tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1980-01 História 1980-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó

História 1980-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1980-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Sztrájk III. Ramszesz korában ................................................................................................ 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 61. Hogyan halt meg II. Lajos király? .......................................................................................... 62. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 111. Európai rendezés 1815-ban .................................................................................................. 112. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 161. Kincskeresõ parasztok .......................................................................................................... 162. Képek ................................................................................................................................... 18

5. ....................................................................................................................................................... 201. A Római Birodalom útjai ...................................................................................................... 202. Képek ................................................................................................................................... 22

6. ....................................................................................................................................................... 261. A Képes Krónika története ................................................................................................... 262. Képek ................................................................................................................................... 28

7. ....................................................................................................................................................... 321. Zrínyi és a vadkan ................................................................................................................ 322. Képek ................................................................................................................................... 33

8. ....................................................................................................................................................... 341. A modern rabszolgaság gyökerei .......................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 36

9. ....................................................................................................................................................... 381. A Karády-jelenség ................................................................................................................ 382. Képek ................................................................................................................................... 40

10. ..................................................................................................................................................... 431. Magyarország, 1945. Egy történész egyenruhában .............................................................. 432. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 471. A körülzárástól a felszabadulásig. Budapest, 1944. november1945. február. Kronológia� ... 47

12. ..................................................................................................................................................... 501. A Nyugati pályaudvar ........................................................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 51

13. ..................................................................................................................................................... 531. A nagy válság ....................................................................................................................... 532. Képek ................................................................................................................................... 55

14. ..................................................................................................................................................... 621. Osztriga Pannóniában ........................................................................................................... 622. Képek ................................................................................................................................... 62

15. ..................................................................................................................................................... 641. A német uniópártok megalakulása ........................................................................................ 642. Képek ................................................................................................................................... 66

16. ..................................................................................................................................................... 701. A németlengyel háború és a magyar politika� ....................................................................... 702. Képek ................................................................................................................................... 71


História 1980-01

17. ..................................................................................................................................................... 731. A Teleki-kormány lengyel politikája .................................................................................... 732. Képek ................................................................................................................................... 75

18. ..................................................................................................................................................... 761. Az 1848-as forradalom Európában ....................................................................................... 762. Képek ................................................................................................................................... 79

19. ..................................................................................................................................................... 821. Emberi sors a történelemben ................................................................................................ 82


1. Sztrájk III. Ramszesz korábanKÁKOSY László

„Küldjetek a fáraóhoz!”

Sztrájk III. Ramszesz korában

A Kr. e. 16. században a fáraók új temetkezőhelyet választottak maguknak. Korábban a piramis volt a leggyakoribb királyi sírforma, a XVIII. dinasztia kezdetétől pedig hatalmas sziklasírokat képeztek ki múmiájuk számára az akkori fővárossal, Thébával (a mai Luxor) szemben, a Nílus nyugati partján. I. Thotmesz fáraó (1506–1494) volt az első uralkodó, aki sírhelyéül a nyugati partnak azt a nehezen megközelíthető részét választotta ki, amely később a Királyok Völgye néven vonult be a történelmi köztudatba.

Ez a keskeny, majdnem teljesen zárt, meredek sziklafalakkal körülvett völgy kiválóan alkalmas volt arra, hogy rejtekhelye legyen azoknak a mesés kincseknek, melyekkel az uralkodók elődeik sírját megtöltötték abban a reményben, hogy haláluk után ők is ugyanilyen drágaságokkal felszerelve vonulhatnak be az öröklétbe. A völgy őrzése aránylag kis létszámú rendőri, katonai erővel is könnyen megoldható volt, de a sírok bejáratát ennek ellenére igyekeztek elrejteni, az építésben résztvevőket titoktartásra kötelezték. Kétségtelen, hogy a gizai piramisok megépítése volt a régi egyiptomi technika csúcsteljesítménye, nem tartozott azonban a könnyű feladatok közé ezeknek a monumentális síroknak a sziklába vájása sem. Három közülük eléri a 100 méteres hosszúságot. A legnagyobb méretű I. Széthi király sírja, melynek teljes hosszúsága jelenleg nem ismeretes, ugyanis a hatvanas években a régészek újabb folyosóját fedezték fel, mely koporsóteremből indul ki, de a törmelék és a fojtó atmoszféra miatt máig sem kutatták át.

A munkástelep szervezete

A folyosók, melyeket kisebb-nagyobb termek szakítanak meg, általában lefelé haladnak. A XVIII. dinasztia idején az alaprajz L alakban megtörik, a XIX–XX. dinasztia idején a tengely nagyjából egyenes vonalú. A sír belső részén van a koporsó, egyes esetekben teremnagyságú helyiségben. A levezető utat számos sírban mély függőleges aknák szakítják meg, melyek gyakorlati célokat szolgálhattak (rablók előrehaladásának megnehezítése, esetleg a becsurgó esővíz összegyűjtése); biztos azonban, hogy az Újbirodalom második felében vallási jelentőséget is nyertek: Szokarisz halotti istennek a barlangját jelképezték, mely felett a napisten bárkájának el kellett haladnia.

A nagyobb sírok elkészüléséhez hosszú évekre volt szükség, a király halálának idejére készen kellett állniuk. A nagy munkához az uralkodóknak állandóan rendelkezésre álló, szakképzett munkaerőre volt szükségük, ezért a thébai nyugati part egy másik völgyében, nem messze a királynék temetkezőhelyétől, munkástelepet hoztak létre. A terület mai neve Deir el-Medine, az ókorban Pa-Demi-nek (A Város) és Szet-Maát-nak (Az Igazság helye) nevezték. A telepről származó írásos és egyéb leletanyag legnagyobb része az Amarna-kor utáni időkből való, szervezetét, életét a XIX–XX. dinasztia idején, tehát a Kr. e. 14. század végétől a 11. század elejéig tudjuk részleteiben tanulmányozni, biztos azonban, hogy alapítása a 16. századra esett.

Több évtizedes ásatási munka volt szükséges a telep feltárásához. Néhány éves megszakítással 1922-től 1951-ig dolgoztak itt a francia egyiptológusok B. Bruyère vezetésével. Az ásatások során nemcsak a házak, a munkások mindennapi használati tárgyai kerültek elő, hanem írásos dokumentumok is – papiruszok és ezerszámra osztrakonok –‚ melyek rövid szövegeiből lassanként hatalmas mozaikként összeállt a telep életének, szervezetének, egyes családok történetének képe. A telepet fal vette körül, a házak szorosan egymás mellé épültek. Alapterületük kicsi, de némelyiknek pincéje és emelete is volt. Falaikat nagyrészt agyagtéglából építették, de az alapzatnál, ajtókereteknél követ is használtak. Egyes házakban a falakat festmények díszítették. A közösség szervezete tükröződik abban, hogy a házakat egy út két oldala mentén építették fel. A munkásokat ugyanis feletteseik két csoportra osztották, melyek mint jobb és bal „oldal” szerepelnek az okmányokban. Az elnevezés ősi eredetű és a hajósok szókincséből való, arra utal, hogy az evezősök a hajó két oldalán ültek.

A csoportok létszáma változó, a legfontosabb munkálatok idején általában 20–20 fő volt. IV. Ramszesz idején viszont 120 a munkások összlétszáma. A telep teljes lakossága a családtagokkal, szolgákkal, őrökkel együtt 250 és 700 között mozoghatott. A közösség élén a két csoportvezető állt, a telepen dolgozó írnokok is alárendeltjeik voltak. Ők tartották a kapcsolatot a felsőbb hatóságokkal, a vezírtől érkező leveleket is nekik továbbították. Az idők folyamán gyakorlattá vált, hogy a csoportvezetői tisztség egy-egy családon belül öröklődött.


A munkások életkörülményei

Mivel az egyiptomi államgépezet működésében rendkívül nagy szerepe volt az írásbeliségnek, érthető, hogy a telepre írnokokat is beosztottak: először kettőt, később négyet. Ezek a munka minden szakaszáról, a legapróbb eseményekről is feljegyzéseket készítettek. Pontos listák készültek a bérekről, a reggelenként átvett munkaeszközökről, a munkából való hiányzások okairól. Munkabérük alacsonyabb volt a csoportvezetőkénél, de jövedelmüket kiegészíthették egyéb munkákkal, mint sírfeliratok elkészítése, levelek megírása analfabéták számára. A két csoportvezető és egy írnok alkotta a telepet irányító testületet. A Deir el-Medine-i közösség saját belső ügyeiben önállóan intézkedhetett, a munkások valamennyien a szabad dolgozók közé tartoztak. Életüket nagyban megkönnyítették azok a segéderők – szintén szabadok –‚ akiket az állam a telepre küldött, hogy annak lakóit mentesítse olyan köznapi tevékenységek alól, melyek akadályozhatták volna a sírokban végzett munkájukat. Ők hordták a vizet, szállították az ellátmányt a telepre; de találunk közöttük favágókat, ruhamosókat, kertészeket is.

A rabszolgák csak csekély szerepet játszottak a telep életében. Férfi rabszolgát egyáltalán nem találunk, az oda irányított rabszolganők felett az állam rendelkezett, nem kerülhettek a telep lakóinak tulajdonába. Bizonyos számú napot dolgoztak egy-egy családnál.

A munkások fő tevékenységének színhelye a Királyok Völgye volt. Mivel ez messze van a teleptől, addig, amíg egy-egy síron folyt a munka, a férfiaknak a sír közelében kellett lakniuk. Minden tizedik nap lehettek együtt családjukkal a telepen, az egyiptomiak ugyanis nem ismerték a hetet mint időegységet, hanem dekádokban számoltak. A munkaszüneti napok számát növelték egyes istenek ünnepei is.

A hosszú folyosók, tágas helyiségek kialakítása a sziklában tervszerűséget, jó szervezést igénylő kemény munka volt. Deir el-Medine lakosai nehéz munkájukért természetbeni juttatást kaptak éppen úgy, mint a másutt dolgozó munkások, kézművesek. Deir el-Medine munkásai havonta általában négy zsák búzát, másfél zsák árpát kaptak. A csoportvezető bére öt és fél zsák búza, két zsák árpa, az írnoké négy és fél zsák búza és egy zsák árpa. Ez a két gabonaféle alkotta az alapbért, de emellett időnként hal, főzelék, ruha és testápoláshoz szükséges kenőcs is járt nekik. Lényegesen alacsonyabb volt ennél a segédszemélyzet és a rabszolgák fizetése.

A Középbirodalom korából (Kr. e. 20. század) napi béreket ismerünk. Akkor egy kőbányába irányított expedíció munkásai naponta tíz kenyeret és egyharmad korsó sört kaptak, szakmunkások húsz kenyeret és fél korsó sört. Nem nagyméretű cipókról van szó, hanem az Egyiptomban ma is elterjedt kerek lepénykenyérről. A sör szerves része volt a táplálkozásnak, a szülők a gyerekeknek is sört vittek az iskolába.

Harc a bérért

Az állam aránylag magas életszínvonalat biztosított a telep lakóinak. Voltak azonban időszakok, amikor nehézségekkel, nyomorral, éhezéssel kellett szembenézniük. III. Ramszesz (kb. 1184–1153) uralkodásának 29. évében a rendkívül súlyossá vált helyzet arra kényszerítette a lakosságot, hogy látványos módon, munkabeszüntetéssel és tüntetésekkel adjon hangot elégedetlenségének. A hónapokig húzódó, fel-fellángoló mozgalom egy-egy epizódját egy írnok szerencsénkre megörökítette naplószerű feljegyzéseiben. Nevét nem ismerjük. A thébai nyugati parton dolgozott, a temető adminisztrációjának alkalmazottja volt. A torinói múzeumban található úgynevezett Sztrájk-papiruszon olvashatók a napi események rövid összefoglalásai. Nem irodalmi igénnyel, nyilvánosság számára készült beszámolók ezek, hanem hevenyészve odavetett mondatok, melyek azonban így is érzékeltetik azoknak a hónapoknak a feszültségét, a hatóságok megdöbbenését.

„A munkáscsoportok felvonulása ezen a napon a temető öt erődjéhez, mondván: »Éhesek vagyunk! 18 nap telt el a hónapból!« Leültek III. Thotmesz templomának hátsó részéhez.”

A béreket nem mindig a hónap elején kapták; az állam ekkor még 18 napja volt adósuk. Egész nap itt tartózkodtak és éjszakára sem tértek vissza a telepre. Másnap újabb felvonulást tartottak, majd a hónap 13. napjáról ezt olvassuk:

„Ramszesz templomának elérése. Alvás összevisszaságban a kapujánál. Behatolás a belsejébe.” II. Ramszesz temploma, a Ramesszeum, egyike a terület leghatalmasabb építményeinek; a munkások először mellette táboroztak, majd nyilván betörték a kapuját. Miután a helyzet egyre fenyegetőbbé vált, két rendőrparancsnok kísérőkkel együtt átkelt a túlsó partra, hogy magával hozza Théba kormányzóját. Közben a Ramesszeum papjai, hogy megóvják templomukat, tárgyalásokat kezdtek a munkásokkal.

„Hedzsnehet írnok és ennek a templomnak »istenatya« papjai (kijöttek), hogy meghallgassák szavukat. Ők így


szóltak hozzájuk: „Az éhség és a szomjúság miatt jöttünk ide. Nincs ruha, nincs kenőcs, nincs hal, nincs zöldség. Küldjetek a fáraóhoz – élet, üdv, egészség –‚ a mi jóságos urunkhoz ezek miatt. Küldjetek ezenkívül a vezírhez, a mi főnökünkhöz, hogy készítsenek ellátmányt részünkre! Ezen a napon kiadták részükre a tél első hónapjainak ellátmányát.”

Az első háromnapos sztrájk és a felvonulások tehát eredménnyel jártak, a thébai hatóságok kénytelenek voltak a jogos követeléseket kielégíteni. De ez csak a kezdet volt. A következő hónapban újrakezdődtek a tüntetések. Ekkor – úgy látszik – átkeltek a másik partra is, hogy így még nagyobb nyilvánosságot adjanak sérelmeiknek. Egy katonatiszt, aki kiment eléjük a város falaihoz, azt jelentette elöljáróinak, hogy a munkások két vezetője, Kenna és Hai megtagadta társaik visszavezetését:

„Nem térünk vissza, mondd meg főnökeidnek... Bizony nem (csak) azért vonultunk fel, mert éhezünk! Nagy mondanivalónk van! Bizony bűnöket követnek el a fáraónak ezen a helyén!“ Ez esetben nem az éhezés a fő motívum; a munkások a nyugati part hatóságainak korruptsága miatt akartak panaszt tenni.

A helyzet azonban nem javult, és egy hónap múlva Ta vezírnek kellett állást foglalnia az ügyben. Mikor délre érkezett, hogy a thébai istenszobrokat a király közelgő jubileumi ünnepére szállítsa, a hatóságok feltárták neki a helyzet komolyságát. Ezek után az egyik írnoktól megkapták járandóságuk felét. A vezír nem egy nagyúr rendreutasító, fenyegető stílusában szól a munkásokhoz, szavai sokkal inkább mentegetőzésnek hatnak.

A bért azonban a következő hónapban sem tudták kifizetni. Mikor a munkások tüntető csoportja megjelent egy erődnél, Amonnaht írnok ezt mondta nekik: „Ne vonuljatok a kikötőhöz! Bizony adok nektek két mérő búzát ebben az órában. Ha azonban kimentek, elítéltetlek titeket minden törvényszéknél, amelyhez fordultok!”

A válság tünete

Nem tudjuk, hogy végül is hogyan állt helyre a rend, valószínűleg fokozatosan rendezték a járandóság szabályos kiutalását. A telep IV. Ramszesz alatti nagyarányú fejlesztése is bizonyára összefüggésben áll a munkások erélyes fellépésével. Egyik legfeltűnőbb sajátossága ennek a megmozdulásnak a hatóságok tehetetlensége. Mikor szorongatott helyzetbe kerültek, fizettek, tárgyaltak, ígértek. Katonai, rendőri erővel könnyen le lehetett volna törni az ellenállást, hiszen voltaképpen nem tömegmozgalomról volt szó, de ehhez nem folyamodtak. Ennek magyarázatát az örökkévalóságot biztosító királysírok szakrális jelentőségében találhatjuk meg.

A járandóság kimaradása az állam mély válságának egyik tünete volt. A Kr. e. 13. század végén és a 12. század első évtizedeiben Egyiptomnak már fennmaradásáért kellett küzdenie, a tengeri népek és a líbiaiak fergeteges támadásai csatatérré tették az északi területek egy részét. III. Ramszesz tehetséges hadvezérnek bizonyult, győzelmei megrengetették az országot; a gazdasági helyzet azonban fokozatosan romlott, és a belpolitikai nehézségek is egyre súlyosabb problémák elé állították az udvart.

Deir el-Medine leletei a fáraókor társadalmi viszonyainak sok kérdését tisztázták. Végleges bizonyítékot szolgáltattak annak a régebbi felfogásnak helytelenségére, mely az egyiptomi fizikai dolgozók nagy részét rabszolgának tekintette. Egyiptomban a rabszolgatartásnak sohasem volt döntő szerepe a termelésben. Deir el-Medine lakosai rendelkeztek mindazokkal a jogokkal, melyek a szabad lakosságot megillették. Hangsúlyozni kell azonban azt is, hogy kedvező helyzetüket nem általánosíthatjuk: a szabad parasztok és munkások tömegei sokkal nehezebb körülmények között éltek. A „munkásarisztokrácia” megjelölés az ókori viszonyok kapcsán túlságosan modernizáló, de kétségtelen, hogy a telep lakosai különleges kedvezményeket élveztek az állam részéről. Az általános hanyatlás, korrupció azonban őket is sújtotta, szinte fizikai létüket veszélyeztette, és Egyiptom történetében szokatlanul harcos fellépésükhöz vezetett. A Deir el-Medine-i mozgalom a világtörténelem legrégebbi ismert sztrájkja, de nyilván korábban is voltak hasonló megmozdulások az ókori Kelet államaiban.

2. Képek




1. Hogyan halt meg II. Lajos király?BARTA Gábor

Hogyan halt meg II. Lajos király?

A néhai II. Lajos király mohácsi pusztulásáról már a kortársak többféle híradást ismertek, s mivel a kutatás jobbára a csata más részletkérdéseit igyekezett tisztázni, a kétely újra és újra felmerült: vajon nem királygyilkosság áldozata lett-e a középkori magyar állam utolsó királya?

A szemtanúk

A történetírók többsége Brodarics István szerémi püspöknek, II. Lajos kancellárjának leírását fogadja el hitelesnek. A csatából szerencsésen megmenekült főpap így ír ura vesztéről:

„A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár is nem egy embert nyelt el mély örvényeiben, sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt, úgyhogy fel volt fegyverezve. Mások is vesztek el itt, valamivel arrébb találták meg kamarásainak, Trepka Andrásnak és Aczél Istvánnak holttestét.”

Brodarics maga nem volt jelen, mikor a menekülő király kísérőivel beleveszett az ingoványba, értesüléseit mégis pontosnak kell tekinteni, mivel elbeszélésében két szemtanú vallomásaira támaszkodott. Közülük az egyik, Ulrich Czettrich királyi kamarás, saját szemével látta a balesetet, s arról már pár nappal a csata után, 1526. szeptember első napjaiban be is számolt a Budáról Pozsony felé menekülő Mária királynénak, majd Brodaricsnak is.

A másik szemtanú Sárffy Ferenc győri várkapitány, akit – éppen Czettrich beszámolója alapján – a király holttestének felkutatására küldtek. Ő levélben közölte a kancellárral, mit végzett: „Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit annak idején Czettrich a király haláláról mondott, színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda se értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet. Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban. S mert Czettrich azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba. De nem találta meg, hanem csak a királyi felség fegyvereire akadt itt rá. Egy kicsit tovább mentünk, ...s megtaláltuk a királyi felség udvarmesterének, Trepkának hulláját... Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt, mintegy isteni útmutatásra, a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön elkezdte a földet kezével kaparni. Mi is követtük példáját mindnyájan... Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két kalapnyi vízzel, s ekkor fölfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: Ez itten a király őfelsége, ez egészen bizonyos... Nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsinyke az ajkán...”

Akármennyire meggyőzőek ezek a szavak, némi titokzatosság már belőlük is sejlik. Sárffyék hat héttel a csata után jártak a helyszínen – hogyan maradhatott a holttest addig viszonylag épségben? Már előttük is volt ott valaki, s eltemette a halottat: ki volt az, s miért nem hallott róla senki? Fölébredhet hát a gyanú: tudott-e, vagy legalább is elmondott-e mindent Czettrich és Sárffy?

Másféle hírekben már ekkor sem volt hiány. Egy Mohácsról menekült bécsi zsoldos gyanúját már 1526. szeptember 13-án újság-formában kinyomtatták és terjesztették. „De senki sem tudja, mi lett vele (t. i. a királlyal). Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg.”

Majd két évtizeddel később másvalaki is írásban hagyta ránk különös nyilatkozatát. Tatai Miklós néven is merjük, állítólag királyi káplán volt.

Másféle hírek

„Lajos királyt ... Szepesi (Szapolyai) György s vele Tomori Pál, aki bécsi érsek volt, a (csata végén) maga közé vette. Békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába... Tomori Pál elment szállására szolganépeivel, lámpásokkal. Azután pedig Szapolyai György mondta Lajos királynak: Te táncos király, Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot, s a mi atyai jogunkat Ujlaki


Lőrinc herceg összes birtokaira. (Az utalás az Ujlaki-örökségért folyt és Szapolyaiék által elvesztett pörre vonatkozik. – B. G.) Megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal. Hogy ezt hallotta a bécsi érsek, felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, s ő viszont őt ölte meg. Hogy ezt meghallotta György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont az érseket ölték meg.”

Tatai végül azt is állítja, hogy a székesfehérvári ravatalozáskor látta a három sebet a holttesten. Szavahihetőségét azonban – többek között – kissé beárnyékolja az a tény, hogy stílusa a megszólalásig egyezik a Szerémiével, akinek munkájához csatolva maradt ránk „vallomása”. Sőt Szerémi a maga szövegében majdnem szóról szóra követi a Tatai neve alatt ránk maradt szöveget. Lajos király haláláról azonban Szerémi másféle „adattal” is szolgál. Azt állítja: ő már 1528-ban Lengyelországban hallotta egy paptól, hogy II. Lajost Szapolyai György ölte meg. Másutt arról is ír, hogy 1540-ben egy Mohácsról menekült magyar katona is megvallotta neki: a király gyilkosság áldozata lett.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Zsigmond lengyel király már 1526 őszén kétkedve fogadta Czettrich beszámolóját. „Vajon igaz-e jelentése, vagy sem, ugyanis azt mások határozottan tagadják” – írja Mária királynéhoz intézett egyik levelében.

Az is gyanúra adhat okot, hogy a királyné környezetében is furcsa hírek kaptak lábra, már 1526. szeptember elején. Burgio báró, pápai követ, elküldve jelentését Rómába Czettrich beszámolójáról, siet ahhoz hozzáfűzni: „Mégis sokan vannak, akik azt mondják, hogy a király túljutott azon a helyen, ahol mások szerint ez az eset történt.” Röviddel később a királyné maga is, a Magyarországra küldött levelekben elhagyja férje neve mellől az ilyenkor kötelező „néhai” jelzőt. Egy Kassának írt üzenetében például a következőket olvashatjuk: „Bölcs és körültekintő uraim! Megértettük írásotokat, és tanúsítjuk a királyi felséghez és hozzánk való hűségteket, amellyel e zavarok között, amelyekkel ő királyi felsége e napokban a keresztény hitért, országa és alattvalói védelme érdekében elvállalt, viseltettek.” Vagyis élt egy olyan felfogás is, mely szerint a király nem a csatatéren, még csak nem is a menekülés közben vesztette életét. Újabb hírt kapott volna Mária királyné?

Nem csodálhatjuk, hogy még olyan jeles és józan történetbúvár is, mint a múlt század elején élt Jászay Pál, valóban bűnügyi regénybe illő fordulattal toldotta meg a történetet. Beszámol arról, hogy a szekcsői (Dunaszekcső) apátságban, ahová a Szerémi–Tatai-féle történet szerint Szapolyai Györgyöt és Tomorit eltemették, az ő idejében két csontvázat találtak...

A kutatás válaszútjai

Az idő múlásával azután a regényes homály lassan oszladozni kezdett. Gyalókay Jenő hadtörténész, a mohácsi csata mindmáig legalaposabb elemzője a modern orvostudomány eredményei alapján állította: egy mocsárban, hetekig nedves földben nyugvó tetem viszonylagos épségben maradhat. Tehát Czettrich és Sárffy hat héttel későbbi útjukon valóban felismerhették a király hulláját.

Sokáig szinte észrevétlenül lapult az a – már a századfordulón kiadott – oklevél, melyet Báthori István nádor állított ki 1527. június 24-én, s melynek – mostanában ismételten kinyomtatott – szövege a következő: „Mi, Báthori István, Magyarország nádora... ezennel tanúsítjuk, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton a néhai felséges Lajos király urunk pecsétjét – amelyért a felséges Mária királyné úrnő őt küldte le a közelmúlt napokban azokhoz a jobbágyokhoz, akik a néhai Lajos király úrnak az öltözékét a hácsi csatamezőről magukkal vitték – jelenlétünkben hűségesen átszolgáltatta a királyné őfelségének, melyet ezután őfelsége a tanácsos urak jelenlétében összetöretett.” Ez az oklevél kisegíti a nyomozást a másik nyitva maradt kérdés tekintetében. Ha ugyanis baleset áldozata lett a király, s valóban az ő tetemét lelte meg Czettrich és Sárffy, ki temette el őt?

Az itt említett Horváth Márton feltehetően azonos azzal a hasonnevű székesfehérvári bíróval, akire 1526 őszén a már említett Sárffy Ferenc a Mohácsról odavitt királyi holttestet bízta. A király holmiját elvivő „jobbágyok” – kikről a fentebbi oklevél szót ejt, s kik Máriának az „öltözéket” vitték – viszont csakis Sárffyék előtt járhattak a csatatéren, máskülönben a ruha és a pecsét ez utóbbi kezébe jutott volna. Vagyis: minden valószínűség szerint ezek a „jobbágyok” temették el II. Lajost. Talán akkoriban, mikor Kanizsay Dorottya próbálkozott az áldozatok elföldeltetésével. A királyi hullát a török nem találhatta meg, hiszen az a víz alá került. Mire azonban az úrnő jobbágyai a helyszínre érkeztek, az áradás már visszavonult. Brodarics pedig erről a részletről – a jobbágyok útjáról Mária királynénál – nem értesülhetett, meg sem emlékezhetett művében, hiszen az ő csataleírása már 1527 elején elhagyta a krakkói nyomdát.

A gyilkossági történet utóélete


A király vízbe fulladásáról szóló történet rejtélyei mindezzel megoldottnak tekinthetők. Hogy végképp megbízhassunk benne, ahhoz viszont tisztázni kellene: mi van a gyilkossági történetek hátterében?

1. A gyanú egyik oka Mária királyné magatartása. Közelebbről tekintve azonban ez teljesen érthető. A királyné népszerűtlen volt Magyarországon, jövője bizonytalanná vált a férje nélkül. A hatalomért induló küzdelemben – jobb híján – sok felemás eszközzel is meg kellett próbálkoznia. Tudjuk, hogy a versengésben, akárcsak ellenfele, a hamis érvelésektől, a tények elferdítésétől sem riadt vissza. (Például országgyűlési meghívóját hamis dátummal bocsátotta ki.) Ilyen eszköznek tűnik fel a halott uralkodóval űzött misztifikáció, bűvészkedés is. Amíg ugyanis híresztelni lehetett, hogy Lajos király él, addig asszonya is igényt tarthatott az ország kormányzására…

Igen ám, de a szállongó hírekkel kezdődő, s Szerémi közvetítésével napjainkig is ható gyilkosság-variáció közszájon maradt 1526. november 10-e, II. Lajos fehérvári temetése után is. Mi lehet ennek az oka?

Mária királyné testvére, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg 1526 szeptemberétől versenyben állt a magyar trónért Szapolyai Jánossal. E versengés során mindketten éltek a hangulatkeltés eszközeivel. A bécsi udvar eközben kürtölte világgá, hogy Szapolyai János már régen lepaktált a törökkel; hogy ő a felelős Magyarország minden 1526 előtti kudarcáért, s hogy szándékosan késett el a mohácsi ütközetből. 1526 decemberében, a saját királyválasztó országgyűlésének küldött nyilatkozatában Ferdinánd a következőket állította ellenfeléről: nem ismeretlen előttünk, hogy minden magyarországi egyenetlenségnek és veszedelemnek gyermekkora óta ő (azaz Szapolyai) volt okozója... Azt sem szükséges nektek előadni, miért hagyta el a vajda (a legutóbbi háborúban) fejedelmét és hazáját, jó messziről, mintegy leshelyről szemlélvén az ütközet kimenetelét...

Függetlenül immáron attól: hogyan ítéljük meg Szapolyai magatartását a mohácsi ütközettel és személy szerint II. Lajos uralkodóval kapcsolatban, tény, hogy a mohácsi csatavesztés utáni hatalmi harcokban az ellenfél számára jó érv volt hangoztatni Szapolyai János valós vagy nem valós felelősségét Magyarország romlásáért. És itt érkezünk a gyilkosság-legenda egyik főszereplőjéhez, Szapolyai Györgyhöz, aki állítólag a királyba döfte cseh kardját, és aki János testvére volt. Vagyis Ferdinánd és Mária környezetének érdeke volt a Szapolyaiakról minél több „rosszat” terjeszteni, akár a királygyilkosság vádját is. Adataink mutatják, hogy ezt meg is tették: a német zsoldos gyilkosságról szóló visszaemlékezését Bécsben nyomtatták ki, s a Tatai elbeszélését használó Szerémi is itt írja művét. Éppen az 1540-es években, amikor a Habsburgok újból és még mindig harcban álltak a Szapolyai-dinasztiával.

2. Közel sem jelenti mindez, hogy a gyilkosság-legendát eleve valamiféle Habsburg-érdekből találták volna ki. A kor telve van rémhírekkel, s a királyok halálához különösen gyakran fűződnek tarka, gyorsan kelt gondolatfűzések, legendák. Az emberek mindig is szerették a titokzatost, a rejtélyest. II. Lajos erőszakos halálának sok évszázadig kísértő története is ebben lelheti forrását, melyet azután a politikai érdek felhasznált és – mint látjuk – sokáig frissen is tartott. Nem az első és nem az utolsó hasonló eset a történetírás történetében.

2. Képek




1. Európai rendezés 1815-banKOSÁRY Domokos

Európai rendezés 1815-ben

Napóleon uralma az oroszországi vereséget alig másfél évvel élte túl. Botcsinálta szövetségesei, előbb Poroszország, majd Ausztria, sietve összefogtak ellene Oroszországgal, Angliával. A szövetséges hadak 1814. március 30-án bevonultak Párizsba. Napóleon április 6-án lemondott, majd Elba szigetén kapott nyugalmas otthont. A francia trónra XVIII. Lajos személyében visszakerült a Bourbon-dinasztia. Európa napóleoni rendje összeomlott. Helyébe valami újat kellett létrehozni.

A 20. század emberét meglepheti, hogy a legyőzött Franciaország milyen gyors és viszonylag milyen kedvező békét kapott. Az 1814. május 30-i, első párizsi béke értelmében megőrizte 1792-i határait, visszakapta gyarmatai nagy részét, sőt még jóvátételt sem kellett fizetnie a hosszú, véres háborúk, a sok hódítás után. A szövetségesek vezetői óvakodtak attól, hogy bosszúállással, az oly váratlan erőkifejtésekre képes ország megnyomorításával nehezítsék a Bourbon-restauráció helyzetét.

A bécsi kongresszusnak így 1814. október és 1815. június között tulajdonképpen már nem a békével, hanem a napóleoni birodalom Franciaországon kívüli hagyatékának elosztásával kellett foglalkoznia. Mint titkára, Friedrich v. Gentz, Metternich bizalmasa írta: a szép szólamok mögött igazi célja az volt, hogy „a vesztestől elvett zsákmányon a győztesek megosztozzanak”.

A bécsi kongresszus

Uralkodók, diplomaták, különféle delegációk, kísérőik, nagyvilági nők és kalandorok tódultak a nemrég még válságok közt vergődő Habsburg-monarchia fővárosába, amely most egy időre a nemzetközi politika központja lett. A rendőrkopók persze fáradhatatlanul szaglásztak mindenfelé, a papírkosarakba is belenéztek. I. Ferenc, a császár és király, bár nem szerette a nagy társaságot, kénytelen volt a Hofburgban vendégül látni a legelőkelőbbeket: a cárt, négy királyt, egy királynét, két trónörököst, három nagyhercegnőt, három uralkodó herceget és mindezek népes kíséretét. Naponta 40 asztalt kellett teríteni és 1400 lovat készenlétben tartani. A nagy mulatság a bécsi udvarnak összesen mintegy 30 millió forintjába került akkor, midőn Magyarország egész évi hadiadója nem haladta meg az 5,2 milliót. S még külön kellene szólnunk a többi fontosabb látogatóról, valamint a bécsi arisztokrácia, benne magyar főnemes családok, Zichyek, Esterházyak és mások palotáiban rendezett, fényes estélyekről. A magyar mágnások – tegyük hozzá – díszes öltözetben, de inkább csak néma szerepben pompáztak a kongresszus főrangú statisztái közt. A polgári átalakulás időszakának eljövendő vezetői ekkor még ifjú kezdők, ha nem gyermekek. Széchenyi, aki majd a liberális reformot kezdeményezi, mint a bajor király kísérői közé beosztott, ifjú – huszonhárom éves – császári huszárkapitány örökíti meg korai naplójegyzeteiben benyomásait a színes forgatagról. Látja Sándor cárt, amint hozzáértően osztályozza a magyar nőket, hogy melyik az „angyali”, az „ördögi”, vagy éppen a „kokett” szépség. De mit sem tud a kulisszák mögötti küzdelmekről, döntésekről.

Az udvari rendezőbizottság legfőbb irányítása alatt egymást követték a bálok, estélyek, bankettek, koncertek, olykor Beethoven személyes vezényletével, a színházi előadások és a szórakozás más válfajai. Mégsem kell egészen szó szerint vennünk azt az egykorú mondást, amely szerint a kongresszus táncolt, de nem haladt, és amelyet az öreg Ligne herceg hagyott az utókorra, mielőtt, nyolcvanéves korában, egy szerelmi légyotton megfázva elbúcsúzott a földi léttől. A népes, léhűtő vendégsereg figyelmét le kellett kötni valamivel, hogy a nagyhatalmak képviselői, egymás között, zavartalanabbul dönthessenek a jövő felől.

A hatalmak vetélkedése

A négy győztes hatalom, Anglia, Ausztria, Oroszország és Poroszország eleinte egyedül, saját kisebb szövetségeseit, így Spanyolországot, Portugáliát, Svédországot is kizárva akart mindenről dönteni. Ha a dolog mégsem egészen így alakult, az főleg belső ellentéteiknek volt köszönhető, amelyeket kihasználva Talleyrandnak sikerült a legyőzött Franciaország képviselőjeként a nagyok közé bejutnia.

Anglia, amelyet Bécsben a hidegen konzervatív Castlereagh képviselt, mindenekelőtt tengeri fölényét és kereskedelmi érdekeit akarta biztosítani. Ezért sietett pozícióit megszilárdítani a Földközi-tengeren, Málta megszerzésével, valamint északon, ahol nagy része volt abban, hogy Dánia sürgősen kényszerült Norvégiáról a svédek javára lemondani. Ezért szorította rá az általa visszaültetett spanyol kormányt egy olyan szerződés


aláírására, már Bécs előtt, amely megnyitotta előtte Spanyol Amerika piacát. Franciaországot, a hagyományos versenytársat, amely az imént lezajlott háborúban oly nagy erőfeszítéssel próbálta őt Európa piacáról kizárni, természetesen továbbra is féken akarta tartani. Egyrészt gátak emelésével a francia határokon. Ilyen lett délkeleten a szárd–piemonti olasz királyság, keleten a semleges Svájc, északon pedig az új Németalföld, kibővítve Belgiummal, mely utóbbiért a Habsburgoknak Itáliában kellett kárpótlást kapniuk. Még nagyobb szerepet szánt azonban Anglia, a másik oldalon, a hatalmi egyensúly elvének. Ennek értelmében ugyanis Európát úgy kell a nagyhatalmak közt felosztani, hogy azok egymást nagyjából ellensúlyozni tudják, és hogy egyikük se legyen képes a többit maga alá gyűrve egy újabb napóleoni típusú egyeduralmat kiépíteni.

Anglia tehát Európa közepét, a német hatalmakat, Ausztriát és Poroszországot igyekezett megerősíteni, az egyik oldalon Franciaország ellensúlyaként, ha az ismét felütné fejét, de Oroszország ellensúlyaként is a másik oldalon, hiszen az, Napóleon visszaverésével, a kontinensen szerzett pozícióval, Európának kétségkívül legnagyobb szárazföldi hatalmává emelkedett.

Oroszországot a kongresszuson tulajdonképpen maga I. Sándor cár képviselte, hiszen az ő minden szeszélyesség ellenére is céltudatos, erőteljes egyénisége mögött háttérbe szorult Nesselrode külügyminiszter és a többi tanácsadó. A cár ismert volt a török birodalom ellen irányuló terveiről. Ekkor azonban mindenekelőtt a három részre osztott Lengyelországot akarta saját uralma alatt egyesíteni, miután Napóleon által felállított Varsói Nagyhercegség napja leáldozott. Csapatai máris a helyszínen voltak. A porosz király, a tétova III. Frigyes Vilmos pedig, aki 1806-os veresége óta amúgy is, joggal, utolsónak érezte magát a nagyok sorában, belement ebbe az elképzelésbe, azzal együtt, hogy Poroszországot az így „elvesztett” területekért Szászországgal kárpótolják.

Ez a terv azonban így Ausztria és Anglia ellenállásába ütközött.

Ausztriát, házigazdaként, Metternich kancellár képviselte. E Rajna vidéki német főnemes drezdai, berlini, majd párizsi diplomáciai posztok után nemrég vette át a Habsburg-monarchia külpolitikájának irányítását, amelyet azután évtizedeken át, egészen 1848 forradalmáig tartott kezében. A 18. századi Európa régi rendjének híveként a „klasszikus” diplomácia arisztokratikus és racionalista hagyományain nevelkedett.

Metternich szerint a Habsburg-monarchia érdekei megegyeztek az angol érdekekkel a hatalmi egyensúly elvének alkalmazásában, vagyis abban, hogy Európa közepét, mindenekelőtt Ausztriát kell egyrészt Franciaországgal és másrészt, főleg, Oroszországgal szemben megerősíteni. Ellenezte hát a cár lengyel terveit, de azt sem kevésbé, hogy a régi rivális: Poroszország Szászország megszerzésével túl nagyra nőjön.

Az ellentét a két hatalmi tömb között rövidesen szinte háborús feszültségig fokozódott. Talleyrand javaslatára Anglia, Ausztria és Franciaország egymással 1815. január 3-án titkos katonai szövetséget kötött. A cár, ha erről nem is tudott, felismerte, hogy az ellentábor megszilárdult. Így hajlandó volt kompromisszumot elfogadni. Metternichék hozzájárultak ahhoz, hogy a cár Lengyelországot, ha nem is teljesen, de nagyobb részében saját uralma alatt fogja össze. Ahhoz is, hogy Poroszország némi lengyel terület megtartása mellett Szászországból és Vesztfáliában, a Rajna vidékén kapjon kárpótlásul kisebb részeket. Franciaország viszont vesztes félből szövetségessé emelkedett.

A Száz Nap és következményei

Ezt a helyzetet borította fel Napóleon, midőn 1815 márciusában Dél- Franciaországban partra szállt, és rövidesen visszafoglalta trónját.

E fordulat első és legfőbb következménye az volt, hogy a már kettészakadt koalíció egysége helyreállt. A négy nagyhatalom – Franciaországot ismét félretolva – sietett közös álláspontját szerződésileg megújítani. A szövetséges haderők újra mozgásba jöttek és Waterloonál 1815. június 18-án végleg legyőzték Napóleont, aki most már a távoli Szent Ilona szigetén, száműzöttként, őrizet alatt fejezte be életét. A közjáték így csak száz napig tartott.

Másik következménye az volt, hogy Ausztriának sikerült itáliai pozícióit tovább erősítenie. Lombardiát, Milánót már előbb visszaszerezte. Most Nápolyból is elűzte a rosszul helyezkedő, Napóleon-rokon Murat királyt, és helyébe ültette saját hívét, IV. Ferdinándot. Toszkána, Modena élére osztrák főhercegek kerültek. A Habsburg-ház döntő befolyásra tett szert a széttagolt Itáliában.

A harmadik, nem kisebb következménye s száz napnak az volt, hogy a kongresszus gépezete gyorsabb mozgásba lendült. A különböző bizottságok sorra bevégezték munkájukat. Végleges formát kapott, a már


kialakult módokon, a lengyel és szász, a dán, a németalföldi, az Itáliai, és végül a német kérdés, a történelmi távlatból nézve legsúlyosabb.

A rég elavult és 1806-ban felszámolt német–római császárságot a régi rend hívei sem tartották már visszaállíthatónak. De egy nemzetibb jellegű, egységesebb, erősebb német államszervezetet sem óhajtottak helyette létrehozni. A különböző német középállamok, mint Bajorország vagy Württemberg, ragaszkodtak külön szuverenitásukhoz. Metternich pedig a konzervatív társadalmi és politikai „stabilitást” és a Habsburg-ház befolyását a német széttagoltság fenntartása, a kisebb egységek laza összekapcsolása útján tartotta leginkább biztosíthatónak. S ebben más hatalmak is támogatták, főleg a németek szomszédai. A kongresszus 1815. június 8-i döntése értelmében tehát a német töredékállamok száma tovább csökkent ugyan, de a megmaradt 5 királyság, 28 hercegség és 4 szabad város, vagyis Ausztriával együtt 38 szuverén egység mindössze egy olyan „örökös konföderációt”, szövetséget, Bundot alkotott, amelynek közös szerve a különböző államok megbízottjaiból álló frankfurti diéta volt, Ausztria elnökletével.

Végül pedig, miután az első párizsi békét a vihar elsodorta, a négy hatalom a kongresszus befejezése után, 1815. november 20-án Franciaországgal egy újabb, második békét kötött. Ez már szigorúbb volt a korábbinál, bár a szenvedélyessé vált német, porosz bosszúvágy most sem talált meg hallgatásra. Franciaországot valamivel kedvezőtlenebb határokkal látták el, tartósabb idegen megszállás alá helyezték és 700 milliós jóvátétel fizetésére kötelezték.

Az új nemzetközi rendszer

Az új nemzetközi rendszer alapjait az 1815. november 20-i négyhatalmi szerződés rakta le. Ennek segítségével Anglia, Oroszország, Ausztria, Poroszország, majd a később közéjük felvett Franciaország alapjában véve ellenőrző szerepet kapott az európai politikában. A szerződés VI. cikkelye szerint a hatalmak képviselői „meghatározott időközökben” találkozókat rendeznek, hogy tanácskozzanak „közös érdekeikről”, meg „a nemzetek nyugalma, prosperitása és Európa békéje” érdekében alkalmazandó rendszabályokról. A szervezett nemzetközi politikai együttműködés gondolata kétségkívül újszerű volt és magában véve hasznos is; de a jelen esetben főleg azt jelezte, hogy a forradalomtól való közös félelem közös védekezésre késztette az érdekelt hatalmakat. Az egy ideig egymást követő európai kongresszusok (1818, 1820/21, 1822), valamint a fegyveres intervenciók Itáliában és Spanyolországban egyértelműen ezt mutatták. Főleg Metternich Ausztriája érezte szükségét az ilyen kollektív nemzetközi támogatásnak, hiszen a német és olasz területek ellenőrzésével, a különböző nemzeti mozgalmak eltorlaszolásával különösen nagy tehertételt vállalt magára. A két polgári állam, Anglia, majd Franciaország persze egy idő múlva lerázta magáról a nyomasztó kötöttséget. A három keleti, feudális hatalom azonban, amely egymásnak egyszerre volt riválisa, ellenfele és segítőtársa is, tovább folytatta azt a haladásellenes politikát, amelyet jó ideig „szentszövetséginek” volt szokás nevezni. A „Szent Szövetség” persze, tudjuk, szerződésben nem szerepelt, hanem csak egy olyan, 1815. szeptember 28-án kelt, fellengzős felhívásban, amelyben a cár, mint kezdeményező, meg az osztrák és porosz uralkodó fejtette ki véleményét a vallás szent elveiről és a testvéri összefogásról a politikában. Ez azonban persze mit sem változtat magán a retrográd politikán.

Az, hogy 1815 nemzetközi rendszere e súlyos tehertételek ellenére viszonylag tartósnak bizonyult és csak fokról fokra alakult át, végső fokon a közép és kelet-európai polgári-nemzeti fejlődés egyenlőtlen, lassú voltából érthető. Alapjában véve ugyanis a hatalmi egyensúly sakkmesterei számára is ez tette lehetővé, hogy a régi rendet korszerűsített formában helyreállítsák. Ezt az államrendszert nem az veszélyeztette leginkább, ha egy saját, önálló, nemzeti államkereten belül győz a polgári forradalom, mint Franciaországban 1830-ban és 1848-ban. A fő veszély ott jelentkezett, ahol a meglevő államalakulatok határaikkal keresztezték a kibontakozó polgári-nemzeti mozgalmakat. Vagy úgy, hogy részekre szabdalták őket s ezzel gátolták egységüket. Vagy pedig úgy, hogy egy nagyobb, közös keretben, másokkal együtt, külső vezetésnek rendelték alá. E két tünet, tudjuk, főleg a Habsburg-monarchiát jellemezte. A legsúlyosabb problémát azonban itt sem a Duna-vidéki, kisebb népek képviselték. A restauráció nemzetközi államrendszerének fő válságzónáját Németország és Itália alkotta. 1815-ben a német és az olasz nemzeti mozgalmak is jóval gyengébbek voltak még, mint utóbb önmagukról feltételezték. De azután ezek a mindinkább erősödő és – főleg a német esetében – nagy potenciális erőt magukban rejtő nemzeti mozgalmak váltak az európai politika legtöbb átalakítást követelő problémáivá. 1815 nemzetközi egyensúlyi rendszere végül is részben az olasz, majd főként a német egység létrejöttével borult fel teljesen a 19. század második felében.

2. Képek




1. Kincskeresõ parasztokVÖRÖS Antal

Kincskereső parasztok

A néprajztudomány igen részletes és sokoldalú leírásokat adott annak a paraszti világnak a tájanként változó szokásairól és művészetéről, melyet az előző cikkünkben ismertettünk. A népművészet aprólékos és szakszerű bemutatása mellett azonban úgyszólván semmit sem tudott mondani azokról a gazdasági és társadalmi viszonyokról és arról a paraszti életmódról és mentalitásról, amelyek talaján mindez kibontakozhatott. Így minden szakszerűsége mellett a kései romantika jegyeit viselő népművészet hátteréül akarva vagy akaratlanul is egy idealizált, romantikus paraszti világot festett.

Az eladósodás veszélyei

Pedig valójában addig ismeretlen veszélyekkel és buktatókkal teli időszak volt a parasztság számára az 1848-as felszabadulást követő három vagy négy évtized. A veszélyek forrása abból fakadt, hogy a parasztság a megváltozott gazdasági és társadalmi körülmények közepette is a feudalizmus századaiban kialakított életmódja és szemlélete szerint élt tovább, és sokan csak későn vették észre, hogy a szabad tulajdonhoz a könnyű elveszítés szabadsága is hozzátartozott. A mezőgazdasági konjunktúra nemcsak kedvező gabonaárakat és keresletet teremtett, hanem a hagyományos gazdálkodás és életmód mellett a bukás lehetőségeit is növelte. A nyomásos gazdálkodásnak – midőn a rosszul művelt talaj termőerejét elsősorban pihentetéssel igyekeztek fenntartani – természetes velejárója volt a hozamok szélsőséges ingadozása. A terméseredmények inkább az időjárásnak, mintsem a paraszt termelőmunkájának voltak a függvényei. Ha bőséges volt az égi áldás, a vetőmag ötszöröse és hatszorosa is megtermett, ha viszont korai fagy vagy májustól aratásig tartó aszály húzta keresztül a termelők számításait, még a kétszeresét sem igen takarították be. Az árak pedig követték a hozamok szeszélyes ingadozásait.

Mindez nem volt új és szokatlan jelenség a parasztság életében, de 1848 előtt, midőn a parasztság – a kedvező piaci fekvésű tájaktól eltekintve – értékesítési gondokkal küzdött, nem okozott különösebb problémát. A helyzet kényszere folytán maradtak tartalékok a bő termésű évekből, és aki nagyon megszorult, új fejében kölcsönt is könnyen szerzett egyik vagy másik szomszédjától. A konjunktúra e téren teremtett fordulatot. Mindenki eladta fölöslegét, hogy a korábban annyira nélkülözött pénzhez jusson és kifizethesse megnövekedett pénzbeli adóját és kielégítse ugyancsak fokozódó igényeit. A pénznek szinte részegítő hatása lett, és csak kevesen gondoltak arra, hogy szűk esztendő is jöhet.

Bármennyire is furcsán hangzik ma, e korszak parasztsága nem igen ismerte a takarékosság, az előrelátó beosztás fogalmát. Táncsics egy 1858-ban a nép számára írott munkájában nem győzte korholni a „maga sorsú paraszt gazdákat” a „cifra hiábavalóságokra” történő költekezés, a divat utáni kapkodás miatt, mit a tönkremenetel egyik okának tekintett. Szerencsétlenség, természeti csapás – fejtegette – mindenkit érhet, amikor a bajba jutott kölcsönre szorul. Mégis úgy látta, hogy „az emberek többségére nem szerencsétlenség, hanem gondatlanság, könnyelműség miatt jőnek oly nyomasztó helyzetbe, hogy hitelben kell egyet mást venniök: igaz, egyébiránt, hogy a gondatlanság maga elég szerencsétlenség. Sok ember, mikor valamije bőven van, nem gondolja meg, hogy több a nap mint a kolbász, hanem míg benne tart, van dínom dánom, s hegyen völgyön lakodalom”. A Magyarországon járt bajor közgazdásznak szintén feltűnt a takarékosság hiánya, és ezt két történelmi okkal magyarázta: egyrészt a parasztságnak hosszú időn át nem volt módja beruházásra, ezért kialakult a könnyelmű költekezés szokása, másrészt a terményeknek nem volt piaca és csak úgy váltak haszonra, ha termelői elfogyasztották. A konjunktúra ugyan piacot teremtett és a beruházás akadályai is elhárultak, de „a megszokottság ingere” erősebb annál, hogy „a takarékosság ösztönét érvényre hagyná jutni”.

Az uzsora, és ami mögötte van

Ebben az összefüggésben válnak érthetővé a korabeli sajtóban az egyre gyakoribb panaszok a parasztság között terjedő uzsora és eladósodás miatt. A nyílt vagy burkolt antiszemitizmustól sem mentes tudósítások főként a falusi zsidó kereskedők állítólagos uzsoráskodása miatt panaszkodnak. A Gazdasági Lapok somogyi levelezője például 1854 tavaszán a nép hanyag gazdálkodása miatt kesergett, majd megjegyezte, hogy falvakat tudna felsorolni, ahol a felszabadult jobbágyok egyhatoda a zsidó kocsmárosok adósa.

A kérdés történeti irodalma a kor általános tőkeszegénységével és a falusi hitelviszonyok fejletlenségével magyarázta az uzsora elterjedését. Mindezt kiegészítette azzal az ugyancsak vitathatatlan megállapítással, hogy


a falusi uzsorások nemcsak a zsidóság soraiból, hanem a társadalom más rétegeiből is szép számmal verbuválódtak, legfeljebb a zsidóság, foglalkozásánál fogva, nagyobb arányt képviselt. Mi mindezek mellett a probléma gyökereit az előbb vázolt mélyebb társadalmi összefüggésekben keressük, és azt is kétségbe vonjuk, hogy ténylegesen uzsora volt mindaz, amit egy tradicionális, a feudalizmus századaiban kialakult mentalitás képviselői a megváltozott viszonyok között annak neveztek.

1848 előtt a parasztság körében elő forduló „hitelügyletek” leggyakoribb formája a terménykölcsön volt. A terménykölcsön visszafizetésének formáját évszázados gyakorlat, szokásjog szabályozta. Ezek ugyan kimerítették a modern értelemben vett uzsora fogalmát, de mivel más értékrend közepette alakultak ki, a szereplőkben fel sem merült, hogy uzsorának tekintsék. Gabonakölcsönnél például általános gyakorlat volt, hogy a tavasszal kölcsönvett egy mérő gabonáért aratás után egy mérő egy fertályt adtak vissza. E látszólag magas kamatot az aratás utáni gabona nagy nedvességtartalmával indokolták. Így kölcsönöztek a kor filantróp intézményei a takarékmagtárak is, hivatkozva még a szárítási és kezelési költségek nagyságára.

A konjunktúrától ösztönözve gyorsan kialakult és az egész országot behálózta az a kereskedelmi szervezet, amely a legtávolabbi falvakban is megteremtette az értékesítés lehetőségét a tradicionális gazdálkodású és mentalitású paraszti termelőket összekapcsolta az európai tőkés piaccal. A nemzetközi terménykereskedelemben kialakult szokásjogot pedig az 1853-ban létesített és a tőzsde funkcióját betöltő pesti Gabonacsarnok, illetve 1864-től áru- és értéktőzsde szabályai honosították meg. A vidéki gabonaforgalom legnagyobb részét a falusi zsidó kereskedők bonyolították le, akiknek már 1848 előtt is – a földszerzés és iparűzés lehetőségeiből kizárva – a falvak áruellátásában (kocsmabérlők, szatócsok, vándorkereskedők) oroszlánrészük volt. E réteg figyelme az 1850-es években a gabonaértékesítés felé fordult. Megtakarított tőkéikkel vágtak bele a fokozódó termelés értékesítésének a szeszélyes áringadozások miatt nem kis kockázatába.

A kincskeresők

A megváltozott körülmények között a beosztani nem tudó, a jövővel nem számoló parasztok egy-egy rossz termésű évet követő télen vagy tavaszon nem igen fordulhattak az egyik vagy másik szomszédhoz, hanem rendszerint csak a kereskedőtől kaphattak kölcsönt új fejében. A falusi kereskedők ismerték a parasztság körében szokásos kölcsönzési formákat és maguk is alkalmazták. De a kereskedő már függött a fejlett tőkés piac törvényeitől, árhullámzásaitól és nem maradhatott meg a primitív terménycsere időszakában kialakult szokásoknál. Előfordult ugyanis, hogy tavasszal, midőn a megszorultak, egy vagy két mérőt kölcsönkértek, 6 forint volt egy mérő búza ára, az aratás utáni visszafizetés idejére pedig felére esett. A kereskedők tehát a szokásos természetbeni kamat mellett visszafizetéskor a két ár közötti különbséget is kérték. Ez volt az a kölcsönzési forma, melyet a hagyományos mentalitású közvélemény uzsorának minősített és amiért a polgári társadalom üzleti életének közvéleményeihez alkalmazkodó kereskedőket elmarasztalta és e terménykölcsönöket a tőkehiány miatt kétségtelenül meglévő uzsorával azonosította.

A feudális kötöttségek alól történt felszabadulás, a megváltozott viszonyok azonban nemcsak a könnyű eladósodás lehetőségét teremtették meg, hanem a gyors felemelkedését is. „Mert végül is minden attól függ – írta 1858-ban Táncsics – meg fogja-e maga a gazda a dolog végét? szorgalommal lát-e hozzá? nem bízza-e csupán cselédeire a munkát? tud-e takarékoskodni? nem hányja-e ki pénzét hiábavalóságokra, divatra? Szóval, aki úgy tesz, mint a józan okosság súgja, gazdászatában okvetlenül boldogulnia kell.” Táncsics úgy látta, hogy a polgári erények, az addiginál nagyobb szorgalom, gondosabb beosztás és racionálisabb gazdálkodás mellett nemcsak elkerülhetők azok a szakadékok, amelyeket az 1848-at követő évek teremtettek, hanem a felemelkedés útja is nyitva áll. Valóban, ezekben az évtizedekben új parasztfamíliák emelkedtek fel a régi egésztelkesek mellé, vagy azok helyére, s nem egyszer eladósodott nemesi birtokok és porták kerültek e feltörő családok kezébe. De a birtokok gazdáit már nem a kényelmes munkaritmus jellemezte, hanem a látástól vakulásig tartó kemény munka az árak ingadozására történő spekuláció és a fogakhoz vert garas, azaz a parasztság körében még új, korai polgári mentalitás. Korait kell mondani, mert a parasztság zöme a maga hagyományos életmódja és mentalitása mellett értetlenül nézte e felemelkedéseket és szinte mindenütt megszületett a magyarázat: kincset találtak. Talán nem is volt olyan, ebben az időben összeizzadt nagy parasztbirtok, amely mögött ne lenne ott a kincstalálás legendája.

E néphit is a feudalizmus korának öröksége. A jobbágysorból tehetséggel és rátermettséggel kitörő és magasabb rendi státuszba emelkedő parasztok köré a kincstalálás vagy rablás legendáját tűzték. Gondoljunk Miroslav Krležának a Glembay családról szóló regényére, ahol a felemelkedés elindítója, a muraközi jobbágyból előkelő csáktornyai polgárrá lett Franz Glembay egy ékszerkereskedő állítólagos meggyilkolásával teremtette elő a felfelé ívelés induló tőkéjét. Az 1799-ben született Táncsics Mihály önéletrajzában mondja el telkes jobbágy apjáról, hogy midőn látta gazdaságának hanyatlását, kincskereséssel akarta sorsát jobbra fordítani. Valószínű, hogy a feudalizmus bomlásának időszakában egyre többen akartak ezen az úton boldogulni. A reformkor írói,


Fáy, Kölcsey, Vörösmarty már komoly társadalmi problémának tekintették a kincskeresés babonás hiedelmét, mivel nemcsak a jobbágyság, hanem az elszegényedett nemesség soraiból is sokan – munka helyett – elásott kincsek után kutatva próbáltak felemelkedni. Vörösmarty a „Kincskeresők” c. drámájában ítéli el e társadalmi mentalitást.

A parasztság az 1848 utáni időkre is átörökítette a kincstalálás legengáját a hetediknek született gyerekek köré szőtt mitikus kincslátó tehetséggel és a látás gyakran szertartásszerű eljárásaival. A korabeli sajtó tudósításai szerint az 1850-es évek végétől a parasztság körében szinte országszerte fokozódik a kincskeresési láz. Felerősödésének több oka is volt. Az új területek feltörése és a mélyebb szántás, valamint a vasútépítési munkálatok sok régészeti emléket, köztük arany, ezüst ékszeréket, pénzeket hoztak felszínre. Részint ez, részint a szociális mobilitás meggyorsulása, az új famíliák feltörése teremtette meg a táptalaját a legenda megerősödésének. Akik aztán az új körülmények között nehezen boldogultak, vagy a bukás felé tartottak, azok kincskereséssel igyekeztek sorsukon változtatni. Elszaporodtak a „látók” és „nézők”, akiknek tehetségük volt a földben rejtőző kincsek megtalálására.

Csökken a láz

Az 1860-as években a régészek egyre-másra panaszkodtak, hogy az országban pusztító „halom ásási” és „dúlási kedv” miatt a régészeti emlékek egész sora megy tönkre. A kiegyezés után törvényjavaslatot is készítettek a „dúlók” megbüntetésére. Bármilyen titokban dolgoztak ugyanis a kincskeresők, az esetek zöme, ha utólag is, de kitudódott. A kincsásók pálmáját bizonyára a Somogy megyei Patosfa vitte el, ahol a kiegyezés évében – az egyik újság tudósítása szerint – 50 hiszékeny ember ásott nagy igyekezettel és kereste a boldogulásukat megalapozó kincseket.

A néprajztudomány a kincskeresés esetében is szakszerű leírásokat adott a kincslátás hiedelmeiről, de a jelenség mögött meghúzódó társadalmi problémákat nem vette észre. Csupán az írók figyeltek fel a kérdés ilyen összefüggéseire. A kincskeresés láza az l880-as évek végére az ország fejlettebb vidékein visszaesett. A kincskeresők csalódásai, a parasztság általános műveltségének emelkedése és a racionálisabb gazdálkodásra egyre nagyobb számban áttérők példája eloszlatták a paraszti boldogulásnak ezeket az illúzióit, egy idejét múlt életforma krízisének korcs kinövéseit.

A kincskeresés ugyanúgy nem oldotta meg a parasztság anyagi gondjait, mint a betyárvilág idején ugyancsak gyakran emlegetett orgazdaság. A felszínen maradás vagy a felemelkedés útja nem lehetett más, mint szakítás a múltból hozott életmóddal és szemlélettel, az ésszerűbb gazdálkodásra történő áttérés és a korábbinál keményebb munka. Mindezt az 1870-es évek végén már nemcsak a józan belátás, hanem a gabonakonjunktúra hanyatlása is megkövetelte.

2. Képek



1. A Római Birodalom útjaiFIGYELŐ

MARÓTI Egon

A Római Birodalom útjai

A közelmúltban jelent meg Ürögdi György könyve, a „Hogyan utaztak a régi rómaiak?” Alábbi cikkünk ennek témájához kapcsolódik.

„Minden út Rómába vezet” – mondja a közismert szállóige. Ez a ma általában már képletesen, átvitt értelemben használt megállapítás arra a tényre is utal, hogy az egész Appennini-félszigetet, az ókori Itáliát átfogó úthálózatnak Róma volt a központja, a félsziget – és idővel az egész birodalom – minden tájáról, minden irányból megközelíthető volt a város a közutak (viae publicae) valamelyikén. Különben a történeti fejlődésnek jobban megfelelne egy olyan megfogalmazás, hagy minden út Rómából indul ki. Tudniillik a nagyszabású útépítkezés Róma lassú terjeszkedésével párhuzamosan, fokozatosan haladt előre a félsziget teljes meghódításáig. A Rómából sugarasan szétfutó, illetve a tőlük távol eső fontosabb településeket egymással összekötő útszakaszok építésére csak ezt követően került sor. Ez a tevékenység azonban sok évszázadon át, a császárkor végéig folyamatosan tartott, s az Itálián kívüli hódítások nyomán az egész birodalomra kiterjedt; összességében idővel elérte a 150 ezer kilométert, s ebből magát Itáliát több tízezer kilométernyi közút szelte át.

Elmondhatjuk, hogy a rómaiak építő, szervező és civilizációteremtő tevékenysége során – a vízvezetékek, fürdők és csatornák létrehozása mellett – közúti hálózatuk kiépítése volt a legjelentősebb teljesítmény.

A kezdetek persze szerények voltak. A korai utak rövid, döngölt – esetleg murvával felszórt – földutak voltak. Nevüket vagy arról a településről nyerték, amelyet Rómával összekötöttek, mint pl. a Nomentumba vezető via Nomentana, vagy pedig rendeltetésük, funkciójuk volt a névadás alapja, mint pl. a tengerparti sólepárló telepekhez vezető via Salaria esetében, amelyen a táplálkozáshoz nélkülözhetetlen sót szállították a városba.

A közúti hálózat nagy, gondosan kivitelezett útvonalai építtetőjük, az építésüket kezdeményező állami tisztségviselő (magistratus) nevét viselték. – Ilyen volt mindenekelőtt a via Appia, amelynek első szakaszát még Kr. e. 321-ben, az első samnis háború idején kezdte el építtetni a kor neves politikusa, Appius Claudius Caecus. Az út idővel átszelte az egész félszigetet, s Campania központján, Capuán, a Pyrrhos elleni háborúk során nevezetessé vált Beneventumon (ma Benevento) és a jelentős görög gyarmatvároson, Tarentumon (Taranto) út Brundisiumba (Brindisi), a Balkán-félszigetre induló hajók kikötővárosába vezetett.

Az útépítés céljai

A Kr. e. 2. század végén épült meg a via Appiából Capuánál dél-kelet felé elágazó via Popilia, amely Nuceria (Nocera), Atinum, Muranum (Murano) és Consentia (Cosenza) érintésével a Szicíliával átellenben fekvő Rhegium (Reggio di Calabria) kikötővárosba vezetett. Később Traianus császár (98–117) építtette meg a Beneventumnál elágazó és Canusium (Canossa) érintésével Apuliát átszelő via Traiana-t, amely Barinumnál (Bari) érte el az Adriai-tengert. Fontos útvonal volt a Rómából északnyugat felé induló, a Tyrrhen-tenger partjának vonulatát követő via Aurelia, amely Etrurián és Ligurián át egészen Gallia Narbonensis tartományába vezetett. Észak felé a via Flaminia volt a legjelentősebb összekötő út az Adria felé. Ennek folytatásaként épült északnyugati irányban a via Aemilia, amely Ariminiumnál (Rimini) elkanyarodott a tengerparttól, s a szárazföld belsején át vezetett a Po-síkságra Bononia (Bologna) Mutina (Modena) és Placentia (Piacenza) érintésével.

Szerteágazó viták forrása volt ennek a nagyszabású útépítésnek a célja. Egyes kutatók a katonai, mások a gazdasági meggondolásokat hangsúlyozták; voltak, akik egyeztető álláspontot foglaltak el, megint mások korszakonként más és más indítékokat feltételeztek. Az az elgondolás látszik a legelfogadhatóbbnak, amely szerint a római úthálózat katonai és politikai meggondolásoknak köszönheti létrejöttét, gazdasági szempontoknak állandó meghosszabbítását és tökéletesítését. Az útépítés ugyanis az árucserét és a gazdasági élet mozgását általában jelentősen előmozdította. A kérdésben való állásfoglalás elválaszthatatlan az egyes utak létrejötte datálásának kérdésétől, s általában az útépítés intézményesítésének felfogásától.

A hagyományos álláspont az volt, hogy a köztársaságkori útépítés két nagy szakaszra oszlik, amelyeket a második pun háború vége (Kr. e. 201) határol el egymástól. Azt megelőzően a censorok, azt követően pedig a consulok hatáskörébe tartozott a közutak építésének intézése. Sajátságos körülmény azonban; hogy bár igen


nagy számban kerültek elő nagyméretű, a távolsági adatok mellett az építtető nevével is ellátott köztársaságkori mérföldkövek, ezek közül egyetlen egy sem tünteti fel azt, hogy az illető útépítője censor lett volna. Figyelemre méltó körülmény az is, hogy a közutakkal foglalkozó egyetlen jogászi tudósításunk, Ulpianus fejtegetése sem tud censori utakról, Itália területén csak consuli, a tartományokban pedig – a helytartók által épített – praetori utakról beszél. Alaptalan tehát a különböző római nemzetségek nevét viselő itáliai közutak megépítését egy-egy 4–3. századai censor személyéhez kapcsolni; ezek általában az illető nemzetség egy-egy későbbi consuli méltóságot viselt leszármazottjának emlékét örökítették meg. (Kivétel a via Appia, amelyet, mint láttuk, névadója censor korában kezdett építeni; kivétel annyiban is, hogy az út a politikus előnevét, személynevét [praenornen] viseli.)

Hogyan épültek?

A rómaiak közútjaik egyes szakaszait a terepviszonyoktól függetlenül lehetőleg minél egyenesebb vonalban igyekeztek vezetni a következő célállomásig. Ez magától értetődően tetemes külön munkát okozott: dombokat kellett elegyengetni, mélyen fekvő, nem egyszer mocsaras területeket feltölteni, hidakat építeni, alagutat fúrni stb. Maguk az utak több rétegből álltak. (L. az ábrát.) Az utak ágyát legalább 1 m mélyre ásták meg, ám ha a talajviszonyok úgy kívánták, e feltöltés meghaladta a 3 métert is. Az út alapját (pavimentum = az ábrán: 1.) homok és mész keveréke alkotta; erre került egy agyaggal vagy „cementtel” (caementum = kőzúzalékkal kevert mészhabarcs) megkötött darabos kőréteg (statumen = 2.); efölött helyezkedett el a rudus (= 3.), egy összesajtolt kavics- és mészréteg; ezután következett a legerősebb réteg, az ún. nucleus (= 4.), amely föld, homok, tégla és mész összesajtolt keverékéből állt; az egészet legfelül nagyméretű, egymás mellé illesztett kőlapokkal borították be, amelyek hézagait ledöngölt kavics törmelékkel, murvával egyengették el: ez volt az út felszíne, háta (sutnmum dorsum = 5.). Az így megépített út neve via strata (szó szerint letakart, beborított, burkolt út) volt; ebből származik az olasz strada, a német Strasse, az angol street és a mi sztráda szavunk is. Az úttest különben enyhén domború volt, hogy az esővíz lefolyhasson róla a kétoldalt húzódó, gondosan karbantartott vízlevezető árkokba. Az utak szélessége általában 4–7 méter között ingadozott, de mindig legalább olyan széles volt, hogy két ellentétes irányban haladó kocsi elférhessen egymás mellett.

Látnivaló tehát, hogy az ilyen jó minőségű utak megépítése óriási mennyiségű munkaerőt és nyersanyagot igényelt. Tudjuk, hogy az utak építéséből és karbantartásából derekasan kivette részét a római hadsereg, s hozzájárultak a környék birtokosai is, akiknek feltétlenül hasznuk volt az úthálózat – a viae publicae és a bekötőutak – megépítéséből, hiszen ez növelte földjeik értékét, megkönnyítette mezőgazdasági termékeik gyors értékesítését. Még fogadókat is érdemes volt építeniük ez utak szélén, hiszen itt pl. a saját termésű boraikat is kimérhették. Mindezek ellenére nyilvánvaló, hogy az útépítés terhe, költségei zömében az államkincstárat terhelték, mégpedig nem is csekély mértékben. Az útépítés költségeit tovább növelték a nagyméretű, olykor több mint 2 m magas mérföldkövek (miliarii, miliaria), amelyek, mint említettük, feltüntették az építtető nevét s a Rómától mért, ill. a következő településig hátralevő távolságot (lásd a képet). Ennek mértékegysége volt a közel másfél méteres kettős lépésnek, a passusnak az ezerszerese (milia passus), ami tehát kb. másfél kilométernek (pontosan 1479 m) felelt meg. Mai napig fennmaradt e távolságmérés emléke a mérföldben, amelynek angol neve miles, németül Melle stb.

Fontos támpont az itáliai úthálózat kialakulásának datálásához az utak építésmódja, minősége mellett az ezek alapján kikövetkeztethető építési költség.

Mikor kezdődött?

Sajátos módon nincsenek egykorú adataink arra vonatkozóan, hogy mibe került egy meghatározott új útszakasz megépítése. Annyit azonban tudunk, hogy Hadrianus császár korában (117–136) egy római mérföldnyi út felújítása csaknem százezer sestertiusba került. Egy hasonló méretű új útszakasz megépítése nyilvánvalóan ennek sokszorosát igényelte, tehát már a félszigetet átfogó úthálózat első fontosabb vonalainak megépítésekor is sokmilliós kiadással kell számolnunk. Kérdés, mikor került a római állam olyan helyzetbe, hogy ekkora összegeket tudott ilyen célokra fordítani. Ne felejtsük el ugyanis, hogy az ókori pénz értékét a pénzérmék effektív nemesfém- (általában ezüst-) tartalma határozta meg kiadásukhoz tehát jelentős nemesfémkészletre volt szükség. Márpedig Itália területén nem voltak számottevő ezüstbányák. Róma számára tehát a szükséges nemesfém egyenletes beszerzése, illetve a megfelelő készletek felhalmozása mindaddig nem volt lehetséges, amíg az államkincstár nem jutott stabil nemesfémforrásokhoz akár a meghódított területek városaira, lakosságára kivetett rendszeres adóbevételek, akár bő hozamú bányák révén. Ez a kívánalom csak a második pun háború során, ill. azt követően valósult meg, amikor kiszorították a punokat az Ibériai-félszigetről, a bennszülöttekkel vívott szakadatlan harcok közepette megszerezték maguknak a terület gazdag arany-, ezüst- és rézbányáit.


Nagyobb szabású útépítkezések Itália területén tehát csak a második pun háború után kezdődhettek. Ez a tevékenység különösen Kr. e. 190 után élénkült meg, azt követően, hogy a rómaiak keleti hadjárataik során megismerkedtek pl. a Seleukida birodalom kitűnő, úgynevezett királyi útjaival, amelyek katonai jelentőségét nyomban felismerték.

A császárkorban aztán tovább folytatódott az itáliai és a tartományi utak kiépítése, s ezek átszelték a birodalmat Britanniától Szíriáig, Hispaniától Illyricumig: gyakorlatilag a Földközi-tenger egész medencéjének partvidékét. A katonai felvonulás, a kereskedelmi szállítás mellett a birodalom terjeszkedéséve külön jelentőségre tett szert a hivatalos állami postaszolgálat (cursus publicus) létrehozása. A főútvonalak mentén meghatározott távolságokra postaállomásokat (stationes) építettek, ahol a császári futárok megpihenhettek, lovat válthattak. Ilyen módon a birodalmat fenyegető „barbár” mozgolódások híre a határvidékekről is gyorsan eljuthatott Rómába, a megfelelő császári parancsok pedig ugyancsak gyorsan megérkezhettek a birodalom legtávolabbi területeire.

Ezeknek az utaknak maradványait az egykori római birodalom számos területén feltárták. Egyes útszakaszok – a burkolat felújításával – ma is használhatók!

2. Képek





1. A Képes Krónika történeteKRISTÓ Gyula

A Képes Krónika története

Az újévi képes naptárak között kétségtelenül annak volt legnagyobb a sikere, amelyet a 14. századból származó Képes Krónika iniciálénak képeiből állított össze a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata.

A könyveknek is megvan a maguk sorsa. A régi latin mondás kétszeresen áll arra a kódexre, amelyet Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz; s amelyet Képes Krónikának hívunk. A kódex és a benne található szöveg története szempontjából egyaránt döntő fontosságú az a mondat, amellyel a Képes Krónika kezdődik: „Az Úr ezerháromszázötvennyolcadik évében, ugyanazon mi Urunk mennybemenetele nyolcadában, kedden kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról; egybeszedegettem azt többféle régi krónikákból, kiírtam onnan ami igaz, és mindenképpen megcáfoltam, ami hamisság.” Vagyis a szerző 1358. május 15-én látott hozzá annak a krónikaszövegnek a megalkotásához, amelyet, egyebek mellett, e kódex is tartalmaz. E szöveg a magyarok történetét a biblikus eredeztetéstől a magyarokkal azonosnak tekintett hunok történetén, a magyarok legrégebbi és Árpád-kori históriáján át a 14. század 30-as éveiig kíséri végig.

A szövegőrző kódex

Régóta ismert, hogy a Képes Krónika kódexe nem az 1358 májusában elkezdett, ún. 14. századi krónikakompozíció eredeti kézirata, hanem annak „csak” káprázatos szépségű illusztrációkkal bőven ellátott másolata. Kezdőszavaiból annyi látszik bizonyosnak, hogy a szöveg 1358-ban nyerte el ma ismert formáját, s csak ezt követően készülhetett el a díszes másolat, a Képes Krónika gondos tervezésű, művészi kivitelezésű kódexe.

A krónika szerzője az a Márk lehetett, akit családi birtoka, a Veszprém megyei Kált után Kálti Márkként ismerünk. Életére 1336-tól éppen 1358-ig vannak adataink. Egyházi pályán működött; előbb Károly Róbert király feleségét, Erzsébet királynét szolgálta, majd Károly fiát, I. Lajos királyt. 1352. évi adat szerint a királyi kápolna őre volt, aki e tisztségéből adódóan használhatta a királyi levéltárban őrzött anyagokat is.

A szerző maga sem titkolja, hogy krónikája szövegét „többféle régi krónikákból” szedegette össze, az tehát a mi felfogásunk szerint sem saját szellemi alkotása. Például a magyar honfoglalók hét kapitányáról szólva „némely kódexek”-re, a békési Vata és fia, Janus kapcsán pedig „a magyarok tetteiről szóló régi könyvek”-re hivatkozik. Ugyanakkor viszont Kálti, középkori szokás szerint, nem tartotta szükségesnek, hogy forrásait pontosabban megjelölje, sőt, szövege nem különül el szerzők szerint sem. Így aztán a kutatás csak a Képes Krónika és a más, ránk maradt magyar krónikák aprólékos összevetésével tudja kimutatni az előbbi valódi forrásait, azokat a különböző korokban keletkezett részeket, amelyekből a krónika összeállott.

A 13. századi előzmények

A visszafelé történő nyomozást megkönnyíti az a körülmény, hogy önálló formában ránk maradt Kézai Simon 1282–1285 között készült krónikája. A Kézai-krónika, valamint a 14. századi krónikakompozíció (a Képes Krónika) közti szöveg bizonyossá tették, hogy az utóbbi számos ponton éppen Kézai szövegét hasznosította. Még ha Kézai különböző külföldi forrásokból, továbbá önállóan szedegette is össze anyagát, a szorosan vett magyar történeti események elmondásában maga is korábbi krónikás minta után indult. A Lél- (kürt) mondáról szólva a „krónikák könyvei”-t említi, amelyek már szintén megemlékeztek e mondáról. Hogy eme, a kalandozások korára utaló, becses mondaanyag magyar krónikákban csak a 13. században került lejegyzésre, azt viszont Anonymus bizonyítja, aki 1210 táján írott gesztájában megemlíti ugyan Botond és a kalandozó magyarok bizánci vitézkedéseit, de részletezésétől eltekint, „mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam”. Vagyis: a Lél- (kürt) és a Botond-monda valamikor 1210 és 1282 között került lejegyzésre.

A kutatás ilyen és hasonló nyomok alapján derítette ki, hogy Anonymus és Kézai között egy további krónikaíróval kell számolnunk, aki V. István korában (1270–1272) dolgozott. Ennek szerzőjét, Ákos mestert is ismerjük. Róla 1235/1240–1272 között vannak adataink. Főúri család sarja volt. IV. Béla király öccsével, Kálmán herceggel együtt nevelkedett. Egyházi pályán tevékenykedett, előbb Pesten volt plébános, majd székesfehérvári őrkanonokként a királyi kincstárat őrizte, végül haláláig, óbudai prépostként működött. Tagja


volt a királyi kápolnának, egy ideig IV. Béla feleségének, Mária királynénak a kancelláriáját vezette.

Sokkal kevesebb biztosat tudunk az Ákos mester előtti krónikaírásról. Amikor az 1230-as években a magyarországi domonkosok figyelme a keleten maradt magyarok felé fordult, azok lakhelye és a hozzájuk vezető út felől magyarországi történeti műveket kezdtek vallatni. Egy kortárs domonkos szerzetes két ilyenről emlékezik meg: az egyiket a magyarok gesztájának, a másikat pedig a régiek írásának nevezi. Tudjuk, hogy az 1210 táján a magyar honfoglalásról önálló történeti művet író Anonymus szintén használt magyarországi írott forrásokat, azokat, amelyekben éppen nem akadt rá a kalandozók mondájának nyomára. Mivel Kálti Márk nem ismerte és használta Anonymust, az Ákos mester 1272 körüli krónikaírásától visszafelé számított egy évszázad fehér folt a Képes Krónika szövegtörténetében. Lehet, hogy az 1172–1272 közti száz évben – Anonymus kivételével – egyetlen krónikaíró tevékenységével sem számolhatunk. (Ezt látszik erősíteni, hogy a Képes Krónika szövegében éppen ennek a száz évnek a kidolgozása a leginkább elnagyolt.) De az sem kizárt, hogy ugyanebben az időben több, kisebb jelentőségű krónikás is rajta hagyta keze nyomát a több átíráson, másoláson átment krónikás hagyományanyagon.

A 11. századi ősgeszta

Alig kevesebb a kérdőjel az 1112-t megelőző évszázad krónikaírásában is. Hogy a Kálmán király öccsétől, Álmos hercegtől származó királyok – I Béla, II. Géza és III. István (1131–1172) – sorából egy vagy akár több uralkodó alatt is készült krónika, az elsősorban tartalmi okokból bizonyos. A jelentős királyaink közé számító Kálmánról ugyanis a krónikás szöveghagyomány rendkívül elmarasztaló képet rajzolt: „Kálmán idejében sok rossz történt. Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt és selypített”. Uralkodásának krónikabéli megörökítései valóságos vádirat Kálmán ellen: nem engedte át a kereszteseket az országon, sőt sereget küldött ellenük; Oroszországban oly nagy vereséget szenvedett, amilyet a magyarok történetük folyamán ritkán; második feleségét házasságtörés bűnén kapta; végül pedig megvakíttatta öccsét, Álmost és annak kicsiny fiát, Bélát. Mindebből kétségtelen, hogy a megvakított Álmostól eredő királyok láttatták ilyen sötétnek Kálmán országlását, eredendően azért, mert erős kézzel számolt le a hatalom megszerzésén mesterkedő öccsével, a későbbi magyar királyok ősapjával.

Évtizedek óta vitán felül áll, hogy az Álmos hercegtől származó királyok érdekében készült egy vagy több krónika nem a legkorábbi a 14. századi krónikakompozícióba foglalt „betétek” közt. E legkorábbi krónikáról, az úgy nevezett ősgesztáról sikerült bizonyítani, hogy szerény terjedelmű és kvalitású munka volt, amely mindent szigorúan egyházias felfogás alapján tárgyalt. Emiatt ítélte el a pogány magyarokat, ezért eredeztette őket Noé megátkozott fiától, ezért mutatta be ősi lakóhelyüket kietlen pusztaságként. Az ősgeszta keletkezési idejéül I. András (1046–1060) és Kálmán (1095–1116) között szinte minden magyar király kora számításba jöhet.

A 14. századi krónikakompozíció – és így a Képes Krónika – szövegtörténete tehát 250–300 évet fog át. A 11. század második felétől kezdve 1358-ig fél tucatnál több, különböző korban élt szerző – szándéktalanul kollektív – munkája eredményeképpen állt össze a magyarok krónikája. A középkori krónikások egyszerre bővítették és kurtították a rájuk hagyományozódott anyagot. A nekik, koruknak (vagy inkább körüknek), uralkodójuknak nem tetsző, korszerűtlenné, túlhaladottá vált részeket elhagyták, a régi eseményeket „újszerűen” értelmezték, az új idők történéseit saját ízlésüknek megfelelően mondták el. Éppen ez az állandóan folyó, ideológiai és politikai szempontoknak alárendelt krónikaszerkesztési, szövegátrendezési munkálat adja magyarázatát annak, hogy a 14. századi krónikakompozíció ma ismert szövegvariánsaiba a különböző korokban készült alkotások nem „betétként”, más szövegektől jól elkülönülő módon illeszkedtek be, hanem mintegy feloldódtak az idegen szövegekben, hogy azok aztán megint szinte észrevétlenül illeszkedjenek újabb idegen szövegekhez.

Amikor Kálti Márk „többféle régi krónikákból” egybeszedegette a magyarok történetére vonatkozó anyagot, az enyészettől mentette meg a kallódó, szétszórt szövegeket. Az általa készített eredeti kézirat is elveszett, krónikakompozíciójának szövege azonban különböző időpontokban készült másolatokban megőrződött. E másolatok sorában a legbecsesebb a Képes Krónika kódexe, amelyet illusztrációi, miniatúrái a korabeli európai képzőművészet élvonalába is emelnek.

A krónika képanyaga

A kutatás kiderítette, hogy Anjou királyainkat egy festő-család három generációja szolgálta. A nagyapa, Hertul, talán Nápolyból behívott olasz mester volt, s Károly Róbertnek dolgozott. Az apa, Miklós, Lajos király szolgálatában állott. Ő 1373-ban már halott, míg fia, Miklós, ugyanekkor még kiskorú, viszont 1385-ben már nem élt. Számosan a család második nemzedékébe tartozó Miklósban látják a Képes Krónika festőjét, s felteszik, hogy az 1360-as évek elején kezdte el a festést, vagy esetleg, az írással szorosan együtt, azaz az 1350-es évek végén.


Ezzel szemben azok, akik kormeghatározó szerepet tulajdonítanak a Képes Krónika díszes címoldalán a szövegkezdő „A” iniciáléjába rajzolt miniatúrának, a festés datálásában más nézetet vallanak. E képen ugyanis Lajos király és felesége, Erzsébet, Alexandriai Szent Katalin előtt térdepel és imádkozik. Szent Katalin a királyi házaspár Katalin nevű leányának volt védőszentje, aki viszont 1370-ben született. Eszerint a Képes Krónika képanyaga nem keletkezhetett 1370 előtt, és 1376 (Katalin halála) után. Ezt a keltezést két további mozzanat is valószínűsíti. Az egyik: kiderült, hogy a Képes Krónikának mintegy „testvére” egy, az oxfordi Bibliotheca Bodleianában őrzött kódex; ugyanis a két kódex festője kétséget kizáróan azonos. Márpedig az eredetileg Magyarországon készült oxfordi kódexet a címlapján látható lengyel címer 1370–1382 közé datálja, amikor I. Lajos egyszerre volt magyar és lengyel király. A másik: a 14. századi krónikakompazíció egyik szövegvariánsát őrző, 1462-ből való Teleki-kódex kolofonja a következő becses felvilágosítást adja: „Ezt a krónikát Tamás N.-i pap kezdte el, és én, ...Endrefalvi Antal fejeztem be. A Szentpétervásárára való szováti plébános, Benedek Úr számára írtuk le az Úr 1462. évében a despota krónikájáról, amelyet a felséges fejedelem, Franciaország királya adott fényes ajándékként a despota úrnak”. Valószínű, hogy az a krónika, amely az 1462. évi másolat, a Teleki-kódex mintájául szolgált, a már szépen díszített Képes Krónika volt.

Eszerint a nagy értékű kódex Franciaországba került, ahonnan VII. Károly francia király (1422–1461) adományaként jutott a „despota”, azaz Brankovics György szerb fejedelem (1427–1456) tulajdonába. Vajon mikor és hogyan került a Képes Krónika Franciaországba? Az a feltevés, amely kormeghatározó funkciót tulajdonít Alexandriai Szent Katalin szerepeltetésének, természetes magyarázattal szolgál erre. Az 1370-ben született Katalin az 1374-es szerződés szerint az akkori francia király másodszülött fiának, Lajos orléans-i hercegnek a jegyese lett. Vagyis Szent Katalin a kis menyasszony védőszentjeként került rá annak a Képes Krónikának a címoldalára, amely Katalin eljegyzési ajándékként 1374–1376 között el is juthatott Franciaországba.

A krónika utóélete

A Képes Krónika kódexének további történetében is sok a bizonytalanság. Mutatnak nyomok arra, hogy a kódex 1419-ben is Magyarországon volt. Abból a körülményből, hogy magyar vonatkozású török glosszák olvashatók benne, a kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a 15. század vége és a 17. század eleje között a kódex egy törökül igen jól tudó magyar ember tulajdonában volt. Utóbb Bécsbe került; mindenesetre Sebastian Tengnagel az udvari könyvtár kéziratairól 1608–1636 között összeállított katalógusában már említi azt. Hosszú évszázadokon keresztül Bécsben őrizték, innen ered az elvétve még ma is használatos (régebben általánosabban elterjedt) Bécsi Képes Krónika elnevezés. Nemzeti kultúránk és történelmünk e felbecsülhetetlenül becses emléke az 1932. évi velencei egyezmény keretében került vissza Magyarországra. 1964-ben napvilágot látott remekbe szabott hasonmás kiadása, s ezzel széles körben megnyílt a kutatás lehetősége. Mert kutatnivaló még temérdek van. Számos fehér folt tátong a krónika szövegtörténetén és a kódex históriáján, amelynek eltüntetése jövendő történeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, könyvtörténeti stb. kutatások feladata.

2. Képek





1. Zrínyi és a vadkanBENDA Kálmán

Zrínyi és a vadkan

Rónai Mihály András „Pákozd után” címmel szenvedélyes hangú cikket írt a Népszabadság 1979. szeptember 30-i számában. Mondanivalójának lényege az, hogy irtsuk ki történetírásunkból azokat a szemléleti maradványokat, amelyek nem a magunk belső nemzeti fejlődése, hanem az egykori bécsi udvar és a birodalmi politika szempontjából ítélik meg múltunk jelenségeit. A történész csak hálás lehet a nemzeti önismeret tisztaságáért síkra szálló írónak, ha a múltban maradt szemléleti torzulásokra felhívja a figyelmet. Melyek ezek a szemléleti torzulások? Idézem a cikket: „Tanultunk Zrínyiről, Teleki Lászlóról, Széchenyiről. Bevágtuk a csáktornyai vadkan regéjét, a pesti és a döblingi öngyilkosságot: oly alaposan, hogy még tanítjuk is pedig amit tanultunk, nem más, mint amit minderről annak idején a hivatalos verzió, a császár hatóságé közölt.” Ezek volnának hát nemzeti szemléletünk torzulásai? Nem politikai irányzatok, kimagasló személyek működésének megítélése körül van a baj, pusztán haláluk körülményeinek tisztázásával? Múltunk helyes vagy helytelen megítélése attól függ, hogy az említettek (meg az utóbbi időben nemzeti hőssé előléptetett István nádor) haláláról hogyan vélekedünk? És ha nem azt valljuk, hogy valamennyiőjüket Bécs gyilkoltatta meg, történetírásunk a császári sárga-fekete ideálok hirdetőjévé válik?

Elgondolkoztató ez a szemlélet (megvolt a polgári korban, s tovább él a marxizmus világában is), amely makacsul behunyja a szemét a tények előtt, s ki nem mondva is azt sugallja, hogy diadalmasan szárnyaló fejlődésünket mindannyiszor a Habsburg orgyilkosok gáncsolták el. Jól ismerjük ennek a szemléletnek kardinális pontjait. Rónai Mihály András név szerint csak Zrínyit, Teleki Lászlót, Széchenyit és István nádort említi az orgyilkosok áldozatai közül, de hozzáteszi, hogy nevük csak kiragadott példa, erre a sorsra jutott mindenki, akitől a magyar nemzeti erők összefogását lehetett várni. Nyilván Hunyadi Mátyásra gondol, akit felesége, Beatrix mérgezett fügével ölt volna meg, beletaszítva ezzel az országot a mohácsi katasztrófához vezető útba és a Habsburg járomba: továbbá Bocskai Istvánra, akit szintén Habsburg-bérenc lassan ölő mérge tett volna el az útból győzelmes szabadságharca csúcsán, amikor már szinte fölébe magasodott a bécsi császárnak s új irányba fordíthatta volna a magyar fejlődést. Az, hogy nagyjaink közül egyesek életben maradtak, mint a név szerint említett Kossuth Lajos, csak a véletlennek, az orgyilkosok ügyetlenségének köszönhető. Hol lennénk ma már – sugallja ez a felfogás –‚ ha nem élünk évszázadokon át gyilkosok között, akik legjobbjainkat megölték.

Adatokkal alátámasztva nem egyszer megírták, hogy Széchenyi István öngyilkosságához nem fér kétség (a sorozatos rendőri zaklatások persze hozzájárultak ahhoz, hogy idegei nem bírták el a megterhelést). Megírták, hogy Teleki László halála körül valóban akadnak gyanús mozzanatok, de ha mindenáron orgyilkos végzett vele, akkor nem annyira Bécs, hanem inkább a 48-as emigráció jöhet gyanúba, amely árulót látott Telekiben és példát akart statuálni a további behódolások meggátlására. Elmondották, hogy szegény, emberileg is nagyon szürke István nádor (aki egyébként olyan nagy magyar volt, hogy amikor 1848 szeptemberében az országgyűlés felszólította, hogy nádori tisztének megfelelően álljon a honvédsereg élére és vezesse azt az országba betört Jellasich ellen, Bécsbe szökött) hosszas betegeskedés után természetes halállal halt meg, s az erőszakos halál (amit „csak most legutóbb vallottak ki a sírleletek”) csupán egy elhamarkodott szakértői véleményből levont téves következtetés. Az adatok, a bizonyítékok egyszerűen leperegnek a mindenütt orgyilkost szimatolókról, ahogy Rónai Mihály András sem tartja érdemesnek valamivel is bizonyítani állítását.

Szándékosan hagytam a végére Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halálát. Az előző esetekben még mondhatjuk, hogy a viták korábban folytak, elkerülték a szerző figyelmét. Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban. Ezek rendre bizonyították, hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni. Az az ellenérv, hogy Bethlen Önéletírásában az udvartól való félelmében nem merte az igazat meg írni elfogadhatatlan. Hiszen a vadászat elején Zrínyi által elmondott adomát is, amely ugyancsak nem kíméli a Habsburgok érzékenységét, el kellett volna hagynia, vagy mással helyettesítenie. Egyébként is tudjuk, hogy Bethlen nem a nyilvánosság számára írta Önéletírását, de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek, az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.

A kortársak közt persze akadtak, akik nem akarták elhinni, hogy a híres vitéz és nagy vadász ilyen körülmények közt pusztult el, nem egy levelet ismerünk viszont, amely Bethlennel a lényegben azonosan mondja el az


eseményeket. A Bécsben élő, jó értesült diplomaták, köztük a Zrínyivel titkos kapcsolatot tartó francia követ, egybehangzóan vadászszerencsétlenségről írnak. Az, hogy Zrínyi bizalmasának, Vitnyédy Istvánnak a bán haláláról szóló levele mindeddig nem került elő, nem bizonyít semmit. Az az ellenvetés, hogy Vitnyédy iratait halála után, 1670-ben a kormány lefoglaltatta, s akkor megsemmisítették volna az udvart kompromittáló leveleit, már csak azért sem fogadható el, mert az elküldött levelek aligha lehettek a hagyatékban. És mit szóljanak az öngyilkosság „tárgyi bizonyítéká”-hoz, mármint ahhoz az 1945-ben elpusztult puskához, amelyre ezüstözött lapon 1755-ben (csaknem száz évvel az eset után) Benyovszky Pál latinul ezt vésette: „Én vagyok az a flinta, amelynek gyilkos golyójával 1664. november 9-én a muraközi erdőben a vadkan által űzött Zrínyi Miklós grófot fővadásza, Póka Miklós átlőtte”. Ahogy Jakab Géza írta a vadászszerencsétlenséget cáfoló tanulmányában: nem adjuk fel a reményt, hogy majdan előkerülő tények cáfolhatatlanul bizonyítani fogják az orgyilkosságot. Rónai Mihály András viszont így összegezi a történetírók érveit: „Zrínyi, Bécsnek nyugságot szerzendő meghívta a vadkant”. Ha a történészek ezt mondották volna, valóban megérdemelnék, hogy az író „együgyűségnek” bélyegezze érvelésüket. Miután azonban ezt soha senki nem mondotta, a jelző visszafordul írójára.

Száz szónak is egy a vége: harcoljunk történetszemléletünk torzulásai ellen, de a tényeket fogadjuk el tényeknek! Ne akarjuk nemzeti önismeret helyett azt sugallni, hogy a magyar történelem minden baját a Habsburgok okozták, akik gyilokkal és méreggel ki oltották legjobbjaink életét.

2. Képek


1. A modern rabszolgaság gyökereiURBÁN Aladár

A modern rabszolgaság gyökerei

Az ókori világ rabszolgatartása és rabszolgaszerző háborúi, a török hadak gyakorlata: a lakosság rabszíjra fűzése és elhajtása a mai ember számára vagy a régmúlt jellegzetességének, vagy a nem európai népek barbár szokásának tűnik. Egészen másként reagál azonban a közvélemény a modern rabszolgaság tényére, hiszen az a keresztény világ aktív részvételével bontakozott ki, és szinte elengedhetetlen része lett a 18. század végén nekilendülő textilipari forradalomnak. Ezért olvas (vagy néz) kortársaink nagy része értetlenséggel vegyes döbbenettel olyan történeteket, amelyek az alig egy évszázada megszüntetett amerikai néger rabszolgasággal kapcsolatosak. A gőzgép és az erőszakkal kikényszerített rabszolgamunka együttes létezése valóban furcsa jelenség, legalább olyan ellentétes, mint a választójog egyre nagyobb kiterjedése és emberek teljes jogfosztottsága, kiszolgáltatottsága. Mindezek nemcsak időben, de térben is találkoztak: egy államon, illetve államszövetségen belül az Amerikai Egyesült Államokban.

Az amerikai földrész első meghódítói, a spanyolok és a portugálok az ott talált őslakosságot több-kevesebb sikerrel rá tudták kényszeríteni arra, hogy a mezőgazdasági munkát vagy a bányaművelést az ő számukra végezze. Az egy évszázaddal később érkező angoloknak és franciáknak ezt nem sikerült elérniük az észak-amerikai területek nomád indiánjaival. Így a 17. század elején létrejött amerikai angol gyarmatok állandó munkaerőhiánnyal küzdöttek, amin nem segített az, hogy az ültetvényesek vagy hajóskapitányok „megelőlegezték” az arra vállalkozóknak az útiköltséget, amelynek fejében ezek a szegénysorsú telepesek egy időre ún. adós-rabszolgaságot vállaltak. Kézenfekvő volt tehát az is, hogy az angol anyaországban elítélt bűnözőket kényszermunkára a gyarmatokra szállítsák, ahol – büntetésük letöltése után – szalad emberekké váltak. Mivel a költséges visszatérést fedezni nem tudták, „őfelsége utasai” a gyarmatok lakói maradtak, és amint elegendő pénzzel rendelkeztek, kifizették valamelyik vállalkozó kedvű „tisztességes hajadon” útiköltségét, és családot alapítottak.

A LAKOSSÁGNAK ez a gyarapodása azonban lassúnak tűnt, főleg Virginia területén, ahol a talaj kitűnő volt a dohány termesztésére. Sir Walter Raleigh mint a virginiai indiánok ajándékát juttatta el az angol udvarba a dohánylevelet, amelynek élvezete ott, majd szerte Európában, gyorsan terjedt. A hosszúszárú pipából való füstölés, majd magasabb körökben a burnót szippantása, a köznép – főleg a tengerészek – között a bagó rágása rövidesen mindennapos jelenség lett. A dohány, „az ördög növénye” egy csapásra fontos kereskedelmi termékké vált, az európai piac minden mennyiséget felvett. A munkaerőhiányt sürgősen meg kellett oldani. A spanyolok gyakorlata, akik már a nyugat-indiai szigetek cukornád- ültetvényein és a szárazföld bányáiban alkalmaztak afrikai néger rabszolgákat, kellő példát nyújtott.

Tudomásunk szerint az észak-amerikai angol gyarmatok területére 1619-ben holland hajó szállította az első afrikait. Az angolok azonban rövidesen magukhoz ragadták a kezdeményezést. Megalakult a Royal African Company, amely királyi szabadalomlevéllel és a rabszolga-kereskedelem monopóliumával rendelkezett, utóbbival 1696-ig. A rabszolga-kereskedelem olyan jövedelmező volt, hogy 1713-ban a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti békében Anglia 33 évre megszerezte magának az asiento jogát, amelynek értelmében évente 4800 rabszolgát szállíthatott a nyugat-indiai spanyol birtokokra. Az angol kereskedelmi flotta erősödése egyben meghozta az angol rabszolga-kereskedelem fölényét is. A viszonylag kevés befektetést igénylő vállalkozás nagy hasznot hajtott, így egyre több angol hajó szelte a tengereket Afrika nyugati partvidéke és a nyugat-indiai szigetek vagy az atlanti partok között, fedélzetén az embertelenül összezsúfolt élő áruval. A tengeri úton gyakran elpusztult a négerek negyede-harmada, de a kereskedők így is megtalálták számításukat. A felgyülemlett haszon jelentős szerepet játszott az ún. eredeti tőkefelhalmozásban, majd az ipari forradalom vállalkozásaiban.

A rabszolga-kereskedelem a piac igényeihez igazodott, s az észak-amerikai gyarmatok egyre több „beszélő szerszámot” igényeltek. A dohány mellett elterjedt a rizs, a cukornád és az indigó termesztése, így egyre több munkaerőre volt szükség. Mindennek eredményeként 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat idején a 0,5 millió néger az USA-t alapító 13 állam lakosságának 20%-át adta. (Ennek fele Dél-Carolinában és Virginiában élt.) Bár a függetlenségi háborút irányító politikusok egy része időlegesnek tekintette a rabszolgaságot, a déli ültetvényesek tiltakoztak az ellen, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat a király vétkeit elsorolva elítélje az asiento jogát, a rabszolga-kereskedelemnek a király által biztosított monopóliumát.


A FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ idején sajátos helyzet állott elő. Az angolok, hogy nehezítsék az anyaország ellen felkelt gyarmatok küzdelmét, szabadságot ígértek a hozzájuk menekülő rabszolgáknak. Óvatos becslés szerint a négereknek mintegy 10–15%-a élt ezzel a lehetőséggel. A kutatások szerint ugyanakkor mintegy 5000 – többnyire szabad – néger harcolt az angolok ellen, illetve látott el valamilyen katonai szolgálatot.

A függetlenségi háború győzelme után sor került az Egyesült Államok alkotmányának kidolgozására. Az „alapító atyák” a rabszolgaság kérdéséről nem szóltak az alkotmányban. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az egyidejűleg publikált francia Emberi Jogok Nyilatkozata sem szüntette meg a rabszolgaságot a francia gyarmatokon.) A rabszolgaság tényét azonban hallgatólagosan elismerte az alkotmány akkor, amikor a lakosság arányában történő képviselet, az egyes államok által küldhető képviselők számának megállapításakor a fehér lakossághoz hozzáadni rendelte a néger rabszolgák számának három-ötödét. Az alkotmány egyben kimondta, hogy 1808-ig nem lehet megtiltani olyan személyek „behozatalát”, akiket a tagállamok „alkalmasnak találnak a bebocsátásra”. A szemérmes fogalmazás a néger rabszolgákra vonatkozik, és sejteni engedi azt a szándékot, hogy azt követően megtiltják a rabszolga-kereskedelmet, és – ha fokozatosan is – talán elkövetkezik a négerek felszabadítása.

Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazója maga is rabszolgatartó ültetvényes volt, de azon kevesek közé tartozott, akik ellenezték a rabszolgaságot, és hitt abban, hogy az emberiesség és a morális késztetés végül annak megszüntetéséhez vezet. Az egyes tagállamok 1776 után készült alkotmányai között számos olyan volt, amely vagy azonnali hatállyal, vagy fokozatosan – például csak az újszülöttek esetében – bevezette a rabszolgák felszabadítását. Az amerikai néger rabszolgák sorsát azonban megpecsételte az angol ipari forradalom. A 18. század végére sikerült gépesíteni a pamut szövését, majd fonását is. Ezzel jelentősen olcsóbb lett és egyre jobban fogyott a pamutszövet. A piac bővülése növekvő mennyiségű nyersanyagot igényelt Az Egyesült Államok déli területein az 1780-as években meghonosították a nyugat-indiai szigetekről származó hosszabb szálú gyapotot, amelyet könnyebb volt géppel feldolgozni. Már csak az okozott nehézséget, hogy a gyapot tisztítása, a magoknak a szálak közül történő eltávolítása hosszadalmas kézi munkával történt. 1793-ben ez a nehézség is megoldódott, amikor a Harvard Egyetem egy frissen végzett diákja, Eli Whitney Dél-Carolinában megismerkedett a problémával, és napok alatt szerkesztett egy igen egyszerű gyapotkártoló gépet. A könnyen kezelhető készüléket tanulás nélkül bármelyik néger használhatta, elkészítésére bármelyik kovács vállalkozhatott. Eddig egy néger napi teljesítménye egy font gyapot megtisztítása volt, most ezt a gép ötvenszeresére emelte. Így született meg az ipari forradalom melléktermékeként Whitney gépe, és így vált az olcsó néger munkaerő annak feltételévé, hagy az angol textilipar kielégítse az egyre növekvő igényeket.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK déli területein – az indiánok elüldözése után – elegendő „szabad föld” volt, tehát semmi sem állott útjában a gyapottermesztés gyors növekedésének. Az egy növényre berendezkedett (monokulturális) mezőgazdasági művelés azonban, minthogy nem ismerte a talajjavítást, a földeket hamar kizsarolta, így az ültetvényesek egyre újabb földeket fogtak művelés alá. Délnyugaton egymás után alakultak az új államok, amelyek gyorsan vezető helyet szereztek a gyapottermelésben. Így jött létre a „Gyapotkirályság”, amelynek középpontjává egyre inkább a Mexikói-öböl államai lettek.

Az Egyesült Államok kongresszusa 1808-ben megtiltotta a rabszolgabehozatalt, 1820-tó1 pedig kalózkodásnak minősítette a rabszolgák csempészúton való behozatalát. Mindez azonban nem akadályozta meg sem a rabszolgák számának növekedését, sem azoknak az államszövetségen belüli forgalmát. 1790-ben 0,7, 1810-ben 1,1, 1830-ban 2,0 és 1850-ben 3,2 millió volt az Államok déli területein élő néger rabszolgák száma. A növekedés zömében a természetes szaporulatból származott, de a becslések szerint legalább negyedmillióra tehető azoknak a száma, akiket 1808 után vittek be Afrikából. Ezt bizonyítják azok a szökött négerekről szóló hirdetések, amelyek az ismertető jegyek között afrikai eredetű tetoválásra hivatkoznak.

A néger rabszolga nemcsak munkájával tartozott gazdájának, de személyében teljesen ki volt szolgáltatva. Saját tulajdona nem lehetett, tilos volt megtanulnia írni, olvasni, és csak gazdája írásos engedélyével hagyhatta el az ültetvényt. Munkavezetői és felügyelői a legkisebb engedetlenségért megkorbácsolhatták és ha az áldozat ebbe belehalt, azt a törvények nem tekintették gyilkosságnak. A négerek élelmezéséről és elhelyezéséről is a tulajdonos gondoskodott, ennek követelményeit törvények vagy előírások nem szabályozták. A munkanap hossza, nők és gyermekek dolgoztatásának mikéntje is a gazda belátásától függött.

A NÉGEREK HELYZETÉRŐL szólva a korabeli beszámolók ugyanúgy különböznek egymástól, mint a mai tanulmányok. Abban azonban megegyeznek, hogy az észszerűség határt szabott a négerekkel való kegyetlenkedésnek, éheztetésüknek vagy agyondolgoztatásuknak. A rabszolgák behozatalának tilalma és a gyapotkultúra terjedése ugyanis növelte a rabszolgák értékét. Az 1850-es évek körül átlag 300 dollár volt egy fiatal, mezőgazdasági munkára alkalmas néger ára, az 1850-es évekre ez már meghaladta az 1200 dollárt is. Így elfogadható az az érvelés, hogy a Tamás bátya kunyhójá-nak szadista felügyelője nem általánosítható jelenség, s


talán az is, hogy egy emberségesebb gazda rabszolgái esetleg nem éltek rosszabbul mint egyes kelet-európai területek emberszámba sem vett jobbágyai. Az tény, hogy a szabad munka – mint ezt a megfigyelők ugyancsak megállapították – 30–50%-kal volt hatékonyabb. Dél azonban a világpiaci követelmények hatása alatt felépült gazdasági rendszerétől nem tudott szabadulni hiszen tőkéjének nagyobb része a „beszélő szerszám” volt. (Mikor 1852-ben meghalt az amerikai Dél leggazdagabb ültetvényese, rabszolgáinak értéke 1 millió dollár volt, s vagyonának többi része: a föld, az épületek, a birtokában volt kötelezvények és értékpapírok együttesen tették ki a másik milliót.)

Az amerikai történészek többsége szerint az ültetvényeken gyakran „családias” volt a kapcsolat a gazda és rabszolgák között. Ez azonban inkább a tulajdonos és családja körüli szolgaszemélyzetre: kocsisra, dajkára, szakácsnőre érvényes. A napkeltétől napnyugtáig robotoló, zsúfoltan elhelyezett és esetleg nem is kielégítően élelmezett négerek között érthető volt a mindennapi feszültség, amelyet egy-egy különösen kegyetlen büntetés vagy a családok szétszakítása forrpontra juttatott. Ezért kísérik végig az amerikai rabszolgák történetét nemcsak a szökések, hanem a kisebb-nagyobb szervezkedések és megmozdulások, amelyek miatt állandó félelemben éltek az ültetvényesek. A legjelentősebb fejlemény 1831-ben adódott Virginiában, amikor Nat Turner néger prédikátor áll a szervezkedés élére. A 60 fehér és 120 néger halálát okozó események megrázták az egész Délt, amely állandó őrjáratokkal, az eddigi engedmények szigorításával – például a négerek tanításának teljes tilalmával – reagált.

A rabszolgaság nemcsak áldozatait alacsonyítja le, de azok gazdáit is, hirdették már a 18. század végén a quakerek szektájának tagjai, de nem sok eredménnyel. 1817-ben megalakult az American Colonization Society, amely Afrika nyugati partjain területeket szerzett és megalakította Libériát. Célja az volt, hogy a felszabadított négereket ide telepítse vissza s ezzel oldja meg az amerikai négerkérdést. A terv nem baráti érzelmekből született, és nem talált igazi visszhangra, sem a szabad négerek sem a rabszolgák között. A generációk óta az Államokban élő négerek joggal érezték, hogy az ő gyökereik már elszakadtak a fekete kontinenstől, s nem óhajtottak úttörők lenni őseik hajdani lakóhelyén. A rabszolgák őszinte barátai egyszerűen a rabszolgaság megszüntetését követelték, nem zárva ki a tulajdonosoknak fizetendő kártérítést sem. A felszabadítás (az abolíció) híveinek tábora egyre nőtt, és 1830-tól már jelentős sajtója volt. Az első párt, amely a négerek felszabadítását tűzte ki célul 1840-ben alakult és jelöltet is állított az elnökválasztáson.

RABSZOLGATARTÓK ÉS ABOLICIONISTÁK így megjelenő ellentétei azonban nemcsak az egyéni állásfoglalások, hanem – és már ennél korábban – az Uniót alkotó államok szintjén is jelentkeztek. A déli államok rabszolgaságra alapított gazdaságának érdekei ugyanis merőben ellentétesek voltak az északi, iparosult és a nyugati, szabad farmergazdaságokra épülő államok érdekeivel. (Jó példája ennek a vámtarifák körül időről időre megújuló vita, mivel a nyersanyagot exportáló Dél nem ellenezte volna az angol iparcikkek behozatalát, míg Észak a maga fejlődő iparának érdekében védővámot követelt.) A rabszolgatartás mint morális és humanitárius probléma körül kiéleződő konfliktus mögött, tehát alapjában két gazdasági rendszer ellentétei feszülnek egymásnak. Nem volt közömbös ezért egyik fél számára sem az, hogy az Unióba belépő új államok képviselői a rabszolgatartók a vagy az abolicionisták táborát fogják-e szaporítani. Egyelőre, 1820-ban még csak kompromisszum született: az úgynevezett Missouri Kompromisszum, amely kimondja, hogy a Mississippin túli területekről Missourit felveszik ugyan az Unióba rabszolgatartó államként, de ezentúl csak ennek az új államnak a déli határát képező 36° 30’ szélességi körtől délre lesz szabad a rabszolgaság.

A Mexikói Államszövetségből kiszakadt Texas 1845. évi csatlakozása megnövelte a rabszolgatartók terjeszkedési lehetőségét, de a Mexikótól 1848-ban háborúval szerzett új területek ismét kiélezték a vitát. A déli politikusok, látva az északi területek ipari túlsúlyát és a „szabad földeken” megalakuló új államokat, amelyeknek lakosságát egyre növeli a bevándorlók áradata, egyre jobban érezték, hogy a gazdaságilag külön utakon járó Dél nem sokáig tudta a Kongresszusban megvédeni politikáját. Ezért került előtérbe az a követelés, hogy az alkotmány biztosítsa az „egyenlő jogokat”, vagyis mondja ki a rabszolgaság fennmaradását – mielőtt még Dél az Unión belül teljesen kisebbségbe kerülne. Mivel pedig ezt nem sikerült elérniük, inkább megkísérelték a különválást, a kilépést az Unióból s az önálló, a rabszolgaságot fenntartó állam megalakítását. Így került sor az 1861–65. évi véres polgárháborúra, amely a rabszolgaság körüli ellentétek miatt keletkezett ugyan, de elsősorban két gazdasági rendszer összecsapása volt, és amelyből Dél rabszolgáit elveszítve került ki.

2. Képek



1. A Karády-jelenségVÖRÖS Károly

A Karády-jelenség

1939 decemberében Európa nagy része már háborúban állt. Éjszakánként sötétségbe borultak a légitámadásoktól rettegő városok. A budapesti hirdető oszlopokon és falakon akkoriban egy új magyar film plakátjai jelentek meg: róluk egy női arc nézett le, egy eddig szinte teljesen ismeretlen színésznő és egy nagyon is jól ismert író nevével hívogatva a közönséget. Az író Zilahy Lajos volt, a színésznő Karády Katalin és a film a Halálos tavasz.

Egy karrier elindul

A filmszakma amely – ahogyan Zilahy később elmondta – semmiféle sikert nem jósolt a filmnek, óriásit tévedett. A Halálos tavasz az évtized legnagyobb magyar filmsikere, az ismeretlen színésznő pedig szinte egy csapásra a II. világháború éveinek legsikeresebb magyar filmszínésznőjévé, valódi filmcsillaggá vált, aki 1939-től 1943-ig, alig négy év alatt, 18 további magyar film főszerepét játszotta el. A filmben énekelt dala hosszú évek egyik legismertebb magyar slágere, ő maga pedig ez esztendők legnépszerűbb magyar táncdalénekesnője is. Népszerűsége csúcspontján már az egész országot behálózták a Karády Katalint Kedvelők Körének szervezetei: a színházi lapok rendszeresen közölték a színésznőhöz hasonló, vagy legalább reá emlékeztetően fésült leányarcok fényképeit Soprontól Székelyudvarhelyig és Beregszásztól Nagykanizsáig.

A sikerhez több-kevesebb bizonyossággal mindenképpen szükségesnek látszik, hogy a sikerre pályázóban a társadalom olyasvalamit érezzen meg, amit ő maga is érzett már, de nem tudott tudatosítani; akart, de nem tudott kifejezni; amivé válni és amit maga körül látni kívánt volna – de mindeddig hiába, siker és eredmény nélkül. Ezt ki is lehet számítani, jelentkezését előre be lehet mérni: a sikerek nem is kis hányada keletkezik és keletkezett így. De az igazi, nagy hatású sikerben mindig van valami ki nem számított és ki nem számítható – olyan elem, amely váratlanságával mintha magát a közönséget is meglepné, sőt éppenséggel csak akkor ébresztené rá még magának az eddig fel nem ismert igénynek meglétére is. Ezekből lesznek az igazi nagy sikerek, függetlenül immár attól, hogy mi az objektív művészeti értékük. Mint ahogy e két fogalmat, sikert és értéket, két külön szféra termékeinek tekintve, következetesen külön is kívánjuk kezelni.

A Halálos tavasz siker lett, nagy siker, valódi tömegsiker. Olyan nagy, amekkorára a film írója és producere, Zilahy Lajos sem számíthatott még akkor sem, ha előzőleg nyilván maga is felmérte a társadalom várható igényeit. De valóban valamely társadalmi igényre válaszolt ez a film? S ha, igen, milyenre? A válaszhoz a társadalmat kell megismernünk.

Társadalom és tömegkultúra

A magyar társadalomban a két világháború között igen jellegzetes változások mentek végbe. Az egyik módosulást Budapest súlyának növekedése jelentette: az új határok közé szorult ország lakosságának 1920-ban Budapest és a főváros körül kialakult elővárosi övezet együttes népessége egyszerre több mint tizenöt százalékát tette ki, és az új országterület legtávolabbi pontjai is a fővárosnak nem csak közelségébe, hanem vonzásába is bekerültek: olyan vonzásba, melyet az 1920-as évek végétől a rádiónak és a tömegtájékoztatás új eszközeinek rohamos elterjedése csak tovább erősített. Ez a kisugárzás pedig már egy nagyváros ízlését, magatartás-modelljeit és sajátos elvárásait közvetíti immár nemcsak a vidékre Pestről nagyritkán hazalátogató, vagy a vidékről még ritkábban a fővárosba utazó egyének meséinek, benyomásainak útján, hanem állandó kapcsolatot és befolyást biztosító, technikai újszerűségüknél fogva is rendkívül hatékony eszközök révén. Ez a kapcsolat a fővárosi sajtó egyre közvetlenebb hatása révén fokozottan erősödött.

Megerősödött azért is, mert a két háború közötti társadalmi változás a kispolgárság, pontosabban a kispolgári magatartású és igényű rétegek megerősödéséhez vezetett, kiváltképpen Budapesten. Az országos központi funkciók a társadalomban elsősorban ezt az elemet erősítették meg: a kishivatalnoki, az altiszti réteget; a fővárosi közlekedés sok ezer alkalmazottat mozgósító gárdáját; a rendőrt, a postást, a házmestert; a sokféle kis fixest és – igaz, jóval kisebb mértékben – az önálló kiskereskedőt és kisiparost. Ugyanez a mozgás a falusi társadalomban egyfajta jellegzetes falusi intelligenciát erősített: több tanítót, több kishivatalnokot igényelt és a polgárosodás hullámának sodrába felfelé törekvő közép-paraszti rétegeket rántott be. Ehhez járult ezenkívül hatalmas tömegeivel az ipari munkásság, vidéken is egyre városiasabb életvitelében, ugyancsak a kispolgári felé mutató igényekkel.


Sokféle szálból összefonva olyan társadalmi réteg ez, amely új helyzeténél fogva országszerte alkalmas, hogy befogadja, majd egyre erősebben igényelje mindazon hatásokat, melyeket a film, a rádió és a sajtó Budapesten mint a nagyvárosi tömegkultúra egy fajta szűrőjén átbocsátva közvetít számára.

Ez a tömegkultúra maga is jelentős változásokon ment át a harmincas években. A gazdasági válság elsöpörte az optimizmust a biztonságérzést. A húszas évek harsány vidámsága helyett a magatartásokban egyfajta melankólia lett érezhetővé. Lefojtottan izzottak a szenvedélyek is, néha már irracionálisan.

A befelé forduló, megrémült ember tanácstalan megoldáskeresése nyomán a századforduló nagy felfedezése, a mélylélektan, a pszichológia kezd (persze vulgarizálódva) behatolni a tömegkultúrába is és (megfelelően e tömegkultúra természetének és társadalmi bázisának) belépni annak a tömegek hétköznapjai tükröző termékeibe is: elsősorban a filmbe. A film révén a rejtély, a feszültség, a sors és a szenvedély most belép a kispolgár, a mindennapi ember életébe is, ennek mindennapi, s e midennapiságot hangsúlyozandó, egyenesen túlzó naturalizmussal ábrázolt környezetébe. 1939 augusztusában a világ filmgyártásának utolsó nagy békebeli filmszemléjéről, a velencei filmfesztiválról beszámolva, a magyar tudósító megrökönyödve állapítja meg, hogy Európa filmgyártásában, úgy látszik, elhatalmasodott a szomorúság: a filmek rossz hangulatot, néha egyenesen kellemetlen érzéseket árasztanak a néző felé.

A „Halálos tavasz” titka

E meglepetés azért is indokolt volt, mert a kor magyarországi tömegkultúrájában, így mindenekelőtt a filmben, a tánczenében, de még a kommerciális irodalomban, különösen a ponyvaregényben, a világ és a közönség e nagy változásaiból a 30-as évek közepéig még nem sokat lehetett észre venni. A hazai szerzők – akár a környezetet, akár a magatartástípusokat, akár a szituációkat tekintve – a magyar világ ábrázolásában mindvégig megmaradtak a régi, jól bevált sablonoknál: a hajdani népszínmű soha nem is volt falusi-paraszti idilljénél, az operett „békebeli” csillogó világánál, a városi polgári lét kedélyes vagy érzelmes apró konfliktusainál. Darabjaik, írásaik szinte kötelezően happy enddel végződtek – s a bánat, de még a jóízű könnyeket fakasztó szomorkodás is legfeljebb az édesbús magyar nóta vagy legfeljebb (kirobbanó világsikerével a társadalmi pszichikum változásáról is sokat sejtetően) a végletesen morbid Szomorú vasárnap közvetítésével és formájában jelent meg. A Halálos tavasz sikerének alapvető tényezőjeként a most, az új világhelyzetben megerősödő társadalmi rétegben jelentkező új, történetileg nagyon is motivált, a pszichológiára, a tragikumra, a végzetre irányuló igényre talált rá – talán maga is inkább ösztönösen és véletlenül, mintsem tudatosan, előre kiszámítva.

Milyen eszközökkel érte el ezt ez a film? Zilahy Lajost csak némi túlzással lehetne a két világháború közötti korszak legjelentősebb magyar írói között emlegetni. Kétségtelenül el kell ismerni azonban nyitottságát a kort foglalkoztató kérdések iránt, s e kérdésekkel szemben egyfajta, őt a politikába is bekapcsoló társadalmi felelősségérzetét is – ha válaszában nem tudott is átlépni a polgár világának korlátjain. Ez a nyitottság szépirodalmi munkásságában is megérződött: jó pszichológiával és bizonyos objektív elfogulatlansággal nyúlt hozzá a hazai polgárság és kispolgárság konzervatív tömegei számára korábban irodalmi tárgyalásban elképzelhetetlennek tartott konfliktusok ábrázolásához. Világosan, közérthetően és helyenként kétségtelen erotizmusa mellett is ízlésesen mutatva be azokat; pontosan úgy, hogy a kispolgári és az ennek mentalitását átvevő még szélesebb rétegek is még képesek legyenek felfogni és megérteni. Így pl. a Halálos tavasz a két nő között választani nem képes, de a jóval szemben végzetesen a rosszhoz vonzódó, s a dilemmát végül öngyilkosságával feloldó férfihősének problémáját és lelkiállapotát.

A sikerben azonban nem csekélyebb szerepet játszott a kor kitűnő és invenciózus táncdalszerzőjének, Polgár Tibornak a tehetséges, irodalomtörténetileg is nyilvántartott költő, Nadányi Zoltán szövegére írott nagy slágere, az „Ez lett a vesztünk”. Annak ellenére, hogy a szöveg nem kapcsolódott a film cselekményéhez (Nadányi a verset korábban is írhatta, a filmtől függetlenül), a zene mind a szöveghez, mind a cselekmény atmoszférájához kiválóan alkalmazkodva, roppant mértékben képes volt felerősíteni ezek hatását.

A sikert döntően mégis a főszereplő Karády Katalin teremtette meg, aki képes volt valóban meggyőzően megeleveníteni a film szenvedélyes, de felelőtlen és romlott női főhősét, és ilyenként meggyőzően elénekelni ezt a dalt. „A Halálos tavasz olyan új színésznőt reverált (!)‚ aki eddig bizony nagyon, de nagyon hiányzott a magyar filmgyártás égboltjáról. Karády Katalinnal nemcsak egy új női szféra, új arc, hanem talán új játékstílus is bevonult a Gyarmat utcai stúdióba. Izgalmasan érdekes ez az asszony, akinek minden mozdulata mérgezően forró, s akinek filmbeli romlottsága olyan megbabonázóan lenyűgöző, hogy ez a színésznő méltán játszhatja ezen túl az ún. Zilahy-filmek „végzetes asszonyát”, aki öl, akiért ölnek és aki mindent felperzsel, de maga is elég a szerelem tüzében” – írta az egykorú névtelen kritikus a bemutató után. Az erősen reklám ízű rajongás egyfajta jogosultságát a siker igazolta.


A Karády Katalin alakításának értékét és perspektíváit is jól meglátó megállapítást körülindázó üres frázishalmaz stílusa és színvonala öntudatlanul, de világosan visszautal arra a társadalmi rétegre – a kritikus magazinjának legszélesebb olvasóközönségére – és arra a tematikára is, melynek vonzásában e réteg ízlése és egész mentalitása a film sikerét biztosította. De nemcsak a Halálos tavaszét, hanem ettől kezdve most már Karády Katalin többi filmjéét is, újabb bizonyságot téve ezáltal annak a társadalmi pszichikumnak, életérzésnek valóságáról, létezéséről is, melyről már ez újabb filmek címei is oly jellegzetesen árulkodnak: Hazajáró lélek; Kísértés; Ne kérdezd, ki voltam; Külvárosi őrszoba; Csalódás; Halálos csók; Egy szív megáll; Valamit visz a víz (ez szintén Zilahy-regényből készült); Ópiumkeringő stb.

A jobboldal Karády ellen

E filmeknek összes hibáját, összes álságát, azok gyökereit ismerve is helytelen lenne, ha nem emelnők ki két vonatkozásban, ha viszonylagosan is, de éppenséggel „pozitív” szerepüket. Elsőnek azt, amelyet a városiasodó kispolgár igényszintjére most emelkedni kezdő tömegek tudatának formálásában játszottak. Karády filmjei humanizálják és ennek során feloldani segítik azt az ellentmondást, mely egyrészt a mentalitást befolyásoló régi értékrendek és ízlések, más részt az újjáalakuló emberi és társadalmi viszonylatok, s a sokszor csak külsőségekben, de már feltartóztathatatlanul városiasodó (vagy még csak külvárosiasodó) környezet között kifeszült, s mely feloldatlanul maradva, vagy a szükségesnél csak lassabban oldódva, egész társadalmi rétegek identitás-zavarához vezethetett. Ezek a többnyire giccsbe fulladó történetek és őket aláfestő dallamok torz képet adtak a világról és a fennálló társadalomról. De e torz képet kétségtelenül egy valódi világról és valódi társadalomról adták – e ponton tagadhatatlanul előrelépést jelentve a tömegkultúrának ahhoz a vonulatához képest, melynek már világa és társadalma sem volt reális – akár a dzsentri és áldzsentri, akár a falu és a paraszti viszonyok világának e kultúrában oly meleg színekkel ábrázolt „derűjére” gondoljunk is.

De hogy ennek a Karády Katalin filmjei által sugallt életérzésnek más – igaz, hogy hasonlóan ellentmondásos és csupán viszonylagos – pozitívumai is voltak, azt azon a dühödt és egyre dühödtebb támadássorozaton mérhetjük le, mely a Halálos tavasz bemutatásától kezdve egyre kíméletlenebbül és durvábban irányult e filmek és Karády Katalin személye ellen. E támadások a politikai élet jobb és szélsőjobboldaláról indultak ki, és látszólag legnagyobb súllyal e filmek erotikája és általában a hagyományos valláserkölccsel szembenálló világnézete: a polgár tabui ellen irányultak. Valójában persze ennél többről – és főleg másról – volt szó: e filmek a háború alatti évek rohamosra gyorsult jobbratolódásának idején az érzéki szerelem, a lappangó szenvedélyek, s egyáltalán az egyéni, nemegyszer tragikus problémák és érzelmek központba állításával egyre élesebb ellentétbe kerültek azzal a harcosan optimista és kollektív töltésű esztétikával, mely a háborús propaganda szolgálatába állított filmpolitika számára egyedül látszott elfogadhatónak. (A fasiszta Olaszországban a Halálos tavaszt már csak a főhős öngyilkossága miatt sem lehetett bemutatni.)

Karády Katalin azonban nemcsak e köztudottan személyére, egyéniségére szabottan készült filmek és dalok, a háborúnak így természetszerűen hátat fordító, és rajongóit öntudatlanul is így befolyásoló magatartása miatt lett egyre gyűlöletesebb a jobboldal előtt, hanem azért is, mert nem volt hajlandó megszakítani kapcsolatait baráti körének izraelita vallásuk vagy származásuk miatt jogfosztottá vált tagjaival: zeneszerzőkkel, filmesekkel. A hajsza tetőpontját a nyilas hatalom átvétel után a gyűlölt színésznő letartóztatása és rendőri felügyelet alá helyezése jelentette.

Egy társadalmi mozgás humanizálása és egy politikai irányzat tagadása: ha e filmek vagy dalok művészi értékét e két pozitív mozzanat sem növelheti, de jó példaként szolgálhatnak arra, hogy meghatározott körülmények között merőben funkcióik révén művészileg kérdéses értékű, vagy legalábbis jelentéktelen alkotások milyen nagy és pozitív jelentőségre tehetnek szert. Karády példája azonban azt is mutatja, hogy a körülmények megváltozásával e darabok milyen gyorsan veszítik el jelentőségüket akkor, ha ez a politikai funkció és fedezet már nem áll mögöttük. Mert 1945-től kezdve, mikor Karády Katalin műfajai a társadalmi és politikai viszonyok teljes megváltozásával elvesztették immár szükségtelen (s korábban is inkább csak vélt, mintsem valóságos alkotói szándékból kinőtt) funkcióikat és mikor a társadalmi mozgás céljai is átalakulnak, a politikailag különben nagyon is tisztán álló Karády Katalin színészi népszerűsége rohamosan hanyatlott. Az a szerepkör, mellyel négy év alatt oly tökéletesen azonosult, már nem hordozott mondanivalót az új viszonyok között, viszont nem engedte azt, hogy hordozója kilépjen korábbi megszokott keretei közöl. Talán e dilemma feloldhatatlanságát ismerte fel Karády Katalin akkor, amikor 1949-ben külföldre távozott.

2. Képek




1. Magyarország, 1945. Egy történész egyenruhábanSZEMTANÚ

DJAKOV, A. V.

Magyarország 1945 – Egy történész egyenruhában

Bár a háborús veszély erősödött, az emberek élete a maga módján folyt tovább. 1941-ben én diák voltam; az utolsó évfolyamot kezdtem volna a történelem-levéltár szakon a moszkvai főiskolán, és az volt a vágyam, hogy majd aspirantúrára megyek; június 14-én volt az esküvőm a szeretett lánnyal. De megkezdődött a háború. Önként jelentkeztem a Vörös Hadseregbe, s részt vettem a nyugati, a doni és a sztálingrádi frontokon a harcokban, háromszor megsebesültem. 1944 novemberében alhadnagyi rangban a Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Fronton voltam tüzértiszti tartalékállományban. A csapatok után haladtunk, alig maradva el tőlük. Magyarországon az első település, ahol tartalékállományunk megállt, Békéscsaba volt.

A ház, amelybe engem és egy társamat beszállásoltak, egy pravoszláv papé volt, aki családjával elhagyta a várost, a házat pedig a személyzetre bízta: egy tizenhat éves cselédlányra és egy szakácsnőre, akinek volt egy kislánya. A háziak könyvtárában sok orosz nyelvű könyvet és folyóiratot találtam, s a háborús évek hosszú könyvínsége után mohón vetettem rájuk magam. A házban nem fűtöttek, a villanyszolgáltatás is akadozott. Amikor nagyon elgémberedtem a pap karosszékében, vagy éppen nem volt világítás, olyankor csatlakoztam a társamhoz – egy beszédes, szangvinikus típusú idős tiszthez – aki főleg a konyhában tartózkodott, mivel ez volt a ház egyetlen meleg helyisége. A hideg elől ide húzódott a ház minden lakója. Itt keltett először elkezdenem az ismerkedést a magyar nyelvvel. Nulláiról indultam: rámutogattam egyes tárgyakra, és igyekeztem megjegyezni, amit erre feleletként hallottam. Aztán kezdtem feljegyezgetni is a szavakat, végül külön kis jegyzetfüzetet nyitottam erre a célra. Természetesen meglehetősen nehéz volt hallás után pontosan megérteni a teljesen ismeretlen hangzású magyar szavakat, nem is szólva arról, mennyi anekdota számba menő félreértést eredményezett ez a rámutogatásos nyelvtanulás. Ezek a nehézségek egészen váratlanul véget értek egy napon, amikor a szakácsnő a piacról hazatérve egy káposztafej és kukoricacsövek alól egy könyvecskét húzott elő, amelynek ez állt a borítóján: Magyar–orosz szójegyzék.

Nem tudok mondani semmit arról, hogy ki készítette, ki adta ki ezt a kis magyar–orosz szótárt, amelyben minimális magyar szókészletet adtak közre orosz fordításukkal együtt úgy, hogy az orosz szavakat – kiejtésük szerint – a magyar ábécé betűivel írták át. Nem emlékszem, hogyan szerezte ezt a szótárt, de tudom, hogy láttam más szovjet katonák kezében is, akiknek, mint nékem is, sokat segített ez a szótár a magyarokkal való érintkezésben. Az így kapott szótár segítségével nyelvtanulásom új formát öltött, s mivel akkor éppen volt rá idő is, készítettem saját használatra egy orosz–magyar „zsebszótárat” is, amelybe néhány száz szót írtam össze.

Segítségükkel időnként egész bonyolult beszélgetéseket is sikerült folytatnom. 1944 decemberében például Miskolcon, a félig lerombolt városban találtam egy megfelelő mesterembert, és megállapodtam vele, hogy egy zsákmányolt német írógépet cirill betűsre átszerel. Ezzel a mesteremberrel, néhány napos ismeretségünk alatt annyira összebarátkoztunk, hogy meghívott magukhoz karácsony estére vacsorára. December 24-én késő este vele együtt mentem a város szélén levő szállásuk felé. Koromsötét, teljesen kihalt utcákon, mellékutcáikon haladtunk, sötét, lerombolt, üresen álló házak között, mígnem elértünk ahhoz a nagy pincéhez, amelyben a családjával és néhány rokonával együtt meghúzódott. Szerény, de szívélyes vendéglátásban volt itt részem. Voltak kisgyerekek is, akik ugyanolyan jókedvűek voltak, mintha nem is lenne háború, mi felnőttek pedig arról az időről beszélgettünk, amikor már vége lesz a háborúnak, és lehetséges lesz minden, még Miskolc futballcsapatának és a moszkvai Dinamónak a barátságos mérkőzése is. Volt egy kicsi, de szépen feldíszített karácsonyfa is, amely mellett engem lefényképezett valaki a jelenlévők közül villanó segítségével. Engem akkor a legjobban az hatott meg, s azóta is emlékezetes maradt, hogy a fényképet, amelyet csak elutazásom után hívtak elő és csináltak meg (másnap már elhagytuk a várost), ezek a jóemberek haladéktalanul elküldték a családomnak abban a borítékban, amelyet megcímezve én hagytam ott nekik. Családom végtelenül örült ennek az ajándéknak, különösen a feleségem, aki éppen akkor szülte meg első kislányunkat.

Hamarosan tartalékállományból harcoló egységbe kerültem, s szakaszparancsnokként részt vettem Magyarország északnyugati részének felszabadításában, a Székesfehérvár alatti súlyos harcokban, s a szovjet csapatok sikeres előrenyomulásában Pápa–Sopron–Bécs irányában. Ebben az időszakban nemigen volt lehetőségem a helyi lakossággal kontaktusba kerülni, de éppen azért jól emlékszem minden ilyen alkalomra. Emlékszem pl. Salgótarján bányászvárosra, ahol egy öt éves kislány, Ágika, kétnapos ott-tartózkodásom alatt


jelentősen hozzájárult kis zsebszótáram kiegészítéséhez; emlékezetesek számomra a Székesfehérvár–Sopron közötti úton, országutakon, bekötőutakon lezajlott találkozásaink magyar parasztokkal. A háború nehéz és kegyetlen; de akkor már tavaszodott, és mi kikerülve a dermesztő, nyirkos lövészárkokból, gyorsan nyomultunk előre, már valahol egészen közel látszott a győzelem, a várva várt béke, a hazatérés szeretteinkhez. Talán ezért is esett olyan jól a magyarok kedvessége, szívélyessége.

2. Képek




1. A körülzárástól a felszabadulásig. Budapest, 1944. november1945. február. Kronológia�KRÓNIKA

GYARMATI György

A körülzárástól a felszabadulásig

Budapest, 1944. november – 1945. február

Alig telik el két hét Szálasi hatalomátvételétől, amikor a „nemzetvezető” a front Budapesthez való gyors közeledése következtében kénytelen kiadni a parancsot a kormányszerveknek a fővárosból történő kitelepítésére. Miután Hitler eleve elutasított minden olyan kezdeményezést, amely Párizs és Róma mintájára Budapestet is nyílt várossá kívánta nyilvánítani, a magyar főváros nem kerülhette el az erődharc borzalmait, s így – a korabeli megfogalmazás szerint – „második Sztálingráddá” vált. Budapest az ország egészének felszabadulását követően, a világégés okozta sokk oldódásának heteiben, az ideiglenes kormány és nemzetgyűlés idetelepülése nyomán nyeri vissza székesfővárosi rangját és fontosságát.

1944. november 4. A Vörös Hadsereg október 29–31-én kibontakozó hadművelete, elérvén a Budapest keleti részét övező védelmi vonal (Attila-vonal) legkülső lépcsőjét, a heves német ellenállás következtében elakad.

1944. november 9. Bizonytalan időre elnapolják a Képviselőház üléseit

– A Fórum és a Deák filmszínházban a „Gazdátlan asszony” c. új magyar film premiere.

1944. november 11. „Budán minden a régi” – adja hírül a Duna jobb parti kiskocsmákból a „Pest” tudósítója.

– A Vígszínház újra műsorára tűzi a „Mesebeszéd”-et.

1944. november 12. A labdarúgó Hadi Bajnokságban (HB) az elmúlt két napban 4–4 mérkőzést játszottak.

1944. november 14. A Szálasi-kormány megállapodik a német kormánnyal magyar javak Németországba szállításáról.

1944. november 22. A nyilas Nemzeti Számonkérő Szék nyomozói Budapesten letartóztatják a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetőit.

1944. november 23. A német főhadiszállásról érkezett parancs szerint a magyar fővárost erődítménynek kell tekinteni, a védelmi harcoknak Budapesten házról házra kell folyniuk, tekintet nélkül a civil lakosságra.

1944. november 25. A Budapest I. rádióállomás beszünteti adását.

1944. november 29. Parancsot adnak a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt. berendezéseinek leszerelésére és Németországba szállítására.

1944. december 2. A belügyminiszter elrendeli a fővárosi zsidóság gettóba költöztetését.

1944. december 4. Szálasi látogatása Hitlernél. Budapest harctérré válása megpecsételődik.

1944. december 4–6. A csepeli munkások megakadályozzák a község kiürítését. 1944. december 5-től a budapesti ostromgyűrű bezárulását megelőzve a kormányszerveket a nyugat-dunántúli határterületekre telepítik.

1944. december 9. A szovjet csapatok Vácnál áttörik az Attila-vonal külső övezetét.

– Budapest területén közös német–magyar rögtönítélő bíráskodás lép hatályba.

1944. december 10. Az illegális kommunista párt felhívást intéz a főváros lakosságához: „Ha élni akarsz, harcolj a német ellen.”

1944. december 21–22. Debrecenben összeül az Ideiglenes Nemzetgyűlés és megalakul az Ideiglenes Nemzeti


Kormány.

1944. december 24. A Szálasi-kormány Sopronkőhidán kivégezteti Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Pataki Istvánt, Pesti Barnabást és Kreutz Róbertet.

1944. december 26. Befejeződik a főváros katonai körülzárása, s megkezdődik a Budapesten maradt német és magyar egységek elleni erődharc.

1944. december 29. A Budapestet körülzáró 2. és 3. Ukrán Front főparancsnokai ultimátumot intéznek Budapest német és magyar helyőrségéhez. A németek az ultimátumot visszautasítják, a szovjet parlamentereket megölik.

1944. december 31. Szálasi csonka nemzetgyűlésének színhelyén, Sopronban a „honatyák” arról tanácskoznak, hogy „1945. január 1-től kezdve középületek és lakóházak szokásos fellobogózása alkalmával a piros-fehér-zöld trikolór mellett minden egyes esetben, ugyanolyan méretben a hétsávos régi magyar nemzeti lobogó is kitétessék”.

1945. január 4. Debrecenben megjelennek az Ideiglenes Nemzeti Kormány első rendeletei a közigazgatás ideiglenes rendezéséről, a közalkalmazottak igazolási kötelezettségéről és a közbiztonság helyreállításáról.

1945. január 9. újpesti partizánok felrobbantják a nyilas-házat.

– A XIV. kerületben megalakul a kommunista párt első fővárosi pártszervezete.

1945. január 16. Megkezdődik a MÁV Északi Főműhely helyreállítása.

1945. január 17. Felszabadulnak a budapesti gettók, ahol csaknem 100 000, zsidónak minősített magyar állampolgárt tartottak őrizet alatt.

1945. január 16. A pesti városrész katonai felszabadításának befejezése.

– Megalakul a csepeli WM üzemi bizottsága.

– A Szociáldemokrata Párt Conti utcai székházában újjászerveződik a párt ideiglenes intézőbizottsága.

1945. január 19. Megjelenik a főváros első új, demokratikus napilapja, a „Szabadság”. Szerkesztik: Darvas József, Kállai Gyula, Zilahy Lajos.

1945. január 21. A demokratikus pártok képviselőiből Tildy Zoltán elnökletével megalakul a Budapesti Nemzeti Bizottság. Dr. Csorba Jánost kinevezik a főváros polgármesterévé.

– A Budapesti Nemzeti Bizottság rendeletben szólítja fel a közhivatalnokokat, hogy munkahelyükön jelenjenek meg és vegyék fel a munkát; hatályon kívül helyezi az összes zsidótörvényt.

1945. január 26. A nyilasok a budai Várban kivégzik Braun Évát és társait.

– Újsághír. „Élelmet adok annak, aki forgalmas helyen üzlethelyiséghez juttat”.

1945. január 26. A Budapesti Nemzeti Bizottság „ötös bizottsága” kimondja a Népbíróság felállítását.

– Az első „Szabadság-matiné” a Magyar Színházban (a mai Nemzeti Színház). Kállai Gyula beszédét követően Kodály Zoltán „Galántai táncok” c. műve hangzott el, majd Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Székely Mihály és Gobbi Hilda lépett fel.

1945. január 31. Megkezdte működését a Rókus-kórház.

1945. február 1. Csernisov tábornok, Budapest katonai parancsnoka 400 tonna élelmiszert juttat az éhező fővárosi lakosságnak.

1945. február 2. Polgármesteri rendelet tiltja meg, hogy a továbbiakban tereken vagy közterületen temessenek.

1945. február 4. Az első népbírósági halálos ítéletek nyilvános végrehajtása az Oktogonon (ma: November 7. tér).


1945. február 6. Csepelen az első kommunista nagygyűlésen Gerő Ernő szónokolt.

1945. február 9. A Györffy István kollégium megtartotta első közgyűlését, s felvételt hirdetett tehetséges, szegényparaszti származású fiataloknak.

1945. február 13. A budai városrészek felszabadulásának eredményeként egész Budapest újra szabad. – Szálasiék rádióadója a nyugati határszélről a következőkkel kezdi műsorának sugárzását: „Csakazértis Rádió Budapest”.

1945. február 15. A miniszterelnök Vas Zoltánt nevezi ki Budapest közellátási kormánybiztosává.


1. A Nyugati pályaudvarÍGY ÉPÜLT

TÓTH Ede

A Nyugati pályaudvar

A már az ipari forradalom technikai vívmányain alapuló modern építészet a 19. század közepétől az acél, majd később a beton felhasználásával túlszárnyalta az emberiség korábbi építészeti csodáit. A 19. század közepén, az előregyártott vaselemes csarnoképítés teljesen új utat tört, és új funkciók építészeti kiszolgálásához új lehetőségeket nyitott meg. Az ennek jegyében keletkezett alkotások sorában méltó helyet foglal el a budapesti Nyugati pályaudvar. Építése a francia ipari építészet nagyvállalkozásainak sorozatába illeszkedik. Az építésén alkalmazott íves csarnokszerkesztési módszert használták fel nem sokkal előbb a Párizsi Világkiállítás gépcsarnokának építésénél is.

Magyarország építészettörténetében a Nyugati pályaudvar az első nagy személypályaudvar. A tervezést végző franciák mellett a 19. századi magyar vasipari nagyüzemek teljesítőképességét és a magyar kivitelező szakemberek hozzáértését dicséri.

A Nyugati pályaudvar első épülete szerepe, keletkezése óta napjainkig, szinte állandóan szakmai viták tárgya volt. Sorsát három tényező határozta meg. Elsőként a talán legdöntőbb: Budapest városfejlődése, mely egyre nagyobb és teljesítőképesebb pályaudvarokat igényelt. A második: a már megépült pályaudvar egyre nagyobb szerepe a nemzetközi, országos és helyi forgalomban. Ehhez harmadikként, az utóbbi évtizedekben fokozódó mértékben, járult egyre jobban elismert műtörténeti jelentősége.

A Nyugati pályaudvar első épülete az első magyarországi vasút pesti végállomása volt. Teljesítőképessége még több évig kihasználatlan volt, hiszen a Bécsig tervezett vasútvonal csak az 1850-es évek közepén készült el. A fejpályaudvar típusú épületet Paul Sprenger bécsi építész tervei alapján Zitterbarth pesti építész építette. 1846. július 15-én adták át a forgalomnak.

Az épület keresztezte a mai Nagykörút vonalát: csarnoka a mai pályaudvarral szemben még most is álló MÁV (később BKV) épülettel volt egybeépítve; vágányai elvágták a későbbi Újlipótvárost a Terézvárostól. Többen is már korán áthelyezését követelték; 1871-ben Feszl Frigyes a fejpályaudvar helyett, a Városliget mögött, a jövő követelményeinek, megfelelőbb átmenő pályaudvar építését javasolta. Az eredeti hely megtartása mellett szólt viszont az évtizednyi környezetátalakító hatása révén, a pályaudvar két oldalán letelepedett gyárüzemek egész sora és azok kedvező szállítási körülményei. A pályaudvar jelentőségét fokozta az országos vasúthálózat kiépülése és annak összekötése a pályaudvarral.

Az 1871: 42. tc. alapján kezdődő nagy körúti építkezés során 1874-ben az új út tervezett nyomvonalát keresztező épületét lebontásra ítélte. 1874-ben a pályaudvar csarnoképületét lebontották, és August W. De Serres az Osztrák–Magyar Államvasutak bécsi központi építészeti tervezőjének tervei alapján új pályaudvart építettek. Az új pályaudvar építését a vasúti forgalom zavartalan üzemét fenntartva valósították meg; a régi épületet csak akkor bontották le, mikor körülötte és felette már ott állott az új csarnoképület. A kivitelezés irányító mérnöke Gyengő László Viktor volt. Az új fejpályaudvar építése 1877-ben fejeződött be. Árkádos oromfalai és galériasoros motívumai az első épületre emlékeztetnek. Az építkezés kivitelezői részvénytársaságok voltak: a francia Schneider, Fives-Lille, Eiffel cégek, és a Vitkovic-féle magyar vasmű. Eiffel irodája, mint fővállalkozó a tetőszerkezet nagy fesztávú elemeinek E. Polonceau által kikísérletezett rendszerét alkalmazta. A csarnokáthidaló elemeket Theodor Seyrig francia mérnök tervezte. A szerkezeti elemeik gyártásában a Ganz gyár is közreműködött.

A pályaudvar technikai fejlesztését szolgálta az 1873-ban elkészült Aréna (Dózsa György) úti aluljáró és az 1874-ben megnyílt Nádor- (Ferdinánd-, Élmunkás-) híd. Ezzel a városrészek közötti közúti forgalom összeköttetése is hosszú időre megoldást nyert.

1877 óta a pályaudvar képe alig változott – bár a forgalmi igényeket ez a pályaudvar is rövidesen kinőtte. Az 5 fogadó és érkező sínpár már 1884-ben elégtelennek bizonyult. Ekkor dolgozták ki a máig is egyetlen lehetséges fejlesztési alapelvet. A csarnokoldalakhoz csatlakozó külső fogadóvágányok építésével tehermentesítették a csarnokvágányokat a helyi forgalomtól. A hosszú gyalogút viszont növelte az utazók kényelmetlenségét.


A pályaudvar azért átment néhány, így kevésbé látványos bővítésen is, 1901–1904. között történt meg a Podmaniczky (ma Rudas László) utcai oldalon a nagyműhely, vontatótelep és szénpályaudvar kitelepítése, és pótlásukra a városon kívül az Istvántelki Főműhely építése; 1907–1908-ban az északi teherpályaudvar és 1918-ban az Irinyi-pusztai új rendező pályaudvar építésével igyekeztek tehermentesíteni a pályaudvart.

A trianoni békeszerződés után az ország rendkívül súlyos gazdasági állapota csak 1931-ben tette lehetővé annak a rendezési tervnek elkészítését, amely a „Nyugatit” megszüntetve, a Rákosrendező helyén javasolt új főpályaudvart. Valójában azonban csak annyi történt, hogy a szobi és a ceglédi vonalat az Állatkerttől két-két vágánypárra szétválasztották. Az 1940. évi rendezési terv viszont a fenntartása és továbbfejlesztése mellett érvelt.

A háború végén a pályaudvar romokban hevert. 1945. július 15-re sikerült a vágányhálózatot helyreállítani, ám az épületek helyreállítása hosszabb időt vett igénybe. A háború után újra felmerült a kitelepítés terve, szükséges tőke hiánya miatt azonban csak annyi történt, hogy 1949-től a teherforgalmat kirekesztették a pályaudvarról. 1971-ben fejeződött be a villamos-felsővezeték hálózatának kiépítése. 1972-ben elkészült az ún. betűs oldalvágányok utasforgalmi teraszsora.

A gyökeres és csaknem 100 év óta aktuális átépítést ismét Budapest városfejlesztése kényszerítette ki. A Nagykörút rekonstrukciója és a földalatti villamosvasút észak-déli fővonalának építése az 1970-es évek derekán komplex rendezési terv elkészítését tette szükségessé. Ennek alapján a jelenlegi rekonstrukció a Nyugati pályaudvar műemléki értékeit is megóvni törekszik.

2. Képek



1. A nagy válságMŰHELY

A nagy válság

Három kérdés Berend T. Ivánhoz

– A modern gazdaság története igen sok válságot ismer, de talán a máig legsúlyosabb az 1929–1933. évi világgazdasági válság volt. Hogyan robbant ki, milyen mechanizmusok vezettek erre a válságra?

– A húszas évek Amerikájában hatalmas spekulációs konjunktúra volt, amely 1928–1929-ben érte el csúcspontját. Az első világháború hadigazdasága a tengerentúli országoknak ugyanis hatalmas ipari és mezőgazdasági szállítási lehetőségeket biztosított, s a háború éveiben hatalmas termelésbővülés ment végbe. A húszas évek első felének európai nyomorúsága, áruhiánya további, most részben új területekre, a fogyasztási cikkekre is kiterjedt konjunktúrát teremtett.

A hatalmas beruházások növelték a munkalehetőséget, a növekvő foglalkoztatás és emelkedő bérek pedig a belső felvevőpiacot szélesítették ki, ez újabb beruházásokra ösztönzött. Mindezt a részvényekkel és értékpapírokkal való hatalmas spekuláció kísérte. A termelésüket és eladásaikat egyre bővítő vállalatok részvényei ugyanis nagyon jó befektetésnek bizonyultak. 1928–29-ben már néhány hónappal a vásárlás után másfélszeres áron is lehetett értékesíteni jónak tűnő vállalati részvényeket! Bűvös kör jött létre: a konjunktúra saját magát hajtotta már előre! Saját hajánál fogva azonban mégsem emelhette magát a gazdaság végtelen magaslatokba.

Egy ponton a túlhajtott spekuláció megbosszulta magát. Miért, miért nem, ezt a bizonyos pontot 1929. október 24-én érte el a New York-i tőzsde. A nyitáskor még minden rendben ment. Délelőtt 11 órakor azonban váratlan (és szokatlan) eladási láz tört ki. A spekuláció során túlértékelődött részvények egyre nagyobb részétől akartak hirtelen megszabadulni, s mivel mások eladtak, minden tőzsdés megijedt, hogy a kezében lévő részvényeket később még olcsóbban értékesítheti csupán. Fordított láncreakció bontakozott ki. Délre teljes lett a pánik és 12 millió részvénytől szabadultak meg riadt tulajdonosaik. Tizenegy hírhedt spekuláns öngyilkos lett. A tőzsde Wall Street-i épülete előtt hatalmas tömeg tolongott, rendőrök igyekeztek fenntartani a rendet.

A New York-i tőzsde fekete csütörtöke, a nagy válság kezdete természetesen nem ad valódi magyarázatot a válság okaira, de annál élesebben rávilágít egy fontos tényezőre, a pszichológiai hatások jelentőségére. A válság ugyanis érthetetlen lenne a bizalom megrendülése nélkül. A bizalom valamilyen okból történt megingása, ha már bekövetkezik, önmagában is katasztrófát idézhet elő. Nemcsak azért, mert a tulajdonosok szabadulni igyekeznek részvényeiktől, s ezzel (valóságos ok nélkül is!) csődbe sodorhatnak vállalatokat, amint az tömegesen meg is történt. Azért is, mert a betéttulajdonosok az ilyen légkörben nem látják biztonságban folyószámla, vagy takarékbetéteiket a bankoknál, és a csődtől félve egyre többen – vagy mindenki – ki akarja venni betétjeit. Csakhogy a bankok, ha a betéttulajdonosok nagyjából egy időben jelentkeznek pénzükért, természetesen képtelenek mindenkinek fizetni, hiszen a banküzlet éppen azáltal nyer a betéteken, hogy azok nagy részét állandóan befekteti különböző vállalkozásokba, s a belőlük nyert jövedelme meghaladja az általa kifizetett kamatok mértékét. A bankok tehát fizetésképtelenné váltak az ostrom miatt (ez történt egyébként Németországban is), ami újabb lavinát indított útjára. Most már a tőkések minden hitelezésüket igyekeztek visszaszerezni, új hitelt nem voltak hajlandók folyósítani, a gazdasági élet megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásra senki sem szállja el magát.

A beruházási javakat előállító iparágak rendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket elbocsátottak. A válság mélypontján, 1932-ben a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése egyenesen 60%-kal hanyatlott. A foglalkoztatás visszaesése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket gyártó iparokra. A kereslet oly mértékben mérséklődött, hogy a mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára egyenesen 58%-kal esett 1929 és 1932 között.

Most tehát fordított láncreakció áll előttünk, mint amit a konjunktúra felfelé menő szakaszában figyelhettünk meg.

A válság azonban nem pszichológiai tényezők következménye. A mélyebb rétegekig ásva a termelési folyamat furcsa ritmusát ismerhetjük fel. A ciklus felfelé menő szakaszában jelentkező új kereslet a technika tömeges


megújítását, a termelő kapacitások kibővítését eredményezi, s ez egy idő után a termelés szintjét magasabbra emeli, mint a rendelkezésre álló fizetőképes kereslet.

A válságnak összekapcsolódó hatásai vannak, melyek könnyen vezetnek a gazdaság minden területére kiterjedő, és a világgazdaságba bekapcsolódott országokra általában kiható krízisekre. Csakhogy a túltermelés korántsem jelentkezik minden termelési területen egyforma mértékben, sőt, az egyes területeken fellépő túltermelés ellenére más ágazatokban a konjunktúra változatlanul fennmaradhat. Miközben például a gabona úgyszólván eladhatatlan, a hústermékek és a vaj változatlanul jól, sőt jó áron értékesíthető cikkek. Az ágazat helyzetét egy-egy országban sajátos konjunktúrateremtő eszközökkel is befolyásolhatják. Gyakori volt például, hogy a korábban jelentős behozatalt (mint a mi esetünkben textíliákból) állami intézkedésekkel kiszorítva kedvező növekedési lehetőséget teremtettek a könnyűiparban, miközben a nehézipar és a mezőgazdaság rendkívül nehéz helyzetbe jutott. A válság tehát, miközben természetéből, a gazdaság belső kapcsolat-rendszereiből eredően továbbterjedő tendenciákat hordoz, sohasem lehet egyformán súlyos minden ágazatban vagy országban. Ebben azonban szerepet játszik az adott időszak világgazdasági közege és az érdekelt ország gyakorlati gazdaságpolitikája.

– Az 1920-as években a konjunktúrakutatás külön tudományággá vált, hogy a gazdasági élet hullámmozgásait elemezze. S mégis a nagy válság derült égből villámcsapásként ütött be. Növekedtek-e mára a válság előrejelezhetőségében a közgazdaságtudomány esélyei?

– 1928. december 4-én az Egyesült Államok elnöke a kongresszus elé terjesztette szokásos üzenetét az ország helyzetéről, s ebben a következő megállapítást olvashatjuk: „Az Egyesült Államok történetében még soha nem ült össze kongresszus kedvezőbb kilátásokkal, mint jelenleg, hogy megvizsgálja az Államok helyzetét. Hazai tekintetben a prosperitás éveinek legkiválóbb jelentéseiről adhatunk számot. Nemzetközi vonatkozásban a béke uralkodik és a kölcsönös megértésből fakadó jó szándék...”

Ha meggondoljuk, hogy a világ leghatalmasabb tőkés államának elnöke, akit szakértők és tanácsadók hada vett körül, mekkorát tévedett nem egészen egy évvel a világgazdaság máig legsúlyosabb válságának kirobbanása előtt, a világpolitika legsúlyosabb bonyodalmainak küszöbén, ami kor a háború fokozatosan lopódzott be a világ életébe, először a Távol-Keleten, majd Észak-Afrikában és Európában, akkor valóban igaz, hogy nagy előrelátásról nem beszélhetünk.

Hozzá kell azonban tenni, hogy néhány évvel ezelőtti forrásokból hasonlóan optimista, felhőtlen kilátásokat hangoztató megállapítások sorát idézhetném. A hetvenes évtized – igaz, más jellegű, de – súlyos gazdasági és ezt követő politikai megrázkódtatásai sem jelezték előre.

Ilyen keveset tudunk? Nem egyszerű a válasz. Hasonlattal élve: keveset vagy sokat tud-e az orvostudomány, mely egyszerre képes szívátültetésre és képtelen a meghűlés gyógyítására vagy megelőzésére? Nos, a közgazdaságtudomány már egy és negyed százada felismerte, hogy a tőkés gazdaság növekedésében sajátos ciklikusság érvényesül, s törvényszerűen ismétlődő gazdasági válságok szakítják meg a fellendülés szakaszait. A francia Clément Juglar 1856-ban tette közzé első tanulmányát e témában, 1862-ben pedig megírta „Kereskedelmi válság” című könyvét. Megállapítása szerint mintegy kilencévenként újra és újra megismétlődnek a válságok. Marx a tőkés újratermelési folyamatot elemezve, fő művének, A tőkének második kötetében arra a következtetésre jutott, hogy az egyensúly 7–10 évenként elkerülhetetlenül megbomlik, s a válság nem az értékesítés (kereskedelem), hanem a termelés területén jelentkezik, a tényleges keresletet meghaladó ún. túltermelés formájában, amit végül az egyensúlyt megrázkódtatásokkal helyreállító válság vezet el. A 20. század közgazdasági kutatói, elismerve és elfogadva a válságelméleteket, olyan megfigyeléseket is tettek, hogy a 7–12 évente ismétlődő középtávú ciklusokon túl léteznek hosszabb fellendülési és visszaesési periódusok is. Kondratyev a húszas években 50–70 éves hosszú ciklusokat mutatott ki, az amerikai S. Kuznets századunk közepén 15–20 évente ismétlődő válságokkal tarkított növekedési ciklusokat írt le az Egyesült Államok fejlődéstörténetében.

A különféle időtartamú, de törvényszerűen ismétlődő válságok tehát a közgazdasági elmélet fontos felismerései közé tartoznak, melyeknek magyarázata, okainak feltárása is meggyőző, a történeti fejlődésben igazolt eredményeket hozott.

Csakhogy eddig mégsem sikerült a bekövetkező válságok pontos előrejelzése. A gazdasági fejlődés előrehaladtával ugyanis maguk a ciklusok is módosultak. A 20. század eltérő új vonásokat hozott, s a század második felében ismét egészen másként jelentkeztek az egyensúlyzavarok és a ciklusok, mint az előző évszázadban. Az ismétlődő válságok okozta megrázkódtatások végül is rendkívül eltérő erejűek voltak, s nem lehetett előre kiszámítani, melyik válság lesz különösen súlyos. A történeti folyamatokat nemcsak az adott


korszak gazdasági, hanem társadalmi és politikai körülményei is erősen befolyásolják, ezért a gazdasági válság erejét nem kizárólag a gazdaság folyamatai határozzák meg.

Sok mindent tudunk tehát és egyidejűleg sok minden tisztázatlan még a válságok természetrajza esetében. A történeti folyamatok rendkívül bonyolultak és a látszólagos ismétlődések nem hoznak azonos következményeket. A modern gazdaság kétszáz évében a lejátszódott több tucat válság között még nem volt két egyforma. Ezért változatlanul számítanunk kell meglepetésekre. Az előrejelzések ma sem biztosabbak!

– A válság kihívást intéz a fennálló hatalom ellen. Van-e választási lehetősége a válaszadásban az uralkodó osztálynak? Meghatározóak-e a hagyományok, a politikai nyilvánosság meglevő vagy hiányzó intézményei? Szükségszerű-e vagy elkerülhető a diktatórikus rendszerstabilizálás, ahogy az Európában az 1929–33-as válság után történt?

– Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy igazi nagy politikai kihívást csak rendkívül súlyos válság idéz elő. A több tucatnyi különböző horderejű válságból gyakorlatilag csak az 1929–33. évi világgazdasági válság kapcsolódott össze súlyos politikai válsággal is. Megítélésem szerint ebben az is jócskán szerepet játszott, hogy több forrásból származó politikai válság már előzetesen is létezett. Részben az elmaradott európai országok felzárkózási kudarcai, az ezzel is összekapcsolódó forradalmi megoldás kísérletei a világháború nyomán és ezek kudarcai (a Szovjetuniót kivéve), az ún. nemzeti forradalmak, melyek részben a békerendszer igazságtalanságaival is összefüggésben álltak, érlelték ezt a politikai krízist, mely ezután különleges erővel lobbant fel a gazdaság példátlanul súlyos válsága nyomán. Érdekes módon ekkor az újabb forradalmi hullámtól való félelem legalább akkora szerepet játszott, mint az elkerülhetetlen változások igénye, valamiféle jobboldali radikalizmus útján végrehajtott rendszerátalakítás. Németországban, Közép és Kelet-, valamint Délkelet-Európában és Dél-Európa országaiban egymás után kerültek hatalomra a diktatórikus rezsimek, fasiszta csoportok (A lengyel ezredesi junta, a román, a jugoszláv és bolgár királyi diktatúrák, a Gömbös-kormánnyal meginduló folyamatok Magyarországon. Franco és Salazar rendszerei az Ibériai-félszigeten.) Ezt gyakran összefüggésbe hozzák, például Németország esetében a 6 millió munkanélkülivel, valamint a kispolgár-középrétegek csődhelyzetével, amit Hitler szélsőséges demagógiával aknázhatott ki. Összefüggés valóban van, de úgy vélem, mégsem a válságból nőttek ki a diktatúrák. Ezek már amúgy is bontakozóban voltak az elmaradott Európában (elég, ha Horthy 1919-es, Mussolini 1922. évi, Piłsudski 1926-os lengyelországi és Primo de Rivera 1923-as spanyolországi hatalomra jutására, vagy az 1923-as bulgáriai katonai puccsra gondolunk). A válság meglévő, érlelődő folyamatokat gyorsított tehát fel.

Ugyanakkor az Egyesült Államokban, ahol talán legmélyebb volt a gazdasági válság (de mindenesetre a németországihoz hasonló), az ugyancsak elkerülhetetlen állami beavatkozás, munkaalkalom-teremtési és beruházási programok – a változtatást ígérő F. D. Roosevelt (New Deal nevű konszolidációs terve emelhető ki) 1932-es hatalomra jutása után – úgy hatották át a gazdaságot, hogy a politikai rendszert nem érintették. Erre egyébként a többi nyugat-európai fejlettségű országban sem került sor. A legfejlettebb tőkés világ ugyanis éppen ezáltal különbözött Európa elmaradottabb országaitól, hogy a 18–19. század fordulója körül két forradalom, az angol ipari forradalom és a francia politikai-társadalmi forradalom átalakító hatásai nyomán egyszerre vált fejlett ipari országokká és polgári demokráciákká. Ez már Németország esetében sem volt így, még kevésbé Magyarországon, Spanyolországban vagy Bulgáriában. A gazdasági erő mellett tehát a politikai és más intézményes fejlődési előzmények valóban meghatározónak bizonyultak. Így azután egyáltalán nem lehet általában és direkt módon összekapcsolódást keresni válság és diktatórikus rendszerstabilizálás között.

2. Képek








1. Osztriga PannóniábanŐSEINK ASZTALÁNÁL

MÓCSY András

Osztriga Pannóniában

Sztrabón, Augustus korának nagy görög geográfusa számos fontos tudtást őrzött meg a Kárpát-medence föld- és néprajzáról. Ezek között olvashatunk arról, hogy a Duna mentén lakó illírek Aquileia piacán rabszolgát, vágómarhát és bőrt cserélnek borért, olajért és „tengerből származó” dolgokért. E híradás azért értékes, mert olyan kereskedelmi kapcsolatokról szól, amelyeket a régészeti kutatás lelettárgyak segítségével alig tudna nyomon követni. Az egyik kifejezés azonban többféle értelmezésre adott okot. A „tengerből való” árut (ta ek thalattész) több kutató tengeren szállított, azaz tengerentúli iparcikknek gondolta, mivel semmi sem engedett arra következtetni, hogy tengeri halat, rákot, halszószt vagy hasonló importált élelmiszert fogyasztottak volna a Kárpát-medence barbárjai. A szó szerinti fordítás értelmében azonban csakis ilyen tengeri árukról lehet szó.

Amikor a zalalövői ásatáson 1979 nyarán osztrigahéjak töredékei kerültek elő, Sztrabónnak erre a mondatára kellett gondolnunk. A kagylóhéjak a római Salla város legkorábbi rétegében, az 1. század első felében fennállt katonai tábor hulladékai között kerültek elő. Ebben a korban a segédcsapatok katonái meglehetősen egyszerű körülmények között éltek. Olyan luxust, mint az elevenen fogyasztott tengeri kagyló, csak a tábor lovagrendű parancsnoka engedhetett meg magának. Sztrabón adata azonban a római uralom előtti időre vonatkozik. Fel kell tennünk, hogy a még meg nem hódított pannóniai törzsek fejedelmi körei is éltek ezzel a csemegével. Európa barbár törzsfőnökei igen korán utánozni kezdték az előkelő görögök, majd rómaiak fényűző szokásait és étrendjét. A bor és az olaj behozatalát is ez tette szükségessé. A kelta és illír fejedelmi szálláshelyek eddig nem sikerült azonosítani, így régészeti kutatásuk sem indulhatott meg. E szálláshelyek hulladékai között bár ritkán, de bizonyára elő fognak kerülni osztrigahéjak is.

AZ OSZTRIGA eddig ritkaságnak számított hazánk római kori településein. Csak egy aquincumi szemétgödörben került elő az 1. és a 2. század fordulójáról. Az aquincumi légió tisztikara és legénysége ebben az időben még nagy részt a Földközi-tenger mellékének tartományaiból verbuválódott; ezek az emberek igényelték a hazájukban megszokott táplálékot. Később, amikor a katonaságot már helyben toborozták, az osztrigafogyasztók száma is megcsappanhatott. Helytartók, magas rangú katonatisztek étrendjében fordulhatott elő ez a távolról hozatott, tehát drága csemege. A lakosság széles körében nem terjedt el, ahogyan az osztrigától a magyar ízlés ma is idegenkedik. Már a jó öreg Gvadányi is érzékletesen írja le a falusi nótárius találkozását az undorítónak érzett osztrigával egy budai bálban. Meg is fogadta, „hogy soha nem nézek én az austrigára, kívánom én aztat azoknak fogára, akik pöknek, nézvén a nyers szalonnára”

A többség ma is így ítél, pedig az osztriga ma sem kificamodott ízlésű ínyencek étele ott, ahol tenyészik. Az ókorban sem volt az. Bár néhány római nagyúrról feljegyezték, hogy egy ültében száznál is több osztrigát evett meg, Traianus császár pedig különleges eljárást dolgoztatott ki arra, hogy keleti hadjáratában a forró sivatagi úton is friss osztriga kerüljön asztalára, az ókori írók szerint azonban ez a kagyló nemcsak az egyik legjobb csemege, hanem az emésztést rendben tartó, egészséges étvágygerjesztő is. Szaporítását az ókor egyik legleleményesebb üzletembere, Sergius Orata kezdeményezte, majd pedig annyira elterjedt, hogy a Római Birodalom csaknem minden tengerpartjának megvolt a saját osztrigafajtája. Ahol pedig gyűjtésének és szaporításának nagy hagyományai voltak, mint Britanniában, ott szinte néptáplálékká vált. Britannia őslakói már a római hódítás kezdetén exportálták Rómába; az angol régészek sok római településen találtak „osztriga-bárt”, olyan utcai árusítóhelyeket, ahol a járókelők bekaphattak néhányat belőlük. Mivel azonban csak elevenen, tengervizes tartályokban lehetett szállítani, annál drágább volt, minél messzebb árulták a tenyészhelytől.

Az adriai osztrigát Pannóniába az Alpok hágóin át, nehézkes szárazföldi úton hozták. Drága volt és nem válhatott kedveltté. Ellenben a Rajna menti római települések ásatásainak igen közönséges lelete, mert a brit – és talán a gall (francia) – partok tenyészhelyeitől az olcsóbb, egyszerűbb és tömeges szállításra egyedül alkalmas, vízi úton eljuttathatták Germania tartományba. Germania lakói ezért megbarátkozhattak ezzel az ínyencséggel, viszont gyaníthatjuk, hogy Pannónia lakói éppúgy idegenkedtek tőle, mint a mai magyar ízlés.

2. Képek



1. A német uniópártok megalakulásaGLÓBUSZ

KISS J. László

A német uniópártok megalakulása

Az NSZK-ban választások közelednek. S e választásokon a centrumpártok ismét nagy szerepet kívánnak játszani, mondhatnánk azt is: nagyobbat, mint az előzőn.

Hogyan is jöttek létre a konzervatív pártok, amelyek az ötvenes és a hatvanas években az NSZK politikai vezető belső erői, s így az államélet konstrukciójának kiépítésénél meghatározók voltak? (A szerk.)

Németországban a náci diktatúra összeomlása után Európa számos országaihoz hasonlóan megélénkült a keresztény egyházak társadalmi-politikai tevékenysége. A szétesett hagyományos polgári pártok és az újjászerveződő baloldali munkáspártok közötti politikai űr kitöltésére olyan új típusú párt látszott a legalkalmasabbnak, amely a polgári demokrácia megszilárdítása érdekében mint a „köz’”, a „nép” pártja lépett fel, s egyetlen meghatározott társadalmi osztállyal vagy felekezettel sem azonosította magát.

A fasizmus által üldözött kereszténység eszméje, a kapitalizmus erkölcsi kritikáját és az osztálybéke szükségszerűségét hirdető katolikus szociális tan megfelelő ideológiai alapot kínált egy magát osztályok felettinek hirdető, új típusú politikai párt meg alakítására. Jelentős volt az a körülmény is, hogy a hitleri diktatúra alatt a katolikus egyház őrizhette meg a legjobban szervezeti egységét, s a háború utáni katonai megszállás feltételei között is a legkevesebb korlátozásban volt része.

Bár a katolikus német püspöki kar kezdetben rokonszenvezett a náci mozgalommal, sőt annak „megtéríthetőségében” is hitt, valójában kegyetlen üldözés áldozatává vált. XI. Pius pápa 1937. évi enciklikájában nyíltan elhatárolta az egyházat a nácizmustól. Ezzel ellentétben a protestáns egyház a „birodalmi német államegyház” megteremtésének keretében a fasiszta rendszer eszközévé lett, jóllehet a Martin Niemöller és Karl Barth vezetésével 1934-ben megalapított „Hitvalló Egyház” nyíltan fellépett az evangélikus egyház fasizálása ellen.

A második világháború után Németországban számos kísérlet történt keresztény politikai pártok létrehozására. A hajdani katolikus Centrum Párt balszárnyához tartozott politikusokban elmerült a gondolat, hogy – az angol Munkáspárt mintájára – az újjászerveződő egységes szakszervezeti mozgalomra támaszkodó politikai pártot alapítsanak. Ez a kísérlet a szociáldemokraták nélkülözhetetlen támogatásának hiányában kudarcot vallott. 1945 őszén éppúgy eredménytelen maradt az a próbálkozás, hogy az egykori katolikus Centrum Pártot ismét életre hívják. A megváltozott történelmi helyzetben aligha válhatott a antifasiszta demokratizálás úttörőjévé az a Centrum, amely a „felhatalmazási törvény” megszavazásával 1933-ban maga is hozzájárult a nácik hatalomra jutásához.

Végül a német katolikus püspöki kar, majd az újjászerveződő evangélikus egyház is – a hajdani katolikus Centrum Párt újjáélesztése helyett – új felekezetközi keresztény párt mellett foglalt állást. A katolikus-protestáns ellentéttel dúsan átszőtt német történelemben a felekezetköziség hangsúlyozása döntő áttörést jelentett. Nem volt azonban kétséges, hogy a második világháború után a katolicizmus javára módosult felekezeti arányok, a katolikus szociális ideológia, s nem kevésbé a katolikusoknak a nácizmus alatt tanúsított magatartása a protestánsokénál kedvezőbb kiindulási pozíciókat biztosított a katolikus egyháznak.

Adenauer a CDU élén A demokratikus német pártok működését a potsdami egyezmények biztosították, a pártok engedélyezése azonban esetről esetre a megszálló hatóságoktól függött. Az új keresztény párt, a CDU első felhívása az SPD, a szociáldemokrata párt újjáalakulása után, 1945. június 26-án Berlinben látott napvilágot. A protestáns környezetben működő keleti zónabeli CDU ideológiájára a katolikus szociális tan kevésbé volt hatással, s a keresztény szakszervezeti hagyományokra támaszkodó berliniek a szociáldemokratákkal együttműködve a strukturális változtatásokat, így a kulcsiparágak államosítását sem zárták ki.

A berlini felhívással egyidejűleg új keresztény párt alakult Kölnben is. Az 1945 júniusában létrejött pártcsoportosulás itt augusztus 14-én deklarálta a CDU megalakulását, majd egy hónap múlva létrehozta a Rajna-vidéki Kereszténydemokrata Pártot. A párt első elnöke Leo Schwering, és a párt ügyvezető elnökségébe bekerült már Konrad Adenauer is. Korábban mind kettő centrumpárti politikus volt, az utóbbi Köln


főpolgármestere. A „Kölni irányelvek” néven ismertté vált program a katolikus szociális doktrína elképzeléseitől áthatva a német demokratikus hagyományokat igyekezett összhangba hozni a keresztény természetjog tanításaival. Ugyanakkor ez a Rajna-vidéki katolicizmus hagyományaiban gyökerező keresztény-szocializmus az erősen iparosodott vidék munkásságára való tekintettel a szociális szempontokat is figyelembe vette. A berlini és a kölni pártszervezései követően 1945–46-ban más megszállási övezetek tartományaiban is megalakultak a CDU szervezetei. Kirajzolódott az a folyamat, amelynek keretében a CDU sajátosan kibontakozó és regionálisan különböző pártokként fejlődött a „szervezetek szervezetévé”, sok-sok párt „uniójává”. Rövid ideig nyitott volt a kérdés, vajon a berlini CDU érvényesítheti-e az össznémet CDU irányítására támasztott igényét. A hidegháború kibontakozásával világossá vált, hogy az Adenauer elnökletével 1946 februárjában megalakult brit zónabeli CDU veszi át a nyugati megszállási övezetekre korlátozódó irányítást.

Adenauer számára Németországnak a Szovjetunió által megszállt része már „az ázsiai sztyeppéket” jelentette, s mint ilyent, beláthatatlan időre „elveszettnek” tartotta. Adenauer a Centrum hagyományaira támaszkodva nem csupán a katolikus természetjog tanításait, hanem a liberális színezetű politikai és gazdasági megújulás elveit is magáénak vallotta, amely gondolatkör az Unióban, a katolikus és a protestáns burzsoázia összefogását tükrözve, kezdettől fogva jelen volt. Sőt, Adenauer kezdetben mind a magánkézben, mind az állami szinten összpontosuló gazdasági hatalom ellen is fellépett, s állást foglalt a munkavállalóknak a gazdasági döntésekben való részvétele mellett. A társadalmi-gazdasági megújulást sürgető, monopóliumellenes hangulatot tükrözte a brit zóna CDU-jának választmánya által 1947 februárjában elfogadott úgynevezett Ahleni program. Ez a gazdasági program, a kapitalizmus túlhaladását célul tűzve, a szénbányák és vaskohászati művek társadalmasításának a lehetőségét is programjába vette. Az Ahleni program megmutatta a CDU „baloldaliságának” határait is: amit a CDU maximumként megfogalmazott, nem volt több, mint az üzem tőkés tulajdonosai mellett a közvetlen termelők beleszólást jogának biztosítása a nagyvállalatok irányításába. A CDU nem fogadhatta el a munkáspártok által követelt szocializálást, a kulcs iparágak radikális államosítását.

Az Ahieni program után a CDU-n belüli jobbratolódást tükrözték a neoliberális gazdaságpolitikai elképzeléseket tömörítő „Düsseldorfi irányelvek”, amelyek egyúttal a párt 1949. évi első választási programját alkották. A Ludwig Erhard által képviselt „szociális piacgazdaság” elképzelésében az egyéni vállalkozás és a piac nem csupán a legelőnyösebb gazdasági rendszerelvként fogalmazódott meg, hanem a szabadságot biztosító legfőbb társadalmi és politikai értékként is. Ily módon a CDU programja – korántsem ellentmondások nélkül – a katolikus szociális tan és az antikommunizmus mellett a neoliberalizmus elemeit is magába olvasztotta. Ez a programszerű alapvetés a CDU hatalomra kerülése után az NSZK politikai kultúráját meghatározó állami ideológia rangját érte el.

Sajátos módon az országos szövetségi szintű CDU megalakítását csak 1950. május 11-én Königswinterben határozták el, az 1949. évi parlamenti választások után, amikor már a CDU kormányzó párt volt. A CDU első szövetségi kongresszusára is csupán 1950 októberében, Goslarban került sor, ekkor a párt elnökévé a kancellári tisztséget betöltő Adenauert választották meg.

A bajor regionalizmus és a CSU

A sajátosan katolikus-tekintélyuralmi vonásokat mutató bajor Keresztényszociális Unió (CSU) megalakulása szorosan összefüggött a tartomány társadalmi-gazdasági fejlődésével és politikai hagyományaival. 1945 után valamennyi német tartomány határait megváltoztatták, de a csaknem színkatolikus Bajorország területe lényegében érintetlen maradt. Ez a körülmény sok tekintetben kedvezett az önálló bajor államiság és a sajátos föderalista alkotmányjogi gondolkodás fennmaradásának, amely az ellenreformációs hagyományokban bővelkedő, antiliberális délnémet katolicizmussal ötvöződött. Az ipari fejlődésben élenjáró északi területekkel ellentétben a bajor társadalom agrárjellege és a középrétegek jelentős szerepe jellemző arculatot kölcsönzött a tartománynak. Sajátosságnak számított a híres Majna-vonal is, amely nem csupán a katolikus és protestáns felekezeti határt, hanem a „porosz centralizmussal” szembeni politikai választóvonalat is jelezte. Az önálló bajor államiság hangsúlyozása „a nácizmus északi központjával” szemben beleillett a potsdami szerződés szellemébe is, amely Németország decentralizálása irányában hatott. Bajorország a második világháború után is a föderalista alkotmány szószólója lett: a bajor tartományi parlament volt az egyetlen, amely 1948 májusában elutasította az Alaptörvényt, az NSZK alkotmányát.

Ahogy a CDU-nak az egykori katolikus Centrumhoz fűződő viszonyát kellett meghatároznia, a CSU-nak a Centrumból jobbra álló hajdani katolikus-konzervatív Bajor Néppárt újjáalakításának a lehetőségével kellett szembenéznie.

Bajorországban a második világháború után először a keresztény szakszervezeti mozgalomból ismert Adam Stegerwald kezdett országos, felekezetközi párt szervezésébe, váratlan halála után azonban előtérbe kerültek a


Bajor Néppárt egykori politikusai. A CDU megalakulásával való összefüggésről nem csupán Stegerwaldnak a „Kölni irányelvek” gondolataitól áthatott „Würzburgi programja” tanúskodott, hanem Adenauer 1945 augusztusában Karl Scharnagihoz, München főpolgármesteréhez írott levele is. Ebben Adenauer arra „hívta fel” a müncheniek figyelmét, hogy a Keletről fenyegető „kommunista veszéllyel” szemben csak a „keresztény és demokratikus erők összefogása” védhet meg.

1945 őszén a Bajor Néppárt politikusai közül azok kerültek túlsúlyba, akik nem kívánták a katolikus és monarchista hagyományokkal rendelkező párt feltámasztását, hanem annak sajátos regionális szerepét megőrizve új, felekezetközi párt mellett döntöttek. Az új párt megalakításának úttörőjévé az ellenállási mozgalomhoz tartozó Joseph Müller lett, akihez a Bajor Néppárt legkonzervatívabb katolikus politikusai is csatlakoztak. Az új párt 1945. november 25-én felhívást bocsátott ki az egymástól független pártszervező akciók egyesítésére. A párt tartományi szintű működéséhez az amerikai megszálló hatóságok 1946 januárjában járultak hozzá.

Közös frakció és munkamegosztás

A tartományi szinten egyesült CSU – a munkásmozgalmat kivéve – a bajor történelem szinte minden politikai-ideológiai elemét egyesítette magában. A pártban már igen korán kirajzolódtak a Bajor Néppártra is jellemző ellentétek. A párt szélsőségesen katolikus és föderalista szárnya a tartomány katolikus földbirtokosai és gazdálkodói között találta meg a támaszát, Alois Hundhammer vezetésével. Ha ez a szárny nem kívánta is a középkori értelemben vett egyházi befolyás alatti állam visszaállítását, minden erővel síkra szállt a kultúra, a nevelés, a tanárképzés egyházi, katolikus monopóliumáért. 1946 és 1950 között Hundhammer, a tartomány kultuszminisztere bevezette a rádió s a színházak szigorú cenzúrázását, sőt a botbüntetést is, s alakja ezzel a fanatikus katolikus meggyőződés szimbólumává vált.

A CSU-n belül már keletkezésekor egy másik, liberális szárny is megfigyelhető volt, amely a délnémet burzsoáziára, valamint a katolikus és evangélikus lakosságra egyaránt építeni kívánt. A fiatal Franz-Josef Strausst is magában foglaló irányzat a felekezetköziség mellett magáévá tette a háború utáni restaurációs időszak pragmatizmusát is, amely az egykori Harmadik Birodalom keleti területeiről érkezett németek társadalmi és gazdasági beépítésében, valamint a tartomány fejlesztésében nagy szerepet játszott. Ugyanakkor a CSU magáévá tette a bajor föderalizmus ideológiájából táplálkozó „keresztény védőbástya” koncepcióját, amely az elzárkózás mellett a „keresztény mintaállam” támadó stratégiáját is tartalmazta. Ez a „keresztény védőbástya” politika a hidegháború éveiben új értelmet nyert: a bajor ideológia Adenauer antikommunista Európa-politikájában nemzetközi dimenziókat kapott.

1947. február 5–6-án Königsteinben a CDU és a CSU megalapította Munkaközösségét. Az 1949-ben megválasztott első nyugatnémet parlamentben a két párt közös frakciót hozott létre. Ezzel nem csupán az uniópártok egységét teremtették meg, hanem kialakították az előfeltételeket a két párt szoros parlamenti együttműködésére is. A közös frakció mellett a parlamentben a CSU önálló tartományi csoportot képezett, hogy a párt sajátos bajor szerepét is kidomborítsa. A CDU és a CSU szövetsége mögött a fejlettebb északnémet burzsoázia, valamint a bajor polgárság és nagybirtokosság politikai érdekközössége rejlett. Belpolitikai szempontból ez a szövetség taktikai-politikai munkamegosztást jelentett a két párt között a különböző választói rétegek megnyerésére, a szeparatista nyugatnémet állam megszilárdítására.

2. Képek





1. A németlengyel háború és a magyar politika�KÖZÖS DOLGAINK

KOZMIŃŚKI, Maciej

A német–lengyel háború és a magyar politika

Az Élet és Irodalom hasábjain többször is vita bontakozott ki a horthysta politika magatartásáról a lengyel-kérdésben. Szerkesztőségünk ettől indíttatva kért cikket a korszak lengyel szakértőjétől, Maciej Kozmińśkitől

Lengyelország elsőként szállt szembe fegyveresen a német agresszióval 1939 szeptemberében. A háború – az ország kétoldalú stratégiai átkarolása következtében – már a hónap első harmadának végére fordulópontjához érkezett: az ország nyugati felében a lengyel védelem összeomlott. Mégis, a német vezérkar kénytelen volt a hadműveleti terv, az úgynevezett „Fall Weiss” módosítására. A változtatás alapgondolata arra épült, hogy egy új bekerítő frontot hozzanak létre, amelyet még messzebbre, keleti irányba tolnak ki. A német harapófogó déli ága egyidejűleg elvághatta a visszavonuló lengyel hadsereg elől a menekülés útját az úgynevezett román hídfő felé, ahol még egyszer megszilárdulhatott volna a lengyel védelem a Dnyeszter és a Stryj folyó vonalán. A német páncélos egységek azonban gyorsan nyomultak előre Lvov irányába, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a német támadás tengelyétől délre – a közös lengyel–magyar határig húzódó – jelentős terület maradt. Itt a déli front szeptember első felében szétvert hadseregének számos egysége tartózkodott. A hadiesemények krónikája egyszersmind arra is rámutat, hogy már szeptember 9-én és még inkább a következő napokban nem volt esély a lengyel védelmi vonal megszervezésére a San folyó felső folyásánál.

Szeptember 9-én Joachim von Ribbentrop, a német külügyminiszter, azzal a kéréssel fordult Csáky István magyar külügyminiszterhez, hogy a kormány következő nap délig adja beleegyezését a német csapatoknak a Kassán átvezető vasútvonalon történő szállításához. Szeptember 10-én déli 12 órakor Csáky telefonon közölte Ribbentroppal az elutasító magyar választ.

A NÉMET HADSEREG egységeinek a fent említett vasútvonalon történő szállítása szeptember 10-én (vagy később) a hadműveletek szempontjából már csak korlátozott, kizárólag taktikai jelentőségű lehetett volna. A 14. német hadsereg támadásának fő iránya ezen a fontos napon észak és kelet felé fordult, a határ menti terület kihagyásával, tehát megkerülve az ott visszavonulóban levő lengyel csapatokat lezárhatták a németek a határt. A vasútvonal – amelyről szó volt – (szlovák területen Kostolana állomástól a kassai vasúti csomóponton át Slanec állomásig szintén szlovák területen, és tovább Lupkovig, a lengyel– szlovák határig haladt) lehetőséget biztosított a katonaság szállítására azon a mintegy 40 kilométernyi szakaszon, amelyet magyar hatóságok ellenőriztek. Előre kell bocsátanunk azt, hogy tekintetbe véve a magyar kormány számára „engedélyezett” gondolkodási időt, a németek nagyobb időveszteség nélkül végezhették volna el a szállítást akár ennek a vasútvonalnak egy másik szakaszán is. Meg kell említenünk, hogy az itt számításba vett német erők nem lehettek jelentősek, mert a 14. német hadsereg egységeinek zöme már lengyel területen volt, a 14. hadsereg felvonulása, valamint erőinek összpontosítása Nyugat-Szlovákiában, Trsten körzetében zajlott le. (Szerepet játszhattak itt azonban bizonyos szlovák egységek is, hiszen Lengyelország ellen bevetettek két szlovák hadosztályt.)

Mi volt a német kérés politikai célja, hogyan értékeljük a magyar kormány válaszát? Magyarország számára a területi revíziós követelések részleges megvalósulása a Harmadik Birodalomtól való növekvő politikai függést jelentette. München után hamarosan kiderült, hogy a hitleri agresszió által közvetlenül fenyegetett következő állam Lengyelország. 1938. október 24-én Ribbentrop Józef Lipskinek, Lengyelország berlini nagykövetének kijelentette: a németek beleegyeznek Kárpátalja Magyarországhoz csatolásába, azaz egy közös lengyel– magyar határ létrehozásába, ha a lengyelek hajlandóságot mutatnak arra, hogy lemondjanak a gdanski (Danzig) övezet jogáról és a német birodalmi hegemóniának rendeljék alá magukat.

1939 MÁRCIUSÁBAN valóban létrejött (Magyarországnak az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozása után) a közös határ, de a megváltozott körülmények keresztülhúzták Józef Becknek, Lengyelország külügyminiszterének illuzórikus „harmadik Európa” terveit, hasonlóan Teleki Pálnak azon csalóka reményéhez, hogy Olaszország és Lengyelország segítségével ki fogja egyenlíteni a német befolyást.

Ezután térjünk vissza a magyar politikusok 1939 őszén tanúsított magatartásának indítóokaihoz. Szándékuk az volt, hogy az általános háborús konfliktuson kívül maradjanak, olyan hosszú ideig, amilyen hosszan az csak lehetséges. Közvetve tanúskodnak erről a Varsóba és Londonba küldött, egyre sokasodó ígéretek a semlegesség


megőrzésére, sőt mi több, Teleki közölte: fenntartja a „szabad kéz” jogát az egyre terjedő konflagrációban. Erre vonatkozólag hadd idézzünk a magyar történeti irodalomban eddig nem szereplő adatot.

1939. augusztus 28-án Londonból Varsóba távirat érkezett, amelyben Edward Raczynski, a brit fővárosban állomásozó lengyel nagykövet, arról tudósított, hogy magyar kollégája, Barcza György kijelentette előtte: „A legfelső szervek megerősítették számára az ország megváltozott álláspontját. Konfliktus kirobbanása esetén semlegesség kinyilvánítása, abban az esetben viszont, ha a németek megkísérelnék kierőszakolni az átvonulást, gyakorlati védelemre kerül sor. A döntés, amelynek az utolsó pillanatig titokban kell maradnia, a hatékony védelem lehetetlensége ellenére, a jövő és a magasabb államérdekek mérlegelésével történt.” A magyar diplomata arról is érdeklődött, hogy a lengyel–angol szövetségi szerződés garantálja-e Magyarországot? Elutasító választ kapott, de olyan kommentárral, hogy „a szerződésben van hely az értelmezés kibővítésére a szituáció alakulása szerint”.

A HÁBORÚ kirobbanását megelőző napon, augusztus 31-én, Horthy a budapesti lengyel követtel, Leon Orlowskival folytatott megbeszélésen „felháborodásának” adott kifejezést „a német politika és a magyarokkal kapcsolatos eddigi német bánásmód miatt”; csodálattal adózott „Lengyelország magatartásának”. Említette azt is, hogy a Hitlernek írott levélben (valószínűleg Teleki 1939. július 24-i leveleiről van szó) értesítette őt (ti. Hitlert), hogy „a magyarok semmi esetre sem fognak Lengyelország ellen harcolni”, aminek következtében „Németország kételkedik abban, háborút indíthat-e ilyen körülmények között Lengyelország ellen”; (a németek) szerették volna „a magyarokat összeveszíteni a románokkal”. „Mérlegelve ezt a körülményt, valamint azt a tényt, hogy Románia Lengyelország szövetségese” – folytatta Horthy –‚ „rebus sic stantibus Magyarország semmiféle barátságtalan lépést nem tesz Románia ellen”.

A világháborúba való belekeveredés veszélyének tudata mellett volt a magyar politikusok ilyen magatartásának egy másik indítóoka is: törekvés a trianoni határok revíziójára Romániával szemben.

1939 szeptemberében a németek felajánlották Magyarország északi határának korrekcióját Lengyelország rovására Turka és Sambor térségében. Ribbentrop első ízben Sztójay Dömével, a berlini magyar követtel szeptember 5-én folytatott megbeszélésén vetette fel ezt a gondolatot. Csáky két nap múlva a birodalom külügyminiszterének „tábori szállásán” történt találkozáskor a javaslatot visszautasította. Sohasem volt ez vitatott terület, de ebben az időben a tagadó válasznak különös jelentősége volt.

A MAGATARTÁS INDÍTÓOKAIT feltárva időzzünk el egy pillanatra annál az érvnél, amelyet a magyar kormány annakidején nyilvánosan, de a diplomáciai levelezésben, s a belső használatra szánt dokumentumokban is alkalmazott. Visszatérő ezekben az erkölcsi indítóok: „Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt” – állapítja meg az 1939. szeptember 10-i minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve.

Bár nekünk úgy tűnik fel, hogy az adott pillanatban a legfontosabb motívum a világháborúba keveredéstől való félelem volt, az említett jegyzőkönyv azt is megállapította, hogy a németek átvonulásába történő beleegyezés hadiállapotot idézett volna elő Angliával, Franciaországgal és Lengyelországgal, esetleg konfliktusba kerülést a szomszédokkal: kétségtelen, hogy a kormánynak számolnia kellett a közvéleménnyel is. Annak a ténynek a jelentőségét, hogy a magyar–lengyel kapcsolatok mindkét ország társadalmának tudatában mélyen gyökereztek, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A magyar kormány álláspontja megkönnyítette a lengyel hadsereg újjáteremtését a szeptemberi vereség után Nyugat-Európában, és lehetővé tette sok tízezer lengyel számára a háború túlélését. (A Magyarországon megfordult menekültek száma hozzávetőleg 70 000 fő volt.) Sokan menekültek Románián át, ahol viszont internálták őket. Bizonyos, hogy a második világháború alatti lengyel–magyar kapcsolatok kérdései még további forrásfeltárást, elemzést kívánnak.

2. Képek



1. A Teleki-kormány lengyel politikájaJUHÁSZ Gyula

A Teleki-kormány lengyel-politikája

Az Élet és Irodalom hasábjain többször is vita bontakozott ki a horthysta politika magatartásáról a lengyel-kérdésben. 1979. december 20-án a Kossuth Klubban a témáról rendezett vitán Juhász Gyula tartott vitaindító előadást, amelynek szövegét az alábbiakban tesszük közzé.

Mondanivalómat a témával kapcsolatos vitás kérdések köré szeretném csoportosítani.

Az egyik leginkább vitatott kérdést a legegyszerűbben talán így lehetne meg fogalmazni: miért fogadta be a magyar kormány 1939 szeptemberében a lengyel menekültek nagy tömegét, köztük a lengyel hadsereg alakulatait nagy számban? Az ezzel kapcsolatos – nem is annyira történetírói, mint inkább publicisztikai – vita két pólusán a következő nézetek állnak: Az egyik nézet szerint a lengyel menekültek befogadására a kormányt nem romantikus nézetek indították, hanem csak számítás, ami nacionalizmusból, cinizmusból és a felelősségérzet hiányából tevődött össze. Ezzel akarták ugyanis az angolok jóindulatát megnyerni. Más nézetek viszont a menekültek befogadását összefüggéseiből kiragadva, csak a morális oldaláról vizsgálják, s tagadnak bármiféle más összefüggést, attól tartva, hogy egy tiszta, lelkesítő ügy piszkolódhatna be.

Tulajdonképpen mindkét nézet azonos tőről fakad: a történelemnek moralizáló felfogásából, hogy ne mondjam: romantikus felfogásából. Az utóbbinál ez nyilvánvaló, de az elsőként említett nézetet is „romantikus történelemfelfogásnak” tekinthetjük, amely a „politikai számítást” eleve a negatív erkölcsi kategóriák közé sorolja. Holott nehezen lehetne olyan felelős kormányt találni, amely politikai döntéseit ne számításból, pontosabban kifejezve, ne hatalmi érdekből hozná vagy hozta volna. Más kérdés az, hogy helyesen vagy helytelenül felfogott hatalmi érdekről van-e szó. S megint más kérdés, hogy a hatalmi érdekbe erkölcsi okok is belejátszhatnak. Egybeeshet hatalmi érdek és morális indíték, bár aligha kétséges, ha a kettő szembe kerül egymással, melyik fog felülkerekedni.

Igen, nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar kormány döntése 1939 szeptemberében a német átvonulási kérelem elutasításáról és a lengyel menekültek befogadásáról hatalmi érdekből hozott politikai döntés volt, amely pontosan megfelelt a kormány általános külpolitikai vonalvezetésének. Ha tehát választ akarunk kapni a lengyel menekültek kérdésére, mindenekelőtt erről a külpolitikai vonalról kell beszélnünk, s az fog választ adni arra is, melyek voltak a valóságos összetevői ennek a „számításnak”.

Érdek, morál, külpolitika

Ismeretes, hogy a Teleki-kormány már 1939 tavaszán arra az elhatározásra jutott, hogy nem vesz részt a várható német–lengyel háborúban, s hogy egy általános konfliktusban semlegességre fog törekedni, bár általános tengelybarát politikája és a revíziós törekvések miatt nem tesz semlegességi nyilatkozatot. Csáky külügyminiszter 1939. április 27-én a római magyar követnek írott levelében, amely Ciano olasz külügyminiszterhez intézett üzenetét tartalmazta, ezt a maga stílusában így fogalmazta meg:

„…fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandók. A »közvetve« alatt azt a támadási formát értem, hogy minden olyan követelés, hogy német csapatok gyalog vagy járművel, vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak, Lengyelország megtámadására, vissza lesz utasítva... Talán... elkerülhető lesz a konfliktus vagy a neheztelés és gyűlölködés, ami bennünket a szigorú semlegesség kimondása esetén a Német Birodalom részéről érne, és elkerülhető az a helyzet is, hogy a Német Birodalom az átvonulással lassan a kezébe vegyen nálunk mindent úgy, mint az Csehországban történt...”

Eddig Csáky főleg hatalmi érdekből fakadó érvelése. S aztán még hozzá tette: „Ha... a németeket szó nélkül vagy esetleg tiltakozással beengednénk, hogy rajtunk keresztül harcoljanak Lengyelország ellen, itt forradalom törne ki, s egy olyan morális letörés következnék be, hogy önbizalmunkat elveszítve, még a németek által támogatott szlovákokkal szemben is a legelőnytelenebb helyzetbe kerülnénk.” (Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához. 1936–1945. IV. 200–201. old.)

Mindez hivatalos megfogalmazást is nyert Teleki miniszterelnök 1939, július 24-i, Hitlerhez és Mussolinihez írott leveleiben, amelyekben kifejtette, hogy Magyarország a maga politikáját egy általános konfliktus esetén a tengely politikájával fogja összhangba hozni, de amelyhez hozzátette: „Nem lehet azonban kétséges, hogy e


politikához alkalmazkodásunk semmi esetre sem ejthet csorbát szuverenitásunkon, amely alkotmányunkban van megtestesítve, és nem emelhet akadályokat nemzeti céljaink megvalósítása elé”.

S hogy félreértés ne essék, az előbbihez még külön néhány sort mellékelt: Július 24-i levelem minden hamis értelmezésének megelőzésére van szerencsém ismételten kijelenteni Nagyméltóságodnak, hogy Magyarország, amennyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meggondolásokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen.” (Magyarország és a második világháború. 99. és 100. irat.)

Az átvonulási kérelem

Ismeretes, hogy a Teleki-kormány tartotta magát ehhez a nem-hez, holott a diplomáciai és a propagandanyomás óriási volt, különösen a háború kitörését megelőző napokban. A németek mindent kifogásoltak, ami csak eszükbe jutott, még azt is, hogy augusztus 27-én magyar–lengyel futballmeccs volt.

A német átvonulási kérelem tényleges visszautasítására 1939. szeptember 10-én került sor. A visszautasítást a Minisztertanács ülésén Teleki többek között így indokolta: „…Megnéztük a térképet, s megállapítottuk azt, hogy a német kérés teljesítése másfél napi gyorsítást jelentene. Amennyiben ezen kérést teljesítenők, ez a semlegesség megsértés jelentené, és mindjárt három hadüzenetet kapnánk: Anglia, Franciaország és Lengyelország részéről... Mi különben is akaratunk ellenére nem óhajtunk belekeveredni vagy belesodródni a világháborúba. Különösen most nem vehetnénk részt semmiféle akcióban, amikor a lengyelek már le vannak verve.” (Uo. 110. sz. irat.)

Van, aki a német kérés visszautasításának jelentőségét – jobb híján – emiatt tagadja. Pedig a visszautasítás Lengyelország szempontjából is nagy jelentőségű volt: a közös lengyel–magyar határszakasz magyar kézen maradt, „nyitott kapuvá vált”, ami lehetővé tette a lengyel menekültek beözönlését Magyarországra.

Arról, hogy a magyar lakosság miként fogadta a lengyel menekülteket, a szakirodalomban hiteles leírásokat olvashatunk: tüntető szimpátiával. Miből fakadt ez a szimpátia? Volt ebben németellenesség, szerepet játszott ebben kétségtelenül a közös történelmi emlékezet, benne volt a legyőzöttek iránti szánalom, és a hasonló sors lehetőségének megsejtése. Nem romantika volt ez, s nem is nacionalizmus, hanem olyan morális tényező, amelyet a döntésnél a kormánynak figyelembe kellett vennie, s figyelembe vehette, annál inkább, mert hatalmi érdekei egybeestek ezzel a morális igénnyel. Ez az, amit nehezen ért meg az egysíkú igazságra törekvés.

Vitatott kérdés az is, mekkora volt a Magyarországra menekült lengyelek létszáma. Sokféle becslés van erre. Van, aki jóval százezer fölé teszi, van, aki csak harmincezerre. Azt hiszem, pontos számot nem is lehet megállapítani, már azért sem, mert ebben az időben nem csak a lengyel–magyar, hanem a jugoszláv–magyar határ is nyitott volt. Nagyon sokan voltak, akik még átmenetileg sem telepedtek le Magyarországon, hanem továbbutaztak. A hosszabb-rövidebb itt-tartózkodás után távozók helyébe érkezők pedig a németekkel szembeni konspirációs okokból ugyanazon a néven szerepeltek a nyilvántartási listákon. Egy név tehát több személyt takarhatott. A lényeg, azt hiszem, nem is a pontos szám, hanem az, hogy sok tízezer lengyel ember kerülte el a német igát. S vagy továbbutazott és harcolhatott a szövetségesek oldalán a nyugati lengyel haderő zöme, amely többek között bevette Monte Cassinót, Magyarországon keresztül menekült, vagy – itt maradt, ahol megélhetést talált, napi ellátmányt biztosítottak számára, a gyermekeknek tanulási lehetőséget. Vagyis a túlélés emberhez méltó formáit.

Ma már a szakirodalomban kidolgozottabb, hogy miként teremtették meg ennek szervezeti kereteit a kormány szinttől a helyi hatóságokig, bár van itt is adósság bőven. Különösen, ami Antall József tevékenységét illeti. Azzal is foglalkozik a hazai szakirodalom, hogy a lengyel menekültek ügyét miként képviselte a magyar kormány német–magyar relációban. A Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához c. sorozat IV. kötete tartalmazza az 1939 szeptembere és 1940 májusa közötti iratokat, s a most sajtó alatt lévő V. kötet a további, egészen a lengyel követség bezárásáig született okmányokat. Már önmagában is érdekes az, hogy Magyarországon 1940 decemberéig működött a lengyel követség, intézte a menekültek ügyeit, bár a magyar kormány hivatalosan nem ismerte el a lengyel emigráns kormányt.

Közvetítő szerep

Még nem eléggé feltárt a háború alatt Magyarországon tevékenykedő lengyel katonai szervek története. S igen figyelemreméltó a lengyel emigráns kormány és diplomáciai testületének szerepe az 1943-as magyar béketapogatózásokban. Ismeretes, hogy a brit kormány és a Kállay-kormány, illetve a magyar ellenzék közötti 1943-as titkos tárgyalásokban a lengyel emigráció fontos közvetítő szerepet játszott. Ez a brit külügyi iratokból is szüntelenül kitűnik. Ezek közül csak egyet idéznék, William Strang külügyi államtitkár-helyettes 1943. április


20-i feljegyzését. Ebben leírja, hogy Raczynski gróf, a lengyel emigráns kormány londoni nagykövete Eden külügyminiszterrel történt előzetes megállapodás alapján megbeszélést folytatott vele. A nagykövet közölte, hogy számos magyar béketapogatózás történt Lisszabonban, Stockholmban és Isztambulban, az ottani lengyel képviseleteknél. A magyar megbízottak minden esetben hivatkoztak a Magyarországra menekült lengyelek jó helyzetére, arra, hogy kiadhatják saját lapjukat, önálló középiskolát tarthatnak fenn stb. „Ez ideig a magyar közeledésekre nem reagáltak, úgy gondolják azonban, hogy bizonyos lépésekre már most szükség lenne; így talán sikerül a magyarok gondolkodását a helyes irányba terelni. A lengyel kormány véleménye szerint valami olyat kellene mondani, amelyből a magyarok realizálhatnák, hogy eljön a pillanat, amikor komoly szolgálatot tehetnek; nem csak azt kell kifejezésre juttatniuk, hogy bizonyos formában együttműködnek az Egyesült Nemzetekkel, de tekintettel gyenge pozícióikra, kifejezésre kellene juttatniuk azt is, hogy beleegyeznek egy határrendezésbe (Erdélyben) a győzelem után.” (Magyar– brit titkos tárgyalások 1943-ban. 34. sz. irat.)

Voltak, akik a lengyel közvetítő szerepből „merész” következtetéseket vontak le a brit politikára nézve is. Pedig a Foreign Office álláspontja e kérdésben így hangzott: vissza kellene tartanunk a lengyeleket, hogy a maguk részéről tárgyalásokba kezdjenek a magyarokkal”.

Nagyon fontos, és talán a legkidolgozottabb téma a lengyel és a magyar történeti irodalomban is a lengyel menekültek szerepe a magyar ellenállásban 1944. március 19-e után. Mégis azt mondanám: ha e témát nemcsak mint lengyel–magyar relációt vizsgálnánk, hanem a magyar ellenállás egészének összefüggéseiben, új eredményekre juthatnánk. Mint ahogy az egész témában is új kutatásokra és újragondolásra van szükség, annál inkább, hisz a lengyel menekültek története nem restellnivaló része második világháborús történetünknek.

2. Képek


1. Az 1848-as forradalom EurópábanTÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

MURESAN, Camil

Az 1848-as forradalom Európában

Az 1848–49-es forradalom, arányait s lefolyását tekintve, Európa történetében páratlan jelenség volt. 1848 első felében, mindössze néhány hónap alatt, a kontinens országai, az Atlanti-óceántól az Al-Dunáig, Dániától Szicíliáig mind bekapcsolódtak a forradalomba. Az európai történelemben elfoglalt kivételes helyét már az is bizonyítja, hogy a forradalomban a néptömegek részvétele általában nagyarányú és hatásos volt; a forradalmak látszólag spontán módon, s majdnem egy időben robbantak ki, és bonyolult társadalmi, nemzeti feladatok megoldására vállalkoztak.

Egységes történetírói szempontok

A múlt századi történetírás kellő figyelmet fordított az egyes negyvennyolcas forradalmak kapcsolataira, mégis mindenekelőtt a forradalmak nemzeti sajátosságait hangsúlyozta. Ennek során néha abszolutizálta a köztük kialakult ellentéteket, s ez természetesen a közös európai alapok elhallgatásával járt együtt. Csak a marxizmus klasszikusai értették meg és emelték ki már az első pillanattól a forradalmak közös elemeit, éspedig azok gazdasági-társadalmi, valamint politikai okainak elemzése révén.

A 20. században s ezen belül az utóbbi két évtizedben a történetírás szempontjai a nagy történelmi jelenségeket illetően egységesebbé váltak. Az 1848-as forradalmak méreteit s egyidejűségét természetesebbnek tartjuk és az eseményeket szélesebb idő- és térbeli perspektívában szemléljük. Ezek az események, amint azt olyan neves történészek, mint Jacques Godechot, E. J. Hobsbawm, R. R. Palmer és részben Louis Gottschalk állítják, egységes forradalmi folyamat végét jelzik. E folyamat az 1770. év küszöbén kezdődött s számos forradalmi periódusból állt. Kezdődött az amerikai forradalommal, folytatódott a francia forradalommal, az 1815–1825 közti latin-amerikai s európai forradalmi eseményekkel. S végül az 1830-az és 1848-as forradalmak időszakával. Ezek együtt a nyugati polgári forradalmak korát alkotják az Atlanti-óceán mindkét partján. Az említett történészek véleménye szerint az első világméretű forradalomról van szó. Ezt követte aztán a második, az 1905-ben kezdődött s ma is tartó szocialista világforradalom.

Kezdet vagy befejezés?

Azzal kapcsolatban, hogy az 1848-az forradalom lezárt-e vagy éppen fordítva: megnyitott-e egy korszakot, számos újabb kori történetírói állásfoglalásról van tudomásunk.

Lewis B. Namier angol történész szerint az 1848-as forradalmak – főként a francia forradalom – 1789 folytatói és továbbfejlesztői voltak. „Az 1848-as mozgalom európai volt ugyan, de eredete határozottan a francia történelemben keresendő” – írta, majd így folytatta: „Az egyenlőség és nemzeti szuverenitás eszméi, amelyeket a Nagy Forradalom hagyományozott az utókorra, 1848-ban az általános választójog és a köztársaság princípiumaiban találták meg logikai kiteljesedésüket; ezeket még a népszavazáson nyugvó hatalom sem semmisítette meg”. Ugyanez a Namier azonban, a német forradalomról szólva, azt „az értelmiségiek forradalmának” tartja. Az értelmiségiek viszont – mint mondja liberalizmusukban következetlenek: a német nacionalizmusnak hódoltak, s ezért megtagadták a csehek, lengyelek és dánok jogos követeléseinek a teljesítését.

A fentiekkel ellentétes és nyilvánvalóan túlzott egy másik angol történésznek, Godfrey Elton lordnak az álláspontja. Szerinte az 1848-as francia forradalom minőségileg új: lényegében a francia proletariátus gazdasági forradalma, amelynek a javak újraelosztása volt a célja. A régi forradalom olyan „maradványa”, mint a köztársaság eszméje, a kérdés lényegét jelentő gazdasági-társadalmi alapokon csak a máz volt, ami kisebbítette a célkitűzések igazi jelentőségét.

Számos történetíró az 1848-az forradalmakat, főként a német forradalmat, valamint a közép-európai forradalmakat a liberalizmus drámai bukásaként fogja fel. A liberalizmust szerintük a polgári nacionalizmus semmisítette meg. Ők ezt a két ideológiát ellentétes jellegűnek tekintették. Ezt a felfogást azonban a történészek többsége elutasította.


A forradalmak típusai

A kutatást az utóbbi időben az a kérdés is érdekli, hogy milyen hatást váltott ki a 48-as forradalom azokban az országokban, amelyekben nem tört ki forradalom. Ebből a szempontból az 1848-as Európa tulajdonképpen zónákra oszlott, egyeseket erősebben, másokat gyengébben érintett a forradalmi mozgás.

Ilyenformán 1848-ban Európa három részre tagolódott: az elsőt azok az országok alkották, amelyekben liberális-alkotmányos reformokat valósítottak meg (Belgium, Hollandia, Dánia, Svájc), természetesen a forradalmi mozgalmak hatására; a másodikba az olyan országokat sorolhatjuk, amelyekben forradalmi akciók és kísérletek folytak (Anglia, Spanyolország, Portugália), és végül harmadik zónának nevezhetjük azt a térséget, amelyben forradalmak robbantak ki.

1. A kormányok polgári-liberális alkotmányos reformok életbeléptetésével igyekeztek elejét venni népmozgalmak keletkezésének Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Svájcban. Ez utóbbiban 1847-ben rövid polgárháború zajlott le, s a reformbarát társadalmi-politikai erők győzelméhez vezetett.

2. Angliában 1848 áprilisában zajlott le a chartista mozgalom harmadik erős hulláma. 1848 májusában Spanyolországban köztársasági felkelés volt keletkezőben s olyan városokat érintett, mint Madrid, Barcelona, Sevilla; a mozgalom éle Narváez diktatórikus kormányzata ellen irányult. Portugáliában már korábban, 1846-ban és 1847-ben felkelések robbantak ki Costa Cabral katonai diktatúrája ellen, amelyet 1851-ben döntenek meg; ez lehetővé tette mérsékelt demokratikus reformok életbeléptetését.

3. A harmadik zónában a forradalmaknak két típusát különböztethetjük meg. Az első típusba a francia forradalom tartozott; ennek jellegzetességeit Franciaország forradalom előtti és alatti helyzete határozta meg, másrészt az a tény, hogy Franciaország már régóta egységes nemzeti állam volt. Következésképpen itt a forradalomnak nem kellett a feudalizmus megdöntését napirendre tűznie, még csak a feudális maradványok vagy az abszolutizmus eltüntetését sem. Hasonlóképpen a forradalom programjában nem kellett szerepelnie más nemzeti követelésnek, mint annak, hogy mentesítsék Franciaországot az 1815-ös szerződés következményeitől. A 48-as francia forradalom célja az volt, hogy a polgári társadalmi rendszer kereteit kiszélesítse, demokratikusabbá tegye. Fő követelése: a köztársaság kikiáltása, álta1ános választójog, a munkához való jog, valamint az ezeket biztosító megfelelő intézmények és törvények.

A francia forradalom társadalmi kérdései különböztek a többi európai forradalométól. Itt sem a parasztkérdést, sem általában az agrárviszonyok kérdését nem kellett felvetni. Viszont sehol máshol nem vetődött fel olyan széleskörűen és világosan a munkáskérdés, mint itt. És sehol máshol nem öltött olyan méreteket a munkásosztály harca és tevékenysége sajátos jogainak a kivívásáért, mint itt. Már a Lajos Fülöp monarchiáját megdöntő februári felkelésben jelentős szerepe volt a párizsi munkásságnak; a felkelés, mint közismert, az ideiglenes kormány megalakulásához vezetett. Ennek a kormánynak a történelemben először – egy munkás tagja is volt. A párizsi nép tüntetései pedig, amelyekben a munkások széles tömegei vettek részt, február végén és március elején jelentős eredményekhez vezettek: kikiáltották a köztársaságot, biztosították a munkához való jogot, létrehozták a Nemzeti Műhelyeket, csökkentették a munkaidőt, olcsóbb lett a kenyér és így tovább.

A francia forradalom mint típus, minden szempontból a legfejlettebb volt az európai forradalmak között. Politikai síkon is a legdemokratikusabb programja volt: a köztársaság, általános választójog, teljes állampolgári szabadság.

A francia forradalom még negatív vonásaiban is a teljességet jelképezi. Az a tény, hogy a burzsoázia egy adott pillanatban ellentmondott a munkásosztály követelései teljesítésének, a munkásságot a hősi júniusi felkelésre ösztökélte, ami pedig az 1848-as forradalom kiemelkedő eseményéhez, a burzsoázia és a proletáriátus első polgárháborújához vezetett. Az 1848-as francia forradalom inkább volt nyitás a jövő felé, mintsem a múlt megdöntése és temetése.

A Közép- és Kelet-Európában végbement forradalmak más típusba sorolhatók; ezekre egyrészt a nemzeti és forradalmi jellegű programok voltak jellemzőek, másrészt az agrárviszonyok. S a parasztság helyzetére vonatkozó társadalmi követelések nagy súlya. Politikai tekintetben is a francia forradaloméitól eltérő alapokon állottak: nem a polgári rendszer alapjainak kiszélesítéséért, hanem az abszolutista monarchiák megdöntéséért, valamint a polgári-alkotmányos rendszerek alapjainak lerakásáért harcoltak. Ezt azonban általában mérsékeltebb, szűkebb keretekben képzelték el, mint a második francia köztársaság. E jellemző jegyek (mellettük persze más, másodrendű jellemző vonások is felsorolhatók) azokból a történelmi feltételekből következtek, amelyek a Rajnától keletre fekvő országokban, valamint Közép-Európában kialakultak. A Rajna és az Al-Duna közti térségben nem törölték el a jobbágyságot, fennállt a feudális nagybirtokrendszer és az


abszolutizmus. Érvényben voltak az osztály- és rendi előjogok is. Az Európának e részén élő népek politikai tekintetben megosztottan, több állam keretei között éltek. Mások idegen uralom alatt voltak nem lévén saját államuk.

A forradalmi erők programjának e sajátos körvonalaiban a különbségek a francia forradalmi programhoz viszonyítva feltűnően nagyok. De ugyanígy kisebb súllyal vetődött fel a munkáskérdés is, mint Franciaországban. Ami ismét annak volt a következménye, hogy Közép- és Délkelet-Európa országaiban az ipari társadalom fejletlen volt, s egyes esetekben kialakulásának csak a kezdeteinél tartott. Ennek ellenére a munkásság részt vett a küzdelemben, hallatta saját követeléseit is. Így például Poroszországban 1848 júniusában a berlini fegyverraktár ostrománál, vagy Bécsben az 1848 augusztusának második felében kirobbant proletármozgalmak alkalmával. E mozgalmak azonban rövid ideig tartottak, nem mozgósítottak nagy tömegeket, s programjuk is szűkebb keresztmetszetű volt, mint a párizsi munkásoké 1848 „júniusának napjaiban”.

A forradalmak és a nemzeti kérdés

Mivel az említett földrajzi térség társadalmi viszonyai nagy változatosságot mutattak, a forradalmaknak is számos helyi sajátosságuk alakult ki. Ha a nemzeti kérdés jelentőségét tartjuk szem előtt, kísérletet tehetünk még egy altipológia felállítására.

Külön altípusba sorolhatjuk azokat a forradalmakat, amelyek céljukul tűzték ki a nemzeti felszabadulást, amelynek különböző fokozatai és formái lehettek (egyes nemzeti jogok követelésétől a teljes függetlenségig). Más altípust képviseltek azok a forradalmak, amelyek számára a nemzeti kérdés elsődlegesen a nemzeti egységért való harcot jelentette e nemzeti állam megteremtése érdekében. E két altípus közti határok nem teljesen egyértelműek. Ott, ahol a hangsúly az egyes független államoknak, különböző politikai alakulatoknak egyetlen nemzeti államban való egyesítésére esett, a forradalmi erők vezetése kevesebb figyelmet szentelt a társadalmi kérdések megoldásának, a jobbágyok és földesurak közti feudális viszonyok megszüntetésének. És megfordítva, azok a népek, amelyek az idegen uralom alóli felszabadulást tűzték ki céljukul, ugyanakkor erőteljes küzdelmet folytattak a parasztság felszabadításáért és földhöz juttatásáért. A kapcsolat a két aspektus közt annak a következménye, hogy általában a nemzeti alárendelődési viszonyok körülményei közt kialakul – természetesen mint hosszú történelmi folyamat – a nemzeti jellegű differenciálódás is az uralkodó társadalmi osztály és a kizsákmányolt osztály között; a feudalizmusban a földesurak és a jobbágyok között. Következésképpen ilyen esetekben közvetlenebbül és szinte szükségszerűen létrejön a kapcsolat a forradalom agrárszociális és nemzeti programja közt; a paraszti tömegek könnyebben bevonhatók a nemzeti feladatok érdekében vívott küzdelembe.

Azokkal a forradalmakkal kapcsolatban, amelyek fő céljuknak az egységes nemzeti állam megvalósítását tartották, jellemző típusként a német és olasz forradalmakat említjük meg. A német forradalom azonban felvetette a dán uralom alatt levő Schleswig és Holstein nemzeti felszabadításának kérdését is. Az olasz forradalomban pedig a nemzeti egységért vívott küzdelem szorosan egybekapcsolódott az idegen, Habsburg-hatalom alatt élő lombard-velencei területek felszabadításával.

A nemzeti felszabadulásra törekvő forradalmak altípusát a Habsburg-monarchiabeli, valamint a román országokban lezajlott forradalmak képviselték. E tekintetben a magyar forradalom tűnik fel a legradikálisabbnak, hiszen a teljes függetlenség követeléséig és kivívásig ment el. A magyar forradalom a függetlenség kivívását nem a 19. század szellemében, hanem a történeti tradíció szerint képzelte el: nem a magyar nemzet függetlenségi jogát kiáltotta ki, értvén ezen az ugyanazon nyelvet beszélők közösségét, hanem egy történeti kategória visszaállítására törekedett. Ez a történeti kategória a középkori határok közti magyar állam, amely nem magyar nemzeteket is magában foglalt.

A magyar forradalom vezetőinek nemzetfelfogásában ugrásszerű változás következett be: az előjogokkal rendelkező társadalmi kisebbséget felölelő feudális nemzetfelfogás helyett egy elvont, jogi-alkotmányos állampolgári közösséget értett a nemzeten, amelynek tagjai kizárólag mint egyének jutnak egyenlő polgári és politikai jogok birtokába. Nem hagyta figyelmen kívül a magyar forradalom a közbeeső konkrét történeti mozzanatot sem, ti. a nemzetnek egy etnikummal, egy külön nyelvű entitással való azonosítását, de nem ezt tartotta a nemzet fő alkotóelemének, s nem ezt vette alapul, amikor a polgári demokratikus forradalmak célkitűzéseiben összegeződő jogok elismerésére került sor. Bár pontos határvonal nem húzható a nemzetfelfogások közé, általában mégis az volt a helyzet, hogy a Habsburg-birodalom nemzeteinek többsége inkább a nemzet organikus-történeti felfogására helyezte a hangsúlyt, míg a tulajdonképpeni Ausztriában és Magyarországon a nemzet jogi-alkotmányos és történeti felfogása terjedt el.


A nemzetnek ez a történeti-közjogi értelmezése nem igazolódott az 1848-es általános európai forradalmi ideológia összefüggéseiben s még kevésbé a nemzetek és nemzeti államok későbbi fejlődésének perspektívájában – legalábbis napjainkig –‚ ezért az említett nemzetfelfogás a magyar forradalom korlátjaként tartható számon.

A Habsburg-monarchia többi nemzete, beleértve az erdélyi románokat is, különböző formában teljes politikai egyenlőséget és területi önkormányzatot követelt. Amikor ezt tették, különálló nemzetiségük elismerésének elméleti premisszájából indultak ki; a nemzetet önálló politikai testületként értelmezték. Mint ilyent, teljes rendelkezési jog illeti meg az egyének polgári és politikai jogait illetően; vagy – ahogy éppen Simion Barnutiu mondotta balázsfalvi beszédében – lehetetlenség a nemzeten kívüli szabadság. Végső soron ebben kifejezésre jutott, még ha nem mondja is ki szó szerint, a nemzeti szabadságra való törekvés.

A havasalföldi és a moldvai forradalom és forradalmi mozgalom egyaránt felvetette a politikai egység, a nemzeti állam megvalósításának, valamint a hűbéri ottomán birodalomtól való függetlenségének kérdését. Még ha nem fogalmazódott is meg konkréten, az Islázi kiáltvány széles, strukturális reformokat előíró programjában ezek az eszmék is benne foglaltattak. A 48-as román forradalmárok egész tevékenysége a függetlenség melletti kiállás, és ezt éppen a mozgalom elfojtását célzó török beavatkozás is bizonyítja.

*

Az 1848-as forradalmak tipologizálására törekvő fenti vázlatból kitűnik, hogy e széleskörű európai jelenség közös vagy hasonló problematikája alapján bizonyos strukturális eltérések is kialakultak. Ezzel kapcsolatban felvethető volna a forradalmak általános jellegét leíró terminológia kérdése is. Vajon találó-e a megkülönböztetés nélküli „polgári demokratikus forradalmak” elnevezés? A válaszok különbözők lehetnek, attól függően, hogy mit értünk „polgári demokratikus” forradalmon. Egyik válasz például lehetne a következő: ha ez olyan forradalmat jelent, amelyben a burzsoázia a tömegek nyomására kénytelen nem polgári (sőt burzsoáellenes) programpontokat is elfogadni (mint például Franciaországban a munkához való jogot), akkor a polgári demokratikus forradalom fogalma 1848-ban csak – vagy elsősorban – a francia forradalomra alkalmazható. A többiekre vonatkozóan – a fenti hipotézis értelmében a polgári nemzeti forradalom elnevezés találóbbnak látszik, mert jobban kifejezi a politikai-alkotmányos, antifeudális és nemzeti követelések lényegét. Ez az elnevezés nem zárja ki mélyen demokratikus jellegüket; ez kifejezésre jutott abban a harcban, amely a paraszti tömegeket volt hivatott a jobbágyság alól felszabadítani.

2. Képek




1. Emberi sors a történelembenGLATZ Ferenc

Emberi sors a történelemben

„Egymás után vezették a gazdák állataikat a falun végig, az asszonyok, gyerekek sírva kísérték a kedvenc tehenet vagy lovat a közös istálló felé. A férfiaknak lovaiktól megválni volt a legnehezebb… Volt olyan is, aki semmiféle más beosztást nem vállalt, csak fogatos maradt, hogy a régi lovaival együtt járhasson.” Egy szerény helytörténeti munkából, a helyi termelőszövetkezet megalakulását személyesen is megélt szorgos honismereti kutatótól származnak ezek, az 1950-es évek történelmi átrendezését felvillantó sorok. És kiben ne idéződnének fel e mondatok nyomán a magyar paraszt felszabadulás utáni belső kataklizmái, 1945, amikor földhöz jutva, paraszti őseinek vágyait érezhette teljesülni azzal, hogy saját erejéből, szorgalmából, ha kell vakulásig kinn a táblán görnyedezésének gyümölcséből megrakhatta a saját barmának, lovának istállóját, óljait, amikor először érezte, hogy az ő állatának ganajából az ő zöldségesére hord majd trágyát… Azután hirtelen a szegénység szélére sodró beszolgáltatások, az agitátorok, akik néhány óra alatt kívánták, ráadásul gyakran belső meggyőződéstől fűtött szónoklatokkal meggyőzni, hogy mindaz, amiért koplalt, lelkesedve rakta filléreit félre, attól egy fejlettebb világ jövőképéért, e jövőbe vetett hitért meg kell válnia. És akinek személyes tapasztalatai nincsenek is e világból, folytathatja a történetet filmbéli, szépirodalmi konfliktusok szikrázó összeütközéseiből, testvéreket, atyafiakat egymással szembeállító parázs vitáiból, és az olvasóban is mélyre ivódó hangulataiból: a kapa mellől, a téli locspocsok szűkre szabott kitekinthetőségéből „engedményesebbnek” látszó évek következéséről, amikor úgy tetszett, hogy a gondosan reszelt szerszám, a hozzánőtt állat ismét értelmesebben ad hangot; s azután újra a „közös”… Ahol már úgy látszott: minden, amit kedvére formált maga körül, ami tárgyaként hozzánőtt, kézre állt – valami nagy-nagy zsákban, valami ismeretlen „nagy igazság” kedvéért eltűnik, elvész számára…

És ki előtt ne idéződnének fel emberi sorsok, arcélek tömegei, aki látta az utóbbi évtizedek belső társadalmi problémáit elemző új magyar filmhullám alkotásait, olvasta és olvassa akár az immár klasszikussá öregedett vagy legfiatalabb íróink – egyéniségüktől függően rezignáltabb vagy sarkítottabb, élesebb hangú – regényeit, drámáit, novelláit. Indulatok harsannak fel, majd lohadnak le, belátások, szándékok, tervek, újra-újragondolások, bánatok, apró örömök feszülnek egymással szemben ennek az utóbbi három évtizednek a történéseiben éppúgy, mint a történelem bármely korszakában mindig.

De vajon megtalálja-e a történeti irodalomban, történelemkönyveinkben a jelenére is magyarázatot kereső, múltja felé forduló olvasó vagy a tanuló diák a történelemalakításnak ezeket a belső kohéziót adó emberi „alkotóelemeket”?

Természetesnek tekinthetjük, hogy a marxista tudományosság intézményesedésének első korszakában szemléletileg a fő hangsúly a világ egységben látása alaptéziseinek kifejtésére, az általános törvényszerűségek objektív létének bizonyítására került. Tudománytörténetileg ez eredményezte a filozófia általános szempontjainak rendkívüli előretörését. Ezt indokolni látszott még az a társadalmi-politikai praktikus érdek is, hogy az elmaradott műveltségi szintű kelet-európai és Európán kívüli népek körében győztes társadalmi forradalom rendkívüli mértékben „igényelte” a marxista eszméknek propagatív, ha kell leegyszerűsített, könnyen áttekinthető sémákban való közvetítését. A milliós, illetve nálunk tízezres példányszámú brosúrák, alapszemináriumok betöltötték funkciójukat a maguk korában: a társadalmi fejlődésben a törvényszerűségekre, az alapvető osztályellentétek előrehajtó voltára koncentráltak? A történelem és egyéb társadalomtudományok tankönyveiben, nagyobb ívű társadalmi fejlődéseket tárgyaló monográfiákban az emberiség történetét mint alaptörvényszerűségek érvényesülésének „egyik” területét mutatták be. Történelem tankönyveinkben így jutottunk el oda, hogy az általános iskolás korú gyermekek számára a történelem elsősorban a pontos megértéshez már fejlett absztrakciós képességet kívánó társadalmi törvényszerűségek egymásra épülése lett. Egy-egy társadalmi formáció belső ellentmondásainak, az ehhez vezető osztályellentétek alakulásának, a nagy társadalmi folyamatok elvont logikai sémáinak tárházává válhatott így a társadalmi méretekben egyetlen rendszeres történelemszemlélet-formálás, az oktatás. 11 éves gyermekek tanulnak a feudális monarchiák erősödésének, gyengülésének társadalmi alapjairól, egy-egy évszázad alapvető társadalmi erői harcának törvényszerűségeit, de a tanulónak semmi konkrét képe nincs a jobbágy napi munkavégzéséről, életkörülményeiről, elkeseredésének, vigalmainak, szórakozásainak mikéntjéről. A kirándulásaiból ismert romos lovagvárakat, csodálatos ívű kolostorromokat nem képes benépesíteni a jámbor szerzetesekkel, kevély, birtokszerző, dinasztikus terveket melengető, vadászó, katonáskodó urakkal. Egyszóval: cselekvő, környezetüket alakító, hús-vér emberekkel. Akik éppen emberi mivoltuk egyik lényegéből, világukat, magukat megváltoztatni


akarásukból következően lépnek abba a társadalmi-politikai ellentét- és mozgásrendszerbe, amely majd végső fokon a társadalmakat átalakulásokra, belső robbanásokra készteti.

A társadalomnak és a történetírónak magáról, történelemről gondolkodása ezernyi finom szállal kötődik jelenének problémáihoz. Mind a társadalmi méretű közgondolkodásban, mind a jelenünkhöz vezető utat a szakmailag iskolázottan végiggondoló történész értékítélet-alkotásban, tematikai hovafordulásában egyfajta közlekedőedény-rendszerű kapcsolat létezik jelen és múlt hogyanlátása között. Áll ez a marxista gondolkodás történetére is. A fejlődés fent említett előbbi periódusa és a szocializmus jelenszemléletének, politikájának adott periódusa között megfelelést találhatunk, ha másban nem, hát abban, hogy az elmélet korábbi színvonalának belső meghaladása időben milyen hosszúra nyúlhatott. És megfelelés van végső fokon a korábbi jelenszemlélet és a korábbi múltszemlélet belső korrekcióinak üteme között. Nem kell a történetírónak valamiféle szakmai önállóság féltése miatt tagadnia, hogy a múlt egyes jelenségeinek kiemelésére, fontosságára éppen a jelen-folyamatok ösztönzik.

A kortörténeti eseményeket figyelő történész számára az utóbbi évtizedek fejlődésének kétségtelenül egyik alapmozzanata annak lassú, de mind határozottabb tudatosodása, hogy a nagy társadalmi törvényszerűségek nem valamiféle elvont szükségszerűséggel, nem automatikusan működnek. Semmiféle társadalmi váltás nem következik be csak azért, mert azt az ideológiai szféra, a társadalomtudósok az emberiség fejlődésének menetéből „kikövetkeztetik”. Az embereken, az egyes emberek mindennapi munkavégzésének összességén, a maguk emberi voltának újratermelésén, tárgyi és társadalmi környezetük formálásán áll vagy bukik minden társadalmi program, mint ahogy csakis az az életképes eszmerendszer, amelyik ezt az emberi, nembeli megvalósításunk mind erősebb kiteljesítését állítja a társadalmi gondolkodás középpontjába.

És a történetírás sem zárkózhat el a társadalmi igény elől. Amikor felteszi keserűen a kérdést: vajon miért a szépirodalmi terméke, a szubjektív hangú visszaemlékezések formálják a történelemről való gondolkodást, akkor azt a kérdést is fel kell tennie, de magának: vajon tudunk-e olyan történelmi műveket írni, amelyekben a szereplők egyénileg gondolkodó, jövőjüket tervező, hibázó, mindennapi gondokkal küszködő emberek: tudjuk-e láttatni, hogy azok a nagy, évszázados érvényességgel felvázolt történelmi folyamatok és perspektívák mindig is az egyes emberek konfliktusainak megrázkódtatásaiban oldódnak fel, és csak mint azok összessége léteznek. Olyan történelmet írni, amelyből a ma embere érzi, hogy mindaz a teremtés, munkálkodás, melyet jelenében végez, valami sok-sok évszázados, évezredes folyamat eredménye és szerves része. Hogy társadalomformálása jelenbéli köznapiságában történelmileg tekintve része mindenkori előrelépésének, a világot maga számára alakításának.


tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1980-01 História 1980-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó

Documents