igefalat.lutheran.hušSZ/1 - Mt/Mt 5,1-10... · Web viewMindent kijelöl. pontját klikkentve kell a . Formátum. menü . Karakter. pontját kiválasztva a . Háttér. fület kell

Kedves ‘Boldogságkeresők’!

A héten ugyan jó lett volna gyorsabbnak lenni, mivel nemcsak a vasárnap közelít, hanem a pénteki reformációi istentisztelet is, idő híján mégis csak most jutottam el oda, hogy postázható legyen ‘boldogságcsomagom’. Boldog, aki olvassa! ;-)

Áldott és ihletett készülést, igehirdetést-igehallgatást!(Sajnos időnként előfordul, hogy a kiemelésszíneket elfelejtem kigyilkolni a szövegből. Ezt a vírust, aki esetleg bajlódik vele, de nem

ért eléggé hozzá, leírom, miként hatástalaníthatja. A legelső lépés, hogy ki kell jelölni az egész dokumentumot, majd törölni kell a kiemelés színeket a karakterformázásból. Az eredeti változat OpenOffice-szal készül ODT formátumban, ebben a Szerkesztés menü Mindent kijelöl pontját klikkentve kell a Formátum menü Karakter pontját kiválasztva a Háttér fület kell megnyitni, és itt a színtábla fölötti Nincs kitöltés lehetőségre klikkentve varázsütésszerűen eltűnnek az ottfelejtett ‘olvasásgátló szemkáprázatok’. Aki M$ Worddel merészel dolgozni és a DOC változatot használja ;-), az is hasonló műveleteket kell végezzen a teljes doksi kijelölésével, majd a karakterformázásban a kiemelés semmissé-átlátszóvá tételével... Az újabb verziókban történtek változások a korábbiakhoz képest, ezért akinek ilyen van, akkor se lepődjön meg, ha a Formátum menü Karakter pontja helyett a következő helyen találja a fertőtlenítő-sterilizáló készüléket: Formátum menü Szegély és mintázat pontja, majd a Mintázat fül Kitöltés részben kell a Nincs-et választani. [Ami van, azt viszon nem lehet választani, csak a nincset! ;-)])

Bevezető gondolatok:Már megint a perikopálás! Nem látok okot, miért kellene levágni a 11-12. verseket, még ha nem is a

8, hanem a +1 boldogsághoz tartozik… Magam részéről inkább ezt is hozzáveszem ― a 8 boldogság is túl sok ahhoz, hogy részletekbe menően lehetne velük foglalkozni, tehát ez nem lehet az oka, hogy rövidítsünk a kerek egységen…

Vázlatkísérlet:

Boldoggá tevő evangéliumSokaság és tanítványokTanító igehirdetésBoldogságok és tételekMennyei polgárok

A vázlathoz:Tulajdonképpen mindenki keresi a boldogságot. Ki ebben, ki abban. De csak kevesen vannak, akik

valóban boldogok. Jól illusztrálja ezt a mese, amelyben a királynak azt mondja egy bölcs, hogy akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára ölti. Elmennek szolgái, kerítsenek egy boldog embert, kérjék el tőle az ingét. Mennek, sokakat megkérdeznek, de hiába gazdagság és miegymás, nem találnak boldog embert. Aztán végre mégis. Kérik az ingét ― de neki az sose volt, annyira szegény! Nos, erre a szegény boldogságra ad át nekünk meghívót Jézus a hegyen elmondott beszédében.

Sokaság és tanítványokJézus látja a sokaságot, ez indítja el a hegyre ― hogy szólhasson hozzájuk. A Genezáreti tó partján

valóban találtak ― egyszer, amikor épp magasabb volt a vízállás, ahhoz hasonló, mint Jézus korában volt ― egy olyan helyet, hogy ha onnan beszélt valaki normál hangerővel, a partig jól hallható volt. Érdekesség ez a momentum, de jelképes is: bár a közvetlen közelébe a tanítványok mentek oda hozzá és őket tanította, de azért egyúttal mindenkinek címezhette mondandóját, hiszen szava elhallatszott egészen a partig! Nem lehet a Hegyi beszédet csupán valamiféle szuperkeresztyéneknek szóló, az igazán hívők számára felállított mértéknek, tanításnak tekinteni, hanem minden egyes keresztyénnek szól!

Tanító igehirdetésJézus megszólal ― és tanít. Ez bátorít arra, hogy a reformációi istentiszteleten tanító jellegű

igehirdetést tervezzek. Az igehirdetésnek ugyanis többféle stílusa-formája lehet, nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy tanítsuk is a gyülekezetet, hogy a gyülekezet tagjai tanuljanak is.

Boldogságok és tételek

A tanítás jelleget most úgy gondoltam megragadni, hogy megpróbálom a Boldogmondásokat párhuzamba állítani a 95 tétellel. Természetesen nem lehet áttekinteni az összes tételt, és erőltetett is lenne, ha mindegyiket megpróbálnánk összekapcsolni. Ezen kívül a tételek többsége az akkori aktuális dolgokra vonatkozik, elsősorban a búcsúcédulákra, ezért nem is szükséges mai viszonylatokban az összeset felhasználni. Ugyanakkor nem szabad levenni a menüről a búcsúcédulákat, mert a mögöttük húzódó teológiai háttér viszont mindig aktuális: Miből fakad az üdvösség? Úgy is mondhatjuk mos: Kik a boldogok?

Mennyei polgárokA 8 boldogság mint keret foglalja össze azt, kik a boldogok, és kiké az üdvösség, a mennyek

országa. Úgy is felfoghatjuk ezt, hogy amit Jézus felsorol, az egy-egy vízum-pecsét az útlevelünkben, amely meglétekor a menny határán bebocsátást nyerhetünk. Az üdvösség volt a tét ott fenn a hegyen, ahol Jézus elmondta e beszédét is, ott fenn a Golgota hegyén is, és ott fenn a Weisenberg-Wittenberg hegyén is, ahol a templomkapura, az egyetem hirdetőtáblájára tűzetett LUTHER vitaindító tételsora. egedül Jézus keresztútja vezet a mennyei polgárságra...

Egyéb gondolatok az ige kapcsán:

Kik a boldogok? Jézus tulajdonképpen felsorolja azokat a tulajdonságokat, amiket a követőjének fel kell vennie. Egyszerűen azért, mert Ő maga is így jellemezhető. És épp ez a reformáció lényege!

Archívum:A kommentárok, igehirdetés-kötetek előtt álljon itt egy régebbi igehirdetés:

Aszód Templom (Gimnáziumban), 1998. október 31., Reformáció

Kezdőének: 254Liturgia: 9Főének: 356Záróének: 260

Lekció: Gal 5,(1-3-)4-6.

A boldogság ‘ad fontes’ - e Mt 5,1-10.

Very important peopleEgyik barátom repülőn utazva egyszer csak azt vette észre, hogy a pilótafülke üres, senki nem felügyeli a gépet, csak a robotpilóta. Kiderült, hogy egy ‘igen fontos személy’ utazott velük, és a személyzet mind köré sereglett, hogy társaloghassanak vele. Más helyeken is találkozhatunk fontos személyiségekkel, akiket hasonló tisztelet övez. A történelemben is találunk fontos személyiségeket, akikre az utókor emlékezhet. Reformáció ünnepe is alkalmas arra, hogy egy ‘igen fontos személy’-re emlékezzünk. Gondolom, mindannyiunknak egyértelmű, hogy LUTHERről lehet szó. … Én mégsem rá gondoltam, hanem egy LUTHERnél 1500 évvel korábban élt emberre. A forrásra, amelynek kutatása a reformáció korában, a reneszánsz és humanizmus áramlatában oly fontosnak tűnt a haladó művészek és tudósok körében.

A reformáció forrása azonban nem LUTHER, hanem az élő evangélium, az a nála is másfél évezreddel korábbi ember, aki egyszer felment a hegyre, hogy a köré gyűlő tanítványokat taníthassa arra, hogyan lehetnek boldogok. Reformátoraink is e boldogságot kutatták és lelték meg, mert rátaláltak a legősibb forrásra, Jézus Krisztusra. Erre figyeljünk ma is, amikor a reformációra emlékezünk.

Nézőpontok a reformációrólUgyanis sokféle nézőpont létezik, amely elemezni és magyarázni próbálja, mi és miért is történt 1517-ben és az azt követő években. Különböző szakemberek eltérően láthatják mindezt. Közgazdász: pápa építkezéseihez financiális alap a búcsúcédula — egyházban

mégse lehet szerencsejátékot bevezetni, vagy kocsmát nyitni… Szociológus: Társadalmi változások. Történész: A kor sajátosságai, áramlatai. Bölcsész: Humanizmus terjedése. Publicista: nyomtatás  gyors, hatékonyabb információterjedés. Fizikus: A természeti törvények kutatása aláássa az egyház tekintélyét.

Mindegyik látásmódban van valami igazságmag, mégis tudnunk kell: egyik kép sem hiteles! Ha valakit meg akarunk ismerni, általában tőle magától lehet a legjobban. LUTHER megértésében pedig a teológus látásmódja az egyetlen kulcs: az Ige, amely ma is szól hozzánk lelkünk képzeletbeli hegyéről, ha vállaljuk azt, hogy a tanítványokhoz hasonlóan mi is lábaihoz telepedjünk. A reformáció megértésének egyetlen kulcsa, hogy az evangélium által maga Isten munkálkodott szolgájában! E nélkül a látásmód nélkül LUTHER érthetetlen, köpönyegforgató alaknak tűnik sokak számára (ld. parasztháborúbeli ‘pálfordulása’). A teológiai látásmóddal azonban minden világossá válik (a felsőbbség is, de éppúgy a parasztság engedelmességgel tartozik Krisztusnak!)

A boldogság ‘forráskutatása’Fordítsuk hát tekintetünket az igazi forrás felé. A humanizmus ‘ad fontes’ elve ugyan sokszor vezette félre eme irányzat neves képviselőit (pl. ERASMUS), ezért LUTHER gyakran vitázott velük, mégis egyúttal sokat köszönhet nekik, hiszen ez az elv segítette abban, hogy megtalálja Jézus Krisztust, Aki a hit végső és egyetlen forrása. Hiszen nem az a lényeg, hogy egy szerzetes kereste a kegyelmes Atyát, és nem elégedett meg az egyház rigorózus, szigorú istenképével. Mindez fontos ugyan, de semmit nem ér. Mindaz, amit mi teljesítünk, Isten szemében semmit nem ér, és ezért nem is vezethet boldogságra. Jézus máshol tárja fel előttünk ennek titkát: boldogok, akiknek semmijük sincs, amitől boldognak tarthatnák őket.

Azok boldogok, akik kiüresítve, leszegényedve állnak Isten elé, mint akiknek semmijük sincs, és csak a kegyelemben reménykedhetnek. A sírók, akik semmi vigasztalást nem tudnak találni maguknak, így csak Istenben reménykedhetnek. A szelídek, akik lemondanak arról, hogy bárkire is ráerőszakolják magukat — még arról is, hogy Isten szeretetét kényszerítsék ki. Az igazság után epedők, akik felismerték önigazságuk értéktelenségét, és Isten igazsága után vágynak. Az irgalmasok, akik az Atyától eltanulták, hogy szánják a másikat. A tiszta szívűek, akiknek szeme is tiszta ahhoz, hogy megláthassák Istent. A békességre törekvők, akik készek engedni a másik érdekében. És végül a mártír üldözöttek, akiket ki nem állhat a világ, mert ki merik mondani az igazságot. Boldogok, mert tudják, hogy még az életük sem lehet drága a mennyek országához viszonyítva.

Ez a boldogság forrása, mert az egyetlen forrás hozta el közénk, az élő Ige. Ezért volt fontos LUTHER számára, hogy az írott igét kutassa, mert tudta, hogy azok ‘Róla tesznek bizonyságot’. Éppen ezért nem az a fontos, hogy egy szerzetes kereste Istent és megtalálta az Igében, Jézus Krisztusban — bár már ez is szívet melengető eredmény —, hanem az a fontos, hogy Isten kereste ezt a szerzetest, és meg is találta. Így keres mindannyiunkat: egy hatalmas radarkészülékkel pásztázza a kietlen, hullámzó, viharos tengert: mikor villan fel valami, mikor siethet a mentőegység a hajótöröttért, mikor emelheti a hajóba?

Paradox boldogság

Múlt héten három festőművész kiállításának megnyitóján jártam Gödöllőn. Hármukat összekötő szálnak azt nevezték meg, hogy bár a világ különböző helyein születtek, itt, a Galga mentén szálltak ki a hajóból. Isten országának rendje azonban annyira különbözik e világ törvényeitől, hogy a Jézus által felkínált boldogság nem attól függ, hol szállsz ki a hajóból, hanem attól, hogy beszálltál-e? Beszálltál-e Jézus Krisztus hajójába, amely lelki szegényeket visz a rév felé, sírókat, szelídeket, igazságra éhezőket, irgalmasokat, tisztákat, békéseket, igazságért üldözötteket. Mert az ilyen embereket bizony üldözi a világ, nem tűri meg maga mellett, hanem igyekszik gyalázni, bemocskolni, kiirtani a földről. Ilyen üldözöttek voltak a reformátorok is — LUTHERt is meg akarták ölni, ha tudták volna. Másokat máglyára vagy gályára küldtek. Nem kell csodálkozni rajta, hiszen ezt tették már kezdettől fogva Isten embereivel, „így üldözték a prófétákat is”, így jutott keresztre maga Isten Fia is.

Mégsem elrémíteni akar Jézus, hanem ujjongásra buzdítani e szavakkal. Hiszen mindig is ez volt a sorsa Isten követeinek, és mégis ők a boldogok, mert részesedhettek Isten országában. Megéri tehát ezt az utat követni, amely elvezet a boldogság örök forrásához.

αμην Ámen אמן

Imádkozzunk!Mindenható Istenünk, Jézus Krisztus Atyja! Reformátorainkra emlékezve borulunk le Eléd, hogy jelét adjuk hálánknak, hiszen követeket küldtél számunkra, akik rávezethetnek a királyságodba vezető útra. Áldott légy, hogy támasztottál olyan prófétákat, akik vállalták a meghurcoltatást, üldöztetést, még a halált is szent Fiadért. Adj nekünk is erőt, hogy megismerjük Őt, és tudjuk követni életünkben. Adj számunkra is lelki szegénységet! Adj számunkra is olyan sírást, amit Te vigasztalsz meg! Adj szívünkbe szelídséget! Adj számunkra is olyan éhséget az igazságra, amit csak Te elégíthetsz ki! Adj irgalmas, békességet kereső és tiszta szívet is, hogy hű gyermekeid lehessünk. Ha kell, adj üldöztetést is, de ne engedd, hogy eltérjünk az igazságtól, mert egyedül így lehet miénk mennyei országod!

αμην Ámen אמן

Kommentárok:1

[Senki ne csodálkozzon, ha idő szűke miatt nem sikerül minden anyagot feldolgoznom. A fellelhető magokat elvetem {a könyveket beszkennelem}, rábocsátom a korai és kései eső {szöveg-felismertetés és korrektúrázása} áldását is, de előfordulhat, hogy a kapálásra, gyomlálásra, permetezésre {átnézésre, javításra, szín-kiemelésre} már nem marad idő. Ez esetben az ilyen rész konkollyal együtt nő {‘fésületlenül’ olvasható}. A jobb minőségű és héber/görög karaktereket nem tartalmazó szövegek még így is jól olvashatók, így aki akar, csemegézhet belőle is, csak el ne rontsa a gyomrát az éretlen fügével! ; -) ― Annak érdekében, hogy könnyen felismerhetők legyenek a gyomos területek, az ilyen részek bekezdéseinek sárga háttérszínt adok. (Azért, mert nem biztos, hogy lineárisan dolgozom fel az anyagokat, és ha valakinek úgy tetszik, így könnyen kiválaszthatja csak a megművelt területeket is…)]

(A Szent István Társulati Biblia jegyzetei. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):

Mt 5,1-2.Máté evangéliumát öt beszéd köré csoportosította. Első a hegyi beszéd, amelyet Jézus

Kafarnaum közelében levő, a Genezáretet környező hegyek egyikén tartott; helye ma már nem 1 A színes jelölések értelme: vörös: az általam fontosabbnak tartott gondolatok; kék: a számomra kétséges, de legalábbis

bizonytalan, megalapozatlannak tűnő gondolat; zöld: az általam egyértelműen tévesnek tartott gondolat; bíbor: átmeneti eset a vörös és kék között, ha a kétségesség csak részleges vagy feltételes; türkiz: átmenet a kék és zöld között, ha a kétségesség igen erős, netán a téves gondolat határát súrolja (előfordulhat nagy néha, hogy egy kék típusú jelölést a kontextus értelmében tartok kifogásolhatónak-kérdésesnek, és ilyenkor ‘belső megjegyzésként’ a világos bíbor jelzi mintegy azt a kontextust, amely helyére teheti a kérdést); ha esetleg valamit kiemelésre érdemesnek, de azért mégse annyira fontosnak tartok, akkor még előfordulhat a narancs használata is a vörös helyett; végül szürke: a számomra homályos részek, amelyeknél nem világos, mire is gondol a szerző. (Itt örömmel veszem, ha valaki legalább utólag meg tudja magyarázni, mit is jelenthetnek a leírtak, mire is gondolhatott az író!)

állapítható meg. A régi hagyomány Kafarnaumtól 3 km-re levő magaslattal azonosítja, amely az előtte elterülő sík területtel alkalmas, hogy rajta ezrek hallgassák meg a beszédet. A hegyi beszéd tartalmazza mindazt, ami az embert Isten gyermekévé teheti.

Mt 5,3-12.(Vö. Lk 6,20-23.) A nyolc boldogság, amely bevezeti az egész beszédet, adja a

kereszténység lelkét. Általuk lesz az ember mentes minden szenvedélytől, s lelke kristálytisztává válik, mint a gyermeké, aki minden hátsó gondolat nélkül éli életét. Az embernek elsősorban ki kell üresítenie lelkét minden földhöz kötöttségtől, nem szabad semmihez, főképp az anyagiakhoz ragaszkodnia, ezt mondja a lelki szegénység erénye. Izajás óta (61,1) főképp a zsoltárokban a „szegény” szónak vallásos jelentése is van. Nem a vagyon nélkülieket jelenti, hanem a jámborokat, akik a világban elnyomottnak érzik magukat, ezért mindent Istentől várnak. A szomorúak életfelfogása komoly, bántja őket a maguk, akár a mások bűne. A szelídek önuralmat tudnak gyakorolni magukon. Akik éhezik és szomjazzák az igazságot, vágyódnak Isten és a lelki értékek után. Az irgalmasok átérzik az emberek szociális nehézségeit, s igyekeznek rajtuk segíteni. A tisztaszívűek igyekeznek az emberek közt felmerülő ellentéteket megszüntetni. Boldog, aki bármilyen üldözést szenved a keresztény vallásért.

(Káldi Biblia jegyzetei. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):

Mt 5

Mt 5,1Vesd össze: Luk. 6,17–49. Lukács szerint, a Megváltó lejött a hegyről. Mind a kettőt meg

lehet egyeztetni, ha fölveszszük, hogy Jézus, miután a hegyen imádkozott, lejött, hogy a hegy alján egybegyűlt népnek prédikáljon; azután pedig, miután a népsereg mindinkább növekedett, fölment az emeltebb helyre, hogy onnan a népnek érthetőbben szólhasson. Ezen hegy mai napig is mutattatik Genezaret közelében, és a nyolcz boldogság hegyének neveztetik.

Mt 5,1választott apostolai. Ők mellette voltak kitüntetésűl, és hogy a néptolongást is gátolják.

Mt 5,2A következő beszéd nem mindjárt Krisztus tanitói hivatalának kezdetén, hanem későbben

tartatott; sz. Máté azért adja itt elő, hogy olvasóinak, a zsidóknak, azonnal megmutassa, mit várjanak az új törvénytől, és miben különbözik az az ótól. Az egész beszéd egy nagy ajtó gyanánt tekinthető, melyen át a sz. evangélista az evangéliom tulajdon szellemébe bevezet.

Mt 5,3Boldogok (itt és ott) azok, kiknek szivök e világ javaihoz nem ragaszkodik, kik azok hiányát

békével tűrik, s ama javak birtoka mellett, a mennyország után úgy törekszenek, mintha azokat nem is bírnák (Kor. I. 7,29.30.); ezek a keresztény érzület mennyországát magokban hordozzák, s túl a síron megnyerik a mennyországot (lásd Máté 3,2.). Ezeknek ellentétei, kik nem úgy éreznek, ama gazdagok, kikre az Úr jajt mond Luk. 6,24. (Jerom. Bazil. Bernárd). A földi jó magában foglalja mindazt, mik a földön vagyunk, a mit bírunk és tehetünk. Azért, a ki ezekben érzésére nézve szegény, alázatosnak is mondathatik. Azért értik többen a sz. atyák közől (Hilár, Ágost. Ar. sz. János, Ambrus stb.) a lelki szegények alatt az alázatosokat. A világ azt mondja: Mily boldogok a gazdagok, kik pénzzel és mindennemű jóval bírnak!

Mt 5,4kik nem haragusznak, nem veszekesznek, nem versengenek, hanem inkább tűrnek és

hallgatnak (Ágost. Tamás). A világ azt mondja: Mily boldogok, a kik mindenen áttörhetnek, és

mindenben erőt nyernek!

Mt 5,4mindenütt békében és nyugodtan élnek (Ar. sz. Ján.); egyszersmind: ezek fogják bírni a

jövendő örökséget (Ágost.). A földet, országot gyakran nevezik a próféták képleg a mennyország helyett.

Mt 5,5a kik szomorkodnak e világon saját és mások inségén, a bűnökön, fájdalmakon stb.

Mt 5,5már itt az evangéliom vigasztalása által, mint szent szomorkodók az Istenhez tartoznak; a

síron túl az örök jutalom által. A világ azt mondja: Mily boldogok, a kik mindig vigadnak és nevethetnek!

Mt 5,6Kik forró vágygyal égnek az erényért és istenességért (Jerom.). Luk. 6,21. szerint, értelme

ez is lehet: Boldogok, a kik igaz érzülettel éheznek és szomjúhoznak, vagy mivel az ételtől magok megtartózkodnak, vagy mivel abban hiányt szenvednek; ezek más módon itt és a síron túl megelégíttetnek. A világ azt mondja: Mily boldogok, a kiknek vágyai ez élet javaira nézve mindig teljesednek, a kik mindig el vannak telve!

Mt 5,7kik részvéttel vannak embertársaik iránt, és tettleg is segélyt nyujtanak, a mint telik tőlök.

Mt 5,8kik tiszta, bűntől ment, a földiekhez való minden ragaszkodástól megtisztúlt, angyali szivet

bírnak (Jerom. nisz. Gerg. Ágost.).

Mt 5,8mert csak az egészen tiszta lélek láthatja az Istent. Itt a földön is az Istent, az ő igazságát

csak azon mértékben láthatjuk, a mennyiben tiszta szivűek vagyunk.

Mt 5,9kik békeségben vannak önmagokkal és embertársaikkal. Béke van bennünk, ha amaz

igazi rend, melyet a bűn földúlt, ismét helyre van állítva, ha a test a léleknek, és a lélek Istennek engedelmeskedik (Ágost.). Ez a tökéletesség, a bevégzettség állapotja, és azért jutalmaztatik már itt a békeség isteni érzésével, az örök boldogság előízével (Ján. 14,27.).

Mt 5,9azaz: mert ők Isten fiai, (annak hivatni, annyi, mint azzá lenni; mert a név a dolog lényegét

fejezi ki). Isten fiaivá lesznek, Istennel ismét az eredeti viszonyba léptek vissza, a mennyiben önmagokban rendezettek, tökéletesek lettek (lásd az előbbi jegyz.); ők hasonlókká lettek Krisztushoz, a béke férfiához, ki a békét bírja és adja, ki helyreállítója minden rendnek (Efez. 2,4. s követk.); ők tehát fiai és örökösei is az Istennek.

Mt 5,10ha mindjárt halálig üldöztetnek is az én tanításomért. A nyolcz boldogság összevéve

képezi a három lépcsőt az Istenhez; ezek: a megtisztúlás (alázatosság, szelídség, bűnbánat által 3. 4. 5. v.), a megszentűlés (a minden erény elnyerésére törekvő buzgó vágy által, különösen pedig a szeretet által 6. 7. v.), az Istennel való egyesűlés (a tökéletes szívtisztaság, békeség és Istenért való szenvedés által 8. 9. 10. v.). Szépen mondja erről sz. Ágoston: Mi által szerezzük meg az Isten országát? Szegénység által az uralmat, fájdalom által az örömet, fáradság által a nyugalmat, alázat által a dicsőséget, halál által az életet. – A boldogságról szóló

tanítás után, mely kevés szóval a keresztény tanítás szellemét tartalmazza, következik egyenesen az apostoloknak szóló oktatás 11–17. v.

(Jubileumi kommentár. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):

Mát. V. RÉSZ

Mát. 5,1–12. A Hegyi Beszéd bevezetése, boldogság ígérete (Lk 6:20–23).Az evangélium következő három fejezete az egyházi hagyományban a Hegyi Beszéd

nevet kapta. A nagyszabású igehirdetésnek nincs párhuzama a szinoptikusoknál, csupán néhány részletének a Lk 6-beli ún. „mezei prédikációban” és más összefüggésben az evangélium más helyein. A Hegyi Beszéd egy egységgé formálódása már a hagyomány korábbi fokán megkezdődhetett, de döntően Mt-ban formálódott meg. Nem szakítható ki az evangélium egységéből: Isten népének, az egyháznak szóló igehirdetést tartalmaz, nem valami rendkívüli időszak túlfeszített erkölcsi követeléseivel áll elő. Közben állandóan harcol Izráel törvényes kegyeseinek „önigaz” és megkövült kegyessége ellen, amelyben elzárkóztak népük égető kérdései elől, ítéletet hirdettek mindenki fölött, aki „nem ismeri a törvényt”, tehetetlenek voltak a nép nyomorúságával szemben, mert erre csupán úgy tekintettek, mint Isten jogos ítéletére, de eszükbe sem jutott, hogy a betegeknek orvosra van szükségük, nem bíróra, és végül a törvény betűjéhez ragaszkodva mégis a maguk szája íze szerint magyarázták a törvény isteni rendelkezéseit, hol belemagyarázásokkal, hol emberi toldalékokkal hamisították meg ezeket.

A Hegyi Beszéd először az említi meg, hogy bár Jézus Galileában elvonultságban működik, a sokaság megy utána, mert hallani akarja „hatalommal szóló” szavát. Jézus nem tér ki előlük, hanem folytatja megkezdett igehirdetését, amely előző prédikációjának mintegy a részletező kifejtése. Ez az igehirdetés elsősorban tanítványainak, azután a körülöttük elhelyezkedő, Jézus szavára bizalommal váró tömegnek, végül egész Izráelnek és minden idők egyházának szól ebben a sajátos rétegződésben. Bizonyos, hogy nem közvetlenül a világnak szól, hanem az új életben járó ember „lábainak szövétneke” kíván lenni: a világhoz az egyház tagjainak bizonyságtevő cselekedtei és ezekhez fűződő szavai juttathatják el a Hegyi Beszéd gazdag és kegyelemben bővelkedő tartalmát.

A tanítás bevezetése boldogság ígéretét tartalmazza, a nyolc strófás himnusz minden strófája ezzel kezdődik: „Boldogok…!” (makarioi, a héb. ’asré megfelelője; innen vették nevüket: makarismos-oknak, „boldogság-ígéreteknek” szokás nevezni ezeket a mondatokat). Mindegyik strófa kéttagú, egy magatartást tartalmaz és a hozzá fűződő ígéret az első és az utolsó strófában azonos. Az első négy strófa inkább a jövőre, a második négy inkább a jelenre utal. Közös tartalmuk az, hogy Isten országában nem beérkezett emberek, boldog birtokosok vannak, hanem szüntelenül a megváltásra váró, mindig a cél felé tartó és bizonyos reménységben élő lelkek. Az első makarismos a farizeusi Izráel hamis biztonsága ellen irányul, és Izráel megvetettjeinek, a kisemmizett koldusoknak (ptóchoi) nyújt reménységet. Nem a szegénység magában véve teszi az ember alkalmasság Isten országának megnyerésére, hanem ennek az emberi helyzetnek a jól levont tanulsága: aki „lelki módon” (tó pneumati) szegény, az nem bizakodik önmagában, hanem tisztában van azzal, hogy mindenben Istenre van utalva, és csak az ő irgalmából élhet. A második strófa farizeusi kegyesség hamis örömkeresése ellen irányul. Aki külső életkörülményeinek zavartalanságában keresi annak a bizonyosságát, hogy Isten vele van, az elfeledkezik a bűn valóságáról A bűnös embert újra meg újra megszomorítja minden, ami Istentől elválasztja, de ez az Isten szerint való szomorúság mindig arra vezet, hogy az ilyen embert maga Isten vigasztalja meg (paraklethesontai: a szenvedő forma Isten cselekvését fejezi ki, nevének elhallgatásával). Az erőszak és hatalom csábítása ellen tiltakozik a következő strófa. Izráelben sokan (különösen a zélóták) ezzel az eszközzel akarták a föld fölötti uralmat magukhoz ragadni, és azt hitték, hogy ezt Isten nevében tehetik. Jézus arról beszél, hogy a föld örökösei azok, akik vele együtt a kereszthordozás útján járnak, hatalom helyett a szelídséget tartják Isten népe egyedüli megoldásának. Az önelégült

kegyesek lelki „jóllakottságát” kárhoztatja az ötödik strófa. Arra figyelmeztet, hogy nemcsak testi, de lelki életünknek is az az egészséges lüktetése, hogy megéhezünk és megszomjazunk, majd megelégíttetünk. Csak így lehet az ember újra meg újra fogékonnyá a megelégítésre szolgáló javak befogadására, tehát egyedül ez lehet az élet szüntelen megújulásának útja. Isten kegyelmének indítéka az, hogy megindul az ember nyomorúságán: irgalmas az ember iránt. Ebben az irgalomban csak az él benne igazán, aki úgy fordul oda embertársaihoz, ahogyan hozzá fordult oda irgalmasságában Isten. Az irgalom nélküli kegyesség hiába reménykedik Isten irgalmasságában. A tiszta, ellenmondás nélküli kegyesség magasztalását tartalmazza a következő strófa is: aki tiszta szívvel vágyik az Istennel való közösségre, attól Isten nem vonja meg önmagát, vele való közössége az ő meglátásában válik majd teljessé, de ebből kap előleget szüntelenül itt a földön is. A békeszerzők (eirénopoioi) boldogságát hirdeti a következő versszak: Isten nevezi fiainak azokat, akik a messiási kor nagy ígéretét (šalom, eiréné: a dolgok zavartalan rendje) már itt a földi életben annyira komolyan veszik, hogy mindenütt a békítés magatartásában találja őket Uruk, ahol csak békétlenség van emberek, csoportok, népek között. {

} Az utolsó, külön magyarázó hozzáfűzéssel is bővített makarismos azoknak ígér boldogságot, akik Krisztussal teljes sorsközösségben üldözést is vállalnak, gyalázatot, rágalmakat is elszenvednek Isten országának a rendjéért. A próféták utódai ezek, és mennyei jutalomra csak annak lehet reménysége, aki emberi számításait minduntalan megtagadva tud ezen az úton járni.

(Szegedi Bibliakommentár ― Újszövetség. [A Collegeville-i biblia kommentár eredeti szövege magyar fordításban. Sorozatszerkesztő: BENYIK GYÖRGY; Web-változatot készítette: KÜSMŐDI ATTILA.] http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/szbibkom):

III. A HEGYI BESZÉD

Máté 5,1–7,29

A Hegyi beszéd az első Jézus öt nagyobb beszéde közül az evangéliumban. Kapcsolata nyilvánvaló a pusztában elmondott beszéddel (Lk 6,20–49), de annál háromszor hosszabb. Máté hagyományos szólásokat gyűjtött össze és ezekből formálta meg Jézus tanításának foglalatát. A beszéd alaptétele az 5,20-ban áll: “ha igaz voltotok fölül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.”

A bevezető rész (5,1–20) azt írja le, kik a boldogok (5,3–12), mi a tanítványok szerepe (5,13–16) és mi Jézus szerepe (5,17–19). A második rész (5,21–48) az ószövetségi törvény (“az Írások”) tudós értelmezőinek szentségét és igazságát állítja szembe a Jézus által tanított jobb szentséggel és igazsággal. A harmadik rész (6,1–18) a bizonyos csoportok által gyakorolt csupán külsőségekre irányuló szentségtől óv, amilyen pl. a farizeusoké. A negyedik (6,19–7,29) további tanácsokkal szolgál a keresztényeknek a szentség kereséséhez.

A Hegyi beszéd tanításait sokféleképpen értelmezik: a keresztény etika alapelvei, a tökéletességhez segítő tanácsok, gyakorlatba át nem vihető elképzelések és így tovább. Máté számára ezek a tanítások Jézusnak, a Megváltónak, Isten Fiának irányelvei, akinek tekintélye messze felülmúlja minden más tanítóét (ld. 7,29). Jézus válogatott alapkövetelményei tanítványaival szemben és a keresztény értékek kifejezése. Feltételezik Jézus személyes tapasztalatát és Isten országa eljövetelének jó hírét, és így gyakorlati eligazítást adnak, miként válaszoljunk Jézusnak és tanításának.

5,1–2 A helyszín.A beszéd egy hegyen hangzik el, feltehetően Galileában. A hegy a Bibliában és más

vallásos irodalmakban gyakori színtere az isteni kinyilatkoztatásoknak. Különös jelentőséget ad Jézus első hosszabb beszédének az a tény, hogy hegyoldalon hangzik el. A hallgatóságot már bemutatta Máté. Természetesen közöttük vannak Jézus választott tanítványai (4,18–22). Jelen van a Jézus hírére hozzááramló tömeg egy része is (4,23–25), amelyre a beszéd elején (5,1) és a végén (7,28) is találunk utalást. Jézus a beszédet követőinek belső körénél tágabb

hallgatóságnak szánja.

5,3–12 A boldogságok.(ld. Lk 6,20–23). A boldogságok meglepő módon “áldottnak” vagy “boldognak”

nyilvánítanak bizonyos állapotú embereket. A boldogságmondás az ószövetségi Zsoltárok könyvének megszokott irodalmi formája. Embereket vagy csoportokat nyilvánítanak áldottnak vagy boldognak (ld. Zsolt 1,1; 32,1–2; 41,1; 65,4; 84,4–5; 106,3; 112,1; 128,1), néha kifejtve ennek okát is. A mátéi boldogságmondások eltérnek az ószövetségi mintáktól abban, hogy Isten eljövendő országára, valamint az emberi értékrend ezt kísérő fordulatára vonatkoznak. A Lk 6,20–23 négy boldogságáról általában azt tartják, hogy formájuk (“áldottak vagytok…”) és tartalmuk (áldás a szegényeken, az éhezőkön, a sírókon és az üldözötteken) sokkal közelebb áll Jézus tanításához, mint a mátéi boldogságok. Máté változata a lelki síkra irányul (“lélekben szegények”… “éhség és szomjúság az igazság után”) és további boldogságokat tartalmaz, amelyek nem bővítik érezhetően Lukács változatának tartalmát.

A boldogságok első csoportja (3–6. v.) boldognak jelenti ki a lelki szegényeket (azokat, akiknek állapota teljes bizalmat követel Istenben), a szomorkodókat (ld. Iz 61,2–3), a szelídeket (ld. Zsolt 37,11) és azokat, akik éhezik és szomjazzák a szentséget (akik életének központi feladata Isten akaratának teljesítése). Boldogságuk nagyrészt jövőbeli, de a jelenre is kiterjed. A mennyei birodalom értékeinek itt és most történ megélése által valamit megsejtet, és részesít abból a boldogságból, amelyet az Istennel való teljesebb életforma fog elhozni. Isten minden boldogságuk forrása.

A boldogságok második része (7–10. v.) szintén a szentségre történő utalásban tetőzik, ahogyan az első csoportban is (ld. 6. v.). Az áldást itt az irgalmasokra, a tiszta szívűekre (ld. Zsolt 24,34), a békességszerzőkre és azokra mondja ki, akik a szentség keresése közben szenvednek. Mindkettő ígéretet kap az Istentől való eljövendő boldogságra. Az utolsó boldogság a 11–12. versekben (ld. Lk 6,22–23) a Jézusért üldözöttek témáját érinti, és rokonságba hozza az ószövetségi próféták elszenvedett üldöztetéseivel.

(id. MAGASSY SÁNDOR: Perikópák. Magánkiadás):

{Közzétéve id. MAGASSY SÁNDORNÉ hozzájárulásával.A szerzői jog tulajdonosainak közleménye:

„A közölt anyag szerzői joga id. Magassy Sándor örököseinek tulajdona.A szöveg szabadon felhasználható igehirdetési előkészületekhez.

Publikációkban csak a forrás megjelölésével idézhető.Tilos az anyag másolása, sokszorosítása, továbbadása.”}

REFORMÁCIÓ ÜNNEPEDICSŐSÉG A MAGASSÁGBAN ISTENNEK!

AZ IGE KŐSZÁLKÉNT MEGÁLL

Mt 5,1-10(11-12)

A boldog tanítványok

A reformáció megünnepelésére ― és a 95 tétel kiszögezésének, 1517. október 31-nek dátumához rögzítésére ― vonatkozólag Scholz László remek összefoglalásában a következőket olvashatjuk:

„Melanchthon volt az első, aki október 31-ről, mint a reformáció kezdetéről egyetemi előadásai során évről-évre megemlékezett. Német földön hamarosan hálaadó istentiszteleteket tartottak emlékezvén a reformáció áldásaira, de különböző vidékeken különböző napokon. Például Márton-napján, vagy a gyülekezet templomszentelési évfordulóján, vagy az illető város, tartomány reformációra térésének évfordulóján. Volt hely, ahol ez június 25-én történt, az Ágostai Hitvallás átadásának napjára emlékezve. Rendszeres évi ünneppé Szászországban tette a fejedelem 1667-ban a 95 tétel kiszögezésének napját, vagyis október 31.-ét. Ez lett lassanként másutt is általánossá”.

„Miképpen lett a reformáció ünnepének szent evangéliumává Mt 5,1-10, vagyis a Hegyi Beszéd beköszöntő szakasza? Október 31. közvetlenül Mindenszentek ünnepe elé esik. A wittenbergi vártemplom szószékéről Luther már nem egyszer mennydörgött a szentekkel űzött egyházi visszaélés ellen. Évről-évre Mindenszentekre állították ki Bölcs Frigyes 17.000 darabból álló ereklyegyűjteményét a szentek állítólagos csontjaiból, maradványaiból. Az ünnep evangéliuma pedig, amit az egyház a megboldogult mártírokra és minden szentekre emlékezvén felolvasott, már a XI. századtól fogva a »boldogok evangéliuma« volt. Külsőleges, dátumszerű kapcsolatnak köszönhető tehát, hogy ez lett a reformáció ünnepének perikópájává. Persze aligha lett volna azzá, ha tartalmilag nem egyezett volna a reformáció újonnan felfedezett igazságaival. Ám találónak bizonyult a választás, hiszen veleje éppen az evangélium” (LP 1990/280.).

+

(1) Textusunk olyan mondások gyűjteménye, melyek nem egyszerre és egy helyszínen hangzottak el, hanem a hagyományőrző gyülekezet vonta őket össze és állította az igehirdetés szolgálatába. Az egyes mondásoknak külön-külön is megvan a sajátos tartalmuk. A visszatérő elem a „boldogság”, mely az üdvösség elnyerőit vonultatja fel a hallgatóság előtt. „Egészen helytelen irányba terelődnének azonban gondolataink, ― olvassuk a kitűnő KK-kommentárban, ― ha Jézus szavainak megértése végett a magyar »boldog« szót vennők alapul. Mert a magyarban »boldog«-nak az ember belső életének egy bizonyos érzelmi hangsúllyal ellátott kedvező állapotát mondjuk. Jézus azonban nem arról beszél, hogy milyen a lelki szegények, vagy üldözöttek lelki állapota, hanem egy már a Zsolt 1,1-ben megtalálható kifejezéssel köszönti a lelki szegényeket, és nekik Isten királysága üdvét ígéri” (Karner K.: Máté evangéliuma, 26-27.). A Hegyi beszéd központi tartalma a „farizeusokénál több igazság” (5,17-20), ami az üdvösség elnyerésének Istentől rendelt új módjára utal és Jézus szolgálatában manifesztálódik. A textust Reformáció ünnepére kiválasztó döntés teológiai oka így válik világossá előttünk: Jézusban adja meg a hívő számára érvényes üdvösségre vezető utat Isten kegyelmes akarata. Egészen kiélezett formában mindezt így fogalmazhatjuk meg: Nem az üdvözül, aki megtartja ― vagy meg akarja tartani ― a törvényt, hanem az, aki Jézusban hisz, Hozzá menekül, Beléje kapaszkodik és Vele él. Az üdvösség új rendje tárul fel a Hegyi beszédben, és persze ebben a bevezető szakaszban is. Feltűnik az a mozzanat, hogy a Hegyi beszéd előzményeként belekerült a szövegbe (a) a sokaság jelenléte, (b) Jézus helykeresése és (c) a tanítványok hozzámenetele (5,1-2). Mindegyiknek van „szimbolikus” jelentése. A megkísértetés (4,1-11) elbeszélését követőleg már szó esik Jézus tanítói működésének megkezdéséről (4,12-17), amelyet részben megismétel, részben a csodatételekre utalással kiegészít az evangélista (4,23-25) az általános helyzetkép megrajzolásakor. Az anyag elrendezésének érdekességei közé tartozik, hogy a tanítványok elhívását mintegy betoldja ebbe az általánosító helyzetrajzba (4,18-22), ami számomra azt jelzi, hogy Máténál nem a történetiség, hanem az eszmeiség volt az igazán fontos. A sokaság és Jézushoz-menetel együttesen az isteni vonzerőt jelzi, a hegy pedig azt a tényt, hogy isteni kinyilatkoztatás hangzik el Jézus tanításában.

(2) Jézus az üdvözülés új rendjét hirdeti meg. Nem mondja azt, hogy az ember félreértette és elrontotta azt, amit Isten kigondolt és közölt vele. Azt mondja el, hogy Isten megváltoztatta az üdvösségre jutás rendjét akkor, amikor Jézust elküldte ebbe a világba. Az „atyák” különleges textusválasztása jelzi: Isten az igehallgató gyülekezettel meg akarja ismertetni, hogy „nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem adatott az emberek között az ég alatt más név, (mint a Krisztusé), mely által megtartatunk” (Csel 4,12). A Krisztusra és váltságára mutató üzenet az a mondanivaló, melyet reformáció ünnepén meg kell szólaltatnunk.

(3) A makarizmusok sorából kiemelkedik a „lelki szegénységről” szóló ige (5,3a), amely az ember „koldus-voltára” figyelmeztet. A „farizeusi igazságra” az ember teljesítményének méregetése a jellemző, melyhez az a hamis reménység kapcsolódik, hogy Isten legalább az ember igyekezetét „beszámítja” az ítéletében. Ez a teológiai-hitbeli koncepció azonban legalább egy parányi részt tulajdonít az embernek, s nem kizárólag a Krisztusban kapott kegyelemre épít. A „lelki szegénység” annak kifejezése, hogy nekem semmim sincs, amit Istennek adhatnék. Egyedül Krisztusban van a reménységem. A békességre törekvés (5,9) azért emelkedik ki a textus egészéből, mivel az apostoli küldetés lényegére világít rá; arra a küldetésre, mely nemcsak Pál feladata, hanem minden keresztyéné: „megbékélés Istennel” (2 Kor 5,17-21). A logion tartalma tehát nem egyszerűen a békesség munkálása ― ami persze nagyon szép és nemes tartalma lehet az emberi életnek ―, hanem annak az „igazságnak” elnyerése, mely

az Istennel való viszony rendezéséből fakad, s megszünteti a bűneset következtében előállott harci helyzetet Isten és ember között. Az „igazság éhezése és szomjazása” és az „érte kijáró üldöztetés” vállalása (5,6.10) az Isten új rendjébe állás sodró erejével és szükségszerű következményével szembesít. A jézusi mondanivaló ezen a ponton átvált az általánosból a személyesbe. Az evangélista nem elégszik meg azzal, hogy közli: a tanítványság szenvedésvállalással jár együtt, hanem azt is világossá teszi, hogy az általános és elvi tanítás személyesen válik érvényessé (5,11-12). A tanúságtétel szenvedéstartalmát ugyanúgy hirdetnünk kell, mint az Isten ígéretei teljesedésének boldogságát, üdvözítő erejét. Reformációt „ünnepelni” csak így lehet: azzal a kritikával, mely azt vizsgálja, hogy mennyire vesszük komolyan Istennek azt az új üdvrendjét, melyet a Jézus Krisztusban adott számunkra.

+

KI ÜDVÖZÜL?

Luther sokat emlegetett kérdése ― „hogyan találhatom meg az irgalmas Istent?!” ― különösen időszerű reformáció ünnepén. Máté evangéliumának talán a legismertebb szakaszában erre a kérdésre feleletet találunk. A mondások persze külön-külön is rendkívül gazdag tartalommal rendelkeznek, így aztán könnyen elveszhetünk a részletekben. Ünnepünkön éppen ezért a nagyon bőséges anyagból azokat a részleteket választjuk ki, melyek alapján a legvilágosabban formálódik ki előttünk a reformáció minden korban érvényes üzenete.

1. Az üdvözül, akinek „szegény” a lelke.

Névadó hitvallásunk II. cikkelye így fogalmazza meg az ember alapvető és mindig érvényes helyzetét: „Tanítjuk továbbá, hogy Ádám bűnbeesése óta a származás természetes rendjében minden ember bűnösen születik, tehát Isten félelme és Istenbe vetett bizodalom nélkül, bűnös kívánsággal. Ez az eredendő betegség, vagy romlás valóságos bűn, kárhozatot és örök halált hoz azokra, akik a keresztség által és a Szentlélektől újjá nem születnek. Elítéljük a pelagiánusokat és másokat, akik tagadják, hogy az eredendő romlás bűn. Ezek Krisztus érdemének és ajándékainak dicsőségét kisebbítve azt állítják, hogy az ember a saját természetes képességeiből is megigazulhat Isten színe előtt”. A „lelkiekben gazdag” ember egy maga-alkotta sajátos álomvilágban él. Azt reméli, hogy a benne található kisebb-nagyobb mértékű jó, valamint a jóra való igyekezet önmagában ― vagy némi isteni segítséggel ― alkalmassá teszi „a mennyek országába” való bejutásra. Azok a reformáció örökösei, akik Lutherral együtt vallják és átélik azt, hogy „magunk ereje mit sem ér, mi csakhamar elesnénk” (ÉK 254,2), s hogy a Gonosz feletti győzelmünk kizárólag azért lehetséges, mert „küzd értünk a Hős Vezér, kit Isten rendelt mellénk” (ÉK 254,2).

2. Az üdvözül, aki a „békesség követeként” él és munkálkodik.

A „békesség” kettős értelemben szerepel Máténál. Egyrészt az emberek közötti viselkedésre vonatkozik, másrészt azonban az Istennel való kapcsolatrendezésre is utal. Pál mondja a 2 Kor 5-ben: „béküljetek meg Istennel”, illetve: „Isten ránk bízta a békéltetés szolgálatát”. Azokat nevezzük tehát „békehírnököknek”, akik Istennel békességre jutottak és akik ennek az Istentől kapott békességnek hordozói. Az alapige ezen a ponton kitágul: magába foglalja a „megigazulás” ajándékára való utalást is, amely az igazság utáni sóvárgásban realizálódik. Luther sokszor idézett „kolostori küzdelmei” pontosan erre a megbékélésre vonatkoztak. El lehet mondanunk: a „Wie kriege ich einen gnädigen Gott?” („hogyan jutok el az irgalmas Istenhez?”) önmardosó kérdése találkozik e két boldogmondás belső tartalmával. A reformátorrá válás küzdelmének azt a nélkülözhetetlen elemét emelhetjük ki, mely nem egyszerűen valamiféle radikális „egyházkritikában” valósult meg, (amint azt Wiclif és Husz esetében jól le lehet mérni), hanem a személyes üdvözülés kérdésének radikális komolyan vételében is. Utalhatunk arra az ismételten elmondott vallomására, mely szerint borzadva, sőt valóságos haraggal fogadta bibliatanulmányozásai során az igaz emberségről szóló igéket. Kora uralkodó teológiai nézetének megfelelően ugyanis ezekből csak kemény isteni követelést olvasott ki, melyet viszont képtelen volt teljesíteni. „Amikor megvilágosodott előttem, hogy az „igazságról”, „megigazulásról” és „igaz emberségről” szóló igékben nem a követelő, hanem az ajándékozó Istennel van találkozásom, úgy éreztem magamat, mint aki belépett a mennyországba”! Ezekre a küzdelmekre lehet gondolnunk annak az ugyancsak sokszor használt mondásnak említésekor is, mely szerint „Isten az üdvözülőket előbb a pokollal ismerteti meg”. S ez a küzdelemre késztetés nyilvánul meg a reformáció ünnepén szinte

kihagyhatatlan 95/1 tétel ― „naponkénti megtérés legyen a keresztyén ember élete!” ― sürgető felhívásában is.

3. Az üdvözül, aki a „tanítvány-sorsot” vállalja.

Újra utalhatunk az ÁH II. cikkelyére, mely az ember teljes elesettségét tárja elénk, s mely közösségi vonatkozásban is igaz. Az „ecclesia semper reformari debet” Luther korában már megfogalmazott tétele minden tekintetben és minden korban időszerű. Hozzá kapcsolhatjuk az Apostoli Hitvallás 3. hitágazatának magyarázatából azt a megállapítást, miszerint „hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem Őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, Ő világosított meg ajándékaival, Ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben; ahogyan a földön élő egész egyházat is elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben” (Kiskáté). Érdekes, hogy az a Keresztelő János, akinek megtérési prédikációja sértően kemény volt a Jordán partjához látogatók számára, nem keltett felháborodást; Jézus evangéliuma viszont igen. Ennek oka abban van, hogy a megtérési prédikációban mindig benne van az ember önálló cselekvésének, döntési képességének legalább egy parányi hozzájárulása, Jézus „krisztológiája és antropológiája” azonban minden emberi hozzájárulást kizár. Ez a megközelítés pedig általában ingerültséget vált ki az emberből. Jézus a Hegyi beszéd első mondataiban végül is nemcsak az evangéliumával szembesít, hanem önmagunkkal és az Ő követésével járó életsorsunkkal is. Megszabadít mindenféle öntévesztő illúziótól, hogy a Vele vándorlás nehézségeinek látása és vállalása mellett az elvehetetlen öröm és békesség osztályosai legyünk, mint az Ő állandó „reformációjának” elfogadói és továbbadói.

+

A LP 28/289 (Karner Károly teológiai tanár, Sopron) textusa az 5,8. Életünk alapértéke a tisztaszívűség, ez az ige reformációi üzenete. (1) Nem mi, hanem Isten tesz minket tisztaszívűekké; (2) A boldogság titka az Isten meglátása. A tisztaszívűségért kell imádkoznunk, s a „Mint a szép híves patakra” éneket kell énekelnünk ahhoz, hogy reformáció ünnepén helyes módon emlékezzünk a régi történetre.

A 30/214 (Pass László, Kölesd) textusa az 5,4. A bő textusból szerencsétlenül emeli ki a sírás-megvigasztalás logionját. A közelebbről meg nem határozott alkalomra szóló igehirdetés a szenvedés általános vonásait emeli ki, s valóban bármikor elmondható. Csak éppen Reformáció ünnepén nem.

A 44/456 (Szabó Lajos, Kissomlyó) ádventi igeként szólaltatja meg az 5,3-6 szakaszt! A MI ÁDVENTÜNK” címmel. A négy boldogmondás egyes tagjait fejti ki prédikációjában. Az egymás mellé helyezett négy boldogság adja meg az igazi ádvent tartalmát.

Az 55/131 (Vető Lajos püspök, Budapest) 1955. január 1-én elmondott rádiós igehirdetésének alapigéje 5,9: a békességre igyekvés boldogságának logionja. Hosszú, politikai betétekkel tarkított beszédében arra biztatja a rádió hallgató híveket, hogy imádkozzanak és dolgozzanak a békéért és lankadatlanul harcoljanak a béke ellenségei mesterkedései ellen. Végül boldog és békés újesztendőt kíván mindenkinek.

Az 58/645 (Groó Gyula, Budapest) Hetvened vasárnapra kijelölt igeként tárgyalja az 5,1-11 perikópát. A versről versre haladó exegézis érdekessége, hogy az „igazságra éhezőket” megigazulásra vágyódóknak fordítja. Az előkészület értéke, hogy GGy egy vázlatot is megfogalmaz. JÉZUS BOLDOGGÁ AKAR TENNI BENNÜNKET. Igénk végeredményben két kérdés elé állít : (1) Mit tesz Isten azért, hogy boldogok lehessünk? (2) Hogyan lehet ez a boldogság a mienk? Tanulságos az ige „de tempore” jellegével kapcsolatos megjegyzése: a boldogságot kereső ember tekintetét böjt üzenete felé kell fordítanunk. A reformációi mondanivaló így formálódhat: A boldogságot kereső ember tekintetét az evangélium boldogító igazsága felé kell fordítanunk.

A 63/637 („f”; valószínűleg Friedrich Lajos, Budapest) reformációi igehirdetésének alapigéje az 5,7. Az irgalmas emberről elmélkedik, így az ünneppel kapcsolatban nincs mondanivalója. Az irgalmas ember (1) szeretetet adó ember; (2) az irgalmas ember nem személyválogató; (3) Az irgalmas ember önzetlen; (4) Az irgalmas ember szorgalmas. ― Tipikusan antropocentrikus szemlélet határozza meg a textus interpretálását.

A 65/507 (Nagy István esperes, Tata) textusa az 5,1-10. A boldogmondásokat feladatjelölésként

értelmezi, amelyekben a keresztyéneknek járniuk kell. Az ige evangéliumi jellegét érzékeli ugyan, de az „ajándék is, feladat is” kettős képletének „alépítmény-felépítmény” jellegű alkalmazását megfelelő interpretálási módnak tartja. Témát és dispozíciót nem fogalmaz meg; a textust versről-versre haladva értelmezi.

A 74/569 (Dubovay Géza esperes, Kaposvár) előkészítőjében látszólag minden a helyén van, mégis hiányérzet marad az olvasóban. Néhány mondatot, mondatrészt emel ki a makarizmusokból, s köréjük csoportosítja mondanivalóját. (1) Jézus beszélni kezdett: a reformáció napján nem elég egyháztisztításról, tanításbeli kérdésekről szólni, hanem magával Jézussal kell szembesíteni a hallgatóságot. (2) Jézus meglátta a sokaságot: a DT slágertémája szólal meg itt arról a Jézusról, aki szívére veszi gondunkat-bajunkat, s Akinek követségében járva természetesen nekünk is hasonló feladatot kell teljesítenünk; (3) Boldogok: ami azt jelenti, hogy Jézus ― mint mindent ― a boldogságot is átformálja és Ő juttat el üdvösségre. A meditáció eme részében a makarizmusok rövid exegézisével találkozunk. Talán a „békességet teremtőkre” esik a szokásosnál nagyobb hangsúly: az irgalmassággal együtt olyan jócselekedetekről van szó, melyek ugyan nem kellenek az üdvösséghez, de melyekben mégis szüntelenül gyakorolnunk kell magunkat. A boldogság reformációja ott van, ahol Jézus megjelenik. ― Végeredményben egy átlagos meditációval van dolgunk, melyből néhány gondolat átvehetőnek látszik.

A 74/571 (Koren Emil esperes, Budapest-Budavár) előbb az Isten színe elé kerülő emberről, majd a Hegyi beszéd dinamikájáról szól, ám mondanivalójának nincs közvetlen kapcsolata textusunkkal. A fogalmazás feltűnően sablonos: a reformáció ma azt jelenti, hogy Krisztus által jobban kell értenünk az Istent és hívebben kell szolgálnunk az embert. Az igehirdetés felépítésével kapcsolatban azonban olyan tanácsot ad, melyre érdemes figyelnünk: a boldogmondások első felét válasszuk el a második felétől és prédikáljunk az egyik, majd a másik sorozatról. Ezek alapján elmondhatónak látszik, hogy a reformáció bátor felismerése annak, hogy a mennyek országa ott van, ahol Jézus.

A 83/129 (Hafenscher Károly, Budapest-Deák tér) a „Csendben Isten előtt” rovatban szólaltatja meg az 5,1-12 szakaszt „REMÉNYTELENEK REMÉNYSÉGE” címmel. Utal arra, hogy ez a meditáció az LVSZ számára kijelölt textus alapján készül. A nyolc boldogmondást a lelkészekre alkalmazza, akiknek nincs könnyű helyzetük a 20. században, s rászorulnak Jézus vigasztaló, reménységet keltő és erősítő, bátorító igéjére.

A 83/568 (Karl Béla, Nagymányok) igefeldolgozásában az az újszerű, hogy az ige alapján nem az erények dicséretének, hanem a kegyelmi ajándék elnyerhetőségének kell megszólalnia az ünnepen. Az igehirdetésnek két része lehet: (1) Előbb arról szólunk, hogy a boldogmondások megdöbbentenek, amikor Isten új rendjével szembesítenek; (2) a boldogmondások azonban azt is világossá teszik, hogy ― mint a Gazdag Ifjú esetében ― az üdvösségre jutás embereknek lehetetlen, Istennél azonban minden lehetséges.

A 90/280 (Scholz László ny. lelkész, Budapest) meditációjának remek bevezetését az „Ige és egyházi esztendő” rovatban közöltem. A folytatás is olyan kitűnő, hogy tovább idézem SchL-t: „Luther 1522. november 1-én, Mindenszentek napján ezekről az igékről prédikált Wittenbergben. Nyomtatásban maradt ránk. Így kezdi: »Szeretteim, ti úgy remélem, jól tudjátok már, hogy mi az evangélium, ti. nem egyéb, mint egy jó szózat és jó prédikáció a Krisztusról. Krisztus Urunk Istentől, a mi Atyánktól avégre adatott, hogy Ő mindenkin segítsen, üdvösséget adjon testnek, léleknek, ideig és örökké. Merőben más prédikáció ez, mint a törvény és a parancsolat. Mert a törvény követel, fenyeget és szorongat, az evangélium azonban nem fenyeget és nem szorongat, hanem a legnyájasabb ígéretekkel nagy barátsággal és kedvesen édesget Krisztushoz. Mózes parancsolja: Légy szelíd, különben elveszíted üdvösségedet. Az evangélium azonban szelíden közli és Isten kegyelmét, jóságát, irgalmasságát kínálja és Krisztushoz visz minket, akitől megnyerjük, hogy a törvénynek eleget teszünk. Az evangélium tehát nem más, mint egy drága szózat a Krisztusról, aki minden embernek segítségét és kegyelmet kínál fel, nem követelőzik, hanem csak nyájasan hívogat«. Így prédikált Luther. Vajon jól ragadta-e meg a szakasz mondanivalóját? A középkori egyház valóban törvénnyé tette az evangéliumot. Krisztus ingyen való kegyelme helyébe az emberi érdemet »csempészte« be. Előkelő kegyeseinek, erénybajnokainak adta oda az országot és mintegy elvette azt a lélekben szegényektől, síróktól, igazságra éhezőktől, szomjazóktól. A századok törmelékei alól újra ki kellett ásni az evangéliumot”. A boldogmondások sorából így emeli ki az elsőt, mert ez fejezi ki a legjobban emberségünk lényegét. Nemcsak érdemeink nincsenek, de semmink sincs. És így van ez halálig. Ahogy Luther maga is leírta halála előtt két nappal: „Wir sind Bettler: hoc est

verum” („Koldusok vagyunk, ez az igazság”). Ezután Luther életpéldáján mutatja meg SchL az ige mondanivalójának időszerűségét és személyességét. Mert Luther (1) komolyan vette a lelki szegénységet, saját koldus voltát, (2) boldoggá tette az Isten kegyelmi ajándéka a Krisztusban és (3) az elnyert igazságért tudott aztán szenvedni is. Végül felteszi a kérdést: Mi a helyzet ma? Válasza olyan döbbenetes, hogy jobb, ha ismét SchL szólít meg minket: „Magyar evangélikus egyházunkban, gyülekezeteinkben minden feltétele megvan annak, hogy kicsinyeknek tudjuk, valljuk magunkat, lélekben is szegényeknek. Nagy a kísértésünk, hogy súlyos évtizedek után, midőn újra megláttathatjuk »értékeinket«, akár az utcára vonulhatunk zászlóinkkal, előszedhetünk valamit büszke protestantizmusunkból ― Jézus boldogtalanjai közé esünk! Tartsunk ki hát igazi kincsünk és örökségünk mellett, mely ma sem más, mint az evangélium, Máté 5 és a lutheri reformáció értelmében. Istentől várni minden jót! Ne féljünk attól, hogy ez puszta kvietizmusba visz. Ha csakugyan elfogadtuk a kegyelem ajándékát, akkor az késztetni fog az irgalmasság cselekedeteire, tiszta szívet teremt és békeszerzőkké tesz (5.-7. boldogság-mondás). Anélkül, hogy ezekkel mint »erényeinkkel« dicsekednénk Isten előtt. Erre a belső reformációra szorulunk ma főképpen, egyenként s mint egyház”. ― Ámen! Élményt jelentett ennek az ihletett előkészítőnek az olvasása.

(RAVASZ LÁSZLÓ: Az Ó/Újszövetség magyarázata. Kálvin Kiadó):

C) A HEGYI BESZÉD

A bevezetésben elmondottuk, hogy Jézus szavait és tetteit az élő szájhagyomány őrizte. Az egyneműek tapadásának törvénye szerint ebből két nagy egység alakult ki: a Jézus története és a Jézus tanítása. A Jézus történetét először Márk öntötte irodalmi formába, közel Kr. u. 70-hez. Művét alapul vette két evangélista: a teológus Máté és az orvos-író Lukács. Márkot követve, az elbeszélés szövetébe beledolgozták a Jézus tanításait tartalmazó beszédgyűjteményeket. Lukács szétszórva, a maga külön forrásanyagával megpótolva; Máté öt nagy gyűjteménybe: Hegyi Beszéd, tanítványok kibocsátása (10. fej.), példázatok (13. fej.), a tanítványok életrendje (18. fej.), az utolsó dolgok (24―25. fej.). Ezek közül legnagyobb, legváltozatosabb a Máté 5―7. részt kitöltő Hegyi Beszéd.

A Hegyi Beszéd nem egységes szónoki mű, még kevésbé elméleti tanítás teológiai és etikai alapkérdésekről. Jézus konkrét nyilatkozatainak gyűjteménye, amelyeket Ő adott helyzetekben mondott, hogy megvilágosítsa az Isten uralmának mibenlétét, amint annak a tanítványok és a hívők életében, a dolgok új rendjében meg kell jelennie. Máté meg akar éreztetni egy olyan benyomást: itt az igazi Mózes: a Messiás, az igazi Izraelnek: az egyháznak az igazi Törvényt adja ki, s ezzel teljesedik be igazán mindaz, amit a próféták reméltek és ígértek.

Magától oszlik ezekre a részekre: 1. Kik és mik az ország tagjai? (5,3―16); 2. A krisztusi „jobb igazságosság” (5,17―48); 3. A valódi (tiszta) kegyesség (6,1―18); 4. Az anyagi javak (6,19―34); 5. Eligazodás a világban (7,1―12); 6. Kísértések, veszélyek (7,13―23); 7. Befejezés (7,24―29).

1. AZ ORSZÁG TAGJAI (Mt 5,1―16)

a) Hegyi Beszéd; síkföldi beszéd (Mt 5,1―2)

Hegyi Beszédnek nevezzük a Máté közleményét, mert Jézus a „hegyen” mondotta el. Melyik hegyen, mikor, arra nézve nincs közelebbi adat. Lukács (6,12 k.) úgy beszéli el, hogy Jézus „azokban a napokban” kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát Istenhez való imádkozásban tölteni. Reggel előszólítá tanítványait, kiválasztotta közülük a tizenkettőt és aláméne velük, megálla a síkságon. (Ezért a Hegyi Beszédnek a Lk 6,20―49, verseiben olvasható változatát síksági, vagy síkföldi beszédnek nevezi a tudomány.) Lukácsnál tisztán a tanítványoknak szól a beszéd, bár nagy sokaság van körülöttük egész Palesztinából, Máténál azonban nyilvánvaló, hogy nemcsak a tanítványokhoz beszél. Vannak részek, amelyeket elsősorban a tanítványokhoz intéz (5,13 k.). Tanításnak nevezi az evangélium a Hegyi Beszédet, de ez nem

változtat azon, hogy tartalma szerint nem tudós fejtegetés, hanem igehirdetés kérügma, prófétai szó, üzenet a Nagy Királytól. „Mert úgy tanítja vala, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók” (7,29).

b) A megszólítottak. Kik a boldogok? (Mt 5,3―12)

A megszólítás Mt 5,3―10-ig terjedő versekben történik, az ún. makarizmoszokban, boldognak mondásokban. Ezekben a „boldog” szó nem egy megállapítást, valami statikus tulajdonságot vagy állapotot jelent, hanem sokkal inkább egy magasztaló üdvözlést, mint az 1. zsoltárban. „Wohl dem, der ist selig zu preisen.” [= Üdv annak, akit boldognak lehet dicsérni.] — Mindenik makarizmosz két dolgot kapcsol össze: az egyik a jelenre vonatkozik, s annak valami hiányos, fájdalmas vonására (szegénység, fájdalom, alázat stb.), a másik a jövőre, valami nagy megajándékoztatásra, ami vele történni fog. A jövő nemcsak ezutánt, egyszerű holnapot jelent, hanem mindig a bekövetkező messiási időt, az eljövendő üdvkort, amikor az Isten királysága akadálytalanul megvalósul. A lényeg tehát ez: mik azok az életkeretek, amelyekbe Isten Országa, mint legfőbb jó, már most elhelyezkedik, egyelőre rejtőzve, de egykor teljes dicsőségében megjelenve.

Az alaptételt a 3. v. adja: „Boldogok a lelki szegények”. Talán már senki sem ért a lelki szegénységen együgyűséget, szellemi alacsonyrendűséget vagy éppen hülyeséget. Talán mindenki tudja: lelki értelemben vett szegénységet kell rajta érteni. Lukács csak „szegényt” mond, de ő is azt érti, amit Máté: a „szegényt” lelki, bibliai értelemben. Mi ez?

A babiloni fogság után a zsidóságban kialakult az erős papi nemesség, a teokratikus arisztokrácia. Övék volt a vagyon, a hatalom, a vallásos tekintély. Ez az uralkodó osztály azonban egészen hozzáalakult a rendkívüli erővel érvényesülő hellenista-római műveltséghez, s ezzel belső szekularizáció [= elvilágiasodás] és külső formalizmus, ritualizmus [= szertartások kínosan pontos megtartása] járt. A kegyesek, akik szigorúan tartották a Törvényt, éltek a prófétizmus bensőséges és forró levegőjében, lassankint kisebbséggé válva visszaszorultak a templom, a zsinagóga, a nemzeti közélet mezejéről, és zárkózott, elnyomott, elszegényedett és kisemmizett réteggé váltak. Néhány század alatt a „szegény” szó kettős jelentést kapott: (gazdaságilag) szegény, nincstelen, csekély, alacsony; másrészt: kegyes, igazhitű, istenfélő. A zsoltárok tele vannak ezzel az értelemmel. Benne egy külső és belső állapot egyesül, s jelenti azt az embert, aki mindent Istentől vár; akinek nincs vagyona, rangja, érdeme, méltósága, csak hite és hűsége Isten iránt. A világ szerint semmik; Isten felsége előtt magukat porig alázzák, mert csak Istentől függenek, és ez a legfőbb javuk; a világ megveti, kigúnyolja, sőt üldözi őket. Azért a világtól elfordulnak, a jövőbe néznek, a megígért Szabadítót várják (Zsolt 35,12―25). A farizeusoktól elválasztja őket az, hogy nem politikai párt, nem hatalomgyakorlásra szervezkednek; a szadduceusoktól elválasztja őket élő hitük, szegénységük, társadalmi alacsonyságuk; a világtól eszkatologikus váradalmaik, s egész lelkükkel a megígért szabadításon és vigasztaláson csüngenek.

Ezeknek hirdeti Jézus Istennek azt az irgalmas tettét, hogy bennük állítja fel, nekik adja a királyságát. Tehát nem egy erényért boldogok, hanem egy hiányért; azért, mert üresek a megtöltetés boldog pillanatában. Ézsaiás mondja (57,15): „Mert így szól a Magasságos és felséges, aki örökké lakozik és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem a megtörtek szívét”. Ez a megelevenítés az Isten Országa; ez a „szegények” öröksége. A befogadó, a vágyó az Isten előtt semmi: ez a (lelki) szegénység.

A „lelki szegénység” alapjelentését variálja és egészíti ki a 2. és 3. makarismus [= boldogmondás] (4―5. v.) Legközelebb áll hozzá: boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a Földet. A szelíd szó (praüs) tulajdonképpen alázatost jelent. A lelki szegény alázatos, még inkább: lenézett, megalázott, csekély, alacsonyrendű. Pária. Ezeknek mondja Jézus a 37. Zsoltár 11. versével, a mindenki által ismert messiási zsoltárral, hogy „öröklik a Földet”. A Föld alatt eleinte az „erec”, az ígéret földje, a Szentföld értendő. Új értelmet nyert ez a gondolat, mikor a fogságban levőknek „erec Izrael” visszafoglalását jelentette. Az ézsaiási (deutero- és trito-) [„második” illetve „harmadik” ézsaiási] jóslatokban már a egész világra vonatkozik, mikor

Izrael, mint a meghódoló és Istenhez térő pogányok királynője, a világhatalom koronáját fogja viselni. Jézus ezt a gondolatot alakítja át tiszta szellemivé, messiásivá, és érti rajta Isten elkövetkező királyságát, a lelki Izrael üdvkorszakát, ahol az utolsók elsők lesznek, s az uralkodik, aki szolgál. Ez nem a szociálisan elnyomottak és gazdaságilag kizsákmányoltak társadalmi és gazdasági felszabadulását jelenti, bár ez is benne van, — hanem az Isten királyságának igazságosságát, ahol nincs elnyomás, üldözés, erőszak. Természetesen ezt is eszkatologikusan kell érteni. Az eszkatológia pedig a végre nézve két látást közöl: egyik a világ elpusztulása után az új ég és új Föld eonjában [= világkorszakában] a mennyei Jeruzsálem, másik pedig a történelem és a földi viszonyok megdicsőülése az „ezeréves birodalomban”. Az előbbit az újszövetségi kései apokaliptika, az utóbbit az ótestamentumi prófétizmus vallja. Jézus személye mind a kettőt magába foglalja.

A 3-dik: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. A sírás nemcsak gyászolást, halottsiratást jelent, hanem minden sírást. A bűn, a halál, az ítélet a könnyek özönét fakasztja. A jelenhez hozzátartozik a fájdalom, mint a testhez az árnyéka. Minden sírás között azonban legfájdalmasabb a bűnbánat könnye, amellyel az igaz népe romlását, Sion bukását siratja. S mivel az Ézs 61,1―3 verse a Messiásnak, a Felkentnek főtisztévé teszi amellett, hogy a szegényeknek örömet mondjon, a foglyoknak szabadulást s a megkötözöttnek feloldozást hirdessen, még azt is, hogy megvigasztaljon minden gyászolót. Sion gyászolóira hamu helyett ékességet tegyen és öröm kenetét: Jézusnak, a Messiásnak isteni legitimálását [= igazolását, működése törvényessége elismerését] jelenti, hogy a síróknak vigasztalást ígér. Lehetetlen észre nem vennünk ebben egy elrejtett Messiás-hitvallást.

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot” (6. v.). — Figyeljük meg, nem azok a boldogok, akik teszik, gyakorolják a dikaiosünē-t, hanem akik szomjaznak és éheznek utána; akik valakitől (= Istentől) igazságot akarnak nyerni, mert e nélkül nem tudnak élni, maguktól megszerezni nem tudják, s csak kegyelmi ajándékképpen fogadhatják el. Tehát az éhezés és szomjazás ismét nem érdem, nem erény, hanem drága előfeltétel — hit —, amelyre Jézus megígéri a beteljesedést. Igen, mert mindenütt, ahol égő szomjúság lángol a szívekben az igazságosság iránt, Istent keresik, egyedül benne reménykednek, csak Őreá bízzák magukat. Felelet erre Istennek az a tette, amit az Ő Krisztusában ad meg: megadja ezt az igazságosságot a világnak is és az egyeseknek is.

Ezzel a boldognak mondások első strófája befejeződőtt. A kérdezőknek, váróknak, bízóknak, reménykedőknek megígértetett a beteljesedés. És aki megígéri mindezt, azt is elárulja, hogy éppen Ő az, aki teljes hatalommal ígérhet és adhat, mert Ő a Messiás. Ő az Örömmondó, Ő a Vigasztaló, Ő az igazságosság Királya. Ez most még el van rejtve, mert éppen Ő, a Messiás, a Király, most úgy áll népe előtt, mint szegény, mint alázatos, mint szenvedő, mint elhagyott, mint „szenvedő szolga”. Éppen az a csodálatos, hogy a szegények várnak, kérdeznek, hisznek; Isten felel és felelete — Jézus. Jézusban a fájdalmak és a kereszt emberében adatik meg a vigasztalás, a győzelem, a dicsőség, mert Ő a teljesség, az élet, az uralom, a kegyelem, az Ország.

Lukácsnál e négy első makarizmus [= boldogmondás] közül csak a szegények, éhezők és sírók említtetnek. Úgy tetszhetnék, mintha Lukács csak külsőlegesen nézné ezeket. De nem. Lukács is ugyanazokat érti mint Máté. Csak Mátét a farizeusi kegyesség gőgje és önigazsága hívta küzdelemre, tehát neki lelki szegénységről, alázatosságról kellett beszélnie; Lukács szemében a legfőbb kísértő a vagyon, a jólét, a világias lelkület, ezért kellett a szegénységről és testi éhségről beszélnie. A kettő együtt adja a Jézus üzenetét.

A makarizmoszok második strófája (7―10. vers) abban különbözik az első strófától, hogy egy magatartásról, lelki minőségről beszél. Amaz (az I. strófa) egy belső kedélyállapotról, emez magaviseletről szól. Ugyanannak a lelki valóságnak most a külső oldalára kerül a sor. A várakozók, az elhívottak, irgalmasok, tisztaszívüek és békességre igyekvők.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (7. v.). — A felséges, szent és igaz Isten előtt nem állhat meg senki, csak aki irgalmasságot nyer. Jézus nem azt mondja, hogy ha mások iránt irgalmasok vagyunk, érdemet és jogcímet nyertünk arra, hogy irgalmasságot nyerjünk. A gonosz szolgáról szóló példázat (Mt 18,21 k.), a Miatyánk negyedik kérése (Mt 6,12) helyes világításba helyezi ezt a kérdést. Miután Isten észfeletti módon csupa kegyelemből

irgalmas hozzánk, hálából mi is irgalmasok vagyunk mások iránt. Ez a jegye annak, hogy elfogadtuk ezt az irgalmasságot és tudjuk, mit tett velünk Isten; mert ha mi kegyetlenek vagyunk, mint a gonosz szolga, ezzel azt bizonyítjuk, hogy nem tudjuk, mit jelent, hogy mi irgalmasságot nyertünk. Az irgalmasság Isten jellemvonása csak azokon tündöklik fel — de azokon aztán feltündöklik —, akik Istennek ezt jellemvonását megtapasztalták. Az ilyen irgalmasság önkénytelen, természetes, szinte észrevétlen (Mt 25,34 k.).

A tiszta szívnél (8. v.) kell gondolni a szexuális tisztaságra, azután az őszinteségre, egyszerűségre, egyenességre, igazmondásra. Mindezt egybefoglalja a zsoltáríró (24,4; 51,12; 73,1), és szembeállítja a külső, rituális tisztasággal. Ezt a szembeállítást Jézus a végsőkig kiélezte, mikor a szív romlottságával szemben a rituális [= szertartások szerinti] tisztaság értéktelenségéről, sőt súlyosbító tételéről beszél. A tiszta szívű ember meglátja Istent (2Kor 3,7; 4,6; 1Tim 6,16). Istent nem láthatja meg halandó szem; szentsége égő tűz; megemészti a bűnöst. Ha valaki szembenézhet Istennel, az azt jelenti: kegyelmet talált nála; irgalmát meglátja. Ez csak a végső ítéletben történhetik meg. Isten teljes bocsánatának elnyerése után.

A békességre igyekezők (eirēnopoioi) Isten fiainak mondatnak (9. v.). — Ez a legnagyobb méltóság és kitüntetés, amit el lehet képzelni. Az ótestamentumi Izrael maga volt Isten (elsőszülött) fia, de ez a tulajdonítás átment az egyes lélekre is. Kr. e. egy századdal Alexandriában volt egy szekta — amint az ún. Salamon Ódáiból tudjuk —, amelynek minden tagja magát Isten fiának tudta és vallotta. Ez azonban inkább egy kép volt, ami spekulációt pótolt az ember eredetéről és méltóságáról. Jézus emelte ki ezt a gondolatot, és tette tanításának gyökérgondolatává. Isten: Atya; az ember: Fiú, Gyermek; a köztük való kapcsolat: szeretet; a felebarát: testvér. Ezt a gondolatot Jézus annyira komolyan vette, hogy meghalt érette. A kereszt azért támadt, mert éppen ez a kapcsolat volt megromolva: az ember ellenség volt és nem Fiú; az Isten nem Atya, hanem bíró. Jézusnak az volt a küldetése, hogy békességet szerezzen a megbántott Isten és a lázadó ember között, s azért Ő a Békesség Fejedelme, a Kiengesztelő. Jézus tanítványainak továbbadta a békéltetés szolgálatát, azaz az evangélium hirdetését (2Kor 5,18―20). Ha tehát valaki a Megbékélésnek ebbe a nagy vállalkozásába tartozik, az ilyen békeszerzést hirdeti és főképpen gyakorolja felebarátai között azon rajta van a bélyeg arról, hogy krisztusi ember, azaz fiú, Istennek Krisztusban szerelmes fia, és majd az ítéletben részese lesz mindannak a méltóságnak és dicsőségnek, ami Isten természet szerinti Fiát: az Egyszülöttet megilleti.

Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. (10. v.) ― Deutero-Ézsaiás [= Második Ézs] Ebed-Jahve [= Isten szolgája] énekeiből mindenki tudta (53,1 k.), hogy a Messiás szenvedő szolga. Jézus erre többször ünnepélyesen rámutatott (Mk 8,31k; Mt 16,21―28). Ebből természetesen következik, hogy a Messiás iránti gyűlölet átmegy az ő követőire, és így az a nyomás, megvetés, ami a „szegényekre” különben is ránehezedik, Jézusért, a Jézus nevéért felfokozódik és vérkeresztséggé válik. De aki vele szenved, vele dicsőül meg, s ezért boldogok a dediōgmenoi, mert csakugyan övék a mennyeknek országa.

Ha most azt kérdezzük a második strófa végén, amit az első végén: honnan veszi Jézus ezeket az ígéreteket, megint utalnunk kell rá: Ő úgy tanít, „mint akinek hatalma van s nem úgy mint az írástudók”. Ez azt jelenti: Ő az ígérő és a beteljesítő. Ő a békesség hírnöke, az örömmondó Békekövet (Ézs 52,7), aki a hegyeken megjelenik s első szava a béke, mert ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened. — Ugyanakkor Ő a szenvedő szolga, akit csak az követhet, aki poharát megissza és keresztségével megkeresztelkedik, s akinek országában az a legnagyobb, aki mindenkinek szolgál. Minden makarizmosz [= boldogmondás] felett felvillan a Krisztus arcának dícsősége.

A 11-12. vers megkettőzése a 10.-nek. Maga a megszólítás — kik mennek be az Országba —, a 3―10. vers nyolc boldognak-mondásában befejeződik. Kikerekedik azáltal, hogy a 3. és 10. vers, az első és az utolsó makarizmosz ígéretes része ugyanaz: a mennyeknek országa. A 11-12. v. megerősítő, ismétlő változata a 10.-nek. Mintegy alkalmazza, személyes megszólítással: „Boldogok vagytok.” Rátér arra, hogy hazugságokat koholnak ellenük, s azok alapján üldözik, minden üldözésnek ez az első lépése; szinte konkrétan hívja őket örvendezésre (ujjongásra), és bőséges jutalmat ígér.

A jutalom gondolatához hadd fűzzünk hozzá valamit. Jézus maga, Pál egész igehirdetése élesen szembeszáll azzal a gondolattal, hogy jutalomért, számításból kell jót tenni, Istent szeretni. — De Jézus különösen és Pál is meg nem szűnik hangsúlyozni, hogy Isten gazdag Isten, aki az övéit fejedelmi bőkezűséggel ajándékozza. Vele lenni, hozzá hű maradni nem elszegényedés, hanem meggazdagodás, jutalom, ajándék. Kell-e bőségesebb jutalom, mint az Ő országa, az Ő vigasztalása, az Ő öröksége, az Ő irgalmassága, az Ő igazságossága, az Ő színének a látása, az, hogy Ő fiainak mondjon, és úgy bánjon velünk, mint fiakkal. Erről leginkább azok tesznek bizonyságot, akik Isten Országáért háborúságot szenvedtek. „Így háborgatták a prófétákat is.” A messiási üdvkorszaknak éppen az a jellemzője, hogy benne minden hívő prófétai adománnyal, tiszttel van felruházva és örököse a prófétai sorsnak.

(A Biblia ismerete kommentársorozat. Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány):

B. További kijelentések (5-7. részek)

1. ORSZÁGÁNAK ALATTVALÓI (5:1-16)

a. Jellemük (5:1-12)(Lk 6:17-23)

5:1-12. Amint a sokaság továbbra is Jézus köré gyülekezett (vö. 4:25), felment a hegyre és … leült. A rabbik szokása volt, hogy ülve tanítottak. Odamentek hozzá tanítványai, ő pedig megszólalt … és tanította őket. A Mt 5-7-et általában a „hegyi beszédnek” szokták nevezni, mivel Jézus egy hegyen mondta el. A hegy pontos helye ismeretlen, de az kétségtelen, hogy Galileában volt (4:23), és nyilvánvalóan közel Kapernaumhoz, egy fennsíkon (Lk 6:17). A „tanítványok” kifejezés nem a tizenkettőre utal, amint egyesek gondolják, hanem a sokaságra, amely őt követte (vö. Mt 7:28; „a sokaság álmélkodott tanításán”).

Jézus az eljövendő országgal kapcsolatos kijelentése szempontjából tanította őket (4:17). Természetes kérdések merülhettek fel minden zsidó ember szívében: „Méltó vagyok-e arra, hogy belépjek a Messiás országába? Elég igaz vagyok-e ahhoz, hogy beengedjenek?” Az igaz élet egyetlen mércéje, amit az emberek ismertek az volt, amit az akkori vallási vezetők, az írástudók és a farizeusok hirdettek. Elfogadható lesz-e a Messiás országában az az ember, aki betartja ezt a mércét? Jézus prédikálását ezért abban az összefüggésben kell érteni, hogy felajánlotta az országot Izraelnek, és beszélt a megtérés szükségességéről, ami feltétele az ebbe az országba való bebocsátásnak. Ez a beszéd nem az Isten országának „alkotmánya”, sem pedig az üdvösség útjának leírása. A beszéd rámutat, hogyan kell élnie annak az embernek, aki helyes kapcsolatban áll Istennel. Ezt az igeszakaszt a messiási ország felajánlásának fényében kell érteni, de Jézus beszéde vonatkozik mai követőire is, mert bemutatja, hogy Isten milyen szintű igazságot követel népétől. A mércék egy része általános (pl. „nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” [6:24]); más részük konkrét (pl. „ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre” [5:41]); egyesek pedig a jövőre vonatkoznak (pl. „sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e?” [7:22]).

Jézus „a boldogmondásokkal” kezdte beszédét, melyek mindegyike úgy kezdődik, hogy boldogok. A „boldogok” szó jelentése „áldottak” vagy „szerencsések” (vö. Zsolt 1:1). Azok a tulajdonságok, amiket Jézus itt felsorolt, „a lelki szegények”, „akik sírnak”, „a szelídek” stb. nyilvánvalóan nem lehetnek a farizeusi igazság termékei. A farizeusok főleg a külső tulajdonságokra koncentráltak, de Jézus belső tulajdonságokról beszélt. Ezek csak akkor nyilvánulnak meg, ha valaki hit által helyesen viszonyul Istenhez, és teljes bizalmát Istenbe veti.

A lelki szegények (Mt 5:3) azok, akik teljesen Istentől függnek, és nem önmagukban bíznak; „szegények” belülről, mert nincs képességük önmagukban Isten tetszésének kivívására (vö. Róm 3:9-12). Akik sírnak (Mt 5:4) felismerik ráutaltságukat, és elmondják annak, aki képes segíteni. Azok, akik szelídek (5. v.), igazán alázatosak és helyesen mérik fel helyzetüket. (A

görög praeis szó három helyen fordul még elő az ÚSZ-ben: 11:29; 21:5; 1Pt 3:4.) Akik éheznek és szomjaznak az igazságra (Mt 5:6), azoknak van lelki étvágyuk, és folyamatosan vágyakoznak az igaz életre. Az irgalmasok (7. v.) irgalmasan bánnak másokkal, és ezzel bemutatják Isten irgalmát, melyet ők is átéltek. A tiszta szívűek (8. v.) azok, akik belülről tiszták a bűntől az Isten gondoskodásába vetett hitük által, és azzal, hogy folyamatosan elismerik bűnös állapotukat. A békét teremtők (9. v.) megmutatják másoknak, hogyan lehetséges belső békességre jutni Istennel, és hogyan lehet a béke eszközévé válni a világban. Kívánják és birtokolják Isten igazságát, még akkor is, ha ez üldözést hoz nekik (10. v.).

Ezek a tulajdonságok éles ellentétben állnak a farizeusi „igazsággal”. A farizeusok nem voltak „lelki szegények”; nem „sírtak” Istenre szorultságukban; büszkék és kemények voltak, nem pedig alázatosak és szelídek; úgy érezték, hogy elérték az igazságot, ezért nem volt állandó étvágyuk, vagy vágyuk utána; jobban érdekelte őket az Isten és saját maguk törvényének „előírásai”, mint az, hogy irgalmasok legyenek; tiszták voltak szertartásilag, de nem belülről; hasadást okoztak a júdaizmusban, nem pedig békességet; és biztosan nem rendelkeztek a valódi igazsággal. Jézus követői, akik rendelkeztek ezekkel a tulajdonságokkal, örökösei lesznek az országnak (3, 10. v.) a földön (5. v.), lelki vigasztalást kapnak (4. v.) és megelégedést (6. v.), irgalmat nyernek Istentől és másoktól (7. v.), meglátják Istent (8. v.), vagyis Jézus Krisztust, aki Isten „testben” (1Tim. 3:16; vö. Jn 1:18; 14:7-9). Követőit arról ismerték, hogy mint Isten fiai (Mt 5:9; vö. Gal 3:26) részesülnek igazságában (Mt 5:10).

Az ilyen tulajdonságokkal rendelkező emberek természetesen kiemelkednek a tömegből, akiket a többiek nem értenek meg. Ezért üldözik őket. Mások rosszat mondanak róluk (11. v.). De Jézus szavai bátorították követőit, mert ők a próféták nyomdokain haladnak, akiket szintén félreértettek és üldöztek (12. v.; 1Kir 19:1-4; 22:8; Jer 26:8-11; 37:11-16; 38:1-6; Dán 3; 6; Ám 7:10-13).

(WILLIAM MACDONALD: Újszövetségi kommentár. Evangéliumi Kiadó):

IV. A KIRÁLYSÁG ALKOTMÁNYA (5-7. fejezet)

Nem véletlen, hogy a Hegyi beszéd az ÚSZ elején található. Elhelyezkedése fontosságát jelzi. Ebben a király összefoglalja az alattvalóitól elvárt jellemet és magatartást.

A beszéd nem a megváltás tervének bemutatása; nem is olyan tanítás, amely a meg nem váltott embereknek van szánva. Ez a tanítványokhoz volt intézve (5,1-2), és alkotmányként szerepel, vagyis olyan törvények és elvek rendszere, amelyeknek a király alattvalóit kell vezérelniük az uralkodása alatt. Mindenkinek szól — múltban, jelenben vagy jövőben —, aki elismeri Krisztust, mint királyt. Amikor Krisztus a földön volt, közvetlenül a tanítványoknak szólt. Most, amikor Urunk a mennyben uralkodik, mindenkinek szól, aki Őt királlyá koronázta a szívében. Végül ez lesz a Krisztus követőinek magatartási kódexe a nagy nyomorúság idején és földi uralkodása alatt.

A Hegyi beszédnek sajátságos zsidó légköre van, amint látható a Nagytanácsra (vagyis a Szanhedrinre) az 5,22-ben, az oltárra (5,23-24) és Jeruzsálemre (5,35) tett utalásokból. Mégis hiba lenne azt mondani, hogy tanításai kizárólag a hívő izráelitákra vonatkoznak a múltban vagy a jövőben; mert azoknak is szól minden korban, akik Jézus Krisztust királyként ismerik el.

A) A boldogmondások(5,1-12)

5,1-12 A Hegyi beszéd a boldogmondásokkal vagy áldásokkal kezdődik. Ezek bemutatják Krisztus királyságának ideális polgárát. A leírt és helyeselt tulajdonságok ellentétei azoknak, amelyeket a világ értékel. Tozer, A. W. így írja le ezeket: „Ha valaki nem ismerné az emberi fajt, meglehetősen pontos leírást kaphatna róla, ha a boldogmondásokat visszájára fordítaná, és így szólna: Íme a te emberi fajtád”.

5,3 Az első boldogmondás azoknak szól, akik szellemben szegények. Ez nem a

természeti hajlamra vonatkozik, hanem valakinek szabad választására és jellemformálására. Szellemben szegények azok, akik beismerik saját tehetetlenségüket, és Isten mindenhatóságára támaszkodnak. Érzik szellemi szükségleteiket, és azok kielégítését az Úrban találják meg. Az ilyen embereké a menny királysága, ahol az önelégültség nem erény, és az öndicsőítés bűn.

5,4 Boldogok, akik sírnak: a vigasztalás napja vár rájuk. Ez nem az élet bajai miatti sírásra vonatkozik. Ez olyan szomorúság, amelyet valaki azért tapasztal, mert közösségben van az Úr Jézussal. Aktívan vesz részt Jézusnak a világ és a bűn okozta fájdalmában. Ezért nemcsak valakinek a saját bűne miatti fájdalmát foglalja magában, hanem az a miatti szomorúságot is, hogy a világ ilyen döbbenetes állapotban van, hogy elutasítja a Megváltót, és hogy sokan elvesznek, akik visszautasítják a kegyelmét. Ezek a sírók megvigasztaltatnak amaz eljövendő napon, amikor „Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről” (Jel 21,4). A hívők csak ebben az életben sírnak; a hitetleneknél a mai bánat csak az örök fájdalom előíze.

5,5 A harmadik boldogság a szelídeknek szól: ők örökségül bírják a földet. Természet szerint ezek az emberek lehetnek állhatatlanok, szeszélyesek és barátságtalanok. De mivel kitartóan hordozzák magukban Krisztus Szellemét, szelídekké vagy barátságosakká válnak (vesd össze: Mt 11,29). A szelídség magában foglalja, hogy valaki elfogadja alacsony helyzetét. A szelíd ember saját ügyében barátságos és kedves, ugyanakkor oroszlánként viselkedhet Isten ügyében vagy mások védelmében.

A szelídek nem most öröklik a földet; most inkább gyalázkodást és jogfosztottságot örökölnek. Akkor fogják örökölni a földet, amikor Krisztus, a király ezer esztendeig fog uralkodni békében és jólétben.

5,6 A következő boldogság azoknak van ígérve, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: ők megelégíttetést kapnak. Ezek az igazságért saját életükben szenvednek, azért sóvárognak, hogy becsületességet, tisztességet és társadalmi igazságot lássanak; a gyülekezetben gyakorlati szentségre törekszenek. Azokhoz hasonlóan, akikről Gamáliel Bradford írt, „olyan szomjúságot éreznek, amelyet nem elégíthet ki földi áradat, olyan éhséget, amelynek csak Krisztus vagy a halál vethet véget”. Ezek az emberek bőségesen kielégülnek majd Krisztus eljövendő királyságában: ők megelégíttetnek, mert igazság fog uralkodni, és a romlottság át fogja adni a helyét a magasabb rendű erkölcsi szabályoknak.

5,7 Urunk királyságában boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek. Irgalmasnak lenni azt jelenti, hogy tevékenyen könyörületesnek lenni. Egy bizonyos értelemben azt jelenti, hogy elengedni a büntetését az olyan bűnösöknek, akik azt megérdemlik. Szélesebb értelemben azt, hogy segíteni a szükségben másoknak, akik nem tudnak segíteni magukon. Isten irgalmasságot mutatott, megkímélve bennünket attól az ítélettől, amelyet bűneink érdemeltek, és jóindulatot mutatva irántunk Krisztus üdvözítő műve útján. Istent utánozzuk, amikor könyörületesek vagyunk.

Az irgalmasok irgalmasságot nyernek. Itt Jézus nem arra az üdvözítő irgalomra utal, amelyet Isten ad a hívő bűnösnek; az az irgalom nem függ attól, hogy valaki irgalmas-e, mert az ingyenes, feltétel nélküli ajándék. Az Úr inkább a naponkénti irgalomról beszél, amely szükséges a keresztyén élethez, és az irgalomról ama eljövendő napon, amikor valakinek a cselekedeteit felülvizsgálják (1Kor 3,12-15). Ha valaki nem volt irgalmas, nem nyer irgalmasságot; vagyis jutalma megfelelően csökkenni fog.

5,8 Azoknak, akiknek szívük tiszta, biztosítékuk van, hogy ők az Istent meglátják. A tiszta szívű ember az, akinek indítékai nem hamisak, gondolatai szentek, lelkiismerete tiszta. Az a kifejezés, hogy ők az Istent meglátják, különböző módon érthető. Először is, akiknek szívük tiszta, az Istent meglátják az Igével és a Szellemmel való közösség által. Másodszor, néha természetfeletti megjelenést vagy látást nyernek az Úrtól. Harmadszor, meglátják Istent Jézus személyében, amikor ismét eljön. Negyedszer, meglátják Istent az örökkévalóságban.

5,9 Boldogság van meghirdetve a békességre igyekezőknek: ők az Isten fiainak mondatnak. Figyeljük meg, hogy az Úr nem olyan emberekről beszél, akik békés természetűek, vagy olyanokról, akik szeretik a békességet. Azokra utal, akik cselekvően lépnek közbe, hogy békét hozzanak létre. A természetes megközelítés: a partvonalról figyelni a küzdelmet. Az isteni megközelítés: határozottan közbelépni a békesség megteremtéséért, még

akkor is, ha az gyalázkodást vagy szitkozódást vált ki.A békességre törekvők Isten fiainak mondatnak. Nem arról van szó, hogy Isten fiaivá

válnak — ez csak Jézus Krisztusnak, mint Üdvözítőnek az elfogadásával történhet meg (Jn 1,12). Békességre igyekezve a hívők úgy tűnnek fel, mint Isten fiai, és Isten egy napon úgy fogja őket elismerni, mint olyan embereket, akik a családi hasonlatosságot viselik.

5,10 A következő boldogmondás azokkal foglalkozik, akik háborúságot szenvednek, nem saját helytelen cselekedeteikért, hanem az igazságért. A menny királysága ígértetik azoknak a hívőknek, akik azért szenvednek, mert helyesen cselekszenek. Becsületességük megítéli az istentelen világot és kiváltja ellenséges magatartását. Az emberek gyűlölik az igaz életet, mert az nyilvánvalóvá teszi saját igazságtalanságukat.

5,11 Az utolsó boldogmondás az előző megismétlésének látszik. Egy különbség azonban van. A megelőző versben a téma az igazság miatti üldözés volt; itt az üldözés Krisztusért van. Az Úr tudta, hogy tanítványaival rosszul fognak bánni, mert vele vannak kapcsolatban és hűségesek hozzá. A történelem megerősítette ezt: a világ kezdettől fogva üldözte, börtönbe vetette és megölte Jézus követőit.

5,12 Krisztusért szenvedni kiváltság, amelynek örömöt kell okoznia. Bőséges jutalom vár azokra, akik a prófétáknak társaik a nyomorúságban. Az Istenért szószólók az ÓSZ-ben az üldözés ellenére megálltak az igazságban. Mindenki, aki követi hűséges bátorságukat, részesedni fog jelenlegi örömükben és jövőbeni felmagasztaltatásukban.

A boldogmondások portrét rajzolnak az ideális állampolgárról Krisztus királyságában. Figyeljük meg, hogy a hangsúly az igazságon (6. v.), a békességen (9. v.) és az örömön (12. v.) van. Pál feltehetően emlékezett erre az igeszakaszra, amikor ezt írta: „Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Szellemben való öröm” (Róm 14,17).

(J. N. DARBY: A Biblia könyveinek áttekintése. Evangéliumi Kiadó):

5-7. fejezet

A Hegyi beszéd felosztása és tartalma

zt a beszédet a következő részekre lehet osztani:2

Azok jelleme és osztályrésze, akik a királyságban lesznek (1-12. vers).EHelyzetük a világban (13-16. vers).A királyság alapelvei és a törvény közötti összefüggés (17-48. vers).3

Az a szellemiség, amellyel Jézus tanítványainak a jót kell cselekedniük (6,1-18).Elkülönülés a világ szellemétől és aggodalmaitól (19-34. vers).Másokkal való kapcsolataik szelleme (7,1-6).Az Istenbe vetett bizalom, amely hozzájuk illik (7-12. vers).Az elszántság, amivel a királyságba lépés érdekében rendelkezniük kell. Nem csak arra

kell törekedniük, hogy belépjenek oda, hiszen ezt sokan megpróbálják, hanem hogy azoknak az elveknek megfelelően lépjenek be, amelyek megnehezítik ezt az ember számára, vagyis Isten szerint ― a szoros kapun át. Azután arról van szó, hogy hogyan ismerhetik fel az őket megtéveszteni akarókat, és hogy ébereknek kell lenniük, hogy meg ne téveszthessék őket (13-23. vers).

A Jézus beszédei iránti valóságos és gyakorlati engedelmesség, az Őt hallgatók igazi bölcsessége (24-29. vers).

Az Atya nevének kijelentése

Van egy másik alapelv is, amely jellemző erre a beszédre, mégpedig az Atya nevének bevezetése. Jézus kapcsolatba hozza a tanítványait Atyjával, mint aki az ő Atyjuk is. Kijelenti nekik az Atya nevét, hogy ők is kapcsolatba kerülhessenek vele, és hogy az Ő jellemével összhangban cselekedhessenek.

A Király elvetése; követőinek ebből következő helyzete és viselkedése

2 A szövegben olyan felosztást adtam, amely a Hegyi beszéd gyakorlati alkalmazásában lehet segítségünkre. Ami a benne szereplő témákat illeti, talán jobb a következő felosztás — bár a különbség nem túl jelentős. Az 5,1-16 teljes képet fest annak a maradéknak a jelleméről és helyzetéről, amely elfogadta Jézus tanítását — az Isten gondolatai szerinti helyzetükről. Ez egy önálló rész.

A 17-48. versek megalapozzák a törvény tekintélyét, amelynek a hűségesek magatartását kellett volna szabályoznia a királyság megjelenéséig. Ezt a törvényt kellett volna betölteniük, valamint a próféták szavait, hogy ők (a maradék) erre az új alapra kerülhessenek. Aki ezt a törvényt megveti, azt kizárják a királyságból; mert Krisztus nem mint jelenlévő valóságról beszél a királyságról, hanem meghirdeti annak közeli eljövetelét. Miközben azonban ily módon megalapozza a törvény tekintélyét, megemlíti a gonoszság két olyan formáját (az erőszakot és a romlottságot), amelyeket a törvény csak mint külsődleges tetteket tárgyal, és elítéli a szívben levő gonoszságot (22. és 28. v.). Ezektől a tanítványoknak bármi áron meg kell szabadulniuk. Szól lelkük állapotáról — arról, aminek minden esetben jellemeznie kell őket —, megmutatva ezáltal, hogy tanítványokként hogyan kell viselkedniük. Az Úr ezután olyan dolgokról beszél, amelyeket Isten eltűrt Izráelben, és aszerint parancsolt meg nekik, amit el tudtak viselni. Így kerül az igaz erkölcsi megítélés fényébe a válás — mivel a házasság jelenti minden emberi kapcsolat Istentől származó alapját —, az eskü és a fogadalom — amely az emberi akarat tette Istennel kapcsolatban —, majd a gonoszság eltűrése, a kegyelem teljessége, Jézus áldott jelleme, valamint ezzel együtt az erkölcsi jogcím ahhoz, ami a földön élő Jézus helye volt: az emberek a mennyben levő Atya fiai. Jézus ahelyett, hogy gyengítette volna azt, amit Isten a törvényben követelt, nemcsak azt követelte, hogy teljesítsék a törvényt annak betöltéséig, hanem azt is, hogy tanítványai legyenek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyjuk tökéletes. Itt tehát Jézus az Atya kijelentésével egészíti ki annak az erkölcsi járásnak és állapotnak a bemutatását, amely megfelel a fiak jellemének — amint az Krisztusban megnyilvánult.

6. fejezet. Itt azokat az indítékokat és azt a célt látjuk, amelyeknek a szívet vezérelniük kell a jó cselekvésében és a vallásos életben. Tekintetüket Atyjukra kell szegezniük. Ez a rész egyéni jellegű.

7. fejezet. Ez a fejezet lényegében azokról a kapcsolatokról szól, amelyeknek az Úr népe és mások között kell fennállniuk ne ítéljék el testvéreiket, és tartózkodjanak a közönséges dolgoktól. Ezután Jézus arra inti őket, hogy bizalommal kérjenek Atyjuktól mindent, amire szükségük van, és arra tanítja őket, hogy másokkal is olyan kegyelemmel bánjanak, amit maguknak kívánnak. Ez az Atya jóságának ismeretére épül. Végül a szoros kapun belépő és Isten útját választó elszántságra inti őket, bármibe kerüljön is az (mert sokan akarnak belépni a királyságba, de nem ezen a kapun át), s figyelmezteti őket, hogy lesznek olyanok, akik meg akarják majd téveszteni őket annak színlelésével, hogy náluk van Isten Igéje. Nemcsak a saját szívünktől és az egyértelmű gonoszságtól kell félnünk az Úr követésekor, hanem az ellenség eszközeitől és ügynökeitől is. Gyümölcseik azonban elárulják őket.

3 Azonban fontos megjegyeznünk, hogy Jézus általában nem szellemiesíti el a törvényt, amint azt gyakran állítják. Tárgyalja az emberek közötti erkölcstelenség két nagy alapelvét (az erőszakot és a romlott kívánságot), valamint az önkéntes esküket. Ezek szembeállítják a törvény követelményeit és Krisztus kívánalmait.

Ez a beszéd bemutatja a királyság alapelveit, de föltételezi, hogy a Királyt elvetik; és bemutatja azt a helyzetet is, amelybe az övéi ennek következtében kerülnek, s amely miatt nekik mennyei jutalomra kell várniuk. Isteni illattá kell válniuk mindenütt, ahol Istent ismerik, és ahol Ő cselekszik, a világ számára pedig látványossággá válnak. Ugyanakkor ez volt Isten célja. Vallástételüknek olyan nyíltnak kell lennie, hogy a világ az Atyának tulajdonítsa tetteiket. Egyrészt úgy kell cselekedniük, hogy a szívben és az indítékokban levő gonoszságot is megítélik, másrészt összhangban az Atya kegyelmes jellemével — hogy helyeselhesse tetteiket az Atya, aki látja, ami titokban történik ott, ahová az emberi tekintet nem hatolhat be. Teljes bizalmat kell tanúsítaniuk az Atya iránt minden szükségletük tekintetében. Az Ő akarata az a szabály, amelynek alapján be lehet jutni a királyságba.

A beszéd lzráelben hangzik el, a királyság megalapítása előtt

Megfigyelhetjük, hogy ez a beszéd a királyság közeli eljövetelének hirdetésével áll kapcsolatban, s mindezek a magatartási szabályok a királyság jellemzőiként és a belépés feltételeiként hangzanak el. Tehát kétségtelen, hogy azokra vonatkoznak, akik beléptek oda. A beszéd azonban Izráelben hangzik el,4 a királyság megalapítása előtt, mint ami leírja a belépéshez szükséges előzetes állapotot, és bemutatja a királyság e néppel kapcsolatos alapelveit. Ezek erkölcsi szempontból ellentétesek azokkal az elképzelésekkel, amelyeket ők alkottak ezzel kapcsolatban.

A boldogmondások; a királyság alattvalóinak jelleme és osztályrésze

Ha megvizsgáljuk a boldogmondásokat, azt látjuk, hogy ez a szakasz általában véve magának Krisztusnak a tulajdonságait mutatja be. Ezek feltételeznek két dolgot: Izráel földjét a szelídek fogják birtokolni; és üldözni fogják a hűséges maradékot — azokat, akik valóban igaz úton járnak, és ragaszkodnak az igaz Király jogaihoz (miután a menny áll előttük mint reménységük tárgya, hogy megerősítse szívüket).5

(Biblia — Magyarázó jegyzetekkel. Magyar Bibliatársulat, Kálvin Kiadó):

A hegy éppen Máténál a különleges Isten-közelség és kinyilatkoztatás helye (vö. 14,23; 15,29; 17,1; 28,16; az Ószövetségben vö. 2Móz 19,3; 24,18; 34,4k). Az „ülés” a tanító testhelyzete (vö. 23,2). A Hegyi Beszéd a sokasághoz szól (vö. 7,28), amelyben egyúttal egész Izráel megszólítást nyer (vö. 4,25); ezzel együtt címzettje az Isten új, Izráelből származó népe, a keresztyén gyülekezet is (vö. 21,43), amely a →tanítványokban zsengeként már jelen van (vö. az evangélium végén 28,16.19a.20b). A Hegyi Beszéd olyan viselkedésre hív fel, amely a beköszöntő Isten országával (vö. 4,17) követelménnyé és lehetőséggé is válik. Olyan magatartásra, amely csak Jézus felhívásának ereje és a vele való kapcsolat (→Jézus követése) által valósul meg.

4 Sosem szabad elfelejtenünk, hogy míg Izráelnek üdvtörténeti szempontból nagy jelentősége van mint Isten világkormányzása középpontjának, erkölcsileg csupán az embert jelenti azon a helyen, ahol Isten minden útja és tette megvalósult, hogy napvilágra hozza, milyen az ember. A pogányok az Isten különleges útjait illetően magára hagyott embert jelentették, s így nem voltak megvilágítva. Krisztus a pogányokat megvilágosító (eisz apokalüpszen ethnón) világosság volt.

5 Röviden megvizsgálhatjuk a boldognak mondott emberi tulajdonságokat. Ezek a jellemvonások feltételezik a gonoszság jelenlétét a világban és Isten népe között. Az első tulajdonság azt jelenti, hogy ne keressünk magunknak nagy dolgokat, fogadjuk el a megvetettség helyét egy olyan világban, amely ellentétes Istennel. Ezért itt a sírás jellemzi őket, valamint a szelídség, az olyan akarat, amely nem fuvalkodik fel Isten ellen, hogy megvédje a helyzetét vagy a jogait. Ezután következik a valódi jó utáni vágyakozás. Mivel ez még nincs jelen: az igazság éhezése és szomjazása ― ilyen az elme belső állapota és tevékenysége. Ezt követi a mások iránti kegyelem, majd a szív tisztasága ― annak hiánya, ami kizárhatná Istent ―; végül az, ami ezzel mindig összefügg: a békés élet és a béketeremtés. Úgy gondolom, hogy ezek a versek erkölcsi előrehaladást tükröznek, az egyik a másikat eredményezi. Az utolsó kettő a jó lelkiismeret megőrzésének és az Istennel fenntartott jó kapcsolatnak a következménye a gonosz világban. A szenvedés kétféle alapelvével találkozunk itt, akár Péter levelében: az igazság(osság)ért és a Krisztusért átélt szenvedéssel.

A beszéd elején nyolcszoros üdvígéret áll (3-10. v.). amely a megszólítottaknak a mennyek országát ígéri meg, azaz a részesedést Isten új világában (→Isten országa). Ebben egyúttal benne foglaltatik a sürgető felhívás is, hogy saját viszonyulása és magatartása által is feleljen meg az ember az ígéretnek. A „szegények” (3.v.) Izráelben a régi időktől fogva különleges szerepet játszanak. Amennyiben szegénységük a környezetük gátlás nélküli bírvágyának következménye, úgy Isten minden időben az ő különleges védőügyvédjük. Minthogy ők a maguk szükségében mindig újra és mindinkább kényszerítve voltak minden reménységüket Istenbe vetni, és egyedül tőle várni életük kiteljesedését, ily módon különlegesen intenzív kapcsolatba kerültek Istennel; ezért Izráelben kifejlődött egy sajátos „szegénykegyesség” (vö. pl. Zsolt 37; 34,19; 69,33k és ahhoz az ígéreteket mint Ézs 57,15; 61,1k; Zof 2,3; 3,12; ld. még Lk 1,46-55-öt is). Ilyen szegények, akiket az első boldogmondás megszólít (a lelki szegények). A kifejezés első előfordulása úgyszólván csak a felirat; a 4-10. v.-ben is, különösen a 4-6. v.-ben ugyanezekről a „szegényekről” van szó (vö. a hivatkozási helyeket).

Az igazság (6. és 10. v.) azt az átfogó üdvrendet jelenti, amelyet Isten, ill. a Messiás fel fog állítani (vö. Ézs 9,4k; Jer 23,5k; 33,15k), valamint az ennek az üdvrendnek megfelelő emberi magatartást (vö. 3,15 és magyarázata; úgy mint 6,33). ― A 7. v.-hez vö. 9,13; 12,7; 23,23; ― továbbá 18,33; Lk 6,36 és Mt 25,31-46. A szív tisztasága (8. v.) a legbelsőbb becsületességet és tisztességet jelenti (minden gondolatnál, beszédnél és cselekvésnél). A vers a 15. és 24. zsoltár hagyományára támaszkodik. ― A 9. v. olyan emberekre vonatkozik, akik cselekvőleg fáradoznak a békéért (békét teremtők; szó szerint: békét csinálók); arról van szó, hogy az Istentől jövő békét (vö. Lk 2,14) az emberek között terjeszteni kell (vö. ehhez 5,23k.38-48). ― A hozzáfűzött versek, 11k., nyilvánvalóan kifejezetten a tanítványokra és az eljövő keresztyén gyülekezetre vonatkoznak (ti; énmiattam; vö. 10,16-39; 23,34-39).

(Jeromos Bibliakommentár. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat):

22 (II) A Hegyi beszéd (4,23-7,29).(A) Bevezetés (4,23-5,2). 23. Ez a fontos mondat összefoglaló beszámolót nyújt Jézus működéséről. Egy

főmondatból és az azt követő három mellékmondatból áll, amelyek hármas egységet alkotnak. Magának a hármas egységnek gyűrű-szerkezete van, A-B-A, melyben a B elem, a „hirdette országa evangéliumát” képezi a magot, a legfontosabb mondanivalót. Ezt keretezi a „tanított a zsinagógákban” és a „gyógyított”. A három elem közötti kapcsolat a következő: a mennyek országának evangéliuma hirdettetik, és kezd megvalósulni az ige és a szükségben lévők szolgálata által. A 23. vers a 9,35-tel együtt keretet alkot. Máté Jézust az ige szolgájaként ábrázolja az 5-7. fejezetekben, és a szükségben lévők szolgájaként a 8-9. fejezetekben. zsinagógáikban: Szemben a mi zsidó-keresztény zsinagógáinkkal (Jak 2,2). országa evangéliumát: Ez a frázis Mt sajátja (háromszor fordul elő: itt, 9,35; 24,14). Az, hogy az Isten országának üzenete megelőzi a Hegyi beszédet, amely Isten iránti kötelességeinkről beszél, azt jelenti, hogy Istené a kezdeményezés elsőbbsége; végső bizalmunkat belé vetjük, nem önmagunkba. gyógyított minden betegséget és (minden) fogyatékosságot: Az, hogy Jézus egy gyógyító volt, a későbbi keresztények számára zavarba ejtő dolognak számított, ezért bizonyosan történelmi tény. Többek között galileai vándor-csodatévő is volt, mint Illés. A „minden” ismétlődése tükrözi, hogy Máté vágyakozik a teljességre. 24. egész Szíria: Szíria, római provincia, négy részből állt (Strabón: Geogr., 16.2.2.): Commagene (Szamoszata), Seleucia (Antióchia), Cöleszíria (Damaszkusz), Fönícia-Palesztína. Josephus Flaviusnál úgy tűnik, hogy Szíria magában foglalja Galileát és a Gázai tengerpartot, de Júdeát nem. Hozzá tartozik Tírusz, Szidon és Idúmea (vö. Mk). Az „egész” a teljesség hangulatát hordozza. ördögtől megszállottak, holdkórosok, bénák: A betegségek e három típusa mind idegrendszeri, pszichoszomatikus rendellenesség, amelyeket néha erős egyéniségek meg tudnak gyógyítani. 25. Galilea: Ld. a 15. vers magyarázatát. Dekapolisz: Tág földrajzi fogalom tíz, dél-szíriai hellén város leírására; felsorolásuk nincs rögzítve, de Plinius szerint (Hist.Nat., V.16.74) Damaszkusz, Philadelphia-Amman, Raphana, Szkünthopolisz-Bétsán, Gadara, Hippo-Szuszita, Dion, Pella, Geráza és Canatha tartozik ide. Jeruzsálem és Júdea: Az utolsó előtti helyen állnak, bár a zsidó elvárások szerint ezek lennének az elsők — hangsúlyeltolódást jelent a farizeusi judaizmusról. Mindent egybevetve, nagy területre kiterjedő hatás leírása (ld. S. T. Parker: JBL 94 [1975] 437-441; I. Browing: Jerash and Dacepolis, London 1982). {

} 5,1. Ezen vers alapján azt gondolhatnánk, hogy a beszéd csak a tanítványokhoz szólt, de a 7,28-ban „tömeg” hallgatja Jézust és reagál tanítására. Így a tanítványok alkotják a corona fratrum-ot (vö. Neh 8,4), a tömeg pedig a második koncentrikus kört. a hegy: Nincs megnevezve, de szerepe szerint a kinyilatkoztatás hegye (mint gyakran máshol is a Bibliában és Mt-nál), egy jelképes Sínai-hegy. Nem szükséges összehangolni Lk 6,17-tel, egy „sík terep”-

pel. leült: Ez a keleti tanítók egyik testtartása. A szabad ég alatti tanítás Jézus működésének egyik jellegzetessége. 2. Ünnepélyes bevezetés. A beszéd Máté alkotása, a Q-ban (vö. Lk 6,20-4), Márknál és más anyagokban szétszórt elemekből állította össze. Nincs okunk kételkedni, hogy a legtöbbje magától Jézustól származik, de minden esetet külön kell mérlegelni, és az egyes mondásokat revízió alá kell venni. Egyes feltételezések szerint Máté nem igazán fogadja el a beszédet olyannak, ami még alkalmazható olvasói számára, vagy amely beleillik evangéliuma többi részébe; de ez a szemlélet nehezen tartható a 4,23 és 9,35, valamint az 5,1-2 és 28,19-20 szakaszok alkotta keretek fényében.

23 A Hegyi beszéd az első az evangélium öt nagy beszéde közül (→ 8). Máté mesterműve; korábban ez volt a leggyakrabban idézett szakasz. Irodalmi műfaja vitatott. G. Bornkamm (NTS 24 [ 1977-78] 419-432) úgy tartja, hogy nincs valódi analógiája. H. D. Kennedy (New Testament Interpretation through Rhetorical Criticism, Chapel Hill 1984, 39-72) a vitázó retorika darabjaként elemzi, amely arról győz meg minket, hogy legyünk tevékenyek a jövőben, s amely az egész evangélium felvetéseként vagy téziseként szolgál, értelmi megnyugvást és biztonságot nyújtva. Biblikusan tekinthetjük eszkatológiai, erkölcsi, jogi bölcsességnek, vagy utasítást adó törvénynek (Tóra) a mennyek országa szemléletében, mely nem kényszerít, hanem eszkatologikusan jut érvényre; tekinthetjük több ósz-i műfaj egybeolvadásának. A beszéd uralkodó témái az Isten országa és az igazság. Szerkezete látható az evangélium tartalmából (→ 8): exordium (5,3-16) a boldogságokkal, a sóról és világosságról szóló mondásokkal (amelyek a tanítványok életének misszionárius jelentését fejtik ki). Az új erkölcs (5,17-7,12); annak alapvető jogi vezérelvei (5,17-20); hat tétele (5,21-48); a jámborság cselekedeteinek megreformálása (6,1-18); további utasítások (6,19-7,12), hogyan szeresse az ember Istent teljes szívvel, szeretettel és erővel (az utasítások nagyjából az életszükségletek körül vannak elrendezve, és az aranyszabályban jutnak el a csúcspontra). Végkövetkeztetés (7,13-27), tanítás a két útról, a szövetség formula, amely Mt-t a deuteronomikus történelemteológia úsz-i folytatásává teszi; és egy záró példabeszéd.

A beszéd meglehetősen szisztematikus, fedi az erkölcsi és vallási élet főbb területeit az izraeli értelmezés szerint. Nem csupán önkényesen válogat, s nem is merít ki minden témát, hanem „központi példák” által illusztrált figyelmeztetések sorozata. A beszédet kritikával illették, mondván, hogy túl magas követelményeket állít, amelyek teljesíthetetlenek („nem tudsz a Hegyi-beszéddel kormányozni” [Bismarck]); de zsidó hátterében értelmezve teljesíthető, mégis magas erkölcsi követelményét jelenti az életről szóló erkölcsi bölcsességnek.

24 (B) Exordium (5,3-16).(a) A NYOLC BOLDOGSÁG (5,3-12). Vö. Lk 6,20b-23. A két változat összehasonlításából

látszik, hogy Lk-nál négy (3+1) boldogság van, Mt-nál pedig nyolc (7+1). Valószínűleg csak a Lk-nál szereplő első három boldogság hiteles, a negyedik az ősegyháztól származik; Mt további boldogságai saját — a zsoltárokból eredő — kiegészítései. A közös forrás a Q, valamint az, hogy Jézus magára alkalmazta Iz 61,1-4-et. Formailag egy-egy boldogság egy-egy gratuláló felkiáltás, mely a boldogság már létező állapotát ismeri el, s a héb. ’ašrê főnévvel vagy a gör. makarios mn-vel kezdődik. Az evangélium itt örömkiáltással kezdődik, melynek alapja az, hogy közel az Isten országa. Az eredeti boldogságok a „szegények”-ről, a „gyászolók”-ról és az „éhezők”-ről kifejezik Jézus küldetését Izrael szükséget szenvedőihez, és az üdvösségtörténet új korszakának hajnalát jelentik. Mindhárom ugyanazokra az emberekre vonatkozik. A szegények, stb. nem azért boldogok, mert erkölcsileg jobbak másoknál, hanem azért, mert Isten különös gondot visel rájuk. Istent úgy képzelték el, mint egy K-i királyt, s egy királynak kötelessége volt a gyengék védelme. Az utolsó, hosszú, az üldözöttekről szóló boldogság az ősegyháznak a vértanúságról szerzett tapasztalatát tükrözi, és kifejezetten krisztológiai jellegű (1-12. v.). Mt szerkesztői kiegészítései több helyen megtalálhatók. Először az „igazság”-ot teszi hozzá a 6. és 10. versekhez, mindkétszer formai választóvonalként, és evangéliuma egyik fő témájaként. A „boldogok a szegények”-et kiegészíti a „lélekben” kifejezéssel. A szegények Izrael szükséget szenvedő tagjai, ‘anâwîm vagy ‘am hā’āres, akik jobban kedvelik Isten szolgálatát az anyagi előnyöknél. Szegénységük valódi és gazdasági, de lelki dimenziója is van. Mt-nál a „lélekben” kifejezés hozzáadása áthelyezi a hangsúlyt a szociális-gazdasági szempontról a személyes-erkölcsire: az alázatosságra, a gazdagságtól való függetlenségre, az

önkéntes szegénységre. A Bibliában az anyagi szegénység rossz, amin változtatni kell (MTörv 15,11), a gazdagság pedig nem rossz önmagában, valójában szükséges a királyság jólétéhez, de magában hordozza Isten és a szegények elhanyagolásának a kockázatát. szelídek: Ez a kifejezés a Zsolt 37,11-ből származik, „lassan haragvót”, „másokkal gyengédet” jelent, másodlagos jelentése a szeretetszolgálat egy formája. szomorúak: Azért szomorúak, mert látják a gonosz uralmát a földön (eredetileg Izrael fölött). irgalmasok: Ez a felebarátnak való megbocsátásra vonatkozik (Mt 6,12.14-15; 18,35), és a szeretetre (9,13; 12,7; 23,23) különösen a szükségben lévők iránt (Mt 25,31-46), sőt még az ellenség iránt is (5,44-47). Minden bosszúállás ki van zárva. tisztaszívűek: Az ÓSz-ben ez a rituális és erkölcsi tisztaságra utal (Zsolt 24,4; 51; Iz 1,10-20). Mt-nál a „tisztaszívűség” közel áll az igazsághoz, és magában foglalja a szövetséghez és Isten parancsaihoz való hűséget, az őszinte imádást. békességben élők: Ez a kifejezés az ósz-i šālōm szón alapul, a teljes jólét sokszínű fogalmán. A rabbik a király királyi ideológiáját békeszerzővé demokratizálták, és mindenkinek lelkére kötötték. Mt-nál a békességszerzés szoros kapcsolatban áll a felebarát szeretetével, következésképpen az irgalmasok boldogságával. Így Máté egy rövid messiási kiáltványt életprogrammá alakít, kívánatos tulajdonságok és erények listájává. Mindegyik boldogság mesterséges párhuzamra épül. Az összes jutalom Isten országában fog majd megvalósulni. A jutalomról szóló mellékmondatokban az igék passzív alakja teológiai passzív formát jelent: Isten az, aki majd megvigasztal, eltölt, irgalmat gyakorol, hív (ZBG, §236). Az első és az utolsó kivételével az összes jutalomra vonatkozó ige jövőidőben van; mindvégig az eljövendő eszkatológia uralkodik.

(SZABÓ ANDOR: Lábam előtt mécses a Te igéd. Kálvin Kiadó):

AKI A BOLDOGSÁGOT ADJA

Máté 5,1-10

Jézust, amint felmegy a hegyre, Mózeshez hasonlítják. A hegy voltaképpen lankás domboldal lehetett, ahonnan, leülve is, elérhette szavával hallgatóit. Ahogy Isten megszabadította népét a szolgaságból, s ez után mutatkozik be szabadítóként nekik a Tíz ige (parancsolat) bevezetéseként, Jézus is utánament az embereknek, evangéliumot hirdetett és meggyógyította betegeiket, s ez után következik a tanítás, amit Hegyi Beszéd-nek nevezünk (5-7. f.). Legelőbb is nem törvényértelmezésről esik szó benne, hanem Istenről beszél oly módon, hogy a kicsinyek, a reá szorulók sorsában tükrözteti, hogy milyen kegyelmes az Atya. A boldogmondások tehát elsőrenden nem emberi sorsmagyarázatok, hanem a kegyelmes Istent jelenti ki Jézus bennük az embernek. Isten az, aki adja országát, aki vigasztal, aki megelégít, aki irgalmat gyakorol, aki engedi magát megpillantani, aki a békét teremtőket fiainak nevezi. Isten a Fiú által ismerhető meg, s amit értünk, velünk tett és tesz, abban tapasztalhatjuk meg hozzánk hajló kegyelmét.

Mert Isten semmihez és senkihez nem hasonlíthatóan irgalmas és felemelően ajándékozó, ezért boldogok, akiket a nyolc boldogmondás elősorol. A „boldogok” szó túlságosan kenetessé lett egyrészt, másrészt elvilágiasodott fogalom. Hétköznapibbá, mégis közérthetőbbé tehetjük olyan egyszerűsítéssel, hogy „jó nekik”, „azoknak jó”, „jó azoknak, akik…”, s az ámuló kérdésre, hogy mi benne a jó? Ő hozzáfűzi minden esetben: „mert…”, s következik az indoklás. Ilyen értelemben jó a lélekben kegyelemre szorulóknak — ők a lelki szegények —, mert már most övék a mennyek országa (Ézs 57,15; 66,2; Zsolt 34,19), s hasonlóképpen jó azoknak, akik tudnak sírni bűneiken, mert ők kaphatják meg a Lélekkel fölkent Messiás vigasztalását (Ézs 61,1kk; Jak 4,9k). S azoknak is jó, akik a megigazulásra, Isten igazságának érvényre jutására éheznek és szomjaznak, mert olyan megelégítésben lesz részük, amit senki más nem adhat, csak Isten egyedül, de ő adja — önmagát —, mert Ő a mi igazságunk (Jer 23,6; 33,16), s ha Jézushoz megyünk, ahogy a sokaság és tanítványai tették, benne máris megelégítés adatik (Jn 6,35). Nem úgy, hogy majd valamikor a jövőben, a rálegyintők szerint: sohanapján, hanem késedelem nélkül már most is, a jelen időben, aminek természetesen lesz kiteljesedő jövendője

is. A szelídek is (párhuzama ez a „lelki szegények”- nek) igazán a boldogok közt tudhatják magukat, mert ők öröklik a földet. A peremre, a sor végére szorulók ők, akiket könyökkel, vállal félrelöknek (Ez 34,20kk). És az irgalmasoknak is jó, mert nemcsak tűrhetnek némán és tétlenül, de ihletet kapnak, hogy irgalmassággal feleljenek az élet durva kihívásaira (Zsolt 37,21). Isten hozzájuk is irgalmas lesz, s máris az. De a tiszta, őszinte szívűeknek is jó, amit egyébként Isten teremt meg bennük (Zsolt 51,12), mert látni fogják az ő orcáját színről színre (Jel 22,4). S minden szenvedés ellenére jó azoknak, akik az igazságért üldözést szenvednek, mert megböjtölték ugyan (6), de megkapták, s már ízlelhetik a mennyek országának jó ízeit.

Mi tesz boldoggá, mit tartasz legfőbb jónak az életedben?

(CORNELIS VAN DER WAAL: Kutassátok az Írásokat! Iránytű Kiadó):

5. A Hegyi Beszéd (5:1-7:27)

A törvény betűje. A Tízparancsolat a Sínai hegyen hangzott el. Ezután az izraeliták minden fogást kipróbáltak a törvény (tóra) kijátszására. Az írástudók és farizeusok névleg ragaszkodtak a törvényhez, erejétől azonban számtalan kiegészítő rendelkezéssel megfosztották. Nehéz, elhordozhatatlanul nehéz igát raktak ezzel a nép nyakába.

Ugyanakkor sok kibúvót is alkottak a törvény alól, amelyek révén a parancsolatok szándékát kijátszhatták. A farizeusok, a szigorú törvénytisztelők tórája a külső magatartást irányító formális szabályok gyűjteménye volt; ez idegen volt Annak a lelkétől, Aki teljes szeretetet kívánt (5Móz 6:5) az Ő királyi akaratának végrehajtásához.

Alakilag a nép persze követte a szabályokat, sőt még ezen túlmenően.A „söma” néven ismert imádságot, amely az 5Móz 6:5-öt is magában foglalja, az

ajtófélfákra szögezték. S amikor a zsidók imádkoztak, kis tokokat kötöztek a fejükre és karjukra, bennük azzal az imaszöveggel, amely szerint „Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből”.

S mégis, az Isten országának megvalósulásához megkívánt valódi igazságosságnak nyoma sem volt. Ezek a zsidók a törvény külső megtartásával remélték elérni az üdvösséget. Ehelyett azonban rabszolgákká váltak.

A törvény új kijelentése. Az Úr Jézus azután felment egy hegyre, ahol tanítóként foglalt helyet. Máté leírja, mit mondott ez az új Mózes a tanítványainak, valamint a köréje gyűlt tömegnek. Jézus szolgálatának kezdetét leírva, Máté — aki oly erősen érezte a farizeusok tanításának hatását a saját életén — közli velünk ennek a dicsőséges, felszabadító tanításnak a tartalmát, az Isten előtt szegényként megállók evangéliumát.

Némelyek szerint ez a beszéd csak egy bizonyos osztály tagjainak szól, a csúcskeresztyéneknek, vagy élhívőknek. De hát feltehető-e, hogy az Úr Jézus osztályokra és kategóriákra bontja népét? Más bibliakutatók véleménye szerint Jézus maga igen közelinek ítélte meg a világ végét, s ezért forgatta ki a meglévő törvényeket a sarkaikból — arra a kis időre.

Az anabaptisták különféle forradalmi eszmék támogatására használták a Hegyi Beszédet, mondván, hogy azáltal hogy Jézus megtiltotta az emberölést és az eskütételt, ezzel az államhatalmat, a törvénykezést és a hadsereget akarta volna eltörölni. Leo Tolsztoj szintén átvette ezt a gondolatot. Gandhi, aki saját bevallása szerint elaludt a mózesi törvényeken, szintén vonzódott a Hegyi Beszédhez, mivel érzése szerint Jézus is valamilyen új társadalom megvalósítását hirdette, passzív ellenállás és pacifizmus segítségével.

Az ilyen megközelítések kiszakítják Jézus szavait eredeti összefüggésükből, s belőle valamilyen általános reformert és idealistát faragnak; nem engedik, hogy az Írások Krisztusa, egyházának Messiása legyen, amint akarta.

Szintén tévednek, akik szerint a Hegyi Beszéd tulajdonképpen a mózesi törvények javított kiadása, annak ellenére is, hogy szívesen mutatnak rá Jézus megismételt szavaira: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek …, én pedig azt mondom néktek, hogy …” Ha Jézus valóban

el akarta volna törölni a Mózes által adott törvényeket, akkor igazi forradalmár lett volna, aki az Atya szava ellen fordul; ez azonban távol állt tőle.

(PAT és DAVID ALEXANDER (szerk.): Kézikönyv a Bibliához. Scolar Kiadó):

5-7Jézus követése: a hegyi beszéd

Lásd még Lk 6,20-49. A „beszéd” az első és a leghosszabb az öt szakasz közül, ebben Máté egybegyűjti Jézus tanításait. Követői körében a hegyoldalon ülve Jézus elmondja, hogyan kell tanítványainak élniük. Ez nem egyszerűen szabályok gyűjteménye. Egész magatartásukat át kell alakítaniuk: belülről kifelé történik a változás. Céljuk az Istenéhez hasonló tökéletesség elérése (5,48).

5,1-16 A valódi boldogságJézus a feje tetejére állítja a boldogságról alkotott szokásos emberi elgondolásokat. A közvéleménnyel ellentétben nem a sok pénzzel rendelkező, a szívtelen, a hatalmas az, aki valóban gazdag, igazán boldog.

A valóban boldogok azok, akik fölismerik Istentől való függésüket (a 3. vers „lélekben szegényei”), Istenben és nem saját erejükben bíznak. Az Isten népének fémjelei a szenvedés (4), szelídség (5), vágyódnak azután, hogy jóban legyenek Istennel és meglássák a jót uralkodni (6), készség a megbocsátásra (7), szívüket Isten felé fordítják (8), békességszerzők (9).

Jutalmuk annak elnyerése lesz, ami után vágyódnak. Életük pedig hatékony lesz a világban: ők „a föld sója” (13), ők a „világ világossága”, vagyis ők mutatják a helyes utat (14). Azáltal, amit tesznek és mondanak, és ahogyan reagálnak, valami olyasmire világítanak rá, amilyen maga Isten — úgy, hogy mások is lássák és higgyenek Istenben (16).

(KARNER KÁROLY: Máté evangéliuma. Keresztyén Igazság):

5-7: A hegyi beszéd ; v. ö. Luk 6, 20-49.

Máté Jézus szavait, igéjét, «tanítását» nagyobb, egységes beszédekbe foglalja össze. Öt ilyen «beszédet» lehet nála találni: a hegyi beszédet (5-7), a tanítványok kiküldése alkalmából mondottal (10), a menny királyságáról (13), a tanítványok életfolytatásáról (18) szólót és Jézus búcsúbeszédeit (23-25). Ezeket a beszédeket Máté olyan hagyományanyagból állította össze, amely a másik két szinoptikusnál, különösen Lukácsnál, szétszórtan fordul elő. Hogy Máté Jézus beszédeit, így pl. a hegyi beszédet is olyan igékből állította össze, amelyeket Jézus különböző alkalmakkor mondott, azt nemcsak Luk 6, 20-49 szakaszával való összehasonlítás mutatja, hanem maguknak a beszédeknek a részletes elemzése is. Ha a gyülekezeti hagyomány mindazt, amit a hegyi beszéd közöl, Jézus egy egységes beszédeként ismerte volna, Lukács nem törte volna azt részekre. A mellett a hegyi beszéd egyes részei, kimondottan a tanítványokhoz, más részek pedig szélesebb körökhöz, a «nép»-hez szólnak.

A hegyi beszéd egységes felépítést mutat. Központi témája a tanítványok új, a farizeusokénál jobb «igazsága» (5, 17-20). Bevezetésül a «makarizmusok» (5, 3-12 és a tanítványok hivatásáról szóló mondások (5, 13-16) szolgálnak. {

} A témát először a törvény új értelmezésének egyes példái (5, 21-48), azután a kegyes élet három alapformájának, az alamizsnaosztás, imádság és böjtölés igazi értelmének és helyes gyakorlásának a feltárása (6, 1-18) fejti ki. Az igazság gyakorlására hívnak fel azok a mondások, amelyek a kincsgyűjtésről szólnak és óvnak a hamis szorgalmatoskodástól (6, 19-34), valamint a felfuvalkodott ítélkezéstől (7, 1-5). Lezárja a gondolatmenetet a «törvény és a próféták» summájának rövid megjelölése (7, 12) és az Isten ítéletével indokolt felszólítás a megtérésre (7, 13-23). Befejezésül egy kettős hasonlat szolgál a bölcs emberről, aki elfogadja az igéi, és a szerint cselekszik és a balgáról, akinek életében az ige üres szó marad (7, 24-27).

Mikor pedig látta a tömegeket, felment a hegyre. És amint leült, odamentek hozzá tanítványai. Azután megnyitván száját tanította őket ily szóval.

Az evangélista visszagondol arra a nyilván többször előfordult helyzetre, hogy Jézus künn a szabadban tanított, s így adja meg a beszéd keretét. A 4, 25- ben említett tömeg elől kitérve, vonul vissza Jézus az evangélista előtt ismert hegyre, (ezt a hegyet ma megállapítani már nem lehet, a legenda azt több helyen is keresi, és itt tanítja a tanítványokat.

5, 3-12: A makarizmusok: v. ö. Luk 6, 20-28.

Boldogok a lelki szegények, mert övék a menny királysága! Boldogok a gyászolók, mert vigasztalást nyernek! Boldogok a szelídek, mert örökségül bírják majd a földet! Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert megelégíttetnek! Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot nyernek! Boldogok, akiknek szívök tiszta, mert meglátják az Istent! Boldogok a békét szerzők, mert Isten fiainak mondatnak! Boldogok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért, mert övék lesz a menny királysága! Boldogok lesztek, ha gyaláznak és üldöznek titeket és hazugul minden rosszat mondanak felőletek énérettem! Örüljetek és örvendezzetek, mivel gazdag a jutalmatok a mennyben. Mert ugyanígy üldözték a prófétákat is, akik ti előttetek éltek.

3. vs. v. ö. Ezs 61, 1. — 4. vs. v. ö. Zsolt 126, 5. ― 5. vs. v. ö. Zsolt 37, 11.

Ezek a bevezető igék, a «makarizmusok» azt világítják meg, hogy mi az Isten királyságának a kegyelmi ajándéka. Az első tag mindig azt az életvalóságot jelöli meg, amelyre az Isten kegyelmi ajándéka irányul, a második tag pedig közelebbről körülírja az Isten kegyelmi ajándékát. Jézus igéi a jövendőre irányítják az olvasó figyelmét (az eredeti szövegben a második tag állítmánya majdnem kivétel nélkül jövő időben áll): Isten királyságának megvalósulása ennek a világnak a végét jelenti és az utolsó ítéletet hozza. Ennek ellenére Jézus igéjében máris megszólal az Isten királysága és ebben a világban eleven valósággá lesz.

A hegyi beszéd bevezető mondásait «makarizmus»-oknak szoktuk nevezni a görög szó után, amellyel kezdődnek («makarizmus» a. m. «boldognak-mondás»). Egészen helytelen irányba terelődnének azonban gondolataink, ha Jézus szavainak megértése végett a magyar «boldog» szót vennők alapul. Mert a magyarban «boldog»-nak az ember belső életének egy bizonyos érzelmi hangsúllyal ellátott kedvező állapotát mondjuk. Jézus azonban nem arról beszél, hogy milyen a lelki szegényeknek vagy üldözötteknek a lelki állapota, hanem egy már Zsolt 1, 1-ben megtalálható kifejezéssel köszönti a lelki szegényeket és nekik az Isten királysága üdvét igéri.

Kevés újtestámentomi ige van, amelyet annyiféleképen értettek télre és amely annyi hamis képzetet keltene, mint a «lelki szegények»-ről szóló. A «lelki szegények» nem a gyenge tehetségűek, még kevésbbé a gyenge elméjűek; de nem is azok, akiknek hiányzik az isteni Lélek vagy akik a Lélek ítélete szerint szegények. Luk 6, 20 ugyanezt a makarizmust a következő formában közli: «Boldogok vagytok, ti szegények, mert tietek az Isten királysága!» A «koldusszegények»-ről, — ez a görög kifejezésnek a pontos fordítása, ismételten van szó az ótestámentomban: ők az elnyomottak, a szolgasorban lévők, akiknek semmijök sincs és akik éppen ezért szorulnak rá legjobban Isten kegyelmes segítségére. Nekik igér Isten segítséget (v. ö. Zsolt 9, 13; 35, 10). Ilyen koldusszegény a példázatbeli Lázár is (Luk 16, 20): már a neve is kiáltás Istenhez szabadításért (Lázár a. m. «Isten segíts!» v. ö. Zsolt 34, 7). Mindebből kitűnik, hogy Jézus nem egy meghatározott társadalmi réteg tagjainak, a szegényeknek, vagy éppen «proletárok»-nak kínálja az Isten királysága üdvét, azért, mert szegények, nincstelenek. Az Ótestámentom a «koldusszegény» szót vallásos értelemben veszi és azokra vonatkoztatja, akik összes életkörülményeik mostohaságánál fogva Isten előtt koldusszegények. Ugyanezt akarja megértetni Máté is, amikor «lelki» szegényekről beszél, azaz olyanokról, akik belső életük tekintetében koldusok, akik nyomorult voltukban szerényen járulnak Isten elé és akiknek megvetett szegénysége Istenhez kiált kegyelemért. Nekik hozza Jézus az evangéliumot (v. ö.

5, 1

3456789

101112

3

11, 5; Luk 4, 18; 7, 22; Ezs 61, 1). Ezek a koldusszegények az «alázatosak» (a «koldusszegény» és «alázatos» szónak megfelelő ótestámentomi héber szó majdnem azonos jelentésű). Az önmagukkal megelégedettekkel és beteltekkel szemben Jézus nekik igéri a menny királysága üdvét; amidőn az Isten királyi uralma megvalósul, ezek az elnyomottak nyerik Istentől örökségül a földet. Az alázatosakról szóló makarizmus Zsolt 37, 11-et formálja át: Jézus ezzel is a messiási üdvkor elérkeztét jelzi.

Mint a koldusszegényeket és alázatosakat, úgy hívja magához Jézus a gyászolókat, azokat, akiknek életét a halál hatalma gyásszal töltötte el, v. ö. Ezs 61, 2. A halál hatalma is a Sátán erejét mutatja s viszont az Isten ajándéka, segítsége a gyászolók számára a «vígasztalás», v. ö. Ezs 40, 1; Luk 2, 25, azaz az üdv Isten királyságában (a zsidó írástudomány egyebek közt az eljövendő Messiásnak a «Menáchem», azaz «vigasztaló» nevet adja). Ezek a szegények és a gyász nyomorában sínylődők az «éhezők és szomjúhozók», mert nem tudnak «igazság», vagyis Istennek azon ítélete nélkül élni, amelyben őket igazaknak fogadja el. Életük telve van a bűn erejének bizonyságaival, azért éheznek és szomjúhoznak «igazság» után, hogy Isten előtt igazak legyenek, kiáltva kiáltanak Isten szabadításáért s ez a szabadítás, ez a megelégítés lesz osztályrészük Jézus ígérete szerint.

Az első négy makarizmus azt a lelki-testi nyomorúságot írja le, amelyből Istennek a Jézus által felkínált ajándéka akarja megmenteni az embert. De amikor Jézus a nyomor és a bűn ellen folytatott küzdelemben elsenyvedt, Isten szabadítása után kiáltó embernek a menny királyságának ajándékát hozza, egyúttal a lelkiismerethez is szól. Kell, hogy megújuljon annak az embernek élete, aki megtapasztalta Isten kegyelmes jóságát. Azért irányítják a következő mondások a tekintetet az ember cselekvésére. Az igazságra vágyódó éhség és szomjúság csak úgy őszinte, csak akkor ment az önzéstől és álszent hazugságtól, ha átalakítja az egész életfolytatást, magatartásunkai a legapróbb, jelentéktelennek látszó dolgokig, ha az ugyanazt az irgalmas könyörületet mutatja, amelyet Jézus igér Istentől. Ez az új élet abból a «tiszta szív»-ből származik, amelyről már Zsolt 24, 24; 73, 1 szól és amelyért a kegyes zsoltárköltő Istenhez fordul könyörgésében (Zsolt 51, 12 ). Az egész zsidó kegyességnek egyik főtörekvése az, hogy tisztán, mocsoktalanul álljon Isten előtt. A farizeusok írástudománya ezért igyekezett megszabni az embernek a legapróbb részletekig, mit és hogyan cselekedjék. Azt vélte, hogy ha pontosan megjelöli a helyes utat és nem enged kitérőt sem jobbra, sem balra, akkor elérheti célját, azt, hogy az ember tisztán, mocsoktalanul, jócselekedeteinek az érdemeivel megrakodva állhasson oda Isten színe elé. Jézus feltárja ennek a kegyességre törekvésnek hazug voltát. Az ember így nem Istent keresi és nem Istennek akar szolgálni, hanem saját magát akarja biztosítani az Isten ítélete ellen s ez az önző kívánság máris beszennyezte szívének indulatját és vele minden egyes cselekedetét is. Amikor Jézus mégis azokat köszönti, akiknek szívük tiszta, akkor olyanokra gondol, akik a zsoltárköltővel együtt fohászkodnak: «Teremts bennem tiszta szívet!» Azoknak, akik az Istenhez kiáltanak, a nyomorúság mélységeiből Isten színe elé vágyakoznak, igéri Jézus, hogy meglátják az Istent. Akiknek a szíve tiszta, azok elé odaáll Jézus és megmutatja nekik Istent az általa hozott kinyilatkoztatás tükrében, amíg végül majd szemtől szembe állhatnak a Seregek Urával.

Jézus nem részletezi, hogy ez a tiszta-szívűség hogyan lesz eleven életté, csak egy központi jelentőségű mozzanatra mutat rá, mikor a békeszerzőknek istenfiúságot ígér. Az ótestámentomi kegyesség első sorban a Messiástól remélte, hogy a háborúknak és békételenségnek véget vet, békét szerez a földön, s hogy messiási birodalma a tökéletes békének a hona lesz (v. ö. Hós 2, 17; Ezs 2, 4; 11, 1-9; Mik 4, 3-4; I. Krón 22, 9-10). Azokon, akiket Jézus mint lelki szegényeket és tiszta szívűeket köszönt és kiválaszt messiási gyülekezetébe, már meg kell látszania a messiási gyülekezethez való tartozásnak azáltal, hogy békét szereznek, mint ahogy a Messiás is békét hoz. Jézus tehát sokkal többről beszél, mint békességes indulatról, békülékenységről vagy éppen puha engedékenységről. Azért is mondhatja, hogy a békeszerzőket Isten fiainak fogják mondani, azaz azokat Isten fiaivá fogadja: ők lesznek az Istennek kedves, megújult, igaz Izráel (v. ö. II.  Móz 1, 22-23; Hós 1, 10).

Az utolsó makarizmusban Jézus rámutat a tanítvány sorsára: nem szerencsét, jó sort, társadalmi megbecsülést igér, hanem üldöztetést. A rabbinátus az embert érő betegségekben, csapásokban, üldöztetésben Isten büntetését látta és hajlandó volt abból, hogy valakit nagy

5

4

6

7

9

10

szerencsétlenség ért, arra következtetni, hogy az illető igen nagy bűnös. Jézus azt mondja, hogy akik igazságra törekesznek (v. ö. a 6 , vs.-et!), ezért nem megbecsülést, előkelő társadalmi állást nyernek osztályrészül, hanem üldöztetést. De az ilyeneké lesz a menny királysága. Azért köszönti azokat a tanítványokat, akik gyalázatot és szidalmat szenvednek őérette., azaz, mint az ő követői: Jézusnak a követése keresztjének a hordozása. Hogy tanítványainak a sorsa nem lehet más, mint üldöztetés, az abból is nyilvánvaló, hogy a próféták sorsa is ugyanez volt. Amikor a tanítvány üldöztetést szenved Jézusért, egy sorba kerül a prófétával, aki Isten nevéért szenvedte a gyalázatot. Jézus prófétai igéjéhez kezdettől fogva hozzátartozik, hogy tanítványait szenvedések, üldöztetések elviselésére készítse elő és nevelje. Az evangélista számára pedig ez az ige nem volt üres szó, hanem eleven élet, amelyet számos példa igazolt. Amire Jézus itt hívta a tanítványt, hogy örüljön és örvendezzen, — nem az üldöztetés ellenére, hanem — éppen az üldöztetésnek, sokszoros visszhangot talál az apostoli keresztyénségben, v. ö. Róm 5, 3; Jak 1, 2; I. Pét 1, 6; 9, 13. Mivel Jézus az üldözötteknek igéri a menny királyságát, azért mondhatja nekik, hogy gazdag a jutalmuk a mennyben. Az üldöztetés, ill. a benne való hűséges megállás nem érdem, amelyet valaki számító önzéssel vihetne jutalmazás végett Isten elé. Jézus minden ilyen önző, érdemekre számító kegyességet elutasít és összetör. Ez abból is kitűnik, hogy nem azoknak igéri a menny királyságát, akik a törvényt megtartják, jócselekedeteket visznek véghez s így a kegyesség példaképei, hanem a a koldusszegényeknek, az igazság után éhezőknek és szomjúhozóknak. De Jézus mégis beszél jutalomról, mert az az igazság, amely Isten előtt érvényes és amelyért a tanítvány üldöztetést szenved, nem szavakból áll, hanem eleven élet, az egész életfolytatást formálja és áthatja. Ennek az igazságnak az érett gyümölcse a «gazdag jutalom », a menny királysága s ez éppen úgy Isten ajándéka, mint ahogy Isten ajándéka az Istenhez kiáltó tiszta szív és a lélek éhsége és szomjúsága.

Az, amit Jézus ezen makarizmusokban mond, szöges ellentétben van nemcsak a szokásos, az «átlagos» gondolkodással, hanem azzal is, amit nemes, emelkedett életfelfogásnak szoktunk mondani, ellentétben van minden idealizmussal is. Egy ókori görög író szerint «az erőseket és a jókat és a nemeseket és a gazdagokat nem dicsérni, hanem boldognak illik mondani» (Anaximenes rhétor ad Alex. 36). Az erkölcsi idealizmus sem jut túl azon, hogy az erkölcsi jellemet, a kötelességteljesítést és az erkölcsi értékekért tanusított önfeláldozást magasztalja. Jézus minden ilyen gondolkodást lehetetlenné lesz, amikor nem erkölcsi értékeket vonultat el a tanítvány szeme előtt, nem az erényt magasztalja, hanem Isten elé állítja az embert. Isten színe előtt minden magunk alkotta emberi erkölcsi érték összetörik, semmivé lesz, de Jézus Isten királyságának kegyelmét, bűnbocsánatot és életet hoz a «lelki szegények»-nek.

(DIETRICH BONHOEFFER: Követés. Evangélikus Sajtóosztály):

A HEGYI BESZÉD

Máté 5Miért „rendkívüli” a keresztyén élet?

A BOLDOGMONDÁSOK

Jézus a hegyoldalon, körülötte néptömeg, a tanítványok. A nép látja: Itt van Jézus, tanítványaival, akik beálltak hozzá. A tanítványok nemrégiben még maguk is teljesen a nép tömegéhez tartoztak. Olyanok is voltak, mint a többiek. Azután elérte őket Jézus hívása: akkor mindent elhagyva követték őt. Azóta teljesen Jézushoz tartoznak. Most vele mennek, vele élnek, őt követik, bárhova vezeti is őket. Valami történt velük, ami a többiekkel nem történt meg. Rendkívül nyugtalanító és megbotránkoztató tény az, amely itt láthatóan a nép szeme elé tárul. A tanítványok látják: Itt a nép, amelyből valók, Izráel házának elveszett juhai. Ez Isten elhívott gyülekezete. Ez a népegyház. Amikor Jézus hívása kiválasztotta őket a népből, akkor azt

11

12

tették, ami Izrael házának elveszett juhainak magától értetődő és természetes dolog, követték a jó Pásztor hangját, mert felismerték azt. Útjukkal tehát éppen ehhez a néphez tartoznak, e nép között fognak élni, közéjük mennek, nekik prédikálják Jézus hívását és a követés gyönyörűségét. De mi lesz a vég? Jézus látja: Itt vannak tanítványai. A népből jöttek, láthatóan melléje álltak. Mindegyiket egyenként hívta el. Hívására mindenről lemondtak. Most nélkülözésben és hiányban élnek, ők a szegények legszegényebbjei, a legsúlyosabb támadások elszenvedői, az éhezők között a legéhesebbek. Nekik csak Jézusuk van. Sőt, vele együtt sincs semmijük a világban, egyáltalán semmijük, de mindenük megvan Istennél. Kicsi gyülekezet az, amelyet Jézus talált, és amikor a népre néz, nagy gyülekezetet keres. Tanítványok és nép, egymáshoz tartoznak, a tanítványok Jézus követei lesznek, itt is, ott is találnak majd hallgatókat és hívőket. És mégis mindvégig ellenségeskedés lesz közöttük. Tanítványaira hull minden Isten és szava elleni harag, és Vele együtt tagadják ki őket. A kereszt előrevetíti árnyékát. Krisztus, a tanítványok és a nép ― ez már Jézus és gyülekezete szenvedéstörténetének teljes képe.6

Ezért: Boldogok! Jézus a tanítványokhoz szól. (V.ö. Lk 6, 20kk.) Azokhoz beszél, akik már hívásának hatalma alatt állnak. Ez a hívás tette őket szegénnyé, üldözötté, éhezővé. Boldognak mondja őket, de nem nélkülözésük vagy lemondásuk miatt. Önmagában sem a nélkülözés, sem a lemondás nem ok arra, hogy valakit boldognak nevezzenek. Egyedül a hívás és az ígéret ― ezek miatt élnek a követek szükségben és lemondásban ― az elegendő ok. Nincs jelentősége annak a megfigyelésnek, hogy néhány boldogmondásban nélkülözésről, másokban tudatos lemondásról, illetve a tanítványok különleges erényeiről van szó. A tényleges nélkülözés és a személyes lemondás közös alapja Krisztus hívásában és ígéretében rejlik. Önmagában egyiknek sincs értéke, és semmire sem jogosít.7

Jézus boldognak mondja tanítványait. A nép hallja ezt és megrendülten tanúja annak, ami itt történik. Az száll rá itt a Jézus által kiválasztott tanítványok kis gyülekezetére, ami Isten ígérete szerint Izrael egész népét illeti. „Övék a mennyek Országa.” Abban azonban feltétlenül egyek a tanítványok és a nép, hogy mindnyájan Isten elhívott gyülekezete. Ezért Jézus boldogmondásának mindnyájuk számára döntéssé és üdvösséggé kell válnia. Mindnyájukat arra hívja, hogy azzá legyenek, amik valójában. A tanítványokat azért nevezi boldognak, mert követik Jézus hívását. Isten egész népét viszont a rá vonatkozó ígéret miatt mondja boldognak. De Isten népe megragadja-e most a Jézus Krisztusba és szavába vetett hitben is az ígéretet, vagy hitetlenségben elválik Krisztustól és gyülekezetétől? Ez most a kérdés.

„Boldogok, a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” A tanítványok minden tekintetben nélkülöznek. Egyenesen „szegények” (Lk 6, 20). Nincs biztonság, nincs tulajdon, amelyet sajátjuknak, nincs egy darab föld, amelyet hazájuknak nevezhetnének, nincs földi közösség, amelyhez teljesen odatartozhatnának. De nincs saját lelkierő, tapasztalat, felismerés sem, amelyre hivatkozhatnának, amellyel vigasztalhatnák magukat. Jézusért veszítették el mindezt. Amikor elkezdték Őt követni, saját magukat is elveszítették, és ezzel mindazt, ami még gazdaggá tehette volna őket. Most szegények, annyira tapasztalatlanok, annyira balgák, hogy többé semmiben sem reménykedhetnek, csak abban, aki elhívta őket. Jézus persze ismeri a többieket is, a nép vallásának képviselőit és igehirdetőit, ezeket a hatalmasokat, tekintélyeseket, akik szilárd alapon állnak a földön, elválaszthatatlanul belegyökerezve népiségbe, korszellembe, népi kegyességbe. Azonban nem nekik, hanem egyedül tanítványainak mondja: Boldogok - mert övék a mennyek országa. Rajtuk - akik Jézus kedvéért teljes lemondásban és nélkülözésben élnek, jelenik meg az Isten országa. A szegénység 6 E fejtegetések egzegetikai jogosultságát ez a kifejezés adja: a!notgein toV stovma, azaz megnyitotta száját. Már az

óegyházi egzegézisben is erősen figyelembe vették ezt. Jézus beszédét a hallgatás pillanatai előzik meg.7 Az Írásban nincs alapja annak, hogy Máté és Lukács között ellentmondást fedezzünk fel. Sem Máténál nincs szó az eredeti

lukácsi boldogmondások elspiritualizálásáról, sem lukácsnál az eredeti mátéi , csak a „lelki beállításra vonatkozó” boldogmondások „átpolitizálásáról”. A boldognak mondás oka Lukácsnál sem a hiány, Máténál sem a lemondás. Ellenkezőleg, mindkettőnél egyedül Jézus hívásával és ígéretével igazolódik a hiány vagy a lemondás, a lelki vagy a politikai. Jézus által, aki a boldognak mondottakat egyedül teszi azzá, amik, és aki boldognak hívásuk egyedüli oka. A katolikus egzegézis a Klementinák óta (V. Kelemen pápa dekrétum-gyűjteménye, 1312) a szegénység erényére kívánta vonatkoztatni a boldognak mondást. Emellett egyfelől a szerzetesek paupertas voluntaria-jára (önkéntes szegénységére), másfelől minden Krisztusért vállalt önkéntes szegénységre gondolt. A hibás magyarázat mindkét esetben abban rejlik, hogy nem egyedül Jézus hívását és ígéretét, hanem valamely emberi magatartást tesznek meg a boldognak mondás alapjául.

közepében élve Isten országának örökösei ők. Kincsük mélyen elrejtve, a kereszten van. Látható dicsőségben kaptak ígéretet a mennyek országára, és már övék is az ajándék a kereszt tökéletes szegénységében.

Jézus boldogmondása itt teljesen eltér a saját torzképétől ― amely politikai, szociális programadás formájában jelenik meg. Az antikrisztus is boldognak mondja a szegényeket, de nem a kereszt miatt teszi ― amely minden szegénységet magában foglal és boldog ―, hanem éppen a kereszt politikai, szociális eszmerendszere által történő elhárítása miatt. Ezt az eszmerendszert nevezheti (az antikrisztus) keresztyénnek, és éppen ezzel lesz Krisztus ellenségévé.

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Minden további boldogmondással mélyül a szakadék a tanítványok és a nép között. Egyre láthatóbb lesz a tanítványi seregnek szóló kihívás. A sírók azok, akik készek úgy élni, hogy lemondanak arról, amit a világ boldogságnak és békének nevez, akik nem hangolhatók össze a világgal, akiket nem lehet a világgal egy szintre állítani. Szenvednek a világért, annak bűne, sorsa, boldogsága miatt. A világ ünnepel; ők pedig félreállnak, a világ kiáltja: Örüljetek az életnek ―; ők pedig gyászolnak. Látják, hogy a hajó, amelyen ünnepi ujjongás tombol, már léket kapott. A világ haladásról, erőről, jövőről ábrándozik, a tanítványok a végről, az ítéletről, Isten országa megérkezéséről tudnak, amelyre a világ egyáltalán nem alkalmas. Ezért idegenek a tanítványok a világban, kellemetlen vendégek, békebontók, akiket elvetnek. Miért kell Jézus gyülekezetének a nép oly sok ünnepénél ― holott közöttük él ― kívül maradnia? Vajon már nem érti embertársait? Talán az embergyűlölet és megvetés rabjává lett? Senki sem érti jobban embertársait, mint Jézus gyülekezete. Senki sem szereti jobban embertársait, mint Jézus tanítványai ―, éppen ezért maradnak kívül, éppen ezért szenvednek. Rendkívüli jelentőségű és szép, hogy Luther a görög szót itt „szenvedés-hordozó”-val fordítja. A hordozásról van ugyanis szó. A tanítványi gyülekezet nem rázza le a szenvedést, mintha semmi köze sem lenne hozzá, hanem hordozza azt. Éppen ezzel tanúskodik embertársaival való összetartozásáról. Ugyanakkor ezzel az is kifejezésre jut, hogy a gyülekezet nem keresi önkényesen a szenvedést, nem vonja ki magát makacs világmegvetéssel, hanem hordozza, amit rámérnek, és ami Jézus Krisztus követésében jut neki. Végül pedig Jézus tanítványait a szenvedés nem teszi porhanyóssá, szétmorzsolhatóvá, keserűvé, úgy, hogy miatta összetörnének, mert sokkal inkább annak erejében tűrik el azt, aki őket hordozza. A tanítványok a rájuk mért szenvedést egyedül annak erejével hordozzák, aki a kereszten hordoz minden szenvedést. A szenvedés hordozójaként a Megfeszített közösségében járnak. Idegenként annak erejéből élnek, aki a világ számára annyira idegen volt. Ez a vigaszuk ― jobban mondva ― ez a vigaszuk a Vigasztalójuk (v.ö. Lk 2, 25). A jövevények gyülekezete a keresztben talál vigasztalást, abban, hogy arra a helyre kényszerül, ahol Izrael vigasztalója vár rá. Így örök hazáját a megfeszített Úrnál találja meg, itt és az örökkévalóságban.

„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Nem védi saját jog ezt az idegen gyülekezetet a világban. Nem is igénylik, mert a szelídek azok, akik Jézus kedvéért minden saját jogukról lemondva élnek. Ha szidalmazzák őket, csendben vannak, ha erőszakosak velük, azt is tűrik, ha félrelökik őket, kitérnek. nem pereskednek jogaikért, ha jogtalanság éri őket, nem okoznak feltűnést. Nem ragaszkodnak saját jogukhoz. Minden jogot egyedül Istenre hagynak: non cupidi vindictae (nem vágynak megtorlásra) ― hangzik az óegyházi magyarázat. Ami Uruknak járó jog, az az ő joguk is. Csak az! Minden szóban, minden mozdulatban az válik nyilvánvalóvá, hogy nem erre a földre tartoznak. Hagyjátok meg nekik a mennyet ― mondja szánakozva a világ ―, ők odatartoznak.8 Jézus azonban azt mondja: Ők öröklik a földet. A föld ezeké a jogfosztottaké és tehetetleneké. El kell, hogy veszítsék azok, akik most erőszakkal és jogtalansággal birtokolják, és akik itt teljesen lemondtak róla, akik a keresztig menően szelídek voltak, azok fogják uralni az új földet. Itt nem Isten e világon belül történő büntető jellegű igazságszolgáltatására kell gondolni ― ahogyan Kálvin teszi ―, hanem arra, hogy amikor eljön a mennyek országa, akkor megújul a föld arculata, és Jézus gyülekezetének földje lesz. Isten nem mond le a földről. Ő teremtette. Fiát a földre küldte. Gyülekezetét a földön építette. Így a

8 Julianus császár írja gúnyosan 43. levelében, hogy csak azért kobozza el a szegények javait, hogy azok szegényen mehessenek be a mennyek országába.

kezdet már ebben az időben elindult. Jeladás történt. A tehetetlenek már itt kaptak egy darab földet, övék az egyház, annak közössége, javai, ― fivérek és nővérek, keresztig történő üldöztetések közepette. De a Golgota is egy darab föld. A Golgotáról kiindulva ― ahol a legszelídebb halt meg ― kell megújulnia a földnek. Amikor eljön az Isten országa, akkor a szelídek birtokolják a földet.

„Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” A követők nem csak a saját jogukról, hanem még a saját igazságukról is lemondva élnek. Semmilyen saját dicsőségük nincs abból, amit tesznek és áldoznak. Igazságuk sem saját, sem Isten földön levő igazsága ― másként nem lehet, mint az érte való éhezésben és szomjazásban: Mindenkor Isten eljövendő igazságára néznek, de ők maguk nem tudják azt megteremteni. Jézus követői éheznek és szomjaznak az úton. Minden bűn megbocsátását és teljes megújulást, a föld újjálételét és Isten tökéletesebb igazságát kívánják. Még beborítja őket a világ átka, még rájuk nehezedik a világ bűne. Annak, akit követnek, elátkozottként kell meghalnia a kereszten. Utolsó kiáltása az igazság iránti kétségbeesett vágy: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? A tanítvány azonban nem feljebbvaló Mesterénél. Őt követik. Boldogok, mert övék az ígéret, hogy meg kell elégíttetniük. Igazság lesz a részük, nem csak szavakban, hanem testileg is jóllaknak vele. Az élet kenyerét kell enniük Urukkal az eljövendő vacsorán. Emiatt a jövőbeli kenyér miatt boldogok: Mert hiszen ez a kenyér már jelen van számukra. Minden éhségük közepette velük van az élet kenyere. Ez a bűnösök boldogsága.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Ezek a nincstelenek, ezek a jövevények, ezek a tehetetlenek, ezek a bűnösök, ezek a Jézust követők, Jézussal élve a saját méltóságukról is lemondanak, mert irgalmasok. Nem elég nekik a saját nyomorúságuk, a saját nélkülözésük, hanem részt vállalnak más nyomorúságában, más megaláztatásában, más vétkében. Ellenállhatatlan szeretet él bennük a jelentéktelenek, a betegek, a nyomorultak, a megalázottak, az erőszakot, jogtalanságot szenvedők és kitaszítottak iránt, minden iránt, ami gyötrődik és aggódik. A bűnbe és vétekbe zuhantakat keresik. Nem lehetséges olyan nagy baj, oly szörnyű vétek, hogy az irgalom le ne hajolna hozzá. Az irgalmas saját tisztességét ajándékozza a megszégyenültnek, és magára veszi annak szégyenét. Vámszedők és bűnösök között található, készségesen hordozza társaságuk szégyenét. Az ember legfőbb értékét, a saját méltóságukat és tisztességüket adják oda, és irgalmasok. Csak egy méltóságot és tisztességet ismernek: Uruk irgalmasságát, egyedül ebből élnek. Ő nem szégyellte tanítványait, emberek testvérévé lett, hordozta szégyenüket, egészen a kereszthalálig. Ez Jézus irgalmassága, a Megfeszített irgalmassága, a hozzá kötöttek egyedül ebből akarnak élni. Minden saját tisztességüket és méltóságukat feledteti velük ez az irgalmasság, és arra indítja őket, hogy egyedül a bűnösök közösségét keressék. Ha most szégyen nehezedik is rájuk, akkor is boldogok. Végül irgalmasságot nyernek. Egy napon maga Isten hajol le mélyen hozzájuk, és személyesen veszi el bűneiket és szégyenüket. Saját tisztességét adja nekik, és maga veszi el gyalázatukat. Isten számára dicsőség lesz az, hogy a bűnösök szégyenét hordozza, és hogy saját dicsőségébe öltözteti őket. Boldogok az irgalmasok, mert az Irgalmast nevezhetik Uruknak.

„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” Ki a tiszta szívű? Egyedül az, aki teljesen Jézusnak adta szívét, hogy egyedül Ő uralkodjék benne: Az, aki nem szennyezi be a szívét sem saját gonoszságával, sem saját jótetteivel. A tiszta szív a gyermek gyanútlan szíve, amely nem tud jóról és rosszról; Ádám elbukás előtti szíve, az ilyen szívben nem a lelkiismeret, hanem Jézus akarata uralkodik. Jézus igéje szerint annak tiszta a szíve, aki a saját jóságáról és gonoszságáról, a saját szívéről lemondva él, aki így a bűnbánat állapotában van, és egyedül Jézuson csüng. A szív tisztasága itt ellentétben áll minden külsődleges tisztasággal, még magának a jó szándéknak a tisztaságával is. A tiszta szív jótól és rossztól független, teljesen és osztatlanul Krisztushoz tartozik, egyedül rá néz, aki elől megy Istent egyedül az látja meg, aki ebben az életben egyedül Jézus Krisztusra, Isten Fiára nézett. Az ilyen ember szíve szennyes képektől szabad, saját sokféle vágya és szándéka nem rángatja ide-oda. Az ilyen szívet teljesen Isten szemlélése foglalja le. Isten azt látja meg, akinek a szíve Jézus Krisztus képének tükre lett.

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten Fiainak neveztetnek.” Jézus követői a

béke képviseletére kaptak megbízást. Amikor Jézus elhívta őket, megtalálták békéjüket. Jézus a békéjük. Most viszont azt hallják, hogy nem elég, ha békéjük van, hanem békét is kell teremteniük.9 Ezért lemondanak az erőszakról és a lázadásról. Krisztus ügyét ezekkel soha nem segítették elő! Krisztus országa a béke országa, és Krisztus gyülekezete béke-köszöntéssel köszönt. Jézus tanítványai azáltal becsülik meg a békét, hogy inkább maguk szenvednek, semhogy a másiknak szenvedést okozzanak, megőrzik a közösséget, ahol a másik szétrombolja, lemondanak az önérvényesítésről ―, és eltűrik a gyűlöletet és jogtalanságot. Így a rosszat jóval győzik le: isteni béke létrehozói a gyűlölet és a háború világának kellős közepén. Békéjük azonban sehol nem lesz nagyobb, mint ott, ahol a gonoszsággal való találkozáskor békét tanúsítanak, és készek miatta szenvedni. A béketeremtők Urukkal hordják a keresztet, mert Jézus a kereszten szerezte meg a békét. Mivel így Krisztus béke-művébe lettek bevonva, az Isten Fiának művéhez hívattak el, ezért Isten fiainak nevezik őket.

„Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.” Nem Isten igazságáról van itt szó, hanem Jézus tanítványainak igaz ügy miatti10, az igaz ítélet és cselekvés kedvéért történő szenvedéséről. Ítéletben és cselekvésben különböznek a világtól azok, akik Jézust a vagyonról, boldogságról, szerencséről, jogról, igazságról, tiszteletről, erőszakról való lemondásban követik: Botránnyá lesznek a világ számára. Ezért fogják üldözni a tanítványokat az igazság miatt. Szavuk és cselekedetük jutalma a világ részéről nem elismerés, hanem elvettetés. Fontos, hogy Jézus ott is boldognak nevezi tanítványait, ahol azok nem közvetlenül nevének megvallása, hanem egy igaz ügy miatt szenvednek. Ugyanabban az ígéretben részesülnek, mint a szegények. Hiszen üldözöttként velük egyenlők.

Itt a boldogmondások végén vetődik fel a kérdés, hogy tulajdonképpen hol marad még hely ilyen gyülekezet számára ebben a világban. Világossá vált, hogy számukra csak egy hely adódik, mégpedig ott, ahol a legszegényebb, legsúlyosabb megpróbáltatásoknak kitett személy található, azaz a golgotai kereszten. A boldognak mondottak gyülekezete a Megfeszített gyülekezete. Vele vesztett el mindent, és Vele talált meg mindent. A kereszt felől hangzik most: Boldogok, boldogok! Most azonban Jézus kizárólag azokhoz beszél, akik ezt fel tudják fogni, a tanítványokhoz, ezért a közvetlen megszólítás: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok azért, hogy jutalmatok bőséges lesz a mennyekben, mert így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” „Miattam” ― a tanítványokat éri gyalázat, de magát Jézust találják el vele. Reá hull minden, mert miatta gyalázzák őket. Ő a felelős. A tanítványok boldogságát, amely a Jézussal való közösségükben adott, csak megpecsételi a gyalázó szó, a halálos üldözés, a gonosz megszólás. Hiszen nem lehet másként, mint hogy a világ ezeken a szelíd idegeneken tombolja ki magát, szóval, erőszakkal, rágalmazással. Túl fenyegető, túl hangos ezeknek a szelíd idegeneknek a hangja, túl türelmes és csendes a szenvedésük. Túl hangosan szól Jézusnak ez a tanítványi serege szegénység és szenvedés által a világ jogtalanságairól. Ez az, ami halálos! Miközben Jézus hív: Boldogok, boldogok ― a világ üvölti ― el velük, el velük! Igen, el velük! De hová? A Mennyek Országába! „Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges lesz a mennyekben.” Ott állnak a szegények az örömök csarnokában. Isten saját kezével mossa le a sírókról az idegenség könnyeit. Ő csillapítja vacsorájával az éhezőket. Megdicsőülve állnak ott a megsebzett és megkínzott testek, és a bűnnek és bűnbánatnak ruhája helyett az örök igazság fehér ruháját viselik. Ebből az örök örömből már itt eljut egy kiáltás a kereszt alatt álló követők gyülekezetéhez: Jézus hívása: Boldogok, boldogok!

(JOHN STOTT: A Hegyi beszéd. Harmat):

9 Az e*rhnhpoioiv-nak kettős értelme van. Luther saját magyarázata szerint sem csak passzívan értendő a „békére készséges”. Az angol fordítás „peacemaker” (békeszerető) egyoldalú, és egynémely félreértelmezett keresztyén kativizmusra adott alkalmat.

10 Vedd figyelembe a névelő hiányát!

(KARÁCSONY SÁNDOR: A Hegyi beszéd. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya):

(FREDERICK NEUMANN: Az új szív. A Hegyi beszéd magyarázata. Kálvin Kiadó):

(REISINGER JÁNOS: Jézus boldog-mondásai. Bibliaiskolák közössége):

(GYÖKÖSSY ENDRE: A növekedés boldogsága ― Elmélkedések Jézus boldogmondásairól. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya):

Növekedés

Nem találkoztamhosszú életem és lelkigondozói szolgálatom alatt olyan emberrel, aki valamilyen lelki görcstől, komplexustól szenvedve boldog lehetett volna. Legkevésbé a kisebbrendűségi érzés áldozata — az még zsugorodott is lélekben, olykor testben is.

Be sok halálig és halálba zsugorodó ember él közöttünk!Egyre inkább nyomasztott, foglalkoztatott ez, mert naponként találkoztam vele. Kerestem rá a

megoldást, a szent panáceát, a csodagyógyszert.Ugyanakkor a jézusi boldogmondásokat tanulmányoztam, eközben leltem a gyógyulás titkára.

Gondolom, nem én bukkantam rá először. Ám mindenkinek mindenre magának kell rátalálnia, hogy az szá-mára életalakító élménnyé lehessen.

Életem közepén léptem be igazán az éltető csöndbe és fedeztem fel a bennemaradás misztériumát. Ebben a csöndben kezdtem Jézus boldogmondásait sorról sorra végigelmélkedni. Valahogy úgy, ahogyan szabolcsi nagyanyám a maga hite szerint pergette végig átszellemült arccal, kertje eldugott szögletében — az olvasóját.

Egy ilyen elmélyült végiggondolás során döbbentett rá a Lélek, hogy a boldogmondások, nem különálló ‘gyöngyszemek’, amelyeket Máté tetszés szerint ‘fűnőtt föl’ evangéliumában, hanem sorrendjében fel nem cserélhető, tökéletes egység, amelyben el van rejtve a tanítvánnyá növekedés misztériuma.

Ezt a megértett titkot szeretném e könyvecskémben továbbadni. A boldog növekedés titkát; mondhatnám így is — a növekedés boldogságáét. Azt is, hogy ez a boldogság tökéletesen más, mint Horatius ‘carpe diem!-je’, a mindennap leszakítható virágé.

Több, minta gond és a szomorúság nélküli állapot, vagy éppen a boldogulás öröme, amely ha olykor ránk köszön — máris eltűnik.

Más, mint az apró örömök összegyűjtött gyurmája, amely minél nagyobb, annál olcsóbb s mielőtt összeállna — elporlad.

Más, mint Juhász Gyuláé:

„Mindnyájan a boldogságtrónörökösei vagyunk,és mindnyájan száműzöttek.”

Nem vagyunk azok, hanem örökösök, és az ÚRban növekedők — s ezért — boldogok.

A boldogság az életnövekedésének termékeMt 5,2; 3a.

„Ő pedig megszólalt és így tanította őket:‘Boldogok…’ ”

Egyszer kérdőívet osztottam szét az ifjúsági bibliaórán. Szerettem volna jobban ismerni őket, ezért a kérdésekre névtelenül is válaszolhattak. Az egyik kérdés így hangzott: Mi akarsz lenni? — Megvallom, válaszként én valamiféle életpályára gondoltam. Legnagyobb meglepetésemre több mint fele ezt a választ adta: boldog. Ez azt jelentette: bármilyen pályán, csak boldog. Eszembe jutott KARINTHY, aki azt vallotta: Az emberek nem egészségesek, hanem boldogok akarnak lenni, és B. BRECHT:

„… anyánk nem a kínraSzült minket juss szerint.Boldognak élni — csak erreJöttünk esküdni mind ….”

De van-e ember, aki ne szeretne boldog lenni? Ha ez nem volna olyan központi kérdésünk, Jézus nem a boldogmondásokkal kezdené a Hegyi Beszédet. Szeretném tisztázni a boldog szót, mint fogalmat a gyakorlati életből eredeztetve.

Úgy tapasztalom, és nálam tapasztaltabbaktól is úgy tanultam, hogy háromféleképpen törekszik az ember boldogságra. Mégpedig aszerint, hogy hogyan viszonyul az élethez a halállal szemben.

— Vannak, nem is kevesen, akiknek az élet nyűg, tévedés, börtön. Nem egy fiatal a szülei szemére vetette: miért nemzették, szülték őket a világra, amikor annak nagy része szenvedés és a végén úgyis meg kell halniok. Mintha erről vallana a 90. zsoltárunk is: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (10. v.) Vagy SOLON, a görög bölcs: „Boldog a földi lakó nem lesz soha; küzd nyomorogva mind ki halandó lény … Vagy: Senkiről ne mondd, amíg él, hogy boldog, legföljebb azt, hogy szerencsés…”

Kelet nagy vallásalapítója, BUDDHA a is szenvedésnek tartja az életet, amiből jobb minél előbb kikerülni. Tanítása ennek a kikerülésnek a menetrendje.

Aki így gondolkodik az élet felől, annak nagyobbára az az egész életszemlélete: jobb ülni, mint állni, s jobb feküdni, mint ülni, és még jobb aludni, mint ébren lenni, de legeslegjobb volna nem lenni. Hiszen úgyis az a vég.

Azok számára, akik így viszonyulnak az élethez, a boldogság (ha már valamiképpen mégis lenniök kell) a nyugalom. Csak semmi izgalom, kockázat, semmi erőfeszítés, minél kevesebb kapcsolat a külvilággal, az emberekkel! Minél mozdulatlanabb és nyugalmasabb az élet, annál jobb, mert így a halál felé sem látszik mozdulni, s ez a nyugalom, ez a mozdulatlanság a boldogságuk.

— Az emberek másik csoportja éppen ellenkező módon érez, gondolkodik. Ha már meg kell halni, akkor élvezzük ki az élet minden percét, még akkor is, ha ezzel gyorsabban közeledik a vég. Mindig a maximális fordulatszámon kell élni — mondta egyszer egy autós — én teljes sebességgel utazom végig az életem. Amíg lehet, mindenütt ott kívánok lenni, mindent látni és hallani akarok, mindenben részt szeretnék venni, amiben csak lehetséges. Az életem minden pillanatát ki akarom használni és élvezni. Ha úgy érzem, hogy valakit vagy valamit elmulasztottam, kimondottan lelkiismeret-furdalásom van.

Nos, az életet így kihasználó, kizsákmányoló emberek akkor boldogok, ha habzsolhatják az életet. Számukra ez a boldogság.

Aki azonban nyitott szívvel és befogadó lélekkel végigolvasta az evangéliumot, annak derengeni kezd egy alapvető jézusi életigazság: az élet ajándék. Tehát többet ér lenni, mint nem lenni. De ezt a létet, ezt az életet kár fölhabzsolni, mást is lehet vele kezdeni: növekedni lehet a létben. Amíg növekszik s növekedve tágul (lelki-szellemi értelemben), ez a növekedve-tágulás boldogságot termel. Ahogy a növekvő, táguló koronájú gyümölcsfa gyümölcsöt terem, úgy a szellemi-lelki növekedés terméke a boldogság.

A mozdulatlanságba vagy habzsolásba menekvők csak boldogságpótlékkal ámítják magukat. Az élet csak akkor lehet boldog és éppen azért boldog, mert növekszik és tágul, és így gazdagodik.

Amikor az életről szólok — mindvégig — nem csak az Újszövetség eredeti görög szövegének biosára, biológiai életére gondolok, hanem az ősi szöveg ‘dzóé’-jára. A Lélek által is született emberére. Ám ez az élet a testi életre visszahat. Megszenteli a biológiai életünket is.

De gondoljuk tovább ennek a növekedve-táguló létnek, életnek a menetét.Mert ha szabad így fogalmaznom: van menetrendje is.

1. Az első lépés, mozdulat a növekedés, a tágulás felé: az ÉN-né válás. Tudvalevő, hogy a kicsi gyermek, amíg beszélni tanul, egy ideig harmadik személyben beszél magáról: Erzsike szereti anyukáját — Erzsike jó kislány —. Micsoda öröm, micsoda lelki-szellemi növekedés, amikor ÉN-né válik és azt mondja már: Szeretem anyukámat. Mennyire élvezi ezt a még kicsi, de növekvő, táguló ÉN-t! Annyira, hogy az első dac-korszaka jelzi ezt. Hiszen szüntelenül próbálgatja, meddig ér az én-je, akarata. Meg kell tapasztalnia, hogy növekedése és határa mindig mások én-jébe, akaratába ütközik. Ám ez az önállóvá lett ÉN lassan körülhatárolódik és megnyugszik.

2. Ezután a gyermekkor szokásos Én-es, önös, önző korszaka után következik a Te felfedezése. Amikor áttörik az ÉN láthatatlan fala, és fölfedezi, úgy igazán, élményszerűen a TE-t. Talán éppen az első gyermek-, vagy tiszta diákszerelemben. Ilyenkor szeret először a gyermek vagy a diák valakit jobban önmagánál. Ekkor növekszik önmaga fölé, a TE felé. Majd mindinkább fölfedezi ez a növekvő, táguló én, hogy önmagában nem elég. Ember, emberek kellenek embersége átéléséhez. Csak bennük, velük, általuk tud tovább növekedni, többé lenni, s ez öröm. Majd fölfedezi, akár nő, akár férfi, hogy csak a másik nemmel kiegészítve egész ember. A boldog házasság titka az együttnövekedés, éveken, évtizedeken át, s ennek átélése öröm, boldogság. Együttnövekedésük terméke — a boldogságuk.

Milyen szépen fejezi ki VÁCI MIHÁLY ennek az együttműködő, sőt az égre tágulásnak az örömét, boldogságát:

Még alig emelkedő gondolatnakvagyunk mi egy-egy szárnya.Lehullana ez az égre szálló madár,ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekbennem szállhatunk, csak mind a kettenszívverésnyi pontosegyütemben.

Szállj hát velemegy-rezdülésű szárnycsapással.Hullongó tollak voltunk egyedül,— szárnyak lettünk egymással.

(Két szárny)

3. Gyakran eközben történik meg a nagy fordulat, hogy valaki nem marad a mozdulatlanság, vagy a habzsolás boldogság kergetője, hiába keresője. Amikor valaki magányos, vagy ha többen azok, s ezt az állapotukat felfedezik, csak úgy tudnak valóban emberré növekedni, ha van embermintájuk. Akire úgy nézhetnek, gondolhatnak: Íme az ember. S én, s mi olyanok szeretnénk lenni. Ekkor történik, történhet meg az előbb őket ‘felfedező’, megszólító és új életre (dzoé) elhívó Jézus Krisztus viszontfelfedezése. Ő az! Ő a prototípus. Az Ember: az Embernek Fia. Ilyenkor szakad át az ÉN-TE-n túli növekedés! A szellem és a lélek szinte kozmikus tágulása már ez. Aki átélte, tudja, milyen hallatlan öröm volt és boldogság az őt ‘felfedező’ és elhívó Jézus fölfedezése. Az, hogy Jézusban való növekedésének mellékterméke a boldogsága.

4. De az, aki Jézusban növekedik, Benne, az ÚRban növekedve él, hamarosan rádöbben, hogy Jézus lénye (élete és Igéje) szüntelen túlutal önmagán. Nem engedi, hogy Nála, az Ő-nél megrekedjünk. Nem engedi, hogy most már Benne élvezzük az új élet mozdulatlanságát. Nem tűri azt sem, hogy Őt habzsoljuk, s megrekedjünk az Ige, vagy a prédikáció hallgatásánál. Mert Ő valóban boldoggá akar tenni bennünket, s ez csak ennek a növekedésnek következménye, terméke lehet. Ezért felfedezteti velünk az ők-et, az Embernek Fia az emberek fiait és feléjük nyitja ki, növeli, tágítja életünket, szüntelen szolgálatba állit, az emberek fiai szolgálatába. Így humanizálja, másokkal megosztva és növelve ad rangot, értelmet boldogságunknak. Jézus lénye tulajdonképpen szüntelen tördeli bennünk az ÉN és a TE falát a MI felé. Az emberiség nagy családja felé. Így növel bennünket szüntelenül és pontosan ez a szüntelen növekedés a boldogság. A növekedés, a mások felé nyitás különös terméke ez.

Sokan vannak, akiknek az így kitágult életörömébe már beleférnek az állatok, a madarak, a bogarak, a virágok, a Nap, a Hold, a csillagok, az egész mindenség, mint ASSISI FERENCébe, TOLSZTOJéba, vagy SCHWEITZER ALBERTébe. A kozmikus Krisztus felismerésének hallatlan öröme, boldogsága is ez. (Kol 1,16-17.) Maga a boldogság, ami tulajdonképpen már nyitás a kis élet felől a nagy Élet felé. A halál legyőzése. A megkezdődött örökélet öröme.

Miért állítom ezt?Azért, mert sokáig azt hittem, hogy a Hegyi Beszéd boldogmondásai önálló gyöngyszemek. Életem

közepén fedeztem fel csak, hogy a növekvő élet jézusi menetrendje a 0 (nulla) ponttól az Én-ig, az én-től a te-ig, a te-től az ő-ig, az ő-tőt a mi-ig, s mindez Őérette. A növekedés sokirányú kinyílásának a ráadása — a boldogság. A növekedő, a kinyíló élet termeli a boldogságot.

Növekedés 0 (nulla) pontrólMt 4,23-25; 5,1-3

1. „Azután bejárta egész Galileát, tanított zsinagógáikban, és hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében. El is terjedt a híre egész Szíriában és hozzá vittek minden szenvedőt, aki különféle betegségekben és kínokban gyötrődött, megszállottakat, holdkórosokat és bénákat, és meggyógyította őket. Nagy sokaság követte őt Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról.”

„Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre és amint leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket:

[1] Boldogok, akik szegények lelki értelemben, mert övék a mennyek országa.”Olvastuk: „Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre.” Ezzel Jézus tulajdonképpen kiiktatja a csak testi nyavalyáikból gyógyulni akarókat és a szájtátikat.

A Hegyi Beszédet nem a „karzat”-nak szánta, hanem tanítványainak: életprogramot hirdet nekik. Nyilván nem a tizenkettőnek, hanem szélesebb tanítványi körnek. Ezt cselekszi velünk is most.

Hogy valóban legfontosabb tanításai tömörülnek ebben a beszédben, azt a nyitány két nyomatékos szavacskája és egy igealak árulja el.

Az egyik jelentős szó ez: leült. Jézus korában a rabbik, ha valami igen fontos tanítást akartak adni, előbb leültek. (A pápák is ülve olvassák fel enciklikáikat.)

Ez az egyetlen szócska arról beszél, hogy itt Isten országáról van szó, Isten királyi uralmának trónbeszéde hangzik el.

A másik jelentős kifejezés: Ő pedig megszólalt… Ezt a kifejezést az Újszövetség csak akkor használja, ha valakinek a szájából valami rendkívül fontos hangzik el. Így szólalt meg Fülöp, mielőtt megkeresztelte a szerecsen főembert, hirdetvén neki Jézust, vagy Péter, amikor kijelenti Cornelius századosnak: Isten nem személyválogató, a pogányok is kedvesek előtte.

Igen jelentős az is, hogy a „tanította őket” az eredeti szövegben olyan igealakban áll, amely gyakori, megismételt cselekvésre utal. Tehát, amit a hegyen tanít Jézus, az nem egyszer hangzik el, hanem újra és újra elmondja tanítványainak, mint tanításának, életprogramjának magját, lényegét. Ez két évezred után is érvényes.

Gondoljunk egyszer arra is, mit várhattak ott fenn, a hegytetőn a tömegből kiemelt, kihívott tanítványok, milyen beszédet vártak Mesterüktől, amikor megszólalt.

Nyilván prófétai szót. A megszokott prófétai, kemény beszédet az elfajzott, romlott, parázna nemzetségről, s a közelgő ítéletről. Vagy affélét, amilyet nem is olyan régen még Keresztelő Jánostól hallottak a pusztában: „Térjetek meg, mert a fejsze már a fák gyökerére vettetett.” Szinte látni őket, magukba roskadtan, verejtékező homlokkal és izzadó tenyérrel. Most, most dörren rájuk az ítélet szava, s talán lelkük mélyén máris, eleve igazat adnak neki.

S akkor, nyolcszor egymás után, elhangzik ez a szó:

BOLDOGOK!

Mivel Jézus arámul beszélt, nyilván ezt a szót használhatta nyolcszor egymás után:  ’asré. Ebben a szóban pedig nemcsak megállapítás van, hanem felhívás is: jelenre, jövőre egyaránt. Mintha valaki a éhezőnek azt mondaná: „Éhes vagy?”, de máris hívná asztalához. — „Boldogtalan vagy? — Jöjj, kövess engem, és boldog leszel.” Ez feszül ebben a nyolcszor elmondott arám szóban. Ezért a boldogmondások önmagukban érvénytelenek és megvalósíthatatlanok, csak Jézussal együtt és az Ő követése közben válnak igazságokká. Életté. „Jó dolgod lesz” (szó szerinti fordításban), azaz boldog leszel, ha megérted és velem

együtt cselekszed ezeket. A magam életformájának, boldogságomnak titkát árulom el nektek. Jöjjetek: éljük meg ezt együtt! Éljetek velem!

Az Újszövetség görög makarios szava meg arra utal, hogy nem akármilyen boldogságot ígér Jézus. Arisztotelésztől kezdve Pál apostolig, lényegében ez az „istenek” boldogságát, vagy az isteni boldogságot jelenti, amely minden változástól és körülménytől független.

Az ember rendszerint kétféleképpen véli megtalálni boldogságát. Van, aki akkor boldog, ha mozdulatlan az élete. Csöndben, békében, elhúzódva mindentől és mindenkitől élhet, s van, aki az élet habzsolásában találja meg.

Mindkét ún. boldogság tulajdonképpen menekülés a halál zsákutcájába. Az egyik megállítaná az életet, a másik siettetné.

Jézus a hegyen új utat mutat a boldogtalanul boldogságot hajszoló embernek úgy, hogy közben Ő maga az út. Megtanítja tanítványainak, majd menet közben bemutatja nekik, sőt meg is cselekszi velük, hogy a boldogság, az igazi, az isteni boldogság a növekvő, a kiteljesedésig táguló élet terméke.

Ezért a nyolc boldogmondás nem különálló gyöngyszem, hanem a növekvő élet jézusi, isteni menetrendje, a 0 pontról a teljes kiteljesedésig, az isteni boldogságig, mely az örök életbe visz.

Mert Jézusnak ez a tanítása tulajdonképpen első csodája, csodás tette. Ebbe akar most is beölelni bennünket, ebben a csodában részesíteni. Kövessük őt egész lényünkkel. Hiszen ki az közülünk, aki ne szeretne valóban boldog lenni? Ami több, mint az apró örömök összegyurmálása. (Egyébként soha nem állnak össze.) Csak a Nagy Öröm: a boldogság bomlik kis örömökké; mint a Nap sugara — szivárvánnyá.

Azt állítottam : a boldogság a növekedő, a kiteljesedő élet terméke. Ez az élet termeli valójában a boldogságot. Ez a növekedés, tágulás lényegében a 0 pontról indulhat el.

Ezért kezdi Jézus a 0 pontról:„Boldogok akik szegények lelki értelemben, mert övék a mennyek országa.”Valaki egyszer azt mondta, hogy Jézus azoknak való, akiknek „hiányzik valami”. És a fejére

mutatott. Mutathatott volna a szívére is. Mindegy. Ne tiltakozzunk ez ellen sem. Neki is igaza van. Valóban: Jézus ezeknek is való. Ő mindenkinek való. Ő a való. A gyógyító, megoldást adó valóság!

Ne tagadjuk, hogy így is igaz. Jézus azoknak is való, akiknek „hiányzik valami”. És hadd merjem megkérdezni: melyikünknek nem hiányzik valami? Életünk egy-egy tragikus 0 pontján.

Pontosabban az a tragédiánk, hogy nem tudjuk, vagy nem merjük bevallani, hogy 0 pontra érkezett az életünk: zsákutcába. Már nem segít a mozdulatlanság boldogsága, már csömörbe fulladt a habzsolás boldogsága is.

Csak egyetlen kiút van ilyenkor, maga az Út! (Jn 14,6) És a 0 pont beismerésével, elismerésével kezdődhet, s ezekre is vonatkozik, hogy boldogok, mert beismerték a 0 pontot, lelkük szegénységét, lelki szegénységüket, a lelkükben szegénységüket. Ez a beismerés már a Szentlélektől ihletett látás. Így is mondhatnám: kilátás a zsákutcából. Kilátás a 0 pontról fölfelé.

Jézus a szegény szót ezzel az arám szóval mondhatta: ani. Ez azt jelenti az Ótestamentumban semmije sincs, „csak” Istene van. Már senkitől sem függ, csak Istentől, s ezért valójában független. Csak innen kezdődhet el az út fölfelé. Innen növekszik, tágul az élet, amelynek terméke a boldogság. Ezért mondja Jézus boldogoknak az életük 0 pontján az Istent felfedezőket.

Az Újszövetség görög ptochos szava is erre utal. Ilyen szegénynek mondja Jézus Lázárt Ábrahám kebelén. Ilyen szegénynek azokat, akiket az útszélről hív be a gazda a nagy lakomára. Életük 0 pontjáról a terített asztalhoz.

Felejthetetlen számomra az a vallomás, ami egyszer, egy valamikor életet habzsoló, boldogságkergető szájából hangzott el: Amikor tökéletesen megundorodtam magamtól és az élettől is, s már-már kész voltam arra, hogy végezzek magammal és az élettel, akkor egy átgyötrődött éjszakán találkoztam Istennel… Mintha Adyt hallgattam volna:

Mikor elhagytak,Mikor a lelkem roskadozva vittem,Csöndesen és váratlanulÁtölelt az Isten.…

És, megvakultakHiú szemeim. Meghalt ifjúságom,De őt, a fényest, nagyszerűtMindörökre látom.

(Az Úr érkezése)

Látogatóm a maga 0 pontjára érkezését, lelki szegénységének történetét, s az ÚT-ra találását valahogy így fejezte be: … Engem azóta már nem lehet legyőzni, mert megadtam magam az Istennek. Nem lehet többé összetörni, mert akkor, azon a éjjelen tökéletesen összetörtem. Tulajdonképpen már megölni sem lehet, mert azon az éjjelen meghaltam. Meghaltam és feltámadtam. Azóta valóban boldog vagyok. Azon az éjjelen megtaláltam az elveszett Paradicsomot. Azóta is abban élek. Hogy mondja Jézus? „Övék a mennyek országa!”

Az Út, az egyetlen út fölfelé: lefelé kezdődik el. Sőt lent, egészen lent, a 0 ponton. Amikor magamról megvallom magamnak: szegény vagyok, koldus vagyok, üres a lelkem, mint az éhező koldus tenyere, de Te vagy: Istenem, az én gazdagságom és menedékem.

És erre a válasz ama Galileai hegyről: Boldogok…, Boldogok…

Növekedés ÉN-ig és a TE-igMt 5,4

2. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”

Kövessük tovább a növekedő, kiteljesedő életet. A második boldogmondásban azt hirdeti Jézus „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”

Egyszer valaki kijelentette: ő nem szereti a boldogmondásokat, mert ellentmondások sorozata. Hogyan lehet valaki boldog, ha sír?

Három kis szócskával szeretnék rámutatni: ez az ellentmondás is csak látszólagos. A három szó MÉG, ÚGY, IS.

1. A MÉG szócskát a pszichológus használná, ha őt kérnék: magyarázza meg ezt a boldogmondást. Azt hiszem, ő így oldaná fel, tenné a mai ember számára érthetővé:

Boldogok, akik MÉG sírni tudnak, mert őket MÉG meg lehet vigasztalni.Azért fordítaná így, mert praxisában egyre több olyan elsivárosodott lélekbe kell belenéznie, egyre

több olyan egzisztenciális vákuumban, a teljes létet betöltő semmiben szenvedő emberrel kell beszélnie, aki neki, és csak neki vallja be, hogy már régen nem érez senki iránt semmit. Még édesanyjuk koporsója mellett sem éreznek semmit. Pedig szerették. Ha egy-egy jóbarát gyászjelentését hozza a postás, maguk is szégyenkeznek, hogy riadtan állapítják meg magukról, első gondolatuk ez volt: Jaj, megint temetésre kell mennem és koszorút kell vennem. Ismét időm és pénzem pazarlódik.

Egyre inkább nő azoknak a száma, akik jóízűen falatoznak és szemük se rebben, míg a tv képernyőjén légikatasztrófa, vagy földrengés letakart áldozatai vacsorájuk ‘körítése’.

Egy lélekbúvár így diagnosztizálja ezt a jelenséget: Egyre nő azoknak a száma a világon, akik valahogy, valamiképpen elvesztették életük közepét. (Szívet is mondhatott volna.) Aztán így jellemzi őket: beszélnek töltés nélkül, vigadoznak öröm nélkül, vágyakoznak reménység nélkül, szerelmeskednek szeretet nélkül, házasodnak hűség nélkül, vallásoskodnak hit nélkül. Keseregnek könnyek nélkül, élnek — célok nélkül s céljaik vannak — élet nélkül.

Azt mondtuk erről az embertípusról: emberek a 0 ponton. Az a tragédiájuk, hogy nem tudják: a 0 ponton élnek. Fagyponton. Mélyen hűtött, hűdött lelkek. Mert nem tudnak sírni, nem is lehet őket megvigasztalni. Ezért lenne igaza, ha így fordítaná mai boldogmondásunkat egy pszichológus Boldogok, akik még sírni tudnak, mert őket még meg lehet vigasztalni.

Ezért soha ne mondjuk senkinek, hogy ne sírjon! Még azt sem: hívő ember nem sír, vagy nem siratja a halottját. Már csak azért sem, mert itt az eredeti szöveg a sírva-zokogva gyászolókról beszél.

Hiszen Ábrahám is sírva, zokogva siratja Sárát. Jóbnak is kibuggyannak a könnyei családja elvesztésének hallatára. Az első keresztyének is zokogva siratják meg az első vértanút, Istvánt.

Mélyen igaza van Dosztojevszkijnek. A Karamazov testvérekben egy egyszerű, hívő stareccel mondatja egy édesanyának, aki egyetlen gyermekét gyászolja, siratja: „Ne hagyd magad vigasztalni, csak sírj, asszony. De tudjad, amíg sírsz, gyermeked Isten angyala lett, lát téged, s örül könnyeidnek, és megmutatja azokat Istennek.”

Egyre több olyan embert ismerhetünk meg, akik éppen könnyeiken át emelkedtek ki életük 0 pontjáról. Olyanokat is, akik ezen a különös prizmán, könnyeiken át látták meg először saját szívüket és rendültek meg attól, amit ott megláttak. Így jutottak el én-ismerethez, megrendítő önismerethez. Ez volt életük, növekvő és táguló életük kezdete is. Ezért mondja Jézus ezeket a sírókat boldognak.

2. A második szócskánk ez volt: ÚGY.A gyakorlati teológus ezzel a szóval ilyen formán fordítaná mai boldogmondásunkat:Boldogok, akik ÚGY sírnak, hogy VAN Vigasztalójuk.Ismerjük be, valljuk be, hogy tőlünk nem igen telik vigasztalás. Magunktól, magunkból nem tudunk

vigasztalni. Mi csak kondoleálni, részvétet nyilvánítani tudunk. Sajnálatpirulákat kínálni, riadt, dadogó, motyogó félszavakkal, és méregdrága koszorúkat rendelni tehetetlenségünkben, amelyek nemegyszer a rossz lelkiismeret virágai, hogy azzal takarjuk le vagy el a halált. Olykor talán jobb volna, ha semmit sem mondanánk, mert ahol száz szó is kevés, ott egy szó is sok.

Ránk is vonatkozik, amit Jób mond kínjai felett bölcselkedő barátainak: „Rossz vigasztalók vagytok.”

De boldogok, akik úgy sírhatnak, hogy VAN Vigasztalójuk. Mert így nevezi János a Szentlelket: a vigasztalni tudó.

De másképpen vigasztal a Vigasztaló, mint mi! Olykor úgy kezd megnyugtatásunkhoz, hogy előbb fölkavar: bemutat önmagamnak. Mint Péterrel is cselekszi a főpap udvarán, amikor megtagadja Jézust; ám, amikor Péter már zokog önmaga fölött, el is kezdi benne a vigasztalást. Ez a vigasztalás majd a Genezáret partján fejeződik be, ahol Jézus Péter szeretetét kéri, és rábízza ‘juhait’.

Aki ilyen Péter módjára tud sírni önmaga fölött, az már újjászületőben van. Hiszen első, testi születésünk is sírással kezdődik, és legtöbbször második születésünk is, amikor már nem azért sírunk, mert lettünk, hanem afölött sírunk, akik voltunk. Aki így tud sírni, arra mondja Jézus: „megvigasztaltatnak”, mert aki könnyekre fakasztja, az meg is vigasztalja. Erre mondja Pál: „Az Isten szerinti szomorúság üdvösséget szerez”, ez pedig növekedés már az új életben és ez boldogságot terem.

Különös, hogy a megvigasztalás görög szava, amely ebben a boldogmondásban található, a klasszikus görögben mást is jelent. Minden bizonnyal a jézusi ‘paraklein’ szócskában benne rejlik a klasszikus jelentés is. Arisztotelész gyakran használja ezt, de mindig ilyen értelemben: áttüzesíteni, fellelkesíteni, a pislogó parazsat fellobbantani. Sőt, egy-egy görög írónál ezt is jelenti: mint volt ellenségét, szövetségesként, ünnepi lakomára invitálni.

Nos, így is vigasztal bennünket a Vigasztaló. Életünk pislogó parazsát lángra lobbantja, növeli, hogy égjen, világítson, melegítsen, boldogan lobogjon. Lelkével átlelkesíti, és igen, ünnepi lakomára hívja egykori ellenségeit, most mint szövetségeseit. Új szövetsége asztalához hív. Minket is. Vigasztaló asztalához hív újra és újra.

3. Végül van még egy szócskánk, amelyet így fordítanék:„Boldogok, akik úgy sírnak, hogy vigasztalnak IS.”Az a tapasztalatom, hogy nem egy testvérünk úgy került a gyülekezetbe, sőt az ÚR-hoz, hogy amíg

hozzátartozóját sírva, zokogva gyászolta, megállt mellette valaki közülünk gyászruhában, de megvigasztalt szívvel. Valaki, akinek volt Vigasztalója. Szüntelenül kiderül, vigasztalást adni nem, csak továbbadni lehet. Vigasztalni csak a Vigasztaló által megvigasztalt ember tud. Ez az egyetlen hiteles vigasztalás.

Helyénvaló talán itt és most, hogy magunkról is szóljak. Vagy inkább valljak. Mindig az a leghitelesebb, ami velünk és nem másokkal történt. Elmondom, hogyan lehettünk egyszer, feleségemmel együtt, akaratlanul vigasztalók. És hogyan lett valaki akaratlanul vigasztalóm a Lélek által.

Sok évvel ezelőtt Balatonszemesre készültünk feleségemmel egy konferenciára az akkori Kálvin téri lelkész, Muraközy Gyula meghívására. Azt a feladatot kaptuk, beszéljünk az „Istennek odaszentelt gyermekről”. Indulásunk előtt közvetlenül kaptuk a táviratot, hogy harmadik kislányunk szívét megoperálták egy bázeli kórházban, de az altatásból már nem ébredt fel. Ezzel a hírrel indultunk a

szolgálatba és tartottuk meg előadásunkat. A táviratról csak Muraközy Gyula tudott. Előadásunk után egy dermedt arcú, gyermekét gyászoló, feketeruhás asszony azt mondta nekünk: Könnyű maguknak odaszentelt gyermekről beszélni, maguknak még nem halt meg gyerekük. — Akkor szólalt meg Gyula bácsi nagyon halkan: Nekik ma halt meg a kislányuk. — Az asszony, aki évek óta könnytelenül, kiégetten gyászolta gyermekét, sírva fakadt és — megvigasztalódott. De a Vigasztaló vigasztalta meg.

Amikor ez után szép nagy fiunk a mentőautóban halt meg, ránk szakadt az ég. Egyetlen vigasztaló szó sem jutott el a tudatomig. Perben voltam Istennel. Akkor Izráelből érkezett egy levél, s abban egy igehirdetés a Róm 8,28-ból: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” Már-már ingerülten összegyűrtem, de aztán mégis elolvastam a levelet. Egy innen odavándorolt nagymama írta; megírta azt is, hogy két unokája, akikre ő vigyázott, kiszökött a házukból, eltévedtek egy narancsligetben, és éhenhaltak. Hetek múlva találták meg őket. Ez a Pestről kapott igehirdetés tartotta benne a lelket — írja. — Most elküldöm Magának — fejezte be levelét.

Elkezdtem olvasni, s rádöbbentem: az én igehirdetésem volt. Ezt az izraeli asszony se tudta, s az sem, aki neki küldte. Csak a vigasztaló Lélek és én. Akkor fölülről-belülről hallottam: A Szentföldről érkezett! Hidd ma is, amit akkor prédikáltál. S Annak, Aki ott ‘prédikált’.

Csak a megvigasztalt tud vigasztalni. Amíg vigasztal, kilép önmagából. Már nem önmagára gondol, régi életére, vagy gyászára, hanem a másikra. A TE-re, s az már növekedés, s ennek, csak ennek a terméke a boldogság.

Ezért boldogok, akik sírnak, s ezek a sírók, ezek a MÉG — ÚGY — IS sírók vigasztaltatnak meg.

Növekedés — erőbenMt 5,5

3. „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.”

Nem csodálkoznék, ha valaki azt állítaná, hogy-ez a boldogmondás így, hogy a szelídek öröklik a földet, csak valami kódexmásolói elírás lehet. Vagy nem is elírás, hanem valami hatalomra vágyó kódexmásoló tudatos fordítása, illetve ferdítése, és így került a Bibliába. Jézus biztosan itt is azt mondhatta, hogy a szelídek a mennyek országát öröklik. Ekkorát nem tévedhetett az a Jézus, aki mindennél jobban ismerte a való életet. Hiszen az ő korában sem a szelídek voltak a föld örökösei, hanem a légiók fegyverével uralkodó császárok. Azóta sem változott sokat a világ. A szelídeket szüntelenül félresodorták, sőt eltaposták.

Ennek a boldogmondásnak így, ahogy a Bibliában olvasható, ellentmond a biológia, amely azt tanítja: a gyöngék elpusztulnak és az erősek megmaradnak. A szelídség pedig gyöngeség. Ellene mond a hétköznapi tapasztalat kicsiben és nagyban. Bármely közösségben, legyen az a család, munkahely vagy állam: az erősek, a kemény léptűek, a határozottak, a kezüket ökölbe szorítani tudók vannak elől, és a szelídek hátul. Vagy sehol.

Ekkorát Jézus nem tévedhetett. Ez csak elírás lehetett a régi kódexekben.

Valóban az lenne?Mindenekelőtt tegyünk egy ellenpróbát. Előbb az ún. erősek boldogsága körül. Valóban boldogok

volnának az erős-erőszakosok? A durvák, a kegyetlenek? Meggyőződésünk és tapasztalatunk is, hogy minden erejük és hatalmuk ellenére boldogtalanok. Miért? Mert az emberek félnek tőlük. Ez valameddig még örömöt, boldogságot szerezhet nekik. Gondoljunk Zákeusra. De előbb-utóbb, mint neki is az eper fügefája alatt, amelyre fölkapaszkodott, rá kellett döbbennie, hogy csak hátakat lát. Izolált, gyűlölt, befalazott ember. Erre minden erőszakos embernek előbb-utóbb rá kell ébrednie. Ha belép egy szobába, elhallgatnak. Vagy felállnak és kisomfordálnak. Azoknak az arcán, akik bentmaradtak, mert bent kellett maradniok, kihunyt a mosoly. Ha nem, ez már nem a szív mosolya, hanem a fegyelmezetten idomított arcizmoké. Az az erős ember, aki erre rájön, nem boldog ember többé.

Boldogtalansága csak fokozódik, ha felismeri helyzetét, mert félni kezd. Most már ő fél. Fél, hogy elkaparintják tőle az ‘örökséget’, legyen az akár nagyobb íróasztal, akár luxusvilla, vagy magas állás,

egyszóval a hatalom. Egyre görcsösebben kapaszkodik bele, s ilyen görcsben senki sem boldog.Az ellenpróba első felét le is zárhatjuk: az erős-erőszakosok nem mondhatók boldogoknak.

Most térjünk vissza a boldogmondás ‘szelíd’ szavához. Az a baj, hogy mi másképpen értjük azt a szót, mint ahogy Jézus értette és mondta is. A mi szóértelmezésünk szerint a szelíd ember kicsit gyönge ember is. Így mondják: tutyi-mutyi ember. Szelídsége: csigaház. Vagy éppen fogás, trükk, ravaszdi fegyver.

FRANÇOIS MAURIAC egyik regényének a címe: A farizeusnő. Főalakját így jellemzi: „kitűnően értett ahhoz, hogy kegyeskedő szelídségével uralkodjék az embereken”.

A kenyérre kenhető, vagy éppen a szelídséget fegyvernek használó emberre mondaná Jézus, hogy boldog? Ezek lennének a föld örökösei? Semmiképpen.

Jézus a hegyen ezt a szót mondhatta: anav, s lényegében ennek a szónak belső tartalmát, jelentését adja vissza az Újszövetség itt található praysz (pra-üsz) görög szava is. Mindkét szó belső jelentése olyan grandiózus, dinamikával teljes, hogy alig fordítható le. Inkább csak körülírható. Mind-két szó olyan szelíd embert jelez, aki szüntelen Isten kontrollja alatt van, ott érzi magát, és éppen ezért jóakarattal figyeli embertársát.

Igen sokat segít a Károli által szelídnek fordított praysz görög szó megértésében a klasszikus görög irodalom is. Szinte kivétel nélkül mindig az erő szelídségét, az erős ember szelídségét jelezte ezzel a szóval. Olyan erős emberét, aki parancsolhatna, de kér. Aki üthetne, de nem üt. Aki megszégyeníthetne, de vigasztal. Aki leinthetne, de meghallgat. Aki ha haragszik is, nem magáért haragszik, hanem valami nagy ügyért. PLATON az Állam című írásában arra kéri az állam jövendőbeli vezetőit, hogy ilyen prayszok, ilyen szelídek legyenek.

Nos, ilyen szelíd volt Ábrahám, aki átengedte Lótnak a választást, és Lót azt hitte, a jobbik részt, a jobbik földet választja. Ám Sodomát és Gomorát választotta. Így lett a megígért föld örököse Ábrahám (1Móz 13,1-13).

Ilyen szelíd ember volt Dávid is, aki nem gyávaságból menekül fia, Absolon elől. Menekülése közben egy addig lapító gyűlölője, a Saul családjából való Simei durván szidalmazza és kővel dobálja. Dávid testőre, Abisaj le akarja ütni a fejét. Dávid az erő szelídségével akkor így szól: Hadd szidalmazzon! Végül is nem Absolon örökli a ‘földet’, hanem Dávid (2Sám 16,6-14).

Ilyen szelíd, sőt alázatos embernek mondja az Írás Mózest is, aki népe iránti keserűségében földhöz veri a első két kőtáblát, s azon a Tízparancsolatot. Aki porrá zúzatja az aranyborjút és megitatja a levét imádóival, majd kardélre hányatja őket. Erről a Mózesről mondja: „Igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb” (4Móz 12,3).

Mégis általa adja Isten a megígért földet a kiválasztott népnek.De mindenekelőtt ilyen szelíd volt az Embernek Fia, aki csak egyszer és egy helyen mondja, hogy:

„Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Ennek ellenére senki sem állíthatja Jézusról, hogy ‘kenyérre kenhető’ módon volt szelíd. Azt se, hogy ravaszdian. Olykor úgy csattan fel szava, mint az ostor. Máskor kötelet font, és azzal űzte ki a kufárokat Isten templomából. (De az ostort nem adta át tanítványainak azzal, hogy: én már elfáradtam, most forgassátok ti tovább.) Ha haragudott, sohasem magáért haragudott, hanem az Ügy-ért, az ÚR-ért.

Még a Hegyi Beszédet is úgy, olyan dinamikus szelídséggel mondja el, hogy elhangzása után „a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudóik” (Mt 7,28–29).

De amikor egy samáriai falura az égből tüzet kívánnak megsértődött tanítványai, mert ott nem fogadták be őket, azt mondja nekik, megdorgálván őket: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek! Mert az Emberfia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek életét, hanem hogy megmentse” (Lk 9,56). Amikor elfogatása idején Péter karddal a kezében akarja megvédeni, sőt meg is sebesíti vele a főpap szolgáját, Jézus így szól: „Tedd vissza helyére a kardodat, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt 26,52).

Amikor megcsúfolják, leköpdösik, gúnyt űznek belőle, megostorozzák, szelíden tűri. Az erő, a mennyei erő segítségével ráfekszik a keresztjére. De amikor a kereszten függ, a keresztrefeszítőkért

imádkozik. Úgy haldoklik, hogy nemcsak a római százados, de az ég és a föld is belerendülnek. Mikor halálát jelentik, föllélegzenek ellenségei. Végre nem kell hatalmukat félteniök. Ám három nap múlva üres a sír és új félelem gyötri őket. Igazuk volt. Nem ők, még csak nem is a Római Impérium, hanem Jézus kapja örökül a földet. Ott van mindenütt, ott is, ahol nem tudják, ahol nem akarják, és itt van velünk is: ígérete szerint.

Szelídségének ez a hatalma és ereje ragadta meg MAHATMA GANDHIt is, amikor 1893-ban először olvasta a Hegyi Beszédet. Éppen a Hegyi Beszéd egyik gondolatát tette programjává: az erőszakmentességet. Más szóval a szelídség erejét! Ez már történelem: ő és követői örökölték a földet, földjüket, Indiát; a szelíd erősek. Az erős szelídek. Szinte vértelenül.

KAGAWA, Japán misszionáriusa, Tokio egyik külvárosában az utcán prédikált a szeretet és a szelídség erejéről. Igehirdetés közben odalépett hozzá egy izmos japán férfi és többször arculütötte. KAGAWA tovább prédikált. Az ismét arcul ütötte. Vagy négyszer-ötször megismétlődött a jelenet. Az utcai prédikáció végén elszéledt a hallgatóság, de a verekedő ottmaradt. KAGAWÁhoz lépett, és így szólt: Most már elhiszem, hogy erős a szereteted és igazán szelíd vagy. Beszélj nekem a te Jézusodról. Később ez az ember lett legbuzgóbb segítsége.

Egy mélyen hívő férfira gondolok, akinek az anyósa és felesége pokollá tette az életét. Mindenki azt tanácsolta, váljon el. A barátja azt mondta: Őrült vagy, anyósod boszorkány, a feleséged démon! Azt válaszolta: Nem azok, csak az Úristen reszelője az egyik, vésője a másik, s ezekkel faragcsál engem. Nem jó, de szükségem van erre.

Nos, az ilyen, s csakis az ilyen erős szelídekre mondja Jézus: boldogok!Boldogok, mert éppen az az erő, amely szelídség is egyben, növeli, tágítja életünket túl

önmagunkon, túl a közvetlen TE-n s olyan mértékben és dimenziókban, hogy Jézus őket mondja a föld örököseinek. Nem elírás, nem tévedés tehát!

FRITZ BAADE, a világhírű osztrák tudós egyik könyvét ezekkel a szavakkal fejezi be: „Sok választása az évszázad végéig nincs az embernek. Vagy új szívhez és értelemhez jut és így virágoskertté válik a világ, vagy elpusztítja önmagát.” Jézus szavait idézi: „Vagy a szelídek öröklik a földet, vagy nem lesz örökség.” (Versenyfutás a 2000-ik évig.)

Nyilván ő sem a kenyérre kenhető, vagy ravaszdi szelídekre gondolt, hanem az erősek szelídségére, akik nem csak boldogok, hanem a világot is boldoggá tehetik, mert lőhetnének, de nem lőnek, ölhetnének, és nem ölnek…

Kérjük Isten Szentlelkét, hogy adja nekünk is az erő szelídségét, és a szelídség erejét, hogy ebben növekedve boldogabb lehessen körülöttünk a világunk!

Növekedés igazságbanMt 5,6

4. „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.”

Ezt a boldogmondást az ötvenes években a fonákjáról értettem meg.Egy fiatal értelmiségivel beszélve megkérdeztem tőle, szereti-e munkahelyét, illetve munkáját.

Válaszul fanyar egykedvűséggel elmondott egy hajmeresztő igazságtalanságot, ami éppen az előző napokban történt egyik munkatársával.

— Ti tettetek, mondtatok valamit? — kérdeztem megrökönyödve. Úgy nézett rám, mint aki a Marsról érkeztem. — Ugyan — legyintett, aztán rezignáltan mondta: ma neki, holnap nekem.

— De ha mindnyájan tudtátok, hogy nyilvánvaló igazságtalanság történt! — feszegettem tovább a kérdést.

Erre még rezignáltabb legyintéssel válaszolt: — Minek? Eszem, hogy dolgozni tudjak, dolgozom, hogy ehessek, még talán azt sem tudom, hogy minek. (Arca hirtelen beesetté és öreggé vált.) — Szeretnék minél hamarabb túljutni az egészen. Tudtam, hogy az életére gondol.

Igen, mindig voltak, vannak és lesznek, akikben kihunyt a vágy. Egyszerűen a vágy valami után. Valami életesebb, tisztább, szebb, igazabb, előrelendítőbb után, végül még az élet vágya is.

Jézus ebben a boldogmondásában éppen a vágyakozó embert mondja boldognak. Azt, aki az emberi élet egyik legigényesebb értéke, az igazság után sóvárog. Úgy, ahogyan egykor várták az erdélyi sóbányák felől érkező, sót hozó szekereket az emberek — só-várogva, mert ízetlenné vált az ételük és megromlott a hús.

Jól értsük: nem a maguk igazságáért öklözőket, tiprókat, könyöklőket, nem a vélt vagy elképzelt igazságokért ordítozókat, asztalt verőket, sem a paragrafusigazságokért pereskedőket, a vélt igazság nevében másokat leigázókat mondja boldognak, hanem azokat, akiket eltölt, feszít, növel, tágít az egyik legnemesebb eszme, az igazság utáni vágyakozás. Hiszen senki sem tudja jobban ezen a földön Jézusnál, hogy a vágy szüli a tettet. A boldog vágyakozó a boldogító tettet, amelynek gyümölcse is valamiféle boldogság.

Azokat mondja boldogoknak, akik úgy vágynak az igazság után, mint az éhező az étel és a szomjazó az ital, egy korty víz után.

Erről Ő többet tudott, mint mi, akik mindennap jóllakhatunk és fogalmunk sincs a szomjúság gyötrelméről. Hiszen Jézus korában egy keményen dolgozó ember napi jövedelme kb. néhány forint volt. Ha nem dolgozhatott, éhezett. Legtöbbször még a vizet is pénzért vette. Ha a földjüket körülvevő valamelyik pusztán vándorolt át, könnyen szomjan is halhatott. Jézus tehát itt azokat mondja boldogoknak, akik olyan elementáris vágyakozással vágyakoznak az igazság után, ahogy az Ő korának embere tudott éhezni és szomjazni. Ha ezt megértjük, már nem is a koravén, életunt, kicsit divatosan is rezignált kevesekről, kivételekről van szó, hanem rólunk. A mi életünkről és a mi hitéletünkről. Ez a boldogmondás fényt derít arra, hogy miért olyan szürke az életünk és miért olyan színtelen a hitéletünk is.

Nem lobog benne igazi vágy. Vágy a magasabbrendű után, vágy, amely növeli, tágítja, röpíti az életet, s így viszi előbbre.

Vannak, hogyne lennének (!) vágyaink, de azok mind a földhöz, magunkhoz kötnek, sőt kötöznek. Vannak, már hogyne lennének (1) vágyaink, hogy növekedjék az életnívónk, a bankba betett pénzecskénk telkecskére, minőségibb lakásra. Hogy növekedjék tekintélyünk ismerőseink körében, mert ezer kilométerrel messzebb tölthettük a nyarat, mint ők. Mindezek jó közérzetünket növelik. De emberségünk belül, a legbelső lényünk nem növekedett még attól sem, hogy végigvágtattunk néhány, azelőtt nem látott világvároson. Meglebegtettük kissé lelkünk elcsökevényesedett szárnyait, mint az udvar nyitott ajtaján kitóduló csibék, de fölfelé nem emelkedtünk. Csak a kinti pázsiton is csipegettünk valamit. Azt mondjuk mi is, amit nemrégen mondott egy hazatért honfitársunk: Most jönnek újra a megszokott, szürke hét-köznapok. — Nem az a baj, hogy jönnek, hanem az a baj, hogy szürkék.

Szürkék, mert nem feszíti az életet növelő, tágító igazi vágy, valamilyen eszmény, igényes érték után, amilyen az igazság is.

Jézus pedig azokat mondja boldognak, akik ezt éhezik és szomjazzák. Ezeknek ígéri: „megelégíttetnek”. Az eredeti szóban benne van az állandóság is. Nincs hiánya, nincs visszaesés. A növekvő, a táguló életnek VAN csak boldogsága. A VAGYOK, AKI VAGYOK-tól való ez a VAN (2Móz 3,14).

Azt mondtuk, ez a boldogmondás derít fényt arra, miért olyan színtelen a hitéletünk. Nem feszít bennünket a vágy az igazság után. így is mondhatjuk: nem éhezzük és szomjazzuk Jézus Krisztus lényét úgy, igazán, ahogy a nagyon éhes, és a pusztában a szomjúságtól eltikkadt vándor az üdítő vizet.

Találkoztam egy vidéki lelkésztársammal. Már vagy egy évtizede elhagyta Pestet, ahol segédlelkész volt, és egy kis falu lelkipásztora lett. Természetesen megkérdeztem, hogy érzi magát és hogy megy a szolgálata. Kiváló igehirdetőnek, mélyen hívő embernek és sok kegyelmi ajándékkal megáldottnak ismertem. Vártam pozitív híradásait, de ő tétován maga elé nézett, majd azt mondta: — Fogalmam sincs, hogy megy a szolgálatom. Még egyetlen visszhang sem érkezett, se jó, se rossz. A hívek beülnek a templomba, alig többen vagy kevesebben, mint eleinte, énekelnek, azután merev arccal végighallgatják az igehirdetést és elmennek. Eleinte vágyakozva lestem az arcokat, a szemeket, talán felcsillan bennük valami. Semmi. Hogy belül, a lelkük mélyén mi történik, azt nem tudom. Ha olykor kérdezgetem őket, mit szeretnének hallani, topognak, esetleg dünnyögnek valamit. Legutóbb p1. azt: — Tudja azt a tiszteles úr, azért a papunk — és elsiettek. Amióta itt vagyok, még semmiféle különösebb lelki igény nem hangzott felém. Egyszer mondta egy csúzos presbiterem, nagy hidegek idején: röviden prédikáljak, mert hideg a templom.

Szürke az életünk, ilyen egyhangú és színtelen a hitéletünk. Nem feszít bennünket a vágy az

Igazság után, aki a Krisztus. Legtöbb helyen letudják a vasárnapot a szürke hétköznapok után: eleget tesznek vallásos kötelezettségeiknek is, templomoztak, mit kívánhat még tőlük az Isten?

Igaza volna annak, aki erre azt mondaná: Nem mindenütt van azért ez így. Vannak azért igények és hangzanak el a lelkészekhez óhajok is. Nos, igen gyakran ilyenfélék: Ki kellene már meszeltetni a templomot, be kellene festetni a kerítést, meg hogy: beszéljen már egy kissé hangosabban, tiszteletes úr. — Ezt is nemrég mondta el egy fiatal lelkész, aki a téli hideg napokban a kis gyülekezeti teremben tartotta az istentiszteletet. Aztán csodálkozva vette észre, hogy oda még kevesebben járnak — bár fűtött —, mint a jéghideg templomba. Megkérdezte egyik presbiterét: Miért nem jönnek? Az szemrehányóan felelte: Maga csukta be a templomajtót, mit csodálkozik, ha üres? — De a kisteremben van istentisztelet — védekezett ifjú barátom. — Az lehet — kapta meg a választ —, de az ott nem érvényes, mert azon nincs torony és a tornyon csillag! — Torony és csillag!

Nem, nem ezekre mondja Jézus Krisztus: boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.

Az az igazság, amiről itt Jézus Krisztus beszél, az eredeti görög szöveg szerint (dikaiosyné) „háromdimenziós”. Egyszerre van jogi, erkölcsi és nagyon gyakorlati jelentése.

A meggyilkolt MARTIN LUTHER KING mondta, amikor megkérdezték, mit veszkődik folyton, miért nem ül meg békén a parókiáján? „Minden pofon és minden ütleg, ami az ember arcán csattan el, előbb Jézust éri, aztán engem is. Nem tehetem, hogy ne tegyek valamit.” Egy barátomat kérdeztem meg egyszer: miért olyan sápadt, álmatlan. Azt felelte, este olvasott egy cikket, hogy hányan haltak éhen egy nap a világon, és nem tudott sem vacsorázni, sem aludni.

Ilyen mindent és mindenkit átölelővé tudja növelni és tágítani az emberi lelket az az igazságérzés, az igazság utáni vágy, amelyről itt Jézus beszél. Ezekről mondja Jézus: boldogok. Mert ha az igazságtalanság és a más éhezése fáj is nekik, mégis boldogok, mert ez már növekedésük vitathatatlan jele.

Az ötvenes években hallottam valakiről, akit azért helyeztek kedvezőtlenebb beosztásba, mert szót emelt egy nyilvánvaló, de nem gyakorolt igazság mellett. Felesége, amikor megtudta, szinte arcába kiáltotta: Ugye, megmondtam, hogy hallgass, most boldog vagy? — Igen, boldog — felelte csöndesen a férfi, és elképedt felesége mellett bement a szobába. Valóban az volt. Mert amíg lefokozták az igazság éhezése és szomjazása miatt, ő növekedett a hitben, lélekben és szellemben. Ennek az átélése tette boldoggá.

Az igazság eredeti szava azt is jelenti: felelősnek érzem magam a másikért. Azt is jelenti: igaznak fogadom el a másik embert. Különös módon ez a magatartás megigazít. Ugyancsak egy fiatalember mondta a következőt: Egy édesapa ezekkel a szavakkal engedte el vele a lányát: Vigyázz rá, fiam, benned tökéletesen megbízom! — Megvallom — mondta a fiatalember —, nem voltak valami tisztes szándékaim, de ezzel a bizalommal tökéletesen megkötözött. És nem bántam meg. Tulajdonképpen jó volt, hogy így történt. — Azt is mondhatta volna: boldoggá tett. Mert ettől a bizalomtól valóban az volt.

Ez az igazság tulajdonképpen Jézus igazsága. Így is mondhatnánk: maga Jézus Krisztus. És boldogok, akik éhezik és szomjazzák az Igazságot, az igazi és teljes megelégülést adó Jézus Krisztust, mert ők megelégíttetnek.

Egyszer valaki azt mondta: engem Jézus Krisztus hívott el mai tanítványának. Ám statisztikai alapon is homo christianus lennék, mert sorra látom a homo sapiens, a „bölcs” ember igazságocskáinak elmúlását, vagy fonákjára fordulását, amíg az övé két ezredévet kibírt. Az övé, vagy inkább Ő maga tegnap, ma és mindörökké ugyanaz: a végső és változatlan Igazság (Zsid 13,8.)

Azt is olvastam, hogy akik mindig éheznek és szomjaznak, lassan sárgának látják a világot. Mindent sárgának, s ha akkor enni kapnak, lassan minden megszínesedik körülöttük, a fák lombja, a virágok, visszakapják eredeti színüket.

Különös, akik nem éhezik és nem szomjazzák az igazságot: azok szürkének, színtelennek látják a világot és mihelyt éhezik és szomjazzák s megelégíttetnek, nem csak olyannak látnak mindent, amilyen, hanem szebbnek és színesebbnek. Igazabbnak és jobbnak. És minél többen látnak így, annál több lehetősége van a világnak, hogy olyan is legyen, szebb, igazabb, színesebb, jobb, krisztusibb, a homo christianusok magukat odaszentelő szolgálatai által.

És boldogabb!

Növekedés szeretetbenMt 5,7.5. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”

Elérkeztünk az ötödik boldogmondáshoz, és egyben félútra. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”

Ezt a boldogmondást a maga grandiozitásában és korához mérten tökéletes újszerűségében csak akkor értjük meg, ha felidézzük azt a kort, amelyben elhangzott. Azt a kort, amely az irgalmasságot nem ismerte, legfeljebb családi körben gyakorolta, egyébként megvetendő gyengeségnek tartotta.

A zsidó ember Jézus kora előtt és Jézus korában legfeljebb csak saját fajtájával, s ezen belül is csak saját kasztjával szemben gyakorolt irgalmasságot. A nem zsidóra, a pogányra úgy tekintett, mint eltiporni való mérges kígyóra. Jellemző: egy szegény pogány asszonynak segíteni még szülése alatt sem volt szabad senkinek. Vagy gondoljunk az irgalmatlan üldözésre, amellyel a zsidók Pál apostolt végigüldözték Ázsiától Európáig.

Ám az úgynevezett pogányok sem voltak különbek. Emlékezzünk a jól ismert görög drámákra, amelyekben az akkori gondolkodásmód és általános gyakorlat tükröződik. Mindegyikben jaj volt a legyőzöttnek. Nem ismerték az irgalmat, csak az istenek véres és kegyetlen igazságszolgáltatását, amelyet emberek hajtottak végre.

Olyan szellemek, mint PLATÓN, ARISZTOTELÉSZ, vagy SENECA, egyaránt azt ajánlják, hogy a gyöngének született kisgyermeket úgy kell elpusztítani, mint egy kismacskát. A Krisztus születése előtti században író PLINIUStól tudjuk, hogy egy római nagyúr, Vedius Pollio a korsót eltörő, vagy ügyetlenkedő rabszolgáit megetette az angolnáival. Krisztus születése előtt néhány évtizeddel ezt a tanácsot adja CATO az új birtokot vásárló római polgárnak: Ha új birtokot vásárolsz, add el öreg ökreidet, elöregedett juhaidat, csorba háztartási szerszámaidat és elöregedett rabszolgáidat, s mindent, ami már értéktelen, használhatatlan.

Ebből a korból maradt fenn egy különös szerelmes levél, amelyet egy Hilarion nevű úr írt a feleségének, Alisnak. Íme néhány sora: „Drága szerelmem, végtelen örömöt okoztál a hírrel, hogy gyermeket vársz. Ha fiú lesz, hagyd életben, ha leány, dobd a szemétre. Végtelen szerelemmel köszönt férjed.” Ha ilyenek voltak saját magzataikhoz, elképzelhetjük, milyenek voltak másokkal.

De elég is ebből ennyi. Annak a kornak az embere akkor volt boldog, ha irgalmatlan lehetett. Ha így kerekedhetett embertársa fölé. Különösen ha az másféle ember volt, mint ő. (S ma nem?) Ilyen irgalmatlansággal gyűlölte a zsidó a pogányt. A pogány, azaz a római vagy görög viszont mindenkit barbárnak tartott és mindenkivel irgalmatlan volt, akinek nyelvét nem értette, illetve abból annyit hallott: bar-bar.

Ebben a másfajtával, idegennel szemben irgalmatlanul irgalmatlan korban hangzik el:„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”Jézus az ‘irgalom’ szót minden bizonnyal a maga nyelvén ejtette: heszed. Bár e szó százötvenszer

fordul elő az Ószövetségben, ott majdnem mindig az Isten kiválasztott ne iránti irgalmat jelenti: Isten lojális, hűséges megbízhatóságát, szövetségét.

Az Újszövetségben az ennek megfelelő szót huszonhétszer olvashatjuk, s legtöbbször már valamivel tágabb értelemben Istennek minden ember iránti irgalmát jelöli.

Ebben a boldogmondásban hallatlan dolog történik. Igen: történik. Jézus az Istentől várt, sőt elvárt irgalmat továbbadatja tanítványaival. Azt mondja nekik, hogy csak akkor nyernek irgalmasságot, ha a nyert irgalmat továbbítják, de éppen ebben a továbbításban növekedve, tágulva lesznek boldogok. Röviden: ha azt kívánjuk, várjuk, sőt elvárjuk Istentől, hogy irgalmas legyen irántunk, akkor legyünk mi is isteni módon irgalmasok embertársainkkal. Mindenkivel szemben. (Ebben a boldogmondásban semmiféle leszűkítés nincs!) Ahogy Isten minden ember iránt irgalmas, úgy legyünk mi is mindenki iránt, minden felebarát iránt irgalmasok.

Hogy ki ez a felebarát, azt az egyik legtündöklőbb példázatában, az irgalmas samaritánusban mondja el. Ahol nem faj- és nyelvrokon gyakorol irgalmat faj- és nyelvrokonnal, hanem egy, a zsidók által megvetett és gyűlölt samaritánus, aki minden bizonnyal maga sem rajongott a zsidókért. Lk 10,25-37-ből jól ismerjük ezt a történetet. Itt két szót emelek ki belőle:

Lehajol — szolgál. Lehajol a vérében fekvő zsidó fölé. Lehajol és _nem leereszkedik. Ez a hajlás a szeretet. Majd szolgái neki. Mert csak így érvényes a szeretet.

Ebben a lehajlásban és szolgálatban megváltozik a viszonyuk: ellenségekből felebarátokká válnak. Mert ettől kezdve minden bizonnyal a zsidó is annak érezte, csak annak érezhette a samaritánust. Alapgondolatunk szerint ők túlnőnek önmagukon, eddigi szűk határaikon, s tudják már: ez a boldogság.

Így boldogok is voltak.Ebben a példázatban Jézus szavával, Igéjével feszíti szét kora szűk, körülhatárolt szeretetét, amely

csak faj- és nyelvrokonra, testvérre korlátozódott. Valójában a korlátokat életével, majd halálával és feltámadásával ‘robbantja’ fel és így ajándékoz meg bennünket valami vadonatújjal: a körülhatároltan határozott szeretettel szemben a határtalan szeretet lehetőségével, az agapéval, amely mint irgalom jelentkezik még az ellenség iránt is.

A határtalanul szerető és így irgalmasságot cselekvőknek ígéri: irgalmasságot nyernek. Boldogságot az életükre és irgalmasságot majd ama napra.

Ha erre gondolok, mindig eszembe jut az a fiatal lány, akit egy nagyakaratú, magányos özvegyasszony fiacskája vett feleségül. Mint kiderült, ingyen cselédnek szánta mamácskája mellé. Rettenetes hónapok következtek a fiatalasszonyra. Olyan hónapok, amelyből végül a fiú megszökött. Elfelejtett egy külföldi útról hazajönni. Ettől a mama agyvérzést kapott, s félig bénán feküdt; agyonkínzott menye ápolta: a mama ‘fő ellensége’. Mert annak tartotta és rágalmazta mindenkinek a menyét, akit viszont mindenki bolondnak mondott. De a fiatalasszonynak volt másik Ura is, aki nem hagyta el, és ebben a nehéz helyzetben határtalanná tágította a szeretetét. Naponta, ki tudja hányszor hajolt béna anyósa fölé és szolgált neki úgy, hogy a határtalan szeretet kohójában mindketten tökéletesen megváltoztak. Az idős asszony megtisztulva, békésen halt meg, mélyen megszeretve menyét és rajta keresztül Jézust; a fiatalasszony pedig eltávozott férje helyett anyósában talált társra amíg az élt, s feloldódott.

A temetésen mondta ezt a fiatalasszony: — Olyan boldog vagyok, hogy elég erőt kaptam, ápolhattam és otthon halhatott meg. Úgy félt a kórháztól.

Hogy is mondja Jézus? Boldogok az irgalmasok. Boldogok, mert növekednek a szeretetben, s míg az határtalanul tágul, velük is és bennük is valami hasonló történik.

Kérhetünk-e többet, s szabad-e kevesebbet kérnünk, mint ezt a boldogságot? Hiszen ma sem irgalmasabb körülöttünk a homo sapiens, a ‘bölcs’ (?) ember, mint volt Jézus korában. (A WHO szerint a világon naponként 100 ezer gyermeket ölnek meg anyjuk méhében. Naponként egy Hirosima!) Kitől tanulhatnák, kiknek az életében láthatnák meg az irgalmasság boldogságát, ha nem a homo christianuséban?

Lesz-e kit és mit meglátniuk, ‘megirigyelve’ majd megkeresve boldogságuk titkát? Aki a Krisztus!

Növekedés IstenbenMt 5,8.

6. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”

Az elmúlt évtizedek egyik reggelén az afrikai őserdő mélyén, Lambareneben istentiszteletre gyűltek össze SCHWEITZER ALBERT munkatársai és fekete bőrű betegei.

A ‘nagy fehér doktor’, ahogy ápoltjai nevezték, szívesen tartotta a szabad ég alatt istentiszteleteit. „Ott az ég madarai is velünk énekelnek” — szokta mondani.

Ezen a reggelen előbb egy BACH korált játszott hordozható harmóniumán. Mindenki megigézve hallgatta BACH legkiválóbb interpretátorának játékát. Betegei áhítattal himbálták magukat a zene hullámzó ütemére.

Majd egy ismerős éneket keresett ki az őserdő doktora, s a különös gyülekezet énekelni kezdett, együtt az ég madaraival: fehérek, feketék, német, francia, amerikai, izraeli, svájci, holland, angol orvosok és ápolók és a bennszülött ápoltak, s azok hozzátartozói.

Éneklés után SCHWEITZER ALBERT kezébe vette a Bibliát, fellapozta mai Igénket és felolvasta Afrika szívében Jézusnak a Galileai-hegyen elhangzott szavait: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”

Ennek alapján hangzott el az a különös, őserdei igehirdetés, amely nemrégiben került kezembe, s amelyet most szinte szóról szóra fogok idézni.

Eljöttetek — kezdte a doktor —, hogy meggyógyuljatok. De én most Jézusról beszélek nektek, hogy ha hazamentek, ki-ki a maga falujába, elmondhassátok: mi már ismerjük Jézus Krisztust.

Eddig olyan volt a szívetek, mint egy szemetes falu, amelyben több gonosz törzsfőnök is uralkodik egyszerre. Ezek a gonosz törzsfőnökök a ti gonosz gondolataitok a szívetek mélyén. Az egyik törzsfőnök azt parancsolja szívetekben: „Hazudjatok!” És ti szemrebbenés nélkül hazudtok a parancsára. Azután a másik gonosz törzsfőnök veszi át a szót, és azt parancsolja nektek: „Legyetek módosak,

módosabbak, mint a szomszéd kunyhó lakója! Ennek a legegyszerűbb módja, ha loptok.” És ti máris loptok.

Majd egy harmadik törzsfőnök kezd beszélni a szívetekben, s azt parancsolja nektek: „Patvarkodjatok, verekedjetek!” — s máris egymásnak estek. No, van még néhány ilyen törzsfőnök szívetek szemetes falujában. Egyet különösen jól ismerek, az szüntelen parancsolgat nektek, ezt lustaságnak hívják. Ti híven követitek a parancsát. De ne felejtsétek: a ti szívetek az a falu, ahol ezek a törzsfőnökök parancsolgatnak.

Most kérdezek valamit és feleljetek! Boldog lehet-e az a falu, amelynek gonosz törzsfőnöke van? Látom, azt bólogatjátok, hogy nem lehet. És lehet-e szívetek boldog, ha nem is egy, hanem több gonosz törzsfőnök parancsolgat benne?

Az a szív, amely boldog, olyan békés és csöndes, mint a tó, amikor ragyog felette a nap és az ég kékje tükröződik benne. A boldogtalan szív pedig olyan, mint az Ogawe folyó, amikor a tornádó közeledik.

Most megkérdezem: Boldog-e a szívetek? Ha egyenként hozzátok lépnék és mindenkit külön-külön megkérdeznék, s ti őszintén felelnétek, tudom, azt mondanátok: Nem, doktor, ha szívembe nézek, akkor csak azt mondhatom, nincs benne béke és nem boldog a szívem.

Én pedig azt válaszolnám: Akármilyen színű is valakinek a bőre, boldogságot és békességet szeretne a szívében érezni, ebben biztos vagyok. Ez azonban csak egyféleképpen lehetséges. Új főnököt kell beengedni a szívetekbe. És akit én ajánlok: az Jézus Krisztus. Máris ott van a szívetek előtt. Ha kéritek, lépjen be, belép. S ha beengeditek, a gonosz törzsfőnökök kisompolyognak onnan, mert nem mernek egy helyen lenni Jézussal, mert Jézus erősebb náluk. Szennyes, vaksi szívünket csak Jézus tisztítja meg egészen.

Ha pedig Jézus lesz a szívetek Ura, akkor abban a jó Isten fog parancsolni. Mert ahová Jézus lép be, oda a jó Isten lép be. És akinek a szívében a jó Isten van, az boldog ember.

Nos, azt tanácsolom, kérjétek meg imádságban Jézus Krisztust, vegye át az uralmat szívetekben, hogy az megtisztuljon és boldogok legyetek, ne csak egészségesek...

Megvallom, itt legszívesebben befejezném. De mert mi nem az Ogawe partján élünk, nekünk most kell megértenünk, hogy a ‘tiszta’ szó, amelyről Jézus ebben a boldogmondásban beszél, szóról szóra azt jelenti: osztatlan, össze nem kevert. Az a szív tiszta — hogy a doktort idézzem —, amelyen nem gonosz törzsfőnökök osztoznak, hanem egy Valaki uralkodik: Jézus Krisztus, és életében, döntéseiben övé az utolsó szó.

És amelyik szívben Ő él, annak a szívnek a hordozója, gazdája mindenütt, mindenben meglátja az Istent.

Különös szót használ erre a látásra az Újszövetség eredeti szövege, amelynek három szava is van a nézésre, látásra.

Talán legérthetőbben teszi ezt János evangéliuma 20. részének első kilenc verse, amelyben egymás után mind a három szó előfordul. Ez a kilenc vers Jézus Krisztus feltámadásáról szól.

„A hét első napján korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz és látta, hogy a kő el van véve a sírról.” Itt ez eredeti szövegben azt a szót találjuk: blepei. Megpillantotta. Sem többet, sem kevesebbet. Majd: „... megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek.” Itt ezt a szót találjuk a görögben a látásra: theorei. Ebből ered a teória szó. Simon Péter tehát már úgy néz be a sírba, hogy van bizonyos elképzelése, teóriája.

Végül: „Akkor bement a másik tanítvány is (ti. János), aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt.” Itt azt olvassuk az eredetiben: eiden. Ez a horao szó egyik igealakja. A horao szóból származik az orákulum. Azaz: belátni, túllátni a felületen. Meglátni a titkok titkát. Aki így lát, az hisz. János, a kedves apostol szívében csak egy Úr volt: Jézus Krisztus. Ezért János mindenütt, mindenben meglátja Istent. A nyitott sírban is. Mert osztatlan, azaz tiszta volt a szíve. János látta az Istent, hitt és boldog volt.

Már hogyne látnák a tiszta szívűek, amikor maga a Világosság, a tisztaság néz a szemükön keresztül. A bennük növekedő, s az őket növelő Jézus Krisztus. Akiben pedig az Isten növekedik, és aki az Istenben tágul, lehet-e más, mint boldog?

Lehet-e boldogabb látás, mint mindenütt, mindenben meglátni az Istent?

Fiatal, csetlő-botló, keresgélő segédlelkésze voltam a harmincas évek végén SZABÓ MIKLÓSnak, a

Rákospalota-újvárosi lelkipásztornak. A legszelídebb és legtisztább szívű embernek, akit valaha ismertem. Két tavaszon át is figyeltem, hogy kora reggel félórát, olykor egy órát elálldogál a templom elé ültetett, virágba borult mandulafa alatt és nézi, egyre nézi a virágokat. (Vagy a virágokon túl nézett?) Egyszer közelébe settenkedtem s láttam, meg-megrebben az ajka, mint aki imádkozik. Megcsikordulhatott lábam alatt a kavics, mert észrevett. A tiszta ég kékje ragyogott a szemében, ahogy rám nézett. Zavaromban valami effélét kérdeztem: Az eget kémleli, Miklós bácsi? Szó nélkül átölelte a vállam, szembefordított a rózsaszínes, fehéren habzó virágzuhataggal és fölfelé mutatott: — Ezen keresztül jobban látni az Istent.

Azóta minden virágba borult mandulafán átnézek, fölnézek, és valóban, jobban ‘látni’ az Istent!Jézus azon a hegyen, amelyen a boldogmondásokat elmondta, ezt a tanácsot is adja: „Kérjetek és

adatik nektek...” (Mt 7,7.)Nos, kérjétek meg a földet, és beszélni fog Istenről. És kérjétek meg a csillagos eget, és az

megengedi, hogy átlássatok a fonákján és meglássátok a színét, és Istenről beszél.Kérjétek meg a mezők liliomát és az ég madarait, és beszélni kezdenek Istenről.Kérdezgessétek a régmúltat és Róla vall, nézzétek a pillanat mélyét, és nézzetek be a holnapok

rendjébe: Istenről szólnak. De ha a Fiát kéritek — Aki a legjobban ismeri az Istent, — beszéljen nektek Istenről, ezt mondja majd: hiszen az Atyátok! Aki Jézus Lényére, életére és Igéjére figyel, az tudhat meg legtöbbet Istenről.

SZABÓ MIKLÓS tanított erre. Amikor haldoklott, a családtagjain kívül ketten álltunk ágya mellett: két lelki gyermeke, akiket fájdalommal szült, mint egykor Pál apostol Onézimoszt, a szökött rabszolgát. Mikor meghalt, hirtelen az az érzésem támadt: úgy fekszik az ágyán, mint a halott Jézus Mária térdén, MICHELANGELO Piéta szobrán. Ebben a pillanatban szólalt meg az azóta szintén hazament utóda: — Nézd az arcát, olyan, mint Jézusé.

Hogy is fejezte be SCHWEITZER ALBERT a lambarenei igehirdetést?„Ha Jézus lesz szívetek Ura, akkor abban a jó Isten parancsol majd, mert ahová Jézus lép be, oda a

jó Isten lép be. Akinek szívében a jó Isten parancsol, az boldog ember. Nos, azt tanácsolom, kérjétek meg imádságban Jézus Krisztust, vegye át az uralmat a szívetekben, hogy az megtisztuljon és ti boldogok legyetek.”

Ez a tanács érvényes ma is, itt is, mert Jézus ígérete ma is, itt is érvényes! „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20.)

Ő ezt az ‘ajtót’ nem töri be...Ezen az ajtón csak belül van ‘kilincs’.Csak az nyitja ki, aki akarja.Most is zörget.Kinyitom-e?

Növekedés — szolgálatbanMt 5,9.

7. „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

Hadd reméljem, hogy most már érezzük, akik eddig gondolatról gondolatra végigkövettük a boldogmondásokat, hogy azok nem egymástól független bölcs tanácsok, hanem valójában a növekedő, lélekben, szellemben táguló élet jézusi menetrendje, amelyet nemcsak tanított Jézus, hanem tanítványaival együtt meg is valósított. Így nem csupán egyik leglényegesebb tanítása, hanem egyik legnagyobb csodája, csodás tette a boldogmondás-sorozat.

Csodás tette, mert amíg így növelte tanítványai életét, ráadásul boldoggá is tette őket. Hiszen a boldogság az élet növekedésének és tágulásának terméke. Csak a növekvő és lélekben, szellemben kiteljesedő élet termi meg a boldogságot.

Tulajdonképpen velünk is ezt cselekedte, amíg olvastuk. Nemcsak értelmünket, hanem egész lényünket növelte, a 0 ponttól az ÉN-ig, az ÉN-től a TE-ig. Majd együtt növekedtünk és tágult a lelkünk, szellemünk a szelídség erejében és az erő szelídségében. Aztán növekedtünk igazságban, a lehajló és cselekvő szeretetben, amelyet Ő irgalomnak nevez, mert növelte és tágította lényünket Önmagában.

Hiszen azt hallottuk és élhettük át, hogy akik szívükbe fogadják Jézust, azok az Istent fogadják be és megtisztul a szívük. A tiszta szív pedig lát: tisztán lát, mindig és mindenütt, mindenben meglátja Istent — és boldog. Már hogyne lenne boldog, ha belenövekedhet az Úrba és az Úr növekszik benne!

Évszázadokon át sokan és sokszor azt hitték, azt gondolták és gondolják és hiszik még ma is: ez a cél, a végcél. Az Úr bennem és én az Úrban. Ez maga a tökéletes és végleges boldogság. Lehet-e, kell-e ennél több?

Ennek a hitnek és gondolkodásnak az a tragikus tévedése, hogy összetéveszti a csúcsot a céllal. Jézus azért visz bennünket a csúcsig, hogy onnan jobban és tisztábban lássuk a célt. Tanítványságunk végcélját.

Ha ez volna tanítványságunk célja: az ÚR bennem és én az ÚR-ban, csak hat boldogságot mondott volna Jézus a Galileai-hegyen. Csak az első hat boldogmondást cselekedte volna meg velünk, növelve életünket.

Ám van hetedik és nyolcadik boldogmondás is.Ezzel a két boldogmondással véd meg bennünket attól a veszélytől, hogy most már Benne váljék az

életünk mozdulatlanná, vagy éppen habzsolóvá.Szóltunk már arról, hogy az emberek kétféleképpen próbálják megtalálni boldogságukat. Van, aki

akkor boldog, ha mozdulatlan az élete. Ha békén hagyják és csöndben, elhúzódva mindentől és mindenkitől élhet, és ha tehetné, így élné egész életét.

Van, aki az élet habzsolásában találja meg boldogságát, az élet minden percének el- és kihasználásában.

A kísértőnek egyik leghátborzongatóbb tette, hogy megkísérli csúcsra vitetni velünk ezt a két életformát, ezt a kétféle boldogságkeresést, hogy ha nem is a régi, de legalább az új életünkben, tehát a csúcson az Úrban legyünk tovább is mozdulatlanok, vagy habzsolók. A kísértőnek csak egy célja van, hogy életünk megmerevedjék, vagy elégjen, hogy ez hol történik, a régi vagy az új életünkben, neki mindegy. Csak boldogok, valóban boldogok ne legyünk.

Tulajdonképpen ha belegondolunk: ezzel kísértette Jézust is a pusztában. Amikor azzal kísérti, hogy a köveket változtassa kenyerekké, a pusztai, qumráni zsidó-esszénus kolostor jelszavát súgja Jézusnak. Azokét — ma már jól tudjuk —, akik még saját fajtestvéreiket is gyűlölték és megvetették, s mindentől és mindenkitől eltávolodva egy pusztai kolostorba vonultak, hogy ott a „köveket kenyerekké” változtassák. Hihetetlen és tiszteletreméltó erőfeszítést fejtettek ki, hogy mindennapi, pusztai életüket fenntartsák: magukat mindenkinél különbnek tartva, de távol saját népüktől, távol a világtól. Tulajdonképpen erre az életformára szeretné rávenni Jézust a kísértő. Azt sugallva neki: légy olyan, mint az esszénusok, lépj be a kolostorba. Tűnj el közöttük. Csak ki ne lépj a világ felé! Merevedj be közéjük. Csak só ne légy, amelyik ízesít és konzervál; csak világosság ne légy, amelyik világít. Falazd be magad a qumráni kolostor mozdulatlanságába!

Amikor pedig felviszi (valójában, vagy gondolatban? — mindegy!) a templom párkányára, és soha nem látott leugrásra — csodatettre akarja rákényszeríteni — azzal azt kívánja tőle: Te légy korod legnagyobb varázslója és élvezője magadnak, ám magasan az emberek feje fölött, titkos erőidet a magad örömére és az emberek bámulatának felkeltésére használd. Csak közéjük ne keveredj!

Jézus elutasítja ezt a két kísértést. A harmadikat is, az élet habzsolásának emberfeletti (és ember alatti?) kísértését és lehetőségét, amellyel megajándékozná a kísértő, ha leborulva őt imádná.

Szívünkre a kezünket, melyikünket ne kísértett volna már meg ugyanaz a nagy sugdosó!? Te az Úrban vagy és az Úr benned van? Semmi baj! Most húzódj szépen vissza a gonosz világtól, imádkozz és elmélkedj napjában, ahányszor csak akarsz, ha csak teheted, vándorolj szent magányodban vizek partján, hegyek csúcsán, ám lásd meg mindenütt és mindenben Istent! Ha éppen akarsz, magadba is vonulhatsz, ott még jobban elérheted, hogy távol légy mindentől és mindenkitől.

Behúzódhatsz szobád sarkába is, olvasgasd szent könyveidet, csak ki ne mozdulj onnan! Régi életedben is a mozdulatlanság kedvelője voltál, légy az az újban is! Csak hidd, szentül, hogy a csúcs, amit elértél, egyben tanítványságod célja is!

Megvallom, életem legnagyobb kísértése pontosan ez. De szívesen tenném ! De szívesen élnék így, ha nem tudnám, hogy ez kísértés!

Sokaknak suttog ilyesmit a kísértő: Habzsold az igehirdetéseket vasárnaptól szombatig. Mindig, mindenütt, ahol és ahányszor teheted. Légy igeélvező. Keress magadnak igazi közösséget, jól fészkeld be oda magad, pátyolgassátok ott egymást és lehetőleg be ne engedjetek olyan valakit, akit nem találtok

‘méltónak’, hogy közétek menjen. Afféle Mária Magdalénákat, gadarénusokat, Zákeusokat, akikkel a Gazdátok bajmolódott szüntelen, no, az ilyeneknek nincs helye közöttetek; ti csak egymást élvezzétek és ki ne jöjjetek onnan a bűnös és gonosz világba!

Milyen hallatlanul nehezen ismerjük fel, hogy ez is kísértés. Pedig az, a javából. Mindkét kísértés lényegében egy célra törekszik: a só, ama só a Galileai hegyről maradjon csak a sótartóban, ereszkedjék ott meg, hogy ne legyen jó semmire, csak hogy kidobják és eltapossák az emberek. Hogy a jó kovász, amely az egész tésztát megkelesztené, száradjon csak be egy kis templomocska, vagy közösség színes bögréjébe s a lámpás maradjon csak a véka alatt és ne világítson azoknak, akik a házban, az egyházban, vagy éppen a világban vannak.

Mint lelkigondozó, elmondhatom, hogy azok a jóakaratú testvéreink, akik akár az egyik, akár a másik kísértésbe esnek, végül is boldogtalanok. Nyugtalankodni kezdenek és vándorolni. Egyháztól egyházig, közösségtől közösségig. Nem tudják pontosan, mi a bajuk, de nem érzik jól magukat sehol.

Miért boldogtalanok és miért nyugtalanok? Mert összetévesztették a boldogmondások csúcsát a céljával. A csúcson maradtak s még nem fedezték fel a hetedik és a nyolcadik boldogmondást.

A hetedik boldogmondás pedig ez: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

A shalom szó, amelyet itt Jézus a békességre használhatott, a zavartalan kapcsolatot jelenti Isten és ember, s az ember és ember között; szövegünkben található, Máté által leírt görög szó, az eirenepoios szóról szóra ezt jelenti: békességszerző.

Jézus úgy viszi el tanítványait a boldogmondások csúcsáig, ahogy egykor három tanítványát fölvitte a megdicsőülés hegyére, s bár azok házikót szeretnének építeni, hogy ott maradjanak, ott élvezzék tovább a nagy misztériumot, Jézus leviszi őket, hogy tanúi legyenek, hogyan szerez Ő békességet egy holdkóros gyermeknek és édesapjának. Mert ez az Ő élete célja, és nem a megdicsőülés hegye. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon (Mk 10,45.)

Jézus a hetedik boldogmondásban nem a csúcson letanyázókat, vagy a csúcsot élvezőket mondja boldogoknak, hanem a békességszerzőket. Azokat, akik célba találnak. Akik míg tovább növekednek és tágulnak a csúcsról a MI felé, az Úrral és az Úrban minden ember felé. A békétlenségben élő embertársaik felé. Be sokan vannak!

Azokat mondja boldogoknak, akik az erő szelídségében, a fölismert igazsággal és a megkapott agapéval, ahol csak erre lehetőségük van, helyreállítják a békességet: Isten és ember között, ember és ember között. A békességszerzőket mondja boldogoknak. Akik a maguk kis világában, otthonukban, ahol kenyerüket keresik, vagy — ha módjuk van rá — még szélesebb körben, de békességet szereznek. Azt munkálják. Azért törik, égetik magukat, hogy békesség legyen és ne csak bennük, hanem körülöttük is. Mert ez a tanítványság célja.

Ez volt Jézusé is. Gondoljunk csak gyógyításai zömére: a gutaütöttre, a betsaidai vakra, a vérző asszonyra, a gadarénusra, vagy a samáriaiakra: mindegyiket visszaküldi régi környezetébe, hogy ott találjanak célba. Hogy békességszerzők legyenek ott, ahol eddig békétlenség forrásai voltak.

Gondoljunk Péterre és Pálra: halálukig az evangélium hirdetésével párhuzamosan egyebet sem tesznek, mint azt, hogy a zsidókból lett tanítványok megbékéljenek a pogányokból lettekkel és fordítva. Mindketten békességszerzők legyenek a maguk világában. Hogy leomoljanak a válaszfalak: szín, faj, nő, férfi, szegény és gazdag között — az Úrban. Ha a csúcson maradtak volna, a pusztában, vagy a Genezáret partján: megrekednek —, de ők tovább növekednek, míg célba nem találnak.

Hogy ez nem valami modernkedő igemagyarázat, mutatja az ígéret is, amit ehhez a szolgálathoz fűz Jézus: „… ők Isten fiainak neveztetnek”. Mégcsak nem is gyermekeinek, fiainak! Pedig ez Jézus Krisztus státusa! Tehát mi azt a szolgálatot végezhetjük, sőt kell végeznünk, amit Ő. A békességszerzés szolgálatát. Ebben lehetünk testvérei és így boldogok.

Hogy ez a szolgálat nem veszélytelen, sőt harci szolgálat, arról szól az utolsó boldogmondás.

Növekedés — szenvedésbenMt 5,10-12.

8. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat

hazudnak rólatok.

Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”

Tulajdonképpen megértem azokat, akik a boldogmondások csúcsát összetévesztik a céljával. Éveken, évtizedeken át magam is összetévesztettem. Magam is úgy gondoltam, hogy lehet-e annál több, nagyszerűbb, mint amit a hatodik boldog-mondásban mond a mi Urunk Jézus Krisztus: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” Ha egyszer befogadjuk a szívünkbe, lényünkbe Jézus Krisztus lényét, és amíg Ő tisztogat bennünket, növeli, tágítja az életünket, s mi mindenütt, mindenben meglátjuk az Istent, mert az Úr mibennünk, mi az Úrban, ez olyan csúcs, hogy el tudunk-e képzelni ennél több, nagyobb, szebb célt is?

Pedig Jézus a boldogmondásokban és minden szolgálatával, egész lényével csak azért visz, vagy akar felvinni a csúcsig, hogy onnan jobban, tisztábban láthassam, láthassuk a célt. A MI-t: az embert, a felebarátot. A csúcsról indulva jobban végezhessük feléjük a szolgálatot.

Ha azt akarná Isten, hogy a csúcson maradjunk, akkor az Isten ‘önző’ Isten volna. De Isten nem önző Isten, hanem szerető, emberszerető Isten, hiszen az evangéliumok evangéliuma Jézus szájából nem így hangzik: Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az szüntelen vele maradjon és élvezze Őt… És a mi Urunk Jézus Krisztus nem így mondta: Az Emberfia azért jött, hogy csak néki szolgáljanak, senkit meg nem látva rajta kívül…, hanem azt mondta: Az Emberfia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja az életét váltságul sokakért. Mindenkiért. Ebben a ‘sokakért’-ban mindnyájan benne vagyunk.

Ő azért visz a csúcsig, hogy menet közben növekedve a szelídség erejében, az igazság ismeretében, szeretetben, a csúcson valóban megtisztuljon az életünk, és most már ne csak lássunk, hanem tisztán lássunk és tiszta szívvel lássuk az Istent. Ezzel a tiszta látással azután jobban és tisztábban láthatjuk embertársunkat is, aki felé tovább indít új méltóságunkban, az istenfiak státusában szolgálatra, szolgálattételre. Mert ez a tanítványságunk célja azok felé, akik éppen rászorulnak. És melyikünk ne szorulna rá a másikra? Mikor vagyunk olyan helyzetben, hogy ne szoruljunk valakire? Éppen a gyakorló szeretetre, amit így nevezünk: irgalom. Arra a szeretetre, amit SCHWEITZER ALBERT fogalmazott így meg, amikor megkérdezték tőle, mi a szeretet: – Nagyon egyszerű, barátaim, a szeretet azt jelenti: rendelkezésedre állok, Istenem, és rendelkezésedre állok, embertársam. Ez a szeretet. Tulajdonképpen a nagy parancsolatot fordította le itt az őserdő doktora a kérdezők számára, amelynek Márk evangéliumában ez a jézusi ‘záradéka’: „Nincsen más ezeknél nagyobb parancsolat” (Mk 12,28-31.)

Ezzel küldött a hetedik boldogmondásban embertársainkhoz szolgálatra, mégpedig az arám-héber és görög szó szerint egy speciális szolgálatra: a békességszerzés szolgálatára. Mind a két szó, tehát az arám-héber, ahogy Jézus ejthette, és a görög, ahogy Máté leírta, azt jelenti: megbékíteni az embert Istennel és embert embertársával, kicsiben, nagyban. Ezekre mondja Jézus, hogy Isten fiainak mondatnak, azaz Isten fiai státusába kerülnek.

De az utolsó, a nyolcadik boldogmondásban megdöbbentően, de Hozzá méltó őszinteséggel megmondja, hogy nehéz sor vár arra, aki ezt vállalja, mert aki az istenfiak státusában indul el az emberek közé szolgálatra, a békességszerzés szol-gálatára, azt nem szeretik, sőt mindenféle rosszat hazudnak róla. Egyszóval népszerűtlenség lesz a jutalmuk, sőt, szenvedniük kell, mint neki, az Isten Fiának.

Egy őszinte és mély beszélgetésben így szólt valaki a lelkigondozóhoz: Tulajdonképpen soha-sem értettem, miért nem szerették az igaz keresztyéneket, a Jézus-féle embereket már az első időktől fogva, hiszen ezek a légynek sem ártottak, segítettek, és ezt még a pogány kortársak is elismerték.

Miért? — Három szóval el lehet mondani:Az első szó ez: más. Mások voltak! Ezt a tömegember sosem tudta elviselni. Már Jézus előtt sem.

PLUTARCHOS írja ARISTIDESről, a neves athéni államférfiről, hogy megszavaztatták Athén népét, száműzzék-e ARISTIDESt, vagy sem. Egy analfabéta athéni éppen ARISTIDESt kéri meg, akit nem ismert, hogy töltse ki helyette a ‘kérdőlapot’, amelyen ő a száműzésre akar szavazni. Aristides megkérdi tőle: Ismered te ARISTIDESt? — Nem én — feleli az athéni polgár. — Akkor mi bajod vele? — Nem tudom elviselni, hogy a neve elé mindig odateszik az igazságos-t.

És ARISTIDESt száműzték Athénből. Mert más volt, mint az athéniek.Ki tudja elviselni, ha valaki más? És az első keresztyének valóban mások voltak. Nem vettek részt a

császár imádásában. Ma így mondanám: nem voltak a személyi kultusz hívei. A pogány lakomákról távol tartották magukat. Egy szabad nő nyugodtan férjhez mehetett felszabadult rabszolgához, ha keresztyén

volt. Sőt, Róma harmadik püspöke, KALIX is rabszolga volt egykor. Hogyan tudta volna ezt a büszke római polgár elviselni? Ezt a másságot?

TERTULLIANUS, a nagy egyházatya írja (Kr. u. 160): „Ha kiárad a Tiberis, vagy a Nílus, ha föld-rengés van valahol, vagy pestis pusztít, máris azt kiáltják a római utcákon: A keresztyéneket az oroszlánok elé!”

AUGUSTINUSnál (Kr. u. 354) olvashatjuk: Ha nem esik az eső és repedezik a föld, ez csak a keresztyének miatt lehetséges.

Igen, akkor is és mindig elviselhetetlen volt a tömegember számára, ha valaki más! Hogyan is tudnák elviselni az emberek az Isten fiai jelenlé-tét?

A másik szó, ami jelzi, miért utálták, sőt üldözték a keresztyéneket: emlékeztetnek. Azon kívül, hogy Jézus-félék (mert ezt jelenti a keresztyén szó), más-ok, még szüntelen emlékeztetnek is.

Már a zseniális, de züllött és gátlástalan ALKIBIÁDES mondta SOKRATESnek, akihez különös módon vonzódott: — Gyűlöllek, öreg, mert ha veled vagyok, mindig ráébredek, ki vagyok én!

Nos, ki szereti, ki szerette valaha is, ha valaki arra emlékeztette, emlékezteti puszta létével, másságával, hogy ki ő? Az ilyen emlékeztetőt ki kell irtani, gyomlálni, el kell tüntetni. El kell égetni.

Végül, akármilyen különösen hangzik, ki szereti a békességszerzőt? Ez a harmadik szó, amely magyarázatot ad, miért népszerűtlen a keresztyén.

Próbáljunk két veszekedő közé állni, legyen az a családban vagy más közösségben, vagy az utcán. Lehet, hogy a végén megbékülnek, de talán minket vernek meg, és a végén azért békülnek meg, mert ránk haragszanak.

De hát Jézus ezt előre megmondja. Mi vagyunk a harag villámhárítói. És akkor belénk csap a villám. Nem egy házasságot tudtam csak úgy valamelyest rendbe hozni, hogy végén mindketten rám haragudtak meg. (De nem baj: ők megbékültek.)

Anyám mesélgette gyakran egyik gyermekkori emlékét, amit sosem felejtek el. Büdszentmihályban (ma Tiszavasvári), ebben a szabolcsi községben, ahol lakott, két asszony összeveszett, mert az egyiknek a gyermeke beverte a másikénak a fejét, és az vérzett. Üvöltöztek, kiabáltak, szinte birokra mentek. Aztán jött egy harmadik szomszédasszony is, azt is megtépázták, végül az egyik asszony a megsebzett gyereket, ahogy szokás volt akkor, batyuban a hátára kapta, és azt mondta: Viszem látleletre az orvoshoz! — Mire a gyerek visszaszólt a barátjának, aki megütötte: Pisti, várj meg, majd visszajövök, aztán tovább játszunk! — Itt csak a gyereknek volt helyén az esze. Az anya olyan mérges lett, hogy földhöz vágta a kisfiát batyustól s annak eltört a lába, mert megbékült a barátjával.

Mert aki békét szerez, annak vagy a lába, vagy a feje törik, vagy meglesik és tarkón lövik. Mert ez a sorsa a békességszerzőknek, kicsiben és nagyban.

Nem is ez a különös a dologban, ez inkább természetes, és Jézus előre meg is mondja, hanem az, hogy ezeket a más-okat, ezeket az emlékeztetőket, ezeket a békességszerzőket boldogoknak mondja

Miért?Talán azért, mert Jézus örömét leli a szenvedésben? Nem, hiszen ő is vért verejtékezett a

Gecsemáné-kert imádságos éjszakáján, míg halálára készült, kereszthalálára. „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette a világot önmagával” (2Kor 5,18.), és „békességet szerzett a keresztfán, kiontott vére által” (Kol 1,20.) A misztériumok misztériuma, a titkok titka ez!

Itt már csak félve merek fogalmazni, mert ez a boldogmondás túl van a csúcson és itt már célba talált tanítványról, a megérkezettről beszél Jézus, aki ismeri a titkok titkát. De azt el tudom monda-ni, amit az Igéből megértettem.

Azt hiszem, hogy azok, akiket fejbe vernek, felnégyelnek, tarkón lőnek, üldöznek, leköpnek, kizárnak, megtipornak, amíg Jézus békességét szerzik, azért boldogok, mert már olyan tág a szívük és olyan nagy abban a Krisztus, hogy a szenvedést vagy nem érzik, vagy nem érdekli őket. Csak boldogok! Hiába mondanánk nekik: Ne csináld! Nem tud másként élni, és akármi történik vele, boldog. Boldog, mert vele az Isten, benne az Isten, túlnőtt a csúcson, belenőtt a legjézusibb emberi célba, amibe ember csak belenőhet, az istenfiúság szolgálatába.

Boldog mert Isten fia!Boldog, mert jó társaságba került. Jézus ezt a jó társaságot így nevezi: a prófétákkal is ezt

cselekedték. Ők már nem érzik a szenvedést. Így érthetjük meg, hogyan sétáltak mosolyogva az oroszlánok szájába a keresztyének, s hogyan lobogtak el, zsoltárokat énekelve, meggyújtott kereszteken. És sorolhatnám a nagy mártírok nevét…

Boldogok, mert azokért és azok által szenvednek, akikért és akik által Jézus is szenvedett.Azt hiszem, úgy sejtem, hogy amikor egy ilyen istenfia, ilyen békeszerző, kicsiben vagy nagyban

megsebződik, amikor megütik, üldözik, kínozzák, kidobják, megtiporják, és ő boldogan ezért szenved,

vagy belehal — szebb lesz a világ. Kiárad a szívükből a befogadott szeretet, összetört életükből a békesség, átlőtt testükből az a csoda, amit belélegeztek, belélekeztek az Isten Fia titkából, és egy pillanatra megáll tengelyén a világ, és az emberek rossz lelkiismerettel maguk elé néznek, és könnyes az arcuk. Ez a vérző Föld ilyenkor tisztul — egy árnyalattal —, ez a vérében pörgő bolygónk talán közelebb emelkedik Istenhez. Talán annak a lehetősége, hogy elpusztítsuk önmagunkat, az múlik el fölülünk, amikor egy békeszerzőnek kicsordul a vére, mint Jézusé a kereszten.

Azt hiszem, itt a szenvedés végső értelme. Ezért engedi meg az Isten. Sokszor kérdjük: miért engedi? Ezért! Hogy csiszolja, békítse a világot a békességszerzők szenvedésével, feláldozott életével, s amíg ők boldogok, boldogabb, szebb, tisztább legyen a világ, mert csak így növekedik, tágul emberségben boldog szenvedők megszakadt szíve által.

Hátborzongató? Az! — Szépségesen gyönyörű? Az!De a legdöbbenetesebb, hogy a boldogság útja a 0 ponttól vezet a csúcsig, s a csúcstól a célig!Ha merjük vállalni ezt a borzalmasan szép utat, akkor induljunk el, egyre növekedve.A boldogságban is.

Bónusz a köteten kívülről, de szintén Gyökössytől:A Boldogmondások margójára

Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük,

amit mindenki tesz.Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól

kímélik meg magukat.Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és

mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok

tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva

ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és

nem lesznek magányosak.Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék

magukat, mert ők az öröm magvetői.Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket,

mert messzire jutnak az életben.Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket,

mert ez a szeretet ára.Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden

szólnak, mert Jézus nyomában járnak.Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.

(SCHOLZ LÁSZLÓ: Két sugárzó igazgyöngy ― Elmélkedések Jézus boldogság-mondásai és a Tőle tanult imádság felett. Ordass Lajos Baráti Kör):

(BÁNK JÓZSEF: Nyolc boldogság. Makrovilág):

Ez irgalmatlanul hosszú ― 235 oldalas könyv ―, ezért most sem a szkennerem, sem a

szövegfelismerő programot, sem az olvasót nem terhelem vele. Talán egyszer, ha a perikópában ismét ideérünk, és a többi anyag mellé már csak ezt kell feldolgozni… (Bár akkor is irgalmatlan marad a mennyiség…)

(ORTENSIO DA SPINETOLI: Máté az egyház evangéliuma. Agapé vagy http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/mate/ vagy http://www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/mate/index.html):

¡¡¡Ne felejtsd el az internetes/elektronikus változatot használni szkennelés helyett!!!

Igehirdetések:

(BALIKÓ ZOLTÁN: Isten iskolájában. Luther Rózsa Alapítvány):

(MARTIN HUBACHER: Én pedig azt mondom nektek. 31 igehirdetés Máté evangéliuma 1,1-6,18 alapján. Lux):

(JOÓ SÁNDOR: A Hegyi beszéd. Ajtony Artúr):

(JOÓ SÁNDOR: Megragadott a Krisztus. Ajtony Artúr):

(ORDASS LAJOS: Útravaló az év mindennapjára. Harmat—Ordass Lajos Baráti Kör):

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,3.)

Uram!Azt kínálod az embernek, amire legjobban éhezik: a boldogságot. Mégis egész tömeg emberrel

együtt magam is legtöbbször boldogtalanság miatt sóhajtozom.Az oka? Mostani szavad fölvilágosít felőle. Gazdagságomban kéjelgek. Megvan a magam útja,

melyről azt hiszem, a legbölcsebben választottam meg. Büszke vagyok műveltségemre, mellyel magamat embertársaim fölé emelem. Van napi, havi, évi, vagy egész életre szóló tervem, amelynek megvalósítása érdekében minden erőmet mozgósítom. Vannak elveim — értük kiállni életem értelmének vélem. Egyszóval: gazdagnak tudom magamat. S eközben úgy járok, mint a gyermek: két kezében színes kavicsokat szorongat, és ezért porba ejti a pirosarcú, ízes almát.

Uram!Mutasd meg nekem boldogságom útját. Most, amikor imádkozó szívvel figyelek szavadra. Te azt

mondod: szegénynek kell lennem, ha a menny boldogságát már e földön ízlelni akarom. Taníts meg: megüresített kézzel — persze, még inkább: megüresített szívvel — Istentől várnom, amit Ő kínál nekem

kegyelméből ma is. Segíts arra az útra, amelyet Ő nyit meg előttem. Indíts arra a szolgálatra, amelyet az Ő akarata parancsol nekem. Szegénységemben taníts meg mindent tőle kérnem a mai napra és egész földi életemre, és tőle várnom a menny boldogságát.

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4.)

Uram!Édesanyámhoz akkor kerültem legközelebb, amikor sírtam. Ha fájt valamim, ő jóságosan elcsitított.

Szeretete eloszlatta és megszűntette fájdalmamat. Boldognak éreztem-e akkor magamat — nem tudom. De azt bizonyossággal tudom: jó volt a közelléte és vigasztalást éreztem. Most a messziből visszatekintve vallom: akkor voltam igazán boldog.

Uram!Azóta sok minden történt velem. Találkoztam Bibliám ilyen üzenetével: „Elfeledkezhetik-e az anya

gyermekéről, hogy ne könyörülne méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek, én terólad el nem feledkezem” (Ézs 49,15.) Az ilyen bibliai igék igazságát megtapasztaltam. Mert Isten mindig akkor volt legközelebb hozzám, amikor rámnehezedett az élet próbája. Küzdelmeim, fájdalmaim, könnyhullatásom idején éreztem legkézzelfoghatóbban Isten vigasztaló jelenlétét.

Sohase engedj kételkednem Isten közelségében. Könnyfátyolos szemem ellenére is — Uram — a hitnek ezzel a vigasztalásával tégy boldoggá.

„Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” (Mt 5,5.)

Uram!Ha azt nézem, ami közvetlenül a szemem előtt játszódik le, akkor az ellenkezőjét látom annak, amit

Te mondasz. Egyes emberek hatalmaskodásának és nemzetek erőszakosságának vagyok szemtanúja. Törekvésük érvényesül. A föld gazdagsága és a külső tekintély reájuk száll.

Szememet megtéveszti a perc mérlegállása.De a kor, melyben élünk, még a hit nélkül valókat is elővigyázatosságra intette. Kevés nemzedék

látta olyan világosan a hatalmaskodók bukását, mint a mienk. Akkor lettek semmivé, amikor — sok erőszak árán — dicsőségük csúcsfokára kapaszkodtak föl.

Uram!Rád figyelő lelkemmel szeretnék a Te igéd mellett megállni. Mert megtanultam, hogy a Te ajkadról

az idők múlásával dacoló örök igazság igéi hangzanak. Te pedig félreérthetetlenül a szelídeknek ígérted a földet. Adj erőt ebben megfogóznom még a legnagyobb erőszak láttán is. Taníts meg csak neked hinnem, még ha nem látja is szemem a Te igazságod érvényesülését.

Egy vágyam van: veled maradni — Uram.

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5,6.)

Uram!Voltam már nagyon éhes is és nagyon szomjas is. Gyötrő, kínzó érzés ez. Rosszabb ennél csak az

volt, amikor előttem állt a különben kívánatos étel, de étvágytalanság miatt nem tudtam belőle enni. Éhségem az egészség jele volt. Az ételtől való iszonyodás betegségre mutatott.

Te — az emberi lélek igaz ismerője — az igazságról használod ezt a hasonlatot. Belőle megértem: lelki életem egészségének bizonyítéka, ha szenvedélyesen vágyódom Isten igazságára. De téged — a lelkem orvosát — kell sürgősen keresnem, ha semmi sem hajt az igazság keresésé-re, vagy pedig ha fásultan elfordulok az igazságtól, amikor az nyilvánvalóan előttem van.

Uram!Bibliámban olvasom: Ézsau még jogaitól is elállt, hogy éhségét csillapítsa. És bizonyos: az éhes

embert az ételnek még az illata is messze elcsalogatja. Segíts Isten igazságáért mindent föláldoznom. S ha a földi életben meg nem találom, akkor az igazság olthatatlan vágya vezessen még a halál határvonalán át

is oda, ahol ígéreted bizonyosan beteljesedik, és én — az éhező és szomjas ember — megelégíttetést találok.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mt 5,7.)

Uram!Ennek az örömhírnek a kezdete nem itt van. Ezt tőled tudom. Az adós szolgáról mondott példázatodban

(Máté 18,23-35.) részletesebben beszélsz erről. A kezdet mindig ez: Isten gyakorol irgalmasságot. Csak ennek megtörténte után várja el tőlem hálám bizonyítékául az emberek iránti irgalmasságomat. Ha ezt látja, akkor minden lépésemen irgalmával kísér.

A hegyi beszédben lerövidített menetet adtál. Az irgalmasság teljes evangéliumának két utolsó tagját. Mert így illett bele a keresztyén élet boldogságáról mondott elfelejthetetlen fölsorolásodba.

Uram!Ma is utamra bocsátasz. A boldogság vágyát — mint mindig — most is magammal viszem. Igédben

éppen ennek megvalósulását ígéred. Segíts hát ezt az általad megjelölt úton keresnem. Ha lépésem nyomorban lévők mellett vezet el, indíts segítő könyörületességre. Szavamat — a sokszor éles, sebző szavamat — töltsd meg melegséggel. Azt az örömet pedig, melyet számomra keresztyén hitem jelent, indíts éppen azért megosztanom embertársaimmal, mert én magam irgalmasságot nyertem.

„Boldogok, akiknek szívök tiszta, mert ők Istent meglátják.” (Mt 5,8.)

Uram!Egy hegyoldalt elborító embertömeg előtt hirdetted meg a boldogság föltételei között ezt a föltételt

is. Bizonyos tehát: nem csüggesztő szándékkal mondtad.Valami hibának kell tehát lennie bennem, mert engem az a szavad sokszor elcsüggeszt. „Akiknek

szívök tiszta!” Hol vagyok én ettől! Ezért élek annyi bizonytalanságban, és ezért vagyok képtelen Istent meglátni a körülöttem lévő világ eseményeiben és a magam életének fordulataiban. Kérlek: segíts ki azokból a nehézségekből, amelyek ezt a csüggedést okozzák bennem.

Uram!Bibliám mondja: „Istent soha senki sem látta. Az Egy-szülött Fiú, aki az Atya kebelében

van, az jelentette ki Őt” (János 1,18.) Taníts meg hát hűséges szívvel figyelnem a Te kijelentésedre, és így nyisd meg hitem szemét! Magad mondtad: „Aki engem látott, látta az Atyát” (János 14,9.) Tarts mindig a közeledben. Hadd ismerjek rá az Atyára Terólad! És mert áll, amit mondtál: csak a tiszta szív láthatja meg egykor színről színre Istent, vedd gondozásodba szívemet. Csak Te tisztíthatod meg!

„Boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak.” (Mt 5,9.)

Uram!Kettőt világosan megérteni vélek a ma adott útravalóból. Az egyik ez: Isten gyermeke csak akkor lehetek, ha

annyira békességben élek az emberekkel, amennyire az rajtam múlik. A másik megállapításodat ugyanilyen határozottnak érzem: békességük csak azoknak lehet, akik Isten fiai.

Ezen az ablakon át, melyet most nyitottál meg előttem, meglátom a történelem véres háborúinak főokát. Mindig ez történik: az ember elszakítja magát teremtő Istene szent akaratától, sőt szembeszegül vele, és vérrel-vassal ő maga akar hatalmaskodni. A békét emberi szóhoz, érdekek hangoztatásához igyekszik kötni. Az emberi szó hitványnak bizonyul, az érdekek pedig inkább új összeütközéseket, nem pedig kiengesztelődést szülnek.

Uram!Amit ebből a boldogság-ígéretedből eddigi keresztyén életemben szabad volt megtapasztalnom, azt most igen

hálásan megköszönöm neked. Egyben bizalommal kérlek: mai utamon tégy békességed követévé. A civódó világhatalmak életére ugyan befolyásom nincsen, de a magam kis világában bizonyságot tehetek a Te Igéd boldogító igazságáról.

„Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,10.)

Uram!A háborút el lehet kerülni. Kétféleképpen. Vagy elismerik az ellenfél oldalán is az igazságot, vagy

az igazság oldalán megalkusznak.Az igazság nem kezd háborút. Hatalmát érvényesíteni igyekszik, de az erőszak eszközét nem veszi

igénybe. Az igazság azonban nem is bocsátkozik olyan alkuba, amely lényegétől fosztaná őt.Ezért az igazság sokszor bonyolódik háborúba. Mint megtámadott fél. Mindig csak védekező

háborúban vesz részt. A Te szavadat használom: elszenvedi ezt.Ezekben a háborúkban az igazságot gyakran eltiporták. Máskor megláncolták. Még meg is ölték. De

egyik úton sem semmisítették meg. Mert az igazság Istené — és ezért örök.

Uram!Igéden elmélkedve — íme — ezek a mondatok folytak ki a lelkemből és ezért a tollamból is. Ezek a

mondatok az ‘Igazság’-ról szólnak. Mindezt ugyanígy személyes formában is megírhattam volna ‘Rólad’. Mert Te egy vagy az igazsággal.

Igazság Királya! Értem szavadat, amellyel ma hozzám szólsz. A Te alattvalódnak szegődtem már régen, és kész vagyok igazságodért szenvedni. Biztos a hitem: nyomában enyém a mennyország.

„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem.” (Mt 5,11.)

Uram!Kisgyermekkorodban felőled jósolta agg Simeon a jeruzsálemi templomban: „Ez vettetett jegyül,

akinek sokan ellene mondanak” (Lukács: 2,34). Az evangéliumok írása, a keresztyénség hosszú időt átfogó története és az egyes emberek pogány lázadozása bőségesen igazolja ennek a próféciának az igazságát.

Téged — bűntelen Megváltóm — mindig igazságtalanul bántalmaztak.Engem méltán ér szidalom alkalmatlanságomért és bűneimért. Ezek nyomában nem járhat

boldogság. De Te ma arról a szidalomról beszélsz, amely miattad érhet a földön. Ezt a különbséget tartsd világosan elém.

Uram!Ha önmagam miatt gyaláznak az emberek, adj belém megtérésemhez szükséges elegendő

keserűséget. Hiszen ez keresztyénségem csődjét jelenti.De ha Temiattad szidalmaznak e világban, akkor érttesd meg velem, hogy keresztyén bizonyságtévő

életemet észrevették az emberek. Ezen pedig taníts meg boldogan örvendeznem.

Minden jog fenn nem tartva! E dokumentum a Tommy(©A)®ight szabályai alá esik. Eszerint jelen dokumentumot vagy annak részeit szigorúan nem tilos reprodukálni, sőt, reprodukálandó. Szigorúan nem tilos különféle adatrögzítő rendszerben tárolni, sőt, tárolandó; szigorúan nem tilos bármilyen formában vagy eszközzel (szóbeli, elektronikus, mechanikus, mágneses, optikai, audiovizuális, multimédiás, telekommunikációs, vagy tetszőleges más módon) ingyenesen tovább adni, sőt, továbbadandó.

A Tommy(©a)®ight szabályainak bibliai alapjai között található pl.: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Mt 10,8.) ― „Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.” (Rm 3,24.) ― „Mi tehát a jutalmam? Az, hogy prédikálásommal ingyenessé teszem a Krisztus evangéliumát anélkül, hogy élnék az evangélium hirdetésével együtt járó szabadságommal.” (1Kor 9,18.) ― „És ezt mondta nekem: »Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. …«” (Jel 21,6.)

Sálóm-Eiréné-Pax, Üdv:

                       \\\\\\/////                       /  _   _  \                      (| (.) (.) |) ___________________.oOOo__( )__oOOo.___________________|                                                       ||                Tommyca - Szakács Tamás                ||                 az A-T&T  páros tagja                 ||    [email protected],  [email protected]    ||              http://www.extra.hu/Tommyca              ||                     (30) 426-5583                     ||                                                       ||         Felsőpetényi Evangélikus Egyházközség         ||                [email protected]                ||             http://felsopeteny.lutheran.hu            ||        2611 Felsőpetény,  Ságvári Endre u. 12.        ||                     (35)  360-037                     ||                                                       ||___________________.oooO_______________________________|                    (   )        Oooo.                     \ (         (   )                      \_)         ) /                                 (_/