Ármány és kézfogó Bitó ésBitó és borostyán borostyán · 2017-06-02 · böszörményi gyula Tizennégy éves kortól ajánljuk! Bitó ésBitó és borostyán borostyán

b ö s z ö r m é n y i g y u l a

Tizennégy éves kortól ajánljuk!

Bitó és borostyán

ambrózy báró esetei 3.5

1900. december 10., este. A Keleti indóházból útra kel az 502-es Budapest–Predeal–Bukarest vonalon

közlekedő éjszakai járat, hálókocsijában a híres magánzó detektív, Ambrózy báró tanítványával, Hangay Mili kisasszonnyal,

akit szigorú mestere épp száműzetésre ítélt a székesfővárosból.A fényűző, első osztályú kocsikban csupa előkelő,

jómódú, kiváló modorú hölgy és úr utazik, akik legrémesebb álmaikban sem gondolnák, hogy mire megérkeznek, az egész Monarchiában

csak úgy emlegetik majd az 502-es járatot, mint „a fagyos éjszakában száguldó véres szerelvényt”.

Az új Ambrózy-történet az Ármány és kézfogó című regény idejében játszódik, és Hangay Mili kisasszony első önállóan felderített bűnügyét meséli el.

Vörös pöttyös könyvek é l m é ny t ke re s ő k n e k – p o n t n e ke d l e n y ű g ö z

2 499 Ft

Szereted a Vörös pöttyös könyveket? Vidd haza nyugodtan! Tetszeni fog.

Best of Young Adult

„Teljesen odáig vagyok Böszörményi Gyula eme sorozatáért, imádom! Annyira zseniálisan festi az olvasó elé a történelmi Magyarországot, hogy látom magam előtt a régi épületeket, szinte érzem az orromban

az akkori illatokat, átjár a borzongás a másik kortól, egyszerűen zseniális!” – Nikki, moly.hu

„Mili roboghatna egészen a könyvespolcomig :-) Már nagyon várom a folytatást!” – Laura Kozákné Széles, Ambrózy báró esetei FB-oldal

Bitó és borostyánambrózy báró esetei 3.5

Bitó

és bo

rosty

ánb

ös

zö

rm

én

yi g

yu

la

Bito_es_borostyan.indd 1 2017. 05. 18. 8:19

b ö s z ö r m é n y i G y u l A

Ambrózy báró esetei 3.5

Bitó és borostyán

Ambrozy_Bito_es_borostyan_beliv2korr.indd 3 2017.05.18. 8:46

5

Köszönet Balla Lászlónak felbecsülhetetlen vasúttörténeti segítségéért,

valamint lányának, Miri kisasszonynak, és persze Macseknak;

nélkülük Mili vonata sosem futhatott volna ki. – a Szerző –


7

Bécs, 1900. december 8.

– Micsodás ördögtekerte éjszaka, mein gott1! – mo-rogta széles ágyában hanyatt fekve Herr Budil, miközben két kurta karjával alapost lelapogatta maga körül a vaskos dunyhát, majd kövérkés ujjait kerekded pocakján egymás-ba fűzve tovább bámulta a fakazettás mennyezetet. Az édes álom, mely máskor oly könnyedén ringatta el az idős boros-tyánkereskedőt, most sehogy nem akart megérkezni. Háza első emeletén, a hálószobájával szomszédos szalonban álló ingaóra már rég elütötte rezes hangján az éjfelet, és ő még mindig csak forgolódott, párnáját gyömöszkölte, ám meg-nyugvás helyett egyre csak paprikásabb lett a hangulata.

– Mi a kórság ütött beléd, te Anton?! – ült fel hirtelen, önmagát szólítva meg mérgesen, ahogy azt sosem szeretett hitvese halála óta gyakorta tette. – Tán nem fáradtál eleget egész nap az üzletben, hogy még most sem vagy képes el-aludni?

Odakinn jeges, már-már viharos szél járta Bécs utcáit. Aki tehette, fűtött otthonában maradt, állig betakarózva, és ha – mint Herr Budil – ébren volt, hát jobb híján a kémény-kürtőben vonyító léghuzat muzsikáját hallgatta. A sűrű hó-esés éjfél körül elállt ugyan, de oly rettenetes hideg követ-te, hogy még a bérkocsisok is jobbnak látták védett helyre

1 istenem (német)


8

vinni négylábú munkatársaikat, sorsára hagyva azt a né-hány bolond korhelyt, aki még eme szokatlan ítéletidőben is a kávéházakat, zengerájokat és bordélyokat kívánta járni.

Ágyában ülve Herr Budil szintén a szél kéménykoncertjét hallgatta, majd hirtelen megérzett valamit, s ettől a kedve nyomban felderült.

– Ez hát a te bajod, Anton! – mondta önmagának kissé feddőn, mintha oktalan kisgyermekhez szólna. – No, hát ezen könnyen segíthetünk!

Félrerúgva a meleg dunyhát, kikecmergett a matrac szé-lére, lelógatta két mezítelen lábát, majd előrehajolva az ágy alatti sötétben kezdett matatni.

– Hol vagy már, te nyavalyás? – morogta bajuszkötője alatt. – Aha, no végre!

A súlyos porcelán éjjeliedény füle régi ismerősként simult a borostyánkereskedő ujjai közé. Herr Budil még a koráb-binál is kijjebb csusszant, talpát a hideg padlóhoz érintve, amitől muszáj volt felszisszennie, ám a kényes műveletet mégsem hagyta félbe. Baljával az éjjelit tartotta, míg jobb-jával álláig húzkodta a hálóköntösét, melynek szélét enyhén borostás tokája alá fogta, hogy így a keze ismét szabaddá váljék.

– Hajaj, micsodás ördögtekerte éjszaka – sóhajtotta el újra korábbi fohászát Herr Budil, várva a könnyítő csobo-gást, mely után, remélte, a rég vágyott álom bizton rátalál. Közben az ablakát nézte, amin persze ki nem láthatott, hisz lefekvéskor a vastag függönyöket gondosan összehúzta. Igen, ő maga tette ezt, a saját két kezével, mivel cselédet csak nappal tűrt meg a házban.

A függönyök dacára Herr Budil a keskeny Kruger Stras sét tökéletesen maga elé tudta képzelni. A sötétben maga előtt látta a szemben magasodó épületet, a kihalt utcát borító


9

friss havat, amit sem kocsikerék, sem cipőnyom nem szán-tott még fel, és persze a földszinti boltot, a jobb körökben ismert és elismert Budil-féle borostyánkő-kereskedést, ami-nek kirakatait éjszakánként lelakatolható vasroló védte a hívatlan vendégektől.

– Bizony, bizony, az én picinyke boltocskám! – sóhajtott fel ismét a jóravaló kereskedő, aki még mindig hiába várta az álomhozó megkönnyebbülést, pedig már kezdett fázni. – Az én aprócska üzletecském.

Valójában Herr Budil a „picinyke” és „aprócska” jelzők használatával igencsak nagy szerénységről tett tanúbizony-ságot, mivel a bécsi várnegyedben álló kétemeletes ház, valamint a teljes földszintet elfoglaló bolt, mögötte a leg-modernebb eszközökkel felszerelt műhellyel és raktárral meglehetősen „nagyocska” volt. A rendkívül ritka és nehe-zen beszerezhető, szépen csiszolt borostyánkő, amit arany- vagy ezüstfoglalatokba illesztettek az ügyes kezű mesterek, a Monarchia úrhölgyei, sőt, férfiúi között is rendkívül diva-tos ékszernek számított. Készítettek belőle nyakéket, brosst, kalaptűfejet, ékszerdobozokra berakást, sőt, még sétapálca-gombot is. Mind közül pedig a legértékesebbek azok voltak, amikről csiszolás közben kiderült, hogy a borostyán mélyé-ben valaha aprócska élőlény – hangya, pók, szúnyog, szöcs-ke – rekedt, beledermedve az ősidők egyetlen pillanatába.

A Herr Budil éjszakai nyugodalmát szertekergető ideg-feszültség épp abból a tényből fakadt, hogy hosszú évek türelmes – olykor fogcsikorgatással, heves verejtékezéssel és szívdobogással járó –, kínkeserves önmegtartóztatása végre meghozta gyümölcsét. Igen, kibírta! Sikerült megáll-nia, hogy a hozzá érkező borostyánkövek közül egy olyat se adjon el, amiben halott rovar, apró falevél, fenyőgally, vagy más, szabad szemmel is felismerhető kövület rejtőzik.


10

Mindre azonnal száz vevőt is találhatott volna, ő azonban tizen két éven át várt, gyűjtögetett, és a végeredmény most ott lapult földszinti irodája hatalmas páncélszekrényében. Hét nyaklánc, három diadém, tizenkét bross, húsz pár fül-bevaló, egy olasz dísztőr, valamint hat lornyon, négy legye-ző, két ékszer-, hat szigaretli- és öt tubákos dobozka, mind-egyik csupa olyan borostyánkővel díszítve, mely egy-egy rovar- vagy növénykövületet őriz magában. Ezek a – termé-szetesen – tömör arany és színezüst tárgyak külön-külön is egész vagyont értek, ám a teljes kollekció együtt bármelyik nagy uralkodóház érdeklődését felkelthette.

Herr Budil élete nagy üzletére készült. Már üzent is őfel-sége ceremóniamesterének, közölve vele, hogy valami egé-szen fenomenálisat szeretne megvételre ajánlani, így álmat-lansága teljességgel érthető volt.

– Micsodás éj… – sóhajtott ismét, ám tovább már nem kellett mondania e különös fohászt, mivel a várva várt cso-bogás végre felhangzott. A kereskedő boldog, már-már üd-vözült mosollyal engedte át magát a megkönnyebbülésnek. A Wallfisch Gasse felől ismét feltámadt a szél, mely átbukva a Wasserkunst bástyán és végigszáguldva a Kärtner Stras-sén újabb nyomasztó dallamokat csempészett a házak ké-ményeibe. Épp, mikor Herr Budil elvégezte a dolgát, oda-kinn kialudt néhány rosszul záródó, huzatos gázlámpa, a ház földszintjén pedig irtózatos robajjal felborult valami.

A borostyánkereskedő rémületében azonnal elejtette az éjjelit, mely hatalmas csattanással robbant szét a hajópadlón.

– Scheiße!2 – szakadt ki Herr Budilból az egyszerre dü-hös és halálra rémült nyögés. Haragja a szobáját bemocsko-ló balesetnek, ijedtsége pedig az iménti zajnak szólt, mely csakis egyet jelenthetett.

2 kaka, szar (német)


11

– Betörők! – közölte önmagával Herr Budil, azonnali cselekvésre ösztökélve hidegtől és rettegéstől dermedt tes-tét. Bal kezével nyomban a párnája alá nyúlt, elővéve onnét töltött revolverét, és már-már lelépett az ágyról, mikor rá-döbbent, hogy így a talpa oly matériába toccsanna, amivel érintkezni semmiképp nem akart. Némi töprengés után in-kább négykézlábra állt, majd átaraszolt az ágyon (magában röpke hálát adva az égnek, hogy immár nincs hitvese, aki ebben akadályozhatná), és meztelen talpát a túloldalon he-lyezte a padlóra.

Azt, hogy Herr Budil ezen sötét percekben rettegett volna, senki nem állíthatja. Az imént ugyan volt még benne némi félsz, ám aztán eszébe jutottak a borostyánkövek, amiket odalenn holmi átkozott tolvajok enyves mancsa fenye get, és ettől rögvest oroszlánszívű bolttulajdonossá vált. Arra sem vesztegette az időt, hogy a papucsát megkeresse. Egyenest a szalonba caplatott, revolverét az asztalra tette, lámpást gyújtott, majd baljában fénnyel, jobbjában halált hozó fegy-verrel indult a földszintre.

A kétszárnyú ajtó az emeleti galériára nyílt, ám hiába ha-jolt át a korláton, Herr Budil a hatalmas üzlethelyiségben semmi gyanúsat nem látott. A Kruger Strasséra néző kira-katokat és a dupla bejáratot védő vasrács érintetlennek tűnt, mint ahogy az üvegezett vitrinekhez, a pulton álló pénztár-géphez és a polcokon sorakozó tárgyakhoz sem nyúlt sen-ki. Ez különös! – gondolta a kereskedő, aki arra számított, hogy a betörők máris a kincsei között turkálnak, ő pedig a galéria magasából majd kényelmesen lepuffanthatja őket.

Alulról számítva a harmadik és ötödik lépcsőfok faborí-tása már régóta recsegett, ezért azokat Herr Budil óvatosan átlépte. Az üzlethelyiség valóban üres volt. Üres és rettentő hideg, mivel az inas esti távozása előtt már megint elfelej-tette megrakni a kandallót. A borostyánkereskedő szent


12

fogadalmat tett magának, hogy reggel első dolga lesz kirúg-ni a fiút, majd önmagát kezdte korholni.

– Jaj, te bolond Anton, ha papucsot nem is, de köntöst legalább vehettél volna! Ez a lenge hálóing, a bajuszkötő meg a hajháló aligha óv meg a náthaláztól.

Visszafordulni azonban, bár igazán fázott, eszébe sem jutott. Ehelyett átvágott a bolton, majd óvatosan benyitott a műhelybe. Itt, hová nem ért el az utcai gázlámpák gyér fénye, torokszorító volt a sötétség. Herr Budil a lámpást ma-gasra tartva, revolverét előreszegezve lépett be a viaszillatú helyiségbe, és majdnem rálőtt a saját árnyékára.

– Verflixt noch einmal!3 – sziszegte dühösen. – Embereld meg magadat, Anton!

Halkan csosszanó, madárkönnyű léptekkel vágott neki küldetése következő szakaszának. A műhelyben tizenkét asztal állt katonás rendben. Napközben ezeknél dolgoztak az ügyes kezű mesterek, akik a nyers borostyándarabokat kerekded, ovális, hosszúkás, vagy épp bármilyen más kívánt formára csiszolták. Akadt közöttük két, a messzi Indiából jött, barna bőrű fickó is. Ők szinte ördögi rafinériával dolgoz-ták meg eme csodás anyagot, áttetsző majmocskákat, tigrise-ket, elefántokat, bömbölő oroszlánfejeket, külön kívánságra pedig olykor leheletnyi fátylakban hajladozó ledér táncos-nőket mintázva meg, ahogyan azt a jádéból, elefántcsontból is szokás. Az ilyen picinyke figurák nagy kedvencei voltak a bécsi úri közönségnek, hisz dísztárgynak, szerelmi zálognak és (elkényeztetett, így felnőni nem tudó) kisasszonykák szá-mára gyűjthető játéknak is tökéletesen megfeleltek.

A félig kész műremekek azonban, miként az ékszerekbe, díszdobozkákra, sétabotok végére szánt borostyánkövek is

3 Teringettét!; kutyafáját! (szó szerint: egyszer még meg lesz átkozva; legyen átkozott) (német)


13

mind-mind érintetlenül sorakoztak a polcok fakkos táro-lóiban. Herr Budil lassú léptekkel araszolt át a műhelyen, melynek kőpadlójából dermesztő hideg lopózott mindkét lábszárába, olyannyira, hogy mire elérte az iroda ajtaját, már az ülepét is egyetlen fagyott kőkoloncnak érezte.

– Náthaláz, Anton, az lesz ebből, meglásd! Nátha…Az ajtón túl valami zörrent. Talán csak az utcán végig-

nyargaló viharos szél próbálta felfeszíteni a ház valamely ablakát, vagy a hidegtől borzongott meg a kényesebb búto-rok egyike, ám ezt a kereskedő puszta hallgatózással nem tudta megállapítani. Azzal azonban nagyon is tisztában volt, hogy az ajtón túl az ő személyes birodalma, abban pe-dig legértékesebb vagyontárgya, az embermagas Wertheim szekrény áll. A Wertheim, melynek harmadik, negyedik és ötödik polcán ott hevernek zöld bársonyágyukban a külön-leges (magában úgy nevezte, a „bogaras”) kollekció felbe-csülhetetlen értékű darabjai.

Az ajtó alatti résen halovány fény és újabb neszek szű-rődtek ki.

Valaki fojtott hangon káromkodott, mire valaki más dü-hösen lepisszegte őt.

Herr Budil nem értette a szavakat, mivel azok magyarul hangzottak el, ő pedig sosem volt hajlandó e rebellis, kaca-gányos, örökösen egymással vagy épp a szomszédjaival ci-vódó nép nyelvét tanulmányozni. Azok az átkozott magya-rok bizony mind rég megérettek a bitóra! – vélekedett a de-rék osztrák kereskedő, aki cseppet sem csodálkozott azon, hogy az ő betörői is épp ebből a semmire sem jó nációból valók.

További sutyorgás, mocorgás, kaparászás után az irodá-ból halk, fémes nyiszorgás hallatszott ki. Herr Budil elsá-padt. Hisz ez a Wertheim kereke! – gondolta vaskos ajkát beharapva.


14

A borostyánkereskedő egész testében remegett, csakhogy immár nem a hidegtől vagy a félelemtől, sokkal inkább a gyilkos indulattól. A lámpást lassan az ajtóba vert kampós szegre akasztotta, melynek így eredeti hivatása (a tekinté-lyes méretű névtáblát tartotta) hirtelen kiegészült. Herr Budil mély levegőt vett, revolverének kakasát hátrahúzta, majd belökte az ajtót. A lámpás fénye imbolygó árnyakat te-remtve árasztotta el az irodát, amiben két álarcos fickó épp a páncélszekrény feltörésén buzgólkodott.

– Mi a…? – hörrentett a Wertheim kerekét markoló férfi.– A szentségit neki, hát nem megébredt a ganyé! – ordí-

totta a mellette álló alak, kinek kezében tekerőfúró csillant.Herr Budil szó nélkül az első fickó homlokának szegezte

fegyverét. Biztos volt benne, hogy nem hibázhat, hisz csu-pán három lépés választotta el a gazembertől, akit a halál-félelem egyébként is egészen megdermesztett. A borostyán-kereskedő ujja ráfeszült a ravaszra…

A harmadik betörőre, aki az ajtó mögött állt, nem számí-tott. Valami sötét, hosszúkás tárgy röppent elő a semmiből, ami leginkább a kiskályhához használatos szeneslapátra emlékeztetett, és úgy csapta homlokon Herr Budilt, hogy az menten elejtette a revolverét. A kereskedő először csak im-bolyogni kezdett, majd miközben összerogyva búcsút intett saját eszméletének, még szomorkásan arra gondolt:

– Micsodás ördögtekerte éjszaka!

Pest, 1900. december 10. du. 1h tájt

Hogy is volt csak? Szeretném pontosan idézni az eseménye-ket, így most minden szót alaposan meg kell rágnom. Annyi


15

bizonyos, hogy aznap hajnalban végre sikerült bejutnom a titokzatos Pilisy-házba, igaz, nem egészen úgy, miként azt elterveztem. Róza asszony szemfüles személyzete, a tölgyfa alkatú és felettébb zsémbes Merkelné meg a cselédlányok még azelőtt fülön csíptek, hogy egyet pisszenhettem volna, és bár szánalmas rongyaimat, amiket a Víg utcai garniszál-lóban szereztem, jó álruhának hittem, mégis nyomban fel-ismertek.

– Dejszen ez az a kisasszony, aki múlt vasárnap estve va-lami költőnővel járt itt – mutatott rám a cselédlányok egyi-ke. – Aztán meg úgy eltűnt, mint polgárjány szemérmessé-ge, ha huszárezred jő a városba.

Merkelné rögvest a konyhába paterolt, én pedig egészen addig ott raboskodtam, míg végül Róza asszony el nem kül-detett Ambrózy báróért, aki hamarost meg is érkezett.

Sokáig álltunk némán egymással szemben ott, a Pilisy-ház konyhájában csak mi ketten, arra várva, hogy a másik végre megszólaljon. Én dacosan felszegett fejjel, tágra nyi-tott szemmel, összeszorított ajakkal, ő dermesztően nyu-godt, sőt, kíváncsian fürkésző tekintettel koptatta a másod-perceket. Végül persze én törtem meg a csendet.

– Hol van hát a revolvere, báró úr? Vegye elő, szegezze a szívemnek, és puffantson le, ha valóban ezt látja jónak.

Richárd vizslatott még kicsinyt, majd a konyhaasztalra helyezte a sétabotját, ráfektette a kalapját – amit nagy siet-ségében elfelejtett a lépcsőházban hagyni –, és leülve Juló székére, gombolgatni kezdte a kabátját.

– Meleg van itt – mondta. – Maga nem érzi?– Főjjön meg, bánom is én, csak kezdjen már szidni!– Szidni? Ugyan miért?– Hát itt vagyok, nem?! – tártam szét a karom. – Ahelyett,

hogy a parancsát követve Marosvásárhelyt boldogítanám


16

a papácskámat, leszöktem a vonatról, kijátszottam Tarján Vilit, és bejutottam a maga titkos búvhelyére.

– Ez mind igaz – bólintott Richárd, arcán elégedett mo-sollyal, amitől nekem mindjárt heves ingerenciám támadt, hogy lekapjam a mosogató fölé akasztott súrolókefét, és a képének essek vele. – Szidni azonban épp az imént felsorolt tények miatt nincs okom magát, Mili, hisz mindent ponto-san úgy tett, ahogy elvártam öntől.

Kellett némi idő, míg felfogtam szavai értelmét. Mikor sikerrel jártam, és végre levegő is jutott a tüdőmbe, szitkaim jégesőként kezdtek zuhogni rá.

– Maga utolsó kókler! – kiáltottam, vádlón böködve felé remegő kezemmel. – Sunyi hamiskártyás! Bárónak álcázott svindler! Főúri gazemberkirály! Maga végig tudta…! Pon-tosan kiszámította…!

– Azt, hogy Hangay Mili kisasszony előbb halna meg, töretné magát kerékbe, vagy ugorna a zajló Dunába, sem-hogy félbehagyja a nővére utáni nyomozást? – vágott közbe Ambrózy báró, miközben ezüst cigarettatárcáját kikattint-va kényelmesen rágyújtott (és én még ebben az őrült pilla-natban is elámultam azon, milyen szemkápráztató ügyes-séggel képes fél kézzel gyufát lobbantani). – Természetesen biztosra vettem, hogy eszében sincs hazautazni. Épp ezért hagytam meg Istinek, hogy piócaként tapadjon magára. Az a gyerek ámulatba ejtően ügyes, fürge és eszes.

– Na és Tarján Vili meg az a mocskos garniszálló a Víg utcában?

– Valahová csak el kellett helyeznem, míg kitalálja, ho-gyan szökjön meg előlünk másodszor is. – Elemző pillantást vetett szegényes ruhámra, majd halkan csettintett. – Kény-telen vagyok elismerni, bár félek, hogy ennyi dicséret már tényleg a fejébe száll, hogy a feladatot sokkal leleményeseb-ben oldotta meg, mint vártam. Ez a ruhacsere fenomenális!


17

Tán levetkőztetett valakit? Mondja, honnét lopta? Tudja, Mili, a marhecolás4 nem épp úrilánynak való foglalatos- ság!

– Maga most gúnyolódik velem, de én tudom, csak azért teszi, hogy leplezze a kudarcát – csikorgattam a fogam dü-hömben. – Kétszer is megszöktem a báró úr elől, és ha kell, harmadszor sem teszek másként. Értse meg végre, kőfejű barátom: én nem megyek el innét, amíg Emma elő nem kerül! Van némi félretett pénzem, és akad még olyan, aki segít.

– Erdős Renée kisasszonyra gondol? – Richárd már-már sajnálkozva csóválta a fejét. – Nem voltam benne biztos, hogy Tarján urat kijátszva merre indul tovább. Akadt rá némi esély, hogy néhány napra megpróbál elrejtőzni, mie-lőtt beront a Pilisy-házba, ezért a barátnéját éppúgy jó előre beszerveztem, miként a szerkesztő urat és Istit.

– Egyetlen szavát sem hiszem. Renée sosem szövetkezne ellenem senkivel.

– Maga ellen nem is, Mili – hajolt előre Ambrózy báró, ci-garettája hamuját a krumplihéjak közé pöccintve. – Magá-ért viszont akár az ördöggel is pertuba keveredne. Becsülje meg a hölgy barátságát, mert valóban ritka kincs.

– Az összes barátom elárult – mondtam csendesen, és a hokedlire rogyva igyekeztem lenyelni a könnyeimet.

– Téved, Mili – állt fel Ambrózy báró. – Az összes barátja belátta, hogy a maga szédült kutakodása mindent elronthat.

– Ugyan mi az a minden? – kiáltottam. – Maga hetek óta titkolózik és gyanús utakon jár. Alig látjuk otthon, ide azonban szemrebbenésnyi idő alatt sikerült megérkeznie, pedig Róza asszony csupán néhány perce szalajtotta magá-ért Julót.

4 utcán futtában lopás (pl. az üzlet elé kitett holmiból)


18

– Nincs ebben semmi rejtély – szólt a báró kissé unot-tan. – Itt lakom a közelben. Az Országos Kaszinóban bérlek lakosztályt.

– Úgy! Tehát ott van a pók hálójának közepe, ahonnan csendben figyelheti, rezzen-e valamelyik szál. – Bizalmas-ra halkítottam a hangomat, hátha jobb belátásra bírhatom Richárdot. – Mondja, miért nem bízik bennem? Miért nem árulja el, ki az a Cili kisasszony, akit ebben a házban rejte-get, akit sejtésem szerint naponta látogat, és akiről nekem semmit sem szabad tudnom?

– A kérdései jogosak, ám egyelőre válasz nélkül kell hagy-nom őket – közölte szárazon a báró, majd mintha hirtelen megszánt volna, hozzám lépett, leguggolt és a tekintetemet kereste. Mivel makacsul elfordítottam a fejem, ő játékosan csettintgetett a nyelvével, majd ujját az állam alá támasztva kényszerített, hogy mégis rá nézzek. – Nagyon kérem, drá-ga Mili, most az egyszer még hallgasson rám! A barátainak sem mondtam többet, mint magának, ők mégis elfogadták az igazamat, és segítettek megállítani önt, mielőtt újabb bo-londságot követett volna el.

– Bolondság, hogy tudni akarom, mi lett a nővérem sor-sa? – Richárd szeme ilyen közelről feneketlen kútként von-zott, és egyáltalán nem tűnt oly acélosan ridegnek, mint máskor. – Talán bolondság, ha meg akarom ismerni azt a nőt, akiért maga elköltözött otthonról, most pedig engem is száműzni akar a közeléből?

Mi volt az az aprócska villanás Richárd tekintetében? Félelemnek, nyugtalanságnak, a menekülni vágyó, felriasz-tott nyúl rémületének gondoltam volna, ha nem a báró sze-mében látom. Ő tartotta az állam, én pedig már emeltem a kezem, hogy két tenyerem közé fogva arcát, ne engedjem másfelé fordulni, csakhogy elkéstem. Richárd lehajtotta és megcsóválta a fejét, miközben halkan sóhajtott, majd felállt.


19

– Készüljön, Mili, a vonata egy óra múlva indul.– A vonatom? – döbbentem meg.– Még tegnap, miután Isti jelentette, hogy maga valóban

leszökött a szerelvényről, új jegyet váltottam, és sürgönyt küldtem az édesapjának, melyben közöltem vele, hogy saj-nálatos tévedés folytán ön egy nappal később, vagyis ma érkezik haza.

– Tudja jól, hogy nem fogok – pattantam fel a hokedliről. – Újra megszököm és…

– Nem – vette kézbe a sétabotját Ambrózy báró. – Nem fog ismét megszökni, mert okos, és mire az állomásra érünk, maga is belátja, hogy támogató barátok nélkül úgysem tud-na elérni semmit. Ráadásul a Pilisy-ház mostantól a maga számára megközelíthetetlen erődítménnyé fog válni, erről személyesen gondoskodom.

– Maga piszok alak! – csattantam fel, mire a báró séta-botja ezüstfejével megpöccintette kalapja karimáját.

– Köszönöm – mondta –, ezt ebben a kellemetlenül ösz-szekuszált, kifacsart helyzetben bóknak veszem. Piszok alaknak kell lennem, ha meg akarom menteni a nővérét, és még ezerszer aljasabb fráternek ahhoz, hogy magácskát megóvjam önnön baklövéseitől.

– Egyetlen baklövésem az, hogy nem pofozom fel magát ebben a minutumban! – sistergett belőlem a tehetetlen ha-rag. – Azt ígérte…

– Azt ígértem, hogy megtalálom a nővérét, továbbá jó de-tektívet faragok magából, ha hagyja – lépett az ajtóhoz Amb-rózy báró. – Jelenleg mindkét ígéretem beváltását egyedül a maga jelenléte akadályozza, így tehát nincs több apelláta5: önnek még ma el kell utaznia!

5 kifogás, fellebbezés


20

Így történt hát, hogy egyetlen perccel később már a Ri-chárdra várakozó konflisban ültem, és az én kőszívű báróm társaságában, mint szomorú száműzött, akaratom ellenére a Keleti indóház felé robogtam.

Pest, 1900. december 10. du. 1h 55’ tájt

Pest azonban nem az a város, mely, ha egyszer befogadta, egykönnyen el is engedi az ember leányát.

– Sajnálom, méltóságos úr, de nem tehetek semmit – mondta az égimeszelő kalauz, kinek hatalmas ádámcsutká-ja beszéd közben úgy ugrált le-föl, mintha át akarná szakí-tani gazdája sápatag nyakbőrét. – A Magyar Királyi Állam-vasutak szabályzata ebben a kérdésben nem ismer tréfát.

– A kisasszonynak érvényes jegye van erre a vonatra – vitázott tovább Ambrózy báró annak ellenére, hogy a vak is láthatta, teljesen hiába teszi.

– A kis… Khrm. A kisasszonynak jegye valóban van, ám az öltözéke… Párdon! – A kalauz bocsánatkérése nem ne-künk, hanem annak a két ideges úrnak szólt, akik arra vár-tak, hogy végre ellenőrizze a jegyüket, és felszállhassanak a vonatra, mely a menetrend szerint öt perc múlva, tehát pontban két órakor indul. Miután ez megtörtént, az égi-meszelő ismét felénk fordult, ám nem szólt semmit, csupán enyhe megvetéssel, kérdőn nézett ránk.

Körülöttünk a délutáni, 504-es járatszámot viselő, Ko-lozsváron át Predealba, sőt tovább, egészen Bukarestig köz-lekedő gyorsvonat jövendő utasai, valamint könnyes arccal búcsúzkodó rokonok, túlterhelt hordárok, méla vasutasok és számos cukorka-, virág- és szigaretliárus nyüzsgött.


21

– Gondolom – szólalt meg ismét Richárd, bizonytalan pillantást vetve a kezében tartott jegyre, amit kezeletlenül kapott vissza –, hiába is tennék panaszt a feletteseinél.

– Úgy vélem, méltóságos úr, hogy ebben önnek tökélete-sen igaza van – hajolt meg kissé a kalauz, majd hanyag moz-dulattal a háta mögött zöldellő kupé felé intett. – Ez a gyors-vonat itt, kérem, csupa első és másodosztályú kocsiból áll, melyre még érvényes jegy birtokában sem szállhat fel egy… Nos, nem akarom a társaságában lévő kishölgyet megbán-tani, de csak rá kell nézni, és mindjárt megérti méltóságod is, hogy mire gondolok!

Való igaz, hogy a rajtam lévő rongyos szélű, szürke szok-nya, a félretaposott sarkú cipő, az ezerszer foltozott, rég el-koszolódott vászonkabát meg az átható halszagot árasztó kofakendő nem tett épp bizalmat ébresztő utassá. Ebben a Víg utcai kifőzde cselédlányától szerzett maskarában tán még a harmadosztályú kocsikra sem engedtek volna fel, nemhogy az 504-es járat előkelő utasai közé. Mindezt vé-gül Richárd is kénytelen volt belátni, így kurta biccentéssel köszönve el a kalauztól, karon ragadott, és a peron egy távo-labbi részére terelt.

– Akkor hát mégis a nyakán maradok, báró úr – mond-tam nem titkolt elégedettséggel, ám ő erre csak annyit fe- lelt:

– Ha azt mondtam, hogy még ma elutazik, akkor az úgy is lesz!

– No, de mégis… – akartam faggatni, ám ő csendre in-tett, azután az összeköpködött kövezetet bámulta néhány pillanatig, majd ismét indulásra bírt. Egyenesen a jegypénz-tárhoz mentünk, ahol Ambrózy báró a haszontalanná vált jegyet néhány perc alatt átváltotta az esti járatra, sőt, háló-kocsihelyet is vett hozzá.


22

– Gondolja, hogy éjjel a kalauzok nem veszik majd ész-re, milyen rongyos vagyok? – kérdeztem tőle bosszúsan. – A Keleti indóházban jó ám a világítás! Nézze a falakat, mindenhol elektronyos égők izzanak!

– Semmi baj, addigra átöltözik – jelentette ki Richárd, keresztülterelve a tömegen, hogy aztán a Baross téren újabb konflist fogjon.

– Átöltözöm? – kérdeztem, miközben a kocsis gúnyos tekintetétől kísérve (aki bizonyára utcai örömlánynak gon-dolt, akit a félkarú úr épp garniszállóba akar vinni) járműre szálltunk. – Talán emlékeztetnem kell, hogy minden hol-mimat a vonaton hagytam? Bár való igaz, a villában akad még…

– Oda nem megyünk – közölte Ambrózy báró. – A teg-napi búcsúzkodását látva attól tartok, hogy ha ismét meg-pillantanák ott magát, Terka néni többé ki sem engedné a kapun.

A báró úr palotaforradalomtól tart – gondoltam némi elégedettséggel, ám jobbnak láttam mellőzni a csipkelődést.

– Akkor hát hová megyünk? – kérdeztem.– Azt maga mondja meg – intett felém sétabotja ezüst-

fejével Richárd. – Hol szerezhet be manapság könnyen és főleg gyorsan megfelelő toalettet egy olyan ifjú hölgy, mint kegyed?

– Vásárolni fogunk?! – ámultam ki a halszagú hárász-kendő alól, majd élccel fűszerezve szavaim, hozzátettem: – Ez igazán rendkívül gáláns ajánlat, tekintve, hogy mostan-ság mennyi bosszúságot okozok magának, kedves Richárd.

– Magam is így vélem – értett egyet ő, méghozzá halálos komolyan. – Akkor tehát hová?

– Természetesen a Holzerba – feleltem, biztosra véve, hogy a fényes áruházba jelenlegi állapotomban éppúgy nem fognak beengedni, miként a gyorsvonatra sem hagytak


23

felszállni, és akkor tán végül mégis az Ambrózy-villában kötünk ki.

Sajnos azonban ravasz tervemet a kapzsiság átkos szelle-me tökéletesen meghiúsította. Az ajtónálló tényleg megpró-bált kívül rekeszteni, ám a báró által megcsillantott ezüst-koronás hirtelen vakká és süketté tette őt, miként a dühös képpel elibénk siető bolti személyzetet is alázatos kiszolgá-lókká varázsolta Ambrózy báró pultra kitett, vaskos brif-tasnija.

– A kisasszony most vásárolni fog, önök pedig mindent azonnal becsomagolnak, amire rámutat. Számlát nem nyi-tok, helyben, készpénzzel fizetek.

Richárd eme utóbbi kijelentése oly nagy sikert aratott, hogy ettől kezdve egyszerre három eladó sürgött körülöt-tem, igyekezvén a legdrágább holmik felé terelni a figyelme-met. Megjelenésem egyébként kisebb skandalumot okozott az apró zsuzsukat, legyezőket, kesztyűket kínáló üvegtár-lók, a textiláruval roskadásig megpakolt polcok és az illat-szeres, kalapos, fehérneműs pultok között tébláboló hölgyek körében, kik közül többen is panaszt tettek, mondván, hogy ahová az „ilyen milimárikat” is beengedik, ott ők többé nem hajlandóak vásárolni. Néhányan dúlva-fúlva el is hagyták a gyönyörű Holzert, ám a legtöbben inkább maradtak, és né-hány fős csoportokba verődve tárgyalták meg, hová züllik a világ, miközben hol rám, hol a pultnál várakozó Ambrózy báróra pislogtak.

Mindez engem cseppet sem zavart, sőt, kifejezetten él-veztem nőtársaim háborgását. Szívem szerint a cserepes pálmák között sorakozó ozsonnaasztalkák egyikéhez is le-ültem volna, hogy piszkos mancsommal – elvégre hajnal-ban még fűszerládákat pakoltam! – némi mazsolás kugló-fot csipegessek, ám attól tartottam, hogy ezt látva Richárd maga penderítene ki a boltból.


24

Egy nő számára a vásárlás, különösen, ha a megfelelő to alettről van szó, szent és igen komoly dolog, amit sosem szabad elkapkodni. Én sem tettem. Jó másfél órán át bók-lásztam a Holzer két emeletén, kiválasztva egy kedves, gra-fitszürke ruhát (mert utazáshoz csakis oly árnyalatot szabad felvenni, amin a mozdony okádta korom a legkevésbé lát-szik), melynek mellrészét szolid fekete paszomány díszítette V alakban. Hozzá szintén szürke, nyaknál és csuklónál ke-véske hódprémmel varrt, jó meleg kabátkát, puha gyapjúsá-lat, csinos bőrkesztyűt, kényelmes, szinte egészen lapos sar-kú cipőt és egy olyan hercig kis kalapot választottam, amin a mély bordó szalag mellett csak néhány színes madártoll, valamint egy könnyű, valójában semmit nem takaró archá-ló kapott helyet.

– Az ékszerek, hölgyem! – sikkantotta a brillantinozott hajú, fura kis bajuszkát viselő eladó, mikor azt merészeltem mondani, hogy „nos, azt hiszem, ennyi lesz”. – Bocsásson meg, hogy bátorkodom emlékeztetni kegyedet, de az úri-leányok toalettjéhez úgy hozzátartozik az ékszer, miként konfl islóhoz a füle… Már elnézést a profán hasonlatért.

– Tudja mit? – mosolyogtam rá, eligazítva vállamon a há-rászkendőt. – Ha már úgysem én állom a cechet, hát üsse kő, lássuk azokat az ékszereket!

Bár nagy volt a kísértés, hogy ellenem elkövetett számos csalárdsága miatt alaposan megkopasszam az én gonosz bá-rómat, végül mégis csak két, egészen aprócska rubinttal dí-szített kalaptűt, hozzá ügyes szoknyacsíptetőt (jól jön majd, mikor fel kell hágnom a vonat magas lépcsőjére) és egy teknősbékapáncélból faragott, kedves kis brosst választot- tam.

Az eladó, aki biztosra vette, hogy a különc méltóságos úr szutyokból kikapart szeretője vagyok, rettentő csalódottnak látszott, ám én hajthatatlan maradtam.


TeTszik?Mi is nagyon szereTjük.

Szívből ajánljuk, ha örömre és felszabadult percekre vágysz!

Már rendelhető!Élvezd MihaMarabb!

MosT kedvezMénnyel

lehet a tiéd!Megnézem.

Ne hagyd ki! Rendeld meg most a kiadónál!

Még több jó könyv megjelenését támogatod vele.

Imádom a jó könyveket. Kérem máris!

2014

.11.

22.-i

álla

pot

http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/boszormenyi-gyula-bito-es-borostyan-7884?ap_id=KMR



25

– Nem, köszönöm, a gyémántos táncrendre semmi szük-ségem – mondtam neki. – Hát úgy nézek én ki, jóember, mint aki bálba készül?

Fizetés után gyalog masíroztunk át a közeli Országos Ka-szinó hátsó bejáratához, nyomunkban három, dobozokkal megpakolt bolti inassal.

Közben az járt a fejemben, hogy most akár meg is szök-hetnék Richárdtól, hisz az utcai forgatagban aligha tudna fülön csípni, ám végül beláttam, ez bizony butaság volna. A villába úgyse térhetnék vissza, a barátaim – ezt még min-dig így éreztem – elárultak, pénz nélkül, kofajelmezben pe-dig sehova sem jutnék.

Ambrózy báró kerülni akarta a feltűnést, ezért a Kaszi-nó személyzeti ajtaján zörgetett, amit máskor csakis az áru-szállítók és az úri vendégeket ellátó szolgák, cselédek hasz-náltak. A hökkent inas leesett állal tűrte, hogy benyomul-junk mellette, és mikor Richárd utasította, nyomban elsie-tett. A kies folyosón ácsorogva úgy két percig várakoztunk, mikor az egészen összezavarodott szolga kíséretében meg-jelent a szintén értetlen étteremvezető.

– Segítsen nekem, Gottvald6 úr – szólt hozzá a báró. – Ezt a leányt a csomagjaival együtt azonnal és a lehető legdiszk-rétebb módon fel kell juttatni a lakosztályomba.

– Na, de báró úr! – sápadt el a főpincér. – Ez, kérem, csep-pet sem… Jaj, istenem, miként fejezzem ki magam? A leg-haloványabb módon sem volna helyes processus7! Én csupán egy egyszerű étekmester, mondhatni, vendéglős vagyok. Ha

6 Gottvald (más források szerint Gottwald) Rezső (1873–1932) vendéglős. Előbb a Nemzeti Kaszinó, majd az Országos Kaszinó nyilvános éttermének bérlője volt, majd 1913-ban Szegedre költözött, ahol először a Prófétát, ké-sőbb a Hágit vezette. 1900-ban a IX. ker. Angyal u. 11. alatt lakott.

7 eljárás, menet (latin)


Ármány és kézfogó Bitó ésBitó és borostyán borostyán · 2017-06-02 · böszörményi gyula Tizennégy éves kortól ajánljuk! Bitó ésBitó és borostyán borostyán

Documents