Szumirok, szittyák, ősturánok · világot vetnek erre a korra. A többi turáni népek- nél is találunk apró nyomokat az Őshazára. Ezekből a törmelékekből kell összeállítanunk

BARÁTHOSI TURÁNI KÖNYVEI

VII.

SZUMIROK

SZITTYÁK

ŐSTURÁNOK

ÍRTA ÉS KÖZREADJA

BARÁTHOSI-BALOGH BENEDEK

SZERZŐ KIADÁSA ÉS TULAJDONA MINDEN JOG FENNTARTVA

BUDAPEST, 1929 Held János irodalmi és nyomdavállalat, II., Margit-körút 7, Telefon: Aut, 536– 95

Előszó. A mai kor az idegizgató olvasmányokhoz, szín-

darabokhoz, filmekhez szokott hozzá. Ez a kötetkénk, ha regényalakba öltöztettük volna, bizonyára idegfeszí- tőbb lenne a legizgalmasabb kalandor-regénynél is. Hiszen az újra életre keltett, majd tizezeréves múlt idők olyan új világát tárja elénk, amellyel semmiféle idegen- fajta élete és semmiféle raffináltan kieszelt mese nem versenyezhet.

És mégis ez a kötet eltér a eddigiektől. Turáni könyvsorozatom a turáni igazságokat nyújtja. Ennek pedig legősibb fundamentuma az, amit most vagyok elmondandó. így kötelességem az összes bizonyító tényeket és körülményeket a legnagyobb becsületesség- gel felemlegetni. Ezért tán az eddigieknél valamivel nehezebb olvasmány lesz ez a könyvem. Kérem olva- sóimat, hogy szenteljenek valamivel nagyobb figyelmet és türelmet e kötetkének, hiszen mindaz, amit itt elmon- dok, nemzetünk és fajtánk olyan ősi nemeslevele, amelynek elvitatására hiába állottak sorompóba a más nemzetek legkiválóbb koponyái. A harcnak az lett a vége, hogy nem az övék, de a miénk ez a kincs, a miénk az a dicsőség, hogy a mai kultur ember kialakulhatott s a miénk annak a sok ezer esztendőnek eltemetett törté- nete, amely megelőzte a mai szereplő világúr népek, illetve népfaj, alig pár évezredes uralmát.

Csak ezek tudása teszi megérthetővé a turáni lélek nagyságát és mélységét.

I. ŐSTURÁNOK.

világ legősibb Írásos emlékei a három legősibb- kultúrájú néptől maradtak ránk, a ma is még élő khinaiaktól és a régen eltűnt egyiptomiak és

szuméroktól. A khinai hagyományok, melyeknek egy része már

a történeti korba is benyúlik, azt mondják és bizo- nyítják, hogy a khinaiak nyugatról húzódtak kelet felé s magukkal vitték azt a nagy kultúrát, ami őshazájuk- ban fejlődött. A messzi kelet két másik régi kultúrájú népe is nyugatról származtatja magát. A japáni „Taka- magahará”„-ból, a távoli nagy égi mezőkről, a koreai pedig a lemenő nap égi mezőiről.

A Mezopotámiában élt szumirok ősi hagyománya pedig arról beszélt, hogy ők a felkelő nap keleti magas tájékáról nyomultak nyugatnak. Egészen bizonyos, hogy ők is magukkal hozták az Őshazából ősi míveltségü- ket, hitvilágukat, sőt költészetük javarészét is.

Ha most keressük azt a helyet, ahonnan ez a szét- áramlás történhetett, Belsőázsia magas felföldi vidékére jutunk. Az eddig kiásott és megfejtett szumér vonatko- zású írásokból még nehéz kihámozni azokat a mondá- kat, amelyek az Őshazából való kivándorlásra vonatkoz- nak. Ε téren még sok meglepetés vár a világra, ami sok elfeledett és eltagadott dolgot fog valódi színébe helyezni.

A

5 A föld alól kiásott szumér emlékeknél csak vala-

micskével jobban ismert ősi khinai dolgok is, elég gyér világot vetnek erre a korra. A többi turáni népek- nél is találunk apró nyomokat az Őshazára. Ezekből a törmelékekből kell összeállítanunk annak a legrégibb kornak a képét, mely még a turáni egység korába vezet vissza bennünket. így és ezekből alakult a következő sorok anyaga, melyet a tudomány által elfogadott bizo- nyítékokkal is támogatok, ahol erre szükség van.

Az antropológusok a többi tudósokkal egyetérte- nek abban, hogy a turáni faj hamarább volt önálló, mint az indoeurópainak is nevezett árjaság. Hogy kultur- fejlődésben évezredekkel megelőzte azt, ez is tudott dolog. Az sem kétséges ma már, hogy a faj ősi hazá- ját Belső-Ázsiában kell keresnünk. De az a terület, amelyre ez az őshaza mutat, ma túlnyomó részben vízsze- gány puszta, sőt egy része elátkozott sivatag. Ha mindig ilyen lett volna, bizony nem fejlődhetett volna ki itt sem egy óriási tömegű emberfaj, sem az a kultúra, mely az állatemberből megteremtette a „homo sapiens”-et. Bol- dogult Lóczy Lajos egyetemi tanárunk örök érdeme, hogy Khina geológiai viszonyaival megismertette a vi- lágot. Az ő munkáját vitték tovább a többi magyarok, Cholnoky Jenő, Stein Aurél s csak azután jöttek az idegenek.

A khinai ma is Samo-nak, kiszáradt tengernek mondja a Góbi-sivatagot. Hogy ez a terület tényleg lehetett volna valaha tenger is, azt könnyen megláthat- juk, ha szépen körben járjuk.

Majdnem édes testvérét találjuk e területben a mi magyar hazánknak, csakhogy százszoros nagyságban. Hazánkat a Kárpátok karéja, a Balkán félsziget északi

6 hegyei s az Alpesek veszik köröskörül, olyan magas gyűrűt alkotva körülötte, hogy az Alföld legmélyebb pontjától a legalacsonyabb hegynyereg majdnem 700 méter magas. Ε miatt volt hazánk az ősi időkben ten- gerfenék s az is maradt mindaddig, amíg Orsovánál keresztül nem törte magát a víz s lassan le nem folyt a Fekete-tenger vidékére. Csak azután fejlődött ki a Duna folyamrendszere s lett lakhatóvá a magyar medence.

A belsőázsiai felföld szintén ilyen hegygyürübe foglalt terület, csakhogy akkora, mint egész Európa, Ezt is körbe veszik a hegyek s ez is olyan lefolyásta- lan medence, mint magyar hazánk területe. Hanem a körül- vevő hegyek legalacsonyabbika is megüti a 2000 métert, Vegyünk elő egy kis térképet, érdemes lesz azon az alábbi pár sort szemmel kísérni.

A belsőázsiai óriási medencét legalább nyolc kisebb medencére osztják a hegységek s ezek rom- nyúlványai. Rendre veszem őket.

1. A Himalája és a Küen-Lün főláncai között van a Tibeti medence, melyet több teknőre osztanak a rajta elterülő hegyek. Magassága a tenger szine felett 4000 méter, környező csúcsai 8000 méternél is magasab- bak. A hatalmas körhegyláncot több folyó töri keresz- tül. Délfelől az Indus, Szulteds, Ganges, Bramaputra, keleten a Szaluén, Mekong, Jang-Cse-Kiang és a Hoang-Hó.

2. A Küen-Lün, Altin-Tag és a Nan-San között terül el a 3000 méter magas Zajdan-medence, mely eddigi tudásunk szerint lefolyástalan.

3. Délen a Küen-Lün, Altin-Tag és Nan-Santól, Keleten a Csol-Tagtól, nyugaton a Pamirtól határolva

7 fekszik a Tarim-medence, melynek déli részét a rettenetes Takla-Makan sivatag foglalja el. Nevét a rajta keresztülhaladó Tarim folyóról nyerte, mely a Lop-tó mocsaraiban vész el. Legmélyebb része 700 méter körül van a tenger felett. A Góbi-sivatagnak ez képezi a nyugati szakaszát, melytől csak alacsony romhegyek választják el. A geológusok egy része szerint ez az egész terület valaha tengerfenék volt s Lop-tó mai szintje felett 900 méteres víztömeg állott. A Tarim folyó áradásaikor rendkívüli mennyiségű homokot hoz magá- val, amit a lankás helyeken lerak. Ezzel medrét a kör- nyező völgynél magasabbra tölti fel. Ε miatt kénytelen aztán ágyát mindegyre változtatni. Ha a megfigyelések helyesek, még a Lop tót is úgy feltölti, hogy ez is örökös helyváltoztatásra kényszerül. Az elhagyott folyó- meder környékén aztán hamarosan elpusztul minden növényi kultúra s az ott lakók kénytelenek a folyó után vándorolni, A szárazon maradt homok aztán a szél játéka lesz s eltemeti a termőföldet is.

A mi Nagy alföldünkről derült ki legújabban, hogy a régi vizes területekről a sok szabályozással elvették a vizet s most a homok oly rohamosan terjed szét a termékeny humuszon, hogy az Alföld rövidesen sivatag lesz, ha módot nem találnak terjeszkedése megakadá- lyozására.

Különösön a Takla-Makán homokja veszedelmes. Kísérleteket végeztek a vándorhomok széléhez bevert cölöpsorral. Pár hét alatt a homok, a cölöpökön túlról, már néhány métert hódított el az élő földből s tette a halál birodalmává. Az első európai tanú a homok pusztítá- sára Lóczy professor úr volt. Egy egész folyamvölgyről ad hírt a Góbi széléről, falukkal és városokkal, még ép

8 házakkal és utakkal, melyeket a homok már félig eltemetett. Ε városok, e vidék még száz és egynéhány évvel ezelőtt termékeny, dus terület volt. Egyszer aztán ela- padt a vize, elpusztult a növényzete s utánnok mene- kült az élők állat és embervilága.

A legyőzhetetlen halálnak ebben a szörnyű biro- dalmában találta meg Stein Aurél hazánkfia azokat a romvárosokat, melyekben évezredes tárgyakat, házro- mokat, sőt papirost is találtak. Olyan száraz itt az ég- hajlat, hogy nem pusztult el a homok alatt semmi. Ki tudja mit rejt még ez a sir magában?

4. A Tien-Szan, Tarbagatáj és Altai hegység között terül el a Dsungdr-medence, mely nyugat felé rohamosan esik a turkesztani mélyföldre. Ezt a mélyedést nevezték Dzsungár kapunak, mert a belsőázsiai felföld- ről ez az egyetlen út vezetett, égbenyúló hegyek nélkül, nyugatra. A Góbi-tenger vitatói azt mondják, hogy főleg ezen a kapun folyt le a hajdani tenger vize. Tényleg a medence nyugati teknősödése alig több 600 méternél s így a belsőázsiai medencék közül a legalacsonyabb fekvésű. Vizét az Irtisz vezeti le. A medence Góbi felőli, keleti oldalát csak alacsony hegyromok választ- ják el a nagy pusztáktól. A mai turáni Alföld és nyugat Szi- béria valaha hatalmas tengert alkottak. Ezt a tengert egy hosszú dombosodás, a Sémipalati földhát tagolta két részre, mely lehetővé tette, hogy rajta a finn törzsek, jórészben szárazföldön nyomuljanak az Altaitól az Uraiig. Ez a természetes híd vezetett csak ezen a tengeren keresz- tül. Mikor még ez a tenger megvolt, a délfelé való vándorlás csak a tenger megkerülésével történhetett.

5. Az Altai és Szajáni hegyek között egy 800 méterig mélyülő, keletről a Góbitól szintén csak ala-

9 csonyabb romhegyekkel elválasztott, erősen tagolt mé- lyedést találunk, a Mongol-medencét. Ε medencerész vize az Ob, Jenisszei és a Szelenga folyókon keresztül jut el az Északi Jeges-tengerbe.

6. A medencék közé számíthatjuk még a Nagy-Khin- gán hegység és a Csendesóceán felőli Partihegység közé ékelt Mancisu medencét is, melynek teknősödése mély, alig száz méternyi a tenger felett. Vízdús, áldott terület ez, túlnyomó részében még ma is. Vizét északnak a Sungári, délnek a Lian-Ho folyók vezetik el.

7. A Góbi déli oldalán, a Hoang-Hó folyó nagy könyökében találjuk az Ordas medencét, melyet a nyugat- khinai hegyek, a Küen-Lün, a Nan-San és az In-San vesznek köröskörül. A tibeti felföld vidékéről eredő Hoang-Hó áttöri a Küen- Lüen és Nan-San torlódásának hatalmas tömegét s beomlik a fél Magyarország nagyságú medencébe. Itt néhány száz kilómétert északnak halad s az In-Sanba ütközve nem tör azon keresztül a Góbira, hanem keletnek fordul. A Ny-Khinai hegyek innen újra délnek kényszerítik, hol megint áttöri a hegyeket s kijut a Nagy Khinai alföldre.

Lóczy Lajos professzor úr főleg az itt szerzett tapasz- talatok alapján állítja fel azon róla elnevezett törvényt, mely azt mondja, hogy a sivatagba jutott folyók, ha csak mód van reá menekülnek a sivatagban való biztos haláltól s inkább nekifordulnak és áttörik a hegyet, amely után a biztos síkságra jutnak. Ez elmélet szerint, a Hoáng- Hó is ezért fordult délnek és törte át a Ny. khinai hegyeket. Nagy utat tesz itt a folyó. Több mint 500 kiló- métert halad északnak, majdnem ugyanennyit keletnek s valamivel többet újra délnek. Ebből az 1500 kilómé- ternyi útból kereken ezret sivatag területen halad. Ha a

10 folyó áttörte volna az aránylag nem nagytömegű In-Sant, a Góbin keresztül nem lett volna nagyobb útra szüksége 600 kilóméternél, hogy elérje az Arguny folyót. Vagyis félannyi pusztai úton, mint a mennyit így sivatagon tett, már megszabadult volna a sivatagi haláltól.

Sok szó fér éhez az elmélethez, épen a jelen esetben, még ha a tenger lehetőségét megtagadjuk is. Ezt feltéve mikor a Hoáng-Hó betört az Ordas medencébe annak nagy részét óriási víztömegével tengernyi nagyságú tóvá alakította. Ebből a börtönből nem tudott a viz máskép menekülni mint újabb hegyáttöréssel. Miért nem törte át az In-Sant? Hiszen amint láttuk hamarább megmenekült volna s ma mint a világ legnagyobb folyója az Amur, szakadna az Ochotszki tengerbe. Nem ment volna ott sem mostohább vidéken végig s a Gobi köze- pén keresztül teremtett' volna legalább egy olyan isten- áldotta földsávot, mint a Nílus Afrikában. Hogy nem erre tört keresztül, annak oka a természetes lejtősödés. Az erdélyi Olt folyó is ezt a természetes lejtősödési törvényt követi, mikor a helyett, hogy az aránylag alacsonyabb hegyeknek fordulva a Maros felé vette volna útját, nekiment a sokkal hatalmasabb Déli Kárpátoknak s a Verestoronyi szoroson tőrt át a Havasalföldi sík- ságra. Döntő bizonyítéknak vehető e kérdésben az, hogy az Ordas sivatag feneke mélyebb mint a Góbié.

8. Az eddig elsorolt medencerészektől körülvéve találjuk a tulajdonképeni Góbi sivatagot. Az Altai nyúlványaiként feltűnő alacsonyabb hegyágak ezt is két teknőre osztják. A D. Ny-i teknő itt is lefolyástalan, míg az É. K-i rész az Argun folyón keresztül az Amur völ- gyére nyitva van. A Silkával egyesült Argun alkotja az Amurt mely keresztültörve a Nagy-Khingán hegységet a

11 Mandsu medencébe jut s ennek vizét is elvezeti a Szungri folyón keresztül.

Ez az a belsőázsiai terület, melyről a geográfusok egy része még ma is azt tanítja, hogy egy óriási bel- tenger volt, melynek mélysége 900 méterig terjedt s tenger feletti magassága legalább 1500 méter lehetett.

Akár a kiszáradási (desiccatios) elmélet híveinek, akár tagadóinak álláspontja az igazság, az ma már föl- tétlenül bizonyítva van, hogy a sivár futóhomok szemmel láthatólag borítja el a Góbi-területét s teszi a szerves életre alkalmatlanná. Az eddigi elég gyér meg- figyelésekből még nem tudunk elég anyagot kapni a kérdés eldöntésére, Példaképpen felemlítem, hogy a Lop-tót mindössze három európai kutató látta eddig. Cholnoky professzor úr is, aki a desiccatiót elsőnek tagadta, elismeri azt, hogy a Góbi hajdan sokkal víz- dúsabb volt, mint ma! Vájjon hová lett ez a víz? Meri azt nem szabályozták el úgy, mint a Nagyalföldét!

A geológusok újabban azt mondják, hogy az egész Góbi, a harmadkortól számítva nem volt igazi tenger, csak bővebb vizű, óriási tavakkal borított vidék, tele ezernyi apró szigettel, félszigettel és földszorosokkal. Olyanszerü tarka képe lehetett neki, mint a tízezer tavu Finnországnak, csakhogy ezerszeres nagyításban.

Mikor vízdúsabb volt még ez a terület, gazdag boldog ország lehetett. Mérsékelt égöv alatt feküdve s keletről nyugatról tenger által határolva, az emberi fej- lődéshez szükséges minden feltétellel rendelkezett. Nyu- gatról még a turkesztáni nagy puszták víz alatt állottak akkor. Az Ob folyó vízkörnyékén keresztül összeért ez a tenger az Északi– Jeges-tengerrel, nyugat felé pedig az Arai és a Kaspi-tón keresztül elnyúlt egészen a

12 Fekete-tengerig, mely akkor a Kárpátok tövéig ért s dél felé a Földközi-tengerrel a Konstatinápolytól nyugatra fekvő Marica folyó vízterületén keresztül függött össze. Ez a nagy nyugati tenger is sokat tett a Góbi terüle- tének kellő nedvességgel való ellátása tekintetében. Ezzel a zárt medencével is az történt, ami a magyarral. A víz utat mosott magának a körülötte fekvő mélyebb területekre s nagy részben lefolyt. Láttuk, hogy a több- felé tagozott medencének minden oldalán van egy-két hatalmas folyója, mely mély szurdukot vágva szökött el erről az ősi turáni területről.

A khinai mondák szerint is itt élte gyermekkorát a turánság. Ez volt számára a Paradicsom, mely egyre több vizet veszítve, lassan mostohává lett hozzá s egyre nehezebb küzdelemmel adta meg a folyton szűkebbé váló kenyeret.

Turáni könyveim második kötelében, mikor a sámá- nizmusról beszéltem, röviden vázoltam azt a rettenetes küzdelmet, amit az ősembernek kellett vívnia addig, amíg meztelenségéből és fegyvertelenségéből kiemel- kedve, a teremtés koronájává küzdötte fel magát. Ebben a küzdelemben fejlődik ki a család, a törzs, a magán- tulajdon. Ekkor ismeri meg a tüzet, ekkor készít ruhát, védő és támadó fegyvereket, ekkor épít házat, ekkor lesz vadász és halász s ekkor készíti az első tutajt, csónakot. És halad tovább a megkezdett úton. Magához édesget néhány állatot s lesz belőle állattenyésztő ember, aki már nincsen kiszolgáltatva a véletlen szerencsének akkor, mikor táplálékot kell szerezzen magának, hozzá- tartozóinak.

Bizonyára az asszonynép jön rá a növényrostok- ból való fonás-szövésre, majd néhány tápláléknövény

13 használatára s ezzel megvan adva az alapja annak, hogy földmívelő legyen, akit helyhez köt a földbe vetett mag.

A kőből és csontból készített bunkók fejszék és kések mellé megszületik az ősember leghatalmasabb fegyvere, a nyíl is. Valami szerencsés véletlen aztán rávezeti a fémek ismeretére s ezzel elérkezik a fej- lődés azon fokára, amely igazán a világ urává emelte. És amint egyre több és több dolgot ismer meg és fordít céljai szolgálatába, úgy nő kényelme, jóléte, megelégedése. Az élelemszerzés nem rabolja el már minden idejét, pihenhet is s pihenésében szerszámait, esz- közeit előbb több gonddal, majd hosszú időt igénylő mű- vészettel állítja elő és díszítgeti. Fúr, farag, rajzol, utánozza a természet jelenségeit s embertársát e munkáiban. Történnek nagyobb, emlékezetreméltó események. Az ilyent eleinte a szájról-szájra adás tartja fenn, adja tovább. De a rajzolni tudó ember már felrajzolja ezeket s ebből a rajzolásból fejlődik ki az írása, amellyel maradandólag megörökíti azt, amit erre érdemesnek ítélt maga, családja vagy törzse.

Ezt a hosszú utat ebben az őshazában s ennek boldogabb korában tették meg az ősturánok. Elszapo- rodás és a vízapadás miatt, a boldog bőség napjai múlni kezdettek s az ember kényszerűségtől hajtva, rájön arra, hogy mesterségesen öntözze terményeit. Kutakat ás, vízvezető árkokat, csatornákat épít s minél mostohább lett hozzá a természet, annál nagyobb erő- vel védekezik s igyekszik olyan dolgok kitalálására, amelyeknek segélyével dacolhatott a természet mos- tohaságával. így fejlődik ki hatalmas kultúrája s még hatalmasabb kulturfelfogó képessége.

14 Meddig tartott ez a gigászi küzdelem a termé-

szettel, nem tudjuk, de végül is a végtelen természet győzött a véges emberen. Akármilyen ügyessé lett is, nem tudott megélni, akármilyen kicsinyre szabta is igényeit, nem tudta kielégíteni. Nem maradt előtte más választás, mint felvenni a vándorbotot s elmenni arra. amerre a vize s amerre a vízzel együtt könnyű, boldog élete is elszökött. így veszett el az ősi Paradicsom az ősturánokra nézve.

Még gondolatnak is tébolyító annak elképzelése, hogy egész nemzetek, az emberiség egy egész fajtája Kelt rendre vándorútra, hogy új hazát keressen, amely újra kenyeret ad-a keserves, verejtékes munka díjaként. Az elszökött víz kit északra vagy délre, kit keletre vagy nyugatra vezetett s ott adta vissza azt, amit az Őshazában elveszített. így vitte szét a világ minden tája felé, nagy- kultúráját, a Góbi-paradicsomát elveszített ember, hogy azt elterjessze az egész világon és lennt maradt ember- társait is fölemelje arra a szellemi magaslatra, melyre ö feljutott. Ez a turúnság örök érdeme az emberiség

fejlődésének, szolgálatában. És az otthon maradtak? Kevesebben lévén, vala-

hogy csak eléldegéltek, egy-egy csapatuk újra és újra elszakadt tőlük s az egyre mostohábbá váló természettel való küzdés lassanként minden idejöket leköti. Nincs már kényelem, nincsen fényűzés, hanem kínlódás, sze- génység, nyomor, mely lassanként letörli róluk nagy részét annak a tudásnak, amit évezredek alatt szerzett meg, egy jobb korban született nemzedék. Csak a lelki nemesség s a magas fokú kulturképesség maradt meg még a legelszerencsétlenedeltebbeknél is a mai napig.

II. SZUMIROK.

1. A szumir földd.

Az ember életére az őt körülvevő természeti viszonyok oly döntő befolyást gyakorolnak, hogy egy-egy nép történetét, fejlődését vagy hanyat- lását meg sem tudnók érteni, ha nem ösmernők azt a földet, amely hazáját képezte. Áll ez a szumirságra is s ezért kénytelenek vagyunk egy rövid pillantást vetni földjükre.

Azon a területen, ahol a bibliai hagyományok szerint a Paradicsom volt, Mezopotámiában feküdt Szu- mirország. Mezopotámia görög szó és folyamközt jelent. A terület ugyanis a Tigris és Eufrates folyó közén és partjain elterülő vidéket jelenti, amely terület ma valamivel nagyobb mint Nagymagyarország. Azért mondot- tam, hogy ma, mert az ősrégi időkben sokkal kisebb volt. Mezopotámiát északról és délről óriási hegyekből álló öv keríti. Ezekben a hegyekben télen igen nagy hideg van s nagyon sok hó esik, de a hideg telet majdnem átmenet nélküli forró nyár követi, mely a tö- méntelen havat gyorsan megolvasztja. Az olvadásból keletkezett víztömeg gyorsan rohan alá a meredek oldala- kon, óriási tömegű földet sodorva magával. Ez a le- hordott föld elporladt lávából s más vulkánikus iszap- ból áll, amely aztán a völgybe érkezve lerakodik s

16 csodálatos termékenységű talajt alkot. De nem csak a völgyet borítja el az áradások alkalmával iszaprétegével, hanem zavaros vizét a tengerig vive, annak a fenekére is folytonosan újabb rétegeket terít. Évenkint 20-50 méternyit foglal így el a tengerből, így évszázadok, év- ezredek alatt nagyon megnőtt az elfoglalt terület.

A tudomány megállapította, hogy az 500 kilométernyi egész Délmezopotámiai síkot a két folyó és mellék- folyói hordották le a hegyek oldalaiból. De írásos em- lékeink is vannak a terjeszkedésről. A szumir korban Eridu városa, mely ma közel 100 kilométernyire van a Perzsa öböltől, tengeri kikötő volt. A Tigris és az Eufrates folyók ma egybeszakadnak s közösön ömle- nek a tengerbe. A szumir időkben azonban külön külön érték el a Perzsa öblöt s torkolataik 50 kilométernél távolabb voltak egymástól.

Alsó Mezopotámia mély síkság, mely éppen szár- mazása miatt alig emelkedik magasabbra a tenger szintjénél. A sok hordalék, amit évről-évre lesodor az áradat, lassan úgy feltölti a folyó medrét, hogy az a körülötte lévő síkság fölé emelkedik. Ez okozta itt is, hogy a folyók oly sokszor változtatták medrüket, mert a feltöltött folyamágyból ismét a mélyebben maradt völgyesedésen kerestek újabb utat. Az elhagyott folyó- meder aztán holt ágakként vagy terjedelmes mocsa- rakként maradt meg, melyek vizét minden évben fel- frissítették a tavaszi áradások. Ezek a viszonyok adták meg Mezopotámiának csodás termékenységét. Vulkánikus hordalékföld, bőséges víz és meleg éghajlat az a három kellék, amely a dús tenyészetet létrehozza. A buja nö- vényzettel együtt jár a dús állatvilág. Még a történeti időkben is tele vannak a lápos mocsarak zsombékos

17 nádasai s az emelkedettebb helyek őserdei oroszlánok- kal, szarvasokkal, bölényekkel, vízilovakkal s a vad- disznók alig elképzelhető sokaságával, no meg a szúnyogfélék miriárdjaival.

A tavaszi áradások tengerré változtatják egész Dél- mezopotámiát s mikor az árvíz lefoly, a mélyedések tele maradnak vízzel. Alig néhány nap alatt mindent elborít aztán a növények rengetege. Mikor aztán meg- jön a forró nyár, elpárolog, kiszárad a víz midenünnen s az addig mindent eltemető növényzet elszárad, kiég. Még a talaj is összerepedezik s tégla keménységűvé lesz ilyenkor. Bizony senki sem gondolná, hogy ez az elátkozott száraz puszta a világ leggazdagabb humuszu területe, mely képes a belevetett magnak a 70-80-szo- rosát visszaadni. De hogy ilyen legyen, ahoz mester- séges öntözés kell, csatornák, melyek vizet szállítanak s védgátak, melyek a fölösleges átvízpusztításától meg- óvják a művelt területet. A belsőázsiai pusztákról ide- szakadt turáni szumirság pedig magával hozta ezek meg- építésének tudományát s teremtett Délbabilioniából igazi földi paradicsomot.

A két folyam közének északibb területe már nagyon különbözik a déli részektől, mert magasabb fekvésű, talaja nem olyan jó s a folyó ágyak mélyek, amiért vízelvezetésre kevésbbé alkalmasak.

Ε miatt árterületük sokkal kisebb s az áradás is hamarább lefoly róluk. A két folyó is nagy távolságra van egymástól. így nem történik meg az, ami délen, hogy a két folyó áradása elérje egymást s valóságos tengerré alakítsa az országot. Ez az északibb terület inkább legelőnek alkalmas, különösön az a rész, ahol már a hegyek megkezdődnek. Ez és a magasabb hegy-

18 vidék már eléggé bőségesen kapnak esőt s így mester- séges öntözés nélkül is alkalmasok arra, hogy állandó növényi élet lehessen rajtuk. Az ezen területen lakók- nak nem okozott gondot sem a víztől való védekezés, sem a víz megőrzése. Itt nem történhetett meg az, hogy a folyó elhagyhatja régi medrét s ezzel megöli az addig ott éltek minden alkotását. Dél Mezopotámiában a csa- tornázás gondja mellett örökké a legügyesebb mér- nöki zsenialitással kellett arra törekedni, hogy védőgá- takkal megtarthassák a folyót régi medrében, hiszen a víztől függött megélhetésük.

A két folyó természete sem egyforma. A keleten folyó Tigris a Taurus hegységből ered s balpartján vé- gig kiséri a Zagrosz hegység, Ε hegyekből számos mel- lékfolyó ömlik belé s így majdnem mindig, bő vizű, Magasabb területen folyván esése is nagyobb. Mikor azonban a sík alföldre ér elkezd kanyarogni, mint a Tisza s egy helyen egészen közel kerül az Eufrateshez. De aztán újra eltávolodnak egymástól a testvérfolyók s csak 15 kilóméterrel a tengerbe szakadás előtt egyesül- nek. Alsó folyásánál számos ágra szakad a Tigris és sok mocsaras, mélyen álló területet táplál vizével.

Az Eufrates nagyobb a Tigrisnél s az Ararát hegy vidékén ered. Előbb nyugatnak veszi irányát, de a hegyek által kényszerítve délnek fordul. Baloldalán a víz-szegény folyamközből alig kap valami szaporodást, jobboldalán pedig a szíriai sivatagból éppen semmit, így aztán a hegyek közötti vad rohanó folyóból, mire a síkságra ér, lomha folyású víz lesz, mely még vizé- nek bőségét is elveszíti. A hegyekből kiérkezésekor átlag 400 méter széles és 6 méter mély s mikor a tenger felé közeledik, már csak 200 méternyi a szélessége s

19 négy a mélysége. Az egész síkon ezernyi kanyarulatban cammog végig. Medrét még jobban feltölti, mint a Tigris, úgyhogy majdnem mindig magasabb a környező völgyénél. Természetesen így egész hosszában mocsarak veszik körül, amelyeket apróbb ágakon keresztül táplál vizével.

A két folyót egyesülése után Satt-el-Arabnak nevezik, Torkolatuk, dacára annak, hogy a Perzsa-öböl dagálya az egész folyói visszafelé való folyásra kény- szeríti a dagályok idején, annyira eliszaposodott, hogy alig tud a vize lejutni a tengerbe a száznál több apró ágon. A feltöltődés olyan nagy, hogy csak évek kérdése már, hogy a két folyó újra elváljon egymástól és újra külön-külön szakadjon a tengerbe.

Mezopotámia annyira délen fekszik, hogy éghajlati viszonyai sokban elütnek a miénktől. Tulajdonképpen csak két évszaka van, a száraz és az esős. A száraz évszak a nyári rész, melyen minden életet leperzsel a forró nap, az esős évszak a termés ideje. Ez a mi telünknek felel meg, természetesen hó nélkül, de annál kiadósabb esőzéssel. Csak legészakon és keleten, főleg a nagy hegyekben esik hó, de itt aztán oly mennyiség- ben, hogy tavaszi olvadása egész tengert zúdít az alföldre.

A tengerpartot kivéve éghajlata szárazföldi, szél- sőséges. Bagdad körülbelül a közepén fekszik a tenger és hegység távolságának. Januárban Bagdadban a hő- mérő akárhányszor a fagypontig sülyed, augusztusban pedig 50 fokra is felmegy. A nyári melegre jellemző, hogy már napkeltekor 20-25 fok a hőmérséklet. A bennszülöttek ilyenkor nem is mennek ki házukból, hanem a minden ház alá épített másfél méternél is

20 mélyebb pinceszobába húzódnak s ott töltik az időt reggel 9-10 órától délután 5-6 óráig. Pedig még ezek a földalatti vermek is ritkán hűvösebbek + 30 foknál.

Ezt a nagy forróságot nem enyhítik a nálunk oly gyakori szelek és viharok. A nyugati pusztákról jövő szél teljesen páranélküli. Száraz és forró, még rosszabb, mintha nem fújna. Viharuk is van elég gyakran, de ez üdítő zápor helyett a pusztáról hordja be a homokten- gert s felszaggatva az elszáradt növények kóróit, rohan végig az országon, majdnem elviselhetetlenné téve a szabadban vagy sátorban való tartózkodást. Csak a téli hónapok adnak enyhülést, mikor a keleti és déli irányú szelek hoznak páratelt üdítő levegőt. A Földközi-tenger felöli párás szelek csak ritkán jutnak el Mezopotámia belsejébe. Ezekből láthatjuk már, hogy vajmi kevés esö lehet itt. Úgy is van. November második felétől április elejéig hull egy kevés eső, (alig 150 milliméternyi az” évi mennyiség), aztán több semmi. Évszámra még fel- hőt sem látni az égen. Csak a hegyvidéken van bővebben csapadék. Láttuk, hogy ebből lesznek az évi áradások.

Ilyen viszonyok mellett, a csatornázott és rendesen öntözött területeken és a mocsárpartokon kívül, nyáron hiában keresünk növényi életet. A vadállatok is örökös vándorlásra vannak kényszerítve, hogy ennivalójukat feltalálhassák. A folyók és csatornák mentén a fátlan és cserjétlen pusztát nyár, fűz és datolyapálmák, meg amariskusbokrok és egyéb bozótfélék élénkítik. A mai Mezopotámiában már nincsen oroszlán, sem bölény, de farkas és medve ma is bőven akad. A kutyák félig elvadulva élnek s a disznók csordástól barangolnak. Vízimadár és hal is akad elég bőven, sőt a Perzsa-

21 öbölből a cápák is felúsznak és bizonytalanná teszik a felfujt kecsketömlőkre épített tutajokon való közlekedést.

Ha már a kellemetlenségek rajzolásába ennyire belemelegedtem, megemlítem még, hogy van sok mérges- kígyó, meg skorpió is, amelyek életveszélyesek. A föld- mívesnek legnagyobb ellensége a sáska, mely óriási csoportokban jár egyik helyről a másikra s felfal mindent. Ahol megfordult a zöld ültetvényeken, nem hagy egy zöld levelet, egy gyenge rügyet. Szegény földmí- vesek inkább féligéretten aratják le gabonáikat, minthogy ezeknek a gaz rablóknak hagyják prédául. A rettenetes mennyiségű és fajtájú szúnyogokról már szólot- tam. De van másféle élősdiök is bőven. Bolhák és tet- vek, különösen tavasszal szaporák s a sok szenvedés mellett mindenféle betegségnek terjesztői.

Hogy ennyi baj mellett mégis olyan kapós volt ez a terület, annak oka igen egyszerű. Ezek a bajok többé-kevésbbé másutt is előfordulnak, hanem másutt a világon sehol sem ad a mag 80-szoros termést. A szumirok óta alig változott e vidék éghajlata számba- vehető módon. A nyomukba lépő szemiták s az őket felváltó perzsák fenntartották az öntöző és védő műveket. De mikor az arabok lettek úrrá e tájakon, elhanyagol- ták azokat s az ország egyrésze akkor válott sivataggá. Az ozmánok már ilyennek találták, sőt valami keveset javítottak is rajta.

Csak nagy szorgalmú, magas kultúrájú és nagy- tudású nép teremthetett itt földi paradicsomot.

Ε nép a szumir volt.

{

2. A szumirok kora.

Mózes, a zsidó vallás megalapítója, hatodfélezer esztendővel ezelőttre teszi a világ teremtését. A japáni mondák kétennyinél is többről regélnek. Khinai és indiai hagyományok már százezer esztendőkről tudnak s a modern geológusok évmilliókról beszélnek.

Csak egy századdal ezelőtt is a legrégibb idő- számításnak az egyiptomit ösmerte a világ, amely nemcsak a Mózes által adott időkig, hanem még a görög mithologia képzelt koránál is visszább vezetett.

És most, mikor a már biztosan ismert legősibb turáni nép hazájába vezetem olvasóimat, még ezeknél is visszább kell mennünk jó pár ezer esztendővel,- Nyolc-tízezer évnek sötétségét szaggatom széjjel

olvasóim előtt, hogy elvigyem ahoz a néphez, melynek kultúrája, ha a modern technika vívmányait leszámítjuk, sok tekintetben túltett a main, mert a mai büszke kultúra minden nemes vonását megleljük náluk. A szumirból, mint életadó gyökérből, sarjazott tovább az emberi művelő- dés s bizony elégszer csak fattyúhajtás volt, ami nyugaton kinőtt vagy megmaradt belőle.

Egyik legmagyarabb lelkű elismert tudósunkat, boldogult Nagy Gézát szólaltatom meg:

„A legkülönbözőbb irányban tett újabb kutatások egyformán arra az eredményre jutottak, hogy a művelt- ség legidősibb hazája Kaldea, s megteremtője a szumir nép volt. Nincs egyetlen egy pontja a földkerekségnek, ahol a kultúra emlékei olyan messze nyúlnának vissza a réges-régmúlt időkbe, mint a Tigris és az Eufrátes által öntözött területen. A mindinkább szaporodó jelen- ségek szerint magában Khinában és Indiában, de amire

23 csak egy évtizeddel előbb is alig gondolt valaki, magá- ban Egyiptomban is, későbbi időben és Kaldea ősmű- veltségének befolyása alatt honosodott meg a civilizatió.”

Ball angol tudós kimutatta a kaldeai kultúra hatá- sát a khinai kultúrára is, Prőhle Vilmos magyar tudó- sunk pedig bebizonyította a szumir és khinai írás egy tőből való származását. A khinai krónikák őrzik annak emlékét, hogy a régi fonalcsomózásból átmentek a tulajdonképpeni írásra még azelőtt, mielőtt a Küen-Lün vidékéről az alföldre leereszkedtek volna. A szumir ős- kor történeti dolgait tárgyaló cseréptáblák még nincsenek megfejtve, de a khinai hagyomány már tanú arra, hogy a szumirok is az őshazából vitték magukkal kultú- rájukat.

Honnan tudjuk ezt az ősrégi kort megállapítani, mél- tán merült fel a gondolat. Hogy minden kétséget kizárjunk, elmondjuk az idő meghatározás alapját. A szumiroknak volt már naptárjuk, ismerték a csillagos eget és annak változásait, Az évet a téli napfordulattól számították. Lagosban, Akkádban pedig a napnak a Kos csillagzatban való állásától. Ez adatokból minden jobb maturáns is ki tudja számítani, hogy a fenti idő a Kr. e. hatodik ezredbe esik, mert a téli napfordulat a Kr. e. 5750-ik esztendő előtt esik össze a Kos csillagzatban való állásával. 5750-től 4000-ig már a Halak, 4000-től 2250-ig a Vízöntővel kezdődött a téli napfordulat. Kr. e. 3000 körűitől már pontos naptári adatok állanak ren- delkezésünkre. Egy másik adat megerősíti ezt a csil- lagászati számítást. A „Bint-el-Emir” (az Emir leánya) nevű földhalom 29 méter magas volt. Felásásakor három egymás alatt fekvő romréteget találtak. A legfelső réteg Ur-Gur (Ur-Bahu) király temploma romjait foglalta ma-

24 gában a Kr. e. 2800. évből. Ennek színvonala alatt ta- lálták Sargón király és fia Naram-sin építkezéseinek maradványát. Naram-sin uralkodásának idejét tudjuk. A sziparai naptemplom alapító okmányában Nabunahid király adata szerint Naram-sin ideje a Kr. e. 3800. esztendőre esik. Ε második réteg alatt, kilenc méter mélységig, épületromokból tégladarabokat és széttörde- iődött felirásos cserépdarabokból álló réteget találtak. Innen került elő négy és fél méternyi mélységből egy téglából épített oltár is. Az ezen réteget borító földtö- meg felgyűlésére – az ásatásokból kitűnt, mértéket alkalmazva, – legalább 2500 esztendő kellett. Tehát ez az eddig feltalált legrégibb építkezés Kr. e. a hetedik év- ezredből való.

Nézzük meg ezzel szemben a többi ősrégi nép dolgait. Egyiptom legrégibb írott emléke Kr. e. 3800 év körüli s Menés király hatodik utódától származnak, Menésnél 200 évvel későbbről. Menés az, aki a papok kezéből kiragadja a világi hatalmat s egész Egyipto- mot egyesíti uralma alatt. Az Egyiptomi kultúra azonban sokkal messzebb nyúlik vissza Menés koránál, mert a papi uralom korát legalább ezer esztendőre kell ten- nünk. Az egyiptomi nomád khámiták, mint a legújabb kutatások bizonyítják, a szumiroktól kapták kultúráju- kat. Az egyiptomi időszámítást Manethó töredékesen fennmaradt történeti munkájából elég pontosan meg- állapíthatjuk. De csillagászati ellenőrzést kiállóit bizo- nyítékunk is van. Menkara király uralkodása kilen- cedik évéből feljegyezték a Siriusnak egy hajnali fel- kelését. Ez pedig Kr. e. 3009-3005 évek között történt.

A csillagászati kiszámítás és Manethó időszámítása között alig pár év az eltérés. Ebből bebizonyul, hogy

25 az egyiptomi állam Kr. e. 4000 évvel alapíttatott s 5000 évnél nem régibb az egyiptomi kultúra sem.

Khinánál kissé nehezebb az ellenőrzés, mert 60 éves ciklusokban számít. Kr. e. 2400 évről ismerjük az első khinai naptárt, melynek időszámítása Kr. e. 2637-ig megy vissza. A legrégibb csillagászati feljegyzés khiná- ban Kr. e. 2400 év körűiről van. Ebben a sarkcsillagot jelölik meg, mely akkor a Sárkány csoport 10. I. jelzésű ötödrangú csillaga volt. Arról azonban nincs feljegyzé- sük, hogy pár század előtt a sarkcsillag a harmad- rangú Sárkány csillag volt. 200 évvel későbbről talál- juk feljegyezve a holdjárás tizenkilenc éves ciklusát.

Khina csillagászatilag ellenőrizhető időszámítása tehát a Kr. e. 2700 évig terjed. Fu-szi császárt minden történetíró már valóságos történeti személynek tekinti. A krónikák időszámítása szerint a Kr. e. 2852. évben lépett trónra. Székhelye a Ktien-Lün vidékén, tehát még az őshaza szélén volt. Hogy a khinai kultúra kez- detei legalább 1000 esztendővel régebbiek, az bizonyos. A hagyományok még ennél nagyobb időközt töltenek meg olyan eseményekkel, amelyek legalább is a való történet látszatával birnak.

Európában az ezen korból való legrégibb leletek a dániai konyhahulladék-halmok. Nézzük meg ezeknek először a régiségét. A jelen geológiai alakulás és az ezt megelőző negyedkor fordulóját csillagászati számí- tások alapján a Kr. e. IV-ik évezredre teszik. Ezt azonban pár ezer évre terjedő átmeneti korszak előzi meg. A jég már elolvadt s az édesvízi turfaréteg lerakodáso- kon elsőként a törpenyír tűnik fel. A nyír után a fenyő következett, mely a neolithkor végéig tartott. Csak ezu- tán következik a tölgy, melyet időszámításunk elején a

26 bükk váltott fel. A bronzkor a tölgy idejében kezdődik, Úgy a tölgy, mint az ezt megelőző fenyőerdőségek korszakát 2-2 ezer esztendőre teszik. így a Kr. előtti 4000 évet kapjuk meg. A neolithkor tartalmát a svájci geológusok és régészek 3-4 ezer esztendőre számítot- ták. Ez a számítás tehát a Kr. e. 4-ik, legföljebb 5-ik ezredre utal. Az említett dániai konyhahulladék-halmok a fent említett dániai fenyőflórának legelejéről valók, amikor még a neolithkor csiszolt kőszerszámai nem szorították ki a durvább kőkor pattogatott kőszerszámait

Ε sok megbízható adatot összevetve kiderül, hogy a szumir kultúra kezdete Kr. e. 6-7 ezer évvel, a khinai 3-4 ezer évvel Kr. előtt kezdődött. De azt is, hogy a dániai konyhahulladék halmok 4-5 ezer évesek.

Miért emlegetem itt a konyhahulladék halmokat s azoknak Kr. előtti 5000 éves voltát? Mindjárt meg- látjuk.

A „nagy és mívelt Nyugat” népe ma az árja, vagy indoeurópai, vagy ha úgy tetszik indogermán. Ez a faj ma a világ ura. A persa világbirodalom megalapítása óta ez a faj ragadta magához a vezetést, kicsikarva a szémiektől, részben megosztva velük. A szémiek a turá- niaktól vették volt el azt. Az indogermánfajta Indiában, Iránban, Hellaszban, Itáliában, majd egész nyugati Európában, legújabban Oroszországban teszi meg magát az emberiség vezérlő és uralkodó fajának. Negyedik ezrede, hogy fokozatosan elárasztja az óvilágot s az utolsó félezredben az egész földet. Tudósaik bebizo- nyították, hogy a jégkorszakot Európában élték keresz- tül s állítják, hogy ez alatt az idő alatt szőkültek ki.

Nos a konyhahulladékhalmok ezt megerősítik, Szumiria virágzásával egy időből valók ezek. Nézzük

27 meg mit láttunk meg ezekből. A legkezdetlegesebb s a legszegényebb viszonyok között való tengődést, a leg- alantasabb kulturális fokon való állást Dánia indoger- mán népénél akkor, amikor Szumiriában, sőt Egyiptom- ban is, már erősített városokat építenek az emberek, rendezett vallásos, társadalmi és állami szervezet között élnek. A földet megmívelik, gabonát termesztenek s értenek az ércek feldolgozásához. Megfigyelik a csillagok járását, megvetik a mennyiségtan alapjait és már ismerik az írást.

Milyen rettenetes mélyen állott alattuk az ősárja- ság, egyetlen házi állatával, a kutyával s durva csont, vagy pattogás által előállított kőeszközeivel, kőfegyve- reivel s a barlangok falára mázolt iromba rajzaival. A 7-8 ezer éves Nippur romjaiból egy csodálatos kultú- rájú nép nagy városa kerül elénk palotákkal, templo- mokkal, asphaltozott utcáik torkolataiban tágas terekkel, ligetekkel s mindezekben még ma is csodálat tárgyát képező szobormüvekkel. Hát a 4-5 ezer éves konyha- hulladékhalmokból mi került elénk! Ételmaradványok milliónyi osztrigahéjból, hering, angolna, lazac és más halfélék s szarvasok, őzek, vaddisznók, medvék, farka- sok, rókák, nyestek, hódok, hattyúk s más vízimadarak csontjaiból, Aztán összetörött kő és csontszerszámok, íme az árja, íme a túrán.

3. A szumir nép. A szumir népnek még az emléke is elveszett volt,

Oly erősen ült a nyakára a szemita faj s úgy meg- semmisítette, hogy az ókori müveit népeknek nem is volt róla fogalmuk. A történetírók ősapjának nevezett Heró- dot is csak sejti őket, de nem ősmeri. A szumir népről

28 csak néhány évtizede tudunk valamit újra, hiszen kul- túrájának örököseit is majdnem a mesék világából való- nak hitték volna, ha a biblia nem tanúskodik mellettük.

Azok a népek, amelyek a mi korunkban élnek a szumirság ősi földjén, sem tudtak róluk semmit s azokat a hegymagasságú, részben már kiásott dombokat, amelyek alatt ezek az ősi városok voltak eltemetve, az özönvíz által összehordott földrakásoknak hitték és nevezték. Nem csoda, hiszen már négyezer esztendővel ezelőtt csak az emlékezetük élt s nyelvük már csak mint templomi szent nyelv szolgált a babiloni és assziriai papok ajkán az istentiszteleteken, úgy mint az ezer éve kihalt latin nyelv, a mai korban, a római kato- likusoknál. A szumirság elpusztult vagy beleolvadt a babiloniba, amely nyomába lépett, átvette kultúráját s azt a világuralmat, amelyet a szumirság és fajrokonai alapítottak a mai Mezopotámiában, Persiában, Szíriában és Palesztinában.

Pusztulásuk okát ma könnyen megértjük. Az em- beriség élősdi fajtája, az akkor még vad hordánál nem egyéb szémiség, tőrt reájuk s nemcsak elszívta életere- jüket, hanem őket is megsemmisítette, magába olvasz- totta. Az eltanult tudományokra és művészetekre reá- nyomta a maga érzéki bélyegét s így közelebb vitte ahhoz az állapothoz, hogy a ma kulturnak nevezett népek könnyebben magukévá tehessék. Hogy jutottunk ennek a népnek ismeretéhez, méltán kérdezheti akárki, ha még az emlékezete is elveszett volt? A felelet egy- szerű. Néhány, a földből előkerült őskori darab reáirá- nyította az ember figyelmét. A múlt század második negyedében ásni kezdettek s mindig csodálatosabb dol- gokra akadtak, többek között írásos cseréplapokra is,

29 amelyeket sikerült megfejteni. És ezekből kiderült, hogy a Bibliában elmondott történetek nagyrésze – jó pár ezer esztendővel régebben felírva, – mind megvannak bennük. Ekkor indul meg a versengés arra nézve, hogy minden módosabb kultúrnép, minél több emléket ásathasson ki a 10-30 méter mélyen fekvő ősi kincsekből. Meg is töltötték múzeumaikat vele mindannyian, csak éppen nekünk nincs belőle majdnem semmi.

Pedig hát éppen nekünk kellett volna legjobban igyekeznünk e kincsek megszerzésére, amelyek nem aranyból-ezüstből vannak ugyan, de mégis drágábbak annál, mert ... „a külföldi tudósok majdnem egyhan- gúlag bizonyítják, hogy a megfejtett szumér nyelv az

összes ma élő turáni nyelvek közül a magyarhoz áll a

legközelebb.” Ez pedig azt jelenti, hogy a ma élő népek közül

a mi családfánk a legrégibb s ha éppen kedvünk tar- taná, most már mi nézhetnők le olyanformán a nyugat

nagy és művelt népeit, ahogy ők akartak minket az utol- sók utolsójává tenni.

Akadtak tudósok, élükön a zsidó Halévyvel, akik kétségbevonták azt, hogy a szémi beözönlés előtt lett volna még egy más nép és ország is Mezopotámiában. Ezek szerint mese mindaz, amit a szumir és vele rokon népről, nyelvről, vallásról és műveltségről beszélnek, mert ilyen sohasem volt Mezopotámiában. Ott minden csak szémi volt. Övék minden érdem, az Isten kivá- lasztott fajáé és népéé. Az ékiratok, melyből a szumir is vele testvér népekre és testvér nyelvekre következtettek, aem egyéb mint a szémita (assíri és babiloni) papság ügyesen kieszelt titkos írása. Nagyon sokan Halévy Pártjára állottak, a kérdéssel foglalkozó tudósok közül.

30 Talán ez az oka, hogy nálunk a szumir kérdés

nem vert olyan hullámokat, mint ahogy ezt nemzeti és faji érdekünk megkívánta volna. Dehát sajtónk szémi kézben van és volt, nyelvészeti tudományunk is ezek kezébe került s mikor Goldzieher Ignác 1892 okt. 3-án a tudományos akadémia gyűlésén Halévy elveit jóvá- hagyva, eldobta a turáni elméletet, nem akadt olyan bátorszavú magyar, aki a szémi sajtóhatalom jóvoltából köznevetség tárgyává tétette volna magát.

Amíg nálunk ez a nagy csend járta, addig az angolok, franciák és németek nagyrésze folyton úgy tárgyalja a szumir népet, mint ősturánokat. Adatot adat mellé helyeznek, új felfedezéseket tesznek. A szumir tagadók táborába átpártolt tudósok, közöttük a leghíre- sebb, a német Delitzsch Frigyes is, meggyőződnek té- vedésükről s tudásuk egész erejével gyűjtve össze az anyagot, kétségtelenül bebizonyítják a szumir nép léte- zését s majdnem kétségbevonhatatlannak tüntetik fel a turáni fajhoz való tartozását. Legújabban a zsidó Kahn maró gúnnyal és gyűlölködő hangon száll síkra a szé- mita elmélet mellett. Egész okoskodása kártyavárként omlik össze azon az egyszerű tényen, hogy a szumir volt a letelepedett főldmivelő nép s a szémita a beván- dorló nomád.

Az a gazdag terület, mely Mezopotámiát alkotja, éppen olyan népvándorlási ütközőpont volt, mint Ma- gyarország. Északról és keletről a pásztorkodó népek, nyugatról a puszták vad nomádjai vették körül s déli oldalán is a jól hajózható tenger tették a különféle né- peknek könnyen megközelíthetővé.

A letelepült nép vagyona mindig kívánatos volt a

31 nomád, pásztorkodó és vadász-halász népek előtt. Igaz, hogy a letelepedett földmívelő és a nomád sok tekintetben egymásra vannak utalva. Mindenkinek van olyan java, ami a másiknak hiányzik s így ezek megszerzése kicserélése barátságos érintkezést fejt ki köztük. De éppen az érintkezésből kifejlődött egymás megismerése lesz azután a későbbi ellenségeskedések okozója. A földmívelővel szemben a nomád igazi szegénylegény, aki kapzsi vágytól űzetve, igyekszik a földmívesek előtte nagy kincseknek látszó javait, erőszak árán is megszerezni. Viszont az erős és állandó munkával dol gozó földmíves törekszik nehéz verejtékkel megszerzett vagyonát megvédeni. Igazában félkezében az ekeszarvát, a másikban kardját kellett tartania a letelepedettnek, hogy a hegyekből, vagy a pusztákról gyorsan rájuk csapó s oda épp oly gyorsan visszamenekülhető nomá- dokat féken tarthassák. A békés munka, a harci eré- nyek kifejlesztésére nem alkalmas s így a védekezés sem biztos, különösen gyors meglepetés esetén. A vé- delemnek biztosítására lassankint fizetett embereket kezd alkalmazni a letelepedett. Talán ebből fejlődött ki az állandó katonaság intézménye. A harc a letelepült és nomád között állandóvá lesz. Az összeütközéseknél - – a legfennebb életét kockáztató nomádok győzedelmes- kednek. A győzőből letelepedő válik, a harcos osztály, a legyőzött pedig vagy összeelegyedik vele, vagy szolga sorba jut. Az új urak (az új letelepedettek) most átve- szik a többi nomáddal való küzdelmet s így tart ez, amíg őt is le nem győzik.

Erre tanít bennünket a történelem. A mezopotámiai alföld sorsa is ez. A folyamköz

«lső települőinek, a szumiroknak főfészke a legdélibb

32 rész, melyet saját nyelvükön Kingi-nek (ország) neveztek el. Az „Ország” az ősrégi korban valószínűleg egy- séges királyság volt. A kiásott cseréptáblákon pontos királyi névjegyzékeket találunk, amelyben a világ terem- tésétől fogva, megszakítás nélküli sorozatban vannak felsorolva az uralkodók.

Szumir országnak erről az Ősrégi, egységes korá- ról még keveset tudunk. Az eddig megfejtett cserép- táblák már arról a korról adnak felvilágosítást, mikor a szumir birodalom felbomlott s az egységes központi hatalom helyét apró „városkirályságok” foglalták el, melyeknek élén az egyházi és világi ügyeket egyaránt intéző papi fejedelmek állottak.

Szumirországban is megtörtént az a történelemben annyiszor megismétlődő eset, hogy a papság magához ragadta az államhatalmat. A vallási viszonyoknak ter- mészetes következménye az, hogy az egyes városok, külön-külön helyi szentélyeik főpapjainak kerültek az uralma alá.

Több történetíró annak a véleményének ad kifeje- zést, hogy a szumir népnek nem is volt egységes trszága, hanem apróbb országocskákból állott, mint a sokkal későbbi Görögország. Ha ez derülne is ki a még lappangó feliratokból, ennek csak azt a magyaráza- tát tudnók adni, hogy a szumir törzsek vagy nem egyszerre és egyidőben foglalták el az országot, vagy pedig, hogy az együtt érkezett törzsek megosztoztak az áj foglaláson. így, vagy úgy, mindenik törzs megtartotta birtokát s élt törzs fejedelmei alatt, kiknek hatalma, erődített városára s a közelébe fekvő néhány falura és lányára szorítkozott. A központi nagyhatalom létezése mellett azonban, máris olyan erős érvek kerültek nap-

33 fényre, amelyek az ellenkezőt lehetetlen színben tün- tetik fel.

A szumirok turáni voltának döntő bizonyító kait röviden ideiktatjuk, mert éppen magyar részről dobták be újra a kételkedés mérgező mételyét a magyar köz- tudatba. Hiba ne essék szavamban, a szumir kérdéssel

Szumir papi fejedelem feje.

foglalkozott „magyaroknak” eddig az volt az érdeke, hogy saját szémi fajuknak sajátítsák ki a szumirságot is.

Hogy a szumirok sajátos nyelvét megösmerjük, arra éppen elég anyag áll rendelkezésünkre. Ezenkívül oly művészien kidolgozott szobrok is maradtak reánk, hogy egyedül ezekből is eldönthető lenne a fajiság.

Hogy a szobrok hívek, arra tanúságtétel a velük együtt fennmaradt állatszobrok nagy száma, melyeknek méretei a lehető legpontosabbak.

A szumir szobrok embere zömök, izmos, vállas, hízásra hajlónak látszó. A láb rövid, a test közepe a köldök tájékára esik. Feje rövid és kerek. A koponya

34 hátsó oldala nagy és domború. Nem ellaposodott, mint a dinárinak nevezett embertípusé, amely olyan, mintha a teremtéskor a jó Isten nyakonvágta volna. A pofa- csontok kiállók, a szem nem apró és gyengén ferde metszésű. Az arcél hármas tagosultsága jó. Homloktól orrnyèregig, onnan az orrhegyig, onnan az állcsúcsig

majdnem egyenlő. A homlok rendesen hát- rahajló s az erős pofa- csontok még emelik e hatást. A fej kereszt- ben mindig széles s teteje felé nem elkes- kenyülő. Az orrnyereg csak kissé befelé hajló s folytatása mindig jól fejlett, egyenes orr, a csont és a porcok ta- lálkozásánál oly szép és szabályos erősö- déssel, mint a legszebb kaukázusi orrnál. Az orrtő kissé széles, amit

az orrcimpák vastag- sága fokoz. Az orr alatti felső ajakleffenfyű keskeny, az ezt befejező ajakkal együtt. Keskeny az alsó ajak is, de egyik sem zsinórszerű karvaly száj, hanem szépen ívelt és tagolt, bár kissé nagy. A kettős tagoltságú állcsúcs nem hátraeső, inkább kissé előre- nyúló. Az áll alja sem sovány, az állcsontra egyenesen kifeszített bőrlap, hanem gyöngén ívelt, ami az arc összhangját tökéletessé teszi. A fül elhelyezkedése is

Szardanapál király felesége.

Elamita. Izraelita.

Babilónia Júdeai.

Arab.

36 jellegzetes. Egyenesen áll a testvonal hosszában, nerrs hajlik el attól hátrafelé s így az arc felső részét nem teszi nyújtotta, mint a szémi fül. Szőrözetük, hajuk gyönge volt s talán emiatt jött divatba a férfiaknak arc és fej borotválása. Az egész arc nemesen emberies s főleg a gyöngédebb vonású női szobroknál finom és

szép. A fej sohasem kicsiny s a zömök testet szépen egészíti ki. A mell- kas domború, karok-lábak nem hoszszúak s a kéz és lábfej jellegzetesen kicsiny, mint az összes turániaknál.

Ha ezeket a jellege- ket komolyan vizsgálat tárgyává tesszük, akkor az eredmény először egy csomó negatívum. Nincs egyetlen vonás rajtuk, ami a szémi típussal egye- ző. De az árjasággal sem egyezik semmi sem. Né- ger nem, pápua nem, sem

maláj, sem indián. Ezt a sok tagadást a tudósok egész sora állapította meg. Több tudós pozitívumként vallotta, hogy turáni fajúak. Az általam itt felhozott, részben megállapított jellegek kétségtelenül igazolják a turáni fajiságot.

Erős érvük volt a szumir tagadóknak az a való- ság, hogy még a legősibb szumir szobrok istenképei is szakállal és bajusszal vannak ábrázolva. A szumir-

Marduk isten.

37 ság pedig arcát és fejét borotválta. Aki nem restelli a sémi és szumir szobrok összehasonlítását, az az első percekben meggyőződhetik arról, hogy a szakállas és bajuszos szumir szobrok arca teljesen elüt a szémi szobroktól. Egyetlen egy sincs közöttük, amelyiknek jellegzetes szemita orra, leffedt vagy duzzadt alsó ajka, majdnem egymást érő nagy szemei s ferdén hajló füle volna.

A másodkézből vett ítéletek alapján mondott véle- mények nem számíthatnak komoly elhívésre.

4. A szumir nyelv.

Hosszú időn keresztül erős vita tárgyát képezte a szumir nyelv. Itt is ott vannak a mi „magyarjaink” az híres tagadásukkal. Nézzük csak, hogy is okosodnak.

„A szumir nyelvet hangtanában, nyelvtanában és szótárában kellőleg földerítették a kutatások. De ezen a téren csak egy tagadásig jutott a tudomány, addig, hogy a szumir nyelv semmi esetre sem szémi.” Pedig hát a külföldi kutatók ez egyen kívül még egy egész csomó „nem „-et mondottak. Vajon hová tették ezeket? Megkerestem őket. íme:

Biztosan megállapították a nyelvészek azt, hogy a szumir nyelvnek semmi köze az egyiptomihoz a szémihez, még kevesebb az árjához. Ezt akkor verték egymás fejéhez, mikor mindenik a maga népének akarta kisajá- títani a szumir ősiségét.

Csak egyetlen pozitívum volt e kutatásokban az,

hogy: a szumir turáni nyelv. Mit mondanak erre a mi Magyarjaink? „A pozitív eredményt hirdetők csak egy pozitívumról győztek meg arról, hogy a hasonlítgatok

38 sem a szumirhoz, sem a hasonlításul vont nyelvhez vagy pedig egyikhez sem értettek.” Még a jövőt is el- kuvikolják, mint a halál madarak, mikor azt mondják^ hogy a hosszú évezredek miatt még visszakövetkeztetni sem lehet s így minden kísérlet hiábavaló. Ez is másod, söt harmadkézből vett; csalhatatlan kinyilatkoztatás. Nézzünk a szemébe a dolognak. A japánnak és koreai- nak másfélezer éves írott emlékei vannak s ezeket az. emlékeket a mai nemzedék még megérti. A zsidó biblia egy része is jól megvan harmadfél évezredes s aki zsidóul tud, még ma is megérti. A szanszkrit nyelvet minden kétségeskedés nélkül használják fel a filo- lógusok, pedig azok legalább háromezer éves múltra tekintenek vissza. A khinainak negyedfélezer esztendősek az írott emlékei s a mai kor intelligensebbjei mégis megértik. Az egyiptomi ősi nyelvet nyugodtan hasonlít- gatják a máig élt egyiptomi kopt nyelvvel s minden ős- egyiptomi szót, vagy szógyököt megtalálnak benne. Pedig ezeket is ötödfél ezer esztendő választja el egy- mástól.

Ezek mind tények, ezek mind lehetségesek voltak. Miért volna hát lehetetlenség a láncszem következő fokán álló, hatodfélezeréves szumir nyelvet a tudomá- nyos összehasonlító nyelvészet keretébe belevonni, ha hangtanában, nyelvtanában és szótárában már fel van derítve 1

Azért tán, mert a hasonlítgatok nem tudtak szumirul? De hiszen ott vannak a szumir hang- és nyelv- tanok meg a szótárak.

Vagy tán azért, mert nem értettek a turáni nyel- vekhez? De hiszen ott vannak a világirodalom legtö- kéletesebb, módszeresen megírt munkái, amelyeknek

39 megállapításai tízszeres tűzpróbán mentek keresztül. Ha most ezeket szakmabeli ember összeveti, feldolgozza, arra igazán csak a rosszakarat mondhatja reá, hogy ezen a téren analfabéta. Talán az elevenre tapintunk, ha megmondjuk, hogy ez a nagy nemlehetés azért volt és van, mert enélkül hamar kiderülne az a nem kívánt valóság, hogy a szumir nyelv mégis csak a turániak üke volt.

Kis kötetünkben nem adhatunk rendszeres és

Körmenet a bálványokkal.

részletes nyelvi összehasonlító anyagot. De annyit mégis kötelességünk nyújtani, hogy a valóság kézzel foghatóvá tétessék általa. Az itt következő, talán száraznak látszó részben, röviden igyekezünk összefoglalni azokat a döntő tényeket, amelyek a szumir nyelv turáni voltát igazol- ják. Nem hagyjuk érintetlenül azt a mindinkább kijege- cesedő véleményt sem, hogy a ma élő turáni nyelvek közül a magyar volna az, amely a szumirhoz legköze- lebb áll. Halévy tagadó elméletét a Nippurban kiásott, eddig legrégibb időből származó, feliratos cserepek és szoborfej döntötte meg. Ezek a feliratok szumir nyel-

40 vűek s az derült ki belőlük, hogy az ékírást csakugyan a szumirok találták fel. Ezt az el és visszapártolt De- litzsch bizonyította be 1896-ban. Még ugyanazon év- ben a rigai régészeti kongresszuson Hermann Κ. Α. professzor felújítja a turáni elméletet s felsorolja ennek kiderített bizonyítékait:

I. A szumir nyelvben ugyanolyan hangtani rend- szer van, mint a turáni nyelvekben.

II. Megvan benne a turáni nyelveket jellemző hangzóilleszkedés.

ΙΠ. A főbb szavak, a számnevek, névmások és igék ethimologiailag egyeznek a turáni nyelvekkel.

IV. Ezeken kívül a szavaknak még olyan tömege és sorozata egyezik a turáni szókinccsel, ami nem lehet véletlenség.

Ezeket a megállapításokat példákkal illustrálta, amely példáknak a számát a kutatók azóta megsokszo- rozták. Oppert és Rawlinson kimondották, hogy a turáni és a magyar nyelvek ismerete nélkül nem is lehet a szumir irások komoly megfejtésére gondolni. És még sincs egyetlen magyar ifjú tudósunk, aki a szumirral komolyan foglalkoznék, nincsen egyetlen diákunk, aki ilyen irányban készülne. Dehát az sincs, akitől tanul- hatna. Csonkamagyarország négy nagy egyetemén minden egyéb van, csak az ősmagyar rokonság kuta- tásához szükséges nyelvek és népek történetének nincsen tanszéke.

Mutatóban nézzünk meg néhány apróságot. A magyar: nap szóval nem tudtak mit kezdeni a tudósok. Nem volt annak rokona sehol. A szumir az eget, a fényt és az Istent nevezi meg evvel a szóval.

Egy másik szót is ide iktatok. Hogy azon keresz-

41 tül beláthassunk a nyelvészet műhelyébe.

Dingir a szumirban Istent jelent. Ez a szó megvan az etruszk nyelvben is: tinger, tinia és tin alakok- ban. A japáni és khinai nyelvekben a szóvég elhagyá- sával: ien maradt meg Isten jelentéssel. Az Egyipto- mot meghódító turáni hikszószok; ten, aten nevű istenüket akarták az egyiptomiakra ráerőszakolni. A török-tatár és mongol nyelvekben ma is Dengir az Isten neve. A régi bolgár feliratok egy részét megfejtetlek. Úgy az oroszországi, mint a balkáni leleteken, Dingir az Isten neve. A bolgárokról ma már tudjuk, hogy a hunnok egyik törzse volt. Azt is tudjuk, hogy a hunn és magyar ikertestvér-nép. Ez való. De akkor a magyarban is meg kell lennie ennek a szónak. Sokan a magyar tenger szóra gondoltak, de ennek a szónak ma még nem tudjuk urát adni. A jelentésbeli külömbség olyan nagy, hogy egyelőre nem szabad a hasonlításba vonni. A khinai és japán nyelvből láttuk, hogy a szumir szó gir (ger) végződése elmaradt. Ugyan így az ethruskban is. Ebből arra lehet következtetni, hogy ez a rész talán nem is tartozott az Isten jelentéséhez, hanem csak valami járulék rész lehetett. Megmaradna tehát az Isten névre a: tim (din) alak. A magyar Isten szó második része: ten. Ez jelenthetné tehát az Istent. De mit keres előtte az is? A halotti beszédben az őst még is(e), (ise- muk: ősünk) fejezi ki. Valószínű, hogy a magyar szó fen tagja előtt az ise csak jelző s ebből lett a magyar Isten, amely tehát eredetileg ős-istent (is-ten, ős-ten) jelentett. Ha ez a fejtegetés még nem is állana meg a helyét, megvilágítja azt, hogy egy magyar miképen hasz- nálhatja fel anyanyelve részeit is, olyan hasonlításokra, amire idegen reá nem jöhet.

42

Adda a szumirban atyát-jelent. A török és mon- golban e szó atának hangzik. Ide iktatom adda ragos alakjait: adda: atya, adda-ra: atyának, addaku: atyá- hoz, addata: atyában, addaga: atyára, adda gelal: atya felett, adda lalge: atya alá, addana: atyától, addala”: atyába, addalal: atyáé, addakit: atyával, addali: atya által, addagim: atyaként, addasa: atyáért és addagáb: atya ellen. A birtokragos alakban: addamu: atyám, addazu: atyád, addana, vagy addani: atyja, addamén; atyánk, addazane; atyátok, addanene: atyjuk. A birtokragos alakok után jöhetnek a többi ragok. Pl. addara: atyának, addanira: atyjának. A többesrag: mész. Ez a szó végére jön s utána jön a többi rag. Pl. Addameszra: atyáknak, addanimeszra: atyjuknak.

Néhány olyan szóhasonlítást jegyzek ide, melyek a turáni nyelvcsaláddal való feltűnő egyezést igazolják:

Szumir: pl.. Magyar: fül. Protoméd: peri. Lap: beele. Zűrjén: pel. Votják: pel, Mordvin: pile. Csere- misz: peles. Osztják: pel. Vogul: pel.

Szumir: tim (tam). Magyar: tó. Zűrjén: ti. Oszt- ják: teu. Vogul: tuo.

Szumir: szár. Magyar: szél, szád (vimnek a széle.) Finn: szűrje, Észt: szórva. Zűrjén: cela. Mordvin: cir, szire, szir. Cseremisz: szir, szőr. Osztják: szil, szül, Vogul: szel, szil.

Szumir: id. Magyar: itt. Protoméd: it. Votják: inti.

Szumir: aj. Magyar: agg. Finn: eije. Lapp: aija. Zűrjén: aj. Vogul: jaj. Szumir: ar. Magyar: orr.

Szumir: szi (szilim). Magyar: szem. Finn: szilme. Észt. szilm. Lalpp: calme. Zűrjén: szin: Votják: szin

43 Mordvin: szelme. Cseremisz: szinze. Osztják: sziem. Vogul: szem.

Szumir: sza, szi. Magyar: szív. Finn: sziden. Észt: szüdde. Zűrjén: szjőlem. Votják: szulem. Mord- vin: szedei. Cseremisz: szim. Osztják: szemm. Vogul: sziin.

Szumir: huzu. Magyar hús. Mordvin: kiske. Oszt- ják: koszem.

Szumir: gir, (hasítani.) Magyar: gerezd. Fin: koro. Zűrjén: ger.

Szumir: hal. Magyar hal. Finn: kala. Észt: kala. Lapp: guole. kuole. Votják: kala. Csermisz: kol. Mord- vin: kai. Osztják: kul. Vogul: kul, chul. Mongol: kai. Tunguz: olo.

Szumir: til. Magyar: teli. Protoméd: tar. Finn: tejszi Észt: teisz. Lapp: tevasz. Zűrjén: tir. Votják: tir. Oszt- ják: telin. Vogul: taul. Török-tatár: tolu.

Szumir: chal (ölni). Magyar: halni. Finn: kuolen. Észt: kólem. Zűrjén: kula. Votják: kulo. Mordvin: kulin. Cseremisz: kolem. Osztják: kadem, chalem. Vogul: kalem.

Szumir: tur gyermek. Magyar: sarj. Protoméd: tar. Finn: ter. (Csak a ti-ter összetételben) Mordvin: cora.

Szumir: cegul fiu. Köztörök: ogul. Altai: aul, Csagataj; oui. Csavas: ivil. Szumir: uru (him, férfi). Magyar: úr.

Szumir: urud. Magyar: réz. Finn: rauta, (vas), Észt: raud. Lapp: route.

Szumir: achtu. Magyar: okádni. Finn: okszeman. Osztják: achtem. Szumir: chulam. Magyar: hallani. Finn: kulen.

44 Észt: kulen. Cseremisz: kolan. Lapp: gullat. Zűrjén: kila, Votják: kilo. Mordvin: kulan. Osztják: chudem. Vogul: kuol, kul.

Szumir: adama, Magyar álom. Lapp: odam. Zűrjén: om. Votják: um. Mordvin: udomsz. Csere- misz: om. Osztják: adem, odam. Vogul: ulem.

Szumir: tab. Magyar: tap-(-asztani). Finn: topán. Észt: taban. Lapp: tapatet.

Szumir: has. Magyar: hasítani. Votják: kaci. Osztják: kacech. Vogul: készei.

Szumir: sab. Magyar: szab. Lapp: cape. Vogul: sup. Osztják: sub. Török-tatár: sap. Altai: sápi.

Szumir: sar. Magyar: sor. Finn: sorva. Észt: sora. Zűrjén: zor. Votják: zir. Osztják: sur. Vogul: sir.

Szumir: chir. Magyar: hir. Finn: kirjun. Észt. kirun.

Szumir: an (ég. isten). Zűrjén: jen (isten). Votják: in (ég), Inmár isten, szamojéd: a, na.

Szumir: mi (vij). Magyar: éj. Finn: jő. Észt: ö. Lapp: ija. Zűrjén: voj. Votják: üj. Mordvin: ve. Cse- remisz: jut.

Szumir: ária (folyó, folyás). Magyar: ár. Finn: fervi (tó). Észt: jerv. Lapp: javrre. Cseremisz: jer. Mordvin: erke. Szamojéd: jeuro.

Szumir: alaka (láb). Magyar: gyalog. Finn: jalka. Észt: jalg. Lapp: juolke. Cseremisz: jal, jol.

Szumir: char, kar. Magyar: ökör. Finn: herke. Észt: herg. Lapp: hergge. Zűrjén: kör. Osztják: char, kar. Vogul: kar, char. Szamojéd: kuru. Török: öküz. Burját: ukur, erekur. Tunguz: hukur, ukur.

Szumir: gisdin. Magyar: kecske. Észt: kic. Vot- ják: kecs. Tatár: kéje.

45 Szumir: lam. Magyar: lengeni. Finn: lennen

Vogul: lem. Szumir: gun, chum (férfi). Magyar: him (kan),

Zürjé: koni. Osztják: chui. Vogul: kum, chum. Szumir: néne (anya, néne). Magyar: néne. Votják;

anaj. Osztják: nen, ana, ane, Vogul: an, Szumir: am, ama: anya. Kirgis: eme, Csuvas:

ama: anya. Köztörök: em, szoptat. Mongol; eme: nő, Finn: eme, Osztják: imi, em. Magyar: eme.

Szumir: unu (lakás, székhely). Magyar: hon, Finn: huoné (ház). Észt: hone. Lapp: huona. Szumir: uru. Magyar: vár, város. Protoméd: urum.

Szumir: kar, (kerítés), Magyar: karó. Finn: kari. Észt: kari.

Szumir: gul: fénylik. Magyar: gyúl, villog. Vogul: volg: fénylik, ragyog. Osztják: volij: villog. Finn: vilku, Cseremisz: volgodi.

Szumir: sutul. Magyar: csatol. Finn: sitoaf Észt: siduma. Lapp: csadnat. Mordvin: sódon.

Szumir: nam. Magyar: nem (minőség). Protoméd: niman.

Szumir: túra (gyenge, törékeny). Magyar: törni, torha. Finn: törri.

Szumir: akku. Magyar: agg. Protoméd: ukku, Finn: akkó. Osztják: ika, iga.

Szumir: onan. Magyar: enni. Finn: annan. Mord- vin: andam.

Szumir: kat. Magyar: kéz. Finn: kete. Észt ι keszi: Kapp: ket, kiét. Votják: ki. Mordvin: ked. Cseremisz: ket, kid. Osztják: ket. Vogul: kat.

Különösön, ha a szógyököket nézzük, csodálatos a hasonlat. De ennek részletezése már a szumir

46 összehasonlító szó- és alaktanba való.

Azt is illik megjelölni, hogyan sikerült az ékira- tokat megfejteni és hogyan találták meg a szumir nyelvet.

Sem az egyiptomi képírást (hieroglif) nem ös- merte a mai kor, sem az ös egyiptomiak nyelvét. Hogy sikerült megfejteni, az annak a véletlennek köszönhető, hogy találtak egy olyan követ, melyen a felírt szöveg görög nyelven is megvolt. Ennek a feliratnak az alap-

Assziriai nyilas és lándzsás katonák.

ján, igaz rendkívüli nehézségekkel, fejtették meg az egyiptomi írást s ismerték meg a feliratok nyelvét.

A mezopotámiai feliratoknál nem volt ilyen sze- rencsés az ember. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi- féle nyelven és miféle írással voltak a talált cserepek megírva. A dolog reménytelenségét csökkentette az, hogy olyan feliratokat is találtak, amelyről azt sejtették, hogy ugyan az a szöveg háromfélekép, esetleg három különféle nyelven van felírva. Összehasonlítás alapján arra is rá- jöttek, hogy az első rész betűírás, a második rész szó- tagírás, a harmadik pedig képírás. Két darab ilyen há-

47 romnyelvű felírást az ősrégi persa birodalomban talál- tak, így arra gondoltak, hogy az első szöveg ópersa nyelven van megírva. De bizony a megfejtés nem ment.

Egy-két betűről sejtették, hogy mi lehet s egy

sokszor előforduló jegyről azt tették fel, hogy királyt jelent. Voltak olyan kísérletek is, amit ma tréfaként emlegetnek.

A megfejtés dicsősége Grotefend Györgyé egy fiatal göttingai tanáré. Nem volt nyelvész, de előszere- tettel foglalkozott titkos írások megfejtésével. A királyi könyvtár titkárával jó barátságban voltak. Ez, ismerve barátja ügyességét rávette, hogy tegyen kísérletet az ékírásokkal is. Megtörtént; sikerült neki az egyik fel- írás egyes szavait, később az egészet elolvasni. Hogy? Leírta a jegyeket, összevetette, melyikből hány fordul elő. Egyes jegycsoportok megismétlődtek. A király szót már megfejtettnek vette s ennek jegyeit behelyettesítette a szövegbe. A szasszanida királyok rendes címzését ismerte a történelemből és ezzel próbálkozott. Így ka-

pott ilyen szöveget: ... a király a királyoknak nagy (?) királya …-nek, a királynak a fia, az achamenida (?). Más leletekből ugyanis azt következtették, hogy a felirat az achamenida királyi családtól származik. Mikor ennyire volt, elkezdette a királyok nevéből nyert jegyeket belehelyettesíteni a szövegbe. így jutott Dárius és Xerxes nevéhez. Egy másik szöveg alapján Dárius apjáéhoz Hisztápeszéhez. Ezen az alapon sikerült a megfejtés. Hogy helyes volt, az nemsokára bebizonyo- sodott. Az angol Rawlinson egy persa szolgálatban Jévő tiszt, igen sok feliratot látott és tanyúlmányozott. Elzárva a világtól, alig hallott hírt Európából. Egy le- vélből csak annyit tudott meg, hogy Grotefend pár

48 királynevet elolvasott. A persepolisi ásatásoknál naponta kerültek elő feliratok. Feltűnt neki, hogy több tábla egyformálag kezdődik, de aztán mindeniknél egy-egy új jelcsoporttal bővült a tábla kezdete. Ebből arra kö-, vetkeztetett, hogy ezek nevek, még pedig leszámazottak nevei. Megkísérelte behelyettesíteni a régi persa király neveket s így sikerült az ékjelek értékét megtalálni.

Szardanapál kocsiból küzd az oroszlánnal.

Közben felfedezték a behisztáni négyszáz soros, három- nyelvű feliratot. Mikor ezt megfejtve hazaküldötte, a Grotefend-féle megfejtés is helyesnek bizonyult. Hogy aztán milyen munka volt a hibák kijavítása s a többi szövegek elolvasása, azt bizony még elképzelni is nehéz. Megállapították, hogy a feliratok második nyelve az óbabiloni, melynek a hódító Persia átvette mivelt- ségét. A harmadik írásfajjal boldogultak a legnehezeb-

49 ben. Ez képírás volt s félezernél több jegyet találtak benne. Talán még ma sem tudnók elolvasni e harmadik nyelven írt feliratokat, ha meg nem találják azokat az asszírok által készített szótárakat, melyekben fel volt tüntetve a jeleknek hang és képértéke is.

Ettől fogva tudták elolvasni a harmadik fajta feliratot. Az asszírok a jelzett szótárakat azért készítették, hogy a kihalt, de az irodalmi emlékekben és a templomi szent nyelvben még meglévő szumirt el tudják olvasni. A szótárak harmadik nyelve a szumir nyelv volt. Az ékírás szumir eredete is ekkor derült ki. Az ékjegyek, mint a képírás fejlődése – fonetikus jegyek voltak. Minden jegynek meg volt a maga szótagjele. De meg volt a régi képjegyalakja is, mint a khinaiban. Ha a jegyek szóértékét kerestük, azok a szémi asszir-babilóni nyelven nem jelentettek semmit. A szumir nyelvben pedig minden jel neve egyúttal annak a dolognak a neve a melyet jelent, illetve amit lerajzoltak vele, amikor még csak a képírás járta. Ebből derült ki, hogy az ékírást nem a szemiták, hanem a szumirok találták ki s így tőlük eredt és övéké volt az első ősi kultúra. Egy példát vegyünk a biztos megértés miatt: *: ezt a jelt a magyar ember csillagnak olvassa, a német Stern-nek, Ha a képértéket hangértékre rövidíti a magyar, akkor cs-t csinál belőle. De ha a német rövidítené hangértékre, akkor s-t csinálna. Ha egy feliratban a *-nak es a hang- értéke és csillag a képértéke, akkor az nem lehet né- metül s ha a német használná cs hangértékkel, akkor azt csak a magyarból vehette volna át.

Nos ez az eset történt a szumir Írással is. A hang- értékre rövidült jeleket csak megtanulták, átvették az assziríai és babilóniai szemiták. A közel 500 szumir

50 jegy mindenike szumir szó, melyeknek a szémi nyelvekben nincs is értelmük. Halévy makacsul megmaradt szumir tagadása mellett, még ezek kiderítése után is. Talán csak akkor győződött meg belsejében állítása tarthatatlanságáról, mikor a tisztán egynyelvű szumir Írásokat is kiásták Nippurban.

A japáni is átvette a khinai írást. De a khinai nem fejlesztett hangértéket, hanem minden új fogalomra uj jegyet alkotott. Ezt a töméntelen sok jegyet vette át a japán s olvassa japánul. Sőt egymás könyveit is el- tudják olvasni az egyik japáni, a másik khinai nyelven.

5. A szumirok története. Sem a szumirokról, sem az utánuk következő

szémi népekről nem került elé még olyan történeti munka, amely egybefüggőleg beszélné el a folyamköz- nek vagy ezek népeinek történetét. Az amit eddig tudunk, csak a királyok névjegyzékéből és egyes, töredékes fel- jegyzésekből áll. Egy-egy kor, egy-egy történelmi alak a talált írásokban elég részletesen van leírva, de a hé- zagok oly nagyok, hogy azok kitöltésére az újabb ása- tások szerencsésebb leleteinek megfejtéséig kell várnunk.

Nehéz dolog, a máig ösmert adatokból, az egyes ott élt népek történetének elkülönítése is. Hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik, azt is nehéz eldönteni. De azért van több támaszpontunk, amely a tájékozó- dást valamennyire lehetővé teszi. Látjuk azt a folyama- tot, hogy a szémiták egyre nagyobb tért hódítanak. Előbb, mint rabló betörők jelentkeznek, de ezeket a betöréseket hosszú időn keresztül diadalmasan veri vissza a szumirság kitűnő hadiszervezete. A további eseményekből azt látjuk, hogy az erőszakos terjeszke-

51 désből a szémiek átmennek a békés megtelepedésre, a bevándorlás, sőt beszivárgás útjára. Azt is látjuk, hogy az egyes városkirályságok torzsalkodásukban többször hívtak segítségül szémi nomádokat, ami biztos utat nyitott a térfoglalásra.

Az összevetésekből nyert biztos adatok azt mutat- ják, hogy a szémiták a szumir nép közé telepednek s századokon keresztül velük élve, részesei lesznek a szumir kultúrának. Mikor aztán annyira megszaporod- tak, hogy uralmukhoz meg volt a megfelelő faji tömegerő, lassankint egyre több várost kerítenek hatalmukba, míg végre egészen úrrá lesznek a folyam közön. Év- ezredes harcok ezek, melyeknek részleteiből bár csak egyetmást tudunk, meglátjuk a szumirság élet- halál harcát az élősdi fajtával | szemben.

Mint megdönthetetlen tényt szegezzük le, hogy a folyam- köz kultúráját a szumirság fejleszti ki s hogy mindaz, aminek folytatását találjuk a későbbi Babilon és Asszír birodalmakban, már meg volt a szumiroknál. így a kulturalapok a szumérság tulajdonai s az erre vonatkozó minden adatnál az eredetet náluk kell ke- resnünk.

Még egy igen fontos tényezőt kell itt megemlítenünk, amit a legújabb kutatások tettek kétségtelenné. Ez a tényező az, hogy a szumirság kultúrája nem szorítko-

zott egyedül a szumir népre. A vele szomszédos terüle-

teken élő rokon és testvérnépek is részesei voltak annak

II. Szargon vezérkari tisztje.

52

a nagy kultúrkörnek, melynek vezetői mai tudásunk

szerint, a szumirok voltak. Igen kevés még az, amit e dolgokról tudunk, de arra elég, hogy bizonyosnak ve- gyük azt, hogy a szumír kultúrvilág úgy állott az akkori világ közepén, mint például ma a fehér ember kultú- rája, a lentmaradt színes fajtákkal szemben.

Még ha unalmas volna is, kénytelen vagyok meg- jelölni a főbb forrásokat, melyekből a Mezopotámia történetére vonatkozó adatainkat merítettük.

Már említettük, hogy a legrégibb emlékezés a görög hagyományokból való. A görök források jobbika, mely való tényeken alapulva, eredeti források alapján készült, elveszett, csak néhány töredék maradt reánk belőle. Elnyomta ezt több más, fantasztikusan megírt, s ezért nagy kedveltségnek örvendett mű. A görög for- rások mellé, az ősibb korból, csak a Biblia történeti könyveiben fennmaradt adataink vetettek gyér világot e korra, de a bennük levő nevek annyira el voltak tor- zítva, hogy nehezen lehetett az adatokat áttekinteni. Az ékiratok adták aztán a megerősítést, felvilágosítást a gyér adatokhoz. Az ékiratok közül célunkra leghasznál- hatóbbak az időrendi feljegyzések, melyek lehetővé tették az eseményeknek időbeli rendbeszedését. Ezek és a királyok névjegyzékei, melyekben annak az uralkodó- nak, akiről készült, fel vannak sorolva az ősei is, tet- ték lehetővé, hogy ma a királyoknak csaknem teljes egy- másutánban tudjuk nemcsak mevét, hanem uralkodási idejét is. Egyes kiválóbb uralkodókról feliratos emlék- táblák is maradtak reánk. Ezek azok, amelyekből az események egy részét is megtudtuk állapítani. Az ilyen feliratok nemcsak az uralkodók haditetteiről emlékeznek meg, hanem részletesen felsorolják a béke műveit is,

53 Városok felépítése, csatornák készítése, árvíz ellen védő gátművek készítése, a termőterületek nagyobbítása, a nép nehéz sorsának könnyítése s a papi szipolyozás korlátozása, azok a békeművek, amelyek minden nagyobb uralkodót kitüntetnek. Sok a dicsőítő felírat is, de ezeket túlhajtásaik miatt, csak kellő összehasonlító kri- tikával szabad használni. Nagyon sok kiváló anyagot kaptunk a különféle és különböző korból ránk maradt krónikákból is. Épen ezek mutatják, hogy jeles össze- foglaló történeti munkáiknak is kellett lenni, de ezekre még ez- ideig nem talál- tak reá.

A harmadik fontos forrásunk A királyi lakoma felszolgálása. is egykori föl- jegyzésekből áll. Két helyen, Egyip- tomban, Tell-el-Amarnában és a kisázsiai Bokhazkjőjben akadtak nagy tömegű hieroglifákkal irt diplomátiai ok- mányra és levelezésre. Ezekből a külpolitikai érintke- zésre és helyzetre találunk kiváló adatokat. Abban az időben az ékiratok nyelve volt a diplomáciai nyelv az ismert világon.

A szumir történelem a világ teremtéséig viszi vissza az emlékezést. Ha eddig nem is kerültek elé olyan feljegyzések, melyek összefüggő történetét adnák a népnek, ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy történeti emlékezés nélkül voltak. A fennmaradt sok eposzszerű költői munka ennek az ellenkezőjéről győz

54 meg s ezekből összeállíthatjuk a mithikus őstörténetet,

A mondák szerint Apszu, az édesvizű tenger, mint a hímnemű és Tiamat, a sósvizű tenger, mint az ősi nő- nemű princípium összekeveredvén, létrehozzák a Mum- mut. Az így keletkezett ősi khaoszból születik meg az első istenpár s tőlük származnak a többi istenek, az égnek, földnek, mennynek, levegőnek, az alvilágnak és a vizeknek urai.

A fiatal istenségek zavarták a világ csendes folyá- sát. Ezért Tiamet isten elakarja őket pusztítani, de Márduk, az egyik isten-gyermek legyőzi őt s attól fogva ő lesz a világ ura. A mondába Márduk isten nevét a szémiek viszik belé, az ősi szumir istennév helyett.

A mondák szerint az első ember Adapa volt. Adapa eltöri a déliszél szárnyát. Ezért az istenek maguk elé idézik s meg akarják ölni, A föld istene Enki, figyel- mezteti Adapát, hogy ne egyék és ne igyék az istenek által kínált étel-italból, ha nem akar meghalni. Adapa ezért visszautasítja a kínált isteni vendégséget, pedig az időközben megszelídült isten az örök élet italát és ételét akarta neki adni. Ezzel eljátszotta az örök élet lehetőségét s mint halandó ember tért vissza a földre.

Egy érdekes relifkép maradt reánk, amelyhez a megfelelő szöveget még nem találták meg. A kép közepén egy gyümölccsel telt fa áll, jobb oldalán Adapa, baloldalán felesége ülnek. Az asszony háta mögött egy kígyó tekergőzik. Ez a kép a bibliai paradicsomi jele- netet ábrázolja, amikor az első emberpár a sátán csá- bítására bűnbe esik.

A földön elszaporodnak az emberek s egyszer csak: „lejött a királyság a mennyből a földre”. Az

özönvíz előtti királyok így az égből jött: Isten kegyel-

55

méböl való uralkodók. Érdekes, hogy ezt az ősi jelzőt még a mai uralkodók legnagyobb része is használja.

Az özönvíz előtti ősuralkódókról három király- névsor is került a kezünkbe. Ezek az őskirályról emlé- keznek meg. Közülök csak Dumuzi (a görög Adonis) a pásztor az, akiről nevén kívül valami följegyzés is maradt. A Dumuzihoz kötött monda szerint ez az isten a róla elnevezett hónapban meghal és leszáll az alvilágba. Mivel ő a szerelemnek és a szaporodásnak az istene, evvel a leszállással meghal a földön a szerelem. Istár istennő (Vé- nus megfelelője), akinek része volt Dumuzi halálában, kétségbeesésében utána megy az alvilágba s az istenek segítségével kiszabadítja Dumuzit és visszahozza a földre.

Az őskirályok életét a pátriár- kákét is meghaladó hosszúságúnak tüntetik fel a hagyományok. Ural- kodásuknak a vízözön vet véget.

A Gilgames eposz töredéke mondja el a vízözön történetét. Eszerint az istenek elhatározzák, hogy a bűnbeesett emberiséget elpusztítják. Enki isten, aki az embereket nagyon szereti, álmában közli a fenyegető veszedelmet Um-napistimmel. Meghagyja neki, hogy építsen egy óriási hajót s abba családjával együtt költözzék bele. Vigyen magával minden földi élőlényből egy párt. Um-napisiim (a szumir Noé) szót- fogad, elkészíti a hajót, s mikor beleköltözött, megjött az Isten által parancsolt vízözön. Olyan rettenetes ez, hogy maguk az istenek is megrémülve menekülnek fel

56 az égbe. Hét nap, hét éjjel dühöng a vihar, azután elcsendesedik. Elapadnak a vizek s Um-napistim hajója a Nisir hegyen szárazra jut. Um-napistim kinéz a hajó- ról, látja, hogy az egész emberiség agyaggá váliozott. Hét nap múlva galambot bocsájt ki, amely nem lelvén száraz helyet, visszatér a hajóra. A következő napon a fecskét bocsájtja ki, de ez is visszatér. Ő sem talált szárazföldet. Végre a hollót bocsájtja ki, de ez bőséges táplálékot találva, nem tér vissza. Erre Um-napistim is elhagyja hajóját minden népével s a hegy csúcsán áldozatot mutat be az Istennek.

Mikor Enlil isten megtudja, hogy az emberiség nem pusztult el egészen, iszonyú dühre gerjed s az istenek alig tudják megakadályozni abban, hogy a megmaradt földieket össze ne zúzza. Az égiek végre meggyőzik, hogy sokkal igazságosabb, ha az egész emberiség kiirtása helyett csak a bűnösöket bünteti meg. Megbékélve lejön a földre s Um-napistim hajójára megy. Itten feleségestől együtt letérdepelteti maga elé, aztán pedig felragadja őket az égbe, ahol örök-életet ad nekik.

A mezopotámiai népek felfogása szerint a vízözön után azonnal megkezdődik a történeti kor. Ha azonban a királynévjegyzékek adatait vizsgáljuk, még egy egész sor királynál találunk olyan életkori adatot, amely csak a mesék világába tartozhatik. A reánk maradt eposzok- ból ezeknek a királyoknak némelyike ismerős. Ilyen többek között Etana, a Kisi-dinasztia tizenharmadik tagja. Etana trónörököst vár. De felesége nem tudja a világra hozni. A király erre a napistenhez fordul segít- ségért, ez pedig a sashoz utasítja, hogy annak hátán menjen fel az ég istenéhez, aki egyedül segíthet rajta.

57

A sas nagy bajban volt, mert megette barátjának, a kígyónak gyermekeit. Ezért a kígyó egy üres cisternába taszította, ahonnan nem tudott felszállani s étlen-szom- jan kellett volna elpusztulnia. A sas megszabadításáért vállalkozik arra, hogy fölviszi az égbe. Elindulnak. A föld egyre kisebbnek látszik, Etana elveszíti bátorságát, s azt kívánja a sastói, hogy vigye vissza a földre. Lefelé jövet lezuhannak s Etana szörnyet hal.

Az Uruki uralkodó családból Lugalbanda alakja is mithikus személynek látszik. Zu, a viharmadár elra- bolta Anu istentől a világuralmat adó sorstáblákat. Az istenek egyike sem mer a vihar-madárral szembeszállni, hogy a táblákat visszaszerezze. Mikor ezt megtudja Lugalbanda, síkra száll, legyőzi a viharmadarat, vissza- veszi a sorstábiákat és visszaadja Anunak.

A mithikus hősök közzé számíthatjuk Uruk város erődítményének építőjét, Gilgamest, aki körül hatalmas mondakör alakult. Az eposz szavai szerint harmadrészé- ben volt ember, kétharmadrészében pedig isten. Gilga- mes (a görög Herkules megfelelője), barátjával ezer vi- tézi kalandot él keresztül. Az egyik kalandban elveszti barátját. Ekkor fölébred benne a haláltól való félelem. Szeretne rájönni az örökélet titkára. Elindul Őséhez, Um-napistimhez. Hosszú és ezer veszéllyel járó bolyon- gás után, a halál-vizén is keresztül csónakázva, érkezik meg. Um-napistim először elutasítja, de azután felesége kérésére megmondja, hogy az örök-élet elnyerésének első föltétele, hogy hat napon és hat éjjelen keresztül nem szabad aludnia. Gilgames az Um-napistim felesé- gétől sütött varázskenyér dacára elalszik s ezzel elve- szíti a halhatatlanságot. Ε miatt kétségbe esik. Um- napistim látva elkeseredését, megmondja, hogy a tenger

58 legfenekén nő az élet füve, amelynek az a tulajdonsága, hogy a megvénült embert újra ifjúvá változtatja. Gilga- mes felhozza a tengerből a füvet s haza indul, hogy azzal magának s népének biztosíthasa az örökifjúságot. Útközben megfürdik. Fürdése alatt egy kigyó csúszik ruháihoz s felfalja a megifjító füvet. A kígyó megfiata- lodik, de Gilgames most már véglegesen elveszíti a halhatatlanságot és sírva megy vissza hazájába. Otthon, hogy legalább valamit tudjon a halál utáni életről, Enkidu istenhez fordul, majd barátja szellemét idézi fel s őt kérdi meg, hogy mi van a halál után. Amit megtud, az nagyon szomorú. A test poná és hamuvá esik szét, a lélek pedig az alsó világba kerül, ahol üres árnyék életet él. Azok, akik hősi harcban estek el, még a legszerencsésebbek, mert ezek tiszta vizet kapnak inni s hozzátartozói kiszolgálják. Ha valakit rendesen eltemetnek s hozzátartozói meghozták a halotti áldozatokat, öröm nélkül, de nyugalomban él a más- világon s zavaros vizet kap italul. Az azonban, akinek holttestét nem temetik el, vagy akiről a hozzátartozói meg- feledkeznek, örökké bolyong az alvilág árnyéktalan forró és víznélküli pusztaságain s mivel nem kap sem étel, sem ital áldozatot, kénytelen a szemétdombok undorító étel- maradékait enni.

Ezek a hagyományok a Krisztus előtti hatodik, sőt hetedik évezredre vezethetők vissza. Azt szokták mondani a szumir tagadók, hogy lehetetlen ezekből a ha- gyományokból megállapítani, hogy mi bennük a szumir és mi a szémi elem. Majdnem nevetséges ez a fölte- vés. A Kr. e. hatodik, hetedik évezredben még nincsenek szémiek Mezopotámiában. Az a tény, hogy mindezek a vallásos mondák és mistériumok szumir nyelven

59 vannak megírva, s végig az egész szémi koron, mint templomi nyelven, a szumiron maradtak életben, már elég bizonyíték arra, hogy a szumirnak létezni kellett. Épen olyan ez, mintha valaki azt akarná elhitetni, hogy a ma csak templomi nyelvként élő latin nyelv sohasem létezett s így a latin nép sohasem lehetett.

Az ötödik ezredtől kezdődőleg a királylistákban

Kerub.

felsorolt uralkodók már rendes emberi időket élnek. Sajnos, hogy még ebből a korból is alig maradt egyéb reánk, mint a királyok névjegyzékei, amelyek úgylátszik, hogy iskolai kompendiumok voltak, diákok részére ké- szítve. Ebben a korban már apró városkirályságokat találunk s azt látjuk, hogy a főuralom egyik városból a másikba vándorol. Nagyon valószínű, hogy ez a hege- mónia-vándorlás mindig véres testvérháború következ- ménye, de ezeknek a harcoknak részleteit nem tudjuk.

60 Annyi bizonyos, hogy ezek a torzsalkodások teszik lehe- tővé az élősdi szémiták beszivárgását és uralomra jutását. Emellett bizonyít az is, hogy az ezen korig tisztán szumir nevek közé, már egy-egy szémi név is keveredik. Lehet, hogy ezeknek a szémi neveknek egyrésze csak divatból fölvett név. Olyan, mint Árpádházi királyaink idejében a nálunk is divatba jött szláv néváradat. Amint az akkori magyarok nem voltak szlávok, bizonyára az ezenkori szemítás nevek sem voltak szémiek. De már a negyedik évezredben biztosan megállapítható a szémi telepedés s ez ezred utolsó és a harmadik ezred első fele a két fajnak élet-halál küzdelméből áll. A harcok célja, hogy kié legyen a folyamközti művelhető síkság. Már eddig is egész sorát ösmerjük azoknak a látszó- lag kicsinyes harcoknak, amelyek egy-egy város és vidéke uralmáért folytak. Ha az erre, vonatkozó összes adatok kezeinkbe kerülnek, akkor bizonyára módunkban lesz ezt az egész szörnyű faji harcot végig kísérni. Az eddigi adatok is meggyőztek arról, hogy a szémiek túlnyomó részben belopózkodva szaporodnak el a szumirok földjén s akár ma a zsidók, előbb a gazdasági hatalmat kerítették kezükbe.

A város-királyokat a szumirok lugálnak nevezték. Túlnyomó részük főpap is volt. A lugálok rendszerint határsértés miatt veszekedtek össze. A mezopotámiai megművelhető oázisszerű területek szélein hatalmas legelőcsíkok terültek el. Ezeken a legelőkön kaptak össze. Az ebből fejlett harcok végén létrejött békeszer- ződésekből tudjuk ezt. Ε békeszerződések rendesen örök időkre állapítanak meg bizonyos határokat vagy jogokat, vagy pedig a legyőzött fél országának meghódításáról számolnak be, amelyben a legyőzött király már nem

61 lugálnak, hanem patesi, vagy isák (fejedelem) néven neveztetik.

Látjuk többször, hogy egy-egy uralkodó több vá- rost hódít meg, sőt uralmát kiterjeszti sokszor az egész „Országra”. Az a vélemény, hogy a szumiroknak nem volt soha egy központi hatalommal bíró, önálló és nagy birodalmuk, abban leli legerősebb cáfolatát, hogy a fő- hatalom elengedhetetlen feltétele volt: Nippur városának a bírása. Még a szémikor uralkodóinak idejében is meg maradt ez a ősi szokás.

A király listáknak egy fogyatkozásuk van. Az egy- más mellett uralkodó kis királyoknak megadja a név- jegyzékét, de nem jelöli meg párhuzamosságukat. Ε miatt sokszor majdnem lehetetlenség a pontos kormeg- határozás. Másfelől az történik, hogy igen sok király- nak, akikről a hagyomány nevükön kívül egyebet is megemlített, alig tudjuk megállapítani uralkodása idejét.

Kr. e. a negyedik ezredév végéről találunk egy följegyzést, hogy Mesilim király két város harcában, mint döntő bíró szerepelt s ennek emlékére állít föl egy feliratos határkövet.

Embi-Istár, aki talán Mesilim utóda lehetett, 3085 táján megverte Enug-Duanna királyt s fogságba hurcolta magával Uruk városába.

Valamivel később az aksaki Zuzu király megtá- madja Lagast. De Eannadu király alaposan megveri. Ennek az Eannadunak nagyapjáról Ur-Nináról egy ké- pes ábrázolású feliratos kő is maradt. A képen Ur-Nina épületanyagot szállít egy templom alapkő letételéhez. Úgy látszik innen maradt fönn az első kapavágás máig élő szertartása. Eannaduról számos feliratos kő maradt

62 reánk. Ezekből tudjuk, hogy hatalmát Upira, Úrra, Urukra és Elámra is kiterjesztette s mellé még Kisi királyának a címét is megszerezte. Úgy látszik, hogy az egész Délmezopotámiára kiterjedt a hatalma. Dacára ennek, a királylisták nem sorozták be őt a törvényes uralkodók közé. Dinasztiájának utolsó tagjától: Uruka- gintól szintén számos fölirat maradt reánk. Ezekből látjuk, hogy szociális téren is milyen gondosak voltak az akkori uralkodók. Az egyik feliratban ugyanis oly rendelkezések vannak, melyek a nép jólétének emelé- sét célozzák s intézkedéseket tartalmaznak, hogy a pap- ság nyerészkedési üzelmeit szüntesse meg és a súlyos egyházi adókat mérsékelje.

Úgy az ő uralmának, mint a Kisi dinasztiáénak Lugál-Zagisi vetett véget. Ez a hatalmas uralkodó nem elégedett meg azzal, hogy az ország fölötti névleges uralmat elnyerje, hanem egy hatalmas, központilag szer- vezett birodalmat alakított. Huszonötéves uralma alatt a Persa öböltől a Földközi tengerig terjesztette ki ha- talmát.

Talán itt érjük el azt a határt, amikor a szumirok uralma megtörik s a szémiek végleg felülkereked- nek. Az eddigi apró királyok közül talán lehetett egy- két szémita is, de túlnyomó részben szumirok voltak. Nemsokára Dél-Mezopotámia vezető szerepe is kétsé- gessé lett. Észak-Mezopotámia Akkád nevű városából való Szarukin király, aki hódító hadjáratot vezetett dél ellen s egészen a perzsa öbölig nyomult. Lugál-Zagisit is legyőzi és fogságba ejti. Kelet felé Barahszi és Elam szomszédos államokat hódítja meg. Északfelé a Liba- nonig és a Taurusig nyomul, sőt egyik hagyomány szerint még Cyprus szigetét is meghódítja. Érdekes

63 Szarukin származásának mondája. Apját nem ismerte ez még születése előtt meghalt, nagybátyja pedig nem törődött vele. Ezért anyja a titokban született gyermeket egy szurokkal vízhatlanná tett kosárba rakva a folyóba teszi. A gyermek Akki nevű vízöntözőhöz kerül, aki fölneveli. Előbb kertész lesz b;lole, később pedig a király pohárno- ka. Mint ilyen kerül Akkád trón- jára. Néhány fel- jegyzés szerint Szarukin az első szémi uralkodó, aki fajtestvérei- nek „a fekete fe- jűeknek” uralmát egész Mezopo- támiában állan- dósítani akarta. Ugyanez a felirat a szumirokat „tar koponyájúaknak” nevezi. Ebből és pár hasonló feliratból némelyek arra következtetnek, hogy a szumirok talán szőkék lettek volna. Szarukin hódított birodalma lakói, uralkodása vége felé, hatalmas lázadásban törtek ki, amelyet csak nehezen tudott legyőzni. Utódai alatt ezek a harcok meg- meg újultak s végül is a dinasztia bukásához vezettek. A Szarukin által uralomra került szémita népségnek Akkád nevet adtak. Ez elegyedik össze a szumirsággal

Szargon király és hadvezére.

64 s ebből a keveredésből származik az a népség, amit később szumir-akkad néven neveznek meg a történet- írók. Ettől az időtől fogva a szíriai pusztákról folytonosan újabb és újabb szémita-arab törzsek nyomulnak a folyamköz vidékére, amelyek részben betöréseikkel okoznak hatalmas károkat s gyengítik a letelepedettek apró országait, részben a kevésbbé sűrűn lakott északi vidékeken telepednek le s alakítanak országokat. Az egyik szémi törzs alakítja meg Babilóniai Legészakon már ekkor kezd kialakulni Assiria. Mind a két állam szémita jellegű, sőt szémita, amely átveszi e szumérok művelt- ségét. Mezopotámia további története már a szumérok élethalálharca, melyben a szumirság elpusztul, vagy be- olvad a hódító szémitákba.

Az alábbiakban egy egészen rövid áttekintését adjuk Mezopotámia történetének, hogy megláthassuk a világ első kultúrájának elég szomorú sorsát.

Kr. e. 4000-től 2000-ig tart a szémi beáramlás ideje.

Kr. e. 3100 körül még egy szumir uralkodó dönt az összekapott kiskirályok patvarában.

Kr. e. 2950-ben az aksai szémita Zuzu király meg- támadja Lágost, de csúfos vereséget szenved.

Kr. e. 2662 után a hegemóniáérti 300 éves harcot Luggál-Zaggí viszi diadalra, aki Szumir és Akkád ki- rályságait kezében egyesíti.

Kr. e. 2638 körül Szarukin a szémi Akkád királya legyőzi Luggál-Zaggit és hatalma alá hajtja az egész Délt. összehódított birodalmát Akkádnak nevezi. A szumirok ereje még nincs megtörve s már Szarukin ural- kodása vége felé, hatalmas függetlenségi harcot in- dítanak.

65 Kr. e. 2456-tól és 2450 között dűl el a szumir-

ság újabb 150 éves szabadságharca. Dél győz. Óriási szumir felendülés indul meg. Gudea, a Lagosi szumir fejedelem, vívja ki e győzelmet. Ez a király hagyta reánk az eddig ösmert legszebb és legművészibb em- lékeket. Ezek a műkincsek bizonyítják a legszembetű- nőbben azt, hogy a szémitaság nem fejlesztette tovább a szumir kultúrát, hanem egyszerűen megállította azt

Kr. e. 2426 körül a szumir ujraébredésnek vége szakadt. A gutuk – a hegység sárkányai – betörnek Kaldeába s 125 éves uralmat alapítanak. Kirabolják, el- pusztítják, koldusa teszik az országot. Az el nem pusz- tított szumirság nagy részét elhurcolják. Az ily módon megapadt szumirság nem kap több utánpótlást, mert a közbenyomult idegenfaju népek elzárják vérrokonaitól. A szémitaságba azonban annál bővebben omlik a puszta- ságról a szaporodás. A gutu uralom 2302-ig tart. Még egy évezred múlva is zsoltárok panaszolják azt a rettenetes pusztulást, ami az országot érte általuk.

Kr. e. 2301 körül a gutuk uralmát ismét Dél veri le. Hogy milyen szívós lehetett a szumirság, az mutatja legjobban, hogy ilyen rettenetes harcok és pusztu- lás után is képes volt erre. A szabadságharcok félez- redes végtelen erőfeszítése kimeríti őket s mikor a kétségbeesett küzdelmek lezajlottak, a lesen álló szémiek csaptak rájuk, kerekedtek felül. Ha magyar ember nézi ezeket a harcokat, lehetetlen párhuzamot nem vonnia a magyarságnak a Habsburgokkal vívott évszázados har- caival.

Kr. e. 2294. körül a szémita Ur-Mummu egyesíti Szumirt és Akkádot s ezzel új politikai alakulatot teremt. A túlsúly a szémitáké lesz, hivatalos nyelvnek megma-

66 rad azonban a szumir, de ettől az időtől fogva az ön- álló szumir kérdés kezd megszűnni.

Kr. e. 2225 körül Assiria kezd megerősödni. Et- től az időtől fogva a Dél alatt többé nem Szumirt, hanem a szumir akkád részt, illetve új nevén: Babilóniai értjük. Észak pedig nem Akkádot, hanem Assiriát jelenti. A szémi terjeszkedés kezdi eltemetni a multak- nak még az emlékét is.

Kr. e. 2187 körül a szémi terjeszkedésnek kívülről támad ellensége, az eddig vazallus Elámban. Ez az állam Kr. e. 2300 után alakult. Alapítói a kaukázusi alarodi népekből kerültek ki. Meggyőzve Kaldeát, Ur város királyát láncba verve, rabként viszik el. Ugylátszik, ez a betörés kényszeríti Ábrámot (Ábrahámot) az Úr- ból való menekülésre. Ezek alatt a harcok alatt ragadja magához a hatalmat Babilon. Kicsi hübér-államocska volt, melyről alig esett szó. Sin-Mubullit, vazallus fejedelem, a harcok alatt árulással és ügyeskedéssel any- nyira megnöveli birtokát, hogy hamarosan úrrá lesz az apró város-fejedelmeken. Az Elámiták betörése is sú- lyos csapás lehetett. Legalább erre vallanak a reánk maradt panaszdalok. A Sin-Mubullit által alapított hatalmat fia, Hamurábi fejleszti tovább. Ez az uralkodó egyike a legtehetségesebb és legvakmerőbb történeti személyeknek. A kis Bábelből kiindulólag világbiro- dalmat teremt s meghódítja egész Mezopotámiát és annak minden irányban lévő szomszéd államát. Hamu- rábi uralkodásáig az államnyelve a szumir maradt. Ezen voltak megírva az összes törvények is. Hamurábi ösz- szegyűjteti az összes szumir törvényeket s azokat szémi nyelvre fordíttatja. Ezzel az ország hivatalos nyelvét és a törvényhozásét is szémitává teszi. A Hamurábi tör-

67 vény gyűjteménye teljes egészében reánkmaradt. Ezek a törvények azok, amelyek megmutatják a szumirság végtelen nagyságát s igazolják azt a többször hangoztatott állításunkat, hogy a technikai vívmányokat leszá- mítva semmivel sem állottak a mi kultúránk megett, sőt sok tekintetben felül is multák azt. Ez a kor a szumirságra olyan volt, mint a Habsburgok magyar irtása. Ő is irtotta, üldözte a szumirságot, amelyet bár lenyűgözött, de végleg megsemmisíteni nem tudott. A szumirság ezután is éppen úgy megvetette, mint azelőtt a durva, bárdolatlan és műveletlen szémitát. Ezután is, még hosszú időn keresztül, minden Észak, tehát szémita ellenes mozgalom tőlük indul ki.

Kr. e. 1884 körül a szumirság új szabadságharcba fogott s Íluma-Ilu vezérlete alatt a nehezen megközelít- hető és jól védhető déli mocsaras vidéken önálló dinasz- tiát alapít, amely 368 évig tartja magát. Időszakonkint még a hegemóniát is magához ragadja. Ε dinasztiának három első uralkodója szémita nevű, a többi nyolc azonban már szumir nevet visel. Az elszémitásodást kezdet- ték magukról a külsőségességekben is lerázni. Uralmuk 1517-ig tart. Babilónia ezért még megmaradt s jó ideig tartja magát, de Asszíria előretörése lassankint megfosztja hatalmától. A későbbi századokban az assir hatalom egészen a tengerig terjeszkedik.

Kr. e. 1758 körül rettenetes csapás éri a kultur Délt, amely a szumirság feltámadására való újabb kí- sérletet is meghiúsítja. A hatti nép tör Dél-Mezopotá- miára s romba dönti annak minden városát. Ettől fogva tűnnek el a déli városok a szereplés színpadáról. Olyan volt ez a csapás a kultur Dél részére, mint a magya- rokra a tatárjárás. A hattik sem maradtak meg az

68 országban, hanem annak teljes elpusztítása után tovább vonultak. Talán sikerült volna még egyszer újra ösz- szedni magukat a szumiroknak, ha rövidesen egy uj ellenség nem támad reájuk.

Kr. e. 1746-ban a hatti pusztítás által gazdátlanná vált városokat a kassuk szállják meg s Gandás nevű királyukat Babilon trónjára ültetik. Félezer esztendeig

(1171-ig) uralkodik ez a nép és család Dél-Mezopotámián. Ugylátszik, hogy ke- vesen voltak ahhoz, hogy a szémita né- pet felszívhassák. Ezért történhetett, hogy ök alkalmaz- kodtak a szémiták- hoz s így szémita maradt minden: a törvény, a nyelv, a hit.

Kr. e. 1700 körül a hatti betö-

rés után, a közép- Eufrátes mentén alakult Mitani birodalom kapott erőre. Ebben az időben Asszíria is annyira legyöngül, hogy a főhatalom egész Mezopotámiában Mitani kezébe kerül. Erről a korról alig van valami nyomunk s ha az egyiptomi Tell-El Amarnia és a kis-ázsiai Bokházkői ásatá- sokból nem kerültek volna elé e korra vonatkozólag adataink, még azt sem tudnók, hogy a Kr. e. XV. és XIV. században Egyiptom volt Elő-Ázsia ura. A Mezo-

Királyi kocsit vivő apródok.

69 potámiába betört hattik népe, 1758 után valószínűleg Egyiptomba megy tovább, hol 1560-ig uralkodnak a hikszószok neve alatt. Egyiptom ellenük való sza- badságharcaiban megedződik s így lesz ura Elő- Ázsiának.

Kr. e. 1525 után Ea-Gamil, a tengerparti szumir király, elég hatalmasnak hitte magát arra, hogy a bitorló kassikat elűzze. A kifejlett harcokban 1517-ben életét vesztette egy csatában. Ezzel megdűl a szumir dinistia s a szumirság újra rab lesz. Teljes megtörésükről még ekkor sem beszélhetünk, mert még 1450 táján is meg- kísérlik függetlenségük kivívását.

Kr. e. 1174-ben Elám Babilonra tőr s hadait le- verve végig pusztítja az országot. Kivonulásuk után forradalom tör ki, amely elűzi az utolsó kassi királyt s helyébe nemzeti dinasztiát emel. Ez a dinisztia már teljesen szémita.

Kr. e. 1170-től-1101 közötti idő Babilónia és Asszíria versengése az elsőségért. Egymást őrlik fel s ez alatt a környező államok kapnak nagy erőre Mindjárt a kor elején a már régóta beszivárgó arámi népek tőr- nek be s uralkodójukat Babilon trónjára ültetik. A szu- jnir vérű Dél még egyszer talpra áll s 46 évig tartja magát. Ez az utolsó szumir fellobbanás. Azután nincs többé szó róluk, elpusztultak, beolvadtak. Babilónia is lassan pusztul. A teljesen legyengült Asszíria a védettebb hegyvidéken épített Ninivébe teszi át székhelyét, ahol lassankint uj erőre kap.

Kr. e. 900-800 között Média és Urartu orszá- gok lesznek hatalmasok és egyre döndtőbben avatkoz- nak Mezopotámia ügyeibe.

Kr. e. 750 körülre Asszíria megerősödik. Tu kulti-

70 Apal-Esár erőszakkal foglalja el a trónt. Csodálatos szervező képessége mellett elsőrangú hadvezér, aki rövid idő alatt nemcsak az egész folyamközre terjeszti ki hatalmát, hanem Áramot, Urartut, Júdeát és az Arabokat megfenyíti s a bevehetetlennek tartott Árpád várát is elfoglalja. Az addig is szokásban volt deportá- lást általánossá teszi. A lázadó tartományok lakosait fel- pakolta s a birodalom belsejébe telepítette, helyükbe pedig megbízható elemet vitt. Ez a deportált nép ké- sőbb minden felforgató törekvés kész talaja lett s az ország bajbajutásánál mindig ők lettek az árulók.

Kr. e. 714-ben II. Szarukin assir király összetöri Urártut. Ezzel megsemmisíti azt az ütköző államot, mely az északról jövő betöréseket felfogta eddig Mezopotá- miáról, Néhány év múlva már itt találjuk az északi Kimmerieket és a Szittyákat.

Kr. e. 689-ben, utóda alatt, Bábelt lerombolják s a folyó vizét a romokra vezetik, hogy nyoma se maradjon.

Kr. e. 670 körül II. Szarukin harmadik utóda a sógorává tett Bartatu skytha királlyal szövetkezik s ki- szorítja Uraríu területéről a Kimmerieket. További hadjárataiban Elámot, Palesztinát, Médiát, az arabokat és Egyiptomot veri le, vagy hódítja meg kitűnő had- seregével.

Kr. e. 650 körül Assur-Ban-Apli követi a trónon, Megtartja elődei hódításait. Nemcsak kiváló hadvezér, de igen magas műveltségű ember. Felkutattatja az egész Mezopotámiában még feltalálható irodalmi emlé- keket, azokról hiteles másolatokat készítetett, melyet pa- lotája könyvtárában helyezett el. Ezt a könyvtárat ásták ki az angolok s az itt talált 22 ezer cseréptáblának

71 köszönhetjük, hogy ezt az eltemetett, elfeledett kort fel- támaszthattuk.

Kr. e. 616 után, utóda alatt elbukik Assiria. Előbb babilóniai vazalusa lázad fel s döntőleg megveri, a következő évben Média támad rá, Kiakszáres (Uva-Kis- Tar) nevű királya vezetése alatt. 612-ben már a fővá- ros is elesik s 606-ban az utolsó Assir város, Harám is a Médek kezébe kerül.

Kr. e. 605-ben alakul a romokon az Uj-Babiloni birodalom, mely gyorsan fellendül és terjeszkedni kezd. Már 586-tól fogva Babilóniába hurcolják a zsidókat, három csoportban.

Kr. e. 539-ben Kirus perzsa király megbuktatja Uj- Babiloniát is. Az újonnan felépített s a mocsarak fel- használásával bevehetetlenné tett városba, a bevezető titkos utakat a deportált zsidók árulták el s ők nyitják ki éjjel titokban az erősség kapuit a perzsák előtt, Árulásuk jutalma az lett, hogy Kirus visszabocsátotta őket Palesztinába.

Itt lett vége Új-Babilóniának is, a Mezopotámiai ősi kulturföld utolsó romjának. A zsidók szeretik Mezo- potámia kultúráját úgy tünteti fel, mintha az a zsidók kultúrája lett volna. Avval tetszelegnek maguknak, hogy ők adták, mint ilyenek, a világnak a kultúráját. A való- ság az, hogy évezreddel előbb elmenekültek a babiloni kultúrkörből s uj Babilónia bukásakor az ő árulásuk adta meg a halálos döfést ennek a kulturvilágnak.

Kr. e. 323-ban a görög Nagy Sándor fel akarta támasztani Babilont s óriási birodalma székvárosának szánta, de korai halála meggátolta terve kivitelében. így múlt el a szumir nagyság minden maradványa.

72

6. A szumirok hitvilága.

A legnehezebb kérdéshez jutottunk. Az ötezer évvel ezelőtt már majdnem kihaltnak tekinthető szumir- ság hitvilágát mai ösmeretek szerint majdnem lehetet- lenség tisztázni. Ha azonban a tudomány által kiderített néhány adatot ítéletünk körébe vonunk, legalább némi- leg képesek leszünk a körvonalak meghatározására.

A szémita népek a legvaskosabb bálványimádók voltak az ősidőben. Egyik kútfő szerint a bálványistensé- gek száma olyan nagy volt, hogy már nem győzték a sok áldozatot. Ez a kényszerűség lett szülőoka annak, hogy a bálványimádásról áttértek az egy Isten imádására, amikor is a legnépszerűbb istenségből megteremtették az egyetlen Istenséget. Talán így és ezért lett Jehova is a zsidók nemzeti istene.

Másfelől ma már tisztázva van a turáni faj ősi vallása, a sámánizmus. A szumirok, mint turáni népek ezt az ősi sámánizmust vitték magukkal az őshazából Mezopotámiába. A szémita bálványimádó politheizmus- ból és a szumér sámánizmusból gyúródott össze aztán az a vallás, amely Mezopotámiában évezredeken keresztül uralkodó vallássá lett.

Az alábbiakban ezt a vallást ismertetjük annak hangsúlyozásával, hogy végig az egész Mezopotámiai kulturkör sok ezredén a vallási szertartásoknál a mis- tériumok, vallási mondák és vallási szertartások szumir nyelven éltek s így nagyobb részükről fel kell tételezni azt, hogy a szumir szellem termékei.

Már az eddigiekben láttuk, hogy az ótestamentum világ és emberteremtési története, a bűnbeesés, az özönvíz, mind megtalálják előképüket a szumir hagyo-

73 mányokban, évezredekkel hamarabbi följegyzésekben, mint ahogy azt a zsidó bibliában találjuk. Mózes szü- letésének és felnövekedésének körülményein kívül igen sok más ószövetségi jelenséget is megtalálunk a szumir hagyományokban. A főkülönbséget az adja, hogy a szumírok és a mezopotámiai

szémiták nem voltak egy Isten hivők. Vannak ugyan olyan

tudósok is, akik azt állítják, hogy a szumir népek eleinte egy Isten hivők voltak s vallásuk csak azután corrumpálódott. Azt is állítják többen, hogy maga a zsidó val- lás és az ószövetség na- gyobbrésze mezopotámiai eredetű s a zsidók csak átvették és saját lelküle- tükhöz idomították. Mind ezekre a kérdésekre ma még feleletet nem adhatunk s legföljebb újabb és szerencsésebb leletek szolgáltathatnak olyan a- nyagot, amelyek alapján ezt a kérdést el lehetne dönteni.

A mezopotámiai városok majdnem mindenikének éppen úgy volt egy különös tiszteletnek örvendő isten- sége, mint város királya. Említettük már, hogy ezek a város királyok túlnyomó részükben papi fejedelmek is voltak. A helyi istenségek egy részét a többi városok- ban is tisztelték. A hegemóniára törekvés következmé- nyének is tulajdonítható az az érdekes jelenség, hogy

Királyi trónt vivő

apródok.

74 az isteneket egymással rokonságba hozták és a rokon- ság minőségét egész családfák és geneológiák készíté- sével igazolták. Ma tényként áll előttünk, hogy a zsidók Jehovája is ilyen helyi istenből lett a zsidó istenné. A nemzeti istenek eredete mindenütt e felfogás eredménye.

A mezopotámiai istengárda legeién egy hármas istencsoport állott: Anu, Eníil és Enki.

Anu a megszemélyesített menny, aki nagyon messze, a legmagasabb égben székel. Földi szentélye Uruk városában, az É-Anna (mennyháza) volt, de minden valamire való városban voltak templomai. Párhu- zamként fölemlítem, hogy a tungusoknál végzett kuta- tásaim alatt szintén úgy találtam, hogy a tungusok a legmagasabb mennyben képzelnek egy főistenséget, aki olyan jóindulatú az emberekhez és olyan messzi van, hogy nem is kivan a maga részére áldozatot. A khinai felfogásban is az ég olyan magasan áll az ember fölött, hogy egyedül a császár hozhat neki áldozatot. Ezek a vonások azt tanúsítják, hogy Anu isten fogalmát a szumirok az ősi turáni közösségből hozták magukkal. A babiloni és asszir-szémi felfogás Anura új vonásokat ragaszt. Sötét, zárkózott, titokzatos és félelmes isten- ségnek festik. Úgy tetszik, mintha a bosszúálló Jehova példányképe a babiloni Anu lenne.

Enlil istennek, aki a levegő és a forgószél ura volt, Nipur város volt a szent helye. Ő a turáni vihar isten. Melléknevei: az országok ura, a hegységek ura. Templomát hegyházának nevezték. Az emberek iránt őt sem tartották jóindulatúnak. Azt hitték, hogy a sors- nak, a végzetnek ő az ura. Úgy hitték, hogy az ősidők- ben az ő gondolata volt a világnak vízözönnel való

75 elpusztítása. Mivel ez nem sikerült, haragossá lett az embernek. Hogy szumir ősi istenség volt, azt legjobban bizonyítja az, hogy a szémiek egész mondakörét átvit- ték a szémi Marduk istenre.

Anu tartózkodási helyét a papi hagyományok az egyenlítő vonala fölé helyezik, szent számának a hatva- nat adták. Enlil lakása az egyenlítőtől északra eső öv s szent száma az ötven. Felesége Ninlil, aki az embereket szereti s a hozzáfordulók érdekében férjénél közbenjár.

A harmadik főistenség Enki, Anunak a fia és képmása. A földnek, az alvilágnak és az alsórészeknek az ura. Az emberek iránt állandó barátsággal viseltetik s az istenekkel szemben mindig az emberek védelmére kel. Lakása a földi világ alatt, földi székhelye mindig a folyamok torkolatánál van. Főszentélye Elidu városá- ban a persa öböl partján volt. Ö az, aki az embereket megtanította a megélhetéshez szükségesekre, a különböző mesterségekre, az írásra és minden tudományra. Minden titokzatosságnak, varázslásnak, jóslásnak, ráolvasásnak ő a nagymestere, akit maguk az istenek is nagy tiszteletben részesítenek. Az istenek háborúságaik alkalmával mindig keresték barátságát. Mellékneve: Nudim-Mud; a teremtmények létrehozója. Ő az, aki Adapának megmondja, hogy ne egyék az istenek halált hozó ételeiből, ö parancsolja meg Um-napistimnek a hajóépítést a viz- özönkor. Általa gyógyulnak meg a betegek, ő támogatja a gyöngéket^ az elhagyottakat s ő az, aki a gonosz ellen megvéd. A csillagászok szerint égi birodalma az egyenlítőtől délre esoïész. Szent száma a negyven. Fele- sége Dám-Ki-Ha, vagy Dámgalnunna, az ég és föld úrnője. Később az anya-istennő szerepét játsza. Ha megfigyeljük az Enkihez kötött tulajdonságokat és tet-

76 teket, lehetetlen föl nem ismerni a turáni mithologia világügyelőjét. Ezen három főistenség mellett egy egész csomó alsóbbrendű istenséget találunk.

A szent 30-as szám birtokosa a holdisten: Nan- nar, a Világító. Szumir felfogás szerint örök küzdés- ben van a sötétséggel s csak az istenek segítsége viszi diadalra havonkint megújuló küzdelmét. Veszedelmesebb küzdése akad holdfogyatkozáskor, amikor a sötétség orvul tör reá s legyőzni készül. Ősi szentélye Ur váro- sában volt, ahonnan a zsidók őse, Ábrahám kivándorolt Palesztina felé. A sötétséggel való küzdelmet megtalál- juk a japáni hagyományokban is (Hagoromo regéje). Nannar holdisten sok tekintetben még Enlillel is verse- nyez, mert ő is befolyással van a végzetre, mint az élet ura. Mellékneve a bölcseség ura s mint ilyen a jóslás, álomfejtés és orvostudományok isteneként is szerepelt. Mezopotámia perzselő ki mája teszi megért- hetővé, hogy a nap helyett őt tartották a fák és növé- nyek megnövelőjének és az emberek éltetőjének.

A 20-as szent szám a napistené Utu-é. Mellék- neve Babbar volt, ami fénylőt jelent. Mint a leghatalmasabb égitest, különös tiszteletben részesült, sőt sze- mélyét három részre is választották, a felkelő, delelő és lenyugvó nap személyére. Azt hitték róla, hogy reggel kitárja a nagy égi kaput s a két hegycsúcson felmászik az égre s úgy megy azon végig minden nap. Fenn- jártában belát mindenüvé, még a tengerek fenekére is. Éjjelre pedig az alvilágba tér pihenni. Perzselő hatásá- tól féltek s ezért a halál képviselőjének tartották. Fő- tulajdonságául mégis a fényt vették. A föld és az ég hatalmas bírája ő, a mindent látó, a jogot őriző, az egyenesség útja, a gyöngék, erőtlenek, özvegyek és

77 árvák, a szegények és elhagyatottak, a félénk vándorok és utazó kereskedők védője, akihez mindenek segít- ségért folyamodnak. Mint hős félelmetes harcos, akinek semmiféle gonosz nem állhat ellen. Szumirországnak is ő a megoltalmazója és megvilágosítója, Főszentélye Larsza városában volt, de majdnem mindenütt volt olfáia vagy temploma.

A tízes, de egyúttal a hatos szent számmal is jelölt isten Iszkur, vagy Mur, a zivatar Isten, aki úgy

bömböl az égben, hogy eltépi a vizek kötelékeit s víz- áradattal borítja el a földet. Nemcsak az emberek, hanem az istenek is féltek tőle s mikor rájött a dühe, az égi istenek az égbe, a többiek az alvilágba menekültek előle. Mint eső istent a növényzet és állatvilág jótevő- jének s a bőség urának tartották, akit minden élő könyörgéssel kért, hogy ne zárja el az ég csatornáit ne dugaszolja be a föld forrásait, hogy ne jöjjön az országra drágaság, éhhalál és pusztulás. Székhelye Bét- Karkara volt. Feleségét tartották a hegységek és hó- viharok istennőjének.

A szent tízes számot a tisztán szemitának mond- mondható Marduk isten is viselte, ő csinálta a mezo- potámiai istenek közül a legnagyobb karriert. A szemita papok, valószínűleg Hamurábi uralkodó parancsára, le- győzetik vele Tiamatot, a szumir főistent, az ő kezébe adják az istenek feletti uralmat s ennek jelvényeit, a sorstáblákat és az istenek királya, menny és föld leg- főbb parancsolója díszítő jelzőket.

A főistenek mellett, mint ezek gyermekei, unokái és dédunokái egész sereg kisebb-nagyobb istenséget találunk, akik a csillagoknak, természeti jelenségeknek, hegyeknek, völgyeknek, országoknak, városoknak, tár-

78 sadalmi osztályoknak, termőföldnek s az embert érhető minden jónak és rossznak, apróbb-nagyobb hatalmú istenei voltak. Az istenségek számát a papi teologizá- lás 3600-ra tette s két csoportra osztotta. Az Anu köré csoportosított égi Igigék s az Enlil köré csoportosított földi Anunák csoportjára.

Az istenek után rangsorban a héroszok következ- tek. Ezek közé számítják az istenek sorából a földre került öskirályokat és olyan hősöket, akikről azt tartot- ták, hogy részben istenek, részben emberek. A szumir Ádámot: Adapát, az özönvízből megmenekült Um-napistimet, azután Gilgameszt, meg a hét bölcset, akik Ur, Nippur, Eridu, Kuüab, Kis, Lagás és Surapak váro- sokból származtak, sorozták ezek közé.

A héroszok mellett akik jók, nagyok és hősök, vagy bölcsek voltak, találunk a mezopotámiai hitvilág- ban ezrekre menő s démonoknak nevezett rossz szelle- meket. Ezek közé számították a halottak szellemeit, az éjszaka járó, meg a betegségeket okozó démonokat, a gyermekek rémítőit, a nyavalyatörés okozóit, akiket mind határozatlan alakú sötét lényeknek képzeltek. Az alvilág- nak s a gyilkos sivatagoknak ezek a settenkedő rémei ott vannak mindenütt, ahol betegség van, ahol szeren- csétlenség történik, vagy ahol bűnt követnek el Vér- zabálóknak, vérszívóknak tartják, akik elrabolják a gyermeket az anya öléből, elszakítják a férjet a feleségtől, ellenségekké teszik a testvéreket, megfosztják nemcsak egészségétől, hanem vagyonától is az embert« Elrabolják a becsületet. Minden teremtett lénynek ellenségei. Dög- vészt, pusztulást, döghalált küldenek rájuk, az állatot kiűzik vackából, a madarat fészkéből s nemcsak a házi- állatokat, de még a vadonélőket is elpusztítják.

79 A démonoknak földi szolgái a férfi és női bo-

szorkányok, akik megtanulták a démonok titkos isme- reteit s szemveréssel, ráolvasással és mindenféle ártó cselekedetekkel szabadítják rá az emberekre a pokol gonosz seregét s mindenféle borzalmat és szerencsét- lenséget okoznak a földön.

A démonok lelketlen gonoszságai elpusztítanák az egész világot, ha nem volnának jó szellemek és tündé- rek, akik megszánva az embert, minden erejükkel igye- keznek távoltartani védencüktől a rosszat és ártalmasat. Eddigi ismereteink szerint minden démonnak meg volt a maga ellenlábas jó szelleme s az ember igyekezeté- nek oda kellett irányuljon, hogy minél több jó szelle- met tegyen barátjává, akik megsegítik s megvédik őt a gonosztól. Ebből a korból maradt reánk a védőszel- lemek, védőszentek hite.

A mezopotámiai világfelfogás minden embert istene gyermekének tart. Az istenek határozták el az ember megalkotását. Egyik eposz így festi ezt:

„Vért akarok megkötni, csontot létrehozni, Lelkes élőt előállítani, legyen ember a neve. Meg akarom teremteni a lelkest, az embert.”

Az ember megteremtése úgy történik, hogy a meg- ölt Tiamát isten vérét összekeverik földdel s ebből csi- nálják meg az istenség képmását, melyet aztán lélekkel elevenné tesznek. Ezért joggal viseli az ember az: istene gyermeke nevet s ezért van az, hogy az istenek védik az embereket. A különféle apró királyságok mondái az ember teremtését más-más istennek tulajdonítják. Ebből származtak az egymás elleni torzsalkodások, mert mindenik törzsnél kifejlődött az a hit, hogy az őt teremtő jsten az övé, csak őt védi s mindenkit, aki ellene tör,

80 isteni hatalmával megsemmisít. Ez a zsidó Jehova képe is, aki megígéri, hogy népének ad városokat, amelyet nem ők építettek, országokat, melyeket nem ők alkottak s megteszi őket nemcsak a királyok, de a világ királyaivá is.

A megteremtett embert istenének kegyes keze vezeti keresztül az életen. Az élet és az ember rendel- tetése az, hogy az isten szolgálatára álljon. Olyanforma ez a felfogás, legalább a szémi hatású részekben, mintha az ember azért volna, hogy az istenek helyett dolgoz- zék, azért, hogy azoknak az életét kényelmessé tegye.

Az istenség akarata többször jutott a halandók tudomására közvetlen kinyilatkoztatás által, ébrenlétben, vagy álomban közvetítve. Ezeket a kinyilatkoztatásokat az ég írásának nevezik az egyházi törvény-gyűjtemé- nyek. Ha az emberek rendeltetésüknek élnek s az istenek akarata szerint cselekszenek a világrend is egyensúly- ban marad s az ember vagy az emberiség a kegyelem állapotában van. Az isten örvendez az ilyen embernek, vagy népnek, kedveli s a jót jóval fizeti. Ha azonban az ember eltér az istenek rendeletétől s akár szánt- szándékkal, akár hanyagságból, vagy tudatlanságból is, megsérsi az isteni rendelkezéseket, akkor maga ellen haragítja az istenséget. A világrend elleni ilyen cselekedet az istenek, vagy felebarátok ellen történhetik. Ezt nevezik bűnnek, amelynek fokaira nyolc-tízféle szavuk volt. Rendkívül sok bűn és büntetésjegyzék maradt reánk, néhány szemelvényt közlünk:

Isteneitől eltiltottat evett. Istenét megvetette. Meg- bántotta, megsértette őseit. Törvényes örökösét eltaszí- totta. Gyűlölte szüleit, testvéreit, rokonait. Elválasztotta az apától, anyától fiát, leányt. Apóstól, anyóstól vőt,

81 menyet. A testvértől a testvért. Eltávolított egy derék embert családjától, a barátot a baráttól. Megbontotta egy nemzetség békéjét. Az igazság határait átlépte. Az igazságot elnyomta, üldözte, megsemmisítette, össze- törte. Gonoszban járt. Gonoszat, illetlent mondott. Meg- ölte felebarátját. Elvette a megölt ruháit. Behatolt fele- barátja házába. Elkívánta felebarátja vagyonát. Erősza- koskodott, rabolt, raboltatott. A bíróval hamis ítéletet hozatott. Feltámadt elöljárója ellen. Rágalmazott, hami- sat beszélt. Hamis pénzt elfogadott. Hamis mérleget használt. Hamis határt vont. Eltávolította a határkövet. Nem beszélt őszintén. Csak a szája volt őszinte, de a szive nem. Igen helyett nemet, nem helyett igent mondott. Feljelentett, félrevezetett, rábeszélt. Kicsi dolgot adott, a nagyot elfelejtette. Elnyomta a gyöngét. Nem bocsájtotta el a foglyot. Nem oldozta fel a megkötő- zöttet. A bebörtönözöttnek nem engedte meg a napvi- lág látását. Meggondolatlanul cselekedett. Varázslattal és igézesse! foglalkozott.

A bibliai tízparancsolat ősét látjuk itt, mely ma is eíhikánk zsinórmértéke. Ez volna a zsidó erkölcsök- alapja is, ha a talmud ki nem forgatja eredeti becsüle- tességéből s tönkre nem teszi ezzel a zsidóság erkölcsi világfelfogását

A bűnt a szumir felfogás szerint büntetés követi, A büntetést annyira a bűn természetes járulékának tar- tották, hogy a bűnre és büntetésre nem volt külön szavuk. A bűnös bűnével elszakítja magát istenétől, akinek elveszítvén védelmét, a démonok gonosz hatal- mának esik áldozatul. Ezért jönnek aztán a testi és lelki szenvedések, a gyötrelmek, az életuntság, a leg-

82 különbözőbb testi és lelki nyavalyák és ezért leselkedik rájuk a nyomorúságos halál.

Úgy hitték, hogy ha az embert bármiféle csapás érte, az valami bűnnek a büntetése, még abban az esetben is, ha az egyén nem tud arról, hogy bűnölt volna. Ily esetben a rossz szándékot kizártnak mondották. Az volt a felfogásuk, hogy az ember nem tudhatja az istenek akaratát s nem tudhatja, hogy az, ami az ember előtt jónak látszik, vájjon nem rossz-e az istenek sze- mében, vagy amit rossznak gondolunk, nem olyan-e, ami jóra vezet. Ez a tan volt az, amely Mezopotámiá- ban erkölcsi bizonytalanságot idézett elő. Ebből a bizonytalanságból keresik a kivezető utat theologusok, költők és bölcselők nagyszerű munkáikban, két irány- ban is. Az egyik irány hiábavalónak tartva a védeke- zést, arra int, hogy éljünk nyugodtan, szabadon s élvez- zük azt, amit az élet ad. A másik irány a bűnbánat álláspontjára helyezkedik és a bibliai zsoltárok fenségé- ben utánzott gyönyörű költeményekben kéri a bűn- bocsánatot. A világi gyönyöröket fenékig élvező zsidó az első, a Jeruzsálem falai alatt zsolozsmázó zsidó a második felfogás vallója.

A bűnbánás következménye a bűnbocsánat, amely helyreállítja az ember és az istenek közötti megbomlott egyensúlyt. Engesztelő imák és áldozatok következmé- nyeként jelentkezik a megbocsátás. Egész sereg szavuk van a bűntől való szabadulásra. A bűn elvitele, a bűn eltaposása, a bűn lemosása, a bűnös megváltása, a bűntől való szabadon bocsátása, a bűntől való feloldás, aztán meggyógyulás, éppé levés, megélhetés azok a jelzők, amelyekkel egyúttal a bűnbocsánat eredményét is jelzik. A bocsánat első feltétele a bevallás és őszinte

83 bánat. Sok adat vall arra, hogy a keresztény gyónás és bűnbocsánat is ebből az ősi korból gyökeredzik.

A bűnbocsánathoz való jutás és az erre való törek- vés számos mistikus hitnek és szokásnak lett a meg- alapítója. A megváltott lélek boldog nyugalmát számos misterium tartotta fenn. Valószínű, hogy az összes fennmaradt eposzok, vallásos mistériumok. Ezeket az egyes templomokban az isteni tiszteletek alkalmával, vagy az ünnepségek keretében mondották el. Egyrészük olyan, hogy okvetlenül el is játszották. Ezek között a misté- riumok között csodálatos szépségű költemények is vannak, amelyek vetekednek s talán előképei az ószövetség számos ihletet kinyilatkoztatásnak. Nem lehet eltagadni, hogy olyan erkölcsi-világrendi állapotok kinyilatkoztatá- sai vannak bennük, amelyekről lehetetlen eltagadni azt, hogy az isteni kinyilatkoztatáshoz közelálló fönséges dolgok.

Mezopotámiai vallásos felfogás szerint az ember tetteiért már az életben nyer jutalmat, vagy büntetést. A másvilágról való fogalom meglehetős vigasztalan. Ez az oka, hogy a földi élet volt drágább előttük. Ezért a legjobb kívánság a hosszú élet kívánása. Az ásatások tanúsága szerint a templomhoz vezető utcaburkolatok kövén is volt felróva egy imádság, mely az istentől hosszú életet kér.

A halált a természet rendje szerint valónak tartot- ták, melyben az ember végzetét követi. A haláltól még az istenek sem mentek. Tiamatot megöli Marduk, Kvin- gut meg lefejezi s kiomló véréből teremti meg az embert. Az ember istene kegyelméből örök életet is nyerhet, láttuk Adapa és Gilgames sorsát, akik eljátszották hal- hatatlanságukat, de már Um-napistimet Anu isten az

84

égbe ragadja s örökéletűvé teszi. A mondákban azt is- láttuk, hogy van az örökéletnek vize, az ifjúságnak füve s közel áll az a gyanú, hogy magokat az isteneket is úgy képzelték, hogy ezek állal biztosították halhatatlan- ságukat és ifjúságukat.

A halál utáni életről több értesülésünk van. Ezek szerint a lélek a halál után az alvilágba megy, mely a leírások szerint hatalmas, víztől körülvett, hét fallal, hét kapuval elzárt helyiség. Az ideérkező lelket az alvilág hajósa viszi át a folyón. A kapusok kötelessége arra vigyázni, hogy oda nem valók ne juthassanak az alvi- lágba. Minden kapus elszed a halottól valamit, úgy, hogy mire az alvilágba ér, sem ruhája, sem emberi teste nincs már s csak puszta lelke áll az alvilág istene elé ítélethozatalra. Az alvilág sivár élete egyáltalán nem lehetett vonzó a mezopotámiaiakra. Puszta árnyék élet ez s bármennyire is drága dolog volt Mezopotámiában és a mellette elterülő szíriai pusztában a víz, nem lehetett kívánatos a mégis csak több gyönyörűséget nyújtó földi élettel szemben. Több példánk van arra, hogy a lélek elhagyhatja az alvilágot. Gilgames, mikor elveszti az örök élet lehetőségét, felidézi barátja szellemét s attól kérdi meg, hogy milyen az alvilág. Istár alvilági leszállásából megtudjuk azt is, hogy a lelkek máskép- pen is visszakerülhetnek a földre. Istar az alvilág kapusát fenyegeti meg azzal, hogyha ki nem nyitja a kaput és nem engedi be, széttöri az ajtót, széttöri a zárat, a küszöböt, kiemeli a kapukat s fölszabadítja az összes halottakat a földre, hogy azok fölfalják az élő- ket, hogy több legyen a halott, mint az élő. A néphit maga is úgy hitte, hogy a temetetlenül maradtak lel- kei fenevadakként dühöngenek a földön, gyászt és bor-

85 zadályt hoznak a földre. A sivár másvilági hit s a földi lét ismert boldogsága úgylátszik megérlelte az örökélet és a föl- támadás gondolatát. Láttuk azt a fontos jelenséget a mezo- potámiak hitéletében, hogy a halott, isten kegyelméből új életre kelhet. Istar is visszakerül a földre. A hagyományok egész sora mutatja, hogyan élt lelkükben a feltámadás és az örökélet hite. Hogy az alvilág csak átmeneti bűnhődőhely, ez tisztán szémi felfogás és hatás. A turáni népeknél hiányzik a pokol.

A szémi mezepotámiai pokol tehát a szomjúság helye. Ugyanilyennek festi a zsidó hit is a másvilágot, de még ridegebbnek. Jób könyvében a gonoszok forró, viznélküli pusztaságra kerülnek, a jámborok pedig egy tisztavizű kertbe. A másvilágról való ilyetén felfogás okozza azt, hogy a zsidók is a földi életben akarnak minden örömet elérni, mert hiszen az ő rideg másvilá- guk örömet nem nyújt. A görög-rómaiaknál sokban hasonlónak találjuk az alvilágról való felfogást.

Ha most megnézzük a mi keresztény felfo- gásunk szerinti földöntúli életet, vagy a mohamedánok másvilágát, óriási különbségeket találunk. Ebből a mezo- potámiai másvilági képből, a tisztavizű boldogok kert- jéből és a szomjúság hónából fejlődött ki a mi más- világhitünk is, amelyből költők, írók és papok megcsi- nálták a poklot az ő gyilkos ördögeivel, embertelen szenvedéseivel és a mennyországot, az ő földöntúli boldogságával, angyalaival és emberfölötti szellemeivel. Úgy az ördögöknek, mint az angyaloknak megtaláljuk az Ősét a mezopotámiaiak hitvilágában. Démonaik egy- részének ábrázolása emlékeztet a mi ördögeinkre s az istenek szolgálatára állított felsőbbrendű lények között Megtaláljuk nemcsak a lebírhatatlan erejű szárnyas-

86 bikát, vagy az emberfejű oroszlánt, hanem a mi angya- lainkkal teljesen egyenlő alakú szárnyas ember-alakot is

Láttuk azt a felfogást, hogy az istenek az emberi- séget azért teremtették, hogy helyettük dolgozzék. Ezer! az ember kötelessége nemcsak tisztelni az isteneket hanem részükre áldozatot is bemutatni. Az istenekkel való érintkezést már az ősidőben bizonyos egyének és családok közvetítették. Ezekből a közvetítőkből fejlődött ki a papság. Hogy már az ősidőben milyen nagy tiszteletnek örvendettek a papok, mutatja az, hogy igen sokszor a világi hatalmat is a papok kezében találjuk. Mezopotámiában is meg volt a hatalmas papság. Ez a papság nem egyforma tekintéllyel és hatalommal birt. A hatalmasabb istenek templomainak papjai nagyobb tekintélynek örvendtek, mint az apró istenségekéi, de ugyanazon istenség papjai közt is volt különbség, aszerint, hogy az illető pap milyen működést fejtett ki az istentiszteletnél. A papok között különben nemcsak olyanokat találunk, akik az isteneknek áldozatokat mu- tattak be, hanem olyanokat is, akik jóslással, ráolva- sással, démonűzéssel foglalkoztak. Az ilyenek között is egész csomó különféle rangú és tekintélyű pappal találkozunk.

Mindenki nem lehetett pap, mert a papi családok nem igen engedtek mást soraik közé. Ezenkívül meg- kívánták a testi és lelki épséget és a különböző papí fokozatok szerinti tanultságot. A papi ismereteket külön iskolákban sajátították el s följegyzéseink vannak arról, hogy még a templomi énekesnek is három évig kellett tanulni, amíg elvégezhette az előírt tanulmányokat. A papok a templom körül épült papivárosban laktak s megélhetésüket a természetben kapott járandóságok biz-

87 tosították (étel, ruházat stb.) Nősök voltak s a papos- kodás melleit más foglalkozást is űzhettek. Különösen sok volt közöttük a kereskedő. Sokan nagy vagyonra tettek szert, mely fölött szabadon rendelkeztek. A pap- ság olyan erős volt, hogy akaratuk nélkül még az államhatalom sem igen tehetett semmit. Általában nagy kiváltságot élveztek s majdnem örökös a küzdelem Mezopotámia történetében a papság azon törekvése miatt, hogy adómentességet élvezhessenek. Még a hatalmas uralkodók korában is megtörténik, hogy az állam- hatalom és az uralkodó teljes erejére volt szükség az adók behajtására. Gyönge uralkodók alatt pedig egyál- talán nem fizettek. Azt is többször láttuk, hogy egy-egy hatalmas főpap magához ragadja a világi uralmat is. A papokat ők is aρá-nak szólították.

Már a legrégibb szumir korban is megtaláljuk a sokféle papnőt, kiket rendesen anyának szólítottak. A papnők is a különböző isteneknek szolgáltak. Egy részük a templomok melletti kolostorszerű épületben lakott, másrészük azonban világi életet élt, sőt férjhez mehetett Sajátságos törvény volt azonban, hogy a férjhez ment papnőnek nem volt szabad gyermekének lenni. Vagyonukkal, ha az nem apai örökség volt, ők is szabadon rendelkeztek s nekik is szabad volt más foglalkozásokat űzni, A papnőknél is szükséges volt bizonyos tanultság. A nyomokból látszik, hogy az irni- olvasni tudás kötelező volt. Az asszony papok között rendkívül sok volt a jövendő-mondó, jósló, ráolvasó és kígyóbűvölő.

A mezopotámiai templom az istenek földi lakó- helyének tekintetett, ahol az istenség, akár a földi királyok, laktak egész udvartartásukkal. Ezért a templom

88 beosztása is megegyezett nagyjában a lakóházéval. A különféle helyiségek a nagy központi udvar körül voltak, melybe a kaputól egy előudvaron keresztül vezetett a bejárás. A bejárattal szemben feküdt a szentély s ennek alkóvszerű fülkéjében, a szentek szentjében állott a templom istenének szobra. A templom falain körben állványszerű kiugrások voltak. Ezekre tették a többi istenségnek (esetleg kiváló királyoknak, vagy egyének- nek) a szobrait. A szentély körüli helyiségek az Isten szolgálatára rendelt papságnak szolgáltak lakásul. A kisebb isteneknek is voltak csarnokaik s ezekben is ott laktak a szolgálatukra rendelt papok és cselédek.

A szentély előtt az udvaron állottak az oltárok, melyeken az áldozatokat mutatták be. Az oltárokat rendesen oszlopok vették körül, amelyeknek felső végében virágcsokor tartó vázák, vagy füstölő tálak voltak alkalmazva. Az épület nagy részét kamraszerű szobák fog- lalták el s ebben tartották az istenitisztelethez szüksé- ges tárgyakat. A templomoknak általában hét emeletes, lépcsőzetesen épített tornyuk volt. Minden emelet külön- böző szentélyeket tartalmazott, a legtetején pedig az istenség hálószobája állott. Hogy ezek a tornyok mek- korák voltak, arról fogalmat nyújthat a Bábel városában kiásott Marduk isten templomtornya, amelynek alap- négyzete 90X90 méter volt s magassága ugyancsak 90 méter.

A városi nagy templomokon kívül a mezőn is találunk apró templomokat, ezeket a mi kápolnáinkhoz hasonlíthatjuk, annál inkább, hogy a körmenetek alkalmával ezeknél mindig egy-egy állomást tartottak.

Az embernek istenhez való fordulása akkor is épen úgy történt, mint ma, imával. Úgylátszik, hogy a mezo-

89 potámiaiak sokat imádkoztak. A ránk maradt imádságok azt tanúsítják, hogy az élet minden körülményei kőzött, még a halálos ágyon is imádkoztak. Ezeket az imákat nemcsak önmagáért és családjáért, hanem embertársai- ért is mondotta az imádkozó. Még a levelezésben is szokásban van a levélnek áldástkérő imával való kez- dése. Egész csomó szertartás-könyv maradt reánk, amelyek részben könyörgések, részben magasztalások. Az imák szövege a legmélyebb hitet és áhítatot tükrözi vissza s a költői szépségek olyan tárházát nyújtja, amelynél szebbet még alig produkált az emberi áhitat. Az istentisztelet főszertartása az áldozat volt, amelynek neve ellátást és felajánlást jelent. Az áldozatok több- félék. Van véres, füst, sülő, égő, étel, sőt kiöntő áldo- zat is. Az áldozatnál gabonát, gyümölcsöt, virágot, állatokat, tejet, sört, mézet bort, olajat, illatszereket, ruhaneműeket, vagy ezek nyers anyagát lehetett bemutatni. A szertartási könyvek minden egyes áldozati dologra előírták a bemutatás módját. Áldozni csak kifogástalan és hibátlan dolgot lehetett. Az uralkodótól az utolsó koldusig mindenkinek kötelessége az áldozás bemuta- tása. Ebből a szokásból fejlesztették ki aztán a papok a rettenetes nagy egyházi adókat, amelyek sokszor az egyén jövedelmének nagyrészét fölemésztették. A papság az áldozatul bemutatott dolgokat megválogatta s a nem megfelelőt visszautasította, úgy, hogy az illető kénytelen volt újabb áldozatot bemutatni. Maguk a szertartások pontosan előirt és végrehajtott szabályok szerint tör- téntek. Kidomborult ezekben az istenség imádása, az ember megalázkodása és a bűnbánat. A szertartásoknál a ruhák, a kéztartás, a meghajlások, a térdre, vagy arcraborulás, a megfüstölés, a vízzel való megfürdetés,

90 az olajjal való megkenés, az istenszobrok elhelyezése, körmeneteknél azoknak hordozási módja, mind pontosan le vannak írva.

Minden templomban, mindennap volt istenitisztelet a megszabott szertartásokkal, imákkal és áldozatokkal. A legnagyobb uralkodókról is feljegyezték, hogy naponta áldoztak az istennek. Voltak aztán bizonyos ünnep- napok, amelyeken a rendestől eltérő istenitiszteletet tartottak. Ezek az ünnepek minden városban és minden templomban más-más alkalmakkor voltak. Közös, az egész országban egyaránt és egyszerre megtartott ünne- pek voltak: az új hold első napja, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség, a téli és nyári napfordulás s úgylát- szik, hogy egy pár nagyobb istenség ünnepei. Istárnak az alvilágból való megszabadulását misztérium-játékkal ünnepelte meg az egész ország. Az összes ünnepek között úgylátszik, hogy az újévet kezdő tavaszi nap- éjegyenlőség volt a legnagyobb. Az eddigi adatokból az látszik, hogy még a királyok megkoronázása is ezen napon történt. Tudunk arról a szokásról, hogy ezen a napon a királyok levették koronájukat s az isten oltá- rára helyezték. Azután újra fejükre tették, mintegy jel- képezve ezzel, hogy az újesztendőre új megbízást kaptak istentől az uralkodásra. Az egyházi ünnepek közül több, napokon keresztül tartott. Minden nagyobb egy- házi ünnep mellett népünnepélyeket is rendeztek. Érde- kes az újévi népünnepekre, hogy azokon az úr szolgálta ki szolgáját. Szokás volt e népünnepeken egy-egy alan- tabb álló embernek úgynevezett újévi királlyá válasz- tása és trónba ültetése. Az általunk már említett Enlil- banit is egy ilyen ünnep alkalmával ültetik a trónra, amelyet azután többet el sem hagy, A jelek szerint a

91 legnagyobb kedveltségnek az Istár istennő részére rendezett búcsúk örvendettek. Ezekre a búcsúkra az egész országból zarándokoltak fel a hívők és mulatni vágyók. Az ekkor folyó népünnepek igazi orgiákká fajultak s méltán okozhattak megbotránkozást. (Görög bachanáliák!)

A már említett varázsló papoknak és papnőknek nem volt olyan egységes szervezetük, mint az istenek papjainak. Természetesen templomaik sem voltak. A templomok közelében éltek ezek, vagy helyről helyre zarándokoltak. Fő mesterségük az ördögűzés volt. Amint tudjuk, minden bajnak, betegségnek az okozói a földre szorult ördögök voltak. Ezek ellen keresett védelmet a mezopotámiai ember az ördögűző papoknál, akiktől azt várta, hogy elűzzék a meglévő bajt, vagy megelőzzék a baj bekövetkezését. Ilyen viszonylatban orvosokként is szerepeltek. Természetesen nekik is megvoltak a maguk szertartásaik, amelyekről tudjuk, hogy meglehetősen komplikáltak s legtöbbször hosszadalmasak is voltak. Egész sereg ráolvasó ima, párbeszéd, áldozatbemutatási szertartás és egy csomó szimbolikus cselekedet leírása maradt reánk. Az ördögűző papok és papnők majdnem kivétel nélkül vörös ruhát viseltek.

Imáik és cselekedeteik részben a démonok ellen fordulnak s a simbólikus cselekmények a démonok hatalmának megtörését jelképezik. Minden ilyen szer- tartásnál megtaláljuk a gyónás ősét, a bűnvallomást és a bensőséges könyörgést. A szertartáshoz tartozott azoknak a mithosoknak az elbeszélése is, amelyben elmon- dották, hogy az ősidőkben egyik, vagy másik isten mi- képpen győzte le a gonosz démonokat. A pap szertar- tás közben, a megszabadítandó egyén bűneit átruházza az áldozatul szánt állatba, vagy más áldozati tárgyba,

92 hogy azután ezt s ezzel együtt a bűnt is megölje vagy másképpen megsemmisítse. A tisztulás megkönnyítésére szolgáltak a különféle füstölők, kenések, lemosások. A ráolvasó versek között egész csomó olyan van, amelyeknek egyáltalában nem tudjuk értelmét kitalálni. Meg- lehet, hogy ezek egyrésze teljesen értelmetlen össze- állítás, melyet a titokzatosság kedvéért adtak ivadékról- ivadékra. A gonosz hatalmaknak maguktól való távol- tartására szolgáltak a nyakukra akasztott, vagy ruhá- jukra varrt amulettek, a küszöb alá, vagy a ház alap- zatában, sarkában elásott különféle amulett figurák. A paloták és templomok kapujának két oldalán felállított bika kolosszusoknak is az lehetett eredeti hivatása, hogy az alvilág hatalmas erejű ördögeit elriasszák a belépéstől.

8. A szumir nép élete.

A szumir föld természeti viszonyairól már ismé- telten szólottunk. Láttuk a két szélsőséget, a rettenetes áradásokat és a mindent elpusztító szárazságot. Annak a népnek, amely itt állandó megélhetést akart magának teremteni, úgy kellett a két ellenséggel megküzdjön, hogy se a víz, se a szárazság ne pusztítsa el munkája gyümölcsét. A szumirság csodálatos tudásával megküz- dött ezen nehézségekkel s ezernyi csatornával vezette a, fölösleges vizet a termékennyé tett területre. A csatorná- zások két célt szolgáltak. Hatalmas gátakat azért épí- tettek, hogy a vizet bizonyos határak közé szorítsák s ez álíal megakadályozzák, hogy az egész alföldi terület tengerré változzék. A megszaporodó lakosság ellátására mindig több termő területre volt szükség. A vízművek

93 másik része azt célozta, hogy az öntöző csatornákká! mindig újabb és több területet lássanak el vízzel, hogy ez által termékennyé tegyék. Ezeknél a munkáknál nagyon ügyesen felhasználták a természetes lejtősödést s olyan vidékeket is termékennyé tettek, amelyek addig még soha vizet sem láttak. A csatornák fajainak egy tucat neve maradt fenn. A vízvezetés fő- és mellékcsatornái- tól az apró árkokig, vagy arasznyi sáncokig találunk itt vízvezetékeket, amelyek mintegy óriási háló borították el az egész országot.

Ezeknek a csatornáknak nemcsak a megépítése, hanem a karbantartása is óriási munkát igényelt. Szi- gorú törvények intézkedtek arról, hogy minden közös- ség, vagy egyén a területén lévő csatornákat köteles az eliszaposodástól megvédeni, gátjaikat pedig a beomlástól megőrizni. Ha valaki elmulasztotta ezeket, köteles volt azokat, akiknek ebből anyagi kára esett kárpótolni. Nagyobb romlásokkor, új csatornák építésekor egész vidékeket, sőt az egész ország népét munkára rendelték.

A szumir földön háromfélekép használták ki a földeket. A legjobban öntözhető részeket kertszerüen művelték, a távolabb fekvő, gyöngébben öntözhetőket, szántóföldeknek s az ezeken túl lévő, még némi nedvesség- hez jutható földeket és a mocsárterületeket legelőknek használták. A földműves legősibb szerszáma itt is az eke volt. A fennmaradt rajzok szerint ez egy természe- tes görbületű ekefából s kettős ekeszarvból álott. Az ekét a jobb módúaknál marhák húzták, szegényebb ember, kisebb és nem olyan mélyen járó kecske vagy juh fogatú ekét használt, a legszegényebbek pedig maguk vonták az ekét. Két-három ember, hat, nyolc juh, vagy kecske s egy vagy két ökör volt az igás. A ránk

94 maradt rajzokból megállapíthatjuk, hogy az ekére rendesen egy magvető cső is volt alkalmazva, amely a fel- hasított barázdába rögtön bele is vetette a magot. Az eke által hasított durva barázdát kézi gereblyével, vagy boronával aprították össze. Rendesen december hónap- ban szántottak. A megmunkált földet öntözni kellett. A csatornák egy része olyan volt, hogy az öntözést a ter- mészetes lejtősödés felhasználásával lehetett eszközölni. A magasabban fekvő helyekre azonban vízemelő gépekre volt szükségük, amilyenekből több félének a rajza maradt reánk.

A mezőgazdálkodásnak sok ellensége volt. Hollók, férgek, rágcsálók, gazellák, vaddisznók és sáskák pusz- tították, az elvetett magtól az érett gyümölcsig a ter- ményeket. A növényvilág is ezer ellenséget és munkát adott a fölmíves népnek, mert a gyorsan felszaporodó dudvák, ha idejében ki nem irtották, teljesen elnyomták a vetést. Az aratás április és május hónapokban történt. Rendesen kézisarlóval arattak s vagy állatokkal nyom- tatták ki a magot, vagy kőfogú cséplőszánokkal.

A szumir terület-mérték a ziku volt, 931 négyzetöl nagysága majdnem egyenlő a kis magyar holdéval. Ε területen 150 hl. gabona termett, tehát 70-80 szorosan fizetett a jó föld.

A legfőbb gabonanövény az árpa volt, azután tönköly, durraköles és búza. A hüvelyesek közül a lat- hyrus, a bab és a sezám, amelynek olaját kipréselték s étel főzéshez használták. A nád és a káka szintén a termesztett növények közé tartozott s a gazdaságban, építésben és iparban százfélekép használták. A kicsé- pelt gabonát zsákokba rakták s a külön e célra szol- gáló gabonás szobákban helyezték el. Az őrlést rész-

95 ben vízi malmok segítségével, részben kézimalommal házilag végezték.

A reánk maradt földbérleti szerződésekből látjuk, hogy a földnek mívelhetővé való tétele három évig tar- lőtt. Az első évben folytonos öntözéssel megporhanyí- tották s feltörhetővé tették a talajt. Ebben az első év- ben a bérlő semmit sem fizetett a bérletért. A második és harmadik évben hoz már bizonyos termést a föld. De csak a negyedik évben fizeti a bérlő a teljes bért. Az északi részeken a földmívelés könnyebb volt. Itt a földet minden második évben parlagon hagyták s mivel évenként rendes esőt kaptak, sok helyen nem is kellet- tek öntöző művek. A kerti művelés alá tartozó terüle- teket kapával munkálták meg úgy, mint legtöbbször a khinaiak és japánok még ma is. A kertek főbüszkesége a datolya-pálma volt, melyet dugványokról szaporítottak. A datolya rendkívül bőven termő, azonban nagyon sok vizet kíván. így állandóan öntözni kellett. A nő virágok megtermékenyítését mesterségesen eszközölték. Gyümöl- cse októberre érik meg. Zöld korától, teljes megéréséig a legkölönbözőbb módon használják étkezéshez. Egy fának a termése 250-300 liter.

A datolya mellett fügét, gránátalmát, rendes almát, körtét, mandulát, szentjános kenyeret, szedret és barac- kot termesztettek. Ezeken kívül egy egész csomó olyan gyümölcsfanév maradt reánk, amelyekről nem tudjuk, hogy mi volt. Fontos táplálék növény a szőlő is, amely 80-100 fürtöt termett. A fák alatt különféle zöldsége- ket, fűszer és főzelék növényeket termeltek. Fokhagyma, vöröshagyma, többféle ugorka, répa, retek, cékla, azon- kívül izsóp, sáfrány, kapor, kömény, cikória, mák rici- nus és egész csomó salátaféle az, amit a kertekben ter-

96 mesztettek. A kertek művelhetővé tevését a fennmaradt iratok öt évre teszik. Lombfa kevés volt s inkább a templomok, királyi udvarok és gazdagok kertjeiben vagy a nyilvános tereken. A parkok és díszkertek kö- zül igen soknak maradt meg a leírása. Az uralkodók vadaskertjei mesterséges nagy erdőséget képeztek. Érde- kes, hogy ezeknek a parkoknak, sőt erdőknek is a leg- több fája gyümölcsfa volt. Talán a föld drágasága lehetett az oka, hogy a várfalakra, sőt gátakra is fákat ültettek. Híres volt a mindenki által ösmert Semirámis függő kertje. A cédrus, ciprus és egy egész csomó dísz- cserje is ott szerepelt ezekben a kertekben.

Mezopotámiában a föld nagyrésze királyi és templomi birtok volt. De magányosoknak is sok föld volt a ke- zében. Elvben az egész ország az istenségé s mint ilyen a papok és a király tulajdona. Földbirtokot, vétel, vagy ado- mány által lehetett kapni. Igen sokszor előfordul az az eset, hogy az uralkodók, a nekik szolgálatokat tett em- bereknek birtokot adományoznak s voltak olyan uralko- dók is, akik csaknem mindent elajándékoztak, vagy akik- től a hatalmas főurak mindent elszedtek. Okmányaink vannak arról, hogy a jogtalanul szerzett királyi birto- kokat időnként visszavették. A birtokszerzés egyik módja volt az is, hogy valaki egy terméketlen területet termé- kennyé tett. Ilyen birtok haszonélvezete a termékennyé tevőt illette,

Az öröklés rendesen elsőszülöttségi fiújogon tör- tént. A papi birtok elidegeníthetetlen volt s a hübér- ként kapott birtokot sem lehetett eladni. Találunk azonban egy sajátságos jelenséget, amikor a hűbéres hübé- rét mindenestől átadja egy másiknak, aki a helyébe lép. A szabad birtok után törvényileg megszabott adót

97 fizettek. Szociális szempontból igen fontos ez a törvény, mert úgy intézkedik, hogy jó, közepes vagy gyönge termés esetén más-más adót fizettek, éhínséges eszten- dőben pedig semmit.

A föld drága volt. A kis magyar holdnyi iki 1 P-től 30 P-ig kelt el a föld termékenysége szerint a Kr. előtti 2-ik ezred végén. – Ha ezt a mai értékkel mérjük, akkor kis eltéréssel a mai árakat kapjuk.

Általános szokás volt a földek bérbeadása, külö- nösen olyan esetekben ha a parlagföldet szántóvá, vagy szántót kertté akarták alakítani. A bérbevevő a feltö- rendő parlag mellett rendszeresen kapott egy darab megmunkálható földet is, hogy legyen miből megélnie. Ha valaki visszaélt, ezzel szigorúan megbüntették. A bér- összeg a termények bizonyos hányadára szorítkozott, Szántóföldeknél rendesen egy harmad, kerteknél két harmad termésrész volt a bér. Humánus intézkedés volt az is, hogyha nem hányadosán volt a bérösszeg megállapítva, hanem kikötött mennyiségben a rossz esztendőben mégis csak a termés arányában kellett a bért fizetni. Szumirországban a termőföldek nagyon el- voltak aprózva s a földtulajdonosok rendesen eladó- sodtak. Bár adósság fejében a lábon álló termést nem volt szabad elvenni, mégis a forgótőke hiányában föl- vett kölcsönök a kisbirtokosok romlásai okozták, mert a hivatalos kamatláb 20% volt. Szűk esztendőben a birtokos kénytelen volt még a vetőmagját is megenni. A vetéshez kölcsönvett vetőmag sokkal drágább volt, mint az új terméskori. A különbözet természetesen a termelőt terhelte. Nagyon sokszor kénytelen volt a gazda új terményeit elkótyavetélni, hogy hitelezőitől szaba- dulhason. Végül is nem maradt más előtte, minthogy

98 eladta kis földecskéjét a pénzembereknek ő maga, meg volt földjének, bérlőjévé, vagy zsellérjévé sülyedt. Igya szabad forgalomban lévő földek lassankint a nagyvál- lalkozóknak és bankoknak kerültek a kezébe.

A legdélibb vidékek, melynek mocsarait nem igen lehetett kiszárítani, dús növényzetükkel az állattenyész- tésre voltak a legalkalmasabbak. Itt a pásztorkodás a főfoglalkozás. Kétféle pásztort látunk meg a reánk maradt hagyományokból. Vagy egyszerű alkalmazottat, vagy a magyar számadóknak megfelelő önálló vállalkozókat, A pásztorok felelőssége nagy volt, mert nemcsak az állatok által okozhatott kárért, hanem az állatok épsé- géért is felelősséggel tartoztak. Hűtlenségét pedig az eltulajdonított állatok értékének a tízszeresével büntet- ték. Az állatszaporulatnál az elszámolás bizonyos kifej- lődött szabályok szerint történt. A pásztor száz anyajuh után 66 bárányt, egy kecskére egy gidát, bizonyos mennyiségű gyapjút, ezenkívül a tej és tejtermékekből is bizonyos mennyiséget volt köteles a gazdának beszol- gáltatni. Az elhullott állatnak nemcsak a bőrét, hanem a beleiből font inakból is köteles volt bizonyos mennyi- séget a károsultnak adni. Az állattenyésztés legértéke- sebbje a szarvasmarha volt, melynek több fajtáját tenyésztették. Az állatok húsa eledelül szolgált, szőrét, bőrét, csontját, szarvait pedig ipari célokra használták fel. A tej, vaj, tejföl és talán a túró is, a mindennapi ételek közé tartozott. Teherhordásra a szamarat hasz- nálták. A lovat és az öszvért is elég korán ösmerték. A házi állatok közül a kutyákat a legősibb időben megtaláljuk. Voltak közöttük pásztorkutyák, házőrzők és vadászkutyák. A macska csak a második évezredtől fogva ösmeretes s valószínű Egyiptomból került oda.

99 Sok volt a disznó, amelynek húsát is, zsírját is meg- ették. Nem volt kedvelt eledel, de mivel nagyon olcsó és nagyon szapora volt, főleg a legszegényebb osztály- nak szolgált táplálékul. A baromfiak közül a ludat, kacsát, tyúkot és a galambot tenyésztették.

A vadászat és halászat fontos foglalkozási ágak voltak. A halászat terén, a különféle halászati módok és halfajok szerint, külön-különféle halászmesterségek fej- lődnek ki. A mocsarakba fölúsztak a tengeri halak ivásra. A hal annyira kedvelt volt, hogy mesterségesen is tenyésztették. A kisebb nagyobb halastavak százairól van tudomásunk. Ilyeneket készíthettek magánosok is. A községek és templomok szintén tartottak fönn halas- tavakat. Valami másfél százra rúg azoknak a halaknak a száma, amelyeket mesterségesen tenyésztettek a halte- nyésztő nagy üzemekben.

A vadászat egyfelől megmaradt fontos foglalko- zásnak, másfelől azonban valóságos sporttá fejlődött. A hivatásos vadász leginkább veremmel és vadfogó háló- val dolgozott. A sportvadász nyíllal, lándzsával, sőt bárddal és tőrrel. Egész sereg vadász reliefkép és fel- írás maradt reánk, melyekből látjuk a vadbikának, elefántnak, oroszlánnak vadászatát gyalog vagy kocsin. Tukulti-apal-esár uralkodóról van följegyezve, hogy százhúsz oroszlánt gyalogharcban, 800-at pedig hadi- szekeréről ölt meg. Az uralkodók szokása volt, hogy kastélyaik mellett nagy vadaskertet rendeztek be. Való- ságos állatkert számba mentek ezek a parkok.

Mezopotámia gazdag földje elsősorban földmíve- lésre és állattenyésztésre alkalmas. Dacára ennek, hatalmas ipar volt a folyarnközben. Az ipar eleinte a helyi szükségletek kielégítésére szorítkozott s mivel az állam

100 fában és ásványkincsekben szegény volt, ezeket idegen- ből kellett beszerezni. Legősibb iparnak lászik a geren- csérség. A faanyag hiánya miatt nemcsak az edény- féléket készítették cserépből, hanem olyan dolgokat is, amit máshelyt fából készítettek. A ládák, teknők, sőt maga a koporsó is cserépből készültek. A követ égetett tégla helyettesítette, ez volt az oka, hogy csodálatos szépségű építményeik nem maradhattak fenn napjainkig. Találunk ezeken kívül molnár, mészáros, pék, sör- főző, borkészítő és kenőcsgyártó mesterségeket is. Az iparos áruját vagy maga adta el, vagy a közvetítő keres- kedő, boltokban, a kapuk aljában, vagy a rakodópartokon lévő üzletekben. A boltok közé tartoztak a korcsmák is, ahol mindenféle szeszesitalokat, bort, sört, pálinkát árultak. A korcsmáknak nem lehetett jó hírük, mert például egy törvény tűzhalál büntetés terhe alatt tiltja meg a papnőknek a korcsmákba való belépést.

A ruházat szövött kelmékből készült. Anyaga a len, kender és a gyapjú. A takácsmesterség nagyon fejlett volt. A számtalan reliefen fennmaradt kép szerint száz, meg száz mintát szőttek bele a színes anyagba. Hatalmas iparág volt a bőrművesség is. Ez az iparág nem differentiálódott s a legfinomabb nyerges munkák- tól a legegyszerűbb saruig mindent egy mester készített.

A faipar, dacára annak, hogy nagyon nehezen szerezhették be a fát, mégis szépen kifejlődött, részint mint épületrészeket készítő ácsság, részint, mint bútorasz- talosság. Az ágyakat, székeket és a bútorszámba menő ajtót ezek készítették. A famunkások külön csoportja a kocsigyártó és a hajókészítő. Előbbiek teherkocsikat és harci szekereket, az utóbbiak csónakokat készítettek. A

101 nagyobb hajókat rendesen idegenből szerezték be, vagy idegen munkásokkal készíttették.

Sajátságos iparág volt a gyékényipar. Ennek ter- ményei igen sokszor még a fát is helyettesítették. Sző- nyegek, kosarak, fonott ládák, kosárcsónakok kerültek ki a kezükből.

Egyik legfelelősségteljesebb foglalkozás volt az építőmestereké. Szigorú törvény volt arra, hogyha az elkészült épület összedőlt, az építőmester köteles volt újraépíteni. Ha az összedűlésnél szerencsétlenség történt, külön kártérítéssel tartozott, ha pedig a háziurat, vagy annak fiát agyonütötte a beomlás, akkor az építőmes- terre halálbüntetés várt.

Fémek nem voltak Mezopotámiában, de azért a fémipar mégis fejlett volt. A külföldről hozott anyagot nagy ügyességgel, sőt művészettel dolgozták fel. Fegy- vereket, katonai fölszereléseket, háztartási és ipari szer- számokat, söt az edények egy részét is a fémművesek készítették.

A kőfaragó ipar a fémek használatbajötte után nagyot hanyatlott, de azért igen sok dolgot még mindig kőből készítettek. Ezek között a legszebbek voltak a pecsétnyomók.

Az ipar legtöbb ágában oly tökéletes a fejlődés, hogy majdnem minden téren kapunk olyan műipari termékeket, amelyek még ma is csodálatra ragadnak. A relief képek, a díszített cserépedények, serlegek, tálak nagyon sokszor művészi zománcozásúak s művészi remekszámba mennek. Az arany, ezüst és fémtárgyakról is ugyanezt mondhatjuk, Fémdolgaik nemcsak csodála- tos művészi ízlésről tanúskodnak, hanem tartósságukkal is kitűnnek. Az ásatásokból kikerült sokezer esztendős

102 szerszámok még mindig olyan jókarban voltak, hogy ar arabok azonnal használatba vették. Kő- és csontfarag- ványaik között szobrászati remekeket is találtak. Bera- kott bútoraik pedig oly szépek, hogy a mai müiparnak is büszkeségei lehetnének. Pazarfényű ruháikról és nagy- szerű szőnyegeikről sok régi följegyzésünk van. A gyö- nyörűen festett és szoborművekkel díszített, szőnyegek- kel és művészi bútorokkal megrakott mezopotámiai palota, a már említett szép ruházkodása lakóival, meg- kapó látványt nyújthatott. A pecsétnyomókról jegyezzük meg még, hogy ilyen minden embernek volt s ennek lenyomatát használták aláírás helyett. A szumir pecsét- nyomók tengelyen forgó hengerek voltak, északon azonban a laposak lettek divattá.

Ilyen hatalmasan fejlett ipar mellett, mely termé- keit Indiáig és Egyiptomig hozta forgalomba, hatalmas iparososztály fejlődött, amely idők folytán céhekbe tömö- rült. A mesterség apáról fiúra öröklődött s az egy mes- terséget űzők rendesen egymás között házasodtak. Ipari titkaikat és fogásaikat szigorúan titkolták. A mesterség megtanulását inaskodáshoz kötötték. Ez ½ évtől 5 évig terjedhetett. A pékeknek ½-1 évig kellett tanulniuk, a takácsoknak 5 évig. Az egyféle iparosok külön utcák- ban laktak s a városoknak rendesen meg volt az iparos negyede.

A kereskedés is hatalmasan kifejlődött Mezopotá- miában. Eleinte csak cserekereskedés volt, később azonban az eredeti gabona ár helyett fémeket használtak értékmérőül.

Már ebben az ősi korban azt látjuk, hogy Mezo- potámia a kelet és nyugat közötti kereskedelem egyik fő útvonala. Szép és tartós iparcikkeit a legtávolabbi

103 vidéken megtaláljuk, mind a négy világtáj felé. A német „Drang nach Osten” úgylátszik ezt az ősrégi kereskedelmi utat szeretné megszerezni.

Az értékként használt fémek közül legdrágább volt az ezüst, aztán az arany, a vas és a réz. A keres- kedelemben pénzként használt fémeket fémjelzéssel lát- ták el. Ezekből fejlődött ki a mai pénz. Hosszúság mértékük a mérő-nád volt. Nagysága 2.97 méter. Ennek részei a könyök, az arasz, a téglaszélesség és az ujj. A szumir mértföld 10.693 kilométer. Terület mértékük egy- sége az ágy: 35 négyzetméter, a mező: 3528 négy- zetméter s a völgy: 63,510 négyzetméter. A mező nagysága néhány öl híjján akkora, mint a magyar kis- hold. Űrmértékük a meszely: 0'84 liter volt. Nagyobb mérték a mérő: 252 liter. Súlyegységük az árpaszem: 46 milligramm, a székel: 8 gramm, a mina: 505 gramm és a talentum: 30 kilogramm voltak. Az ezüstöt is e szerint mérték. Amilyen becsületes munkát végzett a mezopotámiai iparos, olyan nem becsületesnek látszik a kereskedőé. A csaló és kereskedő nevének azonossága erre vall. A törvényhozás úgylátszik hiába iparkodott a csaló kereskedés megakadályozására. A zugkereske- dők titokban, éhínség, vagy háborúk esetén mindig garázdálkodtak. Ha a ránk maradt árakat megfigyeljük, sajátságosképpen majdnem a napjainkban való magas árakat kapjuk.

A drágaságra rendkívül befolyással volt az, hogy a szémi korban az élelmes kereskedők és pénzemberek lassankint magukhoz kaparintották a földeket s azt rabszolgáikkal saját kezelésben műveltették. Ugyanezt látjuk az iparnál is. Rabszolgákat taníttatnak ki s a nagy bankházak mellett most nagy ipari és kereske-

104 delmi vállalatok is alakulnak, amelyek szintén rabszol- gákkal dolgoztattak. Egy erős rabszolga ára egyenlő volt egy szarvasmarha árával. A rabszolga munkája gazdájáé volt. Egy ügyeskezű rabszolga pár hónap alatt megkereste vételárát. Ezáltal az ipari termelés árát lenyomták s a maguk részére beláthatatlan hasznot biz- tosítottak. Másfelől a szabad iparososztály tönkre ment s a munkanélküliség óriási arányokat öltött. A pénz- emberek vállalkozása mindig kifizette magát, mert volt megfelelő forgótőkéjük. Lassankint odajutott a helyzet, hogy az egész lakosság alig állott másból, mint az államnak, templomoknak s néhány nagytőkésnek alkal- mazottaiból. Errefelé halad a mi társadalmunk is. Az eladósodottnak még a szabadsága sem volt bizonyos, mert ha ingóságai nem fedezték adósságát, őt magát is el lehetett adni rabszolgának. Ide vezetett a szémi szellem Mezopotámiában s ide törekszik ma az egész világban.

A törvény mindennemű ügyletnél megkövetelte az írásbeli szerződést. Ilyen nélkül a fél nem érvényesít- hette jogait. Csak a közvetlen elfogyasztásra szánt napi bevásárlások voltak szerződésmentesek, de még itt is a gazda köteles volt segédjének nyugtát adni, a tőle átvett pénzről.

A kereskedelem részére Mezopotámiának gazdag folyórendszere és csatornahálózata biztos és kényelmes közlekedési út volt. Vízmentében evezővel, vagy rudak- kal hajtott csónakokon vagy bőrtömlőkre épített tutajokon vitték az árut. Felfelé a partról vontatták. Az erős forgalmat bizonyítja az, hogy egész sereg törvényük van, mely a víziforgalmot szabályozza. – A vállalkozó

105 hajós felelős az áruért. Összeütközés esetén mindig a vízzel szembejövőt marasztalta el a törvény.

A víziutak mellett kitűnő szárazföldi utak is voltak a folyók partjain. Az utakat átszelő kisebb vizeken kőlábakra épített felszedhető fahidak vezettek keresztül, vagy menetrend szerint közlekedő hajók és kompok jártak. Az utak és hidak rendbentartására külön útmes- terek és utászok voltak. A külfölddel való kereskedelem az állandó karavánutakon történt. Ezeket bizonyos távolságokra kis erődítésekben elhelyezett katonaság védte. A főbb karavánutak Babiloniából Egyiptomba, a Földközi-tenger és Fekete-tenger mellékeire, az Örmény hegyekbe és India felé vezettek.

Itt említjük meg, hogy a királyi csomagok és üzenetek kézbesítésére rendes királyi postajáratok voltak. A reánk maradt több százezernyi magánlevél azt látszik bizonyítani, hogy vagy a királyi posta, vagy valamilyen más intézmény, vagy vállalat, magánlevele- zést is szállított.

9. Állam, társadalom, ember.

A mezopotámiai államok theokratikus monarchiák. Az egész világ az Istené, melyet ő adott az uralkodók- nak, akik így az államnak egyházi és világi fejei. Az Istennel szemben ők képviselik az alattvalókat s felelő- sek neki alattvalóik jóvoltáért. Hatalmuk korlátlan, de az uralkodók, legalább az ősrégi korban, komolyan vették, hogy alattvalóik testi és lelki szükségleteiről gondoskodjanak.

Valószinű, hogy a legősibb társadalmi szervezetek- ben az egyházi és világi hatalom egy kézben volt. A

106 népesség szaporodásával, esetleg a hatalommal való visszaélés következtében, történhetett meg a szétvállás, még pedig a lakosság támogatása mellett. Természete- sen, hogy az egymással szembekerült világi és egyházi s a hatalom kénytelen volt megbékélni, mert a papok be- folyása még mindig nagy maradt a népre, viszont a nép elégedetlenjei örömmel támogatták velük szemben a világi uralkodót. Mivel a királyi hatalmat isteni meg- bízásnak tekintették, a világi uralkodók kénytelenek voltak az isten által való megbízatást jelképező szokásokat és hagyományokat követni és végrehajtani, Ezt pedig a papok nélkül nem csinálhatták meg. Nem tudjuk, hogy a legősibb szertartások miből állottak. De a bábeli ki- rályok idejéből már tudjuk, hogy az istenszobor kezei- nek a megragadása volt az isteni megbízatás elfogadá- sának elismerése. Asszíriában Isztar istenasszony hadi- kocsija lovainak gyeplőjét kellett hogy megragadja az ural- kodó. A királyi méltóság elv szerint mindig a király elsőszülöttjére szállt. Új uralkodócsalád csak úgy ke- rülhetett a trónra, ha sikerült magát törvényesen elis- mertetni. Máskép bitorlónak tekintették. A legtöbb király szerető, gondos atyja volt népének s mindeniknél látjuk a törekvést, hogy jó emléket hagyjon maga után. Akár- hány ősrégi uralkodó volt, akit az utókor istenei közé sorozott. Talán ebből fejlődhetett ki a szémi kornak az a szokása, hogy egyes uralkodókat már életükben isteneknek neveztek s ezek istenként tiszteltették magukat. Ez az alapja a történelemben szereplő többi nagy emberi szellemek megistenítésének is.

Az ország közigazgatására természetesen Mezo- potámiában is számos hivatalnokra volt szükség. Az apró város-királyságok idejében talán csak a király

107 udvartartásának ellátására szorítkoztak azok a hivatalnokok, akikből később udvarmesterek, miniszterek, vár- nagyok, szertartásmesterek stb. lettek. Ahogy az istennek áldozatokat kellett vinni, úgy a világi uralkodónak is tartoztak alattvalóik bizonyos adományokkal. Ezek- nek egy része természetbeni munka (robot) volt, más- része pedig terményekben, vagy más értékekben való adó, A birodalom egységesítésekor az egyes városok vagy vidékek helytartókat, királyi megbízottakat nyertek. Sok- szor maga az uralmát vesztett régi uralkodó lett ilyenné. Úgy látszik, hogy a meghódolt városok és országocs- kák több-kevesebb autonómiát kaptak, amelyet félté- kenyen őrietek. A királyi hivatalnokok az udvartól kap- ták fizetéseiket, természetbeni járandóságokban. A közi szolgáló alkalmazottakat a fenntartók fizették. A tisztvi- selők sorsa ebben a korban sem volt valami rózsás, Erre enged következtetni a sok fenmaradt panaszos levél. Találtak olyan, az uralkodóhoz intézett, folyamo- dást, melyben az elkeseredett hivatalnok ezt írja: „Nem akarok éhség és élelem hiány miatt családostól elpusz- tulni.” Az állam és az udvar fentartására nagy összeg kellett. Ennek előteremtésére szolgáltak az adók. Ara táskor, birkanyíráskor, szüretkor kellett ezeket, először természetben leróni, később pénzzel megváltani. A ro- botot középületek, várfalak, csatornák és gátak kijavítá- sára, új csatornák és utak készítésére használták fel. Érdekes, hogy fogyasztási és forgalmi adók is voltak. Az adót a már ekkor nagyon népszerűtlen adószedők hajtották be. Szumirul az adószedőt maskim-nak nevez- ték, ami, ha rossz tréfát akarunk csinálni magyarul azt jelenti, hogy mars-ki.

Hogy az adófizetést szigorúan vették, arról tanú-

108 ságot tesz a reánk maradt nagyszámú adósürgetés. Később divatba jött, hogy az adókat bérbeadták, ami az államnak nagy könnyítést, az adófizetőknek azonban nagy keserűséget jelentett. Gazdasági válságok idején, már a legrégibb korokban is elengedték az adót, vagy annak egy részét. A későbbi gyönge királyok ezt az elengedést párthívek szerzésére használták. Az egyenes, fogyasztási és forgalmi adókon kívül még pótadók is voltak. A rakpartokon való helyfoglalásért, a város- kapukon való áthaladásért, a bazárokba való belépések- ért stb. mind külön adót kellett fizessenek.

A honvédelem ősi állapotairól nagyon kevés adat maradt fenn, ezek is jórészben nem írások, hanem rajzok és szobrok. Ezekből azt látjuk, hogy a katona- ság gyalogos volt s a lovas harci szekér csak Kr. e. 300 évvel jött divatba. A legrégibb időkben talán az uralkodó és a közvetlen szolgálatában lévők voltak a honvédelem állandó fegyveresei. Nagyobb veszély ese- tén valószínű, minden fegyverfogható védelemre kelt, Az uralkodó, hogy hatalmát biztosíthassa, mindenesetre arra törekedett, hogy minél több fegyverese lehessen. Ε célból a tulajdonában levő földekből a legkiválób- baknak részt juttat, olyan föltétellel, hogy ezért szükség esetén kötelesek személyesen fegyvert fogni a hon és a király védelmére. Ezáltal magának hű s bármikor igénybevehető harcosokat nevelt s egyúttal megteremtette a hűbérrendszert. A hűbéres köteles volt szemé- lyesen hadba állni. Ha mást küldött, halálbüntetés várt reá s hűbérét az kapta, akit maga helyett küldött. A szémí korban, mikor a nagy uralkodók a hódítás terére léptek, állandó sorozásokat is tartottak. De az nincsen még teljesen bebizonyítva, hogy általános hadkötele-

109 zettség is lett volna. A háborúban elesett hűbéres va- gyonát fia örökölte, ugyanazon kötelezettségekkel. Ha fogságba esett, városa vagy temploma köteles volt kiváltani. Erre a célra nem volt szabad a hűbér birtokot eladni, vagy lefoglalni.

A képes ábrázolásokból inkább a felvonulásokat látjuk, mint a hadi technikát. Pedig tudjuk, hogy mindig a legnagyobb gonddal előkészített haditervekkel dolgoztak. Legérdekesebbek a vár ostromokat ábrázoló relief képek. A győzelmet ábrázoló képeken legtöbb- ször azt látjuk, hogy a diadalmas katonaság lemészá- rolja az ellenséget. A háborúban elejtett ellenség fejéért külön jutalom járt. így majdnem boldog lehetett az a katona, vagy az ellenség kezére került másféle ember, akit rabszolgának hurcoltak el. Ugyanezek a képek arról is meggyőznek bennünket, hogy ennek a kornak a humanitása sem volt különb a mindennapi és minden- kori emberiségénél. Nekik minden egyest külön kellett legyilkolni, a mai modem háborúban százakat és ezre- ket pusztítottak el, vagy tettek nyomorulttá egyetlen pillanat alatt.

A szumir kor külpolitikáját a békességes szom- szédi viszony jellemzi. A legősibb feliratokban találjuk följegyezve: „Méssz és elveszed ellenséged földjét, jön és elveszi földedet az ellenség.” Ugylátszik, hogy ez az alapfelfogás csak akkor kezdett megváltozni, mikor az egyeduralomra való törekvés kora elérkezett. A külföld- del való érintkezésre a nagyiparossá és nagykereskedővé fejlődött Mezopotámiának múlhatatlanul szüksége volt. Látjuk is az akkori ösmert világ hatalmasaival való békés vagy ellenséges érintkezését. A ránk maradt egész csomó diplomáciai írásban az uralkodók testvéreknek ne-

110 vezik egymást. Ajándékokat küldenek és kérnek egymás- tól a barátság megerősítésére s a nagyobb biztonság kedvéért még egymással össze-vissza is házasodnak. Érdekes egy Egyiptomban fönmaradt ilyen szerződés szövege: „Testvérek vagyunk, bármelyikünk ellenségei- nek ellenségei, barátainak barátai leszünk.”

Ha átírásokban is, de már a legrégibb időkből egész csomó törvényt ismerünk. Ezek közül négy töre- dékünk van az ősi szumir korból. Az első töredék a mostohaszülők és mostohagyermekek viszonyait sza- bályozza, aztán a férj és feleség közötti viszonyt ren- dezi s végül a bérbevett rabszolga halála, eltűnése, vagy megbetegedése esetére intézkedik. A második töre- dék a leányrablásról s a pásztorok kezén elveszett jószá- gokért járó kárpótlásról rendelkezik. A harmadik és

negyedik a háztulajdonosnak a szomszéddal szemben fennálló felelősségéről, a szökött rabszolgákról, a hűbér- tulajdonról s a hitvesek és a gyermekek örökösödési jogáról intézkedik. A későbbi törvénygyűjtemények az egész perrendtartást fölölelik. Kevés helyünk miatt kényte- lenek vagyunk megelégedni a főbb jogesetek felsorolásával. Tulajdonjog s ennek megsértése, lopás, betörés, dolgok és személyek elrablása, tűz-, víz-, legelőkár, tiltott favá- gás, hűtlen kezelés, sikkasztás, házasság, eljegyzés, örökösödés, örökbefogadás, családi és személyi jog, rabszolgák, szerződési és bérleti viszonyok stb. stb. A mezopotámiai jogrend alapfelfogása az, hogy a sérelmet elkövetőjének terhére számítja. A büntetések nagyjában olyanok, hogy ugyanazt a kárt okozzák, amilyet az illető elkövetett. Szemét-szemért, fogat fogért. Ha a tulajdonjog ellen követtek el bűnt, először kártalanítani kellett a károsultat, aztán büntetésül ugyanannyit kel-

111 lett fizessen, mint amennyi kárt okozott. Ha valaki hamis kárt vallott be, szintén kétannyi büntetést fizetett, mint amennyivel csalni akart. Súlyosbító és enyhítő körülmények náluk is voltak. A szémi korban a lopás annyira elharapózott, hogy az addigi kisebb büntetés helyett halálbüntetéssel sújtották. Mindenkit büntette színhelyén büntettek meg. A betörő tolvajt nemcsak betörése színhelyén végezték ki, hanem rendesen ott is temették el. Tűzvész alkalmával, ha tolvajláson értek valakit, bedobták a tűzbe. Ha a gyermek szülőjét meg- ütötte, levágták a kezét.

A rendes bíráskodást birok végezték. Az önbírás- kodás a legszigorúbban tilos volt. Bizonyítékok első- sorban az írásos okmányok, azután a tanuk. Ha ezekkel nem lehetett az igazságot kideríteni, akkor isten ítéletet alkalmaztak. A hamis tanú ugyanazt a büntetést kapta, mintha hibás volna abban a miben tanúskodott. Az istenítélet, vagy esküből állt, vagy vízpróba volt A vízpróbára küldöttek egyszerre merültek víz alá, aki hamarább felbukott, az volt a vesztes.

A tárgyalásokat nyilvános helyeken, templomok, paloták udvarán vagy ezek kapujában tartották. A kimondott ítéletet rögtön írásba foglalták és a jelen volt hatósági személyek pecsétjükkel látták el. Mai fogal- maink szerint a büntetések nagyon szigorúak voltak. Pénzbírság, botozás, kézlevágás, nyelvkivágás, fülcson- kítás, sőt szemkiszúrás is járta. Halálbüntetés is sok- féle volt. Elégetés, karóba húzatás, vízbefojtás. A szumir földön alig találjuk nyomát ezeknek a szigorú büntetéseknek. Az eddig előkerült iratokból a legsúlyosabb büntetés a botozás és fülcsonkítás volt. Úgylátszik, hogy a kegyet- len büntetések a szémiekkel jöttek. A bírót szigorú tör-

112 vények kényszerítelek az igazságosságra. Igazságtalan birót tizenkétszeres büntetéssel sújtottak s örökre meg- fosztották birói hivatalától.

Az ős szumirság társadalmi megoszlását nehéz meghatározni. Úgylátszik három osztály volt. Ezek kö- zül a szabadoknak és a rabszolgáknak helyzetével teljesen tisztában vagyunk. A szabadok talán az európaiak nemes osztályához hasonlíthatók. Teljes jogot csak ők élveztek az államban. Mikor a szémi hódítások bekö- vetkeznek, a szumirok egy nagy része megtartja szabad voltát. A hódítók maguk is szabadok lesznek. A rab- szolgák sorsa ugyanaz, ami egyebütt is volt. Jogfosztot- tak, nem rendelkeznek semmi vagyonnal s a szabadok- kal szemben soha nem lehet egyenraguakként fellépniök. A két osztály között találjuk a muskénu-nak nevezett osztályt, mely nem volt rabszolga, de nem is élvezte a szabadok minden jogát. Szabadon űzhetett földművelést, ipart vagy lehetett hivatalnok, vagyont is szerezhetett, ügy hogy igen sokszor jobb állapotba került mint a szabad. Az európai nemes csak politikai, vagy erkölcsibűn miatt veszíthette el nemességét. Mezopotámiában ezen kivül a szabad, adóssága fejében is elveszíthette a sza- badságát sőt még rabszolga sorba is juthatott. A rabszolga jogtárgynak tekintetett. Mint ilyen és mint tény- leges érlek, sokszor még saját gazdájával szemben is védelemben részesült. Ha rabszolganő szabad emberhez ment férjhez, ő és gyermeke is szabadok lettek. Ha rabszolga szabad nőt vesz feleségül nem lesz szabad ugyan, de gyermekei szabadoknak tekinthetők, mondja az egyik törvénycikk. Ha a szumir időkben a rabszolga elvehe- tett szabad asszonyt, akkor valószínűleg nem leheteti annyira alárendelt, mint a szémi hatás idejében. A rab-

113 szolga, ha gazdája beleegyezett, megválthatta magát s ezzel egy másik társadalmi osztályba került. Sok esetet tudunk, hogy rabszolgák, különösen a templomoktól kölcsönvett pénzzel, váltották meg magukat. A törvény határozottan elősegíti a rabszolgáknak ilyen módon való szabaddá tételét. Ha ellenben a rabszolga megszökött, a legszigorúbb büntetésekkel sújtották. A rabszolgák bizonyos jellel voltak ellátva, amelyet a felcserek tettek rajok és tudtak eltávolítani. Ha egy felcser a megszö- kött rabszolga jegyét eltávolította, kézlevágással bün- tették. Minden rabszolga anyakönyvezve volt. Így nyil- vántartásuk és személyazonosságukat könnyen megálla- píthatták.

A mezopotámiai család a szumir időkben talán az Ősvilág legideálisabb családjának mondható. Alapját a phátriálkális színezetű egynejűség képezte. A család feje a családapa, akinek fősége kétségbe nem vonható. A családfő mellett, mint egyenrangú fél állott felesége, Ő volt a ház asszonya s családjával szemben ugyanolyan kötelezettségei voltak, mini a férjnek. Úgy a családban, mint a családon kívül a nő ugyanazon jo- gokkal bírt, mint a férfi. Ez a kijelentésünk olyan modernnül hangzik, hogy ha történeti adatok nem iga- zolnák, el sem hinnénk. Pedig még a feleség megjelö- lésére is ugyan az a szó szolgált, ami a férjére: dan, ami hitvestársat jelent. Házasságkötéskor a férfi a nő szülőjének ajándékot adott. Ez arra mutat, hogy vala- mikor talán a szumiroknál is a vételházasság volt szo- kásban. Az asszony a házasságba vitt hozományával szabadon rendelkezett. Máskülönben is nagy szabadsá- got élvezett. Házi dolgain kívül üzleteket köthetett s a társadalmi életben szabadon használhatta föl anyagi

114 javait. Törvényelőtti állását bizonyítja az, hogy tanu- ként épen úgy szerepelhetett, mint a férfi.

Nem szabad elhallgatnunk azt a mindennapi szo- kást, hogyha a feleség gyermektelen volt, rendesen má- sodik feleséget vett a férj, hogy ne maradjon örökös nélkül. A második feleségtől származott gyerekek az első feleség gyermekeiként számítottak. A szémi korban a házasságkötés és a házasfelek egymáshoz való viszonya is változáson ment keresztül. Majdnem azt mondhatjuk, hogy a babiloniaknál és asszíroknál rideg adás- vételi szerződéssé alakul a házasság. Ha a férfi lefizette az asszonyért járó összeget, akkor az apai ház hatalma alól a férj hatalma alá került. A zsidók az egész mezo- potámiai kultúrát szeretik úgy feltüntetni, mint zsidó ősi- ségét, zsidó tulajdont s e felfogás miatt vetik meg a világ minden más fajú népét úgy, hogy a talmud szerint még embernek sem tekintik őket. Pedig az az egyetlen tény, hogy a zsidó feleségének még ma, 6-7 ezer év múlva sincs annyi joga, sem a családjában sem a zsidó társadalomban, mint amennyi a szumir nőnek volt, elég megdönteni ezt a nagyzoló hitet. Itt még az a kifogás sem jöhet számításba, hogy a zsidó asszony később és idegen hatás alatt veszítette el egyenjogúságát, mert a bibliában végtől-végig alárendelt szerepet játszik a nő.

A papnők, mint említettük férjhez mehettek, de nem volt szabad, hogy gyermekük legyen, ezért már házasságukkor egy második feleséget vittek magukkal, akik helyettük gondoskodtak a család fen tartásáról. Ilyen esetben a házassági szerződésbe, mind a két asz- szony nevét beleírták.

Már az elválásnál az asszony joga kevesebb, mert amig a férfinak a nemtetsző feleséget joga volt szülői-

115 nek visszaküldeni s ezek, ha a hozományt visszakapták, kötelesek voltak őt visszafogadni, addig az asszony csak peres úton válhatott el s váló okul csak a teljes elha- nyagolás szolgált, Ha vádja nem bizonyult igaznak, a halálbüntetésig terjedhető súlyos büntetést kapott. Az asszíroknál már a nőnek az a joga is megsemmisült, ami a babiloniaknál még fennmaradt a szumir hatás következtében. Egyik asszír törvény szerint a férj meg- verheti, megbotozhatja, fülét szétroncsolhatja feleségének s mindezekért büntetése nem esik. Az is érdekes, hogy az asszíroknál két fajta feleséget különböztethetünk meg. Az egyik, aki a férj házába költözik, a másik pedig, aki a szülői háznál marad s a férfi csak látogatóba jár hozzá. Ugyancsak asszíriában nagyon elterjedt volt az úgynevezett sógorházasság szokása. A meghalt fiútest- vér feleségét köteles volt ennek öccse elvenni. Ezáltal is előállhatott a többnejűség. A szumiroknál örökös csak a vérszerinti leszármazott lehetett. A házastársak egymásután nem örököltek. Az özvegy a hagyatékból visszakapta hozományát, ezenkívül holtig, vagy újravaló férjhezmenéséig ellátási igénye volt. Ha az asszony gyerek nélkül halt el, hozományát a család visszakövetel- hette. Ha azonban gyerek volt, akkor a hozomány a gyermeké maradt. A fiúgyermekek egyenlőleg osztozkodtak az apai vagyonból, a lányok azonban csak hozományra számíthattak. Az anyai vagyont viszont a leányok kapták. Ha a leány valamely papirendbe lépett, úgy apja, mint anyja részéről kijárt neki a köteles örö- kösödési rész. Ha az apa halálakor még nőtlen fiú volt, úgy az örökségből először levonták azt az összeget, amelyet feleségéért kellett fizetni.

Érdekes volt a rabnők viszonya. Ha szabadember-

116 nek rabnőtől születtek gyermekei s ezeket az apa még életében elismerte sajátjának, akkor ezek is egyformán részesültek az örökségből a többi szülöttel, anyjukat pedig felszabadították. Az ilyen rabnőnek is kijárt az életfogytiglan járó tartásdíj. Az egy apától való fiúk, ha féltestvérek is, egyenlően osztozkodtak az apai va- gyonban. Ugyanígy az egyazon anyától való leányok is az anyaiban. Ez az örökösödési jog olyan erős volt,, hogy még a kitagadással sem lehetett a gyermeket ki- zárni, legföljebb ha ismételten súlyos bűnt követett el, Természetes, hogy nem minden családnak' volt gyermeke. A szumirok másvilági hitéről már beszéltünk. Ha nem volt a meghaltnak olyan hozzátartozója, aki tisztességesen eltemettesse s a halottnak szóló évenkinti áldozatot meghozza, akkor a szumir hit szerint a meghalt lélek nem talált nyugtot. Hogy ez ne történjék meg, a gyermektelen házastársak örökbefogadás által szerez- tek magoknak utódot. Egy másik oka is lehetett az örökbefogadásnak, hogy öreg korukra gyámot és tá- maszt nyerjenek. A rabszolgák felszabadításának is az örökbefogadás volt a legkényelmessebb módja. Az iparos osztálynál is divatban volt az örökbefogadás. A szabad elhatározásból kötött örökbefogadási szerződés egyolda- lúan nem volt felbontható. Ha az örökbefogadott meg- tagadta örökbefogadóit, rabszolgasorsra vetették. Ha nevelőszülők tagadták ki az örökbefogadott gyermeket, elvették házukat. Különösen szigorú volt a törvény a papnők által örökbefogadott gyermekeknél. Ε törvény így szólt: „ha a fogadott gyermek mondotta: te nem vagy apám, te nem vagy anyám, a nyelvét vágják ki, Ha pedig apja házát megtudakolva s nevelő szüleit meg- gyűlölve ennek házába szökött, a szemét szúrják ki.”

117 A mezopotámiak életmódja sokkal egyszerűbb volt,

mint az ugyancsak ősrégi egyiptomiaké. Már magánál a lakóháznál nagy különbséget találunk. Mezopotámi- ában nem volt kő, sem fa s így a magánépületek majdnem kivétel nélkül vájogból készült döngölt falúak voltak, A falakat fehérre meszelték, vagy befestették. A padló legtöbbször szintén csak ledöngölt föld volt, legföllebb a fürdőszobák voltak aszfaltozva. A háznak legtöbbször ablaka sem volt, hanem a tetőgerendák közein hagyott nyilasokon és az ajtón keresztül kapott világosságot, A városi lakosságnak rendesen nem volt saját háza, hanem bérelt házban lakott. A házbérek meglehetősen magasak voltak, úgyhogy a háztulajdonos pár év alatt megkapta a házba fektetett pénzét. Bútoruk kevés volt. Egy szegényes polgári lakás felszerelése egy-két ágy- ból, négy-hat székből, egy asztalból, egy pár zsámolyból s néhány gyékény, vagy agyagládából állott. No meg a bőrsarkokon járó ajtóból, amely szintén bútorszámba ment.

Ruházatuk sem volt fényűző. A legősibb időkben úgylátszik, hogy a férfiak is, a nők is egy deréktől tér- den alul érő gyapjas szoknyát viseltek. Fejüket is gyapjú sapkával fedték be. Az előkelőbb nők még egy sált is hordottak, amelyet keblükön és derekukon kapcsoltak össze, úgyhogy a jobbkezük szabadon maradt, vagy pedig mellükön átfogva s a hátukon keresztbetéve előre csapták, vállukon s kétoldalt övükig lógatták. A lakos- ság legnagyobb része kor, rang és nemi különbség nél- kül mezítelen lábbal járt. Az asszonyok hajukat kontyba lésülték, a férfiak borotválták, A későbbi korban, leg- alább az előkelőbbeknél, saruszerű lábbeli használatát is ki tudjuk mutatni, de csak az utcán. A házban, templo-

118 mokban levetették. Előkelőbbeknél a ruhák fényűzőbbek, nehéz mintázott szövetekből valók. Az előkelő férfiak és nők testét, ruháit ékszerek borították. A férfiak ru- hája sokkal díszesebb volt, mint a nőké. A nők azonban az ékszereket jobban szerették. Kar és lábperecek, fülbevalók, gyűrűk, mell és nyakcsattok járták. A pap- nők fején még fátyolt is találunk.

A ránk maradt adatokból ítélve a szumirok nagyon tiszták voltak. Mezopotámiában a sok tetű és bolha reá kényszeríti az embert erre. A fej és arcborotválás a férfiaknál talán azért lett általános szokássá, mert a szunyogfélék milliárdjai a gyér szőrözetbe előszeretettel bújnak bele s itteni csípéseik még elviselhetetlenebbek, mint a csupasz bőrfelületen. A nippuri leletekből egész biztosan megállapították, hogy valami nitiru nevezetű anyagból és zsírból szappant is készítettek. Ezzel meg- dőlt az indogermánok azon állítása, hogy a szappant az északi népek találták volna ki. A tisztálkodáshoz tartozott a szagos kenőcsök használata. Úgylátszik, hogy a szumirok rá jöttek arra, hogy a szagos olajjal bekent testet a szúnyogok nem bántják.

A szémi korban, amint láttuk a szumiroknak minden szokása megmarad. Utánoznak és eltanulnak tőlük mindent. Így voltak a mosakodással is. De mivel ná- luk, a késő korokban, úgyszólván rituális mosakodássá változott, többé már nem szolgálta annyira a tisztálko dást, mint a szumiroknál s a velük összeelegyedett dél· babilonai férvér szemitáknál.

A táplálkozás ebben a dúsgazdag országban nem okozott túlságos gondot. Húsétel kevés járta s bizony ebben csak kivételesen volt része szegényebb embernek de a meleg földövön a hús nem is feltétlenül szüksé-

119 ges. Egyáltalában a tüzelőanyagban oly szegény déli részeken, bár minden házban találunk tűzhelyet, mégis a főtt étel elég ritka. Tömegtáplálékul szolgált a lepény szerű kenyér a datolya, a tej és termékei s a hagyma és a fokhagyma, mely még az istenek és a királyok asztalán is csemege számba ment. A szakácstudomány nem állott magas fokon. Kedvenc főtt ételük a lisztpép, meg a drága húsleves s a főtt, vagy a sült hús volt. A hideg ételek között a gyümölcsök és saláta félék egész sorozata szerepelt. Tésztát és gyümölcsöt össze- kombináltak s a leírásokból kiderült, hogy pompás almalepényük lehetett. Nyalánkságaikat tejszínből, méz- ből, édesített olajfélékből és édesített gyümölcsökből készítették. Úgylátszik, hogy szükség esetén koplalni is tudtak. Fönnmaradtak írásaink, hogy várostromok ese- tén még az ajtókat tartó bőrdarabokat is megették. Rendesen háromszor ettek naponként: reggel, délben, este. A mezopotámiak a többi ázsiaiaktól eltérőleg hideg és nyers vizet ittak. Nem volt fájuk, hogy felforralják s növény levelekkel megízesítsék. A víz mellett egész csomó szeszesitalt ösmertek. Árpából, kölesből, búzából főztek mindenféle sört, még komlóval erjesztettet is. Volt azonkívül boruk és mindenféle gyümölcspálinkájuk. Az étkezés rendesen sörözéssel végződött, amiben való- színűleg csak a férfiak vettek részt.

Név nélkül még a legprimitívebb népek között sincsen ember. A nevekként használt szavak jelentése élénk fényt vet az illető nép lelkivilágára és kultúrájára. A szumir nevek a családi élet melegségére engednek következtetni. Csöppség, Életke, Bőségecske, Élőké a legáltalánosabb nevek. Találunk aztán a vallás hatása alatt keletkezett neveket is. Istenadta, Égkirályhozta,

120 Istenkeszolgája szintén gyakoriak. A szémiek még a szumir neveket is szószerint lefordították és így hasz- nálták.

Az egymással való érintkezés szívélyes volt. Talál- kozásnál homlokukhoz emelt kézzel köszöntötték egy- mást. Az előkelőbbeket többé-kevésbbé mély meghaj- lással, az uralkodót földre borulással kellett üdvözölni,. Az udvarias társasérintkezés hatása meglátszik a száz- ezerszámra ránk maradt levelekből is, amelyeknek a kezdete csupa udvarias formaság s csak a vége felé van megemlítve az, amiről az illető beszélni akar. Közönsé- ges leveleknél a záró udvariasság nagyon sokszor hiányzik, mert a kis agyagtáblákon már erre nem maradt hely. De majdnem mindegyiknek a legszélén ott találjuk azt, hogy: siess!!

A halált a család és a hozzátartozók nagy fájda- lommal fogadták. Hangos sírással és jajgatással gyá- szoltak. A szémi korból biztosan tudjuk azt is, hogy ruhájukat megszakgatták, szakállukat, hajukat tépték a gyász jeléül. A temetés a halál után elég hamar bekö- vetkezett. A temetést a papok intézték s bizony elég nagy halotti áldozatokat követeltek azért a sok feloldó- zási szertartásért, mely arra szolgált, hogy a halott lelke a másvilágra bejuthasson s ott nyugodtan élhessen. A legrégibb időben a holttestet gyékénybe burkolták s a sirüreg fenekén leterített másik gyékényre fektették. A halott kezét mellén összekulcsolták s kezébe, vagy szája mellé fémből, vagy cserépből készített ivópoharat helyez- tek. Mellette két oldalt ételt és italt tartó edényeket állí- tottak. A halottal együtt temették el az életben hasz- nált fegyvereit, szerszámait, ékszereit és pecsételő hen- gerét, Nem tudjuk, hogy a cserépkoporsók divatja mikor

121 kezdődött. A legrégibb cserépkoporsók hatalmas cserép- fazekak, amelybe a halottat ülőhelyzetben helyezték el, Valamivel későbbi időkből már két fazékból áll a ko- porsó s a másodikkal az elsőt lefedték. Valószínű, hogy csak a szémi korban lesz általánossá a papucs alakú koporsó, melybe a halottat lábával előre beledugták. A papucskoporsó fejfelőli részét egy díszes, domború fedővel takarták le. Egyiptomi hatás alatt fedeles kopor- sókat is csináltak, amelyek emlékeztettek az egyiptomi ember alakú és ember fejű koporsókra, de fa helyeit cserépbői voltak. Biztosan tudjuk, hogy az elföldelés mellett az elégetés is divatban volt. A kiásott közös temetőkben a „város magasztos helyén” egymás mellett találtak elföldelt és égetett csontvázmaradványokat. A leírásokból tudjuk, hogy a temetőket gondozták, a síro- kat felhantozták, zöld gyeppel borították, sőt fákat és virágokat is ültettek a temetőkbe.

10. Tudomány, irodalom, művészet. Láttuk Mezopotámia lakóinak hitéletét. Oly erős

voit ez, hogy az emberek élete jóformán e körül for- gott. Ez nyomta rá szellemi életére is a maga jegyét. Az istenségeké ez a világ. Ők teremtették s az ő aka- ratuktól függ ennek sorsa. Az ő jóakaratuk szabja meg az emberi élet sorát, a földi és a halál utáni életben. Minden igyekezetük arra irányult, hogy az istenek jó akaratát megnyerjék s hogy rosszkedvét magukra ne vonják. Majdnem minden azért érdekli őket, hogy ki- fürkészhessék az isten akaratát. Ha ez a gondolat vonul is keresztül Mezopotámia népeinek szellemi alkotásain, mégis nem tagadhatjuk el, hogy a világ jelenségeinek megfigyelésében, a természeti jelenségek kifürkészésében

122 és összefüggésében olyan eredményeket értek el, mely sok tekintetben még a mai korban is megállja helyét.

A világot két részből állónak hitték: égi és a földi világ. Az ég hitük szerint, mint egy nagy harang borult a földre, ennek köralakú alapzata az óceánban van cölöpökre megerősítve, melyeket kétoldalról töltések védenek. A menny három, illetve hét sférára oszlik s azt hitték, hogy ezek különféle kövekből állanak. A leg- felső ég Anu ege. Az alatta levő egekben a különféle istenek laknak s a földhöz legközelebbi ég, amely kék jáspisból van, az a hely, ahol a csillagok járnak. Mind a hét bolygónak megvan a maga külön ege azért, hogy egymással össze ne ütközzenek. A menny alapzatának úgy keleten, mint nyugaton egy-egy kapuja van, amelyek kapufái a világ legnagyobb hegyei s ezeken a kapukon jön be reggel a nap s távozik el este. Az ég alapzatán belül elterülő óceánon úszik a föld, melyet a tejút csillaglánca köt hozzá az éghez. Magát a föl- det is hármas illetve hetes tagozódásúnak hitték. Itt a földisten, az emberek, az alvilág istenei és szellemei laktak. A föld legmagasabb pontján állott a föld istenének temploma: a hegyháza. Legalól volt a hét fallal, hét folyóval övezett, sötét alvilág. Ennek is a legköze- pében az alvilág istenének a palotája. Az egész eget és mennyet egy összességnek képzelték. Az egészet körül- vette volna szerintük az égi nagy óceán. Ha az ég ablakai megnyíltak, akkor az égi óceán vize édes-vízű eső alakjában hullott a földre s ezt a vizet megkülön- böztették a földi álló és folyó vizektől, melyekről azt hitték, hogy a földi óceánnal vannak összefüggésben.

Egyik legfejlettebb tudományág volt náluk a csilla- gászat. Kr. e. 4000 évvel már ismerték a csillagászat

123 alapvető fogalmait. Tisztában voltak az álló és bolygó csillagokkal, a bolygóknak a földkörüli járásával s ha nem is voltak ezek a megfigyelések hibátlanok és töké- letesek, csodálatra ragadnak bennünket, hogy távcsövek nélkül ilyen éles megfigyeléseket tettek és ily kombináló tehetséggel bírtak. A hét bolygó mellett a legnagyobb figyelmet a holdnak és a napnak szentelték s azt hitték, hogy ezek a földnek külön óriási bolygói. A hold, nap és föld, meg a többi csillagoknak egymáshoz és az álló csillagokhoz való viszonyára vonatkozólag igen sokféle és érdekes megfigyeléseket tettek. Az álló csillagok közül azok érdekelték őket leginkább, amelyek előtt a bolygók elhaladnak. Az állatöv csillagainak még máig is divatos megjelölése tőlük maradt reánk. Kr. e. a 3000 évtől maradtak fenn nagyon pontos csillagtér- képek, melyeken a csillagnevek, a csillagoknak egymás- tól való távolsága, felkelési és lenyugvást ideje megvannak határozva. Pontosan tudták a bolygók keringési idejét, a szemben állásokat s a nappalok és éjjelek hosszát. A megfigyeléseken túl, a pontos feljegyzések alapján, igen sok törvényszerűségre jöttek rá. így a holdfogyatkozásokat kitudták pontosan számítani. Arra rájöttek, hogy a holdnak nincs önálló fénye, de hogy a napfogyatkozásokat is kitudták volna számítani, arra nincsen adatunk. A holdnak földkörüli útjáról azt taní- tották, hogy azért rövidebb minden más bolygóénál, mert legközelebb van a földhöz s így legkisebb kört kell leírnia. Az égi jelenségek megfigyelésére az ország különböző részeiben csillagvizsgáló állomások voltak, amelyek megfigyeléseiket közölték egymással.

Ennyi csillagászati ismeret mellett természetes, hogy jó naptáruk is volt. A naptár egysége a nap volt.

124

Ennek két részét: a nappalt és az éjjelt különböztették meg, amely az őszi és téli nap éjjegyenlőségkor egyforma. Úgy a nappalt, mint az éjjelt három részre osztották. Csillagok, illetve napkelte, csillagok illetve napnyugta és a kettő közötti részek. Minden ilyen részt ismét két apróbb részre osztottak. Egy ilyen kis rész, a mi két óránknak felelt meg. Ez az időtartam azután 30 percre oszlott. Így a nap 12 nagyobb és 360 kisebb részre tagozódott. Az idő mérésére nap és vízórákat használtak. Az időmérték nagyobb egysége a hold keringési ideje, melyet nagyjában 29 és fél napnak számítottak. Hogy az így keletkezett hibákat kiküszö- böljék, szökőhónapokat alkalmaztak a naptárban. 12 hónap alkotta az esztendőt, melyet tavaszi éjnapegyen- lőséggel kezdettek.

Az egész ősi szumir számítás a 60-as számrendszeren alapszik. Az évek számítása nem volt egységes. Nem volt egy olyan meghatározott kezdőpontjuk, mint ma s így a különféle számításokat meglehetősen nehéz a mi évszámításunkra átszámítani. A későbbi időben Hamu- rabi király trónraléptétől számították az időt.

A 60-as számrendszer mellett a tízes számrend- szert is megtaláljuk. Mindkettő él egymás mellett, ami bonyodalmassá tette Babilónia számítását. Az egyet a függőleges ékjellel jelölték. A tízet pedig egy balra néző hegyű ékkel. Ezeknek a megismétlése adta az egységek számát. A helyi érték pedig az egység minő- ségét. A nullát egy ferde ékkel jelölték. Amikor a tízes számrendszert is használni kezdették a százas jelölésére egy ferdén fektetett éket használtak. Az összeadást, kivo- nást, szorzást, osztást, hatványozást és gyökvonást ismerték és iskoláikban is tanították. A terület és térfogat számítás-

125 nál csak korlátolt pontosságot tudtak elérni, mert a ma ismert mértani formákat még nem ismerték. Az idomot, vagy a testet apró részekre osztották s így igyekeztek a megközelítő pontosságú számításra. A magasság be- vonását a számításban még nem tudták.

A betegségeket a démonok kártevésének, vagy az istenek haragjának tulajdonították. Ezért az orvosi tu- dománynak nem csak az volt a feladata, hogy az embereket gyógyítsa, hanem elsősorban az, hogy az ártót ki- kutassa s annak hatalmát megtörje, vagy haragját meg- békítse. Anatómiai ismereteik nem voltak. Az ember belső részeit legfeljebb a háborúban megsebesülteken keresztül ismerték, mert a kegyelet nem engedte meg az ember felboncolását. Orvostudományuk a tapasztalati tények megfigyelésén és összegyűjtésén alapult. Se- bészeti téren meglehetősen magas fokon állottak, bár a szigorú törvények minden kísérletezést veszedelmessé tettek. Ha például egy beteg operáció alatt vagy emiatt meghalt, akkor az orvost is halállal büntették. Ha egy szemhályog operációnál a páciens megvakult, az orvos- nak is kiszúrták a szemét. Ezért az orvosi könyvekben, mint egyik legfőbb intelem szerepel, hogy oly betegre, akinél nincs biztos remény arra, hogy életben marad, ne tegye rá az orvos a kezét. A fogak töméséhez is értettek, a fájó idegeket kitépték. A mezopotámiai orvos diagnózisa abból állott, hogy meghatározza, melyik isten, vagy démon okozta a betegséget. A törvény szigorától fenyegetett orvosok a régi diagnózis könyvek- ből megadták azokat a módokat, amelyekkel az illetőt meg kell gyógyítani. Ezt az orvos közölte a beteggel, vagy hozzátartozóival, ha azután az illető nem gyógyult meg, az orvos nem volt felelős, mert a gyógyítás mód-

126 jának leírása annyi mindenféle szertartáshoz és előírás- hoz volt kötve, hogy azokat alig lehetett megtartani. A receptek kijelentették, hogy bármily csekélység elmu- lasztása a meggyógyulást megakadályozza. Természete- sen, hogy egy egész csomó értékes tapasztalat mellett a babonaságok és kuruzslások végtelen tömegét találjuk, hiszen magának a gyógyításnak végrehajtása is olyan ceremóniákkal történt, amelyek túlnyomórésze kuruzslás számba ment. Minden betegség gyógyításánál szerepel- nek a ráolvasások, a füstölések, ördögűzések. Ha a ránk maradt anyagra csak valamennyire komoly tekintetet vetünk, látjuk, hogy a mezopotámiai gyógyításoknál a a szugesszió volt az, amely legtöbb esetben gyógyítás- szerüen hatott.

Természetrajzi téren ösmerték az állatok, növények és ásványokra való megoszlást. De a mai természetes rendszerekig még nem jutottak. Az állatvilágban hala- kat, ízelt lábúakat, kígyókat, madarakat és négylábúakat különböztettek meg. Az állatok között pedig például ilyen megosztásokat, találunk: a négylábúak közé tar- toznak: a teherhordók is. Ezek közül a legelterjedtebb „ a szamár, amelyből van sivatagi szamár, vadszamár, hegyi szamár, csillag szamár (öszvér) és tengeri szamár. A növényeknél találjuk a fáknak, zöldségféléknek, fű- szereknek, gabona neműeknek és a palántáknak az osz- tályát. A további osztályozásnál a levél alkotása és a gyümölcs minősége szolgált alapul. Az ásványokat kö- vekre, földekre, fémekre osztották.

Sok fizikai törvényt felismertek s gyakorlatban is alkalmazták. A legegyszerűbb gépeket, az éket, csigát, emelő rudat általában használták. Azonban sem ezeknek, sem a többi fizikai törvényeknek alapokait nem

127 ismerték, Kémiai téren sem állovak sokkal jobban, csakhogy itt sokkal több tapasztalati tényre tettek szert, amelyeket a gyakorlatban is kitűnően alkalmaztak. A fémeket s a fémek vegyítésének arányait nagyszerűen ismerték. Érdekes, hogy az alchimista tudomány már náluk is virágzott. Egyik ásvány fajt már ők is próbál- gatták a másikká alakítani. A lazúrkő egyik legdrágább ékkövük volt. Egész sor leírást találtak arra, hogy mi- képpen kell mesterségesen előállítani e követ.

A földrajz terén ismereteik csak addig terjedtek, ameddig kereskedelmi forgalmi körük ért. Számos tér-- kép maradt reánk, amelyekben az egyes helyek elég pontosan vannak megjelölve s az egymástól való távol- ságok is fel vannak rajtok tüntetve. Ezek mellett az elég megbízható, utazóknak és hadseregeknek szánt tér- képek mellett maradt reánk aztán úgynevezett tudományos térkép is. Egy ilyenen Mezopotámia kőralakú lapként van feltüntetve. Az egész területet körbe veszi a tenger. A kőr közepe táján van Bábel városa. Jobbra fölötte egy elipsis alakba van beírva Asur neve. Ε fölött egy körívvel kikanyarított darab van, amelyre azt írták: hegy. A kőr szélein több bekerített köröcske van, min- denikben az a felírás: város. Név alig van rajta. A perzsa öbölön túli területen egy nagy háromszögbe az van írva, hogy: vidék. Az eddig előkerült tudományos térképek majdnem mind ilyenek.

Ha mindezeket, amiket elmondtam csak felületes szemmel tekintjük, akkor talán túlzottnak látszik az a többször hangoztatott kijelentésem, hogy Mezopotámia ősi népe, a szumirság volt a mai kultúra megalapítója, Nem szabad azonban ilyen könnyelmű ítéletet mondani, A föld gömbölyű alakját nem ismerték. De hiszen ez a

128 mai kor vívmánya épen úgy, mint a többi tudományok mai magas állása. Alig félezrede, hogy megismertük a földet s annak a világűrben való helyzetét. A középkor tudományos nívója semmivel sem állott magasabban, mint a szumiroké, pedig 5-6000 év választja el őket egymástól. Még abban is hasonlítanak a két kor viszonyai egymáshoz, hogy mindkettőnél a theológia alá voltak rendelve az összes tudományok. Ami a babonaságot illeti, talán nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy egy csöppet sem voltak babonásabbak, mint mi. Hiszen a Babilóniában és Assiriában kifejlesztett szumir astrológia végig kísért az egész középkoron, napjainkig, sőt igen széles körökben ma ismét közkedveltségnek örvend. Mezopotámiában a csillagok megfigyeléséből levont kö- vetkeztetéseket hatalmas könyvekben gyűjtötték össze. Az emberi élet minden nyilvánulásában, uralkodótól a koldusig, mindenki sokat tartott az astrológiai meg- figyelésekből vont jóslásokra. A sok csillagvizsgáló egyik főkötelessége volt az égi jelenségek megfigyelése.

A közkedveltségnek örvendett jóslások nagy része a csillagok járásából akart a jövendőbe látni. EzenkivüU a légköri tüneményekből, az állatok viselkedéséből és álmokból is jósoltak. Szokásos voit a sorsvetés, máj-, olaj- és vízjóslás is. A még ma is közkézen forgó álom- fejtő könyvek eredetüket, amint az ékiratokból kiderül, Mezopotámiából vették. Ezer számra találtak nemcsak az álomfejtő, hanem másfajta jóslásokat tartalmazó le- írásokat. Számos olyan jövendölés is akadt a kezünkbe, amely az emberiség és a föld egész jövőjére igyekezik fényt vetni. Az apokalipsis alapjait is Mezopotámiában leltük meg.

Azt a magas és általános kultúrát, amely a szu-

129 mir földön virágzott, el sem lehet képzelni iskolázás nélkül. Az eddigi leletek alapján az állami nevelésnek semmiféle nyomára nem akadtunk. Annál biztosabb azonban a templomi iskolák létezése, amely mellett a magániskolák száma is igen nagy. Az iskoláknak min- denféle fajtájával találkozunk, egészen az egyetemig. Töméntelen, iskolai dolgozatként írt, cseréptábla maradt reánk. Ezek és a relief képek, valamint több kiásott iskola romja világosan mutatják nekünk az iskola és tanítás képét. Az iskolatermek, mint általában minden Mezopotámiai épület, szűkek voltak. A tanító körül néhány gyerek ül és ír táblájára. A megmaradt táblák az egyszerű írás gyakorlattól, a legmagasabb vizsgála- tokig terjedő dolgozatokat tartották fenn.

A templomok, nagyobb hivatalok és a királyi udvarok mellett óriási könyvtárak és levéltárak maradtak reánk. Ezekben a kisebb-nagyobb cseréptáblákra írt s gondosan kiégetett cseréplapok százezreit találták. A cseréplapok cserép tokokba vagy ládákba vannak be- rakva s minden egyes ládán jelezve van a tartalma. Ezeket polcokra rakták. Assur-ban-apli uralkodónak kö- szönhetünk e téren a legtöbbet. Ez az uralkodó, hogy az elpusztulástól megmenthesse a szurnir irodalmat az egész Mezopotámiában lévő összes műveket lemásol- tatta s egy óriási könyvtárba gyűjtötte. A másolások rendkívül gondosak s minden egyesen rajta van a má- soló és az ellenőrzők neve s megvan jelölve a hely, ahonnan lemásolták. Ε könyvtárat az angolok találták meg s több, mint húszezer darabot kitevő tömege a londoni brittish múzeum egyik legdrágább kincse.

Igen értékes és rendkívül nagy ékiratos gyűjte- ménye van a franciáknak, németeknek és az észak-

130 amerikai egyesült államoknak is. A rengeteg anyagnak még ezredrésze sincs eddig megfejtve. Csak ezeknek feldolgozása után lehet igazi képet alkotni arról, hogy milyen is volt Mezopotámia ősi kultúrája. Az irodalom nagyobb része az egyház szolgálatában állott s még a nem egyházi dolgokat is a mély vallásos érzés hatja át. Viszont a vallásos költészetben bőven van lira is. A legősibb verseknek talán az üdvkiáltásokat vehet- jük, amelyekkel egyes isteneket vagy hősöket üdvözöl- tek. Ilyenszerűek a nagyszámú munkás dalok is, melyeket a mesteremberek munkaközben énekeltek. Az ószö- vetség költői könyveinek is megtaláljuk példányképeit. Hymnuszok, szerelmi dalok, bűnbánati zsoltárok, sokszor majdnem szószerint egyeznek az ószövetség ha- sonló alkotásaival.

Az istenek cselekedeteit a templomokban bizonyos ünnepek alkalmával elmondották. Ebből a szokásból csodálatosan szép epikai költészet fejlődött. Vannak közöttük olyanok, amelyek versenytársai a világ leg- klasszikusabb ilyennemű munkáinak. Az eposzok egy része olyan szaggatott párbeszédes előadású, hogy; majdnem lehetetlenségnek látszik az, hogy ezeket nem színdarabként játszották. Töméntelen sok közmondás is maradt reánk, amelyeknek jórésze ma is él az em- beriség ajkán.

A mezopotámiai mese-irodalom a világ legősibb mesekincsét őrizte meg részünkre. Igen valószínű, hogy a keleti csodás mesekincs megteremtői már a szumirok voltak és évezredeken keresztül ebből a kincs- ből táplálkozott, ezeket alakítgatta az emberiség.

Az előbb említettük, az eposzok egy részének pár- beszédes voltát. Hogy igazi párbeszédes alkotásaik is

131 voltak, azt egy egész csomó kisebb-nagyobb párbeszé- des mű is bizonyítja. Néhány jel arra mutat, hogy nemcsak á templomokban való ünnepélyeken, hanem az evvel kapcsolatos népünnepélyeken is szokásban volt a mithoszok epikus, vagy drámai előadása.

Mezopotámiában nem volt fa, de agyag sok volt. Ez a kettő adja meg a szumir építkezés jellegét és fejlődésének irányát. Földből nem lehet vékonyfalú magas házakat építeni. Oszlopok építésére sem alkalmas a földből való fal. Így a mezopotámiai épületek rendesen tagolatlan, sima felületűek, vastag falakkal s keskeny, hosszú helyiségekkel, mert a fa hiánya miatt, csak igazi vagy álbolthajtásokkal, vagy pediglen az apró fák kurta törzsével képezhették ki a tetőzetet. Ma hosszú folyosóknak tűnnek fel előttünk a babilóniai lakások szobái, négy-öt méter vastag falukkal, melyeken a legősibb időkben még ablak sem volt. Szokás volt Az, hogy az épületeknek a földbe ásott fundamentuma helyett kemény agyagból alapokat raktak, melyek még magánházaknál is méternél magasabb földtöltések voltak. Ezekre építették a házat s a töltést körös-körül téglával, vagy szárított agyagtömbökkel rakták körül. Így őrizték meg úgy-ahogy a víz kártevésétől. Nagyobb templomoknak és palotáknak az ilyen alapja néha 30-40 méter magas, fallal körülvett töltés volt, több beépített vízlevezető csatornával. Leghatalmasabb épü- leteik voltak a templomtornyok, melyeket lépcsőzetesen építettek. Némelyik magassága a száz métert is megha- ladta. A sima falfelületeket zománcozott téglákkal, vagy reliefképekkel igyekeztek tetszetősebbé tenni. A padlókat is ilyen színesen zománcozott téglák borították. Nagy szerepet játszott a már ekkor ismert aszfalt is, amellyel

132 nemcsak a padlókat borították, hanem a téglafalak kötő- anyagául is felhasználták.

A ránk maradt reliefek óriási tömege bizonyítja a szobrászat általánosságát és nagy elterjedtségét. A mű- vészi kézimunkáktól a kontárok faragásáig s a művészi negatívokba préselt munkáig mindenféle fajtájú dom- bormű maradt reánk. Egy sajátságos merev stílus fej- lődött ki ezen a téren, mely a hűségre törekvés mellett a mozgásban bizonyos sablonokat tart szem előtt. A művészi összhatás helyett inkább a részletek csodála- tos pontosságú és szépségű kidolgozását tarják szem előtt. A cserép reliefek egyrésze színesen zománcozott. Az alabástromból készülteknél a hatás emelése végett az árnyékolt részek és a hátterek kiemelésére festéket is alkalmaztak. A reliefeken kívül mind a három dimen- zióban kidolgozott igazi szoborműveket is találunk. Ezek- nél is ugyanazok a jellegzetes vonások, mint a reliefeknél.

A szumir festészet, mivel a rendelkezésükre álló fektékszín-skála kicsiny volt, nem dolgozhatott azokkal a természethű színekkel, mint a mai kor. Csak a sárga, kék és fekete színekkel találjuk általánosan. Ritkább a zöld, legritkább a piros szín. Ha ezekkel nem is tudtak természethű képeket adni, mégis csodálatos ízlés- ről tesz tanúságot a ránk maradt színes alkotások tö- mege. A festészet mellett voltak egyszerű rajzok is. Sajátságos, hogy az emberi alakot a primitív meglátás alapján rajzolták az egész mezopotámiai kultur időben. A fejet profilban, a törzset szemben s a lábakat megint oldalállásban. A kéznél fontos volt, hogy mind az öt ujj látszódjék.

Leírásokból és a relief képek százaiból tudjuk, hogy a mezopotámiaiaknál a zene is fejlett s úgy az

133 istenitiszteletnek, mint a világi életnek fontos tényezője volt. A reliefeken tambura féléket, hárfákat, lantot, dobot, cintányért és flóta féle hangszereket látunk. A hangszerekből azt következtetjük, hogy a polifon zenét is ismerték. A zene mellett úgy az egyházban, mint a világi szórakozásokban nagy szerepe volt az éneknek. Egész sereg dalszöveg maradt reánk, a szöveg fölött bizonyos jelekkel, amelyek valószínűleg a dallamot jelzik, de ezeket a kottákat még eddig nem sikerült meg- szólaltatni.

Ha végig nézünk Mezopotámia szellemi életén, annak minden nyilvánulásában azt találjuk, hogy bizonyos megrögzött formák állapodtak meg, amelyeket majdnem a változtathatatlanság szentsége vett körül. Az lehetetlenség, hogy annyi ezer esztendőn keresztül vál- tozás ne történjék, de ezek oly lassan, észrevétlenül és belopva történtek, hogy a változást a kortársak aligha vették észre. Ez az oka, hogy tulajdonképpen egyetlen egy nagy költőnek sem ösmerjük a nevét. A reánk maradt mistériumok és eposzok Kr. e. 2000-3000 esztendővel már olyan formájúak voltak, mint a mezo- potámiai kultúra bukása idején. Ez bizonyíték a mellett is, hogy bármennyire is szépítik és csűrik-csavarják a dolgot, a szémi beköltözés az egész mezopotámiai kul- túrát már kifejlett állapotában találta s azt teljes egé- szében átvette. A szémi faj önálló vezérlő alkotásra képtelen s csak a már meglévőket tudja csodálatos ügyességgel felhasználni és hasznosítani. A mezopotá- miai leletek tanúsága szerint a szumir kultúrát itt is csak eltanulták és elszémisítették a hódító szemita né- pek, de nem fejlesztették tovább, legfölebb megállítot- ták. Ami fejlődésképesség megmaradt a szémita évez-

134 redekben, azt jórészt a magukba olvasztott szumir vér- keresztezésnek köszönhetik. Úgylátszik, hogy ez a ke- resztezett faj az államalkotás terén volt a legnagyobb s örök érdeme az, hogy a szumir öskulturát fenntartotta

s hódításai és kereskedelme közvetítésével az emberiség

igen széles rétegeire kiterjesztve, megadja azokat az

alapokat, melyeken a mai kultúra és művelődés kifej-

lődhetett A homo animalisból homo sapienset a szumirság

teremtett. A szumirok pedig turánok voltak!

III. SZITTYÁK.

1. Történeti áttekintés.

A Kr. e. 1500 év körül megindul Európa keleti részeire a szittyák bevándorlása. A szittyák ős- hazája a Jenissei folyó és a Bajkál-tó vidékén lehetett. Innen nyomulnak Közép-Ázsiába. Herodotos (élt Kr. e. 485-től 405-ig), aki nemcsak hallomásból ismerte a szittyákat, hanem közöttük is járt, azt írja, hogy az ő idejében az Orosz puszta keleti oldalától, keletnek a Mongol fensíkig, délre pedig Kis-Ázsiáig, megtöltötték az egész területet. Ugyancsak ő írja, hogy a szittyák minden más népeknél előbb laktak és éltek Kis-Ázsiában. Nevüket a görög forrásokban skytha alakban találjuk. Ugyanitt azt olvassuk, hogy önmagukat szkolotoknak nevezték. A persa források szaka néven emlegetik. A történelem színpadán való első feltűnésük idejét nem tudjuk pontosan meghatározni. A mezopotá- miai ásatásokból kikerült adatok alapján sokan azt tart- ják, hogy a szumirságot körülvevő népek nagyobb rész- ben szittya-fajúak voltak s mint ilyenek részesei a szumir kultúr-körnek. A médeknek mezopotámiai uralma idejéből már biztos tudomásunk van róluk, a persák-

136 nál pedig számos feljegyzés maradt fenn róluk. Az eddig kiásott és megfejtett emlékekből még nem tudjuk megállapítani biztosan, hogy a szumir korból, mely né- peket számíthatunk a szittyákhoz. Vannak akik a szumirokat is csak egyik szittya törzsnek tekintik,

Minket a szittya kérdés azért is érdekelhet, mert ősi hagyományaink századokon keresztül megőrizték, a szittya származás tudatát. Csak a múlt század első felében, főleg a német tudósok hatása alatt, igyekeztek kiölni a magyarság köztudatából a 900 éves ősi hagyo- mányt. Hiába tört pálcát Csengeri Antal a szittyák tu- ráni volta mellett, bebizonyítva azt, hogy ezek nemcsak a szumirság közeli rokonai, hanem kortársai is voltak. Gróf Kun Géza a reánk maradt skytha személy- és isten nevekből bizonyította be a szittyák törők fajiságát. Ugyan- erre az eredményre jut Vámbéry Ármin, a szittyák élet- módja alapján. Legújabban Nagy Géza állította össze a fennmaradt emlékeket s teljes tudományos aparátu- sával oly kétségtelenné tette a szittyák turáni voltát, hogy e kérdésben csak reá kell hivatkozni.

A magyar-szittya hagyomány mellett döntő bizony- ságot nyújtanak az ókori források. A görögök, akik elég pontosan megkülönböztetik és osztályozzák az általuk ösmert népeket, sohasem gondoltak arra, hogy a szittyák árja népek volnának. A persákat nagyon jól ismerték, tud- ták róluk, hogy árják s mikor a szittyákról beszélnek, mindig kiemelik, hogy ezek egészen másfajta népek, A persák a Kr. előtti VI. század közepe felé elhatalma- sodó turkokról azt írják, hogy ezek a régi szakok utó- dai. A szakákat vagy szakokat pedig a görögök után egész Európa skytháknak nevezi. Mi magyarok jelenleg szittyáknak hívjuk őket.

137 A szittyáknak a Fekete-tengertől északra elterülő

síkságra való benyomulása nem egy időben s nem is egyhuzamban történt. A szittya vándorlás majdnem nyolcszáz évig tart. A különféle törzsek vándorlásait nem tudjuk nyomon követni. De három hatalmasabb meg- mozdulásról vannak történeti nyomaink. Az első Kr. e. legalább másfélezer évvel, a második ezer körül, a harmadik pedig hétszáz körül történt.

Az árjaság földmívelő volt s mint ilyen az ökröt, juhot és kecskét ösmerte. Talán a ló sem volt ismeretlen előttük, de lovagolni nem tudtak. Ezredek múlva, még a mongol betöréskor is, megbámulták a turáni népek lovagolni tudását. Mikor az első lovasnép megjelenik Európában, éppen olyan bámulattal fogadták, mint Amerika őslakói a lovon benyomuló Európaiakat. Azt hitték a görögök és az európaiak, hogy a szittyák, valami csodalények, akik lótestűek, de nyaktól fogva emberi alakjuk van; szörnyeknek hitték, akik vad roha- nással és nyilazással söprik el az ellenséget. így szü- letett meg a kentaurok csodás mondai alakja. Ez az alak és nép nemcsak a görög hagyományokban, hanem még az Indusokéban is fennmaradt. Itt gandharva a kentaurok neve.

A kentaur-szittyák Kr. e. 1400 körüli Európába nyomulása sodorta le egymás után a görög törzseket a Balkán félszigetre. Előbbi lakásuk ugyanis a mai Magyar- ország területe meg az Al-Duna és Fekete tenger északi partvidéke lehetett. Ugyanez a megmozdulás szorítja Európa nyugatibb részeibe az idegenfajú népeket. A kentaur-szittyák, akik elsőnek nyomultak be az árjaság hatalmas testébe, elárjásodtak. Valószínűleg a későbbi

138 kimmereknek vagy katairoknak ők voltak az ősei. A keltákba is ekkor került a turáni vér.

A Kr. e. ezredik év körül az Agathirs-szittyákat találjuk hatalomban, a Kaspi vidékétől a Tisza-Duna közéig. Ezek földművelők és állattenyésztők voltak, de a bányászathoz, kohászathoz és kovácskodáshoz is nagyszerűen értettek.

A Kr. e. VII. század körül nyomul aztán nyugatra a királyi szittyák népe, akik az összes szittyák közül a legszámosabbak s legvitézebbek voltak. A többi szittyáknál különbnek is tartották magukat. Ebben az időtájban alapítják a görögök első gyarmataikat a Fekete-tenger partvidékein. Ettőlfogva kezdettek nagyobb gondot fordítani a európai népektől annyira különböző nomád-szittyákra, ekkorra azonban a kentaurok dolga annyira feledésbe ment, hogy a két egyféle lovasnép törzsrokonságát nem ismerték fel.

Igyekezünk röviden és időrendben összeállítani azokat a történeti adatokat, amelyeket a szittyákra vo- natkozólag a görögöknél feljegyezve találunk. Úgy ebben, mint a mondai részekben, főleg Herodotost követjük, aki az események egyrészének kortársa, másik részének pedig szittyaforrású fültanúja volt.

A szittyák ősapja Targitaos volt, az égnek és a Boristhenes folyó leányának a gyermeke. Targitaosnak három fia volt: Lipoksais, Alpoksais és Kolahais. Apjuk halála után az égből egy aranyeke, aranyjárom, kétélű aranyfejsze és egy aranycsésze hullott alá. Mikor a legidő- sebb fiú meglátta az égből esett dolgokat, odaszaladt és fel akarta venni. Az égi aranytárgyak, mikor hoz- zájuk közeledett, égni kezdettek s lángjukkal elűzték őt. Ezután a másik fiú közeledett, de az égő, lángoló

139 arany őt is elűzte. Most a legkisebbik lépett az égi tárgyakhoz s íme a láng elaludt s ő felvehette és elvi- hette magával azokat. Mikor a két idősebb ezt látta, csodálkozott s a királyi hatalmat átadta öccsének. Lipoksais utódaiból származtak az Aukhata szittyák, Alpoksaiséből a Katairok és a Stastiesek. A legifjabbi- kéból pedig a Paralátok szittya nemzetségei.

A Herodotos által elbeszélt másik monda-változat szerint, mikor Kr. e. 1200 körül Herkules elhajtotta Geiron ökreit, arra a földre érkezett, hol most a szittyák iáknak. Nagy zivatar és hideg lepte meg s ő betaka- ródévá oroszlánbőrébe, elaludt. Alvása alatt legelni enge- dett lovai eltűntek. Fölébredve összekeresi az egész vidéket, végre egy barlangba érkezik, amelyben egy gyönyörű, embertestű, de alsó végtagjaiban kettős kígyó- ban végződő leánnyal találkozott. Lovait ez a kigyó- leány fogta el. Hosszan időzve itt, a leányt feleségül vette. Tőle született volna a szittyák ősapjaiként szereplő három királyfi. Mikor Herkules elbúcsúzott, az asszony megkérdezte, hogy mit csináljon majd a fiúkkal, ha felnőnek? Herkules így felelt: Itt hagyom egyik íjjamat és övemet. Amelyik a fiúk közül ezt az íjjat úgy kitudja feszíteni, mint én s amelyik ezzel az övvel úgy körül tudja övezni magát, mint én, azt és népét tedd meg ezen ország lakosainak, a másikokat pedig űzd ki az országból. Mikor a gyermekek felnőttek, az anya Her- kules kívánsága szerint járt el. Csak a legkisebb fiú tudta kifeszíteni az íjjat s tudta magára csatolni az aranyövet, amelynek csatja végén aranycsésze függött. Az anya ezután nagyobbik fiának Agatirsz, a középső- nek Gélon, a legkisebbnek pedig Skithes nevet adván, a két nagyobbat népével együtt kiűzte az országból. A

140 Herkules csészés öve emlékezetére minden szittya ember, még ma is csészét hord az övére kötve. A két nagyobbik fiú nyugatra költözött s elfoglalta a Fekete- tenger melletti síkságot. A kisebbik pedig megmaradt az ázsiai pusztákon, de az ő utódai voltak mindig a skytha népek királyai. Azt is mesélik, írja Herodotos, hogy a három királyfi születésétől fogva addig az ideig, amíg Dárius persa király saját földjükön megtámadta a skythákat, (Kr. e. 508,) épen ezer esztendő telt el. Ha ezt a mondát, illetve ennek a fiúk kiűzésére vonat- kozó részét vesszük a skytha vándorlás kezdetének, akkor az első skytha vándorlás idejéül a Kr. e. XV. századot kapjuk.

Herodotos egy harmadik mondaváltozatot is fel- jegyzett a Kr. e. 700 körül élt Aristeas görög eredetije nyomán. Ezek szerint a királyi szittyák a massagéták által nyomatva Kr. e. 8.-7. század között kénytelenek voltak elhagyni ősi hazájukat. Így jutottak Európába, Az előttük jóval ideérkezett katairok (kimmerek), mikor meghallották közeledésüket, tanácskozásra gyűltek össze. A vélemények kétfelé szakadtak. Egyik rész azt akarta, hogy hagyják el országukat s meneküljenek más vidékre. A másik rész, akikhez a király is csatlakozott, amellett volt, hogy meg kell védeni hazájuk földjét. Egyik fél sem akart engedni, minek folytán testvérháború tört ki közöttük, amelyben a nemzet nagyrésze elpusztult. Az élve maradottak a Tirás folyó mellett temették el az eleset- teket. Mai napig is látszanak itt a kimmeriek sírjai. Két szittya nép véres harcát tárja elénk e hagyomány.

Vegyük rendre a görögök történeti adatait. Kiaxares méd király udvarába menekült a fellá-

zadt pásztor szittyák egyrésze a Kr. e. 650 év körül.

141 Kiaxares egy csomó méd ifjút adott kezük alá, hogy ezeket a szittya nyilazásra megtanítsák. Ezeknek a szittyáknak az volt a kötelessége, hogy a királyi asztalt vaddal lássák el. Egy alkalommal vad nélkül tértek haza a vadászatról. Kiaxares feldühödve, nagyon összeszidta őket. Az elkeseredett szittyák erre egy náluk volt méd ifjút megöltek s vadként elkészítve a királyhoz küldöttek. Aztán elmenekültek.

Mikor a médek Ninivét ostromolták (Kr. e. 615 körül,) rájuk tört egy roppant szittya sereg, melyet Mádyás szittya király vezényelt. Ez a sereg az Euró- pából kiűzött Kimmirieket üldözte. A szittyák meg- verték a médeket azután az egész Elő-Ázsiát elfog- lalták.

A médek leverése után Kr. e. 608. körül Egyip- tom ellen vonultak. De Psammetik Egyiptomi király nagy ajándékokkal békét vásárolt tőlük. A visszatérő szittyasereg egyik utócsapata Siria Ascalón városában kirabolja Aprodife templomát. Az istennő a rabló szity- tyáktól büntetésül elvette férfiasságukat.

A szittyák 28 évig uralkodtak Ázsiában, hol nagy pusztításokat vittek végbe. Kiaxares egy alkalommal nagy ünnepséget rendezett, amelyre meghívta a szittya előkelőségeket is. A vendégségen álomporos itallal leitatta őket s azután meggyilkoltatta. így szabadította meg országát a szittyák uralmától (Kr. e. 605 körül.)

A 28 év után hazatért szittyák otthon újabb ellenségre akadtak. A honnmaradt sok asszony és lány más híjján a szolgaférfiakhoz ment nőül. Az ebből a házasságból származó, ifjúvá serdült nemzedék nem akarta a szittya földre beengedni a hazatérő seregeket. Harcra került a sor, de a fiatalok vitézül védekeztek.

142 Ekkor az öreg szittyák tanácsa kimondotta, hogy szol- gáknak nem kard, hanem korbács való. Másnap hát korbáccsal a kezükben mentek a szolgaivadékok ellen, akik erre megadták magukat.

Ez a mondarész arról tesz tanúságot, hogy Hero- dolos korában már elmosódott az emlékezetből a szittyák médiai uralma, mivel a királyi szittyák, mint lovas, harcos nép, lenézték és csak afféle szolganépnek tar- tották a földművelő és pásztorkodó szittyákat, e két szittya hadjáratot összezavarták s ilyenképpen igyekeztek azután a dolgot megérthetővé tenni. Ez a hagyomány is bizonyítja azt, hogy az újonnan bevándorolt királyi szittyák egy ugyancsak szittya néppel kerültek szembe, amely szittya törzs, bár földmívelő volt, mégis lenéze- tett a királyi szittyák által. A megvetés oka az az ősi állapot, melyet Herodotos és a többi görögök leírásá- ból tisztán láthatunk. A királyi szittyáknál az apai leszármazás már ki volt fejlődve, míg a földmivelő szittyáknál még mindig az úgynevezett anyai jog ural- kodott, amely szerint nem az apai, hanem az anyai ágon volt az örökösödés.

Kyrus a szakok ellen viselt egyik háborújában foglyul ejtette Amordot, a szakok királyát. Amord fele- sége nem csüggedt el, hanem fegyverbe hívatta az egész nemzetet s kétszázezer férfi és háromszázezer nőből álló hadseregével megtámadja Kyrust s testvérét és főve- zérét elfogja. Ezért visszakapja férjét. Később Kyrust a derbikek szorongatják. A legnagyobb veszély pillanatá- ban megjelenik Amord húszezer szittyalovassal s meg- menti Kyrust. Ez a szittyák nemessége.

Kr. e. 529 körül Kyrus a massagétákat is meg- akarta hódítani. A massagéták uralkodója ekkor az özvegy

143 Tomiris királyné volt. Kyrus követeket küldött hozzá s feleségül kérte. Tomiris sejtve, hogy Kyrus nem őt, hanem országát akarja, elkergette a követeket. Erre Kyrus megindította hadseregét s az Araxes folyón hidat verve, benyomult a szittyák által lakott Turkesz- táni síkra. Tomoris követet küldött hozzá s ezt izente: „Ó médek királya! szűnj meg siettetni azt, amit siettetsz, mert nem tudhatod, vájjon javadra fog-e ez végződni, Hagyj föl terveiddel s uralkodj a magad em- berei fölött. Ne akarj bántani minket, akik a magunk- földjén uralkodunk. Ha azonban te nem akarod meg- fogadni tanácsomat, s nem akarsz megnyugodni, hanem mindenképpen megakarsz mérkőzni a massage- iákkal, akkor hagyd el a hídépítést. Mi visszavonulunk háromnapi járóföldre a folyótól s ott bevárunk tégedet. Ha pedig azt akarnád, hogy mi menjünk hozzád, te húzódj vissza országodba három napi járóföldre s mi utánad megyünk.” Kyrus azt üzente Tomirisnek, hogy vonuljon vissza, ő majd utána megy. Mikor a perzsák egy napi jáióföldre benyomultak a massagéták földjére, Kyrus, Krőzus király tanácsára egy gyenge harcosok- ból álló csapatot hagyott a táborhelyen, derék hadai- val pedig visszavonult. Harmadnap elteltével a massa- géták előhada, mikor látta a mozdulatlan tábort, Spár- gapiz királyfi vezérlete alatt megtámadta s könnyű győzelmet aratott. Aztán a táborban talált ennivalókból nagy lakomához fogtak s az előttük ismeretlen bortól lerészegedtek. A lesben álló perzsák tábora most a szittyákra vetette magát, sokakat megölt, sokakat a királyfival együtt fogságba ejtett. Mikor Tomoris meg- hallotta a tönénteket, hírnököt küldött Kyrushoz s ezt üzente: „Vérrel telhetetlen Kyrus, ne büszkélkedjél a

144 történtekkel. A szőlőtőke gyümölcsének bűvszerével csal- tad meg s győzted le fiamat és népemet, nem pedig becsületes csatában, hadi erénnyel. Fogadd el hát most tanácsomat, mert jót javasolok. Add vissza fiamat s menj el bántatlanul e földről, elégedj meg azzal, hogy a massagéták seregének harmadrészét meggyaláztad. Ha ezt nem teszed meg, esküszöm a Napra, a massagéták Urára, hogy téged, a vérrel telhetetlent, vérrel foglak jóltar- tani. Kyrus semmibe se vette a királynő üzenetét. Közben a királyfi mámorából felébredvén s megtudván mi tör- tént vele, azt kívánta Kyrustól, hogy oldoztassa fel bi- lincseiből. Alig vették le azonban a bilincseket, meg- ölte magát, mert nem akart ilyen gyalázattal élni. To- miris királynő ezután összegyűjtvén minden erejét, meg- ütközött a persákkal. Az ádáz ütközetben a persa had majdnem egészen elpusztul, maga Kyrus is elesik. Ek- kor Tomiris egy nagy tömlőt megtöltetett vérrel s Kyrus levágott fejét a vérbe tétette, mialatt ezeket mondotta: „Te engem, noha élek és a csatában meggyőztelek, tönkre tettél. Csellel elfogtad s a gyalázattal halálba kergetted fiamat, Most megtartom azt, amit ígértem, jól tartalak vérrel.” Dárius bosszút akarván állani a szittyákon óri- ási hadsereggel nyomul Szittyaország ellen. (Kr. e. 508) A Bosporuson hidat veretve átkel Európába. Itt a jo- nokkal és eolokkal az Aldunál keresztül hidaltatja aztán egész seregével bevonul a szittyák földjére. A görögöket a híd őrizetére hagyta vissza. Egy hatvan csomós szij- jat adott nekik, azt mondván, hogy minden nap oldja- nak fel egy csomót. Ha ő, a hatvanadik csomó kibontá- sáig nem érkezik vissza, akkor szedjék szét a hajóhidat és menjenek vissza hazájukba. Addig azonban minden erejükkel védjék meg a hajóhidat.

145 A szittyák nem ütköztek meg a benyomuló persák

óriási hadseregével, hanem három hadseregre oszolva elpusztították azokat a vidékeket, amerre a persák vonultak, úgy hogy ezek még ivóvizet sem találtak. Az így elkínzott persa sereget geruilla harcokkal minden ol- dalról meg-meg támadva apasztották. Mikor Dárius látta, hogy a szittyák nem akarnak döntő csatába bo- csátkozni, tábort ütött az Oár folyó mellett s táborát nyolc kis vártoronnyal és földsáncokkal tette védhető vé. Azt hitte, hogy a szittyák itt végre mégis megtámadják. Ezek azonban a hátamögé kerültek s utóhadait meg- semmisítették. Dárius ekkor egy követet küldött a szittyák királyához Idantirhoz, ezt üzenvén:

„Nyomorult ember, mit futsz mindig. Tőled függ hogy kettős üzenetem közül melyiket teszed. Ha elég erősnek érzed magadat szembeállani velem, állj meg és harcolj. Ha pedig elismered, hogy gyöngébb vagy nállamnál, küldj nekem földet és vizet, ösmerj el urad- nak s alkudozzál velem.”

A szittya király erre így válaszolt. „Az én dolgaim így állanak ó persa. Én soha nem futottam semmiféle ember elől félelmemből. Most sem azért futok előled. Én most sem teszek mást, mint amit béke idején tenni szoktam. Hogy veled azonnal nem állok harcba azt is megmagyarázom. Nekünk nincsenek sem váro- saink, sem bevetett földjeink, amelyek miatt félve, hogy elfoglalják, vagy elpusztítják azonnal harcba kellene szállani. Ha azonban minden áron azt akarod, hogy veled gyorsan harcba ereszkedjünk, akkor keressétek meg őseink sírjait s próbáljátok meg feldúlni azokat Akkor majd megfogjátok tudni, hogy harcolunk-e mi e sírokért. Ennyi legyen elég a csatára nézve. Uramnak

146 mondottad magadat. Az én uram egyedül az Isten. A föld és a víz ajándék helyett olyan ajándékokat küldök neked, amelyek hozzád illenek. Azt pedig, hogy Uram- nak mondottad magad, meg fogod te még siratni.” A szittyák ezután ínég sűrűbben támadtak a persákra, rendesen étkezésük idején s a menekülő persák minden élelmét elpusztították.

A szittya lovasságnak volt egy nagy ellensége is. A persa öszvérek és szamarak, amelyeknek szokatlan alakjától és éktelen ordításától sokszor megriadtak a lovak. A szittyák, hogy a persákat minél tovább ott tarthassák, időnkint egy-egy kisebb nyájat terehek a táboruk közelébe. De ínségükön ezzel igazában nem enyhítettek. Mikor aztán a persák nagy nyomorúságba kerültek, a szittya király hírnököt küldött Dáriushoz négy ajándékkal. Ezek voltak: egy madár, egy egér, egy béka és öt nyílvessző. A hírnök nem adott semmi felvilágosítást az ajándékok jelentőségére. Dárius arra magyarázta, hogy a szittyák ajándékai a meghódolás jelei, mert az egér a földben születik s annak a termé- nyeivel táplálkozik. A béka pedig a vízben él, a madár gyors mint a ló, a nyilakkal erejük átadását jelké- pezik. Gobriás bölcs azt mondotta az ajándékokra: „Ha nem váltok madarakká, hogy az égbe repüljetek, ha nem váltok egerekké, hogy a föld alá bújjatok, vagy ha nem lesztek békák, hogy a mocsarakba ugorjatok, nem fogtok hazatérni, mert lesújtanak a mi nyilaink.”

Egy szittya csapat a Dunához ment s így szólt: „Jóni férfiak, Dárius meghagyta nektek, hogyha hatvan napon belül vissza nem érkezik, szedjétek fel hajóitokat. A hatvan nap eltelt, ti elmehettek anélkül, hogy vád érhetne. A jónok megígérték a híd felszedését.

147 Ezután a szittyák csatarendbe sorakoztak. A csata

előtt egy nyúl ugrott fel a két tábor között. A szittyák lármázva üldözőbe vették. Dárius, mikor látta, hogy a szittyák a nyulat kergetik így szólt;

„E férfiak nagyon megvetnek minket, Gobriás helyesen beszélt. Most jó tanácsra van szükségünk, hogy biztosan visszavonulhassunk.”

Gobriás azt monda: „mihelyt az éj beköszönt, gyújtsuk meg a tábori tüzeket, csaljuk meg a katonák közül a leggyöngébbeket s távozzunk el, mielőtt az Istertől elvágnak a szittyák.” Dárius követte a tanácsot.

A szittyák csak reggel vették észre, hogy Dárius elszökött. A persa táborba mentek hát s itt megtudták a történteket. Erre a szittya tábor egyesült s az Ister felé vágtatott a persák után. Hamarább odaértek s így szóltak a jónokhoz:

„Jóni férfiak, rosszul teszitek, ha maradtok. Ne féljetek már, hanem bontsátok fel a hidat és menjetek. Örüljetek és adjatok hálát az Istennek és a szittyáknak, hogy szabaddá lettetek. Volt uratokkal mi úgy elbánunk, hogy az nem fog többé semmiféle emberek ellen tábo- rozni/

A jónok elhatározták, hogy a hídnak szittya ország felöli végét elbontják. Azután hírnököt küdöttek a szity- tyákhoz, aki így szólt:

„Szittya férfiak, mi készséggel szolgálunk nektek. Amig mi a hidat elbontjuk, nektek elég időtök van fel- keresni Dáriust s rajta olyan bosszút állani, amilyet megérdemelt.”

A szittyák másodszor is hittek a jónoknak s visszafordultak a persák keresésére. Arra gondoltak, hogy a persák nem fognak az elpusztított területen

148 visszafordulni. Pedig éppen így történt. A persák a már egyszer megjárt úton haladtak s így hamarosan a víz- hez értek. Éjjel volt. Mikor látták a felbontott hidat, rémület tört ki rajtuk, kiabálni kezdettek. A jónok meg is hallották s a hajóhidat helyreállítva, átengedték az összes persákat.

Mikor a szittyák ezt megtudták, azt mondották, hogy a jónok, mint szabadok, az összes emberek közül a legrosszabbak és leggyávábbak, de mint szolgák a legjobban szeretik urukat és legkevésbbé szoktak elszökni. Mire a szittyák átkeltek a Dunán, Dárius már messze járt, a jónok vezére Miltiádes pedig megfutott a szittyák elöl.

A Kr. e. második században Mithridát Potusi király legyőzi az európai szittyákat. így megerősödve, össze akarja törni a római birodalmat, ám 25 évi harc után elbukik. De a rómaiak a szittyákra nem tudják hatalmukat kiterjeszteni. A Kr. e. században a szittyák nevét lassankint a saurómata (sarmata) név váltja fel. A sarmaták, a monda szerint, az amazonok és szittya férfiak utódai, lassankint annyira elszaporodtak, hogy benyomulnak a szittyák közé s azokat kétfelé szakítot- ták. A Don folyó tövénél megmaradt jász-szittyák, egyrésze a Prut és a Kárpátok közé, a másik része az Alföldre költözik. Ezeket a görög forrásak átköltözött jászoknak nevezik. A többi szittyák a Fekete tenger északi vidékein évszázadokig megmaradnak.

A keleten maradt szittyák egyik tömegét alkották a pártusok, akik elszakadtak a királyi szittyáktól. Orszá- gukat Kr. e. 256-ban alapítja Arsák fejedelem. Birodalma az Eufrátes folyóig terjed. Rómának hosszú időn keresz- tül leghatalmasabb ellenségei voltak a pártos szittyák,

149 akik a római birodalom lételét is többször veszélyez- tették. Végül is nem a rómaiak, hanem a persák döntöt- ték meg a pártos birodalmat Kr. u. 226-ban.

Panónnia Kr. u. római iga alá kerül s így szom- szédja lesz az alföldi jászoknak és sármás szity- tyáknak. Erdélyben a dáha szittyáknak van hatalmas birodalmuk. A jász-dáha szövetség egy századig vetett gátat a rómaiak telhetetlen hódításvágyuknak.

A szittya-géta elszánt nép volt. Az életnél többre becsülte a halált, a temetésnél örültek, a születésnél sirtak. A feleséget vásáron vették. A jók és szépek drágák voltak, a rutákra a szülőnek kellett ráfizetni.

A Kr. u. I-ső század végén Rómának sikerül Dáciát meghódítani, de a Nagyalföldön lakó jászokkal nem bírt a római. A II. század a két nép örökös harca. Még az adós szerű évi ajándék sem könnyített a rómaia- kon. Dácia birtoka sem volt biztos, mert a másfél századi birtoklás alatt ötször indítottak a pontusi dáhák veszedelmes felszabadító háborút Róma ellen.

A második századból tíz jász város neve maradt reánk. Ezek: Öskő, a Cserhát tövében, Kecskemét kör- nyékén: Kántanya, a főváros, Félegyháza vidékén: Furt- Árka, Kalocsa táján: Párka, Szeged vidékén: Partoska, Pest tájékán: Jegenyés (?), Jászberény tájékán: Hár- masvár (?), a Tisza keleti oldalán: Siritanya és Zenta lájékán Survára.

A Kr. u. III. században Dácia a Gótok kezébe került, de a Tisza-Duna köze végig a jászok uralma alatt maradt.

A Kr. u. IV. században is állandó a jászok és rómaiak harca. 333. körül váratlanul rosszra fordult jászország helyzete. Róma ellen nagy háborúra készül-

150 vén, szolgáikat is felfegyverezték, de ezek a rómaiak által felbujtogatva, uraik ellen fordultak s azokat legyőz- ték. A szolga jászok a Tisza-Duna közének déli részér kerítették hatalmukba, az északi és Tiszántúli részek az uri jászok kezében maradtak. Róma 368 táján legyőzi a szolga jászokat.

Róma az uri jászok szabadságharcát segíti. Ezzel a cselekedetével a jászokat szövetségeseivé tette.

A békét egyik római helytartó zavarta meg, aki a nála vendégül lévő jász főembereket orvul meggyilkol- tata. A római aljasságra a jászok a quádokkal szövetkezve, megtámadták Panonniát s irtózatosan elpusztították.

Pár évvel később megindul a hunok által okozott nagy népvándorlás. A hunok táborában ott találjuk a szittyákat. Attila birodalmának bukása után a szittyák megmaradnak régi helyükön. Az avar előretörés is itt találja őket. Az avar idők után a szittyaság Fekete- tenger melléki népeiből alakul a nagy Kazár-birodalom, melynek a magyarsággal való összefüggése ösmeretes előttünk.

2. A szittya nép élete. A görög írók szerint a szittyák csak önmagukhoz

hasonlítanak, férfiak a férfiakhoz, nők a nőkhöz. Nem magas, rövidlábú, széles és erősfelsőtestű, szőrtelen arcú emberek. A nők egyenjogúak a férfiakkal. Tekintélye csak a harcosoknak volt, az iparosokat, pásztorkodókat és a földmíveléssel foglalkozókat lenézték. Vagyon- közösségben éltek. Számukat nem tudják. Egyik szittya király, tudni akarván harcos alattvalóinak számát, halálbüntetés terhe alatt megparancsolta, hogy minden harcos egy réz nyílhegyet küldjön a királynak. Az így összegyűlt nyilakból egy hatszáz akós nagy üstöt önte-

151 tett. Kr. e. 450 körül azt jegyezték fel a szittyákról, hogy olyan erősek, hogy nincs Európában egyetlen nép, amely megmérkőzhetne velük, de még Ázsiában sincs, hogyha mindnyájan nem egyesülnének ellene.

Az összes források megegyeznek, abban, hogy a szittyák egyetlen Isteni, a Nap-istent imádták. Ennek, mint az istenek leggyorsabbikának, a leggyorsabb állatot, a lovat áldozzák.

A napon kívül nagy tiszteletnek örvendettek a föld. a levegő, a tenger istenségei, ezenkívül a Vénusz bolygó. Templomokat nem építettek. Áldozataikat szenthelyeiken mutatták he. Csak a nap-isten tiszteletére készítettek vesszőkévékből egy domb nagyságú oltárfélét. Ennek teteje lapos volt, három oldalán meredek, negyedik ol- dalán lankás, hogy fel lessen reá menni. A vesszőhalom tetejére nagy vaskard volt tűzve. Ezért mondták, hogy a szittyák kardtisztelők. Ennél a kardos oltárnál a szity- tyák a Kr. e. időkben embert is szoktak áldozni. Plutái- hos a Kr. e. századokban azt irja, hogy nem igaz, hogy a szittyák embereket áldoztak. Ez legalább is annyit jelent, hogy ebben az időben már kiment a divatból az emberáldozat. A szászok a nyolcadik század végén - tehát majdnem ezer esztendővel később – Nagy Károly korában – Irwin istenüknek még embert áldoztak az ehresbergi szent berkekben.

Voltak a szittyáknak jósaik is, akik rendesen ftíz- vesszőkkel jósoltak. Mások hársfakéregből készített táb- lácskákkal, sőt mirhafából készített vesszőkkel végezték a jóslást. Ezt úgy csinálták, hogy a vesszőket össze- rakták összezavarták s akkor kirakták, egymás mellé. Olyanforma lehetett ez, mint a mai kártyavetés.

Érdekes leírását találjuk a jósok működésének a

152 király megbetegedésénél. Általános volt a hit, hogy a király betegségét, mindig az okozza, hogy valaki a szittyák közül hamisan esküdött a király nevére. A beteg király ágyához elhívatják a legkiválóbb három jóst. Ezek szertartásokkal megállapítják, hogy ki lehetett a hamisan esküvő. Alighogy megmondják a király embe- rei elfogják a megnevezettet s a beteg királyhoz viszik. Ha tagadja a hamis esküvést, akkor hat más jóst hív- nak és ha ezek is bűnösnek találják lefejezik. Ez esetben vagyonát a három első jós kapja, ha azonban fel- mentik, az első három jóst fejezik le.

Hogyha a király meghalt nagy négyszögletes sirí ástak neki. Aztán hasát felvágva, belsőrészeit eltávolí- tották s helyébe különféle növényekből készített konzer- váló szert tettek. Azután az egész testet bevonták viasz- szal. A feloszlástól ily módon megvédett testet szekérre tették, melyet a király rokonai és barátai álltak körül. Ezek a gyász jeléül leborotválták hajukat s fülüket, orru- kat vagy arcukat megsebezték. Ezután a szekeret mindannyian a szomszéd törzshöz kisérték, amely átvette s körülhordozta a törzs területén. Így vándorolt 40 napig egyik törzstől a másikhoz a holttest, amíg végre vissza- került a királyi sírhoz, itt a négyszögű sírba helyezik a királyt, teljes díszben, fegyverzetével, ékszereivel s arany csészéjével, lóháton. Aztán kopjákkal tűzik körül, ág- takaróval borítják le s elföldelik. Szokásban van az, hogy a király feleségét, legjobb barátait és több hü szolgáját is eltemetik a halott uralkodóval. A sír fölé hatalmas dombot szoktak emelni. A temetés évforduló- ján a király sírjánál nagy áldozatot tartanak. Ez alkalommal 50 embert és lovat áldoznak fel, olyanformálag, hogy a sírdomb körül, karókkal és félkerekekkel támo-

153 gatva, a megölt lovakat álló helyzetben állítják föl. Ezekre ültetik fel a feláldozott ötven embert, lovat és lovast teljes fegyverzettel és díszben. Áldozat bevégez- tével ezeket is elföldelik, úgy hogy az uralkodó temet- kezési dombja ezáltal kétszeresére növekedik. Itt említ- jük meg, hogy más halottakat is szekéren szoktak kör- ben hordozni, de csak a rokonok és a saját törzsbeliek között. Kivételt képeztek a király által halálraítéltek. Ezeknek és a főbenjáró bűnért elítélteknek a fiú gyermekeit is kivégezték, de a lányokat nem. A turáni né- peknél általános a védekezés e módja a terhelt gonosz- ságú családokkal szemben.

A szittyákról azt írják a görögök, hogy ők voltak az elsők a világon, akik közös törvényekkel éltek. Min- den alkalommal, mint a jó, igaz, vagy legjobb törvényű népekről emlékeznek meg. Már Homéros azt írja, hogy a dicső és takarékos kancafejő tejivók a legigazságo- sabb emberek. A Kr. születése körüli időkben még azt is felpanaszolják a görög írók, hogy Hellas és Róma szokásai a szittyák erkölcseit is kezdik megrontani. De nemcsak igazságosaknak, hanem bölcseknek is tartják őket. A híres hét görög bölcs egyike: Anaharsis, szittya volt. Mondják, hogy a fújtatót, a kétélű horgonyt és a korongot ő találta fel.

A szittyák igénytelenek és boldogok voltak. Szittya szokás volt, hogy a puzdrájukba minden boldogan és bú nélkül eltöltött nap után egy kis fehér kavicsot dob- tak, ha bajjal töltött, rossz napjuk volt, akkor meg fe- ketét. Halálakor mindenkinek megszámlálták a puzdrá- jában lévő köveket s ebből állapították meg, hogy az illető boldog, vagy boldogtalan életet élt-e?

Mint minden harcos népnél, a szittyáknál is nagyon

154 erős volt a barátság. Szittya közmondás, hogy ne a lakomán, hanem a harc-téren keressük a barátot. Min- den szittya férfinak volt két-három barátja, akikkel vér- szerződést kötöttek. Ezt így írják le: Egy edénybe a szerződést kötők, megsebzett karjukból, vért eresztettek. Ebbe a vérbe kardot, nyilat, csákányt és hajító dárdát mártottak. Azután az eskü szavai mellett megitták a valamilyen itallal felhígított vért. Az ilyen barátság egész életre szólott s a görög írók a hűségnek, önfeláldozás- nak és hősiességnek csodálatos eseteit jegyezték fel.

A barátság mellett a becsületet is, mint Ősi szity- tya erényt, emlegetik. Azt írják, hogy a szittyák közül még senki sem volt irigy, nem gyűlölt, nem félt, nem csalt, sem fondorlatos ármánnyal nem élt, mert nincs közöttük bírvágy és mindenki megelégedett. Más helyen azt mondják, hogy együgyűek, vadak, harciasok, de szatócstalanul igazságosak. Soha csatát a szittyák nem kezdtek anélkül, hogy előre ne jelentették volna.

A harcos társak szerzésének érdekes szokását ta- láljuk feljegyezve. A vállalkozásához társat szerezni óhajtó megölt egy ökröt s annak lenyúzott bőrét kiterí- tette a földre. Az ökör húsát megfőzve, nagy edényben a bőr mellé állította s ő maga leült a bőrre. Aki hozzá ment s a bőrre rálépve evett az ökör húsából, az harcos társa lett, mindig kijelentve azt, hogy egyedül, vagy több barátjával jön-e segítségére.

Eskü formáik közül a szélre és a kardra való es- küvést mondják a legszentebbnek azért, mert a levegő az életnek, a kard pedig a halálnak az oka.

A földművelő szittyákat kivéve, a többieknek nem volt szilárd és állandó lakásuk. Úgy a pásztorkodó, mint a harcos királyi szittyáknak a szekér szolgált la-

155 kasul. Herodotos azt írja, hogy ezen a téren a legtökéle- tesebbet gondolták ki, a szittyák és azért legyőzhetetle- nek, mert nincsenek városaik, amelyeket el lehetne fog- lalni s nincsen termőföldjük, amelyet fel lehetne dúlni, A szittya szekér volt a szittyák kerekeken járó háza. A görögök feljegyzése szerint ezek a szekérházak négy vagy hatkerekű szekerek voltak, némelyek két, vagy há- rom részre is tagolva. Egy-egy ilyen házat két, három pár ökör húzott. Ezekben „a szép kerekű” házakban élt az asszonynép és a gyerek-sereg. A férfiak azonban serdülő koruktól, aggságukig lovaik hátán éltek. Ha egyik helyről a másikra mentek, a méneseket, gulyákat és nyájakat utánuk terelték a pásztorok. Ezért nevezték őket sokan hazátlanoknak is.

Ruházatuk szépen kidolgozott és színesen festett bőrből készült. Fejükön egyenesen álló, hegyesen vég- ződő turbánszerű kucsmát viseltek. Derekukon kurta bőrködmön volt, melyet övvel kötöttek össze. Bő nad- rág és hegyes, kunkorodott orrú csizma egészítette ki a ruházatot. Alsó ruhájukat kenderből készítették. Ezt a növényt a görögökkel és a többi európaiakkal ők is- mertették ínég. Szerszámaikhoz vasat, rezet, fát, az ál- latok csontjait, fakérget és növényi rostokat használtak. Hajukat hosszúra növelték s a piperkőzést és a fény- űzést utálták.

Tisztálkodásukról is érdekes feljegyzésünk van. Köveken tüzet raktak mindaddig, amíg azok megtüze- sedtek. Ekkor három karóra vastag nemez-pokrócokat húztak s mezítelenre vetkőzve bebújtak a pokróc akt Itt a kövekre nedves kendermagot hintettek, amely olyan hatalmas gőzt fejlesztett, hogy az jobban hatott még a görög izzasztó fürdőknél is. A nők többféle nö-

156

vény összefőzésével, összetört ciprus- és cédrusmagból meg töményből, valami pépszerű anyagot csináltak, amellyel este vastagon bekenték arcukat. Mikor reggel a megszáradt réteget eltávolították, arcuk nemcsak illa- tos és tiszta, hanem üde is lett.

A massagéta szittyákról külön jegyezte fel Hero- dotos, hogy ezek szeretik a szép öltözködést. Földjü- kön sok arany van, amivel nem tudják mit csináljanak és ezért ruháikat, sisakjukat, vállvédő vértjüket, övjüket, iovaik zabláját arannyal díszítik. De már kengyelüket a sokkal keményebb rézből, vagy vasból csinálják. Fegy- verük, mint minden szittyáé a félelmetes íjj, mellyel két olyan messzire tudtak lőni, mint a többi népek. Azután kard, tőr, vért és kétélű ságár, (csákánybalta, fokos.) Azt írják a görögök, hogy a szittya kard acéljá- tól mindenki remeg a földön, mert nemcsak a legjobb, hanem legjobban is tudják használni.

A szittya harcos az általa megölt első ellenség véréből ivott. Csak ezután tartották igazi harcosnak, akit ettőlfogva az áldomásokon megilletett a közös po- hárból való ivás. A megölt ellenség fejét a királyhoz kellett vinni. Nem is az egész fejet, csak annak bőrét. A skalpozás nem kizárólagos indián szokás, mert az ősi, ázsiai népeknél is általános volt. A haj széle kő- iül körbevágták a bőrt s megfogva a hajat kirázták be- főle a koponyát A fejbőrt irhaszerűleg kikészítették s lovuk zablájára sallangként felakasztották. Minél több fejbőre volt valakinek annál nagyobb hősnek tekintet- ték. Mondják, hogy még bundát is vártak ilyen bőrök- ből. A szittyák néha mérgezett nyilat is használtak. Ezt a vipera összevagdalt testéből és a hozzákevert vérből

157 rothasztással készítették. A harcban a nők rendesen együtt harcoltak férjükkel.

Az egyik szittya királyról jegyezték fel, hogy ma- cedóniai Fülöp követének, Kr. e. 350 körül, mikor ez ura nagy hadseregéről és vitézségéről beszélt azt mondotta,, hogy a szittyák erősebbek, mert az éhség és szomjúság ellen is tudnak harcolni. Azután a követet kedvenc lo- vához vezetve, megkaparta azt s szőrét fényesre kefélte, Azután megkérdezte a követet: vájjon a te királyod is megtudja ezt csinálni?

A szittyákkal rokon sarmaták származásáról érde- kes elbeszélést közöl Herodotos. Mikor a görögök legyőz- ték az amazonokat, hajókra rakták őket s hazájukba indultak velük. A tengeren az amazonok kiszabadították magukat s megölték az összes görögöket. A vitorlázás- hoz és a hajókormányzásához nem értettek s így a tengeri szelek a szittya partokhoz sodorták hajóikat. Mikor itt partra szállottak, meglátták a szittyák ménesét, amelyet elraboltak s pusztítva nyomultak be rajtuk a szittya, földre. A szittyák ellenük mentek, de mikor az első elesettekből meglátták, hogy asszonyok, felhagyva a harccal közelükben ütöttek tábort. Az amazonok először nem tudták mire véljék a dolgot, de mikor látták a békességes szándékot, ők is letelepedtek. A szittyák tanácskozás után elhatározták, hogy körülbelül annyi fiatal embert hagyva a táborban, mint amennyien az amazonok voltak, elvonulnak. Meghagyták az ottha- gyottaknak, hogy ne bántsák az amazonokat, de mindent csináljanak úgy, mint azok. Egyszer egy amazon magányosan ment vízért a forráshoz. Egy szittya ifjú. utána lopózkodott s megismerkedett az amazonnal. Be- szélni nem tudtak, de jelekkel megértették egymással,

158 hogy másnap az amazon egyik társával jön el s a fin is elhozza magával egyik barátját. így ment azután napról-napra. Mindig több amazon és több szittya ifjú barátkozott meg. Végén a fiuk feleségül vették az amazonokat, akik megtanulták a szittya nyelvet. De nem tudták egészen jól megtanulni s gyermekeik ezt a rontott szittyanyelvet tanulták el. Az ifjak azt akarták, hogy az amazonok menjenek velük a szittyák közé. De az amazonok azt mondották, hogy ók nem tudják a szittya szokásokat és így a szittya asszonyok nem fogadnák őket szívesen. Inkább ők kérjék meg szülőiket, hogy adjanak nekik egy darab földet, amelyen letelepedhet- nek. Úgy történt. – Átköltöztek a folyón s utódaikból lettek a rontott szittya nyelvet beszélő sarmaraták. (Sarmaták). Ettől fogva az amazonok csak férjeikkel mentek a csatába, s azt a szokásukat is elhagyták, hogy csak akkor szabad férjhez menniök, ha három ellensé- get megöltek.

A szittyák nyájaikból és halakból éhek. A görö- göknél általános nevük: tejivó, kancafejő. Azt írják a görögök, hogy szárított túróval s az édes szittyagyökér rágásával tizenkét napig is megéltek a szittyák anélkül, hogy harcképtelenek lettek volna. Szükségben a szittyát eltartotta a lova. Tejéből táplálkoztak s ha nagy szük- ségbe kerültek leöltek néhányat a vezeték lovakból. Az ökröt igavonóul használták, a juhot gyapjáért tar- tották. Ezek húsát is megették. A görögök azt hitték, hogy a szittyák az ennivalóért nomádkodnak. Ételeiket rendesen főzéssel készítették. Vidékeiken fa alig akad, ezért úgy segítettek magukon, hogy a megölt állatok csontjairól lefejtették a hust s ezt egy nagy üstbe rakva a zsíros csontokból raktak tüzet. A húson kívül külön-

159 féle gyökerek és vadgyümölcs képezte ételüket. Ősi ita- laik mind tejből készültek. Később a görögöktől meg- szokják a boritalt is. Görög közmondás, hogy nagyon jó szittya módra enni és inni.

Egyéb szokásaikról is sok mindent találunk a föl- jegyzésekben. Népies gyógyításmódjuk volt, hogy a fájó helyre égő parazsat raktak. Szokásban volt náluk a teto- válás is. írják, hogy mielőtt valamire elhatározták magukat, egymással tanácskozni szoktak, vagy komolyan gondolkoztak. Ez az oka, úgy mondják, hogy megfon- tolásban és okosságban felülmúlják a többi népeket.

Családi életük meghitt lehetett. Az öregebbek az ifjabbakat fiamnak, leányomnak, a fiatalok az időseb- beket apámnak, anyámnak szólították, Strabó Kr. szü- letése körül összeírja mindazt, amit a szittyákról a görögök írtak. Ennek a gyönyörű összefoglalásnak annál nagyobb az értéke, mert összehasonlításokat tesz a többi népekkel. Végén azt mondja, hogy a szittyák jelleme: a könnyedség, a tökéletesség és az igazság.

És ez a nép 2000 esztendőn keresztül élt elfoglalt helyén s volt és lett komoly világtényező. Nagyságát, kiválóságát ezer esztendőn keresztül tisztelettel hirdetik a görögök. Csak akkor teszik meg őket gonoszoknak, mikor a kereszténység lesz urá Európában s a barát- írók mindent, ami nem volt és lett keresztény rossznak s mindenkit, aki nem lett azzá, pogány gonosznak mondottak. De a mai szélesebb látókörű világfelfogás lassan- ként igazságot szolgáltat az igazi keresztényi erkölcsök- höz közelebb álló turáni ethikának.

Nem szégyen ilyen faj tagjának, ilyen nép utó-

dának lenni.

TARTALOMJEGYZÉK.

Előszó ........................................... ………….. 3 I. Ősturánok ................................................... 4 II. Szumirok ................................................... 15 1. A szumir föld............................................. 15 2. A szumirok kora ........................................ 22 3. A szumir nép ............................................. 27 4. A szumir nyelv .......................................... 37 5. A szumirok története .................................. 50 6-7. A szumirok hitvilága .............................. 72 8. A szumir nép élete ................................... 92 9. Állam, társadalom, ember ......................... 105

10. Tudomány, irodalom, művészet………… 121 III. Szittyák .................................................... 135 1. Történeti áttekintés ...................................... 135 2, A szittya nép élete ...................................... 150

Szumirok, szittyák, ősturánok · világot vetnek erre a korra. A többi turáni népek- nél is találunk apró nyomokat az Őshazára. Ezekből a törmelékekből kell összeállítanunk

Documents