Ree Soesbee - Daru (Az öt gyűrű legendája 3.)

REE SOESBEE

Daru

Klánháború:Harmadik tekercs

ISTEN HOZOTT AZ ÖT GYŰRŰ LEGENDÁJÁNAK FÖLDJÉN!

Kisvártatva megnyílik előtted Rokugan, a tisztességes szamurájok, győzhetetlensárkányok, nagy hatalmú varázslatok, misztikus szerzetesek, ravasz nindzsák és azÁrnyvidék torz démonainak világa. Rokugan, mely japán, kínai és koreai mítoszokonalapul, hatalmas, egyedi hangulatú fantáziabirodalom.

Érezd magad otthon Rokuganban, ahol a hősök karöltve járnak az istenekkel, ahol egydaimjo óriás seregét egyetlen, megfelelő fülbe elsuttogott szó is megállíthatja, s ahol abecsület valóban erősebb az acélnál.

Jeff Oakes-nak, aki megmutatta, hogyan álmodjak, és Dolly-nak, aki megtanította, mikor

ébredjek fel.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm John Wick-nek, akinek képzeletében egy egész világ kelt életre, ésvalamennyi AEG munkatársnak a támogatást és a szeretetet. Köszönettel tartozomtovábbá Rokugan híveinek. Nélkületek a Birodalom sem lenne ugyanaz.

Prológus

A sátorban csend honolt, és csak a szél halk suttogása zavarta a sebesült álmát. Reszelőslélegzetvétel hallatszott, majd újabb követte − a lakó még mindig életben volt, az elteltidő és az ellenség kardjai által hasított sebek ellenére. Odakint két őr állt tiszteletteljeséberségben, s átengedték maguk között a fiatalembert, aki vizet és rizst hozott azapjának.

A Daru Bajnok futonján pihent, a kötéseit átitatta a hasán végigfutó sebből szivárgó vér.Fehér haja, amit a Daru klán szokása szerint festett, élettelenül terült szét párnáján;ráncos, kérges keze dühödten markolta takaróját. Mikor megpillantotta belépőelsőszülött fiát, az arcát harag és a gyűlölet torzította el.

− Nincs szükségem… ápolónőre. − Szatszume hangja sötéten csengett, de csakvisszhangja volt bátor csatakiáltásainak. Aznap reggel a Skorpiók ellen vezette csapatait.Mostanra már csak annyi ereje maradt, hogy élesen felköhögjön, s miközben szemeösszeszűkült, ajkai közül vér csurrant ki.

− Pihenned kell, apám − mondta az ifjú, és letérdelt az alacsony párnák mellé,melyeken apja feküdt. − Szükséged van az erődre, hogy meggyógyulj. − Óvatosan,tiszteletteljesen lehajtott fejjel felajánlotta a csésze rizst.

Dodzsi Szatszume kitépte kezéből a tálkát, és egy szitok kíséretében áthajította asátoron. A porcelán pozdorjává tört dai-so tartójának fa állványán. Az idős szamurájfelkönyökölt, hogy fia szemébe nézhessen. − Soha nem fogod vezetni a klánt − hörögte,és az arcán végighúzódó fehér heg gonosz mosolyba húzta száját.

− Én… soha…− Hozd ide a sugendzsákat. Az Aszahinákat. Újra meg kell neveznem az örökösömet.

Hol van Tomo? Sidai?− Apám… − A fiatalember az ágy mellett térdelt, miközben válla felett ott imbolygott a

férfi árnyéka, akivé válik majd. − Pihenned kell. Sidai halott. Téged oltalmazva esett el avárosban, mikor segített téged biztonságba vinnem.

− Biztonságba. − Szatszume ismét köhögött, és visszahanyatlott. − Miféle biztonságlétezik Rokuganban, amíg a Skorpió a császár trónján pihen? − Egy pillanatra behunyta aszemét. A tekintetében cikázó villámok elpihentek, ahogy haragja is elszállt. − Asugendzsa halott… a császár halott… és hamarosan, mikor én is a másvilágra költözöm, aDarvakat is magammal viszem a sírba.

A fiatalember arcán nyoma sem volt a keserű fájdalomnak, amit apja szavai okoztakneki, hanem kinyújtotta kezét, hogy felkínálja a mellette álló kis tálcán lévő vizescsészét.− Nem tudod, mit beszélsz. Súlyos a sérülésed. Már elmentek Kyuden Szeppun legjobbgyógyítóiért, hogy minél több segítségben legyen részed.

− Felesleges. − Az idős Daru Bajnok megfeszítette erős karját. Egy hördüléssel guggolótesthelyzetbe tornázta magát. − A varázslataik éppúgy nem tudják semlegesíteni a

véremben keringő mérget, mint ahogy a te szánalmas rizsed sem. Add ide a páncélomatés a kardomat, és majd magam ölöm meg ezt a Skorpió trónbitorlót!

− Apám, nyugodtan kell feküdnöd.Dodzsi Szatszume ökle egyetlen hatalmas csapásával állcsúcson vágta a fiát, és a szürke

szemű ifjú az alacsony asztalnak tántorodott. A mahagóni bútor mellett térdelő fiúfelszakadt ajkához emelte kezét. Felnézett Szatszumére.

− Soha − sziszegte a férfi, akár egy lecsapni kész kígyó −, soha ne merészelj kioktatni,hogy mit tegyek és mit ne. Még nem vagy a Darvak bajnoka. Csak egy nyávogó, érzelgőskölyök vagy, annyi hasznod sincs, mint az anyádnak volt. − A szavak elfulladtak, mikorSzatszume több évnyi lovaglástól görbe lábára állt. − Ha valóban a fiam lennél, megtettedvolna, amire kértelek. Most pedig, hozd ide a vértemet!

Szatszume fia érezte, hogy a régi harag ismét felhorgad benne, és szétterjed testében,akár egy gyűlöletből és szánalomból álló bozóttűz. Behunyta szemét, és agyán átvillantegy emlékkép: édesanyja kék szeme az ég felé mered, vére pedig elkeveredik az óceánhullámaival. Teste összetört a Kyuden Dodzsi alatti csodás tengeri sziklákon. Halálábanmozdulatlanul feküdt, s haja úgy lebegett körülötte, mint valami különös hínár. Bőresápadt volt, arany kimonóját megszaggatták a sziklák − játékbabára hasonlított, melyetegy óriási kéz félrehajított. Az ifjú kinyitotta a szemét. A kép kifakult, és csak a mosolythagyta hátra, ami az asszony arcát szépítette − a győzedelmes mosolyt, amiöngyilkossága óta kísértette a fiát.

A fiú akkor tíz éves volt.− Nem.Szatszume megfordult, és súlyosan ránehezedett az alacsony asztalra, amin kardjai

feküdtek. Arca kivörösödött, szeme éjfekete volt a dühtől. − He? − vakkantottameglepetten. − Úgy, a fiam úgy gondolja, hogy már pár nappal korábban bajnok lehet?Így van? − Dodzsi Szatszume vicsorgó ajka megvonaglott a sebhely alatt. Reszketeg lépésttett a fiatalember felé. − Tán azt hiszed, hogy a Skorpió megölt, fiú? − a Darvak bajnokamég egy lépést tett, és az állványon álló katana felé nyúlt. − Azt hiszed, hogy Sodzsubusijai szívességet tettek neked?

Szatszume teste olyan volt, akárha Kaiu mérnökök építették volna meg, alacsony alakjaélemedett korára is zömök és izmos maradt. Kötésein vér ütött át, és festette meg kezét,amit felhasított hasára szorított. Kifehérített hajának fekete gyökerét izzadság tapasztottaössze, de keze szilárdan, mozdulatlanul nyugodott a katana hüvelyén.

Szatszume idősebbik fia elszántan felemelkedett. Nem hordott fegyvert, tantót sem, éskeze sem szorult gőgösen ökölbe. Csak állt, csaknem egy fejjel apja fölé magasodva. Afiatalember belső chi-jéből erő sugárzott, kiegészítve annak a több száz napnak azemlékével, mikor még térden állva várta apja büntetését. Vállát még mindig az efféle„leckék” sebhelyei díszítették, és a fiatalember máskülönben tökéletes járomcsontjánegyetlen fehér csík húzódott végig.

Abban a pillanatban az apja megingott. Kezét megérintette a bizonytalanság. Mikornőtt meg a fia ilyen magasra? Mikor változtak azok a savószín, gyenge, szürke szemekkavicsokká? Még mikor az elfoglalt Otoszan Ucsi felé vonultak, Szatszume akkor sememlékezett rá, hogy a fia ilyen büszkén állt volna. Azonban még így is csak egy fiú volt,

egy kölyök, alig annyi idős, hogy férfinak lehessen nevezni. A gempukujára nemkerülhetett olyan régen sor, és a reszkető, nyüszítő gyerek emléke még mindigvisszhangra talált Szatszume elméjében.

Annyira hasonlított az anyjára.− Hozd ide a páncélomat − Szatszume hangja halk volt és baljóslatú. A csupasz katana

oldalán függött, és csak egy gyors csuklómozdulat választotta el attól, hogymegmártózzék a haszontalan fiú vérében.

− Túl gyenge vagy a harchoz. A hasadat Sodzsu emberei felmetszették. A véred mégmindig csorog a sebből. − A fiatalember szemében nem csillapult a harag. − Nemengedem meg, hogy elpusztítsd önmagad. − Mint ahogy az anyámat elpusztítottad annakidején. A kimondatlan szavak megültek a levegőben.

− Hol van a fivéred? − ordított fel Szatszume, és térdre zuhant. A sebéből áradófájdalom elviselhetetlenné vált. − Hol a fiam − a valódi fiam − Kuwanan? Kuwanan! − Aparancsra nem érkezett felelet. Dodzsi Kuwanan, a Daru bajnok kisebbik fia Oroszlánföldön tartózkodott, ahol Akodóknál letöltött tanulóideje éppen a végéhez közeledett.

− Kuwanan méltó a klánra. − A szavak éppoly gyűlöletesek voltak, mint Szatszumesebe. − De nem hozzák őt elém. Már most is, a klánon kívül is, „Bajnoknak” neveznektéged. − Szatszume szinte köpte a szavakat. − Kuwanannak kellett volna előbb a világrajönnie, az örökösömmé válnia. Ő mindaz, ami te nem vagy.

− A fiad vagyok, apám, és ezen a szavaid nem változtatnak semmit.− Nem, a szavaim valóban nem. De a kardom igen. − Szatszume mellkasából mély

hörgés tört fel. A köhögés után már nem csak vér jelent meg az öregember ajkán.Letérdelt, hüvelyébe lökte kardját, és oldalához szorította, mintha a zománcozott szayahűvös simasága visszaadhatná erejét. A szeme egy pillanat múlva felpattant, és tekinteteaz előtte álló fiatalemberre szegeződött. − Hozd ide a páncélomat… Hadd haljak megcsatában, hadd bosszuljam meg a császárt, akit cserbenhagytam!

− Nem.Szatszume szitkozódott, és visszazuhant a futon takaróira. − Ha meghalok, te a

pusztulásba vezeted ezt a klánt. Egy senki vagy. Értéktelen. − Szatszume szorosanmarkolta kardját. Nehézkes légzése hörgött a csendes sátorban. − Gyenge vagy éslágyszívű. Most, az utolsó leheletemmel kéne levágnom téged. Magammal kéne vinnema lelkedet a Dzsigokuba, és a feledés kapuja elé kéne hajítanom a testedet, mintsem hogyitt hagyjalak, hogy elpusztítsd mindazt, amit felépítettem. Nem tudlak megölni. Énebben vallottam kudarcot. Te szánalmas örökösutánzat. Látszik, hogy… anyád fia vagy.

A fiatalember válasza halk volt és keserű. − Igen, a Hatalmaknak hála, az vagyok. −Mikor felszedegette az edény cserepeit, hallotta, hogy apja még utoljára azt suttogja:

− Gyűlöllek, Hoturi.− Tudom, apám − felelte Hoturi, felemelte a sátor előlapját, és visszanyelte jeges dühét.

− Az anyám jobban szeretett engem, mint téged.

A múlt suttogása

Az ősz vörös és arany színűre festette a leveleket, melyek meglibbentek az esőszagúszélben. Lovak patái dübörögtek át az erdőn. Mikor a két csuklyás lovas elhaladt előttük,a madarak a levegőbe rúgták magukat.

A szamurájok fikarcnyit sem törődtek a hideggel, ezüstös köpenyük szétterült asötétkék hakima nadrág és a gi − a vastag selyeming − fölött.

Az első dér leszállt, és az utolsó szem rizst is betakarították. Az ősz fesztiválokat és azaratás ünnepét jelentette. Ez volt az emlékezés, a halál, és az elmúlt év tetteimegbánásának időszaka. Az őszi szelek a szent emberek figyelő fülébe sodorták az ősöksuttogását. A nyár fehér virágai lehullottak, megjövendölve a közelgő havat.

A déli Kakita palotában díszítéseket helyeztek el a nyitott kapuk arany szárnyain. Ahófehér Daru jelvény mellett magának a császárnak a monja függött. A part menténkobune csónakok siklottak, rizst és szakét szállítva a nagy fesztiválra, és a klánokkézművesei gyaloghintón érkeztek a palotába. Az Utolsó Aratás Fesztiválja egyike volt alegpompásabb ünnepségeknek, és azok, akik voltak annyira szerencsések, hogymegjelenhettek rajta, a Dodzsi termek szépségét dicsérték, a Kakita mesteremberek általteremtett szépséget. A vendégek egész télen a Daru udvar csodás látványosságairólsuttogtak.

A Darvak bajnoka számára azonban Kyuden Kakita jelentette az otthont, és ősszelelérkezett az idő, hogy visszatérjen.

Dodzsi Hoturi egy olyan ember kecsességével lovagolt, aki hozzászokott már ahhoz,hogy mások figyelmének középpontjában álljon. Még a borzas hegyi póni hátán ülve is azudvarok és ünnepségek, a hatalom és a méltóság légköre áradt belőle. Mikormegmozdult, út nyílt előtte. Mikor megszólalt, mindenki más elhallgatott. Ez volt aDodzsi úr, a Daru Bajnok előjoga.

Ezek az erdők voltak az otthona. Huszonnyolc évig élt köztük, és háborúsdit játszott asűrű ligetekben. Most e föld uraként és birtokosaként tért vissza. Szatszume több, mintkét éve bekövetkezett halálával a Daru Bajnok címe és kötelezettségei idősebbik fiáraszálltak. Ezek az évek megöregítették Hoturit. Most az arcán már férfias vonások ismegjelentek, a parancsnoklás felelősségével együtt. Bár ő volt a birodalom legfiatalabbklánbajnoka, hírneve máris tiszteletet − és szövetségeseket szerzett neki.

Mellette szenszeije, Kakita Tosimoko lovagolt, szürke haja laza fürtökben libegettvigyorgó arca két oldalán. A lovak átvágtattak az erdőn, felismervén hazájuk útjait.Tosimoko felemelte a kezét, elkapott egy alacsony ágat, ami mellett elszáguldottak, ésvidáman visszapattintotta a fa törzse felé. Bár a férfi több, mint ötven éves volt, abirodalomban senki nem merte volna azt javasolni neki, hogy vonuljon vissza egykolostorba.

− Gyerünk, szamurájom − évődött Tosimoko −, varázsolj mosolyt az arcodra! Már

majdnem ott vagyunk a kastélynál, és ha ilyen borús ábrázattal lovagolsz a kapuk elé, aKakiták kardot ragadnak, és valakinek még fejét veszik.

Hoturi akaratlanul is fáradtan elmosolyodott. − Hadd öljék meg az Oroszlán busikat.Tosimoko máskor vidám arca komor ráncokba gyűrődött. Visszafogta póniját, hogy

Hoturi hátasának járásához igazodjon. − Kivált most, hogy a Matcuk és az Ikomákcsapatokat vezényeltek az Oszari síkság közelébe. − A komor arckifejezés váratlanulelszállt, és a férfi szeme megcsillant. − Diák, készen áll a kardod a csatára?

Hoturi visszavigyorgott. − Egyedül akkor nem állt készen, mikor a Soszurók ellenharcoltunk, és akkor is csak azért, mert olyan sokat lökdöstél felém!

− Piha − horkant fel Tosimoko, és hátradőlt hátasán. − Biztos akartam lenni benne,hogy nem unatkozol.

− Unatkozom? − Hoturi tűnődve megvakarta állát. − Talán a huszadik vagy aharmincadik után valóban kezdtem elunni magamat. De csak azért, mert a nehezebbküzdelmeket mind magadnak tartogattad.

− Ezt fogják felírni a sírkövemre is, tudod. „Itt nyugszanak Kakita Tosimoko, egy mohóember hamvai”. Ha!

− Mohó, Dzsigokura, mohó! − szitkozódott a Daru Bajnok. − Csak mihamarabb végezniszerettél volna a Soszurókkal, hogy még sötétedés előtt lefoglalhasd a gésaházaikat.

− Akkor kéjvágyó.− A kéjvágy nem tartozik a szamurájok erényei közé. Az Ősök Csarnokában kéne

vezekelned.− Ördög vigye az erényeket! Csak a penge útjában állnak.Hoturi hangosan felnevetett. Bár Tosimoko haja éppolyan szürke volt, mint a kardja

acélja, az esze még mindig jobban vágott, mint a penge. Hoturi közelebb érezte magához,mint bárki mást − hiszen a tanára volt, a mentora, a barátja… a családja.

Közvetlenül azután, hogy Hoturi édesanyja meghalt, hat éves öccsét, Kuwanant azOroszlánokhoz küldték. A fiú azóta sokat utazott, Unikornis földekről egészen a Sáskaszigetekig, majd végül a déli Daidodzsiknál kötött ki. A fivérek gyerekkoruk óta aliglátták egymást, de Hoturi olyan komoly, józan businak ismerte meg öccsét, amilyennekaz apja kívánta. Kuwananból valóban apja fia lett.

Tosimoko sokkal nagyobb szerepet játszott Hoturi életének alakításában, mint a fivérevagy az apja. Az öregember inkább a nagyapja volt, mint a szenszeije. Hoturi fiúkéntszámtalanszor karcolásokkal és véraláfutásokkal került ki a többi diákkal vívottharcokból, és azt várta, hogy a tanára majd büntetést ró rá. Tosimoko soha nem büntettemeg, csak megmondta, miért veszített, és hogyan kerülhette volna el a vereséget.

Hoturi újabb pillantást vetett mentorára. Tosimoko arcát ugyan több ránc és sebhelyborította, és sokkal több ősz szál keveredett hosszú hajfonatába, ám a szeme még mindigtiszta volt, és válla is éppolyan izmos volt, mint a Kakita Akadémia bármelyik busijáé. Azidő kegyes volt hozzá.

− Gondolod, hogy az Oroszlánok még a tél beállta előtt támadásba lendülnek? − szűrtefoga között a szót elgondolkozva Tosimoko, és hagyta, hogy pónija hadd menjen az orraután az erdei ösvényen.

Hoturi sóhajtott, és előrehajolt, hogy egy fűszálat leseperjen hátasa lószerszámáról. −

Nem. Tcuko ugyan türelmetlen, de a szerződések és a Császári Udvarra gyakoroltbefolyásunk visszatartja az Oroszlánokat a nyílt támadástól.

− Egy darabig − tette hozzá Tosimoko.Hoturi bólintott. Hamarosan lehull a hó, és utána meleg tavaszi záporok öntözik a

földet, a Daru birtokokat pedig a Matcuk vastagtalpú szandáljai tapossák majd.Elkerülhetetlen volt, hogy Tcuko meg ne próbálja elfoglalni az Oszari síkságot, abirodalom leggazdagabb földjét, hogy élelemmel láthassa el a csapatait és még mélyebbreutazzék a Daru birtokokra. − Azt hiszem, Udzsi-szan már gondolt erre is − tűnődöttfennhangon.

− Udzsi? Az a savanyú képű patkány? A Daidodzsik túl sokat házasodtak egymás közt,uram − Tosimoko torkából mély kuncogás tört fel. − Lassan Skorpiókká válnak.

Hoturi hirtelen haragra gerjedt. − Biztosíthatlak, hogy ha jönnek az Oroszlánok,Daidodzsi Udzsi és az emberei visszaverik őket.

− Hát persze. A Daidodzsik rendkívül leleményesek, ha csapdákról és cselekről van szó.− Tosimoko közömbösen rágcsált egy gallyat. − A birodalom hálás azért, amivel atársadalomhoz hozzájárultak. Nélkülük, akik százával mészárolják le az ellenségeinket, ahamu Daru földeken feleennyire sem lenne vastag, s a talaj sem lenne ennyiretermékeny. Kár, hogy párviadalban nem vesznek részt.

− Tiszteletlen csirkefogó − mosolygott Hoturi.− A birodalomnak tiszteletből bőven kijutott. Észre lenne szüksége.− Hmm. Ezt mondd Kakita Yosinak és az udvaroncainak. Biztos vagyok benne, hogy

értékelik majd a véleményedet, miután már tizenhét napja vitáznak a rizs idei súlyárólvagy valami hasonlóképpen nevetséges tárgyról. − Dodzsi Hoturi elhallgatott, éselmosolyodott. − Nem, drága öreg barátom. Szükségünk van a birodalom udvarára.Szükségünk van a feladatainkra, a pénzesládákra és a politikára. Ezekben rejlik az erőnk.A Darvak nélkül nem lenne civilizáció. A kamink ezt az ajándékot adta a világnak, és ezta hatalmat, amivel a birodalom felett uralkodhatunk. A becsület éppúgy a fegyvereinkközé tartozik, szenszei, mint a te Kakita pengéd.

− Jól mondád − biccentett az öreg kardforgató.Hoturi pónija váratlanul megreszketett alatta, s füle előre-hátra csapott. A másik ló is

nyugtalannak tűnt, és finoman társához ütközött.Elöl, az ösvény kanyarulatában egy férfi sétált, ronggyal betekert mankóra

támaszkodva. Arcára árnyék borult, testét vastagon borította a heiminek ruhája. Arcátegy dzsingasa szalmakalap takarta. A barna rongyok beleolvadtak a nyirkos fáktörzseinek hátterébe, s csak akkor tűntek elő, mikor az utazók már egészen közel értek.Egyik, beszélgetésbe merült szamuráj sem vette észre.

Hoturi már hozzászokott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a heimineket. Aparasztok végezték el a mindennapi munkákat és a kézműves foglalatosságokat, melyek abirodalom alapjait szolgáltatták. A birtokok gazdagsága és a veszélyes idők miatt egyrenövekvő számban gyűltek össze a Daru falvakban.

A ló nyugtalankodni kezdett, köhögött, és visszafogta lépteit. Hoturinak a sarkávalkellett előreösztökélnie. Bosszúsan hátranézett társára, de Tosimoko hátasa sem voltnyugodtabb.

− Egy gombóc rizst − sziszegte a heimin törött fogainak kerítése mögül, ahogyközeledett −, hogy megédesítse egy ember utolsó napjait!

− Eridj, öreg. Nincs élelmünk, amit odaadhatnánk. − Tosimoko bosszúsan, szorosanmegragadta a póni kantárját. Beszéd közben szinte oda sem nézett a heiminre.

− Állj félre − parancsolta Hoturi, de a heimin továbbra is feléjük csoszogott.A szag először még csak enyhe volt, alig több, mint egy zavaró kis csiklandás a tarkón.

Ahogy azonban a paraszt a ló felé lépett, a szél pusztulás és mocsok bűzét vágta azarcukba. A férfi felemelte remegő kezét, és Hoturi megpillantotta a keléseket, melyekvérrel és gennyel csipkézték ki az ujjakat.

− A Hatalmakra…! − A Darvak bajnoka megrántotta lova kantárját, de az állatnak nemvolt szüksége bátorításra. A póni felágaskodott, hogy elkerülje a heimin érintését, és tágranyílt, riadtan forgó szemmel hátratáncolt.

A heimin halkan nyüszített, de mozdulatlan maradt. Mikor felnézett a lovasokra, akalap, ami eddig takarta összeaszott arcát, hátracsúszott. Szája szélén sárga gennyfröcsögött. − Szánjatok meg, nagyurak, szánjatok meg egy szegény öregembert.

− Dodzsira! − A Hoturi hangjából kiütköző viszolygást hallva a ló ismét felágaskodott,és a Daru Bajnok azért küzdött, hogy visszanyerje uralmát az állat felett. − Te beteg vagy,ember, kolostorba kéne menned. Hadd gyógyítsanak meg a szerzetesek.

A heimin arca viszolyogtató fintorba gyűrődött. − Egyik kolostor sem fogadna be.Ronin vagyok, valaha szamuráj voltam − és a döghalál egyre terjed a földjeiden, ebben apillanatban is. − Megragadta a ló kantáját, és folytatta. − A testvériség a kolostorban nemtehet értem semmit. Az uram Otoszan Ucsinál halt meg, mikor a fia elárulta, én pedig aDaru földeket járom, és ugyanazt a betegséget és mocskot terjesztem el a parasztokközött, ami a daimjómat is elvitte. Dodzsi Aszamu vagyok, Dodzsi Hakara fia és a bátorSzatszume hadnagya… most pedig a fia gyilkosa.

Az élesre fent, mérgezett tanto megcsillant a kosztól merev ruha alatt, és Hoturi lábafelé szökkent.

Tosimoko kardja még azelőtt elhagyta hüvelyét, hogy az orgyilkos pengéje háromhüvelyknyire elmozdult volna. A Kakita párbajhős leugrott lováról és lecsapott. A katanaegy lebukó fecske kecsességével ívelt át a levegőn.

Egy szívdobbanás múlva Tosimoko már fél lábon állt az úton, és a vért rázta lepengéjéről mialatt a ronin testének két darabja a földre hanyatlott.

Hoturi saját, félig kivont kardja halk kattanással csúszott vissza a szaya hüvelybe.Krétafehér arcán már nyoma sem volt az elbűvölő mosolynak, a Daru bajnok álarcávávált.

− Egy orgyilkos. − Tosimoko megfordult, és hüvelyébe dugta katanáját. − Ráadásuldögvészes. − A Kakiták mestere leköpött a remegő holttestre. A koszos ruházat alattgenny és vér mocskolta be az utat, és a ronin mellkasán tetűvel borított tályogok nyíltak.

− Azt mondta, hogy a földünket döghalál járja − jegyezte meg Hoturi hidegen. − Megkell kérnünk az Aszahina sugendzsákat, hogy kutassák fel a szavak mögött rejlőigazságot. Nem engedhetjük meg, hogy szamurájok és heiminek haljanak meg ajárványban, mikor az Oroszlánok készek arra, hogy átmasírozzanak a határon. Talán ezSzatszume bosszúja a korai haláláért…

− Butaság. Inkább a döghalál, mint a másik lehetőség − jelentette ki Tosimoko komoran,és eldobta a gallyat, ami még mindig a szájában volt. Hoturi kérdőn felvontaszemöldökét.

Tosimoko addig nézte a halott orgyilkos testét, míg az fel nem hagyott a görcsösrángatózással. − Igenis, jobb a döghalál − folytatta, és elgondolkozva dörzsölte állát −,mint az Árnyvidék Rontása. Idővel és imádságok segítségével mindenki meggyógyulhat.A másik azonban belülről rothasztja meg a földet, és mindenkit, aki közelít hozzá, a DéliSötét Isten kórjával sújt. − Tosimoko megrémült pónija felé mozdult.

− Gondolod, hogy az Árnyvidék Rontása északra szivárog a Rák Falon keresztül?Az öregember tekintete komor volt és mosolytalan. − Készüljünk fel bármire, Hoturi-

szama. Csak így lehetünk benne biztosak, hogy megérjük a holnapot. − Tosimoko ismétbiccentett, és ismét vidáman elmosolyodott. − A mai napot mindenesetre túlélted, nemigaz, diák?

Hoturi bólintott, és visszanézett az út mellett heverő testre. Az a kés a haláláraszomjazott, azt a célt szolgálta, hogy őt is ugyanazzal a betegséggel fertőzze meg, ami aronint elemésztette.

− Lovagolj tovább, Hoturi − szólalt meg a szenszei morgolódva. − Ne törődj ategnapokkal. A jövő miatt aggódj, Daru Bajnok.

Hoturi megállt, még utoljára megnézte, mi maradt a roninból, majd lovát Tosimokoután fordította. Mögötte egy barna, hervadt levél hullott a földre, nem törődve az aszottkéz rándulásával.

Kyuden Kakita

A Dodzsi-hegység magasabb csúcsai egész évben hóval fedettek. Fehér koronás tetejükmég az enyhe nyári napokon is ragyog a napfényben, és baljóslatú ormaik úgyemelkednek a tengerpart fölé, akár Suitengu, a Tenger Hatalmának ölelő karjai. Alegmagasabb szikla mögött a Darvak országának szíve, a több mérföldes síkság terül el,tele rizzsel és gabonával. A magasból a Kyuden Kakitát övező város is látható.

Maga az erőd távol esett a hegyektől, és fehér kavicsként magasodott a sárga és zöldhomokon. A Kyudent körülvevő földek termékenyek voltak, és minden évben annyi rizsttermettek, amennyivel jól lehetett volna lakatni az egész birodalmat. A déli hegységeklába és a keleti csillogó kék óceán között a Darvak vagyonát minden évben ezernyi vékarizsben lehetett lemérni − mely több ezer arany császári kokut ért.

Dodzsi Hoturit nem érdekelték sem a földek, sem a parasztok, akik térdre borultakelőtte a vízben, amint tovalovagolt. A kastély arany kapuja felé tartott, és mintha arcát isa legtisztább fehér márványból faragták volna ki. A kapuszárnyak előtt egy csapatnyiDaru csatlós és udvaronc hajlongott, akiknek tisztje az volt, hogy udvarias szavakkal ésmegfelelő ajándékokkal köszöntsék a bajnokot. Hoturi már vagy százszor látta aceremóniát, mégis hátradőlt ziháló lován, mintha teljes szívével a Kakitákra figyelne.

Mögötte Tosimoko lehúzta a csuklyát ősz fejéről, és szórakozottan babrált obijával. Eznem az ő eleme volt.

Előttük Kyuden Kakita arany kapui magasodtak, melyek soha nem zárultak be. Bár ezvolt a Kakita család legdélibb palotája, távol a Smaragd Birodalmat kettészelő hegyektől,mégis Rokugan legszebb kastélyai közé tartozott. Az ősi tölgy kapuszárnyakat aranyfiligrán, ezüst kandzsik, jade vonalak és finoman csavarodó ékkövekből rakott indákdíszítették. Az erőd legendáját ábrázolták, az Őselemek Mesteréről, aki, mikormegérkezett, zárva találta a kapukat, melyeket eltorlaszoltak a közelgő vihar elől. A széltombolása közepette a bölcs bebocsáttatást követelt. Dörömbölésének nyomai, melyekelcsúfították a faragásokat, és szilánkosra törték a tölgyfát, még most is láthatók voltak. Ahideg téli viharban senki nem hallotta a kiáltozását.

Ha akkor Szatszume lett volna a bajnok, a kaput tíz őr vigyázta volna, tekintet nélkül ahideg éjszakára. Hoturi lova megmozdult, amint a kapu előtt álló Kakiták kecsesenmeghajoltak, jelezve, hogy uruk megérkezett. Szatszume senkit nem hagyott volnadologtalanul − még téli ítéletidő idején sem.

Azt beszélték, hogy a mester átka még mindig sújtja az erődöt. Eszerint, ha akár egygyerek is, aki Kayuden Kakita falainak körében született, kardot ragadna, a Darvakelpusztulnak. Így hát a kapu nyitva állt, hogy egy gyereket se zárjanak körbe a falak. Abirodalom bárdjai és mesemondói kedvelték a történetet, és az idei fesztiválon isbizonyára elhangzik majd.

Az egész birtokon csak egyetlen gyerek született Kyuden Kakita falainak körében.

Régen, mikor Oroszlán csapatok ostromolták az erődöt, és a Daidodzsik sem tudták őketvisszaverni, egy asszony életet adott második fiának. A gyermek neve Yosi volt, akimostanra a Kakiták daimjójává vált.

− Méltóságos uram. − A daimjó lépett előre, és mélyen meghajolt. Yosi kecses, hosszúujjú és dallamos hangú férfi volt. A Kakita fehér haja leomlott vállára, s csak egy vékonyszíj kötötte hátra, amit inkább a vonásait kiemelendő használt, mintsem azért, hogyfürtjei arcába ne lógjanak. − Jelenléteddel megtiszteled e földet és a népét. Mi, Kakitákemlékszünk arra, milyen vérségi kötelékek fűznek minket testvéreinkhez, a Dodzsikhoz,és boldogan tárjuk ki előtted kapuinkat, monunkat és karjainkat.

− Yosi − kezdte a bajnok, amint a csatlósa elhallgatott. − A Kakita birtokok felkészültek-e a fesztiválra?

− Természetesen, uram − hajolt meg ismét Kakita Yosi, és kék öltözéke tökéleteshullámokba gyűrődött a mozdulat során.

− A vendégeink már elindultak?− Igen, uram. Már szállingóznak.Az utolsó kérdésre került sor. − Bezárultak-e Kyuden Kakita kapui? − Ezerszer is

hallotta már, ahogy az apja felteszi a kérdést, és csak egyetlenegyszer tért el a válasz.− Egy percre sem, uram.Az erődön belül szolgák várakoztak, hogy elvezessék a pónikat, és Hoturi közönyösen

leszállt a lóról.Háta mögött Yosi Tosimokóhoz lépett, és tekintetük a pillanat egy törtrészéig

egymásba mélyedt.Még mielőtt az udvaronc megszólalhatott volna, Tosimoko hivatalosan meghajolt. −

Daimjóm − köszönt a kardmester −, öröm, hogy jó egészségben talállak.− Téged is… Tosimoko mester − viszonozta Yosi a formalitást. − A bajvívó iskola

tanítványai hiányolták az óráidat.Tosimoko váratlanul felvihogott. − Valószínűbb, hogy félnek a visszatértemtől, daimjó.

Tudják már, hogy holnapra úgy fog fájni a válluk, mintha maga az ég szakadt volna rájuk.Az udvaroncok nevetése körbevette őket, és Dodzsi Hoturi belépett az arany kapun.

Lement az első udvarba vezető kis lépcsősoron. Bosszantotta saját koszossága és az utazáshossza. Nem kéne így fogadnia a vendégeit. Először egy fürdő, gondolta. Aztán ellenőrzia fesztivál előkészületeinek utolsó simításait.

Utána pedig… üdvözli a feleségét.

* * *

A fürdő gőzölgött a melegtől, mintha csak a tisztátalan érzést akarta volna leégetni abőréről. A Kyuden Dodzsiból idevezető úton nem volt egy alkalmas hely sem a fürdésre,egyetlen mélyebb vízfelület sem a tengerparton kívül, és a csípős őszi szél megfosztottaezt a fajta kényeztetést az élvezettől. Hoturi levetette kimonóját, és félrerakta, hagyta,hogy az ifjú heimin szolga ledörgölje a dörzsszivaccsal, és meleg vizet locsoljon a vállára,hogy lemossa a szappant. A mosdásra azelőtt került sor, hogy belesiklott volna a dézsamelegébe és kényelmébe. A fürdők a kikapcsolódás célját szolgálták. Hoturi

beleereszkedett a vízbe. A szolga meghajolt, és leszegett fejjel kiment, majd letérdelt afolyosón, mielőtt még behúzta volna a fürdőszoba vékony rizspapír paneljeit.

Hoturi alig vette észre. Az ilyen szolgák szokványosak voltak a palotában. Mikorfiatalabb volt, megpróbált beszélni velük, bátorította őket, hogy meséljenek a kastély alattelterülő falvak életéről. Szatszume ennek fejében megverte. A Dodzsi idősebb fia ígytanulta meg a birodalom bonyolult társadalmi rendszerét − veréseken és szitkokon,hibákon és fájdalmon keresztül.

Apa. Még a fürdő perzselő forrósága sem vetekedhetett Hoturi haragjával, amit akkorérzett, valahányszor Szatszume eszébe jutott. Apját Bayusi Sodzsu ölte meg a Skorpióklán hitszegő puccsa során, mikor a Darvak Hantei császár nevében támadásba lendültek.Azelőtt Szatszume volt a Darvak vasökle, aki a Smaragd Bajnok palotájából uralkodott aDodzsi, a Kakita, a Daidodzsi és az Aszahina földeken. Két fia volt, Hoturi és öccse,Kuwanan, és Szatszume fivére és annak felesége halála után örökbe fogadta azok lányát.

Szatszume nem volt kellemes ember, de becsületes volt, és úgy harcolt, akár alegbátrabb Oroszlán. Nem engedte, hogy bárki is közé és szamuráji kötelezettségei közéálljon. Nem ismert megalkuvást, és nem emlékezett rá, hogyan szeressen. SzámáraHoturi gyenge volt, egy férfitestbe zárt gyerek.

Hoturi anyja más volt. A Dodzsi Bajnok három gyermeke közül csak Hoturi emlékezettrá tisztán, és még ezek az emlékek is szegényesek és hiányosak voltak. Az asszonytTeinkónak hívták, Tosimoko ikernővére volt. Hírneves művész volt, és a CsászáriUdvarban mindenki úgy gondolta, hogy feleségül megy a Dodzsik urához és fiakat szülneki. Hoturi elmosolyodott, mikor megpróbálta felidézni az anyja arcát. Nevetés atengerparton, ahogy a gyerek emlékezett rá. Hoturi nagyon szerette. Miután az asszonymeghalt, azt mondta Szatszumének, hogy ő is művész lesz, hogy anyja emlékét életbentarthassa a szívében.

Hoturi most is ajka felett viselte apja haragjának fehér, halvány jelét. − Az én fiamszamuráj lesz − vicsorogta a Daru Bajnok. − Harcos. Olyan fiút nem akarok, aki ennek akötelességnek hátat fordít.

Szatszume aznap megölte volna, ha nem egyezik bele, hogy csatlakozik a KakitaBajvívó Akadémiához. Az apa számára egyszerű választás volt: vagy egy halott, kudarcotvallott fiú, vagy egy élő gyerek, aki tartja magát a klánja iránti kötelezettségekhez. A fiaszámára már nehezebb volt a döntés. Bár Hoturi most a Daru stílusú iaidzsutcu legjobbdiákjának számított, soha nem tudott megfelelni apja tökéletességet követelőelvárásainak.

Időnként úgy tűnt, hogy Szatszume Hoturi anyjának minden nyomát ki akarja törölni aszívéből, mindent el akar tiporni, ami megmaradt az asszony gyengédségéből. A DaruBajnok sosem nősült újra, soha nem vett magához szeretőt vagy ágyast, és megtiltotta,hogy Teinko neve elhangozzék a Dodzsi földeken. A tilalom alól csak Tosimokomentesült, akinek szeretete az asszony iránt éppolyan erős volt, mint Szatszuméé.

Teinko öngyilkossága megtört emberré változtatta Szatszumét, akit ezentúl már csak akötelessége irányított. Ezt a felelősségtudatot mindkét fia örökölte.

A fürdővíz szétgyűrűzött, ahogy Hoturi megmozdult, megpróbálván más iránybaterelni gondolatait.

Ez volt a Darvak és Oroszlánok közti béke hajnala. Mióta csak apja testét máglyánelégették a császárvárosban, Hoturi célja a béke volt. Ez lesz majd Hoturi öröksége aDarvak számára. Tosimoko néha megfeddte érte diákját, és Szatszume sem elégedettvolna meg soha a békével, de az apja ideje lejárt. Szatszume hamvait szétszórták abirodalom csatamezőin. Nem volt többé Daru Bajnok.

− De én az vagyok − jelentette ki Hoturi, és figyelte, hogy verődik vissza hangja avízről.

Gondolatai közt Szatszume hangja visszhangzott: Soha nem fogod tudni bebizonyítani,hogy méltó vagy. Nekem nem tudod bebizonyítani.

Hoturi kiszállt a vízből, hosszú, fehér fürtjei vállára tapadtak. Szürke szemébenelszántság égett. Kimonójába bújt, fegyvereiért nyúlt, és széthúzta a sodzsi paneleket.Mikor a Darvak ősi kardjának markolatát megérintette, a fegyver halk, éteri csilingelésselköszöntötte.

Már több, mint kilencszáz éve mindig megszólalt a hang, valahányszor valóditulajdonosa rácsúsztatta a kezét a kardra, elismerve a Daru örökös hatalmát és becsületét.A csendülésre Hoturi megtorpant. Büszkén nézett a zománcozott szayára. A kard agempukuja óta a társa volt, azóta, hogy férfivá vált. Még mindig jól szolgálta, ahogy azőseit is a birodalom kezdetétől fogva. Egy napon majd a fiának adja, és akkor egy újDodzsi fiúnak csendül majd meg, és Hoturinak soha többé. Már várta azt a napot. Az ősikatanát óvatosan obijába tűzte, nagyapja wakizasija mellé, és kilépett a folyosóra.

A szolga, aki még mindig türelmesen térdelt odakünn, a padlóhoz érintette homlokát,és kezét a mahagónira szorította.

− Mondd meg a feleségemnek, hogy miután felöltöztem, felkeresem a kertben −parancsolta Hoturi, mikor ellépett a szolga mellett.

A szolga kurtán biccentett. − Hai − és már ugrott is, hogy a parancsot teljesítse.A Daru Bajnok hazatért, és most már minden jóra fordul.

* * *

A kertben a közelgő fagy ellenére is virágok bontogatták szirmaikat. A rendkívüli

képességű Daru kertészek szerény varázslatok segítségével ösztönözték az utolsóbimbókat a felfakadásra. Bár a szilvalevelek az év során megváltoztak, a virágzó gallyakegészen az első hó lehulltáig megőrizték színüket és édes illatukat. A palotán túl erdőkkeltek birokra a rizskalitkákkal, hogy visszahódítsák a földeket, amiket a Darvakmegszelídítettek. A falakon belül az udvari kertek otthonos békével párosították avadságot. Minden kis részlet, egy levél hervadt foltjától kezdve a fűzfák által ölelttavacska kőlámpásaiig a békés meditációt szolgálta.

Művészek ültek a kert kanyargós ösvényei mentén, és a palota könyvtárain kívülgyakorolták művészetüket. Ebben az évben már csak kevés ilyen tökéletes nap akad.Legjobb, ha megörökítik, és megemlékeznek a szépségéről, hogy átéljék a pillanatot, és nehagyják elrepülni. A Kakita termek a tökélyt testesítették meg, ahol Rokugan valamennyiművészetét tanulmányozták és szívesen látták. A birodalom minden tájáról érkeztek idediákok, hogy megtanulják a művészek finom varázslatait − a képzelet és a

kifejezőkészség mayáját. Nem sugendzsák voltak, mint Rokugan Főnix és Sárkányklánjainak bűbájos papjai. A Kakita művészek képességeit mégis mindenhol tiszteletbentartották, a császár udvarában és vidéken egyaránt.

Az ösvény mellett két puha párna hevert, sötétszürke színük elütött a zöld fűtől. Két nőült rajtuk, történeteket mesélve egymásnak, és az Utolsó Aratás Fesztiváljára érkezővendégekről sutyorogtak. Egy fehér hajú fej hajolt a sötét felé, és szürke szemek kacagtakbele a zöld szempárba, a két nő arcvonásai mégis hasonlóságot mutattak. Nővéreknek isnézhette volna őket az ember.

− …ő a legszebb a törvényes lányai közül, természetes hát, hogy az apa azt reméli, hogyjól fog férjhez menni.

− Talán, no de egy Rákhoz? Még beszélni is alig tudnak. − Az incselkedés barátságosvolt. Sizue, Szatszume lánya kis, fehér virágot tépett egy közeli bokorról, és finom illatátkóstolgatta.

A sötéthajú lány felsóhajtott. − Bárcsak egyszerűen csak szerelmes lenne. − A nőarcvonásai hosszúkásak és keskenyek voltak, de volt bennük valami báj, ami megragadtaa szemlélőt. Dodzsi Ameiko a maga módján szép volt. Alacsony volt, kissé ferde mosolyaelrejtette csillogó fehér fogait, mandulavágású szeme sötét pillák alól villogott ki.

Sizue felnevetett. − Ameiko, a nők nem szerelemből mennek férjhez. Ezt tudnod kéne.A szerelem majd később jön.

Sóhaj. − Csak nem?− Szeretted Hoturit, mikor feleségül mentél hozzá?A választ elnyelte egy csapatnyi Unikornis leány sikongatása, akik egy kutyakölyköt

kergettek végig az ösvényen. Fecsegésük végigvisszhangzott a tavacskán, ésvisszaverődött a fűzfákról. A fák mögött magas férfi állt, az árnyékoló ágak mögül figyelt.

− Már jön is − suttogta Dodzsi Sizue. Szeme megcsillant, és pisze orrát szeretetteljesenösszeráncolta. − Magatokra hagylak benneteket. Biztos vagyok benne, hogy Yosihasznomat venné a Főnix klán érkezésének előkészületeiben. − Beszéd közben kecsesmeghajlással felemelkedett.

− Sizue-szan…? − suttogta Ameiko, és a mesemondó félig visszafordult. − Köszönöm,hogy megajándékoztál a társaságoddal. − Aprót biccentett.

Sizue mosolygott. − Nővérkém, neked bármit.Ameiko nézte, ahogy sógornője kecses, bár imbolygó járással a Daru Bajnok felé siet. Ha

nem lett volna sánta, Sizue a birtok legkelendőbb lányai közé tartozott volna, ahogy aztcíme és tehetsége megkövetelte. Mégis egyedül maradt, Kakita Yosinak segített az udvariteendőkben, és estéit mesemondással és énekléssel töltötte el. Milyen szomorú, gondoltaAmeiko, hogy nem ismeri a szerelmet.

Mikor a férje közelebb ért, Ameiko lehajtotta fejét, és kezét a földre támasztvameghajolt. − Férjem.

− Asszonyom. − Hoturi hangja bársonyos és barátságos volt, ahogy az kijárt az oldalánálló nőnek. Ameiko várt, amíg a férfi befejezte az illem követelte kis meghajlást, majd aszemébe nézett.

Egy darabig csend honolt köztük. Aztán a neveltetés és az udvariasság működésbelépett, és Ameiko a mellette lévő párna felé intett. − Megtisztelnél azzal, hogy

megpihensz mellettem, Hoturi-szama? Hálás lennék az időért.− Természetesen, Ameiko-szan − felelte halkan Hoturi, és obijából kihúzta kardját,

hogy le tudjon térdelni a domboldalra. − Nos − kezdte Hoturi, és szemöldökét udvariasérdeklődéssel felvonta −, kényelmesen érezted magad itt, a Kakiták között, míg távolvoltam?

− Igen, uram − válaszolta Ameiko lágy, árnyalt hangján. − Sok időt töltöttem a fesztiválelőkészületeivel.

− Mesélj róla! − Hoturi mosolygott. Ameiko elpirult, és bólintott, majd Hoturi folytatta:− Táncolsz is majd?

− Hai, uram. − Ameiko képzett táncos volt, hat éves kora óta a Kakiták tanították. Ezvolt az egyik oka annak, hogy Szatszume szeme megakadt rajta, mikor menyasszonytkeresett mihaszna fia számára. Bár a Róka klán egyik szegény leánya volt, Ameiko bírt aDarvak ösztöneivel.

− Az Oroszlán és Rák klán együtt érkezett − mesélte Ameiko. − Bár Matcu úrnősajnálatát fejezte ki, Hida Kiszada a fivérét, Tcurut küldte el, hogy a házunkatmegtisztelje látogatásával.

− Ravasz terv. Tcuru nem szíveli a Darvakat. − Hoturi számára természetes volt, hogy akatonai ügyeket is megbeszélje a feleségével, bár ritkán bocsátkozott részletekbe. A nőmeglátásai gyakran hasznosnak bizonyultak, és a bajnok ebben a témában érezteleginkább szükségét Ameiko legfontosabb funkciójának: a feltétel nélküli bizalomnak.

Nem minden férfi bízott meg saját feleségében. Néhány kitervelt házasság csak azt acélt szolgálta, hogy állandó kémet plántáljanak egy-egy hatalmas családba. Hoturi beszédközben a felesége sötét haján játszó napfényt és a nő szemében csillogó csodálatotfigyelte. A férfi ismerte az udvar trükkjeit, a hit és a bizalom megjátszására szolgáló fej-és kézmozdulatokat, de Ameikónak nem volt szüksége efféle csalásra. Egész életébencsak Hoturit szerette.

− Háború várható, uram? − kérdezte Ameiko halkan, félelem nélkül.− Talán. Mikor Toturi uralkodott az Oroszlánokon, nem voltak ilyen félelmeim. A

Dodzsik és az Akodók között szövetség állt fent, és az öcsém Toturi oldalán harcolt.Mikor bajnok lettem, azt hittem, hogy a szövetség továbbra is fent fog maradni.Remélem, Matcu Tcuko hajlik majd az észérvekre. Kapzsisága és önhittsége határtalan,de kell, hogy legyen benne egy csöpp józan ész. Toturi klánjaink közötti chartát ígért, amimajd feloldja az ősi ellenségeskedést. Talán Tcuko is beleegyezik majd.

− Akodo Toturi ígéretei meghaltak a becsületével együtt. − suttogta Ameiko. − Szavaitváratlan hideg fagyasztotta meg. Hoturi tekintete jegessé vált. Mielőtt a nő ismétmegszólalt volna, a napfény ujjnyira előrekúszott párnáik között. − Toturi…

− Ne beszélj róla − förmedt rá keserűen a férfi, és Ameiko elhallgatott. Hoturielgondolkozott, és egy virágzó ágról levelet tépett. − Mégis meg fogom válogatni aszavaimat ezzel az Ikomával szemben. Biztos vagyok benne, hogy egy Skorpióudvariasságával beszél majd, de egy Oroszlán keblében mindig egy vakmerő bolond szívedobog. Gyerekjáték lesz kifogni a fortélyán. − Hoturi újabb levélért nyúlt, majdfélbehagyta a mozdulatot, hogy megsimítsa egy amúgy tökéletes virág hervadt szirmát.Az konokul tapadt az ághoz, nem volt hajlandó lehullani, vagy lekókadni.

− Van még valami, uram.− Mi az, kis feleségem? − kérdezte váratlan gyengédséggel, ami meglepte a nőt.Hangsúlya megnehezítette a folytatást. Ameiko obija ráncaiba nyúlt, és előhúzott egy,

a császári monnal lepecsételt levelet. − Ez három napja érkezett. Amióta megérkezett,nálam van.

Hoturi keze megállt a virág felett, ahogy odafordult, hogy szemügyre vegye azösszehajtogatott lapot. A pecsét töretlen volt. − Értem. − A külső lapon a császárnőszimbóluma látszott.

Kacsiko.Hoturi katona-kezébe vette az üzenetet, kérges ujjai végigsimították a rizspapír sima

hullámait. Egy idő múlva kék kimonójának ujjába csúsztatta a levelet. − Mit mondott ahírvivő, aki hozta?

Ameiko arcán elfojtott érzelmek futottak át, melyek egyre erősödtek. − Csak azt, hogyhárom nappal a fesztivál után légy a palotában.

Hoturi felállt, és katanáját ismét obija zsinórjai mögé tűzte.Dodzsi Ameiko némán ült. Keze csendesen összekulcsolódott ölében. A Daru Bajnok

felesége nem nézett fel, mikor férje távozni készült. − Veszélyes oda elmenned,szerelmem. − Egy pillanatra arckifejezése megváltozott. Egyetlen könny tolult aranyzöldszemébe. Tekintetében más szavak is felmerültek, de ezeket nem mondhatta ki. Ameikoemlékezett a suttogásokra, a célozgatásokra Hoturi és Kacsiko kapcsolatára. Ez jóvalkettejük házassága előtt történt, de a nő még mindig megérezte a férfi szívét. − El kellfelejtened a múltat, Hoturi − suttogta. Lágy hangja sem tudta palástolni fájdalmát. − Ő acsászárnő és Skorpió.

− Nincsenek többé Skorpiók, Ameiko-szan − vágott vissza színtelen hangon Hoturi. −A császár mindet megölte.

− „Tóban nem foghatsz holdat”, Hoturi. Nem tudod elpusztítani, amit meg semtaláltál.

− Sinszei szavait idézed nekem, Dodzsi úrnő?− Ha az én szavaimra nem hallgatsz, talán az övét megszívleled. Ha elmész, a császárnő

elpusztít, Hoturi-szama. Könyörgöm, keress valami más utat!A férfi emlékezetében felködlött egy aranybarna szempár. Gondolatain selymes

kacagás gyöngyözött végig. Kacsiko. − Nem.− Több, mint egy évtizede nem beszéltél vele. Ennyi év hallgatás, és most pedig ez?

Hoturi-szama, te vagy a Darvak bajnoka, a családja kiirtója. Ő nem… − Szavaikimondatlanul lebegtek a levegőben. Ameiko arcát egy napsugár világította be. Finomvonásai erdőket idéztek fel, szeme úgy csillogott, mint egy ködös völgy. − Szeretlek.

− Kötelességem. − Nyugodtan tűrte a nő pillantását. A férfi tekintetében az érzelmek ésaz emlékek összekovácsolódtak a szamuráj szívének üllőjén. − Eleget teszek a császáricsalád iránti kötelezettségeimnek. Emlékszem, mivel tartozom Hantei kuzinjaimnak… éscsaládjuknak. Ahogy valamennyi Dodzsinak emlékeznie kéne.

Mikor meghajolt felsége előtt, Hoturi arca nem árulkodott érzelmeiről. Mielőttelfordult volna, letépte a hervadt virágot az ágról, és a földre ejtette. − Tudod, miértgyűlölik a Darvak a tökéletlenség látványát, Ameiko-szan? − Hoturi addig nézte a

feleségét, míg a nő fel nem pillantott, aztán folytatta: − Mert emlékeztet a lelkünkre.Azzal a Daru Bajnok sarkon fordult, és végigment az ösvényen.Asszonya felemelte a leejtett virágot, és könnyes arcához szorította a hervadt szirmot.

Tosimoko

A palota és Kyuden Kakita kertjei közé nemzedékekkel ezelőtt cseresznyefákatültettek. Virágzó ágak árnyékolták az ösvényeket, és vastag törzsek hajoltak meg aszázadok súlya alatt. Egy csobogó csermely mellett vidám, zöld füves legelők terültek el.A távolban a fűzfaliget tavacskáján megcsillant a napfény.

Alig ért véget a pirkadat, de a palota máris megtelt mozgással és nevetéssel. Amahagóni padló ragyogott, és a heiminek étellel megrakott tálcákkal siettek a vendégeklakosztályai felé.

A Daru palotát nem ostromra, hanem szórakozásra tervezték. A kyuden fehérremeszelt falain belül arany boltívek választották el a belső udvarokat a belső erődutacskáitól és erkélyeitől. Az alacsony alkóvokat gyönyörű faragások és míves alakokdíszítették, melyek láttán számos vendégnek elakadt a szava, és csak ámulni volt képes. Amélyen a kő alap alatt gyújtott tüzek felmelegítették az épületet. A hőt aknák ravaszrendszere vitte szét a kastélyba. Még ezen a hideg őszi napon is virágok álltak mindenegyes szobában és folyosón. Visszafogott szépségük az évszakok körforgására és afesztivál boldog békéjére emlékeztetett.

A palota legmagasabban fekvő szobái egy hatalmas, kő erkélyre nyíltak, amely a tágaserdőségek felé nézett. A balkon alatt lobogók lengtek lágyan a puha föld és egyfaemelvény felett. A Kakita bajvívók gyakorlótere ma mérkőzés színhelyévé válikmindazok számára, akik szeretnék összemérni kardforgató képességeiket. A palotátóldélre fekvő ligetekben megbúvó művészeti akadémia már órák óta talpon volt − haegyáltalán abbahagyott a sürgés-forgás valaha is az éjszaka folyamán. Mikor a Kakitákfesztivált rendeztek, elvárták, hogy művészeik tudásuk legjavával szórakoztassák avendégeket. A kecses origamitól és virágkötészettől kezdve a legkőszívűbb szamurájt ismegríkató gyönyörű noh darabokig minden tökéletes ajándék volt az Utolsó AratásFesztiválján.

A bajvívók voltak a leghíresebb művészek, akik éjt nappallá téve gyakoroltak, hogyuraik követeléseinek megfeleljenek. A Kakiták művészetnek tartották a kardforgatást, ésa katana bonyolult tanulmányozása egy emberöltőnyi időre is lefoglalta gondolataikat ésképességeiket. Bár kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy az akadémián nem értékelikőket többre a táncosoknál, költőknél és mesemondóknál, Kakitának, a birodalom elsőkardmesterének tanításai középpontjában a bajvívó állt. Megtanították őket akardforgatás méltóságára és szépségére, a Darvak udvari finomságaira, és a birodalomtörténelmére. Tizenhét nemzedék óta magát a császárt is Kakita kardforgató tanította.Megtiszteltetésnek számított, ha valaki végignézhette az iskola tanulóinak bemutatóját,és sok férfi leghőbb vágya az volt, hogy maga is a soraikban gyakorolhasson.

Tosimoko mindig is kedvelte a fesztiválokat. Ez évben külön mulatságot ígért azOroszlánok és Darvak közt fennálló keserűség. Tosimoko kitűnő figyelemelterelő

hadműveletet látott az ünnepségben, egy esélyt arra, hogy megtanítsák a Matcuknak, miaz ára a túlzott büszkeségnek.

Hatalmasat ásított, kérges ujjait végigfuttatta nedves, ősz haján, és leült kipárnázottfotonjának gyűrött takaróira.

A nyilvános fürdő megtelt vendégekkel. Az Unikornis udvaroncok éppolyan hálásanereszkedtek bele a fürdő melegébe, mint a tüskés, tagbaszakadt Rák testőrök. Az egyikkülönösen ígéretes Főnix a szenszei és néhány másik ember elé penderült, és kijelentette,hogy kardja „úgy vág, mint Sinszei szavai.”

Miután az önhitt ifjút jeges fürdő vételére kényszerítette a palotán kívüli folyóban,Tosimoko a Főnix tudomására hozta, hogy olykor még a bölcs Sinszei is tévedett.

Pompás reggel volt.Miközben Kakita Tosimoko egy darabka fahéjt rágcsált, obijába tűzte legszebb kardjait,

és befonta őszülő, hosszú haját. Bár ez csak kivagyiság volt, az öregember nemigen tudottlemondani róla. Sokan azzal kérkedtek, hogy egyszer még levágják a haját, de eddig mégegyiknek sem sikerült akár csak közel férkőznie sem.

Keze öntudatlanul is katanája markolatára tévedt, mintha csak jó reggelt kívánna egyrégi barátnak. Ideje volt csatlakozni az ünnepséghez. Kilépett lakosztályából.

− Konbanwa, Tosimoko-szama. − Egy fiatal Sindzso lány szeretetteljes tisztelettellehajtva fejét üdvözletet rebegett. Apja, egy kövérkés férfi, akinek ezüstös hajfürtjeikibomlottak ügyetlenül megkötött kontyából, megtorpant, hogy megnézze, kinekköszönt a lánya, majd mélyen meghajolt.

− Konbanwa, Mester Akadémikus − köszöntötte tisztelettel Tosimokót.− Kon-wa − mondta Tosimoko formálisan, de nem állt meg, hogy elcsevegjen velük. Az

Unikornisok szórakoztatóak, gondolta, mikor haladtában elkapta suttogásukat. De csakkis létszámban. Kár, hogy nincs több Skorpió a birodalomban. Kis ármányaik, ez azárnyalt Kabuki-művészet hiányozni fog. Ámbár jobb, ha ennek fennhangon nem adhangot. Tosimoko szemöldöke összeugrott. Manapság túl sok a politika.

− A mai mérkőzések aggasztanak, Tosimoko-szama? Talán inkább a diákjaid számárakéne tartogatnod aggályos arcodat, és bölcsebb lenne mosolyt varázsolnod a helyére. − Amesemondó nevetve a férfiéhez igazította lépteit.

− Hát te ki vagy, szemtelen mókuska? − kérdezte Tosimoko mogorván, és megcibálta alány egyik hófehér hajfürtjét.

− Nem ismersz, bácsikám? Dodzsi Sizue vagyok. Ha a szemed már gyengül, majdmegkérem a szolgálómat, hogy vezessen az erkélyre, hogy legalább halljad a küzdelmet.− Kobold-mosolya elárulta, hogy csak csipkelődik.

− Te nem lehetsz Sizue-csan. Sizue kislány, ilyen magas lehet. − Térde magasságábankinyújtotta kezét, és a lányra kacsintott. − Te biztos a szolgálólány vagy.

− Ha továbbra is Főnixeket hajigálsz a folyóba, akkor mindkettőnkből szolgálólány lesz.Tosimoko felhorkant. − Nem az én hibám volt. A fiú fürödni óhajtott. Segítettem neki.− Mondd csak −, öregapám, emlékszel még, merre kell a vívóudvarba menni? Én úgy

látszik, eltévedtem. − Sizue ártatlanul mosolygott.− Menj el a három kőszikla mellett, és fordulj balra − mutatott Tosimoko a három

nagydarab Sárkány sorára, akik nekik háttal álltak, és eltorlaszolták a folyosót. − Vagy

ami még jobb, engedd meg, hogy elmozdítsam a sziklákat az útból. − Az öregemberlegsikerültebb szenszei kiáltását hallatva előrelépett, és az összegyűlt szamurájokraordított: − Mit csináltok?

Két Sárkány oldalra ugrott, és harci helyzetben ért földet. Azon nyomban felkészülteka küzdelemre, lábukat szétterpesztették, kezüket ökölbe szorították, hogyvédekezhessenek és támadhassanak. A harmadik csak felvonta szemöldökét, és vállafelett hátranézett a férfire és a mellette álló fiatal lányra.

Tosimoko arcán csaknem unott kifejezés játszott, és kezét háta mögött összekulcsolta.− Nézzük, hogy készülődnek az Oroszlánok − válaszolta nyugodtan a harmadik

Sárkány. Ruhaujján a Mirumoto család monja látszott, ami nagyon előkelő név volt aSárkány klánon belül. Még mindig az ajtóban állt a gyakorlótér szélén. Mögötte Darvaktették próbára kardforgató tudományukat. A mező tér túlfelén álló csapatnyi csatlósramutatott, akik az Oroszlánok barna és narancs színeit viselték.

− Oroszlánokat néztek? − Tosimoko elgondolkozva megvakarta állát, és újabb fahéjértnyúlt a ruhájába. − Az érdekes lehet. Csatlakozunk hozzátok.

Az ideges Sárkányok bután összenéztek, és leengedték kezüket, mert észrevették, hogyTosimoko rájuk sem hederít.

− Mivel tájékozottabbnak és kevésbé elszántnak tűnsz, mint a társaid… − Tosimokotekintete szinte leforrázta a védekező szamurájokat − mesélhetnétek az Oroszlánoktechnikájáról. − Udvariasan meghajolt a Sárkány felé. A tagbaszakadt őrök kisséhátrahúzódtak, mert az udvariasság úgy követelte, hogy ne érjenek a szenszeihez vagykék obijából előkandikáló kardokhoz. − Gyere, Sizue. Szeretném hallani, mit mondd aSárkány.

A harmadik Sárkány megmosolyogta társai látható kényelmetlenségét, mikor Sizuekönnyedén közéjük lépett, és csatlakozott nagybátyja meghajlásához. − TiszteletreméltóSárkány-szan, Dodzsi Sizue vagyok, ő pedig a nagybátyám, Kakita Tosimoko. Örömünkreszolgál házunk vendégeivel találkozni, és reméljük, hogy élvezitek urunk, Hoturivendégszeretetét. Hangja sima és udvarias volt, árnyalatnyi tisztelettel.

− Nemes hölgy, pontosan tisztában vagyok mind a te, mind a nagybátyád nevével.Hadd mutatkozzam be. Mirumoto Taki vagyok, Mirumoto Szukune fia, a nagyrabecsültSárkány klán Mirumoto családjának tábornoka. − Válaszul meghajolt, széles vállaimegmozdultak a zöld selyemkimonó és arany haori öltözék alatt. − Barna szemeimegcsillantak kerek arcában, oldalán két ikerkard lógott.

− Taki? − mosolygott őszintén Tosimoko. − Ismerem az apádat. Jó ember, daimjólehetne. Átkozott história. − Mikor Taki nem válaszolt, Tosimoko ismét az Oroszlánkülönítmény felé mutatott, akik urukat segítették bele a bonyolult vértbe. − Mesélj róla.

− Az Oroszlán egy Ikoma, a neve Dzsusin. Ikoma Idzsode, a néhai Akodo Idzsode fia,aki továbbra is a Tenkai provincia ura. A földjeik az Oroszlán Kenson Gakka palotája alatthúzódnak.

− Földműves? − horkant fel Tosimoko.− Nem, az úr harmadik fia, még fiatalkorában az Akodo Harci Iskolába küldték.− Akkor ez megmagyarázza a törött mont a páncélon − szólalt meg csendesen Sizue.

Mikor három csatlós rögzítette az Oroszlán díszes vállvértjét, egy arany mon világos képe

jelent meg rajta. Az aranyat lekaparták, majd nagy műgonddal újra festették, de a jel mégmindig látható volt az egymáshoz szíjazott darabok lakkozott felszínén.

− Most a családjával együtt az Ikomákat szolgálják, mert az Akodók elvesztették abecsületüket, mikor az Ég Fia elrendelte a halálukat. Egyesek szerint a Skorpiók jobbanjártak náluk.

− Egyesek egyáltalán nem is beszélnek róla − figyelmeztette óvatosan Sizue.− Mmm − mormolta Tosimoko. − Egyesek pedig bolondok.A Sárkány szamuráj nem volt benne biztos, mire akar kilyukadni a bajvívó mester, és

megváltoztatta testhelyzetét. − Talán. Az Oroszlánok minden bizonnyal nem azok. Ez azOroszlán legalábbis nem az.

− Egyedül érkezett az utolsó Aratás Fesztiváljára. Ez mit árul el a könnyelműségéről? −vetette közbe Sizue.

Taki felnevetett. − Kevesebbet, mint amennyit a bátorságáról.Tosimoko mosolya a szemébe is kiült. − Szegény Ikoma Dzsusin. Biztos vagyok benne,

hogy mikor hazatér, növényeket fog termeszteni apja házának földjein.Taki kíváncsian a vidám öregemberre nézett. − Gondolod, hogy Tcuko megfosztja a

státuszától?− Piha − feleke Tosimoko. − A hamujával fogja megtrágyázni a földeket!− Dzsusinnak barátjai vannak a Császári Udvarban. Veszélyes dolog volt elküldeni, de

még veszélyesebb elveszíteni.− Úgy is mondhatnánk, felbecsülhetetlen értékű − suttogta elgondolkozva Sizue. −

Köszönjük, a tájékoztatást és a ránk fordított értékes időt, Mirumoto-szan. A nagybátyámés én örülünk, hogy beszélhettünk veled ezen a gyönyörű reggelen. Talán a fesztiválsorán találkozunk még.

− Feltétlenül. − Taki mosolygott, udvariasan meghajolt, és odébb intette embereit. −Állok rendelkezésedre, vendéglátóm gyengéd húga.

Sizue elmosolyodott, és viszonozta a meghajlást. A két Daru átlépett a küszöbön, éslesétált a lépcsőn a Kyuden Kakitát és a belső kerteket elválasztó füves ösvényre.

− Túl sokat beszéltél a Sárkányhoz, bácsikám − jegyezte meg Sizue, mintha csak egyútmenti virágról tett volna említést.

− A Sárkányok a szövetségeseink, Sizue-csan. Taki segíteni próbált nekünk − mondtaTosimoko jámborul, és várakozástelin sietett a bajvívás színtere felé.

Sizue sóhajtott és megcsóválta fejét. − Túl sok játékban veszel részt, Tosimoko-szama.− Ugyanaz a játék, mint amit ti, udvaroncok játszotok, mókuskám, csak én kardokkal

teszem, és nem legyezőkkel.A bajvívó téren, az emelvény előtt álló szamurájok szemkápráztatóak voltak ragyogó

páncéljaikban. A lakkozott vértek bíbor, kék, arany és zöld színekben pompáztak. A HatKlán monjai lengedeztek a mező sarkaiban felakasztott lobogókon.

Tosimoko mindig is kedvelte a mérkőzések napjait. Bár már régóta nem versenyzett −nem vallott volna éppen előzékenységre, ha a Darvak pénzelték volna a bajnokságot, ésmégis minden díjat maguk nyertek volna meg − a csörték izgalmát a diákjain keresztülélte át, győzelemre buzdítva őket, csalódottan kiáltozva, ha vereséget szenvedtek. Ebbenaz évben négy legjobb tanítványa vesz részt a versenyen, ketten a nagy ken-dzsutcu

küzdelemben, ketten pedig a páros harcokban.A mező túloldalán a fa díszemelvényen Dodzsi Hoturi állt a különböző klánok

udvaroncainak gyűrűjében. Bár a fiatalember arca szenvtelennek tűnt, Tosimoko látta azirigységet a szemében, ahogy a vívókat nézte. Hoturi mindig is jó volt az iaidzsutcuban.Tosimoko sóhajtott, és kiköpte az íztelen fahéjat. Az összes jó harcos ki volt zárva amérkőzésből. Biztos ezért volt az utóbbi időben annyi háború.

Tosimoko felvett két bokkent, melyek a mező mellett feküdtek, egyik diákjához lépett,és mogorván ráhúzott egy somen csapást.

A fiú, egy jó családból származó, de lassú felfogású Kakita, elesett a vágás erejétől. −Hai, szenszei! − kiáltotta.

− Hó! Hoturi-szama! − kiáltott Tosimoko át a mezőn, majd meghajolt, és a mellette lévődiákra mutatott. Hoturi érdeklődve nézett feléjük, mikor felismerte öreg barátja hangját.− Ennek itt csiszolnia kéne a ma-aiját − az időzítését.

− Ó? − kiáltott vissza Hoturi. − Mondd meg neki, hogy lépjen előre, még mielőtt előrelépne. − Ez persze lehetetlen feladat volt. Ez régi tréfa volt, és a mezőn több Kakita diákis elmosolyodott.

− Azt hiszem, Kakita Mosinak meg kéne mutatni, mielőtt megengedném, hogy aziskoláját képviselje a harctéren. Segítenél?

Bár úgy tűnt, mintha Hoturi gondosan mérlegelne a kérés és udvari kötelezettségeiközött, Tosimoko látta, hogy ez csak politikai húzás a részéről.

Sizue féltestvére mellé térdelt, és udvariasan, suttogva üdvözölte.− Kérlek, Hoturi úr − mosolygott. − Hadd szórakoztassam a vendégeidet egy mesével,

amíg te segítesz elesett kuzinodnak a tanulmányaiban.Jó kislány, gondolta mosolyogva Tosimoko. Lehetnek bármily pöffeszkedők vagy

türelmetlenek a vendégek, nem utasíthatnak vissza egy mesét, amit a császár tulajdonmesemondója mond el.

Hoturi komolyan bólintott, és könnyedén felállt párnájáról. Levette díszesfelsőruházatát és fejdíszét, majd egy közelben álló Daidodzsi testőrnek nyújtotta át őketmegőrzésre. Elvette Tosimokótól a felajánlott fegyvert, lelépett az emelvényről, és intettKakita Mosinak, hogy álljon fel. Mindketten udvariasan meghajoltak egymás felé, éselhelyezkedtek.

Az ifjú óvatosan stabil helyzetbe állt. Védekező site pozícióba emelte kardját, és vártaHoturi támadását.

Tosimoko egy darabig csak sétált körülöttük, miközben pontosan tudta, hogy agyakorlótéren lévő szamurájok fele őket figyeli. − Mosi!

− Hai, szenszei.− Túl idős vagy már ahhoz, hogy az időzítésedre figyelmeztessünk. − Tosimoko a fiú

mögött felemelte ujjait, tudván, hogy Hoturi látja. − A ma-ai, a mesteri időzítéseszenciája, kritikus fontosságú. Az ellenfeled nem fog figyelmeztetni, mielőtt lecsap. −Tosimoko hangja szándékosan ritmikusan emelkedett és süllyedt. Nézte, ahogy a diákjaminden egyes szavát az eszébe vési. − Nem várhatod a csapást, mert az akkor érkezik,mikor a legkevésbé… − Egy rejtett mozdulattal támadást parancsolt Hoturinak.

A Daru Bajnok szemkápráztató gyorsasággal válaszolt a jelre. Mozdulata, ami csak

erőtlen ellenállásra talált, a Kakita hasánál ért véget. Hoturi nyugodtan állt, bokkenjét adiák gyomrához szorítva. Arca megrándult, mikor elfojtotta mosolyát.

− Ki vagy? − kiáltott Tosimoko a diákjára, az akadémia ősi fogadalmát idézve.− Kakita! − a kiáltás húsz torokból tört fel, és a növekvő tömegben álló bajvívók

visszhangozták.Hoturi hátralépett, leeresztette a bokkent, és fejet hajtott a legyőzött Kakita Mosi előtt.

A Daru Bajnok is felvette a kiáltást, levegőbe lökte az öklét, és hallgatta az összegyűltDaru szamurájok zengő hangját.

Egyesek szerint a bajnok helye nem az emberei között, hanem előttük van. Azudvaroncok suttogásai csak azt bizonyították, hogy soha nem érintették még meg egyKakita bajvívó valódi kardját, nem érezték a kardtestvér kezének szorítását, nemharcoltak, ettek és éltek együtt a diákokkal, mesterekkel és ősökkel.

Dodzsi Hoturi többéves tanulóidejére emlékezve ismét felemelte öklét, és a Kakita névismét belehasított a csípős őszi levegőbe. Abban a pillanatban Hoturi is csak az iskolaújabb tagja volt, egy újabb testvér, aki a fivérei kardjának köszönheti életét.

Dodzsi Hoturi mosolygott, mialatt a hurrázás elhalt, és ellenfelének nyújtotta abokkent.

− Megtiszteltetés volt harcolni veled, Hoturi-szama − mondta a fiatalembertiszteletteljesen. − Mindegy, hogyan szerepelek majd a bajnokságon, ma klánunk legjobbkardforgatói győztek le. − Megfordult, tisztelettel meghajolt szenszeije előtt, és elvette abokkent.

Hoturi kuncogott.Tosimoko látta, hogy a bajnok szeméből eltűnik a feszültség.Fülét halk hang ütötte meg, mely a tömegből jött: − Persze, hogy jól szerepel egy félig

tudatlan fiúval szemben. Kár, hogy nem láthatjuk, hogyan küzdene a Darvak bajnoka egyképzett Oroszlán ellen.

Hoturi szürke szemébe harag ült ki, és elmosta a bennük lobogó büszkeséget.A szavak az Ikomától érkeztek. Öntelten, teljesvértben támaszkodott egy fa bo botra.

Barna szeme kemény volt és fagyos, kesztyűs keze megszorult a bo körül, és ajka keserűmosolyra húzódott.

− Nem a bajnok dolga, hogy a fesztivál napján harcoljon − felelte Hoturi, és szavai úgykopogtak, akár a jég. − A mai nap az ünneplésé, Ikoma. Legyen is úgy.

Tosimoko látta, hogy az Oroszlán valamivel kevésbé hajtja meg magát, mint ahogy azta protokoll előírta. Mögöttük szadista élvezettel bámultak a különböző klánokudvaroncai, abban reménykedve, hogy a vita politikai üggyé bontakozik ki. Tosimokojobban ismerte a diákját, mint az egybegyűltek, és tudta, micsoda önuralomra vanszüksége Hoturinak ahhoz, hogy le ne vágja az Ikoma pökhendi fejét.

Hoturi szertartásosan viszonozta a meghajlást, és csak szeme árulta el, hogy tisztábanvan a sértéssel. − Szenszei Tosimoko-szan?

− Hai, Hoturi-szama? − Ugrott előre Tosimoko, mikor a nevét hallotta.− Bár nem valószínű, hogy ma csatlakozom a harchoz, nem szeretném, ha Oroszlán

barátunknak csalódnia kéne a harcmezőn. Szeretném, ha neveznél a bajnokságon, éstennél róla, hogy olyan ellenfele legyen, aki méltó a… képzettségéhez.

Kakita Tosimoko mosolytalanul meghajolt először bajnoka, majd a váratlanulközönyössé vált Ikoma Dzsusin felé. − Ahogy kívánod, uram − mondta, és felnézett azOroszlán szemébe. − Nagy megtiszteltetés számomra, hogy leckét vehetek egyOroszlántól.

Ó, igen, gondolta Tosimoko. Ez a délelőtt pompásnak ígérkezett.

* * *

A Kakiták tiszteletreméltó daimjója káprázatos volt ezüst-kék kimonójában, amintsegítőjét, Sizuét, és annak három szolgálóját a nagyterembe vezette. Mikor Yosi azelhúzható sodzsi panelek között a helyiségbe lépett, elismerő mormogás futott végig avendégek között. Yosi elmosolyodott.

A harcoknak vége volt, a páncélokat levetették, a kardok színes obikba tűzveragyogtak, és a hat nagy klán busijai finom rizsből és halból álló lakomán vettek részt.Díszes fuszuma panelek ékítették a palota nagytermét. Ragyogó színekben tündöklőpapírlampionok vonták selymes fénybe a helyiséget. A hatalmas tűzhely lángolt,felmelegítve és megvilágítva a kőtermet, és a lángok fénye fehérre festett hölgyek arcárólverődött vissza. A birodalom legszebb női hajladoztak fűzfaként, a tűzzel vetélkedve afigyelemért. Mosolyuk a szépen öltözött szamurájok között ragyogott és táncolt. Itt gyűltössze a nemesség, akiket Rokugan leggazdagabb klánjának zártkörű ünnepségéremeghívtak.

Ez volt Kakita Yosi otthona, és egyben a harcmezeje is. Az udvar manipulálásaéppolyan természetes volt számára, mint a lélegzés.

Sizue köszöntötte a Főnix nagykövetet, és lelassította lépteit, hogy mestere mögékerüljön. Yosi későbbre tartogatta a beszélgetést a Főnixszel, és a lány ügyesen fedeztedaimjója menekülését. Szolgálói szétváltak, sötétkék ruhájukon folyók és elegánsvízesések festett képei csillogtak. A Kakita daimjó segítőitől semmi pénzt nem sajnáltak,és minden egyes mozdulat olyan precíz volt, mint egy mester kalligráfiája.

Hadd legyenek a sugendzsáknak varázslataik, a kardforgatóknak fegyvereik. Abirodalomban semmi nem volt ehhez foghatóan veszélyes vagy izgalmas.

Most pedig elkezdődik a játék.Kakita Yosi kiemelte obijából a legyezőjét. Udvariasan a meghajló vendégekre

mosolygott, és figyelmen kívül hagyta három Daidodzsi testőrét, akik úgy morogtak éshajoltak fölé, akár a gyanakvó farkasok. Az udvaroncok némelyike őszinte kíváncsisággalbámulta kimonóválasztását. A Darvak ezüstkékje alól egy második ruha kandikált ki.Arany színe az Oroszlán klán színét tükrözte. Hadd csodálkozzanak, gondolta Yosi,mikor észrevette, hogy a mogorva Ikoma Dzsusin a tűzhely mellett pihenteti összevertbordáit. Emlékezzenek csak arra, hogy az ezüst és az arany a császár örökösének színei.Talán vakmerőség, mosolyodott el Yosi, de hatásos.

A Rák Tcuru az elsők között furakodott át a kavargó tömegen, majd meghajolt, ésillőképpen üdvözölte Yosit.

− Kakita nagyúr − kezdte a Hida, és meghajlás közben megigazította obiját −, a Rákklán hálás köszönetét szeretné kifejezni vendégszeretetedért és barátságodért. Az uram

sajátját ajánlja fel neked, ha te vagy családod meg kívánnátok látogatni a Nagy Falbirtokait.

Szemernyi esély sincs arra, hogy ez valaha is bekövetkezne, gondolta Yosi, de elegánsarcán nem tükröződött semmi érzelem. A Rák nyilván hetekig gyakorolta az üdvözletet,és legalább a hanghordozása tökéletes volt.

− Uram, Hida-szan − hajolt meg kissé Kakita Yosi, és alakja úgy mozgott, akár egynádszál a szélben −, megtisztelsz szavaiddal. A Rák klánt a birodalom szilárd pilléreinekismerik, a Déli Falon tanúsított bátorságuk nevezetes. Mi érezzük magunkatmegtisztelve, hogy az urad nélkülözni tudott téged és csatlósaidat szerényszórakozásaink idejére.

Tcuru, akit kissé megzavart a finom utalás arra, hogy a Rák Bajnoknak nincs rászüksége, bólintott. − Ebben az évszakban jól mennek a harcok a Falnál, és az Árnyvidékteremtményei kis létszámban vannak csak jelen.

− Magam is így hallottam. − A Kakita daimjó mosolygott, és dallamos hangjatúlszárnyalta a közeli beszélgetéseket. − Jó, hogy az urad, Kiszada ilyen nagy sereget tartkészenlétben az északi tartományokban, arra az eshetőségre, ha a Falat érő támadásokkomolyra fordulnának. Nem szívesen látnám, hogy a birodalmat különféle lényekrohanják le, s urad, Kiszada szüntelen ébersége klánod becsületére válik. − Pár szemöldökfelszaladt a készenlétben álló Rák hadsereg említésére, de Yosi vendégei úgy tettek,mintha észre sem vették volna az utalásokat.

− Semmiség, Yosi-szama − mosolygott Tcuru, akit becsapott Yosi színlelt érdeklődése. −A Rákok serege ötvenezer katonából áll, akik mind ki vannak képezve a goblinok és onikelleni küzdelemre. Készek arra, hogy bármiféle fenyegetést kivédjenek.

− Bármilyen fenyegetést… az időt kivéve. − Yosi gondosan összecsapta legyezőjét. −Végtére is a seregetek három napi járóföldre táborozik Kaiu Kabétől, és a busik nemviselnek jádét a Rontás gyógyítására. Kiszada csak nem hiszi el, hogy Árnyvidékiteremtmények csúsztak át a Rák katonák sorai között.

− Természetesen nem. A Rákok híven szolgálják a birodalmat. Semmi nem férkőzhet átköztünk. − Tcuru mellkasa dagadt az önteltségtől.

Egy Főnix matróna gúnyosan megmosolyogta a férfi tudatlanságát.− Persze, hogy nem, Tcuru-szan. Semmi nem férkőzhet át a Rákok között. − Yosi a

mosoly árnyéka nélkül szolgálójához fordult. − Okaszako? − szólította meg, és a lánygyönyörűen meghajolt. − Kérlek, mutasd meg Tcuru-szannak az ajándékunkat.

A Kakita lány kimonója ujjába nyúlt, és előhúzott egy apró, jáde és gyémánt figurát.Bár gondosan selyembe volt csavarva, a szobrocska alakját a csomagolás ellenére is tisztánki lehetett venni. Tcuru majd később kibontja, amikor senki nem látja, de a jelzésre mármost sor került.

− Ez a tiéd, kedves vendég, hogy a házad, ellenségeid távollétében növekedjék ésgyarapodjék.

− Ó, nem, Kakita-szama − hajolt meg Tcuru udvariasan, amint belekezdett ahagyományos visszautasításba. Bár a Rák szeretett volna jó benyomást tenni a többiekre,a lábát túlságosan is szétvetette − hasonlóan a harci alapálláshoz. A Rákok egyszerűensosem okulnak. − Túlságosan szép ajándék ez a számomra, nem fogadhatom el.

− Jó és nagyrabecsült Rák uram − kezdte Yosi, és legyezője hegyével könnyedénmegkocogtatta a szobrocskát −, azt már mondtad, hogy a Daru földek biztonságbanvannak mindenféle árnyvidéki fertőzéstől, különben a seregeitek tudnának a veszélyről.Nekem nincs szükségem a szobor oltalmazására, de tudom, hogy ha visszatérsz Kiszadanagyúrhoz, ismét a Nagy Falra kerülsz, és szükséged lesz rá. Kérlek, vedd el, hogymegvédje testedet az Árnyvidék Rontásától. − Yosi ügyesen irányította a Rák szavait,hogy végre megkapja a várva várt választ.

− Nem, én nem a Falon állomásozó csapatokhoz csatlakozom majd, hanem a Yaszukitartomány légióihoz, a Kakita birtoktól délre. Nemigen van jádére szükség ott, ahol nincsÁrnyvidék, ami ellen küzdhetnénk, és az ajándékod túl drága és szép ahhoz, hogy én adurva kezembe vegyem. Könyörgöm, add oda egy olyan businak, akinek nagyobbszüksége van a jádéra, mint nekem.

Jól beszéltél, Rák létedre, gondolta Yosi, viszont most elárultad, hol táborozik le alégiód, miután elhagytad a fesztivált. Jól beszéltél, de rosszul játszottál. − Szerény Hida-szan, a csapataid nem mindig lesznek a Daru földek mellett. − A fejek megfordultak,mikor Yosi hangja felemelkedett. Csengése és magassága előkelőnek tetszett, de akikjáratosak voltak az udvar nyelvében, kiérezték belőle valódi szándékát. − És mikor délremenetelnek… − a „dél” szót enyhén megnyomta −, ismét szükséged lehet rá. Mint ahogyuradnak, Yakamónak is, hogy megélhesse azt a napot, mikor majd a bajnokotokká válik. −A rejtett fenyegetés elkerülte a Rák érzéketlen fülét, és Tcuru büszkén elmosolyodottKiszada fiának említésekor. − Ha te magad nem is fogadhatod el, akkor add át neki, hogytudja, hogy szövetségesei vannak a császár szívéhez legközelebb eső földeken.

Yakamo szövetségesei − Yakamóé, nem pedig Kiszadáé, akinek csapatai Kakitabirtokokra áhítoztak. Kiszada előtt az északi Oroszlán támadások egy lehetőségetcsillantottak fel. Yakamo eleddig nem fenyegette a Darvakat. Az utalás szándékos volt.

Mikor a Rák meghajolt, és elfogadta az ajándékot, tenyerek csattantak össze udvariasan.A verdeső taps olyannak tetszett a teremben, mint a madarak röpte, üzeneteket hordozógalamboké: az egyik figyelmeztetés volt, hogy a Darvak nem nézik tétlenül, hogy ahatáraikon csapatok gyülekezzenek, a másik emlékeztető, hogy a Darvak állnakvérségileg a legközelebb Hanteihez, a harmadik pedig egy jelzés, hogy a klán mégmindig élvezi a császár kegyét.

Mikor Tcuru elvette a kis szobrocskát, Yosi nem hajolt meg olyan mélyen, mintkorábban, és a terem túlsó vége felé fordult.

Elég volt a gyermeki játszadozásból. A Rák csupán kitérő volt − fontos ugyan, demégiscsak kitérő. Eljött az ideje, hogy az Oroszlánokkal és „nagykövetükkel”, Dzsusinnalfoglalkozzon.

Sizue és szolgálói Yosi mögé sorjáztak, mikor a férfi átvágott a termen. Ragyogó színűkimonók csillantak meg, ahogy hajadonok hajoltak meg Rokugan legkelendőbbagglegénye előtt. Yosi figyelemre se méltatta őket. A szerelem vonzereje eltörpült azudvar suttogásai mellett. Yosi szerint a szerelem csak egy újabb eszköz volt az óvatlanoktőrbe csalására. Másoktól eltérően, ő sosem lesz az érzelem játékszere.

Hoturi utasította Yosit és Tosimokót, hogy ezen a lakomán üdvözöljék az Ikomaszamurájt. A megtiszteltetés majd segít elsimítani a haragot, amit az Ikoma bajnokságon

ért veresége váltott ki. Milyen mulatságos.Az Oroszlán asztalához közeledve Yosi meghajolt Dzsusin felé, és Sizuéhez fordult. −

Dodzsi úrnő − intett az asztal felé −, lennél olyan kedves egy mesével szórakoztatni azIkomákat? Nyugtalannak tűnnek, és nem szeretnék a házamban ilyen szomorú arcokatlátni.

− Természetesen, daimjó. − A lány sánta lába ellenére is igazi szépség volt, és mosolyabevilágította az udvart. Yosi ismerte a történetet, amit Sizue el szándékozott mondani, ésmikor a lány felkeltette az Ikomák figyelmét, könnyedén odébbállt.

− Élt egyszer egy hatalmas harcos, akit Akodónak hívtak, és az Oroszlán klán daimjójavolt, a kard mestere…

− Bölcs dolog ez, Yosi? − kérdezte Tosimoko zsémbesen, mikor öccse az asztalához ért.A két férfi között több, mint tizenöt év állt, arcuk és testük éppúgy nem hasonlítottegymásra, mint az életük. Külsejük mögött azonban mindkettejükben égett a versengenivágyás. Ereikben erős volt a Kakita vér, ami Tosimoko kardforgatás irántielkötelezettségében éppúgy megmutatkozott, mint Yosi heves politikai hadjárataiban. AKakita ház erős volt.

− Természetesen bölcs, bátyám − mondta Yosi mosolyogva. − Sizue korábbidicsőségükre emlékezteti őket. Hadd emlékezzenek az Akodókra úgy, mint hősökre, nempedig, mint becstelen szellemekre. − Yosi folytatta. − És ez legalább annyira bölcs, mint abajnokságon eltörni az Oroszlán bokkenjét.

− Nem az én hibám. Rossz a tartása.− Bátyám, te túlzásokba esel. Biztos vagyok benne, hogy az Oroszlán tartása éppolyan

tökéletes volt, mint az iskolája. − A szórakozott dicséret megnyerő mosolya ellenére issértéssé változott Yosi ajkán.

Bátyja felnevetett, és halkan az asztalra vert. Az elhaladók kíváncsian nézték őket,vajon miféle tréfát eresztett meg a Kakita daimjó.

− Hol vannak az Aszahinák? − kérdezte Tosimoko. − Ha már át kell vészelnünk ezt azudvari halandzsázást, akkor az a vén pacifista Tamako is ülje végig.

− Tamako sajnálatáról biztosított, fivérem. Az Aszahinákat leköti a tanulás, amivelmegkereshetik lelki békéjüket, és legyőzhetik a megvilágosodásukat fenyegetődémonokat. Imádkoznak a gazdagodásunkért, de nem csatlakoznak az udvarunkhoz. −Yosi megfordult, és mélyen meghajolt, miközben Hoturi biccentett. − Bajnokom.

− Yosi-szan. Csatlakozz hozzánk!− Örömmel, uram. − Yosi gyorsan leült, és térdére támaszkodott.− Az Aszahinák − horkant fel Tosimoko. − Soha nem hagyják el azt a nyomorult

templomot. A daimjójuk, Tamako álló nap imádkozik és tanul; tanulás és ájtatoskodás.Haszontalan.

− Ők a birodalom legjobb gyógyítói, öreg − Hoturi hangja szelíden dorgálta. −Képességeiknek nincsen párja.

− Az ostobaságuknak sem. Hallom, hogy megtagadták a harcot, még akkor is, ha azOroszlánok vagy a Rákok ránk rontanak. − mondta Tosimoko.

− Ilyenek. Az életet és a békét szolgálják. Nem tűrik a háborút − suttogta Yosi, és mikorudvaroncok közelítették meg a Daru Bajnok asztalát, felemelte legyezőjét. Az efféle

beszéd nem a tömegre tartozott.Udvaroncok léptek az asztalhoz, meghajoltak, és kellemkedő szavak végeérhetetlen

füzérével bemutatkoztak. Művészek táncoltak, zenészek játszottak lágy dallamokat,Hoturi komor arca azonban mit sem változott.

− Tcuko − szólalt meg Tosimoko, mintha csak olvasott volna Hoturi gondolataiban. −Nem állítja meg semmi, míg el nem foglalta Oszarit.

− Ne beszélj itt a háborúról, bátyám.− Miért ne? Körülöttünk mindenütt csak a háborúról esik szó. Az Oroszlánok a Rákok

mellett ülnek, és az Unikornisoktól aztán mind a három klánt elviheti a Dzsigoku.− Ez még inkább szükségessé teszi, hogy gondtalannak mutatkozzunk − mormolta

Hoturi, mikor látta, hogy a széles fapadlón sétáló vendégek elismerő mormogássalkettéválnak. − Ha az erőnkhöz kétségek férhetnek, akkor próbára is teszik.

− Piha − dörmögte Tosimoko, és megdörgölt egy véraláfutást, amit az Ikománakköszönhetett. − Szatszume sosem törődött… − A mondat másik fele elhalt, mikor Hoturiajka elfehéredett. − A Darvak sosem voltak gyengék. A császár vérei és füle vagyunk.

Hoturi már rég nem figyelt rá.Halk taps gyűrűzött végig az összegyűlt nemesek között, és két lány haladt át a

megnyíló résen. Egyikük vastag nyakú, tizenkét húros biwát hozott, melynek fájátrendkívüli kora barnította meg. A másik magasra emelte festett arcát, s égkékkimonójában minden porcikája királynői és elegáns volt. Zöld szeme Hoturiéramosolygott. Mindketten pontosan tíz lépésre a bajnok asztalától hajoltak meg.

− Úrnőm − kezdte Hoturi elég hangosan, hogy az egész udvar hallja. − Megtisztelszminket a jelenléteddel.

− Uram − válaszolt halkan a nő, tudván, hogy a teremben legtávolabb tartózkodóvendég is csügg minden szaván −, egy tánccal szeretnélek megtisztelni, ha nem bánod,hogy időt kell rám vesztegetned.

− Ha itt vagy, Ameiko-gozen, nem vész kárba idő. − A nemesi titulus megengedett voltegy ekkora hivatalos összejövetelen, bár mintha kicsit túl nagyzoló lett volna egy olyannő esetében, akinek ereiben nem csörgedezett nemesi vér. A Daru Bajnok feleségekéntAmeikónak elnéztek bizonyos dolgokat.

A Hoturi oldalán ülő Yosi mosolygott legyezője mögött, tudta, hogy a nemesi címhasználata nem maradt észrevétlen. A birodalomban sokan pletykáltak Hoturiról és ifjúfeleségéről. Hadd sutyorogjanak az örökös hiányáról, amennyit csak akarnak, gondoltaYosi. Hoturit nem hibáztathatják az apja gyengeségéért.

A másik lány a földre helyezte a biwát, szorosan térde köré tekerte a kimonót ésleereszkedett. Ügyes kézzel felhangolta a hangszer arany húrjait.

Az udvar összetömörült, hogy jobban lásson. Felettük tűz fénye világlott elő alampionokból, és fényes, színes tócsákat festett a mahagóni padlóra.

Ameiko mozdulatlanul, szerelmesen nézte Hoturit.A zene abban a pillanatban csendült fel, hogy Ameiko a legyezőjéért nyúlt. Kecses,

lassú mozdulattal előhúzta ruhaujjából. Az első rezonáló hangok a legyező lassúkinyílását kísérték.

Kék és ezüst kimonója minden lépésnél megrezzent. Karja a szeretet és öröm táncában

nyúlt ki s hullott vissza. A biwa telt hangjai mintha a terem minden zugából áradtakvolna, és Ameiko arca olyan érzelmeket sugárzott, melyek az udvarban ritkán voltakláthatóak. Valamennyi mozdulat pontos volt, és mégis szenvedéllyel telített. A nő fehérkeze megvillant a legyező mögött, először csak rejtve, majd egy bonyolult árnyék ésillúzió táncban megmutatkozva. Ameiko papucsos lábának neszét elnyomta a selyemhalk suhogása. Teste feszült volt, akár egy íj, és fürge, mint egy szarvasünő.

Egy elfogott szellem, futott át Hoturi agyán, amint az udvar előtt táncoló feleségétnézte, valami vad és szelídítetlen állat, amit nem lehet akarata ellenére rabságban tartani.

A nő felnézett rá a csábító legyező mögül, és tekintete ragyogott a szerelemtől. Ez nemaz udvarok és udvaroncok tánca volt, hanem egy egyszerű paraszti mese egy madárhaláláról, aki életét adta azért, hogy megvédje a szeretteit. A zene elmesélte, hogy egyvadász vaddisznót űz az erdőben. Sólyma − a táncos − magasan fent szárnyalt az égen, éslátta, hogy a férfi lándzsája eltörik, mikor a vadkan utána cserkel.

A táncos a legyező lehajlításával, és karja felemelésével utánozta a sólyom röptét a téliégbolton. A kép annyira valódinak tűnt, hogy több vendég is felsóhajtott elismerésében.Tekintetük Ameiko mozdulatáról a mennyezet magasába szökkent, mintha látnák afelhők közt eltűnő madarat.

A következő pillanatban a sólyom a földre hullott, megsebezte a vadász kiáltása.Ameiko térdre rogyott. A gazdája iránti szeretet hívásának engedve, a sólyom visszatért,és szárnyával, csőrével a vadkan szeme felé vágva kezdte elűzni a megvadult állatot.Ameiko legyezője lágyan a földre hullott, tökéletesen, nyitva érkezett a lába elé,miközben a nő még utoljára az ég felé nyújtózott, s a vadász kiáltása ismét felharsant.

Minden hangjegy lázasan rezgett. Tökéletes volt az illúzió. A vendégek suttogásaelakadt az ámulattól. A zene túláradt a biwa egyszerű pengetésén.

Végül Ameiko behajlított térdén egy lépést tett előre, kezét segítségért nyújtotta, de azene elhalt. A teremre csend borult.

A vadász biztonságban volt, a vadkan meghalt, és a sólyom, amelyik lehullott az égből,soha többet nem szárnyal már.

A tánc véget ért, de több másodpercig semmi nesz nem hallatszott a teremben. Majd aRákok hatalmas dübörgéssel verni kezdték kezükkel az asztalt, és megéljenezték azegyszerű falusi tánc szépségét. Nem sokkal később az Unikornisok csodálattal telikiáltásai is felharsantak, ezt a Főnixek udvarias tapsa követte. Még a mogorvaOroszlánokat is, akik kezdetben nem voltak hajlandóak odanézni, magával sodortaAmeiko előadása. Tapsuk halk volt ugyan, de őszinte.

− Uram − súgta Yosi a bajnok fülébe, mikor Ameiko és szolgálója meghajoltak atapsvihar előtt. − Ideje találkoznunk az Oroszlánokkal.

Hoturi a terem túlsó felére nézett. Dzsusin és az emberei felálltak, és az ő asztala felépillantottak.

A Darvak bajnoka bólintott. Asszonyára mosolyogva felkászálódott, és a hosszú asztaltmegkerülve a nőhöz lépett. Szó nélkül meghajolt, biccentett felesége kísérője felé, majdbüszkén Ameiko szemébe nézett. − Köszönöm, úrnőm… Tökéletes voltál.

− Uram, megtisztelsz.Bár nem tűnt túl soknak, elégnek bizonyult. Hoturi bókjától a nő arcát pír futotta el a

fehér festék alatt. Zöld szeme elégedetten összeszűkült. A tökéletesség minden Kakitaművész dédelgetett álma volt, és az, hogy a klán bajnoka nyilvános helyen annak nevezi− még ha a tulajdon férje is volt ez a férfi − különleges megtiszteltetésnek számított.Télközépre már elterjed a híre, és Ameikót ismét ajándékokkal és más udvarokba valómeghívásokkal halmozzák majd el.

Mégis maradni fog. Házasságuk óta egyszer sem hagyta el a Daru földeket. Bár azesküvő előtt a birodalom legünnepeltebb táncosai közé tartozott, mostanra megelégedettazzal, hogy Hoturi felesége lehet.

Hoturi még egy pillanatig fürkészte a nő szépséges arcát, emlékezetébe vésve az orcákívét, majd Yosi után fordult.

Elég volt.

* * *

Hoturi kilépett Kyuden Kakita széles erkélyére, és lenézett az alant elterülő káprázatoskertekre. Három emelettel lejjebb fáklyafény világította be a gyepet, és a kerti ösvénykövei sima vízként tündököltek. A szél virágok halvány illatát sodorta felé, amielkeveredett a fenyők kesernyés szagával és az erőd tüzeinek füstjével.

Az Oroszlánok már összegyűltek a kőerkélyen. Egy emberként hajoltak meg, mikorHoturi átvágott közöttük a számára odakészített magas székig. A díszes támla mögöttKakita Yosi állt. Kedvesen mosolygott, mikor bajnoka az előtte térdelő Oroszlán felébiccentett.

Dzsusin mellett négy szamuráj térdelt kérése alátámasztása végett. Bár Hoturi előttismeretlen volt a nevük, valamennyien az Ikoma mont viselték és ugyanolyantartózkodónak tűntek. Szokatlan Oroszlánok voltak, hisz klánjuk természetére az érzelmikitörések voltak jellemzőek.

Hoturi nem sietett helyet foglalni székén. Eltávolította kardjait, és Kakita Tosimokónaknyújtotta azokat, aki egy puha cseresznyefából készült közeli dai-so állványra helyezteőket. Az Oroszlánoknak meg kellett várniuk, míg vendéglátójuk időt szakít az őszi este éskörnyezetük szépségeinek megcsodálására. A szünet természetesen jól meg volt tervezve,és Hoturi csak Yosi jelére várt a kezdéssel. Az udvaronc ösztönösen ráérez majd, mikorérnek az Oroszlánok türelmük végére.

Pár pillanat múlva Hoturi észrevette, hogy a legyező kissé megremeg, amit csak az őszeme tudott a többitől megkülönböztetni.

− Nemes Oroszlán, üdvözlünk a Daru udvarban − szólalt meg Yosi.Hoturi az Oroszlánok felé fordította figyelmét, mintha csak most vette volna észre őket

először.Ismét udvarias meghajlás következett.Dzsusin felállt és előrelépett. − Számomra a megtiszteltetés, Dodzsi-szama. − Az Ikoma

meghajolt, és letérdelt Hoturi alacsony széke előtt − Sok megbeszélnivalónk van. AzOroszlánokat leginkább a Darvak, Oszari síksággal kapcsolatos állításai foglalkoztatják. Afeljegyzések szerint a síkság a harmadik Hantei idején Matcu Guszori jogos tulajdonátképezte… − Valamennyi érv régi, elavult és hasztalan volt, de az Oroszlánok

ragaszkodtak hozzá, hogy minden egyes alkalommal, valahányszor a klánokmegtárgyalták az ügyet, megismételjék őket.

− Igen, valóban, Ikoma-szan − bólintott Hoturi −, de elfelejtetted, hogy maga a császáradományozta azokat a földeket a Darvaknak, mintegy hatszáz esztendeje.Megkérdőjeleznéd a rendeletét?

− Távol álljon tőlem, Dodzsi-szama. A síkságok azonban a tulajdonunkban maradnak akami és a jogos tulajdonos, Matcu Kodzsume követelése és az Égiek rendelete alapján.Biztosak vagyunk benne, hogy a császár is egyetértene.

− Ez esetben meg kell kérdeznünk tőle − csattant fel Hoturi, gondosan kiszámított,színlelt haraggal, hogy az érzelmek mezejére terelje az Oroszlánokat. Ha az Ikoma hibátvét a tárgyalások során, a Darvak nyugodt szívvel jelenthetik, hogy rossz modorávalmegsértette őket, és tökéletes jogosultságot szereznének kérelme elutasítására. −Amennyiben azért vagy itt, hogy a császár ügyeit tárgyald meg velünk, sajnálatos módonmesszire keveredtél. Otoszan Ucsi és a Fényességes Herceg jóval északabbra találhatóakKyuden Kakitától.

− Akodo Dzsusin bölcs ember. Biztos vagyok benne… − szólalt meg halkan Yosi,látszólag szórakozottan.

− Ikoma! − az Oroszlán hangosabb volt a kelleténél, és kényelmetlenül feszengetttulajdon reakcióját hallván.

− Elnézésedet kérem, nemes Dzsusin-szan. Nagyon sajnálom, hogy megzavartalak.Ikoma, természetesen. Kérlek, folytasd.

Úgy tűnt, az Oroszlán még kényelmetlenebbül érzi magát. Feje úgy bólogatott, mintegy erdei békáé.

A nagykövet vöröslő arccal folytatta. − Oszari síkságát Matcu harmadik fia kapta meg,és az adományt felosztották a klánok között…

− Matcu harmadik fia Kodzsume volt?− Nem, Guszori.− De Ikoma-szan, azt mondtad, hogy a harmadik Hantei egy Kodzsume nevű férfinek

adta a síkságot.Az összezavart Ikoma újra átgondolta szavait, és tévedése után kutatott. − Nem,

Kodzsume a jelenlegi tulajdonos.− Nem, Ikoma-szan, Dodzsi Redzsu a jelenlegi tulajdonos. − Hoturi legyezője

összecsattant. Titokban élvezte az Oroszlán feszengését. − A Darvak kamijának rendeletealapján.

− A császár…− Több, mint jelentős időre Daru kezekbe helyezte az Oszari-síkságot. Nem látom

értelmét, hogy az Oroszlánok megkérdőjelezzék a döntést. − Hoturi elmosolyodott. −Áruld el, Dzsusin, fel vagy-e hatalmazva arra, hogy visszavond az Oroszlán csapatokat aSzayo kastélyból?

− Dodzsi-szan, nem vonhatom vissza őket.Hoturi figyelmen kívül hagyta a jelzést, miszerint az Ikoma nem hajlandó egyezséget

kötni, és szó szerint vette a mondatot, miközben szinte kacagott volna a karnyújtásnyiralévő győzelemtől. − Akkor miért beszélek veled? Tcuko talán nem bízik meg benned?

− Természetesen, van felhatalmazásom. Klánom és bajnoka egyaránt megbíznakbennem. − Az Ikoma mellkasa kidagadt, és haragja nőttön-nőtt. Ismét szólásra nyitottaszáját, ajka a kiprovokált düh O alakjára formálódott, és Hoturi elmosolyodott.

Kakita Yosi azonnal ismét megcsavarta a férfi szavait. − Akkor ki tudod mutatni azzal abizalmadat, hogy állod a szavad. Vond vissza a csapatokat a Szayo kastély körüliföldekről.

Még mielőtt az Oroszlán válaszolhatott volna, a világ darabjaira hullott.Ragyogó narancsszínű fény lobbant fel feje felett a levegőben. Mennydörgő robaj

követte. Az összegyűlt szamurájokra szikraeső hullott. A fény túlságosan erősenragyogott, hogysem látni lehetett volna.

Hoturi felugrott, és ösztönösen kardjai után kapott. Amint kivonta a Darvak ősi kardját,az tiszta, dühödt hangon felcsendült. Varázslat, futott át Hoturi agyán, sötét mágiaokozta a fényt, és drága lesz érte a fizetség.

A sebesen pislogó Hoturi látta, hogy az öreg Tosimoko kivont karddal, behunytszemmel mozog előtte.

Az egyik Oroszlán felordított. Kiáltása véres nyöszörgésbe fulladt. A narancsszínű fényvilágító ködkígyókká bomlott. Véres állkapcsuk összezárult az Oroszlán szamuráj karján.

Az erkély peremén váratlanul négy férfi jelent meg. Körberohantak, hogy hátukat apalota falának vessék, és elvágják az udvari termekbe vezető bejáratot. Az orgyilkosokvékony fekete gi-jét viselték, és szemük összeszűkült a selyemálarcok mögött. Egyikükvadul gesztikulált, szavai kígyókként sziszegtek. A másik három keskeny kardot rántottelő, és Dzsusin felé vetődött.

− Sinobi! Nindzsa mágia! − rikoltotta Hoturi, és feléjük száguldott. − Tosimoko!Elkéstek. Egy nindzsa vad döfése már hátulról felnyársalta Dzsusint.Az Oroszlán szájából vér patakzott. Megfordult. Utolsó erejével, katanája egyetlen

vágásával belevágott a nindzsába. Dzsusin botladozva a következő feketébe öltözöttellenség felé lépett. Ereje azonban cserbenhagyta, és térde rogyott. Nyitott szájából mégtöbb vér szökött elő.

Tosimoko katanája egy másik férfit vágott ketté, aki Hoturi felé ugrott. A nindzsamérgezett tantója a földre hullott. Teste két darabra esett. A szenszei örvénylőmozdulattal pörögve, majd újabb alapállásba helyezkedve lerázta kardjáról a vért.

A ragyogó fénykígyók továbbra is vakítóan fénylettek.− Hoturi! − kiáltotta Tosimoko, mikor újabb test puffanását hallotta. Hoturi volt, vagy

egy újabb Oroszlán? Tosimoko fél kézzel beárnyékolta szemét, és hunyorogva nézett acsillámló fény mögé. Fehér haj lobogott, kék gi mozdult a kardcsapás nyomán.

Hoturi még életben volt.A levegőben pörgő mozdulat hegyes fémcsillagokká szilárdult. Az egyik átvágta

Tosimoko gi-jét, és karjába állt. A második és harmadik csak hajszálnyira vétette elHoturit. Az erkély faállványzatába álltak, és megakadtak a gerendában.

− Szenszei! − kiáltotta Hoturi, mikor a harmadik nindzsa felé ugrott.Tosimoko kihúzta karjából a fémszilánkot, és undorodva a földre dobta.Mikor Hoturi látta, hogy a harmadik Oroszlán összeesik, Kakita Yosi és az orgyilkos

mérgezett pengéje közé helyezkedett.

Tosimoko a fal felé pördült. Fényes pengéje keresztülvágott két mágikus kígyót, és akövön a nindzsa vezér felé szökkent.

Ez nem közönséges orgyilkos volt, hanem egy varázsló sugendzsa, a ragyogó fények éseltorzult képek forrása. Varázslata megtört, elhajolt a Daru pengéje elől, és torokhangonvisszavonulást rendelt el. Kezét maga mögé, a falra tapasztotta, és felfelé indult.

Tosimoko elszörnyedve nézte.A férfi úgy mászott, mint egy pók. Keze helyén vastag, zöld selyemszálak függtek.

Ahogy természetfeletti sebességgel mászott felfelé, a nindzsa teste eltorzult. Embertelenhangon felkacagott, és eltűnt a palota feletti sötétségben.

A negyedik, utolsó nindzsa, aki egyszerre nézett szembe egy tajtékzó Oroszlánnal és aDaru Bajnok acélpengéjével, ismét vezére felé pillantott. Hangos kiai kiáltással levetettemagát az erkélyről, és három emelettel alább földet ért. A nindzsa botladozó futásnakeredt, és a kiterjedt Kakita kert felé vette az irányt.

Az Oroszlán a menekülő nindzsa után ugrott. Mikor azonban földet ért, szörnyűreccsenés hallatszott. Az Oroszlán pillanatokon belül elcsendesedett, és teste is olyanmozdulatlanná vált, mint egy árnyék a földön.

Hoturi gyorsan hüvelyébe tolta kardját, és a fal felé nyúlt, hogy a sötétségbe ugorjon éskövesse a menekülő nindzsát, de Yosi legyezője sebesen közbelépett.

− Egészben és biztonságban van rád szükségünk, uram.Tosimoko krákogott: − Nem vagyok abban az állapotban, hogy követhetném… Annak

az átkozottnak a pengéje mérgezett volt. Csak egy karcolás, de ahhoz elég, hogyelködösítse az elmémet. A kardommal sem járnék jobban.

− Hívassátok az Aszahina gyógyítókat − parancsolta Hoturi a szolgáknak, akik a palotafolyosóján görnyedtek. − Az öcsémet pedig küldjétek annak a fickónak a nyomába, akertbe. Bármi áron el kell fogni!

A heiminek engedelmesen elsiettek, és fejüket a tisztelet kapkodó jeleként kezükhözszorították.

Hoturi lenézett a három Oroszlán testére. Dzsusin élettelen szeme visszabámult rá. −Keményen meg fogom fizettetni a házam becsületén ejtett csorbát − súgta Hoturi ahalottaknak.

Testvéri kötelesség

Kósza hírek kaptak szárnyra, és söpörtek át a palotán. A Daidodzsi őrök nyomábaszegődtek, akik siettek biztosítani a bejáratokat és a vendégek épületszárnyait.Suttogások kaptak erőre sebesen, megtörve a sodzsi panelek és a rizspapír falak udvariascsendjét.

Ameiko úrnő halott, egy Oroszlán milícia gyilkolta meg tulajdon lakosztályában.Hoturi dühbe gurult, Kiszadát sértegette, és most egy Hida őr pengéjétől haldoklik. AzIkomák felgyújtották a fenti termeket, és kiirtották Dodzsi Szatszume teljes vérvonalát.Matcu Tcuko megérkezett, és az Oszari-síkság átadását követeli − nem, Kyuden Kakitáraáhítozik − nem, valamennyi Daru tartomány kell neki. Az egyetlen dolog, amibenmindenki biztos volt, az volt, hogy valami történt az Oroszlán nagykövettel, és hogyminden ajtó előtt Daidodzsi őrök állnak, kötelességtudattól és haragtól sötétlő arccal.

Dodzsi Kuwanan egy ketrecbe zárt oni dühével masírozott át Kyuden Kakitán. Vaskoslábainak dübörgő léptei megreszkettették a panelek finom papírját. Mögötte háromkomor Daidodzsi őr lépkedett felemelt, készenlétbe helyezett lándzsákkal.

− Mi hír? − kérdezte Kuwanan a két kapuőrtől.Közeledtére az őrök gyorsan térdre borultak. − Semmi, uram. Semmi nincs az úton,

sem a folyóban. A menekülő orgyilkos vagy gyalog menekült el, vagy még mindig apalotában van. − A férfi még egy Daidodzsihoz képest is velősen fogalmazott, az udvariasszóvirágok nélkül, amiket joggal el lehetett volna várni egy Darutól. A Daidodzsik a klánlegifjabb családja voltak, s Dodzsi úrnő és Kakita nagyúr gyermekeiként a Daru földekreés becsületre esküdtek fel.

Kuwanan biccentett. Néma ábrázata mögött harag tombolt. Megfordult, és kihúztamagát. − Küldj ki egy tucat embert, hogy vizsgálják át a palota körüli vidéket. Az őrökmaradjanak a helyükön, négyet pedig küldj ide hozzám, hogy a déli kerteketátfésülhessük!

A Daidodzsi ismét lehajtotta fejét, majd felállt. Mikor lándzsája után nyúlt, Kuwananmegpillantotta a tekergőző kígyókat, melyek a férfi csuklóját fonták körbe kék, tetováltgyűrűikkel. A Daidodzsi család jelét csak azok kapták meg, akik már letették a férfiakpróbatételét.

Kuwanan keze ösztönösen megfeszült. Azok a tetovált kígyók majdnem az ő karjára isfeltekeredtek, hogy sorsát kijelöljék, de az apja más útra küldte.

Nem volt idő emlékekre.Kuwanan nehéz léptei végigdobogtak a Kakita folyosókon. Alacsony férfi volt, izmos

és zömök, szögletes állú és kissé hajlott orrú, mivel ifjúkorában háromszor is betörték.Kuwanan semmi esetre sem tartozott a Dodzsi család szépségei közé, ám ő volt mögötteaz erő. Ebből a szempontból semmiben sem különbözött a Daidodzsiktól, akiknekparancsolt. Hoturi fehér haja hosszú volt és elegáns, Kuwanan viszont rövidre vágta,

csupán a protokoll kedvéért festette fehérre, és gyakran egy homlokpánttal szorította le.Lépteiben nyoma sem volt a bájnak. Ajkáról nem az udvaroncok sima hangja szállt,hanem egy katona képzett és goromba parancsai.

Dodzsi Kuwanan élete első három évében csak a fiatalabb fiú volt, elfeledve az örökös,Hoturi fényének árnyékában. Miután az édesanyja meghalt, minden megváltozott. AzOroszlán klánhoz küldték, hogy így szilárdítsák meg a két klán közti békeszerződést.Szenszeije megtörte a fiút, és egy férfit küldött vissza. Kuwanant megmosolyogtatta agondolat. Mikor elhagyta Kyuden Dodzsit, csak egy kis, mérges fiúcska volt, aki nemtudta elrejteni könnyeit. Mikor viszontlátta a családját, már Toturi legjobb diákjai közétartozott, Oroszlán stílust követő harcos volt, ravasz, akár a klán harci macskái.

Aztán jöttek a Skorpiók, és Toturi kiesett a császár kegyeiből. Matcu Tcuko felbontottaa szerződést, és valamennyi Daru fiú hazatért − köztük Kuwanan is.

Most a Daidodzsikkal együtt szolgált, védekező stílusukat az Akodók agresszivitásávalés az Oroszlán mesterek tanításaival vegyítette. A fiatalember haragja erősséggéváltozott, és két dolgot sorolt szívügyei közé: Darvak biztonságát és tulajdonparancsainak erejét.

Kuwanan kitárta a palota ajtaját, az udvarra lépett, és a kert felé indult. A KyudenKakita külső részein állomásozó Daidodzsi őrök többet tudhatnak, és a fiatalember tudniakarta, mit láttak.

− Uram? − egy Daidodzsi hangja szűrődött át egy virágzó fa lombjain.Kuwanan felpillantott, és egy őrt pillantott meg hason feküdni a legmagasabb ágak

egyikén, akinek alakját elrejtették a váltakozó árnyékok és a vastag levélkorona. Afiatalember megállt, és a Daidodzsi ügyesen legurult a fáról, nesztelenül földet ért, ésmeghajtotta fejét.

− Daidodzsi Udzsi nagyúr szeretne beszélni veled. Azt mondja, hogy megtalálta azorgyilkos csapáját. Elvezetlek hozzá.

Udzsi. Kuwanan ajka csaknem vadállatias mosolyra húzódott. Helyes.− Hai, Kuwanan-szama. − Az őrszem halkan átsiklott a fák között, és eltűnt az

árnyékokban, így Kuwanan látása helyett csak a hangokra és a mozgásrahagyatkozhatott. A legfiatalabb Dodzsi nemesifjú, aki ismerte ezt a módszert, ámnélkülözte a tehetséget, átvágott a bokrokon.

Pillanatokon belül újabb alak vált el egy szétterülő ágtól, majd egy harmadik követte.Valamennyi Daidodzsi meghajolt előtte, és felfedte magát a daimjó elhaladó öccse előtt.Mikor továbbment, ismét nyomuk veszett, belefakultak a sötétségbe és a csendbe. Csak azőr, aki a kanyargós kerti ösvényeken át vezette Kuwanant, csapott zajt − és ő is csak azért,mert azt akarta, hogy kövessék.

Előtte elhalt a hang, és Kuwanan kilépett az ösvény egyik kis kanyarjába. Enyhefüstszag lebegett a levegőben ott, ahol a tó melletti kőlámpást eloltották. A Daidodzsi őrkönnyedén féltérdre ereszkedett, és lándzsája acélból és holdfényből álló oszlopnak tűnt.Amint Kuwanan közeledett, a Daidodzsi felállt, hátralépett, és némán elhelyezkedett aDodzsi herceg mögött.

Az ösvény szélén másik alak siklott le egy fáról. Miközben lábát hangtalanul a földreeresztette, fél kézzel egy ágba kapaszkodott. Arcát elrejtette besötétített sisakjáról csüngő

vékony bőrálarca, és csuklóján a kortól feketék voltak a kígyók. A sisak alól sötét hajlógott ki, és vízisiklókként tekeredtek össze inas vállán.

− Kuwanan-szama − kezdte Daidodzsi Udzsi, sziszegve, akár egy kígyó −, innenészakkeletre, nem egészen hetven lépésnyire van egy elvezető árok ami egy föld alattifolyóba szállítja a tó állott vizét. A közelében le vannak taposva a szittyók és a víz islassan folyik, mintha elzárná valami az útját. Megtaláltuk. − Udzsi szeme acélkék volt aholdfényben. Ikerkardjai gondosan selyembe tekerve függtek övén, hogy ne keltseneksemmi neszt.

A Daidodzsik daimjója nem várta meg az elismerést. Szemét sem vette le Kuwananról,mikor intett az őrnek, hogy halkan, lassan kezdjenek közeledni. Az őrszem meghajolt, éseltűnt.

− Udzsi-szan − mosolygott vérszomjasán Kuwanan. − Mutasd az utat!A Daidodzsi bólintott, és felemelte a kezét, hogy jelezzen az embereinek. Szó nélkül

Kuwanan elé lépett, és kiválasztott egy csupasz ösvényt a virágzó indák között. Kuwanankövette Udzsit, bízva a Daidodzsi éles látásában és tudásában.

Elérték a tóhoz vezető keskeny ösvényt, és libasorba kellett zárkózniuk. Udzsi kezeismét megcsillant a holdfényben, és Kuwanan fülét jobbról rendkívül halk nesz ütöttemeg. Nem voltak egyedül: a Daidodzsi őrök követték őket. Udzsi némi büszkeséggelbiccentett. Különös mozdulattal előremutatott, és ismét elindult.

Lassan haladtak csak a tó mentén, minden lépéssel a cuppogó sárba süllyedve, majdhalkan kiemelve lábukat, de Kuwanan megfigyelte, mit csinálnak Udzsi és az emberei, ésalig csapott zajt. Az elvezető árok csak pár lépésnyire volt már, mikor Kuwanan fülétfájdalomkiáltás ütötte meg.

Előugrott, és az utolsó métereket Udzsival együtt futva tette meg az utána kapdosófűzfaágakon és sűrű bokrokon keresztül. A két szamuráj keskeny árokban rohant, amely adombról lefelé távolodott a tótól. Halk hangok hallatszottak a folyás alsó végén. Apuffanás és a csobbanás elárulta, hogy a harc, amilyen váratlan volt, olyan hamar véget isért.

Ismét befordultak a sarkon. Udzsi levágta a lecsüngő fűzfaágakat, és egy térdeplő férfitpillantott meg a csatornában, sáros öltözékben. Fölötte fekete ruhás alak állt, kardja aDaidodzsi nyakába vágott. Az őr feje csobbanva az árokba hullott.

Udzsi kardjai a kezébe szökkentek.Még mielőtt megmozdulhatott volna, Kuwanan a fekete ruhás alak nyakába vetette

magát, és a földre rántotta. A Dodzsi gyorsan oldalra gurult, és hallotta, hogy törzsemellett elsuhan egy nindzsa-to, egy fekete orgyilkos kard. A férfi jól képzett volt.Kuwanan talpra ugrott, akár egy zömök dzsungelmacska.

Daidodzsi kardok villantak fel a félhold fényében. A wakizasi a férfi lábába vágott, ésátvágta a fekete ruhát és a húst.

A csapás nem volt halálos, és az orgyilkos váratlanul akrobatikus fürgeséggel tenyerétletámasztva hátralendült. Talpra gurult. Ügyes ellenfélnek bizonyult.

− Ne öld meg! − parancsolta Kuwanan.Udzsi megtorpant, és kardjait védekező állásba süllyesztette.Kuwanan sután kivonta kardját, és azt kívánta, bárcsak tanulta volna meg a Kakita

Akadémia egy mozdulatból álló kardrántását és vágását. Harci kiáltást hallatva azorgyilkos arca felé szúrt, abban reménykedett, hogy vissza tudja szorítani a férfit Udzsikarjaiba.

Az orgyilkos azonban nem vesztette el a fejét. Gyorsan elmozdult, és Kuwanan szúrásahajszálnyira elvétette. A riposzt csupáncsak fél ütemmel maradt el az előző támadásmögött, és Kuwanan karját célozta meg.

A Dodzsi hárított, és hagyta, hogy a nindzsa-to ártalmatlanul végigcsússzon a pengén.Udzsi ismét lecsapott. Az orgyilkos megpördült, és kivédte a támadást. Kihasználta a

csapás lendületét, és egy erős rúgással a patakmederbe taszította Udzsit.Kuwanan felülről a fejre vágott.A fekete ruhás férfi oldalra szökkent, kardjával felfogta Kuwanan vágásának erejét, és

testsúlyát másik lábára helyezve kivonta magát a penge alól. Kuwanan katanájánakhegye saját mellkasát karcolta meg, és bár a ruhát eltépte, a bőr még épphogy sértetlenmaradt.

Kuwanan feltételezte, hogy az orgyilkos Skorpió, és ezért nyíltan támadott, a csapástinkább hárította, mintsem félrelépett volna előle. Tévedett, és ez csaknem az életébekerült. Az orgyilkos úgy harcolt, akár egy Oroszlán, a Bayusi álarc mögött az Akodókállandó lábtechnikája bújt meg. Kuwanan feldühödve felrikoltott, és katanájával azorgyilkos keskenyebb pengéjére szorított. Éles pendülést hallott, mikor a nindzsa-toelpattant az ősi acélkardon.

Az orgyilkos hátraugrott, de sebesült lába cserbenhagyta. Mikor Kuwanan letépte afátyolos álarcot, a férfi szeme kitágult haragjában és fájdalmában.

Kuwanan komoran újabb csapásra emelte katanáját. − Add meg magad, és akkor gyorshalálod lesz!

Az orgyilkos szeme összeszűkült. Daidodzsi őrök közeledtek.− A halálom… − suttogta az orgyilkos. Váratlanul habzó vérpatak csordult ki szája

szélén. − A halálom már eldőlt. Te sem teheted gyorsabbá. − Hangja elcsuklott. Kínjábanösszerázkódott, és fuldokolva térdre rogyott.

− Udzsi! − kiáltotta Kuwanan.Az orgyilkos Kuwanan lába után kapott. A Dodzsi félrelépett előle. A férfi hörgő

nevetéssel esett össze a földön. Utolsó lélegzete megakadt a torkán.− Udzsi − vicsorgott Kuwanan. − Küldess az Aszahinákért! Tudnunk kell, ki küldte ezt

az embert!− Sajnálom, uram. − A férfi hangja hűvös és szenvtelen volt. Udzsi letérdelt az

orgyilkos remegő teste mellé, és a szájába nézett. − Méregpirulát nyelt. Nem tehetünksemmit. − A Daidodzsi elfordult a holttesttől, és a nyirkos fűbe törölte kardját.

Kuwanan haragkiáltása végigvisszhangzott a tó felett, és felriasztotta a partján pihenőalvó Darvakat. A madarak Kyuden Kakita fölé rebbentek, és halkan felrikoltottak acsillagok háttere előtt.

* * *

Dodzsi Kuwanan bátyja lakosztályának ajtajában térdelve várt formális kérésének

teljesítésére. Mellette egy zsák hevert, benne három levágott fejjel − szánalmasbizonysága a hűségnek ezen a sötét éjszakán.

− Kérésed teljesült, Dodzsi-szama − mondta az őr, mikor a panelek elhúzódtak. − Abajnok kéri, hogy lépj be.

Kuwanan folyékony mozdulattal felállt, a selyemszájnál fogva felemelte a zsákot, ésbelépett a lakosztályba. Tőle jobbra és balra szolgálólányok futkostak, s elhordták aszéttört edényeket, és a szétzúzott panelek tépett rizspapírját.

Hoturi az emelvényen térdelt, kezében egy csésze meleg teát tartott, vállán kötésfehérlett. Kuwanan ismét letérdelt, és a pódium szélére helyezte a zsákot.

Hoturi öccse felé biccentett. Figyelmét nem kerülte el Kuwanan megfeszülő állkapcsa,sem a kimonó mellrészén lévő szakadás. Ameiko intett a háta mögött. Egy eta − abirodalom legalacsonyabb rangú parasztjainak egyike, aki csak a mocsokhoz és ahalottakhoz érhetett hozzá − lépett elő, hogy kinyissa a zsákot.

− Uram − Kuwanan hangja túl harsányan csendült a kis szobában −, elhoztam neked azorgyilkos fejét, aki levágta Ikoma Dzsusint. Ezenkívül lábaid elé helyezem azoknak azőröknek a fejét is, akik hagyták, hogy a merénylő belépjen a palotába, tiszteletre méltószeppukujuk és klánjuk iránti végtelen hűségük jeleként.

− Tűzd ki karókra a többivel együtt a nyugati út mentén, hogy bárki, aki holnapOroszlán földre indul, lássa béke iránti elkötelezettségünket. − Hoturi fáradtan bólintott.− Ez azt jelenti, hogy csak egy ember menekült el.

Kuwanan felkapta fejét. − Elmenekült?Hoturi bólintott, és a mellette álló alacsony asztalkára tette a csészéjét. Parancsához

híven az eta elvitte a fejeket, hogy megmossa, és kikészítse őket. − A küzdelem során azegyik orgyilkos… megváltozott. Sinobi volt.

− Sinobi? A Skorpiók sötét mágiája? − Kuwanan torka elszorult a dühtől. − A Skorpiókis belekeveredtek?

− Mérget vehetsz rá.− Az, akivel a kertben harcoltam, nem a Bayusi stílust alkalmazta, fivér. Úgy küzdött,

akár egy Akodo. − Kuwanan elhallgatott, és azt leste, hogy hirtelen szavai nemingerelték-e fel a Darvak bajnokát.

Dodzsi Hoturi csak biccentett. Sokkal többet értett Kuwanan felfedezésénekjelentéséből, mint erős öccse.

− Halálvárók.Kuwanannak eszébe jutott Toturi oldalán töltött tanulóideje, és emlékezett az Akodo

katonák büszke menetelésére, a szemükben csillogó becsületre. − Egy Akodo soha nemvenne részt ilyen támadásban. Ezzel megsértenék az őseiket − inkább meghalnának,semmint hogy az éjben lopakodjanak.

− A Halálvárók olyan Oroszlánok, akiknek nincs miért élniük, akiket megfosztottak abecsületüktől. Azért könyörögnek, hogy a klánjuk szolgálatában dobhassák el maguktólaz életet. Inkább meghalnak, de nem adják meg magukat. Ez az egyetlen kötelességük. −Hoturi bólintott. − Öcsém, néhány ember, ha olyan ajánlatot kap, hogy becsülettel halhatmeg, szívest-örömest rááll, kerüljön, amibe kerül.

− Kinek van hatalma ahhoz, hogy ilyesmit parancsoljon? És hogy sinobival lássa el őket,

hogy elősegítse a szökésüket?− Nem, Kuwanan. − A Darvak bajnoka elgondolkozva öklére támasztotta állát. − Csak

egy menekült el. Csak egy.− A többit itt hagyta, hogy meghaljanak.A szavak közti csendben Dodzsi Hoturi felnézett a szürkülő égre. A szórványos felhők

sárgára színeződtek a közelgő hajnal fényében. Illedelmes fátyolként terültek el alakosztály ablaka mögött.

− Tiszta a napkelte, akár a többi hajnal − Hoturi hangja nyugodtnak tűnt. − Mint azeljövendő hajnalok. Idén nem lesz korai hó. Az Oroszlánok nem adnak haladékot a télen.Dzsusin csatlósa máris hírvivőt szalajtott Matcu Tcukóhoz, hogy tájékoztassa a daimjótarról, hogy az urát a földjeinken érte a halál.

Kuwanan biccentett. Ez várható volt.− Uram? − szólt az ajtónálló, egy Dodzsi átlépett a sodzsi panelek között, és letérdelt az

emelvény szélén. − Újabb látogató. Elküldjem?− Ki kíván ezen az órán beszélni velem? − kérdezte Hoturi.− Egy Rák. Hida Tcuru, a nemesi családból.Kuwanan lenézett a térde alatti padlóra, s már-már azt várta, hogy Hoturi távozásra

utasítja. Nem szívelelhette a Rákokat, és megvetette hataloméhes bajnokukat. Érzéseiközismertek voltak.

− Kísérd be, de csak egy pár pillanatra. Ameiko?Az úrnő megértette feladatát, bólintott, és a paneleken át a magánszobájukba lépett.

Ha szükség lesz rá, majd szólnak.Kuwanan meghajolt, majd felállt az emelvény elől, és csatlakozott a Daru bajnok

mögött álló két Dodzsi testőrhöz. Ügyet sem vetett a hakima nadrágja térdét bemocskolósárra, és meghúzta obiját, hogy elrejtse ingén a szakadást.

Hoturi tiszteletteljesen öccse felé biccentett. Szeme sarkában halvány ránc árulkodottarról, mennyire szórakoztatja Kuwanan hiúsága.

A Hida azonban cseppet sem festett úgy, mintha szórakozna.Tcuru egy szál hakima nadrágban viharzott be, sebhelyekkel tarkított felsőtestét nem

fedte ing. Éles vonású arcához és megnyúlt állához sötét, rövidre vágott haj tapadt, svetélkedett a férfi szemében lángoló vad tűzzel a figyelemért. − Hoturi-szama − kezdtekésve, mikor eszébe jutott helyzete, és hogy hol van. Sután egy selyempárnára térdelt, ésmeghajolt a Daru bajnok előtt, mielőtt felemelte volna a fejét, és ordítani kezdett volna. −Dzsigokura, mi folyik itt?

Mindent összevetve, udvarias belépő volt. Egy Rákhoz képest.− Jó reggelt, Hida-szan − köszöntötte Hoturi, és a Rák családnevét használta, hogy

emlékeztesse környezetük hivatalos jellegére. − Korán ébredtél ma reggel.− Daru nagyúr, te pedig nem is aludtál. Azt beszélik, száz orgyilkos támadta a meg a

palotát, és lemészárolta az egész családodat. − Tcuru hangja kásás volt még az álomtól, deizmai csatára készen feszültek. − A csatlósaim azt mondták, hogy az Oroszlán lakosztályta gyász fehér színe borítja.

Hoturi bólintott, és ismét teájába kortyolt. Miután épp elég hosszú szünetet hagyott,hogy feldühítse a Rákot, a Daru megszólalt: − Ikoma Dzsusin halott.

Tcuru állkapcsa megfeszült. − Ki tette?− Három fej, az orgyilkosoké, karóra tűzve áll a nyugati út mentén. A Daidodzsik

hatékonyan állnak bosszút.− Tudom. És biztos vagyok benne, hogy az Oroszlánok sem maradnak el majd

mögöttük.− Az Oroszlánokat − mondta Hoturi, s örült, hogy hangja kellőképpen hűvösen cseng

−, elismerés illeti bátorságukért. − Tcuru nem ezt a választ várta, és a Rák némán térdelt aDaru bajnok emelvénye előtt. − A követük − egy nem túl képzett busi − akadályozta mega személyem és Ameiko úrnő ellen irányuló merényletet. − A reggeli bajnokság utánHoturi nem tudta megállni, hogy ne csipkelődjön kissé az Oroszlán rovására. Ez csak afelsorakoztatni kívánt érvek egyike volt. − Megköszönjük a családjának a bátorságát és abirodalom iránti elkötelezettségét. Olyan tisztelettel, ahogy ez csak egy Dodzsitól kitelik,előkészületeket fogunk tenni, hogy a testet hazaküldjük a temetésre.

A Rák most már kezdte a harag jeleit mutatni. − Tisztelet? A házadban meggyilkoltakvalakit. Az őreid nem állították meg őket. A fejük…

− A fejük az orgyilkosok mellett pihen a karókon.Tcuru elhallgatott, és végiggondolta a hallottakat. − Az Oroszlán itt halt meg, ezen

semmi nem változtat.Hoturi bólintott. − Ezért félted a saját életedet, mint ahogy valószínűleg a többi vendég

is. Biztosíthatlak, Tcuru-szan, hogy az őrséget megkettőztük, és az orgyilkosok nemfognak visszatérni.

Tcuru ingerült büszkeséggel pöffeszkedett. − Félni? Én? Én Kaiu Nagy Falánszolgáltam. Három onit a saját kezemmel pusztítottam el, és tíz légiónyi goblintmészároltam le! Miért félnék egyszerű emberektől, itt, a birodalom szívében?

− Kiváló − mosolygott Hoturi. − Akkor megtennéd nekünk azt a szívességet, hogyvisszatérsz a többi vendéghez, és tájékoztatod őket arról, hogy nincs miért félniük? Biztosvagyok benne, hogy a Rák ház ilyen nagybecsű tagjának szavára hallgatnak majd.

Tcuru, akit büszkesége ismét csapdába ejtett, mozdulatlanná vált, és arca elvörösödött.Bólintott. Kurtán meghajolt, felállt, és sarkon fordult. Mikor az ajtóban álló Dodzsimeghajolt, és elhúzta a csúszópaneleket, Tcuru orra alatt morogta: − Mindnekmegmondom. Nincs mitől félni a Darvak földjén.

Hoturi ismét teájába kortyolt, és úgy tett, mint aki nem hallja a sértést. Kuwanan arcátelöntötte a harag pírja. A Dodzsi, anélkül, hogy az urára pillantott volna, ismét behúzta apanelt, és megállt a küszöb előtt a folyosón.

A reggel vöröslő felhői megérintették az ég sarkát, és megszűrték a Napistennő első,földre küldött sugarait. Mikor az ablakok kivilágosodtak, Kuwanan ismét előrelépett, éshagyta, hogy dühe ingerültséggé szelídüljön

− Hogy engedheted, hogy így beszéljen? Hogy megkérdőjelezze a tekintélyedet?Hoturi viselkedése egy csapásra megváltozott. Önuralmának maradéka is szétfoszlott.

− Kuwanan-szan − fakadt ki olyan lángoló dühvel, hogy öccse akaratlanul is egy lépésthátrált. Hoturi felállt az emelvényen elhelyezett párnáról, és lelépett, hogy fivérével egymagasságba kerüljön. A kora reggeli fényben úgy tűnt, mintha arcát jégből faragtákvolna, a hajnal első sugarai tökéletesen kiemelték az éles metszésű járomcsontokat és az

erős állat. − Ha azt hiszed, hogy hagytam, hogy az az alantas állat fölém kerekedjen,akkor talán a klánod iránti hűséged hagy némi kívánnivalót maga után.

Kuwanan szeme kerekre tágult Hoturi váratlan támadása hallatán, majd ismétmegvetette lábát, és visszavágott: − Úgy beszélt veled, mintha alig valamivel állnál csakfelette − mintha a támadás a te ötleted lett volna.

− Kétségtelenül pontosan ez volt az, amit az Oroszlánok elhitettek vele.− Akkor miért nem cáfoltad meg.− Ha megteszem, azzal éppen nem az igazát bizonyítottam volna? − Öt

lélegzetvételnyi idő is eltelt, mielőtt Hoturi ismét megszólalt volna. − Tcuru jelenleglátszólag az én parancsomra jár körbe a palotában, és tájékoztatja a vendégeket arról,hogy Kyuden Kakita hírneve nem került veszélybe. Ez önmagában ér annyit, mint száztekercs. Mit gondolsz, mit fognak a Főnixek és az Unikornisok gondolni, ha azt látják,hogy a Rák az én utasításomra cselekszik, és durva szavai ellenére is a házam biztonságáthirdeti? Nem érdekel, mit hisz Tcuru. Én azzal törődöm, amit a birodalom lát. Amit abirodalom házai elhisznek, az lesz az igazság. A klánodat nem azáltal véded meg, hogymeggyőzöd az ellenségeidet az őszinteségedről. Azt csak az erővel érheted el.

Kuwanan az emelvény mögött álló sztoikus Daidodzsi testőrökre pillantott, akiknekarca érzelemmentes volt, akár egy kőszikla. Ők nem kérdőjelezték meg az urukat, bárindítékai a számukra is bizonyára éppolyan különösek voltak, mint Kuwanan számára.

A szamuráj érezte, hogy arca szégyenében elvörösödik. − Bocsáss meg nekem, Hoturi-szama. Igazad van. Nincs jogom ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a tetteidet.

Dodzsi Hoturi ajkára pajkos mosoly kúszott, mikor Kuwanan vállára helyezte kezét. −Kuwanan-szan, ha neked, mint öcsémnek nincsen joga hozzá, akkor senkinek.

− Hai, Hoturi-szama. − A barátság, ami a két fivér közt szövődött, most visszatért, ésKuwanan széles arcán halvány mosoly terült el.

− Az Oroszlánok arra tanítottak, hogy a háborúkat a csatamezőn kell megvívni. Most,hogy itthon vagy − folytatta Hoturi, és szobája felé indult, hogy végre része legyen apihenésben, ami már ráfért −, meg kell tanulnod, hogy nem minden csatát kardokkalnyernek meg.

− Aludj jól, testvér.− Három órát − jelentette ki Hoturi, és nézte, ahogy a Daru őrök behúzzák a sodzsit,

miután belépett. − Nem többet. Túl sok tennivaló szakad majd a nyakunkba, miutánTcuru barátunk szétkürtölte a híreket.

Mögötte, a néma fogadószobában, Kuwanan meghajolt a becsukódó panel felé. Háromóráig őrzöm az udvarod és a házad, testvér, gondolta az ifjú szamuráj. Utána ismét tied aharcmező, amit most olyan ellenségek és veszélyek is benépesítenek majd, amiről még aravasz Daidodzsik sem tudnak.

Imádkozom azért, hogy legyen fegyverünk felvenni a harcot ellenük.

A Császár városa

Az Utolsó Aratás Fesztiváljának utolsó napja világosszürke felhőkkel és Amateraszuragyogó fényével ért véget. A Darvak lobogó zászlai még mindig a mérkőzés mezejefelett lobogtak. A palotában tüzeket gyújtottak az ünnepi termek bevilágítására. Akézművesek egymással vetélkedtek vidámságban és eszességben. Az alkalmi vendégszámára, ez a szemet gyönyörködtetően szép, négy napos fesztivál káprázatosbefejezésének tűnt.

Hoturi magánlakosztályában állt, még mindig gyűrögette kezében a levelet. Szél fújt belágyan a nyitott paneleken keresztül, és a fagy kezétől még nem érintett virágok illatátsodorta magával. A szoba tágas volt, és művészi elrendezése mind a kényelem, mind aszépség követelményeinek eleget tett − a Daru Bajnok tökéletes szobája. Dodzsi Hoturiazonban hiába állt mindeme tökély kellős közepén, élete legrosszabb napját élte át.

Otoszan Ucsiban négy Daru követet ért utol a halál. Valamennyi halálesetet „véletlenbalesetnek” tulajdonítottak. Éppolyan véletlen lehetett, gondolta Hoturi, mint Dzsusiné,akihez orgyilkosok keze által közelített a halál.

Hoturi lépteit minél könnyedebbre fogva átment a szobán. Ifjúként gyakran dobogott,hogy megkísérelje utánozni apja nehézkes lépteit. Most cél vezérelte lépéseit, ésszándékosan ellenőrizte mozdulatait. Az erkélyajtó az enyhe nyomásra félresiklott. Abalkon magasan helyezkedett el, és róla páratlan kilátás nyílt a kertekre. Innen Hoturiláthatta a parkot, a Darvak széles mezejét, és Kyuden Kakita kapuit, amit most hatDaidodzsi katona őrzött, csatára készen, kivont fegyverrel kezükben. Mennyire más,gondolta Hoturi, mint az alig egy nappal ezelőtti mulatság. Az erkély borostyánnalbefutott korlátjára könyökölt, és nézte, hogyan söpör át a szél a fák között.

Négy Daru, négy előkelő, művelt és becsületes ember vált árulás és az Oroszlán klánrossz útra tért büszkeségének áldozatává. Pusztuljanak, gyűrte össze Hoturi a gondosanmegfogalmazott levelet, amit gyorsfutár hozott. Pusztuljon az összes Oroszlán gőgjük ésgyűlöletük fizetségeképpen. Még mielőtt az első Matcu elesett volna az első Kakitapengéjétől, az Oroszlánok már akkor gyűlölték a Darvakat.

Ez az alattomosság nem vallott az Oroszlánokra. Szokásos módszereik közé vakmerőtámadások, hadüzenetek vagy pedig unalmas hetvenkedések tartoztak, miszerintösszeterelik ostoba csapataikat. Most azonban a klánt valaha irányító becsületes Akodókhelyett egy sehonnai, becsület nélküli és kevésbé bátor Matcu foglalta el az Oroszlánoktrónját.

Hoturi szíve összeszorult, mikor arra gondolt, mi mindent vesztettek el a puccs során: aSkorpiók életét és az Akodók becsületét.

Barátom, Toturi. Vajon mi lenne a véleményed, ha itt volnál, hogy szerződéseket kössés a békéről szónokolj?

Hoturi összpontosított, és felidézte Sinszei szavait. „Ha kész vagy arra, hogy bármiért

feláldozd az életed, akkor a világot rád lehet bízni”, állt az Ezeréves Taóban. Ezer évvelezelőtt a vénséges Sinszei lejött a hegyekből, és megtanította Rokugan népének amegvilágosodás útjait. Szavait szamurájok nemzedékei vitték tovább. Beszélt a békéről ésa testvériességről, és a nevében emelt templomok még mindig álltak birodalomszerte.Tisztelet az egyenlők között. Béke a testvérek között.

Most eljött az idő, hogy a békének vége szakadjon, hogy az Oroszlánok megtudják,hogy a Darvak többé nem táplálják a pengéiket.

Eljött a háború ideje.− Remélem, végeztél már a levél széttépkedésével? − hajolt meg Tosimoko könnyedén

a szoba boltíve alatt.Hoturit meglepte a szenszei felbukkanása, és felvonta szemöldökét. Nem hallotta, hogy

Tosimoko átment volna a nagyszobán. Túlságosan is elvesztem a gondolataim közt −dorgálta meg magát Hoturi. Mi történt volna, ha a nindzsák visszatérnek? Hol lenne márakkor?

Tosimoko kilépett az erkélyre, és a szürke kőfalat eltakaró sűrű borostyánfüggönyrőlleszakított egy hervadt levelet. Katanáját szorosan oldalánál hordta, melyet nem zavart ahalál, s nem szennyezett be a vér, amely előző éjjel megfürdette.

Hoturi mesterére pillantott. − Üdvözöllek, Szenszei.− Ha végeztél − folytatta Tosimoko −, ismét bejöhetnél. Ma esni fog. Lehet, hogy

hamarosan el is kezdi. Csak az energiádat pazarolod, ha ott állsz, és bátorítod a vihart.− Négy férfi, Tosimoko. Négyen haltak meg Otoszan Ucsiban, mert itt képtelen voltam

megállítani az orgyilkost.− Négyen? − horkant fel Tosimoko, visszalépett a szobába, és egy félig üres rizsestálka

felé nyúlt. − Képzelj magad elé négyezret!− Micsoda?Tosimoko felpillantott. − Négyezret.Még mielőtt Hoturi magyarázatot követelhetett volna, az ajtónálló elhúzta a sodzsi

panelt. − Uram − az őr fiús arca fehér volt, akár a fal −, Daidodzsi Kugai-szan beszélniszeretne önnel.

A Daru Bajnok megértette, és érezte, hogy súlyos teher nehezedik keskeny vállára.Kugai, az Oszari-síkságra küldött felderítők csui hadnagya csupán egyetlen esetbenhagyná el a posztját.

Az Oroszlánok megindultak.Egyetlen pillantás a szoba előtt térdeplő fáradt, nyúzott arcú Daidodzsira, igazolta

feltevését. − Kugai-szan − intett Hoturi a férfinak, hogy emelkedjen fel. − Beszélj!− Matcu seregei gyülekeznek… Oszari északi része felé menetelnek, uram. − A katona

szavai hosszú utazása miatt fáradtan csengtek. Ámbár Kugai számos kisebb csataveteránja volt, sebhelyes szemöldökét feszülten összevonta, és barna szemét nem emeltefel a szoba padlójának lakkozott parkettájáról.

− Hányan?− Több, mint tízezren, uram. Első számolásra.− És hány Daidodzsi áll még az Oszarin? − Tosimoko szavai csaknem költői kérdésnek

tűntek.

− Négyezer, Szenszei. De innen alig három napnyira északra még ötszáz emberünkvan, akiket Kyuden Kakitába irányítottunk a télre. Északra küldhetnénk őket, Oszarifelé…

− Mennyi időnk van még a Matcuk támadásáig? − kérdezte Hoturi, előkészítve haorifelsőruháját, és kardjai után nyúlt.

− Kevesebb, mint öt hét, bajnok. Talán kevesebb is, ha a határ mentén fosztogatnikezdenek, hogy elfoglalják a kisebb városokat. A legvalószínűbb, hogy az Oszari-síkságonállomásozó Daidodzsik két héten belül harcba keverednek.

− Milyen hamar tud Yosi-szan időpontot kérni a császártól? − kérdezte HoturiTosimokót.

− Négy hét. Nem kevesebb. Egy közönséges ember számára még ez is lehetetlen volna.Yosi-szama számára azonban − Tosimoko a Daidodzsi szamuráj előtt a nagyobb tiszteletetkifejező utószócskát használta −, nincsen lehetetlen.

− Négy hét akkor is sok. Még ha a császár azonnal teljesíti is Kakita Yosi kérését, azOroszlánok fülébe akkor sem jut el mielőtt átvonulnának az északi földeken − Guszai ésHorszintu falvakon, a Szayo kastélyon, és a teljes téli gabonakészletünkön. Feltéve, ha rátudják tenni a mancsukat. − Hoturi dühösen az asztalra szorította ökölbe zárt kezét, ésmegpróbálta megőrizni az önuralmát.

Tosimoko hangja nyugodtan csengett. − Ha még az első hó lehullta előtt beveszikSzayo kastélyát, a Darvak egész télen éhezni fognak, és az Oroszlánok tavasszal folytatjáka támadást. Még Kyuden Kakita ellen is csapást indíthatnak, ha a hóolvadás koránbekövetkezik.

− Kugai-szan − utasította Hoturi a térdelő Daidodzsit. − Hét órát alszol. Utána vigyélmagaddal negyven embert, és mondd meg Daidodzsi Udzsinak, hogy tartson veled. Havan valaki, aki le tudja lassítani az Oroszlánokat, akkor az Udzsi.

− Harcolni télen − csóválta fejét Tosimoko. − Az Oroszlánoknak minden bizonnyalelment az eszük.

− Az őrült valamennyi harcmezőt uralja, Szenszei. A kiszámíthatatlanság a szerencseajándéka. − Hoturi hangja továbbra is komoran csengett.

− Kakita szavai.− És az enyémek is, Tosimoko-szan. Hoturi ismét a Daidodzsi harcos felé fordult. −

Menj!A Daidodzsi felállt. Mereven meghajolt, kilépett a folyosóra, és eltűnt.− Gyere velem, Tosimoko-szan! − Hoturi elhagyta a szobát, a Darvak ősi kardját az

obijába tűzte, és markolatot küzdőhelyzetbe fordította.A palota felső emeletének folyosóin nem tartózkodtak vendégek, habár zene szűrődött

át a vékony falakon és melegítőkürtőkön. Alant véget ért a fesztivál, és a vendégekhazafelé készülődtek, hogy a telet a Daru udvar csodáira való visszaemlékezéssel töltsék.

Az Oszari-síkságon pedig háborúra készülnek a Daidodzsik.− Yosi beszélhet, míg csak az a csinos arca bele nem kékül, de nem fogja tudni

megváltoztatni a császár időbeosztását − jelentette ki Tosimoko. − Az embereink nemkészültek fel rá, hogy megküzdjünk az Oroszlánokkal. A csapataink a téli szállásaikontartózkodnak. Már tartalékba helyeztük őket, és messze északon mostanában veszi

kezdetét a havazás. Ha most megváltoztatnánk az utasításokat, akkor az emberekmenetelés közben halnának meg, még mielőtt elérnék az Oroszlánokat.

− Én el tudom érni a császárt.Tosimoko megállt a folyosó közepén, s alig hitt diákja magabiztos hangjának. −

Hogyan?Miközben lementek a hosszú, finoman zománcozott festményekkel borított

csigalépcsőn, Hoturi előhúzott ruhája kebeléből egy keményített papírt. A Kacsikocsászárnő által küldött levelet, melyen még érintetlen volt a császári pecsét, tenyerébeszorította, míg Kyuden Kakita alsóbb szintjei felé tartott. − A császárnő látni akar.

Tosimoko megdöbbenten megtorpant a csigalépcsőn. Sebesen beszívta a levegőt, majdszinte visszakiáltotta: − Nem!

Hoturi továbbment.A szenszeinek le kellett ugrania a lépcsőről, hogy beérje. − Még csak fel sem bontottad.

Lehet, hogy csak egy udvari halálesetről akar beszámolni. Talán… − Tosimoko ismétkifogyott a szavakból, ezért Hoturi elé lépett, letérdelt, és megállásra kényszerítette aDaru Bajnokot. − Kakita nagyúrra kérlek, Hoturi! Ki tudja, mit akar az a vipera? Égesd ela levelet! Vagy még jobb, ha én égetem el helyetted.

− Nem, szenszei − Hoturi hangja határozottan csengett.− Hoturi-szama…− Ne térdelj előttem, szenszei. Számodra is forog annyi kockán, hogy állva fogadd.Tosimoko majdhogynem felpattant. − Ez egy csapda. Ő a hazugságok úrnője. Kacsiko

sosem bocsátotta meg a Darvaknak a klánja halálában játszott szerepet.− Azokat a halálos ítéleteket a férje, a császár rendelte el. Kacsiko nem ítélhet el minket

Hantei parancsai miatt. Most pedig ő irányítja a császár lépéseit, és könnyít azidőbeosztásán, hogy ne terheljék tovább jelentéktelen apróságok.

− Tíz éve volt már, Hoturi, hogy te és ő… − A mondat elhalt, ahogy Hoturi tekintetejegessé vált. Tosimoko suttogott: − Most mire kellesz neki, ha nem az árulásra?

Hoturi egy pillanatra éppolyan fáradtnak tűnt, mint Daidodzsi Kugai, mikor az alakosztálya küszöbén térdelt. Szürke szeme elsötétült, halvány haja remegett válla körül.Gondos, lassú mozdulattal a szenszeinek nyújtotta a vékony tekercset, és leengedte alevelet, hogy a mon világosan látszott az összehajtott lapokon. − Nyisd ki!

− Hoturi… − Tosimoko megrázta a fejét, és hosszú hajfonata könnyedén izmoslapockájához verődött. − Tudom, mi történt köztetek, akkor még Kacsiko férjhez mentvolna. A császári udvar fele tudott róla. Nem igazán tartottad titokban. − Hoturi hátaacélosan megfeszült, és a fiatal bajnok távozni készen félig elfordult. − Figyelj rám, fiam.Értsd meg! Ami közöttetek volt… az meghalt. − Az öreg Kakita lehalkította a hangját, ésgyengéden bólintott. − Meghalt, aznap, mikor bevettük Otoszan Ucsit.

− Nyisd ki! − Érzelemmentes volt. − Látni kíván. Tehát látni fog, és ha már ott vagyok,beszélni fogok a császárral, és Hantei császár parancsával fogom visszakényszeríteni azOroszlánokat. − Szeme összeszűkült, és keze ökölbe szorult. Tosimoko egy pillanatrameglátta a Hoturi szürke szemében lángoló haragot. Majd az érzés, amilyen gyorsan jött,ugyanolyan gyorsan el is tűnt. − és amint visszavonultak, Tosimoko, elpusztítjuk őket.

Ez kijelentés volt, nem kérkedés, és nem is pusztán egy reménykedő ember szavai, és

ezt a szenszei is tudta.− Gyerünk, Tosimoko! Mindegy, mit ír. Nem kell ahhoz a szavakat hallanom, hogy

ismerjem a gondolatait. És ha végeztél, akár el is égetheted. Nekem mindegy. − A levélkezdett Dodzsi Hoturi kezéből kifordulni, ezért Tosimoko érte nyúlt. − Semmit nemmondhatsz vagy tehetsz, Szenszei, amivel kioktathatnál. Otoszan Ucsiba megyek, ésmeggyőzöm Kacsikót arról, hogy engedje látnom a császárt.

Mikor diákja elment mellette, Tosimoko megérezte kezében a levél könnyű súlyát. Egypillanatig, ahogy Hoturi eltűnő alakja után nézett, érezte, ahogy a kor a csontjaibafészkeli magát, és megmoccan kérges, viharverte bőre alatt. Szívverése távolinak tűnt, ésHoturi halkuló lépteiben ennek visszhangjára ismert. Egy futó pillanatig eljátszott agondolattal, hogy a közeli tűzhelybe dobja a levelet, és nézi, ahogy a precíz kalligráfiajelképesen meggyűrődik és elhamvad. Ahogy elképzeli, hogy Kacsiko arcát emészti el atűz.

Tosimoko kirázta fejéből a haragot és a gyűlöletet. Ezek az érzelmek nem vezettek amegvilágosodáshoz, és nem tartoztak a Kakita Akadémia erényei közé sem, melyekmegtartásáért küzdött. A kétséget nyugalom váltotta fel. A többéves fegyelem eltépte azérzelmek fátyolát.

Tosimoko türelmesen felnyitotta a levelet, feltörte az előkelő pecsétet, és hallotta, hogykezében hogy ropog halkan a rizspapír. A fehér lapot két sornyi kalligráfia feketítette be.

Daru Nagyúr!

A lehető leghamarabb jelenj meg a Császári palotában.

A vékony rizspapíron nem állt hivatalos név, ám az anyagába a Császári Ház monja

volt belenyomva, ami jelezte, hogy a levél a Hantei család egyik tagjának szavaittartalmazza. Csak Kacsiko küldhette.

− Átkozott némber − ejtette Tosimoko a lángok közé a papírt. − És átkozott bolond!Mikor a papír megfeketedett és összepöndörödött, szinte hallotta a nő kacaját.

* * *

Két nap telt el, miközben a vendégek eltávoztak a Kakita tartományokból, két nap, tele

udvarias istenhozzádokkal. Mikor az utolsó is elhagyta a palotát, Hoturi négyszemköztbeszélt Daidodzsi Udzsival, legbizalmasabb hadnagyával. Ideje volt indulni, és a bajnokegy percet sem szeretett volna elvesztegetni. Minden újabb eltelt perc újabb lépés volt azOroszlán csapatok számára, újabb, Matcuk által meggyilkolt heimin.

− Uram − szólalt meg Udzsi, mikor felnyergelte Hoturi bozontos pontját. − Úgy érzem,figyelmeztetnem kell téged. Veszély leselkedik az Otoszan Ucsiba vezető utak mentén.Az Oroszlánok talán megneszelték, hogy elmész. Egy csapatnyi Daidodzsi testőr…

− Csak lelassítanának és megnehezítenék az utamat − vágott közbe Hoturi. − Nem,Udzsi-szan, ezt az utat az embereid nélkül kell megtennem.

Az este rájuk nehezedett, és Kyuden Kakita fehér falait árnyékba borította az alkony

első érintése. Még a heimin szolgákat is elküldték. Az éjszakai ég előtt csak a kastélyfényei csillogtak sápadtan.

− Nem kívánom a parancsaidat kétségbe vonni, uram. − A Daidodzsi makrancos feketehajának egy fürtjét visszasöpörte füle mögé. Sisakja és bőr álarca nélkül Udzsimajdhogynem közönségesen festett. Keskeny szeme bármelyik másik szamurájé islehetett volna, ám beszéd közben, kígyózó kézmozdulatai elárulták valódi természetét. −Viszont veszélybe kerülhetsz.

− A kardom elég lesz.− Egy ember ellen talán. Vagy három ellen. De egy csapat ellen? Ha foglyul ejtenének…Hoturi gondosan ellenőrizte a póni lószerszámát, és megrángatta a szíjakat, melyek a

nyereg fa íve mellett tartották a dagadozó vászontáskákat. − Ha akár csak tíz emberutazik is velem, az Oroszlánok tudomást szereznek róla. A közbeavatkozásuk nélkülakarom elérni a Császári Várost. Erre az egyetlen mód, ha titokban tartom az utazásomat.

− Igenis, uram − Udzsi hangja mogorva, de visszafogott volt. Az üres udvarban hidegenült meg a csend, és Kyuden Kakita kapuszárnyai halványan csillogtak a félhold tompafényében. Hoturi ismét a palotára pillantott, és azt kívánta, bárcsak elbúcsúzott volna tőleTosimoko. Híre-hamva sem volt az öreg szenszeinek.

Udzsi, az örökké ravasz, biccentett. − Délután távozott, uram. Azt állította, hogy egybeteg hozzátartozóját látogatja meg.

Hoturi felmordult. − Dodzsi páncéljára, még hogy beteg! Oszuka faluba ment agésaházakba, mindannyian tudjuk.

− Ahogy mondod, Bajnok. Jó utat! − Udzsi tartotta a póni kantárját, míg Hoturi anyeregbe szállt, és szorosan arca köré vonta köpönyegét és csuklyáját. A pamut inkábbbarna volt, mint a Darvak kékje, hogy az északra tartó lovaglás közben elrejtse kilétét. Bára Kyuden Kakita és Otoszan Ucsi között elterülő földeket a Darvak uralták, Hoturi nembízott mindent a szerencsére.

− Árulók bújnak meg az álarcok és monok mögött − suttogta, és megint felnézett apalotára.

Ameiko természetesen ott volt. Alváshoz kibontott hajjal, elefántcsont kezében aprólegyezővel állt az erkélyen. Nem nézett le a férfira − felhívhatta volna a fesztivál utáninapokban itt maradt néhány vendég figyelmét −, hanem némán nézte a magasban függőholdat.

− Őrizd őt helyettem is, Udzsi-szan.− Igenis, Dodzsi nagyúr. Haja szála sem fog meggörbülni.Hoturi felesége néma alakja felé nézett, és gondolatban azt üzente: bárcsak szeretni

tudnálak. Aztán megfordult pónijával, és sarkát az állat prémes oldalához szorította.Miközben pónija kellemesen kocogott az erdei ösvényen, Hoturi azt kívánta, bárcsak

birtokában lenne az Unikornisok egyik ringó léptű paripája. A lovaik hosszú lábai ésügyes mozgása a harcban előnyt jelentett a barbárok számára, és sokkal könnyebb voltlovagolni rajtuk, mint a többi klán zömök pónijain. Sindzso fiai hírhedten féltékenyenőrizték paripáikat, és keveset engedtek csupán északi tartományaik határán kívülre. Kár.Egy olyan lóval fele annyi időbe sem telne az út Otoszan Ucsiba.

Hoturi bosszúsan gyorsabb iramra ösztökélte a pónit, és reménykedett benne, hogy

még éjfél előtt elér egy menedéket. Onnan egy hétig északra tart majd, talán több ideig is,ha Oroszlánok figyelik a főbb utakat, s még tovább, ha az útjába eső falvakat megfertőztea döghalál.

Csendben lovagolt, s hagyta, hogy a póni maga válassza ki az ösvényt, s vegye fel ahosszú éjszakai lovaglás szelíd tempóját.

Valamivel később halovány fény ömlött keresztül a földúton, és torz árnyékokatvetettek a fák. Hoturi megállította hátasát, és lecsúszott a nyeregből, majd ellenőrizte akardját, hogy készen áll-e. Mikor előrevezette póniját, a tisztásra pillantott. Egy kisebbkaravánt, vagy a hosszú északi utazás előtt pihenő kereskedőcsapatot várt.

A tűz mellől Tosimoko hangja szökött fel: − Késtél, fiam, és a vacsorád majdnem kihűlt.Azt hiszem, evés után lecsutakolod majd a pónit, ezért gyere, és egyél, amíg teheted. −Mikor felé nyújtotta a tányérnyi gőzölgő levest, ajkán nyoma sem volt a szokásoscsibészes mosolynak. Egy hikoriággal megveregette a parazsat.

− Vén bolond. Ha tudtam volna, megparancsoltam volna, hogy maradj a palotában.− Lehet, hogy vén bolond vagyok − mosolygott az öreg −, de azért vagyok itt, hogy egy

napon belőled is az lehessen.Hoturi elfogadta a levest, és ajkán lemondó mosoly játszott. − Megparancsolhatnám,

hogy ne gyere velem.− Nem veled megyek − mondta Tosimoko. − Meglátogatom beteg unokafivéremet,

Yugorót. Yugoro természetesen véletlenül éppen Otoszan Ucsiban lakik, de mi van ebbenkivetnivaló?

− Rendben van, szenszei. Te győztél. − A tűz mellett ülve ajkához emelte a levest, éselismerően belekóstolt a meleg raguba. − Az edényeket viszont nem mosogatom el.

− Sosem szoktad, fiam. − Tosimoko felkuncogott, hátradőlt, és összekulcsolt karjairafektette fejét. − Soha.

A két férfi aznap éjjel a tűz mellett aludt, és az erdő neszeit és pónijaik halk mocorgásáthallgatták. Mikor a nap felkelt, mindketten fáradtak voltak, ám Hoturi szükségét érezte,hogy minél nagyobb távolságot tudjon maga és Kyuden Kakita között. Tosimoko, akibeleegyezett, hogy a roninok barna és szürke színeit viselje, széles hasú pónija nyergébekapaszkodott.

Két napig lovagoltak az erdőn és a tisztásokon át, a legritkábban használt Kakita utakatkövetve. Hoturi lova ismerte az Oszuka faluba vezető utat, és nem zavarta a Daruirányítása. Hoturi magához hasonlónak érezte az állatot. Élete legnagyobb részébenszamuráj volt, akit csak a busido szabályai és a Darvak iránti kötelessége kötötte meg.Néha pedig emlékeztették rá, hogy egy másik terhet is visel a vállán − a bajnoki címet.Mintha egy lovas ült volna a hátán, és hajtotta volna acélostorával és vaskantárral előre azúton.

A pónival ellentétben Hoturi nem hajlott meg alázatosan a követelések előtt. Az életennél többet nyújtott, sokkal többet, és az idő megmutatta neki és klánjának annakértékét, hogy Daru Bajnok lehet.

Kacsiko…Dühösen megrázta a fejét. Elég ebből. Hoturi megveregette a póni barna nyakát, és a

kemény kérgű földön dobbanó paták egyenletes dobogására figyelt. − Meg kell állnunk,

hogy élelmet vegyünk fel − jegyezte meg, mikor megtapogatta a zsákja lapos dudorait. −Csak három napra elegendő, ami nálam van, és az erdő az évnek ebben a szakában üres.

− Ezt én tanítottam neked − vette oda mogorván Tosimoko.− Oszuka egy napi lovaglásra van innen. Megtölthetjük a táskáinkat, mielőtt még az

északi földek felé fordulnánk. Ebben az időszakban, ha csak kevés eső esik, gond nélkülátkelhetünk a Kanyargó-folyón. Amíg rá nem jövünk, milyen mélyen hatoltak azOroszlánok a területeinkre és hogy hol összpontosul a dögvész, addig óvatosnak kelllennünk. − A sűrű erdőn és a felette függő lombozaton át északra nézett.

Tosimoko bólintott, és továbblovagoltak az erdei ösvényen.Oszuka falu az adásvétel és a bőség nyüzsgő központja volt, mely elég nagy volt ahhoz,

hogy a kereskedelemmel és az úttal kiegészítve két teaházat és egy gésaházat isműködtethessen.

− Ha megérkezünk, el ne felejtsek beköszönni Meikónak − mosolygott a szenszei. −Úgy énekel, akár maguk a Hatalmak, és jó származású. Iszawa volt, mielőtt csődbe jutottapja arra nem kényszerült, hogy eladja Oba-szan gésának. Most a dalaiból él, és én akkorláttam csak hozzá fogható szépséget…

− Amikor az előző nőt megnézted. Ha hiszel annak a mesének, eladlak a Skorpióföldekre. Romantikus bolond vagy, Tosimoko.

− Talán − nevetett az öreg, és gyengéden megveregette pónija marját. − De egyszerencsés bolond.

− Te…Hoturi megjegyzése elhalt, mikor sebes patadobogás közeledett az előttük sűrűsödő

erdőből. Vad léptek voltak, és eszeveszetten kopogtak a sziklákon. Egy pillanat múlvaegy fehér szemű póni tört át a fák között. Patáját és lábait vörös sár borította, és a hátánülő Daidodzsi a tisztesség utolsó erejével kapaszkodott belé. Mikor Tosimoko és Hoturivisszafogták rémült hátasaik kantárját, a harmadik ló váratlanul felágaskodott, éscsaknem levetette sebesült lovasát.

− Kapaszkodj! Tarts ki! − kiáltotta oda Hoturi a rémült pónin csüggő férfinak, éslesiklott a nyeregből. Nem érkezett válasz. Hoturi előreugrott, és elkapta a lobogókantárt. Az ágaskodó pónit az út közepére húzta.

A katonát egy hosszában széthasított selyemlobogóval kötözték a póni hátára. A zászlókék színét kárminpiros vér szennyezte be. A busi szeme kifordult, ahogy azért küzdött,hogy el ne veszítse az eszméletét. − Oszuka… − zihálta a katona. − Oroszlánok…támadták meg Oszukát. El kell mondanom a Kakitáknak…

− Sinszeire. − Tosimoko szitkát hitetlenség színezte át.− A sebeit bekötözték − mondta gyorsan Hoturi −, de ez az ember nem éli meg a

holnapot. A hasi seb mély, és a kötés teljesen átvérzett. − Felnézett a szenszeire: − Ez csakegy hevenyészett kötés, nem tervezték tartósra.

− Csak hogy elérje Kyuden Kakitát.Hoturi bólintott.− Két órán belül elérhetjük a falut, ha meghajtjuk a pónikat. − Tosimoko Hoturinak

nyújtotta hátasának gyeplőjét, amint elfordult a Daidodzsi lovától. − Nem tudunk rajtasegíteni. De talán az Oszukában lévő csapatoknak a segítségére lehetünk.

Hoturi rácsapott a riadt ló tomporára, és Kyuden Kakita felé küldte a Daidodzsit. − Apóni majd hazaviszi, és ez az üzenet elégséges lesz Udzsi számára. − Hoturi saját lováhozlépett, és gyakorlott mozdulattal a nyeregbe ugrott, félretolva katanáját és wakizasiját. −Máshol van ránk szükség.

Lovaik több, mint hálásak voltak, hogy távol lehetnek a haldokló ember szagától ésrémült hátasától. Sebesen az ösvényre ugrattak.

* * *

Este volt már, mikor a két férfi elérte Oszukát. Pónijaik tántorogtak a kimerültségtől. A

völgy tele volt virágzó cseresznyefákkal, melyek elhullajtották már leveleiket, éscsupaszon álltak az őszi szürkületben. Arról a dombról nézve, amin a két utazóvégiglovagolt, csaknem békésnek tűnt, de az est nyugalma alatt a háború feszültségelappangott.

Fenyők kígyóztak le a termékeny völgybe, melynek rizsföldjei a télre felkészülvelecsapolva és üresen álltak. Ahol azonban a falunak kellett volna lennie, nem voltakfények, sem a későn jövők nyüzsgő jövés-menése, akik teaházat kerestek volna, hogylegyen hol álomra hajtaniuk a fejüket. Ehelyett csak sűrű ködöt láttak, mely eltakarta ahosszúkás ligeteket. Ahogy közeledtek, bűz csapta meg orrukat egy kesztyűs ökölerejével. A „köd” keserű füst volt, mely megtelt az égett hús szagával.

A két férfi óvatosan lelovagolt a dombról, és a mozgás jelei után kutattak. A levegőnyugodt volt. A csendet csak a dögmadarak rekedt károgása és a leégett épületeken belülpattogó tűz ropogása törte meg. Ott, ahol korábban egy gazdag falu terült el, most csakpár fekete alak állt. Az Oszukába vezető utat maró sárrá köpülte a száz páncélos láb.

Hoturi a füstön keresztül több elkülönülő formát is kivett − egy ledőlt, két kőszirt alattfüstölgő ház, a felhólyagzott fém széttöredezett maradványai a néhai kovácsműhelyben.Hoturi lassan végiglovagolt a falu utcáin. Mellette Tosimoko egy darabka durva, barnaszövettel takarta el az arcát, és megkötötte tarkóján, hogy megvédje szemét és orrát afüsttől.

Hoturi pónija átlépett egy törött torii ív alatt. Az egyik oldalon, egy nagy sziklahasadékmellett három további ház égett. Az utolsó közelében halomra dobált testek hevertek,kék páncéljuk megperzselődött és meggörbült a tűz hevétől. Megfeketedett bőrükből bűzáradt.

Oszuka falut tűz pusztította el, és csapdába ejtette a bátor védőket. A lángok voltak agyilkosok, ám azokat az Oroszlánok szították.

− Hoturi-szama − kiáltott utána Tosimoko, és intett, hogy térjen vissza. A szenszeipónija a még mindig égő falu szélén túl állt.

Hoturi közelebb ment, és ő is észrevette azt, ami Tosimoko figyelmét megragadta. Arizskalitkák földje csatamezővé változott, és megfeketedett csontvázak, még több füst ésláng töltötte be. A Daidodzsik ellenálltak a támadóknak, és az életüket adták, hogymegvédjék a Darvak birtokait. Bátran haltak meg, de talán a környező erdőkben ésdombok között még éltek Oszuka lakói. Délre tartanak majd a Kakita kastély felé. AzOroszlánok pedig biztosan a nyomukba erednek.

Nem volt ostrom, sem szabályos ütközet. Bár a Daidodzsik bátran küzdöttek, túlkevesen voltak. Megtizedelték őket.

Hoturi átlovagolt a füstölgő mezőn, s megpróbálta figyelmen kívül hagyniklántársainak bűzlő tetemét. A megfeketedett hús mögött a Daidodzsik arca vicsorgott,kardjuk törött volt, s tetovált karjuk szétterült a véráztatta földön.

A Darvak kék és ezüst színei között néhány Oroszlán test is hátramaradt. A Darvakbajnoka egy halott Matcu mellett megállította a lovát, és gyűlölettel meredt a monra.

− Nem Kyuden Kakita felé tartanak − kiáltott át Tosimoko a mező túloldaláról. − Anyomaik északra vezetnek. − Megfordult ideges lovával. − Ott még több csapat vár azOroszlánokra. A mi kyudenünknek több, mint négyezer reguláris katonája van. AzOroszlánok nem engedhetik meg maguknak az ostromot. − Miközben beszélt, újabbfüstkígyó szállt az erdő fölé.

Hoturi fülét összeütköző pengék csattogása ütötte meg. − Tosimoko!A bajvívó mester bólintott, és megsarkantyúzta lovát. Együtt vágtattak át a mezőn, s

vetették bele magukat a közeli erdőségbe. Amint a fák közé értek, még a paták tajtékzódobogásának hangja sem tudta elnyomni a harcoló katonák sikolyait.

Három nagy tölgyfa között, egy kis tisztáson, közvetlenül a falu határán kívül, egy kiscsapatnyi Daidodzsi állt hátukat összevetve. Körülöttük egy csapatnyi Matcu körözött,pengéiket tisztogatva. Közöttük elesett Darvak tetemei hevertek.

Az Oroszlán felderítőcsapat vezetője felpillantott Tosimokóra és Hoturira, ésösszeráncolta homlokát, mivel klán nélküli roninoknak gondolta őket. − Kiért harcoltok,roninok? Vagy egyszerűen a halálotokat keresitek? − Az Oroszlánok tizenöten voltak,felfegyverkezve, a Matcuk színeiben pompázó páncélban, és morogtak, hogyfélbeszakították a mulatságukat.

− Lovagoljatok tovább, roninok! − kiáltotta a Daidodzsi harcosok vezére, és bátranfittyet hányt a törött vállpáncélját megfestő vérre. − Ez nem a ti harcotok.

Hoturi felismerte. Daidodzsi Tasima volt, a Darvak déli birtokain uralkodó egyik kisebbnemes legfiatalabb fia. Annak az embernek a magabiztosságával beszélt, aki nem fél ahaláltól, és egy olyan szamuráj nyugalmával nézett szembe sorsával, aki nem hal megegyedül.

− Miféle dolog ez? − morogta Hoturi, és leereszkedett a póniról. − Tizenöten háromellen? Az Oroszlánok elvesztették a tisztességüket. Hadd keressem meg helyettetek!

Az Oroszlán hadnagy vöröslő képpel lépett Hoturi felé, és keze vészesen közel jártkatanája markolatához. − Matcu Hotakura vagyok, Matcu Demaszu Ayoda tábornokharmadik fiának fia. Az Oroszlánokat szolgáltam a Kyu-hágónál vívott csatában, ahol azárnyvidéki goblinok átjutottak a Falon, és fenyegetni merészelték Kien-su faluját. Énöltem meg Hametcuda ronint − ordítani kezdett − aki meg merészelte sérteni az uramat.Én vágtam le Yugorót, a haramiavezért, és olyan súlyosan megsebeztem az arcát, hogy atulajdon gyerekei sem merték megérinteni attól való félelmükben, hogy hasonló sebetkapnak. Ki vagy te, mocsok, hogy meg merészeled kérdőjelezni a tisztességemet?

Tosimoko könnyedén ellépett pontjától, és finoman mulatva megcsóválta fejét.Hoturi előre-hátra ingott sarkán, mintha csak az Oroszlán kérdését fontolgatná. − Hogy

ki vagyok? Az, aki megöl.

A Hoturi bátor kijelentését követő csend csupán egyetlen kiélezett pillanatig tartott. AzOroszlán kardot rántott.

Két csapás következett. Hoturi pengéje elcsúszott Hotakura pengéje mellett. AzOroszlán arcán hitetlenség futott át, amint ajkára csurrant a vérpatak. Hotakura keze amellkasán lévő nyílt sebre tévedt.

Dodzsi Hoturi megtorpant, hogy lerázza a vért a fegyveréről, és visszanézettellenfelére. Hotakura eldőlt.

A többi Oroszlán felderítő felordított dühében. Egy emberként ugrottak előre. Kettenmeghaltak, még mielőtt kezük fegyvereikhez ért volna. Tosimoko ajkán mosollyalkönnyedén a többiek felé fordult.

Egy Matcu testőr elvetemülten magasra emelt karddal Hoturira rontott. A Darumegforgatta pengéjét, és ellenfele fegyvere mentén felcsúsztatta. Mikor a két kardtalálkozott, Hoturi keményen a férfi bordáira rúgott. Az Oroszlán hátratántorodott.

Ketten ugrottak a helyére, katanáik csillogtak a szórt fényben.A támadásba lendülő Daidodzsi Tasima felemelte kardját, és vad kiai kiáltásban tört ki.

− Nem vagytok egyedül! − Egy ádáz csapással kiütötte egy rohamozó Matcu alól a lábát.A másik két sápadt arcú Daru szamuráj is támadott. Még az ismeretlen roninokkal

együtt is több, mint kettő az egy ellen volt az erőarány.Hoturi ellen három Oroszlán harcolt. A fiatal herceg hátraugrott, és kihasználta a

terepből adódó lehetőségeket. Félreütött egy kardot, majd egy másikat is, és egy fenyőalacsony ágai alá bukott. Mögötte az Oroszlánok díszes páncélja beleakadt az örökzöldragadós ágaiba. Át kellett vágniuk magukat az alacsonyan csüngő ágakon.

Tosimoko ezalatt két másik szamurájjal marakodott, és minduntalan kijavítottamozdulataikat.

− Túl lassú vagy. Csak nem Matcu Kioda tanított? − A Daru szenszei elmosolyodott, éskatanája villámgyors csapásával kivédett egy vágást. − Az az ember öreg és megfáradt.Megtanította, hogyan harcoljatok öregemberek módjára! − Tosimoko lefegyverezte azegyik Matcut, a másikat pedig pengéje lapjával fenéken billentette. − Gyorsabban? −Tosimoko megállt, hogy dühösen végignézhessen a megzavarodott katonákon, és aleejtett kardra mutatott. − Vedd fel! − Az Oroszlán pengéje után botladozott, míg a társadöbbenten hátrahőkölt. − Most pedig, fiam − vette fel a küzdőállást Tosimoko, éshüvelyébe tolta a kardját −, próbálkozz megint.

Hoturi átvágta az egyik Matcu páncéljának vállpántját, és kardját a szamuráj torkábamélyesztette. Mikor a Matcu elesett, nem érzett semmiféle érzelmi fellángolást, sem a jóés a rossz mindent elsöprő érzését − csak annyit tudott, hogy északon még tízezer ilyenkatona várakozik.

Tasima egy sikoltozó katonát a földön hagyva megpördült. Kardja egy újabb Oroszlánmellkasán suhant keresztül. A vágás túl mély volt, a katana megakadt, és a test kitépteTasima kezéből.

Az egyik utolsó Matcu a fegyver nélkül maradt férfira rontott.Tosimoko könnyedén félreütötte a Matcu vágását, és egyetlen erőteljes csapással

megölte.Tasima tágra nyílt szemmel meredt az öregember karján végigcsordogáló vérre. −

Ismerlek − suttogta, és mikor az elesett Oroszlán testéből kihúzta a kardját, Hoturirapillantott. − Mindkettőtöket ismerlek.

Az egyik Oroszlán még mindig állt, és védekezően leeresztette a kardját. Egy fenyőtörzséhez szorította a hátát, és sötéten ellenfeleire meredt. − Még ötvenen vannak agerinc mögött. Hallották a kiáltásainkat. Eljönnek értünk, és ha megteszik, megölnekbenneteket.

Tasima válaszolt: − Eljönnek érted, Oroszlán, de ha megteszik, akkor te már hideg éshalott leszel.

− Mi ötvenen vagyunk. Ti pedig négyen.Gyors vágás volt. Miközben a Matcu elesett, Hoturi azt nézte, hogyan fut végig

pengéjén egy keskeny vörös csík.− Lehet, hogy négyen vagyunk − mondta halkan −, de Darvak vagyunk.− Igaza volt, tiszteletreméltó nagyúr − mondta Daidodzsi Tasima, és egy darabka

selyemmel bekötötte a nyílt sebet bal karján. − Ötvenen vannak, mi pedig négyen. Nemállíthatjuk meg őket, még mielőtt elérnék a következő falut.

− Melyik a következő falu? − kérdezte Tosimoko, és tokjába csúsztatta a katanáját.− Haikeun, uram.Hoturi megrázta a fejét. − Nem, Daidodzsi-szama. − A Daidodzsi szeme elkerekedett a

rangjelző szócska hallatán, és csak még inkább elképedt, mikor Hoturi és Tosimokomindketten mélyen meghajoltak. − Mi csupán vándor roninok vagyunk, akik valaha aDarvak szolgálatában álltak.

A két Daidodzsi tágra nyílt szemmel, gyanakvón összenézett. − Ha nagyurammondja…

− A nagyurad nem mond semmit − vetette oda Tosimoko, és letérdelt, hogy szemügyrevegye a halott Oroszlánt. − Ez a bolond ronin viszont igen. Talán jobb lenne, haelfeledkeznél a nagyuradról, és megmutatnád a roninoknak, merre menetelnek azOroszlánok.

− Hát persze… természetesen. − A Daidodzsi meghajolt, és északra mutatott. −Hagyjátok itt a lovaitokat. Nincsen messze, és mi ismerjük az ösvényt. Daidodzsi Ukamo-szan mester küldött minket, hogy kémleljük ki az északi seregeket. Mikor visszatértünkOszukába, a falut feldúlva találtuk, alig egy napja pusztították el. Van még valami.Haikeun faluban még mindig vannak a Kakita Fesztiválról hazatérő vendégek. Az egyikfiatal Főnix kardművészetével kérkedett…

− Főnix? − Kérdezte Tosimoko. − Ugye, fiatal férfi volt, igen sápadt, keskeny szemű ésferdén mosolyog.

− Ismered?− Ó − Tosimoko félrenézett. − Találkoztunk a fesztiválon.− Egy arra járó Daru párbajra hívta − folytatta Tasima −, és a sérülései miatt kénytelen

volt a faluban maradni.Tosimoko egy pillanatra szinte zavarba jött. − A kardja úgy vág, akár Sinszei szavai, mi?Hoturi dühösen a szenszeire meredt. − Mutasd az utat, Tasima-szan. Követünk.

Menetelő seregek

A kis légió élén Matcu Gohei menetelt. Nézte, hogyan hagyják el a Daru heiminekföldjeiket és házaikat, s menekülnek rettegve csapatai elől. Az utat mögöttük Oszukalakosainak testei borították. Előttük újabb falu pihent a zöldellő völgyek ölén. A háztetőkcsillogtak a ragyogó napfényben. Gohei elmosolyodott, és ellenőrizte páncélja váll-lapjait.A csata áhított pihenő volt az egész napos menetelés után.

− Uram − rohant előre egy felderítő a kis sereg hátsó soraiból, és mélyen meghajolt. −Az Oszukába küldött utolsó felderítőcsapat nem tért vissza, és több katona is arrólszámolt be, hogy egy csapatnyi ronint látott az erdőn át utazni Haikeun felé.

− Roninok? − Gohei sötét szeme megvillant hatalmas arany sisakja alatt. Nem volt nagytermetű férfi, ám izmos vállai és széles testtartása egy magasló hegy benyomásátkeltették. Mikor jelezte utasításait a másodtisztjének, a családi páncél selyembojtokbólálló sörénye megrezzent. A sereg folytatja a menetelést a falu felé. Csikorgó hangonkérdezte: − Hány ronin?

− Kevesebb, mint tíz, uram. A jelentések változóak. − Az Oroszlán seregek jólkihasználták a felderítőkben rejlő lehetőségeket, akiket előre és hátra küldtek, hogyállandóan el legyenek látva információval. Ismerték az első Akodo, a háború mesterénektanítását: Ha ismered a terepet, akkor az ellenséget is ismered.

− Még tíz ronin sem lehet számunkra komoly ellenfél − Gohei magában beszélt ugyan,de a felderítő meghajolt, és katonás kiáltással jelezte egyetértését. − Folytassátok amenetelést a falu felé. Tizenöt nap múlva találkozunk Agetoki-szama csapataival, ésszükségünk van ennek a Daru falunak a készleteire az ellátmányhoz.

− Hai, Matcu-szama! − A felderítő ismét meghajolt, és ugrott, hogy ismét csatlakozzonaz egységéhez.

Gohei visszatért a légió elejére, és meghajolt parancsnoka előtt. A lovon ülő férfi MatcuHametcu volt, az Oroszlán testőrség egyik tagja, aki erős harcos hírében állt. Bár rangbanfelülmúlta Goheit, az Oroszlánok tisztelettel övezték a fiatalabb férfit.

Hametcu hirtelen haraggal nézett le Goheire. Túlságosan kakaskodó, hepciás volt, és anevéhez még kevés dicsőség tapadt. Az előkelő vérvonal senkiből nem farag hatalmasharcost, ám Gohei elszántnak látszott ahhoz, hogy hírnevet vívjon ki magának abirodalomban − mindegy, mi az ára.

A cél elérésének egyik eszköze volt az is, hogy a Daru földeken átmeneteljen Szayokastély felé. Míg a Darvak ezt a kis légiót kergetik, addig Tcuko és nagyobb seregeviszonylag háborítatlanul folytathatja útját. A Darvak nem tudták időben összehívniszánalmas Daidodzsi légióikat, és nem fogják megkockáztatni, hogy megosszákcsapataikat. Mint mindig, most is kiszámíthatóan viselkedtek. Gyerekes hangon szólásraemelkednek majd a császár udvarában, és Hanteinek könyörögnek, hogy rendelje visszaaz Oroszlánokat.

Még a császár sem tudja visszavonni azokat a csapatokat, amelyek létezéséről nem tud.Az Oroszlánok egyik légiója a másikat követte, hogy végül a Darvak kastélyánáltalálkozzanak.

A falu bejáratánál egy magas torii boltív állt. Vörös mahagóni oszlopai magasan azsúfolt út fölé magasodtak. Ahogy a vezérek közelebb értek hozzá, újabb felderítő rohantfeléjük. Fehér arca élesen elütött az Oroszlán klán barna és arany gi-jétől.

− Uraim − zihálta, és térdre rogyott Hametcu bozontos pónija előtt.− Beszélj! − vakkantotta oda Gohei, mielőtt még a rangidős tiszt válaszolni tudott

volna.A felderítő felnézett Hametcura, és a csui bólintott. − Egy szamuráj áll a falu

kapujában, Hametcu-szama. Azt mondja… − a felderítő arca megrándult −, azt mondja,hogy az Oroszlánok nem mehetnek át a falun. Ha megteszik, akkor szerinte… szerintemeghalnak.

Gohei felhorkant, és kardjához nyúlt, hogy levágja a felderítőt. − Félsz? Csak nemfélelmet látok a szemedben? Megijedtél egy embertől?

Még mielőtt Gohei kivonhatta volna kardját, Hametcu felemelte öklét. − Csend legyen,hadnagy! − kiáltotta. Gohei keze lehanyatlott. Hametcu ismét a futárhoz fordult. − Holvan a csapatod többi tagja?

− Elnézésedért esedezem, Hametcu-szama, de mindannyian halottak.− Halottak? − förmedt rá Gohei, és arca pipacsvörössé vált.− Hai, uram! − A felderítő a földre szorította homlokát. − Az az ember mindannyiukat

megölte.Ezúttal az Oroszlán parancsnok nem állította meg Gohei csapását. A futár feje a falu

utcájának porába gurult.Gohei előretekintve egy sötét alakot pillantott meg a falu boltíve alatt. Mögötte az üres

utcákon szél kavarta fel a port. A parasztok elrejtőztek házaikban, eltakarták agyermekeik szemét, és a Hét Hatalomhoz imádkoztak, hogy kergessék el az Oroszlánsereget. A boltív árnyékában újabb férfi jelent meg, aki szintén az úr nélküli roninokszürke és barna színeibe öltözött. Az úthoz legközelebb álló két házban ismeretlen számúDaidodzsi íjász várakozott. Máris levágták azokat a Matcu felderítőket, akik túl közelmerészkedtek.

Hametcu felkiáltott: − Ronin!A visszhang keresztülsöpört a hadseregen, és a katonák abbahagyták a menetelést.

Gohei fel-alá száguldott a sorok mentén, és parancsokat adott az embereknek, hogytartsák a helyüket az úton. Készen álltak a rohamra, csupán Hametcu szavára vártak.

− Ronin! − kiáltotta ismét Hametcu. − Gyere közelebb, és megkímélem az életedet,mikor lerohanom a falut. Az Oroszlánok és Darvak közti háborúhoz neked semmi közöd.Ha a kardodat szeretnéd kipróbálni, tedd azt az én parancsnokságom alatt! − Kedvezőajánlat volt. A legtöbb ronin örömmel elcserélte volna henye életét a katonaságra.

Ez a férfi azonban fejét rázta. − Nem, Oroszlán. Ennél én tisztességesebb vagyok.Neked vajon mekkora a tisztességed, így, egy sereggel a hátad mögött? − A fiatalemberfelemelte karját, haja belecsavarodott csuklyájába, mely arcvonásait is elrejtette.

Hametcu feldühödve visszakiáltott: − Matcu Hametcu vagyok, az apám…

A második ronin félbeszakította a parancsnok családfájának litániáját, ésodakurjantotta: − Az apád egy kutya volt, Matcu házbeli Hametcu! − A ronin kivett egygallyat a fogai közül, és elmosolyodott. − Harcolj, vagy fordítsd vissza a csapataidat, éshúzd be a farkadat!

Hametcu haragjában ordítva ugrott le lováról, és családi kardja felé nyúlt. − Hamegöltelek, ronin, a nagyapádat is felkoncolom, és a varjak prédájául szétszórom acsontjait!

Az első ronin elmosolyodott. − Oroszlán, te nem csak kutya, hanem bolond is vagy, haazt hiszed, hogy valaha is lesz erre esélyed. Mielőtt azonban meghalnál, meg kellparancsolnod a csapataidnak, hogy hagyják el ezt a helyet, és menjenek vissza azOroszlán földekre. Ha itt maradnak, ők is meg fognak halni.

− Talán a falu heiminjeinek kezétől? − kacagott fel Hametcu, és obijába tűzte fegyverét.− Nem hinném. Itt csak nektek kettőtöknek ment el az esze!

Felettük kettős íjak feszültek meg, a nyílvesszők csillogtak a napfényben. − Hányíjászod van, ronin?

− Elegendő.− Hallottátok ezt, emberek? − kérdezte Hametcu, és egy másik szamurájnak adta át a

kantárt. − Ha meghalok, ezek a roninok szeretnék, ha eltávoznátok.A katonák nevettek, bíztak uruk vitézségében.

* * *

Hoturi keserűen mosolygott csuklyája árnyékában. − Matcu Hametcu, párbajra hívlak,

hogy megmutathasd, mennyit érsz. Mikor a tested a lábam előtt hever, varjak csipkedikmajd a beleidet, hogy egy darabka tisztességet találjanak. Viszont kudarcot fognakvallani, és kénytelenek lesznek koplalni.

− Uram − horkant fel Gohei, és tiszteletteljesen széttárta kezét Hametcu előtt, mielőttmég feldühített parancsnoka válaszolhatott volna. A két tiszt pár szót váltott egymással.

Tosimoko Hoturi felé hajolt, és odasúgta: − Az Oroszlán sosem fog beleegyezni. Mégnem dühödött fel eléggé.

− Csitt, öreg. Minden rendben lesz.− Hoturi, ha az Oroszlánok megtámadnak, egymagunk nem leszünk képesek

feltartóztatni őket.A Darvak bajnoka mosolyogva a szenszeihez fordult, és kacsintott. − Beszéltem Siba

Katcudával, mikor a faluba érkeztünk. Jól emlékszik rád, szenszei.Tosimoko füle elvörösödött, de a hangja nem változott. − Katcuda sebesült, és nem tud

segíteni nekünk.− Jobban segítségünkre volt, mint gondolnád, szenszei − Hoturi könnyed, évődő

hangját elnyomták az Oroszlánok kiáltásai.Gohei térdre rogyott Hametcu előtt, miközben a parancsnok utasításokat ordított

embereinek.Tosimoko megvonta a vállát, de tekintete alig leplezte csak a magányos ember félelmét,

akinek ötven felfegyverzett katonával kell szembenéznie. Ismét a boltív felé lépett.

Matcu Hametcu megfordult az úton, ellépett a seregtől, és maga mögött hagytatajtékzó hadnagyát. − Ronin! − kiáltotta Hametcu. − Én, Matcu Akui fia, a déli őrségparancsnoka és Tcuko-szama nagyasszony kegyeltje, elfogadom a kihívásodat. Holnyugodjanak a hamvaid, miután lefejeztelek?

Az Oroszlánok megéljenezték uruk bátorságát, felemelték lándzsáikat, és harcikiáltásként visszhangozták Hametcu nevét.

Hametcu szélesen elvigyorodott, mielőtt még fém mempóját elhúzta volna arca előtt,hogy a sisakjához csatolja.

− Sose törődj azzal, hová temessél, Oroszlán! − vigyorgott Hoturi, élvezve a vérszomjat,amely elöntötte. − De mi legyen az embereiddel, ha elesel?

− Megparancsoltam Gohei-szannak − tisztelgett az Oroszlán a térdelő hadnagynak −,hogy abban az esetben, ha elesnék, térjen vissza Tcukóhoz. Nem fog támadást elrendelni.

Hoturi Tosimokóra pillantott, és biccentett.Az Oroszlán közvetlenül a falu csillogó torii boltíve előtt állt meg, és felemelte kezét. −

Lépj előrébb, ronin mocsok − nevetett fel, és szeme fényesen megcsillant mempójafémrácsai mögött −, és kóstold meg egy igazi Oroszlán karmait!

Hoturi óvatosan az Oroszlán parancsnok felé sétált, miközben kezét könnyedénhüvelyben levő kardja markolatán nyugtatta. A hagyományok megkövetelték, hogy ahivatalos párbajok résztvevői páncéltalanul, bátran nézzenek szembe a halállal, ám azOroszlán nehéz csatavértet viselt. Hoturin csak a gi-je és hakima nadrágja volt. Mivelkönnyebb, gyorsabb mozgású volt, úgy tűnt, Hoturi került előnybe, de az Oroszlánképzettsége minden lépésében megmutatkozott, és páncélja még Hoturi pengéjének isútjában állhatott. Csak az idő mutathatta meg a különbséget a türelmes és a halott emberközött.

Hoturi érezte, hogy gyűlik benne a harag, a gyűlölet az Oroszlánok iránt, mohóságuk,önhittségük és az elvett életek miatt. Tekintete összekapcsolódott Matcuéval, és arrakényszerítette, hogy engedjen.

Az Oroszlán küzdőállást vett fel.Hoturi érezte, hogy megszűnik körülötte a világ, és két emberre szűkül le − rá és Matcu

Hametcura.A párbaj pillanatában maga a világ is megtorpant, hogy a felek szívét kifürkéssze. A

vágás előtti másodpercben Hoturi érezte, hogy a Mennyek is őket figyelik, és azértimádkozott, hogy megelégedésükre szolgáljon a látvány.

A kardok ugyanabban a pillanatban csaptak le, áttörve egymás védelmét, hogyfeltépjék a másik torkát. Az Oroszlánt az utolsó pillanatban cserbenhagyta a bátorsága.Ahelyett, hogy lecsapott volna, félreütötte Hoturi vágását. A kardok kifordultak, azacélpengék lefelé süvítettek, majd szétváltak, hogy az újabb összecsapásra felkészüljenek.Hametcu habozás nélkül Hoturi lábára vágott, azt várva, hogy ellenfele majd félreüti.

Hoturi beengedte a pengét, de ügyesen kilépett a kard hatóköréből. Felfelé vágott,hogy kettészelje az Oroszlán karját.

Hametcu hátrapördülve felemelte kardját, és Hoturi testére csapott, ám elkésett. Amásik férfi katanája máris védelmén belülre került, és oldalról hátába vágott,kettémetszve a gerincét.

A Daru Bajnok hátralépett, és az Oroszlán haláltusáját nézte. A Matcu ajkát halk hanghagyta el. Még mielőtt felsikolthatott volna, és ezzel bemocskolta volna ősei szellemét,Hoturi vágása elválasztotta fejét a törzsétől. Egyetlen csapás, és a déli őrség nagyparancsnoka halott volt.

A katonák döbbenten bámultak, lándzsáik megfagytak a levegőben.− Hagyjátok el ezt a földet! − kiáltotta Hoturi, és felnézett legyőzött ellenfeléről.A katonák zavartan fészkelődtek soraikban, és hadnagyuktól várták a parancsot −

bármilyen utasítást, ami értelmet adna a parancsnokuk halálának. Néhány torokbóldühödt ordítás tört fel. Mások halálos csendben csupán felemelték kardjukat, és rohamrakészülődtek.

− Nem rendelhetem el a rohamot − kiáltotta Gohei. Hangját megtörte a harag. − Nemparancsolhatom meg nektek, hogy foglaljátok el a falut, vagy hogy elpusztítsátok azokat,akik elvették bátor parancsnokunk életét.

Tosimoko Hoturi felé lépett, kardján kezével. Most dőlt el az élethalál kérdése. A világismét egy pillanatra szűkült le.

− Viszont szabadnapot adhatok nektek − hörögte Gohei, és vadul kivonta kardját. − Ésbár nem mondhatom meg nektek, hogyan töltsétek el a szabadidőtöket… − a katonákszeme felcsillant, mikor megértették új parancsnokuk szándékát meg tudom mutatni,hogy én hogy szándékozom tölteni a napot.

Az Oroszlánok csaknem egy emberként rohamoztak.Nyílvesszők szöktek a levegőbe, melyeket a figyelmes Daidodzsik bocsátottak útjukra.

Minden egyes vesszőre egy halott jutott, de még a nyílzápor sem tudta megállítani arohamot.

Hoturi és Tosimoko visszarohantak a faluba. Két sárkunyhó között helyezkedtek el, ésfelkészültek a csatára.

Mikor az első Matcu elért hozzájuk, a szenszei komoran tanítványára nézett. − Mintrégen, Hoturi?

− Pontosan, öreg − vigyorgott Hoturi. Kivédte az Oroszlán első vágását.− Ne vigyorogj!− Eszembe sincs. Különösen most, hogy nyerésre állunk. Miután gyorsan levágta az

Oroszlánt, Hoturi bonyolult támadássorozatba fogott. Kardján vér csillogott.Tosimoko újabb katonát küldött a halálba, majd egy harmadikat is megölt. − Nyerésre?

− kiáltotta harsányan. Elkapta a heiminek sikoltásainak hangját, és orrát megcsapta a füsthalvány szaga, ahogy az első épületeket felgyújtotta az ellenség.

− Menjünk! − Hoturi és a szenszei átrohantak az épületeken, és gyors csapásokkallevágták a Matcu őröket.

Két Matcu szakította fel az egyik nagy ház ajtaját. Odabent egy heimin férfi emeltemagasra gereblyéjét, hogy megpróbálja megvédeni magát a szamurájoktól. A Matcukröhögve kettévágták a gereblyét, és a heimin és fiatal családja felé indultak.

Hoturi az ajtó felé vetette magát.Az egyik Matcu felemelte kardját, hogy fogadja Hoturi rohamát.Hoturi gyors csapással hárított, és az Oroszlán kardját a fal felé ütötte. A fém puffanva

belecsapódott a döngölt földbe.

A második katona egy tantót hajított a Daru arca felé. A tőr hajszálnyira vétette el acélt.

Hoturi ököllel keményen az Oroszlán arcába vágott, és a férfi hátratántorodott.A másik Matcu kifeszítette kardját a falból.Hoturi az ajtó felé tért ki, de odakint három másik Oroszlánt pillantott meg, akik újabb

kunyhót gyújtottak fel. Nem lesz könnyű a menekülés. Félreütötte az első Matcuvágásait, és a másik férfi útjába terelte. Taktikája azonban nem tarthat ki sokáig. Hoturikarja máris kezdett fáradni.

Miközben a három szamuráj egymást marcangolta a fényesen ragyogó pengékkel, aparasztasszony megpróbálta lecsitítani gyerekét.

Hoturi belerúgott az egyik Matcuba, és érezte, hogy az Oroszlán térde megroppan.Az Oroszlán hátratántorodott és elesett. A földön fekve Hoturi lábára vágott. A kard

hegye a Daru combjába szaladt. Mikor az Oroszlán látta, hogy vér festi meg a bajnokruháját, diadalittasan felhördült. Páncélozott öklével ráütött Hoturi sebére.

A Daru Bajnok lábába lángoló fájdalom hasított. Hoturi horkantva elesett. Katanájávalátvágta az Oroszlán testét. Nem volt tiszta vágás, és a kard reszketve érte el a keményföldpadlót. Verejték csöpögött a szemébe. Hoturi megpróbált felállni, és igyekezettkihúzni katanáját a halott Matcu testéből.

A másik Oroszlán magasodott fölé. Ahogy katanája lecsapott, ajkáról gúnyos kacaj törtfel.

Még mielőtt a csapás elérte volna, Hoturi megérezte valakinek a jelenlétét magamellett. Tosimoko félig állva, félig ugorva átesett a küszöbön. Pengéje kifordult, hogyfélreüsse az Oroszlán halálos vágását. A Matcu csapása visszapattant Tosimoko kardjáról,lecsúszott a pengén, és a szenszei karjába mélyedt. Tosimoko katanája hang nélkül ismétfelemelkedett, és háromszor is megvágta a Matcut, még mielőtt az elesett volna. AzOroszlánnak annyi ideje sem maradt, hogy ki tudja élvezni a sebet, amit a kardmesterenvágott. Teste a padlóra zuhant, és szeme halálra csukódott.

Odakint, a lángoló faluban kürt harsant. Tosimoko felnézett vérző válláról. − Még többOroszlán? − Elfintorodott. − Hisz még ezekkel sem végeztünk. − Arca megfeszült afájdalomtól, ám hangja és kardja rezzenéstelen volt.

− Nem, Tosimoko. − Hoturi lassan feltápászkodott, és enyhén sebesült lábátpróbálgatta. − Ez nem az Oroszlán csapatok hangja. Ez északi katonai dallam volt.

Hoturi szavait a nyílt utcára vetülő árnyék igazolta. Három Oroszlán ereszkedettküzdőállásba.

Hoturi kilépett a kunyhóból.Az Oroszlán katonák társaiknak ordítottak, és a magasba emelték pengéiket.Egy magányos szamuráj-ko állt Haikeun épületeinek füstjétől koszorúzva, fekete haja

megcsillant lángszín páncélja felett. Békésen mosolygott, kardját könnyedén, fél kézzelfogta. Mögötte két férfi magasodott, köpönyegük lobogott a lángok által keltett szélben.Mikor az Oroszlánok felé indultak, a fiatal nő elmosolyodott, és felemelte kardját.

Jelzésére emberei kántálni kezdtek. A nő körül égbe szöktek a kami hatalmától fűtöttlángok. A Főnix sugendzsák felkeltették a tűz szellemeit, hogy azok a kedvük szerintcselekedjenek. A tűz kamijának mantráját kántálva megszólították a lobogást, és minden

egyes táncoló lángnyelvet életre hívtak. Tűz perdült táncra, és ívelt az utca fölé. A lángoka sugendzsák hangjával együtt lüktettek. Átsöpörtek a sötét utcán, és a szamuráj-kokardjáról ragyogtak vissza.

A nő átlépett a táncoló lángokon, a tomboló tűztenger belsejében haladt. Mivel tűznyaldosta körül, az Oroszlánok bizonytalan léptekkel elhátráltak.

A Főnix egyetlen hatalmas ugrással rajtuk termett. Fényes kardját élő láng burkolt.Az Oroszlánok felsikoltottak, mikor a fehéren izzó erő átsuhant rajtuk. Egyikük lángra

lobbant, a másikat kettévágta a szamuráj-ko kardja. Mikor a harmadik Oroszlánelmenekült a támadás elől, a nő elmosolyodott fekete hajának sűrű fátyola mögött.

− Tiszteletreméltó Hoturi-szama − kiáltotta át a csatazaj felett. − Úgy tűnik, hogyhamarosan harcba keveredsz. A segítségedre lehetünk? − A nő készséges vigyorameghazudtolta a komoly szavakat.

− Soha nem tagadnánk meg tőled semmilyen szórakozást, Tcukune-szan! − Hoturi egypillanatra rámosolygott a bámuló Tosimokóra, majd válaszul meghajolt a szamuráj-kofelé. − Siba Tcukune-szan, ez itt a szenszeijem, Kakita Tosimoko-szan.

− A bemutatkozás várhat még, uram − tisztelgett Tcukune a két férfinek. Kardjafüstölgött a Főnix lángok hevétől. Hoturi a füstön keresztül váratlanul húsz újabb Főnixbusit pillantott meg magabiztosan és némán állni Tcukune mögött. A szamuráj-ko vadulmosolygott: − Vannak még Oroszlánok, akik ellen harcolhatunk.

* * *

Az Oroszlánok észak felé vonultak vissza, Matcu Tcuko gyülekező seregei felé.

Lobogóik tépetten, égetten lógtak, ám az arany mon még több, mint húsz válloncsillogott. A Főnixek közül tizennyolcan maradtak életben, köztük a két Iszawasugendzsával és úrnőjükkel. Haikeun faluja még füstölgött ugyan, de a legtöbb épület álltmég.

Hoturi egy paraszt kunyhójának ajtajában állt, és a visszavonuló Oroszlán csapatokután nézett. Még mindig övék volt az erőfölény. Tcuko még mindig csapatokat gyűjtöttészakon, és Szayo kastélyt és a Darvak téli készleteit fenyegette.

Tosimoko egy matracon hevert a kunyhóban. Az ifjú Iszawa Yao bekötözte a sebeit, és aszellemekhez fohászkodott, hogy a szenszei gyorsan felépüljön.

− Szerencsés volt, hogy nem vesztette el a karját − lépett hangtalanul Tcukune Hoturimögé, és az Oroszlánok után nézett. Mintha csak olvasott volna a Daru gondolataiban,kissé meghajolt, és folytatta: − Tosimoko-szan még sok párbajt meg fog érni, Daru Bajnok.És, ha hihetünk a hírének − húzódott keskeny mosolyra a nő ajka egy sötét hajfürt mögött−, még sok gésát tart majd a karjában, éppoly erősen, mint korábban.

Hoturi felnevetett. − Tcukune-szan. − Meghajolt, és megcsodálta Tcukune izmostermetét. A nő levetette páncélját, és csak egy busi rövid gijét viselte. Jól áll neki,gondolta Hoturi. Félrenézett, mielőtt még a nő észrevehette volna, hogy tekinteteTcukune dójának ragyogó színű lapjai alatt rejtőző lágy hajlatokra tévedt.

− Hoturi-szama. − A napfényben kirajzolódtak a nő arcán a gödröcskék, és szemesötétbarna tűzzel égett. A szél fellebbentette nyakáról verejtéktől nyirkos haját.

− Most mihez kezdesz? − kérdezte a férfi.− Katcuda és több emberem még mindig sebesültek. − Tcukune a mögöttük elterülő

falura pillantott. Ez a kis városka nincs olyan jól ellátva, hogy hetekig etesse azembereimet, de messzire sem vihetem őket.

− Kyuden Kakita csak háromnapi járóföldre van innen délre − mosolyodott el Hoturi.Tcukune biccentett, és a szeme összeszűkült. − Mondd csak, Hoturi-szama − fordult

észak felé −, mennyi idő telt el azóta, hogy Főnix földeken jártál?− Négy év, úrnőm.− Négy év. − A nő elhallgatott, és megigazította obiját és az oldalán függő kardot. − És

mégis úgy invitálsz a kastélyodba, mintha csak tegnap lett volna. − Tcukune felnézettHoturira. Pillantása mélyén megmoccant valami, a régmúlt idők emléke. Átlátott a Darumeghívásán − egy légiónyi Főnix, még ha kicsi is, jelentősen növelné Kyuden Kakitavédőinek erejét. A korai havazás fogságában kénytelenek lennének ott tölteni a telet − ésvendéglátóikat tavasszal csatában nyújtott bátorságukkal fizetnék ki.

− Gyere ma este a sátramba, Daru Bajnok, és akkor majd beszélünk.− Megvitatod velem a vendégszeretetem felajánlását?− Megvitatom veled az alkuszi képességeidet. − A nő mosolygott. − Az esküvőd óta

kicsorbult kissé az éles eszed, Hoturi-szama. Mostanra már magad hívtál volna meg asátradba, és nem vártál volna arra, hogy én tegyem ezt meg. − Egy pillanatra a férfi felémozdult. Hoturi megérezte a nő izmos testének illatát.

A mögöttük felcsattanó hang megzavarta merengésüket. Tosimoko köhögött, és ahogya két busi felé közeledett, valamit a földre köpött. Óvatosan megmozgatta a karját. − Agyógyítód képzett ember − mondta mogorván, és meghajolt a Főnix szamuráj-ko felé.

− Köszönöm, Kakita-szan − mosolygott Tcukune és felé fordult. − Ha éhes lennél, egyórán belül vár az étel a sátramban. Mindketten próbára tehetitek a Főnixekvendégszeretetét.

− Nem, Siba-szan, már láttam a vendégszereteted, mikor az Oroszlánokkal harcoltál −nevetett fel Tosimoko. − Azt mondhatnám, hogy a Főnixek ádáz vendéglátók. − A nőkardja, majd a visszavonuló Oroszlán sereg felé mutatott, és ismét felkacagott. −Köszönöm szépen, de a saját sátramban étkezem.

A nő nevetve meghajolt, és a sátra felé intett. − Ha megbocsátotok, szamurájok, fürdeniindulok. Kimerített a mai nap, és pihenésre van szükségem. − Mielőtt elsétált volna,Tcukune ismét Hoturira pillantott, tekintete semmit nem tükrözött belső gondolataiból.

Hoturi mosolyogva nézett utána. Bár Tcukune csak egy egyszerű rózsaszín git viselt, aza napi harc izzadtságától a testére tapadt. Az egyszerű szálak között takaros ezüst mintákcsillogtak, emlékeztetőül a Főnix gazdagságára és klánok közti tekintélyére. Ezüst gyűrűi,melyek a klánjának tett hűségesküjének jelei voltak, most nem voltak kezén, bár Hoturitudta, hogy magánál hordta őket. Valószínűleg az obijában lapulnak, hogy ujjai szabadonmarkolhassák a kardot. Amint a nő megfürdött, ismét visszakerülnek a helyükre −állandó emlékeztetőül a vérre, amit Tcukunénak ki kellett ontania, hogy az ElemekMestereinek egyik kiválasztottjává váljon.

Hoturi félbeszakította gondolatmenetét, hogy illendően meghajoljon Tosimoko felé.− Te tudtad, hogy jönnek a Főnixek.

− Igen − felelte Hoturi. − De azt nem tudtam, hogy ő lesz a parancsnok. A Hatalmakszerencsés embert csináltak belőlem.

− Ismered?Hoturi mosolygott. − Valaha nagyon… jól… ismertem.− És most? − horkant fel a szenszei.− Most…? − A Darvak bajnoka elhallgatott, és mosolya leolvadt ajkáról. − Eszköz, hogy

szövetségeseket biztosítsunk a klánunk számára.Tosimoko ismét megfeszítette karját, és erejét próbálgatta. − Ne feledkezz meg a

helyzetedről. Veszélyes efféle játékokat játszani.− Ha elveszítem, az veszélyes lehet, de számomra nem tartogat veszélyt.Tosimoko a Siba után nézett, ahogy a nő hatalmas sátra selyemlapja mögé lépett. Egy

fiatal katona felemelte a Főnixek ezüst és rózsaszín zászlaját, és a mon rúdját szilárdan aföldbe szúrta a szamuráj-ko hajléka előtt. − Merész dolog. Egyetértek. − TosimokoHoturira kacsintott. − De soha ne becsüld alá az ellenfeledet, Hoturi. Semmi sem az,aminek látszik. − Az öreg szenszei egy komor biccentéssel leengedte karját.

Négy év telt el azóta, hogy Dodzsi Hoturi a téli hónapokat a Sibák hideg északibirtokán töltötte. Még mindig emlékezett a gyönyörű, hó- és jégsapkával borítotthegyekre, a lankákon lecsörgedező vízesésekre. Mikor Tcukune felé indult, a nő pirosracsípett orcákkal nevetett. A Főnix többet jelentett egy enyelgésnél. A szeretője volt.Hoturi Tcukune után nézett, és figyelte az árnyékokat, amiket a sátorban lévő lámpákvetettek a falakra.

Ameiko természetesen tudott a többiekről. Megbocsátotta őket a férjének. A házasságnem jelentett hűséget. Csak állhatatosságot. Hoturi sosem ártott volna Ameikónak − deszeretni sem volt képes. A felesége megértette, hogy az első a klánja iránti kötelezettség.Mialatt Hoturi figyelte, mint siklik át Tcukune testének árnyéka a selyemfalakon,gyengéden elmosolyodott. Klánja iránti kötelessége megkívánta, hogy védőket találjon azOroszlánokkal szemben, és biztosítsa, hogy a Főnixek Kyuden Kakitába utazzanak.

Hoturi megfürdött a közeli folyóban, és lemosta magáról a harc verejtékét. Bár a lábánlévő seb még mindig vérzett egy kissé, csak könnyű sérülés volt. A sebhely alig foglátszani, és a lába már most elbírta a súlyát. Hoturi tiszta barna gibe és hakamábaöltözött, a roninok köznapi öltözékébe. Bár a Főnixek ismerték a valódi nevét, nem voltmás ruhája, amit felvegyen.

A sátor bejárata előtt álló őr tisztelgett. Páncélozott sisakja hódolatteljesen biccentett. −Az úrnőm már várja, Dodzsi-szama.

− Igen − mondta Hoturi. − Biztos vagyok benne, hogy vár. − Magabiztosan félrehúzta abejárat selyemlapját, és belépett.

A sátor tiszta volt és szellős, csupán az állványán álló csillogó páncél és az oldalt, atartóban nyugvó dai-so díszítette. A boltíves mennyezetről függő három lámpás aranyfényt árasztott, és a földpadló közepén egy kisebb tűz parazsa izzott. A Főnix gazdag voltugyan, de a berendezés minden bizonnyal azt a célt szolgálta, hogy a belépőre nagybenyomást tegyen. Tcukune találkozni akart vele − de Hoturi gyanította, hogy nem egyOroszlán támadás alatt levő kis faluban.

− Négy év, Hoturi − szólalt meg Tcukune. Vértje mellett térdelt, és egy darabka

olajozott pamuttal tisztogatta a lemezeket. Nem vesztegette az időt, mielőtt a tárgyra tértvolna − mellőzte az udvarias csevegést és komoly beszélgetést. Csupán lágyan meghajolt,ahogy a protokoll kívánta, és kíváncsian félrehajtotta a fejét. Tcukune egy képzeletbelifoltot dörgölt dója sima lemezén. Nyugodt viselkedése ellenére forrt benne a harag, ésHoturinak csupán ennyit kellett tudnia. − Négy év.

− Úrnőm − hajolt meg kecsesen Hoturi. − Még nem kérdezted meg, miért jöttem. −Hoturi nézte, ahogy Tcukune leteszi a lakkozott páncélt, egy másik után nyúl, és ismét atisztítás szertartásába fog.

Tcukune egy pillanat múlva lenézett a kezében tartott páncélra, és egy közeli, földönfekvő párnára mutatott. − Pihenj, Hoturi-szama. Bizonyára kimerített a harc.

− Nem jobban, mint téged, Tcukune-szan úrnő. − A két szamuráj a hivatalos címek ésformális pózok mögött a kezdő lépéseket fontolgatta. Nem, gondolta Hoturi. Ezek nem akezdőlépések. A valódi játékot mások játszották. Ez csak figyelemelterelés volt, egy próbakét akarat valódi összecsapása előtt, mely akkor fog bekövetkezni, ha Otoszan Ucsiba ér,és viszontlátja Kacsikót.

Tcukune még mindig beszélt, és hangja kizökkentette Hoturit gondolatai közül. − …hogy nemzedékének legnagyobb Siba busija legyen, de jelenleg azzal tölti az idejét, hogya klán legegyszerűbb szamurájainak készít páncélt. − A nő hangja könnyedén áthidalta aköztük lévő távot. Nem vette észre, hogy Hoturi figyelme elkalandozott. A férfi tekintetenem vándorolt el, habár gondolatai száguldottak.

− De hiszen te nem tartozol az egyszerű szamurájok közé, Siba úrnő. − Miközbenbeszélt, egy heimin lépett be a sátorlap alatt, kezében rizsestálkákkal és egy kanna melegteával, melyet két csésze kísért. A parasztasszony letérdelt a küszöbön, és mielőtt a kétszamuráj elé helyezte volna az ételt, mélyen meghajolt. − A szépséged olyan fényesenragyog, akár a pengéd. Klánod rendkívül nagyra becsül, és mi Darvak boldogok vagyunk,hogy a földjeinken tudhatunk.

Az enyhe emlékeztetés már elegendő volt ahhoz, hogy Tcukune homlokaelfelhősödjék. Annak ellenére, hogy Hoturi tartozott a nőnek a segítségéért, ezek Daruföldek voltak, ő pedig a Darvak ura.

Tcukune alkalmas közjátékként használta fel a heimin belépését, és félretettefémpáncélját és szíjait. − Ó, a vacsora. − Tcukune nem udvaronc, hanem busi volt, ésmozdulataiból hiányzott a legmagasabb udvarba született hölgyek egyszerű bája. Kérgeskezével kitöltötte a teát a két kis csészébe. A heimin meghajolt, és kihátrált a bejáratonkeresztül, miközben szemét végig a földre szegezte. Tcukune, akiben nem élt hasonlóalázat, elkapta Hoturi pillantását, és odakínálta neki az egyik gőzölgő csészét. − Azországod gazdag ugyan, Daru nagyúr − mosolygott −, ám a heiminjeid félnek.

Hoturi ajkához emelte a teát, és válaszolt: − Tudják, hogy az Oroszlánokvisszatérhetnek.

− És hogy lemészárolják őket, ha te nem vagy itt, hogy megvédd őket.− A kocka még nincs elvetve.Tcukune mosolygott, és szemében kíváncsiság csillant. − Mégis aggódsz annyira, hogy

roninnak öltözz, és így lopózz be a császár városába.Átkozott némber, még mindig jól vág az esze. − Titok, hogy elutaztam, úrnőm. − Hadd

legyen a Főnixek tulajdon ravaszsága a csapda, amibe belesétálnak.− Titok? − Tcukune letette teáját, és a pálcikák után nyúlt. − Azt hittem a

titokzatoskodás a Skorpiók asztala.Hoturi eleresztette füle mellett a csipkelődést, és mélyet kortyolt teájából. − Többé

nincsenek Skorpiók, Tcukune-szan. Valakinek magára kell vennie a terhüket. − Tcukuneelismerően bólintott, és ajka szélesebbre húzódott. Hoturi folytatta: − A terhük pedigOtoszan Ucsiba vezérel, mint ahogy azt te már ki is találtad.

− Csak egy birtokot védhetsz, Hoturi-szama − jelentette ki Tcukune kertelés nélkül. − Acsászár városát, vagy pedig a Kakita palotát. Biztos, hogy mind a kettő veszélyben forog.Te melyik mellett harcolsz majd?

Hoturi elengedte csészéjét, és a szamuráj-kóra meredt. − Mit tudsz Otoszan Ucsiról?Tcukunét egy pillanatra mintha csapdába ejtette volna saját ravaszsága. − Csak annyit,

amit te is. A császár gyengélkedik.− Gyengélkedik − ismételte Hoturi teáját szürcsölve. − Milyen kedves a Főnixektől,

hogy ilyen érdeklődéssel kísérik az unokatestvérem egészségi állapotát. Az udvar ügyeiszéles körben elterjednek, mint mindig. − Közelebb húzódott a nőhöz.

Tcukune szemében megcsillant a múlt emléke. Gyönyörű volt, ugyanolyan szép, mintazon a napon, amikor Hoturi először meglátta, amint kardtáncot lejtett a Főnixekhavában. − Hoturi − kezdte a nő komolyan. − A klánjaink mindig is szövetségesek voltak.A Főnixek tíz nemzedék óta mindig a Darvak mellett álltak…

Hoturi megragadta Tcukune kezét. − Akkor állj ki mellettünk az Oroszlánok ellen!− Nem. − Tcukune el akart húzódni előle, a férfi egyenes gesztusa őszinteségre

kényszerítette. − Nem kockáztathatjuk a háborút. Kérlek, higgy nekem. Ha segíthetnék,megtenném.

− A régi idők emlékére, Tcukune-csan?− Több okból − tért ki a válasz elől a nő. − Egy üzenetet kell átadnom neked maguktól a

mesterektől. − Az Öt Mester, az elemek őrzői voltak a birodalom leghatalmasabbsugendzsái. Együtt uralkodtak a titokzatos Főnixek felett, és ritkán hagyták el magashegycsúcsaikat. Maguk helyett a nekik felesküdött Főnixeket küldték el a fontosüzenetekkel − melyek közül némelyik írott volt, másokat azonban véren és látomásokonkeresztül meséltek el. Hoturi nem ámította magát azzal, hogy érti a módszereiket,hatalmuk azonban tiszteletet érdemelt.

− Mi legyen, miután átadtad?− Én… azt kell tennem, amit a klánom bajnoka kér. Az Űr Mestere azt mondta, hogy az

utam majd idővel világossá válik a számomra.− Az Őselemek Mesterei arra használják a hatalmukat, hogy a klánjukat manipulálják

vele. Téged hogyan használnak ki, Tcukune? − Arcához húzta a nő kezét, és gyengédenbőréhez érintette. Ujjbegye alatt érezte Tcukune vérének lüktetését. − Hogyan biztosítjákszámodra a halált? − A nő jobb kezén ott csillogtak a felesküdött Főnixek ikergyűrűi.

− Ők parancsolnak nekem, Hoturi-szama…− Elsősorban neked kéne megfeledkezned a címemről.Tcukune a férfi felé hajolt. − Hoturi. Feladatom van. − Hangja rekedt volt, acél és vágy

edzették ilyenre.

− Tudom, mi a kötelesség. − Hoturi lágyan megérintette ujjával Tcukune ajkát éscsendre intette.

− Nem − a nő tekintete űzött volt. − Van még valami. Át kell adnom neked együzenetet. A mesterek egy olyan üzenetet bíztak rám, amit papírra nem mertek volna.

− Tcukune…− Hinned kell az üzenetnek − suttogta Tcukune. − Veszélyről és vérről szól, Hoturi.

Féltelek. Hallottam, miről beszélnek, még mielőtt megparancsolták volna, hogy hagyjamel a Siba földeket. Azt mondták, választanod kell a kötelességed és a becsületed között, ésel kell pusztítanod egy részt önmagadból, ha szembe akarsz nézni a jövővel. − A nőtekintete távolivá vált, és Hoturi idegen hatalmat érzett meg. − Itt az idő. − Tcukunemegmarkolta Hoturi kezét, hátradőlt, és behunyta a szemét. − Itt az idő.

Hoturi váratlanul megborzongott. Az Őselemek Mesterei figyelték, és a nekikfelesküdött Tcukunét hatalmuk bábjaként használták. A nő keze kihűlt Hoturi kezében,és szívverése lelassult. − Hoturi-szama, Daru Bajnok − suttogta és hangja az Ötökegyikének hangjává változott. Hoturi már korábban is tanúja volt hasonlónak, de csupán,ha veszélyes idők jártak. Egyszer, mikor Szatszume élete veszélyben forgott, és egyszer,mikor a Skorpiók megtámadták a Smaragd Trónt. A tény, hogy újra látja,megdermesztette és jeges koloncként húzta a szívét.

Tcukune szeme fehér lett, mint a hó. Pulzusa mintha teljesen megszűnt volna Hoturikeze alatt. Tcukune vonásai elsápadtak, és egy égi hatalom mozgatta őket. A mesterekTcukune hangján keresztül beszéltek, és a visszhangok öt szólamban suttogtak. − Bajnok,próba vár, mint ahogy valamennyiünket. Sinszei írásai már rég megjósolták azeljöveteledet, és eljött az idő, hogy megismerd a jövőd.

Hoturi halkan káromkodott a hirtelen változás láttán. − A Hatalmakra!− A Hatalmak nem fognak megsegíteni. Egyetlen lehetőséged, ha elpusztítod

önmagad. A csillagok előre megjósolták. A Tao is erről beszél. Hoturi, te okozod a klánodhalálát. Embereid lerohanják az országot, és a kardod véres ösvényt hasít ki a Darvaktartományából. Nem az Oroszlánok a valódi ellenfeleid. Hanem te magad. − A Sibaszamuráj-ko reszketett, és hangja rekedt suttogássá halkult. − Ha a jelent követed, Hoturi,a jövőt pusztítod el.

− Nem félek tőletek, Főnixek. Tartsátok meg magatoknak a próféciáitokat!− Mindenki a saját sorsának kovácsa, Hoturi, ez igaz. − Egy harmadik hang bukkant a

felszínre. − Tudd meg azonban, hogy még a jáde sem óvhat meg a lelked terhétől. Haelfelejted a kötelességedet, véged. Ezt, mint a Darvak szövetségesei mondjuk neked, mintahogy azt is megjósoltuk, hogy apád kudarcot vall anyád halálának napján. Ő sem félttőlünk.

Hoturi vicsorogva maga felé rántotta Tcukune csaknem teljesen ernyedt testét, és azüres fehér szemekbe meredt. − Elmegyek Otoszan Ucsiba, és szembenézek a jövőmmel.Ha pedig meg kell halnom, hogy a klánomat megvédjem, ám legyen! De nem vallokkudarcot!

− Az önhittségért vérrel és becstelenséggel kell megfizetni. Ezt ne feledd. Ha folytatniakarod, amit elkezdtél, emlékezz a barátság árára!

A szamuráj-ko szempillái reszketni kezdtek. A nő remegve Hoturi vállába

kapaszkodott. Lassan visszatért íriszének barna színe. A mesterek láthatatlan hatalmaelenyészett, és ahogy jelenlétük visszahúzódott, Tcukune hevesen megrázkódott.

− El… − köhögött. Egyetlen vékony vérpatak formált könnycseppet szeme sarkában. −Elmentek? − Hangja keserű volt és reszelős.

− Igen, Tcukune-csan − suttogta Hoturi, akit lenyűgözött az átalakulás hatalma. −Eljöttek, de el is mentek.

− Teljesítettem a kötelességemet a mesterek felé. − Tcukune megkönnyebbültenbehunyta a szemét, és sápadt arcába kezdett visszatérni az élet. − A rendeltetésembeteljesült. Most már csak annyi dolgom akadt, hogy a következő parancsukatmegvárjam.

− A feladatod az volt, hogy átadd az üzeneted. Megtetted. Azonban az embereidről ésaz ő feladatukról egy szó sem esett. Nekik feléd vannak kötelezettségeik, Tcukune − ésoda mennek, ahová te vezeted őket. Ezt a mesterek sem vitathatják. Kyuden Kakitanincsen messze, és a havazás máris elkezdődött északon. Bármi mondanivalójuk volt is,nem mondták, hogy térj vissza. − Egy pillanatra felvillant arcán a pajkos mosoly, mikor anő értése jeléül összevonta szemöldökét.

− Hoturi… nekem sincs okom arra, hogy itt maradjak.− Igen? − A férfi ajkához emelte Tcukune kezét, és szürke tekintete a nőébe mélyedt. −

Akkor hadd adjak egy okot.Tcukune sötét haja árnyékként hullott arca elé, végigsöpört kiugró járomcsontján, és

lágyan megcirógatta kimonója alatt reszkető vállát. Karizmai megfeszültek, nem tudta,hogy kinyúljon-e a férfi felé, vagy húzódjon el.

− Tcukune − suttogta Hoturi −, a Főnix sereg egyik parancsnoka lettél − egy becsületes,bátor hadvezér. De… − Érintésétől Tcukune tarkóján felborzolódtak a pihék. Hoturigyengéden a nő kezére lehelt, de nem érintette ajkával a bőrt. − De mégis asszonymaradtál.

− Te pedig a Darvak bajnoka vagy.− Ma este nem.Tcukune elmosolyodott, és végre hagyta, hogy keze megérintse Hoturi arcát.

Végigsimította a sima, sápadt bőrt, és megérintette az egynapos borostát. − Ki vagy maeste, Hoturi? − Kérdezte halk, búgó hangon.

− Csak egy szamuráj. Csak egy férfi.− És ha ma éjjel veled maradok, mi lesz velem holnap? − mormolta a nő Hoturi

homloka fölé hajolva, mikor a férfi lehajolt, hogy megcsókolja a nyakát.− Biztonságban leszel, Tcukune-csan. Biztonságban Kyuden Kakita palotában, ahol az

embereid kipihenhetik sérüléseiket, és ahol a hosszú tél folyamán te is megszabadulhatsza terheidtől.

− Az évnek ebben a szakában hidegek az éjszakák, Hoturi − suttogta halkan Tcukune,és egy hajfürtje kihívó tekintete útjába hullott. − Emlékszel még arra, hogyan őrzik aFőnixek télen a meleget?

− Úrnőm − csókolta meg könnyedén Hoturi Tcukunét −, sosem tudnám elfeledni a Sibatüzek melegét.

A nő mosolygott, mikor Hoturi közelebb húzta magához, és a lámpák fénye táncra

perdült a sátor selyemfalain. Egy darabig az egész világban csak két, az életet ünneplőlélek melege és gyönyöre világított.

Halálos harcmező

Otoszan Ucsi megtelt a tél hidege elől menekülő utazókkal, akiknek egy része a császárTéli Udvartartására készülődött, más részük viszont csupán a fagy elől bujkált. A városonheves tengeri esők záporoztak végig, és áradattá duzzasztották a folyót. A belső falonvégigcsobogó vízesés hosszú jégcsapokkal volt teli. A Skorpió puccs fekete nyomaimegkoptak az idő múltával, és a falakat zúzmara festette fehérre.

A város déli kapuja, amit a Hajnal Kapujaként ismertek, csillogott a déli verőfényben.A lakosokat a magasan ívelő kőbe illesztett, zománcozott arany kandzsi óvta abalszerencsétől és balvégzettől. A magasban a nap csak szórványosan sütött ki a vastagfelhők mögül, és a kikandikáló hosszú, vékony sugarak végigpöttyözték a város elegánsutcáit. Vastag pamutköpenybe burkolózott, szalmakalapot viselő heiminek rótták azutakat, és élvezték, hogy aznap nem esik az eső. Keleten bömbölt az óceán, és a városfalait döngette, a palota lobogói pedig csattogtak a kunkori tetők felett. A lakkozottzsindelyek zölden csillogtak a csupasz fák és jeges tavak felett.

Hoturi, aki az Otoszan Ucsiba vezető déli úton lovagolt, végignézett a város hétdombján. Ilyen messziről kivehette az északi hegyek oldalában a halványbemélyedéseket, ahol a Smaragd Bajnok palotája állt. Most néptelen volt, csak néhánySzeppun szamuráj és heimin lakta. A császárnak azóta nem volt szüksége bajnokra, hogya Skorpiók elpusztultak, és Szatszume meghalt.

Hoturi elfintorodott, és érezte, hogy pónija megbotlik a heves esőzések okoztacsermelyekben. Számára a város nem volt szép. Bár fehéren és tisztán ragyogott a napsugarában, nem tudta elfeledni, hogy festett, mikor utoljára látta, a hat klán sátrainakgyűrűjében. Semmi nem égethette ki gondolatai közül ezt a képet. A fehér falakat aSkorpió busik vére borította. A magasban lobogó zászlók lángoltak. Látta a füstölgő,rombadőlt várost.

Hoturi a fényes reggelre nyitotta szemét, mélyen belélegezte a levegőt, és megpróbáltaolyannak látni a várost, amilyen valójában volt. Otoszan Ucsi most 39. Hantei,Amateraszu, a Napistennő Kedvelt Fiának lakhelye volt. A Szeppunok, a császár szolgáiazzal kérkedtek, hogy Otoszan Ucsi az újjászületés városává vált, mely újjáépült aSkorpió puccs vérontása és tombolása után. A főváros új császárhoz tartozott − ésválasztott hitveséhez.

Kacsikóhoz.− Gyere, fiam! − kiáltotta oda neki Tosimoko. Pónija könnyű vágtában ügetett a város

felé. − Lemaradtál. Ez az út a te ötleted volt, elfelejtetted talán? Legalább próbálj úgynézni, mintha izgalommal töltene el az, hogy itt lehetsz!

Hoturi integetett a szenszeinek. Pónija tovább ereszkedett lefelé a lejtős ösvényen.Mikor legutóbb látta a várost, halotti máglyák övezték. Még mindig látta barátainaklángok közé helyezett testét. Hoturinak eszébe jutott, hogy mennyire próbált nem

megrettenni, mikor az apja meghalt a Darvak sátrában és a Dodzsi, Daidodzsi és Kakitaseregek mind tőle várták az irányítást. Emlékezett rá, mennyire igyekezett méltónakbizonyulni a bizalmukra…

Mennyire igyekezett legyűrni a féltést, amit egy olyan asszonyért érzett, aki nem azövé volt. Kacsiko. A nő a városban volt, mikor a klánok háborúra gyűltek. Hoturiemlékezett a mosolyára, a selyem kimonó alatt gömbölyödő vállra. Épp ilyen téli napontalálkozott vele először, közvetlenül, mielőtt a lány és a Skorpió daimjó eljegyzésétnyilvánosságra hozták volna. Csupán tizenöt éves volt, Hoturi pedig tizenhét. Ezmajdnem másfél évtizede volt. Azóta a nő is megváltozott, fagyossá és távolságtartóvávált. Több, mint tíz évig egy szó sem, egyetlen szerelmes vagy gyűlölködő üzenet semérkezett tőle. Semmi, csak az űr, ami a szerelmük nyomában maradt.

Hoturi lova nyakára csapott a kantárral, és a város utcái felé vette az irányt.

* * *

Az esti fagy ellenére a kert tele volt virágokkal. A kertészek egész télen óvták a puhaszirmokat, és az évszak ellenére is bimbózásra bírták a növényeket. A császári bejelentéselőkészítésére kétszer olyan keményen dolgoztak, a kertek még utoljára összeszedtékmagukat és túlzó burjánzással nőtték be az ösvényeket.

Yosi átlépett a császári sétaút lecsüngő ágai között. Ó, a mesteremberek varázslata!Erőfeszítéseik még itt, a Császári Palotában sem maradtak észrevétlenek.

Előtte a császárnő testőrsége állt. Kacsiko szolgálói arany és zöld selyemcsuklyák alárejtőztek. Madarakként köröztek a pad körül, ahol újabb alak ült, némán, akár egy kertiszobor. Körülötte az est közeledtével bezárultak a virágok. Szirmaik fehéren csillogtak akorai hó fényében, de a szélben még mindig áradt az illatuk. Kőlámpások izzottak lágyfénnyel.

Ahogy Kakita Yosi közeledett, a három zömök testőr szétvált előtte. Közömbösnektűntek, mintha szándékosan nem akarták volna megbámulni a sötétkék kimonót viselőkarcsú férfit. Yosi fehér haja úgy lobogott az enyhe szellőben, akár egy zászló. Nem egyszolgáló halkan felsóhajtott köpenye takarásában.

Kacsiko tartotta magát a szavához: más udvaroncok nem voltak jelen − csupán aszolgálói és Yosi tulajdon kísérői. A találkozó a császárnő és a legelőkelőbb Daruudvaronc között jött létre, mások nem kaptak meghívást. Természetéből fakadóanvalószínűleg hamar véget is ér majd. Yosi tudta, hogy a császárnő betartja az ígéretét. APalota valamennyi tekintete követte a császárnőt, és közülük nem egy a Kakita daimjókémeihez tartozott.

Először a szolgálók hajoltak meg, a hervadó virágok lányseregét, a legyezők halksuhogása követte. Yosi hallotta, hogy háta mögött a kísérői tökéletesen, erőfeszítésnélkül, őszintén viszonozzák a bókot.

− Fenséges Úrnőm − hajolt meg könnyedén Yosi. − Megtisztelsz azzal, hogymeghallgatsz. Imádkozom azért, hogy hitvesed minél előbb erőre kapjon, és még ezerévig uraljátok a Smaragd Birodalmat. − A birodalom valamennyi udvaronca közül csakYosi tudta olyan tökéletesen vegyíteni az őszinteséget és a politikát, hogy ilyen

kifinomult köszöntésre legyen képes. Végtére is a szavak mestere volt.A császárnő nem lökte hátra arcából a csuklyáját, kezét gondosan arany és lila kimonója

ujjába rejtette. Az arany csuklya alatt álarcának tökéletes körvonala finoman elütött azárnyék sötét fátylától. Fekete haját hátrafogta. Csak néhány hosszú fürt szabadult ki, ésomlott végig a gömbölyű mellét borító selymen. Nem szólt egy szót sem, csak kisséfélredöntötte fejét, hogy jelezze: elégedett az üdvözlő szavakkal.

Yosi némán kinyújtotta a kezét, és látta, hogy a szolgálók mind felé néznek. Egyikkísérője mellélépett, hogy megpróbáljon elkapni valamit a kezében tartott üzenetből.

A Skorpió mosolygott, és kimonója ujjából előcsúszott egy kesztyűs kéz, hogy elvegyeaz egyszerűen összehajtogatott levelet. − Örömmel tudatom, hogy Őméltósága, Dodzsi-szama nagyúr jelen lesz a császár hivatalos bejelentésén. − A szavak túlságosan islényegre törők voltak, de Yosi azt a tanácsot kapta, hogy maradjon hivatalos. − A Darvakmint mindig, most is megtisztelve érzik magukat, hogy meghívást kaptak az eseményre.

Kacsiko elmosolyodott, és a válaszlevelet a ruhaujjába csúsztatta. Biccentett, és felállt.Szolgálói oldalához gyűltek. Mikor a császárnő megmozdult, még a takaró köpeny alatt iskirajzolódott kecsesen ívelő csípeje.

Az egyik szolgáló előrelépett, és meghajolt: − Az úrnőm mélységes sajnálatát fejezi ki,amiért nem tudja folytatni korábbi beszélgetéseteket. Férje betegsége felett érzettfájdalma megfosztotta őt a szavaktól.

Yosi majdnem elmosolyodott. Ravasz trükk volt, amit Bayusi Kacsiko csak ritkánhasznált. Megmentette a társalgás veszélyeitől, megerősítette császárnői pozícióját, ésemlékeztette a jelenlévőket a férje gyenge egészségére. Pompás taktika, ám nemelegendő, hogy egy éles tekintetnek útját állja.

A szolgálója odébb húzódott, hogy Kacsiko elmehessen, és tiszteletteljesen meghajolt.A csuklya alól előviláglott az arca. Yosi egy pillanatra meglátta a finom selyemfátyolt.Egy Skorpió álarc. Az a néhány Skorpió, aki szabadon viselhette maszkját, mind acsászárnő közvetlen kíséretéhez tartozott. Ez nem egyszerű szolgáló volt hanem Kacsikoleghűségesebb csatlósainak egyike.

Yosi hirtelen ráébredt, hogy a császárnő fél. Vagy azt szeretné, hogy én ezt higgyemróla. Tőlem nem tart − én nem vagyok busi, hogy elvehessem az életét, ha tőlem félne,nem itt mutatta volna meg az igazi arcát. Vajon miben sántikál, amit még a tulajdonsegítőire sem bízhat rá? A neki felesküdött Szeppunok meghalnának érte, tekintet nélkülarra, milyen volt a múltja. Ők nem kérdezhettek − csupán halálig szolgálták. Itt ennéltöbb forog kockán, valami, ami felett még Kakita Yosi szakavatott tekintete is majdnemelsiklott. Az álarc a csuklya alatt… valami abban, ahogy a császárnő a ruhaujjábanpihentette a kezét… a szolgálók lassú mozdulatai, mintha úrnőjüket fürkésznék − ezekmind áruló jelek voltak a vadász számára.

Mialatt Yosi nézte, hogyan vonul vissza a császárnő szolgálóival a kertbe, még valamitészrevett − egy szobor árnyékában álló alakot. A Daru szeme összeszűkült. Intettkísérőinek, hogy menjenek előre a Császári Palotába. Ruhaujjából kis tükröt húzott elő,épp akkorát, amekkorát begörbített tenyerében el tudott rejteni. A palota felé sétált, éslenézett a tükörre, melyben megpillantotta a császárnőt és szolgálóit. Az árnyék azonnyomban ellökte magát a kőtől, hogy a Darvak biztonságos távolba értek, az alak némán

az ösvényre lépett, és letérdelt Bayusi Kacsiko előtt. Valami aranyló csillant meg akőlámpások halovány fényében. Utána a Daru már túl messze volt ahhoz, hogy tisztánlásson. Kacsiko három csatlósa bekerítette a térdeplő alakot és a karcsú császárnőt.

Yosi visszatette a tükröt a ruhaujjába varrt titkos zsebbe. Valami nem volt rendjén −nagyon nem. Yosi nem hitt Kacsiko füllentéseinek. Az udvarban a nő volt a legrégibbellensége − és az egyetlen kihívás, mióta a Skorpiók elpusztultak. Mindegy, ki ellenáskálódik Kacsiko, pár jól megválasztott suttogás hamarosan Yosi malmára hajthatja avizet.

Nemsokára, fogadta meg, miközben küzdött a késztetéssel, hogy hátraforduljon,megfékezi a nő árulásait is. Akkor a Császári Udvar valóban, fenntartás nélkül az őbirodalma lesz.

− Köszönöm, úrnőm − suttogta magában, mikor kísérői kinyitották a palotába vezetővastag faajtókat, és meghallotta a félrehúzódó belső rizspapír panel súrlódását. − Anélkül,hogy tudnál róla, fegyvert adtál a kezembe az Oroszlánok ellen. − Yosi megengedettmagának egy diadalittas mosolyt, majd továbbment.

* * *

Pár órával napkelte után 39. Hantei udvartartása a ruhákat és kimonókat szorosan

összehúzva összegyűlt a Császári Palotában. A császár már hónapok óta nem szóltközvetlenül az udvarhoz, és a jelzés, hogy esetleg eléggé jól érzi magát ahhoz, hogyfogadja a hat klán udvaroncait, izgalomba borította a palotát. A széles folyosókatborostyán és fenyőgallyak ékítették. A hatalmas épület minden egyes sarkát és beugrójátkecses virágkompozíciók díszítették művészien.

Mikor Kakita Yosi végigment a folyosókon, érezte, milyen öregek a falak. Az ezer éveselegáns épület még mindig büszkén állt a birodalom csillogó fővárosában. Hantei családjaezer éve uralkodott a palotában, formát és tartást adva a birodalomnak, irányítva aklánokat.

Az új Hantei azonban nem volt nagy császár. Túl fiatal, megfontolatlan és ingerült volt.Önhittségét nem csillapította bölcsesség. Mi másért vette volna el az apja gyilkosánakméregkeverő feleségét? Hogy véget vessen a Bayusi vérvonalnak? Nem. Azért tette, mertaz asszony gyönyörű volt. A 39. Hantei használhatatlan, befolyásolható volt. A trónonegy ostoba ült.

Yosi elmosolyodott. A császár alkalmatlansága hatalmat adott a Császári Udvar, és ígyYosi kezébe is. Uralmát az udvartartás felett az évek során a Daru klánnak adományozottkegyek és a több száz tartozás Yosi felé biztosította. Hoturival lobogóján könnyű volt azútja.

Hoturi tüzet vitt a klánba, egyensúlyt a Daidodzsik erőszakossága és a Dodzsik és aKakiták politikája közé. Az Aszahinákat, a Darvak negyedik klánját bölcsen magárahagyta a nagy mezőségeiken, hadd vitatkozzanak a békéről és meditáljanak a Taóról.Hoturi minden oldalról jobb bajnoknak bizonyult apjánál. Magas volt, erős, bátor ésjóképű, úgy nézett ki, mint amilyennek Yosi megálmodta a Darvakat. Hoturi jelleménekszilárdsága nem számított − csupán vonzereje és őszinteségének látszata. Egyszerű volt

olyanok hűségét megnyerni, akik csak a szemükkel láttak.Az üres folyosón gyakorlatozó szamurájok hangja visszhangzott végig, a halk kántálás

ritmust adott a gyakorló katának. Helyes. Hoturi és az öreg szenszei ébren voltak, és azelőttük álló napra készülődtek. Yosi sápadt keze végigsiklott a jegyzeteken, mikor eszébejutott mindaz, amit a kertben látott. Eszébe véste az arcokat, és ellenőrizte, hogy tudja-e,mit mondjon azoknak, akikkel találkozik.

Ismerd meg az ellenséged − idézte gunyorosan az első Kakitát − még ha az ellenfeledsoha nem is érintett kardot.

Ezen a reggelen az udvar az Oroszlánok téli csatájáról sugdolózott, amelyben SibaTcukune állítólag a Darvak segítségére sietett. Yosi mosolygott. Máris tízszer annyittudott, mint a többiek, méghozzá elsőkézből, Hoturitól. Yosi pedig még a bajnokánál istöbbet tudott. Bár napok óta senki nem látta a császárnőt, a Daru daimjó előző estetalálkozott vele. A befolyás, amit felhasznált, hogy a találkozót nyélbe üsse, napokravisszavetette hatalmát az udvarban. A találka azonban fegyverrel látta el az Oroszlánnagykövetek ellen. A Daidodzsi őrök által Daru földön megsemmisített kis Oroszlánsereg és a csapatnyi utazó Főnix − a közvélemény egyértelműen úgy vélte, hogyszövetség áll fenn a két klán között. Yosi pedig igyekezett biztosítani mindenkit erről aszövetségről.

Yosi belépett lakosztályába, és megvárta, hogy Daru udvaroncai, köztük Hoturival ésTosimokóval, összegyűljenek. Miután Yosi mindegyiküket gyorsan felbecsülte, kivezettea Darvakat a kertbe. Oldalán Dodzsi Sizue és többi kísérője sétált némán. Valamennyienmegkapták már utasításaikat, ám az udvar izgalma hamarosan ki fogja kezdeni idegeiket.Mindig így volt, ha a császár szólásra emelkedett.

Szolgák siettek végig a folyosókon, és Tosimoko vagy ezredszerre igazította meg obiját.Mindenható Hatalmak, gondolta Yosi, miközben azt nézte, hogyan jár a fivére. Az öregDaru hatvan év alatt sem tanulta meg, hogyan mutatkozzék közömbösnek. Tosimokoesetében a dolog mindent vagy semmit alapon történt − és az udvar és udvaroncaiszámára érdektelenek voltak.

A császári udvarba vezető sodzsi ajtókat két szolga húzta el. Az udvaroncok felemeltékfejüket a beszélgetésből. Kinéztek színes legyezőik mögül, és végigmérték a Darvakszépségét és fényét.

Yosi, tudatában annak, hogy figyelik, szelíden mosolygott, és urára nézett.Hoturi nyugodtan állt. Minden ízében a Darvak urának tűnt éjkék tunikája felett viselt

csillogó ezüst kimonójában. Yosi megállapította, hogy az ezüst annyira fehérnek látszik,hogy az embert gyászra emlékezteti. Nagyszerű, ezt is a maguk javára fordíthatják − anagyúr életüket vesztett embereiért gyászol. Megemlékezett azokról, akik az Oroszlánokelleni harcban estek el.

Az udvarban harang csendült, és jelezte a Darvak érkezését.Yosi és kísérete udvariasan meghajoltak az egybegyűltek felé. Kakita Yosi előreengedte

Hoturit és ura jobb könyökéhez húzódott, készen arra, hogy szembenézzen a napeseményeivel.

− Megtiszteltetés, hogy ma körünkben üdvözölhetjük a Daru Bajnokot − hajolt meg azegyik Unikornis. Kakita Yosi azon nyomban felismerte Ide Tadadzsit, a legelőkelőbb

Unikornis udvaroncot.− Nem, Tadadzsi úr − mosolygott Hoturi, mikor Unikornis barátját felismerte, és

meghajolt. Valamennyien megtisztelve érezzük magunkat, hogy meghívást kaptunk acsászár udvarába. Kellemes napnak nézünk elébe, és a császár egészsége mindenbizonnyal sokat javult, ha maga Amateraszu ékíti kertjeit. − Valóban napfény ragyogtaőket körbe, és tört át könnyedén a felhőkön. A reggel kiteljesedett, és a bimbózó virágokkezdtek kinyílni a korai napsütésben.

− Ha a császár ismét egészséges lesz, akkor bizonyára az ország is követni fogja ebben −mondta reménykedve az Unikornis. Bár az Ide gondolatai közt könnyű volt olvasni,nehéz volt előre megjósolni tetteit. − Az északi birokokat sújtó járvány… azt hallottam,hogy a te földjeidet is elérte, uram.

− Igen − felelte óvatosan Hoturi. Intett az Unikornisnak, hogy sétáljon velük, ésboldognak látszott, hogy ismét láthatja a szelíd Idét. Ők ketten barátok voltak már apuccs előtt is, mikor Hoturi sok időt töltött a Császári Udvarban. Az idő kikezdte ugyanbarátságukat, de olykor még mindig leveleztek. − Négy faluból kaptam jelentést, de adögvész lassan terjed. Minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, hogy a földjeinketmegkíméli ez a betegség.

− Az egyik dögvészt a másikra cseréltük − jelentette ki Tosimoko meggondolatlanul,majd belesápadt tulajdon szavaiba. − Elnézésedet kérem, uram − motyogta, és gyűröttobijáról lecsípett egy foszló szálat.

Az Unikornis hálásnak tűnt, amiért megtört a jég. − Hoturi-szama, ha akad egy kisidőd, mialatt látogatásodat teszed az unokafivérednél, szeretnék pár szót váltani veled adögvészről… és másról is.

Yosi letépett egy virágot az egyik közeli bokorról, és az őket körbevevő udvaroncoktáncát nézte. Hoturi jól kezelte az Unikornis állhatatosságát.

− Itt-tartózkodásom ideje alatt szívesen találkozom veled a kertben. Pár nap múlva,esetleg?

− Túlságosan is előzékeny vagy velem szemben, Bajnok − hajolt meg ismét Tadadzsi.Yosi udvariasan meghajtotta magát Tadadzsi előtt, és ezzel félbeszakította a

párbeszédet. − Tadadzsi, ha van egy kis időd, magam is szeretnék veled pár dolgotmegbeszélni. Úgy hallottam, hogy az Unikornisoknak rizsre van szükségük, hogy a délitartományok parasztjait ellássák élelemmel. Most, hogy a kisebb klánok közöttvillongások lángolnak, a Sólyom klán valószínűleg nem tudja a határaitokra szállítani aszokásos tizedet.

Tadadzsi arca megnyúlt.Szegény Unikornisok, gondolta Yosi önelégülten. Még azt sem tudják megmondani,

hogy hogyan etetik a heiminjeiket egyik napról a másikra.− A Sólymok hadat viselnek?− Ó, igen. Azt beszélik, hogy Darázs útonállók támadták meg őket. Kyuden Toritaka

közelében majdnem elvesztettek egy falut. Nem hallottál róla? − Yosit meglepte volna,ha Tadadzsi igennel válaszol, ugyanis az első csata csak két napja zajlott. Összeesküvőmódjára emelte fel legyezőjét, és félrevonta az Ide nagykövetet Hoturi és Tosimokoközeléből. − Egyes Oroszlánok azt állítják, hogy titokban az Unikornisok támadták meg a

Sólymokat, hogy hamis indokra tegyenek szert az Ikoma földek lerohanására.Természetesen ez nem igaz…

− Egy szó sem! − rándultak meg Tadadzsi vonásai.Mikor Yosi észrevette az udvaron haragosan átsiető Ikoma Udzsiakit, az Oroszlán

udvaroncot, közelebb lépett Ide Tadadzsihoz. − Látod, milyen dühösek az Oroszlánokpusztán azért, mert beszélgetünk? Az Unikornisokat nem ismerik el, a szokásaitokatfélreértik…

− Ne itt, Ryobu − szólalt meg a közelükben Udzsiaki, és figyelmeztetően megérintetteegy másik Oroszlán mellkasát.

A fiatalember belesápadt feljebbvalója érintésébe, sértette a nyilvános rendreutasítás.Túlzottan halovány arca elvörösödött egy festett aranytincs alatt. − A fivérem halott.Hametcunak hívták. Matcu Hametcunak.

Hoturi szobormerev arccal nézte a találkozást. − A fivéred akkor halt meg, mikor aDarvakra támadt. − Ez kijelentés és válasz volt egyben. A közeli udvaroncok felemeltéklegyezőiket, és úgy tettek, mintha észre sem vették volna a Hoturi szavai mögött izzóvadságot. − Megérdemelte a halált, mert megsértette a császár háborút tiltó ediktumát.

− A csatát Haikeun falunál vívták, ami jog szerint Oroszlán birtok. A Daru földek feletörvényesen az Oroszlánokhoz tartozik. A néped szavak és ediktumok mögé bújva százéve terjeszkedik a területünkön!

Yosi az Unikornis mellett maradt, és ajka némán mozgott legyezője mögött. Tadadzsimormolt valamit az Oroszlán nagyképűségről. A Kakita mosolygott. Ez a próbatétel nemjöhetett volna soha jobbkor.

− Nincs vitám veled, Matcu − lépett Hoturi közelebb az Oroszlánhoz, és figyelmenkívül hagyta a rangidős nagykövetet, hogy egyenesen Matcu Ryobu pipacsvörös arcábanézhessen. − Ha azonban a néped úgy hiszi, hogy a büszkeséged érdekében átvonulhat abékés földeken és megsemmisítheti a vagyonunkat, akkor tulajdon gőgödet fordítomellened. A fivéred halott. Szeretnéd, ha az egész háznéped csatlakozna hozzá a halottimáglyán?

A Matcu megrándult, és ösztönösen kardja után nyúlt, ám az Ikoma keze, ami eddigvisszatartotta, ellökte. − Ryobu! − vakkantotta az ura.

A szamuráj dühtől remegve leengedte a kezét, és eleresztette kardja tcubáját.Hoturi meg sem moccant. Válla megfeszült, lábát szétterpesztette, ám keze oldala

mellett maradt.− Ryobu-szan, megsértenéd a császárt azzal, hogy a kertjébe hozod a háborút? −

kérdezte egy női hang. Bár halkan beszélt, a parancs mindenki számára nyilvánvaló volt.Miközben beszélt, késve megcsendült az udvari harang, mintha csak elnézést kérne amulasztásért. Még a heiminek sem vették észre olajozott belépőjét − amit az olyanudvaroncok zavarba hozására használt, akik túlságosan is belebonyolódtak a politikába,hogy a Császári Házra figyeljenek.

A császárnő megérkezett.Kacsiko selyemsuhogás közepette érkezett, kísérői pedig úgy nyíltak szét körülötte,

akár egy elegáns legyező tollai.Az Oroszlán azon nyomba térdre rogyott. Arcán düh és megaláztatás tükröződött. A

fejek bókoltak. A heiminek a földre térdeltek. Még a hebegő Rákok is elhallgattak.A császárnő közöttük sétált, és státuszához illő módon nem vett róluk tudomást.

Törvény szerint ugyan az utasításai csupán a császár feleségének kívánságai voltak − avalóságban azonban sokkal többet értek. Minden egyes szava egy császári parancs súlyáthordozta.

Hoturi meghajolt, az ő státusza megengedte, hogy fejét az udvar többi tagjánál kevésbéhajtsa le. A csipkeálarc mögött megbúvó mézszínű szempár egy pillanatra rávillant. A nőtökéletes vonásain szelíd mosoly terült szét. − Keljetek fel, tisztelt vendégeink − mondtaa császárnő, és lágy csípőmozgással körbesétált. − Élvezzétek ezt a különleges napot. −Megállt Hoturi közelében, és tekintetét finoman lesütötte a maszk mögött, mely inkábbkiemelte, semmint elrejtette vonásait.

Hoturi mellkasában melegség áradt szét. − Köszönöm, úrnőm.Az asszony csak némán mosolygott, de Hoturi orrát megcsapta a parfümje, mely

fűszerek és egzotikus tájak illatát rejtette magában. Kacsiko felemelte egyik ujját, hogyhátrasimítson egy hajfürtöt. A lakkozott köröm végigsiklott arcán, és megállt a nyakánál,mielőtt halvány mosollyal ismét felpillantott volna. Tökéletes vonásai voltak, illettek szívalakú arcához, és az asszony hatalmas, mézszínű szeme csak még inkább kiemelteszépségüket. Olyan tökéletes lény volt, akinek a megformálásáért bármelyik Kakitaművész odaadta volna akár az életét is. Arányai rabul ejtették a tekinteteket és a szíveket.

Hoturi emlékeztette magát arra, hogy noha Kacsiko császárnő, attól még mindigSkorpió marad. Gyönyörű és halálos. Ez a párosítás mindig is lenyűgözte a férfit, és azasszony most mindkettőt a saját hasznára fordította.

− Miféle játékot játszol? − kérdezte Hoturi, amint Kacsiko ellépett mellőle.Az asszony nem válaszolt, csak megmozdította csípőjét, és a selyem és az arany tánca

közepette elsétált. Még nem jött el az ideje, hogy szót váltsanak, ám hamarosan…Ikoma Udzsiaki, az Oroszlánok vezetője szintén meghajolt a császárnő előtt. − Úrnőm,

a császár csatlakozik hozzánk? − Nyilvánvaló aggodalmát beárnyékolta igyekezete,amivel megpróbálta a figyelmet elterelni engedetlen kísérőjéről.

Kacsiko megtorpant, és selymes tekintettel hátranézett válla felett. − A FényességesHerceg csatlakozik hozzánk, ha az egészsége megengedi, Udzsiaki-szan. − Dallamos,búgó hangja tisztán zengett a kertben. − Amíg megérkezik, addig is engem bízott meghagyományos feladatainak végrehajtásával.

Az Oroszlán Ryobu feltápászkodott. − Kacsiko császárnő, a Darvak lecsaptak azOroszlánokra. A fivérem elesett. Jogom van hozzá…

− Semmihez nincs jogod! − lépett előre Hoturi, mire az Oroszlán küzdőállásbaereszkedett.

− Nemes szamurájok − szólalt meg Kacsiko negédesen −, hagyjatok fel a civakodással!A mai nap ünneplésre, és nem harcra való. − Az ösvény melletti alacsony kőpad felélépett, és intett Hoturinak és kíséretének.

Kacsiko egy közeli go tábla felé intett, és Kakita Yosihoz és Ide Tadadzsihoz fordult. −Egy játszma, nemes urak? − Tekintetében bujkált valami.

− Köszönöm, nem, nemes hölgy − felelte Tadadzsi meghajolva. Mozdulataivisszafogottak voltak, és lesütötte szemét. A gyűlölet hideg lángja mintha fellobbant

volna a tekintetében, de gyorsan elrejtette egy ezüstös mosoly.Bár Tadadzsi visszautasította a játékot, voltak ajánlkozók. Udvaroncok siettek át a

kerten. Kimonóik úgy ragyogtak a sápadt napfényben, mintha egy csapat madár szálltvolna le. Az emberek egymás között sugdostak és kacagtak. Legyezőik a szárnyakhalovány utánzataiként remegtek. Rokugan udvarának nemesei tovább játszották előkelőjátékaikat.

A divatról és szerelemről keringő pletykákat beárnyékolták a háborúról szólósuttogások. Yosi azzal töltötte idejét, hogy olyan beszélgetésekbe vitte az Oroszlánokat ésRákokat, amiket azok nem tudtak megnyerni. Meghallgatta az elhagyott Skorpióföldeken átmasírozó seregekről szóló híreszteléseket és a Daru határ mentén Oroszlánbirtokok felé menetelő Rákokról szállongó híreket.

Az Unikornis udvaroncok között a Beiden-hágót emlegették félő suttogással. Ahegyszoros lesz a seregek találkozóhelye, a döntő találkozó a Rák-Oroszlán szövetségtagjai között. A Hidák minduntalan azt sugallták, hogy szeretnék a hágótól délre fekvőüres tartományokat megkaparintani. Az Ikoma csak tovább növelte Yosi kényelmetlenérzését, mikor jelezte, hogy a szövetség az Oroszlánokkal csupán addig tart majd, amíg aDarvakat el nem intézik.

A Rákok máris szembekerültek egy ronin sereggel a Beiden-hágóban; amely visszaverteőket. Az udvar hazug arcai mind azt a kérdést sugározták, hogy vajon a Rákokvisszavonulnak-e vagy megtámadják a hágót védő csapatokat. A Rák fenyegetést akkorsem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy az Oroszlánok ordítása is felerősödött.

A délután egyetlen reménysugara a Főnixekkel kötött megingathatatlan szövetség volt.Yosi újra meg újra azt tapasztalta, hogy az Iszawák és Sibák a tenyerére csalogatják azOroszlánokat, s csak ara várnak, hogy ő összezárja a markát. Úgy tűnt, a Főnixeképpannyira kívánják a szövetséget, mint a Darvak.

A délután közepén két Szeppun őr tárta ki a trónterem vaskos faajtaját. Egy alacsonyférfi lépett a kertbe a császári tanácsadó arany ruhájában. A császárnő oldalához sietett,és pár szót súgott a kecses fülbe. Kacsiko elmosolyodott.

Yosi odasúgta Hoturinak: − Ez Bake, a császár kedvenc mentora. Ha megszólal, acsászárt képviseli.

A bajnok bólintott.Kacsiko felállt, és követte a púpos emberkét a császári terembe. Mikor az ajtó

becsukódott mögöttük, az udvaroncok hangja ismét erőre kapott, és várakozásteljeszümmögéssel töltötte meg a csendet.

Pár pillanattal később a császárnő visszatért. Szeppun testőrei elfoglalták helyüket azelcsúsztatható ajtó két oldalán. Az asszony tiszteletteljesen lesütötte szemét, mikor Bakemegszólalt, s minden ízében ragyogó és uralkodói volt.

− Szamurájok, nemesek, 39. Hantei, a Hét Domb Ura, a Smaragd Birodalom Császára ésAmateraszu istennő kegyelt fia odabent vár arra, hogy tanácskozásotokat fogadhassa. AFényességes Herceg ragyogása ne hunyjon ki soha, és a birodalmat a bölcsességében ésvezetésében megmutatkozó Mennyei fény árassza el sugaraival! − Bake összehúzódottszép ruhájában, és visszaoldalgott a trónterembe.

Kacsiko az összesereglett udvartartás felé biccentett. Visszalépett a mahagóni borítású

terembe, kecsesen az emelvény széléhez ment, meghajolt, és elfoglalta helyét a fiatalcsászár mögött.

Mikor Hoturi a trónterembe lépett, megint ámulatra késztette hamisítatlan pompája.Díszes lakkozás ékesítette a mennyezet széles gerendáit. Egy káprázatos faliszőnyeg akamik lehullását ábrázolta a Mennyekből. Az emelvényen, Kacsiko és Szeppun Baketérdeplő alakja között a csillogó Smaragd Trón állt. Olyan széles volt, hogy két ember ismegfért volna rajta egymás mellett, és magasabbra emelkedett, mint bármely székRokuganban. A birodalom első napjaiban faragták egyetlen smaragdkőből.

Mikor Hoturi utoljára itt járt, a tróntermet vér borította. Egy pillanatra Bayusi Sodzsufekvő alakja villant fel az emelvényen, törött kardja szétzúzta a trón ősi smaragdját.Aztán a látomás elenyészett.

Hoturi a többi rangjabelivel együtt meghajolt.Kakita Yosi lépett az emelvényhez, letérdelt és tiszteletteljesen meghajtotta fejét. Ő is

magasan állt az udvar kegyében, és engedélyt kapott arra, hogy a Szeppunokkal és acsászár tanácsadóival együtt a padozaton üljön.

A trónon 39. Hantei, Rokugan ura ült.Hoturi térdre esett az első sorban, és megpróbálta nem megbámulni a császárt.Az uralkodó kisebbnek tűnt, mint ahogy Hoturi emlékeiben élt, és fiatalabbnak látszott

a koránál. Bár alig múlt húsz éves, a császár arca egy öt évvel fiatalabb fiúé volt. A szemealatt húzódó karikákat bepúderezték ugyan, ám arca még mindig beesett volt afáradtságtól. Csontsovány kezét kesztyű borította, lábán arany papucsot viselt, ami aligkandikált elő a vastag zöld és arany köntösök alól. A császár legalább négy réteg ruhátviselt, ami egy zömök férfi alakját sejtette nem pedig egy törékeny fiúét. Még így isépphogy betakarta a Smaragd Trónt. Az apja a kő szerves részének hatott.

Hoturit egy pillanatra mélységes bánat rohanta meg.Az udvarban senki figyelmét nem kerülte el a császár pislákoló erőnléte. Nem csoda,

hogy az Oroszlánok mit sem tartottak a Darvaktól; a klán kapcsolata a trónnal éppolyangyenge lábakon állt, mint az uralkodó egészsége. Ha a Hantei örökös nélkül halna meg, aDodzsik többé nem tartoznának a Hantei vérvonalhoz. A császár Bayusi hitvesével márismegszakította az ősi szokást, hogy Darvak közül választ feleséget. A birodalomhamarosan hatalmas polgárháború színterévé válhat. Minden csak egy nagyon fiatal fiúegészségén és egy gyengülő békeegyezményen múlott.

Miután az udvartartás helyet foglalt, a császár felemelte öléből a tekintetét, és két kezéta trón karfájára tette. Pillantása lassan végigsöpört az udvar tagjain. Időről-időrebiccentett, mikor felismert egy-egy kedvelt udvaroncot, de tekintete nem pihent meg ésnem is változott. Kesztyűs kezével belenyúlt az arany dobozba, amit a térdelő SzeppunBake tartott, és előhúzott egy gondos ecsetvonásokkal írt tekercset. Bár hangja erőtlenvolt, még mindig az örök uralkodó eltéveszthetetlen tekintélyét őrizte. Hanteimegkínzott teste és remegő keze ellenére is császár volt.

− Nemesurak − kezdte a császár. − Trónunk túl sokáig állt oltalmazó nélkül. Úgy vélem− szünetet tartott, reszkető lélegzetet vett, és Kacsikóra pillantott, aki némán ült mellettepárnáján −, hogy most, a földjeinket pusztító döghalál és számtalan Yobandzsinrablóbanda erőszakos rajtaütései idején be kell tölteni a Smaragd Bajnok tisztjét.

Halk mormogás támadt a tömegben.Hoturi kimonóujja takarásában ökölbe szorította kezét, de arca kifejezéstelen maradt.

Tosimoko halk lélegzetvétele a háta mögött elárulta, hogy ő is észrevette, miféle játékotűznek velük.

A császár folytatta, és felemelte fejét, hogy gyengülő hangját megerősítse. − Császárifeleségem tisztelettel magára vállalta a bajnokság bírójának kötelezettségeit. SzeppunBake majd igazolja a jelentkezni kívánók hűségét.

Mindketten meghajoltak, tisztelettel a Hantei által rájuk ruházott felelősség iránt.Hoturi látta, hogy Yosi legyezője egyszer majd rá következően kétszer megkoppan a

térdén. A terem hátsó végében halk mozgás támadt. A nyitott ajtón keresztül DodzsiSizue surrant ki a folyosóra, és eltűnt, mielőtt az egybegyűltek észrevették volna. Valamitörtént, de Hoturi ezt nem látta.

A császár még néhány percig folytatta beszédét, majd a tömeg fölé emelte kezét. Azudvaroncok egy emberként tapsolni kezdtek. Hoturi is üdvözölte a császár bejelentését.

− Császári Nagyúr − hasított egy szelíd hang a terem tapsviharába −, a Sárkányokképviseletében elfogadom a meghívásod a bajnokságra. Nincs szükségem hivatalosbejelentésre, hogy lehetőségem legyen szolgálni téged, és nem kell csillagjós sem ahhoz,hogy tudjam, eljött az idő, amikor elő kell lépnem. A terem hátsó falánál egy fiatal nőtérdelt egy beugróban, zöld ruhája szétterült térde körül. Hátán a Sárkány mon ragyogottés ruhaujján a Mirumotók szimbóluma villant meg. Felemelte fejét. Szűkre húzott feketeszeme világított. Éles vonású arcát keskeny metszésű orra vágta ketté. − Most jött el azidőm.

A Hantei, akit meglepett a nő egyenes beszéde, bólintott. Szeppun Bake felé intett, ésköhögött. Mintha csak jég csikorgott volna egy fenyő ágain. Hoturi a közömbösségálarcának dacára összerázkódott.

Bake előtekergőzött, akár egy kígyó, és elmosolyodott. − Tudomásul vettük, Hitomi-szama. A Sárkány Mirumoto daimjó képviseli a klánját. − A Szeppun felvett egy ecsetet,és egy üres fehér papírtekercsre elegánsan felvezette a nő nevét és rangját.

Több Oroszlán is összenézett az udvar felett. Az, hogy Hitomi ilyen váratlanulelfogadta a bajnokságot, elképzelhetetlen helyzetet teremtett. Aki meg akar mérkőzni acímért, annak most kell felszólalnia, különben kishitűnek és gyengének fog tűnni.

Az udvartartás túlsó végében felállt egy Oroszlán. Először mélyen meghajolt a császár,majd a többi emelvényen tartózkodó előkelőség felé. − Kitcu Motco vagyok, a Kitcucsalád daimjója, Kitcu Ariganu, az Oroszlán klán fiának fia. − Mély basszus hangjabüszkén zengett, és kihúzta magát büszkeségében. − Úrnőm, Matcu Tcuko-szamaengedelmével én képviselem az Oroszlánokat. Büszkén esdeklünk, hogy jobb kezedkéntszolgálhassunk téged.

Mások is felálltak, és egyenként felemelték hangjukat, ahogy elsorolták vérvonalukat ésbátorságukat. Összesen három Oroszlán, majd két Rák szamuráj. Hoturi váratlanulrádöbbent arra, ki hívta Mirumoto Hitomit a terembe, és kinek a parancsa indította el apárbajozók jelentkezésének sietős lavináját. Óvatosan az emelvény felé pillantott, de nema nagy Hantei császárt nézte.

Kacsiko elégedetten behunyta a szemét, és az udvar zűrzavarát hallgatta. Tudta, hogy

Hoturi nem tagadhatja meg klánjától az esélyt, hogy induljon a Smaragd Bajnok címéértvívott versenyen. A tulajdon apja tartotta korábban a posztot, és ha nem törekszik arra,hogy elnyerje, a Darvak kiesnek a Császári Udvar kegyéből. Viszont ha megpróbálja ésveszít, a Darvak gyengének fognak látszani. Elveszíthetik törékeny szövetségüket azUnikornisokkal, vagy ami még rosszabb − a császár tiszteletét.

Jól játszol, úrnőm, gondolta Hoturi. A go játszmának azonban még nincs vége. Lehet,hogy te rendezted el a táblát, de én határozom meg, mikor és hova teszem ki az elsőkövet.

Hoturi gyorsan Kakita Yosira pillantott, egy bátorító jelet várt. A Kakita daimjómegmozdította lábát, megcsavarta legyezőjét, és leeresztette a hegyét. Maradj a térdeden,utasította Hoturit a Darvak titkos jeleivel. Yosi szája sarka megfeszült. Nyilvánvaló volt,ha ő fogadná el a kihívást, az katasztrofális következményekkel járna a Darvakra nézve.Mögöttük hallgatott a többi Daru − Yosi kísérői valamennyien udvaroncok voltak, nempedig katonák. Egyikük sem tudná a Darvakat képviselni egy ilyen léptékű párbajban.

A levelet neki küldték, és Darvak bajnokának címezték. Kacsiko úgy tervezte, hogy akihívás elfogadására kényszeríti őt. Hoturit önteltsége ejtette csapdába, mikor azt hitte,hogy a nő négyszemközt akar találkozni vele.

A Hatalmak és a józan ész azonban Hoturit pártolták. Nem jött egyedül.Halványan bólintott Kakita Yosi felé, felemelkedett párnáján, és nagylábujjával

megbökte a mögötte térdelő férfit. Csak erre a bátorításra volt szüksége.− Én, Kakita Tosimoko, a Kakita Akadémia mestere és Kunankei tizenkét

tartományának ura képviselem a Darvakat. Tisztességünk és kötelességünk megköveteli,hogy folytassuk a hagyományt, amit a családunk, Hantei kuzinjai teremtettek régen.Harcolunk és szolgálunk. − Előkelően meghajolt.

Az emelvényen a császár tekintete kigyúlt, mikor felismerte a szenszeit. − Tosimokomester, elkötelezettséged a családunk iránt közismert. Alig várjuk, hogy láthassuk, ahogyképességeidet próbára teszik a bajnokságon.

− Köszönöm, Császári Felség. − Tosimoko arcán halvány mosoly futott keresztül, mikora terem hátsó felében sugdolózás támadta a Rákok között. A Kakita Akadémia többimesteréhez hasonlóan Tosimoko is a Hantei szenszeije volt valaha. A Darvakat nem csaka vérségi kötelék fűzte a császári vérvonalhoz. Eljött az ideje annak, hogy mindenkiemlékezzen arra, hol a Darvak helye a birodalomban.

− Uraim − szólalt meg a császár az udvar mormogása közepette. − Elfáradtam, és… −keze kinyúlt a trón karfája felé. Behorpadt mellkasát újabb köhögés rázta meg. −Pihennem kell, a bajnokságot pedig meg kell szervezni. Alig várom, hogy legjobbpárbajhőseinket vívni lássam a becsület mezején. A klánjaitok becsületéért, uraim − és aházaitokért.

Kacsiko felállt mellette, meghajolt, és halkan megszólalt: − Éretted erősek leszünk,Felség.

Az Unikornis udvaroncok elismerően mormoltak. Az asszony trükkjét a Rákokelismerő suttogása is támogatta. Az udvaroncokat elbocsátották.

Kacsiko tekintete még akkor is Hoturin pihent, mikor a férjét besegítette az aranygyaloghintóba.

Ha eljön az én időm, úrnőm, letépem az álarcaidat és a selymeket, és nem marad más,csak a szívedben rejtőző igazság. Hoturi elmosolyodott, és zsebébe nyúlt a délutáni gojátéktábla sima fekete kövéért.

Hoturi közelebb ment hozzájuk, és meghajolt a császár előtt. Bakehoz így szólt: −Uram, valaki elejthette ezt a követ. Azt hiszem, a Császári Fenség go táblájához tartozott.Vissza tudnád juttatni hozzá?

Bake zavartan meghajolt, és elvette a követ. − Természetesen, uram − mondta, és azonnyomban átadta Kacsikónak.

Hoturi nem várta meg, hogy az asszony elfogadja-e a fekete üvegdarabkát vagy sem,hanem sarkon fordult és követte a teremből távozó Daru nagyköveteket. Tudta, mitörténik a háta mögött. Nem volt szüksége rá, hogy maradjon és figyeljen.

A játéktábla más kezébe került, úrnőm. Most te következel, hogy elhelyezd a követ.

Füst és sárkányok

Kyuden Kakita ragyogott a hótól. A kőtornyokat vékony, jeges dércsíkok borították.Ameiko tudta, hogy bár a hideg levegő fehér ködfelhővé változtatja a leheletét, nem elégnagy a fagy ahhoz, hogy megállítsa a menetelő seregeket.

Így is vidáman hagyta el a lakosztályát, kezében egy frissen vágott fenyőággal. Mialatta palota folyosóit rótta, az illat felvidította. A tűzhelyek pislákolva égtek ezen a korareggelen, még nem rakták meg őket a téli éjszaka hosszú álma után. Ameiko ezzel mit setörődött. A Kakita Yosi Daru udvarhoz írott levelében elrejtett titkos üzenet melengette.

Mialatt folytatta útját a Kakita könyvtár felé Ameiko újra átolvasta az üzenetet.A levél először is hálát adott a Hét Hatalomnak, amiért Hoturi biztonságban

megérkezett Otoszan Ucsiba. A császári urak találkoztak, ami azt jelentette, hogy azudvarban nagy kavarodás támad majd, hogy ki beszéljen először a Hantei császárral − halehet vele szót váltani egyáltalán. Az uralkodó egészsége valószínűleg javulóban van, haösszehívta az udvart.

Yosi nem végzett rossz munkát, gondolta Ameiko, ahogy kecsesen leereszkedett atölgyfalépcsőn, de eltöprengett azon, vajon miféle igazságok maradtak rejtve a levélben.Miközben azon törte a fejét, vajon milyen valódi szándék húzódik meg a mesterudvaroncgondosan megfogalmazott mondatai mögött, a nő a palota folyosóját felmosó heimineketnézte.

A legtöbb nemes sosem emlékezett a szolgák arcára, és úgy mentek el az alacsonyabbkasztok képviselői mellett, mintha csak téglák lennének a falban. Ameiko mindet névszerint ismerte. Udvariasan köszönt, mikor elhaladt térdeplő alakjuk mellett. Ittszerették. Az őrségben bármelyik szamuráj az életét adta volna azért, hogy megvédje aDarvak úrnőjét.

Voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy Kitcune Ameiko becsvágyból mászott fel atársadalom lépcsőfokain. Egy kisebb nemesi ház leánya volt, aztán egy nap a Daru örökösmenyasszonyává vált. Házasságuk évei alatt a nő szépsége és esze a birodalombanmindenütt barátokat nyert meg magának. Azok, akik ismerték, megértették, miért olyanállhatatos hűségében Hoturi iránt.

Egyedül a szerelem emelte fel a bajnok oldalára.Kyuden Kakita könyvtárában Ameiko a tuskőért és az ecsetért nyúlt, hogy

megfogalmazza a választ. Három szolga segédkezett, helyükre tették a tekercstartókat ésösszeszedték a rizspapírt és a tust. Yosi találkozót szervezett az Unikornisoknagykövetével. A Főnixek is hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a Darvakkal kötöttszövetséget fontolóra vegyék. A mondatok kompozíciójában egy másik üzenet ismegbújt. Ameiko letisztogatta a tekercset és még a levél legvékonyabb sarkait iskihajtogatta, majd újraolvasta Yosi kecses kalligráfiáját. Hírvivők és szövetségesekszimbólumai, és egy halvány Főnix mon. Valami szokatlan készülődik a császári

udvarban.Ameiko szelíden megrázta a fejét és felsóhajtott. Tenyerébe temette arcát. Az udvar

árulásai és intrikái a Dodzsik és Kakiták lételemének számítottak, de Ameiko a Rókaklánban született, egy déli erdőségekből származó kis csoportban. Nem volt barátságbanaz udvarral, habár az sokszor a Darvak legjobb szövetségesének bizonyult. Talán Yosibefolyása és Hoturi akaratereje olyasmit is elérhet, amit a háború nem. Ameikoimádkozott Sinszeihez, hogy így legyen.

Tcuko seregei mégis gyülekeztek északon, és három falut máris felégettek. A jövőminden egyes napnyugtakor ködösebbé vált. A Darvak palotái hamarosan megrendülnekés leomlanak.

Lépések közeledtek a papírpanel mögött. − Úrnőm? − kérdezte halkan valaki. Egypillanat múlva a nő egyik heiminje máris az ajtónál térdelt és elhúzta a panelt. A folyosóna Daidodzsik daimjója térdepelt.

− Magasságos Hatalmak − állt fel Ameiko az alacsony asztal mellől. Összeszedte magát.− Mi történt, szamuráj, hogy olyan sápadtnak tűnsz?

− Úrnőm, újabb üzenet érkezett − felelte komoran Udzsi.Ameiko kihúzta magát. − Hoturi nagyúrtól?− Nem, úrnőm. Valójában igen, úrnőm, de nem ilyen formában.− Gyere ide! − Ameiko ismét a könyvtári asztal mögötti párnára térdelt.Udzsi besétált a kis kőfalú szobába. Mögötte engedelmesen becsukódott az ajtó, amit a

heimin húzott vissza.Ameiko intett a szolgáknak, hogy távozzanak, és az egyre fényesedő ablak felé

fordította arcát. Elrendezte kimonóját, hogy a redők szelíden szétterüljenek a padlón.Mikor a heiminek elmentek, Udzsi mellé térdelt. − Az arcodból ítélve, Udzsi-szan, aDaidodzsikat ismét megsebezték.

− Igen, úrnőm. Haikeun falu leégett, de emberéletben alig esett kár.− Udzsi elhallgatott, sötét arca beesetté vált, és válla megfeszült.− Igen? − sürgette Ameiko, mikor észrevette, hogy a férfi álla dacosan megfeszül.− A hírvivő azt kérte, hadd maradjon télire Kyuden Kakitában. Hamarosan leesik az

első hó, és az utak csalókává válnak.− Egy szamuráj hozta az üzenetet?− Nem, úrnőm. − Mikor észrevette az asszony zavarát, Udzsi folytatta: − Tizennyolc

szamuráj, úrnőm, és három sugendzsa. Főnixek, a Siba családból, és avendégszeretetedért esedeznek.

− Főnixek − ismételte Ameiko. Honnét tudhatta Yosi, hogy ez fog történni? Alevelében ugyan említette a Főnix szövetségeseket, de részleteket nem adott azérkezésükről. − Megsebesültek?

− Igen, úrnőm − horkant fel Udzsi. − Oroszlán pengék sebesítették meg őket. −Udvarias hódolatként biccentett, és mérgesen felállt. − Az Oroszlánok az északitartományunkon masíroznak át, nyugatra Szayo várától. Mi… − Arca elsötétült, mikoreszébe jutott, hogy nem a ház urához, hanem asszonyához beszél. − Sajnálom, úrnőm.Sok egyéb dolgod is akad, és a Főnixeknek kényelemre van szükségük.

− Udzsi-szan − mondta Ameiko élesen. − A férjem távollétében nekem számolsz be a

klánunkat érintő valamennyi kérdésről. A feleségeként én gondoskodom a Dodzsikházáról és pénzügyeiről − és mint a bajnok hitvese én gondoskodom a teljes klánról is.Megértetted?

Udzsi arca szemmel láthatóan elborult. − Hai, úrnőm. Bocsáss meg nekem.− Nem, Udzsi-szan, nem fogok neked egyszerűen csak megbocsátani − figyelmeztette

Ameiko egy halovány mosollyal. − Elmondod, amit tudsz az Oroszlán csapatokmozgásáról és elmagyarázod, mi az uram kívánsága ezekkel a Főnixekkel kapcsolatban.Utána megírom Kakita Yosinak a terveinket, hogy az udvar a Darvak akarata szerintintézkedhessen tovább.

− Hai, Ameiko-szama. Hai. − A katona feszengve ismét meghajolt.Az ablak felé fordult, hogy összeszedje a gondolatait. Összeszűkült szemmel nézte a

lenti kertben beszélgető kézműveseket, akik a több napja lezajlott fesztivál eseményeitvitatták meg és a közelgő télre készülődtek.

Ameiko ismét az asztal felé fordult, és egy kevés őrölt szénnel előkészítette a tuskövet.Megdöntötte a vizesfiolát, megtöltötte a kő mélyedését és ecsetével pasztává gyúrta aszenet.

A hajnal ragyogó fénye kúszott be a párkány mentén. Ahogy teltek a néma percek, aragyogás szikrázó sugarai bevilágították a szobát.

Udzsi türelmesen várta, hogy az asszony megparancsolja, hogy beszéljen. Széles vállúférfi volt, és az árnyéka a falra tapadt. A Daidodzsik daimjója páncélja és jól ismert feketeálarca nélkül is veszélyes ember volt. A Daidodzsik, akiket a birodalomnál is ősibb vérségikötelékek fűztek a Darvakhoz, a klán erejét jelentették, Udzsi pedig a Daidodzsik erejét.Tizennégy éve szolgálta már a Darvakat, anélkül, hogy valóban elmondott volnamindent, ami a fejében járt, és ez most sem lesz másként. Minden szavát harag színezte,és minden tettét gyűlölet fűtötte azok iránt, akik semmibe merészelik venniparancsnokságát a Daru tartományok felett. Míg Hoturi az örökösödés jogán uralkodott,Udzsi az erejével parancsolt engedelmességet. A Darvaknak jó okuk volt arra, hogyféljenek tőle, ha valaha is máshova húzna a hűsége. Ismerte az általuk birtokolt földminden talpalatnyi helyét, és volt akkora hadereje, hogy meg is szerezze őket.

Végül Ameiko bólintott. Készen állt arra, hogy meghallgassa a férfi szavait.− Az Oroszlánok − kezdte Udzsi − határainktól nyugatra gyülekeznek. Tcuko hadereje

pár napnyi járóföldre van Szayo kastélytól. Kisebb légióik máris betörtek a területeinkre.Annyi gondot okoztunk nekik, amennyit csak lehetett, de arrafelé kevés a csapatunk. ARákok délről jövő fenyegetése miatt olyan ritkásan vannak szétosztva az egységeink,hogy nem tudunk közvetlenül megállni egy nagyobb sereg ellen. Háromszáz embert itttartok Kyuden Kakitában, de a Főnixek több, mint hasznosnak bizonyulhatnak.Különösen a sugendzsáik. Itt egy sincs − az Aszahinák bezárkóztak a kolostorukba, ésmég ha csatlakoznának is a csatához, tavasz előtt semmiképp nem érkeznének meg.

− Ki parancsol a kapuink előtt várakozó Főnixeknek? − Az asszony ujjai nyugtalanuldoboltak az asztalon, és a kalligráfus ecsettel babráltak, mintha csak szerették volnakiönteni gondolatait.

− Siba Tcukune a parancsnokuk, aki legyőzte Kitcu Kodzsit, a Kyuden Kakitátólvalamivel nyugatra fekvő úton.

Ameiko gondterhelten felpillantott. − Máris megütköztek az Oroszlánokkal?− Kétszer is. Egyszer Haikeun falujában, másodszor pedig Kitcu csapatai ellen

küzdöttek.Tcukune. Ameiko emlékezett a szamuráj-kóra, felidézett néhány képet az alacsony,

sötét hajú nőről, aki fényes páncélban áll és beárnyékolja szemét. Hoturi és Tcukune.− A Főnixek jó szövetségeseink lesznek. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a

mi vendégszeretetünkért folyamodtak − Udzsi az asztalra szorította kezét, és áthajolt aszétszórt rizspapír tekercsek felett. − Ha az Oroszlánok beveszik Szayo várát, mindensegítségre szükségünk lesz. A tél még sehol. Az ég tiszta, és egy felhő sem jut át a délihegységek felett. Még a Beiden-hegység lábánál levő hegyeken sincsen hó. AzOroszlánok bármikor megindulhatnak. Ha Kyuden Kakitába jönnek, veszélybe kerül azéleted. Hoturi tett róla, hogy a Főnixek hozzánk kerüljenek, hogy megvédjék a Kakitákat.És téged.

− Biztos vagyok benne, hogy az uram szívéhez most is a kötelesség áll a legközelebb −Ameiko zöld szeme elfelhősödött, és keze megállt, mikor egy gondolat átfutott az agyán.− Mondd meg, Udzsi… mivel győzte meg őket arról, hogy maradjanak?

− Katcuda-szan, az egyik busi megsérült. Szükségük volt…− Nem, Udzsi-szan. − Ameiko a papírra fektette az ecsetet, nem törődött a folttal. −

Nem arról van szó, hogy mire volt szüksége az embereinek. Hanem hogy mire voltszüksége a Darvaknak. − Ameiko nyugalmat színlelve összekulcsolta a kezét. − Tcukunegyönyörű nő, a harcmezőn halálos, és képzett a Főnixek, a szövetségeseink rituáléiban.Megértem a szükséget, Udzsi-szan. Nagyon is megértem.

− Ameiko úrnő, Kyuden Daidodzsiba kéne költöznöd. A félszigeten van, távol aRákoktól, túlságosan délen, hogysem az Oroszlán csapatok fenyegetést jelenthessenek rá.A Matcuk azon nyomban megostromolják a Darvak falait, amint tavasszal olvadni kezd ahó. Talán hamarabb is, ha a tél enyhe marad.

− Menjek el?− Háromszáz Daidodzsi katona, tizennyolc Főnix szamuráj és három sugendzsa − ez

nem elegendő, hogy a tartományt megvédjük az Oroszlán támadás teljes erejétől. Ha aMatcu csapatokat is összegyűjtik, majdnem tízezer emberük lesz.

− A Kakitáknak ott vannak a bajvívóik, és az a kis varázslat, amit a kézművesek szőnitudnak. Aztán ott vannak az Aszahinák.

− Az Aszahinák pacifisták. Nem lesznek segítségünkre háború estén, még ha abajnokuk parancsolja, akkor sem. Az origami pedig nem véd meg egy Oroszlán kardjától− jelentette ki Udzsi, és ökölbe szorította kezét. − Bolond vagyok, ha azt hiszem, hogy egyasszony bármit is konyít a háborúhoz.

Ameiko tekintete szikrákat szórt. − Mindenesetre üzensz a daimjójuknak, AszahinaTamakónak.

− Úrnőm, már három hírvivőt elszalajtottunk. Mindet egy áldással és egy HétHatalmakhoz szóló imával küldték vissza. Tamako soha nem válaszolt a korábbiüzeneteinkre a háborúval kapcsolatban. Az Aszahinák nem hagyják el a könyvtárukat.Nem harcolnak, azért sem, hogy megvédjék az életünket.

A nő nézte, ahogy a férfi feláll, és hátrasimít arcából egy fekete tincset. − Azt teszed,

amit parancsolok. És itt maradok Kyuden Kakitában.− Erről majd Kuwanan határoz.− Nem. − Ameiko felállt, hangja olyan élesen csengett, akár a törött üveg. − Udzsi-szan!

− A férfi kihúzta magát a váratlan parancsra, és állkapcsa megfeszült a napbarnított bőralatt. − Erről én határozok. Hoturi távollétében én vezetem a házát.

− Ameiko-szama…− Elfelejted, ki vagy, Udzsi!− Igen? − vicsorgott a férfi. − Akkor emlékeztess rá. Mondd meg, hogyan védjem meg a

Darvakat háromszoros túlerővel szemben! Add meg nekem, amire szükségem van ahhoz,hogy biztonságot teremtsek a földjeinken, és hogy elpusztítsam azokat, akik minketakarnak eltiporni. Ha szamurájként akarsz parancsolni, Ameiko, akkor készülj fel arra,hogy úgy is halj meg! A klánnak szüksége van rád, Ameiko úrnő. El kell menned KyudenDaidodzsiba. Ha szükséges, az életemet is feláldozom azért, hogy még az első hó lehulltaelőtt eljuttassalak oda.

− Felkészültem a halálra. − A nő arca megfeszült. − Mikor megesküdtem, hogy Hoturifelesége leszek, a Darvaknak is felesküdtem. Ha pedig meg kell halnom, úgy halok meg,mint egy Daru.

Udzsi egy hosszú pillanatig csak nézte, és látta a nő szavai mögött rejtőző erőt. Ha lettvolna Ameiko sápadt arcában valami utalás a gyengeségre, valami jel abizonytalanságra… de nem volt. Udzsi alázatosan meghajolt, és lesütötte a szemét. −Elnézésedet kérem, Ameiko-gozen. − Hajolva maradt, várta, hogy a nő a megértésjeleként viszonozza a gesztust.

Ameikón egy pillanatra átfutott, hogy megfordul, és szégyenben hagyja a szamurájt. −Indulattal beszéltél a hűbérurad feleségével, Udzsi-szan − szólalt meg fagyosan.

− Nem úrnőm − felelte. Hangja szenvtelen és őszinte volt. − Az úrnőmmel őszinténbeszéltem.

Ameiko hirtelen megértette. Udzsit státusza, mint magas rangú daimjó, feljogosítottaarra, hogy megkérdőjelezze az urát, és a Dodzsi házhoz kapcsolódó kötelességtudata arrakötelezte, hogy minden szükséges intézkedést megtegyen a ház védelmében. Udzsi-szan− mondta halkan Ameiko. − Köszönöm, hogy aggodalommal viseltetsz irántam, de ittmaradok.

− Hai, úrnőm.A Főnixeket szállásold el a nyugati szárny szobáiban. Ebben az évszakban ott a

legjobbak a fényviszonyok. A sugendzsák használhatják a nagytermet a kamikat szólítórituáléikhoz.

− Hai.Ameiko lassan meghajolt, és mikor a férfi felemelte a fejét, Udzsi szemébe nézett. A

Daidodzsi könnyedén hátralépett és felegyenesedett.− Udzsi-szan, még valami. − A Daidodzsik daimjója megfordult, kezét obiján nyugtatta.

− Szereti ezt a Főnix szamuráj-kót? − suttogta selymes hangon.− Nem úrnőm. Azt beszélik, hogy nem.A nő bólintott, felemelte a feketére színeződött ecsetet az asztalról, és ujjbegyéhez

érintette a puha, nedves szőrszálakat. − Ne aggódj a biztonságomért ebben a palotában,

Udzsi-szan. Az Oroszlánok nem árthatnak nekem, bármennyi embernek parancsolnak is.− Ameiko-szama − szólalt meg Udzsi, és előhúzott övéből egy hüvelybe rejtett tantót. −

Kérlek, tartsd ezt magad mellett. Az apámé volt, és megvéd majd.− Nem, Udzsi − mosolyodott el Ameiko. − Túl szép, és ráadásul a családod örökségéhez

tartozik. A Daidodzsik házában a helye, nem pedig a Rókák lányánál.− Talán Róka birtokon születtél, úrnőm, de most Daru vagy. Ez a tőr több száz éve

oltalmazza a Dodzsikat. Hadd folytassa tovább a feladatát, és védjen meg téged aMatcuktól, mikor jönnek.

− Engem csak a szerelem pusztíthat el, Udzsi. Ebben hiszek. − Vonásait haloványmosoly világította meg. Egy pillanatra még a cinikus Daidodzsi is észrevette, milyengyönyörű a nő. − Semmiféle tőr nem védhet meg engem a haláltól, mindegy, milyennemes és milyen tisztelet övezi.

− Dodzsi Ameiko-szama − ajánlotta fel Udzsi harmadszorra is a tőrt. Az arany markolatfényesen csillogott a reggel erősödő fényében. − Ezt nem adnám a férjednek vagy afivérének. Te azonban valóban megérdemled a Daidodzsik oltalmát, mint a ház úrnője ésaz egyik legbátrabb lélek, akit csak ismerek. Nem te tiszteled meg a tőrt, hanem az tisztelmeg téged, azáltal, hogy vezeted.

Ameiko bólintott, és mosolyogva kis kezébe vette a tantót. − Köszönöm, Daidodzsidaimjó. Csak azt remélem, hogy ha eljön az ideje, hogy használjam, lesz annyibátorságom, mint azoknak, akik előttem viselték.

Udzsi tiszteletteljesen biccentett. A könyvtár ajtaja ismét félrehúzódott, és a férfielhagyta a szobát.

Ameiko ismét egyedül az asztal mögé térdelt. Megfeketedett ujjai gyengédenmegérintették a díszes tanto markolatát. Bár a tőr kicsi volt, csillogó pengéje jól be voltolajozva. Ameiko semmit nem tudott a fegyverekről, és ami harci képzést kapott, az csaka tánc művészete érdekében történt. A penge élén fény futott végig, akár vízen a tűz,szivárványfényt villantott fel, és a szelíden görbülő arany markolat visszatükrözte anarancsszín napot. Ameiko az ablakra és a mögötte elterülő erdőségekre emeltepillantását, és felsóhajtott. A rengeteg hívogatta, de az éneke még várhat. Most nemhagyhatta el Kyuden Kakita biztonságos falait. Még ha a vére szabadulásért esdekelt is,maradnia kellett.

Ameiko az asztalra tette a tőrt, és eltüntette a foltos papírt, majd a tusba mélyesztetteecsetét, és fogalmazni kezdte Kakita Yosihoz írt levelét. Miközben írt, halk kaparászásthallott az ablak felől − karokat és ugató lélegzetvételt. Egy róka csaholt izgatottanodakint. Bátorítóan ismét felugatott.

Ameiko, aki ismerte a zavar forrását, behunyta a szemét. Nem, nővérem, gondoltaszelíden. Ma a Darvak úrnőjének kell lennem. Holnap rohangálhatunk az erdőben, de manem. Bár Ameiko vágyott arra, hogy a valódi családjához csatlakozzon, tudta, hogy agondolatainak és a szívének a Darvakkal kell maradnia.

Helytelen volna most elhagynia Hoturit − még ha a szellemvilág törvényei meg iskívánták, hogy visszatérjen. Hoturinak szüksége volt rá. Szerette.

Az ablakon túl gyászos ugatás hangzott fel. Mancsok surrantak át a kerten, skönnyedén megérintették a fákat.

Ameiko belekezdett egy elegáns kandzsi szimbólum első ecsetvonásaiba, és mosolyognipróbált.

Egy fekete kéz érintése

Négy nap múlva a városban elterjedt a Smaragd Bajnok címéért vívott bajnokság híre.A kisebb klánok jelentkezői kezdtek feltünedezni. Valamennyi klán csak háromképviselőt küldhetett, és legtöbbjük még ennyivel sem képviseltette magát. Ha többszamurájt jelöltek volna, az azt jelentette volna, hogy a népük nem hisz bennükmaradéktalanul. A Császári Udvar, amely mindig is kedvelte a külsőségeket, napokattöltött azzal, hogy kitárgyalja a címért jelentkezni merészelő szamurájokat.

A Smaragd Őrök között a Smaragd Bajnok állt az élen, mint a császári törvény és címőre és Hantei seregeinek tábornoka. Előkelő és hatalmat sugárzó rangnak számított. ASmaragd Bajnok és a reguláris Szeppun őrök kötelessége a császár és a birodalom felémegkérdőjelezhetetlen volt.

− Ellenőrizd, hogy az a vénember emlékszik-e arra, hogyan használja a kardot −gúnyolódott Yosi finoman, mialatt Hoturi és Tosimoko egymással vívtak.

Tosimoko felhorkant. A napok lassan teltek. Az Oroszlánok még mindig úton voltak.Daru testvéreik még mindig egymás után estek el. Miközben Tosimoko a császáripalotához közel fekvő páston gyakorolt, megpróbált erre nem gondolni.

− Amiatt nem aggódom, hogy tudja-e, hogyan kell harcolni − mondta Hoturikomolyan, lecsillapítva Tosimoko tüskés humorát. − A karja miatt azonban sokkal inkább.Szenszei, lassabb vagy, mint máskor.

− Lassabb? Sinszeire, majd én megmutatom neked, ki a lassú! − A fa bokken kardokismét összecsattantak, és könnyedén átsiklottak a kadán. Valamennyi kada gyakorlóleckevolt, melyek egyszerűen, kecsesen követték egymást. A mozdulatok, melyeketszázezernyi Daru kardforgató dolgozott ki az évszázadok során, pontosak éstermészetesek voltak.

A gyakorlótér szélén álló Yosi nézte, ahogy Tosimoko és Hoturi kardjaikat próbálgatják.Aki erre járt, az csak a vívópárost figyelte, s ezzel üdvözítő pihenést engedett a Kakitadaimjónak − amit még a Darvak javára fordíthatott.

Yosi az elmúlt néhány nap történésein töprengett. A császár nem jelent meg többször,és Bayusi hitvese sem lépett ki közös lakosztályukból. Yosi jelentős befolyása ellenére semtudta a Darvakat a császár közelében tartani. Valahányszor megszervezte a találkozót, aza betegség és az óvatos machinációk következtében dugába dőlt.

A tél továbbra is csípős hideg maradt, de a látóhatárt nem pettyezték felhők. Nem jötthó, hogy haladékot biztosítson a Daidodzsi erőknek az Oroszlánokkal szemben. Az akevéske hír a Szayo kastélyról nem volt biztató. Tcuko légiói összesereglettek, mégmindig erősen, hiába zaklatták őket a Daidodzsik.

Yosi nézte, ahogy Tosimoko és Hoturi levonul a pástról. Az üres gyakorlóteret féligmegfagyott sár borította, amit a szorgos lábak felhasogattak. Holnap másként fest majd.Holnap a teret fényes lobogók és udvaroncok töltik meg.

Holnap kezdetét veszi az igazi csata.

* * *

A bajnokság reggelén Hoturi gézt csavart Tosimoko karja köré, akit aztán egy heiminbesegített finom selyemből szabott gijébe és hakamájába. Yosi a közelben állt, ésbeszámolt a legújabb eseményekről.

A Rákok csak előző nap érkeztek, és egy ütközetről beszéltek, ami a déli hágónálzajlott.

− Beiden − sóhajtott Hoturi, és hátraült a sarkára. − Beiden-hágónál ütköztek meg,ahogy sejtettük. − Ha a palotában akadt biztonságos hely, ahol beszélhettek, akkor az ittvolt. A Daru szobákat már régóta a klán birtokolta, és a legmegbízhatóbb Daidodzsi őrökvédték őket.

− Mostanra már az egész udvar hallott róla − gondolkozott Yosi fennhangon. − Jobbra,Tosimoko-szan, különben odakint bolondot csinálsz magadból. − Tosimoko ismétmegtekerte az obit, és halkan káromkodott, Yosi pedig folytatta: − Azt beszélik, hogy atényleges csata közel tizenkét napja zajlott le, a Ló napján. A hágóból érkező futárok csakmost értek el minket a harc hírével. Beletelik néhány napba, hogy kiderüljön, mi lett azütközet végeredménye.

Hoturi elgondolkozva felállt. − A bajnokság alatt beszélek majd az Unikornissal.Tadadzsi mindig is kedves ember volt, és jól ismerem. A lovaik számottevően gyorsabbanutaznak, mint a mieink, és a híreik jobbak. Már csak ezért is hasznát látnánk, ha aszövetségeseink lennének, nem beszélve a seregeik erejéről. Boldogan harcolnék azUnikornisokkal az oldalamon − és még inkább örülnék, ha az udvarban Tadadzsi ereje atiéddel párosulna, Yosi.

− Ha már ilyen felkészületlenül kell beszélned az Unikornissal − térdelt le Kakita Yosiegy párnára, és elgondolkozva biccentett −, akkor légy őszinte! Az Idék még mindig sokmindenben azok a gaidzsinok, akik akkor voltak, mikor az Unikornisok kétszáz évevisszatértek a birodalomba. Néha, ha nem is becsülik meg az őszinteséget, a nyíltérzelmeket tisztelik. − Yosi felnézett a másik két Daru döbbent arcába, és pontoscsattintással összecsukta a legyezőjét. − Igen, durva módszer, de hatékony. Kételkedtek atanácsomban?

− Nem, természetesen nem, daimjó-szan − mondta Hoturi, és lesimított egyrakoncátlan fehér tincset. − Emlékezni fogok a szavaidra, ha ma délután találkozom vele.

− Kihagyod a viadalokat? − fakadt ki bosszúsan Tosimoko.Hoturi lefegyverzően mosolygott, és átnyújtotta Tosimoko kardjait az idősebb

szamurájnak. − Természetesen. Már most tudom a végeredményt. De csak néhány körtmulasztok el, barátom. Szeretném látni, amint megadod az Oroszlánoknak, ami jár nekik.

− Megint. − Tosimoko meghunyászkodva, egy meghajolás kíséretében elvette kardjait,és gondosan övébe tűzte őket.

Egyesével, bajnokuk nyomában hagyták el a Daru lakosztályt. Hoturi átvágott aCsászári Palota folyosóin, ügyet sem vetve az elsurranó szolgákra és a jöttükre mélyenmeghajló őrökre. Mögötte Yosi, Tosimoko és a Daru testőrök haladtak, zászlaik a palota

magas mennyezet alatt lobogtak.Előttük a pástra vezető ajtószárnyak ragyogó színözönre tárultak.Ami valaha sáros mező volt, mostanra ápolt küzdőtérré változott. A hat nagy klán

csillogó színekkel festett monjai alatt emelvények magasodtak. Heiminek siettek át atéren, az utolsó simításokat végezve az udvaroncok érkezése előtt. A mező túloldalán aDaru lobogó csattogott a reggeli fényben. Alatta két művész hajolt meg a bajnok előtt.Dodzsi Sizue is köztük volt. A lány elmosolyodott, és lehajtotta fejét. Legyezője kettőtcsapott, csattanva összecsukódott, majd lassan ismét szétterült. A Darvak még a hatalmas,üres mezőn is résen voltak. Az ellenségek sosem jártak messze.

Yosi szólalt meg suttogva Hoturi mögött: − Minden rendben. Folytassuk. Tadadzsi akertben találkozik veled. Egy darabig itt sem fognak hiányolni, és a császárnő sem érkezikmeg a verseny előtti utolsó pillanatig.

A Daru Bajnok kíséretével együtt a pástra lépett. A küzdőteret elhagyva már egyedültűnt el a palotakertben.

* * *

A kert egy embert leszámítva üres volt. Ide Tadadzsi egy kőpadon ülve várta, arcán

különös, bánatos kifejezés játszott. Hoturi odalépett hozzá és udvarias szókat váltottak,de a Daru azonnal érezte, hogy valami nagyon nem volt rendjén az Unikornissal.

− A kegyes hölgy még tartozik nekem egy audienciával − kezdte Hoturi. Bárminyomasztotta is a barátját, kiderül majd a maga idejében. Végtére is Tadadzsi kért tőletalálkát. − Remélem, hamarosan úgy dönt majd, hogy fogad. Komoly ügyek szólítanakmáshová.

− Hallottam, hogy egy Oroszlán sereg tart a Daru birtokok iránt… − kezdte Tadadzsi.Hoturi bólintott, és átfutott a Darvak főbb erősségein, Kyuden Kakitában tartózkodó

Főnix szövetségeseiktől kezdve a déli havazás eshetőségéig. Hoturi, abban bízva, hogyfelkeltheti a szelíd Ide érdeklődését, és mosolyt csalhat az arcára, megpengette a férfibüszkeségének néhány húrját: − Elmondom neked, mert a barátom vagy és Unikornis,akiben a Darvak megbíznak. Sok szamurájunk halott vagy haldoklik a döghalál csapásaalatt. A heiminek vidékre menekültek. A dögvész és a fosztogató Oroszlánok számosfalut elpusztítottak. Kyuden Kakitát csak egy kisebb sereg védi, alig harmada annak,amire szükségünk lenne a Szayo kastély mellett állomásozó Oroszlánok ellen.

Tadadzsi arca felderült, mikor felismerte a belé helyezett bizalmat. A barátság lassan azidegesség fölé kerekedett. Tadadzsi kurtán biccentett, mintha csak rendezni szeretnézavaros gondolatait. − Az Oroszlánok ilyen erősek?

− Tízezernél is többen vannak.Tadadzsi kis szünetet tartott és eltöprengett: − Mikor pedig megérkeztél, rádöbbentél,

hogy nem a császárral, hanem Kacsikóval kell számot vetned. − Az Unikornismegmoccant a kényelmetlen kőpadon, és sánta lábát sétapálcája köré tekerte.

Bizonyos tekintetben Tadadzsi sokban hasonlított Sizuére, gondolta Hoturi, mikoreszébe jutott húga bicegő járása. Talán ezért is kedvelte a Daru az Idét a kezdetektőlfogva. Mindketten fölébe kerekedtek hátrányos adottságaiknak, hogy a Taójukat

kövessék. A gondolat megmosolyogtatta Hoturit. Aztán tehetséges húgára gondolva amosoly lassan leolvadt arcáról.

Hoturi bólintott, és a császárokról és a politikáról beszélt, miközben sajgott a szíve.Kacsiko nem kívánta látni − bármilyen játékot űzött is az asszony, az még váratottmagára. Elég ebből, gondolta dühösen. − Vannak emberim Otoszan Ucsiban − Daidodzsikatonák. Szeretnének visszatérni, és nem bölcs dolog ilyen sokáig felügyelet nélkülhagyni Kyuden Kakitát.

Tadadzsi őszintén a fiatalember aggodalmas arcába nézett. − A birodalom klánjai közülegyedül az Unikornisok ismerik a magányos küzdelem félelmét és kétségbeesését. Próbáljaz Unikornis klánnal szövetségre lépni, Hoturi-szama. Mi is a háború sötétülő égentomboló viharával nézünk szembe. Beszélhetek Sindzso Yokatcuval. Ha javasolom neki,bele fog egyezni egy találkozóba a Darvakkal.

− Szövetség az Unikornisokkal − mondta halkan Hoturi. Tadadzsira pillantott, éshagyta, hogy arcára kiüljön a valódi remény ragyogása, majd meghajolt a nagykövet felé,hogy megköszönje neki a segítséget. − Nem jut eszembe más klán, amelyikben jobbanmegbízhatnék ezekben a bizonytalan időkben.

Áldjanak meg a Hatalmak, Yosi-szan, gondolta Hoturi. A tanácsod szövetségeseketszerzett nekünk. A te tanácsod és ennek az embernek a barátsága.

Valaki közeledett az ösvényen, egy sötétvörös git viselő, nagydarab férfi. Ismerős lépteivoltak, a hangja és járása más napokat idézett. A selyemálarc alatt egy bérgyilkos sötétarca és világosbarna szemei bukkantak elő.

Hoturi figyelmeztetően katanája markolatához érintette kezét. Minden egyes idegszálaaz ölést sürgette.

A férfi Bayusi Aramoro volt, Kacsiko sógora, és a Darvak ellensége. Tadadzsi undorralszorította meg sétapálcája fejét.

− Tiszteletreméltó Dodzsi Hoturi-szama − mondta Aramoro simulékony, olajos hangon−, Kacsiko császárné arra kér, hogy tiszteld meg őt és a császárt azzal, hogy egy óra múlvamegjelensz a császárnőnél a császári lakosztályban.

− Kérlek, mondd meg az úrnőnek, hogy számomra a megtiszteltetés, hogy kéréséremegjelenhetek. − Ha a császárnő különpáholyából nézheti a bajnokságot, talán azalkalom is felkínálkozik, amire szüksége van. Kacsiko pontosan tudta, hogy olyantávolságból nem lehet beszélgetésüket kihallgatni, de azt is tudnia kell, hogy a lentiudvarról figyelik majd őket.

Aramoro némán meghajolt, keze egy pillanatra sem mozdult el oldalától.Hoturi úgy nézte, hogy tudta, hogy egyetlen mozdulat halálba taszíthatja

mindkettejüket. Az elbukott Skorpiók valamennyi szamurája közül ez volt alegveszedelmesebb. Hoturi kijavította magát, mikor a férfi elindult visszafelé: alegveszélyesebb, de csak az úrnője után.

* * *

A császár küzdőterén nyolc busi még mindig állt, nyolc csillogó hakamát és git viselő

szamuráj, öltözékükön klánjaik szikrázó fonallal hímzett monjaival. Az utolsó bajvívók

között két Oroszlán, egy Unikornis, egy Rák, két Sárkány, egy Róka és egy Daru volt.Hoturi, mikor a heiminek átkalauzolták az összekapcsolódó erkélyek között,

megkönnyebbülve állapította meg, hogy Tosimoko még mindig talpon van. A császáripáholy közvetlenül felettük volt, a legjobb helyen, ahonnét a fényes katanák mindenegyes vágását és hárítását látni lehetett.

Szeppun Bake, a szertartásmester a következő két ellenfelet szólította. − Matcu Mori,Matcu Agetoki fia, lépj előre és üdvözöld a trónt! Mirumoto Hitomi, Mirumoto daimjó,lépj elő, és üdvözöld a trónt! − A férfi hangja olyan reszketeg volt, akárcsak felemeltkarjai, melyek úgy libegtek a szélben, akár a téli gallyak. Ködcsóvát lehelt a fagyoslevegőbe.

A két szamuráj a küzdőtérre lépett. Meghajoltak a császár páholya felé, ami mintegy tízlábnyira magasodott föléjük. Majd − sokkal renyhébben − egymás felé is meghajtottákmagukat.

Az erkélyen a császári család monja lobogott a gyenge szellőben, a bonyolult faragásúfakorlátot arany krizantémok díszítették. Két párna biztosította a jó kilátást a harcmezőreés az alant elterülő emelvényekre, de az egyik üres volt. A császár, aki túlságosan betegvolt ahhoz, hogy megjelenjen az eseményen, jókívánságait küldte. És a feleségét.

Hoturi a páholyra nézett, és formálisan meghajolt.Az arany párnákon hátradőlő Kacsiko figyelmesen nézte a párbajokat. Gazdag

kimonója még az erkély vászon napellenzőinek viszonylagos árnyéka ellenére isvilágított.

Hoturi felemelkedett meghajlásából, nem volt biztos benne, hogy az asszony látta-e.Egy szolgáló térdelt elé, és a földhöz érintette homlokát. Nem heimin volt, hanem egy

nemesi házból származó fiatal lány, a császári család egyik szolgája. Valószínűleg még agempukuján sem esett még át, és a Daru mont viselte.

− Kakita Maori vagyok, Hoturi-szama, a Császári Udvar, Szeppun Kosszori gondjairabízott szolgálója. Az a megtiszteltetés ért, hogy Ő Császári Fenségéhez vezethetlek. Acsászárnő arra kér, hogy keresd fel és beszélj neki a csatáról, hogy a császárt megfelelőentájékoztathassa a becsület mezején alkalmazott minden egyes technikáról.

Ravasz Kacsiko, gondolta Hoturi, és bólintott. Ilyen kifogással, meghatározhatatlanideig a páholyban maradhat − ami olybá fog hatni, mintha a császárt szolgálná vele.Nagyon ravasz.

A kísérő oldalra lépett, és előreintette Hoturit. Kacsiko bő kimonójában pihentodabent, és legyezőcsapásokkal kavarta a szellőt. Bár a nap hideg volt, úgy tűnt, ez aszokása segít neki agyonütni az időt.

Hoturi megállt, és egy pillanatig nézte a nőt, mielőtt ismét meghajolt volna. − Kacsiko-szama úrnőm − suttogta, amint egyedül voltak.

− Köszönöm, Hoturi, hogy megjelentél − mosolyodott el a császárnő. Pirosított ajkaiszelíden meggörbültek, és legyezője lelassult. Anélkül, hogy a férfire nézett volna, amaga melletti párnára mutatott. − Pihenj, Bajnok. A viadal tetőfokára hágott. − Miközbenbeszélt, kimonója kecsesen végigcsúszott kinyújtott karján, és skarlát és arany szövettelburkolta be sápadt bőrét.

A páholy alatt Aramoro állt oldalához engedett karral, szétterpesztett lábbal, mintha

csak arra készülne, hogy átugorjon a korláton és megvédje úrnőjét.Látván, hogy a hűséges testőr ennyire feszült, Hoturi megkockáztatott egy halvány

mosolyt.Kacsiko elértette a célzást, és felvonta kecses szemöldökét. − Uram, nagyon

megtisztelsz azzal, hogy válaszoltál a hívásomra. Az efféle bajnokságok gyakranunalmassá válnak a hölgyek számára. Érdekelnének a megfigyeléseid. − Hangja halkzeneszó volt, egy biwa finom pendülése.

− Nehéz lesz kardokra gondolni, mikor a tekintetemet fényesebb csillagok ejtettékfoglyul.

Az asszony a legyezője mögé rejtette mosolyát. − Ide nézz, Hoturi, ha egy pillanatra eltudod szakítani a tekinteted tőlem. − A küzdőtérre mutatott.

Két szamuráj állt be küzdőállásba. A Sárkány asszony mélyen lekuporodott, kezételtakarták haori felöltőjének hosszú ujjai. Ellenfele agresszív Matcu állásban hajolt előre.

Kiáltás hasított a levegőbe, és a két ellenfél egyetlen íves mozdulattal kardot rántott. Apengék összecsendültek. A fényes villanás felragyogott a téli napfényben, amintmegmozdultak, és áthelyezték egyensúlyukat. Még egy lélegzetvétel, és a küzdelemvéget ért. Az Oroszlán a földre hanyatlott. A férfi kimonóján vér ütött át, éskárminpirosan szétfutott az Oroszlán klán fénylő narancssárgáján.

− Megsebezte? − döbbent meg Hoturi.− Még meg kell tanulnia irányítani a képességeit − Kacsiko művészien elhelyezett ujjai

csak pár centire voltak Hoturiétól. − Pár napja még a Rákokkal harcolt a Beiden-hágónál.Még mielőtt Otoszan Ucsiba jött volna.

− Pár napja? − kacagott fel halkan Hoturi. − A bajnokságra hozattad ide.− Talán inkább megszántam a sebesült szamurájt, akinek nagy szüksége volt a

szövetségesekre. Nem nézted meg elég alaposan, Hoturi-szama. − Előrehajolt, hogy aférfi fülébe súgjon, és a fiatalember gerince beleborzongott a meleg leheletbe. − Nézdmeg újból!

A teret letakarították, miközben az Oroszlán emberei beléptek, hogy elvigyék társukat.A sebéből patakzó vér sötétre színezte a földet Mirumoto Hitomi lába előtt. A nőközömbösen nézte, ahogy elviszik ellenfelét. Hoturi ekkor megpillantotta, mi rejtőzötthosszú ruhaujja alatt. Hitomi jobb keze kő- és üvegfénnyel csillogott, a hús hideg szikláváváltozott.

− Sinszei vérére − suttogta.Kacsiko hátradőlt, és sápadt torkából kacaj gyöngyözött fel.− A te ajándékod, gondolom.− Természetesen a császár ajándéka. A kis Hitomi megsebesült a Rákokkal vívott

csatában, a kezét egy Hida metszette le. Mi mást tehettem volna a férjem birodalmánakhűséges szamurájáért?

− Hol találtad? Mi ez? − Hoturi a párnáján fészkelődött, és hagyta, hogy egy kószahajfürt a kezéhez simuljon.

Kacsiko úgy tett, mintha nem venné észre. Obiján ezüstcsengők csilingeltek, svisszhangjuk éppolyan lenyűgöző volt, mint a nő kacagása. − Ez Soszuro Keze, egyelesett Skorpió ereklyéje. − Az asszony klánjának pusztulása felett érzett keserűség

mögött a nehezen kivívott győzelem büszkesége lappangott.− Ami elveszett a Bayusi labirintusokban, s már mindenki elfeledte. Császárnő,

hódolattal adózom kincskereső képességeidnek.Az asszony ismét nevetett, és a földre tette a legyezőjét, miközben szelíden

végigsimította Hoturi ujjait a szantálfa gerinccel.Még két ellenfelet szólítottak a küzdőtérre, de Tosimoko nem volt köztük, ismét a

szünet, a csapás, és a mesterszamuráj szemkápráztató gyorsasága. Még mielőtt Hoturilevegőt vehetett volna, a bajnokságon résztvevő utolsó Unikornist leterítette ellenfelepengéje. Ezúttal nem folyt vér. A vágás tiszta volt, és a párbajozó visszafogta kardját, mégmielőtt elérte volna a Sindzsót. A tetszésnyilvánítás, ami Hitomi párbaja után elmaradt,most végighullámzott a tömegen.

Hoturi azért küszködött, hogy a feladatára, a bajnokságra tudjon összpontosítani,bármire, csak ne kelljen a mellkasában égő tűzre gondolnia. Több, mint egy évtizedtávolából azt hitte, hogy az érzelmei már meghaltak, áldozatául estek a háromezernapnak. Mikor azonban az asszonyra nézett, a finom csipkeálarc mögül rámosolygóborostyánszínű, ékkövekként csillogó szempárba, tudta, hogy ez soha nem fogmegtörténni. Kacsiko óta voltak mások is, a feleségét leszámítva arctalanok, névtelenek,de a birodalomban senki nem rendítette úgy meg, mint az asszony mosolya.

Kacsiko leszegte állát. Hangja elhalt, és bánatosan reszketett. − Megbámulsz, Bajnok.− Elvakított a nap. − A régi bók könnyedén jött a nyelvére, a szíve jobban emlékezett

rá, mint az elméje. Egy pillanatra nem a selyempárnán ülő császárnőt látta maga előtt,hanem egy fiatal lányt, akinek sötét lófarokba fogott haja szétterült egy nyári napon azöld füvön. Kacsiko szemébe elfeledett nevetés ült ki, és ajkát egy szűz piruló csókjáranyújtotta.

Kacsiko, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, elfordult tőle. − Megöregedtem,Hoturi. Nem vagyok többé az a lány, akit szerettél.

− Én sosem egy lányt szerettem, Kacsiko. Téged szerettelek, mindent, ami te voltál. Ésszeretlek azért, amivé váltál. Legyőzted őket.

− Valóban? − Királyi öltözéke megmerevedett. Erőtlen szellő futott át a páholyon. Azezüstcsengők csilingelése komornak hatott, mintha csak egy templom esti harangozásalenne.

A téren Bake új szamurájokat szólított fel harcra, de Hoturi nem hallotta. − A népedmeghalt, de te élsz. Velem mindened meglesz, amit valaha elveszítettél.

− Hoturi… − Kacsiko közelebb húzódott hozzá. Ujja végigsiklott a legyezőn, és aférfiéhez simult. − Azért kértem, hogy találkozz velem, mert találtam valamit. Valaminagyon fontosat. − Lehetetlen volt gondolkozni, most, hogy összeolvadt a tekintetük, ésaz asszony teste ilyen közel volt. Selyem suhogott, mikor Kacsiko megmoccant. Hoturiazt kívánta, bárcsak elvihetné a páholyból. A nő keble lágyan megmoccant a kimonóvékony anyaga alatt, és Kacsiko ajka elé emelte legyezőjét, hogy eltakarja a kíváncsitekintetek elől. − Nincs klánom, akihez fordulhatnék, és nincs családom, aki segíthetne…Találkozni szeretnék veled ma éjjel a lakosztályomban. Valami mást is találtam alabirintusban, ahová a családom Soszuro Kezét rejtette. Azt remélem, hogymindkettőnkön segít majd…

Fájdalmasan egyszerű volt a beleegyezés.

* * *

A lenti küzdőtéren Tosimoko egy csengő somen csapással legyőzte ellenfelét. A pengefél centire suhant el a föld felett, miután lemetszette a másik férfi ruhaujjáról a mont. Aszenszei hátralépett a tömeg szélére, és meghajolt a magas páholy felé. Daru-fehérhajkoronát pillantott meg a császárnő ébenfekete fürtjei mellett. Tosimoko letérdelt, hogyösszeszedje magát.

Megvert Rák ellenfele dühösen leviharzott a küzdőtérről, és átkokat szórva mormoltvalamit a párbajokról és tetcubo bunkójának vastag vasdorongjáról. A Hiruma obijábatűzte kardját, és keresztülnyomakodott klántársain, akiket jogos haragjában taszítottfélre.

Még egy dühös gyerek, gondolta Tosimoko, és igyekezett nem felnézni a császárnőerkélyére.

Hoturi, ne légy a császárnő bolondja.− Még kettő, fivér, és tiéd a cím − szólalt meg a közelében álló Yosi. − Vigyáz a nővel.

Veszélyesebb, mint gondolnád.Tosimoko horkantva feltápászkodott. Kivonta és beolajozta pengéjét. − Melyik nő? A

Sárkány vagy a Skorpió?− Nincsenek többé Skorpiók, Tosimo elsőszülött fia. Netán elfelejtetted?− Tartsd meg az elcsépelt közhelyeidet azoknak, akik el is hiszik, másodszülött. Több

van emögött szép szavaknál.− Láttad a kezét. − Ez kijelentés volt.Tosimoko bólintott. − Miféle sötét varázslattal bűvölték el a legnagyobb Sárkány család

daimjóját?− Hitomi öt napja ütközetben vett részt a Beiden-hágónál. Most pedig itt van egy

különös, fekete üvegből készült kézzel. − Yosi elhallgatott. − Beszélnem kell vele. Többettud nálunk a Rák seregekről, és a veszély ellenére is túlságosan értékes az információ,hogy elszalasszuk.

− Siess − morogta Tosimoko. − Máris legyőzte az új ellenfelét.A nő megint a páston állt, a Róka szamuráj előtte térdelt a földön, és kezét véres

mellkasára szorította.Tosimoko komoran megszólalt: − ha én is legyőzöm az ellenfelemet, az utolsó

küzdelem a Sárkányok és Darvak között fog lezajlani.A küzdőtéren Mirumoto Hitomi meglendítette kardját, hogy lerázza róla a vért.

Meghajolt, először a császárnő páholya, aztán az ellenfele felé. Utána szokatlanönteltséggel Tosimoko felé fordult. Tisztelgésül felemelte kardját, de fekete szemeugyanolyan keményen és fagyosan csillogott, mint a katanát tartó obszidián kéz.

− Jobb lesz, ha sietsz, öcsém − suttogta Tosimoko. Komoran biccentett, és viszonoztaHitomi tisztelgését. − Vár a végzetem.

Kakita Yosi sarkon fordult, és átfurakodott a tömegen, olyan pontossággal mozogva,akár egy szamuráj pengéje. A Sárkányok a tér szélének közelében gyülekeztek, és

figyelték az utolsó két párbajozót, akik azért küzdöttek, hogy kihívhassák Hitomit.− Tiszteletreméltó úrnőm, őszintén kívánok neked sok szerencsét a következő

küzdelemhez − mondta Kakita Yosi jókedvűen, aki óvatosságát őszinte érdeklődésselleplezte. − Harci stílusod méltó ajánlása a Mirumoto kétkardos technikának.Megtiszteltetés, hogy a Sárkány stílus egyik mesterét láthatom. Áruld el, hölgyem, nehézellenfélnek találod-e a Rák stílust? Az ő brutális csapásaik mintha ellentétben állnánakMirumoto Niten finom vágásaival.

Hitomi nyersen bólintott, mikor nem tudta figyelmen kívül hagyni a Daru kérdését. Atöbbi Sárkány is megállt mellettük, hogy hallják, amint úrnőjük Yosival beszélget. Akeleti szél körben a téren meglobogtatta a zászlókat, és élettelin felborzolta a színeket.

A Sárkány halkan nyugalomra intette a csatlósait. − Uram − szólalt meg tiszta, bár kisséreszelős hangon. − Nincs olyan stílus, ami a Mirumoto Niten fölé emelkedhetne. Ez azösszemért fegyverek és a lélek kardjának uralkodó vágása.

Yosi várt, hogy láthassa, amint Tosimoko és Kitcu Motco vállukat kihúzva az elsőcsapásra készülődnek.

− Oroszlán küzd Daru ellen. Nem gondolod, hogy ez érdekesebb, mint a Sárkánytechnika megvitatása? − Hitomi beszéd közben lobogója mögé lépett, és ruhaujjáthüvelykujja fölé húzta.

Yosi nem mutatta, hogy észrevette a kő csillogását. − Szó sincs róla. A Sárkányok aRákokhoz hasonlóan erővel és hatalommal küzdenek. A Darvak azonbanszakértelemmel. Egy kard, egy vágás, ennyi.

Hitomi vadul felhorkant: − A Rákok gyáván küzdenek.− Biztos vagyok benne, hogy Kiszada-szama nem értene ezzel egyet − mondta Yosi

vidáman, szándékosan szurkálva a nőt.A szamuráj-ko sarkon perdült, és majdnem megragadta Yosi tunikáját. Keze csak pár

centire a férfi mellkasától torpant meg reszketve, és obszidián ökölbe szorult.A Kakita nem mozdult, csupán mosolygott.− Kiszada − sziszegte Hitomi, és lassan visszahúzta kezét. − Felfordulhat a gyáva fiával

együtt.− Nem látom be, hogy ez hogy történhet meg, Hitomi, ha te itt vagy, ők pedig a

Beiden-hágónál.A nő csaknem vicsorogva odavetette: − A Rákok alig öt napja visszavonultak a Beiden-

hágótól. Yakamo árnyvidéki mocskokból álló serege nem volt elég ahhoz, hogy megverjea Sárkányokat. Ezt azonban − félrerántotta ruhaujját, és kinyújtotta a kőkezet. Úgykapcsolódott a húsához, mintha élő lenne, és hosszú, fekete, csillogó kőcsápokkal kúszottfel alkarján. − Ezt a Rákok elvették tőlem. Ha újra találkozunk, kamatostul behajtomrajtuk az adósságot.

− Mikor találkoztok újra, Hitomi-szan? − suttogta Yosi, abban reménykedve, hogy a nőelég dühös ahhoz, hogy folytassa a történetet.

− Ha majd végeztek veletek, Darvakkal. Majd elpusztítom őket, ha már végeztekveletek.

* * *

Yosi gerincén végigkúszott a hideg, amilyet még eddig nem tapasztalt. Hirtelen, hiába

volt bátor és a politikai birodalom mestere, mélységesen, velejéig riadt, megrettent.− A Rákok Kyuden Dodzsi felé masíroznak, Daru, hogy kiegészítsék a tartalékaikat, és

meggyógyítsák a sebesülteket, akik a mi kardjainknak estek áldozatul. Még a legjobbfelderítőitek sem kaphatják el Yakamo embereit. De ezzel − mozgatta meg a kezet,melynek kőerei megmozdultak az obszidiánban −, elpusztítom őket.

Yosinak eszébe jutott a kötelessége, és bár szíve elnehezült, feltette utolsó kérdését. −Hogyan utazhatnak úgy, hogy a Daidodzsik nem látják őket?

− Démoni onikkal utaznak, tűzből és savból álló teremtményekkel, akiknek vasbólvannak a karmaik és a fogaik elmorzsolják a katanákat − és a Darvakat. − Hitomikáromkodott. − Maga a föld is utat enged nekik. − Obijához emelte kardját, és kurtánbiccentett.

A küzdőtéren Tosimoko kardja végig felhasította Kitcu Motco tunikáját, és az aranyszövet meglebbent a szélben. Az Oroszlán mellkasán semmi nyom nem látszott.

A tömeg ámuló üdvrivalgásban tört ki.Hitomi hívás nélkül lépett a küzdőtérre. Hideg szellő követte. Az udvar túlsó végében

a ziháló Tosimoko lassan felemelte kardját.A párbajozó felek kecsesen, egy emberként hajoltak meg a császári páholy felé. Yosi

felpillantott a magas oszlopos erkélyre, de csak Aramoro árnyékát látta, aki a mahagónikorlát alatt állt a földön. A Bayusi testőr betartotta a szavát, és egy pillanatra semmozdult Kacsiko mellől.

A két szamuráj meghajolt egymás felé, és úgy fordultak az udvar középpontja felé,mintha dróton rángatták volna őket. Az öreg szenszei és a fiatal daimjó tekinteteösszekapcsolódott. Megálltak a mozdulat közepén, és tiszteletteljesen tisztelegtek aszamurájnak és a háznak egyaránt.

Az emelvényen két fej hajolt össze, egy fekete és egy fehér, és lassan összemozdultak afa legyező takarásában.

Az udvar elnémult és mozdulatlanná vált, amint az egyetlen kardcsapást várta, aziaidzsutcu mestertámadását.

Yosi hallgatta a csendet, és minden egyes selyemsuhogást, csosszanó papucsot éscsilingelő elefántcsont amulettet tisztán hallott.

Tosimoko néma szoborként állt, szürke hajfonata halkan imbolygott a szélben, mintegy nagy, leláncolt macska farka. Vele szemben Hitomi keze csillogott a napfényben,olyan hidegen és lélektelenül, akár a jég.

Végül egy madár lebbent el előttük álmos lassúsággal, a szamurájok megmozdultak.Csengő szisszenéssel két kard csusszant ki hüvelyéből. De csak az egyik csapott le.

Hitomi pengéjének egyik fele, amely kiugrott kőkezéből, használhatatlanul a földrehullott. A nőt hátralökte a csapás ereje.

Tosimoko kardja, könnyűszerrel végigsuhanva a széttört katana mentén, Hitomiobszidián kezén csendült meg. A penge felszökkent, és a nő torkára szegeződött.

Egy pillanatra a megfagyott időben Yosi felpillantott a megbűvölt tömeg feletti, aligtakart emelvényre. A legyező mögé bújt két fej elvált, és az ajkak halovány mosolyra

húzódtak. Yosi szíve rettegve összeszorult. Hitomi szavai csengtek a fülében. A lélekkardja…

Hitomi haragtól eltorzult arca felnézett a földről, ahol a nő feküdt. A fölé magasodóTosimoko elvette pengéjét Hitomi nyakáról. Visszalépett az udvar árnyékába, és arca eléemelte acél katanáját, hogy tisztelegjen a legyőzött fél bátorsága előtt.

Egy Daidodzsi akarata

A hatalmas mezőnek üresnek kellett volna lennie. Ehelyett azonban halk mozgással teltmeg. Sátrak zörögtek. Lovak toporzékoltak a széles fűsátrakban. Az Oroszlán tábormessziről békésnek látszott ugyan, de a narancssárga sátrakban gyilkosok aludtak.

Ezek az Oroszlánok − akik most levetett sisakjuk mellett aludtak − nem azért gyűltekössze, hogy tisztességes csatába induljanak, hanem hogy Daru falvakat fosztogassanak ésgyújtsanak fel. Máris három újabb települést tettek földdel egyenlővé, hogy élelmetbiztosítsanak a menetelő hordának. Három újabb, Darvakkal teli falu vált a lángokmartalékává.

Az Oroszlánok narancsszínű és sárga zászlói úgy lobogtak a viharos éj erős szelében,akár a mögöttük táncoló lángok. Körülöttük az alvó lelkek súlyával reszketett a sötétség.Matcu Suzemeri több, mint ötszáz embert vezetett − egy teljes csapatot, hogyelőkészítsék a Szayo kastélyhoz vezető utat Matcu Tcuko serege számára.

Az Oroszlán tábor mögötti erdőségben néma árnyak mozogtak.Más éjjeleken az Oroszlánok őröket állítottak és hagyták pihenni a többi katonát, de ma

az Oroszlán csapatok Daidodzsi területen táboroztak. Tíz őrködő nem volt elegendő. AMatcu parancsnok harmincat állított őrségbe.

A magas fákon két Daidodzsi felemelte a fejét, fűzfaágat csavart csuklója köré ésszelíden a földre csúszott. Alattuk még négyen kúsztak elő az alacsony bozótból.Egyszerű volt rejtve maradni a sűrű Daru erdőségekben, ám sokkal nehezebb az, hogyzajt ne csapjanak a földet borító száraz őszi leveleken tapodva.

Daidodzsi Udzsi hadnagyára pillantott. A fény visszaverődését az arcára kent szénküszöbölte ki. A férfi kékesszürke szeme csillogott a holdfényben, miközben azt nézte,hogy daimjója hogyan mozgatja meg ujjait széles mellkasa előtt. A fiatalembermosolyogva bólintott. A rajtaütés hamarosan kezdetét veszi.

A szamurájoktól azt várták, hogy egyenesek és tisztességesek legyenek, hűségesek azurukhoz, és híven szolgálják a busido törvényeit. A Darvak különösen tartották magukata becsület magas követelményeihez és Kakita leckéihez, melyeket gyűjtőnevükön aKardnak neveztek. Bajvívók voltak, annak mesterei, hogyan győzzék le ellenfeleiketegyetlen csapással.

Udzsi összeráncolta szemöldökét, mikor egy ág megroppant valahol a háta mögött. AKakiták mit sem tudtak arról, hogyan használjanak fel kisszámú csapatot arra, hogy atízszeres túlerőt legyőzzék. Győzelmet azok arattak, akik leginkább felkészültek rá. Haddhívják becstelennek a Daidodzsikat. Hadd mocskolják be titkos módszereiket, kiáltsanakkígyót-békát veszélyes és tisztességtelen eszközeikre. Mert a Darvak a Daidodzsik miattélték meg, hogy beszélhessenek ilyesmiről.

Három szamurája átvágott egy nyílt tisztáson, sötétkék gijüket még sötétebb barnafoltok takarták el. Udzsi mosolygott. Ez a negyven ember ma éjjel ötszáz Oroszlánt

pusztít el, ha a Hatalmak is segítik rajtaütésüket.A harminc őrszem közül ötöt máris eltettek láb alól, jelszavaikat kitanulták, sisakjukat

Daidodzsik viselték, akik helyettük rótták az erdőt. A táborhely földje pedig… Udzsicsaknem felkacagott. Indák közt kúszó kígyóként felmászott egy magas fára. Maga a földlesz az Oroszlánok végzete.

A Daidodzsik térképei minden egyes fát, bokrot és emelkedőt feltüntettek. Udzsimindet úgy ismerte, akár a testvéreit. Bár a Daru birtokok nagy területre terjedtek ki,minden talpalatnyi helyet felderítettek már a Daidodzsi csapatok. Most pedig ezt a tudástteszik majd próbára.

Uram, jelezte az egyik Daidodzsi, és letérdelt a fa elé, ahonnét Udzsi az Oroszlán tábortfigyelte. A daimjó egy biccentéssel a fára hívta a férfit. Míg a szamuráj felfelé mászott,Udzsi a csatamezőt vizslatta.

Az Oroszlánok, hogy melegedjenek, kisebb csoportokba tömörültek. Tüzeik fényesenlángoltak. Ha a Darvak áttörnek az őrláncon, ellenfeleik vakon botladoznak majd asötétben.

Hogyan alszanak az Oroszlánok? kérdezte Udzsi némán, és ujjai sebesen mozogtak a fatörzse előtt.

Mélyen, uram. A jobb szárny már kinyílt, és előkészítettük a gödröket és a karókat.Udzsi már tíz hónappal ezelőtt tudta, hogy az Oroszlánok át fognak vonulni a síkságon,

és ha az embereivel meggyűlik a bajuk, ebben a völgyben lesznek kénytelenekletáborozni. Sejtései beigazolódtak, és az előkészületek most hozták be a rájuk fordítottidőt. Sok bátor Daidodzsi szamuráj fog elesni majd, de ha sikerrel járnak − ha Udzsipontosan jósolta meg a Matcu stratégiáját − Szayo kastélya még megmenthető. A tíznapja tartó folyamatos bosszantás, a felderítők és az őrszemek meggyilkolása, a Matcuteherhordó lovakat megrémítő petárdák mind a Daidodzsik kezére játszottak.

Most eljött a rajtaütés ideje.Mondd meg nekik, hogy készen állunk. Kezdődik.Csak két egyszerű mozdulatba került, és a másik szamuráj tökéletes csendben máris

lesiklott a fáról, majd intett a többieknek, hogy itt az idő.

* * *

− Mi volt az? − Az egyik Matcu szamuráj felkapta a fejét, és azt kívánta, hogy bár lennea tábortűz annyira meleg, hogy távol tartsa a csípős hideget.

− Semmi. Pattogott a tűz. Az őrökkel minden rendben. Megint csak álmodsz, Moszu-szan.

Felemelte fejét a vékony gyapjútakaróról. − Valami más. − Éles reccsenés, lovaknyihogása. Moszu kardjáért nyúlt, és az oldalához húzta.

Kiáltozás támadt a tábor peremén.Még Moszu fáradt bajtársa sem tudta figyelmen kívül hagyni a csatába hívást. −

Daidodzsik! − káromkodott, és köves földön való meneteléstől véres lábára állt.Emberek rohangáltak a sátrak között, melyek váratlanul kigyulladtak.− Ott! − kiáltotta valaki.

Egy Daru szamuráj termett előttük. Valamit a tűzbe hajított. A pattogó petárdáksorozata szikrákkal hintette be az embereket. Mikor a tűz átégett ruhájukon ésmegperzselte a bőrüket, felordítottak. Még több petárda robbant, és szétspriccelte aszenet, a hamut és a lángokat.

Moszu kérlelhetetlenül tört át a csapkodó Oroszlánok között, eltökélte, hogy őt nemfogja visszaűzni a fájdalom. Észrevette a tábort átszelő szabotőrt. Moszu rikoltvarohamozott. Felemelte a kardját, hogy még egy Daidodzsinak a hátára vágjon. A Daruelesett, kettéhasította az erős csapás.

Moszu felordított. − Ők sem kísértetek! − Arculütött egy elesett Ikomát. − Emberek, lelehet őket győzni!

Négy Oroszlán csatlakozott Moszuhoz, Tcuko nevét rikoltva.A szabotőr átrohant a táboron, átugrott a lovak fölött és még több petárdát hajított a

tábortüzekbe. Füst keveredett el fájdalom- és dühkiáltásokkal − némelyiket a halál fogtarövidre. A férfi lángoló fáklyát hajított a felhalmozott rizseszsákokra. A hirtelen felcsapólángok megvilágították sötétkék gijét.

− Daidodzsi! − köpött ki Moszu.A férfi megfordult, hogy elrohanjon.Moszu és emberei a vérére áhítozva a nyomába eredtek. − Utána! − üvöltötte Moszu

vérszomjasan, apja kardját maga előtt tartva, majd meglendítette fegyverét.A Daidodzsi az erdőbe vetette magát, és megfordult, majd a kardja után kapott.

Mosolya olyan nyers volt, akár a tél.Moszu alatt váratlanul beszakadt a föld. Megrökönyödve hallotta követőinek sikolyait.

Lábai a levegőben kalimpáltak. Szeme és arca elé föld és vékony balsafa hullott.Aztán rázuhant a karókra, és kihunyt a tudata.

* * *

− Mi történik? − Matcu Szuzemeri kilépett sátrából, és egy narancsszínű és sárga

anyagból készült obival derekára kötötte a kardját.− A Daidodzsik, uram − az egyik közelben álló őr féltérdre ereszkedett. Arcát korom

feketítette be.Szuzemeri tüzet pillantott meg a raktársátrak között. Emberei az éjszakában futkostak

fel s alá, és parancsnokaik után kiáltoztak. Lángok futottak szét a száraz füvön, amire atábort verték.

Szuzemerei átvágott a zűrzavaron, és felkiáltott: − Moszu! Moszu! Dzsigoku melyikbugyrába bújt az az ember?

− Uram, az erdőbe tartott, néhány Daidodzsi szabotőrt üldözött.− A fenébe! − kiáltott fel a parancsnok dühödten. − Ezért a fejével fizet! Lovak

sikoltottak, amint átvágtattak a táboron. Borzas farkukhoz kötve petárdák pörögtek éssziszegtek. A paták letiporták a sátrakat és szétzúzták a póznákat.

− A fejével fizet! − ismételte meg a parancsnok.Újabb csapat szamuráj esett el, torkukhoz kaptak, mintha csak ki akarták volna rántani

az álluk alá ékelődött Daidodzsi nyílvesszőket.

− Ahogy kívánod, Matcu − kiáltotta egy hang egy magas faág oltalmából. − Kihúztukneked a gödörből. − Valami kirepült a szabotőr kinyújtott kezéből, és átgurult a lángolótisztáson.

Moszu feje.Abban a pillanatban a füvön szétfutó tűz elérte a közvetlenül a felszín alá rejtett

puskaporcsíkokat. Az egész mezőség lángokban tört ki.

* * *

− A legközelebbi Oroszlán csapatok hét napi járóföldre vannak Szayo kastélytól −jelentette Udzsi a Kakiták fával borított fogadótermében térdelve. − A csapatainkösszeterelték a helyi heimineket, hogy a rizst azokból a silókból még délebbre szállítsák.

− Hét nap − visszhangozta Ameiko halkan, és elgondolkozva nézett DodzsiKuwananra. Hoturi öccse nem válaszolt. Szeme sötét és élettelen volt, de a sziklaszilárdkülső mögött feszülten gondolkozott. A nő megkérdezte: − Elegendő a rendelkezésünkreálló idő ahhoz, hogy kiürítsük Szayo kastély raktárait?

− Nem, hölgyem − Kuwanan mély hangja felzengett a teremben. − Az kétszer ennyiideig tartana, vagy akár tovább is.

Ameiko felsóhajtott, és állát kezére támasztotta. − Nagyon sajnálom, Kuwanan-szan, decsak hét napot tudunk a rendelkezésedre bocsátani. Használd ki okosan.

A férfi bólintott. Széles arcát leszegte. − És mi legyen a rizzsel, amit nem tudunkelszállítani az erődből, mielőtt a Matcuk elég erőt felsorakoztatnak ahhoz, hogy bevegyéka Szayo kastélyt?

− Égessétek el, Kuwanan-szan.Udzsi napbarnított arca elsötétült dühében.A mellette álló Kuwanan kurtán biccentett. Nem tetszett neki a parancs, de tudta, hogy

ennél többet nem tehetnek. Számos Daidodzsi katona esett el a Matcu Szuzemerivelvívott összecsapás során. Kyuden Kakita nem sok embert nélkülözhetett.

− Ma levelet kaptam Yosi-szantól − emelt ki Ameiko egy összehajtogatott papírt aruhaujjából. − Arról tájékoztat, hogy a Smaragd Bajnok elméért folytatott versengés végetért. A császárnak ismét van bajnoka. Egy Daru − halkult el vészjóslóan a nő hangja. −Tosimoko-szan lett a császár jobb keze.

Udzsi arcán vörös foltok ütköztek ki, és a keze ökölbe szorult.Kuwanan büszkén mosolygott. Széles arca úgy felderült, akár a felhőkön átsütő nap.Ameiko a térde előtt álló emelvényre helyezte a levelet. Egy pillanat múlva felállt. −

Kuwanan, már útban kéne lenned Szayo felé. Szükségük van rád.Kuwanan meghajolt, egy lépést hátrált, majd megfordult, és kiment a széthúzódó

sodzsi ajtón. Járás közben büszkén tartotta magát. Számára a hírek a Darvak nevéneköregbítését jelentették. Az apja pozíciója a császár mellett az arra legméltóbb klánbanmaradt. Kuwanan még Hoturinál is rosszabb megfigyelő volt a mélyben húzódóáskálódások terén.

− Udzsi, maradj még. − Ameiko ellépett az emelvénytől, és intett Udzsinak, hogykövesse. A széles kőerkélyre vezette, mely a Kakita erdőségekre nézett.

A férfi sötét hangulatban, némán követte.− Nem helyesled talán a kinevezést, Udzsi-szan?A Daidodzsi a kőkorlátra helyezte a kezét, és érezte, hogy ujjai alatt összemorzsolódik a

borostyán. − Az őszinte véleményemre vagy kíváncsi, Ameiko-szama?− Gondolod, hogy máskülönben feltettem volna ezt a kérdést? − A zöld szempár

szúrósan a férfire szegeződött, és a nő legyezője megkoppant a kövön.Udzsi bólintott, és kezével lassan végigsimította borostás arcát. A fekete szén, amit

akkor kent fel, mikor az Oroszlánokat megtámadták, még mindig beárnyékolta beesettszemgödrét, és vékony szürke fátyollal vonta be járomcsontjait. Nem volt idejemegfürdeni − Udzsinak túl sok dolga akadt ahhoz, hogy a divatra fecsérelje az idejét. Aruházata tiszta volt, a kezét pedig megmosta. Ennyi elég is volt.

A Daidodzsi daimjó nyugodtan fontolóra vette úrnője kérdését. − Tosimoko bátorharcos, még ha rendszertelen is. Vitézsége megkérdőjelezhetetlen, és valóban ő volt aleginkább esélyes a győzelemre.

− A véleményedre vagyok kíváncsi, Udzsi-szan. Ne ismételd meg az udvar locsogását.A kinevezése azt jelenti, hogy még egy Daru kerül el a földünkről, és olyan kötelességet

támaszt velünk szemben, amit nem tudunk kielégíteni. Tosimoko magára marad, és mi isa segítsége nélkül állunk majd, ha jönnek az Oroszlánok. Semmi kétségem nincs afelől,hogy a császárnő számtalan feladatot tud találni, amiket a nagy és tiszteletreméltóHanteinek el kel látnia. A Smaragd Bajnok Kacsiko szobalánya lesz. − Udzsi megvetésehatártalan volt. Kígyószerű arca eltorzult alig fékezett haragjában. − Nem engedhetjükmeg, hogy még több szamurájt veszítsünk el. Hogy épp olyat veszítsünk, mintTosimoko…

− Ha elhívhatnánk a Smaragd Őröket, nagy segítségünkre lehetnének − jegyezte megAmeiko. − Imádkozzunk azért, hogy ősünk, az első Dodzsi vigyázzon ránk. Talán a sajátügyünk szolgálatába állíthatjuk Tosimoko győzelmét.

− Az Őrök használhatatlanok. Rosszabbak a roninoknál. Ahhoz, hogy felhagyjanak afalvak fosztogatásával és a kivert kutyaként bujkálással, többre van itt szükség egyerőskezű Darunál.

− Ez minden reményünk, Udzsi-szan − csúszott ki akaratlanul is Ameiko száján. Azerdőn túlra mutatott, a Kakita tartományok távoli hegyeire. − Már visszavertük aRákokat, bár a Beiden-hágónál elszenvedett vereségük után és a déli birtokainkon dúlódögvészt kihasználva minden bizonnyal a mi tartományainkat támadják majd meg azellátás reményében. A Beiden-hágónál állomásozó ronin hadsereg sem tarthatja fel őketörökké, és az Unikornisok sem jelentenek számukra akkora bosszúságot, hogyvisszatérjenek az otthonukba, a Kaiu Falhoz. Megtámadták a Kakiták egyik kisebbpalotáját. Ki állíthatja biztosan, hogy nem térnek vissza, hogy ismét megtegyék?

A távoli hegyeket fénylánc koszorúzta, mely úgy csillogott a bársonyos éjszakai égboltelőtt, akár a csillagok.

− Hét nap − Udzsi ketrecbe zárt vadként járkált fel-alá az erkélyen, léptei kopogtak akövön. − A Matcu légiók beveszik Szayo kastélyát. Nincs semmi, amivel ezt meg tudnánkakadályozni. Hagynunk kell, hadd tegye Kuwanan, amit tud, aztán vonjuk vissza acsapatainkat Kyuden Kakitába és készüljünk fel a védekezésre Tcuko támadása ellen. A

háború így is, úgy is elér minket, Ameiko, mindegy, hogy kívánjuk-e vagy sem. Ki fogtörni, és nekünk fel kell rá készülnünk.

− Valami készülődik, Udzsi. Valami, ami el tudja pusztítani a Darvakat. Az erdőbenvalahol egy róka csaholt halkan, gyászos hangja ide-oda verődött a hegyek között.

Udzsi gerincén a hang hallatán borzongás futott végig, és szokásos közönyösarckifejezése megnyúlt a kényelmetlen érzéstől.

− Félek, Udzsi. Sötétség terjeszkedik észak felől. Megérintette a szívem rejtett zugait.A férfi egy pillanatig hallgatott. − Az Oroszlánok Kyuden Kakita felé vonulnak. Ezt

érzed. − Suttogva próbálta megszelídíteni a nő furcsaságát, s aggodalom fogta el azAmeiko arcát váratlanul elöntő árnyék miatt. − Mindannyian ettől félünk.

Ameiko szorosan összehúzta magán a köpenyét és nem válaszolt.

Tört holdfény

Ahogy kérték tőle, késő éjjel eljött az üres lakosztályba, mikor a hold már felhők éssötétség mögé rejtette az arcát. Óvatos lépeti alatt meg sem reccsent a fapadló. Érintésérehalkan félresiklott az ajtó. A nyitott ablakokon át sápadt csillagfény szitált be, ésmegvilágította a nagy szobát.

− Mi maradt nekünk, szerelmem? − A selymes suttogás fülébe lebegett. − Most, hogykitört a háború, és az idő múlása mindkettőnket elpusztított?

− Semmi nem pusztult el, csak eltemetődött − felelte a férfi, és az árnyékokat fürkészte,hogy az asszony nyomára bukkanjon. Hoturi felsóhajtott, és félresöpörte a fátylat, amieltakarta a kilátást a kertre.

Selyem halk suhogása csapta meg fülét a szoba túlsó végéből. − Engem is ilyen könnyűeltemetni? − Kacsiko alakja elvált az árnyéktól, akár a sötétség egy mozduló darabkája,puha és sima, akár egy tó vize.

− Soha, úrnőm − lehelte Hoturi.− Évekkel ezelőtt, Hoturi, még szerettél. Még Sodzsu érkezése előtt − még mielőtt a

Skorpióhoz nem kényszerítettek, hogy a felesége legyek, azt mondtad, hogy mindentfeladnál értem. Gondolkoztál már azon, milyen lett volna − ujjai szelíden végigsiklottakaz obiját derekára kötő vékony zsinórokon −, ha magunk mögött hagytuk volna abirodalmat, ahogy terveztük?

− Milyen fiatalok lehettünk, ha azt hittük, hogy a kötelességeket ilyen könnyűlevetkőzni − Hoturi az asszony mögé lépett, és orrát megütötte az orgona és a köd illata.Meg akarta érinteni Kacsikót, mint régen, de valami az asszony szemében megálljtparancsolt neki, mikor a férfi ujjai már csak alig ujjnyira voltak alabástrom arcbőrétől.Hoturi anélkül, hogy hozzáért volna, végigkövette a császárnő arcélét, a vállát, a keblét. −Szerencsések voltunk, hogy ilyen álmok jutottak nekünk.

− Sosem álmodtál rólam? − Az asszony hangja elhalkult, és arcát elfordította a fénytől.− Ezt nem mondtam, Kacsiko.A hűvös téli szél körülnyaldosta őket, és félresöpörte az asszony egyik hajfürtjét. A

tincs kicsúszott az elefántcsont csatból, ami tartotta, és válla alá libbent. Kacsiko átment aszobán. Skarlát kimonója megmozdult alakján. Selyem siklott végig az ablak fényébenkirajzolódó hosszú, karcsú lábakon. Minden egyes lépése Hoturit hívogatta.

Más nesz nem hallatszott az egész kastélyban, csak a kerti tóból felszálló békabrekegés.− Hoturi − mormolta Kacsiko, és megmozdult az ablak izzása előtt −, egy olyan nap

sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád. − A szavai mögött rejtőző igazság ottragyogott fényes tekintetében.

− Én pedig rád. Viszont nem én küldtelek el, kedves kami. A te szavaid tartottak távolmellőled. Mikor a palotába jöttem, Aramoro megfenyegetett − és azt mondta, soha többetnem akarsz látni. − A hosszú idő óta rejtegetett fájdalom és bánat kezdett lassan a

felszínre emelkedni. − Eljöttem hozzád, ahogy ezernyi éjjel az esküvőd óta, de te úgydöntöttél, hogy elküldesz − lassan az asszony mellé lépett. − Miért? Négy év leforgásaután még csak nem is személyesen mondtad el, Kacsiko. Hagytad, hogy az a majom, az arosszindulatú orgyilkos mondja el… − Hoturi ismét megérezte a veszteség keserűpangását −, hogy nem akarsz látni.

Kacsiko nem válaszolt a kérdésére, hanem manikűrözött körmét átfuttatta a férfi egyikhosszú hajfürtjén, és kihúzta a kontyból, ami összekötötte. − A klánod elpusztította acsaládomat.

− A császár parancsára és több, mint tíz évvel azután, hogy elhagytál.− Csak ennyi lett volna? − kérdezte az asszony halkan, eltűnődve. − Azt hiszem, igazad

van. Sokkal többnek tűnt.− Áruld el, Kacsiko! − Hoturi váratlanul megragadta az asszony vállát. Keze melegét a

kimonón keresztül is érezni lehetett. Szorosan magához húzta Kacsikót, érezte, hogy aruha félrecsúszik, és lemezteleníti a nő vállát az érintése alatt. − Miért hagytál el?Megszűntél szeretni? − Belélegezte a nő nyakának illatát, és rekedten a fülébe súgta: −Mikor ért véget a játékunk?

A Skorpiók úrnője halkan beszívta a levegőt, Hoturi hajába fűzte ujjait, és közelebbhúzta magához. Csupasz arca a férfi meleg nyakához szorult. Egyetlen könnycsepppergett le az arcán, melyet csak az árnyékok és a csillagfény láthattak. − Nem ért véget,szerelmem − suttogta reszketve. − Csak megváltoztattam a szabályokat.

* * *

Messze innen, Kyuden Kakita egyik csendes zugában három róka kúszott be a nyitott

ablakon át, az éjszakába hasító gyászos vonítás forrása után kutatva. A palota aludt, azőrök zavartalanul folytatták kőrútjukat, nem figyeltek fel a rengésekre, melyekmegrázták a szellem és az emberi világ közti félbirodalmat.

* * *

Kacsiko obijának selyemzsinórjai kioldódtak Hoturi keze alatt, és a földre siklottak,

mikor a férfi kiszabadította a csomókat. − Végig te kísértettél. − Hoturi leheletemegmelengette az asszony arcát.

Kacsiko elmosolyodott, keze megérintette a férfi vallanak ívét és szelíden végigsimítottkulcscsontján. − Tíz évvel ezelőtt, mikor elküldtelek, a te érdekedben cselekedtem. Voltegy titkom, ami még fontosabb volt, mint a szerelmed.

− Még annál is fontosabb? − A selyem puha volt, megakadt ujjai között, mikorvégigsimított az asszony oldalán. − Nekem semmi nem volt olyan fontos, mint te.

− Hazug. − Az asszony mosolygott. − A kötelességed mindig is fontosabb volt. Mégakkor is, mikor mellettem feküdtél, éreztem, hogy a gondolataid visszatérnek aházadhoz.

− No és te? A Skorpiók daimjójának feleségeként miféle jövőre számíthattál?− Ó, szerelmem. Az egész jövő csak előttünk állt. Pusztán nem volt időnk rátalálni. A

Bayusik hegyei közé mentem, és mikor visszatértem, már te is megnősültél.Hoturi beleremegett Kacsiko érintésébe, és behunyta a szemét. Ameiko arca úszott el

előtte, majd eltűnt. − Ameikót az apám választotta, nem én. Azért vettem el, hogy azapám kedvében járjak vele.

− Mint ahogy én is hozzámentem Sodzsuhoz, hogy elszabaduljak a Soszuro házból. −Kacsiko karja a férfi dereka köré fonódott. − Szereted őt, Hoturi?

A kérdés ártatlannak tetszett, de Hoturi vonakodott rá válaszolni. A csillagok alacsonyan szikráztak a fekete égen, és úgy sziporkáztak, akár a Hatalmak könnyei.

A rókák némán félretolták a szoba sodzsi paneljeit.A futonon egy fiatal nő ült, kibontott baja a vállára omlott, és sötét köpenyként terült szét a

padlón. Zokogott, eső mosta arcát. A rókák köröztek körülötte, a sós vizet nyaldosták, éslecsókolták a könnyeit.

Ne sírj, húgocskánk, kérlelték. Veled vagyunk. − Öt évvel ezelőtt − suttogta Kacsiko, és meleg lélegzete megcsiklandozta Hoturi

fülcimpáját −, valamit kerestem a Kyuden Bayusi alatti labirintusban. Amit találtam, azéppolyan ősi volt, akár a birodalom.

− Soszuro Keze?− Igen.Hoturi előtt felködlött a fekete kőkéz képe, de ezt Kacsiko érintése el is űzte. − Mi az a

kéz? − kérdezte Hoturi, és megpróbálta összeszedni gondolatait. Az asszony illata, a testeközeli melege felélesztették az elfeledett éjszakák emlékeit.

− Az első Skorpió Villám keze, azé a régi hősé, aki az Árnyvidékre követte Sinszeiprófétát. A Villámok közül csak ő tért vissza arról a sötét helyről. − Az elmúlt napokfájdalma halványulni kezdett, mikor Kacsiko arcához emelte a férfi kezét. Halkanfolytatta: − Ez az ősidők egyik leghatalmasabb ereklyéje, azokból az időkből, mikor mégszellemek és kamik járták a földet, és a Mennyek hatalma még a birodalomban volt.

− Találtál valami mást is a klánod elveszett palotája alatt? − Hoturi magához vontaKacsikót, miközben szíve úgy dübörgött, akár egy taiko dob.

− Valami képzeletet felülmúlón csodálatos dolgot. Megmutatom neked − ígérte azasszony.

− Szeretném, ha sok mindent megmutatnál. − Elhúzódott az asszonytól, hogy az arcábanézhessen.

Kacsiko arca árnyékba borult, titokzatosnak tetszett, ajka félig szétnyílt, ahogy rátalált amosolyára. A szeme nagy volt és fényes, olyan színű, mint az arany méz egy naposmezőn.

− Hoturi… − mormolta Kacsiko, és ajka egészen közel reszketett az övéhez.Hoturi elcsodálkozott azon, hogyan is vehette át Kacsiko helyét más asszony. A nő

teste fényesebben ragyogott, mint bármely tűz. Ő volt az elalvás előtti pillanat, mikor azegész világ békés és csendes, és semmi nem üthet ki balul. Hoturi ereje csupán a haragbóltáplálkozott. Egy évtizede harcolt az élete ellen, ami kijutott neki − apja keserű szavai ésKacsiko elvesztett szerelme ellen. Csak egy kő volt egy go táblán, és nem tagadhatta le,

kinek a keze mozgatta.Magához húzta Kacsikót, és megfogadta, hogy mindent megváltoztat. Az asszony

ismét az övé lesz, helyrehozza az önteltsége és a vaksága által okozott hibákat… Ideje voltmegváltoztatni a világot.

Torkához emelte a tőrt. Panaszos kiáltása megtörte a szellemvilág csendjét.Körülötte rókák csaholtak és táncoltak, könyörögtek a húguknak. Gyere velünk, kérlelték. Gyere

velünk, hazaviszünk. Soha nem kellett volna ilyen sokáig itt lenned, soha nem kellett volna ittmaradnod.

Könnyek hullottak a padlóra. − Szeretem − sírta a nő. − És ő is szeret engem. Szeretnie kell.A kitcunék ide-oda ugráltak, és rókapofájuk eltorzult a bánattól és a félelemtől. − Szereted őt, Hoturi? − egy könny csordult végig Kacsiko arcán.Hoturi ujjhegyével megállította a könnycsepp útját. − Nem − ismerte el halkan. −

Bármennyi nő volt is az életemben, akikkel egy pillanatot vagy egy éjszakát együtttöltöttem, te mindig ott voltál velem, mikor elaludtam. − A szél lágyan átfújt afátyolfüggönyön, és megmozgatta a szoba sarkában levő vékony lapokat.

Hoturi lehajtotta a fejét, ajka épphogy csak az asszonyé felett lebegett, mikor odasúgta:− Mindig csak téged szerettelek.

A kés egyszer, kétszer lecsapott, átvágta a puhaságot, és a fény egyenes, keserű csíkokban

felragyogott. Sötétség hullott a padlóra, kihasítva a kötelékek közül.Ameiko bánatos üvöltéssel kiejtette kezéből a tantót. Felállt, lenyírt haja tócsába gyűlt lába

körül. A kés a könnyeivel együtt a földre hullott, és puhán ráesett az emberség tépett és elfeledettfürtjeire.

Hoturi ajka a nőére tapadt, és Kacsiko iránt érzett szerelmét egy hosszú, gyengéd

csókkal pecsételte meg. Az asszony kinyúlt, hogy átkarolja. Különös tűz futott át a férfierein, és a közvetlen méreg erejével öntötte el elméjét. Hoturi egy pillanatra azt hitte,hogy csak érzelem, annak köszönhető, hogy ismét kinyílt a szíve Kacsiko felé.

Mikor azonban kezdett elsötétülni a szeme előtt a világ, már tudta, hogy mi voltvalójában ez az érzés. A szíve ezernyi szilánkra robbant.

Kacsiko hátralépett, ügyelve arra, hogy nyelve ne érjen mérgezett ajkaihoz.A Darvak bajnoka térdre esett. Lélegzete rettegő zihálásba csapott.− Én is szeretlek, Daru Nagyúr.A szoba különös mintákba gyűrődött, a fátyolfüggönyök a múlt kíséreteivé váltak.

Hoturi fülében Szatszume szavai visszhangoztak. − Soha nem fogja tudni bebizonyítani,hogy méltó a fiamnak − bömbölte a fülébe. − Nekem soha. − Hoturi nem tudta volnamegmondani, hogy a nevetés, amit hallott, az apjáé volt-e vagy Kacsikóé.

Sötétség hálózta be elméjét, és vonta az öntudatlanság tavának mélyére.Az egyik sodzsi ajtó félresiklott, és újabb árnyék lépett a szobába. Bayusi Aramoro

úrnője elé térdelt, és várta a parancsát.− Vidd le a börtöncellába, amit előkészítettünk neki. − Az asszony diadalittasan

mosolygott. − Hadd éljen még egy darabig a patkányok és a kígyók között. Hadd ismerjemeg a sötétséget, amit a klánunk a Darvak jóvoltából végigszenvedett. Ha készen vagyok,érte jövök.

− Kitűnő volt az előadásod, Kacsiko-szama − jegyezte meg Aramoro vészjóslóan, ésfelemelkedett, hogy teljesítse úrnője parancsát. Vékonyabb volt Hoturinál, de izmos, éskönnyedén felemelte a földön fekvő Darvat. − Egy pillanatra csaknem magam is hittemneked. − Mikor Kacsiko nem válaszolt, kissé meghajolt, és némán távozott.

Mikor az ajtó becsukódott, az elfeketült égen végigmorajlott az első mennydörgés.Kacsiko újra megkötötte obija selyemzsinórját, és megfordult, hogy becsukja a nyitottablakot.

Kacsiko csak a megeredő esőt okolta könnyeiért. Kyuden Kakita távoli mezején négy róka rohant a kiterjedt rengeteg felé.Az egyik, aki örökre elveszett az emberek világa számára, visszafordult még, hogy egy utolsó

hosszú pillantást vessen a messzi palota fényeire. A szél egy pillanatra felborzolta megnyírtszőrét, emlékeztetvén az ifjú kitcunét mindarra, amit hátrahagy.

Az nem a te helyed, húgocskám. Az egyik róka letörölte társa könnyeit, és bátorítólag

csaholt, nem lett volna szabad ilyen sokáig ott maradnod. Az emberek útja nem aszellemek útja. Hagyd őket, hadd szőjék a saját jövőjüket: nem a mi dolgunk, hogy a sorsakaratát megmásítsuk. Szerettem.

Tudjuk. A rengeteg csupasz ágai vadul zörögtek az erős szélben, s megnyikordultak a vihar közeledtére.

A kitcune, egyetlen panaszos üvöltést hallatva követte a többieket, és örökre eltűnt a Daruerdőben, csupán emlékeket és fájdalmat hagyva maga után.

A császári kegy

− Kakita-szama? − a küszöbön térdelő szolga valószínűleg szamuráj kasztból származófiatalabb fiú lehetett, leginkább Szeppun vagy Otomo.

Yosi agyán szórakozottan átfutott, vajon mit keres a férfi a Császári Palota ezen arészében. Ennek ellenére a Daru be kívánta fejezni kalligráfiáját, mielőtt még ilyengorombán rátámadna a szolgára.

A délelőtti napfény szelíden áradt be az ablakon. Sizue hallgatott Yosi mellett. Avékony ív rizspapírra kecsesen folyt a tinta. A Daru lakosztály néma volt, ők ketten pedignyugodt tanulásba mélyedtek. A küszöbön térdelő szolga csak halvány jelét adta afeszültségnek.

Pár ecsetvonás után Yosi megszólalt: − Ha bambuszt akarsz festeni, Sizue-szan −helyezte Yosi az ecsetet egy csészébe, és a tinta szétterjedt a tiszta vízben −, előszörtanulmányoznod kell a fát, eggyé kell válnod vele, minden porcikádban fának kelllenned. Aztán felejtkezz el a fáról, és csak fess.

A fiatal mesélő mosolyogva meghajolt, boldog volt, hogy a reggelt mesteretársaságában töltheti.

− Igen, Szeppun-szan?A szolga még mélyebbre görnyedt, és Yosi úgy vélte, hogy alighanem helyesen

találgatott.− Nagyuram, bocsásd meg a tolakodásomat, de a császár úgy döntött, hogy teljesíti a

kérésedet, és fogad.− Kitűnő.− Legyél szíves most velem fáradni.A kérés hordereje még Yosit is megdöbbentette. − Most?− Ő Császári Felsége elég jól érzi magát ahhoz, hogy látogatókat fogadjon. Ez az állapot

talán nem marad meg, és a császár egészsége ingatag. Nagyon sajnálom, de ha beszélnikívánsz vele, jönnöd kell, míg elég jól érzi magát ahhoz, hogy fogadjon.

Yosi bólintott. − Természetesen. − Yosi gondolatai meglódultak, és a férfi az előtte állófeladatra összpontosított. A Daru erődökből kapott legutóbbi üzenetek Kyuden Kakitafelé menetelő Rákokról számoltak be. Északon Daidodzsi rajtaütések lassították le azOroszlánokat, ám a Rákok zavartalanul haladtak tovább, sarkukban Toturi Beiden-hágónál levő seregeivel. Az ottani ütközetek ádázak voltak. A Rákok visszavonultak avölgy szájából.

Yosi összeszedte holmiját, és sebesen felállt. Intett segítőinek, hogy tisztogassák le afestékfoltokat és az ecseteket. A festmény várhat még. − Sizue-szan − mondta, mikor aszolga után indult −, ha Hoturi nagyúr megérkezne, míg távol vagyok, kérlek monddmeg neki, hogy várjon. Biztos vagyok benne, hogy ez a találkozó a császárral rendkívülérdekelni fogja.

− És Tosimoko-szan mester? − kérdezte udvariasan a lány, és beleegyezőn meghajolt.Yosi megtorpant. − Nem. Neki más feladatai is vannak.Sizue biccentett, és egy darab vattával bélelt vászonba tekerte az ecseteket, majd

visszahelyezte őket díszes dobozukba.

* * *

A császár lakosztályába vezető ajtót egy tucat felfegyverzett, bepáncélozott Szeppunőrizte, akiknek barna és arany monja ragyogott az erőtlen téli napfényben. Kissémeghajoltak Yosi felé, mikor a fehér hajú udvaroncban felismerték a császár egyiklegbizalmasabb tanácsadóját.

Az ifjú szolga az ajtó elé térdelt, és homlokát a földhöz szorította. Mögötte Kakita Yosiletérdelt a folyosó sima fapadlójára, és tekintetét összekulcsolt kezén nyugtatta.

A szolga gyengéden félrehúzta a festett papírpanelt, és mielőtt megszólalt volna, isméta földhöz érintette homlokát. − Tiszteletreméltó nagyúr, a Hét Domb uralkodója, szolgád,Kakita Yosi parancsodra megjelent.

A panel mögött halk köhögés hangzott fel, majd egy erőtlen beleegyezés.A szolga ismét meghajolt, és gyorsan oldalra húzódott, majd félrehúzta a tolóajtót,

hogy Yosit láthatóvá tegye.A Daru térdelő szeiza pozícióban meghajolt, fejét kezéhez érintette, és megfelelő

üdvözlést mormolt. Yosi mozdulatai és szavai teljességgel tökéletesek voltak. Atökéletesség, ötlött eszébe, olyasmi, amivel a Darvak gyakorta kitűnnek. − Köszönömneked, Nagyúr, a rám vesztegetett időt.

− Üdvözöllek… hűséges szolgám. − az ifjú Hantei hangja még gyengébb volt, mint abajnokság előtt.

Yosi felpillantott, és egy alacsony futont pillantott meg, ami hat hüvelyknyireemelkedett a padló fölé, és takarók borították, melyek kizárták a tél hidegét. Az ágyatkörülvevő aranypárnák elütöttek a csillogó padló mély cseresznyeszínétől. A szobát akeleti falba süllyesztett alacsony tűzhelyen lobogó tűz melegítette fel. A tűzhely felett kétszolga teát készített, és melegen tartotta a császár számára.

− Gyere, Yosi-szama − szólalt meg a Hantei, és felemelte kék erekkel borított kezét,hogy közelebb intse a Darut.

Yosi csak arra az időre emelkedett fel, amíg négy lépést tett előre, de így is teljesenszemügyre tudta venni a császárt. Hantei állapota a púder és a vastag öltözék nélkülkülönösen szembeszökő volt. Vékony végtagjai alig domborodtak a számtalan takaróalatt. A császár bőre puffadt és fehér volt, s minden porcikáján kiütköztek a kék erek.Yosi, aki sokat gondolt a déli, járványsújtotta Darvakra, megkönnyebbülve nyugtázta,hogy a döghalál kelései még nem jelentek meg a fiatalemberen.

− Ülj le, barátom. Teázz velem.− Megtisztelsz, Hantei-szama.A császár, aki a párnáról is alig tudta felemelni a fejét, elmosolyodott.Yosira nagy hatással volt a Hantei szelíd kék szeme, nemes vonalú orra és keskeny ajkai

− a császári vérvonal régi Daru öröksége. A Hantei császárok nemzedékek óta mindig

Darut vettek nőül. Csak ez a fiatalember, aki belebolondult Kacsikóba, törte meg a hosszúideje fennálló hagyományt.

A tűzhely közelében kinyílt egy ajtó. A panel túloldalán a Szeppun szolga térdelt, smeghajolt. − Császári felség, a feleséged megérkezett az orvosságaiddal.

Kacsiko térdelő szeiza helyzetben kecsesen meghajolt. Egy tálca hevert előtte. A császárelmosolyodott. Az asszony felállt, és tökéletes kezébe vette a festett fatálcát.

Átkozott némber, gondolta Yosi.− Kacs-csan − szólalt meg a császár, és szánalmasan keskeny keze mögé rejtette

köhögését. − kedves tőled, hogy gondoltál a betegségemre.− Felség − mosolygott elégedetten a császárnő −, rendkívül megtisztelő, hogy nemes

vendéged előtt dicséretben részesítesz. Hogy is feledkezhetnék meg kötelességemről aMennyei Fény iránt?

Mikor letette a tálcát, és az egyik tányér fedelét felemelte, Yosi orrát meleg, nedvesruhák illata csapta meg.

A császár megmosolyogta Yosi futó pillantását. − Tévedtél vele kapcsolatban, barátom.− Felség? − kérdezett vissza Yosi.− Elkötelezettsége és hűsége megmutatta Kacsiko valódi természetét, hiába tördelték

ujjaikat folyamatosan az udvaroncok. Biztos vagyok benne, hogy a fél udvar azt hiszi,hogy az életemre tör. − Kuncogása köhögésbe csapott át, mely szűnni nem akarógörcsökkel rázta meg a császár testét. Mikor köhögése alábbhagyott, a Hantei felnézetthitvesére. Arca kissé megrándult, mikor az asszony homlokára helyezte a ruhákat és kezeköré tekerte őket.

− Biztos vagyok benne, hogy jó feleségednek bizonyult, Felség.− Ó? Valóban? Yosi-szama, van valami, amit megtehetnél nekem.Yosi meghajolt, megtisztelve érezte magát a császár kérése által. Az nem lepte meg,

hogy az uralkodó eleddig nem beszélt még az Oroszlánokról és a Rákokról. A Hanteiismerte Yosi céljait. Idővel azokra is rátér majd. − Óhajod számomra parancs, Felség.

− Kacsiko. − A császár hangja ezzel az egy szóval visszanyerte tekintélyét. − Mutasdmeg neki!

Az asszony egy pillanatra meglepve megdermedt, aztán arany obijához nyúlt, hogykioldja a zsinórokat. Yosi leplezetlenül bámulta, miközben azon törte a fejét, miféleáruláson töri a fejét a Skorpió. A nő megfordult, és leengedte kimonója jobb vállát.Lapockáját és hátát egy skorpió cifra, stilizált tetoválása díszítette. A rajz lenyűgöző voltugyan, de a császár mást mutatott.

Pontosan a gondosan megrajzolt állat fullánkja alatt egy fehér heg csúfította el Kacsikosima hátát.

A császár folytatta: − Pár hete egy orgyilkos lépett a lakosztályomba. A folyosón állóőrök halottak voltak. A férfi egy titkos átjárón át érkezett, amit csak a családombatartozók ismernek. Nem tudom, hogyan jöhetett be. Kacsiko mellettem volt. A kiáltásáraa Szeppunok hozzám siettek. De nem elég gyorsan, hogy megakadályozzák, hogylecsapjon.

Kacsiko szándékosan továbbra is csak tartotta kimonóját, és alig leplezettkíváncsisággal nézett vissza válla felett. Bőre olyan sápadtan, tökéletesen csillogott, akár a

régi elefántcsont, s a derekát övező skarlát anyag hozzásimult.Yosi eltöprengett azon, vajon az asszony őt nézi-e, de aztán ráébredt, hogy a szobában

valószínűleg minden egyes férfi ugyanezt hiszi.Ostoba, dorgálta meg magát. Ostobaság és nem veszélytelen.− Az orgyilkos rám támadott, de a császárnő felfogta a csapást, és a tulajdon életét

kockáztatta, hogy megmentse az enyémet. − A császár hangjából büszkeség érződött.Elhallgatott, figyelmét elterelte Kacsiko szépsége, majd odasúgta: − Elég.

A császárnő felemelte kimonóját, és cseppet sem sietősen megkötötte az obit derekakörül.

− Mondd el nekik a támadást, Yosi-szan, és a feleségem bátorságát és elkötelezettségét.− Hai, felség.A Hantéi bólintott. − És amíg te megvéded Kacsiko becsületét és hűségét az udvar előtt

− Yosi már a puszta szavaktól is rosszul lett −, addig megpróbálok időt találni rá, hogyimmár a gondok terhe nélkül üzenetet küldjek az Oroszlánoknak. Úgy gondolom, nemárt emlékeztetnem arra Matcu Tcukót, hogy a Kakiták az unokatestvéreim. Ha azOroszlánok meg kívánják látogatni a Kakita birtokokat, először velem kell beszélniük.

A szavak lényegében véve császári parancsnak minősültek, melyben Hantei közölte azOroszlánokkal, hogy vonják ki csapataikat a Kyuden Kakitát körülvevő tartományokból.

Yosi gondolatai vadul száguldoztak, és az ajánlatot mérlegelték. Az OroszlánokKyuden Kakitából való visszavonulását követelő parancs felpaprikázná Tcukót. Abecsület úgy kívánná, hogy ismét lecsapjon, méghozzá valószínűleg Kyuden Dodzsira,vagy a Beiden-hágótól délre, melegebb vidéken fekvő erődökre − a Daidodzsi birtokokravagy az Aszahináékra. Tosimoko és Hoturi azonban így is kapna egy esélyt arra, hogy azUnikornisokkal szövetkezzenek, és megint délre kergessék a Rákokat. A Daidodzsik időtkapnának, hogy felfegyverkezzenek az Oroszlánok ellen. Ha a Hatalmak is úgy akarják, aDarvak időt nyernek az első hó lehulltáig.

Yosi bólintott, és ismét meghajolt. − Felség, ez a bátorságról és vitézségről szólótörténet mélyen megérintett. Megtiszteltetés számomra, hogy a császárnő összekötőjelehetek, és öregbíthetem hírnevét az udvarban. − Ha óvatos, akkor úgy is intézheti adolgot, hogy úgy tűnjön: a Hanteihez éppolyan közel áll, mint a Skorpió asszonyhoz. Azilyen látszólagos közelség csak lendíthet Yosi céljain, nem számít, hogyan.

− Helyes. − A császár mosolygott, de vékony ajka megfeszült, s arca is fáradtnak tűnt. −Attól tartok, hogy az orgyilkos egy ronin lehetett. Az uralkodásom… számos ellenségetszerzett − A Hantei sóhajtott, visszahanyatlott a futón pazar párnáira, és felnézett imádófeleségére. − Ironikus, hogy mindaz, amit a feleségem tett a birodalomért, végül bajbasodorja. Tudtad, hogy szerzett egy egész csapat Halálvárót, akik valamennyien magátólaz Első Akodótól származtatják magukat?

Kacsiko arca mit sem változott, a keze sem állt meg a Hantei gyógyfűkeverékénekelkészítése közben, de Yosi észrevette, hogy a válla megfeszül.

− Valóban? − kérdezte, és belekortyolt a pompás teába, amit a Szeppun szolgák hoztakneki.

− Olyan szomorú − sóhajtott Hantei bánatosan, és belélegezte a zöld folyadék gazdagpáráját. − A császárnő lehetőséget adott nekik, hogy tisztességes halált haljanak a császári

parancsra. Mi mást kívánhatnának még? Kacsiko-szan életét adja a birodalomért, mire abirodalom… − A reszelős köhögés rohamba csapott át. A Skorpió addig szorította férjekezét, míg a görcsök el nem enyésztek. − …árulással fizet vissza.

− A császárnő rendkívül bátor asszony − biccentett Yosi az asszony felé, s megpróbáltafigyelmen kívül hagyni, hogyan nyúlt Kacsiko a Mennyek Fiához.

− Hai − suttogta a császár. − Yosi-szan, fáradt vagyok, és a nap is lemenőben van.Szeretném a feleségem társaságában végignézni a naplementét.

− Természetesen, Felség. − Yosi meghajtotta derekát. Udvariasan befejezte teáját, és acsészét letette a szolga tálcájára. − Legyen áldott az estéd, Hantei-szama.

− És ismerje meg a néped a békét… ami számomra tiltva van.Yosi ismét meghajolt. Három lépést hátrált a császártól, mielőtt megfordult volna, hogy

távozzon. A papír tolóajtón átlépve ismét letérdelt, és fejét kezéhez érintette, miközben aSzeppun szolga csendesen behúzta a panelt. Yosi egy pillanattal azelőtt, hogy az etikettelőírta volna, felemelte pillantását, és tekintete összetalálkozott a császárnő hideg,karamellszínű szemével, mely szinte átdöfte.

A császárnő. A császárnő Akodo őröket alkalmaz. Az egyik nindzsa, aki megtámadottminket Kyuden Kakitában, Skorpió varázslatot használt. A többiek Oroszlán harcitechnikát alkalmaztak, amit időtlen idők óta az Akodók oktatnak. Miközben Yositvisszakísérték lakosztályába, megpróbálta összerakni a darabokat.

A császárnő testőrsége, akik készek a császári parancsra meghalni. Ez volt az egyetlenútja annak, hogy a Halálvárók visszaszerezzék a tisztességüket. A császárnő parancsaéppúgy megteszi. A halál mindenképp halál, és még Dzsigoku tüzei is megbocsátanaknéha.

Az Oroszlánok visszavonulnak. Ez a hír legalább érdemes volt arra, hogy meghaljanakérte. Yosi összevonta szemöldökét, és legyezője után nyúlt. Az már biztos volt, hogy acsászárnő küldte az orgyilkosokat. Mivel a bűnösségét nem lehetett rábizonyítani, az ügylezárult.

Egyelőre.

A Smaragd Bajnok megmérettetése

Tosimoko összegyűrte a kis papírszeletet és savanyú képpel meredt maga elé. Még csakpár napja viselte tisztségét, de a császár máris megparancsolta neki, hogy menjen azUnikornis birtokokra, és szedje össze a rábízott szedett-vedett bírókat.

− Yosi! − ordítása keresztülzengett a palotaszárnyon, fütyült a formalitásra. − YO-SI! −Beviharzott Yosi fogadószobájába, ügyet sem vetett a Daru szolgákra, akik eliszkoltak azútjából. Ez Otoszan Ucsi volt. A Skorpió puccsot túlélt szolgák értettek a köddé válásművészetéhez.

− Sinszeire, Tosimoko-szan − szaladt be Sizue egy várószobából, ami közvetlenül afogadószoba után következett. Kezében puha szövetet tartott, és letörölte a festéket,amivel éppen dolgozott. − Mi a baj? Visszajött a bátyám?

− Nem. − Tosimoko mogorván a tűzbe hajította a papírgalacsint, és féltestvérét kerestea tekintetével.

Szolgák siettek át a csaknem makulátlan, csiszolt padlón. Jövés-menésük megmozgattaa Daru ház zászlóit. Valamennyi falban nyitva álltak a tolóajtók. Tosimoko benézett azegyiken, majd a másikon dugta be fejét. Kikerülte Sizuét, és a kis Daru kertbe kiáltottaYosi nevét. Még mindig nem érkezett válasz.

− A fenébe! − Tosimoko visszament a szobába. Mikor újabb lélegzetet vett, hogyféltestvére után kiáltson, váratlanul egy köhögés zavarta meg.

Yosi higgadtan megállt a kertbe vezető íves ajtónyílásban. Kezében egy éppen bimbózótéli ibolyát tartott.

− Igen, fivér-mei?− Mennem kell. A császár…− Inkább a császárnő. − Mikor Yosi látta, hogy Tosimoko arca elvörösödik a

félbeszakítás hatására, szelíden a tűzhelyhez lépett. − Ugyan már, Tosimoko-szan, ne légymár ilyen hivatalos. Az Unikornis földekre kell menned, hogy átadd nekik a császárüzenetét, miközben látszólag a most már hozzád tartozó Smaragd Őröket gyűjtőd össze.

Tosimoko idegesen bólintott. − Ördög vigyen, Yosi! Tudtál róla? A tulajdon öcsém, ésmég csak nem is figyelmeztet a parancsra!

− Talán az apánk ugyanaz, Tosimoko-szan, ám az édesanyáink határozottan máscsaládból származtak. Ami azt jelenti, hogy a féltestvéred vagyok, és mint ilyen −csillogott Yosi szeme −, csak az igazság felét vagyok köteles neked elmondani.

− Kakitára, te aztán síkos egy kígyó vagy.− Fivérem, te összetévesztesz engem Udzsi-szannal.Tosimoko meglepve, hangosan felnevetett. − Azt hiszem, igazad van. − Haragja enyhe

lelkiismeret-furdalássá szelídült. Letérdelt a tűzhely elé, és nézte, hogyan ég el azüzenetet tartalmazó papír. − Feladatot kaptam. Mennem kell. Hol a fiú?

− Úgy érted, nagybecsű bajnokunk? − sötétült el Yosi arca. − Ezt bízd csak rám! Csak

pár órája tűnt el, és ma délutánig nincs is találkája. Nagyon valószínű, hogy a mesterepéldáját követi éppen. − Körültekintő pillantás. − Csak remélni tudom, hogy az ifjúhölgyek, akikkel az idejét múlatta… diszkrétek. − A reggeli napfény megcsillant Yosisápadtfehér hajában, és visszatükröződött rendkívüli kékségű szeméből.

Egy ragadozó szeme, gondolta Tosimoko. Ebben legalább hasonlítunk egymásra.Yosi egy ragyogó, tónusos kék kimonót viselt, mely a leghalványabb égszürke színből a

háborgó tenger sötétkékjébe váltott. A széles ruhaujjak szétnyíltak, és felfedték a férfivékony karjait, melyek gyakorlat híján sápadtak voltak, de semmi esetre sem erőtlenek.

Tosimoko úgy érezte magát, mint egy pulyka a páva mellett. Fakó kimonója valaha kékvolt, de mostanra kiszürkült. Egyedül csak csavart selyem obijába tűzött katanájánakcsillogó markolata ragyogott. − Azonnal mennem kell.

Yosi hirtelen komolysággal bólintott. − Tudom. De van valami, amit elvégezhetsz, amígezt a hiábavaló utat megteszed. Ide Tadadzsi szövetséget említett az Unikomisokkal.Mint Smaragd Bajnok, a szavad sokat nyom a latban.

− Csak ha a politikát vesszük. Sereg nélküli bajnok vagyok. A bírák az utóbbi háromévben szétmorzsolódtak.

A Kakita daimjó bólintott, és az ibolyát egy vékony vázába helyezte, majd gondosanelrendezte a virágokat. Ma Főnixek lesznek a látogatói, akik megértik annak ajelentőségét, hogy a virág a téllel vívott küzdelem ellenére is szirmot bontott. − El kellutaznod Siro Sindzsóba, és beszélned kell Sindzso Yokatcuval, az Unikornis Bajnokkal.Az előkészületeket már Tadadzsival elintéztük. Hozzál szövetségeseket, Tosimoko! AzOroszlánok visszavonulnak ugyan Kyuden Kakitából, de a Rákok készséggel északravonulnak, hogy kitöltsék a helyüket. Tcukót az önteltsége nemsokára ismét aküszöbünkre vezérli. Az Ikomák közé épült kémeim máris beszámoltak a háborústerveiről. Bevették Szayo várát, és most az óceán és Kyuden Dodzsi felé vonulnak.

Tosimoko felállt, és biccentett. − Kérd meg az Aszahinákat, hogy imádkozzanak értem.Egy órán belül indulok.

− Majd ha leereszkednek az ezüstoszlopaikról, megmondom nekik. − Yosi felnézett avirágairól, és nézte, ahogy Sizue meghajol, hogy elköszönjön a nagybátyjától. − Légyóvatos, Tosimoko. A rang nem óv meg a birodalom országútjain leselkedő veszélyektől.Testőr nélkül nagy a kockázat.

− Igen, Yosi-szan. − Tosimoko formálisan meghajolt, és kezét katanája markolatánnyugtatta. − Nekem azonban nincs más testőrre szükségem, csak erre és Kakita áldására.

* * *

Az út magasan a Dairuken-hegységben kanyargott a hegyek és a völgyek között.

Délután felpárállott a víz és a sűrű erdő tiszta illata. A köves lejtők hamarosan sűrű, füvesterületeknek és csoportokban álló domboknak adták át helyüket − a Sindzso-dombságnak.

Három férfi táborozott az út mentén. Tüzeik gyorsan elemésztették a kis gallyakat. Azizzás elhalványult, kialudt, majd ismét fellángolt, mikor az egyik utazó letérdelt a kőkormellé és nagyot fújt.

− A legutóbbi karaván tíz főt számlált, és csak három nyavalyás kokut szereztünk −morogta az egyik férfi, és még több fát hajított térdelő társa felé.

− Nem az ő hibájuk volt. Menekültek voltak a Rák földekről. Mit gondolsz, mi lettvolna az erszényükben? − Nehezen érthető nyelvjárásban beszélt, valószínűleg messzedélről származott. − Nem kellett volna ilyen északra jönnünk. Itt szinte csak Ikoma van,meg Sárkányok és Unikornisok. Nincs semmi, amit termeszteni lehetne, semmi, amitmeg lehetne művelni.

− Alig volt annyi kokujuk, hogy utazhassanak. Nem sok mindent vehettünk el tőlük.− Hai − horkant fel a harmadik, és kérges tenyerével végigsimított borostás arcán.

Izmos volt, és egy fejjel magasabb volt a társainál. A válla köré kanyarított elnyűttköpönyeg kifakult monja felett vastag sárréteg száradt. Sötét haja volt, amit valószínűlegnapok óta nem mosott meg, és vastag pamutgijét szorosan a bokája köré gyűrte. Ahakima nadrág kényelmesen vaskos lábához tapadt.

Társai sem álltak jobban. Hiányos volt a fogazatuk. Ruházatuk éppolyan toldozott-foldozott volt, mint amilyen elnyűtt. Siettek tüzet építeni az est hűvöse ellen.

A vezér figyelmét felkeltette egy zörej a bokrokban. Kardjáért nyúlt, ami ütött-kopotszayában pihent.

Egy fáradt póni ereszkedett le az úton, és menedék után kutatott a vastag fák között.Hátán egy zöld köpenybe burkolózott öregember ült, aki lehajtotta fejét, mintha máraludna. Mikor a póni meglátta a tüzet, elégedetten nyihogott.

− Hé, öreg − kiáltotta gorombán a borostás fickó, felállt, és a póni kantárja után nyúlt. −Ez itt vámmal sújtott út. A császár parancsa. Van pénzed? − A vastag köpenyt fürkészte,ami elrejtette a lovas szürke haját.

− Útvám? − a hang a ráncos bőr dacára meglepően erős volt. − Ki állítja?− Smaragd Őrök. − A testes férfi elmosolyodott és kivillantotta megbarnult fogait. A

póni patái elé köpött, a földre. − Tudod? Mi vagyunk itt a törvény, mióta az Oroszlánokelhagyták a földjeiket, hogy felaprítsák a Darvakat. Ha mi azt mondjuk, van útvám, akkorvan útvám.

Egyik társa cinkosán kacsintott, és közbevetette: − Útvám, hogyne. Távol tartja aharamiákat az Ikoma birtokoktól.

− Akkor hát engedjetek leszállni, és megkeresem nektek az útvámot. − A lovasdarabosan megmozdult, leugrott a keményre taposott ösvényre és a köpenyébe nyúlt. −Hány kokut akartok. Kettőt? Hármat?

A három férfi, akinek ínyére volt, hogy az öreg szamuráj hajlandó pénzt adni nekik,közelebb húzódtak.

− Igen, hármat. Fejenként. − A vezér felnevetett. Hátralökte a nyakában csüngő koszospamutköpönyeget. − És a köpenyed. Jól mutatna rajtam, jobban, mint rajtad, öreg.Micsoda pazarlás, hogy jó köpeny melengesse azokat a vén csontjaidat.

− Attól tartok, a köpenyemet nem adhatom oda, fiúk. − A csuklya alatt megvillant akék szempár, és az öreg gyorsan kiszabadította Kakita pengéjét obijából, de egyelőre méga tokjában hagyta. − De itt van fejenként három pofon.

Tosimoko tompa szayájával előredöfött, és megütötte az egyik útonállót. Ez nemhalálos csata volt, csak egy szenszei első leckéje a diákjainak. A férfi lélegzete elakadt az

ütés erejétől. Tosimoko folyékony mozdulattal megfordult, hogy tarkón vághassa. Aharmadik ütés állcsúcson találta a férfit, aki eszméletlenül esett össze.

Mikor az első őr elesett, az öreg megperdült. Zöld köpenye széles körben terült szétkörülötte. A második férfinek alig volt ideje kivonni a kardját. A szaya térdhajlatábaakadt, és ledöntötte a lábáról.

A harmadik, az ápolatlan banda vezetője kivont karddal állt, és az öregember derekáravágott vele. Katanája belehasított az örvénylő köpönyegbe. Az őr előrebotladozott, depengéje csak pamutot és selymet ért.

Tosimoko szayájával hárította a vezér kardját, és az új ruhán tátongó lyukra meredt. −Eltépted a köpenyemet! − azzal szegycsonton vágta ellenfelét.

A ronin idegesen hátratántorodott. Mellkasához kapott és levegő után tátogott. Amásodik férfi talpra küzdötte magát.

A szenszei kinyújtott szayáját a férfi hóna alá lendítette, felemelte, és vezére felé lökte.− Maga a császár adta ezt a köpenyt nekem, és te vagy olyan orcátlan és eltéped!

A férfiak hanyatt estek, és hallható puffanással értek földet az úton. A Daru szenszeihátralökte a csuklyát a fejéről, és kitartotta köpenyét, hogy megmutassa a hosszúhasadást.

− Dzsigokura, ki vagy te? − zihálta a ronin, és kilökte félig eszméletlen társát az öléből.− Én vagyok az új Smaragd Bajnok, az uratok. − Tosimoko feje fölé rántotta a köpenyt,

és bánatosan szemlélte a szakadást. − Az első feladatod, hogy felébreszd a mocskospajtásaidat, és emlékeztesd őket arra, kinek dolgoznak.

A ronin a jádéból faragott rangjelvényre meredt, ami az öregember nyakában lógott.Döbbent megértéssel bólintott.

− A második feladatod − folytatta Tosimoko, és köpenyét az elesett férfi arcábahajította −, hogy befoltozd a lyukat.

* * *

Az Otoszan Ucsi és a Sindzso földek között elterülő városok közül sok ugyanolyan volt:

szegény és hideg. Ami kevés őrt Tosimoko talált, azok elhanyagoltak voltak, gyakranrészegek, és alig valamivel jobbak csak a roninoknál. A Smaragd Bajnok nélküli három évalatt azok, akik valamire jutni kívántak, a seregekbe álltak. Rokuganon akinek nem voltura, az elveszett ember volt.

Az első három őr vezetőjét Wayunak hívták, és a Borz klánból származott. Történeteegyszerű volt, és sok tönkrement bíró esetében megismétlődött. Már akkor szolgálta aSmaragd Bajnokot, mikor Dodzsi Szatszuméé volt a poszt. A birodalom hátsóerdőségeiben és fennsíkjain őröket helyeztek el, akik nem sokat hallottak a puccsról aháborúról vagy a döghalálról. Bár az eljutott a fülükig, hogy a Skorpió klán elpusztult,sokan azok közül, akiket Tosimoko rábukkant, zsákjaik mélyén még magukkal hordták azálarcaikat. Nem számít, gondolta az inas öreg Daru. A diákokat nem az alapján kellmegítélni, amit tanítottak nekik, hanem amit ők tanítanak másoknak.

Tosimoko kísérete lassan nődögélt. Az elfeledett őrök hozzásereglettek. Csaknéhányuknak volt lova − a legtöbbnek még egy szandál sem jutott −, de valamennyien

emlékeztek arra, miért csatlakoztak évekkel ezelőtt a Smaragd Bajnokhoz. Emlékeztek abecsületre. Az üres évek során csak ez adott nekik erőt.

− Szenszei − mondta Wayu több nappal később, mikor a Sárkány klán hegylábai felévonultak.

Tosimoko keménykötésű pónija felnyihogott, és megbökte fejével a mellette sétálóférfit. − Igen, Wayu-szan?

− Az egyik ember − intett Wayu egy inas fiú felé, aki valószínűleg még a tizenhat évetsem töltötte be, és úgy viselte a császár monját, mintha az holmi becsületét védelmezőpajzs lenne −, azt állítja, hogy tud egy rövidebb utat is a hegyeken át. Ha igaza van, akkorhárom napot megtakaríthatunk.

Tosimoko felvonta szemöldökét. Most már tizennégyen követték, a korosodófelügyelőktől kezdve az ifjú nehézfiúkig, akik annak idején mindannyian bizonyítottak,de a birodalom látóterén kívülre kerültek. − Mi a neve?

− Tokunak nevezi magát, szenszei. Hometcai a keleti faluban találta, közvetlenül asziklák alatt.

A Toku név becsületest jelentett. − Hozd ide. Megbeszéljük.Wayu meghajolt, és a menetelő csapat végéhez sietett. A fiú felé lépett, és tarkón vágta.

Tosimoko fülét foszlányosan megütötte, ahogy Wayu, miközben előretaszigálja a másikszamurájt, folyamatosan szidalmazza. − Aztán ha hazudsz neki, fiú, a füledet az etáknakdobom.

Tosimoko felnevetett. Megálljt parancsolt. Letört egy hajlékony gallyat egy közelinyírfáról és egy kis tantóval kezdte lehántani róla a kérget.

Wayu közeledett, és mikor Tosimokóhoz ért, letérdeltette a fiút.− Tehát Toku, mi?Sötétbarna szempár nézett fel a bozontos fekete haj alól. − Hai, Bajnok-szama, hai.− Hívd szenszeinek − Wayu ismét könnyedén megpofozta a fiút, de elég erősen, hogy a

kölyök feje félrebillenjen.− A Bajnok a hivatalos − értett egyet Tosimoko, a nyírfaágat rágva. − A szenszei tanár,

márpedig nektek most tanárra van szükségetek.− Tanár? Nekem nincs szükségem ta… au! − A fiú felkiáltott, mikor Wayu ismét kupán

vágta. − Szamuráj vagyok. Szamuráj. − A jáde szimbólumra mutatott, ami a nyakábanfüggött.

− Igen? − A Daru Borz hadnagyára pillantott. − Mesélj erről a hegyen átvezető hágóról.Toku ellenségesen Wayura nézett, és kezével egy halomba söpörte a port. Egy elnagyolt

dombocskát formált, majd a Tosimoko lába előtt heverő kéregdarabkákért nyúlt, éscikkcakkban elhelyezte az összegyűjtött porhalom tetején. − Itt a hegy. Itt meg a folyó. Ittegy híd vezet át felette. Kicsi, fából készült − sandított fel Toku egyenetlen sörénye alól. −De az embereid egyenként átmehetnek rajta. Jobb, mint megkerülni a folyót. Az négynapba telne, aztán pedig még a Matcu földeken is át kell vágni.

− Matcu, mi? − Az öregember elgondolkozva nézett Wayura, majd folytatta: −Milyenek a nők a Matcu földeken, Wayu-szan?

− Fagyosak, akár a Sárkány-hegység, csak kisebbek a domborulataik.A szenszei kacagásának visszhangját az egész völgyben hallani lehetett. Még Toku is

mosolygott. Tosimoko megszólalt. − Legjobb lesz, ha megbízunk a fiúban. Toku-szan,mutasd az utat!

* * *

A Sárkányok előhegységeiben fehér spirálokban kacskaringózott le a hegyoldalon a hó.

A magasban hatalmas jégmezők terültek el. Az időjárás miatt Tosimoko és emberei csakfele olyan gyorsan haladtak. A szenszei agyán átfutott, hogy a Daru földeket is bizonyárahó borítja. Hírek híján csak a reménybe vetethette hitét − és folytatta a vándorlást.

Három hét múlva egy kis faluhoz értek a Sindzso birtokok peremén, a fagyott hegyeklábánál. Tosimoko előreküldte Wayut, hogy keresse meg a falut. A többi bíró a zord,köves Sárkány országutakon menetelt, s szorosan összehúzták magukon vékonyköpenyüket. Még Tosimoko pónija is reszketett a sörényét felborzoló metsző szélben. Azemberek a hideg átkát nyögték.

Wayu visszatért. Lehelete fehéren párállott a kegyetlen hidegben. − A falu délnyugatravan. Az út elhalad egy folyó mellett, amiben megfürödhetünk. Onnan látni a Sindzso-síkságot. Már nincs messze, szenszei. − Wayu sápadtnak és zavartnak tűnt az utazástól,de nem volt idő arra, hogy stratégiáról vagy a veszélyekről vitatkozzanak. Az összegyűltemberek előtt semmi esetre sem.

Már az is elég nehéz volt, hogy utazásra bírják őket, hát még ha meg kell mondaninekik, hogy veszély leselkedik előttük. Tosimoko horkantott, és nézte, ahogy azorrlyukaiból felszálló pára kanyargózik, akár egy sárkány füstje. Az emberek egyik felekivont karddal, üres gyomorral rohamra indulna, míg a másik felük reszketne afélelemtől, és a parancsára várna. Össze sem hasonlítható Szatszume Smaragd Őrségénekbátorságával, gondolta a szenszei.

Tosimoko bólintott, mikor észrevette, hogy Wayu még mindig a válaszára vár. − Folyó,mi?

− Hai.− Helyes. − Tosimoko végignézett szedett-vedett csapatán, és elmosolyodott. − Akkor

tömérdek időnk van fürdeni. Toku-szan!Sokan sziszegtek a gondolatra, hogy egy jeges folyóban fürödjenek, de a másik

alternatíva az volt, hogy olyan büdösen lépjenek be az Unikornis birtokokra, akár alegalávalóbb heiminek. Testüket össze nem illő szürke és barna öltözék födte, melyetvörös, arany és kék foltok tartottak össze.

− Toku, szeretném, ha diót keresnél nekem. − Tosimoko kinyitotta az oldalán függővizestömlöt, és nagyot húzott belőle.

− Diót? Éhes vagy, szenszei? − A vidám fiú felvigyorgott rá, s fél szemével hunyorgott anap ragyogása miatt.

− Sok diót, Toku. Tíz teli sisakkal, vagy többel is akár. Vidd a többieket is.Toku egyik lábáról a másikra ugrott, kipárnázott lábai táncot jártak a hóban. − Van egy

erdő északra. Ismerem. Találok neked diót, szenszei, még ha a mókusoktól is kellellopnom. − Ügyefogyottan meghajolt, végigszökdécselt az emberek között, ésösszegyűjtötte ütött-kopott sisakjaikat.

Tosimoko ismét ivott egy kortyot. Bedugaszolta a tömlőt, és ismét a fából készültnyereghez kötözte. A borzas póni izgatottan, hogy folytathatja az utat, felhorkant.

− Wayu és a szenszei azt mondják, hogy jöjjetek velem − mondta Toku büszkén a többibírónak. − Majd én mutatom az utat. − Az emberek furcsálló pillantásokat vetettek, éskövették Tokut az erdőbe.

Wayu a szenszei, fa nyeregfőn türelmetlenül doboló hosszú ujjait nézte. Mikor egyedülmaradtak, a férfi ismét meghajolt. − Van még valami, szenszei.

− Tudom. Mi az?− Két férfi, karóba húzva, a falu kapujához közel. A fejüket levágták, felülre tűzték, a

testüket pedig a kiterítették a karókon, hogy a madarakat jóllakassák.A szenszei felmordult. − Heiminek?− Nem, szenszei. A hajviseletük és az öltözékük alapján szamurájok. − Wayu

lehalkította hangját. Mogyoróbarna szeme még aggodalmasabbá vált. − Az egyik testenegy Smaragd Őr szimbóluma függ.

− A döghalál jelei?− Hai, szenszei, de nincsen figyelmeztetésül kitűzött zászló.Az embereket el fogja borzasztani a mód, ahogy társaikkal bántak, de busik voltak és

szamurájok. Nem fordulnának vissza. Tosimoko elkapta három férfi pillantását, akik azerdő felé indultak. − Tartsátok készenlétben a kardotokat − parancsolta.

− Hai, szenszei.Amint az emberek visszatértek a diógyűjtésből, Tosimoko elindította a menetet lefelé,

nemsokára megpillantotta a falut, amiről Wayu a jelentést leadta − kis település volt, aligtöbb, mint negyven kunyhóval és pajtával. Alacsony dombok vették körül, és szélhordtahódombok magasodtak a keskeny, kanyargós falusi utcák mentén. Bármennyi rablóelrejtőzhetett itt, készen arra, hogy elpusztítsák az óvatlanokat. A falu bejáratánál kétszikla között egy torii kapu állt. Az út mindkét oldalán egy-egy karót ástak mélyen aföldbe.

A rajtuk függő testek tíz napnál frissebbek voltak, és mintha a torii kapuhoz kötöztékvolna őket. A hideg megőrizte őket a húsukat és inaikat tépdeső állatok dacára is. Aszamurájok térdinait elvágták. Lábaik a vastag kenderkötél alatt himbálóztak, ami akarókhoz erősítette őket. Mellkasukat számos seb tépte fel, melyek kinyíltak a rothadónyakak csonkja alatt. Fent a fejek szemhéj nélküli szemekkel meredtek előre.

Az úton közeledő férfiak nem adtak ki hangot, csak mélyen beszívták a levegőt, ésmegpróbálták tekintetükkel elkerülni a feléjük dőlő testeket.

Csak Toku szólalt meg egyedül. − Sinszei… − suttogta. − Szegény ördögök.Mindkét férfi nyakában a Smaragd Őrök kis jádetáblácskája függött. A parasztok még

az ínséges időkben is félték elorozni a táblákat, nehogy fejükre idézzék a császár haragját.Tosimoko a testekhez irányította ideges póniját, és tantójával levágta a táblákat. A

jelvények a földre hullottak, és belesüppedtek a vékony hórétegbe.Wayu felemelte kezét és a falura mutatott. − Mester, jön valaki.Tosimoko felpillantott, és négy heimint látott az egyik viskó ajtajában. Kezükben kapát

és más földmíves szerszámokat szorongattak − olyan eszközöket, amiket inkább a tavaszihóolvadásra kellett volna tartogatniuk.

− Forduljatok vissza! − kiáltotta az egyikük kásás Unikornis nyelvjárásban. − Itt nemlátnak szívesen benneteket.

− Dögvész van − tette hozzá a másik, és kaszájával megdöngette a földet. Egy kiskelésre mutatott a karján, aztán a fekete szalagokra, melyek az egyik nagyobb, falu szélénálló kunyhót díszítették.

Tosimoko az embereire pillantott.A bírók szeme a faluról idegesen a holttestekre rebbent.− Nincs dögvész − kiáltotta Tosimoko. − Csak halott őrök.− Ebben a faluban nincsenek szamurájok − kiáltotta a heimin pökhendien. − Most már.

Menjetek haza!− Ki ölte meg őket? − Ez hangos parancs volt. A heiminek ösztönösen kezdetleges

fegyvereik mögé húzódtak. Mikor nem válaszoltak, Tosimoko megrántotta a lovakantárját, a magas torii kapu alá lovagolt, és ismét felkiáltott: − Ki ölte meg a császárszolgáit? − Intett Wayunak, hogy készüljön a harcra. Tosimoko, egyik kezét a kardjánnyugtatva a heiminek felé léptetett lován.

− Én − Halk, nyugodt és beletörődő kijelentés volt.Tosimoko balra nézett, az egyik kisebb kunyhóra. Az ajtóban egy férfi állt, aki a

szamurájok rongyos hakimáját viselte. Haját a feje búbján díszelgő kontyon kívül simáraborotválta. Arcát kicserzette az időjárás és a kor, kardjai lazán csüngtek kopottszayájukban. Bal orcáján tályog fakadt fel, mely gennyet nedvedzett a férfi arccsontjára.

Tosimoko megköszörülte a torkát. − Ezek az emberek a császár ökleként szolgáltakezen a területen.

− Gyilkosok, nőrablók és haramiák voltak. Elhozták a faluba a döghalált, ésmeggyilkolták az itt élőket. − A férfi műveltnek tűnt, duzzadt ajkáról tisztamagánhangzók röppentek fel.

− A neved?− Daidodzsi Kenszen vagyok. Te pedig Tosimoko-szama szenszei. Igen, ismerlek.

Kíváncsi voltam, mennyi ideig tart, míg a rablóhordáddal eljutsz a falunkig.Tosimoko meglepetten leugrott a lováról. − Miféle tanúságod van azok ellen az

emberek ellen?− A sajátom − mondta a férfi kissé feszült hangon. − És a heimineké. − A szamuráj a

parasztok csoportjára mutatott, akik úgy szorongatták szerszámaikat, hogy ujjaikelfehéredtek, és biccentett. − Most te vagy a császár ökle.

− Igen − Tosimoko a Daidodzsi felé indult, és átgázolt az útra fújt hókupacokon. Háromlépés távolságban megállt. Öreg érzékei óvatosságra intették. A szeme összeszűkült.

− Akkor vedd ezt. − A férfi gijéből előhúzott egy jádeszimbólumot, áthúzta fején azsinórt, és a nyakláncot Tosimoko lába elé hajította. − Öt évvel ezelőtt Dodzsi Szatszumejelölt ki erre a helyre azokkal ott, hogy megőrizzem e vidéken a császár törvényeit. Denem szolgálok többé olyan császárt, aki nem gyógyítja meg a népét.

Tosimoko mögött többen is felmordultak, mert megérezték Kenszen szavaiban atiszteletlenséget.

A szenszei felemelte a kezét, és csendre intette az embereit. Körülnézett a faluban, ésúgy becsülte, hogy mintegy kétszáz férfi és nő élhet itt. Ha csak a negyedük harcképes

állapotban van, kaszákkal és vasvillákkal felfegyverkezve, felül tudnak kerekedniTosimoko bandáján. Heiminek, gondolta a szenszei. Volt abban valami ironikus, hogyazért estek át mindenen, hogy végül egy járványkínozta Daidodzsi és rothadó kutyáitámadjanak rájuk. − Mondd csak meg a véleményed, Kenszen.

− Nincs rá szükség. Ez a falu és ezernyi másik elmondja majd helyettem. A birodalomhaldoklik, és a császár nem akarja − nem bír akkora hatalommal − hogy begyógyítsa asebeit. Nézz körül, Tosimoko-szama! Mondd meg nekem, mit tett a császár a politikájávalés a hatalmi harcaival értünk?

− Nincs jogod hozzá, hogy megkérdőjelezd a császár tetteit! − Bár a kapu alatt maradt,Wayu keze ösztönösen is a kardja felé mozdult.

A Daidodzsi nem moccant, még csak nem is nézett Wayura. Barna tekintetét Tosimokokék szemébe mélyesztette. − Ölj meg, Smaragd Bajnok. Ölj meg mindannyiunkat, azért,amivé váltunk. Ne azért, mert azt hiszed, hogy ez a kötelességed. Csapj le, mert eljött azidő, hogy megtisztítsuk a dögvésztől ezt a vidéket! A seb, amit Szatszume kapott OtoszanUcsinál, nagyobb lett, és fekélyeket hagyott mindenütt. Még csak tisztességes halálra semfutotta tőle, csak kimúlt a sátrában, híven ahhoz a szánalmas bajnokhoz, aki volt. Mikormeghalt, a Smaragd Őrök is meghaltak vele együtt. Mi vagyunk a Szatszume sebébőleredő romlottság, Tosimoko-szama. Mi vagyunk a gonoszság, amit a hibái szültek.

A Daidodzsi elmérgesedett lábán előrecsoszogott. Rothadó hústól bűzlött. − Ölj meg,Daru szenszei, mert ez a kötelességed. Kövesd a császár parancsait, aki ugyanabban akórban szenved, mint ami a birodalmát tizedeli. Nincsen többé becsület.

− Térdelj le − szólalt meg vontatottan Tosimoko −, és megadom neked a halált, amitmegérdemelsz. Tisztességes szeppukuban lesz részed, hogy megfizethess a Hatalmaknakbecstelen szavaidért. − Közelebb lépett a Daidodzsihoz, és félelem nélkül kardnyújtásnyitávolságra jött.

A Daidodzsi megrázta a fejét. − Harc közben fogok meghalni, öreg, nem térden állva.Úgy fogok meghalni, hogy tudom: a kötelességemet teljesítettem, mikor megöltemazokat, akik azt hitték, hogy a császár fontosabb, mint a birodalom. − A szamuráj egymozdulattal kivonta a kardját, és felkiáltott: − Hogy fogsz meghalni, Bajnok?

Tosimoko ösztönösen kardot rántott, és lecsapott. Kardja ellenállás nélkül hatolt át aszamuráj testén. Miközben befejezte a vágást, Tosimoko hátranézett a válla felett.Köpenye elsuhogott a zuhanó Daidodzsi mellett.

Az őr még arra sem vette a fáradtságot, hogy meglendítse a kardját.− Szép volt, szenszei! − éljeneztek az emberei, és tisztelgésül a magasba emelték az

öklüket.Az ajtóból egy csinos, fiatal parasztlány rohant ki, és térdelt az elesett Daidodzsi mellé.

Kifejező szeméből könnyek hullottak. Tosimoko hátralépett, mikor a lány megragadta aférfi tantóját, majd markolatig a tulajdon torkába döfte. A férfi mellé zuhant. A kezénlévő apró kelések, a járvány jelei, nedvet könnyeztek kerek hasára. Vér ömlött a torkánejtett sebből.

Vajon a Daidodzsi gyereke volt, aki házasságon kívül fogant? töprengett Tosimoko. Éshogyan tanulta meg a heimin lány, hogyan vívjon ki tisztességes − szamurájhaláltmagának? Egy paraszt, aki úgy akar meghalni, mint egy szamuráj…

Tosimoko a Daidodzsi viharvert gijén letisztogatta a kardját, aztán a hüvelyébe tolta.Több volt e romlottság mögött, mint ami szemmel látható. − Ne vegyetek magatokhozételt ebből a faluból − utasította az embereit, és parancsba adta, hogy induljanak tovább.− Ebből semmit nem akarunk magunkkal vinni.

Az emberek morogtak. Ez újabb háromnapos menetelést jelentett és szűkös ellátmányt.Mégsem akarta egyikük sem megkockáztatni a döghalált, csak hogy megtöltsék korgógyomrukat. Követni fogják Tosimoko parancsait.

A szenszei felült a pónijára, és ellovagolt. Visszapillantott a heiminekre, akikösszegyűltek a halott bíró teteme körül.

Bárcsak a Daidodzsi szavait is ilyen könnyű lenne hátrahagyni!

Vér és árnyék

Láncok.A hideg kőfal sajgó sebeket dörzsölt a gerincére, vasbilincsek szaggatták csuklóján a

húst. Láncok kötötték gúzsba, melyek felfelé feszített karjaitól a sötétség által elrejtettmennyezetig nyúltak. Selyem gijét és mellényét levették róla, és félmeztelenül hagyták, ahabarcs és a kő hidegének kénye-kedvére.

Hoturi szemét csípte a só. Vér csordult le a csuklójáról. Mennyi ideje van bebörtönözve− két napja? Tíz napja? Valahol felette a Darvak bizonyára azt hiszik, hogy ismét névtelenútra indult. Valahol, magasan felette, a fával borított folyosókon és lágyan ívelő boltozatúszobákban Kacsiko az udvar játékát játssza. A császár minden lélegzetvételértmegküzdött, és a Darvak az Oroszlánokkal és Rákokkal csatáztak.

A bajnokuk egy bohóc volt, és megérdemelte, hogy sötétségben és láncra vervepusztuljon el.

Kő csikordult kövön, és halvány fény vetült a padlóra. Halk és kecses léptek neszezteka fáklyafény felvillanásai mögött. Ketten közeledtek. Alakjukat árnyék burkoltasötétségbe, és arany csillogás vont köréjük fényudvart.

Aramoro. Az egyikük Bayusi Aramoro volt, akinek fekete szeme kőszilánkkéntcsillogott ki álarca mögül. A maszk alsó állához tapadt, és eltakarta az orrát és a száját, dea szemét szabadon hagyta, hadd süssön belőle a gyűlölet. A férfi felemelte a fáklyát, ésmeggyújtott egy másikat, ami a közeli falról csüngött le. Mikor lassan, szikrákat hányvalángra lobbant, a másik alak is közelebb lépett.

Az asszony teste szelíden siklott a gazdag selyemkimonó alatt, és úgy hajladozott azerőtlen fényben, akár a láng. Kezében dús díszítésű arany dobozt tartott, ami belsőfénnyel izzadt. Még ennek a fénye sem ért fel a nő mosolyának ragyogásával.

− Jó reggelt, Hoturi-szama − suttogta Kacsiko. Dallamos hangja keresztülvisszhangzottOtoszan Ucsi szívének termein és labirintusain. − Milyen jól nézel ki, uram. Az éjszakaipihenés jót tett neked.

Haja, amit elefántcsont csatokkal tűzött fel, selyemkötélként tekeredett fel. Kacsiko egyalacsony, pókhálóval borított asztalra helyezte a dobozt, és megérintette Hoturi arcát.

A férfi beleremegett a nem kívánt érintésbe. Az asszony meleg keze egyszerre tűnterőszakosnak és megnyugtatónak. Ösztönösen elhúzta az arcát, és megpróbálta kizárnitudatából Kacsiko csengő kacaját.

Az asszony háta mögött Aramoro még egy fáklyát meggyújtott. A helyiség lassankirajzolódott. Ezt a helyet már évek óta a pókok birtokolták, és fehér baldachinnal vontákbe az alacsony mennyezetet és a falakat. A közeli, vastagon összehabarcsolt kövekbőlláncok lógtak, és a bútorzatot mindössze három további alacsony asztal alkotta.

Aramoro egy harmadik fáklyát is meggyújtott, és a kezében lévőt egy üres tartóbahelyezte.

− Így esnek el a hatalmasok − suttogta Kacsiko, és egyik kecses vörös körmévelmegérintette a férfit fogva tartó láncokat. − Milyen mélyre süllyedtél, Hoturi, ésmennyire illik ez hozzád! Minél magasabbra szárnyalsz, uram, annál mélyebbre fogszzuhanni…

Hoturi megfeszítette a láncait, megpróbálta elérni a nő sápadtbőrű vállát. − Megöllek,asszony. Ez az árulás még nálad is alávalóbb. Miféle játékot űzöl velem, Kacsiko? Mitörténik veled, ha engem megölsz?

− Megölni téged? − Az asszony kacaja úgy csilingelt, akár a felfüggesztett csengettyűk.Kezét az arany szelencéhez emelte, ujjait a diadal jeleként szétterpesztette. Megérintettea díszes zárat, a fedelet és a fényezett aranyat. − Ó nem, szerelmem. Nem halsz meg.Nem lesz ilyen egyszerű megfizetni a bátor tetteidért. Valami mást tartogatunk aszámodra. − Elvette kezét a kis dobozról, és Aramoro felé nyúlt.

Aramoro meghajolt a parancsra. Gijének egyik zsebéből elővett egy balsafa dobozt, ésúrnőjének nyújtotta át.

A doboz keskeny, de hosszú volt, és mikor Kacsiko kinyitotta, Hoturi orrát a bomlásédes illata csapta meg. A tartalmát porrá zúzták, és finom levelekbe csomagolták, hogymegrohadjon.

Kacsiko mosolygott. − A fivérem olyan mesés ajándékokat készít. Ezt az apádnakszántuk, Hoturi, de az öreg hamarabb meghalt, semmint hasznát vehettük volna, ezértfélretettem neked. Micsoda pompás irónia!

Az asszony széttörte az egyik levelet, és megérintette a benne levő zöldes púdert.Hosszú körme egyenes vonalat húzott a porba. A vörös körömlakk Hoturi szeme láttáravált először bíborszínűvé, majd feketévé. Kacsiko, akit lenyűgözött a változás,felpillantott, és mélyen Hoturi szemébe nézett. Arcán megjelentek a mosolygödröcskék.Körmének élét a férfi torkához érintette és kissé megkarcolta Hoturi nyakát, vékonyvércsíkot hagyva maga után.

Hoturit heves fájdalom rohanta meg. Mikor az asszony körmére került por elkeveredetta vérével, a férfi orrát kén és rothadás szaga töltötte be. Kacsiko hátralépett. Az asszonyalakja a kíntól és a haragtól elmosódott Hoturi szeme előtt. A Darvak ura azonban nemkiáltott fel, bár a teste megfeszült a láncok között.

− Aramoro emlékszik rá, mikor látott utoljára, mielőtt még császárnő lettem volna,Hoturi-szama − suttogta Kacsiko a fülébe, a férfi kínlódását ízlelgetve. Egy másik körmétkeresztülhúzta Hoturi mellkasán, és figyelte, ahogy a por forrni kezd a sebben. A karcolásmegfeketült, és a szélei elmélyültek és felszakadtak a savas bomlás hatására. − Teemlékszel rá?

− Mondtam… − szűrte Hoturi összeszorított fogai között −, aznap, amikor elküldtél.− Nem, Hoturi. − Az asszony ismét elmosolyodott, és körmét ismét végighúzta a törött

levélben maradt anyagon. − Lehet, hogy nem emlékszel, hiszen olyan kis semmiség volt.Aznap, mikor a seregeitek megostromolták Otoszan Ucsit − és a Darvak elfoglalták aváros északi falát.

Hoturi emlékezett, és elharapta a sikoltást, mikor egy újabb vágás izzott keresztülizmos karján.

Kacsiko meleg keze enyhítette felemelt karja feszültségét, és beletúrt fehér hajába. A

beszédet egy pillanatra sem hagyta abba: − Az a nap, amikor a Tiltott Várost védőSkorpiókkal harcoltál, volt az utolsó nap, amikor még szerettelek.

Hoturi, aki szégyenletesnek érezte, hogy az asszony Aramoro előtt beszél ilyesmiről,halkan mormolta: − Vigyél el innen, Kacsiko! Maradjon ez köztünk. A néped ugyanszenvedett, de én segítséget ajánlottam fel neked. Ez a tépelődés nem illik hozzád, és aklánodnak sem válik dicsőségére.

− A klánom? − sziszegte Kacsiko gyűlölettel. − Elfelejtettél valami, Daru nagyúr.Nekem nincsen klánom. Szétszóródtak, elpusztították őket a kardjaitok és abirodalmatok. Minden meghalt, amit valaha szerettem − kivéve téged, Hoturi. Deszándékomban áll ezen a tényen változtatni. − Körmét áthúzta a férfi ajkán, éselégedetten szemlélte, ahogy az megfeketedik és égni kezd. − De nem ma éjjel.

Mosolya gyűlöletbe csapott át, és körmei öt sebet ejtettek a férfi sápadt mellkasán.Kacsiko mindegyikbe szórt egy kis port, és hátralépett, hogy láthassa, amint Hoturikínlódva vonaglik.

Hoturi húsa füstölgött, mikor a fekete vér lecsurgott törzsén. Alig tudta leküzdeni akiáltást, és arca egyetlen fájdalmas maszkká torzult. Behunyta a szemét, és rázkódott,miközben ezernyi kín marcangolta.

Kacsiko Aramoróhoz fordult. − Most már elkezdheted, sógor. Végeztem az elsőleckével.

Aramoro obijából előhúzott egy összetekert korbácsot.Hoturi leszegte a fejét, akár egy rohamozó bika. Kékesszürke szeme kinyílt, és gyűlölet

sütött belőle. A sebeibe került méreg átviharzott a testén. Aramoro felemelte fegyverét.Az első csapás után Hoturi véreres szeme lecsukódott. A helyiségre színes köd borult.

Aramoro diadalittasan mosolygott fekete álarca mögött.

* * *

Hoturi a kába fájdalom közepette is érezte az idő múlását. A hosszú, üres, kőbe zártnappalokat rendre kínnal és elsuttogott hazugságokkal teli éjszakák követték. Hoturielméjén látomások úsztak át. Eltűnődött, vajon Kacsiko az őrületbe akarja-e kergetni.Minden reggel, mielőtt a császárnő visszatért volna a lakosztályába, hűvös rongyokathelyezett a férfi sebeire, hátrasimította a haját, és mosolygott, mintha csak meg akarnányugtatni.

Este mindig visszatért, és a különös arany dobozt is magával hozta. A szelence Hoturiközelében felszikrázott és izzott, s a benne lapuló valami szokatlan ragyogást kölcsönzöttneki. Mikor Kacsiko hajnalban elvitte, a doboz kétszer olyan fényesen sziporkázott,mintha csak fénye Hoturi kínjain hízott volna meg.

Hoturi nem tudta, hány nap telt el, csak azt, hogy Kacsiko mindig a közelében volt, segyazon kézzel fájdalmat és megnyugvást oszt. Az asszony érintésében emlékek izzottak.Hoturi álmodni kezdett.

− Emlékszel a szerelemre? − suttogta a nő. Szenvedélyes éjszakák, az asszony mozdulóteste az övé alatt, a csókjai, akár az édes eső záporoztak Hoturi arcára. Valaha ismerték aszerelmet. Hoturi az emlékeiben rátette kezét az asszony lágy mellére, de csak a láncokat

érezte, amik a kőhöz kötötték a csuklóját.− Kacsiko…− Emlékezz a csatára, amelyben a Skorpiók elestek. − Hoturi előtt apja arca jelent meg,

és megátkozta őt a gyengeségéért és ostobaságáért. Tosimoko is feltűnt, de az öregszenszei elfordult, mikor Kacsiko ujjai végigsiklottak a Daru Bajnok gerincén. − Emlékezza fiamra…

Dairu. Az első feladatom. Bayusi egyetlen fia, a Skorpió klán trónjának várományosa.Kacsiko fia.

A látomások helyén vér és tűz jelent meg. Otoszan Ucsi álmaiban ismét elé magasodott.Szatszume ordítása, hosszúlábú póniját áthajszolja a kanyargós utcákon. Mellette Hoturirohant a többi őrrel, és levágták a Bayusi katonákat, mikor azok a lángoló városbólmenekültek.

Később a palotában Hoturi átlépett egy szamuráj-ko összetört teste fölött és a fiatal,büszke és haragos fiú felé fordult.

Emlékezz a fiúra. Dairu büszkén állt az őrök különítménye közepén, és elzárta aDarvak útját Otoszan Ucsi belső termei felé. A Skorpiók utolsó menedékét védték,megakadályozták az ellenségeiket, hogy kiszabadítsák az ott tartott túszokat.

A látomás megperdült. Az arcok összeolvadtak − Dairué, a sajátja, Szatszuméé…− Ezért csinálod? − hallotta Hoturi tulajdon suttogását. A szavak nehezen formálódtak

duzzadt nyelvén, méregcsókoktól megperzselődött ajkain. Dairu arca elfolyt, mint a víz,kiélesedett, majd eltűnt a Daru nagyúr tudatában. − Mert megöltem a fiadat.

Többé nem Otoszan Ucsi folyosóján volt, hanem az utcán, ahol Szatszume vívta utolsócsatáját az ellensége ellen, aki megbecstelenítette a nevét.

A látomásban Hoturi kardja megmozdult. Lecsapott. Ölt.Ismét a palotában volt, és Dairu hasa felhasadt… Dairu… Szatszume… Vér ömlött a

földre. Hoturi hallotta a saját hangját: − Köszönj az apádnak, ha a pokolban találkoztok…A fiú fekete haja kibomlott az elgurult sisak alatt.Kacsiko ajka simította végig a bőrét. A sötétben az asszony teste, hangja suttogott

mellette. Sodzsu sosem tudta, sosem gyanította… vagy nem érdekelte.− Szerettelek… − Ki szólalt meg? Kacsiko? Vagy Hoturi? Vagy csak az asszony

hangjának emléke, ami valódinak tetszett a sötétben.Kacsiko kacaja ismét felcsendült, és keresztülvisszhangzott a kőtermeken és a férfi

elméjének szobáin. − A fiad…Eső záporozott rá, akár egy megtört ember könnyei. Eső, és a Bayusi paloták képe.

Aramoro állt a kapu előtt, kivont karddal. − Menj haza, Daru. Elvégeztetett. Most nemkíván látni. − Elvégeztetett.

Az asszony selymes teste hullámzott, akár a dagály.Elvégeztetett.A halott fiú arca… Sodzsu teste Otoszan Ucsi trónja előtt, mellkasában Toturi

katanájával…Hoturi elméje megpróbálta összerakni a darabkákat, azért küszködött, hogy megértse.

− Most nem kíván látni. − Sodzsu sikolya a terem zárt tölgyfaajtaja mögött. Toturigyőzelme. A fiú tágra nyílt szemű arca, ahogy Hoturi kardja átüti a mellkasát. Dairu… az

első feladatom. Hoturin fájdalom söpört át.Az első feladatom.A fiú arca, a tágra nyílt kék szemek a Skorpió álarc mögött.− Emlékezz − suttogta Kacsiko. Szavai végigcsókolták Hoturi megperzselt, vérző bőrét.

− Emlékezz.Bayusi Dairu a császár palotájának padlóján állva. A szeme olyan sápadt volt, mint a

város felett az ég.A hosszú évek mind elősiettek, és beburkolták Hoturit, Aramoro hangja pedig ismét

felhangzott tudatában. − Elvégeztetett. Soha többet nem akar látni.Dairu. Kacsiko fia.Egy újabb hang szólalt meg, egy Daru katonáé, Szatszume halálának napján. − A

kardod nagy sebet ejtett Sodzsun… elvetted az örökösét, és elpusztítottad a Skorpiókjövőjét…

Az első feladatom. Dairu. Daru-kék szempár nézett fel a skarlát vér és a fekete álarcalól.

Hoturi fia.Ezúttal magától sikoltott fel.

* * *

− Nem, sógor − mosolygott Kacsiko, mikor Aramoro ismét felemelte a csípős korbácsot.

− Elég volt.Hoturi ernyedten csüngött láncain és számtalan sebből vérzett. Sápadt bőre fehéren

világított a szürke kő előtt. Kacsiko egyszer megérintette, kitapogatta az ujjai alattmegfeszülő bőrt. Hoturi nem mozdult, nem emelte fel a fejét és nem szólalt meg. A csendaz asszony diadalát hirdette.

− Nézz rám, Hoturi.Kacsiko hangjában volt valami, ami arra kényszerítette a férfit, hogy felemelje a fejét.

Szeme duzzadt volt a napokig tartó kínlódástól és fájdalomtól. Az asszony még mindigszép volt, így, egy évtizeddel később is gyönyörű volt az arca, lágyan ívelő vöröslő ajkaiés sima bőre.

− Amit láttál, az igaz. Most azonban megmutatom neked a birodalom legnagyobbhazugságát.

Kutató ujja érintésére az aranydoboz felnyílt. Csillámló fény ragyogta túl a börtöncellahalvány fáklyáit. Kacsiko olyan gyönyörű és tökélyű tárgyat emelt ki a díszes szelencéből,hogy annak puszta léte is fájdalmat okozott Hoturi számára. Nagy tojásra emlékeztetett,aranyból készült, és bonyolult indák szőtték keresztül-kasul. Minden egyes drót egyhatalmas gombolyag egy szálának látszott. Hoturi vörös és fekete ékköveket pillantottmeg a szálak mélyén, melyek olyan szépségesek voltak, hogy szinte vad fénnyel izzottak.A tojás megduzzadt és felcsillant Kacsiko párnás kezében.

Valahogy majdhogynem élőnek tűnt.− Ez, szerelmem − Hoturi fülében lágyan, ám keserűen csengtek a szavak −, az a díj,

amit ígértem, hogy megmutatom neked, mikor a császár erkélyén beszélgettünk.

Elbukott klánom utolsó ajándéka ez, ami a Kyuden Bayusi alatti barlangokból lettellopva, ahogy a gyermeket szakítják ki a haldokló anya hasából.

A tojás úgy tündökölt és fénylett, mintha élne, és valami benne lévő tudat megérintetteHoturi elméjét. A héj aranyszálai tovább mozogtak Kacsiko kezében. A tojás nagyobbvolt Kacsiko tenyerénél, és véres fénnyel lüktetett, mely visszaverődött a cella falairól.Hoturi alig tudta elszakítani a tekintetét a ragyogó felszíntől, mely minden szempontbóltökéletes volt. Miközben nézte, a drótok arcokká, sikolyokká, múltjának képeivéváltoztak.

Csak arra tudott gondolni, hogy ez a valami ismeri…Kacsiko közelebb lépett Hoturihoz, és a tojást a méhe előtt tartotta. Az asszony csípője

csábosan himbált, és magához csalogatta Hoturi elkínzott pillantását. − Az Első Bayusi aPan Ku nevet adta a Sárkánynak, amelyik ezt lerakta. Hallottad már a történetet,szerelmem? Hadd meséljem el, hogy kellőképpen értékelhesd a valódi értékét, mégmielőtt felfedném előtted a titkát.

− Egyszer régen, az Első Bayusi legidősebb fia áldozatául esett a Déli Sötét Úrcselszövésének és árulásának. Bayusi felesége vigasztalhatatlan volt, és a könnyei addigöntözték a földet, míg bánatából ki nem nőttek a Beiden-hágó hegyei. Végül Bayusi márnem bírta tovább nézni hitvese fájdalmát, és megfogadta, hogy elhozza neki egy Sárkánykönnyeit, hogy illően meg tudják gyászolni a fiukat. Elment az Északi Sárkányhoz, aztána Keletihez és a Nyugatihoz is, végül a Déli Sárkányhoz is elzarándokolt − de egyiküksem hallgatta meg, és egyiküket sem tudta rávenni, hogy akár egyetlen könnycseppet ishullajtsanak, akkor sem, ha ezzel megmentették volna a felesége életét.

Miközben mesélt, Kacsiko apró, hintázó léptekkel közel húzódott Hoturihoz. Atestüket hamarosan már csak pár centiméter választotta el. Az aranytojás izgatottanlüktetett közöttük.

Az asszony folytatta: − Csak a Mennyekből származó Sárkány, aki „Pan Kunak”nevezte magát, hallgatta meg Bayusi történetét. Az Első Bayusi Pan Kuval együtt eskütfogadott. A Sárkány a Bayusinak ad egy könnycseppet, hogy az megmenthesse afeleségét, de cserébe Bayusi megöl egy gyermeket, akit a Sárkány jelöl ki számára. Bayusielfogadta az alkut. Pan Ku egy aranytojás héját adta neki, hogy legyen miben felvinnie azégbe a halott gyerek vérét, hogy behajtsa az árát.

Megöl egy gyermeket… Hoturi gyermekét. Kacsiko fiát.Hoturi tudatára szelíd köd borult, s az asszony illatát és az arany gömb izzását a

gyengédség és a szerelem látomásává változtatta. Az álom-Kacsikót látva csaknemmegfeledkezett a fájdalmáról, és elsuttogta a nő nevét. A tojás ismét megmoccant ésfelizzott, miközben vágytól és bujaságtól lüktetett.

A tojás… az ő fájdalmából, emlékeiből táplálkozott. A saját vágyával táplálta Hoturiét.− A gyermek, akit a Sárkány kijelölt, az Első Hantei legkisebb fia volt, és Bayusi

lelkiismeretfurdalás nélkül megölte. A gyerek vérét ebben a tojásban fogta fel, ami aztánkővé vált. Bayusi elvitte a tojást és értékes tartalmát a Sárkányhoz, hogy kiváltsa vele azElső Skorpió szerelmének életét. − Kacsiko elmosolyodott, élvezte Hoturi reakcióját azaranygömb buja kisugárzására. Nézte, ahogy a férfi a vasláncoknak feszül. Hoturiküszködve próbálta elérni az asszonyt, és átkozta magát a vágy miatt, ami nem a sajátja

volt. Kacsiko kezében tovább lüktetett Pan Ku tojása, és egyre erősödött, míg a férfiakarata egyre csak gyengült.

− De a Sárkány, akit az ősöm szolgált, korántsem Sárkány volt. Pan Ku nem volt más,mint Fu Leng, az Árnyvidék Sötét Istene álruhában, aki a testvére, birodalom irántihűségét akarta próbára tenni.

− A próbán − dorombolta Kacsiko − Bayusi elbukott.Pan Ku Tojása örvénylett a kezében. Egy pillanatra egy gyerek arca rajzolódott ki, aki

felsikoltott, mikor meghalt, és vérét az ősi ereklye mélyébe szívták.− Mikor az Első Bayusi egy meggyilkolt ártatlan lélek vérét ennek a tojásnak az arany

héjába zárta, egyúttal szörnyű átkot is bocsátott rá. Egy napon, fogadta meg, egy újabbgyermek jön majd létre Hantei véréből és az álnok Pan Ku könnyéből. Az a gyerek olyangonosz lesz, mint a tett, amely létrehozta, és felemelkedése lerombolja a hegyeket, amikBayusi halott feleségének könnyeiből nőttek.

− Ez a tojás lesz a mi gyerekünk, Hoturi.Kacsiko felemelte az arany gömböt a hasáról és kecsesen Hoturi arca elé tartotta. Az

asszony rámosolygott a Darvak tönkretett urára, és ismét elsuttogta a nevét. Leheletezöld és arany füstöt kavart fel a különös tárgy felszínéről. A füst csápjai összesűrűsödtek,és a rájuk erőszakolt vágy puha palástjába burkolta őket. Kacsiko lassan, mintha csak megakarná csókolni a férfit, felnyújtotta az ajkát. Maguk közé tartotta a tojást, és Hoturiszájához nyomta a sima aranyhéjat, majd halkan a túloldalra tapasztotta a sajátját.

A köd besűrűsödött. Szörnyű széllökés söpört végig a helyiségen. Aramoro talpraugrott, hogy megvédhesse úrnőjét, de semmit nem látott.

− Kacsiko-szama! − kiáltotta rettegve, és fegyveréért nyúlt.A látását eltompító sűrű köd mélyéből felcsendült az asszony kacagása. Furcsa vörös

szemek fúrták át az émelyítő füstöt. Kacsiko hátralépett. Biztonságban volt.A füstben egy második alak jelent meg.Aramoro kardja markolatára tette a kezét, és Bayusi úrnője és a Daru nagyúr közé

ugrott, aki mostanra kiszabadult láncaiból, és eltűntek a sebei.− Nem, Aramoro − az asszony hangja mézesmázos volt a győzelemtől, és torkából egy

macska elégedett dorombolása tört fel. − Nem érted. − Kacsiko előrelépett, és ujjaivalvégigsimította Hoturi mellkasát és vállát.

Aramoro egy másik alakot pillantott meg, még mindig a cella falához bilincselve.− Ketten… − Aramoro kardja visszacsúszott a szayába, érzéketlen ujjai lecsúsztak a

markolatról.− Igen, Aramoro-szan − dorombolta Kacsiko halkan. − Egy nekem, és egy a

tiszteletreméltó klán számára, hogy megfizessenek végre a Skorpiók bukásában játszottszerepükért. − Kacsiko az egyik alacsony asztal alá nyúlt, és egy hosszúkás ládát húzottelő, mely Hoturi ruháit, legyezőjét és kardját tartalmazta.

A hamis Hoturi, aki minden porcikájában tökéletes másolat volt, a Daru Bajnokszemébe nézett. A szörnyeteg még a Hoturi arcán levő kis sebhelyet is viselte, amitSzatszumétől kapott még régen.

− A szeme a tiédre hasonlít − turbékolta Kacsiko halkan, megérintve a másolat arcát,majd maga felé fordította. − Azt is észre fogod venni, hogy nemcsak a külsődet örökölte.

Ismeri az emlékeidet, a legsötétebb gondolataidat és vágyaidat − de a becsületednek aszikrája sincs benne − a szó szinte arcul csapta Hoturit −, mint ahogy a kötelességtudatodsem, ami megfékezhetné. Szeretett Daru nagyuram, ő tökéletes. Tökéletesen megfelelarra, hogy átvegye a helyedet és a pusztulásba vigye a klánodat.

− Itt van, kicsim − emelte ki Kacsiko az ősi kardot a hosszú ládából, és teremtményénekadta. − Ezt vidd magaddal. Szerezd meg neki a becsületet, ami megilleti! − A fegyvernem adott ki hangot, képtelen volt felzendülni egy olyan kézben, amely nem a Darvakvalódi örököséhez tartozott.

Mikor a szörnyeteg megérintette a kardot, szeme vörös fénye elhalványult, és olyanvilágoskékké változott, mint a Dodzsi nagyúré. Még egyszer Hoturira nézett, és arcánvadállatias vigyor ömlött el, mikor a katanát obijába tűzte. Kacsiko óvatosan felöltöztettea hamis Hoturit, és a Daru Bajnok gazdag öltözékét a varázstojásból előugróteremtményre aggatta. Mikor végzett, Hoturi úgy érezte, mintha tükörbe nézne. Aszörny keze, arca, mozdulatai, még a hangja is, mikor valamit Kacsikónak súgott −minden tökéletesen egyezett. Mindez megkülönböztethetetlenné tette a másolatot aDarvak igazi urától.

Az egyetlen különbség csak a lény szemében táncoló őrület volt.

A szabadjára engedett őrület

Kakita Yosi a császár tróntermének magas emelvényén térdelt, és élvezte az estcsendjét. A hatalmas helyiség üres volt, padlóját annyira kifényesítették, hogy mindentükröződött benne. Az emelvény alatt két lámpás égett. A Kakiták ura egy pazar párnánpihent, és élvezettel szemlélte az est szelíd leszálltát.

Kezében egy kis jádefigurát tartott, mely egy asszonyt, a Dodzsi Úrnőt, a Mennyeklegelső Daruját ábrázolta. Az emléktárgy nyugalmat bocsátott rá, ha problémákgyötörték, és soha nem volt messze tőle. Most, mikor az udvarban a legújabb gondokfelütötték a fejüket, Yosi hozzászokott, hogy akkor is magával vigye, ha egyedül van. Őígy kérte a Dodzsi Úrnő áldását, és hogy a hatalom figyelmes tekintete soha ne hagyja elnemes fiait.

A komor alkonyi fényben csatamezeje néma volt. Az udvar szamurájai visszatérteklakosztályaikba, hogy elkészítsék a másnapi haditervet. Hamarosan Sizue is megérkezik,amint befejezte beszélgetését a Főnixekkel. Aztán ők ketten is visszavonulnak aszobáikba, hogy haditervet készítsenek másnapra. Egyelőre azonban a csend pihentetőnyugalmat bocsátott rá.

Tíz nap telt el azóta, hogy Tosimokót kinevezték Smaragd Bajnoknak, és az udvar márisa Darvak és a háborújuk körül keringett. Rokugan valamennyi háza félte a SmaragdBajnok erejét. Emlékeztek Szatszume légióira, melyek zöld és arany öltözékbenmeneteitek a Darvak oldalán. Jó volt, hogy a birodalom nagy klánjai ismerték a félelmet.Sokkal fogékonyabbá − irányíthatóbbá tette őket.

A folyosóról beáramló fényt egy magas alak zárta el. Dölyfösen az egyik ajtónaktámaszkodott. − Yosi-szan − visszhangzott keresztül a gúnyos hang a tanácsteremmahagóni gerendái alatt. Tudtam, hogy itt megtalállak.

Hoturi? A férfi egy harcos széles, határozott lépteivel lépett be a terembe.Yosi mélységesen meglepődött, és felállt a párnáiról, hogy köszöntse az urát. − Hoturi

uram − az udvaronc hangja nem árult el semmit az érzelmeiből −, nem is reméltem, hogyitt viszontláthatlak. Az üzenetedben arról írtál, hogy elindultál Kyuden Dodzsi felé, hogyellenőrizd, felkészült-e a palota az Oroszlán támadásra. Az emberek készek azindulásra… azok, akiket Otoszan Ucsi Daidodzsi őrei közül nélkülözni tudunk.

− Előrelátó. − Hoturi negédesen elmosolyodott, és szeme megcsillant a sötét teremben.A bajnok tekintete úgy vonzotta Yosiét, akár az ökörszemet a kígyó pillantása.

Yosiban valamiért undor támadt. − Uram − suttogta −, nagy szükség van rád a Daruföldeken. Nem lett volna szabad visszatérned.

− Azt hiszed, parancsolhatsz nekem, Yosi?A hivatalos megszólítás hiánya vészjóslónak tűnt, most, hogy magának a császárnak

tanácstermén visszhangzott keresztül. − Nem, nem… szó sincs róla, uram. Csak…− Iie. − A harapós rendreutasítás hallatán Yosi gyomra összeszorult. − Hallgass. −

Hoturi az emelvény szélén állt, s keze az oldalán levő ősi kard markolatánegyensúlyozott. A Darvak bajnoka egy hosszú pillantást vetett maga köré, a terembe.Hunyorgó tekintete megpihent a festett paneleken, a fa emelvényen, végül a magashelyiség közepén álló faragott Smaragd Trónra rebbent. − Gyere ide, Yosi!

A Kakita daimjó meghajolt, és gyorsan felkelt az emelvényen levő ülőhelyéről.− Térdelj le.A Kakita daimjó zavartan, kecsesen letérdelt ura mellett. Kezébe szorította a figurát. A

szobor szélei puha tenyerébe vájtak.Hoturi megkerülte, s ajkán mosoly játszott. Úgy mozgott, akár egy macska, és beszéd

közben a sápadt daimjó körül körözött. − A világ megváltozott körülöttünk, Yosi. Nincsidőnk tévedésekre vagy játszadozásra. Az Oroszlánok és a Rákok már lecsaptak ránk.Ezért vérrel kell nekik visszafizetnünk. − A Daru Bajnok szavai között ördögi szálaktekergőztek, melyek gyilkosságot és pusztítást sejtettek. − Te szelíd szavakat susogsz itt atöbbi udvaronccal, míg a harcmezőn Dodzsik és Daidodzsik esnek el. Amíg te a finomszakédat kortyolod, addig a föld beissza a vérüket.

− A Rákok elhagyták a déli birtokainkat, hála az itteni erőfeszítéseinknek…. Ők…− Iie! − Yosi halk kattanást hallott, amint Hoturi kardja kicsusszant a szayából. A penge

vörösen csillogott a színes lámpások fényében. Vér csordult le az ősi fegyver élén, ésfényes lelkét őrülettel és haraggal fertőzte meg. − Nem tettél eleget! Nem tudtad aRákokat távol tartani a határainktól. Vissza fognak térni, és az Oroszlánok megállásnélkül fogják mészárolni az embereinket! − Hoturi hangja remegett dühében. Yosi egypillanatra Szatszume hangját hallotta, és nem a fiáét. − A Darvak nem játsszák többé ajátékaidat, Yosi! Eljött a harc ideje, hogy az ellenségeinknek abban a szörnyű halálbanlehessen részük, amit megérdemelnek.

− A Darvak többé nem kegyelmeznek meg senkinek. Lelkiismeretfurdalás nélkül le kellcsapnunk. Gondolkodás nélkül kell támadnunk. És aki kudarcot vall − siklott ki a kardteljes hosszában a szayából −, az meghal.

A kardcsapás, mely átvágott a párnákon és az emelvényen, és a cseresznyefa padlóbamélyedt, megdöbbentette a Kakita daimjót. A penge tiltakozón megcsikordult, mikorHoturi kirántotta. Ismét felemelte a Darvak ősi kardját, és mélyen a fényébe meredt.

Yosi tenyere kinyílt, és a jádeszobor kigurult belőle az emelvényre. Halványancsillogott, és a kami belső fénye felragyogott Hoturi őrületének közelében.

Hoturi dühösen káromkodott, felkapta a szobrot, és áthajította a termen. Kezéből azégő hús szaga áradt.

− És most, Yosi kuzin − vigyorgott Hoturi vad szenvedéllyel. Bal kezét óvatosantartotta, de a kard meg sem remegett biztos szorításában. − Van számodra néhányutasításom. − Hoturi nem vesződött azzal, hogy újra a hüvelybe dugja a katanát, csakruhaujjába nyúlt, és egy papírcsomagot lökött a padlóra. − Új utasításokat találsz benneaz udvar számára, és keress új szövetségeseket. Tégy meg mindent, amit szükséges, de netérj el ezektől az utasításoktól! Talán − mondta Hoturi baljós büszkeséggel − még tanulniis fogsz valamit a Darvak bajnokától.

− Hai, Hoturi-szama − suttogta Yosi, miközben gyűlt benne a harag. Dodzsi fiai sohanem mertek neki parancsokat adni az udvar részére. Hoturi csak azt tette, amihez, mint

bajnoknak joga volt − de az átkozott büszkesége még utóbb a vesztükre lesz. Mikor Yosikinyúlt, hogy obijába tegye a levelet, egy hang szűrődött be a trónterem széles ajtaján.

− Kakita uram? − kiáltotta Sizue. Szelíd meghajlással belépett a terembe, és feléjükindult. Léptei kecsesen siklottak át a küszöbön, sánta lába némán mozgott a hosszúkimonó szegélye alatt.

− Hagyj minket magunkra, Sizue-szan − nyögte Yosi, abban reménykedve, hogy a lánynem lép be.

− Hoturi-szama? − mosolygott Sizue. − Nem tudtam, hogy a fővárosban tartózkodsz.− Húgocskám. − Mikor Hoturi Sizue felé fordult, a szemében felvillanó csillogás

megijesztette a lányt. A férfi kinyújtotta a kezét, de még mindig maga előtt tartotta akardját. − Gyere ide.

− Hoturi? − A lány pár csosszanó lépést tett felé.− Igen, húgocskám. − Hoturi Sizue mellé lépett, és ujja közé fogta a lány egyik hosszú,

fehér hajfürtjét. Yosi ösztönösen félrenézett, szégyellte a bizalmas érintést. Hoturifolytatta. − Még szebb vagy, mint máskor, kislány.

− Köszönöm − felelte Sizue és bizonytalanul mesterére pillantott, miközben igyekezettnem tudomást venni a Hoturi kezében tartott kardról.

Hoturi végigfuttatta tenyerén a hajfürtöt. Kivette a hajtűket, melyek gondosanelrendezett lófarokba fogták össze a lány sűrű hajsátorát. Mikor Sizue haja kibomlott,Hoturi szétterítette húga vállán. − Szegény húgocskám, meg vagy verve ezzel anyomorék lábbal és a nyomorék mesterrel.

Yosi megfeszült az emelvényen, és vonásai eltorzultak az indulattól.− De ne aggódj, húgocskám − lehelte Hoturi, és a lány fehér torkára szorította kardja

pengéjét. A kardról visszaverődött a fény, rávetült Sizue megfagyott arcvonásaira, és kéklánggal ragyogta körbe a haját. − Ha nem találunk neked férjet, mire az Oroszlánokbeveszik Kyuden Dodzsit, én magam teszlek asszonnyá. − Kéjvágyó kézzel végigsimította lány arcán.

Sizue összerezzent, és akaratlanul is hátrált egy lépést.Hoturi megragadta húga haját a tarkójánál, csomóba csavarta ökle körül, és hátrahúzta

a lány fejét. A kard még egy pillanatig lebegett Sizue torka felett.− Hoturi-szama − suttogta Yosi. − Az utasításaidnak engedelmeskedünk, és az emberek

egy órán belül menetkészek lesznek. Vidd el őket és védd meg a földjeinket! −Kétségbeesett lépés volt, de Yosi számára nem maradt már más játék, amit űzhetettvolna.

− Igazad van, Kakita. − Hoturi keze lassan lesiklott húga hátrahajló alakjáról, és hagyta,hadd hulljon térdre Sizue. A Daru Bajnok vicsorogva nézett le csatlósaira. − A Daidodzsiklegyenek az istállóknál fél óra múlva. Megölöm, aki hátráltatja az indulást. Megértetted?− Hoturi gonoszul elvigyorodott, és egy pillanatra, Sizue fölé emelt karddal megállt.

− Hai, Bajnok − suttogta Yosi, és engedelmesen a padlóhoz érintette a fejét.Sizue is a mahagóni parkettához nyomta homlokát, miközben szíve hevesen verdesett

a félelemtől. Addig nem néztek fel, míg Hoturi lépteinek viharos dobogása el nem halt. Yosi a Darvak erkélyéről nézte, ahogy a Daidodzsi különítmény ellovagol a Császári

Palotából. Zászlóik lobogtak a kezükben tartott fáklyák fényében. Élükön Hoturi lovagolt,egy daliás, kék és ezüst páncélt viselő alak.

− Küldj levelet Udzsi-szannak − parancsolta a Kakita nagyúr. Segítői sebesenengedelmeskedtek. − Mondjátok meg neki, hogy Otoszan Ucsi Daidodzsi őrei a Darutartományok felé lovagolnak, és magukkal viszik mindazt a segítséget, amit adhatunk.Ezen kívül írjátok meg azt is, hogy Hoturi is velük van.

Yosi lenézett a kezében tartott jádeszoborra. Az úrnő lábai elolvadtak, mintha titánitűzben égtek volna el. A lakosztály holdfényében egészen úgy tűnt, mintha csaktérdepelne Yosi kezében, és könyörületért imádkozna az elpusztult világ őrülete elől.

A Ki-Rin mezeje

Wayu, miközben fogával feltörte a diókat, és a héjakat a nagy halashordóba köpködte,eltűnődött a világ tébolyodottságán. A Toku által előállított sisakok színültig voltak aSindzso erdőségek savanyú dióival. Tosimoko egyre többet és többet követelt a rengetegterméseiből. A táborhely hideg és nedves volt a nemrég lehullott eső óta, és a legutóbbifaluból zsákmányolt hordó döglött haltól és sótól bűzlött.

Ráadásul, ez egy különösen kellemetlen nap volt, gondolta Wayu, s újabb diót köpött ahordóba.

− Mester − kiáltotta az egyik ember −, nem törtünk még fel eleget?− Nem! − válaszolta Tosimoko, és egy vékony balsafa pálcával megkopogtatta a

kérdező feje búbját. − Addig nem hagyjuk abba, míg a hordó tele nem lesz.− De miért?Az öreg Daru szamuráj ismét megkocogtatta a fejét, megdorgálva kíváncsi

természetéért. − Nem szeretném, ha az Unikornisok azt hinnék, hogy a Smaragd Bajnokbanditákkal és zsoldos roninokkal együtt utazik. − Tosimoko nevetve Tokura mutatott. −Keress egy nagy követ is, fiam. Szükségünk lesz rá. − Megkerülte a tüzet, ellenőrizte ahordót, és bátorította az embereit. A nap lassacskán eltűnt az égről, de Tosimoko nemadta jelét, hogy abba akarná hagyni a munkát, és csak egyetlen ember hagyhatta el acsoportot − az is azért, hogy a többieknek valami harapnivalót készítsen.

Toku összezavarodva folytatta a diók elroppantását. A Smaragd Bajnok nyilvánháborodott volt, de neki kötelessége volt engedelmeskedni.

Pár órával később Toku csodálkozva nézte, ahogy Tosimoko nyugodtan ráparancsol azemberekre, hogy vegyék le gijüket és hakimájukat, és adják át neki. Egy hatalmasvasüstöt tett a tűzre − egy másik faluból elhozott főzőbográcsot −, megtöltötte vízzel,majd egyenként beledobta a diókat. A beleszórt kék, zöld, narancssárga és szürke ruhákmind sötét barnásfeketén kerültek elő belőle. Az emberek köpenyük alá kuporodtak, ésfelvették váltás ruháikat, míg öltözékük meg nem száradt. Az öreg szenszei halványelégedettséggel nézett végig rajtuk.

− Hát nem a legvonzóbb társaság − mondta, mikor az emberek már újonnan festettruhájukban pompáztak −, de legalább csapatra emlékeztettek. Megteszi.

Wayu lesimította befeketített haoriját, és hakimájába tűrte a hosszú szárnyakat, hogymelegen tartsa magát. − Siro Sindzso csak pár mérföldnyire van a mögött a hegygerincmögött − mutatta. − Holnap délelőtt biztos elérjük az első helyőrségüket. − Csaknemhúsz emberük volt, az Otoszan Ucsi és a Sárkányok hegyei közt állomásozó SmaragdŐrök maradéka. Valaha több, mint kétszázra rúgott a számuk, de most csak ez a néhányember maradt. Mikor elindultak, Tosimoko végignézett a sorokon, melyeket egy-egykiáltással és gúnyos megjegyzéssel igazított ki.

Az utazás hosszú napjai alatt Tosimoko tanítani kezdte néhány emberét, és bátorította

őket, hogy fejlesszék képességeiket és fedezzék fel újra az erejüket. Sokan nem is hívtákmáshogy, mint szenszei, és a kifogások a mogorva öregember ellen hamar elhaltak azajkukon.

* * *

Másnap reggel beléptek a Sindzso földekre. Az Unikornis síkság úgy terült el a hegyek

lábánál, mint egy puha sátor. Nyílt utak vágtak keresztül az aranyló mezőkön és abetakarított rizsföldek mocsaras kalitkáin. A hegyi hó elolvadt a Sindzso területdombjain. A lenti országúton lovasok közeledtek.

Három ló hatalmas termetű volt, kitágult orrlikaikból nagy lélegzetekben tört elő alevegő. Az erős paripák hátán az Unikornisok lila és arany színeit viselő lovasok ültek, ésmagas, a Sindzso monnal díszített zászlókat tartottak kezükben. Tosimoko nézte, hogyanközelednek, és egyikükben Yaszamurára, a Sindzso daimjó fiára ismert.

Az öreg szamuráj kiegyenesedett borzas pónija nyergében, és azt kívánta, bárcsakfestőibb látványt nyújtana kövérkés hátasa. Az Unikornis mének legalább félembernyivel Tosimoko lova fölé magasodtak, ívelt nyakuk széles és izmos volt. Nemcsoda, hogy a lovasságuknak feleannyi időbe telt átnyargalni a birodalmon, mint a többiklánnak. Mindegyik lovuk lépése háromszor akkora volt, mint a szenszei pónijáé.

Yaszamura felemelte az öklét, hogy megállítsa a mellette lovagló felderítőket.Mindhárman nyugodt sétára fogták addig ügető lovaikat.

Tosimoko biccentett Wayunak, aki egy parancsot ordított, és megállította a SmaragdŐröket. A szenszei előrelovagolt, miközben pónija a hatalmas pej állatokra prüszkölt.

− Üdv, Császár Bajnoka − kiáltotta Yaszamura, és meghajolt a nyeregben. Vidámfiatalembernek tűnt. Ifjú volt és jóképű. Yaszamura inkább díszként, semmint egyszamuráj fegyvereiként viselte kardjait. Még mindig csak fiú volt, ám erős lova hátán ülvelenyűgözőbb látványt nyújtott, mint a birodalom sok daimjója.

− Üdv, Sindzso-szan. Az embereim és jómagam − Tosimoko lendületesen a húszfeketébe öltözött szamuráj felé intett − fáradtak vagyunk, és birtokaitokvendégszeretetéért esdeklünk.

− Számunkra a megtiszteltetés, Kakita-szama.Miután a hagyományoknak eleget tettek, Yaszamura előreküldött egy Sindzsót, hogy

értesítse a palotát arról, hogy a Smaragd Bajnok elérte az Unikornis földeket. EzalattYaszamura és hadnagya a bírók mögött lovagoltak, nyilvános kíséretet biztosítva aszámukra, miközben a széles, lejtős utakon haladtak. A Sindzso palota egy magasfennsíkon állt, különös falai barbár építészeti stílusban íveltek. A magas minaretekenbíbor lobogók csattogtak a szélben. A palotába vezető utat fehér kövek szegélyezték, akvarc fényesen csillogott a téli napfényben.

Az épület udvara nagyobb volt, mint a hagyományos palotákban, és kígyózó borostyánés gondosan faragott köveken végigcsobogó források gazdagították. Az Unikorniskastélyokban mindig voltak patakok; víz iránti megszállottságuk még az Égő Homoksivatagban töltött utazásuk napjaiból maradt vissza. A pusztaság emléke benne élt azUnikornisok történelmében, akik Smaragd Birodalomban élő leszármazottaiknak is

továbbadták.A palota belső termeibe vezető széles lépcsőn az Unikornis Bajnok várta őket. Sindzso

Yokatcu idősebb ember volt, haja sok-sok év súlyától őszült meg. Bár fiatalabb voltTosimokónál, hosszú éveken keresztül egyenrangú társa volt Dodzsi Szatszumének.Mikor a szenszei a daimjó széles vállára és görbe lábára nézett, az elhunyt Daru Bajnokjutott az eszébe, és hogy miként küzdöttek ők ketten a birodalom többi nagy házánakszembeszállása ellen. Yokatcut is emlékeztetni kell a Darukkal kötött szövetségekre, és haTosimoko hasznosan akarja zárni küldetését, akkor az Unikornis Bajnoknak fel kellelevenítenie a kapcsolatát Szatszume fiával.

A Rákok nem fogják csak azért kiverni a fejükből a háborút a Darvakkal, mert Beidenmezején megverték őket. Bár a háború a Beiden-hágó birtoklásáért tovább dúlt, azUnikornisok nem tartották ott a seregeiket. A hatalmas lovasság továbbra is az Unikornistartományok földjein maradtak, és csak Yokatcu parancsára vártak, hogy végrecsatarendbe fejlődhessenek.

Yokatcu oldalán három-három udvaronccal a lépcső tetején állt, mögötte kis Sindzsoőrség állt. Mikor Tosimoko leszállt a lóról, érezte, hogy az Unikornis szeme végigsiklik azemberein, és beissza tartásuk és öltözékük minden kis részletét. Ámbátor festettöltözékük valamiféle egység benyomását keltette, az embereket mégsem lehetett volnalégiónak, vagy akár egységnek sem nevezni. Mégis ez volt a legtöbb, amit tehettek.Yokatcu bizonyára megérti a szükségét.

Mikor Yokatcu elmosolyodott, Tosimoko megjegyezte magában, hogy azUnikornisoknak, akik alig valamivel műveltebbek a gaidzsineknél, talán egyáltalán felsem tűnt a dolog.

− Tosimoko-szama − kezdte Yokatcu segítője, és ahogy az illem megkívánta, ura helyettis ő beszélt. − Szívesen látunk. Az embereid külön szárnyat kapnak itt-tartózkodásukidejére, és bármit, ami kényelmükre szolgálhat. Holnap találkozhattok az urammal.

A Smaragd Bajnok komolyan bólintott. − Sok mindent meg kell beszélnünk. Sokmindent el kell mondanunk egymásnak. − Témát váltott és folytatta: − Mondd megőméltóságának, hogy jó volt találkozni a fiával. A fiú szépen fejlődik, és erősnek látszik.

A segítő mosolygott. − Továbbadom neki a szavaidat, Kakita-szama. Megtisztelszvelük.

− Mint ahogy engem is megtisztelnek urad holnapi szavai. − Tosimoko hagyta, haddlebegjen a levegőben az enyhe célzás, és követte embereit a palotába.

* * *

Az efféle tárgyalásokban a várakozás volt a legszörnyűbb. Bár csak egy éjszakáról és

napról volt szó, Tosimoko máris úgy érezte, mintha már évek óta várna. Embereivelegyütt élvezhette az Unikornis fürdők fényűzését, és az utazás mocska után végretisztának érezhették magukat. Kint a mezőkön hatalmas lovak fickándoztak ésjátszadoztak, miközben a harapós szél meglobogtatta a szétterülő fal felett csattogóibolyaszín zászlókat. Tosimoko rákönyökölt kőből rakott magas szobájának párkányára,és lenézett a bíróira, akik a Sindzso busik mellett gyakorolták a technikákat. Elszállt a

hajnal, aztán a délelőtt is eltelt, és a délután minden egyes órája mintha napokig tartottvolna.

Mikor a szolga végre érte jött a vendégszobába, hogy Yokatcuhoz kísérje, Tosimokohajszál híján felkiáltott megkönnyebbülésében. Wayu az öreg szenszeire mosolygott, ésfelajánlotta neki a köpönyegét. − Vigyázz magadra, szenszei − mosolygott a fiatalhadnagy, hogy kicsillogtak törött fogai. − Sosem tudhatod, mi telik ki egy Sindzsótól.

− Pontosan tudom, mire számítsak − sóhajtotta Tosimoko, és köpönyegét a feketérefestett haori és gi fölé kanyarította. − Nehézségekre. − A szavak őse kardvívásról írottértekezésében szerepeltek, de értelmük a diplomácia mezején is megállta a helyét. Hála aHatalmaknak, az Unikornisokkal kellett megállapodnia, gondolta Tosimoko, miközben aszolga után sétált. A többi klán pontosan előírta volna számára, hogy még két óráigfürödjön, és imádkozzon, hogy megtisztuljon.

Hála a Hatalmaknak az Unikornisok józan eszéért.A Főnix daimjó egy tanácsteremben találkozott volna Tosimokóval, ahol az ívelt falak

és elegáns panelek megteremtették volna a fényűző formalitás látszatát. Egy Rákvégigsétált volna vele a várfalon, és azt nézte volna, hogyan forrong az árnyvidék, örököskötelezettségeik állandó emlékeztetőjéül. Kakita Yosi, ha az idő kellemes volt, a Dodzsikertben szeretett beszélgetni. Az Oroszlánok talán csak a harcmezőn lettek volnahajlandók találkozni vele, egy e célra emelt sátorban. Éppen ezért helyénvalónak tűnt,hogy az Unikornis Bajnok az istállóban legyen, és azt figyelje, hogyan nyargalnakklánjának becses paripái magasba emelt farokkal, ívelő nyakkal a mezőn. Ezek a lovak aszél teremtményei voltak, és éppolyan kiszámíthatatlanok és kihívóak, akár csak az uraik.

A szolgák bejelentették Tosimoko érkezését. Yokatcu elfordult a kerítéstől, éskönnyedén meghajtotta derekát. Tosimoko viszonozta az üdvözlést, és elnyomtamosolyát, mikor észrevette, hogy az Unikornis csizmáját − amely szintén gaidzsin viseletvolt − a mező sara borítja. Ezek a felázott ösvények nem Otoszan Ucsi császári termeivoltak.

− Az embereid nem Darvak − jelentette ki Yokatcu kurtán, a szótagok végét elharapva.− Nem, Yokatcu-szama nagyúr. Smaragd Őrök, közvetlenül a bajnokuk parancsnoksága

alatt.− De te Daru vagy.− Hai.Yokatcu mogorván felhorkant. − Szatszume nem látott a kettő között különbséget. És

te? − A lovaglóostorral lepöckölt csizmájáról egy darabka sarat. Ha a szavaiban nem is, dea mozdulatából elősejlett a nyugtalansága.

Tosimoko megfordult, hogy lássa a széles zöld mezőn játszadozó lovakat. − Mitgondolsz, uram, a mezőn vágtázó paripák hogyan gondolnak magukra: szolgáidkéntvagy társaidként?

− He? − Az öregedő Unikornis Bajnokot meglepte a kérdés, és kinézett a lovaira. −Természetesen a társaink, de engedelmeskednek a parancsainknak.

− Így vagyok én is a császár unokatestvére, s egyben a szolgája. A Smaragd Bajnokvagyok, de ugyanakkor Daru is.

Yokatcu csak egy pillanatra gondolkozott el, és homlokán ellenséges ránc jelent meg. −

A császárt szolgálni nem ugyanaz, mint a birodalmat szolgálni.Tosimoko fülében ismét felhangzottak a Daidodzsi szavai. − Nem − felelte Tosimoko

elgondolkozva. − Nem ugyanaz. De amíg a Hantei a trónon ül, addig őt szolgálommindenek felett.

− Még a Darvak felett is?A fák összerezzentek a csípős szélben, és utolsó őszi leveleiket az Unikornis istálló

lejtős tetőzetére hullajtották. Egy kanca nyihogott csikajának. Az aranyszőrű ló válaszulfelnyerített, miközben végigkergette anyját a mezőn.

− Bajnok, az embereim nem Darvak. Őrök, mindenféle klánból, mindenféle múlttal. Ahét nagy klán és több kisebb ház leszármazottai, nem szolgálják a Darvakat. Hogyanvezethetném őket, ha nem úgy szolgálnám őket, ahogy ők engem? A busido azt mondja,hogy egy szamuráj ne várjon viszonzást a munkájáért. Ugyanakkor a busido azt is kiköti,hogy az úr hitét az embereibe vesse, mint ahogy azok életüket adják az ő szolgálatáért.

− Kakita szavai?− Egyszerű igazság, Yokatcu-szama, és ezzel még Sinszei is egyetértene.− Ezek szerint, ha a császár úgy parancsolná, a Darvak ellen vezetnéd az embereidet?Yokatcu arca megkeményedett, és a szenszei megérezte a csapdát. − Ha a Darvak

megtámadják a birodalmat, akkor meg fogom védeni. Halálomig fogom védelmezni azországot. − Nem tudta, milyen szavak jönnek a nyelvére, de amint kimondta őket,Tosimoko ráeszmélt, hogy az igazat mondta. Szatszume átka, gondolta. Bár a Darvak Uraegyben a Smaragd Bajnok is volt, sosem tudta különválasztani a kettőt. Talán ezért isjárhattak a Skorpiók sikerrel − a császár bajnoka a saját kötelezettségeinek tett eleget, snem volt a Hantei mellett a szükség óráján, ha ez ismét bekövetkezne, és Tosimoko aDarvakkal volna… a birodalom akár el is pusztulhat.

Vállára nehezedett a teher, és nagyobb volt, mint gondolta. Kakita Tosimokovisszanézett az Unikornis palotára, ahol az emberei meneteltek. Azokat a leckéketgyakorolták, amiket a szenszei írt elő a számukra − a kardvívást és a szellemigyakorlatokat. Elkötelezettségük a Smaragd Birodalom iránt túlélte egy császár halálát, éstulajdon uruk, az uralkodó bajnokának bukását. Wayu kiabált a gyakorlótéren, bátorítottaaz embereket, hogy jól szolgáljanak, és méltók legyenek a szenszei tiszteletére.

Itt volt az ideje, hogy Tosimoko többé ne úgy gondoljon magára, mint Darura, hanemmint a császár bajnokára. A bárdolatlan és megingathatatlan hűségű Unikornisokmegtanították valamire.

Adja az Első Dodzsi, a Darvak Úrnője, hogy elviseljem.Yokatcu elmosolyodott, mikor a rádöbbenés szikráját megpillantotta felcsillanni társa

szemében. Az Unikornis szándékosan terelte ebbe az irányba, ahogy az ember a csikókattöri be. Az Unikornisok bajnoka egyszerű mozdulattal egy levelet húzott elő aruhaujjából, és Tosimokónak nyújtotta. − Tosimoko-szama, ez ma érkezett.Helyénvalónak éreztem, hogy a Smaragd Bajnok is elolvassa − ám egy Darunak nemmertem volna megmutatni.

Tosimoko aggodalmasan elfogadta a levelet − és a célzást. Az Unikornis ismét csakmeglepte. A durva külső és a különös szokások mögött mégiscsak egy szamuráj szívedobogott.

Az Unikornis levelén nem volt kívül mon, sem más megkülönböztető jel. Tosimokoóvatosan széthajtogatta, és elolvasta az egyszerű szavakat.

Uram,

a Darvak elhagyták Otoszan Ucsit, és magukkal vitték az összes ott állomásozó csapatot. Bárazt állítják, hogy Kyuden Kakita felé indulnak, attól tartok, hogy ennél sötétebb terveket forgatnaka fejükben. Dodzsi Hoturi, a Daru bajnok, Szatszume fia is velük tart. Nem sokkal azután, hogyelindultak, jelentések érkeztek délről.

A Dodzsi Bajnokot követő Darvak a tulajdon falvaik közül kettőt a földdel tettek egyenlővé, és adögvész és halál mellett a Rontást is magukkal hurcolják. Azt rebesgetik, hogy a Darvakvalamiféle szövetséget kötöttek az Árnyvidékkel, valószínűleg azért, hogy a Rák és Oroszlánseregektől megvédjék magukat. Elkeseredésükben a Sötét Úrhoz fordultak. Csak imádkozni tudok aHatalmakhoz, hogy a lelkük megmeneküljön.

A császár városában várom a parancsodat.Ide Tadadzsi

Tosimoko arca elsápadt bánatában és haragjában. − Nem − suttogta. Nem lehet.Yokatcu visszafordult a szürkülő mező felé, és nézte, ahogy a látóhatáron a nap izzása

narancsszínűvé válik. − Ha te vagy a császár ökle, tudnod kell, hova szólít a kötelesség.− Ha ez igaz −, de lelkemre esküszöm, hogy nem az − akkor teljesítem a császár

akaratát. − Tosimoko visszaadta a levelet, miközben gondolatai egymást kergették.Yokatcu szeme összeszűkült, Tosimoko kitartását mérlegelte.A szenszei dühösen folytatta. − Szamuráj vagyok. A lelkemnek én vagyok a birtokosa.

Ha a császár szolgálatában kell meghalnom, ám legyen. De nem fogok a kötelességemnekhátat fordítani, még a saját klánom érdekében sem. − Halkabban folytatta: − Még a…tulajdon tanítványom kedvéért sem. − Tosimoko arca sápadt volt, térde remegett a sötéthakima nadrágban.

− A császár ökle ismét erős − suttogta Yokatcu, mikor látta, hogy Tosimoko arcátelhagyja a kétségbeesés, és magára ölti a szamuráj érzelemmentes, közönyös és határozottálarcát. − Mi pedig szövetkezünk vele.

− Nem. − A szó élesen, keményen csattant. − A Smaragd Bajnok nem kéri a klánodszövetségét. − Az idős szenszei ellenfele felé fordította ravasz tekintetét, és helyéreillesztette az utolsó követ. − A Smaragd Bajnok nem lesz senki eszköze, még a Darvakszövetségeseié sem.

Yokatcu felvonta vastag szemöldökét. − Akkor mi legyen a Darvakkal és a velükharcoló Rákokkal?

− Mint a császár ökle, megparancsolhatnám a csapataidnak, hogy avatkozzanak közbe.Az Unikornis Bajnok károgva, élesen felnevetett. − Megparancsolni? Nincsenek

embereid, hogy bármit is megparancsolhass, Tosimoko-szama.− Nem − mosolyodott el halványan a szenszei. − De te sem állíthatod, hogy

szövetségben állnál a császár öklével. Ez a kapcsolat javadra szolgálna Otoszan Ucsiudvarában, legyek bár Daru, Sárkány vagy Rák.

Yokatcu mosolyogva a kerítés faléceire vágott lovaglóostorával. − Jól játszottál,

Smaragd Bajnok.− Küldd a csapataidat a Beiden-hágóhoz! Zaklasd a Rákokat és tereld őket dél felé!

Cserében én és a bíróim szabad átjárást biztosítunk nektek a birodalomban, vám és aklánok külön engedélye nélkül. Hat hónapnyi szabad utazás, Yokatcu − ez az ajándékeltüntetheti az utolsó akadályt is, ami a lovasságod útjában állt, és meggátolta, hogyvalódi hatalmat szerezhessen a birodalomban.

− Szabad átjárás a birodalomban… − mormolta Sindzso Yokatcu. Tosimoko látta, hogyaz Unikornis megingott. A férfi arca eltorzult, és szemöldöke úgy rángatózott fel-alá,akár egy madár szárnya.

− Amennyiben az első utad célja a Beiden-hágó feletti uralmatok megerősítése −jelentette ki Tosimoko nyomatékosan −, és amennyiben onnan a Rákok földjei felétartotok.

− Szövetség a Darvakkal, amit a Smaragd Bajnok fizet ki?Tosimoko komoran mosolygott. − Fogadd úgy, mint az utolsó szolgálatomat a ház felé,

amely életet adott nekem. Ha innen elmegyek, hazafelé indulok − nem azért, hogy aDarvak rendelkezésére bocsássam a Smaragd Bajnokok erejét, hanem hogymegállapítsam, igazak-e a vádak, amiket mutattál nekem. Találkozni szeretnékHoturival, és ha valóban behódolt a Sötét Úrnak, teszek róla, hogy a kardom legyen ahalála. − Nehezére esett a szavakat kimondania, de ennek ellenére őszintén csengtek.Tosimoko arca nem árulta el a kínzó érzelmeket, amik lelkében dúltak.

Yokatcu lassan bólintott, és meghajolt a császár bajnoka felé. − Reggel indulunk; ti aDarvak tartományai felé, az Unikornisok pedig a Beiden-hágóhoz. Ha szerencsénk van,Tosimoko-szama, nem találkozunk többet.

Tosimoko meghajolt, és Wayu, a gyakorlótérről idehallatszó büszke kiáltásait hallgatta.− Áldjon meg mindkettőnket a Hét Hatalom, barátom. − Azzal a szenszei sarkon fordult,az Unikornis palota felé indult, s Yokatcut magára hagyta a lovaival és a haldokló nappal.

A becsület elbukik

Udzsi egy buckán állt, és rosszkedvűen meredt a szürke déli égre. Talán leesik a hó ésvégre eljön a tél. A távolban keserű szél szegélyezte a sodródó felhők duzzadó testét.Kyuden Kakita közel volt. Udzsi és emberei hamarosan elérik az erőd biztonságát. Adaimjó az ősz minden száraz éjszakáját és hideg hetét elcserélte volna egyetlen havasnapért. Még ha csak rövid ideig esett is volna a hó, akkor is legalább két hónapigvisszatartotta volna az Oroszlánokat attól, hogy megtámadják Kyuden Dodzsit − s továbbis, ha a tél keménynek bizonyul. Ennyi idő biztosan elég volna Dodzsi Hoturinak, hogyelindítsa gyülekező seregét, még mielőtt a Matcuk támadásba lendülnének. Aztán, ha azészaki tartományok már biztonságban vannak, Hoturi Kyuden Kakitába irányíthatná acsapatait, hogy megvédje a népét a Rákoktól.

Udzsi tizenöt napig volt távol Kyuden Kakitától. Lába megcsikordult a vékony rétegzúzmarán, ami a talajt borította. Tizenöt nap, és az emberei elérik az otthon magaskőfalait és meleg tüzeit. Csak hét telet látott, mikor egy Daru tábornok megtanította neki,hogyan bátorítsa a csapatait a hideg éjszakákon, és hogyan bírja menetelésre őket a rövidtéli napokon.

Hadnagya, Daidodzsi Ritenu egy dzsungelmacska hosszú léteivel haladt mellette.Ritenu összeszűkült szemébe kiült a harag, amit azért érzett, mert visszavonultak aMatcuk ellen vívott csatából, de a fiatalember túlságosan fegyelmezett volt, hogysemszóvátette volna nemtetszését. Tudta, hogy a Rákok nagyobb fenyegetést jelentenek −amit nem állíthatnak meg a déli vidék könnyű havazásai. Míg a Szayo kastélybancsapdába esett Oroszlánok fagyoskodnak, addig a Rákok beveszik a Darvak falvait, ésDaru kunyhókban − vagy ami még rosszabb, Daru palotákban melegednek.

A déli úton egy lovas közeledett, borzas pónija hatalmas, gőzölgő párafelhőt fújt. Alovas Kakita színeket viselt, és látszott rajta, hogy már napok óta nem aludt. A pónilépései reszketősek voltak, és fáradt teste az összeomlás határán ingadozott. Mikor a lóközelebb ért Udzsihoz, a lovasa leugrott a földre, de alig állt meg a lábán. MeghajoltUdzsi előtt, és azon volt, hogy ne kelljen a nyeregbe kapaszkodnia, csak hogymegtarthassa az egyensúlyát. Nyilvánvaló fáradtsága ellenére a férfi elhatározta, hogymegőrzi méltóságát.

Udzsi formálisan viszonozta a meghajlást, ezzel tisztelve meg a fiatalember házát. Akatona arca nyúzott volt. Udzsi felkészült a legrosszabbra, és kihúzta magát.

− Udzsi-szama nagyúr − szólalt meg a hírnök −, rossz híreim vannak.− Beszélj.− A Rákok a Beiden-hágótól keletre indultak.− Micsoda? − Udzsi döbbenten kinyújtotta kezét, hogy a póni meleg nyakában találjon

fogódzót. Beteges félelem söpört át rajta. − Mesélj a hágónál lefolyt ütközetről. Mitörtént, hogy a Rákok ilyen hamar ránk törnek?

− A Rákok bevették a Beiden-hágót, uram. Ellátmányért indultak, hogy megtarthassákaz átjárót. A legközelebbi hely, ahonnét élelmet szerezhetnek, Kyuden Kakita. − A lovashadarva beszélt, szavai a kétségbeesés és a kialvatlanság hatására egybefolytak. − Párnappal ezelőtt az unikornisok serege a Beiden-hágóhoz vonult és csatlakozott Toturiottani légióival. Most is egy Unikornis különítmény van a Rákok sarkában, és lecsaprájuk, amint tábort vernek. A Sárkányok ereje és a hágó falainak előnye nélkül azonbanaz Unikornisok inkább csak bosszúságot jelentenek Kiszada hatalmas ármádiájának.

− A fenébe − szitkozódott Udzsi, és hadnagyához fordult. − Ritenu, kevesebb, mint tíznapunk van, hogy elérjük Kyuden Kakitát. Képesek lesznek erre az emberek?

Ritenu meglepett dadogással válaszolt: − Azt hiszem, igen, Udzsi-szama, de nem leszkönnyű a menetelés.

Udzsi sötéten bólintott. − Könnyebb, mint eltisztogatni a Kakita hullákat palota romjaialól. A fenébe az udvaroncokkal! Yosi, te bolond − nem állítottad meg a Rákokat, haneméppen hogy szabadjára engedted őket. Akármilyen játékot űztél is az udvarodban, nemjátszottad elég jól. − Udzsi mosdatlan szavakat motyogott, és előrehívta az embereket,hogy tudomásukra hozza a rossz híreket. − Ördög vigye az udvaroncokat és a szavakbavetett hitüket. − Alig öt nappal ezelőtt kapott üzenetet Yositól arról, hogy a Rákok ahágótól délre megtorpantak. Valami történhetett azóta, ami ezt megváltoztatta. Udzsiazonban bármilyen dühös volt is, nem felejtette el, hogy Yosira nem volt jellemző, hogytúlzásokba essen vagy hogy ekkora bakot lőjön.

Valami más szabadította ki a Rákokat a Császári udvar parancsai alól, és bármi volt is, ahiba már megtörtént. Tíz napjuk volt arra, hogy elérjék Kyuden Kakitát, különben a déliterületek lángba borulnak, és eléri őket a halál.

− Még ha időben megérkezünk is, uram, elegen vagyunk-e? − kérdezte Ritenu halkan,csupán Udzsit szólítva meg. Nem válik az emberek hasznára, ha tanúi lesznek akétségnek. Kevesebb, mint száz katona állt körülöttük, a Darvak összes északi csapatánakmaradéka. Kis sereg volt, ám a szemek olyan keményen csillogtak, akár a kavicsok.

− Elégnek kell lennünk, Ritenu-szan − felelte fagyosan Udzsi. − Ha törik, ha szakad.

* * *

Kyuden Kakita egy széles hátú dombon állt, és a Darvak erdei úgy ölelték körbe, akáregy anya óvó karjai. Udzsi gyerekkori emlékeiben, mint a nevetés lakhelye jelent meg.Mostanra azonban elhalt a kacagás. A földet a menetelő lábak dübörgése rázkódtattameg.

Északon a Rák had hömpölygött, kevesebb, mint egy napi járóföldre a Daru palotafalaitól. A Rákok hurrája és harci kiáltásai az égboltot is megrezegtették, lábaikmennydörgésként dobogtak a hideg földön. Tábornokuk a katonák között vonult, nemvolt lóra szüksége ahhoz, hogy emberei fölé magasodjon. Hida Yakamo messze túlnőtte aharcosait. Széles vállán egy hatalmas bunkót vetett keresztül, akár egy fatörzset egy ogre.

A szürkébe és kékbe öltözött Rák seregek menetelés közben kántáltak. Az énekszokatlanul halk volt, mintha szél visszhangozna keresztül egy szűk földalagúton. Acsapatok fát hoztak a közeli rengetegből az ostromgépek és faltörő kosok számára. A had

szélesen szétterült a Beiden-hágó után, és növekvő hullámként töltötte meg a völgyekátjáróit.

Mégsem ez volt a legrosszabb.Mellettük a messzi dél − az Árnyvidék − teremtményei vonaglottak. Démonok emelték

fel a fejüket. Hatalmas fogak őrölték a levegőt. A kitágult orrlyukak emberhús utánszimatoltak. Több száz goblin kúszott és makogott a nagyobb lények között, ésmeghúzták magukat, hogy uraik le ne nyúljanak értük, és ízekre ne tépjék őket.Mögöttük még több fénylő szemű, véres karmú oni menetelt. Szentségtelen szövetségvolt ez: a birodalom védelmezői, akik elhagyták a falukat, ugyanazokkal aszörnyetegekkel vonulnak hadba, akikkel nemzedékeken keresztül háborúztak.

Kiszada elméje minden bizonnyal megbomlott.A zöld bőrű, hosszú fülű goblinok a szamurájok páncéljainak gúnyos utánzatait

viselték, melyeket a halottak testéről húztak le. Kezükben csontból és megperzselt acélbólkészült fegyvereket fogtak, lábuk minden ütem nélkül csattant a köves földön. Agoblinok, az őket vezető bátor Rák szamurájok paródiájaként károgtak és szökdécseltek.Csak akkor meneteltek, ha hatalmas testű uszítóik lódítottak rajtuk, ostorral korbácsoltákőket vagy végigszántottak rajtuk a karmaikkal. Inkább a hajtók korbácsa, mint a sereghátában menetelő onik hegyes fogai.

Egyedül a bátorság adott akkora fürgeséget a Daidodzsiknak, hogy a tizedik napalkonya előtt elérjék a falakat. Nem törődve társadalmi helyzetükkel, tisztességükkel éséletükkel, a katonák rejtett ösvényeken és titkos kőomlásokon keresztül rohantak át aKakita erdőn.

Miközben Udzsi a palota arany kapuja felé szaladt, háza nevét kiáltotta.Dodzsi Kuwanan megjelent a pártázaton.Udzsi a Darvak ősi jelzéseként háromszor megforgatta kék zászlóját.Az íjászok eltűntek a falak tetejéről. Kuwanan egy ezüst lobogót emelt fel, és jelzett az

embereknek, hogy jöjjenek. A lemenő nap fénye megcsillant Kuwanan kesztyűs öklén. ADodzsi egyetlen mozdulattal intett a kapuőröknek. Fém csikordult a fán. A kapuszárnyakmegmozdultak, és beeresztették a Daidodzsikat. A csapatok berohantak KyudenKakitába. Mikor a palota falai közé értek, zihálva estek térdre. Beletelt pár percbe, hogyUdzsi valamennyi embere beszaladjon az erdőből, ám a palota kapuja addig nyitvamaradt, míg valamennyien meg nem érkeztek.

− Zárjátok le a falakat! − kiáltotta Kuwanan.Végül Udzsi emberei mind a nagyudvarra estek, és a Kakita palota kapuszárnyai

becsapódtak. A katonák számtalan vastag reteszt toltak rá a nehéz tölgyfaajtókra.Reggelre megérkeznek a Rákok. Hatalmas seregük most is egyre gyarapodott, ahogy

kiözönlöttek a Kakita mezőkre.− Hol van a Dodzsi úrnő? − lihegte Udzsi, és szeme köré kiültek a sötét karikák.

Megbotlott, és Kuwanan előrelépett, hogy támaszt nyújtson neki. Udzsi lerázta magáról asegítő kezet, és megragadta a felettese csuklóját. A Dodzsi herceg tekintete űzött volt, éselfelhősödött, akár a viharos ég.

Udzsi megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. − Mondd, hogy nincs apalotában! A Hatalmakra, Kuwanan?

− Nem… Udzsi-szan…A dühös és elcsigázott Udzsi hallotta a Rák seregek kiáltásait, ahogy egyre közelebb

masíroznak Kyuden Kakita kapujához. − Hol van Dodzsi Ameiko-gozen? Még mindigvan idő. Egy különítmény el tudja vinni Kyuden Dodzsiba, ott majd biztonságban lesz.

− Vége, Udzsi. − Kuwanannak csupán ennyit kellett mondania.Udzsi térdre esett, és kimerülten zihált. A kapu utolsó retesze is a helyére siklott. Erős

vas keresztrúd zárta le a vastag tölgyfa kapuszárnyakat, készen arra, hogy ellenálljon afaltörő kosok elkerülhetetlen ostromának.

Kuwanan némán az obijába nyúlt, és előhúzott egy kis, összehajtogatott rizspapírcsomagot. Kinyitotta, és a hosszú, fényes fekete haj tömeget, melyet egy tőr pengéjemetszett el, átnyújtotta a Daidodzsi tábornoknak.

Udzsi egy pillanatig csak meredt rá, nem fogta fel azonnal a jelentését. Aztán Kuwananfelemelte a másik kezét is.

Az a tanto volt, amit a Daidodzsi tábornok ajándékozott Ameikónak.

* * *

Éjszaka a Rákok tábort vertek a palota falain kívül. Csak a hajnalhasadásra vártak, hogykivilágosodjék annyira, hogy elkezdhessék az ostromot. A komor szürke és feketeöltözéket viselő Rákok türelmesen várakoztak. Fegyvereik kis tüzekként égtek a felkelőnap fényében. Udzsi látta a Kunik és Kaiuk monját a Hida és Hiruma csapatok között − aRákok nagy családjai összegyűltek a csatára. Yakamo olyan hadat vezetett, amelyneklétszáma jócskán meghaladta a tizenötezer főt.

Udzsi azonban nem a szamurájoktól, hanem az őket kísérő teremtményektől tartott.Mikor a nap fénye kirajzolta a látóhatárt, egy oni felvonított. A szörnyeteg felemelte

hosszú, féregszerű testén imbolygó nagy, éles fogú fejét. Három pár karom nyúlt ki ahajnali ragyogás felé. Az ízelt rózsaszín farok a közelben álló szamurájok közöttcsapkodott. A lény olyan hangon sikoltott fel, ami haldokló gyermekek kiáltásairaemlékeztetett. Mögötte egy másik oni vicsorgott, és elkapott egy goblint, amelyik voltannyira szerencsétlen, hogy éppen arra járt. A csöpögő fekete karmok egyetlen csapása,és a goblin máris kettészakadt. Az oni egymás után tömte a szájába a két darabot. Puhahasán hullámzott a hús és a páncél. Egész testét gennyes és üszkös sebek borították. Úgytűnt, a démon nem törődik velük. Leszopogatta az ujjáról a vért, dühösen megbökte ahatalmas féregszörnyet, és felordított.

Udzsi összerázkódott. Ezek az onik voltak az Árnyvidék valódi lakói. Legalább húszkülönböző szörnyeteg masírozott a Rák sorokon belül. Őket további hétezer goblinkísérte, és mintegy fele ennyi mudzsina − kis oni, akiknek ugyan kisebb hatalom jutott,mint termetes uraiknak, de ugyanolyan vadak voltak. Körülöttük megbarnult a fű, már ajelenlétük is megmérgezte.

− Drága Dodzsi Úrnő, óvj meg minket a Rontástól és a hazugságoktól. − Mikor a dagadtszörnyeteg újabb sikoltozó teremtményt emelt fel, és a szájába tömte a vonaglómudzsinát, Udzsi ajkán elhalt az ősi ima.

− A pártázatra, Udzsi − parancsolta Kuwanan, és arca éppolyan szürke volt, mint

Kyuden Kakita kőfalai. − Hamarosan kezdetét veszi a csata.− Hány emberünk van?− Te mennyit hoztál? − kérdezett vissza Kuwanan, és megfordult, hogy felmenjen a

lépcsőn.− Majdnem százat.Kuwanan komoran bólintott. − Akkor majdnem kétezer emberünk van − ez még

mindig nem elég arra, hogy valamennyi őrhelyre katonákat állítsunk és éjjel-nappalfenntartsuk a nyílzáport.

− Kétezer? Csak kétezer? Hova mentek a tartalékosok? − Udzsi megrendülve követteKuwanant.

A Dodzsi herceg a Rákok hatalmasra nőtt seregére mutatott. − Elmentek, hogymegetessék az onikat, Udzsi. És nem térnek vissza többé. Yakamo egyik csapata elkapta atartalékosainkat, mikor errefelé tartottak. Senki nem maradt életben.

Udzsi követte Kuwanant felfelé a hosszú kőlépcsőn, ami az egyik Kakita őrtoronybavezetett.

Alattuk a Rákok frontvonalba rendeződtek az út mentén, vastag pajzsaikat felemelték,hogy kivédjék a Kakita falakról ádázul alázáporozó nyílvesszőket. A harcmezőn, az éleskatanákkal szemben a pajzsok használhatatlanok voltak, ám a Rákok ragaszkodtakhozzájuk. Ilyenkor, gondolta Udzsi fáradtan, talán a Hida módszerek a legjobbak.

Az egyik Hida közvetlenül a nyílvesszők hatókörén túl lovagolt fel-alá, és parancsbaadta a csapatainak, hogy vegyék körbe a kaput és tegyék próbára a falakon álló katonákerejét. Udzsi felismerte: Hida Tcuru volt, Kiszada unokaöccse, aki az aratási ünnepségena Darvak vendége volt. Nagyszerű, gondolta Udzsi, és borostás állát vakargatta. − Jobb azaz ellenség, akit ismersz.

− Darvak, adjátok meg magatokat! − kiáltotta Tcuru. − A katonáitok fele elpusztult adögvészben, a többi pedig összeesik a kimerültségtől. Több, mint húszezer emberünkvan, nektek pedig talán ennek a tizede. Semmi esélyetek a győzelemre. Ha ahadseregetekkel továbbra is kitartotok, azzal csak az embereitek halálát vívhatjátok ki.Adjátok át nekünk a palotát, és megengedjük, hogy a csapataitok tisztességes halálthaljanak!

− Az ostoba − morogta Udzsi magában. − Tudja, hogy soha nem fogjuk átadni a palotát.− Persze, hogy tudja − felelte Kuwanan. − A saját emberei bátorságát akarja csak

feltüzelni, nem pedig a miénket lelohasztani. Hamarosan leesik a hó, és a katonái apalotán kívül rekednek.

− Nem gondolod, hogy azok közül − intett Udzsi a gyülekező Hida csapatok felé −,nem adná-e oda önként az életét, különösen, ha már haldoklik? Földjeinken döghalál dúl.A palota szamurájai közül néhányan máris mutatják a tüneteket. Óvatosan kellharcolnunk, különben veszítünk. − Udzsi gondosan mérlegelte a lehetőségeiket. − Tégedaz Oroszlánok tanítottak − kezdte.

− Téged pedig az onik − horkant fel Kuwanan. − Mire akarsz kilyukadni,− Ha becsületesen harcolunk, meghalunk. Ha azonban bátran küzdünk, és

elfeledkezünk a csata szabályairól, talán életben maradhatunk, és megtarthatjuk a palotáta Rákok ellenében.

− Becsület nélkül harcolni? − nézett a Dodzsi herceg mérgesen a tábornokára. − Soha.Udzsi az onikra mutatott, melyek már elkezdtek a palota falai felé nyomulni, és ügyet

sem vetettek a körülöttük záporozó nyilakra. − Az ellenségeid nem lesznek ilyenelőzékenyek. Hallgass rám, Kuwanan. Tudod, hogy ez az egyetlen…

− Nem! − kiáltotta Kuwanan. − Az embereim Darvakként halnak meg! Tisztességgel!A sötét Daidodzsi daimjó mozdulatlanul állta a sarat. Hangja rosszindulatú suttogássá

halkult, mikor folytatta, és tekintetét egy pillanatra szakította el Kuwananétól. − Te vagyitt a parancsnok, herceg, és tiszteletben tartom a parancsaidat. Engedd meg, hogybeszéljek, és aztán, ha kívánod, a fejemet veheted az engedetlenségemért. De hallgassvégig! − Kurtán, rekedten sziszegett, a kétségbeesés minden egyes szót kihangsúlyozott.A Daidodzsi olyan egyenesen állt, akár a palota bástyafalai.

Kuwanan, aki még mindig dühös volt Udzsi engedetlensége miatt, fontolóra vette akérést. A Dodzsi visszanyelte mérgét, katanáját visszalökte a hüvelybe, és némánbiccentett.

− A Rák csapatok mögött az Unikornisok közelednek, akiket csak a Hatalamasoktudják, miféle szerencse vetett erre. A Rákokat üldözik, de a Hidak előttük érkeztek meg− talán a Rák sugendzsák valamilyen sötét mágiájának köszönhetően, talán azért, mert azUnikornisok megsebesültek és lassabb utazásra kényszerültek. Két dolgunk van. Előszöris két napig fel kell tartóztatnunk a Rákokat, amíg Unikornis szövetségeseink meg nemérkeznek. Másodszor pedig olyan mély sebet kell rajtuk vágnunk, amilyet csak tudunk.

− A Rákok ebben a percben is átkutatják az erdeinket, hogy szálfát találjanak, amibőlfaltörő kosokat és sánckarókat készíthetnek. Napokon belül lerombolják Kyuden Kakitafalait, és mi patkányként fogunk szertefutni a csapataik előtt. Csak akkor van reményünka túlélésre, ha a Rákok megsérülnek − ha olyan mély a seb, hogy elvonulnak KyudenKakita alól és másik áldozatot keresnek maguknak.

Kuwanan arca továbbra is zord volt. − Azt javasolod tehát, hogy az embereinket arrahasználjuk fel, hogy minél súlyosabb vérveszteséget okozzunk a Rákoknak, hogy mindenegyes Daru élet három ellenségbe kerüljön? Hogyan, Udzsi? A mészárlás taktikája?Éjszakai rajtaütések? Bujkálás, goblinmódra lopakodás, ahelyett, hogy szamurájkéntharcolnánk? A Rákok nem egyszerűen lerohanni akarnak, elvenni az élelmet és aszükséges ellátmányt, aztán távozni, hanem hogy kitöltsék a Darvakon a bosszújukat,hogy megsemmisítsenek.

A Rákok kiáltozásai ordítássá terebélyesedtek, mikor a Kakita erdőségek egyik ősitölgyfája csupasz ágak zápora és a megcsavarodó fa sikolya közepette ledőlt. Kuwananelméje keményen küzdött a becstelenség halovány pangása ellen. A busido azt mondta,hogy az ellenségedet a csatamezőn fogadd, szemtől-szembe, nem pedig álnok módonlopakodva. Kuwanan Oroszlán képzése azt súgta, hogy minden kardot a Rákok ellenfordítson… de Daru lelke más utat keresett. Kuwanan leengedte kezét a katanájamarkolatáról, és nézte, ahogy a szürkébe öltözött Rákok lehántják az ősi tölgyfa kérgét.Hatalmas bömböléssel egy másikat is ledöntöttek. Udzsi némán bólintott, tisztában voltvele, miféle teher nehezedik a fiatal herceg vállára.

− Sosem én voltam az örökös, Udzsi-szan − szólalt meg Kuwanan. − Egész életembenolyan döntéseket vártak tőlem, amiket egy katona hozott volna, márpedig a harcos

szívem harc után kiált. Ha Hoturi itt volna, tudná, mit tegyünk.Udzsi komor álarca azon nyomban megtört. Kyuden Kakita hideg kőfalára szorította a

tenyerét, és kitapintotta a gránit és az évszázadok simaságát. − Hoturi nincs itt,Kuwanan. − A Dodzsi herceg felnézett tábornoka füstös arcába, Udzsi pedigszenvedélyesen folytatta: − A Darvaknak ma nem Hoturira van szükségük. Hanem rád.

− Készítsd el a tervedet, Daidodzsi-szan − mondta neki Kuwanan. Az ifjú Dodzsi egypillanatra magasabbnak tűnt, végre érezte, hogy a teher eltűnik válláról, és most már atöbbiek is, akik a palota időmarta falai között tartózkodnak, osztoznak benne. − Előszörazonban aludj! Az egész éjszakát előkészületekkel töltötted, megszámoltad a Rákseregeket, és ellenőrizted, hogy jól vannak-e az embereid. Ideje pihenned. Van még páróránk a Rákok támadásáig. Elő kell készíteniük a faltörő kosaikat, és el kellhelyezkedniük a seregekkel. Ígérem neked − tette kezét a Daidodzsi vállára a tiszteletjeleként −, hogy mikor felébredsz, a palota még mindig állni fog.

* * *

A Kyuden Kakita kőfalain kopogó faltörő kos fülsiketítő dobbanása megtörte Udzsi

koncentrációját. A döndülést Rák sugendzsák varázslatainak forgataga követte, akikszélesre tárták a rést, és utat nyitottak a Hidáknak a bejutásra. Szikrák szálltak fel az égrea sötét köpönyeges varázslók felett, melyek kezükből szöktek elő és villámokkátömörültek a menetelő Rákok két oldalán. Ami nyílvessző a villódzó fal mögé hatoltvolna, azt füstölgő hamuvá égették.

Két nap telt el, és csak száz Daru esett el. A palotán kívül estek el, nem a falak között,mikor Udzsi vezetésével rajtaütöttek a Rák ellátmányon és megtámadták a goblinokat.Csaknem kétezer tompaeszű, zöld teremtmény bontotta meg a sorokat és rohant el, azthitték, hogy a föld szellemei személyesen jöttek el, hogy legyilkolják őket. Az onivezéreiktől való félelem sokakat hadrendben tartott, ám a fanatikus babonaságszétkergette a többieket. Akik megmaradtak, azok véres sisakban harcoltak tovább, és amozgó földről suttogtak, amely különös nyelveken beszélt hozzájuk.

Sose mondd meg a goblinoknak, hogy a nedves gyepet embernyi csíkokra lehethasogatni, és hogy a föld egy Daru hangján szólal meg.

Több, mint ezer Rák megbetegedett, megmutatkoztak rajtuk a mocsok jelei, ami avízkészletükbe került. Udzsi emberei mindent előteremtettek, ami csak tönkretehette aRák tartalékokat, a mérgező növényektől kezdve a kis állattetemekig, és pusztítóhatékonysággal használták fel őket. A Hidák most háromszor akkora őrséget állítottak azellátmány védelmére − még kevesebben csatlakoznak majd a Darvak elleni támadáshoz.

Eleddig Udzsi stratégiája sikeresnek bizonyult, de még mindig temérdek tennivaló vártrá. A Rákok hamarosan ismét összegyűlnek és felülkerekednek a veszteségeiken. Azutánuk érkező Unikornisoknak és a további Daru tartalékosoknak még mindig nyomasem volt. Udzsi vicsorgott, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Nem voltidő a kétségekre.

Hirtelen robaj dübörgött át a palotán. A nyugati fal megremegett, mikor az egyikkőtámaszték eltörött a Rákok faltörő kosainak nyomásától. Udzsi felpattant helyéről,

mely a kapuk közelében volt, leugrott a lenti udvarba, és gurulva felegyenesedett. Apalota nyugati fala valóban repedezni kezdett, és szorgos kezek söpörték félre atörmeléket.

Bumm! Bumm! Bumm!A kő pattogzott, széttöredezett. Fekete karmok vájtak a gránitba. Ahol követ értek, ott

a fal megrepedt, mintha meggyengült volna. Az oni keze alatt fehérré fakult a gránit. Ígyjutottak át a Rákok a falakon − az Árnyvidék sötét mágiája segítette őket.

Udzsi készenlétbe helyezte ikerkardjait, s kivonta őket hüvelyükből. Több Daidodzsifutva elhelyezkedett a repedés mögött. Mikor az oni és Hida társai elég követ kitépnekahhoz, hogy beléphessenek, a Darvak már készen várják őket.

A kő egyre nagyobb tömbökben hullott le, és az oni karmai mélyen belevájtak aviharvert sziklába. A fekete ujjak visszahúzódtak, és hosszú árkokat vájtak a megmaradtfalba. A nyílás elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember kivont fegyverrel átbújhasson rajta.

A Rákok azonban nem terveztek ilyesmit.− Indíts! − kiáltotta a Hida parancsnok. A széttört falhoz korbácsolta az egyik gyáva

goblincsapatot. − Gyerünk, szaros barmok! Indíts!Goblinok surrantak be, zöld kezükben törött fegyvereket szorongatva. Hosszú füleik

vadul lengedeztek a páncél- és bőrdarabkák alatt.Három Daidodzsi katona ugrott a falhoz, és felemelt yari lándzsáikat a goblinokba

mélyesztették. A fegyverek éles hegye a rohanó teremtmények zöld húsába vájt, és abőrpáncélon keresztül mély sebeket vágott. A goblin egység sikoltozva semmisült meg, ésfájdalmas, rettegő bömböléssel rohangáltak fel s alá a falakon kívül.

Most három Daidodzsi állt a nyílt terepen, védtelenül a rés túloldalán levő Hidák előtt.Nyilak találták el a Darvakat, akik elestek.

Újabb tíz goblin nyomakodott keresztül a nyíláson, s felemelték karjukat, hogy avárakozó Darvakkal szemben megvédjék magukat. Amíg a védők levágták őket, addig aHidák még több követ görgettek félre, és gyorsan beléptek a belső udvarba. Tartották amegszerzett helyet, és a feláldozható goblin egységeket szó szerint Udzsi és emberei elélökték. A Daru csapatok lassan visszaszorultak.

Hatalmas dübörgés reszkettette meg a levegőt, mikor egy újabb fal is megremegett aHida ostromgépek erejétől. Egy harmadik és egy negyedik faltörő kos is dobolt a külsőfalakon, de a vastag kő még tartotta magát. Csak az udvar elején keletkezett résen átözönlöttek be a Rák csapatok.

Udzsi még négy Daidodzsit maga mellé parancsolt, megtámadta a legnagyobb termetűRákot a közelében, és minden erejét beleadta a csapásba.

A Rák egy üvöltéssel Udzsi feje felé lendítette tetcubóját. Az erős vasbunkó átsüvített alevegőn. Udzsi oldalra ugrott, majd sebesen beszúrt kardjával, és a Hida védtelen térdérevágott.

Újabb Rák avatkozott közbe, és rövid lándzsáját Udzsi katanája elé tartotta. A nyélszilánkokra zúzódott, kettévágta a Daru két kardja, de sikerült Udzsi csapását félreütnie.

A három ellenfél körözni kezdett. Udzsi a zúzott törmelék mögött tartotta a két férfit,míg rést nem látott a védekezésen. Gyors kettős mozdulattal először az egyik kardjávalvágott be, aztán a másikkal. Az első penge félreütötte a Hida lándzsáját. A másik húsba

mélyedt. A Rák elesett, és a nyakán keletkezett mély vágásra szorította a kezét.Udzsi megperdült, kikerülte a lezúduló tetcubót, és viselője felé lódult. Egy második

vágás, mikor a bunkó még lent volt, és a Hida végigzuhant a földön.A palotán kívül kürt harsant. A csatakiáltások mögött menetelő lábak dobaját lehetett

hallani. A Rák parancsnok visszavonulót fújt. Csak egy-két Hida állt a nyílásban, halott,érzelemmentes arccal. Egyikük hátranézett a falrésre. Udzsi kihasználta az alkalmat arra,hogy felvágja a Rák mellkasát. Mikor a Hida elesett, szinte hálásnak tűnt.

Udzsi dobogó szívvel hátralépett.Az udvarban maradt Hidák a kis Daidodzsi őrséggel szemben álltak. Az egyik Rák

Udzsi oldalát célozta meg, ám a Daru tábornok sebesen kilépett, és kardját mélyen azellenfele torkába döfte. Még ketten váltak ki villogó fegyverrel a Hida csapatból. EgyDarut gyors csapás ölt meg. Valami megmozdult a fal mögött, és Udzsi fülét undorítócsúszó nesz ütötte meg. Csapásai Rák ellenfeleire záporoztak, amint megpróbált a nyílásfelé oldalazni, ám a Hidák öreg tölgyekként tartották a sort.

Egy újabb Hida vágott dühödt egymásutánban Udzsi vállára. Mindegyik csapás aDaidodzsi pengéjén csendült meg. Még egy támadás, és a Hida kardja saját maga ellenfordult. A katana éles acélhegye a Rák húsos testébe mélyedt. Hang nélkül bukott fel.Udzsi hátralépett.

Árnyék esett a fal repedésére, mely túlságosan is nagynak és rémisztőnek tűnt. Azegyik Daidodzsi, aki Udzsi mellett állt, most hátrált egy lépést, nem tudott gátat szabni afélelemnek, ami hatalmába kerítette. Egy oni lépett át a törött köveken az udvarba.Valaki menekülni próbált, de lába megcsúszott a vértől iszamós földön.

Mielőtt még egy lépést tehetett volna, Udzsi kardja kettévágta.− Ez elől a szörnyeteg elől nincs menekvés − kiáltotta Udzsi, elkapta a hozzá

legközelebb álló szamurájt, és az oni felé irányította. − Az egyetlen menekvés a bátorhalál! Ha elszaladtok, ígérem, hogy előlem nem tudtok majd elmenekülni! Indíts előre! −Udzsi hangjában az alig leplezett őrület visszhangzott.

Emberei a parancs hallatán összerezzentek. Mégis tudták, mi a kötelességük. ADaidodzsik harcra emelt kelevézekkel és lándzsákkal, vonakodva megközelítették ahatalmas teremtményt.

A szörnyeteg bőrét kátrány borította, hosszú karmai zsírosan fénylettek a vértől és akosztól. Csaknem négy méter magasra emelkedett és úgy magasodott a Daru csapatokfölé, mint egy fekete bálnazsírból és olajos húsból álló óriás. A széles törzsből emberikarok álltak ki, melyeken a bőr alatt úgy dagadoztak az izmok, akár a vastagkátránykötelek. Mikor felordított, a rothadó hús szaga szélviharként áradt a szájából.Utolsó étkezésének morzsái a légióra záporoztak. Négy fekete szem forgott ravaszulcsillogva a torz koponyában. Zsíros bőréből fekete kátrány szivárgott, s csorgott leoszlopvastagságú lábain. A föld minden lépésére bemélyedt, a kövek összezúzódtak. Azoni mindkét kezével a Darvak felé nyúlt, vaskarmai olyan élesek voltak, akár azikerkatanák.

A Daidodzsi daimjó egy kiáltással kivédte az egyik sebesen közeledő karmot. Az oniismét felüvöltött, és kinyúlt, hogy egy másik Darut a markába szorítson. A nő vadultámadott yorijával, de fegyvere nyelét eltörte a teremtmény hosszú vaskarmán.

Az oni rémisztő hangon felnevetett. Szájához emelte a sikoltozó szamurájt. Vasfogaivalbeleharapott a Daidodzsi testébe, és kettészakította. A nő utolsó rémült sikolyaival egyidőben húsdarabok potyogtak a földre.

Udzsi mindkét kardjával az oni fel ugrott, és hatalmas rést ütött a szörnyeteg bűzösirháján.

A teremtmény dühösen felordított. Fekete kátrány ömlött a sebből.Az összegyűlt Daidodzsik felkiáltottak. A szörnyet ezek szerint meg lehetett sebesíteni,

és ha megsebesülhetett, akkor meg is halhatott.Udzsin újult erő söpört végig. Gonoszul elmosolyodott. Hüvelyébe dugta katanáját, és

megragadta wakizasiját.Az oni felé vetődött.A daimjó kitért előle, és wakizasiját mélyen az oni hátába döfte. Udzsi a kardba

kapaszkodva a teremtmény hátára mászott, és magának az oninak a testével védte magáta karmok elől. A Daru tábornok fél kezébe vette a wakizasit, és kapaszkodó után nyúlt aszörnyeteg zsíros bőrén.

Az oni ismét felüvöltött. Karmának hatalmas csapásával széttörte a bőrét marcangolókelevézeket. Még két Daidodzsi esett el, testüket a démon ereje fabábukként taszítottafélre.

Udzsi magasabbra lépett az oni hátán, és megpróbálta támasztékul maga alá húzni alábait. Nem sikerült. A szörnyeteg hátához tapadt, csapdába ejtette a sűrű kátrány, ami akoszos fekete vérrel együtt a sebből patakzott. Udzsi szitkozódva obijához nyúlt, éselővonta a katanáját.

Az oni üvöltve megfeszítette kötélszerű izmait. Saját hátát karmolászta, hogy elérhessea bosszantó szamurájt. Egyik oldalról a másikra fordult, vaskarmai hasztalan csattogtak.

Udzsi félrerándult, de még mielőtt áthelyezhette volna a súlypontját, újabbkátrányhullám borította el. Wakizasija rövid markolatába kapaszkodott, és felemelte akatanáját, hogy az oni nyakába döfhesse a második pengét is.

Mielőtt még szúrhatott volna, az oni megfordult, és a mögötte álló kőfalhoz vertemagát.

Udzsit a szörnyeteg puszta súlya összenyomta. Ujjai lecsúsztak a katana markolatáról,és majdnem elejtette a fegyvert. Érezte, hogy egyik bordája megroppan. Lélegzeteelakadt, az oni kátrányos bőrétől fulladozott.

Az oni ismét a falnak dőlt.Udzsi halványan még hallott egy csatakiáltást, aztán a nyomás engedett.Ritenu kiáltott. Udzsi légiójának egyetlen életben maradt tagja. A hadnagy lándzsával

kezében lógott a teremtmény karmáról, amely a szájába próbálta gyömöszölni aszamurájt. A szörnyeteg összecsattintotta az állkapcsát. A bátor Daidodzsi megragadta alándzsáját, és az oni szájpadlásába döfte. A teremtmény felrikoltott, egy kézzel lenyomtatorkán Ritenut, és teljesen tönkrezúzta a lándzsa nyelét.

Ritenu támadása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az onit elcsalogassa a faltól; éshogy Udzsi lecsaphasson a szörnyeteg védtelen nyakára. Bár a daimjó fájdalmat érzett,amiért elveszítette a barátját, hálát adott a hadnagy bátorságáért.

Egyik kezével a wakizasiba kapaszkodott, míg a másikkal teljes erőből meglendítette a

katanát. Udzsi a teremtmény tarkójába döfte a kardot. Az oni elzuhant. Udzsikiszabadította magát a kátrányból, és ismét a fal felé fordult. Hakimáját mocsok és vérborította.

− Az Unikornisok! − visszhangzott át az íjászok kiáltása a palotán. Udzsi a résen átláthatta, hogy a hír igaz − Kakita messzi dombjait hatalmas, Sindzso mont viselő paripáközönlötték el, alig pár percre a falaktól.

Odakint haragosan zúgtak a Rákok, nem voltak felkészülve rá, hogy véget vessenek azostromnak. Udzsi hallotta a nyílás előtt álló Rák parancsnok kiáltását. − Vigyétek azélelmet! Égessétek fel a palotát! Visszavonulás!

Hidák özönlöttek be a lerombolt falon keresztül, és fáklyákat hajítottak el. Sem apalota, sem az elegáns kertek nem voltak biztonságban a Rákok olajától és lángjaitól. Azudvarban levő Daidodzsik bátran harcoltak, de Udzsi hallotta közben, hogy KyudenKakita hatalmas kapuszárnyai kitárulnak, mikor a faltörő kos egy utolsó, erőteljescsapással kitépte a zsanérokat a falból.

A Sindzsók elkéstek. Mielőtt még az Unikornisok valóban a csatába vethetnékmagukat, a palota már lángokban fog állni.

− Udzsi! − üvöltött le Kuwanan a pártázatról, ahogy a nyitott kapun betóduló, és alángoló palotába rohanó Rákokat figyelte. − El kell hagynunk a palotát, mielőtt leomlik ésmindannyiunkat elpusztít!

− Nem − sziszegte Udzsi, és felemelte a kardját. − NEM!A Rák seregek monját viselő Hirumák tüzes nyilak záporát zúdították a palotára.

Lángoló vesszők gyújtották fel a díszes cseréptetőt. Kátrányba mártott nyilak csapódtak abelső udvar már égő fa falaiba, és az egész kastélyban széthordták a lángokat. A Rák ésDaidodzsi testekkel szennyezett fű is meggyulladt. Udzsi embereit a Hidák mészároltákle, és tulajdon otthonuk holttestében égtek el.

Udzsi szemét csípte a füst és a könny. Felemelte a Daidodzsi vadászkürtöt, ésvisszavonulót fújt.

Ha szerencséjük van, a Daru katonák át tudják verekedni magukat a Rák sorokon, és azUnikornisok érkezését arra használják fel, hogy biztosítsák menekülésüket a leromboltkyudenből.

Udzsi fáradtan megfordult, nem törődött a palota falait nyaldosó lángokkal.Átküzdötte magát a tűztengeren és a zűrzavaron.

Nem maradt semmi, amit megmenthetett volna.

* * *

A légiók egyenként összegyűltek. Tekintetek kutattak az elveszettnek hitt barátok után.Sokan meghaltak a Rákokkal vívott csatában. Még többen égtek el elevenen KyudenKakita bukásának lángjai közt. A távolban, az erdőn túl, még mindig ömlött a füst apalota északi oldalából. Csak három óra telt el, de Udzsi számára egy örökkévalóságnaktűnt.

A Kyuden Kakitát védő kétezer emberből csak ezren maradtak életben.− Kudarcot vallottunk − Udzsi hangja rekedt volt a kiabálástól, torkát kimarta a füst és

a keserűség.− Tudom, Udzsi. Egy napon újraépítjük, és kétszer olyan pompás és szép lesz, mint a

régi − zihálta Kuwanan. Még mindig izzadt a csatától, és a Rák seregeket figyelte, melyekmegfordultak az Unikornis csapatok váratlan támadása előtt. Kuwanan nyitott tenyérrelutánuk intett. − Úgy látszik, a Sindzsók vezetnek a Rákok ellenében.

− Váljék egészségükre − jegyezte meg Udzsi. − Mi nem segíthetünk a harcukban.− Össze kell gyűjtenünk az embereket, és Kyuden Dodzsiba kell mennünk. − A Dodzsi

herceg arcán nem villant fel mosoly. − Hoturi északról gyűjti össze a seregét. Magunkkalkell vinnünk ezeket a katonákat, és a többit, aki elmenekült a Rákok elől, és ottcsatlakozunk hozzá.

Udzsi visszanézett a palota romjaira, és vállára vetette az apja kardját.

Leszálló sötétség

Matcu seregek özönlöttek a Daru völgyekbe, ügyet sem vetve a lábuk alatt cuppogó,olvadó hóra. Enyhe volt a tél, és Tcuko a meleg idő első jelére negyvenezer szamurájtkiparancsolt a Szayo kastélyból, és Kyuden Dodzsi felé indította őket. Végre eljött atavasz és a bosszú ideje.

A tábornokot Matcu Agetokinak hívták. Vad, szakállas férfi volt, szokatlan, vörös hajjalés csillogó barna szemmel. Terebélyes volt ugyan, ám a hájpárnák alatt olyan erős izmokdagadoztak, akár egy ököré. Valamennyi Oroszlán közül ő alkalmazta a legsikeresebbenaz Unikornisok különös hadi stratégiáját, ezért ő vezette a klán összevont lovasságát. AzOroszlánok bozontos pónijai megpróbáltak lépést tartani hosszú lábú paripájával. BárAgetoki hátasa nem Unikornis származású volt, a Yobandzsin hegyekben született, és azidegenek gaidzsin vérvonalából származott.

Agetoki lecsillapította nyugtalan lovát, és hagyta, hadd keresse a hátas maga az utat,miközben a tengeri sziklák tetején álló palotába vezető meredek utat fürkészte.

Kyuden Dodzsi erős épület volt, nagyobb a birodalom többi palotájánál, s kétszer olyandíszes. A Darvak, ezer év aranyával és műveivel zsúfolták tele. A háborgó tenger csupaszsziklafalain kapaszkodott, mélyen a hegyek kövébe vájva. Alant hullámok ostromolták asziklafalat. Fent hótól és jégtől terhes felhők siklottak el a kyuden magas tornyai felett.Barna, halott indákkal borított ősi falak vették körbe a három erős tornyot és a fehérerődöt. Ámbátor a kyudent nem úgy építették, hogy egy hosszú ostromnak ellenálljon, apalota körül elterülő táj megóvta. Csupán egyetlen út vezetett Kyuden Dodzsi vastagacélkapujához; egyetlen út kanyargót a sziklák között, több száz lábbal a fekete tengerfelett.

A tenger dühödten forrongott a sziklás partok mentén, és dobolt a homokon. Apermeten egyetlen fehér, parasztkunyhó nagyságú kőszikla csillogott át halványan. ABajnok Kövének hívták, itt nyugodott a Darvak alapítója. Dodzsi Szatszume felesége is itthalt meg, mintegy húsz évvel ezelőtt.

Kyuden Dodzsi olyan régi volt, mint a birodalom legősibb történetei. A Darvakalapítójának otthonául szolgált, és nem egykönnyen adják meg magukat az Oroszlántámadásnak.

Agetoki mosolygott. Pontosan ezt szerette volna. Hamarosan a kastély Oroszlánkezekbe kerül, és tengeri átjáróit és kikötőit a hatalmas Tcukók irányítják majd. AzOroszlán csapatok erejét és a Darvak vagyonát egyesítve a birodalomnak nem akad másválasztása, mint hogy fejet hajtson az Oroszlánok előtt.

A palotában csak tízezer Daru maradt. A döghalál egy oni csapásának erejével sújtott lea földjeikre, megtizedelte hitvány szamurájaikat és csupán gennyes testeket hagyottmaga után. A dögvész különösen itt, a Dodzsi birtokokon dúlt. Ha majd az Oroszlánokélesz e föld, tűz és hamu tisztítja meg. A betegség minden tünetét elpusztítják, a

heiminekkel együtt, akiken észreveszik.A palotában a Daidodzsi tábornok, Udzsi szilárdan tartotta a helyét. Ezer főt hozott

magával, akiket Kyuden Kakita lángjaiból mentett meg. Átkozott Rákok, miért nemfejezték be a munkát délen. Most az Oroszlánoknak több ellenséggel kell megküzdeniük− hegynek felfelé, sziklákon és hullámverésen keresztül. Mégis harcolni fogunk, gondoltaAgetoki, és széles mellkasa dagadt a büszkeségtől. Az emberei Matcuk és Oroszlánok,ezért nem félnek a kihívástól.

Agetoki ismét átnézte a jelentéseket, és a fiatal Daru Bajnokra és zsoldoscsapatáragondolt. A híresztelések szerint Dodzsi Hoturi összegyűjtött mindenkit, aki hajlandó voltkövetni, és egész falvak maradtak utána üresen. A jelentések, bár ezzel Agetokinakkétségei voltak, arról számoltak be, hogy a Darvak urát a Rontás kíséri, és hogy megölteazokat, akik megtagadták az engedelmességet. Talán mégiscsak akadt egy Daru, akinek aszíve helyén nem selyem és virágok voltak.

Agetoki elmosolyodott, remélte, hogy a jelentések igazat mondanak, és hogy Hoturimegkísérli majd elhozni a légióit, hogy megmentse a Kyuden Dodzsiban tartózkodókat.Ő harcra érdemes ellenfél volna, nem úgy, mint a sunyi, büdös Daidodzsik.

Ha Hoturi eljönne, élvezné a viadalt.Az Oroszlán csapatok lassan vonultak felfelé a Dodzsi hegyi út meredek lejtőjén, és

készen álltak arra, hogy a bajnokuk és a becsületük nevében ismét fegyvert ragadjanak.

* * *

A Darvaknak nem sok helyük maradt a mozgásra így, hogy a mögöttük hullámzótenger és az elöl gyülekező Oroszlánok közé szorultak. Kuwanan a kastély falairaparancsolta a Dodzsi íjászokat. Kyuden Kakita csúfos veresége még mindig nyomasztotta.Kuwanan jelére a Dodzsik bezárták a palota kapuját, miután megbizonyosodtak arról,hogy a környék valamennyi felderítője és heiminje biztonságban van a hatalmas erődfalai között.

− El fog jönni − hangoztatta Kuwanan, amint végigment gyermekkori otthonánakszéles folyosóin. A palota valamennyi fala, illata és hangja ismerős volt neki − de sohanem gondolta volna, hogy egy napon majd egy hatalmas Oroszlán sereg ellen kellmegvédenie. − Hoturi, bátyám − merre jársz?

A levél nem egészen egy hete érkezett, melyben Kuwanan utasítást kapott arra, hogybármi áron megtartsa Kyuden Dodzsit. Ez az egyetlen üzenet származott a Darubajnoktól, mióta annak idején elhagyta Otoszan Ucsit, ám az északi − elszórt − jelentésekHoturi hadairól beszéltek, s megemlítették nagy létszámát és erejét. Máris lerohanthárom falut, amit az Oroszlánok elfoglaltak, és olyan ádáz dühvel mészárolt le Darvakatés ellenségeket egyaránt, amilyet Szatszume óta nem lehetett látni. Talán kicsit keményaz eljárás, gondolta Kuwanan, de ha Hoturi rájött arra, hogy azokban a tartományokban aDodzsi szamurájok Matcukkal szövetkeztek, ennél kevesebbel nem is elégedhetett volnameg. Mindenre fény derül majd, ha Hoturi és a légiói megérkeznek.

Ha a bátyja megérkezik, minden érthető lesz.Kuwanan a palota kőlépcsőinek tetejére hágott, és beszédet intézett a csatára készülődő

emberekhez. A belső udvart körülölelő fal tetején állt, és lenézett a szamurájokra, akikazért gyűltek egybe, hogy megvédjék ősi erődjüket. Itt nem voltak kertek, sem csinos kisösvények − csak kő és homok és tízezer busi, akik készen álltak arra, hogy azOroszlánokkal megküzdjenek. Mikor Kuwanan lenézett a kék és ezüst sorokon,büszkeség öntötte el a szívét.

− Darvak vagytok! − kezdte hangos, tiszta hangon. − A császár unokatestvérei, Dodzsiés Kakita fiai vagytok. A birodalomban nincs olyan erő, ami legyűrhetne benneteket!Rokugan lelke csak bennetek lobog!

Az összesereglett katonák éljenzésben törtek ki. Még több busi nyomakodott be azudvarra.

− A Rákok, akiknek tízszer akkora seregük volt, mint most a miénk, elpusztítottákKyuden Kakitát. Onik és sötét, Megrontott teremtmények voltak velük. Mégismegküzdöttünk velük, mert Darvak vagyunk, és nem hódolunk meg a becstelenség és aRontás előtt. − Az emberek között helyeslő mormogás támadt, amibe belevegyült aKakita falainál harcolók hurrázása.

− Ha visszaverjük az Oroszlánokat, a császár földjeire vonulunk és kárpótlástkövetelünk ezért a sértésért. A Matcuk azt hiszik, hogy elég az erejük ahhoz, hogyelpusztítsanak minket − de ezer éve, mikor Kakita és Matcu megküzdöttek egymással, aző ősük esett el? − Kuwanan felemelte öklét, mikor az előtte álló Kakiták felordítottak. −Az Oroszlánok azóta sem feledték azt a napot, és tanácsos nekünk is követnünk apéldájukat. Hadd tudják meg, hogy máris vereséget szenvedtek, és hogy a csapataik hiábajöttek el. Tisztességünk erejét látva kardjuk lehanyatlik majd és eltörik!

− Nem egészen egynapi járóföldre, Dodzsi Hoturi tízezer szamurájnyi sereggelközeleg! − Ezúttal az éljenzés megrázta a palota falait. Az emberek a bajnok nevétkántálták, Kuwanan pedig folytatta: − Csupán csak tartanunk kell a falakat, mint KyudenKakitánál, és Hoturi-szama erőt ad nekünk! Az Oroszlánok felőrlődnek a bajnok ereje ésa falaink között, és gyászolni fogják azt a napot, mikor ellenségeikké tettek minket!

− Ho-tu-ri! Ho-tu-ri!Bár körülötte mindenki kántált, Udzsi, a Daidodzsik fekete szemű daimjója nem

törődött a bajnok nevének egyre hangosabb kiabálásával. Miközben az emberekéljeneztek, ő sarkon fordult és a kastély hatalmas kapuja felé indult, akár egy sötét árnyéka kék ruhás szamurájok tömegében.

− Tudják meg az Oroszlánok, hogy nem félünk tőlük! − Kuwanant alig lehetett hallaniaz emberek kiáltozásától. A katonák ismét felemelték a hangjukat. A palotában mindenököl a levegőbe emelkedett. Minden arc örömmel és jogos haraggal nézett az ég felé. −Megmutatjuk a birodalomnak, hogy a Darvakat nem lehet ilyen könnyen legyőzni!

− Ho-tu-ri! Ho-tu-ri! − kiáltozták néhányan. Mások Kyuden Kakita nevét kántálták,mintha csak nemes bukása a győzelem záloga volna. Kyuden Dodzsi busijaimegemlékeztek azokról, akik már elestek a Darvak becsületének védelmében.

* * *

Mikor az Oroszlánok támadásba lendültek, a Darvak készen álltak.

Négyszer estek az Oroszlánok a Daru falaknak. Négyszer voltak kénytelenekvisszavonulni, mikor csapataikat harcképtelenné tették a nyilak és megperzselte akátrány. A Darvak úgy küzdöttek, akár a sarokba szorított tigrisek. Egyesített erővelverték vissza a Matcukat. A Dodzsik, Kakiták és Daidodzsik vállt vállnak vetve harcoltak.Egységes fellépésüknek köszönhetően az Oroszlánok épphogy csak megvethették alábukat a Dodzsi sziklákon.

Az Oroszlánok az úton törtek felfelé, és acélpajzsukat használták a nyílvesszőkkivédésére, melyeket ledobtak, mikor magas falakhoz értek. Száz és száz kéktollúnyílvessző süvített át a levegőn, és záporozott le a Matcu csapatokra. Kyuden KakitaDaidodzsijai dárdákat hajigáltak az ellenség soraiba. Mikor az Oroszlánok lelassultak, olajömlött ki a kastély kapuján, és egy tűzhányó lávájaként hömpölygött le az úton.

Minden egyes nap kínszenvedés volt. Az Oroszlánok minden erejüket a fal ellenhasználták fel, és állandóan cserélték légióikat, hogy pihentessék a csapatokat. Az utatolaj, szurok és vér borította. Holtak tetemei szennyezték a köves földet. Az Oroszlánokmégis harcoltak tovább. Fáradhatatlanok voltak.

A Daidodzsik elhasználták a nyilaikat, mikor megpróbálták az Oroszlánparancsnokokat lelőni és a csapatokat összezavarni. Kezdtek kifogyni a vesszőkből, és azutolsó dárdákat is elhajították. Az olaj felszáradt. Az út jegessé fagyott, mely feltöredezettaz Oroszlán lábak taposása alatt és kemény talajjá változott. Az ellenség minden napegyre közelebb nyomult. A Daru védelem minden egyes csatával egyre gyengült. Az időnem a Darvak malmára hajtotta a vizet.

Napok teltek el, és az Oroszlán tábor egyre közelebb ért. A Matcu támadások egyreinkább felbátorodtak.

− El fog jönni − mondta a füsttől fekete arcú Kuwanan. Felettük Oroszlán nyilak esőjerepült, melyeket lángoló szurokba mártottak. Heiminek rohantak ki a kastélybólvizesvödrökkel a kezükben, és gyorsan eloltották a tüzet, ami a palota tetejét és belsőépületeit veszélyeztette. Néhány fát a kyudenben máris kivágtak, hogy nyílvesszőket ésdárdákat készítsenek belőlük, a lábuk alatt a homokot a sebesültek vére festette meg. Atízezer Daruból kétezer már elesett az Oroszlán támadások következtében. A Matcukkétszer mászták meg a falakat létrák és kötelek segítségével. Bár a Darvak súlyosveszteségeket szenvedtek, mindkét alkalommal levágták a behatolókat.

Újabb Oroszlán nyílfelhő záporozott le, amit egy faltörő kos hatalmas döndülésekövetett.

− Használjátok fel a maradék szurkot és kátrányt − parancsolta Kuwanan. −Emlékeztessétek őket arra, hogy Oroszlánok nem közelíthetik meg Kyuden Dodzsikapuját!

Mikor az utasítást végrehajtották, az acélkapu feketére kormozódott a tűztől, a földmegperzselődött, és Matcu szamurájok bűzölgő holtteste borította. Még a lenti tengerillata sem tudta elűzni a háború borzalmas bűzét.

Ez csak egy napra tartotta fel az Oroszlánokat.Még a rendíthetetlen Udzsi is csaknem feladta a reményt. Savanyú arcát elfordította az

alá rendelt emberektől, nem volt joga hozzá, hogy ellopja a szabadságról és a győzelemrőlszőtt álmaikat. Mégis, valahányszor elesett a falak mögött egy Daru, a szíve egyre

nehezebbé vált.

* * *

A tizedik nap alkonyán egy magányos lovas érkezett a Dodzsi sziklák felől, és leügetettaz úton, át az Oroszlán seregeken. Unikornis paripán ült. A kifulladt mén öles hatalmasléptekkel közeledett. A lovas hátán a Miyák, a császár heroldjainak magas monjalobogott. Az Oroszlánok kénytelenek voltak utat engedni neki.

− A Dodzsi Úrnőre − lehelte Udzsi, ahogy a császár hírnökét figyelte, aki az Oroszlánseregek vezetőihez ügetett. − Majdnem vereséget szenvedtünk, és most…

Váratlanul nyolcezer torokból tört fel az éljenzés, és megrázta a Dodzsi palotát. AzOroszlán seregek között egy másik had lovagolt − ezt fényes kék páncélt viselőfiatalember vezette. Kardja csillogott, ahogy megülte ágaskodó fekete paripáját.

Hoturi.Udzsi látta, hogy a császár heroldja leszáll a lóról, és beszél az Oroszlán tábornokokkal.

Valami történt, de látszólag nem volt értelme. A fennsík túlsó oldalán az új Daru sereglelassított, mintha csak parancsra várnának. Még mindig túl messze voltak ahhoz, hogyjól ki lehessen venni őket, de legalább tízezren meneteltek a Daru Bajnok mögött. Ahozzájuk legközelebbi Oroszlánok visszavonultak a Matcuk fő hadtestébe, és rémültenkiáltoztak. Hoturi légiói tovább meneteltek.

− Mit csinálnak? − hunyorgott a fényben Udzsi. − A császár hírnöke, itt? Ez talán Yosiműve? Udzsi alig mert reménykedni a haladékban, s áthajolt a pártázaton. Megpróbáltakivenni az Oroszlánok utasításait.

Matcu Agetoki fejet hajtott a császár hírnöke előtt, felkapaszkodott lovára, és felemeltea legyezőjét, hogy utasításokat adjon a seregeinek.

Az egyik Oroszlán parancsnok váratlanul kivonta kardját, és a Miya herold felé ugrott.Mielőtt Agetoki felkiálthatott volna, vagy helyreállíthatta volna a rendet, a hírnök magais kardot rántott, és a két penge visszhangja végigcsengett a Matcuk serege felett. Kétszercsendült acél az acélon. A kardok megvillantak a napfényben, az Oroszlán dühösenrikoltott, és feje fölé emelte a katanáját, hogy egy erőteljes somen csapást vihessenvéghez.

Agetoki újabb parancsot kiáltott. Még három Oroszlán lépett a támadó parancsnok és acsászár heroldja közé. A fegyelmezetlen Oroszlán pillanatokon belül halott volt. Monjátlevágták a testéről, és a tengerbe hajították.

Agetoki csuklója egy mozdulatával visszavonulást rendelt el − a csapatok teljesvisszahúzódását és szétválasztását.

Az összesereglett Oroszlán csapatok zavartan szétváltak. Teljes egységek vonakodtakelhagyni a csatamezőt, és megtagadták a visszavonulást a kanyargós úton.

Először egy, aztán egy második, és egy harmadik parancsnok lépett a vörös sisakos férfielé. Mindegyik alázatosan meghajolt Agetoki előtt, pár szót mondott, majd letérdelt,hogy szeppukut követhessen el. Maga Agetoki adta meg nekik az utolsó vágást. Ígytiltakoztak az Oroszlánok a császár parancsa ellen.

Miután a három tábornok elesett, a többiek engedelmeskedni kezdtek. A Matcu

seregek lassan összetömörültek, és a palota alatti völgy felé indultak. Tíz légiónyi katonaengedte le zászlaját és követte Agetoki parancsait. Mikor elérték a távoli síkságot,egyetlen Oroszlán lobogó sem emelkedett a magasba.

Végül az Oroszlánok széles sorai szétnyíltak annyira, hogy átengedjék Hoturi embereit.A Daru palotában a torkokból vad győzelemkiáltások törtek elő. A hatalmas kapunál

tartózkodó katonák kezdték elhúzni a nagy kőtorlaszokat, amelyek biztosították KyudenDodzsi legfontosabb boltívét.

Vége volt. A Darvak győztek. Az Oroszlánokat visszaverték. A további tízezer emberrela kyuden biztonságban lesz − tartalékaik és fegyverzetük megerősíti az erődöt, és azOroszlánok semmiképpen nem folytathatják a megszakított ostromot.

Kuwanan levigyorgott az embereire, élvezte örömmámorukat ésmegkönnyebbülésüket, amely szinte kiszívta belőlük az erőt.

− Hoturi! − kiáltotta Kuwanan a többiekkel együtt.− Nem − suttogta Udzsi, és a borostáját vakargatta, ami sötét arcán sarjadzott. − Valami

nincs rendjén. Az Oroszlánok túlságosan is gyorsan félrehúzódtak.− Yosi mesteri diplomata. Maga a császár heroldja mondta nekik, hogy álljanak odébb!

− Kuwanan ünnepélyesen a kő pártázatra ütött az öklével. − Győztünk!Udzsit azonban továbbra sem győzte meg. Mikor Hoturi seregei átmeneteltek a széles

hasadékon, a Daidodzsi tekintete visszasiklott az Oroszlán hadoszlopra. Valami nem voltrendjén. Mintha elhúzódnának a Darvak seregétől. Több Oroszlán egység isfelszakadozott, legendás fegyelmük megtört. Elfutottak Hoturi emberei elől.

− Valami különös történik, Kuwanan. Még az Oroszlánok is félnek.Kuwanan meg sem hallotta. A bajnok öccse és három személyes testőre máris a belső

udvar kapuja elé gyűltek, és a magasba tartották kék lobogóikat. Lépteik a dobpergésritmusára visszhangoztak. Átvonultak a kő boltív alatt, hogy köszöntsék a győzedelmesDaru Bajnokot. − Nyissátok ki a kaput! − kiáltotta egy Kakita.

Ezernyi torok kapta fel a kiáltást. − Nyissátok ki a kaput Hoturi-szama előtt!Kuwanan emberei olyan katonásan mozdultak, ami méltó volt a Dodzsi nemesi ház

második fiához. Maga Kuwanan is férfiasan lépett át a kapun, a csata fáradtsága és amunkával telt napok dacára, hogy legnagyobb győzelmük napján átadja a bátyjának azüdvözletét.

Miközben Hoturi közeledett, Kuwanan meghajolt az úton. Mögötte tárva-nyitva,hívogatóan magasodott a kapu. Daru szamurájok éljeneztek a falakon.

− Kyuden Dodzsi a rendelkezésedre áll, bátyám − mondta Kuwanan.Hoturi lova felágaskodott, éles fogai a levegőbe kaptak, és panaszos kiáltást hallatott. A

Daru Bajnokot szemmel láthatóan nem aggasztotta hátasa viselkedése, hanem továbbra isbüszkén ült rajta, hajadonfőtt, fehér haja lengedezett a tenger friss szelében. Hoturimögött tízezer katona menetelt.

Nem, mégsem meneteltek, hanem csoszogtak.Rothadó hús csorgott ki a fényezett mempo arcvédők mögül. Eszelős kacaj tört fel a

torkok régi sebeiből. Szemek vöröslöttek gonoszul a sisakok árnyékában.Hoturi nem valódi lovat, hanem egy pokoli fekete paripát lovagolt meg. Amint

emberei a palota közelébe értek, a bajnok felnézett Udzsi szemébe, és a mészárlás előtt

álló szamuráj mozdulatával felemelte a kardját.Udzsi a kapuk felé rohant, és kivonta katanáját. − Zárjátok be a kapukat? − Páran

megtorpantak, és úgy néztek a Daidodzsi daimjóra, mintha az elvesztette volna az eszét.Szinte örökkévalóságnak tűnt, míg végigfutott a hosszú lépcsőn, és a hangja durva ésrekedt volt. − Zárjátok ki őket! − rikoltotta, de a hangja alig emelkedett a Dodzsikéljenzése fölé. − Sinszei és a Hatalmak, a Dodzsi Úrnő nevében, zárjátok be a kapukat!

Túl késő volt már. A Hoturi lova mögött menetelő árnyvidéki eszelősök már akapukhoz rohantak, szétfeszítették a szárnyakat, és beözönlöttek az erődbe. Rohantak,hogy a „testvéreikhez” csatlakozzanak a Dodzsi falakon belül. A Darvak, akik nem fogtákfel a veszély természetét, nem vonták ki a kardjukat, és kitárták karjukat, hogy rokonaikatüdvözöljék. Imaként zsolozsmázták Hoturi nevét.

Közvetlenül a kapu előtt Hoturi az öccse arca elé emelte a kardját. A fényes pengelecsapott. Kuwanan vére a kőre ömlött. Hoturi az embereihez fordult, és parancsot adotta támadásra.

Mikor a szörnyetegek az udvarra özönlöttek, sebességük a meglepetés erejével érteUdzsit. Ledobták álcájukat, és támadásba lendültek. A Daidodzsi gyomra felfordult,mikor felismerte Hoturi embereinek arcát. Valaha Dodzsi szamurájok voltak, békés északiurak, akik a dögvészbe pusztultak bele az évszak elején. Most vérengző vadak voltak,akiket csak az ölés ösztöne mozgatott. Hoturi valahogy megfertőzte őket, átadta nekik azÁrnyvidék Rontását, és feltámasztotta holtukból a testeket. Ez a szentségtörés megtorlásután kiáltott.

Udzsi kétségbeesetten vagdalkozott. Mellette hárman hanyatlottak az élőholtakpengéire. A rozsdás katanák és a mérgező karmok letépték a törzsekről a fejeket. Mégmielőtt a holttestek a földre értek volna, Udzsi támadásba lendült. Egyetlen ádázcsapással keresztülmetszette az élőholtakat, és azok áldozataikkal együtt zuhantak aföldre.

Mögötte a Daidodzsi őrök hátratántorodtak, kirántották a kardjukat, és megpróbáltákbezárni a tengerparti palota kapuját. Elkéstek, az élőholtak árja kitaszította a Darukapuszárnyakat és a falakon álló Kakiták hulláival torlaszolták el az útjukat.

Hoturi csapatai a palota falain belül voltak. Hamarosan egyetlen túlélője sem akad atámadásuknak.

Udzsi az egyik ellenfele sisakjára vágott, és lefejezte. − Küzdjetek? − hörögte oda aszamurájainak, és egy újabb élőholt eszelőst vágott le. − Ne csüggedjetek! Erősebbekvagyunk! Harcoljatok!

Az emberei lassan köré gyűltek. Erős karjukat a szolgálatára bocsátották.Egy Kakita szamuráj harcolt húsz élőholt ellen. Fényes kardja megvillant, ahogy

egyenként levágta őket. A teremtmények száma azonban így is irdatlan volt. Mindentisztesség és ritmus nélkül a férfire vetették magukat. Testük súlya a földre húzta aKakitát. Pillanatok múlva már csak darabok maradtak meg belőle, melyeket a valaharuháját alkotó rongyok tartottak össze.

Véres köd támadt a szörnyetegek körül. Udzsi a párán keresztül a kapura nézett. Ottegy fekete lovat pillantott meg, amely agyaraival és patáival tépi szét a testeket. Hoturiaz állat hátáról hadakozva levágta azokat a Daidodzsikat, akik rávetették magukat. Udzsi

embereinek csak a puszta kétségbeesés adott erőt. Hamarosan azonban már akétségbeesés sem lesz elég ahhoz, hogy az életüket megmentse. Valamit tenni kellett,mielőtt az őrült, amelyik Hoturi arcával mosolygott, minden menekülési útvonalat lezártvolna.

Udzsi dühödt kiáltással kirontott a kapun és az úton Kuwanan és Hoturi felé szaladt.− Még mindig mozogsz, öcsém? − Hoturi tökéletes hangját az emberek sikolyain át is

hallani lehetett. Egy csapatnyi Dodzsival küzdött, akik Kuwanant őrizték. − Még mindigküzdesz ellenem, akkor is, ha a zsigereid a földre ömlenek? Milyen megható − azthiszem, hagyom, hogy úgy halj meg, mint az apánk; vérezve és a kicsi felesége utánnyüszítve.

Udzsi elérte Kuwanant. A Dodzsi testét a kardjával takarta be, és a hóna alá nyúlt, hogytalpra állítsa. − Kelj fel − morogta Udzsi. − Nincs időnk a gyengélkedésre.

− Hagyj… − suttogta Kuwanan, fél kézzel hasát tartva. − Hadd haljak meg akudarcommal együtt.

− Soha − sziszegte Udzsi. − A Napra, te Daru vagy, és úgy is fogsz élni. − Udzsi oldalralökte Kuwanant, és készenlétben tartotta a katanáját. Elvonszolta a herceget Hoturi és azélőholtak közeléből. Udzsi megcsúszott. Lába alatt a kastély útjának peremét érezte.Valahol alattuk várt az óceán, és tajték szárítkozott az éles sziklákon.

− Valamit el kell neked mondanom, öcsém, most, hogy kínok között pusztulsz el −kiáltotta Hoturi. Még egy Dodzsit levágott, és közelebb lovagolt. Paripája véres pofávalharcolt tovább a szamurájok között, és Hoturi háborodott tekintetéből a halál sütött. −Soha nem mondtam el neked, hogyan halt meg az anyánk. Meg akartalak óvni azigazságtól. Végtére is, az öcsém voltál. − Hoturi hangjába valami ördögi felhang kúszott,és felemelte családja ősi kardját.

− Hoturi − Kuwanan megpróbálta megérteni, és félig felállt a Daidodzsi tábornokoldalán. − Miért csinálod ezt?

− Szatszume aznap nem ok nélkül vitt ki a sziklákhoz. Teinko ott talált ránk. − Hoturicombja megszorult hátasa hátán. A ló tiltakozva felágaskodott. − Az anyánk nem azértlett öngyilkos, mert boldogtalan volt. Az igaz, hogy gyűlölte Szatszumét, és hogy nemadta neki a szerelmét attól a naptól kezdve, hogy te megfogantál. Két fiút megkövetel azillendőség. Miután ők megszülettek, Teinkónak nem volt többé oka rá, hogy szeresseSzatszumét. A kötelességét teljesítette. De ne higgyél az udvaroncoknak és a bánatrólmeg szerelemről szóló történeteiknek. Teinko nagyon egyszerű okból halt meg, öcsém.Azért, hogy engem megmentsen.

− Miket beszélsz?Hoturi feléjük ösztökélte lovát, és arra kényszerítette Udzsit, hogy a magas szikla

peremén egyensúlyozzon. Alant éhesen forrt a víz. A Daru Bajnok tovább beszélt, ésminden egyes lépésnél, amit az őrült ló a sziklaperem felé tett, felnevetett. − Szatszumeválasztás elé állította: vagy ismét nekiadja magát, és még egy fiút szül neki, vagy ledobengem a szikláról. Életet életért, mondta Apa.

Kuwanan arca elsápadt, mikor felfogta Hoturi szavainak jelentését. − Leugrott… aszikláról…

− Hogy megmentse az életemet. Életet életért. Életet adott apánknak, hogy az enyémet

megmentse. − Hoturi gonoszan mosolygott, és felemelte katanáját. − A saját életét adtaneki.

− Nem! − kiáltotta Kuwanan. − Ez nem igaz!− Dehogynem, öcsém, és te is rögvest csatlakozol hozzá, hogy a Darvak élhessenek.

Nem érted? Eljött az ideje, hogy a Darvak újjászülessenek. Ne aggódj. Jól fogok bánni adrágalátos Daidodzsijaiddal. Megbecsülésben lesz részük, mint elnyomott rabszolgáknak.− Csengő kacaja még undorítóbb volt, mint a palotában visszhangzó halálsikolyok, aszakadó, repedő hangok, amiket Udzsi igyekezett kizárni a tudatából.

Udzsi Hoturi lovára vágott. Családi kardja irtóztató csapásával elmetélte az állat lábait.A teremtmény összerázkódott, és kínlódva felsikoltott, mikor lebénult térdére esett.Fogai Udzsi karjába akadtak, és a harc közben csaknem kitépték a vállából. Hoturielőrecsúszott, és a ló sörényébe kapaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ekkor aDarvak kardja kiesett a kezéből, és csörömpölve a földre esett Kuwanan közelében. Udzsimegperdült, majdnem lezuhant a szikla pereméről, és kőzáport zúdított a messze lenthullámzó vízbe.

Kuwanan, aki kétrét görnyedt az oldalsebe fájdalmától, felvette az ősi kardot. Az nemadott ki kezében hangot. Nem ismerte fel, és nem csendült fel az éteri hang, és a ragyogófény sem jelent meg, amit oly gyakran látott, mikor a bátyja először vonta ki a kardot.Nem ő volt a valódi tulajdonosa; méltatlan volt a kard hívására.

Hoturi mögött élőholtak rohantak feléjük, és véres kézzel nyúltak Kuwanan után, hogymegragadják, és élesre reszelt fogaikhoz húzzák.

− Nem győzhetsz le, Kuwanan − mondta Hoturi felállva, és kivonta obijából a rövidebbwakizasit. − És ha meghaltok, a testetek a parancsomra feltámad majd. A Dodzsik örökkéélni fognak, ha a hatalmam megrontja őket. Anyának ez tetszene, tudod? A fiai örökreegyesülnek a halálban. Erős kiegészítője lehetnél a seregeimnek. − Az élőholtakelőrenyomakodtak, és megakadályozták, hogy Kuwanan támadhasson.

Ha előremozdul, megölik. Most már soha nem éri el Hoturit, soha nem tudjamegmenteni a családja becsületét azzal, hogy elpusztítja a megrontott fiút. A végénKuwanan csak annyit tehetett, hogy a saját tisztességét megmentse, és imádkozzon azért,hogy az apja megbocsásson neki. − Lehet, hogy meghalok, bátyám, de megfosztalak alegjobb fegyveredtől. Nem a te kezed által fogunk meghalni − vicsorgott Kuwanan, ésmegragadta Udzsi obiját. − Inkább a Hatalmaknak ajánljuk a lelkünket, mint hogy a tehordádat gyarapítsuk.

− Legyen − felelte komoran Hoturi. Felemelte a kezét. Az élőholtak légiói eszelősenelőrevetették magukat, de túl lassúak voltak.

Kuwanan leugrott a magas szikláról. A levegő kinyílt alattuk. Alattuk a Darvakörvénylő tengere csapdosta a könyörtelen sziklákat. Az óceán vize nyelte el őket.

A hamis Hoturi lenézett a szikláról. − Könyörüljön meg lelketeken az Első Dodzsi −mosolygott tündöklően. Kacagása végigvisszhangzott a fennsíkon, és végigtáncolt aDarvak holtteste felett.

Selyemálom

Sötétség terült szét Otoszan Ucsi folyosóin, akár egy takaró. Szerető kézzel érintettemeg a palota szegleteit, simított végig a keményfa padlón, és besiklott a szobákategymástól elválasztó csúszópanelek alatt. Míg odafönt pihent a palota, azalatt akőpincében egy lélek kegyelemért könyörgött.

Hoturi szeme előtt az otthon örvénylő képei úsztak el, és nyomták el a fenti palotaálmait. Olykor halk zeneszó szivárgott fel a vastag kövön keresztül, és a férfi fülét táncoshangok kísértették. Hoturi eltűnődött azon, hogy vajon a sikolyait hallani-e a palotában.Ha igen, bizonyára valamilyen heimin fogolytól származónak gondolták, akit azértbüntetnek, mert fellázadt az ura ellen. Ebből a kínzókamrából nincsen menekvés.

Hoturi nyelve megdagadt, és fekete volt a szerektől és Kacsiko csókjától. Napok teltekel − hosszú, kínzó napok, egy csepp víz, egy falat étel nélkül. Valahányszor Hoturifelébredt az álmok ködéből, jobb keze fölött jelet karcolt a falba. Valahányszor Kacsikoeljött, egy másikat vésett mellé. Ujjai kitapogatták a hosszú sebeket a kő habarcsában.Huszonhét. Amennyiben ezek napokat jelentenek, gondolta homályosan, akkor a Darvakbiztosan halottak már.

Tosimoko, mester, szenszei… cserbenhagytalak.Mikor a mennyezet sötétsége felé emelte fejét, halk kiáltás tört elő torkából. A

szamurájok kötelessége egyszerű volt − halj meg, mielőtt becstelenséget hoznál a klánodés a téged szolgálók fejére. A börtöncella sötétjében a halál mozgolódott, ám Hoturi nemszólíthatta magához.

Még több fényvillanás érkezett. Sodródó álmok kísértették. Ameiko könyörgött neki,hogy ne jöjjön Otoszan Ucsiba. A lány pompás vörös menyasszonyi ruhájánmegcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai, miközben az Aszahina pap áldón felemeltekezét. Ameiko zöld szeme, mely inkább egy szellemé volt, mintsem emberé,csúfondárosan rávillantak, mikor a férfi ágyába vitte hitvesét.

Nem szerette a nőt. Ameiko teste átváltozott, és kígyó lett belőle a sötétben. Hoturifelsikoltott. Csuklójához hideg vasat nyomtak, mely átfúrta húsát, és megbilincselte acsontjait. A férfi szemhéja mögött lángnyelvek táncoltak, és arra kényszerítették, hogyfelnyissa a szemét. A fény égette. Elfordította az arcát. Ismét leszállt a sötétség.

Látta Kyuden Kakitát − nem, Kyuden Dodzsi volt az. Seregek szegélyezték a magaspalotafalakat. Az arcokból vér patakzott. Kuwanan feje a kastély kapuja fölül, egy karónülve meredt le rá. A falakon belül egy eszelős gúnykacaja visszhangzott. Az aranykapukkitárultak − Kyuden Kakita lett volna? − és a virágzó udvarban Ameiko állt vörösruhájában. Egy férfi karjába kapaszkodott, aki ugyan nem Hoturi volt, de az ő arcátviselte.

− Az enyém lesz, apám − sziszegte a hamis Hoturi. Arcáról lerohadt a hús, és feltárultalatta a vigyorgó koponya. − Megtalálom, és a magamévá teszem…

Újabb sikoly harsant, és a körülöttük levő virágok vérré folytak össze. Vörös színtekergett a földön, akár a kígyók. Hoturi nem tudta tekintetét elszakítani a skarlátpatakoktól. A csíkok széttekeredtek, akár a tűzijátékok, és önmagukba folytak. Mikormegállapodtak, egy fiatal fiú arca nézett fel sűrű vizeikből. Dairu kék szeme apjatekintetébe mélyedt.

Nem tudtam…A fiú állkapcsa annyira hasonlított a sajátjára, de a szemek formája Kacsiko

macskapillantását tükrözte. A fiuk. Hogyan tudta Kacsiko életben tartani Dairut Sodzsuudvarában? Vajon mit adott Sodzsunak cserébe, hogy a fiuk életben maradhasson?

Az anyád most már soha többé nem lát viszont.Életet életért, suttogta Hoturi, és arccsontján végigperegtek a forró könnycseppek.

Ezúttal a fiú halt meg, és az anya maradt meg hírmondónak − és bosszúállónak.Sötét volt. Csuklóját jegesen fonták körbe a láncok. A keserves hideg perzselte a húsát.

Hoturi érezte a selyem tapintását, hallotta Kacsiko nevetését. Újabb karcolást vésett afalba, és ajkához hűvös rongy nyomódott. Mohón ivott belőle, de a kortyok keserűnektűntek. Hát persze, még több kábítószer, amely álmodásra készteti.

Kacsiko biztosította arról, hogy idővel nem érzi majd meg többé Aramoro korbácsát,sem az asszony ostorozó csókjait az arcán. Pár év múlva, ha majd a klánja elpusztult éshasonmása is elvégezte feladatát, Hoturit szabadon engedik, hadd kószáljon abirodalomban háborodottan és magányosan.

Hoturi az őrülettől félt a leginkább.Keserű kortyok, ezúttal egy szakéscsészéből. Napok óta nem kapott ilyen vizet. Hoturi

felköhögött, és fulladozva kapott levegő után. Megpróbálta kiszáradt, égő torkánlekényszeríteni a hűvös italt. Kacsikónak alighanem különleges kínzáson járt az esze,ezért volt ennyire előzékeny hozzá. Hoturit újabb álom támadta meg, és Szatszume arcátlátta maga előtt. Az apja előtte állt a hideg cellában, és kivonta a Darvak kardját, hogykioltsa a fia életét.

− Igen, apám. Itt az idő, hogy bevégezd a feladatod − köpte Hoturi. Hangja csupán egysziszegés volt a kőcella csendjében.

Szatszume a feje fölé emelte a kardot, és kipróbálta a pengét. − Kudarcot vallottál,Hoturi − zengett a hangja. − De még így is van idő, hogy megmentsd a népedet.

− Hogyan? − Hoturi megrázta a csuklóját fogva tartó vastag láncokat. − Apám, igazadvolt. Mint mindig. Ostoba voltam, a hátamat fordítottam a klánomnak, hogy a sajátcéljaimat hajkurásszam. Megérdemlem… megérdemlem a halált.

Szatszume Kuwanan karikalábú alakjává változott. A Szatszume hasát átszelő sebKuwanan csupasz bőrén is ott maradt. Vér mocskolta be Hoturi öccsének hakimáját, éscsorgott le klánjuk ősi kardján. − Hoturi, semmi nem vész el végleg, ha újjá lehet építeni.Emlékezz erre, és teljesítsd a kötelességedet.

− A kötelességem…− A Darvak Bajnoka vagy, és az a sorsod, hogy megszabadítsd a népedet. Sinszei

küldött…Hoturi megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait. Sinszei? Öccse hangja egyre

nőiesebbé vált. A kék gi feletti arc kiélesedett. Egy nő arca. − Ha az Út véget ér… változz

meg… − Hoturi ajka felrepedezett, és nyelve nehezen birkózott meg az ősi szavakkal − ésa változás által lépj tovább…

− Igen − felelte a nő. Ismét a teljespáncélt viselő Kuwananná változott. − Többé kellválnod, Hoturi. Tovább kell lépned. Harcolsz hát a Darvak mellett? Elegendő-e abátorságod, hogy jóvá tedd, amit tettél?

A világ egy pillanatra elhomályosult. Hoturi Ameiko arcát látta csillogni aholdfényben, a felesége ragyogott a boldogságtól. − Igen. − Ismét teljes súlyávalnekifeszült a láncoknak, érezte, hogy alkarján vér csurog végig, mint százszor iskorábban.

Szatszume felemelte a kardot, s szeméből sütött a gyűlölet és a harag. Gyors csapáscikázott át a levegőn Hoturi feje felé. A Daru Bajnok nem moccant és nem kiáltott fel.Csak belenézett az apja szemébe, megbánás és bűntudat nélkül. Így kellett volna annakidején meghalnia, az apja pengéje által, Kyuden Dodzsi partjainál.

Teinko lebegett. Vér vont koronát a feje köré, s fekete haja vízesésként omlott végig atenger-tépázta parton. A füst és a pára közepén megváltozott a kép, és az asszonyDairuvá változott. Az első feladatom.

A kard közelített. Szatszume arca eltökélt volt, telve keserűséggel. Hoturi nézte,hogyan közeledik a penge, égő szemét perzselte a ragyogó fáklyafény.

Csörömpölő csattanás hallatszott, és Hoturi csuklói kiszabadultak.Kezek nyúltak érte, hogy felemeljék, és mielőtt még puha köpenybe burkolták volna,

hűvös rongyot terítettek legszörnyűbb sérüléseire. Körülötte hullámzott a sötétség.Hoturi feltápászkodott, mindenáron fel akart állni. Pár lépés, még egy… Kezek

tartották a vállát, és lágy karra támaszkodott.Szatszume eltűnt. A fényt valaki eloltotta. Csak a sötét kőbarlangok terültek el

körülötte, akár Kyuden Bayusi labirintusa.Kacsiko… soha többé.Mintha órák teltek volna el a kába ködben. Hoturi elesett, aztán ismét felkászálódott.

Szeme könnyezett a szégyentől. Térde sebes volt és vérzett. Hoturi számára úgy tetszett,mintha a mellette lépkedő alak félig álom lenne s félig valóság. A nő volt az egyetlenszilárd pont a váltakozó képek és különös álmok világában.

A nő egy alacsony szállítóhevederre fektette, takarókat húzott Hoturi égett bőrére, ésvastag kötést helyezett a férfi sérült szemére.

− Kami vagy? − kérdezte Hoturi egy tiszta pillanatában, de a nő arca elfordult tőle.− Nem, Hoturi − suttogta a másik −, csak egy asszony, akinek még van elintéznivaló

kötelessége. Emlékezz majd rám, ha megtalálod lelkedben a Villámot.Aztán Hoturit magába nyelte a sötétség, és ő elvesztette az eszméletét.

Fogadalmak

Hoturi füstölő édes illatára és imádságok csendes ütemére ébredt. Szeme összetapadt,és úgy érezte magát, mintha lehajították volna a Sárkány-hegységről. Tudata pereménkínok vártak rá, akár bosszúszomjas, éhes sárkányok. A szer kezdett gyengülni.Hamarosan megszabadul tőle. Mardosó haragja azonban be nem gyógyuló sebet tépett alelkébe.

− Nyugalom. − Egy kéz hideg vizet simított a homlokára.− Magasságos Hatalmak − kiáltott fel Hoturi rekedten, mikor felismerte a hangot. −

Akodo Toturi-szan?Elfojtott nevetés hallatszott, és a hang megkönnyebbülten válaszolt. − Úgy tűnik, ismét

eszednél vagy, barátom. De elfelejtetted tán, milyen napokat élünk? Most csak Toturi anevem.

− Számomra nem.− Nyugalom, Hoturi-szama, a sebeid még frissek. Ha nem pihensz, azt az Aszahinák

soha nem bocsátják meg nekem.− Kicsoda? − Hoturi megpróbált felülni, megmozdulni, de már maga a gondolat

hatására szédülni kezdett és görcsbe rándult a gyomra.− Tomo, az öreg. Azonnal idejött, amint érte küldtünk. A régi tanárod, ugye?− Tomo? − Lejött a hegyekből, hogy meggyógyítsa Hoturit. Ez éppolyan

megrázkódtatást jelentett, mint Toturi hangja. Bár az Aszahinák hűséges Darvak voltak, acsendes bölcselkedés és a varázslatok útját járták. Hittek a békében és az életben, és vadulellenezték a háborút. Kis családjuk egészen eddig nyugodt déli kastélyukban húzódottmeg, és megingathatatlanul tagadta a küzdelmet és a vérontást. Bár Hoturi azt sem hittevolna soha, hogy egyszer a Fekete Ronin, Akodo Toturi társa lesz − vagyis Toturié,javította ki magát. Most már csak Toturi.

− Hol… vagyunk? Kuwanan… életben van? És Udzsi? Kyuden Kakita? Áll még KyudenKakita?

− Aludj, Hoturi − szólalt meg barátja mély, bársonyos hangja. Hoturi tudatánakperemén ismét sötétség kúszott végig. − Most aludj, és ha felébredsz, valamennyikérdésedet megválaszolom. Akkor lesz elég idő a válaszokra.

− Egy Oroszlán, aki egy Daru miatt aggódik − kuncogott Hoturi erőtlenül, ámulva. − Abirodalom most már biztos ránk omlik, barátom.

− Többé nem vagyok Oroszlán, Hoturi. Szabad aggódnom. − A dallamos hang továbbbeszélt, de Hoturi elkínzott tudata ködén keresztül nem tudta kivenni a szavakat.

Egy idő múlva elnyomta az álom.

* * *

Megmoccant. Valami hideget szorítottak az arcához, és a kötések meglazultak. Hoturiszemhéja fáradtan megmozdult a nedves rongy alatt.

− Óvatosan, uram − mormolta egy heimin csitítva. − A szemed épp csak annyiragyógyult meg, hogy láss. Látod a fényt?

− Hai − bólintott Hoturi erőtlenül. Szédülése elmúlt, és fején csak kis duzzanat látszott.A heimin gyengéden felemelte a rongyot, és Hoturi arca elé tartotta az ujját. − Látod?− A kezed. Hai.− Pompás, pompás! − fordult el a heimin. − Tomo úr, ébren van és a szeme is rendbe

jött.Tomo Hoturi apjának gyógyítója volt az Otoszan Ucsinál vívott csatában, valaha

régen… mikor azonban Szatszume elesett, az öreg sugendzsa nem tudott segíteni rajta.Semmi nem menthette volna meg a Smaragd Bajnokot, még a bölcs Aszahina varázslatasem.

− Ez jó hír. − A reszkető hang a sátornak egy másik részéből jött. Hoturi a ledöngöltvályogpadlóra terített futonon feküdt. Aszahina Tomo közelebb lépett. Hajlott hátúember volt, akit meggörnyesztett az évek súlya. Halványkék szemében még mindigszikra csillámlott, és hosszú ujjai gyorsan, ügyesen cibálták szakállát. − Látsz?

Bár Hoturi látása még mindig homályos volt, ki tudta venni a kifakult kék hakimát, ésbólintott. − Jól nézel ki, öregapó.

− Piha. − Tomo szütyőjébe nyúlt, egy kis kristálygömböt húzott elő, s először Hoturihomlokához, majd kezéhez és lábához szorította. − Nem duzzadt meg jobban − morogta.− Kerítsd elő Toturit − utasította Tomo a heimint. − Tudni akarta, mikor ébred fel azurunk. − A férfi meghajolt, és örömében majdhogynem kitáncolt a sátorból. − Örülök,hogy ébren talállak − folytatta az öregember és eltette a golyóbist. − Azt hiszem, ittvalamennyien örülünk. Jó tudni, hogy… jól vagy. Jó tudni, hogy önmagad vagy.

− Micsoda? − kérdezte Hoturi zavartan.− Tudod, sok a gond odakint. Otthon kellett volna maradnom a kis kunyhómban az

Aszahina udvarházban. Eljöttem, hogy gondot viseljek rád, fiam. Nem szeretek itt lenni,ahol háború van és harcok dúlnak. Nem tudtál volna rosszul lenni közelebb azotthonhoz? − Az öregember kedélyes fecsegése felvidította Hoturit, és a Darvak urahalványan elmosolyodott.

− Legközelebb megpróbálom. Megígérem.− Hmmm. Szavadon foglak, kölyök. Kutya legyek, ha nem. Pillanatokon belül

fellibbent a sátorlap, és hárman léptek be. Egyikük Toturi volt, egy széles vállú,nagydarab férfi, aki szélesen mosolygott. Egy busi folyékony mozdulataival mozgottugyan, ám egy udvaronc kulturált hangján társalgott. Furcsa volt itt viszontlátni − és mégfurcsább látni, hogy valaha aranyszínű haja ismét fekete, a festék eltünedezett, éscsaknem teljesen visszavágták. Többé nem Oroszlán. Toturi szélesen mosolygott, ésövében kardjaival letérdelt a futon mellé.

Mögötte Kakita Tosimoko lépett be, aki nem a Darvak szürke és kék ruháját viselte,hanem különös fekete göncöket, melyeket a császár zöld és arany színeiben pompázóköpennyel terített be. Egyszer pillantott csak Hoturira, mintegy megnyugtatásul, hogy afutonon fekvő alak él még, aztán gyorsan elfordította pillantását.

Mögötte egy másik, fekete ruhát viselő férfi állt, akinek öltözékét szemmel láthatóanszintén diópáccal festették meg. Hoturi nem ismerte. Mikor a férfi meghajolt a sátorbejáratában, bemutatkozott a Darvak urának.

− Icsiro Wayu vagyok, Hoturi-szama, a Smaragd Őrök parancsnokhelyettese.− Egy bíró? − suttogta Hoturi hitetlenül.− Hai, uram − Wayu egy jáde nyakéket húzott elő befeketített gije alól. Az aprólékosan

kidolgozott medálba jó láthatóan a Smaragd Bajnok embereinek jelét vésték bele. − ÉsTosimoko-szama első hadnagya. Én beszélek helyette − pillantott a férfi az öregszenszeire −, mert a Smaragd Bajnokot nem ingathatja meg sem ház, sem klán.

Tosimoko bólintott. Szeme körül a kortól és az aggodalomtól elmélyültek aszarkalábak. − Elég az, hogy itt vagyok − mondta óvatosan, és nem nézett Hoturira. −Hadd beszéljen Wayu helyettem, ne lehessen azt mondani, hogy ebben az ügybenDaruként szólaltam meg. − Hoturi felpillantott a mesterére, és hirtelen szemébe ötlötteka Tosimoko ajka körül kanyargó ráncok.

− Hoturi − kezdte Toturi. − Sok mondanivalónk van. Jobban érzed magad?− Igen. − Hoturi lassan felkelt a párnákról, az erejét próbálgatta. − Pár napon belül lóra

is tudok szállni.− Helyes. Szükség van rád… − a ronin arcán gondterhelt kifejezés futott át.A sátor előtt álló őrök halkan visszahajtották a sátorlapot, és a barna selyem tompított

valamelyest a nap ragyogásán. − Kyuden Kakita? − találgatta Hoturi. − A Rákok délreindultak?

A ronin tábornok Tosimokóra pillantott, és válaszolt. − Hai, Hoturi-szan. KyudenKakita… elesett. Kiszada seregei felégették. − Mikor Toturi látta, hogy Hoturi elsápad, ésarca egyre fehérebb lesz a hírek hallatán, folytatta: − A Darvak délen sem állnak jól.

− Nem állnak jól?− Az Oroszlánok… Kyuden Dodzsit nemrég megostromolták.− Bevették? Kuwanan…?− A Matcuk parancsot kaptak a visszavonulásra. A császár heroldja megérkezett −

folytatta Toturi − Kacsiko császárnő üzenetével.− Magasságos Hatalmak, ne…− Van még valami, amit hallanod kell. − Toturi késlekedés nélkül folytatta. − Kyuden

Dodzsit egy Daru sereg támadta meg, mely a te zászlódat viselte. Élőholtak voltak. Sötétvérmágia, maho és ördögi árnyvidéki Rontás támasztotta fel őket. Elvakultan támadtakKyuden Dodzsira, és elpusztították az ott állomásozó Daru erőket.

− Az én zászlóm − ismételte keserűen Hoturi. A megértés gyomorkavaró szájízthagyott maga után. A sátor elnémult, amint az összegyűlt szamurájok hagyták, haddeméssze meg Hoturi a hírt. Mikor a bajnok ismét megszólalt, a hangja úgy recsegett, mintegy katona sarka alatt megtörő jég. − Azt nem hiszitek, hogy én vezettem őket.

− Nem, természetesen nem − vetette oda az öreg Aszahina mogorván, éslovaglóbotjával megpiszkálta a tüzet. − Ostobaság.

− Nem ostobaság, Tomo-szan − ellenkezett Wayu óvatosan. − Sokan vannak, akikelhiszik, Hoturi-szama. Akik pedig hisznek a hírnek, téged átkoznak, és a klánodatmészárolják. A Darvak haldokolnak.

− Mert én pusztítom őket.− Nem te, Hoturi. Valami, ami úgy néz ki, mint te. − Toturi sötétbarna szemében bánat

csillant. − Mit tudsz erről?Hoturi akadozva elmesélte nekik Pan Ku és Kacsiko árulásának történetét, a tulajdon

kudarcát sem hallgatva el. A busido azt kívánta, hogy a teljes történetet elmondja, még alegsötétebb és legbecstelenebb részeket is. Ahogy folytatta a mesélést, úgy erősödöttegyre a haragtól és a fájdalomtól.

Toturi arca elsötétedett, miközben töprengett. A sátor, amiben ültek, néma volt,leszámítva a szél suhogását, ahogy megsimította a selyemfalakat. Az alacsony asztal,amin a teáskanna állt, gondosan kifényezve csillogott, bár a kemény fát mély vágásokcsúfították el. A kis, letakart tűz mellett Aszahina Tomo pihentette öreg csontjait, ésélvezte a lángok melegét ezen a hideg téli délutánon.

Hoturi addig beszélt, míg a nap lement, és már csak a tűz vörös izzása volt az egyedülifény a sátorban. Mikor befejezte, a négy szamuráj némán elgondolkozott a szavain. Acsend takaróként borította be Hoturi szégyenét.

− Van erre bizonyítékod? − kérdezte Toturi.− Az egyetlen tanú Bayusi Aramoro. De nem kívánok a saját játékában támadást intézni

a császárnő ellen. − A Daru Bajnok arca megrándult, és maga elé húzta sérült karját, hogymegtartsa a teste súlyát. − Még ha sikerrel járnék is, mire a vádat felállíthatnám, a hamisHoturi addigra már rég elpusztítja a Darvakat.

Hoturi látta a Wayu szemében megcsillanó kételyt.− Azt hiszitek, én tettem ezt saját magammal? Azt hiszitek, megtámadnám a Darvakat,

vagy árnyvidéki eszelősök seregét uszítanám a tulajdon öcsémre? − Hoturi dühösenpróbált felállni, de a lába még túl erőtlen volt ahhoz, hogy elbírja a súlyát.

− Ha elhiszed ezt, Toturi-szan − nézett a Darvak bajnoka gyerekkori barátjára −, akkormost ölj meg, és tartsd meg magadnak a hamisságodat. Daruként fogok meghalni − állva.

− Nem, Hoturi − szólalt meg Tosimoko fáradtan. − A történeted igaz is lehet. A SindzsoBajnok mondott valamit, mikor a földjükön jártam. A tanácsosuk, Ide Tadadzsi kapott ami Kakita Yosinktól egy üzenetet, amelyben a te különös eltűnésedről van szó, és valamikülönös őrületről, ami megszállt, mikor visszatértél. Ő is beszámolt Bayusi Kacsikoárulásáról, bár ezt nem tudta volna máshogy bizonyítani, mint hogy megküzd veled.

Tomo károgó kacagása szakította félbe.Az öreg szenszei aggódott, hogy máris túl sokat mondott, és a tűz felé lépett.Toturi szólalt meg következőként: − A hamis Hoturi emberei szétszóródtak Kyuden

Kakita mezein, minden falut felégetnek, és minden alkalmas férfit a seregébe soroznak.Azt beszélik, hogy még akik ellenszegülnek neki, azok is a légiója részévé válnak. Aholtak felkelnek, és követik a parancsait. Nem éri el egyhamar az Aszahina földeket, deha végül odaér, tízszer akkora lesz a serege, mint amekkorát mi össze tudunk szedni.Minden áldott nap egyre erősödik. A Rákokat kiverték a Beiden-hágóból, amit bátranYokatcu embereinek kezében hagyhatunk. Az én csapataim két napon belülmenetkészek.

− Tehát hiszel nekem? − kérdezte csendesen Hoturi.− Mondjuk csak azt, hogy hiszek a hírvivőnek, aki elhozott. − felelte Toturi, és

félrepillantott.Hoturi emlékezetében hirtelen kiélesedtek a nő vonásai. A férfi szeme kitágult, mikor

megértette az utalást.Toturi folytatta. − A szamuráj neve Akiyosi, és valaha Akodo volt a parancsnokságom

alatt. − Toturi tekintete titoktartásra kérte. Hoturi biccentett. A név álnév volt, ami azt acélt szolgálta, hogy a hírvivő valódi kilétét leplezze. Hagyd meg nekünk ezt a titkot, kérteToturi tekintete a Daru Bajnoktól. Hadd higgye a világ, hogy már meghalt.

Mielőtt még a többieknek feltűnt volna Toturi bánata, Hoturi gyorsan megkérdezte: −Él még az öcsém?

− Éppen hogy, uram − károgta Tomo tűzhely melletti párnájáról. − Él, Udzsival együtt.Csaknem meghaltak mindketten, mikor megszöktek Kyuden Dodzsiból. Mostösszegyűjtik, ami csapat maradt még a Daidodzsi birtokok mélyén. A seregek most azAszahina földek felé tartanak, de a családom megtagadta a segítséget.

− Eljött a háború ideje, Tomo. Az Aszahináknak be kell látniuk, hogy hibáznak, haremeteéletet élnek.

− Valaha Sinszei is úgy beszélt, mint te − felelte elgondolkozva Tomo. Vizenyős szemecsillogott a tűz fényében. − De ő sem tudta kicsalogatni az Aszahinákat a könyvtárból. −Az öregember majdnem fogatlanul vigyorgott, rózsaszín ínye nedvesen csillogott alángok izzásában.

Hoturi arca megnyúlt, de állát továbbra is makacsul felszegte. − A becsületemelpusztult a Darvak földjeivel együtt. Minden büszkeségemet és minden eszközömet,amivel dicsőséget próbáltam szerezni a klánomnak, elvette ez… az életem kigúnyolása.Semmi nem maradt már számomra, mint hogy megküzdjek vele. Mondjanak azAszahinák bármit, engedelmeskedni fognak az uruknak.

Wayu acélos hangon megszólalt a sátor hátuljában: − Talán ti szamurájok hisztek ennekaz embernek, de én nem. Azt javaslom, hogy a Smaragd Bajnok emberei maradjanak itt, ahágónál. Nem állíthatom tisztességgel, hogy a Hoturi megőrüléséről szóló hírek cáfolatotkaptak.

Hoturi felnézett a feketébe öltözött, inas férfire, és próbára tette az elszántságát. − Acsászár légiói nem támogathatják az unokatestvéreiket?

− A császárt szolgálom, nem a Darvakat − válaszolt Wayu dühösen, előrelépett, ésszándékosan Hoturi fölé magasodott. − Ha a Darvak nem elég erősek, hogy megálljanak asaját lábukon, akkor sem mi leszünk a mankójuk. Hadd essenek el.

Tosimoko nem tett mögötte semmit, képtelen volt a klánja és a császár irántikötelessége közé helyezni magát.

Hoturi dühödten feltérdelt és a kardjai után nyúlt. − Ismételd meg ugyanezt, majd hafelálltam, bíró, és majd meglátjuk, ki esik el!

− Tégy amit akarsz, Hoturi-szama, de én egy olyan birodalom nevében beszélek, amelyazt hiszi, hogy elvesztetted az eszed. − Wayu máskor kifejező arca moccanatlan maradt. −Te azt állítod, hogy az árnyvidék egy másik Hoturit készített, aki a Daru földeken tombol.Ez olcsó kifogás az árulásra, vagy ami még rosszabb, hogyan állíthatnánk biztonsággal,hogy ha egy másolatot már létrehoztak, nem csinálhatnak-e még egyet? − Merevenlenézett Hoturira. − Ki az, aki megmondhatná, hogy te az igazi Hoturi vagy-e?

Hoturi tudta, hogy manipulálják. Egy része gyűlölte a bírót ezért. Mégis meglátta a férfiszavaiban az igazságot. Mikor ismét megszólalt, Hoturi rövid és kimért volt. − Mindegy,mit mondasz, mindegy, hogy tízezer eszelős ellen kell kilovagolnom, akkor is teljesítem aDaruk iránti kötelezettségemet. − Hoturin félelem és bűntudat söpört végig. Tisztakékesszürke szemébe kiült a szégyen. − Mint bajnok, kötelességem megvédeni őket, mégha egyedül is kell a harcmezőre állnom. Nincs más lehetőségem arra, hogyvisszaszerezzem a becsületemet − nincs más mód, hogy visszaköveteljem azt, amit ahamis Hoturi ellopott tőlem.

− Elmennél egyedül? − kérdezte hitetlenkedve Wayu.− Hogy a Darvakat megmentsem? − nézett fel Hoturi, és bizonytalanul kinyújtotta a

kezét. − Add ide a kardomat!Wayu csupán még egy hosszú pillanatig a Daru Bajnokra meredt, mielőtt elfordult

volna. − Majd meglátjuk.− Erő van a nevekben, Hoturi-szama − Tomo hangja a feszült párbeszédtől függetlenül

a tűz ropogása fölé emelkedett. − Ez a teremtmény, ez a hamis Hoturi, ellopta a tiédet.Addig nem leszel teljes, míg vissza nem szerzed. S mivel te vagy a Darvak ura, egyúttal tevagy a Darvak népe is. Ha elesel, mi is veled bukunk.

− Akkor hát nem eshetek el − jegyezte meg Hoturi.− Nem, Daru Bajnok − mondta Toturi feltápászkodva. − Nem eshetünk el. Ha

elbukunk, nemcsak a Darvakat mészárolják le. Ez a növekvő gonoszság magát abirodalmat fenyegeti. Valamennyi szamuráj kötelessége, hogy a pusztulásánmunkálkodjon. A kérdés csak az, Hoturi-szama, hogyan jutunk el az Aszahina földekreanélkül, hogy a hamis Hoturi felfigyeljen a jelenlétedre? Még mindig sokan vannak, akikaz ő tetteiért téged akarnak megölni.

− Emiatt ne aggódj, Toturi-szan − mosolyodott el Hoturi fáradtan. − Már utaztamkorábban is roninként. Ideje, hogy ismét megtegyem. Ezúttal nem azért, hogy elrejtsem atisztességemet, hanem hogy visszaadhassam azt a klánomnak.

Tomo elgondolkozva bólogatott a sarokban, és nézte, ahogy füst tekeredik fel a kistűzhelyről.

Hazatérések

Ha az egyik szemed az úticélodon tartod, csak egy marad, amivel az Utat követheted…Egyszerű szavak voltak csupán, de mély értelmet tükröztek. Az Aszahina sugendzsa

iskola ajtajára voltak felvésve, megáldva a tanulást és az elhivatottságot. Egyesek számáraazonban a külvilág távoltartására szolgáló imádságnak tűnt, hogy az Aszahinák egyedülmaradhassanak elmélkedésükkel és hamis békéjükkel.

− Aszahina nagyúr? − zihálta egy ifjú tanítvány. Kopaszra borotvált fejét bedugta azajtón. Szemében egy gyerek üres ámulata tükröződött.

− Mi az, Szembi? − emelte fel bosszúsan tekintetét Aszahina Tamako a papírjáról. Túlsok félbeszakítás és túl sok pletyka. Elég baj, hogy a Darvak az ellenvetései ellenéreháborúba vonultak, de ami még rosszabb, még az ajtaja elé is hozzák a rémséges csatákat.

− Három ronin vár a küszöbön, uram. Három férfi, és − a fiatalember végighúztakopasz homlokán izzadó tenyerét − nagyon szeretnének találkozni veled.

− Van valami hírük? Valami, ami értékes? − Tamako ecsetje komótosan siklott tovább arizspapír tekercsen, és Sinszei Taóját egy díszes, békéről szóló versbe rendezte.

− Csak annyit mondtak, hogy fontos.− Küldd el őket. Van itt elég dolgunk ilyen tudatlan tolakodók nélkül is. − Az

Aszahinák daimjója hosszasan szipákolt, és homokot szórt a papírra, hogy a tintátfelszárítsa.

A fiú sietősen meghajolt. Szeme tágra nyílt a félelemtől. Lassan visszament az Aszahinaudvarház kapujához.

Nem sokra rá heves dörömbölés támadt, ami végigvisszhangzott az udvarház hosszúkőfolyosóin és csaknem kiugrasztotta Tamako kezéből az ecsetet. Tus ömlött végig agondosan elkészített tekercsen. Az Aszahinák daimjója, aki évek óta most először gurultdühbe, teljes magasságában kihúzta magát, és kivonult a könyvtárból, hogy megnézze,mi zavarta meg. A csendháborító tanítvány több napos imádsággal és böjtöléssel fogjalevezekelni orcátlanságát.

Tamakót teljességgel készületlenül érte az elé táruló látvány. Három, roninnak öltözöttférfi viharzott keresztül a nyitott csarnokokon. A tanítványok elmenekültek az útjukból.A roninok nem emelték fel a kardjaikat. Nem tűntek fenyegetőnek sem, ám határozottlépteiken sem imádság, sem könyörgés nem lassított. A fiatal tanítvány, aki Tamakoajtaján benézett, előttük szaladt, s szeme fehéren forgott üregében.

− Mester! − vacogta keskeny kezét tördelve, amint látod… nem mentek el… nemtudtam őket távozásra bírni.

− Hogy merészelitek! − Aszahina Tamako elméjében felötlöttek egy csillapító imádságszavai, de dölyfösen elhessegette a varázslatot. − Ez a föld a Daru Bajnok határozatánakés Hantei császár rendeletének értelmében szent! Ide nem lehet fegyvert behozni!

− A Darvak bajnoka parancsának értelmében azt mondom, hogy ez nem véd meg az e

földön garázdálkodó mahóktól − mondta az egyik ronin, és levette csuklyáját. MikorTamako tulajdon urát, Dodzsi Hoturit felismerte benne, hátrahőkölt. − Ha pedigparancsolnom kell neked, meg fogom tenni. De mindenképpen meghallgatod, amitmondani akarok neked, vagy különben a Hatalmakra esküszöm, hogy kihajítalak a Rákkolostorokba! − dörögte Hoturi parancsoló hangon. Sugárzása betöltötte a szűk folyosót.

Tamako a közeli falnak támaszkodott, viaszfehér arca még inkább elsápadt. − Hoturi-szama… − Mellette a tanítványa egyik lábáról a másikra ugrált, és mestere arca előttlengette a kezét, hogy levegőt tereljen felé.

Tamako bosszúsan rávert a zavaró kezekre. Megvetően visszaintette a tanítványt afolyosóra. − Bocsáss meg. Nem ismertelek meg a testőrséged nélkül.

− Az élőholtakra gondolsz? − értette el Hoturi az öregember szavaiban bujkáló utalást.− Ezt is hamarosan megmagyarázom. Tudd azonban, hogy sem tőlem, sem a társaimtólnincs mitől tartanod.

Tamako a két roninra pislantott. − Ezek a szamurájok netalántán a Főnixek ésUnikornisok nagybecsű bajnokai lennének? − horkant fel alig hallhatóan válaszul Hoturicsípős válaszára.

− Nem, Tamako-szan − tolta hátra Toturi a csuklyáját. − Többé nem vagyok bajnok.Mikor a harmadik csuklya alól Kakita Tosimoko mosolygó arca bontakozott elő,

Tamako tágra nyílt szemű tanítványa levegő után kapott, majd ájultan esett össze apadlón.

Tamako egyik arcról a másikra nézett. − Te… te különleges társasággal utazol, Hoturinagyúr, mint mindig. − Hangja erőtlenül és zavartan csengett, szeme ide-oda járt, akáregy csapdába esett állaté. Körülöttük a termekben szétszóródtak az Aszahinatanítványok. − A fivéred itt tartózkodik. A gyógyítóinknak hála, életben marad, bársúlyos volt a sérülése.

− Vezess hozzá!− Természetesen − intett Tamako előre egy másik tanítványt. A padlón heverő fiúnak

ápolásra van szüksége, mielőtt még négy napon át tartó imádkozásra ítélik, amiért ilyenmódon megszégyenítette az urát. Az Aszahina daimjó maga köré csavarta ruháját, ésidegesen körbepillantott, mintha a menekülés útját keresné. Mikor egyet sem talált,felsóhajtott, és egy hosszú kőlépcső felé fordult. − Erre, szamurájok.

Végigmentek az Aszahina udvarház kőfolyosóin. Az Aszahinák otthona semmi volt aDodzsi és Kakita családok pazar palotái mellett. Szilárd volt, közönyös és unalmas −ahogy az egy tudósokból és békekötőkből álló családhoz illik. A könyvtár vastag kőfalaimögött azonban egy hadsereg szükség esetén napokig is kitarthat.

A szobában, ahová Tamako benyitott, alig volt bútorzat. A mahagóni padló csillogott.A helyiségben nem voltak asztalok, csak három futon volt kiterítve a földre. Az egyikenHoturi öccse, Kuwanan feküdt. Bőre halottsápadtan ütött el a takarótól. Mellette kétAszahina gyógyító térdelt, akik kicserélték törzsén a kötéseket.

Mikor Tamako belépett, Kuwanan csillogó szemmel nézett fel. − Kedves barátom, mármajdnem meggyógyultam − kiáltotta oda vidáman.

− Látogatód van, Kuwanan-szama… − kezdte Tamako bizonytalanul.Hoturi ellépett az Aszahina mellett, és lehajtotta csuklyás fejét, hogy öccse láthassa az

arcát.− Magasságos Hatalmak − izzott fel gyűlölettel és haraggal Kuwanan szeme. − Micsoda

bátorságra vall, bátyám, hogy ilyen délre is utánam jöttél. Vagy az Aszahinákat isfogságba ejtetted? − Tamakóra meredt, aki önkéntelenül is hátralépett. − Nem hallottama küzdelem zaját.

− Kuwanan-szan, hallgass meg!− Nem, már eleget hallgattalak. − A gyógyítók tiltakozva emelték fel a kezüket, mikor

Kuwanan feltápászkodott, és kötéseit próbálgatta. − Láttam a mészárlást KyudenDodzsinál, bátyám − a megszólítás gunyoros arculcsapás volt. − És nem hiszem, hogy vanmég mondanivalód.

Hoturi előrelépett.Kuwanan oldalra ugrott, és lerántotta a Darvak ősi kardját az ágy melletti dai-so

tartóról. A fényes penge ragyogott a sugarakban, és különös mintákat festett a hidegkőfalakra.

Hoturi ösztönösen a kard markolata felé nyúlt, amit Toturi adott neki, de nem vonta ki.A gyógyítók felsikoltottak. Tamako széttárt karokkal a párbajozni készülő fivérek közé

lépett.− Itt nem lesz viszály! − fakadt ki az Aszahina dühösen, s most inkább családja

daimjójának tetszett, semmint alázatos könyvtárosnak. − Ezen a helyen nem fog vérfolyni, vagy különben a Hatalmakra esküszöm, maga a Dodzsi úrnő is elfordítja tőletek azorcáját!

− Azt mondod, nem akarsz itt viszályt − vetette oda Kuwanan keserűen. − Mégis aszobámba vezetted, Tamako. Ez az ember elpusztította a Darvakat.

− Tévedsz, Kuwanan. − Hoturi hangja nyugodtan csengett.− Kuwanan-szama! − Az Aszahina a szamuráj kezében tartott ősi pengére meredt. − A

gyógyítóim halásztak ki téged és a társadat Kyuden Dodzsi alól, a tengerből. Az éntemplomom fivérei mentették meg az életedet szörnyű sebedtől. Ha van becsületed,azzal nekem tartozol. Tedd el a kardod, és ne fakassz vért ezen a szent helyen!

Kuwanan arca megrándult, és szeme összeszűkült. − Tartozom neked, Aszahina, és bára házam hűbérese vagy, le vagyok kötelezve neked. Ez az ember azonban hazudottneked. Azt mondja, békét hozott, de én láttam a „békéjét” vérben ázni Kyuden Dodzsikapuja előtt? − Kuwanan megmozdult, és Hoturi felé vágott.

A Daru Bajnok ügyes mozdulattal kilépett az öccse vágása elől. A méreg maradéka mégmindig lelassította. Keze továbbra is a kardja markolatán nyugodott, de nem vonta ki ahüvelyből.

− A Hatalmakra, nem! − Az Aszahina ismét közéjük vetette magát. − Ez a béke háza!− Az édesanyánk azért halt meg, hogy megmentse az életedet, és így fizetsz neki?A szavak arcul csapták a Darvak ifjú urát, aki megfeszült. − Honnan tudod? − suttogta

hitetlenül.Kuwanan felnevetett. − Milyen őszinte. Te magad mondtad, mikor Kyuden Dodzsinál

lemészároltad a Darvakat. Sajnáltad legalább, vagy őt is lelökted a szikláról?− Nem, a Napra, Kuwanan, nem! Nem így volt! − Hoturi hangját elfojtották az

érzelmek. − Soha nem mondtam el neked, mert tudtam, hogy úgysem értenéd. Az életét

adta értem − mert tudta, hogy Szatszume mindkettőnket megölne, ha nem tenné.Dodzsi Kuwanan visszalépett az Aszahinától, kezében hallgatott a Darvak ősi kardja. −

Az életed az övéért. A Hatalmak könyörüljenek rajtunk, amiért a kötelességünk egyátkozott, becstelen kutyához köt bennünket! Téged kellett volna a szikláról lelökni,Hoturi.

Hoturi gondolkozás nélkül kivonta a kardját, és megforgatta kezében a pengét. −Kuwanan, téged megtévesztettek. A Hoturi, aki beszélt hozzád, aki elpusztította KyudenDodzsit − az nem a te bátyád volt.

Az Aszahina márványszoborként állt közöttük, fagyos tekintete nem mutatott félelmet.− Igazad van, Hoturi − fakadt ki Kuwanan. − Nem a bátyám volt. Te nem a bátyám

vagy. A halálba vezetted a Darvakat, és előbb meghalok, mintsem hogy ismét a tekezedbe helyezzem ezt a kardot. − Acélfalként tartotta maga előtt a Darvak kardját,gyilkolásra készen. − A Darvak jobban járnak nélküled, szamuráj.

Hoturi átnézett az Aszahina kiterjesztett karja felett, leengedte a kardját, és a tokbatolta. − Ebben az esetben Kuwanan, meg kell ölnöd. Ha nem tudom elérni, hogy higgyélnekem, talán a halálom igazolja majd a szavaimat. − Hoturi az Aszahina vállára tette akezét, és egy erős mozdulattal félretaszította. − Ölj meg, de tudd meg, hogy ha tehettemvolna, szívesen helyet cseréltem volna Teinkóval. Megpróbáltam… megpróbáltamelkapni, de a fogásom nem volt elég erős. Szatszume nézte, hogyan ugrik le Anya. Csaknézte. Annyi időre sem maradt, hogy lássa, hogyan ér földet. Én azonban maradtam.Láttam az arcát a lenti köveken. Boldog volt, Kuwanan. Végre megszabadult az apánktól.

Kuwanan kardja remegett a kezében. Szemét elfutották a könnyek. − Nem! − ordította,fittyet hányva az oldalában lüktető fájdalomra és az Aszahinára, aki megpróbált a kardelé ugrani. − NEM! − A katana lesújtott, és erőteljes csapással Hoturi nyaka felé lendült.

Hoturi csak állt, oldalánál lógó kézzel. Nem vonta ki a kardját még önvédelemre sem.Kuwanan vágása biztos volt, és egy Oroszlán dühével csapott le Hoturira.Abban a pillanatban, mikor a Darvak ősi kardja megérintette Hoturi nyakának bőrét,

olyan gyönyörűségesen és boldogan csendült fel, hogy Kuwanan keze lehanyatlott amarkolatról, és a férfi hátratántorodott.

A csapás megdermedt, még mielőtt befejezhette volna. A kard egy pillanatig alevegőben lebegett. Csilingelése végigvisszhangzott az Aszahina templomok valamennyifolyosóján és termén. A csengés a végső igazság tiszta hangja volt. A tágas könyvtárakbana csendülésre felnéztek munkájukból a tanítványok. A templom szívében imádkozóDaidodzsik reménykedve ugrottak talpra.

Kuwanan döbbenten térdre hullott. A kard lassan a földre perdült, és szelídenmegállapodott Hoturi lába előtt. Hangja elhalt.

− A kard megismeri a valódi tulajdonosát − suttogta Daidodzsi Udzsi az ajtóban Toturimögött. Senki nem látta, mikor érkezett meg, de most ő is a többiek között állt, és ámulvanézte a látványt. A kard egy darabig kristályos fénnyel ragyogott, s csengésénekvisszhangja lassan elhalt. − Nem csendült volna meg, ha Hoturi valóban becstelenné váltvolna… ha nem lenne valóban a Darvak bajnoka. Igazat mondott. − A sötét szeműDaidodzsi tiszteletteljesen térdre ereszkedett. Arcáról új remény sugárzott.

− Hoturi… − suttogta Kuwanan.

− Öcsém − nyúlt Hoturi a lábánál heverő kardért, s mikor megragadta a markolatot és aszeme elé emelte, ismét meghallotta a halk csengést. − Most már hiszel nekem?

− Hai. − Kuwanan meggörnyedt szégyenében. − A teremtmény Kyuden Dodzsinál…nem te voltál.

− Nem, Kuwanan. Ideje, hogy elpusztítsuk azt a lényt és megszabadítsuk a Darvakat.Szükségem van rád, öcsém. − Hoturi körülnézett a szobában. − Valamennyiőtökreszükségem van. Ezt a háborút nem emberek, hanem maga a gonosz ellen vívjuk. Ezt acsatát nem a Darvak ellenségei, hanem az élet ellenségei ellen visszük − s az életet azAszahinák is nagy hévvel próbálják megőrizni. A hamis Hoturi seregei élőholtakbólállnak, akiket a sírokból és Dzsigoku túlvilági életéből rabolt el, és védtelen emberek ellenuszított. Tamako, te azt mondod, hogy az Aszahinák békés természetűek, hogy az életvalamennyi formáját tiszteled − akkor hát védd is most meg, és tedd félre afenntartásaidat.

Tamako térdre hullott, nem tudta, mit mondjon. − A teremtmények, akik ellenharcoltok, élőholtak, akiket kivettek a reinkarnáció örökös körforgásából. Ez a Hatalmakés a szellemek káromlása. Ezek a lények még minket is borzadállyal töltenek el.Nincsenek viszont fegyvereink, és nem is tudjuk, hogyan forgassuk őket.

− Akkor használjátok a mágiátokat ellenük − vagy, ha nem is harcoltok, de legalábbminket segítsetek a küzdelemben. A varázslataitokat, a gyógyítóitokat mind fel lehethasználni a szörnyetegek ellen, amik a földünket pusztítják. Ezek a teremtményekkáromolták a Hatalmakat és békés heimineket mészároltak le szerte a Daru birtokokon.Gondoljatok rájuk, akiknek életét a Sötét Nagyúr élőholt szolgái elvették. Meg tudjátoktagadni a segélykiáltásaikat?

Tamako félrebiccentette a fejét. − Nem engedhetjük meg, hogy gőgünknek ártatlanokessenek áldozatul, de még mindig jobb hagyni, hogy az igazságtalan áldozatra sorkerüljön, mint ha mi hoznánk meg azt.

Hoturi a daimjó elé térdelt, hogy a tekintetük egy magasságba kerüljön. − Nem aztkérem, hogy emberek, hanem hogy démonok ellen harcoljatok. Ezek ugyanazok aszörnyek, akikkel a családod minden nap csatázik, mikor térdelve meditál az emberiségmegváltásáért. Most, hogy mi küzdünk meg velük, a hátatokat fordítjátok nekünk?

Végül Tamako bólintott. − Tisztelted a templomunkat és nem sújtottál le, Hoturi-szama. − Az Aszahina hangja remegett. − Még akkor is, amikor a tulajdon életedveszélybe került, eltetted a fegyvert. Tisztellek ezért. Bár nem helyeseljük a harcot, azAszahinák tisztelettel fizetik meg a tiszteletet. Az Aszahina templomokban azonban nemlehet harc, vagy különben a Hatalmak örökre elfordítják tőlünk az arcukat.

− Igazad van, Tamako-szan − állt fel Hoturi és az ablakhoz lépett. − A Darvak túl sokfal mögé rejtőztek el. − Felemelte az ősi Daru kardot, és az udvarházat körülvevő aranylómezők felé mutatott. A látóhatáron egy nagy torii boltív magasodott. − Ezt a csatát nemaz Aszahinák kapuja mögött vívjuk meg, hanem ott − az Arany Nap Mezején, hogy magaAmateraszu is tanúja legyen a Darvak bátorságának.

− Uram − szólalt meg Udzsi az ajtóban, aki nem akarta megzavarni a bajnokát, detudta, mi a kötelessége. − Kudarcot vallottam a feladatomban, és alázatosan kérlek, haddkövessek el szeppukut.

− Miben vallottál kudarcot, Udzsi? − kérdezte Hoturi halkan, értetlenül.Udzsi egy macska kecsességével lépett el a küszöbről. Övébe nyúlt, és előhúzott egy

hosszú, fényes fekete hajfürtöt. − Ezt azóta magamnál hordom, hogy Kyuden Kakitaelesett. Bár nem tudtam őt megvédeni, azt gondoltam, ezt megtartom… legalább ezt,hogy maradjon tőle valami, ami köszönt majd, ha visszatérsz. − Udzsi felemelte sötétpillantását. Kőarcán egy pillanatra különös fájdalom futott át. − Az asszonyod, uram…Vége.

A hír arculcsapásként érte Hoturit. Mikor már azt hitte, eltompult Kyuden Kakita ésKyuden Dodzsi ezernyi halálától, Ameiko hajának látványa könnyeket csalt a szemébe. −Ameiko…

− Hagytam, hogy megtörténjen, Hoturi-szama.− Nem hagytál te semmit. Nem voltam vele… mikor a leginkább szüksége lett volna

rám. − Hoturi elvette Udzsitól a hajfürtöt, és gyengéden megérintette. − Bocsáss meg,kislány. A hibádért kellett volna szeretnem téged, nem pedig annak ellenében. Bocsásdmeg nekem, hogy nem értettem meg a valódi természetedet. − Hoturi obijához kötözte ahajfürtöt, és remegő kézzel ismét megérintette a puha tincset. Annyi minden veszett el,és mind az ő büszkeségéből. Hoturi felnézett Udzsira. − Nem, daimjó-szan, nem vallottálkudarcot. Nem dobhatod el az életedet. Még mindig túl értékes ahhoz, hogy elveszítsük.Holnap megküzdünk a hamis Hoturival és embereivel, és szükségünk van rád.

− Hai, uram. − A Hoturi hangjában csengő bánat ott visszhangzott a daimjó komorválaszában is.

Hoturi kinézett az ablakon az Aszahinák arany mezőire, és meg mert volna esküdni rá,hogy egy róka panaszos vonítását hallotta. Aztán a táj elcsendesült, ahogy az alkonyleszállt, és tökéletesen elnémult a halványuló nap alatt.

A villám lelke

Ne csak a testet, hanem a szellemet is erősítsd, s így a lélek mélységei acélkarddáedződnek…

Hoturi fülében Kakita szavai visszhangoztak, mikor páncéljáért nyúlt. Sima kékszalagokat húzott át a mellvért zománcozott fémlapján. A széles vállvértek, melyeket egyhalott Daru tollaival szegélyeztek, szárnyak képzetét keltették. Hoturi a selyemzsinórértnyúlt, ami megkötötte fehér haját a fém mempo alatt. Szorosan hátrakötözte hosszúfürtjeit. Ma nem lehet semmi hiba, semmi tévedés. Technikájának vagy erejéneklegkisebb tökéletlensége is többe kerülhet, mint az élete.

A hiba a családja halálát okozhatja, és lezárulhat az ezer éves Daru történelem.Az öccse, az ősei szelleme és az Aszahina mezőn élő és táborozó életben maradt

szamurájok számára Hoturinak annak kell lennie, aminek hiszik. Kitörölte tudatábólSzatszume hangját, és felemelte a sisakját. Mielőtt felállt volna, ujjai még egyszervégigsimították az övére kötözött lágy hajfürtöt. Nem volt idő a kételyekre és abizonytalanságra.

Tamako tanítványai lassan félrehúzták a szoba csúszóajtaját. Mikor ellépett mellettük,lenéztek a kemény kőpadlóra. − Hoturi-szama nagyúr? − köhintett az Aszahina,meggörnyedve ruhájában, hosszú fekete hajfonatával babrálva. − Udzsi-szan nagyúrösszeszólította az embereket.

Hoturi felemelte páncélja csőrszerű mempóját, és ujjával végigsimított a hűvösfémálarcon. A szamurájok vértjének lenyűgözőnek kellett lennie, hogy félelmet oltson azellenfelek szívébe, és bátorságot adjon a saját embereiknek. A páncél megidézte a kamiszellemét, minden klánból az első őst.

Dodzsi úrnő, bocsáss meg nekem, gondolta Hoturi, mikor visszatette a mempót a fatartóállványra. Ma nem rejthetem el az arcomat. Magammal harcolok. Szégyen nélkülkell elfogadnom ezt a becstelenséget.

Anélkül, hogy visszanézett volna, Tamako nyomában kilépett a szobából.

* * *

Kétezer Daidodzsi állt az aranyló síkságon. A Nap Mezője első ízben öltözött acélba ésháborúba.

Udzsi, a Daidodzsi parancsnok felnézett a magányos dombon álló Aszahinatemplomra. Vágyakozott a kőfalak és kanyargós folyosók után. Ott talán egyenlő lehetettvolna a küzdelem. Talán lett volna esélyük.

Több, mint húszezer élőhalott menetelt az északi utakon. Rothadó húsuk Daruföldeken mállott le róluk. Vezérük, akinek fehér haja világított a fekete paripa felett,dühkiáltásokkal ösztökélte őket előre.

Udzsi behunyta a szemét, és eszébe jutott a Hoturi arcából sütő őrület, mikorleszorította őket a szikláról. Udzsi alig beforradt sebei még mindig sajogtak a sziklák és ahullámok ütésétől.

A Daru csapatoknak megmondták, hogy az élőholtakat egy hamis Hoturi vezeti, delegtöbbjük most látta meg először az igazságot.

Az egyik ember Udzsi elé lépett, és letérdelt, miközben ura ismét kinyitotta a szemét. −A valódi bajnok megérkezett.

A Daidodzsi daimjó felnézett tűnődéséből, és több alakot pillantott meg a templomkapuján kilépni. Az Aszahina sugendzsák lassú oszlopokban mentek, elsuttogott imáikbűnbánóan, jámborul szálltak az ég felé. Aki azonban Udzsi figyelmét megragadta, azsem a sugendzsák bő köpenyét, sem az udvaroncok hakimáját nem viselte.

Dodzsi Hoturi, a Darvak bajnoka apja páncéljában állt, és végignézett a mezőn. Arcafedetlen volt, és haját egy szamuráj kontyába kötötte. Oldalán a Darvak kardja függött.Az ősi markolatot új selyembe csavarták. Az ütött-kopott szaya gondosan fényezvecsillogott.

Mikor a csapatok észrevették parancsnokukat, jól hallható suttogás kélt a soraikban.Néhányan szégyenükben fejüket ingatták, a démontól tartván, mely Kyuden Dodzsinálmegverte őket, és csupán a Daidodzsi családhoz fűződő fogadalmuk tartotta őket ahelyükön. Az emberek mintegy negyede kérte Udzsi jóváhagyását, hogy szeppukutkövethessen el, mikor megtudták, hogy a hadvezérük Hoturi lesz. Udzsivalamennyiüktől megtagadta az engedélyt. Érjék inkább meg az elkövetkező csatát.Akkor, ha mégis megtévesztették őket, legalább becsületes harcban, a Darvakat védveesnek el.

Északon füst kanyarodott a magasba, és Udzsi fülét megütötte a menetdobok és avastagtalpú szandált viselő lábak dübörgése.

Hoturi is hallotta a dobogást. Mikor Kuwanan letérdelt, hogy átvegye a parancsait, aDaru Bajnok az oldalán függő kard után nyúlt. Előhúzta, és a visszahangzó csendülésvégigzengett a mezőn. Mintha csak az emberek suttogásából táplálkozott volna. Magábaszívta a kételyüket, és egyetlen csengő hanggá változtatta. Valamennyi katona felemeltefegyverét, hogy parancsnokának tisztelegjen. Az igazság fényében félelmeik kezdtekeltünedezni.

A kard hangja elhalt. A dobok elhallgattak. A csendben Hoturi leengedte a kardját.Aranyló napsugár tört át a viharfelhőkön és a Nap Anya fényével söpört végig aharcmezőn.

A síkságtól északra fekvő dombokon fekete hullám jelent meg. Dobogó lábakkalözönlött le a mezőre. A törött fegyverek és a sikolyok hangja elnyomta Hoturi kardjánakcsengését. A domb tetején, az ezernyi kúszó, rohanó, vérző holttest gyűrűjében, azébenfekete lovon ülő alak a támadás jeléül feltartotta kezét.

− Itt az idő! − kiáltotta Hoturi a templom kapujából. − Mutassátok meg nekik, mitjelent Darunak lenni!

Udzsi vad harci kiáltást hallatott, és elindította embereit a sűrű fűben, amelyderékmagasságban hullámzott körülöttük. A Daidodzsik szárnya jobboldalt gyenge volt,és ezt Udzsi is tudta. Mikor a hamis Hoturi látta, hogy a védelmező vonal felszakadozik,

oldalra lökte öklét, és egy légiót odaküldött, hogy kihasználják a hibát.Pontosan, ahogy Udzsi eltervezte.Felemelte az oldalán csüngő kürtöt. Emberei hosszú, véres vonalon ütköztek össze az

élőholt hordával. Udzsi belefújt a kürtbe, ami magas hangon felzengett. A jobb oldaliszárnyhadnagy felemelte legyezőjét, hogy jelezze: tudomásul vette a parancsot, és azAszahina sugendzsák abbahagyták a kántálást.

Az arany mező csillogott. Fényhullámok gyűrűztek szét a magas fűben, ami fegyveresalakokká változott. Az üres mező illúziója szertefoszlott, és a mögé rejtőzött Darvakfelemelkedtek, hogy csatlakozzanak a küzdelemhez. A felszakadozó illúzió mögött mégezer − nem, két, három ezer − Daru eresztette le pikáját, hogy az élőholtak rohamátfogadja.

Az élőholtak sikoltva rohantak bele a lándzsahegyekbe, és felnyársalták magukat avastag vasrudakra. Az illúzió ismét megcsillant, mielőtt még teljesen eltűnt volna. Többsornyi ellenséget mészárolt le az ellenség, amiről nem is tudtak.

Egy kiáltás emelkedett a zűrzavar fölé: − Kik vagyunk?− Kakiták! − jött a büszke válasz.A szamurájok ledobták fekete vérrel borított pikáikat, és csillogó katanáik után nyúltak.

Udzsi felemelte a kardját, hogy csatlakozzon a harchoz, és elmosolyodott. Ezt jelentiDarunak lenni, ti mocskos eták. Azt, hogy sosem kell egyedül küzdened.

A második hullámot maga Hoturi vezette, és a Daidodzsik mögé vezényelte embereit.A hátsó sorokban álló íjászok a magasba emelték íjaikat és nyílvesszőket röppentettek felaz ellenség felé. A nyílzápor során Hoturi, Dodzsi őrei átszökkentek a magas füvön éscsatlakoztak a küzdelemhez. Kevesen voltak bár, de elszántak, kardjaik rizsbe hasítósarlókként vágtak rendet a hamis Hoturi csoszogó légióiba. Azonban még ez sembizonyult elegendőnek. Az élőholtak, akik Dzsigoku kapujában kapták eltökéltségüket,feltartóztathatatlanul közeledtek, karmos kezükkel hadonászva, és törött kardjaikkalcsapkodva.

Újabb kürt harsant. A templomkapuban álló Aszahinák kántálásának hangjafelerősödött. A mező felett szétnyíltak a felhők, egy láthatatlan kéz félrelökte őket, hogyátengedje a nap fényét. Aranydárdák döftek a viharba, ám a felhőzet nem volt hajlandófelszakadozni. Még több hang kapcsolódott az énekbe. A tanítványok, tanárok és az Útvalamennyi mestere egy emberként állt a kapu előtt, megszólítva a napot, és a kamihozkönyörögtek, hogy hallgassa meg az imájukat. Ismét visszaverték őket, s Amateraszufényét továbbra is eltakarta a sötét mágia.

Az éjfekete ló mellett egy sötét ruhás alak állt, akinek kezét erős ragyogás vette körbe −egy maho vérszínű aurája.

− Nekromanta! − kiáltotta Hoturi Kuwanannak, és pengéjével előremutatott. − Nagy ahatalma. Ez az ő vihara!

Kuwanan bólintott. A két férfi megrohamozta a dombot. Egyik fáradtságos lépés amásikat követte, ahogy utat vágtak maguknak az összetömörült élőholtakon keresztül.Még több Daru szamuráj csatlakozott hozzájuk, és támogatták a rohamukat. Felfeléküzdöttek magukat az arany mező összetaposott sarában. Minden egyes lépésért újabbkardlendítéssel, újabb haldokló élőholttal vagy sebesült Daruval kellett megfizetniük.

Hoturi elszörnyedve vette észre, hogy az ellenség soraiban sokakat ismer. A frisssírokból kiragadott rothadó testek kitátották szájukat, mintha beszélni akarnának, detorkukból csak bugyborékoló zihálás tört fel.

Omoru, gondolta Hoturi, kitépve kardját az egyik elesett ellenfél oldalából, hogy egymásik koszos nyakába mélyessze. Mikor Omoru feje a Daru Bajnok lába elé hullott,Hoturit megrohanta a férfi palotáinak, tíz lányának és gömbölyded feleségének emléke.A hűbérese, a barátja volt. A döghalál vitte el nem egészen kilenc hónapja.

Két másik lépett a helyébe, akiknek rongyos kék gönceit föld és hamu szennyezte. Nemvolt idő a halottak elégetésére. Hirtelen haltak meg, mikor a dögvész úgy söpört át atartományukon, mint a bozóttűz. A két új szörnyeteg megújult erővel kapott Hoturi után,és még ezer élőholt húsos lába topogott a hideg talajon.

Nem húszezer élőholt, hanem ennek kétszerese.Szél söpört át sikoltva a mezőn, s elhaladtában meglengette a magas füveket. Az

élőholtak fekete csótányseregként özönlöttek át a dombon, nyomukban megszaggatottföldet és elesett testeket hagyva. A hamis Hoturi seregének fő hadereje megérkezett − éstöbb ezer halott Daru alkotta.

Kyuden Dodzsi elesett légiói bosszúszomjasan üvöltöttek, rothadó szemeik csupaszkoponyákból bámultak ki, fogaik agyarakká váltak. Valamennyien izgatottan botladoztakaz öldöklés felé. Udzsi sora meghátrált. Barátok, társak, fivérek és nővérek ellen harcoltak− akik elestek és hátramaradtak a Kyudennél.

− Dodzsi, segíts meg − lehelte Hoturi, és döbbenten leengedte a kardját. − Magunkellen harcolunk.

Még mielőtt azonban a Daidodzsik megkezdhették volna a visszavonulást, újabbkürtszó harsant a mező felett. Nyugaton kisebb sereg menetelt. Fekete zászlaik lobogtak aszélben. Egy magas, smaragdszín köpenyes férfi vezette őket. Arany legyezőt emelt amagasba, mely a császár monját viselte. Mintegy háromezren követték az ősz szenszeit,fekete köpenyük menet közben szétterült. A Smaragd Őrök voltak, a birodalom őreinekúj nemzedéke.

− Tosimoko − suttogta Hoturi. Tíz emberkiáltásának erejével megismételte a nevet. −Tosimoko-szama!

− Tosimoko-szama! − visszhangozta Kuwanan. Egykedvű arcára vigyor ült ki.A Smaragd Őrség mellett Toturi ronin serege menetelt, szedett-vedett színeiket

egységesen feketére festették. Csak Hoturi tudta volna megmondani, hogy a Tosimokomellett lépkedő magas harcos valaha Oroszlán színeket viselt, vagy hogy nemrég levágotthaja egykor az Akodók fényes aranyszínében csillogott. Most elég volt az is, hogy aDarvak bajtársakat láttak a Smaragd Bajnok őreiben.

Tosimoko pengéjének lendületes csapásával támadást vezényelt, s egyúttal tökéletesmozdulattal le is vágta az első élőholtat. Parancsára a fekete ruhás szamurájok a mezőreözönlöttek, és a sötétség egy másik árnyalatával borították be a dombokat. A felhők köztáttörő napfény megcsillant fényes katanáikon.

A sötét lovas megfordította agyaras hátasát, hogy letapossa a Daidodzsi csapatokat. Anekromanta, aki teljesen elmerült a varázslatában, nem mozdult a dombtetőről. Feletteforrongott és háborgott a vihar. A felhők elkergették a nap sugarait.

A hatalmas szél tíz élőholtat felemelt a földről, és a Daidodzsi pikások sora feléhajította őket. Udzsi is a védők között volt. Ellenségei sikoltozva vonaglottak lándzsáján.Letaszította őket, és gyorsan ismét bekapcsolódott a harcba.

A viharfelhők az égen az Aszahinák állhatatos imádságainak következtében kezdtekfelszakadni. A nap ragyogó sugarai belehasítottak az élőholtakba, akik Amateraszu tisztafényében sikoltozni kezdtek a fájdalomtól.

Diadalmas hurrázással újabb Daidodzsi egység rohanta meg a lovast, abban areményben, hogy túlerővel legyűrhetik. A hamis Hoturi csak szélesen mosolygott, ésellentámadásba lendült. Lova húst és csontokat szaggatott. Még mielőtt a Daidodzsikelérhették volna a lovast, az onikagéval, az átkozottak vérparipájával kellettmegküzdeniük. Hoturi egy pillanatra azt hitte, hogy a Daidodzsik le tudják vágni aszörnyeteget, ám az ég ismét elsötétedett.

Újabb szél támadt. Kékes füst kavargott a mező közepén, és hatalmas, ködből ésörvénylő színekből álló oszloppá állt össze. A domboldalban álló nekromanta elkínzottarcán mosoly jelent meg. Véres kést emelt fel a karján ejtett friss sebből. Ismét a húsábavágott. A füst összesűrűsödött, eltakarva a nap ragyogó fényét. Füstfátyol söpört végig amezőn, és fojtogató sötétségbe borította a csatát.

A Kakiták fuldokoltak, ám alighogy felemelték kardjaikat, a hamis Hoturi és seregénekmegújult támadása elsöpörte őket. A Daidodzsik arca elkékült, amint levegő utánkapkodtak. A hamis Hoturi közöttük lovagolt, felemelte a kardját, és az egyik Darukatona fejét elválasztotta a törzsétől. Az onikage szemkápráztató gyorsasággal rúgtatottát az egység maradékán.

Hoturi levegő után kapkodva pillantott vissza a templom felé. Aszahina Tamakoellépett a kántáló papok koszorújától. Mindkét kezét vállához emelte, mintegy áldáskéntkiterjesztette karjait, és az ég és a levegő szellemeihez imádkozott. Lenézett Hoturira. Abajnok torkát füst fojtogatta, kiszorítva belőle az életet.

És most, uram, a suttogás szél és szárnyak hátán érkezett. Ugorj.Hoturi hűbéresében bízva engedelmeskedett. Ugrásának ereje átrepítette a bűzön és a

füstfátyolon. A mező túloldalán, az élőholtak mögött ért földet. Hoturi visszanézettUdzsira és a Daidodzsi őrökre. A Daidodzsi daimjó kiáltozott, az élőholtak ellenösztökélte az embereit, és megemelte lándzsáját Hoturi felé.

A közelben a hamis Hoturi felpillantott. Hoturi látta, amint tulajdon arcára kiül amosoly. A sötét szamuráj vadul megrántotta lova kantárát, elfordította hátasát aDaidodzsiktól, és ellensége felé rúgtatott vele.

A mezőn zűrzavar uralkodott. Hoturi lábára magas füvek csavarodtak, és a füst csípte aszemét.

A hamis Hoturi rettenthetetlenül rohamozott. Yarijának egyetlen csapásával háromKakita bajvívót is felnyársalt. A lándzsa megakadt a harmadik férfi kulcscsontjában, éskettétört a nyele. A hamis Hoturi elhajította a hasznavehetetlen fegyvert, az oldalánfüggő kardhoz kapott, és kivonta.

Egy bátor Daidodzsi lépett közbe, és a férfire vetette magát. A hamis Hoturi elkapta, ésmegperdítette. A lovas egyetlen vágással felhasította pengéjével a Daidodzsi hasát. Mikora katona lezuhant, a sötét szamuráj véres fegyverével Hoturira mutatott.

A bajnok egy pillanatra sem vette le a szemét eszelős hasonmása tekintetéről, s ígymegértette a vágás mögött rejtőző jelentést.

Szatszume sebe.A hamis Hoturi zászlaja csattogott a váratlan széllökésben. Mögötte dühödten lobogott

a Darvak ezüst monja.Hoturi előrelépett, hogy elfogadja a kihívást. A mezőt borító testeken keresztül

előrelépett, és lerázta kardjáról a fekete vért. A varázsfegyver halkan zúgott a kezében. Apenge olyan izgatottan remegett, ahogy még soha. Hangja egyre magasabban zengett, ésgyors, csaknem intelligens vonítással végigszánkázott a hallható hangokon. A karddühödten énekelt. Készen állt a küzdelemre.

A két fél körül a Daru seregek az életükért küzdöttek. Az élőholtak első hullámát aDaidodzsik fogták fel, de Kyuden Dodzsi teremtményei visszaverték őket a mezőn azAszahina domb aljáig. Bár a ronin had folyamatosan aprította a zombikat, a túlerő máriskezdett megmutatkozni. Még Toturi is elcsigázottnak tűnt.

A Smaragd Őrök azonban nem haboztak. Miután olyan sokáig megtagadták a helyüket,most egy olyan birodalomért küzdöttek, amelynek valóban szüksége volt az erejükre. Azarcukról sugárzó büszkeség halálukban sem tűnt el. Tosimoko emberei minden egyeselesett őr után megkettőzték erőfeszítéseiket, és vállt vállnak vetve álltak ellen a démonihordának.

− Nézd csak őket, apám − sziszegte Hoturinak hasonmása beteges hangja adémonparipa horkantása közepette. Nézd, hogyan halnak meg.

− Nem, én azt fogom végignézni, ahogyan te meghalsz − suttogta Hoturi, és párbajalapállásba helyezkedett a csengő-bongó kard mögött.

− Egy fiadat már megölted, Hoturi − visszhangozta a tulajdon hangja tökéletessimasággal, és tulajdon arcára gyönyörű mosoly ült ki. − Nincs erőd, hogy egy másikat ismegölj. − A férfi torkából ezúttal Kacsiko hangja dorombolt elő eszelősen. − Szerelmem…gyere…

Hoturi undorodva, döbbenettől felkavarodott gyomorral emelete fel klánja kardját, ésrohamra indult.

A ló félrerántotta a fejét. Meglepve ágaskodott fel, és vaspatái kivédték Hoturi csapását.A Daru Bajnok mozdulata váratlan volt ugyan, de az onikage hozzászokott már acsatához. Ellenfele feje felé rúgott.

Hoturi lebukott a rúgás elől, és a megvadult teremtmény hátán kapaszkodó férfi felélendült.

A ló kivicsorított agyarakkal lecsapott, és vasfogait Hoturi vállába mélyesztette. Fémcsikorgott fémen. Hoturi lélegzete elakadt a fájdalomtól. Az agyarak átvágtak afémpáncélon és beletéptek az alatta levő húsba. Hoturi másik kezével előrecsapott, ésmegpróbálta elérni a teremtmény orrát. Az ütés még mélyebbre verte az agyarakat, de alovat is megsebesítette annyira, hogy elhúzta pofáját a bajnok karjától, és elengedte.

Hoturi hátratántorodott, és újabb küzdőállást vette fel. Vállából friss vér buzogott, ésérezte a csonton húzódó izmokat. Mély volt a seb.

A hamis Hoturi nevetve ide-oda rángatta a kantárt, és saját vérszomjával hergelte ahatalmas paripát.

A ló a Daru Bajnok felé szökkent. Patája beleakadt Hoturi lábszárába. Az állat egyetlenhatalmas rúgással a földre küldte.

Hoturi még mindig az ősi kardot markolva megpróbált feltápászkodni.Hasonmása elengedte felette a kantárat. − Öld meg − vicsorogta. Az állat előreugrott.Hoturi felemelt a földről egy lándzsát, amit egy halott Daidodzsi kezéből tépett ki, és a

hideg, kemény talajnak támasztotta.A lándzsa a ló lábai közé szaladt, átütötte a széles mellkast és a hatalmas testet, és a szív

után kutatott. A démonparipa ugrásának erejével siklott az állatba. A teremtménykétségbeesett sikollyal tett még pár lépést, nem értette a fájdalmat. Végül összeesett.

A hamis Hoturi megpördült a nyeregben, és leugrott a paripáról, mielőtt az a földrezuhant volna. Haragtól égve emelte fel kardját − egy fekete, tompa és vészjósló pengét.

Szatszsume fia sebesült karja ellenére felemelte saját katanáját, és meghallotta azacélban suttogó halk éneket.

− Nem − mondta Hoturi, és tulajdon szemébe nézett. − Nem lesz több mészárlás.Pan Ku Tojása hörögve rohamozott. Hoturi látta, hogy a tulajdon arca eltorzul a

haragtól és az őrülettől. A két kard lecsapott. Fém csendült, mikor mindkét szamurájelőredöfött és kiperdült.

A mozdulatok pontosak voltak. A küzdők a Daru Klán legjobb bajvívóitól tanultak.Hoturi szinte még azelőtt tudta, hogyan fog mozdulni az ellenfele, hogy a másikmegmoccant volna. Ellensége technikája a bonyolult lábmozgástól kezdve a csengő acéligtökéletesen tükrözte a sajátját.

A hamis Hoturi fekete köpenye örvénylett és elrejtette mozdulatait, de az ifjúbajnoknak nem volt arra szüksége, hogy lássa. Ismerte a csapások és elterelő vágásoktáncát. Őt nem zavarhatta össze a szövet kavargása. Miközben küzdöttek, Hoturi érezte,hogy egyfajta transzba kerül. A kezében tartott kard tiszta hangja felerősödött, ésmegcsendült, valahányszor félreütötte a Fekete Daru vágásait.

A hamis Hoturi felsikoltott. Pengéje fényleni kezdett, először csak halványan, majdragyogva, miközben csapásai Hoturi gyors védekezésére záporoztak.

Hoturi visszahúzódott, elkápráztatta a fekete ragyogás. A hasonmása szemében fénylőeszelős izzásba meredt. Vetődés, pördülés, kihajlás, vágás, ismét vetődés − a haláloskatana bonyolult mintája, amely akár a legkeményebb követ is szét tudja hasítani.

− Fáradt vagy, apám? − lépett be a hamis Hoturi, és vadul a térde felé vágott.Hoturi ügyesen kilépett, de érezte, hogy az acél bőréhez közel suhant el.Kifordította a kardját, viszonozta a vágást, és belépett a Fekete Daru védekezési terébe.

Öklével hatalmasat sújtott a széles járomcsontra.A hamis Hoturi hátratántorodott, és felhúzta a különös fekete kardot. Az obszidián

penge hegye éppen a térde mögött kapta el Hoturit.A Daru Bajnok megbotlott. Bokája köré a napi csatától összekeveredett acél és fű

tekeredett, és a földre rántotta. Hoturi kiszabadította a lábát, és megpróbált szilárdabbtalajt találni, de sebesült karja lehanyatlott. Hoturi egyensúlyát vesztve oldalára esett. Afű alatt megbúvó kövek bőrébe nyomódtak. A becsapódás ereje inakat tépett le a csontról.Hoturi levegő után kapott. Fájdalom hasított sebesült vállába.

− Pompás, apám − gúnyolódott vele a hamis Hoturi, és könnyedén Hoturi arca felé

vágott az obszidián karddal. − Térdre. Már régen ott kéne lenned.Hoturi oldalra vetődött, mit sem törődve karja kínjával, és elgurult a szokatlan katana

útjából. Ismét felemelte a fegyverét, és bizonytalanul lábra állt. Jobb tenyerét vérpettyezte, és színezte meg az ősi penge selyemmarkolatát. Nem érdekelte. Előrenyomult,átkarolta a hamis Hoturi térdét, és egy erős lökéssel a földre taszította.

A hamis Hoturi kezéből kiesett a kard, és oldalra zuhant. A Fekete Daru zihálvafelnevetett, és fegyvere után kapott. Nem érte el.

Hoturi lihegett, minden egyes lélegzetvételnél tűz söpört végig a vállán, és sebesültoldalán. A Daru katana markolatával ismét a hamis Hoturi arcába sújtott, és érezte, hogyütése alatt megreccsen a csont.

Pan Ku Tojásának fia lelökte magáról Hoturit, és oldalra rúgta a Daru Bajnokot. Ateremtmény felkászálódott, és megragadta az obszidián markolatot.

Hoturi folyékony mozdulattal felállt, és megvette lábát a keményre taposott földön.Gondolatai kitisztultak, teste ellazult, s biztosan állt a lábán. Még mindig sajgó vállában isenyhült egy pillanatra a fájdalom. A Kakita bajvívók egyetlen, erős vágása tisztán csapottle. Kardja zengett, miközben a hamis Hoturi torka felé süvített.

Átvágott a páncélon, az acélon és a csontokon, belemélyedt a hamis Hoturi torkánakpuha húsába, és hatalmas csapásával elvágta a gerincet.

A férfi megingott, feje vadul félrebillent. Az eszelős szemek még utoljára gyűlölettelteli pillantást vetettek Hoturi közönyös alakjára. Tekintetük még egy utolsó kétségbeesettpillanatra összekapcsolódott. − Most láthatod magadat meghalni − formálták ateremtmény ajkai.

Mikor a fej a földre gurult, démoni, őrült kacaj szállt fel. Hamarosan betöltötte az egetis, és elnyomta a Daru kard zümmögő énekét. A test még megperdült, a kéz még mindiga fegyver után nyúlt. Aztán a test térdre hullott a vonító fej mellett. A vértől iszamósföldre és az összetaposott fűre hanyatlott.

Pár pillanata múlva a vonások kezdtek elolvadni. Az ujjak tekergőző, vonagló férgekkéváltoztak. Az arc csöpögött, akár a viasz a gyertyalángban. A test a földbe olvadt. A húsfekete savvá bomlott. A lakkozott páncél valamennyi nyílásán rovarok özönlöttek elő. Azarc bugyogó, hörgő álarccá olvadt.

A Daru Bajnok feltápászkodott. Viszolyogva nézett, míg nem maradt semmi sem ahamis Hoturiból, csak egy üres páncél, egy férgekkel borított kupac és az arany tojáshéjösszetört maradványai a szörnyeteg szíve helyén.

Körülötte a csatamezőn kezdett kitisztulni a füst. Az Aszahina sugendzsák nemeskántálása folytatódott. Feltámadt a szél. Napfényfoltok perzselték az élőholtak testét,akik összeomlottak Amateraszu ajándéka alatt. A fullasztó füst kezdett szétoszlani, és amesszi dombocskán Kuwanan mindenki számára jól láthatóan a magasba emelte anekromanta fejét.

Megnyerték a csatát. A Smaragd Bajnok emberei körbevették vezérüket, és a nehezenkivívott győzelem megkönnyebbülésével éljeneztek.

Hoturi lenyúlt, hogy megérintse az övére kötött puha hajfürtöt. − Érted, kislány −suttogta, és szemét elfutották a könnyek. − Érted és a klánért, amit mindketten szeretünk.− Mikor elfordult a harcmezőtől, az első tavaszi szellő végigsimított az arcán, akár egy

emlék-kéz érintése.

Törékeny béke

Hoturi átment Kyuden Kakita feldúlt kertjének hosszú oldalfolyosóján, és nézte avitatkozó építészeket, akik azon veszekedtek, hogy helyettesítsék-e a köveket éstüntessék-e el a törött gerendákat, mielőtt az új falat felhúznák.

A tavasz melege kellemes volt a hosszú téli hideg után. Az északi tartományok magashegyeiben olvadt a hó, és tiszta vizet biztosított a rizsföldek táplálására. A Daru földekhamarosan ismét felvirágoznak, és annyi rizst és gabonát teremnek, amivel elláthatják abirodalmat.

Kyuden Kakita újjáépítése nagy feladatot rótt a Darvakra, amiben mindannyianbüszkén vettek részt, ám a hamis Hoturi által okozott sebek begyógyításához a habarcs ésa kő nem lesz elegendő. Ezek a sebek mélyen eltemetve húzódnak meg Hoturi lelkében,egészen addig, míg a Darvak ismét teljesen biztonságba nem kerülnek.

− Uram? − szólalt meg mögötte Kakita Yosi vidáman. Az udvaronc hangja könnyedénkeresztülszárnyalt a kerten.

Hoturi elfordította tekintetét a lerombolt palota belső falán szorgoskodó heiminekről.Öreg barátja közeledtére elmosolyodott.

− Yosi-szan − mosolygott Hoturi. − Üdvözletem. − Az udvaronc kecses hajbókolásárameghajlással válaszolt. Mikor látta, hogy Yosi nincs egyedül, a Darvak bajnokaudvariasan biccentett az öreg Aszahina Tomónak, aki szorosan a Kakita mögött jött.

− Hadd lássam a sebedet − károgta az öregember, és felemelt egy szövetbe tekertgyógyfűcsomagot. − Van még mit tenni, és nem akarom, hogy a császár azt mondja, hogyrosszul gyógyítottam meg az unokatestvérét!

Hoturi elmosolyodott a különös öreg figyelmes aggodalma láttán. Bólintott, ésfelemelte válláról a git, hogy Tomo láthassa a kötéseket.

Miközben az öreg gyógyító óvatosan letekerte a kötést, Yosi Hoturi mellé térdelt. Futóérdeklődéssel nézte az építőket. − Tudod, hogy a palota soha többé nem lesz a régi. Azelső fal két tenyérnyivel jobbra van. Többé már nem szimmetrikus…

− Persze − mondta Hoturi, és arca megrándult a szorgos Aszahina érintése miatt. − Eznem ugyanaz a palota, ami valaha volt. Viszont újjászületik.

Yosi elmosolyodott, a gondolat felvidította. − Lángokból újjászületni? Ez a Főnixekfeladata, nem a Darvaké.

− Becstelenségből a tisztességbe, Yosi-szan. − Hoturi félrehajtotta a fejét, hogy Tomo ahűvös kötéseket édes gyógyfüvek friss rétegével cserélhesse ki. − A Darvakat túl régótatartja megszállva a tökéletesség eszméje. Hadd mutassa meg az új kyuden abirodalomnak, hogy az is érdekel minket, ami az orrunk hegyén túl van.

Nevetés törte meg a kert csendjét. − Jól mondtad, Hoturi-szama. − Az öreg Tosimokolépett át a palota boltíve alatt, és elhaladt a kézművesek mellett, akik bonyolult mintákatvéstek a fára, amiből majd az új kapu készül. Tosimoko a Smaragd Bajnok zöldjét viselte.

Komoran meghajolt, amit csak pajkos mosolya enyhített.Hoturi és Yosi válaszul meghajtották magukat, örültek, hogy láthatják a szenszeit. − Mi

hír Otoszan Ucsiból? − kérdezte egyszerűen Hoturi.− Tíz új légió csatlakozik az őrséghez, a birodalom minden szegletéből. Az Aszahina

templomnál aratott győzelem után a Sötét Daru felett, a fél birodalom csatlakozni kíván aharchoz.

− Hmmm − mosolygott Hoturi. − Valószínűbb, hogy valamennyien ki akarjákhasználni a lehetőséget, hogy veled tanuljanak, szenszei. − Intett Tosimokónak, hogyüljön le, és folytatta: − És te csak ne lengesd azt az arany legyezőt a Daidodzsiszamurájaim felé. Udzsinak mindkét keze tele van, fel kell állítania a sereget, mielőtt mégaz Oroszlánok ismét lerohannak.

− Ha megpróbálják, már vannak terveink a számukra − vetette közbe Yosi alamuszin. −Tosimoko győzelme számos új szövetségest szerzett a Darvaknak a Császári Udvaronbelül. A tavaszi olvadás után a Főnixek követeket küldenek hozzánk, hogy segítsenekfelépíteni Kyuden Kakitát.

− Egy légiónyi „követ”, mi? − kacagott fel Tosimoko. − Régi csel, Yosi-szan.− Az újjászületés nem jelenti azt, hogy a régi módszereknek hátat kell fordítani,

Tosimoko-szan − Yosi a szenszei új rangjának megfelelően barátságosan meghajolt.Tosimoko egy vigyorral jutalmazta a kis meghajlást. − Még mindig mi vagyunk a Darvak.

Hoturi mosolyogva hallgatta a két testvér civódását, de csak fél füllel figyelt a kellemeshangulatú beszélgetésre.

A Darvak ezúttal nem hajolnak meg az Oroszlán seregek előtt, fogadta meg. Ehelyettbátran és becsülettel fogadjuk őket a harcmezőn, és győzelmet aratunk.

Kinézett Kyuden Kakita kertjére, a vén fákra, melyek a tekergőző borostyán föléterjesztették öreg ágaikat. Ez legalább megmaradt. Mindegy, mennyi időbe telik is, míg apalota visszanyeri korábbi fényét, a Darvak szépsége nem az aranyban és aművészetekben rejtezett, hanem a nép lelkében. Hoturi kinyúlt, hogy tenyerébe fogjonegy közeli cseresznyefaágon bimbózó virágot, és szomorúan elmosolyodott. A virág egyikszirma megbarnult, és elrontotta tökéletes formáját.

− Az elhervadt, uram − mondta Yosi, mikor észrevette mozdulatát. − Legjobb, ha akertészekre hagyod. Ők majd kétségtelenül eltávolítják.

− Ne − szólalt meg tiszta hangon Hoturi a csendes délutánban. − Mondd meg akertészeknek, hogy ne nyúljanak hozzá. Hagyjátok ezt meg… hogy emlékeztessen alelkem természetére.

* * *

Kakita erdeiben a nap narancs fénnyel ragyogott az összefonódó ágak és sűrű

bozótosok fölött, és megvilágította az ifjú róka alakját, aki lemaradt falkájától. Még egyutolsó, szeretettel teli pillantást vetett a fák között a kék és ezüst ruhás hercegre, majd azalkony fényében világító fehér mellénnyel, örömkönnyektől fátyolos zöld szemmel társaiután rohant.