelius, Em. Regius epigrammája magyarul. 18. l.

Seraphin, Paulus epigrammája magyarul. 18–19. l.

Velichinus, Stephanus epigrammája magyarul. 19. l.

Canisaeus, Michael epigrammája magyarul. 20. l.

A hitvallás fordítása. 21–183. l.

Az Kegyes Olvasonac:

Symbolum Nioenum. 184–185. l.

Symbolum Constantinopolitanum. 186. l.

Symbolum Ephesinum. 186–187. l.

Symbolum Chalcedonense. 187–189. l.

Symbolum sancti Athanasii, 189–192. l.

Regestrom. 2 lev.

RMK I: 466. – Teljes példány OSzK, hiányos példány R. A Hitvallásnak ez az első

magyar nyelvű fordítása és kiadása.

1616. Debrecen

Confessio et Expositio Fidei Christianae, Az az, Az Keresztyéni Igaz Hitről való

Vallas-tetel. Mellyet elsőben Helvetiaban irtanak es be vettenek: Annak utana 1567.

Esztendőben Magyar országban is javallottanak, be vöttenec, es mind ez ideig sok Ecclesiakban

megh tartottanak. Deákból Magyarra fordítatot, Szenci Csene Peter áltál. Mostan pedig

uyonnan nagyob haszonért, Deákul es Magyarul együve foglaltatot. – Debreczenben,

Nyomtatta Lipsiai Pál. – M. DC. XVI. – 32, 196, 12. l. – 16 cm.

Latin és magyar nyelvű szöveggel.

Lipsiai Pál ajánlása Redei Ferentz váradi kapitánynak. 4 lev.

Szenci Csene Peter ajánlása a magyarországi és erdélyi ecclesiaknak. 2 lev.

Universis Christi fidelibus... latin nyelvű történeti tájékoztató... 3 lev.

Alkolmatossaga ez Confessionak... magyar nyelvű történeti tájékoztató... 2 lev.

Edictum Imperatorium... Császári parancsolat... Gratianus, Valentinianus és

Theodosiustol... latin és magyar nyelven. 2 lev.

Symbolum Damasi. Latin és magyar nyelven. 3 lev.

A Hitvallás latin és magyar nyelvű szövege. 1–196. l.

Az Kegyes Olvasónak:

Symbolum Nicenum;

Symbolum Constantinopolitanum;

Symbolum Ephesinum;

Symbolum Calcedonense;

Symbolum Athanasii. – Valamennyi magyarul. 5. lev.

Regestrom. 2 lev.

RMK I: 465. és RMK II: 366. – Ez a Hitvallás első kettős nyelvű kiadása.

1628. Pápa

Magyar Harmónia. Az Az, Augustana es az Helvetica Confessio Articulussinac

eggyezö Értelme. Mellyet Samaraeus János Superattendens Illyen ockal rendölt öszve: hogy az

Articulusokban Fundamentomos ellenközés nem lévén: az két Confessiot követő Atyafiakis(!)

az szeretet által eggyessec legyenec. Ez mellé Paraeus Dávid D. Irenicumjábol XVIII. ragalmas

Articulusokra való feleletek és az eggyességre kétféle indító okok adattanac. Psal, 120. V. 7. En

az békességet szeretem: De mikor én szolok, ök az viadalhoz keszülnec. – Nyomtattatot Pápán,

Szepes-Várallyai Bemard Máthé által, 1628. Észt. – 16, 274 l. – 18 cm.

Samarjai a Hitvallás teljes fordítását adja e műben, de nem folyamatosan, hanem az

Ágostai Hitvallás megfelelő érintkező szakaszaival párhuzamosan. Azokat a részeket,

ahol érintkezés nincs, külön adja a 153– 186. lapokon. – Fordítása önálló, nem egyezik a

Szenci Csene P. fordításával.

RMK I: 573.

Samarjai törekvése nem érte el célját. Lethenyei István 1633-ban kiadott művében

keményen megtámadta. RMK I:626. Vö. Kathona Géza: Samarjai János gyakorlati

theologiája. – Debrecen, 1940.

1654. Sárospatak

Confessio et Expositio Fidei Christianae. Az az Az Keresztyéni Igaz Hitről való

Vallas-tétel. Mellyet elsőben Helvetiában irtanak és bé vettenek: Annak-utánna 1567.

Esztendőben Magyarországhban is javallotténak, bevöttenek, es mind ez ideig sok

Ecclesiákban megh tartottanak. – Az Meltosagos öregbik Fejedelem Aszszony

parantsolattyaból és költségével. – Nyomtattatot S. Patakon Renius György áltál. – Anno M.

DC. LIV. – 296, 14 l. – 15 cm.

Universis Christi fidelibus... latin nyelvű történeti tájékoztató. 3–6. l.

Alkalmatossága ez Confessionak... magyar nyelvű történeti tájékoztató. 7–9. l.

Edictum Imperatorium... Császári parancsolat... Gratianus, Valentinianus,

Theodosius-tól. 10–12. l.

Symbolum Damasi. Latinul és magyarul. 12–16. l.

A Hitvallás latin és magyar nyelven. 17–296. l.

Az Kegyes Olvasónak:

Symbolum Nicenum;

Symbolum Constantinopolitanum;

Symbolum Ephesinum;

Symbolum Calcedonense;

Symbolum Athanasij. – Valamennyi magyarul. 5 lev. Index. – Mutatótábla. 3. lev.

RMK I: 891. és RMK II: 810.

A Hitvallás második hazai latin és magyar nyelvű kiadása. Megegyezik az 1616. évi

debreceni kiadással általában. Elöl hiányzik Lipsiai Pál ajánlása és Szenci Csene Péter

előszava. A fordítás Sz. Csene Péteré, bár sehol sincs jelezve. – A fejedelem asszony Lorántffy

Zsuzsánna.

1679. Kolozsvár

Confessio et Expositio Fidei Christianae, Az az: Az Keresztyéni Igaz Hitről való

Vallás-tétel. Mellyet elsőben Helvetiában irtanak és bé-vöttenek: Annak-utánna 1567.

Esztendőben Magyar Országban-is javallottanak, bé-vöttenek, és mind ez ideig sok

Ecclésiákban meg-tartottanak. – Most ujjobban az Erdélyi Orthodoxa Ecclésiáknak

költségekkel ki-botsáttatott. – Colosvaratt, Nyomtat! Veres-Egyházi Szentyel Mihály által,

1679. Esztend. – 16, 281, 14 l. – 15 cm.

Tartalma, beosztása teljesen megegyezik az 1654-i sárospataki kiadáséval. Ez a

harmadik latin és magyar szövegű kiadás. A magyar szöveget Szenci Csene Péter

fordította, bár nincs feltüntetve.

RMK I: 1232. és RMK II: 1445.

1713. (Debrecen?)

Confessio et Expositio Brevis et Simplex, Sincerae Religionis Christianae, etc. Az-az:

A’ Keresztyéni Igaz Hitnek rövid és együgyű Vallás-tétele és Magyarázatja. – Nyomt. 1713.

Esztend. – 339, 5 l. – 15 cm.

Universis Christi fidelibus... latin nyelvű történeti tájékoztató. 3–7. l.

Alkalmatossága e Confessionak... magyar nyelvű történeti tájékoztató... 8–10. l.

Edictum Imperatorium... Tsászári parantsolat... Gratianus, Valeritinianus, Theodosius...

Latin és magyar nyelven. 11–13. l.

Symbolum Damasi. – Damasus symboluma. 13–18. l.

A’ Kegyes Olvasónak:

Symbolum Nicenum;

Symbolum Constantinopolitanum;

Symbolum Ephesinum;

Symbolum Calcedonense;

Symbolum Athanasii. – Valamennyi magyar nyelven. 19–27. l.

A Hitvallás latin és magyar nyelvű szövege. 28–339. l.

Index. – Mutató tábla. 2 lev.

Petrik I: 437. 1.

Ez a negyedik latin és magyar szövegű kiadás. A fordító itt is Szenci Csene Péter, bár

nincs jelezve. – A megjelenési hely vitatott. Benda Kálmán–Irinyi Károly: A négyszáz éves

debreceni nyomda. Bp. 1961. 340. l. a debreceni nyomdahelyet feltételezik, míg Nagy Barna

Késmárkot tekinti nyomdahelynek. L. Staedtke, J. (szerk.) Glauben und Bekennen. Zürich,

1966. 128. l. – Tipográfiai vizsgálódások alapján inkább a debreceni nyomdahelyet fogadjuk el.

1742. Kolozsvár

Confessio et Expositio Fidei Christianae, Az-az: Az Keresztyéni Igaz Hitről való

Vallás-tétel. Mellyet elsőben Helvetiában irtanak és bé-vöttenek: Annak-utánna 1567.

Esztendőben, Magyar Országban-is javallottanak, bé-vöttenek, és mind ez ideig sok

Eklésiákban meg-tartottanak. – Most ujobban az Erdélyi Orthodoxa Eklésiáknak tetszésekből

ki-botsáttatott: – Kolosváratt, Nyomt: Szathmári Pap Sándor által, 1742. Esztendőben. – 16,

281, 14 l. – 17 cm.

Tartalma, beosztása teljesen megegyezik az 1654-i sárospataki és az 1679-i kolozsvári

kiadáséval. – Ez az ötödik latin és magyar szövegű kiadás. – A magyar szöveg Szenci

Csene Péter fordítása, bár nincs jelezve. – Eltérése mégis a jelzett kiadásoktól, hogy

függelékként hozzá csatolták latin nyelven a svájci egyházak által 1675-ben készített:

„Formula consensus Ecclesiarum Helveticarum Reformatarum. Circa Doctrinam de

Gratia universali et connexa, aliaque nonnulla capita”. c. iratot 29 lap terjedelemben.

Ez iratot J. H. Heidegger szerkesztette. – fgy nem helytálló az az állítás, hogy a Formula

először az 1755-i kolozsvári kiadásban jelent meg.

Petrik I. 437. l.

1743. (Győr?)

Confessio et Expositio Fidei Christianae Helvetica, Az-az: A’ Keresztyéni Igaz Hitnek

Vallás-tétele. Mellyet elsőben Helvétiában irtanak és bé-vettenek, annakutánna 1567. Esztend.

Magyar-Országban-is approbáltak, és mind ez ideig a’ Ref. Ekklésiákban meg-tartanak.

Mellyet Most ujobban Magyaról, Istenhez, Vallásához, és Hazájához-való kegyes

buzgóságából és szeretetiből, egy magános Ifjú Személy, ezen Szent Confessiónak Vallója

Ki-nyomtattatott: M. DCC. XLIII. Esztend. – 284, 26 l.

Horváth Sámuel: A Kegyes Olvasónak békességet. 3–4. l.

Alkalmatossága e’ Confessionak... magyar nyelvű történeti tájékoztató. 5–9. l.

Tsászári parantsolat... 9–11. l.

Damasus symboluma. 11–14. l.

A’ Kegyes Olvasónak:

Symbolum Nicenum;

Symbolum Constantinopolitanum;

Symbolum Ephesinum;

Symbolum Calcedonense;

Symbolum Athanasii. 15–26. l.

A Hitvallás szövege magyar nyelven. 27–284. l.

Mutató tábla. 2 lev.

E’ vallás-tételben bé-foglaltatott Dolgoknak mutató táblája. 11 lev.

Petrik I. 437. l.

A hitvallás csak magyar nyelvű szöveget tartalmaz.

A fordítás Szenci Csene Péteré. – A kötetet sajtó alá készítette és kiadta Horváth Sámuel

győri kereskedősegéd.

Nyomtatási helye Győr, nyomdásza Streibig József, amint Csáji Pál levéltáros

felderítette. L. Csáji Pál: Horváth Sámuel, a Második Helvét Hitvallás 1743. évi kiadója. =

Egyháztörténet, 1958. 173–179. l.

Csáji Pál szerint ennek a kiadásnak második kiadása is jelent meg Szebenben,

1782-ben. Sem kiadást, sem további adatokat nem sikerült találni.

1755. Kolozsvár

Confessio et Expositio Fidei Christianae, Ab Ecclesiae Christi Ministris, qui sunt in

Helvetia: Tiguri, Bernae, etc. et apud Confoederatos; quibus se adjunxerunt Genevensis et

Neocomensis Ecclesiae Ministri, una cum Praeconibus Evangelii in Scotia, Polonia, et

Hungária; Concorditer recepta et edita. – Az az, A’ Keresztyéni Hitről való Vallástétel, Mellyet

Helvétziában a’ Kristus’ Eklésiájának Tanítói, kik vágynak Tigurumban, Bernában, ’s a’ t. és

az Öszve-szövetkeztek között; kikhez adták magokat a’ Genevai és Neokómumi Eklésiáknak

Tanítói, az Évangyéliomnak Skótzia, Lengyel, és Magyar Országokban lévő Hirdetőivel

együtt; egyező akarattal bé-vettenek és ki-botsátottanak. – Kolosváratt. – Nyomtatt. Páldi

István által, 1755. Észt. – 24, 291, 5 l. – 17 cm.

Szentzi Tsene Péter: A’ magyar fordítónak elől-járó beszéde. 2. lev.

Occasio Helveticae Confessionis. – Alkalmatossága e’ Konfessionak. (Latinul és

magyarul.) 2 lev.

Praefatio Confessionis. – A’ Konfessionak elöl-járó beszéde. 5 lev.

Edictum Imperatorium. – Tsászári parantsolat. 1 lev.

Symbolum Damasi. – Damasus’ simboluma. 2 lev.

A Hitvallás latin és magyar szövege. 1–283. l.

A’ Kegyes Olvasónak:

A’ nitzéabéli simbolum;

A’ konstántzinápolyi simbolum;

Az éfésusi simbolum;

A’ káltzédonbéli simbolum;

Athanásius simboluma. 284–291. l.

Index. – Mutató tábla. 2 lev.

Függelékként e kiadás után is csatolva a Formula Consensus c. irat külön

lapszámozással – 63 l. – éspedig nemcsak latin nyelven, mint az 1742. évi kolozsvári

kiadásnál, hanem magyar nyelven is.

Petrik I. 437. l.

1791. Debrecen

Helvetica Confessio. Az-az, A’ Keresztyén Hitről való vallás-tétel, A’ szerént, a’ mint

azt Helvetziában, A’ Kristus Ekklesiájának Tanitói, kik Tigurumban, Bernában ’sa’t és

azoknak Szövetséges Társai között vágynak; kikhez adták magokat, a’ Genevai és Neocomumi

Ekklésiáknak Tanitói, az Evangyéliomnak, Skótzia, Lengyel és Magyar-Országokban lévő

Hirdetőivel együtt, egyező akarattal bé-vették és ki-botsátották 1566-ik Esztendőben. Deákból

Magyarra fordítva. – Debreczenben, Nyomt. Huszthy Riskó Sámuel által. 1791. Esztendőben. –

16, 201, 5 l. – 17 cm.

Alkalmatossága ezen Helvétziai Vallástételnek. 2 lev.

E’ Vallástételnek eleibe tétetett elöl-járó beszéd. 3 lev.

Császári parantsolat... 1 lev.

Damásusnak a’ hitről való vallás-tétele. 1 lev.

A hitvallás magyar nyelvű szövege. 1–192. l.

A’ Kegyes Olvasónak!:

A’ Nitzéai Gyűlésben Íratott Hitnek formája. 193–196. l.

A’ Constantzinápolyi Gyűlésben Íratott hitnek formája. 194–195. l.

Az Efésusi Gyűlésben Íratott Hitnek formája. 195–196. l.

A’ Chálczédoni Gyűlésben Íratott hitnek formája. 196–198. l.

Az Athanasius Hitinek Formája. 198–201. l.

Mutató tábla. 2 lev.

Petrik I. 437. 1.

Csáji Pál szerint Szenci Csene Péter fordításának javított változata, Erdős József szerint

viszont „egészen új fordítás” (1941: XII. 1.).

1837. Sárospatak

Helvétziai bővebb vagy második vallástétel. – Sárospatak, 1837. Nádaskay András ny.

– 234, 14 l. – 22 cm.

Kisebb stiláris módosításokkal Szenci Csene Péter fordítása.

Alkalmatossága ezen... vallástételnek. 3–5. l.

E’ vallástételnek élőbeszéde. 6–12. l.

A hitvallás fordítása. 13–222. l.

Toldalék:

Damásus hitformája;

A’ niczéai hitforma;

A’ konstantzinápolyi hitforma;

Az efézusi hitforma:

A’ kálczédoni hitforma;

Az Athanázius hitformája. 223–234. l.

Mutató-tábla. 1–14. l.

Petrik III. 742. l.

1852. Pápa

Helvét hitvallás. – Iskolai s magány használatúl. – Az eredeti szöveg és az 1791-ki

debreczeni forditás nyomán. – Pápa, 1852. Ref. Főtanoda ny. – XII, 134 l. – 21 cm.

Nagy Mihály: Előszó a’ helvét hitvallás jelen kiadásához. III–X. l.

Tartalom. XI–XII. l.

A hitvallás magyar szövege. 1–127. l.

Függelék:

A’ niczeai hitforma. 128. l.

A’ konstantinápoli hitforma. 129. l.

Az efezusi hitforma. 129–130. l.

A’ kalcedoni hitforma. 130. l.

Athanasius hitformája. 131–134. l.

Petrik II. 133. l.

1853. Pápa

Helvét hitvallás. – Iskolai s magány használatúl. – Az eredeti szöveges az 1791-ki

debreczeni fordítás nyomán. – Második bővitett kiadás. – Pápa, 1853. Ref. Főtanoda ny. – XIX,

142 l. – 21 cm.

Liszkay József: Jegyzet. III. l.

Előszó a’ helvét hitvallás latin szövegéhez. IV–VIII. l.

Császári parancs... VIII–IX. l.

Damasus hitvallása. IX–XI. l.

Nagy Mihály: Előszó a’ helvét hitvallás jelen kiadásához. XII–XIX. l.

A hitvallás fordítása. 1–134. l.

Függelék:

A’ niczeai hitforma;

A’ konstantinápoli hitforma;

Az efezusi hitforma;

A’ kalcedoni hitforma;

Athanasius hitformája. 134–140. l.

Tartalom. 141–142. l.

Petrik II. 133. l.

1855. Pápa

Helvét hitvallás. – Iskolai s magány használatúl. – Az eredeti szöveges az 1791-ki

debreczeni forditás nyomán. – Harmadik átnézett kiadás. – Pápa, 1855. – Ref. Főtanoda ny. –

XIX, 114 l. – 20 cm.

Tartalma és beosztása azonos az 1853. évi kiadáséval.

Petrik II. 133. l.

1855. Debrecen

Helvetica confessió vagy helvétziai vallástétel. – Az 1791-iki Debreczeni kiadás szerint.

– Debrecen, 1855. – Városi ny. – 132 l. – 21 cm.

Alkalmatossága ezen... vallástételnek. 1–2. l.

E’ vallástételnek elibe tétetett elöljáró beszéd. 3–8. l.

Császári parancsolat. 9–10. l.

Damásusnak a hitről való vallástétele. 10–11. l.

A hitvallás magyar nyelvű szövege. 12–124. l.

A’ kegyes Olvasónak!:

A’ Niczéai Gyűlésben iratott hitnek formája.

A’ Constantzinápolyi Gyülésben iratott hitnek formája.

Az Efezusi Gyülésben iratott hitnek formája.

A’ Chálczedoni Gyülésben iratott hitnek formája.

Az Athanasius hitének formája. 125–130. l.

Mutató tábla... 131–132. l.

Petrik I. 437. l.

1885. Lugos

(A Második Helvét Hitvallás egyes fejezeteinek fordítását közreadta dr. Erdős József a

Szabad Egyház c. folyóirat 1885. évfolyama egyes számaiban.)

Ez a részleges közlés rendkívül fontos, mert ez már az új fordítás kezdetét jelenti,

melyet Erdős József később befejezett és közreadott. Szenczi Csene Péter és Samarjai

János után ő a harmadik fordítója a Hitvallásnak és félévszázadon keresztül az ő

fordítását használta a magyarországi református egyház.

1906. Karcag

Helvetica Confessio vagy helvétziai vallástétel. – Az 1791-iki Debreczeni kiadás

szerint. – Karczag, 1906. – Magyar Evangyéliomi ny. – 115, 2 l. – 23 cm.

Tartalma és beosztása azonos az 1855-i debreceni kiadáséval.

Petrik 1901–1910. I. 148. l.

1907. Debrecen

A Második Helvét Hitvallás. – A Tiszántúli Református Egyházi Értekezlet

megbízásából. – Az 1566. évi első kiadás latin szövege nyomán fordította, bevezetéssel és

jegyzetekkel ellátva sajtó alá rendezte Erdős József. – Debrecen, 1907. – Hegedűs és Sándor

bizománya. – Városi ny. – XXXII, 134 l. – 23 cm.

(A Tiszántúli Ref. Egyházi Értekezlet Kiadványa. II.)

Erdős József: Békesség az Olvasónak. III–IV. l.

Tartalom. V–VI. l.

(Erdős József): Történelmi bevezetés. VII–XXXII. l.

Előszó... az 1566. évi latin szövegű első kiadáshoz. 3–6. l.

Császári parancs. 7. l.

Damasus hitvallása. 7–9. l.

A hitvallás magyar nyelvű szövege. 10–115. l.

Függelék:

A nicáai hitvallás;

A konstantinápolyi hitvallás;

Az efézusi hitvallás;

A chalcedoni hitvallás;

Az Athanasius-féle hitvallás. 115–122. l.

(Erdős József): Jegyzetek. 123–134. l.

(1922?) Debrecen

A Második Helvét Hitvallás. – A Tiszántúli Református Egyházi Értekezlet

megbízásából. – Az 1566. évi első kiadás latin szövege nyomán fordította, bevezetéssel és

jegyzetekkel ellátva sajtó alá rendezte Erdős József. – Debrecen, 1907. – Hegedűs és Sándor

biz. – Városi ny. – XXX, 119 l. – 23 cm.

(A Tiszántúli Ref. Egyházi Értekezlet Kiadványa. II.)

Az impresszum adataiból is kitűnik, hogy bár az előbbi kötet évszámát és beosztását

követi, nem azonos kiadás. A papíranyag vizsgálata ugyancsak elárulja a későbbi kiadás

tényét. Dr. Erdős Károly professzor szíves tájékoztatása szerint – akinél példány is

található – 1922 táján adták ki ebben a formában.

1932. Kolozsvár

A Második Helvét Hitvallás. – Az 1566. évi első kiadás latin szövege nyomán fordította,

bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva sajtó alá rendezte Erdős József. – Második átnézett kiadás.

– Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása. – Cluj-Kolozsvár, 1932. Minerva rt. ny. –

XXIX, 106 l. – 23 cm.

(Erdélyi Református Egyházi Könyvtár XV.)

Tartalma és beosztása általában az előbbi kiadásokéval azonos. – A magyarországi és a

szlovákiai, jugoszláviai gyülekezetekben is használták.

1941. Debrecen

A Második Helvét Hitvallás. – Az 1566. évi első kiadás latin szövege nyomán fordította,

bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva sajtó alá rendezte: Erdős József. – Harmadik átnézett

kiadás. – A Tiszántúli Református Egyházkerület tulajdona. – Debrecen, 1941. – Városi ny. –

XIII, 95 l. – 23 cm.

A tartalom és beosztás általában megegyezik az előző kiadásokéval, de a történelmi

bevezetés lényegesen rövidebb.

1954. Budapest

A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai. I. A Heidelbergi Káté. – II. A

Második Helvét Hitvallás. – Budapest, 1954. – A Magyar-országi Református Egyház

Egyetemes Konventjének Sajtóosztálya kiad. – 211 l. – 21 cm.

A Második Helvét Hitvallást fordította dr. Szabadi Béla, Szenci Csene Péter és D. Erdős

József fordításainak felhasználásával.

II. A Második Helvét Hitvallás:

Victor János: (Előszó.) 81. l.

Nagy Barna: Bevezetés a II. Helvét Hitvalláshoz. 83–111. l.

Előszó. (1566.) 114–116. l.

Császári rendelet. 116–117. l.

A hitvallás magyar nyelvű fordítása. 118–195. l.

Függelék: (Különböző hitvallások.) 195–202. l.

(Erdős József): Jegyzetek. 202–211. l.

1955. Bratislava

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház hitvallási iratai. – I.A Heidelbergi Káté. –

II. A Második Helvét Hitvallás. – Bratislava, 1955. – Polygrafické závody. – 231 1. – 21 cm.

A II. Helvét Hitvalláshoz többlet e kötetben:

Tóth Endre: Adatok a Második Helvét Hitvallás történetéhez. (Megjelent még: Ref.

Egyház 1955. évf.)

1965. Budapest

A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai. – (Második változatlan kiadás.) –

Budapest, 1965. – 211 l.

Teljesen megegyezik az 1954-es kiadással.

MÉLIUSZ-TANULMÁNYOK

KATHONA GÉZA

MÉLIUSZ PÉTER ÉS ÉLETMŰVE

I. BEVEZETÉS

Egy öntudatos antagonistája írta róla higgadtan: „Nem sok tudósunk van, aki szelleme

fegyverével nagyobb erővel nyúlt volna be az ország közviszonyaiba, rokon- és ellenhatást

keltve egy egész évtizeden keresztül, mint a XVI. század hatvanas éveiben Horhi Ihász vagy

Melius Péter, vagy mint jó maga alázatosan írja: az Isten debreczeni juhainak méltatlan,

nyomorult pásztora.” 372 Találóbban alig lehet jellemezni Méliusz életművét. Az ország

magyarajkú lakosságának túlnyomó részét oly erőteljesen lehorgonyozta a helvét reformáció

elvei mellé, hogy ennek következménye mélyen befolyásolta a nemzet egész XVI. és XVII.

századi életét, sőt hatása bizonyos eredők révén még jóval e korszakon túl is gyűrűzött.

Méliusz életműve nagyságát csak akkor tudjuk felmérni, ha szemügyre vesszük a

magyarországi helvét reformációnak az ő fellépése körüli állapotát. Mikor ifjan – úgy 22 év

körüli fővel – Debrecenbe érkezett, a református egyház alapját Kálmáncsehi Márton ott már

akkorra jól megvetette. Az elvek azonban a köztudatban még nem voltak szabatosan

kitisztulva. A közelmúlt katolikus emlékei és lutheránus benyomásai még kísértettek, sőt az

eligazodást nem egy szektás nézet is zavarta. Most volt soron a református egyházi élet

menetének részletes kiépítése. Ehhez hasonló állapot uralkodott a közeli szatmár–szilágyvidéki

területen. A lutheránizmusnak egyelőre még jelentős maradványai gátolták itt a helvét hittani

szemlélet kikristályosodását. A szomszédos Tiszán inneni egyházmegyékben a helvét

reformáció erői most voltak felvonulóban. Erdélyben viszont a lutheránizmus még

Kálmáncsehi elszánt harcai után is Dávid Ferenc és Heltai Gáspár vezetésével keményen

tartotta magát. Egyedül a baranyai egyházkerületben alakult ki már 1554-re Szegedi Kis István

püspökségével olyan református szervezet, mely egyházigazgatási kánonokkal is rendelkezett.

E kép szerint Debrecenben és környékén aránylag eléggé előrehaladott állapotban volt a

református egyházi élet kiépülése, ennek ellenére mennyi hiánya volt még annak! A tömörülés

akkortájt alig haladta túl Debrecent és annak szomszédos vidékét, tehát a tiszántúli

egyházkerület kialakulása még a jövőre vár. Sem Debrecenben, sem az ország más részén a

helvét tanítások jegyében csoportosulóknak nincs hitvallásuk, mely akár a legszűkebb keretben

kifejezné hitük tartalmát. A gyülekezetek életét és a lelkészek szolgálatát – az egy baranyai

kerületet kivéve – sehol sem szabályozza semmiféle törvénykönyv. Az egyházak igényelik a

helvét felfogásnak legjobban megfelelő istentiszteleti és szertartási rendet, de nyoma sincs

egyelőre ilyen meglétének, így mindenfelé a liturgikus bizonytalanság veszélye fenyeget. A

kultuszban károsan túlteng a liturgikus ének s már e körülmény is követeli egy református

énekeskönyv sürgős megszerkesztését. Az újszülött református egyház nevelőmunkája

végzésénél egyelőre sajátos felfogását kifejező káté nélkül áll, mert a Dévai-, Batizi- és

Heltai-féle nem tekinthető ilyennek. Parancsoló szükség, hogy a három országrész

összeszögellésében fekvő, de jelentős politikai és gazdasági miszsziót is betöltő Debrecen

egyházi s egyszersmind művelődési gócpont legyen. Mind ez ideig nincs azonban olyan,

legalább középfokot elérő s egyetemi tanulmányokra is előkészítő iskolája, mely szűkösen

kielégíteni tudná a lelkészképzést, valamint a világi literátus emberek nevelését. Nem működik

még Debrecenben könyvnyomda sem, mely sajtótermékeivel segítené a református hitélet

elmélyítését, népszerűsítését és védelmét. Igaz, hogy Kolozsvárt van már ilyen, de itt nem

jelenhetnek meg református szellemű művek. Jelentős számú magisztrátus, főnemes és

köznemes áll már a helvét reformáció oldalán, de az egyházi és iskolai problémák megoldására

öntudatosítani és tömöríteni kellene még ezeket. És végül, ha megizmosodik Magyarországon

ez a református egyház, eldöntésre vár még az a kérdés is, hogy milyen formában tagolódjon be

a református világnézetet vallók európai közösségébe.

A felgyülemlett problémák megoldását egy húszegynéhány éves fiatalember, Méliusz

kezdi s végezi el egyvégtében. Szerepe és jelentősége egyedülálló a XVI. századi magyar

szellemi életben. Magabiztosan jelenik meg a helvét reformáció debreceni színterén s ettől

fogva körülötte bonyolódnak és alakulnak az események. Befolyása egy csapásra meghódítja

az egész tiszántúli, sőt még az annál távolabbi vidékeket is s a függő kérdések az ő alakításában

nyerik el végső rendezésüket egyetemes távlatokba méretezve. Vajon miben rejlik Méliusz

hatóerejének titka? Nem hittani alkotómunkájában, bár e téren sem volt jelentéktelen személy.

A hitágazatokban, mint Szegedi Kis István tanítványa, szabatosan ismerte a zwingli– bullingeri

típusú svájci tanítást, sőt szemléletéből következtethetően kiérezhető, hogy akár közvetett, akár

közvetlen módon Kálvin sajátos gondolatairól is tudomással bírhatott. Mégis, jóllehet a tanítás

levezetésében függetlenségét a külföldi irányvonalak mindegyikével szemben fenntartotta,

nem lett egy külön hittani iskola megteremtője. Méliusz hatásának bámulatos átütő ereje,

magasfokú készültsége és párját ritkító rátermettsége mellett küldetéstudatának és

predesztináltságának kivételesen mély átéléséből ered. Egészen Ábrahámhoz hasonló módon

fedezi fel Debrecenre nézve az örök isteni dekrétumot: „mert Isten tanácsa, végezése ez, hogy

Magyarországba Döbröcönbe prédikáljanak, nem történet”,373 hogy ezután magára nézve is

levonja e reveláció sorsdöntő következményét: „Trombita, kiáltó szó vagyok, nem magamtul,

de Istenbül szólok”.374 E parancs megmásíthatatlanságának, életre-halálra kötelező voltának

felismerése teszi őt igehirdetővé: Köteles vagyok prédikálni vagy vér, vagy kerget az világ,

vagy élek, vagy halok, de életem vesztése alatt is tanítanom kell.” 375 Méliusz ez

önvallomásokban maga tárja fel debreceni küldetése belső mozgató erejének mivoltát. Ezért

fáradhatatlan, bátor és bizakodó. Olyan ügyet képvisel isteni tanácsvégzés szerint, ami

legyőzhetetlen. Prófétaszerű küldetéstudata lényét egészen áthatja. Ezen keresztül személyi

alkatának oly sokszor bántó és méltán kifogásolt fogyatékosságai magyarázatot kapnak:

szókimondó, nyers, durva, erőszakos, vért és halált követelő, akár ó-testamentumi

prófétaelődei, hogy minden gonoszságot és eretnekséget kiirtson az életből. Prófétai

fellobbanásainak csak a város circumspectus tanácsa tud határt szabni, de ha sikerül ezt

befolyása alá vonni, akkor purifikáló szelleme úrrá válik a város felett. A zabolátlan életű

Lábnyomó Benedek prédikátort valamivel 1568 előtt kalodába csukják,376 a Debrecenben

paráznaságon tetten ért Balázs nevű csengeri prédikátort 1568-ban máglyán égetik meg.377

Méliusz személyiségének eredeti vonásai íróinkat gyakran csábították arra, hogy

hordozójukat külsőséges szempontok ráerőszakolásával korábbi vagy egykorú egyháztörténeti

személyiségekkel vonják párhuzamba. Volt olyan méltatója, aki megtette őt „második

Athanasius”-nak, vagy „magyar Kálvin”-nak, 378 s ezzel iskolát indított el alakjának

elszíntelenítésére. Méliusz XVI. századi reformátori személyiségeink sorában egyedülálló

jelenség, megjelölésére leginkább ez a kifejezés alkalmas: prófétaindividuum. Az alkatát

jellemző sajátságok e kategória jellegzetességei közé tartoznak. Aki életét másféle szempontból

értelmezi, kénytelen megmagyarázhatatlan ellentétekkel bíbelődni. Egyháztörténetírásunk jó

darabig emberfeletti egyéniség gyanánt fogta fel s így merőben emberi vonásaival nem tudott

mihez kezdeni. E beállítás mellett – egészen következetlenül – alakját mégis szűklátókörűén a

tömegember kimért életformáiba igyekezett bezsugorítani. Nem restellt vitázni afelett, hogy 18

éves fejjel disputálhatott-e Szegedivel, 25 éves korában lehetett-e püspök, csak arról feledkezett

meg, hogy Méliusz esetében a magyar XVI. század egy egészen kivételes individuumával áll

szemben. Méliusz alakját ki kell vonni a felekezeti sovinizmus dicsőítő törekvéseiből és a

szűklátókörű nyárspolgári szemlélet uniformizáló ítélkezéséből, s úgy kell méltatnunk, ahogy

az a magyar-országi helvét reformáció megszilárdításáért vívott harcokban fény- és

árnyoldalaival együtt megjelent.

II. AZ EREDET KÉRDÉSEI

1. Születési helye

Nyomtatásban megjelent műveiben Melius vagy Melios Péter, Somogyi Péter mester,

Melios Péter Horhi fi Somogybán, Somogyi Melius Péter, Melius avag ihász Péter Somogyi fiú

de Horhi, Ihaz Péter de Horhi, Juhász Péter de Horhi, Horhi Melios es Ihaz Péter, Horhi Melios

Péter, Horhi Ihaz vagy Melius Péter neveken írja magát, 379 míg a wittenbergi egyetem

anyakönyvében 1556. okt. 25-én csak Petrus Melius Vngarus-nak van írva.380 Mindebből

nemcsak az állapítható meg, hogy családi neve Juhász vagy Ihász volt, melyet Wittenbergbe

menetele előtt‘humanista szokás szerint Melius-ra görögösített, hanem az is bizonyos, hogy

Somogybán az akkor még fennállott Horhi nevű faluban született. Irodalmunk e vidéken két

elpusztult, Horhi néven ismert települést tart nyilván. Az egyik Szigetvár közelében feküdt s

Horollya, Horhi vagy Orhya név alatt mint újabban erdőséggel borított terület ismeretes,381 a

másik emlékét a mai Tolna megye északnyugati sarkában a Somoggyal szomszédos Felsőnyék

község határában egy Horhi nevű dűlő tartotta fenn, hol némi romok és egy temető nyoma

egykori településre mutatnak. 382 Már korábbi kutatásunk az utóbbit azonosította Méliusz

születési helyével s eltekintve attól, hogy Felsőnyék ma Tolna megyében van, arra gondolt,

hogy itt a Somogy megjelölés nem megyét, hanem vidéket jelent.383 Különben is jelen esetben

hódoltsági területről van szó, hol önálló megyék már nem szerepeltek.384 Az utóbbi Horhi

elfogadása mellett szól az a körülmény is, hogy Felsőnyéken még a múlt században is sok

Juhász nevű család létezett. 385 Ennek megfelelő értelemben egyháztörténetíróink Méliusz

születési helyeként az elpusztult somogyi Horhi községet nevezik meg. 386 Gyermekkori

emlékei közt Méliusz egyaránt emlegeti a Somoggyal határos zalai és tolnai vidéket is.

Elmondja, hogy a zalaiak zsebben hordozzák a seb bekötözéséhez való sós kenyeret, beszél a

zalai vadcseresznyéről, s megemlékezik a Tolnában fekvő Bátáról, mint búcsújáróhelyről.387

Mindez dél-dunántúli származását erősíti meg. Itt szerzett benyomásait egész életén át

magában hordozta. A modern nyelvtörténeti kutatás is igazolta Méliusz somogyi származását.

Leginkább a Hoffhalter Rafael és Rudolf által nyomtatott műveiből megállapította, hogy

somogyi nyelvjárásban írt, melyet soha sem tudott más nyelvjárással felcserélni.388

2. Születési éve

Méliusz születési idejéről két dátum került forgalomba. Horányi Elek 1536-ra, 389

Fényes Elek viszont jóval korábbra, 1515-re390 teszi annak évét. Bizonyítékra egyik állítás sem

támaszkodik, 391 de mindkettőnek akadtak hívei. A Fényes-féle 1515-ös évet elfogadók

véleménye szerint az 1536-os §vszámnak Méliusz életeseményei ellene mondanak. Nem

lehetett 20–21 éves fővel a magyar coetus széniora és a szentháromságtagadók (amilyenek

akkor még nincsenek is Magyarországon) elleni harc kiszemelt vezére, még kevésbé lehetett 25

éves korában püspök,392 ezen felül mindössze 36 éves kora készültségéhez és életművéhez

mérve kevés.393 Ez álláspont Méliusz szintén fiatal, 29 éves fejjel püspök utódjának, Károlyi

Péternek az analógiáját is elveti, tekintettel Károlyi 1543-as születési éve bizonytalanságára.394

Növeli a kérdéses év iránti kétséget az a hagyomány is, mely szerint Méliusz már külföldre

menetele előtt vitatkozott Szegedi Kis Istvánnal, ki őt ekkor a lutheriről a helvét irányra

vonta.395 Az 1515-ös születési év elfogadása azonban felveti a problémát, mit csinált Méliusz

41 éves koráig, míg Wittenbergbe kimehetett? 396 Van, aki e nehézség ellenében a

Wittenbergben megfordult magyarok közt Sylvester János nős voltára, Szegedi Kis István 38

éves korára s Abádi Benedek nyomdászatban való jártasságára hivatkozik, mint akik élemedett

fejjel kerültek ide.397 E hézag kitöltését szolgálhatta az a mende-monda is, amit Tóth Ferenc

jegyzett fel, miszerint Méliusz előbb „valami pusztán gulyáskodó ember lett volna”, aki már

férfi korában vetődött be Debrecenbe s meglátván ott a diáksereget, végre is tanulásra adta

magát.398

A Horányi által közölt 1536-os születési évet már az imént említett Tóth Ferenc

magáévá tette,399 s azóta sokan fogadták el ezt az időpontot, vagy legalábbis Méliusz születési

dátumának meghatározásánál általánosságban ehhez igazodtak.400 Különösen Zoványi Jenő

képviselte egyre erősebben, következetesebben és bizonyítékokkal mindjobban

alátámasztottan azt a nézetet, hogy a kétféle születési időpont közül a Horányi által közölt

1536-os év Méliusz születése idejét általánosságban a legjobban meghatározza. Meggyőzően

mutatja ki minden más jelentkező ellenvéleménnyel szemben401 azt a tényt, hogy XVI. századi

viszonyaink között igen fiatalon el voltak végezhetők a hazai tanulmányok s így 20 évesek is

mehettek Wittenbergbe. Méliusz pedig családjára, rangjára és tudományos készültségére

tekintettel fiatal fővel is lehetett szénior a magyar bursában Wittenbergben, majd utána lelkész

Debrecenben. A tiszántúli kerület legnagyobb és központi egyházában végzett pár éves lelkészi

szolgálata pedig eléggé bebizonyította, hogy képes a püspöki tisztet betölteni, melynek

eléréséhez egyébként Enyingi Török János támogatása is rendelkezésére állhatott. Viszont 15

éven át folytatott írói és hitvitázó tevékenysége teljesen megfelel kivételes tehetségének és

iskolázási lehetőségének.402 E vélekedés reális voltát igazolja az a számítás, mely szerint, ha

Méliusz 7 éves korában ment iskolába s három évig alapfokú, hat évig triviális, 6 évig felső

iskolában tanult, úgy 1556-ban, 22 éves korában mehetett Wittenbergbe s 1558-ban, 24 éves

korában meghívathatott Debrecenbe.403

Bizonyos egybevetések útján következtetni is lehet Méliusz 1536 körüli születésének

helytálló voltára. Abból a körülményből, hogy Méliusz Heltait az 1568. évi gyulafehérvári

második hitvita egyik történetének ajánlólevelében404 atyjaként említi,405 következik, hogy

Heltai legalább egy nemzedékkel megelőzte életkorban Méliuszt. Vagyis, még ha 1500-at

vennők is fel Heltai születési évéül, akkor sem tehető fel, hogy egy 1515-ben született ember

csak úgy könnyedén atyjának nevezze a nála csupán 15 évvel korosabbat. Sokkal inkább így

beszélhet az, aki 1536 táján született. Hasonlóképpen nem írhatta volna Méliusz 1569. szept.

29-én kelt levelében az 1510 és 1515 között született Brebiri Melith Györgyöt is atyjának4065 ha

ő tényleg 1515-ben született. Ugyanígy Paksi Mihály Szegedi Kis István és Méliusz 1572-ben

történt haláláról emlékezve 407 nem mondhatta volna egyedül csak az 1505-ben született

Szegedit öregnek, hanem a nála állítólag csak 10 évvel fiatalabb Méliuszról is így kellett volna

nyilatkoznia.408

Újabban azután került elő olyan hiteles adat, ami ha évszerűen nem is, mégis véglegesen

eldöntötte, hogy a Méliusz születési ideje körüli vitában Horányinak és Zoványinak van igaza.

Méliusznak a cseh-morva atyafiakkal való érintkezése során egy Debrecenben 1564 táján

megfordult testvér őt látás után 24 évesnek becsülte.409 Kétségtelen ebből, hogy Méliusz

valamikor 1536 táján születhetett.

3. Származása

Azzal az eléggé elszigetelt véleménnyel szemben, hogy Méliusz „jobbágysarj”,

„jobbágyivadék” volt,410 a rendelkezésre álló források egyöntetűen bizonyítják, hogy nemesi

családból származott. János Zsigmondhoz intézett levelében, számos munkája előszavának

vagy ajánlásának végén maga használja a „Horhi” vagy latinosán „Horhinus” nemesi

előnevet.411 Legkorábban Paksi Mihály 1573. ápr. 5-én Heidelbergből Zürichbe Simler-hez

küldött levelében említi, hogy Méliusz nemes és előkelő családból született,412 de hivatkozik

ugyanerre Weszprémi István is: „natus ex nobili et praeclara família”.413 Egy 1572. évi okmány

szerint a Szatmár megyei Gebe, Meggyes és Szalka községekben voltak birtokrészei. 414

Debrecen város jegyzőkönyve megemlékezik egy Nagy István nevű jobbágyáról is, akit

1620-ban a város polgárai közé felvettek.415 Van olyan vélemény, mely feltételezi Méliusz

családjának az Enyingi Török-családdal való rokonságát, legalábbis erre épül az a hagyomány,

hogy Méliusz egynéhány esztendeig együtt élt Török Bálinttal, kinek török fogságba

kerüléséről egy érdekes epizódot örökített meg.416 Kettejük együttélése már csak azért is

képtelenség, mert Méliusz Török Bálint fogságba vettetésekor 1541-ben még legfeljebb öt év

körüli gyermek lehetett. A köztük levő rokoni kapcsolat feltételezésének azonban újabban is

volt követője, ki ezen rangnak tulajdonította Méliusz wittenbergi érvényesülését, sőt

Debrecenbe jutását s ott püspökké választását is. 417 Más felfogás szerint viszont nemes volt

ugyan, de nem állott rokonságban az Enyingi Török-családdal.418 Családja nemesi állapotának

legfőbb bizonysága Méliusznak az a nyilatkozata, mely szerint Tengődi Bornemissza János,

akinek nemesi birtoka – Tengőd és Ősi – Méliusz szülőfaluja, Horhi közelében volt, neki

vérszerinti atyjafia.419

Mindezekből bizonyos, hogy Méliusz Horhiban honos családja is a köznemesek közé

tartozott s atyja – miként a rokon Bornemissza János – szervitora lehetett az Enyingi

Török-családnak.420 Az is valószínű, hogy szülei egy darabig a török hódoltságban éltek421 s

később innen a hatalmas patrónus szárnyai alá magyar területre, talán Debrecenbe húzódtak.

Igaz, hogy Méliusz ellenfelét, Dávidot csizmadia atyától való származására emlékeztetve

gúnyosan gyakran Varga Ferencnek nevezte,422 míg emez becsmérlőjével szemben sohasem

nyúlt hasonló eszközhöz.423 Egyesek kettejük e viszonyulását bizonyságnak tekintik Méliusz

nemesi eredete mellett.424 A Varga Ferenc gúnynevet azonban nem Méliusz találta fel. A

Válaszúti Komédia unitárius szerzője is így nevezi Dávidot. Méliusz nemességének egészen

más természetű és kétségtelen bizonyságait ismertük meg.

III. KÉPEZTETÉS

1. Hazai iskolázása

Méliusz gyermekkoráról mit sem tudunk. Csak feltételezzük, hogy szülői már az ő

születésekor protestánsok voltak, mint ahogyan uruk, Enyingi Török Bálint is híve és

pártfogója volt a reformációnak.425 Igen valószínű, hogy az új szemléletű hitbuzgóságot már a

családi otthonban magába szívta. Arra nézve, hogy tanulását melyik iskolában kezdte, eltérőek

a vélemények. Van, aki úgy véli, hogy az alapismereteket a szülői háznál vagy a közeli Zala

vidék valamelyik iskolájában sajátította el, míg középfokú tanulmányait valahol a Dunántúlon

végezte, amit az is bizonyít, hogy törökül megtanult.426 Némelyek úgy próbálják megfejteni a

Török-családdal és Debrecennel való korai összeköttetését, hogy megteszik debreceni

tanulónak.427 E nézet tarthatatlanságát maga Méliusz cáfolja meg 1570-ben „Az egész szent

írásból való igaz tudomány” című művének 428 Enyingi Török Ferenchez intézett

ajánlólevelében, mikor ezeket írja: „A te Nagyságod bátyja, a Nagyságos Enyingi Török János,

Hunyad vármegyének örök ispánja vön engem kegyelmesen az ő oltalma alá, anno 1558.,

mindazóta Isten engem itt Debrecenben tartott.” Nyilvánvaló ebből, hogy Méliusz 1558 előtt

nem fordult meg Debrecenben, de nem is lett volna ennek értelme, mivel magasabb fokú iskola

a hódoltságban, a Dunántúlon is találkozott s ezt meg is lelte Tolnán.429

A tolnai iskola alapítója Tolna első reformátora, Zigerius (Eszéki) Imre volt 1549-ben.

Már indulásakor magas fokon állott s 60 tanulót számlált, amint ezt Zigerius Flacius Mátyáshoz

ezévi aug. 3-án küldött levelében írta.430 Zigerius oldalán működött úgy a lelkészi, mint a

tanítói tisztben 1551. évi állítólagos haláláig vagy távozásáig Tövisi Mátyás. Kettejük

szakértelmének és fáradságának gyümölcse volt „A Jesus Sirah könyve magyar nyelven”, mely

1551-ben meg is jelent Kolozsvárott Heltainál.431 Tövisi utóda a rektorságban Bereményi János

lett, aki azonban még 1551-ben áldozatul esett a pestisnek. Az ő helyére jött 1552 végén

Békésről Szegedi Kis István s itt működött az 1553-tól kezdve a lelkészi tisztben forgolódó

Sztárai Mihály mellett mint az iskola rektora egészen 1554-ben Laskóra történt távozásáig.

Szegedi Tolnára jövetele táján lett a helvét reformáció híve, ami az iskola eddigi lutheránus

szellemének az új irányzat értelmében való átalakulását indította el. Méliusz wittenbergi

tartózkodása alatt lett Tolnán rektor Thuri Farkas Pál, a genfi reformáció tántoríthatatlan híve.

Jellemző fényt vet az iskola akkori viszonyaira ennek az a tudósítása, hogy a tanítás már két

tanteremben folyik és számos növendéke között akad vagy 50 olyan felnőtt tanuló is, ki

megérett a külföldi akadémiák látogatására.432

Méliusznak feltétlenül Tolnán kellett tanulnia s meglehet, hogy még elemi ismereteit is

mindjárt az iskola megnyílásától kezdődően itt szerezte meg.433 Tanára volt Zigerius Imre,

Tövisi Mátyás és Szegedi Kis István. Az előző kettő alakíthatta ki kezdeti brentianus lutheri

hittani szemléletét s kelthette fel érdeklődését a bibliai nyelvek s kedvét a bibliafordítás iránt.

Szegedi Kis Istvánnal egész életre szóló barátságot kötött, aki át is hozta őt a helvét irányra. Ő is

a tanulók azon csoportjához tartozott, mely a Tolnán szerzett alapra Wittenbergben

szándékozott tovább építeni.434 Méliusz a tolnai iskolában olyan indításokat kapott, melyek

életére döntően kihatottak. A későbbi bibliafordító, hitvitázó és kánonszerkesztő szellemi

fegyverzetét itt kezdte összegyűjteni. A tolnai iskola a dunántúli török hódoltság

magyarságának szellemi fellegvára volt. Méliusz mellett a magyar protestantizmus oly

kitűnőségei tanultak itt, mint Sibolti Demeter, Beythe István és Pathai István.

2. Világnézete kialakulása

Mint már érintettük, a brentianus lutheránus Méliusz Szegedi Kis István befolyása alatt

csatlakozott a helvét hittani felfogáshoz. Ez irányváltoztatásáról Skaricza Máté tudósít a

Szegedi életét tárgyaló munkájában. Elmondja, hogy azt az úrvacsora kérdése felett folytatott

írásbeli vitatkozás előzte meg, melynek anyaga is megvolt akkor még nála.435 Ennek során

Méliusz, meghajolva Szegedi argumentumai előtt, magáévá tette annak helvét úrvacsorai

felfogását. Skaricza e tudósítást elég felületesen az 1541. évi események közé keverte, minek

alapján Debreceni Ember Pál már egész határozottan 1541-re helyezte Méliusz és Szegedi

párbeszédét.436 Ehhez az évhez kapcsolta azután több író Méliusz hitvallásváltoztatását, kivétel

nélkül olyanok, akik az 1515-ik évet fogadták el az ő születési időpontjául.437 Méliusz helvét

felfogáshoz való csatlakozásának időpontja tekintetében ezt leszámítva is eltérőek a kutatók

véleményei. Egyesek szerint ez mindjárt Wittenbergből hazatérte után, de legkésőbb 1558-ban,

Debrecenbe menetele előtt történt meg, amikor Szegedi már Laskón, illetve 1558-tól

kezdődően Kálmáncsán működött s eképpen Méliusznak lakóhelyén kellett őt felkeresni,

illetőleg vele írásban értekezni.438 Ez álláspont feltételezi azt, hogy Méliusz Wittenbergben

időzésekor még lutheránus volt, ami már csak azért sem hihető, mert itteni tanulótársai, mint

Czeglédi Ferenc, Molnár Gergely, Károlyi Gáspár, Szegedi Gergely, Hevesi Mihály és mások

ez időben mind a helvét felfogást követték s ekként Méliusz lett volna köztük az egyetlen

kivétel.439 Még tarthatatlanabb az a nézet, hogy a Szegedivel folytatott nevezetes vita 1558-ban,

debreceni lelkészi állásának elfoglalása után ment volna végbe. 440 Még elképzelni is

képtelenség, hogy az 1555 tájától fogva már teljesen református Debrecen Méliusz

személyében lelkészévé választott volna egy brentianus lutheránust. 441 Így a Méliusz

világnézeti függőségét eldöntő vita feltétlenül annak Wittenbergbe való kimenetele előtt történt

meg.442 Ennek legvalószínűbb időpontja Szegedi 1553–1554. évi tolnai rektori működésének

ideje.443 Méliusz ekkor már 17–18 év körüli koraérett ifjú volt. Szegedinek minden dogmatikai

tudását és dialektikai képességét igénybe kellett vennie, hogy az erősen intellektuális típusú,

egyszer elfoglalt álláspontjához keményen ragaszkodó tanítványát saját nézete elfogadására

rábírja. Mindenesetre ez volt Méliusz életében az első és utolsó eset, amikor egy vitán a vele

szemben álló felfogás előtt teljesen meghajolt. Szegedinek e győzelme a magyarországi helvét

reformáció jövőjére nézve sorsdöntő jelentőségű volt. Egyébként a reformáció két főiránya

közti feszültség már ekkor nagyon kiéleződött Tolnán. Szegedi és Sztárai személye állott ennek

központjában. A Méliusz reformátussá tételére irányuló erőfeszítés is része lehetett e

küzdelemnek. Lehet, hogy a vita folytatódott azután is, hogy Szegedi 1554-ben Laskóra ment

lelkésznek. Talán ezért kellett a vitatkozó feleknek nézeteiket írásban cserélni ki, ahogy ezt

Skaricza elmondja. Mindenesetre Méliusz református hitében mélyen meggyökerezett már,

mire wittenbergi útjára sor került.

3. Wittenbergi tanulmányai

Méliusz életének első biztos adata a wittenbergi egyetemre való beiratkozásának napja,

1556. okt. 25-ike, amikor „Petrus Melius Vngarus” néven jegyezték be az anyakönyvbe.444 Ezt

követően Thuri Pál széniorsága alatt belépett a wittenbergi magyar tanulók coetusába is,

amelynek anyakönyvében. „Petrus Melius Simigius” néven szerepel.445 Méliusszal egy napon

iratkozott be Sylvius Gáspár. Rajtuk kívül még legalább 11 magyar tanult akkor

Wittenbergben. Érdemes őket egyenként szemügyre venni, hisz a helvét irány legkiválóbb

hazai munkásai kerültek ki e kis csapatból. Legöregebb diák volt közöttük Czeglédi Ferenc,

Kopácsi István későbbi veje és a zempléni egyházmegyének 1564 tájától harminc éven át volt

esperese, ki 1553. nov. 6-ika óta tanult ott s 1557 második felében Méliusz utódja lett a magyar

bursa széniori tisztében. Molnár Gergely és Debreczeni Balázs 1554. jún. 4-én iratkoztak be s

előbbi 1557 végéig időzött itt, míg utóbbi 1561-ben a magyar társulat széniori tisztét töltötte be.

Molnár hazatérte után a kolozsvári iskola rektora lett s mint ilyen, egy sok kiadást megért latin

grammatikát és két kátét adott ki. Tántoríthatatlan híve volt a helvét reformációnak. Érdekes

alakja a tanulótársaknak az 1555. márc. 5-ike óta ott időző Rákóczi Márton, ki Wittenbergből

kapcsolatot tartott fenn a strassburgi Hubert Komáddal s annak kiadni tervezett verskötete

számára két latin nyelvű éneket küldött. Itt érte Thuri Pált, a helvét reformáció oly sok

hányattatást szenvedett felvidéki úttörőjét, a Kálvin Institutióját magasztaló híres epigramma

szerzőjét, ki éppen beiratkozása idején a coetus széniora volt s 1555. ápr. 13-ika óta

tartózkodott Wittenbergben. Jellegzetes alakja lehetett Méliusz ottani környezetének az 1556.

febr. 16-án beírt Hevesi Literatus Mihály. Ő a borsodi traktusban egyengette a helvét

reformáció útját, majd ugyanott esperes is lett. Igaz barátságot kötött az 1566. márc. 11-ike óta

itt diákoskodó Károlyi Gáspárral, a helvét irány tiszáninneni megszilárdítójával és a

szentháromságtani küzdelmekben későbbi harcostársával, ki 1557 nyarán innen ment

Strassburgba, majd a svájci egyetemekre. Kevéssel Méliusz előtt, 1556. júl. 8-án iratkoztak be

az itteni akadémián Szegedi Gergely, Emericus Regiovillanus és Károlyi András. Előbbi a

svájci hitelvek bátor reprezentánsa lett Kassán és Eperjesen s még Méliusz odaérkezése előtt

elnyerte az elsőlelkészi tisztet Debrecenben. Utóbbi kassai magyar papként működött s híve

volt a helvét reformációnak. Pár nappal előbb, mint Méliusz, 1556. okt. 14-én tűnt fel

Wittenbergben Kaprophontes Ferenc, Belényesi Gergely mellett a második magyar, ki

felkereste levelével Kálvint. A kérdéses levelet 1561. dec. 26-án Wittenbergből írta.

Felemlíthető még, hogy a magyarokon kívül együtt tanult Méliusz az erdélyi szász lelkészi kar

egyik legérdekesebb egyéniségével, Schesaeus Keresztéllyel. Ez 1556. febr. 6-án

immatrikuláltatta magát s otthon jeles latin költő és író lett. Végül a külföldiek közül meg kell

emlékeznünk Thretius Kristófról, kit Wittenbergben ismert meg Méliusz s később mint hű

elvbarátok az antitrinitárizmussal vívott harcokban egymásra találtak. Thretius játszotta az

összekötő szerepét Méliusz és a svájci reformátorok (Bullinger, Béza) között is. E rövid szemle

is eléggé meggyőz arról, hogy Méliusz wittenbergi magyar környezete az ő helvét

világnézetben való elmélyülése szempontjából döntő hatású lehetett.446

A wittenbergi egyetem a reformáció fellegvára volt. A szerencsétlen schmalkaldeni

háború az intézményt alaposan megingatta, Móricz választó-fejedelem azonban Torgauban

1548. jan. 8-án kiadott rendeletével talpra állította s a theologiai fakultáson a régi professzorok

közül Bugenhagent, Majort és Crucigert újra alkalmazta. Johannes Bugenhagen egészen 1558.

ápr. 20-án bekövetkezett haláláig tanított, jóllehet nagyarányú egyházszervező tevékenysége

ismételten elvonta őt a szolgálattól. Egyetemi előadásai anyagából 1550-ben egy

Jónás-kommentárt adott ki, melyben a római katolikus egyház mindazon szokásait és

berendezéseit eretneknek minősítette, melyeket az interim a protestánsokra ráerőszakolt.

Tartott zsoltármagyarázatokat is, utolsó erőfeszítését pedig a négy evangélium harmóniájának

szentelte. Valószínű, hogy Méliusz hallgatta Bugenhagent, aki a wittenbergi egyetem nagy

híressége volt. Talán nem tévedünk, ha az interimet elítélő nyilatkozatait Bugenhagentől

szerzett benyomásaira vezetjük vissza. Georg Major másik nagy erőssége volt az egyetemnek,

melyen haláláig, 1574. nov. 28-ig működött. Előadásai túlnyomólag a bibliai exegézis területét

ölelték fel, ezen belül is a zsoltárok könyvét, a páli leveleket és a perikópákat magyarázta

előszeretettel. Cruciger halála után a nicaeai hitvallásról is tartott előadásokat. Szívesen

tárgyalta a katolicizmus és protestantizmus közti választanokat. Ez utóbbi eszmekor

bizonyosan magára vonta Méliusz figyelmét. Az 1548. nov. 16-án elhunyt Crucigerrel Méliusz

nem juthatott kapcsolatba, de volt esetleg alkalma hallgatni pár hétig, 1556. dec. 7-iki haláláig

Johann Forster héber előadásait. A neves hebraista már Luthert is segítette az ótestamentumi

iratok fordításánál és 1549 óta volt az egyetem tanára. Arra alig lehetett már Méliusznak ideje,

hogy látogassa Forster utódjának, Paul Ébernek 1557 júniusában kezdett héber előadásait, de

kezeügyébe estek feltétlenül azok a leckék, melyeket e sokoldalú tudós ezt megelőzően a

bölcsészeti karon a matematika, asztronómia és botanika köréből tartott. Ezen felül jól értette

Éber a dialektikát, katechézist és történelmet. Tőle, a jeles polihisztortól nemcsak lehetett,

hanem érdemes is volt tanulni.

A wittenbergi híres professzorok első generációjának itt felsorolt reprezentánsai mellett

Méliusz ott tartózkodásakor a tanulás szempontjából szóba jöhetett a második generáció is,

főleg a bölcsészeti fakultáson. Az ifjabb Johannes Bugenhagen, aki 1557 januárjától Sebastian

Münster és Johannes Isaak grammatikái alapján kezdők számára héber gyakorló tanfolyamot

tartott, ezen felül még egyes ótestamentumi könyvekkel is foglalkozott. Az ifjabb Caspar

Cruciger 1556 óta mint a bölcsészet magistere Ovidius „Metamorphosis” és Cicero „De

officiis” c. műveit magyarázta s a következő évben a költészet professzora lett. A jogi

fakultáson Laurentius Lindemann 1550-ben kezdte meg a Pandekták tárgyalását. Mellette

Joachim von Beust szintén 1550-től a római jogot tanította. Egy évvel később lett Johann

Schneidewein az Institutiók professzora. Ezekhez írott kommentárja 200 év alatt 80 kiadást ért

meg. Ugyanebben a feladatkörben tevékenykedett 1554-től 1565-ig még Georg Craco is.

Feltételezhető, hogy Méliusz hallgatta e jogtanárok egyikét-másikát és egyház jogi

ismereteinek alapját az ő körükben vetette meg. Méliusz wittenbergi tartózkodásakor Jákob

Milich és Melchior Fendt működött az orvosi karon. Mindketten művelték az anatómiát s

végeztek boncolásokat is. A bölcsészkaron 1554-től Peucer Gáspár, mint a magasabb

matematika tanára Euklides számtanát, Ptolemaeus asztronómiáját, valamint az optika és

földrajz elemeit adta elő. Viszont az alsóbb matematika tanára 1550-től Sebastianus Dietrich

magister volt. Feladatkörébe tartozott tárgyalni az aritmetikát Gemma Frisius és az algebrát

Peucer után. Foglalkozott még a csillagászat és a kozmográfia elemeinek kifejtésével is.

Bartholomcius Schönborn 1555-ben kezdte meg működését előbb mint magister, majd később

mint rendkívüli tanár az optika, földrajz és meteorologia területén. Magyarázta ezen kívül

Plinius, Hesiodos, Aratus és Pomponius Méla műveit is. Retorikát Anton Walthertől, majd

utódjául Petrus Vincentiustól, dialektikát és etikát pedig Albert Lemeiertől lehetett hallgatni.

A legjelentősebb professzort, Németország tanítómesterét, Melanchthont legutoljára

hagytuk. Az ő szellemének és tudásának gazdagsága egymaga megérte, hogy valaki érette

Wittenbergbe zarándokoljon. Bár Luther kívánságára 1525-től kezdve részt vállalt a theológiai

fakultás munkájában, mégis mindvégig megmaradt a bölcsészeti karon a görög nyelv

tanárának, mert az ő humanista szelleme itt érezte magát igazán otthon. E tárgykörből tartott

előadásai, beszédei, disputációi, valamint változatos irodalmi tevékenysége hamar

szétfeszítették a disciplina kereteit, helyet adván azokban a wittenbergi keresztyén

humanizmusnak. A görög költők közül magyarázta Homeros, Hesiodos, Pindaros, Theokritos,

Theognis, Sophokles, Euripides, Aristophanes műveit. A görög prózaírók közül sorra vette

Thukydides, Demosthenes, Isokrates és Plutarchos alkotásait, melyek legkiválóbb jának nevelő

értéke miatt az utóbbit tartotta. A latin auktorok sorában felkarolta Ovidiust, Horatiust,

Quintilianust, Liviust és mindenek előtt Cicerót szónoki és filozófiai irataival egyaránt.

Művelte a dialektikát, retorikát és átmenetileg Aristoteles szellemében az ethikát. Gondosan

vigyázott arra, hogy előadásainál a pogány írók szelleme az evangélium tanítását el ne

homályosítsa. Mint theológiai professzor nagy befolyást gyakorolt hallgatóira az egyes ó- és

újtestamentumi könyvekről tartott magyarázataival, valamint hittani rendszerező műve, a „Loci

communes” alapján tartott előadásaival. A nagy pedagógus és humanista megbecsülhetetlen

munkát végzett azáltal, hogy Luther tanítását theologiailag megfogalmazta s e réven, valamint

rengeteg tankönyve útján maradandó hatást gyakorolt a lelkészképzésre. Úttörő jellegűek

voltak világtörténelmi előadásai, melyek céljára Cárion krónikáját átdolgozta. Jelentős szerepet

töltöttek be a wittenbergi egyetem oktatási rendjében Melanchthon beszédei és deklamációi,

amelyek történeti, földrajzi, természettudományi, valamint csillagászati tárgyak mellett orvosi

és jogi kérdésekkel is foglalkoztak.447

Csak a legfontosabb adatokat vettük elő s máris tisztán áll előttünk, hogy a wittenbergi

egyetemen összesereglett tanulók előtt koruk teljes ismeretvilága feltárult. A művelés alatt álló

ismeretanyag hatalmas volta s az interpretáció magas színvonala eredményezte, hogy ez intézet

rövid idő alatt Németország legnépesebb egyetemévé nőtte ki magát. Méliusz ott

tartózkodásakor már legalább 600 hallgatója volt. 448 Méliusznak is jó alkalma nyílt

Wittenbergben theologiai és bölcsészeti ismeretei átfogó kiszélesítésére. Később kibontakozó

theologiájának egynémely elemében, így a skolasztikus módszerben, a természetjog

szerepeltetésében 449 ráismerünk Melanchthon befolyására. Wittenbergi tanulmányai

jótékonyan hozzájárulhattak héber és görög nyelvi tudásának tökéletesítéséhez. Kiváló tanárok

előadásai alapján komoly jogi készültségre tett szert. Itt ébredhetett fel érdeklődése a botanika

és a gyógyítás tudománya iránt s ismerkedhetett meg Adam Lonicerus 1555-ben „Históriáé

naturális opus nóvum” címen megjelent könyvével, 450 mely azután idehaza Herbáriuma

megszerkesztésére indította.

Egyesek abból a körülményből, hogy 1562-ben megjelent kátéjának Németi Ferenchez

intézett ajánlásában „Somogyi Péter Mester”-nek írja magát, 451 azt következtették, hogy

Méliusz Wittenbergben magisteri fokozatot (magister artium) is szerzett. 452 Az általa

Wittenbergben töltött rövid idő azonban kizárja ezt a feltevést. A „mester” megjelölésből

sokkal inkább arra kell következtetnünk, hogy ő Debrecenben eleinte lelkészi hivatala mellett

tanári tisztet is töltött be 453

A következő 1557. év tavaszán, beiratkozását követően mintegy fél év múlva Thuri Pál

távozásával őt választotta a wittenbergi magyar tanulók coetusa hatodik széniorává.454 Ez arra

mutat, hogy az alig 20 éves Méliusz tanulótársai közül messze kiemelkedett. Mindenesetre

kiváló tanulmányi előmenetelével, a vitákon mutatott erőteljes dialektikai készültségével, a

német nyelvben való jártasságával455 és nem kiváltságos születési helyzetével érte el ezt a

tisztséget. A széniorságot azonban nem sokáig viselte, mert 1557 közepe táján, de legkésőbb

július havában hazájába visszatért. Bizonyos ez onnan, hogy az utódjának, Czeglédi Ferencnek

széniorsága alatt legelőször felvett két új coetustag, Eszéki István és Veresmarthy Miklós 1557.

aug. 2-án iratkoztak be az egyetemre,456 így Méliusz távozásának s az új szénior hivatalba

lépésének még ez időpont előtt kellett megtörténnie.

Eszerint Méliusz wittenbergi tartózkodása legfeljebb alig kilenc hónapra terjedt.457

Ebből is széniorságának ideje nem lehetett több három hónapnál. Tisztében való forgolódása

alatt nem is került sor a coetusban új tag felvételére.

IV. PRÉDIKÁTOR

1. Debrecenbe kerülése

Amint már láttuk, „Az egész szentírásból való igaz tudomány” címmel 1570-ben

megjelent művének ajánlásában maga Méliusz mondja el, hogy 1558-ban Enyingi Török János

pártfogásával került Debrecenbe prédikátornak.458 Ez hihetőleg mindjárt 1558 elején történt. A

világos nyilatkozat eleve cáfolat azon felületes állítás ellen, mintha Méliusz már 1557 végén

Debrecenben lett volna. E nézet képviselői állításukat Türk Dániel naplójának azon

közlésére 459 alapították, hogy mikor Sylvester Jánost Debrecenből Lőcsére akarták vinni

másodlelkésznek, ezt „Melas” minden áron meg akarta akadályozni.460 Még arra is történt

kísérlet, hogy a Türk Dániel-féle napló és Méliusz saját híradása közti ellenmondás

összeegyeztessék olyformán, hogy épen maradjon az 1558-ik év,461 mikor végül is kiderült,

hogy a Türk által említett „Melas” nem Méliusz volt, hanem az a Melas János, aki 1558 elején

éppen Lőcsén lelkipásztorkodott462 s az is bebizonyosodott, hogy Sylvester János soha sem

működött Debrecenben. A tévedés megdől-tével kétségtelenné vált, hogy Méliusz helytállóan

nyilatkozott, mikor Debrecenbe menetelének évéül 1558-at nevezte meg.

De még így is akad nehézség. Méliusz 1558 eleje óta volt Debrecenben prédikátor,

Wittenbergből pedig már legalább 1557 szeptemberében haza kellett érkeznie, ha csak nem

fordult meg valahol másutt is külföldön. Hol töltötte a közbeeső időt? Önkénytelenül is Károlyi

Gáspárra gondolunk, aki éppen ez idő tájt indult Strassburgba, majd Svájcba. Vajon barátja,

Méliusz nem tartott-e vele? Életében az 1557-ik év második fele kitöltetlen, így elférne benne

egy ilyen tanulmányút. Persze e sejtelmet nem tudjuk alátámasztani semmiféle adattal sem. A

kérdéses időköz Méliusz életének problematikus része marad s az sem látszik

elfogadhatóbbnak, ha feltételezzük, hogy valahol a szülői háznál, talán a tolnai iskolánál vagy

Szegedinél tartózkodott.

Debreceni prédikátorul Enyingi Török János földesúr akarata szerint a városi tanács

hívhatta meg, mert ez a jog őt illette.463 Érvényesülésében két körülmény hathatott közre. Az

egyik családjának Török Jánossal és annak atyjával, Török Bálinttal való kapcsolata, aminek

alapja jóbarátság vagy szolgálati viszony, de semmiesetre sem rokonság lehetett, amint egyesek

állítják.464 Az a nézet viszont, hogy esetleg egy dunántúli származású debreceni pap, Somogyi

Máté – ki Méliuszhoz hasonlóan származási helyéről nevezte magát Somogyinak – ajánlhatta

be őt Török Jánosnak, már azért sem állhat meg, mert – mint látni fogjuk – maga Somogyi csak

1568-ban került Debrecenbe. 465 Ellenben hihető, hogy Méliusznak Debrecenbe jutását

munkálhatta úgy Török Jánosnál, mint a városi tanácsnál maga a plébános, Szegedi Gergely,466

kinek tanulótársa volt Méliusz s azzal körülbelül egyidős is lehetett. Szegedi jól tudta, hogy a

városnak nagy szüksége van barátja alapos tudására, szilárd erélyére és nagy

szervezőképességére. A másik körülmény, ami Méliuszt Debrecenbe segítette, személyes

jóhírneve volt. Úgy ismerték őt, az ifjú egyetemi hallgatót, mint nagy dialektikust.467 Amit

Laskói Csókás Péter mond, hogy az ariánusokkal küzdő haza megsegítésére hívták vissza őt,468

alaptényül elfogadható. Ha Méliusz székfoglalása idején még nem is voltak Debrecenben

ariánusok, de lehettek követői Stancarónak, aki a Krisztus közbenjárói tisztéről vallott

nesztóriánus jellegű tanával az antitrinitárizmusnak Magyarországon és Erdélyben hathatósan

elébe dolgozott. Ezek ellen kellett Méliusznak sorompóba szállani.469

Alig hihető el Méliuszról a mindezeknek ellentmondó feltevés, hogy előbb udvari

lelkésze volt Török Jánosnak s csak ezután választotta papjául Debrecen.470 ő nyomban Szegedi

Gergely plébános oldalán prédikátor (concionator) lett,471 kinek főhivatása volt az igehirdetés s

e szolgálati beosztása előtt nem tölthetett be iskolaigazgatói tisztet sem.472 Épp ily elhibázott

dolog Méliusznak mindjárt kezdetben Szegedi Gergely jelenlétében debreceni plébánosul való

szerepeltetése is.473 Méliusz így is 22 év körüli fővel a Tiszántúl legnagyobb és központi jellegű

egyházában jutott lelkészi tiszthez, honnan szellemének ereje messze földre kisugározhatott.

Méltó bázis volt ez 15 éven át kifejtett és századokra kiható lélekformáló munkájához.

2. Debrecen Méliusz érkezésekor

A XVI. századi Debrecen társadalmi, gazdasági és szellemi helyzete hosszú fejlődés

során alakult ki. Ennek elindítója az a sajátos körülmény, hogy a város nem földmívelő, hanem

állattenyésztő település volt. Ez tette lehetővé itt a hatalmas állatkereskedelmi tevékenység

kibontakozását és az állati alapanyagok feldolgozásával foglalkozó iparágak (mészáros, tímár,

nyerges, szíjgyártó, varga, csizmadia, cipész, szappanos, fésűs, gombkészítő, szűcs, süveges,

gubacsapó, szűrvégszövő, posztónyíró, kallós, gombkötő ipar) széles körű felvirágzását.474

Ezek mellett nagy számban működtek a városban egyéb, a mindennapi élet szükségeit szolgáló

iparosok is, mint asztalosok, bognárok, fazekasok, késesek, kerékgyártók, lakatosok, kovácsok,

kaszacsinálók, kőmívesek, csiszárok, sarkantyúkészítők, kopjacsinálók, salétromfőzők,

olajütők, portörők, téglavetők, tűkészítők, ötvösök, borbélyok, szekércsinálók, ácsok,

kötélvérők, takácsok, erszénygyártók, molnárok, borégetők, íjgyártók és mások. 475 A

társadalmi és gazdasági érdekeik védelmére céhekbe tömörült kisipar hatalmas lendülettel

szolgálta a város polgárosodását s versenyzett e folyamat előbbre-vitelében az

állatkereskedelemmel karöltve kiszélesedő közvetítő kereskedelem is. Debrecen lüktető ipari

és kereskedelmi életére mutat II. Ulászlónak az az intézkedése, mellyel a város országos

vásárainak számát hétre emelte. Ennek jelentőségét csak akkor mérhetjük fel, ha

meggondoljuk, hogy egy-egy országos vásár 15 napig tartott. Igaz, csak átmeneti ideig volt

érvényben Mátyás királynak az az 1477. évi rendelete, mely a Nagyváradtól elvett árumegállító

jogot Debrecenre ruházta, mégis ez különös mértékben vitte előbbre a város kalmárainak a

nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódását.476 A Fekete-tengertől Havasalföldön és

Erdélyen át Lengyelország, valamint az Oroszországból Bécs és Olaszország felé lebonyolódó

tranzitkereskedelem útjai egy darabig Debrecenen haladtak keresztül.477 Debrecen „áros népei”

most kezdték el járni Európa országutait. Marhákat és lovakat hajtottak, sót, nyersbőröket és

érceket (ezüst, réz) szállítottak Bécs, Brünn, Nümberg, Augsburg, München, Boroszló, Krakó

és Lemberg vásáraira, visszafelé pedig olasz, német és németalföldi finomabb árukat hoztak be.

A kelettel és déllel való kereskedelmet Nándorfehérváron keresztül bonyolították le.

Kereskedelmi áruszállítmányai védelmére Vass Antal tőzsér 1577-ben 200 magyar gyalogost

tartott. Mikor Székely Antal 1565-ben Debrecent kirabolta, harmadfélszázezer forintnál többet

érő ezüstöt, marhát, krakói, bécsi és törökországi árut harácsolt össze. Mivel Székely Antal a

bécsi udvar szolgája volt, a budai nagyvezér fellépésére a magyar kamara kénytelen volt az

ekkor érzékenyen károsodott Szabó Máté debreceni kalmárt besztercebányai rézzel kárpótolni,

hogy a belgrádi és budai török kereskedőknél fennálló 50 000 forintos tartozását rendezni tudja.

A debreceni marhatőzsérek között nem egy akadt olyan, aki évenként egymaga 5–6, 10–12 ezer

forintot fizetett a királyi harmincadokon.478 Biró Gáspár tőzsérnek 1536-ban 10 000 eladó ökre

volt.479 Debrecen a mohácsi katasztrófát követő időben az ország leggazdagabb városának

számítható.

E folyamattal párhuzamosan haladt Debrecennek a földesúri függőségtől való

felszabadulása. Már a XIV. század folyamán a birtokos Dózsa-család tagjai előmozdították

Debrecen polgárosodását. A Nagy Lajos uralkodása végén „privilégizált” mezőváros

vagyonosodása és önállósodása tovább tartott a Brankovics György, a Hunyadiak, Zápolyák és

Enyingi Törökök támogatásával, mert a birtokos urak jövedelme egyenes arányban nőtt a város

állattenyésztő, iparos és kereskedő társadalmának vagyoni emelkedésével. Mikor Török Bálint

1535 végén vagy 1536 elején Zápolyai Jánostól zálogba kapta Debrecent, a várostól mindössze

csak 2000 forint taxát s egy allodiumot kapott, de a polgárok robottal nem tartoztak, a

plébániáról való rendelkezés és az iskola feletti jog pedig a városi tanácsot illette. Utóbbi az

1547-ben kezdődő jegyzőkönyv szerint a város ügyeit önállóan intézte, a közjövedelmekről és

iskolai ügyekről szabadon rendelkezett, törvényszéke pedig főbenjáró ügyekben, főnemesek

pereiben szabadon ítélkezett. A földesúri szék csak szűkre szabott ügykörben volt illetékes.480

Debrecen városa Méliusz korára a polgári autonómia teljes birtokában volt. Három országrész

határán élve, az ellentétes érdekek állandó feszültségében sorsát szilárdan kezében tartotta.

Lakóit kőfalak nem védték. A város főbírái és tanácsa rá voltak utalva, hogy „debreceni

politikát” űzzenek. Abból állott ez, hogy politikailag Erdélyhez orientálódtak, de adót fizettek

nemcsak a fejedelemnek, hanem 1555-től kezdve a töröknek is. Oltalomlevelük volt a

szultántól, kiváltságaikat pedig mind az erdélyi fejedelmekkel, mind a Habsburg királyokkal

megerősíttették. Háborús időkben Debrecen sem kerülhette el a viszontagságokat, de a

végpusztulást mindig sikerült elhárítani.481 Ily körülmények közt a város aránylag nyugodt

sziget volt a körülötte végbemenő pusztulásban. Megrendítő az az ellentét, ami a XVI. század

közepétől kezdődően a gazdaságilag előretörő s műveltségileg iránymutató Debrecen

kiváltságos állapota és a közvetlenül körülötte fekvő, különösen a Tisza felé eső vidék rohamos

pusztulása között mutatkozott. Míg az 1552. évi adóösszeírás Debrecenben 1216 portát talált,

addig az 1554. évi összeírás Debrecen környékén 28 községben 527 portát vett fel az előző évi

összeírás 1496 adózó portájával szemben482 Érthető, hogy az elpusztult községek nemesei,

zsellérsorsra jutott jobbágyai és szegényei Debrecenben látták a biztos révpartot és szívesen

húzódtak a kiváltságokkal oltalmazott város sövénykerítése mögé. Debrecen lakossága

ezidőben növekvőben van. Nincsenek adataink a 12–15 000 lelket számláló város lakóinak

társadalmi megoszlásáról, de bizonyos, hogy nemes, iparos és kereskedő polgársága, a tőkés

elemek mellett jelentős számú proletáriátus élt, melynek számát még a menekülők is

szaporították.

Debrecen a Mohács utáni szétesettségben országos központ hiányában eleve arra volt

rendelve, hogy az országot átható szellemi mozgalmak és kulturális törekvések hordozója és

közvetítője legyen az őt körülfogó három országrész felé. E missziójának előfeltételei már

Méliusz odaköltözése előtt adva voltak. Világ járt és művelt tőzsérei, sokféle ipart űző és

vásározó polgárai érintve voltak a humanista eszmékkel, a reformációnak ezekkel társuló

törekvései, sőt annak különféle irányzatai is élénk érdeklődést keltettek a lelkekben. A

reformáció első magvait a hagyomány szerint Dévai Mátyás szórta el itt. A városi

jegyzőkönyvben 1547-ben előforduló András áldozár, majd az 1550-ben lelkészként forgolódó

Radán Balázs és a mellette iskolaigazgatóként működő és a reformáció érdekében költői

tevékenységet folytató Dézsi András még lutheri szellemben működtek.483 Utóbbi 1549. évi

híradása szerint a városi tanács már testületileg protestáns volt,484 Gönczi György Félegyházi

Tamás új-testamentuma elé írt ajánlólevelében pedig arról ír, hogy ez időben az egész város

„buzgó volt az evangéliumnak hallgatásában és tanulásában”.485 A helvét irányú reformáció

akkor tűnt fel Debrecenben, mikor 1551-ben Kálmáncsehi Márton jött ide Sátoraljaújhelyről

plébánosnak.486 Draskovics György kanonok 1552 júliusában az udvari kancelláriánál panaszt

emel a szakramentárius Márton debreceni plébános ellen, aki azt tanítja, hogy Krisztus teste

nincs jelen az oltári szentségben s ezt csak egyszerű faasztalról köznapi ruházatban szolgáltatja

ki.487 Fráter György 1551. dec. 17-én történt meggyilkolása után a helvét reformáció a váradi

püspökség területén erőre kapott, az új püspök, Zabardy Mátyás azonban 1553-ban kemény

kézzel lépett fel ellene.488 Sőt Kálmáncsehi saját papságával is ellentétbe került, mire 1552 első

felében Debrecenből Petrovics Péter oltalma alá Munkácsra húzódott, miután őt az ugyanezen

év első hónapjai valamelyikében tartott püspökladányi zsinaton a lutherizmushoz ragaszkodó

papok kiközösítették.489 Amíg a Petrovics uralma alatti vidéken Kálmáncsehinek az 1552. dec.

1-i beregszászi zsinaton sikerült a helvét reformáció ügyét előbbre vinni, addig a váradi püspök

befolyása alatti szatmárvidéki területen ez irányzat hívei az 1554. márc. 13-án tartott óvári,

illetőleg az 1555. febr. 24-én tartott erdődi zsinatokon úrvacsorai szemléletüket kénytelenek

voltak a Wittenbergi Konkordia, illetőleg az Ágostai Hitvallás Melanchthon által 1540-ben

módosított „Variata” szövege fogalmazása alá rejteni.490 De Zabardy püspök 1556. aug. 12-én

történt halálával gyors változás következett be. Kálmáncsehi visszatért Debrecenbe s

felhasználva a püspöki szék ürességét, Petrovics támogatásával a városban s annak környékén

szakramentárius szuperintendenciát szervezett, melynek ő lett a püspöke.491 A nagy esemény a

szatmárvidéki szuperintendenciára is kedvezően hatott, amennyiben ennek papjai a

Kálmáncsehi vezetése alatt álló debreceni egyházkerület papságával 1557 júniusa után közös

zsinatot tartottak és elkészítették a magok úrvacsorai consensusát.492 Ez ismeretlen helyen

tartott zsinat megvetette alapját a két egyházkerület közeli egyesülésének s e jelentős terület

egyházi centrumául eleve Debrecen volt kijelölve. Ez volt a Tiszántúl legnagyobb városa és a

helvét reformáció legnépesebb tömörülése. A befolyását széles körben érvényesítő és az

egyházi autonómiával élni tudó polgári respublica önként kínálkozott a vezetőszerepre,

melynek magát a hozzá közel eső, hasonló politikai adottságú terület a közös világnézetben

önként alárendelte.

3. Harc a debreceni reformáció tisztaságáért

Az ifjú Méliusz alárendelt lelkészi minőségében sem volt az az ember, aki egykönnyen

beéri a szűkreszabott munkakörrel és az ehhez mért csökkentett felelősséggel. Az eseményeket

mély háttérben, széles horizonton szemlélte, lelkét eleven eszmény és magasfokú hivatástudat

hevítette, így az időszerű tennivalókat mindig megtalálta s azok kivitelezésénél energiáját nem

kímélte. Első szolgálati évében 1558-ban teljesen s még a következő két évben is egyetemes

feladatokkal megosztva munkaerejének jelentős részét lekötötték a debreceni egyház bonyolult

problémái. A város reformációja még korántsem volt egyöntetű. A megszűnt katolikus egyház

szertartási, hittani és jogi hagyományai folyvást kísértették. Még 1561 decemberében is az

Arany Tamással folytatott vita lezárása után nyilvánosan fel kellett Méliusznak lépnie sok

heterodox nézet képviselői közt azok ellen, akik változatlanul igényelték az oltárt, ostyát, régi

papi ruhát, fülbegyónást, a keresztelési külsőségek megtartását, rokonszenvet vagy közönyt

tanúsítottak a misével és körmenetekkel szemben; feltétlenül szükségesnek tartották a

keresztséget az üdvösségre s ragaszkodtak a házasságkötésnél bizonyos kánon jogi

követelményekhez.493 Kellemetlen körülmény volt, hogy 1560 táján még maga a városi tanács

és Török János, a földesúr is ellene voltak a további radikális reformoknak.494 A legnagyobb

veszélyt azonban az rejtette magában, hogy a város népének szemléletébe és lelkiségébe

eretnek tanítások szívódtak fel. Mély nyomot hagyott sokak gondolkodásán a Felvidéken és

Erdélyben évek óta agitáló és vitázó Francesco Stancaro különc krisztologiája, sőt a városba

Kőröspeterdi Arany Tamás bátor fellépése nyomán behatolt az északolasz-délkelet-svájci

antitrinitárius színezetű spiritualista eretnekség teljes rendszere és számos hivőben támasztott

az eddig ismert tanításokkal szemben kétségeket. Méliusznak ez években a szószéken és a

nyilvános vitatkozás fórumán emberfeletti erőfeszítéseket kellett végeznie. Nagy

könnyebbségére hűséges munkatársat talált a Kassáról elmenekült s 1561 legelejétől kezdve

mintegy ötnegyed évig Debrecenben letelepedett Huszár Gálban. Ő Debrecenben nem viselt

lelkészi állást. Nagyjelentőségű szolgálata abból állott, hogy nyomdáját Kassáról Debrecenbe

telepítette és Méliusz egyházszervezőmunkája szolgálatára bocsátotta. 495 Így az korszerű

fegyvert vethetett be a debreceni heterodox eszmék felszámolásáért megindított harcban.

a) Stancaro ellen

A dogmaellenes eretnek dialektikust ismételten Petrovics Péter hozta udvari orvosul

Kolozsvárra. Megfordult még Nagyszebenben, Munkácson, Besztercén és Marosvásárhelyen

is. Előbb Bártfán Stöckel Lénárttal és Radácsi Mihállyal volt szóbeli vitája, majd miután az

1554/1555-ben tartott óvári, tállyai és széki zsinatok kárhoztatták tanítását, Dávid Ferenc és

Heltai Gáspár irodalmi úton is fellépett ellene. Mindezek ellenére Stancaro még 1557. dec.

31-én is vitába szállott Radnóton a kolozsvári papokkal, akiket ráadásul még egy 1558. febr.

25-én kelt beadvánnyal a királynál és országgyűlésnél is bevádolt.496

Stancaro nesztóriánus jellegű tanának lényege az, hogy Jézus Krisztus, aki igaz Isten és

igaz ember, Istennek egyszülött fia, csak emberi természete szerint közbenjáró és nem egyben

isteni természete szerint is. Tüzetesebben kifejtve, Krisztusban kétféle természetének

megfelelően kétféle igazságosság van: isteni és emberi. Ezt az utóbbit, mely az előbbivel, a

iustitia increataval szemben iustitia creata, tudja be Isten az embernek. Akik a közbenjárást

Krisztus mindkét természetének tulajdonítják, roszszabbak szerinte a pogányoknál, mert

halandó Istenben hisznek. Igaz, hogy a két természet Krisztusban egyesült, de csak személyileg

és a Megváltó személyének egységéből nem következik, hogy isteni természetének oly

működést tulajdonítsanak, amely azzal össze nem fér: könyörgést, engesztelési, halált. Stancaro

Lombardus Péternek egy önkényesen értelmezett skolasztikus tételéből merítette e tanítását a

Szentháromság dogmájának védelmére, mert a három személy teljesen egyenlő istenségét

féltette attól, ha a közbenjárás emberi művében a Fiú Istennek is lenne része. Ennek ellenére

elvont istentani spekulációjával Lengyelországban és Magyarországon közvetve hozzájárult az

antitrinitárizmus keletkezéséhez, mert midőn Krisztus isteni természetében való közvetítő

mivoltát tagadta, olyan gondolatokat ébresztett, hogy a Fiú a megváltás révén kisebb az Atyánál

s vele nem egylényegű személy.497

Kálvin már az Institutio 1559. évi kiadásában, a II. könyv 14. fejezetében, majd a

lengyel atyafiak kérésére 1560-ban és 1561-ben két külön iratban (Corp. Ref. XXXVII. Opp.

Calv. IX. 337. skk. és 349. skk.) cáfolta Stancarót. Erőteljesen hangoztatta vele szemben, hogy

Istennel az embert csak az Istenember kötheti össze s a megváltás nem képzelhető el az isteni

természet közreműködése nélkül. A halált és ördögöt az ember maga nem győzhette le. De a

Megváltó engesztelő művének egyetlenegy cselekedete sem szorítható csak az egyik

természetre, mert abban mindkét természetnek van része. A Szentháromság személyeinek belső

ökonómiája a biztosíték arra, hogy mikor a Fiú az Atya előtt könyörög az emberért, isteni

természetében ne legyen kisebb. Miért is a megváltás Isten által nyújtott módját úgy kell

elfogadni, ahogy van s nem szabad annak zárait erőszakosan feszegetni.498

Szinte e megnyilatkozásokkal egy időben, 1561. dec. 26-án írt Kálvinnak

Wittenbergből az ott tanuló Kaprophontes Ferenc. Levelében elmondja, hogy sem Német-, sem

Lengyelország, sem más országok nincsenek annyira megmételyezve Stancaro veszedelmes

tanaitól, mint a szerencsétlen Magyarország. Ezért arra kéri őt, bocsásson ki egy iratot Stancaro

ellen Magyarországra s ajánlja ezt Mágócsi Gáspárnak Torna megye örökös főispánjának,

akinek annyi érdeme van az egyházban.499

Stancaro tanításának hullámgyűrűi elérték Debrecent is s az eszme nem egy hivő

lelkében ébresztett rokonszenvet. A debreceni egyházi életben szerzett tapasztalata indította

Méliuszt arra, hogy Stancaro tanának cáfolását állandóan napirenden tartsa. Már a Kolossei

levél 1561-ben kiadott magyarázatában, mely 1560 folyamán tartott beszédeit tartalmazza, egy

helyen nagy általánosságban argumentál Stancaro ellen.500 Az 1561. év folyamán pedig hét

textus nélküli prédikációt mond és ad ki egyenesen a stancaristák cáfolására,501 még pedig a

magyar mellett külön latin kiadásban is. Miként a Kolossei levél magyarázata, úgy ez is Huszár

Gál sajtóján jelent meg. Bár e beszédek textusnélkülisége és száraz, értekező hangja gyengíti

azt a lehetőséget, hogy itt valóban szószéki műfajról volna szó, még sem lehet megtagadni azt a

tényt, hogy ezek a gyülekezeti életből nőttek ki. Nem kevesebbre vállalkozik ezekben, mint

hogy Stancaro krisztologiáját teljes rendszerességgel, több oldalról cáfolja. Hangsúlyozza,

hogy a váltság ára csak véghetetlen lehetett, ezért választott ki reá Isten „véghetetlen személyt”.

Krisztusban nem az emberség volt a váltság teljes ára. Ez kiegészült az isteni személy

szolgálatával. Krisztusban az istenség eszköze a test volt, e kettő egyesült a megváltásban. Így

Krisztus isteni természetében is megváltó, ő már örök idők előtt esedezett Atyja előtt, tehát már

ezóta közbenjáró. E munkája nem is végződött el, mert most is esedezik az emberért úgy, hogy

istenségének eszköze a test. Így közbenjáró szolgálatának részese az ő isteni természete is, sőt

ehhez még azt is hozzáteszi, hogy Krisztus istenségének több munkája, ereje és érdeme volt a

váltságban, mint emberségének.502

Részletesebben nem térhetünk itt ki Méliusz Stancaro elleni tanára. Fejtegetései

általánosságban azonosak Kálvinéival, anélkül azonban, hogy azoknak akár formai, akár

tartalmi tekintetben közvetlen hatását mutatnák. Nyilvánvaló, hogy Kálvin fentebb hivatkozott

iratai nem fordultak meg Méliusz kezén, vagy ha megfordultak, azok nem keltettek nála

különösebb figyelmet. Kettejük elméleti gondolatvezetése és gyakorlati építő gondolatai nem

azonosak. Sem Méliusznál nem találjuk meg a Szentháromság ökonómiájának tanát, ami

Kálvinnál oly jelentős szerepet játszik, sem Kálvinnál nem fordul elő olyanforma gondolat,

mint Méliusznál, hogy a megváltásban nagyobb része van az isteni, mint az emberi

természetnek. Méliusznak Stancaro-ellenes érvelései dialektikus formájukkal, patrisztikai

bizonyítékaikkal és általános gondolatvezetésükkel legközelebbi rokonságot mutatnak

Melanchthonnak e kérdésben hét évvel előbb kiadott véleményével503 és Dávid Ferencnek,504

valamint Heltai Gáspárnak505 szemmelláthatólag Melanchthonra támaszkodó irataival.506

Méliusz később is gyakran fordul szembe prédikációiban a stancarista nézetekkel.

Így1563-ban megjelent „Magyar prédikációk” c. művében mintha ellenvetésekkel szemben

bizonyítaná, hogy „közbenjáró a Krisztus mind a két természetében” 507 s az alig néhány

hónappal később megjelent „Válogatott prédikációk” egyikében így csattan fel: „Hát hamis itt a

Stankarus értelme. Soha Isten igazsága és irgalmassága örök halál és élet nélkül meg nem

egyesülhetett. Hát mint szükség volt Istennek s embernek eggyé lenni, így szükség volt, hogy a

közbenjáró két természetbe fizetne Istennek”.508 Még két év múlva is a Sámuel és Királyok

könyve fordításában szintén igazoltnak veszi, hogy Krisztus istenségében is üdvözítő,509 a Jób

könyve fordításában pedig egyenesen Jóbot is tanúnak idézi e nézet mellett.510 Nem szűnt meg

Méliusz Stancaro tanításai ellen kikelni, mert gyakran találkozott azokkal.

A debreceni egyházról mások is tudták, hogy akadnak benne Stancaronak is hívei.

Hebler Mátyásék e körülményt használták fel a debreceni egyháznak a német fejedelmek és

egyetemek előtt való befeketítésére, mikor azt állították, hogy ez Stancaroval együtt

egyetemlegesen tagadja Krisztusnak mindkét természete szerinti közbenjáró voltát. Méliusz e

valótlanságot „Apológia et abstersio ecclesiae debreciensis a calumniis...” címmel 1564-ben

kiadott művében megcáfolta. 511 Hebler merész állítása szórványos esetekből levont

általánosítás volt. Ezzel szemben az itt-ott előtörő stancarista vadhajtások nyesése a debreceni

reformáció fejlődő fáján Méliusznak éppen elég gondot okozott. Még az 1567. évi debreceni

hitvallásban is így mennydörög: „Szégyenüljetek ti Stankarus bolondgyai...” s ez

aposztrófációhoz fűzi azt a tanítását, hogy az istenségért imádandó Jézus embersége.512

b) Arany Tamás ellen

Stancaro egyetlen tételre szorítkozó tanítása mellé váratlanul egy olyan eretnek

szemlélet zárkózott fel, mely a helvét típusú hittan egész rendszerével ellentétben állott.

Hirdetője Kőröspeterdi Arany Tamás lelkész volt. Bizonyos ez magának Méliusznak róla tett

nyilatkozatából: „Ez a Sátán álnoksága, hogy... a tanítók közzül akik keresztyén tanítók, azokat

csalja, azok által támaszt eretnekséget”.513 Működési helye Debrecen közelében lehetett s

bizonyos névrokonságból következtetve a városban rokonai is élhettek.514 Az sincs kizárva,

hogy nemesi családból származott.515 Azon előszó tanúbizonysága szerint, melyet Huszár Gál

Méliusznak Arany Tamás ellen kiadott műve516 elé írt, nevezett „nagy készülettel alattomba”

hozta be a városba tanításait, tehát határozott szándéka volt, hogy azoknak híveket szerezzen.

Nem is maradt követők nélkül.517

Feltűnést és izgalmat keltő tanításait Méliusz lelkésztársaival együtt szükségesnek

tartotta nyilvános vitatkozás elé vinni. Teljesen bizonytalan, hogy Méliusz mint püspök

idézte-e Aranyt e célból Debrecenbe, vagy az a saját kezdeményezéséből tett kísérletet a

debreceni egyház vezetőségének legyőzésére vagy megnyerésére.518 A vita 1561. nov. 30-án,

vasárnap kezdődött a Szent András-főtemplomban, ám Arany oly erősen tartotta magát, hogy

még a következő napon, dec. 1-én sem lehetett azt berekeszteni, hanem tíz napos

megszakítással folytatni kellett dec. 11-én, 12-én és 13-án is. Hogy a közbeeső hosszú szünetet

mi tette szükségessé, arról hallgatnak adataink. Részt vett a vitán Szegedi Gergely plébános és

Méliusz Péter prédikátor, ez utóbbi mint püspök, és mellettük még két más pap. Jelen volt a

Kassáról nem egészen egy évvel azelőtt ide menekült Huszár Gál és nagyszámú világi

érdeklődő. Ott volt, legalábbis a vita befejezésekor, a város főbírája s a földesúr udvarbíráján

kívül Szokoli Boldizsár szabolcsi alispán, több vidéki nemes, köztük egy Peterdi Tamás nevű

úr, ki talán Arany földije lehetett. A vitát Méliusz irányította s végül is sikerült neki Arany

Tamást meggyőzni, minek következtében az az utolsó napon egy tanításait 13 pontban

visszavonó reverzális aláírására kényszerült, mely eljárásának őszinteségét esküvel is

megerősítette. A reverzális szövegezője is Méliusz volt.519

Hogy ezen akció egyszerűen hitvitának tekinthető-e, amely kimondottan a debreceni

egyházra tartozott, vagy pedig annak kereteit meghaladó bírói eljárás volt, 520 az adatok

hézagossága és homályossága miatt minden kétséget kizáró módon nem lehet eldönteni. Mégis

a vitatkozást megszakító tíz napos hézag olyasvalamit sejtet, hogy Méliusz ez idő alatt esetleg a

város földesurához és a világi hatóságokhoz folyamodott támogatásért a rendbontó ellen.521

Ekként mégis lenne valami hivatalos bírói eljárás jellege is e fellépésnek, amit alátámasztani

látszik ama körülmény is, hogy Arany Tamás a papok előtt tett visszavonó nyilatkozatát

esküvel is megerősítette, sőt elismerte, hogy netáni visszaesése esetén vele mint eretnekkel

bánhatnak el. Annak eldöntése azonban, hogy e hivatalos processzus jogilag melyik fórumon és

milyen formák közt vezettetett le, az adatok nyújtotta lehetőséget meghaladja. Méliusz

mindenesetre oly nagy jelentőséget tulajdonított az Arany Tamással folytatott disputának, hogy

külön könyvet adott ki róla. E művében azután nemcsak Arany eretnekségeit ismertette és

cáfolta 18 pontba522 hanem kitért azokra a heterodox nézetekre is, melyek azidőben a debreceni

egyházban elterjedtek s egyszersmind a hivatalos tanítástól elütőek voltak.523

Utóbbiakat már érintettük tárgyalásunk során, itt Arany Tamás nézetei érdekelnek

bennünket elsőrenden. Szemügyre vévén ezeket, megállapítható, hogy az északolaszországi és

délkeletsvájci antitrinitárius spiritualista eretnekmozgalom racionalista eszmevilágával állunk

szemben, melynek egyebek mellett általánosságban Camillo Renato volt a legkiemelkedőbb

képviselője. Arany a legnagyobb feltűnést szentháromságtagadásával keltette. Krisztus szerinte

nem Isten, hanem csak Istennek fia és embernek fia. Mint ilyen kisebb az Atyánál, amit az

bizonyít, hogy meghalt, Atyjától feltámasztatott, mint ember kért és könyörgött. A Szentlélek

sem más szerinte, mint csak az Isten szerelme. Ekként tagadja a három személyt is a

Szentháromságban. Mindez az antitrinitárizmus Pastoris Ádámtól Servet Mihályig érő radikális

szárnyának felfogásával egyezik meg. Semmiesetre sem Stancarót, hanem az antitrinitárizmus

radikális vonalát követi annak bátor hirdetésével, hogy Krisztus csak emberi természetében

közbenjáró. Természetesen Stancaro tanának Debrecenben találkozó hívei a maguk

szempontjából örömmel üdvözölték e nézetet. Egészen északolasz antitrinitárius spiritualista

talajon gyökerezik Aranynak az a másik tanítása, hogy a lélek nem önálló, mert az emberi

magból származik, mely szükség-szerűség az ember Krisztusra is vonatkozik. E tételből azután

logikusan következik az a megállapítás, hogy a választottak lelke a halál után az ítélet napjáig

aluszik, míg a gonoszoké elpusztul, akár az állatoké. A predesztinációnak eszmetársai közt

szokásos spirituális értelmezése vezeti Aranyt annak elfogadására, hogy Krisztus nem

mindenkiért halt meg, csak a választottakért. Ekként Ádám elesése után sem vesztette el

ártatlanságát, mert mint választott Isten kegyelmében volt. Az északolasz és délkeletsvájci

spiritualista eretnekek szellemében vallja, hogy a választottaknak a bűn sem árt, mert erény és

bűn, üdvösség és kárhozat Isten rendelése. Ettől már csak egy rövid lépés Camillo Renato

spiritualisztikus predeszti-náciánizmusa: az újjászületés a Szentlélek abszolút kegyelmi

munkája a választottakban s vele szemben nincs jelentősége sem Krisztus érdemének, sem a

törvénynek, sőt a választott hivő nem szorul bűnbánatra sem. Hasonló eredetű Aranynál a bűn

és ördög allegorizálása, az úrvacsorának pedig olyértelmű spirituális-racionalista beállítása,

hogy szereztetésekor nem a kenyérre, hanem saját testére mutatott Jézus. A gyermekkeresztség

elvetését hiába keressük Arany tanításai közt. Alig hihető, hogy ezzel ne értett volna egyet.

Valószínű, hogy taktikai meggondolásból nem tartotta célszerűnek ezzel előjönni.524

Arany Tamás különleges nézetei mellett más heterodox eszmék is forogtak a debreceni

egyházban, jeléül annak, hogy az eretnek tanítások beáramlására más csatorna is állott

rendelkezésre. A spiritualizmus erkölcsi rigorizmusba zsugorodott megnyilvánulása volt az a

felfogás, hogy a törvénytelen szülöttek – nyilván a mózesi törvény (Deut. 23:2) racionalista

értelmezése alapján – ki vannak zárva az üdvösségből. Ugyanezen szemlélet túltengésére

vezethető vissza az a nézet, hogy szabad férfinak és asszonynak keresztelni, nem jó a

gyülekezetben énekelni, tilos a házassági eskü, megengedhető a kamatszedés stb. Forradalmi

anabaptista eredetű lehet az a gondolat, hogy szabad megtagadni és elkerülni a harmincadot

vagy vámot, nem kell pogány fejedelemnek szolgálni. Viszont szélsőségesen feudális

szemléletből származnak az olyan elvek, hogy szabad felbontani a kényszerből kötött frigyet,

joga van a fejedelemnek törvény nélkül is adót, dézsmát, vámot vetni ki, jobbágyai munkájának

gyümölcsét elvenni.525

A debreceni egyházba, dacára a helvét reformáció szellemében adott irányításnak, nem

is egy, hanem több oldalról szivárogtak be forradalmi és konzervatív nézetek s ezek az ottani

társadalom különféle rétegeinek tetszésével találkoztak. Bizonyára nagy feltűnést keltett az

ottani tőzsérek és kalmárok közt az egyháznak addig únos-úntig hangoztatott negatív

álláspontjával szemben az az új elv, hogy szabad kamatot szedni s alighanem elgondolkoztató

lehetett ugyanazok számára hallani az eddig lehetetlent, hogy meg lehet kerülni a harmincadot.

De a debreceni proletártömegben is ébredhettek remények, mikor hallotta, hogy nem kell a

„hitlen és pogány” fejedelemnek engedni és szolgálni. Az meg egyáltalában nem jelenthet

számunkra különösebb fejtörést, hogy kik vehették jónéven a nép kizsákmányolására igényelt

jognak vallásos mezbe öltöztetését. A helvét reformáció életszemlélete még nem vált Debrecen

társadalmának vérévé s az egyes rétegek érdekeiknek megfelelően várták a mindennapi élet

kérdéseinek evangéliumi szabályozását s ha ezt nem nyerték meg a hivatalos egyháztól,

szívesen kaptak az ilyen illegitim megoldásokon is. A debreceniek szemlélete 1560–61 táján

korántsincs még egyöntetűen lehorgonyozva a helvét reformáció mellett s a lelkek mélyén

kielégítetlen igények feszülnek. Méliusznak nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy az

oldozkodó indulatokat az eszmei zűrzavarban lecsendesíthesse s a helvét reformációt egységes

medrébe terelhesse. Ez nagyjából sikerült is neki.

Mindazáltal Arany Tamás, aki Méliusz szemléletében minden heterodox eszme

megszemélyesítőjévé vált, kisiklott kezei közül és egy olyan földesúr szárnyai alatt vonta meg

magát, ahol nézeteit szabadon terjeszthette s tanítványait sorakoztathatta. 526 A tehetetlen

elkeseredés szól belőle a vita után majd két évvel, 1563-ban esett kiszólásában: „Noha

magyarul a biblia, de sokat hamisan értik és magyarázzák, mint a Sátántól felfutt edények, mint

Arany Tamás, az ő dögös tanítványi”.527 S még 1566-ban is ez: az elkeseredés valóságos

dühkitöréssé fokozódik, mikor ostorozza „e szeles fejű embereket, kik – az ebek – disznó

módra minden moslékos, dögös tudománba bele kapnak; kiokádják, ismég felnyalják, mint az

Arany Tamás, Olajos János és töb aszú falevelek”.528

c) Debreceni Hitvallás 1561

Az a hitvallás, mely Méliusz, Szegedi Gergely és Czeglédi György szerkesztésében

1562 nyarán előbb az egriek számára „Confessio Catholica”, majd pedig mint a debreceni

egyház, de egyszersmind a tiszántúli vidék szimbóluma is „Confessio Ecclesiae Debreciensis”

címmel megjelent,529 már lényegében 1561 végefelé készen állott s eredetileg nem volt más,

mint a debreceni egyház számára készült tájékoztató irat. Méliusz látván a debreceni egyházat

betöltő eszmei zavart, ami úgy a hitágazatokban, mint a keresztyén élet számtalan kérdésében

jelentkezett s tapasztalván, hogy annak előidézésében nemcsak a katolikus és lutheránus

szemléletnek még életben levő jelenségei, hanem a nyugat felől beáramló különböző eretnek

nézetek is közreműködtek, elhatározta, hogy egy olyan hitvallást szerkeszt, ami a hit és

gyakorlat minden szőnyegre került kérdésében világosan és félreérthetetlenül leszögezi a helvét

reformáció álláspontját. A hitvallás szövege még 1561 folyamán több, alkalmasint

Debrecenben tartott zsinaton alakult ki a Stancaro, Arany Tamás és mások eretnek nézeteitől

támasztott zavarokkal egy időben, amint ez a debreceniek részére nyomtatott példány Méliusz

és Szegedi Gergely által 1562. aug. 27-én keltezett előszavából megállapítható.530 E kritikus

állapotot érzékelteti a debreceniek részére kinyomtatott hitvallás címlapján olvasható közlés:

„ad consulendum turbatis conscientiis... ut sit testimonium doctrinae et fidei contra

calumniatores suae doctrinae”. A már hivatkozott Méliusz–Szegedi-féle előszó is arról

panaszkodik, hogy „több hamis tanítók vannak, kik csalárdul és ravaszul csavarják el az Isten

beszédét és nem merik kifejezni, mit értenek a hit ágazatairól”. Őszintén megváltják az előszó

írói: „el akartuk enyésztetni a viszályokat, pártokat és sokak méltatlan panaszait és vádjait,

hogy így megszégyenüljenek mindazok, akik a mi vallásunkat gonoszul rágalmazzák”. Ez

őszinte bevallás a debreceni egyház hitvallásához kapcsolódik. Itt vannak a hamis tanítók,

pártok és viszályok. S hogy az ellentétek milyen természetűek, megvilágítja a közlés, hogy a

hitvallás anyagához mellékeltek „némely inkább természeti, mint hittani kérdéseket is, mert

sokak lelke meg vala zavarva a kísértetekről, boszorkányokról és magfertőzésről való gonosz

vélemény miatt... mert e rosszakat sokan gonoszul és helytelenül a sátán munkái gyanánt adták

elő a népnek. És sokan a házastársak közül elválást is követeltek a magfolyás miatt...531 Tehát a

Debrecenbe behatolt eretnek eszmék súlyos problémákat támasztottak nemcsak a tanítás,

hanem az erkölcsi élet, közelebbről az orvosi ismeretek, okult hiedelmek és a nemi élet

területén is, minek következtében sok házasélet válságba került. Ezért és nem a

szőrszálhasogató tudálékosság fitogtatása végett kellett Méliusznak kitérnie olyan kérdésekre,

melyek normális körülmények között nem tartoznak egy hitvallás keretébe. Eddigi kutatásunk

nem kereste ez összefüggéseket s a Debreceni Hitvallás ily természetű cikkelyei megmaradtak

bizarr kuriózumoknak, pedig e részleteket ugyanaz a pásztori gondoskodás szülte, mint a hit

főágazatait taglaló fejezeteket. Nincs e terjengős hitvallásnak egyetlen olyan passzusa, amit ne

konkrét szükség hívott volna életre és ami ne a debreceni egyház akkori sajátos problémáira

volna szabva. A benne feltáruló hittani problematika és művelődéstörténeti kép hű mása az

eszmék forgatagában láboló Debrecen 1561 körüli tényleges helyzetének. Csak természetes,

hogy a hitvallás által szabályozott állapotok a Debrecen körüli egyházi területre is kiterjedtek,

így a hitvallás jelentősége és hatálya meghaladta a debreceni kereteket, amit Czeglédi György

közreműködése is bizonyít.

A Debreceni Hitvallás 1562. évi nyomtatott szövegének kialakulása előttünk ismeretlen

módon ment végbe s egyáltalában nem bizonyos, hogy a már említett 1561. évi zsinatokon

szerepelt első formája változatlanul kapott helyet a végső recenzióban. Annyi mindenesetre

kétségtelen, hogy mai rendszertelen szerkezete legalább három külön munkálat kompilációja

folytán állott elő s megalkotásában Méliusz mellett részt vett Szegedi Gergely és Czeglédi

György is. Szigorú kritikával fel lehet bontani a hitvallást három lazán egymáshoz kapcsolódó

részre, mégsem lehet ezeket a három közreműködő között szétosztani. Az egész hitvallás

Méliusz életműve, melyhez társai az anyag összehordásával s legfeljebb csak másodrendű

részletek kidolgozásával járulhattak hozzá, így Méliusz mellett alárendelt szerepet játszottak.

Erre mutat az is, hogy Theanius István debreceni iskolamester üdvözlőversében egyedül csak

Méliuszt említi authornak, sőt maga Méliusz is 1564-ben a művet a maga munkájának

mondja.532

Lokális jelentőségén messze túlnőtt a Debreceni Hitvallás azáltal, hogy azt Eger

várának és környékének katonasága, nemessége és népe Verancsics Antal püspökkel támadt

viszálya során annak igazolása céljából, hogy ők nem pártütők s az igaz katolikus hitet vallják,

Ferdinánd király és Miksa trónörökös elé terjesztés végett még kéziratban elkérte s már 1562.

február elején fel is terjesztette az udvarhoz Bécsbe.533 A kapcsolat Méliusz és az egriek közt

azon rokonság révén jött létre, ami egyrészről Forgách Simon, az egri várparancsnok s az ő

felesége, Pemfflinger Orsolya, másrészről Török János debreceni földesúr között állott fenn,

lévén Török Jánosnak Pemfflinger Katalin az édesanyja s ekként ő Forgách Simonnénak

unokatestvére.534 A rokonok jól tudták Egerben, hogy Méliuszt Török János vitte Debrecenbe.

A már egyszer kéziratban felhasznált munkálat azután külön címlappal, mint az egervölgyiek

hitvallása a Debreceni Hitvallás kiadását két hónappal megelőzve, de azzal azonos szöveggel

Méliusz kiadásában meg is jelent. A hitvallás laza szerkesztésének okát az egriek sürgető

szüksége magyarázza meg. Az ő érdekükkel magyarázható az ókori egyházatyákra, középkori

egyháztanítókra (Petrus Lombardus) és zsinatokra, valamint a Gratianus dekrétumára való

gyakori utalás, sőt feltűnő módon, mintegy 20 esetben, a tridenti zsinat határozataira való

hivatkozás is. Római katolikus műnek akar feltűnni, noha szelleme engesztelhetetlenül

antirománus. Bizonyos, hogy e hitvallásnak azokban az alapmunkálataiban, melyek a megelőző

1561. év folyamán tartott zsinatokon bemutattattak, nem szerepelt ennyi patrisztikai és zsinati

hivatkozás s egyáltalában nem foglalt helyet bennük Tridentinumra való utalás.535

A Debreceni Hitvallás nem epigon munka, hanem egyéni színekben bővelkedő tagja a

helvét irányú theologiai rendszerezések ama családjának, amely ez idő tájt Bullinger és Kálvin,

mint legfőbb tekintély köré csoportosult. Az egyéni szint, a sajátos mondanivalót hozzá

Méliusz adja. Úrvacsorai felfogása nagyjából megfelel a Bullinger és Kálvin között 1549-ben

létrejött Consensus Tigurinusnak. Etikai kérdések tárgyalásánál, mikor a kijelentés mellett

párhuzamosan és rendszeresen érvényesíti a természetjogot, kiütközik Méliuszból a

Melanchthon-tanítvány, de itt is a maga módján jár el, mert a fogalmat Kálvin példájára

predesztinációs theologiába építi be. A házasságot a kialakulóban levő hazai protestáns

gyakorlattal szemben Luther, Bucer és Szegedi Kis István vonalát követve polgári aktusnak

tekinti az egyházi közreműködéstől megkülönböztetve. Helvét beállítottsága ellenére az

egyházkormányzat kérdésében a wittenbergiek példáját állítja előtérbe a genfi presbitériummal

szemben, de a kamatszedés kérdésében már elfordul azok szemléletétől és engedményt ad a

debreceni tőzséreknek. Bár a felsőséggel szemben megköveteli a tiszteletet és

engedelmességet, a tisztével visszaélő hatóság bírálatában épp oly radikális, akár a magyar népi

reformátorok bármelyike. Korának ma nagy visszatetszést kiváltó művelődés- és

társadalomtörténeti nézeteiben különösen a boszorkányhittel és eretneküldözéssel kapcsolatban

felfogása semmivel sem állott hátrább a Luther, Melanchthon és Kálvin által nyújtott

példánál.536 Végül felemlíthető még, hogy a problémák tárgyalásánál Méliusz előterjesztési

módul a melanchthoni aristotelikus formalizmust alkalmazza, ahogy azt legközvetlenebb

tanítójától, Szegedi Kis Istvántól tanulta.537

V. REFORMÁTOR

1. Nyomdafoglalkoztatás, fautorok

Csak természetes, hogy a sokoldalú reformátori módszerrel dolgozó Méliusz sokáig

nem lehetett el az eszmeterjesztés újkori segédeszköze, a könyvsajtó nélkül. Váratlan segítséget

nyert e törekvéséhez, mikor a Kassáról elüldözött Huszár Gál – talán egyenesen az ő hívására –

nyomdájával 1561 elején Debrecenbe jött. Méliusz Huszárt tárt karokkal fogadta és sajtójának

alighanem a Hatvan-utca szegletén fekvő saját házában biztosított helyet. 538 Már ez év

májusában itt jelent meg az első debreceni sajtótermék, Méliusznak „A Szent Pál Apostol

levelének, melyet a Kolossabeliekhez írt, prédikáció szerént való magyarázata” (RMK I. 47.) c.

műve. Méliusz e munkáját a „Döbrötzöni Tanácznak” ajánlotta, amiből bízvást

következtethető, hogy a legelső debreceni nyomtatvány a városi tanács költségén jelent meg.539

Ezt követte még 1561-ben „A Krisztus közbejárásáról való prédikációk” és 1562-ben „Az

Arany Tamás hamis és eretnek tévelygésinek... meghamisítási” (RMK I. 46. és 48.). Mindkettő

Méliusz műve. Előbbit a „magyarországi kereskedő és áros népeknek”, utóbbit Enyingi Török

Jánosnak és Ferencnek ajánlotta. Az 1562. évi „Confessio Catholica” szedése közben történt

Huszárnak Debrecenből való távozása, így e munka befejezését ismeretlen nyomdász végezte,

amint a nyomástechnikai vizsgálat mutatja (RMK II. 85.). Huszár elhatározásának oka

ismeretlen, csak annyi bizonyos, hogy 1562 közepe táján vándorbotot fogott a kezébe. Az is

valószínű, hogy nyomdáját nem vitte magával. Legalábbis betűkészletének egy része

Debrecenben maradt s Török Mihály nyomtatványaiban újra találkozunk azzal.540

Adatok hiányában nem lehet eldönteni, hogy maga Méliusz vagy Debrecen városa

vette-e kezébe a Huszár által hátrahagyott nyomdát. Csak annyi bizonyos, hogy 1562 második

felében ezen a sajtón nyomatták ki Méliusznak két munkáját, éspedig a Németi Ferencnek

dedikált „Catekismus”-át és „A keresztyének nyomorúságokban való vigasztalásoknak és

könyörgéseknek igaz módja az igaz szent írásoknak tanítások szerént, és sok szükséges

kérdeszkedések” című munkácskáját, melynek első két részét Balassi János zólyomi

kapitánynak, harmadik részét pedig Németi Ferencnének ajánlotta (RMK I. 49. és 50.).541 Az új

nyomdásznak, Török Mihálynak a neve 1563-ban tűnik fel. Az ő keze alól kerül ki ez évben

Méliusznak két nagy műve, a „Magyar prédikációk” (RMK I. 53.) és a „Válogatott

prédikációk” (RMK I. 54.). Szerzője az előbbit Mágócsi Gáspárnak, Torna megye

főispánjának, az utóbbit Mágócsi feleségének, Massai Euláliának ajánlotta. A következő

években a debreceni sajtó működése alkalmasint Török Mihály betegeskedése miatt ellanyhult,

mert 1564-ben csupán Méliusz „Refutatio confessionis de Coena Domini” és „Apológia et

abstersio ecclesiae Debreciensis” című kisebb művei (RMK II. 90. és 91.) jelentek ott meg,

majd ezután csak 1567-ben jelentkezik újabb nyomtatvánnyal Török, nevezetesen az

egyházszervező debreceni zsinat Méliusz által szerkesztett három kiadványával, a „Brevis

confessio pastorum ad synodum Debrecii celebratam a. 1567 convocatorum” c. latin szövegű

(RMK II. 105.), „A Debreczembe öszve gyűlt keresztyén prédikátoroknak... vallások” c.

magyar nyelvű hitvallással (RMK I. 60.) és az „Articuli ex verbo Dei et lege naturae compositi”

c. törvénykönyvvel (RMK II. 104.). A magyar nyelvű hitvallás ajánlása a Debrecenben,

Nagyszombatban, Kassán és Nagyváradon lakó „keresztyén áros népnek” szól. Török ezután

eltűnik szemünk elől. Bizonyára kevéssel utóbb meghalt. 542 Török Mihály debreceni

nyomdásztevékenysége idejére esik Méliusz elveszett újtestamentum-fordításának megjelenése

is 1567-ben (RMK I. 63.). Máig megfejtetlen problémát okoz ennél az a körülmény, hogy e

kiadás egykori létezéséről tudósító mindkét hiteles forrás egyértelműen Szegedet említi

megjelenési helyül.543 Vajon működhetett-e 1567-ben Szegeden, a török hódoltság területén

könyvnyomda? Ha nem, mi szükség volt más helyen történő nyomás esetén Szegedet álnévül

használni? Adatok hiányában biztos választ egyik kérdésre sem adhatunk. Méliusz új

testamentuma megjelenésében mégsem kételkedhetünk.

A beteges Török Mihállyal egy időben egy másik nyomdász is tevékenykedett

Debrecenben, az európai hírnevű Hoffhalter Rafael. Bécsből került Debrecenbe. Az általa

nyomott első debreceni sajtótermék Méliusz „Az két Sámuel könyveinek és az két királyi

könyveknek... igazán való fordítása” c. műve Bebek Györgyné Patócsi Zsófiához és Mágócsi

Gáspárné Massai Euláliához 1565. jan. 22-én kelt ajánlólevelének tanúsága szerint ez év elején

jelent meg (RMK I. 55.), így Hoffhalternek már 1564-ben ott kellett dolgoznia. Hoffhalter

ismeretlen okból Nagyváradra költözött át s még 1565-ben kinyomatta itt Méliusztól „Az szent

Jób könyvének... igazán való fordításá”-t (RMK I. 58.) Mágócsi Gáspárnak és feleségének,

Massai Euláliának címzett ajánlólevéllel, 1566 első felében pedig az 1562. évi debreceni

énekeskönyv L. F. által emendált változatát.544 Hoffhalter nyomdáját még 1566 folyamán

valószínűleg János Zsigmond fejedelem hívására Váradról Gyulafehérvárra telepítette s ettől

fogva 1568-ban bekövetkezett haláláig az unitáriusok szolgálatában állott. Ez nem

akadályozhatta meg fiát, Hoffhalter Rudolfot abban, hogy Méliusz „Az Szent Jánosnak tött

jelenésnek... magyarázása” c. művét 1568-ban Váradon ki ne nyomassa (RMK I. 69.). Méliusz

ennek élőbeszédében a fautorok sorában a már eddig ismerteken kívül felsorolja még Balassa

Jánost és nejét, Sulyok Annát, Forgách Simont, Kápolnai Bornemisza Farkast, Gyulaffy

Lászlót, Telegdi Miklóst, Bocskai Györgyöt és Csaholyi Ferencet. Ami e könyv nyomtatását

illeti, sokkal valószínűbb, hogy Rudolf azt atyjának gyulafehérvári sajtóján, annak tudta nélkül

eszközölte s a megjelenési helynél Váradot csak fedőnévül használta. Eljárásának indoka csak

az lehet, hogy nem követte atyja vallásos meggyőződésének radikalizálódását és szíve mélyén

megmaradt Méliusz hívének. Hoffhalter Rudolfnak ez eljárása miatt nem lehetett maradása

Gyulafehérváron.545

A debreceni nyomda 1568-ban Török Mihály betegsége, vagy ami valószínűbb, halála

miatt nem működött, végül is 1569-ben Komlós (Lupinus) András vette át a vezetést s azt

folytatta 1575-ig. Származásáról és élete előbbi folyásáról mit sem tudunk. Még 1569-ben

kinyomtatta Szegedi Gergely énekeskönyvét és Méliusz „Az igaz keresztyénségnek rövid

fundamentoma” c. művének második kiadását (RMK I. 72.). Az 1570-ik évben pedig

Méliusznak három munkája jelent meg műhelyében. Éspedig: „Az egész szent Írásból való igaz

tudoman” (RMK I. 77.), „Igaz szent Írásból kiszedettet ének” (RMK I. 78) és a „Propositiones

verae”, melyből példány nem maradt fenn. Az itt felsorolt kiadványok közül Méliusz az elsőt

Török Ferencnek, a másodikat pedig Mágócsi Gáspárnak ajánlotta. Még ebben az évben,

bizonyára a címbe foglalt zsinat lezajlása után nyomatta ki Komlós a „Confessio vera ex verbo

Dei sumpta et in synodo Czengerina... exhibita et declarata” (RMK II. 124.) c. füzetet, mely

Méliusz műve. Komlós munkájára bizonyára zavarólag hatott az a levél, melyet Bod Péter

állítása szerint Csáki Mihály kancellár János Zsigmond parancsára 1570. febr. 10-én írt

Méliusznak a gyalázó versek és szidalmazó könyvek nyomtatása miatt.546 Alkalmasint 1571

második felében került ki Komlós keze alól Méliusznak egy címlap nélküli töredékben

fennmaradt magyar munkája.547 Ez idő tájt ugyanő még két művét nyomja ki Méliusznak,

éspedig a jelenleg csak kéziratos másolatban ismert „Gratia et pax a Deo Patre et a Domino Jesu

Christo” c. munkálatát a nov. 5-én Nyírbátorba egybehívott zsinatra kitűzött vitatételekkel,548

és a legújabban Genfben felfedezett „Institutio vera de praecipuis fidei articulis... Propositiones

sumtae ex verbo Dei..c. vitairatát, mely a Tordán 1571. okt. 21-én tartandó zsinatra kitűzött

tételeket is tartalmazza.549

Mindebből látható, hogy Méliusz nagy kiterjedésű írói munkásságot bonyolított le a

debreceni nyomda segítségével s annak legfőbb foglalkoztatója volt. Sok olyan munkája is van,

amelyből példány nem maradt fenn, sőt még a címe is csak töredékesen ismeretes. 550

Nyilvántartott magyar és latin nyelvű műveinek terjedelme negyedrétben számítva mintegy

ötöd-félezer lapot tesz ki s 20 íves kötetekre osztva 15 kötetre tehető egész írói termelése.551

Méliusz ennek megfelelően szívén hordozta a nyomda sorsát s része volt abban is, hogy

1571-ben annak állandó helyéül a városi tanács a Vár utcában házat vásárolt.552

A könyvajánlásokban felsorolt fautorok közt Heves, Borsod, Gömör, Torna, Abaúj,

Szabolcs, Szatmár és Bihar megyék, valamint a Partium leghatalmasabb családai vannak. Sőt

Méliusz összeköttetései az Enyingi Török-családon keresztül elértek Erdély főnemességéhez

is. Vagyis irodalmi működésével és főúri kapcsolataival a Debrecennel érintkező egységes

politikai terület egészét (beleszámítva Erdélyt is), valamint a tiszántúli hódoltságot és a királyi

uralom alatt álló Felvidéket befolyása alatt tartotta és a helvét reformáció érvényesülésének

szabad terévé tette.553 Igaza volt Heblernek és Alesiusnak, mikor az 1561. évi medgyesi

zsinaton előterjesztett „Confessio Brevis” bevezetésében arról panaszkodtak, hogy a

reformátusok fellépése nemcsak a népnek, hanem az előkelőknek lelkét is megsebezte. Méliusz

megérezte e nyilatkozatból a saját személyét érintő szemrehányást és az 1564 végén kiadott

cáfolatában önérzetesen így reagált arra: „igenis megsebeztük az igazsággal, de viszont

megmosogatván a sebeket az igazság borával, meg is gyógyítottuk azokat az igazság olajával.

A király, az összes előkelők és országrendek sértetlen, biztos és jó lelkiismerettel nyugodtak

meg a mi hitvallásunkban”.554 Pázmány Péterig nincs, a magyar szellemi életnek még egy

olyan vezéregyénisége, aki a feudalizmus vezető családaiból oly tekintélyes tábort tudott volna

eszméi számára megnyerni, mint Méliusz. Igen valószínű, hogy Dávidot és Heltait is ő vitte át a

svájci reformáció táborába.555

2. Reformátori írói program

Méliusz írói működésének első korszakát (1561–1566) főképpen a gyülekezetépítésnek

szentelte. Jól ismerte az új gyülekezetek gyakorlati szükségeit, igényeit és ezek kielégítésén jól

átgondolt rendszerben fáradozott. Első helyre állította tervében az egyes szentírási könyvek

eredeti nyelvekből való lefordítását, a szöveg értelmének világos feltárását és a hívek életére

való alkalmazását. E hármas feladat végrehajtása során egy egészen új irodalmi műfajt alkotott,

a szentírásnak „prédikáció szerént való magyarázatát”. Így adta ki a Kolossei levél (1561), a

Római levél (1563), a főünnepekre szóló perikopák (1563), a Sámuel és Királyok két-két

könyve (1565), a Jób könyve (1565) és a Jelenések könyve (1568) fordítását és egyben

magyarázatát. E kezdeményezése egyedülálló volt a magyar reformáció praxisában s bizonyára

folytatja még, ha az antitrinitárizmus fellépése nem kényszeríti arra, hogy minden erejét a

polemikus irodalom művelésére fordítsa. A gyülekezeti élet szükségeit volt hivatva kielégíteni

a debreceniek részére készült hitvallás első, 1561. évi formája, majd sajtó útján is publikált

1562. évi kiadása, melyekkel fentebb behatóan foglalkoztunk.

Ugyanebbe a gondoskodási vonalba tartozik az 1562-ben kiadott „rövided”

énekeskönyv, a debreceni énekeskönyv-típus őse. Bornemisza Péter ezt Méliusz neve alatt

említi556 s van, aki ezért magát Méliuszt tartja szerkesztőjének,557 mások Szegedi Gergely

szerkesztősége mellett törnek pálcát. 558 Ez énekeskönyvnek példánya nem maradt. Így

bizonytalan természetű következtetésekkel ma már bajosan tisztázható megnyugtató módon a

szerkesztő személye.559 Kizártnak kell azonban tartanunk, hogy e hézagpótló mű kiadásában –

ha a szerkesztésben közreműködött is Szegedi Gergely – ne vett volna részt az a Méliusz, aki a

gyülekezeti élet kellékeiről oly lázas iramban gondoskodott. Ez énekeskönyvnek még Méliusz

életében Váradon 1566-ban és Debrecenben 1569-ben jelent meg bővített és átrendezett

kiadása. Az 1566. évi váradi kiadás címe: „A keresztyéni gyülekezetben való isteni diczeretek.”

Az L. F. monogrammú emendátorban egyesek Literatus Ferencnek, Méliusz sógorának nevét

sejtik.560 Az 1569. évi debreceni kiadás bővítője és emendálója Sz(egedi) Gergely volt „Énekes

könyv melyből szoktanac az vrnac diczeretet mondani” címmel. 561 A váradi kiadás 115

énekével szemben ez a debreceni 136 éneket tartalmaz. Ezek közül 36 nincs meg az előzőben.

Ilyenformán közös darabjaik száma dereken 100, csak a váradiban van meg 15, csak a Szegedi

Gergelyében 36, a kettőben tehát 151 ének fordul elő. Hogy a két kiadás közül melyik követi az

1562. évit, ma már nem állapítható meg. Szegedi Gergelynek az a szerkesztői eljárása, hogy a

„Psalmusokból való Isteni Diczéretec”-et a gyűjtemény elejére helyezte, hosszú időre

megállapította a református énekeskönyvek belső elrendezésének alapelvét. 562 Méliusz

gyakorlatilag is hozzájárult egyháza énekügyének fejlesztéséhez, amennyiben ő maga is írt

gyülekezeti énekeket, összesen négy éneke maradt fenn: 1. De nativi-tate Christi. Megtalálható

az 1566. évi váradi és az 1569. évi Szegedi Gergely-féle énekeskönyvekben, sőt Náray György

„Lyra Coelestis” címmel Nagyszombatban 1695-ben megjelent katolikus énekeskönyve (RMK

I. 1840.) is átvette. 2. Cantio de passione et resurrectione. Megjelent a váradi és Szegedi-féle

énekeskönyvekben. Kájoni János katolikus énekeskönyvének (Cantionale Catholicum) 1719.

évi kiadása ennek 16 versszakát átvette. 3. Az úrvacsora osztogatásának idején éneklendő isteni

dicséret. A váradi énekeskönyvben nem található, Szegedi Gergelyé hozza. 4. Az igaz

szentírásból ki szedettet ének. Ez Debrecenben önálló kiadásban megjelent (RMK I. 78.).563

Méliusz gyülekezetépítő gondviselésének 1562-ből két további dokumentuma van. Az

egyik egy káté kiadása, melyet „Calvinus Ianus irassa szerint” valónak jelez, valójában azonban

saját alkotása (RMK I. 49.). A másik a postillák alapigéiül szolgáló perikopák, azaz

„Evangéliumok és epistolák” magyar nyelvű gyűjteménye (RMK I. 329.). Noha ő maga nem

tartotta magát a perikopákhoz, még azokban a beszédeiben sem, amelyeket postilláknak

nevezett, mégis kiadta azokat a közszükséglet régi szokás szerinti kielégítésére.564 Végül „A

keresztelésnek, úrvacsorája osztogatásnak, eskötésnek és egyéb egyházi rendtartásnak igaz

módja” címen565 1563-ban a prédikátorok részére megszerkesztette az első magyar református

agendáskönyvet. Ebben Szegedi Kis István nyomán csak polgári kötésnek tekintette a

házasságot, mindazonáltal az eretnek spiritualista szemlélet kivédése céljából, de a

közigénynek is engedve adott szertartási útmutatást ennek egyházi levezetésére.

Méliusz e nagyfontosságú eligazításai nélkül nem alakulhatott volna ki a Tiszántúlon és

Debrecenben rendesen funkcionáló református gyülekezeti élet.

3. Propaganda az iskolákért

A református egyház megszilárdításánál Méliusz a könyvkiadás mellett nagy gondot

fordított az iskolákra is. Egyre fokozódó agilitással buzdítja iskolák felállítására a főurákat és

városokat, akik a feudális társadalmi rendben egyedül hivatottak e kötelezettség teljesítésére.

Az e téren mulasztók állandó céltáblái indulatos kirohanásainak. Íme néhány: „A mostani

fejedelmek csak 100 forintot sem mernek Isten tisztességére, oskolákra, tanítókra, az

könyvnyomtatásra elkölteni. Ezokáért Isten sem segíti őket, mert nem az égbe, hanem a

pokolba gyűlnek” (Az két Sámuel... és az két Kirali könyveknek... fordítása 79.). „Lássátok ti

fejedelmek, ti fösvények, epicureusok, hasatok Istentek, hasatokra, cifra játékra, tobzódásra

költitek az Isten jószágát... Az egyház szőllőit, jövedelmit elveszed, de oskolát, tanítókat abból

nem tartasz” (Uo. 116.). „Királyok, nemes asszonyok, urak feleségei, királyné asszonyok, ne

cifrálkodjatok, ne misézzetek, hanem legyetek az anyaszentegyház dajkái, éltetői, táplálói, mert

bizony megbüntet az Isten, akik pompára, cifrára költötök, a tanitókra, oskolákra, könyvek

nyomtatására nem akartok költeni” (Uo. 231.). „Azért hát urak, királyok, papok, rontsátok el a

sok bálványt, clastromokat, csináljatok oskolákat azokból” (Uo. 149.).566 Méliusz az iskolákat,

mint a tudomány és műveltség terjesztőit s mint a reformáció hatalmas lendítő kerekeit

rendkívül nagyra becsülte.

A városi iskolából kifejlődött debreceni református iskola skolasztikus szervezeti

rendszerét ugyan nem szüntette meg, de a tantárgyakat s azok anyagát, a „septem artes

liberales”-t a reformáció szellemében új tartalommal töltötte meg. Az iskola belső élete

lassanként a wittenbergi magyar coetus mintájára szervezkedett s kétség kívül onnan vette

legelső törvényeit is.567 Feltűnő jele volt az iskola új szellemének, hogy 1564-ben a városi

tanács jelenlétében ment végbe az iskolában az első theológiai disputádé, melynél az opponens

Literatus Ambrus, a defendens pedig Simándi Mihály tanuló volt.568

VI. PÜSPÖK

1. Az elsőség az egyházkerületben

A Debreceni Hitvallás, mint már megállapítottuk, eredetileg a debreceni egyház és

annak közvetlen környéke számára készült. Czeglédi György váradi lelkész révén azonban

elfogadták azt a Nagyvárad környéki lelkészek is. Bizonyítja ezt az ezeknek nevében Czeglédi

György által 1562. júl. 19-én írt előszó is az egriek részére készült kiadás elején. Igaz, hogy itt:

a keltezésben 1561. évszám áll, ez azonban nyilvánvaló szedési hiba 1562. helyett, mert

Czeglédi az 1562-ben megjelent mű nyomtatásbeli fogyatkozásait nem tehette szóvá

1561-ben. 569 E körülményre már Szabó Károly felhívta a figyelmet könyvészeti

kézikönyvében, de sajnos, volt olyan kutató, aki ezt nem vette figyelembe.570 Egyébként 1562.

júl. 19-ike a bihari lelkészek zsinatának a napja volt. Bizonyos ez Debreceni Ember Pál azon

közléséből, hogy Méliusz Nagyváradon ugyanekkor választatott püspökké.571 Ezzel szemben

kétségtelen, hogy Méliusz Arany Tamás 1561. dec. 13-án kiállított reverzálisán már „Somogyi

Péter pap püspök” megjelöléssel szerepel, 572 tehát már jóval előbb is püspök volt. Hogy

egyeztethető össze ez az 1562. júl. 19-iki püspökké választásáról tudósító adattal? A megoldás

egyszerű. Méliuszt előbb a debreceni egyházvidék választotta püspökévé az 1561 folyamán

tartott zsinatok közül alkalmasint azon a Debrecenben tartott zsinaton, melyen a lelkészek

aláírtak az egyházvidékük számára készült hitvallásnak. Így Méliusznak először ezen a kisebb

területen volt püspöki joghatósága. Amikor pedig a Nagyvárad környéki lelkészek 1562. júl.

19-én elfogadták a Debreceni Hitvallást s testületileg is egyesültek a debreceni egyházvidékkel,

a maguk részéről is elfogadták Méliuszt püspöknek. Vagyis a Méliusz püspökségéről szóló

mindkét híradás helytálló s nincs egymással ellentétben. Debrecen és Várad vidéke

egyesülésének nyoma van abban is, hogy a Debreceni Hitvallás egriek számára készült

kiadásához egyrészről Méliusz és Szegedi Gergely, másrészről Czeglédi György külön-külön

írtak előszót. 573 A Tiszántúl többi vidékei ezt követően, majd a Felső-Partium egyházai

legkésőbb az 1560-as évek közepetáján csatlakoztak Méliusz szuperintendenciájához574 és

megközelítőleg se oly korán történt a hatalmas terület egyesülése, mint egyesek azt tudni

vélik.575 Mindenesetre az 1567 februári nagy zsinatig teljes egészében kialakult a tiszántúli

református egyházkerület szervezete.

2. Az elsőség Debrecenben

A Debreceni Hitvallás közrebocsátása az utolsó alkalom, amikor Szegedi Gergely

plébános neve tevőlegesen szerepel a debreceni egyház életében. A hitvallás egriek számára

való kiadásához 1562. jún. 29-én, a debreceniek részére való kiadásához pedig 1562. aug.

27-én, Méliusz és Szegedi még közösen írtak előszót.576 Az a forráshivatkozás nélküli állítás,

hogy a kolozsváriak 1563-ban még Debrecenből hívták Szegedit eredmény nélkül magyar

prédikátornak,577 felette gyanús, mert a kolozsvári magyar prédikátor, Egri Lukács ekkor s még

ezután is jó darabig helyén van. Sokkal nagyobb figyelmet érdemel a debreceni városi

levéltárnak az az 1589-ből fennmaradt irata, mely Literatus Gáspárnak, Enyingi Török János

debreceni számtartójának és másoknak vallomása alapján arról tudósít, hogy Méliusz a szováti

papszert már 1562-ben mint plébános bírta.578 Tehát Szegedi Gergelynek Debrecenből való

távozása s Méliusznak a plébánosi tisztben való helyfoglalása még 1562 második felében

megtörtént. Teljesen összhangban van mindezzel az a megállapítás, hogy Szegedi Gergely

1563-ban már Némethi Ferenc tokaji kapitány környezetében tartózkodik, 1564–1567 közt

pedig Egerben Mágócsi Gáspár várkapitány oltalma alatt alkalmasint mint ottani lelkész

működik.579 Tanúsítja ezt 1563-ban írt LXXI. zsoltára, melyben hontalanságáról, az ellenség

hamis vádaskodásáról panaszkodik. Viszont 1564-ben írt VII. zsoltárában erősen reménykedik,

hogy előbbi tisztét még visszanyeri.580 Ekként költeményei keletkezési idejéből és az eredeti

zsoltárok tartalmától független, saját életét érintő nyilatkozataiból kitűnik, hogy debreceni

plébánosi tisztét 1562 végefelé valami ellenféllel támadt viszálya miatt kénytelen volt

elhagyni.581 Hogy ki lehetett ez az ellenfél, bizonyosan nem tudható. De elképzelhető, hogy az

a sokoldalú aktivitás, magabiztos öntudat s vezéri rátermettség, mely a káplánprédikátori

tisztből püspökségre előlépett Méliuszt jellemezte, Szegediben, a plébánosban szubjektív

feszültséget keltett s megkönnyítette számára a döntést, mikor Németi Ferenc őt Tokajba hívta.

Mindebből az is következik, hogy az az állítás, mely szerint Szegedi még 1562 után is

egészen 1566-ra (sőt 1568-ig) helyezett haláláig Szegedi Mizsér Gergely néven plébános,582 sőt

ezen felül még esperes 583 lett volna, nem egyéb találgatásnál. A Debrecenből eltávozott

Szegedi Gergelynek lehetett háza Debrecenben továbbra is, de távozásával megszűnt plébános

lenni. Sőt az sem bizonyos, hogy Szegedi Mizsér Gergely a volt debreceni plébánossal azonos

személy.

VII. HARC A HELVÉT IRÁNY GYŐZELMÉÉRT ERDÉLYBEN ÉS A TISZÁN INNEN

Erdélybe még maga Kálmáncsehi vitte be a helvét reformáció tanítását 1556 elején,

mikor a kolozsvári lutheránus szászság és magyarság vezetőivel írásbeli vitába bocsátkozott. A

szász egyetem 1557. évi egységes állásfoglalása, valamint az 1557 júniusában Kolozsvárt

tartott nemzeti zsinat kedvezőtlen kimenetele csak átmenetileg tudta az eszme terjedését

lelassítani. Eredménytelen maradt Dávid Ferencnek és társainak az a kísérlete is hogy

Melanchthon tekintélyével számolják fel a radikális törekvéseket, Mikor 1557 karácsonya előtt

Kálmáncsehi Márton, a helvét reformáció fővezére elhunyt, az új tanítások széles területen

meggyökereztek s csak a szellemi utódot várták, aki szárnyakat ad azoknak.584

A szellemi utód Méliusz személyében jelentkezett. Méliusz jól tudta, hogy

Debrecenben, még ha véglegesen megszilárdul is a helvét reformáció, annak végső sorsa

mindaddig labilis marad, míg a vele összetartozó, politikailag egységes területen nem győz

ugyanez a szellemiség. Nem ismerjük közelebbi részleteit annak, hogy Méliusz miként került

Dáviddal és Heltaival kapcsolatba. Csak annyi bizonyos, hogy a fordulat 1559 tavaszán

megtörtént. Dávid és Heltai az erdélyi magyar nemesség egy tekintélyes részével a svájci

reformáció híve lett, feltételezhetően Méliusz hatása alatt. Dávid még lutheránus püspöki

tisztéről is lemondott, hogy függetlenül szentelhesse oda magát új meggyőződése hirdetésének.

Sőt főrangú pártfogói segítségével olyan rendeletet eszközölt ki Izabella királynétól, mely

Dáviddal megejtendő vita céljából zsinat tartására utasította a szász püspököt.585 Dávid már e

küszöbön álló zsinat előtt a kolozsvári papok és vidéki tiszttársaik nevében közzétette

„Defensio orthodoxae sententiae de coena Domini ministrorum ecclesiae claudiopolitanae et

reliquorum recte docentium in ecclesiis transsylvanicis” című tájékoztató iratát, melyben a

helvét úrvacsorai felfogást szembeállította bár a lutheránusokéval, de ugyanakkor elhatárolta

azt a zwingliánus tanítástól. Ebben a műben fordul elő a magyarországi úrvacsorai vitában

legelőször egy kálvini gondolat, a hivő léleknek Krisztushoz való mennybeemelkedés útján

való tápláltatása.586

Miután a királynő rendeletére 1559. aug. 14-én tartott medgyesi zsinat mereven

szembehelyezkedett a helvét iránnyal, ennek vezetői 1559. aug. 18-án Nagyváradon szűkebb

körű értekezletre jöttek össze. Mindössze nyolcán voltak, de köztük oly nagytekintélyű férfiak

foglaltak helyet, mint a Tiszán innenről Kopácsi István, a Tiszán túlról Méliusz Péter,

Erdélyből Dávid Ferenc, Heltai Gáspár és Molnár Gergely. A Kopácsi István elnöklete alatt

lefolyt értekezletnek az volt a főcélja, hogy az erdélyi magyarságot megnyerje a helvét

tanításnak. 587 Az értekezletről csak hézagos értesüléseink vannak. Mindössze annyi bizonyos,

hogy a résztvevők szilárdan megálltak az úrvacsoratannál a jelenlét kérdése lutheri masszív

értelmezésének enyhítése és az istentiszteleti cselekményeknél a szertartások leegyszerűsítése

mellett, de ellene nyilatkoztak Kálmáncsehi radikális nézeteinek. Sőt kinyilvánították az

Ágostai Hitvallás mellett való megmaradásukat is, feltétlenül annak Variata alakjára gondolva

olyanforma értelmezéssel, mint ahogyan a németországi reformátusok az ágostai vallásbéke

utáni időben hasonlóképpen nem minden számítás nélkül az Ágostai Hitvallás követőinek

mondották magukat. Valószínű, hogy e zsinatféle tanácskozásnak hitvallásba foglalt

határozatait Kopácsi az ülés végén ünnepélyesen ki is hirdette.588 Nyilvánvaló mindebből, hogy

a nagyváradi értekezlet résztvevői jól ismerték a németországi református egyház politikai és

közjogi helyezkedését s nehéz körülményeik közt hasonló magatartással próbálták fedezni a

helvét reformáció elvei körül való csoportosulásukat. E körültekintő magatartásra főképpen

azért volt szükség, mert az 1558 március és április hónapjaiban Tordán tartott országgyűlés a

sakramentáriusok felekezetét eltiltotta.589 Valószínű, hogy a legkevésbbé diplomatikus, hanem

sokkal inkább szókimondó és harcias Méliusznak nem volt Ínyére az ilyen köntörfalazás. De a

nyílt színvallás ideje nem messze volt már.

Még Nagyváradon határozhatták el azt az általános jellegű, ünnepélyes összejövetelt,

melyet 1559. nov. 1-én tartottak Marosvásárhelyen „a keresztyén tanítók mind egész

Magyarországból s mind Erdélyből”. Ennek tárgyai felől a „Propositiones de coena Domini

disputandae in synodo Vasarheliensi” című iratban nyújtottak tájékoztatást a

nagyközönségnek. Ez összejövetel, vagy ahogy azt a résztvevők maguk nevezték, zsinat,

egyike volt a legnevezetesebb egyházi gyűléseknek, mert az itt készült „Az Úrnak vacsorájáról

való közönséges keresztyéni vallás” református egyházunk legkorábbi keletű, magyar nyelvű

hitvallási irata.590 A mű alapeszméje az „edere = credere” egyenlet, miszerint Krisztus testének

evése és vérének ivása nem egyéb, mint a szív teljes reménységével hinni Krisztus áldozatában,

még egészen zwingli–bullingeri, bár nem hiányzik a valóságos részesülés tényének egészen

Kálvinra emlékeztető módon való felhozása sem. Emellett a hitvallásban erősen ki van

hangsúlyozva a szintén zwingli–bullingeri szellemű s Szegedi és Méliusz által is használt „hit

által az ígéretben” formula is Krisztus jelenlétének meghatározására. A hitvallás

megfogalmazásában Méliusznak oroszlánrésze lehetett, mert az itt kifejezett úrvacsorai

gondolatokkal és alkalmazott fogalmazásokkal későbbi műveiben gyakran találkozunk. Ez

onnan is gyanítható, hogy Dávid és Heltai a későbbi harcokban nem ezt, hanem saját

Defensio-jukat terjesztették a német akadémiák elé.591 A hitvallásnak német nyelvű, tartalmilag

hű, de formailag elég szabad átdolgozása, mely önigazolás céljából elküldetett Heidelbergbe,

az ottani egyetem professzorainak helyeslésével találkozott, amit az is bizonyít, hogy

érdemesnek találták a kinyomatásra is.592 Nagy tisztesség Méliusz számára, hogy a magyar

református egyház ez első hitvallási megnyilatkozásán szellemének nyomát ily pregnánsan

rajta hagyta. A helvét irányú magyar reformátorok legjobbjainak tanácskozásán tehát

kiemelkedő szerepet kellett vinnie.

Méliusz a nagyváradi értekezleten az idős Kopácsi Istvánnal kötött baráti és eszmei

kapcsolatot később is ápolta. Jótékonyan előmozdította e törekvését az a körülmény, hogy a

helvét irányú reformáció, bizonyára annak Debrecenben és környékén való sikeres

meggyökeresedése következtében, a Tisza jobb oldalán is gyorsan terjeszkedett. Segítették ezt

e vidéken azok a főúri családok is, melyek éppen Méliusz befolyása alatt buzgó pártfogói lettek

a svájci tanításnak, mint Bebek György és felesége Patócsi Zsófia Borsodban, Gömörben és

Tornában, Mágócsi Gáspár és felesége Massai Eulália Tornában és Hevesben, Némethi Ferenc

és felesége Balassa Zsófia Hegyalján. A helvét felfogású lelkészek a lutheri irányúak heves

ellenállása mellett 1561-ben Némethi Ferenc oltalma alatt Kopácsi István elnökletével

Tarcalon tartották első ismert zsinatukat, melyen a lutheránusoktól elválasztó két főtanításban,

az úrvacsora és a predesztináció kérdésében Kálvin és Béza tanításának elfogadását készítették

elő. A sorsdöntő zsinat egy év múlva 1562-ben ment végbe szintén Tarcalon Némethi Ferenc

védnöksége és Kopácsi István elnöklete mellett. Vendégképpen jelen volt e zsinaton Méliusz is

a tiszántúliak képviseletében. A tanácskozásokat Szikszai Fabricius Balázs sárospataki

iskolarektor prédikációja vezette be, majd a Zemplén, Abaúj és Borsod megyékből összegyűlt

papok nagyrésze a kisebbségbe szorult lutheránusok ellenkezése mellett ünnepélyesen

elfogadta hitbeli szemlélete kifejezőjéül Béza 1560-ban közzétett magánjellegű hitvallásának

átdolgozott formáját. Az átdolgozás főleg abban nyilvánult, hogy az eredeti hitvallásnak a

pápaellenes, valamint az egyetemes zsinatokról szóló szakaszai elhagyattak. De ami a

legfontosabb, átvették Bézának az úrvacsoráról és az egyházról Kálvin nézeteit érvényre juttató

fejtegetéseit. Mivel pedig Béza hitvallása a predesztinációt csak mellékesen érintette, külön

határozatban mondotta ki a zsinat e tanítás elfogadását és hirdetésre kötelezett voltát.593 Azt a

beállítást, hogy a tiszajobbpartiak elégedetlenek lettek volna a Méliusz-szerkesztette Debreceni

Hitvallással s ezért mellőzték volna azt a Béza-hitvallással szemben, Méliusz jelenlétén kívül

megcáfolja már az az ismeretes körülmény is, hogy a Debreceni Hitvallás lokális jellegénél

fogva Tarcalon szóba sem jöhetett. Amennyire Méliuszt ismerjük, bizonyára kivehette részét a

lutheránus kisebbség elleni vitatkozásból s hogy jónéven vette Béza hitvallásán keresztül a

genfi szellem térhódítását, mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő is akkoriban jelentette meg

saját kátéját Kálvin nevével ékesítve. 594 Méliusz nem a mellőzöttség érzésével távozott

Tárcáiról. Két év múlva Hebler Mátyás ellen kiadott Refutatio-jában a váradi zsinat mellett a

maga nevében a tarcalit is úgy emlegeti, mint ahol „megmutatták”, hogy Magyarországon

nevezettel senki nem ért egyet.595 Méliusznak a tarcali zsinaton való megjelenése elmélyítette a

Tisza jobb- és balpartján elterülő két egyházkerület testvéri viszonyát, ami különösen az

antitrinitárizmussal vívott harc idején lett bensőséges. Méliusz e látogatását adta vissza az

1567. febr. 24–26-án tartott híres debreceni zsinaton a három tiszáninneni egyházmegye

képviselete,596 melyre azután megint az 1568. jan. 6-án tartott szikszói zsinaton Méliusz

megjelenése következett.597

VIII. KISEBB CSATÁROZÁSOK

1. Viták a lutheránusokkal

Debrecenben és környékén a helvét irány a lutheránizmust már Kálmáncsehi ottani

működése során egészen felváltotta s Méliusz idejére legfeljebb csak a Tiszántúl távolabbi

vidékein lehettek még utóbbinak egyes eltűnőben levő szigetei, mint Gyulán is, ahol az 1560-as

évek elején 1564-ig bezárólag Sztárai Mihály volt a lelkész. Méliusz azonban elszántan küzdött

a lutheránizmus minden maradványának felszámolásáért. Műveiben gyakran alkalmazott

egy-egy oldalvágást a wittenbergi reformáció hívei ellen. Még csak nagy általánosságban

marasztalja el őket, mikor ezt írja: „...mit csavarogtok ti hitlen pápistás, pápák majmai, hogy

Németországba, Bártfán, Eperjesen a bálványokat, a lelki paráznaság jegyét, az oltárt, ostyát,

pápa ganéjit megtartjátok?” (Válogatott prédikációk 294.). De már határozott személyek, így az

ismeretlen pápai pap és mások ellen intézi e kirohanását: „Valakik Istent s az Isten beszédét,

szerzését, igéjét megutálják, elhagyják, rontják: Isten is azokat megutálja, elveti és

megszégyeníti ükét, mint a fél pápista Pápa és Vittemberga és Bártfa ostyás, oltáros, gyertyás,

korosmás majmait” (Az két Sámuel... és két Királyi könyveknek fordítása 219.). 598 E

megnyilatkozások mögött kétségtelenül nagymérvű szubjektív türelmetlenség feszül.

Úgy látszik, szóbeli vitája is volt 1563-ban Sztáraival Gyulán, de jellemző módon e

párharc nem egyik főhitágazat, hanem csak egy jelentéktelen dogmatikai részletkérdés felett

folyt. A vita kirobbantója lehetett Sztárainak az az alkalmasint kéziratban terjesztett s ma már

ismeretlen műve, melyben megtámadta Méliusznak a Debrecen–Egervölgyi Hitvallás több

helyén599 és „A halál könyve” c. elveszett művében600 hangoztatott ama nézetét, hogy az elhalt

kegyesek lelke a paradicsomban, a nyugalom helyén várja az utolsó ítéletet s csak ezután jut az

üdvösség helyére. Sztárai ezzel szemben azt a purgatórium katolikus tanának szegezett nézetet

védelmezte, hogy a hivők lelke a halál után közvetlenül az örök üdvösség helyébe jut. Méliusz

a lefolyt disputa eredményeképpen Sztárai ellen e tárgyban egy vitairatot is adott ki. Ezen, ma

már csak töredékeiben ismert műben601 még Bullingert is megpróbálta a holtak várakozóhelye

kérdésében saját álláspontja bizonyítására lefoglalni, jóllehet annak idevágó fejtegetései

félreérthetetlenül csak Sztárai felfogásának kedveztek. Méliusz saját nézetét Szegedi Kis

Istvántól kölcsönözte, aki viszont Musculus és Vermigli Martyr Péter kommentárjaiból

merített.602 Érdekes, hogy e kérdésről hasonló értelemben tanított Kálvin is,603 ő azonban e

tanrészletet Méliusztól eltérő módon építette be tanrendszerébe s nem kezelte azt polemikus

éllel. Méliusz viszont még az 1567. évi debreceni latin nyelvű hitvallásban is csatázott e

kérdésben vele ellentétesen vélekedőkkel.604 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Méliusz és

Kálvin szemléletében a megholt hivők átmeneti tartózkodási helye szöges ellentéte a pápista

purgatórium intézményének. Nem annyira e tanítás különleges volta, mint inkább a körülötte

kitört harc kíméletlensége botránkozást váltott ki még a Méliusz táborában is. Már Károlyi

Péter 605 és Félegyházi Tamás 606 elítélőleg nyilatkoztak a Méliusz és Sztárai közt lefolyt

„visszavonásáról. 607 Az eset azonban azt is mutatja, hogy Sztárai Gyulán a sommás

kérdésekkel, mint pl. az úrvacsoratan helvét értelmezésének bírálatával nem mert előjönni,

mert különben nem kerülhette volna el a harcias Méliusz visszavágását.

Egy évvel később jóval jelentékenyebb kérdésnek, az erdélyi szász lutheránusok

úrvacsoratanának cáfolása foglalkoztatta Méliuszt. A kérdésnek érdekes előzménye van. Nagy

pártfogója, Mágócsi Gáspár 1564. aug. 15-ére Egerbe hívatta őt, hol már több lutheri érzelmű

világi ember várt rá, köztük Alaghy János főnemes, Regécz várának ura. Ő előbb széplaki apát

volt, majd 1543. ápr. 27-étől Wittenbergben, három év múlva pedig Páduában tanult s

visszatérve nyakas lutheránus lett. Hamarjában vita alakult ki Méliusz és az egybegyűltek

között, minek során Alaghy felmutatta Méliusznak Heblerék „Brevis Confessio”-ját a német

egyetemek hozzácsatoltan kiadott véleményeivel608 s azon meggyőződésének adott kifejezést,

hogy ezeket Magyarországon senki sem tudja megcáfolni. Méliusz habozás nélkül vállalkozott

a cáfolat elkészítésére, melyet néhány hét leforgása alatt ki is nyomatott.609 Az az állítás, hogy

Alaghy a cáfolat hatása alatt hívévé szegődött volna a kálvinizmusnak, nem egyéb, mint

Méliusz dicsőítésére kitalált mende-monda.610

Ezzel párhuzamosan ugyanabban a könyvben jelent meg egy vádirata is, melyben a

helvét irány ellenségei (Hebler, Alesius) által egyetemek, királyok és zsinatok előtt a debreceni

egyházról terjesztett rágalmakat sorjában megcáfolta. A vádak között szerepel Sabellius és

Arius eretnekségének vallása, a Stancaro tanával való egyetértés, az úrvacsorában Krisztus

jelenlétének elvetése, az istentiszteletnél az éneklés, harangozás, papi ornátus mellőzése, a

reprobatio hirdetése, a házasok esketésének elhagyása, a szentségek megüresítése, a testtől

elvált lelkek várakozó állapotának feltételezése, a soknejűség gyakorlása, a törvény megvetése,

Isten bűnszerzővé tétele stb. 611 Látható, hogy Heblerék híreszteléseiben a valóság

egybevegyült féligazságokkal, tendenciózus rágalmakkal. Nyilván nem voltak hiteles

értesüléseik a debreceni viszonyokról, azokból egyet-mást nem értettek meg, egyes dolgokat

elferdítettek, a felbukkant heterodox tanításokat rosszhiszeműen az ottani vezetőknek

tulajdonították, sőt a külföld előtt úgy állították be a debreceni egyházi életet, mintha az

nélkülözne már mindenféle keresztyén hitágazatot, törvényeket s kebelében valami ördögi élet

foglalt volna helyet. Méliusz részletes cáfolatával visszaverte a ferdítéseket és rágalmakat.

Fejtegetéseiből érdekes képben bontakozik ki a debreceni egyház puritán élete és erkölcse.

Orgonának, képeknek, oltároknak, papi formaruháknak, cifra ceremóniáknak már híre sem volt

ott. Istentiszteletre egyetlen harang szava hívta a híveket, sőt a temetéseken már ez az egyetlen

harang sem szólalt meg, hogy ne legyen semmi, ami a gyászt és az Isten szavára figyelést

megzavarja.612 Hebler Méliusz Refutatió-ját és Apológia et abstersió-ját nem hagyta szó nélkül

s éles hangon válaszolt rá. De Méliusz sem maradt néma. Így tovább folytatódott a vita,

melynek írásos emlékei elvesztek.613

Méliuszra hivatkozva sem tudott semmi sikert elérni a lutherizmus új életre támasztása

körül az 1565. év vége táján a Tisza jobb oldalán fáradozó ismeretlen Augustini Péter

vándorapostol. Ezt megelőzően Méliusz élőszóbeli vitára kelt Augustinivel, ki a mérkőzésen

nem tudta helyét megállani s kénytelen volt munkássága színhelyéről eltávozni.614 Volt, aki

Augustinit antitrinitáriusnak tartotta, 615 ő azonban lutheránus lehetett, mert az ilyenfajta

eszmék társaságában említi az egyetlen róla emlékező adat.616

Említ Méliusz még egy Füztövi György nevű személyt is, „aki – úgymond – igen bölcs

magába, de nem jő ki a fészekből disputálni; minden tudatlan őnála, csak ő tudós”.617 Csak

sejthető, hogy Luther követője volt, kiléte teljesen ismeretlen. Méliusz vele való

összeütközésének semmiféle emléke sem maradt fenn.

2. Összetűzés a cseh-morva atyafiakkal

A huszitizmus egyik oldalhajtásaként keletkezett cseh-morva testvérközösség

magyarbródi gyülekezete és Méliusz érdekes módon levélváltásba kerültek egymással. A

Debrecenben megfordult és Méliuszt személyesen is ismerő Uher Ádám sűrű unszolására Pisek

Péter, az atyafiak ottani egyházának papja 1564. nov. 15-én kelt levelével vette fel a kapcsolatot

Méliusszal. Erre a közvetett ok török módra kidolgozott piros és kék szattyánbőr beszerzése

volt a debreceni kereskedői raktárakból néhány ivancsicei könyvkötő számára, közvetlenül

azonban mégis a Méliusz rendkívüli egyéniségéről, valamint a bródi és debreceni kegyességi

gyakorlat meglepő hasonlóságáról Uher Ádámtól nyert kedvező hír adta a tollat Pisek testvér

kezébe, aki a levélhez mellékelte az atyafiak latin és német kiadású hitvallását is. A latin

hitvallás első kiadása, a „Confessio Fidei ac Religionis” 1538-ban Wittenbergben jelent meg

Luther előszavával. A Méliuszhoz eljuttatott latin példány valószínűleg az 1558. évi tübingeni,

a német példány pedig az 1564. évi némileg átdolgozott kiadás lehetett. E levélre Méliusz a

következő év márc. 26-án válaszolt s a kézhez vett hitvallásban egyelőre általánosságban azt

észrevételezte, hogy benne egyes hitcikkek kifejtése nem világos, az úrvacsoráról szóló tanítás

pedig az elemek átváltozásáról való szemlélet következtében a húsevés felé hajlik, egyébként

nem hiányzik belőle, ami a vallás lényegére tartozik. Leveléhez ő is mellékelt egy könyvecskét,

a Hebler és Alesius ellen 1564-ben egy kötetben kiadott „Refutatio” és „Apologia et abstersio”

egy példányát, mely éppen akkortájt jelent meg. Részletesebb véleményt nyilvánított azután az

atyafiak hitvallásáról az 1565. dec. 28-án küldött levelében. Kifogásolta mindenekelőtt a

szabadakaratnak a Krisztus érdemével való szembehelyezését, a fülbegyónás gyakorlását s az

úrvacsorában a transsubstantiatióhoz hasonló nézet érvényesítését, mely lerontja a Krisztus

testének valóságáról és a mennybemenetelről szóló hitcikket. Részletesen foglalkozott azután

az atyafiaknak a házasságot lebecsülő és a nőtlen állapotot túlértékelő nézetével. Őszintén kitért

arra is, hogy a testvérek szigorú erkölcsi felfogása a gyakorlatban megcsúfolódik, mert

becsületes emberek bizonysága szerint tartózkodnak ugyan a törvényes házasságtól, de

egyáltalán nem tartózkodnak az ágyasoktól. A levélhez csatolva megküldötte az atyafiaknak a

Debreceni Hitvallás 1562-ben megjelent példányát.

Méliusznak már az első levele kedvezőtlen benyomást tett az atyafiakra, e második

levél azonban végképpen maga ellen fordította azokat. Nem is haboztak 1566. ápr. 4-én kelt

levelükben Méliusz tudomására hozni, menynyire megbántotta őket a hitvallásukról s abban is

az úrvacsoráról és fülbegyónásról nyilvánított felületes ítélete, valamint az ő erkölcsi életükről

gonosz emberek által terjesztett rágalmaknak készpénzül való elfogadása. Jobb lett volna e

becsmérlések helyett a saját hitvallásában levő úrvacsoratan tisztaságát megvizsgálni. Ha adni

akar valamit a keresztyén barátságra és szeretetre, ne bocsásson ki ezentúl efféle mérges

írásokat s ne terhelje őket ellenségeiknek hazudozásával. Sértő lehetett az atyafiakra nézve,

hogy Méliusz őket mindkét levelében figyelmeztetésük ellenére következetesen valdenseknek

és pikárdoknak címezte. A huszitizmus szélső balszárnyára, az eschatologikus és

kommunisztikus elveket valló és forradalmi irányú táboritákra volt a valdenseknek valamelyes

befolyásuk, az atyafiak azonban már akkoriban megtagadtak minden közösséget a táborita

elvekkel s nem vették jónéven azt sem, ha a kívülállók közül valaki őket valdenseknek nevezte.

A pikárdok szektája is beférkőzött egykor a huszita forradalmi mozgalomba, de az a

törekvésük, hogy a „szellem szabadságának” örve alatt erkölcsi féktelenségeknek is helyet

adjanak, még a forradalmi táboritákat is ellenük fordította s így azok az idők folyamán

kipusztultak. A huszitizmus ellenfeleit mindez nem gátolta abban, hogy a cseh-morva

testvérközösséget sértő módon ne illessék a „pikárdok” elnevezéssel. Méliusz már ezekkel a

sértő címzésekkel is lehetetlenné tette, hogy közte és a cseh-morva atyafiak közt szívélyes

érintkezés alakuljon ki. Az atyafiak hitvallásáról tett megjegyzéseiben van sok helytálló

megállapítás is, de azok mégis erőltetettek és túlzottak. Kifogásolható, hogy annak fogalmazása

nem szabatos, úrvacsoratana erősen realista és a lutheri felfogásnak kedvező, a szabadakaratról

és kegyelemről szóló nyilatkozataiban kevés a harmónia, a coelibatusról való kedvező

véleménye önkénytelenül is rovására van a keresztyén erkölcsi életnek, mégis Méliusznak nem

lett volna szabad rögtön sarkophagiával, transsusbstantiatióval, Isten kegyelme lerontásával

vádolni az atyafiakat. Abban pedig, hogy a coelibatusról vallott elveik kifogásolásában túllépett

a hitvallás által nyújtott lehetőségeken és hitelt adott a privát forrásból származó

gyanúsításoknak s nem átallotta azokat mint kétségtelen tényeket szemükre hányni, súlyosan

vétett a szeretet ellen, amit az atyafiak nem is mulasztottak el szemére hányni. Méliusz e

magatartása nem szolgált javára annak az evangéliumi testvériségnek, amit az atyafiak éppen

nála kerestek.618

IX. EGYEZKEDÉSI KÍSÉRLETEK AZ ANTITRINITÁRIZMUSSAL

1. Az 1566. ápr. 24–27-iki gyulafehérvári első hitvita

Kolozsvárt az antitrinitárizmus Dávid Ferenc 1566. jan. 20-án tartott templomi

prédikációjával lépett ki nyíltan a küzdőtérre, miután az új eszmevilág az ottani papokat

belkörűleg már megelőzően huzamosabb időn át foglalkoztatta. Dávid színvallása után Szikszai

Fabricius Balázs iskolamester nyomban fellépett a kezdeményezés ellen. Ezzel a nyitánnyal

indult el Erdélyben az antitrinitárius küzdelmek korszaka.619

Az új tanítás első jelentkezési formája a tritheizmus volt abban az állapotban, amint azt

Egri Lukács 1565 nyarán Kolozsvárról Egerbe hozta és tételeiben kinyilvánította.620 E felfogás

elvetette a Szentháromság fogalmát s az ezzel kapcsolatos dogmatikai műszavakat (essentia,

substantia, persona), de elismerte az Atya, Fiú és Szentlélek külön istenségét, mégis olyformán,

hogy az utóbbi kettőt, mint kezdettel bírót az öröktől fogva valónak tekintett Atyának

alárendelte. A Háromság belső ökonómiájának e megbontása azután lehetővé tette a

servetiánus szemlélet alkalmazását, mely szerint a Szentlélek önálló létezésétől megfosztva

csak az Atya kisugárzó ereje, a Fiú pedig egyszerűen csak megistenült ember lett. Dávidot

tanítómestere, Blandrata György fejedelmi orvos, műkedvelő theologus avatta be a tritheizmus

ilyfajta értelmezésébe, melyre ő már svájci és lengyelországi működése idején is példát

mutatott.621

Az erdélyi református egyház Dávid vezetése mellett Tordán 1566. márc. 15-én tartott

zsinata egészen Blandrata módszere szerint tette magáévá az antitrinitárius irányzatot, mikor

szentháromságtani szemlélete kifejezőjéül elfogadta annak hét tritheista szemléletű

propozícióját és antitézisét, de ehhez magyarázatul még egy három szakaszos servetiánus

hitvallást is csatolt. 622 E váratlan fordulat indította Méliuszt arra, hogy János Zsigmond

fejedelem közbelépését kérje, aki Gyulafehérvárra hitvitát tűzött ki, mely 1566. ápr. 24-től

27-ig meg is tartatott.623

Úgy látszik, Dávid és Blandrata servetiánus irányú színvallása még korai volt, mert a

gyulafehérvári vita alapjául kizárólag csak utóbbinak a tritheizmus szellemében készült

propozíciói és antitézisei szolgáltak az Apostoli Hitvallásról szólóval együtt hétről nyolcra

kiegészítve. 624 Méliusz ez alkalommal eltelve a református egyház hitelvi egysége

fenntartásának életbevágó érdekétől, bizonyos határig engedékenységet tanúsított. Elfogadta a

Gribaldi- és Gentile-féle tritheizmus dogmakritikájának formális elemeit, vagyis a

szentháromságtan műszavaktól való mentesítését, az óegyházi hitvallásoknak az Apostoli

Hitvallásra való redukálását, a Háromságnak a keresztelési formulában összefoglaló

szubsztancia nélkül jelentkező módját, mert szerinte nincs értelme a szavak feletti

csatározásnak, ha a dolgok lényegében egyetértenek.625 E magatartása megfelelt az ifjú Kálvin

elvi állásfoglalásának, de nem az érett Kálvin szentháromságtani vitákban kiérlelődött azon

tapasztalatának, hogy tévtanítások fennforgása esetén a szentháromságtan formális elemei,

mint például az athanasiusi műszavak is nélkülözhetetlen kellékek.626 A szentháromságtan

tartalmi mozzanatainál azonban Méliusz semmiféle engedményre sem volt hajlandó. A Dávid

és Blandrata által előszeretettel alkalmazott essentiator-essentiatus elméletet s az ennek alapján

eszközölt „a se ipso Deus” és „non a se ipso Deus” disztinkciókat, melyek az Atya örök

istenségével szemben a Fiú született, tehát kezdettel bíró istenségére utaltak, minden ingadozás

nélkül elutasította.627 Hasonló elvi szilárdsággal tartott ki Dávidék ellentétes felfogásával

szemben a Krisztus kettős természetéről628 és a Szentlélek tökéletes istenségéről629 szóló ősi

keresztyén tanítás mellett.

Ily körülmények közt a vitán teljes megegyezés nem született. Miért is a szembenálló

felek egy iratban rögzítették le elért megállapodásaikat és továbbra is fennálló ellentétes

nézeteiket, melyet aláírásaikkal hitelesítettek. Ezt a dokumentumot adták azután ki a

Catechismus Ecclesiarum Dei függeléke gyanánt „Sententia Concors” cím alatt 1566-ban

Kolozsváron (RMK II. 99.). E címnek megfelelő egyetértésről mégis egy bizonyos tágabb

értelemben lehet beszélni. A Szentháromság triasnak nevezve fenntartatott. A Fiú és Szentélek

istensége, ha nem is egy értelemben, de mégis általánosságban kölcsönösen elismertetett. A Fiú

praeexisztenciája megmaradt. Vagyis, a trinitárius eszme legfontosabb elemeiben épen kerül ki

a vitából, jóllehet az elágazó problémákban az ellentétek egész sora továbbra is fennállott.

Végül még csak annyit, hogy a gyulafehérvári első hitvita résztvevői közül a már

említetteken kívül egyedül Czeglédi György nagyváradi lelkész neve ismeretes.630 Minden más

kombináció csak tétova találgatás volna.

2. Az átdolgozott Heidelbergi Káté

Dávid mint püspök a torda-gyulafehérvári propozíciókat és antitéziseket Méliusz

azokhoz fűzött limitációival együtt az erdélyi magyar református egyház Marosvásárhelyen

1566. máj. 19-én tartott zsinata elé terjesztette, mely Blandrata szellemében fogalmazta meg 13

cikkelyét,631 sőt azt is elhatározta, hogy az egyházban használt kátét, a Heidelbergit is saját

cikkelyei értelmében, tehát a tritheizmus felfogásában át kell dolgozni. A Heidelbergi Kátét

még 1564 folyamán a heidelbergi egyetem tanárai küldték meg Erdélybe annak viszonzása

gyanánt, hogy Dávid Ferenc és társai az 1559. évi marosvásárhelyi hitvallást az előző évben

német fordításban eljuttatták hozzájuk.632

Az átdolgozott Heidelbergi Káté szövegét Dávidék Méliusz és munkatársai elé tárták,

ami arra mutat, hogy az átvizsgálásra nézve már korábban történt közöttük valami

megállapodás. Ez a revízió – mint maga Méliusz írja – „Váradon, a Czeglédi György úr

házában” ment végbe és a szöveg „kevés kivétellel kijavíttatott”.633 Annak bevallása, hogy az

átvizsgálás alkalmával nem sikerült minden, trinitárius szempontból kifogásolható részt

eltüntetni, rávilágít arra a körülményre, hogy a módosítások nem történhettek a szintén

jelenlevő és saját munkálatukhoz okvetlenül ragaszkodó erdélyiek ellenkezése nélkül, úgyhogy

alighanem egész rendszeres vita kerekedett ki olykor a dologból s ez lehetett a Méliusztól

később említett három alkalom közül az első, mikor „meggyőzték” Nagyváradon Dávidékat.634

A közös erőfeszítéssel megállapított szöveg azután még 1566 derekán – mint már említve volt –

„Catechismus Ecclesiarum Dei” címmel Kolozsvárott a Heltai könyvnyomdájában megjelent.

Ez átdolgozott szöveg volt a Heidelbergi Káté első latin nyelvű kiadása Magyarországon.635

A Heidelbergi Káté ezen átdolgozásánál legjelentősebb változás volt, hogy az

eredetiből kihagytak 26 kérdést és ezek helyébe ugyanannyi teljesen új kérdést iktattak be a

meghagyottak közé. E művelet következtében a káté eredeti hármas felosztása eltűnt. Az új

kérdések voltak hivatva arra, hogy a marosvásárhelyi cikkelyekben lefektetett disztinkciókat az

egyház hivatalos tanításába behozzák. Ennek megfelelően a betoldott anyag jelentős részén

Dávid és Blandrata szelleme az uralkodó. Mivel az átdolgozott káté kérdései nincsenek

számozva, a használhatóság céljára azokat 1-től 136-ig saját számozásunkkal láttuk el.

Az új kérdések egy jellegzetes csoportja a szentháromságtannak Méliusz által

Gyulafehérvárott is elfogadott formális elemeit öleli fel. Így a 49. és 50. kérdések, mint pápista

tudományt, elvetik a szentháromságtani terminusokat, közülök is különösen az egy lényeget

(essentia) és a három személyt (persona) s teljesen megfelelnek a maros vásárhelyi zsinat III. és

V. cikkelyeinek. Ugyanezen zsinat II. cikkelyét tolmácsolja az 51. kérdés annak

megállapításával, hogy az igaz hármasság Jézus megkeresztelkedésekor jelentetett ki,

úgyszintén annak I. cikkelyét érvényesíti a 6. kérdés az Apostoli Hitvallásnak üdvösségre

elégséges voltáról. Ezeken keresztül az antitrinitárius tritheizmusnak olyan nézetei találtak utat

az egyház kátéjához, melyek Méliusz számára teljesen szükségtelenek voltak s ugyanakkor, ha

látszólag nem is álltak ellentétben a helvét hitvallási szemlélettel, de formailag mégis

Dávidéknak kedveztek, lehetővé tévén a szentháromságtan további kritikáját.636

Méliusz ugyan azt állította, hogy a Dáviddal és Blandratával Gyulafehérváron elkezdett

egység Marosvásárhelyen megerősíttetett s az egység bizonyságául tekinthető a nagyváradi

igazítások után Kolozsváron megjelent káté.637 De távolról sem így áll a dolog. E kátéban még

a nagyváradi revízió után is több fontos tanrészletnél a Dávidék fogalmazása maradt irányadó,

még a Méliusz által Gyulafehérvárott fenntartott s a Sententia Concors-ba belefoglalt több

nézet rovására is. Így a 11. kérdés a marosvásárhelyi VI. és VII. cikkelyek értelmében a Fiú

kapott (és nem öröktől fogva való) istenségét emeli ki. Nemkülönben a hivatkozott zsinat VIII.

cikkelyében, valamint a káté 12. kérdésében megegyezően az a gondolat jut kifejezésre, hogy a

Szentháromság tulajdonképpeni lényege az Atya. Az Atyának a marosvásárhelyi IX.

cikkelyben megvallott „monarchica dignitas”-a, továbbá a káté 13. kérdésében megjelölt

„eminentiá”-ja vagy „praerogativá”-ja Dávid és Blandrata szemléletének Gentilétől átvett

azonos jelentésű eleme. Nyilvánvaló, hogy Méliusz Nagyváradon nem bírta Dávidékat e

tanrészlet megváltoztatására rávenni. Semmi része sem lehetett Méliusznak a 48. kérdés oly

értelmű fogalmazásában, ami szerint az Atya istensége a másik két isteni valóságot magába

olvasztotta. A Szentlélekről szóló 46. kérdés viszont kiegyezés nyomát viseli magán.

Méliusznak szánt engedményül tekinthető a Szentlélek istenvoltának elismerése, de

antitrinitárius módra ez istenségnek az Atyával és Fiúval csak „méltóságban és dicsőségben”

való egyenlősége van kihangsúlyozva. Nem Méliusz meggyőződését képviseli a 7. kérdés,

mely az Apostoli Hitvalláson kívül elvet minden tételes hitvallást.638

Méliusz szellemének alakító hatása mindezen mozzanatok dacára is nyomot hagyott a

kátén. Hogy a gondviselésről (15.), Krisztus kettős természetéről (18.), születéséről (25.) és

pokolra szállásáról (34.), valamint két természete egymáshoz való viszonyáról (38.),

nemkülönben az eschatologiáról (42., 43., 44.) szóló új kérdések szinte feltűnően a

hagyományos fogalmazást tükrözik, arra engednek következtetni, hogy ezek eredetileg

antitrinitárius szempontból voltak szerkesztve s csak Méliusz fellépésére nyerték el a trinitárius

álláspontnak megfelelő tartalmukat.639 Legfeltűnőbb sikerét azonban abban kell látnunk, hogy

a marosvásárhelyi zsinat Krisztus kettős természetét tagadó IX. cikkelyét nem engedte szóhoz

jutni az átdolgozott kátéban. Eredményesen állhatott ellen Méliusz a marosvásárhelyi X.

cikkelyben meghúzódó azon törekvésnek is, hogy a Fiú, mint Isten bölcsessége Servet irányába

mutatóan személytelen formában állíttassák be.640

Az átdolgozott Heidelbergi Káté tehát végeredményében a szemben álló felek

kompromisszumának nyomait viseli magán. Méliusznak a nagyváradi értekezleten sikerült

álláspontját bizonyos kérdések kikapcsolásával és helyükbe újak beiktatásával érvényre

juttatni, de ennek fejében el kellett tűrnie, hogy Dávidék felfogása a Szentháromság

ökonómiájánál tritheista színezetű, sőt nem egyszer servetiánus szempontból is értelmezhető

formulák beiktatásával kifejezésre jusson. Az antitrinitárizmus kibontakozását azonban nem

lehetett kompromisszumokkal feltartóztatni. Erre Méliusz maga is rájött rövidesen. S ekkor új

utat kezdett. Hozzáfogott egyháza belső megerősítéséhez.

X. AZ 1567. FEBR. 24–26-IKI DEBRECENI EGYHÁZSZERVEZÖ ZSINAT

1. Dávidék továbbhaladása

Még az első gyulafehérvári vita után. egy évvel is úgy fogta fel Méliusz a „Sententia

concors”-ba foglalt megegyezést, mint Dávidék visszavonulását, akik „az igazság erejétől

meggyőzetve, megváltoztatván a magok véleményét”, hozzájárultak az egyesség

helyreállításához. 641 Méliusz e nyilatkozata nem helytálló, mert mint már kimutattuk,

Dávidéknak sikerült őt legalább formális engedmények nyújtására rábírni s emellett azok

számos kérdésben nyíltan megmaradtak tritheista szellemű, sőt egészen Servetig előremutató

meggyőződésük mellett. A továbbiakban már reálisabban ítéli meg Méliusz a helyzetet, mikor

elpanaszolja, hogy a „Gyulafehérváron készült igaz hitvallás Vásárhelyen csudás változtatás és

hamisítás által vesztegettetett és másíttatott ismét meg”.642 A tényállás az, hogy Dávidék a

vásárhelyi zsinaton nagyjából a gyulafehérvári „Sententia concors”-ban szereplő propozíciók

és antitézisek irányelveit alkalmazták, de antitrinitárius szemléletüket egynémely kérdésben

még határozottabb formulázással juttatták kifejezésre. Nem történt itt semmiféle hitszegés.

Dávidék tovább haladtak a maguk útján. Képtelenség ezért a marosvásárhelyi zsinatról minden

fenntartás nélkül azt állítani, hogy „ugyanarra az álláspontra helyezkedett, mint a

magyarországbeli atyafiak” s hogy szellemében „tisztán trinitárius volt”.643 A továbbiakban

Méliusz úgy állítja be a dolgot, hogy „a vásárhelyi végzés kijavíttatott a káté kiadása által”.644

Sajnos, azok után, amiket előadtunk, nem lehet az átdolgozott Heidelbergi Kátét a trinitárius

eszme győzelmi dokumentumául beállítani. Méliusz görcsös erőlködéssel akarja elhitetni, hogy

ő a gyulafehérvári vitán és a nagyváradi értekezleten ismételten trinitárius alapra kényszerítette

vissza a minduntalan hitszegésbe eső Dávidékat. Ezzel szemben azoknak magatartásában nem

volt annyi visszaesés. Gyulafehérváron kénytelenek voltak ugyan szemléletüket az 1566. márc.

15-iki servetianus álláspontról tritheista formulák mögé vonni vissza, 645 de azután a

marosvásárhelyi cikkelyeken s a revidált Heidelbergi Kátén keresztül egyenes az útjuk korábbi

servetianus tanításuk visszaállításához, mely végül is egészen nyíltan az

1567. febr. 13-iki tordai zsinaton jutott ismét kifejezésre. Méliusz erről már teljes

őszinteséggel írja, hogy az egyességet felborították „a Tordára február 13-ra összehívott

gyűlésnek rut fertőjében, ahol a valóságos háromságot, a Krisztusnak és Szentléleknek

valóságos önálló, örök és jehovai istenségét és természetét gonoszul eltagadták; a Logost és

Szentlelket csupán az Isten némi erejének és az örök Logost, az Isten fiát nem az Atyától

öröktől fogva származott Isten, fiának, hanem csak attól testi tekintetben származottnak

állították”.646 Tehát Dávidék az 1567. febr. 13-án Tordán tartott zsinaton visszatértek a majd

egy évvel azelőtt, 1566. márc. 15-én ugyanott elfogadott servetianus hitvallásukhoz.647 Most

már nem lehetett helye további kimagyarázkodásnak. Méliusznak be kellett látnia, hogy sokkal

mélyebb az antitrinitárizmus által támasztott válság, semhogy meddő vitatkozásokkal és

hatálytalan egyezségi formulákkal meg lehetne azt oldani. Elszánt ellenféllel került szembe, aki

megkezdett útján következetesen tovább haladt. Elejét kellett vennie annak, hogy az erdélyi

vallási radikalizmus saját egyházkerülete területére átterjedjen.

2. A zsinat mint Bullinger szelleme térhódításának tetőzése

A Méliusz által megszilárdított református egyház életének történelmi fontosságú órája

következett el. Alig lehiggadt hitbeli szemlélete az előrenyomuló antitrinitárius eszmevilág

révén fenyegetett helyzetbe került s félő volt, hogy a disszidens erő az egyházon belül üti fel a

fejét. Ezt mindenképpen meg kellett előzni. Amikor idegen tanítások jelentkeznek az egyház

életében, csak egyet lehet tenni, a szemlélet tisztasága érdekében világosan és határozottan meg

kell fogalmazni a hitnek szentírásból merített igazságait, különösen a veszélyeztetett pontokon.

A servetianismus nyílt zászlóbontásával szemben Méliusz válasza az igazgatása alatti területen

a református egyház tanítási és közigazgatási megszervezése volt, még pedig az ellenfélnek

neki szegezett polemikus és apologetikus éllel. Mindezek jegyében 1567. febr. 24–26. napjaira

zsinatra hívta össze kerületének lelkipásztorait. E zsinat egyben a tiszántúli egyházkerület

kialakulásának is jelentős ünnepe, mert most vannak először együtt a Méliusz tekintélyével

fokozatosan összekovácsolódott hatalmas egyháztest 14 egyházmegyéjének képviselői élükön

espereseikkel. Ez alkalomra Méliusz meghívta a szomszédos tiszáninneni egyházmegyéket is,

melyek közül háromnak megbízottai jelen is voltak. Már ez a körülmény is mutatja, hogy a

debreceni zsinatnak egy behívója területi illetékességét meghaladó egyetemes érdekű intézkedő

szerepet szánt.

Sajnos e zsinat összehívó levele nem maradt fenn, mert amit egyesek annak vélnek,

tekintettel arra, hogy dátuma pontatlan s benne az 1568. jan. 6-ára összehívott, de meghiúsult

szikszói zsinat említve van, csak egy későbbi zsinat, és pedig az 1568. febr. 2-iki debreceni

zsinat meghívója lehet.648 De fennmaradtak azok a tételek, melyek alkalmasint a zsinaton

felavatandó lelkészek disputádéja. esetleg az unitáriusokkal folytatandó vitatkozás céljára

voltak kijelölve, bár mit sem tudunk arról, hogy Méliusz e zsinatra Dávidékat meghívta

volna.649 E tételek az antitrinitárizmus időszerű tanításait tagadják: nem lehet Isten egységéből

a Fiút és Szentlelket kizárni, valamint az egész istenséget az Atyába befoglalni, nemkülönben a

Fiút és Szentlelket kisebbé tenni az Atyánál; tévtanítás az, hogy a Logos nem örök időknek

előtte született fia az Atyának s hogy mint ilyennek kezdete van; bal vélemény az is, ha

Krisztust istensége és embersége szerint szétválasztják s megtiltják a szentháromságtan

műszavainak használatát. Már ez az eszmevilág elárulja, hogy ami a gyulafehérvári hitvitán és

a marosvásárhelyi zsinaton csak fenyegetés volt, az már valóság: Servet radikális tanításait

szabadon propagálják.

A zsinat Méliusz előterjesztésére bevette a Bullinger-készítette ún. II. Helvét Hitvallást

s ennek ott nyomban alá is írtak az egyházmegyék képviselői, még pedig nemcsak a tiszántúli

tizennégy, hanem a tiszáninneni jelen volt három egyházmegye részéről is. Megbízta továbbá a

zsinat Méliuszt, hogy a fennforgó helyzetre nézve készítse el azt a három munkálatot, melyre az

egyháznak szüksége van. Ezek az év további folyamán egymást követően nyomtatásban meg is

jelentek:650 1. egy rövidnek nevezett latin szövegű hitvallás II. János választott királyhoz jún.

28-áról keltezett előszóval, 651 2. egy magyar nyelvű hitvallás a Debrecenben,

Nagyszombatban, Kassán és Nagyváradon lakó „magyarországi jámbor és keresztyén áros

népnek” júl. 16-án írt ajánlással 652 és 3. egy latin nyelvű kánonoskönyv szept. 1-éről

keltezetten.653

A debreceni zsinat minden intézkedése sorsdöntő jelentőségű volt nemcsak a tiszántúli

egyházkerület, hanem az egész magyar református egyház további életére nézve. Legnagyobb

horderejű határozata mégis Bullinger hitvallásának bevétele volt, mely intézményes mandátum

nélkül is a Magyarországon már megalakult vagy alakulóban levő egész református egyház

állásfoglalásának tekinthető. A debreceni zsinat atyái ugyanakkor a kánonoskönyv

bevezetésében és záradékában nem mulasztják el kihangsúlyozni azt sem, hogy ők a II. Helvét

Hitvallást a genfi egyház tanítóival együtt vették be.654 Ünnepélyes kinyilvánítása ez a Kálvin

és Béza teológiájával való összeforrottságuknak. Még a látszatát is el akarják kerülni annak,

mintha a bullingeri hitvallási mű elfogadása a genfi hittani szemlélet elhalványulását vagy

háttérbe szorulását jelentené náluk, ezért rámutatnak, hogy a II. Helvét Hitvallás bevételében is

egyek genfi tanítómestereikkel. Bizonyítja ez, hogy Kálvin és Béza teológiája mily maradandó

becsben állott Méliusz és a vezetése alatt álló zsinat atyái előtt. Bullinger hitvallásának

vállalása nem a helvét reformáció egyik irányzata mellett való megállapodást jelenti, hanem

állhatatos folytatását annak a megkezdett útnak, melyen kezdettől fogva együtt hatott Bullinger,

Kálvin és Béza szelleme. Az ifjú magyar református egyház ebben az értelemben most már

szerves része lett az európai református egyházak hitközösségének, amennyiben a II. Helvét

Hitvallást a svájci kantonok többsége (köztük Zürich, Bern és Genf), majd a pfalzi és skóciai

egyházak még 1566-ban elfogadták s később a francia és lengyel hitsorsosok is követték e

példát.

Bullinger szellemének felzárkózása nem váratlan a magyar reformáció történetében. A

helvét irány hazai reprezentánsai sűrűn fordultak hozzá levélben vagy személyesen

útmutatásért. Ily irányú, talán Kálmáncsehi Mártontól emelt igény kielégítésére már az 1540-es

években is egy alkalommal, majd Fejérthóy János kérésére 1551-ben újra egyenesen a magyar

egyházak számára az összes vallási kérdésekről részletes tájékoztató iratot küldött, mely

néhány évig kéziratban forgott közkézen, míg azután 1559-ben egyszerre két helyen,

Kolozsvárott (Libellus epistolaris. RMK II. 80.) és Magyaróvárott (Institutio. British Museum

könyvtára.) is megjelent. Huszár Gál 1557. okt. 26-án kifejezett kérésére pedig veje, Lavater

Lajos szerkesztésében és kiadásában 1559 folyamán a zürichi egyház szertartási rendjéről szóló

útmutatást (De ritibus et institutis ecclesiae Tigurinae opusculum.) küldött Magyarországra.

Arról pedig maga Bullinger ad hírt, hogy az 1549-ben közte és Kálvin közt létrejött Consensus

Tigurinust már kéziratban átnézte és helyeselte több magyarországi személy, ami történhetett

úgy is, hogy azt maga Bullinger küldte hazánkba.655 A II. Helvét Hitvallás befogadása simán

illeszkedik be e folyamatba. Úgy tudjuk, hogy Méliusznak nem volt személyes kapcsolata

Bullingerrel. Ahhoz intézett ismeretes levele már a debreceni zsinat utáni időből, 1569. ápr.

27-éről való. A hitvallás eljuthatott hozzá közvetve privát úton is. Az sincs kizárva, hogy azt

maga Bullinger küldte meg Magyarországra.

3. A latin és magyar nyelvű hitvallás

A latin hitvallásnak majdnem kétharmadát, a magyarnak pedig mintegy felét szenteli

Méliusz az athanasiusi szentháromságtan védelmének kifejezetten a Dávidék 1567. febr. 13-iki

tordai zsinatán megnyilatkozott eszmevilággal szemben. Fejtegetéseiben az egy évvel előbb

feláldozott dogmatikai terminusokat, közülök különösen az essentia és persona műszavakat,

már korlátlanul használja. Formulázásaiban itt is az általa kedvelt dialektikus-skolasztikus

módszert követi. E részben Melanchton és Szegedi Kis István tanítványának mutatja magát.

Előbbi éppen Méliusz wittenbergi tartózkodása évében tartott előadásokat a nicaeai

hitvallásról, melyek „Explicatio Symboli Nicaeni” címmel nyomtatásban is megjelentek.

Ugyanakkor adta ki Melanchthon Crucigernek általa bővített „Enarratio Symboli Nicaeni”

című művét is. Ezekből, valamint Melanchthon „Loci”-jából tanulhatta el a szentháromságtani

kérdések syllogistikus bizonyítási technikáját. Utóbbi pedig „Theologiae syncerae loci

communes”, valamint „Assertio vera de Trinitate” című műveiben hatalmas trinitárius

érvkészletet halmozott fel, mely Méliusznak a szerzővel való baráti kapcsolat révén kéziratban

bizonyára rendelkezésére állhatott. Jellemző, hogy Méliusz itteni érveléseinél mellőzi a

patrisztikai bizonyítékokat s jobbára csak szentírási hivatkozásokkal argumentál, melyek

mellett gyakran bölcseleti bizonyságokat is vesz igénybe a veszélyeztetett dogma védelmére. A

bonyolult és mesterkélt skolasztikus dialektika már akkor is nehezen érthetővé tette

fejtegetéseit, melyek viszont ma már felette élettelen és fárasztó olvasmányok. Egyes

szentháromságtani bizonyítékai, mint pl. az ó-testamentumi Jah és Elóhim istennevek alkat és

tartalom szerint való értelmezései önkényesek s már egészen kabbalisztikus természetűek.656

Egyébként szentháromságtani magyarázataiból és cáfolataiból, mint negatív lenyomatokból,

híven rekonstruálható az antitrinitárizmusnak az a rendszere, amivel már a zsinatot bevezető

vitatételekben is találkoztunk. Egészen természetes, hogy a két hitvallás antitrinitáriusellenes

megnyilatkozásai Dávidék táborában ingerültséget váltottak ki s ennek tulajdonítható, hogy

azokra még 1567-ben nem kevesebb, mint négy munkában válaszoltak.657

A trinitástani anyag mellett egészen szűk térre szorulnak a többi hittani kérdések. Ezek

során a predesztináció tanánál a reprobatióról óvatosan nyilatkozik, a választás nemleges

eredményének tüntetve fel azt. Az úrvacsorában Bullingerhez hasonlóan Krisztus mennyben

levő teste javainak a választottak hite és a jelenlevő Szentlélek által való vételét tanítja.

Tiltakozik az ellen, mintha a kenyér üres jegy volna, mert a hivő a jellel együtt a jelzett

dologban valósággal részesedik. A Krisztusban való részesedésnek erőteljes kihangsúlyozása

arra vall, hogy a helvét úrvacsoratanban Bullingeren túl Kálvin hatása is érezhető már. A

katolikus és lutheránus úrvacsorai szemlélet életben levő maradványai indíthatták arra, hogy az

átlényegülés és jelenlét kérdését szóvátegye. Mindkét hitvallásban újra visszatér a holtak halál

utáni várakozó állapotára és helyére nézve korábban vallott és Sztáraival vitát kiváltott

tanításához.

4. A kánonoskönyv

Ennek összeállítója is csak Méliusz lehetett. Részletkutatások híján ezidő szerint nem

állapítható meg, hogy milyen forrásokat vett igénybe munkálata készítése során. A megelőző

időből a minden valószínűség szerint Szegedi Kis István által 1554 táján szerkesztett Baranyai

kánonok658 kínálkoznak egybevetésre ama kapcsolat folytán, ami Méliuszt annak feltételezett

alkotójához fűzte. Mintegy 16–18 ízben azonos tárgyak szabályozásánál találkozik is a két

törvénygyűjtemény, de e találkozás az esetek túlnyomó részében Méliusz részéről nem

feltétlenül tudatos s csak néhány esetben, így a más lelkészek hatáskörébe való beavatkozás

(Méliusz XXX, Baranyai 13), az erőt meghaladó szolgálatvállalás (M. XXIX, B. 14), a

működési hely önkényes elhagyása (M. XXXI, B. 23) és az eretnekekkel való barátkozás (M.

LX, B. 25) ellen nyilatkozó törvényhelyeknél mutatkozik bizonyos fogalmazásbeli rokonság.

Mindez legfeljebb csak arra enged következtetni, hogy Méliusz előtt nem lehettek ismeretlenek

a Baranyai kánonok, ami egyébként az 1562. évi Debreceni Hitvallás egyes rendelkezéseiből is

kitűnik, 659 de semmiképpen sem állapítható meg határozottan, hogy a szóban forgó

törvénygyűjteményt forrásul használta.

Az 1567. évi kánonoskönyv szerkesztésénél Méliusz jó hasznát vehette Wittenbergben

szerzett kánon jogi tájékozottságának, melynek részletei azonban ez idő szerint ismeretlenek.

Megtalálható művében a szerzőt másutt is jellemző rendszertelenség, ismétlés, valamint a

Róma és az antitrinitárizmus elleni sok indulatos kifakadás, de az a határozott célkitűzés is,

hogy az egyház tanításában és szertartásában, igazgatásában és bírói gyakorlatában egységet

hozzon létre. Miként a két hitvallásban, úgy e törvénykönyvben sem találhatók patrisztikai

hivatkozások. Legszembetűnőbb sajátsága a Szentírásnak törvényszabályozó forrásként való

szerepeltetése. Erre alapozza, hacsak lehetséges, a törvénykezési eseteket. Így rendeli el, hogy a

második házasságra lépett asszony térjen vissza első férjéhez, ha az fogságából kiszabadul.

Ugyanilyen szellemben intézkedik a második házasságból született gyermekek

hovatartozandósága felől (Róm. 7:2–3, 1 Kor. 7:10, Máté 5:32; 19:9, 2 Sám. 3:13–14. XXV.

cikk.). A Szentírás alapján állapítja meg, hogy milyen cselekmények minősítendők bűnnek, sőt

halálos bűnnek. Halálos bűn az emberölés, paráznaság, hitszegés, házasságtörés, vérfertőztetés,

férfiakkal és barmokkal való fertelmeskedés (LV. cikk), nemkülönben az eretnekség is (LXIV.

cikk). Még a kazuisztikát is a szentírásból veszi. Természetesen az egyház törvényszéke csak a

bűnösséget állapítja meg, melyért az egyházból való kirekesztés jár, az ítélet kimondása és

végrehajtása már a világi hatóság dolga. Nem titkolja azonban e kánonalkotás azon igényét,

hogy a világi bíróság is szentírási rendelkezések szerint működjön. Keményen megrójja azokat

a magisztrátusokat, amelyek Werbőczi törvénykönyvét elébehelyezik a Szentírásnak s ez

utóbbi szigorúságát bármiféle okból enyhíteni merik s például az erkölcstelenséget halállal való

megtorlás helyett csak pénzbírsággal vagy korbácsütéssel büntetik, mert „az ő társalkodások a

paráznákkal vagyon”. Ezokból az LVI. cikk kifejezi azt az igényt, hogy „a fejedelmek tartsák

kezüknél a bibliát s tegyék elibe az Istennek Mózesnél s a prófétáknál megírott törvényét

minden császárok parancsának”, mert Isten törvénye minden népekre szól.660 Kétségkívül

kemény és zord Méliusz törvénykezési szemlélete e kánonokban, de legszigorúbb

megállapításai is mind szentírási rendelkezésekben gyökereznek, még az eretnekek

megbüntetését szorgalmazók is.661

Általánosságban megfelel kora református theologiai felfogásának az az elmélet, amit a

fejedelmek és alattvalók egymáshoz való viszonyáról hirdet. Ez a viszony a természet törvénye

szerint a jogok és kötelezettségek kölcsönösségén alapul. Az alattvalók engedelmességgel,

tisztelettel, adóval, dézsmával és más szolgáltatásokkal tartoznak a fejedelmeknek. Viszont

ezek a kapott javak ellenszolgáltatásaként tartoznak védelmezni a jó alattvalókat és irtani a

gonoszokat. Egészen egyedülálló azonban, amit Méliusz az alattvalói tartozásokat

megkövetelő, de saját kötelezettségüket nem teljesítő fejedelmekről megállapít. Amint vétkezik

az a nép, mely nem adja meg a fejedelemnek tartozását, épp úgy vétkezik az a fejedelem is, aki

elmulasztja a népet oltalmazni. Ha pedig ennek teljesítésére képtelen, akkor tartozik alattvalói

adójából és más szolgáltatásaiból valamit elengedni, mert a munka nélkül vett jutalom a lopás

egy neme. Mikor Méliusz az alattvalók védelmét elmulasztó főembereket lopással vádolja,

olyan radikális hangot üt meg, amihez hasonló csak kora parasztmozgalmainak eszmevilágában

fordul elő. Méliusz ez éles vádja azonban nem proletáröntudatból, hanem a debreceni

tőzsár-kalmár respublica érdekköréből és sajátos politikai helyzetéből csattan fel. A három

országrész, a királyi, erdélyi és hódoltsági terület összeszögellésében fekvő Debrecen

különleges problémája volt, hogy három ütköző hatalom alig kiegyenlíthető feszültségeiben

kellett élnie. Be kellett hódolnia a töröknek, mert védelméről senki sem gondoskodott, de e

magatartásáért neheztelt rá a bécsi udvar. Nincs még két éve, hogy a Habsburgok zsoldjában

álló Székely Antal feldúlta és kirabolta a várost, mert békés életét a töröknek való behódolás

árán biztosította. Debrecen akkori polgárainak leikéből fakad a kérdés, mi jogon sarcolja a

várost a király, ha a töröktől nem tudja azt megvédeni? A töröknek való behódolás kényszerét

éppen azok tudnák megszüntetni, akik a város megrontói lettek. De Méliusz kifakadásában sok

száz töröknek behódolt magyar falu kínja is benne sajog. Miért kell adót fizetni a magyar

földesúrnak, ha az ennek ellenértékét, a töröktől való védettséget nem tudja biztosítani? Hát

nem lopás ez? Sok jobbágyot foglalkoztatott akkoriban ez a kínzó gondolat.662 Méliusznak az

1567. évi törvénykönyvben eszközölt ezen megnyilatkozása nemcsak őszinte szókimondásnak,

hanem bátor kiállásnak is tekinthető, egyben bizonyság arra is, hogy élete milyen szorosan

egybefonódott Debrecen polgárainak érdekével. Valószínű, hogy álláspontja a város határain

kívül élőknél is helyesléssel találkozott.

De az is lopás – és itt Méliusz már a magyar nép jobbágy tömegeinek érzését fejezi ki –,

amikor a fejedelmek, hatóságok igaztalanul elnyomják és sarcolják alattvalóikat. A reformátor

Méliusz tisztán látta a reformációt támogató feudalizmusnak belső ellentmondását, melyet így

fejezett ki: „Mert sokan abból akarnak az Istennek áldozni, az iskolákat és lelkészeket táplálni,

amit erőszakkal a természet törvénye ellen ragadoznak el alattvalóiktól. Tehát a királyok is alá

vannak vetve a természet törvényének: amit nem akarsz magadnak, azt te se tedd másnak”.663 E

baj megszüntetése felől úgy intézkedik, hogy a fejedelmek bűnét meg kell feddeni, el kell tiltani

őket Isten igéje hallgatásától és a sákramentumokkal való éléstől, sől ki kell közösíteni őket az

egyházból is. Nem hiányzik e törvényhely megszerkesztéséből a bátorság, mindazáltal jól

tudjuk ennek a századnak s az utána következőknek történetéből, hogy a magyar református

egyházban vétkes előkelőségeknek úrvacsorától való eltiltására és egyházból való

kiközösítésére soha nem került sor, noha Méliusztól Tofeusz Mihályig mindig voltak prófétai

bátorságú papok, akik a felső rétegek bűneit keményen kipellengérezték. Az ilyen törvények

végrehajtása a feudális viszonyok közt csak illúzió maradt.

XI. A SZENTHÁROMSÁGTANI NAGY HITVITÁK S AZOK FEJLEMÉNYEI

1. Az 1568. febr. 2-iki első debreceni hitvita

Az egyházszervező debreceni zsinat előkészítése, majd pedig az az által életre hívott

három munkálatnak sajtó alá való bocsátása Méliuszt legalább is az 1567. év őszéig lekötötte.

Az év utolsó harmadában szenvedhette el Tokajban alkalmasint „haeresise” miatt azt a rövid

ideig tartó fogságot, aminek körülményei ismeretlenek.664 Az év végén már akcióképes és a

Tiszán inneni események ösztönzik cselekvésre. Miután az 1566. jan. 22-iki gönci zsinat Egri

Lukácsot nem tudta tanítása visszavonására rábírni, Károlyi Gáspár és társai a mind feszültebbé

váló helyzetben 1568. jan. 6-ára Szikszóra zsinatot hívtak egybe.665 Az 1567. nov. 15-én

kibocsátott meghívó kelte után két nappal Schwendi Lázár kassai főhadparancsnoktól

zsinattartási engedélyt kértek,666 de az a zsinatnak ellene mondott.667 A szikszói zsinatra a

Károlyi Gáspár által kezdeményezett tiszáninneni-tiszántúli együttműködés keretében297 a

debreceniek is hivatalosak voltak. Mikor aztán Méliuszék értesültek a nem várt fordulatról,

Nagyváradon 1567. dec. 4-én összegyűlve elhatározták, hogy most már ők lépnek sorompóba s

dec. 14-iki kelettel kibocsátották meghívójukat az 1568. febr. 2-án Debrecenben tartandó

zsinatra, hova Dávidékat is meghívták vitatkozásra. 668 A szikszói zsinat közben mégis

szűkebbre szabott keretben megtartatott669 s rajta Méliusz is jelen volt. Erre a tiszáninneniek

1568. jan. 27-én most már Schwendi engedélyével a lutheránusokkal közösen Kassán tartottak

zsinatot. 670 Ezeknek a zsinatoknak könnyű volt a dolguk, mert Schwendi Egri Lukácsot

elfogatta és börtönbe záratta. A kassai zsinaton Méliuszék az 1568. febr. 2-ára összehívott saját

debreczeni zsinatuk miatt már nem vehettek részt. Azonban Méliuszról az a kósza hír járta,

hogy Egrit ő juttatta Schwendi kezébe és ő „disputálta be Szádvárra”.671

Amint már láttuk, Méliusz Dávidékat meghívta az 1568. febr. 2-iki debreceni zsinatra,

de azok kezdetben elutasították a hívást. Dávid jan. 20-án kelt válaszában Debrecen veszélyes

helyen való fekvésével és Méliusz iránti bizalmatlanságával indokolta távolmaradását,

meghívta azonban Méliuszékat a márc. 3-án Tordán tartandó saját zsinatukra vitatkozás végett,

biztosítva az ő szabad odamenetelüket és távozásukat.672 Blandrata meg Segesvárról 1568. jan.

27-én a kislengyelországi egyház vezetőihez írt levelében a debreceni zsinatról való

hiányzásának okát azon aggodalmában jelöli meg, hogy Méliusz esetleg tőrbe csalja őt.673 A

debreceni hitvita 1568. febr. 2-án mégis megtartatott, még pedig Dávid Ferenc jelenlétében. A

fordulat a fejedelem közbelépésére történt. A vitáról annak megtörténtén kívül csupán annyit

tudunk, hogy tárgysorozatán szerepelt a gyermekkeresztség és a többnejűség kérdése is.674

A debreceni hitvitára hivatkozik Méliusz az 1570. évi csengem zsinat alkalmából János

Zsigmondhoz írt levelében. 675 Ez általános jellegű adat nem nyújt segítséget a vita

időpontjának elhatárolásához. Döntő fontosságú azonban az a megjegyzés, ami a

gyulafehérvári második hitvita lefolyásáról Dávid által kiadott munkában olvasható.676 Itt a

disputáció első napján előadja Dávid, hogy Méliusznak egy szentháromságtani tételre

vonatkozólag Debrecenben nyilvánított véleménye saját szavaival kifejezve miképpen

hangzott. Kanyaró szerint e szavakat Méliusz nem Debrecenben mondta magának Dávidnak,

hanem azok csak az 1567. évi debreceni zsinat valamelyik munkálatából való idézetek.677 De

megcáfolja ez állítást, hogy a Méliusz tanításából itt előadott tétel a debreceni zsinat egyik

munkálatában sem található. Tehát nyilvánvaló, hogy 1568 márciusa előtt kellett Méliusz és

Dávid közt egy vitának lenni.678

Az 1568. febr. 2-iki debreceni hitvita mellett bizonyíték a Méliuszéktól 1568. aug.

22-ére kitűzött nagyváradi hitvita meghívójára adott unitárius válasz is, mely e határidőnél egy

héttel előbb Gyulafehérváron kelt. E válasz a Nagyváradra aug. 22-ére kitűzött vitát már

negyedik próbálkozásnak mondja.679 De hát hol volt az ezt megelőző három nagy vitatkozás? A

gyulafehérvári két vita (1566. ápr. 24–27. és 1568. márc. 8–17. kétségbe nem vonható. De

melyik a harmadik? A tordai (1566. márc. 15.) és marosvásárhelyi (1566. máj. 19.) nem

jöhetnek szóba. Így harmadikul csak az vehető fel, amelyik a gyulafehérvári két vita közé esett.

Ez pedig a szóban forgó debreceni hitvita.680

Szentábrahámi Lombard Mihály közlése azután hitelesíti e vita 1568. febr. 2-iki pontos

idejét is. Nevezett azt állítja, hogy 1567. dec. 4-én volt az unitáriusok és reformátusok közt

nyilvános disputáció Debrecenben. Ez állítás éppen az 1568. febr. 2-iki hitvitára vonatkozik,

csakhogy annak idejét összetéveszti a meghívó kibocsátása előtti s a zsinattartást elhatározó

értekezlet napjával.681

2. Az 1568. márc. 8–17-iki gyulafehérvári második hitvita

Minthogy Dávidék elmentek 1568. febr. 2-ára Debrecenbe vitatkozni, Méliuszék is

megjelentek hasonló céllal azoknak 1568. márc. 3-ára tervezett, de a fejedelem Székelytámad

várában febr. 3-án kelt határozatával márc. 8-án Gyulafehérvárra áthelyezett zsinatán.682 Részt

vettek ezen a magyarországi reformátusok, valamint az erdélyi szász lutheránusok,

reformátusok és unitáriusok.

A vita 1568. márc. 8-tól 17-ig tartott s minden reggel 5 órakor kezdte munkáját a

fejedelmi palota nagyobb termében. Megjelent rajta a fejedelem, II. János választott király is

Csáki Mihály kancellárral és Békés Gáspár titkos kamarással, valamint az udvar összes

főemberei. Először Dávid Ferenc imádkozott, azután Hebler Mátyás szász lutheránus püspök

hívta segítségül a Szentlelket, majd a háromságvallók együtt énekeltek s végül ismét Hebler

mondott hálaimát. A zsinat ekképpen megnyittatván, a fejedelem Méliusz kívánságára

közbírákul kinevezte a háromságvallók részéről Hebler Mátyást, Károlyi Sebestyén szászvárosi

lelkészt, Heltai Gáspárt és Fabricius Miklóst; az egységvitatók részéről Szegedi Lajos újtordai,

Csázmai István gyulafehérvári, Sztárai Miklós temesvári és Karádi Pál szintén temesvári

lelkészt. Jegyzékül rendelte a háromságvallók közül Sinnig János székelykeresztúri és Fejérvári

Márton dézsi lelkészeket, az egységvitatók közül Óvári Benedek fejérvári iskolaigazgatót és

Wagner Gergelyt, annak tanártársát. Vitatkozók voltak a háromságvallók közül Méliusz Péter,

Czeglédi György váradi, Sándor András dévai, Thuri Pál bihari, Klein Lőrinc besztercei

lelkészek és Károlyi Péter iskolarektor; az egységvitatók részéről Dávid Ferenc, Blandrata

György, Basilius István kolozsvári lelkész, Hunyadi Demeter enyedi és Gyulai Pál

gyulafehérvári iskolarektor. Mint megfigyelő részt vett a zsinaton Leleszi János jezsuita atya

is.683

Dávid és társai a vita megkezdése előtt tiltakozásukat jelentették be a Méliusz által

támasztott vitafeltételek ellen, nevezetesen, hogy a bizonyításnál a szentírás mellett igénybe

lehessen venni a hitvallásokból és egyházatyák irataiból meríthető bizonyságokat, hogy

kérdések feltevése tiltassék meg, hogy a vitatkozók nézetei a külföldi akadémiákhoz

terjesztessenek fel s végül, hogy a vitában legyőzött fél büntettessék meg. Hosszas vitatkozás

után Méliusz és társai kijelentették, hogy ők ügyük igazságában bízva belenyugosznak ugyan

abba, hogy ellenfeleiket semmi emberi vélemény ne kötelezze s érveiket egyedül a Szentírásból

merítsék, de ők a maguk részéről sem a hitvallásoktól, sem az atyák írásaitól, sem a zsinat

végzéseinek a külföldi akadémiákhoz való megküldésétől el nem állanak.684 E külön álláspont

tudomásul vétele után még csak a vita rendjének megállapítása volt hátra, melynek során

Méliusz javaslatával szemben Blandrata előterjesztése fogadtatott el, ti., hogy először a

Háromság, azután a Fiú öröktől fogva születése felől vitázzanak.685

A vitában a vezérszerepet egyik részről Méliusz és Károlyi Péter, másik részről Dávid

és Blandrata vitte. Az első témakörben, a Szentháromságról szólóban, Méliusz a szentírási

bizonyítékok hosszú sorát vonultatta fel az Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségének

bizonyítására, de ezeknek egyértelműen azt vetették ellenébe Dávidék, hogy csak

következtetések és nem állítások s mint ilyenek csak az akaratbeli és nem a lényegbeli egységet

fejezik ki. A szentírási lehetőségeket meghaladó feladat volt Méliusz számára kimutatni azt,

hogy a Háromság-Isten theológiai fogalom s az ahhoz szükséges műszavak értelmileg már az

ó-testamentumban szerepelnek. Az e részben felhozott dialektikus-skolasztikus érvek

ellenében Dávidék szentírási helyeket sorakoztattak fel. Méliusz az Atya, Fiú és Szentlélek

együttes imádásával is érvelt a hármasság mellett. Dávid ezzel szemben az imádásnak és

imádságnak a Szentírásban található különféle formáit állította szembe, feltárván, hogy a

Háromsághoz nincs ott egyetlen imádság sem, sőt az Atyának van imádása a Fiú által, de nincs

a Fiúnak az Atya által. Azt jelenti ez szerinte, hogy a Háromság-Isten ezen az úton nem

bizonyítható.

A vita másik témakörénél, Jézus Krisztus öröktől fogva születésének kérdésénél is,

kiegyenlíthetetlenek voltak Méliusz és Dávid nézetei. E tant már Athanasius az Atya

természetére vonatkozó érvvel támogatta, vagyis annak megállapításával, hogy Isten mindig,

tehát kezdet nélkül Atyának mondotta magát, ennélfogva kellett Fiának is lennie. Az Atya

lényegére hivatkozó bizonyításmód megtartotta fontosságát Bullingernél is, aki ilyen szentírási

kifejezésekből” mint „én fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt. 2:7), „egyszülött fiú”

(Ján. 1:14), „örökkévaló Atya” (És. 63:16), „láthatatlan Isten képe” (Kol. 1:15), „az Atya

teljessége lakozik őbenne” (Kol. 1:19) vonta le Krisztus öröktől fogva való istenségének tanát.

Az antitrinitárizmus hevesen tiltakozott Krisztusnak ilyen formában öröktől fogva való létezése

ellen. Dávid ezért hangoztatta, hogy Isten az ótestamentumban soha sem vett fel magának nevet

a Krisztusról, hanem csak a jövendőre nézve nevezte magát Krisztus atyjának, ezért Méliusz e

tárgyban előterjesztett szentírási bizonyítékait úgy értelmezte, mint kifejezetten az időben való

születés bizonyságait. A vita meddőségre volt kárhoztatva, mert az „öröktől fogva való

születés” hittani harcokban keletkezett filozófiai formula, ami a kijelentésből hit által

megismert fogalmat takar, de e fogalomnak nincs a szentírásban szó szerint pontosan megfelelő

locusa, amint a hasonló úton keletkezett „személy”, „lényeg”, „Háromság” stb. dogmatikai

kifejezések sem rendelkeznek ilyennel. De Dávidék theologiai szemléletének is voltak olyan

elemei, mint az emberi természetben feloldódott istenség, az Atya és az Istenné vált Krisztus

dualizmusa, a véges és végtelen egysége stb., melyekre tudott elméletet szolgáltatni a filozófia,

de nem tudott tételes igazolást nyújtani a szentírás. Bár mindkét részről a Szentírás tekintélyét

hangoztatták, de lépten-nyomon saját előre megalkotott formuláikat próbálták abba belevinni,

nem vetvén meg e célra igénybe venni az egyre elvontabb légkörben operáló körmönfont

syllogismusokat. E részben Méliusz még a skolasztikus szőrszálhasogatásoktól és

kabbalisztikus magyarázatoktól sem irtózott. A késhegyig menő szellemi párbajban mindkét fél

a dialektika minden fegyverét kimerítette, miközben az ész és szenvedély a bensőséges

érzéseket egészen elnémította. Így érthető, hogy a tíz napon át folytatott vitatkozás minden

kézzel fogható eredmény nélkül ért véget.686

A vita lefolyása részletesen leírva kiadatott még 1568-ban a reformátusok részéről

Méliusz és Heltai Gáspár,687 antitrinitárius részről pedig Dávid Ferenc kiadásában.688 Ebben

legelöl található Dávid Ferenc 1568. jan. 20-án kelt meghívólevele a felső- és alsó-pannóniai

egyházak espereseihez, azután a Dávid 17 tétele és a kisdedek keresztelése ellen 36 pont. A két

évvel későbbi Heltai-féle újabb kiadás nem egyéb, mint az 1568. évi Méliusz–Heltai-féle

kiadás variánsa, amit Szabó Károly önálló kiadványként vett fel művébe.689 Heltai ekkor már

unitárius volt.

Voltak a vitának érdekes mozzanatai, melyeket mindegyik fél a maga javára igyekezett

kiszínezni. A trinitáriusok kiemelik, hogy Czeglédi György Blandratát az egyik kérdésnél úgy

sarokba szorította, hogy ez nem tudván felelni, rekedtségével mentegetőzött, majd utalt arra,

hogy ő nem theologiai, hanem orvosdoktor s eképpen csak egy Baselben élő barátjának érveit

ismételheti. Békés Gáspár is felelősségre vonta Blandratát, hogy ő Krisztus praeexisztenciája

tárgyában korábban másként tanított, mint itt a zsinaton. Blandrata előbb megpróbálta tagadni e

tényt, majd régebbi tanítását visszavonta arra való hivatkozással, hogy most Istennek lelke

másképpen tanította ki őt. Ezzel szemben az antitrinitáriusok Czeglédit gúnynévvel „Pendet

György”-re keresztelték azért, mert az első gyulafehérvári hitvitán azt merte állítani, hogy az

Atya függ (pendet) a Fiútól. Dávid a „Refutatio scripti Petri Melii”-ben kész e vádat is Méliusz

nyakába varrni, de ez a disputáció, valamint a nagyváradi is, kifejezetten csak Czeglédit hozza

ezzel kapcsolatba. Volt olyan mende-monda is elterjedve, mintha Méliusz a vita kilencedik

napján Dávid beígért érvei elől távozni akart volna Gyulafehérvárról s csak akkor határozta

volna el magát maradásra, mikor a fejedelem kijelentette neki, hogy helyette ő fogja Dávidot

meghallgatni. E híresztelések csak azt mutatják bizonyosan, hogy a vita felette éles

feszültségben folyt le.690

Ezen a vitán tűnt fel először Méliusz oldalán a kiválóan képzett váradi ifjú rektor,

Károlyi Péter, akinek közreműködésével sokat nyert a trinitárius tábor. Bár a vita egyik fél

oldalára sem dőlt el, mindegyik kitartván a maga nézete mellett, a nyertesek gyakorlatilag

mégis az unitáriusok lettek. Első volt maga a fejedelem, János Zsigmond, aki Békés Gáspár

társaságában csatlakozott az antitrinitárizmushoz s példájukat követte hét belső titkos tanácsos,

valamint a főhadtanács, a fejedelmi tábla és a nemesség számos tagja. A zsinatról Kolozsvárra

visszatérő Dávid Ferencet a nép ujjongva fogadta, aki az unitárius hagyomány szerint a Torda

és Belközép utca sarkán egy kerek kövön mondott beszédével oly hatást keltett, hogy az egész

város unitárius lett.691

A vita határtalanul megnövelte az unitáriusok önbizalmát, akik most már az egész

fronton támadólag lépnek fel. Az 1569. évi váradi hitvita szellemi előfeltételei most

bontakoznak ki. Jelentősen megélénkül az antitrinitárius könyvkiadás. Még 1568-ban Basilius

István két, Csázmai István egy és Dávid Ferenc hat vitairatot adnak ki ellenfeleik cáfolására.

A súlyosbodott körülmények nem hagytak nyomot Méliusz küzdőképességén. Szívósan

készült trinitárius hite további elszánt védelmére, ami nem csekély mértékű lelki nagyságát

bizonyítja.

3. Az 1568. aug. 22-i nagyváradi zsinat

A gyulafehérvári disputáció hatásának ellensúlyozására a tiszántúli és tiszáninneni

reformátusok zsinatok tartását határozták el és Méliusz aug. 22-re Nagyváradra, míg Czeglédi

Ferenc liszkai lelkész, a zempléni egyházmegye esperese aug. 24-re Sárospatakra hívták össze

kerületük zsinatát. Utóbbi meghívólevelében692 a börtönbe zárt Egri Lukács elhallgattatását s a

Dáviddal és Blandratával elszánt harcot folytató tiszántúli hitrokonok erősítését tűzte ki a zsinat

céljául.693 Zsinatukra meghívták Dávidot is, aki nov. 14-re Tordára invitáló zsinati meghívóval

válaszolt, csatolván a vitatkozásra kitűzött 14 tételt is. Czeglédi Ferencék eljuttatták e tételeket

Méliuszhoz, aki 28 pontban készítette el azok cáfolatát. Dávid ezután e munkálatot 28

ellencáfolattal, valamint 8 más ellentétellel ellátva Méliuszhoz visszaküldötte, aki cáfolatot

szerkesztett ellene. 694 Az az állítás, hogy Méliusz jelen volt a sárospataki zsinaton, 695

képtelenség, őt teljesen lekötötte két nappal korábbi időponttal Nagyváradra összehívott saját

zsinata.

Ez a zsinat egyszersmind hitvitának is volt tervezve, de Méliusz ez alkalomra

alkalmasint célzatos mellőzéssel nem közvetlenül hívta meg Dávidékat, hanem a fejedelemhez

küldötte el a vita céljára 21 pontban összeállított tételeit.696 Dávid bár ily módon is idejében

kézhez kapta a tételeket, nem volt hajlandó ellátogatni a nagyváradi zsinatra, hanem írásba

foglalva a tételek cáfolatát, egy ifjú küldönc útján juttatta el azt Méliuszékhoz Nagyváradra.697

A cáfolathoz mellékelte még imént kiadott könyvüknek a „De falsa et vera... cognitio”-nak egy

példányát. Egyúttal Méliuszékat is meghívta az 1568. nov. 14-iki tordai zsinatukra.698 Dávid

eljárása, hogy maga helyet egy ifjú küldöncöt állított a váradi zsinaton való vitatkozásra,

Méliuszék lebecsülését jelentette. Ennek emléke náluk még egy év múlva is kísértett s a

nagyváradi hitvitát megelőző tárgyalás idején két ízben is tesznek célzást János Zsigmond

fejedelemhez intézett leveleikben az ilyen formában őket ért méltatlanságra.699 Különben a

kiküldött ifjú – valószínűleg társaival együtt – vitát provokált a zsinaton s ez lehetett az az

alkalom, mikor Méliusz másodszor „győzte meg” erdélyi ellenfeleit Nagyváradon.700 Sajnos, a

vitatkozás tárgyairól és egyéb körülményeiről mit sem tudunk.

4. Az 1569. okt. eleji debreceni második hitvita

Az 1569. okt. 20–25-ig tartott nagyváradi hitvita jegyzőkönyvében701 olvasható több

utalás szerint a nagyváradi nagy összecsapást megelőző időben kellett lenni Méliuszék és

Dávidék közt még egy hitvitának Debrecenben. A vita negyedik napján Dávid így szólt

Méliuszhoz: „Mert Debretzemben ezt fogadád, hogy megbizonyitod” stb. Az ötödik napon meg

Méliusz két ízben is mondja Dávidnak: „Tudod azt, hogy Debrecemben igy vala fogadásunk”

stb. és „Én mind Debrecemben, mint itt vártam” stb. Ugyanaznap viszont Békés Gáspár ekként

emlékezteti Méliuszt: „Debrecemben azt igéréd” stb. S hogy ez a vitatkozás közvetlenül a

nagyváradi találkozó előtti napokban lehetett, jól érzékelteti Dávidnak Méliuszhoz intézett ezen

megjegyzése: „Péter uram, mikor a Zsidóknak írt levelet az elmúlt napokban magyaráznád”

stb.702 Világos a fentiekből az is, hogy e vitatkozás nem volt befejezett. A vitatkozó felek

egynémely kérdésben a részletes és végleges álláspont előterjesztését kölcsönösen a közeli

napokra már akkor kitűzött nagyváradi disputádéra ígérték, melynek beváltását aztán azon

alkalommal sürgették is egymástól.

Mint nyilvánvaló, a nagyváradi vita előbb 1569. okt. 10-re volt kitűzve. Blandrata

tudósítása szerint János Zsigmond fejedelem szeptember 17-én indult Váradra, kíséretében 12

unitárius pappal, közöttük Dáviddal. Amíg a felek gyülekeztek, lelkészeik, élükön Méliusszal

és Dáviddal a templomi szószéken megindították előcsatározásaikat. Kevéssel a vita kitűzött

ideje előtt, tehát október legelején, a fejedelemnek váratlanul Debrecenbe kellett mennie sürgős

államügyek intézésére. 703 Annyit jelentett ez, hogy Nagyváradon a vita idejét el kellett

halasztani. Jó alkalom volt ez arra, hogy a már összesereglett résztvevők a fejedelemhez

csatlakozva felkeressék a nem messze fekvő Debrecent s ott tartsanak bemelegítő vitatkozást.

Mivel az antitrinitárizmus vezérgárdája ekkor már eltökélte, hogy az eszmét Erdély határain

kívül is népszerűsíti, sőt maga a megtartásra váró nagyváradi disputa terve is ilyen

elgondolásból származott, igen valószínű, hogy Debrecennek alkalmi vitatkozás színhelyévé

való tétele is Dávid indítványa volt, mely vállalkozás a fejedelem jelenlétében szép sikerrel

kecsegtetett. Viszont egy ilyen rendezvény ellen Méliusz tehetett a legkevesebbet, ha azt maga

a fejedelem is akarta, amint hogy bizonyosan akarta is.

A Válaszúti Komédia vagy Debreceni Disputa név alatt ismert drámának ez az 1569

októberi debreceni hitvita a történeti alapja. A legfontosabb egyezés, hogy mindkettő váratlan

esemény volt és félbeszakadt, mert Méliusz betegeskedésére hivatkozva kitért az elől, hogy a

Szentháromság tanát „tökéletes bizonyságokkal” megvédelmezze. A Komédia azután megfelel

arra a kérdésre is, hogy Debrecenben kik vitatkoztak. A szereplő személyek közül a következők

kiléte bizonyos: Méliusz (Péter pápa), Czeglédi György (György Cardinal), Thuri Pál (Vicarius

Pál), Dávid Ferenc (Varga Ferenc), Blandrata (olasz doktor) és talán Szegedi Lajos, kinek

csupán keresztneve van említve.704

Zoványi Jenő itt idézett dolgozatában nem különítette el a két debreceni hitvitára

vonatkozó adatokat. Ennek elvégzése után az tűnik ki, hogy az a bizonyos félbemaradt zsinat,

ami a Debreceni Disputa íróját ihlette, nem az első, hanem a második debreceni hitvita volt. A

külső körülmények, belső adottságok egyedül ennek felelnek meg. A Komédia végkifejlete,

Debrecennek az antitrinitárius táborhoz való csatlakozása is megfelel a második disputával

kapcsolatos egykori várakozásnak. Blandrata kevéssel a debrecen–nagyváradi események után

azt írta a lengyeleknek, hogy mikor János Zsigmond fejedelemnek kevéssel a Váradra kitűzött

hitvita ideje előtt fontos ügyekben Debrecenbe kellett mennie, Dávid Ferenc ott tartott

prédikációjában Méliusszal úgy elbánt s hazugságát úgy rábizonyította, hogy az egész város –

itt megszakad a szöveg, de a többit elmondja maga a Komédia – fellázadt ellene. Mindehhez

még azt teszi hozzá Blandrata, hogy a debreceniek közül több mint kétszázan antitrinitárius

prédikátort kértek és kapnak is olyat, aki Méliusznak ellenállni tudjon.705 Blandrata levelének

hangulata mutatja, hogy a Válaszúti Komédia az unitáriusoknak Méliusz és Dávid debreceni

összecsapása utáni optimista hangulatában született meg. Az optimizmus forrása a Méliusz és

Dávid közt 1569. okt. elején Debrecenben valósággal végbement hitvita volt.

5. Az 1569. okt. 20–25-iki nagyváradi hitvita

Az unitáriusok a fejedelem támogatása mellett már olyan erőseknek érezték magukat,

hogy Erdély határain túlmenő hódításokra is gondolhattak. Ezért határozták el Dávidék, hogy a

magyarországi reformátusokkal, ezeknek saját területén egy nemzeti nyelven tartandó hitvitán

még egyszer s utoljára összemérik erejüket.706 E célból Dávid magyar nyelven 9 tételt állított

össze s ezeket a szintén magyar nyelvű meghívólevélhez csatolva az erdélyi lelkészeket a

Nagyváradon 1569. okt. 10-én tartandó közzsinatra invitálta. 707 Dávid a magyarországi

lelkészekkel a zsinat ügyében nem vette fel a közvetlen kapcsolatot, hanem hozzájuk a

fejedelem küldötte meg a tételeket Pekri Gábor váradi kapitány által. Dávid a meghívóban a

zsinat okai közt felemlíti azt is, hogy az ellenfél az ő igaz hitüket elferdíti, hogy a hozzájuk

csatlakozók üldözést szenvednek, hogy a Magyarországra kiküldött atyafiak háborgattatnak és

hogy a sok jámborok, akik nem tudnak latinul, magyar nyelvű zsinaton kívánnak tájékozódni az

igazság felől.

Méliusz és a magyarországi lelkészek okt. 10-én a fejedelemhez benyújtott

kérvényükben kifogást emeltek Dávid Ferenc illetékességen kívüli, önkényes eljárása ellen és

orvoslásul mind a két felet kielégítő intézkedést kértek.708 Mivel a fejedelem minden feltétel

nélkül ragaszkodott a vita megtartásához, Méliusz és társai újból a fejedelemhez fordultak.

Kérték – egyebek közt a vita időpontjának legalább egy héttel való elhalasztását, az ellenfél

prédikálásának mellőzését, a vitára mindkét fél részére két-két közbíró kirendelését s annak a

jognak elismerését, hogy a disputáció hiteles anyagát a külföldi egyetemek véleménye alá

bocsáthassák.709 A fejedelem egyedül csak a vitairatok külföldi akadémiákra küldését utasította

el, a többi feltételhez, köztük a zsinat időpontjának elhalasztásához hozzájárult s október 20-ra

tette át annak kezdetét, annál is inkább, mivel közbejött debreceni útja miatt neki magának is

ugyanaz volt az érdeke. A feltételekhez némi ellenészrevétellel Dávid is hozzájárult.710

A zsinaton jelen volt a fejedelem, II. János választott király főembereivel és teljes

udvarával, a tiszántúli és tiszáninneni vidék papságának képviselői, továbbá az erdélyi unitárius

lelkészek. A zsinat moderátora a fejedelem megbízásából Békés Gáspár volt. Vitatkozók és

közbeszólók voltak az egységvallók részéről Dávid Ferenc püspök, Heltai Gáspár, Basilius

István és Kozárvári Pál kolozsvári prédikátorok, Vásárhelyi Ambrus, Sásvári Gergely, Kraccer

György lelkészek és maga II. János király, Békés Gáspár, Bocskai György fejedelmi tanácsos

világiak; a háromságvallók részéről Méliusz Péter püspök, Károlyi Radics Gáspár gönci

plébános, Erdődi Gáspár, Czeglédi György, Károlyi Péter váradi, Thuri Pál bihari, Hellopaeus

Bálint egri prédikátorok, Tordai Ádám vásárhelyi iskolaigazgató. Miként Gyulafehérváron,

úgy a Nagyváradon tartott hitvitán megfigyelőként jelen volt Leleszi János jezsuita atya is.

Békés Gáspár mint moderátor a következőképp tűzte ki a vita tárgysorozatát: „Első nap

láttassák meg: ki legyen az egy Isten? Másodnap: ki legyen az Atyaistennek egyetlen egy fia?

Harmadnap: a Szentlélekről. Negyednap: a Krisztusnak istenségéről.”711 Ezután Dávid, majd

Méliusz imádságával kezdetét vette a vita. Méliusz már 1569. szept. 29-én Debrecenben kelt

levelében megvallotta Brebiri Melith Györgynek a Dénes napjára kitűzött váradi vitáról: „Soha

még egy disputatiónk keményebb nem volt, mint ez.”712 Kemény volt e vita, mert János

Zsigmond ekkor már nyíltan Dávidék oldalán állott s e magatartásának a vita folyamán kézzel

fogható jeleit szolgáltatta. A tárgyalások menetébe lépten-nyomon beavatkozott, hogy Méliusz

sarokba szoruljon. Valóban azt a látszatot keltette, hogy meg akarja törni annak ellenállását.

Mikor Károlyi Gáspár szóvátette az egységhivők részéről elszenvedett méltatlanságokat,

amelyek főképpen Méliuszt érték, oly hangnemben nyilatkozott arról, mely azonnal

nyilvánvalóvá tette, hogy ő Dávid oldalán áll: „Mitőlünk és a mieinktől tinéktek semmi

bántástok nem volt. Hogy pedig Méliusz Péternek a mi szónkat megmondották, hogy a mi

birodalmunkban nem pápálkodik és a minisztereket az igaz vallásért ne kergesse; a könyveket

meg ne égesse, senkit hittel az ő vallása mellé ne kötelezzen, ez az oka: mert a mi

birodalmunkban, miképpen arról az ország végzése is vagyon, mi azt akarjuk, hogy szabadság

legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a lelkiismeret semmire erőszakkal nem

vitethetik. Ez okáért, ha ez határban meg nem marad, szabadon a Tiszán túl mehet.”713 A

nagyváradi vitának legkritikusabb órája volt, amikor a fejedelem magához hívatta Méliuszt és

négyszemközti beszélgetésben próbálta őt az egységhivők tábora számára megnyerni. Erről a

jelenetről János Zsigmond a vita legvégén így nyilatkozik: „Ma reggel Méliusz uramot

behivattuk vala hozzánk és intők, hogy az Istennek igazsága mellé állana és lelkiismerete ellen

azt ne oppugnálná, mert lehetetlen dolog volna, hogy ne értenéje.” A vita unitáriuskiadású

jegyzőkönyve semmi nyomát nem mutatja annak, hogy Méliusz meggyőződése akár egy

pillanatra is megingott volna oly értelemben, mint ahogy a fejedelem adja szájába: „...él az Isten

és úgy vigyen ki békével a felséged ajtaján, hogy ennek előtte soha nem tudtam mi legyen a

Krisztusnak istensége; azt se tudtam micsoda Krisztus istenségét prédikállottam és mit

mondtam: hanem a tegnapi napon, hogy a jámbor Ferenc uram veti a kérdést előmbe, úgy bújt

az éjjel fejembe: és te felséged meghallja, mit felelek ma a Ferenc uram kérdésére a közönség

előtt”. A Méliusznak tulajdonított nyilatkozat felette gyanús s legkevésbé sem alkalmas

messzemenő következtetés levonására.714 Egy bizonyos. A nagyváradi hitvita után a frontok

lassan megmerevedtek. Egyre kevesebb a remény, hogy a két egymástól elszakadt tábor

egyesítése hitviták rendezésével még elérhető. Méliusz és trinitárius társai pedig a fejedelem

előtt most már véglegesen kegyvesztettek lettek.715

Ami a vita hittani megnyilatkozásait illeti, azok egészen azonosak a gyulafehérvári

disputa kereteivel. Méliusz itt is azt az elvet támadja, hogy az istenség lényege az Atyában

összpontosulna, amivel párhuzamosan halad az a másik antitrinitárius nézet is, hogy a Fiú

praeexisztencia nélküli s akkor kezdetett, mikor fogantatott Szentlélektől és született szűz

Máriától. Krisztus öröktől fogva való s az Atyával és Szentlélekkel egyenlő istenségét szegezi

szembe azzal a servetianus gondolattal, hogy Krisztus az Atyától nyert istenség birtokában

halhatatlan, de mielőtt kapta volna, nem volt halhatatlan. Visszautasítja azt a hamis beállítást,

hogy mikor a trinitáriusok Krisztus kettős természetében hisznek, akkor tulajdonképpen két

Krisztust tisztelnek. Miképp a test és lélek egy ember – tanítja – azonképpen az Isten és ember

egy Krisztus. A gyulafehérvári vita óta Dávid és Blandrata ideológiája nem változott, de nem

alakult át Méliusz bizonyító módszere sem. Ugyanazzal a skolasztikus dialektikával operál

Nagyváradon is, mint korábbi disputációiban. A szentíráshoz köti magát, de elvont

syllogismusaiban valósággal független ettől. A vitán a két felfogás semmiféle érintkezési

pontot sem talált, így egymás meggyőzéséről szó sem lehetett.

6. Helyi hitviták Belényesen, Békésen és Simándon 1570-ben

A magyar nyelven tartott váradi hitvita sokat használt az unitárius tanok

népszerűsödésének. Segítették ezt a folyamatot buzgó és mozgékony úttörők is, mint Basilius

István, Karádi Pál, Óvári Benedek, Jászberényi István, Mezőgyáni Ambrus, Tóth Miklós és

egyebek, akik már 1569 őszén Nagyváradról behatoltak az Alföldre és a Partiumba s amerre

megfordultak, mindenütt népszerűén propagálták elveiket. Legkiválóbb volt mindnyájuk

között Basilius István. Fáradozásuk nyomán egyfelé Belényesen, Gyulán, Békésen, Makón,

Hódmezővásárhelyen, Simándon és Temesvár ott, másfelé meg Tasnádon, Szilágycsehben,

Nagybányán, Magyarláposon, Szatmárott, Huszton „és nagy sok helyeken unitárius

gyülekezetek alakultak. E helyeket ellátták lelkészekkel, sőt a Partiumban egyházmegyei

keretben szervezetet is létesítettek.

Méliusz látván a terjedő veszélyt, nagy lendülettel személyesen vetette magát annak

elébe az Alföldön, hol a helyzet a legszorongatottabb volt. E hódoltsági területen akkor már

semmiféle külső hatalmat nem vehetett igénybe a református egyház pozícióinak megvédésére.

Az eszmék szabad mérkőzésének színtere volt e vidék, így a teendő erőfeszítéseknél egyedül

csak a helyi hitviták jöhettek tekintetbe.

Az 1570. jún. 5-én Belényesen s az ugyanezen időtájban Békésen, majd az ősszel

Simándon tartott helyi hitvitán maga Méliusz argumentált Basilius István, az unitáriusok vezére

ellen. A békési vita írásos dokumentumai Bod Péter idejében még megvoltak.716 Méliusz

belényesi és békési fellépése – legalábbis saját állítása szerint – sikerrel járt.717 Mindazáltal

Belényesen unitárius gyülekezet keletkezett, melynek maga Basilius lett a lelkésze. Simándon

is ugyanez volt a helyzet, itt meg Óvári Benedek vitte az unitárius lelkészi tisztet. Makón

viszont a református mellett alakult külön unitárius gyülekezet.718 Sajnos az itt érintett helyi

hitvitákról s azok fejleményeiről nélkülözzük a részletes adatokat. Annyi mégis megállapítható,

hogy Basilius Istvánék vezetésével Méliusz minden elszánt ellenállása dacára is sikerült az

unitárizmusnak legalább átmeneti időre a tiszántúli református egyházkerület

Kőrös–Maros-táji alföldi részébe behatolnia s ott gyülekezeteket alkotnia.719

7. Az 1570. júl 26-án tartott csengeri zsinat

Méliusz már a nagyváradi hitvitán meggyőződött arról, hogy János Zsigmond fejedelem

az unitáriusok oldalán áll, miért is egyháza további felkészítését tartotta szükségesnek.

Megerősítette e szándékában az unitárizmusnak az Alföldön végbement térhódítása is. Célja

érdekében a Báthory György birtokán fekvő Csengerbe 1570. júl. 26-ra a szentháromságtan és

más hitcikkek feletti vitatkozásra zsinatot hívott össze. Ezzel párhuzamosan az ő

kezdeményezésére, de hihetőleg a tiszáninneniek intézkedésére, hasonló célból egy hónappal

későbbi időpontban, 1570. aug. 24-én Miskolcra is hirdettetett zsinat. Ez utóbbi lefolyásáról

azonban semmit sem tudunk. 720 A csengeri zsinat meghívója és a miskolciéval közös

propozíciói (Propositiones verae et consentientes Scripturis sacris) ugyan elvesztek, de

megőrizte utóbbiakat Dávidnak a cáfolóirata, 721 továbbá Szilágyi Benjámin István

Synodalia-gyűjteménye. Méliusznak szándéka volt a csengeri zsinatot hitvitává szélesíteni ki,

ezért meghívta erre Dávidékat is, ők azonban a hívásra csak az 1570. szept. 5-re kitűzött

marosvásárhelyi zsinatukra való meghívással feleltek.722

A zsinat elfogadta a Méliusztól szerkesztett hitvallást, amely még ugyanabban az évben

meg is jelent.723 A kiadvány elején az antitrinitáriusok vádaskodásaira adott felelet áll, mely

után Méliusznak II. János királyhoz 1570. aug. 10-én intézett ajánlólevele következik.724 Célja

ennek az ingadozó fejedelmet a Szentháromság hitében megtartani s egy új hitvita tartásához

hozzájárulását kieszközölni. Úgy emlékezik meg itt Bézához Genfbe megküldött három

művéről, mint amelyek már ott valóban meg is jelentek. Közreadja még Bézának hozzája

Géniből 1570. márc. 9-én és jún. 18-án intézett leveleit is,725 mintegy érzékeltetésére annak,

hogy ő e kiváló férfiú bizalmát élvezi. Központi helyet foglal el a kiadványban a

tulajdonképpeni hitvallásnak „Confessio pastorum Ecclesiae Jesu Christi, exhibita in

Csenger...” cím alatt közölt szövege, mely újból leszögezi Méliuszéknak a szentháromságtanról

vallott felfogását és egyéb hitcikkekről (úrvacsora, keresztség, törvény, bűn oka, közbenjáró)

való vélekedését. Csatolva van még a hitvalláshoz „Principia quaedam in Theologia et

Philosophia immota” címen egy bölcselkedő mű is, melyben Méliusz a zsinat végzéseit

indokolja s melyet 1570. aug. 15-iki keltezéssel Csáki Mihály fejedelmi kancellárnak

ajánlott.726 Méliusz a csengeri hitvallást megküldte Bézának. Így került bele az „Confessio

Polonica” téves címmel az összes református hitvallások gyűjteményébe,727 miáltal európai

publicitáshoz jutott.728

8. Az 1571. okt. 21-én tartott tordai vita

A csengeri zsinat Méliusznak nem utolsó próbálkozása volt a reformátusok és

unitáriusok közti ellentét disputáció útján való rendezésére. Újabban előkerült s e helyen

egyszer már felhozott vitairatának, az „Institutio vera”-nak és folytatásának, a

„Propositiones”-nek tudósítása szerint még az 1571. okt. 21-én Tordán tartandó zsinatra is

elkészítette több mint 40 vitatételét, melyek az antitrinitáriusok által veszélyeztetett tanítások

védelmét tartalmazták. A művecskét Méliusz 1571. jún. 1-én az éppen akkor fejedelemmé

választott Somlyai Báthory Istvánnak és testvérének, Kristófnak ajánlotta azzal a céllal, hogy

„igaz tanítással” szolgáljon neki „a hit főpontjairól” s uralkodói kötelességére hivatkozva

felhívja őt az eretnekek megbüntetésére. Jellemző, hogy Méliusz itt már kénytelen vitába

szállni a fattyúgyermekek megölésének elvével, valamint a test feltámadásának és a lélek

halhatatlanságának tagadásával is, ami arra mutat, hogy az anti-trinitárius radikalizmus ekkorra

már túljutott Servéten. A vita lefolyásáról mit sem tudunk. Csak annyi bizonyos, hogy a

zsinatot Dávidnak kellett összehívnia s az is valószínű, hogy arra ugyanő hívta meg Méliuszt,

aki a meghívást elfogadta s a vita tárgyául előterjesztette tételeit is. A tételek publikálásából

következtethető, hogy a tordai vitatkozáson Méliusz részt vett. E magatartásából nyilvánvaló,

hogy ő még Báthory István trónralépte után is kész volt a további hitvitázásra, sőt most éppen

János Zsigmond ellentétes szellemű utódját próbálja az ó-testamentumi szigorúsággal

foganatosítandó eretneküldözésre rávenni. A bekövetkezett fejlemények azonban azt

bizonyítják, hogy a katolikus Báthory ez óhajtással szemben megmaradt az unitáriusok

elszigetelésére irányuló mérsékelt valláspolitikája mellett.729

XII. AZ ANTITRINITÁRIZMUS HULLÁMVERÉSE DEBRECENBEN

1. Félegyházi Tamás 1570. évi iskolai secessiója

Amint Blandrata közléséből már láttuk, Dávid Ferenc 1569. okt. eleji debreceni

szereplése után több mint 200 ottani polgár unitárius prédikátor kérése mellett nyilatkozott. Ha

van is e híradásban lelkesedésszülte nagyítás, de kétségtelen, hogy Debrecen városa az

antitrinitárius eszmék hatása alól nem vonhatta ki magát s így fordultak elő kilengések is

életében. Méliusz éberségének és erélyének ezekkel a tünetekkel ismételten meg kellett

küzdenie.

Nyilván Dávid személyes hatása alatt lett átmenetileg az antitrinitárius eszme hívévé a

debreceni iskola rektori tisztében 1568 óta forgolódó Félegyházi Tamás, a későbbi új

testamentum-fordító. Nevezett ennek következtében 1570-ben debreceni állását elhagyta és a

kolozsvári iskola hasonló tisztét foglalta el. Félegyházit követte Kolozsvárra a debreceni iskola

tanulóinak jelentékeny része is, úgy annyira, hogy az intézet egészen elnéptelenedett. 730

Félreértésen alapul azonban az az állítás, hogy Méliusz a Debrecenben maradt diákokat

reverzálissal kényszerítette a református hitvallás elfogadására. 731 Való lehet mégis, hogy

Méliuszt az eset nagy fájdalommal töltötte el. Félegyházi illúziói azonban hamar szétfoszlottak

Kolozsváron, miután megismerte az ottani unitárius tábor belső ellentéteit, majd szemlélője lett

a János Zsigmond halálával bekövetkezett változásoknak. Ezért 1571-ben a városi tanács

hívására diákjaival együtt visszatért Debrecenbe s a református hitvallás jegyében újra

elfoglalta ott rektori állását.732

Félegyházi Tamás később is népszerű főművében, „Az keresztyéni igaz hitnek részeiről

való tanítás”-ban733 nemcsak hogy tartózkodott az unitáriusokkal való polemizálástól, hanem a

szentháromságtan megfogalmazásánál annak egyedül csak bibliai alapjaira támaszkodott, míg

filozofikus dogmai kiépítésével nem foglalkozott. A bizonyítás és védelmezés módszereiben is

mellőzte a terméketlen eljárásokat, még ha nagy református tekintélyek szóltak is azok

mellett.734

Az eset mindkét irányzat híveit közelről és érzékenyen érintette, így érthető Méliusz,

Károlyi Péter és Dávid felette való hallgatása, valamint az is, hogy Gyulai János és Félegyházi

István versezetei, melyeket Révész Imre kimerítően elemez, tapintatosan kezelik a kényes

ügyet. Félegyházi Tamás secessiója azt is mutatja, mily vaskézzel szorította Méliusz Debrecen

vallási életét. A heterodox törekvéseknek nem volt a városban maradásuk. Ezért kellett

Félegyházinak és tanítványainak távozniok.

2. Somogyi Máté ügye és az 1571. nov. 5-iki nyírbátori zsinat

Alig hogy rendbejött Félegyházi esete, legkésőbb 1571-ben Méliusz lelkésztársa, az

1568-tól fogva ott működő Somogyi Kis Máté lépett fel nyíltan az antitrinitárius tan érdekében

Patkó Mihály gazdag debreceni kereskedőtől támogatva. Somogyi Máté neve legkorábban az

1568. évi szikszói zsinaton részt vett esperesek névsorában olvasható,735 ami szerint akkor még

szemben állott Egri Lukáccsal, tehát nem volt az antitrinitárizmussal kapcsolata. Feltételezhető,

hogy az ő theologiai szemléletének balratolódásában is Dávid személyes behatása volt a döntő.

Méliusz nyomban fellépett mindkét rendbontó ellen a tanácsnál, mely előtt őket Blandrata és

Dávid eretnekségének követésével és Patkót még külön a Somogyi Máté hitszakadásában való

részességgel vádolta. Minthogy Patkó érdekében tekintélyes emberek vetették közbe magukat,

a tanács eltekintett ügyében a szigorúbb megtorlástól s intézkedésére Patkónak bocsánatot

kellett kérnie Méliusztól, egyben ígéretet is kellett tennie, hogy soha többé ezt az eretnekséget

követni nem fogja. 736 Ezzel szemben a hitehagyott Somogyi Mátét lelkészi állásából

alkalmasint elbocsátotta, mert további debreceni működésének nincsen nyoma.737

Úgylátszik, hogy Somogyi zavaró tevékenységét valahol Debrecen közelében mégis

folytatta, mert Méliusz szükségesnek látta ellene egy külön iratot szerkeszteni és 1571. szept.

16-án Báthory Miklós országbíró, szabolcs-szatmári főispánhoz írt ajánlás kíséretében

kinyomatni. 738 Megtudjuk ebből, hogy a Mátécskának nevezett Somogyi „Istennek és a

lelkipásztoroknak igaz ítéletéből tisztétől felfüggesztetett, letétetett és kivettetett”.

Eretnekségét Méliusz annyira veszedelmesnek ítélte, hogy nem látta elintézettnek a vétkes

letételével, ezért a Báthory Miklóshoz intézett előszó kapcsán 1571. nov. 5-ére „Nagybátorba”

(Nyírbátor) zsinatot hívott össze a tévtanítások ellen. A fent említett iratban felhozottak szerint

Somogyi tagadta a Szentlélek istenségét, a Fiút az Atyánál kisebbnek állította, a Szentháromság

nevében való keresztelést elvetette, a fattyakat az üdvösségből kizártnak tekintette, a Krisztus

érdemét hatálytalannak tartotta, a kegyelmezést és újjászülést kizárólag az Atya funkciójának

mondotta. Ezek szerint a konzervatívabb, ún. ditheita antitrinitáriusok közé tartozott, de

rokonságban állott az Arany Tamással egy időben tevékenykedett debreceni tévtanítókkal is.

Mindez azt mutatja, hogy Somogyi szemléletében a nem régen betört antitrinitárius elv

összevegyült a Debrecenben csendben meghúzódó régebbi eretnek tanokkal. Ezzel szemben

Somogyi, akár Arany Tamás, nem lépett fel a gyermekkeresztség ellen. Ezek szerint a

nyírbátori zsinat teljesen Somogyi Máté eretnek tanítása kárhoztatásának volt szentelve.

3. Karácsony György népi mozgalma

Az utóbbi idők egyháztörténetkutatása megpróbálta a Debrecen kerítése alatt

1569–1570. években lejátszódott Karácsony György-féle tömegvállalkozást a Dávid Ferenc

1570-re beállított apokaliptikus jóslatával739 kiváltott anabaptista kísérletnek feltüntetni, mely

beállítás szerint tehát Debrecent az a veszély fenyegette, hogy egy újabb anabaptista Münster

lesz belőle.740 Újabban már történt utalás arra,741 hogy Karácsony György tömegmozgalmának

vallási részletei oly határozatlanok és színtelenek, hegy a reformáció bármely főirányzatának

akkor hangoztatott eszméivel is bízvást azonosíthatók. Ezzel szemben azonban vannak olyan

népi szemléletből eredő, az európai parasztmegmozdulások gyakorlatára emlékeztető

jellegzetességei is, melyek arra utalnak, hogy a vallási indítékok mellett tájékozódásunkban a

népi és társadalmi szempontokat sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Elsődleges

célkitűzése, a török csodás leverésének eszméje, a wittenbergi történetfilozófia népszerű

eszméjével azonos, melyet a reformáció szószéke, mint Károlyi Gáspár „Két könyv”-e is

mutatja, előszeretettel fel is karolt. A fekete próféta olyat ígért, amit nemcsak a prédikátorok

hirdettek szerteszét, hanem maguk a vallásos emberek is lehetségesnek tartottak s nagyon is

időszerű volt. Dávid apokaliptikája a világvég 1570-re való kitűzésével segítette ugyan nőni a

lelki feszültséget, de nem adott gyújtószikrát, mert nem a török, hanem a trinitárius Antikrisztus

pusztulását jövendölte meg, így egy török ellen induló vállalkozás ösztönzője sem lehetett. A

gyújtószikra nem is az anabaptizmus, hanem a parasztforradalmak eszmevilágából jött. A szent

had lényegében paraszti vállalkozás volt rejtett, de mindenki által sejthető célok, egy igazságos

paraszttársadalom elérésére. Karácsony és népe nem azért táboroztak Debrecen közelében,

mert a városban anabaptista szövetségeseik voltak, hanem azért, mert a német parasztfelkelések

mintájára meg akarták szerezni a Partium leggazdagabb városát. E rejtett szándékát azonban

Karácsony mozgalmának szinte végső fázisáig vallásos és hazafias eszméjével úgy letakarta,

hogy sem Méliusz, sem Duskás Ferenc főbíró, sem a városi tanács e vállalkozásban nem láttak

semmi aggasztót s az is valószínű, hogy komoly dolgot sem, jelentéktelen méretei miatt.

Ellenkező esetben, már a törökkel fenntartani kívánt jóviszony érdeke is más magatartásra

indította volna őket. Mindezt bizonyítja az az egyszerű tény, hogy éppen Karácsony

sereggyűjtése idején vitatkozik Méliusz Dáviddal Debrecenben, fordul meg ott János Zsigmond

fejedelem s megy végbe a nagyváradi disputa. Elképzelhetetlen ez a gondatlan nyugalom, ha

ugyanakkor egy készülő anabaptista forradalom válsága tartja növekvő feszültségben a várost

és annak közvetlen vidékét. Sehol semmi jele annak, hogy itt valami veszély készül. Méliusz

sokkal jelentéktelenebb dolgok miatt agitál, vitatkozik, könyvet ad ki, most pedig tétlen.

Debrecen azóta, hogy Dávid Ferenc megfordult benne, erősebben érintkezésbe jutott az

antitrinitárius eszmevilággal, de az anabaptizmushoz semmi köze sem volt s ilyen veszély

Karácsony részéről sem fenyegette. Méliusz egyetlen gondja a Dávid felől fenyegető veszély

volt. Mégis történt kísérlet Karácsony György népi mozgalmának olyan képtelen beállítására,

mintha annak szítója Méliusz lett volna azzal a rejtett céllal, hogy világi hatalomhoz jusson.742

XIII. AZ ÁLLÍTÓLAGOS SPEYERI ÜT

Méliusz Brebiri Melith Ferencet, a diósgyőri vár kapitányát 1570. nov. 26-án keltezett

levelében prófétai módon megintette Debrecen városának elpusztításáért: „te keg: meg dulatta a

Varast El hajtatta a’ barmot: „Te keg: Valaki akarattia’bol ezt mielte, de Satan volt: mert a

buntelent nem kellene büntetni”. Úgy látszik, a sérelmezett, de felette homályos körülménnyel

kapcsolatban Melithnek Méliusz ellen is volt kifogása, mert Méliusz levelét így folytatja: „Te

keg: engem is igen szidalmazot, es aztmonta, hogy en voltam Spiraba, a’ Maximiliannal, en

vegeztem ezt a’ dolgot: Bizon te kegel: Igen hitvan kemie volt: Mert az isten bizonsagom, hog,

sem nem sem Tanaczom, kit en u nag: meg írtam: Énnekem te keg: iol tett Vram en kiáltó szó

vagiok isten te latod hogy igazat mondok: Ha penig Vg nem lezen ackit mondok: Isten es a’

feijedelem haraggiaba essic, bátor az en orczam pirullion meg”.743 Nem kevesebbről van szó,

mint hogy Melith Ferenc szerint Méliusz a közelmúltban megfordult a németországi Speyerben

és Miksa királlyal ő végezte el a viszály okát kiváltó ügyet. Méliusz e gyanúsítással

kapcsolatban a János Zsigmond fejedelemhez intézett levelére hivatkozik, melyben Melithről

jóhiszeműen nyilatkozott. Egyébként a neki tulajdonított speyeri utat tagadja, mikor azt írja,

hogy Melithnek hitvány kémje volt.

De mi is volt akkoriban Speyerben? János Zsigmond fejedelem az 1570. januári

meggyesi országgyűlés intenciója szerint a Miksa királlyal kötendő béke és saját házassága

ügyének munkálására egy 30 tagú bizottságot hívott össze az országgyűlés után

Gyulafehérvárra. A bizottság a fejedelem akaratának és Békés Gáspár kancellár érveinek

engedve elhatározta, hogy a béke és házasságszerzés végett követség küldessék Miksához.

Ennek értelmében Békés 1570. ápr. 12-én fényes kísérettel útra kelt Gyulafehérvárról. A

Prágában megkezdett tárgyalás azután Speyerben fejeződött be, hova Békés a birodalmi

gyűlésre siető Miksát követte. Ott 1570. aug. 16-án állapíttattak meg a szövetség pontjai,

melyeket speyeri szerződés néven ismer a történelem. Ennek értelmében János Zsigmond

lemond a „választott király” címről, országát örökös joggal bírja, mely Erdélyen kívül magában

foglalja Bihar, Középszolnok, Kraszna, Máramaros megyéket úgy, hogy Szatmár és Erdőd

vonala lesz a határ, Debrecen városát pedig közösen bírják, a császár unokahúgai egyikének a

fejedelem részére feleségül való megszerzését ígéri s egyben Erdéllyel szövetségre lép a török

ellen. Békés Gáspár a szerződés megerősíttetésére szeptember közepén érkezett haza

Erdélybe.744

Nyilván ez lehetett az a speyeri alkalom, mellyel Méliusz neve kapcsolatba került. Az ő

személyének Békés Gáspár küldöttségében való szerepeltetése csak előnyére vált volna a

kezdeményezett ügynek, mely János Zsigmond unitárius hitre térésével nagyon is meg volt

terhelve. Méliusz neve – mint látni fogjuk – ez időben már Németországban is úgy volt

ismeretes, mint Erdélyben az antitrinitárizmus nagy ellenfeléé. Jelenléte alkalmas lehetett volna

olyan illúziók keltésére, mintha János Zsigmond megállóit volna a félúton s unitáriussága még

korántsem olyan befejezett tény. De valóban részt vett-e Méliusz a békesség- és házasságszerző

speyeri küldöttségben? Az esetet, mint róla elterjedt hírt maga említi, de nyomban tagadja is. És

tagadása helytálló, mert a kérdéses út életében nem helyezhető el. Békés Gáspár ápr. 12-én

indult útnak kíséretével egyelőre Prágába, majd onnan tovább Speyerbe. Az egyezmény ott

aug. 16-án szövegeztetett meg s Békés szeptember közepén már otthon volt. Az 1570 április

közepétől szeptember közepéig terjedő időszaknak már az elejébe beékelődik a jún. 5-iki

belényesi zsinat s az azt követő bonyodalom, a közepét pedig egészen kitölti a júl. 26-iki

csengeri zsinat, mely megmozdulásokon Méliusz kétségtelenül jelen volt. Ki van zárva tehát,

hogy akár a prágai, akár a speyeri tárgyalásokon részt vehetett volna. Az antitrinitárizmus

alföldi előnyomulása idején Méliusz huzamos időre nem kapcsolódhatott ki egyházának

védelmi harcaiból. Mivel azonban éppen ezokból huzamosabb időn át távol volt Debrecentől s

talán hírek is szivárogtak ki az ő tervbe vett, de valami miatt mégis elmaradt speyeri

kiküldetéséről, e körülmények tápot adtak egyeseknek, mint Melith Ferencnek is, annak

feltételezésére, hogy Méliusz Debrecentől való huzamosabb távollétének oka speyeri útja volt,

s éppen ő gyanúsítható az ez alkalommal kötött szerződés Debrecen birtoklásáról rendelkező

pontjáért, ami Melith számára elképzelhetőleg sérelmes volt.

Különben nagyon érdekes helyzet adódott volna elő akkor, ha Méliusz tényleg jelen van

Speyerben. Feltétlenül megismerkedett volna a heidelbergi antitrinitárius csoport vezérével,

Neuser Ádám lelkésszel, akinek mint vérbeli humanistának kedvenc eszméje az

antitrinitárizmus és mohammedánizmus ideológiai egybehangolása volt s 1570 júliusának első

felében ő maga is Speyerben tartózkodott, hogy a birodalmi gyűlésre Békés Gáspár vezetése

alatt érkezett erdélyi küldöttség segítségével eszméje megvalósítása érdekében felvehesse a

kapcsolatot II. Szelim török szultánnal. Neuser különben már az előző év tavaszán megfordult

Pozsonyban is, hogy török területre való átszökését megkísérelje, terve azonban nem

sikerült.745 Mikor a júl. 15-iki letartóztatási parancsot követő bújdosása és Komáromnál a török

hódoltságba eszközölt másodszori hiábavaló szökési próbálkozása után Ambergben

letartóztatták, arra a kérdésre, hogy mi keresni valója volt két ízben is Magyarországon,

meglepően azt válaszolta, hogy az erdélyi antitrinitáriusokat győzelmesen megcáfoló Méliusz

Péterrel akart találkozni s attól igazolást kapni bizonyos kérdésekre nézve, melyekben sem

Kálvin, sem Simler, sem mások nem tudták volna megsegíteni.746 Tehát Neuser Méliuszt hírből

vagy latin nyelvű műveiből ismerte s ha vallomása csakugyan őszinte volt, már

Magyarországon találkozni akart vele. Mennyivel inkább felkeresi Neuser Méliuszt Speyerben

Békés Gáspár környezetében, ha az csakugyan megfordult volna ott.

XIV. KÜLFÖLDI ÖSSZEKÖTTETÉSEK

Figyelmet érdemel Méliusznak a svájci reformáció két vezéralakjával Bullingerrel és

Bézával való kapcsolata, mely csak a levélbeli és nem a személyes érintkezésre terjedt ki.

Méliusz az antitrinitáriusok ellen néhány könyvet szándékozott kiadni. Ez ügyben

kereste meg Bullingert Debrecenből 1569. ápr. 27-én kelt levelével. Megemlékezett ebben a

Dávidék által 1568-ban „De falsa et vera unius Dei... cognitione” és 1569-ben „De regno

Christi liber primus. De regno Antichristi liber secundus” címmel kiadott vitairatokról (RMK

II. 106. és 120.) és előadta, hogy az ezekből kiszedett több mint 400 eretnekség cáfolatát

Thretius Kristóf krakkói lelkész útján kiadás végett meg fogja neki küldeni. Hozzácsatolta még

e munkájához József zsidó rabbi és mások szentháromságellenes istentelenségei ellen írt

cáfolatát, egyben ígérte, hogy a rabbiknak Párisban kiadott könyvét is meg fogja cáfolni. Végül

kifejezte azt a szándékát, hogy műveinek kiadására Genfben Bézánál fog kísérletet tenni, ha ez

Zürichben Bullinger útján nem járna eredménnyel.747

A könyvkiadás Zürichben nem sikerült, ezért kéziratait Thretius által Bézához juttatta el

Genfbe. E tárgyban Bézának 1570. márc. 9-éről és jún. 18-áról két Méliuszhoz írt levele maradt

fenn. 748 Az elsőben Béza arról tájékoztatja Méliuszt, hogy hozzá késve érkezett műveit

igyekezni fog kiadni, a másodikban pedig beszámol a kinyomatást gátló nehézségekről,

nevezetesen a Crispinus nyomdászt ért gyászról s rosszul olvasható kézirata nyomda számára

való újramásolásának szükségességéről. Mindazáltal a kiadás terve Genfben sem valósulhatott

meg. Bézával való kapcsolatát Méliusz ezután is ápolta. Az „Institutio vera” című mostanában

előkerült művének unikum példányát sajátkezű ajánlással küldte el a jeles genfi tanítónak.

Megjegyezni kívánjuk még, hogy a Bullingerhez írt levélnek a kiadásra váró munkákról

szóló közlése nem eléggé szabatos. János Zsigmond fejedelmet azonban Méliusz 1570. aug.

10-én határozottan három könyve genfi kiadásáról tájékoztatta, azt hívén, hogy azok már ki is

vannak nyomtatva. 749 Ezt figyelembe véve a három kézirat címe megközelítőleg

megállapítható.750

Nem dönthető el minden kétséget kizáró módon, hogy a Zürichet és Genfet már megjárt

művek, vagy egészen új kéziratok voltak-e azok, melyeket szintén Thretius Kristóf

közvetítésével küldött meg 1571 tavaszán Dudith Andráshoz Krakkóba kiadás eszközlése

végett. Méliusz e kísérlete balul ütött ki. Az ízig-vérig humanista lelkületű s az

antitrinitáriusokhoz húzó Dudith nem találta kedvét a Dávidot és Blandratát támadó művek

kiadásában, ezért Méliuszt 1571. jún. 30-án mérsékletre intette. Erre ő aug. 16-án durva hangú

levélben szólította fel azt nála levő kéziratainak Thretiushoz Krakkóba való küldésére, e

levélben egyebek közt Antikrisztusnak, Ario-Sabelliusnak, meszelt koporsónak nevezvén a

címzettet. Dudith szept. 22-én „Antimelius” aláírással hasonló hangnemben írt válaszában

szemtelen bohócnak, eszeveszett emberkének emlegette Méliuszt és szégyenkezését

nyilvánította amiatt, hogy könyveit elfogadta.751 Károlyi Péter váradi lelkész 1572 folyamán

megkísérelte Dudithot Méliusz iránt jobb véleményre hangolni, de sikertelenül, mert az

Károlyihoz írt levelében csodálatát nyilvánította ennek emberi érzülete felett, miszerint „egy

oly szörnyet (mint Méliusz) tűr, sőt szeretettel ölel”.752

Leghűségesebb barátja volt Méliusznak Thretius Kristóf krakkói református lelkész,

akivel Wittenbergben együtt is tanult. Vele állandóan összeköttetésben állott s ő közvetítette

kéréseit Bullingerhez, Bézához s tájékoztatta azokat a református egyház és unitárizmus

magyarországi és erdélyi harcairól. Sűrű levélváltásaikból egyetlen dokumentum sem maradt

fenn, bár azok folytatása kétségtelen.753 Egy ízben Bullinger veje, a neves zürichi teológus,

Simler Józsiás kérésére, de bizonyára a Méliusz iránti barátságtól s a közös ügyért égő

lelkesedéstől is vezettetve 1569 őszén személyesen is eljött Magyarországba s részt vett a

nagyváradi disputáción, sőt ő buzdította ekkor Méliuszt arra, hogy néhány kisebb vitairatát adja

ki. Ez alkalommal adta át Méliusznak Simler egyik művét is.754 Thretius sűrű levélváltásban

állott a svájci reformátori személyiségekkel és jelentős szerepet játszott a lengyel

reformátusoknak az antitrinitárizmus elleni küzdelmeiben.

XV. BETEGSÉGE ÉS HALÁLA

Több forrás emlékezik arról, hogy Méliusz valami súlyos szervi bajban szenvedett. A

Válaszúti Komédiában többször is előjön az ő betegsége. A második jelenetben Péter pápa a

Dávidék hirtelen megérkezésének hatása alatt egy jajkiáltással összeesik, mire Vicárius Pál így

kiált fel: „Hamar, hamar, fogjátok Uramot, mert majd elüti az betegség”. S hogy nem egy múló

rosszullét a Méliusz baja, szemlélteti a harmadik jelenetben ugyanannak a Vicárius Pálnak a

megjegyzése, mellyel Péter pápát a vitatkozásban való gyenge szerepléséért mentegeti: ...ne is

tsudálkozzék kegyelmetek rajta, hogy a Vargák megh győsztek volna münköt, hanem

tulajdonítsák betegségünknek, mert Püspük Uram mindenkor beteges”. Ez állapotát maga

Méliusz is elismeri, mikor így szól: „én beteges ember vagyok, sokat nem szólhatok”.755

Blandrata is a lengyelekhez 1569. okt. 31-én Kolozsvárról írt levelében arról tudósít, hogy a

nagyváradi hitvita alkalmából sokan elégedetlenek voltak Méliusszal egyebek közt azért is,

mert ő „morbo saepius corripiatur conviciali”.756 A cseh-morva atyafiakhoz 1565. márc. 26-án

írt levelében Méliusz bővebb válaszát egészsége visz-szanyérésétől tette függővé. Egy

ugyanazon időtájt Debrecenben megfordult bródi polgár pedig azt hozta róla hírül, hogy nagy

betegségben szenved, sőt egy alkalommal jelen volt és látta, mikor a betegség a szószéken

prédikálás közben fogta el.757 Nyilvánvaló ebből, hogy Méliusz valami súlyos szervi bajt –

talán tüdővészt, szívbetegséget vagy epilepsziát – hordozott magában, ami időnként

hirtelen-váratlan meglepte.

A súlyos betegség, a mozgalmas élet, a megerőltető munka és a sok izgalom aláásták

szervezete ellenállóképességét. Mikor halálát közeledni érezte, mint egykor Kálvin, ő is

magához hivatta paptársait és a város tanácsát elbúcsúzni.758 Ekkor felolvasott testamentuma

személyes hitvallás is a Szentháromság egy Istenről, a bűn okáról és a megigazulásról.759

Halála 1572. dec. 15-én következett be, temetése pedig a következő napon történt meg. Ez

eseményről a városi tanács jegyzőkönyvének latin nyelvű bejegyzése magyar fordításban így

emlékezett meg: „Tiszteletre méltó, nagy tudományu Méliusz Péter ur, a debreceni egyháznak

lelkipásztora, a magyarországi alsó részeken levő egyházak igen éber püspöke, december hó

16-ikát megelőző éjjel 11 órakor, lelkét az Úr kezeibe ajánlva, életét bevégezte. Ki is következő

nap délesti 2 órakor sokaknak könnyhullatása mellett, nagy sokaság kíséretében a várostól

keletre fekvő temetőkertben a nagyobbik domb tetején tétetett sírba s fölibe igen nagy kő

gördittetett”.760 E bejegyzés rövid, mégis tömör és ünnepélyes, méltó Méliusz puritán életéhez.

Az írás nélküli nagy kő ma muzeális tárgy. Helyén Méliusz földi maradványait sikertelenül

keresték. Porrá váltak s mindörökre elvegyültek a debreceni földdel.761

Arcképe nem maradt fenn. De egy kortársa úgy emlékezik róla, mint szép férfiúról.762

Egyesek véleménye szerint az 1563-ban megjelent „Magyar prédikációk” c. könyvének

címlapján az angyaloktól tartott debreceni címer felett elhelyezkedő hét ívrétű árkád közepén

ülő, széles köpenyű, lapos sapkájú és könyvet olvasó papi alak magát Méliuszt ábrázolja.763 Ez

elképzelés mindenesetre ötletes, de semmiféle konkrétum sem támasztja alá. Leghívebb kép

róla az ő markáns alakja, ahogyan azt a magyar református egyház történetében hátrahagyta.

XVI. CSALÁDI ÉS VAGYONI VISZONYAI

Számos adat bizonyítja, hogy Méliusz nemcsak nemesi származású, hanem vagyonos

ember is volt. Lehet, hogy szülei is jómódban éltek, de erre nincs bizonyíték. Valószínűbb,

hogy felesége családi jussa vetette meg későbbi vagyonának alapját. Felesége Kis Jakabnak, a

Bocskai György kismarjai gazdatisztjének leánya volt. Méliusz Bocskai Györgyöt, István

fejedelem atyját, annak feleségével Sulyok Krisztinával együtt – amint láttuk – patrónusai közt

sorolja fel. Méliusz apósa, Kis Jakab maga is alapítványokkal támogatta a református egyházat,

ami tehetős állapotáról tanúskodik. 764 Két gyermekét, nevezetesen leányát, Erzsébetet, a

Méliusz feleségét és fiát, Ferencet az új evangéliumi vallásosság szellemében nevelte fel.

Ferenc felsőbb iskolát végzett, tanult ember volt és atyját követte a gazdatisztségben

(Debreceni városi jegyzőkönyv III. k. 337.). Képzettségénél fogva azon kor szokása szerint

Literatusnak és Jánosdeáknak is nevezte magát. Igen valószínű, hogy sógora, Méliusz

énekeskönyvének ő volt az 1566. évi váradi énekeskönyv formájában való emendátora.765

Méliusz feltehetőleg 1561-ben vette feleségül Kis Erzsébetet, kitől két leánya, Anna és

Dorottya született. 766 Méliusz boldog családi életét és jómódját ezzel a találó mondattal

jellemzi a Válaszúti Komédia szerzője: „Feleségem szép gyenge vagyon, gyermekeim szépek

vadnak, élek, mint az ur”.767

Méliusz Debrecenben két házat és egy szőlőt szerzett. Egyik háza a Hatvan utca sarkán,

az újabb időkben épült református egyházi bérpalota helyén, a másik a Péterfia utcán állott s

utóbbinak szomszédja északról a plebanátus háza, délről pedig a nemes Literatus János városi

nótárius háza volt (Városi jegyzőkönyv IV. k. 366.). A szőlő a Miklós utca végén feküdt. Ezen

kívül volt Méliusznak Szatmár megyében Gebe, Nyírmeggyes és Mátészalka határában

nagyobb földbirtoka is.768 Ezt a birtokot Méliusz még életében eladta Báthory Miklósnak, de

Sulyok István és rokonai ennek ellene mondottak.769 Méliusz feleségének hozománya lehetett a

biharmegyei Csatáron fekvő azon két szőlő, mely után Erzsébet asszony Báthory Kristóf

uralkodása alatt a kilenced és tized fizetése alól mentességet élvezett. E két szőlőt azután

1583-ban eladta Gönczi György debreceni lelkésznek.770 Mélius az 1566. évi gyulafehérvári

első hitvita után Gyulafehérváron április 28-án kelt diplomával János Zsigmond fejedelemtől

adományul kapta Nagyváradon az egykori Halottak oltára tulajdonát képezett házat a hozzá

tartozó szőlővel együtt, melyet közönségesen „Halottak szőlőjének” neveztek. Ez adomány

azon kötelezettséggel járt, hogy jövedelméből a debreceni nyomdát jobb állapotba hozza.771

Mindezen adatok eléggé bizonyítják, hogy Méliusz tekintélyes vagyonnal rendelkezett.

Antitrinitárius ellenfelei szemére is hányták jómódját. A Válaszúti Komédia ilyen nyilatkozatot

ad szájába: „Bizony, ha elesem a papság mellől, vagyon immár nekem annyi, hogy úri módon

élek utána”. Dávid Ferenc pedig egyenesen szemére hányja, hogy debreceni szép házát könyvei

tendenciózus dedikálásával szerezte: „Ha nem kért volna, nem lenne oly diszes palotája a

debreczeni piaczon”.772 Méliusz a debreceni városi jegyzőkönyv 1573. jan. 27-iki bejegyzése

szerint – úgylátszik, élete legvégén – Thar István előkelő polgár útján 100 forintot vett kölcsön

Bocskai Györgynétől sógora Literatus Ferenc számára, melyet azután özvegye a városi

jegyzőkönyv 1573. szept. 4-iki bejegyzése szerint testvérének a Szent Miklós utca végén levő

szőlőskertjén letiltás útján biztosított a maga javára.773 E kölcsön körül 1574-ben támadt per

úgy ért véget, hogy Literatus Ferenc a kérdéses szőlőt Méliusz özvegyének átengedte.774 Úgy

látszik, Erzsébet asszony férje hagyatékának gondos őrzője volt.

Mindamellett özvegyi mivolta bizonyos szükségintézkedésekre késztette. Így 1575. jan.

25-én Erzsébet asszony a Szent András templommal szemben, a Hatvan utca észak felőli

szegletén fekvő, néhai férje tulajdonában volt telket a rajta állott kőházzal és tartozandóságaival

együtt lelkészlak céljára eladta a városnak oly módon, hogy az helyette a Péterfia utca elején a

plébániaépülettől északra és Szűcs Mihály házától délre eső házat adta Méliusz özvegyének s

két leányának, Annának és Dorottyának, valamint törvényes örököseiknek tulajdonába, egyben

a ház után esedékes mindenféle szolgáltatás alól felmentette az özvegyet és leányait, míg azok

férjhez nem mennek.775

Meddig élt Méliusz özvegye, nem tudjuk. Csak az bizonyos, hogy Anna leányát

Piskóthi Mátyás előbb bélteki, azután 1578-ban mátészalkai, 1582-ben csegöldi, 776 végül

1586-ban bodóváralja-bölcskei lelkész, Dorottyát pedig az ismeretlen foglalkozású Kovács

Mihály vette feleségül. A férjezett leányok 1593. márc. 22-én a debreceni városi tanács előtt azt

vallják, hogy édesanyjuk az utóbbi években bizonyos kényszerítő körülmények folytán atyjuk

péterfia-utcai házát, melynek északról a plebanátus háza, délről pedig Nemes Literáti János,

városi jegyző háza a szomszédja, Félegyházi Istvánnak és Jánosnak 46 forintért eladta s ennek

tényét most ők maguk is elismerik.777 Így igen valószínű, hogy Méliusz özvegyének valamivel

ez időpont előtt kellett meghalnia.

XVII. SZELLEME

1. Theologiája

Nem használt a magyar protestáns egyháztörténetírás hitelének azon fikció huzamos

időn át való fenntartása, mintha Méliusz egy magyar Kálvin s theologiája tiszta kálvinizmus lett

volna. A diszciplina legkiválóbb képviselői, elenyésző kivételtől eltekintve minden

theologiatörténeti elemzés mellőzésével nyíltan hirdették e nézetet. Ezzel a tetszetős illúzióval

szemben a két reformátori személyiség tanrendszerét részletekbe menően elemző, majd

egybevető kutatás világosan kimutatta, 778 hogy Méliusz nem tekinthető Kálvin sajátos

reformátori eszméi egyöntetű kifejezőjének. Teológiáján érezhető Melanchthon és Szegedi

hatása, de jelét adta annak is. hogy közvetlen vagy közvetett forrásból ismerte Bullinger és

Kálvin felfogását számos hitcikk részletkérdéseiben, sőt még lutheránus korából is nyomai

találhatók theologiája formális elemein egykori brentiánius és fláciánus szemléletének, mint

Bucsay Mihály itt soron következő dolgozatában kimutatta. Jellemző azonban Méliuszra, hogy

nem vált egyetlen reformátori személyiség szolgai másolójává sem hazai, sem külföldi

viszonylatban. Az egyes hittani kérdésekben elfoglalt álláspontjánál gyakran megközelítette

egyik vagy másik külföldi reformátor felfogását, de nála a tanítás levezetése, vagyis szerkezete

egészen más volt. Szívvel-lélekkel a helvét reformáció eszmevilága hívének mutatta magát, de

amikor annak egyes tanításait kifejezte, nem vetette magát alá egyetlen külföldi tekintélynek

sem, a gondolkodásban való függetlenségét és a fogalmazásban való önállóságát végig

megőrizte.

Így a predesztináció kérdésénél a kétféle rendelésről Kálvinéhoz hasonló nézetet vall,

ennek a praescientiára és permissióra való felépítése azonban ellenkezik úgy Kálvin, mint

Szegedi szemléletével és Melanchthon, sőt rajta túl Bullinger felfogásához áll közel. Az

úrvacsoratanban mintha Kálvinéhoz hasonló pozitívitással hangoztatná a Krisztussal való

egyesülést, sőt itt a hivő és Krisztus között létrejövő csodás csere gondolata és a Szentléleknek,

mint közvetítő csatornának emlegetése mintha még a részletekben is Kálvin szemléletét

képviselné, de mikor a döntő ponton leszűkíti Kálvinnak a szubsztanciális egyesüléshez

közelítő álláspontját s visszafordul a zwingli–bullingeri hinni = enni egyenlethez, akkor válik

nyilvánvalóvá, hogy az úrvacsoratan lényegében Szegedi theologiájából merített. De

Szegedinek se vált minden fenntartás nélküli követőjévé. A hivő lélek úrvacsorai

mennybeemelkedésének annál oly jelentős szerepet játszó, sajátos kálvini gondolatával

szemben már elzárkózott. Legszembeötlőbb Méliusznak Kálvintól való függetlensége a

szentháromságtan védelmére eszközölt fejtegetéseinél. Itt még olyan részleges és látszólagos

hasonlóságról sem lehet beszélni, mint amilyen a predesztináció és úrvacsora problémáinál

jelentkezett. A hit és erkölcs forrásául meg melanchthoni nyomon a szentírás mellett a

természet törvényét állítja be a tőle gyakran tapasztalt szertelenséggel. E kezdeményezés oly

fejlődés elindítója lett a református egyházban, mely a XVII. század folyamán a theologia

uralma alól felszabaduló természettudományok vívmányait be tudta építeni a vallásos

szemléletbe.

Nyilvánvaló, hogy Méliusz nem állott Kálvin elhatározó theologiai befolyása alatt.

Tévedtek azok, akik az ő jelentőségét Kálvin-epigon voltában keresték. Méliusz eklektikus

theologus s egyben független gondolkodó volt. Részletekre bontva jól ismerte kora református

hittudósainak theologiai rendszereit s azoknak elemeivel operált úgy, ahogyan őt erre önálló

eszmélkedése késztette. Egyéniségének ez utóbbi vonása volt erős. Ő nem tudta magát mások

kész theologiai rendszereinek alávetni. Szabadságát még tanítómestereivel szemben is

megőrizte. Méliusz jelentősége éppen abban van, hogy ő nem volt Kálvin-epigon, mint

amilyennek egyháztörténetíróink sora puszta külsőségek alapján megkísérelte őt beállítani.

Egészen eredeti vonása, hogy független gondolkodással felépített, de az európai helvét

szellemű örökségtől sem idegen theológiája polemikus beállításban rendszeresen ki van építve

a római katolicizmus, a lutheránizmus, az antitrinitárizmus és a szektás nézetek irányában.

Méliusz történeti küldetése abban csúcsosodik ki, hogy ezzel a harcrakész fronttheologiával

századokra szóló alapot vetett őrlő küzdelmek felé induló egyháza számára.

2. Tanítása formája

A hittani szemléleténél tapasztalt önállóságával teljesen ellentétes jellegű az a

konzervatív formalizmus, melybe Méliusz tanítását öltözteti. Következetesen ragaszkodik az

aristotelesi skolasztika gyakorlatához és dialektikus módon filozófiai kategóriákba szorítja a

közlendő anyagot, gondosan kitérve mindig a „causa”-magyarázatokra is. A középkor értekező

módszere volt ez, melyből a reneszánsz és reformáció szellemisége kezdte kibontakoztatni az

írói tevékenységet. Bullinger és Kálvin már teljesen felszabadultak az aristotelesi

causa-formalizmus nyűgje alól, Melanchthon és a magyar Szegedi értekező módszere azonban

még jelentős nyomát viselte magán annak. Méliusz e részben az ő tanítványuk, de mesterei

példájának követését túlzásba vitte. Szinte minden írásán uralkodó e lélektelen formalizmus és

módszeres dialektikázás. Annál meglepőbb nála a tanításközlésnek elavult módja, mert ez

magával theologiai gondolkodásával nincs szervesen összenőve s egy hirtelen felmerülő

gyakorlati érdek, kitörő szenvedély vagy polemikus kiszólás lépten-nyomon áttöri nála az

elméleti gondolatvezetésnek e merev korlátáit. Abban is egyedülálló Méliusz, hogy állításai

bizonyításánál a Szentírás mellett, sőt annak egészen háttérbe szorításával igénybe vette az

ókori egyházatyák és középkori egyháztanítók nyilatkozatait, valamint az egyetemes zsinatok

határozatait, úgyannyira, hogy a nagyváradi hitvitán Dávidéknak kell vele szemben a szentírási

bizonyítékok kizárólagossága érdekében fellépniök, sőt megesett, hogy még Lutherrel és

Kálvinnal szemben is az atyáknak adott igazat.779 Méliusz skolasztikus formalizmusa és merev

tradicionalizmusa okozta, hogy művei a maguk korában is fárasztó olvasmányok voltak. Az

avult forma mögött azonban még ma is sok szellemi szépséget és építő értéket találhatunk.

3. Orthodox dogmatizmusa

Méliusz theologiai tevékenységének legpregnánsabb vonása volt a rögzítő tendencia.

Közrejátszott ebben az a körülmény, hogy a magyarországi reformáció mint szellemi jelenség

az antitrinitárizmus fellépése következtében racionalista evolúciós irányzatot kapott, ami úgy

vált lehetségessé, hogy a reformáció szellemi állományában a hitbeli sajátságok mellett

túlsúlyba jutott a humanista örökség. A hit régiójából a humanista racionalizmus irányába

kitörő vallási szemlélet előtt a fejlődés merész távlatai nyíltak meg egészen a színtelen

deizmusig. Méliusz az antitrinitárizmus meg-megújuló rohamaival szemben minden erejével

azon fáradozott, hogy a helvét irányú reformációt a befolyása alatt álló területen a humanista

racionalizmus hatása alól kivonja s azt a hit szférájában megtartsa. Főképpen azt igyekezett

megakadályozni, hogy az ó-egyházi zsinatok által kialakított trinitárius istenfogalom a szentírás

racionalista értelmezésével leegyszerűsíttessék s ezáltal a humanista radikalizmus további

térfoglaláshoz jusson. Méliusz jól ismerte azt a határt, amelyen belül az egyház, még a

kijelentés és hit világában él és nem akart ezen kívül a filozófia világába tévedni, hol az egyház

megállása számára nincs már biztos talaj. Következetesen ragaszkodott ezért a református

egyház Kijelentésre épített teljes dogmarendszeréhez, s ez alapról nem volt hajlandó lelépni.

Tisztán látta Méliusz eljárásának jelentőségét az a jeles egyháztörténetíró, ki erről így

nyilatkozott: „Méliusz egyik legnagyobb érdeme, hogy ellene állott az unitárius áramlatnak.

Ezzel megmentette a magyar reformációt. A reformáció bizonyos tekintetben forradalom volt.

Ámde, amint a történelem mutatja, minden forradalom magában hordja a végletekre rohanás és

önmegsemmisítés magvát és ezen önmegsemmisítés valóban el is jő kérlelhetetlenül, ha

nincsenek nagy és bátor lelkek, akik kellő ponton megállapodást eszközöljenek.”780 Méliusz

történelmi cselekedete az volt, hogy a református egyházat megtartotta az egész

keresztyénségnek a Szentháromságról majd másfél évezred óta vallott, a kijelentésből hit által

érzékelt s a reformáció által is vállalt tanának consensusában s elutasította azt az utat, amelyről

egy másik kiemelkedő egyháztörténész eképpen írt: „Mikor Luther az orthodox katolicizmus

ellen az első protestáns szót kimondta, meg volt jelölve a reformáczió fejlődési iránya: a többről

kevesebbre, az összetettről egyszerűbbre, a misztikusról ésszerűbb felé. E haladásban Luther is,

Kálvin is, Zwingli is, most Arany, majdan Dávid is csak pihenő helyek.”781 Méliusz számára

ilyen fejlődéselmélet nem volt s megmaradt a hit világa mellett, ahol az egyház még egyház és

nem az autonóm humánum nyomán haladó okos fők vallásos társulása. Tudta, hogy e

határvonalat az egyház nem lépheti át anélkül, hogy ne mondana le ezáltal önmagáról.

De az is figyelembe veendő, hogy mikor Méliusz egyháza szellemi állagát egy

rohamosan radikalizálódó vallásos szemlélet közvetlen szomszédságában erőteljesen

lerögzítette, saját maga is új utat kezdeményezett. Egyházának frissen lüktető hitéletét egy

merev dogmarendszer zárt formáiba építette bele. Így gondolkodásának előterébe a hit mikéntje

helyett a tiszta tanítás problémája került. Hazai református egyházunk szellemi fejlődésének

alig figyelemre méltatott vonása, hogy szinte már a kezdet kezdetén belekényszerült az

orthodoxiába. Ilyen körülmények között Méliusz számára a hitélet megerősítésénél nem maradt

más lehetőség, mint az igaz-hívőség és az eretnekség alternatívájához igazodni. És ő a

református világnézet konfesszionális rögzítésénél alkalmazta is ezt a konzervatív kazuisztikát.

Ezzel szemben Dávid rohamosan egyszerűsödő s végül is a deizmus felé törő istentana

jelentős szerephez jutott az emberi szellem általános fejlődéstörténetében és anticipálta a

későbbi felvilágosodás nem egy gondolatát. A dávidi evolúciós racionalizmus által támasztott

bonyodalom után azonban maga az unitárizmus is arra kényszerült, hogy az eddig dinamikusan

fejlődő theologiai szemléletét egy bizonyos fokon megszilárdítsa és lerögzítse. Így az

orthodoxia állapota az ő számára is beköszöntött.

4. Jelentősége782

A XVI. század Magyarországon is az egész életet átható forrongás korszaka volt. Az

alapjában megingott régi egyház mellett rohamosan terjedt szét a reformáció szentírási

tekintélyre támaszkodó hitrendszere és világszemlélete. A végső összeomlás eltávoztatására a

Tridentinumban újjászülető katolikus egyház a kiépült vallási szemlélettel fokozatosan felvette

a harci érintkezést. A reformáció helyzetét a szükségessé vált védekezésben az tette felette

nehézzé, hogy egyházai tanirányok és nemzetiségi csoportok szerint meg voltak osztva.

Emellett létét önmagában is veszélyeztette az a körülmény, hogy főirányzatai mellett felütötte

fejét a szentháromságtagadó humanista radikalizmus, mely különösen Erdélyben és a Tisza két

partján a magyarság sorai közt egyeduralkodóvá vált református egyház számára jelentett

komoly fenyegetést, sőt ugyanabban szubjektív racionalista eretnek nézetek is felléptek,

melyek személyek által képviselve vagy rejtett csatornákon keresztül beszivárogva válságot

támasztottak a hitéletben. Súlyosbította a helyzetet, hogy az elnyomott proletártömegek felszín

alatt meghúzódó társadalmi és gazdasági elégedetlensége, mint Karácsony György

vállalkozása is mutatja, kitöréssel rémített.

Méliusz alakja és egyénisége a református egyház tiszamenti és erdélyi törzse e

válságához volt méretezve. Váratlanul, mint üstökös az égen, úgy tűnt fel Debrecenben a helvét

reformáció küzdőterén ízig-vérig átélt küldetéstudattal. Csalhatatlan érzékkel mutatta meg a

válságból kivezető egyetlen utat, a tanítás lerögzítésének feladatát. Ilyen értelemben egyszerre

épített és rombolt, támadott és szervezett s közben úgy mutatkozott be, mint prédikátor, író,

nyomda-foglalkoztató, egyházszervező, hitvitázó, bibliafordító és theológus. Nem üres

szólamot hangoztatunk, mikor a református egyház megmentőjeként emlegetjük. A református

tanítás meg nem alkuvó kifejezése és védelmezése, az ezzel ellentétes felfogás állandó

támadása és cáfolása, ez a merőben dogmatikus munka volt Méliusz életmentő szolgálata

egyháza számára, ami nélkül az elmerült volna a heterodoxia felkorbácsolt hullámaiban. Ez a

dogmatizmus azonban nem volt terméketlen, mert „virágzó iskolát, nagyszerű könyvsajtót,

gazdag irodalmat, élő, erős vallásosságtól áthatott puritán magán- és családi életet, tiszta

közerkölcsöt, jellegzetes magyar művelődést” eredményezett. Sikerült is általa stabilizálni a

meglazult egyházi viszonyokat.

Téves volna azonban azt hinni, hogy beérte volna a puszta értelem foglalkoztatásával.

Méliusz nemcsak gondos tanító, hanem hűséges pásztor is volt. Jól ismerte kora bűnben

vergődő, tanácstalanul álló, vigasztalást és gyógyulást váró embereinek válságos lelkiállapotát

és a hit igazságait életformáló oldalukról is közelvitte azokhoz. Kérlelhetetlenül megfeddette a

bűnt előkelőben és pórban egyaránt, mégis jól érezzük szavaiból, mily féltő szeretettel csüngött

a szegénység sorsán. Még Herbáriumát is mély együttérzéssel a szenvedők gyámolítására írta.

De nemcsak ébresztett. Hallgatóit megtanította a keresztyén élet útján való járásra is. A tanító

és pásztoroló Méliuszban minden idők egyik legmaradandóbb hatású magyar lélekformálójára

ismerünk.

Csodálatraméltó harci készsége, ami egy pillanatnyi nyugtot sem engedett neki.

Munkába, veszedelmekbe és áldozatokba hajtotta ez. Megismerte Miksa király börtönét és

János Zsigmond fejedelem fenyegetését, még sem torpant meg. Betegségtől gyötört, gyenge

fizikumát az a szent lelkesedés élteti, hogy népének életét Isten uralma alá hajtsa. A szegény

parasztot, a virtuskodó végvári katonát, a nyerészkedő kalmárt és a hatalmaskodó várurat

együtt akarja szentségben és tisztaságban a Bárány trónusa elé állítani. Méliusz hatóereje nem

szenvtelen igazságok hirdetésében gyökerezett, hanem az evangéliumnak való feltétlen

engedelmességben és az érette való bátor cselekvésben. Ószövetségi szigorúsággal irtotta a

gonoszt, hogy Krisztus arája, az egyház szeplőtelen legyen.

Engesztelhetetlen harcát két szárnyon vívta, jobboldalról a katolicizmus és baloldalról

az antitrinitárizmus, valamint ez utóbbival szövetkezett szektás nézetek ellen. Mindegyiket

azért támadja, mert az evangéliumot hamisítják meg. A katolicizmus a Tiszántúlon akkorra már

jórészt felmorzsolódott, csak egyes maradványai és hagyományai kísértettek még, így komoly

ellenfélnek nem számított. A tényleges ellenfél a humanista racionalizmus szülötte, az

antitrinitárizmus volt. Hadállásai erősen kiépültek, szelleme széles körben hódított, birkózni

kellett vele magában Debrecenben is. Úgy az antitrinitárizmus, mint a szubjektív-racionalista

eretnek nézetek az egész magyar keresztyénség közös alapját, a szentháromságtant

ostromolták. E jobb- és baloldali ellenfelekkel Méliusz élet-halálharcban állott. Mikor

szembefordult velük, felgerjedt szenvedélye minden gátat elsöpört. Kíméletlen bírálatának és

durva szatírájának ostorával vadul csapkodta a pápát, annak tanításait, kegyességi szokásait és

szerzeteseit. Ugyanilyen hevességgel és elszántsággal szórta megalázó vádjait és lenéző

ítéleteit a franciscoblandratistáknak nevezett unitáriusokra. Egy alkalommal nem átallotta

Dávidékat eretnekperrel és halállal fenyegetni. 783 Az ilyfajta indulatos kirohanásaival és

méltánytalan nyilatkozataival ártott saját táborának is, önmagának is. Csak az szolgál

mentségére, hogy fékevesztett szenvedélye mögött tiszteletreméltó érzület lakozott, az Ige

tisztaságát féltő szerelme. Mikor a Szentháromságról, az egész keresztyénség tanításbeli

fundamentumáról volt szó, semmi sem állott távolabb tőle, mint a higgadt eszmélkedés és a

józan középszer. Efelől való hitét írásban és élőszóval tudósok, urak és a fejedelem előtt

ingadozás nélkül ismételten megvallotta, kockára vetvén nyugalmát, kenyerét és életét. Mindig

készen volt a további harcra s állhatatosan bízott az általa oltalmazott ügy győzelmében. Még

ellenfelei is megérezték a benne lüktető őserőt, mely lebírhatatlan küzdőképességű akaratából

sugárzott. Dávidék elnevezték őt Péter pápának, de még e gúnynévvel is önkénytelenül csak

emberi nagyságát ismerték el. Megkoronázása volt örökös harcban felőrlődött ifjú életének,

hogy a bekövetkezett fejlemények helytállását igazolták. Az unitárius fejedelem, János

Zsigmond halála után a humanizmus nagy inváziója megtorpant, majd visszahúzódott medrébe.

Két fronton vívott elszánt harcának volt egy praktikus gyümölcse is, a magyar református

egyház hittani rendszerét jobb- és balfelé, a katolicizmus és az antitrinitárizmus irányában

egyaránt polemikus éllel kiépítette s ezáltal minden későbbi harcra jól felkészítette.

Szenvedélyének lobogó tüze irodalmi műveit is átfűtötte, így nem található azokban a

művészi gondnak akár a legcsekélyebb nyoma sem. Elszabadult indulatai lépten-nyomon

áttörték művei szerkezetét, szétfeszítették mondatait, így írásai kiforratlanok és

rendszertelenek. Mégis stílusának ez az érzelmi hangoltság ad egyéni jellegzetességet. Sorait

olvasva ma is perzsel az a szenvedély, mely írásukkor lelkét hevítette. Többen megállapították

róla, hogy stílusa az élőbeszédhez hasonló.784 Kiadott prédikációiból híven tudjuk érzékelni,

milyen volt a beszélő Méliusz. Stílusának ezt az élettel telítettségét és ki nem hűlő tüzét

irodalomtörténet-kutatásunk máig sem méltatta figyelemre. Általában irodalomtörténeti

szempontból különös figyelmet érdemel, annyival is inkább, mert az első, aki követeli, hogy az

író magyaroknak magyar nyelven írjon. „Bolondok, eretnekek azok – mondja Magyar

Prédikációiban – akik a magyar nyelven értőknek magyar nyelven írni, prédikálni, igazat,

épületre szánt írást nem hagynak”. Éz már írói programm.

Műveiből még az elvont, száraz dogmatikai fejtegetések során is, gyakran kitűnik,

milyen mély sorsközösségben élt Méliusz az osztályokra szakadozott magyar nép minden

rétegével, kivált a nehéz igát hordozó jobbágyokkal. Hogy minden társadalmi tényező közül

legszenvedélyesebben a dúló-fosztó nagyurakat és a csaló, zsugori kalmárokat ostorozta, azért

van, mert ismerte a magyar pórnép és végvári katonaság utolsó állapotát s lélekben mélyen

átélte ezeknek gyötrelmeit. Ebbeli irodalmi megnyilatkozásai nem maradnak el a Károlyi

Gáspáréi mögött. Hozzá hasonlóan az egész magyar történelmi mechanizmust Isten kezében

látta. Szerinte Isten ostora a török a bűnök fenyítésére, de azt is vallja, hogy Góg és Magóg

előnyomuló hadait Isten meg fogja állítani s a neki engedelmeskedő magyar népet

megszabadítja. Ezért akart Méliusz az egész magyarságnak lelki gyógyulást és megépülést

szerezni.

Kora társadalmi rendjét természetes valóságként kezeli. Nem sző ábrándokat annak

külső átalakításáról, de a régi kereteket határozottan új tartalommal kívánja megtölteni, akár

kora többi kiemelkedő reformátori személyisége. Még nála radikálisabban gondolkodó

ellenfelének, Dávid Ferencnek a társadalmi felfogása sem volt az övénél haladóbb. Nem is

lehetett, mert Debrecen és Kolozsvár akkori társadalmi és gazdasági helyzete közt sem volt

lényegbevágó eltérés, sőt Dávid még ráadásul egy olyan fejedelem udvari papja és pártfogoltja

volt, akinek jóindulatú támogatásán múlott Erdély humanista reformációjának sorsa.

Amit Méliusz Debrecenben művelt, partikuláris kereteken túlható kezdeményezés volt

mindig. Ebben nemcsak a három országrész határán fekvő, gazdasági erejét széles területen

érvényesítő és jelentékeny politikai súllyal is bíró emporium kivételes helyzetének volt része,

hanem Méliusz erőteljes egyéniségének is, mely egyházi vonalon méltónak bizonyult a város

jelentős szerepéhez. E két tényező szerencsés összetalálkozása segítette kialakulni a

magyarországi helvét reformáció debreceni központját, mely egészen új fejlemény volt.

Debrecen a katolikus korban soha sem volt nagyobb terület egyházi centruma, mert a püspöki

város, Nagyvárad mellett jelentősebb szerepet nem játszhatott. A Mohács utáni szétesettségben

kialakult gazdasági és politikai befolyása azonban megteremtette az előfeltételét annak, hogy

egy gyökeresen új egyházi orientáció kebelében alakítsa ki azt a központot, ami vallásilag

befolyásolja majd a gazdaságilag és politikailag máris összefogott terület életét. E központ már

Kálmáncsehi életében kialakulóban volt, de teljes megteremtése és kiépítése Méliusz érdeme.

A városból kisugárzó egységes helvét szellemiség hatása alá vonta a református egyház

fejlődését a Felvidéken, a hódoltsági területen és Erdélyben. A benne létesült intézmények,

mint az iskola és a könyvnyomda pedig évszázadokra kihatóan módszeresen is még szélesebb

területek egyházi igényeit elégítették ki mindig a szükségnek megfelelően. A „kálvinista

Róma” fikciója is Méliusz szellemiségének Debrecennel való párosulásából született meg.

A nagy életmű mögött valósággal eltűnt élete. Míg neves kortársa, Bornemisza Péter

könyveiben szinte revelálja az ő saját életét, egyéni problémáit, belső emócióit, addig

Méliusznak egész magánélete eltűnik csapkodó, viaskodó írásai mögött. Pedig bizonyos, hogy

az nem szűkölködött ragyogó emberi megnyilatkozásokban. Már láttuk, hogy bár dunántúli

nyelvjárását soha nem vetette le, mégis lélekben egészen debreceni polgárrá lett s mily bátor

kiállással exponálta magát sorstársai jólétéért. Legigazabb emberi érzését mégis akkor mutatta

meg, amikor 1562-ben János Zsigmond fejedelem kívánságára Czeglédi György kíséretében

méltatlanul szenvedő egykori tanítómesterének, Szegedi Kis Istvánnak török rabságból való

kiszabadításáért vállalkozott a veszélyes szolnoki útra s amint kiderült, csak kis híján múlott,

hogy az ottani bég nem tartotta őt vissza a Korán magyarra való fordítására. És később annak

kiszabadulása után mily lelkesen vett részt tekintélyes váltságdíjának összegyűjtésében.785

Most szív szerint igaz embermi voltában látjuk azt a férfiút, akinek egész élete egyetemes nagy

úgy szolgálatában a fórum oltárán hamvadt el.

Méliusznál nagyobb alakot a magyar református egyház története nem mulat fel. Nem

theologiai gondolatai voltak egyedülállók, bár itt is maradandót alkotott. Az Ige kardjával

vívott harcban bizonyult nagynak. Az antitrinitárizmus előnyomulásának feltartóztatásával

megmentette a református egyházat a széthullástól. Ugyanakkor megvetette azt a szilárd alapot

is, melyen azután a református egyház XVII. századi orthodoxiája kibontakozott. Szolgálatának

e két maradandó gyümölcse nélkül sem a puritánizmus, sem a coccejanizmus s részben még a

cartezianizmus sem talált volna magának nálunk érvényesüléséhez tapadó felületet s ez

egyházi, társadalmi és kulturális törekvések híján hazánk XVII. századi szellemi élete egészen

másként alakul.

________

NAGY BARNA

MÉLIUSZ PÉTER MŰVEI

– Könyvészeti és tartalmi áttekintés, különös figyelemmel most felfedezett műveire s a

forráskutatási feladatokra –

BEVEZETÉS

Bod Péter óta Szabó Károlyon és Szinnyei Józsefen át Zoványi Jenőig sokan törekedtek

összeállítani Méliusz műveinek jegyzékét. Közben igen sok cikk, tanulmány, vita és lelet járult

hozzá annak teljesebbé tételéhez, úgyhogy a legszigorúbb kritikai rosta alkalmazása mellett is

azt kell mondanunk: az első összeállítás egy tucatnyi címfelvétele két évszázad alatt mintegy

megnégyszereződött. Mi most arra teszünk kísérletet, hogy az eddigi kutatás eredményei és

saját vizsgálódásaink alapján – tehát jelenlegi ismereteink mértéke szerint – lehetőleg teljes

könyvészeti áttekintést adjunk Méliusz nyomtatásban megjelent és kéziratban maradt műveiről.

Körszemlénk természetesen kiterjed nemcsak az egy vagy több példányban, esetleg

töredékben vagy kéziratos másolatban fennmaradt, hanem az elveszett vagy lappangó művekre

is, amennyiben ez utóbbiaknak egykori vagy ma is feltételezhető létezése kétségtelen adatokon

alapszik, vagy legalább – a tudományos kritika mércéje szerint – erősen valószínű. Aligha van

még egy XVI. századi írónk, akinek művei körül annyi feltevés és elképzelés kapott volna lábra

s oly sok csatározás folyt volna bibliográfiánk mezején, mint éppen a Méliuszéi körül. Színes

csokrot lehetne kötni, különös csodabogár-gyűjteményt lehetne bemutatni belőlük. De nincs

terünk rá, hogy külön kimutatásba foglaljuk a könyvészeti kutatás főállomásait s a saját

hamvukba holt vagy hosszú viták során lelepleződött tévedéseket. Alkalomadtán egyes

daraboknál érintünk néhány ilyen mozzanatot, főleg, ha még mindig lezáratlan problémákra

utalnak.

Első kötelességünknek tehát a lehetőségig teljes és pontos könyvészeti áttekintés

nyújtását tekintjük. – Az egyes darabok bibliográfiai leírásánál azonban több vonatkozásban

eltérünk a puszta könyvészeti szabványoktól: 1. A címeket általában nem rövidítjük le, hanem

teljes egészükben közöljük, mert azok legtöbbször önmagukban is sok mindent elmondanak a

műtörténeti, tartalmi és egyéb vonatkozásairól. Ez nem jelenti a címlap teljes szövegének

közlését, ami fölöslegesen túlterhelné leírásunkat. 2. A magyar címeket a könnyebb

olvashatóság kedvéért mai helyesírással közöljük, a lehetőségig ragaszkodva a hangtani

sajátosságok megóvásához. Olyan szélesebb körű olvasótáborral számolunk, amelyet nem

szeretnénk visszariasztani a nehezen kibetűzhető, XVI. századi helyesírású címleírásokkal.

Nekünk nem a paleográfiai címmásolás a feladatunk, hanem Méliusz műveinek az átlagolvasó

által is élvezhető, de hiteles formában való bemutatása. Ugyanilyen módon közöljük az

idézeteket is. Nem hisszük, hogy ez a tudományos színvonal rovására menne. Az olvasók kis

százalékát tevő nyelvész vagy helyesírástörténész, sőt a betűhűséget kívánó bibliográfus

szakemberek úgyis kötelesek magukat a műveket kézbevenni. Csak egy esetben ragaszkodunk

a betűhív címleíráshoz, nevezetesen „A keresztyének nyomorúságokban való vigasztalásoknak

és könyörgéseknek igaz módja..című kiadványnál (RMK I. 50.), mert ez még idáig ismeretlen

volt könyvészeti irodalmunkban, most közöljük első ízben betű szerinti hűséggel, az általunk

pár hónappal ezelőtt felfedezett kéziratos másolat alapján. (Ez egyúttal egy kis ízelítő az ódon

helyesírás különlegességeiből.) Ugyancsak betűhíven közöljük Méliusz Testámentomának

címét is, egy XVII. századi másolat alapján. 3. A latin címek – vagy szövegrészek – mellett

zárójelben közöljük a magyar fordítást is. Aki latinul tud, ne vegye ezt se sértésnek, se

tudománytalanságnak, hanem gondoljon azokra, akik bár nem tudnak latinul, de szeretnék

Méliusz műveit jobban megismerni. 4. A kiadás helye és éve mellett lehetőleg a nyomdász

nevét is feltüntetjük. 5. A számozatlan lapok vagy levelek számát szögletes zárójelbe foglaljuk,

mellétéve a könyv formátumának ívrét szerinti méretét (-2r. = kettedrét, -4r. = negyedrét stb.).

6. Általában minden olyan adatot, amelyet nem a kiadvány címlapjáról vagy kolofonjáról

olvasunk le, szögletes zárójelben közlünk. Az olyan műveknél, amelyekből példány nem

maradt fenn s címüket sem tudjuk pontosan, az egész címleírás ilyen zárójelbe kerül. 7. Fontos

adata még címleírásunknak (s a szövegekben előforduló utalásainknak) a Szabó Károly „Régi

Magyar Könyvtár” c. alapvető bibliográfiai szakkönyve (Bp. I. k. 1879; II. k. 1885; III. k.

1896–98.) megfelelő kötet és sorszám szerinti jelzetének feltüntetése (RMK I. a magyar

nyelvű, RMK II. a Magyarországon nyomtatott nem magyar nyelvű műveket, RMK III. magyar

szerzők nem magyar nyelven, külföldön megjelent műveit regisztrálja 1711-ig.) Ahol e számok

mellett betűjelek is vannak, azok a Szabó Károly kézikönyvében még nem szereplő, pótlólag

felvett tételeket jelzik. 8. A példányok lelőhelyét, legtöbbnyire állapotát (ép-e vagy csonka;

eredeti, fotókópia vagy mikrofilm) s esetleg egyéb említésre méltó jellegzetességeit szintén

feltüntetjük 786 (A használt rövidítések jegyzékét ld. e bevezetésünk végén.)

A szokásos könyvészeti adatok közlése mellett részletesebb tartalmi áttekintésre is

törekszünk. E művek belvilága nem kevésbé érdekes mint külső sorsuk és ábrázatuk. Az olykor

talán szokatlanul terjedelmesre nőtt s a lehetőség szerint idézetekkel kísért tartalmi ismertetések

úgy tekinthetők, mint részletes annotációk, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy forrásszerű

bevezetést nyújtsanak Méliusz 14 évi lázas iramú írói munkásságának összes termékeibe.

Tesszük ezt különösen az olyan daraboknál, amelyek kevésbé ismeretesek, nehezebben

megközelíthetők, vagy éppen most kerültek felszínre. Ilyenek általában a latin nyelvű s

magyarra le nem fordított művek, kivált amelyek csak egyetlen kéziratos másolatban maradtak

fenn, vagy amelyeket csupán az ellenük szóló vitairat tükörképéből lehet rekonstruálni (pl.

Antitheses veri et Turcici Christi, 1568.), meg az általunk most felfedezettek (pl. Institutio

vera... 1571-ből, melyre Genfben sikerült rábukkannunk 1964. decemberében; az 1566/67-ből

való elkallódott szentháromságvédő iratok közül, amelyek körül annyi könyvészeti vita folyt,

az Apológia de Triade felismerése; a simándi hitvita idáig hiányolt 25 pontjának azonosítása a

Principia quaedam c. művel; a 10 napos gyulafehérvári hitvita méliuszi forrásanyagának s a

váradi hitvitával kapcsolatos iratoknak kiemelése; az Énekek énekének valószínűleg

magyarázatos fordítása stb.). Viszont másfelől jónéhány korábban feltételezett művet vagy

kiadást, amelyeknek felvétele nem bizonyult kellően megalapozottnak, el kellett ejtenünk.

Reméljük, dolgozatunkkal illusztrálhatjuk azt a meggyőződésünket, hogy a könyvészeti kutatás

holtpontjain sok esetben csak az írói oeuvre belső átbuvárlása segíthet át bennünket. Ezért is

kellett hozzávennünk a könyvészeti áttekintéshez a tartalmi áttekintést s kiterjesztenünk

vizsgálódásunkat a nyomtatott művek mellett a kéziratban maradottakra. S szívesen

megvalljuk: miközben az egyes művek és az egész mű lelkét kerestük, jobban érdekelt

bennünket a tűz, mint a hamu; jobban a gyöngy, mint a hulladék.

Végül különös tekintettel voltunk az egyes művekkel kapcsolatban a forráskutatás

eddigi eredményeinek s további feladatainak feltüntetésére. Ebben a vonatkozásban

természetesen csak nagyon töredékes és egyenlőtlen munkát végezhettünk. Azonban

kötelességünknek éreztük a felismert vagy megsejtett forrásösszefüggések rögzítését s a

vonzóbbnál vonzóbb problémák megemlítését. Annyival is inkább, mert – hálával és tisztelettel

adózva azok fáradozásai s eredményei iránt, akik ebben a munkában előttünk jártak – azt kell

mondanunk: a Méliusz műveivel kapcsolatos forráskutatás sokképpen még csak a kezdet

kezdeténél tart.

Rövidítések

(a) Könyvészeti leírásainknál és (b) irodalmi utalásainknál többnyire a következő

rövidítésekkel élünk:

(a)

BEK = Budapesti Egyetemi Könyvtár

Berlin = Berlini Egyetemi Könyvtár ill. Magyar Intézet

Brassói ev. = Brassói Evangélikus Kt., mai nevén Biserica Neagră

Brit. Mus. = British Museum, London

D = Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára

EK (városnevek mellett) = Egyetemi Könyvtár

Esztergom = Esztergomi róm. kat. főegyházmegyei könyvtár

Gy = Gyulafehérvári Batthyáneum, mai nevén Biblioteca Documentară „Batthyaneum”, Alba

Júlia

Kassa = Kassai Tudományos Könyvtár, mai nevén: Vedeckă Knižnica, Košice

Kecskemét = Kecskeméti Református Egyházi Könyvtár

KEM vagy Kvári EM = Kolozsvári Erdélyi Múzeum Könyvtára, mai nevén: Biblioteca

Centrală Universitară, Cluj

KR vagy Kvári ref. = Kolozsvári Református Kollégium Könyvtára, mai nevén: Biblioteca

Filialei Cluj a Academiei R. P. R. Anexa Nr. II.

KU vagy Kvári UK = Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtára, mai nevén: mint az előbbi,

csak Nr. III.

Kvári prot. theol. = Egyetemi fokú egységes protestáns theologiai intézet könyvtára

M = Marosvásárhelyi Teleki Téka, mai nevén: Biblioteca Documentară se stat Teleki-Bolyai

din Tírgu Mureş

MTAK = Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára

Nagyszeben = Muzeul Brukenthal

Németújvár = Güssing, ferences klastrom könyvtára

OSzK = Országos Széchényi Könyvtár

P = Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Nagy könyvtára

R = Ráday Könyvtár, Dunamelléki Református Egyházkerületé, Bp.

RMK = Régi Magyar Könyvtár (Szabó Károly fentebb idézett műve)

RMKT = Régi Magyar Költők Tára (szerk. Szilády Áron, utóbb Dézsi Lajos)

S = Sárospatak, Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtára

Sztripszky = Sztripszky Hiador: Adalékok Szabó Károly Régi magyar könyvtár c. munkájának

I–II. kötetéhez (litogr.) Bp. 1912.

(cs.) = csonka

fm. = fametszet

klny. = különnyomat

kt. vagy Kt. = Könyvtár

lev. = levél

lt. = levéltár

/ / / = csonka műveknél az ismeretlen számú hiányzó levelek (vagy lapok) jelzése

(b)

Gyakrabban idézett műveknél csak a szerző nevét említjük, vagy – több műve esetén –

annak rövidített formáját alkalmazzuk. (Ez utóbbit – ha nincs külön feltüntetve – a cím kurzív

szedésű részlete jelzi.) – Irodalomtörténeti szempontból különösen ajánljuk Horváth János: A

reformáció jegyében (2. kiad.) Bp. 1957. c. művét s a MTA Irodalomtörténeti Intézetében

készült 6 kötetes mű Klaniczay Tibor szerkesztette I. kötetét: A magyar irodalom története

1600-ig. Bp. 1964. – Egyébként irodalmi utalásainknál csak a legszükségesebbekre

szorítkozunk, miután a Méliusz-ról és műveiről szóló bibliográfiával kötetünkben más

dolgozatok is foglalkoznak.

Bod = Bod Péter: Historia Hungarorum Ecclesiastica, I–III. Leiden 1888/89.

DEH = Debrecen – Egervölgyi Hitvallás

Ember–Lampe = Debreceni Ember Pálnak Lampe Frid. Ad. által kiadott műve: Historia

ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania, Utrecht 1728.

Gulyás = Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Bp. 1931.

ItK = Irodalomtörténeti Közlemények

Kiss Á. – Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Bp. 1881.

(Fordításai nem mindig pontosak!)

MKszle = Magyar Könyvszemle

PEIL = Protestáns Egyházi és Iskolai Lap

Prot. Szle = Protestáns Szemle

Ref. Egyh. = Református Egyház

Révész Imre: Magyar református egyháztörténet, Debrecen 1938. (röv.: MREt)

Révész Imre: A Debrecen–Egervölgyi Hitvallás és a Tridentinum, Bp. 1934. (rövr. A DEH és a

Trid.)

Révész Imre: Debrecen lelki válsága 1561–1571. (Értekezés, MTA kiadása) Bp. 1936.

Révész Imre: Méliusz és Kálvin. I. része: a „Kálvin és a kálvinizmus” c. gyűjteményes

kötetben, Debrecen 1936. 295–340. II. része az Erdélyi Tudományos Füzetek 85.

számaként, Kvár 1936. (röv.: Méliusz és Kálvin I. ill. II.)

Soltészné = Soltész Zoltánná: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Bp. 1961.

S. Szabó József: A helvét irányú reformáció elterjedése Magyarországon és Erdélyben. Loesche

György: Kálvin hatása és a kálvinizmus Európa keleti országaiban (ford.) függelékében,

Debrecen 1912.

S. Szabó József: Az irodalmi műveltség kezdete Debrecenben s Méliusz írói munkássága.

Debreceni Képes Kalendárium 1937. (Klny.)

Theol. Szle = Theologiai Szemle

Wotschke = Th. Wotschke: der Briefwechsel der Schweizer mit den Polen, Leipzig 1908.

Zoványi Jenő: Tanulmányok a magyar prot. egyház és irodalom történetéből. Sárospatak 1887.

Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. Bp. 1922.

Zoványi Jenő: Cikkei a Theologiai Lexikon részére a magyarországi protestantizmus

történetéből (Kézirat gyanánt) Bp. 1940.

Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus a XVI. században. (Kézirat, 866 gépelt oldal.

A Ráday Kt-ban őrzött példányát használtam.)

A könnyebb áttekintés kedvéért e helyen közöljük Méliusz itt tárgyalásra kerülő összes művei jegyzékét:

A) Méliusz nyomtatásban megjelent művei

1. A Marosvásárhelyi Hitvallás (társszerző), 1559 ............................................................................................. 201

2. A Kolosséi levél magyarázata, 1561 ............................................................................................................... 202

3. A Krisztus közbenjárásáról való prédikációk (latinul is), 1561 ...................................................................... 203

4. (János ev. magyarázata, 1561/62. – Excursus: Evangéliumok és epistolák? Debrecen? 1562?) .................... 204

5. Az Arany Tamás elleni vitairat, 1562 ............................................................................................................. 205

6. Egervölgyi Hitvallás (társszerzőkkel), 1562 ................................................................................................... 206

6/a. Debreceni Hitvallás (szintén), 1562 ............................................................................................................. 209

7. Katekizmus, 1562............................................................................................................................................ 210

8–9. A keresztyének vigasztalása és könyörgések. – A hitről és a keresztyénségről. 1562 ................................ 211

10. (Énekeskönyv. – Társszerkesztő?), 1562 ...................................................................................................... 213

11. Magyar prédikációk (a Római levél magyarázata), 1563 .............................................................................. 215

12. Válogatott prédikációk, 1563 ........................................................................................................................ 216

13. A lélek könyve, 1563 .................................................................................................................................... 218

14. (A zsidók áldozatiról, 1563 k.) ...................................................................................................................... 219

15. (Ézsaiás magyarázatos fordítása, 1563 k.) .................................................................................................... 219

16. (A halál könyve, 1563.) ................................................................................................................................. 220

17. (A pestisről, 1564.) ........................................................................................................................................ 220

18. Hebler Mátyásék úrvacsorai vitairatának cáfolata, 1564............................................................................... 221

19. A debreceni eklézsia apológiája, 1564 .......................................................................................................... 223

20. Sámuel és Királyok két-két-könyvének fordítása, 1565 ................................................................................ 224

21. (Krónikák könyveinek fordítása, 1565 k.)..................................................................................................... 227

22. Jób könyvének fordítása, 1565 ...................................................................................................................... 227

23. (Énekek énekének magyarázatos fordítása. 1565/66 k.) ............................................................................... 228

24–25. (A szentháromságtan védelme, latinul és magyarul, 1566/67.) ............................................................... 229

26. A debreceni zsinat latin nyelvű hitvallása, 1567 ........................................................................................... 232

27. A debreceni zsinat magyar szövegű hitvallása, 1567 .................................................................................... 235

28. Az ún. Nagyobb Cikkek, 1567 ...................................................................................................................... 237

29. (Új Testámentom fordítása) 1567 ................................................................................................................. 239

30. Jelenések könyvének magyarázata, 1568 ...................................................................................................... 240

31. (Antitheses veri et Turcici Christi) 1568 ....................................................................................................... 244

32. (Propositiones de Jah et Jehovah) 1568. ...................................................................................................... 248

33. Előszó és hozzászólások a gyulafehérvári hitvitához, 1568. (A vita leírásának Méliuszék-féle 2.

kiadása, 1569/70. k.) ................................................................................................................................... 251

34. (Az igaz keresztyénség rövid fundamentoma, 1569.) ................................................................................... 253

35. A nagyváradi hitvita iratai, 1569 ................................................................................................................... 253

36. Az egész Szentírásból való igaz tudomány, 1570 ......................................................................................... 257

37. Igaz Szentírásból kiszedetett ének, 1570. – 2. kiad. 1571/73. – Méliusz többi énekei .................................. 260

38. (Propositiones verae...; a csenger–miskolci zsinatok tételei) 1570. .............................................................. 264

39. Confessio vera (a Csengeri Hitvallás) 1570 .................................................................................................. 267

40. Principia quaedam... (a simándi hitvitán átadott 25 tétel) 1570 .................................................................... 271

41. (Mi a különbség a tévelygő erdélyi tudomány...) 1570 ................................................................................. 273

42. Institutio vera... Propositiones, 1571 ............................................................................................................. 274

43. Gratia et pax (a nyírbátori zsinat tételei) 1571 .............................................................................................. 279

44. Herbárium, 1578 ........................................................................................................................................... 281

B) Kéziratban maradt művei és levelei

1. (Blandratáék 300–400 eretnekségének cáfolata, 1569.) .................................................................................. 284

2. (József rabbi és társai káromlásainak cáfolata, 1569.) .................................................................................... 286

3. (A teljes Szentírás összes bizonyságai a Szentháromságról, 1569.) ................................................................ 286

4. Levelei: a) cseh-morva atyafiakhoz, 1565; b) Bullingerhez, 1569; c) Melith Györgyhöz és Ferenchez,

1569/70; d) Dudith Andráshoz, 1570; e) (Thretius Kristófhoz, 1568–72?); f) zsinati meghívók,

felterjesztések, ajánlólevelek, 1567–71. között ............................................................................................. 288

5. Két könyörgés a debreceni tanács jegyzőkönyvében, 1570 k. ........................................................................ 290

6. Testámentoma. 1570–72. táján ...................................................................................................................... 293

A) MÉLIUSZ NYOMTATÁSBAN MEGJELENT MŰVEI

1.

Az Úrnak vacsorájáról való közönséges keresztyéni vallás, melyet a keresztyéni tanítók

mind egész Magyarországról s mind Erdélyből a vásárhelyi szent zsinatba töttek és kiadtak, a

Krisztus Jézus szentegyházának építésére. MDLIX. esztendőbe Mindszent napján.

Kolozsvár 1559, Heltai G., [8] lev. – 8r.

RMK I. 37a és Sztripszky 1800/7.

Az OSzK őrzi egyetlen ismert példányát, amelyet – több évszázados lappangása után –

Fraknói Vilmos könyvtáblából áztatott ki. Hasonmását s betűhíven leírt teljes szövegét ugyanő

közölte, MKszle 1878. 277–282. Újra kiadta Kiss Á. történeti bevezetéssel (44–53. l.) és Incze

Gábor külön kis füzetben előszóval 1938-ban. (Kár, hogy Kiss Á. kiadása két helyen hiányos,

Incze G. kiadásában pedig hibás tördelés miatt – a 7–10. lapon a sorrend összekavarodott.)

Ez a legelső magyar nyelvű s egyben a legrégibb magyar református hitvallási irat:

nevezetes dogmatörténeti dokumentum, mely az úrvacsora kérdésében fájdalmasan

meghasonlott hazai protestántizmus lutheri és helvét – mai nevén: evangélikus és református –

irányának elkülönülését jelzi. Az 1559. november 1-i marosvásárhelyi zsinaton egybegyűlt

helvét felfogású magyarországi és erdélyi lelkipásztorok, mintegy feleletül az őket „új

nesztoriánusoknak” meg „sakramentáriusoknak” bélyegző szász lutheránus zsinatok

határozataira, röviden hét pontban összegezik hitvallásukat: „A Krisztus Jézusnak testével és

vérével való igaz részesülésről az Úrnak Vacsorájában”. Megfogalmazásában – Révész Imre

szerint – főrésze Méliusznak, német nyelvre való átdolgozásában pedig Dávidnak vagy

Heltainak lehetett. Egészében inkább zwingliánus-bullingeri szellemű, de érvényesül benne a

már Dévainál, majd Szegedi Kis Istvánnál és Méliusznál megfigyelhető jellegzetes „média

sententia”, vagyis közvetítő felfogás, hogy ti. Krisztus testevére az ígéretben van jelen a hit

számára, valamint a Krisztussal való közösség kiemelésének sajátosan kálvini gondolata is.

Mindenesetre: a heidelbergiek nem adták volna ki, éppen kátéjukkal egyidőbén, amikor a

zürichi és a genfi reformációval való összhangot egyaránt keresték, ha nem tekintették volna a

maguk felfogásával egyezőnek. Ilyenformán a marosvásárhelyi hitvallásnak bizonyos

ökumenikus szolgálat is osztályrészül jutott: nemcsak itthon, hanem a külföldön is munkálhatta

a különböző református irányzatok egységét.

Német fordítása „Beschlus vnd Form der lehr vöm Testament vnd Abendmal vnsers

Seligmachers Jesu Christi” etc. címmel jelent meg, Heidelberg 1563, Joh. Mayer, [8] lev. – 4r.

RMK III. 507. Lelőhely: OSzK, Heidelbergi egyet, kt., Zürichi városi kt.

A fordítás jól megfelel a magyar eredetinek: hű és pontos, de nem szolgai; elég gyakran

alkalmaz bővítéseket (jelzők, szinonimák, értelemmagyarázó kiegészítések beiktatásával vagy

a bibliai helyek megnevezésével). A legnagyobb eltérést a záradék mutatja: a két utolsó

mondatot a magyarban buzdítás és óhajtás, a németben közvetlen imádságként fogalmazták

meg. Érdemes volna egybevetni a többi egykorú heidelbergi úrvacsorai iratokkal.

2.

A Szent Pál apastal levelének, melyet a Kolossabelieknek írt, prédikáció szerént való

magyarázatja.

[Debrecen 1561, Huszár G.] [157] / / / lev., 1 fm. – 8 r.

RMK I. 47.

Egyetlen példánya, amelyből az R1–8, VI és V6 s köv. levelek hiányoznak, a Kvári EM

könyvtárában. Fényképmásolat: OSzK. Újra kiadta Incze Gábor, 1937. – A címlap fametszete

az érckígyó szimbólumának és a reménység horgonyának kombinációja, melyet felhőből

kinyúló két kéz tart kétfelől.

Minthogy Huszár Gálnak korábban, Méliusznak pedig ugyanebben az évben megjelent

prédikációi nem írásmagyarázatok, hanem tematikus beszédek: „tulajdonképpen ez a

Kolosséi-levél magyarázat magyar irodalmunkban az első igazi, nyomtatásban is megrögzített

reformátori igehirdetés”. (Révész I. az Incze-féle kiadás bevezetőjéül „Méliusz

igehirdetéséről” írt tanulmányában.) Ajánlásában Méliusz hangsúlyozza, „hogy az

Anyaszentegyházban való hív tanítók régtől fogva... nem csonkán-bonkán magyarázták” a

bibliai könyveket, „hanem eleitől fogva elkezdvén mind végig magyarázták az Istennek népe

előtt”. Viszont ez a kötet formailag a másik végletet képviseli: az írásmagyarázati anyag

egyáltalán nincs prédikációkká alakítva, úgyhogy inkább kommentárnak nevezhető.

A május 1-én kelt ajánlás a debreceni tanácsnak szól, melynek tagjai „az Isten

Anyaszentegyházának és pásztorinak jó dajkái”; velük együtt kíván szolgálni minden

atyafinak, nem csupán éltében, hanem írása által e világból való kimúlása után is. Egyúttal

segítséget akar nyújtani „az együgyű lelkipásztoroknak” s a lelki kenyér nélkül szűkölködő

híveknek.

Először adja az egész levél sommáját, azután az egyes részekét vagy szakaszokét külön

is, mindegyiknek az elején. A versről versre haladó magyarázat egyszerre minősíthető

„tudományosnak” és „gyakorlatinak”, mint ahogyan maga mondja egy helyt: „A keresztyén

embernek nemcsak speculativusnak, hanem practicusnak is kell lenni a Krisztusnak igaz

esmeretében” (39. L). Gyakran ír tömör, értekezésszerű szakaszokat s szinte ontja a gnómákat

és aforizmákat. Közben lépten-nyomon egyes második személyben szól: mintha a

nyelvészkedésig aprólékos és tárgyilagos kommentárszakaszok eleven prédikációrészletekkel

váltakoznának. Mégis egy nagy áramlás ez; a legreformátoribb írásmagyarázati szabály tartja

egységes sodrásban: az Igét az Igével, az írást az írással magyarázza. Ugyaninnen az izzása és

lobogása: tüzet tűzzel, fényt fénnyel világosít. Mert mindent a hit szabálya szerint, vagyis

Krisztusra, a Krisztus által való teremtésre, kijelentésre és megváltásra vonatkoztatva

magyaráz. Ebben ma is mintaszerű. Vannak természetesen erőtlenebb, szárazabb, avasabb

szakaszai is.

Rapszódikus lüktetésével inkább Luther, mintsem Kálvin prédikálására emlékeztet.

Tartalmában, fogalmazásában azonban sajátosan református, anélkül, hogy pl. Kálvin

Kolosséi-levél magyarázatával irodalmi kapcsolatot mutatna.

Gazdag forrás ez a kis könyv: sok adalékkal szolgál Méliusz theologiája, igehirdetése,

reformátori és pásztori személyisége megismeréséhez. Kár, hogy a fennmaradt egyetlen

példány csonkasága folytán összesen nyolc és fél vers magyarázata hiányzik, u. m. 3, 10b–15a;

4, 7–9. és 4, 18 b. A legvégéről már csak pár lap hiányozhatik.

3.

A Krisztus közbejárásáról való prédikációk, melyeket Méliusz Péter a döbröcöni

lelkipásztor írt.

Debrecen 1561, Huszár G. [28] lev. – 4 r.

RMK I. 46.

Teljes példányai: OSzK, Kvár EM; csonka: British Museum. Újra kiadta Incze Gábor

(1948.), utószavában közölve azokat a szempontokat, amelyek szerint a hangtani sajátosságok

megóvása mellett mai helyesírásba tette át a szöveget.

A címlapon olvasható bibliai jelige: 1. Ján. 4, 9–10. Október 1-én kelt ajánlását Méliusz

„a magyarországi kereskedő és áros népekhez” intézte, mint akik „a széllyel való járásban” a

leghamarább hallották és tovább terjesztették „az Istennek kegyelméről való tudományt”.

Ma ezt a hét, textus nélküli tételes „prédikációt” inkább dogmatikai előadásoknak, vagy

értekezésszerű fejtegetéseknek neveznénk; egyik 16 pontba foglalja Krisztus közbenjáró

tisztét, másik 20 érvvel bizonyítja, miért kellett mindkét természete szerint Közbenjárónak és

Üdvözítőnek lennie. Minden ízében át van szőve bibliai „erősségekkel”, meg a görög és latin

egyházatyákra, olykor „a mostani jámbor doctorokra” való hivatkozásokkal. Ismétlései mellett

is gránittömörségű. Az Ige logikáját keresi, az előtt hajol meg; hiszen „lelki dolgokról”, „a mi

keresztyéni hitünknek fundámentomáról” van szó: „Meg kell azért a keresztyén embernek az

okosságot fogni, áldozni kell véle az Úrnak és fogva kell őtet az igazság értelmére vinni” –

olvassuk mindjárt az első bekezdésben. Legízesebb és legszínesebb az első és az utolsó

prédikáció; a középső öt szinte csak az elsőben már felvonultatott okfejtés szélesebb

kiterjesztése: Krisztus nemcsak embersége, hanem – főként és elsősorban! – istensége szerint

Közbenjáró és Üdvözítő; a megváltás munkájában embersége csak eszköz, mint vitéz kezében

a fegyver, ács kezében a fejsze. Ennek hangsúlyozását a század legizgágább theologusának, a

nálunk is többször megfordult olasz Stancarónak: és híveinek tévelygése tette időszerűvé,

amint erre egy-egy kifaka-dás formájában rá is mutat: „Ezt nem akarják a stankaristák eszekbe

venni.” „Átkozott hát, aki csak a tiszta emberre keni a közbejárás árát és okait.”

Ha ezeket a beszédeket a korabeli vitairodalom összefüggésében nézzük, nem fogjuk

képtelenségnek találni azt a Méliusz saját nyilatkozataira támaszkodó állítást, hogy ez a mű

latinul is megjelent, jóllehet azon a nyelven – úgy látszik – egy példánya sem maradt fenn. Vö.

az Arany Tamás tévelygéseit cáfoló műve (RMK I. 48.) 50. lapján olvasható utalását: „Ezt

megbizonyítottuk abban a könyvben, kit deákul és magyarul is írtunk a Közbejáró Krisztusról”.

(Megjegyzendő, hogy itt is éppen a Stancaróéval azonos eretnekségről van szó!) Nem

fogadható el Kelecsényi Ákosnak Kanyaró Ferenc nyomán túlkönnyedén érvelő negatív

álláspontja e „prédikációk” latin nyelvű változatával szemben (MKszle 1965. 265/6.).

Méliusznak ezt a világos nyilatkozatát nem lehet a Debrecen-Egervölgyi Hitvallás hasonló

tartalmú szakaszára vonatkoztatni. Ez túlságosan komplikált elképzelés. Sokkal egyszerűbb és

valószínűbb, hogy a Stancaro-vita hevére tekintettel ezek a nagyon is értekezésszerű

prédikációk jelentek meg latin nyelven, mint ahogyan előzőleg Dávidnak két, Heltainak egy

műve (ez utóbbi kétszer is) latinul látott napvilágot. Méliusznál szinte élete végéig

vissza-visszatér a Stancaro tévtana elleni csatározás, mert ez – eredeti célzatától elütően –

nálunk is előkészítője lett az antitrinitárius irányzatok kialakulásának.

Irodalom. Stancaróval vitázó hazai kiadványok: Melanchthon: Responsio de

controversiis Stancari. Brassó és Kolozsvár 1554. (RMK II. 52. és 53.) – Dávid Ferenc:

Dialysis scripti Stancari. Kolozsvár 1555. (RMK II. 65.) és Apológia adversus maledicentiam

et calumnias Francisci Stancari. Kolozsvár 1558. (RMK II. 76 a.) – Heltai Gáspár: Confessio de

Mediatore... Wittenberg 1555. és Pinczów 1559. (RMK III. 432. és 470.) – Szikszói Lukács

1562. aug. 24-én Bullingerhez írt levelében közli Stancaro nálunk terjesztett tételeit s kéri

azokkal szemben a zürichiek segítségét. – Vö. Révész Imre: Méliusz és Kálvin II. 6–14. – F.

Ruffini: Studi sui rifor-matori italiani, Torino 1955. (A legrészletesebb életrajz Stancaróról.)

4.

[Szent János evangéliomának prédikáció szerint való magyarázatja.

Debrecen 1561. vagy 1562. Huszár G.]

RMK I. 50 a.

Nem maradt fenn, de egyéb írásaiban ismételten utal rá. Pl. Magyar prédikációk c. műve

(RMK I. 53.) Tt4 lev. verzóján: „Hát áldandó az Krisztus, hát bezzeg Isten, mert csak az Istent

kell tisztelni. Erről szent János Evangéliomába sokat szóltam.” Vö. Válogatott prédikációk 138.

1. (V2 lev. verzóján): „mint Rom. 3. 4. 8. Ioa. 1. 5. szóltam erről”.

(Excursus: Evangéliumok és epistolák, Debrecen 1562. körül?)

Amikor Szabó Károly RMK I. 329. szám alatt leírta az „Evangéliumok és

epistolák”-nak a Debreceni Református Kollégium Könyvtárában őrzött egyik csonka

példányát, „kétségtelenül” XVI. századból való debreceni nyomtatványnak minősítette, mert

úgy látta: betűi „tökéletesen egyeznek” Méliusz Arany Tamás elleni vitairatának (RMK I. 48.)

betűivel, mely Debrecenben 1562-ben hagyta el a sajtót. Zoványi Jenő ezt az állítást

készpénznek véve, azt a messzemenő következtetést vonta le belőle, hogy Méliusz „a

közszükségletnek még a régi szokás szerinti kielégítése végett” kiadta a „postillák alapigéiül

szolgáló perikopák, azaz »Evangéliumok és epistolák« magyar nyelvű gyűjteményét körülbelül

hasonlóképpen ugyanez időtájt (értsd: 1562 körül), noha őmaga nem tartotta magát hozzájok

egyházi beszédeiben, még azokban sem, amelyeket postilláknak nevezett” (A reformáció...

401. vö. Kézirat 257.). Azonban sem Szabó Károly állítása, sem Zoványi Jenő következtetése

nem fogadható el. Tüzetesebb vizsgálat alapján ugyanis bárki meggyőződhetik arról, hogy bár

az említett két kiadvány (RMK I. 48. és 329.) betűi igen sok hasonlóságot mutatnak, mégsem

egyeznek tökéletesen, mert az ∫3-betűben szembetűnő eltérés mutatkozik: az „Evangéliumok és

epistolák” debreceni unikumpéldányában az sz-belű második tagját képező németes „zett” a

soron ül, holott az Arany Tamás elleni vitairatban, sőt a Krisztus közbenjárásáról szóló

prédikációkban is (RMK I. 48. és 46.) félsorral magasabban áll a hosszúszárú ∫ mellett. Ez azt

jelenti: Huszár Gál debreceni tartózkodása alatt azt az sz-betűt, amely az Evangéliumok és

epistolákra jellemző, nem használta. Úgy látszik, ez a betűje a Kassáról való menekülés

alkalmával veszett el, s csak később pótolták azt Debrecenben, mert pl. Szikszai Hellopoeus

Bálint 1574-ben ott nyomtatott Katekizmusában (RMK I. 99.) már megjelenik a soron ülő

sz-betű, sőt ugyanaz a könyvdísz is, amely az Evangéliumok és epistolákban látható. Tárgyilag

is ellenkezik Méliusz felfogásával, hogy ő, aki 1561-ben a Kolosséi levél előszavában s később

is oly élesen nyilatkozik a bibliai könyvek „csonkán-bonkán” való magyarázata, azaz a

perikopa-rendszer ellen, most egyszerre „a közszükségletnek még a régi szokás szerint való

kielégítése végett” ilyen kiadványt bocsásson ki. Még kevésbé képzelhető el, hogy az később,

amikor az említett betűtípus észlelhető, tehát az 1570-es évek közepe táján debreceni

nyomtatványként jelent légyen meg. Ellenben nagyon jól beleillik az „Evangéliumok és

epistolák” kiadása Huszár Gál korábbi, akár magyaróvári, akár kassai könyvnyomtatási

programjába, annyival is inkább, mert szövegegybevetéssel megállapítható, hogy a szóban

forgó kiadvány (RMK I. 329.) bibliai szövege – nagyon csekély eltéréssel – az Evangéliumok

és Epistolák kolozsvári, 1550–1552 közötti, Heltai–Hoffgreff-féle kiadásának (RMK I. 345.)

szövegével egyezik; ellenben Méliusz bibliai szövegeitől szembetűnően elüt. Tehát mind a

tipográfiai sajátosságok, mind a tárgyi érvek amellett szólnak, hogy RMK I. 329. nem debreceni

nyomtatvány, hanem valószínűleg Huszár Gál kassai, vagy még magyaróvári működésének

terméke – Méliusznak pedig ilyen kiadványa nem volt.

5.

Az Arany Tamás hamis és eretnek tévelygésinek és egyéb sok tévelygéseknek, melyek

mostan az elfordult fejő (=fejű) emberek között elárad-tanak, meghamisitási, a derék

Szentírásból és a régi szentírásmagyarázó doktoroknak írásokból...

Debrecen 1562, Huszár G., [6] 152 [helyesen: 159] [3] 1., – 4 r.

RMK I. 48.

Nyilvántartott példányai: OSzK (a hiányzó TI–2 és X2 lev. fotókópiával pótolva); talán

teljes: Gy; csonkák: KÉM (kézirattal kiegészítve), KU, S és British Museum.

Ajánlását 1562. febr. 14-én Huszár Gál, a Kassáról száműzött könyvnyomtató

reformátor írta Török János és Ferenc hunyadi főispánokhoz s „a debreceni keresztyén

atyafiakhoz”. Debrecent – az Isten anyaszentegyházára bocsátott keresztek között is – „Istentől

bizonnyal megáldott városnak, és a mennyei tudományban mind az egész Magyarországnak és

Erdélységnek s több sok helyeknek is világosító lámpásának” nevezi. Óva inti őket az ezután is

fenyegető eretnekségek elleni vigyázásra. Amit a címlapon nem jelzett, azt itt pótolta,

mondván: „e kis könyvecskét Melius Péter, a ti pispektek írta”.

A könyv első kétharmada köröspeterdi Arany Tamás protestáns lelkész 18 eretnekségét

cáfolja, utolsó harmada egyéb vegyes eretnekségekkel számol le. A tartalomjegyzék a könyv

végén egy végiében sorolja fel mind a 37 tévelygést. – Először mindenütt röviden előadja az

eretnek tételeket, aztán megfelel rájuk s a felhozható ellenvetésekre is. Legrészletesebben a

Szentháromságot s Krisztus és a Szentlélek istenségét tagadó eretnekségek cáfolatával

foglalkozik.

Arany Tamás zavaros tanítása egyrészt Stancaro krisztológiájával, Karl-stadt

úrvacsoratanával és Agricola antinomizmusával érintkezik, másrészt a korabeli

antitrinitárizmus, régebbi eretnekségek és egyéb racionalista egyoldalúságok kusza keveréke.

(Tévtanai részletes felsorolását és rever-zálisát ld. Zoványi: A reformáció... 367–377.)

Méliusznak és társainak nem kerülhetett túl nagy fáradságába e zagyva tételek

megcáfolása. A hitvita 1561. nov. 30. s dec. 1. és 11–14. napjain folyt le a debreceni

templomban. Miután Arany Tamás már dec. 13-án aláírta a tételeit visszavonó reverzálist, a

hátralevő időt a többi tévelygés megcáfolására fordíthatták „az egész keresztyén gyülekezet

előtt”. E 19 tétel részint római katolikus maradványokat tükröz; részint egyéb visszaesést mutat

az evangéliumi szellemmel szemben; részint különc egyoldalúsághoz. sőt erkölcsi lazasághoz

és szabadossághoz vezető szabadelvűség jut bennük szóhoz.

Méliusz cáfoló fejtegetéseiből nemcsak theologiai felfogását s vitázó módszerét

ismerhetjük meg tüzetesen, hanem jó bepillantást nyerhetünk evangéliumi szellemű etikai és

szociális gondolataiba is. Itt is élesen tiltakozik pl. az ellen, hogy a jus regis-re hivatkozással a

szegény jobbágynépet kizsákmányolják. A figyelmes olvasó lépten-nyomon olyan ízes

fogalmazásokra bukkan, amelyekért a stílus helyenkénti pongyolaságait és gorombaságait is

szívesen elszenvedi. Csak két ilyen jóízű részletet emelünk ki: Méliusz a Szentleiket

„bennünklakó porkolábnak és hadnagynak” nevezi, aki Krisztus fegyverébe öltöztet s a bűn,

halál, ördög elleni harcra tanít és erősít. Arra az érvre, hogy Krisztus kisebb az Atyánál, így

felel: „Amennyiben Krisztus a mi személyünket viseli, minthogy cseréle velünk, Isten a mi

álnokságinkat, bűnünket, rútságunkat és terhünket reáhányja: a mienkkel rút, féreg, emberek

szidalma, rútabb minden férfiúnál: bűn, átok a miénkben, mert azt viseli hátán. Angyaloknál is

alábbvalónak, tolvajok közé számláltatottnak, ördögősnek miérettünk mondatik: kisebb

Atyjánál a miénkkel, azaz miénk az, amivel kisebb Atyjánál, nem övé.”

Irodalom, különösen: Révész I.: Debrecen lelki válsága; Méliusz és Kálvin II.; MREt

152–154., 174.

6.

Confessio catholica de praecipuis fidei articulis exhibita, Sacratissimo et catholico

Romanorum Imperatori Ferdinando, et Filio suae I[mpreratoriae] Maiestatis D[omino] Regi

Maximiliano, ab uniuerso exercitu equitum et peditum S[erenissimae] R[egiae] M[aiestatis] a

Nobilibus item et incolis totius uallis Agrinae, in nomine Sanctae Trinitatis ad foedus Dei

custodien[dum] iuramento fidei copulatorum et decertantium pro uera fide et religione, in

Christo ex scripturis sacris fundata. Anno M. D. LXII. Huic confessioni subscripserunt

Debrecien[sis] et locorum uicinorum Ecclesiae Debrecini.

(= Katolikus hitvallás, melyet a hit fő ágazatairól a szentséges és katolikus római

császárnak, Ferdinándnak és az ő császári felsége fiának, Miksa úrnak és királynak az egész

Egervölgy ő királyi felsége alá tartozó összes lovas és gyalog hadai, valamint nemesei és

lakosai, kik magukat az isteni szövetség megőrzésére a Szentháromság nevében hűségesküvel

kötelezték s a Szentírás szerint a Krisztusban fundált igaz hitért és vallásért mindvégig

harcolnak, az 1562. esztendőben benyújtottak. E hitvallást aláírták a debreceni és az azzal

szomszédos helyek eklézsiái Debrecenben.)

Debrecen 1562, [192] lev. – 4 r.

RMK II. 85.

Teljes példányok: OSzK, D. P, M; csonkák: OSzK, MTAK (Ráth), BEK, Kvári ref. koll.

és Németújvár (ferences klastrom).

Latin szövegét közli (az előszavak, bibliai és egyházirodalmi idézetek, valamint a

függelék elhagyásával) E. F. K. Müller: Die Bekenntnisschriften der reformierten Kirche,

Leipzig 1903. 265–376. Magyar fordítása Kiss Á. 77–285.

Az első – korabeli szükségletek szerint – a keresztyén tan és egyházi szolgálat egész

kérdéskörére kiterjeszkedő hazai református hitvallásunk; egyúttal a legterjedelmesebb

hitvallás a református keresztyénség világ-irodalmában.

Főszerzője: Méliusz, munkatársai: Szegedi Gergely debreceni és Czeglédi György

nagyváradi lelkipásztor s talán még mások is. Létrejöttében két érdek találkozott össze:

egyrészt Méliuszék egyházépítő törekvése az egységes református tanítás hitvallásszerű

összegezésével, másrészt a hitük miatt szorongatott egervölgyi atyafiak igazhitűségének

igazolása a Habsburg-uralkodók előtt. Anyagát előzőleg több zsinaton megvitatták, majd a

körülmények sürgető kényszere alatt nagyhirtelen összeállították (mondhatnánk: összeütötték),

s az egriek nevében 1562. febr. 6-án Ferdinánd császárhoz és Miksa királyhoz intézett

ajánlással, meg Méliusz és Z. G. (= Szegedi Gergely) 1562. jún. 29-i közös, valamint Czeglédi

György 1562. júl.

19-i külön előszavával ellátva kiadták. A címiratban hangsúlyozzák annak előzetes, a

Debrecen környéki eklézsiák részéről történt aláírását. De először az egriek nevében és részére

adják ki, s majd csak két hónappal később – új címlappal és más ajánlással – a debreceni egyház

hitvallásaként.

Az egriek ajánlásukban ünnepélyes méltósággal hárítják el magukról az összeesküvés,

árulás, pártütés és lázadás vádját s elszántan fogadják: „ezután is vérünk kiomlásáig s mind egy

lábig való elhullásunkig fogunk harcolni... védve e helyre kitűzött állomásunkat”. Valóban

szövetkeztek, de nem a királyi felség ellen, hanem „a hit és üdvösség... az igaz vallás és

tudomány ügyében”. Amint külső dolgokban mindent megadnak a császárnak, ami a császáré:

„így az Istenre nézve is lelkünk és lelkiismeretünk kötelez, hogy azokat, amik az Istenéi, az

Istennek megadjuk”. Az Isten igéjével ellenkező tanokat és hagyományokat megvetik, az

eretnekség vádjával szemben pedig igazolják, hogy egész tanításuk megegyezik a Szentírással s

az igazhitű atyák és zsinatok tanaival.

Méliuszék előszava érdekes könyvtörténeti adalékkal szolgál: a sok sajtóhiba onnan

eredt, hogy „a dühös török” betörése gátolta a munkát, amelyet az egriek mindújra sürgettek, a

nyomdász és a korrektor pedig hanyagul végzett el. „E kis munka rövidségét(!) és stílusa

nyerseségét” azzal mentegetik, hogy „a lovas- és gyalogrendhez és a tudományban járatlan

emberekhez a hitvallásnak éppen ilyen egyszerű előadása illett”. Czeglédi előszava is e

nyomon halad s további útmutatással szolgál a források irányában: „Amit az atyák és az

újabbkori igazhitű emberek(!) tudósabban, bővebben mondottak, te azt itt azoknak írásaiból

röviden és egyszerű stílussal egybeszedve, főbb pontjaiban megismered”. Ennek ellenőrzésére

ajánlja elsősorban a Szentírással, aztán a névszerint is megnevezett atyákkal (Ágoston,

Jeromos, Ambrus, Krizosztom, Cyrill, Cyprián, Lombárd), továbbá „a józanabb zsinatokkal”,

Gratianus gyűjteményeivel és „az újabbak hű magyarázataival” (!) való egybevetést.

Az összesen 221 számozatlan cikkből álló s eredeti latin nyelvű kiadásában több mint

negyedfélszáz, magyar fordításában is több mint 200 lap terjedelmű hitvallási irat tartalmát

rendkívüli változatosság és tarkaság jellemzi. „Hitbeli alapkérdések, theologiai problémák, az

erkölcsi élet elemi követelményei mellett, az egyház alkotmányának és kormányzatának, az

istentiszteletnek és a szertartásoknak, a vallásos szokásoknak és hagyományoknak kérdései

mellett terjedelmesen kitér ez a hitvallás házasságjogi, politikai, gazdasági kérdésekre, sőt a

lelki élet olyan rejtelmeire is, mint pl. a boszorkányság.” (Révész: MREt 121.) Az egész életnek

az Ige alapján való szabályozására törekszik, a reformátori kegyelem tan és a református

életelvek érvényesítésével. Eközben jókora rendszertelenség, vaskosan-nehézkes skolasztikus

módszeresség, a reformáció hitvallásainál szokatlan mérvű tradicionálizmus és gyakori

ismétlések jellemzik. E jellemző sajátosságok nagyrészt azzal magyarázhatók, hogy iskolás

beállítottságú szerzői legalább három alapmunkálatot tákoltak össze benne nagy sietséggel,

bizonyos pótkérdések hozzáadásával s a bibliai, patrisztikai, zsinati és egyházirodalmi

hivatkozásoknak felszaporításával.

E hitvallás egyház- és theologiatörténeti összefüggéseit korábban Zoványi Jenő (A

reformáció... 396–400.) és Révész Imre vizsgálta (i. h. 120– 123. A DEH és a Trid.); a 400 éves

jubileum alkalmából Esze Tamás (Theol. Szle 1962. 196–200.) és Bucsay Mihály (Ref. Egyh.

1962. 127–130, 155– 161.) azon felül a társadalom- és művelődéstörténeti vonatkozásokra is

kiterjeszkedtek. (Én ugyanakkor Lombardushoz való viszonyát elemeztem végig, akire

Méliuszék több mint 50-szer hivatkoznak, s meglepetéssel állapítottam meg, hogy ahol nem

csupán sommásan vagy a puszta név említésével, hanem konkrét helymegjelöléssel utalnak a

Sententiák könyveire, ott a legtöbb esetben meg lehet találni a szóban forgó vonatkozási pontot,

úgyhogy ezeket a hivatkozásokat nem lehet egyszerűen alaptalanoknak minősíteni.

Természetesen tévedések és sajtóhibák is előfordulnak.) Mindenesetre a patrisztikával és

skolasztikával, de kivált a többször emlegetett, jóllehet név szerint meg nem nevezett

„újabbkori igazhitű doktorok” – vagyis főleg a németországi és a helvét reformáció – irataival

való kapcsolatok felderítése még nagyon sok és széles körű kutatást kíván. Csak ha konkrét

módon és részletesen szembesíteni tudjuk e hitvallás – szerzői által szerényen – „együgyűnek”

nevezett fogalmazásait a forrásul használt auktorok „túdósabb és bővebb” fejtegetéseivel:

akkor lesz pontosabban megállapítható annak eredetisége is.

Minden hevenyészettsége, túlzásai és avultságai mellett is kedves nekünk ez a mű –

ahogyan Milotai Nyilas István nevezte: „az mi magyarink Confessiója” – mint őseink hitvalló

és hazafiúi bátorságának kimagasló emléke, a református hitvallás katolicitásigényének

felejthetetlen dokumentuma. Az óegyházi és középkori tanhagyomány, írásmagyarázat és

egyházi gyakorlat mindama mazzanatainak, amelyek a reformátori íráselv – azaz a Szentírás –

mértéke alatt megállhatnak, kötelességszerű és céltudatos vállalása: református

keresztyénségünk elidegeníthetetlen öröksége. Méliuszéknak az egervölgyiek részére készített

hitvallása sajátosan figyelmeztet az apostoli és katolikus kontinuitás iránti felelősségre.

6/a

Confessio Ecclesiae Debreciensis de praecipuis Articulis, et Qaestionibus quibusdam,

necessariis ad consulendum turbatis conscientiis, exhibita, ut sit testimonium doctrinae et fidei

contra calumniatores sanae doctrinae.

(= A Debreceni Egyház Hitvallása a fő cikkekről és némely kérdésekről, amelyek

szükségesek a háborgatott lelkiismeret megnyugtatására. Kiadták, hogy legyen tanításuk és

hitük bizonysága az egészséges tudomány rágalmazóival szemben.)

Debrecen 1562, [192] lev. – 4 r.

RMK II. 86.

Teljes példányai: D (erről mikrofilm: OSzK) és Németújvár. Csonka: OSzK (z-ív

hiányzik).

Tipográfiai sajátosságok alapján megállapítást nyert, hogy az első jelzetlen ív

kivételével ezt a kiadványt is még Huszár Gál nyomtatta, éppúgy, mint a két hónappal korábbi

keltezésű egervölgyi változatot, mellyel a második jelzetlen ívtől kezdve a tökéletes azonosság

állapítható meg. Egyébként az egervölgyi változat elsőbbségét nemcsak az bizonyítja, hogy

annak az olvasóhoz intézett előszavát Méliusz és Szegedi június 29-én, emennek ajánlását

pedig, mely Németi Ferenchez szól, augusztus 27-én írták alá, hanem az is, hogy a Hitvallás

belső feliratában (B1 lev. recto) benne maradt az „in valle Agrina” kifejezés. Minden olyan

állítás, amely a debreceni változat kinyomtatásbeli elsőbbsége mellett tör lándzsát, tévedésen

alapszik. Mindamellett természetesen ez a hitvallás méltán kapta a Debrecen-Egervölgyi

Hitvallás nevet, hiszen elsőrenden debreceniek készítették, először az ottani szükségletekhez

szabták, s az egriek részére kiformált alakjában is ott nyomtatták.

A debreceni változatból természetesen kihagyták a Habsburg-uralkodókhoz intézett

ajánlást s ezt Németi Ferencnek, „az Úr egyháza pártfogójának” szóló új ajánlással

helyettesítették, amelyet Szegedi Gergely és Méliusz Péter írt alá. Hangsúlyozzák, hogy az

egyház tanbeli egységének megóvása végett van szükség a vallástételre a hamis tanítókkal és a

képmutatókkal szemben; „Mi is tehát ama lydiai kőhöz (= próbakőhöz), a mennyei

tudományhoz és az atyák igaz vallástételéhez tartva magunkat, az Isten beszédeinek szabványa

szerint adtuk ki e hitvallásunkat, melyet előbb zsinatokon nyilvánosan előadtunk és most

minden hívőnek nyilvánosan felajánlunk”, kérve annak a Szentírás igazsága szerinti

megbírálását. Mint ahogyan már a cím is utal rá: bizonyos kérdéseket, amelyek inkább

természettani, mintsem hittani jellegűek (pl. a kísértetről, boszorkányról, magfolyásról,

lidércről stb.), nem vaktában vettek bele, hanem az azok miatt nyugtalankodó atyafiak

lelkiismeretének megnyugtatására, akik ezt ismételten és nyomatékosan kérték is tőlük. Tehát

ezekben sem különc kuriózumokat, hanem olyan valóságos életkérdéseket kell látnunk,

amelyek ott és akkor komoly lelkigondozói feladatot jelentettek s hozzátartoztak a kiforrásban

levő református keresztyén etika problémaköréhez. Tegyük hozzá: e különlegességek és pl.

számos egyházi népszokás rögzítésével a debreceniek hitvallása – mint Méliusz több más írása

is – néprajzi vonatkozásban szintén gazdag forrásanyagot kínál.

Anélkül, hogy csökkentenék a további theologiatörténeti forráskutatás fontosságát,

amelyet az egervölgyi változatról szólva hangsúlyoztunk, szívesen osztjuk Révész befejező

megállapítását e hitvallásról: „Jelentősége nem is theologiai, hanem gyakorlati téren, a helvét

reformáció egyházi formáinak és általános életstílusának megszilárdításában keresendő”

(MREt 123.).

7.

Katekizmus. Az egész keresztyéni tudománynak fondamentoma és sommája. A

Szentírásból eszve (= össze) szedettetett és megemendáltatott Calvinus Jánus írása szerint.

Debrecen 1562, ny. n., [76] lev. – 8 r.

RMK L 49.

Az OSzK fényképmásolata arról a marosvásárhelyi példányról készült, amelyből csak a

C8 lev. hiányzik. E hiányzó levél fényképmásolatát a British Museumban őrzött, egyébként

sokkal csonkább példányával sikerült pótolni.

A címlapon olvasható bibliai mottó: Zsolt. 34, 12.

Az ajánlás Németi Ferencnek, János Zsigmond tokaji kapitányának szól, elsősorban a

fejedelmek külső egyházvédő tisztéről, s kesereg, hogy „a mostani időben”, sokan közülük

inkább „a veszedelmes uraságért, gazdagságért... hóhéri lettenek az igaz anyaszentegyháznak...

A fertelmes, szarvas és uralkodó bűnökből csinálnak Istent magoknak, azoknak szolgálnak”.

Sok helyen azután „a község” is hozzájuk szabja magát. „A prédikátornak minden bűnét ki kell

mondania a népnek, Isten parancsolja. – Aki Krisztusé, elfut a bűntől”.

A címlapnak ez a kifejezése: „Calvinus János írása szerint”, egyáltalában nem jelenti

azt, mintha itt a Kálvin kátéjának vagy egyéb írásának fordítását ill. átdolgozását kapnánk. Mint

Révész Imre – nem humor nélkül – mondja: „valójában, némi kálvini reminiscentiákkal, a saját

theologiai eszméit adta benne elő”;„a Kálvin nevét csak a nagyobb tekintély okából viseli, s

néhány egyező theologiai gondolaton kívül csak abban mutat a genfi reformátor kátéival

hasonlóságot, hogy, mint azok, úgy ez sem gyermekek használatára való.” (MREt 112. és 257.

– További forrásösszefüggésekre nézve vö. Bucsay M. e kötetben megjelenő dolgozatát.)

A káté eleje határozottan emlékeztet a Genfi Káté bevezető kérdéseire, anélkül, hogy

ezek utánzata volna. (Vö. Kálvin kisebb művei. Ref. Egyh. Kt. IX. k. 9.) A következő

fejezetekre oszlik: A keresztyéni fundamentumról; az elválasztásról; a törvényről, az

evangéliumról; a Hiszekegy magyarázata (itt a hit és a reménység definíciója erősen emlékeztet

a Kálvinéra); a sákramentomokról (az úrvacsoratanban érintkezések Dévaival a hasonlatokban,

Kálvinnal az írás metonimikus és metaforikus értelmezésében, de főleg Szegedi Kis Istvánnal);

hálaadás címmel az imádkozásról s a Miatyánk magyarázata; végül a Tízparancsolatról és a

jócselekedetekről.

Méliusz a bibliai utalásokat eleinte inkább a margón, később a szövegben jelzi.

Általában vaskos, nehéz járású okfejtéssel halad előre. A klasszikus reformátori

fogalmazásokat – pl. a törvény hármas tisztéről – feloldja: olykor érdekes eredeti

szempontokkal, máskor meg fölösleges ismétlésekkel toldja meg. Mindezzel néha el is

homályositja azok átlátszó tisztaságát. Elég gyakran gyámoltalankodik is: felsorolásainál nem

distingvál világosan, sokszor ugyanazt foglalja – kissé más-más színezettel – különböző

pontokba. Nagyon kedveli a pontokba szedést, jóllehet ezeket nem mindig sorakoztatja elég

logikusan egymás mellé. Mintha inkább csak arra valók volnának, hogy torlódó mondanivalóit

valamiképpen sorra kerítse. Az azonban bizonyos, hogy sok súlyos mondanivalót görget

elibénk: néha szinte faragatlan, darabos sziklaállapotban, de gránittömböket! S ezeknek – ha

formája nem is – anyaga sokképpen a helvét és a német református theologia klasszikus

lelőhelyeire vall.

Méliusz ebben a művében is sűrűn lép elénk zamatos, erőteljes, pompásan sikerült

fogalmazásokkal. Így a megtérésről: „Ki térít meg? Az Isten, Szentlelkével. – Hát nem térhet

meg az ember őmagátul? Soha nem, mert nehezebb a teremtésnél, feltámadásnál a penitencia

vagy megtérés... – Miért mondja tehát, hogy mi megtérjünk és a törvényt betöltsük? Ezzel Isten

kevélységünket, érdemünknek hány[torgat]ását szegényíti, hogy nosza, ha lehet, térj meg,

tartsd meg a parancsolatot: Vedd meg Budavárát, Konstantinápolyi, ottan császár léssz, de nem

lehet. Másik, azért mondja nekünk, hogy mi Őtőle kérjük, minket az O kegyelméhez,

Krisztushoz vonjon, s mi erőnktől elszakasszon.” – Ilyen az első magyar, határozottan

református szellemű káté.

8–9.

A Kerejztienec nyomo = | ru∫agokban való vigazta = | la∫oknak es könyórge∫eknek | igaz

modgya az igaz ∫ᴈent | ira∫oknak tanita∫ok ∫ᴈerent, | es ∫ok ∫ᴈűk∫eges kerde∫ᴈke = | de∫ec. | Az

Horhi Melius Peter áltál. – [Utána:] Az Hitről es az | KEREZTIENSEGRWL | VALÓ

VETEKEDES: | Chri∫tus, S. Peter es Papa. | S.Pal.787

[Debrecen 1562], ny. n., [60] lev. – 8r.

RMK I. 50.

Két csonka példányban maradt fenn: egyik a marosvásárhelyi Teleki Tékában, másik a

British Museumban. (Amannak mikrofilmje az OSzK-ban, emezé a MTAK-ban.) Ezek annyira

kiegészítik egymást, hogy csak a címlevél hiányzik. Legújabban azonban ennek is sikerült egy

aránylag közelkorú – a XVI. század végéről vagy a XVII. sz. elejéről származó – betűhív,

kéziratos másolatát felfedeznünk, úgyhogy most már a címlapot és az annak hátlapján kezdődő

ajánlás első felét is pontos szövege szerint ismerjük. – Vö. Egy Méliusz-kiadvány eddig

ismeretlen címlapja és ajánlása c. közleményünket, Ref. Egyh. XVIII. (1966) 163–165. (A

kéziratos másolatra, melynek alapján a címlap és ajánlás teljes szövegét mai átírásban közöltük,

Tholnay Ferenc énekeskönyvében bukkantunk rá az OSzK kézirattárának Oct. Hung. 1063

jelzetű kötetében, 10. sköv. lev.)

Ez a kiadvány valójában három művecskét foglal magában: 1. egy párbeszédet A

kísértet és a bűnös ember szól címmel (a2–c4 lev.); 2. egy imádsággyűjteményt, melynek címe:

Mindenféle szükséges könyörgésnek igaz módja rövid sommába (c4–el lev.); 3. még egy

párbeszédes darabot új címlappal és ajánlással: Az hitről és az keresztyénségrül való vetekedés:

Krisztus, Sz. Péter és Pápa, Sz. Pál (e2–h4. lev.).

Méliusz a két első művecskét együvé tartozónak tekintette, s együtt ajánlotta Balassi

János zólyomi várkapitánynak, nagy lírikusunk atyjának. Tehát nem Németi Ferencnének,

ahogyan eddig – a hozzá intézett másik ajánlás révén – sokan feltételezték. Azonban kettejük

között rokoni kapcsolat volt: Németinét Balassi Zsófiának hívták, unokahúga volt Jánosnak,

így a kétféle ajánlással ellátott hármas mű mégis csak „a családban maradt”. – Méliusz Németi

„intéséből” írta meg és ajánlotta 1562. aug. 31-én Balassinak e vigasztaló könyvecskét. Jó

okkal, mert a zólyomi várkapitány az év áprilisában súlyos vereséget szenvedett a töröktől s

maga is megsebesült, sőt még a törökkel való paktálással is vádolták. (Vö: Erdélyi Pál: Balassa

Bálint. Bp. 1889. 11–50.) így, e személyes vonatkozások ismeretében egészen új, konkrét

életteljességében jelenik meg előttünk „a kísértet és a bűnös ember” párbeszéde, meg a

hozzáfűzött imakönyv is.

A párbeszéd eléggé nehézkesen indul, majd meg szeszélyesen kanyarog; aztán

oldalakon keresztül különös szépségű és mélységű szakaszok következnek. De nem

hiányoznak a szerző egyéb írásaiból jól ismert marcona kirohanásai sem a pápa-antikrisztus és

annak pilises, here hadai ellen. Alapjában véve lelkigondozói jellegű irat, telítve a korhoz és a

helyzethez szabott evangéliumi tanítással és polémiával. Méliusz predestinációs

rendíthetetlenségű hitének és perzselő etikai szenvedély ességének egyaránt sajátos kifejezője.

A bűnös ember a kárhozat rémével rátörő kísértő vei szemben „a kegyelmes Isten szavával”

biztatja lelkét: nagyobb a kegyelem, mint a bűn, mert amaz Istentől, Krisztustól van, emez

teremtménytől! „Krisztus velem lakozó Isten... ahogy a felvött testet el nem hagyhatja, úgy

engem sem hagyhat el.” Az Ő ereje, Szentlelke által „megfeszítem, megölöm, eltemetem a

bűnt”. Az Ő érdeme megoltja a bűn bennem felgerjedő tüzét. – Aztán sorraveszi az élet

legkülönbözőbb helyzeteiben jelentkező kísértéseket. Különösen korszerű volt a rabság, a török

fogság keservei közt megszólaló vigasztalás: „Isten szeret, azért vér itt ez világon rabsággal,

hogy el ne vesszek”; a bűnt gyomlálja ki belőlem: „igen szeret, azért nyomorgat”. Isten, örök

végzése szerint „az én életem a Krisztushoz szabta”. Micsoda lelki kenyér lehetett ez a vitéz

zólyomi várkapitánynak, aki naponként a halál révén és a fogságbaesés kockázatán nyargalt,

sőt – nem sok idő múltán – saját királya vetette börtönbe! „Ugyan megmaradok Isten szava

mellett, vagy öl vagy vág; ha még az emberekkel, nyüvekkel étet meg is a fogságban, ugyan

idvözíteni kell, és megéleszteni, mert fogadta, halálig benne bízom.” És milyen biztatást kapott

a hadakozásban elszenvedett vereségeire nézve! „Isten elfuttatott ellenségeim előtt, mert úgy

akarta... ezt ítélte jobbnak... Én kevélységbe estem volna, nem lőtt volna életem Isten

tisztességére, ha én nyertem volna, Isten azért vötte el tőlem.” Ő nagyobb lelki jót akar adni,

amikor a testi jót megvonja. – így kerül sor a különböző rendbeliek (császárok, urak, királyok,

katonák, kereskedők, régi parázna asszony stb.) sajátos kísértéseire, a bűnbocsánat felőli

kételyeire. Ezeket is a Bibliából vett példákkal, érvekkel, intelmekkel oszlatja el. Különösen

tanulságos a prédikátoroknak szóló biztatás és intés: csak akkor bízhatnak, ha Isten Lelke

szerint tanítanak és járnak; de ha gonoszul élnek, világba merülnek, emberek kedvét keresik,

nem merik feddeni a bűnt: Isten elveszti őket.

A 23 imádságot tartalmazó gyűjtemény – az első magyar református imakönyv! –

mintegy szerves folytatása a párbeszédnek: az abban érintett élethelyzetekhez s a

legkülönfélébb alkalmakhoz szabott, szép, erős, rövid fohászkodások. Itt-ott jelentkező

tanszerű nehézkességeitől eltekintve s néhány sallangját és ide, a szentélybe is

bealkalmatlankodott durvaságát leszámítva: ma is üdítő, építő, szívmozdító könyörgés

iskolájául kínálkozik. Csak egy példát a bűnbocsánat és megigazulás kéréséből: „Újíts meg, adj

új lelket, szívet, azaz a Krisztus igazsága palástját, mint egy fehér stólát, szép ruhát, add

nekem... Érdemesb egy csepp vére Krisztusnak mind ez világ vétkénél.”

A külön műként jelentkező másik párbeszéd új címlappal és új ajánlással indul. Ez

utóbbi 1562. okt. 12-én kelt és Németi Ferencnéhez szól. Amilyen vadul kifakad a „néma

ebeket, nyakanyírt papokat” stb. hizlaló, Isten igéje hirdetésével nem törődő uralkodók ellen,

úgy dicséri „az igaz pásztorok” oltalmazóit és dajkáit, ezek közt Németit és feleségét. – Ez a

könyvecske Krisztus, Péter és Pál apostolok meg a pápa közti beszélgetés formájában

szerkesztett vitairat a pápizmussal és – kis részben – a lutheránusok közt is megmaradt

helytelenségekkel szemben. Ez utóbbiak ellen sokkal szelídebben feddőzik. De a pápizmus

elleni polémia a Méliusznál megszokott élességű, sőt otrombaságú, az evangéliumi igazságokat

szenvedélyes vagdalkozással érvényesítő. A pápista visszaélések elleni mennydörgése közben

még szegény kis Assisi Ferencet is rövid úton a pokolra küldi. Mindamellett érdekes emléke ez

a kis mű annak, hogy Méliusz – némileg Szféráihoz hasonlóan, de az ő népszerű

talpraesettségét meg sem közelítve, s bizonyára nem is a színpadra, hanem olvasmányul szánva

– hogyan próbálta a maga módján dramatizálni azt, ami abban az időben az élet külső és a

lelkek belső színpadán minden drámát felülmúló elevenséggel izzott, forrt, mérkőzött.

E mű 2. kiadásának képzelt s egy téves bejegyzés folytán 1570-ből valónak tartott

példányról kiderült, hogy azonos az 1562-i kiadással. Ilyenformán e tévesen felvett 2. kiadást

(RMK I. 79.), amelynek létezésében később Szabó Károly maga is méltán kételkedett,

törölnünk kell.

10.

[Énekeskönyv.

Debrecen 1562, Huszár G., ?]

RMK I. 50d.

Az első magyar református énekeskönyv, melyből azonban egyetlen példány sem

maradt fenn. Annak emlékezetét, hogy Méliusznak énekeskönyve is volt, a vele egykorú

Bornemisza Péter őrizte meg, aki 1584-i „Prédikációk egész esztendő által minden vasárnapra

rendelt evangéliomból” c. műve 559. lev. verzóján (RMK I. 207.), a fösvénységről szóló

prédikációjához illő énekekre így ad utasítást: „Énekeld imez két éneket: Röttenetes bűn lám

volt a fösvénység. Ezt meglöled az én énekes könyvembe. Csudadolgot beszéllek etc. Ezt a

Méliusz Péterébe keresd.” Az ezt felfedező Zoványi Jenő (M. P. énekeskönyve, Prot. Szle

1915. 278–281.) a nyomon tovább haladva megállapította: „mindenesetre abban kell keresnünk

a Meliusét, melyet Szilvásújfalvi Anderko Imre a Gönczi-féle énekeskönyv által bővített és

újonnan beosztott 1602-i kiadásának előszavában 1562-ben Debrecenben nyomtatottnak

mond” s azt „igen rövidednek” nevezi. A „Csuda dolgot beszéllenék” kezdetű ének ebben

jelenhetett meg először; az 1566-i, L. F. (Literatus Ferenc, Méliusz sógora?) által „öregbített és

emendált” kiadásban még benne van, de az 1569-i Sz(egedi) Gergely-féle kiadásból már

hiányzik. (Vö. RMKT. VI. 385–389. és Csomasz Tóth Kálmán: A XVI. század magyar

dallamai, Bp. 1958. 695.)

Az 1566-i L. F.-féle javított és bővített kiadás címéből visszakövetkeztetve, már

Méliusz énekeskönyvének is ez lehetett a címe: A keresztyéni gyülekezetben váló isteni

dicséretek. Vagy más feltételezés szerint: A debreceni anyaszentegyház énekeskönyve.

Szerkesztőjének Zoványival tartva kétségtelenül Méliuszt kell tekintenünk – még ha ebben

Szegedi Gergely segítőtársa is volt, mint ahogyan a Debrecen–Egervölgyi Hitvallásnál is, mert

a korabeli irodalomban kitűnően tájékozott Bornemisza másként nem nevezte volna a „Méliusz

Péterének”. Szegedi Gergely neve alá teljes joggal csak az 1569-i s az azt követő további

kiadások sorolhatók. Nyomtatójául azonban valószínűleg Huszár Gált kell felvennünk, aki

1562-ben Méliusz több más művét is kiadta Debrecenben felállított sajtóján.

Méliusz énekeskönyve csak kisterjedelmű lehetett, Szilvásújfalvi kifejezése szerint:

„igen rövided”. Hogy a Bornemisza által említett éneken kívül még hányat és milyeneket

tartalmazhatott, arra nézve csak hozzávetőleges következtetést tehetünk, ti. az 1566-i bővített

kiadás 115 énekének egy része lehetett az. Bármennyi volt: ez indította el református

énekeskönyveink szép hosszú sorát. Méliusz kezdeményezését L. F. és Szegedi Gergely vitték

tovább nagymérvű bővítésekkel és módosításokkal. E későbbi kiadásokba olvadva a század

során legalább nyolc kiadást ért, sőt egy Erdélyben kiadott román nyelvű énekeskönyvnek is

alapjául szolgált. Szegedi Gergely esetleges társszerkesztői s azután önállóan továbbfejlesztő

szolgálatának jelentőségéből mit sem von le az, ha a kezdeményezést Bornemisza utalása

nyomán határozottan Méliusznak tulajdonítjuk.

2. kiad. L. F.-től: Várad 1566. (RMK I. 59a) Egyetlen példánya Wolfenbüttelben,

másolata és mikrofilmje: MTAK. – 3. kiad. immár Sz[egedi] Gergely neve alatt: Énekeskönyv,

melyből szoktanak az Úrnak dicséretet mondani... Debrecen 1569. (RMK I. 71a) A

Boroszlóban fennmaradt egyetlen példány alapján betűhíven újra kiadta, kísérő tanulmánnyal:

Szilády Áron (1893.); mikrofilmje: OSzK. – 4. kiad. Debrecen 1570/71. (RMK I. 332., ill.

miután az ott közölt feltevések nagyrésze tévesnek bizonyult: I. 77c) Egyetlen csonka pld.

MTAK. – 5. kiad. Debrecen 1572–79. (RMK I. 152b) Egyetlen 8 lapnyi töredéke OSzK. – 6.

kiad. Debrecen 1579. (RMK I. 151) Két kolozsvári csonka példányáról mikrofilm: OSzK és

MTAK. – 7. kiad. Debrecen 1585 körül. (RMK I. 216d) OSzK és Németújvár (ez utóbbiról

mikrofilm uo.) – 8. kiad. Debrecen 1590. (RMK I. 232) Kolozsvári ref. kolégiumi unikumpld.

mikrofilmje: OSzK és MTAK. – A román nyelvű változatról (RMK II. 135a, egyetlen töredéke

OSzK) 1. Sztripszky Hiador–Alexics György: Szegedi Gergely énekeskönyve XVI. századbeli

román fordításban. Bp. 1911.

További irodalom: Horkay László: Szegedi Gergely 1569. évi debreceni énekeskönyve.

Theol. Szle 1943. – Bucsay Mihály: Szegedi Gergely. Bp. 1945. 90–108. – Cs. Tóth K. i. m.

80–83.

11.

Magyar prédikációk, kit Postillának neveznek, a próféták és apostolok írásából, a régi

doktoroknak, Origenes, Chrysostomus, Theophilactus, Sz. Ambrus, Sz. Hieronymus, Sz.

Ágoston, és a mastani bölcs doktorok magyarázások szerint. [Pál apostol Rómabeliekhez írt

levelének magyarázata prédikációkban.]

Debrecen 1563, Török M., [296] lev., 1 fm. – 4r.

RMK I. 53.

Teljes páldányai: OSzK, D, Esztergom és Kassa.

Címl. híján: Kvári ref. koll. Csonka példányok: S (2), MTAK (3), R (töredék), Kvári

prot. kt.

Ajánlása 1563. május 26-án kelt és Mágócsi Gáspár tornai főispánhoz szól, aki

feleségével együtt nagy pártfogója volt a helvét reformáció ügyének s közelebbről Méliusz

számos műve kiadásának. De most – jellemző módon! – kemény leckét kap nemrégiben történt

török fogságba esése felől: „Nem illik senkinek felfuvalkodni Isten ellen, sem istentelenül élni,

dúlni, kóbollani.” Aztán vigasztalásban is részesül, mint Balassi János alig egy évvel korábban:

„Sok ostorokkal csak hamar vere meg az Úr. Miért? Mert szeret, mint fiát, nem hagy elveszni ez

világgal, hanem ez világot, a bűnt, fösvénységet, a kegyetlenséget akarja megunatni veled, és

úgy készét az örök életre...”

A Római levélnek ez a 76 prédikációba foglalt magyarázata annyi formai fejlődést

mutat a Kolosséi levél két évvel korábbi magyarázatához (RMK I. 47.) képest, hogy a

kommentár most már prédikációkra tagolódik s ezek élén „Somma” címen legtöbbször három,

néha csak két, olykor négy tételben összegezi a mondanivalót. Ugyanezt a módszert követi

Méliusz a hét hónappal később megjelent „Válogatott prédikációkban” (RMK I. 54.) és a

Jelenések könyvéről pár évvel később írt prédikációiban (RMK I. 69.). Ez azonban a

prédikációk anyagában és felépítésében semmi változást nem jelent. Jóllehet egyiket-másikat a

változatosság kedvéért „concio”-nak, egyházi beszédnek nevezi, azok továbbra is

megmaradnak ugyanolyan folyamatos írásmagyarázatnak, mint a Kolosséi-levélé. Ezután sincs

semmiféle bevezetésük, felosztásuk, befejezésük, hanem – valóban: mint a „postillák” –

egyszerűen követik a szöveg szavait, félmondatait, kifejezéseit, s ezeket inkább glóssza- és

scholionszerű megjegyzésekkel kísérik, semhogy átfogó szövegkifejtéssé alakulnának. Ebben a

formai alkatukban Méliusz „prédikációi” jobban emlékeztetnek a wittenbergi, mintsem a genfi

vagy a zürichi típusra. De ő mindegyiknél sűrűbben hivatkozik az egyházatyákra – jóval többre,

mint akiket a könyv címében is jónak látott elősorolni – s itt-ott a skolasztikusokra (Beda,

Lombardus). Egyébként már az előszóban arra figyelmezteti az olvasót, hogy „a görög

textusból fordított”: „Ne csudáid azért, ha az Erasmus, Hieronymus fordétásával nem

mindenütt egyez.” „A magyarázatot először a textusból ítéld, azután a régi és a mastani

[doktorok?], kiváltképpen a Genevaiak írásából és a Luther írásából.” Érdekes, hogy míg

Lutherre háromszor is hivatkozik a szövegben („Hát Isten annak az oka, hogy Luther által, a

prédikátorok által, így terjeszti ki az ő szent igéjét”, Ddd2 lev.; továbbá Isten megkeményítő,

megvakító ítéletével, Zz lev.; meg a zsidók eschatologikus megtérésével kapcsolatban, Ggg

lev.), s egyszer Melanchthonra is utal a margón (Rrr lev.), sem Kálvint, sem más helvét irányú

reformátort nem említ név szerint „a mastani bölcs doktorok” közül. Nyilvánvaló, hogy

Méliusz szemében nincs is még olyan elkülönülés az exegeták között, amilyet a későbbi

konfesszionalista szemlélet képzel. Ezért is lehet oly vonzó a forrásösszefüggések búvárlata,

kivált ennél a művénél, lévén a Római levél magyarázata Luther óta Barth Károlyig s ezentúl is

a protestáns herméneutika légin agisztrálisabb darabja.

(Mi a magunk részéről idáig egyfelől Melanchthon és Brenz, másfelől Kálvin és

Marloratus magyarázataival vetettük sok ponton egybe, azonban természetes tartalmi

egyezéseken, szellemrokon érintkezéseken vagy reminiscentiákon túlmenő irodalmi, ill.

forásszerű összefüggésre nem bukkantunk.)

Itt sem mellőzhetünk néhány jellemző idézetet: „Isten tanácsa, végezése ez, hogy

Magyarországba, Döbröcönbe prédikáljanak, nem történet” (= nem véletlenség, Aaaa lev.). A

kegyelem mértéke szerint mindenkinek kötelessége az igét szólni, tanítani a maga életkörében:

„A szegény község is, minden jámbor, akinek Isten adott ajándékot, a maga rendibe” (Dddd);

„átkozottak hát, akik a községiül magokat nem hagyják megítélni” (Cccc 4). Emberi érdem az

üdvösséget éppúgy soha el nem éri, „mint az cigány lován az török lovat, az tekenős béka a

nyulat” (Aaa).

12.

Válogatott prédikációk a próféták és apostolok írásából, mind egész esztendő által való

főünnepekre, és mindenféle szükséges dolgokról és artikulusokról a régi és mastani

doktoroknak magyarázások szerint. Ugyanezen prédikációk végébe a keresztelésnek,

úrvacsorája osztogatásának, eskütésnek és egyéb egyházi rendtartásnak igaz módja,

prédikációk szerint.

Debrecen 1563, Török M., [8] 419 [helyesen 431] [1] lap – 4r.

RMK I. 54.

Teljes példányok: MTAK (2), Nagyenyed, Kassa. Csonkák: OSzK (3), R, D,

Esztergom, Kecskemét, S (2), Kvári R és UK.

Mágócsi Gáspárné Massai Euláliának szóló ajánlása, amelyet Méliusz ezúttal mint

„döbröcöni szegin[y] káplán” írt alá, (1563.) dec. 16-án kelt. Erős színekkel rajzolja „ez

világnak nagy háládatlanságát”, az Isten „Fiának és igéjének megutálását”. Csak hízelgő

prédikátort keresnek, aki nem feddi meg őket, ha „jószágot, pénzt, marhát” gyűjtenek, akár

törvényesen, akár törvénytelenül: „Sőt nyúzzák, kínozzák a szegénységet.” „A jámbor

tanétók”788 meg kénytelenek szántani, kapálni, hogy megélhessenek: „a csép, kapa, világi

munka elvonssza a tanulástul a szegény tanétókat”, miközben a főurak és főpapok az ország

jövedelmét elherdálják. Annál inkább dicséri Mágócsinét, hogy Bebeknéval együtt jó dajkái az

egyháznak. De jutalom várja őket érte: „drága hányt aljú ruhákba öltöztet a ti férjetek, a Jézus

Krisztus”. Az ő „és sok jámbor keresztyéneknek kérésére” írta – az Istentől neki adott kicsi

tálentom szerint – „e válogatott prédikációkat, hogy a tudatlan községet, magyar írás olvasókat,

és azokat, kik fogságba vannak, vagy prédikációt nem hallhatnak, vagy prédikátort nem

kaphatnak, honnem mint anekül (= hogynem mint anélkül) legyenek, vagy misére menjenek,

játsszanak, hivalkodjanak: ezeket olvassák, tanulják. Akik penig bölcsebbek, intem azokat,

hogy írjanak prédikációkat, magyarázatokat... Akinek többet adtak, többet vigyen az Úr

temploma építésére.” – Az igehirdető öröme és alázata, a prófétai bátorság, az egyházi és

társadalmi helyzet metsző kritikája s az írói motiváció: mind együtt van ebben a színes

ajánlólevélben.

27 ünnepi prédikáció vegyes ó- és újtestámentomi textusokról (7 adventre és

karácsonyra, 2 kiskarácsonyra, azaz újévre, 4 vízkeresztre; 2 böjti, 3 nagypénteki, 5 húsvéti, 1

áldozócsütörtöki, 2 pünkösdi és 1 Szentháromság vasárnapjára). Kevés kivétellel valamennyi a

felvett alapigék méliuszi módszerű magyarázata, sokszor minden különösebb vonatkozás

nélkül az illető ünnep „homilétikumára”. Az ószövetségi textusokat tipológiai értelmezéssel

Krisztusra vonatkoztatja. Mint Zoványi – nem él nélkül – mondja: „Melius az ószövetségnek

akármely történeti vagy költői részletéből kimagyarázza azt, hogy az Krisztust példázza”

(Tanulmányok, 16–17.). „Minden alkalmat megragad a predestinációnak és a hit általi

megigazulásnak fejtegetésére s az ezekkel ellentétes szabadakaratnak és a cselekedetek által

való üdvözülésnek cáfolására” (uo. 20–21.). A második húsvéti beszéd alapige felvétele nélkül,

tételesen tanít a következő kérdésekről: „Mi hasznai vannak a Krisztus feltámadásának? (11

pontba foglalja); Miképpen támadnak fel a testek? (8 pontban összegezi); Egyik a másiknál

fényesb leszen-e? Mindenek feltámadnak-e?” Az egyik pünkösdi prédikáció 8 pontban taglalja

a törvény tisztét, a másik pedig 15 pontban táblázatosán adja az ó- és újszövetségi pünkösd

összehasonlítását. A Szentháromságról szóló beszédnek sincs külön textusa: dogmatikusan

összefoglalja az erről szóló tan klasszikus alaptételeit. Bizonyára az ilyen jellegű beszédekre

vonatkozik a könyv címének ez a részlete: „és mindenféle szükséges dolgokról és

artikulusokról”.

A kötet végén mintegy 70 lapon a keresztelés, úrvacsoraosztás, betegvigasztalás, esketés

és kiközösítés többnyire textuális beszédeket is felölelő szertartásainak leírásával Méliusz az

első magyar református ágendát fogalmazta meg. (Miután erről kötetünkben külön tanulmány

szól, további részletezésétől eltekinthetünk.)

A címnek ez a részlete: „a régi és mostani doktoroknak magyarázások szerint”, itt is a

legtermészetesebb módon invitál azoknak a forrásösszefüggéseknek feltárására, amelyeket az

eddigi kutatás még meg sem kísérelt felderíteni. Itt ez annyiban „keményebb dió”, hogy igen

különféle textusokkal van dolgunk. Azonban egész fejezetek is sorra kerülnek (pl. I. Móz. 3. és

49., Ésa. 53., Lk. 2.), ami mégiscsak megkönnyíti a nyompzódást. Luther posztillaszerű ünnepi

prédikációi és Bullinger „ünnepi egyházi beszédei” (1558.), ill. az azok szomszédságában

keletkezett irodalom, szintén megadják az első támpontokat. Egy helyütt – sajtóhibásan –

mintha Marloratusra is utalna (ni lev. verso). Az egyházatyákra meg Lombardusra való

hivatkozása itt-ott pontos helymegjelöléssel történik, ugyanígy a Josephusra és Pliniusra

vonatkozó utalás (T4 lev. verso, n2 lev. verso).

13.

[A lélek könyve.

Debrecen 1563.] [38] lev. – 8r.

RMK I. 53a.

Egyetlen csonka példányából, mely 1913-ban került a Todoreszku–Horváth-féle

gyűjteménybe s később az OSzK-ba, 11 lev. (A1–B2, D2) hiányzik.

Ebben a könyvecskében Méliusz elsősorban egyik kedvenc témájával: a telkeknek a

halál és a feltámadás közötti állapotával foglalkozik, folyvást vitázva Sztáraival, aki egyik

elveszett művében azt állította, hogy a hívők lelkei a halál után közvetlenül bemennek az

üdvösség teljességébe, holott Méliusz szerint azt majd csak a test feltámadása és a végítélet

után nyerik el, addig pedig „hittel bírják, reménységgel várják a dicsőséget” (Cl lev.), abban a

közbülső állapotban, amelyet a Szentírás „Ábrahám kebelének” vagy „Paradicsomnak” nevez;

a gonoszok lelkei pedig a tömlőében, a gyötrelem helyén várják a kárhozat beteljesedését. (Vö.

pl. a DEH idevágó szakaszait, Kiss Á. 136, 232–233.)

Méliusz 32 pontban foglalja össze a bibliai argumentumokat (az első 13 és fél pont

szövege a fennmaradt példány csonkasága folytán hiányzik), s az utolsóhoz csatolja „az atyák

és doktorok bizonyságait”. A régiek közül Athanasiust, Sz. Kelement, Justinus mártírt,

Vigiliust, Fulgentiust és Damascenust említi, a középkoriak közül pedig Bedát és Lyrát (ez

utóbbinak Róm. 8-hoz meg Zsid. 4. és 11.-hez fűzött magyarázataira utal). Aztán – ritka eset! –

a korabeliek szép sorát is megnevezi: Luthert, Kálvint (Psychopannychia c. művével!),

Melanchthont, Musculust és Brenzet, mint akik vele egy véleményen vannak. S minthogy

Sztárai Bullinger Decadesének két szakaszát (V. 10. föl. 260, 262.) a saját felfogása mellett

idézte tanúul, Méliusz megpróbálja azokat is magának vindikálni, sőt annak kommentárjaira is

hivatkozik: „Soha nem mondja azt sem Bullinger, sem senki, hogy színről-színre

tökélletességgel az örök életben volnának. Hanem azt mondja, hogy várják a feltámadást, a

bódogságot, a test feltámadását, Krisztus oltalmába nyugosznak, kiáltnak és kérnek

bosszúállást. Hamissan érti azért Sztárai Mihály itt, egyébütt is eféle írást. Ha Ebr. (vagyis Zsid.

11. kommentárjában) megolvasnája Bullingert, ott megtanulhatná ja. Avagy Fil. 1. és 1. Kor.

13.”

Érdekes, hogy Méliusz későbbi írásaiban is milyen nagy előszeretettel tért ki erre a

spekuláció határán mozgó kérdéskörre. Sztáraival e körül támadt s elmérgesedett vitáját, mint

ismeretes, már Károlyi Péter helytelenítette. – Révész Imre, aki főleg Kálvin felfogásához való

viszonyában nézte, itt lényegi egyezést lát, irodalmi függés vagy módszerbeli azonosság nélkül.

Az ő megfigyelése szerint Méliusz itt is Szegedi Kis Istvánhoz áll a legközelebb, aki ezeken a

pontokon (Loci 239. és 243.) az atyák mellett Musculusra és Vermiglire utal. Azonban, tegyük

hozzá, az első helyen főképpen Bullinger Decadesét kivonatolja! (Vö. Szegedi: Loci 239. és

Bullinger: Decades 257–265.) Azt sem tartjuk lehetetlennek, hogy ez a téma egyike azoknak,

amelyeket Méliusz még brentianus ifjúkorából hozott magával, s ezt éppen a római katolikus

purgatóriumtannal, meg az anabaptistáknak a lélek halál utáni aluvásáról szóló tanításával

szemben tartotta mindvégig fontosnak.

Egyébként Méliusz ebben a könyvecskében „Az ellenvetések megfejtése” után (a D6

levéltől kezdve) 7 pontban és egy táblázaton az „Antilitron” vagy „antilytrosis”, azaz a

megváltás áráról szól: amit Isten irgalma és igazsága egyaránt megkívánt, annak Krisztus a

Szentháromság erejével, teste odaáldozásával tett eleget. E váltságtani gondolatok ideillesztése

(amelyeknek megfogalmazása erősen emlékeztet a Krisztus közbenjárásáról szóló

prédikációira!) amellett szól, hogy Méliusz az előbbi vitakérdést is az evangélium legközepével

kívánta összekapcsolni.

Irodalom: Trócsányi Zoltán: Egy XVI. századbeli nyomtatványtöredék. Akad. Értesítő

1914. 153–157. Zoványi Jenő: Az 1563. évi csonka unicum és „A halál könyve”. Prot. Szle

1917. 622–627. Révész Imre: Méliusz és Kálvin II. 40–46.

14.

[A zsidók áldozatiról.

Debrecen 1563. körül.]

RMK I. 53b.

Erre az egyetlen példányban sem ismeretes művecskéjére Méliusz maga hivatkozik:

„Az két Sámuel könyveinek és az két Királyi könyveknek... igazán való fordítása” (RMK I. 55.)

c. műve 14. lev. verzóján: „Ezekről (ti. az égőáldozat különböző fajtáiról) szóltam a kis

könyvbe, akit írtam a Sidók áldozatiról.” Zoványi, aki erre legelőször mutatott rá (MKszle

1838. 186.), hozzáfűzi: „A munka tehát, melyre e szavakban hivatkozás történt, a héber nép

vallásos áldozatainak különféle nemeit s az azokhoz kötött szertartásokat tárgyalhatta.”

Tartalmára talán még Szegedi Kis István „De Sacrificiis legalibus” c. táblázatából (Loci 61.) és

a DEH-nak „Az áldozatról; A papságról; A papok áldozatáról; Az áldozat és sákramentom

különbségéről” c. fejezeteiből (Kiss Á. 162–166.) vonhatunk le némi következtetést. Célja

lehetett akár bibliaismeret közlése, akár polemikus is: az ótestámentomi áldozatokkal s a

miseáldozattal szemben a Krisztus egyetlenegy tökéletes áldozatának és az úrvacsora igaz

értelmének kidomborítása. Mindenesetre kisterjedelmű könyvecske volt.

15.

[Ézsaiás próféta könyvének magyarázatos fordítása.

Debrecen 1563. táján.]

RMK I. 53c.

Szilágyi Benjámin István sárospataki tanárkorában a XVII. század derekán készített s az

ottani kézirattárban őrzött „Acta synodi nationalis Hungaricae” c. kézirata ív alakú másolatának

114. lapján írja: „Extant... commentaria Petri MELII in libros Samuelis, Regum, lobi, Esaiae

(!)..Zoványi Jenő, aki ezt a bejegyzést felfedezte, méltán vonta le belőle azt a következtetést,

hogy miután a többi ott felsorolt művek mind léteznek, „igazán semmi okunk kételkedni abban,

hogy Melius az Ézsaiás könyvét is lefordította magyar nyelvre s ellátta magyarázatokkal”.

(Még egy adat a M. P. irodalmi működéséhez MKszle 1914. 193/4.) Szombatin János a Pethe

Ferenc-féle utrechti bibliakiadáshoz (1794.) írt „Rövid tudósításában” szintén hitelesnek vette

ezt az adatot, amelyet ő is bizonyára Szilágyi kéziratából merített. Közvetve tudott erről a

Szombathi-féle adalékról Szabó Károly is (vö. RMK I. 58-hoz írt jegyzetét), de példány

hiányában külön tételként nem iktatta be az Ézsaiás-fordítást könyvészeti kézikönyvébe. Mi a

fentiek alapján teljesen indokoltnak tartjuk a Méliusz művei közé sorolását, s bizonyosra

vesszük, hogy mind a fordítás, mind a jegyzetanyag jellege ugyanolyan volt, mint több

ótestámentomi könyvről fennmaradt fordításáé.

16.

[A halál könyve.

Debrecen 1563.]

RMK I. 53d.

Példány nem maradt belőle, de műveiben ismételten hivatkozik rá. Így az 1563 végén

kiadott „Válogatott prédikációk” (RMK I. 54.) függelékében, az ágendának „A beteg

vigasztalásáról” szóló fejezete legelején: „Mint kelljen vigasztalni a beteget, szóltam az halálról

való könyvbe.” (393 1. = Ff3 lev. recto.) Ebből nyilvánvaló, hogy lelkigondozói jellegű része is

volt. Valószínűleg részletesen, szokása szerint pontokba szedve törekedett kifejteni a Szentírás

tanítását a halálról. Vö. a DEH erről szóló fejezetét, melyben a lelki, a testi és az örökkévaló

halálról van szó. (Kiss Á. 243/4. L. még uo.: 108/9, 194, 238/9.) Zoványi feltevése szerint

„elméletileg is, gyakorlatilag is foglalkozott az eschatologiához legszélesebb értelemben

tartozó dolgokkal is”. (Kézirat, 852). Sőt a régi népek gyászolási módjáról szintén szól egyik

szakaszában. (Prot. Szle 1917. 622–627.) Mindez kikövetkeztethető Méliusz többi

hivatkozásaiból: Az két Sámuel könyveinek és az két Királyi könyveknek... fordítása (1565.)

című kötetben (RMK I. 55.): „Lásd a halál könyvét, akit írtam erről.” (54. lev.). Vö. a Jelenések

könyvéről írt és 1568-ban megjelent prédikációi (RMK I. 69.) K4 recto, Rrr3 verso, Bbbb2

verso lapjait.

Ettől a műtől határozottan meg kell különböztetni „A lélek könyvét”, amellyel sokszor

összetévesztették.

17.

[A pestisről.

Debrecen 1564.]

RMK I. 54c.

Méliusz a debreceni eklézsiára szórt rágalmakat cáfoló művében (RMK II. 91.)

utolsóként (XXVI. pont, E2–3. lev.) a pestisről szóló tanításukra is kitér. Megemlíti, hogy már

korábban bőven írt a pestisről latin és magyar nyelvű könyvekben (Scriptis editis latina et

nostra lingua... copiose comprobatum est). Zoványi Méliusznak erre a nyilatkozatára

támaszkodva, külön erről a tárgyról szóló művekre gondol s feltevéseit így fűzi tovább:„...a

pestis előli menekülésnek és az ellene való óvintézkedéseknek haszonnélküli voltáról táplált

rajongó vélekedése (!) mellett is többször síkra kellett szállnia egyes támadásokkal szemben.

Ez utóbbiról szóló művei (!) valószínűleg Balsaráti Vitus János ellen voltak intézve, ki

1564-ben könyvet írt e kérdésről, s mint orvos föltehetőleg a józanabb felfogás mellett tört

lándsát.” (Kézirat, 280.) Lentebb már határozott állítás formájában írja Zoványi: „A pestisről

Balsaráti Vitus Jánossal folytatott polémiájában rajongásig menő nézetekről (!) tett

bizonyságot.” (Uo. 853.) Kár, hogy Zoványi nem nevezi meg: milyen forrásból meríti e

feltevéseit, ill. ezt az állítását, mert hiszen – sajnos – Balsaráti Vitusnak szóban forgó műve (De

remediis pestis prophylacticis, h. n. 1564, RMK III. 531.) egyetlen példányban sem ismeretes;

arra pedig, hogy ők ketten erről a kérdésről vitáztak egymással, tudomásom szerint nincsen

adatunk. Mindamellett nem tartjuk lehetetlennek, hogy Méliusz erről a kérdéskörről, amely

abban a korban irtózatosan aktuális volt, külön kiadványokban is szólt, nem csupán a DEH-ban

(vö. Kiss Á. 108/9.), vagy alkalomadtán prédikációiban. A bibliográfiai kutatás ebben a

kérdésben még nem mondta – nem is mondhatta – ki a végső szót. De, hogy Méliusznak a pestis

előli menekülés ügyében elfoglalt álláspontját miért kellene „rajongó vélekedésnek”

minősíteni, az nem világos előttem, Ő csak Isten gondviselő tanácsvégzéseinek

kikerül-hetetlenségét akarta hangsúlyozni, azonban ugyanakkor arra is rámutat: „Élünk

orvossággal, de úgy, hogy csak az egészség eszközének s nem az élet és egészség okának

ismerjük azt” (Apológia XXVI.). Sőt a DEH-ban, miután „a stoikusok által megállapított

fátumszerű szükségességet elvetették”, éppen a dögvész elkerülhetősége kérdésében ebből

indulnak ki: „Gyakran a levegő ragályos megfertőzését elháríthatja némelyek tudománya.”

(Kiss Á. i. h.) Az első magyar füvészkönyv írója aligha vádolható azzal, hogy túlságosan hódolt

volna babonás vagy rajongó hiedelmeknek.

18–19.

Refutatio confessionis de Coena Domini, Matthiae Hebler, Dionysii Alesii et his

coniunctorum, una cum iudiciis quatuor Academiarum, quae Saxonibus Transylvanicis

diplomatis papalis instar missa sunt Anno D. 1561. Huic adiunctum est Apologia Ecclesiae

Debreciensis ad calumnias, quibus falso de quibusdam articulis accusatur et criminetur.

(= Hebler Mátyás, Alesius Dénes és társaik úrvacsorai hitvallásának cáfolata, négy

akadémia nyilatkozataival együtt, amelyeket az erdélyi szászoknak pápai okirat módjára

küldöttek az Úr 1561. esztendejében. Csatolva van hozzá a debreceni eklézsia védekezése

azokkal a rágalmakkal szemben, amelyekkel némely cikkekkel kapcsolatban hamisan vádolják

és hibáztatják.)

Debrecen 1564, Török M., [90] lev. – 8r.

RMK II. 90.

Három példánya ismeretes: OSzK, Kvári ref. és Gy.

E művel együtt kiadói kolligátumként jelent meg – amint már a cím is utal rá – „a

debreceni eklézsia apológiája” (RMK II. 91.), új címlappal és új ívjelzéssel.

Úrvacsorai vitairat, melyben Méliusz az erdélyi szász lutheránusoknak 1561-ben

szerkesztett, de csak 1563-ban Brassóban – négy németországi akadémia nyilatkozatai

kíséretében – kiadott „Rövid hitvallását” (Brevis Confessio de Sacra Coena Domini, RMK II.

89.) cáfolja. Nov. 6-án kelt ajánlását a kolozsvári lelkipásztorokhoz intézi, mert Heblerék

hitvallása kifejezetten azok egyházát és tanítását támadja; szívesen vállalkozott védelmükre s

kéri: vegyék jónéven munkáját és tekintsék bajtársuknak. Aug. közepén Egerben járván,

találkozott Alagi Jánossal, a Serédi-család örökösével, aki módfelett magasztalta a szászok

kiadványát s méltó jutalmat ígért annak, aki latinul és magyarul megcáfolná. Jobb híján ő

vállalkozott erre, s kifejezi azt a reményét, hogy az Alagi kívánsága szerint „népünk

anyanyelvén” is elkészített cáfolata az ő mecénási jóvoltából szintén nyomdafestéket láthat.

(„Neque vero pigebit his adiicere pro rudibus confutationem vemacula lingua Gentis nostrae,

conscriptam (!) secundum con-silium et voluntatem Generosi et Egregii Domini Ioannis Alagi,

ubi bene-ficio et ope huius Mecaenatis typographi adiuti fuerint.”) Sajnos, e magyar nyelvű

úrvacsorai vitairat nyomtatott példányáról – egyáltalában kiadásáról – éppúgy nem tudunk,

mint kéziratának sorsáról sem.

A mű vázlata: Hebler előszavának (A6–C6 lev.) és az általa szerkesztett Brevis

confessiónak cáfolata (C7–H8). Antidotum (= ellenszer) a szebeniek tételei (H8–13) s a négy

akadémia – Wittenberg, Lipcse, Rostock és Odera-Frankfurt – véleményének

„megcenzurázása” (13–L6), majd Boëtius Sebestyén halléi szuperintendens és társai tételeinek

„megrostálása” (L6–8). Claviger, Selnecker és Stöckel írásait már nem veszi külön bonckés alá,

mert amazokéval azonos alapon állnak s ugyanolyan mesterkedéssel élnek.

Méliusz oly módon jár el, hogy ellenfelei írásaiból hosszabb-rövidebb idézeteket emel

ki s terjedelmes cáfolatokat fűz hozzájuk. Ez az idézetekhez kapcsolódó módszer nem

túlságosan alkalmas sem az ellenfél álláspontjának átfogó és szerves összegezésére, sem a

bírálat rendszeres előterjesztésére, de annál inkább Méliusz harapós temperamentumának s éles

dialektikájának kifejtésére. Egyébként sem csupán az idézett szakaszokkal foglalkozik, hanem

úgyszólván nagyobb porciókra reflektál: az idézetek inkább csak azt jelzik, hogy hol jár,

különösebben melyik cikkre vagy részletre céloz vitája során. Ez a staccato-stílusban kiformált

vitairat mégis azt mutatja, szerzője mennyire a lényegre néz s mindújra azt törekszik

besúlykolni. Abban a meggyőződésben ír, hogy ő és hitfelei „az igaz és katolikus felfogást”

vallják az úrvacsoráról: „Mi mindenkor a katolikus egyházzal szóltunk az Isten beszédének

szabálya szerint” (A8–C6). A fele-kezetközi helyzetet úgy látja, hogy a magyarországi

egyházak már egyáltalában nem értenek egyet Heblerékkel s az erdélyi magyar lelkipásztorok

közül is tíz, ha tart még velük; tehát nem igényelhetik maguknak azt, hogy a magyar egyházak

nevében szólnak. Visszautasítja a vádat, hogy ők „sakramentáriusok” volnának, holott sem le

nem becsülik, sem túl nem becsülik a sákramentomot. Viszont Méliusz érdekes módon vállalja

a zwingliánusok szomszédságát, amikor azt mondja róluk és az igazhitűekről, hogy Krisztussal

és az apostollal egyezőleg magyarázzák a szereztetési igéket („Zingliani, et Orthodoxi cum

Christo et Apostolo verba coenae explicant.” 12). Mindamellett az Ágostai Hitvalláshoz s

Luther írásaihoz is ragaszkodik, de csak amennyiben egyeznek a Szentírással: „Kegyelettel és

szentül fogadjuk az ő összes kommentárjait, kivált az Ótestámentomhoz, azonban „cum

iudicio”. Mihelyt az úrvacsora sákramentoma tekintetében eltávolodik Krisztustól és az

atyáktól, nem tehetjük, hogy az ő tekintélye által indíttatva ellene mondjunk az igazságnak”

(H8). Aztán ismételten azt bizonyítja, hogy éppen Heblerék távolodtak el „sarkophagika”

felfogásukkal és ubiquitás-tanukkal az Ágostai Hitvallástól is! Úgyhogy visszafordítja rájuk a

sakramentáriusság vádját, sőt azt mondja róluk: otromba „kapernaita” nézetükkel (mert csak a

kapernaumiak gondoltak balgán „manducatio oralis”-ra, Krisztus testének testi szájjal való

evésére!) visszaestek a pápizmusba. Az úrvacsoratan alapját képező krisztológiai szemléletről

is ezt állapítja meg: „A symbolumok, a Szentírás, az összes görög és latin atyák Ignatiustól

egészen Melanchthonig (!) egyező szóval (uno ore) bizonyítják, hogy Krisztus teste helyileg,

láthatóképpen ment fel s az ég fogadja be, a menny egy helyén tartózkodik, vár az ítéletre” (F4).

Mégis hiba volna e vitairat szerzőjét pusztán zwingliánus–bullingeri vonalon mozgónak látni,

amikor ő az Úr testének lelkiképpen, de lényegi, reális vételét hangsúlyozza: „Az Úr értünk

adott testét azonban a hivő és kiválasztott lélek a hit szájával lelkileg (spiritualiter) veszi az

ígéretben valóságosan és jelenvaló módon (realiter et praesentialiter), azaz nem

képzeletbelileg, hanem valóban és igazán (non imaginarie, sed realiter et vere).” (B3 lev.) Ilyen

mély és átfogó fogalmazás ellenére – sajnos – akkora szakadékot tépett már a felekezeti

meghasonlás, hogy a vitázó felek „a katolikus egyházból” kirekesztették s istenkáromlással,

ördögi hazugsággal megterheltnek látták egymást, amint ebből a vitairatból is kitetszik. Az is

nyilvánvaló: milyen sok volt itt az egymás-mellé-beszélés mindkét részről, aminek mint az

evangéliumi keresztyénség egyik legfájóbb sebének orvoslásán még századok fognak

fáradozni.

* * *

E vitairathoz kötött másik mű:

Apológia et abstersio Ecclesiae Debreciensis a calumniis, quibus temere apud

Academias et principes accusatur.

(= A debreceni egyház védekezése és megtisztogatása azoktól a rágalmaktól,

amelyekkel az akadémiáknál és fejedelmeknél vádolják.)

Debrecen 1564, Török M., [35] lev. – 8r.

RMK II. 91.

Lelőhely: OSzK, Kvári RK és Gy.

Az olvasóhoz írt előszó szerint, melynek dátuma 1564. nov. 10., elkerülhetetlenül

szükségessé vált a debreceni eklézsiára és hitvallására szórt rágalmak és vádak megcáfolása,

összesen 26 vádat sorol fel és oszlat el. (L. ezeknek s az egész művecskének rövid summáját

Zoványinál: A reformáció... 434–437.) Igen tarka szemekből minden különösebb rendszer

nélkül láncrafűzött anyag ez: kezdve a szentháromságtagadó és Stancaro-féle tévtanokon,

folytatva az úrvacsorai, meg liturgiai kérdéseken s az eleveelrendelés és elvetés tanán. (Ez

utóbbiak megfogalmazása leginkább Kátéjával cseng össze.) A reformátori íráselvet így

fogalmazza meg: „...az összes emberi írásokat, a hitvallásokat, az Ágostait, a Szászt, a Zürichit,

a Genfit s a többieket mintegy próbakőhöz, a Szentíráshoz szabjuk, és szorgalmasan

egybevetjük a forrásokkal”. Az atyák és akadémiák írásai is csak ennek megfelelő

„válogatással” (cum delectu) fogadhatók el. Nem egyéni, hanem „katolikus” magyarázatra

törekednek: „Mindenkor bátran elő merünk hozakodni kommentárainkkal. Mert bár alázatosak

s az ékesszólás cicomája nélkül valók, mégis – hisszük – olyannyira a mezítelen és tiszta

igazságra támaszkodnak, hogy igazságukkal sokak dagályosságát felülmúlják.” A reformáció

tudományszemléletére és tudományos öntudatára jellemző módon vallja a bibliátlan rajongás

vádjával szemben: „Tudakozzuk..., a gyermekkortól kezdve tanuljuk a Szentírást, s a szent

theologiának az összes tudományok és mesterségek kitanulását mögéje helyezzük. Sőt a

művészetek és nyelvek ismeretét is mindenkor a theologia tanulmányozására alkalmazzuk.

Isten jóvoltából a mi egyházunk ékeskedik a nyelvek ismeretével. Úgyhogy velünk szemben az

eretnekek hiába próbálnának a héber és görög nyelv ürügyén kibúvót keresni, mondván, hogy a

héber és a görög szöveg szerint így meg így van az igazság. Mert a mi egyházunkban a szent

Biblia héber, görög, latin és német nyelven is megvan.” – A sákramentomok definíciója itt

kálvini zamatú. Az ördögűzést és ahhoz hasonló szertartásokat kireszkesztik a keresztség

szertartásából s a gonosz elleni küzdelmet a keresztyén élet egészébe utalják át. Ismételten kitér

házassági kérdésekre, részint liturgikus, részint lelkigondozói szempontból. Különösen

terjedelmesen (tíz oldalon át) cáfolja a stoikus fatalizmus vádját. Az antinomizmussal szemben

rámutat a törvény és az evangélium lényegi egységére és funkcióbeli különbségére. Amit a

szülőasszonyok kíméléséről és a pestisről mond, orvostörténeti szempontból sem érdektelen.

Méliusz theologiai munkásságának színképéhez jellegzetesen hozzátartozik ez a tarka

mozaikszerű művecske, melyben egyháza becsületét védelmezi. Aforizmái olykor szinte

jobban elénk villantják legsajátosabb gondolatait, mint hosszabb, iskolás tekervényekben

előhaladó fejtegetései. Egyház- és theologiatörténeti, általános tudomány- és

művelődéstörténeti vonatkozásai mellett a korabeli egyházi néprajz köréből is őriz néhány

érdekes adalékot. Törmelékes, hevenyészett volta csak olvasmányos érdekességét fokozza.

Melléktermék, de írója folyton izzó szellemének mester jegyeivel.

20.

Az két Sámuel könyveinek és az két Királyi könyveknek az zsidó nyelvnek igazságából,

és az igaz és bölcs magyarázók fordításából, igazán való fordítása magyar nyelvre.

Debrecen 1565, Hoffhalter Raf., [4] 239 [helyesen 237] lev., 1 fm. – 2r.

RMK I. 55.

Teljes példányai: OSzK, S, Berlin, Kvári EM, Gy.

Kissé csonkák: D, Kvári UK (2), Tordai unit. egyh., Betlér.

Ez a mű Méliusz bibliafordító munkásságának első ránkmaradt terméke. (Bár

természetesen a prédikációs köteteiben feldolgozott bibliai könyveket és részeket is maga

fordította a héber, ill. görög eredetiből, tehát ebből a szempontból azokat sem szabad figyelmen

kívül hagyni.) Méliusz derekasan kivette a részét a század nagy kollektív erőfeszítéséből, amely

a Huszita Bibliától Károlyi Gáspárékig a magyar Biblia megvalósítására irányult. Idevágó

munkatervéről – főleg az Ótestamentom történeti könyveit illetően – éppen ennek a művének

ajánlásában szól, melyet 1565. jan. 22-én Bebek Györgyné Patócsy Zsófiához és Mágócsi

Gáspárné Massai Euláliához intézett. Ugyanitt nyilatkozik fordítói elveiről és módszeréről: „Az

ü igéje világossága mellé Isten a nyelveket támasztá, mindenféle nyelven szól az ü népének...

mondja, hogy az ü apostoli és prédikátori szóljanak értelemmel, kit a tüzes és hasogatott

nyelvvel bizonyíta. Mindennek parancsolja, hogy tudakozza az Írást... Isten segétségéből ami

kicsiny értelmet a Jehova adott, úgy akartam a zsidó nyelvnek tulajdonsága szerént fordítani,

öszvevetvén a görög Bibliával és az bölcs fordításokkal, hogy minden megértse; nem

grammatice, bötűt bötűre, hanem úgy fordítottam, hogy sem a textust el nem hagytam, sem az

értelmet. Ez penig az igaz magyarázat.” Tehát nem szolgai, hanem értelemszerű, de azért hű

fordításra törekszik, mint aki tudja, hogy a jó fordítás egyúttal a legjobb magyarázat. Toldy

Ferenc közismerten és joggal Méliuszt tartotta a legeredetibb XVI. századi magyar

bibliafordítónak. Zoványi szerint egyenesen „műfordítást” nyújt. (Tanulmányok 21.)

Lépten-nyomon meglepődünk, milyen ízes, remek, ma is élvezetes fordítás ez. Novellaszerűen

eleven stílusára jellemző példa lehet 1. Sám. 17,51. fordítása (ez Méliusznál, aki a korabeli

héber Ótestámentom-kiadás versbeosztását követi = 17,23–24a): „Nagyhamar futamék a Dávid

és a filiszteusra ugordván reá álla; kapá Dávid a filiszteus szablyáját és kivonván a szablyát a

hüvelyből, megölé vele a Góliátot, és ugyanazon ü szablyájával fejét vévé. Megláták ezt a

filiszteusok, hogy megholt volna az ü erős bajnakok (– bajnokuk), azért megfutamának.” Ez

egyúttal azt is mutatja: kissé kibővíti a szöveget, hogy „az értelem” jobban beleférjen. Módszeri

elve szerint az ilyen toldásokat mind zárójelbe kívánta tenni. Fordítása „rendjéről” ő maga így

ad számot az előszóban: „Először a summáját írtuk meg (ti. az egész könyvnek s aztán

mindegyik fejezetnek). Második: versenként rendeltük, mint a zsidó. Harmadik: az margón,

kívül az textus mellé megírtuk, mit kell tanulni (vagyis a lap szélén rövid tanúságokkal vagy

intelmekkel kíséri a szöveget). Negyedik: minden Caputnak rövid magyarázatot csináltunk.”

Jób-fordítása is ugyanezzel a módszerrel készült; bizonyára ilyenek voltak az elveszett darabok

is (Krón., Ézsaiás; az Újtestámentom). A héber alapszöveg részleteit sűrűn közli fonetikus

átírással a fejezetvégi magyarázatokban: „Zsidóul azért írtuk meg az nehéz helyet, hogy aki

ítélni akarja, ne az Régi Translatióból, hanem az zsidóból, az Vatabalus és Münster versiójából

ítélje.” Ezek a szakembert jól eligazítják, ha meg akarja állapítani: milyen típusú kiejtéssel

tanulta Méliusz a héber nyelvet s milyen szövegkiadásokat használt. Az előszóban még egy

fontos segédeszközére utal: „Ahol láttam, hogy nem egyeznek a magyarázók, az zsidó

nyelvnek Thesaurusába (!) kerestem meg az zsidó ige jegyzését (=a zsidó szó jelentését), és arra

fordítottam, amely jegyzése az textushoz illett.” A magyarázat közben ismételten hivatkozik „a

régi fordításra”, azaz a Vulgatára meg a Septuagintára, valamint az előszóban említett fordítók

magyarázataira. De kritikával használja őket, pl. amikor ezt írja: „hamis... mint a Vetus

Translatio és a Görög mondja” (84. lev.). Másutt egymás mellé teszi a görög, Hieronymus latin,

Vatablus, a zürichi Biblia és Münster értelmezését, aztán így kiált fel: „Látod-e, szerelmes

atyámfia, a nagy bölcs emberek írási mint külömböznek: Hát ha nem tudsz zsidó és görög

nyelvet, hogy tudod megítélni, melyik igazb?”

A lapszéli jegyzetekben gyakran közöl régiségtani, földrajzi, fogalmi, tárgyi és történeti

magyarázatokat, amelyeket egy-egy kedves hazai fordulattal hoz közel: „A Kidron, mint a

Körös Erdélyben, hegyek és fák alatt, erdőbe folyó kis sebes víz vala, Jeruzsálemhez közel”

(94. lev.). Vagy amikor a 2. Sám. 9,4-ben említett Ló-Debár város nevét így magyarázza:

„Lódebár, azaz az ő beszéde, Úrnak szava halló város. Mint az Döbröcön, azaz: Seminarium

verbi.” Mennyi megszólító nyomaték van ebben az alkalmazásban, hogy Debrecent így nevezi:

az Úrnak szavát halló város, az Ige veteményes kertje! A szikomorfáról meg így ír: „Sok

termett Zsidóországba Jeruzsálem környül, mint Szálába a vadcseresznye, és mint a

vadkörtvély a debreceni erdőn, oly sok volt Jeruzsálem környül” (152). – Magyarázatait

teleszórja kortörténeti vonatkozásokkal, konkrét intelmekkel, perzselő társadalomkritikával,

szociális-etikai dörömbölésekkel: „Ilyen pártolás (= pártoskodás) vagyon Magyarországban is:

kiűzik s meg behozzák a királyokat” (103b). „Most a Verbőczi dekrétoma szól, hallgat az Istené

a pad alatt” (22a). „Hát ti is, tiszttartók... ne kínozzátok a szegénységet” (169a). Méliusz

valóban gyakorolta, ebben a művében is, amire tiszttársait inti: „Prédikátor uram, ne hízelkedjél

uradnak, mondj igazat, fedd meg a bűnről, mind királyt, császárt, kicsinyt, nagyot, feddjed a

bálványozást” (169 b). „Ti fejedelmek, valakik a békességet nem akarjátok, Isten öröki (=

öröksége) pusztítói vagytok, özvegyek, árvák rontói” (108a). Felszólítja a királyokat: együtt

könyörögjenek a községgel, ne vonják ki magukat a nép közül, holott „a pórnál, aki Krisztus

örököstársa, Isten fia, nem vagytok drágábbak” (147a). Az alattvalóival zsarnokoskodó

fejedelem egy sorba kerül a tolvajokkal: „... ha erővel, törvénytelen elveszed jobbágyod

marháját, Isten mint hatalmas tolvajt (!) megvér érte s még a te tulajdonodat is elveszti érte”

(177a). „Roboám király a pogány nyúzó, fosztó, kevély és tökéletlen, állhatatlan népek, urak

példája, akik a községet úgy tartják, mint egy oktalan barmot. Fiák, hát a jobbágyot jól

tartsátok, ha a ti atyátok kínzotta” (156). A magukra hagyott végvári vitézek sem maradnak ki a

vigasztalásból: „Atyámfiái, magyar vitézek, a végekbe kik laktok, akik sok vitézséget mieltek,

Isten nem felejti el a ti vitézségeteket, mert ő tett titeket vitézekké: Noha e világ friss, tobzódó

és háládatlan nép(é)nél olcsók vagytok” (116b). 2. Kir. 25,24–25.-höz ezt a jellemző

megjegyzést fűzi: „Az szegény scythiai magyarokba ezen vér szorult. Míg tíz fennáll bennek,

addig nem örömest engedhetik, hogy idegen bírja országokat” (238b).

A magyarázat lényege azonban természetesen Méliusznak ebben a művében is

tipológiai-krisztológiai jellegű, aminek érdekében lépten-nyomon átcsap az allegórizálásba: „A

két Cherubim között, Isten a szekrény (= a frigyláda) födelére... két szárnyas képet csináltatott

vala, ezek öszvenéznek vala. A Láda födele: a Krisztus. A két öszenéző angyal: a két

Testamentum: az Isten törvénye és evangéliuma, avagy a Krisztus halála s feltámadása érdeme,

Isten igazsága és kegyelme. E közül, ez által Krisztusból az ő igéje által szólt, mind igazsága a

Törvény által, irgalma az Evangélium által. Jegy szerént volt Isten ott. De állat (= lényeg)

szerint valóban a Krisztusban lakik, onnat szól” (10a, vö. 76a). Nem hiányoznak persze a

folytonos dogmatikai tanítások sem, úgyhogy Zoványi azt állapítja meg:

„Nemcsak a krisztológia, hanem a többi dogmák is alapjául és tárgyául szolgálnak az

egyes részletekről írott magyarázatainak.” (Tanulmányok 24.) Szintén véget nem érők a más

felekezetek ellen, kivált a pápás egyház visszaélései ellen intézett kirohanásai. Különben is:

ezek a bibliai könyvek bő alkalmat nyújtanak az eretneküldözés és eretnekirtás „igazolására”,

ha valaki e tekintetben nem lát különbséget az Ó- és Újtestamentom között. Említendő

sajátossága még e fordításnak, hogy a Jahve istennevet következetesen Istennek – illetve

egyszer Atya-Istennek meg Fiú-Istennek – fordítja, az Elohim nevet viszont mint nyelvtanilag

többesszámú szóalakot már „Szentháromsággal” adja vissza. E dogmatizáló nyelvészkedés

előtt, amellyel persze Méliusz a korabeli theologiában korántsem áll egyedül, hamarosan a

szentháromságtagadók elleni küzdelemben nyílik széles harcmező.

Azonban ennek a műnek a korábbi és a korabeli bibliafordításokkal és

írásmagyarázatokkal való forrásszerű kapcsolatait pontosan le kellene térképezni, ami

elsősorban hebraistáink számára kínál érdekes és vonzó feladatot.

21.

[A Krónikák könyveinek fordítása.

Debrecen 1565. körül.]

RMK I. 57a.

„Az két Sámuel könyveinek és az két Királyi könyveknek... fordítása” (RMK I. 55.)

ajánlólevelében 1565. jan. 22-én Méliusz további bibliafordítói terveiről szólva ezt írja: „Ha az

Jehova akarja s az Isten támaszt dajkákat, akiknek segítségével segíttetem erre, a

Paralipomenonnak (= Krón.) egy részét immár megfordítottam.” Ennek alapján, továbbá

ismerve Méliusz munkálkodásának tervszerűségét és ernyedetlen szorgalmát, Zoványi

kétségen kívül állónak tartja, hogy fordítását befejezte s miután „pártfogót bizonyosan talált”,

még abban az évben ki is adta. Erre akkor rá is ért s a nyugalma is meg lehetett hozzá, mert a

református egyházat az előző évi tordai országgyűlés törvényesen elismerte, az

antitrinitáriusokkal a harc még nem indult meg s legközelebbi műve: a Jób-fordítás előszavát

csak nov. 25-én keltezi. (Tanulmányok 26. MKszle 1888. 186/7.) Sőt Zoványi azt is

valószínűnek tartja, hogy Méliusz az ugyanott említett többi bibliai könyveket – Józs., Bir.,

Észt. és Neh. – meg talán Esdrás és Ruth könyvét is lefordította és a Krónikák könyveivel

együtt adta ki. Ez utóbbiakra vonatkozó feltevéseit Zoványi maga is csak tartózkodóan pendíti

meg, később nem is tartja fenn. Azonban a Krónikák könyveire vonatkozó pozitív

állásfoglalása elfogadható.

22.

A szent Jób könyvének a zsidó nyelvből és a bölcs magyarázók fordításából igazán való

fordítása magyar nyelvre.

Nagyvárad 1565, Hoffhalter Raf., [5] 104 lev., 1 fm. t., 1 fm. – 4r.

RMK I. 58.

Lelőhelyek: OSzK, MTAK (2), S (cs.), Kvári prot. theol. (cs.) és EM, Gy.

A könyv elején levő és Krisztus megkeresztelkedését ábrázoló fametszetes tábla s a

kötet végén látható Hoffhalter címer leírását I. Gulyás 133–134. Soltészné 83–85. XXXVIII. és

XXXIX, 11.

Az 1565. nov. 25-én kelt ajánlás ismét Mágócsi Gáspárnak és feleségének szól. Viszont

a kolofon („A Jób könyvének fordításának a zsidóból és deák Commentekből, vége ez, XXX.

Aprill. per Petrum Melium, Debrecini A. D. M. D. LXV.”) arra mutat, hogy a kézirat már ápr.

30-án készen volt. Méliusz fordítói öntudatára, módszerére és forrásaihoz való viszonyára

egyaránt jellemző, amit az olvasókhoz intézett rövid előszóban ír: „A sz. Jób könyve felette

hasznos, de igen nehéz. Soha az egész Bibliába sem találsz nehezebb textust, értelmet, mint a

sz. Jób. Én amint a zsidó nyelvből, a Vatablus, Münster és Genevaiak fordításából hozzá

tértem, azon igyekeztem s így fordítottam, hogy sem a zsidó textus bötűjét, sem az értelmet el

nem hagytam: Nec verbum verbo tantum, séd verba cum sensu coniunxi. 789 A vetus

translatióból790 ne tégy ítéletet, hanem a zsidó textusból; ha ahhoz nem tudsz, az ítéletnek békét

hagyj, mert caecus de colore.791

A fordítás jellege s az egész mű felépítése ugyanolyan, mint a Sámuel és a Királyok

két-két könyve fordításánál (RMK I. 55.) láttuk. A fejezeteket rövid tartalmi summával kezdi és

lapszéli jegyzetekkel kíséri, s mindegyiknek a végéhez magyarázatot illeszt, amely

szakaszonként visszautal a megfelelő versekre. Egyébként a magyarázatok itt is inkább

scholion-szerű megjegyzésekből állnak. A korszerű és a dogmatikus vonatkozások éppúgy nem

hiányoznak, mint a krisztológikus értelmezés. Az Elóhim szót most is lépten-nyomon

Szentháromságnak fordítja. Magától értetődő anakronizmussal beszél „Jób körösztyénségéről”.

A fordítás általában eleven, bár kissé bőbeszédű. Tartalmilag, értelemszerűen – a viszonylag

kevés kivételt nem számítva – egyezik modern fordításainkkal, még akkor is, ha

parafrázisszerűen kibővül, mint pl. Jób 5,27 (Méliusznál: 5,23) esetében:

Méliusz:

Ímé azért ezt e dolgot megértettük s végre

mentünk, hogy nincs külömben, hanem így

vagyon, amint mondám: halld meg azért Jób

ezt s te is a te magad hasznára tanuld meg.

Károlyi (rev.):

Ímé ezt kutattuk mi ki, így van ez. Halgass

erre, jegyezd meg magadnak.

Maga e fordítás versbeosztása s héber nyelvű, fonetikusan átírt idézetei elvezetnek az alapul

vett szvöegkiadáshoz. A címben és a kolofónban említett „bölcs magyarázókhoz”, ill. „deák

commentekhez” (kommentárokhoz) való viszonya még nincs felderítve. Pedig az előszó név

szerint is megadja az első támpontokat a tájékozódáshoz.

23.

[Az Énekek énekének magyarázatos fordítása.

Debrecen 1565 táján.]

Sem általában a könyvészeti szakirodalomban, sem a Méliusszal foglalkozó

tanulmányokban nem látom nyomát annak a feltevésnek, hogy a nagybuzgalmú debreceni

reformátor az Énekek énekét is lefordította s szokása szerinti magyarázó jegyzetekkel ellátva

kibocsátotta volna. Én szükségesnek tartom ennek felvetését, mert a Jelenések könyvéről írt

magyarázatának (RMK I. 69.) egyik utalása (C4 lev. verzó) ebbe az irányba mutat: „Immár

sokat szóltam erről Canticorum 1.” Az ilyen utalások korábban elkészült és publikált műveire

szoktak vonatkozni. A „sokat szóltam erről” kifejezés arra vall, hogy a megnevezett fejezet

fordítását magyarázatokkal kísérte. Ezen a nyomon még tovább kell folytatni a kutatást;

azonban Méliusznál egy ilyen utalás egymagában is sokatmondó.

24–25.

[Apológia de Triade – a szentháromságtan védelme, latinul és magyarul.

Debrecen 1566–67.]

RMK II. 102a? és I. 59c.

A Méliusz műveivel foglalkozó könyvészeti irodalom egyik legtöbbet vitatott kérdése:

Volt-e Méliusznak 1566/67-ben – a debreceni zsinatból kiadott latin és magyar nyelvű

hitvallásokon (RMK II. 105. és I. 60.) kívül – külön a Szentháromságról, ill. a

szentháromságtan védelmére szerkesztett egy vagy több irata? melyek azok? közelebbről mit

tartalmazhattak s milyen nyelven jelentek meg? Legelőször Balogh Ferenc (A magyar prot.

egyháztört. részletei, Debrecen 1872.) hívta fel a figyelmet az „Articuli” (RMK II. 104.) 63.

cikkelye végén olvasható utalásra: „Több erősségeket és bizonyságot láthatni a Háromságról

írott és a jelen 1567. év aug. havában kiadott magyar könyvecskében, melyben a Servet

erősségei megcáfoltatnak.” (Kiss Á. 598.) Zoványi is ugyanerre hivatkozva vette

nyilvántartásba Méliusz elveszett művei között „A háromságról (1567.)” címűt (MKszle 1883.

187/8.), Kanyaró pedig – egy másik utalást is hozzávéve a Jelenések könyve magyarázatából

(RMK I. 69. Cl lev. recto) – azt gondolta: Méliusz „1565. táján »A Szent Háromságról« írt

magyar könyvét adta ki, másodszor ugyanezt 1567-ben is.” (MKszle 1906. 295. és 319.) Tóth

János a Jelenések könyvéről szóló prédikációk két további utalása alapján (RMK I. 69. Cl lev.

verso: „vide a kün[yv]-be, akit a Servetus fattyai ellen írtam deákul és magyarul”; E2 lev. verso:

„Lásd ezt a Servetus ellen írt könyvbe”) Méliusz elveszett művei közé sorolja „a Servetus

fattyai ellen írt deák és magyar nyelvű könyvet”. (ItK 1926. 113.) Zoványi mindvégig

fenntartotta azt a nézetét, hogy az „Articuli” fentebb idézett 63. cikkelye Méliusznak egy olyan,

„1567 augusztusában magyarul kiadott könyvecskéjére” vonatkozik, „mely a »Servetus

erősségeidnek megcáfolásával foglalkozott s – úgy látszik – kiterjeszkedett a felnőttek

keresztségének kérdésére is, mégpedig a jelek szerint mindezekről jóval bővebben értekezve,

mint a hitvallásokban. Föltehető, hogy tetemes részében ugyanaz volt a tartalma, mint ebben a

tárgyban régebben írt művének, ám most már legfőképpen Dávid és elvtársai elleni

kifakadásokkal teletömve.” (Kézirat 297.) A „régebben írt művén” Méliusznak az

Apokalypsisről írt magyarázataiban említett Servetelleni könyvét érti, amelyet kapcsolatba hoz

a tiszáninnenieknek Egri Lukács ellen már 1566 januárjában elkezdett vitáival: „M. P. nem az

az ember volt, aki minden további nélkül belenyugodjék abba, hogy akárki is ellene forduljon

az általa vallott hitcikkeknek. Erre mutat az a kétségbe nem vonható adat nyomán feltétlen

hitelességgel (!) megállapítható tény is, hogy már 1566 nyara előtt, talán egyenesen ily tárgyú

zsinatukkal egyidejűleg, könyvet adott ki a Szentháromságról. (A Jelenések könyvének

magyarázatait tartalmazó művének, melynek nyomtatása 1566. szept. 10-én végződött be,

jóllehet ez csak 1568-ban jutott a közönség elé, Cl levelén említi.) Ez ugyanaz lehetett, amelyet

„Servetus ellen írt”-nak emleget, őrnaga. (Ugyanezen mű E2 levelén, illetőleg a Cl levél

hátlapján van róla szó...) Ha pedig történetesen nem volt azonos a kettő, akkor meg éppen két

munkával lépett fel már akkor, amikor még ki sem tört az igazi vihar e kérdés körül. Ám úgy

lehet kivenni, mintha ebben a latinul is, magyarul is megjelent művében még nem Dávidékat

értette volna a Servetus fattyai alatt.” (Uo. 291/2.)

Legutóbb Kelecsényi Ákos „Méliusz feltételezett műveiről” értekezvén (MKszle 1965.

264/5.) úgy vélekedik: az „Articuli” 63. cikkelyének idézett utalása nem külön műre, hanem az

1567-i debreceni zsinat magyar hitvallására (RMK I. 60.) vonatkozik, mert hiszen ennek

előszava júl. 16-án kelt, tehát az aug. havában történt kibocsátás ezzel jól összeegyeztethető.

Kelecsényinek ez a megállapítása annál inkább elfogadható, mert Méliusz a kor általános

szokása szerint nem szokott pontosan a kiadványok címének megfelelően hivatkozni sem a

saját, sem mások műveire, és mert a magyar nyelvű hitvallás az utolsó fejezetében oly kiadósán

szól a gyermekkeresztségről s oly részletesen érvel a Servet-féle, csupán a felnőttek

keresztségét helyeslő nézetekkel szemben – amire a latin hitvallás még egyáltalán nem

terjeszkedett ki! –, hogy a 63. cikk méltán hivatkozhatott rá. Kevésbé tartjuk valószínűnek

Kelecsényinek azt az elgondolását, miszerint a Jelenések könyve magyarázatában a Servetus –

ill. a Servetus fattyai – ellen írt latin és magyar nyelvű művekre vonatkozó utalások utólagos

beszúrások volnának s szintén a debreceni zsinat latin és magyar nyelvű hitvallásaira

vonatkoznának. Itt a tárgyi érvek Zoványi nézetének helyessége mellett szólnak: Méliusznak

már 1566-ban is jelent meg talán nem is egy műve a Szentháromságról latinul és magyarul, s

egészen bizonyos, hogy ugyanennek a tannak védelmében – most már Dávidék ellen forduló

éllel – ugyannak az évnek második felében és 1567 elején, tehát még a debreceni zsinat előtt,

további iratokat is szerzett és valószínűleg ki is nyomatott.

Nehéz elképzelni, hogy az alatt a háromnegyed év alatt, amely a „népes”

marosvásárhelyi zsinattól a debreceni zsinat megnyitásáig (1566. máj. 19. – 1567. febr. 24.)

eltelt s éppen a szentháromságtagadó és -védő frontok egymás elleni felvonulásához vezetett,

Méliuszék ölbetett kézzel nézték volna Dávidék szorgos kiadói tevékenységét. Igaz, ezekben a

kolozsvári kiadványokban némileg ők is részesek voltak, hiszen azok éppen a velük való

„consensus” és „concordia” dokumentálását célozták. A „Catechismus Ecclesiarum Dei”

(RMK II. 99.) „Sententia Concors” c. függelékében (vö. Bod P. I. 400–405.) közzétették azokat

a „limitatiókat”, amelyekkel Méliusz és társai Blandratáéknak a szentháromságtagadásba hajló

tételeit megpróbálták a hagyományos orthodox dogma vonalára szorítani. Az ugyanott

közzétett zsinati határozatokból („Sententia Synodalis”-okból) készültek „A keresztyén

egyenességnek cikkelyi”. (RMK I. 59a; egyetlen, könyvtáblából kiáztatott, kissé csonka

példányának szövegét felfedezője:Jenei Ferenc ismertette és tette közzé. ItK 1953. 206. és

1954, 73–76.) Latin nyelvű változata „Articuli Christiani consensus” címen ismeretes. (Ember

– Lampe 159–162. Kathona Géza bizonyosra veszi, hogy nyomtatásban is megjelent. MKszle

1965. 267.) Azonban mind a kátéban, mind pedig ezekben az egyezményes cikkelyekben olyan

eltolódások és földcsuszamlások észlelhetők, amelyeket Méliuszék már nem tekinthettek biztos

alapnak, sőt látniok kellett, hogy a nagyobb biblicitás ürügyével lépre csalták őket, amikor

maguk is hajlandók voltak a szentháromságtan hagyományos terminológiájának feladására, ha

az általa jelzett tárgyi igazság sértetlenül marad. E háromnegyed év alatt éppen azt kellett

belátniuk, hogy erről szó sem lehet: Dávidék levetették álarcukat s a Szentháromságot,

valamint Krisztus és a Szentlélek valóságos intenségét illetően a tagadás útjára léptek.

Minden bizonnyal itt kell elhelyeznünk azt az Apologia de Triade (A Szentháromságról

szóló védőbeszéd) címmel János Zsigmondhoz felterjesztett iratot, amelyre a debreceni „Brevis

Confessio” (RMK II. 105. F1 lev. verso) oly nyomatékosan utal: „Plus millies et in Apologia de

Triade ad Serenissimum principem Ioannem Secundum probavimus Christum Iehovam

subsistentem, Filium Dei unigenitum proprie.” (= A Szentháromságról felséges II. János

fejedelemhez írt védbeszédünkben több ezerszer bebizonyítottuk, hogy a Krisztus létező

Jehova, Istennek tulajdonképpen egyszülött Fia. Kiss Á. 498/9.) Ez a mű csakis 1566 második

felében vagy 1567 elején készülhetett s bizonyára nagyobb terjedelmű lehetett, mert – ha a

„több ezerszer bebizonyítottuk” kifejezés hiperbolikusán értendő is – nagy tömegű érvet

sorakoztatott fel Krisztus örök istenségének és fiúságának bizonyítására. Címéből ítélve

felölelte a szentháromságtan többi vita alá került vonatkozásait is, és bizonyára igyekezett a

fejedelem előtt orvosolni azokat a torzításokat, amelyek a kolozsvári kiadványokban a

valóságos egyezményhez képest észlelhetők voltak. Tekintettel arra, hogy Méliuszék a

nemzetközi nyilvánosság elé szánt latin nyelvű hitvallásukban hivatkoznak erre a műre, nagyon

valószínű, hogy ez nyomtatásban is megjelent, mégpedig – a kolozsvári kiadványok

ellensúlyozására – mind latinul, mind magyarul. (Nem hiányzott a nyomdai lehetőség sem,

hiszen a „Váradi énekeskönyv”, amely a Méliuszénak volt 2. kiadása, 1566-ban jelent meg, s

valószínűleg Újtestámentomát is ott nyomtatták 1567-ben.) Könnyen lehet, hogy Méliusz több

más hivatkozása szintén erre az Apológia de Triade című művére céloz, melyet eddig ebben a

mivoltában tudomásunk szerint sem könyvészeti irodalmunk, sem a Méliusz-kutatás nem

méltányolt kellőképpen. Ha nyomtatott példány nem is maradt belőle, kéziratos nyomai

maradhattak akár Debrecenben, akár Kolozsvárott, akár egyebütt.

Ugyanitt említendők Méliusz műveként – akár egyedül, akár munkatársakkal

szerkesztette – a debreceni zsinat vitatételei: Propositiones verae sumptae ex Scripturis Sacris

de Unitate et Trinitate in unó Deo contra monstra haereticorum Sabellii et Socini (recte:

Serveti) haeresibus infectorum. Disputandae Debrecini 26. Februarii Anno Domini 1567. (= A

Szentírásból vett igaz tételek az egy Istenben való egységről és háromságról a Sabellius és

Socinus – helyesen bizonyára: Servetus – eretnekségeivel megfertőztetett eretnekek

szörnytanai ellen. Megvitatandók Debrecenben, február 26. napján, az Úr 1567. esztendejében.

– Latinul: Ember–Lampe 164–169. Magyarul: Kiss Á. 460–464. Tartalmát velősen összegezi

Kathona Géza e kötetünkben megjelenő dolgozatában.) Bármilyen rövid volt is az idő a február

13-i tordai gyűléstől a debreceni zsinatig: nem lehetetlen, hogy e tételeket legkésőbb a zsinat

utolsó napjára ki is nyomtatták. Mindenesetre: Méliuszék már ezekben a rendkívül elvont

fogalmazású tételekben visszatérnek a szentháromságtan klasszikus formuláihoz, s mintegy

dióhéjban eleve összefoglalják, amit a további küzdelmes esztendők során annyi változatban

kell ismételniük és mindújra kifejteniük.

26.

Brevis confessio pastorum ad synodum Debrecii celebratam 24, 25. et 26. Februa[rii]

Anno D. 1567. convocatorum.

(= A Debrecenben, Urunk 1567. esztendejében, február 24–26-ig tartott zsinatra

egybehívott lelkipásztorok rövid hitvallása.)

Debrecen 1567, Török M., [40] lev. – 4r.

RMK II. 105.

Négy teljes péld. ismeretes: D, Nagyszeben ev., Bécs (Nationalbibl.), Varsó (EK). –

OSzK: mikrofilm a D-i példányról.

Magyar fordítása: Kiss A. 465–519.

A debreceni alkotmányozó zsinat latin nyelvű hitvallása.

1567. június 28-án kelt ajánlását Méliusz II. Jánoshoz, Magyar- és Erdélyország

választott királyához intézte. A 2. zsoltárra utalva szól Krisztus világfenntartó és

világkormányzó hatalmáról: Ő a királyok Királya, akinek az uralkodók is alá vannak rendelve,

úgyhogy hivataluk módját, célját és határait az ő igéjéből ismerhetik meg. Az Ige alapján lehet

eldönteni mindenik fejedelemről, hogy az Úrnak, vagypedig inkább az ördögnek szolgál-e.

Elsőrendű kötelességük a kegyesek megvédése s a gonoszok – köztük az eretnekek,

bálványimádók és istenkáromlók – szigorú megbüntetése. Servet és Gentilis felevenítette a

Sabellius eretnekségét, amellyel most „a mi országunk is megfertőztetett”. Követőik a korábbi

alakoskodásuk után febr. 13-i tordai gyűlésükön nyíltan megtagadták a Szentháromságot,

Krisztus és a Szentlélek valóságos és örök istenségét, ők tehát, látva ezek állhatatlanságát,

nyilvános vallástételüket bocsátják ki ellenük, hogy az isteni igazság tüze eméssze meg a

polyvát. Amikor hitvallásukat a királynak ajánlják, a legszigorúbb büntetését várják az

egyességet megbontó eretnekekre.

Érdekes, hogy mégsem ezen az eretnekségen kezdik, hanem – a címlapon felsorolt

témák sorrendjének alapos átcsoportosításával792 – először a pápizmus ellen fordulnak. Aligha

tévedünk, amikor ezúttal egy kis taktikai fogást is érzünk a sorrend ily módon való

alakításában. Lehet ebben némi „captatio benevolentiae”: a fejedelmi jóakarat megnyerésére

törekvés. Mindjárt az első sorokban megmondják ugyan a hitvallók, hogy minden eretnekséget

kárhoztatnak és elvetnek: ti. Sabelliusét és Servetét az igaz háromság ellen, Ariusét etc. a

Krisztus örök istensége ellen. Mégis különös hevességgel és nagy részletességgel először „az

antikrisztus pápának hagyományai és találmányai mint a bálványimádás forrásai” ellen

intéznek támadást, amelyeket az Isten igéje által „teljesen és gyökeresen” ki kell irtani. „Az

antikrisztus kárhoztatandó szennyei” tehát elsőrenden: az ostya, oltár és a képek s ezek babonás

használata. Méliusz azt gondolhatta: jobb lesz előbb János Zsigmondnak és udvarának

szenvedélyes antipápista indulatát megnyerni s a lutheránusoknál még meghagyott, de

református részről már erősen kritizált szertartásokat és hagyományokat venni bírálat alá, s

csak miután Stancaro tévtanával is újra leszámolt, és ennek kapcsán a váltságtant meg a bűnről

szóló helyes tanítást is előadta, térni rá a tulajdonképpeni témára: a szentháromságtannal

kapcsolatos tévelygések megcáfolására. Nem is rossz taktikai sorrend ez, hiszen korábban

Dávid is többször sorompóba lépett Stancaro ellen, akinek tanai – úgy látszik – még most is

hatással lehettek némelyekre. Méliusz nyilván látta a szoros összefüggést Stancaro tévtana s a

szentháromságtagadás között: aki a közbenjárás és megváltás művében elhomályosítja, sőt

kikapcsolja Krisztus istenségének részvételét, az akarva-akaratlanul elébedolgozik Krisztus

isteni természete megtagadásának.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az ijesztően skolasztikus forma és módszer

ellenére mennyi szépséget és mélységet találhatunk a hitvallásnak ebben a szakaszában. A

bibliai-reformátori kegyelemtan legközepe ez: az Isten igazságosságának és irgalmának közös

diadala a Krisztus keresztjében. Ennek velős, szenvedélyes összegezése mintha eleve arra

figyelmeztetne mindenkit: a váltság ügye a legszorosabb kapcsolatban van a szentháromságtan

igazságával. A szentháromságtagadás elkerülhetetlenül együtt jár a reformátori kegyelemtan, a

páli megigazulástan feladásával.

Érdekes, hogy a II. Helvét Hitvallásnak is, melyet ugyanez a zsinat vesz be, van egy

ilyen című szakasza: Isten nem oka a bűnnek (VIII. fejezet, vö. Kiss Á. 478–480). A

predestináció református akcentusú hangsúlyozása a legkülönbözőbb ellenfelekben ismételten

azt a téves következtetést váltja ki, amelyet Méliusz az ő sajátosan infralapszárius tanításával

hárít el: a bűneset nem volt benne Isten rendelésében, hanem éppen az embernek azzal való

szembeszegüléséből támadt, aki ily módon visszaélt a teremtésben kapott szabadságával. Tehát

Istent ne elegyítsük a bűnökbe, hogy „az igaz ítéletet és a büntetés jogát el ne ragadjuk” Tőle.

Csak most következik a hitvallásnak majdnem a felét kitöltő főtéma: Vallástétel a

Szentháromság-egy-Istenről s a „Servet-követők” érveinek megcáfolása. A klasszikus

szentháromságtan alaptételeit – egység a háromságban, háromság az egységben; Krisztusnak és

a Szentléleknek igaz, az Atyáéval közös, de személyi tulajdonságaik révén attól meg is

különböztetett istensége, az isteni természet, a munkálkodás és az imádat azonosságában stb. –

elsőrenden az utóbbi évek során felmerült s a tordai „zsinatocskán” (1567. febr. 13.) immár

leplezetlenül előadott tévtanokkal szembeállítva fejtik ki. A bőven idézett Szentírás mellett

csak az Apostoli, a Niceai és az ún. Athanasius-féle Hitvallásra hivatkoznak. Minden

igyekezetük arra irányul, hogy „katolikus feleletet” adjanak a szentháromságtagadók érveire.

Feleletüket – rövidség okából – 8 pontban foglalják össze: 1. Most már nyilvánvaló, hogy a

szentháromságtan hagyományos műszavainak (háromság, lényeg, személy stb.) elhagyásával a

magukat „káméleon módjára álcázok” „magát a dolgot”: a Szentháromságot vetik el. 2. Az

Atyával együtt a Fiú is meg a Szentlélek is „az egy és egyedülvaló Jehova”. 3. A

szentháromságtan nem politheizmus, hanem az egy Isten három létmódján való

megbizonyítása. 4. Krisztus öröktől fogva létező Fiú-Isten. 5. Ugyanúgy a Szentlélek sem

pusztán Isten ereje, hanem vele azonos, személyes valóság. 6. A Fiú, mielőtt testet öltött, az

Istennel egyenlő és azonos Ige módján létezett és munkálkodott. 7. Tehát nem csupán az isteni

eleveelrendelésben és előretudásban, hanem valóságosan. 8. Mert Ő minden kezdet nélkül

született Fiú: Jehova a Jehovától. Sok iskolás felsoroláson, néha tucatnyi pontokon, új meg új

szillogizmusok hálózatán át folyik az érvek és ellenérvek glédába állítása, nem ismétlések

nélkül, de a szenvedélyességnek azon a hőfokán, amilyenre csak ennél a legfőbbnek és

legalapvetőbbnek érzett létkérdésnél: az igaz istenismeretnek, a Krisztus titkának kérdésében

tudott felizzani a kor theologusa. Itt bizony már elszaporodnak az ellenfelet kíméletlenül

vagdosó elnevezések. Név szerint ugyan senki sincs megnevezve, de amikor „a Servet-féle

vargákról” van szó, mindenki tudja, hogy ez nemcsak azt jelenti „Sutor ne ultra ciepidam” – a

varga ne menjen túl a kaptafán –, hanem világos célzás is van benne a Dávid Ferenc apjának

mesterségére. Sőt még élesebb kitételek is elég gyakoriak („Servet-féle disznók” és „ebek”). Itt

már nyakig benne vagyunk a kor hitvitázó irodalmának drasztikumaiban.

A többi vitakérdésről szóló fejezetek sokkal rövidebbek és szelídebb hangszerelésűek.

Az eleveelrendelés tana itt ebből az igéből indul ki, s ehhez tér vissza: „Sokan vannak a

hivatalosak, de kevesen a választottak” (Mt. 20:16.). „A hit, elhivatás, megtérés, megigazulás,

üdvözülés az eleveelrendelés eredménye.” De Isten nem személyválogató, amikor kegyelmét

szabadon osztogatja. Ez a kegyelem az Isten képét elvesztett, bűneiben halott, teljességgel

megromlott embernek szól, akin a teremtés és halottfeltámasztás csodáját viszi véghez,

úgyhogy Krisztusban újra akarni és cselekedni is tudja a jót. – A telkeknek a halál és a

feltámadás közé eső állapotáról szóló tan polemikus hangsúlyt kap: a „lélekboldogítók”

tévelygését cáfolja, akik e közbenső, még várakozó állomást átugorva, már a feltámadás előtt az

üdvösség teljességéről álmodoznak. Az eschatologiának ezt a részletkérdését Méliusz itt is az

őt jellemző vehemenciával képviseli. – Az úrvacsoratan polemikus éle viszont azok ellen

fordul, akik Krisztus testének testi szájjal való evését állítják, holott az csakis hit által, a

Szentlélek ajándékából történik. A sákramentomok magukban véve csak pecsétéi, emlék jelei

és ábrázolásai az üdvösségnek és kegyelemnek. A jegyet és a jelzett dolgot meg kell

különböztetni, de nem szabad elszakítani egymástól. Minden babonás szokás elhagyandó.

„Krisztus a mi oltárunk, az áldozatok a választottak testei.” – Különböző, részben már Arany

Tamás által is képviselt rajongó képzetek elutasításáról van szó, amikor a két utolsó cikk azt

hangsúlyozza: az egyetemes feltámadásban az asszonyok is részesülnek, akikről istentelen

hazugság azt állítani, hogy nincsen lelkűk.

Ennek a minden ízében polemikus hangszerelésű hitvallásnak – magyar nyelven

szerkesztett társával együtt – az a jelentősége, hogy 14 tiszántúli és 3 tiszáninneni egyházmegye

lelkipásztorainak közös vallástételeként hadat üzen a Blandrata és Dávid vezetése alatt

kifejlődött antitrinitárius mozgalomnak s világosan meghúzza az elválasztó vonalat a

keresztyén egyház „katolikus” tanítása és a most már főleg serveti ihletésű tévtanok között.

Méliusznak voltak korábbi írásai is a szentháromságtan védelmére, de azok nem maradtak ránk

s fontosságban sem közelíthették meg a debreceni zsinat hitvallását, amely – minden

elősorolható tartalmi és módszerbeli fogyatékossága mellett – magyar földön az első frontális

felvonulást jelentette az Európa-szerte visszaszorított, de nálunk és Lengyel-országban annál

frissebb erővel előretört szentháromságtagadás ellen.

27.

A Debrecenbe öszvegyűlt keresztyén prédikátoroknak igaz és Szentírás szerint való

vallások.

Debrecen (1567), Török M. [32] 111. lev. – 4r.

RMK I. 60.

Egyetlen teljes példánya sem ismeretes. A fennmaradt 4 csonka példány együttvéve sem

ad teljes szöveget, úgyhogy a hiányzó két-három (vagy négy?) levél szövege ismeretlen.

Megvan a címlap és ajánlás, mely 4 számozatlan lev., az A–G 1, 3, 4 és az ívjelzés nélküli

zárólevél FINIS befejezéssel. Hiányzik a G2, továbbá a zárólev. előtti, nem tudjuk hány levél.

Az összefüggésből megállapíthatóan nem sok hiányozhatik: „Az asszony állatok leikéről”

szóló cikk befejezése s a gyermekkeresztségről szóló cikk eleje és közbülső része. A meglevő

csonka példányok: OSzK (A–E3 lev.), D (A–G1 és a zárólev.), R (A–F és G3–4 lev.), Kvári

EM (A–Gl, G3 lev.).

Szövegét – az említett hiányokkal – közli Kiss Á. 520–560.

Az 1567. febr. 24–26-i debreceni alkotmányozó zsinat magyar nyelven szerkesztett

hitvallása, melyet Méliusz júl. 16-án kelt 6 oldalas ajánlólevéllel a Debrecenben,

(Nagy-)Szombatban, Kassán és Váradon lakó „jámbor és keresztyén áros népeknek” dedikál.

Először alapos bibliai tanítást ad nekik az Isten akaratával egyező és az azzal ellenkező

kereskedésről. Hét bibliai érvet hoz fel arra, hogy „az igaz, Isten szerint való kalmárság és

kereskedés jó és kedves az Isten előtt, s az igaz kereskedésnek” 4 reguláját állapítja meg (1.

„hogy Isten nevében, Isten tisztessége, az Anyaszentegyház épületire legyen”; 2. „először Isten

országát és az ő igazságát keresse, az Istenét megadja”; 3. „felebarátját... meg ne csalja”; 4. az

adót és egyéb köztartozását becsületesen teljesítse). Ezzel szemben keményen dörög a szegény

népet elnyomó és kifosztó fejedelmek, meg a csalárd, telhetetlen kereskedők ellen, akik

szégyenszemre tanítókra, könyvnyomtatásra sem áldoznak semmit. „Ti nektek azért ajánlom és

dedikálom ez kis könyvet, hogy tanuljatok, és tétova járván tudjátok az eretnekek száját

bedugni, kik a Szentháromságot, a Krisztus fiúi valóságos Jehova istenségét, a Szentlélek

személyét, istenségét, jehovaságát tagadják”. Utal az ilyen eretnekek – köztük Servet és

Gentilis – szörnyű pusztulására s tanításuk állhatatlanságára. E hitvallás latin kiadása a

magyarul nem tudók között is leleplezi őket. A magyar kiadás címzettjeit viszont arra kéri: „ezt

sietséggel olvassátok és igyeközzetek megtanulni, hogy messzebb ne menjen Sátán

eretneksége, mint egy fene”.

Méliusz tehát a prédikátorok vallástételének magyar nyelvű változatát valóságos

propagandairatnak: a tévtan elleni orvosságnak szánta, s annak elterjesztését a gyülekezet és a

társadalom legmozgékonyabb rétegére bízta. Ennek megfelelően alakult annak egész tartalma,

felépítése és stílusa is. Nem fordítása ez a latin verziónak, hanem népszerű, friss újraöntése,

amely ha anyagában, sőt részleteiben is messzemenően azonos azzal, fordításszerű egyezést

aránylag csak kis részben mutat. Amaz elvontabb, tudományosabb; emez egyszerűbb,

szemléletesebb. Amaz hívja ugyan magát „rövid hitvallásnak”, mégis ez lett a rövidebb. Pedig

ennek anyagát egy olyan fejezet is tetemesen megnövelte, amelyet amaz nem is tárgyalt, emez

pedig részletesen fejteget, ti. a gyermekkeresztség kérdéskörét, amely – úgy látszik – Dávidék

tevékenysége révén már ez év nyarán fokozott aktualitást nyert. Egyébként az ellenfeleket ez a

magyar kiadvány is legtöbbször „Servetus vargái”, egy ízben „Sabellius vargái” gyanánt

emlegeti. Amikor Servetus Istvánt ír, bizonyára Császmaira vagy Basiliusra, Dávid Ferenc

legközelebbi, István keresztnevű munkatársaira gondol, aminthogy ezek valamelyikét érthette

„a csácsogó hójag Lukács (= Egri Lukács) fia István”-on is. (Vö. Kiss A. 534.) Egészében véve

a latin változat jóval zsúfoltabb, nehezebben áttekinthető; emez levegősebb, s szerkezete is

átlátszóbb, ami főleg annak köszönhető, hogy sokkal több fejezetre tagolódik, amelyek nem

olvadnak úgy össze, mint a latin változat jórészt polemikus címzésű, hosszadalmas

értekezéseiben, hanem új, pozitív fogalmazású címek alatt, nagyrészt szorosan követik a címlap

14 (helyesebben 15) pontját, bár az ott feltüntetett témasort néhánnyal meg is toldják.

A hitvallás jelentős részét most is az Isten egységéről és a Szentháromságról,

Krisztusnak és a Szentléleknek istenségéről, valamint a Közbenjáróról szóló fejtegetések teszik.

Természetesen minden egyszerűsítésre törekvés mellett itt sem hiányoznak az iskolás

felsorolások, görög, latin és héber idézetek meg terminusok s ezek magyarázatai, legfőképpen

pedig a bibliai idézetek, utalások és bizonyítóhelyek tömeges felsorakoztatása. Érdekes

azonban, hogy éppúgy, mint a latin változatban, itt sincs egyetlenegy patrisztikai, skolasztikus

vagy korabeli tantekintélyre való hivatkozás: az érvelés nyilván mindenütt tisztára biblikus

jellegű akar lenni. Ezzel is eleve ki akarja fogni a szelet az ellenfelek felfuvalkodott vitorláiból,

akiket egyébként kifejezetten az ebioniták, Arius, Sabellius, Servet és Gentile vonalán

mozgónak lát s tévtanítók- és bálványimádókként marasztal el. A Közbenjáróról szóló fejezet

vége felé pedig így kiált fel: „Szégy önülj etek, ti Stankarus bolondjai, kik mint a disznó a

moslékba, ottan belekaptok minden bolond tévelygésbe.” A bűn okairól most is erősen

infralapsarius szellemben ír, s egy ponton mintha szöges ellentétbe kerülne Kálvin közismert

definíciójával, mondván: „Hazud hát, aki azt vallja, hogy Isten az első teremtésbe nékiket (=

némelyeket) életre, nékiket (=) bűnre, halálra teremtött.” De hogy ez az ellentét inkább

látszólagos, ellenben a szellemrokonság mennyire megvan: mutatja „A választásról (értsd: a

kegyelmi kiválasztásról) és „A veszedelemre való készítésről” szóló későbbi két cikk. Kedves

változatként vonul be „A lélek ítélet előtti állapatjáról” előadott bibliai érvek között, miszerint

a feltámadás előtt még nincsenek a tökéletes boldogságban, ötödikként ez is: „Fél embernek

nem adják az örökéletöt; a lelkek csak fél része az emberségnek” Elmondható, hogy Méliusz

ezzel a magyar változatban tovább mélyítette anthropologiájának bibliai realizmusát. „Az

antikrisztus pápa szörzésiről, az ostyájáról itt sokkal rövidebben, de annál drasztikusabban ír,

követelve a mise, oltárok, képek mint bálványok teljes eltávolítását. Az egyházi ének

ellenségeivel szemben a szokásos bibliai érvek között ez a missziói szempont is megjelenik:

„Istennek kedves, sokat épít az éneklés, gyakorta foganatosb a gyöngék között az éneklés, hogy

nem mint a tanítás: mert erre rája mennek és meghallják; sokakat Isten éneklés által térít meg.”

A „tanítók (azaz lelkipásztorok) öltözetiröl” szólva a bibliai érvek mellé fűzi, „hogy a

természet a te tisztedhez illő tisztöletes öltözetöt temperálja, és ahoz szabd a ruhát. Ne híjának

cifra papnak.” A szabadakaratról és az úrvacsoráról, aztán az asszonyok feltámadásáról és

lelkéről ugyanazokat mondja el, mint a latinban, csak egyszerűbben,' de itt-ott bővebben is. A

gyermekkeresztség melletti érveket a korabeli reformátori – sokrészt még inkább wittenbergi! –

szellemben sorakoztatja fel a Servet-követők „csácsogásaival”, „nyilaival és hazugságaival”

szemben. (E fejezet csonkaságát némileg pótolja az Articuli... LXIII. szakasza, amelyik

záradékában vissza is utal rá: „Több erősségeket és bizonyságokat láthatni a Háromságról írott

és a jelen 1567. év aug. havában kiadott magyar könyvecskében, melyben a Servet erősségei

megcáfoltatnak.” Kiss Á. 598.) Ez a terjedelmes fejezet is amellett szól: az antitrinitárizmus

nálunk is kezdettől fogva sokkal szorosabb eszmei kapcsolatban volt – már csak Servet művei

révén is! – az anabaptista koncepciókkal, mint ahogyan a kutatás ezt idáig sejtette, vagy

méltányolta. (Feltűnő, hogy pl. a gyulafehérvári Batthyány-könyvtár kézirattárába is milyen

sok anabaptista irat került, köztük szép számmal XVI. századiak. Vő. Szentiványi Róbert

összeállítását: Catalogus concinnus librorum manuscriptorum Bibliothecae Batthyanyanae,

Szeged 1958.)

E hitvallás maradandó történelmi jelentősége, hogy – latin nyelvű párja oldalán – a

magyar nép legszélesebb köreiben teljes erővel és nyíltsággal vette fel a küzdelmet az immár

leleplezett antitrinitárizmus ellen. Méliusz irodalmi működése ezentúl javarészt ennek az

emésztő harcnak a lázában folytatódik.

28.

Articuli ex verbo Dei et lege naturae compositi, ad conservandam Politiam

Ecclesiasticam et formandam vitám Christianam in omnibus ordinibus necessariam.

(= Az Isten igéjéből és a természet törvényéből szerkesztett cikkelyek az egyházi

közigazgatás fenntartására s a keresztyén életnek az összes rendekben szükséges

szabályozására.)

Debrecen 1567, Török M., [34] lev. – 4r.

RMK II. 104.

Egyetlen ismert példánya Debrecenben, a tiszántúli egyházkerület levéltárában. Erről

mikrofilm: OSzK. 2. kiad. Debrecen 1591. (RMK II. 219. C2 –L3 lev. MTAK, D lt., S, M. 3.

kiad. Debrecen 1633. (RMK II. 481. A8–H4 lev.j MTAK, D, S stb. Magyar fordítása Kiss Á.

561–613. (Az egyes cikkek csak a 2. kiadástól kezdve kaptak külön felzetet; a könnyebb

áttekintés érdekében Kiss Á. ezeket is átvette fordításába.)

A magyarországi református egyház első egyházi törvénykönyve. Megalkotása a

Méliusz-vezette 1567. február 24–26-i debreceni zsinathoz fűződik, amelyet éppen ezért szokás

„alkotmányozó zsinatnak” nevezni. Századokon át az ország jelentős részében érvényben volt s

a további egyházalkotmányi fejlődésnek is sokképpen alapul és mintául szolgált. Általánosan

bevett szokás szerint „Articuli maiores”-nek (= Nagyobb Cikkek) nevezzük a Gönczi Kovács

György által készített kivonatos formájával szemben, amelynek viszont „Articuli minores” (=

Kisebb Cikkek) lett a neve; ez utóbbit – a Nagyobb Cikkek megerősítése mellett – az 1577-i

nagyváradi zsinat fogadta el, s még ugyanabban az évben „De disciplina eccle-siastica” címmel

Wittenbergben ki is adták (RMK III. 666.), majd itthon többször is. (Debrecen 1591, 1613,

1633. és Várad 1646. = RMK II. 219, 350, 481, 671. Magyar fordítása Kiss Á. 686–695.)

Minthogy e mű tartalmával tanulmánykötetünk más dolgozatai behatóbban

foglalkoznak, mi eltekinthetünk annak részletesebb ismertetésétől. Csak néhány jellegzetes

mozzanatra utalunk.

1567. szept. 1-én kelt ajánlása „a szent és katolikus egyháznak, Krisztus jegyesének”

szól, aki Isten kegyelméből szentségben és tisztaságban Vőlegényéhez hasonló. Ha dúvadak

pusztítják az egyházat, az Úr szőlejét, ez nem véletlenül történik, hanem szükségszerűen: a

bűnök büntetéseképpen. Egyházi szolgák és hívek közös dolga: vigyázni, tanulni,

gyümölcshozásban serénykedni. Krisztus fegyverzetében kell legyőzni a gonoszt, a Szentlélek

és igaz tudomány által. Így a szakadárokat is: ne akarjunk „mindjárt közvetlenül a fejedelmek

fegyvereivel megfelelni ellenfeleinknek”! (Milyen figyelemre méltó mondat ez éppen a

Méliusz tollából! Jóllehet a latin hitvallás előszavában két és félhónappal előbb nagyon erélyes

karhatalmi intézkedésre buzdította János Zsigmondot, most elsőrenden a lelki fegyverek

fontosságát: az igével, az igaz tudománnyal való meggyőzést hangsúlyozza.) Zsinatukon

nemcsak hitükről akarnak vallást tenni, hanem az egyház szervezetéről és jórendjéről, valamint

a fegyelmi rendtartásról. Kérik, hogy mindenki jó lélekkel és szentül ítéljen hitvallásaikról és

cikkeikről. „Mert mi nem szégyellünk mindig tanulni és az Úr szájából jobbakat hallani” –

egymást különbeknek tartván. Az üres szóharcot kedvelő lelkipásztorokat kerülik, az

„egyházkoppasztó” világiakat az Úr ítéletére bízzák.