Előszó helyett A TELEVÍZIÓ Első rész: Amikor bekapcsoljuk a televíziót Egykor egy uralkodó azt mondá: oszd meg és uralkodj (angolul: devide and rule)! Igen, ez volt a jól bevált ősi módszer: megosztani, széthúzást, ellenszenvet kelteni az emberekben egymás iránt. Miután ez megtörtént és a bárányok szétszéledtek, kellőképpen gyűlölték egymást, kezdődhetett a farkasok lakomája. Többé nem a szelíd pásztorkutyák irányították a nyájat, hanem a farkasok. Ezek meg természetesen nem a szokványos módon, ugatással tették ezt, hanem terrort gyakorolva, megfélemlítéssel, erőszakkal, gyilkolással. Azt mondják, a történelem ismétli magát. Nos én nem vagyok az az ember, aki elhisz valamit csak azért, mert egyesek azt mondják, ugyanis sok mindent lehet mondani, sok mindenben lehet hitetni az embereket. Ezért úgy döntöttem, hogy én magam vizsgálom meg a helyzetet. Nem kellett túl sokat vizsgálódjak ahhoz, hogy rájöjjek, hogy igenis igaz, hogy a történelem ismétli önmagát. Ennek igen egyszerű az oka, ami nem más, mint az emberi figyelmetlenség, az, hogy az ember nem képes tanulni a saját hibáiból. Ezért ugyanabba a gödörbe rendszeresen beleszáguld. Többször is megnéztem a Napfény Íze című magyar–amerikai koprodukciót, ami részben pont erre a tényre hívja fel figyelmünket. De mindhiába, mert a néző hajlamos az egész történetben kizárólag csak a drámát látni, ahelyett hogy meghallja annak üzenetét. De térjünk csak vissza az uralkodásra. Jól láthatjuk, hogy az uralkodás, az uralkodni vágyás divatját nem múlta. Ma is sokan arra törekszünk, hogy hatalmat szerezzünk, majd azt gyakoroljuk ha többre nem futná, akkor legalább a közvetlen környezetünkön, a családunkon. Szánalmas, de jobb szembenézni önmagunkkal, ami egyébként emberi fejlődésünk első határozott lépését jelenti, mintsem hogy egy életen keresztül azon fáradozzunk, hogy feljebb és feljebb kerüljünk a hatalmi ranglétrán, ezzel kizárva egy harmonikus, könnyed földi lét lehetőségét. Itt hirtelen eszembe jutott, és szeretném hangsúlyozni, hogy nem aggódok senki miatt, mert nagyon sokszor
Welcome message from author
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
Előszó helyett
A TELEVÍZIÓ
Első rész: Amikor bekapcsoljuk a televíziót
Egykor egy uralkodó azt mondá: oszd meg és uralkodj (angolul: devide and rule)! Igen, ez volt a jól bevált ősi módszer: megosztani, széthúzást, ellenszenvet kelteni az emberekben egymás iránt. Miután ez megtörtént és a bárányok szétszéledtek, kellőképpen gyűlölték egymást, kezdődhetett a farkasok lakomája. Többé nem a szelíd pásztorkutyák irányították a nyájat, hanem a farkasok. Ezek meg természetesen nem a szokványos módon, ugatással tették ezt, hanem terrort gyakorolva, megfélemlítéssel, erőszakkal, gyilkolással. Azt mondják, a történelem ismétli magát. Nos én nem vagyok az az ember, aki elhisz valamit csak azért, mert egyesek azt mondják, ugyanis sok mindent lehet mondani, sok mindenben lehet hitetni az embereket. Ezért úgy döntöttem, hogy én magam vizsgálom meg a helyzetet. Nem kellett túl sokat vizsgálódjak ahhoz, hogy rájöjjek, hogy igenis igaz, hogy a történelem ismétli önmagát. Ennek igen egyszerű az oka, ami nem más, mint az emberi figyelmetlenség, az, hogy az ember nem képes tanulni a saját hibáiból. Ezért ugyanabba a gödörbe rendszeresen beleszáguld. Többször is megnéztem a Napfény Íze című magyar–amerikai koprodukciót, ami részben pont erre a tényre hívja fel figyelmünket. De mindhiába, mert a néző hajlamos az egész történetben kizárólag csak a drámát látni, ahelyett hogy meghallja annak üzenetét. De térjünk csak vissza az uralkodásra. Jól láthatjuk, hogy az uralkodás, az uralkodni vágyás divatját nem múlta. Ma is sokan arra törekszünk, hogy hatalmat szerezzünk, majd azt gyakoroljuk ha többre nem futná, akkor legalább a közvetlen környezetünkön, a családunkon. Szánalmas, de jobb szembenézni önmagunkkal, ami egyébként emberi fejlődésünk első határozott lépését jelenti, mintsem hogy egy életen keresztül azon fáradozzunk, hogy feljebb és feljebb kerüljünk a hatalmi ranglétrán, ezzel kizárva egy harmonikus, könnyed földi lét lehetőségét. Itt hirtelen eszembe jutott, és szeretném hangsúlyozni, hogy nem aggódok senki miatt, mert nagyon sokszor láttam már, hogy a hatalmasok, a hatalomra vágyók pont a hatalom által vesznek el, amíg az alázatosak, az elfogadók, a szeretetteljesek felemelkednek. Ezzel újat természetesen nem sikerült mondanom, mert meg vala írva, hogy kard által vész aki kardot ránt. Saját bajunk, saját felelősségünk ha meghallgattuk a tanítást, de nem hallottuk meg üzenetét. Most, hogy tudjuk, hogy manapság is vannak hatalmasok, hatalomra törekvők, nézzük csak meg, hogyan is nyilvánul ez meg modern világunkban. Hatalom: egy olyan központosított egység amely folyamatosan irányítani akarja a tömeget hétről hétre bővülő törvénycsomagjával, újabbnál újabb szabályokkal, annak érdekében, hogy jó-maga (a hatalom) még jobban erősödjön, növekedjen. Jól lehet látni, hogy a legtöbb új keletű törvény távol áll attól, hogy az embert szolgálja, ellenkezőleg: az ember beleegyezése nélkül születnek teljesen önkényesen, hogy a felső tízezer kényelmét folyamatosan biztosítsa. Nehéz észrevenni, hogy minél jobban növekszik az önkényes törvények és szabályok halmaza, annál jobban csökken a megértés, a józan ítélőképesség, az egyéni felelősségvállalás. Más szavakkal: az egyén egyre inkább arra kényszerül, hogy átruházza a felelősséget a hatalmat gyakorló egységre, hogy egyre kevesebbet gondolkodjon, ez által egyre robotiasabb életet folytasson. Ennek nagyon jó bizonyítéka az, hogy amikor valami rosszul sül el az egyén életében, rögtön az Istent szidja, vagy a kommunistákat, vagy a vad kapitalistákat, vagy a bankokat, vagy a zsidókat. Közben elfelejti, hogy ő volt az, aki odaadta másnak a gyeplőt, hogy saját lovait más hajtsa. A hatalom eszköze
Feltevődik a kérdés: mi volt a csapdában a szalonna, aminek illatára mi belesétáltunk és póráz került a nyakunkba. Válasz: több csali is volt, nemcsak egy. Olyan illat kavalkád terjengett a csapda felől, hogy szinte lehetetlen volt nem belesétálni. Sőt, úgy igazából nem is sétáltunk, hanem rohantunk feléje. A MÉDIA Micsoda erőteljes eszköz….a legalattomosabb fegyver. Nem kell hozzá lőpor sem. Pszichológia a hajtószere (tömegmanipuláció). Vegyünk rögtön egy példát, ami segíthet megérteni miről is van szó. Egy anyuka, a háziasszony, a feleség, meg annak férje, az apuka, a családfő. Mivelhogy gazdasági válság van, több mint valószínű, napi több mint nyolc órát, heti több mint 5 napot dolgoznak azért, hogy az úgynevezett „létminimumot”(ami napról napra növekszik) megteremtsék. Ez azt jelenti, hogy miután nagyon fáradtan hazamennek (ha aznap egyáltalán sikerül hazaérni), nem marad már energia másra, mint egy utolsó szemrehányó számonkérésre (miért nem ezt, meg azt, meg amazt tetted, merre jártál ennyi ideig, stb.?) , a gyerek katonai szigorral történő számonkérésére, megfenyítésére, utána egy-két kötelező házi munkálatra. Ez mind hozzátartozik a napi kötelezően végrehajtandó feladatokhoz. Egy perc nem jutott még sem az édesapának, sem az édesanyának saját magára, hogy egy kicsit elcsendesedjen, hogy megértse az elmúlt napok jó és rossz történéseit, hogy megértse, mit jelent, hogy az Istent szerető embernek még a rossz is a javára válik, hogy a rossz is értünk van, hogy felnyissa szemeinket, hogy a jobbik utat választhassuk. Nem, erre soha nincs idő! Áldozatokat kell vállalniuk! – gondolják ők. Igen, valóban erre tanította őket a társadalom, hogy folyamatosan fel kell áldozzák magukat, lemondjanak lelki békéjükről a „nagy külső jóért” a köz javáért. Hullafáradtak mindketten, már csak kevés energiájuk maradt a nap végén. És ekkor kerül elő a távirányító. Bekapcsolják a televíziót (lehetőleg ki-ki a maga televízióját). Anyuka megnézi Maunikát, utána Balázskát, utána a valóságsót, utána a kedvenc Argentin sorozat aktuális epizódját, nem beszélve az irdatlan mennyiségű reklámról ami közben beömlik, amelyek elmondják, hogy milyen szereket, milyen konyhagépeket, milyen fogkrémeket, milyen más háztartási cikkeket, milyen hajfestékeket, milyen parfümöket kell használjon ahhoz, hogy ő is teljes értékű része lehessen az őt körülvevő társadalomnak. Apuka megnézi a világ sporteredményeit, megnézi a hírek ismétlését amit reggel felkelés után is megnéz majd, nehogy valamit elfelejtsen belőlük. Tudomásul veszi, hogy nagyon veszélyes az iszlám, de Amerika majd jön és rendet tesz, de azért félni kell az úton, mert minden muzulmán megjelenésű ember egy potenciális terrorista és bombát rejthet a ruhája alatt. Tudomásul veszi, hogy a madár- és a sertésinfluenza rohamosan terjed, ezért az oltást önmagaddal és a társadalommal szembeni kötelességed beadatni magadnak és az egész családodnak! Természetesen meg se forduljon a fejedben, hogy az oltás mit tartalmazhat, mert akkor te is a társadalom ellenségévé válsz, hogy megmerted kérdőjelezni a gyártó hitelességét, aki az emberiségért aggódva napról napra fejleszt ki újabbnál újabb szintetikus gyógyszereket amelyeket életünk végéig kell szednünk, mert vagy függőséget okoznak, vagy az orvos úgy írja fel. Tudomásul veszi, hogy a kínai, természetes növénykivonatból készülő gyógyszereket betiltották mert veszélyesek. Valóban nagy veszélyt jelentenek az itthoni gyógyszergyártókra nézve, mert a természetes gyógynövénykivonatok ténylegesen gyógyítanak és nem okoznak függőséget, így azok a szintetikus orvosságok, amelyeket életfogytiglan kell szedni, a polcon maradnak (érdekes módon az angol úgy hívja őket, hogy „drugs=drogok”) Az újságból azt is megtudja, hogy a románok a magyarok ellenségei, mert…..(Természetesen ugyanezt olvassa a románis csak fordítva). Megtanulja a TV -ből, hogy manapság senkiben nem lehet bízni: sem a szomszédban, sem a munkatársban, senkiben. Mindenki egy potenciális rosszakaró. (Erre tanított minket a teremtőnk is egyszülött fia által, igaz-e?) A délutáni hírek sikeresen kiölték belőle az utolsó cseppnyi bizalmat ami még volt benne az embertársaival szemben. És igen, minden igaz lesz, valóra válik a rémálom, megtörténik vele is, ugyanis már egy ideje csak abban hisz amit a televízióban és az újságban mutatnak. Ennyi volt, vége a napnak. Anyuka meg apuka a valóságsó és a focimeccs esetleg az alkohol kölcsönözte boldogság illúziójában búcsúztatják a napot. Egy perc idejük nem volt önmagukra, egymásra, a gondolkodásra, a közös elmélkedésre, a szeretet őszinte megélésére, a gazdasági helyzetük, a rabságuk megértésére. De nem is volt szükség, mert a televízió választ adott minden
kérdésre. Az általa betáplált információt, parancsokat robotként hajtják végre holnap is. És ha feltevődik a kérdés, hogy mi a baj, bekapcsolják a televíziót és szembeloccsan a válasz, egy minden görcsöt feloldó nyugtató reklámával társítva. Ja és ha netán alkalmunk adódna egy embertársunkkal személyes kontaktust létesíteni, ami lassan már felelőtlen időpazarlás számban megy a mai nyugati társadalomban, akkor hála a jóságos televíziónak, van amiről beszélgetni: Mónika, Balázska, Kik győztek?, Irak, gyilkosság egy bukaresti nyomornegyedben, robbantások Izraelben, Marco megcsalta Juanitat, ezert Juanita rágyújtotta a házat Marcora, oltattad be magad sertésinfluenza ellen, ki esett ki Megasztárból, láttad e már az új pedikűr katalógust, melyik bank ad jobb hitelt stb.stb.stb….Így lesz anyuka meg apuka ideális segítőtársa a hatalomépítőknek, az uralkodni vágyóknak. Így válik anyuka meg apuka elsőosztályú robottá, amely kérdezés nélkül végrehajtja az utasításokat. Így fog az ostornak a vége anyukán meg apukán csattani. Így kerül be anyuka meg apuka a húsdarálóba a többi anyukával meg apukával együtt, hogy ott összeőröljék őket, majd miután onnan kijöttek, egyforma téglákká legyenek formálva, amelyek már teljes mértékben alkalmasak arra, hogy beépítsék a nagy falba, a hatalom falába. A legszörnyűbb a történetben az, hogy bár a legtöbben azt gondolnák, hogy ezért maga a hatalmat gyakorló egység a hibás, a szomorú valóság az, hogy igazából csak 2 személy a hibás: anyuka meg apuka, akik kényelemből, hiú vágyak által vezérelve lemondtak gondolatuk szabadságáról, átruházták a felelősséget másokra, akik természetesen örömmel fogadták azt, hisz így jutottak újabb nyersanyagforráshoz a nagy fal, a hatalom falának építésében. Furcsán hangzik, mégis hangsúlyoznám az uralkodók nagyon fontos szerepét társadalmunkban, melynek következtében megszületik az anyukában ás az apukában a testi és lelki fájdalom, aminek eredményeképp megtörténhet az ébredés is, amennyiben a remény sugara még él bennük. A hatalmat gyakorlók csak egy dologért felelősek! Az nem más, mint saját hatalom-általi haláluk, melynek okozói jó maguk valának.
Második rész: Miután kikapcsoljuk a televíziót
Szóval, mi is történik, ha kikapcsoljuk a televíziót és egy darabig úgy is hagyjuk? Röviden és tömören: elkezdjük a saját életünket élni. Valaki azt mondta, hogy aki az újságot olvasva él, mások életét éli. Nem kell sokat kutatni, hogy ennek igazságát mi is tisztán láthassuk. Megszűnik a manipulatív reklám- és hírözön. Mivel a médián keresztül nem gondolkodik már senki sem helyettünk, arra kényszerülünk, hogy mi gondolkodjunk saját magunkért. Mi ítéljünk, mi döntsük el, hogy mi a jó és mi a rossz nekünk, mi az egészséges és mi az egészségtelen számunkra. Az újság és a televízió nem adja többé szájunkba a gondolatokat megemésztve, megrágva, hogy bunkó, utasításokat gondolkodás nélkül végrehajtó robotokká váljunk. Többé nem hiteti el velünk, hogy a foghagyma, aminek gyógyhatása már ősidők óta ismert és folyamatosan használjuk a nátha meg más betegségek megelőzésére meg leküzdésére, hirtelen megváltoztatta tulajdonságait és drog hatása lett. Nem hiteti el velünk, hogy a gyógynövénykivonatok amelyeket szintén évezredek óta megállják a helyüket és hatékonyan gyógyítanak, hirtelen veszélyesek lettek, ezért nem szabad őket importálni, használni. Említettem az előbb is, hogy valóban veszélyt jelentenek ezek a természetes szerek, mert a szintetikus, függőséget okozó pirulák a polcon maradnak, mert a betegek természetes módon meggyógyulnak. Televízió hiányában lassacskán elfelejtünk félni a szomszédainktól, néha-néha szóba elegyedünk velük és érezzük, hogy nem is olyan rossz dolog ez, nem is olyan rossz ez a szomszédbácsi mint gondoltuk. Ráadásul szívesen segítene is nekünk, ha szükség. Újra megnő a bizalmunk felebarátunkkal szemben, öröm lesz megint a közös együttlét. Érezni fogjuk, hogy jóleső érzés kölcsönösen, önzetlen módon kiegészíteni egymást, újra az egység része lenni, megtapasztalni, hogy a legnagyobb erő a szeretet, amely felett semmilyen féle hatalomnak nincs ereje. A mobiltelefont is egy kicsit lehalkítjuk, legalább munka után és bekopogtatunk a barátunkhoz csak úgy spontánul, ahogy régebb volt az szokás. Nem élünk a nagylelkű telefontársaságok kínálta havi 1500 perc 5 euróért lehetőséggel és nem gyilkoltatjuk
havonta több mint 1500 percen keresztül agysejtjeinket a telefonkészülék által kibocsátott hullámokkal. Ez által is kicsit csökkentjük annak lehetőségét, hogy rákban haljunk meg mint szinte mindenki manapság. Azokkal a személyekkel akik fontosak számunkra lehetőleg személyesen tartjuk a kapcsolatot, ez által meg csökkentve annak a lehetőségét, hogy nem kívánt személyek szóról szóra figyeljék és rögzítsék a beszélgetéseinket, mert ugyebár erre is van egy nagyon hasznos törvényünk. Csak azt nem tudom ki érdeke volt eme törvények megszületése, és ki szavazta meg őket. Én nem emlékszem, hogy szavaztam volna rájuk.Én csak arra emlékszem, hogy egyszer csak jött mint a végzet és a nyakunkba akaszkodott. Természetesen tiltakoztunk is utána egy darabig, de mit értünk vele? És úgy általában mit szoktak érni a tiltakozások? Ki hallgatja meg őket? Ne Gondolkodj! Bólogass! Fogd be a szád, vakul higgy benne, hogy a hétről hétre bővülő uniós vagy uniómentes törvénycsomag érted van! Pontosan ilyen robotokra van szüksége a hatalomnak. Helyezd kényelembe magad a kedvenc fotelodban, kapcsold vissza a televíziót és higgy el mindent amit hallasz, amit látsz, rettegj, ne merj kimenni a házból. Ha ki is mész gyorsan igyekezz vissza a televízió elé. Az utcán ne állj szóba senkivel, mert kilencvenkilenc százalék, hogy akivel személyes emberi kontaktust létesítesz, az vagy terrorista vagy alkaida vagy madár vagy sertésinfluenzája van. Szaladj vissza a teleavizóhoz meg az újsághoz, és várjad, mikor jön Amerika, hogy elhozza neked a mennyei mannát, megszabadítson a terrorizmustól, meg a különböző járványoktól. Mondok most valamit, amit talán egy későbbi cikkben bővebben is kifejtek: öld ki a terrorizmust önmagadból és megszűnik a terrorizmus kint is, öld ki a hazugságot önmagadból és kint is őszintébb lesz a világ, töröld ki a gyűlöletet önmagadból és nem lesz már értelme, hogy gyűlöletet tapasztalj kintről. Ugyanígy, barátkozz meg a szeretettel odabent, hogy kívülről is azt tapasztalhasd. Ne félj szeretni önmagad, tisztelni a benned élő Istent, mert így leszel képes örömet és szeretet adni felebarátodnak is. Ha mindig sanyargatod, feláldozod önmagadat valami külső dologért, nem lesz soha benned harmónia, lelki béke, így nem leszel képes soha arra, hogy őszinte, szívből-jövő, önzetlen szeretetet sugározzál mások felé, ami nem lebénítja, fogva tartja, birtokolja a másikat, hanem felemeli, felszabadítja őt.
Harmadik rész: A televíziótól távol, Isten országaiban (utolsó rész)
Nem is tudom már hányadára vettem nyakamba az utat, amikor elindultam autóstoppal Gyergyószentmiklósról Gibraltár felé. Úgy érzem nem lenne elegendő a Szabad Gondolat tíz egymásutáni számának mind a nyolc oldala, hogy leírjam azokat a gyönyörű élményeket, amelyekkel megajándékozott az a 11 nap ami alatt desztinációm felé tartottam. Nagyon gyakori kérdés amelyet feltesznek a kíváncsiskodók: ugyan biza nem féltél egyedül nekivágni ennek a hosszú útnak? Válaszom erre a kérdésre: az első alkalommal féltem, mert indulás előtt egy pár nappal még jókat tévéztem, folyamatosan informálódtam a nagyvilág eseményeiről, a veszélyforrásokról. De nagyon hamar megtapasztaltam, hogy ahogy a félelmem háttérbe szorítom és megnyitom a szívem kicsi ajtóit a világ felé, úgy a világ szintén kitárja hatalmas kapuit előttem, szeretettel magába fogad és folyamatosan vigyáz rám, mint egy jó édesanya gyermekére. Így történhetett, hogy mindkét Gibraltári utam (Kétszer voltam Gibraltáron. Egyszer motorral, egyszer meg autóstoppal) gyönyörű élményekkel, tapasztalásokkal lett tarkítva. Legutóbb 2009 novemberében indultam útnak Gibraltár felé stoppal. 11 nap alatt nemcsak, hogy meglehetősen könnyen kaptam stoppot minden „végállomásnál”, hanem folyamatosan szállást és ennivalót is adtak nekem, teljesen ingyen. Nem egy még azt is megkérdezte, hogy pénzem van-e, mert ha nincs, szívesen ad legalább ételre valót. Ilyenkor tudomásukra hoztam, hogy nem azért stoppolok, mert nincs pénzem, hanem azért mert szeretek így utazni. Különben is miért fogyasszon egy autó 10 liter üzemanyagot egy személlyel, amikor 2 vagy annál több személlyel is nagyjából ugyanannyit fogyasztana. Utóbbi esetben az út sem annyira unalmas sem a sofőrnek sem
nekem, mint egyedül. A szabályt természetesen betartom akkor is, amikor én vagyok a sofőr. Nekem teljesen mindegy, hogy fehér vagy fekete, román vagy roma vagy éppen magyar. Ha megtehetem, segítek rajta, ugyanúgy ahogy rajtam is segít a világ mindenkor, amikor a szükség hozza. Sokszor szerencsésnek becéznek, hogy ezeket a tapasztalatokat megélhetem. Ilyenkor kijavítom a tévedést. Nem hiszek a szerencsében, de annál inkább a gondviselésben, mert megtapasztaltam és működik. Különben is meg volt minden írva. Az a mi bajunk megint, hogy meghallgattuk a tanításokat, de az üzenetet elfelejtettük meghallani bennük. Arra bátorítok mindenkit, hogy kevesebb tanítást hallgasson és többet ültessen a gyakorlatba. És amikor mindent gyakorlatba ültetett, menjen és vegyen még magához a tanításból, hogy azt is gyakorlatba tudja ültetni. Első Gibraltári utam után átléptem a szomszéd kontinens földjére is, Afrikába. Meglátogattam Marokkót, amely Allah híveivel van tele, ahol európai embernek a szabályok szerint félni szokás. Bevallom, az elején kicsit eleget is tettem a szabálynak, amíg megint sikerült háttérbe szorítani a félelmet és előtérbe a nyitott szív hangját. Egyenesen lenyűgözött az emberek vendégszeretete. Volt úgy, hogy megálltam tankolni a motorral és kiderült, hogy nincs elég marokkói pénzem. Azt mondták, nem baj, behozod majd ha legközelebb erre jársz. Természetesen rá volt írva az arcomra, hogy ebben az életben nem valószínű, hogy megfordulok még annál az elhagyatott sivatagi benzinkútnál. Egy helyi pásztor meghívott a házához. Nem voltam biztos benne, hogy okos dolog azt elfogadni vagy sem, de vele mentem. Meglepő módon esze ágában sem volt kinyírni, helyette inkább ennem adott és mesélt az életükről. Természetesen ott is tapasztaltam rosszat. Egy ott szerzett kanadai barátomnak eltűnt valami nagyon értékes elektronikai kütyürűje. Igaz európaiak lévén, egyből az iszlámra gyanakodtunk. Nemsokára ki is derült, hogy egy kanadai srác lopta el, aki arra használta fel a honfitársi bizalmat, hogy kirabolja őt. Ugyanígy Indiában a 140 fős szobában egy orosznak ellopták a laptopját, másoknak telefonjai tűntek el. A hindu takarítónőre gyanakodott a keresztény európai, amikor kiderült, hogy egy másik orosz, földi szentet játszó fiatalember a tettes. Most pedig ugrok egy néhány évet az időben, egészen a máig. Nagyon sok a muzulmán bolttulajdonos ebben a kis Indiai faluban, Puttaparthiban. Üldözöttségük ellenére mindig vidám mosollyal fogadnak, behívnak a boltjukba leültetnek és a szomszéd vendéglőből Masala Teát hozatnak. Szívesen hallgatják történeteimet és toldják hozza a sajátjaikat. Tudják, nincs nekem náluk elkölteni való pénzem, de mégis szívesen teszik amit tesznek. Bármikor használhatom az internetjüket. Elmondják, hogy tudatában vannak, hogy a nyugati világ utálja őket és félnek tőlük a sok televíziós rémhír miatt, de ettől függetlenül vallási és emberi kötelességük minden ember fiát egyformán szeretni, ha kell segíteni, megvendégelni. Meséli az egyik, hogy a Korán tisztán fogalmaz: „If you kill one human being, you kill the whole humanity/ If you save one human being, you save all humanity.” Magyarul: Ha megölsz egy emberi lényt, az egész emberiséget ölöd meg. Ha megmentesz egy emberi lényt, az egész emberiséget mented meg. Ezek után én hajlamos vagyok a televíziót kikapcsolva tartani és a tapasztalataim alapján tájékozódni ebben az érdekes sokszínű világban. Valahogy nem megy nekem, hogy egy felső utasításra kardot rántsak és felnégyeljek valakit azért, mert nem fehér, nem keresztény, mert másfajta életvitelt folytat, mint amihez én hozzászoktam. Bocsássa meg nekem a világ, hogy nem tudok amerikai katona lenni, aki felső utasításra szitává lövi az iraki gyerekeket, asszonyokat, akit majd kitüntet az őt kiképző társadalom és majd a temetésén búcsú lövések dördülnek a hős emlékére. Mielőtt elindultam volna Indiába, olyan kérdéseket kaptam, hogy nem elég cigányt látsz te itthon is? Miért kell azért Indiába menni? Oltattad-e be magadat? Nem félsz ott maradni? Igen, ez India a televízión keresztül nézve. A nyomor, a járványok, a piszok, a szenny, a veszély országa, ahova európai csak megfelelő előkészületek után mehet. Ott lenni majd csak óvatosan! Még az első napokban megismerkedtem Shrinivasszal, akiről megtudtam, hogy régebb Dudaiban dolgozott, most meg otthon van egy kis magánvállalkozása. Két napot tölthettünk egymás társaságában, mielőtt ő eleget téve apai kötelességének, Sai Baba áldását kérte két hete született fiára és visszatért Bangaloreba. Ez alatt folyamatosan együtt jártunk mindenhová, közben kíváncsian ismerkedve egymás „másságával”. Meglepődtem, hogy ami után étkeztünk, nem hagyta, hogy kifizessem a részemet. Ez nemcsak az első alkalommal történt így, hanem folyamatosan kikérte magának, hogy elfogadjam a meghívását, ugyanis
én most Indiában vagyok, így az ő vendége vagyok. Gondoltam magamban, jönnél te hozzánk azzal a kökény fekete bőröddel kissé szakadtabb ruhában….Egész máig hajlamos voltam azt hinni, hogy azért lehettem folyamatosan a vendége mert ő egy tehetősebb indiai. Tegnap este találkoztam egy csapat 10-15 év közötti fiatal sráccal, akik kíváncsian vették körül a nem hétköznapi megjelenésű, fehér bőrű kendős fiatal embert. Kérdezgettek mindenről, válaszoltam is mindenre épp úgy, mintha egy csapat velem egykorú fiatallal beszélgetnék. Mondták, hogy külföldi pénzérméket gyűjtögetnek hobbi szinten, ezért adtam nekik, ötvenbanisokat meg húszforintosokat. Cserében kínálták nekem a rúpiát, amiből volt nekem is, ezért nem fogadtam el. Erre egyik előhúzott zsebéből egy indiai cukorkát, amit hálásan megköszöntem és ott helyben el is fogyasztottam. Kicsit úgy éreztem, ez a fele inkább az én dolgom kellett volna legyen. Abban egyeztünk a srácokkal, hogy másnap reggel tízkor találkozunk. Így is történt. Jókat társalogtunk, fényképeket mutogattam nekik a laptopon, fényképezkedtünk. Egyfolytában öleltek, azt ismételgetvén, hogy valahogy más vagyok, mint a többi európai. Mondom, ugyanolyan vagyok mint ti: testvérek vagyunk, csak más-más anyától születtünk. (You`re my brother from another mother.) Nagyon hamar elröppent egy óra az ismerkedéssel. Közben nyitották az éttermek és úgy döntöttünk, közösen megyünk kajálni. Gondoltam, hogy most legalább alkalmam nyílik nekem is, hogy meghívjam ezeket az aranyos teremtményeket egy ebédre. Igen-ám, de amire odaértünk az étteremhez, megmakacsolták magukat és ragaszkodtak hozzá, hogy ők fizessék a kajámat. Összevették apró pénzeiket, de úgy sem volt elég, ezért egyikük megállított egy hindu hölgyet és kért tőle még valami aprót. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, a torkom összeszorult, éreztem a melegséget a szemeimben és elfordultam. Miután visszaállt a belső egyensúly, azt mondtam, gyerünk kajálni, utána meghívlak titeket fagyizni, amit örömmel el is fogadtak. Nyolcszáz fős étteremben, a Dél Indiaiban kajáltunk természetesen kézzel evőeszközök nélkül, ami tele is volt éhes emberekkel. Evés közben elmondták a srácok, hova érdemes a környéken ellátogatnom, megtudtam, hogy India a hetedik legnagyobb ország ugyan, de népesség tekintetében Kína után a második helyen áll. Miután végeztünk a „curry”-vel, gyors léptekben elindultunk a fagyi felé, mert nemsokára indulni kellet a fiuknak a vonatra. Kegyetlen látvány volt, hogy a cukrászda be van zárva, így még egy fagyit sem vehettem ezeknek a „gazdag” „szegényeknek”. Gyorsan megadták a címeket, hogy amikor majd Észak fele tartok, meglátogassam őket. Még egyszer, utoljára megöleltük egymást és elszaladtak a szobáik felé apró lábaikkal…. Úgy éreztem, jobb ha minél hamarabb ágyba bújok és megpihenek, mert ha véletlenül még egy ilyen élmény talál érni, az már túl sok lenne a mai napra. Nem tudom, én mennyit tudtam adni nekik, de látszólag nagyon boldogak voltak a társaságomban. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy hálából azért ami történt, megosztom veletek ezt a kis történetet, a teremtés eme csodálatos megnyilvánulását, hogy akinek szüksége van rá, annak segítsen a kőfal lerombolásában ami fekete árnyékot vet az emberi szívre.
Első indiai élmenyek
Mi a SEVA?
Ma eljártam a kórházba, hogy vért adjak. Kiderült, hogy nagyon ritka-vérű vagyok, B3 negatív. Ezért nagyon értékelték a cselekedetet.Bevallom, életemben soha nem adtam vért mostanig. Nem is jöttem lázba soha attól a gondolattól, hogy tűt szúrjanak az ereimbe. De ma valahogy mégiscsak jött, hogy elmenjek vért adni. Volt nekem 6 liter belőle. Most 3 decivel kevesebb….igazán nem öl meg. Olyan sok jót kaptam és kapok
folyamatosan az élettől, hogy úgy éreztem, ez a 3 dl vér csak egy parányi töredéke annak. Itt Puttaparthiban, főleg az ashramon belül, nagyon elterjedt szokás a SEVA, ami nem jelent mást, mint adni anélkül, hogy valamiféle fizetséget várjunk cserében.Sokan értik ezt, tudják, hogy nincs szükség arra, hogy bármit is kérjenek, mert a teremtés, a gondviselés maga, mindig tudja mire van leginkább szükségünk. Ugyanezt olvashatjuk a nagy könyvünkben is, de valahogy mégsem próbáljuk ki, mert nincs bizalmunk hozzá. Ezért folyamatosan árat szabunk mindennek. És csalódottak vagyunk, ha valamiért nem kapunk annyit, amennyit elvárunk. De ez így van rendjén: csalódnunk kell mindaddig, amíg az ébredés meg nem történik, mindaddig, amíg észre nem vesszük, hogy nincs értelme bármit is akarni, mert az akarat az élet ellensége. Nincs ahogy igaz, tartós boldogságot érezzünk, mert bizalmatlanságunkból kifolyólag nem akarunk nagyon összebarátkozni az élettel. Így nem adunk neki esélyt, hogy megnyilvánuljon általunk. Javaslom, hogy akinek kedve van hozza, kicsit tűnődjön el a SEVA (selfless giving) jelentésén. Tudom, hogy vannak már sokan, akiknek már nem idegen a dolog. Tudják, érzik, miről szól a „seva”. De aki még nem próbálta, hanem csak filozofált a Szentírás útmutatói fölött, most végre ültesse gyakorlatba. Olvassál kevesebbet, és élj/tapasztalj többet.Az okoskodás nem visz előre. Tudom, mert próbáltam. Sokáig okoskodtam, amíg rá nem jöttem, hogy az életet nem tudom átjátszani, de ha figyelmes vagyok, az élet jó kis okosságokat tár elém anélkül, hogy nekem erőlködnöm kelljen. Aki nagyon ragaszkodik az okoskodáshoz, az okoskodásában boldogtalanul, féligazságokat vallva fogja elhagyni ezt a földi létet. Aki meg legalább egyszer alkalmat ad az életnek a teremtés nagyszerűségének, hogy megnyilvánuljon az életében, az látni fogja, hogy fölösleges volt annyit számigálni, annyit cselezni, annyit politizálni, annyit tervezni, annyit okoskodni, annyit sakkozni, mert maga az élet, aminek mindannyian a teremtményei vagyunk, tetszik-nem tetszik, fölöttünk áll, és jobban tudja, hogy melyik a legokosabb lépés, mint a mi szürkeállományunk.
Egyesek gyanakodnak, hogy vajon ki pénzeli az újságot, meg az ingyenes angol tanfolyamot, és hogy vajon milyen politikai érdek áll a háttérben. Hát igen…. Az okoskodók fejébe nem fér bele, hogy lehet adni önzetlenül, lehet szeretni az adást, hogy igazi élmény tud lenni az öröm látványa a másik arcán, aki kap anélkül, hogy azt kellene közben gondolja, hogy vajon mi lesz az ára. Sokaknak fogalmuk sincs mi lehet ez a jelenség, mert ezt nem lehet agyalással megérteni. Ennek megértéséhez élő szívre van szükség. Természetesen az sem fér a fejükbe az ilyeneknek, hogy az, aki képes önzetlenül, EGO nélkül adni, az folyamatosan megkap mindent az élettől, amire szüksége van anélkül, hogy bármit is kellene kérnie. Az újságot mostanig az önzetlen szeretet pénzelte: a család, a barátok meg a többiek, akikkel útközben találkozott a Szabad Gondolat. És ezt anélkül tették, hogy várjanak cserében valamit. Amit csinálunk, nem pénzért csináljuk, hanem azért, mert bennünk van, és ki kívánkozik belőlünk. Felelősséget próbálunk vállalni a bennünk levő gondolatokért, érzelmekért, hogy mások is bátorságot meríthessenek ahhoz, hogy kipróbálják önmagukat. Ezeket a gondolatokat azért kínáljuk, hogy mások is végre kimondják azt, ami bennük van, hogy ne okozzanak maguknak halálos daganatokat a szorongással, a stresszel, a kettősséggel ami a külső és belső életük között van, hogy vidáman, őszinte mosollyal az arcukon, beteljesülten hagyják el ezt a földi létet, ha eljön majd az idő, nem pedig fájdalomtól eltorzult arccal, büdösen, nyomorultan, kínszenvedések között. Nehéz megérteni. Értem és tudom, hogy ez már magas a szürkeállománynak. Ezért nem is haragszom a szkeptikusokra, a gyanakvókra, azokra, akik az ördögöt látják bennem meg az olyanokban, akik hasonló módon élnek és gondolkodnak. Még emlékszem jól én is, hogy honnét jöttem. Az embernek döntenie kell. Vagy háttérbe szorítja a számtant és elkezdi keresni az isteni ént, vagy marad a számtannal, földhöz ragadva, és szenved addig, amíg végül rá nem jön, hogy a szürkeállomány kudarcot vall egy bizonyos szint fölött. Elmondhatom, hogy nagyon szerettem a matekot, meg a logikát és jó is voltam benne. De megtapasztaltam, hogy van valami az agy felső határai fölött, és most az beszél belőlem. Ezek a szavak sem az enyémek. Én csak alázatos eszköze vagyok ezeknek a gondolatoknak. Hagyom, hogy csak úgy kijöjjenek, meleg ágyást találjanak,
elültetődjenek, kinőjenek, virágot hajtsanak, és gyümölcsözzenek. Ennyi csak az én szerepem az egészben. Az egész ashram, az egész Puttaparthi erről szól: világunk egyik legmodernebb kórháza van itt, a világ legjobb szakemberei dolgoznak itt önkéntesen. Idejönnek minden évben és egy időt itt töltenek önzetlen, szeretetteljes munkával, hogy a kórházi kezelés itt Puttaparthiban mindenkinek teljesen ingyenes legyen. A kórház teljesen ingyen épült, az iskolák teljesen ingyen épültek. Ezt nekünk, európaiaknak nehéz felfogni, megérteni. Túl bele vagyunk süllyedve a logikus, modern anyagias gondolkodás iszapjába. Sai Baba egy hétköznapi emberkének pénzt adott, hogy belekezdhessen a vállalkozásába. Az illető vállalkozása kivirágzott, nagyon-nagyon sok pénzt hozott neki.Visszament a tanítóhoz és azt mondta neki: nagyon meggazdagodtam a tőled kapott kis tőkéből és az áldásodból, szeretnék valamit visszaadni belőle.Erre azt mondja Baba, nekem nem kell semmi, megvan mindenem. De ha adni akarsz, hát építs egy szép iskolát…., és fel is épült egy csodálatos zeneiskola.Nehéz ugye? Politika, cselszövés, összeesküvés van mögötte! Ez lehetetlen! Hát persze, hogy az! Hogy is lehetne lehetséges annak a kőfalak közé zárt elmének? Mi csak abban hiszünk, amit megtapintunk, amit látunk, amit hallunk. Semmi másban. De a teremtés csodája megtörtént velünk. Mi ahhoz kicsik vagyunk, hogy teremtsünk, de muszáj elfogadnunk azt, hogy létezünk, mert tapinthatóak, érzékelhetőek vagyunk. A szagunk menni kezd, ha sokáig nem mosdunk. Olyanok vagyunk, mint a hálátlan gyerek, akit a szülei szeretettel felnevelnek, ő meg rájuk gyújtja a házat, mert nem ért valamit. Hát persze, hogy nem ért valamit. Nem ért ő sok mindent! De ideje már észrevenni, hogy korlátaink vannak. Nem érthetünk mindent, sőt meg sem érdemeljük, hogy értsünk mindent. A sok megértéssel az sem lenne, mit kezdjünk, ha hirtelen ránk zúdulna. Ezért kapjuk csak kisebb adagokban ki-ki a maga mércéjével, hogy ne forduljon ellenünk. De, az a tény, hogy nem értünk sok mindent, még nem jelenti azt, hogy az a sok minden nem is létezik. Mindenki megtapasztalhatta eddigi életében, hogy olyan dolgoknak volt tanúja, amelyeket annak idején el sem tudott volna képzelni. Elég, ha veszel egy néhány fizika órát, ahhoz, hogy rájöjj, hogy milyen sok minden létezik, amit korábban el sem tudtál volna képzelni.Jól mondja a székely: az Isten az ember tévedését megbocsátja, de a makacs bunkóságát nem. Amondó vagyok, hogy próbáljunk meg egyszerűen csak tévedni anélkül, hogy bunkók is legyünk egyben, és máris kicsivel szebb lesz a világ, amelyben élünk.
Hazugság/Az életért vállalt teljes felelősség
Több inger is arra késztetett, hogy leírjam ezt:
Néhány éve arra lettem figyelmes, hogy ez a világ egy hatalmas nagy hazugság, hogy minden ami mozog hazudik. Bármerre néztem, tapasztaltam egy szép feldíszített hazugságot. Annak idején, még ugyebár, kicsit a politikába is beleütöttem az orromat, lehetőséget keresve a változásra, a változtatásra. Közben meg üzletkötőként is dolgoztam, így nyilván megvolt minden lehetőségem, hogy tapasztaljak minden nap egy-egy kicsi huncutságot, kegyes vagy kegyetlen hazugságot. Már-már fájt is a sok kívül érett, belül meg rohadt gyümölcs. Ezért elkezdtem elmélkedni rajta. Nem erőltettem, hanem csak úgy lassan, lépésről lépésre, keresgéltem, kutattam a hazugság okát. Pont azokban az időkben volt az, hogy elkezdtem önmagamat picit úgy felülről is szemlélni, mert rájöttem, hogy a valós kép megtalálásához nem árt néha perspektívát váltani. Érdekes volt tapasztalni, hogy felülről kicsit másabb a kép, mint
lentről. De ugyanakkor éreztem, hogy muszáj magamat is úgy ítéljem, mintha nem magamat ítélném, hanem egy kívülálló személyt. Ennek eszköze az volt, hogy „őszinte” állításokat tegyek magamról is. Ne a szép képet próbáljam, minden áron, táplálni, amelyre az EGOnak nagy szüksége van, ahhoz, hogy megmaradjon és dagadjon.
Hát nehezen ment! Mindenkinek nehezen fog menni, aki megpróbálja ezt a módszert! Őszinte lenni önmagammal szemben még akkor is, amikor nem a legszebb dolgokat kell kimondani, észrevenni magammal kapcsolatosan? Tyűűűűű, a mindenét! Nagyon kemény! Na de, lépésről lépésre lehetett működtetni a dolgot. Így történt az, hogy az a hazugság, amit odakünn láttam, felbukkant odabent is. És tudtam, hogy ez eddig is ott volt, csak nem volt ahogy én észrevegyem mindaddig, amíg nem voltam képes önmagamat kívülálló szemeivel látni. Rájöttem, hogy az amit éppen elítélek a másikban, ott van bennem is. Sőt! Minden „rossz”, amit láttam odakint, megvolt bennem is. Mondom, ennek a fele sem tréfa! Amit látok, tapasztalok kintről, az nem más, mint önmagam tükörképe. Más szóval, én azt kellett lássam, amit láttam, hogy szembesüljek magammal. Rájöttem, hogy amikor felebarátomat ítéltem el, önmagam fölött ítélkeztem.
Fogadalmat tettem: mostantól kezdve többet nem hazudok, de főképp magamnak nem! Azt, hogy füllentettem másnak néha, megbocsátottam magamnak még a legelején. De, hogy magamnak hazudjak? Nem! Többet nem hátráltatom sem magamat, sem mást a hazugságaimmal. Pazarlom az értékes időt, életem és az életed idejét. Nem hazudhatok! Rövid időn belül elkezdtem másoknak sem hazudni. Ezt addig gyakoroltam, amíg kiöltem a hazugságot magamból, úgy magammal szemben, mint veled szemben. Nem Hazudok nekem sem, neked sem, neki sem, nekünk sem, nektek sem, nekik sem. Nem pazarolhatom az élő ember életidejét a hamis dolgok terjesztésével Végeredmény: megszűnt a hazugság! Egyszerűen nem tapasztalok hazugságot. Ha netán mégis elém tévedne egy, olyan számomra mint egy üvegfal: nagyon-nagyon áttetsző. Nincs már szükségem a hazugságra, arra, hogy hazugságot tapasztaljak, mert a külső hazugság elérte már bent a célját. És ugyanígy történt más dolgokkal is, mint pl. igazságtalanság.
Nemrég szereztem tudomást Dr. Hew Len hawaii orvosról, aki egy ősi hawaii módszerrel, az úgynevezett Ho` oponopono módszerével gyógyít. A módszer lényege a tisztítás. Egyszer felkérték a dokit, hogy segítsen egy elmebetegekkel foglalkozó intézeten, mert már nagyon elfajultak a dolgok. A dolgozók folyamatosan beteget jelentettek, mert féltek bejárni dolgozni, a fal mellett közlekedtek, nehogy valamelyik szelídnek látszó beteg rájuk támadjon. Az orvos elvállalta a megbízatást és lement az intézetbe. Amikor meg akarták neki mutatni a betegeket, azt mondta, hogy nem! Nem szeretné a betegeket látni! Szeretne egy csendes szobát és a betegek kórlapjait.
A szobában ült és tanulmányozta a betegek kórlapjait. Közben feltette a kérdést magában, hogy miért is kell ő ezt tapasztalja. Ő nem akarta ezt tapasztalni, de mégis belekerült ebbe a szituációba. Ő csak megpróbált felelős lenni azért, amit épp tapasztalt. Megkereste önmagában azt, amit kívülről látnia/ tapasztalnia kellett és belefogott a tisztításba. Kitörölte önmagából azt, ami azt eredményezte, hogy abba a szituációba került. Helyette elfogadást és szeretetet ültetett. Megköszönte a tapasztalatot, és alázatosan bocsánatot kért, hogy ezt ő előidézte. A betegek elkezdtek gyógyulni, az ott dolgozók kezdtek örömmel járni munkába. Lassan lassan a közveszélyes őrültek megszelídültek, szerre hazaengedték őket. Mára az intézet, úgy tudom, bezárta kapuit, mert már nem volt szükség rá.
Dr. Hew Len nem tett mást, mint vállalta a felelősséget azért, amit tapasztalt, vállalta a felelősséget az életéért.
Az életért vállalt teljes felelősség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy felelősek vagyunk azért, amit mondunk, amit cselekszünk, hanem abban is, hogy felelősek vagyunk azért, amit látunk, amit tapasztalunk, ami történik velünk! Minden, amit egy ember tapasztal, lát, az érte van. Neki azt kell látnia, megtapasztalnia, hogy az ébredése megtörténjen. Ő vonzza be magának ezeket a tapasztalásokat,
hogy ezek segíthessenek neki az úton, az élet útján.
Tégy rendet a lelkedben, és rend lesz a fejedben. Ha rend van a fejedben, rend lesz a házadban. Ha rend van a házadban, rend lesz az utcádban,…………….,ha rend van a lelkedben, rend lesz az egész világban. Életed pillanatai, évei telnek! Ne késlekedj! Tégy rendet a világban! Fogjál neki most!
P.S. Amit írtam, nem azoknak írtam, akik olvasás után ellenkezni meg intenzív ítélkezésbe fognak, hanem azoknak, akik már odabent készen állnak a fenti gondolatok befogadására, hogy a gyógyítási folyamatot beindíthassák.
Indulás
2011 Február 14, hétfő, szerelmesek napja, az indulás napja. Tegnap délutánra Rouf Baba, egy Kashmiri boltos barátom jóvoltából elkészült a banner azzal a felirattal, hogy „Around the World for Peace and Understanding” (Föld Körül a Békéért és a Megértésért). Nem én vagyok az első aki a békéért föld körüli zarándok útra indul, de úgy érzem, hogy nyugodtan megtehetem én is, ugyanis még mindig nem elég egyeseknek az ami van, ennélfogva hajlandóak hadat üzenni másoknak, hogy még többre tegyenek szert, hogy eltulajdonítsák azt is, amit másnak szánt a teremtő. Az út üzenete, hogy a háborúk megelőzhetőek lehetnének, ha megértjük, mi az ami őket szüli. Ma reggel járt le a szállás bérletem is. Pont ma, a szerelmesek nemzetközi napján indulhattam el, hogy újra együtt lehessek legkedvesebb szerelmemmel, az úttal. Terv szerint körbestoppolom a földet, magammal hordozva a béke üzenetét a táskámon, a szívemben.
Nem titkolt dolog, hogy nagyon szeretek az úton lenni, utazni, a világ sokszínűségét magamba fogadni. Tapasztalt stopposnak mondanám magam, miután Erdély-ország többszöri körbestoppolása után Görögországig is elmerészkedtem stoppal, azelőtt meg Németországból stoppoltam haza. Görögország után egész Augsburgig stoppoltam a motoromért. Szereztem már Írországi stoppolási tapasztalatokat is, amiről azt állítják, hogy manapság már lehetetlen. Utána Londonból stoppoltam haza, aminek az élménye olyan töltést adott, hogy úgy döntöttem, megüberelem az eddigi rekordom egy Erdély – Gibraltár stoppolással, amit végül tizenegy élménydús nap alatt tudtam le.
Régi tervem vala, hogy körbemotorozom a földet. Tavaly amire a motorom és én látszólag készen álltunk volna az útra, édesapám lebetegedett, és rá egy fél évre itt is hagyott minket. A motoros körút elmaradt, mert az akkori jelen más dolgokat kínált számomra, amelyekkel úgy éreztem foglalkoznom kellett. Utólag tisztán láttam, hogy ez az eset volt életem eddigi legnagyobb utazása, ezért nem is bántam, hogy a terv szerinti út elmaradt, vagy optimistábban kifejezve magam, eltolódott.
E módon történhetett az, hogy Puttaparthiban Sai Baba ashramjában az az ötletem támadt, hogy nem megyek haza a magyar csoporttal, amellyel együtt jöttem ki Indiába, és ha már motorral nem jött össze, megpróbálom gyalog illetve stoppal a föld körüli utat. Az ashramban egy újonnan szerzett barátom, Shrinivas szentül meg volt győződve, hogy Indiában nem lehet stoppolni, ezért én a szálláshely előtt le is intettem egy kis furgont, amely örömmel szállított el minket az ashram másik végéig. Ez volt az első indiai stoppolásom, kb. 500 méter az ashramon belül. Természetesen ez a kis távolság is hatalmas élménnyel töltött el engem, megerősítve bennem a hitet, hogy a stoppolás sikere bennem van, a mosolyban, amit a sofőr először lát amikor észrevesz, a tudatban, a természetességben, a felfogásban, hogy egymás önzetlen módon történő segítése a világ legtermészetesebb dolga kell, hogy legyen. Fordított esetben nekem is mindig örömet okoz stopposokat felvenni, főleg ha bőven van hely az autóban, függetlenül attól, hogy a stoppos milyen nemzetiségű, milyen korú, fehér vagy fekete, szegény vagy gazdag.
Indulás előtt egy nappal elmentem megnézni az Ananda farmot, amely tulajdonképpen egy kis zöld oázis, egy kis trópusi erdő a sivatag közepén. Egy ausztrál pár fogott neki az ültetésének tizenhárom évvel ezelőtt, mert hiányolták az élő természetet, a zöldet. A farmról szó lesz még a
későbbiekben, ugyanis fontos részét képviseli az út felfedezéseinek.Úgy döntöttem, hogy a kb. tíz kilométerre levő kis farmról gyalog megyek vissza Puttaparthiba, ezzel is alkalmat biztosítva magamnak, hogy újra összebarátkozzak az úttal, a gyaloglással, jó esetben a stoppolással. A másik irányba indultam vissza, mint amelyikből jöttem, ugyanis az Ananda farm egyenlő távolságra van Sai Baba ashramjától mindkét irányba a hegy mögött. Nem gyalogolhattam többet háromszáz méternél, amikor egy ellenkező irányba tartó teherautó megállt, és a sofőr intett, hogy tartsak vele. Gondoltam magamban, nehéz lesz megkerülni a földet kelet felé, ha stoppolok keleti irányba és a nyugat fele tartó autók állnak majd meg. De egye a fene, gondoltam. Ha ilyen kedvesen felajánlja valaki a segítségét, miért utasítanám én vissza? Amúgy sem sietek én semerre, amúgy is otthon vagyok én mindenütt, amerre utam vezet. Beugrottam hát a sofőr mellé kis teherautóba, és elindultunk abba az irányba, amerről jöttem. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy amit mi ketten a sofőrrel beszélgetni fogunk, abból pletyka nem lesz, mert ő nem beszél angolul, én meg nem beszélem a telugu nyelvet, csak annyira, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Egyszer meg is kérdeztem, aminek ő nagyon örült, és válaszolt, hogy nagyon jól, de nyilván egész Puttaparthiig, nem kérdezhettem tőle azt, hogy, hogy van. Egyszer megszólalt gyenge angollal, hogy „vezetni?”. Én erre mondtam, hogy „igen, vezetni”. Nem mintha tudtam volna, mit akar ő ezzel kérdezni. Ő erre nyomott egy padlóféket és inti, hogy üljek át a kormány felőli oldalra, ami jelen esetben a jobbat jelentette. Írország óta nem fogtam perecet jobb felől, de gondoltam magamban, hogy ha az alkalom most kínálkozik, akkor most fogom gyakorolni a balos közlekedést. Érdekes módon úgy éreztem magam az anyós ülésen a kormánnyal a kezemben, mintha oda születtem volna. Közben nagyokat dobbant a szívem a benne lakózó örömtől. Gondoltam magamban, újra otthon, újra az úton, fog ez menni! Ez volt a második, bemelegítő stoppolásom, de nyilvános úton az első, mert hogy az első stoppolás az ashramon belüli ötszáz méter vala.
Szükségem volt erre a két élményre, hogy bátran, nyugodt szívvel vághassak útnak majd a szerelmesek napján. Az utolsó búcsúszavak meg címcserék után, amelyek közöttem és a száznegyven fős hálószobában megismert kedves arcok között történt, felvettem a hátizsákom, megfogtam négykerekű szekerem markolatát, és elindultam kifelé Sai Baba ashramjából, ami egy kerek hónapon keresztül otthont biztosított fáradt testemnek, táplálékot az éhes lelkemnek, kedves baráti mosolyokat és jó szavakat a szeretetemnek. Végighaladtam a „főutcán” búcsút intetve a kedves Kasmíri bolttulajdonosoknak és elindultam kifelé a szeretet falujából, Puttaparthiból. Még beugrottam egy búcsúszóra C.R. Singh dél afrikaiiiiii költő barátomhoz is, aki áldását adta utamra, és azt mondta, ne feledjem, hogy én vagyok az isteni fény fáklyása (The Torchbearer of the Divine Light). Mondtam neki, hogy ha ez így van, valószínűleg fényben fogom megkerülni a földet. Mindig fogom látni merre a továbbvezető út, amíg hagyom, hogy a teremtés fénye belülről világítson.
Elindultam. Első nekifutamodásból volt alkalmam egy jóízűt gyalogolni. Magam után kötöttem a bőröndöt, jól bevált régi szokásomhoz híven húztam magam után a „házam”, a mindenem. Nem is nagyon jött, hogy stoppoljak. Kifejezetten élveztem a lassú ráérős, a sehova nem siető, gyalogolós tempót. Igaz, ami igaz, a legtöbb autó mely elkerült, taxi volt meg riksa. Csak egy volt magánautó közülük, egy kicsi kb. hatvan esztendős Maruti amely érdekes módon pont velem szembe jött :).Több taxi is a segítségemre sietett. Ezekkel mind közöltem, hogy nincs pénz, inkább gyalog megyek tovább. Egyik azt mondta, hogy pénz nélkül is elvisz egy darabon, mivel hogy amúgy is abba az irányba tart (ez gyakori dolog otthon is, nemde?:)) Vitt kb. öt kilométert, utána meg folytattam tovább az utam gyalogosan. Több ember érdeklődését is felkeltette a kendős európai legény látványa, aki húzta a bőröndjét maga után, amelynek hátulján fehér vászonra nagy zöld betűkkel fel volt írva a béke üzenete. Ily módon a településeken belül mindig kerültek beszélgető illetve útitársak. Többen azt kérdezték, merre megyek. Mondtam, hát a föld körül, most épp Bangalore felé tartok. -Gyalog? - kérdezték. -Hát gyalog meg stoppal, meg ahogy sikerül.- válaszoltam. Mind gratuláltak a bátorságomhoz és sikert kívántak a tervemhez. Egyik fiatalember bement a kunyhóba és hozott nekem egy palack kókusz tejet, hogy vigyem magammal az útra. Bár nem véltem túl tisztának a palackot,
kinyitottam, és előtte meghúztam a tartalmát. Még azelőtt megköszöntem neki és a létnek, hogy így gondoskodik rólam. Gondoltam, ha ez a kókusz tej vagy bármi ennyire szívből, szeretettel jön, nagyon nem árthat meg, még ha méreg van benne, akkor sem. Az emberkék az út menti kunyhókból intettek, hogy menjek be hozzuk a nap elől, de én udvariasan megköszönve az ajánlatot, tovább folytattam utam.
Olyan húsz kilométeres gyaloglás után egyszer érkezik egy mosolygós traktorista, aki épp egy traktort viselt feneke alatt. Megállt, és intette, ugorjak fel az utánfutóra. Nagy nehezen és fáradtan fellódítottam a bőröndöt és magamat utána, és elindult a kaland. Élvezet volt ez az utazás, ezért filmeztem is egy részét. Sajnos nem tartott tovább körülbelül öt kilométernél ez sem, de a traktorista jóindulata és segítőkészsége pozitív energiákat kölcsönzött számomra az úthoz, amire szükségem is vala, mert a harmincvalahány fok, meg a bőröndvontatás kiszippantotta belőlem az energiát, ami a reggeli chapati-omletből, valamint egy kókusz levéből származott. Később sem ettem sokkal többet, mert úgy határoztam, hogy a kaja adagot jelentősen csökkenteni fogom egyrészt azért, mert nincs szükség fölösleges súlyra, másrészt meg azért, mert amúgy is szeretnék egyre kevesebbet fogyasztani az anyagi táplálékból, és többet az isteniből, az energiából ami folytonosan körülvesz. A kókusz leve egyébként is meglehetősen tartalmas, Sai Baba szerint elegendő az élethez.
Tovább gyalogoltam. Sajnos a hőség kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Pontosabban a hőséget elég jól viseltem, de a fedetlen testrészeimet, a nyakamat meg az orromat kezdte égetni nagyon a nap. Ezért beparkoltam egy terebélyesebb fa árnyékába bízva abban, hogy nem parkolok egy az árnyékot szintén élvező kobra mellé, amiből állítólag meglehetősen sok van errefelé. Az árnyék frissességét élvezve arra lettem figyelmes, hogy a kis Maruti, az egyedüli kicsi autó amelyet láttam, az úton, amely nem volt taxi, és amely az ellenkező irányba tartott mint én, most épp az enyémmel megegyező irányba tart. Ki is nyújtottam kacsomat, hal-lám lesz-e válasz. Erre a kis jármű félre is húzott, egész pontosan meg is állt az út közepén, a sofőr intette, hogy szálljak be.Egy velem egykorú fiatalember vezette a még nagyapjától örökölt kicsi autót, amiről később megtudtam, hogy édesapja megtiltotta, hogy lecserélje, ugyanis az autó a célnak megfelel, nagyon gazdaságos, és ezért nincs értelme más autót venni.
Maddynak hívták a felebarátomat, aki azt mondta hogy pont Bangaloreba megy, amerre én is tartottam, és lett volna még körülbelül 130 km gyalogolni-valóm, ha valaki nem dönt úgy, hogy kisegít egy fuvarral. Maddynek az arcán látszott, hogy egy meglehetősen kiegyensúlyozott életet él. Később ezt ő is alátámasztotta azzal, hogy elmondta, hogy egyszerűen nem tud hálát adni az Istennek, hogy ennyire boldog lehet, meg van mindene amire vágyik: egy szerető felesége, egy másfél éves gyereke. Nyomozóként dolgozik, ami egy meglehetősen kötetlen életformát biztosít számára, valamint mellékállásban dolgozik a Dellnél is, ahol számítógépeket forgalmaz. Azt is elmondta, hogy örömmel segít mindenkin, akin tud. Nem is olyan rég még felvett két európai lányt akik szintén stoppoltak Indiában. Jó társaság volt. Megtudtam tőle, hogy 7 nyelvet beszél a huszonkét hivatalos nyelvből amit használnak Indiában. Elmondta, hogy muzulmán a felesége hindu, és a vallási különbség egyáltalán nem szól bele az ők boldogságukba.Útközben meghívott egy kókuszra, amit végül ragaszkodtam, hogy én fizessek. Jól haladt a kicsi közel hatvan esztendős jármű. Néha-néha lejtőre még a százhúszat is megmutatta. Csak az a volt a baja, hogy nagy sebességnél, rosszabb úton a kerekei csak néha néha érték a földet. Gondolkoztam is, hogy akkor most féljek-e egyet, vagy ne. Végül úgy döntöttem, hogy nem sokat oldanék meg a félelemmel, ezért kihagyom. Szerencsésen megérkezénk Bangaloreba, ahol egy buszmegállóban megköszöntük egymás társaságát, és szétválasztottuk útjaink. Mivel már este volt és én fáradt is voltam, úgy határoztam, bemegyek az állomásba, onnét meg autóbusszal folytatom tovább az utat Thiruvannamalai, Raman Maharshi ashramja irányába. Új élmény előtt álltam: buszozás Indiában. Már kíváncsian vártam, milyen lesz. Első nagy meglepetés az volt, amikor megláttam a buszokat. Nagy ormótlan dobozok, amibe rengeteg ember be tud ülni. Természetesen az is van, amivel megtölteni őket mivelhogy a fizikailag hetedik legnagyobb ország,
lakosság tekintetében a második helyen áll világviszonylatban.Nagy nehezen felfértettem magam az egyikre, amelyik Thiruvannamalai felé tartott. Érdekes volt megfigyelni, hogy sokan törölközőt hordanak a nyakukban aminek megtudtam később, hogy mi is a rendeltetése. Miután a nap lement és hidegebb szél kezdett beáramolni a buszba az amúgy is hiányos vagy elhúzhatatlan ablakokon keresztül, a törölközők felkerültek a fejekre. Én is arra kényszerültem, hogy állítsak egyet a kendőn, hogy a füleimet teljesen takarja, nehogy megtetőzzem a hűlést egy huzattal. Sikerült a buszon szundikálni, ezért viszonylag hamar megérkeztem desztinációmba. Éjjel érkeztem három óra körül, ezért a szállás eléggé kilátástalan volt. Elindultam az államostól a város felé, hátha kerülne egy ashram, ami nyitva van. Elgyalogoltam Sheeva templomáig, ami nem volt egy hétköznapi látvány még éjszaka sem. Ott láthattam, hogy a legtöbben nem csinálnak problémát a „hol alvásból”, egyszerűen csak lefeküsznek oda, ahol épp éri őket az est, és napkeltéig úgy alusznak mint egy helyes kisbaba. Abban az időpontban már néhány kóbor kutyát, kóbor disznót és egy néhány tehenet kaptam ébren, amelyek épp etették kicsinyeiket, vagy csendesen kérődztek. Európainak nem hétköznapi a kóbor tehén, meg a kóbor disznó látványa, az európaibbnak még a kóbor kutyáé sem az. Odamentem egy kétszarvú tarkához, amelynek a kicsinye szorosan anyjához tapadva pihent. Elővettem a maradék kekszet és megosztottam velük, majd elindultam a Ramana ashram felé, bízva abban, hogy hátha nyitva van. Nem volt rövid az út odáig, de a z előző nap kilométerjei után már szinte észre sem vettem.
Hajnalban érkeztem az ashramhoz. Nyitva vala, mintha egész éjszaka csak rám várt volna. Lehúztam a papucsokat és bementem az éjszaka csendjében szemügyre venni a kedves guru egykori otthonát. Bementem a mandirba (imádkozóhely – templom), ahol hatalmas képek fogadtak a barátságos arcú tanítómesterről. Nem sokan zavarták abban az órában még a csendet. Egy két ember tett vett, cserélgették a szent helyek körül a virágfüzéreket. Egy fiatal hindu srác ült a kövön a Maharshi szobra mellett, és hangosan, szinte lélegzetvétel nélkül, mormogott valamit.Miután végzett, megkérdeztem tőle, mi volt az amit olvasott, amit mondott órákon keresztül. Azt mondja, a vékád. Kérdem, miért mondja őket, mi az oka, hogy órákon keresztül ül a hideg kövön, és olvassa a Védákat. Erre ő azt mondja, nincs ok. Ezek után én csak hallgattam egy nagyot, értetlenül elfogadtam a tényeket. Kerítettem egy széket magamnak, és leültem egy nagy táblával szemben, ahova le volt írva Maharshi megvilágosodásának a pillanata. Miután azt elolvastam, készen is álltam egy jó kis szundításra. Virradt már amikor megébredtem. Arra lettem figyelmes, hogy a koránkelők bejönnek a mandirba és elkezdik ismételten kerülni a szentélyt. Kimentem a mandirból, elé a recepcióra, hogy alvóhely felől érdeklődjek. Hamar megtudtam, hogy időben kellett volna foglaljak, mert telt ház van a közelgő telehold ünneplésére. Van egy olyan szokás arrafelé, hogy telehold éjszakáján emberek ezrei megindulnak az ashram mögött levő hegyen felfelé.Ez amolyan tisztulási zarándoklatszerűség. Lassan megértem a reggelt, és elindultam szállást keresni. Ahogy a világosságnak köszönhetően megmutatta a hely magát, egyre úgy éreztem, hogy valamiért nem nekem való.Rengeteg a turista. Sokan eljönnek megcsodálni a Sheeva templomot, eljönnek a Maharshi ashramjába, felmennek a hegyre, különböző guruk hirdetik a megvilágosodást, amire be lehet nevezni. A szállás természetesen nem indiai áron van, hanem inkább olyan közép európai, ami nem igazán fér bele az én amúgy is szűkös költségvetésembe. Mivelhogy már rég megértettem, hogy én bármerre megyek, nem turistaként kívánok tartózkodni, hanem utazóként, amely megpróbálja az aktuális hely szellemét valósághűen megtapasztalni, ezért egy hosszú, pihenésnélküli nap után úgy döntöttem, hogy átengedem a helyem azoknak a személyeknek akik úgy gondolják, hogy az az egyedüli hely, ahol az Istent meg lehet tapasztalni.
Visszamentem az állomásra, hogy elinduljak Kanyakumari felé ami India legdélebbi pontja, ahol találkozik az Indiai Óceán, a Bengáli Öböl és a Csendes óceán. A forróságtól, fáradtságtól és az álmatlanságtól meglassulva, a végtelen méretű buszállomásban, emberek ezrei között alig találtam meg
buszomat. Leghátul ültettek engem. Szokás szerint a busz tele volt. Kedves indiai asszonykák és bácsikák vettek körül a buszon, akik segítettek nekem fogni a bőröndöt, hogy amikor útegyenlőtlenségek vannak, az nehogy kiessen a bejáraton. Szándékosan mondom, hogy bejárat, mert ajtó nem volt. Emberek néha szinte észrevétlenül szálltak le és fel a buszra menet közben. Hosszú volt az út eme első busszal, mert az álom nagyon erőt vett rajtam, de közben tartani kellett a táskát, hogy el ne hagyjam félúton. A busz hátsó kerekei nagyon elől vannak, ezért amikor rámennek egy amolyan fekvő rendőrre, a busz fara irdatlanul megemelkedik hirtelen, majd visszaesik, és ezt olyan erővel teszi, hogy ha az ember nincs felkészülve rá, nem tartom kizártnak, hogy komoly hátgerincsérüléssel hagyja el a buszt. Hosszas út után megérkeztem arra a helyre, ahol kényelmesebb buszra váltottam, ami még kb. nyolc órán keresztül vitt engem Kanyakumari felé. Utolsó energiáimat felhasználva, felvonszoltam nagy bőröndömet a második buszra, egész hátra. Kényelme helyeztem magam, nedves zsebkendővel lekanyarítottam a vastag mocsok nagyját magamról, és mély álomba süllyedtem. Reggel amikor a sofőr ébreszteni próbált, azt sem tudtam hol vagyok. A buszon már senki nem volt ekkor. Váltottam még egy utolsót az utolsó húsz kilométerre. A harmadik buszon a mély éjszakai alvás után úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Kedvem volt a napfelkeltét filmezni a buszból, meg eljátszani, hogy én vagyok a jegyszedő a sofőr mellett. Megérkeztem Kanyakumariba. Egyből akadt aki megkérdezze, hogy szállást keresek e. Mondtam neki, hogy nem vagyok turista, kevés pénzem van, és csak valami nagyon olcsó szállást engedhetek meg magamnak. Miközben követtem őt, figyelmes lettem, amint egy kb. velem egykorú fiatalember szintén szállás után érdeklődik. Rászóltam, hogy jöjjön velem, és közösen vegyünk ki egy szobát. Mathinak hívták, egy orvostan hallgató Németországból. Együtt találtunk egy nem túl drága szobát. Egyébként minden szoba megengedhető áron van, ha az ember egy hetes vakációt tervez. De ha világ körüli út a terv háromszáz dollárral a zsebben, a buszon alvás jó lehetőséggé válik a pénzspórlásraEgyütt mentünk reggelizni és felmérni a terepet a városban. Nekem elsőre bejött a kisváros hangulata. Mathi nem volt elragadtatva tőle, ezért délután úgy döntött, hogy vonattal továbbáll. Így egyedül maradtam a kivett szobában. Úgy éreztem, hogy az eddigi kalandok megérdemelnek egy kis csendben töltött időt, hogy összefoglaljam és leírjam őket.
2011.02.22., déli tizenkét óra. Kovalom, Kerala, amit úgy becéznek, hogy Isten saját országa. Úgy érzem, nagy bajban vagyok. Félek nekifogni az írásnak. Félek, mert tudom, hogy csak emberi szavakat használhatok isteni érzések, történések leírására. Ezért előre elnézést szeretnek kérni tőle, akitől kaptam mindent, aki folyamatosan gondomat viseli, aki néha megtölti szemeimet örömkönnyekkel, hogy nem lesz olyan a szavakba öntött történet mint az, amit valójában éreztem, amin keresztül mentem azóta, amióta legutóbb elmondtam utam történéseit. Egyben arra kérem, hogy adjon nekem erőt, szavakat, hogy megoszthassam veled mindazt, amit én úgy nevezek, hogy a teremtés csodája, ami folyamatosan történik itt velem, valahol India déli csücskében, úton Észak India fele. Hitvallásom szerint semmit nem kell, de mégis az van bennem, hogy ez, aminek tanúja vagyok, nem lehet csak az enyém, ez mindenkié, aki kíváncsi rá, aki szívesen tudomást szerez a teremtés, a földi lét nagyszerűségéről. Azért vagyok én itt, hogy tanúvallomást tegyek róla, hogy létezik, és elérhető mindenki számára, aki azt a merész döntést teszi, hogy megnyitja a kicsi kapukat, hogy a rossz kiáramolhasson, és helyette bejöjjön a szeretet, a béke, az isteni gondviselés fénye. <a href="http://www.flickr.com/photos/hargitay/5470575516/" title="onTheHighway by hargitay., on Flickr"><img src="http://farm6.static.flickr.com/5134/5470575516_5c058b79cd.jpg" width="500" height="332" alt="onTheHighway" /></a>
Kanyakumariban csak egy napot töltöttem végül. Azt is csak azért, hogy kicsit egyedül lehessek, kicsit megpihenhessek, megnézzem a képeket, leírjam a történeteket és végül egy kis ízelítőt küldjek belőle. Tudom, hogy vannak olyanok, akik egy Argentin TV sorozat helyet szívesen elolvassak, hogy mi történik odakint az élet mezején, mi az amit nem kell kitalálni, amin nem kell fantáziálni, mert ott van, él és tapasztalható a mindennapokban.
Csoré fejemet is sikerült megégetnem miközben Mathival beszélgettünk a három tenger partján, Kanyakumariban. Ezért vettem magamnak egy hatalmas kalapot, ami a gyalogolós déli órákban komoly védelmet biztosít a nap égető sugarai ellen. Kicsit olyan Indiana Jonesos lett az imidzsem. Remélem ő nem bánja! Igazán nem állt szándékomban másolni a stílusát, de nem hagyhattam hogy az orrom és az arcom minden alkalommal, amikor kimegyek az útra, megpiruljon mint a rák, hogy két nap múlva rétegesen nyúzzam róla az elhalt bőr réteget. Az érkezésem estéjén kimentem még egyet körülnézni, azon a helyen ami a gibraltári Európa Pontot juttatja eszembe, meg Tarifát, ahol találkozik a Földközi Tenger az Atlanti óceánnal. Amint korábban már említettem Kanyakumari is egy ilyen nagy találkozó hely, ráadásul nem is kettő, hanem három tenger találkozóhelye. Miután megismerkedtem egy angol férfival, aki minden évből kb. öt hónapot tölt Indiában egy kicsi indiai Bajaj motorkerékpárral folyamatosan utazgatva körbe az országban, lementem a partra, hogy készítsek egy néhány éjszakai felvételt. Közben rájöttem, hogy már nem is érdekel annyira a fényképezés, meg a képek előhívása, mert a történetek, az élmények, a csodák valahogy a szem látványa fölé kerekedtek.
Másnap csak a déli napsütés után indultam útnak, hogy a legerősebb napsugarak fölöslegesen ne rabolják el az energiámat amivel legtöbbször naponta kb. tíz kilométert kell ledöngetnem magam után húzva a házamat. Valahogy amikor elindulok, mindig úgy érzem, hogy jó nekem gyalog, nem is nagyon akarok stoppolni, mert a gyaloglás lassúsága olyan sokszínűvé teszi a világot, hogy kár azt kihagyni, főleg nekem, a száguldó világ szülöttjének, de valahogy mindig mielőtt elfáradnék egy autó megáll, hogy megkérdezze merre tartok, hogy szívesen elvinne egy darabon. Ismerős vala az első autó formája, ami felvett immár Észak fele vezető utamon. Szintén egy Maruti volt, mint az a kicsi hatvan éves, amely elvitt engem Bangaluruig. Nehezen tudtunk értekezni a sofőrrel, mivel amint mondtam már sokan nagyon gyorsan, nagyon sajátos módon beszélik az angolt, ami számomra lassan második anyanyelv szerepét kezdi betölteni. Egy dolgot viszont értettem: nagyon szívesen állt meg és ajánlotta fel a segítségét, és minden egyes szót, ami elhagyta ajkait egy őszinte tiszta mosoly kísért. Nem vitt nagyon sokáig, de épp eleget ahhoz, hogy megpihenhessek, új erőt meríthessek a tovább gyalogláshoz. Miután szétváltak útjaink, végighúztam a batyum egy városkán, ahol abban az örömben volt részem, hogy bementem egy Royal Enfield szalonba, ráülhettem és beburranthattam egy vadiúj Royal Enfield Bulletet. Le is filmezte a tulajdonos a ceremóniát. Remélem, majd egyszer a filmecskéket haza tudom küldeni, és kerül majd egy ügyes valaki aki megvágja majd őket, hogy egy vagány kis dokumentumfilmet készíthessünk belőlük. <a href="http://www.flickr.com/photos/hargitay/5469979565/" title="byBus by hargitay., on Flickr"><img src="http://farm6.static.flickr.com/5175/5469979565_0e3458be70.jpg" width="500" height="332" alt="byBus" /></a>
Tovább folytattam gyalogosan az utam. Ritkán jeleztem az engem elkerülő autóknak, hogy velük mennék egy darabon. Ennek köszönhetően történhetett, hogy miután kiértem a városkából, egyszerre két autó is megállt. Egyik tőlem távolabb, a másik meg közelebb hozzám. Nyilván a közelebbikhez mentem oda, amelynek tulajdonosa már nyitotta is a csomagtartót, hogy betehessük az üzenetem hordozóját, a bőröndöt. Elől ültettek a sofőr mellé, a másik két utas, a két hölgy meg hátul ült. Kérdeztem tőlük, ugyan biza miért álltak meg. Erre azt mondja a fiatalember, hogy ami után láttam a feliratot a bőröndön, nem tudtam nem megállni. -Nagyszerű dolgot teszel!- mondta. -Úgy éreztem, hogy ebben nekem segíteni kell. - fűzte hozzá. Együtt tettünk meg olyan száz kilométert, ami alatt volt alkalmunk megismerni egymást. Rövid út után félrehúzott Abison, hogy együnk valamit. Mondtam nekik, én nem vagyok éhes, és amúgy is azon vagyok, hogy egyre kevesebb anyagi táplálékot vigyek be a szervezetembe. Ők ragaszkodtak, hogy fogadjam el a meghívásukat legalább egy kis kóstolóra. Ha adnak vedd el, ha ütnek fuss el. Illedelmesen elfogadtam a kedves meghívást. Pálmalevélen tálalt ételt hoztak. Nem tudom mi volt, de nekem nagyon ízlett. Kaja után a tejes kávé is nagyon jól esett. Megtudtam, hogy keresztények az egészen, és hogy van egy keresztény gyülekezetük, ahol az édesanya és a fiatalember hirdetik Isten igéjét. Az édesanya volt a közösség lelkipásztora. Nem is hittem volna, hogy az a szelíd mosolygós hölgyecske, olyan nagy erővel tudja a szertartást vezetni, mint az később
kiderült. Tovább indultunk Kerala állam felé. Az ők városkájuk Kerala déli részében volt, neve Parassala. Kérdezték, hogy hol alszom éjjel. Én a szokásosat feleltem: még nem tudom, de majd kiderül. Soha nem aggódom azért ami holnap, vagy úgy általában a jövőben lesz, mert azáltal csökkentem az esélyét annak, hogy a számomra csodálatos jelent teljességét megéljem. OK!- mondta Abison. -Ezennel akkor meg is hívunk hozzánk, hogy aludjál nálunk. Mondtam neki, hogy ha ezt örömmel teszed, én örömmel elfogadom a meghívást. -Épp csak be kell jelentenünk a legközelebbi rendőrségen, és máris lehetsz a vendégünk.-Mondta Abison. Ez kissé furán hangzott nekem. Hihetetlennek tűnt, hogy a hatóságok ennyire tudni szeretnének mindenről, mindenkiről. Vajon mi okozza ezt a félelmet, ezt a nagy elővigyázatosságot? Mindig, amikor ilyen kemény szabályokkal meg törvényekkel találkozok, arra gondolok, milyen buták vagyunk: ki akarjuk játszani Istent. Azt hisszük a szabályainkkal, a törvényeinkkel, a biztosításainkkal be tudjuk biztosítani magunkat a teremtés akarata ellen. Humoros mindenképp :). <a href="http://www.flickr.com/photos/hargitay/5470757662/" title="colorsOnTheStreet by hargitay., on Flickr"><img src="http://farm6.static.flickr.com/5134/5470757662_5461fc75ab.jpg" width="500" height="332" alt="colorsOnTheStreet" /></a>
<a href="http://www.flickr.com/photos/hargitay/5470163139/" title="Something`sCooking by hargitay., on Flickr"><img src="http://farm6.static.flickr.com/5055/5470163139_b8cf17847d.jpg" width="500" height="332" alt="Something`sCooking" /></a>
Megérkeztünk arra a helyre, ahol ők egy területet vásároltak, hogy oda majd később templomot építhessenek a Teremtő dicsőítésére. Ott autót cseréltünk, mert az, amelyikkel jöttünk nem fér be az utcájukba. Nem azért mert az autó nagyon széles, hanem azért mert az utca nagyon keskeny. A kis Tata Indigo nem fért be abba a keskeny utcába amely az otthonukhoz vezet. A másik autó is, egy kis Suzuki mikrobusz csak behajtott tükrökkel képes elmenni a házig. Este volt amire az autócsere színhelyére érkeztünk. Közben Abison elmagyarázta, hogy az a rengeteg fa, ami körülveszi a helyet, többnyire kókusz pálma, meg kaucsuk fa. Annyira tetszett nekem az a rengeteg fa, az a sok zöld amit már Kerala állam peremén megtapasztalhattam, hogy szinte otthon éreztem magam. Igazi kis földi paradicsom ez a Kerala. Ezért is mondhatják neki, hogy „God's Own Country” (Isten tulajdon országa).<a href="http://www.flickr.com/photos/hargitay/5470576202/" title="Organic&Homeade by hargitay., on Flickr"><img src="http://farm6.static.flickr.com/5091/5470576202_b75de7966c.jpg" width="299" height="500" alt="Organic&Homeade" /></a>
Ahogy megérkeztünk a lakásukra, az édesapa szeretetteljes fogadtatásában volt részem, aki szintén beszélt valamennyire angolul. De mások is voltak ott abban a házban, akiket ők úgy neveztek, hogy testvérek. Mindenki egy testvér vagy nővér volt ott. Bevallom, tetszett amit tapasztaltam, hogy ők egymásban testvért, felebarátot látnak ezért a ház amelyben laknak nemcsak az ők otthonuk, hanem mindenkié, aki szeretetben, tiszta szívvel elmegy oda. Tetszett, mert közel áll énhozzám is ez a felfogás nagyon. Amíg a nagyok azon fáradoznak, hogy megosszanak minket, addig én azt hirdetem, hogy vegyük már észre, hogy egyek vagyunk Isten szeretetében. Nem eltávolodnunk kell, hanem közelebb kerülnünk egymáshoz, hogy együtt, egymást kiegészítve, fontos részei legyünk teremtőnk csodálatos művének, az életnek, az egynek, hogy megértsük, hogy csak így lehet teljes életünk, hogy csak így haladhatunk azon az úton amely vissza visz minket oda, ahonnét elindultunk, ahol a helyünk, ahonnét hitetlenségünkben szétszéledtünk. A földi létnek ez a két pólusa létezik: az együvé tartozás és a széthúzás. Az előző felemel a csodák, a színek, a szeretet világába, a másik meg lehúz, eltipor, félelmet ébreszt lelkünkben, amelynek következtében soha nem lesz teljes az életünk. Az első pólust azok tartják életben, akik hisznek a teremtés nagyszerűségében, az életben, a megértésben és a szeretetben, a második pólust meg azok éltetik, akik hatalomra törnek, akik uralkodni akarnak az emberek felett, és ennek céljából széthúzást, ellenszenvet, gyűlöletet keltenek az emberi szívekben, mert tudják jól, hogy eme eszközök nélkül hatalmak nem épülhetnek. Ezért is mondta egy uralkodó, hogy oszd meg és uralkodj. Ezért amondó vagyok, hogy ha robotként, igavonó állatként szeretnél élni, hallgass arra, akik
a törvényeket, a szabályokat, a félelmet terjesztik, ha meg Isten legcsodálatosabb földi teremtményeként, emberként szeretnéd élni életedet, hallgass azokra, akik a megértés, a szeretet és a béke nevében szólnak. Én ez alkalommal is ezt tettem. Szívembe fogadtam azokat, akik otthont adtak nekem idegen földön, akik ennem adtak amikor éhes voltam, fürdőt, meg puha ágyat amikor fáradt voltam.
Sok érdekes élményt nyújtott egymás másságának felfedezése. Volt mesélni való bőven nekem is, nekik is, mivel két idegen világ találkozott egymással amelyeket erős határok, szigorú szabályok, törvények, vízumok és más hivatalos papírok választanak el egymástól. Viszonylag nagy házuk volt, amelyet több éven keresztül építettek, miközben az udvar végében levő kunyhóban éltek. A házat virágok vették körül, meg magas pálmák, amelyekről bármelyik percen lepottyanhatott egy kókusz ami ha telibe talál egy magamfajta fiatal legényt, annak egy darabig nem lesznek gondjai a múlt és a jövő problémáival. Bent gyakran lehetett látni amolyan hívatlan háziállatkákat mint például gyíkok, a fürdőszobában csigák, amelyek ott éltek velük anélkül, hogy bárkit is zavartak volna. Gondoltam magamban, az egérnél, ami szétrág mindent ami az útjába kerül, mindkettő hasznosabb :). A gyíkok, folyamatosan megettek minden betolakodó rovart. A csigák meg mit is csináltak? Hát nem jövök rá, hogy milyen fontos szerepük volt nekik a fürdőszobában, azonkívül, hogy fényezték a falat. Azt tudom, hogy nem bántottak senkit :).
Folyamatosan jöttek a látogatók, akik részben megszokásból jöttek Abisonékhoz közös imádkozás céljából, részben meg kíváncsiak voltak a jövevényre, akinek feltett szándéka, hogy a béke és a megértés üzenetével megkerülje a földet. Az összeset a testvér jelzővel mutatta be nekem Abison barátom, akinek a nevéről később megtudtam, hogy nincs semmilyen féle kiegészítője, ugyanis nem szokás errefelé a családnév. Viszont érdekes módon a háznak neve van, ami jelen esetben Bethel volt. Öröm volt tapasztalni, hogy ezek az emberek milyen kellemes harmóniában és szeretetben élnek együtt nap mint nap. Abison mindenkinek elmondta, hogy találkoztunk, mi a célom, és mivel úgy érezte, hogy az én üzenetem egybevág a nagy könyv üzenetével, ezért megkérte barátjait, hogy együtt imádkozzunk, azért, hogy az útatom sikerrel járjam. Nagyon megható volt, hogy ennyire fontos számukra az utam üzenete, és örömmel fogadtam el az imát amit értem mondtak. Hogy is lehetne valamit visszautasítani, amit ekkora szeretet irányít felém? Az imájuk és a biztató szavak megerősítettek a célkitűzésemben, és még jobban bíztam benne, hogy addig, amíg a teremtés fénye vezet utamon, nincs ahogy, veszély vagy sikertelenség fenyegessen. Folyamatosan megkínáltak banánnal meg minden jóval, mígnem Lydia, Abison anyukája elkészítette a vacsorát. Mondtam nekik, hogy csak nagyon keveset szeretnék kajálni, mert úgy érzem fölösleges a sok étel, amikor olyan sok szép dologban részesít a gondviselés engem, ami folyamatosan feltölt engem energiával, és lelki meg fizikai erőt ad nekem a tovább úthoz. Közben említést tettek arról, hogy néha ők is szoktak böjtölni. Kisebb, néhány napos kajaszünetet elég gyakran beiktatnak az életükbe. De már többször tartottak hosszabb böjtöt is, ami az ők esetükben azt jelentette, hogy negyven napig nem ettek semmit, csak egy kicsi vizet közbe-közbe. Azt mondták, hogy nem is volt nehéz, Istennel semmi sem nehéz számukra. Folyamatosan elhívják a Lydiat, hogy imádkozzon a betegekért, akik az imája hatására meggyógyulnak. Nagyszerű asszony ez az anyuka. Vasárnaponként háromszáz fős gyülekezetnek hirdeti az evangélium tanítását, imádkozik, énekel velük. Három napot töltöttem Abison családjával meg barátaival. Alkalmam nyílott betekintést nyerni a vasárnapi szertartásba is ami hat órán keresztül tartott. Kissé sok volt nekem egyrészt, mert nem sokat értettem belőle, másrészt meg nekem az otthoni egy óra is néha soknak tűnik, de az énekeik csodálatosak voltak. Hatalmas erő, öröm és életszeretet sugárzott belőlük. Valósággal feltöltődtem tőlük. A szertartás elején Abison hittanórát tartott a fiataloknak, amit ő hét közben is folytat különböző iskolákban. Néha a televízióban hirdeti Isten igéjét élő adásban, ahova betelefonálhatnak, kérdezhetnek, és kérhetik, hogy imádkozzon a gyógyulásért, a problémák megoldásáért. Nagyszerű emberek ők. Az egész életük, a hétköznapjaik, a hétvégéik mind arról szólnak, hogy utat mutassanak azoknak akik úgy érzik, hogy eltévedtek az élet rengetegében. A legfontosabb, hogy hatalmas derűvel az arcukon teszik mindezt, és tudják, hogy ez az ami a legnagyobb örömet okozza számukra. Nincsenek nagy terveik. Nem akarnak
földi palotákat építeni, nincs szükségük semmi többre, mint ami már elve a rendelkezésükre áll. De folyamatosan megvan mindenük, ami bőségesen elegendő nyersanyagot biztosít a világ legőszintébb mosolyainak az előállítására. A vasárnapi szertartásban Lydia elmondta a gyülekezetnek, hogy milyen vendégük van, hogy találkoztak vele, és hogy neki mi a célja. Pozitív példaként emlegette a bátorságomat, a hitemet a gyülekezet előtt. Végül meg közel háromszáz ember együtt imádkozott értem, hogy az üzenet sikeresen körbejárja a világot, meghallgatásra, megértésre találjon, hogy legalább egy kicsivel szebb és békésebb lehessen ez a hely, ahol élünk. Végtelen nagy öröm öntötte el szívemet. Éreztem, hogy ha egyszerre ennyi ember ebbe az irányba fordítja a figyelmét, és imádkozik a közös célért, sikerülni fog.
Úgy volt, hogy a szertartás után utamra eresztenek, de végül csak meggyőztek, hogy maradjak még hétfő reggelig. Így hát visszamentünk a szeretett Bethel házba, körbeültünk a szobában és egy jót beszélgettünk. Igazi élmény volt az együttlét, a kedves mosolyok látványa. Egyre erősödött a régi hitem, hogy az az én otthonom ebben a világban, ahol éppen vagyok. Igen, éreztem az önzetlen szeretetet, azt, hogy testvérükként elfogadtak, hogy egyek vagyunk. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy minden eszközzel segítségemre siettek, anélkül, hogy bármit is várjanak cserében. Felajánlották, hogy szereznek nekem lakást és munkát is, ha szeretnék tovább maradni. Kedvesen megköszöntem ajánlataikat, és elmondtam, hogy az indiai vízumom másfél hónapon belül lejár, és én most amúgy is munkában vagyok, mennem kell tovább, nem hiányozhatok. Én vagyok az, aki ezt a feladatot felvállalta, és a Teremtő segítségét kérte hozzá. És épp olyan örömmel végzem, mint ők amilyen örömmel végzik a munkájukat, és nem zavar a nóta ami a fejemben van mindig, indulás előtt, hogy „még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel”... A fiuk még egyszer, utoljára imádkoztak értem aznap este, azután nekifogott Abison a készülődésnek, ugyanis aznap este még hivatalos volt a televízióhoz is. Miután hazajött, megejtettük az utolsó közös vacsorát, és lefeküdtünk, hogy kipihenjem magam másnapra, az új ismeretlenre. Amikor felkeltünk finom reggeli várt: Lydia krumpli curryt (Köri) készített, mivel előző este megtudta, hogy otthon nálunk a krumpli nagyon népszerű és közkedvelt eledel. Mézes kenyér volt még melléje és kakaós kávé. Mondtam is neki, hogy félek ennyi sok jót megenni, mert nehéz időkben majd még az emléke kegyetlen perceket okozhat majd :). Ezek után saját termésű banánt csomagoltak fel nekem, kalácsot és gyümölcslevet az útra. Közben még egyet utoljára azon töprengtem, hogy bár igaz, hogy nagy bizalommal és hittel vágtam bele az útba, de mégis hogy lehet, hogy ennyi jóban van részem azon a földön ahol a televízió szerint sok veszély fenyegetheti a modern embert. És még egyszer eszembe jutott édesanyám a húgaim és édesapám, akik talán a legvendégszeretőbb emberek akiket valaha megismertem, amióta járom a világot. Tudtam, hogy az ők vendégszeretetüket érzem én most a világ másik pontján, és abban is biztos voltam, hogy amíg ők, ugyanúgy viszonyulnak az idegenhez, a vendéghez mint eddig tették, az rám is kiterjed, és ezután is a legkedvesebb vendégek látnak majd vendégül, bárhol is legyek a világban. Közben kicsit össze futottak a betűk előttem az örömkönnyek hatására, de egy ideje mindig jól esik egy néhány könnyet ejteni hálám jeléül, hogy ilyen nagyszerű élmények részese lehetek ebben a földi életben. Megosztottam Abysonékkal is eme gondolatokat, és meghagyogattam, hogy bár tudom, hogy a körforgás nem áll meg, és ők is a lehető legjobbat fogjak kapni ezután is az élettől, de bízok abban, hogy egyszer megmutathatom nekik, milyen az a hely amely életet, élet teret adott nekem harminc éven keresztül, és majd ők is ilyen jól fogják érezni magukat nálam. Azt viszont hangsúlyoztam, hogy nálunk is van néha harminc fok, de néha mínuszban, máskor pluszban, úgyhogy nem árt a réteges öltözködés, a kellemetlenségek elkerülése végett :). Itt megint eszembe jutott, hogy milyen körülményes az utazgatás az emberi elme építette szabályos világunkban és elmondtam egy történetet, amit egy bácsi mesélt annak idején.
Ha hiszitek, ha nem – kezdte a történetet a bácsi – alig csukom be a szemem, és máris álmodok valamit. Soha nem tudok úgy lefeküdni, hogy ne álmodjak semmit. Egyszer régen azt álmodtam, hogy álltam egy nagy domb aljában, amelyen hatalmas házak díszelegtek, hatalmas bekerített területekkel. Jött felém a dombról lefele egy ember, akiről amikor közelebb ért hozzám, tudtam, hogy Jézus. Odaért
hozzám, körülnézett, és a hatalmas bekerített területekre mutatva így szólt: - Ki mondta nektek, hogy ezt csináljátok? Miért tettétek ezt? Ezért elveszem tőled azt, aki a legkedvesebb számodra. És a bácsikának másnap hirtelen elhunyt a felesége. Nem tudom, hogy a bácsi ezt hogy értelmezte, egyáltalán értelmezte-e, de én éreztem minden porcikámmal az üzenetét az álmában megjelent férfinak, és elmondhatom, hogy a történet szerves része az üzenetnek amiért útra kerekedtem gyalogosan meg stoppal a föld körül. Elmeséltem az indiai családnak azt is, hogy van egy ügyes kis házunk kint az erdőn, ami nagyon picike (négy szer hat méteres az alapja), de abban a kis házikóban alkalomadtán nem egyszer több mint húsz ember is elfért már, mert igaz a mondás mi szerint, jó emberek kicsi helyen is elférnek. Mondtam nekik, hogy a házhoz tartozó terület ugyan kicsi, de akár Kínáig is eltarthatna, ha nem lennének határok, mert nincs bekerítve, így szabadon járhat - kelhet rajta mindenki anélkül, hogy azt kelljen gondolja, hogy most a más területén van, ami szigorúan tilos. A mi kis területünk az erdőn tulajdonképpen nem a miénk. Mi csak kölcsön kaptuk az élettől, hogy használjuk addig amíg itt vagyunk. De ugyanígy használhatja minden jó szándékú ember, aki arra téved gombászás vagy kirándulás közben. Van egy nagy ebédlő is a ház előtt a fák között, ahol a vándor megpihenhet, uzsonnáját elfogyaszthatja. A szomszéd javasolta, hogy kerítsük be, hogy tudjuk, hogy az a miénk, de mi idegenkedünk az ötlettől, talán azért mert, ha bekerítjük, akkor korlátok közé szorítjuk magunkat. A bekerítés után csak az a darabka föld lesz a miénk ami be van kerítve, de most még a miénk az egész amíg az emberi szem ellát.
Szeretném, ha az utam segítségével több ember is megértené, hogy a határokat, a kerítéseket nem építeni hanem dönteni kéne. Ne azon fáradozzunk nap mint nap, hogy elszigetelődjünk egymástól, hanem ellenkezőleg: közelebb kerüljünk egymáshoz. Isten nem mondta egy szóval sem, hogy ez a terület csak a magyaroké, vagy csak az indiaiaké, vagy a kínaiaké, ezért nem tartom helyesnek, hogy bekerítsük a területeket. Semmi nélkül jöttünk erre a földre és ugyanígy távozunk innen. Minden amit bekerítünk és önző módon kisajátítunk el fog veszni holnap, amikor eljön a számonkérés. Mi értelme pocsékolni az időt olyan anyagi dolgokra, amelyek úgy is elvesznek? Miért nem kérdezzük meg magunktól, hogy lenne-e valami olyasmi, amit földi létünk megszűnése után is magunkkal vihetünk? Képzeljétek el, milyen lenne, ha hirtelen megértené mindenki, hogy nincs értelme kertelni, a határokat véres harcok, veszekedések, erőszak árán tágítani, mert úgysem marad belőle semmi amit megtarthatnánk, miután vége ennek az illúziónak. Ha sikerülne egyszerre mindenkinek megérteni ezt, ki harcolna, és miért harcolna? A szeretetért, az egység gyönyörűségének, szépségének megéléséért nem kell harcolni. Minden, ami igazi hosszan tartó boldogságot, örömet okoz, harc nélkül is elérhető. Mi lenne, ha hirtelen elveszítenénk a birtoklási vágyat, azt a hazug gondolatot, hogy annál többek vagyunk, minél többet gyűjtünk, minél több titulust szerzünk, ami csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet az igazán lényeges dolgokról, azokról a dolgokról amelyek nem vesznek el földi létünk után sem. Szemünk van, de mégis nehezen látunk, füleink vannak, de mégis nehezen hallunk. Nem vagyunk képesek ezeket az eszközöket sem rendesen használni még, és mégis folyamatosan máshol van a figyelmünk, azokon a dolgokon, amelyek még jobban eltávolítanak minket a megértéstől, az igazi érzékeléstől.
Megöleltem Lydiat, a lányát, Lillyt, utána Abysont. Apuka nem volt otthon, mert egy állami közlekedési vállalat vezetőjeként dolgoznia kellett hétfő reggelén, így sajnos nem volt alkalmam a legvendégszeretőbb indiai édesapától elbúcsúzni. Megköszöntem Lydiának, hogy édesanyám helyett édesanyám volt, amikor éhes voltam ennem adott, Abysonnak meg Lillynek, hogy testvéreim helyett testvéreim voltak, hogy megosztották velem kis otthonuk melegségét. El is felejtettem mondani, hogy Abyson kölcsön adta az ágyát amíg ott voltam, és a földön aludt. Megnyugodtam, amikor közölte, hogy ő amúgy is szeret és szokott a földön aludni néha. Megköszöntem az imáikat, a bátorítást. Testileg és lelkileg egyaránt készen álltam utam folytatására. Lydia még utolsó alkalommal a fejemre tette a kezét, imádkozott értem, és az úr áldását kérte utamra Még egyszer megöleltem indiai anyámat és átmelegedett szemekkel beültem Abyson autójába, hogy elvigyenek egy darabon. Magam mögött hagytam a Bethel házat, a szeretet otthonát, elindultunk kifelé Parassala városából. Gyönyörű helyeken
vezetett végig az utunk. Bementünk egy szép kis út menti erdőbe, ahol még egy utolsót sétáltunk, beszélgettünk Abysonnal és két barátjával. Lefényképeztem a dél keralai élő természetet Megkérdeztem, a fiuktól nagyon komolyan, ha netán úgy történne, hogy utam egy kobráéval kereszteződik, mi a teendő. Erre Abyson nagy komolyan azt mondta, fordulj meg és szaladj :). Én tudom jól, hogy ha ezt teszem annak idején az Ananda farmon, ahol két nagy kutya vérengző ugatással rám támadt, akkor most nem volna aki ezeket a sorokat írja. Egyszerűen megálltam és azt gondoltam magamban, hogy ennél többet nem is tudnék, és nem is akarok tenni. Egyenek meg ha akarnak. Végül a két vérengző eb úgy döntött, hogy csak rám ugornak és végignyalják a karomat. Lehet megérezték, hogy nem rég adtam vért, ezért nem lennék a legkiadósabb falat számukra:). A kobrával nem vagyok meggyőződve, hogy ez lenne a legjobb reakció amit választhatnék egy esetleges találka esetén.
Kiautóztunk az erdőből, és még vittek egy néhány kilométert, majd félrehúzott a kicsi autó, hogy súlyán könnyítsen. Kivettük az üzenet hordozóját a csomagtartóból és rövid búcsú után útnak indultam észak felé. Nem akartam túldramatizálni a helyzetet, mert számomra a búcsú soha nem búcsú, ugyanis a szeretett személyek, akikkel teljesen őszintén együtt tudok lenni, mindig ott vannak velem, a szívemben, bármerre is mennék. Volt időm egyedül merengeni az elmúlt nap eseményein. Kicsit féltem, mert tudtam, hogy túl kicsi vagyok, a teremtés eme nagyszerű csodájához, de mégis meg szeretném próbálni valamilyen módon szavakba ültetni a történteket. Gyaloglás közben egy autóbusz úgy döntött, hogy bekanyarodik előttem, de úgy, hogy kicsi tartotta, hogy ne rajtam keresztül vegye be a kanyart. Tettem is szaporán jó néhány lépést hátra, hogy el ne üssem :). Útközben iskolás gyerekek vettek körül, és kísértek egy darabig az utamon. Egy helyen megálltam és vettem nekik rágógumit, azzal továbbálltunk. Lassacskán elmaradoztak, mivel időközben, ők hazaérkeztek. További kedves mosolyok köszöntötték a vándort. Találkoztam egy csapat húsz huszonöt év körüli sráccal, akik kíváncsian érdeklődtek, hogy mi szél hozott engem arra. Meghívtak egy teára meg egy sült banánra, aminek felét odaadtam az egyiknek, hogy erőst ne terheljem le a gyomorom az úton. Mondták, hogy mennek a tengerpartra volézni, és szívesen vennék, ha velük tartanék, és akár náluk is aludhatok. Udvariasan visszautasítottam őket mondván, hogy nem rég indultam el Parassalaból, és ma még csak tíz kilométert tettem meg a Rishikesh felé vezető útból, ami összesen lehet olyan háromezer kilométer ha nem több. Jó sokat sikerült gyalogolnom aznap is amíg egy Logan Mahindra megállt, ami egyébként egy az egyben Dacia Logan, azzal a különbséggel, hogy itt Indiában a Mahindra adott otthont a Renaultnak. Két fiatal taxisofőr ült benne, akiknek hamar el is mondtam , hogy nincs pénzem, inkább gyalogolok. Az hogy nincs pénzem az természetesen nem teljesen igaz, mert még mindig van kétszázötven dollárom a teljes világ körüli útra a kezdetleges kétszázhetvenből amivel elindultam szép hazámból. Magyar és székely testvéreim, akikkel jöttem, miután lejárt a kirándulásra kitűzött két hét, ideadták apró pénzeiket, hogy segítsenek nekem az indulásban. Abyson édesanyja is adott valami rúpiát, hogy legyen ha megszorulok Nem akartam elfogadni, mert már így is túl sokat kaptam tőlük, amit talán személyesen soha nem tudok meghálálni nekik, de ők a zsebembe nyomták a pénzt. Így egy darabig lesz pénz, ha netán olyan helyeken járok, ahol létfontosságú a pénz. Bár én azt hiszem, hogy akár teljesen pénz nélkül is folyathatnám az utat, mert amint már többször is tapasztaltam, a gondviselés helytől és időtől teljesen függetlenül egyformán működik. A teremtő nemcsak a szülőföldje, ember által kitalált határain belül vigyáz a gyermekére, hanem mindenhol, ahova annak útja vezet az Ő üzenetével. Pénzt gyakorlatilag csak olcsó (kétszáz rúpiás) szobákra költök néha, ahol kis időt tölthetek magammal, moshatok, elmélkedhetek, és leírhatom az út élményeit. Néha meg ételt vásárolok, ami többnyire kókusz, aminek a meglehetősen táplálós levét megiszom. Nagyon olcsó, nagyon sok van belőle, szezontól függetlenül mindig elérhető, és Sai Baba azt mondta, hogy az ember ha semmi mást nem is eszik azon kívül, megél vele :). A sofőr mellet ülő fiatalember azt mondta, nem azért álltunk meg, hogy pénzért fuvarozzunk téged. Amúgy is abba az irányba tartunk mint te, így hát egész nyugodtan megtehetjük, hogy elviszünk téged Kovalamig. Miután a fiuk megtudták, mivel foglalkozok, szívből gratuláltak és sikert kívántak az úthoz. Felajánlotta az egyik, hogy két nap múlva valami gazdag turistákat visz a Trivandrum, Kerala fővárosa repterére, onnét meg tovább megy észak
felé egyedül, és ha gondolom szívesen elvisz, hogy haladjak. Miután lehetetlennek bizonyult a terv, mivel én nem használok telefont, felajánlotta, hogy legalább ad valami pénzt, hogy legyen bár az éjszakai szállásra. Kedvesen visszautasítottam, mondván, hogy van annyi pénzem mindig amennyire épp szükségem van. Arra is jut, hogy kifizessem a szobát egy – két napra. Végül azt mondta, hogy imádkozni fog, hogy az utam sikeres legyen. Mondtam, hogy azt elfogadom, többre nincs is most szükségem. Kíváncsiságból megkérdeztem, milyen vallásúak. Azt mondták, hogy hinduk, de számukra minden vallás ugyanaz: a szeretet vallása.
Megérkeztem Kovalomba, amely egy szép tengerparti, külföldi turisták által felkapott hely. Tudtam, hogy ez nem az hely, ahol utánam kiabálják, hogy nem – e mennék az otthonukba lakni egy pár napra anélkül, hogy bármit is kelljen fizessek érte. A világon mindenhol vannak ilyen helyek, amelyek valamelyest egyéniségüket veszítették a turizmus oltárán. A kereskedelem meg a piac formálja a képüket. Kb. hat hetes indiai tartózkodásom ideje alatt először találkoztam esővel, ami itt nem szokványos, de szívesen látott vendég, ami kicsit leveri a meleget, és megereszti a patakokat. Behúzódtam egy boltba amíg az eső elállt. Közben a bőröndöm kapott egy kicsi esőt, és a felírat egy picikét elfolyt. De szerencsére még mindig jól olvasható, és egy darabig még alkalmas lesz az üzenet láttatására. Eső után elindultam szállást keresni, ami nagyon jól ment, mert rövid idő alatt megkaptam a legolcsóbb szállást: kétszáz rúpia egy éjszakára. A szállás egy kissé eldugott helyen volt, de más külföldiek is megtalálták még előttem, akik nem akartak nagyon sok pénzt költeni szobára. A szobámnak egy kis tornáca is volt, ahol kitöltöttük a hivatalos papírokat. Itt közben megismerkedtem egy másik vendéggel akit Irinának hívtak, aki egyenesen Moszkvából jött Indiába. Irina egy huszonöt éves szép orosz hölgyecske. Érdekes módon egyedül volt. Másnap kellett találkozzon a barátnőjével Chenneyban. Nem beszélt túl jól angolul, ezért én lassítottam, hogy tudjunk valamennyire értekezni. Egész jól találtak a gyér szavak, és bár nem randit terveztem aznap estére egy orosz archeológus lánnyal, hagytam, hogy legyen az ami jön, ami jól esik mindkettőnknek. Szívesen töltötte az estét az én társaságomban a lány, és nekem is jól telt annak ellenére, hogy nem terveztem semmilyen féle csajozást az útra. Néha elhangzott az üzenet a fejemben miközben Irinával beszélgettünk: A föld körül a békéért és a megértésért. Ennek, ami most történik milyen köze lehet hozzá? Hmmm...nem tudom, de engedem, hogy a jelen megtörténjen, kibontakozzon annyira, amennyire szeretne. Egy idő után úgy ültünk egymás mellett és beszélgettünk, mintha már évek óta minden nap ezt csinálnánk, ezért az is természetes volt egy idő után, hogy a lány nem ment vissza a szobájába, hanem nálam töltötte az éjszakát. Egyszer azt mondja, hogy az ő neve görögül azt jelenti, hogy béke. Először csak mosolyogtam az új információn, de nem bírtam sokáig, és hangosan felnevettem. Mondom neki, hogy én érted jöttem idáig, és érted megyek tovább. - Hogy – hogy? - kérdezte? - Hát úgy, hogy azt írja a táskámon, hogy a föld körül a békéért és a megértésért. Te vagy a béke, és most már értem, hogy egész mostanig téged kerestelek, és te vagy az üzenet :))). Jó volt az együttlét, és hálás voltam az életnek, hogy ezzel is megajándékozott. Az ő arcán is öröm volt. Reggel megköszönte, az együtt töltött időt, megöleltük egymást, adtam egy utolsó puszit az arcára és szétváltak útjaink. Ő indult a buszmegállóba, hogy elmehessen Kerala fővárosába, hogy onnét tovább utazhasson Chenneyba, ahova a barátnői érkeznek repülővel. Én meg lesétáltam egyet a partra, hogy megnézzem és lefényképezzem azt a helyet, ahol ezek a sorok megszülettek.
Tizenöt kilométer távolság avagy mi az ára a mosolynak?
Amint az előzőekben említettem, az úton Kovalam felé a fiatal srácok, akik megkérdezték, merre tartok, hívtak, hogy menjek volézni velük, fizettek nekem egy teát meg egy sült banánt, és azt is felajánlották, hogy nem kell aznap este tovább menjek, mert szívesen elszállásolnak az otthonukban. Igen, ez volt amitől egy idegen azt érezheti, hogy nem is annyira idegen, sőt, egyáltalán nem az, otthon van, mert az otthoni vendégszeretet érezheti. Ez történt tizenöt kilométerre a szépséges Kovalamtól, ami egy igazi turista paradicsom. Az első esti megérzésem beigazolódott: az emberek feltűnően
kedvesek. Mindenki köszön, a mosolyok a tarkón összeérnek, megkérdik, honnét jöttél, nyájas szavakkal kényeztetik az ember hallószervét, és utána még mielőtt továbbállnál, hamar rátérnek a lényegre, a bizniszre. Elmondják, hogy mi a kínálat, mit lehet tőlük vásárolni. Ha netán nem vásárolsz semmit, a mosolyözön elapad, megváltozik a hangnem, mert bűnt követtél el: semmit nem vásároltál.Valószínűleg a fényképezőgépem teszi, de az is lehet, hogy a bőröm színe is közreműködik abban, hogy turistának néznek az ilyen helyeken. Természetesen a bőröndöt sem húzom mindenhová magam után. Még a szomszédos kis halászfaluban is pénzt kérnek már csak azért is, ha valaki bekerül a látókörödbe. Ha fehér embert látnak, mintha rá lenne tetoválva a dollárnak a jele a homlokára, vagy mintha azt írná valahol az ingjén, hogy pénzautomata, egyből elkezdik súrolni a hüvelykujjukat a másik négyhez, utalva arra, hogy pénzzel tartozom, mivelhogy találkoztunk :). Sajnos az történt, hogy ahova a fehér ember betette a lábát „kicsit vakációzni”, ott mindent pénzben mérnek, még a mosolyt is. Eltűnődtem, mi lehet ennek az oka. Ha az ember hajlamos a magával szembeni őszinteségre, hamar rájön, hogy ez a kissé kellemetlen és nyomasztó szituáció nem más mint a saját tükörképe. Sokan hisszük, és valljuk, hogy olyan világban élünk, hogy ha az embernek van pénze, semmiben nem fog szűkölködni, ugyanis az ezzel a szinte istenként tisztelt fizetőeszközzel, mindent el lehet intézni. És gyakoroljuk is ezt a hitünket, természetesen mindenki a pénztárcája méretének függvényében. Főleg ha elmegyünk vakációzni! Odaadunk mindent a kényelemért: hozd már ide azt a poharat, nesze itt van tíz rúpia Aprópénzemnek hatalmas értéke van egy kizsákmányolt országban. Istenhez méltó tiszteletet vívok ki vele. Kimegyek az utcára, és a koldusnak, a nyomoréknak is vetek valamit, hogy a kényelmes nyugati színvonalú vakációmat az az érzés koronázza, hogy még nagyon jó ember is vagyok, ugyanis segítettem egy kolduson: dobtam neki néhány garast. Emlékszem, egyik alkalommal kijöttem Sai Baba ashramjából, és szokás szerint egy csapat koldus rontott szembe velem. Eltorzult arcokkal könyörögtek a pénzért. Már – már megsajnáltam, és adtam egy néhány rúpiát egyiknek, amikor hirtelen elgondolkodtam, hogy ha én pénzt adok neki, akkor azt a szánalmas, fájdalomtól eltorzult arcot segítek neki megőrizni még egy jó darabig. Segítek neki megerősíteni, azt a hitet, hogy minél torzabb az arca, annál jobban megy a biznisz, és továbbra is eszközként használja azt a megélhetésre. Igen, én vagyok a felelős a torz arc látványáért. Én vagyok, aki azt hazudom neki, hogy ez a megoldás a problémájára, én vagyok, aki azt hazudom magamnak, hogy jobb ember vagyok az által, hogy pénzt adok neki. Biztatom a turistákat, hogy elmenjenek ilyen helyekre, ahonnét most írom ezeket a sorokat, hogy a kényelmes vakációjuk alatt szépen tükörbe nézhessenek, hogy a modern világunk legszentebb eszköze, a pénz mit tett, és mit tesz folyamatosan, hogyan váltja fel az emberi értékeket, hogyan kerülnek az emberi értékek be a széfbe, a bankba. Igen, van ördög. Van Isten és ördög. Nekünk nincsenek szemeink, hogy ezt észrevegyük.
Több napot töltöttem Kovalamban. Valahogy így jött. Részben szembesülnöm kellett a fent leírtakkal, és hagynom kellett, hogy megérjenek bennem a gondolatok, amelyeket a két tizenöt kilométeren belüli világ találkozása szült bennem. Más érdekességek is történtek, ami teljesen természetes dolog, ha az ember megnyitja a kis kapukat a másik világ felé, és hagyja, hogy annak tanításai beáramoljanak. Egyik este internetezés közben arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő asztalnál három hölgy beszélget magyarul. Egész hangosan tették ezt, mert tudták, hogy kizárt dolog, hogy India déli csücskében valaki értheti a magyar beszédet. A magam dolgával voltam elfoglalva, ezért nem figyeltem a beszélgetésük tartalmára. Ági, Marika és Gabriella nagyon meglepődtek, és el is pirultak, amikor átszóltam, hogy khhhhhhhhhhmmmmmmmm, csak azt szeretném mondani, hogy én is itt vagyok, és hogy milyen szép esténk van :). Felhívtam a figyelmüket, hogy nem muszáj elmondják mentegetőzés közben, hogy miről beszéltek, és miért, mert nem figyeltem a beszélgetésük tartalmára, így egyelőre nincs semmi, amiért szégyenkezniük kéne :). Közben megérkezett Róbert is, Gabriella férje a kislányukkal, és megtudta, hogy mi történt az elmúlt néhány perc alatt. Majd viccesen átszól, hozzám, hogy kicsit akkor átülne mellém, hátha olyan dolgokat tudna meg a hölgyekről, amelyek amúgy talán élete végéig titkok maradnának. Közben az is kiderült, hogy egy hónappal ezelőtt Róbert meg én már találkoztunk itt Indiában, pontosabban Sai Baba ashramjában. Egyetértettünk abban, hogy
ez több mint véletlen, de mégis miután közöltük röviden egymással, hogy mi szél fújt erre, én fogtam magam, elbúcsúztam tőlük, és elmentem a szobám irányába. Na de másnap reggel miközben a felkelő tengert fényképeztem, Marika épp arra járt, és abban egyeztünk, hogy elmegyünk megnézni a világítótornyot. Így alakult, hogy a véletlen találkozásnak értelmet is adtunk. Felmentem hozzuk, és nagyon kellemes beszélgetésekre került sor az újonnan megismert Indiai magyarokkal. Így a továbbutazást is elhalasztottam. Náluk megtanultam, hogy jobb híján vasalón is lehet pirítóst készíteni. Róbert megkért, hogy segítsek neki, egy helytelenül foglalt jegyet kijavítani telefonon keresztül. Sajnos csak a jó szándékkal tudtam neki ebben segíteni, mert a légitársaság irdatlan összeget kért az átírásért. De telefonálás közben arra járt egy fiatal hölgy, aki meglepő módon magyarul beszélt a kutyájával, így Róbert megszólította. Kiderült, hogy Bettina már két éve van Indiában, és még mindig nem érzi úgy, hogy elég volt belőle. Sokat nem beszélgettünk akkor, de ő elmondta röviden, hogy hol lakik, ezért úgy döntöttem, hogy másnap ha sikerül, megpróbálom megkeresni, és megtudni tőle, mi az ami egy fiatal hölgyet két évig tart Indiában. Tudtam, hogy nem szólhat csak arról egy ilyen spontán találkozás, hogy szia - szia, te is India, meg én is India. Másnap reggel elindultam a part felé, hátha megtalálnám Bettinát. Útközben találkoztam Michaellel egy Belga fiatalemberrel aki el volt tévedve a kis dzsungelben, amelyet át kellett szelnem, hogy lejussak a lakásomról a partra. Megkérdezte, merre a part. Én azt mondtam, jöjjön velem, mert én is abba az irányba tartok. Elmesélte, hogy épp melóban van, aminek a lényege az, hogy szélerőműveket javít szerte a világban. És mindig abba az országba kell mennie, ahol épp baj van valamelyikkel. Így nem volt nehéz neki mostanra körbejárni az egész világot. Kiderült, hogy van egy közös hobbink is, a fényképezés. Sokat mesélt azokról a helyekről, amelyeket meglátogatott Indiában, ezzel nagyon jó ötleteket adva nekem további utamhoz. Megtudtam, hol lehet gyönyörű teaültetvényeket, hol lehet indiai oroszlánt, bengáli tigrist, meg hópárduc fényképezni. Tartalmas közös eszmefuttatásaink, segítettek nekem megfogalmazni a pénz birodalmáról írt elmélkedésemet. Nagyon ő sem rajongott ezért a pénz centrikus, nyugati mintára épült tengerparti városkáért, de mondtam neki, hogy ezt meg kellett tapasztalnunk, hogy megértsük az üzenetét. Érdekes információk kerültek terítékre az ő munkahelyét illetően, mint például, hogy az ő szobája, amelynek teraszán megnéztük egymás képeit, és egy kávét is elfogyasztottunk tízezer rúpiába kerül egy éjszakára amit a cég fizet, amíg az én szobámért napi kettőszáz rúpiát fizetek, amit én sokallok, ha eszembe jut, hogy a föld körüli úton az ételnek prioritása kell hogy legyen a szállással szemben. Azt is elmondta, hogy elképesztő, hogy neki a cég annyi pénzt fizet egy étkezésért, amiből szinte egy teljes indiai falu jól lakna. Most gondolhatod, hogy Michael az ideális partner volt számomra, hogy a fenti sorokat megfogalmazzam.
Tudom, hogy abban a világban amelyből mi jövünk, nem sokra megy az ember pénz nélkül, de valahogy nekem mégis nehezemre esik szeretettel beszélni róla. Főleg akkor, ha eszembe jutnak az olyan dolgok, hogy a Coca Cola gyárat épít India közepére. A terméket exportálja különböző helyekre, miközben a gyár körüli településeken az emberek mélyebbre és mélyebbre ásnak, hogy vizet találjanak, és mégis sokan ivóvíz hiányában halnak meg. A Coca Cola és társai meg büszkén tüntetik fel különböző helyeken, hogy ők milyen karitatív dolgokkal foglalkoznak, és mennyi jót tesznek az emberiségért, amivel elterelik a figyelmet arról a tényről, hogy az a sok jó amit ezek a jótékony multik tesznek az emberiségért, egy töredékét sem teszi ki annak a kárnak, amit okoznak. Még rosszabb érzések keringenek bennem a pénz kapcsán, amikor arra gondolok, hogy Bolíviában a vizet is privatizálták. Egy külföldi cég kitulajdonította, és pénzt kér a helyiektől érte. Így családok, amelyeknek nincs pénzük rá, a vízvezeték mellett szomjan és a kosszal szemben védtelenül múlnak ki a világból.
Kovalam élő példa arra, hogy a rossz is jó valamire, ugyanis Kovalamnak sikerül elgondolkodtatni egy két embert, akik lehet, hogy a vakáció után egy másik utat választanak, amely talán egy kicsivel boldogabb, de nemcsak nekik hanem a környezetükben élők számára is.
Michael közölte, hogy befizetett, egy csónakos halászatra, és ha van kedvem, tartsak vele, mert épp elég pénzt adott nekik, hogy kettőnket is elvigyenek. Abban egyeztünk, hogy másnap tizenegykor találkozunk. Elköszöntünk egymástól. Elindultam egy kis utcán fölfele megkeresni Bettinát. Csak azt
tudtam kérdezni a helyeiktől, hogy magyar fehér hölgy, fekete kutyával. Nem – e ismerik? Miközben újabb helyi asszonyokat faggattam, megjelent Bettina mondván, hogy a szomszédok szóltak, hogy valaki keresi őt. Felmentünk a lakására, és rövid bemutatkozó után elkezdtem faggatni őt, hogy mi hoz, és mi tart egy fiatal magyar lányt Indiában két éven keresztül.
Nem menekültem semmi elől. - Mondta. - Egyszerűen csak eljöttem, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és megtetszett India. Itt is jó, ezt is szeretem, így hát úgy döntöttem, hogy maradok.
Mi az, ami leginkább megragadott Indiában? A szabadság, és a kaja, ami mennyei! Mi az a szabadság? Vissza a gyökerekhez; Az egyszerűség varázsa; Minden sokkal egyszerűbb. Semmi nincs túl
bonyolítva. Nincs minden definiálva. Nem ragaszkodnak itt ahhoz, hogy mindent egy előre megadott struktúrára építsenek. Elfogadják az emberek, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van, és akkor, amikor éppen van. Nem panaszkodnak. Ez szerintem az igazi spiritualitás. Indiába csak akkor, és úgy érdemes jönni, ha nyitva a szíved és az elméd, mert másképp nagy csalódásokban lesz részed. Ami itt teljesen természetes, otthon egyenesen extrém, és fordítva. Egyesek azt hazudják maguknak, hogy voltak Indiában. Megérkeznek egy előre lefoglalt szállodába, amelyben néha több a luxus mint Európa legelőkelőbb hoteljeiben. Amikor kimennek az utcára, és olyant tapasztalnak ami szokatlan számukra, intenzív panaszkodásba kezdenek, és elutasítanak mindent ami idegen. Ne adj Isten a kutya a napozó ágyuk mellé szarik, az egyenesen a világ végét jelenti számukra, holott tudhatnák, hogy Indiában a nagy dolog elvégzéséhez nincs szükség angol vécére. Elég egy csendesebb fa árnyéka, és máris kezdődhet a megkönnyebbülés.
Hát igen. Hajlamosak vagyunk arra, hogy becsapjuk magunkat. Modern európaiként egy távolabbi Európába megyünk nyaralni, ahol az otthon megszokott körülményeket keressük, hogy nehogy veszélybe sodorjanak az ottaniak :).
Bettina szerelmes lett Indiába. Sokat utazgat, fényképez, és folyamatosan leírja az újabbnál – újabb indiai felfedezéseket, hogy akiket érdekli a sokszínűség országa olvashassanak, képeket láthassanak róla. Aki kíváncsi, betekintést nyerhet a fűszerek hazájának sokszínűségébe Bettina blogján: www.pavalany.wordpress.hu.
Későre lett vége a beszélgetésnek, ezért meglehetősen nehéz volt reggel felkelni azzal a szándékkal, hogy készítünk egy néhány felvételt a kis halászfaluról a felkelő nap fényében. Sajnos a felhők eltakarták a várva – várt reggeli sugarakat, ezért fényképileg nem lettünk sokkal gazdagabbak, de viszont Anand, Bettina kutyája segített nekünk kicsit felturbózni az adrenalint, amikor elszakította a pórázt, és egy kis kecskedigónak megmutatta a pokol bejáratát. Persze ezt a helyi muzulmán közösség, amely addig sem nézte jó szemmel jelenlétünket, nem nagyon díjazta, ezért olyan jó nagy háziszappan méretű köveket lódítottak a kutya irányába, amelyeknek egy része mellettünk landolt. Megfutamodtam, és elkaptam a kis támadót, visszabogoztuk rá a pórázt és eliszkoltunk onnét, elejét véve annak, hogy a helyi öregek tanácsa kitűzze a vérdíjat a betolakodókra. Bettina hazament kutyát fegyelmezni, én meg felmentem Robiékhoz egy kis szokásos beszélgetésre, és feltöltődésre. Kaptam egy kis lávakő medált Ágitól, amely állítólag energetizál. Pihenéssel, tartalmas elmélkedésekkel telt az utolsó tengerparti nap hátralevő része. Este hazamentem, átnéztem a nap fényképeit, és eltettem magam a következő napra, hogy pihenten induljak haza, vissza az útra.
HATÁROK NÉLKÜL:
Minden emberben van valmi veleszületett természetes jóság, amit eltakar a társadalom nehéz takarója. Az én dolgom, hogy ezt a takarót lehúzzam minél több felebarátomról., hogy egy annyival is
szebb, és vidámabb legyen földi létezésünk. Ha lehúzták már rólad is a takarót, vagy te magad rúgtad le, mert már nem bírtad a levegőtlenséget, légy munkatársam, légy felelős a benned megszületett gondolatokért, megértésekért. Mond ki őket hangosan, hogy hallja az egész világ, mert különben minden magadba fojtott jó gondolat, meglátás halálra van ítélve. Nem azért kapjuk az örömet, az értelmet, hogy önző módon magunkba tartsuk, vagy alkalomadtán anyagiakra váltsuk, hanem azért, hogy mindig megosszuk, továbbadjuk, hogy a lánc ne szakadjon meg, hogy a gondolat szabadon szállhasson, amíg lehet.
Megint csak arra kérem a teremtőt, hogy szálljon be a melóba, segítsen nekem szavakba önteni az elmúlt napok csodáit, mert egyre csak azt érzem, hogy az út olyan élményekkel ajándékoz meg folyamatosan, amelyek leírására a legszebb költői szavak sem lennének elegendőek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy nehéz dolgot vállal, ki kezébe tollat vesz (Már nem emlékszem kinek a tollából származik, de nem is az a lényeg. Nem tagadom, akkoriban szívemből utáltam mindent, ami irodalom, ami költészet, és ékezetekkel is csak azóta kezdtem írni, amióta, nekifogtam az út folyamatos élő közvetítésének. Ezért előfordulhat, hogy meglehetősen gyakran hibázok, és kellemetlen élményben részesítem a szakma avatott nagyjait.). Ez ma úgy hangozna, hogy nehéz dolgot vállal, ki az OpenOffice-t írás céljából elindítja.
Későn indultam Kovalamból. Kicsi mellékutak rengetegében, megkerestem a fő, az észak fele vezetőt, és belekezdtem a már egy jó ideje hanyagolt ballagásba. Olyan jól esett az újra otthonlét, hogy nem jött, hogy jelezzem az engem elkerülő autóknak, hogy én is ugyanabba az irányba megyek, ezért akár együtt is mehetnénk. Nemsokára be is köszönt a már egy ideje szokásos, meleg, tengerparti napnyugta, majd az este, amely szorosan az előző nyomában vágtatott. Azt is tudtam, hogy ez azt vonja maga után, hogy a járművezetők, nem látnak majd engem az út szélén, ezért fennáll a veszélye, hogy belém dörgölik majd fém szekerüket.
A döntés megszületett: felpattanok az első buszra, és azzal folytatom tovább utam Trivandrum, Kerala fővárosa fele. Nem azért idegenkedek a buszoktól, mert fogytán a pénz, és spórolni akarok, hanem egyszerűen csak azért, mert jobb stoppolni, sokkal nagyobb érzés a gondviselés meleg ölelését érezni, amikor egy kedves autótulajdonos megáll, és örömmel felajánlja, hogy elvisz egy darabon. Na de a helyzet folyamatosan és gyorsan változik, már csak abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy az Indiai nagykövetség által kibocsátott engedélyem, amely feljogosít arra, hogy „turistaként” Indiában létezhessek, lassan lejár. Ez azt jelenti, hogy ma már kevesebb mint egy hónapon belül, már csak kívülről fényképezhetem a színek országát, a mostani otthonomat, Indiát. Nagyon kíváncsi vagyok észak Indiára. Valóságos legendákat zengenek Rishikeshről, meg Kasmirról amely, annyira csábító valamiért, hogy egyszerre hárman harcolnak kegyeiért: Pakisztán, India, és Kasmir jó maga. Valimért azt érzem, hogy ha már ennyire mélyen bennem van a béke üzente, akkor nem kerülhetem el az olyan helyeket sem mint Kasmír, ahol épp kevés van belőle. Mostanáig is folyamatosan szórtam az üzenetet, és bízok is benne, hogy valamennyire fertőzött, de azt gondolom, hogy ott lehet nagyobb hasznát veszik majd neki, mint mondjuk Dél Indiában, ahol látszólag jól megvan az iszlám a keresztény és a hindu egymás mellett.
Elnézésed kérem kedves olvasó, hogy hirtelen megszakítom a közvetítést. Olyan dolog történt az elmúlt néhány perc alatt, hogy nem tudok most hirtelen a múltról mesélni. Puné és Bombay között vagyok fél úton, valahol az országút mellett. Reggel a tegnap esti jótevőm, elhozott a lakásáról egész idáig, hogy innét tovább folytathassam az utat Bombay irányába. Egy ideig próbálkoztam, hátha felvenne valaki, de a reggeli siető autók, nem nagyon szándékoztak megállni. Ezért én sem szándékoztam, önző akaratos kitartásommal erőltetni a dolgot. Félrehúztam, bementem egy út menti étkezdébe, amely tulajdonképpen egy födött, de nyitott, meglehetősen szellős helység. Mosolyogva, vidáman, a felkelő nap frissességével állítottam be. Hangosan köszöntem az ott levőknek, akik kedves mosolyokkal és szegényes angollal viszonozták. Abban az időpontban pangott a helység. Felfedeztem, hogy van dugasz, amit használhatnék a laptopomnak. Gondoltam, itt jó nyugodtan leülhetek és nekifoghatok írni, mert meglehetősen nagy az elmaradás. Kissé megbomlott az egyensúly a tapasztalás
és a megosztás között, ami annak is köszönhető részben, hogy a múlt éjszaka előtt, már vagy négy napja nem aludtam ágyban, hagyományos európai ember által megszokott körülmények között, hanem buszon, állomásban, vonatban, imitt - amott, ahol sikerült. Ezek többnyire csak 1- 2 órás pihenések voltak. Nem panaszként mondom ezt, ugyanis, amióta, próbálok a környezetemmel egyformán rezonálni, azóta jóval kevesebb pihenéssel és étellel beérem. Meg is kérdeztem a fiukat, hogy leülhetnék- e, hogy valami írogassak a laptopomon. Mondták, hogy semmi akadálya. Nem is kellett fogyasszak semmit, és használhattam a helyet, meg a villanyáramot. Az asztal és a szék kissé porosak voltak, a nagy járműveknek köszönhetően amelyek a vendéglő előtt forgolódtak folyamatosan. Kértem egy darab rongyot, hogy letörölhessem az asztalomat. Hirtelen eszembe jutottak a hajós évek, ahol felszolgálóként dolgoztam, és kedvem támadt az összes asztalt letörölni egyúttal. Meglepődve nézték, hogy mit csinál itt ez a sápadt bőrü. És egy idő után rám is szóltak, hogy hagyjam abba, mert majd ők megcsinálják. Mondtam, ne idegeskedjenek, mert örömmel csinálom. Amúgy is, nem fogok semmit sem fogyasztani. Legalább ennyit fogadjanak el fizetségül. Hajnival csak este nyolc óra után találkozok Bombayben. Addig meg szabad az idő és az energia. És bár kicsi késéssel, de tudom közvetíteni az elmúlt napok eseményeit. Egész jól belemélyültem az írásba. Örültem, hogy ilyen spontánul jönnek a gondolatok és az emlékek a már jó pár napja lezajlott eseményekről.
Egyszer csak egy hatvan év körüli hindu úriember, kedvesen rám köszön, és megkérdi, hogy vagyok. Én meg erre kedvesen, játékosan, kicsit bemélyítve a hangom, mondom neki, hogy ha ennél jobban lennék, akkor talán már nem is tapasztalhatnánk egymást ebben a formában. Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni. Érdekes, hogy eszembe nem jutott, hogy na, még csak az hiányzott, hogy most amikor ilyen jól megy az írás, valaki megzavarjon és tört angollal kérdezősködjön, hogy ki vagyok, és miért vagyok, meg ilyenek. Nem, nem volt ilyen bennem. Abbahagytam az írást, és átadtam magam az akkori most pillanatainak. Perceken belül már úgy ment a konverzáció, mint például Dikk vagy George barátommal, akikkel mondhatni együtt nőttem fel. Röviden elmondtam neki, miért csinálom ezt, és hogy csinálom ezt. Elmondtam, hogy azzal szemben amit terveztem tavalyra, hogy körbemotorozom a földet, ennek az útnak nem igazán vannak önös céljai, sokkal inkább arra az üzenetre figyelek, ami megjelent bennem, amiről érzem, hogy most épp engem választott magának eszközül. Ezért felelős vagyok érte. Elmondtam azt is, hogy nem pénzzel utazom, nem vagyok turista, hogy ez az út valami mást szeretne üzenni azoknak, akik olvasnak róla, mint hogy milyen jó turistáskodni a világ körül, és hogy milyen jó hotelek meg ételek vannak például Goában. Meg milyen szép tengerpartok vannak Keralában. Elmondtam, hogy nem baj, ha több napon keresztül nem alszok ágyban, és az is elég ha naponta csak egyszer eszek kész ételt. Az sem baj, hogy néha tíz kilométereket gyalogolok húzva a táskát magam után. És az sem baj, hogy fogalmam nincs legtöbbször, hogy hol térek nyugovóra, ha lemegy a nap. Miután válaszoltam a feltett kérdésekre, megkérdeztem, hogy ő mivel foglalkozik. Ő erre azt mondja, hogy ő a tulajdonosa ennek a helynek, meg a mellette levő hotelnek. - Ez szívás! - gondoltam magamban. Kérdeztem tőle, hogy nagy baj – e, hogy itt írom a beszámolót, anélkül, hogy fogyasztanék bármit is. Azt mondta, dehogy, és megkért, hogy üljek át egy másik asztalhoz ami mellett van egy ventilátor, amit bekapcsoltatott a kedvemért. Megkérdezte, hogy fogyasztanék – e valamit. Mondtam neki, hogy nagyon jól ellettem látva a tegnapi fuvarom és kedves családja által, akik még uzsonnát és ivóvizet is pakoltak nekem az útra. Úgy, hogy mindenem megvan, amire vágyhatok. Hozatott, egy Kólát nekem, aminek örültem is nagyon, mert valahogy itt Indiában kívánni kezdtem néha, azt az itókát, amit nagyon ritkán fogyasztottam otthon. Azt mondta egyik barátom, hogy az főleg az elején hasznos is lehet, amíg megszokom az itteni ételeket.
Vikamkher végül megkérdezte, hogy mik a további terveim. Mondtam neki, hogy északnak tartok, Delhi majd Rishikesh irányába. De a tervem bármelyik percen változhat annak függvényében, hogy éppen mit hoz az aktuális jelen. Mondtam, hogy ma este Hajniéknál alszom, aki az egyetlen otthoni személy akit ismerek itt Indiában. Megnézte a címet, és elővette a telefonját, hogy hívjam fel Hajnit, és mondjam meg neki, hogy este nyolc órakor ott leszek nála. Én követtem az utasításokat, és megmondtam Hajninak, hogy megismerkedtem egy úriemberrel, aki azt mondja, hogy ne aggódjak,
mert elintézi, hogy ott lehessek nála este a megbeszélt időpontban. Mielőtt megtudta volna, hogy ma estére már megvan beszélve a szállás, azt ajánlotta, hogy bevisz Bombaybe holnap. Mondtam neki, hogy nagyon kedves, de addig hol leszek én. Mondta, hogy az felől ne aggódjak. Mondom jó de nincs pénz, azaz van száznegyven dollárom meg ezer rúpiám az egész föld körüli útra, amit szeretnék főképp kajára költeni, ha szükség. Ismételte, hogy ne aggódjak miatta. Én meg azóta is olyan nyugodt vagyok, hogy ha ennél kicsivel is nyugodtabb lennék, fakabátban feküdnék készen az alámerülésre :). Megnyugtatott, hogy gondoskodik róla, hogy megérkezzek este a Bombayi desztinációmba. Addig meg nyugodtan üljek itt, és írjam a beszámolót. Megkérdezte milyen ételt fogyasztok, hús tartalmú vagy vegetáriánus ételt. Mondtam neki, hogy Indiába érkezésem óta az utóbbit fogyasztom, és tetszik nagyon. Kiadta az utasításokat a legényeknek, hogy az általam megszabott időpontban ennem adjanak, meg bármilyen italra van szükségem, kivehessem a hűtőből. Mondom neki, hogy fontos lenne a történetemhez, hogy tudjam, miért csinálja ezt. Miért segít nekem anélkül, hogy kérjem, anélkül, hogy cserében adnék én neki érte valamit. Erre mondta ő a következő szavakat, amelyek egy részét képezik válaszának: „Every person you come accross in this birth, has some connection with your previous births. There is a unique law of attraction which opertates in the nature, which is beyond the law of magnetism, it is the attraction between the auras.” vagyis minden személy, akivel találkozol ebben az életedben, valamilyen módon kapcsolatban volt veled az előző életeidben. Van egy különleges vonzás törvény, amely működik az életben, a természetben, amely a mágneses vonzáson túl van, amely az aurák közötti vonzásra vonatkozik. Azt, mondta, hogy amikor meglátott már, tudta, hogy dolgunk van egymással. Ide adta a névjegykártyáját, és megkért, hogy jól vigyázzak rá, és hogy bárhol is lennék India területén, ha bármilyen baj van, hívjam, és ott lesz, hogy segítsen. Megjegyezte, hogy van valami rokona Kasmírban, akit megkér, hogy segítsen nekem ottlétem alatt. Örömteli ritmust vert a szívem odabenn, amikor ezeket a szavakat hallottam. Azt mondtam neki, hogy köszönöm szépen, de már sokat segítettél. Ez a magatartás, amit tanúsítasz személyemmel szemben, meg a szándék, hogy önzetlenül segítsél nekem, felemel engem. Annyira feltölt, hogy akár több napon keresztül is tudnék menni pihenés és étel nélkül. Ezek az alkalmak segítenek nekem tudatosítani, hogy egyre távolodok az egyszerű kalandtól, és az üzenet amit belém ültetett a lét, a feladatommá, életemmé válik. Bízok benne, hogy teljesíteni tudom a feladatot az isteni gondviselés segítségével., tudok figyelni az útjelzőkre, és mindig a célnak megfelelő legjobb úton fogok haladni. Remélem, nem sikerül senkinek és semminek a bennem lévő emberi EGÓt megfélemlíteni, hogy az elmeneküljön, magával rántva a testet, amelyet én most örömmel állítok a cél szolgálatába.
Most pedig visszakanyarodok Trivandrumba, vissza ahhoz a ponthoz, ahol Vikamkher belépett a történetbe. Trivandrumban, a talán egyedüli kommunista indiai állam fővárosában csak az esti életet tapasztalhattam meg, mert a szállás árának egy töredékéből úgy gondoltam jobb buszjegyet venni, így éjszaka is haladok, miközben pihenhetek egy keveset. Mivel sokat hallottam Thekkadyrol, Kerala büszkeségéről, ezért elindultam egy éjszakai járattal, hogy a „Az Isten Tulajdon Országának” a szívét megvizsgáljam közelebbről is. Thekkady egy hatalmas rezervátum, ahol talán a legszebb a természet egész Dél Indiában. Élénk zöld, tele buja növényzettel, tavakkal, állatokkal, ahol az elefántok a tó partján fürödöznek, ahol a híres bengáli tigris uralkodik a dzsungelben. Éjjel érkeztem Kumilyba a Thekkady természeti rezervátum melletti kisvárosba. Kissé meglepett a hirtelen éghajlatváltozás, ugyanis a tengerszintről amire felébredtem, felkerültem a hegyekbe, ahol nem volt már annyira jellemző az éjszakai meleg tengerparti szellő. Reggelig az utcákon bolyongtam, megittam egy forró teát, rágcsáltam valamit, majd elindultam Thekkady felé. Hajnalban érkeztem a bejáratához, ahol már a turisták sorakoztak jegyekért. Kérdeztem mennyi ugyan biza, a beugró? Erre egy amerikai indiai azt mondja, hogy hát a színemet elnézve, nekem háromszáz. Ha kicsivel jobban hasonlítanánk egymásra, csak huszonöt rúpia lenne. Kicsit meghökkentem, mert bár otthon nem sok az a háromszáz rúpia, de itt, ahol néha indiaibban élek az indiainál is, kicsit sok lenne egyszerre kivenni a zsebemből azt az összeget. Optimistán megvártam a nyitást, hogy beszéljek a jegyárussal. Miután a turisták elhaladtak, odamentem a jegyárushoz, és elmondtam, hogy bár a bőröm színe arra utal, hogy turista vagyok,
valójában egy szegény utazó vagyok, aki szívesen megnézné Isten csodálatos alkotásának eme különleges részecskéjét. És ha lehetne, akkor engedjenek be indiai áron, mert ha azt kifizetem, attól még nem fogok éhezni később. Azt mondják, hogy nem lehet. Nem volt amit vitatkozni. A szabályok szabályok. Gondoltam magamban, hogy valóban szép hely ez az „Isten Tulajdon Országa”, csak hát azt nem mindenki láthatja. Valószínűleg jó kell lenni, hogy annak közepét, Thekkadyt megtapasztalhasd. Igen ám de miből is áll ez a jóság? Hát a jelek arra utaltak, hogy ha turistaként egy néhány ezer euróval a zsebemben vágok bele ebbe az útba, elég jó lettem volna, hogy megtapasztalhassam a „földi paradicsomot”. Akár ki is fizethettem volna azt az összeget, bemehettem volna szájat tátani a baseballsapkás napszemüveges jó emberekkel együtt, de éreztem, hogy nem tehetem, nem vagyok turista, nem az a fő cél, hogy a látvány élményeket halmozzam. Miközben elmélkedtem a tapasztaltakon, egy jó ötletem támadt. Megkeresem a park igazgatóját, és ajánlok neki egy nagyon előnyös bizniszt. Arra gondoltam, hogy megmutatom neki, milyen képeket készítettem mostanig Indiáról, és ajánlani fogom, hogy bemegyek a parkba, készítek a parkról meg annak az élővilágáról profi képeket, amelyeket cserében azért, hogy beengednek a parkba, teljesen díjmentesen oda adok nekik, hogy felhasználhassák őket a hely promoválására. Annyira tetszett az ötletem, hogy már láttam is magam, hogy belefényképezek egy tátongó tigris torkába. A „deputy directorral” kellett volna beszélnem ebben az ügyben. Személyesen csak a sorompón túl található irodában érhettem volna el őt, ami a szabályok szerint háromszáz rúpiába került volna. De megadták a telefonszámát, amit nyugodtan hívhattam, mert soha nem válaszolt senki. Egyszer csak beleszólt az úr a telefonba, elmondtam neki az ötletet, és tetszett is neki nagyon, de azt válaszolta, hogy meg kell adja nekem egy még fontosabb igazgató telefonszámát, aki dönthet majd az ügyben. A még fontosabb igazgatót is felhívtam akinek a hangját alig hallottam az utca zajának köszönhetően, mert hogy egy utcai telefonról hívtam jobb híján. Ettől függetlenül, lelkesen bemutattam neki a marketing tervet. Túl sokat nem hallottam az amúgy sem túl lelkes hangjából. Arra emlékszem, hogy egyszer csak egy sípszóval beszélgetek, ami nem igazán volt vevő az ajánlatomra. Nem haragudtam senkire. Sem a deputy directorra, sem annak felettesére, sem magamra. Szívből örvendtem, hogy a lét engedett nekem egy kis betekintést „Isten Tulajdon Országának” a szíve csücskébe, elgondolkodhattam a történteken. Jó volt az élmény, mert láthattam az ember lehetőségeit egy szegény kíváncsiskodó vándor szemszögéből is. Ismételten örvendtem, hogy nem úgy indultam az útra, hogy valami megspórolt pénzösszeggel kelet európai turistát játszok a világ körüli utamon. Megtehetném, hogy eladom a motoromat, és annak az árából megteremtem a hírt, hogy a székely legény körbeutazta a földet. De továbbra is úgy érzem, hogy az utazás leggazdagabb formáját választottam így pénz nélkül, és hála van a szívemben mindenért amivel az út folyamatosan megajándékoz. Legyen az úgynevezett jó, vagy úgynevezett rossz. Sokan, akik olvassák ezeket a sorokat, tudják, hogy nem létező fogalmak ezek. Rossz dolgoknak mondhatná a fentieket a modern ember, de én hálás vagyok, hogy szerencsém volt ezekhez a rossz dolgokhoz is.
Jó ismételten elgondolkodni azon, hogy mit is teszünk azokkal a dolgokkal, amelyeket használatra kölcsön kapunk a léttől. Először is bekerítjük úgy – e? A „miénk” vagy az „enyém” bélyeggel címkézzük. És mivel az enyém, az természetes, hogy másnak semmilyen köze nincs hozzá. Az én nagyon fontos engedélyemre van szükségük, hogy láthassák, tapasztalhassák azt, amit tiszta ingyen adott a lét minden élő számára, hogy örömét lelje benne. De Thekkadyban kiderül, hogy az elefánt látványában csak azok részesülhetnek, akik a szabályaink szerint fizetnek érte. Ha nincs pénz, az elefánt nem is létezik, mert ő a határokon túl van, amit szintén mi gyártottunk, és aminek átlépése pénzbe kerül. Apropó határ! Ez a kedvenc témám, mert szorosan egybevág az üzenettel.
Mondta valakinek a teremtő, hogy ez az ország amelyikben élsz a tiéd, csakis és kizárólag a tiéd, senkit ne engedj be, mert ott csak neked van helyed. Nekem személyesen nem mondta, hogy az ország ahol élek, csak és kizárólag az enyém. Én kezdtem határokat építeni anélkül, hogy megkérdezzem tőle, hogy ő, aki életet adott testemnek, mit gondol róla. Én döntöttem el, hogy bekerítem, és birtokolni fogom a földet, ahol élek, hogy sorompót teszek a bejáratára, hogy elszigetelem magam az egésztől aminek részeként születtem ide. Nem volt bennem egy cseppnyi
alázat, hogy megkérdezzem a teremtőmet, hogy jó lenne – e, ha megtenném ezt. Nem figyeltem a szülőm szavára, pontosabban én mint teremtettje felülbíráltam a szavait, még mielőtt megértettem volna őket. Még mielőtt megértettem volna a teremtésemet, olyan dolgokat kutattam, amelyek időrendben csak később következtek volna, miután már értem azt a teremtményt, ami kutatni akar, ami bíráskodni akar. Ezt tettem. Csodálkozunk, miért van harc, miért van háború. Szinte hihetetlen, hogy mennyire egyszerű a válasz rá. Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy bármi ami van, ami körülvesz birtokolható? Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy több lesz az által, hogy elveszi a másét, hogy értékesebb lesz az által hogy többet birtokol?
Határokat építettünk, hogy elszigeteljük magunkat egymástól, hogy eltávolodjunk egymástól. Határokat építettünk, mert azt hittük, hogy az ami azon belül van, az a miénk, attól leszünk mi értékesek a teremtés szemében. Azt hittük, hogy minél tágasabb a minket körülvevő határvonal, annál boldogabbak leszünk. Igen, ez részben így van, mert ha például Kína addig növeli a határokat ameddig csak lehet, az fog történni, hogy a határvonalak összeérnek, és így megszűnnek, mert nem lesz amit elválasszanak egymástól. De mivel, hogy kétlem, hogy Kína addig tudná növelni a határait, hogy azok összeérjenek, hogy az egész föld egy hatalmas nagy Kína legyen, ezért tanácsosabbnak látom az összes határt eltörölni. Határok nőttek és csökkentek sokszor a történelem folyamán. Hatalmak születtek azért, hogy meghaljanak. Mi értelme volt? Az elefántot az Isten teremtette. A fát, az erdőt, a vizeket, a napot az Isten teremtette. De melyik szent könyv írja azt, hogy a határokat is Isten adta? Hogy lehetünk ennyire intelligensek, hogy a szentkönyveink üzenetét arra használjuk fel, hogy a határainkat gyilkolás és harc árán növeljük, mikor egyetlen szent könyv sem mondja, hogy a határokat Isten adta. Ellenkezőleg! Tőle az egységet kaptuk annak minden örömével együtt. De mi visszautasítottuk, az elkülönülést választottuk, az eltávolodást, a gyűlöletet. Azért lettünk ilyen kicsire teremtve, hogy együtt egymást kiegészítve, segítve elérjünk oda, ahonnét jöttünk, megértsük a teremtés nagyszerűségét, hogy továbbléphessünk, hogy megnézzük, mi van azon túl. Ez helyett mi mit teszünk? A határainkat bővítgetjük, és persze csodálkozunk, hogy miért kell a háború? A háború egy természetes eredménye annak a magatartásnak, amely elutasította az értelmet, a szeretetet, az egységet és magába fogadta a birtoklási vágyat, a kapzsiságot, a hatalomvágyat helyette. Nagyapám a földért élt, a határainak a tágításáért. Amikor a határait a legnagyobbra méretezte, negyvenöt évesen érte jött a halál. Utolsó percen rá kellett jönnie, hogy minden amiért élt hirtelen veszni fog, és veszett is. Meztelenül jött erre a világra, és meztelenül távozott. Vajon mit vitt magával, amikor az egész élete, minden gondolata a határainak tágításáról szólt? Te mit viszel magaddal holnap, amikor érted jönnek, és azt mondják ennyi volt, menni kell? Gondolkodj el!
Miközben próbálkoztam emberibb eszközökkel mint a pénz bejutni a parkba, az út széléről egy meglehetősen magas, szikár hindu férfi köszöntött aki a háza elejét seperte közben. Kiderült, hogy a háza a munkahelye is egyben. Természetgyógyász: ayurvedikus gyógyszereket készít saját kezűleg, ayurvedikus masszázst kínál a hozzá látogatóknak. Valami ősi harcművészet mestere is egyben. Tanítványai vannak, amelyek egy része a harcművészet elsajátításáért, másik része az ayurvedikus masszázs megtanulása céljából jár hozzá. Kökény fekete bőre hátterével valósággal világít a fehér bajsza, egészséges fogai, és a szakálla. Mondtam neki, hogy több mint valószínű nem fogom igényelni egyetlen szolgáltatását sem, de viszont megkérném, hogy adjon helyet a bőröndömnek, amíg eldől, hogy maradok vagy sem Thekkadyben. Örömmel ragadta meg a nehéz bőröndöt és röpítette befelé, a rendelőjébe. Később elmondta, hogy hatvankét éves, amire én akkorát néztem, hogy ha jól fókuszolok, valószínűleg látom India északi határait is. Édesapja már száz fölött van. Szakmájuk családi örökség, de úgy látszik, hogy az egészségük is. Sima bőre, az egész testét acél kemény izmok borítják. Olyan volt az alkarja, mint nekem annak idején, amikor napi több órán keresztül edzettem. Amikor visszamentem a bőröndért behívott egy teára, és büszkén mesélt a családi örökségéről, megmutatta az ősi kardokat, fényképeket, amelyeken ő volt különböző hollywoodi színészek, visszatérő kliensei társaságában. Megmutatta azt is, hogy miért kedvelik őt, hogy milyen masszázstechnikái vannak. Kettőt olyan fogott a karomon, hogy azt hittem, hogy az kevés kaki, ami lehet bennem a kicsi evések
után hirtelen magamra hagy. Hosszú beszélgetés után kijelentette, hogy beljebb megyünk a házba, mert készen van az ebéd. Kedves mosolyú a felesége, a lánya és a tanítványai úgyszintén. Indiai curry különböző fajtái az asztalon. A rizst leszámítva, ami a barna rizs kúra óta nem nagy barátom, mindent nagyon szerettem. Ebéd után megmutogatta nekem a vendégkönyveit, amibe a világ szinte minden nyelvén voltak bejegyzések és ajánlások írva. Érdekes dolog amit megjegyeztem, hogy a lánya ayurvedikus orvoslást tanul valamilyen államilag elismert iskolában. Úgy látszik itt is lassan a papírnak nagyobb hitele és értéke lesz, mint a tulajdonképpeni szaktudásnak.
Egy éjszakát töltöttem Kumilyban, ami jó volt arra, hogy pótoljak az elhalasztott pihenésekből. Vettem egy USB internet sticket, mert úgy számoltam, hogy épp eleget használom az internetet, hogy megérje. Azért a pénzért amit amúgy is elköltenék internetre, hogy feltöltsem a képeket és a szavakat, folyamatosan nálam lehet az internet. Most úgy látom, hogy nem volt nagyon jó vásár, mert meglehetősen lassú az internet, és a feltöltés nem fog menni.
Másnap reggel elindultam Munnar fele, ami arról híres, hogy tele van hatalmas tea, kávé és kardomon ültetvényekkel, valamint arról is, hogy Dél India legmagasabban fekvő városkája. Ezt meg is éreztem hamar, ahogy a nap sugarai bebújtak a hegyek mögé. A stoppolás nagyon jól ment. Néha még ha két kilométerre is, de felvettek. Az első autó vitt körülbelül 5 kilométert Miután a bácsika tudomásul vette, hogy milyen fába vágtam a fejszémet, szeretett volna legalább egy kajára meghívni. Udvariasan mondtam nemet, mert nem voltam éhes, és szerettem volna a napot a kilométerek gyiloklására használni, mert messze volt onnét még Rishikesh. Egy teherautós fiatalember is felvett, aki nem bírta visszatartani a nevetést amikor megtudta, hogy mivel foglalkozok. Nem bővelkedett Navas sem az anyagiakban, de tudta, hogy nekem most jelenleg még kevesebb van mint neki. Kérdezte ő is, nem e vagyok éhes. Mondom neki, hogy nem, de amúgy is keveset eszek. Félrehúzott a Kumily és Munnár közötti út derekán, és vett nekem egy kávét meg egy csomag kekszet. Érdekes az volt, az utazásban, hogy bár nem tudott angolul, jól tudtunk kommunikálni. Gyönyörű volt a látnivaló a teherautóból. Szinte olyan volt mint otthon: hatalmas szerpentinek, meredek hegyoldalak, a zöld levelek között átlopakodó fény és az árnyékok játékát mint egy kellemes színdarabot figyeltem. Olyan szép volt ez az útszakasz, hogy már szinte vártam, hogy mikor mondja, hogy na én megérkeztem, hogy folytathassam az utat gyalogosan tovább. Miután szétváltak útjaink alkalmam nyílt erre, ugyanis egy jó darabon nem is stoppoltam, és önkéntesek sem kerültek, akik megkérdezték volna, hogy nem – e tartanék velük. Jó sok kilométer után jött egy hatalmas, talán nyolc vagy kilenc személyes Tata márkájú új személygépkocsi, benne öt fiatal srác akik séta-kocsikázni indultak Munnar felé. Megálltak és megkérdezték, hogy nem e segíthetnek. Velük folyattam az utat a magas hegyszirteken, ahol az út néha még egy autónak is keskeny volt, nemhogy kettőnek. Elég gyorsan mondott búcsút a nap, ezért a srácok jobbnak látták, hogy megforduljanak, hogy a meglehetősen keskeny úttal felszerelt hegyszirtekkel, ne sötétben kelljen megbirkózniuk. Készítettem egy pár fényképet a teaültetvényekről, majd elkezdtem gyakrabban jelezni az autóknak, hogy nincs szándékomban odafenn hálni. Felvett egy fiatal házaspár, akikkel kellemeset társalogtunk egész Munnarig. Sötétben érkeztem oda. Egy szabadtéri gyors kajáldában fogyasztottam valami finom és olcsó indiai vacsorát. Nem állt szándékomban Munnárban éjszakázni, ezért megkérdeztem a helyeiktől, nem e lenne busz Cochi felé valamikor az éjszaka közepén, hogy a buszon pihenhetnék reggelig, miközben a kilométerek is fogynának. Azt mondták, hogy reggel fél hatig nincs busz. Gondoltam se baj, el leszek az utcán is egy éjszakát. Épp csak azzal felejtettem el számolni, hogy több mint kétezer méterre voltam a tengerszinttől, ami Celsiusokban nem jelentett sokat. Éjfél felé nagyon kezdtem fázni, ezért elindultam, hogy keressek valami jó kis recepciót ahol elüldögélhetnék reggelig mint egy nyugdíjas kotló. Itt meg arra nem gondoltam, hogy ez nem Európa. Itt a recepciók már régóta zárva vannak, csak kintről lehet egy egy helyre belátni, és nézni, ahogy az ott dolgozók milyen nyugodtan alukálnak a földön.
Találtam egy lepattantabb motel szerűséget, amolyan munkás szállodát, ahonnan hangosan kihallatszott a televízió hangja. Gondoltam megnézem mi vár ott rám. Ahogy beléptem a bejárati ajtón, rögtön előttem volt a felfele vezető lépcső. Nagyon szűkösnek bizonyult a kis szálló minden
vonatkozásban. A lépcső mellett, velem szembe egy függöny takart valamit. Gondoltam nekitámasztom a bőröndömet, és felmegyek megnézni, a lépcső hova vezet. A bőrönd megtámasztása úgy sikerült, hogy ahogy elfordultam, egy nagy csörömpölést hallottam a hátam mögött, és amikorra visszafordultam a bőröndöm nem volt sehol. Beesett a függöny mögött rejtőzködő lejárati lépcsőn. Előkapartam a lámpát, hogy megkeressem a bőröndömet, és megnézzem, hova vezet a lépcső. Óvatosan lementem a lépcsőn, és kimentettem a bőröndöt, aminek a fogantyújának a zárja elromlott. Azóta, ha ki szeretném húzni, hogy a hátitáskám után kössem, ki kell pakoljak mindent belőle, szét kell szedjem, ahhoz hogy kihúzzam a fogantyúját. Lementem a lépcsőn. Egy elhagyatott szoba tárult elém a az alaksorban. Ajtaja nyitva, senki nincs bent csak egy ágy. Meg is örvendtem neki, de sajnos azt is látnom kellet, hogy a az ágyat víz veszi körül. Nem a tegnap költöztek ki a szobából az biztos. Gondoltam magamban, hogy ha jobb nincs, ez is megteszi a hideg és a fáradtság ellen.
Zenét hallottam fentről. Valahol a tévét bömböltették. Felmentem az emeleten, bekopogtam, hogy megkérdezzem, neme tudnak valamit a tulajról, mert kéne nekem egy olcsó szoba. Egy hindu srác nyitott ajtót. Elmondtam neki, mi járatban. Ő meg közölte hiányos angollal, hogy ebben az órában az esélyek nagyon gyérek, hogy szobát találjak. Azt mondta, ha gondolom, szívesen elszállásolnak, de tartsam hozzá magam, hogy a szobában már hatan vannak. Mondom, nem gond, a földön is elalszom. Akkor még megvolt a matracom is, amit soha nem használtam. Bementem a szobába, ami még két európai személynek is kicsinek bizonyult. Két ágy volt benne, és egy matrac. Egyiken hárman, a másikon ketten aludtak, a matracon meg egy ember aludt. A srác készen állt lemondani a kényelméről. Az egész ágyat felajánlani nekem. Mondtam, hogy nekem úgy igazából még ágy sem kell csak ne legyen hideg. Végül egyik hindu srác leköltözött a földre, és a másik megosztotta az ágyat velem. Sokat nem beszélgettünk, mert ők a kőműves munka mellett nem sokat angoloztak. Az én hindu tudásom kimerül a „namaste”- ban. Lefeküdtünk. A hosszú út rám nehezedett, és hamar elaludtam. Reggel korán keltünk. Teával kínáltak a gazdag szegények, miközben a csapat egyik fele nekilátott a főzésnek. Szavak híján mutogattam képeket nekik. Az erotikus képeket nagyon élvezték, mert az tilos arrafelé. A reggelit visszautasítottam, indultam. Bárt az otthon, az út. Elgondolkodtam, milyen jó ilyen gazdag szegénynek lenni, mert mindig van egy jó szó egy csésze tea, meg egy kis rizs még egy hetedik személynek is. Megköszöntem a gondviselésnek a meleget, a nyugalmat és a jó pihenést, és elindultam Cochi irányába Dél India legszebb tájaiban gyönyörködve útközben.
Cochi egy felkapott tengerparti város amiről később kiderült, hogy milliók élnek benne. Viszonylag sokáig vonszoltam a bőröndömet a szerpentineken, gyönyörködve az élő zöldben, amikor megállt az első autó, ami épp egy taxi volt. Udvariasan közöltem velük, hogy nóóóóó máni (nincs zsé taxira, csak kajára). A fiuk erre azt mondják, ne aggódj, mert nem is azért álltunk meg. – Az üzenetednek köszönd. – mondták. Miután megismerkedtünk, éreztem, hogy a testvéreim, akik tovább visznek utamon. Megálltunk, meghívtak reggelizni, teáztunk, és elindultunk tovább a reptér fele, ahová tartott az egyik fiatalember. Kb. fél úton búcsúztunk el egymástól. Egy kisebb városban találtam magam, amelyen végighúztam az üzenetet magam mögött. Majd egy kis Suzuki vitt tovább, amelynek utasai, nem nagyon beszéltek angolul, de érezhető volt, hogy szavak nélkül is szívesen segítenek a vándornak.
Megjegyzem, hogy mindenki buszmegállóban akart letenni, mivelhogy arrafelé bárhogy magyaráztam senki nem ismerte a stoppolás fogalmát. A buszmegállóban egy idősebb bácsika magyarázta nekem, melyik busszal mehetek tovább Cochi fele, de mutattam neki, hogy én gyalogolnék inkább. Erre kihúzott egy százast a zsebéből, hogy tegyem el a buszra. Visszautasítottam, közölvén vele, hogy nem a pénz hiány miatt gyalogolok. Ő volt a nem tudom hányadik személy, aki gondolhatta magában, hogy szédült európai. Elhagytam a buszmegállót, és hamarosan folytattam az utam, egy vasat szállító teherautóval. Rövid távolságokat utaztam sok autóval. Végül jött egy hét személyes jármű, amelyben egy személy utazott. Egy üzletember vezette az autót. Elvitt egész Cochiig. Ritkább eset ez, amikor egy nagy, gazdag jármű úgy dönt, hogy felvesz még egy utast. Általában megszokott, hogy a kicsi autókban több hely van, és kisebb a féktávjuk, ha stopposról van szó. Cochiba érkezvén, egyre
inkább tudatosult bennem, hogy nem ez az India, amiért én tizenegyezer kilométert repültem. Hatlmas európai metropoliszban találtam magam. Európaibb volt Európánál. Nem mintha haragudnék Európára, de nem az a célom, hogy Indiában Európát lássam. Minden modern benne: utak, épületek, felhőkarcolók, üzletek pont olyanok mint Pesten. Elmentem a vasútállomásra, hátha tudnék jegyet venni egy aznapi vonatra. Lehetetlen küldetés. A jegyeket már mind eladták. Lehet már többször is, és a vonat órákat késik. Újabb döntés, kihúzom a házam a metropolisból, és az országúton majd csak kerül valami a híres Goa fele. Kilómétereket hagytam magam mögött amíg még beljebb kerültem a városba. De találtam egy bőröndös voltot, ahol egy néhány jó szóért kihúzattam a fogantyút, így a bőrönd nem kalapálta többé a bokáimat. Verejtékező hátamra szállott az est. A sötétség forróságában kerestem egy buszt, amely kivitt engem a városból. Fáradt voltam. Nem éreztem, hogy most kell elkezdenem az éjszakai stoppolást. Leszálltam egy buszmegállóban, ahol régi szokás szerint, az éjszakai szállás árából buszra ültem Goa fele. Kényelmes vala a busz. Egyelen érdekessége, hogy olyan banya mellé ültettek, aki folyamatosan szidott mindent, ami körülötte volt, beleértve az .én aranyos fehér pofimat. A kezével megfogta a rosszat a levegőben, és elhajította. Bíztam benne, hogy a körömvágóján kívül semmi éles nincs nála. Az átkait mostanig nem éreztem, ha az nem számít átoknak, hogy nem sokat tudtam pihenni a huzat, meg a hideg miatt, mivelhogy minden ablak nyitva volt. Cochi - Goa kb hatszáz kilométer. Jót pihenhettem volna, ha nem felejtem a melegítőt, a csomagtérben levő bőröndben. Na de eltelt. Volt egy busz váltás is. Egy két órát aludhattam is úgy, hogy közben tíz percenként megébredtem.
Goában vagyok. Micsoda lehetőség. Haladtam egy jót, és mehetek a partra egy kis olcsó szobába pihenni, írogatni, Szabad Gondolatot szerkeszteni. Na hadd el szerkesztés. Vissza érkeztem a turista paradicsomba, és még olcsó szoba sem került. Ezek úgy elvoltak már kapva, hogy az ötszáz alatti számokat nem is ismerték. Kedves Goa, te nem leszel az én hírességem. Visszaadlak a turistáknak. Száznyolcvan fokot fordultam, a szálláspénzt újra buszra áldozván. Irány Bombay. A legjobb busz mostanig. A pihenés lehetősége átölel. Nem voltam ugyan jó szagú már, de nedves zsebkendőkkel, meg imitt amott vízzel tisztítottam magam, ahogy tudtam. Viszonylag jól utaztam. Talán három órát is aludhattam.
Megérkeztem Bombaybe. Ezt most úgy mondom mintha Újfalu központjáról beszélnék, de te értsd úgy, hogy Bombay határától, még több mint egy órát utaztam Sionig, ahol leszálltam a buszról. Ez nem nehéz egy szinte huszonegy milliós városkában.
Bombay
Beugrottam egy reggeliztetőbe, hogy kinyissam az elektronikus jegyzetfüzetem, megnézzem a leveleket, hogy hátha válaszolt Hajnal vagy valamelyik CouchSurfös a szálláskereső levelemre. Hát nem. Nem volt válasz. Pedig igazán nem sett volna rosszul, ha több napos nem alvás után valaki a mosakodás, meg ágyban alvás reményét kínálja számomra. Az étkezdében odajött egy középkorú hölgy, érdeklődvén az üzenetemmel kapcsolatban. Megkért, mondjam el mi az üzenetem. Én megkértem, mondja el, miért van szüksége rá. Megtudtam, hogy a hölgy szeretett fia elveszítette meglehetősen fontos állását, és elkezdett inni, úgymond a rossz útra tért. Elpanaszkodta, hogy egy angyal a gyerek, de amikor iszik, vagy valamilyen drog hatása alá kerül, aggresszívvé válik. Ebben a specifikus esetben az üzenetem is másképp hangzott. Megkérdeztem tőle, hogy lehetek – e teljesen őszinte, hozzá, mert ha nem nem látom értelmét a további beszélgetésnek. Igennel válaszolt. Kérdeztem, hány fia van. Mondta, hogy három, de csak ezzel van baj, és ha munkát találna, minden helyreállna. Mondtam neki, hogy vegye úgy, hogy csak két fia van, mert ez amelyikről beszél hamarosan már nem lesz közöttük. Mondtam neki, hogy a fiának nem munkát kell találni most leginkább hanem valami mást, ami fontosabb annál, ami eszközül szolgál majd a lehető legjobb munkahely megtalálásában. Először azt a személyt kell megtalálni, akinek munkát szeretnének találni, mert jelenleg, nincs akinek munkát keresni. A hölgy valamiért úgy figyelte szavaimat, mintha a
legmeghittebb barátnőjével beszélne. Azt kérdezte, beszélnék – e a fiával Mondtam, ha arra kér, hogy beszéljek vele, én nem tehetek mást mintsem, hogy beszélek vele. Leintette az első riksát, begyömöszöltük csomagjaimat és elszáguldottunk a lakásukra. Bemutatott a gyermekének. Mivel, hogy utálom az időt vesztegetni, mert amúgy is kevés áll rendelkezésünkre belőle, rögtön a tárgyra tértem. Elmondtam, hogy mi tudtam meg az anyától. Rákérdeztem a fiatalemberre, hogy az amit hall, igaz – e. Beismerően bólogatott. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert az ő esete nem egyedüli. Mások is küszködnek ilyen gondokkal, de viszont vegye tudomásul, hogy számára az idő elérkezett. Válaszúthoz ért., ahol választani kell. Megkértem a teremtőt, hogy tegyen engem az igazsága eszközévé, hogy utat mutathassunk, a legénynek. Elhallgattam, és egy kis idő után azt mondtam a fiúnak, hogy megérkeztek a válaszok, amelyeket, ha akar felhasználhat arra, hogy mostantól a lehető legjobb irányba haladjon az úton, és hogy ezeket nem én mondom, hanem csak közvetítem. Kérdeztem, meghallgatja, vagy sem. A fiatalember beleegyezett, hogy elfogadja őket. Egy közel három órás információcsere következett. Nem éreztem fáradtságot, megfeledkeztem a hosszú útról is. A fiú, az édesanyja és én átadtuk magunkat az akkori jelen pillanatainak. A csoda szemmel láthatóan bekövetkezett. Nyugodtság, harmónia uralta a burkot, amiben ott hárman voltunk. Befejezésképp hangsúlyoztam, hogy most már megkapta az eszközt, de rajta áll, hogy használni fogja – e, vagy elveti. Megmutattam neki mindkét választás következményeit. Megkérdeztem az anyát van – e mit enniük, nélkülöznek – e valamiben. Mondta, hogy megvan mindenük. Kérdeztem, hogy akkor megegyezhetünk – e abban, hogy egyelőre munkahely helyett nekifognak közösen megkeresni az embert, akinek munkát kell majd találni a későbbiekben. Kissé bizonytalankodva, de elfogadta a javaslatot. Nyomatékosan ismételtem, hogy hagyják a fenébe a munkát, mert lehet, hogy az hamar megkerül, mint kéne, és elveszíti a fiát, és talán jobb döntés lenne munkahely helyett a gyereket megtalálni. A beszélgetés után friss vizet töltöttünk a flakonomba, bementem a fürdőszobába, és napok után először egy jót zuhanyoztam. A fiú felajánlotta, hogy a robogójával kivisz a buszmegállóba, ahonnét visszamehetek Sionba, és tovább folytathatom utam India egyik legnagyobb betonrengetegében. Az elején nem hittem, hogy lehetséges, de amikor ő is, én is, a bőröndöm is, meg a hátitáskám is rajta voltunk a kis robogón, meggyőződtem róla, hogy valóban lehetséges. Hogy is ne lenne lehetséges abban az országban, amelyben néha egy motoron négyen vagy akár ötön is elférnek.
Sionban találkoztam egy nagyon kedves fiatal párral, akik folyamatosan hitetlenkedtek, amikor elmondtam, hogy mi célból, és hogy indultam útnak, de kiderült végül, hogy ugyanazokat az elveket vallják ők is szívük mélyén mint én. Miután jó bombayi tanácsokkal láttak el, azt mondtam nekik, hogy ne feledjék, felelősek a gondolatokért, hisz a szív mélyén őrzött gondolatok olyanok, mint a csokoládé, ami túl finom, ahhoz, hogy megkezdjük és elfogyasszuk, ezért, soha nem esszük meg, és egy idő után elromlik, fogyaszthatatlanná válik. Mielőtt elbúcsúztunk a lány adott nekem egy csomag kekszet, hogy ha netán az úton elkap az éhségérzet, legyen amivel oltsam. Elindultam vonattal a CST felé, Bombay egyik állítólagos legszebb részébe. De kiderült, hogy mit szépnek neveztek ők, azt én korábban láttam már Londonban, és más európai nagyvárosokban. Igen mi építettük azt a szépet, a kolosszális, hatalmat sugalló épületeket. Tudtam, hogy én nem ezért jöttem ide. Az első indiai vonatozás egy elfeledhetetlen élmény volt. Olyanok a vonatok, mint érdekes hosszú növény, melynek a virágjai két oldalt vannak, ugyanis annyira tele vannak emberrel, hogy minden bejáratnál kilógnak az emberek. Szándékosan nem mondtam ajtót, ugyanis én még olyant vonaton nem láttam. A bejáratnál levő emberek testének kb. kilencvenöt százaléka a vonaton kívül utazik. A vonatállomásban a fáradtság újra úrrá lett rajtam. Próbáltam az egyetlen indiai otthonival a kapcsolatot felvenni, de sikertelenül. Valami nem stimmelt a számmal. Egy idősebb hindu úriember egész délutánját arra áldozta, hogy segítsen nekem kideríteni, hogy lehet Hajnalt felhívni. Sikertelen küldetés. Megesteledtünk újból. Ételt meg teát vett nekem, majd abban egyeztünk, hogy visszamegyünk az állomásba, ami a vonatrobbantások óta egy meglehetősen jól őrzött, biztonságos hely az északázásra. Még helyet is találtunk a váróteremben, így nem következhetett egy újabb 2 – 3 órás szundikáció.
Hajnalban keltem….volt a váróteremben egy mellékhelyiség, amely zuhanyzófülkékkel volt
tarkítva. Ez pont jóm volt nekem, mert reggel felfrissülve indulhattam Pune fele, ahol Osho meditácós központja számít talán a legfőbb turisztikai attrakciónak. Azért esett a voks Punera, mert érkezett egy Couchsurfingos üzenet, hogy Puneban szívesen látnának. Egyébként is szerettem volna az Osho ashramját meglátogatni. Így hát örültem a lehetőségnek.
Dél tájt érkeztem a punei vasútállomásba. Gyalog indultam onnét az ashram irányába. Nem kis gyalogolás után egy meglehetősen nagy városon keresztül megérkeztem a világhírű Osho meditációs központba, egész pontosan központhoz, mert belülről nem sikerült megnézni. Nekem már akkor nem kezdett tetszeni a dolog, amikor az embereket egytől egyig bordó Panjabiban láttam. Gondoltam magamban, hogy nem azért nem maradtam katona, és nem maradtam luxushajón, hogy kint a civil életben önkéntesen felvegyek valamilyen -féle egyenruhát. Na de mivel odáig elmentem, úgy éreztem, hogy köteles vagyok bepróbálkozni. Rájöttem, hogy úgy igazából ennek semmi akadálya, azt leszámítva, hogy a regisztrációs díj kilencszáz rúpia, napi beugró ötven híján ugyanannyi. Nem tudom, hogy miután a beugrás megtörtént, még milyen belső díjak vannak. Arra még emlékszem, hogy ha az embernek kedve szottyanna odabenn éccakázni, akkor egy olcsóbb szoba, háromezer ötszáz rúpia, ami nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy vannak több mint tízezerért is szobák. Ha jól átkutatom zsebeimet, lehet be is mehetek, és egy éjszakát eltölthetek valahol a parkban, a padon hálva. Na de én nem akartam mindenképp az a székelyfiú lenni aki járt az Osho ashramjába. Különben is, hirtelen megint azon kaptam magam, hogy turisták közé keveredtem be. Régi elképzelés szerint úgy mentem volna oda, hogy dolgozok ott valamit, hátha cserében megtűrnek egy darabig. Meg is ismerkedtem Crystallal, aki egy amerikai fiatalember, és már egy ideje ott dolgozik. Elmondtam neki, hogy megérkeztem, és tudok minőségi képeket készíteni (jó kis túlzással), tudok kocsmároskodni, értek ehhez ahhoz, amahoz, tudok budit is pucolni. Szóval röviden hajlandó lennék valamennyi időt eltölteni ott dolgozva, cserében azért, hogy betekintést nyerek abba, amit Osho barátom nevében cselekednek ott az emberek. Azt mondja Crystal, hogy én vagyok a tökéletes ember számukra, ugyanis ha fizetek, mennyit is mondott?...talán negyvenhatezret, egy hónapig dolgozhatok ott, és még valami tanfolyamot is a nyakamba akasztanak cserében. - Micsoda lehetőség! - gondoltam magamban. Csupán negyvenhat ezerért. És vajon mit kapok ha fizetek hatvanezret negyvenhat helyett? Valószínűleg akkor lehet mellékállásom is azért a pénzért. - Ez egy magas rangú meditációs központ. - teszi hozzá Crystal. - Ez a meditációs központok Las Vegasa. Hát én ezt egyből el is hittem neki, fogalmam lévén az árakról. Osho annak idején megvilágosodást osztott. Nem tudom, hogy akkor mennyibe mérte kilóját, de most ebben a gazdasági válságban nem olcsó, az biztos. Na de ez ilyen. Van akinek erre van pénze, és akkor vesz belőle egy pár kilót. Ha netán egyszer még haza megyek, hozzám ne gyertek érte, legalábbis ne ezért a fajtáért, mert én egy dekát sem vettem. Nem volt elég pénzem. A másik fajtából adok díjmentesen, ha valaki kéri, és készen áll a befogadására, de a Las Vegasiból, nekem sem jutott. Nos, viccet félretéve, fontosnak tartottam ezt a részét is megosztani az utazásomnak, hogy akinek pont erre volt szüksége, elgondolkodhasson rajta. Megvilágosodás kapcsán még mindig melegen ajánlom Böjte Csaba “Hol van Nicaragua?” című írását, amit a Szabad Gondolat első számába is betettünk. Amúgy nagyon jópofa alak ez a Crystal. Úgy néz ki mint egy modern szamuráj. Nagyon szép hosszú haja van, karakteres arca, ja és Dél Koreai származású. Jót csevegtünk motoros kalandjainkról, majd kijöttünk az előtérből az útra, hogy egyet cigarettázzon. Kérdezte, hogy cigizek – e. Mondom neki, hogy jóformán nem is eszek, nem hogy cigizzek, de erre a nagy ijedtségre biza rágyújtanék egy pipára. Pipa után elbúcsúztunk egymástól. Én pár lépéssel odébb lecsüccsentem a járda szélére, hogy csekkoljak egyet a leveleken. Nem jött jelzés azzal kapcsolatban, hogy hol alszok aznap éjjel, de jött egy csapat fiatal srác az indiai MTV – től (nem magyar TV, hanem Music TV :)), és arra kértek, hogy szerepeljek a műsorukban, amelynek a lényege az, hogy idegenekkel beszélgetnek a saját nyelvükön, egy telefonos program segítségével, amelyet fordítani használtak. Ugyanezekkel a telefonokkal filmezték az akciót. El voltam ragadtatva a gondolattól, hogy talán a következő lépés Bollywood :). Hálát adtam a sorsnak, hogy ezeknek az Osho centrumos tapasztalásoknak is részese lehettem, és újra befogtam a lovakat, hogy elinduljak vissza Bombaybe, megkeresni kedves barátom, Zoltán nővérét, Hajnalt (egyedüli magyar
ajkú ember akit ismerek Indiában, és pont Bombayben él) szállás reményében, hogy tudjam összerakni a Szabad Gondolat 3. számát. Több embertől is érdeklődtem, hogy merre Bombay. Szokás szerint mindenki úgy válaszolt, hogy elmondták, hol a buszmegálló. Nagy szemeket meresztettek, amikor helyesbítettem, hogy nem buszozni akarok, hanem Bombaybe menni gyalog, vagy azzal ami útközben felvesz. Közben beugrottam egy fényképész boltba, hátha megvennék a fényképező felszerelésem. Nem azért tettem ezt mert nincs pénzem, hanem azért, mert ahogy nyúlik az út előttem, egyre nehezebbé kezd válni a hátamon a Nikon a három lencsével. Gondoltam vennék helyette valami kompaktabb kamerát, amit egyelőre el sem tudok képzelni a szeretett Nikon D90 után. De megpróbáltam. Mondtam nekik, hogy mindenestől ötszáz euróval olcsóbban adnám mint amennyi a valódi ára. De még úgy is rengeteg pénznek számított. Akkor jöttem rá, hogy amíg ilyen felszereléssel fogyasztom az utat, nehezen hiszik majd el, hogy a pénzt kizárólag csak ételre költöm, mert másra nem futná.
Egy újabb hosszú útszakasz előtt álltam: kigyalogolni Puneből a forró szmogon keresztül. A legtöbb járókelő, meg motoros kendőt köt az orra elé, hogy kicsivel később haljon meg tüdőrákban, mint „normális” esetben. Most, hogy magam mögött tudom már az öt napos Bombayt is, arra gondolok, hogy ez a hat nagyvárosi nap kb. olyan megpróbáltatás lehetett a tüdőmnek, mint hat év egy otthoni kő bányában.
Magam mögött Pune. Néha-néha hátrafordulok, és intek az autóknak, hogy SOS. Meg is áll egy aranyos kis Suzuki, amelyet egy fiatal mérnök vezetett. Ranjit a neve. Egyébként a Suzuki lett a kedvenc autómárkám itt Indiában. Kicsi autók, de van fék bennük, hogy megálljanak, ha valaki stoppol. A nagyobb autók már túl „kicsik”, hogy még egy személy elférjen bennük, még akkor is ha csak a sofőr ül bennük. Elgondolkodtató, hogy az ember sokkal több pénzért vesz sokkal kisebb autót, ami ugyan látszatra hatalmas, de valahogy mégis csak egy személynek van helye benne. Kedves olvasó, ha tetszenek soraim és a kalandom, most megkérnélek szépen, hogy segíts nekem: álljál, meg a stopposnak ha van hely az autódban, mert akkor ideát nekem is megállnak az autók. Ezt ha most nem érted, a későbbiekben gondoskodok róla, hogy érthetővé váljék.
Bryan Adamsot hallgattuk az autóban ismerkedés közben. Elmondtam Ranjitnak is, hogy tulajdonképpen én csak ez vagyok. Nincs nekem fontos munkám, beosztásom. Most csak ezt csinálom, ezt szeretem csinálni. Még akkor is ha éhen halok nekem kötelességem, a bennem levő hangot követni, és néha kihangosítani, hogy más is meghallja, aki eddig csak a nagy társadalmunk törvényeit hallotta. Mondtam neki, hogy röviden az a terv, hogy az országát, Indiát megszüntessem, eltöröljem a határait, hogy ne válasszon szét engemet az itt élő családomtól, a testvéreimtől, akik gondomat viselik folyamatosan, akik szeretetükkel egészséget és erőt lehelnek fáradt testembe. Hogy eltöröljem az összes határt mely az utamba kerül, beleértve az otthoni erősebb határokat is. Neki is elmondtam, hogy ezt az illúziót le kell bontanunk, mert nem a teremtőtől kaptuk, hanem mi hoztuk létre, hogy felbontsuk az isteni egységet, hogy elkülönüljünk egymástól, azt hazudva magunknak, hogy a határaink növelése egyenesen arányos emberi értékeink növekedésével, holott pontosan fordított az arány. Észre kéne venni, hogy egymás nélkül senkik vagyunk, együtt meg eljuthatunk haza, oda ahonnét jöttünk, vissza a fénybe. Arra valók a harcok, a vér ontások, hogy megértessék ezt velünk, mert másképp nem látjuk. Nézz körül, és lásd, minél többet akarunk birtokolni, annál nagyobb a harc, annál kevesebb az életöröm. Ne akarj semmit sem birtokolni, hogy meglehessen mindened amire szükséged van! Meg volt írva. Miért van az, hogy csak elolvassuk az írást de nem figyelünk az üzenetére?
Sok indiaival beszélgettem eddigi utam során. Így valamennyire betekintést nyerhettem az életükbe, gondolat és érzésvilágukba. Többüktől megkérdeztem, hogy voltak e már valahol idegenben. Azt válaszolták szinte kivétel nélkül, hogy nem. A módosabbja dolgozott már Dubaiban, de a legtöbbnek még nem adatott meg a lehetőség, hogy tapasztalatokat gyűjthessen a határokon túlról. Legfeljebb a televízión keresztül, nyerhetnek kitekintést országukból. Azt hiszem, ez meg is magyarázza, miért bálványozzák Amerikát oly sokan. Természetesen nem azért nem voltak sokan még országon kívül, mert nem volt pénz, hanem azért, hogy egyszerűen nem kapnak vízumot. Sokszor
elmondom, hogy nekem viszonylag könnyű volt megszerezni az indiai vízumot, és ahogy elnézem, minden európai meg amerikai turistának könnyen megy. Az angol meg a német meg a belga meg az amerikai meg a magyar nyugodtan eljöhet, itt tölthet ha kedve tartja évente hat hónapot, maximálisan kiélvezve az olcsó indiai lét számára nyújtotta kényelmét. De ha az indiai szeretne szétnézni egyet odakint, az szinte lehetetlen. Nem tudom, mi a véleményed neked kedves olvasó, de nekem ez nagyon igazságtalannak tűnik rájuk nézve. Ez a szituáció egyértelműen azt sugallja nekem, hogy itt az egyik fél felsőbbrendű, mint a másik, hogy az egyik bármikor szakíthat a gyümölcsfáról, a másik meg csak nagyon különleges esetekben. Nos ezért kellenek a határok, meg a törvények nagy része. Ők mindig jó eszköznek bizonyultak az emberiség történelme folyamán a hierarchiák megteremtésére. A hitetleneknek, a hatalomra vágyóknak mindig is nagy szükségük volt a hierarchiára, hogy igazán fontosnak, társadalmilag értékesnek érezhessék magukat. Ez teljesen természetes velejárója a földhözragadt állapotnak. Ezeknek az embereknek örökös harc az életük. Jobbik esetben abban az ostoba hitben távoznak innen, hogy egy nemes célért harcoltak életükön át. Rosszabbik esetben meg az utolsó pillanatban jönnek rá, hogy lehetett volna egy gyönyörű életük, ha engedték volna, hogy az értelem lángja fellobbanjon bennük, és folyamatosan irányt mutasson.
Többször is próbáltam már hangsúlyozni, hogy micsoda nagyszerű emberekkel találkoztam folyamatosan az úton. De ha végig csak erről írnék sem lenne elég, hogy kifejezzem a hálámat, amiért az élet ezekben a csodás élményekben részesített. Itt megtapasztalhattam az igaz egységet, hogy mindnyájan egyek vagyunk, aminek a megélése a legfelemelőbb érzés talán amivel egy földi ember élete során találkozhat. Tanúja lehettem annak, hogy a földrajzi határ nem lehet akadálya annak, hogy igazi, meleg, akár családi szeretetet érezhessek magam körül. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a vízum lejár hamarosan, és a szív hiába is szeretne még itt lenni, előbb-utóbb elérkezik az ideje a szétszakadásnak, mert a szabályokat be kell tartani. Tehát dönteni kell, hogy melyiket válasszuk: a teremtés, a természet szabályainak a betartását, vagy pedig, a kapzsi, birtokolni vágyó emberi elme szabályainak a betartását. Ha az elsőt választom, megmarad a lelkem szabadsága, és boldogan szárnyal tovább addig amíg be nem teljesíti a küldetését, de közben a lakását, a testet lehet, hogy külső támadások érik, merényletet követnek el ellene, hátha életét veszíti benne a gazda. Ha a második lehetőséget választom, a ház érintetlen marad, de a gazdája lebetegedik és talán életét veszíti mivel, hogy a legfontosabb kincsétől, a szabadságától megfosztotta őt a lakása. Ezzel a döntéssel kell szembenéznie előbb vagy utóbb minden földi halandónak. Melyiket válassza? A gy0ny0rü, csillogó villogó lakást, vagy pedig annak gazdáját. A lakásról tudjuk jól, hogy egyszer csak összeomlik, az idő fogai szétrágják a fundamentumát, és egy idő után feldől, vége lesz. A gazdájáról meg már az orvos tudomány is azt állítja, hogy a gazda halála után is tovább él. Kedves építő mesterek! Elérkezett az idő, hogy ti is eldönthessétek, hogyan építkeztek. Kívül, vagy belül. Rövid távra, vagy hosszú távra.
Megérkeztünk Ranjit otthonához. Megkért, hogy mielőtt tovább mennék, menjek be egy teára. Elfogadtam kedves ajánlatát. Derűs arcú felesége, sógornője, meg öccse fogadtak. Fagylaltot hoztak, aminek az íze az út folyamán eléggé elfelejtődött. Közben megnéztem, érkezett – e email. Nem sok ajánlatot kaptam szállásra, de viszont észrevettem, hogy Zoltán barátom által küldött telefonszám nem teljesen ugyanaz, mint amit legelőször küldött. Egy számjeggyel több van a másodikban, mint az elsőben. Rögtön hívtuk is a Ranjit telefonjáról, és csodák-csodája, a vonal túlsó végén beleszólt Hajnal. Azt ígértem neki, hogy estére megérkezek, de utána Ranjit felajánlotta, hogy náluk aludjak, aminek nagyon örvendtem, mert a Punei napsugarak és a tömény szmog és a több napos nem alvás nagyon megtizedelték erőforrásaimat. Már-már kezdtem elfelejteni milyen ágyban aludni. Zuhanyozni volt alkalmam az első bombayi látogatásom alkalmával, de ágyat már rég nem láttam. Úgy megvendégeltek, mint egy minisztert, de igyekeztem keveset fogyasztani arra hivatkozva, hogy én nem ehhez vagyok szokva, és ezért nem szeretnék elsőre nagyon belakni. Megkínáltak minden földi jóval, kedvességgel, szeretettel, forró fürdővel, puha ággyal. Úgy ébredtem másnap, mint akit elvittek éjjel egy ajándék körutazásra a paradicsomba. Jót reggeliztünk, és utána kivitt Ranjit az országútra, egy olyan kereszteződésbe, ahonnét több esélyem volt stoppot kapni. Elbúcsúztam Punei jótevőmtől, és
mivel nem volt nagy kedvem egy helyben álldogálni, elindultam az országúton Bombay fele. Így érkeztem meg ahhoz az útszéli vendéglőhöz, ahol az előbb az adást megszakítottam, hogy az új élményeket, még úgy frissen leírjam.
Vikamkher este öt óra tájt jött vissza. Kérdezte, hogy készen állok – e az útra. Mondtam, hogy én mindig készen mindenre. Beültettek egy kis Suzuki Marutiba, és elindultunk a Bombay fele vezető úton, hogy fogjunk egy buszt nekem. Meg is érkeztünk egy nagy parkolóba, ami mögött egy módos vendéglő ékeskedett. Vikamkher megvette a jegyemet. Bár csak soha ide se adta volna, hisz amikor megláttam, hogy kétszázötvenbe kerül az út Bombayig, nagyon meglepődtem mivel, hogy eddig én kétszázötven rúpiáért, hatalmas távolságokat buszoztam olyan ablak nélküli nagyon fapados huzatos buszokon. Ez igazi luxus busz volt, hatalmas televízióval felszerelve. Vikamkher a jegyszedőnek külön nyomott egy néhány tízest a kezébe, hogy engem a megfelelő helyen tegyenek le. Egyszerűen tudtam, hogy ez amit most értem tesz, az se nem több se nem kevesebb annál, amit a saját gyerekéért is tenne. Vikamkher egy olyan személy, akivel szavak nélkül is tudtam beszélgetni. Értettem minden gesztusát, minden cselekedetét, minden indíttatását. Érdekes dolog még az, hogy amikor a kezembe nyomta névjegykártyáját, hogy bármikor felhívjam, ha India területén bajba kerülnék, arra lettem figyelmes, hogy meglehetősen sok mindennel foglalkozik. Kérdeztem is tőle, hogy nem – e fárasztó annyi mindent csinálni. Azt mondta nem, mert számára az összes dolog amolyan hobbi, amit örömmel csinál, és az egész mögött az a lényeges alapelv áll, hogy mindennel amivel foglalkozik, szolgálatot teljesítsen az embereknek, az emberiségnek, hogy az által, azok nagyobbá válhassanak. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még megkért, hogy szóljak ha pénzre van szükségem, mert ad rúpiát, dollárt, amire szükségem van. Mondtam neki, hogy már így is túl sokat adott, és ha soha nem is kerül sor arra, hogy segítségét kérjem valamiben, már ezzel a kedves gesztussal is nagyot segített nekem az utamon, ugyanis lelkileg feltöltődve, tele pozitív energiákkal indulhatok tovább. Mondtam neki, hogy tudom, hogy nem az az ember ő akinek, meg kell köszönni bármit is, de ettől függetlenül azt kívánom, hogy az élet folyamatosan megadjon mindent neki, amire szüksége van, hogy ezt az egészséges életfelfogást megőrizhesse. Azt válaszolta ő erre, hogy nincs neki szüksége semmire. Ő a legelégedettebb ember a földön. Mindene megvan, amire vágyhatna, sőt, még annál több is. Ő már csak egy nyugodt halálra vágyik, semmi másra. Elmosolyodtam, megöleltem, mint apámat, és felültem a buszra. A csodás naplemente talált nagyon az aznapi élmények finom utóízével. Hosszabb volt az út Bombayig, mint gondoltam.
Késő este szólt a jegyszedő srác, hogy megérkeztem a desztinációmba. Leszálltam a buszról, Kelet Maladon. Nem kis látvány volt ami fogadott. Az esti Bombay olyan mint Európa leghangosabb metropolisa csúcsidőben. Hatalmas forgalom az autópályán, az utcákon pezseg az élet, a zöldségárusok, a boltosok nagyon elfoglaltak. Dudál talán a biciklis is. Hemzsegnek a riksák, az autók, a motorbiciklik meg a járókelők. Lenyűgöz, hogy tud annyi ember meg jármű ilyen sűrűn egyszerre mozogni anélkül, hogy balesetet okozzanak. Minden négyzetcentiméter ki van használva. Már régóta figyelem az indiai közlekedést, ami egyszerűen lenyűgöz engem. Aki még nem látta, annak nehéz ezt elképzelni. Mint a hangyák, összevissza, de mégis hatalmas harmóniában egymással...Hihetetlen. Nem tudom mennyi baleset van Indiában, de én még egyet sem láttam, és azt gondolom, hogy lehet sok a baleset, de az is lehet, hogy ha leosszuk a lakosság számára, az arány lehet nagyon kicsike lesz. Ebben a közlekedésben nincsenek szabályok. Talán csak egy, ami azt mondja, hogy hangolódj rá a forgalom dallamára, és kövessed, alkalmazkodj a ritmushoz és a többi hangszerhez, tehát a többi közlekedő alanyhoz. Többször figyeltem, hogy egy sofőr sem veszíti el a türelmét amikor valaki kihúz eléje,m egyszerűen csak rálépik a fékre, és hagyja, hogy a másik is elinduljon. Dudálni mindenki dudál, ahogy azt már az előbb is említettem. Talán még álmukban is megnyomják egy párszor, mert duda nélkül annyira elképzelhető a közlekedés, mint odahaza, kerekek nélkül. Azt mondtam, hogy ha netán, szállítási cégem lenne valamelyik életemben, biztos, hogy Indiai sofőrt alkalmaznék.
Valósággal rotyog az élet az utcákon mint a töltelékes káposzta a fazékban. Mindenki köszön, mindenkinek intek, köszönök, visszakiáltok. Közben érdeklődöm, hogy merre is van a cím, ahová
mennem kell, hol van a Sai Baba templom. Több fiatal srác is magyarázta egyszerre, merre kell menni. Végül egyik akinek a neve Samir volt, azt mondta szívesen mutatja az utat nekem. Amúgy sem siet semerre, belefér az idejébe.
Hosszas séta után megtaláltuk a címet. Hajnalék az az napot már félig elbúcsúztatták. Samir azt mondta, hogy holnap szabad, ha van kedvem hozzá, szívesen megmutatja nekem Bombay egy részét. Hajnaléknak röviden és tömören bemutattam az utat, és elmondtam, hogy egy kis nyugodt helyre lenne szükség, ahol össze tudnám szerkeszteni a Szabad Gondolat 3. számának az oldalait.
Több napot töltöttem Bombayben, amíg az újság végleges formája végre megmutatta magát. Legtöbb időt a házban a laptop mögött töltöttem. Néha-néha pihenésképpen kimentem a nagy Bombaybe. Első nap Samirral elmentünk megnézni Bandrat, ahol a Slumdog Millionaire című indiai film egy részét forgatták. Bandra arról híres, hogy két fele van: a vasúti síneken innen és túl. Ezt a két részt röviden és nagyon kifejezően úgy is lehetne nevezni, hogy pokol és menny. Egyik oldala a dús gazadagoké, a másik meg a templom egerénél is szegényebbeké. Mivel a gazdag negyedek, és az azokban levő élet, már ismerős volt számomra, a Slum (a szegény helyek) feltárására esett a választásom.
A slumokban (szlam) élő emberek talán a világ legszegényebb emberei, ha az anyagi javakat vesszük alapul. Azt hiába is próbálnám sorolni, hogy mijük nincs, mert, akkor fel kéne soroljak mindent, ami nekünk elégedetlen gazdagoknak van. Többnyire bevándorlók. India más államaiból jöttek Bombaybe a jobb megélhetés reményében. Európainak szinte elképzelhetetlen, hogy mennyire szűkös körülmények között is létezhet az ember. Arra gondolok, hogy kb. abban különbözhet az orosz fogságtól ez a hely, meg az adottságai, hogy maga a terület nincs drótkerítésekkel körülhatárolva, és nem katonák irányítják az ott élők minden lépteit. De ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg ember él ott, azt is mondhatjuk, hogy kisebb ez a tábor mint az egykori orosz meg a lengyel koncentrációs táborok. Természetesen az utóbbiakban több a luxus. Samir nem is nagyon akart beljebb jönni. Bombayi lévén soha nem járt még egyetlen slumban sem. Mindig távolt tartotta magát az élet a társadalom eme színterétől. De tudomásul vette, hogy nem vagyok turista, így arra sem nagyon vagyok kíváncsi, hogy a britek annak idején miket építettek mások nyomorúságán. Inkább azt nézném meg, milyen a másik, a nem kívánatos India. Egy hatalmas tűz pusztított nemrégiben Bandraban, aminek következtében nagyon sokan fedél nélkül maradtak. Mondanám, hogy ház nélkül, de arrafelé nem igazán láttam házakat, csak amolyan műanyaggal fedett árnyékokat, ami alatt családok élték életüket. A tűzben állítólag annak a lánynak is leégett az otthona, aki játszik a Slumdog Millionaire című filmben. Vécézési lehetősség nem nagyon van arrafelé, ezért a gyerekek a sínekre kuporodva végzik kisebb-nagyobb dolgaikat. Erről jut eszembe, hogy naponta húsz ember veszíti életét, vonatbalesetben, mivel pont olyankor mennek át a vasúti síneken, amikor a vonat már túl közel van. Említettem még az elején, hogy ezen a helyen, ahol az emberek között lecsökkent a fizikai távolság, mert rengetegen vannak, valahogy azt éreztem, hogy mégiscsak távolabb kerültek egymástól. Több a búval b…..ott arc, kevesebb a mosoly, több a robotoló emberi lény akinek már nincs ideje és energiája egy semmibe nem kerülő mosollyal megajándékozni embertársát….Bárcsak nem is látná, de akkor elesne, a nagyváros kínálta jó anyagi lehetősségektől. Arra számítottam, hogy itt majd még rosszabb lesz a helyzet, hogy a fájdalom, és a nyomorúság lesz olvasható az emberek arcáról, hogy alig várom majd, hogy magam mögött hagyjam a helyet, de tévedtem. Visszatért a derű, az emberek vidáman köszöntöttek, a gyerek olyan nagy ujjongással játszottak a semmiben, a segélyruhákból készült hegyeken, hogy nem hittem a szememnek. Megint csak azt kellett tapasztalnom, hogy a világ leggazdagabb emberei között járkálok, akik ugyan szűkölködnek anyagiakban, de az életörömük határtalan. Jobban örvendenek annak a kevésnek, mint mások a százszor annyinak. Az lét ismételten megmutatta, hogy a boldogság amelynek felleléséért könyveket olvasunk, tanfolyamokra fizetünk be, amit szüntelen kutatunk, az sokkal közelebb van hozzánk, sokkal egyszerűbben fellelhető mint gondolnánk. És a híres eszközeink, amelyekkel őt keressük, néha még távolabb visznek tőle. Nem volt alkalmam túl mélyről meríteni az ottani élet kínálta tapasztalásokból, de azt valahogy éreztem, hogy lelkileg gazdagabb emberek laknak
ott mint a város más részein. Eltűnődtem, hogy az amit megvetünk, amit elítélünk, amit korrigálni akarunk, lehet, hogy közelebb van a természetességhez, mint azok az erők amelyek folyamatosan el szeretnék törölni ezt a képet a föld felszínéről. Ott nincs akkora távolság az emberek között, mint a vastag falakkal elválasztott betontömbök rengetegében. Ők nem félnek annyira egymástól, mint a biztonságos körülmények között élők. George Carlin felesége halála után fogalmazott gondolatai jutnak eszembe, amelyek megjelentek a Szabad Gondolat 3. számában is. Lehet, hogy annál nagyobb a bizonytalanság mértéke, minél inkább ragaszkodunk a biztonságunkhoz. Nem gyakran láttam szegény embert félni. Mit féltene ő? Talán a szegénységét, hogy nehogy valaki ellopja tőle? Azt nem kell félteni, arra a kapzsik nem törnek rá.
Tűnődj el kicsit te is, mitől félsz amikor félsz, milyen birtokolni kívánt tárgy vagy ember elveszítésétől félsz? Létezne – e a félelmed, ha le tudnál mondani arról, hogy bármit is birtokolj, kisajátíts magadnak? Tudnál – e félni ha hirtelen elveszítenéd az illúziót, hogy valami a tiéd lehet, és nem kéne visszaadd, amikor eljön a számonkérés ideje. Figyelnünk kell, mert minél inkább elhisszük, hogy akkor vagyunk gazdagok, ha egyre csak gyűjtünk, életünk végéig csak gyűjtünk a reklámok útmutatása szerint, annál kevesebbet tudunk magunkhoz venni azokból a javakból, amelyek nem vesznek el a test halálával sem. A szem nem csak arra való, hogy nézzen, hanem arra, hogy lásson is! Nem elég csupán csak nézni valamit, mert látás nélkül a képek nem nyernek értelmet. A képek önmagukban semmit nem jelentenek.
Többször is el kell mondanom, hogy itt Indiában a nyomorúság országában folyamatosan megtapasztalom a végtelen gazdagságot. Mennyire más jön le a televízióból, ha Indiáról közvetítenek....hihetetlen. Rengeteg kevés van itt ebben az országban. De az a sok kevés mind-mind alkalmas az adásra is, így soha nincs szűkség. Egyre azt érzem, hogy bár nekem is egyre kevesebb van azokból a dolgokból amelyekre fektettem a hangsúlyt mostanig, mégis egyre csak gazdagodok általuk. És bár néha nagyon koszos vagyok, amikor az út pora vastagon lerakódott a hátamon, amit felold a verejték, ami néha megszárad, majd megint feloldódik, egyre csak azt érzem, hogy folyton csak tisztulok és tisztulok itt, a lélek fürdőszobájában. Micsoda ajándék, micsoda kegyelem. Megkaphattam a szegénységet, hogy az gazdaggá tegyen. C.R. Singh szavai újból előjönnek: ha a világ összes óceánjainak vizét örömkönnyekké, és változtathatnám is kevés lenne, hogy kifejezzem a hálát ami a szívemben lakózik, itt a bőség országában. Hirtelen most eszembe jut legutóbbi gibraltári utam egyik legfontosabb élménye is. Találkoztam, egy dúsgazdag emberrel, akinek milliói voltak. Az érdekes a történetben az, hogy ezt én soha nem tudtam róla, és amikor mondták nekem, hogy ő az egyik leggazdagabb ember a környéken, nem jött, hogy elhiggyem. Végül be kellett ismernem, hogy ennek az embernek tényleg van pénze, nem pedig fordítva. Hatalmas vagyona nem kerítette hatalmába az embert. Olyan alázatosság, és kedvesség sugárzott belőle, hogy nehéz volt elhinni, hogy több pénze lehet mint nekem, akkori kocsmárosnak. Nem mindennapi tapasztalás volt ez. Azt hiszem soha nem felejtem el ezt az egyet a több ezerből.
Bandra után moziba mentünk....európai filmfesztivál kellős közepébe csöppentem. Így ingyen mozizhattam is egy jót...Rég nem voltam moziban, és abszolút nem volt része a tervnek, hogy én majd mozizni is fogok útközben., de bevallom, nagyon jól esett megnézni azt a jó kis belga komédiát (Chicken is no dog), majd két nap múlva a Made in Hungáriát, amelynek a rendezőjével, Fonyo Miklóssal váltottam is egy néhány szót mozi után. Az történt, hogy több éves kihagyás után el kellett jönnöm Bombayba, hogy megnézzek egy jó magyar filmet. Made in Hungária! Szeretettel ajánlom, minden jó kedvet, vidámságot kedvelő embernek. Ritkán jártam ki a házból, mert kezdőnek meglehetősen időigényes folyamat az újságszerkesztés meg tördelés, de valahányszor kitettem a lábam a házból, valósággal felpördültek az események körülöttem.
Egyik alkalommal a vonaton egy újságíró lány szólított meg, aki rövid ismerkedés után meghívott egy hotel vendéglőjébe bulizni. Közöltem is vele hamar, hogy nem fér bele az én költségvetésembe, hogy ilyen helyekre menjek, és nem is része az úti célomnak, hogy bulikba járjak. Ő erre azt mondta, ne aggódjak, mert teljesen ingyen van. Ehetek ihatok ami belém fér, jól érezhetem
magam, bollywoodi módra. Nem adtam neki határozott választ ott helyben, de másnap mégis csak úgy döntöttem, hogy nem azért jött a lehetőség hozzám, hogy elküldjem haza, ezért feltettem a vándorkendőt, rá a kalapot, és elindultam a buli irányába. Amikor megérkeztem a hotelhez, nagyon kételkedtem, hogy oda engem beengednek ezzel az imadzsemmel, de nem volt probléma. Lekísért a kapus a Hotel alaksorában található mulató helyre, ahol kedves indiai fiatalok, gyönyörű hindu lányok köszöntöttek. Intenzív ismerkedés követte az érkezést, majd étellel itallal kínáltak a pincérek. Bár olyan volt ez számomra mint az ígéret földje, nem vittem túlzásba sem a bort sem az ételt. Hálás voltam, hogy ezzel ajándékozott az élet, de nem akartam kinyírni magam örömben, ezért csak óvatosan fogyasztottam. Azok a lányok, azok a mosolyok...az a jókedv, az a zene igazi ajándék emberi érzékszerveimnek. Nagyon vendégszerető fiatalok vettek körül. Úgy táncoltunk, buliztunk együtt, mintha legalább tíz éve minden hétvégén ezt csinálnánk. Egy kedves, kissé visszahúzódó hindu lánnyal ismerkedtem meg, aki amikor útnak engedte belső mosolyát, egyszerűen elkápráztatott. Közben jött egy másik jány is, aki sokkal bátrabban, eddigi legszebb indiai angollal, jött ismerkedni. Atyám milyen szemei voltak.- Nem csoda, hogy szerre nyeritek a világ szépe versenyt.- Gondoltam magamban. Nagyon barátságos beszédes volt. Egyszerűen eltiporta a másik lányt akivel előtte beszélgettem. Fiatal volt hozzám képest a maga huszonegy évével, de egy lelkileg értett női lényt ismertem meg személyében. Elég hamar telt a jó idő. Lassan az utolsó vonatok indultak volna, amikor a lány azt mondta, hogy ő is arrafelé lakik amerre én, és szívesen elvisz engem ha elfogadom. Miért ne fogadnám el? A csokoládét is elfogadom, ha kínálnak, mert szeretem. Isten ajándéka volt az együtt eltöltött idő. Ennyire indiai tapasztalatom, még nem is volt mostanig. Folyamatosan megkértem, ha valami fontosat szeretne közölni, szóljon előtte, hogy forduljak el, mert ha a szemébe kell nézzek közben, gőzöm sem lesz miről fog beszélni. Ez a lány ismerkedésünk első pillanatától kezdve úgy gondoskodott rólam, mintha anyukám lett volna. Meg is jegyeztem neki, hogy nekem ez túl sok. Nem tudom mit kezdjek ennyi kedvességgel. Kaját akart venni nekem, meg minden, csak épp ne éhezzek amíg vele vagyok. Gondoltam magamban, ha ilyen egy indiai feleség, akkor mennyei lehet a házasság a férfi számára :). Pénzt akart adni nekem, hogy legyen egy kis útravaló. Mondtam neki, hogy nem fogadhatom el, mindig van annyi amennyire épp szükségem van. Erre erőszakkal a zsebembe nyomta. Megérkeztünk a bombayi rezidenciám elé, búcsúzni kellett. Mindenképp szeretett volna adni valamit, amiről majd eszembe jut. Mondtam neki, ne izgassa magát, mert már ide adta, azokkal a szép mosolyokkal, a kedvességével, meg csábos szemei tekintetével. Erre elővett egy kis tükröt a táskájából és a kezembe nyomta. Mondtam neki, hogy pont erre vágytam egy életen keresztül, de jobb ha megtartja, mert az ő földi megnyílvánúlása valószínűleg sokkal nagyobb hasznát veszi majd neki mint az enyém :). De ő ragaszkodott, hozzá, hogy megtartsam, azt mondván, hogy ha eljön az idő visszaadom a pénzt is és a kis kinyitható tükröt is, amelynek a másik fele nála maradt. Mindvégig őszinte voltam hozzá. Tudta, hogy nekem más a felfogásom a férfi nő kapcsolatról mint neki. Én nem birtokolhatok, engem nem birtokolhatnak. Lehet, hogy soha nem lesz senkim, és soha nem leszek senkié, mert tudom, hogy csak így lehet meg földi létemnek mindene amire épp szüksége van ahhoz, hogy majd egyszer természetes módon levetkőzze magáról, a földi lét nehezékeit. Abban egyeztünk, ha nem megyek el a következő nap, még összefutunk, hogy élvezzük még egy kicsit egymás társaságát mielőtt örökre magam mögött hagynám Bombayt. Úgy is alakultak a dolgok, hogy maradt még másnapra is egy kis újságos elintézni való, így estefelé találkozhattam a csábos tekintetű hindu szerelmemmel. Elvitt egy nagyon vagány föld alatti pipázós helyre, ahol vízipipáztak még a falak is. Sötét sejtelmes földalatti helység volt, jó ambient zenével. Soha nem vonzott a vízipipa, de ott kifejezetten jól esett szívni az aromás füstöt, és közben beszélgetni a lánnyal. Sajnos neki haza kellett mennie elég korán, ugyanis szigorú szabályokkal vigyáznak a szülők a család hercegnőjére. Ennyi volt, nem sok nem kevés, épp elegendő, és nagyon szép. A kapu előtt szálltam ki a Riksából. Egy búcsú ölelés szép szavak kíséretében, és azzal le is zárult a bombayi szerelmi történet.
Felmentem a lakrészre. Hanjalék nem aludtak, így volt alkalom egy kis beszélgetésre, amire korábban nem sok idejük volt nekik sem és nekem sem. Rajesh elmondta, hogy ha kimegyek a kapun,
előttem az országút, és Ahmedabad amerre indulni szerettem volna, az balra van :). Mondom, akkor megvan, hogy melyik irányba veszem az utat majd reggel. Ennek nagyon örültem. Nem kellett végigbuszozzak a zajos hangos füstös városon, hanem egyszerűen csak elfordulok balra, és megyek kb. ötszáz kilométert, ami után megérkezek Ahmedabadba, ahol Prem Kumarral szerettem volna találkozni, aki nyolcvankettőben, Mahatma Gandhi születésnapján elindult gyalog a föld körül a béke üzenetével. Egy utolsó közös vacsora következett, még egy kis beszélgetés, utána elküldtem az újságot a nyomdának, és lefeküdtem, hogy másnap frissen, indulhassak tovább. Tudtam, hogy majd megint nem sok esély lesz egy darabig az ágyban alvásra, az európai színvonalú tisztálkodásra :)Reggel amire felkeltem Rajesh már munkában volt. Hajnallal megreggeliztünk, kihúztam a szekerem a szobából, majd elbúcsúztam tőle, megköszönve neki, hogy otthont biztosítottak a harmadik Szabad Gondolat megszületésének. Kimentem a házból, ki a kapun, megnéztem a gumijaim mennyire kopottak, és elindultam északnak, Mahatma Gandhi városa Ahmedabad (ejtsd Amdabadnak). Nagy forgalomban húztam magam mögött a bőröndöt. Többen is intették, hogy elvisznek. Én azt mondtam nekik, ne vicceljetek, jelenleg sokkal gyorsabban haladok mint ti. Egy riksa is felvett, és teljesen díjmentesen elvitt egy darabon, majd egy kedves kis Suzukika. Becézem, mert amint mondtam már, ez a legkedvesebb, legjószívűbb, legszeretőbb autó a világon:). Az első Suzukika szinte ki is vitt a városból, de a küldetését egy másik testvére teljesítette. A második gazdája megteáztatott, és ennem is adott volna, ha éhes lettem volna, majd vett nekem egy flakon vizet az útra. Bőrönd húzás következett újra hegyen völgyön keresztül, amit a városon kívül kifejezetten élveztem is. Egyszer csak megállott egy teherautó, hogy elvigyen egy darabon. Az utasfülke dugig tele volt, de mondták, hogy hátul a csomagtér egyedül az enyém. Nem volt könnyű felmásznom oda, de nagyon kalandos utazásnak ígérkezett már lentről is. Egy teljes teherautó csomagtere csak az enyímé, ráadásul ingyenért :). Jó kis buli volt odafent, főleg ha a sofőr fékezett. Nagyon jókat táncoltam a néhol meglehetősen göröngyös utakon. Közben integettem kifele minden élőnek, és fényképzetem, filmeztem őket. Egy fél órai utazás után valami srácok érkeznek a teherautó mögé egy fehér Toyota Corollaval. Jókat gesztikuláltunk egymásnak. Szavak nélkül a tudomásomra hozták, hogy nem hagyhatják, hogy ott hátul zötykölődjek, ezért a teherautó elé húztak és megállították. Ilyent sem stoppoltam még. Teherautó csomagteréből kifele....nem hittem a szememnek, hogy még így is lehetséges a stoppolás. Átpakoltuk magamat a Toyota hátsó ülésére, és elkezdődhetett a Kaland, a „roadtrip”. Módos autó volt ez ám, bőr huzatos ülésekkel. Tudtam, hogy egyikőjük sem utcaseprő. Kis ismerkedés után, felhangosították a zenét és kezdődött a buli. Énekeltek, táncoltak az ülésben. Én is hamar átvettem a ritmust. Így fogyattuk az utat Gujarat állam felé. Egyszer csak azt mondják, hogy eljött a sörözés ideje. – A micsod aideje? - kérdeztem én? Ezek nem vicceltek. Húztak félre egy motel elé, ami mellett egy söröző volt. A világ minden nevesebb söre a hűtőben. Még választhattam is. Carlsberget ittunk mindannyian. Istenem milyen finom volt, és milyen hideg, milyen jól kompenzálta azokat a fokokat amiből kb. negyven volt körülöttünk a levegőben. Még az útra is vettek egy néhányat, és apukának is egy kis üzemanyagot, hogy legyen a nehéz időkre. Út közben megtudtam tőlük, hogy a rajongásuk a sörért részben annak is köszönhető, hogy Gujarat államban tilos az alkohol árusítás, fogyasztás. - Micsoda okos, dolog még ezt is törvénybe foglalni! - gondoltam magamban. - A törvényhozók jóvoltából, legalább egy kicsivel még jobban esik a sör az embernek. Igen, részben nekik köszönhetem, hogy egy jót sörözhettem is az úton. Mindkét srác fiatalabb volt mint én vagy négy évvel. Sógorok voltak, mivel ugyanabból a családból választották párjaikat. Vidám-kedélyű fiatalember mindkettő. Megvan mindenük amire szükségük van: szerető család, jó munkahely, és egy kis söröcske is alkalomadtán. Nem vágynak semmi másra, mint amijük már jelenleg is van. Elégedettek, nem sóvárognak olyan dolgokért amelyek nincsenek, amelyek lehetnének. Azt hiszem ez az ők szívből jövő mosolyaik, nevetéseik okozója, életük titka. Nagyon szívükön viselték a vándor sorsát, mondták, hogy gondoskodnak róla, hogy még aznap megérkezzek Ahmedabadba. Mondtam ne aggódjanak, elég az nekem, ha valahol az autópályán kitesznek az autóból. Mielőtt érkeztünk volna a városba, ahová ők éppen tartottak, behúztak egy busz elé, és megállították. Kiderült, hogy a busz épp arrafelé tart, amerre én. Amire valamennyire felébredtem kissé álmos
kábultságomból, már meg volt vásárolva a jegyem, és a bőröndöm fel volt pakolva a buszra. Röviden búcsúztunk, de egy darabig még a busz mellett jöttek, integettek, búcsuszavakot kiabáltak felém.
Hosszú idő telt el amíg Ahmedabadba érkeztem, amit részben arra használtam, hogy pótolni próbáltam az elmulasztott beszámolókat. Olyan intenzívnek bizonyul ez az utazás, hogy elég gyakran elveszítem az egyensúlyt a tapasztalás és a tapasztalatok megosztása között. Valósággal el kell bújjak írni, mert ha nem ezt teszem, csak gyűlnek a meg nem osztott tapasztalatok, amelyek túl szépek ahhoz, hogy magamba zárjam őket. Azt érzem, hogy ez ami történik, nemcsak velem, nemcsak értem történik. Szeretném, hogy mindenkivel, és mindenkiért történjenek, akik szeretettel olvassák, és befogadják ezeket az élményeket. Ha nincs lehetőségem egy-egy állomásban aludni és időt tölteni néha, akkor valószínűleg egy kedves családnál vagyok, akik otthont adtak a vándornak, és akikkel nem tehetem meg, hogy laptopozok mialatt náluk vagyok, mert próbálom hagyni, hogy a lehető legtöbb, a lehető legszebb dolgok történjenek akkor és ott, amikor és ahol épp lehetőség nyílik arra, hogy megtörténjenek.
Ismételten éjjel érkezek mint az EDDA. Éjjel fél kettő, Ahmedabad buszállomás. Jönnek a segítőkész jószívű emberek, akik a turistát látják bennem, és kínálják a hotelt, a taxit. Legjobb fegyverem a következő két szó: NÓÓÓÓ MÁNIII (nincs pénz)...Egyesek még ezután sem hagyják abba a hadjáratot, tovább erőltetik a dolgokat. Ilyenkor azt mondom, hogy nem vicceltem, tényleg nincs pénzem. Ez meg beleszól a mi barátságunkba, nemde? Elindultam kifele az autóbuszállmásból. Közben vettem egy főt tojást az utcán, hogy csillapítsam éhségérzetemet. Tovább mentem a város belseje felé. Pezsgett az élet az utcán mindenütt. Kóbor-tehenek, motorok , riksák, gyors kajáldák. Egyből körülvettek kérdezvén melyik az én országom. Mondom, hogy Románia. Ha azt nem ismerik, Magyarországot mondok helyette. Utóbbin nevetnek, mert úgy hangzik angolul mint az, hogy éhes. Ha azt sem ismerik mondom, hogy Európa. Ezt már nagyjából mind tudják, hogy hol van. Helyet kerestem, ahol leülhetnék, bedughatnám a laptop kábelét valahova, hogy megnézhessem a neten, hátha találnék információt a keresett személyről. Egy boltos, aki elég jól beszélt angolul, ajánlotta egyből a segítségét. Kinyitotta egyik boltját amit már csak raktárnak használt. Utat engedtem a kifele igyekvő 2 kilós patkány komának, majd becserélkeztem helyette a helységbe, ahol egy kényelmes irodai szék fogadott egy asztal társaságában. Bekapcsoltam a laptopot, és megpróbáltam az internetet, ami határozott nemet mondott a kérésemre. Közben a tulaj elmondta, hogy a munkások nagy része neki dolgozik, a környéken az övé a legtöbb gyors étkezde. Teát hozatott (csáj), és megkérdezte, mit ennék szívesen. Udvariasan mondtam neki, hogy köszönöm szépen, épp nem vagyok éhes, mert az előbb pusztítottam el egy főt tojást. Mondtam neki, hogy a küldetés sikertelen volt, ugyanis az internet nem működik. A környéken senki nem hallott Prem Kumarról. Mondom neki, hogy én akkor elmegyek a vonatállomásra. Azt mondta, hogy a motorral elvisz. Másodszor ülök az enyémnél kétszer kisebb motoron úgy, hogy a hátamon a hátitáskám, meg valahol közben a húsz kilós bőröndöm. Megkérdezte, hogy kényelmesen ülök e. Mondom persze, ennél kényelmesebben nem is ülhetnék. Próbáld csak meg elképzelni a kényelmem egy biciklin két személlyel és harminc kilónyi csomaggal :).
Megérkeztem az állomásba ahol talán több ezer ember feküdt a földön, asztalon, széken, csomagszállító szekéren, meg mindenütt. Úgy lehetett elképzelni a képet, mint egy háborús filmjelenetből kivágott, háború utáni csatateret. Itt már tudtam, hogy ez sem egy kis falu. Kiderült később, hogy Bombay mellett az, de itt is akad vagy négy millió lakos. Egy darabig nézelődtem a csatatéren, reménytelenül keresve a helyemet benne. Egyszer megszólít egy kedves fiatalember, hogy mit keresek, nem – e tudna segíteni. Mondom én már azt sem tudom, mit keresek a fáradtságtól, talán csak egy helyet, ahol megpihenhetek. Azt mondta, itt dolgozik az állomáson, menjünk be az irodájába, ott majd leülhetek. A munkatársai is kedves emberek voltak, az egészen beszéltek angolul. Sikerült nagyjából válaszolnom minden feltett kérdésre, amire a természet úrrá lett rajtam, és már éreztem, hogy tovább nem tudom nyitva tartani szemeimet. Reggel hat óra volt. Ők indultak már hazafele. Jött a váltas akivel nekem már nem volt nagy kedvem ismeretséget kötni, abban a lemerült állapotban. Elkísért a fiatal ember a legkényelmesebb váróterembe, ahol, találtam is
magamnak egy szivacsos, három személyes ülőkét, ami rövid idén belül teljes méretével oda adta magát nekem, hogy le tudjak feküdni. Közel húztam magamhoz a bőröndöt meg a táskát, azzal elindultam az álmok mezején. Mostanig ez volt a legkényelmesebb útféli szállásom. Három órán keresztül járhattam a réteket, amikor hirtelen felkaptam a fejem, mert elérkeztem a végére, ahol újra kezdődött az aszfalt. Bementem a fürdőbe csomagom értékesebb részét a hátamon víve. Meglepődtem, hogy meglehetősen jól felszerelt és tiszta a mellékhelyiség. Egy budizás két rúpiába került, amíg egy zuhanyzás ötbe. Ez bőven belefér még az én költségvetésembe is. Ezért egyből befizettem egy full extrás frissülésre. Az ingemet meg a bugyimat is megmostam, és vissza is vettem, hisz tudtam, hogy ha kimegyek onnan, csupán fél óra kérdése és kopogni fog minden rajtam a szárazságtól. Megborotválkoztam, fogat mostam, készen álltam a lakodalomra. Kimentem az állomásból, hogy internetet keressek, ahol talán többet megtudhatnék Prem Kumarról. Senki ember fia nem ismerte, akivel eddig beszélgettem, pedig nem hinném, hogy sokan és gyakran gyalogolnák körbe a földet Amhmedabadból indulva, még akkor is ha ez egy négy milliós kisváros. A vasútállomással szemben volt egy kis internetező, ahol húsz rúpiával fizettem a szolgáltatásért, valamint elvették az útlevelemet, és beírtak a nagykönyvükbe, hogy ott jártam, és interneteztem, és akkor még nem volt semmilyen bomba nálam, mert a táskámból nem hallatszott, hogy tik tak, tik tak, és robbanás nélkül távoztam. Az interneten érdekes módon csak egy két cikket találtam róla, semmi többet, sem a személyéről, sem az általa létrehozott „Friends of All” nevű szervezetről. Elindultam ne tudom merre, talán megkeresni Gandhi otthonát, mivel az ő hatására indult Kumar testvérem a világ körüli útjára. Gondoltam ott csak tudnak róla. Közben befizettem egy útszéli teljes reggelire, ami chapatiból, meg három különféle curryből állt, kis edénylékben tálalva. A chapati olyan szerű mint a palacsinta, de vastagabb a tésztája, ezért ki kell nyújtani, majd kályhán megsütni. Számomra a rizs és a chapati közül az utóbbi a király, a másik csak az udvari bolond, amióta másodjára is belevágtam a barna rizs kúrába. Valahányszor megszakítom az írást, azért van mert elfordulok, és köszöntöm a körülöttem futkorászó Dzserike (egerek). Miután már nagyon sokat gyalogoltam és a betontömbök csak szaporodtak az út szélén, megkérdeztem, hogy még milyen messze van Gandhi ashramja. Válaszként azt mondták csupán hét kilométer, ami valóban nem lenne sok valahol kint a természetben, vagy a szerpentineken, amelyeket a zöld színű élővilág vesz körül, de ebben a füstös poros forróságban a fehér Tarzannak, sok egyszerre. Ezért felpattantam egy buszra, amelynek bejáratát, mentében kellett célba vegyem két darab, összesen kb. húsz kilós csomag kíséretében. Négy rúpiáért vittek szinte az ashramig. De ott is megkérdezte egy motoros, hogy nem e szeretném, hogy elvigyen. Megérkeztem a Gandhi házához. Épp nem volt otthon, de az emlékei meg az életének képekben és írásokban történő összefoglalása díjmentesen elérhető volt minden Gandhi és az általa képviselt szellemiség tisztelőjének, így nekem is. Gandhi a tiszta, harcot teljes mértékben elutasító életével részévé vállt az enyémnek, és hálás vagyok a létnek, hogy megtudhattam annak idején, ki volt az a Gandhi, ki volt az aki harc mentesen térdre kényszerítette a gonoszat. Ahogy beléptem a kapun egy kellemes nyugodtság, tisztaság érzés lett úrrá rajtam. Lekapcsoltam az utánfutót, és elindultam, hogy körbesétáljam az igaz emberré válás számomra egyik legfontosabb bölcsőjét. Közben érdeklődtem a keresett személyről. A válasz ismételten negatív. Végül egy könyvtárosnőnek csillant fel a szeme, hogy igen, ő hallott róla, de nem tudja, hogy találom meg. Ettől függetlenül megígérte, hogy megtesz mindent, hogy segítsen nekem. A minden, ha a mindenség úgy akarja nem mindig elég. Ezért ebben az esetben sem volt az. Az éjszakai kevés alvástól és az égető napsugaraktól kimerülve lefeküdtem egy kő padra Gandhi testvér otthonában és egy órát szundítottam. Elfogadtam, hogy bár megtettem mindent, valamiért még nem jött el az idő a találkozásra. Elindultam vissza a vasútállomás, Ahmedabadi otthonom irányába. Egy darabig gyalogosan mentem, ahol egy csapat fiatal srác kísért utamon. Figyelmeztettek, hogy gomboljam be az ingem, mert nem illő kigombolt inggel járkálni. Mondtam nekik, egye a fene, én vállalom, hogy illetlen vagyok, mivel hogy ha azt senki nem vállalná, előbb utóbb elfelejtenétek, mi az illő és mi az illetlen. Felpattantam az első buszra. Vidáman, kicsit mókásan, meglehetősen hangosan köszöntöttem mindenkit. Viccből alkudni akartam a buszjegy árából, erre egy fiatalember úgy döntött kifizeti helyettem,. Mondtam neki, hogy
csak viccelek, annyira csóró még nem vagyok, hogy ne tudjak kifizetni négy rúpiát a jegyre. Prakush kíváncsian érdeklődött, mi járatban vagyok arrafelé, ezért előadtam neki a történetem sűrített változatát. Erre ő úgy döntött, hogy segíteni fog nekem. Onnantól, mindenhova elkísért, még a munkájába is elfelejtett visszamenni. Italt és vágnivalót vett nekem, és javasolta, hogy menjünk el egyik leghíresebb helyi újsághoz, mert ők biztos tudnak Kumarról. El is mentünk a „Gujarat Samachar”-hoz, hátha tudnak segíteni. Halvány fogalmuk nem volt arról ki az a Prem Kumar, és nem is nagyon piszkálták az archívumot, hogy hátha megkerülne benne. Ellenben úgy döntöttek, hogy nagyon jó cikk alany vagyok az újságnak, és elkezdtek fényképezni, majd kérdezgetni. Elmondtam, hogy elindultam a föld körül a béke üzenetével, így ott ahol szükség van rá, elmondhatom, hogy mi okozza a harcokat, miért nem élhetnek békében. Ez alkalommal sem csalódtam a médiában. Olyan dolgokat kérdezett ahelyett, hogy az üzenetről érdeklődjön, hogy hány éves vagyok, honnét jövök, és édesapám, meg édesanyám meg korom, meg végzettségem, meg hány napja, meg meddig meg hány centi, meg milyen magas, meg hány órakor. Az az érzésem támadt, hogy csak viccel velem. Gondoltam magamban, hogy hejjj koma, a lényeg nem e érdekelne, ha már ilyen intenzíven pazaroljuk egymás idejét. Felelőtlen voltam, Nem adtam hangot a gondolatnak. Hagytam a szenzáció hajhász újságírót, hogy tovább álljon a részletkérdésekre adott válaszokkal. Megtanultam, ha legközelebb ilyen újságíróval fogok találkozni, akkor meg sem fordul a fejemben az üzenet, hanem azt mondom, hogy ha Román államelnök fia vagyok, csak nem tudok jól románul. Jogot végeztem és bekerültem én is a parlamentbe, hatalmas palotám van odahaza, meg sikeres jogász is vagyok közben. De egyet úgy döntöttem, hogy megnézem Indiában mi a helyzet, hogy nem e tudnék valami diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni a két ország között...jó kis komédia volt ez az interjú ha értenék Gujaratiul, biztos elolvasnám, mit tartottak érdemesnek közölni rólam. Segített is tudatosítani bennem, hogy eddig sem voltam, de valószínűleg ezutén sem leszek a a mass-média, a világsajtó legkedvencebb alanya. Ja és úgy próbálj te is őszintén szavakot, gondolatokat formálni, hogy te sem leszel az! :)) Ha otthon ülnék, és írnék egy szappanoperát, a párkapcsolatokról, meg ennek kapcsolatát elemezném az anyagi jóléttel, és még jól is sikerülne, biztos leteperne a mass-média is, nem hagyna békén amíg egy újabb sikertörténetet az asztalra nem tennék.
Eljöttünk az újságtól, Prakush riksát fogadott minden irányba amerre mentünk. Irány az internetszolgáltató, aki valamiért úgy döntött, hogy az előre kifizetett internet szolgáltatást megvonja tőlem, hogy ne tudjam sem a történeteket sem a képeket feltölteni az internetre :).Azt mondta a fiatalember mivel, hogy nem Gujarat államban vettem az internetes sticket, nem tudják megoldani a problémámat. Mondtam neki, igaz is, bocs hogy zavarom, visszamegyek néhány ezer kilométert Kerala államba, megkérdezni, mi történt az előre kifizetett internetszolgáltatással. Megkértem, ne csináljon úgy mintha a „Vodafone”-tól vettem volna az internetet, és hozzuk az „Idea”-hoz mentem volna megoldatni a problémát. Odalent olyan szépeket ígértek a szolgéltatásról, hogy azt mondtam, hogy még ha pénzem sem lenne is megvenném valahogy. Ledolgoznám az árát. De ahogy becsuktam a hátam mögött az ajtót, egyre csak azt tapasztaltam, hogy örvendek, hogy meg tudom nézni a leveleket, nemhogy még fel is töltsek képeket az internetre. Azt mondják el nekem, hogy miért nem tudnak segíteni, nem pedig azt, hogy oldanák meg a problémámat. Mondom, hogy jól van fiatalúr. Én vagyok a fagylaltos bácsi. Odajössz hozzám fagylaltért, amit előre kifizetsz. Majd én azt mondom neked, hogy sajnos épp elfogyott a fagylalt, de gyere vissza holnap. Holnap amikor jössz, azt mondom, hogy sajnos a fagylalt szállító összeveszett a gyártóval, nem pedig azt, hogy nem tudok adni fagylaltot, nesze a pénzed. Nem mérgelődtem. Ők sem egyáltalán, nagyon élvezték a humoros panaszkodásomat. Várom az internetet, de még azt sem tudom, hogy kitől várom, csak azt, hogy várom. :))
Prakush elvitt egy „Cyber Cafe”-ba, ahol megnézhettem a leveleket. Nincs nyerés, nincs konkrét válasz a kanadai barátomtól Joel-től, hogy lehet megtalálni Prem Kumart. Azt írta, hogy előkeresi a papírt amelyiken az információk vannak. Azt majd elküldi. Írtam neki, hogy nem akarom erőltetni, reggel tovább utazok. Mondtam Prakushnak, hogy ez a nap is megtelt, mehetek haza az állomásra. Reggel még meglesem, nem e jött valami info Kumarrol. Ha nem, útra teszem magam észak
irányba, Delhi, Rishikesh felé. Ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt szétválnak útjaink még eszünk egy kis útszéli vajas kenyeret. Elindultunk vissza az állomás fele. De még mielőtt egy riksát fogtunk volna, egy úriember rám köszönt, jelezve, hogy tetszik az üzenetem. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy tetszik a kis oldalkocsis robogója. Erre ő felajánlotta, hogy elvisz egy darabon. Felültünk hárman a kis járműre és elindultunk az állomás fele, ami meglehetősen messze volt onnét. Útközben megállt egy helyen, hogy vegyen nekem valami jellegzetes gujarati ropogtatni valót. Itt találkoztam a bolt tulajdonossal, aki a táskámat látván szinte szóról szóra elmondta, hogy mi az üzentem.
Jó érzés volt hallani, hogy másokban is megvan az üzenet. Gondoltam, ha szerre mindenki felszínre hozza, úgymond felelősséget vállal érte, a változások világszerte elkezdődhetnek. Tetszett amit olvastam Gandhi otthonának falain: „My life is my message” (Az életem az üzenetem). Mennyire szeretném ha mindenki így tudna élni, hogy az élete legyen az üzenete. Hogy tudatosuljon mindenkiben, hogy felelősséget kell vállalnunk a bennünk levő üzenetekért, ki kell mondanunk őszintén azt ami bennünk van, mert másképp teljesen fölöslegesen kaptuk meg, és csak elveszik, aminek eredményeképp lassúbb lesz a világ, és soha nem abba az irányba fog haladni, amelyikbe mi szeretnénk. Mondott még más ilyen egyszerű de egyben nagyszerű szavakat is Gandhi mester, mint például „Be the change you wish to see in the world” (Légy te a változás, amelyet tapasztalni szeretnél a világban). Ez alapjában véve ugyanarra a dologra hívja fel figyelmünket: vállaljuk a felelősséget azért ami bennünk van, kezdjük mi el a változást, mert azt nem lehet elvárni egyetlen politikustól, vezetőtől sem. Ha a változás nem belülről jön, az csak mindig egy képzeletbeli változás marad. Ne bízd a felelősséget másra, mert visszajön az hozzád, de akkor amikor már késő lesz. Szavazzál mindig magadra, az egyéni, megismételhetetlen emberi léted megszületésére, hogy fontos rész lehess a várt változásnak. Az amit csak te tehetsz meg senki más nem fogja megtenni helyetted, így ha nem cselekszel, annyival szegényebb marad a világ.
Elértünk az állomásra, megint búcsúzni kellett, megint egy újabb legjobb baráttól. Csak annyit tudtam neki adni cserében azért ami tőle kaptam, hogy azt mondtam neki is, hogy Isten áldjon, adja meg neked mindazt, ami eszközül szolgál számodra igaz emberré válásodban. Azt válaszolta Prakush, hogy már megadta a fizetséget a lét az által, hogy megismerkedtünk és ezt a napot együtt tölthettük. Kis vékonyka törékeny emberke volt Prakesh, de a jóakaratára világokat lehetne építeni. Még azt is észben tartotta, hogy akartam mosóport vásárolni, mert elfogyott, és mielőtt bejöttünk az állomásba, elszaladt, mondta, hogy jön mindjárt. Én már meg is feledkeztem a mosóporról. Egyszer csak érkezik vissza kezében a mosóporral, meg valami jó fogtisztító rágógumival. Hihetetlen, mennyire figyelmes és segítőkész egy ember. Utoljára megkérdezte még valamire van – e szükségem, mert ha nincs megy haza a felségéhez, akit nem mert felhívni, nehogy haza parancsolja őt. Azt mondják a nagyok az alázat megtapasztalásának legjobb eszköze a szolgálat, az embertársaidért tett önzetlen szolgálatok. Az aznapi fizetése is meg lett felezve szegénynek, mert ha a munkában valamit nem jól teljesít, büntetésképp levágják a fizetésének felét. Nem volt benne semmi feszültség vagy megbánás miatta. Végig örömmel ott volt, segített amiben tudott, utolsó pillanatban is őszinte mosoly volt az arcán. Megöleltem, és „”elengedtem, hogy menjen haza a családjához. Amíg ki nem mondtam, hogy minden rendben, minden megvan amire szükségem van nem mondta, hogy neki most akkor haza kéne mennie, még egy fél szóval sem tett célzást arra, hogy bajba kerülhet amiatt, hogy későn megy haza.
Visszamentem az állomás irodájába, ahol az azelőtti estét is töltöttem. Ott volt az én váltásom, az éjszakai. Megkérdeztem, hogy maradhatok-e náluk, hogy írjak, mert meglehetősen nagy az elmaradásom. A válasz igen volt, hozatták is már a teát a gondolatok mellé. Nagyon megszerettem az itteni teát. Finom ízes, kb háromnegyed része tej. Készen cukrozva adják. Isteni itóka reggel, délben, este, vagy épp egy jó beszélgetés mellé. Közbe közbe kérdeztek, én meg válaszoltam. A fiatal srác aki azelőtt este behívott az irodába nekifogott telefonálgatni, hogy az internetemet visszakapcsolják. Miután kissé elállt a hátam a sok üléstől, gondoltam egyet sétálok, hogy helyreálljanak az izmok és az ízületek. A srác velem szembe jött kissé bizonytalanul, zsebkendőt tartva az orra előtt. Egyből tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Meg is kérdeztem tőle, mit használ. Tudta a srác, hogy nem titkolhatja,
és a kérdést is úgy tettem fel, hogy nyugodtan válaszolhatott rá. Mit használhatna szegény ha még sörözni is bűn ebben az államban. Elővett egy kis üveget, benne feltehetőleg aceton (vagy valami más erős oldószer). Éreztem is a szagát már az elejétől fogva. Visszamentünk az irodába. Nagyon fáradt voltam már, nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy erről beszélgessek vele, de ha már belekeveredtem a dologba, nekem kötelességem volt a kérdéseire bennem megszületett válaszokat szerre tolmácsolni neki. Voltak neki is mint a többi vele hasonló sorsú fiatalembernek nyomós okai, amelyek feljogosították őt arra, hogy huszonkét évesen elinduljon meghalni mint az elefántok egy hosszú élet után amikor érzik, hogy eljött az idő. Beszélgetésünk közben figyelmeztettem, hogy nem igazán van kedvem nekem most osztani az észt a problémájára, legszívesebben már aludnék mert a szemeim ragadnak le. De mivel, ez így történt, hogy rajtakaptam gyilkosság közben, nekem most kötelességem a válaszokat, amelyeket kínál számára az élet az én személyemen keresztül neki kézbesíteni. Az majd az ő dolga, hogy mit kezd velük. Csak arra kérem, hogy hagyja abba a hazugságot főleg önmagával szemben, de ha lehet másokkal szemben is, mert ez csak gyorsítja a gyilkosság folyamatát. Hosszasan beszélgettünk. Fáradtabb nem is lehettem volna, mint amilyen fáradt voltam akkor, de valahogy a gondolatok olyan kristály tisztán formálódtak, és kerültek terítékre, hogy én is elcsodálkoztam. Amikor már éreztem, hogy az üzenetet átadtam, jeleztem hogy én lassan indulnék lefeküdni, ha úgy érzi, hogy már nincs több kérdés. Abban egyeztünk reggel, amikor végez felkölt (ami nekem csak 2 óra alvást jelentett volna), és elmegyünk együtt a netemet tisztázni, és közben ha szükség váltunk még egy pár szót. Örömmel fogadta el a javaslatomat, és reggel ott is volt az „ágyam” mellett. Tyűűűűűű milyen kómás voltam, amikor felköltött. Azt sem tudtam hirtelen, melyik állomásban vagyok, de egy dolog nagy örömet okozott nekem, éspedig a fiatalember arca, a nyugodtság, meg az öröm amit rajta láttam. Azt mondta, hogy nincs értelme ilyen korán felkeljek, mert úgy is csak tízkor nyitnak. Azt mondta, hogy lehet jó is vvolt, hogy nem találtam meg a keresett személyt, és lehet, hogy nem is azért kellett nekem itt eltölteni két napot, hanem másért. Elmosolyodtam, és azt mondtam, lehet hogy igazad van. Valahogy én is éreztem, hogy talán az ahmedabadi igazi küldetés teljesült, indulhatok tovább. Ezt igazolta, hogy ma este sem volt válasz, amely segített volna megtalálni a békejárót, de én ettől függetlenül nagyon sokat haladtam, mondhatni szinte utolértem magam, minden lényegesebb mozzanata az útnak szavakba van öntve. Lassan lehet csomagolni őket, és postázni hazafele. „Facebook”-ot cseréltünk, és búcsúztunk. Bízok benne, hogy az ahmedabadi barátom „házának” a fundamentuma elkészült, és lassan épülhet rá az „otthona”, mely biztonságot nyújt számára, amikor odakint „rossz az idő”. Este hétig írtam ezeket a gondolatoka az állomásban, és szinte be is fejeztem, amikor abbahagytam, hogy zárás előtt elmehessek az internetet szolgáltató cég itteni kirendeltségéhez. Rájöttem, hogy ugyanoda érkeztem, ahol azelőtt este is voltam. Annyi változott a hozzáállásukon, hogy már be sem akartak engedni amikor megláttak, azt mondván nyolc előtt tíz perccel, hogy záróra, hogy ők fél nyolckor zárnak. (biztos valaki tévedésből elírta az ajtón a programot, amely szerint nyolckor van a záróra). Én mindenesetre örültem, hogy nem volt internet, így utolérhettem magam. Visszajöttem az állomásra, kinéztem egy kényelmes ágyat magamnak és elkezdtem írni.
Most éjjel fél egy van. Harmadik éjszakámat fogom tölteni az ahmedabadi állomásban. Egérke futkorászik a lábaim mellett a földön, zúgnak a ventilátorok, a magyar ékezetes írás még mindig nagyon lassan megy, és az időbeli eltérés az élményeim meg azok megosztása között már csak néhány másodperc. Konklúziók: ezután rendszeresen próbálok írni, a Szabad Gondolatot meg folyamatosan szerkeszesztgetni, amikor anyag és ihlet van hozzá. Isten áldjon kedves olvasó! Hamarosan még jelentkezem...megyek fekszem le, hogy holnap frissen indulhassak a főváros irányába.
Ahmedabadtól Ahmedabadig (Ahmedabad, a béke bölcsője)
Istenem, akkora öröm van a szívemben, ha ennél nagyobb lenne, már nem is működhetne. A legszebb az egészben, hogy folyamatos. A szinusz átváltott exponenciálisba (folyamatosan növekvőbe). Egy olyan terepjáróban vagyok, amelyiken az elején csodálkoztam, hogy miért nem akar indulni, hisz már legalább kétszer tele van. Kiderült végül, hogy a sofőr még vár, hogy teljesen megteljen. Amikor elindultunk, tizenkilenc főt számoltam benne, magamat beleértve. Hihetetlen! Még én sem hiszem, pedig benne vagyok. Útközben még többször is megálltunk, hogy utasokat vegyünk fel, így lettünk vagy huszonöten a terepjáróban és azon kívül, összesen. Előre elnézést kérek minden akadékoskodó nyelvésztől, hogy visszaváltottam a helytelen ékezet nélküli írásra. Az történt, hogy a számomra mesterkélt és szokatlan ékezetes írás nagyon lassított. Három napot töltöttem az ékezetek és a helyesírás miatt az ahmedabadi vonatállomásban, hogy az elmaradt történeteket megírjam, bepótoljam. Egyszerűen nem megy nekem a szabályos a helyesírás. Vállalom, hogy én vagyok az az ember aki nem tud magyarul helyesen írni. Lassan kevesebb a szabály bennem mint egy idomított házi malacban, ami miatt valahogy nem tudok aggódni. Különben is, nagyon éreztem már, hogy ékezetek és a forma miatt néha a lényeget elveszítem. Ezt meg nagyon nem szeretném. Lemondok minden formáról, minden szabályról, minden elvemről, ha kell a fizikai létemről is, de a lényeget nem szeretném többet elveszíteni.
Tegnap reggel elindultam Ahmedabadból. Egész pontosan csak délután kb. háromkor, mert reggeliben az internetemet próbáltam visszaszerezni. Ahogy kiértem az 5 milliós városból, mintha vagy 20 centit emelkedtem volna. Kevesebb zaj, kevesebb szenny, tisztább levegő. Már az sem számít, hogy 42 fok van. Vidáman ballagtunk az országúton az üzenetemmel. Az első fuvarom egy kis motorkerékpár volt, amelyen már ültek ketten. Mondom, fiúk ti szívattok engem!. Dehogyis pajtás! Ez India, pattanjál fel hátra! És a csomagomért ki jön vissza? – kérdeztem. Ne törődj, azt majd a kezünkben fogjuk. Nem hittem, hogy működhet, de működött. Szerintem ezzel mindenki, így van: egyszerű létező dolgokban nem tudunk hinni, nemhogy az isteni dolgokban:)) Hihetetlen milyen kicsikék vagyunk. Mindenképp érdemes figyelni a jóságos tanítókra akik fényt hoztak sötét emberi létünkbe. Hozzánk legközelebb Jézus áll, ezért nem sok értelme van elmenni Indiába vagy esetleg Kínába a nagy tanításokért. Megkerestek ők minket Európában.
A rendőrök próbáltak megállítani…..a srácok nevetve azt kiáltották nekik, hogy ne zavarjatok most. Nem látjátok, fontos küldetésünk van. Ezt én sem bírtam ki kacagás nélkül….Azt kiáltja a sofőr, hogy Isten hozott Indiába, testvér! :))))) Hát az! – gondoltam magamban. Nélküle ezek az isteni dolgok nem történhettek volna meg, nem történhetnének.
Kb. 5 járművel utaztam vagy 10 kilométert. Nagy haladás. De élveztem minden pillanatát. Egyik autó tulajdonosa adott egy nagy doboz szárított gyümölcsöt az útra, meg Isten áldását kérte rám. Utána meg egy másik kicsi Suzuki állt meg, amelynek utasa egy fiatal párocska volt. Nagyon vidám, jó kedélyű emberkék voltak. Kevéske angollal sikerült jókat viccelődni meg nevetgélni rövidke utunkon. A hölgyike nem volt szégyenlős, egyfolytában a szemeimet nézte, és bókolgatott. Még azt is megkérdezte, hogy tetszenek-e a gujarati lányok. Mondtam, nekem a szóban forgó dolog minden fajtája tetszik, minden csomagolásban és minden színben, de most nem célom bárkivel is ismerkedni, mert menni való van, a vízum meg fogytán.
Még egy fiatal hindu lány is megállt nekem (nem abban az értelemben:)), akinek a szülei megtiltották, hogy stopposokat felvegyen, mert veszélyes. Egész mostanig be is tartotta a szabályokat. Mondtam neki, hagyja a fenébe a félelmet, hogy a rossz dolgok ne kelljen megtörténjenek. Elvitt Gandhinagarig (Gujarat állam fővárosa), ahol kicsit félrébb húzódtam az országút mellől, hogy felvegyem Orsi kérdéseire a válaszokat. Természetesen ahol lementem az útról, még a kék ég is szar szagú volt, ezért óvatosan lépkedtem, és húztam magam után a batyut. Egy kis szóló beszélgetés után tovább indultam, és egy doki állt meg, aki azt mondta, hogy a feliratom miatt döntött úgy, hogy elvisz vagy 10 kilométeren. Érdekes módon a jótevőimmel a legrövidebb idő alatt is nagyon intenzívet és
tartalmasat tudtunk értekezni. Ez azért van, mert igyekeztünk csak a lényeget beszélni, márpedig a lényeghez kevés szó is elég. Sőt, ha már olyan szinten van a tudatosságunk, már szavak sem kellenek hozzá. De ez jelenleg a földhözragadt létünknek még csak sci-fi (fantázia). A mai földiek közül valószínűleg nem sokan érik meg, hogy az ember olyan tudatossági szintet elérjen, ahol már nincs szükség a szavakra, amelyeknek 90 százaléka amúgy is hazug és csak formalitás.
A nap olyan alacsonyra süllyedt, hogy már csak a távoli fák gyökereit súrolta. Gondoltam, ha nem egyéb, lesz alkalmam kipróbálni az esti, vagy rosszabb esetben az éjszakai stoppolást is. De nem így történt, mert megjelent a láthatáron egy ügyes kis csillogó-villogó fehér Suzuki. Hmmm….ha Suzuki nem lenne, vajon hol tartanék én most? :) Hárman ültek benne. Egy idősebb férfi, és két fiatalabb, olyan huszonhét körüliek. Az idősebb férfi beszélt a legjobban angolul, aki India állami bankjában dolgozott. A két fiatal közül is beszélt az egyik valamennyire. A sofőr meg egyetértett mindennel. Megszokott, hogy ezek a jótevők, akik felvesznek és elvisznek egy darabon, mind-mind nagyon jólelkűek. Segítenek mindenben, ételt, italt vesznek. Megálltunk egy piac mellett, ahol meghívtak életem első friss mangó üdítő italára. Ráadásul még jég is volt benne. El sem képzeled, milyen jót tett az nekem ott belül, amikor csak épp hogy elindult a higany szála 42-ről lefelé. Jópofa emberkék voltak. Jókat társalogtunk. Meg megálltak néha egy csájra (tea), meg egy cigarettára. Nekem is vettek cigarettát. Nem cigarettáztam otthon sem, csak néha. Itt meg végképp nem akartam cigarettázni, mert nem sokat segítene nekem az út darálásában. De ezek olyan kedvesen kínáltak, hogy elfogadtam, és egyet cigarettáztam velük. Csak az volt a baj, hogy a cigaretta nem elég jó gyorsító, ezért előkerült a whisky is az ülés alól. Hát én ezzel is úgy voltam, mint a cigivel. A whiskyt kifejezetten utáltam. Főleg most, amikor még enni sem eszek jóformán, egy cseppet sem hiányzott nekem semmilyen féle alkohol. Jó na, bevallom, hogy a sörözés egy pár nappal ezelőtt egy igazi élmény volt. Azt valahogy nem tudom utálni. Emlékszem egy alkalomra, amikor egy nap Gibraltáron 5 literrel fogyasztottam el. Ennek volt köszönhető, még India előtt, hogy nem mindig láttam mivel pisikálok. Azóta ez is megváltozott. Kettő itt töltött hónap alatt nagyon jót csinosodtam, aminek örvendek, mert sokkal könnyebben tudom fogyasztani az előttem lévő utat. A whiskyzés előtt az idősebb férfi kiszállt az autóból. De még azelőtt lebeszélte a fiúkkal, hogy engem az éjszakára elszállásolnak a sofőr anyóséknál. Kérdeztem a srácokat, hogy nem törvényellenes, hogy vezetés közben, egész pontosan a kormány mögött alkoholt fogyasztanak. A sofőr azt válaszolta, hogy ő a törvény, merthogy ő rendőr. Mondom, vagy úgy, szóval ide van a kicsi kutya elásva. Egyébként csak a sofőr, aki muzulmán volt, és én ittunk. A hindu barátja nem fogyaszt alkoholt.
Érdemes elgondolkodni ezen az eseten. Természetesen a többin is el lehet. De ez nagyon jó példa. Egész Gujarat államban tilos az alkohol kereskedés és fogyasztás. A törvény tiltja. Erre mit tapasztal a székely vándor? Hát azt, hogy pont ebben az államban mindenki iszik. És nem is akárhogy, hanem vezetés közben. Tisztán kimondta a koma, hogy csak a 90 százaléknak tilos, a többi 10-nek (akik a szabályokat kötik és éltetik) meg teljesen szabályos. Mondjuk ezzel nekem nem mondott újat. Otthonról is ismerős volt már ez a dolog. Székelyföldi lévén, leghamarabb a fakitermelés érdekes törvényei és szabályai jutnak eszembe most hirtelen. Az erdőpásztor megküzd a poziciójáért, hogy hivatalosan csak ő lophasson, és ha mást rajtakap, azt meg törvény elé állíttassa.
Hát igen. Ilyen a mi szabályos, szabályozott világunk. Még arra is hajlamosak vagyunk, hogy azt higgyük, hogy azért vannak gondok, mert nincs elég törvény mindenre, ezért felhatalmazunk kapzsi, önző egyedeket, hogy még több törvényt és szabályt hozzanak. Eljön majd az idő, amikor ezeket a dolgokat viccként fogják majd emlegetni, rossz példaként, hogy egykor az emberek milyen idióták, mennyire programozhatóak voltak. Hogy lehetünk annyira belesüllyedve ebbe az anyagi világba, hogy becsukott szemekkel vágtatunk a megsemmisülés felé, abba az irányba, ahol teljesen elveszítjük emberi vonásainkat, és robotokká változunk. Hogy nem látjuk, hogy már most ott tartunk, hogy szinte olyan programozhatóak és kiszámíthatóak vagyunk, mint a robotok. Egyre kevesebb az egyéni döntés, és a felelősségvállalás. Mindent külső szabályaink határoznak meg. Tiltanak vagy engednek. Az egyén nem kell gondolkozzon lassan egyáltalán, mert mindenre van egy előre megírt
program. Minek lehet nevezni az ilyent, ha nem robotnak? Csodálkozunk, hogy miből ered az erőszak, honnét jönnek a bajok. A szabályok által az emberekbe fojtott természetes érzelmek, emberi dolgok előbb vagy utóbb felszínre törnek és bekövetkezik a nemi erőszak, robban a lőpor, indulnak az öklök, kezdődik a háború. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az ember minél több törvényt és szabályt elfogad szó nélkül, annál inkább háttérbe szorul az emberi értelem, az igaz szeretet, és egyre inkább a géphez fog hasonlítani, mintsem az emberhez.
Kedves hittérítők, kedves politikusok! Hagyjátok békén az embereket, éppen elég nagy küldetés számotokra, ha önmagatokkal foglalkoztok. Tudom biztosan, hogy a legnagyobb segítségre magatok részéről ti szorultok, nem azok az emberek, akiken „segíteni” próbáltok. Arra kérem a jóságos teremtőt, hogy titeket csak kisebb léptekben ébresszen, mert ha a magatok fajta egyszerre meglátná a teljes igazságot, akkora teher nehezedne a vállaira, hogy véget vetne az életének. Imádkozzatok ti is alázatosan, hogy csak kisebb adagokban lássátok meg azt, ami eddigi életetek során elkerülte a figyelmeteket, mert jaj nektek, ha kapzsiságból egyszerre mindent szeretnétek, és a kérésetek meghallgattatik.
Hatalmas a vendégszeretet itt errefelé, még akkor is, ha a vendég üres zsebekkel, félig elkopott szandálokban érkezik. Alapszabály, hogy vizet hoznak a vendégnek. Utána megkérdik, hogy kávét vagy teát fogyasztana. Ezt teszi mindenki kivétel nélkül. Majd megkérdik, hogy mit szeretnél enni. A legtöbb helyen mellőzik a húst, de a vendég kedvéért az is beszerezhető, elkészíthető. Találkoztunk egy rendőr kollégával, aki összeszedve minden angol tudását próbált kedveskedni nekem mindennel. Miután megtudta, hogy szeretem a motorokat, a motorján vitt egy darabon, az autó előtt. Másnap még én is használhattam a kis Honda Herot. Mielőtt szétváltak útjaink, „megparancsolta”, hogy reggel elmenjünk hozzá, mert várnak reggelivel. Megérkeztünk anyósék házához, ahol kellőképpen megvendégeltek. Nagy kihagyás után újra húsos ételt fogyasztottam, ami az előtte elfogyasztott whisky segítségével jó adag savat kölcsönzött emésztőrendszeremnek. Meg is fogadtam másnap, ha nem muszáj, én többet nem gyilkolom magam húsos kajával meg alkohollal. Bízok benne, hogy ezek nélkül is sikerül meghalnom, ha eljön majd az idő. Otthoni tradíciók szerint szinte lehetségtelen úgy főzni, hogy ne legyen hús az ételben. Ez meg azt eredményezi, hogy a táplálkozásunk pontosan fordítottja annak, ami egészséges lenne. Ez azt jelenti, hogy 20 helyett kb. 80 százalékban fogyasztunk savas ételeket, és 80 helyett 20 százalékban lúgosat. És csodálkozunk, hogy honnét a rák, meg a többi nyavalya.
Már találkozásunk estéjén el lett döntve, hogy másnap reggel megyünk egyet lovagolni, utána meg elmegyünk a rendőr családjához. Ez nem is történt másképp. Az éjszakát az épület tetején csillagtakaró alatt töltöttem. Rég nem volt ilyen élményben részem. Az éjszakai langyos szellő simogatta a bőröm, reggel meg a felkelő nap sugarai. Ezek olyan élmények, amelyek valahogy segítenek tudatosítani, hogy honnét jövök, és hova megyek majd vissza. Egész megszerettem már földön ülve, az evőeszközök nélküli kajálást is. Nem ebben nőttem fel, de ettől függetlenül el tudtam fogadni a szokásaikat, és amikor láttam, hogy ők úgy esznek, visszautasítottam én is az evőeszközöket. Igazi élmény megfogni azt az ételt, amit a teremtés odaad nekem, hogy táplálkozzak, energiát és erőt merítsek belőle. Ez is segít nekem megtapasztalni és rendszeresen megélni azt az egységet, amelynek a növény, amit elfogyasztok és én egyformán részei vagyunk. Reggeli után, kimentünk egy hatalmas farmra, ahol egy táncoló paripa várt rám. Libáni tanyánknak köszönhetően szinte minden nyaramat nyereg nélküli lóháton tölthettem, de már egy jó ideje sajnos nem volt alkalmam lovagolni. Lenyűgöző, hogy ez a csodálatos lét még azt sem felejtette el, hogy nagyon szeretek lovagolni, és felkínálta ezt az alkalmat számomra. A kengyel és a szíj kicsit felsebezte a csóré lábszáramat, de nekem megérte….a sebek lassan teljesen begyógyulnak, és eltűnnek, de az élmény szerintem életem végéig megmarad. Lovaglás után elvittek, megnézni a helyi szent helyeket, a templomot, ahol a hindu szentek kolosszális szobrai fogadtak, amelyek körül valami érdekes fekete pofájú szürke bőrű és hosszú farkú majmok futkároztak. Ezután elmentünk a rendőrhöz, amelynek családja a már megszokott hindu vendégszeretettel kínálta fel nekem a legszebb mosolyait egy kellemes kis beszélgetéssel és forró
teával társítva. Dél körül vittek engem haza, ki az országútra. Próbáltak meggyőzni, hogy fizetik, csak menjek
busszal Delhiig. Azt válaszoltam, hogy ha szeretnék, akkor ne fosszanak meg a gyaloglás és a stoppolás élményétől, mert én annál szebb utazást már el sem tudok képzelni. Kompromisszumot kötöttünk: Gujarat és Rajasthan határáig fizetik nekem a taxit. Mondom, okéj….és itt következett a terepjárós fejezet amelyben 25 személy utazott együtt. Meg sem fordult a fejemben, hogy panaszkodjak. Kifejezetten élveztem, hogy ilyen kicsi helyen is el tud férni 25 ember egyetlen rossz szó nélkül. Azt éreztem, hogy még mindig akkora a hely ebben a terepjáróban, hogy akár a laptopot is elővehetem és neki foghatok írni. Így is történt. Ezért ezt a fejezetet ott kezdtem el megörökíteni. Közben összebarátkoztam az összes utassal anélkül, hogy ők beszéltek volna angolul, én meg gujaratiul. Egyszerűen csak azt tettem, hogy amikor hozzám beszéltek, én próbáltam utánozni minden hangot amit hallattak velem. Nagyon nagy volt a móka….közben meg énekeltem is nekik magyarul. Igen, mostanában szoktam énekelni is. Nem azért, mert olyan jó énekhangom van, hogy az mindenképp kikívánkozik, hanem egyszerűen a boldogság, a jelen pillanatok örömei arra késztetnek, hogy dallamokba ültessem a jókedvem. Abison barátom azt mondta volt, hogy nem jó hangra van szükség a Teremtőt dicsőíteni, hanem szívre. Most már én is azt mondom, hogy ne fojtsd magadba te se a jókedved. Kell a visszajelzés Istennek is, hogy láthassa, hogy mennyire jó munkát végez:). Rendszerint a régi himnuszomat éneklem, ami nem más mint Kenny Rogerstől az „On The Road Again”, a „Még Nem Tudom, Hogy Hol Alszom Ma Éjjel” még mindig egy örök-érvényű és számomra örökzöld melódia. Kedvenc zenészem, George barátom dalai is folyton velem vannak. Beethoven örömódáját is eldalolom az indiaiaknak, de néha csak magamnak. Ja és Rózsitól a Szállj sólyom szárnyán című dal is elzendül, legalábbis egy része, amit én ismerek belőle.
Megérkeztem Gujarat északi határára. Átvonszoltam a bőröndöm a nagy kapun Gujarat és Rajasthan államok között. Jó érzés volt látni, hogy itt legalább nincs sorompó. Láttam egy-két fegyveres katonát, de örömmel vettem tudomásul, hogy ők is csak tétlenkednek ott. Rajhastanban voltam. Ez India legnagyobb állama. Egy kedves kis zöld oázis látványa fogadott bal felől. El is indultam, hogy kiderítsem mi van ott. Jó helynek ígérkezett egy kis filmes beszámoló felvételére. Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy mindkét akkumulátor le van merülve. Tehát valószínűleg nem a beszámoló felvételéért kellett oda mennem. Találtam egy hűvös vendéglőcskét, ahol megengedték, hogy írhassak anélkül, hogy fogyasztanék valamit a levegőn és a vizükön kívül, amit ingyen adnak. Nagyon kedves volt a bácsika. Röviden elmondtam neki mi járatban vagyok, és rögtön hozta is nekem a vizet meg hellyel kínált. Az áram is el volt véve akkor, így az elemeket nem tudtam tölteni. Szerencsére a laptopom teljesen fel volt töltve, ami gazdaságos használat mellett több mint 6 órát jelent, így nekiláthattam az írásnak. Üres volt a vendéglő. Egyedüli vendég lettem volna benne, ha fogyasztottam volna valamit. Nemsokára érkezett 3 fiatalember, akik megjelenésükből ítélve valami nagyon fontos társadalmi beosztásban tevékenykedhettek. Vidáman rájuk köszöntem. Ők is köszöntek, és kimentek a hátsó bejáraton keresztül a nyári kertbe. Téli kertbe nem igazán mehettek volna, mert ahhoz először ismerniük kellene a tél fogalmát:). Folytattam az élménybeszámolót. Hatalmas lehetőségnek ígérkezett az egyedüllét, hogy leírjam az út fontosabb mozzanatait. Egy órát sem tölthettem írással, amikor egyikük keresztülszáguldott a vendéglőn és kiment az első bejáraton. Amikor visszafelé jött, én ugyanúgy köszöntem neki, mintha akkor érkezne először, mert mivel bele voltam mélyülve az írásba, nem tűnt fel, hogy már egyszer köszöntöttem. Visszafogottan viszonozta a köszönésemet, és visszament a barátjaihoz. Rövid idő múltán újra bejön a vendéglőbe, de ez alkalommal egyenesen felém tart. Szemügyre veszi a bőröndömet, és kérdezni kezd, hogy ki vagyok, honnét jövök. Mondom neki, hogy az hogy ki vagyok és honnét jövök az a legkevésbé fontos. Inkább az a fontos, hogy miért jövök. De “illedelmesen” elmondtam neki, hogy egyszerre vagyok magyar és román, és úgy döntöttem, hogy nekifogok utazni, követve a belső hangot, ami arra biztat engem, hogy utazzak, és folyamatosan kibeszéljem azt, amit ő mond nekem. Erre azt mondta, hogy felfigyelt arra, hogy milyen kedvesen köszöntöttem őket amikor bejöttek, és azért jött oda, hogy megkérdezze, nem-e
van kedvem társulni a hármasukhoz, kint a nyári kertben. Egy pillanatig azon vívódtam, hogy ha most kimegyek velük beszélgetni, a történetek megint elmaradnak. De viszont azt sem tehetem meg, hogy nem élek a jelen pillanat kínálta lehetőségekkel. Úgy döntöttem, hogy csatlakozok a partihoz, és követtem Kartikot a hátsó udvar irányába, ahol barátjai várták. Egykettőre megismerkedtem velük. Hála az Úrnak, nem megy az nehezen nekem. Az első két perc alatt már egy-két poént is elsütöttem, amit nagyon értékeltek a fiúk.
A szokásos ismerkedésbe kezdtünk. A megérzésem nem csalt, ugyanis mindhárman meglehetősen előkelő helyeket foglaltak el a társadalmi ranglétrán. Kartik mindkét barátja királyi családokból származott. Azt is megtudtam tőlük, hogy azért üres a hely, mert ők itt vannak. Mondom viccesen a fene enné meg a pofátokat, itt még igazán elférne vagy 200 ember is rajtunk kívül. Na de nem sértődtek meg a fiúk. Sőt, kifejezetten értékelték az őszinteségem. Jókat csevegtünk, viccelődtünk, ismerkedtünk. Közben a laptopomon keresztül bemutattam nekik az otthonomat, valamint az otthonaimat, ahol életem egy részét töltöttem. Természetesen ezt a találkozást sem úsztam meg szirupos vízzel, ezért valami kemény ital helyett inkább a sört választottam. Ételt rendeltek nekem, mert az elején visszautasítottam a sört is, arra hivatkozva, hogy keveset eszek mostanában és nagyon padlóra tenne, ha alkoholt fogyasztanék. Különben is elég friss volt még a whisky emléke. Miután tudomást szereztek a küldetésemről, Kartik azt mondta nekem, hogy ma nem megyek tovább, hanem vissza fogok utazni vele Ahmedabadba, ő majd gondoskodik az utamról ha kell egész Kashmirig. Kissé furcsán hangzott nekem az ötlet. Gondoltam magamban, nem jó ez a tánc, hogy egy lépés előre és kettő hátra, de mivel nekem kötelességem a jelen kínálta lehetőségeket elfogadni, ezért úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, visszamegyek Ahmedabadba. Összesen 3 sört ihattam meg az ismerkedés ideje alatt, ami annak idején még ízelítőnek sem lett volna elég, de akkor nagyon éreztem, hogy a csatát elveszítettem, a söröcske győzött….
ÚJRAKEZDÉS (Életem leghosszabb 5 napja)
Autóba ültünk és elindultunk vissza, arra a helyre, ahonnét egy nappal korábban nagy lendülettel elindultam, ahonnét Isten tudja hány stoppal érkeztem el idáig. Megjegyzem, nem tettem meg túl nagy távot, ugyanis kb. 100 km-re volt a határ Ahmedabadtól. Meglehetősen hosszú volt az út Ahmedabadig. Sok helyen megálltunk, „sok embert megismertem” Ahmedabadig. Nagyon fáradtan érkeztem vissza a fővárosba. Kartik családi otthonába mentünk, egyenesen fel az emeletre. Gondolhatod, hogy nem volt szükség esti mesére. Kicsit lemostam magamról az út porát és máris úgy aludtam, mint a bunda.
Másnap elég korán költött Kartik. Ittunk egy teát egy kis keksszel és ismerkedési körútra indultunk. Sok barátjának bemutatott. A legtöbb közülük nagyon jól beszélt angolul. Az összes valami üzletember vagy politikus volt. Egyeseknek iskoláik, másoknak kórházaik voltak. Egyiknek saját helikoptere is volt, amit néha bérbe adott különleges alkalmakra. Nem is volt olyan drága, csak egy kicsivel több, mint százezer rúpia egy órára, ami 2000 dollárnak felel meg. Csak utólag tudtam meg, hogy India talán leggazdagabb államában vagyok, ahol nagyon sok az arany. Ezért is támadta meg őt Afganisztán több, mint tízszer a történelem folyamán. Nagyon sok emberrel találkoztam. Rengeteg új nevet kellett észben tartanom. Kartik családja egy valóságos dinasztia. Érdekes módon nagyon sokan tudtak rólam a Gujarat Samacharban megjelent cikknek és fényképnek köszönhetően. Nagy szeretettel és elismeréssel fogadták a székely vándort. Mindannyian hitetlenkedtek, amikor elmondtam, hogy pénz nélkül vettem a nyakamba az utat. Egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy a huszonegyedik században lehetséges bármit is csinálni pénz nélkül. Ezért elmondtam nekik, hogy miért választottam az utazás eme formáját.
Ha pénzzel utazok, turista vagyok, és azt fogom tapasztalni meg kapni, amit az ember tapasztalhat meg kaphat a pénzéért. Pénzzel mindenki tud utazni. De pénz nélkül csak azok tudnak utazni, akiket figyelnek fentről. Pénz nélkül szerettem volna utazni, hogy megmutassam, hogy a
gondviselés a pénz hatalma fölött áll. Pénz nélkül szerettem volna utazni, hogy a valóságot tapasztaljam. Pénz nélkül szerettem volna utazni azért is, hogy a mosolyok amiket kapok az úton igazak legyenek, nem pedig a pénzszerzés eszközei. Elmondhatom, hogy mostanig hatalmas sikerrel jártam. Az élet olyan oldalaiba nyertem betekintést, olyan élményekben volt részem a pénznélküliségnek köszönhetően, amelyeket pénzzel teljesen kizárt, hogy megtapasztaljak. A legnagyszerűbb emberekkel találkozhattam. Igaz örömök, igaz mosolyok, igaz szeretet, igaz gondviselés, igaz segítség, a legfinomabb indiai ételek, puha ágy, kényelmes utazás….mindez pénz nélkül. Istenem, azt érzem, a világ leggazdagabb embere vagyok, amíg te gondoskodsz rólam. Hihetetlen, hogy amikor az ember lemond az öncélú törekvéseiről, és a belső isteni hangra hallgat, mik történnek az életében. Ezeket az élményeket meg érzéseket szavakban nem lehet kibeszélni. Ezt akinek nincs alkalma személyesen megtapasztalni, az teljesen lemarad róla, mert nincs az a költő, nincs az az író, aki ezeket az élményeket hitelesen szavakba tudná önteni. Most már határozottan tudom, hogy nincs szükségem semmire ebben az életben, nem kérek többet semmit tőle, mert én nem tudnék többet kérni, mint amit a Teremtés megad nekem kérés nélkül, amikor szívemből azt mondom neki, hogy legyen meg a te akaratod, mert az jó nekem. Már mostanig is annyit kaptam tőle, hogy ha a következő szót már nem tudnám leírni, mert eljött az utolsó percem, akkor is maximálisan elégedetten, beteljesedve, végtelen örömmel a szívemben hagynám itt ezt a földi formát. Néha csak azért imádkozom, hogy adjon nekem szavakat, amelyek segítségével hiteles ízelítőt tudok neked nyújtani, abból a csodából, amihez minden embernek joga van, amit mindenki megtapasztalhat, ha van egy szikrányi teremtésbe vetett hite, bizalma.
JAPÁN ÜZENETE
Kartik elvitt engem a húga férjének családjához. Egy hatalmas ház előtt parkoltuk le az autót. Amikor bementünk a „házba”, meg is kérdeztem az első embertől, hogy kié ez a palota. Én már startból úgy beszélek mindenkivel, mintha legalább 10 éve ismernénk egymást. Nincsen egy cseppnyi gátlásom, nincs visszafogottság bennem. Nem tartok távolságot senkivel szemben, hisz tudom, hogy bár csak most találkozunk életünkben először, testvérek vagyunk. Úgy vettem észre, hogy a hindu nők számára kissé idegen az idegenekkel való ölelkezés, de majd csak megbarátkoznak vele, ha netán több időt töltök itt :))). A távolságokban különben sem hiszek, másképp nem tudnám csinálni azt amit csinálok. Jay azt hiszem, 24 éves. Az esküvője Januárban volt. Egy hétig tartott mint a Brody szerelme. A képek valósággal lenyűgöztek. Miután megismerkedtünk, és már javában folyt a barátkozás, azt mondták, hogy bánják, hogy nem voltam ott korábban, hogy betekintést nyerhessek egy igazi indiai, hétig tartó lakodalomba. Szó mi szó, én sem bántam volna, ha ott lehetek egy hónappal korábban, de nem bánkódok, mert az alatt az idő alatt sok minden más történt, ami folyamatosan hozzáadott ahhoz a halmazhoz amit a jelen pillanatban énnek nevezhetek. Szokás szerint, elég hamar ismerkedtem meg az új családdal. Megtudtam, hogy Jay édesapja, a helyi állami egyetem igazgatója, azon kívül meg ha jól emlékszem 4 drb. magán egyetem boldog tulajdonosa. Az édesanya amellett, hogy kitűnő háziasszony, és nagyon finomakat főz, mint az később kiderült, egyetemen tanít többek között szanszkrit nyelvet (Egyik legősibb nyelv, ha nem a legeslegősibb. Ebből ered a hindu nyelv is. A szanszkrit a védák nyelve is, ha nem tévedek). Jaynek még két fiú testvére van. Abban a házban amit én kisebb palotának néztem küljelről, összesen heten élnek, ha emlékezetem nem csal. Látszólag a menyecskék nagyon jól kijönnek anyóssal. Nagyon jól tudnak főzicskélni együtt a konyhában. Minden este együtt vannak, elbeszélik a nap eseményeit, meg ilyenek. Mostantól még nagyon sokszor kéne használjam az együtt fogalmat, mert ezek az emberek mindent együtt csinálnak, és úgy nézem, hogy élvezik is. Igazi öröm nézni a harmóniát, ahogy a kezek mozognak a konyhában, ahogy mindenki megtalálja a maga részét a melóban. Azt hiszem a fennvaló is valahogy így képzelhette el a történetet, amikor úgy döntött, hogy embert tesz a földre. De nekünk valahogy mégis sikerült eltávolodni egymástól, önállóan, hogy ne mondjam azt, hogy önzően működünk. Néha ide geskedünk, néha oda, mert nem bízunk a munkamegosztás örömében, ha osszuk is úgy osztanánk, munkáról lévén szó, hogy lehetőleg másnak
több jusson belőle mint nekünk. Ezt későbbre szántam, de most jut eszembe, ezért most foglalom bele soraimba. Gandhi
ashramjában voltam, már másodszor, amikor megismerkedtem egy árva és szegény gyerekekkel foglalkozó alapítvány fő emberével. Amikor rákérdeztem, hogy ő lenne az alapító, azt válaszolta, hogy ő a létesítmény szolgálója. Nem kellett nekem magyarázza, mert értettem mit szeretne ezzel közölni. Csak azt mondtam neki, hogy igazi megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem őt. Ez India, az az ország, ahol az ember örömét leli abban, hogy szolgálatot teljesítsen felebarátjának. Emlékszem, hogy még a legelején megköszöntem valamit Kartiknak, ő erre azt mondta, hogy „fuck off”, magyarul baszódjál meg, enyhébb fogalmazásban, menj a fenébe! Tudtam, hogy hibát követtem el, és tudtam azt is, hogy mi volt a hiba. Azzal folytatta, hogy neki ez kötelessége, és örömmel teszi amit tesz. És megkér szépen, hogy többet ne használjam azt a zsargont, hogy köszönöm. Én meg annak idején és még néha most is, mennyire meg tudtam sértődni, hogy ha valaki nem köszönt meg nekem valamit. Hűűűűű az igazi pofátlanság volt, ugyanis a szabály(-aink) azt mondja, hogy meg szokás köszönni. Na látod kedves olvasó, itt csúszott be a hiba: „Meg szokás (illik) köszönni”. Anglia tele van ilyen illemszabályokkal mint pl. mosolyogni illik a következő esetekben, vagy azt szokás vagy illik mondani a következő esetekben. És a sok szokás meg illiknek köszönhetően oda jutottunk, hogy lassan kezdtünk mindent azért csinálni, hogy majd egyszer megköszönjék nekünk. Így szorul háttérbe embertársunk önzetlen szolgálata. Ha nem hazudsz magadnak, te is tudod, hogy hogy nyugati hipermodern világunkban vannak valamit valamiért. Ha nincs zsé a zsebben, a tisztelet és minden velejárója elmarad. Ha van zsé a zsebben, akkor elindulnak a nyelvek az illető személy feneke irányába. Érdemes elgondolkodni, hogy milyen eszközökkel teremtjük meg a „tiszteletet”, hogy adjuk, miért adjuk, hogy követeljük, hogy várjuk el...stb...
Onnét kalandoztam idáig, hogy az együttlét öröm számukra. Nagyon jól csinálják, az biztos. Már ha csak arra gondolunk, hogy bármennyire is okosak, meg intelligensek, meg nagyok is lennénk, mégis csak kicsikék vagyunk a teremtés csodájához viszonyítva. Épp ezért emberi kötelességünk az egység megértése, megteremtése és megélése. Nem hiába zagyválnak olyan sokat azok a bölcseknek nevezett emberek az egységről. Ők megértették, hogy a sok kicsi egyesítése isteni erőt kölcsönöz az embereknek. Megértették azt, hogy Isten minden egyes teremtménye szerves része az EGYnek, ezért tisztelnünk kell mindent ami él és mozog, mert nélküle az egy nem létezhetne. Tudták azt is, hogy az ember célja, hogy megtalálja az összhangot az őt körülölelő természettel, hogy együtt mozogjon, lélegezzen, fejlődjön és nevelkedjen vele. Erre mit tesz az ember? HATÁROKAT épít. Önző és kapzsi módon kisajátít magának egy burkot, és abba nem enged be senkit, de sajnos egyúttal magát sem engedi ki a burokból. Innét ered az idiotizmus. Román testvéreink fogalmaznak a legjobban: „Prost cu ambitie”...Ennél jobb kifejezést életemben még nem hallottam: „Hülye, aki tele van ambícióval”. Igen, ezek a határépítők. Most el lehet gondolkodni, hogy kik azok a határépítők. Kik azok, akik arra törekszenek, hogy az illúziót, a képzeletbeli határokat bővítsék, más kárára és fájdalmára, növeljék? Én vagyok az egyik, aki nem az együgyűvé tartozásért léteztem, hanem az úgynevezett autonómiáért harcoltam. Tehát az elkülönülésért. Ki mondta, és ki mondja azt, hogy a magyar vagy az amerikai, jobb különb mint a másik? Ki mondja, hogy egyeseknek több földi jóban lehet részük mint másoknak? Miért van az, hogy itt Indiában ezer idegenek részéről olyan szeretetet és elfogadást tapasztalok, mint otthon, családi környezetemben. Igen, megtapasztaltam azt, hogy ők épp annyira a testvéreim és szüleim, mint az otthoniak, de mégis azt mondja valaki, hogy haza kell mennem, mert itt nincs helyem. Értsem meg, hogy ez a hely nem az én otthonom. Az útlevelemben a pecsét is arról tanúskodik, hogy India nem az én otthonom. Tehát, minden egyes személy akivel találkoztam Indiában, azt mondja, hogy az ő otthona az én otthonom is, és én ezt el is hiszem neki, mert érzem. De van egy intézmény van egy papír, ami azt mondja, hogy ez nem igaz. Megint dilemma: kinek higgyek? Higgyek ezer embernek akik azt mondják, hogy „Mi Casa Es Su Casa” (az én otthonom a te otthonod), vagy higgyek a vízumnak amit lehet, hogy olyan emberek állítottak ki, akik lehet, hogy szintén azt mondják, hogy az ők otthonuk az én otthonom is. Akkor mégis kitől jön a parancs, a felső utasítás, hogy menjek vissza a Romániába,.a hazámba?
Engemet fel kell akasztani, mert én most kijelentem, hogy Románia nem az én hazám. India most az én hazám. Holnap lehet Kína lesz az én hazám, de lehet hogy holnapután Románia lesz az én hazám. Át szeretném adni az otthoni helyem egy ezer idegennek, hogy érezze otthon magát, érezze úgy magát, ahogy én érezhetem magam itt Indiában ezeknek a csodálatos emberi teremtményeknek köszönhetően. Nem az enyém sem Magyarország, sem Székelyföld, sem Románia. Legyen inkább azé a másik magyaré vagy másik székelyé, vagy a másik románé, aki épp ott érzi jól magát, De ugyanakkor legyen az oroszé, a hollandé, a tájföldié, meg a japáné, aki örömét leli abban a környezetben. Melyik szentírás mondja, hogy kárpátmedence csak a magyaroké? Mi a fenéért kellett összekeverni a szentírást a kapzsi politikusok, hadvezérek határaival? Ki mondta, hogy ezt megtehetitek? Kinek jelent meg álmában vagy élőben Jézus és mondta azt, hogy ez a hely csak a tiéd, ha valaki más odamegy, azt fel kell négyelni? Egyáltalán mid van neked? Gondolkodtál már ezen? Van valamid? Miket beszélsz? Autód? Nagy házad? 100 hektár földed? Erdeid vannak? Holnap reggel érted jönnek, hogy számon kérjék, hogy mid van, és hogy elvigyenek. Mit viszel magaddal? A nagy Magyarország határait? Az autód? Az asszonyod? A pozíciód? Egy egész életet elpocsékoltál amely tele volt a jobbnál jobb lehetőségek sokaságával, hogy felébredj, megértsd életed értelémét. Te meg álmodban is határokat bővítettél. Visszautasítottad az élet kegyes ajándékát, a megértést és a szeretetet, helyette törvényeket, szabályokat, és határokat gyártottál. Honnét jön a fájdalom? Honnét jön a háború? Most már tudod? Figyelmetlen voltál. Elején kisebb fájdalommal kezdődött, hogy felébresszen, utána jött egy kicsivel erősebb fájdalom, utána a betegség, utána a földrengés, utána a hurikán, meg a halál. És te még mindig alszol. Micsoda fajzat ez. Hol van az alázatod, hol van a teremtőddel szembeni tiszteleted? Hol van a figyelmed? Kint a határaidon, hogy nehogy valaki bejöjjön!
Ha élsz és mozogsz, meg egészséges vagy, és olvasod ezeket a sorokat, azt jelenti, hogy számodra még van esély. Zúzd szét a határaidat, most'! Ne halaszd holnapra, mert nincs holnap! Kezd ott legbelül, mert a külső határok csak a belsők után omlanak le. Ne pazarold az időd, hogy ne kelljen a végén majd panaszkodj. Ne kelljen sírj, ne kelljen gyászolj. Szüntesd meg a gyászt még mielőtt bekövetkezne!
Jayel beszélgettünk. Jay amint már említettem, egy ügyes fiatalember akire az apja rábízta az egyik kollégium irányítását, meg ezen kívül saját vállalkozása is van. A napokban Bombayben volt egy konferencián, ahol japánokkal beszélgettek, akik készen idehozták számukra országuk üzenetét. Japán a technika, szülőatyja és királya. Olyan magasan voltak, hogy azt hitték, hogy meghódították a világmindenséget, elérték Istent. Azt gondolták, hogy mostantól, mindenre van egy okos megoldásuk. Erre jött a természet, és azt mondta, hogy kop-kop, én is itt vagyok. Megszültelek, fölneveltelek, enned adtam, gondoztalak, és te cserében mit tettél velem? Kizsákmányoltál, egyenesen megloptál, kapzsi és önző módon ellopkodtad az erőforrásaimat, és még most is lopnál de már lassan nincs amit. A japánok most azt sem tudják mit csináljanak. Befostak, még a szemük fehérje is barna. Mi tévők legyenek. Gondolták legalább elmondják nekünk, hol vétetettek hibát, hátha nem vagyunk annyira reménytelenek, hogy ne értsük meg az üzenetet, és cselekedni fogunk, hogy ugyanazt a hibát ne kövessük el mi is. De sajnos szinte ide hallatszik a hargitai fenyvesekből a fejsze csattogása, a traktorok zúgása, a terminátor fagyilkoló gépek zaja. Sír a lelkem a hang hallatán. Látom, amint egy egy favágó elvágja a lábát a láncfűrésszel, a másikra meg ráborul a fa és kinyomja a szuszt belőle, de a harmadik még így sem veszi észre, hogy elég volt. Kicsit abba kéne hagyni. Elérkezett az ültetés ideje.
Dél Indiában a sivatag közepén van egy farm, az Ananda farm. Tettem már róla említést korábban is. Egy fiatal ausztrál pár fogott neki, a fák ültetésének. Teljesen mesterséges módon kellett visszahívjak a természetet arra a helyre, ahol neki korábban otthona volt, de az emberi kapzsiság elűzte onnét. Nem drasztikus szerintetek? A sivatag közepén erdőt ültetni. Ott ahol csak hébe hóba van eső. Azt akarod, hogy az unokád is ezt tegye, mert neked soha nem volt elég, mindig több kellett? Írországot levágta az angol mint a székely a karácsonyi malacot. Elindul a szél az egyik parton és végig fújja az országot egészen a másik partig. Nincs ami megállítsa. A szép Írországból hajópadlót csináltak, hogy legyen amivel menni és bővíteni a határokat. Nem is jó belegondolni. Az egész Írországban csak
nyulak vannak. És egy két istentudja hol befogott őzike. A farkas, meg a többi állat már csak történelem. A farkas nem a réten alszik mint a nyuszika, hanem az erőben a fa aljában. De melyik fa aljában? Hát az állatkerti fa aljában.
Az Ananda farmra visszatérek egy pillanatig, mert érdekes a története. Joel barátom meglátogatta és beszélt a tulajdonossal. 1999-ben fogott nekik a projektnek egy fiatal ausztrál pár. 5 munkást alkalmaztak a munkára. A farm létrehozásának célja az volt, hogy visszaállítsák az életet azon a kis helyen olyan szinten, hogy az önellátó legyen. Jelenleg a farm még mindig mesterségesen van életben tartva. Ha eltávolítanák a vízvezetékeket, az erő meghalna. Ha elér egy bizonyos kort, önellátóvá válik. Nem lesz szükség arra, hogy mesterségesen táplálják. Az egész műveletet, egy akkora helyen hajtják végre ezek az emberek, amekkora területet, egy szorgos székely csapat egy nap alatt lecsapkodna a láncfűrésszel. 100 évvel ezelőtt egy trópusi erdő volt ott. Amikor nekifogtak az ültetésnek csak sziklák és valami bokrok voltak ott, és egyetlen egy fa. Mára már több ezer fa fogyasztja a környék széndioxidját és termeli helyette az oxigént. A projekten dolgozók üzenete az, hogy tulajdonképpen mi vagyunk az erdő. Elültetjük, és vele együtt és általa növekedünk, válunk jobbakká mi is. Nincs más cél mint, hogy örömünket leljük abban amit csinálunk. Abbahagyták mások győzködését, hogy kövessék példájukat. Az erdő már magáért beszél. Látogatók bármikor bemehetnek, és megcsodálhatják. Azt mondja a tulaj, hogy az elején csak egy projekt volt az egész, mára meg a boldogságuk forrása. Rájöttek, hogy a cél tulajdonképpen önmaguk megtalálása volt. Úgy gondolom, ha mi is végre magunkra lelnénk, minden reggel egy szebb világ köszöntene amikor felkelünk. Őszintén bízom benne, hogy még nem túl késő.
Nagyon felpörögtek az események, miután megismerkedtem a Patel családdal. Egyre inkább azt éreztem, hogy amiről beszélek, az nem egy és nem két ember óhaja, hanem minden egyes emberé, akivel találkozok. Öt nap alatt több mint kétszáz emberrel találkozhattam, tanárok, diákok üzletemberek, családtagok, barátok. Anélkül, hogy egy szóval is kérjem, egyszeriben mindenki segíteni akart. Egész napokat hordoztak autóval. Végén már meg sem kérdeztem, hogy hova megyünk. Csak hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell, az ami a legjobb. Több iskolában és egyetemen volt alkalmam beszélni diákokkal, tanárokkal, professzorokkal. Nagyon szeretetteljes fogadtatásban volt részem mindenütt. Kíváncsian hallgatták, hogy mi az amit a személyem által nekik szán a lét. Az első interjú, amit én haszontalannak ítéltem, többet segített, mint gondoltam. Nagyon sokan olvasták az újságot. Bizonyos helyeken jóformán be sem kellett mutassanak, mert már olvasták a cikket. Ennek következtében nekem is könnyebb volt kiegészíteni az újságcikk által leközölt részleteket a lényeggel. Megszerveztek nekem még három interjút, még két újsággal, meg egy televízióval, amely kérte, hogy készítsünk egy visszajátszást is, ahogy megyek az út szélén, és közben stoppolok.
Ahmedabadban összeállt a teljes kép. Láttam, ahogy életem eddigi történései, az emberek akikkel életem folyamán találkoztam, a kudarcok, az élmények, az elfogadás, a visszautasítás minden ebbe az irányba vezetett, erre az útra készített fel engem. Egyszeriben a lét minden eszközt megad, ráadásul kérés nélkül, hogy a rám bízott feladatot teljesítsem. A legszebb az egészben, hogy nem várja el tőlem, hogy kizárólag csak azt tegyem éjjel nappal. Amint már említettem, azt sem felejtette el, hogy szeretek lovagolni, és azt sem, hogy szeretek motorozni. Olyan motorra ülhettem fel, amilyenre akartam. A fiuk rendelkezésemre bocsátottak egy motrot, amivel néha járhattam-kelhettem, mert tudták, hogy nem nagyon szeretem a légkondicionált autós levegőt. Ahmedabadban csöppentem bele a híres „holi” fesztivál kellős közepébe. A „holi” a színek ünnepe. Kicsit a húsvéthoz tudnám hasonlítani, de csak azért mert van fürdés és fürdetés is benne. A színek ünnepén por festékeket vásárolnak, és elindulnak a hadjáratra, befesteni a szomszédokat, barátokat vele. Kegyetlen a játék. Minden porcikájuk kap a festékből. Majd előkerül a veder és jön a pancsi, hogy a festék mindenhová eljusson. Én sem úsztam meg szárazon, sem festék nélkül. Megérkeztek Kartik barátjai a ház elé, és vártak, hogy menjünk ki. Amikor kiléptem az ajtón, és megláttam, hogy a támadók már hogy néznek ki, csak annyit mondtam, uram isten mi vár rám...és kezdődött a „holi”. Mit mondjak? Én kifejezetten élveztem. Természetesen nekem is kötelességem volt mindenkit befestékezni, ahogy csak tudtam. Miután
lezajlott a csata, a csapat motorokra ült (Lehettünk vagy tízen), és elindult közös erővel újabb területek meghódítására. Az élményt számomra csak fokozta, hogy újból alkalmam nyílott vezetni egy dübörgő hangú Royal Enfield Bullettet....Imádom azt a motrot. Még ha nem is menni, csak egy helyben pöfögne, akkor is imádnám a hangja miatt. Addig fesztiváloztunk amíg a csapat megkétszerezte létszámát. Sok helyen voltunk, sok áldozatot ejtettünk. Végül elmentünk az egyik srác farmjára megfürödni. Nem volt semmi a nálamnál vagy öt évvel fiatalabb srác birtoka. A piros helikoptere csillogása már messziről felhívta magára a figyelmet. Utólag mondták, hogy nagyon ne csodálkozzak az ilyen dolgokon, mert Gujarat India leggazdagabb állama. Altalajkincsekben, főleg aranyban gazdag ez az állam, így nem csoda, hogy egy egy kolléga, helikoptert tartogat az udvaron. Itt fontos megjegyeznem, hogy valahogy az az érzésem támadt, hogy azok az embereknél akikkel volt alkalmam megismerkedni Gujarat államban valahogy jó helyen volt a vagyon, mert azt tapasztaltam, hogy céljuk nem annak a halmozása, hanem annak a köz javára történő visszafordítása. Egyeseknek kórházaik voltak, a Patel családnak amint már mondtam, egyetemei, kollégiumai voltak. Az ilyenektől, nem sajnálom annyira a vagyont mint mondjuk egy szenátor fatolvajtól. Mondtam is Pateléknek, hogy annyi a pénzetek, hogy akár takarókat is varrathatnátok belőle, de ahogy titeket elnézlek, úgy érzem, hogy örvendenem kell, hogy a pézn olyan tulajdonoskra is talál néha mint ti, akik nem öncélúan akarják használni, hanem sokkal inkább a köz felemelésére. Holi után is folytatódtak az ismerkedések, az iskola látogatások. Sok sok „fontos” személyt látogattunk meg, többek között egy dúsgazdag művészt is, aki világhírű politikusok, hercegek, sejkek, filmsztárok, üzletemberek portréit festette hatalmas méretekben(olyan 1.5 x 2 méteres). Nagyon kedvesen fogadott a művész és családja. Teával kínáltak. Kíváncsian faggattak, hogy miről is szól az utam. Nagyon értékelték a szándékomat. A legtöbb új ismerős megadta a névjegykártyáját, hogy ha bárhol elakadás van az indiai szakaszon, nyugodtan hívjam fel, mert segít. A vízum hosszabbítására is kaptam már segítség ajánlatot. Én mindenkivel csak úgy beszéltem mint Dikk vagy George barátommal. Az elején lehet kicsit sokkolta őket a közvetlenségem, de ugyanez segítette őket a későbbiekben felszabadulni, az „én szintemre” kerülni. Mondtam a Festő családnak, hogy miután véget ér az utam és én is híres leszek, majd visszajövök hozzuk, hogy egy olyan nagy portrét eresszenek meg rólam is. Mondták, hogy örömmel. Utánam mondtam, hogy de van egy rossz hírem: én nem keresek pénzt, amihez értek, amit szeretek csinálni, azért én nem kérek pénzt, ezért miután vége az utamnak is pont olyan szegény leszek mint most. Erre ők azt válaszolták, hogy nem baj, mert nekem tiszta ingyen is szívesen elkészítik a VIPknak járó óriásportrét.
Annyi helyre elvittek Kartikék, hogy fel sem tudnám már sorolni az összest. Minden helyen hagytam valamit, és minden helyen hozzáadtak valamit ahhoz, ami vagyok, hogy jobbá, alkalmasabbá váljak a feladat végrehajtására. Ahmedabad valósággal belém nevelt még egy jó adag önzetlen szeretetet, meg adott nagyon jó példákat, amelyeket a későbbiekben majd felhozhatok a mondanivaló szemléltetésére. A Gandhi ashramban tapasztalt élmények részei lesznek azoknak a megvalósításoknak, amelyek egyelőre még a jövő birtokában vannak. Itt működik egy árvaház szerűség, amely nagyon kicsibe indult, de mivel tetszett a teremtőnek a kezdeményezés, ezért mára már nagy dolgok történnek benne. Rengeteg árva, meg szegény gyereknek biztosítanak otthont, oktatást, szeretetet. Ez az árvaház, élő példája annak, hogy amikor az ember olyan dolgokba kezd amelyek nem az EGO kényeztetését szolgálják, minden eszköz megadatik, ahhoz, hogy az dolog növekedjen, fejlődjön miközben a benne résztvevő emberek is nagy örömüket lelik benne. Valósággal sugárzik innét az önzetlen szeretet. Én amikorra ideértem, már nagyon fáradt voltam, de valahogy mégis azt éreztem, hogy hagynom, kell hogy a hely szelleme, szellemisége átitassa létemet.
Mesélhetnék még akár reggelig is a béke bölcsőjéről mert lenne amit, de én tovább állok, mert hosszú még az út. Kicsit nehéz volt a búcsúzás, ugyanis nagyon megszerettük egymást. Az öreg Patel és családja, sokat biztattak, hogy maradjak velük legalább egy pár hónapra. Felajánlották, hogy írnak egy levelet a nagykövetségre, hogy szükségük van rám, és hogy kérik a vízum meghosszabbítását. Kérték, hogy maradjak angol tanítani az iskolákban meg a kollégiumokban. Az sem számított, hogy az
angolomról senki hivatalos pecsétjét nem kértem, hogy taníthassak. Elég volt számukra az, amit hallottak amikor beszélgettünk. Azt mondtam nekik, hogy nagyon szeretlek titeket, és végtelenül megtisztelő számomra az ajánlat, de nekem továbbra is kötelességem a belső hang utasításait követni. Ha az netán azt mondja, hogy maradjak, biztos élni fogok a lehetőséggel. Egy újabb családot, újabb testvéreket kellett magam mögött hagynom eljövetelemkor. Kartik lefoglalta a vonatjegyemet Ahmedabadtol Jammuig. Külön alvóhelyet is vett nekem. Indulás előtti estén felgyűlt a tennivaló. Csomagolni kellett. Megtöltötték a táskámat száraz gyümölcsökkel, csokoládékkal, nem romlandó ételekkel, és megparancsolták, hogy egyek rendesen az úton. Kevéske alvás után kelni kellett mert indulás előtt be volt programozva egy interjú a TV9-cel. Kartik, Jay és Bhargav kísértek ki az állomásra. Bhargav Kartik unokatestvére, aki nagyon sokat segített folyamatosan nekem ottlétem alatt. Ő intézte az interjúkat az újságokkal, a TV-vel. Vadi új bannert csináltatott nekem, amelyet használhatok iskolákban, egyetemeken. Ezek az emberek már-már helyettem gondolkodtak. Kitaláltak, hogy kb, mire van szükségem és akcióba léptek. 5 nap után valósággal éreztem, hogy felhalmozott energiával, nagyobb hittel indulok útnak. Reggel Kartik édesapja a kezembe nyomott egy borítékot mint a lakodalomban. Mondtam neki, nem fogadhatom el, mert már eddig is túl sok volt amit értem tettek. De mondták, hogy tegyem csak el, mert örömükre szolgál, hogy segíthetnek a feladat végrehajtásában. Kartik és édesanyja ugyanezt tették. Gondoltam magamban, már azt sem mondhatom, hogy pénz nélkül utazok, mert ezek nem hagyják a szegény embert szegénynek maradni:).
Reggel az tévés interjú után kivittek az állomásra, felpakoltak a vonatra, és meghagyogatták, hogy menjek vissza mielőbb, hogy tudjuk a vízumot elintézni. Adtak egy telefonkártyát is, hogy telefonálhassak, ha valamire szükség van. Ezt nevezem gondviselésnek. Csak abban bízok, hogy lesz elég erőm, hogy valamilyen formában visszaadjam ezt a sok jót amit kaptam, hogy más is használhassa, hogy a világ legalább egy picivel jobb legyen általa. Elindult a vonat. Addig integettünk egymásnak, amíg a horizont elnyelt minket. Egy újabb gyönyörű fejezet végére értem. A szívem vidám ritmust vert a sínek zakatolásával együtt. Nem győztem csodálkozni a teremtés nagyszerűségén. Ahmedabad, a beke bölcsője, visszajövök még hozzád. Hozok magammal egy kosár virágot, és szétszórom utcáidon. Isten veled!
Kasmírba viszek egy kis békét
A vonaton perceken belül megismerkedtem Deepakkal, egy kedves emberkével, aki Szebeni tartózkodása során megtanult egy néhány román szavat. Miután megtudta mi járatban vagyok, egyből mondta is, hogy keressem meg egy barátját, a „Greater Kashmir” lap szerkesztőjét, aki majd segíteni fog nekem az üzenet terjesztésében, ha rá hivatkozok. Még mindig nehéz elhinni, hogy ennyire gördülékenyen mennek a dolgok, ha az ember elkezdi követni a belső hangot. Fáradt voltam...a vonaton pótolni szerettem volna az elmulasztott alvásokból. Felmásztam az ágyra és pihengettem...Amire felébredtem, a vonat utasai eléggé kicserélődtek. Megjelentek a Punjabi szíkek, akik arról híresek, hogy egész életükön át, soha nem vágják le a hajukat, és ők India harcosai. Ők a legbátrabbak. Ha harcról van szó, mindig elsők. Ez mondjuk engem különösebben nem nyűgöz le. Mivel naplemente előtt jót haladtunk észak irányba, az éjszakai levegő elég csípősnek bizonyult, így az éjszakát didergéssel töltöttem. Láttam, hogy aki ismeri a járást errefelé, az hozott pokrócot magával, engem meg izmaim sűrű ránkódásai melegítettek. Másnap írogatni próbáltam, de valahogy nem jött az ihlet, így inkább ismerkedéssel, beszélgetéssel töltöttem az időt. Este nyolc körül érkeztem, Jammuba (Dzsammu) Jammu & Kasmír téli fővárosába. Hat hónaponta váltják egymást Srinagar és Jammu a fővárosi szerepben. Egy új ismerős felhívta Dr. Vermat a Jammu egyetem igazgatóját, akivel azelőtt már beszélt az öreg Patel, hogy érkezek. Telefon lebeszélték, hogy hol fognak elszállásolni. A Jammui egyetem vendégházába vitt segítőm a robogóján. Reggel érkezett Dr. Verma. Sajnos valami nyavalya nagyon leszerelte őt, ezért nem sok időt tudott velem tölteni. Megszervezett nekem egy beszédet a pénteken bent levő diákokkal. Szeretetteljesen beszélt rólam, bemutatott nekik, majd magunkra
hagyott. Körülbelül két órán keresztül tartott a beszélgetés, a kérdések és azok megválaszolása. Volt egy nagyon érdekes kérdés, pontosabban kijelentés, miszerint a fejlődéshez néha szükség van a vérontásra. Durván hangzott egy huszonegy éves fiatalember szájából, de örültem, hogy kimondta, és nem tartotta magába. A kérdésre, és meg annak kifejtésére visszatérek a későbbiekben. A beszélgetés után elmentünk Dr. Renu irodájába. Ő egy nagyon kedves fiatal tanárnő, tele dinamizmussal, életerővel. Már az arca kisugárzása is arról árulkodik, hogy ő egy olyan személy, akinek isteni fény világítja az útját. Segíteni akarása sajnos nem érvényesülhetett, mert hétvége lévén, le voltak lassulva az egyetemi tevékenységek. Péntek és Szombat hátralevő része arra volt jó, hogy kipihenjem a hosszú út fáradalmait. Abban egyeztünk, hogy Vasárnap reggel elindulok, fel Srinagarba, majd két napos Srinagari látogatás után visszamegyek Jammuba, és akkora meg lesznek szervezve a találkozások a diákokkal meg a helyi médiával. Elfelejtettem említeni, hogy Jammuba érkezésemtől kezdve több katonát láttam mint eddigi életem során (az egy év katonaságot leszámítva) együttvéve. India katonaságának hatvan százaléka Jammu&Kasmírban van. Ejsze még a városi vécéket is felügyelik ezek, nehogy valaki a szart szétrobbantsa. Internetem megszűnt létezni. Azt mondták, hogy biztonsági okok miatt nem mennek az államon kívüli szolgáltatók. De Dr. Renu kollégája felajánlotta, hogy használhatom az ő USB stickjét, amíg Kasmírban vagyok. Ez nagy segítség volt, mert születésnapomon volt lehetőségem egy kis időt a családommal is tölteni. Apropó születésnap! Szinte elfelejtettem mondani, hogy előtte egy nappal, még a vonaton odajön hozzám egy férfi és a tenyeremből azt jósolja kérés nélkül, hogy 36 éves koromban érkezek földi utam végére. Megköszöntem neki a biztatást, és azt mondtam neki, hogy én olyan sok jót éltem már mostanig is, ha épp most meghalnék is, elégedetten vigyorgó pofával távoznék innét. Ebben a jóslatban csak az az érdekes, hogy rá egy napra ugyanezt hallom otthonról is, hogy szomorúan vették tudomásul, hogy nekem már csak kevesebb mint öt évem van hátra. Két ilyen érdekes kis egybeesés meg is tette születésnapi ajándéknak. Számomra nem okozott gondot tudomásul venni, hogy lehet, hogy van a jóslatokban valami, és tényleg búcsút kell vennem a földi léttől 5 éven belül. Úgy igazából csak arra ösztönöz az információ, hogy még kevésbé vesztegessem az időt. És ezt tanácsolom neked is. Nekem lehet igaz a jóslat és 5 évem van hátra, de ki tudja neked mit mondana a jós, ha megkérdeznéd. Még az is lehet, hogy azt kérdezné, hogy-hogy te még élsz? :))). Jó azért elgondolkodni ezen is, hogy ha azt mondja valaki, hogy lehet csak egy néhány éved van hátra, te minek fogsz neki gyűjteni?
Véletlen találkozás Dr. Renu egy kollégájával Dr. Devinder Singhel, aki miután megtudta mi járatban vagyok, rögtön hívta is a Srinagari egyetemen tanító kollégáit, hogy szervezzék meg nekem a találkozásokat. Ez már egy ideje így megy. Elbúcsúztam Renutól és Devindertől. Másnap 6 kor indultam a hosszú útra, ami elméletileg csak háromszáz kilométer, de gyakorlatilag az omladozó utak miatt egy egész napos út. Az állomáson megtudtam, hogy busz csak 9 kor indul Jammuból Srinagar felé. Találkoztam egy néhány Delhiből jövő Srinagar felé tartó egyetemistával, akikkel úgy döntöttünk, hogy egy Terepjáróval megyünk, ami sokkal gyorsabb kényelmesebb, mint az autóbusz, és már most elérhető. Nagyon jól beszéltek a fiuk angolul, ezért tiszta élvezet volt velük utazni. Miután sikeresen kifaggattak úti célomról, készen is volt a barátság. Több helyen megálltunk a hosszú úton. Teázni, pihenni, lazítani. Vendégüknek fogadtak. Nem fizethettem semmiért. Már útközben tervezték, hogy megszervezik az ők egyetemükön is az előadásomat. Jó buli volt az autóban. Egy csomót énekeltem, viccelődtünk. Még azt is rám fogták, hogy jó a hangom. A sofőr a lehető legrosszabb sofőr akit valaha láttam. Csak akkor nem ment szembe a kanyarban a szembejövővel, amikor elfelejtette. Nemegyszer a szembejövő autó előtt álltunk. Már-már kezdtem kételkedni a jóslat igazságában. Biztos 4 év, és nem 2 nap? Egy darabon át is vettem tőle a perecet, ami számomra egy igazi kihívás volt. Nagy forgalomban jobb felől ülni a kormány mögött, egy olyan országban, ahol egy szabály van a közlekedésben, ami röviden annyi, hogy ha nem muszáj, ne gyilkolj, nem kis dolog...Jammu és Kasmír....természeti adottságai olyasvalami amire az ember azt mondja, hogy ez az, amit az Isten jó kedvében teremt. Öröm volt az utazás, kivéve azokat a szakaszokat, ahol a katonakocsik amiből hatalmas konvojok tartottak Kasmír fele felkavarták a port előttünk. A víz olyan mint a
Hargitán...igazi acél, tiszta és jéghideg. A levegő is csípős...olyan jó ropogós. Azok a hatalmas magasságok és mélységek az ember eszébe juttatják, hogy milyen picike része ő a teremtésnek, de a kapzsisága persze nagyobb mint Kasmír összes hegyei egymás tetejére téve :). Jammu és Kasmír határán a katonák kiszállították a sápadt bőrű testvért az autóból, hogy útlevelét, és úti célját bemutassa. Majd visszafele is meg kell álljak ott. Egy helyen filmeztem a határőröket, erre odajön egyik és elkezdi túrni a nyálát, hogy töröljem ki. Nyugodtan ránéztem, rámosolyogtam, kinyújtottam a jobb kezem kezet fogtam vele, másikkal megveregettem a vállát, és megkérdeztem hogy van. Ez nem tudta hirtelen mit kezdjen az egésszel, elkezdett mosolyogni, és olyan kedvesen válaszolt, hogy a kocsiban ülő srácok nem hittek a szemüknek. Még a végén utánunk kiáltotta, hogy érezzük jól magunkat Kasmírban. Érdekes példája volt az eset annak, hogy mi az amit az ember tapasztal, és honnét ered a tapasztalás. Ha én a katona láttán betojok, és ő ezt látja is, valószínűleg még a csomagomat is kipakoltassa, de mivel, úgy kezeltem őt is mint bármelyik másik embertársamat, ugyanazzal a kedvességgel meg szeretettel, egyszerűen megszelídült. Érezte, hogy nem egy idomítandó állat vagyok, hanem egy olyan emberi lény mint ő aki képes volt a harcos tekintetére mosolyt csalni.
Este 7 körül érkeztünk a meglehetősen hideg Srinagarba. Mindenhol katonák vannak. Mindenre ügyelnek. Na de azért van egy néhány civil is közöttük. Azt mondják, hogy Kasmír a földi paradicsom. Mondom, hogy fiuk ebbe az ideába erőst ne éljétek bele magatokat, mert a paradicsomban nincs szükség uniformisra, sem lőporra, sem tizenvalahány éves srácok gyilkolására. A srácok eldöntötték, hogy náluk alszom. El is indultunk a hotel felé amelyet turista híján egyetemistáknak adnak ki. Közben vagány kis csónakházakat láttam a folyón, amelyeket az esti félhomályban próbáltam a lencse vége elé mérni. 20 perces gyalogolás után érkeztünk a hotelhez. Mit szólsz, hogy hívták a hotelt? Ha hiszed, ha nem, a hotel neve az volt, hogy „Peace Palace”(Béke Palota). Én aki, a béke nagykövetének mondom magam néha viccesen megérkezek teljesen spontánul a Béke Palotája nevű hotelbe. Igen, a Béke Palotája adott otthont ezen sorok megszületésének. Bagossy Zoltán barátom soraimat olvasva, azt mondja, hogy ez olyan mint James Redfield Mennyei Próféciája. Bevallom, nekem is néha eszembe jut a Mennyei Prófécia amikor ezeket a sorokat írom, de Isten látja a lelkem, én nem akartam majmolni James Redfield művét, én egyszerűen csak azt írom, ami éppen van. Ha sokkal több lenne benne a szerelmi jelent, akkor arról írnék, és úgy egy kicsit biztos elütne a Mennyei Próféciától:))). Na de ez van. Csak erről írhatok. A fiuk nagyon finom vacsorát készítettek. Gondoskodtak róla, hogy teljesen otthon érezzem magam. Vacsi után talán először Indiában forró zuhany. Hát rám is fért mert, nem volt valami banánérlelő meleg, sem a szobában sem a szobán kívül. Most is rajtam van szinte minden létező ruhadarab, amit a táskában hordozok. Olyan nehéz a paplan, hogy a tíz éven aluliak felnőtt segítsége nélkül nem lennének képesek kimászni alóla. Na de nagyon jól aludtam. Ma reggel kakaskukorékolás előtt keltem, készültem az egyetemekre.
Döntöttem: Megtagadom a magyarságom a világbékéért!
Micsoda lehetőség neked, hogy végre egy jót ítélkezhess fölöttem! Na de ha kíváncsi vagy miért, íme az indok:
Kasmírban vagyok. Egész pontosan annak fővárosában, Srinagarban. A kasmíri egyetemen tartottam beszédet az egyetemistáknak. Téma a megszokott: a háború okának megnevezése, megértése, megoldások, a személyes felelősség felismerése, annak vállalása, a félelem eltávolítása annak érdekében, hogy lépni lehessen, stb....Ezek az egyetemisták ki vannak éhezve a békére. Háborúban nőttek fel. Mást jóformán nem is tapasztaltak, csak háborút és terrort. Az elmúlt évben több mint kettőszáz fiatal testét szakította keresztül az ólom. Két hatalmas küzd még több hatalomért a fejük fölött. Pakisztánnak is kéne Kasmír, mert úgy gondolja, hogy a muzulmán többségű Kasmír inkább egy
muzulmán országhoz kéne tartozzon, mintsem egy hindu országhoz. Indiának is kéne Kasmír, mert élnek ott hinduk is, és egyébként is azt tartják, hogy Kasmír a korona India fején. És milyen király az olyan amely önként lemond koronájáról? Természetesen Kasmíriaknak is kéne Kasmír épp úgy, ahogy a magyaroknak kell Magyarország, vagy ahogy kéne a NAGY Magyarország. Jelenleg Indiához tartozik. India magáénak tudja. De úgy igazából 1947 után ömlött ki a bili, amikor az angol hazament innét. Akkor vált le Pakisztán Indiáról, Talán Banglades is akkor lett különálló ország. Az indiai egyetemeken sokkal könnyebb dolgom volt, mint itt. Ezek a fiatalok tele vannak fájdalommal. Nem értik, miért kell húsz év alatti fiatalok meghaljanak ahhoz, hogy béke lehessen e földön. Hát igen, ők még nem érthetik ezt. De talán választ kaphatnának a szüleiktől, akik egy életen keresztül harcoltak és talán őket is harcra nevelték.
A jammui (dzsammu) egyetemen találkoztam egy olyan kijelentéssel, hogy néha szükség van a vérontásra a fejlődésért. Istenem, ez szörnyű. Egyszerűen fájdalom ilyent hallani egy huszonegy éves fiatal szájából. Ezek után mit várjon az ember egy betokosodott elméjű középkorú, vagy idősebb embertől? Így már azt hiszem, jobban érződik a kijelentés súlya. De örültem, hogy elhangzott, hogy a kérdés feltevődött, mert ekképp alkalom adódott megválaszolni azt. Ha pofon ütsz, és én válaszképp visszaadom neked, és te még egyszer megütsz, én meg ugyanazt válaszolom, mikor és hogy lesz vége a harcnak? Hát amikor az egyik fél megsemmisül, nemde? Így semmisítjük meg egymást nap mint nap. Az EGOk folyamatosan harcban vannak egymással, nem néznek sem Istent sem Embert. Mikor leszel képes már egyszer a visszaadás helyett megköszönni a pofont, és azt mondani, hogy légy szíves bocsáss meg nekem, hogy segítettem előidézni ezt a helyzetet, hogy meg kellett üssél. Én nem hiszek a harcban, ezért arra kérlek, hogy beszéljük meg, mit rontottunk el, hogy a pofozkodásig jutottunk. Mikor engedi meg egonk, hogy megtegyük ezt? Olyan egyszerű a kép, mégis olyan nehéz kizökkenteni az embert a régi kerékvágásból, megértetni vele, hogy a harcban a védekező épp olyan hibás mint a támadó (legjobb védekezés a támadás).
Minden harcnak az alapja a birtoklási vágy. Aki birtokolni akar, és harcolni a birtokolandó tárgyért, annak háborúra van szüksége, és talán a harcban kell meghalnia, mert az összes addigi útmutató haszontalan volt számára. Néha nagyot néznek amikor a háború fontosságáról beszélek. Hogy lehet fontos egy háború? A háború a végső felszólítás, az utolsó csengőhang, mely ébreszteni próbál. Mindenkinek szüksége van a háborúra, akinek addig nem sikerült felébredni. És mindenki megteremti a háborút amit maga körül tapasztal azzal, hogy figyelmetlenül él, azzal, hogy illúziókat halmoz egy életen keresztül, és azokra építi a házat. Istenem, de jó, hogy van háború! Milyen kegyes vagy, hogy mindig adsz egy utolsó esélyt is az ébredésre, adsz fájdalmat a tompa testnek, a fegyverek robaját a süket fülnek, a vér látványát a vak szemeknek. Igen erre való a háború. Szoktam mondani, hogy azért jöttem, hogy ne legyen szükség a végső, a legdurvább figyelmeztetőre, ne legyen szükség a vér látványára, meg a fegyverek zajára, mert aki meghallja és megérti az üzenetet, az felmentődik a háború borzalmai alól, annak véget ér a háború még mielőtt elkezdődne. Annak aki készen áll befogadni az üzenetet mennyország lesz a földi léte is.
Tetszik nekik, amikor azt mondom, hogy Kasmír nem Indiáé, hogy Kasmír nem Pakisztáné, de meglepődnek, amikor azt mondom, hogy Kasmír nem a kasmíriaké. Kasmírt senki nem birtokolhatja, sem a kasmíriak, sem a Pakisztán, sem India. Mindenki, aki birtokolni akarja, elveszíti azt, de nem csak azt, hanem rosszabb esetben vele együtt az életét is. Kasmír az indiaiaké, Kasmír a pakisztániaké, Kasmír a kasmíriaké, akik itt élnek. Szinte elfelejtettem magam, hogy Kasmír az enyém is, a székely legényé aki most épp ott van, aki megcsodálja a hely természeti adottságait, aki élvezi az emberek vendégszeretetét, aki megkap mindent tőle amire épp szüksége van. De ne kövessük el azt a hibát, hogy birtokolni akarjuk Kasmírt, mert akkor jaj nekünk, mert akkor meg kell érezzük a vér szagát, hallanunk kell a háború moraját, meg kell tapasztaljuk a halál félelmeit. És ez így van rendjén. Minden minden értünk van kezdve a békétől a háborúig, a kudarctól a sikerig, a betegségtől az egészségig. Mi válogathatunk a csomagból magatartásunk, az élet csodájához való viszonyulásunk függvényében. Ezért mondom már sokadjára, hogy kelj fel most, amíg nem késő, nyisd ki a szemed és láss, amíg nem
késő. Ne halaszd holnapra, mert az nem a tied. Holnap reggel már halott vagy, te meg nem éltél azzal a sok lehetőséggel, ami eddigi életed során felkínálta magát számodra, hogy meglásd a felhők mögött a fényt. Folyamatosan kérdik, hogy mit csinálok majd holnap, vagy merre megyek Kasmír után, meg ilyenek. Azt válaszolom, hogy ne haragudjál testvérem, nincs nekem időm azzal foglalkozni, hogy mit fogok tenni majd holnap, ha egyáltalán lesz olyan. Elég nekem az, amit a ma kínál számomra. Mikor él az az ember, aki folyamatosan a holnapot tervezi. Az idiótája holnap is ugyanazt fogja tenni: egy másik holnap miatt aggódik majd. Miért aggódnék már ma a holnap miatt, amikor folyamatosan a legszebb holnapot kapom, amikor odaérek? Néha azt is elmesélem, amikor először érkeztem Ahmedabadba egy éjszakán. Alig tettem ki a lábam az állomásból, máris megkínáltak kajával, teával. Egy utcaszéli árus akkor készült lefeküdni. Megmaradt egy szál uborka, amit nem vettek meg tőle. Ki tudja, hogy már mióta állt és száradott, meg porosodott az út szélén? A bácsika olyan szépen kínálta, hogy nem utasíthattam vissza. Tudtam, hogy amit ilyen szeretettel adnak, nem árthat meg nekem, így elfogadtam. Meg is fűszerezte nekem, hogy jobban essen. Meg volt már kérgesedve az uborka amire eljutott a szájamig. De isteni volt az íze, nagyon jól esett és természetesen nem ártott meg. Az utcákon hatalmas kóbor tehenek kérődztek. Akkora szarvaik voltak, akkorákat életemben nem láttam. Otthon az olyanokat már agancsnak nevezik. Halvány fogalmam sem volt, mit ehetnek ott, a betondzsungel közepén, hogy olyan kövérek, de látszólag az összes jó egészségnek örvendett. Elgondolkodtam, hogy ha rájuk ennyire vigyáz a teremtő, miért kellene nekem aggódnom, hisz én sokkal kevesebb élelemmel is beérem mint ők. Egy kis hit, a teremtésbe vetett bizalom kérdése az egész, és elvethetünk magunktól minden aggódást, minden félelmet, és annyira felszabadulnánk, hogy hatvan év alatt háromszázat élnénk. Így tele félelemmel, görcsökkel, a jövőért való aggódással, csak nyomorgunk, és teljes erőnkkel azon vagyunk, hogy nyomorúságunkat meghosszabbítsuk. Szánalmas kis anyaghoz ragadt teremtmények vagyunk. De én megláttam már a remény sugarát, tudom, hogy van esély akár egy tömeges ébredésre, egy olyanra, hogy a teremtés ránk mosolyog, melynek öröme életünk végéig elkísér. Ehhez nagyon fontos, hogy felismerjük, hogy felelősek vagyunk mindenért, ami velünk történik, és vállaljuk a felelősséget. Sok emberrel találkoztam, akiknek arcán láttam, hogy egyetértenek velem, és ugyanaz a vágy a békére az egység megtalálására bennük is jelen van, de valamiért mégsem merik vállalni, nem merik kimondani, Ilyenkor elmondom nekik, hogy minden ember egy egyedi megismételhetetlen lény, Minden emberben van egy egyedi fény, egy egyedi hang, amit ha nem mutat meg a világnak, így nem járul hozzá annak színesebbé válásához. Így az az egyedi fény az az egyedi hang már születésétől kezdve halálra volt ítélve. Teljesen elveszik, mondhatni az egész életét haszontalanul élte, mert mindig a külső hangokra összpontosított, és azokat majmolta ahelyett, hogy a sajátját megtalálja, és hangosan kimondja, hogy hozzájáruljon vele a világ színesebbé válásához, az emberi lét felemelkedéséhez. Ezek vagyunk. Sajnáljuk a világtól, mely megszült és felnevelt az egyedi hangunkat, az egyedi fényünket. Csak elvesszük tőle amit lehet, de vissza nem adunk semmit, ez által szegényítve őt. Kiderült, hogy a félelem az oka annak, hogy nem engedjük szabadon ezt a belső hangot. Hmmmm....ki az akinek igaz hite van, és fél? Hitetlen vagy! Pogány! Ezért félsz! Vallásosdit játszol, hogy megnyugtasd magad, hogy azt hidd, hogy jó vagy. Hazudsz magadnak, mert félsz szembenézni a ténnyel, hogy egy késhegynyi hited sincs. Gyáva féreg vagy. És azt hazugod, hogy bátor vagy. Erre nevelt a társadalom. Hazudd azt magadnak amit elvár ő tőled, hogy tudjál visszaaludni, hogy mély álomba szenderülj. Soha nem tudod meg, hogy a lelked azért jött a földre, hogy felébredjen, hogy majd a test súlyától megszabadulva felrepüljön a csillagos égbe, hogy felülről gyönyörködhessen a teremtés csodájában. Betegesen kaparsz, ragaszkodsz az anyaghoz, ami nem a tiéd, soha nem is volt a tiéd, és soha nem is lesz a tiéd. Az csak arra kaptad kölcsön, hogy eszközül szolgáljon az ébredésedben, te meg mint egy kis gyáva féreg az alvásra használod. Arra kérem a jóságos Teremtőt, hogy megbocsássa bűnödet, és segítsen felnyitni az évtizedek óta leragadt szempilláidat, hogy meghalld a belső hangot, meglásd az egyedi fényed, és kövessed azt, hogy vezessen téged vissza oda, ahonnan jöttél, ahonnét elkóboroltál. A te egyedi hangod senki nem tudja helyetted kimondani, a te egyedi fényed senki nem tudja helyetted megmutatni, hozzáadni a teremtés fényéhez. Szedd össze magad most! Ne késlekedj,
mert később már nem lesz rá lehetőséged. Vállald a felelősséget a saját fényedért. Vedd vissza a hatalmasoktól! És többet soha ne bízd másra, mert senki nem tud úgy vigyázni rá mint te. Senki nem tudja úgy ápolni azt mint te. Egy szép nap kialszik. És elkezdődik az örökös sírás, a bánkódás és a fájdalom. A kasmíri egyetem diákjai közül egy páran azt mondták a végén, hogy amikor bejöttünk a terembe, egy embert láttunk akinek volt egy küldetése. De most már többen vagyunk, akinek a küldetése ugyanaz. Ezek a fiatal lelkek a Kasmíri béke magvai, amelyek ebben a tavaszi esős időszakban megfogannak, kibújnak, és gyors növekedésnek indulnak.
Egy másik gyakori kérdés az, hogy hogyan lehet a politikusoknak, a hatalmasoknak ezt elmagyarázni. Ezt többen megkérdezik. Válasz erre, hogy LEHETETLENSÉG. Nekik már meg van ásva a sírjuk, ők már a temetésükre várakoznak. Nem kell nekik magyarázni, nem kell nekik segíteni. Senkinek nem kell segíteni. Egy dolgot lehet csak tenni. Éspedig azt, hogy azt a figyelmet, amivel hatalomra juttattad őket, amivel tápláltad, és hizlaltad őket, visszaveszed magadnak. Ezek mind mind koldusok. Minden hittérítő és politikus egy koldus. Figyelem koldusok. A te figyelmedből táplálkoznak. Könyörögnek érte a kampány alkalmával, majd amikor megvan akkor még többet kérnek, hogy dagasszák magukat. De nagyon hasznos a szerepük. Ők a te ébresztő órád, ők okozzák a csalódást, a fájdalmat, a nélkülözést, hogy te felébredj. Nagyon nemes szerepük van. Csak az a baj, hogy előbb utóbb kitör a háború, aminek megteremtése szintén az ők dolguk. Én amondó vagyok, hogy jobb a háború előtt ébredni, mert háború közben keveseknek adódik meg a lehetőség az ébredésre. Egyesek a háború fájdalmai hatására felébrednek, mások megy egyszerűen csak alvás közben elesnek a harcban. A politikusokat szidni ugyanaz mint éljenezni őket, mindkettő egyformán élteti ezeket a hasznos élősködőket. Miért? A válasz nagyon egyszerű. Ami alatt szidod vagy éljenzed őket, a figyelmed rajtuk van, és nem magadon. Amennyi időt szánsz rájuk, annyit ellopsz magadtól. És ezt addig teszed amíg te is koldusként végzed. Az a sok értékes idő meg energia amit a hatalmasokra pazarolsz, mind magadtól ellopott idő, aminek hiányában, kevesebbet figyelsz a legértékesebb dologra, a saját egyedi fényedre, a saját egyedi hangodra, amit ha megmutatnál másoknak, sokkal szebb és színesebb lenne a világ. Ne csinálj koldust magadból! Hagyd a politikusokat. Ne szavazz rájuk de ne is ostorozd őket, mert pozitív vagy negatív figyelem hiányában, ők automatikusan megszűnnek. Nem a te dolgod, hogy büntesd őket. Azt elvégzi majd más helyetted.
Végül, miért is tagadtam meg a magyarságom? A kasmírinak egy vétke van ami határozottan körvonalazódott számomra. Ez nem más mint az, hogy túl nagy hangsúlyt fektet kasmíri mivoltára, mintha attól ő értékesebb vagy jobb lenne mint valaki, aki nem kasmíri. Na de mi jogon ítélkezek ilyen kegyetlenül a kasmíri fölött én a BÜSZKE MAGYAR? Ugyanolyan vagyok mint a kasmíri: a legjobb a környéken. Tik tak, Tik tak, ébresztő! Egy ember értékét nem határozza meg az etnikai hovatartozása. Hagyjuk ezt az idióta felfogást mert csak lehúz, széthúz, szétzúz. A magyar semmivel sem jobb se rosszabb mint a kasmíri, vagy a kínai vagy kongói. Nincs ilyen. Ne légy az a hitvány ember, akinek minden büszkesége az etnikai hovatartozása, ne gondold, hogy azért mert magyar vagy, vagy német vagy, vagy kasmíri vagy, magasabb rendű vagy. Hagyd abba a hazugságot. Ne hülyítsd többé magad. Az a bajom ezekkel a büszke kasmíriakkal, büszke indiaiakkal, büszke románokkal meg a büszke magyarokkal, hogy úgy elvesznek a büszkeségük tárgyában, hogy nem látnak ki belőle, csak azt hallom amikor nyögnek, amikor az élet piszkálja őket, hogy ébredjenek már ebből a tündérmese valóságból. Mondtam a diákoknak is, hogy a boldogságukat nem az határozza meg, hogy mennyire kasmíriak Kasmírban, és ha ezt nem tudják megérteni, elvesznek. Ítélkezzél csak nyugodtan tovább, de én végeztem a magyarságommal. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt a gyönyörű életet arra pazaroljam, hogy a szlovákokat meg a románokat piszkáljam. Nincs időm nagy Magyarországért idióta harcot vívni. Addig harcolt a büszke magyar már eddig is, hogy a térképen mára csak egy tökmagot látni Budapest felirattal. Na de hangosan zengnek a tökmagból a vesszen Trianon című indulók. Énekelve vágtattok a halálba. Ez nem más, mint egy tragikomédia. Ezen büszke emberek azt üzenik az emberiségnek, hogy Bábel egy áldás, ezután is támogatnunk kell az elkülönülést, terjeszteni és vastagítani a határokat. Fiuk, én csak azt akarom mondani, hogy rám ne számítsatok. Végezzetek ki
mint dezertőrt, de én utolsó erőmmel akkor is megölelem a más nemzetiségű testvéremet.Egy másik nagyon fontos mai élmény, hogy A kasmíri egyetemi beszéd előtt, egy másik
kollégiumban volt alkalmammal a tanári karral beszélni egy néhány órán keresztül. Jól gondoltam eddig is: az embert egy bizonyos kor után annyira beskatulyázzák a szabályai, hogy egyébre sem képes, mint az ezer éves nem tudom hol olvasott elveket ordítani torka szakadtából. Az olyan embernek, aki elérte a középkort, és addig nem nyitott, annak annyi az esélye az ébredésre mint a fekete hollónak fehér hollóval való szeretkezésre. Túloztam. Ennél azért egy kicsivel több az esélye mert arra gyanakszom, hogy fehér holló nem is létezik, ugyanis eddig még egyet sem láttam. Több olyan esetről tudok, hogy az illető valami baleset folytán eszméletét, tudatát vagy életét veszítette. Amíg odaát volt betekintést nyert olyan dolgokba, amelyeket az emberi elme még nem igazán képes felérni. Amikor meg visszajött, gyökeresen megváltoztatta látásmódját, az élethez való viszonyulását, a teremtéssel szembeni tiszteletét...Na így igen, így az idősebbeknek is sikerül a nyitás, de sajnos legtöbb esetben biológiai lehetetlenség egy kőkemény, meglehetősen szűk látókörű, előítéletekkel teli felfogást megváltoztatni egy bizonyos kor után. Ahhoz már súlyos sokk hatásokra van szükség, mint pl. egy családtag elvesztése, egy végtag elvesztése, egy háború, vagy egy súlyos betegség, mint például a rák. Igen a rákot is te hozod létre. Nem kell senkit sem hibáztatni érte. Te vagy a felelős azért, hogy az orvosod holnap azt mondja, hogy rossz indulatú daganatod van. Micsoda kitűnő lehetőséget kaptál, hogy végre hagyd az anyagot és kicsit elgondolkodj, hogy miért is lettél ide küldve. De nem jobb lenne az ember egy életen keresztül folyamatosan építse a tudatosságát, hogy ne kelljen majd a vízözön és a hurrikán, hogy felébresszen.
Kijöttem a kasmíri egyetemről. Búcsút intettem, a sok fegyveres őrnek. Készítettem egy néhány fényképet a távoli havas hegyekről, majd megnéztem, mi a kínálat a piacon. Egy gyors étkezdében fogyasztottam valami kasmíri kaját és elindultam hazafele. Egy fél órai buszozásra voltam a kasmíri otthonomtól. A fiuk már itthon voltak. Azzal fogadtak, hogy az állásinterjút elhalasztottak holnapra, de az újságcikkek alapján az igazgató, a tanárok meg a diákok nagy érdeklődéssel várják, hogy találkozzunk. Elmondtam nekik, hogy olyan napom volt, ami után úgy érzem, hogy le kell ülnöm írni, mert most még friss az élmény. Előkészítettek egy csendes szobát nekem, ahol nyugodtan készíthettem a mai beszámolót. Közben többször is jöttek be a szobába új barátok, akik meg szerettek volna ismerni. Mielőtt erőst belemélyültünk volna a beszélgetésbe, mondtam nekik, hogy ha tovább folytatjuk, holnap ismételnem kell magam, ami nem lesz túl érdekes számukra. Nagyon finom vacsorát készítettek a fiuk. Hihetetlen, hogy mennyire kényeztetni, segíteni akartak, hogy haladjak a dolgaimmal. Mindent készen elém raktak, még azt sem engedték, hogy a tányéromat bevigyem a konyhába.
Megtagadtam a vallásom a világbékéért
Hajnal négykor értem utol magam az írással. Elérkeztem a jelenbe, ideje volt lefeküdni. Természetesen reggel 6 kor nem ugrottam ki az ágyból. Jól kipihentem magam. Dél körül keltem csak fel. A fiuk már telefonáltak, hogy a díszterem elő van készítve, menjek be korábban mert ebéddel várnak. Hotel menedzsmentet oktatnak ebben a kollégiumban, ezért van egy nagyon színvonalas vendéglő is benne, ahol a tanulók gyakorolhatnak. Kettő körül érkeztem a kollégiumba. A tanárok és az igazgató nagy szeretettel fogadtak, egyenesen a vendéglőbe kísértek. A vendéglőnek öt csillagból hatot adnék. Ezek nem viccelnek. A fogadtatásom olyan volt a vendéglőben mint valami olajmágnásé. Mondtam is a srácoknak, fogják vissza magukat, mert még a végén zavarba jövök, nem vagyok én annyira fontos, hogy ennyire kövessék minden mozdulatomat, kitalálják, hogy mit szeretnék. Most már tudom, milyen szar lehet az uraknak. Az étel és a felszolgálás minden képzeletemet fölülmúlta. Nem is tudom egész pontosan hány fogás volt, de hogy a tányéraimon megfordult legalább tíz fajta étel, az biztos. Egy idő után azt sem tudtam mit falok be, mindenből csak egy kicsit kértem, mert nem akartam megtömni a lelassult gyomromat. Volt ott a lótusz gyökerétől elkezdve a csirkemellig minden. Az ízek olyan hatással voltak az ízlelő szerveimre, mint a szememre egy gyönyörű szivárvány látványa. Egyik
tanárral étkeztünk egy asztalnál, akivel a vendéglátás fortélyairól beszélgettünk. Ebéd után az igazgató irodájába lettem kísérve, akivel egy fél órán keresztül beszélgettünk. Háromkor szóltak, hogy minden elő van készítve, a diákok és a tanárok már helyet foglaltak a teremben. Egy tanár átkísért a díszterembe. Kicsit meglepődtem amikor beléptem ugyanis a terem teljesen tele volt. Szabad hely egyáltalán nem volt. Viccesen bekiáltottam nekik hogy heyyyy! Namaste! Ezek egyszerre, kórusban kiáltották vissza nekem, és már meg is tapsoltak. Nem a tapsért jöttem de azért kellemes érzes volt, hogy ilyen szeretetteljesen, felszabadultan fogadnak. Az előadás tartalmát, már nagyjából ismered, ezért nem részletezem. Sikerült vagy két órán keresztül fogyasztanom a levegőt odabent. Örömmel tapasztaltam, hogy amikor pontot tettem a 2 órás mondat végére, jöttek a szokásos kérdések. Egyik ilyen visszatérő kérdés az volt, hogy hogyan lehet segíteni másokon is. Erre elmondtam a szokásos választ miszerint nem szabad segíteni senkin, főképp nem azokon akik odafent vannak, mert azokon már nem nagyon lehet. A feladatunk, hogy saját magunkat „segítsük”, a figyelmünket visszafordítsuk magunkra, és a környezetünkre, és ez által megtörténik a mások segítése is teljesen automatikusan. Egyetlen dolgunk, hogy a saját egyéni hangunkat kövessük, és azt amikor kéretik kimondjuk, megmutassuk a világnak. Ez által tudunk a legtöbbet segíteni a környezetünkön. Aki egyfolytában másokon akar segíteni, az koldusként fog meghalni. Írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy az ember segí1teni akarása a biztos jele annak, hogy segítségre szorul. Én nem akarok segíteni senkin. Én csak egyszerűen felelősséget vállalok a belső hangért, kimondom, megmutatom, hogy akinek épp arra van szüksége fogja meg, és használja. Nem baj, ha valaki visszautasítja, vagy elengedi a füle mellett. Az azt jelenti, hogy ő rossz helyen volt rossz időben. Talán majd később miután meghallotta azt, amit meg kellett hallania, ahhoz, hogy meg tudja hallani azt is amit tőlem hallhat. Ez volt a „halló” mondat :). És természetesen arra bíztatok mindenkit, hogy vállalja a saját belső hangját, hogy ne csak fogyjon hanem gyarapodjon is a világ általa. Az előadás után is jöttek még privát kérdések. A tanár nagyon szép köszönő beszédet mondott. Félbeszakítottam, hogy nekem aztán semmit ne köszönjenek, mert nem az én érdemem semmi. A tanárok elhívtak egy teázásra. Ott boncolgattuk kicsit még a témát. Természetesen előjöttek a szent könyvek „törvényei” is. Érdekes dolgot hallottam egy tanár szájából, miszerint, Mohamed azt mondta, hogy a harc csak akkor megengedett, ha szent ügyért, az igazságért folyik. Szóval ide van a kicsi kutya elásva. Örömmel emlékeztem vissza, hogy a diákoknak azt is elmondtam, hogy az a kérésem, hogy ha valaki muszlim, az maradjon muszlim, vagy ha valaki hindu, az maradjon hindu. Nem akarom én őket megváltoztatni. Elfogadom én őket úgy, ahogy vannak. De az isten szerelmére, ha valamelyik szentkönyv értelmező vagy tolmácsoló arra buzdítja őket, hogy harcot indítsanak a másik vallás ellen, mondjanak nemet. Mert a szeret nevében nem lehet harcolni senkivel. Ott valami bűzlik, ha a vallás arra biztat, hogy ne fogadd el a másikat, vagy, hogy megpróbáld változtatni őt. Azon a ponton nemet kell mondani, mert az már az egység ellen szól. Többször találkoztam Allah nevével, hogy ő az egyetlen Isten, és az egyetlen igaz próféta Mohamed. Ez szinte szó szerint azt mondja, hogy minden ami ezen kívül van, az nem elfogadott, az ellenség. Nem szeretnék ítélkezni ez felett, mert szeretem magam, és ha mégis ítélkeznék, saját magamat ítélném el, mert én is ugyanazt teszem: Jézus nyájába szeretnék terelni mindenkit. Nem ezt tette a kereszténység is annak idején, de még most is? Európában csak úgy hemzsegnek a hittérítők. Nem kezdeményezett Szent Háborút a kereszténység is? De! A Jóság és a szeretet nevében gyilkoltam én is. Csupán a „jó”.ért üzentem hadat felebarátomnak, így felmentettem magam a felelősség terhe alól egy csinos kis hazugsággal. Ne ítéld el az iszlámot, hogy ne kelljen ő sem ítélkezzen fölötted! Vedd észre magad, hogy te is iszlám vagy, csak más címszó alatt! Nem vagy különb te sem, neked is megvannak a Szent Háborúid. A háború az háború. Nincs jó és rossz háború. Csak háború van. Általában az ellenség háborúja a rossz háború, és a te háborúd a jó háború, de ha ezt a másik oldalról nézzük, az övé a jó háború, és tied a rossz háború. Nem tudom hangsúlyozni, hogy amíg abba nem hagyod a hazugságot, szenvedned kell, és annál jobban kell szenvedned, minél jobban hazudsz. Szépen kérlek, hagyd abba a hazugságot, hogy ne szenvedjél. A szívem hasad meg amikor gyötrődni látlak. Ugyanitt fontos azt is hozzáfűznöm a dolgokhoz, hogy hazugság is csak egy fajta van. Nincsen jó és rossz hazugság. Nincs a
hazugságnak mértéke. Felejtsd el a kegyes hazugságot, mert az is csak kitaláció. Nincs olyan, hogy kegyes hazugság. Felelőtlenség és halál van csak, minden egyes alkalommal, amikor valótlan dolgokkal kényezteted egódat, hátráltatod magadat és másokat a lelki fejlődésben. Még nem késő, mert itt vagy, olvasod ezeket a sorokat. Menjél a tükör elé, és mond neki, hogy te egy hazug disznó vagy. Alázatosan kérd meg a teremtést, hogy segítsen mostantól odafigyelni, minden szavadra, minden gondolatodra. Köszönd meg, hogy hazugságot tapasztalhattál azért, hogy felébredhess a hazugságodból. Kérj bocsánatot, hogy ezt előidézted, és mond neki azt, hogy szeretlek, hogy oly kegyes voltál hozzám, hogy lehetőséget adtál nekem az ébredésre. A „hazugság/ az életért vállalt teljes felelősség” írásban bővebben kifejtettem ezt.
Szembe kell néznünk a valóságunkkal, másképp nem tudunk lépni. Véget kell vetni a szent háborúknak, mert a szent háború az a háború maga. Szent vagy szentségtelen jelzővel ugyanaz. Hagyd abba a háborút bent, hogy ne kelljen háborút tapasztalj kint.
Így lettem én vallástalan, így adtam vissza a vallásomat is annak akitől kaptam. Most megint elítélhetsz. De nézd a dolog jó oldalát: több jut neked belőle, ha már amúgy is azt érzed, hogy nagy szükséged van rá. Nekem egy vallásom van csak mostantól amelynek a neve a következő: az elfogadás a szeretet és az egység vallása. Ha ezt megengedi a hindu, akkor leszek hindu egyet. Ha megengedi a muzulmán, akkor leszek muzulmán egyet. Ha megengedi a buddhizmus, akkor leszek buddhista egyet. De ha megengedi ezt a keresztény vallásom, maradok keresztény. Ne feledjük el, hogy ezek mind csak részletetek, tarka barka jelzők. A lényeg a valláson, az etnikai hovatartozáson, miden határon túl van. Azt ha megtaláltad, még álmodban is mosolyogni fogsz, a szíved meg vígan dalol addig, amíg lehetőséget kapsz, hogy tested földi súlyától megszabadulva, felemelkedj, és elrepülj haza.
Lassan a kasmíri fejezet végére érkezek. Készül a vacsora. A kedvemért anélkül, hogy kérjem, valami európait készítenek ma nekem. Jó étvágyat nektek is!
2011. március 31. A SPORT
Magyari Levente barátom javaslatára megdátumozom magam. Én egy ideje nem tartom fontosnak az óra szerinti időt. Más a mértékegysége nálam. Tudom, hogy amióta belefogtam ebbe az útba rengeteg idő eltelt. Már-már öregszem. Az a rengeteg esemény ami lezajlott kívül belül azt mondja, hogy nem is vagyok már olyan fiatal.
Tegnap este képeket mutogattam a srácoknak a másik otthonról. Meséltem róla, hogy valamilyen mértékben ők is láthassák, hogy ezen kívül még milyen más otthonok vannak e földön. Másnap reggel indulás előtt, szokás szerint meg kellett volna köszönni mindent, de csak annyit tettem, hogy elmagyaráztam nekik, hogy milyen fontos szerepük volt az egész küldetésben, hogy a barátságuk, a személyem irányába tett szolgálatuk, a jókedvük, mennyire fontos volt, hogy az iskolákban a lehető legjobban tudjam felszínre hozni azokat a gondolatokat amelyek tolmácsolásáért a forró nyárból a hideg télbe érkeztem. Jó kis csapatmunka volt. Megcsináltuk. Hálás volt érte mindenki, aki benne volt a tapasztalásban.
Úgy döntöttem, hogy nem buszozok. Egy nap elég kell legyen 300 km elfogyasztására. A fiúk buszra tettek, amely kivitt a város peremére. Ott magam után kötöttem a batyut, és elindultam Dél fele úgy ahogy a legjobban szeretem: gyalogosan, lassan, ráérősen, sehova nem sietve. Szép napsütéses idő volt. Nem fáztam egyáltalán. Lehengerlő látvány a mustár virágok sárgája, háttérben a kék hegycsúcsokkal melyeket még mindig hó takaró borít. Kis gyaloglás után megállott egy autócska amelynek sofőrje nem sokat beszélt angolul, de szívesen vitt vagy 5 kilométeren keresztül. Rögtön utána jött egy másik kicsi autó, amely vezetője egy fiatal kasmíri muszlim legény volt. Vele már jól tudtam értekezni, így elég sok mindent megtudtam tőle a hely történetéről, a harcokról melyek folynak fölötte. Miután megtudta mivel foglalkozok, hamar fel is ajánlotta, hogy ma este szívesen lát engem az otthonában. Megnézzük együtt a Pakisztán-India elődöntőt, majd eszünk valami finom tradicionális kasmíri ételt. Nagyon tetszett nekem az ajánlata, de vissza kellett utasítanom, mivel a papír sürget,
Jammuban meg várnak. Az együtt utazás nem volt hosszas de elegendő ahhoz, hogy feltámadjanak és pezsegjenek a fejemben a gondolatok. Elővettem a füzetet és a tollat, és utazás közben, úgy frissen megírtam, a „Greater Kashmir” kasmíri újság által kért cikket. Sietni kellett a fiatalembernek, mert lassan kezdődött a krikett meccse, aminek egy percét sem akarta elszalasztani. Egy krikett meccs eltart egy fél napot, de hatalmas a láz. Tegnap kasmírban bezárt szinte minden a meccs miatt. Eszembe jutnak egyik srinagari egyetem igazgatójának szavai, hogy akkora a krikett őrület, hogy az embereket már jóformán semmi más nem érdekel, megfeledkeznek Japánról, hirtelen megszűnnek a líbiai zavargások. Semmi más nincs, csak krikett. Ez nem is lenne olyan nagy baj, mert a világbajnokság szombaton befejeződik. A baj talán csak annyi, hogy az emberek figyelme a bajnokság után is megtalálja az útját a televízión keresztül az olyan dolgok irányába, amelyek egy része azért van, hogy eltakarja a lényeges dolgokat. A fiatalembertől megtudtam, hogy a kasmíriak a pakisztániaknak drukkolnak szinte mind. Miért van ez? Azért mert a kasmíri a maga fajtájának drukkol, a muzulmánnak. „Örömmel” vettem tudomásul, hogy mára egy sport esemény is vallások közötti harcról szól. Allah majd győzelemhez segíti a pakisztániakat. Borzalom. Ez az oka a harcoknak is. Elhittük, hogy az a mi fajtánk, akinek ugyanaz a vallása mint nekünk, vagy ugyanaz a bőre színe mint a miénk. Próbálja meg valaki azt bizonygatni, hogy a vallások nem segítenek az elkülönülésben. Miért drukkol valaki egy csapatnak csak azért, mert ugyanaz a vallása mint neki. Egy csapat miért kéne nyerjen csak ebből az okból kifolyólag? Miért nem annak a csapatnak drukkolunk, aki szebben játszik, amely játékosai között nagyobb az összhang, a harmónia, az együttműködés? Ez a nap eszembe juttatta egyik kedves barátom, Fülöp Csaba azon törekvését, hogy olyan sportrendezvényeket szervezzen, ahol nem a nyerni akarás a lényeg, hanem a sport, a játék és az együttlét öröme, ahol a mérkőzések nem a harcról szólnak hanem ellenkezőleg, a szeretetről, és az együttlét öröméről. Harcosnak neveltek, és harcost nevelünk mi is gyerekeinkből, így hát a sport igazi jelentése elveszik. A sportolók harcolnak. A sportrajongók szintén harcolnak egymással. Szépek vagyunk. Érdemes sportolni! Ha már a fegyverhasználat tilos, legalább sportoljunk vagy menjünk foci hoki meg krikett meccsekre, ami felérhet egy kisebb fajta háború okozta élménnyel. Nem akarok általánosítani. Tudom, hogy vannak olyan sportolók is akiket nem a nyerés utáni glória hajt, de ha képesek vagyunk tisztán szemlélni a dolgokat, láthatjuk, hogy ott van a nagy harc meg az ellenszenv a sport mérkőzéseken. Aki kételkedik ebben, annak figyelmébe ajánlom a Gyergyó-Csík hokimeccseket, vagy ajánlhatnék talán Szlovák-Magyar foci meccseket is.
A fiatalembertől megkérdeztem, hogy minek volt köszönhető, hogy Pakisztán elszakadt Indiától. Ő erre azt mondta, hogy az Gandhi műve. Mondom, hogy honnét veszi ezt? Azt mondja, hogy a szüleitől. Mondom neki, hogy te én nem hiszek a szüleimben, mert bármennyire is jót „akarnak”, lehet, hogy amit mondanak az helyes, de lehet, hogy nem helyes. Ha netán helyes, akkor jó nekem, mert a helyes utat választom általuk. De ha netán amit mondanak hamis, akkor én vakon ráállok a helytelen útra. Ezért én inkább úgy döntök, hogy még mielőtt elfogadnék a szüleimtől, vagy a tanáraimtól valamit, a dolgokat én is megvizsgálom, és a döntést én hozom, nem pedig ők helyettem. Ugye milyen könnyű elveszíteni az egyéni felelősséget. George Bush azt mondta, ezért kérdés nélkül elfogadom. Anyuka azt mondta, ezért kérdés nélkül elfogadom. Ha kérdés nélkül elfogadsz mindent, akkor te nem magadat adod majd gyerekeidnek, hanem azokat akik a te szabályaidat készen megfogalmazták helyetted, akik életét élted a magadé helyett. Így veszítetted te el az életedet még a fizikai halálod előtt. Kelj fel és járj! Gondolkodj és létezz. Ne engedd, hogy más megtegye helyetted, mert „meghalsz még mielőtt meghalnál”.
Tovább sétáltam a gyönyörűséges Kasmír völgyben. Olyan jól benne voltam abban a környezetben, hogy nem jött egyáltalán, hogy kiszálljak belőle, beüljek egy autóba. Leültem egy kőre. Elővettem a Kartik által felpakolt száraz gyümölcsöket, és elkezdtem falatozni. Nemsokára jött egy kamion és én integettem nekik, mint mindenkinek, ezért megállt. Hamar felpakoltam a házam a fülkébe, ahol egy idősebb sofőr, meg (feltehetőleg) a kb 12 éves fia várt rám. Egy szót nem tudtak angolul...Ettől függetlenül az út csodás volt. Elénekeltem nekik is a „Kis kalapomat”, az örömódát, Verdi rabszolgaindulóját, meg egy jó néhány dalt. Megosztottam velük a mogyoróimat, de úgy hogy az
utolsó kettőt meghagytam magamnak, éppen úgy mint eddig :).Megfelezte az utamat ez a teherautó, de ekkor a nap már a magas kasmíri hegyek mögött járt.
Micsoda lehetőség kipróbálni az esti stoppolást. Kíváncsiskodók vettek körül amikor kiszálltam a teherautóból. Kérdezték, hol alszok. Mondtam, hogy nem alszok, megyek. Percek alatt megállt a következő teherautó, és intették, hogy menjek mert elvisznek. Két fiatal hindu srác ült benne. Hatalmas volt a hely a fülkében. Az egész fülke egy hatalmas ágy volt. Mondták, hogy Jammutól 60 km-re fognak letenni, de addig élvezzem az utat. Nehéz volt az angolt a hinduval összeegyeztetni. Nehezen tudtunk értekezni, de pont jó volt. Szeretem, hogy minden egyes intenzívebb utazás után következik egy könnyebb fejezet, ahol lehet pihenni, akár aludni is. Mondták is, hogy nyugodtan feküdjek le. Én meg szót fogadtam. Alig ment le a nap, és máris egy olyan autót kaptam, amelyikben vetett ággyal vártak. Nem rossz. Közbe-közbe megálltunk, hogy megnézzük a meccs eredményét. India győzelemre állt. Azt mondtam Kasmírban, hogy az nem fog nyerni, aki a legjobban nyerni akar, aki Isten segítségét kéri a nyeréshez, mert annak kell megtanulnia, hogy nem nyerni kell, nem legyőzni a másikat, hanem játszani. Arra tippeltem egy hónappal ezelőtt, hogy India Pakisztánnal lesz a döntőben, mert ez a meccse meg kell történjen. Szembe kell nézniük egymással. Elődöntő lett belőle. Egyik megállóban nagy örömmel jött vissza a sofőr. Pakisztán megy haza! India Sri Lankával fogja játszani a döntőt szombaton. Sri Lankának nagyon kemény csapata van. De valahogy azt gondolom, hogy India lesz a bajnok. Emlékszem, amikor Spanyolországban voltam, ők lettek az európai bajnokok, amikor Gibraltáron voltam, Gibraltár szépét választották a világ szépének. Indiában vagyok, Indiának meg kell nyernie a világbajnokságot :).
Éjfél után jártunk az óra szerinti időben, amikor megálltunk vacsorázni. Előkerült a whiskys üveg. Kínáltak nagyon kedvesen, de én még a látványát sem bírtam. Már szinte elfelejtettem, hogy ennek az autónak is a whisky volt az adalékanyaga. Olyan volt az út addig a pontig mint egy agresszív teherautós Párizs Dakar verseny. Csakhogy annál egy kicsivel izgalmasabb, mert nem a puha homokban száguldottunk ezerrel, hanem a Kasmír völgyet körülölelő sziklák oldalán, ahonnét zuhanni csak nagyot lehet. Kaja és whisky után a gép is sokkal gyorsabban ment mint azelőtt. Azt merném állítani, hogy aki európaiként először kerül egy ilyen teherautóba azt a halálfélelem végig kíséri az úton egész az érkezés pillanatáig. Nekem már lassan megszokott, hozzátartozik a hétköznapjaimhoz. Egy elhagyatottnak tűnő vonatállomásban tettek le, ahol egy lélek nem volt az enyémen kívül, és ahol megtudtam, hogy a legközelebbi vonatig még van vagy 7 óra. Úgy döntöttem, hogy inkább elindulok gyalog. Visszafele indultam, mert volt egy olyan érzésem, hogy az út ami mellett az állomás volt nem Jammu fele tart. Nekivágtam az éjszakának, neki a gyaloglásnak. Az éjszaka csendje körülölelt. Kevés autó járt, és nem igazán mutatták jelét annak, hogy szívesen elvinnének egy darabon. Elérkeztem egy katonai bázishoz, ahol két katona „ellenőrizte” a forgalmat. Bizonyos kamionok megálltak és a sofőrjük váltott egy néhány szót a katonával. Mások csak lassítottak pénzt nyújtva ki az ablakon a katonának. Ez sem volt idegen látvány nekem, aki egy poszt kommunista ország szülöttje. A katonákat kedvesen köszöntöttem, kezet fogtam velük. Nem tudtak angolul de sikerült megértetni velük, hogy Jammu fele tartok, és letértem a fő útvonalról, ezért oda szeretnék visszajutni. Vették az adást, fogtak nekem egy teherautót, ami visszavitt engem addig az elágazásig, ahol eltértünk az előző kamionnal Punjab (Pundzsáb) irányába. Ott is hindu katonák fogadtak, ugyanazzal az angol tudással, de ugyanazzal a segítőkészséggel. Fogtak nekem egy terepjárót amelyben 2 muzulmán fiatalember utazott. Mentek Jammuba valami zöldségekért. Feldobtam a bőröndöt hátul, és elindultunk Jammu fele. Az utat végigszundítottam. Arra ébredtem, hogy megálltunk. Azt mondták a srácok, nem tudják, hol vagyunk, mert még soha nem jártak Jammuban. Levettem a csomagomat az autóról, és próbáltam a tovább vezető utat kitalálni. A fiuk szinte szó nélkül visszaültek az autóba, és elhúzták a csíkot. Így maradtam egyedül félálomban a nem tudom hol közepén. Elindultam az úton, remélve, hogy érzékelek majd valami mozgást az út valamelyik szélén, és megkérgezhetem, hogy hol vagyok, és hogy merre kell tovább menjek Jammu fele. Az első mozgás amit érzékeltem két kutyáé volt, amelyek egymást bátorítva rohantak felém, hogy elijesszenek. Megálltam, feléjük fordultam, nyugodtan vártam amíg a
kedélyek lecsillapodnak, majd elindultam tovább az úton. Nemsokára megjelent egy motorbiciklis srác akitől megtudtam, hogy jó irányba haladok. Már csak 5 kilométer van a desztinációmig. Nem esett túl jól a hír, de nem ellenkeztem. Húztam tovább a bőröndöt az úton amíg valami fényt és mozgást láttam jobb felől. Amikor odaértem, láttam, hogy egy útszéli gyorskajálda-teázóhoz érkeztem. Egy 15 körüli fiú volt ébren. Tévézett. Ő beszélt hindiül én meg angolul. De akár magyarul is beszélhettem volna, hisz úgy sem értette. Hellyel majd teával kínált. Nem nagyon volt kedvem tovább gyalogolni, mert a fáradtság úrrá lett rajtam. Csak ülni szerettem volna, meg egy kicsit szunyókálni. Elővettem a laptopot és neki fogtam képeket válogatni feltöltésre. Képeim közelebb segítettek engem a napkeltéhez, lassan indulhattam tovább. A fiatal hindu srác még hozott egy teát nekem, meg egy péksüteményt, de nem akart pénzt elvenni. Neki szívesen adtam volna, mert láttam, hogy már egy darab ruha is sokat jelenthetne számára. Tévedtem. Valószínűleg meg volt mindene, amire szüksége lehetett. Elindultam az országúton Jammu fele. Nemsokára megállott egy kis teherautó, és szinte a vendégházig szállított. Visszaérkeztem oda, ahonnét egy pár nappal ezelőtt elindultam a csodálatos Kasmíri hegyek irányába. A kapus felhívta Renu tanárnőt, majd szó nélkül intett, hogy kövessem. Kinyitotta a szobámat. Utolsó energiáimat összeszedve nekiláttam kimosni a ruháimat. Víz mint a mesékben, hol volt, hol nem volt. De lassan sikerült befejezni. Lefeküdtem. Egész nap senki nem zavart. Kipihenhettem a hosszú út fáradalmait.
Egy érdekes gondolat jutott még eszembe a 300 kilométeres, egy napos út közben. India tele van kisebb nagyobb teherautókkal. De két egyformát még nem láttam. Tarkabarkára vannak festve. Mindegyik egy egyedi robotocska egyedi dudaszóval. Azt gondoltam magamban, hogy ezek az autók annyira különböznek egymástól, hogy mondhatni egy egy ilyen teherautónak sokkal több egyénisége van, mint egy jól idomított, jól „betanított” modern embernek. Remélem, soha nem kerülünk oda, hogy egyedi robotocskák kezdjék irányítani a sok egyforma emberi lényt. A helyzet nem túl biztató, mert robotjaink egyre intelligensebbek, mi meg egyre butábbakká válunk. A vacsoraDélután meg este a kasmíri történeteket próbáltam szavak formájában megörökíteni. Lementem a vendégház konyhájára. Azt kérdezték, hogy rizs és a rizs közül melyiket választom. Én a C választ karikáztam be. Megkérdeztem vaj, hagyma és pityóka van-e. Igen t bólintottak. Bementem a konyhába, meghámoztam egy pár krumplit. Odatettem főni. Közben hagymát pucoltam. Szépen felszeleteltem, kicsit megsóztam. A vajat is kikértem, hogy kicsit puhuljon a melegben. Hamar megfőttek a négybe vágott pityóka hasábok. Szépen tálaltam a vacsorát. Kivittem az asztalra. Amikor minden ott volt előttem készen tálalva, kicsit kikapcsoltam a szürkeállományomat, és máris olyan volt az egész mint otthon, kint a libáni fenyvesek aljában. Imádom a főtt pityókát hagymával és vajjal. Ennél egyszerűbb és nagyszerűbb eledelt el sem tudnék képzelni. Most, hogy róla írok is szinte magam előtt látom a gőzölgő sárga krumplihasábot. Kicsit megsózom, teszek rá vajat, és egy szelet hagyma kíséretében behajítom a szájamba. Örök hálám az Úrnak, hogy ilyen kicsi igényűre teremtett. Szinte olyan vagyok mint a Trabant, kicsi és olcsó, talán egy kicsivel nehezebben javítható.
Félelem JammubanPénteken reggel az ajtómon kopogtak. Doktor Devinder Singh várt rám a vendégház előtt. Irány a földrajz egyetem. Ami itt most következne az már a szokásos. A dékán egy rövid de tartalmas szócsere után örömmel kísért be egy osztályba ahol lelkes diákok fogadták kíváncsian az európai jövevényt. Nagy örömömre szolgált, hogy egy vegyes, összesen 3 vallású osztály előtt állhattam. Muzulmán, hindu és szik diákok egyaránt voltak az osztályban, látszólag békében egymással. Olyan kellemes légkör uralkodott a teremben, hogy azt kellett gondoljam, hogy ezeknek talán nincs is amiről beszélni, tudnak ők mindent. Három vagy négy tanár kísérte figyelemmel, hogy mivel töltöm ártatlan diákjai fejét. A beszéd végére azt éreztem, hogy legalább olyan lelkesek voltak mint diákjaik. Végén úgy megtapsoltak, mint mi annak idején mi Ceausescu elvtársat. Annyi tapsot kaptam már, hogy lassan attól kell félnem, mi lesz ha a taps megszűnik :)). Többször is megköszönték a hallottakat. Én meg
figyelmeztettem, hogy nem nekem kell köszönni. Sőt, köszönni sem kell, mert mostantól felelősség nehezedik fiatal vállaikra. Mostantól már tudatában vannak, hogy az ami odakinn, az odabenn.
Ezúttal egy fiatal tanár részéről hangzott el a szokásos kérdés: „És őket (a politikusokat, a nagyokat) hogy lehet megváltoztatni?” Válaszom is a szokásos, hogy minél több időt pazarolnak maguk helyett rájuk, annál kisebb az esély a változásra.
Egy másfél órás beszéd, majd beszélgetés után a tanárok meginvitáltak közös ebédjükre. Igazi élmény volt figyelemmel kísérni, és részese lenni ennek a csoportos tanári tízóraizásnak. Mindenki elővette amit otthonról hozott, és letette az asztal közepére. Összesen 4 tanár volt, ami azt jelentette, hogy 4 különböző étel került terítékre. A legegyszerűbb körülmények között olyan lakomat csaptunk, hogy megért mindent. Egyik tanár ellépett és hozott valami tipikus kasmíri desszertet. Ebéd után spontánul folyt tovább a beszélgetés még vagy másfél órán keresztül, aminek legfőbb tanulsága az vala, hogy sokan szinte mindent tudunk az életről, amit arról tudni lehet, de az életünk mégis valami teljesen mást tükröz. Magyarul kétszínűek vagyunk. A kétéltű kifejezés szerintem sokkal találóbb lenne, de mivel foglalt volt, ezért a kétszínűt használtam én is. Engedelmeddel mégiscsak visszatérnék a kétéltű kifejezéshez. Az oldalamon megtalálható televíziós beszélgetésben is említettem, hogy a legtöbben úgy élünk, hogy két életet táplálunk egyszerre. Van egy belső, a gondolatok, érzelmek élete, és van egy külső, a színjáték élete, ami megmutatkozik a külső világnak belőlünk. Az utóbbi az az előre megszabott megírt játszma, mely a szokásaink, törvényeink és szabályaink alapján nyilvánul meg, és jóformán semmilyen köze nincs a belső élethez. Valahogy mégis mi mindkettőhöz ragaszkodunk ezért összenergiánk, időnk kétfelé oszlik. Megfeleződik a hazugság és az igazság között. Ezért biztatok minden földi halandót, hogy arra törekedjen, hogy a két életet összeolvassza egymással, hogy az legyen kívül is ami belül, mert mindaddig amíg ez meg nem történik, hatalmas energiákat pocsékolunk, és életünket jelképesen mondva csak olyan tíz százalékos hatékonysággal éljük. A dízel motoroknak 35 százalékos a hatékonysága, a benzin motoroknak 18 százalékos a hatékonysága (ha még jól emlékszem Lakatos Mihály szavaira), nekünk meg 10 százalékos. Szép teljesítmény. Erőforrásainknak 90 százalékát hazugságokra pazaroljuk, színjátékra. És pofátlanul azt kérjük a sorostól, hogy bárcsak hosszú életünk lenne. Minek az az hosszú élet? Még meddig szeretnéd pazarolni azt a 90 százalékot?
Ezek az emberek is elméletben már szinte mindent ismertek, mindenről olvastak már valahol, gyakorlatban viszont az olvasottak parányi részét sem próbálták. Az elmélet és a gyakorlat között fényévnyi a távolság. Miért? Félelem! Még egyszer írom bízva abban, hogy az ismétlés segít hangsúlyozni a választ: FÉLELEM
Gyakran esik szó a félelemről is, mivel szoros összefüggésben van azokkal a dolgokkal, amelyek panaszra formálják ajkainkat. Félelem a nagy úr. Megfélemlítés a nagy eszköz. Amióta az okosak rájöttek, hogy az embert meg lehet ijeszteni, azóta rendszeresen ijesztgetik is. A vallások ezt teszik, politikusok ezt teszik, mindenki ezt teszi, aki uralkodni akar. Mit is tenne mást? A vallás a pokollal ijesztgeti a jó népet, a politikus meg büntetésekkel, törvényekkel sanyargat. Ha te is uralkodni szeretnél egy embercsoporton, ajánlom neked is, hogy kezd azzal, hogy jól megijeszted őket valamivel. Amikor már annyira befostak, hogy a szemük fehérje is barna, onnantól te vagy az úr, tele a perselyed. Hogyan születik a félelem? A félelem nem más, mint az elveszítés lehetőségének a gondolata. Mit lehet elveszíteni? Hát mindent, amit halmoztál eddig, mindent, amid van, beleértve az életedet is. Ebből következik, hogy minél több mindened van, annál többet veszíthetsz, annál nagyobb lehet a félelmed is. A társadalom és főleg annak irányítói nagyon jól játsszák a sakkot. Adnak neked különböző kitüntetéseket, értékes emberré avatnak téged. De mivel az értékeid kintről jönnek, ezért bármikor vissza is mehetnek. Neked meg félned kell, hogy nehogy elveszítsd őket. Érzed már a pórázt a nyakadon? Azt a hitet is kintről kapod, hogy szabad vagy, szabad akaratod van. Jól hangzik, ezért ezt is odaadták neked, hogy kényelmesebben ülhess a fotelodban. De mivel a szabadságodat is más „vívta” ki helyetted, más ajándékozta neked, ezért az is visszavevődhet bármelyik pillanatban. Kapsz valamit kölcsön, és melléje egy használati útmutatót, hogy az a tied, vigyáznod kell rá. Vigyázol is rendesen. Megteszel mindent, hogy megőrizhesd.
FÉLTED! Kaptál egy életet a teremtéstől, amit arra használhatnál, hogy felemelkedj, megértsd annak csodáit. Te meg arra használod, hogy ápolgatod, félted, hogy nehogy valaki elvegye tőled. Sajnos az a baj, hogy a féltésed nem elegendő. Bármelyik pillanatban elveszítheted. Talán legnagyobb félelmünk a halál félelem. Mert a legértékesebb kincsünket, az életet féltjük a legjobban. Az a baj, hogy úgy elvagyunk foglalva a féltéssel, hogy jóformán semmi mást nem csinálunk, csak féltünk. Ezért jó rátalálnod a halálra még mielőtt ő rád talál. Minél hamarabb szembe nézel annak a valós lehetőségével, hogy akár a következő percben is bekövetkezhet, annál kevesebb időt fogsz pazarolni mostantól értéktelen dolgok halmozásával. Ezért azt mondom neked, indulj el most, keresd meg a halált. Köszöntsd őt szeretettel. Mond azt neki, hogy örültél a találkozásnak, és örülsz annak is, hogy nem ő jött érted, hanem te kerested meg őt. Ígérd meg neki, hogy mostantól úgy fogsz élni, hogy bármikor jön érted, te készen állsz, és nem kérsz tőle haladékot, hogy véghez vigyél olyan dolgokat amiket mára vagy a holnapra terveztél még a tegnap.
Sajnos én egy ideje már mind csak ugyanazt írom csak különböző megfogalmazásban, hogy lehetőleg mindenki, aki elolvassa eme gondolatokat, megtalálja a számára legérthetőbb, legkedvesebb, legkövethetőbb választ a feltett vagy a még fel nem tett kérdésre. Most próbáld meg elképzelni, mi lenne, ha hirtelen nem akarnál semmit sem birtokolni, hanem csak egyszerűen tudnál örülni mindennek ami van, mert látnád azt, hogy minden ami van az számodra a legjobb. Tudnál-e félni, ha nem akarnál semmit sem birtokolni, nem akarnál semmit sem a „bankba tenni”, hogy kamatozzon majd a szebb jövő számára? Én azt mondom, hogy nem. De te ha nem hiszed, legalább egy hónapig próbáld ki. Ne birtokolj semmit. Ha kérnek valamit tőled, add oda, hadd vigyék. Legalább egy dologgal kevesebb ami eltereli figyelmedet a Lényegről. Vedd észre, hogy a félelmet is ami vírusként él benned, ami által az orrodnál fogva vezet az élet, te teremtetetted a kapzsiságoddal. Lásd, hogy a félelem nem rossz. Azért van, hogy megégessen, hogy felébredj, hogy szembe nézz vele, hogy megszüntesd, hogy azontúl teljes hatékonysággal élhesd az életed.
Felelősségnek becézzük a felelőtlenségetA félelem boncolgatása után visszatérek a tanáriba, ahol még javában folyik a beszélgetés, és
még egy olyan kérdés felmerül, amiről úgy érzem, hogy kötelességem említést tenni, ha már része volt az akkori jelenemnek.
Az idősebbik tanárnő azt a fülem számára már megszokott érvelést hozta fel, hogy nekem könnyű, mert nincs családom, nincsenek gyerekeim. Amíg én szabad vagyok és független, az ő élete teljes mértékben a családjáról szól. Azt mondja, hogy neki muszáj robotolnia a gyermekeiért. Iskoláztatni, majd egyetemeztetni kell őket. Kívülről vágta az összes betanult társadalmi normát. Úgy működnek, mint valami nagyon erős oltás, mint egy számítógépes vírus. Bármikor kérdik az embert, mindig ugyanaz az előre megírt válasz érkezik a tárhelyből. Ideális darab. „Jól működik”! Minden kérdésre van egy előre jól meghatározott, a rendszerbe jól belevésett válasz. Az agy szerepe mára már nagyon egyszerű. Csupán kiválasztja a legtalálóbb beidomított replikát a tárhelyből, és ingert küld az ajkaknak meg a hangszálaknak, hogy megformálják azt. Az hiszem zsigerbeszédnek hívják ezt magyarul. Lassan már most robotabbak vagyunk a robotnál. Ma már az agy csak végrehajtat, a szív meg csak vért pumpál. Ennyi az ők dolguk. Semmi több. Hirtelen az ötlött fel a fejemben, hogy vajon mikor lesz már a vér is kőolajból :).
Mondtam a hölgynek, hagyja abba, mert ismerem már a gondolatot. Ha szeretné, elmondom helyette, akár szó szerint. De vegye tudomásul, hogy hamis minden, amit mondani akar, önmagát hülyíti csak ezekkel a gondolatokkal. Tudom, hogy ezt szokás mondani ilyenkor, de ha nem szeretné, hogy hátralevő életét is koldusként, folyamatosan panaszkodva töltse, akkor verje ki ezt az ökörséget már most a fejéből. Mondom, hogy Európában, már nem divat a gyerekek holtig iskoláztatása. Fejlettebb országokban a gyerek miután kikerül a középiskolából, hatalmas lehetőség tárul eléje: elindulhat az önállósulás útján, elkezdhet döntéseket hozni saját maga életéért. Dönthet úgy, hogy egyetemet végez, dönthet úgy, hogy nem. De ez a döntés egy meglehetősen határozott döntés. Mert ha tanulni szeretne, dolgozni kell, meg kell teremteni a feltételeket, fizetni az iskolát. Így sokkal nagyobb
az esélye annak, hogy a gyerek valóban egy olyan szakmát választ, amit szeret, ami nem okoz neki a későbbiekben csalódásokat. A szülő nem jelenti ki idióta módon, hogy jajjjjjj, az én életemnek már annyi, mert a gyerekeimet kell iskoláztassam. Ezért áldozatokat kell vállalnom, hanem azt mondja a gyereknek. Hogy gudbáj! Jó utat. Mehetsz balra is, jobbra is, le is, fel is. Ha tudok, majd egy kicsit segítek, de nem alapozhatsz rá, mert lehet épp nyaralni fogok a görög tengerparton és arra kell a pénz. Milyen szülő az, amelyik nem önállóságra neveli a gyerekét, hanem függőségre? Milyen szülő az, amelyiknek a gyereke nem a saját életét éli, hanem az anyuka meg az apuka óhajait teljesíti? Milyen szülő az amelyik gusztustalanul önző módon saját magát akarja látni a gyerekében is, ezzel a törekvésével megnyomorítva őt? Milyen tanító az amely híveket halmoz, hogy nőjön a hatalma ahelyett, hogy arra nevelje tanítványait, hogy megtalálják saját egyedi útjukat, hogy azáltal hozzájáruljanak a világ szebbé, színesebbé válásához. Nem, ez ma már nem divat. Mindenkinek egyforma kell lenni, és aki kilóg a sorból, annak kötelet a nyakára, bélyeget a hátára. Gusztustalanok vagyunk, tudod?
Ezért szeretném a határokat lerombolni. Az összeset. Hogy találkozzon az ember az emberrel, tanítsák egymást, mert nem igaz, hogy csak Indiának van hatalmas üzenete a nyugat számára. Fordítva is igaz. Sokat tanulhatnának ők is tőlünk, amikor bizonyos helyeken az asszony még mindig eszköz számban megy. Nem különb mint egy bicikli. Sokat tanulhatnának ők is, akik elítélik az úgynevezett kaszton kívüli házasságot, akik megtagadják gyermekeit emiatt, és ha lehet meg is nehezítik az életüket bűntudatot okozva nekik, ami végigkíséri őket egy életen keresztül. De lehet fizikailag is megfenyítik őket, hogy még véletlenül sem élvezhessék a társadalmi szokásoknak nem megfelelő törvénytelen nyomorult házasságukat. Igen, ez egy másik szintén létező India. Erről még nagyon nem beszéltem mostanig. Hatalmas az ország. Államról államra változik a nyelv, a szokások, de ugyanúgy az idiotizmus is változik.
Elmeséltem a gyerekei jövőjéért aggódó tanárnőnek egy régi történetet is, hogy segítsek neki megérteni, hogy nem elítélni akarom őt, hanem egyszerűen kimondom azokat a gondolatokat, melyeket ő hívott magának az ostoba kijelentéseivel, miszerint az ő élete már csak arról szól, hogy....Volt egyszer egy pár akik ugyanúgy gondolkodhattak, mint ez a tanárnő. A gyerekeikért robotoltak, hogy szebb jövőt biztosítsanak nekik, ez által feláldozva minden energiát és időt, aminek nagy részét az embernek saját magára kéne fordítania, hogy megértse, mi a kutya fülét keres itt a földön, és miért pont ebben a formában, ilyen körülmények között. A gyerek egyetemen van. Próbál nagy lenni úgy, ahogy azt a szülő elvárja tőle. A gyereknek nem nagyon megy az egyetem valamiért. Talán nem neki való, talán egyszerűen csak képtelen megfelelni azoknak az elvárásoknak amit egy olyan környezet állít fel neki, amit talán nem is ő választott magának. De ugyanakkor azt is érzi, hogy nem hagyhatja abba, mert neki kötelessége az szülői elvárásoknak eleget tenni, hogy ők majd gyönyörködhessenek áldozatuk gyümölcsében, a gyerekben aki teljesítve kötelességét elvégezte az egyetemet, és naggyá lett avatva. De nem megy neki. Megtagadta az egyedi belső hang szavát, hogy eleget tegyen az elvárásoknak. Vizsgaidőszakban összecsapnak a feje fölött a hullámok. Kész, vége, ennyi volt, nem bírom! És öngyilkos lesz. Hálás vagyok az úrnak, hogy ez megtörtént, hogy ezt azóta sem felejtettem el, hogy ezt most elmondhattam a tanárnőnek, és neked is, hogy gondolkozz el rajta. Ha szülő leszel, majd tudj dönteni, hogy meddig terjed a szülői segíteni akarásod, önzőséged, védelmed. Meg kell végre értened, hogy az a szülő, akit azt hiszi, hogy áldozatot kell vállalnia a gyerekeiért egy halott ember. Lemondott a legfontosabb dologról, önmagáról, hogy a gyerekeinek jobb legyen. De mivel ő ilyen idióta módon gondolkodott az életéről, ezzel megbélyegzi gyereke sorsát is, mert több mint valószínű, az ő gyereke is ilyen áldozat vállaló ember lesz, és a teljes családja szinte fölöslegesen születik meg e földre, mert az összes egy áldozat lesz ahelyett, hogy keresők legyenek, hogy megtalálják azt, amiért a földre jöttek. Az ilyen szülő ideális eleme a rendszernek, mert nagy áldozatvállalása közben igent bólint minden ember és természet ellenes merényletre. Semmi nem fontos számára csak a gyereke egyetemi diplomája. Istenem! Kérlek világosítsd meg az utat az ilyenek előtt, hogy tovább ne tévelyegjenek! Mivé lett ez a társadalom...a lelkem is sír bele. Erényként tüntetik fel az áldozatvállalást! Nagyokká
avatják azokat, akik a közért vagy valaki másért lemondanak a legértékesebb kincsükről, önmagukról. Légy öngyilkos és hőssé avatunk, te bárány! Ez a jeligénk. Nap mint nap találkozok ilyen áldozatokkal. Egy nap nem tud eltelni úgy, hogy ne találkozzak az áldozattal, aki büszkén áldozat. Érzem, hogy kicsi vagyok, kevés vagyok mert túl sokan vannak, gyenge a hangom, hogy az összes meghallja. Kérlek segíts! Egyedül nem megy.
Az áldozatAz ember olyan mint egye veder amelyben víz van. Ha a veder folyamatosan azon van, hogy
kisebb vedreket feltöltsön vízzel, és nem figyel oda magára, akkor előbb-utóbb azon kapja magát, hogy kifogyott, nincs már több vize. Nemhogy a többi vederbe, de még neki sem jut. És adakozó helyett a veder koldussá válik. Pontosan úgy mint az áldozatot vállaló szülő, aki a gyerekétől koldulja a sikert, hogy az által ő is értékessé váljon. A társadalom és annak összes szabálya arra nevel, hogy ilyen veder légy te is. Adjál adjál adjál. Még ha ki is ürülsz adjál. Szinte az összes vallás az összes szabály abba az irányba tuszkol, hogy légy te is egy ilyen üres veder, amit már könnyen lehet rakosgatni. És ha dobnak bele egy kegyelem garast, örök hűséget esküszik egy idióta eszmének, egy szent háborúnak, ha kell. Borzalom! Az a veder, mely odafigyel arra, hogy folyamatosan tele legyen vízzel, hogy teljese legyen „élete” az állandóan képes adni, mert mindig van amiből. És akarva-akaratlanul is megtölti a kisebb vedreket. De az a veder, amely egy idióta eszmét követve elhanyagolja magát, annak annyi, nemhogy segít, hanem megnyomorít maga után más vedreket is. Aki ezt nem tudja megérteni, abból automatikusan koldus veder lesz, amit alkalomadtán csak eszközként használnak a szar tárolására. Figyelj oda magadra, mert ha megvonod magadtól a figyelmed, képtelen leszel bárkin is segíteni. Sem anyádon sem apádon, sem gyerekeiden, senkin. Mindenkinek csak a terhére leszel. Energiát szívsz el a környezetedtől, miközben azt hazugod magadnak, hogy jó adakozó vagy. Kérlek, ne tedd ezt! Légy felelős életedért, hogy olyan veder lehess amelyik soha nem fogy ki, amelyből mindig jut másnak is.
Facebookot cseréltünk és eljöttünk az egyetem tanáriából, hogy az felkészülhessen a hétvégi pihenésre. Dr. Devinderrel találkoztam az épület előtt, aki tudomásomra hozta, hogy Dr. Renu nagyon aggódik miattam, hogy hol vagyok. Egész nap nem adtam életjelt magamról. Egy diák által kölcsönadott telefonról felhívtam és megnyugtattam, hogy aggodalomra semmi ok, ugyanis a lehető legjobb helyen voltam. Közölte velem, hogy egy kedves kasmíri újságíró barátja kíváncsi az utamra, és a szombati nap folyamán megkeresne, ha nekem megfelel. Mondtam, hogy délután egykor nekem tökéletes lesz. Addig igyekszem letudni az egyik tanárnő által lebeszélt találkozót egy neves kasmíri újsággal. Visszamentem a szobámba, hogy megemésszem az egyetemen történteket. Egész délután egyebet sem tettem. Pihentem és utat engedtem minden gondolatnak ami felém kívánkozott. Másnapp reggel indultam volna a „Daily Excelsior” épülete felé, hogy beszéljek a szerkesztővel, de a papír amire a tanárnő leírta a címet, meg a telefonszámokat nem került elő. El is tűnődtem, hogy vajon jó-e nekem odamenni vagy sem. Úgy döntöttem, hogy mivel időmből kitelik, megkeresem. Autóbusszal jutottam a híres jammui napilap szerkesztőségéhez. Az épületben kissé hallgatag volt minden, a fogadtatásomat is beleértve. 20 perc is eltelt, míg megtaláltam az utam a főszerkesztő úr irodája felé. Az irodában egy fiatal meg egy idősebb ember ült, akikről később megtudtam, hogy apa és fia. A fogadtatásom megint olyan volt, mint amikor az ember betoppan egy heves vita kellős közepére. Én köszöntöttem őket a szokásos módon, kedvesen mosolyogva. Ők meg bámultak engem, mint borjú az új kaput. Bemutatkoztam, mondtam én lennék az illető, akiről tegnap a tanárnő beszélt telefonon. A magatartásuk változatlan. Megpróbáltam elképzelni az ábrázatukat abban az esetben, ha személyem helyett egy igazi UFÓ lépik be az irodájukba. Megkértem szépen, mondják ki, hogy nem érdekli őket a dolog, hogy nyugodtan mehessek tovább a dolgomra. Mondtam, nekem egyformán jó az is, ha érdekli, az is ha nem érdekli őket, csak végre csináljanak úgy mintha élnének, és mondjanak két szót :). Meg is kaptam a két szót, zsebre vágtam őket és elindultam kifele. Közben eltűnődtem, hogy ha már egyszer elveszett az a papíros, miért nem hagytam elveszve :).
Úton visszafele megjavíttattam egérrágta egérrágta lábbelijeimet. Egyiknek a tépőzárját már csak egy kicsi tartotta, hogy ne essen le. Rögtön utána egy kis autó megállott mellettem, melyből fiatal
legények kiabáltak ki nekem, hogy merre megyek. Mondom, most hogy megkérdeztétek, arra amerre ti. Bepattantam az autóba. Mondtam nekik, hogy a jammui egyetem fele tartanék. Azt válaszolták, hogy szívesen elvisznek. Személyükben nagy kriket rajongókhoz volt szerencsém. Meg is hívtak meccset nézni, amit visszautasítottam a másik megbeszélt újságos találka miatt. Délután kettőkor meg is érkezett Sunny. Feljött a kapus, hogy várnak rám odalenn. Sunny a reggeli események után fényt hozott az éjszakába. Teljesen az ellentéte volt ő mindennek, amit a reggel tapasztaltam. Amikor meglátott, odajött, átölelt, mintha egy rég nem látott barátot köszöntene. Így kéne legyen az ember az emberrel. Beültünk az autójába, elindultunk az újság épülete fele. Early Times a neve az újságnak. Még a neve is tetszetősen hangzott. „Early Times” avagy aki korán kell aranyat lel. Útközben kiderült, hogy úgy igazából nem is vele kell nekem beszélnem az újságos ügyben, hanem egyenesen a tulajdonossal. Sunny egy békés ember. Az arcán béke van, a mosolya békességgel itatott. Béke vele az együttlét. Bár ő és az egész családja arra kényszerült, hogy elhagyják a háborúk miatt szülőföldjüket, Kasmírt, szeret ő minden embert, minden fajt. Nem hisz a megtorlásokban, meg a háborúban. Megérkeztünk az „Early Times” épületébe, ahol mindenki úgy fogadott, mint annak idején a barátok, amikor lementem a tömbház hátához játszani. A tulajdonos sem volt különb. Egy fiatal derűs tekintetű emberke. Kinézetre akár Winnetout is alakíthatná egy indiános cowboyos filmben. Magunkra hagyott Sunny a főnök irodájában, hogy elbeszélhessük, hogy mi az, ami közös lehet célkitűzéseinkben. Nagyon talált a szó vagy 2 órán keresztül. Valószínű, még utána is talált volna, de közben megesteledtünk. Átmentem egy kicsit Sunny irodájába, hogy a főnöke a szükséges telefonhívásokat elintézhesse. Sunny azt javasolta, hogy ne menjek Vasárnap reggel, hogy elmehessek a házába egy igazi kasmíri ebédre. Kicsit szorított az idő, mert már csak egy néhány napom maradt a vízumból, de olyan kedvesen ajánlotta, hogy nem utasíthattam vissza a meghívást. Abban egyeztünk, hogy nem vasárnap reggel indulok stoppal Delhibe, hanem este a vonattal. Így egy napot együtt tudunk tölteni. Este volt amikor eljöttünk az irodából. Javában folyt a döntő amikor visszaértünk a vendégházba. Lent az ebédlőben nagy volt az izgalom. A vacsorámat megint én készítettem el, megint ugyanazt. És megint ugyanannyira jól esett mint előző este. Felmentem a szobába egy kis írás szesszióra, de hamarosan lefeküdtem, mert nagyon szeretek nem fáradtan pihenőre térni. Ennek az oka az, hogy amikor nem vagyok fáradt, nem alszok el, de az agyat kikapcsolom, és még ébrenléti állapotban hagyom, hogy a nagy kép automatikusan összeálljon, az értelmetlen dolgok értelmet nyerjenek. Írországban, pontosabban Dublinban értettem meg, hogy miért mondják az okosak, hogy nem jó lefekvés után olvasni meg tévézni. Az utóbbit máskor sem ajánlom én, de lefekvéskor kifejezetten rossz. Emlékszem, Galwaybe készültünk, ami Írország nyugati partján van. Ez számomra azt jelentette, hogy az út bal oldalán át kell szeljem az országot derékban úgy, hogy én vagyok a kormány mögött. Előtte soha nem forgattam jobb oldali kormányt. Ezért úgy döntöttem, hogy időben lefekszem, hogy pihent legyek az új kihívás előtt. A laptopot is időben nyugovóra küldtem. Csak az alvásra összpontosítottam. Mit szólsz mi történt? Egyáltalán nem akart összejönni. Már minden technikát kipróbáltam, de semmi. Éjfél is rég elmúlt, de én még mindig csak próbálkoztam. Egyszer csak beleuntam. Feladtam a harcot. Ha nem megy, hát nem megy. Nem erőltetem. Legfeljebb pihenés nélkül vágok bele az új kalandba. Elengedtem magam, hagytam, hogy az jöjjön, aminek jönnie kell. Ellazultam, már nem akartam aludni, mert láttam, hogy az akarásom sokat nem segít célom elérésében. És akkor vette kezdetét a csoda. Hihetetlen dolgok történtek. Jöttek szebbnél szebb gondolatok, ötletek, megértések. Régi történések nyertek értelmet hirtelen. Valósággal élveztem a nem alvás minden pillanatát. Mintha felgyorsult volna az élet vonata. Rengeteg kicsi apró kép találta meg a helyét a nagy képben. És ez olyan örömmel töltött el, hogy már nem is akartam aludni. Rájöttem, hogy aznap először adtam elehetőséget magamnak, hogy igazán létezzek. Mindenféle akarás, terv, program mentesen. Rájöttem, hogy egy hosszú nap után éjszaka élek úgy igazából, amikor elengedhetek magamtól mindenféle szabályt, és nem tartom kordában a gondolatokat, hanem hagyom hogy szálljanak szabadon amerre épp jól esik. Megértettem azt is akkor, hogy egy hosszú napnak az esti nem fáradtan történő lefekvés adja meg az értelmét. Ha ez nem történhet meg, nem is éltem úgy igazából, mert bármi történik, szinte minden értelmetlen, minden rossz, minden kifogásolható. De ha ez
megvan még a rossz a jó utat mutatja állandóan. Szóval azóta ha lehet, igyekszek időt adni magamnak a sok fontos dolog mellett arra is, hogy az áldott pihent semmittevést cselekedjem, ami hozzásegít a nagy betűs dolgok megértéséhez. Adj te is gondtalan időt magadnak, amikor semmi sem kell, amikor semmit nem akarsz, amikor sehova nem rohansz, amikor semmiért nem vagy felelős, hogy léted igazsága megmutathassa magát. Ez talán a legfőbb kötelességed, akár életcél is lehetne :).
Nem sokáig szunyáltam amikor a fegyverek dörögni kezdtek. Tudtam, hogy jóslatom valóra vált. India megnyerte a kriket világbajnokságot :) Fergeteges, hosszan tartó tombolás következett az egyetemi vendégház körül. Diadal ordítások, robbantgatások mindenfelé. Rengett és üvöltött a tenger (a népek tengere) :) A Győzelem mámorához alkohol sem kell, kábít az magától is. Egy idő után a kinti tombolás altatóul szolgált nekem. Mély álomba szenderültem.
Másnap délelőtt jelentkezett Sunny. Akkora össze voltam csomagolva, Mentünk az állomásra vonatjegyet venni estére. Amikor megérkeztünk már az első kép azt sugallta nekem, hogy nem fogok én vonatozni. Olyan körülményes és nyomulásos egy jegyvásár itt errefelé, hogy azt mondtam inkább vízum nélkül leszek egy pár napot az országban, de akkor sem megyek vonattal. Mondtam Sunnynak, hogy mehetünk mert amiért jöttem, azt én már meg is kaptam. Sunny családja sem volt különb nála. Ugyanaz a vendégszeretet, ugyanaz a természetesség, ugyanaz a kedvesség. Finom gyömbéres teával kínáltak miközben az ebéd készült. Melléje száraz gyümölcsöket rágtunk. Nemsokára megérkezett Renu is, egy utolsó közös beszélgetésre, közös ebédre. Finom falatok társaságában jól ment az eszmefuttatás is. Sunny édesapja nagyon jól vágta a történelmet. Sok érdekes dolgot mesélt 1947 előtti Indiáról. Az ebéd befejezése után nem sokáig húztuk az időt, mert tudta mindenki, hogy több mint 300 kilométer vár rám, aminek a megtételének eszköze még a jövő titka. Egy rövid fényképezkedés után beültünk Renu mikrobuszába és kimentünk Jammu végére, ahonnét nekivághattam újra az ismeretlennek.
Április harmadika: Delhi irányába pakisztáni vízumért
A papír azt mondja, hogy három napon belül bűnözőnek titulál már a társadalom, mert megszegtem a szabályokat. Igyekeznem kell. Pakisztánba szeretnék menni, hogy lássam a másik háborús felet is, ha kíváncsi arra amit személyem kínálhat számára, átadhassam a hozományt. Nem tudom, mi lesz, mennyi idő alatt érek oda. Mindenesetre kevés idő áll a rendelkezésemre. De úgy érzem az utat végig kell járni bármi lesz a végeredmény. Sok kicsi autó visz sok kicsi távon keresztül. Nagy autók nagyobb távokat adnak. De még mindig sok marad a 300-ból. Annak idején motorral az autópályán a 300 3 órát jelentett. Most meg napok is elhúzódhat amíg az összes mögöttem lesz. Sokat gyalogoltam. Hosszú egyenes utakból, tűző napsütésből egy percig sem volt hiány. Ja és a porról majdnem megfeledkeztem. Annyi port megettem Indiában, meg akkorákat haraptam a vaskos füstfelhőkből, hogy nagyon sokáig kell szívjam a finom hargitai levegőt, hogy az mind kitisztuljon a tüdőmből. Több kicsi autó is tovább vitt mint ameddig szólt a vezetőjük jegye. De még mindig nagyon sok volt az aszfaltból, a füstből és a porból köztem és Delhi között. Beérkeztem nagy fáradtan egy forgalmi dugóba, ahol az összes többi jármű közül kivételesen az enyém haladt a legjobban. Több teherautóból is kedvesen intettek. Egyikből egy kasmíri srác egész tiszta angollal rám köszönt. Kérdezte, merre megyek. Mondom, hogy szándékom szerint Delhibe, de a szándék elég kevésnek bizonyult mára. Azt mondja erre, hogy ha óhajtom, odáig visznek. Akkora már olyan fáradt voltam, hogy rá kellett kérdezzek, hogy jól hallottam-e, amit hallottam. Kiderült, hogy igen. Kiugrottak a teherautóból, a bőröndömet feldobták a tetőre, én meg felmásztam a fülkébe, ami szokás szerint egy hatalmas ágy. Nem győztem hálálkodni, hogy végre megpihenhetek, és nem kell angolul beszéljek olyanokkal, akik csak hindu, urdu, vagy kasmíri nyelvet beszélnek. 2 testvér ültek a teherautóban. Egy kis szállítási cégjük volt. Bár az a srác amelyik az angolt beszélte velem, nem vezetett soha, ő inkább keres, tanul. A testvéreire hagyja a perec forgatását. Delhibe is továbbtanulási szándékkal megy. Meglehetősen hosszú közös utunk közben volt alkalom az ismerkedésre. Mélyebb betekintést
nyerhettem személye segítségével az iszlámba is. Kérdeztem tőle, hogy mit írt Mohamed a háborúról? Létezik olyan, hogy szent háború. Ő erre azt mondta, hogy a harcot ellenzi a szentkönyvük. Ha támadnak, akkor ha teheted, el kell menj, ha meg nem tudsz akkor meg kell védd magad. Tehát védekezés céljából mindent lehet. Ebből kifolyólag a szent háború is egy létező dolog. Szent védekezés. Említettem a korábbiakban, hogy a védekező is épp annyira bűnös, mint a támadó. A háború nem létezhetne, ha nem lenne egy hadat üzenő és egy védekező fél. Mindkettőre szükség van a harchoz. Azt mondta valaki ezeknek az embereknek, hogy meg kell védeniük magukat. Ez valamilyen szinten azt feltételezte, az ezt kimondó személy hisz a harcban, és embertársára mint potenciális fenyegető veszedelemre tekint, semmint testvérre. Igen, és ők azóta is védekeznek. Mindig adódik alkalmuk a védekezésre. Meg kell védeniük magukat felebarátjukkal szemben? Kizárják annak lehetőségét, hogy az ellenség csinálásban nekik is fontos szerepük van? Higgyél te is a védekezésben, hogy eljöjjön számodra is az idő, amikor védekezned kell. Próbáltam fáradtan megértetni vele, hogy a háború nem az „ártatlanokkal” történik, mert nincsenek ártalmasok és ártatlanok. A háború mint utolsó ébresztő csengőhang van jelen az életünkben. De aki előtte ébred annak nincs szüksége sem a támadásra, sem a védekezésre. Egyszer csak éjszaka lett. Félrehúztunk egy parkolóba. Előkerült a kasmíri csirkepörkölt és a rizs. A kamion mellett a földön tálalták az ételt. Eléggé elszoktam már a húsos kajától. Nem kívánom annyira. Odahaza a kárpátokban hús van reggel délben este. Itt most egy cseppet sem hiányolom. A csirkéjükből megettem egy darabkát, de inkább csak a szószért, mert a rizsnek nem vagyok nagy barátja, főleg ha nincs ami tompítsa azt a semmilyen ízt amit sokáig rágni kell :). A sofőr éjszakára átment aludni egy másik teherautóba, amim szintén a családjáé volt, hogy a vendég kényelmesebben aludhasson. Kényelemben nem volt hiány ugyan, de szúnyog az rengeteg. Sokáig tartottuk égve a villanyt, ezért heted hét országról is odajöttek a kis vámpírok. Kaptam is oltást reggelig bőven. Még a takaró alá is bejöttek ezek a kis harcosok. Már csak az lepne meg, ha nem a malária végezne velem egy szép napon ázsiai utam közben. Másnap reggel továbbindultunk, de hamarosan megint meg kellett álljanak. Azt mondták, hogy rakodniuk kell, ezért csak később indulhatnak tovább. Bár ők nagyon szerették volna ha velük utazok tovább is, nekem nem fért belé az egyre szűkűlő időintervallumba, ami a rendelkezésemre állt, mielőtt el kellett hagyjam az országot. Elbúcsúztam tőlük, és nyakamba vettem ismét az út porát. Ugyanaz a mese. Punjabban (Pundzsáb), nem túl könnyű jó autót fogni. Nem is állnak meg olyan túl gyakran. Ha meg is álltak, volt, hogy csak egy két kilométert vittek. De volt már stopom kevesebb mint 500 méteren is, az utca sarkáig. Egy Mahindra terepjáró állt meg, amelyből egy nagy szakállú turbános szik férfi hatalmas mosollyal az arcán köszönt rám, és kérdezte tudna e segíteni. Mondtam neki, igen, vigyen el Delhiig. Mondta, hogy csak ehelyré megy, de addig szívesen. Annyira tetszett neki úti-célom, hogy még mielőtt beültem volna autójába elkezdett nekem ajándékokat osztogatni. Adott egy bőr pénztárcát, meg egy fogkefe, fogkrém, szappan tartót. Egyik sem volt nekem. A kis pénztárca jól jött, mert addig minden kevéske pénzem más zsebemben volt. Az aprókat néha el el hagyogattam. A másik ajándéka is nagyon hasznos lett volna, de tú volumenes volt. Sajnos nem voltam annyira intelligens, hogy vissza tudjam utasítani. Ragaszkodott hozzá, hogy egy kis távon is, de vele megyek. Megígérte, hogy kivisz engem a város másik végéig, ahol majd könnyebben kapok stopot. Közben beléptünk a vállalatához, hogy az utánfutót lecsatolja. Főztek nekem finom teát. Közben az akkor még működő USB internetemen megnéztem, vannak e leveleim. Visszaültünk az autóba és elindultunk a város vége fele. Azt mondta legszívesebben elvinne a világ körüli utam hátra lévő részén, mert ő is nagyon szeret utazni, de őt már kötik a láncok, nem teheti meg. A város végén ragaszkodott hozzá, hogy a felesége által pakolt ebédet megoszthassa velem. Elővette a kis lábaskákat, és mindent testvériesen megfelezett, még a kb. 3 köbcentiméter nagyságú punjabi édességet is. Kiszálltam az autóból és az újraviszontlátás reményében megöleltük egymást. Egy néhány órás gyaloglás, rövid távú stoppolások után egy nagy Mahindra Scorpio típusú autó állt meg, hogy megkérdezze merre tartok, nem-e segíthet. Két 27 év körüli fiatal ember ült benne. Delhi repterére igyekeztek, hogy elhozzák a Kanadából hazaérkezett testvérüket. Több mint 150 kilométert tettünk meg együtt. Az egész hátsó ülés az enyém volt. Hatalmas autó ez a Skorpió, akár mulatni is
lehetne benne szerényebb körülmények között. Megálltunk több helyen teázni, bementek egy útszéli mandírba imádkozni. Velük tartottam, hogy egy néhány fotót meg filmecskét készítsek a mandír (hindu templom) belsejéről. Egy barátságos szik aki feltehetőleg a közelben élt, nagy vendégszeretetet tanúsított személyemmel szemben. Mindenképp adni akart valami ajándékot nekem. Mondtam, hogy inkább vegyen el tőlem valamit, hogy a csomagom könnyebb legyen. Hosszú út áll előttem, és egyre nehezebb a bőrönd, még azok után is, hogy azokat a dolgokat amelyeket nem használok szerre oda adományoztam másoknak. Nem tudta megállni, hogy ne adjon valamit. Így kaptam tőle egy ébresztőórát, amit már aznap oda ajándékoztam a fiuknak, akik elvittek Delhi repteréig. Dinnyével is kínált, aminek sokkal jobban örültem, mert az számomra luxus eledel, és még soha nem ettem dinnyét Indiában. Lassan elbújtak a nap sugarai a nyugati horizonton. A Skorpió egyre nagyobb sebességgel száguldott Delhi fele. Főleg ami után a Skorpió tulajdonosa vette át a perecet valami olyanfajta élményben volt részem amit a TAXI című francia filmben lehet látni, vagy az annál újabb Szállító című amerikai filmben. Talán nyugodtan mondhatom azt, hogy az adrenalin még nagyobb ebben a filmben, ugyanis az egész jelenet az abszolút kiszámíthatatlan és túlságosan zsúfolt indiai forgalomban játszódott. A már egy ideje alvó halálfélelmem is már-már ébredezni látszott. Megnyugtattam magam, hogy nem érdemes rá figyelnem, mert az úgysem fog változtatni a helyzeten. Egy idő után már csak élveztem a száguldást. Hihetetlen volt amit az a sofőr produkált. Rá volt írva az arcára, hogy ha most nem is, de rövid időn belül sietve száguld át majd az élet és a halál kapuján innen oda fele. Megérkeztünk Delhi peremére. Egy ipari zónát szeltünk át. Uram-teremtőm! Akkora füstfelhő ült a városon, hogy szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy alatta létezhet élet. Éreztem, ha ott kéne létezzek több mint egy hétig, az akár végzetes is lehetne hegyi levegővel kényeztetett tüdőimnek. Olyan gondolataim támadtak közben, hogy a teremtés mennyire kegyes volt az emberiséggel, hogy a katasztrófákat ennyire megkésleltette remélve, hogy az ember közben feleszmél, és ha egyből meg nem is fordítja, de legalább késlelteti, és ha tudja megállítja a rák terjedését, amely lassan a teljes emberiséget fenyegeti. A japáni katasztrófák is csak picinyke ízelítők abból ami vár ránk a közeljövőben. Bízok benne, hogy vakságunk nem annyira határtalan, hogy ne értsük meg az üzenetet. Bízok benne, hogy az áldoztok száma nem kell ezrekről milliókra ugorjon. Egyre inkább érzem, hogy hátralevő életemet örömmel használom arra, hogy legalább egy kicsi adag ébredést hozzak legalább azoknak, akik már amúgy is ébredeznének, csak kell még egy kis kukorékolás, hogy felnyissák az évezredek óta leragadt szemhéjaikat.
Feltették a keleti kérdést. Hol szeretnék kiszállni. Az éjszaka közepén valahol delhi peremén erre a kérdésre mást nem tudtam válaszolni, minthogy a reptéren. A reptér számomra egy ötcsillagos szálloda a vasúti állomás váróterméhez viszonyítva. Eltöltöm ott az éjszakát valahogy, lemosom az út porát, és még ha minden igaz írni is tudok. A srácok szerint is ez a legjobb választás. Megérkeztünk lassan...akarom mondani, gyorsan a reptérre. Ők találkoztak a testvérükkel, én meg elindultam szálláshelyet keresni. Kissé elkenődtem, amikor azt láttam, hogy minden bejáratnál fegyveres őrök fogadnak mindenkit kérve az útlevelet, meg a repjegyet. Nem hagytam, hogy az életkedvem túl messze menjen. Azt mondtam, ha nem lehetek a repülőtéren, legalább kiderítem, hol van a pakisztáni nagykövetség, és megpróbálom minél jobban megközelíteni, hogy reggelre ne maradjon sok keresgélés. Közben felfedeztem egy jelzést, ami egy látogatói váróterem felé mutatta az utat. Ott nem álltak katonák. Amikor bementem már szinte biztos voltam, hogy éjszakai szállásom küszöbét léptem át. Lifttel lementem arra a szintre ahol a vendéglők voltak, hátha ott találnék internetet is, meg fürdőszobákat, ahol kicsit felfrissülhetnék. Leültem egy kávézó helyen. A fiuk azt mondták, hogy ingyen használhatom fél órán keresztül az internetet. Próbáltam a világhálóra csatlakozni, de sikertelenül. A szimpatikusabbik sráctól megkérdeztem, nem-e tudja, hol van a pakisztáni nagykövetség. Azt mondta, hogy közel van ahhoz a helyhez, ahol ő lakik. Mondom, ha nem bánja, akkor majd reggel vele tartok, hogy könnyebben eljussak a vízumboltba. Azt mondja erre, hogy sajnos ő végez egy fél órán belül. Mondtam, hogy akkor inkább maradok, mert a nagykövetség kapuja valószínűleg kényelmetlenebb hely az éjszakázásra, mint a reptér váróterme. Azt válaszolta, hogy
aludhatok nála, ha nem zavarnak a szerény körülmények. Mondtam neki, hogy vasútállomásnál szerényebbet úgysem tud mutatni nekem, felőlem indulhatunk. A srác egy igazi sorsüldözött. Eljött otthonából, mert nem bírta az idomítást, nem felelt meg a család és a falú elvárásainak. Azóta már mindenütt megfordult Észak Indiában. Az apja meg akarta keresni, meg hazavinni, de ő a szabadság mellett döntött, ezért nem adott esélyt a családnak, hogy könnyen nyomára bukkanjon. Érdekes, hogy úgy általában az ilyen sorsüldözöttek, kivétel nélkül tudnak segíteni, a keveset is megosztani. Olyan dolgokat tanultak meg az életről, az életből, amelyeket sokak számára örök rejtély fátyla takar. Elmentünk a lakására, ahol még sokáig folyt a beszélgetés. Lassan én is a határaimat tologattam kifelé. Hajnal volt amire megborotválkoztam és a kanálisba küldtem az út porát magamról, és a ruháimról. Reggel korán keltem, hogy megnézzem mi a pálya a vízumboltokban, ugyanis a következő nap már hatodika, és az az után következő nap már bűnözőként emlegethet a társadalom, mert más földi halandók engedélye nélkül vagyok a földön, ahova a teremtőm helyezett 32 évvel ezelőtt. Nem kis gyaloglásra voltak a követségek. A távolságot az erős napsütés is növelte. A nagykövetségek mint általában gyönyörű helyen vannak Delhiben is. Gyönyörű zöld övezet veszi körül az összeset. Ha kinéznek az ablakon az engedélyeket osztogatók azt láthatják, hogy minden zöld, a madarak csiripelnek, gyönyörű az élet. Minden a legnagyobb rendben. Lehet a rosszindulat mondatja velem a következőket, de én szívesen behelyezném ezeket a nagykövetségeket abba az ipari negyedbe amelynek a szörnyű látványa fogadott elsőként, amikor megérkeztem Delhibe. Olyan körülmények között azt hiszem, többen elgondolkodnának, hogy mennyire jó meló ez az engedély biznisz. A jelenlegi körülményeket ha egy fiatal látja, életcéljává válik, hogy legalább vénségére ő is nagykövetként dolgozhasson valahol a nagyvilágban. Kissé nehezen, de meg találtam a pakisztáni kastélyt is akarom mondani nagykövetséget. Azért tévesztem a kettőt, mert nekem, hétköznapi halandónak külsőleg a kettő ugyanaz. Belsőleg meg nem volt alkalmam meglátogatni. És úgy vettem észre, hogy mások sem nagyon látogathatják. A vízum kérelmeket a kastélyt körülvevő magas fal oldalán található kis lyukakban fogadják el. Az enyémre nem voltak kíváncsiak. Azt mondták, hogy a saját országomban kell kérjem. Mondom okej, semmi gond, fél óra múlva hazalépek, és megnézem onnét majd hova küldenek bővebb felvilágosításért. Nem írta sehol a nagykövetség várfalain, hogy békés szándékú, a békét terjeszteni igyekvő embereket előnyben részesítjük, a vízum vásáron. Én tévedtem. Naivan azt hittem, hogy a békének helye van mindenhol a világban. Még mindig szeretnék eljutni Pakisztánba is, hogy lássam, milyen ország az amelyikkel a „rossz India” csatázik Kasmír fölött. Egyelőre elfogadtam az akkori jelen döntését, hogy nem Pakisztánba megyek hanem Nepálba. Lehet, hogy ez azért történt, hogy a jóslat még véletlenül se négy hétre teljesüljön, hanem négy évre :).
Hátat fordítottam a gyönyörű kastélyok negyedének, és elindultam vissza a szálláshelyemre, hogy csomagolhassak, és induljak, amíg nem késő. Tettem még egy utolsó kísérletet annak kiderítésére, hogy ha hosszabbítani szeretném az Indiai engedélyemet, mit kell tennem, de az ígéretek még a fehér hollónál is gyérebbek voltak. Nem vagyok én az erőszak embere. „Haza” mentem,.lezuhanyoztam. Elbúcsúztam akitől lehetett. És kimentem a buszmegállóba, hogy egy városi busszal kivitessem magam a fővárosból, a 24-es nemzeti út fele, ugyanis a google map azt mondta, hogy az az én utam, a Nepál felé vezető. A buszon több jel is arra utalt, hogy jó lesz busszal közelíteni a határt. Ez megint jó lehetőségnek ígérkezett egy ringatós éjszakai pihenésre. A városi busz végállomása pont az autóbusz-állomás, ahonnét több vas óriás is indult a Nepáli határnak. A haza látogató nepáli emberkék kivétel nélkül mind nagyon kedvesen érdeklődtek úti célom felől, és meséltek nekem szeretett hazájukról, amelyet elhagyni kényszerültek ottani megélhetés hiányában. Sikerült pihennem a buszon. Az álmok mezején a kilométerek is jobban fogynak. Amire megébredtem, hajnal volt. Megérkeztünk az utolsó határ menti indiai településre, ahol már emberek százai várták reggeli hét óra közeledtét, hogy kinyissák a határt. Egy útitársam felajánlotta, hogy riksával elvisznek engem is a határig, de a sofőr sikeresen lebeszélte őt szándékáról, arra hivatkozva, hogy mivel én idegen vagyok, nekem hosszasabb lesz a határátkelés. Mivel úgy tűnt, hogy gyalog kell megközelítenem a határt, befogtam magam a bőröndöm elé. Hosszú volt még az út a határig, de a hajnali levegő frissességével számomra öröm volt
minden lépés, még azok a lépések is, melyeket téves irányba tettem. De az csak egy néhány kilométer vala. Egy kutyáját sétáltató ember megkérdezte, hogy nem-e Nepálba szeretnék menni. Mondom, de igen. Még azt hittem a kutyáját szeretné átküldeni velem a Nepáli oldalra pisiltetni, hogy onnét majd magától visszamegy. De nem, csak a figyelmemet szerette volna felhívni, hogy már egy ideje rossz irányba húzom a szekeret. Le kellett volna térjek 2 kilométerrel visszább. Semmi baj, belefér az időmbe, sőt még az engedélyembe is, ami csak este 12 után veszíti érvényességét. Két kerekű szekerek száguldottak a határ fele istenesen megrakva csomagokkal, emberekkel, mindenféle jószággal. Mivel arrafelé nem nagyon ismerik a négy kerekű szekereket, és lovaik amolyan póni termetűek voltak, két ember folyamatosan arra figyelt, hogy kiegyensúlyozza elölről a szekeret, hogy amikor az elveszítené az egyensúlyt, a kicsi ló ne szaladjon a levegőben. Vidám arcokat láttam mindegyik szekéren. Néha csak szó szerint a fejük búbját láttam, ugyanis testük többi részét eltakarták a csomagok. Mintha minden tekintet azt mondta volna, ne gyalogolj, van itt még hely bőven neked is :)). Biciklikkel is sokan tartottak az egykori indiai földrész irányába. Hihetetlen mi minden el lehet szállítani egy egy biciklivel. Otthon amire tehertaxit fogadunk, azt errefelé egy biciklin 2 személy kíséretében vígan elszállítják. Malacoktól, csirkéktől elkezdve, termésig és bejárati ajtóig mindent el lehet szállítani egy biciklin. Út menti árusok sora jelezte, hogy nem lehetek már túl távol a határtól. Egy folyó mentén gyalogoltam egy nagy híd irányába, melyről gyanítottam, hogy a túlsó oldalán már egy másik ország van, mások tulajdonában. Végignéztem a nepáli indiai meg az indiai nepáli emberek folyóm menti reggeli programját. Érdekes nézni, ahogy ébred az élet körülötted, te meg jóformán le sem feküdtél :) Az indiai határőröktől barátságos megszólításaimra barátságos választ kaptam. Udvariasan figyelmeztettek, hogy nem helyes dolog amott fényképezni. Betettem a gépet a táskába és elindultam a hídon túlra. A hídon túl volt az indiai ellenőrző-állomás. Tíz perce papírozás után elbúcsúztam az utolsó indiai hivatalnokoktól is. Elindultam Nepálba.
A Tehén
Átjöttem vala a határon. Egy tehén nyugodtan pihent az út menti pázsiton. Amikor közelebb értem hozzá, rájöttem, hogy ennél nyugodtabb már nem is lehetne. Úgy igazából csak egy fél tehén feküdt az út szélén, mivel a másik fele már messze repült a varjak és a legyek hasában. Még soha nem láttam halott tehenet. Annyiban különbözik a halott embertől, hogy szarvai vannak, másabb a formája, de egyébként ugyanúgy rohad, válik porra mint az ember. Talán egy kicsivel gyorsabban, mert nem szigeteli el magát egy fadoboz segítségével a természettől, mely életet adott neki, felnevelte, éltette őt. Ő nem megdöglik hanem visszaadja magát az anyának. Mi meghalunk és elbújunk. Olyan sírhelyeket láttam otthon, Gyergyószentmiklóson, hogy én azoknál sokkal szerényebb szobákban laktam már nagyon sokat, amióta elindultam utamon. Néha még szobára sem futotta, és úgy is nagyon jól telt. Az emberek már éltűkben elkezdenek „építkezni”. Kibetonoztatják a sírjaikat, kimeszelik, nehogy egy bogár bemásszon majd a zsebükbe és megrágja a pénztárcájuk peremét.
Egy kedves barátom, Balázs Levente szavai jutnak most hirtelen eszembe, aki nem szeretne otthon meghalni, hagyományos unalmas temetésben részesülni. Kint az erdő közepén, a természet ölén szeretné visszaadni életét annak, akitől kapta azért, hogy földi maradványai ne vesszenek kárba hanem ellenkezőleg: hozzájáruljanak az erdő zöldjéhez, annak zenéjéhez. Akár a farkasok tépik szét, akár más állatok lakmároznak belőle, az ő léte egy örökös lét marad. Szeretem ezt a felfogást, mivel eltér a szokásos emberi gondolkodásmódtól. Mi többnyire csak elvesszük amit lehet az anyától, de vissza semmit nem adunk. Már-már azt hisszük, hogy mi bármit megtehetünk, tiszteletlenül elvehetünk mindent, ami jól esik anélkül, hogy néha hálánkat kifejeznénk. Majd bekapcsoljuk a televíziót és szörnyülködünk, hogy mi történik Japánban, Új Zélandon, Ausztráliában, Floridában. – Szegény emberek! – gondoljuk magunkban. – Szegény vakok! – Miért nem ezt mondjuk inkább? – Szegény vakok, akik vakságukkal megteremtették saját végzetüket. Sajnálkozni, siránkozni nagyon jól tudunk. Mélyen alszunk, majd közbe-közbe fájdalmasan felsírunk álmunkból. Olyan idióta fogalmakat találunk ki mint szerencse, szerencsétlenség, igazságtalanság. Próbáld már most megérteni, hogy ezek csak kitalált, nem létező fogalmak. Engedd, hogy az örök boldogság magvai már most elültetődjenek odabenn. Az embernek egyetlen egy betegsége van csak, ami nem más mint a vaksága (a nem látása), amit az öncélú „ÉN” árnyéka okoz. Az összes többi ennek az EGY betegségnek a tünete. Szoktam mondani, hogy a szavak kb. 90 százaléka hazug. Ezután kevesebbet fogok mondani, de nem azért mert az a 90 százalék nem valós, hanem azért, hogy legyen elfogadhatóbb a földhözragadottak számára. Az a baj, hogy ha 90-et mondok, szélsőségesnek bélyegeznek. Még több bélyeget meg nem szeretnék, mert lassan már így is betakarják a teljes lényemet. Valóban annyira eltávolodtunk az igazságtól, hogy annak mindenféle megnyilvánulását szélsőségesnek gondoljuk. Ez a normális abnormális. Tudatában vagyok, hogy ezek a szavak is ítéleteket vonnak maguk után, de azt is tudom, hogy ezek a sorok pont most találnak megértésre is egyeseknél. Hirtelen eszembe jut, hogy várjuk a megváltó újra eljövetelét. Hát nem lennék a helyébe az biztos. Nem másért, de már ő is nagyon unhatja állandóan lógni egy kereszten, vagy perzselődni egy máglyán. Lassan kiderítem, hogy a megváltó eljövetelét is egy öncélú vágy kívánja, ami talán nem más mint a gyilkolhatnék. Miért pont ő lenne a kivétel az erős ítéleteitek alól? Miért pont most? Mindenesetre ha találkozok vele, én megmondom neki, hogy erőst ne siessen, ha nem meghalni kíván a földre jönni esent.
A „The Greater Kashmir” újság megkért, hogy írjak egy cikket arról, amit csinálok. Én egy olyan ihletettebb 5 percemben tömören meg is írtam mi fogja a békét elhozni Kasmírnak. Amikor a cikket elolvasta néhány értelmiségi, többek között újságírók, professzorok, azt mondták, hogy ezt a Greater Kashmir nem fogja közzétenni. Mondtam, hogy tudom, de én akkor sem írhattam olyant, ami csak a hazugságokhoz szokott fülnek jó. Egy törvényem van csak: ha beszélek, csak az igazságot beszélem, az élet igazságát, mely az alázatosokat felszabadítja, az alvóknak kényelmetlen pillanatokat okoz, egyeseket meg felébreszt.
Nagyon kevesen fognak ébredni, mert nem megy ám az olyan könnyen az iszapban, ami már
lassan nyakig ér. De azért a kevésért úgy érzem, megéri nekem is és másnak is a tintát fogyasztani. Általuk és értük visszaadhatok valamit abból a nagy szépből, amivel engem eme földi lét megajándékozott.
Le is filmeztem az elmúlás pillanatait, hogy ha majd netán „jó” kezekbe kerülnek filmecskéim, megmutathassák őket azoknak, akik kíváncsiak rá. Befogtam magam bőröndöm elé, és elindultam a nepáli ellenőrző pont felé.
Nehéz a köves úton bőröndöt húzni. Néha a folyó menti pázsittal is próbálkoztam, de egyik sem volt jobb a másiknál. Nem éreztem fájdalmat sehol, tudtam, hogy nem kell siessek sehová, így ha elfáradok, nyugodtan megállhatok. Ha megpihentem, nyugodt tempóban továbbindulhatok. Nem tudtam elképzelni hol lehet a nepáli ellenőrző pont, ugyanis már egy jó ideje gyalogolok, és még sehol semmi. Egyszer egy álmos fiatal srác integet nekem egy út menti házból. Az elején azt hittem, hogy csak barátkozni akar, és mivel nekem a csend éppen tökéletesen megfelelt, tovább gyalogoltam. A fiatalember nem adta fel a harcot. Kitartóan inti továbbra is, hogy menjek oda. Hanemegyébb ez az ellenőrző pont. Odamentem, de én továbbra is csak egy egyszerű otthonocskát láttam benne, amely épp ébredőfélben volt. Jött egy idősebb úriember és mondta, hogy útlevél. Mondom neki, az én nevem meg Attila. Elővettem a dokumentumot ami nélkül meglehetősen kicsi lenne a világ egy magamfajtának. Kérdezi mennyi időre kell a vízum. Mondom hogy adjon egy árlistát. Oszt a számomra legmegfelelőbb terméket megvásárolom. Gondoltam, mivel Nepál egy szegény ország, biztos lehet vízumot vásárolni jó sokat kevés pénzért. Bárcsak nem gondoltam volna semmit, mert mint kiderült, eddigi életem legdrágább vízumát vásároltam meg a Nepáli határon. Negyvennégy dolcsiért egy hónapra. Ez volt a kezdőcsomag. Minden ez fölötti ajánlat meglehetősen kedvezőtlen volt a túl könnyű zsebeimnek. Na nesze neked! Eddig aggódtál, hogy fogod azt a sok pénzt elkölteni, amit adtak a magyarok meg az ahmedabadi barátok. Most meg örvendj ha futni fogja a következő határátlépési engedélyre. Milyen jó lenne most nekem, ha már előttem valaki sikeresen elvégzi a határok felszámolásáért nevű kampánymelót, és én most csak úgy vígan fütyörészve járnám a világot anélkül, hogy élesen feltűnne, hogy más országba érkeztem. Rájöttem, hogy többet soha nem kell aggódjak, hogy kevéske pénzemet mire költöm, ha más országba is be szeretnék jutni, mert mindig gondoskodni fog egy jóságos intézet, hogy önkéntesen támogassam őt. Ez van sajnos. Ezt örököltem ősapáimtól, és ezt támogattam én is egy életen keresztül szótlanságommal, lusta beleegyezésemmel. Azért ha jól belegondolok, nem olyan drasztikus a helyzet itt Nepálban, mert ha én történetesen felkérezkedek egy riksára, az álmos szemeknek fel sem tűnik, hogy megérkezett egy sápadt bőrű, akinek feltehetőleg loccsannak ki a dollárok a zsebeiből. Csak az idegeneket állítják meg itt, mert India és Nepál nem között a két ország lakói járhatnak kelhetnek, vízum mentesen. Nem teljesen érthető, hogy miért kellett Nepálnak is leválni Indiáról, ha már ilyen felebaráti a kapcsolat közöttük. Magyarázatok azért csak vannak, amelyekre később majd visszatérek. Egy kicsinyke nepáli gyors étkezdében rántattam magamnak tojást. Hagymával és paradicsommal vegyíttettem, hogy finomabb legyen. Az után egy Riksára amelyben vagy tizenöten utaztak felkapaszkodtam én is, és elvitettem magam Mahendranagarig. Ez egy kis városka, amelynek van egy nagy piaca. Oda járnak a környékről az emberek vásárolni és eladni. Nem sokat rejtegetett számomra ez a kis vásárhely, azon a megértésen kívül, hogy nem sok esély a stopra, mert a Nepáli forgalom innét indul. Nem számíthatok olyan járművekre, amelyek egy másik városból jönnek, és tartanak keletnek. Innét meg a legtöbb jármű autóbusz. De nem veszítettem el a reményt. Annál is inkább, hogy gyönyörű volt az idő, gyönyörűek a tájak, érdekes az új kultúra látványa, gyönyörűek a nepáli lányok. Nem sok kilométer után meg is állt egy traktor, amelyiken a kapaszkodás sokkal több energiámat felemésztette, mintha a bőröndömet húztam volna. De érdekes élmény volt mindenesetre. A traktor után megint a bőrönd kerekeit koptattam egy jó ideig az egyre erőssödő napsugarak alatt. Elérkeztem egy árnyékosabb helyre ahonnét egy utca vezetett a dzsungel irányába. Meg volt állva egy busz. Az utasok pihentek levegőztek, készültek a nehéz aszfalt nélküli útra.
Közöttük egy ismerős arcot fedeztek fel szemeim. A fiatalembert még az indiai oldalon láttam a hét órai határ nyitásra várakozni. Ő is megismert engem. Kérdezte, merre megyek. Angolul tudogatott valamit. És ha jó lassan beszéltem, értegetett is. Kérdezte merre megyek. Mondtam, hogy nem tudom, csak megyek. Nepálban sétálni megyek, és nem sietek. Azt mondja, hogy meghív a szülőfalujába, ha elfogadom. Érdekesen hangzott az ötlet. Kérdeztem, hogy messze-e a falu? Mondta, hogy olyan 20 kilométerre, amiről később kiderült, hogy lehetett vagy 30 is. Egyre jobban győzködött, nekem megy egyre jobban tetszett a gondolat, hogy betekintést nyerhetek egy nepáli falu életébe.
Falu a dzsungel közepén.
A busz tele volt. Nem nagyon kívánkoztam nagy csomagommal fel rá. Abban egyeztünk, hogy a busz tetején folytatjuk az utat. Elkezdődött életem első busz teteji utazása. Nagyon jó a kilátás onnét, jó a friss levegő, meg a szabad szél, mely simogat. Bárcsak soha ne fékezne a busz azon a poros úton, mert olyankor olyan port kavar az ember nyakai köré, hogy meglep amikor lenézek a földre és azt tapasztalom, hogy az úton is maradt belőle. De nem ellenkeztem én. Kapaszkodtam helyette, mert olyan úton haladtunk, hogy a fenekem csak néha érte a vas csomagtartót odafenn, és amikor megérte, akkor rendszerint nagyon fájt. Egyre beljebb kerültünk az erdőbe (itt dzsungelnek hívják). Elérkeztünk egy katonai ellenőrző ponthoz. Megkérdeztem, hogy minek vannak ők itt? Mire ügyelnek ennyire felfegyverkezve? Erre azt mondják az utasok, hogy az orvvadászok ellen. Miért milyen állatok vannak itt? Hát elefánt, orrszarvú, szarvasok, tigrisek, stb. Azt hittem csak viccelnek. De később kiderült, hogy egy olyan helyen vagyunk, amely tele van a fent említett állatokkal. - Sok a tigris, néha elviszi a teheneket. - Mondják. Ez igen kérem! Jó kis faluba lettem meginvitálva. - Remélem, nem téveszt majd össze egy tehénnel, hogy széttépjen engem helyette. Akkora marha, remélem nem vagyok. - gondoltam magamban :). Nehezen és fájdalmasan megérkeztünk a kis faluba, ahonnét még volt vagy 3 kilométer gyalogolni valónk Gopal falujáig. Az volt az érdekes az egészben, hogy nem volt szabad senkinek sem egyedül járnia az úton. A dzsungelbe csak busszal, vagy más autóval szabad ki és be járni azért, hogy a tigris gyomrát el ne rontsa az emberhús. Biciklikkel meg motorkerékpárral is csak csoportosan lehet közlekedni ezen az úton. Még ha nem is tetszene valami odabenn, akkor is azt kéne mondjam, hogy teszik minden, mert mit érnék én azzal, ha azt mondanám, hogy nem tetszik valami. Le is út fel is út, csak egyedül nem ajánlatos egyik sem. A gyalogolni való előtt megpihentünk, a buszmegálló melletti kocsmában, ahol Gopal (így hívják az első nepáli barátomat) ételt is rendelt. Ő whiskyvel kényeztette ízlelő bimbóit. Nem látszott „rossz” embernek, de ahhoz képest, hogy 8 hónapja nem látta családját, feleségét, gyerekeit, nagyon nem sietett haza. A végén én kellett meginvitáljam őt saját otthonába. Már a séta maga nagyon élménydús volt számomra. Az az életvitel, amit a kis folyó partján láttam, amely mentén gyalogosan közeledtünk Gopal háza fele, szerintem nem sokat változott az elmúlt kétezer esztendőben. Kicsi kunyhókban élnek az emberek, melyeknek nem több a feladatuk, minthogy esőben, be lehet húzódni éjszakára. Vidám gyerekek játszadoztak a folyóban és a folyó partján. Nem zavarta őket, hogy mellettük hűsűltek a bivalyok is a folyó közepén. Szép nepáli jányok mentek hazafele előttünk, akikkel Gopal szóba elegyedett. Kevéske angoljukat mind ideadták nekem, hogy ne unatkozzak. Engemet „uncle”-nek hívtak (Nagybácsi). Olyan kedvesen mosolyogtak, hogy az már-már jobban perzselt mint a nap sugarai. Hosszú gyaloglás után átkeltünk a kis folyón, ahonnét a ház nem volt túl messze Gopal szerint. A távolságok meghatározásáról lévén szó én már rég nem hittem neki. Már a főúton amikor találkoztunk azt mondta, hogy csak e helyt van a faluja, nem messze. Megérkezénk kicsi otthonába, ami nem volt különb azoknál a kunyhóknál amelyeket korábban láttam a folyó mentén. Nagyon figyelmeztetett már az elején, hogy készüljek fel arra, hogy nagyon egyszerű az otthona. Mondtam neki, ne izgassa magát, ha kell a csillagos ég alatt is elalszok a szalmában. Nem először történne ilyen. Hát mit mondjak? Valóban egyszerű volt a kis kunyhó. Annál egyszerűbbet rajzolni sem lehetett volna. Nem tudom, hogy egyáltalán ajtó volt e rajta. Abban biztos vagyok, hogy
én személyesen egyet sem csuktam be vagy nyitottam ki ott tartózkodásom alatt. Nem volt túl magas az egész. Annak viszont örültem, hogy nem négykézláb kellett bemenni. A ház váza fagerendákból volt összerakva. Falai alapját valami bambusz képezhette, amelyre kívül-belül valamiféle agyagos sárt tapasztottak, amit talán szalmarostokkal kevertek össze feldolgozás előtt, hogy jobb legyen a tartása. Nagyon érdekes és egyben kellemes élményt kölcsönzött szemeimnek a kunyhó látványa. Olyan tiszta és egyszerű. Mintha egybe lenne olvadva a környezetével. Olyan mintha egy nagy kő tömbből lenne kifaragva. A ház előtt is ugyanaz az agyag volt mint belül. Annyi különbség vala a kint és bent között, hogy kint hűvösebb volt a levegő, és kevesebb volt a fény, a kicsire méretezett lyukaknak köszönhetően, melyek az ablak helyén álltak. Érkezésünkkor édesanyja és gyerekei fogadtak. De nem volt semmi extra nagy fogadtatásban része. Mintha csak tegnap lépett volna el egyet a piacra, és másnap hazament volna. Kezünkkel megérintettük édesanyja lábát. Ő meg a kezét a fejünkre tette. Ez a módja itt az üdvözlésnek. Anyukája elég szikár fehérnép, aki nem lehet túl öreg, de már túl fiatal sem. Olyan 60 körüli. Szemmel láthatóan makkegészséges. Egészséges fénylő fehér fogsora, és mosolya arról árulkodott, hogy sokat nem idegeskedett élete folyamán, egyszerűen élt a környezete nyújtotta lehetőségekkel. Egy férfi is ült az édesanyja mellett a ház előtt, akiről azt mondta Gopal, hogy ő tanította gyerekkorában. Gurunak nevezi őt. Sok-sok gyerek volt mindenfelé amerre a szem ellátott, amiből csak kettő volt a Gopalé. De nem igazán vannak kertek arrafelé. Ha van is az állatokért van. Mindenki udvara a mindenki udvara. Jönnek mennek a vendégek, a gyerekek. Intenzív tapasztalások napjait tölthettem ott. Sokat nem beszéltünk mert nem volt nekik sem meg nekem sem akivel. Néztük néha egymást mint a borjú az új kaput és nagyokat csodálkoztunk egymás másságán. Én még láttam olyanokat mint ők annak idején a discoveryn meg a travel channel-en, de lerítt tekintetükről, hogy ők már egy néhány élete nem láttak még egy olyan kalapos sáppadtat mint én. Hirtelen eszembe jutnak a marokkói tapasztalataim is, melyeknek legkülönlegesebb részeit, fent a hegyekben a berberek között szereztem, akik egyenesen UFÓnak néztek engemet és a motoromat. Előkerült az asszonyka is hamarosan, aki egyből munkának látott. Végezte a dolgát. Teát főzött, majd tüzet rakott és nekifogott a vacsora elkészítésének. Én sem ültem ott tétlenül. Elővettem a fényképezőgépet, és sűrűn kattogtatni kezdtem, és kisebb filmeket rögzítettem erről a számomra újszerű életformáról. Egybe van minden ott arrafelé nem sok választja el a házat az istállótól, meg a mezőtől, ahol a mindennapi betevő terem. Egész estét azzal töltöttem, hogy játszadoztam a gyerekekkel, közben fényképezgettem őket, amit ők nagyon élveztek. Érdekes ez a nagy különbség amit tapasztalok a két harmadik világi ország Marokkó és Nepál között. Amíg a marokkói gyerekek úgy viselkedtek a fényképezőgép láttán, mintha a lelküket akarnám elrabolni, az indiaiak nepáliak egyenesen imádják, és megkérnek rá, hogy fényképezzem őket. Nem tudom, ehhez milyen köze lehet a hindu és a muzulmán vallásoknak. A muzulmánok köztudottan nem rajonganak a fényképezésért, a hinduk akkorákat mosolyognak, hogy szinte a mandulájuk is látható a fényképen. Én próbálom szeretni és elfogadni mindkettőt, de hazudnék ha nem azt mondanám, hogy a hinduk magatartása számomra sokkal emberközelibb. De erről tovább egyelőre nem filozofálok, mert a kasmíri muzulmánok vendégszeretete is égbenyúló volt. Elgondolkodtam, hogy vajon minek kell a Delhiben egy repülőtéren biztonsági emberként dolgozó férfi annak a családnak, hisz megvan ott helyben mindenük, ami szükséges és egyben elégséges a boldogságukhoz. Egyetlen férfit nem láttam dolgozni. Amíg az asszonyok a mezőn hajladoztak, ezek ültek egy helyben és bambultak, észt osztottak egymásnak, és valami helyi készítésű alkohollal kábították neuronjaikat. Volt amelyik egy kis néhány fadarab és szalmaszálból készült boltot üzemeltetett, ahol bagót, cukorkát, szivart, és más apróságokat árult. Azt tudom, hogy ha nagyon sok pénzem lett volna sem tudtam volna onnét választani szinte semmit sem magamnak.
Csend van mindenfele, néha csak a madarak éneke, meg a bivalyok kontrája töri meg egy kis időre. Ideális hely egy eszét vesztett nyugatinak az újjászületésre. Itt az anyag elenged magától, figyelhetsz nyugodtan a lelkedre. Semmi extra nincs. Még villanyáram sincs. Van pompa a háztól kb. 20 méterre, ami a föld mélyéből adja a friss vizet. Ott, a pompa körül zajlik minden vizet igénylő tevékenység beleértve a mosogatást, mosást, tisztálkodást. Egy veder segítségével kellett megoldanom
nekem is mindezt. Egy cseppnyi vízzel sem használtam többet a kelleténél. Megtanultam kímélni és jobban tisztelni a vizet az elmúlt 3 hónap alatt. Sokaknak ajánlanék egy-egy ilyen tanfolyamot, hogy észrevegyék, hogy mennyivel többet használunk, pazarlunk mindenből, mint amennyire szükségünk van. Úgy képzelem a modern nyugati világot a föld felszínén, mint azt a rengeteg szúnyogot a testemen aznap éccaka, amikor a teherautóban aludtam, amikor már az volt az érzésem, hogy ezek még közvetlen kapcsolat nélkül is szívják a véremet. Ja és a vécézés. Hát az érdekes vala. Én örvendek, hogy nekem az ott töltött nap alatt nem kellett. Regelenként elmentek a dzsungel fele a kis folyó martjára, és ott egy szimpatikusabb fa tövében végezték nagyobb dolgaikat. Utána a folyóban megmossák a popsit. A gyerekeket azt hiszem, nem ott csinálják. Azt sem csináltam ottlétem alatt, úgy hogy sokat nem gondolkodtam a kérdésen. Nekem mindenesetre nagyon megtetszett ez a természet közeli emberi létezés. Estére főztek az útközben kissé kényessé vállt európai gyomromnak levest. Nem is ettem többet, hogy ne terheljem a belügyet. Azt a tévedést követtem el az elmúlt hetekben, hogy amíg útközben igyekeztem minél kevesebbet fogyasztani, minden alkalommal amikor megérkeztem valahova királyi módon megvendégeltek, és én hagytam. Ez persze nem egészséges egy olyan gyomornak, amely már-már nyugdíjba menne.
Az ágyak gondolhatjátok, hogy nem azok a kihúzhatós kanapék, se nem azok a két személyre gyártott de tulajdonképpen 6 személynek is elegendő franciaágyak. Bambusz keretre szereltek valami fa lábakat. A keretre meg spárgából készített hálót rögzítettek. Már rég lement a nap, amikor kihoztak elkezdték szervezni a kinti lefekvést. Gopal és felesége a hídban aludtak ahova egy kb 20 centi szélességű lépcső vezetett. A nagymama és a gyerekek kint a ház előtt. Nekem is a ház előtt vetettek ágyat. A pokrócokat nem sajnálták tőlem. Nekem még szúnyog hálóm is volt. Kint a friss levegőn a szabad ég alatt hihetetlenül jól pihentem. Felkelni sem volt nagy kedvem reggel, annyira jól esett ez a természetközeli lustálkodás. A reggeli tea is ágyba jött. Alapszabály náluk, hogy a vendégeket Istenként tiszteljék, és isteni bánásmódba részesítsék. Ezt éreztem is nagyon. Nem győztem hálálkodni, hogy az utazásnak nem egy luxusosabb formáját választottam, hanem a szinte pénz nélküli lehető legegyszerűbb formáját, maximálisan rábízva magam a gondviselés oltalmazó kezeire, és közben megnyitva minden kaput, hogy az élet minden cseppje beáramoljon. Azt is szoktam mondani, ha kérdik, hogy azért utazok ilyen formában, hogy az élet igazi ízét érezhessem. Ne azt kapjam, amit az ember kaphat a pénzéért, hanem a valóságot, az igaz nyers életet mindenhol, ahol épp vagyok. Turista sztorit hallottunk már eleget. A gondviselés nagyszerűségéről csak kevesen regélnek, mert abban már nincs marketing, nincs biznisz, nincs pénz, nincs anyag. Abban egyszerű, tiszta igazi élet van csak, ami pénzre nem váltható.
Másnap reggel dzsungelbe mentünk fát keresni, de nem a tűzre, hanem, hogy árnyékot biztosítson a tegnapi reggelinek meg ebédnek. Útközben megteáztunk. Mindenkinek úgy mutatott be Gopál mint (software engineer). Azt hiszem angolul a programozókat hívják így. Már az elején hangsúlyozta, ha kérdik, akkor egy helyen dolgozunk és én programozó vagyok, nem tom mekkora fizetéssel. Szemmel láthatóan meg is volt a várva-várt hatás. Isteneikről egy kis időre megfeledkeztek. Mert én voltam az új isten, aki valami nagyon fontos munkát végez, és rengeteg pénze van, ennélfogva egy meglehetősen fontos és értékes ember vagyok, legalábbis az ők mércéjükkel mérve, fontosabb mint az egész falú együttvéve. Gopal is feltehetőleg több tiszteletet vívott ki magának a falú szemében egy ilyen barát társaságában. Gondoltam magam, akkor légy te igazán vidám amikor egy igazi software engineer eljön veled a faludba, hogy dicsekedhess vele :). Mondtam neki, hogy ha nem muszáj, ne hazudjon, mert nem lesz attól boldogabb senki. A szomszédoknak sem tündérmesékre van szükségük már ebben a korban. De ő továbbra is ragaszkodott a történethez. De ha jól belegondolunk, nem csak ő olyan, aki mások hírnevével próbálja magát díszíteni. Ilyen a tipikus koldus, akinek már csak a mások hírneve jutott, meg egy autogram melléje. Ilyen mindenki, akit sikeresen lemondattak, vagy önkéntesen lemondott önmagáról. Azoknak csak egy külső értékes kölcsönadott díszes köpeny marad, amit bármikor lekaphatnak róla, és marad a meztelen nyomorúságos koldus, aki szégyenében, értéktelenségében legszívesebben letörölné magát a föld felszínéről. A helyi boltban is előkerült valami
helyi készítésű bátorító, szavakat kimondató ital. Ennek nagyon nem örültem, mert a fickót ital nélkül is nehezen értettem. De volt ott amolyan csomagos leves is, amit ott helyben elkészítettek nekem. Levesezés után visszamentünk a házhoz, a kút felfrissültem, megmostam az ingemet, kendőmet. Ami percek alatt megszáradt a tűző napon. Úgy jártam, hogy mivel a tartalék alsógatyámat is elhagytam, szinte minden reggel megmosom és visszaveszek mindent úgy vizesen, mert ahogy kimegyek a napra, tíz perceken belül, minden száraz rajtam, és még vasalni sem kell :).
Elbúcsúztam a falutól, biciklire pakoltuk a bőröndömet, és elindultunk vissza a másik faluba ahol már buszmegálló is van. Visszafele sem volt hűvösebb az időjárás mint arrafelé. Olyan eső előtti nyomott melegség volt. Szippantotta is ez az energiát, de nagyon. Amire megérkeztünk az egy napja nem látott korcsomához, olyan fáradtak voltunk mintha napok óta gyalogoltunk volna. Gopal egyfolytában azt búsulta, hogy nem hozott pénzt magával. Ilyen gondjai vannak az embernek, ha már belekóstolt a nagyvárosi életbe. Hogy lehet elhagyni a házat pénz nélkül. Életveszélyes. Én sejtettem, hogy whiskyre kéne a zsé. Mondtam neki, ne aggódj, mert nincs szükségünk pénzre. Ha szomjas vagy meghívlak egy üdítőitalra, ha éhes vagy, veszek kaját is. Csak alkoholra nincs pénzem. Na így történt, hogy elkocsmázta barátom a maradék nepáli pénzemet, amíg a busz jött :) Akkor még nem tudtam, hogy indiai rúpiát is elfogadnak Nepálban mindenütt. Mondom neki gratula pajtás. Most már tényleg igaz, hogy nincs pénzem, még a buszra sem. Azt mondja, ne törődjek, mert azt elintézni nekem, hogy ne kelljen fizessek. Tudtam, hogy szükségem van nekem ezekre a tapasztalatokra is, ezért hálásan elfogadtam őket, nem idegeskedtem.
Mi az alkohol?
Azt kérdeztem tőle, miért kell neki alkohol? Azt válaszolta, hogy ellazulni. Miért kell ellazulnia? Tán mert feszültség van az életében? Azért mert összhangban van környezetével? Mert mindent amit tesz, örömmel tesz? Nem hinném. Lazulni akkor lehet, amikor van amiből. Nemde? Mi után van szüksége az embernek a lazításra? Tán ami után sorra nemet mondott mindenre, ami belülről jött., és megfelelt minden külső elvárásnak, társadalmi szabálynak, törvénynek, ami több mint valószínű nagy mértékben nem volt összeegyeztethető azzal amit az egyedi, belső hang diktált.
Sokan megkérdik, hogy nős vagyok-e. Ő is megkérdezte. A válaszom, hogy néha igen, de nem vagyok házas.
Miért nem vagy házas? Hát, mert egyszerűen még nem éreztem, hogy meg kéne házasodjak. Te miért házasodtál meg? Nem tudom. Egy bizonyos kor előtt meg kell házasodni. Ki mondja ezt? Nem tudom, de mindenki ezt teszi. Ez a szabály.
(Gondolatban) – Igazi birka vagy, tudod? Talán tudja, talán nem. Mindenesetre iszik még egy kortyot a lazulásért. A mai európai társadalomban már visszafogottabb az ítélkezés e téren, de egy két évtizeddel ezelőtt még kiprédikálták volna a templomban, hogy ezzel az emberrel baj van, mert már 27 elmúlt, és még nem házas.
Néha lazítás előtt gondolkodj el, miért és miből készülsz ellazulni, mert ha vagy olyan ügyes, hogy megtaláld a választ, egyszer csak azon kapod magad, hogy lazítanál, de már nincs amiből lazítanod, mert már teljesen laza vagy egy jó ideje. Tán még arra is alkalmas vagy már, hogy másoknak is segíts az ellazulásban. Azért jó megrészegedni néha, hogy lásd melyik az az állapot, amit el kell érni, amit meg kell tartani józanul. Ha az ember fél óra alatt válik teljesen őszintévé fél év kihagyás után, az nagyon nem kellemes élmény a hallgatóság számára, talán még saját maga számára sem, ha nagyon túlzásba viszi. Amikor berúgsz, vagy beszívsz rendesen, és már nem érzel semmilyen féle változást, azt jelenti, hogy megérkeztél, laza életed van, amelynek minden másodpercét a leghasznosabban töltöd. Tudni fogod, hogy minden külső segédeszköz csak fölösleges anyagi költséget jelentene.
Ígéretéhez híven el is intézte a dzsungelből való kijutásom a sofőrrel. Felpakoltak bőröndöstől elindultunk az aszfalt irányába. Láttam egy gyönyörű szép nepáli lányt a buszon, akinek feltehetőleg az édesanyja tartotta az ölében a babáját. Szegény nagyon kimerültnek látszott. Folyamatosan aludt el. Az édesanyja vigyázott rá is, és a gyerekére is. Nagyon fiatal lehetett. Épp csak kikezdte a naggyá válás a fiatalságát. Megtette, amit elvártak tőle, férjhez ment, asszony és anyuka lett belőle. De most nagyon fáradt, gyengének látszik. Kicsit pihenni kéne, ha hagynák. De már nem lehet. Majd csak negyven év múlva, amikor visszaadja magát az örökkévalóságnak, amikor a társadalom végleg leveszi vámpír fogait vérereiről. A buszon hagytam, hogy a gondolatok szabadon hancúrozzanak a fejemben, és már ott elővettem a füzetet és a tollat, hogy az alapokat lejegyezzem.
Ima a kurvákhoz
Kurvák, latrok, tolvajok, alkoholisták, rossz erkölcsű földi halandók, eszeveszett őrültek, igaz szentek! Mind-mind a barátaim vagytok. A gyermekeim vagytok. Én szültelek titeket a törvényeimmel, a szabályaimmal, az ítéleteimmel, az elvárásaimmal. Szánalmas életetek azért teremtetett, hogy megváltást hozzon nékem, hogy megvilágítsa az igazság útját koszos lábaim előtt.
Kedves rosszak, kitaszítottak! Köszönöm, hogy vagytok nekem. Könyörögve kérlek titeket, hogy bocsássatok meg nekem, hogy tudatlanságommal, vakságommal ilyennek teremtettelek benneteket. Teljes szívemből szeretlek mindannyitokat nemes szolgálataitokért. Ne haragudjatok rám, hogy vakon ítélkeztem fölöttetek ahelyett, hogy elfogadjalak olyannak, amilyenek vagytok, és elfogadásom által megértsem, mi az amit adni akartok nekem, az útját vesztettnek.
Boldog vagyok én, akit olyan barátok vesznek körül, akik folyamatosan megmutatják számomra az Igaz Utat.
Mostantól szabadon engedlek benneteket. Nincs már szükségem az ítélkezésre, nincs szükségem arra, hogy értéktelennek mondjalak titeket. Visszatérhettek a fénybe, oda ahonnét jöttetek.
Kedves olvasó! Tisztelettel megkérlek téged is, hogy ne ítéld el barátaimat. Ha jönnek, engedd közel őket magadhoz, értsd meg őket, hogy segíthessenek neked látni, hogy segíthess nekik a visszatérésben. Fényből születtek. Isteni fényt hoztak az életembe, melyet szívesen megosztok veled is, ha már készen állsz befogadására. LÉGY SZABÁLYTALAN, LÉGY ÚJRA SZÉP!
Különös házasság Nepálban
Hosszú zötykölődés és elmélkedés után megérkezett buszom az aszfaltra, amely egyik irányba Mahendranagar felé vezetett, a másik irányba pedig be az ország belsejébe, Pochara és a főváros, Katmandu felé. Én természetesen az ország belseje felé szerettem volna haladni, de miközben a hogyan továbbon gondolkodtam, megáltt egy motoros fiatalember és kíváncsiskodni kezdett, mi járatban errefelé. Én dióhéjban el is meséltem neki, hogy merről, merre tartanék. Mivel látta, hogy nem sietős az utam, azt mondta, ha van kedvem, menjek el az otthonába, és töltsem ott az éjszakát. Mondom neki, ha ilyen kedvesen hívsz, én örömmel elfogadom. Miért is erőltetném tovább az utat? Amúgy a nap lemenőben van lassan. Ekkora már praxisom volt a nagy bőrönddel és hátitáskával a motoron utazásban. Visszafele indultunk, a határ irányába. Megint úgy jártam mint a csárdásban: kettőt balra, kettőt jobbra. Se baj, még rendelkezésemre áll szinte egy hónap. Megérkeztünk szerény kis otthonához, ami az előzőhöz képest egy palota volt. Otthon gyönyörű felesége, 6 éves kislánya és másfél hónapos kisfia fogadtak. Bevittük a csomagjaimat a házba. Közben megtudtam, hogy ő tanárkén dolgozik. Magán iskolákban tanít nepáli irodalmat. Ezen kívül még egy németek által létrehozott alapítványnál is tevékenykedik, amely a pénzért szolgának adott gyerekeket próbálja kiszabadítani börtönükből, visszavinni a családhoz, és segíteni rajtuk, hogy helyreálljon a helyzetük, hogy ne kelljen a gyerekeiket eladják, vagy odaadják gazdag embereknek. Érdekes dolgok kezdtek kiderülni a békésnek hitt
Nepálról. Közben megkérdezték, mit szeretnék vacsorázni. Erre azt mondtam, azt amit ti szeretnétek vacsorázni. Tökéletesen megfelel az nekem. Motorra ültünk, hogy elmenjünk a közeli piacra vásárolni. A változatosság kedvéért én ültem elől. Egyre szimpatikusabbak ezek a kicsi 125 köbcentis motorok amióta tudom, hogy van köztük olyan is (Honda Hero), mely egy liter benzinnel 80 kilométert is képes megtenni. Tehát fogyasztása 1.25 liter 100 kilométeren. Úgy megszoktam már ezeket a kicsi jószágokat, hogy attól tartok, hogy nem merek majd ráülni az otthoni 750 köbcentis 250 kilós vasparipámra. Bevásárlás után hazamentünk. Amíg készült a vacsora, felmentünk a ház tetejére. Lapos a ház teteje piknikezésre első osztályú. Leültünk és élveztük a naplemente fényeiben a vidéki élet csendjét. Kiderítettük, hogy mindketten a harminckettedik földi életévünket töltjük. Neki is meg kellett indokolnom, hogy 32 évesen még hogyhogy nem vagyok házas. Mélyebb betekintést nyerhettem Hikmat által a nepáli szokásokba, tradíciókba. Ízelítőt kaptam az elmúlt évtizedek történelméből is. Elmondta, hogy nagyon megnehezíti családi életüket a közös bűnük, hogy kaszton kívül házasodtak, ugyanis a felesége, egy magasabb kaszthoz tartozik mint ő. De ők mivel az egymás iránti érzelmeik fontosabbak voltak számukra, mint minden más külső családi és társadalmi elvárás, összemertek házasodni, ezzel egy hatalmas botrányt okozva mindkét fél számára. Hikmat szülei elfogadták idővel a döntésüket, és azóta újból családtagnak tekintik a gyereküket és annak családját. A lány szüleinek még nem sikerült, de nem is nagyon törték magukat. Sőt, egybekelésük idején fenyegették, és folyamatosan nehezíteni próbálták életüket, hogy bűnhődjenek mindketten helytelen döntésükért. Ilyen a szerelem Nepálban. Itt szinte mindenki egy Rómeó és Júlia, akiket nem a szülők adnak össze egymással, hanem szabad döntésük eredményeképpen kelnek egybe. Mint kiderült, a lány szülei már csak azért sem fogadhatják el a helyzetet, mert ha elfogadnák, őket is megvetné, megbélyegezné a társadalom, így szóba sem kerülhet, hogy kockáztassanak.
Mondtam Hikmatnak, hogy házasodás terén nálunk már nincsenek ilyen súlyos gondok, de azért a társadalom nálunk is előszeretettel hajigálja a bélyegeket annak a hátára, aki nem fogadja el annak íratlan törvényeit, aki önállóan mer gondolkodni, és önálló döntéseket mer hozni, melyek nem mindig vágnak egybe az elvárásokkal. Nálunk is keresnek, és ha nem találnak, festenek fekete bárányt. Nálunk is megvan szinte minden jó és rossz, amit nekem most elmondhatna annyi különbséggel, hogy nálunk zöldre van a zöldre van a rácsos kapu festve.... Mondtam, hogy én is legalább olyan törvényszegő vagyok mint ő, annyi különbséggel, hogy nem roskadozok a bélyegek súlya alatt, mert nincs időm ennyi sok szép dolog mellett rájuk is figyelni. Amióta megláttam, hogy milyen gyönyörű ez az élet, bűnösnek érezném magam, ha siránkoznék, és azon törném magam, hogy minden okos elvárásnak eleget tegyek. Ezt javasoltam neki is. Próbáljon meg saját magára és családjára figyelni a bélyegek helyett, hogy az igazi öröm forrását fellelhesse odabent. Vegye észre, hogy milyen nagy lehetőséget kaptak a sorstól az által, hogy ilyen kitaszítottak lettek. Mostantól elkezdhetnek a külső hangok helyet a belső, isteni hangra figyelni. Ez által esély adódik számukra is, hogy megértsék, hogy az igaz boldogságot, nem anyuka meg apuka meg a szomszédnéni meg annak barátnőjénél kell keresni, hanem odabent.
A koldulás művészete Az aki a „külső boldogságokon” vegetál, az egy életre a koldulást választotta, annak a
boldogságát vagy boldogtalanságát mindig meghatározza egy külső tényező, egy külső ítélet, vagy egy külső elismerés. Ez az ember mindig összetörik, lelkileg tönkre megy ha valami rosszat mondanak rá. Ez az ember küzd majd az elismerésért, az oklevelekért, a rangokért, hogy különböző, ember által létrehozott intézmények által naggyá avattassa magát, ez által azt hazudva magának, hogy most már értékes, sőt jóval értékesebb mint más, akinek kevesebb oklevele van, mint aki kevesebb dicséretet szerzett a társadalomtól. Ő mindig könyörögni fog a figyelemért. Senkit nem kímél, még saját gyerekeit sem. Sőt, ők lesznek a legnagyobb áldozatok. Nem ők kapják tőle a figyelmet, hanem tőlük veszi el azt. Arra kényszeríti őket, hogy mindig a kedvében járjanak, mindig „szót fogadjanak”, hogy saját mintájára torzíthassa a még tiszta, ártatlan, egyedi megismételhetetlen emberi lényt. Így nevel koldust a gyerekéből is, így öröklődik a koldulás generációról generációra. A gyerek alig várja már,
hogy felnőtt lehessen, és visszaszerezzen valamit abból, amitől ártatlan gyerekként megfosztották. Ő is nekikezd intenzíven koldulni, hogy nagy lehessen mint az apja. Tetszik, nem tetszik, ezek vagyunk. Igazi boldogság önti el a szívemet, amikor látom, hogy a szülő a gyerekét szabadon hagyja a tapasztalások mezején, és teljes erejével és tudásával segíti, hogy megtalálhassa a saját egyéni útját, az egyéniségének legmegfelelőbb szakmát, életformát, ahol ő a legjobb lehet. Segíti, hogy ő is meghalhassa belül az isteni hangot, amiből még egy ugyanolyan nincs a világon. Helyette a legtöbb szülő valamit nevel gyerekből. Valamivé idomítja, vagy idomíttatja gyerekét. Pont úgy ahogy a székely a malacot karácsonyra levágni hizlalja. Ez szörnyű. Közben természetesen azt hiszi, hogy milyen nemes dolgot visz végbe: valakivé iskoláztatta gyerekét. Nem veszi észre, hogy VALAMIVÉ tette őt idióta, önös törekvéseivel. Manapság a legtöbb esetben jogászt, közgazdászt, orvost vagy valami ehhez hasonlót szokás idomítani a gyerekből, mert a buta a szülő elhiszi, hogy egy jogász vagy egy orvos, jóval értékesebb, mint egy takarító, vagy egy gazdálkodó. Még csodálkozunk, hogy ennyire a feje tetején áll a világ. Tehetséges szabómeseterek végeznek ügyetlen orvosi munkát, és fordítva: tehetséges orvosok végeznek igénytelen szabó munkát. Erre szoktam mondani, hogy az aki teljesen szabadon élhet, mindenféle idomítás mentesen harminc éves koráig, az sokkal többet él, mint akit beépítenek a falba már gyerekkorában, és kilencven éves koráig a tégla szerepét alakítja, amit más formált, aminek semmi egyedisége, semmi egyénisége nincs, amiből több millió van, ami semmiben nem különbözik a másik kilencszázkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilenctől. Azt is vallom, hogy az a szülő aki megöli gyerekét, aki szülői terror mentesen élhetett harminc éves koráig, sokkal kisebb gyilkosságot követ el, mint az, aki már nagyon fiatalon elkezdi idomítani gyerekét, megfosztva őt minden vonásától, ami egyedivé tehetné őt ebben a társadalomban. Csodálkozunk, hogy miért mondják egyesek, hogy birkákként élünk? Hát ezért! Azért, mert birkákként emberi lényeket nemzünk, akikből később birkákat nevelünk. Egyszerű a válasz. Tudod mi nem egyszerű? A fenti sorokban magadra ismerni. Az nagyon nagyon nehéz. Talán a legnehezebb egy dolog egy ember számára. De ha sikerült, akkor már meg is tetted az első lépést az igazság, az egyéni szabadság, és az igaz boldogság irányába.
Az áldozatAz ember olyan mint egye veder amelyben víz van. Ha a veder folyamatosan azon van, hogy
kisebb vedreket feltöltsön vízzel, és nem figyel oda magára, akkor előbb-utóbb azon kapja magát, hogy kifogyott, nincs már több vize. Nemhogy a többi vederbe, de még neki sem jut. És adakozó helyett a veder koldussá válik. Pontosan úgy mint az áldozatot vállaló szülő, aki a gyerekétől koldulja a sikert, hogy az által ő is értékessé váljon. A társadalom és annak összes szabálya arra nevel, hogy ilyen veder légy te is. Adjál adjál adjál. Még ha ki is ürülsz adjál. Szinte az összes vallás az összes szabály abba az irányba tuszkol, hogy légy te is egy ilyen üres veder, amit már könnyen lehet rakosgatni. És ha dobnak bele egy kegyelem garast, örök hűséget esküszik egy idióta eszmének, egy szent háborúnak, ha kell. Borzalom! Az a veder, mely odafigyel arra, hogy folyamatosan tele legyen vízzel, hogy teljese legyen „élete” az állandóan képes adni, mert mindig van amiből. És akarva-akaratlanul is megtölti a kisebb vedreket. De az a veder, amely egy idióta eszmét követve elhanyagolja magát, annak annyi, nemhogy segít, hanem megnyomorít maga után más vedreket is. Aki ezt nem tudja megérteni, abból automatikusan koldus veder lesz, amit alkalomadtán csak eszközként használnak a szar tárolására. Figyelj oda magadra, mert ha megvonod magadtól a figyelmed, képtelen leszel bárkin is segíteni. Sem anyádon sem apádon, sem gyerekeiden, senkin. Mindenkinek csak a terhére leszel. Energiát szívsz el a környezetedtől, miközben azt hazugod magadnak, hogy jó adakozó vagy. Kérlek, ne tedd ezt! Légy felelős életedért, hogy olyan veder lehess amelyik soha nem fogy ki, amelyből mindig meríthetnek mások is.
Annyira megtetszett nekem a tetőn a csillagos ég alatt, hogy arra kértem jótevőmet, hogy engedje meg, hogy fent aludhassak. Nem volt semmi ellenvetése Hikmatnak, sőt, neki is annyira tetszett az ötlet, hogy magának is a csillagtakaró alatt vetett ágyat. Leírhatatlan érzés nyugovóra hajtani a fáradt fejet kint a szabad levegőn, hol a kellemes nyári szellő simogat álomba.
Reggel korán a napsugaraival együtt jött a tetőre a reggeli tea is, kedves, jó reggelt mosoly
társaságában. Úgy éreztem magam ott, mintha oda születtem volna. Jól telt Hikmatéknál, jó volt a társaság, jó volt a hangulat. Éreztem, hogy szívesen látott vendég vagyok. Másnap együtt motoroztunk vissza a városba, ahonnét traktoron utazva távolodtam 8 kilométert 2 nappal korábban. Hikmat az irodájába sietett, én meg egy csendes lepattant kajáldát kutattam fel, ahol leülhettem írni. Késő délután értem haza. Azt mondtam, ha nem veszik rossz néven, egyet én szeretnék főzni nekik valami otthonit. Neki is fogtam pityókát hámozni, hagymát pucolni. A kuktában hamar megfőtt az ízes pityóka leves, amit ők is előszeretettel fogyasztottak. Este megint sokáig beszélgettünk. Igazi Rómeó és Júlia történet. A nehézségek, még jobban összefűzték őket. Argentin filmsorozatba illő dolgokról halhattam egész este. Azt mondta a srác, hogy úgy érzi, hogy ha felesége meghalna, ő sem akarna tovább élni. Ugyanezt az asszony helyett is elmondta. Úgy gondolja, ha ő halna meg előbb, a kedvesének sem lenne boldog az élete nélküle.
Én valósággal le voltam rökönyödve, hogy milyen csapdákat állít az ember maga és felebarátja elé. Mondtam neki, hogy barátom, bármennyire is szeretlek titeket, kötelességemnek érzem ezekre az öngyilkos gondolatokra őszintén reagálni, ha már az én füleim voltak azok, amelyek felfogták és továbbküldték az információt az agyam felé.
Te tényleg azt hiszed, hogy egész életed értelme, hogy szerelmes légy egy bizonyos személybe, önfeláldozóan megvond a figyelmedet minden más környezetedben létezőről ezért? Sajnos, ha azt mondod, hogy nem szeretnéd, hogy a feleséged előtted meghaljon, akkor meg kell tapasztalnod az ő elvesztését. Mert az lesz a végső inger számodra, melynek következtében kinyithatod a szemeidet a világ felé melybe bele lettél teremtve. Teljesen normális dolog, hogy az embernek szembesülnie kell félelmeivel. Ez egy ajándék, egy nagy lehetőség, a félelemmentes, teljes élet lehetősége. Egyszerre sok irányból ordít felém, hogy az emberek áldozatoknak vannak nevelve. Ezért kénytelen vagyok írni erről. Te meg elolvasod, elítélsz ha jól esik, vagy felhasználod valamire saját belátásod szerint. A tipikus én a tied te az enyém történet. Megint visszakanyarodunk a birtokláshoz, a birtokolni akaráshoz. Szentül meg vagyunk győződve, hogy boldogságunk, ha birtokolhatunk olyan dolgokat, amelyek már a születésükkor elmúlásra voltak ítélve. Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy ennyire becsapjuk magunkat? Mi ez, ha nem hitetlenség, a teremtéssel szembeni teljes bizalmatlanság jele? Az ember aki hisz, és nem pedig hitet hazudik magának, hogy jónak gondolhassa személyét, nem tesz ilyent. Ha van bűn, íme, itt van. A fenti sorokban olvashatod. Már most szembe kell nézzenek az elvesztés félelmével, mert a meglehetősen jó képű fiatalembert környékezik a lányok. Hívogatják, üzeneteket küldözgetnek. Ő meg eszeveszettül „védekezik” ellenük. Elmondja nekik, hogy nős, és két gyereke van, de csak nem hagyják békében. A feleségének is folyamatosan elmondja, hogy mi történik, akarata ellenére. A felesége meg otthon eszi a kefét, hogy vajon szeretett férje munkában van-e vagy csajozik. Istenem, de jó, hogy van ez az idegtépő féltékenység, de jó hogy gyötörni tud mindaddig amíg az ember látni kezd, vagy végleg lehunyja szemeit. Szelíden de ugyanakkor tárgyilagosan próbáltam szemléltetni velük, hogy mi az amit ezzel a magatartással bevonzanak maguknak. Mondtam, a birtokolni akarásnak semmilyen köze nincs az igaz szeretet kinyilvánításához. Mondtam Hikmátnak, ha igazán szereti feleségét, engedje őt szabadon. Sőt, kérje meg rá, hogy néha egyedül elmenjen otthonról, amíg ő vigyáz a gyerekekre. Egyedül lehessen saját gondolataival, saját életével, hogy pihenjen, elmélkedjen, „meditáljon” kicsit, elmenjen a barátnőihez, megtapasztalja a környezetet, amibe bele lett teremtve, és ezáltal megérthesse saját életét, hogy szebbé, színesebbé, értékesebbé válhasson. Így sokkal vonzóbb lesz férje számára is. Az évek, évtizedek telhetnek nyugodtan, mert a szépségét és a varázsát soha nem veszíti el. Így igazi élmény lesz a férjnek is minden együtt töltött perc. Természetesen ez fordítva is érvényes. A fiatal női és férfi test vonzalma alábbhagy és szépen elmúlik az öregedéssel, de a belső fény vonzalma, megrészegít mindenkit maga körül, még évtizedek után is. És ezt nem kezdi ki az idő foga. Hagyjátok a fenébe egymás terrorizálását és féltését, mert az a másik test amit birtokolni akartok, már rohadásnak indult, és
lassan elmúlik.Keményre gyúrt galuskák voltak ezek a fiatal párnak. Tussi nem beszélt angolul, de szemmel láthatóan értette, amit mondok. Fáradtnak látszott mindkettő, amikor befejeztem a feltett kérdésre az élettől jövő válasz tolmácsolását. Hikmat szenvedett a szavak súlyától. De nem baj. Inkább most szenvedjen, és essen túl rajta, mintsem egy életen keresztül ne legyen egy igazán felszabadult, őszinte tiszta pillanata. Elbúcsúztam tőlük, felmentem a tetőre, belebújtam a hálózsákomba, és magamra húztam a csillagtakarót.
Alszik a háború
Másnap reggel jól kipihenten, frissen ébredtem. Kicsivel a reggeli napsugarak után keltem. Hikmat már az óráit tartotta az iskolában. Amíg visszajött, én már túl voltam a reggeli teázáson, és már egy néhány sort is begépeltem, a magam mögött hagyott útról. A nap elég hamar eltelt a városban. Miután hazamentem, megkérdeztem, hogy bevállalnának-e egy újabb otthoni specialitást. Azt mondták, hogy milyen beszéd. Erre Hikmattal „lóra ültünk”, és bevágtattunk a piacra dzsemért, ami eddig ismeretlen fogalom vala számukra. Vettünk tojást, tejet. Liszt és cukor volt otthon. Vettünk két sört is meg a lányoknak csokoládét.
Apropó sör. Én elképedve vettem tudomásul, hogy a sör háromszor annyiba kerül, mint otthon a finom friss kocsmai csapolt sör. Gondoltam magamban, ez igen, még megiszok két sört, azzal stoppolhatok haza, mert teljesen legatyásodok. Sajnos Nepál egy nagyon szegény ország, hatalmas árakkal. Minden sokba kerül, csak a munkának nincs értéke. Mindent importálni kell Indiából, vagy Kínából, ezért az árak a csillagos eget karcolják. Az a motorbicikli ami Indiában ötvenezer rúpia, Nepálban százötvenezerbe kerül. Egy indiai rúpiáért 1.6 nepálit számolnak. Még így is kétszerese a motorkerékpár ára a reális árnak. Én amikor jöttem át ide, még szinte örvendtem is, hogy mivel ez nagyon szegény ország, kevéske pénzem nem fog nagyon fogyni. Tyűűű mekkorát tévedtem. Nem is bánom, hogy csak egy hónapra van vízumom :). Kérdeztem, hogy miért nem Indiában veszi meg a motorkerékpárt, ha itt ilyen drága. Hát azért mert mire az Nepálba kerül a feneke alá, még drágább lesz mintha Nepálban vásárolná meg. Hihetetlen, hogy minél kevesebb vére van a népnek, annál jobban szívják egyesek. Bár szabadon járhatnak-kelhetnek a két ország lakói a határon, a kereskedelmet nagyon megvámolják az állambácsik. Itt megint feltevődik a kérdés miért is van állam? Miben segíti az az állampolgárt? Hozzásegíti a nehézségekhez, melyek egy jó adag szenvedés után végül megvilágítják az ember valóságát, amely hozzásegíti azt a feleszméléshez. Egyre inkább azt látom, hogy sem a hatalmak sem a vallások nem hibások az ember szerencsétlenségéért. Egyedül az ember a felelős amely vakságával megteremti és élteti ezeket a rendszereket. Ők a szükséges rossz. Én ezért igyekszem, hogy ne a rendszer ellen uszítsam a fiatalokat, hanem inkább arra biztatom őket, hogy a tudatosság élő mezejére lépjenek, ahol már nincs kiszolgáltatottság, nincsenek hibások.
Az országban amelyről korábban azt hittem, hogy béke uralkodik, meglehetősen sok baj van. Ennek jelképe, hogy fegyveres katona mászkál úton-útfélen. Mindenért amiért pénzt lehet kérni, nagyon sok pénzt kérnek. Minél szegényebb az ember, annál többet kell fizetnie. De ez így normális, ha már telni hagyjuk a bili, akkor hagyni kell, hogy teljesen felteljen, amíg kiloccsan belőle a tartalma. Utána meg újra tiszta bilivel kezdődhet a mese.
Olyan tíz-húsz éve a maoisták elkezdtek szerveződni a népet elnyomó állam ellen. Elindult egyfajta polgárháború Nepálban. Jó sokáig tartott. A maoisták csoportjai a dzsungelben bujkáltak. Össze-össze csaptak az állam haderőivel. Sokan meghaltak a „Szabadságért”. Hikmat azt mondta, hogy annak idején előtte is két út állott. Egyik az elfogadás és a családalapítás, a másik meg az erdőben levő bujkálás. Azt mondja, hogy a bujkáló barátai közül szinte egy sem él. Sikerült az összesnek feláldozni életét az eszméért, ólom által szétroncsolt koponyával, folyóba dobva végezni. Most csend van Nepálban. A színdarab a békéről szól. Hogy lett a csend? Hát egyszerű: a maoisták vezetője a kormány
mögé került. Talán miniszterelnök. Számomra ez már lassan komédia, pontosabban paródia. Kapott ő is egy tál husikát, amit televíziózás közben rághat, hogy ne kelljen a nép baján törje a fejét. És „béke” van Nepálban. A katonák vigyázzák a békét. Valahogy úgy mint Irakban, vagy Afganisztánban, vagy Kasmírban. Eddig akivel beszélgettem a véres harcok útján kivívott békét senki nem nevezi békének. Elég a kormánynak, ha ő annak nevezheti? Megnyugtattam Hikmatot, hogy nincs háború Nepálban, mert most épp alszik. De ha ne adj Isten úgy jár mint én, hogy a szúnyogok rászállnak, és összecsipdesik, az fel fog ébredni, mert én is mindig felébredek, ha már nagyon zavar a szúnyogcsípés.
Hazavittük a palacsintához valókat, és újból felcsaptam szakácsnak. Isteni istenük volt ennek a kedves nepáli családnak. A vendég, akit Istenként tisztelnek, pityókalevest és palacsintát főz nekik :)) Ízlett nekik a híg palacsinta. Nekem is nagyon. Nem azért mert én készítettem, hanem azért, mert már rég nem ettem.
Úgy terveztem, hogy másnap továbbállok, de Hikmat jött egy olyan ötlettel, hogy menjek velük egy szegény gazdálkodó családhoz, akiknek segített valami támogatáshoz jutni, és ezért meghívták őket vacsorára. Azt mondta, hogy úgy készüljek, hogy ott is alszunk. És nagyon egyszerű körülmények között laknak. Engem ekkora már nem nagyon lehetett megijeszteni az egyszerű körülmények kifejezéssel. Mondtam neki, hogy ne törődjön, én ha kell a szabad ég alatt is, ha kell a folyó martján is....A másnap megint hamar eltelt. Gyengélkedő számítógépemet próbáltam meggyógyítani. Délután időben elkezdtünk készülni a látogatásra. De csak hat óra körül indultunk. Hikmat a felesége és a két gyerek motoron mentek. Én meg előttük már odastoppoltam. Amikor ők is megérkeztek a faluba, ahonnét le kellett térni a dzsungel irányába, azt mondta Hikmat, hogy először beviszi a családját a kis faluba, majd visszajön értem. Ez nem is történt másképp. Kis offroad motorozás és a napnyugta után, megérkeztünk vendéglátóinkhoz. Én már távolról megszimatoltam, hogy a lehető leggazdagabb emberekhez jöttünk. Hatalmas terület. Ameddig a szem ellát semmi nincs bekerítve. Három agyagból tapasztott ház egymás szomszédságában. Volt egy óriási, és két kisebb. Isten tudja hányan lakhattak ott. De az a béke amit az a hely kisugárzott magából, leírhatatlan. Egyik férfinak két felesége is volt. Neki köszönhetően én is elgondolkodtam, hogy nem is olyan rossz dolog ez a házasság. Gyerekek asszonyok férfiak. Mindenki egy bogban. A házak belsejéről és külsejéről teszek fel képeket, hogy segítsenek nekem a bemutatásukban. Nem kell már mondjam, hogy nagyon egyszerű berendezésű otthonok voltak ezek. Minden agyagból volt. A házban voltak szintén agyagból készült hatalmas, amolyan kulacs alakú tartályok, amelyekben a gabonát tárolták. Szerelmes lettem ezekbe a sáros agyagos keverékből tapasztott házakba. Ha hazamegyek, én is építek egyet. Szerintem szinte teljesen költségmentesen is fel lehet építeni egy ilyent egy néhány tetőtől talpig székely barát segítségével. Ideális télen-nyáron. Télen nagyon jól tartja a meleget, nyáron meg jó hűvös. Kellemes száraz gabonaillat volt odabent. Nem volt szükség légfrissítőre. Az ablakoknak mint általában csak a helyük volt szépen kidomborítva, ahol a levegő szabadon járhatott ki be. Egyszerű otthonaikba soha nem mennek be cipősön, akarom mondani papucsoson. Mindig kint hagyják a lábbelit. A padlás az olyan anyagból készült mint a fal. Egybe van minden tapasztva, akár egy homokvár a tengerparton. A földre szalmából készült szőnyeget terítenek az étkezéshez, de ez nem létfontosságú. Étkezés után az asszonyok felseprik a földet, néha fel is mossák. A szintén agyagból gyúrt tűzhelyet azt hiszem, minden nem kimossák. Hikmat mesélte, hogy ő is ezen a helyen nőtt fel, de a szülei eladták a földjeiket, és a városra költöztek, hogy gyerekeiket taníttassák. Ennek ellenére ő mindig ide jön vissza, ha igaz csendre, nyugalomra vágyik. Olyan szeretetteljesen beszélt ezekről az emberekről, hogy néha vallásos emberek nem tudnak ilyen szépen beszélni isteneikről. Mondta, hogy ők soha nem veszekednek, soha nem hadakoznak senkivel. Nem akarnak többet mint amennyiük van. Kiderült, hogy mint gazdálkodók, elég jól viszik. Hatalmas földjeik vannak. Még malmuk is van ahol a búzát megőröljék. De nincsenek rossz viszonyban senkivel. Egyetlen bajuk Hikmat szerint az, hogy iskolázatlanok. Meg is kérdeztem tőle rögtön, hogy ki mondta neked, hogy az iskolázottság hordozza az ember értékét. Tényleg vajon Jézusnak milyen végzettsége volt. Tudott-e írni és olvasni. Nem-e azért ítélte halálra a társadalom, mert tudatlansága égbekiáltó volt. Honnét lenne neked liszted, ha minden szülő iskoláztatni akarná a gyerekét. Láthatod, hogy milyen
harmóniában élnek. Egyik sem siránkozik, hogy jajjjjj, nincs iskolám, és ezért milyen boldogtalan vagyok. De lehet, hogy egy szép nap, eljön majd egy okos hozzájuk is, aki elmondja nekik, hogy ha iskolába mennek, akkor sokkal értékesebbek, és boldogabbak lesznek. Oszt egyet hajítanak a sarlókon, és mennek iskolába. Te meg mész Indiába a lisztért is, mert Nepálnak saját lisztje sem lesz. Vagy majd beimportálja neked valaki tripla áron, mert ugye kell egy a háromból a kereskedőnek, kell egy az állambácsinak, és egy neked. Természetesen mind a háromért te fizetsz majd. Nem veszi észre ő sem, te sem, én sem, senki, hogy olyan íratlan szabályok szerint éljük életeinket, melyek igazságáról szentül meg vagyunk győződve, de valahogy mégis megnyomorítanak bennünket.
Kényelmes ágyat vetettek nekem, fölötte szúnyoghálóval. Megint úgy aludtam mint egy baba, fel sem akartam kelni. Másnap meglátogattunk még néhány környékbeli családot is, akik szintén ehhez hasonló életmódot folytattak. Vannak ott valami érdekes fák melynek az ágát letörik, és azzal tisztítják fogaikat. Ennek nedűje nagyon jól fertőtlenít is. Hamar ellestem a módszert tőlük, és kipróbáltam én is. Nagyon bejött a dolog. Úgy éreztem, hogy a fogaim is jól megtisztultak tőle. Egy kis kunyhó mellett egy apró öreg párocska válogatta a foghagymát. Mindketten már kilencven felé jártak. A bőrüket összeráncolta az erős nap, különben makk egészséges és fitt volt mindkettő. Nem győztem csodálkozni rajtuk. Olyanok voltak mint két 90 éves gyerek egymás mellett, ahogy kuporogtak és dolgoztak az otthon most már tiltott növénnyel. Úgy érzem néha ismételnem kell magam, hogy hangsúlyozzam, hogy mennyire szép az, hogy az emberek ennyire közel vannak az Isten minden más teremtményéhez, az állatokhoz, a földhöz, a növényekhez. Nem fosnak, hogy jajj mi lesz ha bepiszkítom a kezem, és befertőződik, nem e kell majd levágja a doktorbácsi. És mi lesz a higiéniával ha majd nem lesz pénz Domestosra. Nem e fognak a bacilusok pokolra küldeni az azokat elpusztító vegyszerek hiányában. Az a szomorú ebben a kis tragikomédiában, hogy a fogyasztói társadalom valóban úgy van nevelve, hogy már a tudattól, hogy elfogyott a Domestos megbetegszik. Tehát ránk nézve ez igaz is. Rájuk nézve, meg mi a csöcs az a Domestos? Vagy lehet, ha elmondanám nekik mi az a Domestos, csendben elvonulna imádkozni, és helyettem is bocsánatot kérne a teremtőtől, hogy különböző káros vegyi anyagokkal mérgezem az anyatermészetet. Micsoda csillogó villogó pozitív kisugárzású reklámjaik vannak! Istenem...Visszamentünk vendéglátóinkhoz reggelizni. Reggeli után elkezdtünk szedelőzködni, megköszöntem teremtőmnek, hogy újra ilyen csodálatos élményben részesített, nekik meg a kedvességet, a ragyogó mosolyokat, és elindultunk vissza „nyugatra”.
Nepáli éjszaka
Éjszaka van. A nappali események egybeolvadnak az álmok világával. Nem ér véget a nap az estével, hanem folytatódik tovább odaát. Felgyorsult az idő nagyon. A kicsi emberi test szinte képtelen követni az eseményeket. A beszámolók is el-el maradoznak. Sok az élmény, sok a történés, kevés az alkalom az írásra. Abba kéne hagyni talán. Nem kéne mindent leírni. Egyre inkább unom a részleteket is begépelni. De a részlet maga a köret. Anélkül nem megy a főétel. A laptopom is lerobbant. Kicsi kapun sok minden érkezik befele. Talán jó lett volna beosztani ezt a sokat 20-30 évre. Tudja a fene. Ami után a nap lemegy a szúnyogok kitartóan szívják a vérem ha a csillagos ég alatt alszok, ha bent. Úgy látszik, ez a ritka vér mindenütt keresett. Nemcsak a kórházak, hanem ezek az élősködők is imádják Rám szállnak sokan. Egyszerre többen is lakomáznak. Mintha szúnyog lakodalmat tartanának rajtam.
A gondviselés mindig jó útra terel. Soha nem kell kint aludjak. Ha semmi pénzem nem lenne is jól meglennék. Egyetlen hátránya a dolgoknak, hogy amikor egy család befogad, megvendégel, nem tehetem meg, hogy leülök a szoba közepén, és mintha ott sem lennének, neki fogok írni. És nem is szívesen tenném, mert mindig jól érzem magam velük, jó anyagot biztosítanak a további eszmefuttatásokhoz.
Eddigi hosszú évek eseményei, „felfedezései” most napokba sűrűsödnek. Azon tűnődtem
álmomban, hogy a két nem kért jóslat is értelmet nyer ezekben a száguldó hétköznapokban. Négy-öt éven belül már olyan gondolatokat kell majd a felszínre hoznom a lét mélyéből, amelyek már teljes mértékben összeférhetetlenek lesznek a nagy hazugságokkal, amelyekbe az ember oly betegesen kapaszkodik. Nekem vagy nekik menni kell. Az igazságnak nehéz lehet az útja egy hazugságokkal tele társadalomban. Ettől függetlenül nagy hitem van abban, hogy a teremtés igazságát nem lehet olyan könnyen eltiporni még a modern tudomány eszközeivel sem. A hamis próféták fellázadnak ellenem, mert egyszerű létezésem által meginog a hatalmuk.
Te, aki olvasod ezeket a sorokat, leszel a bíró, aki dönteni fog, aki az ítéletet kimondja. Ha még négy-öt év múlva is ott leszel, ahol mostan vagy, a lusta kényelmes álmodban, akkor az én nyakamra veted a kötelet, hogy ne zavarjalak amikor fényes nappal nyitott szemekkel alszol. Te leszel a hóhérom. Ha viszont akkora már belekóstoltál az ébrenlét gyönyörűségébe, akkor a hamisaktól kéred vissza a figyelmed, hogy kiéhezve elhagyják a színpadot. Bármennyire is kényelmetlen, de előbb vagy utóbb elérkezik számodra is a döntés ideje, amikor választanod kell az örök álom és a látás között. Nyilván ha addig még arra is rest voltál, hogy legalább belekóstolj a színek csodálatos világába, egyszerű lesz a döntésed. Nagy döntés lesz ez ám, mert utána vagy az örök sötétség, vagy az örök világosság következik. És te kell dönts, mert nem fogja megtenni helyetted egyik általad megbízott képviselő sem. Ez már nem az a játék.
Elindulok Nepálba
Másnap reggel korábban keltem, mint általában. Utolsó tisztálkodás tetőtől talpig a pompa mellett. Az ingek megszáradtak odakinn a spárgán. Tisztának éreztem magam kívül-belül. Készen álltam az út porára. Vendéglátóim hangulata kicsit olyan volt mint a levegő hosszú nyári nap után a zuhatag előtt. Vajon a szavaim bántják őket? Jobbik esetben az, hogy szétválnak útjaink. Mivel út előtt álltam és már többször elrontottam a hasam a hirtelen sok kajával a sok kevés után, csak kicsit ettem. Vendéglátóimnak rendszeresen nehéz megérteni, és elfogadni, hogy amíg nekik az a jó, hogy szarásig tömik a hasikát, nekem az a jó ha csak egy keveset eszek. Búcsúzáskor megtudtam, hogy a távozásom okozott nekik kényelmetlen pillanatokat. 4-5 napot töltöttünk együtt, osztottunk meg egymással. Még nekem is kicsit rosszul esett úgy búcsúzni ettől a kedves fiatal pártól, hogy talán soha nem látjuk viszont egymást. A kislányuk már egy napja azt mondta szüleinek, hogy igaz-e, hogy nem fog elmenni az uncle (nagybácsi). Megkértek rá, ha még Nepál felé megyek, nehogy elkerüljem a lakásukat. Vagy ha ugyanott megyek ki az országból, ahol bejöttem, mindenképp menjek be hozzuk. Befogtam a lovamat a bőrönd elé. Hikmat kikísért az útra. Azt mondta, nem talál szavakat. Mondtam neki, ne is keresse őket. Engedjen utat a csendes búcsúzásnak. Megöleltem és megszorítottam egy kicsit, hogy érezzük, hogy élünk, hogy egyek vagyunk, és hogy egymásért vagyunk. Hátat fordítottam kedves nepáli barátomnak és nyugatnak. Elindultam kelet irányba. Sokáig nem kellett gyalogolnom. Jött egy teherautó, ami elvitt egy kb 50 kilométerre levő városkába, ahol egyet netteztem volna, ha el nem veszik az áramot Nepáli szokás szerint. Ez még mindig rejtély számomra. Nem értem, miért kell el és visszaadni az áramot oly gyakran. Kiderült nemrég, hogy Nepál a második a világon után Brazília a víz biztosította erőforrások tekintetében. Minden víz Nepálon keresztül pörög le a világ legmagasabb csúcsairól. Annyit kell tenni, hogy eléje teszel egy malomkereket, hogy ha már arra jár dolgozzon is valamit, és loccsan a villanyáram. Utána többször is többtől is érdeklődtem, hogy miért ilyen nehéz fenntartani a villanyáram folytonosságát. Leggyakoribb válasz az volt, hogy eddig harcolt a két oroszlán (mármint a kormány és a maoisták), most meg osztozkodnak. Nincs idő a dolgok javítására mert még mindig az igazukat osztják. Szegény kicsi Nepál! Csoda, hogy még egyáltalán lélegzik. Hihetetlen, mennyire szorongatják a torkát a hatalmasok. A hétköznapi ember tudatában van annak, hogy a háború még nem szűnt meg, hanem csak szundít.
Továbbindultam Északkeletnek. Egy kis Suzuki vett fel, amelyben 2 ember utazott. Jól tudtak
angolul. Valami üzletemberek voltak. A sofőr azt javasolta, hogy töltsem velük a szilvesztert, ugyanis épp valamilyen nepáli újévet ünnepeltek az emberek. Az idén ez már harmadik újév nekem. Mielőtt eljöttem volna szép hazámból is ünnepeltünk egy új évet. Dél Indiában a kínai vendégeknek köszöntünk boldog új évet. Most meg a nepáliaknak mondom, hogy Boldog Új Esztendőt. Egy nagyobb nepáli városban váltak szét útjaink, miután kiderült, hogy nem lenne elegendő hely ott, ahova mennek. Úgy igazából arról volt szó, hogy az üzletember elkezdett tűnődni azon, hogy mennyire vagyok jó üzlet én számára. Azt mondja, hogy újabban nem szívesen segít idegeneken, mert azok mindig elmennek, oszt többet soha nem hall róluk. Mondtam neki, hogy jól is teszi, mert ha azért segít, mert cserében vár valamit, akkor jobb ha nem segít többet soha, amíg már nem tud úgy segíteni, hogy közben ne az járjon a fejében, hogy vajon mire lesz majd jó ez a reláció. Mondtam, hogy nekem csak békém van, amit meg tudok osztani másokkal, az meg újabban nem a legjövedelmezőbb biznisz, úgy hogy adjon az úr jó találkozást! Megköszöntem a hozzám valókat, emeltem kalapom, és indultam vissza az országútra, hátha sötétedés előtt még kerül egy jármű. Már sötét volt akkor is amikor felvett egy autó, melynek tulajdonosa, taxis-mentősofőr. Elővettem minden eddig felhalmozott kapaszkodási képességemet, száguldottunk ezerrel és hosszú fénnyel, szembe a forgalommal az országút irányába. Milyen is lenne, ha valaki úgy vezetne itt, mint mi odahaza? Valószínűleg elcsodálkoznék, hogy a srác még milyen félénk és tapasztalatlan. Az országútra érve érkeztem ahhoz a pillanathoz, ahol normális körülmények között el szokás veszíteni a reményt, mert már este van. Ilyenkor senki nem áll meg. Egy rendőr érdeklődött mi járatban. Mondtam neki békét viszek az éjszakába. Épp fuvarra vadászok. Tíz percnél többet nem tölthettem az út szélén amikor megérkezett az éjszakai fuvarom, szállásom. Nem sokáig tartottuk egymást szóval a fiukkal, ugyanis nem volt amivel. Nekem nem volt nepáli, nekik meg az angolból volt kevés. Kényelembe helyeztem magam, előkerült a hálózsák, és belekezdtem a kettős utazásba. Egyformán haladtam térben és az álmok mezején. Éccaka megálltunk még egy kajára, utána még egy szundításra, és mentünk tovább. Reggel egy kőcsorgó mellett a felkelő nap sugarai kíséretében tisztálkodtunk, mostunk fogat. Egy kis reggeli közös út, után elbúcsúztunk. Ők mentek jobbra, én meg egyenesen tovább. Ekkora már jó messze voltam az ország keleti határától. Megtudtam, hogy Butwalnak hívják a várost amibe érkeztem. Ettől a várostól délre van egy kis település, ahol Buddha úr született sok-sok évvel ezelőtt. A város közepén megállítottam a motrot, hogy tankoljak. Nepáli Noodlere esett a választás, amit még szeretek is ráadásul (nem tom, hogy hívják ezt magyarul. Olyan nagyon vékony tészta, amit többek között borsóval, hagymával, sárgarépával főznek össze olajban különböző fűszerekkel ízesítve. Paradicsom szósszal vagy csípős csilivel szokás leönteni tálalás után). Minden kis útszéli gyors étkezdében készítenek ilyent. Öntöttem rá egy kólát is, mert valahogy nagyon talált az ízvilágával. Lakoma után elindultam a város azon vége felé, amely desztinációm, Pokhara felé mutat. Ott úgy döntöttem egy kicsit leülök írni, de hamar rájöttem, hogy csak ülve aludni tudnék, semmi mást. A nap sugarai gondoskodtak arról, hogy a bőrönd súlya megkétszereződjön, és ráadásul a meredek szerpentinek is elém siettek, hogy élvezhetőbb legyen a vándorélet. Hála az égnek, hogy sehová nem sietek. Lehetőségem van lassan közlekedni. Elértem azt, hogy tűző napsütésben szinte verejtékmentesen haladtam felfele a hegyen. Ekkora már megtanultam, hogy érdemesebb mielőbb elfogadni a körülményeket, és velük élni, mintsem a megmaradt energiát belső vívódásra, küszködésre pazarolni. Jött is egy Mahimdra terepjáró, melynek sofőrje olyan kedvesen sietett segítségemre, mintha egész nap engem keresett volna az út szélein. Mesébe illő csoda tájakon kanyarogtunk fölfele a palpai hegyeken. Látványban nem volt hiány az biztos. A helyiek olyan helyekre építettek házakat, hogy én kissé másnaposan ki sem mernék jönni belőle, nehogy beesek a bejárat előtt tátongó hívogató mélységbe. Semmi nem lehetetlen. Amolyan teraszos, lépcsőzetes a földművelés. Nagyon érdekes látványt nyújt felülről a szemnek. Minden terasznak más a formája, néha más a termése is. Érdekes, milyen figyelmesen megformálják ezeket a kis földdarabokat. Az út keskeny, néha elfogy az aszfalt, néha visszajön. Néha jobb nem a szakadék fele nézni, mert a sok Hollywoodi film után hamar bekapcsol az ember fantáziája, hogy nagyon könnyen mi történhetne. Útjaink egy csodálatos kis település aljában váltak szét, ahonnét állítólag szép a kilátás a világ legmagasabb csúcsaira. Valahogy
csak a kilátásért nekem nem jött, hogy ott maradjak aznap. Úgy döntöttem, hogy tovább fogyasztom az utat, amíg lehet. Vígan fütyörészve, néha énekelve haladtam a hegyekben. Néha kifogtam egy egy marékkal a hegy oldalából kicsorduló friss vízből. Vettem néhány banánt, melyeken elrágódtam útközben. Egy motoros csapattal találkoztam, akik az egyik motrot vizsgálták. Odaléptem, megkérdeztem, hogy nem-e tudok segíteni. Valamennyire értek a motorokhoz én is. Odaadták a járművet, hogy menet közben vizsgáljam meg lelkiismeretét. Enyhe szabálytalan kattogás hallatszott a motor felől. Az első fogaskerékre gyanakodtam. Nem úgy tűnt nekem, mintha nagyon súlyos lenne a gond. Viszont igazi élmény volt hosszú idő után a motoros szerpentinezés. Csak egy néhány percig tartott, de szerintem az utam végéig nem fogom elfelejteni. Mindenesetre a vér nem válik vízzé. Nem hiába terveztem több éven keresztül a föld körüli motoros utat. Elfogadtam, hogy nem úgy sikerült, hogy motoron vágjak bele a nagy utazásba, és látom ennek előnyét is, de minden alkalommal amikor motorra ülhetek, és becsaphatok a lovak közé, olyan mintha egy másik dimenzióba vágtatnék át egy vasparipán. A sors eddig is gondoskodott arról, hogy ez a földi szenvedélyem is meg legyen ajándékozva néha, és tudom, hogy ezután sem fog elkerülni az alkalom, hogy érezhessem milyen amikor egyszerre több lónak az ereje röpít a széllel szemben. Néha eszembe jut szeretett társam, az öreg Africa Twin, mellyel együtt készültünk az útra, mely most magányosan, talán reménytelenül vár a gazdira otthon a garázsban. Csalódást jelenthetett neki, hogy miután megkapott mindent földi jót, abrakot, hogy végre elindulhassunk, és magunk mögött hagyjunk néhány tíz ezer kilométert, magára hagytam, és elindultam nélküle. Ezért azt fogom tenni, hogy nemsokára bemutatom őt az új gazdájának, aki majd feltehetőleg, ugyanolyan tisztelettel bánik vele mint én. Annak nem sok értelme van, hogy élve eltemessem. Jó lelkű még az öreg paripa, szereti az utat, így hát útjára eresztem.
A motoros kaland után egy másik kis Suzuki, gyorsította fel az utam Pokhara fele, melynek utasai egy fiatal apa és fia voltak. Több tíz kilométert hagytam magam mögött az ők társaságukban. Egy kis településre érkeztünk, ahol számomra már megszokott módon buszra akartak tenni, de közöltem velük, hogy ha nem muszáj nem buszozok. Találtam egy útszéli internetezőt, ahol a weblapon dolgoztam egy kicsit, és családommal is válthattam néhány szót.
A gyógyító nyugalom
Amire befejeztem a világhálós dolgaimat a nap már jó mélyen a hegyek mögött járt. Már lassan hétköznapi dolog számomra az esti stoppolás. Gondoltam, csak kerül valami. Nem volt még túl késő. Nyolc óra körül járhattak az órák. Kiálltam az út szélére, hátha kapnék egy nekem való teherautót. Nem mondhatnám, hogy dús volt a forgalom. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy könnyen fog menni a stoppolás. Egy ötven év körüli ember kíváncsiskodott, hogy merre tartok abban az órában. Mondtam neki, hogy Pokharaba kéne eljutnom. Azzal biztatott, hogy verjem ki a fejemből, hogy valaki abban az órában meg fog állni, hogy elvigyen. Kérdezte miért nem megyek hotelbe. Mondtam neki, hogy nem van pénz hotelekre csak kajára, és bár a látszat az ellenkezőjéről árulkodik nem vagyok turista, csak egy egyszerű csavargó, aki néha békéről, és határok nélküli világról prédikál.
Utam folyamán talán a legkényelmetlenebb dolog, hogy szembesülnöm kell azzal a bánásmóddal ami a gazdag turistákat illeti. Többek között a bőröm színe pontosabban színtelensége miatt, a legtöbb ember akivel kapcsolatba kerülök természetes módon azt feltételezi rólam, hogy egy gazdag mindenható turista vagyok, aki a pénzével elintéz mindent, akinek a pénzéért megéri kedveskedni. Főleg Nepálban a bőröm színe meg a kalapom miatt, a legtöbb helyen automatikusan emelkednek az árak. A buszokon is hajlamosak többet kérni a jegyért, mint a helyiektől. Ezért legtöbbször az árakat megérdeklődöm mielőtt vásárra kerülne a sor.
Az útszéli bácsi tudomásul vette, hogy nem Hollywoodból érkeztem szájat tátani a Himalája lábaihoz, hanem egy üres zsebű vándor vagyok, aki egy olyan kelet európai országból érkezett, ahol annak idején a kommunizmus még az itteninél is jobb sanyargatta a népet. Rögtön közölte is, hogy ha nem vagyok igényes, van egy üres szoba lent a ház alatt, amit teljesen díjmentesen a rendelkezésemre
bocsát. A háza a főút mellett volt, amelynek az út felőli részében egy kis üzlethelyiség, ahol a helyiek olyan kellékeket vásárolhattak, amelyek szükségesek a hétköznapi élethez. Az otthona egyben a munkahelye is, ha lehet azt egyáltalán munkahelynek nevezni. Lámpát gyújtottunk és a háza mellett levő meredek lépcsőn lementünk az alsó szintre melynek mennyezete körülbelül az út magasságával volt egyenlő. Egy vas ajtó várt rám nagy lakattal. Börtön cellának is prímán beillett volna. De én ennek is épp úgy örültem, mint annak idején az 5 csillagos szállodáknak. Már rég nem a szoba kényelme határozza meg a boldogságomat. Csak egy hely, ahol a nyugovóra térhetek, és nem ver az eső. Kinyitottuk az új otthonom ajtaját. Nem volt egyáltalán túlrendezve. Egy matrac nélküli faágy meg egy bicikli látványa fogadott. A faágyra később egy szalmaszőnyeg került, hogy ne érezzem úgy magam mint egy második világháborús fogoly.
A kis boltot nem sokan látogatják. Élelmiszereket nem nagyon árul. Csak cukorka és bagó van a boltjába, ami szájba tehető. Az összes többi árucikk olyan, amin a por talán már hónapok óta vastagodik. Nem sokan zavarják a bolt nyugalmát. Meglehetősen lassú arrafelé az élet. Nem nagy igényűek. Meglepődtem, hogy ő, aki nem nagyon bővelkedik a földi javakban, szívesen segít rajtam, megossza azt a keveset is amije van anélkül, hogy bármit is elvárna cserében. Az ő cselekedete is azt igazolja, hogy az embernek minél kevesebb van, annál többet tud adni másoknak. Amióta meghalt az édesanyja, bizonyos ételekről is lemondtak. Feltételezem, hogy ez valami vallással kapcsolatos fogadalom. Felesége is ő is viszonylag vidám kedélyű emberek. Nem nagyon panaszkodnak. Elfogadják azt, amit hoz az élet. Az élet meg részükről is sok áldozatot követel. Két gyerekük van. Mindkettő egyetemista. A lányuk a falutól ötven kilométerre, Pokharaban, a fiuk meg Londonban. Állítólag valamilyen szívbetegségben „szenved” a bácsi már évek óta, amire szedi is mindennap a szintetikus fehér bogyókat, hogy időt nyerjen a teremtőtől. Eladta minden földjét, hogy a fia Londonban tanulhasson. Sajnos a nepáli olcsó föld árából, a fiatalember nem sokat okosodik a vad nyugaton. Állítólag egy szállodába jár dolgozni odakint, de nem pénzért, hanem kajáért. Azt mondja sok a nepáli odakint, ezért örvend, hogy legalább ételt adnak a kétkezi munkájáért. Fel vannak készülve arra is, hogy akár a fejük fölül a födelet is áruba bocsássák, hogy a gyerekeknek jobb sorsuk legyen. Én csak nyeltem a képzeletbeli gombócokat. Valaki elhitette velük, hogy attól lesz értékesebb gyerekük, ha Londonban iskoláztatik, hogy attól lesz boldogabb ő és a családja, ha neki angol oklevele lesz. Ezért koldusként él most, minden emberi méltóságát ideiglenesen felfüggesztve. Elment messzi földre, hogy hivatalos papírt szerezzen arról, hogy ő is értékes része a társadalomnak, hogy egy neves intézmény értékessé avassa őt. Még egyszer nincs értelme, hogy az áldozat című fejezetet beidézzem ide. De valahányszor találkozok a helyzettel, elszomorodok, hogy az embernek milyen természetes lemondani az életéről, áldozatot vállalni egy másik életért, bízva abban, hogy annak majd jobb lesz. De sajnos mivel a másik élet ezt tapasztalja, neki is természetes lesz lemondani önmagáról, hogy valaki másnak jobb legyen majd. Így generációról generációra mindenki halott életet él, hogy a jövő nemzedékének jobb legyen mint neki volt. Olyan nehéz észrevenni, hogy pont ezzel ítéljük halálra magunk után a jövő nemzedéket is, ezzel fosztjuk meg őt annak lehetőségétől, hogy mielőbb felnőjön, és megtanulja vállalni a felelősséget saját életéért. Vajon mikor születik meg már az a nemzedék, amely a tiszta egyenes jelenben látja a szebb jövő lehetőségét, mert érti, hogy az egészséges kiegyensúlyozott jelen nem más mint az áhított szép jövő szilárd alapja. Úgy építjük az életünket, mint az az ács amely egy szép tető kedvéért a házat kő vagy beton alap helyett, forgácsra helyezi. Most innét visszatekintve azokra a napokra, azt gondolom, hogy az a szülő, amely ennyire lemond a saját élete beteljesedésének lehetőségéről a gyerekeiért, az talán még azzal is többet tudna segíteni gyerekein ha egyszerűen véget vetne áldozatos életének, az által lehetőséget adva gyerekének az igaz felnőtté válásra. Tudom, hogy ha vallási vagy más társadalmi törvényeket figyelembe véve elemzed a soraimat, nem tehetsz mást, mintsem hogy elítélsz, de én azt javaslom helyette, hogy gondolkodj el te is ezeken a dolgokon, ameddig még nem késő, ameddig még nem leszel áldozat, mely áldozatot nevel gyerekéből is.
A felesége vacsorát készített. Előre bocsátottam, hogy nem fogok sokat enni, mert könnyebb nekem a nagy bőrönd súlya mellett a hasamban két lapát szar helyett csak egy lapáttal szállítani :). Bár
egy ideje a gyomrom visszautasítóan kezeli a túl fűszeres ételeket, kifejezetten jól esett a hagyományos nepáli vacsora (DAL, CURRY, CHAPATI). A rizst udvariasan visszautasítottam, mondván, hogy soha nem voltam nagy barát vele, de a legutóbbi barna rizs kúra óta, még jobban haragszunk egymásra. Vacsora után lementem a cellámba, és belülről magamra zártam az ajtaját. Hosszú utak után rendszerint nem szokott baj lenni az alvással. Nem sokkal napnyugta után általában én is ágyban szoktam lenni. Másnap reggel korán keltem, és neki fogtam rögzíteni az elmúlt napok eseményeit. Nemsokára érkezett a vendéglátóm a reggeli teával. Ő is épp úgy mint az előző jótevőim, szentül vallotta, hogy a vendéget Istenként kell tisztelniük. Ettől függetlenül azt éreztem, hogy amit tesz értem az neki is örömére szolgál. Tea mellett folytattuk az ismerkedést, a két világ összehasonlítását.
Úgy beszélgettem vele is mint mindenki mással. Hagytam, hogy a szavak ha jönnek, természetesen jöjjenek, mosoly vagy vicc vagy egy komoly arcvonás társaságában. Érdekes, hogy gyakran félünk természetesen, őszintén megnyilvánulni bizonyos körülmények között. Nem is olyan rég ez még engemet is jellemzett. De egy ideje mind csak azt tapasztalom, hogy az őszinteségnek, a természetességnek mindenhol helye van. Talán azért, mert mára már a természetes dolgok a különlegesek. És az emberek szeretik a különlegeset a megszokott mindennapos szürkeség adag után. Többször is rám fogták, hogy különleges vagyok, és én elcsodálkoztam, hogy azon törekvésem, hogy visszakerüljek a forráshoz, hogy teljesen őszinte és természetes legyek, különlegességnek számít manapság. Válaszképp azt mondom, hogy talán mindenkinek ez a sorsa, aki bátran felvállalja önmagát. Talán arra születtünk mindannyian, hogy különlegesek legyünk a magunk egyediségében, de útközben kiderült, hogy a fehér bárány a jó bárány. A fekete az különleges. Legtöbb esetben különlegesen rossz, mert az ítéletet a fehér bárányok mondják ki és a pásztorkutyák hajtják végre. Ezért az a megszokott, hogy a legtöbb fekete, meg tarka is fehérre festeti magát, hogy a pásztorkutyák oltalmukba fogadják őket. Én ezt nem ítélem el, nem ítélhetem el. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ezt tegye. Mindenkinek joga van saját panaszainak megteremtéséhez. Mindenkinek joga van félelmeihez. Ez a szabad akarat. Választhatjuk ezt is azt is. Ebben a száguldó sokszínű világban adottak a lehetőségek mindenre. Azt mondjuk, hogy jobb félni, mint megijedni. De azt is mondjuk, hogy aki mer az nyer. Lehet választani. Lehet kilenc évet élni kilencven év alatt. De lehet kilencvenet is kilenc év alatt. Hogy miért választják a fehér bárányok az első opciót, arra a válasz nagyon egyszerű. Mit is választhatna az a bárány aki semmi másban nem hisz csak a pásztorkutyában és a fűben?
Lassan már úgy kezelt a vendéglátóm, mintha fia lennék. Felhívta a figyelmemet, hogy nincs értelme elindulnom Pokharaba aznap, mivel Szombat van, és itt a Szombat a szabadnap. Vasárnappal kezdődik a hét. Minden be van zárba beleértve az egyetemeket is. Javasolta, hogy ha jól érzem magam, még maradjak egy napot. Mondtam neki, mivel úgy látom, hogy szívesen teszi, amit tesz, elfogadom az ajánlatát. Gyönyörű, derűs nap ígérkezett. Már reggel kiszemeltem a ház mögötti völgyben lévő folyót, ami tisztított, szomjakat oltott, és szép látványt nyújtott a helyeiknek. Már a napfelkeltében a partjára képzeltem magam, ahol megmoshatom a ruháimat, megborotválkozhatok, fürödhetek, és törölközhetek a gyöngéden simogató felkelő nap sugaraiban. Ez egy kicsit elmaradt a jótevőmmel folytatott beszélgetés, meg az új honlap szerkesztése miatt.
Késő délután, miután végeztem az írással, kértem egy tálat vendéglátómtól, és elindultam le a folyó partjára a reggeli képzelődést megvalósítani. Itt megint meg kell tapasztalnom a leírható szavak korlátait, ugyanis nehéz szavakba önteni azt az élményt amit a csodálatos zöld völgy látványa meg a kristálytiszta meleg folyóvíz nyújtottak. Csodálatos érzés a természet ölén a legtermészetesebb módon tisztálkodni, ruhát mosni úgy, hogy közben nem sietsz sehová, semmilyen fontos terv nem zakatol a fejedben, ami elterelné a figyelmed a csodálatos jelen megéléséről. A helyiek is ugyanolyan örömteli lassúsággal mossák ruháikat, egy két bivaly megérkezik egy vacsora utáni italozásra. Az a szép az egészben, hogy számomra természetes, hogy ők ott vannak, és szemmel láthatóan őket sem zavarja az én jelenlétem. Úgy vagyunk ott egymás mellett mintha egyszerre születtünk és nevelkedtünk volna. És ez nekem csak ízelítő abból, amit ők mindennap megtapasztalhatnak, és senki nem küld számlát érte. Senki nem zárja el fent a csapot, ha nincs fizetés. Teljesen idilli a környezet. Szebbet festeni sem
lehetne. Nem is kívánkoztam vissza a beton szobába. Legszívesebben ott helyben lefeküdtem volna, és nyugodtan gyönyörködve a természet szépségében elaludtam volna, hogy majd egyszerre kelhessek a napsugaraival ott a semmi közepén, a mindenség ölén. Ha jól belegondolok ennek nincs is nagyon akadálya. Szinte bármikor megtehetném. Legfeljebb egy kis sátorra lenne szükség, hogy legyen ahova behúzódni, ha zordulnának a kinti körülmények. De tudom, hogy tudja a lét mire van leginkább szükségem. És ha abban a kis hordozható sátor is benne van, akkor majd eljön az hozzám anélkül, hogy több időt kelljen töltsek a gondolatával, mint amennyit megérdemel, mint amennyit ellophatok azoktól a dolgoktól, melyek fontosabbak az életben, mint az egyszemélyes hordozható házikó megszerzésének gondolata. Ennek a kis „magánlakásnak” megvannak az előnyei és a hátrányai egyaránt. Az mindenképp előnynek számít, hogy ha épp egyedül szeretnék nyugovóra térni anélkül, hogy esti mesét kelljen mondanom, vagy hallgatnom valaki részéről, megtehetem. Hagyhatom, hogy az élmények és a gondolatok szabadon röpködjenek a fejembe, hogy az összes megtalálja a hozzá illő társat, igaz szerelmét. Ezt nagyon fontosnak tartom az ember életében. Főleg a modern ember életében, aki annyira elfoglalt az anyaggal, hogy a szellem csak hálni jár belé, és alvás közben is nyugtalanul forgolódik, mint egy lázas kisgyerek. Amint azt már korábban is említettem, annyira intenzívek néha a tapasztalások, hogy kevésnek találom néha a magammal töltött időt, amikor hagyhatom, hogy a szerzett élmények megérjenek, megtalálják a helyüket az életembe, majd utat kapjanak a külvilág felé, hogy mások számára is eszközül szolgáljanak. Ez még egyelőre nem panasz, és biztos vagyok benne, hogy nem is kell panasszá fejlődjön, mert próbálok továbbra is ébren lenni amikor a jelek jönnek, hogy megmutassák, hogy merre és hogyan tovább. Ismételten örült a lelkem, hogy ezek a dolgok, melyek gyakorlatilag zéró pénzbe kerülnek, ilyen csodálatos élményben tudnak részesíteni. Tiszta testtel, ragyogó lélekkel mentem vissza a házba, ahol a vendéglátóim már készítették a vacsorát. Szomszédok is átjöttek megnézni a jövevényt, csodálkozni a furcsa kinézetén. Nem volt unatkozás egy percig sem. Ha nepáli nyelven beszéltek hozzám, én magyarul válaszoltam. Jó kis buli volt. Egy kis esti beszélgetés után lementem a szobába, és eltettem magam a hosszú napra. Bár csak ötvenöt kilométer választott el Pokharatól, tudtam, hogy az időben nagyon sokat jelent a hegyi utakon, ahol el-el fogy az aszfalt, majd vissza-vissza jön néha.
Másnap reggel korán keltem, összecsomagoltam, és írtam egy néhány sort. Nemsokára érkezett a reggeli tea is, melyet egy kis búcsúbeszélgetés és egy kis reggeli követett. Vendéglátóim azt mondták, hogy ha kedvem tartja, még akár egy hónapig is örömmel megtűrnek a házukban. Én is el tudtam volna viselni azt a vidéki, természetközeli nyugalmat akár életem végéig is, de éreztem, hogy Pokhara vár rám, indulnom kell.
Élet a szavak rengetegében
Sokadjára búcsúztam sokadik jótevőmtől. Szép fütyörészős idő volt. Már alig vártam, hogy újra otthon legyek. Újra az úton (On The Road Again). Aki ezeket az érzéseket még nem ismeri, és nem is érez késztetést rá, hogy megismerje, az mindvégig azt fogja gondolni, hogy egy hazug disznó vagyok, amikor azt mondom, hogy az egész világ az otthonom, hogy mindenhol a világban van egy hely, mely szívesen otthont biztosít, és szeretettel fogad.
A beszámoló írásának egyik célja pont az, hogy ízelítőt kínáljon ebből a vándor életstílusból, mely lehet épp annyira tartalmas és szép, mint egy helyhez kötött egy otthonos életvitel. Ezzel párhuzamosan arra is rá szeretnék mutatni, hogy a kellemes otthon fogalma nem helyhez kötött. A szép és csúf otthon fogalmát magunkban hordozzuk. Akinek szép az otthona egy bizonyos helyen, annak valószínűleg egy másik helyen is ugyanolyan szép lesz. És ez megint olyan dolog, amiről nem lehet és nem is szabad sokat beszélni. A szavak csak azért vannak, mert az alacsony tudatossági szintünk miatt nem tudnánk kommunikálni másképp. Nevezhetném amolyan átmeneti, akár kényszer megoldásnak is a szó formálás képességét. Még a szavak mesterei is távol állnak attól, hogy szavakba öntsenek egy isteni érzést. Mit mondjak én, aki egy fél életet úgy élt le, hogy egyenesen megvetette a költészetet, az
irodalom minden megnyilvánulását. Tökéletlen eszközként tekintek még mindig a szavakra. Nagyon megtévesztenek. Nap mint nap látom, hogy mennyire elvesznek az emberek a szavak világában. A szavak világa az igaz létnek egy parányi töredéke, és mégis felteszünk mindent rá. A teljes létünket a szavak félreérthető, legtöbbször akár nem tudatosan hazug világa határozza meg. És még csodálkozunk, hogy boldogságunk ingatag. Nem tudják az érzést átadni. Még szerencsére van ölelés, van arckifejezés, meg adatott a szeretés és a szeretkezés lehetősége. Ezek talán azok a dolgok, melyek kicsit a szavak világa fölé emelik emberi létünket. De még ezek is közelebb vannak földhöz mint az igaz forráshoz, amely felé tartunk szavainkban botladozva, kioltott fáklyákkal.
Az évezredek óta generációról generációra öröklődő határokat nehéz megnyitni, lerombolni, de viszont szükséges megérteni, hogy nyitás nélkül nincs beteljesedés, nincs teljes élet a földön. Életünk végéig csak vegetálni fogunk, mint akit már születése előtt eltiltottak a hústól. Úgy érzem, hátralevő életem napjait, perceit szívesen „áldozom” arra, hogy segítsek kinyitni a berozsdázott vasajtókat. De látnom kell, hogy nagyon kevés vagyok ahhoz a rengeteg ajtóhoz. Ezért szükséges, hogy mindenki akiben az élet értésének lángja fellobbant, vállalja a felelősséget, ne tartsa magában az okkal megszületett gondolatot, ne színezze, ne szépítse, hanem engedje útjára abban a formában, melyben az megszületett. Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy nem szabályos, tudom, hogy törvénybe ütköző, de ez nem szabad elkeserítsen egyetlen őszinte embert sem, mert ahogy a teremtésbe vetett bizalmat megerősítik a tapasztalások, úgy elkezdődik az emelkedés a szárnyalás. Ne legyünk háziszárnyasok, melyek elől eltitkolták, hogy meg lettek áldva a repülés képességével, ezért soha nem is próbálták, soha nem is próbálják. Az igazság felé vezető úton csak addig van szükség a nehézségekre, amíg a teremtésbe vetett hit meg nem szilárdul, amíg határozott döntés nem születik, hogy választottunk, hogy a teremtés igazságát, az EGY IGAZSÁGÁT választjuk, a sok kicsi életű igazság helyett, melyek ebben az órában vannak a következőben már halottak. Addig botladozunk csak, amíg meg nem tanuljuk az imát, mely lényünk legmélyebb zugából árad az EGY fele. Ezért is van nagy szükségünk arra, hogy az egyedi belső hangot megtaláljuk, és azt szüntelenül, félelem nélkül kövessük, tarkaságunk vállaljuk, a fehér festéket, mely egyformának álcáz mindannyiunkat lemossuk. Ez természetesen a bátrak döntése, azoké, akik az életet választják, a hosszú unalmas ébren alvás helyett. Azok döntése ez, akik tudják, hogy azért jöttek, hogy megérkezzenek oda, ahonnét elkóboroltak, tudják, hogy nem hosszú földi életért jöttek, hanem a mielőbbi hazatérésért. Nagyon nehéz így gondolkodni, mert nagyon tapadós a talaj amelyen állunk. A földbe, az anyagba vannak gyökerezve a lábak, olyannyira, hogy meg sem tudunk mozdulni. Ha meg is emelkednénk egy kicsit, már egyből félünk is a zuhanástól. Gyáva férgek vagyunk mai kifejezéssel élve (angolul: pussy). Félve éljük minden pillanatunkat, és soha nem tesszük fel a kérdést, hogy miért? Miért félünk? Mit féltünk? Mink van amit annyira kell féltenünk? Félünk, hogy vajon holnap élünk-e még, lesz-e még alkalmunk félni. Bízok benne, hogy hallatszik a hang, mely ezeket a csúnya gondolatokat helyezi eléd, hogy az orrod beleüsd, hogy fájjon, hogy mérges légy, hogy elszakítsd a pórázt mely évezredek óta ott lóg a nyakadon.
Hosszúra sikeredett a gyalog út, de nem bántam. Leszámítva azt a szakaszt, ahol a porból nem láttam ki, nagyon élvezetes volt. Nemsokára jött is egy teherautó, mely nem volt annyira leterhelve, hogy hátul a csomagokon ne kaptam volna helyet magamnak. Elkezdődött egy újabb kapaszkodós útszakasz. Gondolhatod, hogy egy nagy teherautó felfüggesztése, meg rugózása nem ilyen magam fajta 66 kilós vándorok szállítására lett kitalálva, ezért úgy hajigált engem, mint egy darab pityókás zsákot azon a gödrös úton. Nem is olyan rég azon gondolkodtam, hogy talán nem ártana a fizikai erőnlétemet is ápoljam valamilyen formában. Na de ez rendszeresen megtörténik amikor kifogok egy-egy jármű tetején történő utazást. Na meg a hosszú gyaloglások is pezsdítik a vért az ereimben. Valami fiatal srácok voltak a szállítók, akik az elején kétkedve néztek, amikor azt mondtam, hogy azért nem buszozok mert nincs zseton rá, meg különben is jobban tetszik nekem így. Belementek a számukra nem túl előnyös, de nem is hátrányos vásárba, hogy elvigyenek szinte Pokharaig. Ez negyven valahány kilométer intenzív kapaszkodást jelentett számomra. Olyan is volt hogy akkorát szökött a teherautó hátulja, hogy a vas rúd amiben kapaszkodtam a kezemben maradt. Mondom magamban, nesze neked,
most már használhatod egyensúlyozni mint egy kötéltáncos. Végül a Pokhara fele vezető utat, egy kisebb teherautóban a sofőr mellett ülve fejeztem be. Annyira megszoktam már a zötykölődést, hogy már szinte rosszul esett az ülés monoton kényelme.
Amire beértem Pokharaba, az ég haragos ábrázatot öltött magára, és azzal fenyegetett, hogy megver, ha nem szedem a lábaimat. Esőre állt az idő, de nagy esőre, és nemsokára rá is zendített. Több hónapos kihagyás után nem is vettem rossz néven az eső látványát. Bemenekültem egy buszmegálló melletti bolt sátrába. Ott találkoztam valami nepáli „Sadu”-kkal. Ezek a saduk narancssárgába vannak öltözve, hosszú szakálluk és hajuk van, és gyakran viselnek turbánt a fejükön. Azt mondják magukról, hogy ők nekik semmi nem kell, nincs szükségük az anyagi létre. Csak azt felejtik el, hogy szarni azt meg kell néha napján. A szarnivalót, meg kéregetéssel teremtik elő. Nem tudom melyik az igaz sadu, meg melyik a hamis. Én valószínűleg eddig csak a hamisakkal találkoztam. De az is lehet, ha megnézném a SADU jelentését a szótárban, azt írná, hogy hamis. Pénzt kért tőlem kajára. Mondtam egye a fene, veszek neki valami kaját, éhen ne haljon itt előttem. Oszt amikor látta, hogy van akitől, mutatta, hogy még lennének vagy haton, nekik is jó lenne kaját venni. Mondom neki, hogy biztos nem a humorérzéked hiánya miatt lettél SADU. Mondom, mi a fenét műveltek sadukként, hogy kajára sem futja. Azt feleli, hogy imádkoznak Sheevahoz. Mondom, lehet elcsesztek valamit abban az imában, ha könyörögnötök kell egy falat ételért. Keserves arcot is vágott, hátha a szánalom kinyitja az ajándékpénztárcámat. - És miért iszol testvér? – kérdeztem tőle. – Hát csakis a rossz idő, meg a hideg miatt, hogy nehogy lebetegedjek.-válaszolta. Gondoltam magamban, ha netán ez az utolsó napod, amit kibírsz kaja nélkül, és nem kapsz jobb ügyfelet mint én, akkor sajnos elérkezett az utolsó napod, mert engem nem győztél meg arról, hogy hasznos dolog téged etetni. E legyen az én sorsom is, ha társadalom számára haszontalannak ítéltetek. Felugrottam egy buszra, ami a várostól 16 kilométerre levő pokharai egyetem fele tartott. Örömmel tapasztaltam, hogy az eső elől a buszon sem menekültem meg, ugyanis pont az ülésem fölött is szinte olyan jól folyt be az eső mint odakünn. Úgy látszik, nőnöm kell még, ezért keres engem ennyire a tavaszi eső.
Véletlenül megmérgeztem magam
Kb. egy órás esős buszozás után megérkeztem a városon kívül levő egyetem utcája végéhez. Elindultam az utcán befele azt remélve, hogy még nincs túl késő, és találok valakit az egyetemen, akinek elmondhatom mi járatban vagyok, és tud segíteni nekem a szállásügyben. Felnéztem az égre. Továbbra is elég haragos az ábrázata. Tudtam, hogy bármikor küldhet még egy adag hideg zuhanyt a hátamra. Két fiatal hölgy jött velem szembe akiktől megkérdeztem, hogy biztos arra van-e az egyetem, mert én itt az utca végéről még semmi egyetemi hangulatot nem tapasztalok. Mondták, hogy jó irányba tartok, de ha gondolom, szívesen elkísérnek, hogy megmutassák, hogy merre kell menni. Később kiderült, hogy az egyik lány pont az egyetem főtitkárának a lánya volt, aki az eső elől behívott a házukba. Édesanyja kávéval kínált, közben tudakolóztak, hogy mi járatban vagyok ott. A lány közölte, hogy szól a bátyjának, aki tanár az egyetemen, hogy segítsen megszervezni az előadásokat. A bátyja is a házban termett egy néhány percen belül. Rövid ismerkedés után megkért, hogy másnap reggel menjek be az egyetemre és ő a dékánnal lebeszéli a dolgokat. Szinte hihetetlen volt, ahogy pörögtek az események. Olyan volt, mintha minden egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlana. Miután lebeszéltük a másnapi teendőket, tovább húztam a bőröndömet az utcán, hogy hátha kapnék egy olcsó szállást aznap éjszakára. Elértem egy kis bolthoz, ahol valami kekszet meg főt tojást vásároltam. A boltos felajánlotta, hogy mivel van bőven üres szobája, nyugodtan maradhatok nála. Felvittük a bőröndöt az emeletre, és rövidesen el is indultam az álmok mezején, hogy reggel az egyetemre pihenten érkezzek.
Másnap tíz óra tájt értem be az egyetemre. R.C. Aryal a főtitkár fia bemutatott egy két kollégájának, majd a dékánnak, aki örömmel fogadta érkezésemet. Nemsokára megismerkedhettem
Damaruval, aki közegészségügy szakon tanított, és akivel a későbbiekben nagyon jó barátok lettünk. Damaru meg is szervezett még aznapra egy előadást a közegészségügy szakon (public health). Az előadás sikeresnek mutatkozott. Kíváncsian követték a diákok a béke fogalmának ezt a másik fajta megközelítését. Kérdések is voltak, melyek nagy része már korábban is elhangzott más egyetemeken. Az előadás után a tanáriban intézhettem az internetes dolgaimat. Közben teát és falnivalót hoztak be nekem. Damaru és barátja munka után elvittek vacsorázni, ahol még egy darabka csirkét is ellöktem. Vacsora közben Damaru közölte, hogy amíg ott leszek, nála fogok lakni. Aznap este még a boltos házban aludtam. De másnap reggel már bőrönddel mentem iskolába. Valami mérnök növendékek számára volt előadás szervezve aznapra. Az igazság az, hogy velük nem volt túl könnyű dolgom. Sokan is voltak az osztályban, a hangom is kevés volt a nagy teremhez, de valahogy úgy éreztem, hogy őket sem érdekli a téma annyira mint az előző csoportot. Ezért nem is nagyon erőltettem a dolgot. Rövidre és tömörre fogtam a beszédet, és szóltam nekik, hogy akit komolyabban érdekel a téma, azokkal az előadás után szívesen eltöltök még egy kis időt. Volt is egy jó pár jelentkező akik kérdésekkel jöttek, akik még többet szerettek volna hallani arról amiről addig beszéltem. Ez pont így volt jó. Tudatában vagyok, és elfogadom, hogy az ami vagyok, amit képviselek az a környezetemnek csak egy bizonyos részét érdekli. Ez így van rendjén. Van akinek pont arra van szüksége, amit adni tudok, másnak meg kényelmetlen pillanatokat okoznak azok a gondolatok amelyek a létemen keresztül megmutatkoznak a külvilág számára. És vannak olyanok is természetesen, akiknek amiről beszélhetek, az egyenlő a Csipkerózsika történetével.
Előadás után a tanáriban netteztem ameddig a villanyáram szolgáltató engedte. Közben és utána meg beszélgetéseket folytattunk a tanárokkal. Damaru még az azelőtti napon közölte, hogy egy néhány napon belül indulnak egy csoportos kirándulásra az egyetem buszával, amire engem is meghívnak. Egyfajta tanulmányi út a diákoknak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a nepáli egészségügy helyzetét egybekötve kirándulásokkal. Nem nagyon volt akkor még okom visszautasítani az ajánlatot. Annál is inkább, hogy azt mondta Damaru, hogy nem kell semmiért sem fizetnem amíg velük vagyok. Damarunak elég sűrűn akadt dolga aznap. Nekem összesen két előadást kellett tartani. Időm bőven volt a fényképeimmel meg a történeteimmel foglalkozni. A tanári szép csendesen elvoltam. Írogattam, az otthoniakkal beszéltem egy kicsit. Folyamatosan gondoskodtak az ottaniak, hogy jól érezzem magam. Teát, vizet, ételt hoztak nekem. Ekkor történt egy kis baleset aminek napokon keresztül ittam a levét. Evés közben egyik amalgám tömésem elhagyta a fogamat, amit sajnos sikerült is lenyelnem. Tudtam, hogy az amalgám töméseknél vannak finomabb és egészségesebb desszertek is, épp ezért gondolkodtam, hogy hányassam meg magam. Végül lemondtam róla, amit azóta egy párszor meg is bántam. Lement Merkúr koktél a nyelőcsövön igyenesen a gyomromba, majd a vékony bélbe majd nem tudom, hogy hova. Mindenesetre néhány órán belül olyan hatásokat éreztem, mintha villanyárammal üttettek volna meg. Minden erőm elment alig tudtam megmozdulni. Éreztem, hogy a lázam is egyre csak emelkedik, reszkettem mint egy nyárfalevél. Amire megérkeztünk Damaruék házához, akkora én már éreztem, ha a ház kicsivel messzebb lenne, akkor én inkább a szabad ég alatt hálnék, vagy a tehén mellett ha netán esne az eső. Nem jön, hogy elhiggyem, hogy annak idején ilyen cuccal tömték be a fogamat. Az elmúlt hónapokban elég gyakran találkoztam olyan információkkal, melyek az amalgám tömések veszélyességéről számolnak be. Rákos betegeknek is javasolják az amalgám mielőbbi eltávolítását. Rákkeltő hatása nagyon erős, főleg amikor megpiszkálódik, és bekerül a szervezetbe. Állítólag nagy viták folynak a fogorvosok körében és az egészségügy emberei körében a témát illetően. Lényeg az, ha van neked ilyesmi, és tetszik az életed, akkor cseréltesd ki az újfajta tömésre, mert az amalgámon kívül is bőven akad eszköz mely segítségével elrákosodhatnak a sejtjeid. Szerintem ha láttál volna, amikor teljesen kiütött engem, akkor másnap sürgőséggel dupla áron cseréltetted volna ki töméseid. Tetszett nekem a szervezetem válasza, ugyanis tíz percenként a budira kellett mennem. Ezt nem azért mondom mert a kedvenc hobbim a fosás, hanem azért, mert örültem, hogy a szervezetem automatikus tisztításba kezdett. Természetesen ez gyengített engem ezerrel. Étvágyam nem volt, ha lett volna sem láttam volna sok értelmét az evésnek. Egész éjjel dideregtem, mintha valahova az északi
sarkra mentem volna vendégségbe nyári öltözetben. Az érdekes az esetben az volt, hogy még abban sem lehettem biztos, hogy az amalgám miatt van, mert malária veszélyes zónából érkeztem, ahol kaptam bőven a nem kért oltásokból szúnyogéktól. Egyik sem jobb a másiknál. Nem mondhattam volna, hogy megkönnyebbülök, ha valaki azt mondja, hogy nem amalgám hanem malária, vagy fordítva nem malária hanem az amalgám. A malária miatt nem kellett volna kőrösi után menjek az örökzöld vadászmezőkre, mert mára már gyógyítható. Nem tudom milyen utóhatásai vannak, de gyógyítható. Az amalgámot meg nem kell gyógyítani, mert előbb utóbb kitakarodik a szervezetből (Gondolom én optimistán:)). De viszont nem tudom, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy teljesen kitakarodjon. Ja és rákkeltő hatása van. Ez nem érint a meglepetés erejével, ugyanis manapság már lassan minden rákkeltő hatású. De viszont ha arra gondolok, hogy szinte az összes elődöm rákban pusztult el, rám nézve nem túl biztató, ami történt. Mindenesetre, ha majd egyszer gazdag leszek, én is kicseréltetem a fém töméseimet. Elég garanciás fogaim vannak, összesen talán csak 3 vagy 4 tömésem van. De ha ebből egyszerre kettő kiesne, valószínűleg hamar befejezném a föld körüli utam. Didergés mellett meg olyan gyengének éreztem magam mint egy újszülött boci, akinek nehéz a lábra állás. Minden porcikám fájt. Szerintem ha hajam lett volna, azt is fájtattam volna az első éjszaka. Na de lassan megviradt. A fájdalmaim kicsit apadtak. Körülnéztem a szobában. Nem láttam sem angyalokat sem ördögöket. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy valahol még a földön hányódik a lelkem. Damaruék is felkeltek. Kérdezték, hogy vagyok. Mondom, hogy érdekesen. Amikor a legnagyobb fájdalmaim voltak, kínomban nevettem. Régebb próbálkoztam a sírással, de nem sok eredménnyel. A sírás nem segített a fájdalom enyhítésében, így úgy döntöttem, hogy inkább nevetek. Lehet a nevetés sem segít, de én akkor is jobban szeretem a humort meg a komédiát mint a búvalbaszott drámát. Mosolyogva meg nevetve, hogy mondhattam volna Damarunak azt, hogy te nagyon lent vagyok. Biztos nem hitte volna el. Mindenesetre neki is feltűnt, hogy nem teljesen az vagyok, akivel két napja megismerkedett. Még azt is fontolgatta, hogy egy barátjával elküld Katmanduba, ha netán valami komolyabb bajom van, tudjanak ott kezelni. Egyébként is abban az állapotban nem lenne túl nagy élmény nekem a négy napos buszos kirándulás.
Elmentünk reggel az egyetemre. Lassan mentem mint egy öreg bácsika, aki hazafelé ballag miután megrendelte koporsóját a temetkezési vállalkozónál. Damarunak a szokásos vizsgára készüléssel teltek az órái. Én meg a tanáriban ültem, és igyekeztem spórolni minden csepp energiámat. Egyszer jön Dámáru, hogy lenne egy csoport, akinek a békéről beszélhetnék. Gondolhatod, hogy nem ugrottam ki a székből örömömben, de nem is ellenkeztem. A jányok akik várták az előadásomat, nővérképzőben jártak. Közöltem velük, hogy nagyon lassú leszek és halk hangon fogok beszélni, mert csak arra futja. Megkértem ha úgy gondolják, hogy érdekli őket a téma, vegyék fel a tempómat. Nem volt egyáltalán baj. Sőt, kifejezetten élveztem, hogy nem kellett kiabálnom, és a csendes szavak is sikeresen célba találtak. Igazi élmény volt halkan és lassan és spórlósan beszélgetni. Csak a nagyon szükséges szavaknak adtam hangot, hogy a töltelékkel ne zavarjam össze a hallgatóság elméjét. Ez volt talán a számomra legélvezetesebb előadás. A halk gondolatok olyannyira gazdákra találtak, hogy még azt sem vettük észre, hogy jól túlléptük a rendelkezésünkre álló időt. Valósággal örvendtem, hogy nem mondtam Damarunak, hogy ne haragudjál, nagyon gyenge vagyok, és nem tudok a békéről meg megértésről beszélni ebben az állapotban. Csuda jó dolog ez a nem ellenkezés. Ajánlom mindenkinek! Az ember ha hagyni tudja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, és nem ellenkezik, valahogy mindig a legjobb dolgok jönnek. Amint már korábban is írtam, a legtöbb jó dolog amit útam folyamán megtapasztaltam csak úgy felkínálta magát számomra, mint egy könnyelmű örömlány. Nem kellett keressem, meg erőfeszítéseket tegyek annak érdekében, hogy megkapjam őket, utána meg esetleg birtokolni akarjam amit megkaptam. Nincs szükségem rá, tudom, hogy ha túl sokáig akarnék ragaszkodni bizonyos jó dolgokhoz, azzal kizárnám a lehetőségét annak, hogy a többi jó dolog is ami még rám vár az életben megtalálja az utat felém. Ezért nekem már nem kell semmi. Ami jön, az mindig a legjobb. És ez úgy igazából minden ember fiával így van. Minden amit kap az ember az az adott körülmények között a legjobb számára. Az más kérdés, hogy az ember ezt képes-e látni, vagy sem. Én
mindenesetre jó látást kívánok neked kedves olvasó. Kívánom, hogy lásd, hogy minden amit kapsz, az a lehető legjobb eszköz számodra, hogy mindig egy lépcsőfokkal feljebb kerülhess, és ne úgy haladj az életben mint a csárdásban, hogy kettőt balra és kettőt jobbra, mert akkor gyakorlatilag egy helyben mozogsz.
Olyan jó érzésekkel töltött el a legutóbbi előadás, hogy egy kicsit gyógyultam is általa. A nap végére már jobban éreztem magam. Damaru is úgy látta, hogy javult az állapotom. Jó lesz ez így. Holnap indulhatunk a kirándulásra. Érdekes ez a szituáció is. Normális esetben az ember az interneten vagy egy utazási irodában megkeresi a kirándulást. Engem meg betegen is megkeres a kirándulás. Őszintén bízom abban, hogy ezek a sorok nem irigységet keltenek benned kedves barátom, hanem inkább elgondolkodtatnak, hogy mi is annak az eszköze, hogy a dolgok így történjenek, mert ha megtudod a választ, és tudod is alkalmazni, nem lesz semmi akadálya számodra sem annak, hogy akár napi rendszerességgel megtapasztald, hogy megkapsz mindent amire szükséged van, ami örömet okoz számodra anélkül, hogy kérnéd azokat. Itt fontos ismételten hangsúlyoznom azt is, hogy teljesen normális dolog, hogy az ember elveszít mindent, amit birtokolni akar. És ez nem átok, hanem áldás. A lét mindig résen van, és segít az embernek, hogy ne vészen el az apró kis részletekben, mert ha elvész, nincs ahogy meglássa a lényeget, a legfontosabbat, a legszebbet, a legértékesebbet. Minden jó dolog, amit az ember megtapasztalhat az életben az csak parányi része annak az ajándéknak, amit megkaphatunk, ami fel van kínálva minden egyes földi halandó számára.
Az igaz boldogság titka:
Meg kell tanulnunk a jó dolgokat elengedni magunktól. A jó dolgok egy idő után elveszítik garanciájukat. Lejár a szavatossági idejük. Ha az után is ragaszkodunk hozzuk, kizárjuk annak lehetőségét, hogy a legjobb dolgok is ránk találjanak, életünkben helyet kapjanak. Itt hibádzik legtöbbször az ember. Találkozik valami nagyon jóval, és annyira örül neki, hogy azt birtokolni akarja egy életen keresztül nem véve észre a pillanatot, amikor az a jó elveszíti jó beállítottságát és teljesen az őt birtokolni akaró gazdája ellen fordul, hogy megszabaduljon tőle. A jó dolgok teszik az embert a sírba. A jó dolgok ölik meg az ember lelkét még a fizikai halál előtt. Fogadj örömmel mindent, ami jó, mindent ami rossz. De légy résen, hogy észrevedd, amikor eljött a pillanat, hogy elengedd, hogy felszabadítsd a helyet a még jobb számára, hogy azáltal te is jobb életű halandóvá válhass.
Ajándék kirándulás Nepálban
Másnap reggel korán keltünk. Készültünk a négy napos buszos körútra. Én magammal vittem a nagy bőröndöt is azzal szándékkal, hogy a kirándulás végeztével megyek is tovább a főváros, Katmandu irányába. Én nem mentem be az egyetemre. Egy útszéli boltocska teraszán vártam meg a buszt. A buszon ismerős arcok ültek (kicsit furán hangzik, hogy ismerős arcok ültek, nemde? De azt nem írhatom, hogy ismerős seggek ültek, mert az nem annyira használatos, és még megszólnának miatta:)) Az a csoport volt, amelyiknek a legelső nap tartottam előadást. Nagy csoportos visítással üdvözöltek és azt kiabálták, hogy „welcome peace” (Isten hozott béke!):) Szeretem a jó humorérzékű, vidám-kedélyű embereket. Első pillanattól tudtam, hogy jó buszon vagyok. Ahogy felültem a buszra, indult is a móka, nem késlekedett sokáig. Viccelődtünk. Énekeltünk. Megtanítottam nekik a himnuszomat, a Willie Nelson „On The Road Again”-jét (Újra az uton). Gyönyörködtünk a tájakban. Jó buli volt. Mesebeli helyeken kanyargott a buszunk. Hatalmas hegyek vették körül a keskeny utat. Mellette egy meglehetősen agresszív folyó vágtatott a sziklák között lefelé. Mondták is a diákok, hogy az egy nagyon felkapott hely a vadvízi evezésre. Több helyen is megálltunk kajálni, teázni. Én csak sárgarépát, uborkát és más nyers zöldséget és gyümölcsöt fogyasztottam, bízva abban, hogy az nem árt meg emésztőrendszeremnek. Az első fő állomás valahol a Chitwan nemzeti park környékén volt, ahol
egy kórházat látogattunk meg, melynek vezetői beszámoltak a kórház helyzetéről. Kicsit úgy éreztem magam mint egy parlamentben. Egy rakás formális miszterezés, meg köszönés meg köszöntés. Annyi címet felsoroltak egy egy név után, hogy én már a hallattán belefáradtam. Damaru azzal az ötlettel állt elő, hogy én is szóljak majd egy pár szót. Nem nagyon ragaszkodtam ehhez az ötlethez, annál is inkább, hogy több idős bácsika is részt vett a beszélgetésben. Én meg nem szívesen piszkálom a megkérgesedett idegsejteket, olyan információkkal, melyek nem részei az ők hitviláguknak. Legtöbb esetben a reakció egyértelműen a megvetés, meg az ellenkezés, meg annak bizonygatása, hogy őrültség, amit mondok. Ez sajnos a szomorú valóság. Az az elme, amely nem tanult rugalmasságot negyven-ötven év alatt, annak már annyi. Nagyon kicsi az esélye, hogy egy középkorú, vagy egy idős emberke aki egy életen keresztül az ezer éves törvényeket meg a makacs elveit követte, hirtelen be kezdjen fogadni új dolgokat. De nem kizárt! Én már láttam a csodát megtörténni. Sajnos legtöbb esetben az idős embernek nagyon meg kell törnie, hogy eléggé megpuhuljon az új dolgok befogadására. De ha már eléggé megtört, elkezdődhet a tisztítás. A szar kiürítése, és a tiszta értelemszerű dolgok befogadása. Amint a történet elején is mondtam, nagyobb értelmét látom annak, hogy fiatalokkal megosszam azt ami kikívánkozik belőlem, mintsem hogy öregekkel folytassak vitát, vagy újságoknak adjak interjút arról, hogy hány éves vagyok, honnét jövök és merre tartok, és hogy a szüleim mivel foglalkoznak, és hogy hány testvérem van.
Eleget tettem Damaru kérésének. Tíz percbe belesűrítettem, amit a körülmények és az aktuális téma kihoztak belőlem. Nem volt nehéz dolgom, mert meggyőződésem, hogy a megértés az alapja mindennek. A betegség nem más, mint az élet értésének hiánya, egy figyelmeztető, hogy nem figyelünk eléggé a jelekre, aminek következtében néha nagyon letérünk az útról. Röviden és tömören szóltam a betegségről mint lehetőségről, mely segítségével az ember elébb kerülhet az igaz emberré válás útján. Elmondtam, hogy a betegségek gyógyítása érdekében a legrosszabb dolog, amit az ember tehet az, hogy küzd ellenük. Abban a társadalomban, amelyikben a harcot erényként tüntetik fel, meglehetősen nehéz nem küzdeni az egyénnek a betegsége ellen. Ha az ember lebetegedik, egyből azzal kezdik bombázni, hogy meg fogsz gyógyulni, csak akarnod kell. Le lehet győzni a betegséget, küzdeni kell ellene. Ezek a sorok gyakorlatilag arra biztatják a beteget, hogy haljon meg minél hamarabb. Még olyant is szokás mondni a súlyos betegnek, a haldoklónak, hogy nem vagy beteg, nem szabad úgy gondolkodni. Hát nem beteg csak a nyaka véres. Azt mondtam, hogy a mai világban a doktorbácsi csak annyit csinál, hogy eltereli a beteg figyelmét az igaz problémáról. Azt hazudja a betegnek, hogy meggyógyul, vagy meggyógyult, hogy a beteg mosolyogjon rá egy nagyot és csúsztasson a zsebébe egy kis anyagi juttatást. Nincs gyógyulás megértés nélkül. Egyáltalán nem értelemszerű, hogy egy betegséget csak úgy elvegyen a doktorbácsi az embertől anélkül, hogy a beteg megértené, hogy minek köszönhetően került ő abba az állapotba. Még ha el is veszi az orvos a betegséget valakitől, azzal is pazarolva a beteg idejét, annak vissza kell jönnie minél hamarabb, hogy a beteg tudomására hozza, hogy a megoldás elsősorban nem a doktorbácsi kezeiben keresendő, hanem saját magában. Az a beteg, aki van annyira alázatos, hogy megérti, hogy a betegsége ajándék volt számára, megérti, hogy mi annak a hozománya, ahhoz mehet a doktorbácsi is egész nyugodtan, mert készen áll a gyógyulásra. Az olyan emberek meggyógyítása, amelyek nincsenek megérve a gyógyulásra, egyenesen felelőtlenség. A gyógyító maga bűnt követ el a gyógyítás által.
Sokáig nem dobálóztam a súlyos szavakkal. Úgy érzem tíz perc alatt is tudtam elég kényelmetlen pillanatot okozni a szakma avatott nagyjainak. Szóltam a srácoknak, ha kérdés van a hallottakkal kapcsolatosan, majd a buszon bőven lesz alkalmunk megbeszélni. A diákoknak nagyon tetszett, amit mondtam. Kellett is figyelmeztessem őket, hogy hagyják abba a tapsot, mert nem tapsért beszélek. Különben sem akartam több kényelmetlen pillanatot okozni a kórház dolgozóinak. A rövid beszédem után is még egy darabig folyt az értekezlet. Én kimentem egy közeli teraszra, és egy padon végignyújtóztam mint egy vén kandúr. Gyönyörű idő vala. Az ég kékjébe bámulva el is aludtam. Arra ébredtem, hogy Damaru költöget, hogy keljek fel, mert indulunk. Mondtam neki, hogy menjenek csak nyugodtan, én még egy kicsit maradok. Ekkora már ismertük egymást annyira, hogy biztos lehettem
benne, hogy érti a viccet. Szállás keresés következett. Másnapra a nemzeti park meglátogatását tervezték a diákok. Tehát Chitwan környékén kellett maradnunk. Egy meglehetősen módos hotelben voltunk elszállásolva. Úgy éreztem szinte magam mint Európában. Damaru és tanár kollégája olyan éttermet választott a vacsorázáshoz, ahol nekem külön tudtunk rendelni főtt pityókát és „dahi”-t. A dahi nem más, mint aludt tej. Itt errefelé, nagyon finomra készítik, aminek egyik oka az is lehet, hogy legtöbb esetben bivaly tejből készül, ami jóval zsírosabbal, mint a tehén tej. Nagyon jól esett a vacsi. Utána az alvással sem volt baj. Már-már azt kezdtem hinni, hogy teljesen meggyógyultam.
Másnap irány a Chitwan nemzeti park, ahol elefántokat meg orrszarvút kellett volna bámulni a dzsungelben. Végül nem mentünk be a dzsungelbe, hanem valahol a dzsungel peremén néztük a háziasított indiai elefántokat, ahogy a sápadt bőrűeket szállítják a hátukon pont úgy, ahogy az fel van tüntetve a szórólapokon. Én nem volt extázisban a látványtól. Talán jobban örültem volna, ha szabad elefánt családokat látok, valahol a saját környezetükben. Intenzív fényképezkedésbe kezdett a csapat. Ez alatt én a helyiekkel beszélgettem. Megtudtam tőlük, hogy akár dolgozhatnék is ott. Gondoltam magamban, hogy ezt igyekszem észben tartani, mert elképzelhető, hogy még egy hónapot Nepálban kell töltenem, mielőtt újabb vízumot kérelmeznék Indiába. Énekelve hagytuk el a nemzeti parkot. Szerettem ezt a csapatot. Csak úgy ömlött belőlük az életkedv. Jókat beszélgettem velük. Mindig egy más csoportban ültem, hogy mélyebb betekintést nyerjek világukba. Mindig más helyen ültem, vagy mindig mások ültek mellettem. Egy percig sem volt alkalmam unatkozni.
Másnap estére derült égből villámcsapás. Szinte ugyanazok a tünetek mint két nappal korábban. Ez alkalommal már nemcsak a méreg miatt fostam, hanem az miatt is, hogy nehogy maláriám legyen. A maláriának egyik jellemzője, hogy olyan hullámvölgyei vannak (váltóláznak is nevezik). Mivel hozzám már másodszor érkezett ez az állapot, arra gondoltam, hogy maláriám is lehet. Megint nagyon le voltam gyengülve. Olyan hotelbe érkeztünk, ahol nem volt elegendő hely. Egy szobában rengetegen voltak. Én lent aludtam a vendéglőben a földön Damaru a másik tanár és még egy jó néhány diákkal együtt. Annyira erőtlen voltam, hogy eszembe nem jutott a szállás kényelméről filozofálni. Örültem, hogy lefekhettem, és nem szólnak hozzám. Másnap reggel megint egy új nap volt felkelőben. Mintha újjá születtem volna. Ennek felettébb örültem. Bíztam benne, hogy megint nem jön vissza ez a padló alatti állapot, mert ha netán visszajön, szinte biztos lehetek benne, hogy maláriám van.
Jól telt a másnap. Hegyen völgyön keresztül énekelt a buszunk. Gyönyörű helyeket látogattunk meg, melyek neveit valahogy nem tartottam észben. Azt tudom, hogy egy kört írtunk le a térképen. Pokharaból indultunk dél fele, majd nyugatnak vettük az irányt. Nyugat felől egy másik úton, Palpa irányából érkeztünk vissza Pokharaba. Valami híres templomot néztünk meg valahol lent a folyó partján. Templomot már annyi félét láttam ebben az életemben, hogy azt hiszem, hogy ha a következőben egyet sem fogok látni, akkor sem lesz hiányom belőlük. Palpa környékén valami kilátót kerestünk fel, ahonnét a Himalája legmagasabb csúcsait láthattuk volna, ha olyanok az időjárási viszonyok. Sajnos nem volt annyira tiszta a levegő, hogy jó képeket készíthessek a világ legmagasabb csúcsairól. De megnyugtat a tény, hogy vannak mások, akik már megtették helyettem, és utánam is lesznek valószínűleg egy néhányan akik csodás képeket mutatnak majd az Everestről és annak kisebb testvéreiről. Sok más érdekes dolgot mutatott a kirándulás. Egy helyen egy régi királyi kastélyt újítottak, amelyet nemrégiben a maoisták szétbombáztak. Érdekes kis játszma ez: szétbombázunk kastélyokat, meg épületeket, hogy legyen amit majd később bűnbánóan újraépíteni, hogy legyen mit megmutatni a turistáknak. Számomra ez sem volt túl nagy élmény, mert az ember anyaghoz és a múlthoz való túlzott ragaszkodását juttatja eszembe. Minden régi dolgot meg szeretnénk menteni, miközben a lelkünk búcsút int és eltávozik tőlünk. Azt meg ritkán jut eszünkbe megmenteni. Meglepő, hogy az építészetben, és úgy általában is a nők is épp úgy dolgoznak mint a férfiak. Közel tíz darab téglát is elvisz egy nő a feje tetején. De ha kell követ törnek, és szinte minden más melót elvégeznek amit nálunk csak a férfiak. Kis túlzással mondhatom azt, hogy itt errefelé a nő a legjobb, leghasznosabb háziállat. Vannak helyek, ahol férfiakat nem is láttam dolgozni csak nőket. Ők meg politizálnak a bornak nevezett ital mellett, amit rizsből meg más gabonából főznek. Tulajdonképpen az övéké a helyi
bor nem más mint egy gyenge és meglehetősen büdös gabonapálinka. Többször is kínáltak vele. Néha udvariasan megkóstoltam, de soha nem jött, hogy belakja belőle, mint otthon a Hargita vizeiből készült sörből, vagy valami finom házi szőlőléből.
A diákokkal folytatott beszélgetéseim folyamán azt próbáltam kipuhatolózni, hogy mi késztette őket, hogy egyetemre menjenek, a közegészségügy szakot válasszák. Jött a kérdésre válasz mindenféle. Viszont nem sokan győztek meg arról, hogy igenis ez volt a vágyuk, ez az, amit szeretnek, amit majd örömmel fognak végezni. Többen azt mondták, hogy ez egy új szak. Szükség van az emberekre. El lehet majd helyezkedni vele. Ide is eljutott már ez a mentalitás sajnos. Azért végeznek egyetemet, hogy legyen egy felsőbb diploma. Még nem tudják pontosan, hogy merre tartanak vele, de azt tudják, hogy egyetem után le kell mesterizni, majd utána elszokás menni egy másik országba mint például Norvégia, ahol majd doktorálni kell, és akkor meg is érkeztek. Elértek a csúcsra, a társadalom csúcsára, ahol már ők is valakik. És ha egy másik valaki nem hinné, akkor van egy köteg oklevél róla. Érdekesek vagyunk. Azt viszont nem felejtem el, hogy a kórház látogatás alkalmával, egy két embert érdekelte, hogy miről is szól a mese. Ha neki fogtam volna akkor fényképezni, külön kiállítást rendezhetnék az ásítozós képekből. Volt egy közöttük, aki tisztán bevallotta, hogy ő a barátokért van itt. Jó a hangulat, szereti a társaságot, és ezért játszik egyetemistát. Egyébként meg nem nagyon érdekli a dolog. Ja és a szülei természetesen elvárják, és hajlamosak lennének a házukat is eladni, hogy őt orrvérzésig iskoláztassák, majd elküldjék egy másik országba, hogy még több elismerést szerezzen gyerekük. Mit mondjak erre? Nagyon nincs amit, mert az előző fejezetekben, amikor írtam az áldozatról, akkor erről is esett szó. Mindenesetre kegyetlenek ezek a társadalmi csapdák. KontrolEgyik alkalommal, miután egyik szálláshelyünk közelében egyik jány találkozott a barátjával, megkérdeztem tőle, hogy ki volt a fiatalember. Ő mondta, hogy a barátja. Mondom neki, én azt nem hiszem el. Mondom, hogy engemet se te, sem a fiatalember nem győzött meg arról, hogy együtt vagytok. Egy őszinte forró ölelés, legalább egy puszi az arcra, sehol semmi? Azt mondja, azt nem lehet. Itt Nepálban nem leehet, mert ha netán meglátják, hatalmas bajuk származhatna belőle. Nagyon elítélnék, megszólnák érte, talán meg is vernék. Nem szabad csak úgy úton út félen „fajtalankodni”. Dermedten figyelten a lány szavait. Mondom neki, hagyd a fenébe, légy őszinte önmagaddal szemben, legalább öleld meg azt az embert, szorítsd magadhoz, mintha valóban szeretnéd. Legalább az arcát puszild meg. Nem azt tanácsolom, hogy fogjatok neki gyereket gyártani az utca kellős közepén, de ennyire ne fogjátok vissza az érzelmeket a külvilág kedvéért. Néha a belső hangnak is tegyetek eleget, ne csak annak, amit a külvilág odakiabál nektek. Hát de nem lehet, mert a társadalom...... Szegény társadalom, milyen nagy gondokkal van elfoglalva. Nincs neki nagyobb baja, mintsem, hogy a fiatalokat igazgassa, hogy olyan fakók legyenek, mint ő. Sokáig nem okoskodtam. Nem szólhatok bele a boldogságukba. De mivel én is tanúja lehettem az esetnek, ezért el kellett gondolkodnom rajta, hogy valójában mi is az, amit látok. A nyomorúság veszi fel őket. Visszaélések miden irányból, a végtelenségig kizsákmányolja őket a rendszer. Nekik meg csak arra futja, hogy a fiatalokat is megnyomorítsák idióta néhány ezer éves törvényeikkel. Még csak annyit mondtam a lánynak, hogy figyeljenek kicsit, mert az a rendszer mi vagyunk. Ők a rendszer. Ha minden gyáva fiatal fejet hajt neki, annak csak az lesz az eredménye, hogy ezer év múlva is a szerelmesek csak lopva suttoghatnak egymásnak egy néhány szót ügyelve, hogy nehogy kémkedjenek körülöttük, hogy társadalom ellenes cselekedetet hajtanak végre. Ha elfogadod a szart, előbb utóbb te is szar szagú leszel, és elvárod a környezetedtől, hogy ők se legyenek különbek. Aki meg különb szeretne lenni, azt megkövezed, hogy térjen észhez. Könyörtelen ez a játszma! Nem tudtam megállni, hogy ne tanítsam rosszra őket. Mondtam nekik, hogy ne felejtsék el, hogy csak egy életük van, és igyekezzenek azt úgy élni, hogy a belső hangot kövessék, mert ha egyfolytában csak a külsőkre figyelnek, még azt a rövidke életet is elpazarolják. Soha nem adnak lehetőséget maguknak, hogy megtapasztalják, milyen nagy örömmel jár, ha az ember őszintén éli az életét. Itt hirtelen eszembe jut, hogy a híres templom oldala, amelyet meglátogattunk, tele volt pornográf faragott szobrocskákkal, ami nem nagyon egyeztethető össze az
itteni társadalom jelenlegi magatartásával. Ezek az emberek már lassan azt sem tudják, hogy milyen szabályokat követnek, csak követik őket, mert tudják, hogy szabályosan kell élni, és nem szabad kihágásokat elkövetni.
Sok érdekes gondolattal, felfedezéssel ajándékozott meg ez a kirándulás. Örültem, hogy része lehettem. Tudom, hogy megvan ennek is a helye az életemben. Tudom, hogy ezekre a tapasztalásokra is szükségem volt, hogy az életnek nevezet játékot még jobban megismerhessem.
Négy nap után, késő délután buszunk megérkezik Pokhara határára. A város fele közeledve, már gyérült a csapat. Otthonuk fele közeledve leszálltak róla a fiatalok. Közben a sofőr felajánlotta, hogy beszél a kollégáival, hogy engem valaki teljesen díjmentesen elvigyen Katmanduba. Néhány telefonhívás után, abban egyeztünk, hogy leszállok a főút mellett Suraz barátommal, akivel a kirándulás alatt amúgy is eléggé összebarátkoztam, és amikor jön a busz, tovább megyek a főváros felé. Annak oka, hogy pont az ő gondjaira bízták a vándort az volt, hogy a házuk pont a főút mellett volt, közel egy buszmegállóhoz. Intenzív búcsúzkodás, meg címcsere után úgy leszálltam a buszról, hogy a hátitáskám fent maradt. Egyből észrevettem, hogy elvitték a táskám, és integettem is hevesen, hogy álljanak meg, de ők az integetéseket valószínűleg búcsúzkodásnak vették. Azt mondta Suraz, hogy várjak egy pár percet. Hazalépik a motorért, és utánuk megy. Várakozás közben vettem egy mangót, hogy oltsam a szomjamat és az éhségemet vele. Modern kis járműve volt Suraznak, nem telt sok időbe neki, hogy megmentse a hátizsákomat. Felpakoltuk a batyut meg magunkat a motorra, és elindultunk az otthona fele, ami csak egy néhány percre volt attól az utcasaroktól, ahol végső búcsút vettem a vidám csapattól. Surazek háza egy meglehetősen nagy főút menti tégla épület, melynek az út felőli része vegyes boltnak volt berendezve. Ebben a boltban a helyeik megvásárolhattak minden hétköznapokban használatos dolgokat, élelmet. A boltban felváltva dolgozott az egész család: anyuka, apuka, a menyecske (Suraz bátyjának a felesége), és Suraz maga. Az édesapja, közben még tanított is a helyi iskolában. Ha jól emlékszem nepáli nyelvet és irodalmat. Angolul is beszélt valamennyire az öreg. Barátom bátyja Amerikában dolgozik illegálisan. Ezért nem sűrűn látogatja családját. Édesanyja és édesapja már első perctől úgy bántak velem mint saját gyerekükkel. Megkérdezték mit szeretnék enni. Tudtam, hogy olyant nem kérhetnék, amit nem teremtenének elő. Mondtam nekik, hogy főtt pityóka hagymával jó lesz, ha nem okoz az nekik gondot. Nemsokára érkezett is a még gőzölgő pityus hagyma, dahi, bivalytejből készült friss házi vaj társaságában. Ez felülmúlta a legmerészebb a legoptimistább fantáziámat is. Nem ettem házi vajat lassan egy évtizede. Bivaly tejből készült házi vajat, meg soha nem ettem. Éreztem, hogy ezen a helyen még el tudnék tölteni egy néhány napot. Természetesen nemcsak a házi vaj és a finom dahi (finom vastag házi savanyú tej) miatt, hanem úgy általában a vendégszeretetük és a kellemes otthoni környezet miatt is.
Suraz mondta, hogy nekik is van egy rokonuk, aki gyakran jár Katmanduba autóbusszal, és megbeszélik vele, hogy elvigyen. Eléggé próbáltam megértetni velük, hogy én nem ragaszkodom a buszhoz. Busz nélkül is elég jól tudok utazni, de ragaszkodtak hozzá, hogy ők gondoskodjanak az utamról ez alkalommal. Miután felhívta a rokont közölte velem, hogy busz csak következő nap este van. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy még egy napot el fogok tölteni Pokharaban Surazék otthonában. Az este hátralevő része beszélgetéssel telt. Mélyebb betekintést nyerhettem a családjuk történetébe. Amint írtam már, Suraz bátyja Amerikában dolgozik feketén. Ezért már évek óta nem látta feleségét és a két gyerekét. Öccsével nincsenek nagyon jó viszonyban, mert Suraz nem nagyon akar megfelelni a bátyus elvárásainak. Amikor a motort is vásárolta, a bátyja egy egészen más típusút javasolt neki, ami gazdaságosabb mint az amelyik Surzának tetszett. Azóta is neheztel öccsére, hogy olyan motrot választott, aminek nagyobb a fogyasztása mint a Honda Heronak. Elmondta, hogy az egyetem sem nyűgözi le nagyon. Az ottani társaságot leszámítva nem sok minden ragadja meg az érdeklődését. A szülei meg odaadnának mindent azért, hogy ő elvégezze az egyetemet, és az azután következő szükséges lépéseket is megtegye, hogy „értékes” része lehessen a társadalomnak. Ezt most megint nincs értelme tovább tárgyalni. A véleményem a legutóbbi ilyen történet óta sokat nem változott. Hosszú volt az út, ezért nem fogott a beszélhetnék. Mély álomba zuhantam nemsokára.
Társadalom a hóhér
Másnap felültünk Suraz meglehetősen sportos és fiatalos motrára. Ez alkalommal én ültem elől. Csuda jó érzéssel tölt el valahányszor motort vezetek. Nagyon jól mozgott a fiatal jármű. Elmentünk internetezni egyet. Utána elmentünk egy közeli tóhoz, hogy egy kicsit a természetben legyünk, ami mint kiderült, egyformán fontos mindkettőnk számára. A tó melletti beszélgetésünk közben megtudtam, hogy Suraznak egy nővére is volt, aki már nincs. Kíváncsian kérdeztem rá, hogy mi történt vele. Suraz belekezdett a meglehetősen szomorú történet elmesélésébe.
Nővérének is mint a legtöbb nepáli lánynak a szülők és a rokonok választottak, egy „jó” élettársat. Volt egy fiatalember, akiről többen is meg voltak győződve, hogy nagyon rendes ember, és jó lesz férjnek is majd. Ezért a jótékony rokonok nekifogtak a házasság megszervezésének miután a szülőket is meggyőzték véleményük helyességéről. A lány, mint a legtöbb sorstársa csak annyit tehetett, hogy jó gyerek módjára elfogad mindent ami az idősek és a tapasztaltak felől érkezik. Férjhez ment a jó emberhez.
Nepálban még ma is működik az úgynevezett dowry rendszer, ami azt jelenti, hogy a lány családja anyagi javakkal kell elhalmozza a vőlegény családját, amiért gyermekük elvette őt feleségül, és gondoskodik róla hátralevő életén keresztül. Jelen esetben de sok más esetben is az történt, hogy a vőlegénynek és családjának soha nem volt elég a juttatásokból, egyfolytában többet és többet kértek, és többszörösen felhívták a lány családjának a figyelmét, hogy nem adtak még eleget. A lány családjának már egy ideje nagyon megterhelő volt az őt „befogadó” család követelőzése. Nem győzték már kielégíteni kapzsi kéréseiket. Suraz nővérét is meglehetősen terhelték lelkileg az események mígnem egy napon úgy döntött, hogy végső búcsút vesz egyszülött kislányától, és elmegy a folyóra, hogy véget vessen nyomorúságos életének, amivel egy percig nem volt alkalma saját egyéni létét szolgálni a jótékony család, és az ezer éves társadalmi szabályoknak köszönhetően. Suraz is még kicsike volt amikor nővére úgy döntött, hogy ha ez a szép élet, ha ez a beteljesedés, akkor neki inkább nem kell belőle. Ami után tudomást szereztem Suraz családjának tragikus történetéről, többször is hallottam még a dowry rendszerről, ami senkinek nem tetszik, de ugyanakkor senki nem tesz semmit ellene. Mindenki csak megpróbálja lenyelni a nagy gombócot, annak reményében, hogy csúszni fog, és nem fog felakadni fél úton, mint az alma Hófehérke torkán. Mindenki fosik a szentnek hitt, néha íratlan, néha írott szabályoktól. Egy szót sem mernek szólni. A törvények egyformán sújtanak mindenkit, de senki nem mer szembeszegülni velük. Addig sunnyognak, amíg ezek a szabályok mélyen beléjük vésődnek, és természetessé válik a jelenlétük. Egy életre magukra veszik a terhet, teljesen normálissá válik a szenvedés, a hiány, a küszködés. Elhitetik gyerekeikkel is, hogy az élet ilyen, szenvedni kell, el kell fogadni a szart. Azt soha nem mondják hogy, miért. És miért nem mondják? Azért, mert nem tudják. Tompán beletörődve sorsukba fogadták el ezeket a szabályokat mert előttük az összes többi birka is elfogadta. Tehát ha nem akarnak bajt, nekik is be kell állni a sorba, különben jön a farkas és az tesz rendet. Ez történt. Ez történik mindenkivel, aki visszautasítja az egyéni felelősségvállalást, aki birkaként éli az életét, aki vak hitre alapozza hétköznapjait.
Ez nemcsak Nepál. Ez Magyarország is, Románia is. Ez az egész világ. Fontos megjegyeznem, hogy most sem egy külső gonosz személyről beszélek, hanem magamról, rólad aki ezeket a sorokat olvasod, azokról akik ezt az elrákosodott rendszert nap mint nap megteremtik és éltetik. Az, hogy a társadalom a hibás, vagy én vagyok a hibás teljes mértékben ugyanaz. Én vagyok a társadalom. Az aki egy bizonyos külső rosszat hibáztat a társadalom címszó alatt, az az idejét, pontosabban az életét pazarolja. Nézz mélyen a társadalomba, hogy lásd, mivé lettél. Igen, a társadalom a gyilkos, tehát én. Én vagyok a hóhér. Én fogom a véres fejszét a kezemben. Most már látom, és tudom jól. És ha van bűn és ítélet, arra kérem a teremtőt, hogy bocsássa meg nekem leghalálosabb bűnömet, a társadalmat.
Különös utazás
Suraz családja még egyszer utoljára kedveskedett nekem azzal, hogy asztalra tette kedvenc eledelemet, a gőzölgő pityókát a hagymát, a házi vajat, és a dahit. Még finom zsemlét is hoztak melléje, ami náluk fele nem túl népszerű eledel. Nekem meg igazi élmény volt újra péksüteményt fogyasztani. Suraz szülei annyira megkedveltek, hogy azt mondták, vigyem magammal fiukat, hogy együtt járjuk a világot a közös ügyért. De lehet, hogy valójában már annyira elegük volt mindkettőnkből, hogy nem bánták volna, ha mindketten elbujdosunk :). A buszra elég sokat kellett várni. Mondtam is barátomnak, hogy értékelem kedvességüket, segítőkészségüket, de nekem ha van busz is annyi mintha nincs busz. Busz nélkül is épp olyan jól haladok mint busszal. Van amikor még egy kicsivel jobban. A nap sugarai már egy jó ideje elköszöntek. A szent János bogarak csapatosan röpködtek körülöttünk. Úgy éreztem magam mint valami diszkóban. Nyugtalan, összevissza röpködésükkel mintha jelezni akartak volna valamit. Az első kövér esőcsepp ami nyakamban landolt, segített megérteni, hogy miért olyan feldúlt szent Jánosék hangulata. Ernyővel várakoztunk tovább a buszra. Az időjárás kicsit bizonytalan volt. Mintha esni is akart volna, meg nem is. Középutat választotta, csak csepergett. Az esőcseppekkel szinte egyszerre buszom is megérkezett. Életemben először nem bántam volna, ha nem jó a látásom, mert a látvány ami a buszon fogadott egy cseppet sem volt biztató. A buszon körülbelül két és félszer többen voltak mint ahány férőhelyes volt. Jött is az utasítás nemsokára, hogy a busz tetején kell utaznom. Emiatt nem is idegeskedtem, mert szeretek a szabad levegőn utazni. Az zavart csak egy picit, hogy Katmandu és Pokhara közötti távolság megtételéhez pont egy teljes éjszakára van szükség, ami az időjárási viszonyokat, és az éjszakai hegyi levegő hőmérsékletét figyelembe véve nem volt túl biztató. Egye a fene, gondoltam magamban. Ha már ezt hozta a sors, ennek próbálok örvendeni. Elbúcsúztam kedves pokharai barátomtól meg a családjától, és felmásztam a buszra. Az utazás kezdetét kifejezetten élveztem. Kellemes volt az esti hegyi levegő, és az eső sem ijesztgetett többet. Egyedüli gond az volt, hogy az éjszakai hegyi levegő nem ugyanaz mint az esti hegyi levegő. Voltunk még egy páran a busz tetőn. Mondhatni, már ott is alig volt hely. Néhányan csak a környező falvakig mentek. Csak egy páran voltunk, akik egész Katmanduig kellett az éjszakai túl friss levegőt élvezzük. Nagyon jól próbára tett ez az utazás. Arra késztetett, hogy minden tudásomat arra használjam, hogy reggelre ne hűljek ki mint egy hóember. Szép lassan a bőröndöm teljes tartalmát magamra vettem. Felhúztam a téli nadrágomat, amit legutóbb Kasmírban használtam. Zoknit húztam, rá bakancsot, felvettem mindkét melegítőmet. Már csak a dzseki és a hálózsák maradt a táskában. Sajnos az első sorban ültem a többiek előtt szélfogónak. Egy cseppet sem izzadtam. Próbáltam vízszintes helyzetbe kerülni, hogy a szél keresztül vágtasson rajtam ahelyett, hogy belém ütközzön. A mellettem levő srác egy kicsit magasabban volt mint én, már a marihuánának is köszönhetően, amit szívott a hideg ellen. Érdekes filozófiája volt a srácnak. Elindult este Katmandu irányába egy szál pólóban. Egy melegítőt nem hozott, de a Marihuánát véletlenül sem felejtette otthon. Gondoltam magamban, hogy nem hagyhatom, hogy ez a hideg szél kifújja belőle a lelket is miközben ő azt gondolja a füstnek köszönhetően, hogy viszonylag szép idő van. Elővettem a dzsekimet, és odaadtam, hogy vegye fel. Egyúttal a hálózsákot is kibontottam, és belebújtam. Innét már csak egy óvintézkedés maradt hátra, éspedig az, hogy a bőröndöt magam elé állítottam, hogy a szél egy részét kifogja előlem. Sikerült annyira elbújnom a hideg elől, hogy még aludni is tudtam egy kicsit. Reggel Katmanduba érkezés előtt egy tíz perccel jutott csak hely nekem is a buszban. Ez körülbelül csak arra volt elegendő, hogy teljesen ellágyuljak a melegben, és tíz perc múlva úgy ébredjek, mintha egy más bolygóról érkeztem volna. A marihuánás srácból is kifújta a szél reggelre a füstöt. Nem győzött hálálkodni, hogy megmentettem az éjszaka hidegétől. Érkezésünk után meghívott teázni egy kis vendéglőbe, ami még csak félig volt nyitva.
Olcsó vér
Volt alkalmam kicsit kifaggatni, hogy mi szél hozta őt Katmanduba. A története nagyon szomorú volt. Bárcsak soha nem találkoztam volna vele. A fővárosba utazott a fiatalember, hogy útlevelet szerezzen.
Onnét meg irány a British Army (a brit hadsereg). A kis naiv nepáli legény úgy beszélt a brit hadseregről, mint az élete lehetőségéről. Kérdeztem tőle, miért pont az angol hadsereg. Azt válaszolta, hogy azért, mert nincs más munkalehetőség. Azt mondja, hogy az apja épp úgy mint a rokonságnak nagy része katona volt az angol hadseregben. Az más kérdés, hogy azt hányan élték túl. Büszkén mondta, hogy a nepáliak arról híresek, hogy nagyon jó harcosok, ezért az angol hadsereg Nepálból is soroz be fiatalokat bakának. Csakhogy az angol katonaság nem arról szól, hogy a katonák ingyen fogyasztják az állambácsi kenyerét, amíg leszerelnek, hanem arról, hogy rövid kiképzés után irány Afganisztán, Irak, meg a többi ország, ahol az olajért folyik a háború ami a „harc a békéért meg a terrorizmus ellen” fedőnevet viseli. A családjának fele már odaveszett. És most ő is jelentkezik, mert jó pénz van benne, és ha túléli, jó élete lesz. Úgy tudom, ha nem élné túl, akkor meg a családja kap valami juttatásokat. Tehát mindenképp haszon a hatalmasok oldalán húzni a ravaszt. Sajnos be kell látnunk, hogy pénzzel sok minden megvásárolható. Többek között meg lehet vásárolni jó sok nepáli fiatal életét is, akik valószínűleg kevesebb pénzért beállnak az első sorba golyót fogni az értékesebb katonák elől.
Bőven biztosítottam magamnak lehetőséget, hogy lemaradjak a nagy világ történéseiről, és amikor egy egy ilyen információval találkozok, azt sem tudom, hova tegyem. Elszomorít, lesokkol belső fájdalmat okoz. Televíziót nem nézek, rádiót nem hallgatok, újságot nem olvasok, hogy ne tompítsam az érzékszerveimet manipulatív információkkal, hogy tudjak egy kicsit az élet sűrűje fölé emelkedni, hogy egy másabb perspektívából szemlélhessem azt. De mégis egy egy ilyen információ bemászik elém és utamat állja, hogy elgondolkodhassak, hogy miért jött hozzám, mit akar tőlem, mit tehetek én érte. Mindenesetre a történet főszereplőjének a kezét nem foghattam meg. Nem mondhattam neki azt, hogy ne menjél a hadseregbe, inkább maradj otthon és dögölj éhen. Ő úgy látja, hogy nincs más lehetősége, és én ezt nem tudom megváltoztatni. A legtöbb amit tehetek érte, és a testvéreiért, akik a jövő háborúinak lennének az áldozatai az, hogy hagyom, hogy a nem kért információ megtalálja a helyét életemben, értelmet nyerjen, és majd valamilyen formában felszínre kerüljön azzal a reménnyel, hogy segít másoknak megérteni, hogy mi vezetett ide minket, minek köszönhető, hogy az emberi élet értékét ma már valutában is ki lehet fejezni.
Ki kell mondanunk mielőbb a szomorú választ arra kérdésre, hogy miért születtünk! Tehát a kérdés: -Miért is születtünk? És a válasz: -Hát pénzért. Ez van barátom. Pénzért születtünk. Azért születtünk, hogy sok pénzünk legyen, mert lassan egyedüli értékünk a pénzünk. Minden mást kiszorított maga mellől. Már az emberi életet is pénzben mérjük. A nepáli import katona életének az értéke X dollár, amíg az amerikai meg angol saját termésű katona életének az értéke 2X dollár. Nem kell közgazdásznak lenned, hogy rájöjj, hogy pénzileg sokkal inkább megéri nepáli katonákat importálni, mint helyi nyersanyagból intenzív hülyítéssel (agymosással) katonákat termelni. A hülyítés már egyre nehezebben megy. Kicsit várni kell, amíg a pszichológia újabb eszközöket termel a hatékonyabb agytompításra. Mindenesetre a pénz és az anyag akkora úrrá lett a földön, hogy az az ember, aki véletlenül olyan dolgokról kezd beszélni, amiből kimarad az anyag meg a pénz centrikus gondolkodás, azt egyenesen hülyének ítéli a társadalom. Ha elkezdesz az élet mélyebb rejtelmeiről, mélyebb megértéséről beszélni, nemhogy hülye vagy, hanem veszélyes is, mert eltereled a többi birka figyelmét az anyagról és a pénzről amivel irányítani lehet a nyájat. Az a kérdés, hogy mi a legfontosabb „kérdés”, ha nem a lét maga, ha már az egész úgy kezdődött, hogy te is belekerültél a lét fazékjába. Hogyan szeretnél kérdésekre választ adni mindaddig, amíg nem tudod a választ a legalapvetőbb kérdésre. Ha azt a kérdést teszed fel előbb, hogy mennyibe kerül, és nem pedig azt, hogy miért jöttél és merre tartasz, akkor hogyan várhatnád el az élettől, hogy boldogsággal halmozzon, és miért haragszol, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy szeretnéd. Ez a szitu egy kicsit olyan mint amikor a fiatal legényt elviszik a bordélyházba, ott meg szex helyett adnak neki egy tál pityókát, hogy hámozza és vágja meg, hogy legyen amit enni az örömlányoknak. Én amondó vagyok,
hogy ha már a bordélyházig elmentél, akkor dugjál is egy jót, mert a bordélyházban azt szokás csinálni. És ha már megszülettél, tedd fel magadnak néha a kérdést, hogy mi a teendőd itt, és próbáld azt csinálni, mielőtt automatikusan belefogsz a pénz és az anyagiak gyártásába és halmozásába. És ha nem jössz rá mi a teendőd, hát kérdezz! Hányszor kérdezted meg attól, akitől ezt az életet kaptad, hogy ő mit szeretne? Hányszor fordultál hozzá alázatosan, hogy segítsen neked megérteni, hogy ki vagy, mi keresni valód itt, merről jöttél és merre tartasz. Sokkal könnyebb elfogadni, és tényként kezelni, hogy ahol az anyag és a zsé, ott van az erő és az igazság. Ez igaz is lenne, ha elvennénk az igazság elől az i betűt.
Ez a nepáli fiatalember valószínűleg soha nem tette fel a fenti kérdést magának. Ha cselekedetét egy kis elmélkedés előzi meg, rájön, hogy kicsit furcsa dolog megszületni azért, hogy mások életét vezényszóra gondolkodás nélkül kioltsa mindaddig, amíg valaki az ő lángját is el nem fújja. Ha sikerül az útlevelet megszereznie, és a megfelelő családi (katonai) hátterének köszönhetően beválogatják a csapatba, neki már annyi. Lassan kereshetik is az utódját, akivel majd helyettesíthetik őt, ha netán ott az első sorban az első golyó pont hozzá megy látogatóba. Én útravalóul hagytam nála egy csokorra valót, hogy majd szabad és marihuána mentes idejében hátha elidőzik velük egy kicsit. Ki tudja? Igazán kár lenne érte, ha már most elvenné egy golyó minden lehetőségét, hogy egy szép napon ráébredjen léte igazságára.
Katmandu
Nem mondhatnám, hogy legkedvesebb álmaim egyike vala Katmandu meglátogatása. Úgy általában a nagy városok nem nagyon nyűgöznek le. Itt sem csalódtam a nagyvárosi hangulatban. Ahogy beértem a betonrengetegbe, az a látvány fogadott, amire nagyjából számíthattam. Nagy nyüzsgés, por, füst zaj. Dudál még az is akinek nincsen dudája. Úgy járnak az emberek mint valami bankrablók: maszkot hordanak az arcukon por ellen. De mivel a legtöbb egyetem meg iskola a fővárosban van, meg vízumot is itten árulnak, ezért úgy gondoltam, nem ártana meglátogatnom. Egyenesen az indiai nagykövetség fele tartottam, hogy próbáljak mégy egy darabka engedélyt szerezni a Nepál-Indiai határ átlépésére. Kínába is szívesen mentem volna, de azt mondják, nem sok esély van arra, hogy azok nekem mint békés csavargónak egykönnyen vízumot adjanak. Az indiai nagykövetségen hamar megtudtam, hogy az ország elhagyása után két hónapon belül nem nagyon van amit keresnem a nagykövetségen. Ennyi. A szabály az szabály. Ha már ott a határ, szabályozni kell valamilyen módon a népáramlást rajta. Gondoltam magamban, szép ország ez a Nepál, sok jó emberrel találkozni itt errefelé. Biztos eltelik még egy hónap valahogy. A Himalája vidéke is vonz, meg a nemzeti parkok is csalogatnak, hogy eltöltsek egy kis időt környékükön.
Elindultam gyalog a NAMS (Orvosi Tudományok Akadémiája) felkeresésére. Damaru barátom ezt a helyet ajánlotta nekem a béke üzenetének terjesztésére. Régebb ő is itt dolgozott. Megadott egy néhány nevet meg telefonszámot, hogy hívjam fel őket és hivatkozzak rá. Nem volt túl könnyű a NAMS-ot megtalálni, főleg abban a nagy melegben. Sok port a nyakam köré kavartak az autók. A sok szemét meg egyes helyeken a bűz nem volt turista csalogató. Természetesen Katmanduban is megvannak a feldíszített városrészek, melyet megmutatnak a turistának, hogy gyönyörködjenek benne. A nagykövetségek környéke például itt is meglehetősen szép volt. A nagykövetek érezzék jól magukat legalább, a többi mit számít:). Később tudtam meg, hogy a polgárháború idején nagyon sok vidéki ember hagyott csapot-papot, és felmenekült a fővárosba a sok értelmetlen gyilkolászás elől. Egyébként is nagy városban a jövő. Minek dolgozni a földön, ha jönnek a fosztogatók, és ha kell mindent elvesznek, nőket megerőszakolnak. Így jó kicsit elbillent az egyensúly. Túl sokan lettek a fővárosban, amíg vidéken bőven akadna hely akár külföldiek betelepítésére is. Úgy látszik az emberek egy része inkább vállalja a fővárosi nyomort, mintsem hogy visszamenjen vidékre. Bár az ők esetükben talán nem is lehetne nyomornak nevezni. Egyszerűen annyira alacsony igényűek, hogy nem nehéz az őket
kielégítő feltételeket megteremteni. Ha van rizs és lencse, meg egy kis víz, ők boldogok. Többen rám köszöntek, megkérdezték mi járatban. A forró levegő meg a por hatására, már nem igazán mindenkinek válaszolni. Néha csak egyet mosolyogtam és bólintottam válaszképp. Egy nepáli fiatalembertől érdeklődtem, hogy merre van a NAMS. Ő meg tökéletes angollal válaszolt kérdésemre. Nagyon kedves és segítőkész volt. Mellém szegődött és együtt kerestük tovább az egyetemet. Old Banesworba kellett mennünk, ami nem volt túl közel gyalogosan. De kettesben, jobban fogyott az út. Ő is elvégzett valami egyetemet, el a mesterit, és most készül Norvégiába doktorálni. Norvégia nagy divat errefelé. Oda megy mindeni doktorálni. Az a benyomásom támadt, hogy az aki csak szimplán egyetemet végez Norvégia nélkül az nem is ember errefelé. Norvégia benne van a pakliban, ha igazán fontos emberré szeretnél válni.
Egész nap úton voltam. Csak este felé érkeztünk meg a NAMS-hoz.. Már csak két tanár volt ott. Bemutatkoztam nekik. Elmondtam mi járatban vagyok. Mondtam, hogy Damaru barátom, volt kollégájuk javasolta, hogy meglátogassam őket is. Kellemes fogadtatásban volt részem, de mondták, hogy sajnos nincs bentlakásuk, ahol elszállásolhatnának. Az iskola épületében kell keressünk valamit. Mondtam, hogy nekem minden megfelel mindaddig amíg nem esik rám az eső, és nincs nagyon hideg. Az egyetem étterme még nyitva volt. Rendeltünk vacsorát nekem. Közben bementünk az egyetem épületébe, ahol az előtérben két padot összetoltunk, hogy legyen ahol aludnom. Nekem az tökéletesen megfelelt. A busz tetejénél mindenképp kényelmesebbnek bizonyult. Péntek este volt. Másnap szombat, szabadnap. Ez azt jelentette, hogy minimum két napot kell ott eltöltsek. Közel az ágyamhoz egy fürdőszoba is volt. A vacsorám nemsokára elkészült. Pótolhattam az úton hagyott energiának egy részét. A tanároknak lassan menni kellett hazafele. A kapussal, meg a konyhán dolgozó személyzettel maradtam, akik valahol ott voltak elszállásolva, ha nem épp a konyhában. Teljesen más világ ez, mint amit nyugaton megszokhattam. Azt hiszem sokan ha hirtelen ebbe a környezetbe kerülnének, eszeveszettül menekülnének vissza a nyugati társadalom kényelmébe. Nehéz lett volna nekem is egyik napról a másikra váltani. De mivelhogy fokozatosan történt a váltás, ezért megszoktam. Itt minden átértékelődik. Az éjszakai pihenés, az étkezés, minden szokás teljesen más. Az európai megszokta, hogy minek mi a rendje, hogy kell, hogy illik dolgokat csinálni, van egy megszokott sorrend. Ha idejön, egy darabig azt érzi, hogy minden a feje tetején áll. Közben ez teljesen megszokott itt. Ez a normális.
Érdekes dolog, hogy az estének nem készülnek úgy neki mint mi. Még otthon is sokszor elgondolkodtam, hogy néha olyan felkészülés előzi meg a lefekvést, hogy amire ágyba kerülök, már álmos sem vagyok. Itt meg ahogy a nap lemegy, utána nem sokkal az emberek kezdenek elaludni ott ahol épp vannak. Az ágy csak egy eszköz számukra. Nem ragaszkodnak az „ágyam” fogalmához. A földön is épp olyan édes az álom, mint az ágyon. A házon kívül is jól lehet aludni, nemcsak a házon belül. Nem kell pizsama. Nem kell vetett ágy sem. Zuhanyzás, tisztálkodás majd csak reggel, hogy frissen induljon a nap. Legtöbb esetben az asztalt csak a kacatok tárolására használják. A földön járnak kelnek, terítkeznek, esznek. Szerintem a legtöbb gyerek is valahol ott fogan meg. Ez az európainak egyenesen szar lehet. Ha nem próbáltad, el sem tudod képzelni milyen lehet minden szokást egyszerre felrúgni, mindent szabálytalanul csinálni úgy, ahogy éppen jön, teljesen spontánul. Ez a környezet egy modern embernek egyenesen rabság lehet. Talán pont a rabok értik meg a legjobban ezt a helyzetet. Talán ők tudják leginkább milyen egyik napról a másikra búcsút inteni az összes mindennapos szokásnak, a sok „kell”-nek. Nem állítom, hogy ez a jó, nem akarom egyik világ szokásait sem elmarasztalni a másik mellett, hisz már elég mélyen megtapasztaltam, hogy mindkét világnak lenne amit tanulni a másiktól. A modern embernek mindenesetre jó elgondolkodni, hogy az a sok szabály amit alkalmaz minden lépés megtételénél egyre inkább robotot csinál belőle. Lehet, hogy az itteniek túl spontánok, de hogy odaát csak úgy hemzsegnek az ember-robotok, az is biztos.
A téglaFolyamatosan igyekszem a dolgoknak csak szemlélője lenni anélkül, hogy elítéljem amit látok, mert
nyilván ha ítélném, az otthoni standardot figyelembe véve ítélném. Hagyom, hogy az élmény bejöjjön, és megtalálja a helyét. És egy idő után a megvetendő dolgok erénnyé is válhatnak. Az a tény, hogy nem fordítanak túlzott figyelmet a tárgyak ápolására, valahogy talán több szabadságot ad nekik. Nincs az, hogy ja ma még ezt, meg azt, meg amazt kell csináljam. Mindent el lehet halasztani, mert semmi sem nagyon fontos. Nincs meg az a szoros kapcsolat egy tárgy és a gazdája között. Valahogy azt látom, hogy a tárgy csak tárgy vagy eszköz marad, soha nem lépi át a küszöböt, ami után függőséget okoz gazdájának, hogy elterelje annak figyelmét a fontosabb dolgokról. Mi már nem is tagadhatjuk, hogy annyira elvesztünk az anyag és a tárgyak rengetegében, hogy lassan már halvány lila fingunk nincs arról, hogy mi az, hogy élet, hogy miért élünk. A napok azért telnek, hogy beszerezzünk még egy rakás szükséges dolgot, ami a „létminimumhoz” szükséges. Utána meg azzal töltjük az időnket, hogy a létminimum eszközeit és tárgyait ápolgatjuk mint egy tamagocsit. Mindenesetre aki kitalálta a létminimum fogalmát nagyon átcseszte az embereket, koldussá tette őket egy az egyben, de kettő a kettőben is. A modern ember életcélja, hogy elérje a létminimumot melynek a mennyiségét meg súlyát érdekes módon napról napra növesztik, melynek alsó határa napról napra feljebb kerül. Majd ha megvan a létminimum, a következő vágya az, hogy elérje az átlagot. Ez természetesen még több anyagi birtoklását jelenti. Ha elérte az átlagot, akkor már az maradt hátra, hogy egy kicsit jól is éljen, tehát egy kis luxust is megtapasztaljon még több anyagi dolog birtoklása által. Természetesen itt sem ér véget az ördögi kör, mer most már a cél valami olyasmi lesz, hogy versenybe szálljon más jólétű egyedekkel is, és legyen egy kis sikerélménye, hogy ő többet megmutatott, mint a szomszéd. Így születik meg az ideális fogyasztó, akinek nincs gondja semmire, mert a nap huszonnégy órájában azzal van elfoglalva, hogy a kívülről meghatározott anyagi standardokat megteremtse magának, hogy nehogy elmaradjon a többiek mellett, hogy ne kelljen magát értéktelenebbnek érezze a másiknál. Így születik meg az ideális, könnyen terelhető birka, amely mindenre csak bólogat, minden szart elfogad, mert ha nem azt teszi, akkor elveszítheti az anyagot amiért eddig harcolt, amiért eddig élte az életét. És még ő beszél szabadságról. A demokrácia és a szabadság fogalmait hallatja füleivel, hogy megnyugodjon, hogy továbbra is azt hihesse, hogy most már mindene megvan: megvan az anyag, megvan a szabadság. Mi kell még? Ennek az embernek folyamatosan hazudnia kell önmagának. Folyamatosan áltatnia kell önmagát, hogy minden rendben. Hogy is tudná elfogadni, ha valaki azt mondaná neki, hogy hejjj koma! Az egész eddigi életedet fölöslegesen pazaroltad. Egy nagy senki vagy, egy kacat, amit ide-oda rakocsálhatnak, egy tégla melynek minden tulajdonsága megegyezik a többi tégláéval, mely semmiben nem különbözik a többitől, melyet bárhova be lehet építeni, ahova szükség. Ebben az esetben egyből beindulna egy robotokra jellemző önvédelmi reakció, ami azt bizonygatja, hogy az illető személy egy rossz ember, ezért mondja ezt neki. Lehet, hogy nemcsak rossz, hanem ráadásul még közveszélyes őrült is, aki orvosi kezelésre szorul. És megtörtént a sikeres védekezés, nyugodtan mehet vissza az álmok világába.
Útkeresés a betonrengetegben
Hosszú út után általában hamar telnek az éjszakák. Alig alszom el, és máris ébredni kell. Így történt ez az első nap után is Katmanduban. Egy cseppet sem volt kemény az ágyam. Azaz kemény volt, de mire az tudatosult volna bennem, fel kellett kelnem, mert jött az egyik tanár. Igaz, hogy nem volt tanítás aznap, de hogy nézne ki, hogy az egyetem épületének előterében egy sápadt arcú alszik, miközben a mellette levő irodában egy tanár a munkáját próbálja végezni:). Jóval előtte én már talpon voltam, felfrissítettem magam. Egy laza nap következett. A tanár irodájában ültem, netteztem, a fényképeimmel dolgoztam. Hamar elszaladt a szabadnap. Újra magamra hagyott a tanár azokkal a szavakkal, hogy másnap reggelre előadás van szervezve nekem. Készüljek fel rá. Mondtam, én már nagyon rég készen állok, ha gondolja, most is elkezdhetem és holnap délig szünet nélkül a békéről és a megértésről beszélek neki. Egy nagyon jó dolog amit errefelé tapasztalok, hogy a humorból soha nem elég. Szeretik
ha az ember természetes. Bár elképzelhető az is, hogy ha az ember aki természetes szeretne lenni helyi származású, nem értékelik annyira a humorát. Lehet, ki is kapna érte. Ki tudja? :) Aznap éjszakára változott a szálláshelyem is. A tanár irodájában aludtam a földön. Két fotelt szétszedtem és a szivacsait letettem a földre. Rá tettem a hálózsákom, és máris készen állt az új fekhelyem. A fekhely fogalma számomra szinte minden nap mást jelent, de már egész jól hozzászoktam. Elég gyakran csak a naplemente után derül ki, hogy hol fogok aludni éjjel. Ha naplemente után sem derül ki, azt jelenti, hogy reggelig fütyörészhetek. :) Reggel korán keltem, mert munkanap volt, és tanítás. Nemsokára meg is telt az egyetem épülete élettel. Diákok élénk hangját és trappolását hallottam. Nemsokára kiderült, hogy hamarosan indulhatok egyik osztályterembe ahol egyszerre két csoportnak kéne előadást tartani. Az előadáson egy két tanár is részt vett. Gördülékenyen, simán ment a duma. Értékelték is a diákok. Előadás után megtudtam, hogy a vizsgaidőszaknak köszönhetően be kell érnünk ezzel a két csoporttal. Közben a tanár, aki segített nekem megszervezni az előadást, megszervezte a reptérre való kijutásomat is egy motorbiciklin. Az interneten azt olvastam, hogy ott lehet nepáli vízumot hosszabbítani napi két dollárért. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez egy jutányos ár egy szegénynek nevezett ázsiai országban. Belépéskor 44 dollárt fizettem egy hónapra. Biztos gondolják, hogy ha már annyira tetszik az embernek Nepálban, kifizeti a hatvanat is egy hónapra a negyvennégy helyett. És hát igazuk is van. Az én esetemben annál is inkább, mert nagyon nem volt más választásom. Kína nem szívesen látja a békéről okoskodókat, főleg miután letarolták Tibetet, India meg azt mondja, hogy üljek nyugodtan amíg a két hónap le nem telik. A repülőtéren hosszas keresgélés és kérdezősködés után fegyveres kísérettel eljutottam ahhoz a ponthoz, ahol a vízumokat osztogatták. Ott meg röviden közölték velem, hogy vízumot hosszabbítani, nem ott kell hanem a városban az (Imigration Officeban). Egy érdekes dolog történt a reptéren, éspedig az, hogy láttam egy ismerős arcot, melyet korábban Dél Indiában Sai Baba ashramjában láttam. Szokás mondani, hogy kicsi a világ. Ágiékkal is másodszor találkoztam Indiában anélkül, hogy azt megbeszéltük volna. Nehéz volt leküzdeni a sok taxi ajánlatot a reptéren. Nagyot néznek a taxisok, amikor látják, hogy fehér, és mégsem tart igényt a taxira. Elindultam gyalogosan a szokásos módon vissza a város irányába. Busszal szerettem volna menni, de ott is turistának néztek és olyan árat mondott a legény, hogy a kalapom megemelkedett tőle. Gyalog folytattam az utam a város fele. Egyszer csak egy kolosszális méretű fehér terepjáró megáll mellettem, és inti, hogy üljek be. Sokáig nem kérettem magam. Bedobtam hátul a bőröndöt, elől meg magamat. A sofőr tört angollal közölte, hogy nem kell neki semmi, egyszerűen csak segíteni szeretne. Jó érzés ismételten megtapasztalni, hogy a gondviselés nem hagyja magára gyermekét semmilyen körülmények között. Jó messze bevitt a városba ez a kis nepáli úriember. Közben elmondta, hogy sofőr, és szeret embereken segíteni anélkül, hogy elvárna valamit is cserében. Egy busz parkolóban tett le, ahonnét már könnyebb volt a tovább út a vízumhosszabbítók irodája felé. Útközben még bekaptam egy két banánt, hogy jól bírják a lovak a szekeret. Nemsokára megérkeztem az irodához, ahol az az örömhír fogadott, hogy lassan záróra, nem vehetnek el több vízumkérelmet. Legalább tudom, hova kell visszamenni. Elindultam onnét Nepál legnagyobb egyeteme, a Tribuvan egyetem irányába. Útközben a belügyminiszter azt üzente, hogy további juttatásokra van szüksége, ezért fürkészni kezdtem az út szélén levő étkezdéket, hogy melyik nepálibb. Sajna minél kevésbé nepáli egy étkezde, annál több pénzbe kerül. Találtam is nemsokára egy amolyan egyszerűbbet, ahol ráadásul még bab főzeléket is lehetett kapni 25 nepáli rúpiáért. Egy chapati 5 rúpia volt. Mintha kifejezetten rám szabták volna az áraikat. Elmondhatom, hogy ezen a helyen ettem a legfinomabb chapatit. Igazi szenes kemencében készült. A kemencének henger alakja volt. Olyan volt mint egy kutacska. Az aljában vörös parazsak ontották a hőt. Az oldala agyaggal volt kitapasztva. A fiatal srác aki a chapatikat készítette, csak úgy feltapasztotta a kemence oldalára a tésztát, és amikor annak 3 perce volt, készen volt a finom chapati. A bab főzelék mellé nagyon jól ment ez a hagyományos módon készült chapati. Az ebédelés élményét egy üveg hideg Pepsivel locsoltam meg. Úgy éreztem magam, mint egy boldog amerikai Nepálban. A kis étkezdétől a régi buszállomás fele vezetett az utam, amit Ratna Parknak is neveznek a helyiek. Innét vettem egy városi buszt, mely elvitt engem Kirtipurba ahol van az egyetem.
Az egyetem egy hatalmas zöld parkban helyezkedik el. Olyannak képzelem mint a kolozsvári Hasdeut. Olyan mint egy szép központi park. Tele van élettel búja növényzettel, Szinte még az ég is zöld fölötte. Az épületek a parkban szétszórtan, egymástól kisebb nagyobb távolságra vannak. Bementem az első épületbe mely utamba esett, hogy eligazodást keressek. Itt is az utolsó tanárt fogtam ki, aki megállította a motorkerékpárját, hogy velem egy néhány szót váltson. Elmondta, hogy másnap hova kell menjek, kit kell keressek. Megköszönve neki az útbaigazítást elindultam szállást keresni. Megtudtam, hogy ebben a parkosított övezetben vannak bentlakások is. Több egyetemista is megkérdezte mi járatban vagyok. Egyikkel mélyebb társalgásba elegyedtem. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet, [meg egyből felajánlotta segítségét. Elvitt egy bentlakás udvarára, ahol több diák is összegyűlt, hogy a vándornak szállást beszéljenek. Kellemes kis spontán beszélgetés alakult ki közöttünk Ideális környezet az „előadásra”. Nem kellett intézkedni, szervezkedni, osztálytermet keresni. Az osztály ott volt, én ott voltam, a zöld pázsit is rendelkezésünkre állt. Ismerkedés beszélgetés után felvittük a csomagomat az egyik szobába és elvittek vacsorázni. Természetesen a vacsora nem volt más, mint amit ők reggel, délben, este esznek: dalbat (dal = lencse sós vízben megfőzve, bat az én kedvencem a rizs.). Melléje még valami curry is volt, ami zöldségekből lett főzve. Természetesen jól meg volt csípősítve, hogy nehogy véletlenül elfelejtsem, hogy Nepálban vagyok. Na de finom volt, és ez alkalommal a gyomromat sem provokálta. Sok beszélgetőtárs akadt még vacsora után is. Élveztem a beszélgetést, és örömmel is vettem részt benne, de az elemek amelyeket korábban jó sokáig a forró napon hordoztam elég hamar legyengültek.
Másnap bementem a szobatársammal és egy néhány másik diákkal az egyetemre. Még egy angol órán is részt vettem. Őszintén bíztam benne, hogy az én előadásaim kevésbé unalmasak. A téma nem volt rossz, de a tanár szisztematikus előadásmódja elvette a téma varázsát is. Visszamentem a főépületbe, hogy megkeressem azokat a személyeket, akik neveit egy nappal korábban ajánlották figyelmembe. Meg is találtam őket, de közölték velem, hogy ők kizárólag csak adminisztratív dolgokkal foglalkoznak, de viszont figyelmembe ajánlották a norvégok által létesített új szakot az egyetem keretén belül melynek az volt a neve, hogy „peace, conflict, and development studies”. A nevéből ítélve ez egy olyan szak volt ez, ahol a diákokat béke megteremtésére, konfliktus kezelésre tanítják. Gondoltam, hogy talán ott helye lenne az általam hordozott üzenetnek is, de sokkal inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy ők az egyetemen, hogyan közelítik meg a témát. Még aznap volt alkalmam találkozni egy professzorral, aki a politológia mellett ezen az új szakon is tanított. Miután megismerkedtem vele, azt mondta, ha szeretném négy óra után elvisz engem a Global Collegeba, ahol az új szak oktatása folyik. Úton a Global College fele, azt is felajánlotta, hogy átvehetek az órájából egy harminc percet, hogy rövid előadást tartsak a diákoknak. Én elfogadtam az ajánlatát. Miután megérkeztünk és a diákok létszáma is teljes volt, néhány szóban bemutatott engem a csoportnak, majd ő is helyet foglalt a leghátsó padban, hogy meghallgassa mondandómat. Valahogy azt éreztem, hogy ezek a fiatalok tudatosan választották ezt a szakot. Kíváncsian figyelték minden szavamat. Kérdések is voltak bőven, de nem akartam a professzor teljes óráját kisajátítani, ezért kicsivel átlépve a rendelkezésemre álló időt, visszaadtam a szót a tanáruknak. Meglepődtem, hogy a professzor is nagyon értékelte ezt a nem túl hétköznapi megközelítését a témának, és még egy darabig ő is abból a szemszögből bontogatta a témát. Lementem az irodába, hogy amíg az óra tart, addig egy kicsit beszélgessek édesanyámmal és a húgommal az interneten. Este későre értünk vissza a Tribuvan egyetem területére, ahol a fiuk már aggódtak miattam. Vacsora után én lettem a diák. A vendéglátóim segítettek nekem mélyebb betekintést nyerni a nepáli lét rejtelmeibe. A fiatalok nagyon hisznek a maoisták ígéreteiben. Vendéglátóm is egy kis politikus növendék volt, az egyetemisták választottja. Örült nagyon a lehetőségnek, hogy jelenlétemben gyakorolhatja angol tudását. Beszéltek nekem a polgárháborúról a kormány és a maoisták csapatai között. A bentlakási életet nagyon nem kellett részletezzék, mert annak én is élő tanúja lehettem egy néhány napon keresztül. Nincs a bentlakásban víz. Hetente 5 alkalommal jön a vizes kocsi, amely megtölti a bentlakás melletti tartályokat vízzel. Olyankor mindenki résen van vedrekkel, tálakkal. A tartályok mellett folyik a tisztálkodás, a mosás
amíg a vízkészlet tart. Ilyen körülmények között kellett nekem is megoldani a tisztálkodást, meg a mosást, amíg velük voltam. Érdekes viszont az, hogy annak ellenére, hogy ilyen víz hiány van, nem tisztátlanok. Nagyon alaposan tisztálkodnak. Megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez. A víznek nagy értéke van arrafelé. Sokszor eszembe jutottak az otthoni vízpazarlások, fél órás, néha egy órás zuhanyzások, az otthoni fogmosás, borotválkozási szokások. Arra gondoltam, hogy azok, akik nem értékelik még kellőképpen a vizet, egy Katmandu völgyi két hetes intenzív tanfolyamon nagyon jól megtanulhatnák, hogy mi a víz, hogyan illik használni, hogy kell megbecsülni. Még nem tudhatjuk, hogy merre fordul a sors kereke, mit hoz számunkra is a holnap. Ezért ajánlatos szerintem már most elkezdeni megbecsülni a természeti forrásokat, és hálás lenni értük, hogy nincs hiány még belőlük. Érdekes egyébként, hogy abban az országban amelyről az hírlik, hogy a világon a második helyen áll a vízkészlet tekintetében Brazília után nincs víz a fővárosban. Egyszerűen üres Katmandu völgye. A vizet a völgyön kívülről kell behozzák. Érdekes az is, hogy ennek ellenére még mindig túl népes a környék. Az emberek még így sem akarnak visszamenni vidékre. Az ivóvíz biznisz is csak úgy virágzik errefelé. Teherautók, hozzák az ivóvizet a völgyön kívülről, amolyan kis húsz literes palackokban, amelyeket cserélni lehet mint otthon a gázpalackot ha jól emlékszem negyven-ötven rúpiáért. Nem nagyon akar mozdulni semerre az ország. Várják az alkotmányt már egy jó ideje. Nem akar érkezni. Mindenki a politika felől panaszkodik. Várják a sült galambot, hogy mikor repül be a szájukba. Azt merném mondani, hogy az ország kilencvenkilenc százaléka okolja a politikai helyzetet a nehézségekért. Nem találkoztam még egyetlen egy emberrel sem aki azt mondta volna, hogy én vagyok a hibás személyesen mert kiengedtem a gyeplőt a kezemből, másra bíztam a nekem kijáró felelősség adagot. Mindenki a külső gonosz erőkre haragszik, nem gondolva arra, hogy ő a teremtőjük.
Egy percig nem volt alkalmam unatkozni, és írni sem. Mindig volt akivel töltsem az időt. Egyik nap még egy spontán gyalog túrára is elvitt az egyik egyetemista. Felmentünk a Katmandu völgy peremére. Onnét készítettem egy néhány felvételt a városról. Nagy idő közeledett. Meg is ijesztett egy adag esővel. De eső után visszajöttek a fények, a kedven esőutáni fényeim. Jó felvételeket tudtam készíteni a völgyről, meg a város pereméről, ahol úgy éreztem magam mint otthon. Olyan vidékies volt a hangulat. Az emberek gazdálkodtak. Fényképeztem az embert a maga természetes környezetében a föld ápolása közben. A nagy időnek csak az intrója játszódott le. A java még hátra volt. De azok a fények amelyek megelőzték az égi háborút egyszerűen lenyűgöztek. Nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzek. Tetszenek nagyon azok az egyszerű épületek, amelyek felépítéséhez jóformán egy rúpiára sincsen szükség, csak egy kis jóindulatra és kemény munkára. A legtöbb ház kőből épült. Ez az igazi kőművesség kérem! Nem győztem csodálkozni, hogy milyen házat tudnak ezek építeni a kövekből, ami persze egyformán elérhető gazdag és szegény számára. Ha az embernek van egy darabka földje, amihez társul egy kis elképzelés, meg egy kis szorgalom, szinte kizárt, hogy ne tudjon födelet varázsolni a feje fölé. Természetesen ennek tetejében ha jelen van egy egészséges közösségi élet is, egy kis együvé tartozás, mindenkinek könnyűszerrel elkészülhet az otthona anélkül, hogy a bankot meg kellene invitálni a bulira.
Összesen 3 napot tölthettem fiatal vendéglátóimmal. Lenyűgözött vendégszeretetük, az hogy mennyire természetes volt számukra, hogy engem teljesen ingyen vendégül lássanak. Szívemből örvendek annak, hogy ilyen is lehet a világ. És meggyőződésem, hogy a világot belülről hozzuk létre. Az egyén teremti saját maga világát. Ezért kizárt dolog, hogy ugyanazt a környezetet két különböző ember teljesen egyformának ítélje meg. Ez talán az élet legfontosabb felismerése. Minél több ember megérti ezt, annál szebb lesz a világ, mert annál többen lesznek, akik a saját kis világukat meggyógyítják. Egyre többen lesznek azok, akik a saját kis világuk megváltoztatásával hatalmas hatást gyakorolnak a nagy világ külalakjára is. Az ilyen embereket én egyenesen hősöknek nevezem, mert van elegendő bátorságuk ahhoz, hogy lépéseket tenni a változás kedvéért, nem törődve azzal, hogy más mit gondol, hogy más lépik-e vagy marad, esetleg hátralépik. Ezek a felelős emberek. Ők változtatják meg a világot, ők teszik azt élhetőbb, élvezhetőbb helyé. Mély tiszteletem és elismerésem mindazokkal szemben, akik nem várnak másra, akik követik a belső hangot, és lépnek, akkor amikor az utasítás
érkezik.
Vízumvásáron Katmanduban
Másnap reggel megköszöntem a gondoskodást, a barátágukat, és elindultam vízumot vásárolni. Már csak száz dollár készpénzem volt, amiből hatvanat vízumra kellett költenem. Az ügyintéző elkövette azt a hibát, hogy szóba elegyedett velem, mert már nem voltak túl sokan. Megtudakolta, mit csinálok Nepálban. Röviden és tömören felvázoltam neki utam lényegét. Látszólag mindenben egyetértett velem. Csak én nem értettem, ha ennyire azonos hullámhosszon mozgunk, akkor ő miért táplálja továbbra is azt a rendszert amit elítél. Mondtam neki, hogy csak száz dolcsim van, aminek hatvan százalékával épp most szponzoráltam az államot. Ez egy havi törvényes itt tartózkodást biztosít számomra. Egy hónap alatt a másik negyven dollárt nem nehéz kajára elkölteni. Utána majd visszajövök hozzá, és megmondom, hogy lejárt a vízumom, nincs több péndz, jöttem, hogy vállaljam az illegális itt tartózkodás következményeit. Az anyagi forrásaim elapadása bűnözővé tett Nepálban. Itt vagyok, meg lehet engem büntetni. Szemmel láthatóan nem voltak ezek a bácsi életének legkényelmesebb pillanatai. Azt a választ adta, hogy ez esetben segítünk neked, pénzt adunk, hogy vízumot válthass. Mondom neki, hogy én igazán nem várom el tőle, tőlük, hogy ezt tegyék értem. Én vállalom a következményeket, hogy nincs pénz, illegális bevándorló lettem egy bizonyos részén e földnek, ahova engem a fennvaló teremtett, hogy élvezzem és ha tudom megfejtsem létemet. Az lesz a legjobb ha nem segítenek, mert akkor legalább törvénybe ütközök, amire a törvénynek válaszolni kell. Arról majd az emberek is tudomást szereznek valahogy, és legalább elgondolkodnak, hogy milyen szép a rendszer. Hátha az elgondolkodást cselekedet változás követi. Érdekes lenne ha az újság arról írna, hogy van egy európai fiatalember Nepálban aki az ország békéjéért vette nyakába annak útjait, és most épp börtönben van, mert nem fizetett az államnak, hogy ezt csinálhassa. Jó mi? Még nekem is tetszett a gondolat és esküszöm meg is csinálnám a botrányt, ha édesanyám és egy barátom nem jönnének Indiába, hogy meglátogassanak. Mindegy. Szerintem még fogok találkozni utam során ehhez hasonló „lehetőségekkel”. Egyszer majd talán bevállalom a pénz nélküli illegális bevándorló szerepét. Hallám, mi lesz belőle.
A hosszú utak alatt arra is rájöttem, hogy talán könnyebb is pénz nélkül, mint pénzzel vagy kevés pénzzel. Ha az embernek pénze van, akkor azt el kell költeni, anyagi javakra kell váltani. Ha azt megteszem, akkor majd az anyagi javakat kell helyezgessem ide oda, amoda. Lekötik figyelmem egy jó részét. Pontosabban elterelik a figyelmemet arról, amit én a lényegnek nevezek, az életről. Ha kevés a pénz, meg az a baj, hogy költsem el a kevés pénzt úgy, hogy jusson is és maradjon is. Mindenesetre zseni volt aki kitalálta a pénzt! Bárcsak lenne itt a jobb lábam előtt a segge, hogy egy nagyot rúgjak rajta. :)
Nagyon kedves lett a bácsi velem. Protekciósan elintézte, hogy mielőbb meglegyen a vízumom. Lehet, hogy ezt tulajdonképpen önmagáért tette, hogy mielőbb megszabaduljon a kínos helyzettől. :) Könnyült a pénztárcám hatvan dolcsival, nehezedett az útlevelem egy harminc napos vízummal. Teljesen legális voltam nemcsak a jelenben, hanem még a jövőben is. A kedvem jó volt. Megint út előtt álltam. Olyankor ha a kedvem rossz is volna, hirtelen megjavulna.
Beültem egy gyors étkezdébe, hogy írjak valamit. Utána meg egy internet klubot kerestem, hogy az irományomat feltöltsem az internetre. Miközben az interneten lógtam, találkoztam a messengeren Tibor barátommal, akivel már nagyon rég nem beszélgettem. A nap már nagyon lemenőben volt, amikor Tibornak jelenése vala a messengeren. Gondoltam magamban lesz, ami lesz, nem szalasztom el az alkalmat, hogy beszélgessek egy jót vele. Olyan jól esett a beszélgetés, hogy utána meg egy utcán alvás is jöhetett volna. Elég későre járt az idő, amikor végeztünk a beszélgetéssel.
Gondolkodni kezdtem, hogy abban az órában, hogy juthatnék ki a betonrengetegből, egyáltalán milyen lehetőségeim lennének. Eszembe is jutott Dr. Subedi, akinek a nevét és telefonszámát megadták egy pár nappal korábban. Gondoltam, hogy eddig már hazaért Delhiből, és felhívom, hogy nem-e szeretné, hogy még mielőtt magam mögött hagyom a fővárost tartsak még egy előadást az egyetemen. Fel is hívtam és röviden elmondtam, hogy ki vagyok. Ő akkora már hallott rólam kollégájától, és örömmel fogadta a jelentkezésemet. Rögtön meg is kérdezte, hogy hol vagyok. Mondtam neki, hogy épp elhagyni készültem Katmandut, de gondoltam, hogy előtte még megkérdem, hogy nem-e szeretné, hogy még egy előadást tartsak a másik csoportnak is. Mondta, hogy intéz nekem hotelt éjszakára. És másnapra megszervezi az előadást nekem. Ez a történés még jobban megerősített abban a hitemben, hogy kár időt pazarolni arra, hogy az ember olyan dolgok miatt aggódjon amelyek majd a jövőben lehetnek, lennének vagy valami ilyesmi. Kár a jelen értékes pillanatiról megvonni a figyelmet, mert a lehető legjobb lehetőségeket mulaszthatja az ember az által. Több légy egy csapásra. Ez igen találat! Kedves testvéremmel is szót tudtam váltani, és szállásom is meg van oldva az éccakára. Ráadásul hotelben, mint egy előkelő turistának. A prof. elmagyarázta, hol van a hotel. De annyit értetlenkedtem, hogy egy fiatalember, aki a társalgást hallotta, felajánlotta, hogy elvisz engem motorral a szálláshelyemre. Hihetetlen, hogy még az értetlenkedésem is előnyömre szolgált. Thamilba kellett mennem. Ott volt a Thamil Corner nevezetű hotel, ahova a jegyem szólt. Thamilról addig semmit nem tudtam. Csak később derült ki, hogy az Katmandu turisztikai központja. Késő este érkeztem meg Thamilba. Annyi volt a fehér ember ott kérlek szépen, hogy szinte még éjszaka is világosság volt. Honnét érkezhettek, nem tudom. De némelyikük akkora volt, mint ezek az amerikai pankrátorok. Nem tudom elképzelni mit ehetnek, hogy akkorára megnőnek. Gondolom méreteikhez semmilyen köze nincs a sok génmanipulált ételnek. Még a nők egy egy fejjel magasabbak voltak mint én, és nagy darabok. Ha hirtelen elkapna egyik a fülemnél fogva, és azt mondaná szeressem, esküszöm lemondanék az összes jövőbeli szerelmi kalandomról, csak könyörüljön rajtam, és engedjen el. Eddig az volt a fura, hogy mindenki legalább fél fejjel lejjebb szívta a poros levegőt, mint én. A közel száznyolcvanas magasságommal én sem vagyok egy kert törpe, így elég sokszor beverem a fejem kicsire szabott ajtótokjaikba, de ezek a turisták. Szerintem a gyűrűk uráénak a nem tudom hányadik részét nyugodtan forgathatnák Katmanduban, Thamilban, mert tele van törpékkel és óriásokkal a hely. Nem kéne semmilyen -féle speciális effektus. Szállodába érkezésemmel jó alkalom nyílott megint az elmaradt történetek megörökítésére. A szoba jó nagy volt. Túl sokan voltam benne. Még két három ember simán elfért volna ott, főleg az ellentétes nemből. Leugrottam egy sétára, hátha kapnék valami olcsó falnivalót is. Igen ám de ez a hely már rég nem Nepál. Thamilban már csak ha kinézel a szálloda szoba ablakán is elmegy száz rúpia. Nem mintha nem vágytam volna már valami európaibb kajára, de ezek az árak már rég nem az én pénztárcámhoz illőek. Visszamentem a szobába. Aznap este legnagyobb élménye a forró zuhany volt. Igazán felért egy jó vacsorával. :)
Másnap amíg vártam Dr Subedi hívását, a szokásos szabadidős tevékenységeimmel, az írással és a fényképzéssel ütöttem el az időt. Az előadás elég későre szerveződött, így a szoba még egy éjszakára az enyém lehetett. Mielőtt bementem volna a Global College épületébe, a helyi boltokat nézegettem. Néztem milyen sátrak vannak, mivel már rég azon jár a fejem, hogy mint a teknős magamon hordoznám a házamat, így szinte bármikor és bárhol megállhatok, és lepihenhetek. Nem mintha gondot okozott volna a szállás kérdése valaha is, de néha vágyom rá, hogy egyedül a szabadban, akár egy folyó mellett töltsek egy két éjszakát, ahol moshatok, mosakodhatok, lubickolhatok. Kicsit hiányoznak azok az élmények amikor több mint negyed éven keresztül a sátramban laktam a tengerparton. A fényképezőgép boltokat is sorra vettem, hogy nem e tudnám két nagy lencsémet egy kisebbre cserélni, mert egyre inkább azt érzem, hogy sok ez a batyu a hátamon, meg a hátam mögött. Kicsit nehéz így mozogni. Mintha egy picit elfojtaná a csomag a szabadságérzést. Nagyon szeretem ezt a Nikont, de így gyalogosan cipelni a föld körül a két nagy extra objektívvel, elég kényelmetlen. Néha azt sem bánnám, ha csak egy kicsi zsebfényképezőgépem lenne. Természetesen amikor néha látom a képeket, akkor elbizonytalanodok, hogy jó ötlet volna-e lemondani a nagy
fényképezőgépről súlycsökkentés céljából. Bár manapság vannak nagyon jó kompakt gépek is, melyek viszonylag jó képet készítenek, és a zoomjuk is elég jó. Egyébként is nem a fényképezés az út fő célja. Láthatod, soha nem fogyok ki a dilemmákból.
Este hat órára mentem be az egyetemre. Személyesen is megismerkedhettem Dr. Subedivel, meg a kollégáival. Mivel épp enni készültek, engem is megkínáltak „noodle soup”-pal. Ez egy olyan jellegzetes nepáli eledel, amit én is kifejezetten szeretek. Nem túl fűszeres de nem is faszaros. :) Érdekes módon úgy alakult, hogy megint ugyanannak a csoportnak kellett előadást tartsak, mint az előző alkalommal. Ennek mindannyian örültünk, hisz legalább folytathattuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk, és volt alkalom egyes gondolatok bővebb kifejtésére is. Soha nem kétkedem a sorsban. Nem vonom kérdőre, hogy ez vagy az miért történik úgy, ahogy történik, és hogy jó-e az úgy. Volt alkalmam bőven megtapasztalni, hogy minden úgy a legjobb, ahogy épp van, ahogy épp tapasztalom. Elég interaktívra sikerült a beszélgetés, mely sok kérdést és választ szült. A csoport átlagéletkora olyan huszonöt fölött lehetett. Voltak idősebbek, akik már elvégeztek valami más egyetemet is. Voltak, akik már egy ideje dolgoztak valahol. Mindenesetre azt tapasztalhattam, hogy ennél a csoportnál a gondolatok is jóval mélyebbre hatolnak. A kérdések is jóval mélyebbről jönnek. Ez volt talán mostanig a legideálisabb legfogékonyabb csoport. Valahogy azt éreztem, hogy kedvez a témának az a huszonöt feletti átlag. Nem baj, hogy ha van már egy kis tapasztalat az életben, amire az ember ráhelyezheti az hallottakat. Ha túl sok év van a hallgató mögött, az a legtöbb esetben, egyenesen rossz, mert annál az ajtók annyira be vannak zárva már, hogy új információ se ki se be nem tud áramlani már. A fiatalabbakkal másképp kell megközelíteni a témát, mert bár fogékonyabbak mint az idősebbek, nincs túl sok személyes tapasztalat, amivel kapcsolatba tudnák hozni az új információkat.
Este megint későn érkeztem vissza szálláshelyemre. De ez alkalommal senki nem várt. Jó az egyedüllét néha. Szükségem van rá, hogy az elemek újra feltöltődjenek. Ha folyamatosan használatban vannak, kezdek meglassulni. Egy kis irkálás után ágyba bújtam. Az előző estéhez hasonlóan újra végig hallgattam a szomszéd szerelmes pár vad szerelmeskedését. Így járt a vándor, akit fehér bőrű turisták közé zártak. Miután végeztek a szomszédok elemi ösztöneik csillapításával nekem is sikerült elaludni. Egész jól megy nekem az alvás minden körülmények között. Nem szokott zavarni a zaj. De a szomszédból jövő brutális szex hangja nem volt megszokott része az esti zajoknak amelyeket eddig hallottam utam során.
Másnap kb. délben hagytam el a szobát. Egyet utoljára élveztem a forró zuhany nyújtotta élményeket. Elindultam, hogy kicsit körülnézzek még a városban, mielőtt elmegyek. Ellegettem is valamiket az út széléről, de nemsokára éreztem, hogy megint bekerült az étrendbe valami nem nekem való. Bámészkodás közben az történt, hogy egy utazási iroda dolgozói rám szóltak, hogy nem-e érdekelne valamelyik ajánlatuk. Mondtam nekik, hogy kb. szerencséjük van nekik velem, mint nekem az aznapi ebédemhez, mert nem van pénzem. Hamar kiderítették, hogy mi járatban vagyok Katmanduban. Valaki egy pár nappal azelőtt azt tanácsolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a Katmandu Post nevezetű lappal, merthogy őket biztos érdekelné a sztori. Én meg arra gondoltam, hogy mielőtt még magam mögött hagyom Katmandut, felhívom őket. Az utazási iroda tulajának szimpatikus volt a küldetésem, ezért felajánlotta, hogy használhatom a telefont, sőt ha mg maradni szeretnék, nyugodtan maradhatok az iroda fölött levő szállodában teljesen díjmentesen. Örültem az ajánlatnak, mert közben még az internetet is használhattam, és neki foghattam megcsinálni a blog angol és román verzióját. Az angolt többen kérték már, és voltak is angol irományok, melyek otthonra vártak. Egy kedves székely hölgy, Éva lefordította beszámolóm elejét románra, így azt is feltehettem az internetre, hogy akit érdekel elolvashassa. A Katmandu Post szerkesztőjével abban egyeztünk, hogy a beszélgetést egy másik dátumon ejtjük meg, amikor nekem amúgy is a fővárosba kell utaznom, mert aznap amúgy is túl zsúfolt volt számára.
Osama vagy Obama?
Úgy sikerült, hogy még három napot töltöttem Katmanduban az új szálláshelyen. Egy nepáli fiatalemberrel laktam együtt egy szobában, aki segítségével még kaptam egy jó adag ízelítőt a nepáli politikai helyzetből, meg az ország bajaiból. R.K. Egyetemista, közben ennél a cégnél dolgozik mint túravezető. Néha még újságírással is foglalkozik. Egy újságcikkét felolvasta nekem, amiben az amerikaiakat biztatta arra, hogy ideje lenne abbahagyják a „békecsinálás” az olajért hadjárataikat, mert a világ kezdi megelégelni a sok háborút. R.K. egyenesen isteníti az ausztrál Juliant, aki feltörte a titkos adatbázist, és kiteregette az amerikai szennyest a wikileaksen. Azt állítja, hogy azóta az újságírásnak is egy újabb fejezete kezdődött, ahol az információközlés sokkal tárgyilagosabb, ahol már nem félnek az igazságot is kinyomtatni. Adja az Úr, hogy ez így legyen. Szerinte az Egyesült Nemzeteket is le kéne állítani, mert még egy országban sem sikerült békét teremteniük ahová bementek. Azt mondja, hogy az E.N nem más, mint a kémkedés hivatalos formája. Minden országba bemennek, hogy békét csináljanak, közben hivatalosan megkaparintanak minden információt, amire szükségük van a nagy hatalmaknak. Én nem igazán vagyok jártas ezekben a dolgokban. Amint mondtam, egy jó ideje már kikapcsoltam a televíziót. De azt kell mondjam, hogy az R.K. által tudomásomra hozott információkon valahogy már nem tudtam meglepődni. Számomra is nyilvánvaló, hogy a háború elsősorban pszichológia síkon folyik cselekkel meg huncutkodással, és amit nem tudnak elintézni úgy, arra használnak egy kis lőport.
Érdekes módon pont ezekben a napokban találkoztam azzal az információval is, hogy Bin Ladent levadászták Pakisztánban. Ezekben a napokban valahogy megkerestek engem ezek az információk anélkül, hogy én keresgéltem volna őket. Ezért úgy döntöttem, nekik is adok egy néhány sort a történetből. Az újságárusoknál szinte minden címlapon Osama meg Obama fotója virít. Érdekes egybeesés, hogy a két név csak egy betűben különbözik egymástól. Az újságok szerint egyik a gonosz, másik a hős. Szép kis mese. Egyik angol újság címlapján az állt, hogy Obama azt mondja, hogy mától a világ biztonságosabb, mert megöltük Bin Ladent. Uram Isten, micsoda kijelentés. Kíváncsi vagyok, hogy ezt olvasták-e, elemezték-e a nagy vallások elöljárói. És ha igen, mit írtak, hogyan vélekedtek róla. Földünk leghatalmasabb országának vezetője kijelentette, hogy gyilkolással biztonságot teremtünk a földön. Ezt ha szó nélkül hagyják pápáék, lámáék meg társai, én felebaráti szeretettel javaslom nekik, hogy váltsanak szakmát, keressenek más melót maguknak, mert a szeretetről nekik már jogtalan prédikálniuk. Aki olvasta eddigi írásaimat, tudja, hogy ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Osama jó gyerek volt, és milyen nagy kár érte. Egyszerűen csak fel szeretném hívni a figyelmet, hogy olyan világot élünk, ahol hivatalosan a jó, a szeretet, a béke és Isten nevében kijelentjük, hogy gyilkolunk kell a békéért. Én már egyszer mondtam, és most ismételni fogom magam, hogy ha a jó ember a „jóságért” harcolni képes, más életeket kioltani, akkor én nem akarok jó lenni. Én egyáltalán nem akarok jó lenni. Minden háború, minden vérontás jó célért folyik. Ahogy írtam abban az angol újságcikkben is, mindenki, aki harcol megvan győződve arról, hogy a jó célért harcol. Tehát minden háború szent ha jól belegondolunk. Egyiknek azért szent mert megvédi nemzetét, másiknak azért szent, mert erősíti nemzetét. Felnőtt emberek vagyunk az Isten szerelmére! Hogy vagyunk képesek még hinni ezekben az idióta tündérmesékben? Nincs szent háború, nincs szentségtelen háború. A háború az háború. A háborúban nincs jó és rossz fél. Egyforma jó és egyforma rossz mindkettő, ha már harcolniuk kell egymással. Mindenki a maga szemszögéből ítélve szentnek hiszi a háborúját, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, hogy jó dologért harcol. Senki nem mondja magáról, hogy én vagyok az alattomos harcos, akit a kapzsiság a birtokolni akarás vezérel a harc irányába. A háborút mindkét fél részéről meg kell előzze egy súlyos hazugság. Mindkettő azt kell hazudja magának, hogy a jó célért harcol, ezzel felmentve magát a felelősség terhe alól. Öltem de a jó cél érdekében öltem. Hejj komám! Ilyen nincs ébredj fel! Ha ölsz, gyilkos vagy. Ezt mondtam muzulmán testvéreimnek is. Megmondtam nekik, hogy nincs szent háború. Az csak mese, hogy az idióta birkákat egymás ellen ugrasszák a ravasz pásztorok. Ha háborúzol, ha hiszel a háborúban, és még a háborúban sem vagy képes felébredni a lét igazságára,
meg kell dögölj, mert teljes mértékben reménytelen vagy. A megértés szele annyira elkerül téged, mint a kutya a tegnapi szarát. Az a harcos, mely kijelenti, hogy azért harcol, mert szeret harcolni, szeret gyilkolni, mert szereti a hatalmat, az részemről tiszteletet érdemel, mert legalább őszinte. Nem hazudik sem önmagának, sem nekem. De sajnos a legtöbb harcos ennél ócskább, mert az mellett, hogy gyilkos, még hazudik is.
Az ünnepelt színes bőrű elnök azt mondja, hogy megöltük Osamat, biztonságosabb a világ. Amikor ezeket a szavakat olvastam, csak úgy zokogott a lelkem. Bánatomban még egy könny is kiesett a szememből. És nem Osamaért, hanem azért, hogy ekkora lódításokat megesznek az emberek. Ki lehet tenni a címlapra, és a buta birka megünnepli azt. Istenem mivé lettünk.... Ünnepeljük a halált, a terrorista halálát. :))))) Meg sem fordul a fejünkben annak lehetősége, hogy a nagyobbik terrorista még mindig életben van. Nem látjuk, hogy Osamat az őt meggyilkolók teremtették. Ők beszéltek róla, ők töltötték meg a médiát a nevével, ők nevezték terroristának, hogy hivatalosan vadászhassanak rá. Ők csináltak hőst magukból. Osamat kinyírták, ha kinyírták. Ennek következtében a médiában lefolyt szar visszaigazolást nyert. És milyen könnyű ezt tenni, miután az emberek el vannak tompítva, miután az emberek orrvérzésig dolgoznak, hogy napról napra többet és többet vásárolhassanak, miután úgy vannak nevelve, hogy harcolj, dolgozz, légy áldozat, mert attól leszel értékes. Miután megdöglesz szentté avatunk, hogy lássa a többi birka, hogy milyen értékes hulla vagy, hogy ők is olyan értékes hullák akarjanak lenni. Tudom, szélsőséges vagyok. Ha halvány lila fingod nincs arról, miről beszélek, csak arra futhatja, hogy szélsőségesnek, őrültnek nevezz, hogy megnyugtasd magadat, hogy nálad, minden okej, én vagyok a képzelődő. De nem is várom el tőled, hogy megértsd ezeket a sorokat, mert ha úgy éltél, ahogy élned kellett, ahogy akarták, hogy élj, nincs ahogy megértsd, mert ideális birka vagy. Az ideális birka meg nem a megértőképessége miatt ideális birka, hanem az miatt, hogy könnyen terelhető, nincs egyénisége, mert a KÉNYELME annál jóval fontosabb. Ülj vissza a fotelba, kapcsold be a televíziót és ünnepeld a győzelmét az életben maradt terroristáknak. Én megyek, indulok tovább, hogy lássam, hogy ez a szép világ még miket rejteget.
Related Documents
