NÁDAS PÉTER: VILÁGLÓ RÉSZLETEK. EMLÉKLAPOK EGY ELBESZÉLŐ
ÉLETÉBŐL
Szövegek és feladatok
TartalomTAUBER NAGYAPA2FELADATOK, KÉRDÉSEK5„AZON A MINDENNÉL
EMLÉKEZETESEBB ÉJSZAKÁN…”6KÉRDÉSEK,
FELADATOK11MELLÉKLETEK12EMELETES ÁGY – Regény és emlékirat14KÉT
EMLÉKIRAT – KÉT KÜLÖNC NAGYBÁCSI17KÉRDÉSEK, FELADATOK20LÁB, CIPŐ,
BAKANCS22FELADATOK28MELLÉKLETEK29SZIDIKE
SZÖKÉSE31FELADATOK34MELLÉKLET35„AKKOR VÉGRE AZ ÖCSÉM IS KEDVÉRE
VELÜNK ZOKOGHATOTT”38FELADAT39AMIKOR
SZERDÁN40FELADATOK49MELLÉKLETEK51
TAUBER NAGYAPA
Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett
lennie. Amikor delet harangoznak, a levesnek forrón az asztalon
gőzölögnie. Nem mintha a nagyapám így kívánta volna. Az anyai
nagyapámra gondolok, a Tauber nagyapára. Ahogy ismertem, neki jó
lett volna egykor, langyosan, ilyen dolgokra ő nem adott. Különben
is alig evett. Ritkán szólt, leginkább röviden. Amikor felállt az
asztaltól, egy főhajtás kíséretében megköszönte az ebédet. De nem
lehetett tudni, hogy kinek köszöni. Mintha a nagyanyámat illette
volna köszönet, esetleg gondolt Istenre, valakinek az Istenére,
igazán nem tudom. Nem láttam, hogy világi hívságok közül egy is
érdekelné. Légies ember volt, csontsovány, mellkasának bőrén erősen
átütöttek a bordák. Amikor óvatosan magához vont, amikor fellökött
a levegőbe, repüljek, repül a Péter, huss, és elrepül, majd
zuhantomban nagy hirtelen mégis elkapott, lezuhan a kismadár, akkor
igen közel kerültem teste csupasz vázához; ma is a tagjaimban érzem
a karcsontját, a kulcscsontját, az éles bordáit.
De ma sem értem, hogy nagy örömében miként hagyhatta el az
ajkát, akár egyszer a lezuhanó kismadár. A kismadár akkor zuhan le,
amikor a vadászok lelövik vagy elfagy a lába a nagy téli
hidegben.
Érzelmekkel felette óvatosan bánt a nagyapám, indulatosnak soha
nem láttam. Legfeljebb erősebb hangsúlyt adott valaminek a
humorával. Sztoikus nyugalma alján mégis valami fenyegető és
félelmetes szunnyadt, tartottak is tőle a lányai, erősen tartottam
tőle én is, de el nem tudom képzelni, hogy mi történt volna, ha
egyszer tényleg a türelme végére ér. Tekintete rögvest viharra
állt, amikor valakire neheztelt, bele is pirult, de soha nem tört
ki. Inkább kíméletesen leengedte szemhéját a dühére, mint aki
azonnal magába száll és készségesen szemet huny a benne történtek
fölött.
Repülésem hosszabb ideig is tartott a zuhanásomnál, ilyen volt
az érzete, mintha nem lenne vége, elállt a lélegzetem; talán ezért
kívántam, repítsen, vágyakozás a fulladásra, csak a
visszazuhanásban ocsúdtam fel, már csontos karjába zárva. S aztán
megint. Vagy a térdén lovagoltatott, játékunkat minden bizonnyal
maga is idomtalanul élvezte, ugyanakkor rémesen unhatta. Az volt a
játék, hogy a lovasnak biztosan kell a nyeregben megülnie, pedig
dobált a ló, prüszkölt a ló, makrancos volt a ló. A véletlent
szimulálta a térdén a nagyapám, a kiszámíthatatlant imitálta, s
mivel jó érzékkel, jó ritmusban reagáltam a szimulációra, mert
tudtam, mit tesz, tudtam, mire akar rávezetni, élvezte a hatást és
jókorákat hahotázott.
Hangtalanul nevetett, hangtalanul hahotázott, elnyílt szájjal
meredt az égre az örömével. Na, ennek a gyereknek jól működnek a
reflexei. Azóta sem láttam ilyesmit, némán hahotázni.
Játékunkhoz ugyanannyi önfegyelemre lehetett szüksége, mint
nekem, csakhogy önfegyelmünknek más volt a tárgya. Ma, amikor a
jelenet részleteihez reggelente óvatosan visszatérek, újrajátszom,
ízlelgetem és értelmezem, s ettől újabb és újabb részletek nyílnak
ki egymásból és más távoli részletekhez kapcsolódnak, az a
benyomásom, hogy a nagyapám erősen tarthatott az élvezettől.
Nehezen ment bele, kérlelni kellett, befurakodni a két térde közé,
s amikor végre-valahára megadta magát, amikor belekerültem teste
melegének áramába, nem tudott többé ellenállni, a térdére emelt, de
még akkor is nehezen tüzesedett be, tétovázott, s igen
ellenőrizetten adta át magát a közelségnek. Minden bizonnyal a
játék monotóniája, mimetikus jellege, a rítus untatta, ma már
igazán meg tudom érteni; nekem térde éles éleit, a csontok
kiszögelléseit kellett elviselnem. Fájt. Az élvezet érdekében a
fájdalmat elviselni. Engem is untat az imitáció. Hozzászegődik az
álság valamennyi félkész elemével. Mégis nagyobb volt a játék
öröme, mint a mimézis felett érzett szégyen.
Hozzájött még az elviselés öröme. Az elakadt lélegzet öröme,
előleg a fulladásból, a nagyapám néma nevetése.
A levegőbe nevetett bele, de levegőtlen volt a nevetése, amire
magyarázatot adhatott az erős asztmája. Már a legkisebb
erőfeszítéstől gyorsabban szedte a levegőt, nehézlégzésnek nevezik
a jelenséget a szakorvosok, lélegzete sípolt. (…)
Homlokcsontján fénylett a feszes bőr, halántéka felett, a két
kézfején vastag erek csavarodtak és tekeregtek. Ezeket az ereket
igen csodálatosnak találtam. Rajzolatuk és funkciójuk még ifjú
emberként is erősen foglalkoztatott; őszintén szólva taszított.
Alig mertem belegondolni, hogy mi minden meg nem történik a hám
alatt a szervezetben, az erekben, a szívben, az ágyékban, a
tüdőben, a belekben, elborzadtam a szabályszerű működéstől,
beleborzadtam a funkcionalitás állandóságának csodálatába, a
borzadás pedig erősen és illetéktelenül felizgatott. Vigyáznom
kellett, hogy a természetimádat spirálja el ne ragadjon; a
romantikus önimádat útja a családunkban zárva volt. Óvatosan fogjam
le az ujjammal, figyeljem, miként üt a szív. Ámulattal figyeltük a
nagyapával a pulzust. Ezzel a trükkel, a szívveréssel, vagy a
zsebórájával és a pulzusával, fülemben a tűfinom ketyegéssel, a
ritmusos dobbanással, sikeresen el tudta terelni a figyelmemet.
Néztük a másodperc mutatóját, számláltuk a szívverését, míg le nem
csillapodtam. Nem találtuk az ütőeremet. Azt hiszem, így tanultam
meg először tízig számolni, a saját ütőeremen vagy a nagyapám
ütőerén; feladni az őrjöngést, lehiggadni, minél előbb megnyitni a
szelepet, kiengedni a gőzt. Nem mindig hagyta, de a halántékán
valamennyire el lehetett tolni a bőr alatt a helyükről a göböcsös
ereket, s akkor csak igen lassan csúsztak vissza. (…)
Pálcikával azért ő tanított meg mikádót játszani egy téli
délutánon. Talán ez volt az egyetlen játék, ami érdekelte. Engedni,
hogy a csíkozásuk szerint különböző értékű pálcikák, a mandarin, a
bon zen, a szamuráj és a kuli szétomoljanak a tenyerünkből, aztán
egyenként, másik kettő segítségével úgy emelni ki őket a halomból,
nagy óvatosan úgy gurítani, a hegyes végére szorított ujjunkkal úgy
felállítani, vagy mindkét hegyes végét ujjaink közé szorítva
kiemelni, hogy a többi pálcika ne érezze meg, ne mozduljanak el,
meg se rezzenjenek a változástól. Nemcsak látni, hanem mintegy
előre érzékelni a kiválasztott pálcika pozícióját a többiek között.
Lélegzetünkre is ügyelni, hogy rezzenetlenre sikerüljön a művelet.
Arra is ő tanított meg először, hogy előbb ki kell engedni a
levegőt, akkor lehet a lélegzetet biztonságosan visszatartani. Ha
teli tüdővel tartjuk vissza, akkor az erőfeszítéstől beremeg a kéz.
Ezt a tapasztalatot másfél évtized múltán ismét magamévá kellett
tennem, amikor fényképezni tanultam, s állvány vagy támaszték
nélkül, kézben tartott kamerával, hosszú expozíciós időre volt
szükség.
Hiszen én akkor ezt a szabályt már ismerem.
Dominózni is ő tanított meg. Ezek szerint két csöndes
játékra.
Egy ideig némán tűrte, a lehiggasztásom érdekében mégis némán
tűrte a legcsöndesebb játékot, hadd kísérletezzem az érhálózatával.
Csak azért hagytam mindig abba, mert áradt belőle az
ellenkezés.
Tartása egyenes volt, de fejét szerényen, majdhogynem
szégyenlősen lehajtotta, akkor is fejet hajtott a világ előtt, ha
állt, akkor is fejet hajtott, ha ült, mintha kitartón jelezné, nem,
nem akar felülkerekedni, még azt sem akarta, hogy igaza legyen
bármiben, bár nem állítanám, hogy engedékeny ember lett volna a
nagyapám; inkább önmagának mosolygott ilyen engedékenyen a vastag,
gondosan nyírt bajsza alatt, a drótkeretes pápaszem mögött. Most
úgy látom, hogy biztatón kimosolygott a kérlelhetetlenségéből.
Türelmét támasztotta meg a kitartó mosolyával, ne érhessen a
végére. Csodálatosan tudott magányosan heverni a hátán, fűben,
ágyon, enyhén nedves vízparti sóderon, függőágyon a laza árnyékú
gödi vagy dömsödi akácok és vízparti füzek és nyárfák között.
Irigyeltem őt, megpróbáltam utánozni, az egyik lábfejét átvetette a
másikon, két kezét, mintha csak imára kulcsolná, összefűzte a
mellén. Mindig olyan benyomást tett, mint aki súlyos dolgokról
könnyedén, lebegve elmélkedik, s ebben nem volt szabad őt
megzavarnunk. Mintegy ötven év telt el, amikor váratlanul
észrevettem, hogy jó ideje én magam is szívesen heverek így a
szabad ég alatt. Néha belealudt az elmélkedésbe, néha én is
belealszom, s amikor hosszabban így hevert, arcán a tiszta
mosolyával, asztmás lélegzete is elpihent. Talán ilyen egyszerű a
magyarázat. Leginkább ebben a testtartásban tudta a nehézlégzést
elkerülni. Munka közben is mosolygott, munka közben levette
drótkeretes szemüvegét, szemüveg nélkül csupasz, idegen, védtelen
lett az arca; a szemgödrébe csippentett nagyítóval hajolt a
munkatárgy fölé, vagy egy ennél is erősebb nagyítóval. Ez a
védőfoglalatából kifordítható, hatszoros nagyítást produkáló
Rodenstock az egyetlen tárgyi örökségem tőle; egész sorozata volt
belőle. Végül is a részletek szabad szemmel nem látható
részleteivel kellett foglalkoznia. Egyetlen tűhegyesre állított
gázláng lobogott és sziszegett a feje közvetlen közelében, egy
Bunsen-égő. Órákig ott ülhettem mellette a magas ülésen a nővére
Holló utcai műhelyében, mondanám most, mert az órákban azért nem
lehetek biztos, de minden bizonnyal fél órát, negyven percet
ülhettem ott, amíg valaki értem nem jött. A nagymama jött értem,
anyám édesanyja, Nussbaum Cecília, aki innen a félig romos Klauzál
téri vásárcsarnokba ment, nem tudom miért, nem tudom miért éppen
akkor, ha egyszer ő a Garay téri piacra járt.
(I. kötet 7-13. o.)
FELADATOK, KÉRDÉSEK
Emlékidéző
Három-négy fős csoportokban beszélgessetek korai, kisgyerekkori
emlékeitekről! Ki mire emlékszik? Egy-egy kép vagy illat is fontos
lehet! El tudod-e helyezni időben, térben a korai emlékeidet? Ahogy
osztálytársad felidéz emlékképeket, nagyon figyelj rá, és kérdezz
tőle, hátha a kérdés előhív belőle újabb részleteket, elfeledettnek
vélt mozzanatokat!
Fontosak-e a korai emlékek? Vitassátok meg!
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Nádas Péter a Világló részletek című emlékiratában módszeresen
idézi fel korai emlékeit, keresve a legkorábbi emlékképeket,
emlékfoszlányokat. A könyv az anyai nagyapjáról rajzolt portréval
kezdődik.
· Nem jelzi a szöveg, hogy hány éves a kisfiú, akit az emlékező
megjelenít. Szerintetek hány éves lehet? Érveljetek!
· Milyennek láttatja az emlékidéző Nádas Péter saját
kisgyermekkori alakját? Jellemezzétek a kisfiút!
· Milyen ember a nagyapa? Gyűjtsétek ki a nagyapa szellemi
karakterére vonatkozó részeket!
· Milyen testi vonásait mutatja be a szöveg?
· Milyen a nagyapa viszonya a kisfiúhoz?
· Hogyan viszonyul a kisfiú a nagyapjához?
· Miben tud, lát többet a visszaemlékező felnőtt, mint
kisgyerekkori énje? Mi mindent nem ért ma sem? Keressétek ki a
szövegből a vonatkozó részleteket!
· Mi minden teszi fontossá Nádas Péter számára a nagyapát?
Számos dolgot csak sejtet a szöveg – tárjátok fel a ki nem mondott
gondolatokat is!
· Keressetek olyan mozzanatokat, motívumokat, amelyek a konkrét
jelentésüknél többet is jelentenek, jelenthetnek – vagyis
metaforikus jelentésük is van (vagy lehet).
· Keressetek olyan mozzanatokat, amelyek az írói mesterségre,
Nádas írói módszerére utalhatnak!
· Milyen embernek képzelitek az emlékezőt a szöveg alapján?
Rajzoljatok szellemi portrét róla!
„AZON A MINDENNÉL EMLÉKEZETESEBB ÉJSZAKÁN…”
Az első emlék
[A]
[1945] Január első hetére nem maradt más, csupán a bombázás és
az ágyúzás hangfüggönye. Mi ketten, az anyámmal, négy nappal később
költöztünk vissza a Damjanich utcából az alig sérült eredeti
lakásunkba, a Pozsonyi útra, amely akkor még teli volt idegen
emberekkel. A költözésre nem emlékszem, a hullákkal megszórt
Újpesti rakpart elém táruló látványára, a széles úttest
robbanásoktól felszakított, talán olajtól és vértől mocskos
hóköpenyére, a lövésektől megtépázott vaskorlátra, a parti sétány
megcsonkolt fáira igen pontosan emlékezem. Arra is emlékszem, hogy
az úttesten és a járdán miként helyezkedtek el a fagyott hullák a
hóban. Pokolian hideg tél volt az ostrom tele. Fejemet is forgatni
tudom a képben, tudomásul kellett vennem a világ színeváltozását.
Ami minden bizonnyal azt jelenti, hogy már akkor emlékeztem rá,
erre az Újpesti rakpartra, korábbról emlékeztem rá, s elképesztett
a különbség a békés előzmény és a háborús következmény között. Ha
ellenben erre a korábbi képre akarok visszaemlékezni, az Újpesti
rakpart eredeti, először látott, békés képére, az ostrom előtti
állapotára, akkor se kép, se hang nincs sehol, ilyen kép nincs, nem
találom; a békebeli minden bizonnyal tiltott kép lett a
tudatomban.
Életem valószínűleg első, gyakorta visszatérő emlékképe egy
budapesti bérház sötétből felvillanó lépcsőházi fordulója, amint
repülünk a hidegen fellángoló fal felé, és belezuhanunk.
Nem tudom, mibe zuhanunk. Vagy talán nem is mi repülünk, hanem a
fal zuhan belénk.
Ebben a pillanatban a külső és a belső szemlélete még nincs
elkülönítve abban a lényben, aki én vagyok, én voltam, majd
tartósan én leszek a halálomig (…). Tudatomban nyomuk van ugyan az
érzeteknek, képekkel társítva rögzítette az elme az érzetet, de
utólag nem tudom eldönteni, hogy ezek kapcsolatban állnak-e a
külvilágból érkező vizuális benyomásokkal, vagy esetleg későbbi
képzetek. Szavaknak a repülés pillanatában már van nyomuk a
tudatomban. Még nem hitelesítettem ugyan a jelentésüket. Sokáig,
még jó sokáig nem tudom, hogy az egyéni élmények és benyomások
közösen megformázott nyelvi foglalatai nélkül valójában nincs az
elmében fogalomtár, azaz nincs értelem. De ettől függetlenül van
képi emlékezés. (…) e korai képek helye igen nehezen
meghatározható.
Az első képem talán nem is a legelső, ezt sem tudom ma biztosan
megítélni.
A különböző fennmaradt dokumentumok, emlékezések és történeti
kronológiák tanulmányozása után az a feltételezésem, hogy a
tudatomban elsőként megragadt emlék, ami mögött semmit nem találok,
1944 nyaráról, egészen pontosan 1944. június 27. éjszakájáról
való.
Habár az elraktározott érzetek társult képei közül bármikor
előkerülhet akár egy még korábbi társulás.
A külső szemlélet, azaz a reflexió támpontja nélkül mégis igen
nehéz, talán nem is lehet megtudni a képi tudattartalomtól, hogy az
emlék vajon korábbi vagy későbbi-e.
Amikor erre a legelsőnek vélt lépcsőházamra gondolok, akkor
jönnek sorban a lépcsőházak, életem valamennyi lépcsőháza jön vele,
ezzel az elsővel. (…)
Valakinek a karján zuhanok, magasan a lépcsők fölött zuhanok
ebben a minden bizonnyal legelső lépcsőházamban. Repülünk a
levegőben. Valószínűleg a fejemet is forgatom, ideges madárka,
mindent látni, vészhelyzetben, de nincs hozzá vészérzetem,
biztonság az alapérzetem, helyesebben épp ezt az alapérzetet
keresztezi a kivételesség, a nem kiszámíthatóság meglepő érzete.
Szemmel tartani. A képek gyors egymásutánja követi a vészhelyzet
tulajdonképpen semleges, közel sem felzaklató élményét, mondhatni,
most fogom megalapozni a tudatomban a vészhelyzet fogalmát, látom a
lépcsőház hatalmas falsíkját, látom a lépcsőforduló közeledő
falának akadályát, a rövid, hideg felvillanásoknak hála, lelátok a
korlátok között a mélységbe: előtűnik a sötétből és eltűnik a
sötétben a mélység.
Egymásba tapad a képek egymásutánja, ez nem változtatható
sorrend. Aztán nincsen hideg lángolás, nincs zuhanás, nincsen fenn
és nincsen lenn. Csupán omlás van.
Hangja nincs, sötét van, meleg van, sötét semmi van. Úgy, ahogy
későbbi ájulásaimban.
Talán a végén ott van még a törmelék csörgése a leomlás utáni
pillanatból. (…)
A falomlás emlékének életem második évéből kell származnia. Nem
az ájulás érzete maradt meg. Az ájulás érzetének vannak fázisai,
állomásai. Nem az ájulás tudata maradt fenn a fázisaival. Ilyen
tudatom majd csak akkor lesz, ha lesz rá szavam. A látható világ
fokozatos kimúlásának mozgóképe maradt fenn. Ahogy a látható világ
átadja magát az elsötétülésnek. A fogalmiság előtti világlátás
szépsége ma is lenyűgöz, ami egyben érzet, kéz a kézben a teljesség
érzetével. Ez egy olyan életkor, amelyből az embernek szabály
szerint nem maradnak könnyen hozzáférhető emlékei, illetve igen
kevés. Többnyire örökre zárva a raktár legkorábbi traktusa. Habár a
családi elbeszélések szerint ebben az időben már szobatiszta
voltam, folyékonyan, világosan beszéltem, azaz mimézisre kész és
reflektív lényként serényen dolgozhattam a külső és a belső, az
érzéki és a fogalmi elkülönítésén és a számra adott fogalmak
hitelesítésén.
Még soha nem repültem valakinek a karján, a repülés érzete
mégsem volt ismeretlen. Az érzet magja semmiben nem különbözött a
későbbi repülések és zuhanások érzetétől. Repül a Péter, felrepül.
Lezuhan a kismadár.
(I. kötet/37-40. o.)
[B]
Egyszer éjszaka, amikor a szüleink már nem éltek, Magda
nagynéném ágya mellett üldögélve, tanácstalanul előadtam, hogy
nekem vannak ilyen nem tudom honnan származó képeim. Nem tudom őket
hová elhelyezni. Illetve nagyon is megvan a tudatomban a maguk
helye.
Nagynéném a leíró jellegű kijelentésektől visszahőkölt. (…)
Tanácstalan voltam, nem tudtam volna megmondani, hogy ezek a
bizonytalan eredetű, olykor kötetlenül megjelenő képek vajon az
emlékezés képei, vagy éppen éberálmok-e, fantáziám önkéntelen
termékei, azaz képzetek (…). Esetleg egyik tudati állományba sem
besorolhatók. Talán az emlékezés öröklött ősállományából származtak
át a (…) tudatomba, s úgy viselkednek, mint a tudattartalom útjelző
táblái. Szerkezeti képek. Ősképzetek másai. Önálló dimenzióban,
mintegy a valóságos emlékállomány és a fantázia képeinek fedésében
húzódnak meg. Sorvezetők. (…) De amint elindul, hogy
megbizonyosodjék, végigmenjen a sorokon és kapcsolásokon,
módszeresen felfedezze, nyomban ürességbe ütközik. (…)
Nevetett a nagynéném a világos félhomályban, (…) úgy nevetett,
ahogy apai családom tagjai valamennyien; torokhangon, mintegy
hápogva, ugatva, visszanyeldekelve a nevetés illetlen örömét. (…)
Meglepettségében fel is kiáltott, hiszen akkor ez a Damjanich utcai
ház. Ahol egyszer éjszaka, mesélte rögtön, mikor is, december,
valamikor negyvennégy decemberében, szirénára és légitámadásra
riadva, anyám a harmadik emeleti elsötétített lakásban, ahol
semmit, de semmit nem lehetett látni, azonnal megszűnt az
áramszolgáltatás, csupán hallani a kiáltozásokat, Klári, keljetek
föl, hallani a gyertya és gyufa utáni gyors kotorászást, Klári,
Klári, érezni az érintéseket, az ütközéseket, erre már emlékszem,
attól kezdve gyertyának és gyufának mindig lennie kellett a háznál,
s erről a mai napig magam is gondoskodom, bármi történjék, legyen
gyufa, legyen gyertya a közelemben, valaki kiragadott az ágyból, és
a légelhárítás nyomjelző lövedékeinek hosszan lobogó fényében
rohant velem, le az óvóhelyre. (…)
Szerintem ennek a bombázásnak, amely emlékezetem első
képsoraként ragadt meg, nem december a dátuma, hanem valamikor
nyáron kellett megtörténnie.
Azon a mindennél emlékezetesebb éjszakán, amikor a Damjanich
utca 42. számú ház egyik felét egy bomba egyszerűen leszelte, de a
lépcsőház és a ház másik fele, velünk együtt, csaknem épen
megmaradt. Az ablakok ugyan betörtek és a szilánkok mindenkit
könnyen megsebesítettek. Ez pedig 1944. június 27-én történt,
amikor az amerikai légierő 300 négymotoros nehézbombázóját egy
felhőktől takart sziléziai célpont helyett Budapest fölé
vezényelték az angolszász szövetségesek, hogy a Ferihegyi
repülőteret, a pályaudvarokat és a Ferenc József laktanyát zúzzák
ízzé-porrá. (…)
Ledőlt a ház fele, s a lépcsőházi törmelék mindkettőnket maga
alá temetett.
(I. kötet/43-48. o.)
[C]
Azon a decemberi éjszakán, ahogyan ő [a nagynéném] emlékezett, a
másik két gyerekkel éppen lépett volna ki a lakásból, amikor a
nyomjelző rakéták felvillanó fényében a két szemével látta.
Nem tudott lépni, nem tudott kiáltani. Mozdulatra készen,
gátlástól nyűgözötten állt. Ennek a Damjanich utcai háznak zárt a
lépcsőháza, a háznak nincsenek gangjai. Látta, amint anyámat a
légnyomás velem együtt felkapja és belecsapja a szemközti
lépcsőforduló ebben a szempillantásban leomló és kidőlő falába.
(…)
Alig valószínű, hogy emlékezhetnél rá, kiáltotta párnái közül
nevetgélve és hitetlenkedve azon az estén a nagynéném, amikor erről
az élményemről beszéltünk és huzakodtunk az esemény dátumán.
Ha stimmel, ha tényleg a Damjanich utca, és nem visszatérő álom
vagy fantázia, akkor nemcsak erre emlékszem, válaszoltam nevetve,
hanem ennél többre.
Még ha a mai napig nem tudom is eldönteni, hogy ezek közül az
intenzív emléktöredékek közül melyik az első, vagy mi hová
tartozik, illetve a kronologikus rend kedvéért utólag mit hová kéne
leraknom, hol kéne elhelyeznem, hogy kiadja a történeti
kronológiát.
Boldog voltam tőle, hogy valamelyest megerősített. (…)
Bizonyára anyád mesélte, Klári, s azóta csupán gondolod, hogy
emlékeznél, valójában képzelet, nem emlékezet. (…) De én ennyit
akartam megtudni tőle. Nem képzelet, tényleg emlék, tényleg a
Damjanich utca, tényleg bombatámadás, s akkor talán vannak még
korábbi emlékeim, amelyeket ellenőrizni sem tudok senkinél.
Az ember megelevenít, hozzáképzeli, fantáziál, hidd el. Mindez
akaratlan, önkéntelen, öntudatlan, tudattalan. Olvass minél előbb
Freudot (…).
Nevetett, mert valószínűtlennek találta az állításomat. Hogyan
lenne emlékem kétéves koromból. Nem lehet, mondta ki a verdiktet,
ez ostobaság. Habár emlékiratában ő maga írja le hasonlóan korai
emlékeit. Épp azokban az években dolgozott az emlékiratán, amikor
az emlékezet természetéről és a konkrét emlékemről vitáztunk. Én
meg azért nevettem ugyanazzal a családilag előírt, kicsit nyerítő,
kicsit hápogó élvezettel, mert emlékezetével igazolta, átmenetileg
el is rendezte emlékezetem töredékeit.
Elemi örömöt okozott a hirtelen megnyert új rend, a vadonatúj
tudás a régi tudás alapjain. Szókratész is úgy véli, hogy az ember
csak azt tanulja meg, amit már tud. (…)
Nem emlékszem, hogy az anyám elmesélte volna. Nem mesélte
el.
Persze hogy nem emlékszel, persze hogy elmesélte. A saját
emléked hiányát váltod ki fantáziával. Nem mondom, hogy
fantáziálsz, de megtoldod, kifoltozod a tőle hallottakat. Másként
el sem tudnád képzelni, így teszed magadévá.
Azt igazán nem mesélhette el, hogy mit látok a leomló fal
túloldalán.
Milyen fal, milyen túloldalán, csattant fel erre a nagynéném. A
legkedvesebb nagynénémnek kiszámíthatatlan volt a kedélye. Már csak
azért is igyekezett féken tartani, hogy ne hasonlítson a saját
hirtelen haragú apjára (…). Olykor teljesen értelmetlenül
dühöngött, látszott, amint belelovalja magát a dühébe, sőt élvezi a
fékevesztettségét.
Semminek nem volt semmilyen túloldala, kiáltozta a párnái közül
kiemelkedve. Légitámadás volt, légnyomás, semmi más.
Pedig világosan látom, ha akarod, elmesélem.
Anyádnak zuhanása közben még sikerült úgy elfordulnia, hogy
testével mintegy felfogjon, betakarjon, s abban a pillanatban
omlott rátok a fal, amikor a vállával nekicsapódott. Nem tudsz
semmit elmesélni. Semmit nem láthattál. Később azt hittük, hogy
eltörött a válla, ám sehová nem vihettük, hol volt akkor röntgen.
Ezzel a vállal kellett vízért mennie, meg mit tudom én mit
cipekednie.
A nagynéném felháborodottan csattogott a barokk fali
fényben.
Előtte viszont még láttam, hogy ne láttam volna.
Semmit nem láttál, az égvilágon semmit.
Egy pillanatnak sok része van.
Sok része van, hol olvastad, hülyeségeket beszélsz, sok része
van, de annyi része nincs, hogy a fantáziálásod is beleférjen.
Punktum. Nem láthattál semmit. Semmilyen fal mögött.
Rajtam kívül valószínűleg senki nem érthette volna ennek a dühös
áriának az utalásait, én élveztem. Családunkban minden bizonnyal
azért jár élvezettel teli nevetés a szőrszálhasogató
diskurzusokhoz, még a dühöngéshez is, mert a családi tudatban a
cáfolat, a kritika, a gúny, az élc és a kétely éppúgy a megismerés
természetes alkatrészeként fungál, mint a hipotézis, az állítás, a
bizonyítás, a dokumentáció és az érvelés.
Láttam, hogy mi van a leomló fal mögött. Minden további nélkül
el tudom neked mondani. Minden bizonnyal a szomszédos ház udvara
állt lángokban. Leginkább a fák lángoltak. Honnan a csudából
láthattam volna ilyesmit, hogy a zöld leveleikkel együtt lángolnak
a fák. Salvador Dalínál lángolnak.
Az egy fantaszta, egy őrült. Hogy jön ez ide.
Egyre puhább, egyre kellemesebb sötétben lángoltak, amelyben
valószínűleg elveszítettem az eszméletem.
Az ájulás, az eszmélet elveszítése, amint a saját sötétség nyeli
a lángokat. Akácok lehettek, az akác nyersen is éghető. Ezt csak
évtizedekkel később fogtam fel ésszel, amikor Orsós Jakabtól a baki
erdőn megtanultam esős időben tüzet gyújtani. Hiszen a zöldellő
akác is ég. Aha. Két eredeti képem van a nyers lángolásról.
Olyanok, mintha állóképek lennének, önálló képek, jönnek egymás
után, magyaráztam a nagynénémnek, kivették a hangjukat. Bizonyára
úgy jönnek egymás után, ahogy a fejemet az élmény hatására
elfordítottam. Helyesebben nem ott van a hangjuk, ahol a képek
megragadtak, de a lángolás hangja él.
(I. kötet/71-78. o.)
KÉRDÉSEK, FELADATOK
A
· Mit lát, mit érzékel a kisfiú? Mi az, amit a visszaemlékező
felnőtt szerint még nem tud? Próbáljátok elkülöníteni a szövegben
az eredeti emlékkép mondatait és a magyarázó szövegrészeket!
· Mi minden magyarázhatja, hogy az írónak fent maradt emléke a
két éves kora előtti időből? Próbáljatok magyarázatokat találni!
Keressetek a szövegben is támpontokat az értelmezéshez!
B
· „Amikor szüleink már nem éltek”: Nádas Péter édesanyja 1955.
május 15-én halt meg rákban, édesapja 1958. április 15-én önkezével
vetett véget életének. Nádas Péter és öccse, Pál gyámja Aranyossi
Magda, apai nagynénjük lesz. Nádas Péter Aranyossiék Lenin körúti
lakásába költözik, Pál intézetbe kerül. Az emlékiratban felidézett
jelenet idején Nádas Péter tehát 16-17 év körüli fiú.
· Hogyan reagál a nagynéni Nádas Péter emlékére? Keresd ki a
vonatkozó részleteket!!
· Mit erősít meg, mit von kétségbe?
· Milyen külső támpont segíti az emlék időbeli elhelyezését?
C
· Nádas Péter nem jelöli szokásos módon, gondolatjellel a
párbeszédet, és sokszor az is csak kikövetkeztethető, melyikük
beszél. Az is előfordul, hogy a szereplő Nádas Péter és az
elbeszélő szövege nem különül el! Pótold a gondolatjeleket, majd
jelöld eltérő színekkel a beszélők szövegeit!
· Hogyan reagál a kamasz Nádas Péter nagynénje
ellenvetésére?
· Mivel egészíti ki Nádas az A jelű részben felidézett
emléket?
· Az emlékiratíró „dühös áriának” nevezi nagynénje heves
reagálását. Miért nem bántódik meg a fiú? Milyen fontos családi
tradíció érvényesül kettejük viselkedésében, viszonyában?
· Magda azt tanácsolja unokaöccsének, hogy olvasson Freudot! Mi
lehet ennek a tanácsnak az oka, háttere? Nézz utána, ki volt
Sigmund Freud, miért segíthet az ő műveinek olvasása a fiú
tudattartalmainak értelmezésében?
· A szöveg utal a nagy katalán szürrealista festő, Salvador Dalí
képi világára. Keress kapcsolódási pontokat a mellékletben közölt
Égő zsiráf című Dalí-kép és Nádas szövege között! (Az alkotás a
spanyol polgárháború idején született.)
Mi lehet a jelentése Dalí képén a mankóknak?
Mit szimbolizálhatnak a bábuszerű testből kiálló fiókok?
· Olvasd el Ady Endre Emlékezés egy nyár éjszakára című versét
(melléklet!)! Keress kapcsolódási pontokat és eltéréseket az Ady-
és a Nádas-szöveg között!
MELLÉKLETEK
Salvador DALÍ (1904-1989): AZ ÉGŐ ZSIRÁF (1936-37)
(olaj, fa; Kunstmuseum, Basel)
https://www.dalipaintings.com/the-burning-giraffe.jsp
ADY ENDRE: EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA
5
10
15
20
25
30
35
40
45
Az Égből dühödt angyal doboltRiadót a szomoru Földre,Legalább
száz ifjú bomolt,Legalább száz csillag lehullott,Legalább száz
párta omolt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt,Kigyúladt öreg
méhesünk,Legszebb csikónk a lábát törte,Álmomban élő volt a holt,Jó
kutyánk, Burkus, elveszettS Mári szolgálónk, a néma,Hirtelen hars
nótákat dalolt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt.Csörtettek bátran
a senkikÉs meglapult az igaz emberS a kényes rabló is
rabolt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt.Tudtuk, hogy az ember
esendőS nagyon adós a szeretettel:Hiába, mégis furcsa voltFordulása
élt s volt világnak.Csúfolódóbb sohse volt a Hold:Sohse volt még
kisebb az ember,Mint azon az éjszaka volt:Különös,Különös
nyár-éjszaka volt.Az iszonyúság a lelkekreKaján örömmel
ráhajolt,Minden emberbe beköltözöttMinden ősének titkos
sorsa,Véres, szörnyű lakodalombaRészegen indult a Gondolat,Az Ember
büszke legénye,Ki, íme, senki béna volt:Különös,Különös
nyár-éjszaka volt.Azt hittem, akkor azt hittem,Valamely elhanyagolt
IstenÉletre kap s halálba viszS, íme, mindmostanig itt élekAkként,
amaz éjszaka kivé tettS Isten-várón emlékezemEgy világot
elsüllyesztőRettenetes éjszakára:Különös,Különös nyár-éjszaka
volt.
EMELETES ÁGY – Regény és emlékirat
Nádas Péter Egy családregény vége című regényében fölhasználja
egy kisgyerekkori balesetének emlékét. Ugyanezt a balesetet
felidézi Világló részletek című emlékiratában is.
Vesd össze a regény és az emlékirat szövegrészleteit! Milyen
hasonlóságok és különbségek fedezhetők fel?
Nádas Péter: Egy családregény vége
(10. fejezet, a regény utolsó része)
Kolozsvári ült az ágyban és ordított. Aztán már mindenki
ordított. Ugráltak az ágyak tetején és valaki elkezdte a párnákat
dobálni. Nem én. És közben mindenki, ahogy bírt, ordított. A párnák
repültek. És akkor láttam, hogy Angyal feltérdel az ágyán és ordít
és a párnával engem célzott és ordít és pofán talált. És örültem,
hogy azért mégis a barátom és szeret. Én is ordítok. És felkaptam a
párnát és ordítottam, és felugrottam az ágyam tetején, dobált az
ágy, mert jó rugós, és közben ordítottam, és megcéloztam és teljes
erőből hajítottam a párnát vissza, felé. A pofájába bele! A párna
repült, a lábam valamiben megakadt, kemény, elhúzta a fejét és a
párna repült a nyitott ablakon, ki! a kő belém zuhan, fekete,
fehér. Szétszikrázás. Sötét és jön az ordítás, távolodik. Az ajtó
valahol kinyílt. És szürke mintha valami nagyon puhában ebben a
fehérben a közepén. Jó hideg. Roppan. Üres csigaház. „Figyelj rám,
ide!” Puha gyökér, sötét, mélyebbre nem látni ki. Nem.
(3. fejezet)
…kinyílt az ajtó és belém jött a kockás kő a fekete és a fehér
kockák és szürke lett és mintha valami nagyon fehérben feküdnék
ebben a nem tudom hol puhában. Jó hideg volt. Fekete meg fehér.
Vártam, jöjjön a nagymama. Amikor az emeletről lecsúsztam a
korláton, a nagymama vizes borogatást tett a fejemre, mert
megdagadt. „Istenem, mit kell nekem kiállnom veled? Ha még egyszer
valamit csinálsz, intézetbe adlak! Esküszöm, hogy intézetbe adlak!
Még szerencse, hogy nem törte be a fejét!” Az intézetben is olyan
volt a kő, amikor a kórházba vittek. Eszembe jutott, hogy
elájultam. És minden vérem kifolyik. Láttam, hogy ott a kövön az én
kezem. Nem jött senki.
(7. fejezet)
Fekszem valahol. A kő hideg. Nem tudom, hogyan kerültem ide. Itt
sok minden történik velem, de hiába bármi, mozdulni nem tudok, én
csak figyelhetem. Sötét. Ordít valaki. „Ha késsel megvágnád az
ujjadat, fájna, ugye? Felelj!” „Fájna!” Milyen érdekes. Az én
hangom felelt, pedig látom az arcomat: nem nyitotta száját. „Így
vágtam én beléd, mint a kés!” Talán a nagypapa ordított. „Fájni
fog!” Már tudtam, hol vagyok. A gáztűzhelyen mosófazék. A hagyma
feketére pirul. És akkor mégis most történt, hogy a lépcső
korlátján lecsúsztam és lezuhantam ide. De hiába várom, nem jöhet,
a nagymama benn fekszik a szobában és most már, ha kifolyik a
vérem, én is meghalok. Akkor mégis most vágtam meg az ujjamat. De
ez a fehér láb nem emberé. Ágy. Mintha a konyhánkban lenne. Onnan
elhozták az ágyakat. A fürdőszobában is fekete és fehér kockás a
kő. Még ott a hal. De az ablakon a függönyöket szél dagasztja, a
nap szépen besüt, a szél lebegteti a vérfoltokat. Tíz fehér.
Emeletes ágyak, fehér falak. Itt senki nincs. Akkor húszan laknánk,
ha nem hiányozna; mindig egy a betegszobán. Csak fekete kockára
lépjek! Várni kell. Valaki jön és akkor majd én is elmegyek. Csak
fekete kockákon, sétálni az ágyak előtt, fehér kockára nem szabad!
De akkor mégsem itt vagyok, mert ez a nő nem volt még ott, s nem
tudom, miért került ide; ha ő fölém hajlik, akkor én fekszem.
Fekszem valahol. A szája mozog. Fekete és fehér kockák fölött.
Mintha egy puha fehérben feküdnék, a közepén, de mégis a hideg
kövön, és ez a nő mondana valamit; azt látom, hogy a szája mozog!
de nem hallanám.
Nádas Péter: Világló részletek
Ahogy az esti lámpafényben fejjel zuhanok ki az emeletes ágyból
a balatonvilágosi Rákosi Mátyás gyermeküdülőben, mert az ágyban
térdepelve el akartam hajítani egy párnát, és miközben repül a
párna, a hajítás élvezetétől megittasulva ordítok is, érzem,
hátulról valaki, nem tudom, ki, szándékosan meglökött, a lökés
visszavonhatatlan. Meg fog történni. Ami heurisztikus újdonság az
életemben. Ráadás apám korábbi magyarázatára. Gravitáció. Repülök a
párnám után, de látom ám, hogy az én repülésemnek meredekebb lesz
az íve. Ami tébolyultan izgalmas tapasztalat. Alig győzném
megfigyelni. Egy reccsenés a megfigyelés vége, és a székesfehérvári
kórház terében jönnek vissza zúgásából az első hangok, maga a
reccsenés, amitől ismét érzékelem a súlyomat, a nagypárnát, az
ágyat, habár nem tudom, hol vagyok, s mit érzékelek és mi ez a
hallható reccsenés. Legfeljebb a tudatomat indítja felfedező útra a
meglepetés. Napfényes délelőtt van a kórteremben. Ahol nagy
zörgések közepette mindenki teszi a dolgát. Csodálatos, egészen
csodálatos, mert még soha nem voltam itt. Valahogyan ide kellett
kerülnöm. De akkor is csak a reccsenés hangja tér vissza a
tudatomba. Egy fityulás ápolónő kiáltozva jön. Belebeszél az
erőfeszítésbe, azt akarja, kiáltozik, sírásra áll az ajka, nevet,
sírva és nevetve a nevemet akarja. Amit nem értek. Miként mondjam
meg neki a nevem, ha nem tudom. Ez a név, a nevemet is, ez is olyan
furcsán, ismerősen hangzik. Fáj az erőfeszítés, visszhangos térbe
vagyok összezárva a sikítozásával, a kacajával, a nevemmel, a
szavak foglalatával, amelyekből hiányzik az ékkő, sem drágakő, sem
féldrágakő, a kórterem minden zajával és a délelőtti fénnyel vagyok
összezárva. Fáj a fény. Megmondom neki, hogy fáj a fény. Félek
tőle, hogy nem fogja megérteni, nem fogja elfogadni, hiszen én sem
egészen értem, hogy miért fáj a fény, ő pedig a nevemet akarja.
Sírni kezd örömében, csókolgat, s csak ettől érzékelem, hogy maga a
fejem az óriásra nőtt visszhangos tér, minden nagyobb lett benne, s
megnövekedett terjedelme peremén még egy ennél is nagyobb kötés
bugyolálja be. Ezek szerint messze kerültem a párnámtól, nagyon
messzire az esti elrepüléstől. Ettől azonban végre eszembe jut az
utolsó esti kép.
A nagy sötétben hallom a nevemet kiáltani, s nagy lépteivel jön
a Baranyai Elza, mögötte jön apám a halálra vált, a szája szélén
reszkető mosolyával. S akkor megint itt vagyok ebben a túl világos
kórteremben. Fáj. Sok a fény. De mindez valószínűleg jóval később
történt. Talán napok teltek el, talán csak órák, ma sem tudom.
Baranyai Elza valamiket kérdez, amikre nem tudom a visszhangos
válaszom. Nem tudom. Inkább le kell hunynom a szemem, de örülök,
hogy itt van. Valami bajom lehet biztosan, hiszen születésem óta ő
a gyermekorvosom. Ha valami baj van, mindig ő jön. Gézpólyát
helyeznek a szememre. Helyesebben visszahelyezik rá a jótékony
kötést, amiért valamikor korábban én könyörögtem. Nem tudom. Előbb
csak süllyedek, aztán megint elveszítem a földi nehézkedésemet.
(I. kötet/41. oldal)
KÉT EMLÉKIRAT – KÉT KÜLÖNC NAGYBÁCSI
Nádas Péter: Világló részletek / István, a vegyész
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai / Dezső, a mészáros
NÁDAS ISTVÁN, A VEGYÉSZ ÉS POLIHISZTOR NAGYBÁCSI
Amikor valaki hülyeségeket vagy bárgyúságokat beszélt, akkor
egész aszkéta teste belehajlott, görcsbe rándult, a felháborodás
terepévé változott az arca, makogott, kiáltozott, villámlott a
tekintete, csak hogy az illető hallgasson el és ne beszéljen már
össze éktelen ostobaságokat. Az ostobaság fizikai fájdalmakat
okozott neki. S amikor a testi fájdalom görcsének nem volt hogyan
tovább, váratlanul teljes nyugalom szállta meg, s csak annyit
mondott csöndesen, hogy badarság. (I/87. o.)
Igen önfejű, nyugodtan mondhatjuk, önjáró lélek volt, de az
önfeladásig áldozatkész. Ma úgy látom, hogy Mezei Mór és Nádas
György mellett családom minden bizonnyal legfelkészültebb, legtöbb
agytekervénnyel rendelkező alakja. Egy szerénységével kitűnő
csudabogár. Georgista kommunista, azaz Marx tanainak ellenében az
amerikai Henry George szociális tanításainak híve. A marxisták
persze teljes joggal úgy vélekedtek, hogy ilyen kommunista nincs.
Nem hiszem, hogy Nádas István hajlott volna extravaganciára, de
mintegy halmozta az izmusokat. Megrögzött pacifista volt.
Kommunisták számára szintén nehezen emészthető étek. Ők adott
esetben lőni szeretnek. Vegetárius volt. Ami legfeljebb családom
tagjait ingerelte élcre. Pistuka, kérsz még egy kis húst, kérdezték
tőle előszeretettel. Ő viszont minden alkalommal olyan udvariasan
válaszolt, mintha először közölné velük, hogy húst nem eszik. Az
igazi kommunista proletár csak akkor elégedett, ha legalább
vasárnap hús kerül az asztalára. Pot-au-feu. De hol a csudában
voltak ebben a családban a kommunisták között proletárok, sehol.
Pista antialkoholista volt. Amin a testvérei szintén élénken
élcelődtek. (…) Pista, tettem rumot a teádba, mondta Özsi
nagynéném, aki soha nem mosolygott, még akkor sem mosolygott,
amikor tréfált, és így nyújtotta neki a csészét. Köszönöm, Özsikém,
akkor nem kérem. Pista, nem tettem rumot a teádba, mondta anyám, és
vigyorogva nyújtotta a csészét, holott jócskán töltött bele a
rumból, én is láttam, amint belezúdította. Pista elvette a csészét,
megköszönte anyám figyelmességét, köszönöm, köszönöm Klárikám, és
érezte vagy nem érezte a rum ízét, szó nélkül megitta.
Megitta, mert egy ifjúkori operáció következményeként nem volt
többé ízérzékelése. Miközben a többiek dőltek a nevetéstől. Amit ő
nem vett észre. Vagy nem vett zokon. Vagy zavart és előzékeny
mosolyával követte a többiek nevetését, habár egyáltalán nem
értette őket. (…) Eszperantista[footnoteRef:1] is volt a Pista.
Ifjú emberként naturista. Azaz meztelen lányokkal és meztelen
fiúkkal táncikált, labdázott és evezett, miközben valamennyien úgy
csináltak, mintha ez nekik a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Fényképezték egymást. Mindez túl sok volt a külvilágnak. Gyanússá
tette őt a marxista kommunisták szemében, hiszen ezek az általa
preferált kulturális mozgalmak nem osztályszempontok szerint
szerveződtek. Erősen kapcsolódtak ugyan az európai baloldal
emancipációs mozgalmaihoz, olykor közvetlenül a szociáldemokrata
munkásmozgalomhoz vagy az avantgárd művészeti mozgalmakhoz, később
az antifasiszta mozgalmakhoz, de az ilyen jellegű tevékenységnek a
kommunisták szemében nem volt elég határozott osztályfelfogása,
eliter mozgalom volt, nem viselte magán a proletárság plebejus
karakterét, dekadensnek számított. Gyanúsak voltak a szellemi
forrásai. Némi félreértett Rousseau, természetimádatában egy
csipetnyi Blut und Boden[footnoteRef:2], valamennyi a
Burschenschaftok[footnoteRef:3] fülledt zártkörűségéből.
(I/206-208. o.) [1: A XIX. század végén létrehozott, mesterséges
eszperantó nyelv ismerője, a nemzetek fölötti megértést szolgáló
eszperantó mozgalom híve.] [2: „Vér és talaj” (német) – A XIX.
század vége felé kibontakozó Blut und Boden ideológia hirdetői úgy
vélték, hogy a vérség elve miatt a parasztság archaikusabb és
tisztább, mint a nemesség és polgárság, továbbá az anyafölddel való
szoros kapcsolata miatt természet közelibb, természetesebb is, mint
a társadalom többi rétege.] [3: Burschenschaft (német):
testvériség]
Volt, akit meghívtak teára, habár se teánk nem volt, se cukrunk,
nevettek, de citrompótlónk van bőségesen. Egy kis talkum, egy kis
borkősav, nem nagy ügy, Pista nemcsak szappant főz és padlóviaszt
önt, hanem nyakló nélkül gyártja a citrompótlóit. Valóságos
túltermelési válságot produkál a világpiacon. Ez annyira így volt,
hogy még tíz év múltán, az ötvenes évek közepén is az ő
citrompótlóival készült teát, limonádét és libapezsgőt ittuk, a
vegyi üzemében főzött illatmentes szappanokkal fürödtünk, a
kenőszappanjával sikáltuk, a pasztájával pasztáztuk a padlót, és a
viaszával viaszoztuk a lábfejünkre pántolt padlókefét vagy éppen az
általa épített, s az apám által mindig újra üzemképessé tett
kefélőgépet. Mindig minden hiányzott hozzá, elkopott a kefetárcsa,
a szénrudacskák koptak ki a szénkeféből. Semmit nem lehetett
beszerezni. Pistának azonban még mindig volt mindene. Vagy ha nem
volt, kitalálta, mit mivel és hogyan lehet helyettesíteni.
(I. kötet/256. o.)
DEZSŐ, A MÉSZÁROS NAGYBÁCSI
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, I. könyv, II/3.
Az egyik fiú, Jenő, anyám legidősebb bátyja, zenész akart lenni,
de csak a katonazenekarba került, s kétségbeesésében agyonlőtte
magát, mikor Pólában szolgált a csapatnál. (…)
A másik kimaradt a gimnáziumból, mert hivatást érzett a
mészárosmesterséghez. Különös család volt ez. Jenő öccse, Dezső,
már a hatodik gimnáziumi osztályt végezte, mikor megszállta ez a
sugallat, nagyapám elé lépett, és bevallotta, hogy nem tehet
másként, kénytelen abbahagyni a humanista tanulmányokat, mert
ellenállhatatlan kényszer vonzza a mészárosi pályára. Nagyapám,
mint szigorú, de igazságos ember, a különös óhaj hallatára először
gondolkozási időt kért. A tűnődés és mérlegelés idejének letelte
után elővette Dezsőt, hosszan lelkére beszélt, majd irtózatosan
megverte. A verés akkor általánosan elfogadott pedagógiai eszköz
volt, a pofonok hozzátartoztak a nap munkarendjéhez, mint az
imádság vagy a szorgalmi dolgozatok. Legelőször nem is volt
különösebb célja vagy jelentősége a mindennapos ütlegelésnek, a
szülők és nevelők inkább csak a gyakorlat kedvéért vertek,
engedelmeskedtek a hagyománynak. Verés után nagyapám kijelentette,
hogy gondolkozott a dolgon, s nincs kifogása, ha Dezső pályát
változtat. Tizenhat éves korában, hat gimnáziumi bizonyítvánnyal
zsebében, hamarosan fel is küldték a fővárosba,
mészárosinasnak.
Ezzel az érdekes emberrel én csak kétszer találkoztam. A
családban halkan emlegették, mint egy őrültet. Azt hiszem,
makkegészséges volt, a ritka emberek egyike, aki mert és tudott
hajlamai szerint élni. Rossz elképzelni is, milyen meghasonlott,
nyomott kedélyű, talán veszedelmesen beteges hajlamú ember válik
Dezsőből, ha a „sugallat” idejében meg nem szállja, csakugyan
elvégzi a gimnázium osztályait, maturál, hivatalnok lesz, kallódik
a számára idegen, ellenszenves osztályban és mesterségben! Így,
amennyire megítélhettem, egyszerű, dolgos és elégedett ember maradt
Dezső, idejében megnősült, üzletet nyitott, felnevelte szép
leányait, s keresztényi béketűréssel, alázattal halt meg, mikor
elkövetkezett órája; mindenesetre tovább élt, mint általában a
család férfi tagjai. A feltörekvő, becsvágyó család persze soha nem
értette meg Dezső szökését. A „gyáros” fia, akinek nyitva áll az út
a felsőbb osztályba, aki titulussal és diplomával törtethet előre
az urak között, megmarad iparosnak, s hozzá még ilyen gusztustalan,
véres kézi munkát választ, mint a mészárosé – ki érti ezt? Dezső
valószínűleg félt kissé ettől az „úri osztálytól”. Elhatározásában
valamilyen örökölt iparos-gőg is sarkallta, félszegnek s idegennek
érezte magát abban a másik, formásabb világban, olthatatlan
kötöttség tartotta a céh, a műhely légkörében. Igaz, ha mindenáron
iparos akart maradni, átvehette volna a nagyapai asztalosműhelyt
is. De a mészárosmesterséghez különös hajlamok vonzották. Ha van
„hivatás”, úgy Dezső kétségtelenül mészárosnak született.
Gyermekkorában „mészárosdit” játszott kisebb testvéreivel és az
inasgyerekekkel: anyám előadása szerint összegyűjtötte Dezső a ház
gyermekeit az udvar egyik sarkában, levetkőztette őket, sóval
behintette hátukat és ülepüket, s aztán a konyhából ellopott, nagy
húsvágókéssel megjátszotta, hogy kizsigereli és trancsírozza
áldozatait. A gyermekek, mint riadt birkák, tűrték a furcsa
játékot. Ezt minden hónapban megismételte. Mészárosmester volt már,
mikor megnősült, az esküvőről elinalt, otthagyta a lakodalmas
ebédet, frakkban és cilinderrel a fején, beült a fiakkerbe,
kirohant a vágóhídra, nekivetkőzött, széles jókedvében levágott egy
ökröt, s aztán örömtől kipirult arccal visszatért a násznép közé,
pár órás felesége mellé. Gyászcéduláján természetesen így
jellemezték: „Szerető, gyöngéd férj, a legjobb apa”. Csakugyan, az
is volt; ösztöne idejében figyelmeztette a veszélyre s
megmenekült.
Gyermek voltam, mikor először jártam nála, anyám vitt fel
látogatóba, s létezése ugyancsak meglepett, mert mit sem tudtam
addig erről a különös bácsiról, senki nem említette, hogy van egy
mészáros rokonunk Pesten. A felfedezés elragadott, a bácsi is.
Dezső kissé zavartan viselkedett, mi voltunk az „előkelő” rokonok,
ő is, felesége is készültek látogatásunk fogadására, a lakást
aggályosan rendbe rakták, ők maguk ünnepi ruhába öltöztek,
kislányaikat, három csinos arcú gyermeket, mintegy vizsgára és első
áldozásra csinosították, s nem tudtak mit szólni, hová ültetni.
Mellemet hevítette a büszkeség, hogy a családban mészáros is van,
mégpedig ilyen kitűnő, nyilván nagy tudású, „fővárosi” mészáros,
aki barátságosan kézen fogott, levezetett a műhelybe, megmutatta az
óriási tönköt, a bárdokat, az állati tetemeket. Sokkal érdekesebb
volt, mint az összes rokonok, akiket addig megismertem, a tanárok,
jogászok, katonatisztek. Érthetetlennek tetszett, hogy eddig soha
nem említették odahaza szüleim ennek a kitűnő rokonnak nevét.
KÉRDÉSEK, FELADATOK
Az emlékirat műfajának jellegzetes tartozéka az érdekes
embereket bemutató portré. Nádas Péter is, Márai Sándor is
nagyszerűen rajzol meg figurákat, sorsokat.
· Hasonlítsd össze a két figurát! Miben áll különcségük? Hogyan
viszonyulnak a családhoz, a család hozzájuk? Hogyan viszonyulnak
társadalmi csoportokhoz? Hogyan viszonyulnak a munkájukhoz? Mi
jellemzi viselkedésüket, attitűdjüket?
· Mindkét író humorral, szeretettel teli iróniával rajzolja meg
a nagybácsi portréját. Keress erre a beállításra példákat a
szövegekből!
· Nemcsak a nagybácsikon ironizálnak a szerzők, hanem máson,
másokon is. Keress erre is példákat!
· Mindkét portréban fontos szerepet játszanak a kis anekdotikus
történetek.
Alkoss kérdő mondatokat, amelyekre a válasz – kis történetként –
ott rejlik a
szövegben. Például:
Hogyan tréfálták meg Istvánt a nővérei?
Hogyan játszott gyerekkorában Dezső?
· Milyen emberi értékeket tulajdonítanak a szerzők a
nagybácsiknak? Készíts minél teljesebb listát!
· Keress különbségeket Nádas és Márai írói módszere és
nyelvhasználata között!
· Írj portrét egy, a szűkebb vagy tágabb környezetedben élő
érdekes emberről!
LÁB, CIPŐ, BAKANCS
„Valóságos emlékképek csupán asszociációs rendszereikbe fűzve
jelennek meg, kívánságra, parancsra a fikció érkezik” – írja az író
(I. kötet 228. o.).
A „láb, cipő, bakancs” hívószavaktól elindulva, szabadon
asszociálva idézz fel emlékeket!
- - - - - - - - - -
„Számtalan és sokféle történetet hordoz magában a Világló
részletek – egymásba kapcsolódó vagy párhuzamos történeteket
családtagokról, a velük érintkező ismert és kevésbé ismert
emberekről. Egytől egyig izgalmas, különleges történetek önmagukban
is, de hát nincs önmagában vett történet, mindegyik egy másik, egy
harmadik, egy negyedik történettel együtt nyeri el értelmét” – írja
Schiller Erzsébet irodalomtörténész.
· Figyeljétek meg, hogyan vált az emlékező író egyik témáról a
másikra, mik a kapcsolódási pontok, hogyan szövődnek a motívumok,
emlékek, gondolatok egymásba! Jelöljétek a váltásokat!
· Tárjátok fel, gyűjtsétek ki, hányféle téma, történet
kapcsolódik össze a részletben! Ábrázoljátok általatok választott
grafikus formában a témákat és kapcsolódásaikat!
· Nézzetek utána az interneten azoknak a fogalmaknak, neveknek,
amelyeket nem ismertek, hogy minél teljesebben értsétek Nádas Péter
szövegét!
Ha már itt volt a kérdés, hogy kinek és miért állt érdekében a
Margit hidat felrobbantani, akkor nem volt kikerülhető, mert vagy
átlépett rajta az ember, vagy átesett, hogy van-e, létezhet-e olyan
érdek vagy összeesküvés, amely nagyobb kárt okoz, mint amekkora
hasznot hajt az összeesküvőknek, a nyilasoknak, a kommunistáknak, a
németeknek, a cionistáknak, bárkinek. Kit milyen arányossági elv
vagy arányossági számítás vezet. Nem képletesen jelent meg a
kérdés, hanem valóságosan láttam a pusztítás lábát, amint túlmegy,
átlép, túllép rajtunk. Most is látom a lábat. Egy korai éberálom,
amely a pusztulás és a pusztítás, a szándék és az eredmény képi
összefüggésének magyarázataként maradt fenn a tudatomban. Máshová
jut a láb, mint ahová elindult. Férficipőt viselt a pusztítás.
Rámán varrott, kaplis cipőt viselt a pusztítás, sárgát, világosan
látom magam előtt az egykori képzetet ebben az úri cipőben, nem
bakancsot visel a képzet, miként az ostrom alatti és utáni években
mi viseltünk, csaknem valamennyien. A romok között nem lehetett
másként közlekedni, bakancsot vagy legalábbis fűzős cipőt húzott
mindenki, s még azok az úriasszonyok is mindenféle vastagon kötött
térdharisnyát húztak a selyemharisnyájukra vagy a
pamutharisnyájukra, akiknek nem volt hosszú nadrágjuk, nem volt
bakancsuk, erősebb cipőjük sem volt.
Ha nem értettek valamit az emberek, akkor izgalmukban
kiáltoztak, ez igazán túlmegy mindenen, na, nem, ez azért sok a
jóból, amit maga megenged itt magának, édes asszonyom. A cselekvő
személy megint egyszer alaposan túllőtt a célon, így mondták,
túlfeszítette a húrt. Volt kis íjam, voltak kis nyílvesszőim,
valamennyi koloniális nádból, de élőlényt tilos volt vele célba
vennem, s ezért erősen tartottam tőle. Különös vonzalmat éreztem
viszont a szép cipők iránt. A nagyapámnak is volt ilyen finom,
sárga, rámán varrott úri cipője, de soha nem láttam, hogy felvette
volna. Az apám kérte tőle kölcsön, amikor valamilyen fontos
tárgyalásra ment. Ami minden bizonnyal azt jelentette, hogy
külföldre megy és bepakol a dédapa drága kofferébe. A Tauber
nagyapa minden jobb holmija, mellényes öltönyök, kabátok, kalapok,
cipők a nővére dúsgazdag férjének ruhatárából származott át rá. A
dúsgazdagot is szerettem, ezt a szót, amint a gazdag a valakit még
dússá is teszi. Dús a keble, mondták. A dúsgazdagé volt a Dohány
utcai ékszerbolt és a Holló utcában a műhely. Nekem pedig volt egy
Bata kisbakancsom. A kisbakancs hasonmást jelentett, azaz
megszólalásig olyan volt a kisbakancs, mint a felnőttek nagy
bakancsa. S mintha cipőben, bakancsban az ostrom előtti ködös
időkben Bata lett volna a dolgok evilági netovábbja. Túl nagy volt
nekem a Bata kisbakancsom, több vastag zoknival vettük fel. Külön
büszke voltam rá, hogy én ezt a Bata kisbakancsomat valakitől
örököltem, miként a nagyapám a dúsgazdag sógorától, a Janka urától
minden jobb holmiját. Amíg egy vastag zokni még belefért, és tovább
nem kellett adnunk Mártának. Nagy veszteség volt a továbbadás,
nyugodtan mondhatom, hogy életre szóló veszteség. Tudtam, hogy a
továbbajándékozásnak jól kéne esnie, mert dúsgazdagnak kéne éreznem
magam az adománytól, de egyáltalán nem esett jól az
adományozás.
Azóta ismerem a szót, a veszteséget. Mert ebből érzékeltem
először, hogy vannak tárgyak, amelyek nem tartanak örökké, illetve
öröklétük kikerülhet a látóteremből. Pedig csak egyszerűen
kinőttem. Még hosszú évekig foglalkoztatott a kérdés, hogy miként
kerülhettem volna el a Bata kisbakancsom kinövését. Azaz
tükörfordításban megadva a szimbolikus jelentést, miként
biztosítható az öröklét. Miként maradjak a kisbakancsomnak kicsi,
ha egyszer nagy akarok lenni, olyan nagy, mint ezek a nagyok, a
többiek. Ha kivágtuk volna a kisbakancsom orrát. Ha fegyelmezettebb
vagyok. Ha nem panaszkodom, hogy nyomja a nagyujjamat, erősen
dörzsöli a sarkamat, akkor nem vették volna el tőlem, hogy a Márta
nevű unokatestvéremnek adják tovább.
Nem tudtam, el nem tudtam képzelni, mi lesz velem a Bata
kisbakancsom nélkül.
Az igazság persze az, hogy Raoul Wallenberg mindenkivel kiabált,
akinek a lábán nem volt bármilyen bakancs. Hiszen ezt korábban
tudtam. Ez a tudás minden bizonnyal a legelső tudott dolgok közé
tartozik a saját univerzumomban, így, Raoul Wallenberg svéd
diplomata nevével összefűzve. Neve és a parancsolat volt talán az
első abszolútum, olyan jellegű praktikus intés, amivel kapcsolatban
azóta sem érkezett cáfolat. Miként egy külső héj, erre a tudásra
tapadt rá a másik nagy budapesti embermentő, a svájci születésű
Carl Lutz neve, hogy egész életemre az ő nevéhez kötődjön aztán
Svájc vagy Wallenberg nevéhez Svédország képzete. Amikor először
értesültem róla, hogy Mezei dédapám előszeretettel töltötte a
nyarait Svájcban, a hegyek között, akkor egykori döntése teljesen
világosan állt előttem, hiszen onnan jött minden hamis és valódi
menlevél. Hogy a csudában mentsék őket lakkcipőben. Ezt már a
szüleim mondták, ha jobban meggondolom, akkor egyedül az erősen
antikapitalista anyám mondta. Amitől szegény lakkcipőnek
visszavonhatatlanul pejoratív értelme lett. Később meglepett, hogy
Ottlik Géza azon elbeszéléseiben, amelyeket még az ostrom előtt
írt, milyen természetes hangfekvésben használja a szót, a
lakkcipőt. Mintha lakkcipőjét meg sem érintette volna a történelem,
még csak nem is egy társadalmi osztályt jellemez vele, talán a léha
ifjúságot jellemzi, amint táncolni vagy kártyázni megy, s mi mást
tehetne, amikor már ég a világ körülötte. A hős esténként
egyszerűen fölveszi a lakkcipőjét. Mi mást vehetne. Ottliknak
eszébe nem jut, hogy a lakkcipője a bakancs ellentettje lenne.
Ostrom után írott elbeszéléseiben már nála sem szerepel ugyan a
lakkcipő. Ilyen nem is volt többé, hogy a lakkcipő. Mándy, aki a
pesti nyelv nagy művésze volt, azt mondta volna erre, méghogy
lakkcipő, mit képzel. Na, ne is emlegesse. Ha meg valakinek volt a
városban lakkcipője, akkor hét lakattal kellett a szekrényében
elzárnia, mert csak a gonosz imperialisták viseltek lakkcipőt, az
árurejtegetők, az áruhalmozók, de még a legmegrögzöttebb
imperialisták és feketekereskedők sem szeretnek senki szemében
gonosznak és imperialistának látszani, s így ők sem viselték
nyilvánosan. Amikor huszonvalahány évesen, de már inkább a
harminchoz közel, a saját szubverzív[footnoteRef:4] hajlamaimtól
vezetve, ennek a pejoratív értelmű tudásnak a birtokában, a lakkot,
a lakkozást, a szépítést, a dekorációt, a látszatot illető
egyetemesebb negációt is megtagadva mégis vettem magamnak egy
fekete lakkcipőt, mert hirtelen megláttam egy valódi lakkcipőt egy
poros pesti kirakatban, holott szegényebb voltam bármilyen
proletárnál, szegényebb a templom egerénél, akkor valójában nem
ebben a lakkcipőben pompáztam magamnak még évekig, hanem a nyelvi
ellenállásban; a szavak újraértelmezésével a saját historikusan
preformált tudásomnak álltam ellent. [4: felforgató]
Most azt mondom, helyesen. A jobb átlátás érdekében fel kellett
lázadnom a saját tudatom bejáratott tartalmai ellen.
Ami azt jelenti, hogy két évvel az ostrom után nekem még mindig
az volt a legfőbb gondom, hogy miként leszek bakancs nélkül
megmenekíthető. Sehogy. Bakancs nélkül önmagamat veszélyeztetem, a
túlélésemet veszélyeztetem. Wallenberget az ostrom utolsó napjaiban
az oroszok elhurcolták Budapestről, hogy aztán Moszkvában vagy
valahol a Gulágon megöljék, s azóta sem kideríthető, hogy ezt miért
és mikor tették, talán csak a gyilkolás historikus rutinja volt,
engem pedig még évtizedekig nyomasztott, ha nem volt meg a
megmenekítésemhez szükséges bakancsom. Huszonkilenc évesen, amikor
önnön tudatom ellen lázadozva megvettem a nyomorult lakkcipőt, már
teljesen világos volt, hogy túlélésemnek semmiféle értéke vagy
értelme nincs. Immár évek óta nem az volt a kérdés, hogy nem
lenne-e helyesebb megölnöm magam, hanem az volt a kérdés, hogy hol
és mivel öljem meg magam. Ezzel a csaknem három évtizeddel a
vállamon az is világos volt, hogy a túlélésre való elemi
késztetésnek nincs oka. Kívül áll az okságilag követhető
rendszeren, míg az öngyilkossági késztetés az oksági rendszeren
belül működik.
Meg kell lennie. Tápot ad a determinizmusnak, s tápot kap a
determinizmustól. Az öngyilkosság a determinizmus utolsó érve. Így
éltünk tovább Wallenberg tudásával, a determinizmus
rövidzárlatában.
Vegyen, szerezzen, kerítsen bakancsot magának. Ha nincsen, kann
ich Ihnen sicher nicht helfen, gnädige Frau.
S aztán nagy hirtelen ott álltam 1956 októberében, a forradalmi
felfordulás kellős közepén bakancs nélkül. Mert jóval korábban,
talán 54-ben kinőttem a túrabakancsomat, amit immár a Bata
kisbakancsomat kiváltó bakancsom helyett kaptam. Igaz, nem is
mentünk többé túrára. Anyám haldoklott, tudta, hogy meg fog halni,
tudtam, hogy meg fog halni, mindenki tudta, miattunk kényszeresen
úgy tett szegény, mintha gyógyulna. Látod, most már gyógyulok. Nem
volt többé bakancsom. Most már biztosan meg fogok gyógyulni, mondta
mindig búcsúzóul a kórházi ágyon, de olyan halkan, mintha valami
nagy titkot árulna el. Csak nekem. De láttam, hogy már biztosan nem
fog meggyógyulni, csak azt nem tudtam még, hogy mi lesz. Az embert
tovább emésztik napjai. Ott álltam 1957 januárjában, a megint
egyszer szétlőtt Lipót körúton egy félig bedeszkázott cipőbolt
előtt a tömött sorban, mert bakancs érkezett, micsoda szerencse, s
akkor megint lesz bakancsom. A Sólyom utcából kígyózott elő a sor.
Gyűlöltem a sorállásokat. Bármi megtörténhetett a sorokban,
iszonytató dolgok történtek az emberek között a sorban, a megelőző
éveket mással nem töltöttem, mint sorállással. Álltam sorban
lisztért, szénért, fáért, cukorért, tejért, vajért, kenyérért
persze, olajért, élesztőért is álltam sorban, mert a nagyanyám azt
mondta, van lisztje, akkor legalább sütne, álltam sorban
krumpliért, még görögdinnyéért is sort kellett állnom, mégis
gondolkodás nélkül beálltam, mert a nagyszüleim görögdinnyét
akartak. Minek kell nekik éppen görögdinnyét enni. Ott álltam.
Dühödten ordítoztam magamban, hogy mi a fenének. Kíméletlen hőség
volt 1952 nyarán, pusztító aszály, a dinnye azonban jól termett, az
egyetlen, ami termett, hegyekben állt és mézédes volt. Ezt sem
értettem, ezt a mézédeset.
Ha nem a saját kölkeiről van szó, akkor a kifejlett emberállat
kíméletlenül viselkedik a sorban a gyerekekkel. Kitúrja, kinyomja
őket a sorból, hiszen velük igazán könnyű dolga van, s közben még
ordítva szidalmazza, gyanúsítja, adott esetben meg is üti őket. Az
emberi természet alapvonásainak megítélésében se Zola, se Dickens
nem túlzott és nem tévedett. Nem volt bakancsom. Újabb évek múltán
egy titokban tiltott határátlépésre készülődő idősebb barátom, Miki
vitte el a szekrényemből a Sólyom utcában vásárolt igen jó minőségű
bakancsomat, vagy talán egy következőt. Ezenkívül elvitte még egy
sporttáskámat, amivel uszodába jártam, a Lukácsba, elvitte a
dédapámtól öröklött kis borjúbőr bőröndömet, mert volt még egy
vulkánfíbernek nevezett impregnált papírbőröndöm, de azt persze
otthagyta a disznó, s elvitte két legdivatosabb ruhadarabomat, a
fekete ingemet és a fekete csőnadrágomat, azokat az életfontosságú
holmikat, amelyekben ötórai teára, azaz táncolni jártam a Delikát
Erikával a nagyúri Astoriába vagy a zajos és mélyen plebejus Emke
Kávéházba, ahol a férfiak gyakorta verekedtek meg a nőkért. A
szürke, hegyes orrú cipőmet, ami a szürke nadrágomhoz illett, már
korábban elvitte, és a kacska lábával néhány hét alatt úgy
kitaposta, hogy nem tudtam volna többé fölvenni. Később csak a
sporttáskára emlékezett, s komolyan azt hitte, hogy egy sporttáska
miatt orroltam meg rá. Nem vitatkoztam vele. Igaz, a fekete
csőnadrágomnak, amibe alig tudtam magam belefeszíteni, a sok
vasalástól és viseléstől, a sok ötórai teától és tánctól már
jócskán ki volt fényesedve az ülepe és a térde.
De akkor Miki hülye szökése miatt már megint ott álltam bakancs
nélkül.
Még a bakancs miatt sem orroltam meg rá. Hiszen tudtam, mire
készül, olyan világos volt. Már volt két korábbi sikertelen
kísérlete, s minden arra utalt, hogy harmadszor is meg fogja
kísérelni a szökést ebből a börtönből, a hazánkból, az őrült. Ez
lett a rögeszméje. Szerencsésen megismerkedett egy jómódú családból
származó bécsi lánnyal, sikeresen csapta neki a szelet, lángolt,
nem annyira a lányért, hanem inkább azért, hogy valamilyen
irányzékhoz igazodva elmehessen, ez a vidám, szeplős lány olyan
volt neki, mint az utolsó szalmaszál. Ami akkor is érhető volt,
most is érthető. Minden baráti áldozatosságom ellenére a gyomrom
mégsem tudta bevenni, hogy a szándékát egy eleven emberhez köti.
Egyszerre tanult németül és angolul, hogy levelezhessenek, és aztán
majd a nagyvilágban se legyen elveszett.
Még csak azért sem orrolhattam volna meg rá, mert szökési
terveibe nem avatott be. Váratlanul ért az eltűnése. Legfeljebb
helyeselhettem, hogy szökési tervének részleteit nem kötötte az
orromra. Az országhatár minden irányban hermetikusan le volt zárva,
s az ember nem felejthette el, hogy a tiltott határátlépési
kísérletben tetten érteket nemcsak lefogják, megverik, elítélik,
hanem menekülés közben le is lövik őket. Miki kicsi gyerekként
maradt egyedül, nyolcévesen. Édesapja könyvkereskedő volt
Orosházán, ahol Pless Nina könyvkereskedését vette meg. Miként
akkoriban a vidéki könyvkereskedők, ő sem csupán könyvekkel, hanem
papíráruval is foglalkozott, mert egyedül a könyvkereskedelemből
nem lehetett volna megélni vidéken. Az édesanyja gyanútlanul
utazott fel Budapestre, rokoni látogatásra ment, mikor áprilisban
megszületett az 1944. évi 1.270. M.E. számú rendelet a zsidók
utazásának korlátozásáról.
Megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidó se
közlekedés, se szállítás céljára személygépjárművet nem használhat,
se közforgalmú vagy korlátolt közforgalmi vasúton, se közforgalomra
berendezett személyszállító hajón, se közhasználatú társasgépkocsin
nem utazhat.
Közigazgatási szempontból érthető volt a rendelet, hiszen a
vidéken élő zsidóknak előbb meg kellett tiltani az utazgatást, s
csak aztán lehetett őket rendben gettósítani, majd onnan a
munkatáborokba és a megsemmisítő táborokba elszállítani.
Miki nem látta többé az édesanyját, s amikor túlélőként
gondolkodott róla, akkor sem tudta többé az emlékezetébe
idézni.
Nekem nem volt ilyen nehéz, hiszen az emlékezetem nem törölte az
anyámat, se a gesztusait, se a szavait, se az alakját. Amikor néha
megláttam, akkor futottam utána az utcán. Túl gyakran láttam meg az
utcán és túlságosan sokáig tartott, míg nem láttam meg többé.
Egyszer nyáron, talán huszonkét éves lehettem már, borús, nyomott
nap volt, mentem az Üllői úton, nem olyan messzi a klinikától, ahol
egy első emeleti ablak mögött csaknem tíz évvel korábban meghalt,
csak éppen az út másik oldalán, a Kórbonctani Intézet előtt, ahol
olyan széles a járda, s ott megláttam. Ahogy tudtam, úgy rohantam
utána, hogy most az egyszer ne mehessen el. De megint csak nem ő
volt, hanem valaki, aki még csak nem is hasonlított rá. Testi
valójában akkor láttam utoljára.
Orosházán a gettót május 10-én állították fel egy Dér nevű
fakereskedő két telephelyén, írja a helyi eseményről Randolph L.
Braham, a magyar zsidók megsemmisítési kísérletének legjelentősebb
kutatója. De hiszen Miki mindkét fatelepet jól ismerte, mégsem
értette, mi történik, Dér urat is ismerte. Az orosháziak szeme
láttára hajtották be őket Dér bácsi fatelepére. Az orosháziakon
kívül a gádorosi, a pusztaföldvári és a szentetornyai zsidókat
szintén ide szállították, nem egészen hatszáz lelket. A gettó belső
rendjére, Eichmann elképzelését követve, öttagú zsidó bizottság
felügyelt. Ennek az elképzelésnek megvolt a maga racionalitása. A
felelősséget egy olyan szituációban ruházta át a zsidó
tisztségviselőkre, amelyben az ezeréves birodalom létrehozásának
érdekében felfüggesztették a felelősség és a tisztségviselés
fogalmának hatályát. Miki szandálban és rövidnadrágban vonult be az
orosházi gettóba, s mivel édesapja nem gondolt rá, hogy sokáig
tarthat egy ilyen szükségállapot, meg bizonyára balga férfi volt,
nem csomagolt a gyereknek meleg ruhát és zárt cipőt. Engedély
nélkül tilos volt a gettóból kilépniük. A csendőrök néhány nap
múltán mégis kiengedték az apát, akit régről ismertek, hogy
hozhasson a fiának valamilyen melegebb holmit. Főleg takarókat.
Hidegek voltak az éjszakák. A házukat üresen találta, feltörték,
kirámolták. Mindent elvittek, valakik, minden fehérneműt, minden
bútort, minden takarót, minden képet, minden szöget a falból, a
pianínót is elvitték. Érthetetlen módon egyetlen fotelt hagytak.
Egy átlagos nő, egy bármilyen anya ilyenkor mégis szerzett volna
ezen a kurva rohadt Orosházán meleg holmikat. Mikinek a következő
év áprilisáig nem volt hosszú nadrágja, egyetlen szandálján kívül
nem volt más a lábán. Iszonytató egy tél volt. Ha tudott szerezni,
akkor több rétegben újságpapírosba bugyolálta a lábát, zsinórral
kötötte le.
Úgy lépett át rajtam a láb a rámán varrott sárga félcipőben,
ahogy az Újpesti rakparton heverő hullákon mi léptünk át a hóban.
Aki haladni akart innen oda vagy onnan ide, amit háborúkban
mindenki a túlélés feltételének remél, annak hullákon is át kellett
lépnie.
Ilyen egyszerű volt minden.
(I. kötet/187-195. o.)
FELADATOK
· Nádas Péter memoárjának ez a részlete gyakran szarkasztikus.
Keress ilyen mondatokat, megjegyzéseket!
· Egy ponton heves indulatot tapasztalunk az elbeszélőtől. Járd
körül, értelmezd ezt a mondatot! „Egy átlagos nő, egy bármilyen
anya ilyenkor mégis szerzett volna ezen a kurva rohadt Orosházán
meleg holmikat.”
· Olvasd el Vörösmarty Mihály Előszó című versét (melléklet!)! A
Nádas-szöveghez hasonlóan ennek a költeménynek is motívuma a láb,
és a Vörösmarty-vers is háborús pusztításról beszél. Keress minél
több kapcsolódási pontot a két szöveg között. Tárd fel a lényegi
különbözőségeket is!
· Nézd meg a spanyol Goya A kolosszus című képét (melléklet!),
és hozd kapcsolatba Nádas Péter szövegével!
· Hogyan kapcsolható össze a különös Duna-parti emlékmű, a Cipők
a Duna-parton és a Nádas-szöveg! Nézz utána, mire utalnak az
elhagyott cipők!
MELLÉKLETEK
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855): ELŐSZÓ
5
10
15
20
25
30
35
40
45
49
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.Zöld ág virított a föld
ormain.Munkában élt az ember mint a hangya:Küzdött a kéz, a szellem
működött,Lángolt a gondos ész, a szív remélt,S a béke izzadt
homlokát törölvénMeghozni készült a legszebb jutalmat,Az
emberüdvöt, melyért fáradott.Ünnepre fordúlt a természet, amiSzép
és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a
lég,Megszülni vágyván a szent szózatot,Mely által a világot mint
egy új, egyDicsőbb teremtés hangján
üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység
és magasságViszhangozák azt. S a nagy egyetemMegszünt forogni egy
pillantatig.Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.A vész
kitört. Vérfagylaló kezeEmberfejekkel lapdázott az
égre,Emberszivekben dúltak lábai.Lélekzetétől meghervadt az élet,A
szellemek világa kialutt,S az elsötétült égnek arcainVad fénnyel a
villámok rajzolák leAz ellenséges istenek haragját.És
folyton-folyvást ordított a vész,Mint egy veszetté bőszült
szörnyeteg.Amerre járt, irtóztató nyomábanSzétszaggatott népeknek
átkaiSohajtanak fel csonthalmok közől;És a nyomor gyámoltalan
fejétElhamvadt várasokra fekteti.Most tél van és csend és hó és
halál.A föld megőszült;Nem hajszálanként, mint a boldog
ember,Egyszerre őszült az meg, mint az isten,Ki megteremtvén a
világot, embert,E félig istent, félig állatot,Elborzadott a zordon
mű felettÉs bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a
tavasz,S az agg föld tán vendéghajat veszen,Virágok bársonyába
öltözik.Üvegszemén a fagy fölengedend,S illattal elkendőzött
arcainJókedvet és ifjuságot hazud:Kérdjétek akkor ezt a vén
kacért,Hová tevé boldogtalan fiait? (Baracska, 1850-1851 telén,
télutóján)
Francisco de Goya (1746-1828)
Kolosszus
1808 k.
olaj, vászon, 116×105 cm, Museo del Prado, Madrid.
http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/goya_haboruja.318.html?pageid=119
SZIDIKE SZÖKÉSE
Mozgalmas tavasz volt, mert március végén a Mátrába mentek
üdülni [a szülők], egyszerűen ki akarták magukat egy kicsit
levegőzni, s mivel érdemes és eredményes munkássága elismeréseként
anyánkat teljesen váratlanul kitüntették a Munka Érdemrend arany
fokozatával, minden bizonnyal beláthatóan közeli halála miatt
jártak ki neki egy utolsó kitüntetést a hívei, a parlamenti
díjátadási ceremóniára érkeztek vissza áprilisban, 2-án, ez egy
szombati nap volt, de mire ők visszaértek, Tóth Szidike eltűnt
tőlünk. Annyit tudtam nekik elmondani, hogy amikor hazaértem az
iskolából, és mentem a konyhába megnézni, mi lesz ebédre, rögtön
hallottam, hogy sír a szobájában. Az ágya fölött állt, a szekrény
mindkét ajtaja nyitva volt, nem pakolt, hanem csak úgy bedobálta a
holmiját a bőröndjébe.
Kérdeztem tőle, mi történt, miért sír.
Táviratot kapott, hogy neki azonnal haza kell mennie, mert
otthon nincsenek el nélküle, de ne féljek, mert vasárnap estére
visszajön.
Ez egy szerdai napon történt, de vasárnap estére nem érkezett
vissza.
Hétfőn sem érkezett vissza.
Miközben beszámoltam nekik a történtekről, anyánk a kapaszkodó
öcsénk kíséretében elindult, hogy megnézze az üresen maradt
cselédszobát. Ahogy szerdán Szidike kilépett az ágyból, úgy maradt
az ágynemű, s eszeveszett, valamiként dühödt sietségének is minden
nyomát otthagyta. Nem volt kis szoba. Eredetileg minden bizonnyal
több cseléd szálláshelyéül szolgált. A szoba mélyén állt egy szépen
ívelt oromzatú biedermeier szekrény a bécsi dédanyánk hagyatékából
a két kitárt ajtajával, üres volt a szekrény.
Láttam-e a táviratot, amiről beszélt.
Nagyanyánk nem veszekedett-e vele, vagy nem kiáltott-e rá.
A kulcsait vajon magával vitte-e.
Erre a kérdésre válaszolni tudtam, nem, a kulcsait nem vitte
magával.
Amikor szerdán hazajöttem az iskolából, benne volt a kulcs a
zárban, és ott is maradt, amikor elrohant.
Ezért is vártam rá késő éjszakáig vasárnap, hiszen nincsen nála
kulcs.
S valami mást nem mondott-e, amikor elrohant, s hogy próbáljak
visszaemlékezni erre.
Éreztem, hogy szüleink számára Tóth Szidike eltűnése baljósabb
esemény, mint ahogy én felfogom, s ezért kapásból, mintegy
ösztönösen azt hazudtam, hogy nem, nem mondott mást.
Elejét akartam venni minden további tudakozódásnak. Még sokáig
nyomasztott a hazugságom, de egy hazugságot nem olyan egyszerű
később más hazugságokkal helyesbíteni.
Azt hazudtam, hogy még csak el sem köszönt, vette a
nagykendőjét, vette a bőröndjét és elrohant.
El kell érnie a vonatját.
Nem késhet le a fogasról.
S valóban visszakiáltott, de már a meredek kerti útról
kiáltozta, amint a bőröndjével rohant fölfelé, de előtte még igen
vadul magához ölelt az előszobában, olyan görcsösen, hogy teste
keménységét a nagykendőjén és a sokszoknyáján át is felfogta a
testem, teli szájjal, nedvesen, kétszer belecsókolt a nyakamba, ami
nekem abban a pillanatban már nem volt ismeretlen. Irántam érzett
elragadottságában Sahn Hédi is ilyen szenvedélyesen, ilyen teli
szájjal tette meg, amikor feldúlt ágyán egyedül maradtunk a Felhő
utcai lakásban egy olyan vad késztetéssel, amit még mi magunk sem
érhettünk fel ésszel, habár a testünk kész volt rá. Szidike ölelése
kemény volt, nem volt benne önfeledtség, magába ölelt, zabolátlanul
a nyakamba csókolt, teste mégis keményen levetett magáról.
És kétszer egymás után sírva azt lihegte a nyakamba, hogy én
nagyon jó lettem volna hozzá.
Te nagyon jó voltál hozzám.
S ahogy ezt az egészet, a jóságát, a jóságot vagy a kinek a
jóságát eszembe nem jutott volna a szüleimnek elmondani, hiszen ezt
az egész jóságot én nem értettem, és azóta sem értem, úgy nem is
lehetett rá egyetlen szavam. Ilyen szavak nem fordultak elő az
ismerős regényekben. Ma sem tudom, mi a jóság, megkínozott a
kérdés, de abban a pillanatban egy eladdig ismeretlen minőségű
fájdalom kíséretében megértettem, hogy hiszen ez búcsú, örök életre
szóló búcsút vesz. Habár fogalmam nem lehetett róla, hogy mi az
örök élet. Vagy miért mondják, ha egyszer nem lehet örök, mert
ahhoz az embernek kéne örökké élnie.
Habár abban a pillanatban azt is jól értettem, holott egyetlen
szavam nem volt az értelemre, hogy miért mondta, miért vette ezt a
jóságot a szájára, miért tette, mire gyanakodnak a szüleim, s miért
nem mondhattam volna el nekik semmi áron.
Amikor az öcsém még nem volt beteg, amíg még nem kellett éjjel
és nappal az ágyban feküdnie, de úgy ám, hogy rendesen fel legyen
polcolva a párnáival, ám fel ne üljön, s erre nekem kell ügyelnem,
én vagyok az idősebb, ez az én dolgom a családban, minden munka
alól azért nem tudom magam kivonni, velük szemben lenne
igazságtalan, ezt ne felejtsem el, vagy akár később, amikor már
megkapta a járógépét a Mátyás téren a Művégtaggyár Nemzeti
Vállalatnál, aminek a javítórészlegében a mennyezetről lógtak a
kezek és lábak, a javításra otthagyott rózsaszínű művégtagok, egy
hosszú kampós bottal akasztották fel oda vagy vették le onnan, a
járógépét is nekem kellett reggelente felcsatolnom, apánknak
nyilvánvalóan nem volt többé ideje semmire, komplikált művelet
volt, össze volt építve a magas szárú cipőjével, amit nekem kellett
tisztítanom, befűznöm, miközben a kis hülye kihasználta a
helyzetet, és rúgta a mellemet, a csuklós szerkezet arra szolgált,
hogy a beteg combcsontot tehermentesítse, a csuklós szerkezet
elemeit nekem kellett olajoznom, mert különben éktelenül
nyikorgott, amit ő észre sem vett, de mindenki más a fülét fogta
vagy éktelenül sikoltozott a szerkezettel együtt, hogy felhívja a
figyelmünket a szerkezet elviselhetetlenségére, s ebben a
járógépben ő tényleg mindent úgy csinált, mint a többiek az
egészséges lábukkal, számára nem volt elviselhetetlen, hanem egy
adottság, focizott és síelt vele, de nemcsak az éjszakai
nyögdécselésére kellett ügyelnem, nemcsak a szerkezetre, a
cipőfűzésre, a cipőtisztításra, hanem arra is, hogy ne
hatalmasodjon el rajta a leselkedés szenvedélye. Az előszobában a
kis járógépével együtt felmászott egy komódra, onnan egy félmagas
tolóajtós polc tetejére, s nagy ágaskodva éppen elérte a
világítóablakot, ahonnan be tudott lesni a kivilágított
fürdőszobába, amikor a nagyanyánk vagy Tóth Szidike fürödni vagy
zuhanyozni készült.
Többször leszedtem onnan, nem volt veszélytelen művelet,
tiltakozott, sziszegett, rúgott, járógépével együtt bármelyik rossz
mozdulattól lezuhanhatott, és apró darabokra törhette volna a
combcsontját, ezért inkább figyeltem, mint settenkedik, mentem
utána, elkaptam a grabancát, ne tehesse, korholtam, amiért Szidike
igen hálás volt nekem. Erre vonatkozott a jóság, semmi másra, mégis
vallásának megfelelő szentimentális jelszót gyártott belőle. Olykor
előre szólt, kéri, legyek résen, nehogy az előszobában megint
felmásszon a kicsi a polcra, s én természetesen résen voltam.
Aminek az általam keresett vagy megérteni remélt jósághoz már csak
azért sem lehetett köze, mert akadályoztam az öcsémet, ami számára
nyilvánvaló gonoszság volt, és ő minden ilyen jellegű gonoszságomra
pokoli dührohamokkal válaszolt, ami kínos volt, fájt, a rúgásai is
fájtak, a magam gonoszsága fájt, fájt, hogy fájdalmat kell okozzak,
hiába voltam én az idősebb, nem tudtam ezekkel a jóságom érdekében
felidézett dolgokkal mit kezdeni.
Mindettől ismeretlen cinkosság alakult ki közöttünk Szidikével,
amit az öcsém persze mindenképpen meg akart kerülni, meg akart
bosszulni rajtam, minden kis keservét, a kis hülye. Ne Szidikének
legyek a cinkosa, hanem az ő cinkosa legyek. Rá akart venni, hogy
menjek vele a polc tetejére, kedvet csinált hozzá, legyek a
bűntársa, nagy villogó vigyorgások közepette mesélte el, ha én is
megyek vele a polc tetejére, mi minden lesz látható. Kinevettem,
bár a szabadságával mégis imponált. Láthatóvá vált, hogy valami
hirtelen kibomlik a kisgyerekből, ami néhány héttel korábban még
nem volt sehol. Ha nem foglalkoztam volna növényekkel és
állatokkal, talán észre sem veszem. Ragyogó szemekkel és igen
hitelesen hangzó szavakkal ecsetelte a különbséget a nagyanyánk és
Szidike testi adottságai között. Kiröhögtem a kis hülyét, de
eszembe nem jutott volna elárulni Szidikét miatta, vagy akár a
felkínált látvány miatt, s ezért is hallgattam el a szüleink elől
Szidike örök búcsúját.
Nem hagyta őket nyugodni a lány eltűnése, tanakodtak,
tanácskoztak.
Mert a szüleink is értesültek valahonnan arról, amit
osztálytársaim közül többen jelentettek nekem, van egy fiatalember,
aki a kimenőnapjain vár a mi Szidikénkre lenn az Orgonásnál,
valahová gyalog mennek el a Zsolna utcán.
Leba Margit látta, talán Juhász Éva látta. (…)
Talán nem is Pilisszentlélekre ment, hanem a fiatalemberrel
megszökött. (II./525-530. o.)
FELADATOK
1. A részletben az elbeszélő-főszereplő érzelmi és erkölcsi
tapasztalatokat szerez, döntési helyzeteket kell megoldania.
Páros munkában vagy kiscsoportban beszéljétek át a történetet az
alábbi hívószavak segítségével (egy csoport egy sorban szereplő
szavakat, kifejezéseket kap vagy választ):
· Jóság – gonoszság
· „Elárulni” – elhallgatás – hazugság
· Cinkosság, szolidaritás
· Felelősségérzet, felelősségvállalás
· „örök életre szóló búcsú”
· „belecsókolt a nyakamba” – szenvedély – „nem volt benne
önfeledtség” – „teste levetett magáról”
2. Jellemezd az elbeszélő-főszereplő és öccse karakterét,
kapcsolatát!
3. Mindkét fiúban mocorog a lányok iránti szexuális érdeklődés,
de eltérő módon. Mutasd be!
4. Nádas Péter Hazug, csaló című novellájában is hangsúlyos
motívum a hazugság, az elhallgatás, továbbá a gyereknek a felnőtt
világhoz való ellentmondásos viszonya. Keress hasonló és eltérő
jegyeket a két elbeszélésben (melléklet!)!
MELLÉKLET
Nádas Péter
HAZUG, CSALÓ
Akkor tavasz volt, s már tudtam írni.
Amikor mentem az iskolába, láttam valami furcsát. Egy nagy,
fekete kocsiban valami sűrű, fekete massza főtt. Fával tüzelték a
kocsit, és a masszát beleengedték a talicskába. Büdös volt. Akkor
még nem tudtam, hogy ez a szurok. De érdekes volt nézni, ahogyan az
utat csinálták vele. És ahogy kihűlt. Mentem az iskolába.
Aztán az első szünetben eszembe jutott, hogy mégis jobb lenne az
útépítőket nézni, mint itt üldögélni, hiába. Hiszen írni már
tudtam. Egy lapot kitéptem a füzetemből, s a következőket írtam a
lapra:
KEDVES TANITÓNÉNI KÉREM HOGY ENGEDJE EL FIAMAT MERT MA VAN A
SZÜLETÉSNAPJA ÉS AZT AKARJUK ÜNNEPELNI
És aláírtam az apám nevét. Szép, nyomtatott betűkkel.
Amikor megkezdődött az óra, a cédulát kivittem a tanító néninek.
A tanító néni elolvasta, bólintott, és megengedte, hogy hazamenjek.
Boldog voltam. És nem mentem haza. Órákig álltam a járda szélén,
egészen addig, míg a munkások abba nem hagyták a munkát, és
mosakodni nem kezdtek; derékig meztelenül, egy bádoglavórban, a
nyitott ajtajú szerszámosbódé előtt. Nagy kannákból csorgatták
egymás karjára a vizet. De ez már nem érdekelt úgy. Csak az, hogyan
lesz a fekete masszából az út. Azt hiszem, még ma is egészen jó
útépítő lennék, ha szükség lenne rám. Mindent jól megjegyeztem.
Minden mozdulatot. Még a mosakodást is.
Este csöngettek. Engem küldtek a szüleim, nyitnám ki az ajtót.
Egy elegáns hölgy állt a sötét lépcsőházban. Kalapban, s a kezén
kesztyű. Nagyon hasonlított a tanító nénire, de a tanító néni soha
nem hordott ilyen elegáns ruhát. Egyszerű ruhákban járt. És
valahogy olyan hihetetlennek tűnt, hogy a tanító néni áll itt. És ő
csengetett.
De mégis. Kesztyűs kezével végigsimította a hajamat, aztán
kicsit erősebben megszorította a nyakam. Ahogy a tanító néni
szokta. Aztán átnyújtott egy tábla csokoládét. De miért? És mondta,
hogy szeretettel üdvözöl a születésnapomon, és mondta, hogy
gondolta, meglátogat a születésnapom alkalmából, és szeretne együtt
ünnepelni velünk, és ezért vette föl ezt a szép ruhát, és ezért
vette fel a kalapját, és ezért hozta a csokoládét is, mondta a
tanító néni, és olyan vidáman nevetett, ahogy az ember ünnepélyes
alkalmakkor nevet.
Álltunk a sötét előszobában.
Az ajtó még mindig nyitva volt, mert nem tudtam becsukni.
Valahogy nem tudtam megmozdítani a kezem, pedig tudtam, hogy az
ajtót be kéne csukni. És nem tudtam semmit mondani. Pedig tudtam,
hogy azt kéne mondanom, hogy köszönöm, és azt kéne mondanom, hogy
tessék bejönni. De nem tudtam semmit mondani. A tanító néni úgy
csinált, mintha ezt észre sem venné. Pedig láttam, hogy észreveszi.
De könnyedén elindult az előszobában, mint aki már sokszor járt
nálunk.
Az ajtó alatt kiszűrődött a fény. A tanító néni magassarkú
cipője kopogott az ajtó felé, aztán megállt, s kesztyűs kezével az
ajtón kopogott. Nem az ujját görbítette be, hanem finoman ugyan, de
az egész öklével kopogott. Az ajtót kinyitotta, s még egy
pillanatig várt a fényben, hátha én is utánamegyek. De nem tudtam
megmozdulni. Pedig szerettem volna, ha nem megy oda be, vagy ha
történik valami más. Aztán az ajtót becsukta.
És a sötét előszobában csak az a keskeny fénycsík maradt, ami az
ajtó alól kijött. Úgy éreztem, hogy ott rögtön valami szörnyűség
történik. Ott, ahonnan az a fény kijön. Valami olyan szörnyűség,
amit elképzelni sem tudok. Próbáltam elképzelni. De csend volt.
Mintha a szüleim nem is lennének a szobában, s a tanító néni se
ment volna oda be. Talán nincs is senki a szobában. Csak a fény,
ami kij�