FIGYELŐ Tibet korai története Földrajz és történelem A történelmi Tibet, vagyis Belső- Ázsiának az a régiója, ahol a ti- beti etnikumhoz tartozó népek különböző államalakulatokban éltek és élnek, földrajzi értelemben a Tibeti- fennsíkot és az ezt határoló hegylán- cok között húzódó folyóvölgyeket je- lenti. A Tibeti-fennsík a legmagasab- ban fekvő és a legnagyobb kiterjedésű fennsík a Földön: területe mintegy 2,21 millió km 2 . Déli határát a Himalá- ja, az északit a Kunlun és az Altin-tag hegyvonulatai képezik. E területen be- lül található a Tibeti Autonóm Terü- let, amely a Kínai Népköztársaság ré- sze, területe 1,23 millió km 2 , tenger- szint feletti átlagos magassága 4900 méter. Ebben a tartományban hozzá- vetőlegesen 2,7 millióan élnek, hivata- los adatok szerint 90%-uk tibeti, jelen- tős részük mind a mai napig nomád ál- lattartó, ill. földműves. Domborzat és éghajlat A Himalája természetes éghajlati ha- tárt képez: feltartóztatja az Indiai- óceán felől érkező monszunfelhőket, így déli lejtői dús vegetációjú, csapadé- kos, kellemes éghajlatú vidékek, míg a felföld, különösen a Csangtang-síkság éghajlata félsivatagos és rendkívül hi- deg. A terület hatalmas kiterjedése és rendkívül tagolt felszíne miatt igen nagy éghajlati különbségek tapasztal- hatók az egyes tájegységek között. A Tibeti-felföldön, ill. a Himalája felső völgyeiben ered az indiai szubkonti- nens és a kínai síkság nagy folyamai- nak többsége, a Jangce, a Szalven, a Huangho és a Mekong, a Brahmaput- ra, a Szatledzs, az Indus és a Gangesz. Emiatt ez a terület kulcsfontosságú a szomszédos, alacsonyabban fekvő vidé- kek vízellátása szempontjából. A glo- bális felmelegedés egyik hatásának tartják, hogy a himalájai gleccserek gyors ütemben olvadnak, és a hótakaró tömege csökken, ami hosszabb távon ivóvízhiánnyal fenyeget a régió orszá- gaiban. A folyóvölgyek gyakran párhu- zamosan haladnak, olykor csupán né- hány tucat kilométernyi távolságban egymástól, ám mivel roppant mélyek, Népcsoportok, életmód Hagyományosan több nagyobb tarto- mányt különböztetnek meg a történel- mi Tibet területén. Az Északi-síkság, Csangtang, a tulajdonképpeni felföld, lefolyástalan, sós vizű tavakkal tarkí- tott, szeles pusztaság. Itt jórészt csak nomád pásztorok élnek. Délen, a Cang- po (a Brahmaputra felső folyását ne- vezik így) völgye mentén terül el Ü és Cang tartomány, itt alakultak ki a legje- lentősebb történelmi városok: Lhásza, Sigace és Gyance; egyik mellékfolyója mentén fekszik az ősi központ, Jarlung, a régi királyok temetkezési helye. Az északkeleti tartomány neve Amdo, leg- nagyobb tava a Kukunor-tó (tib. Mcho- szngon, kín. Csinghaj). A vidék legelői- ről híres. Kham, a legkeletibb vidék fo- lyamok öntözte földjei igen terméke- nyek. Északnyugaton terül el a legelők- ben gazdag Ngari, itt található a Mána- szaróvar-tó (tib. Mapham-jumcho) és a hindu-buddhista szent hegy, a Kailásza. Tibeti eredetű vagy a tibeti nyelv vala- mely nyelvjárását beszélő népcsopor- tok élnek továbbá Nepálban, Bhután- ban, az indiai Szikkimben és Ladakban közöttük csak a 4-5 ezer méter magas hágókon lehet átkelni - ha épp nem zárja el azokat a hó. Emiatt a légvonal- ban közel fekvő területek között lénye- ges etnikai, nyelvi, kulturális különbsé- geket találunk. A folyók völgyeiben ős- idők óta különböző letelepült, földmű- velő népek éltek. E dárd és indoger- mán etnikumú csoportok keveredtek az északról ideérkező, nomád állattartó tibeto-mongol népességgel. Színes imazászlók között a 779-ben felavatott Szamjének, Tibet első buddhista kolostorának látképe egy térbeli mandalát mintáz A mai Tibet negyedik legnagyobb városa: Gyance 3977 méter magasan a tengerszint fölött fekszik. A város fölött erőd magasodik 3
A történelmi Tibet, vagyis Belső Ázsiának az a régiója, ahol a tibeti etnikumhoz tartozó népek különböző államalakulatokban éltek és élnek, földrajzi értelemben a Tibeti fennsíkot és az ezt határoló hegyláncok között húzódó folyóvölgyeket jelenti. A Tibeti-fennsík a legmagasabban fekvő és a legnagyobb kiterjedésű fennsík a Földön: területe mintegy 2,21 millió km2. Déli határát a Himalája, az északit a Kunlun és az Altin-tag hegyvonulatai képezik. E területen belül található a Tibeti Autonóm Terület, amely a Kínai Népköztársaság része, területe 1,23 millió km2, tengerszint feletti átlagos magassága 4900 méter. Ebben a tartományban hozzávetőlegesen 2,7 millióan élnek, hivatalos adatok szerint 90%-uk tibeti, jelentős részük mind a mai napig nomád állattartó, ill. földműves.
Welcome message from author
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
FIGYELŐ
Tibet korai története
Földrajz és történelem
Atörténelmi Tibet, vagyis Belső-Ázsiának az a régiója, ahol a tibeti etnikumhoz tartozó népek
különböző államalakulatokban éltek és élnek, földrajzi értelemben a Tibetifennsíkot és az ezt határoló hegyláncok között húzódó folyóvölgyeket jelenti. A Tibeti-fennsík a legmagasabban fekvő és a legnagyobb kiterjedésű fennsík a Földön: területe mintegy 2,21 millió km2. Déli határát a Himalája, az északit a Kunlun és az Altin-tag hegyvonulatai képezik. E területen belül található a Tibeti Autonóm Terület, amely a Kínai Népköztársaság része, területe 1,23 millió km2, tengerszint feletti átlagos magassága 4900 méter. Ebben a tartományban hozzávetőlegesen 2,7 millióan élnek, hivatalos adatok szerint 90%-uk tibeti, jelentős részük mind a mai napig nomád állattartó, ill. földműves.
Domborzat és éghajlat A Himalája természetes éghajlati határt képez: feltartóztatja az Indiai
óceán felől érkező monszunfelhőket, így déli lejtői dús vegetációjú, csapadékos, kellemes éghajlatú vidékek, míg a felföld, különösen a Csangtang-síkság éghajlata félsivatagos és rendkívül hideg. A terület hatalmas kiterjedése és rendkívül tagolt felszíne miatt igen nagy éghajlati különbségek tapasztalhatók az egyes tájegységek között. A Tibeti-felföldön, i l l . a Himalája felső völgyeiben ered az indiai szubkontinens és a kínai síkság nagy folyamainak többsége, a Jangce, a Szalven, a Huangho és a Mekong, a Brahmaput-ra, a Szatledzs, az Indus és a Gangesz. Emiatt ez a terület kulcsfontosságú a szomszédos, alacsonyabban fekvő vidékek vízellátása szempontjából. A globális felmelegedés egyik hatásának tartják, hogy a himalájai gleccserek gyors ütemben olvadnak, és a hótakaró tömege csökken, ami hosszabb távon ivóvízhiánnyal fenyeget a régió országaiban. A folyóvölgyek gyakran párhuzamosan haladnak, olykor csupán néhány tucat kilométernyi távolságban egymástól, ám mivel roppant mélyek,
Népcsoportok, életmód
Hagyományosan több nagyobb tartományt különböztetnek meg a történelmi Tibet területén. A z Északi-síkság, Csangtang, a tulajdonképpeni felföld, lefolyástalan, sós vizű tavakkal tarkított, szeles pusztaság. Itt jórészt csak nomád pásztorok élnek. Délen, a Cang-po (a Brahmaputra felső folyását nevezik így) völgye mentén terül el Ü és Cang tartomány, itt alakultak ki a legjelentősebb történelmi városok: Lhásza, Sigace és Gyance; egyik mellékfolyója mentén fekszik az ősi központ, Jarlung, a régi királyok temetkezési helye. Az északkeleti tartomány neve Amdo, legnagyobb tava a Kukunor-tó (tib. Mcho-szngon, kín. Csinghaj). A vidék legelőiről híres. Kham, a legkeletibb vidék folyamok öntözte földjei igen termékenyek. Északnyugaton terül el a legelőkben gazdag Ngari, itt található a Mána-szaróvar-tó (tib. Mapham-jumcho) és a hindu-buddhista szent hegy, a Kailásza.
Tibeti eredetű vagy a tibeti nyelv valamely nyelvjárását beszélő népcsoportok élnek továbbá Nepálban, Bhutánban, az indiai Szikkimben és Ladakban
közöttük csak a 4-5 ezer méter magas hágókon lehet átkelni - ha épp nem zárja el azokat a hó. Emiatt a légvonalban közel fekvő területek között lényeges etnikai, nyelvi, kulturális különbségeket találunk. A folyók völgyeiben ősidők óta különböző letelepült, földművelő népek éltek. E dárd és indogermán etnikumú csoportok keveredtek az északról ideérkező, nomád állattartó tibeto-mongol népességgel.
Színes imazászlók között a 779-ben felavatott Szamjének, Tibet első buddhista kolostorának látképe egy térbeli mandalát mintáz
A mai Tibet negyedik legnagyobb városa: Gyance 3977 méter magasan a tengerszint fölött fekszik. A város fölött erőd magasodik
3
is. Utóbbi jelenleg India Dzsammu-Kásmír tartományához tartozik, őslakosai dárdok, ám a 8-9. században Ti bet hűbérese volt, hasonlóan a Kara-korum és a Magas-Himalája között elterülő Baltisztánhoz. Ennek történelmi fővárosa Szkardu, lakói muszlim dárdok és tibetiek; ma részben Pakisztánhoz, részben Indiához tartozik. A balti az egyetlen tibeti nyelvjárás, amely arab írást használ.
Tibet ásványlelőhelyei a modern időkig jórészt feltáratlanok voltak, pedig bőven található arany, vasérc, urán, réz és ólom a régióban. Ezzel szemben igen kevés a fa, különösen a magasan fekvő területeken. Közép-Tibetben és
Avalókitésvara bódhiszattva, Tibet „védőszentje". Bronzszobor,
14. század
tenek el. A nomádok tradicionálisan nemezből és állati bőrökből készült, négyzet alaprajzú, fekete sát-rakban laknak, a lete-lepült lakosság keskeny, egy-két szintes, lapos tete
jű, fehérre meszelt házakban él, háziállataival együtt.
A közlekedés roppant nehézkes volt a történelmi időkben: jórészt gyalogosan, jak- vagy öszvérháton történt, a sziklás hegyi utak gyak
ran leomlottak, a megáradt folyók elsodorták a hida
kat, s a helyzet ma sem sokkal jobb. A Tibeti-fennsík és a környező
hegyvidék birtoklásának nagy jelentősége van, mind a vízkészletek, mind az ásványkincsek, mind a hadászatistratégiai ellenőrzés szempontjából.
4
A történelmi Tibet hozzávetőleges határa Tibet határa 1950 után Országhatárok Tartományhatárok Mai kínai tartománynevek Történeti tartománynevek Jelentős tibeti buddhista kolostor
Jünnan Ü-CANG
Ladakban a hegyek többnyire kopárak. A folyóvölgyek teraszain jellemzően búzát, árpát, zabot, hajdinát, kölest, lencsét és különféle hüvelyeseket, kukoricát és kendert termesztenek. A rizst és a teát Kínából és Nepálból importálják. Gyógyfüvekből sokfélét ismernek a tibetiek. A legeltetésre alkalmas területeken hagyományosan juhot, kecskét, jakot, lovat tartanak, s az állati termékekkel cserekereskedelmet folytatnak. A kereskedelmi, hadászati utak a völgyekben és a hágókon haladnak.
A tibetiek hagyományos étrendjében a zabkása és pörkölt árpa lisztjéből, valamint különféle húsokból, kenyérből, savanyított tejből, túróból és zöldségekből készített sűrű leves foglalja el a fő helyet. A z étkezés fontos eleme a tea, melyet vajjal, sóval készí-
TIBET ÉS A KÖRNYEZŐ TERÜLETEK FÖLDRAJZA
A tibeti nép eredete A tibetiek körében saját eredetükre vonatkozóan különböző mitikus történetek élnek. Ezek egyike a buddhista elemekkel átszőtt totemisztikus-animista hiedelmek szép példája: az együttérzést megszemélyesítő bódhi-szattva, Kegyes Pillantású Avalókités-vara, aki az indiai Potala-hegyen trónol, egy majomvarázslót beavatásban részesített, s a Havas Hegyek Földjére, Tibetbe küldte, hogy fogadalmához híven gyakoroljon, az élőlények megsegítése érdekében. Míg a majom egy sziklás hegyen az együttérzésen és a jelenségek ürességtermészetén elmélkedett, egy démonasszony rátalált, s szerelemre gyúlt iránta. Egy 14. századi krónika így adja vissza a démonnő könyörgő szavait:
O, Nagy Majomkirály, hallgass meg! Csöppnyi figyelmedért könyörgök! Démonnép közé tetteim sodortak. Vágy ébredt bennem, és beléd szerettem, Ez a vágy hajt hozzád, ezért kérlellek: Bizony ha nem fogadsz magadhoz engem, Végül egy démonnak leszek majd társa, S napra nap embert ölünk, tízezerszám, Éjről éjre ezernyi lényt falunk föl, Démon-gyermekeink megsokasodnak, S Havas Hegyek Országában miénk lesz minden: Démon-birodalommá lesznek a városok, Démon-eledellé az emberek-állatok, így hát rám tekintve légy könyörületes, Ne feledd együttérzés-fogadalmadat! (Fényes királytükör VII.)
Az elbeszélés szerint Avalókitésva-ra majomtanítványa meghajlik az érvelés előtt, s utódaik népesítik be az addig lakatlan vidéket, tőlük származik a tibeti nép. Később Avalókitésvara ölt testet a dalai lámákban, ezért nevezik őt Tibet „védőszentjének", s ezért Potala a dalai lámák lhászai palotájának neve is.
Tibet ősi történetéről nagyon kevés hiteles információnk van - jobbára legendákra, a szomszédos népek krónikáiban található feljegyzésekre és a nyelvészeti kutatások eredményeire kell hagyatkoznunk, mivel régészeti ásatások a ma Kínához tartozó területeken nemigen folytak.
A tibeti nyelv a sino-tibeti nyelvcsalád tagja, vagyis rokona a kínainak.
A Belső-Ázsia fennsíkján honos jak háziasított változatának szinte minden részét hasznosítják a tibetiek: tejét, szőrét, bőrét, húsát. Munkaerejét teherhordásra vagy igába fogva
szántásra is használják
A három nagy nyelvcsoport ezen belül: a kínai, a tibeto-burmai és a karen ág. E nyelvek eredendően izoláló jellegűek és a tonalitásnak jelentésmegkülönböztető szerepe van. A tibeto-birmán nyelveket beszélő népek valószínűleg Kr. e. 4000 előtt válhattak el a kínai nép őseitől, amikor azok a Jangce völgyében megkezdték a rizstermelést, az előbbiek pedig továbbra is a nomád életmódot folytatták. A tibeti és a burmai népek és nyelvek elválása Kr. e. 500-ban mehetett végbe.
Nomád ősök A tibetiek ősei feltehetően egy k'iang-nak nevezett nagy, nomád törzsi alakulathoz tartoztak. A nomadizáló létmódhoz harcias, hódító attitűd társult. Hitviláguk feltehetően animista-tote-misztikus jellegű volt, a majmot tekintették totemállatuknak. Saját írással nem rendelkeztek, de valószínűleg volt saját szóbeli irodalmuk. Feltehetőleg az északkeleti puszták felől húzódtak délnyugat felé, s egy részük letelepe-
A nomád pásztorcsaládok hagyományos módon, nemezből és állati bőrökből készült, négyzet alaprajzú, fekete sátrakban élnek
5
dett a folyóvölgyekben, keveredve az őslakosokkal. E laza törzsi szövetség be-betört a szomszédos államalakulatok területére, olykor más népekkel kötve átmeneti szövetséget. így például Kr. e. 63-ban a k'iangok csatlakoztak az ázsiai hunok (hsziung-nu) hadjáratához, mely az akkori Kína nyugati tartományai ellen irányult. A nyugat felé irányuló területszerző hadjáratok nyomán jött létre a ma Nyugat-Tibetként ismert területen a Zsangzsung Birodalom, melynek államvallása a később bön néven ismert képződmény lett. A vándorló k'iang törzsek közül idővel kiemelkedett a hszienpi népcsoport, akik a Kr. u. 5. században a Cangpo-folyó mentén telepedtek le, s birtokba vették a későbbi Ü tartomány területét, a Jar-lung és a Kjicsu völgyeit. E „honfoglalás" tekinthető a tibeti nép államalapítását közvetlenül megelőző történelmi eseménynek.
A tibeti buddhista historiográfiai hagyomány a tibeti uralkodók legitimitását részben égi, részben indiai eredetre vezeti vissza. Eszerint az ún. „égi királyok" sorában az első Nyatri Cenpo, aki Indiából érkezett a Cang-po völgyébe, ott uralkodott, halála után pedig „égi kötélen" visszatért az égbe. Hat utódja hasonlóképpen távozott, ám a nyolcadik, Drigum Cenpo egy csatában véletlenül elmetszette az égi kötelet, nem juthatott vissza az égbe, így a Jarlung-
Szongcen Gampo, Tibet első történeti királya a 7. században élt. Aranyozott szobra a
Potala-palotában áll
völgyben temették el. A 28. uralkodó Lha Thothori Nyencen, aki a legendárium szerint szanszkrit nyelvű, buddhista szövegeket kapott Indiából, amelyeknek tartalma azonban akkor még ismeretlen maradt számára.
Tibeti uralkodók A szakrális királyok sorában a 33. uralkodó, Szongcen Gampo tekinthető Tibet első történeti királyának, az ő
Járókelők a Ihászai Barkhoron. Az útvonal a Dzsokhang-kolostort veszi körül és hívők százai járják végig naponta. A szent út kis üzleteivel egyben fontos kereskedelmi központ is
uralkodásáról hiteles történeti források tanúskodnak. Ezek szerint Szongcen Gampo a 7. században élt, hatalma alatt egyesítette az addig egymással rivalizáló nemzetségeket, s megteremtette az egységes állam alapjait: katonai jellegű adminisztrációt hozott létre, dinasztikus politikával és katonai hódításokkal jelentősen megnövelte a tibeti fennhatóság területét, megbízottai révén létrehozta a tibeti írást, megteremtette a buddhizmus államvallássá emelkedésének lehetőségét, békeszerződéseket kötött a szomszédos birodalmak uralkodóival. A diplomácia szolgálatába állított házasságai közül a két legfontosabb a kínai Tang-dinasztiabeli Vencseng hercegnővel és a nepáli király leányával köttetett. A nyugati szomszéd, a zsangzsung állam 634-ben elismerte Tibethez való hűbéri viszonyát, s ezt ugyancsak politikai házasságokkal erősítették meg. Lhásza ekkor vált a tibeti biro
dalom fővárosává. Ma itt áll a Potala, a dalai lámák palotája, amely a 7. századi régi királyi rezidencia helyén a 17. században épült.
Szongcen Gampo és utódainak uralkodása idején a tibeti állam mind jelentősebb hatalmi tényezővé lett Belső-Ázsiában: elfoglalta a Kukunor-tó környékét, a Tarim-medence megszállásával pedig tibeti fennhatóság alá került a Selyemút egy része. 751-ben a tibeti-karluk-abbászida (arab) katonai szövetség a híres Talasz menti csatában végleg megállította a kínaiak nyugati irányú terjeszkedését. A tibeti seregek 763-ban elfoglalták Csangant, Kína akkori fővárosát is. A783. évi kínai-tibeti szerződésben Kína elismerte a tibeti fennhatóságot az elfoglalt kínai területek felett, beleértve a Tarim-medencét is. 789-ben azonban felbomlott a tibeti-arab szövetség, s a belpolitikai viszályok nyomán meggyengült tibeti kormányzatnak hamarosan területi veszteségekkel kellett szembenéznie.
A tibeti uralkodók (bcan-po, tkp. „törzsfő") hatalma ugyanis erősen korlátozott volt: a régi hatalmukat féltő nemzetségfők igényt tartottak a kormányzás befolyásolására: közülük kerültek ki a főminiszterek (blon-cshen), s a döntéshozásban részt vevő államtanács a „feudális" nemesség tagjaiból
6
állt. Közülük sokan be is nősültek az uralkodói családba, s a mindenkori császár kiskorúságának idején régensi hatalommal rendelkeztek. Nem cso-da, hogy az ifjú trónörökösök zöme nem érte meg a nagykorúságot, ha-nem még trónra lépésük előtt összeesküvések, merényletek áldozatai lettek.
A buddhizmus és a bön harca A 9. század közepére a régi vallás, a bön képviselőivel szövetkező régi arisztokrácia a vallási és hatalmi el-lentéteket oly mértékig kiélezte, hogy a központi hatalom meggyengült, s az állam rivalizáló fejedelemségekre hullott szét, feudális anarchiába süllyedt. Ez a buddhizmus hanyatlását is jelentette, a szerzetesek keletre és nyugatra menekültek, a buddhista iratokat elégették, a szent építményeket lerombolták. A Kínában és a Tarim-medencében fekvő tibeti hódoltságok elvesztek, az uralkodókat sorra meggyilkolták. Egyik leszármazottjuk Nyugat-Tibetbe menekülve, az ottani Lhacsen-dinasztia és a Ladaki K i rályság megalapítója lett, amely a tibeti monarchia örököseként (egészen a 19. századig) többé-kevésbé független maradt. Itt éledt újjá a buddhizmus is, s a tibeti állam 11. századi konszolidációja nyomán innen térhetett vissza Tibetbe, az indiai tudós, Atísa vezetésével.
A 13. századtól kezdődően a tibeti állam létét döntően a mongol befolyás határozta meg, a két állam között ún. patrónus-viszony alakult ki: a mindenkori mongol kán biztosította katonáival a rendet az országban, ily módon világi fennhatósággal rendelkezett, ám elismerte az éppen regnáló tibeti egyházfőt mint szellemi vezetőt. A 16. században Altan kán uralkodása alatt létrejött a dalai lámák intézménye, amely a hathatós pártfogásnak köszönhetően úgy megerősödött, hogy 1642-től a dalai lámák nemcsak az egyházi, hanem a világi hatalmat is gyakorolták, vagyis létrejött a teokratikus állam, amely a 20. század közepéig fennállt.
A teokratikus állam kormányzása A dalai lámának teljhatalma volt, amit azonban általában a kabinetjével és a
Az első dalai láma. Falfestmény a dharamszalai Norbulingka-főtemplomban
főminiszterekkel együtt gyakorolt, valamint személyesen segítette a főkancellár. A tibeti kormányzat fő végrehajtó szerve a Kasag (bka'-shag) volt. Négy miniszter, ún. kalön (bka'-blon) alkotta: három világi tisztviselő és egy magas rangú szerzetes, s a dalai láma nevezte ki őket. A Kasag kiadhatott a földbirtokokra vonatkozó rendeleteket anélkül, hogy ezt a dalai lámának jelezte volna, viszont nem volt jogköre a szerzeteseket érintő ügyekben eljárni, ott egy szerzetesi főhatóság gyakorolta e jogokat.
A döntés-előkészítés a Gyűlésben, a Chokdüben (chogsz-dusz) zajlott, amelynek volt egy szűkebb és egy bővebb köre: a Kisebb és a Nagyobb Gyűlés. Ebben világi hivatalnokok és kolostori tisztviselők vettek részt, a Nagyobb Gyűlésben rajtuk kívül a földbirtokos arisztokrácia, a katonai vezetők, valamint a kereskedők és az iparosok is képviseltették magukat. A Gyűlés álláspontjának meghallgatása nélkül semmilyen stratégiai kérdésben nem hoztak döntést.
A kormányzás és a közigazgatás minden szintjén, hadügyi vonalon is, érvényesült a világi és a szerzetesi körök hatalommegosztása, amely kölcsönös ellenőrzést s ennek révén viszonylag kiegyensúlyozott kormányzást tett lehetővé.
Továbbra is fennmaradt a régensi intézmény, és nagy jelentősége volt a Cikangnak (rci-khang), azaz a pénzügyminisztériumnak. A pancsen lámák intézménye ugyancsak a hatalommegosztás egy sajátos formáját jelentette.
A következő évszázad elejéig sikerült leküzdeni a kül- és belpolitikai nehézségeket, ám 1720-ban az országot dzsungár csapatok támadták meg, s a belső ellentétektől megosztott tibetiek a kínai uralkodóhoz fordultak segítségért. Ez végzetes lépésnek bizonyult: a segítség megérkezett - és ott is maradt. Bár a kínai császár nem foglalta el Tibetet, de átvette a mongol kánok patrónusi intézményét, s két helytartót, ún. ambánt nevezett ki , a békét fenntartandó. 1793-tól végleg megszilárdult az ambanátus intézménye: a tibeti állam irányítása formálisan továbbra is a lhászai kormány kezében maradt, ám a kormány
felett álló két ambán a fővárosban állomásozó kínai helyőrségre támaszkodva közvetlenül érvényesíthette a kínai érdekeket. Tibet hivatalos uralkodói, a dalai lámák közül négy meg sem érte a nagykorúságot, hanem tisztázatlan körülmények között fiatalon elhunyt, s a formálisan a hatalmat gyakorló régensek is állandó belpolitikai csatározások résztvevői voltak.
A kínai befolyás egészen a 19. század végéig konzerválódott, változást az angol gyarmati terjeszkedés jelentett. Amikor Kőrösi Csoma Sándor a magyar őshaza felkutatására indult a 19. század elején, tervezett útjáról a háborúk, diplomáciai nehézségek térítették le, s a brit fennhatóság alatt álló Kasmírba sodródott. Éveket töltött nyugat-tibeti kolostorokban, s így vált egy új tudományterület, a tibetisztika úttörőjévé.
A modern korban a tibeti nép önálló államisága a szomszédos és távolabbi nagyhatalmak diplomáciai manővereinek áldozatául esett. A folyamat nem zárult le, még ma is vannak vitatott hovatartozású területek pl. India és Kína között.
SZEGEDI MÓNIKA
A téma iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk a következő köteteket: Barraux, R.: A dalai lámák története. Bp., 1995.; Hoffmann, H.: A tibeti műveltség kézikönyve. Bp., 2001.; Shakabpa, W. D,: Tibet története. Bp., 2000.