fedezéket ástunk a testünk részére. Repülõk meg ágyúk dörgése közt, de azért elég ví- gan, itt-ott kis távolságra fel- robbant egy-egy gránát. De már úgy megszokta az em- ber, de azért egyre maga- sabbra emeljük a fedezéket, amit éjjel elrontanak a muszkák. 22-e: nincsenek fontos dolgok, meghûltem és feküd- tem 23-ig. 25-én kaptam az elsõ levelet hazulról, és rög- tön írtam választ. Ekkor éj- jel nagy lármát csináltak az oroszok, csakúgy zengett bele a föld, úgy szólt az ágyú, azután megindult a gyalogság, sikeresen vissza- vertük õket, így múlt el az egész éjjel. 26-án egész nap csend, csak éjjel, a jobbszárnyon a tüzérség támad, egész éjjel esett az esõ. 27-én egész nap fedezéket ás- tunk és sövényeket fon- tunk, éjjel csendben telt el, 12 muszkát, egy egész jár- õrt foglyul ejtettünk. 28- án szép vasárnapunk volt, kiderült, jól ebédel- tük, egy fél liter vörösbor hozzá, éjjel volt egy kis összecsapás, irtóztató tü- zelés, mennydörgésszerû ágyúdörgés, én gépfegyver- rel lõttem egy negyedóráig, száz foglyunk lett, semmi veszteség. 29-én semmi különös, csak egész éjjel nagy zápor, én akkor voltam õrségen, ret- tentõ nagy sár volt utána. 30- án semmi különös, csak egész nap lövöldözés. 31-e borús, esett az esõ majdnem egész nap, és az orosz egész nap ágyúzta a mi rajvona- lunkat, és egy repülõgépünk felszállt kikémlelni az ellen- ség állását. Annyira tüzeltek ágyúval, hogy rettenetes volt nézni, amint fent a levegõ- ben a mi repülõink az oro- szokkal viaskodtak. VI. hó 1-jén, semmi külö- nös, egész szép derült az idõ, éjjel a megszokott ágyú- és gépfegyvertüzelés, jó bort kaptunk. 3-án szép, derült, napos idõ, élénk repülõhar- cok, fent, a magasban elkez- dõdött az ágyúdörgés éjjel 2 órakor és tartott tovább 4-én egész napon át. 5-én tovább folyik a harc, már kétszer el- foglalták a mi állásainkat, de hála a jó Istennek, még nincs vesztünk, de éjjel 12 órától vissza kellett vonul- nunk az új védelmi álláshoz. Onnan este 9-kor elindul- tunk, egész éjjel meneteltünk a sötétben és nagy sárban, az új helyre értünk hajnal 3- kor, lefeküdtünk kint a me- zõn, akármilyen sár volt, azért egész jól aludtunk. A baj az volt, hogy amikor fel- keltünk, nagyon fáztunk. Ott most egész nap pihen- tünk. 8-án indultunk, megint rajvonalban (azt hiszem, mert nehezen olvasható) a Dnyeszter hídját õriztük – innen három napon át me- neteltek, kis, olvashatatlan helységneveken keresztül. 11-én érkeztünk egy faluba, ahol két óra pihenõt kap- tunk, innen indultunk to- vább egy olvashatatlan nevû város felé. A további napok hasonlóképpen telnek, ágyúzás, lövöldözés, volt egy-két sebesülés, de halott még nincs. Nehéz olvasni a történe- tet, mert számomra elkép- zelhetetlen a front és amit egy gyalogos honvédnak szenvednie kellett. Nem tu- dom, hogy nagyapámnak volt-e rendfokozata, túlságo- san nem is érdekel, ami a naplóból olvasható, ott ba- kák és a tisztek együtt szen- vedtek. Ágyútûzben, esõ- ben, sárban gyalogolni, har- colni ismeretlen, felfoghatat- lan ellenség ellen, borzasztó még olvasni is, nemhogy vé- gigélni. Az összes bejegyzést ol- dalakon keresztül olvasni, azután leírni nincs értel- me, ezekbõl is látszanak a háború borzalmai. Végül 1919. május 12-én folytató- dik: „...nagyváros felé in- dulunk az ellenséget min- dig magunk elõtt zavarva, aznap éjjel felvették a har- cot... Három napos pihe- nés után ismét harcok kö- vetkeztek, veszteségünk is volt. A csehek állandóan támadtak, talán ötszörös túlerõvel, de egész délutá- nig tartottuk magunkat, de a túlerõnek muszáj volt en- gedni, és kénytelenek vol- tunk a 6 kilométerre fekvõ falu alá húzódtunk. Itt is felvettük a harcot, és tartjuk magunkat már há- rom napja. 21-én nagy tá- madást intéztünk a csehek ellen, és kivertük õket az ál- lásaikból. 23-án fegyverszü- netet kértek, amit meg is kaptak. Engem 24-én hatod- magammal Pestre küldtek, lisztet és juhtúrót vittünk a hozzátartozóinknak.” Itt ért véget a Tábori nap- ló, többet nem tudok róla, a többi tulajdonképpen része a magyar történelemnek. Utána jött a kommün, pon- tosabban a Tanácsköztársa- ság, azután Horthy rendet teremtett, majd 20 évig béke volt Magyarországon. Utána pedig folytatódott a zûrzava- ros XX. század, amelynek végén békés körülmények között jött el a változás. Most, 2015. január 3-án újra lázong Budapest népe... Elmúlt a karácsony, ez volt a harmadik, amit Las Vegasban töltöttünk. 2011 decemberében volt az elsõ és egyben az utolsó, amit Ka- ti unokahúgommal együtt ünnepeltünk az életünkben. Szomorú szívvel gondo- lok arra az estére, vidámak voltunk, sõt kora esti showt mentünk nézni, úgy emlék- szem, az Elvis-mûsort, de ki- lenc körül már itthon vol- tunk, együtt vacsoráztunk, énekeltük a Menybõl az an- gyalt. Tisztában voltunk azzal, hogy testében már ott van a gyógyíthatatlan betegség. Most is kiráz a hideg, amikor rágondolok. Az emberi élet sajnos kegyetlen, elveszítjük azokat, akiket szeretünk, és az élet megy tovább, megál- líthatatlanul. Nemrég már itt, Las Vegasban, megtaláltam nagyapám elsõ világháborús idõkben, a fronton írott nap- lóját, amelyet unokahúgom hagyott rám. A kisméretû, bõrkötéses napló borítóján anyai nagyapám, Klamár András neve aranyos betûk- kel olvasható. Sosem tudtam, hogy az egyszerû építész írott anya- got hagyott hátra életérõl, 5 és 1/4 inch (13 cm) hosszú és 3,5 inch (9 cm) széles ol- dalakon. Idén nyáron, ami- kor Fekete Pista barátom itt járt nálunk, odaadtam neki a naplót, és õ folyékonyan tud- ta olvasni az oldalakat. Jómagam nagyító segít- ségével is csak kínlódom, nem a szemem rosszabb, hanem a barátom hozzá- szokott a kézírásos anya- gok olvasásához, amikor még a Chicago és Környéke c. lapot szerkesztette, több mint 30 évvel ezelõtt. Én a saját kézírásomat sem tu- dom elolvasni, nemhogy valaki másét, nekem csak a gépelt szöveg megy. Nagyapámat nagyon szerettem, olyan emlékek jönnek vissza vele kapcso- latban, talán hatéves lehet- tem, amikor szenteste sé- tálni vitt, hogy ne zavarjuk Jézuskát és az angyalokat, akik a díszített karácsony- fát hozzák és az ajándéko- kat. Emlékszem, milyen izga- tott voltam, de õ mesélt vala- mit, ami elvonta a fi- gyelmem. Amikor a lépcsõn mentünk a második emeleten lé- võ lakáshoz, az elõ- szobában édes- anyám és a rokonok vártak, apám a szo- bában volt. Megszólalt a csen- gõ, és én a boldog- ságtól sikítva men- tem be a szobába, ahol a fa alatt játékvo- natot találtam. Soha olyan boldog nem voltam, talán azóta sem. Csak egy gye- rek lehet ilyen bol- dog, azért igazán övék a karácsony. A gyerekkori em- lékek közül kiemel- kedtek a focival, job- ban mondva a Fradival kapcsolatosak. Közel lak- tunk az Elektromos Latorca utcai pályájához, ahol a há- borút megelõzõ években villanyfénynél játszották a Szent István-kupa esti mér- kõzéseit. Nagyapám vitt oda, édesapám nem kedvel- te a focit, pedig mi a srácok- kal a közeli grundon na- ponta játszottunk. A Tromos-pályára a kis- gyerekeket ingyen engedték be, én rögtön az egyik kapu mögé futottam egy barátom- mal, minket a rendezõ bácsi figyelmeztetett, hogy a Kiszely „Lapaj” bácsi na- gyon erõsen rúgja a lasztit, jó messzire kellett futni érte, de boldogan szaladtunk Chierer Ervin barátommal. Ervin 30-35 éve felkere- sett minket Chicagóban, Hollandiában élt a családdal, nukleáris energiával foglal- kozó mérnök lett belõle. Ki tudja, él-e még. A következõ emlékem nagyapával kapcsolatban új- ra a focival kapcsolatos, 1943 novemberében az Üllõi úti Fradi-pályára vitt, ahol a ma- gyar válogatott 7:2 arányban vereséget szenvedett a své- dektõl. Ez volt az elsõ találko- zás a Fradi-pályával, és ek- kor alakult a mai napig tartó „szerelem” a híres zöld-fehér csapattal. Persze élénken él ma is emlékeimben, amikor a gaz- ember Rákosi Mátyás rend- szere, fasisztának minõsítet- te a Fradit, melynek a nevét Bp. Kinizsire változtatta, a színét pedig piros-fehérre. Barátainkkal továbbra is haj- rá, Fradit kiabáltunk a mecs- cseken, hiába próbáltak vál- toztatni a bevett szokáson a hatalmon lévõ kommunista vezetõk. Azon a bizonyos emléke- zetes magyar-svéd meccsen a Rudas vendéglõ tetején lé- võ díszpáholyban foglalt he- lyet a kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós, aki, amint azt késõbb sok- sok év után megtudtam, egyáltalán nem kedvelte a labdarúgást. Akkor nekem nyolcéve- sen nem jelentett semmit, azt sem tudtam, ki Horthy, azt pedig, hogy ott volt, csak késõbb olvastam a Fradi- krónikás Nagy Béla könyvé- ben. Ami a meccsbõl az em- lékeimben maradt, a fiatal újpesti Szusza Ferenc, a csa- pat centere, aki az elsõ félidõ vége felé összefejelt egy svéd védõvel. Vérzett a feje, és rövid idõre lecserélték, majd bekö- tött fejjel visszatért, és a szü- net elõtt még gólt is fejelt a hatalmas, véres turbánnal, így lett akkor 2:2 az ered- mény. A többi már negatív sporttörténelem. Azonban visszatérek nagyapám naplójára, amely- nek elsõ bejegyzése 1916. május 13-ára esett. Abban az évben már három gyerme- kük volt a nagyszüleimnek, Eta nagynéném 1900-ban született, anyám, Jolán 1904- ben, nagybátyám, József 1908-ban. A világháború szétszedte a családokat, a férj a frontra ment, ahonnan három év múlva tért haza, addig a gyermekeket az anya egyedül nevelte. Saj- nos, amikor még éltek, errõl sohasem beszéltek nekem, emlékül maradt évtizedek- kel késõbb nagyapám napló- ja, amelynek létezésérõl sem tudtam, amibõl most idézek. „Tábori 'napló' ” 1916. május 13-án elindultunk Bu- dapestrõl, a józsefvárosi pá- lyaudvarról este 8 órakor, Püspökladány-Debrecen- Máramarossziget- Körösmezõn és a Kárpáto- kon át Galíciába, Delatinba érkeztünk. (Az apró vonalas lapokon a ceruzával írt szö- veg nehezen olvasható, ezért csak azt közlöm, amit olvasni lehet. A Galíciában lévõ falvak, kisvárosok neve kibogozhatatlan számomra, az internet sem ad segítsé- get, hiszen a városnevek kö- zel száz év alatt megváltoz- hattak, jószerével azt sem tudom, hol vannak ezek a kisvárosok, falvak.) 15-én reggel olvashatatlan falvakba mentek, majd 16-án délután mindenféle ételt és italt felvé- teleztünk, vagonokból kira- kodtunk, és szekerekre pa- koltuk, majd elindultunk a hadosztályhoz.Itt voltunk 2 napig. 18-án kaptunk lova- kat, erre felszereltünk, és út- nak indultunk, mentünk vagy 20 kilométert, odaér- keztünk úgy este 8 órakor, ott mindjárt elhelyeztek minket a lövészárokba, akkor éjjel volt egy kis csetepaté. 19-e teljesen nyugodtan telt el, 20-án volt egy lövés, egy sebesülés, halott nincs. 21-én, vasárnap egész nap KÖZÉLET – 9. oldal 2015. január 24. – 4. szám AMERIKAI KRÓNIKA Harmath István „Semmi különös, csak egész nap lövöldözés…” Anyai nagyszüleim családi képe. Balról: Klamár Andrásné – született Szivy Klemetina, Klamár András, a Tábori napló írója, fia: Klamár József, lányai: Klamár Etelka és végül édesanyám, Harmath Istvánné - sz. Klamár Jolán. Isten áldja õket és unokahúgomat is, aki megõrizte a képet! Klamár András Tábori naplója, 1916-1919
Welcome message from author
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
fedezéket ástunk a testünkrészére. Repülõk meg ágyúkdörgése közt, de azért elég ví-gan, itt-ott kis távolságra fel-robbant egy-egy gránát. Demár úgy megszokta az em-ber, de azért egyre maga-sabbra emeljük a fedezéket,amit éjjel elrontanak amuszkák.
22-e: nincsenek fontosdolgok, meghûltem és feküd-tem 23-ig. 25-én kaptam azelsõ levelet hazulról, és rög-tön írtam választ. Ekkor éj-jel nagy lármát csináltak azoroszok, csakúgy zengettbele a föld, úgy szólt azágyú, azután megindult agyalogság, sikeresen vissza-vertük õket, így múlt el azegész éjjel.
26-án egész nap csend,csak éjjel, a jobbszárnyona tüzérség támad, egészéjjel esett az esõ. 27-énegész nap fedezéket ás-tunk és sövényeket fon-tunk, éjjel csendben telt el,12 muszkát, egy egész jár-õrt foglyul ejtettünk. 28-án szép vasárnapunkvolt, kiderült, jól ebédel-tük, egy fél liter vörösborhozzá, éjjel volt egy kisösszecsapás, irtóztató tü-zelés, mennydörgésszerû
ágyúdörgés, én gépfegyver-rel lõttem egy negyedóráig,száz foglyunk lett, semmiveszteség.
29-én semmi különös,csak egész éjjel nagy zápor,én akkor voltam õrségen, ret-tentõ nagy sár volt utána. 30-án semmi különös, csakegész nap lövöldözés. 31-eborús, esett az esõ majdnemegész nap, és az orosz egésznap ágyúzta a mi rajvona-lunkat, és egy repülõgépünkfelszállt kikémlelni az ellen-ség állását. Annyira tüzeltekágyúval, hogy rettenetes voltnézni, amint fent a levegõ-ben a mi repülõink az oro-szokkal viaskodtak.
VI. hó 1-jén, semmi külö-nös, egész szép derült az idõ,éjjel a megszokott ágyú- ésgépfegyvertüzelés, jó bortkaptunk. 3-án szép, derült,
napos idõ, élénk repülõhar-cok, fent, a magasban elkez-dõdött az ágyúdörgés éjjel 2órakor és tartott tovább 4-én
egész napon át. 5-én továbbfolyik a harc, már kétszer el-foglalták a mi állásainkat,de hála a jó Istennek, mégnincs vesztünk, de éjjel 12órától vissza kellett vonul-nunk az új védelmi álláshoz.Onnan este 9-kor elindul-tunk, egész éjjel meneteltünka sötétben és nagy sárban,az új helyre értünk hajnal 3-kor, lefeküdtünk kint a me-zõn, akármilyen sár volt,azért egész jól aludtunk. Abaj az volt, hogy amikor fel-keltünk, nagyon fáztunk.Ott most egész nap pihen-tünk.
8-án indultunk, megintrajvonalban (azt hiszem,mert nehezen olvasható) aDnyeszter hídját õriztük –innen három napon át me-neteltek, kis, olvashatatlanhelységneveken keresztül.11-én érkeztünk egy faluba,ahol két óra pihenõt kap-tunk, innen indultunk to-vább egy olvashatatlan nevûváros felé. A további napokhasonlóképpen telnek,ágyúzás, lövöldözés, voltegy-két sebesülés, de halottmég nincs.
Nehéz olvasni a történe-tet, mert számomra elkép-zelhetetlen a front és amitegy gyalogos honvédnakszenvednie kellett. Nem tu-dom, hogy nagyapámnakvolt-e rendfokozata, túlságo-san nem is érdekel, ami anaplóból olvasható, ott ba-kák és a tisztek együtt szen-vedtek. Ágyútûzben, esõ-ben, sárban gyalogolni, har-colni ismeretlen, felfoghatat-lan ellenség ellen, borzasztómég olvasni is, nemhogy vé-gigélni.
Az összes bejegyzést ol-dalakon keresztül olvasni,azután leírni nincs értel-me, ezekbõl is látszanak aháború borzalmai. Végül1919. május 12-én folytató-dik: „...nagyváros felé in-dulunk az ellenséget min-dig magunk elõtt zavarva,aznap éjjel felvették a har-cot... Három napos pihe-nés után ismét harcok kö-
vetkeztek, veszteségünk isvolt. A csehek állandóantámadtak, talán ötszöröstúlerõvel, de egész délutá-nig tartottuk magunkat, dea túlerõnek muszáj volt en-gedni, és kénytelenek vol-tunk a 6 kilométerre fekvõfalu alá húzódtunk.
Itt is felvettük a harcot, éstartjuk magunkat már há-rom napja. 21-én nagy tá-madást intéztünk a csehekellen, és kivertük õket az ál-lásaikból. 23-án fegyverszü-netet kértek, amit meg iskaptak. Engem 24-én hatod-magammal Pestre küldtek,lisztet és juhtúrót vittünk ahozzátartozóinknak.”
Itt ért véget a Tábori nap-ló, többet nem tudok róla, atöbbi tulajdonképpen részea magyar történelemnek.Utána jött a kommün, pon-tosabban a Tanácsköztársa-ság, azután Horthy rendetteremtett, majd 20 évig békevolt Magyarországon. Utánapedig folytatódott a zûrzava-ros XX. század, amelynekvégén békés körülményekközött jött el a változás.Most, 2015. január 3-án újralázong Budapest népe...
Elmúlt a karácsony, ezvolt a harmadik, amit LasVegasban töltöttünk. 2011decemberében volt az elsõés egyben az utolsó, amit Ka-ti unokahúgommal együttünnepeltünk az életünkben.
Szomorú szívvel gondo-lok arra az estére, vidámakvoltunk, sõt kora esti showtmentünk nézni, úgy emlék-szem, az Elvis-mûsort, de ki-lenc körül már itthon vol-tunk, együtt vacsoráztunk,énekeltük a Menybõl az an-gyalt.
Tisztában voltunk azzal,hogy testében már ott van agyógyíthatatlan betegség.Most is kiráz a hideg, amikorrágondolok. Az emberi életsajnos kegyetlen, elveszítjükazokat, akiket szeretünk, ésaz élet megy tovább, megál-líthatatlanul.
Nemrég már itt, LasVegasban, megtaláltamnagyapám elsõ világháborúsidõkben, a fronton írott nap-lóját, amelyet unokahúgomhagyott rám. A kisméretû,bõrkötéses napló borítójánanyai nagyapám, KlamárAndrás neve aranyos betûk-kel olvasható.
Sosem tudtam, hogy azegyszerû építész írott anya-got hagyott hátra életérõl, 5és 1/4 inch (13 cm) hosszúés 3,5 inch (9 cm) széles ol-dalakon. Idén nyáron, ami-kor Fekete Pista barátom ittjárt nálunk, odaadtam neki anaplót, és õ folyékonyan tud-ta olvasni az oldalakat.
Jómagam nagyító segít-ségével is csak kínlódom,nem a szemem rosszabb,hanem a barátom hozzá-szokott a kézírásos anya-gok olvasásához, amikormég a Chicago és Környékec. lapot szerkesztette, többmint 30 évvel ezelõtt. Én asaját kézírásomat sem tu-dom elolvasni, nemhogyvalaki másét, nekem csak agépelt szöveg megy.
Nagyapámat nagyonszerettem, olyan emlékekjönnek vissza vele kapcso-latban, talán hatéves lehet-tem, amikor szenteste sé-tálni vitt, hogy ne zavarjukJézuskát és az angyalokat,akik a díszített karácsony-
fát hozzák és az ajándéko-kat.
Emlékszem, milyen izga-tott voltam, de õ mesélt vala-mit, ami elvonta a fi-gyelmem. Amikor alépcsõn mentünk amásodik emeleten lé-võ lakáshoz, az elõ-szobában édes-anyám és a rokonokvártak, apám a szo-bában volt.
Megszólalt a csen-gõ, és én a boldog-ságtól sikítva men-tem be a szobába,ahol a fa alatt játékvo-natot találtam. Sohaolyan boldog nemvoltam, talán azótasem. Csak egy gye-rek lehet ilyen bol-dog, azért igazánövék a karácsony.
A gyerekkori em-lékek közül kiemel-kedtek a focival, job-ban mondva a Fradivalkapcsolatosak. Közel lak-tunk az Elektromos Latorcautcai pályájához, ahol a há-borút megelõzõ évekbenvillanyfénynél játszották aSzent István-kupa esti mér-kõzéseit. Nagyapám vittoda, édesapám nem kedvel-te a focit, pedig mi a srácok-kal a közeli grundon na-ponta játszottunk.
A Tromos-pályára a kis-gyerekeket ingyen engedtékbe, én rögtön az egyik kapumögé futottam egy barátom-mal, minket a rendezõ bácsifigyelmeztetett, hogy aKiszely „Lapaj” bácsi na-gyon erõsen rúgja a lasztit, jómesszire kellett futni érte, deboldogan szaladtunk ChiererErvin barátommal.
Ervin 30-35 éve felkere-sett minket Chicagóban,Hollandiában élt a családdal,nukleáris energiával foglal-kozó mérnök lett belõle. Kitudja, él-e még.
A következõ emlékemnagyapával kapcsolatban új-ra a focival kapcsolatos, 1943novemberében az Üllõi útiFradi-pályára vitt, ahol a ma-gyar válogatott 7:2 aránybanvereséget szenvedett a své-dektõl. Ez volt az elsõ találko-zás a Fradi-pályával, és ek-kor alakult a mai napig tartó„szerelem” a híres zöld-fehércsapattal.
Persze élénken él ma isemlékeimben, amikor a gaz-ember Rákosi Mátyás rend-szere, fasisztának minõsítet-te a Fradit, melynek a nevétBp. Kinizsire változtatta, aszínét pedig piros-fehérre.Barátainkkal továbbra is haj-rá, Fradit kiabáltunk a mecs-cseken, hiába próbáltak vál-toztatni a bevett szokáson ahatalmon lévõ kommunistavezetõk.
Azon a bizonyos emléke-zetes magyar-svéd meccsena Rudas vendéglõ tetején lé-võ díszpáholyban foglalt he-
lyet a kormányzó, vitéznagybányai Horthy Miklós,aki, amint azt késõbb sok-sok év után megtudtam,egyáltalán nem kedvelte alabdarúgást.
Akkor nekem nyolcéve-sen nem jelentett semmit,azt sem tudtam, ki Horthy,azt pedig, hogy ott volt, csakkésõbb olvastam a Fradi-krónikás Nagy Béla könyvé-ben. Ami a meccsbõl az em-lékeimben maradt, a fiatalújpesti Szusza Ferenc, a csa-pat centere, aki az elsõ félidõvége felé összefejelt egy svédvédõvel.
Vérzett a feje, és rövididõre lecserélték, majd bekö-tött fejjel visszatért, és a szü-net elõtt még gólt is fejelt ahatalmas, véres turbánnal,így lett akkor 2:2 az ered-mény. A többi már negatívsporttörténelem.
Azonban visszatéreknagyapám naplójára, amely-nek elsõ bejegyzése 1916.május 13-ára esett. Abban azévben már három gyerme-kük volt a nagyszüleimnek,Eta nagynéném 1900-banszületett, anyám, Jolán 1904-ben, nagybátyám, József1908-ban. A világháborúszétszedte a családokat, aférj a frontra ment, ahonnanhárom év múlva tért haza,addig a gyermekeket azanya egyedül nevelte. Saj-nos, amikor még éltek, errõlsohasem beszéltek nekem,emlékül maradt évtizedek-kel késõbb nagyapám napló-ja, amelynek létezésérõl semtudtam, amibõl most idézek.
„Tábori 'napló' ” 1916.május 13-án elindultunk Bu-dapestrõl, a józsefvárosi pá-lyaudvarról este 8 órakor,Püspökladány-Debrecen-M á r a m a r o s s z i g e t -Körösmezõn és a Kárpáto-
kon át Galíciába, Delatinbaérkeztünk. (Az apró vonalaslapokon a ceruzával írt szö-veg nehezen olvasható,
ezért csak azt közlöm, amitolvasni lehet. A Galíciábanlévõ falvak, kisvárosok nevekibogozhatatlan számomra,az internet sem ad segítsé-get, hiszen a városnevek kö-zel száz év alatt megváltoz-hattak, jószerével azt semtudom, hol vannak ezek akisvárosok, falvak.) 15-énreggel olvashatatlan falvakbamentek, majd 16-án délutánmindenféle ételt és italt felvé-teleztünk, vagonokból kira-kodtunk, és szekerekre pa-koltuk, majd elindultunk ahadosztályhoz.Itt voltunk 2napig. 18-án kaptunk lova-kat, erre felszereltünk, és út-nak indultunk, mentünkvagy 20 kilométert, odaér-keztünk úgy este 8 órakor, ottmindjárt elhelyeztek minketa lövészárokba, akkor éjjelvolt egy kis csetepaté.
19-e teljesen nyugodtantelt el, 20-án volt egy lövés,egy sebesülés, halott nincs.21-én, vasárnap egész nap
K Ö Z É L E T – 9. oldal2015. január 24. – 4. szám
AMERIKAI KRÓNIKAHarmath István
„Semmi különös, csak egész nap lövöldözés…”
Anyai nagyszüleim családi képe. Balról: Klamár Andrásné – született Szivy
Klemetina, Klamár András, a Tábori napló írója, fia: Klamár József, lányai:
Klamár Etelka és végül édesanyám, Harmath Istvánné - sz. Klamár Jolán.
Isten áldja õket és unokahúgomat is, aki megõrizte a képet!
Klamár András Tábori naplója, 1916-1919
Related Documents
![Mikszáth Kálmán - Különös házasság [Rovásírással]](https://static.cupdf.com/doc/110x72/5532ca114a79593a568b4756/mikszath-kalman-kueloenoes-hazassag-rovasirassal.jpg)
