Ószövetség, 2
ÓSZÖVETSÉG II. (2010)
A jegyzetet hallgatók készítették, köszönet a fáradozásukért. A
szöveget nem tudtam végignézni, úgyhogy sok pontatlanság, homályos
megfogalmazás lehet benne. Ezzel az óvatossággal használjuk.
Mózes
Mózes Izrael legnagyobb prófétája (MTörv 34,10). A Kivonulás az
Ószövetség legfontosabb története.
A kivonulás dátuma: a fáraók nevét nem adják meg, csak a bábák
neveit. Ez népies szájhagyományra utal. Ebben az időben már
elterjedt volt az abortusz, sok ehhez használt tűt, kést tártak fel
az ásatások. A fáraó a bábáknak a zsidó kisfiúk megölését
parancsolja.
Említi viszont az elbeszélés a két héber rabszolgák által
épített város nevét: Pitom és Ramszesz. II. Ramszesz fáraó
(1290-1224) építtette Ramszeszt. Ő lehetett az elnyomás
fáraója.
Az 1207-ben állított Merneptah-oszlop, némi túlzással állítja,
“A hébereket írmagvastól kiirtottam!”. Tehát 1207-re a kivonulás
már lezárult. Dátumát 1250 és 1225 között valószínűsíthetjük.
Mózes létező alak volt-e?
Martin Noth szerint: alakja fikció, csupán az önálló
történeteket fűzi össze. Noth Hitler alatt írt, és demokratikus
Izraelt szeretett volna látni.
John Bright kritikája: ha kiiktatjuk Mózes alakját,
feltételeznünk kell egy zseniális vezetőt, aki olyan volt, mint
Mózes és akit Mózesnek hívtak.
Mai honfoglalás-elmélet:
Izrael jelentős része a kánaáni síkságról a hegyvidékre menekült
népesség. (agyagedények, nyugati semita nyelv)
Egy másik nagy csoport érkezhetett Egyiptomból. Ezt igazolják a
következő nevek:
Áron, Hofni, Merari és Mózes (vki fia).
Ra-moses, Tut-moses - Ra isten fia, Tot isten fia
Mózes egyiptomi nevelését igazolja, hogy rendkívül jól ismeri a
sivatagot. Nagyszámú népe nem hal szomjan. ( Az egyiptomiak jól
ismerték a csillagászatot és a sivatagot.)
Mózes élete - 3x40 év
1.40 éves koráig, az elmenekülésig saját erejéből akar
szabadítóvá válni, és nem jut semmire. Megöl egy egyiptomi katonát,
menekülnie kell a fáraó elöl. Saját népe körében sem talál
megértést.
2.41-80 éves koráig Midián pusztájában barangol, bujkál.
Igazolja a midiáni kapcsolatot, a D-Izraelben, Timnában talált
sátorszentély, melynek felépítése pontos mása a Szent Sátor.
A JHWH tisztelete is midiánita eredetű lehet.
3.80 éves korában látja meg a csipkebokrot, ezután mint megtört
népvezér lép fel, aki Isten erejére támaszkodva igyekszik a népet
megszabadítani.
A csipkebokor.
Mózes apósa Jetró, Midián papja. Ezen a vidékén gyakori a
csipkebokor. A csipkebokor történetére sok magyarázatot találtak
már. A Sínai félszigeten honos egy csipkebogyófajta, amelynek
bogyói 40 fokos hőségben illó olajokat eresztenek ki magukból,
ekkor csillámlik és foszforeszkál. A lángok és a tövisbokor
kifejezi a népével együttszenvedő Istent. Ez az istenélmény
egyedülálló az ókorban. Isten nemcsak a hatalmasok oldalán áll. A
görögben a paszkhein, amellyel a pászka szót kapcsolatba hozzák
hasonló hangzás miatt is, annyit jelent, hogy szenvedni. Mózes az
élmény hatására képes volt a fáraóval szembeszállni, képes volt
Isten szavára egy egész népet kivezetni Egyiptom földjéről, és
átvezetni a pusztán. A nagy tette azonban abban áll, hogy az egyes
családoknál elterjedt Jahve-hitet képes volt egy egész nemzetben
elterjeszteni. Mózes egy új pátriárkának is tekinthető. Újdonság
azonban, hogy a pátriárkák eddig nem kaptak felszólítást arra, hogy
hirdessék, és honosítsák meg az egész nép körében annak az Istennek
a tiszteletét, aki őket kihívta földjükről, és vezette egész
életükben. Mózes meghívása hasonlít még a próféták meghívására is.
Isten megszólítja a prófétát, és az első szava mindig az, hogy “Ne
félj!”, ezután kap egy küldetést, hogy mi a feladata, a próféta
ellenvetéseket hoz fel, hogy miért nem alkalmas a feladatra, majd
végül jelet kap, és ez a jel meggyőzi, hogy nem egyedül kell
helytállnia, hanem az Isten harcol általa. Mózes a csipkebokron túl
azt a jelet kapja, hogy a keze leprás lesz, és azonnal meg is
gyógyul. Mózes azt szeretné, hogy a nép is élje át ezt a teofániát.
Ami meg is történik a lángokban álló Sínai hegy lábánál. Mózes
megkérdezi, hogy mi a neve. Erre azt a választ kapja, hogy AKI VAN,
a héberben YHWH. Ezt többféleképpen is lehet értelmezni. Vagyok,
aki vagyok, vagyis mit kérdezgeted, MEGNEVEZHETETLEN vagyok. A
héber nyelvben nem lehet megkülönböztetni nyelvtanilag a jelen és a
jövő időt, ezt úgy is lehet értelmezni, hogy VAGYOK, AKI LESZEK,
vagyis veletek leszek, majd meglátjátok ki vagyok, abból, amit
értetetek teszek.
Csapások
Az egyiptomi tíz csapás nincs megemlítve egyetlen egyiptomi
forrásban sem, aminek feltehetően az az oka, hogy a Biblia
jelentősen felnagyítva ábrázolja ezeket a katasztrófákat. A
csapások jó része olyan, ami Egyiptomban gyakran meg szokott
történni.
Az első csapás azt mondja, hogy vérré válik a Nílus vize. Ezt
úgy szokták magyarázni, hogy a Nílus forrásvidékénél, Etiópiában a
hegyekben több helyen nagy mocsárvidékeken megy át és ha hirtelen
jön az áradás, akkor már onnan a mocsarakból rengeteg hordalékot,
homokot, növények darabjait hozza magával egészen a torkolatig.
Mind a mai napig úgy nevezik a koptok, hogy ‘véres a Nílus’. A
véres és a vörös kifejezések nagyon sok nyelvben rendkívül
hasonlóak. Kopt nyelven azonosan mondják. Feltehetően az a
jelenség, amit a Szentírás leír egy hasonló eset, egy nagyon
hirtelen jött, nagy áradás, amikor a folyó ihatatlanná válik. A
sáskajárás nagyon gyakori azon a vidéken, a békák szaporodása
szintén. Különleges figyelmet igényel az elsőszülöttek halála.
Feltehetően ennek az elbeszélésnek az eredeténél egy nagyon ősi
pásztorünnep van, amiből később a zsidó húsvét kifejlődött. A
húsvétot ugyanis már a zsidóság előtt és tőlük függetlenül más
semita, nomád törzsek is ünnepelték. Mindmáig vannak olyan törzsek,
amelyek a húsvétot megülik. A húsvét az első tavaszi holdtölte
éjszakája, amikor a nomád pásztorok a legelőváltásra készültek.
Ilyenkor születtek a kisbárányok is. A régi emberek nagyon féltek
attól, hogy ártó szellem a kisbárányokat megbetegíti, - ahogy
nagyon gyakran meg is történt, hogy elhulltak az újszülött állatok.
Éppen ezért feláldoztak egy 1 éves bárányt, ami tavaly,
ugyanilyebben az időben született, és annak a vérével bekenték,
ill. bekenik mindmáig sok törzsnél az aklokat, hogy az ártó
szellemet távol tartsák. Ott a pusztában ezen az éjszakán
lakomáztak ennek a báránynak a húsából, mellé keserű füveket ettek,
amit a pusztában találtak. A keserű fű szimbóluma az élet
viszontagságainak, a puszta kietlenségének. Feltehető, hogy a
zsidóság ismerte ezt az ünnepet már a kivonulás előtt is, és mivel
a két esemény időben egybeesett ill. nagyon közel esett egymáshoz,
ezért később a húsvét ünnepe egy történelmi jelentést kap a
zsidóság számára.
Tehát eredetileg egy pásztorünnep volt, aminek a zsidó nép
üdvtörténeti jelentést adott. Isten szabadítását ünnepelte, aki
megkímélte a zsidó gyermekeket ettől a csapástól és kiszabadította
őket.
Sok más ünnep is van, ami eredetileg kánaánita természeti ünnep
volt, de később a zsidóság újraértelmezte őket. Pl. a kovásztalan
kenyér ünnepe eredetileg önálló ünnep volt: az új kenyér ünnepe az
aratás kezdetén. Az első kévéket learatták, abból lisztet őröltek,
és az új kenyeret nagy ünnepélyességgel fogyasztották el. A régi
kovászt kidobták, és új, kovásztalan kenyeret ettek. Ez egy
kánaánita szokás lehetett, a földművelő emberek ünnepe. Ezt az
ünnepet a zsidóság később újraértelmezi, mint a pusztai vándorlásra
visszaemlékeztető ünnepet, amikor Isten mannát ad a népnek. Még
később, Jozija idején, amikor Jeruzsálembe centralizálódik a zsidó
kultusz, és zarándokünneppé válik a húsvét is meg a kovásztalan
kenyerek ünnepe is - tehát fel kell jönni Jeruzsálembe ahhoz, hogy
áldozatot lehessen bemutatni, mert sehol máshol az országban nem
szabad -, ekkor, mivel a két ünnep nagyon közel esett egymáshoz,
azért eggyé olvadt. Jézus idejében a pászka és a kovásztalan kenyér
ünnepe már egyetlen ünnepnek számított: 8 napig tartott, első nap
volt a húsvéti bárány feláldozásának napja és a húsvéti vacsora. A
templomban ezrével áldozták fel az állatokat, utána a családfők
hazavitték a húst és a családban költötték el a húsvéti vacsorát.
Ezután kezdődött a kovásztalan kenyerek hete, az új kenyérért való
hálaadás.
A pünkösd ünnepe ugyancsak létezett a zsidóság előtt. Pünkösd
annyit jelent, mint 50. Nagyjából az aratás végét jelenti. 50 napig
arattak, és a pünkösd aratási hálaünnep volt. A zsidóság számára a
törvény átadásának ünnepe lesz, tehát a parancsolat megkapása a
Sínai-hegyen. A Szentírás leírása szerint a szövetségkötés a
Sínai-hegyen 50 nappal a kivonulás után történik.
A Sátoros ünnep egy szüreti ünnep volt, amikor kimentek a
szőlőkbe, ahol lombsátrakban aludtak, nem jártak minden este haza,
mert vigyáztak a leszüretelt szőlőre. Később a zsidóság ezt a
pusztai vándorlás emlékeként ünnepli, amikor Izrael sátrakban
lakott.
Tehát nagyon sok vallási szokása, ünnepe van a zsidóságnak, amit
átvesz törzsi vallásokból és újból értelmez.
A rabbiknak nagyon sok szép elmélkedésük van a húsvétról. Nagyon
sok prédikációban megjelenik. Sok húsvéti prédikáció arról szól,
hogy húsvétkor minden másként történik, mint általában szokás a
világban. Ezt egy Bibliai versre alapozzák, amit nagyon agyafúrtan
értelmeznek. Azt mondja a Szentírás: “Isten a föld útján vezette
népét (nem a filiszteusok földjének útján) Kiv 13,17” ( nem földi,
nem emberi módon, nem emberi szokás szerint vezette ki népét. Azt
mondja:
· az emberek közt az a szokás, hogy a szolga virraszt ura
mellett: Húsvétkor minden megfordul. Isten virraszt a népe felett,
ahogy a Biblia mondja: “tűzoszlopban egész éjszaka virraszt népe
felett.”
· A szolga világít urának, viszi előtte a lámpát ( Húsvétkor
Isten világított népének a tűzoszlopból.
· Általában az a szokás, ha az úr elfáradt, akkor a szolga viszi
( Húsvétkor viszont Isten hordozta népét: “sasszárnyon hordoztalak
titeket” Kiv 19, 4
· Általában a szolga gondoskodik az ura lábbelijéről, utána
viszi. ( “Isten vigyázott Izrael lábbelijére és arra, hogy el ne
kopjon 40 éven keresztül.” MTörv 8,4
· A szolga megmossa az ura lábát a rátapadt portól ( Itt
megfordul: Ez 16 leírja jelképesen a kivonulás történetét és azt
mondja, hogy “elmentem melletted, láttam, hogy a véredben vergődsz,
és akkor megmostalak, felöltöztettelek” – tehát Isten lemosta
népéről a rabszolgaság gyalázatát és megszabadította.
Csodálatos módon beteljesíti ezt a prédikációt az új húsvét,
Jézus húsvétja, amikor szintén megfordul a világ rendje: Jézus
megmossa a tanítványok lábát és szolgál nekik. Valami megdöbbentő
módon tapasztalja meg a zsidóság az Istent, nem az uralkodót, aki
parancsol, hanem a szabadító Istent, aki az embert az örök
boldogságra teremti.
A Sás tengeri csoda (Kiv 13,17-15,22)
A történet a fáraó beleegyezésével kezdődik, aki a csapások
láttán már hajlandó elengedni a népet, a vége pedig Mózes
hálaéneke.
Cselekmény: a tenger a legfőbb cselekvő alany ebben a
szakaszban
Személyek:az egyiptomiak megjelennek (bár a szakasz előtt és
után nem hallunk róluk), Áron viszont nem szerepel
Hely:
előtte Egyiptom, utána a puszta
Idő:
három napi vándorlás
Ramszesz-Szukkot1. nap
Szukkot-Etam
2. nap
Etam-Pi Hahirot
3. nap
Az egészet egybefogja a tenger, mint legfőbb cselekvő, amely
által megszabadul Izrael és amely elpusztítja az egyiptomiakat.
15,22: Mirjam éneke után elhagyják a zsidók a tengerpartot, és
elkezdődik a pusztai vándorlás. Rövid időtartamot ír le a három
fejezet. Három napig menetelnek nagyon gyors ütemben. 1. nap a
Ramszesztől a Szukkotig, 2. nap Szukkottól Etamig, 3. nap Etamtól
Pi Hahirotig. A tenger partján táboroznak le. Ezt (a három nap
eseményeit) nagyjából három vers alatt elmondja a Szentírás, a
szabadulás éjszakáját és hajnalát viszont majdnem két egész
fejezeten keresztül. Látjuk, hogy a történet ezt akarja kiemelni. A
kivonulás és a tengeri csoda elbeszélése három nagy egységből áll,
amit három isteni beszéd vezet be:
I. a 14,1-14: első 4 vers: isteni parancs és utána a
végrehajtás
II. 14, 15-25:
az átkelés első fele
15-18: isteni parancs ( végrehajtást elmondja részletesen
III. 14,26-15,22: 26:parancs
27-30: esemény
A héber Szentírás nagyon jól érzékeltette ezt a hármas
felosztást, és mindegyik alapegység után tett egy kis jelzést. A
héber Szentírásnak vannak betűjelzései, amelyek felosztják
perikópákra a szöveget (a ill. betű). A héber egzegézis nagyon
érzékeny az ilyen felosztásra, a szerkezetekre, tehát amit manapság
bonyolult eszközökkel fellelnek, arról gyakran kiderül, hogy már
1000 éve tudott dolog.
Nagyon régen észrevették a biblikusok, hogy az elbeszélésben sok
feszültség, egyenetlenség van. Különösen a 14,21-ben látszik ez:
„Mózes kitárta kezét a tenger fölé, és az Úr egész éjjel tartó erős
keleti széllel eltávolította a tengert és a vizek kettéhasadtak”.
Nem egészen világos, mi történt. A leírás egyik része szerint Mózes
kinyújtja a kezét és a vizek kettéhasadnak, mintha egy bottal
kettévágta volna, és Izrael átmegy közötte, és a vizek úgy állnak
mint a fal kétoldalt. Egyes mondatok azonban mintha egy kicsit más
eseményről számolnának be; nagy szél támad, a tenger kiszárad, és
Izrael ezen a szabaddá vált tengerfenéken át tud kelni. Nem
világos, hogy a két esemény között mi a kapcsolat. Mózes botja
jelet ad Istennek, hogy most kezdjen el fújni a szél? A szél meg a
széthasadás hogy kapcsolódik? A szél éppen merőlegesen fúj a
hasadékba és úgy szárítja ki? Az amerikai Tíz parancsolat c. film
(amelyet Cecil B. de Mille rendezett) úgy ábrázolja, hogy nagyon
keskeny, rendkívül erős szél az, ami utat vág a tengeren, de ez a
kép inkább az olvasóban keletkezik, hogy összekombinálja ezeket a
kicsit ellentmondó részleteket. A magyarázat a biblikusok szerint
az, hogy itt különböző forrásokat dolgozott össze ez a szöveg,
amelyek kicsit különböző módon írják le a tengeri csodát. Ha
megnézzük a szöveget, akkor látszik, hogy az isteni beszéd, amely
alapstruktúráját adja ennek a szövegnek, azt a felfogást képviseli
és azt vetíti előre, hogy Mózes kinyújtja a kezét, majd a tenger
széthasad.
15: „Miért kiáltasz hozzám, mondd Izrael fiainak, hogy
induljanak. Te pedig emeld fel botodat, nyújtsd ki kezed a tenger
fölé és válaszd ketté, hogy Izrael fiai száraz lábbal átmehessenek
rajta.” Itt a szélről semmi szó sincs, se az éjszakáról. Csak az,
hogy Mózes széthasítja a tengert. Sok más egyenetlenség is van a
szövegben, pl. a 15. vers előtt közvetlenül. „Mózes így szólt a
néphez: Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr
segítségét, amelyet ma nyújt nektek. Az Úr harcol majd értetek, s
nektek nem lesz semmi dolgotok. Az Úr így szólt Mózeshez: Miért
kiáltasz hozzám?” Mózes csillapítja a népet, hogy nyugodjon meg,
bízzanak Istenben. Ő nem kiáltott az Úrhoz kétségbeesetten, amint
azt a 15. vers feltételezi.
A szövegben, ahol összeillesztették a különböző források
részeit, törések vannak. A felhőoszlop szerepe is homályos. Több
helyen úgy mondja a szöveg, hogy a két tábor egész éjszaka állt. Az
egyiptomiak nem tudtak közeledni Izraelhez, mert a felhőoszlop
eltakarta őket, köztük állt. Kiv 14,19: "Akkor Isten angyala, aki
az izraeliták csapata előtt járt, megváltoztatta helyét és mögéjük
vonult. A felhőoszlop eljött előlük, mögöttük ereszkedett le, s az
egyiptomiak serege és az izraeliták tábora között helyezkedett el.
A felhő sötét maradt, s az éjszaka elmúlt anélkül, hogy a két sereg
közeledett volna egymáshoz. … A reggeli őrség idején az Úr tűz és
felhőoszlopból rátekintett az egyiptomiak seregére és megzavarta.”
Még mindig ott áll a két tábor a tenger partján, és a
felhőoszlopból, ami a kettő között van, az Isten megzavarja a
tábort és eltünteti a szekerek kerekeit – ez kissé furcsa
megfogalmazás –akadályozza a haladást, úgyhogy nehezen tudnak előre
haladni. Egyiptom akkor azt mondja: Meneküljünk Izrael elől mert az
Úr az, aki harcol értük Egyiptom ellen. „A tenger visszatért
szokásos helyére, míg Egyiptom feléje menekült. „ (Kiv 14,27).
Furcsa, ahogy elképzeljük: feléje ment Egyiptom, és az Úr
belefojtotta Egyiptomot a tengerbe. Van úgy látszik egy olyan fajta
elbeszélés is, ahol nem az az alapkép, hogy a víz úgy áll, mint a
fal és üldözik egymást. Persze az olvasó aztán összekombinálja a
történet különböző eredetű elemeit, és valahogy úgy képzeli el:
Izrael megy elöl, a felhőoszlop kettőjük között és mögötte megy az
egyiptomi sereg. De ez sehol sincs így leírva. A felhőoszlopot
határorzottan mindig úgy ábrázolja, hogy áll a kettőjük között és
nem engedi őket közeledni. Tehát nem simítható össze egészen az
elbeszélés. Úgy néz ki, hogy két változata van: az egyik az
éjszakáról beszél, ahol Isten cselekszik a szél által, ami
kiszárítja a tengert. Hajnal tájban az egyiptomiak táborában pánik
van, menekülnek a tenger felé, és belefulladnak. A másik pedig az,
ahol Mózes botja szerepel, a tenger kettéválik, úgy áll, mint a fal
a két oldalon, és ők átmennek közötte. A biblikusok próbálták ezt a
két forrást rekonstruálni. Nagyjából a végeredmény az, amit a lapon
látunk. (melléklet) A régebbi a hagyományos történet, amit
jahvistának neveztek, most már nem nevezzük így, inkább azt
mondjuk, hogy fogság előtti hagyomány, amit megőrzött a zsidóság és
amit a fogság után kiegészített. Mi lehetett maga az esemény,
amiről a Szentírás beszámol? Megint csak találgatni tudunk. Egy
fontos szempont az a város, amivel szemben megállnak a tenger
partján: Baal Cefon. Hogy jobban megértsük az egész eseménysort,
először is tudni kell azt, nem kellett átkelni semmilyen tengeren,
ahhoz, hogy az ember Egyiptomból kimenjen. Teljesen értelmetlen
lett volna pont a Vörös tengeren átkelni. Gósen földje és Ramszesz
északra van, értelmetlen, hogy innen Mózes levezesse őket a Vörös
tenger partjára. Menekülnek, akkor valószínűleg északon mentek.
Amíg nem volt a Szuezi csatorna, addig itt teljesen szabad út volt.
A Szentírás a tengert, amin átkelnek, az ősi elbeszélésekben és a
Kiv 14-ben nem nevezi Vörös tengernek, hanem sás- vagy
nádas-tengernek. Később vannak zsoltárok és más szövegek, amelyek
Vörös tengernek hívják. A LXX már úgy fordítja, hogy a Vörös
tengeren kelnek át, ami aztán a Vulgátába is átkerül, és a
köztudatban így rakódott le. A héber szöveg a Kiv 14-ben
határozottan a Sás tengerről beszél.
Melyik lehetett a Sás tenger? Erre többféle elmélet van.
Egyrészt a mostani Szuezi csatorna mentén van néhány mocsaras sós
tó. De talán még valószínűbb az a nagy lagúna a Földközi-tenger
partján, aminek a legészakibb csúcsán találtak egy kisebb
kikötővárosnak a romjaiból. Ez főleg Kánaánból érkező hajók számára
épült, és használt kikötő volt. Van benne egy templom is, szintén
kánaánita jellegű. A kutatók nagy része úgy véli, hogy ezt
hívhatták Baál Cefonnak. Cefon azt jelenti: észak. Baál Cefon azt
jelenti: északi Baal. Tudjuk, hogy Baál a legfőbb kánaánita isten
volt, tehát lehetséges, hogy ezt a templomot, – ami Egyiptom egyik
legészakibb pontján állt – nevezték el északi Baalnak. Ez lehetett
az a város, amellyel szemben a zsidók megálltak. Ezt a tengeröblöt
ma is sűrű nádas borítja, tehát könnyen lehet, hogy ezt nevezték
nádas vagy sás tengernek. Az ősibb elbeszélés azt mondja, hogy itt
letáboroztak a tenger partján éjszaka, és később itt beérték őket
az egyiptomiak. Hajnaltájban a tenger visszatért az eredeti
helyére. A tudósok jelentős része dagályra gondol. A
Földközi-tenger sok partszakaszán a dagály nem úgy érkezik, hogy
centiről centire emelkedik a víz szintje, hanem a homokon keresztül
is jön a víz. Tehát, ha a part egyenetlen, akkor sokszor van úgy,
hogy ha valaki ott letáborozik és alszik, az reggelre azon veszi
észre magát, hogy egy szigeten van, mert előtte is, mögötte is víz
van, s a homokon keresztül a vízszint folyamatosan emelkedik. Ez
történt Napóleonnal, aki innét jött a hadseregével Egyiptom felé, s
estefelé, sötétben letáborozott. Hajnalban, amikor jött a dagály,
ijedten ébredtek a katonák, és a korabeli elbeszélés elmondja, hogy
nem tudták, merre meneküljenek, mert mindenfelé víz volt. Nagyon
sokan rossz irányba menekültek, a tenger felé, s megfulladtak.
Jó abba belegondolni, a zsidók számára ez egy óriási esemény és
élmény lehetett. Fegyvertelenül, mint rabszolgák jönnek, és
meglátják az üldözőket. Halálra rémülten vannak ott egész éjszaka,
hajnalban nagy nehezen át tudnak jutni (Néha valóban át lehet kelni
a túlsó oldalra). Hajnalban azt látják, hogy egy kardcsapás nélkül
az állig felfegyverkezett egyiptomiak ott hevernek holtan a
tengerparton. Az Úr harcolt értük. Megérezték, hogy Isten velük
van, és megszabadította őket.
Hasonló csodaelbeszélés a Jordán folyónak a megállása. Azt
mondja a Szentírás, hogy Józsue, amikor átkel a Jordánon Jerikóval
szemben, akkor a Jordán megállt mint egy fal és nem folyt tovább
kb. fél napig, és ők száraz lábbal átkeltek a folyón. Meg is nevezi
a települést, ahol megállt a Jordán: Adama. A szentföldet ismerő
emberek tudják, hogy a Jordán mélyen beássa magát a homokos
talajba. Gyakran megtörténik, hogy a part beomlik. Különösen a
Genezáreti tó alatti részen nagyon magas és nagyon meredek, szűk ez
a parti fal. Itt van Adama is, amit ez a bibliai szöveg említ Józs
3-ban. Gyakran megtörténik, hogy beomlanak a falak és nem tud
továbbfolyni a Jordán. Az arab krónikákban feljegyezték, hogy pl.
1267-ben 10 órán keresztül nem folyt a Jordán, mert beomlottak a
parti részek. A XX. század elején is történt ilyen két
alkalommal.
Egy másik csoda, amiről nagyon sokat beszéltek: Jerikó falainak
leomlása. Azt mondja a Szentírás, hogy Józsue 7 napon keresztül
körbejárta a várost, fújták a kürtöket, vitték a szövetség ládáját,
kiáltoztak, és a 7. napon aztán a falak leomlottak. Nagyon sok
ásatást végeztek Jerikó helyén. A leghíresebb kutató Kathleen
Kenyon amerikai régésznő volt. A legtöbb ókori városrom domb
(‘tell’) alakú, mivel a homok rárakódik a várfalakra, romokra.
Általában messziről megismerni az ilyen emberi települések a
maradványait. Kathleen Kenyon módszere: nagy (mély) árkokat ásott,
hogy a különböző rétegeket jól lehessen látni. Általában színben
különböznek, de sok mindenről fel lehet ismerni egy-egy korszaknak
a maradványait. Ahogy egy várost felégetnek, ott egy hamuréteg van,
vagy lerombolás után a törmelék nagyjából egyforma színű és
jellegű. A legfontosabb maradványok a cserépmaradványok, mert a
cserépgyártás technikái évszázadokig hasonlóak voltak,
időszakonként azonban fejlődtek is. Manapság egy autó egész
alkatrészéről meg lehet állapítani pl. azt, hogy 1960-as típusú.
Ugyanígy a cserépdarabokról –gyakran egészen kicsi darabról– meg
tudják mondani, hogy ez vaskori vagy kőkorszaki. Nagyon pontosan
lehet korszakhoz kötni egy cserepet. Ezért mondják, hogy a cserép a
régész órája. Ennek alapján lehet 1-1- réteget egy korszakhoz
kötni. A domb neve Tell es Sultan. Az arab nevek sokszor megőrizték
az ősi héber nevet. Kathleen Kenyon konklúziója az, hogy a zsidó
honfoglalás idején, azaz kb. Kr. e. 1200-ban, valamint előtte és
utána is majdnem 200 évig Jerikó lakatlan volt. Egyetlen kőépület
vagy városfal sem tartozik ehhez a korszakhoz. A dombon legfeljebb
sátrakban laktak, aminek semmi nyoma nem maradt. Meglepő
eredmény.
Felmerül a kérdés: akkor honnan ered a Bibliai elbeszélés? Arra
jutottak, hogy Jerikó közvetlen közelében van a Holt-tenger
(Jerikótól 4-5 km-re), partján Gilgal, ami a bírák korában, és még
Saul idején is nagyon fontos volt, szinte fővárosa zsidóknak. A
honfoglalásnak nagyon sok harci eseménye innen indul. Sok biblikus
feltételezi, hogy Gilgalban évről évre megülték a honfoglalás
ünnepét. Józsue könyve leírja, hogy 12 emlékkövet állítottak fel
Gilgalban a Jordánon való átkelés emlékére. A Jerikót megkerülő
körmenet is Gilgalból indult. Fogták a szövetség ládáját, fújták
kürtöket és mentek. Jól látható, impozáns romok lehettek. Közben
megköszönték Istennek, hogy az ígéret földjét nekik adta, szinte
kardcsapás nélkül az ölükbe hullott. Sok biblikus azt mondja, hogy
a Józs 6 eredetileg az ünnep leírása. Leírták, hogyan menjenek a
papok, hogyan fújják a kürtöt, mit kiáltsanak, mi a körmenet
rendje. Bet Horonnál volt egy csata, amikor üldözték az ellenséget
s a zsidók győzelmével zárult. Józsue a győzelem miatt nagyon
boldog volt, és felkiáltott: „Állj meg Nap!”, azért, hogy ne legyen
sötét, és ne tudjanak elmenekülni. A Szentírás így mondja: „Lám,
azon a napon az Isten hallgatott az ember hangjára és a Nap
megállt, ők pedig megölték őket az utolsó szemig.” Valószínűleg
hosszú csata volt, sok embert kiirtottak. Nem természeti jelenség
van mögötte, hanem egy nagy csatakiáltás Lehet, hogy később a
liturgikus leírás lett elbeszéléssé (Jerikó bevételének leírása).
Az Ószövetség legnagyobb, leglátványosabb csodái kisebb méretűre
csökkenek, vagy eltűnnek. Ez veszteségnek tűnik elsőre, de
valójában nyereség is van benne. Ha az ember olyan képet képzel el,
vagy fest akár a gyerekek elé a bibliával kapcsolatban- hogy az ég
megnyílt, a tenger szétvált, a falak leomlottak-, akkor az alakul
ki a bennünk, és a gyerekekben még inkább, hogy könnyű volt nekik,
szinte kézzel fogható volt az Isten, aki intézte a dolgokat,
„hangszóróból” hallották a hangját. Nekünk nincs ilyen jó
helyzetünk, tehát mi nyugodtan botorkálhatunk a nem túl komolyan
vett hitünkben. A nyereség, amit az ember kap, amikor ezeket a
csodákat így látja, a következő: rájön arra, hogy Mózes és a
többiek hozzánk hasonló emberek voltak, akik ugyanúgy hitben jártak
mint mi, és nagyon sokszor tapogatóztak, kételkedtek. Nem attól
lettek ők nagyok, hogy kivételezett helyzetben voltak, és az ég
állandóan megnyílt felettük, hanem a nagy hitük miatt. Nekünk is
van esélyünk, mi is lehetünk nagy hősei a Mindenhatónak, ha
ugyanilyen bátran járnánk az Isten útját. Nem jó a gyerekek fejébe
olyasmit beültetni, amit később kigyomlálunk belőle. Nem jó elsős,
másodikos, harmadikos korban elmagyarázni, hogy a víz úgy állt,
mint a fal, mert akkor a kisgyerek tán még elcsodálkozik, ám felsős
korában már nem hiszi el. Végül oda vezet ez, hogy az egész
Bibliában, az egész kereszténységben meginog a hite, arra a
következtetésre jut, hogy ez egy szép mese. Sokkal jobb kicsi
kortól úgy magyarázni, hogy arra felsős korában lehessen építeni,
és ne kelljen lerombolni.
Törvénygyűjtemények az Ókori Keleten
Az ókori törvénykönyvekben csak azokat a törvényeket fogalmazták
meg, amelyek vitákra adtak okot, a nehéz eseteket próbálták leírni
és világosabbá tenni. Pl. akaratlanul okozott károk, ha valakinek
az ökre eltéved, mi legyen a teendő. Az egyszerű törvényeket nem
foglalták törvénykönyvbe. Hogy mi a törvénykönyvek célja az
ókorban, arról sok vita volt.
Egyesek szerint a bírák ítéleteinek az összegyűjtéséből
keletkeztek a törvénykönyvek, és a célja a bírák számára
összeállítani egy segédkönyvet.
Mások azt mondják, hogy iskolai célokat szolgálnak, a tanulók az
állampolgári ismereteket – ami a tisztviselőknek szükséges volt –
így szerezték meg. Tehát ezek nem voltak hivatalos, beiktatott
törvények, hanem az iskola kereteiben összegyűjtötték a fontosabb
szabályokat.
A harmadik elmélet szerint a királyok propagandairatai voltak.
Hamurabbi pl. amikor el akarta hitetni, hogy ő milyen jó és törvény
szerint uralkodó király, akkor kiad egy törvénykönyvet. Lám, hogyan
védi az özvegyeket és az árvát, jogot és igazságot teremt.
Hogy miért van ebben ilyen bizonytalanság, annak az a legfőbb
oka, hogy a törvénykönyveknek -úgy tűnik-, szinte semmi hatása nem
volt a való életre. Nagyon kevés olyan forrásunk van, amikor egy
jogi ügyletben egy törvénykönyvet idéznek. Rengeteg agyagtábla
fennmaradt házassági szerződésekről, perekről, anyagi jellegű
ügyekről, örökbefogadásról, örökösödésről és soha nem hivatkoznak
arra, hogy Hamurabbi törvénye is megmondta, hogyha valaki meghal,
akkor hogyan örökölnek utána. Ezért elbizonytalanodtak a tudósok,
hogy ezek érvényes és alkalmazott törvénykönyvek voltak-e. Ennek
ellenére a legáltalánosabb vélemény, hogy ezeket valamiféle módon a
gyakorlat számára írták. Hamurabbi törvényoszlopának a vége pl. így
hangzik: „Akivel igazságtalanul bántak, jöjjön a igazságos király,
az én szobrom elé, olvastassa fel magának az oszlopot, hallja
értékes szavaimat, az oszlop világítsa meg az ügyét, lássa a
döntést ami az ő ügyére vonatkozik s lélegezzék fel a szíve.”.
Összesen csak két ilyen esetet találtak, amikor egy agyagtábla
hivatkozik a leírt törvénykönyvre.
Az egyik egy óbabiloni levél, ami egy napszámos bérével
kapcsolatos vitát ábrázol és idézi Hamurabbi törvényének a 273. és
274. sorát. Tehát van egy esetünk ahol mégiscsak hivatkoznak egy
leírt törvényre.
Azután Susában, Elám fővárosában szintén található egy írásos
emlék, ahol hivatkoznak egy oszlopra, amit kitettek a város
főterén, s bizonyos alap- élelmiszerek ára maximálva volt.
Mégiscsak látszik, hogy olyan céllal írták a törvényeket össze,
hogy az az emberek hétköznapi életét befolyásolja. Az oka annak,
hogy nem nagyon találják meg a törvénykönyvek nyomát az általános
életben, egyrészt az, hogy az írás nem volt elterjedt az ókorban,
tehát nagyon kevesen tudták egyáltalán elolvasni, valamint kevés
példány létezett belőle. Tehát úgy tűnik, hogy a törvények és a
gyakorlat között nagy volt az eltérés. Ezt a Bibliában is látjuk.
Sok olyan szentírási törvény van, amit úgy tűnik, hogy nem
alkalmaztak. Például tudjuk , hogy előírja a Kivonulás könyve, hogy
minden hetedik évben a zsidó rabszolgákat szabadon kell engedni. A
Jer 34,14-ben olvassuk, hogy ostromolják Jeruzsálemet, és a próféta
azt mondja, hogy „soha nem engedtétek el a rabszolgáitokat, pedig
meg van írva, legalább most engedjétek szabadon.” Ekkor félelemből
elengedik, de amikor az ellenséges seregek elvonulnak a
várfalaktól, a rabszolgákat a tulajdonosok visszaszerezték. Ezt a
törvényt nem tartották be, csak egy szép eszme vagy ideál, hogy a
rabszolgákat el kell bocsátani.
Van egy olyan törvény a Deuteronómiumban (MTörv 20,19), hogy ha
hadjáratot indítanak nem szabad a fákat kivágni: “Ha ostromolsz egy
várost, s ostromló művekkel veszed körül, hogy bevedd, ki ne vágd
azokat a fákat, amelyekről enni lehet, s ne pusztítsd el fejszével
körös-körül a vidéket, mert fa az, és nem ember, s nem szaporítja
az ellened hadakozók számát." Az embereket el lehetett pusztítani,
de legalább a fák maradjanak. Ez a törvény nem olyan nevetséges
Keleten, mert ahol nagyon kevés a csapadék, ott ha a fákat
letarolják, hamarosan szárazság, sivatag lesz. A víz, az élet
megtartói, a termőföld megtartói is a fák. Úgy tűnik azonban, hogy
nagyon sok esetben a királyok ezt az előírást teljesen
elhanyagolják:“... s megvertek minden erős várost s minden
válogatott várost, kivágtok minden gyümölcsfát...” (2Kir 3,19).
A 2Kir 23,21 szerint Izrael királyai nem ünnepelték a húsvét
ünnepét úgy, ahogy Mózes törvénye megírja. Jozija egy nagy reformot
rendel el, hogy mindenki jöjjön fel Jeruzsálembe, áldozzák fel a
húsvéti bárányt. Azt mondja, hogy Józsuétól Jozijáig igazi húsvétot
nem ünnepelt a zsidóság. 2Kir 23,21-22: “Megparancsolta továbbá az
egész népnek: »Készítsetek Pászkát az Úrnak, a ti Isteneteknek,
amint írva van szövetségnek ebben a könyvében.« Nem készítettek
ugyanis úgy pászkát, a bírák napjaitól kezdve, akik Izraelen
bíráskodtak s Izrael királyainak és Júda királyainak egész ideje
alatt, mint ahogy ezt a pászkát készítették Jozija király
tizennyolcadik esztendejében az Úr tiszteletére.”
A MTörv 20, 10-15 előírja, hogy amikor háborúba indulnak,
összegyűjtik a hadsereget, akkor meg kell kérdezni, hogy ki az, aki
szőlőt vett ill. ki az, aki nemrég házasodott, és ha el akar menni,
akkor menjen. Nincs egyetlen példa sem ahol egy király csata előtt
a hadsereget megkérdezi minderről. 50 évenként minden föld, amit
valaki adósságban, szegénységben elvesztett visszakerül hozzá. Ez
egy gyönyörű gondolat. Annak ellenére, hogy nem tudták betartani,
nem kell ezt lekicsinyelni.
A legősibb törvénykönyv, ami fennmaradt a Bibliában az
úgynevezett Szövetség törvénye, Kiv 21,1-23,13-ig, a Sínai
szövetségkötés ősi törvénykönyve. Szerkezete:
1.21,1 cím
2.21,2-11
2-6 a héber férfi rabszolgákra vonatkozó törvények (második
személyben íródott)
7-11 a lány, akit eladnak rabszolgának (harmadik személyben
íródott)
3.12,17 egyedi esetek, amelyek halálbüntetéssel sújtandók
4.18-32 egyedi esetek, amelyekben tilos a halálbüntetést
alkalmazni.
A rabszolgákra vonatkozó törvények
„Ha egy héber rabszolgát vásárolsz, akkor hat évig szolgáljon
neked, a hetedikben engedd szabadon.”
A lányrabszolgákra vonatkoznak a 7-11 versek. Ha eladósodik
valaki, és eladja a lányát rabszolgának, az ne váljon szabaddá,
úgy, mint a férfi rabszolgák. Ez a két törvény önálló, látszik már
a megfogalmazásában is. A 2-6 versek egyes szám második személyben
(„ha vásárolsz egy héber rabszolgát”) állnak, a 7-11 versek viszont
E/3 személyben („ha valaki eladja lányát”). Eredetileg két, önálló
szabály volt, két különböző esetre.
Ha héber rabszolgát vásárol, a tulajdonost nem gazdának nevezi.
Héberül a tulajdonost, akinek vagyontárgyai vannak, baál-nak
nevezik. A gazdát viszont, aki családapaként kormányoz, vagy
rendelkezik : ádon – úrnak fordítja, (vö. Adonáj –Úr). A gazda,
akihez a rabszolga kerül, a hetedik évben engedje szabadon. Ne
tulajdonosként bánjon vele, hanem csak mint nála dolgozóval. Ez a
törvény teljesen egyedülálló az egész Ókori Keleten. Megnyilvánul
benne a zsidóságnak az az alapvető tapasztalata, hogy rabszolgák
voltak, és Isten kiszabadított őket. Isten akarata ellen van a
rabszolgaság, Izrael Istene szabadító Isten.
A második törvény azt mondja, hogy a lányok viszont rabszolgák
maradnak. Feltehetően azért, mert a lányokat, ha eladták
rabszolgának, akkor olyan céllal vette meg valaki, hogy később vagy
a fia vagy ő maga veszi feleségül, vagy egy rabszolgájának adja
feleségül. Értelmetlen lett volna 7 év után elengedni. Több minden
utal erre. A gazda, –akihez a lány kerül–, a lányok törvénye
szerint bánjon vele, ne tagadja meg tőle a lakást, a ruhát és az
ételt. A „lányok törvénye” szakkifejezés az asszír törvényekben is.
Azt jelenti, hogyha egy idegen családból, általában eladósodás
következtében egy lány kerül egy másik családba, lányként kell
kezelni, tehát vannak bizonyos jogai, amiket nem szeghet meg a ház
ura. A „Nuzi”-ban talált szövegekben fennmaradt több ilyen
szerződés, ahol valaki eladja a lányát, a vevő pedig megígéri, hogy
gondoskodik róla, vagy feleségül veszi, vagy a fia, vagy a
rabszolgája, de másnak el nem adhatja. Tehát az eladósodott ember
lánya nem kerül teljesen idegen környezetbe, ahol akármit
megtehettek volna vele.
A zsidó törvény is hasonlóképpen rendelkezik: az úr, –akihez
került a lány– ha már valakinek a családból férjhez adta, nem
adhatja másnak, tiszteletben kell tartani azt a házasságot, ami
létrejött. Ha nem adja férjhez, akkor fel kell szabadítania. Nem
adható tovább egy ilyen rabszolgalány, hanem családtagként kell
kezelni. Ha más feleséget vesz mellé, akkor sem bocsáthatja el a
rabszolgaként hozzákerült feleséget. Ez a törvény sem azért
különbözik az előzőtől, mert a lány rabszolgákat általában házasság
céljából vásárolták.
Egy másik nagyon meglepő törvény (Kiv 21,20,) kimondja, hogyha
egy gazda a rabszolgáját bottal veri és az a keze alatt meghal, az
illető halállal lakoljon. A rabszolga vérét bosszulják meg rajta.
Ez szintén teljesen egyedülálló az ókorban. Sehol olyan törvény
nincs, amelyik azt mondaná, hogy az úr, ha a rabszolgáját megölte,
akkor halállal büntethető.
A Kiv 21,26-27 szerint: „ha egy rabszolga szemét kiszúrják vagy
fogát kiütik, akkor cserébe a szeméért vagy a fogáért kapja vissza
a szabadságát.” Sokat mondták, itt nem érvényesül, hogy minden
ember egyforma. A törvény az volt, hogy szemet szemért, fogat
fogért: tehát ha az úr kiütötte a rabszolga szemét, akkor az úrnak
a szemét kellene kiszúrni. Ami miatt nem így rendelkezik a törvény,
az valószínűleg az, hogy a törvény célja elsősorban nem a büntetés,
hanem az igazság helyreállítása. A rabszolga legnagyobb kincse a
szabadsága, tehát az, amit ő igazán kaphat, az nem az, hogy az urán
megtorolják sérelmét, hanem hogy visszakapja a szabadságát. Ez
szintén egyedülálló törvény az Ókori Keleten, hogy ha valaki a
rabszolgáján sebet ejt, akkor köteles elengedni.
A 21,32 azt mondja, hogy ha egy ökör felöklel egy rabszolgát,
akkor pénzt kell fizetnie bírságul az ökör gazdájának akkor, ha az
az ökör addig még embert nem bántott, tehát nem tudhatta a gazda,
hogy az ökör hamis. A törvény hozzáteszi, hogy az ökröt meg kell
kövezni. Így is gyilkosnak tartják az ökröt. A gazda nem felelős,
mert nem tudhatta, hogy ilyen bekövetkezhet, de az ökörnek lakolnia
kell. Ez szintén egyedülálló az ókori törvényekben. Hamurabbi is
rendelkezik erről - úgy látszik, nem volt ritka eset, hogy egy
állat egy embert megölt -, ott is előjön a pénzbírság, de az eszébe
sem jut senkinek, hogy meg kellene ölni az állatot.
A zsidó törvényekben lépten-nyomon érezhető az erkölcsi
tisztaság. A törvényeket nem egy király hirdeti ki, hanem isteni
tekintély áll mögöttük, szemben az ókori törvényekkel, és éppen
ezért az erkölcsi értékeket abszolút tekintéllyel fogalmazzák meg
és védik. Nincsenek kimagyarázások. A babiloni jogrend nagyon sok
furcsa szokást ismer, ahol az erkölcsi rend csorbul Pl. a Hamurabbi
kódex 115. paragrafusa azt mondja: ha egy ember búzát adott kölcsön
és kezest kapott biztosítékul, és a kezest halálra veri, akkor ha
fia volt a kölcsönkérőnek a kezes, akkor az ő fiát is öljék meg.
Hogyha rabszolga volt, akkor fizessen 1/3 mína ezüstöt. Őt nem
bántották. Ha valaki meggyalázta egy másik ember feleségét, akkor
az ő feleségét adták oda a másik embernek. A babiloni törvények
engedélyezik, hogy tulajdonjogi vétségekért halálbüntetést rójanak
ki: házrablásnál, tűzvészben és éjszakai tolvaj esetében.
Asszíriában a férj még a feleségét is megölhette, ha rajtakapta
lopáson. A Biblia határozottan tiltja, hogy lopásért halálbüntetést
rójanak ki.
Összefoglalva:
Kétféle rabszolgaság volt jellemző ebben az időben. Örökre szóló
rabszolgaság, amely elsősorban a hadifoglyokra vonatkozott, és az
adósrabszolgaság, amely csak a tartozás ledolgozásáig, vagy
lefizetéséig volt érvényben: kiváltható volt az eladott rabszolga.
A Tóra szerint hat évig lehetett az adósrabszolgákat szolgaságban
tartani. A hetedik év a jubileum éve, ilyenkor mindenkit el kell
engedni. Héber lány esetében is beszélhetünk örök-rabszolgaságról,
abban az esetben, ha a lányt házasság céljából vásárolták meg. Vagy
magának a vásárlónak a felesége lett, vagy a fiának. Ebben az
esetben azonban nem lehetett a lányt idegennek eladni.
A tíz parancs
A vallás és az erkölcs kapcsolata:
Nagyon sok embert távol tart a vallásosságtól az, hogy úgy érzi,
ha ő vallásos ember lesz, akkor eleve el kell fogadnia egy erkölcsi
kódexet. Átgondolás nélkül kell szabályokat betartania, mert egy
bizonyos könyvben ezt megírták 2000 évvel ezelőtt. Sokan azt
mondják, hogy kiskorú emberek viselkednek így, („apu azt mondta,
hogy nem szabad, ezért nem csináljuk”.) A felnőtt ember maga
átgondolja, a lelkiismeretére hallgat, aszerint él. Ezt a fajta
kritikát Kant fogalmazta meg legélesebben, aki azt mondta, hogy a
vallásos ember heteronóm (= más törvényű) erkölcs szerint él.
Kívülről kapja, olvassa törvényeket és aszerint viselkedik. Nem
azért teszi meg a jót, mert meg van győződve róla, hogy jó, hanem
mert egy külső tekintély parancsolja. Kant szerint ha csak azért
tart be egy erkölcsi normát, mert elő van írva, akkor ez igazából
nem erényes cselekedet, hanem egy kiskorú ember engedelmessége. Az
embernek autonóm (= ön törvényű) módon kell élnie, akkor igazán
erkölcsös az ember, ha önmaga a törvénye, a saját maga
lelkiismeretében felismeri az értékeket és azokat követi. Ez a
lázadás aztán egészen radikális formákat is öltött. Nietzsche pl.
azt mondta, hogy az Istent meg kell ölni ahhoz, hogy az ember ember
lehessen, szabad lehessen. Nincs szükség atyáskodó tekintélyekre.
Az embernek az önmegvalósításához szabadulnia kell a vallástól.
Mit lehet erre válaszolni? Először is ezek a Bibliában is
megtalálható erkölcsi elvek nem olyan egyértelműen kívülről jönnek.
Ősidők óta az ember lelkében megszólaló parancsok. Az ember ősi,
kiolthatatlan igénye az, hogy szépen, eszményi módon éljen. Nem
kívülről kényszerítették az emberiségre, hogy a 10 parancsolat
törvényei minden jelenlegi civilizált ország jogrendjének alapját
képezik. Ez azért van így, mert úgy érzi minden ember, hogy ezek a
törvények az evidencia erejével hatnak; valóban így emberhez méltó
és szép az élet
Ha viszont úgy nézzük, hogy nem kívülről jöttek ezek a
szabályok, akkor felmerülhet a kérdés, hogy mennyiben állítható,
hogy ezek a több ezer éve megfogalmazott törvények valóban az örök
isteni törvényeket tükrözik. Sokan mondják pl. manapság, hogy a
házasság intézménye meghaladott dolog; sokáig így élt az ember,
amíg volt a patriarchális család, amikor fontos volt együtt
maradni, sok gyerek volt. De manapság az emberiség túllépett ezen.
Tehát állíthatjuk-e, hogy ezek a törvények., amiket az emberek
megfogalmaztak, azok valóban az abszolút, objektív, örök törvények
megfogalmazásai? Igazak-e, örök érvényűek-e? Ez egy rendkívül
aktuális kérdés. A Veritatis Splendor, ami az erkölcsi igazságoknak
az objektivitását és az erényét védi, tulajdonképpen erre a
kételyre reagál, amit manapság nagyon sokan gondolnak: minden
erkölcsi elv relatív, valaha egy társadalom így érezte, látta, ez
volt a jó, de manapság más világ van, más értékeket vallunk. E
mögött a kérdés mögött az húzódik meg, hogy megismerhető-e
egyáltalán az objektív valóság.
Egy kis ismeretelméleti kitérő: Az ismeretelmélet, ami a
filozófia legfontosabb ága, alapvetően 3 nagy fázison ment át a
filozófia története során.
Arisztotelész elmélete, akit sokszor naív realistának is
neveznek: A megismerés lényege az, hogy a tárgy valamilyen képe a
megismerő alanyba beágyazódik. Az érzékszervek olyanok, mint a
kapu, ezeken keresztül a tárgyból egy megfelelő kép - ami pontosan
tükrözi a megismert tárgyat, annak az értelmes szerkezetét - az
ember értelmében lenyomatot hagy. Kicsit ahhoz hasonlóan képzeli
el, ahogyan a pecsét a viaszban nyomot hagy. Tehát Arisztotelész
szerint az ember teljesen objektív, tárgyszerű módon ismeri meg a
valóságot.
Ez a magabiztosság megingott Kant filozófiájában, aki azt
állítja, hogy fordítva van a dolog, a megismerésben az alany aktív.
Nem arról van szó, hogy a tárgy lenyomatot hagyna az emberben,
hanem az ember bizonyos veleszületett kategóriák szerint tudja csak
a valóságot megismerni, látni, megtapasztalni a dolgokat; ahogy
számomra tűnnek, ahogy az érzékszerveimnek megjelennek. Az alany
hat a tárgyra, aktív a megismerésben és a saját kategóriáit
rávetíti a megismert tárgyra. Hogy ez így van, az egyértelmű már a
fizika legújabb ismeretei szerint is. Nagyon jó példa erre a
színek. Emberi és állati szemtől függetlenül a fizika szerint nem
léteznek egymástól minőségileg különböző színű fénysugarak, hanem
csak mennyiségileg különböző rezgésszámú vagy hullámhosszú
fénysugarak. Tehát ezek között a fénysugarak között mennyiségi
különbség van. Van amelyik - nevezzük így, hogy - 700-as rezgés
számú, 500-as, 200-as. Az ember viszont nem ezt érzékeli. Én nem
gyorsabban és lassabban rezgő fénysugarat érzékelek, hanem pirosat,
kéket, zöldet. A mennyiségi különbség átalakul a szememben minőségi
különbséggé. Állati és emberi szemtől függetlenül ez a minőségi
különbség nem létezik. Színek csak az állatok és az emberek
érzékszervei által lesznek. Kant ezt a felismerést kiterjeszti
másra, és azt mondja, hogy a tér, az idő, az okság szintén ilyen
szubjektív kategóriák, amiket rávetítünk az eseményekre. Őszerinte
magát a valóságot, azt hogy a dolog milyen önmagában nem tudjuk
megismerni, csak azt, hogy számunkra milyennek tűnik. Mi következik
ebből? Az, hogy minden ismeret relatív és szubjektív. Csak olyannak
tudom látni a világot, amilyen én vagyok, amilyennek az én sémáim.
Éppen ezért az objektív, örök igazságra nem tud az ember eljutni.
Ebből következik az erkölcsi relativizmus.
Ezt a helyzetet próbálja felülmúlni Heidegger filozófiája, aki
azt mondja, hogy az igazság alapsémája nem az alany és a tárgy
közötti megegyezés. Nem kellene az igazságot a tárgyilagosságra
szűkíteni, hanem ami szubjektív, az is része az igazságnak. Az sem
rosszabb, mint az objektív. A filozófia történetének eddigi nagy
bűne a ’lét-feledés’, a lét széthasítása alanyra és tárgyra.
Szétszabdalták azt, ami eredendően EGY. Az igazság nem annyira
alany és tárgy megfelelése, hanem sokkal inkább az az esemény,
amikor a létezés megnyilvánul. Ez egy görög szó etimológiájára
utal: alétheia () – igazság görögül azt jelenti: nem elrejtettség,
feltárulás. Amikor a lepel lehullik valamiről, feltárul a valóság
mélysége. Az igazság kinyilatkoztatásszerű pillanat. És az a hely,
ahol a létezés leginkább feltárja önmagát, az pontosan az ember, a
szubjektum. Az embert éppen ezért nevezi el Heidegger így: Da-sein
- ’itt-lét’. Az ember az, akiben a létezés itt van, megjelenik,
beszél. Azt akarja ezzel állítani, hogy a legobjektívebb valóság
ott tapasztalható meg, ahol a legszubjektívebb az ember, tehát itt
belül, magunkban. Ami legszubjektívebb igazságunk, az tárja fel az
objektív valóság legmélyét. Ez az a különleges hely, ahol az
objektív örök igazság leginkább beszélni tud. Nyilvánvalóan nem
minden ember, csak azok az emberek, akik hiteles, autentikus módon
léteznek, akik nem csak úgy fecsegnek, beszélnek arról, hogy „-Szép
az idő! Hogy van a kedves feleséged? Viszontlátásra!” Nem azt
mondják, amit mondani szokás, azt teszik, amit az emberek tenni
szoktak, hanem akik felismerik a létüknek az egyedi,
megismételhetetlen lehetőségét. Szemben a halállal felvállalják
azt, hogy kimondják a lelkük mélyén levő titkot, vagyis a kincset
előhozzák, ami bennük van. Megtegyék az életük nagy döntését.
Ezekben az emberekben a lét beszél, az igazság megnyilvánul. Éppen
ezért Heidegger számára a filozófia legfőbb feladta a hermeneutika.
Keresi a múltban azokat az embereket és azokat a pillanatokat,
amikor a létezés megszólalt és ezeket értelmezi. Szerinte az
emberiség legnagyobb írásműveit, eseményeit, költeményeit kell
kutatni ahhoz, hogy az ember az objektív igazságot megsejtse.
Ez a fajta látásmód rendkívül közel áll a keresztény
világnézethez, hisz mi is abban hiszünk, hogy az örök objektív
létezés, az Isten pontosan az emberben szólalt meg. Az emberiség
legnagyobb pillanatait, a kinyilatkoztatás pillanatait kell kutatni
ahhoz, hogy ezt az örök igazságot megismerjük. Mi abban hiszünk,
hogy ezek a pillanatok, akkor is, ha végesek – nyilvánvaló, hogy
Mózes és későbbi írástudók, akik hagyományozták a törvényeket a
maguk korlátival fogalmazták meg, mégis az örök igazságot tudták
gyarló emberi szavakba önteni.
A kereszténység így értelmezi a kinyilatkoztatást: az örök
igazság, az Isten, a történelemben véges emberi közvetítőkön és
eseményeken keresztül nyilatkozik meg. Tehát a szubjektíven
megfogalmazott emberi szavakban, a Bibliában, az örök Isten
törvényei és igazsága ismerhető fel. A tízparancs mögött tehát egy
nagy kinyilatkoztatás, a történelem egy nagy eseménye van, Isten
feltárulkozása: a kivonulás eseménye. A tíz parancs és a kivonulás:
bensőségesen összetartozó események. A kivonulást élményéből
fogalmazza meg ilyen tisztán Izrael az erkölcsi elveket.
Döntő fordulat Izrael életében, amikor megtapasztalják azt az
Istent, akinek az utolsó rabszolga is végtelenül fontos. Isten azt
mondja: „Izrael az én elsőszülött fiam”. Innen születnek meg ezek a
tiszta erkölcsi elvek: „Ne ölj, mert mindenkinek az élete szent. Ne
lopj, mert mindenkinek a tulajdona szent. Ne törj házasságot, mert
mindenkinek a házassága szent. A Biblia ilyen tiszta és gyökeresen
új Istentapasztalatból eredezteti ezeket az erkölcsi elveket. Azért
vallja a kereszténység, hogy az erkölcsi élet lényege a szeretet,
mert hiszünk abban, hogy a világ mögött egy szerető Isten rejtőzik.
Ő alkotta, Őhozzá kell hasonlónak lennünk. Nyilvánvalóan másfajta
erkölcsi elvek fogalmazódnak meg, ha az embernek más a világképe.
Pl. Keleten, ahol azt mondják, hogy az egyedi embernek nincs örök
értéke, mert az egyediség megsemmisül, beleolvad Isten a végtelen
tengerébe.
Mi az első három parancsot magyarázzuk itt, mert a többi inkább
az erkölcstanhoz tartozik.
Az első parancsolat
Az első parancs azt mondja, hogy Én vagyok az Úr, aki kihoztalak
téged Egyiptom földjéről, rajtam kívül más Istened ne legyen. Isten
egyetlenségét fogalmazza meg ez a törvény. Ahhoz hasonló, mint
amikor szerelmesek között megszületik az élmény, hogy a másik
számomra egyetlen és senki sincs hozzá hasonló. Úgy mint őt, senkit
sem fogok szeretni. A zsidóság valami hasonlót él át Istennel
kapcsolatban. Annál is inkább így van ez, mert tudjuk, hogy
kezdetben a zsidó nép feltételezte más istenek létét. (amit úgy
nevezünk, hogy monolátria.) Tehát nem volt még egy szigorú
monoteizmus, ami megfogalmazta volna, hogy csak egyetlen Isten
létezik, hanem feltételezték, hogy létezik Baal, és léteznek más
asszír és babiloni istenségek is, de mi csak az Urat, Izrael
Istenét imádjuk. Az magyarázza ezt, az egyetlen istenhez való
hűséget, hogy egyedi módon találkoztak vele. Izrael megtapasztalta,
hogy Ő élő Isten, aki kiragadott Egyiptom földjéről. A monoteizmus
elvont és tiszta megfogalmazása csak a fogság alatt jött létre,
elsőként Deutero Izajásnál, aki kimondja, hogy: „Én vagyok az Úr és
énrajtam kívül nincsen más és a többi istenek semmik”. Ott születik
meg elvont szinten is ennek tudata, hogy Izrael Istene, az, aki a
világot alkotta és a bálványok mind semmik.
Az Istenimádás istentapasztalatból születik. Ez az egyedi
ragaszkodás, ami szerelemhez hasonlítható, a zsidóságban Isten
rendkívül mély megtapasztalásából született. Ha valaki átéli azt,
hogy a másik milyen gazdag és csodálatos világgal ajándékoz meg, új
módon nyílik ki az élet szépsége és értelme. Akkor az ember,
feldíszíti magát, igyekszik méltó lenni ehhez a szerelemhez. Valami
ilyesmit érez az az ember, aki az Isten nagyságát megtapasztalja.
Hirtelen rádöbben arra, hogy Ő itt van jelen, Ő végtelen gazdag és
az élet csodálatosan szép. Minden pillanatban Ővele találkozom.
Mintha állandóan kinyílna a mindenség. A korlátaimon átlátok, Őt
pillantom meg mindenütt. Kialakul az imádás érzése, megrendültség,
igyekszik az ember Őhozzá méltóan élni. Ezt a fajta szeretet
fogalmazza meg az I. parancs.
A Szentírás hozzáteszi az ábrázolás tilalmát is. A 3. vers azt
mondja: hogy ne legyenek más isteneid mellettem, 4. v.: ne csinálj
magadnak faragványt vagy valamilyen képmást. 5. vers: ”Ne borulj le
előttük és ne szolgáld őket.” Ahogy látszik, a versek kicsit meg
vannak töredezve: a 4. vers az egyes számú alanyt használja: ne
csinálj magadnak faragványt vagy képmást. Az 5. azt mondja: ne
borulj le előttük és ne imádd őket, ugyanúgy, ahogy a 3. vers,
többes számban van: ne legyenek más isteneid mellettem.
Ritkán mondja a Szentírás azt, hogy valaki egy faragványt vagy
képmást szolgál, sokkal inkább bálványokra szokta ezt mondani, hogy
más isteneket szolgált. A legtöbb kritikus szerint a 4. vers, ami a
képekről, faragványokról szól, betoldás. Eredetileg a 3. vers után
az 5. következett, tehát: ne legyenek más isteneid, és ne borulj le
előttük, ne szolgáld őket. Később hozzátették az ábrázolás
tilalmát. A protestáns számozás szerint ezt egy külön parancsnak
veszi, (a protestáns tízparancsban ez a második parancs, az utolsó
kettőt pedig egybeszámolják). A katolikus számítás szerint ez
egyetlen parancs, ahogy a jelenlegi szöveg is ilyen betoldásnak
kezeli.
Miért tiltja az Ószövetség a képábrázolást vagy a képek
készítését? Leginkább azért, mert az ókorban, ha valaki ilyen
képmást készített, az majdnem mindig ilyen bálványimádás céljára
készült. Talán azért is ilyen radikális ez a tiltás, mert a
zsidóság kicsit félreértette a pogány vallást. Úgy értelmezte őket,
hogy ők magát a szobrot imádják, jóllehet, a pogány vallások is
tudták nagyon jól, hogy a szobor az nem maga az isten. Úgy kezelték
a szobrokat, mint az istenség egy eszközét, amelyben különleges
módon jelen van, mint egy tabernákulumot, ahol tisztelni lehet őt,
és ahol hatása különös módon érezhető. Nem annyira a kép
minőségétől függött, hogy mennyire tudja közvetíteni az istenséget,
hanem gyakran az ősiségétől, a különleges tisztelettől, amely
hozzákapcsolódott. Sok esetben rendkívül megromlott, füstös
ábrázolások voltak a legtiszteltebbek. Nem annyira a hasonlóság
számított, hanem a különleges tisztelet és a kép múltja, ami miatt
értékes volt. A zsidóság elutasítja az Istennek az ilyenfajta
tiszteletét, mert azt mondja, hogy Istent nem lehet dologiasítani
és megfogni. Isten mindig több, mint amit az ember elképzelhet, őt
nem lehet birtokolni. A Szentírás sok olyan eseményt említ, ahol
megpróbálja a zsidóság Istent a maga szolgálatára lekötni és
kudarcot vall ez a kísérlet. Pl. Héli fiai a szövetség ládáját
elviszik a csatába, mintegy kényszeríteni akarják Istent, hogy őket
megmentse. És mi történik? Veszítenek, és még a láda is fogságba
kerül. Nem lehet megvásárolni Istent semmiféle tárggyal vagy
vallási gyakorlattal. Nem ilyen mágikus módon működnek a vallási
szertartások, hogy az Istent bizonyos varázsigékkel oda lehetne
varázsolni egy adott helyre, vagy oda lehetne kötni. Érdekes, hogy
Dávid mennyire másképpen viselkedik, amikor Absalom fellázadt
ellene és menekül. El akarják hozni a papok a szövetség ládáját, de
Dávid megtiltja. „Ha az Úr engem választ, akkor vissza fogok ide
térni, ha nem, akkor pedig tegyen úgy, ahogy ő jónak látja.” Nem
akarja Isten semmi módon befolyásolni, visszaküldi a ládát, és ő
egyedül megy el.
A protestáns egyházak többek között emiatt mondják azt, hogy
helytelen gyakorlat a katolikus egyházban az, hogy a templomaink
tele vannak szobrokkal. Mit válaszolunk erre? A Bibliával
ellentétes, hogy ilyen foghatóan ábrázoljuk Istent, vagy nem?
Gyökeres fordulat következik be akkor, amikor a távoli,
megfoghatatlan Isten maga láthatóvá teszi magát, és kötődik ehhez a
világhoz. Tehát nemcsak az igaz, hogy Ő egészen más,
kikutathatatlan, hanem az is igaz, hogy Ő egészen eggyé akart lenni
a világgal. A művészet nem riválisa az Istennek, nem ellene van.
Isten benne van a világban és az is Őt dicséri. A képrombolás
idején a Kr.u. VII-VIII. sz.-ban nagyon súlyos teológiai vita
alakult ki, és végül is az Egyház dogmatikus választ adott (a 2.
Níceai zsinaton, Kr. u. 787-ben): ha hiszünk abban komolyan, hogy
Isten emberré lett, akkor kötelező Őt ábrázolni. Ha nem ábrázolja
Őt a kereszténység, akkor a megtestesülésbe vetett hit meggyengül.
A kettő szorosan összefügg és ezért feltétlenül szükséges Istent
ilyen módon is ábrázolni. Nyilvánvaló, hogy vigyázni kell arra,
hogy ne akarjuk Istent egészen foghatóvá tenni és az anyaghoz
kötni.
Itt közbevethető a kérdés a szentekről: azt szokták mondani,
hogy nem a szobrot tiszteljük, hanem a segítő szentre gondolunk.
Volt ennek pedagógiai célja, amikor nem tudtak írni, olvasni, úgy
is nevezték ezt, hogy ’Biblia pauperum’ - a szegények bibliája.
Látták a képeket, és így ismerték meg a bibliát. Nagyon gyakran
kérték a papot, hogy magyarázza a képeket. Nagyon fontos
hangsúlyozni, amikor a szentekről van szó, hogy mi nem a szentekhez
imádkozunk, hanem mindig Istenhez imádkozunk. Ahogy egy élő embert
is megkérhetek, hogy velem együtt, értem imádkozzon, ugyanúgy a
halál sem választja el egymástól az embereket, az Egyház egyetlen
közösség marad és meg tudok kérni hősiesen élő keresztényeket, akik
számunkra fontosak, hogy imádkozzanak értem. Ez nem azt jelenti,
hogy a szenthez imádkozom, hanem Istenhez és nem a szent segít,
hanem Isten segít. Tehát ő csak egy ember, aki velem együtt kéri az
Istent. Ezt fontos kijelenteni, mert sok imádságunk van a
szentekhez.
1999 szeptemberében a katolikus egyház aláírt egy közös
nyilatkozatot a megigazulásról az evangélikus egyházzal, s annak
voltak záradékai. A közös nyilatkozat mellett jelezték azt, hogy
még van tennivaló ezen a téren. Mi, katolikusok azt kértük, hogy
olyan túlzó és félreérthető kifejezéseket kerüljenek, amit pl.
Luther mondott, hogy vétkezz erősen, de higgy még erősebben. Mintha
nem számítana az erkölcsi követelmény, csak a kegyelemben kell
bízni, és akkor ingyen adja az üdvösséget, úgysem lehet azt
megszolgálni. Lehet ezt félremagyarázni, ahogy Szt Pál leveleit is
kezdték félremagyarázni. Jakab is azért ír és Szt. Pállal vitázva,
mondja azt, hogy Ábrahám nem a hitéből igazult meg, hanem a
tetteiből, mert engedelmeskedett Istennek. Már az ősegyházban is
voltak ilyen túlzó értelmezések. Az evangélikus egyház viszont azt
kérte, hogy mi az imádságainkból szűrjünk ki olyan mondatokat,
amelyek nagyon azt sejtetik, hogy kiérdemeljük az üdvösséget. Elég
sok ilyen könyörgésünk van. A szentek, szentségek, szertartások is
mint egy befizetett vagy ledolgozott emberi teljesítmény jelennek
meg, amire viszont jön a kegyelem. Nincs konkrétan benne, de nagyon
bántja a protestánsokat a miséért befizetett pénz, mert azt a
látszatot kelti ez a gyakorlat, hogy azt a misét, annak a kegyelmi
mennyiségét egy konkrét emberre lehet vonatkoztatni és ezt a
vonatkoztatást meg lehet fizetni. Mi, katolikusok pusztán annyit
állítunk, hogy a szentmise imádságában a halottat is megemlítjük és
imádkozunk érte is. De ez valóban egy nagyon félreérthető
gyakorlat.
Sok imádságunk megfogalmazása is pontatlan, pl. „Most segíts meg
Mária”, bár gyönyörű szép. ( „Hol már ember nem segíthet, a te erőd
nem törik meg.” Mária nem úgy tűnik, mintha ember lenne, aki velünk
Istenhez imádkozik, hanem majdnem egy istennő.
Második parancsolat: Isten nevét hiába ne vedd!
A későbbi zsidó magyarázat ezt az esküvésre vonatkoztatja. Isten
nevét felvenni, vagyis kiejteni az esküvésnél használták a zsidók.
A Talmud és a midrások is ilyen értelemben értik a törvényt.
Eredetileg sokkal általánosabb jelentése volt: tilos az Isten nevét
használni és kiejteni. Az ősi népeknél és különösen a zsidóknál, a
szavaknak nagyobb súlya volt. Különösen érezték az Isten nevének
fontosságát. Mintha a név a dolgot hordozná, mintha megjelenne
Isten, amikor kimondják a nevét. Éppen ezért nem akarják Őt a
szavaikkal kényszeríteni arra, hogy az égből leszálljon. Valóban a
nyelvünknek egyik legszentebb szava az Isten neve, és valóban
tragédia, amikor aprópénzzé válik ez a szó: indulatszóvá. Amikor az
ember mérges, ideges, akkor ejti a kötőszóként. Jelzi azt, hogy, az
Isten jelenlétének átérzését elveszítette az ember.
Tágabb értelemben vonatkozik a parancs a csúnya beszédre és
nemcsak Isten megsértésére. Erről is sokat beszél a Szentírás,
főleg a bölcsességi irodalom. Van egy nagyszerű mondat: „Csíkot
hagy a bőrön az ostor csapása, de a nyelv csapása csontokat tör
össze” (Sir 28,17). Fizikailag meg lehet a másikat sérteni azzal,
hogy pofon ütjük, de néha egy-egy szó behatol az ember lelkéig,
belülről töri össze. Mi, emberek érzékenyek, védtelenek vagyunk és
a szavakba sokszor belesűrűsödik a másik megvetése, gyűlölete,
behatol az ember szívébe és szörnyű pusztítást végez. Házaspárok
pl. amikor elvakítja őket a harag, és rendkívül csúnya dolgokat
vágnak egymás fejéhez, olyan sebeket lehet okozni, amiket éveken
keresztül nem hever ki a másik. (vö. Gyökössy Endre: ”Lajos a
legokosabb fiú volt az osztályban…”). A szavakkal lehet életet
adni: „Jókor kimondott szavak olyanok, mint aranyalmák ezüst
tányéron.” (vö. Sir 22,27).
Harmadik parancs: a szombat megszentelése
Sokat vitatkoznak, hogy honnan ered a hetedik Nap munkaszünetté
válása és vallásos megünneplése. Egyiptomban a hónapot három tízes
egységre osztották, három dekádra. Régészek találtak kis napszámoló
eszközöket: csontból, harminc lukkal mutatták, milyen nap van.
Mózes gyásza harminc napig tart – feltehetően egyiptomi szokás
szerint.
DNY Kínában minden hatodik nap volt szabadnap az asszonyoknak,
amikor nem kellett a földekre kimenniük, hogy legyen idejük a
mosás, varrás, és más házi munkák elvégzésére.
Az azonban, hogy egy nap teljesen munkaszünet legyen, hogy a
rabszolgák se dolgozzanak, és ennek vallási jelleget adjanak, a
kutatók szerint teljesen ismeretlen. Ez ősi Bibliai „találmány”,
amit átvesz a kereszténység, Nagy Konstantin állami törvénnyé tesz
321-ben, és ettől kezdve lassanként az egész világon elterjed.
Csupán egy távoli párhuzam van a szombatra a babiloni kultúrából:
volt egy olyan eszméjük a babiloniaknak, hogy vannak szerencsétlen
napok: minden hónapban a 7. 14. 19. 21. és a 28. nap. Ezeken a
napokon nem volt szabad semmit sem csinálni, mert úgy tartották,
hogy az ember azt, amikor ilyenkor tesz, biztosan elrontja. Pl. a
királynak tilos ruhát cserélnie, áldozatot bemutatnia vagy utaznia,
tilos orákulumot kimondani, az orvosnak bármilyen gyógyítási
tevékenységet végezni, általában valami fontosabbat tenni. Emellett
volt egy különleges napja a hónapnak, amit így neveztek, hogy
sapattu, ami a hónap közepe volt, tehát a telehold napja. Így is
nevezték egyes szövegekben: a szív megnyugvásának napja, amikor
általában az üzletekben lezártak egyes ügyeket, számadásokat
végeztek. Nem elsősorban vallásos ünnep volt, hanem a hónap
félideje, ami a gazdasági életben szerepet játszott. Egyes kutatók
azt mondják, hogy a zsidók egyszerűen összekötötték ezt a két
napot: a szerencsétlen napokat és a sapattut. Szerintük a sabbat a
sapattuból ered. Van azonban ennek az elméletnek egy-két gyenge
pontja: a zsidó szombat nem szerencsétlen nap, hanem pontosan az a
nap, amit Isten megáldott. Tehát nem attól félt a zsidó nép, hogy
akkor mi baj történik vele, hanem Isten különleges jelenlétét érzi.
A babiloni szerencsétlen napok és a sapattu sem volt igazi
munkaszünet, és egyik sem volt vallásos jellegű ünnep. Azonkívül
etimológiailag sem lehet a kettőt kapcsolatba hozni: a semita
nyelveknek ugyanis a kettőzés nagyon markáns eleme és a sapattu-ban
a ’t’-t kettőzi, a sabbatban pedig középen a ’b’ betűt. Tehát
ilyenek nem csúsznak át. Sok minden változhat: a magánhangzók
változhatnak p(b lehet, de a kettőzés olyan markáns jele egy
szónak, ami nem tud megváltozni. Annak ellenére tehát, hogy valami
távoli kapcsolat lehet a szerencsétlen napok és a szombat között, a
kutatók nagyon nagy többsége azt mondja, hogy a szombat eredeti
bibliai találmány.
A Szentírás rendkívül fontosnak tartja a szombat megünneplését.
Nem úgy fogja fel, hogy nem muszáj mindig dolgozni és pihenni is
kell, hanem parancs, kötelessége az embernek megállni. A sabbat
héber nyelven annyit jelent, hogy abbahagyni. Nagyon jól tudja a
Bibliai ember, hogy addig ember az ember, míg nem csak abból áll az
élete, hogy robotol, az igába befogva, mint egy géptartozék. Meg
kell állni, fel kell emelnie a fejét, elgondolkodni, miért is élek.
Ahhoz, hogy az ember ember maradjon, kell, hogy ebből a hétköznapi
taposómalomból kiszakítsa önmagát.
Sok mindent mond a Szentírás a szombatról: mondja azt, hogy a
szombat szent, Istennek kell szentelni. „Szenteld meg az Úr
napját!” A Szent (héberül qádós) kapcsolatban van a vágni igével.
Nagyon sok indogermán nyelvben megjelenik, mint pl. az angol cut –
ban. Az a szent, amit kivágnak a profán világából Tehát a szombat
szent idő, amit a hétköznapokból kiszakítanak Istennek, amikor nem
lehet akármit tenni, amit az ember hétköznap szokott. A szombat az
Isten ideje, az Isten örökkévalóságába lép be az ember. Nem
véletlenül hozza kapcsolatba a Szentírás a szombatot a teremtéssel.
Nyilvánvalóan ez másodlagos kapcsolat. Előbb volt a minden hetedik
nap megünneplése, és utána lett a hatnapos teremtéstörténet. Tehát
a hét napos hét mintájára írják meg ezt a történetet. Miért
kapcsolja össze a két dolgot a Biblia embere? Azért, mert amikor az
ember ünnepel, akkor az Isten tevékenységében részesedik, az Isten
teremtésében: megáll egy pillanatra az idő, és átlépünk az Isten
örökkévalóságába. A kozmosz harmóniájába, abba a ritmusba lépünk
bele, amit Isten adott a világnak.
Azt is mondja a Szentírás a szombatról, hogy jel. Jel a szombat
Isten és az ember között. Ez azt jelenti, hogy hétről hétre
emlékezteti embert az Istenre, vagyis Istentől való függésére.
Később aztán már nem annyira az Istenre emlékeztető jel lesz, hanem
a zsidót a pogánytól elkülönítő jel. Izrael az, aki a szombatot
megtartja, szemben a pogány népekkel. Ahogyan a tiszta és
tisztátalan egy nagyon markáns választóvonal lesz zsidó és pogány
között, úgy a szombat is ilyen demarkációs vonal lesz.
Nemcsak a teremtéssel hozza összefüggésbe a Biblia a szombatot.
A MTörv 5,12 azt mondja, hogy szombaton ne dolgozz, se te, se
rabszolgád, se rabszolganőd, de még az állataid se, mert te is
rabszolga voltál Egyiptomban, de Isten kiszabadított. A szombat a
szabadulás napja, amikor a rabszolga is átélheti, hogy ő is
ugyanolyan ember, mint a gazdája. Megszűnik egy napra az emberek
közti különbözőség. A világ végre megint olyan, amilyennek az Isten
mindig is akarta: nem uralkodik egyik ember a másikon, hanem az
emberek testvérek. A szombat megváltott idő. Elővételezi a
történelem beteljesedését, amikor nem lesz többé szolgaság. A
zsidók ezt nagyon komolyan vették. Az a héber rabszolga, aki a
szombatot meg akarta tartani, annak erre valóban joga volt. Az
urával együtt étkezett, ugyanúgy, mint ahogy a húsvéti vacsorán a
rabszolga is részt vett. A pogány, aki ezekből az ünnepekből ilyen
módon ki volt zárva, hiába volt uraság, nem vehetett részt, a
rabszolga igen. Vagy ha egy papnak volt rabszolgája, akkor szintén
az áldozati húsokból ehetett, ugyanúgy, mint a család tagjai.
Ezekben az ünnepekben egy kicsit helyreállt a világ rendje. (A mi
ünnepeink is akkor lennének igaziak, ha valamit ebből a más,
megújult világból meg lehetne érezni. Aki pl. bejön a templomba és
ott kinn a világban őt lenézik, messze elkerülik, azt mondják, hogy
műveletlen, hajléktalan cigány, az érezhesse, hogy itt a templomban
más világ van, itt ő is ember, éppen olyan, mint a többi, ő is
ünnepelhet.
Sok szép dolgot mondanak a rabbik is szombat napjáról. Mondják
azt is, hogy a szombat menyasszony. A zsinagógában péntek este egy
nagyon szép, ősi ének hangzik fel, amely szerint Isten azt mondja
Izraelnek: „Jöjj kedvesem a menyasszony fogadására.” Olyan, mintha
Izrael Istennel együtt menne, hogy fogadja a szombatot, a
menyasszonyt. A kabbalisztika aztán sok magyarázatot fűzött ehhez
az énekhez. A sabbat nőnemű szó. A szombat isten nőnemű arcát
személyesíti meg, Isten anyai jóságát jeleníti meg. Amikor ünnepel
az ember, akkor ezt az otthont, Isten anyai szeretetét éli át.
Ehhez is kapcsolódik az, hogy az egyetlen szertartás, amit nő
végezhet a zsidó vallásban, az a péntek esti, tehát a szombatot
megnyitó imádság mondása és a gyertyák meggyújtása. Amikor már
feljönnek az első csillagok, akkor már nem szabad fényt gyújtani:
előtte kell meggyújtani a gyertyákat és az áldást a gyertyák
meggyújtása után elmondhatja, sőt senki más nem mondhatja el, csak
az asszony. Jelzi az ünnepnek ezt az anyai jellegét. Az asszony
őrzi az ünnep fényét, az otthon melegét és szombaton ő teremti meg.
Azt is mondják a rabbik, hogy Isten minden ünnepre kétszeres lelket
ad az embernek, hogy teljesen átélhesse az ünnepet. Később a
szombat megtelik millió előírással. A Misnában rengeteg tiltott
tevékenység szerepel, amit a Talmud még tovább oszt. Ezt a
hagyományt látjuk az evangéliumban is. Jézusnak nagyon sok
problémája származik belőle. Emiatt sokan úgy gondolják, hogy Jézus
megszüntette a szombatot. Ez azonban súlyos félreértés. Ő nem
akarta eltörölni az ünnepet, sőt ezt nagyon fontosnak tartotta,
eljárt a zsinagógába, megtartotta a zsidóság ünnepeit,
felzarándokolt Jeruzsálembe. Vissza akarta azonban hozni az
ünnepnek az eredeti értelmét. Amikor gyógyított szombaton, akkor
azt akarta érzékeltetni, hogy a gyógyítás az élet teljességének a
visszaállítása: nem töri meg az ünnepet. Isten az élet Istene, és
az is ünnep, ha egy embernek az életereje újra visszatér. Egy
helyen, amikor vitatkozik erről Jézus, azt mondja, hogy „Atyám
mindmáig munkálkodik és azért én is munkálkodom”. (A Betezda fürdői
gyógyítás: Jn 5) Azt mondja a Szentírás, hogy Isten megpihent a
hetedik napon. De azt mondják a rabbik, hogy két dolgot szombaton
is kell tennie: gyermekek szombaton is születnek, tehát életet ad
és emberek meghalnak szombaton is, tehát megítéli azokat, akik
átlépnek az örökkévalóságba. Jézus is erre hivatkozik: Ő is
szombaton életet ad és ítél. (a Jn 5-ben említi Jézus ezt a két
tevékenységet a farizeusokkal való vitában.) Az élet adása nem
megtöri, hanem beteljesíti az ünnepet. Egy nagy vesztesége a
kereszténységnek, hogy nem veszi elég komolyan az ünnepeket, főleg
nem a munkaszünetet.
(Számok könyve 14-16 fejezet)
Bevezetés a pusztai vándorláshoz
Elméletek
a) Wellhausen: a szövetségkötés perikópája késői, Kádesben
keletkezett, ahol Mózes törvényt adott, és ezt a hagyományt
bővítették ki.
b) M. Noth - A zsidó nép lázongott Qirbot Taawa-nál, amit aztán
kiterjesztettek az egész sivatagi vándorlásra
c) Coats - Északi törzsek támadtak a déli szentélyekre
d) de Vries - 2 honfoglalás elmélete: a déli honfoglalást
sikertelen, ezért kell a sivatagban negyven évig vándorolni.
Észrevették, hogy kétféle vándorlás-hagyomány van: a lázadásért
semmi büntetés nincs, a másiknál pedig nagy büntetések következnek.
Miért van ez?
V. Fritz azt mondja, hogy ameddig nincs törvény, addig a
lázadásért nem járt büntetést. V. Struppe szerint amíg Isten nem
lakik Izraelben, a szent sátorban, addig nincs büntetés. Buis azt
állítja, hogy attól függ, a nép bűne milyen jellegű, Isten vagy
Mózes ellen lázad.
A Szám 14-16-t egyetlen egységnek tekintjük. Könnyen
elválasztható az előző perikópától. Előtte Mirjám lázad
Hacerótnál.
Felosztása: (kritérium az esemény egységessége)
1.) 13,1-14, 10a - Mózes megparancsolja a népnek, hogy
válasszanak ki felderítőket
13,21- a kémek beszámolnak arról, hogy milyen ez az ország.
Ennek kétfajta leírása van (25-29; 32-33). A nép reakciója erre a
megdöbbenés: meg akarják kövezni Mózest ill. a két kémet, akik
javasolják a bevonulást, és vissza akarnak térni Egyiptomban.
2.) 14, 10b-39 - Majdnem megkövezik, amikor Isten megjelenik, és
el akarja pusztítani a népet. (narratív program - előre jelzi az
elkövetkező eseményeket). Mózesből akar nagy népet csinálni, de
Mózes közbenjár értük. Isten elfogadja a közbenjárást, de ez a
nemzedék nem mehet be az ígéret földjére.
26v.-től újra meg van fogalmazva a büntetés részletesebben: 20
éves kortól fölfelé mindenkinek meg kell halnia és 40 évig
vándorolni fog a nép.
3.) 14,4-45 A nép mégis megpróbál bevonulni, de kudarcot
vall.
Az egész elbeszélés különböző tervek konfliktusából épül
fel.
Az összetettség jelei:
- Bizonytalan, hogy hol van Izrael: Párán (Szám 10,12) - Szám 13
szerint azonban Kádesben vannak, ami már majdnem az ígéret földjén
van.
- Nem világos, hogy mit kell felderíteniük a kémeknek.
- Különbség, hogy Józsue Kálebbel együtt tűnik fel, vagy
egyedül;
- Mózes kétszer ad parancsot a kémlelésre; két beszámoló; két
isteni beszéd.
Hogyan lehet ezt a két réteget szétválasztani? Kiválaszthatunk
egy fontos mondatot, és abból kiindulhatunk. A Szám 13,2 két fontos
szót tartalmaz (túr - bejár 12x fordul elő, shalah - elküld). Ez az
elbeszélés a 13,17-nél törik meg, ahol még egyszer elhangzik a
parancs, és kiegészíti az elsőt. Úgy tűnik, ez a rész a papi
szerzőhöz tartozik: részletes adatok, helyek. Megtudjuk, hogy
második év második hónapjának második napján kezdődik a kémlelés.
Ennél sokkal egyszerűbb a régi. A stílus is jellemző a papi
szövegre: megjelenik az éda - amit a görög ecclésiával fordít
(közösség). Szerepel Áron, Józsue más nevet kap, hisz eredetileg
Hoseá volt. A papi szerző szereti a névváltoztatásokat; pl.
Ábrám-Ábrahám.
Teológiája
Kánaánt Izrael kapja. (vö.: Ter 11,31; 12,5; 17,8)
Demilitarizálja az eseményt
A katonai vonásokat háttérbe szorítja, vagy mellékes lesz nála.
A kémek csak bejárják a földet. „Kémlelni” ( pi, ejtsd raggél; Józs
2,1) pontosabban azt jelenti, hogy bejárták (ambitus - Justinianus)
Ez az ókorban azt jelentette, hogy amikor valaki meg akart
vásárolni egy földet, akkor azt körbejárta. Ennek jogi
következményei voltak. (vö. Ter 13,17; Dávid megveszi Nábot
szőlőjét, első dolga az, hogy bejárja.) A fogság utáni közösség nem
fegyveresen jött vissza, de azt állította, hogy az övé.
Föld gyalázása (dibbat haarec) Ez a megfogalmazás előfordul Ez
36,3. 13-ban, itt azt mondja Izrael hegyeiről, hogy megeszi fiait.
Iz 54,1-8 ugyanezt mondja, hogy az ország felfalja fiait. Ehhez
hozzáfűzi, hogy ezért a pogányok gúnyt űznek belőlük. Emögött az
lehetett, hogy a fogságban vitatkoztak arról, hogy visszamenjenek-e
vagy sem. Sokan úgy nyilatkozhattak, hogy értelmetlen. Azt mondták,
amit a pogányok.
A papi szerző négy nagy bűnbeesést mutat be:
- erőszak (hamasz) a vízözön előtt, ezért az Isten által
alkotott terv összeomlik.
- elnyomás (perek) az egyiptomiak részéről.
- a föld gyalázása (ld.: fenn)
- Mózes és Áron hitetlensége
A bűnelkövetők csoportja egyre szűkül (pogányoktól Izrael
vezetőikig)
A föld népe ((((; ejtsd: am-haarec) - régi földbirtokosokat
nevezték így Judában, úgy jelennek meg, mint akik a királyi
dinasztiát mindig megvédik. Pl.: Joziját a föld népe teszi meg
királlyá. A dávidi dinasztia ebben az időben próbált a fővárossal
szemben a vidéki nemességre támaszkodni.
A fogságba elsősorban Jeruzsálem lakóit viszik el, és ők is
jönnek először. Ez 4,4; 9,1-ben újra megjelenik a föld népe, mint
akik nem tartják be a törvényt, házasodni sem szabad velük. Neh
9,8. 24 kánaániakhoz hasonlítja őket. A különbség nem etnikai,
hanem vallási jellegű. (Ezd 10, 6 - tilos a keveredés) A föld népe
Jézus korában már becsmérlő szó lesz.
Ezd 3,3-ban azt olvassuk, hogy Józsue és Zerubbábel lerakják a
templom alapját, noha rettegtek a föld népétől. (Érdekes, hogy itt
is Józsue szerepel.) Ahogy a fogság utáni visszatérés sikertelen
volt, Dáriusz koráig kell várni kb. negyven évet, úgy ebben az
elbeszélésben is egy sikertelen próbálkozásról olvasunk.
Az Úr dicsősége (kabód adonaj). Ez a nép életében a legfontosabb
eseményekkor jelenik meg. Ezt a pogányok is felismerik:
kivonuláskor az egyiptomiak. A manna hullásakor is az Úr dicsősége
jelenik meg. Aztán a Szent Sátorban lakik. Innen kicsap és
megemészti az áldozatot. Ez nem véletlen, össze akarja kötni az
üdvtörténet eseményeit az áldozat Istenével. Egyfajta ősi
szentségtana ez a papi szerzőnek. Érdekes, hogy az Úr dicsősége
vándorol a néppel, ahogy Ezekielnél, ahol az Úr dicsősége elkíséri
népét a fogságba.
(Ezekiel látomásának nagy hatása van a zsidóságra, misztikára,
kabbalisztikára)
A szerző hitvallását olvassuk itt: amennyiben a nép nemet mond
Isten tervére, el fog pusztulni. Izrael alapvetően vallásos nép,
vissza kell vonulnia a földjére.
Deuteronomium
Elnevezés
A héber szövegben van egy olyan megjegyzés, hogy készítsenek egy
másolatot, amit a LXX úgy fordít, hogy készítsenek egy második
törvénykönyvet. A héber elnevezés ezzel szemben az első szóval
jelzik: döbarim (szavak).
A Deutoronómium Mózes szavait tartalmazza, négy nagy beszédet
mond. Egy nap alatt zajlanak az események, és a nap végén meghal
Mózes - harminc napig gyászolják.
Felosztás
Nem szabad a régi beosztásokat alapul venni. Sokan egy
szerkezeti egységnek veszik a 12-26.fejezetet (mint ősi részt),
pedig ez nem biztos hogy egyetlen egység volt a szerzőnek. Az egész
szöveget kell figyelembe venni. Legfontosabb kritériumok az
előjelzések (proleptikus szummárum). A szerző utal arra, hogy miről
fog írni. Olyan jelekre figyelnek, amelyeket hallás útján meg lehet
figyelni, ugyanis szemmel látható jelekkel nem dolgoztak, hiszen
kevés volt a hely a papiruszon.
Wellhausen szerint:
1-11
12-26
27-34
Sok esetben ez korlátolt felosztás. Az első részben van még a
tízparancsolat. Valószínűleg a törvény és tanácsadás már újkori
felosztás, az ókori ember nem így gondolkodott.
P. Kleinert felosztása (1872), aki észrevette, hogy négy nagy
fejezetcím van a szövegben:
1,1 - ezek Mózes szavai
4,44 - és ez a törvény
28, 69 - ezek a szövetség szavai
33,1 - és ez az áldás
Ezeket a részeket az elbeszélő mondja, nem pedig Mózes vagy az
Úr. Mindegyikben vannak címszavak (buzdítás, törvény, szövetség,
áldás), ezek valóban meghatározzák a következő rész tartalmát.
Ebből látszik, hogy Izrael számára a törvény, amit Mózes adott,
az az 5-28. fejezetig tart. Ebből a szerkezetből adódik az is, hogy
a Deutoronómium első három fejezete igazából bevezetés az egész
Deutoronómium történet elbeszéléshez (Józsuétól a 2Kir könyvig).
Ezzel a felosztással találkozunk az Újszövetségben is (János is
három részre osztja a búcsúbeszédet: 14; 15,1-16,4a; 15,4b-28) A
szerkezetből is látszik, hogy ez egy búcsúbeszéd, és nem
törvénykönyv.
I. Első egység (1-4)
1-3. fejezet: elbeszélés a jövőre vonatkozó parancsok
Bevezető után (1,1-5) jön Mózes első beszéde kémekről (1,6-2,1,
2,2-23); háborús tervekről (2,24-3,22). A vége Mózes könyörgése
(3,23-28), hogy bemehessen az ígéret földjére, de ezt Isten
megtagadja. Mózes az elbeszélést Hórebnél kezdi, mert ez az a pont,
ahonnan Izrael célja a honfoglalás. Ennek az elbeszélésnek, mint
ahogy az egész mű központja, a honfoglalás.
A Deutoronómium szerint Mózesnek együtt kell bűnhődnie a néppel.
(Ez a gondolat a fogság idejéről származik, amikor sok ártatlannak
együtt kell szenvednie) Mózes képére hatott a fogság, az elhurcolás
tapasztalata.
1,9-18: vezetőket választ a nép, ellentétben a Kivonulás
könyvével, ahol Mózes apósa javasolja, majd az Úr parancsolja. Itt
a nép kezdeményez. Nem véletlenül áll itt ez a rész, hiszen nekik
szól a könyv, Izrael vezetőinek, akiknek haza kell vezetni a népet
a fogságból.
Az Ószövetség sokszor leír szent háborúkat, s ez az elbeszélés
ezt a sémát követi. A szent háború történeteiben első elem a
felkészülés (leírják a hadüzenetet, hadsereg összehívását, hol
táboroznak stb.).
2) a csata előtti események (áldozat, orákulum - „Ne féljetek,
az Úr kezedbe adta ellenségeidet”)
3) csata, ami tartalmazza a csatakiáltást, az Úr zavart kelt az
ellenség soraiban. A csata általában az ellenség menekülésével
folytatódik, majd az üldözés (herem), ahol mindenkit megölnek. Ez
kötelező, mert Isten adta őket a kezükbe.
A nép határozza el, hogy kémeket küld, mert nem akar csak úgy
bevonulni (ellentétben a Számok könyvével). A csatajelenet
jellemzői itt Izraellel történnek meg, amikor a kémek elmondják
jelentésüket. Elhangzik az orákulum is, hogy ne féljetek, de Izrael
nem hisz neki, megöli a kémeket. Ez egy ellenpélda, antiexodus.
A Szám 20,20-ban olvassuk, hogy Edom nem engedte át Izraelt,
ezért meg kellett kerülni. Ezt a Deutoronómium átírja: átvonul
rajtuk. Ez a Deutoronómium teológiája miatt van, mert szerinte aki
ellenáll Izraelnek, azzal csatát kell vívni, itt pedig nem volt
csata, tehát Edom ellenállását is kihagyja az elbeszélő.
Kihagyja Arat meghódítását, mert Izrael csak Transzjordániában
hódít meg területeket. Bileám egész története kimarad, mert kerüli
a konfliktust. Amikor hallgattak az Úrra, akkor könnyen nyerték a
csatát, amikor nem, akkor vesztettek.
4. fejezet
Ez hasonlít az ókori szövetségkötési szövegekhez (újasszír,
hettita), amikor egy szuperhatalom szövetséget köt egy vazallus
állammal. Jellemzői:
- titulusok ("Én vagyok az Úr, aki kihozott téged Egyiptom
földjéről")
- történeti bevezető (az uralkodó elmondja, mennyi jót tett a
vazallusokért)
- parancsok (szeretni kell az uralkodót, mint ahogy a Shemá-ban.
Az abszolút hűséget így fejezi ki.) Általában vállal is valamit az
uralkodó, pl. hogy megvédi őket.
- leírás: le kell írni őket, szentélybe őrizni, néha fel kell
olvasni
- tanúkul hívja az isteneket
- áldások és átkok zárják
Feltehetően a hódítás idején ismerkedett meg Izrael ezekkel a
szövegekkel, valószínűleg neki is kellett ilyen szövetséget kötni.
A negyedik fejezet tehát erre a példára megfogalmazott
buzdítás.
II. Második egység (4,44-28,68)
Három beszédet tartalmaz.
„Ezek a törvények és parancsok” - ez többször szerepel (5,1 -
11,32; 12,1-26,16).
a) 5,1-31 leírja a teofániát, itt maga az Úr mondja el a
tízarancsolatot, ezt közvetlenül az Isten mondta el, a többit Mózes
közvetíti.
b) 6,1-8,20 „Ez a parancs, amit az Úr ad”, 6,1 - Shemá - a
legfontosabb napi imádság, ilyenkor emlékeznek a vértanúkra is.
(Rabbi Akiba, amikor vértanú lett, ezt az imát mondta.) Amikor ezt
az imát mondják, eltakarják a szemüket, jelezvén, hogy
megemlékeznek a vértanúkról, akik ezért haltak meg.
Minden erejével (möód - vagyon, ha minden vagyonát feláldozza,
akkor szereti), teljes lelkével (nefes- lélek, itt jelenti azt is,
hogy életét is képes odaadni).
Ozeás beszél arról, hogy Isten szereti népét és az embertől is a
szeretetet várja (Oz 6,6; 11,1). Ekkor válik világossá a zsidóság
számára, hogy istenkapcsolatának lényege nem törvények betartása,
hanem hasonlatosan a házassághoz, szeretni kell Istent.
c) 7,1-26Izrael és a népek kapcsolata: megtiltja a
vegyesházasságokat
d) 8,1-20Ne felejtse el a pusztai vándorlás alatt hallott
dolgokat: engedelmeskedjen. Szól a fogság utáni Izraelnek, hogy ne
felejtse el ezt a leckét.
e) 9,1-6 átmeneti rész: Izrael lázongó nép
f) 9,7-10-11az aranyborjú története
g) 10,12-25 záró buzdítás, ahol sokmindent elismétel a szent
szerző. Áldások és átkok felsorolásával zárja le ezt a részt.
Ezután kezdődik a szorosabb értelemben vett törvénykönyv.
h) 12,1-26,16 - törvények
Bevezető gondolatok a törvényekről
Vannak olyan birodalmak, mint Egyiptom, ahol nem maradt fenn
törvénykönyv, mert itt despotikus hatalmak voltak. Azt, hogy maradt
fenn zsidó törvénykönyv, az mutatja, hogy nem a király a legfőbb
hatalom. Az, hogy milyen sorrendben voltak a törvények, elég
bonyolult. Valószínűleg helyzetek körül csoportosulnak (mező,
sértés stb.). Vannak törvények, amelyek időrendi sorrendben vannak
(20,1-21,14). Nagyobb beosztás ezekre a törvényekre: Braulik
próbálta meg a tízparancsolat sémájába beosztani a következő
törv