I ú ■ » ^Éí *TJ W j t - 13 \ * i 1 l 5 Íh B W"
I ú ■» É̂í
*TJ Wjt - 13 \ * i 1
l 5Íh B W"
„Bűnös mulasztás, ha közömbösek maradunk."II. János Pál pápa
(A délszláv háborúról, 1993. január 16.)
SREBRENICAKegyelem, alázat
CROATICA, BUDAPEST, 2013
SREBRENICA (Kegyelem, alázat)
Copyright © Dr. Gyúrok János, 2012
ISBN 978-615-5239-15-1
Lektorok:Dr. Baráth Á rp á d - pszichológus, egyetemi tanár
Dr. Karagics M ihály- író, publicista Dr. Kelemen G á bor- pszichiáter, egyetemi tanár Dr. Odor Im re - történész-levéltáros, kandidátus Dr. Sokcsevits Dénes - történész, egyetemi tanár
Szaktanácsadók:Cseri László - újságíró
Hartung István - pszichológus Jakab András - joghallgató
Leveles Zoltán - valláskutató, hindu szerzetes Vidákovics Antal - koreográfus
Vujity Tvrtko - újságíró
Borítóterv:Bachman Erzsébet- DLA képzőművész
Sző vegsze rkesztő:Kaszás Róbert
Kiadói munkák:Vigh László Tördelés:
Monoki Béni
Köszönet a támogatóknak:BG-AUDITKft. - Kaposvár; Croatica Nonprofit Kft.; Kolo-Taxi-Siklós;
Magyar Vöröskereszt Baranya Megyei Szervezete; Pécsi Horvát Színház; Bakos Ká ro ly- vállalkozó, Szederkény; Baranyai Á k o s- vállalkozó;
Botló Károly - fotográfus; Christopher de Aviani - műgyűjtő;Erb Jó zsef- önkormányzati képviselő, nemzetiségi tanácsnok, Pécs;
Haász János - önkormányzati képviselő, Pécs; Huber Éva - közgazdász; Dr. Páva Zsolt - Pécs polgármestere; Romolicz Magdolna - tanár;
Zsdrál Artúr polgármester- Pécsudvard Önkormányzata
ELŐSZÓ HELYETT
Az emberiség, az emberi civilizáció története nagyon sok kegyetlenkedést, öldöklést, háborút és tömeggyilkosságokat jegyez. Ezek közül is az egyik legszörnyűbb és legtragikusabb a huszadik század legvégén lezajlott délszláv háború, azon belül is az 1995-ös srebrenicai mészárlás. Embereket öltek halomra csak azért, mert más volt a vallásuk, nemzetiségük, kultúrájuk, mert útjába álltak a nacionalista, soviniszta törekvéseknek. Genocídiumot követtek el 1995-ben a boszniai Srebrenicában. A szerb katonai, félkatonai és önkéntes fegyveresek mészárolták halomra az embereket, férfiakat, nőket, gyerekeket, időseket egyaránt. Ezerszámra gyaláztak meg nőket, asszonyokat és gyermeklányokat, gyermekfiúkat egyaránt.
Mindehhez a szerb népnek, a szerb nemzetnek semmi köze sem volt. Felelősségük pusztán csak annyi, mint bármelyikünk felelőssége, aki végignézte ezt a szörnyű kegyetlenkedést. Ennek a szégyennek és gyalázatnak a felelősei és tényleges végrehajtói ma már ismertek, közülük többet már elítéltek, de még jó néhányan várnak ítélethozatalra. Szóljon a harang értük is, bűnösökért, és zengjenek a harangok az ÁLDOZATOKÉRT!
5
JUGOSZLÁVIA SZÉTESÉSE
A szocializmus, mint sajátos gazdasági és társadalmi berendezkedés tragikus véget ért. Különösen igaz ez a Tito irányította Jugoszláviára.
Arra az országra, amely magáról azt állította, hogy egy másfajta, humánusabb és demokratikusabb (Foco,1994) szocializmust épített, mint a többi volt szocialista ország. Valójában a Tito vezette Jugoszlávia, alapvető strukturális elemeit tekintve nem különbözött a többi volt szocialista, különösen a kelet-európai szocialista országoktól, de ugyanakkor belső szerkezetét tekintve jelentősen eltért a többi, Moszkva és a Szovjetunió befolyása alatt álló országtól.
Az ország sajátos nemzetiségi, nyelvi, vallási viszonyai eleve mássá tették ezt a balkáni országot (Jelavich, 1996) és térségét. És talán a szabadság, ez a sajátos szabadság a
Josip Broz Tito
7
titói Jugoszláviában volt a legszélesebb körű a keleti blokk országai között.
Josip Broz Tito 1980-ban bekövetkezett halála új fejezetet nyitott a második világháború utáni jugoszláviai és európai történelemben és társadalomtörténetben egyaránt. A néhai jugoszláv elnök álma és - részben - megvalósult víziója az egységes délszláv államról halálával szertefoszlott. Az országban élő különböző nemzetiségek, vallások, szubetnikai csoportok, elsősorban azok elitjei elérkezettnek látták az időt, hogy kimondják azt, amit évtizedeken keresztül alig vagy egyáltalán nem akartak, nem mertek, illetve nem állt módjukban kimondani. A délszláv állam népei, nemzetiségei eltérő érdekek mentén és eltérő vehemenciával, de szinte valamennyien a részleges, illetve teljes önállóság mellett döntöttek (Debeljak, 2004).
Jugoszlávia térképe
8
Jugoszlávia bukása 1991-1999
Európa és a balkáni térségben érdekelt világ többi része ezúttal is leginkább a saját érdekeit nézte, és alig értette mi és miért is történik valójában a volt Jugoszlávia területén. Azt persze jól tudta mindenki, hogy az akkori viszonyokat figyelembe véve a jugoszláv néphadsereg Európa első öt legerősebb katonai ereje sajátos listáján szerepelt. Európa vezető hatalmai, Oroszország és az USA is pontosan tudta ezt; és azt is értette, hogy ez a katonai erő adott esetben komolyan veszélyeztetheti a Balkán és Európa stabilitását is. Azt azonban kevéssé értette Európa, Oroszország és az USA, hogy mit kellene és mit lehetne tenniük a belső demokratizálódási, önállósodási folyamatok kapcsán.
A probléma pontos megértése és kezelése helyett az Európai Közösség az önállósodás elismerése kapcsán a saját érdekei, normái és értékei mentén állított fel krité
9
riumokat. Ezzel megteremtette az európai érdekek érvényesítését a volt Jugoszláviában. Ezek az érdekek mindenekelőtt gazdasági és persze politikai érdekek mentén manifesztálódtak. Európa és az USA, a nyugati civilizáció fejlettebb fele, és természetesen Oroszország is, azzal, hogy nagyrészt saját érdekei mentén viszonyult a jugoszláv kérdéshez és a térségben zajló eseményekhez, nagyon komoly erkölcsi deficitet teremtett, és jelentős mértékben kompromittálta a saját morális értékrendjét is.
Természetesen azonban Európa és a világ sajátos érdekeire, a probléma meg nem értésére, morális és egyéb szempontokra tekintettel a délszláv háborút, az öldöklést nem Európa és a nyugati civilizáció ösztönözte és nem a demokratikus világ kezdte el. A délszláv háborút a nacionalizmus, a területi terjeszkedés vágya, egyes politikusokban a nagyszerb és nagyhorvát területi elképzelések indították el. A háborúért a szerb nép és nemzet nem tehető felelőssé. Nekik ehhez nincs közük, ugyanígy a horvát és a bosnyák nép, illetve nemzet sem felelős az öldöklésért, ők nem akarták a háborút. A főként szerb katonai és politikai elitirányítás és befolyás alatt lévő jugoszláv néphadsereg közvetlenül is felelőssé tehető a véres eseményekért. Európa és a nyugati világ sem vonhatja ki magát a felelősség alól, mert a volt Jugoszlávia Európa szerves része, mert tudni kellett volna, hogy a királyi, illetve titói Jugoszlávia milyen örökséget hagyott hátra, és hogy ez az örökség milyen terhet jelent az ott élőkre (Prévélakis, 2007). Nem egyszerűen a titói nemzetpolitika (Zgodic, 2000), mint sajátos örökség maradt hátra, hanem az az örökség, amelyet a különböző délszláv népek viseltek a királyi Jugoszlávia 1918-as létrejötte (Sokcsevits-Szilágyi l.-Szilágyi K., 1994) óta, de még pontosabb, ha azt mondjuk, hogy ez az örökség hosszú évszázadokra tekint vissza.
10
Jugoszlávia etnikai viszonyai (1991)
Tito halála felszínre hozta a különböző nemzeti karakterek és eszmék (Gyúrok, 2007) rendszereit a balkáni térségben. A széthulló Jugoszláviában alig volt olyan nép, aki ne gondolkodott volna önálló nemzetben. A nemzet - mint Európa jellegzetes nemzeti egysége - csaknem másfél évezredes fejlődés eredménye (Bibó, 1986). Több délszláv nemzet az úgynevezett első, királyi Jugoszlávia létrejötte előtt rendelkezett részleges önállósággal. A szerbekre, horvátokra, bosnyákokra is igaz ez a megállapítás. Történelmük során megtapasztalták az önállósult helyi egységek sajátosságait, és eltérő mértékben ugyan, de a szerbeknél, bosnyákoknál és horvátoknál is a különálláshoz politikai események is járultak, olyanok, amelyek a nemzeti érzést, öntudatot, nacionalizmust is erősítették (Hornyák). A széthulló jugoszláv állam, a központi hatalom megszűnése lehetőséget és teret kínált a régi-új nemzetek és régi-új eszmék létrejöttéhez (Kriznik-Bukic, 1997).
11
Keleti és nyugati keresztények estek egymásnak, a szerbek irányította jugoszláv néphadsereg megtámadta a szlovéneket és horvátokat, majd ezt követően elszabadult a pokol. Ami Horvátországban, de leginkább ami Bosznia-Hercegovinában történt a háborús események során, az a második világháborút követő európai történelem borzalma. Szégyen és gyalázat. Egymást ölték szerbek és bosnyákok, szerbek és horvátok, horvátok és bosnyá- kok. Mindezt tették a saját igazuk és hitük reményében, a Nyugat árnyékában, a Balkánon. Persze közben a hit, az igazság és a remény zászlaja mellett az eszme takarásában sajátos alkuk is kialakultak az egymást gyilkolok között. A politikai és katonai elit (Kovách, 2011) csak önmagát nem áldozta fel, erre-tanulva talán másoktól, más elitektől - nagyon vigyázott.
A volt Jugoszláviában bonyolult civilizáció közi háború is zajlott, amelynek nagyon sok oka és kiindulópontja volt. Ennek a konfliktusnak az egyik meghatározó eleme a vallásban, a vallás által is meghatározott kultúrában, viselkedési mintákban, családszerkezetben, termékenységi mutatókban, demográfiai sajátosságokban is gyökerezik. Huntington szerint az egyik csoport etnikai terjeszkedésére a másik csoport etnikai tisztogatással válaszolt (Huntington, 2004). Sajátos megközelítés, mint ahogyan az is, ahogyan egy szerb nemzetiségű katona arra a kédésre, hogy miért ölnek gyerekeket, 1992-ben azt válaszolta: „Azért, mert ezek a gyerekek egyszer felnőnek, és akkor felnőttként kellene megölnünk őket."
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1974-es alkotmánya szerint Tito életfogytiglani elnöksége mellett a különböző tagköztársaságok, nemzetiségek képviselői ún. vetésforgóban, egymást követő sorrendben juthattak be az Elnökségbe. Tito halála után az elnöki tisztet többen
12
is betöltötték. A Horvátország és Bosznia-Hercegovina elleni háború megindítása előtt a szerb Borisav Jovictól a horvát Stipe Mesic vette át a JSZSZK Elnökségének elnöki tisztét, és töltötte be ezt a nagyon kevés tényleges hatalommal és befolyással járó pozíciót 1991 májusától 1991 decemberéig. Ekkorra már világossá vált, hogy a jugoszláv föderáció összeomlása folyamatban van (Mesic, 2003), és az is, hogy valamennyi tagköztársaságban erőre kaptak a nemzeti érzelmek, újra feltámadt a nemzeti öntudat, és megjelentek az elszakadási igények is. A föderáció széthullását legkevésbé a szerbek akarták. A szerb politika és ideológia az ún. Nagy-Szerbia koncepció megvalósulásában bízott, amelynek eszmei alapját a nagyszerb ideológia és politika képviselői már 1915-ben, a londoni tanácskozás óta „hivatalosan" is képviselték.
Ennek az ideológiának a bizonyítéka volt a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os memoranduma, amelyben a nagyszerb nacionalizmus kendőzetlenül ke-
13
rült felszínre, mikor is meghirdették a „minden szerb egy országban" elvet (Komaric-Halilovic-Susic, 1996). Ennek az ideológiának és politikának egyik legmeghatározóbb képviselője, propagátora Slobodan Milosevic. Szerbia volt elnöke, Milosevic 1991. január 16-án az Európai Közösség nagyköveteinek ebédjén egyértelművé és világossá tette, hogy nem engedi Jugoszlávia szétesését, illetve, ha ez mégis megtörténik, akkor Szerbia új határok kialakításával létrehozza Nagy-Szerbiát. Milosevic pontosan tudtára adta a követeknek, hogy Szerbia mire készül, hogy részéről ez a legvégső kompromisszum, amelyet Szerbia el tud fogadni (Honig-Both, 1997). Mindezek ellenére a nyugati világ úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és mintha Jugoszlávia örökké fennmaradna. Természetesen az akkor fennálló állapotok megőrzése megfelelt nem csupán Moszkva, hanem a nyugati demokrácia érdekeinek egyaránt. Annak ellenére, hogy a nyugati államok többsége, de más országok sem vitatták el az önrendelkezés és az önálló állam létrejöttét a szlovénektől, horvátoktól,
szerbektől és más nemzetiségektől, de igazából az egységes Jugoszlávia megmaradása mellett szálltak síkra.
A jugoszláv néphadsereg 1991 nyarán jelentős katonai csapatösszevonást hajtott végre, mindez nagyon komoly figyelmeztető és intő jel volt, amit a június 19-29. között megrendezett EBEÉ miniszteri tanácskozás nem értékelt igazán
Warren Zimmerman jelentősnek. A délszláv há
14
ború előszele kézzelfoghatóvá vált. Mindezek ellenére Warren Zimmerman, az USA belgrádi nagykövete a következőket mondta Stipe Mesic jugoszláv elnöknek, aki később az önálló Horvátország elnöke is volt:„Együtt kell maradnotok, mert mi nem hisszük, hogy Jugoszlávia demokratikus ország maradhat, ha nem lesz egységes", majd hozzátette: „a jugoszlávoknak maguknak kell megbirkózniuk a saját problémáikkal. Külföldi beavatkozásra ne számítsanak".
A nyugati világ saját érdekeit előtérbe helyezve, a világos politikai, katonai jelek ellenére sem tette meg azokat a lépéseket, amelyek vélhetőleg megakadályozhatták volna, vagy legalábbis jelentősen csökkenthették volna a vérontást, az öldöklést és a pusztítást. A szerb politikai és katonai elit vezette jugoszláv néphadsereg nagyon sokáig azt hihette, hogy a nyugati hatalmak, Oroszország, az ENSZ, a NATO és más szervezetek teljes közönye megmarad, amíg a saját terveiket végrehajtják. Talán ebben bíztak azok a szerb katonai, félkatonai szervezetek is, akik 1995 nyarán a második világháború utáni európai történelem egyik legembertelenebb, legbrutálisabb tömegmészárlását, genocídiumot vittek végbe a boszniai Srebrenicában.
Stipe M esic
15
■
SREBRENICA FÖLDRAJZI, TÖRTÉNETI, DEMOGRÁFIAI
JELLEMZŐI
Srebrenica a Drina vidékének, a hegyek között egy szűk völgyben megbúvó városa Bosznia-Hercegovinában. Srebrenica és közvetlenebb környezete az északkeleti boszniai régióhoz tartozik. Bosznia-Hercegovina 51129 km2-en elterülő ország, lélekszáma megközelíti a 4,5 millió főt. Az 1993. április 5-étől függetlenné
váló ország két nagy történelmi-földrajzi egységből áll. Az egyik ilyen nagy egység az északon elterülő Bosznia, a másik pedig a déli részen fekvő Hercegovina. Bosznia-Hercegovina leghosszabban Horvátországgal határos, ezek a határok északon és délnyugaton vannak. Szerbiával északkeletről, Montenegróval pedig délkeletről határos. Az országnak van egy nagyon rövid tengerparti szakasza is, egy keskeny kijárója az Adriai-tengerre Neumnál, ami a világ egyik legrövidebb tengeri határszakasza.
Bosznia-Hercegovina
17
Bosznia-Hercegovina és Horvátország etnikai térképe
Bosznia-Hercegovina a háborút formálisan lezáró Daytoni Békeszerződés, békealku és békediktátum értelmében két entitásra, a bosnyákok és horvátok alkotta Bosznia-Hercegovinai Föderációra, valamint a szerbek alkotta Boszniai Szerb Köztársaságra bomlott. A daytoni dokumentumok ezenfelül kijelölnek egy ún. különleges övezetet is, a Brckói Körzetet.
Bosznia-Hercegovina Föderációja tíz kantonból, megyéből áll. Ezek a következők:
1. Una-Szanai kanton, Bihac székhellyel;2. Száva melléki kanton, Orasje székhellyel;3. Tuzlai kanton, Tuzla székhellyel;4. Zenica-doboji kanton, Zenica székhellyel;5. Boszniai Drina menti kanton, Garazde székhellyel;
18
6. Közép-boszniai kanton, Travnik székhellyel;7. Hercegovina-Neretvak kanton, Mostar székhellyel;8. Észak-hercegovinai kanton, Siroki Brijeg székhellyel;9. Szarajevói kanton, Szarajevó székhellyel;
10. Livnói-Hercegboszniai kanton, Livno székhellyel.
A Boszniai Szerb Köztársaság hét régióra oszlik. Ezek az alábbiak:
1. Banja Luka régió, Banja Luka székhellyel;2. Doboji régió, Doboj székhellyel;3. Bijeljinai régió, Bijeljina székhellyel;4. Vlasenicai régió, Zvornik székhellyel;5. Szarajevói-Romanijai régió, Sokolac székhellyel;6. Focsai régió, Foca székhellyel;7. Trebinjei régió, Trebinje székhellyel.
Srebrenica városa a boszniai Drina menti kanton egyik nagyobb városa, a podrinjei térség, a srebrenicai körzet járási központja. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a járás több mint 70%-a bosnyák nemzetiségű, muszlim vallású, a szerb nemzetiségű pravoszláv vallásúak 25%-ot tettek ki, a horvát nemzetiségű katolikus vallásúak aránya megközelítette az 1%-ot. Emellett az akkori cenzuson többen jugoszlávnak és néhányan más nemzetiségűeknek (pl. romának) vallották magukat. A srebrenicai járás lakosai 1991-ben közel 40 ezren voltak, magának a városnak pedig megközelítőleg 8 ezer fő volt a lélekszáma. Srebrenica az „ezüstváros", etnikai, felekezeti jellemzői a háború kitörésekor 1992-ben lényegesen nem változtak meg, nem módosultak jelentős mértékben az 1990-es évek elejéhez képest. A migráció csak a háború kezdetén és természetesen az alatt módosította az etnikai, vallási jellemzőket a térségben és magában Srebrenica városában is.
19
A térséget Podrinjének, Közép-Podrinjének is nevezik. Földrajzi elhelyezkedése, jó közlekedési feltételei, természeti kincsei történelme során szinte mindig stratégiai jelentőségűvé tették a régiót és magát Srebrenicát is. Srebrenica múltja több mint 2000 éves. A rómaiak idején a városnak közel 7 ezer lakosa volt és római kolónia ranggal rendelkezett, lakosai jogot formálhattak a római polgár státuszára. Már abban az időben volt a városnak fürdője, piactere, tanácsterme és több más szervezeti egysége is. Podrinje és Srebrenica városa az egyik jelentősebb római úthálózatnak volt része, összekötve az Adria térségét Pannóniával. Argentarium - ahogyan egykoron a térséget nevezték - Domavia (Mandic, 1998), azaz Srebrenica központtal, mint általában a nagyobb római városok, több nemzetiség, nyelv és vallás különböző képviselőinek adott otthont (Sabic, 2008). Srebrenica ma is ismert nevét először egy 1376-os okiratban említik.
Srebrenica
20
A középkorban, a 14. században az Erdélyből érkező szász bányászok fellendítették a bányászatot, és jó minőségű ezüstöt állítottak elő. Dubrovniki kereskedők 1376-ban komoly befolyást szereztek az ezüstbányák birtoklása felett. A dubrovniki kereskedők egy katolikus közösséget, a szászok pedig bányászkolóniát hoztak létre a városban. Itt volt ebben az időben a ferences provincia, „Bosna Srebrena" székhelye is, ami szultáni védelem alatt állt (Karamatic, 1994). A város fejlődése, korai középkori polgárosodása (Bibó, 1986), gazdagodása sokak érdeklődését felkeltette. A török és szerb csapatok többször, de a magyarok is komoly befolyást szereztek a térségben. A magyarok 1463-1512 között bánságot is létrehoztak itt. A mohácsi csatát követően, 1527 után Srebrenica és térségének jelentősége és szerepe csökkent. Az ezüst-, ólom- és kisebbrészt aranybányászat nem szűnt meg, de a török kézen lévő bányák termelése már nem úgy működött, mint korábban.
Az 1770-es évek közepén, 1774-ben Oroszország is jelentősebb befolyást szerzett a térségben. Ezt a befolyást azzal érte el, hogy az Oszmán Birodalom területén, a Balkánon bizonyos jogokat kapottá keresztények védelmére. Nem sokkal később, az 1790-es évek elején ezzel a joggal felruházták az osztrák császárt is. Az Oszmán Birodalomjelenléte a Balkánon, elsősorban Boszniában jelentős iszlamizációs folyamatot is jelentett. Ez a folyamat gyorsabban zajlott, mint általában a vallás és részben kultúra- váltás folyamatai zajlani szoktak. Ennek gazdasági, vallási és részben politikai okai is voltak. A törökök a gyarmatosító politikájuk ellenére jórészt meghagyták Bosznia területi integritását, az ország nevén sem változtattak, különböző adófizetési kedvezményeket adtak, főként azoknak, akik áttértek az iszlám vallásra, de persze mindezek közepette
21
a saját maguk elképzelése szerint alakították a társadalmat és a gazdaságot egyaránt. Mindez az elnyomás ellenére valamilyen lehetőséget meg is adott a bosnyák identitás megőrzésére.
A 19. század második fele újra jelentős változásokat eredményezett Boszniában. A nagyhatalmak és néhány balkáni ország együttes részvételével kiűzték a törököket az országból, de zsákmányként az 1878-as berlini kongresszus döntése alapján Bosznia az Osztrák-Magyar Monarchiához került. Látszólag csak a területi igazgatást vette át a Monarchia, de valójában befolyása ennél sokkal több területre terjedt ki. A bosnyákok elnyomása tovább folytatódott az új megszállókkal. A Jugoszláv Királyság bánsági szerkezeti felépítése elsősorban a királyság két nagy nemzetének - a szerbeknek és a horvátoknak - az érdekeit szolgálta.
A titói Jugoszlávia 1946-os alkotmánya (Gyúrok, 2007) tagköztársasági státuszt adott Bosznia-Hercegovinának. Annak ellenére, hogy Titonak ezt a lépését országon belül és országon kívül is többen ellenezték, Bosznia-Hercegovina az 1946-os alkotmánynak köszönhetően a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság hat tagköztársaságának egyike, jogi értelemben a másik öttel azonos jogokkal rendelkező, részleges autonómiát élvező eleme lett. Bosznia-Hercegovina történetében a megszállás, az elnyomás, a megosztás és a felosztás gyakori jelenség volt (Malcolm, 1995). A 20. században több ilyen felosztási, Boszniát szétdaraboló terv és részben megvalósult akció is volt. Az 1939. augusztus 29-én aláírt Cvetkovic-Macek- alkuban, egyezményben Horvátország autonóm bánsággá alakult, Macek és még négy horvát politikus tagja lett a Cvetkovic vezette jugoszláv kormánynak (Dedijer, 1973). Az egyezmény fontos része volt Bosznia-Hercegovina főbb
22
részeinek Horvátországhoz, illetve Szerbiához csatolása (Imamovic, 1996). Slobodan Milosevic és Franjo Tudman horvát elnök 1991-ben többször is találkoztak személyesen. A saját vitáik rendezési kísérlete mellett az egyik legfőbb témájuk az volt, hogy miképpen, milyen arányban osszák fel nagyrészt egymást között Bosznia-Hercegovinát ('Gutman, 1995).
VÍZIÓK, LÁTOMÁSOK, TERVEK - A VALÓSÁG ÉS A GYAKORLAT
Valóban meghalt az Isten? Kérdezték többen Auschwitz után (Beric, 2005). Srebrenica kapcsán ugyancsak fel lehetne tenni ezt a kérdést. Hát tényleg meghalt Jézus Krisztus vagy Allah? A választ erre a kérdésre úgy tűnik sokan nem tudják pontosan. Mintha nem lenne elég bizonyosság Jézus vagy Allah jelenléte. Talán az istenkeresés zajlik? Valóban így lenne? Ha ennek csak pusztán a kognitív formáját nézzük, közelebb kerülhetünk a vallási motivációk tárgyáig, azok formájához, ahol a félelem, a kín, a szenvedés, a bűn, az öröm és több más dolog közelebb hozhatják, de el is távolíthatják az embert Istentől (Horváth, 2006). Az ember a délszláv háború kapcsán bebizonyította, hogy eltávolodott Istentől, hogy a mózesi életmű csúcsának tekintett Tízparancsolat (Popper, 2006) talán legfontosabb parancsolatát a „Ne ölj" parancsolatot esze ágában sincs betartani. Pontosabban: az ember és Isten kapcsolatát, illetve az ember és ember kapcsolatát szabályozó parancsolatok mindegyikét megszegték a délszláv háborúban. Arra azonban már bizonytalanabbul felelünk, miért gyilkoltak halomra sok ezer embert, miért raboltak, fosztogattak, miért erőszakoltak meg nőket, fiatal gyerekeket, kislányokat, kisfiúkat egyaránt. Tudományos szemszögből
25
persze kiváló magyarázatokat találunk, de azt hiszem ebben az esetben ez nem jelent kelló' argumentumot.
Adolf Hitler a második világháború kitörése előtt kiadta a jelszót: „Minden német egy országban."Slobodan Milosevic, Vojislav Seselj és több más szerb vezető a délszláv háború kitörése előtt pedig azt hirdette, hogy minden szerbnek joga van egy országban élnie.
Ezek a nézetek és elvek, majd az ezt követő szörnyűséges tettek nem a szerb nemzet és nem a szerb nemzetiségű emberek nézetei, elvei és tettei. Az nem kétséges, hogy minden népnek joga van önmaga területi integritására, méltósága, léte megvédéséhez, de talán mégis igaz az,
amit II. János Pál pápa mondott: „Az eszme, amelynek fegyverre van szüksége, magától elhal. Torz az az eszme, amely csak erőszakkal tud fennmaradni." (Regényi, 2005) Mindazért, ami a térségben történt, közvetlenül az elit egy része, a politikai média katonái, tudományos és egyházi elit tehető felelőssé. A térségen kívül morális és részben jogi felelősséggel tartoznak mindazok,Vojislav Seselj
Slobodan M ilosevic
26
akik a saját, gyakorta másokra kényszerített erkölcsi normáik és gyakorta másokra oktrojált jogi kodifikációik birtokában sokat tehettek volna azért, hogy ne következzék be a tömegmészárlás, de mindezt valami méltatlan magyarázatok segítségül hívásával elmulasztották megtenni.
Srebrenica ellen, az ott élő muszlim vallású bosnyá- kok ellen elkövetett genocídium nem egy pillanat alatt megszületett döntés, tragikus, alig jóvátehető cselekedet volt. Az etnikai tisztogatás előre eltervezett volt, amely nem a háború következménye, hanem annak célja volt (Biserko, 2005).Erről a tényről ír, ezt a tényt erősíti meg Tadeusz Mazowiecki, az Egyesült Nemzetek Szervezetének Emberi Jogi Bizottsága különleges megbízottjánakjelentése, 1992 októberében. Mazowiecki az etnikai tisztogatást a háború céljaként nevezi meg.
Az elit egy részének víziója a nagyszerb államról, az etnikailag tiszta Szerbiáról, magával hordozta az etnikai tisztogatást, a háborús és emberiség elleni bűncselekmények elkövetését. A szerb értelmiségi, tudományos és művészeti elit egyik meghatározó alakja, Dobrica Cosic, az egykori Jugoszlávia, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke, a szerb nemzet szellemi atyja - ahogyan sokan hívták - , és akit 1983-ban, 1989-ben és 2011-ben irodalmi Nobel-díjra jelöltek, főként angol és francia előterjesztés alapján egy 1992-es újságcikkben (Cosic, 1992) Jugoszlávia szétesése
Tadeusz M azow ieczki
27
kapcsán a szerb államok föderációjáról beszélt, amelynek szerinte nem is valamennyi szerb ember, hanem a szerb etnikai területek kell hogy a részei legyenek. Dobrica Cosic akadémikusként úgy nyilatkozott, hogy a háborúban minden eszköz használata megengedett, és hozzátette: „Ahhoz, hogy legyőzzük az ellenségeinket, hogy ettől a zord és romlott Európától némi jogot és
igazságot elvegyünk, az összes saját szellemi, fizikai és morális erőnket mozgósítanunk kell." (Biserko, 2005)
Radovan Karadzic, az író és pszichiáter, a boszniai szerbek első számú vezetője, a boszniai Szerb Köztársaság első elnöke, 1989-ben Szerb Demokrata Párt néven politikai szervezetet, pártot alapított, azzal az alig titkolt céllal, hogy megvalósítsa a nagyszerb álmokat.
Nem sokkal később,1991. október 24-én, Radovan Karadzicé k felállították a szerb nemzetgyűlést, majd megkezdték a szerb autonóm tartományok szervezését. Az 1992. február 29-i, illetve március 1-jei bosznia-hercegovinai népszavazáson a Jugoszláviá Radovan Karadzic
Dobrica Cosic
28
hoz való tartozásról, illetve az elszakadásról döntöttek. A választást a Bosznia-Hercegovinában élő szerbek jó része bojkottálta, nem mentek el szavazni, és néhány esetben pedig próbálták azt megakadályozni. A népszavazás 64%- os részvételt eredményezett, a szavazók 98%-a a Jugoszláviától való elszakadásról, az önálló Bosznia-Hercegovina megteremtéséről döntött. Ezzel a döntéssel végleg szertefoszlottak a szerbek esélyei és lehetőségei a tekintetben, hogy föderációba kényszerítsék a bosnyákokat.A népszavazás után a szer- bek még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az 1992 januárjában egyoldalúan kikiáltott bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságnak, ennek a sajátos, etnikai alapon szerveződő, társadalmi, gazdasági berendezkedésnek.
Slobodan Milosevic és Radovan Karadzic mellett több más meghatározó szereplője és felelőse is volt a háborús eseményeknek, a bosnyákok ellen elkövetett genocídiumnak, a srebrenicai vérengzésnek. Biljana Plavsic a bosnyákok eredetét a szerb népből vezeti le. Ezzel kapcsolatosan azt állította, hogy: „Ez a bosnyákokban meglevő szerb génállomány átment az iszlámba, és így természetesen ez az iszlamizált gén, generációról generációra konden- zálódik." (Beric, 2005) Plavsic asszony nem csupán „biológusként", hanem politikusként is megfogalmazta, hogy mit is gondol a bosnyákokról. Egy másik nyilatkozatában így fogalmazott: „Én azt szeretném, ha teljesen megtisztí
Biljana Plavsic
29
tanánk Észak-Boszniát a muzulmánoktól. És nekik nem kívánok semmi jót. De hogy az én lelki békém is rendben legyen, azt mondom, nekik is kell valamilyen életfeltételeket biztosítani, mégpedig úgy, hogy azt ők maguk szervezzék meg, hogy ezzel ne engem idegesítsenek." (Beric, 2005)
A boszniai, srebrenicai vérengzések legfontosabb végrehajtója és irányítója, a boszniai szerbek katonai vezetője, első számú katonai parancsnoka, Ratko Mladic tábornok volt.
Számos nagyon hírhedt nyilatkozata közül az egyik legtöbbet idézett megnyilatkozása a már megalázott Srebrenicában történt, amikor Mladic tábornok az egyik szerb televíziónak a következőket mondta: „Ezt
a várost ajándékba adom a szerb népnek. Elérkezett az idő, hogy a dahijak (janicsár elöljáró) elleni lázadást követően bosszút álljunk a törökökön." (Beric, 2005)
Milosevic, Karadzic, Piavsic és Mladic mellett több más alacsonyabb beosztású és rangú elkövetője és felelőse is volt a boszniai vérengzésnek. Ezek egy része ismert vagy ismertté váló szereplői a szerb katonai vagy félkatonai, politikai és egyéb szervezeteknek, mint ahogyan a nemzetközi szervezetek és szereplők közül többen is nevesíthetők a valamilyen konkrét felelősséggel tartozók közül. Az ENSZ, a NATO, az Európai Unió, az USA, Oroszország, Hollandia komoly morális, néhányan egyéb felelősséggel is tartoznak a délszláv, a srebrenicai események miatt.
30
A tragikus délszláv háború egyes eseményei világosan jelezték, hogy az öldöklés, rombolás messze túlterjed majd egyes körzeteken, hogy nem lokális összecsapásról van szó, hanem egy előre eltervezett, szisztematikusan végrehajtott, az alapvető emberi, kisebbségi és szabadság- jogokat semmibe vevő, eltipró és megalázó cselekmények fognak bekövetkezni a térségben. Szlovénia megtámadása után, 1991 nyarán a jugoszláv néphadsereg katonái, a szerb milicisták és szabadcsapatok megtámadták, körbefogták, majd 87 nap után 1991. november 18-án elfoglalták a horvátországi Vukovár városát. Vukováron történt a délszláv háború alatt az első genocídium. A város 4000 lakosa közül ezerszámra öltek meg és deportáltak embereket, főként horvát nemzetiségűeket. Nem kímélték sem a gyerekeket, sem az öregeket, sem a nőket. A kórházból közvetlenül a halálgödrökbe lőtték a betegeket, sebesülteket. A városra sok millió aknát, gránátot és egyéb lövedéket lőttek ki. Az élve maradt nem szerb lakosság egy részét szerbiai koncentrációs táborokba szállították, ahonnan nagyon sokan sohasem tértek már vissza. Európa és a világ vezető szervezetei és hatalmai még ekkor sem nyújtottak valóságos segítséget.
Dubrovnik városát, a Világörökség részét alkotó óvárosi részt 1991 szeptemberétől három hónapon át lőtték a szerb csapatok. Erre már volt némi reagálás a nagyhatalmak részéről, de hathatós támogatás és segítség ekkor sem érkezett. Európa és a világ nagy nemzetközi szervezetei és nagyhatalmai jórészt közömbösek maradtak.
Ma már egészen pontosan tudjuk, de talán tudható volt ez a délszláv háború elején is, hogy az amerikaiak beavatkozása vagy (vélt) semlegessége a délszláv konfliktusba döntően befolyásolták a tragikus eseményeket. A szörnyűséges náci holokauszt nem volt elég arra, hogy
31
megakadályozzon egy újabb genocídiumot a 20. század végén Európában. A második világháború befejezése után sok szörnyűséges esemény történt; Kambodzsában, Afrika egyes részein és néhány más térségben is halomra öltek embereket, pusztán csak a származásuk miatt. Az etnikai tisztogatás, az agresszor és az áldozat gyakori egyenlő módon való kezelése és elbírálása súlyos terhe az emberiség egy részének, súlyos terhe a múltnak és jövőnek egyaránt. Wilhelm Canaris német titkosszolgálati főnök 1939-ben, még Lengyelország lerohanása előtt titkos üzenetet küldött az angoloknak. Ebben az üzenetben figyelmeztette az angolokat, hogy mire is készül valójában Hitler. A britek nem vették kellően komolyan Canaris üzenetét, figyelmeztetését, mint ahogyan a nagyhatalmak és Európa sem vette elég komolyan a délszláv háború előjeleit. Adolf Hitler 1939-ben, nem sokkal Lengyelország megtámadása előtt Obersalzbergben, egy katonai fővezetőknek tartott tájékoztatón nyíltan beszélt az etnikai tisztogatásról, arról, hogy megsemmisíti Lengyelországot, kiirtja a lengyel zsidókat, a katolikus szláv lengyeleket, és helyükre németeket telepít. Milosevicék, Karadzicék és Mladicék is ezt tették, világosan beszéltek a nagyszerb elképzelésekről, arról, hogy kiirtják, megsemmisítik a muszlimokat Boszniában, hogy lerombolják történelmi, vallási színtereiket. Srebrenica az összes délszláv tragédia legszörnyűbb eseménye. Sarajevo, Vukovar, Gorazde és sok más helyszín elszenvedte az öldöklést, fosztogatást, erőszakolást, de Srebrenica, ha szabad így mondani (Faludy, 2006) valamennyi közül a legszörnyűbb; emberhez és állathoz is méltatlan, ami ott történt.
A jugoszláv néphadsereg katonái, az abból kiszakadt Szerb Köztársasági Hadsereg és az összeszerveződő szerb félkatonai szervezetek már 1992 tavaszán elfoglalták egy
32
rövid időre Srebrenicát és több környező, nagyrészt musz- limok lakta települést. A szerbek Srebrenicát 1992-ben közel egy hónapig uralták. Május végén a nem túl jól felfegyverzett bosnyák hadsereg visszafoglalta a várost. Ezek az események és cselekmények jelentős kényszermigrációt indítottak el. A térségben élő emberek, főként a muzulmánok azt remélték, hogy Srebrenica majd nagyobb biztonságot jelent számukra, mint a környező kisebb települések. Az emberek, a polgárok ebben tévedtek, mert hittek az emberi humanizmusban, mert aligha tudták elképzelni, hogy csak azért fosztják meg őket emberi méltóságuktól, vagyonuktól, életüktől, mert más hitűek, más vallásúak, mint azok, akikkel eddig megosztották létük egy részét.
Az 1992-es és 1993-as háborús cselekmények, a szer- bek világos és egyértelmű szándékai félreérthetetlenné tették azt, hogy a Mladic vezette csapatok mire is készülnek Bosznia-Hercegovinában, mit is akarnak a podri- njei térségben, és mire készülnek Srebrenicában. Amikor 1993 márciusában Philippe Morillon francia tábornok, az UNPROFOR (United Nations Protection Forces), az ENSZ Békefenntartók vezetője ellátogatott Sreb- renicába, abba a városba, amely addigra már megtelt az otthonukból elűzött emberekkel, akiknek élelem-, ivóvíz-, gyógyszer- és egyéb ellátását előre megtervezetten és szándékosan akadályozták a szerbek.A gyilkosságok, a népirtás,az etnikai tisztogatás addig- Philipe Morillon
33
ra már nyilvánvalóvá vált a térségben. Talán ennek hatására is - a Srebrenicában látottaknak köszönhetően - Philipe Morillon megígérte a zömmel muszlim lakosú Srebrenica polgárainak, hogy a várost és környezetét az ENSZ védettsége alá helyezteti.
AZ ENSZ, A NEMZETKÖZI ERŐK ÉS SREBRENICA VÉDELME
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-i határozatában védett övezetté nyilvánította Srebrenicát, Zepát és szűkebb környezetüket.
Ennek értelmében a kijelölt védett zónát nem lehet fegyveres támadásoknak kitenni, és tilos más ellenséges tevékenységet folytatni a térségben. Mindezek biztosításáért és garantálásáért az ENSZ vállal felelősséget.
Ez a védett övezet 10 km széles és 15 km hosszú területet foglalt magába. Magának a szerződésnek, a megállapodásának az aláírására 1993. május 8-án került sor Szarajevóban, a szarajevói repülőtéren. Az aláíró tábornokok a boszniai szerbek nevében Ratko Mladic, a bosnyák hadsereg nevében Safer Halilovic, az ENSZ, az UNPROFOR nevében pedig -m in t közvetítő - Philippe Móri Ilon. Safer Halilovic
35
Az aláíró felek szerződésükben hivatkozásul beidézték az 1949. augusztus 12-i Genfi Konvenciót, amelyet teljes egészében alkalmazhatónak tartottak a konfliktus rendezésében. A megállapodás kilenc fejezetében (AIIZ, 1993) a bosnyák és a szerb felek mellett a szerződést tanúként aláíró UNPROFOR képviselője az alábbi főbb elemeket rögzíti:
- Demilitarizálják Srebrenica és Zepa térségét, a demili- tarizált övezet pontos határait az UNPROFOR parancsnoka jelöli ki, amely határok a későbbiekben a szerződő felek akarata szerint megnövelhetők.
- A demilitarizált övezetet bosnyák, szerb és angol feliratú táblák jelzik, az övezeten belül minden katonai hadművelet szigorúan tilos!
- Minden katonai, félkatonai szervezet ki kell hogy vonuljon a megjelölt zónából, vagy át kell hogy adja a fegyverzetét, harci felszerelését az UNPROFOR-nak.
- A demilitarizált zóna életbelépésének időpontja Sreb- renicában 1993. május 10. 17.00 óra, Zepában pedig 1993. május 12.17.00 óra.
- A fegyverek beszolgáltatását a szerződő felek háromhárom katonai parancsnoka mellett az UNPROFOR katonai parancsnokai végzik, illetve ellenőrzik.
- Az UNPROFOR az átvett fegyverzetet, robbanóanyagot elkülönítve őrzi.
- Az UNPROFOR végzi a demilitarizált övezet ellenőrzését, ennek érdekében megfelelő számú ENSZ katonai megfigyelő tartózkodik a térségben. Amíg a szerződő felek nem állapodnak meg máshogy, az UNPROFOR a demilitarizált övezetekben legkevesebb egy századot állomásoztat, ahol szabad ki- és bejárása lesz a zónán belül, illetve kívül egyaránt.
36
A demilitarizált övezetben az UNPROFOR képviselőin kívül senki más nem viselhet fegyvert, nem birtokolhat lőszert. A katonáknak nem engedik meg a zónába való bejárást, illetve az ott-tartózkodást.A demilitarizált övezeteken belül a lakosság túléléséhez elengedhetetlenül szükséges alapvető ellátásokat, különösen a vízellátást biztosítják, ezek ellenőrzését az UNPROFOR végzi.Teljes szabad mozgást biztosítanak a zónán belül minden humanitárius élelmiszer- és orvosi szállítmánynak, továbbá az óvóhelyek megközelítése is a lakosság szükségleteinek megfelelően alakul.Mindkét szerződő fél garantálja, hogy a súlyos sebesültek oda és abba a kórházba mehetnek, ahová ezt ők kérik, a szállításról az UNPROFOR gondoskodik, légi és közúton.Mindkét fél kötelezettséget vállal arra, hogy átadja az UNPROFOR-nak a részletes aknatelepítési térképet.A felek átadják az UNPROFOR-nak a foglyok neveit és a bebörtönzés helyszínét tartalmazó listát, továbbá a meggyilkolt katonák és azok helyszínét tartalmazó listát egyaránt.Amikor a szerződő felek az UNPROFOR jelenlétében megállapodnak a hadműveletek befejezéséről, az ösz- szes nehézfegyverzetet, ami a srebrenicai és zepai demilitarizált övezet számára veszélyt jelent, visszavonnak.A nehézfegyverzetet és a tankokat begyűjtik, lehetőleg a demilitarizált övezeteken kívül, ennek felügyeletét az UNPROFOR végzi.A gyalogságot visszavonják, nagyjából 1,5 km-es távolságig azért, hogy a gyalogság fegyverzete ne jelenthessen veszélyt a védett zónában.
37
- A szerződő felek minden vitás kérdést az UNPROFOR jelenlétében megbeszéléssel, egyeztetéssel rendeznek.
Az ENSZ égisze alatt összehozott 1993. április 16-i bos- nyák-szerb megállapodást nem sokkal később, 1993. május 6-án, illetve 1993. június 4-én a szerződő felek megerősítették.
Mindezek ellenére, a felek közötti megállapodás ellenére, az ENSZ „bábáskodása" és jelenléte dacára az 1993. április 16-i szerződést nem tartották be. Megszegték annak számos pontját. A boszniai szerb hadsereg, a különböző félkatonai szerb alakulatok gyakorlatilag folyamatos rettegésben tartották a két védett övezetet, de mindenekelőtt Srebrenicát, az ott összezsúfolódott embereket. A szerbek a nehézfegyverzetet, a tankokat, az orvlövészeket alig 1 km-re vonták vissza a várostól, így lehetőség nyílt a folyamatos zaklatásra, incidensekre. Néhány esetben a helyi bosnyák lakosoknál is találtak fegyvereket, ezek kézi fegyverek voltak, amelyeket a megállapodás el
lenére nem adtak le, de ez a fegyverzet teljesen alkalmatlan volt a védekezésre. A leadott vagy elvett fegyvereket az UNPROFOR az általa „Weapons Collection Point"-nak elnevezett helyeken őrizte. A srebrenicai védett övezetet a különböző önkéntes háborúskodó szerb szabadcsapatok mellett három jelentősebb szerb katonai erő vette körül. Ezek a katonai erőkHelm ut Kohl
38
(milickai könnyűgyalogság, bratunaci könnyűgyalogság, skelani zászlóalj) nem csupán a várost vették körbe, hanem jelentős aknatelepítéseket is végeztek a védett övezetben. A megállapodás aláírását követó'en, 1993. április 16-a után is folyamatosak és rendszeresek voltak a szerb támadások.Főként orvlövészek sebesí- tettek és öltek meg embereket a városban, de akna- és gránátvetőkkel is támadták a védett övezetet. A támadók nem kíméltek senkit, egyaránt lőttek nőkre, gyerekekre, idősekre, de még az UNPROFOR képviselőire is.
Az ENSZ, az UNPROFOR jelenléte és tevékenysége a térségben kevés és messze nem elegendő segítséget és védelmet jelentett a védett övezetben élők számára. A Biztonsági Tanácsban és más szervezeti egységben is rendszeresek voltak a tanácskozások Bosznia ügyében, de valójában ezek a tanácskozások a térségben élő és az agressziót elszenvedő emberek számára nagyon kevés segítséget eredményeztek. A védett zónában tartózkodó UNPROFOR-erők is elsősorban a saját biztonságukkal voltak elfoglalva, alig törődtek a fő- és elsődleges feladatokkal, az ott élő emberek megvédésével, megmentésével. Bosznia-Flercegovina kormánya - eleinte talán abban bízva, hogy az ENSZ majd megvédi a védett övezet lakosait —, szintén komoly mulasztásokat követett el, de később a háborús cselekmények intenzívebbé válásával a lehetőségei már jelentősen csökkentek, és így beavatkozni az esemé
6/7/ Clinton
39
nyekbe már kevéssé állt módjában. A védett övezet lakói, de még inkább az ország elitjének egy része, ha tehette elmenekült az események elől, más térségbe, de főként más külföldi országokba. Persze az elit intenzívebb jelenléte aligha befolyásolhatta volna a háborús eseményeket érdemben, de mindenképpen pozitívan hatott volna az agressziót elszenvedő otthon maradottakra.
Az 1993. április 16-i szerb-bosnyák megállapodást követően néhány nappal, 1993. április 22-én az Amerikai Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban a Holocaust Múzeum megnyitóján az USA elnökének, Bili Clintonnak a jelenlétében Elie Wiesel, a holokauszt egyik túlélője megnyitó beszédében a következőket mondta, odafordulva a világ első számú nagykövetének a vezetőjéhez: „Tisztelt Elnök Úr! Meglátogattam Szarajevót, ellátogattam a városba, és még mindig nem tudok aludni. Ez a második holokauszt! Tisztelt Elnök Úr, muszáj valamit tennie!" (Schwarz-Schilling, 2005) A múzeum megnyitójára érkezőket sokkolták Wiesel szavai, majd ezt követően és talán ennek hatására is, Bili Clinton Európába küldte külügyminiszterét. Christopher, az USA külügyminisztere azzal az elképzeléssel érkezett Európába, hogy meggyőzze az európai NATO-tagokat a bosnyákokkal és horvátok- kal szembeni fegyverembargó feloldásáról, illetve, hogy ismertesse a boszniai szerb hadállásokkal szembeni esetleges katonai beavatkozás tervét. Christopher tárgyalásai nagyon kevés sikerrel jártak. Valójában az európai nagyhatalmak egyet nem értésükről biztosították az amerikaiakat. Az angolok - személy szerint Major miniszterelnök - azt mondta Christophernek, hogy a brit diplomácia, diplomáciai eszközökkel hamarosan véget vet a délszláv háborús konfliktusnak. Mitterand francia elnök a szerbekkel való tradicionális fegyverbarátságra hivatkozott, a németek a
40
katonai beavatkozás ellen azzal érveltek, hogy a történelmi múltjuk és az alkotmányuk nem teszi lehetővé az USA tervének támogatását. Az oroszok - mint ahogy általában korábban is - a szerbek pártját fogták ebben a konfliktusban is. Christopher európai útjának sikertelensége ellenére is, Bili Clinton, az USA elnöke külügyminisztere hazatértét követően levélben fordult Helmut Kohl német szövetségi kancellárhoz, hogy segítse a tervét a bosnyákokkal és hor- vátokkal szembeni fegyverembargó feloldására. Clinton tervét Kohl ugyan előterjesztette az európai vezetőknek, de az főként az angolok, az oroszok és a franciák ellenállása miatt megbukott. Ugyancsak elsősorban az oroszok, franciák és britek vétója miatt bukott meg ez az elképzelés az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, 1993. június 30-án.
Ebben az időszakban is több nagyhatalom vezetőjét keresték meg levélben különböző civil szervezetek és magán- személyek egyaránt. Ezekre a levelekre az érintett államok vezetői csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem válaszoltak. Talán éppen ezért érdekes az a válaszlevél, amelyet Bili Clinton, az USA elnöke írt egy horvát és szerb szülői ággal rendelkező jugoszláviai migránsnak, Diana Mauemek, 1993. április 8-án. Az időközben elhunyt Diana és férje, a magyar származású ismert amerikai szobrász, Peter Mauer személyes kapcsolatban álltak Clintonna\, a levél eredeti példányát Diana férjétől, Pétertől kaptam meg. Ebben a levélben Clinton elnök a Fehér Házból a következőket írja: „Kedves Diana! Értékelem, amiért vette a fáradságot, hogy írjon nekem. Fontos, hogy halljam azoknak az embereknek a gondolatait, tapasztalatait, akik törődnek Amerika és a világ jövőjével. Nagyon sok kihívással állunk szemben, és ahhoz, hogy kiépítsük együttműködésünket, meg kell osztanunk egymással gondolatainkat és álláspontjainkat. A levél értékes számomra, köszönöm. Üdvözlettel: Bili Clinton."
41
THE WHITE HOUSE
WASHINGTON
April 8, 1993
Ms. Diana Maurer Apartment 15-H 410 West 24th Street New York, New York 10011Dear Diana:
I appreciate your taking the time to write.It's important to me to hear the thoughts and experiences of
people who care about the future of America and the world. We face many challenges ahead, and in order fór us to come together and build consensus, we must all share our ideas and concerns.
Your letter is valuable to me. Thank you.Sincerely,
Az USA elnökének levele talán azért is bír különös jelentőséggel, mert jól jelzi, hogy a délszláv háborúval kapcsolatosan voltak civilek, civil emberek és csoportok, akik szembe mentek az öldökléssel, akik békét akartak a Balkánon. Ezt akarta Diana Maurer is, aki levelében arra kérte Clintont, hogy segítsen megállítani a háborút. Az USA elnöke nagyon óvatos és kifinomult diplomáciai nyelvezettel írt válaszlevelében kiáll bizonyos egyetemes emberi értékek mellett, de egyértelműen nem foglal állást a háború további menetével kapcsolatosan.
42
Az európai nagyobb és kisebb hatalmakat a nem túl erős civil szolidaritás sem győzte meg arról, hogy véget kell vetni az öldöklésnek a volt Jugoszlávia területén. Kari Popper filozófus és még néhányan közvetlenül az európai vezetők figyelmét hívták fel arra, hogy azonnal vessenek véget a gyilkolásnak, az etnikai tisztogatásnak az egykori Jugoszlávia területén. Ezek a civil kezdeményezések sem jártak igazi sikerrel. Sem a média, sem a politika, sem a közvélemény nem reagált érdemben ezekre a civil felhívásokra és segélykiáltásokra. A kelet- és közép-európai térség, bár történelmileg és földrajzilag is nagyon sok szállal kötődött a bosnyák és horvát területekhez és múlthoz (Imamovic, 2010), szinte rezzenéstelen arccal nézte végig, mi is történik Srebrenicában és környékén.
A srebrenicai és zepai biztonsági zóna nagyon kevés tényleges biztonságot jelentett az oda összezsúfolódó emberek számára. Srebrenicában több mint 50 ezer ember élt, többségük a környező településekről érkezett, a családok jó része szétszakítva egymástól, gyermekek, fiatal felnőttek egyedül, a szüleik vagy rokonaik nélkül. A víz-, higiénés, orvosi, élelmiszer-, áram- és egyéb ellátás folyamatosan akadozott, és elégtelen volt az elemi élet- feltételek biztosításához is. A külső agresszió és a folyamatos fenyegetettség mellett a védett övezeten, a különböző csoportokon belül a deviancia (Csepeli, 2002) és az anómia (Andorka, 2000) is egyértelműen megjelent ebben a sajátos emberi közösségben, a kényszerből együtt élő egyénekből és kisebb csoportokból álló emberi közösségben (Merton, 1938).
Mit is tehettek volna a védett zóna rabságában élő emberek, hogy ne legyenek deviánsak, ne rettegjenek, ne tegyenek meg mindent a túlélésért? Annál, amit tettek, aligha tehettek többet, egészen egyszerűen nem állt mód
43
jukban, hogy többet tegyenek a puszta életük megmentéséért, mint amit akkor és ott tettek. Ebben a helyzetben természetes a szélsőséges emberi magatartások megjelenése is, mint ahogy az is, ami Srebrenicában is számtalanszor megtörtént, hogy a rettenetes körülmények ellenére sokan önmagukat áldozták fel másokért, nem egyszer idegenekért, elsősorban gyerekekért. Az emberi közöny és közömbösség mellett ez is része volt Srebrenicának. És persze emberi felelőtlenség azt hinni és azt állítani, hogy mindettől a látszólag nem érintett emberek elhatárolódhatnak. Elhatárolódni azzal, hogy belső ügyről van szó, míg védtelen emberi életek forognak kockán, egy olyan alibi, ami végeredményben senkinek sem kifizetődő (.Havel, 2005).
Igaza van a volt cseh elnöknek, amikor Srebrenica kapcsán az elhatárolódás lehetetlenségéről beszél. Az emberi gaztettekről, a tömeggyilkosságoktól nem lehet csak úgy elhatárolódni. Emberi lények vagyunk, gyarlóságainkkal, tévedéseinkkel együtt, de az erkölcsi normáknak minden területen érvényesülniük kell (Gandhi). Srebrenicában szinte az összes erkölcsi normát megsértették, nem csupán az alapvető emberi és szabadságjogok sérültek súlyosan, hanem az élethez, a létezéshez való jogot vonták kétségbe.
Srebrenica kapcsán azt hihetnénk, hogy kiveszett az emberből a könyörületesség, de ez azért aligha lehet így, mert akkor maga az emberiség is kihalna. A könyörületesség kialakulásában egészen egyszerűen az emberek egy jó része nem jutott el arra a pontra, ahol már felelősnek érzi magát más emberért vagy más élőlényért (Dalai láma, 2003). Ez persze nem menti fel a gyilkosokat tetteik alól, bűnhődés és büntetés nélkül, ha sokaknál csak lelki értelemben is, de nem lehet megúszni.
44
Az ENSZ-katonák által felügyelt és őrzött védett zónában nyoma sem volt az emberi könyörületességnek. Az 1993. április 16-i megállapodás mintha semmit sem jelentett volna. A Ratko Mladic, Safer Halilovic, valamint Philippe Morillon által aláírt dokumentum ellenére a srebrenicai védett zónában 1993. május 9. és 1994. szeptember 20. között megöltek 46 embert, 85-öt megsebesítettek, 39-en eltűntek. A szélesebb védett zónában felgyújtottak 81 falut, megsemmisítettek 27 dzsámit, földönfutóvá tettek 22 ezer embert, több mint 3 ezren eltűntek és több mint 1800-an megsebesültek (AIIZ, 1994). Mindezek mellett a szerb csapatok folyamatosan betörtek a térségbe, katonai, mediális és más eszközökkel is provokálták, rettegésben tartották az ott élő lakosságot.
Az 1994-es esztendőt is nélkülözésben és rettegésben töltötték a srebrenicai és zepai védett zóna lakosai, de a szerbek - fenntartva a védett övezetekre gyakorolt folyamatos nyomásukat-, taktikát váltottak, és a harci tevékenységeiket főként a fővárosra, Szarajevóra, valamint Bihacra és Garazdéra összpontosították. Ezzel mindenekelőtt azt szerették volna elérni, hogy területileg és etnikailag is megosszák az országot.
AZ 1994-ES ÉV ESEMÉNYEI
Az 1994-es év Bosznia-Hercegovina jövője szempontjából is különösen jelentős volt. A háborús események területi és hadviselési intenzitása is hullámzott, de nem szűnt meg. Ellenkezőleg, a katonai és politikai cselekmények pontosan előre jelezték, hogy a háborúnak, az etnikai tisztogatásnak, a területfoglalásoknak még nincs vége.
Jórészt amerikai közvetítéssel és irányítással, de ENSZ- részvétel mellett, a boszniai horvátok és boszniai bosnyá- kok az egymás elleni hadviselési folyamatok megszüntetését és lezárását jelentették be. A bosnyák kormány és a boszniai, nagyrészt a hercegovinai területeken élő horvátok, 1994. február 23-án a tárgyalások befejeztével közös megállapodásban rögzítették ezt. Valamivel később, ugyancsak amerikai közvetítéssel és az ENSZ részvételével 1994. március 18-án megszületett az ún. Washingtoni Egyezmény Bosznia-Hercegovina Föderáció létrejöttéről. A volt Jugoszlávia, a Jugoszláv SZSZK egyik volt tagköztársasága Bosznia-Hercegovina már korábban, 1992. április 5-én függetlenné vált, de ez nem jelentett igazi és valóságos függetlenséget az ország számára. A fennálló állapotok miatt nem is igazán lehetett valóságos függetlenségről beszélni. A washingtoni megállapodást követően, 1994.
47
március 30-án döntés született Bosznia-Hercegovina alkotmányáról is, ami aztán majd később az ún. Daytoni Békeszerződéssel változni fog. Az egyik legfontosabb, Bosznia-Hercegovina jövőjét döntően befolyásoló esemény az ismét csak jórészt amerikai „bábáskodással", az ún. Kontakt Csoport által előterjesztett béketerv volt, 1994. július 4-én. Ennek értelmében Bosznia-Hercegovina mint önálló állam megmaradna, de az országot valójában felosztanák a boszniai entitások, a bosnyákok, a szerbek és a horvátok között. Ily módon az ország területének 51%-a bosnyák- horvát irányítás alá kerülne, míg a fennmaradó 49%-on a szerbek vennék át az igazgatást a terület felett. Ezek az elképzelések és tervek a háború befejezését követően, 1995-ben visszaköszönnek majd a Daytoni Békeszerződésben.
Az 1992-es októberi Mazowiecki-féle jelentés már világosan és egyértelműen a háború céljaként az etnikai tisztogatást jelöli meg. Az 1994-es májusi ENSZ Biztonsági Tanácsi Bassiouni-féle jelentés Tadeusz Mazowieckinek az Emberi Jogi Bizottság volt speciális képviselőjének a korábbi megállapításait is alapul véve megállapította, hogy nem kontrolion, ellenőrzésen kívüli csoportok, bandák hajtották végre az etnikai tisztogatást, hanem azt szervezetten, módszeresen és előre eltervezett módon vitték végbe (Carla dél Ponté, 2005).
Szervezett és előre eltervezett módon akadályozták a szerbek a nemzetközi erőket és nem csupán a bosnyáko- kat. A nemzetközi előírások ellenére gyakran előfordult az, hogy a szerbek nem engedték be a nemzetközi erőket, megtámadták és elvették az élelmiszer-, gyógyszer-, üzemanyag- és más szállítmányokat is. A NATO állam- és kormányfőinek 1994. január 10-14. között megtartott tanácskozásán felvetődött annak a lehetősége, hogy ameny-
48
nyiben a szerbek továbbra is akadályozzák a nemzetközi erőket a tevékenységükben és szabad mozgásukban, a NATO légitámadásokkal válaszol ezekre az akciókra. Boutros Ghati, az ENSZ főtitkára 1994. január 19-én Hágában, Ruud Lubberes holland miniszterelnök felvetésére, miszerint az ENSZ jóváhagyásával mérjenek légi csapást a szerbekre, kitérő választ adott, illetve azt
mondta, hogy ez a kérdés a Biztonsági Tanács hatáskörébe tartozik. Boutros Ghali Ruud Lubbersnek később azt is mondta, hogy a légierő bevetésében ebben a helyzetben ő maga, illetve az ő megbízottja, Yasushi Akashi is dönthet (Honig-Both, 1997). Ghali kissé ellentmondásos megközelítése a problémát illetően jól jelzi nem csak az ENSZ vezetésének a bizonytalanságát e kérdést illetően, hanem azokat a háttéralkukat is, amelyek mindenekelőtt a franciák, az angolok, az oroszok és az amerikaiak között zajlottak.
Miközben nemzetközi szinten egymást érték a Bosznia-Hercegovina jövőjéért folytatott tárgyalások, a helyszínen, Bosznia-Her- Boutros Ghali
Yasushi Akashi
49
cegovinában tovább folytak a véres események. Az 1994-es év első nagyobb létszámú, civil emberen elkövetett gyilkosságát a szerb katonák a Zepát Srebreni- cával összekötő úton követték el februárban, amikor lesből támadva több tucat fegyvertelen embert öltek meg (Nuhanovic, 2005).A gyilkosságokat nem volt, aki megakadályozza, a nemzetközi erők elhelyezése és fegyverzete paradox módon (Nuhanovic, 2005) volt megoldva. Tuzla elővárosi részében tíznél több Leopárd típusú, dán felügyelet alatt álló tank állomásozott, de Srebrenica környékére ebből nem jutott, mint ahogyan a repülők ellen bevethető géppuskák vagy a TOW típusú rakéták is a Tuzla környéki területeken lettek elhelyezve.
Az 1994-es esztendő előkészítése volt az 1995-ös srebrenicai mészárlásnak. A nemzetközi erők, a nagyobb és kisebb hatalmak ekkorra már pontosan tudták, mi zajlik Bosznia-Hercegovinában. Tudniuk kellett azt is a nemzetközi erőknek, hogy már a megérkezésük előtt etnikai tisztogatások, genocídium folyt a térségben. Mint ahogyan azt is tudniuk kellett az ENSZ, a NATO és más szervezeteknek, hogy emberek ezrei vannak a susicai, vlasenicai, potocari és más fogoly- és koncentrációs táborokban. A táborokban őrzött és megkínzott emberek helyzete talán még rosszabb és kilátástalanabb volt, mint a védett övezetben élőké. A szinte rabszolgasorsba taszított emberek a fogoly- és koncentrációs táborokban általában ne
Ruud Lubberes
50
mekre elkülönülten éltek. Zömmel férfiakkal voltak tele ezek az életre alkalmatlan hangárok, raktárépületek, bir- kaakolok, de voltak a fogvatartottak között szép számmal nők és gyerekek is (Gyurok-Milivojevic-Pörös, 1993). Ami szörnyűséget és embertelenséget el lehetett követni ezeken az embereken, azt velük szemben elkövették a szerb katonák, rendőrök, önkéntes háborúskodók. A verések, az étel-, italmegvonás, az erőszakoskodások mindennapos eseménynek számítottak. Gyerekeket, kislányokat, kisfiúkat, terhes anyákat erőszakoltak meg számtalanszor. A fogvatartottaktól megtagadták az alapvető orvosi, egészségügyi és higiénés ellátásokat. Mindezek mellett válogatott és szörnyűséges kínzásokkal gyötörték a táborlakókat. Sokan veszítették életüket ezekben a fogoly- és koncentrációs táborokban, többük sorsa ma sem ismert.
Mindezek mellett a szerb erők többször, de néhány alkalommal a bosnyák katonák is, foglyul ejtették a nemzetközi erők katonáit. A nemzetközi katonák, főként hollandok foglyul ejtése szinte minden esetben az erőfitogtatás, a zsarolás és a különböző alkuk előhívása érdekében történt. A NATO 1994 novemberi udbinai légitámadását követően 70 holland békefenntartót ejtettek foglyul a szer- bek. A fogva tartott holland katonákat meglátogatta Ratko Mladic, majd egy hét elteltével a diplomáciai alkuk eredményeként a szerbek sértetlenül engedték el az összes holland nemzetiségű, a holland kontingenshez tartozó katonát.
A szerbek mindent bevetettek, hogy folyamatos félelemben, rettegésben tartsák a civil lakosságot, de magukat a nemzetközi erők kötelékében szolgáló katonákat is. A szélsőséges viszonyok ellenére is tudta és használta is a propagandát, a médiát a szerb hadvezetés. A történelem során számos példát tudunk arra, hogy a háborúban levők
51
miképpen használták a propaganda eszközeit, a médiát. Adolf Hitler is élt a propaganda lehetőségével és eszközeivel a hatalom megszerzése során, de jól használta a tömegkommunikációs eszközöket a fasisztoid céljai elérése kapcsán is. Ezekkel az eszközökkel a szerbek is kiválóan éltek. Főként a rádiós propagandát használták, de éltek a televíziós lehetőségekkel is, valamint komoly szerepet kaptak a szórólapok és egyéb propagandanyomtatványok. Ezeken a lapokon, nyomtatványokon a védett övezet lakóit arról próbálták meggyőzni, hogy ők - mármint a szer- b e k-jo b b életfeltételeket biztosítanak számukra, mint a saját vezetőik. A propagandaanyagok inkább burkolt, mint nyílt fenyegetéseket is tartalmaztak, gyakran szándékosan összemosva és elferdítve az események és tények objektív és szubjektív valóságtartalmát és relevanciáját (Kurtic, 2000). Továbbá, ezek a propagandaanyagok egy része félremagyarázva a durkheimi bűnözést, mint normális jelenségtételt, azt próbálták meg igazolni, hogy amit tesznek, az nem bűntett, hanem ellenkezőleg, a közösségi érzelmeket erősíti, és az erőteljes fellépésük azt a célt szolgálja, hogy az egyéneknek előlük addig elzárkózó tudatát áthassa (Durkheim, 1960).
A pszichiáter szakképesítésű Radovan Karadzic vélhetőleg ismerte a durkheimi tanokat, de kétséges, hogy ő maga személyesen készítette volna el ezeket a propagandaanyagokat. Ő stratéga volt, a háborús és emberiség ellen elkövetett bűnök egyik fő kitervelője. Ezek a propagandafeladatok másokra vártak, Karadzicná\, Mladicná\ jóval alacsonyabb beosztású és rangú emberek voltak a kivitelezői az ilyen jellegű feladatoknak. Közülük az egyik ismertebb személy, aki tevékenyen vett részt a propagandaanyagok elkészítésében és kiszórásában, egy Zivcmovic nevű parancsnok volt, aki több katonai divíziót is irányí-
52
Dávid Owen és Cyrus Vance
tott és aki orosz segítséggel érkezett a srebrenicai szabad területre (Sabic, 2008).
A Vance-Owen-terv (Honig-Both, 1997) 1994-re végleg köddé vált, de már jóval korábban világossá tették a szerbek, hogy nem járulnak hozzá, hogy a tíz körzet, övezet egyikének, a tuzlai körzetnek legyen része Srebrenica, megőrizve muszlim többségét.
Srebrenicát és Zepát 1995 júliusában a mészárlásokat követően a szerbek elfoglalták; legyilkoltak több mint 8 ezer muszlim férfit, sok száz nőt és gyereket. Elüldöztek közel 25 ezer muzulmán nőt, ezrével zártak koncentrációs táborokba bosnyákokat, boszniai muszlim vallású embereket. Srebrenica elfoglalása után gyújtogattak, elsősorban muszlim műemlékeket, sírokat tettek tönkre, és kiraboltak mindent, ami még megmaradt az évekig szenvedő, nélkülöző, elszigetelt városban. Az embernek nevezett élőlény bebizonyította, hogy semmilyen más élőlényhez nem hasonlítható módon tud viselkedni, hogy nem képes tanulni és okulni a saját fejlődéstörténetéből, hogy ölni,
53
gyilkolni képes, csak azért, mert azt hiszi, hogy ő különb a másiknál. A délszláv háborút, a horvátországi és boszniai gyilkos ámokfutást, Srebrenicát, Zepát, Szarajevót, Tuzlát, Vukovárt és sok más tragikus eseményt lezárt ugyan az 1995. november 1-21. között megtartott daytoni konferencia, de nyitva hagyott számos morális, etikai, az emberi humánummal és felelősségvállalással összefüggő kérdést.
A DAYTONI BÉKESZERZŐDÉS
A Daytoni Békeszerződés alapján az egykori muszlim többségű város, Srebrenica az ún. Republika Srpskához, a boszniai szerbek sajátos közigazgatási, területi, politikai egységéhez került, Zepával egyetemben.
A srebrenicai vérengzés, tömeggyilkosság, genocídium talán ráébresztette az európai országokat, mindenekelőtt a vezető hatalmakat, az Amerikai Egyesült Államokat, Oroszországot és másokat is, hogy ennek a borzalomnak véget kell vetni. Elsősorban amerikai közvetítés révén az USA Ohio államában, a Wright-Patterson légibázison, Dayton városában megköttetett a Daytoni Békeszerződés (Dayton Agreement), amelynek mindenekelőtt az volt a feladata és szerepe, hogy lezárja a délszláv, a boszniai háborút, valamint konkrét javaslatai révén biztosítsa és garantálja a háborút követő politikai, társadalompolitikai rendezést (Gyúrok, 2009). A konferenciát 1995. november 21-ig tartották, magát a békeszerződést ünnepélyesen 1995. december 14-én Párizsban, az Élysée-palotában írták alá. A békeszerződés egyik legfontosabb eleme, hogy az aláíró felek elismerik egymást szuverén államként, valamint, hogy azt követően vitáikat nem háborúval, hanem békésen rendezik.
55
Valójában tehát ez a sajátos jogi és politikai dokumentum, a Daytoni Békeszerződés nem csak a fegyveres konfliktust, a háborút zárja le a volt délszláv állam egykori tartópillérei, a szerbek, a horvátok és a bosnyákok között, hanem egyben különleges alkut is jelent a római katolikus horvátok, az ortodox, pravoszláv keresztény szerbek és az iszlám vallásé muzulmánok között.
A Daytoni Békeszerződés számos sajátosságainak egyike, hogy a megállapodás fő elemeként Bosznia-Hercegovina léte alapjainak megteremtésével egyetemben az alkotmány feladatait és funkcióit is betölti. Az alkotmány második cikkelyének elfogadásával a felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye a bosznia-hercegovinai föderációban elsőbbséget élvez minden más jogszabállyal szemben.
A daytoni keretmegállapodás a békéről nem csak a békemegállapodást részletezi, hanem a háború utáni, új Bosznia-Hercegovina állam felépítését, struktúráját is részletesen szabályozza. Az állam területét a megállapodás két országrészre osztotta. A muzulmán-horvát rész az ország 51%-át fedi le, míg a szerb entitás, a Republika Srpska a föderáció 49%-ára terjed ki. A két közigazgatási, jogi és politikai egység természetes része a boszniai föderációnak, de emellett igen kiterjedt jogkörökkel rendelkezik, egyebek mellett a saját alkotmány, alkotmánybíróság, parlament, államfő és egyéb intézményi-szervezeti keretek megteremtését is biztosítja a Daytoni Békeszerződés. A keretmegállapodás alapján a föderációnak kétkamarás a parlamentje, honvédelmi egysége, a rendőrség közös. Valójában tehát a Daytoni Békeszerződés számos dokumentumból, önállóan is működőképessé tehető elemből áll. A több mint 20 megállapodást rögzítő szerződés néhány jelentősebb eleme a következő:
56
- megállapodás a békés megoldás katonai elemeiről;- megállapodás a regionális stabilizációról;- megállapodás az etnikai határvonalakról és a hozzá
kapcsolódó kérdésekről;- megállapodás a választásokról;- megállapodás a menekültkérdésről és migránsokról;- megállapodás a Bosznia-Hercegovinai Föderáció
létrehozásáról;- megállapodás a nemzetközi rendőri erőkről;- megállapodás a NATO-csapatok státuszáról Boszniá
ban;- megállapodás a döntőbíróságról;- megállapodás az alapvető emberi jogokról;- megállapodás az intézmények, a jogi intézmények lét
rehozásáról.
A Daytoni Békeszerződés megállapította Bosznia-Hercegovina, mint szövetségi állam irányító testületét, az államelnökséget, a nemzetiségi és vallási hovatartozás szerinti, rotációban egymást váltó elnök szerepét és feladatát, szabályozta az országban levő nemzetközi jogi, politikai és katonai erők, intézmények, szervezetek szerepét, befolyását és kompetenciáit.
A Daytoni Békeszerződés végrehajtása kapcsán számos probléma merült fel, közülük több olyan, amelyet már a tárgyalások során nagy biztonsággal meg Richard Holbrooke
57
lehetett jósolni. Kiderült, hogy a véres háború után nem is olyan egyszerű sem az együttélés, sem a különélés. Ahogyan azt többen, így Richard Holbrooke, az Amerikai Egyesült Államok diplomatája, a békekonferencia elnöke is többször jelezte, örül a béketárgyalásoknak, de a végrehajtás egyes elemeit tekintve szkeptikus.
Mára beigazolódtak Holbrooke meglátásai, pozitív látásmódja és a szkepszise egyaránt. Megszűnt az öldöklés, de maga az ország, Bosznia-Hercegovina nem úgy működik, ahogyan egy 21. századi európai államnak működnie kellene. Túl sok a kétely és túl sok az aggály az ország egységes működését illetően. A megosztott és felosztott ország így aligha tud rövid időn belül felzárkózni az európai integrációs folyamatokhoz. Persze nagy kérdés, akarja-e Európa, hogy Bosznia-Hercegovina, a balkáni térség, a keleti világ és kultúra, valamint a nyugati civilizáció egykori folyosója és összekötője részese legyen-e ennek a főként gazdasági érdekek mentén formálódó új Európának? És nagy kérdés az is, okult-e Európa, az USA és a világ a délszláv háború szörnyűségeiből, tud-e úgy politizálni, hadakozni, hódítani, hogy a saját érdekei és szempontjai mellett más szempontokat és érdekeket, esetleg a leginkább érintettek szempontjait és érdekeit figyelembe vegye? Erre a kérdésre mind a mai napig nem tudjuk biztosan a választ. A tények alapján inkább az látszik, hogy az európai nagyhatalmak, az amerikaiak és több más nagyhatalom vajmi keveset értett meg a délszláv háborúból, megrázta ugyan a lelkét Srebrenica, de az ebből remélt vagy várt erkölcsi, cselekedeti és egyéb következmények nem sokat változtak a korábbi, háború előtti állapotokhoz képest.
A Daytoni Békeszerződés, a konferencia résztvevői közül többen elhunytak. Meghalt Franjo Tudman horvát, Alija Izetbegovic bosnyák és Slobodan Milosevic szerb el-
58
nők is. Eltávozott az élők sorából Richard Holbrooke békeközvetítő is, az Amerikai Egyesült Államok képviselője. Az említett politikusok mindegyikének jól ismert a szerepe és felelőssége, mint ahogyan ismert a békekonferencia többi résztvevőinek a szerepe is.
Slobodan M ilosevic, A lija izetbegovic és Franjo Tudman
Közöttük jelentősebb szerepet az alábbi személyek töltöttek be: Oroszország képviseletében Igor Ivanov külügyminiszter, Warren Christopher, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, Cári Bildt, az Európai Unió különleges megbízottja, Wesley Clark, az Amerikai Egyesült Államok és Arundell Dávid Leakey, az Egyesült Királyság tábornokai. Sajátos eleme még a Daytoni Békeszerződésnek az is, hogy Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Horvátország államfői mellett a békéről szóló általános keretmegállapodást aláírta még a boszniai szerbek mesterségesen létrehozott társadalmi formációja, a Republika Srpska is. Bizonyosan mindenki tudta, hogy meglehetősen groteszk lett volna, ha a boszniai szerbek, a Republika Srpska képviselői is Párizsban írják alá a megállapodást,
59
ezért erre a Szarajevóhoz közeli Palában, a boszniai szer- bek központjában került sor. Nem kétséges, hogy a Daytoni Békeszerződés lezárta a délszláv, a boszniai háborút. Az általános keretmegállapodás szerepe rendkívül nagy a béke megteremtésével kapcsolatosan, az öldöklés és gyilkosságok tervszerű, szisztematikus megszüntetését illetően, de sok kérdést nyitva hagyott, és ezek megoldását elodázta és rábízta a következő generációra vagy generációkra.
A SREBRENICAI ESEMÉNYEK KRÓNIKÁJA
Az 1993. április 16-án, az ENSZ-határozatot követően két nappal már a helyszínen, Srebrenicában voltak az első békefenntartó katonák. A határozat értelmében a békefenntartók félévente váltották egymást a srebrenicai és zepai biztonsági övezetben. Az ENSZ 819. számú határozata értelmében 1995. január 1-jén a kanadai békefenntartó egységet a holland Dutchbat-különítmény váltotta fel.
A hollandok nem kaptak a kanadaiaktól olyan valóságos helyzetértékelést, amelynek alapján szembesülhettek volna az objektív valósággal. Mindezek ellenére a védett övezetben való ENSZ-jelenlét igen alapos és tényszerű helyzetfelmérést és helyzetfelismerést is indokolttá és szükségessé tett volna. Életek és értékek múltak ezen a mulasztáson is. Mint ahogyan az is rossz helyzetfelismerésnek és súlyos következményekkel járó mulasztásnak bizonyult, hogy az ENSZ békefenntartói nagyrészt könnyűfegyverzettel érkeztek a védett zónába. Az 1995-ös év legelején ez nagyon komoly katonapolitikai tévedés és hiba volt. A rossz katonapolitikai és stratégiai helyzetfelismerés mellett a nemzetközi erők alulértékelték azt a katasztrofális humanitárius, egyészségügyi, élelmezési helyzetképet is, ami a védett övezeten belül mindennapi realitás volt.
61
Az első nagyon komoly intő jel, ami arra engedett következtetni, hogy a szerbek végrehajtják tervüket, és elfoglalják Srebrenicát, 1995 februárjában következett be, amikor is a boszniai szerb hadsereg katonái elfoglalták a zóna északnyugati részének egyik legjelentősebb stratégiai pontját, a Banderiját. A környező települések lakói,
A Dutchbat-különítm ény Potocariban
mindenekelőtt a közeli suceskaiak rettegve figyelték az eseményeket, és félelemmel teli kétségeiket hangoztatták, hogy mi lesz velük, ha már most nem tudtak közbelépni a nemzetközi erők.
A Bosznia-Hercegovinában feladatot teljesítő ENSZ- erők, az UNPROFOR parancsnoka 1995. március 7-én Srebrenicában találkozott M la d ic tábornokkal, aki ezen a tanácskozáson értésére adta a nemzetközi erőknek és a
62
világnak, hogy a szerb csapatok nem állnak meg a védett övezetnél. Cinikus módon a boszniai szerb tábornok azt is megígérte, hogy a katonai támadások ellenére vagy pontosabban mellett megvédik a civil lakosságot. Még ugyanebben a hónapban Radovan Karadzic, a boszniai hadsereg főparancsnoka kiadta 7. számú parancsát, amelyben arra utasította a hadsereget, hogy minél előbb válassza el fizikailag Zepát Srebrenicától, hogy az UNPROFOR-erők távozása esetén Jador fedőnév alatt katonai hadművelettel elvégzi a védett övezet megtisztítását a muzulmán erőktől, és ezzel teljesen felszabadítja a podrinjei térséget (Sabic, 2008). A katonai hadműveletek végrehajtása mellett Radovan Karadzic ebben a rendeletében is megparancsolta, hogy a felettes katonai és állami irányítás segítségével arra kényszerítsék az UNHCR (United Nations High Commission fór Refugees) szervezetét, hogy csökkentsék a menekülteknek és civileknek szánt adományokat, továbbá, hogy mérsékeljék az UNPROFOR logisztikai támogatását (AIIZ, 1995).
A bosnyák hadsereg sem maradt teljesen tétlen, bár akcióit nem elsősorban Srebrenica és Zepa környékére összpontosította, hanem mindenekelőtt a Szarajevó és Tuzla környéki állásokat védték 1995 kora tavaszán. A boszniai eseményekre hatással voltak a horvátországi történések is. A horvátországi háború tovább bonyo- lódása egészen biztosan átterjedt volna néhány boszniai területre is, ezt jelezték a Bihac környéki események is. Valójában tehát igen instabil helyzet állt elő 1995 első felére a horvát és a bosnyák területeken egyaránt. Az angol Rupert Smith parancsnok jól látta ezt az instabil helyzetet, részleges megoldására voltak is tervei, de ezek elakadtak az ENSZ és a NATO sajátos érdekviszonyainak és bürokratikus rendszerének hálójában.
63
A Srebrenica és Zepa védett övezetben folyó események összefüggésben álltak más boszniai katonai, katonapolitikai és diplomáciai eseménnyel. A boszniai szerb hadsereg egy jól szervezett, irányítható és fegyelmezett hadsereg benyomását keltette, és leggyakrabban úgy is viselkedett. Fegyverzete is megfelelő volt az általa választott hadviseléshez. Aligha valószínű, hogy terveit, akcióit és tetteit ne osztotta volna meg egyes belgrádi katonai és politikai körökkel. A boszniai szerb hadsereg és rendőrség, valamint más félkatonai szervezetek erősek és szervezettek voltak, de Belgrád segítsége nélkül - az embargó ellenére is - utánpótlásuk nagy részét bizonyosan nem tudták volna fedezni. A boszniai szerb hadsereg mindenféle embertelen és szörnyű tettei is gyakorta számíthatott az akkori hivatalos szerb politikai, szellemi és egyházi elit egy részének támogatására és szolidaritására. A szolidaritás mint etnikai összekötő kapocs jelent meg ebben az esetben (Maric, 1998). A bosnyákok is kaptak segítséget és támogatást több iszlám országtól, de ebben az esetben ez inkább politikai, vallási, morális alapon történt, az etnikai kötődés mint sajátos támogató faktor alig vagy egyáltalán nem játszott szerepet (Saltaga, 1998). A srebrenicai vérengzés kivitelezésében szerbiai önkéntesek is részt vettek, kisebb létszámban muszlim országokból is érkeztek önkéntesek Boszniába, a bosnyákok oldalán harcolni, de a srebrenicai és zepai védett övezetben nem ismert, és kicsi annak a valószínűsége, hogy részt vettek volna annak védelmében.
Az 1995-ös év tavaszának végén, a nyár elején a szer- bek többfrontos harcot folytattak Bosznián belül. Egyre magabiztosabbá és agresszívebbé váltak, nem csupán a muszlimokkal, hanem az ún. kéksisakos ENSZ-békefenn- tartókkal szemben is. Talán maguk is elhúzódónak tartot-
64
ták már a hosszan tartó háborút, és meg voltak győződve arról, hogy rövid időn belül számukra sikeresen fejezhetik be az öldöklést, a területszerzést és az etnikai tisztogatást. A szerb csapatok 1995 nyár elején a korábbinál is kevésbé vették komolyan a védett zónákra vonatkozó, általuk is aláírt megállapodásokat. Szinte valamennyi védett övezetet támadták, időszakosan és folyamatosan fenntartották az agressziót. Ha nem is jelentett fordulópontot a boszniai háborúban, de lényeges esemény volt a NATO légitámadása 1995. május 25-én, 16 óra után nem sokkal két szerb katonai hadállás ellen, Pale közelében. Egy nappal később, mivel a szerbek nem tettek eleget Smith ultimátumának, ezért a NATO újabb légitámadást hajtott végre, délelőtt 10 óra után, immár hat, fegyvereket és lőszert rejtő bunker ellen. A szerb csapatok 1995. május 25-én este hét óra után szándékos és célzott tömeggyilkosságot hajtottak végre Tuzla városában. A város központi találkozó- helyét, az ott összegyűlő, főként fiatalokat támadták meg a környező hegyekből (Komaric, Holilovic, Susic, 1996). A szerbek által kilőtt gránátok 71, főként fiatalkorú fegyvertelen embert megöltek és további, közel 150 embert sebesítettek meg, többeket életük végéig nyomorékká téve.
A május végi NATO-légitámadások után a szerbek a korábbi gyakorlatot folytatva ENSZ-katonákat ejtettek foglyul. Május végére a szerbek fogságában több mint 300 ENSZ-katona és alkalmazott volt. Május 28-án a gorazdei enklávé területén 30 brit katona került szerb fogságba. A szerbek fogolyejtési akciói nyilvánvalóan összefüggtek a NATO-csapásokkal és a szerbek általános előrenyomulási terveivel. A NATO légicsapásai ellenére a tagállamok nem tűntek igazán magabiztosnak, ami a háború további menetét illeti. Ezt támasztja alá a NATO külügyminisztereinek
65
1995. május 30-i tanácskozása is, amelyet a volt Jugoszláviában zajló háború okán hívták össze. Ezen a megbeszélésen sem történt lényeges előrelépés a NATO-taktikában és -stratégiában, pedig már nagyon közel volt a srebrenicai tragédia ideje. Egy nem túl határozott és jórészt általánosságokat megfogalmazó nyilatkozat hangzott el mindösszesen ezen a május végi NATO külügyminiszteri tanácskozáson, ami arra utalt, hogy mit is tervez a katonai szövetség a volt Jugoszláviában. Ebben a NATO az alábbiakat fogalmazta meg:
„Készen állunk arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk az ENSZ békefenntartó erőinek erősítésével kapcsolatosan azért, hogy csökkentsük a sebezhetőségüket és erősítsük a reagálási és tevékenységi képességüket." (Honig-Both, 1997) Az kétségtelen és egyértelmű, hogy 1995 júniusa úgy köszöntött be a térségben, hogy a zónán belül élők érezték és talán tudták is, az övezeten kívül levők, a szer- bek pedig biztosan tudták, hogy bevonulnak és megsemmisítik Srebrenicát. Az ENSZ-erők saját magukat próbálták megvédeni. Kevéssé törődtek eredeti feladatukkal és küldetésükkel, a lakosság megóvásával.
A NATO álláspontja ambivalens volt, ez kitűnt a május végi konferencián is. Június 4-én a bosnyák és szerb határon fekvő boszniai Zvronik városában 1995-ben találkozott egymással Ratko Mladic és Bemard Janvier, a volt Jugoszláviában állomásozó ENSZ-erők francia nemzetiségű főparancsnoka. Janvier és Mladic megállapodott abban, hogy a szerbek elengedik a foglyaikat, közöttük több francia ENSZ-békefenntartót, továbbá megígérte Mladic azt is, hogy a jövőben nem támadják meg az ENSZ-katonákat és az ENSZ-állásokat. Viszonzásként Janvier azt mondta, hogy az alku megvalósulása esetén az ENSZ nem járul hozzá majd ahhoz, hogy a NATO repülőgépekről támadja a szerb
66
erőket. Rupert Smith tábornok nem értett egyet Janvier és Mladic sajátos megállapodásával, és meghazudtolva az angol hidegvérről terjengő mítoszokat, sokkal erőteljesebb fellépést sürgetett a szerbek ellen. A francia főtiszt erre a következőket válaszolta: „A szerbek számára az lenne a legelfogadhatóbb, ha az emberek elhagynák az enk- lávét" (Jagger, 1995). Aligha kétséges, hogy Janvier nem a védett övezet biztonságát tartotta elsődlegesnek, hanem talán úgy vélte, hogy a muzulmán civilek és katonák beál- dozhatóak az ő saját elképzelése megvalósításáért.
Talán azt is hihette, hogy az öldöklés így majd kisebb mértékű lesz. Amennyiben ezt gondolta, akkor a katonai és emberi, morális előrelátása cserbenhagyta. Ha viszont nem hagyta cserben sem a katonai, sem a morális előrelátása és helyzetfelismerése, úgy személy szerint ő is legalább erkölcsi felelősséggel tartozik mindazért, ami Srebrenicában történt.
Nem csaklonv/emek, de más vezető katonai tisztséget betöltő békefenntartónak is pontosan tudnia kellett vagy
tudnia kellett volna, hogy mi történt 1991-ben és 1992-ben Bijeljinában, Zvor- nikban, Bratunacban, Vla- senicában és néhány más boszniai településen. Amikor a jugoszláv néphadsereg tankjai felsorakoztak a Drina folyó hídjain és amikor Árkán gárdája, Vojislav Seselj Fehér sasai, valamint más önkéntesek és tartalékosok is csatlakoztak hozzájuk, továbbá, amikor mind-
67
ez szövetkezett a boszniai szerb erőkkel, már a nem katonai és politikai stratégák is tudták, mire készülnek valójában a szerb erők.
Zvornik városának megtámadásával 1992-ben megkezdődött a bosnyákokkal szembeni tömeges exodus (Sabic, 2008). A hágai bíróság megállapította, hogy a genocídium Bosznia-Hercegovinában 1992-ben kezdődött, és 1995-ben ért véget.
Az 1995-ös tárgyalások Mladic hadserege és az ENSZ-erők között a védett övezetben élők szempontjából szinte semmilyen eredménynyel nem jártak. Eredményként mindösszesen azt lehet elkönyvelni, hogy a szerbek a különböző alkuk eredményeként elengedték az ENSZ kötelékébe tartozó túszaikat.
A srebrenicai és zepai védett zónában több nemzetközi szervezet is tartózkodott 1995 júniusában-júliusában. Mindegyiküknek az volt a feladatuk, hogy ki-ki a saját eszközeivel segítse az övezet lakosait. A háborús körülmények, a nem kielégítő kommunikációs erőtér kialakítása, az egymás közötti elégtelen koordináció, esetenként a rossz helyzetfelismerés, a legjobb szándék ellenére is kevés eredménnyel járt. Nem kétséges, hogy a térségben jelenlevő szervezetek azért érkeztek oda, hogy segítsenek az agressziót elszenvedő embereken, hogy mentsék az emberi és épített értékeket, hogy fajra, nemre, vallásra, nemzetiségi származásra való tekintet nélkül segítsenek a sebesülteken, mindazokon, akiknek erre szükségük van.
68
Hat olyan nemzetközi szervezet (Nuhanovic, 2005) volt jelen 1995 nyár elején a zónában, amelynek fontos szerep jutott az eseményekben. Ezek a következők voltak:
- UNPROFOR: az egység központja Hobbat 3, a potocari akkumulátorgyár telephelyén lett elhelyezve. Az egység 13 különböző helyszínen, megfigyelőponton teljesített szolgálatot.
- UNMO: az ENSZ katonai megfigyelői ketten voltak, a városi postán helyezték el őket. Munkájukat két tolmács segítette.
- UNCIVPOL: az ENSZ civil rendőrségét ebben az időszakban Srebrenicában csak egy helyi tolmács képviselte.
- MKCK: a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát Srebrenicában egy tolmács, összekötő ember képviselte. Az MKKCK központja Bijeljinában volt. Korábban a szervezetnek voltak képviselői Srebrenicában is, de ezeket 1994 végén visszarendelték a bijeljinai központba.
- UNHCR: ennek az ENSZ-szervezetnek a fő feladata a menekültkérdés kezelése, de Srebrenicában 1995 eleje óta nem tartózkodott egy UNHCR-es alkalmazott sem. A szervezet képviselője az 1993-1994-es időszakban még jelen volt a városban, de 1995 júniusában- júliusában csak a tolmács - aki egyben a sofőri és ösz- szekötői feladatokat is ellátta - képviselte a szervezetet Srebrenicában. Ebben az időben az UNHCR központja a szerb fővárosba, Belgrádba volt telepítve.
- MSF: az Orvosok Határok Nélkül központja a városi kórházban volt Srebrenicában. Itt két orvos, egy német és egy ausztrál doktor dolgozott. Ennek a szervezetnek a központja szintén Belgrádban volt. A két külföldi orvos mellett néhány hazai orvos és több kisegítő személyzet, tolmács, sofőr is dolgozott az MSF szervezésében Srebrenicában, 1995 júniusában és július első felében.
69
A védett övezetben a biztonságot felügyelő holland katonák létszáma nem érte el az 500 főt. Közülük is többen az orvosi, logisztikai és egyéb, háttérszemélyzethez tartoztak. Maguk a hollandok és természetesen az őket odaküldő ENSZ is úgy gondolta, hogy ez majd elegendő lesz a civil lakosság megvédésére. Az ENSZ és a hollandok is súlyosan tévedtek, és ennek a következ
ményei Európában a második világháború óta nem látott mészárláshoz vezettek. A védett övezetet védeni kirendelt hollandok, az ENSZ és a NATO 1995. június 2-át követően, miután a szerbek elfoglalták az első, hollandok által őrzött megfigyelőpontot, még mindig nem reagáltak kellő komolysággal és körültekintéssel az eseményekre. Ezt követően sem történt semmilyen megerősítése a térségben állomásozó holland csapatoknak. Június 30-án Radislav Krstic, a boszniai szerb hadsereg tábornoka és több más szerb katonai vezető az ún. Drinai szerb hadtestből, találkozót tartott, amelyen a Srebrenica elleni támadást, a vérengzés konkrét előkészítését beszélték meg.
Július 2-án Zivanovic tábornok, a Drinai szerb hadtest akkori parancsnoka aláírta a „Krivaja-95" fedőnevű parancsot, amely megsemmisítette Srebrenicát, megölte és elüldözte az ott élő emberek nagy részét. Természetesen súlyos felelősség terheli Zivanovic tábornokot is, de mire a Srebrenica elleni támadás parancsa az asztalára került, már rég megfogalmazódott Radovan Karadzic,
Radislav Krstic
70
Ratko Mladic és vélhetőleg Slobodan Milosevic fejében. A 7. számú, illetve 7/1. számú GS VRS parancs két külön utasítást tartalmazott. Az egyikben a fegyveres egységek
katonai hadműveleteit írták le, a másikban konkrétan a Srebrenica elleni pontos harci tevékenységet részletezték (.Sabic, 2008). Ezekből az utasításokból az derül ki, hogy a szerbek meglepetésszerű támadást terveztek, hogy ennek hatására pánikot keltsenek, így teljesen meggátolják a kitörés lehetőségét, és a lehető legszűkebbre vonják a Srebrenica körüli gyűrűt.
71
A SREBRENICA ELLENI TÁMADÁS
Július 6-án, kora hajnalban 3.15-4.00 óra között Srebrenica védett övezetét, magát a védett várost megtámadták a szerb erők. Rakétákkal lőtték a várost, majd ezt követően megindult a gyalogság is a város ellen. A Srebrenicáig vezető úton a szerb erők több települést is lőttek rakétákkal, tankokkal. A falvak lakói pánikba estek, többen azonnal elindultak az általuk biztonságosabbnak vélt Srebrenica felé. A holland megfigyelő pontok többsége a zóna dombos területeinek tetején volt, ezért ez jó beláthatóságot biztosított a megfigyelők számára. A holland ENSZ-béke- fenntartók jól láthatták, látták és hallották mi történik. Július hatodikén, a Srebrenica elleni támadás első napján a szerbek fő célpontja még nem maga a város volt, hanem azokat a stratégiai területeket támadták, amelyek elfoglalásával körülzárhatják és elszigetelhetik Srebrenicát. Ezen a napon a „Foxtrot" ENSZ megfigyelőpontot érte támadás. Azért ezt a megfigyelőpontot támadták legerőteljesebben a szerbek, mert ez a Jávor-dombon lévő, 836 méter magasan fekvő terület kiváló védelmi pontot jelentett a Srebrenica felé vezető úton. A „Foxtrot" megfigyelőpontot hét holland katona védte, a támadásokban nem sérültek meg, de az állomás felső része megsemmisült
73
egy tankkal végrehajtott támadásban. Tón Karremans, a védett zóna holland parancsnoka minden előjel ellenére kissé meglepődött az intenzív szerb támadáson. Talán emiatt, talán az ijedtség miatt, a választ illetően határozatlan maradt. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a szerbektámadása ellenére sem alakult ki vészhelyzet. Tori Karremans diplomáciai, katonapolitikai úton akarta
megoldani az előállt helyzetet, és magyarázatot kért szóban, majd szerb kérésre írásban is, a katonai támadásokat, főként a holland megfigyelőpontot ért támadást illetően.
Természetesen telefonon Karremans értesítette a támadásról a feletteseit is, felhívta a Szarajevóban levő Nicotai tábornokot. Nicolai elhárította a szerb erőkkel szembeni légicsapás lehetőségét. Azzal érvelt, hogy Cári Bildt, az EU nevében éppen e napon tárgyal Belgrádban Milosevic elnökkel, egyebek mellett arról, hogy Szerbia elismeri-e vagy sem a független Bosznia-Hercegovinát. Mindezek mellett Nicolai tábornok azt is világossá tette, hogy az ENSZ, az UNPROFOR nem szívesen bonyolódik harci, háborús konfliktusba a szerbekkel. Ugyanezen a napon, 1995. július 6-án este az ENSZ Titkársága New Yorkban tárgyalt a boszniai helyzetről, a gyors reagálású csapatok szerepéről, de paradox módon a szerb erők védett övezet elleni aznapi katonai támadása szóba sem került (Nuhanovic, 2005). A holland honvédelmi minisztérium jelentése alapján 1995. július 6-án a 450 holland bé-
Ton Karremans
74
kefenntartó katonából 150-en eltávozáson voltak a védett övezeten kívül. Ebből a jelentésből az is kiderült, hogy a Srebrenica elleni támadás első napján, az UNPROFOR bázisát ért ellenséges katonai cselekedet napján nemhogy fegyveres ellenállást nem tanúsítottak a holland katonák, de még egy figyelmeztető lövést sem adtak le az őket megtámadó szerbek irányába.
Július 7-én rossz idő köszöntött a védett övezetre. Sűrű volt a köd, az eső is szitált a kora délelőtti órákig, ami bizonyosan befolyásolta a további támadások menetét is, de azt teljesen nem akadályozta meg. A védett zónán belül szórványos lövöldözés zaja hallatszott, ezek zömmel kézifegyverektől származtak, de az UNPROFOR közel harminc gránát becsapódását is feljegyezte. Ennek a napnak az egyik legfontosabb eseménye az volt, hogy a szerb katonák bevonultak Potocariba, és elfoglalták az UNPROFOR bázisát, ahol sok bosnyák menekült is tartózkodott. Mint ahogyan a „Foxtrot" megfigyelőpontnál, az ENSZ katonái ezúttal sem tanúsítottak semmilyen ellenállást. A Potocariba való bevonulással szinte egy időben legkevesebb 50 autóbusz és teherautó is megjelent, ami a foglyul ejtett embereket szállította el északnyugati irányba, Tuzla felé, a gyűjtőtáborokba.
Az enklávét védő bosnyák hadsereg katonái, a szarajevói kormány elégtelen támogatása, a fegyverzet, főként a nehézfegyverzet hiánya, valamint a harci Naser Oric
75
tapasztalatok alacsony foka miatt nagyon nehezen tudták tartani magukat, valóságos fegyveres ellenállást nem igazán tudtak kifejteni. Naser Őrié, a térség egykori katonai vezetője és sok bosnyák szemében karizmatikus alakja, 1995 júliusában már rég nem tartózkodott a térségben. Ma sem lehet még tudni egészen pontosan, hogy a központi vezetés miért is hívta vissza Oric parancsnokot.
Naser Őrié helyét, a védett zóna bosnyák katonai parancsnokának helyét Ramiz Beéirevié vette át. Ramiz Beéirevié korábban az UNPROFOR és a bosnyákok közötti összekötő szerepét töltötte be, ezért jól ismerte a szervezetet és a katonáit egyaránt.
A július hetedikéi eseménysorozat másik nagyon fontos történése, a Kari Bildt-Slobodan Milosevic-Ratko Mladic-találkozó Belgrádban. Ez volt a srebrenicai mészárlás, a pokolba vezető út második napja, és a két kulcsszereplő, valamint a mellékszereplő egy szóval sem említette Srebrenicát.
A július hetedikéi történések ellenére fontos nemzetközi szereplő Bildt, Akashi és Karremans sem látott elegendő indokot arra, hogy az ENSZ és a NATO lényegesen változtasson a védett övezetben történtekkel kapcsolatosan, hogy átértékelje addigi tevékenységét a térségben. Bildt azt mondta az első két nap után:„Fogalmam sem volt arról, hogy Srebrenicában a helyzet ennyire komoly." Akashi jelentésében, amit az ENSZ Ram iz Beéirevié
76
központjába, New Yorkba küldött, egyebek mellett ezt írta: a bosnyák parancsnok azt kéri, hogy adjuk neki vissza a korábban beszolgáltatott fegyvereket".Karremans minden valóságos tény ellenére sem hitte, hogy a védett övezet komoly veszélyben lenne, és a következődet jegyezte le a tragédia másnap estéjén:„a cél, hogy provokálják és megfélemlítsék a bosnyák hadsereget és a holland csapatokat" (Honig-Both, 1997).
Július nyolcadikén újra csak ködös volt a reggel, de ez nem gátolta meg a szerbeket, hogy újabb támadást intézzenek a védett övezet ellen. Tankokkal és gyalogsággal is támadták az enkláve déli részét, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy közelebb kerülhessenek egy újabb stratégiai ponthoz, a Biljeg-dombhoz, ahol egy újabb holland megfigyelőállomás volt békefenntartó katonákkal.
Ugyanezen a napon, július 8-án Potocariból Srebreni- cába érkezett William kapitány és még két másik, alacsonyabb rangú tiszt, hogy személyesen tájékozódjanak a srebrenicai helyzetről, valamint azért, hogy találkozzanak Ramiz Becirevic parancsnokkal. Alig jártak eredménnyel ezek a tárgyalások. Már korábban is felmerült, de ezen a srebrenicai megbeszélésen újra előkerült annak a kérdése, hogy visszaadják-e vagy sem a bosnyákoknak, a bosnyák hadseregnek a fegyvereket. A fegyverek átadását inkább William kapitány erőltette, Becirevic nagyon óvatos volt ebben a kérdésben. Az UNPROFOR kérése között sze
Karl Bildt
77
repelt az is, hogy a bosnyák hadsereg ne gátolja a nemzetközi erők szabad mozgását a védett övezetben. Ramiz Becirevic ezt megígérte William kapitánynak, de a fegyverek visszaszolgáltatására vonatkozólag továbbra sem adott egyértelmű választ. A nemzetközi erők tárgyalódelegációja ezek után, a megbeszéléseket követően azt mondta, hogy: „Ramiz Becirevic egy idióta, amiért nem hajlandó átvenni a fegyvereket." (Nuhanovic, 2005) Valóban nehezen érthető, hogy Ramiz Becirevic miért habozott még mindig, a Srebrenica elleni támadás második napján. Talán azért, mert nem bízott a saját hadseregében, talán mert a szerb túlerő miatt értelmetlennek tartotta a fegyverek átvételét, vagy talán mert bízott a nemzetközi erőkben, hogy azok majd megvédik az enklávét? Kétségtelen, hogy valamennyi felvetett kérdésnek volt reális valóságtartalma, de a probléma ilyetén való kezelése rossz hatással volt az övezet védelmi stratégiájának kialakítása szempontjából.
Egy nappal korábban, július hetedikén a szerb erők már támadták a „Foxtrot" megfigyelőpontot, nyolcadikén délután kettő óra előtt nem sokkal tankokkal lőtték az egyik UNPROFOR-bázist. A megfigyelőpont parancsnoka, Frans van Rossum, rádiótelefonon kért engedélyt a feletteseitől az evakuálásra. Ezt az engedélyt meg is kapták. Az evakuálás egyben azt is jelentette, hogy a hollandok megadták magukat a szerbeknek, akik látszólag elengedték őket, mondván, induljanak el Srebrenica irányába. Menet közben megtámadták az autójukat. Két holland katona meghalt, a többiek élve megúszták a szerb katonák támadását. Mindezen események ellenére Karremans még mindig úgy gondolta, hogy a szerbek nem törekednek a teljes védett övezet elfoglalására, és nem törekednek totális győzelemre. Egy helyszínen tartózkodó katonai
78
vezetőtől ez rendkívül hibás és rossz helyzetfelismerésnek tekinthető.
Július 9-én már jobb volt az idő, mint a korábbi napokban. Vasárnap volt, a szerb csapatok támadásai rendületlenül folytatódtak. A gyalogság erős tüzérségi támogatással és páncélozott járművekkel megerősítve, heves csapásokat mért a védett zónára. A szerb katonák és önkéntesek elérték Bibiéi települést, ami Srebrenica elfoglalásának egyik fontos állomása volt. Ez volt Srebrenica első három napjának bevétele közül a legerőteljesebb támadás szerb részről. A bosnyák honvédő hadsereg ellenállása ezúttal is erőtlen és alacsony hatékonyságú volt. Sok volt a halott, sebesült, és sokan fogságba estek, még többen kényszerültek nincstelenül, pusztán csak az életüket mentve elhagyni otthonaikat. A szerb előrenyomulás a svédek által Slapoviciban felépített menekülttábor elhagyására kényszerítette az embereket. Több mint 3500 főt, akik nem tudtak máshová menekülni, csak Srebrenica központja felé, növelve az amúgy is túlzsúfolt és embertelen körülmények között élők sokaságát. Július kilencedikén, a két Srebrenicához közel lévő falu, Pusmulici és Ljubisavici szinte teljesen kiürült. A falvakban a szerb katonák fosztogattak, gyújtogattak, teljes káoszt hagyva maguk után.
A szerbek július kilencedikén két újabb UNPROFOR megfigyelőállomást foglaltak el kora délelőtt, kilenc óra körül, majd délután, nem sokkal hat óra után elfoglalták a másik holland megfigyelőpontot is. A Sierra és a Kilo UNPROFOR megfigyelőbázisok elvesztése, valamint a Delta önkéntes feladása a hollandok részéről, de leginkább a szerbek világos szándékú előrenyomulása még mindig nem volt kellő indok és ok Karremans számára, hogy a NATO légitámadását kérje. Jelentésében az eseményekkel kapcsolatosan a holland parancsnok a következőket írta:
79
„A légierő, a CAS - Close Air Support - bevetése véleményem szerint még nem tanácsos. A légierő bevetése csak provokálná a szerbeket, és ily módon csak még inkább támadnák a megfigyelőállomásokat, a menekülttáborokat és magát Srebrenicát is." (Honig-Both, 1997).
A Holland Honvédelmi Minisztérium 1995. július 9-én üzenetet küldött a srebrenicai és zepai zónát védő hollandoknak. Ebben az üzenetben a minisztérium azt írta, hogy a holland UNPROFOR-katonák minden, számukra rendelkezésre álló eszközt felhasználva akadályozzák meg, hogy a szerb csapatok továbbnyomuljanak Srebrenica felé. Ez azt is jelentette, hogy július kilencedikén Srebrenicától sok száz kilométerre jobban tudták, mit lehet és mit kell tenni, hogy megvédjék a civil lakosságot, mint a helyszínen lévők. A hágai utasítás azt is tartalmazta, hogy a rendelkezésre álló, helyben lévő holland katonákat csoportosítsák át az enkláve déli részére, mert így lehet a leghatékonyabban megakadályozni az ellenséges haderő előretörését. A Srebrenica körüli megfigyelőpontokon lévő holland katonák, az UNPROFOR és a holland kormányzat között a védett övezetek megvédését illetően nem volt tényleges egyetértés, és még kevésbé volt világos, racionális és kellően megalapozott katonai és politikai elképzelés. Amíg a Srebrenica környéki holland békefenntartók egyeztettek a feletteseikkel, estére a városban nagyon feszültté vált a helyzet. Szórványos lövöldözés hallatszott gránátvetőkből és kézifegyverekből.
A lakosság körében az a hír terjedt el, hogy az éjszaka folyamán légitámadás éri a várost. Emiatt sok ember félelmében, menedéket keresve a pincékbe húzódott. A város védelmi bizottsága is ülésezett este, a kórház személyzete, ideértve a két külföldi orvost is, az aznapi sebesülteket kezelték. A város leginkább egy szellemvárosra
80
vagy még inkább a haláltusáját vívó fantomvárosra hasonlított aznap.
A július 9-ei események része volt még a Srebrenicából Potocari felé elinduló, közel 3 km-es menetoszlop. Rémült emberek hagyták el a várost, nagyrészt azok, akiket Zeleni Jadarból, Slapoviciből, Pusmuliciből, Ljubisaviciből elűztek, de már nem találtak menedéket Srebrenicában, ezért abban a reményben, hogy így megmenekülhetnek, elhagyták a várost.
Háborús szempontból kétségtelen, hogy ez a nap is a szerbek sikerét hozta. Erről a katonai sikerről, de egyben erkölcsi kudarcról még aznap értesítették az első számú boszniai szerb vezetőt, Radovan Karadzicot is. Karadzic a viszonválaszában gratulált katonáinak, és parancsban erősítette meg, hogy Srebrenicát el kell foglalni. Az előre eltervezett akció része volt az is, hogy július kilencedikén a boszniai szerb hadsereg parancsnoka, Ratko Mladic Pribicevac faluba érkezett, és ettől kezdve személyesen vette át a hadműveletek irányítását.
Volt még egy lényeges esemény ezen az éjszakán, illetve hajnalon. Karrenmans, Janvier és Akashi Zágrábból ultimátumot küldött a szerbeknek, Mladicéknak, Karadzicéknak. Ebben az ultimátumban négy dolgot követeltek a szerbektől:
1. szüntessék be támadásaikat a védett övezet ellen;2. vonuljanak vissza a védett zóna határaira;3. engedjék szabadon a foglyul ejtett holland katonákat;4. adják vissza a foglyul ejtett katonáik összes fegyverze
tét és felszerelését.
Akashiék ultimátumukban jelezték, hogy amennyiben a szerbek nem teljesítik ezeket a feltételeket, akkor a NATO légitámadására számíthatnak. Az ultimátumot
81
telefonon ismertették a szerbekkel, éjszaka 10 óra után. Nicolai tábornok tájékoztatta Ratko Mladic egyik helyettesét, Zdravko Tolimirt az ultimátumról. Telefonon hívta fel Szarajevóból, és közölte vele a nemzetközi erők feltételeit. Tolimir parancsnokhelyettes tömören és cinikusan a következőket válaszolta az ultimátumra Nicolainak: „Miről beszél ön, tábornok úr? Az enklávéban nem tartózkodnak szerbek. Ne higgyen vakon a muzulmán propagandának." (Akashi, 1996)
A szerbeknek ez a mérhetetlen fölényessége, maga- biztossága, az ENSZ és a NATO-erők semmibe vevése csak úgy valósulhatott meg, hogy pontosan tudták, a nemzetközi világszervezeten, az ENSZ-en belül Szerbia számíthat az oroszokra és néhány más államra. És ne feledjük az UNPROFOR (UNPF) és a NATO rossz helyzetfelismerését, tétovázását, taktikázását és az alapító okirataikban, alapdokumentumaikban szereplő magasztos célokról való megfeledkezést és lemondást. Mindezek alapján egyáltalán nem meglepő, sőt az előzmények ismeretének birtokában pontosan tudható és kiszámítható volt, hogy a szerbek nem vonulnak vissza, mert semmibe veszik az UNPROFOR közreműködésével, a bosnyákokkal aláírt szerződést, és nem veszik komolyan az ultimátumot sem.
Nemhogy az ultimátumot nem vették komolyan a szer- bek, hanem éppen annak ellenkezőjét tették, mint amit az megfogalmazott. Csapatkivonás helyett július hatodika és tizediké között jelentős csapatösszevonást hajtottak végre. Ezek közül a legjelentősebb talán a Zeleni Jadar- Srebrenica útvonal mentén tankokból és más páncélozott járművekből felsorakoztatott haderő volt. A szándék és a cél nyilvánvaló volt, az enkláve és Srebrenica teljes megsemmisítése, kiürítése, az etnikailag tiszta övezet létrehozása.
82
Július 10-én a bosnyák erők ellentámadásba kezdtek. A Srebrenica és Zepa elleni szerb támadások óta először indított komolyabb ellentámadást a várost védő bosnyá- kok csapata. A bosnyák katonák szinte egész éjjel az ellen- támadásra készültek. Hajnali négykor Ibro Dudic őrnagy vezetésével megtörtént az utolsó egyeztetés a katonákkal. Egy óra múlva, hajnali ötkor az övezet és Srebrenica védői megindították az ellentámadásukat. A nem várt el-
Szerb gyalogság
lentámadás miatt a szerbek Ljubisavic felé vonultak vissza, maguk mögött hagyva a fegyverzetük jó részét, a sebesülteket és a halottakat is. A halott és sebesült szerb katonák személyes dokumentumainak átvizsgálása után az derült ki, hogy közülük többen a Szerbiában lévő Nis városának Különleges Egységéhez tartoztak.
A bosnyák erők július tizedikén visszaszorították a szerb csapatokat a július 8-i előtti állásokba, a Srebrenica-Zeleni Jadar műút mögé. A harci siker, amelyet a bosnyák katonák elértek, nem volt hosszú életű. A korábbi egyezteté
83
sekben bízva, a bosnyákok abban reménykedtek, hogy a holland nemzetközi erő, a holland katonák segítenek abban, hogy katonai sikerük tartós legyen. Az UNPROFOR segítsége, beavatkozása azonban elmaradt. Tekintettel a hadműveleti területek kiemelt fontosságára, az ENSZ, illetve a NATO beavatkozása, segítsége akár döntő fontosságú is lehetett volna a későbbi tömeges tragédia, az exodus elkerülése szempontjából.
Délután fél négy körül a szerbek elindították katonai akciójukat az elvesztett pozíciójuk visszaszerzésére és az enkláve, illetve Srebrenica végleges bevételére. Tankok, páncélozott járművek és gyalogság kíséretében indultak meg a szerbek. A gyalogság demonstratív vonulása nagy félelmet keltett a lakosság körében.
A bosnyák erőknek nem volt igazi esélyük a szerbekkel szemben, katonai sikereiket és pozícióikat a nap folyamán elveszítették. A holland békefenntartók egyetlen lövést sem adtak le a katonai akciók során. Este hét óra után a szerbek bevonultak a város déli övezetének egy részébe. Az ott é lők-akik még tehették, elindultak a város központi része felé. Az emberek között páni félelem uralkodott. A posta épületében összezsúfolódott embereknek eközben a holland UNPROFOR-katonák a kialakult helyzetet próbálták ismertetni és megmagyarázni. Fia nem a második világháború utáni legszörnyűbb európai vérengzésről lenne szó, akkor azt is mondhatnánk, hogy komikus, szégyenteli és érthetetlen az övezetet és lakóit megvédeni kirendelt katonák hozzáállása, viselkedése. De mindez aligha fejezi ki azt a felelőtlenséget, emberek, embercsoportok életével való packázást, amit a nemzetközi erők Srebrenicában elkövettek.
Srebrenica eleste és a lakosság nagyobbik részének likvidálása előtt még egyszer és utoljára a hollandok, a vá
84
ros központjában lévő egyik téren, este hét órakor megjelentek, de azt követően már nem látták őket a városban. A holland katonák, akik között a legmagasabb rangú tiszt egy hadnagy volt, azt próbálták bizonygatni, hogy megbízható információval rendelkeznek a hadműveletekről. Karremans parancsnok a potocari bázison tartózkodott. Az ő távollétük komoly etikai és katonapolitikai hibának tekinthető. Még akkor is, ha Karremans beteg lett, és ez befolyásolta őt a mozgásban. Rob Frankén parancsnokhelyettes este hét óra után nem sokkal légitámadást kért a feletteseitől, hogy megakadályozzák a szerbek várható mészárlását. Frankén ekkor már biztosan tudta, ha nem érkezik meg a légi segítség, a város és a lakók elvesznek. Karremans helyettese, Rob Frankén három csapásirányt, támadási célpontot jelölt meg a szerb csapatok ellen a kért légitámadáshoz:
1. elsődleges célpont a várostól délre állomásozó szerb állások;
2. nagyon fontos célpont a város északi részén levő szerb tüzérség;
3. igen fontos célpont a város délkeleti részén, a Pribice- vachoz közel eső szerb állások.
A légitámadások kieszközlése nagyon bürokratikus folyamatokon kellett hogy keresztülmenjen, így aznap Frankén kérésére ez nem is valósult meg. Srebrenica eleste előtt nem egészen egy nappal az ENSZ, a NATO, a holland kormány egyeztetett egymással, de nem tudtak egységes és világos álláspontot kialakítani. Aligha csak amiatt, mert tartottak a szerb repülőgép-elhárító rendszerektől, amelyek júniusban megsemmisítettek egy amerikai pilóta által vezetett vadászrepülőt. A fennálló állapotokhoz képest körülményes, határozatlan, elsősorban önmaguk helyzetét
85
mérlegelő NATO és ENSZ-eró'k nem tudtak idejében dönteni. Az Adriai-tenger felett járőröző F16-os gépek, illetve az olaszországi támaszpontokon lévő vadászgépek július tizedikéi bevetése a rossz helyzetfelismerés és eltaktiká- zás miatt, és a meghatározó szereplők közel sem egységes álláspontja végett nem valósult meg. A leginkább habozó döntéshozó a légi csapások elrendelését illetően Jan- vier parancsnok volt. Legfőképpen attól tartott, hogy a légi
M la d ic a tolm ács, Frankén és Karrem ans 1995 júliusában i, Potocariban
csapások más területekre is kiterjesztik a háborút, és nem látta indokoltnak, ha csak a gyalogság támadja a védett övezetet. Kétségtelen, hogy nagyon ambivalens és helytelen megközelítése a problémának egy Boszniában szolgáló főtiszttől. Mint ahogyan több korábbi, rossz döntés is sok ember életébe került, és sokakat tett földönfutóvá.
Július 10-én este aligha volt a civilek és talán a katonák között is olyan ember Srebrenicában, aki ne látta volna nagyon borúsan a város, illetve a saját helyzetét. A hábo
86
rús helyzet teljes egészében a szerbek totális győzelmét vetítették előre, tekintettel arra, hogy a védett zóna és a várost védők nem kaptak a nemzetközi erőktől és szervezetektől komoly segítséget, olyat semmi esetre sem, ami megvédhette volna őket.
A szerbek hitét a biztos és teljes győzelemben az is jelezte, hogy ők maguk is ultimátumot jelentettek meg.Ebben jelezték a srebrenicai enkláve azon lakosainak, akik átadják fegyvereiket, hogy szabadon távozhatnak oda, ahová akarnak. Ugyanebben az ultimátumban felszólítják a nemzetközi szervezetek képviselőit, hogy hagyják el az övezetet. A fegyverek átadásának, illetve a város elhagyásának helyszínéül az ún. Sárga-hidat, a Sárga-híd átjárót jelölték meg.
A július tizedikéi, késő esti, illetve éjszakai ENSZ-jelen- tések Srebrenicáról nem csupán magát a helyzetjelentést tartalmazták, hanem meglehetősen pontos tájékoztatást adtak Janvier tábornok és Yasushi Akashi dilemmáiról a légierő bevetését illetően. Ezek valóságos dilemmák voltak. Hátterükben a nem kellő objektív helyzetfelismerés és talán magának az egész délszláv viszonynak és sajátos összefüggésrendszerének, a nem minden részletre kiterjedő ismereteknek a hiánya is okozója volt a két nemzetközi fővezető és sok más külföldi szereplő dilemmájának. A szerb erők az önmaguk által készített és kivitelezett akciójuk mellett a háború, az etnikai tisztogatás során nem
Bem ard Janvier
87
csupán a bosnyákok gyengeségét, hanem a nemzetközi erők és szereplők kényszerű helyzetét is kihasználták céljaik elérése érdekében.
Július tizenegyedike a legújabb kori bosnyák történelem és az emberiség 20. századi társadalomtörténetének egyik legtragikusabb napja. Ezen a napon a „halál zónájában", ahogyan ezt Karremans parancsnok nevezte, sok ember, sok ártatlan ember halt meg, amikor a szerbek elfoglalták a várost, de ami 1995. július 11-e és 1995. július 19-e között történt, az szörnyűbb minden elképzelhető gonoszságnál, amit az emberi faj el tud követni (Carla dél Ponté, 2005).
A szerbek elleni légitámadás reményében várták a Srebrenicában lévők július 11-ét, de Karremans ígéretéből, hogy reggel hat óra után több mint tíz NATO-gép érkezik a zóna és a város védelmére, nem lett semmi. A beígért és várt NATO-segítség elmaradása a halálra rémült embereket ráébresztette arra, hogy közülük sokan életüket fogják veszíteni a város elleni agresszióban. Leírhatatlan lehetett a félelem, az elkeseredettség és a kiszolgáltatottság. A halál bármelyik pillanatban bárkit utolérhetett, és ezt mindenki pontosan tudta a városban. Még a gyerekek is, akiknek félelme és egyben gyermeki-emberi méltósága a teljes reményvesztés és apokalipszis, a leírhatatlan fájdalom és kín ellenére, talán mégis azt üzente a gyilkosoknak, hogy létezik megbocsátás. Bejárta a világhálót az a kép, amikor Srebrenica eleste másnapján a hóhérok egyike, Mladic tábornok bosnyák gyerekek fejét simogatja és cukrot osztogat nekik. A rémület, a kegyelem és a megbocsátás egyszerre volt jelen ezekben a gyermeki tekintetekben. Nem tudni, hogy mindez elért-e Mladic tábornokig és a többi embertelen gaztettet elkövetőig.
88
A NAPI ESEMÉNYEK TÖRTÉNÉSEI
JÚLIUS 11.
A szerbek már július 11-én reggel támadták a várost, de ez csak „főpróbája" volt a későbbi támadásnak és a város elfoglalásának. A szerb csapatok a város közvetlen környezetében várták a parancsot a bevonulásra. Várakozásuk egyik legfőbb oka az volt, hogy biztosan meg akartak győződni arról, amit talán már tudtak a háttérinformációkból, titkosszolgálati eszközök és módszerek révén, hogy nem kell tartaniuk a NATO légierejének beavatkozásától.
A NATO első, AWACS típusú gépei reggel hatkor felszálltak az olaszországi támaszpontokról, de járőrözésen kívül más akciót nem hajtottak végre. Talán azért sem, mert várták a szerbek következő támadását. Ez bátorítólag hatott a boszniai szerb hadsereg katonáira, a szerbiai és boszniai szerb önkéntesekre, a félkatonai szervezetekre, zsoldosokra, a Skorpió és más alakulatokfegyvereseire.
A srebrenicai és zepai védett övezetben állomásozó hollandok folyamatos kapcsolatban voltak a katonai elöljáróikkal és a hágai honvédelmi minisztériummal is. Reggel 7:45-kor a hollandok már valószínűleg tudták, hogy nem érkezik légi segítség a város és lakói megmentésére, ugyanis ekkor a rossz kommunikációs viszonyokra való hivatkozással, valamint arra, hogy Karremansék nem jelöl
89
ték meg a támadás pontos helyszíneit, célpontjait, a légitámadást nem engedélyezték.
Ha a NATO és az ENSZ a kommunikációs zavarokra és a nem pontos célpontok megjelölésére való hivatkozással nem hajtott végre légitámadást a Srebrenicát legázolni készülő szerb erők ellen, akkor ezek a szervezetek amatőr és nem professzionális módon látták el a feladatukat. Tekintettel a NATO és az ENSZ korábbi, más térségekben való bevetésére, a rendkívül fejlett technikára, ennek az esélye igen csekély. Ha viszont ezek a körülmények jórészt kizárhatóak, akkor más, elsősorban politikai szempontok miatt nem találták a NATO-gépek a szerb hadállásokat Srebrenica körül és magában a védett övezetben.
Július 11-én, kilenc órakor Karremans ezredest arról értesítik, hogy kérvényét a légitámadás elrendeléséről rossz formanyomtatványon nyújtotta be. Tíz óra harminckor immár a megfelelő formában Karremansék újra kérvényezik a légi csapásokat a szerb hadállások ellen, de addigra a NATO- gépeknek vissza kellett érniük az itáliai légitámaszpontokra, mert sem célpont, sem üzemanyag nem volt elegendő a védett övezet megvédésére. Hát igen, a világ legerősebb hadseregét is magában foglaló NATO-erők is küzdhetnek üzemanyag-problémákkal, és időnként a felderítő és hely- meghatározó rendszerük sem működik tökéletesen.
Amíg a Srebrenica védelmére kirendelt holland katonák üzeneteket váltottak a szarajevói, zágrábi, tuzlai és hágai helyszíneken levő elöljáróikkal és feletteseikkel, amíg a kommunikációs rendszerük kijavításán dolgoztak, amíg a NATO-gépek a célpontokat keresték és az üzemanyag-kijelzőjüket figyelték, addig a szerb csapatok rendkívül erőteljes támadásba kezdtek, délelőtt 11 órakor. Tankokkal támadták a várost és a holland megfigyelőállásokat. A leghevesebb támadás a Srebrenica északi részén levő Mike
90
és November megfigyelőpontokat érte. A várost mindezek mellett akna- és gránátvetőkkel, valamint nagyobb hatótávolságú kézifegyverekkel is támadták. A szerbek gyorsan haladtak előre. Az UNPROFOR-katonák Groen kapitányon keresztül engedélyt kaptak a zászlóaljtól, hogy szabadon használhatják fegyvereiket. Ennek akkor már kicsi volt a jelentősége, mert a szerbek túlerőben voltak. Maguk a kéksisakosok sem voltak igazán felkészülve arra, hogy a háborúban lőnek, vagy hogy visszaverjék a túlerőben lévő szerb csapatok támadásait.
Ahogyan ezt Hans Berkers tizedes szavai is igazolják, a holland békefenntartók, látva a szerb túlerőt, és engedve az életben maradás elemi ösztönének, a saját maguk életének megmentését helyezték előtérbe, azokéval szemben, akik életének megmentéséért Boszniába, Srebrenicába vezényelték őket. Berkers békefenntartó erről így nyilatkozott, amikor szerb támadás érte a „Bravó 1" megfigyelőpontot: „Nagyon pontosan célba vettek minket, muzulmánokra már előttünk is lőttek, a gránátok tőlünk 15 méterre robbantak fel. Ezt követően visszavonultunk. Ezért nem kockáztathattuk a saját életünket." (Honig-Both, 1997)
Hans Berkers mindennél világosabban megfogalmazta az egyik legfontosabb kérdést: alkalmas és felkészült volt-e a nemzetközi haderő és a nemzetközi politika, hogy megvédje a bosnyákokat a szerbektől? Tudva és ismerve a srebrenicai mészárlást, nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy mennyire akarták, akarták-e igazán a NATO, az ENSZ és az Európai Unió stratégiájának alakítói, hogy a muszlim erők megőrizzék a boszniai podrenjei térségben a fennhatóságukat? A kérdés nem csupán költői, hanem a mindennapi valóság része is egyben.
Délután egy óra körül Srebrenica sorsa végleg megpecsételődött. A szerb csapatok bevonultak a városba.
91
A tankok ott álltak a védett zónában levő város közepén. A NATO, az ENSZ és az Európai Unió is csődöt mondott. Erkölcsi értelemben mindenképpen. Az emberi szabadság és méltóság élharcosai magukra hagytak egy védtelen várost, magukra hagytak egy közösséget. Hagyták, hogy mindaz, aminek nevében megjelennek a világ különböző részein, aminek nevében ítélkeznek, aminek nevében besorolnak embereket, országokat, amiben hisznek és amit szent meggyőződésük szerint terjesztenek, egy pillanat alatt köddé váljon. Egyetemes emberi értékeket és normákat hagytak odaveszni. Szégyen és gyalázat, ami Srebrenicában történt. Ennek a tragédiának nincs győztese, csak vesztesek vannak minden oldalon. Odaveszett az emberi méltóság és a lélek nyugalma, az a nyugalom, ami a szeretetben és a könyörületben rejlik (Dalai Láma, 2000). Srebrenica a szeretet és könyörület halálát is jelentette, talán az emlékezet visszaadja majd az emberi méltóságot.
A szerbek bevonulásával teljesen úrrá lett az embereken a pánik. Aki tehette, menekülni próbált, de kevesen
tehették, mert a támadók jó előre arra is felkészültek, hogy megakadályozzák az emberek elmenetelét a városból.
A NATO repülői délután negyed háromkor légitámadást intéztek a szerb tankok ellen. A ledobott bombák között ún. füstbombák is voltak, ami semmilyen kárt nem tett a szerb hadállásokban, de az M-82-es típusú bomba is kevés kárt okozottWim Kok
92
a szerb erőknek. A NATO két F-16-os vadászgéppel támadott, amelyeket holland pilóták vezettek. Nagyjából 15-20 perccel a két F-16-os gép után újabb két F-16-os vadászgép jelent meg Sreb- renica felett, de nem lévén biztos célpontjuk, visszatértek a bázisra. A két F-16-os vadászrepülőt amerikai pilóták irányították. A szerbek ellentámadásra készültek a NATO-repülők ellen, de visz- szaszorításukra egy jobb módszert találtak. Megzsarolták támadóikat azzal, hogy megölik a fogságukban lévő holland katonákat, ha folytatódik ellenük a légitámadás.
Ezek után nem jelent meg több NATO-gép Srebrenica felett. A holland katonák elfogásáról és magáról a velük való zsarolásról a Tuzlában tartózkodó Brantz ezredes értesítette a holland kormányt és minisztériumot Flágában, illetve a szarajevói UNPROFOR-központot is. A holland miniszterelnök, Wim Kok és a holland külügyminiszter, Hans van Mierlo is a légitámadások leállítása mellett döntött. Fiasonló döntésre jutott a szarajevói UNPROFOR-központ és maga Akashi is.
Délután 13:00-15:00 óra között a szerbek a város nyugati részén levő holland zászlóalj katonáit elűzték az állomáshelyükről. Egy foglyot ejtettek, magát a B zászlóalj parancsnokát fogták el, így a szerb fogságban levő hollandok létszáma 31 főre emelkedett. A többiek Potocari felé menekültek el.
93
Délután fél ötre megtörtént a város totális elfoglalása. A holland Bravó század Potocariba érkezett, és elfoglalta állásait a szintén hollandok által őrzött menekülttábor körül. A menekülttáborban ebben az időpontban több mint 1500-an voltak, közöttük 70-nél is több volt a súlyosan sebesültek száma.
Radoslav Krstic, Ratko Mladic a Cicevickai-patak mentén diadalittasan érkezett a városba, elégedetten szemlélve a tettüket, a magatehetetlen város elfoglalását. A legtöbb azóta már az ICTY (International Criminal Tribunal fór the Former Yugoslavia) nemzetközi bíróság által elítélt szereplő közül szintén ott volt Mladicékka\ Srebrenicában. Vidoje Blagojevic, Drágán Obrenivic, Drágán Jakic, Momir Nikolic, Drazen Erdemovic és sokan mások is ott voltak és részt vettek a védett övezetek és Srebrenica elleni gyilkosságsorozatban.
Mladic és Krstic bevonulása a városba nem sikerült olyan teátrálisan, ahogyan ezt ők szerették volna, ugyanis a városnak az a része, ahol ők mint hódítók megérkeztek, már az előző napokban nagyrészt kiürült, így csak a legelszántabb néhány száz ember látta gyilkosai bevonulását Srebrenicába.
Srebrenicát úgy gázolták le a szerb erők, hogy komolyabb katonai és politikai ellenállásba nem ütköztek. A várost védő bosnyák katonák kevesen voltak, és fegyverzetük alkalmatlan volt arra, hogy megvédjék otthonaikat, családjaikat. Az UNPROFOR-erők szintén kevesen voltak, de legtöbbjük fegyveréből egyetlen lövést sem adtak le. A NATO-támogatás későn érkezett, és nagyon alacsony hatásfokú volt, gyakorlatilag nem befolyásolta semmiben a szerbek terveit az enkláve elfoglalását illetően. A szerbekre gyakorolt politikai nyomás a srebrenicai holokauszt idején nagyjából megegyezett a katonai támogatás hatékony
94
ságával, amit a védett övezet kapott. Az embargó szinte semmiben sem hátráltatta a srebrenicai mészárlást, a politikai nyomás pedig lepergett a szerbekről, tudták pontosan, hogy ebben a tekintetben is megosztottak azok, akik érdemben befolyásolhatnák az eseményeket.
Srebrenica úgy esett el, hogy valóságos, hathatós segítséget senkitől sem kapott.
Ez valamennyiünk szégyene, azoké, akik az emberi fajhoz tartozunk, és a gyilkosok elsődleges felelősségén túl mindazok erkölcsi és politikai felelőssége, akik bár megtehettékvolna, de mégsem akadályozták meg az exodust.
Számos halottja és sebesültje volt a védett övezet elleni szerb támadásnak, közülük legtöbben civilek voltak, de ami 1995. július 11-e után történt, az az emberiség egyik szégyenfoltja. Tömeggyilkosságok, erőszakolások, csonkolások, skalpolások, végtagok levágása, élve boncolás, szexuális perverzitások és arra való kényszerítés, fejek levágása és karóra vagy kerítésre való feltűzése, élve eltemetés, emberi szervek kivétele élő emberekből és azok kényszerű megetetése más foglyokkal, emberi ürülék megetetése, foglyok egymás meggyilkolására kényszerítése, embereken tankokkal való átmenés, vízbe fojtás, árammal való kínzás, szögesdróttal való akasztás, vérző sebbe való benzin és só bejuttatása, élő emberek felgyújtása és sok más szörnyű, szavakkal leírhatatlan rémtettet, bűntettet követtek el a sebrenicai vérengzés során a szer- bek a bosnyákokkal szemben a srebrenicai események során, 1995-ben.
Késő délután, 1995. július 11-én a várost elfoglaló szerb erők elkezdték kiüríteni a várost. A kiürítés során sokakat megöltek, azzal az ígérettel, hogy szabad távozást biztosítanak számukra, több ezer embertől elvették a pénzüket, ékszerüket. Tízezerszámra indultak neki az emberek az er
95
dőnek, remélve, hamar elérik Potocarit, illetve, hogy onnan majd továbbmennekTuzla felé. Kilométeres sorokban hömpölygőit az emberek sokasága, igyekezvén elhagyni a várost. A menetet a szerb katonák folyamatosan lőtték. Sok volt a halott és a súlyos sebesült. A srebrenicai pokolból érkező emberek, nagyjából 25-30 ezer fő, a korábbi ipari zóna raktár- és egyéb épületeiben és az épületek előtt zsúfolódott össze. A hollandok által felügyelt menekülttáborba csak kb. 4000-5000 főt engedtek be. A többiek a kerítésen kívül maradtak. Sokan közülük a kezükkel próbálták feltépni a kerítést, hogy bejussanak a táborba. A menekültek többsége nő, gyermek és idős ember volt. A férfiak, a katonakorú férfiak száma megközelítőleg 1200-1300 fő volt. A táborban és a táboron kívül is kaotikusak voltak az állapotok. A rémület, főként azoknál, akik nem jutottak be a hollandok által őrzött táborba, talán még nagyobb volt, mint amikor a városban voltak és a várost lőtték a szerbek.
Aznap este, július 11-én a szerbek még nem vonultak be Potocariba. Mással voltak elfoglalva, elkezdték össze- fogdosni a férfiakat, fiatalokat, időseket egyaránt, továbbá előkészültek a további katonai akciójukra, ugyanis július 11-én Srebrenica elfoglalásával a védett övezet nagyjából 20%-át uralták. Srebrenica eleste még nem jelentette a teljes zóna elfoglalását. Ehhez a szerbek már másnap hozzáfogtak, és a védett övezet déli területeinek leigázása után Budák falu érintésével elindultak megtisztítani, kiirtani a többi bosnyák területet is.
Valójában tehát a srebrenicai tragédia ellenére valószínűleg meg lehetett volna menteni a védett zóna többi részét, vele együtt az ott élő embereket. Az UNPROFOR, a NATO és az Európai Unió ezt másképp gondolta, ismét magára hagyta az ott élőket. Ahelyett, hogy megvédjék az
96
embereket, a nemzetközi szervezetek a menekültek evakuálásáról dolgoztak ki terveket. Úgy gondolták ENSZ- és egyéb körökben, ha kitelepítik a muzulmánokat a védett övezetből, a saját otthonaikból, akkor jót cselekednek velük, mert a tervet kiagyalók szerint így majd békén hagyják őket a szerbek. Ebben is súlyosan tévedtek, ez is emberi életekbe, kínba és szenvedésbe került.
A város elfoglalásának estéjén, 11-én este Karremans tárgyalni kezdett a szerbekkel a tűzszünetről, de ezek a tárgyalások nem vezettek eredményre. A tárgyalásra este 8-kor került sor a bratunaci Fontana szállodában. Ezen Mladic, Krstic, Nikolic, Zivanovic semmi jóval nem biztatta Karremcmst és kollégáit. Nagyjából két óra múlva, este 10-kor egy újabb megbeszélésre került sor, ahova Mladic odahozta a potocari táborban levő menekültek képviselőjét, Nesib Mandzicot is, ahol világossá tette, hogy az életük az ő kezében van, ő dönt életről, halálról, de választhatnak, meghalnak vagy életben maradnak [Aliz, 1995).
A szerbek célja nem pusztán Srebrenica elfoglalása volt, hanem a teljes enklávét szemelték ki. Srebrenica eleste után /W/oc//céktöbb szerbek lakta település férfilakosait mozgósították a további hadműveletekhez, illetve ahhoz, hogy elfogják, levadásszák a Srebrenicából elmenekült fiúkat, férfiakat. A mozgósítás elsősorban Bratunac, Milici, Vlasenica, Skelani és Sekovici településeket érintették.
A Srebrenica elleni támadásban a szerbek oldalán nem csak Szerbiából érkeztek önkéntesek és zsoldosok, de voltak a támadók között görög és orosz zsoldosok is {AIIZ, 1995). Maga Radovan Karadzic rendelte el, hogy Srebrenica központjába a szerb zászló mellé függesszék ki a görög lobogót is.
Július 11-én Srebrenica szinte összes lakosa és a menekültek is elhagyták a várost, nem önként, hanem kényszer
9 7
bői, menekülve a halál elől, akkor még nem tudva, hogy a deportálás során sokukat eléri a halál. A város elhagyása közben sokan már délután eltűntek. A közhiedelemmel ellentétben nem csak férfiak, hanem nők, nagyon sok nő, főként fiatal nő tűnt el, még 11-én, akiknek a sorsa máig sem ismert. Feltételezések és közvetett bizonyítékok szerint többségük a szerb katonák bordélyházaiban kötött ki, majd megölték őket, illetve többeket eladtak külföldre.
Potocariban, a hollandok által őrzött menedékhely előtt kaotikus állapotok alakultak ki. A táboron belül is nagyon feszült volt a helyzet, de azok, akik bejutottak, akiket beengedtek, valamelyest megnyugodtak, mert sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a kerítésen kívül. A holland bázist közel két méter magas, tetején szögesdrót kerítés védte. Kora estére, az esti szürkület megjelenésekor, nyolc óra körül a holland katonák néhány nőt a gyerekeikkel még beengedtek a bázisba, de a többiek kinnrekedtek. A félelem és a pánik olyan nagy volt, hogy a menekültek mindenáron a kerítésen belüli területre akartak jutni.
A tábor befogadóképességének bizonyosan voltak fizikai korlátái, de abban a helyzetben a menekültek többségétől a védelmet megtagadni nagyon súlyos felelőtlenség és hiba volt. William kapitány, a tábor ottani parancsnoka megpróbálta meggyőzni az embereket, hogy nincs már több hely a kerítésen belül, de ezt a kívül rekedtek nem nagyon tudták elfogadni, és testük erejével szorították a bejáratot élő sorfalként elálló 15-20 fős holland katonákat. A katonák ezúttal győztek, az emberek többsége a bázison kívül maradt. Az éjszakát a szabad ég alatt, illetve a korábbi gyárépület csarnokaiban töltötték. A több tízezer emberre néhány holland katona vigyázott, a többi kéksisakos visszavonult a bázisra, a kerítésen belül.
98
Július 11-én 18:27-kor faxüzenet érkezett Szarajevóból az UNPROFOR-központból Potocariba, a holland centrumba. Az 1291-9. számú dokumentum tárgya: utasítás a menekültek védelmére Srebrenicában és a Holbat megvédésére. Az utasítást az UNPROFOR bosznia-hercegovinai ügyvezető' parancsnoka, Gobilliard tábornok írta alá. Az üzenet az alábbiakat tartalmazta:
1. Folytassanak lokális tárgyalásokat a Boszniai Szerb hadsereggel a tűzszünetről. A fegyverek és a katonai felszerelés átadása nem megengedett és nem tárgya a megbeszéléseknek.
2. Koncentrálják erőiket a Potocariban levő táborra, ideértve az önök megfigyelőállomásainak a visszavonását is.
3. Nyújtsanak orvosi segítséget és segítsék a helyi egészségügyi személyzetet.
4. Minden erejükkel továbbra is folytassák a saját eszközeik és erőik védelmét a támadásokkal szemben. Értendő ez alatt szükség esetén az ún. „közeli légi támogatást" is.
5. Álljanak készen, hogy fogadják és koordinálják a menekülteknek szánt orvosi és egyéb segítséget.
Ez az utasítás az adott helyzethez képest, de leginkább a fennálló állapotokhoz képest talán nem volt elég pontos, de arra mindenképpen megfelelő volt, hogy védelmet nyújtson a menekülteknek. Nem csak egy kisebb részének, hanem mindenkinek. Tekintettel a menekültek óriási számára, ezt egészen biztos nagyon nehéz lett volna megszervezni technikai, logisztikai szempontból, de ennek lebonyolítására az adott szituáció ellenére is megvoltak a minimális feltételek, hogy a kéksisakosok jelentősen enyhítsék és csökkentsék a fájdalmat, a kínt és a halált.
99
A kerítéssel, szögesdróttal körülvett holland bázison kívül legkevesebb 25 ezer menekült zsúfolódott össze. Az idevonatkozó jegyzőkönyvek tanúsága szerint a Tuzlába, Szarajevóba és Hágába eljuttatott információk e tekintetben nem voltak pontosak. Azt ma már nehéz lenne pontosan rekonstruálni, hogy miért nem küldtek pontos információkat Karremansék a menekültek létszámáról, helyzetéről és azokról a helyiségekről, amelyek a bázison a volt akkumulátorgyár területén rendelkezésre álltak. A bázison belül, azon a helyiségen kívül, ahol a hollandok elhelyezték a menekülteket, még két nagyobb, csarnokszerű épület és néhány kisebb raktárszerű épület is volt. Tehát lett volna még hely sok ezer ember számára a kerítésen körülvett területen belül. Az egyik legfőbb ok, amit a hollandok megjelöltek, hogy miért nem engedték be a menekültek többségét a kerítésen belülre, a következő volt: „Nincs elég víz, élelem, WC, ezért humanitárius katasztrófa fenyeget" (Nuhanovic, 2005). Igen, való igaz, hogy humanitárius katasztrófa fenyegetett, de nem csak vagy nem elsősorban a táboron belül, hanem mindenekelőtt a szögesdróton kívül. Ez olyan tény, amit már ott és akkor is tudnia kellett mindenkinek.
Július 11-re valamennyi érintett szereplőnek tudnia kellett, mi fog történni humanitárius szempontból, ha Srebrenicát elfoglalják a szerbek. Addigra már volt elegendő tapasztalata mindenkinek a háborúból, ezért arcátlanság volt azt mondani, hogy az elégtelen víz-, élelem- és WC-hiány fenyegetett volna leginkább humanitárius katasztrófával.
Mladicék már a város elfoglalása után elkezdték ösz- szefogdosni a férfiakat, fiúkat, de a Potocariban és néhány más helyen tartózkodó menekültek, nők, gyerekek nem igazán érdekelték őket. A szerbek szándéka az volt,
1 0 0
hogy az UNPROFOR segítségével deportálják Potocariból és az enklávéból a menekülteket, természetesen a nőket és a gyerekeket, illetve a nagyon időseket és ápolásra szorulókat. Ratko Mladic ezzel kapcsolatos ultimátumszerű kérését a július 11-i éjszakai megbeszéléseken ismertették a hollandokkal. Ebben az egyik legfontosabb elem az volt, hogy az UNPROFOR biztosítson szállítójárműveket és üzemanyagot a menekültek elszállítására, még aznap éjjel. Erre azonban nem került sor.
JÚLIUS 12.
Július 12-én, hajnali három óra körül 13-15 ezer ember Susnjara felől, menetoszlopban elindult Jaglic, Buljima, Komenicko bido érintésével, Konjevic Polje felé (AIIZ, 1995). A menetoszlop hossza közel öt kilométer volt. A menetoszlop haladását lassították a háziállatokkal menekülők, az idősek és a betegek. Kora délelőttig nem érte komoly támadás a menekülőket, de 12-én fél tíz után Jezestice, Martinsko brdo és Siljkovic felől megtámadták a menetoszlopot. Nagyon sok volt a sebesült, a halottak száma 30-40 fő volt. A menekülők, hátrahagyva a halottakat, mentve a sebesülteket és saját magukat, pánikszerűen próbáltak meg elbújni a szerbek elől. Kora estére, hét óra körül a menekülők első csoportjai elérték a Konjevic Polje-Nova Kasaba útkereszteződést. Kamenicko brdo térségében újabb tömeggyilkosság áldozatai lettek sokan. Ezúttal már sok súlyos sebesültet nem tudtak továbbvinni a menekülők. Az ő sorsukról feltételezések vannak, de többségükről még mindig nem lehet tudni semmit. Az életben maradt menekültek nagyobbik része este 8 körül elindult a Krajinovicki-patak mentén Cerska település felé.
101
A Kravice felől érkező szerbek nem sokkal 9 óra előtt géppuskával, repeszgránátokkal támadtak a menekültekre. Száznál is többen haltak meg, a sebesültek száma ennél is több volt. Miután besötétedett, nem támadták tovább a menekülteket, így azok éjszaka 11 körül elérték Cerskát. A korábban szétszéledt menetoszlopból sokan egész éjjel menekültek, többeket elfogtak hajnalban, Pobude falu térségében.
A menekültek mellett kisebb fegyveres bosnyák csapatok is összeverődtek és igyekeztek ellenállást tanúsítani, illetve próbálták elhagyni az enklávét. Mladicék július 12- én meglehetősen pontos információval rendelkeztek arról, hol vannak a menekültek, és azt is tudták, hogy a fegyveres bosnyák katonák csoportjai merre járnak. Továbbá, megtapasztalva a nemzetközi erők tétovaságát, bizonytalanságát, katonai és politikai hibáit, még magabiztosabbá váltak, és ez tettekben is megnyilvánult.
Július 12-én hajnalban Karremans tábornok jelentést küldött a szarajevói UNPROFOR-parancsnokságnak, Janvier tábornoknak Zágrábba, Hágába a felettes minisztériumba, a tuzlai Krízis Központba és az UNPROFOR- parancsnokság északkeleti szektorának. A levél tárgyaként a Mladic tábornokkal folytatott július 11-i és 12-i tárgyalásait nevezte meg.
Karremans a jelentése elején így fogalmaz: „A potocari bázison és a bázis körüli helyzet ismert önök előtt. Ezeket a részleteket telefonon keresztül ismerhették meg." (Nuhanovic, 2005). Nyilván igaz lehet, amit Karremans mondott a jelentésében, hiszen aligha elképzelhető, hogy ne ismertette volna feletteseivel a kialakult helyzetet, a Potocariban előállt kaotikus állapotokat. Az ebből levonható tanulságok és a felelősség kérdése is sokkal egyértelműbb ezek alapján. A jelentés további részében
102
szerepel az a mondat is, amely Mladic feltételeit, ultimátumát tartalmazza: „Mladic tábornok befogadja és ellátja az összes sebesültet, de ezt az ő feltételeinek az elfogadásához köti. Amennyiben nem teljesülnek a feltételei, akkor az aknagránáttal való támadás egészen speciális változatával fog támadni." (Nuhanovic, 2005) Ezek után Karremans már nem kérte a NATO-légierő beavatkozását, hanem valójában a Mladic-féle ultimátumnak tett eleget. Tehetett volna mást? Sokan kérdezik ezt a túléló'k közül és azok közül is, akik elvesztették szeretteiket ezt megelőzően és ezek után, de a srebrenicai, a volt jugoszláv helyzetet valamelyest ismerők közül is többen azt kérdezik, tehetett volna-e mást Karremans, mint amit tett, tehetett volna-e mást a nemzetközi erőtér, a nemzetközi szervezetek hada, mint amit tettek.
Igen, a válasz egyértelműen igen. Karremans és a nemzetközi szervezetek is tehettek volna mást annak érdekében, hogy megakadályozzák Mladicék ultimátumának elfogadását, hogy megakadályozzák mindazt, ami az ezt megelőző időszakban, illetve ami az ezt követő néhány napban történt.
Karremans parancsnok jelentésének van egy önkritikus, a problémát elodázó, másokra átruházó, kezelni nem tudó része, mely felveti az általa képviselt szervezet alkalmasságát az ilyen jellegű problémák kezelését illetően.
A jelentésben Karremans egész pontosan az alábbiakat írta: „Én nem vagyok abban a helyzetben, hogy
1. megvédjem ezeket az embereket;2. megvédjem a saját zászlóaljamat;3. megtaláljam a megfelelő képviselőket a civilek között,
mert a hivatalos szervek érthető okokból nem állnak rendelkezésre;
103
4. megtaláljam a katonai erők képviselőit, mert ők a korridorért, mint a tuzlai övezetért akarnak harcolni és még azért, mert a személyes okokat nem kívánják felfedni;
5. rákényszerítsem Bosznia-Hercegovina hadseregét a fegyvereik átadására."
Kétségtelenül, sajátos megközelítés az UNPROFOR parancsnokától ez, aminek van objektív valóságtartalma, de ami egyúttal arra a talán legfontosabb elemre mutat rá, hogy a Bosznia-Hercegovinában, Srebrenicában jelenlevő nemzetközi szervezetek és az érintett, illetve érdekelt országok hibásan, felelőtlenül, nagyrészt a saját érdekeiket szem előtt tartva akarták rendezni ezt a balkáni kérdést.
A Karremans-féle jelentés legfontosabb üzenete az, hogy tudatta az érintettekkel, nem képes megvédeni a menekülteket, hogy sorsukra hagyta a kerítésen kívüli sok tízezer embert.
Iszonyatos felelőtlenség és a védtelen, kiszolgáltatott emberekkel szemben elkövetett bűn, hogy magukra hagyták őket. Kiderült, hogy azoknak az erkölcsi normáknak, amelyek fundamentumként vannak jelen az ENSZ, a NATO, az Európai Unió, az USA vagy más érintett szervezet és ország deklarációiban, életüket szabályozó dokumentumaiban, ezúttal nem volt érvényes. Pontosabban Srebrenica esetében a kettős mérce alkalmazását minden erkölcsi aggály, minden moralizálás nélkül elfogadhatónak tartották. Megdöbbentő, elfogadhatatlan és erkölcstelen az ilyen hozzáállás.
Július 12-én reggel nyolc és kilenc óra között Potocari központjában megjelent egy több főből álló fegyveres szerb csoport. Közülük néhányan a több mint 20 ezer
1 0 4
menekültnek helyet adó, szögesdróton kívüli területre is bementek. Céljuk az volt, hogy felmérjék a férfiak és nők arányát. A fegyveres szerb katonák megjelenése pánikot és hisztériát keltett számos menekült egyénnél és csoportnál. A menekültek nyomorúságos helyzetük ellenére is valami halvány reménnyel éltek, hátha mégis megvédik őket a kéksisakosok, de a szerb fegyveresek megjelenésével sokukban minden remény elszállt.
A szerb fegyveresek Potocariban való megjelenését követően nem sokkal, kilenc óra után valamivel, Karremans, a menekültek egyik képviselője és néhány holland tiszt elindultak Bratunacba. Karremans távollétében a parancsnoki teendőket helyettesére, Rob Frankenre bízta. Bratunacban Mladic azt közölte Karremanssia\, hogy miután kihallgatták az összes 16 és 65 év közötti fiúkat és férfiakat, a megfogalmazása szerint a háborús bűnösöket kivéve mindenki mehet, ahová akar. Ezt követően Mladic világossá tette azt is, hogy az UNPROFOR-nak csak asz- szisztáló szerepet szán. Karremans már késő délelőtt visz- szatért Potocariba. Ezt követően tanácskozott Frankénnel, majd néhány napra eltűnt, közvetlenül nem vett részt a helyi folyamatokban. Helyette Frankén lett az, aki megbízást kapott a folyamatok koordinálására. Karremans döntésének hátterét, az összes okot nem ismerjük pontosan. Annyi bizonyos, hogy miként jelentésében is leírta, nem látott magában elég erőt, hogy ellássa ezt a rendkívül fontos és óriási felelősséggel járó pozíciót. Talán ő maga sem kapott elegendő segítséget, és egészen biztos, hogy látva a mindenre elszánt szerbeket, megijedhetett a következményektől.
A szerbek arra utasították a hollandokat és a menekültek képviselőit, hogy készítsenek listát a bázison, illetve a bázison kívül levő menekültekről. Ilyen listákat maguk
105
a szerbek is készítettek a saját maguk belátása szerint. A bosnyák menekültek szószólóinak és a holland bázis vezetőinek javára írandó, hogy megpróbáltak hamis adatokat, listákat adni a szerbeknek a menekültek létszámáról, kor- és nemi összetételéről. Ezzel több ember életét mentették meg, de sajnos a szörnyű folyamatot ezzel nem tudták megállítani.
Az első csoportos emberrablást, a menekültek nagyobb létszámú összefogdosását a szerbek ezen a napon hajtották végre. Július tizenkettedike délutánján Ravni Buljim térségében körbevettek erdőrészeket, ahol a menekültek bújkáltak, és erőszakkal kényszerítették őket, hogy felszálljanak a teherautókra, ami elszállította őket. Közben azt ígérték nekik, hogy Tuzlába viszik őket, és velük szemben a nemzetközi szerződések szerint járnak el. Mint tették azt Srebrenicában, ezúttal is elvették a menekültek személyes értékeit, mielőtt fogoly lett belőlük. A menekültek elfogásához számos cselt, cselszövést is bevetettek a szerb katonák. ENSZ- és vöröskeresztes autókkal tévesztették meg a menekülőket, civil ruhás szerb önkéntesek keveredtek a menekülők közé, mintha ők is üldözöttek lennének, majd az első adandó alkalommal feladták őket. A menekülő emberek összefogása gyakran hasonlított arra, ahogyan a gyarmatosítók annak idején rabszolgává tettek sok embert. Több bosnyák ember veszítette életét az elfogáskor, leginkább azért, mert fegyvertelen lévén megpróbált ellenállni, vagy mert az elfogói túl öregnek, betegnek találták, vagy mert már nem maradt semmije, amit odaadhatna. A náci időket megidézve kutyákat is alkalmaztak a menekülők elfogásakor a szerbek.
A menekülők elfogásakor sok száz ember szeme láttára kegyetlenkedtek, erőszakoskodtak a védtelen emberekkel. Sokukat vertek halálra vagy félholtra, anyákat erősza
106
koltak meg a gyerekeik előtt, és gyerekeket erőszakoltak meg az anyáik előtt.
A menekültek elfogásában a Mladic-féle hadsereg mellett kiemelt szerepet kaptak az ún. speciális egységek és az önkéntesek. Ezek az egységek, ezek az emberek a brutalitásban és kegyetlenkedésben is élen jártak. Számos foglyot késsel jelöltek meg, késsel csonkítottak meg, jelezve ezzel, hogy melyik speciális egység fogta el őket. A menekültek elfogása, férfiakra, nőkre való szétválasztásuk tudatos és tervszerű része volt Srebrenica, a bosnyákok elleni támadásnak. Ezt bizonyítja az is, hogy Karadzicék, egészen pontosan a Republika Srpska Honvédelmi Minisztériuma már a tömeges elfogások, deportálások első napján, 1995. július 12-én rendeletben kötelezte a menekültek elszállítását Tuzla irányába. A pontos célállomást tudatosan nem nevezték meg. A deportálásra vonatkozó rendelet a 02-21-36381/9. számot kapta (Sabic, 2008).
Semmibe véve a Genfi Konvenciót, a szerbek kizárólag a saját elképzelésük és terveik szerint kezdték meg a srebrenicai menekültek deportálását és sok ezer ártatlan ember kivégzését. Hiába kérték a bosnyákok Frankent, hogy állíttassa le a menekültek elhurcolását, ezt a tábor megbízott vezetője nem tette meg. Ellenkezőleg, talán abban a reményben, hogy kevesebb a gondja, ha a táboron belüli több mint 5 ezer és a táboron kívüli több mint 20 ezer ember minél hamarabb elhagyja Potocarit, maga is támogatta a menekültek elszállítását. Számára elég volt Mladic ígérete, hogy a menekülteket biztonságos helyre szállítják.
A menekültek deportálása 12-én este nyolc óráig folytatódott. Az első néhány autóbusz és kamion sok 16-65 év közötti férfit is szállított, a nőkkel és gyerekekkel együtt, de Potocari és Luké között leszállították a fiúkat és férfia-
107
kát. A sorsuk ettől kezdve a szerbek kénye-kedve szerint alakult, közülük kevesen maradtak életben.
A deportálásokat kizárólag a szerbek felügyelték, és ők is irányították azt. Két holland katona, Kolstern és Rutten szemtanúja volt annak, hogy már Potocariban, a deportálás helyszínétől nem messze, közvetlenül a holland bázis közelében kilenc bosnyák menekült férfit öltek meg. A holland bázisról szintén még aznap 239 sebesültet szállítottak el Bratunacfelé, azzal az ígérettel, hogy majd ott orvosi ellátást kapnak. A szállítás a hollandok teherautóival és szakápoló kísérettel történt, valamint az MSF, a nemzetközi orvosszervezet képviselői is ott voltak a sebesültek kíséretében. A bosnyák sebesülteket szállító járműveket a szerbek nem nagy távolságra Potocaritól, a Sárga-híd- nál megállították. A sebesülteket leszállították az autókról, sokukat félholtra vertek, többet megöltek, az ápolókíséret női tagjai közül néhányukat megerőszakoltak. Ezek után továbbengedték a sebesülteket szállító autókat, amelyek megérkeztek a bratunaci kórházba.
A július 12-én történt számos gyilkosságot az aznapi ENSZ-jelentés szórványos gyilkolásnak nevezi. Abszurd és furcsa, hogy a tömegesen végrehajtott öldöklést az ENSZ szórványos gyilkolásnak nevezi.
A menekültek megalázását, kifosztását, megerőszakolását, megcsonkítását, megverését, a férfiak és nők szétválasztását nem említi, vagy csak incidensnek nevezi a jelentés. Nem szól a jelentés arról sem, hogy a fiúk, férfiak, a 16-65 év közöttiek elkülönítése a nőktől az exodus első fázisa volt. Aligha volt a helyzetet valamelyest is ismerő politikus és katona között olyan, aki ne feltételezte vagy tudta volna, hogy miért választják szét a férfiakat és a nőket. Az előzmények ismeretében nem nagyon hihető, hogy a holland katonák, az ő feletteseik ne lettek vol
108
na tisztában azzal, hogy mi vár a bosnyák fiúkra, férfiakra. Annál is inkább így lehetett ez, mert erről Mladic többször is tájékoztatta őket, amikor is háborús bűnösöket keresett a menekültek között. Ennél aljasabb cinizmus aligha képzelhető el.
JÚLIUS 13.
Július 13-án folytatódott a menekültek deportálása. A Srebrenica eleste után elindult menetoszlopokból kiszakadt csoportok némelyike menedéket keresve még a térség erdővel borított részein bolyongott. A legnagyobb együtt maradt csoport közel 8 ezer főt számlált. A csoportot kora reggel a Bratunac-Konjevic Polje-Nova Kasaba kereszteződésénél a szerb katonák feltartóztatták. Emellett Kravica körzetében is elfogtak egy több ezer fős menekültcsoportot. Ennek a csoportnak főként férfiak voltak a tagjai. A menekültek többségét Nova Kasaba településre szállították. Mladic tábornok is meglátogatta a menekülteket, majd ezt követően sokukat megölték. Cerskába aznap három autóbusszal hozták a menekült fiúkat és férfiakat a szerbek. A legfiatalabb nem volt még 14 éves, a legidősebb pedig alig múlt 50. Őket, 149 főt, mind megölték, közülük csak ketten voltak katonák, a többiek mind civilek voltak. Kravica faluban délután hat óra körül mészároltak le úgy embereket, hogy a fogvatartottak közé kézigránátokat dobtak. Aki nem halt meg, azokat kézifegyverekkel gyilkolták halomra. Bratunacban a középiskolai központban és a Vük Karadzicról elnevezett általános iskolában a fogvatartottak közül száznál is több embert öltek meg. Tisici településen az utolsó szerb ellenőrzési csomópontnál 22 férfit lőttek agyon.
109
A Potocariban levő menekültek deportálását már kora reggel megkezdték. A holland bázison kívüli menekültek elhurcolása aznap délre befejeződött. Mindenki tudta, hogy most a bázison belüli menekülteket fogják elhurcolni. Nem sokkal 12:00 után tíz teherautó érkezett a holland bázis elé. A teherautókról szerb katonák ugrottak le kutyáikkal. A bázison belül a menekültek között kitört a pánik. Ezt az is tetézte, hogy a hollandok semmi érdemi információt nem mondtak sem a több ezer fős menekültcsoportnak, sem az ő képviselőiknek, Ibro Nuhanovicnak és Nesib Mandzicnak. A menekülteknek szóló üzenetet, amelyet Frankén megbízott parancsnok közvetített a tolmácson keresztül, így hangzott: „A bázison kívüli menekültek evakuációja befejeződött. Most önökön a sor. Kezdjék elhagyni a bázist 5 fős csoportokban." (Nuhanovíc, 2005) Ezenkívül senki semmilyen más információt nem mondott a halálra rémült embereknek. Még kísérletet sem tettek a bázison belül felfegyverzett holland katonák, hogy elodázzák a deportálást, vagy hogy biztos garanciákat kérjenek a menekültek sorsát illetően. Az emberek, a kiszolgáltatott, önerejükből magukat megvédeni teljesen képtelen emberek valamilyen szintű megnyugtatásával aztán tényleg senki nem törődött. Ennek hiánya jelentősen növelte a stresszt, a pánikot a menekültek körében. Mindez sokukban, azok közül, akik életben maradtak, rendkívül komoly pszichés betegséget is kialakított (Baráth, 2008). A végeredményt tekintve alig vagy egyáltalán nem különbözött a holland bázison belül és a szögesdróton kívül levő menekültek helyzete. Ahogyan a kerítésen kívüliek, úgy a kerítésen belüliek sem dönthettek a sorsuk felett. Teljesítették a szerbek parancsait, és engedelmeskedtek a hollandok utasításainak.
110
A kérdés ugyanaz, mint amit a srebrenicai, a védett övezetekkel kapcsolatosan szüntelenül fel kellett tenni. Lehetett volna-e másként? Alakulhatott volna-e másként a menekültek sorsa, az erdőben bolyongóké, a bázison kívül rekedteké és a holland bázison belülieké? Igen, igen, igen! Alakulhatott volna másként az emberek sorsa, ha nem hagyják őket szabad prédaként, ha nincs a mérhetetlen felelőtlenség velük kapcsolatosan az ENSZ, az Európai Unió, a NATO részéről, ha a saját kormányuk határozottabb, ha látva ezt a gyilkos háborút a Balkánon, a nagyhatalmak nem taktikáznak érdekeik szerint, és ha legalább beleordított volna a világba az európai és más civil elit, ha a tágabb régió államai legalább figyelmeztetnek arra, mi történik Srebrenicában, akkor talán nem lett volna ilyen mértékű a mészárlás.
A Potocariban levő holland bázison tartózkodó menekültek deportálása délután hat óra körül befejeződött. Ezúttal nem bevágónírozták, hanem buszokra, teherautókra rakták az embereket, de a végeredmény nagyon hasonló, sok tekintetben ugyanaz. Amíg tartott a deportálás, a Zágrábban tartózkodó Yasushi Akashi jelentést küldött felettesének, az ENSZ főtitkárának, Kofi Annarmak, New Yorkba. A Z1154. számú jelentés tárgya a srebrenicai helyzet ismertetése.
Ebben Akashi a következőket írja:
- Folytatva jelentéseinket Srebrenicáról, ezúttal a legújabb erőfeszítéseinkről számolok be, amelynek célja a humanitárius katasztrófa elkerülése, valamint beszámolok a tegnapi nap eseményeiről is.
- A fő kérdések, amelyeket Anne Willem Bijleveld menekültügyi főképviselő, aki éppen Tuzlából tért vissza, a következők:
111
1. Mladic tábornok megtiltotta, hogy a menekülteket szállító konvojokhoz bárki rajtuk kívül hozzáférjen, odamenjen;
2. kezdeményezi a bos- nyák kormány, hogy ne Szarajevó, ne ők legyenek azok, akik a tuzlai légibázison gyülekező menekültekről is gondoskodnak, hanem legyen ez a nemzetközi közösség feladata;
3. becslések szerint ma 13:30-kor nagyjából 5500 menekült van a légibázison, és várható, hogy ez a szám hamarosan emelkedik. Feltételezzük, hogy kb. 6000 ember tartózkodik Kladanjban, akik hamarosan Tuzla felé indulnak, és őket még sokan követték (kb. 25 000 fő). Úgy gondoljuk, hogy nagyjából 4000 fő katonai szolgálatra alkalmas férfi van Bratunacban, akik arra várnak, hogy a szerb hadsereg „átvilágítsa" őket. Az ő sorsukért nyilván valamennyien aggódunk;
4. a tuzlai bázis nem képes hosszabb időre befogadni a menekülőket. Bijleveld azt mondta, hogy a tuzlai körzetben 11 000 ember számára van hely. Ameny- nyiben a menekülteket (a repülőtérről) a városban helyeznék el, akkor ez feszültséget okozhatna a föderáción belül, mert ezáltal a lakosság összetétele ebben az övezetben megbomlana.
Anne Willem Bijleveld
112
Akashi a jelentésben arról is ír, hogy a Potocariban levő holland bázison a katonák lassították a deportálásokat, és segítették a menekülteket. De egyáltalán nem ír a 9 fő legyilkolá- sáról, hanem ellenkezőleg, azt írja, hogy: „a szerbek édességet és cigarettát osztanak a menekülteknek".Emellett nem szól a fiatal fiúk és férfiak, 16-65 évesek különválasztásáról a családjuktól. Az Akashi-féle jelentés azt is írja, hogy a menekülteket Kladanjba és más helyszínekre az UNPROFOR és az UNHCR járművei és kísérői szállítják.
Akashi jelentése, amely a diplomácia nyelvén íródott, nagyon fontos dokumentum. A jelentést nem csak
az ENSZ főtitkárának küldte meg, hanem több más nemzetközi szervezet és néhány ENSZ vezető tisztségviselő is kapott másolatot a levélből, így eljutott a jelentés a szarajevói UNPROFOR-központba Smith tábornokhoz és Genf- be Stoltenberghez is, aki a volt jugoszláviai Kontakt Csoportot képviselte.
Fia nem a saját információs hálózatán keresztül, ak-
ThorvaldStoltenberg kor a július 13-i Akashi-féle
Kofi Annán
113
kissé feltupírozott, a valóságot esetenként elhallgató, az egyes tényeket figyelmen kívül hagyó jelentés alapján minden, Srebrenica körüli fontos szereplőnek tudnia kellett, mi folyik a térségben, és azzal is tisztában kellett lenni mindenkinek, hogy milyen sors vár a menekültekre, különösen a 16-65 év közötti fiúkra és férfiakra.
Több eleme is volt még az Akashi-féle jelentésnek, de közülük is különös jelentőséggel bír az, ami arra vonatkozik, hogy Mladic tábornok lehetővé teszi az UNPROFOR- katonák elvonulását a helyszínről, ahogyan és amennyiben az összes civil elszállítása megoldódik. Ma már azt is tudjuk, hogy a Potocariban levő hollandokat, az UNPROFOR-t és Hágát is sokkal jobban érdekelte, mint az, hogy mi lesz a menekültekkel. Akashi levelében a civilek transzportjáról és nem deportálásáról beszél. Továbbá arról sem tesz említést, hogy a menekülteket, akiket gyakorlatilag rabként kezeltek, a szerb katonák biztonságos vagy nem biztonságos helyre szállítják. Aligha képzelhető el az, hogy Akashi kizárólag önmaga, külső segítség nélkül fogalmazta volna meg mindazt, amit a jelentésében leírt. Bizonyos dolgokról csak közvetett ismeretei voltak, ezért vélhetőleg kellett több magas rangú UNPROFOR-vezető közreműködése is a jelentés néhány elemének megfogalmazása kapcsán.
Való igaz, hogy a szerb katonák Mladicboz hasonlóan cukorkát adtak néhány gyereknek és cigarettát a szüleiknek, de ugyanúgy, mint Srebrenicában, a „humanitárius akciójuk" után elválasztották a gyerekeket a szüleiktől, az apjukat, nagyapjukat megölték, az édesanyjukat megerőszakolták.
Akashi jelentésével ellentétben az UNPROFOR és az UIMFICR nem szállította a menekülteket 13-án. A deportálások legelején volt erre példa, de azt követően kizárólag a szerbek vitték el Potocariból a menekülteket. A depor
114
tálások idején az UNHCR sem látott el ilyen feladatokat. A belgrádi UNHCR-központ 1993-1994-ben és 1995 elején több nemzetközi segítő közreműködésével még teherautóival hozott élelmiszert, ruhát, egészségügyi felszerelést a srebrenicaiaknak, de 1995 elejétől kezdve az orosz Andrej Kazakov vezetésével egyre kevesebb segítség érkezett a nélkülözőknek. Július 11-én egy UNHCR jelzésű autó bejutott Potocariba, a holland bázisra, de menekülteket sehová sem szállítottak. Szerepük mégis jelentős volt, mert a gépkocsijukban levő rádión keresztül pontos tájékoztatást adtak az eseményekről a belgrádi UNHCR-központnak. A tájékoztatást Almir Ramic adta, aki az UNHCR srebrenicai irodájának volt a munkatársa és tolmácsa, valamint az UNHCR megbízottjainak távollétében ő képviselte magát a szervezetet is. így 11-én, 12-én és 13-án is, de jelentései, tudósításai semmilyen hivatalos UNHCR-dokumentumban, jegyzőkönyvben nem szerepelnek, pedig több UNHCR-ve- zetővel, így magával Kazakowa\ is beszélt.
A menekültek Potocariból való deportálása mellett a szerb katonák hajtóvadászatot folytattak a még menekülőben lévő bosnyákok ellen. Milanovic ezredes a „Palma" fedőnevű ügyeletestől kért egy buldózert Konjevic Polje környezetében, de azt a választ kapta, hogy egyelőre nem tudják küldeni a buldózert, mert éppen terepen van (AIIZ, 1995). A buldózer a tömegsírok kiásásához és betemetéséhez kellett, de már aznap olyan sok embert gyilkoltak le, hogy a buldózer nem győzte a munkát. A szerbek boszniai hadserege több ponton és helyszínen tartotta fogva a muszlim, szunnita-ághoz tartozó vallású embereket. (Gyúrok, 2007) Helyszínenként 1000-1500-2000-2500 embert tartottak fogva.
Radovan Karadzic egyik parancsnokától, a Bratunacban tartózkodó Miroslav Deronjictó\ érdeklődött a bosnyák
115
foglyok felől, kizárólag a létszámukra volt kíváncsi, majd utasításba adta, hogy: „holnap 12:00-ra legyen az összes áru a raktárban" (Sabic, 2008).
A sok tragédia és tömeggyilkosság egyik legembertelenebb kivégzésére a nova kasabai focipályán került sor. Itt közel 1000 embert tartottak fogva. Egy amerikai U-2 típusú repülőgép felvételt is készített az összezsúfolt bosnyák foglyokról és az őket őrző szerb katonákról. Néhány nap múlva az ismét járőröző repülők már senkit sem láttak a focipályán, ellenben a szomszédos mezőkön nehézgépek által ásott, majd betemetett gödröket fényképeztek le.
A felderítő repülő tömegsírra bukkant arrafelé, ahol a korábban a focipályán fogva tartott bosnyák fiúkat és férfiakat ölték halomra. A Christian Science Monitor újságírója Dávid Rhodew - kijátszva a szerb ellenőrzést - , saját szemével is meggyőződött arról, hogy a labdarúgópályától nem messze lévő nyomok minden kétséget kizáróan az ott elhantolt bosnyákok földi maradványait tartalmazzák. Rhode a tömegsíroknál emberi maradványokat, személyes dokumentumokat és töltényhüvelyeket is talált (Rhode, 1995).
Nova Kasabában töltötte az éjszakát két holland UNPROFOR-katona, akik arról számoltak be, hogy a 13-áról 14-ére eső napon, hajnali 2 és 3 óra között sorozatos fegyverropogást hallottak. Másnap kora reggel a két holland katona a város északi részén lévő útnál 500-700 férfihalottat látott az út mentén feküdni. A tömegmészárlásban sok szerb katona és rendőr vett részt. Radomir Bjelanovic és egy Zoka névre hallgató másik rendőr szétválogatta a foglyokat, akik közül néhányan talán azt hitték, megmenekülnek, de az csak egy alattomos játék volt a rendőrök részéről, mert mindenkit meggyilkoltak.
116
J Ú L I U S 1 4 .
Július 14-én tovább folytatódott a bosnyákok elleni exodus, és az UNPROFOR is - mentve saját magát - magára hagyta a területet.
Miután a hollandok kiterelték és átadták a szerbeknek a több mint 5000 bosnyák civilt, kizárólag önmagukkal foglalkoztak, és ugyancsak az érdekelte New Yorkot, Hágát, hogy miként lehet kimenekíteni a holland kéksisakosokat. Az ismét aktív Karremans ezek után már szinte csak a katonái evakuálásáról beszélt.
Egy nappal korábban, már a bosnyákok deportálása után, az UNPROFOR-központ a Hágai Honvédelmi Minisztériummal egyetértve, utasítást adott a hollandoknak, Holbatnak, a bázis elhagyására.
Az utasítás a következőket tartalmazta:
- a személyzet magával kell hogy vigye a felszerelés minden fontosabb részét (harci járművek, fegyverzet, kommunikációs felszerelés);
- a személyzet magával kell hogy vigye a személyes dolgait;
- a katonai ruházat (személyes holmik) alacsony prioritással rendelkezik, kivéve a kék sisakokat, golyóálló mellényt;
- az ENSZ felszerelése és az infrastruktúra otthagyható;- instrukciók a kivonulásról;- vinni kell az ENSZ alkalmazásában álló civil személyze
tet is.
Ezek az utasítások a szerb katonákkal, a kivonulásról szóló megbeszélések alapjául is szolgáltak. Ennek értelmében és ezek alapján a Boszniai Szerb Hadsereggel a következők szerint történt a megegyezés a kivonulásról:
117
- Július 15-én 55 holland katona, akik Bratunacban voltak szerb fogságban, Szerbián és Horvátországon keresztül Hollandiába utaznak.
- Ami a holland bázison dolgozó személyzetet illeti, ők a boszniai szerb hatóságokkal való egyeztetés után a Holbat személyzetével együtt Zágrábba mehetnek. A Holbat erről értesítést adott ki, hogy a helyi személyzetet is vegyék át a zágrábi központba.
- Ami a felszerelést illeti, számlálással állapították meg, hogy mennyi felszerelés veszett oda a harci cselekmények következtében, mennyit lopott el a Boszniai Szerb Hadsereg, vagy mennyi került kivonásra a Boszniai Szerb Hadsereg miatt. A legfontosabb felszerelés, ami közül a legtöbb már nem használható, a következőkből állt: 14 páncélozott jármű, 18 Mercedes Benz dzsip, 1 teherautó, 6 db 81 mm-es aknavető, 6 TOW típusú rakéta, 18 géppuska, sok kézifegyver. A fenti felszerelés nagy része a Boszniai Szerb Hadseregtől került elvételre a megfigyelőállomások elfoglalásakor, míg a dzsipek a menekültek evakuációja során kerültek elvételre.
- Július 14-e körül a logisztikai konvoj megérkezett az enklávéba. A Holbat - Mladic követelésének megfelelően - 30 ezer liter üzemanyagot átadott a Boszniai Szerb Hadseregnek. Húsz holland katona a konvojjal együtt elhagyta az enklávét, július 15-én.
A fenti szöveg nem mindenben fogalmaz teljesen világosan. A fegyverek átadása a szerbeknek úgy történt, hogy ebből a listából az is kiderült, hogy volt a holland bázison belül olyan fegyverzet, amely alkalmas lett volna az ellenállásra. Az üzemanyag átadása Mladic csapatának pedig igen jó szolgálatot tett a hadsereg harci járműveinek működésében és a menekültek deportálásában.
118
Egy nagyobb, 4-5 ezer főt számláló, még életben maradt srebrenicai csoport Jasenica Gaj érintésével Tuzlába tartott. Délután négy óra körül Zvornik közelében ágyúval és repülőgépek ellen használatos géppuskákkal támadták a csak kevés kézifegyverrel és vadászpuskákkal rendelkező menekülteket. A támadás során sokan meghaltak és még többen elhagyták a csoportot, kisebb csoportokban próbáltak elmenekülni. A többiek visszahúzódtak az erdőbe, és csak éjszaka folytatták az útjukat Tuzla felé.
Bratunacot július 14-én a szerbek megtisztították a bosnyákoktól. Itt is etnikai tisztogatást hajtottak végre. Közel 2500 férfit szállítottak Grabovciba, Orahovacba. A menekültek kezeit dróttal kötözték össze hátulról, sokukat összerugdostak, puskatussal és gumibottal vertek félholtra. Mielőtt kivitték volna őket a környező mezőkre, néhányukat a Grabovciban levő iskolaépületben, ahol fogva tartották őket, egymás levizelésére és fajtalankodásra kényszerítettek, illetve próbáltak meg rábírni. A nem enge- delmeskedőket ott a helyszínen megölték. Orahovacban a hátrakötött kezű és bekötözött szemű bosnyák foglyok kivégzésénél maga Mladic tábornok is jelen volt.
Akashi este 20:17-kor jelentést küldött New Yorkba és Genfbe. A Z-1168. számú jelentés a tuzlai és srebrenicai helyzetről szólt. A címzettek: Annán, New York, Gharekhan UN New York, Stoltenberg, ICFY Geneva. Akashi jelentésében beszámolt a tuzlai menekültekről, a még fogságban levő 55 holland katonáról, arról, hogy a Tuzla közelében lévő pakisztáni zászlóalj, a Pakbat felajánlotta a segítségét 87 bosnyák sebesült elszállításában a bratunaci kórházból. Ajelentés rendkívül bizonytalanul beszél a bratunaci 4 ezer fős fogvatartott férfiről, nem szól semmit a fogvatartás körülményeiről, a bosnyák foglyok sorsáról. Ugyanakkor beszámol arról, hogy a Bratunacból Kladanj felé tartó,
119
250 fiatal nőt szállító autóbusz egy nap alatt sem érkezett meg a célállomásra.
Akashi jelentése azt mondja, hogy a Bratunacban levő bosnyák férfiak ott tartózkodnak, és nem azt, hogy kényszerű rabságban vannak. Rendkívül pontatlanul, a tényleges valóságot mélyen alulértékelve, de leginkább a 4000 bosnyák férfi sorsát nem kellő komolysággal és felelősséggel felfogó és leíró jelentés nem volt alkalmas arra, hogy ezek alapján objektív képet kapjanak a címzettek arról, mi is történik a foglyul ejtett bosnyákokkal.
Mindezek ellenére az ENSZ Biztonsági Tanácsa újra ülésezett Bosznia, Srebrenica ügyében. A Tanács S/PRST/1995/32. számú elnöki rendeletet fogadott el, amellyel az elnök visszavonta az 1004/1995. számú határozatát, amelyben mély aggodalmát fejezi ki a tízezer civil kényszerű relokációjával kapcsolatban, akik a srebrenicai zónából valók, és akikkel a boszniai szerbek egyértelműen megsértik az emberi jogokat. A rendeletben az elnök kijelentette: „A Tanács különös aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a boszniai szerbek 4000 fiút és férfit vezettek el kényszerűen a srebrenicai biztonsági zónából. Követeljük, hogy a nemzetközileg elfogadott normáknak és törvényeknek megfelelően azonnal engedjék szabadon a srebrenicai zóna civiljeit és más személyeket, akiket a nemzetközi humanitárius törvények védenek, valamint követeljük, hogy engedjék a menekültekhez a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit." (Nuhanovic, 2005)
Egészen sajátos, hogy New Yorkból a Bratunacban fogva tartott 4000 bosnyák ügyében ezúttal világosabban láttak és egyértelműbben fogalmaztak, mint a régióban és a helyszínen levő Akashi-Bildt-Stoltenberg-RupertSmith.
120
J Ú L I U S 1 5 .
A még mindig közel 4 ezer főt számláló menekültcsoport hajnali öt óra körül Maricici falu érintésével, Crni vrhen keresztül elérte a Zvornik-Tuzla útszakaszt. Ettől az útszakasztól nem messze, a Krizevacka njiva-térségben álltak meg pihenni és egyeztetni a továbbiakat. A menetoszlopnak ekkor százegynéhány fegyverese volt, akik köny- nyű gyalogsági fegyverekkel és néhányan golyós és sörétes vadászpuskákkal rendelkeztek. Az emberek rendkívül kimerültek voltak, sok volt a beteg, a sebesültek száma több száz volt, közel 30-40 súlyos sebesültet az erdőben faágakból összerakott hordágyon szállítottak. A menekülők között terhes kismamák is voltak, közülük az egyik hajnalban, idő előtt halott, koraszülött gyermeket hozott a világra. Sok volt az olyan beteg, aki valamilyen hallucinációs és egyéb zavarokat mutatott. A Humán Rights Watsh, az emberi jogokat figyelő és felügyelő szervezete már a háború után, 1996-ban egy vizsgálat alapján kimutatta, hogy a srebrenicai menekülőkkel szemben kémiai és biológiai anyagokat is bevetettek, amikor támadták őket, és ez okozott súlyos hallucinációs és komoly bőrbetegségeket. A menekülőket aznap már nem érte komoly támadás, de a jéggel özönvízszerű eső zúdult rájuk, ami megnehezítette és lassította a mozgásukat.
Amíg a srebrenicai menekülők immár több napja voltak az erdőben, keresve az utat a szabad területek felé, addig július 15-én Belgrádban találkozott egymással Milosevic, Mladic, Bildt, Stoltenberg és Rupert Smith. A tárgyaló felek azt kérték, hogy Mladic jelen léte a tárgyalásokon maradjon titokban. Ennek okát ma sem ismerjük pontosan. Vélhetőleg nem szemérmességből és erkölcsi megfontolásból gondolták a résztvevők, hogy eltitkolják
121
a nyilvánosság elől Mladic jelenlétét a tárgyalásokon, hanem talán inkább taktikai megfontolás vezethette őket, hiszen Milosevicet kivéve valamennyien nemzetközi misz- sziót teljesítettek.
A tárgyalások, valamint az ENSZ-jegyzőkönyv (Z-1175) jelentése alapján a felek a következőkben állapodtak meg:
- Az UNHCR és az MKCK szabad bejárást kap az övezetbe.- Az MKCK azonnali hatállyal lehetőséget kap a „hábo
rús foglyokkal" való érintkezésre, hogy felmérhessék a helyzetüket, hogy számba vegyék őket, hogy a Genfi Konvenció értelmében áttekintsék a boszniai szerb befogadóállomásokon az ott-tartózkodók helyzetét.
- Az UNPROFOR terjessze elő igényeit Srebrenica ellátását illetően július 17-ig a Beograd-Ljubovija-Bratunac útirányon keresztül.
- A Srebrenicában tartózkodó holland katonáknak lehetővé kell tenni, hogy saját felszerelésükkel együtt július 21-ig vagy nem sokkal azt követően Bratunacon keresztül elhagyhassák a térséget (ezt a folyamatot az UNPROFOR parancsnoka és Mladic felügyeli).
- Az UNPROFOR azonnal kezdje meg a Bratunacban és Potocariban levő sebesültek elszállítását, a járművek, mentőautók biztosítását. Az UNPROFOR jelenléte „ebben vagy abban a formában" a megbeszélés tárgyát képezte a „kulcsfontosságú térségekre" vonatkozólag.
Tekintettel a valóságra, a védett övezetekben elkövetett szörnyűségekre, egészen döbbenetes, hogy a tárgyaló felek nem szólnak a bratunaci, több mint 4000 fogolyról, a 200-nál több nevet tartalmazó listáról és hogy befogadóállomásnak nevezik a fogoly- és koncentrációs táborokat. Nem túlzás a táborok többségéről azt állítani, hogy valódi fogolytáborok voltak, közülük számos táborban tartot
122
ták rabszolgasorban az embereket, és úgy is viselkedtek velük, mintha rabszolgák lennének. Az nem lehetséges, hogy a tárgyalást folytató „úriemberek" közül senkinek nem jutott volna eszébe legalább néhány helyszín abból a több mint tízből, ahol helyszínenként 2-12 embert tartottak fogva. A srebrenicai és a tuzlai térségben összesen 67 olyan helyszín ismert, amely fogoly- vagy koncentrációs táborként működött, de ezeken kívül volt még néhány abban az övezetben is, amelyről Milosevicék tárgyaltak a nemzetközi képviselőkkel.
Az érintett területeken az alábbi településeken voltak fogoly- és koncentrációs táborok:
1. Bijeljina 5 „befogadóállomás2. Bratunac 3 „befogadóállomás3. Brcko 8 „befogadóállomás4. Doboj 6 „befogadóállomás5. Kalesija 2 „befogadóállomás6. Lopare 10 „befogadóállomás7. Lukavac 2 „befogadóállomás8. Orasje 3 „befogadóállomás9. Srebrenica 3 „befogadóállomás
10. Sekovici 2 „befogadóállomás11. Tuzla 2 „befogadóállomás'12. Vlasenica 5 „befogadóállomás'13. Zvornik 12 „befogadóállomás'
Amíg Milosevic, Mladic, Stoitenberg, Bildt és Rupert Smith Belgrádban tárgyalt, a közel 4000 fős menekültcsoport továbbra is a kiutat kereste a halálból. A csoportnak délután sikerült rádiókapcsolatot létesíteni a bosnyák hadsereg 2. számú tuzlai hadtestével. Ez némi vigaszt jelentett a legyengült, sok beteget és sebesültet magával vivő csoportnak. A srebrenicai menekültek oszlopa nem mozgott
123
együtt. Valójában két nagy és néhány kisebb csoport alkotta azt a közel négyezer menekülő embert, akik ki- sebb-nagyobb távolságra meneteltek egymástól.
A szerbek, talán megelégelve, hogy nem tudták elfogni a menekültek egy részét, de leginkább az eredeti céljuk, az etnikai tisztogatás okán még azon a napon mozgósítást rendeltek el, amit az illetékes minisztérium utasítására a zvorniki titkárság azonnal a végrehajtás szintjére emelt. Ezúttal Vlasenica, Miliői, Skelani, Bratunac, Sekovici szerb hadköteles polgárait mozgósították. A hadsereg mellett a boszniai szerb rendőrségnek, mint korábban, most is nagyon komoly szerepe volt a mozgósításban és a menekültek elfogásában egyaránt. A menetoszlopot több támadás is érte, és sok foglyot is ejtettek a szerbek. A halottakat és sebesülteket már senki nem vette pontosan számba. Másnap, július 16-án a srebrenicai menekültek a Baljkovcinál lefolytatott bosnyák és szerb hadsereg összecsapása után és az azt követő alku eredményeként a következő napokban ezernél valamivel több menekült elérte Tuzlát.
A szerbek és a bosnyákok Vinko Pandurevic, illetve Semsudin Muminovic vezette csapata egyezséget kötött, aminek eredményeként Nezuk helységnél a Bosznia-Her- cegovinai Hadsereg által ellenőrzött területre mehetett közel 3000 bosnyák menekült. A többiek, akik kisebb leszakadt csoportokban bujkáltak, döntő többségükben
Rupert Smith
12 4
szerencsétlenül jártak. Többségüket még az éjszaka folyamán elfogta és legnagyobb részüket a helyszínen kivégezte a Vinko Pandurevic parancsnoksága alá tartozó Zvorniki Brigád.
A szerbek július 15-én egy nagyobb szabású tisztogatási műveletbe is kezdtek. Ennek célja megegyezett a Boszniai Szerb Hadsereg eredendő céljaival, azaz a terület bosnyákoktól, muszlimoktól való megtisztításával. Ezt a dicstelen feladatot Mladicék Vidoje Blagojevicre bízták, aki a Bratunaci Brigád parancsnoka volt, de így ő lett a menekültek levadászásának, megkínzásának, likvidálásának a fő szervezője és az összes egységnek a parancsnoka, aki ezt a tevékenységet július 15-től kezdve végezte.
JÚLIUS 16.
Radovan Karadzic és Ratko Mladic hadserege ezen a napon is folytatta a menekültek legyilkolását, az etnikai és vallási tisztogatást.
A belgrádi találkozó után, egy nappal azután, hogy a résztvevők megbeszélték a „befogadóállomásokkal" kapcsolatos dolgokat, Zvornik és Bijeljina között, Pilici mező- gazdasági telepén 1200-1500 bosnyák fiút és férfit végeztek ki. A tömeggyilkosság egyik végrehajtója Drazen Erdemovicvolt, aki mielőtt feladta magát a hágai törvényszéknek, 1996. március 8-án, a Le Figaro francia napilapban egy interjú során azt próbálta meg bizonygatni, hogy kényszerből csatlakozott a Boszniai Szerb Hadsereghez. Erdemovic tuzlai keresztény, katolikus horvát családból származott, majd később egy pravoszláv szerb nőt vett feleségül. Erre a korábbi időszakban, főként a titói Jugoszláviában számos példa volt, ami nem jelentette auto
125
matikusan azt, hogy még ilyen kegyetlenül szélsőséges helyzetben, mint a háború, ne lenne az embereknek választásuk. A menekülteknek, a fogságban levőknek gyakorta valóban nincs semmilyen befolyása a szabad választást illetően, de Drazen Erdemovicnak és nagyon sok más, gyilkosságra, kínzásra vetemedett embernek igenis volt más választása. Választhatták volna azt, hogy nem ölnek, nem kínoznak, nem erőszakolnak meg, nem aláznak meg embereket. Valamennyien tudjuk, ennek a cselekedetnek is ára van, de mennyire más ár ez, mint amit a gonoszságért fizetni kell.
Pilicibe, a vesztőhelyre buszokkal hozták az embereket, ahol öt és fél óra alatt ölték halomra az 1200-1500 embert. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy mindenkivel végezzenek. A tömegmészárlást géppisztollyal, golyószóróval és pisztollyal hajtották végre. A katonák arra kényszerítették a buszok vezetőit, hogy ők is vegyenek részt az öldöklésben, hogy később ne vallhassanak ellenük.
Ezen a napon a térség több más területén is végrehajtottak tömegmészárlást. Petkovciban, Branjevóban és sok más helyszínen gyilkoltak le aznap bosnyák fiúkat és férfiakat a szerbek. A térségben szinte mindenütt, főként a Srebrenicától Baljkovicáig húzódó területeken folytak a tömeges mészárlások. A pontosan, előre eltervezett akciót bizonyítja az is, hogy a bosnyákok szállítását a kivég- zőhelyekre nem akkor és nem spontán módon találták ki, hanem ezt is jó előre eltervezték. A foglyok szállításának megszervezését katonai elöljáróik Cerovic és Beara ezredesekre, magas rangú tisztekre bízták.
Július 16-án a Potocariban levő holland bázison ottmaradt sebesülteket szemlézte meg Momir Nikolic, szerb őrnagy a Nemzetközi Vöröskereszt két képviselőjével. Nikolicék 6 db kisterepjáróval érkeztek. A szemle során
126
Momir Nikolic mellett ott volt Frankén őrnagy is, aki azonban nem szólt közbe, mialatt a szerb kollégája kikérdezte a sebesülteket. Ezt követően a hat dzsip Nikolic, a két vöröskeresztes a sebesültekkel elhajtottak a bázisról. A sebesültek sorsáról nem lehet tudni semmit, róluk a Nemzetközi Vöröskereszt sem tájékoztatott, és 16-át követően nem is tértek vissza Potocariba. Ezzel szemben még ugyanazon a napon, július 16-án Nikolic őrnagy újból megjelent a holland bázison. A találkozón a szerb és a holland fél egy közös nyilatkozatot fogadott el, amely leginkább a deportálások és gyilkosságok megmagyarázására született. A nyilatkozatot holland részről Rob Frankén, szerb részről Miroslav Deronjic és Nesib Mandzic, mint a srebrenicai enkláve civil képviselője írta alá. A tanácskozásnak és a nyilatkozatnak nem volt témája, de Rob Frankén fel sem vetette és meg sem kérdezte a szerbektől, mi lett a több mint 4000 civil bosnyák emberrel, akiket deportáltak. Továbbá kérdés az is, hogy Frankén miért nem kérdezett rá arra sem, hogy mi lett azzal a 239 fiúval és férfival, akiket szintén a szerbek vittek el a bázisról.
A július 16-i események fontos elemét képezi még Guy Sands őrnagy jelentése. Sands őrnagy parancsnoksága az UNPROFOR-struktúrában a Potocariban felállított holland bázis felettes parancsnoksága is volt egyben. Guy Sands őrnagy jelentésében egyértelművé teszi, hogy a tuzlai repülőtérre csak anyák és nők érkeztek gyerekeikkel, akik 14 évnél fiatalabbak voltak. Miért nem kérdeztek a hollandok rá erre sem a szerbekkel való tárgyalás során? És miért nem kérdezték meg, hol vannak a 14-16 év feletti fiúk, ők ugyanis elvileg kívül estek azon a korhatáron, amelyet maguk a szerbek szabtak meg.
127
J Ú L I U S 1 7 .
Nem volt megállás és szünet ezen a napon sem a deportálásokban, a civilek elrablásában. A korábbi napokhoz képest kevesebb volt a gyilkosságok száma, talán csak azért, mert már az elfogott fiúk és férfiak nagyobbik részét megölték, és az újabbak elfogása nem haladt olyan ütemben, ahogyan azt a szerbek eltervezték. Talán ezért fordult elő az, hogy a Bratunaci Brigád parancsnoka, Blagojevic ezredes 8, 9,10, 11, 12, 13, 14 éves gyerekeket is bebörtönöz. Talán bennük is a potenciális ellenséget látta, de valószínűbb, hogy csak az etnikai gyűlölet, az emberhez nem méltó viselkedés egyik legszörnyűbb formáját mutatta ez a szerb katona.
Élénk diplomáciai folyamatok és alkuk is zajlottak a háttérben ezen a napon és ebben az időszakban. Srebrenica, Zepa, Gorazde vagy a tőlük távol eső Bihac is különböző kombinációk formájában került elő. A szerbek több, a hor- vátok valamivel kevesebb támogatást reméltek és kaptak a náluk nagyobbaktól, erősebbektől a terveik megvalósításához. A bosnyákok bár az említett területek többségén ősidők óta éltek, kimaradtak ezekből az alkufolyamatokból, és már 17-én valószínűsíthető volt, hogy a srebrenicai tragédián túl a diplomáciai kavalkádban is ők járnak a legrosszabbul.
Akashi ezen a napon küldte el jelentését az ENSZ főtitkárának, Annánnak a 15. belgrádi tárgyalásokról. A belgrádi tárgyalások jelentését Baxter alezredes készítette el, amit vélhetőleg Akashi is felhasznált a saját jelentése elkészítésekor. Ebben egyebek mellett arról is írt, hogy Smith sarokba szorította Mladicot, annak érdekében, hogy a szerb tábornok magyarázatot adjon csapatai viselkedésére Srebrenica elestét követően. Ez egy sajátos megközelítés,
128
különös tekintettel mindarra, ami Srebrenicában történt, valamint arra, ahogyan Mladic korábban már többször is kinyilvánította, mit is gondol a nemzetközi erőkró'l. Ennek egyik legszembetűnőbb példája a szerb tábornok és a holland bázisparancsnok találkozása, a deportálások kezdetén tett Mladic-kijelentés, amikor is a holland parancsnok bemutatkozására, hogy: „Én vagyok a holland zászlóalj parancsnoka", Mladic így válaszolt: „Milyen parancsnok? Te egy rakás szar vagy! Én vagyok itt az Isten." (Keulemans, 2005) Mladicnak ez az alapattitűdje a háború egész folyamata során jellemző volt, talán még az egyes személyiségjegyei is felfedezhetők benne. Az események és ezek alapján is érdemes talán kételkedni abban, hogy Mladicot valóban sarokba szorította-e Smith.
A belgrádi megbeszéléseknek volt még egy sajátos eleme, nevezetesen az, hogy elsősorban Smith tábornok nem akarta nyilvánosságra hozni a találkozó tényét és az ott elhangzottakat. Ez derül ki abból a jelentésből is, amelyet Baxter alezredes készített a tárgyalásokról. Baxter ezzel kapcsolatosan így írt a jelentésében: „Smith tábornok nem szeretné, ha ez a megállapodás nyilvánosságra kerülne. Mi ezt úgy értékeljük, mint az első korlátozott lépés a normalizálódás irányába a boszniai szerbek hadseregével." (Nuhanovic, 2005)
Baxter a jegyzőkönyvszerű jelentésében megemlíti azt is, hogy Smith azért sem kívánta ezt a megállapodást nyilvánosságra hozni, mert a belgrádi találkozón megállapodtak Mladic tábornokkal, hogy 19-én újra találkoznak, és akkor majd beszámol az eseményekről a nyilvánosságnak. Erről a tényről maga Akashi is említést tesz az ENSZ főtitkárához írt levelében, jelentésében.
A tárgyalások, bármilyenek legyenek, mindig jobbak az öldöklésnél, a háborúnál. Vélhetőleg tudta ezt Smith
129
tábornok is, csak azzal nem számolt, hogy tárgyalópartnerei mindezek közepette Kozlukban és más lokációkban is az övezetben éppen az ő utasításaik alapján vadásznak a bosnyákokra, állják el a menekülők útját tankjaikkal, és követnek el ellenük agressziót.
JÚLIUS 18.
A korábbi naphoz képest július 18-án sokkal intenzívebb és agresszívabb támadások érték a srebrenicai menekülteket és az övezetben lévő bosnyákokat. A belgrádi tárgyalások deklarációja ezúttal sem jelentett semmit a szerb erőknek. Továbbra is ott folytatták, ahol 11-én, illetve már 1992-ben elkezdték. Ezen a napon Vinko Pandurevic, a Zvorniki Brigád parancsnoka rendeletet adott ki, amelyben arra utasítja beosztottait, hogy az ő felügyelete alatt álló zónában megtalált srebrenicai bosnyákokat, kivétel nélkül mindenkit, azonnal meg kell ölni. Tehát Pandurevic utasítása szerint nem szabad foglyot ejteni, hanem meg kell gyilkolni az embereket, nőket, férfiakat, fiatalokat, öregeket, betegeket, egészségeseket, katonákat, civileket egyaránt, ott helyben. így lett gyilkosság áldozata sok olyan ember is, akit korábban éppen betegsége, rokkantsága, életkora vagy női mivolta miatt nem öltek meg. Ennél több „humanizmust" a menekültek nem kaptak a halálba tartó menetelésük során.
A fáradtságtól, stressztől, kimerültségtől reményvesztetten adta meg magát közel 200 bosnyák menekült a Nova Kasaba és Konjevic Polje közötti térségben a szerb katonáknak és rendőröknek. Életük nemsokára bevégeztetett. Az út mentén, az árokparton ölték meg valamennyiüket. Még a kora délelőtti órákban a Planinci-Baljkovica tér
130
ségben a szerb erők rátaláltak egy közel 50 fős menekülő csoportra. A csoport főként felnőtt férfiakból állt, de volt közöttük néhány nő és idősebb férfi is. A szerb katonák nem tudták teljesen bekeríteni a csoportot, ezért közülük többen megmenekültek, de így is húszán, közöttük két nő és három idősebb férfi odaveszett a golyózáporban.
Július 18-án egy lehallgatott rádióbeszélgetés alapján az derült ki, hogy a Boszniai Szerb Hadsereg ezen a napon is használt tiltott vegyi eszközöket a bosnyákok ellen. Ezeket a vegyi anyagokat az MB82 kaliberű aknavetővel lőtték ki a bosnyákokra.
Szintén ezen a napon a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjének jelenlétében a 87 bratunaci és patocari sebesült közül 23 embert erőszakkal hurcoltak el a szerbek, az ő sorsuk szintén nem ismert mind a mai napig (AIIZ, 1995).
JÚLIUS 19.
Ez a nap sem különbözött az előző napoktól, abban a tekintetben, hogy tovább folytatódott a bosnyák menekültek elleni hajtóvadászat. Kamenica, Liplje, Dzafin Kamen, Crni vrh, Snagovo térségében 200-nál is több bosnyák bujkált üldözői elől. A korábbi naphoz hasonlóan a Srebrenica- Baljkovica térséget újra átkutatták a szerb erők. A menekülő bosnyákok közül 13 főt az üldözés során lelőttek, 2 főt elfogtak, de nem sokkal később az ő életüket is kioltották.
Ratko Mladic a 15-i találkozót követően ismét találkozott RupertSmith tábornokkal. A Boszniai Szerb Hadsereg és az UNPROFOR hivatalos formában már nem találkozott többet, az volt az utolsó ilyen jellegű megbeszélés. A Smith-Mladic-megállapodás talán leglényegesebb eleme a hollandok kivonulásának biztosítása Potocariból, a
131
térségből. A bosnyák menekültek és foglyok csak másodlagos szerepet kaptak a tárgyalásokon.
Mladic a megbeszélésen külön figyelmet szentelt annak, hogy elmondja, ő volt az, aki egy időre megnyitotta az utat a srebrenicai menekülők előtt, Tuzla felé. Továbbá, azt is mondta, hogy: „...voltak kisebb összecsapások, amelyek során mindkét oldalon veszteségek keletkeztek". (Nuhanovic, 2005)
A Tuzla felé vezető korridort négy, négy és fél órára nyitották meg a szerbek a menekülők előtt úgy, hogy az átmenőket szelekciónak vetették alá, kiemelve önkényesen azokat, akiket akartak. Mladic kisebb összecsapásnak nevezte az esetenként kézifegyverekkel védekező menekülők elleni rakétatámadásokat, a páncélozott járműveket, tankokat bevető szerb hadsereg támadásait. A mindkét oldal veszteségei alatt pedig nyilván elfelejtette azt a sok ezer bosnyákot, akiket 11-e és 19-e között megöltek.
Rupert Smith ezúttal sem fűzött megjegyzéseket mindehhez, úgy tűnik, nem érdekelte igazán a bosnyákok sorsa. A megállapodás szövegében több dologra is kitértek, de Smith szempontjából kétségtelenül a c) pont a legfontosabb, amelyben július 21-én 12 órát nevezik meg az UNPROFOR kivonulására. A szövegben szerepel még a nők, gyerekek és idősebb muzulmánok evakuálása, azoké, akik el szeretnének menni, a potocari és bratunaci kórházban lévő sebesült muszlimok elszállítása, a szarajevói vízszolgáltatás javítása és még néhány más dolog.
132
J Ú L I U S 2 0 .
Ez a nap sem múlt el öldöklés és gonoszság nélkül. A Boszniai Szerb Hadsereg és a rendőrség már közel járt a céljához, és nagyrészt kiűzte a bosnyákokat lakóhelyeikről, megteremtette az alapját az ún. etnikailag tiszta régiónak. Húszadikára már likvidálták, megölték a srebrenicai és más térség bosnyák férfilakosságának jó részét, közel hét-nyolcezer főt. Az eltűntek és persze a meggyilkoltak, valamint az otthonukból elüldözöttek pontos számát ma sem ismeri senki. Kétséges, hogy valaha is lesznek minderről pontos adatok.
A Zvorniki Brigád és boszniai szerb rendőrök 20-án a Pandurica-Hajvaz, Caparde, Baljkovica, Orahovac körzetet fésülték át, menekült bosnyákok után kutatva. A szer- bek akciójuk során elfogtak és megöltek több bosnyák férfit. A zvorniki cipőgyár területén megbújó 23 sebesültre is rátaláltak a szerbek. Egy szemtanú, Drágán Obrenovic szerint ezeket az embereket néhány nappal később, 23-án, a Vujadin Popov rendőr alezredes vezette csapat likvidálta, azaz megölte.
A srebrenicai védett övezetben a holland katonák és parancsnokaik már készülődtek a kivonulásra, bázisuk elhagyására. Folyamatos kapcsolatot tartottak fenn a Hágai Honvédelmi Minisztériummal és a balkáni térségben tartózkodó elöljáróikkal. Nyilván azért, hogy biztonságos, az emberi életet nem veszélyeztető, a megalázást elkerülő módon távozzanak a védett övezetből. Mindez természetesen fontos, fontos annak az embernek az élete, és védeni kell azt is, aki saját maga szegődött mások védelmére.
A srebrenicaiak életüket adták azokért is, akik őket lettek volna hivatottak megvédeni.
133
J Ú L I U S 2 1 .
Július 21-én délelőtt megérkeztek Potocariba a holland bázis elé a teherautók, kisbuszok, dzsipek, hogy elszállítsák a kéksisakosokat, és kimenekítsék Srebrenica „védőit".
A hollandokat szállító konvoj dél körül hagyta el a bázist, majd Bratunacon keresztül a Ljubovijski-hídon keresztül egy rövid időre, 15-20 percre áthajtottak a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területére. A híd túloldalán egy UNHCR-es dzsipben Andrej Kazakov várt rájuk. Vélhetőleg azért, hogy a július 19-i Mladic-Smith-megállapodásnak megfelelően legitimizálja a hollandok elmenetelét.
Az igazi érdekessége és jelentősége ennek a rövid kitérőnek nem Kazakov jelenléte, hanem az, hogy Mladic személyesen várta Karremansot a híd túloldalán. Mladic gratulált Karremansmk a sikeres együttműködéshez, majd egy ajándékot is átnyújtott neki. A szemtanúk és a filmfelvétel tanúsága szerint Mladic nem csak Karremansot, hanem Nicolait is megajándékozta. Karremans talán meg is lepődött kissé, és megkérdezte Mladictó\, hogy ezt az ajándékot a feleségének szánja-e, erre Mladic azt válaszolta, hogy igen, a felesége számára is van a csomagban ajándék.
Milyen „nemes gesztus" Mladic részéről, milyen abszurd, milyen cinikus és megalázó esemény a hollandok és a nemzetközi erők tevékenységét illetően. Ez az ajándékozási ceremónia hűen tükrözi a Srebrenicát „megvédeni akaró" ENSZ, NATO, Európai Unió, az USA, Oroszország, Hollandia és sokan mások teljes kudarcát és erkölcsi megsemmisülését.
Karremans már számára biztonságos területen, Boszniát pár nappal elhagyva, július 23-án a következőket nyilatkozta: „A Boszniai Szerb Hadsereg ügyes manővereivel
134
felülkerekedett a holland zászlóaljon." (Honig-Both, 1997) Ez valami egészen elképesztő, mintha Karremans nem látta volna és nem lett volna részese a civilek leölésének, az etnikai tisztogatásnak. Karadzic Srebrenicával kapcsolatosan pedig így nyilatkozott: „Ez nem mészárlás volt, amit a hadsereg szervezett, hanem a boszniai szerbek bosszúháborúja, akiknek a rokonait a muzulmánok korábban, a háború során megölték." (Honig-Both, 1997)
Az kétségtelen tény, hogy miután a szerbek megtámadták a bosnyákokat, a muzulmánok is megöltek sok ártatlan és védtelen szerb embert, de egyenlőséget vonni áldozat és tettes között nemhogy nem etikus, hanem a tények alapján egész egyszerűen lehetetlen.
Juhász József történész, Balkán-szakértő Srebrenicával kapcsolatosan a korabeli békefenntartás csődjére hívta fel a figyelmet, ami kétségtelen tény, de nem megkerülhető sem a holland békefenntartók, sem mások felelősségének tisztázása.
Nincs felmentés azok számára, akik ártatlanokat gyilkolnak, függetlenül azok nemzetiségi, vallási hovatartozásától. Srebrenica egy olyan jóvátehetetlen és az emberiesség ellen elkövetett bűn, amin csak enyhíteni lehet, és hinni a megbocsátás és a kegyelem erejében.
Mladic tábornok a CNN amerikai hírtelevíziónak adott 1995-ös interjúban (CNN, 1995) egyenlőséget vont áldozat és tettes között, és tagadta, hogy kivégzések és tömegsírok voltak. Csatákban elesettekről beszélt, és arról, hogy higiéniai okokból kellett összeszedni a holttesteket és megfelelő helyre eltemetni, amíg a szembenálló felek megegyeznek a maradványok kiadásáról.
Asrebrenicai mészárlás fő bűnöseinek szinte mindegyike már Hágában van és ítéletét várja. 2011 nyarának derekán vagy már korábban elítélték őket, illetve néhányan
135
közülük természetes halált haltak. A holland kormány megkövette az áldozatokat, és ugyan sok évvel Srebrenica után, de lemondott. A háttérben lévő főszereplők talán mélyen szégyellik magukat, és levonták azokat a következtetéseket, amelyek többé már soha nem engedik, hogy Srebrenica bárhol, még egyszer megtörténjék.
Szavakkal nem kifejezhető az a bánat, fájdalom és kín, ami a srebrenicaiakat érte. Esedezni kell a bocsánatukért, remélve, hogy egyszer talán majd megbocsátanak.
EMLÉKEZÉSEK - INTERJÚK
5. A. nő, 1958-ban született.„Grebenica községből való vagyok. A férjemmel, a fiammal és a lányommal, sok más családdal egyetemben 1993. március 24-én hagytuk el a falut. A csetnikek az előző napokban és aznap is támadták, terrorban tartották a falut. Négy-öt fős csoportokban jelentek meg a faluban, minden ok nélkül vertek meg falubelieket, többektől elvették értékeiket. Grebenicából Srebrenicába mentünk, ahol egy áruház raktárában laktunk, a mi falubelijeinkkel és más községből származókkal. Nem volt sem folyóvíz, sem rendes WC, sem áram. Abból éltünk, amit kaptunk, nem volt semmink. Nagyon nehéz volt az életünk, nem éheztünk Srebrenicában, de szinte soha nem jutott elég étel. A legrosszabb a gyerekeknek volt, különösen a kicsiknek, ők szenvedtek a legjobban. Július 5-én és 6-án a csetnikek a város számos részét lőtték. Senki nem mert előbújni, csak a férfiak egy csoportja ment fel. Saliha férje és még két másik férfi már nem jött vissza. Mind a hárman a csetnikek gránátjaitól haltak meg, a sebesülteket már nem tudták elhozni, mert folyamatos volt a lövöldözés, és mindenki a saját életét féltette. Július 11-én, délután 2 óra után, miután a hollandok azt mondták, hogy men
137
jünk Potocariba, a bázisra, sokan elindultunk oda. Amikor megérkeztünk a gyárakhoz, nem engedtek be minket, de azt mondták, hogy megvédenék minket. Másnap a cset- nikek a hollandok kíséretében megjelentek, és sok férfit elválasztottak a feleségétől és a családjától, nem mindenkit, mert már sokan voltunk. A férjemet és a fiamat is, aki szeptemberben lett volna 16 éves, elválasztották tőlem és a lányomtól. Hiába könyörögtem és sírtam, azt mondták, elviszik őket, mert ki kell őket kérdezni. Azt sem engedték meg, hogy beszéljek a férjemmel és a fiammal. Egy külön csoportba állították a férfiakat az út mellé, majd kb. egy óra elteltével buszokra ültették őket, és elmentek. Nemcsak én, a többi asszony és gyerek is nagyon sírt, kértük a hollandokat, hogy segítsenek, de nem segítettek. A férjemet és a fiamat azóta sem láttam, nem tudok róluk semmit, remélem, hogy egyszer majd előkerülnek, de az is lehet, hogy sohasem látom őket többet."
S. H. nő, 1981-ben született.„Nagyon nehéz erről beszélni, nem is akarok erről beszélni. Maga külföldi, de beszél a mi nyelvünkön, kérdeztek már az amerikaiak is, nekik is csak azt mondtam, hogy azt senki nem tudja, mi történt velünk, csak mi, akikkel ez megtörtént. Erről nem lehet beszélni. Hogyan mondjam el, hogy mit tettek a családommal, hogy megölték az apámat, nagyapámat, hogy megerőszakolták az anyámat?"
R. V. férfi, 1954-ben született.„Srebrenicában születtem, a családom is ebből a járásból való. Amikor az UNPROFOR 1993-ban védett övezetnek nyilvánította Srebrenicát, örültünk, mert azt hittük, hogy ezek után nem mernek minket bántani. A helyzet azonban teljesen más lett 1995 júliusában, de már áprilisban,
138
májusban, júniusban is folyamatosan inzultáltak minket a szerb katonák és azok a szerbek, akik a járásban, a városban a szomszédaink voltak, akiket jól ismertünk. Július 11-én a pékség felől fegyveres csoportokban jöttek. Mindenki tudta, hogy menni kell, ha nem akarunk meghalni. A feleségem, az anyósom, a két unokám és a lányom elindultak a hollandok felé, hogy mentsék ki őket a városból Én több férfival együtt az erdőn keresztül indultam el Tuzla felé. Két nap után elfogtak minket is a csetnik uniformisba öltözött szerbek. Harmincan-negyvenen lehettünk, nem volt fegyverünk, néhány férfinél volt kés, de semmire nem tudtuk használni. A csetnikek kb. tízen lehettek, teljesen felfegyverkezve. Azt kérdezték tőlünk, hogy miért szöktünk meg, és azt mondták, biztosan azért, mert részt vettünk a Srebrenica környéki szerbek megölésében. »Ez nem igaz, közülünk senki nem ölt meg senkit, a várost sem hagytuk el« - , válaszoltuk. Kettesével sorba állítottak minket, és kb. egy órás menetelés után teherautóra raktak minket, és Bratunacba vittek egy raktárhelyiségbe, ahol magasan voltak az ablakok, de azokat is bezárták. Az épületen egy nagy vasajtó volt, előtte álltak az őrök. Meleg volt bent, a dolgunkat is ott végeztük el, mert nem engedtek ki minket. Másnap hoztak még nagyjából húsz embert. Addig nem történt velünk semmi, de enni és inni sem kaptunk, csak másnap, akkor is nagyon keveset. Valamikor délután négy csetnik bejött a raktárba, ordítoztak, hogy milyen büdös van bent. Olyanok vagytok, mint a disznók, kiabálták, és arra kényszerítettek minket, hogy a saját ürülékünket kenjük egymás arcára. Akik nem tették elég gyorsan, azokat puskatussal megverték. Tizenöt-húsz percig kellett ezt tennünk, utána ismét ránk zárták az ajtót. Már sötét volt, amikor újra bejöttek, és az ajtóhoz közel lévő emberekből többet felállítottak és kivittek. Nem tudjuk, hányat, zseb
139
lámpával világítottak, mert a raktárban, ahol voltunk, nem volt villany. Néhány perc múlva hallottuk a könyörgést: »Ne öljetek meg, ne öljetek meg...« - , kiáltozták, akiket kivittek, de utána hallottuk a lövéseket, és tudtuk, hogy meghaltak. Tisztában voltunk vele, hogy ránk is bármikor sor kerülhet. Másnap hajnalban egy busz jött értünk, mindenkit betereltek a buszba, és elindultak velünk, kifelé az úton. A buszra öt géppisztolyos csetnik is felszállt. Nagyon félt mindenki, éreztük, hogy minket is meg fognak ölni. Hiába kérdeztük a csetnikeket, nem mondták meg, hova visznek minket. Úgy jó félóra múlva, Bratunacon kívül, az erdőszélen megállt a busz. Leszállítottak minket, és sorban egymás mellé térdeltettek mindenkit. Hallottuk, ahogy a csetnikek egymásnak azt mondják, gyertek hátrébb, mert sokan vannak. Azt gondoltam, most meg fogok halni, és ekkor felugrottam, és szaladni kezdtem az erdő felé. Többen is ezt tették, hogy hogyan, azt nem tudom. Alig láttam valamit, de csak szaladtam, géppisztollyal lőttek utánunk, azt még hallottam, hogy emberek jajgatnak, egészen biztos azok, akiket futás közben eltaláltak. Nem jöttek utánunk, biztosan azért, mert meglepte őket, hogy néhányan szaladni kezdtünk, meg azért, mert akkor a többiek elszöktek volna. Megmenekültem, de nem tudtam segíteni senki máson, mert akkor én is meghalok, menteni kellett az életemet. Szerencsém volt, sajnos másoknak nem volt ekkora szerencséje, őket megölték. Ezután az erdőben bújtam meg, úgy jó késő délután rátaláltam más férfiakra. Ők is menekültek, vagy huszonöt-harmincan voltak. Három nap után tudtunk a tuzlai szabad területre érni. Ma sem hiszem el, hogy milyen nagy szerencsénk volt, hogy nem találtak ránk, és sikerült megmenekülni. Nem tudom, mit mondjak még, szörnyű volt, túléltem, de már soha nem fogok úgy élni, mint amikor Srebrenicában laktam a családommal."
140
H. S. nő, 1962-ben született.„A mi menekülésünk már Srebrenica bevétele előtt elkezdődött. Azt gondoltuk, ha odamegyünk, ott biztonságban leszünk. Konjevic Poljén keresztül menekültünk Srebrenica felé, 1993. március 13-án vagy 14-én. Nagyon sokan voltunk ott, legalább két-háromezren. Szinte csak nők, gyerekek és idős, beteg emberek voltunk ott. Arra vártunk, hogy az UNPROFOR elvisz minket innen biztonságos helyre, Srebrenicába. Az úton gyülekeztünk, és arra vártunk, hogy beszállhassunk az autókba, hogy elvigyenek minket innen. Nem engedtek minket felszállni az autókra, azt mondták, először a súlyos betegeket és a sebesülteket viszik el. Egyszer csak gránátokkal kezdtek el lőni ránk. Nem tartott sokáig a gránátozás, de rengetegen meghaltak. Sok gyerek és az anyjuk is meghalt, még az UNPROFOR autóit is eltalálták, ott is meghalt egy katona. Csak a robbanást és a jajveszékelést lehetett hallani, emberi testrészek, lábak, kezek hevertek mindenütt. A gyerekeimmel mi túléltük a támadást, és ahogy megszűnt a támadás, nagyon sok más emberrel együtt gyalog indultunk el Srebrenica felé. Az UNPROFOR autói nemsokára utolértek minket, ezek tele voltak, de még volt rajtuk hely, nem akartak megállni, de az asszonyok az autók elé álltak, így muszáj volt megállniuk, és még sokan felfértünk rá, amivel Srebrenicába vittek minket."
M. K. nő, 1966-ban született.„Július 11-én, amikor Srebrenicába bevonultak a csetni- kek, otthon voltam a kisfiámmal és a férjemmel. Az éjszakát a pincében töltöttük, és másnap a többiekkel együtt elindultunk Potocari felé, mert tudtuk, hogy ott van a holland központ, ahol azt reméltük, hogy menedéket találunk. Csak egy táskára való holmit pakoltunk össze, min
141
den mást hátrahagytunk. Potocariban mi is azok között voltunk, akiket a hollandok nem engedtek be a bázisra. Az asszonyok és a férfiak egy része is kézzel, illetve késsel próbálta megbontani a kerítést, de ez nem sikerült, mert a holland katonák ordítoztak velünk, és fenyegetőztek, hogy ezt ne tegyük. Semmi mást nem akartunk, csak bejutni a bázisra, hogy ott biztonságban legyünk. Másnap úgy tizenöt-húsz autóbusz érkezett a bázis elé, a férfiakat, még az iskoláskorú, úgy tíz-tizennégy éves fiúkat is különválasztották. A férjemet is egy külön csoportba vitték, azóta sem láttam őt, még a maradványait sem találták meg. A sebesülteket és minket külön buszokra ültettek, és elindultak velünk. Kravicában megállították a buszokat az ott várakozó, puskával felfegyverzett szerb katonák és rendőrök. Leszálltunk, a sebesülteket is leszállították, és várni kellett a buszok előtt. Az autóbuszokat két holland dzsip kísérte, ők is megálltak. A sebesülteket, akik nehezen mozogtak, megrugdosták, és folyamatosan ordítoztak velük és velünk is. A leszállított emberek közül kiválasztottak nyolctíz fiatalabb lányt és asszonyt, és odaterelték őket a saját autóikhoz. Ők nagyon sírtak, de mi nem mertünk semmit sem kérdezni. A holland katonák ezt mind látták, és csak néztek, még oda sem mentek, hogy megkérdezzék, mi lesz ezekkel a fiatal lányokkal, akik közül többen még csak tizenhét-tizennyolc évesek lehettek. Amikor visszaszáll- tunk a buszokra, a sebesültek egy részét nem engedték vissza, biztosan őket is megölték, a fiatal lányokat pedig a csetnikek ágyaikba kényszerítették. Nagyon sok lány és asszony járt így, és gyerekeket is megerőszakoltak, csak erről nem mernek beszélni azok, akikkel ez megtörtént. Ránk még hosszú kálvária várt, mire szabad területre érkeztünk, de erről jobb nem is beszélni. Ma Tuzlában élek, a fiam már felnőtt, az apjára alig emlékszik."
142
F. A. nő, 1971-ben született.„Milyen volt a holland bázison belül? Maga is azt gondolja, hogy akik bejutottak, sokkal jobb helyzetben voltak, mint a kintiek? Hát ebben téved, de nem tagadom, nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mint azok, akik nem jutottak be. Én az apámmal és az öcsémmel voltam a holland bázison. Nagyon rossz körülmények között voltunk, de legalább biztonságban voltunk. Egészen 12-éig, amikor elkezdték összeírni a 12 és 65 év közötti férfiakat. Mindenki félt, az apám és az öcsém is felkerült a listára. Többen megtagadták, hogy felírják őket a listára, vagy hamis adatokat diktáltak be. Nem értettük, miért kell ez a lista a hollandoknak, de aztán a tolmácson keresztül elmagyarázták, hogy ez a lista a szerbeknek kell. Történt még egy nagyon fontos dolog 12-én, és ezt nem csak én láttam, hanem sokan mások is. Délután megjelentek a csetnikek a táboron belül. Minden helyiséget végigjártak, ahol mi voltunk. Többen közülük a hollandok egyenruhájában voltak, megismertük őket, mert máshogy néztek ki, és nem szóltak egy szót sem, biztos azért, mert nem ismerték a hollandok nyelvét, és nem akarták, hogy felismerjük őket. Többen azt is látták, amikor a hollandok odaadták nekik a saját egyenruhájukat. Másnap délután kitereltek minket a hollandok, a férfiakat, akik nem akartak kimenni, durván lökdösték, és kényszerítették, hogy elhagyják a bázist. Ahogy kiértünk, egy szalaggal elválasztott részre terelték külön a férfiakat és külön a nőket és gyerekeket. Az apámat és az öcsémet is elkülönítették, a többi férfival együtt. Azt még láttam, hogy az egyik teherautó felé viszik őket. Ekkor láttam őket utoljára..."
143
F. I. nő, 1963-ban született.„Sok nővel megtörtént az, ami velem, ezért merem elmondani. Nagyon nagy szégyen, de nem tehettem róla úgy, ahogyan a többiek sem. Az egész életemet tönkretették, talán jobb lett volna, ha engem is megölnek, ahogyan sok nőt és a bátyámat. Harminc vagy negyven embert zártak be egy házba, miután elfogtak minket. Három szobában voltunk, a férfiakkal együtt. Folyamatosan vertek minket, a férfiak közül többet elvittek, akik már nem jöttek vissza. A szobából nem mehettünk ki, csak ha a csetni- kek engedték, hogy WC-re menjünk. Napközben és a nap minden szakában elvitték a nőket a szomszédos épületbe vagy más helyekre, ahonnan egy vagy néhány óra után hozták vissza őket. Mindenkit többször megerőszakoltak. Ezt sokszor megtették. Velem is ez történt. Durvák voltak, és mindenféle dologra kényszerítettek. Egyszerre többen is megerőszakoltak, de többször három-négy nőt közösen erőszakoltak meg a csetnikek. Sokszor részegen tették, és minket is kényszerítettek, hogy igyunk. Öngyilkos akartam lenni, de nem sikerült. Miután kiszabadítottak minket, szabad területre kerültünk, majd később Tuzlába. Amikor elmentem orvoshoz, már nem tudták elvenni a gyereket, én ugráltam, nyomtam és ütögettem a hasamat, hogy ne szüljem meg egy csetnik gyerekét, de megszültem idő előtt. Szerencsére halva született, ezt kell mondanom, mert ha él, biztos megöltem volna őt is és magamat is. Ezt maga nem értheti meg, nem is akarom, hogy megértse, csak elmondtam, mert megkért rá."
H. B. férfi, 1959-ben született.„A srebrenicai járásban születtem, itt éltem a családommal, és itt gazdálkodtunk, egészen 1993 március végéig, amikor is a csetnikek lőni kezdték a falunkat. Elmenekül
144
tünk Srebrenicába, ahol egy házrészben kaptunk menedéket, az áruház mellett. Az ellátás folyamatosan akadozott, sokszor voltak betegek a gyerekek és a felnőttek is. Srebrenicában éltünk, 1995. július 11-éig. A szerbek nem csak katonákkal, hanem rendőrökkel és Árkán meg Seselj csetnikjeivel is támadtak minket. A támadások július 6-án kezdődtek el, de legintenzívebben 8-ától 10-éig lőtték a belvárost és a város többi részét is. Ezekben az időkben a pincékben voltunk, csak akkor merészkedtünk ki, ha hosszabb ideig nem hallottuk a lövéseket, a gránátvetőket. Tizedikén, úgy fél 11 körül szünetet tartottak a cset- nikek, ezért néhány férfival kimentünk, és a park környékén megnéztük, mi történt. Gödrök voltak a gránátoktól, sok ház égett és füstölt. Ekkor megjelent két holland katonai jármű, egyikünk mondta is, hogy most majd szünetel a támadás. Nem így lett, pár másodperc múlva gránátok csapódtak be a hollandok autóitól nem messze. Ahelyett, hogy visszalőttek volna, elindultak a másik irányba, és eltűntek. Ez elkeserített minket, tudtuk, hogy nem számíthatunk rájuk. Dél körül visszaértünk az óvóhelyre, de már tudtuk, hogy sokáig nem maradhatunk. Éjszaka mindenki elindult az óvóhelyről a posta épülete felé, mert tudtuk, hogy ott külföldiek is vannak, illetve közelebb van a városi holland bázishoz, ami a zsineg-, illetve cérnaüzemnél volt. A postára már nem fértünk be, az tele volt, ezért továbbmentünk a holland bázis felé. Mire odaértünk, már sok ezren vártak a bázis előtt, hogy beengedjék őket. A kapuk előtt ott álltak a holland katonák, kordont alkottak, és nem engedtek be. Azt mondták, menjünk Potocariba, ott majd menedéket találunk az ottani holland bázison. Senki nem tudta, mit is csináljon. Nem sokkal éjjel 11 óra után gránátokkal lőttek ránk, a kapuk előtt összegyűlt tömegre. Sokan haltak meg, és még több volt a sebesült.
145
Az emberek félelmükben össze-vissza rohangáltak. A hollandok nem segítettek a sebesülteknek, ahogyan nem lőttek ránk tovább a csetnikek, mi magunk próbáltunk meg segíteni a sebesülteknek. Már éjfél után az összegyűlt emberek elindultak Potocari irányába. Hosszú volt a menetelés Potocari felé, többször megtámadtak minket, nem is tudjuk, hányán haltak meg, és mennyien sebesültek meg. Azt, hogy mi történt ezek után, úgy tudom, már többen is elmondták, én erről nem tudok beszélni, mert én túléltem, de a nagyobbik gyerekem meghalt, megölték, ott fekszik a tömegsírban."
FELHASZNÁLT IRODALOM ÉS FORRÁSOK
AIIZ, Ratno predsjednistvo opstine Srebrenica, od 27. 04.1994. str. 3.
AIIZ, Sporazum o demilitarizaciji Srebrenice i Zepe. Sara- jevo, 1993.
Alem Komaric, Enver Halilovic, Húséin Susic (urednici): Ratni zlocini na Tuzlanskom okrugu. Tuzla, 1996.
Ales Debeljak: Európa brez Europejcev. Ljubljana, 2004. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Buda
pest, 2000.Anto Kovacevic: Posavski koridor smrti. Meditor, Zagreb,
1995.Barbara Jelavich: A Balkán története. Osiris, Budapest,
1996.Bianca Jagger: Optuzujem - Izdaja Srebrenice. Srebrenica,
1995.Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága.
Válogatott tanulmányok II. Magvető, Budapest, 1986. Carla dél Ponté: ICTY: Suditi i sjecati se, Srebrenica, sjeca-
nje za buducnost. Sarajevo, 2005.Chris Keulemans: Srebrenica, holandska trauma? Srebre
nica sjecanje za buducnost. Sarajevo, 2005.
147
Christian Schwarz-Schilling: Srebrenica jesu li izvucene pouke? Srebrenica sjecanje na buducnost. Sarajevo, 2005.
CNN interjú Mladic tábornokkal ma.hu 2012/05.22.Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Budapest, 2002.Dalai Láma-Howard C. Cutler: A boldogság művészete.
Trivium, Budapest, 2000.Dalai Láma: Nyitott szívvel. Trivium, Budapest, 2003.Dávid Rhode: Dokazi ukazuju na masakr u Bosni, CSM, 18.
08. 1995.Dobrica Cosic: Promene, Növi Sad, Vecernje novosti, 1992.Eduardo R. Flores: Mocskos háború. Bereményi, Buda
pest, 1994.Emilé Durkheim: A bűnözés normális jelenség. A devian
cia szociológiája. Szöveggyűjtemény. ELTE SZÍT. T-Twins, Budapest, 1993.
EradZgodic: Titova nacionalna politika. Sarajevo, 2000.Fáid Fieco: Uloga Jugoslovenske Narodne Armije u agresiji
na Bosnu i Hercegovinu. Sarajevo, 2005.FuadSaltaga: Islam u iskrivljinom ogledalu, Eurocentrizam
spram islama. Sarajevo, 1998.Georges Prevelakis: A Balkán. Kultúra és geopolitika.
Imedias, Budapest, 2007.Gojko Beric: Polje bijelih nisana, Srebrenica, sjecanje za
buducnost. Fondacija Heinrich Böll, Sarajevo, 2005.Gyúrok János-Snezana Milivojevic-Pörös Béla (szerk.): Rat
kako to djeca vide - War through the eyes of children - A háború gyerekszemmel. Pécs, 1993.
Gyúrok János: A nemzet, az állam és a nemzetiség Tito politikájában. Croatica, Budapest, 2004.
Gyúrok János: Béke a Balkánon? A daytoni békeszerződés, konferenciaanyag. Pécs, 2009.
148
Hasan Nuhanovic: Pod zastavom UN-a, Medunarodna zajednica i zlocin u Srebrenici. Sarajevo, 2005.
Hornyák Árpád: Találkozások-ütközések. Fejezetek a 20. századi magyar-szerb kapcsolatok történetéből. PTETI, Pécs, 2010.
Horváth Pál: Va 11ásfi I ozófia és va 11ástörté net. L' Ha rmatta n - Zsigmond Károly Főiskola, Budapest, 2006.
Jan Willem Honig-Norbert Both: Srebrenica, Hronika rat- nog zlocina. Sarajevo, 1997.
Jasmin Imamovic: Jegyezd le, kérlek. Croatica, Budapest, 2010.
Jovan Maric: Kakvi smo mi Srbi? Prilozi za karakterologiju Srba. Beograd, 1998.
Konrad Lorenz: Az agresszió. Katalizátor, Budapest, 1994.Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Argumen
tum, Budapest, 2011.Köztes-Európa 1763-1993, Térképgyűjtemény (összeállí
totta: Pándi Lajos). Osiris, Budapest, 1997.Marko Karamatic (szerk.): Bosanski franjevci. Erasmus,
Zagreb, 1994.Mihovil Mandic: Bosna i Flercegovina u rimsko dóba, Po-
vijest Bosne i Flercegovine. FIKD Nepredak, Sarajevo, 1998.
Móhandász Káramcsand Gándhi: Önéletrajz. Etalon, Budapest, 2009.
Mustafa Imamovic: Historija Bosnjaka, Bosnjacka zajednica kulture. Sarajevo, 1996.
Nail Kvertic: Uvod u teoriju mas-medijske informacije. Tuzla, 2000.
Noel Malcolm: Povijest Bosne. Erasmus, Zagreb-Sarajevo, 1995.
Popper Péter: Vallásalapítók. Saxum, Budapest, 2006.
149
Regényi Huba: II. János Pál, Isten atlétája. Ringier—Blikk, Budapest, 2005.
Róbert K. Merton: Social structure and anomie. American Socilogical Review Vol. 3. 1938.
Roy Gutman: A Witness to genocide. MPC, New York, 1993.
Roy Gutman: Svjedok genocida. Dóm stampe, Zenica, 2005.
Salih Foco: Jugoslovenski haos, Bosanska tragedija. Svjet- lost, Sarajevo, 1994.
Sámuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest, 2004.
Sokcsevits Dénes-Szilágyi Imre-Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. Bereményi, Budapest, 1994.
Sokcsevits Dénes: A délszláv háború. Calibra, Budapest, 1996.
Sonja Biserko: Srebrenica, Sjecanje na buducnost. Sarajevo, 2005.
Stjepan Mesic: Jugoszlávia nincs többé. Helikon, Budapest, 2003.
Szepes Mária-Faludy György: Gondolatok és portrék Máriára hangolva. Urbis, Budapest, 2006.
Václav Havel: Razmisljanja o Srebrenici, Srebrenica, sjecanje za buducnost. Sarajevo, 2005.
Velid Sabic: Genocid u srednjem Podrinju 1992-1995. Sarajevo, 2008.
Vladimír Dec/yer; Jugoslavija izmedu centralizma i federa- lizma. Istorija Jugoslavije. Prosveta, Beograd, 1973.
Yasushi Akashi: Ogranicenja UN diplomacije i buducnost posredovanja u sukobima. Sarajevo, 1996.
UTÓSZÓ HELYETT
151
152
153
154
155
1
156
#7!
157
TARTALOM
571725354755617389137147151
Előszó helyett Jugoszlávia széteséseSrebrenica földrajzi, történeti, demográfiai jellemzőiVíziók, látomások, tervek - A valóság és a gyakorlatAz ENSZ, a nemzetközi erők és Srebrenica védelmeAz 1994-es év eseményeiA Daytoni BékeszerződésA srebrenicai események krónikájaA Srebrenica elleni támadásA napi események történéseiEmlékezések - interjúkFelhasznált irodalom és forrásokUtószó helyett