OCR Document · Web viewEzenfelül, az ugor-török háború idejében, e módszer gyakorlati alkalmazását még nem kellőképpen határozták meg, többek között azért, mert

A

TÖRTÉNETI NYELVÉSZET

ÉS A

MAGYAR NYELV EREDETE

ANGELA MARCANTONIO

válogatott tanulmányai

1

©Angella Marcantonio 2006szewrkesztés © HUN-idea 2006

Fordította és lektorálta

Bertal MáriaImre KálmánSárközy Péter

Tomory ZsuzsannaZsigmond BenedekZsigmond Gergely

Kiadja a HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely

honlap wwwhun-idea.com e-levél: [email protected] tel. (20) 226-4155

Felelős kiadó: Kárpáti Gábor Csaba A kötetet tervezte: ;t~)H~

Nyomdai munkálatok: G-Print Felelős vezető Wilpert Gábor igazgatóBudapest, 2006 ISBN 963 7014 19 5

2

Magyar barátaimnak

3

TARTALOMJEGYZÉKTARTALOMJEGYZÉK.......................................................................5

ELŐSZÓ.................................................................................................9

1. A KÖNYV BEMUTATÁSA...................................................................92. NYELVCSALÁDOK: NYELVÉSZETI ELMÉLETEK VAGY TÖRTÉNELEM

ELŐTTI TÉNYEK?.......................................................................103. MI A BAJ A FINNUGOR/URÁLI ELMÉLETTEL?..................................204. MI A KÖVETKEZŐ LÉPÉS?...............................................................345. VÉGKÖVETKEZTETÉS......................................................................43IRODALOM..........................................................................................46

SAJNOVICS JÁNOS SZEREPE AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ NYELVTUDOMÁNYBAN.............................................................51

1. BEVEZETÉS.....................................................................................512. A kérdés állása........................................................................52

3. A "NYELVTANI" ÖSSZEHASONLÍTÁS...............................................593.1. A nyelvtani "megfelelések"...................................................59

4. A LEXIKOLÓGIAI MEGEGYEZÉSEK..................................................654. 1. A lexikai megegyezések és azok értékelése a szakirodalom-

ban..........................................................................................654.2. A lexikai megegyezések alapvető hibája..............................67

5. GYARMATHI NYELVTANI ÖSSZEHASONLÍTÁSAI.............................756. BEFEJEZÉS......................................................................................80IRODALOM..........................................................................................83

NYELVÉSZETI PALEONTOLÓGIA: TUDOMÁNY AVAGY FIK-CIÓ?..................................................................................................87

1. BEVEZETÉS.....................................................................................872. MI A BAJ A STANDARD URÁLI NYELVELMÉLETTEL?......................883. MI A BAJ A NYELVÉSZET ELEMZŐ MÓDSZERÉVEL?........................904. A MAGYAR SZÓ REKONSTRUKCIÓJA ÉS A KAPCSOLÓDÓ TÖRTÉNETI

BIZONYÍTÉKOK ÚJRAÉRTELMEZÉSE...........................................934.1. Bevezetés..............................................................................934. 2. A magyar szó etimológiája: a történelmi háttér.................944. 3. A magyar szó etimológiája: kronológiai és nyelvi fejlődés 954. 4. A magyar szó etimológiája: az uráli etimológiája............101

IRODALOM........................................................................................104

5

A TÖRTÉNETI NYELVÉSZET ÉS A FINNEK EREDETE:......111

1. A HAGYOMÁNYOS URÁLI NYELVELMÉLET ÉS A JELENKORI KUTATÁS.................................................................................111

2. A TÖRTÉNETI NYELVÉSZET MÓDSZEREI.......................................1133. MIT HIRDETNEK A TRADICIONALISTÁK ÉS MIT A FORRADALMÁROK?

................................................................................................1174. MI A BAJ A HAGYOMÁNYOS URÁLI NYELVELMÉLETTEL?............119

4.1. A nyelvészeti modell és a társtudományok eredményei közötti ellentmondások A nyelvészeti modell és a társtudományok eredményei közötti ellentmondások a következők:...............120

4.2. A nyelvészeti modell...........................................................1215. TANULSÁGOK...............................................................................124IRODALOM........................................................................................127

ÉSZREVÉTELEK JU HA JANHUNEN: "AZ ÖSSZEHASON-LÍTÓ URALLSZTIKA PARADIGMÁIRÓL" C. TANULMÁNYÁRÓL...................................................................131

IRODALOM........................................................................................136

MILYEN NYELVI ADATOK TÁMASZTJÁK ALÁ AZ URÁLI ELMÉLETET VAGY ELMÉLETEKET?.................................137

1. BEVEZETÉS...................................................................................1372. A LOJÁLIS ELLENZÉK...................................................................1383. ALAPVETŐEN ELHIBÁZOTT?.........................................................1394. HAZUGSÁGOK, NAGY HAZUGSÁGOK ÉS STATISZTIKÁK................1405. SZINKRÓNIA VAGY DIAKRÓNIA?..................................................1416. STATISZTIKAILAG SZIGNIFIKÁNS-E AZ "URÁLI" REKONSTRUÁLÁS?

................................................................................................1437. TÖPRENGÉSEK..............................................................................1458. KÖVETKEZTETÉSEK......................................................................146IRODALOM........................................................................................147

AZ URÁLI ELMÉLET JELENLEGI ÁLLAPOTA: KRITIKAI IS-MERTETÉS...................................................................................149

1. BEVEZETÉS...................................................................................1492. A HAGYOMÁNYOS URÁLI PARADIGMA.........................................1493. HOGY LEHETETT ELHINNI, HOGY AZ URÁLI ÉS AZ ALTÁJI NYELVEK

NEM ROKONOK?......................................................................1504. A HAGYOMÁNYOS URÁLI PARADIGMA ÁTTEKINTÉSE..................152IRODALOM........................................................................................159

6

MARIO ALLNEI: AZ ETRUSZK NYELV: A MAGYAR NYELV ARCHAIKUS FORMÁJA, BOLOGNA: IL MULLNO RICERCA, 2003, 480 O................................................................163

1. OLVASÁS ELŐTT...........................................................................1642. OLVASÁS UTÁN............................................................................167

2.1 .A kezdeti választás.............................................................1672.2. Verifikációs kritériumok, A: 'hangtani törvények'.............1792.3, Verifikációs kritériumok, B: a 'megfeleltetések'................1812.4. Tipológia és genealógia: "A magyar és az etruszk nyelv

közös tipológiai vonásai".....................................................1862.5. "Az etruszk morfológia az ugrisztika fényében"?..............1872.6. Az etruszk a magyar archaikus formája?..........................1902.7. "Az etruszkok kárpáti-dunai eredete"................................190

3. A TÖRTÉNETI-ÖSSZEHASONLÍTÓ NYELVÉSZET ÉS A NYELVCSALÁDOK....................................................................192

IRODALOM........................................................................................198

BALÁZS JÁNOS AREÁLLS NYELVÉSZETI MODELLJE ÉS A MAGYAR NYELV EREDETE....................................................201

I .BALÁZS JÁNOS EMLÉKEZETE........................................................2012. MI A BAJ A FINNUGOR/URÁLI ELMÉLETTEL?................................2043. A MAGYAR NYELV TERMÉSZETE ÉS JELENLEGI ÁLLAPOTA..........2064. BEFEJEZÉS....................................................................................210IRODALOM........................................................................................212

7

8

ELŐSZÓ

1. A könyv bemutatásaAz Uráli nyelvcsalád (2006a) című könyvem magyar

fordításának meleg fogadtatása a magyar olvasóközönség (legalábbis egy részének) körében indított arra, hogy lefordítsam magyarra, és egyetlen kötetbe összegyűjtsem azon írásaimat, amelyeknek közös témája az úgynevezett finnugor/uráli elmélet kritikai ismertetése és elvetése. E kedvező fogadtatás nagyon meghatott, és hálás vagyok érte.

Az előző könyvemhez hasonlóan a jelen munkámban is megvizsgálom és megkérdőjelezem a finnugor/uráli elmélet érvényességét, miközben olyan témát is tárgyalok, amely csak említésszerűen került elő az előző könyvemben lehetséges módszereket fogok javasolni olyan új modell, új elmélet kereséséhez, amely esetleg fényt deríthet a magyar nyelv eredetére.

Az uráli elmélet szerint a finn, az észt, a lapp (számi), a mordvin, a zürjén, a vogul, az osztják, a szamojéd és természetesen a magyar egy nyelvcsaládot alkot, vagyis "leánynyelveinek" olyan csoportját, amelyek állítólag mind egyazon közös, ősnyelvből, az úgynevezett ős-finnugor / ős-uráli nyelvből származnak Ez az elmélet, azon kívül, hogy jól ismert a nyelvészek és más humán tudományok tudósai körében, minden magyar számára is ismerős, hiszen ez a "hivatalos" elmélet, amely magyarázatot ad nyelvük, és ezzel együtt népük eredetére is Szintén közismert tény a nyelvészek és általában a magyar olvasóközönség előtt, hogy az elméletet körülbelül 200 éve olyan tudósok hozták létre, akik a nyelvek, nemzetek, etnikumok, fajok eredetének (akkoriban különösen fontos és népszerű) témájával foglalkoztak. E tudósok leggyakrabban nyelvészek voltak (mintsem, mondjuk, antropológusok, történészek vagy etnográfusok), főleg azért, mert akkoriban úgy gondolták, hogy a nyelv elkerülhetetlenül egyet jelent a "népességgel/etnikummal/fajjal" Más szóval, feltételezték és komollyan is gondolták, hogy egy adott nyelv eredetének

9

felfedezésével, ipso facto a kérdéses nyelvet beszélő emberek eredetét is megtalálják Így például a (feltehetően) indoeurópai ősnyelvből származó, indoeurópainak besorolt (olasz, német, latin, ó- és újgörög, szanszkrit stb.) nyelveket beszélő embereket, az ősi indoeurópai néphez/fajhoz tartozónak vélték.1 Ehhez hasonlóan, mivel a finn és a magyar nyelvet uráli nyelvként könyvelték el, a finnekről és a magyarokról azt tartották (és általában továbbra is azt tartják), hogy az ősi uráli néphez(/fajhoz) tartoznak.

2. Nyelvcsaládok: nyelvészeti elméletek vagy történelem előtti tények?

2.1. E ponton, mielőtt továbbhaladnék a könyv témájának és célkitűzésének bemutatásával, azt hiszem nagyon fontos az olvasó (legyen bár nyelvész, vagy más szakterület tudósa, vagy akár laikus) figyelmét felhívom a "nyelv = népesség" hagyományos nyelvészeti elgondolására, valamint a nyelvek osztályozásának általános koncepciójára Erre azért van szükség, mert tökéletesen látni kell ezen alapvető nyelvészeti meglátások (és a kapcsolódó vizsgálati módszerek) jelentőségét és használhatóságát, mielőtt a nyelvek és népek eredetének vizsgálatába belekezdünk.

Amikor egy adott nép eredetévei kapcsolatban valamit állítunk, főleg ha annak (feltételezett) létezéséről beszélünk a történelem előtti időkben, az nem jelenti szükségszerűen, hogy létezésére, eredetére, hollétére és nyelvére világos és egyértelmű bizonyítékot találtunk épp ellenkezőleg had magyarázzam el ezt a fent említett nyelvek példáján. Amikor azt állítjuk, hogy a latin (és a belőle származó újlatin nyelvek), az ó- (és új)görög, vagy a germán nyelvek (angol, német, dán stb.), a szanszkrit (és a mai indoárja nyelvek) stb. indoeurópai nyelvek, és ennélfogva (a történelem előtti időkben) indoeurópai eredetű népek beszélték őket, ez egyáltalán nem jelenti, hogy kényszerítő erejű nyelvészeti és/vagy más tudományos bizonyítékot találtunk a feltételezett indoeurópai nép(/faj) létezésére. Valóban a területet

1 Azt hogy ez a „nyelv = faj” koncepció milyen veszélyeket hordozhat magában, megtapasztaltunk Európa XX századi történelmében

10

kutató tudósok körében jói ismert tény, hogy nincs erre vonatkozó régészeti, antropológiai, történelmi bizonyítékunk, sehol semmiféle nyoma nincs e meghatározott népnek az eurázsiai térségben Hasonlóképpen, nincs semmi utalás és bizonyíték az (általánosan feltételezett) ősi indoeurópai nyelvre sem – amennyiben azt egy valódi nyelvi közösség által, az idő és a tér egy meghatározott pontján beszélt, valóságos nyelvnek tartjuk, és nem csak a nyelvészek elmeszüleményének, a nyelvészeti jelenségeket magyarázó modelljüknek.2 2 Ennélfogva, csakis azért beszélünk indoeurópai "népességről", mert a nyelvészek a szóban forgó nyelveket egy csoportba, vagyis egy nyelvcsaládba sorolták (és itt hangsúlyozni szeretném a "sorolták" kifejezést) – ez a besorolás pedig saját nyelvészeti feltételezéseik és elemzési módszereik alapján történt (lásd lejjebb). Más szóval, a nyelvészek, kutatásaik eredményeként és a nyelvi jelenségekre vonatkozó saját értelmezési modelljeik alapján feltételezték, és nem bizonyították, hogy e nyelvek ugyanabból az ősnyelvből származnak (egyelőre hagyjuk figyelmen kívül a kérdést, hogy vajon az előterjesztett nyelvi osztályozás helyes-e vagy sem) E ponton, miután egy nyelvcsalád és közös ősnyelv létezését tételezték fel, esetűnkben az ős-indoeurópait, a nyelvészek és más szakterületek tudósai egy lépéssel továbbmentek és újabb feltételezéssel álltak elő az előbb említett "nyelv = nép/faj" elgondolásból kiindulva feltételezték, hogy nemcsak az indoeurópai ősnyelv létezett, hanem az e nyelvet beszélő, jól definiálható, homogén nyelvi közösség/nép is. Az indoeurópai tanulmányok híres tudósa, Campanile (1998, 1) világosan rámutat, hogyan jött létre az indoeurópai nyelvi közösség létezésének ötlete az indoeurópai nyelvészeti beosztás eredeti feltevéséből "szükségszerűen következő feltevés"-ként

"Bár az indoeurópai koncepció elsősorban nyelvészeti elgondolás, mégis, azzal, hogy feltételezzük e nyelv létezését, feltételeznünk kell az e nyelv beszélőinek homogén csoportját is, amelyet közös kultúra jellemez,

2 A régészeti, paleoantropológiai stb. bizonyítékok hiányáról az indoeurópai és a finnugor/uráli nyelvközösséggel kapcsolatban lásd pl. Hausler (2003 és 2004)

11

mint minden természetes nyelv esetében. Más szóval, magától értetődő volt, hogy szinte rögtön azt követően, hogy az összehasonlító nyelvészet felállította az indoeurópai elméletet, ..a nyelvészek elkezdtek gondolkodni azon ismeretlen népek tárgyi és szellemi kultúráján, amelyek valaha az indoeurópai nyelvet beszélték" [kiemelés tőlem].

A fentebb felvázolt kép az indoeurópai nyelvcsaládot/népet illetően, tökéletesen áll az uráli nyelvcsaládra/népre is. Valójában az indoeurópai és a finnugor/uráli elmélet, ugyanazon történelmi, politikai és kulturális légkör hatása (és nyomása) alatt, azonos vizsgálati módszerek és a nyelvi jelenségek ugyanolyan értelmezési modelljének felhasználásával, párhuzamosan fejlődött ki (lásd lejjebb) Ennélfogva, az uráli nyelvek esetében is, az a kiinduló pont, miszerint a történelem előtti időkben létezett egy jól meghatározható, homogén uráli népességi/faj), szintén "szükségszerűen következő feltevés", amely az uráli osztályozás és annak széles körű (de nem egyetemes) elfogadása következményeként keletkezett Más szóval, például a magyar és a finn nyelvre vonatkozó megállapítás, hogy ugyanabból az ős-uráli nyelvből/közösségből származik, valójában csak a következőt jelenti: e két nyelvet egy-azon nyelvcsaládba sorolták az uralkodó nyelvészeti osztályozási modellnek megfelelően Valójában, az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan, az uráli nyelvek esetében sincsenek régészeti, antropológiai, vagy újabban, genetikai bizonyítékok, sőt – semmiféle nyom vagy jel nem utal e feltételezett népesség történelem előtti létezésére (lásd lejjebb részletesebben kifejtve).

Az olvasó ennél a pontnál joggal mondhatja, akár fel is róhatja, hogy ragaszkodásom e koncepciókhoz túlzottan szőrszálhasogató Ez igaz, bár véleményem szerint szükséges ennek hangsúlyozása, a pedantériára a következő miatt van szükség: a tudósok, a nyelvészeket is beleértve, és az emberek általában túlságosan is gyakran elfelejtik, hogy amikor mi ősnyelvekről beszélünk, akkor nem történelmi, helyesebben történelem előtti tényekre, nem "eseményekre" gondolunk, amelyek valóban megtörténtek valamikor és valahol az őskorban,

12

hanem csupán nyelvészeti elméletekre Így tehát e nyelvészeti elméletek, bármely egyéb tudományos elmélethez hasonlóan, lehetnek hibátlanok, vagy nem, megalapozottnak tűnhetnek e pillanatban, de megkérdőjelezhetik őket a jövőben előkerülő új bizonyíték fényében, stb. Egyszóval, nem szabad az "elméleteket" a "tényekkel" összekeverni A nyelvészeti elméletek' esetében ez különösen igaz, és nemcsak a nyelvek osztályozási folyamatában felmerülő nagyfokú (tudatos vagy' öntudatlan) szubjektivitás3

miatt, hanem az eljárás során alkalmazott speciális módszerek és vizsgálatok miatt is Amint még a laikus olvasó számára is bizonyára ismert, ahhoz, hogy nyelvcsaládokat, vagyis nyelvi beosztásokat hozzanak létre, a nyelvészek rendszerint az úgynevezett "történeti nyelvészet" módszereit alkalmazzák, és a következő módon járnak el (további részletek végett lásd a 2 és 3 tanulmányt a történeti nyelvészet módszereivel kapcsolatban)1 Először, a nyelvészek összehasonlítás céljából kiválasztanak két

vagy' több nyelvet; a választás pedíg a nyelvek között (állítólag) meglevő hasonlóságok (a nyelv különböző szintjein: fonológia, szókészlet, nyelvtan/morfológia, tipológia, szintaxis) személyes, szubjektív vagy (ahogy a nyelvészetben gyakran állítják) "szabad szemmel történt" megfigyelésén alapszik

2 Másodsorban megpróbálják kiértékelni, hogy ezek az "ösztönösen megfigyelt hasonlóságok valóban helytállóak-e, azaz valódi hasonlóságok, valódi nyelvészeti összefüggések-e, vagy egyszerűen úgynevezett "véletlen egybeesések". E célból a nyelvészek az úgynevezett összehasonlító módszert alkalmazzák, amely egy (állítólag) "tudományos" vagy legalábbis egy szigorú és viszonylag "biztonságos" módszert nyújt a valódi összefüggések egyenkénti felismeréséhez, és távol tartja őket a "véletlen egybeesésektől"

3. Végül, a megállapított összefüggések, valamint más, fellelhető nyelvészeti vagy nyelvészeten túli információk esetleg fontos adatai alapján, a nyelvészek megalkotják, vagyis szabályba foglalják az úgynevezett (hangtani, lexikális és nyelvtani)

3 A szubjektivitás szerepére a nyelvcsaládok felállításánál más tudósok is rámutattak, mint például McMahon, A & McMahon, R (2!!Ú3)

13

rekonstrukciókat, amelyekre lejjebb találunk néhány példát, Más szóval, a nyelvészek megpróbálják felmérni, hogy melyek voltak az anya-nyelv eredeti, "nem hitelesített" (szótani vagy nyelvtani) alakjai, amelyekből a leánynyelvekben megfigyelt összefüggések feltehetőleg származnak.

Ismétlem, nagyon akadékoskodó vagyok, hogy újra meg újra hangsúlyozom a "nem igazolt" nyelvi rekonstrukciók merő feltételezett értékét, és azért, mert egyszer s mindenkorra világossá szeretném tenni az olvasó előtt, hogy ezek a rekonstrukciók azon túl, hogy nincsenek adatokkal alátámasztva, a dolog természetéből adódóan "képletek". Ráadásul nagy valószínűség szerint hamisak is, a következő fő okok miatt:a) mint már említettem, az összehasonlítandó nyelvek kezdeti

kiválasztása, amelyek alapján a rekonstrukciókat szabályba foglalták, szükségszerűen intuitív és szubjektív, gyakran in-kább befolyásolták, sót megszabták a történelmi, kulturális tényezők, mintsem tisztán nyelvészeti adatok (ahogy erről lejjebb szót ejtünk);

b) az összehasonlító módszer, amelyet azon meghatározott célból használnak, hogy a feltehetően valódi megegyezéseket megkülönböztessék az esetleges véletlen hasonlóságoktól, a gyakori állítással szemben nem is olyan tudományos és precíz, ahogy számos kiadványban bemutatják (lásd pl Fox [1995]; Aíkhenvald & Dixon [szerk 2001]).Az (a) és (b) pontból látható, hogy ez a két alapvető

hiányosság, mélyen beágyazódva a történeti/összehasonlí-tónyelvészet módszerébe, komoly negatív következményekkel járhat a feltételezett nyelvi besorolásokat, illetve a hozzájuk tartozó rekonstrukciók és ősnyelvek hitelességét illetően Ezt néhány olyan konkrét (a történeti nyelvészet múltjából vett) példán keresztül fogom szemléltetni, melyekhez terjedelmes tanulmányok és dokumentumok álinak rendelkezésre

Vegyük újra az indoeurópai nyelvcsalád esetét, amely a világ "legjobban megalapozott" nyelvcsaládja, a "szó szoros értelmében vett" nyelvcsalád, amelynek érvényességében aligha kételkedik valaki Azonban, még ez a nyelvi osztályozás, valamint a hozzá tartozó ősnyelv is, sokkal

14

inkább történelmi baleset, mint tudatos, elfogulatlan, jól felkészült nyelvészeti kutatás eredményeként jött létre Valóban, amint a nyelvészek körében köztudott, az indoeurópai nyelvcsalád/nyelvi közösség ötlete először India brit gyarmatosítása idején merült fel, amikor is egy brit bíró, Sir William Jones, az "Ázsiai társaságnak" megtartotta hagyományos, és mind a mai napig híres, éves beszámolóját (The third anniversary discourse, delivered 2 February, 1786). Sir Jones, aki igen művelt ember volt, indiai tartózkodása során elhatározta, hogy megtanulja az indiaiak ősi, presztízs-nyelvét, a szanszkritot, mivel úgy gondolta, és nem tévedett, hogy ez segíti őt abban, hogy jobban megértse annak a : népnek a kultúráját és életmódját, amelyet a brit birodalom' képviseletében segített kormányozni Tökéletesen elsajátítva a szanszkritot, továbbá járatos lévén a latinban és az ógörögben is, tanulmányozta e nyelvek szerkezetét és észrevette, hogy egy sor összefüggés és hasonlóság van közöttük, főleg a nyelvtan és alak tan szintjén. E hasonlóságok oly határozottnak tűntek számára, ami szerinte nem lehetett a véletlen műve Azt gondolta továbbá, hogy e hasonlóságokat csak annak feltételezésével lehetne megmagyarázni, hogy a szóban forgó nyelveknek közös az eredetük Pontosan erről számolt be híres beszédében Azóta Sir William Jonest széles körben az indoeurópai történeti nyelvészet alapítójának tekintik, mivel "kimutatta" (így áll gyakran a tankönyvekben), hogya latin, a görög és a szanszkrit egyazon ősnyelvből származik. Ily módon az indoeurópai nyelvcsalád „felfedezése" csakugyan történelmi, politikai körülmények eredménye (még akkor is ha, érvelhetne bárki, előbb vagy utóbb valaki másnak támadt volna hasonló ötlete) Az a (túl széles körben) elterjedt állítás pedig, miszerint Sir Jones nem csak feltételezte, hanem "be is bizonyította" a latin, a szanszkrit és a görög genetikai rokonságát, hamis. Valójában, mint említettük, Sir Jones csak annyit közölt a hallgatósággal, hogy "megfigyelt" több nyelvtani hasonlóságot, amelyekről egyszerűen azt "gondolta", hogy csak közös forrás feltételezésével lehet őket megmagyarázni. Nem hozott példákat a feltételezett hasonlóságokra, nem is elemezte

15

azokat, nem közölt semmi egyéb olyan adatot sem, amely segítette volna a hallgatóságot a hasonlóságok felismerésében és megértésben. És még valami. Ha valaki elolvassa Sir Jones eredeti beszédét, rábukkan olyan egyéb megállapításaira is, amelyeket a tankönyvek sosem idéznek, mert az igazat megvallva, ezek nagyon kellemetlenek mindazok számára, akik Sir Jones-t az indoeurópai nyelvcsalád atyjának tekintik. Sir Jones valójában ennél is tovább megy (megint minden bizonyíték, minden példa nélkül), sok más nyelvről is elmondván, hogy ugyanabból a közös forrásból, ugyanabból az ősnyelvből származnak, mint a latin, a görög és a szanszkrit Ezek \iszont olyan nyelvek, amelyeket ma nem sorolunk az indoeurópai nyelvek közé, és amelyek egymástól valóban jelentősen eltérnek, és egyértelműen nem rokonnyelvek, mint például az egyiptomi, a perui vagy a kínai. Azonban a latin, a görög, a szanszkrit és (akkoriban) néhány más, ma is indoeurópainak számító nyelv, mint a germán nyelvek, közös eredetének gondolata, rögtön megtette hatását Így az intuitív elképzelés, amely csupán egy személy "szabad szemmel történt" megfigyelésén alapul (bármilyen okos és művelt ember is lehetett), először mind Európában, mind Indiában a tisztán történelmi, politikai, sőt személyes körülményeknek köszönhetően vert gyökeret, és nem annyira az elemzés precíz módszerei és ismérvei szerint végzett, jól tájékozott, részletes kutatás következményeként (bár később egy többé-kevésbé precíz vizsgálatra került sor az összehasonlító módszer bevezetésével.4 Könnyű kitalálni, milyen különleges oka volt, hogy ezt az (akkoriban) elég merésznek számító elméletet a legtöbb tudós és politikus rögtön elfogadta azt az elgondolást, miszerint az európai nyelvek és népek, valamint néhány indiai nyelv és nép (az óindo-irání ág és az abból származó modern nyelvek) ugyanabból az ősnyelvből és ennek következtében (ahogy hitték) ugyanabból a „fajból" származik, mindkét oldalon könnyen fel tudták használni politikai célokra, egyrészt a gyarmatosító britek (és általában az európaiak), másrészt

4 Az összehasonlító módszert pontosan azért hozták létre, hogy az intuitív módon megállapított indoeurópai nyelvcsalád érvényességét ellenőrizzék

16

pedig a gyarmatosított indiaiak (de csak azok, akik az indo-iráni nyelveket beszélték, azok nem, akik olyan indiai nyelveket beszéltek, amelyeket ma nem tekintünk indoeurópaiaknak, mint például a dravida és a munda nyelv). Nyilvánvalóan nem tudunk belemenni olyan bonyolult részletekbe, hogy miért és milyen előnyökkel járhatott ez az elgondolás egyik vagy másik hatalmi csoportosulás vagy társadalmi osztály számára, vagy miként lehetett azt kijátszani az európaiak és az indiaiak összetett kapcsolatának összefüggésében. Azonban az érdeklődő olvasó számos publikációt találhat e témáról, amelyek közül a következőt szeretném ajánlani E Bryant: The Quest for the Origins of the Vedic Culture The Indo-Aryan Migration Debate (Oxford University Press, 2001)5

2.2, Az előző részben rámutattam arra, hogy milyen nehéz feladat nyelveket osztályozni és a hozzájuk kapcsolódó rekonstrukciókat és ősnyelveket megszerkeszteni, mivel a nehézségeket és valószínű hibákat mind a vizsgálati módszerekbe ágyazott gyenge pontok, mind pedig a nyelvészeten kívüli tényezők jelenthetik, mint például a politikai nyomás.6 Valóban, számos világhírű nyelvész, például Ringe (1992, 1995, 1998 és 1999) és Greenberg (1991 és 2005), gyakran felhívták kollégáik és a nagyközönség figyelmét arra a tényre, hogy a nyelvek osztályozása mindig a "valószínűségi fok" kérdése soha nem lehetünk száz százalékig biztosak abban, hogy az adott nyelvi besorolás helyes-e. Ha egy adott nyelvi besorolás, tételezzük föl, teljesen kifogástalan, ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kétséget kizáróan képesek vagyunk a feltételezett ősnyelvet beszélő ősközösséget beazonosítani Csakugyan, ma már tudjuk, hogy a "nyelv = népesség/faj" elgondolás nem feltétlenül helyes:

5 Különösen releváns az első fejezet, azon belül a következő címmel ellátott bekezdések The Aryans and colonial and missionary discurse és a German Aryanism

6 Ez nem csak nyelvészeti elméletekkel történik meg, de más elméletekkel egyéb tudományágak területén is, beleértve a természettudományokat, amint azt T Kum annak idején világosan bebizonyította a The structure of Scientific Revolutions, (Chicago University, Pre,s, 1970) című híres művében

17

különböző etnikai csoportokba tartozó népek beszélhettek teljesen megegyező, vagy hasonló (ős)nyelvet a történelem előtti időkben, pontosan ügy, ahogy az a történelmi korokban elöfordul (ezt mutatja például az angol nyelv széleskörű elterjedtsége Észak-Amerikában és Ausztráliában) A "faj" fogalmát, valószínűleg helyesen, kihagyták a modern nyelvészeti tanulmányokból.

E pontnál felvetheti valaki, hogy érvelésem ellenére még mindig vannak (nagyra becsült) nyelvészek, régészek, paleoantropológusok stb., akik nagyon is hisznek a rekonstruált ősnyelvek történelmi realitásában. Ez nyilvánvaló a számos publikációból is, amelyek az eredeti ős-indoeurópai vagy ős-uráli közösséget kutatják, beleértve azok (feltételezett) őshazá-ját.7 Amióta a nyelvcsaládok elgondolása megszületett, azóta fo-lyamatosan tart a tudomásom szerint még megoldatlan vita e kérdésben, amelyet nyelvészek között a "konvencionalizmus" és a "realizmus" vitájának neveznek8 vajon a nyelvészeti re-konstrukciók realisztikusak, reálisak vagy tisztán konvencio-nálisak? Igaz, hogy sok tudós, főleg régész, a rekonstrukció és az ősnyelvek realisztikus értelmezésének híve, de képtelen bebizonyítani, vagy akár érvekkel alátámasztani, hogy miért az ő értelmezése lenne helyes, amint az világosan kitűnik a fenti Carnpanile idézetből Nekem személy szerint nincsenek kétsé-geim afelől, hogy a konvencionalista megközelítést kell válasz-tanom.

Hogy valóban a konvencionalista megközelités lehet a megfeleló hozzáállás, azt két tényezö támasztja alá: mind az indoeurópai nyelvészet, mind az uralisztika területén megfigyelték, hogy ha a releváns történelmi események másképp alakultak volna, lehet, hogy a tudósok más nyelvi osztályozást és ősnyelveket javasoltak volna Sinor Dénes, az uralisztika és altajisztika9 híres magyar tudósa például a következőket mondta 7 A nemrégen megjelent világszerte ismert publikációk közül, amelyek az

ős indoeurópai közösség felfedezésével foglalkoznak, megemlíthetjük Malloryt (1989) és Renfrew-t (1987) Az (állítólagos) uráli nyelvi közösség őshazájával kapcsolatos vita összefoglalását megtaláljuk Erdélyinél (2005)

8 Lásd Koememél (1989) a vita összefoglalásál9 Hagyományosan a következőket sorolják az altáji nyelvek közé: török,

mongol és tunguz

18

azzal a sokáig vitatott kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon az uráli és altáji nyelvek egyetlen nagyobb családból, az urál-altáji családból származnak-e (1988, 738):

"Egészen biztos vagyok abban, hogy ha az összes uráli és altáji nyelvek közül csak az [altáji] észak tunguzt, és az [uráli] obiugort ismernénk, senki sem tagadná azok genetikai rokonságát" [a kiemelés tőlem].

Hasonlóan, jól ismert, vitathatatlan tény, hogy az Indiában talált nyelvcsaládok, beleértve az indoárja (szanszkrit), a munda és a dravida nyelveket, úgynevezett Sprachbundot, avagy "nyelvészeti régiót/nyelvészeti közösséget" képeznek, amelyet széles körben "dél-ázsiai nyelvészeti régiónak" hívnak (lásd például Masica 1979). Ez lényegében azt jelenti, hogy a szanszkrit, ami indoeurópai nyelv, számottevő összefüggést/ha-sonlóságot mutat a nyelv bármely szintjén, olyan indiai nyelvekkel, amelyeket nem sorolnak az indoeurópai nyelvek közé

Nevezetesen, jól ismert tény, hogy a szanszkrit számos fonológiai, sőt nyelvtani megfelelést mutat a dravida nyelvekkel. E megfeleléseket átvétellel szokták magyarázni, a nagyon hosszan tartó, intenzív kapcsolatoknak köszönhetően, amelyek természetes módon jelentkeznek a térben és időben egymáshoz közel álló, és hasonló kulturális és tárgyi háttérrel rendelkező nyelvek között. Ez tényleg nagyon hihető magyarázat, bár feltételezi a szanszkrit hagyományos indoeurópai besorolásának abszolút, úgyszólván százszázalékos érvényességét

Más szóval, egyéb önálló nyelvészeti és nyelvészeten kívüli bizonyítékok hiányában, a szanszkrit és a dravida nyelv között fennálló hasonlóságot csak azért tekintik átvétel eredményének és nem genetikai öröklődésnek, mert százszázalékosan elfogadták azt a feltevést, hogy a szanszkrit az indoeurópai és nem a dravida nyelvcsaládba tartozik. Ebből világos kellene legyen, ha elfogadjuk az elvet, hogy a nyelvek besorolása soha nem lehet igazán száz százalékig biztonságos, akkor szanszkritban jelenlévő dravida jellemzők "kölcsönzés" magyarázata a "körkörös érvelés" tipikus példájának bizonyul. Valóban, számos indiai tudós (akik mind a szanszkrit, mind a dravida nyelvek szakértői) azt tartja, hogy ha egy történelmi véletlen következtében a nyugati tudósok

19

nem kerültek volna kapcsolatba a szanszkrit nyelvvel (amelynek létezéséről nem tudtak India gyarmatosítása előtt), az indoeurópai elmélet sosem született volna meg, vagy egészen másképp alakult volna Mindezek eredményeképpen a szanszkritot pedig, helyesen, mondjuk a "dravida nyelvek" közé sorolták volna

Kivételek természetesen vannak, vagyis léteznek megkérdőjelezhetetlenül érvényes nyelvcsaládok, de ezek tipikusan olyanok, amelyek létezésére független bizonyítékunk is van, olyan értelemben, hogy kialakulásuk és fejlődésük (nagyjából) a történelmi időkben ment végbe és így (részben vagy egészében) dokumentálva van A kézenfekvő példák a latin, a germán, a balti-finn (finn, észt és néhány más, a Balti-tenger mentén beszélt kisebb nyelv), a szláv és a török nyelvek Amint láthatjuk, e nyelvcsaládok mindegyike olyan nyelvekből áll, amelyek térben és időben egymáshoz közel léteztek és fejlődtek, és ez a tér- és időbeli közelség kétségkívül megnöveli e nyelvek genetikai rokonokságának valószínűségét. Ezzel ellentétben, csökken a valószínűsége annak, hogy a nyelvek egy csoportja azonos eredettel rendelkezik, ha a kérdéses nyelvek térben és időben távol esnek egymástól. Ez áll fenn például a magyar és az etruszk, vagy a magyar és sumér lehetségesnek tartott genetikai rokonságára, amit néhány (magyar) tudós indítványozott Természetesen, elvileg minden lehetséges Én személy szerint azt gondolom, hogy az eredeti, szubjektív választás, amely a magyart az etruszkkal vagy a sumérral vagy az ógöröggel stb. hasonlítja össze, elvileg semmivel sem önkényesebb, mintha, mondjuk, a szanszkritot hasonlítanánk össze egy kelta nyelvvel (ma már a kelta nyelveket is indoeurópainak tartják), mivel ezek térben és időben szintén távol esnek egymástól. Ennek ellenére, ha ki kellene választanom két vagy több nyelvet a közöttük lévő hasonlóság megállapítása miatt, hacsak valamiféle nyelvészeti és/vagy nyelvészeten kívüli adatok és körülmények nem késztetnének az ellenkezőjére, legalábbis első próbálkozásra ragaszkodnék ahhoz az elvhez, hogy a térben és időben egymáshoz közel álló nyelveket hasonlítsam össze

20

3. Mi a baj a finnugor/uráli elmélettel?3.1. Ezután az elég hosszú, de véleményem szerint szükséges

elkalandozás után, térjünk vissza a könyv fő témájához Amint említettem, e könyv néhány tanulmányomat tartalmazza, amelyeket az utóbbi kb 6 évben különböző szakmai folyóiratokban már publikáltam, és amelyeknek közös témája az uráli elmélet felülvizsgálata és elutasítása Más szóval. e kötetben összegyűjtött tanulmányok további megfigyeléseket, adatokat és elemzéseket tartalmaznak, mind az uráli nyelvek, mind a történeti nyelvészet módszerével kapcsolatban általában, és az uráli nyelvcsaláddal foglalkozó korábbi könyvemben kifejtett téziseimet még jobban megerősítik Ennek következtében most szeretném összefoglalni a következtetéseket, amelyekre abban a könyvben jutottam, mivel ezek segíteni fogják az olvasót, hogy megfelelő kontextusba helyezze a jelen kötetet

A 2006 elején megjelent könyvemben a hagyományos finn-ugor/uráli elmélet alapját képező nyelvészeti adatok, elemzések és feltételezések részletes, kritikai újraértékelését, egyszóval a konvencionális nyelvészeti bizonyítékok kritikai ismertetését végeztem el Ezen kívül számba vettem az uralisztikához kapcsolódó nyelvészeten kívüli bizonyítékokat is, vagyis a nyelvészet testvértudományainak, mint például a régészet, paleoantropológia, a genetika, legújabb kutatási eredményeit, azért, hogy ellenőrizzem, vajon megegyeznek-e a nyelvészeti modell által megjósolt "tényekkel" (amelyeket nyíltan állítottak, vagy magától értetődőnek tartottak). Világos azonban, hogy az ilyen megállapítás könnyen kétségbe vonható, főleg, ha a nyelvészeti rekonstrukciók realisztikus megközelítésének hívei vagyunk. Mindent összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelvészeti bizonyítékok, amelyeken az uráli elmélet alapszik, sok kívánnivalót hagynak maguk után, és nem meggyőzőek, valamint, hogy a nyelvészeten kívüli bizonyítékok egyértelműen ellentmondanak a nyelvészeti modell előrejelzéseinek.10 Nevezetesen bemutattam azt, hogy nem teljesül 10 A tudósok hajlamosak arra, hogy a nyelvi vizsgálat és a régészeti,

paleoantropológiai és genetikai vizsgálatok (mind az uráli, mind az indoeurópai nyelvcsalád esetében) eredményei közötti jól ismert ellentmondásokat irrelevánsnak tartsák Más szóval, csak a nyelvészeti

21

a következő két alapvető feltétel, amelyeket a történeti nyelvészet hagyományos módszerei megkívánnak ahhoz, hogy egy nyelvcsaládot létrehozzunk:

1. Kiterjedt, fonológiai/szótani összehasonlító korpusz megléte, mely (aránylag) jó megfeleléseket tartalmaz Valójában az uráli nyelvcsaládon belül hagyományosan felállított megfelelések nem igaziak, csupán hasonlóságok, hamis megfelelések. Továbbá, az önmagában is csekély számú helyes megfeleléseknek csak egy nagyon kis százaléka van jelen mindenütt az uráli régióban Vagyis, azon megfelelések száma, amelyek jelen vannak a legtöbb, vagy szinte a legtöbb uráli nyelvben igen csekély11 (amint ezt maguk az uráli elmélet hívei is beismerik).

2. A szintén kiterjedt, morfológiai összehasonlító korpusz meg-léte. Más szóval, a hagyományosan urálinak nevezett nyelvek nem igazán mutatnak konzisztens, releváns morfológiai megegyezéseket, mint például igeragok (igeragozási paradigmák), esetragok (névszóragozási paradigmák), képzők stb. megfelelései.

Az 1. és 2 pontban bemutatott hiányosságokon túl – amely hiányosságok egyéb nyelvcsaládok esetében is megtalálhatók –, az uráli nyelvcsaládnak azzal a problémával is szembe kell néznie, hogy a csekély számú megfelelések (mind a szótani, mind a morfológiai szinten) nagy része megtalálható az altáji nyelvekben is, sót még a jukagirban is, amely úgynevezett paleo-szibériai nyelv. Vagyis az ilyen összehasonlító korpusz lehet akár

eredmények a fontosak, mivel a nyelvészet a legilletékesebb és legmegbízhatóbb a tudományok közül a nyelvek/népek eredetének felderítését illetően.

11 A (csak) az uráli nyelvcsaládban megtalálható valódi megfelelések száma összesen 4, azaz (csak a magyar és a finnugor megfelelőjét idézve) szem/ silmiti; szív (tárgyeset szívet)/ sydän;fészék (tárgyeset fészket) pesä és nyel (<niele) melyek közül tulajdonképpen egyedül a fészek/pesä egy tökéleytes megfelelés.(Janbunen, [1981] uráli összehasonlító korpuszára vonatkozó vizsgálataimnak megfelelően); további részleteket lásd Marcantonio, (2006a, 228-9).

22

átvétel eredménye is, vagy utalhat egy szélesebb körű genetikai rokonságra.

A megjósolt, közös morfológiai paradigmák hiánya olyan hiányosság, amely még súlyosabbnak tekintendő, mint a kiterjedt lexikális korpusz hiánya, mert sok (talán a legtöbb) történeti nyelvész szerint, a morfológiai megfelelések jelzik legmegcá-folhatatlanabbul a genetikai öröklődést. Természetesen van számos közös morfológiai elem az uráli nyelvekben, de ezek egyszerű toldalékok (általában egy vagy két alaphangból állnak), és legtöbbször más, nem uráli nyelvekben is jelen vannak Így ezen morfémák nem lehetnek relevánsak genetikai kapcsolatok megítélésénél (lásd részletesen Marcantonio [2006a] 8 fejezetét az alaktanról). Valójában, ismétlem, a konvencionális elmélet hívei elismerik ezt a kellemetlen tényt, de találtak valamit ami első látásra elfogadható mentségül szolgál: eszerint az uráli nyelvek morfológiai struktúrájában bekövetkezett (időnként nagy) változatosság – lásd Marcantonio (2006b) és Suilikonen (2002) – annak a ténynek a természetes következménye lenne, hogy az uráli nyelvekben a morfológiai az egyes nyelvek önálló fejlődése során alakult ki. Vagyis minden egyes uráli nyelv saját morfológiai rendszerét az eredeti ősnyelvből való kiválás után alakította volna ki. Ez bár elvileg hihető magyarázat, a figyelmes olvasó nem fogja tudni nem észrevenni, hogy itt a körkörös érvelés tipikus és egyértelmű példájáról van szó.

3.2. Ennél a pontnál joggal felvetheti valaki, hogy azért mégis van néhány megegyezés az uráli nyelvek között, amint azt sok tankönyvben és szaktanulmányban bemutatták Ráadásul, ezek a megfelelések elég jók és meggyőzőek abban az értelemben, hogy szabályosnak és szisztematikusnak tűnnek (az összeha-sonlító módszer elvárásainak megfelelően), és egyedül az uráli nyelvekre jellemzőek. Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk a releváns adatokat, egyértelművé válik számunkra, hogy ezeknek az állítólagos megfeleléseknek az érvényessége csak látszat, mivel az adatok nagyon szelektív (és azt merném állítani, hogy elfogult) módon lettek kiválasztva. Nézzünk meg közelebbről néhány fonológiai lexikai, morfológiai és tipológiai megfelelést, amelyeket általában a hagyományos elmélet bizonyítékaiként állítanak be, és összpontosítsunk a finnre és a magyarra (a két

23

nagy "uráli" nyelvre)

I.) FONOLÓGIAI/LEXIKAI MEGFELELÉSEK

finn

pääpuusatakotavesi (vete-) mesi (mete-) üüni-(/)

magyarfej, fő faszázházvízmézéne-k

1) FONOLÖGIAljLEXIKAI MEGFELELÉSEK

áz víz

24

II.) NYELVTANI MEGEGYEZÉSEK: IGEI ÉS BIRTOKOS VÉGZŐDÉSEK

finnanna-n (*anta +m) anna-t (*anta +t) käte-ni

magyarad-o-m ad-o-d keze-m

III.) TIPOLÓGIAI/SZERKEZETI MEGFELELÉSEK

finnpőydä-n alla kalo-i-lla-ni

magyaraz asztal alatt hala-m-mal

Az egyértelmű, "szabad szemmel" látható hasonlóságok ellenére, az adatok részletesebb vizsgálata felfedi számunkra, hogy ezek a hasonlóságok, mindent egybevetve, sok okból se nem relevánsak, se nem döntőek a finn és a magyar (és a többi uráli nyelv) között fennálló egyedülálló, kiváltságos genetikai rokonság felállításához, amint azt lejjebb látni fogjuk

Kezdjük azzal, hogy megvizsgáljuk a lexikai megfeleléseket, például a következő szó-párt puu és fa ezek a szavak tökéletesen megegyeznek jelentésükben, és ami még fontosabb az őket alkotó hangokban. Az uráli elmélet hívei azt állítják, hogy még sok olyan szó van, melyekben a finn /p/ a magyar /f/ mássalhangzónak felel meg, szabályosan és rendszeresen, a hangsornak mindig ugyanabban a pozíciójában Jelen esetben szókezdő helyzetben), ahogyan azt a päli és fej-fő szó-pár mutatja Ehhez hasonlóan, azt állítják, hogy az 1) táblázat többi szó-párját is azonos típusú, szabályos és szisztematikus hangmegfelelés kapcsolja össze, amint azt a finn /t/ és a magyar /z/ megfelelései a szó belsejében mutatják (néhány hangmegfelelést kövérrel szedtem) A szemantikai megegyezés néhány szó-pár esetében kétségtelenül nem tökéletes, mivel például a finn lioni szó jelentése 'hang' és a kola szóé 'kunyhó', de ezt nem tartják lényegesnek A hangok megfelelése lenne a legfontosabb, és a

25

nyelvészek rendszerint kizárólag ezt keresik, még akkor is, ha a jelentésbeli megegyezés is kívánatos lenne. Ez azért van, mert a hagyományos történeti nyelvészetben úgy vélik, hogy a hangváltozás általában szabályosan következik be, míg a jelentés egészen önkényes módon változhat a nyelvek fejlődés során (de lásd lejjebb) Visszatérve példáinkhoz, a részletesebb vizsgálat során kiderül, hogy a puul fő megfelelés nem csupán a finn, a magyar és más uráli nyelvre igaz, hanem megtalálható nem uráli nyelvekben is, amint azt a következő példák mutatják (az úgynevezett altáji nyelvekből véve) az orok pe és a mandzsu fa (UEW 410). Ugyanez igaz a plilil fe; fő megfelelésre is, amint azt a következő példák mutatják (szintén az altáji nyelvekből véve) mandzsu fe és gold peje (UEW 365), ahol a kezdő mássalhangzó tökéletes megfelelését találjuk a kérdéses nyelvekben /p/-/f/ ugyanúgy, mint a magyar és a finn esetében Ami a sata/száz és a mesi (mete-)/méz megfelelést illeti, a szakirodalom széles körben számol be arról, hogy ezek a szavak átvétel útján kerültek az uráli nyelvterületre, méghozzá az óind salá- '100' (UEW 467) és a szanszkrit mádhu 'méz' szóból származnak (UEW 273) Az átvétel abban az időben történt, mikor az uráli ősközösség még egyben volt, bár ezt az állítást semmiféle bizonyíték sem támasztja alá. Ami a táblázat fennmaradó két megfeleléspárját illeti, kola/ház és vesi (vete-)/víz, meg kell jegyeznünk, hogy a szóban forgó szavakat egyértelműen Wanderwörterként osztályozták, vagyis olyan szavakként, melyek egy széles eurázsiai területen előfordulnak (bármi legyen is az oka ennek). Ily módon, az l. táb-lázatban felsorolt szó-párok közül csak egy van, ami kizárólag az uráli területen található meg: az lilini/ének megfelelés, ez azonban más okból problematikus. Mint említettük, ennél a szó-párnál a szemantikai megfelelés nem igazán helyes, még akkor sem, ha ezt sok nyelvész nem tartja komoly problémának.

Pedig a jelentésbeli eltérés gond lehet a megfelelések felállításánál, mivel, mint ahogy számos tudós rámutatott: "dramatikusan megnő a véletlenszerű megfelelések megállapításának esélye, ha .megengedünk egy szemantikai eltérést, bármilyen . csekély legyen is az" (Campbell [1998,277]; a kiemelés tőlem) Ezen túlmenően, az ääni és az ének szavak között nem áll fenn valódi hangtani megfelelés

26

sem, ha az összehasonlító módszert szigorúan vesszük, mert az megköveteli, hogy a javasolt megfeleléseket alkotó minden hang, szabályosan és szisztematikusan megfeleljen egymásnak. A magyar és finn szó ezzel szemben csak az első három hangban egyezik meg (a finn hosszú ä megegyezik a magyar hosszú é-vel, az n az n-nel, az i az e-vel), az utolsó hangban nem a magyarban van egy szóvégi -k, melynek a finnben egy hanghiány felel meg (vagy, ahogy a nyelvészetben mondjuk, a -, "zérus-hang"; a nyelvészetben viszont a hanghiánynak is nagy jelentősége lehet) A -k hang" jelenlétét a finn --val szemben, a következőképpen szokták igazolni: a magyar hozzátett egy -k képzőt (UEW 25) az eredeti hangsorhoz – minden látható ok nélkül. Még a nem szakértő olvasó számára is világos, hogy itt megint egy körkörös magyarázat tipikus példájával találkozunk semmi bizonyíték nem szól amellett, és nincs semmi okunk annak feltételezésére, hogy e képző hozzáadódott az eredeti szóhoz; vagyis ez ad-hoc magyarázat, ami arra szolgál, hogy a téves hangtani párosítást igazoljuk.

Az a gyakorlat, ahogy a helytelen megfeleléseket és kivételeket ad-hoc magyarázatokkal, vagy ahogy én szeretem nevezni őket, "kiskapukkal" igazolják, első látásra elfogadhatónak, ártalmatlannak tűnhet, mivel például egy -k vagy másik toldalék hozzákapcsolódása a szóhoz, a szó időbeni fejlődése során, elvileg könnyen elképzelhető nyelvészeti folyamat. Viszont magától értetődik, hogy ha továbbra is ad-hoc magyarázatokat és kiskapukat alkalmazunk minden hibás megfelelés esetében, amellyel találkozunk – és az uráli elmélet12 adataiban bőségesen akadnak téves párosítások és kivételek –, akkor az összehasonlító vizsgálati módszer annyira simulékonnyá és hatásossá válik, hogy segítségével jóformán bármiféle adatot alá tudunk támasztani. A kiskapuk olyan céllal történő segítségül hívása, hogy egyébként nem megegyező adatokat megfeleltessünk egymásnak, érvényteleníti azt a

12 Ezeket a téves megfeleltetéseket, kivételeket – amelyek jelen vannak a nyelv minden szintjén – részletesen bemutattam a korábban megjelent munkámban (Marcantonió 2006a).

27

szándékunkat, hogy feltételezhetően szigorú és tudományos vizsgálati módszert alkalmazzunk: egy adott modellvizsgálati módszer akkor és csak akkor tudományos és hasznos, ha világos és ellenőrizhető előrejelzései vannak, vagyis amelyekről be lehet bizonyítani, hogy helyesek vagy helytelenek Konkrétan, azáltal, hogy a szabályoknak indokolatlan hajlékonyságot tesznek lehetővé, a nyelvészek azt kockáztatják, hogy hamis megfeleléseket, véletlenszerű hasonlóságokat állítanak fel, valódi és precíz megegyezések helyett Ez a kockázat pedig igen nagy lehet, mivel a felhasználható kiskapuk száma elvileg nincs korlátozva (ez igazából az összehasonlító módszerben rejlő szubjektivitás legveszélyesebb eleme)

Sajnos ez a minden ellenbizonyíték, téves megfelelés vagy kivétel "elsimításának" gyakorlata nagyon gyakori az összeha-sonlító nyelvészetben, és nem csak az uralisztika területén (amint azt feljebb bemutattuk), hanem például az indoeurópai nyelvészet terén is A jelen kötet 7. tanulmányában egy konkrét példát találunk erre a jelenségre, ahol felülvizsgálom Alinei pro-fesszornak a feltételezett magyar-etruszk genetikai rokonságra előterjesztett bizonyítékait.

Most vizsgáljuk meg közelebbről a II. táblázatban bemutatott nyelvtani megfeleléseket. Közismert, hogy mind a finn, mind a magyar nyelvben (és egyéb uráli nyelvekben) ugyanazokat a végződéseket használjuk az igék személyragjainak és a főnevek birtokos ragjainak képzéséhez. Ráadásul ezek a ragok a legtöbb uráli nyelvben megegyeznek, ahogy azt a II. táblázat világosan mutatja, a csekély különbségek pedig (-n és -t a finnben szemben -m és -d a magyarban) könnyen vissza vezethetők ugyanazokra az eredeti, rekonstruált ragokra *-m az első személyben, *-1 a második személyben stb. Az ilyen típusú rag-megfeleléseket hagyományosan a genetikai öröklődés erős (tulajdonképpen a legerősebb) bizonyítékának tekintik, mert a másik két lehetséges magyarázat, amelyekkel ezeket a megfeleléseket igazolni lehetne – átvétel vagy véletlenszerű hasonlóság – itt nem alkalmazható. Ma nagyon sok nyelvész továbbra is azt hiszi, hogy különböző nyelvcsoportok szinte sohasem adnak át egymásnak nyelvtani elemeket, és hogy nagyon csekély annak a lehetősége, hogy két

28

vagy több nyelv (nyelvcsoport) véletlenül azonos, vagy hasonló igei vagy névszói végződéseket mutasson fel Azonban e két hagyományos hiedelmet különösen az elmúlt kb. 50 év nyelvészeti kutatásai megcáfolták, amint ezt az alább közölt, rekonstruált személyragok mutatják:

ős-mivok: *-m, *-s, *-//*-mas; *-to-kős-indoeurópai: *-m, *-s, *-t < **- // *-me(s) -*-mo(s); *-Ieős-uráli:*-m, *-1, *-s(V) / / *-m, *-t, *-s(V) + többes szám

Amint látható, teljesen megegyező vagy hasonló személyragokat rekonstruáltak olyan különböző nyelvcsaládok esetében, mint például az uráli vagy az indoeurópai, amelyeknek hasonló a földrajzi elhelyezkedésük, (még akkor is, ha ez elég nagy területet foglal magába), így lehetséges magyarázatként szóba kerülhet az átvétel, vagy a tágabb genetikai kapcsolatok lehetősége (ezekről lásd később). Viszont ugyanezt a paradigmát rekonstruálták egy másik kontinensen található nyelvcsalád esetében, mivel a mivok nyelvek valójában amerikai indián nyelvek. Így a hagyományos történeti nyelvészet állításával ellentétben, a nyelvtani hasonlóságok nem feltétlenül jelentenek erős bizonyítékot a nyelvek közötti rokonságra – legyen ez a rokonság öröklődés vagy átvétel eredménye – hanem azok tisztán a véletlen hasonlóság következményei is lehetnek (a véletlenszerű nyelvi hasonlóságokra további példákat lásd Campbell [1995]).

Végül vizsgáljuk meg az ún. tipológiai strukturális hasonlóságokat, amelyeket a III. táblázat mutat be. Elterjedt nézet, hogy a magyar, a finn és a többi uráli nyelv tipológiai alapszerkezete megegyezik (itt szeretném kihangsúlyozni az "alap" szót, mivel az uráli területen jelentős tipológiai változatosságra is találunk példát, lásd ezzel kapcsolatban Suihkonen [2002] és Marcantonio [2006b]) Például a finn névszói szerkezet pöydä-n alla szerkezetileg megfelel a magyar az asztal- alatt kifejezésnek, azon (vitathatóan csekély) különbség ellenére, hogy a finnben, a magyarral ellentétben, a névutót megelőző főnév felvesz egy esetragot, jelen esetben a genitivus eset -n ragját. Ezen túlmenően, az uráli elmélet hívei jogosan hangsúlyozzák a következőt nemcsak arról van szó,

29

hogy mindkét nyelv névutókat használ (elöljárók helyett, melyeket megtalálunk például az indoeurópai nyelvekben), hanem időnként, mint ahogy e konkrét példa esetében is, e névutók etimológiailag is rokonok, ahogy az alla/alatt szó-párból mindkettő a rekonstruált *ala 'hely valami alatt' szóból származik (UEW 6) Itt tehát "kétszeres megfelelésről” van szó, vagyis lexikális és ugyanakkor strukturális megfelelésről Az ilyen kétszeres megfelelést ismét a genetikai öröklődésre utaló fontos jelnek tekintik, és joggal, mivel nagyon valószínűtlen, hogy az ilyenfajta megfelelés átvétel eredménye vagy a véletlen műve lenne Az "isomorphismus" (ahogy a nyelvészetben nevezik) másik példáját a III. táblázatban bemutatott szerkezetben találjuk, mégpedig a következőt: kalo-i-lla-ni és hala-i-m-mal E névszói szerkezetekben mindkét nyelv a toldalékok sorát alkalmazza, ahol háromból kettő megegyezik, és ezért (úgy gondolják) egymással etimológiailag kapcsolatban áll az -i toldalék/infixum, amely többesszámot fejez ki (kivéve, ha a főnév alany- vagy tárgyesetben van) és az *-m birtokos személyrag (melyről feljebb már beszéltünk, lásd a II. táblázatot), bár a finnben a (-ni) birtokos személyrag a -lia esetragot követi, míg a magyarban e két elem sorrendje fordított. Ezen felül megfigyelhetjük, hogy maguk a főnevek is – kala és hal (rekonstruálva *kala; UEW 119) – etimológiailag kapcsolatban vannak, itt a -lia és a -val ragok az egyedüli nem rokon elemek. Azonban még ez sem releváns és döntő bizonyíték ahhoz, hogy a magyar és a finn (valamint a többi uráli nyelv) kizárólagos rokonságát nagy biztonsággal megállapíthassuk, a következő okok miatt – először is, a tipológiai összefüggések önmagukban nem megbízható bizonyítékok a genetikai rokonságra, mivel (állítólag) nem rokon nyelvek is rendelkezhetnek megegyező tipológiai rendszerrel, és fordítva, egyértelműen rokon nyelvek is nagymértékben eltérhetnek tipológiai szerkezetükben, amint a latin és a belőle származó új-latin nyelvek esetében láthatjuk; – másodsorban, az asztal alatt és haja-i-m-mal típusú névszói szerkezetek nemcsak az uráli területen fordulnak elő, hanem megtalálhatók az altáji térségben, sőt azon túl is. Ráadásul az al névutó, azonos jelentéssel, mint az uráli nyelvekben, megtalálható a török és a

30

jukagir nyelvben is. Ehhez hasonlóan megvan az -í rag/infixum a törökben is, és szintén többes számot jelöl.

Még általánosabban, a hagyományos módon meghatározott 'uráli' és 'altáji' nyelvek számos (szótani, fonológiai, nyelvtani és tipológiai) megfeleléssel rendelkeznek13 amelyek a szakirodalomban jól ismertek, és sok nyelvészt arra vezettek, hogy egy szélesebb, az úgynevezett urál-altáji nyelvcsalád lé-ezését feltételezzék. Az elmélet egy ideig vetélkedett az uráli elmélettel (még azután is, hogy az "ugor-török háború" az uráli elmélet győzelmével zárult, lásd lejjebb), mígnem lassan feledésbe merült.

Összefoglalva, míg a 2. részben igyekeztem kiemelni a nyelvcsaládok felállításának nehéz feladatával járó általános módszertani problémákat, addig a 3 rész első két pontjában megpróbáltam felvázolni a fő, sajátos nyelvészeti nehézségeket, amelyek az uráli nyelvcsalád amúgy sem könnyű azonosítását még jobban megnehezítik: a néhány megfelelés, amely az úgynevezett uráli nyelvek közötti található, nem csak e nyelvek között áll fenn, hanem sok egyéb, hagyományosan nem az uráli nyelvek közé sorolt nyelv esetében is. ’gy, ha igaz az, hogy még az indoeurópai besorolást sem tekinthetjük százszázalékosan biztosnak (valóban van számos megoldatlan probléma azon a nyelvcsaládon belül is), az uráli besorolás helyességének biztosan még kevesebb az esélye

3,3. Miután egy ideig módszertani problémákkal foglalkoztunk (általában és konkrétan az uralisztikára vonatkozóan), végül engedjék meg, hogy szóljak a jelen kötetben összegyűjtött tanulmányokról. Az első tanulmányt (Sajnovics János szerepe az összehasonlító nyelvtudományban) két magyar tudós munkásságának szenteltem Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel, akiket nemcsak a magyar emberek, hanem a történeti nyelvészettel foglalkozó nyelvészek ís ismernek Valóban, jogosan tartják róluk, hogy az első tudósok között voltak, akik megpróbálták a nyelvek és népek eredetét feltárni konkrét nyelvészeti osztályozások alapján ahelyett, hogy a világ nyelveit és népeit a bábeli nyelvzavarból eredeztették volna, ami a kor

13 Lásd ismét Marcantonio (2006a) további részletek és a kapcsolódó bibliográfia véget

31

általános hiedelme volt. Az igaz, hogy ez a két magyar tudós intuitív módon már akkoriban megelőlegezett néhány olyan fogalmat, amelyek még ma is a történeti nyelvészet alapját képezik – ami elég nagy teljesítmény volt akkoriban –, de az nem igaz (ahogy sok nyelvész állítja), hogy ők a finnugor elmélet alapítói, a magyar és egyéb uráli nyelvekkel kapcsolatos, pontos és máig is helyesnek tartott elemzéseik miatt. Röviden, nem igaz az, amit a magyar tankönyvekben és egyéb általános történeti nyelvészeti művekben, széles körben állítanak, miszerint Sajnovics és Gyarmathi már a 18. században bebizonyíották a finnugor nyelvcsalád létezését

A második munka, Nyelvészeti paleontológia tudomány avagy fikció, két fö témával foglalkozik a) ellentmondások az uráli elmélet tárgyi előrejelzései és a különböző nemzetiségű, főleg finn, észt és magyar kutatók által végzett régészeti, genetikai, paleoantropológiai kutatások konkrét eredményei között; b) a magyar szó "hivatalos" rekonstrukciójának esete, amelyet úgy alakítottak, hogy az uráli modellel összhangban legyen (a magyar szó egyéb alternatív, lehetséges származtatásával kapcsolatban lásd például Erdélyi [2005] és Ligeti [1964J) Ez a példa ténylegesen megmutatja azt is, hogy milyen könnyen lehet manipulálni az összehasonlító módszert, a kívánt megfelelések, és következésképpen a kívánt nyelvészeti és "történelmi" eredmények kimutatása érdekében.

A harmadik munka, A történetí nyelvészet és a finnek eredete: A tradicionalisták és a forradalmárok vitája, arról tájékoztatja a magyar olvasót, hogy számos finn és észt ember is (legyenek tudósok vagy egyszerű emberek) kételkedik saját, állítólagos uráli eredetében Más szóval, Finnországban és Észtországban Magyarországhoz hasonlóan, az utóbbi körülbelü1 40 évben számos publikáció látott napvilágot, amelyek a hagyományos uráli elméletet többféle módon támadják Néhány tudós még radikálisabb (vagy "forradalmibb", ahogy a szakmában gyakran nevezik őket), és az egész elméletet elveti Más, megfontoltabb tudósok ugyan nagy vonalakban elfogadják, de számos jelentős változtatást javasolnak, hogy kiküszöböljék az elmélet elismert gyengeségeit, és összhangba hozzák a legújabb nyelvészeti és nyelvészeten kívüli kutatások

32

eredményeivel (ezek az úgynevezett "revizionisták"). Néhány tudós, mint például Wiik (2000 és 2002) és Künnap (1998 és 2000) úgy gondolják, hogy nem létezett a hagyományos értelemben vett ősuráli közősség (többek kőzött azért sem, mert az uráli őshazának vagy "uráli génnek" nyoma sincs), de léteznie kellett az uráli lingua francának, vagyis közös kommunikációs eszköznek a széles eurázsiai területen élő népek között, Skandináviától Szibériáig, sőt még azon is túl. Hasonló interpretációkat javasoltak magyar tudósok is, mint például László14 (1981) és Pusztay (1995 és 1997), akik az uráli modellt alapjában véve nyelvek és nyelvjárások láncolatával magyarázzák. Ez azt jelenti, hogy a megfigyelt hasonlóságok a közvetlen érintkezés következményei (is) lehetnek, a kritikus kérdés viszont az, hogy nehéz lehet különbséget tenni az érintkezésből adódó hasonlóságok és a rokonságból eredőek között Más revizionista tudósok, mint például Häkkinen (1990), Korhonen (1974 és 1976), és László (1981), akit ismét megemlítek, úgy gondolják, hogy a hagyományos elmélet hiányosságait azáltal is ki tudják küszöbölni, hogy elvetik a

14 Úgy gondolom, hogy itt érdemes László néhány megjegyzését idézni (1981,36-37,40-41 és 47) "Vegyük elő Eurázsia; késő jégkori, átmenet; kőkor; és újkőkori településhálózatát Azt látjuk, hogy úgyszólván az egész lakható terület lakott volt A régészetben járatlanabb olvasó számára jegyezzük meg, hogy a késő jégkori vadászműveltségek hatalmas területen nagyjából egységes arculatúak, Ez a kép az újkőkorban hirtelen megváltozik, és a kialakuló földműves műveltségek valóságos mozaikká tördelik Eurázsiát. Sok-sok egymáshoz alig kapcsolódó művelődés népesíti be a lakható területeket. Nos, ennek tudatában már eleve megállapíthatjuk, hogy olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az urali-finnugor korra feltesz, nem volt Az őskőkorban egy-egy műveltség hatalmas területeket hatott át, tehát nem volt kis területekre zsúfolódó és nagy tömegű népességet magába ölelő műveltség (márpedig a feltett uráli nyelv ebben a korban alakult). Később meg az újkőkorban ugyancsak nem volt olyan aránylag nagyobb területet összefogó sajátos műveltség, amelynek szétáramlásából magyarázható lenne az uráli-finnugor szétvándorlás (azok a kísérletek, amelyek ez irányban történtek, nagyon kevés leletre alapoznak!)." "Ez az 'összekötő nyelv' természetesen más és más színezetet vett fel, e csoportok egymástól való távolságának megfelelően. Tehát nem egy ősnyelv volt, hanem sok, s ezek közt teremtődött volna meg egy, az élet egyszerű kérdéseire felelő közös nyelv." "Finnugor nyelv nincs, csak különböző finnugor nyelvek vannak, s bennük több-kevesebb a rokonság."

33

szintén hagyományos uráli családfa diagrammot (amelyet a 3 tanulmányban bemutatok), amelyről széles körben elismerik, hogy nem alkalmas azoknak a bonyolult, szövevényes izoglosszáknak az ábrázolására, amelyek (állítólag egyedül) az uráli területre jellemzőek. Ezért még bonyolultabb diagrammokat javasolnak, mint például az úgynevezett "bokor" vagy a "fésü" diagrammot.

A negyedik és ötödik tanulmány (Észrevételek: Juha Janhunen "Összehasonlító uralisztika paradigmáiról illetve a Milyen nyelvi adatok támasztják alá az uráli elméletet vagy elméleteket?) ismét a "tradicionalisták", a "revizionisták", a "forradalmárok" és az "ellenforradalmárok" között máig tartó vitával foglalkozik. "Ellenforradalmárnak" szeretik nevezni magukat azok a nyelvészek, akik a régi modell érvényességét újra megerősítik (lásd a Juha Janhunen tanulmányt). Ez a vita, amelyben forradalmárként magam is aktívan részt veszek, főleg a következő kérdés körül mozog: mit sugallnak a legújabb nyelvészeti és nyelvészeten kívüli bizonyítékok? Alátámasztják-e az uráli elméletet hagyományos formájában, vagy az eddig javasolt különböző, kisebb-nagyobb változtatásokat támogatják, vagy az elmélet teljes mértékű elutasítását kibánják meg (ez utóbbi az én személyes álláspontom). Hogy miért vettem fel ebbe a kötetbe több olyan tanulmányt, amelyek e heves és érdekes vita főbb pontjaival foglalkoznak, annak oka az, hogy szerintem fontos a magyar olvasóközönség tudtára adni, hogy ez nemcsak Magyarországon vitatott kérdés Ez a tény természetesen még inkább alátámasztja a "másként gondolkodó" magyarok és jómagam véleményét, miszerint ez a vita jogos és indokolt, és nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni, vagy eleve hibásnak bélyegezni (a vitával kapcsolatos további nézőpontokat lásd Marácz [2004a és b])

A hatodik tanulmány (Az uráli elmélet jelenlegi állapota) az uráli elmélet jelenlegi állásának általános kritikai áttekintése.

A hetedik tanulmány (Nyelvészfantáziák Mario Alinei "Az etruszk nyelv: a magyar nyelv archaikus formája"), Mario Alinei Etrusco: una forma arcaica di ungherese című könyve által ihletett esszém. Ezt a könyvet nemrégiben fordították magyarra Ősi kapocs –- A magyar etruszk nyelvrokonság címen, és sok

34

lelkes magyar követőre talált. Amint az olvasó a tanulmány olvasása közben hamar rájön, én személyesen nagyon szkeptikus vagyok az etruszk és a magyar nyelv rokonságának lehetőségével kapcsolatban, a jelen előszóban ismertetett általános és módszertani okok miatt (lásd lejjebb is), és az Alinei által szolgáltatott helytelen adatok miatt. Véleményem szerint, Alinei könyve, annak ellenére, hogy első pillantásra nagyon meggyőzően hat – még olyan nyelvészek számára is, akik a történeti nyelvészettel és/vagy a finnugor és a magyar nyelvvel tisztában vannak –, tökéletes példája annak, hogy milyen egyszerűen lehet manipulálni az összehasonlító módszert –jóhiszeműen –, a releváns nyelvészeti adatok "kiigazítása" céljából. Alinei ügyesen használja mindazokat a "stratégiákat", mindazokat a "kiskapukat", amelyek egyszerűvé teszik tetszőlegesen kiválasztott nyelvek bármiféle adatainak egymással történő megfeleltetését. (Alinei mentségére legyen mondva, hogy nem ő az egyetlen, aki ezt teszi, amint erre már feljebb utaltunk).

A nyolcadik és egyben az utolsó tanulmány (Balázs János areális nyelvészeti modellje és a magyar nyelv eredete) felidézi a híres magyar tudós, Balázs János által elterjesztett érdekes nézőpontot a magyar nyelvvel kapcsolatban. Ő tulajdonképpen azt állítja, hogy a magyar nyelv az, amit szakszerűen "kevert" nyelvnek nevezhetnénk, uráli eredetű nyelv, de amelyet nagymértékben befolyásoltak (a határos és/vagy presztízs) európai/indoeurópai nyelvek, vagyis gyakorlatilag azt állíthatjuk, hogy két egyformán szoros és fontos rokonságról van szó "genetikai rokonság" (az uráli nyelvekkel) és "areális rokonság" az európai nyelvekkel. Véleményem szerint ez megfelelő ábrá-zolása a mai magyar nyelv állapotának, bár, természetesen nem helyeslem az elemzés uráli részét

4. Mi a következő lépés?4.1. V essünk egy pillantást a jelen kötet második, de nem

kevésbé fontos témájára olyan módszereket vizsgálunk, amelyek előmozdítják a magyar nyelv megfelelőbb besorolásának és eredete felkutatásának nehéz feladatát.

E pontnál az olvasó biztosan észrevette, hogy eddigi érvelésem úgyszólván csak "negatív" volt Vagyis, az uráli

35

nyelvcsaláddal foglalkozó előző könyvem, és a jelen kötetben összegyűjtött tanulmányok mind amellett érvelnek, hogy a hagyományos (és "hivatalos") uráli elmélet nemcsak "történelemelőtti tényként" megalapozatlan, hanem pusztán nyelvészeti besorolásként sem állja meg a helyét. Véleményem szerint a hagyományos és hivatalos elmélet a magyar nyelv (és valószínűleg a magyar nép) uráli eredetére vonatkozóan szintén érvénytelen, és hasonlóképpen el kell vetnünk. Más szóval, ha indirekt módon is, de állításaimmal kétségtelenül támogatom azokat a magyarokat (akár laikusok, akár nyelvészek vagy más humán tudományok tudósai), akik soha nem hittek nyelvük uráli eredetében. Amint a magyar nyilvánosság előtt jól ismert, azokat a tudósokat, akik kétségbe merik vonni a hivatalos modellt, és másik, alternatív modellt javasolnak, a hivatalos intézmények általában "sarlatánoknak", "dilettánsoknak" bélyegzik (lásd pl. Rédei 1998), ahogy engem is ezzel a jelzővel illettek. Viszont, ha a kutatásaim eredménye helyes, akkor e tudósokat nem lenne szabad sarlatánoknak vagy dilettánsoknak tekinteni, csak azért, mert nem elégedettek a hivatalos elmélettel. Valójában, ahogy már feljebb láttuk, a magyarok, valamint a finnek és az uráli népek eredetével kapcsolatos viták jogosak és nagyon is indokoltak. Természetesen minden modellt, amelyet lehetséges alternatívaként javasoltak, kritikusan, de részrehajlás nélkül meg kell vizsgálni, mielőtt elfogadjuk, vagy visszautasítjuk azokat.

Még ha be is lehetne bizonyítani, hogy az uráli besorolás nyelvészetileg valóban megalapozott, azt hiszem, hogy a magyar nép uráli eredetének elmélete akkor is megkérdőjelezhető, a következő alapvető okból kifolyólag: ahogy feljebb már szóltunk erről, a nyelvészeti osztályozásnak, ha mégoly helyes is, nem biztos, hogy bármi köze van az adott nép valódi eredetéhez15 (ezzel kapcsolatosan lásd főleg a 2. és 3 tanulmányt).

15 Úgy tűnik, hogy egyéb tudósok is osztják ezt a véleményemet, lásd például Erdély; (2005, 11) "A nyelvi rokonítás, vagy annak megoldása egyúttal és automatikusan nem jelenti a magyar őstörténet problémájának a megoldását"

36

Szólnunk kell egy történelmi dokumentumról azzal kapcsolatban, hogy a magyar politikusok miként tették magukévá és írták elő a finnugor elméletet más versengő, alternatív elméletekkel szemben (az "ugor-tőrök háború" idején; lásd a 18 lábjegyzetet), egyértelmű, nyíltan megvallott és akkoriban érthető politikai Indítékok miatt ez Trefort Ágoston széles körben idézett, híres nyilatkozata (az itteni idézet Hary Györgynétől [1976,94]):1616

"Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy e tudomány-politikai irányzat egyik kiinduló és mai napig is nyomon követhető intézkedése az volt, amikor 1876-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter összehívta a magyar nyelvészeket, s a konferencia végén – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – kijelentette, hogy »nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk«, s azért a jövőben állami ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést, külföldi tanulmányokat csak az kaphat, aki a finn-magyar rokonság igazolására folytat tanulmányokat."

Ami a hivatalos elmélet és a "másként gondolkodó" tudósok vitáját illeti, ez két okból kifolyólag nem alkalmas hely és idő arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk először is egy ilyen vita túllépné a jelen kötet kereteit; másodsorban, ahhoz, hogy hihető, alternatív nyelvészeti modellt javasolhassak a magyar nyelv eredetére, célirányos, kiterjedt, összetett kutatásra lenne szükség; én viszont ilyen kutatást eddig még nem végeztem Ennek ellenére, a jelenlegi tudásom és a történeti nyelvészet módszereivel kapcsolatos kutatásaim alapján azt hiszem, kifejthetem saját véleményemet, vagyis saját feltevésemet (szeretném hangsúlyozni a „feltevés" szót) azzal kapcsolatban, hogy a magyarok lehetséges eredete felkutatásának nehéz feladatánál merre induljunk el.

4.2. Sok magyar tudja, hogy a hivatalos uráli elmélet mellett eddig a következő genetikai rokonságokat terjesztették

16 Trefort nyilatkozatáról olvashatunk az MTA lapjának, az Akadémia; értesítőnek az 1923-as évjáratát tartalmazó kötetére." amely megtalálható az MTA könyvtárában

37

elő: magyar és egyiptomi, magyar és ógörög, magyar és sumér, magyar és etruszk, magyar és török. Az utóbbi rokonságot az urál-altáji elmélet tágabb modelljén belül javasolták, amely már régóta vetekszik az uráli elmélettel Megemlíthetjük az Illič-Svityč (1971-84), illetve Greenberg (2000 & 2001) által javasolt úgynevezett "nosztratikus" és "eurázsiai" elméleteket, amelyek szerint a legtöbb európai és néhány ázsiai nyelv egy régebbi, kiterjedtebb, magasabb szintű nyelvcsaládból, az ún "nosztratíkus" vagy "eurázsiai" vagy "makro-családból" származik. A különféle elnevezések gyakorlatilag ugyanazt a nyelvcsaládot jelentik és magukba foglalják a hagyományos indoeurópai, uráli, altáji, kartveli, jukagir, eszkimó-aleut, dravida, koreai-japán-ainu nyelvcsaládokat. Megemlíthetjük Kőrösi Csoma tézisét is, aki 1834-ben kiadott könyvében a magyar, a török, a szanszkrit, a kínai, a mongol és a tibeti nyelvet egyetlen, kiterjedt nyelvcsaládba tartozónak tekinti.

Ügy tűnik, az utóbbi időben a sumér és az etruszk kapcsolat nagyon népszerűvé vált Magyarországon. Az előbbi kapcsolatot (többek kőzött) a híres rovásírás17 léte miatt fogadták el elég sokan, amely sok tudós szerint visszavezethető a sumér/mezo-potámiai időkre (lásd pl. Forrai [2004]), bár néhány más tudós szerint, mint például Németh (1934), a rovásírás sokkal újabb keletű, vagyis török eredetű. Az utóbbi kapcsolat is sok követőre akadt. Alinei nem régiben kiadott könyvének köszönhetően. Ezen a ponton érdemes rámutatni, hogy míg a nosztratikus/eurázsiai elmélet a magyar nyelvet továbbra is a hagyományos uráli nyelvcsalád részének tekinti, ezt pedig egy régebbi, kiterjedtebb "makró-család" részének, az egyiptomi-magyar, ógörög-magyar, sumér-magyar, etruszk-magyar kapcsolat a magyart kiemeli, és annak e régi nyelvekkel való különleges, közvetlen és egyedülálló rokonságát hirdeti. Azok a tudósok, akik e kiváltságos kapcsolatok létezését támogatják, azt is állítják (nyíltan vagy kimondatlanul), hogy a magyar nyelv egyike (ha nem ó maga) a legrégibb és legnagyobb presztízzsel bíró eurázsiai nyelveknek és

17 Itt érdemes emlékeztetni az olvasót arra, hogy még akkor is, ha a rovásírás Mezopotámiából származik, az nem garantálja, hogy a magyar nyelv is Mezopotámiából származik, mivel az írásrendszerek könnyen átvehetők; erre számtalan példa volt a történelem során

38

kultúráknak, mivel egyidős és rokonságban áll a régi, nagy klasszikus nyelvekkel/népekkel és azok kultúrájával.

Ezen a ponton az olvasó könnyen zavarba jöhet, annál is inkább, mivel a fent felsorolt elméletek képviselői azt állítják, hogy pontosan ugyanazokat az adatokat (a fonológiai, lexikai és nyelvtani alapvető hasonlóságokat), és pontosan ugyanazt a vizsgálati eljárást, az összehasonlító módszert használták. Felvetődhet a kérdés, hogy miként lehet ennyiféle különböző nyelvi beosztással és következésképpen a magyarnak ilyen. sokféle lehetséges eredetével előállni? Hol az igazság (ha fel tételezzük, hogy létezik „egy" igazság)? Azt hiszem, hogy a kérdést már megválaszoltam, amikor az olvasó figyelmét folyamatosan felhívom arra a tényre, hogy nagyon könnyű az összehasonlító módszer használatát a kívánt eredmény eléréséhez igazítani (ezt a folyamatot bemutatom és részletesen dokumentálom a 7. tanulmányban, amely Alineinek a magyar-etruszk rokonságáról szóló könyvét tárgyalja). Ezenfelül, a javasolt magyar-etruszk és magyar-sumér rokonság esetében, az a további probléma, hogy ezek a kihalt nyelvek nincsenek igazán eléggé dokumentálva, minek következtében a velük foglalkozó tudósoknak feltevésekbe kell bocsátkozniuk, amikor a szavak jelentését próbálják megfejteni, vagy egy nyelvtani végződést szeretnének azonosítani (alakját és/vagy szerepét tekintve), amint ez ismét csak Alinei elemzéséből nyilvánvaló.

Más szóval, ezen esetekben még egyszerűbb, és úgy monda-nám, hogy egyenesen szükséges az adatokat és az összehasonlító módszert manipulálni, mivel a tudósoknak ellensúlyozniuk kell hiányos ismereteiket a kérdéses nyelvekkel kapcsolatban.

Ennek tudatában én magam mindenféle kísérletezést feladnék, amely a magyart egy holt nyelvvel, vagy bármiféle olyan nyelvvel hasonlítja össze, amely a magyartól időben és térben távol esik (hacsak valami új, váratlan dokumentum vagy bármilyen nyom nem kerül napvilágra, amely kutatásainkat ebbe az irányba terelné). Ehelyett kiindulásként újra vizsgálnám a magyar és a török nyelv között létező megfeleléseket, amelyeket

39

az urál-altáji elmélet és a hozzá kötődő "ugor-török háború"18

kapcsán alaposan kivizsgáltak, majd nemrégiben számos híres magyar tudós, főleg Ligeti Lajos is ezt tette, amint a bibliográfiában felsorolt kiadványok hosszú (de nem teljes) listája mutatja. Ezen ismert megfeleléseket – amelyek a nyelv minden szintjére, a fonológiája, szókészletre, a nyelvtanra és a tipológiára terjednek ki – az ugor-török háború óta a török nyelvből való átvétel világos példáinak tekintik. Az intenzív átvételt pedig mindig is a magyar és a török nép közötti, hosszúra nyúló, mély kapcsolat kézenfekvő és elkerülhetetlen következményeként magyarázzák. Így a hivatalos uráli elmélet szerint az egész történet világos és megoldott:a) a két egymással versengő elmélet között volt egy harc, az ugor-

török háború, amelynek végeredményeként megbízható nyelvészeti adatokra és tudományos vizsgálati módszerekre támaszkodva (összehasonlító módszer) a magyart a finnugor nyelvek közé sorolták (és nem a török nyelvek közé);

b) a török nyelvet az altáji nyelvcsaládba sorolták, amely egy egészen különböző nyelvcsalád (annak ellenére, hogy a különböző uráli és altáji nyelvek között vannak hasonlóságok);

18 "A 19 század végén a magyarok eredetének két egymással versengő magyarázata létezett Egyik oldalon állt a türk eredetbe vetett hit, amint a történeti források és a krónikaírók hagyománya sugallta. A másik oldalon ott voltak a különböző közlemények, melyek a magyar és az északkelet-európai nyelvek között nyelvi megfeleléseket mutattak ki. A színpad készen állt egy jelentős nyelvészeti harcra: vita akörül dúlt, hogy a magyarok vajon türk vagy az ugor és esetleg a finn területekről áradtak-e be. Ezt a vitát nevezték az "ugor-török háborúnak" A harc vezéralakjai Vámbéry Ármin és Budenz József voltak. Vámbéry először "vegyes", a magyar nyelv. türk és ugor jellegzetességeit támogató nyelvészeti bizonyítékokat tett közzé. Amellett érvelt, hogy. magyar-türk rokonság "másodlagos természetű", alapvetően az "összeolvadás" eredménye, míg az ugor-magyar rokonság "elsődleges természetű". Később a komoly bírálatokra válaszolva, a szerző a magyar nyelv és nép tiszta türk eredetét állította. Ezzel ellentétben Budenz a kor meghatározó vélekedésével megegyezően úgy látta, hogy a nyelveknek csak egy szülőjük lehet. Ezért állította, hogy a magyart tisztán és egyszerűen »ugornak« kell besorolni" (Marcantonio 2006a,75). A háborút természetesen Budenz nyerte.

40

c) a török nyelv jelentós hatása a magyar nyelvre - ez annyira jelentős, hogy a magyar valójában közelebb áll a török, mint az uráli nyelvekhez – csak a 3-4 évszázados (Kr. u a III-IV. századtól kezdve) intenzív kapcsolatoknak köszönhető átvétellel magyarázható, ahogy a történelmi feljegyzések is alá támasztják.A dolgok e hivatalosan megállapított állása mégsem felel

meg a valóságnak Ahogy már számos alkalommal említettem, az összehasonlító módszer nem tudományos módszer, mivel nagyon könnyen manipulálható. Ezenfelül, az ugor-török háború idejében, e módszer gyakorlati alkalmazását még nem kellőképpen határozták meg, többek között azért, mert akkoriban nem sokat tudtak arról, amit mafonológiának nevezünk (ez nemcsak az uráli nyelvcsaládra volt igaz, hanem az indoeurópaira is). Így érthető, hogy ellentétben az általában állítottakkal, az ugor-tőrök háború nem volt tudományos harc és egyáltalán nem bizonyította a magyar nyelv finnugor/uráli természetét (a háborúról részletesebben lásd Marcantonio, Nurnmenaho & Salvagni [2001] és Marcantonio [2006a, 75-93]).

Valójában a vitát egyértelműen nem nyelvészeti vizsgálat és érvelés, hanem politikai indíttatás és minisztériumi, adminisztrációs határozat döntötte el, amint az Trefort Ágoston miniszter híres beszédéből kitűnik.

Ami a történelmi dokumentumokat illeti, amelyek a magyar és a török nép közti intenzív, hosszan tartó kapcsolatok létezését támasztják alá, a valóság megint csak más. Nincsenek közvetlen, vagy legalábbis egyértelmű feljegyzések erről a feltételezett együttélésről, vagy "szimbiózisról" (ahogyan gyakran nevezik) a két nép között. Ehelyett minden, amivel rendelkezünk a megeree () szó, amely néhányszor előfordul a Bíborszületett Konstantin bizánci császár által görögül irt De Administrando Imperio című szövegben a X. századból. A szövegben ez a szó egyértelműen egy türk törzsre (/törzsfőre) utal, de magyar nyelvészek és történészek úgy magyarázták, mintha a két szó közötti (állítólagos) hangzásbeli hasonlóság miatt egy magyar törzsre utalna. Már beszéltünk arról, hogy bármiféle felállított megfelelés, még akkor is, ha helyes, nem biztos, hogy megfelel a valóságos, történelmi "eseménynek" vagy "elemnek"; ily módon,

41

egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a megeree szó a magyarokra vonatkozik (és igazából, mint már említettem, a császár itt világosan és egyértelműen török törzsekről beszél). Ráadásul, a két szó között megállapított megfelelés tisztán nyelvészeti/komparatív szempontból sem állja meg a helyét, a hangok összehasonlításának következő nehézségei miatt: a) feltételeznünk kell, hogy a görög g betű ugyanazt, vagy hasonló hangot jelöl mint a magyar gy, erre viszont nincs semmi bizonyíték b) Továbbá feltételezni kell azt is, hogy a görög ee (hosszú /e/) megegyezik egy (-hanggal a magyarban, vagyis, hogy a magyar szó elvesztett egy szóvégi hosszú magánhangzót, ami a görögben azóta is megmaradt, de ez valószínűtlen, mert a hosszú magánhangzók általában megmaradnak Hosszú története van annak, hogy ezt a szót illetve a görög szövegben talált egyéb, eléggé félreérthető információt hogyan próbálták a magyar törzsekre vonatkozó eseményként magyarázni, ennek részleteit Marcantoniónál (2006a 62-75) illetve a jelen kötet Nyelvészeti paleontológia tudomány avagy fikció című tanulmányában megtaláljuk (főleg A "magyar" szó rekonstrukciója és a kapcsolódó történeti bizonyítékok újraértelmezése cimű részben). Itt elég, ha rámutatunk arra, hogy a megeree/magyar kétséges megfelelésen kívül, nincs semmi más egyértelmű dokumentum, sem egyéb önálló bizonyíték a feltételezett hosszan tartó szimbiózisra a törökök és a magyarok között. Ennélfogva a hagyományos elmélet, amely a török vonásokat a magyar nyelvben "átvétellel" magyarázza, egy újabb példa a "körkörös érvelésre" (pontosan ugyanúgy, mint a szanszkritban található dravida elemek esetében). Ez a következőkből válik világossá:

Kérdés "Miért vett át a magyar nyelv olyan sok elemet a török nyelvből?"

Válasz "Mert a magyarok hosszú ideig szoros kapcsolatban voltak a türk törzsekkel"

Kérdés "Honnan tudjuk, hogy a magyarok hosszú időn keresztül szoros kapcsolatban voltak a türk törzsekkel?"

Válasz "Onnan, hogy a magyar nyelv sok elemet átvet a török nyelvből"

42

4.3. Ezen a ponton fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy én egyáltalán nem állítom azt, hogy a magyar nyelv és nép török eredetű – ez ellentétben állna mindazokkal az érvekkel és elvekkel, amelyeket idáig kifejtettem, és amelyekben hiszek

Amit állítok, az a következő, sokkal józanabb meglátás a török minden bizonnyal közelebb áll a magyarhoz, mint idáig bármelyik másik összehasonlítás céljából javasolt nyelv, beleértve az uráli nyelveket is. Ezért véleményem szerint érdemes lenne újraindítani egy vizsgálatot ezen a téren, de megszabadulva a hagyományos és teljes mértékben megalapozatlan uráli és altáji nyelvi beosztások, valamint a hagyományos, és szintén megalapozatlan urál-altáji elmélet kötelékeitől Más szóval, neki kell állnunk higgadtan és elfogulatlanul a megfigyelt hasonlóságok újbóli vizsgálatának és újraértékelésének. A török-magyar hasonlóságok elfogulatlan felülvizsgálata jogos és szükséges, nemcsak mert nincs meggyőző bizonyíték a két nép között feltételezett hosszan tartó szimbiózisra, hanem azért is, mert a honfoglalás korában, széles körben állították, hogy a magyarokat embertani, szociális és kulturális szempontból alig lehetett megkülönböztetni a korabeli türk törzsektől Erről Halasi Kun (1986/1988, 31) illetve Erdélyi (2005, 12) a következőket mondja (lásd még Róna-Tas [1988, 134] és Bakay [1993]).19

"Amint a 19 századi nyelvészek megállapították, a magyar kétségtelenül finnugor nyelv. Azonban jellem, társadalmi szerkezet, műveltség és hagyomány szempontjából a honfoglaláskori magyarok a türk népek összes jellegzetességeivel rendelkeztek"

"A rokonságot az ősi kulturális – gazdasági kép felvázolásával is megkísérelték megoldani: a honfoglaló magyarságot kétségtelenül törökös, sztyeppei jellegű népnek lehet tekinteni. A gazdálkodás is sztyeppei nomád képet mutat"

Ezek után, érdemes lenne megvizsgálni a Balázs által javasolt "kettős rokonság" elméletet Mint említettem, a szerző 19 A régész Bakay ezzel kapcsolatban azt a kérdést teszi fel, hogy "mikor

lettünk finnugorokká?”

43

alapvetően azt tartja, hogy a magyar nyelv kettős rokonságban áll az uráli nyelvekkel, valamint számos egyéb európai nyelvvel, főleg a némettel, ahol az első rokonság genetikai eredetű, míg a második "areális" jellegű – természetesen az érvelésemnek megfelelően a magyart először inkább a törökkel kellene összehasonlítanunk, az uráli nyelvek helyett. Ellentétben azzal, amire számítanánk, Balázs a két rokonságot egyforma súlyúnak és jelentőségűnek tartja, szerintem jogosan, mivel az (Indo)európai nyelvek hatása a magyarra – mind lexikológiai, mind nyelvtani, mind szintaktikai szempontból – olyan mélyen gyökerezik, hogy nehéz lenne szétválasztani a magyar eme "európai természetét" a feltételezett uráli "természetétől", vagy a feltételezett "török természetétől", vagy bármi legyen is a magyar "genetikai természete".

Ebben a stádiumban nem lehet előre látni, hogy milyen eredményekre vezet ez a felülvizsgálat, már a nyelvészeti vizsgálat hagyományos módszereinek jól ismert gyengeségei miatt sem (hacsak nem használunk egy másik, újabb nyelvészeti kutatási módszert.). Nagyon is lehetséges, hogy korabeli doku-mentumok és egyéb információ hiányában, sohasem leszünk képesek a magyar nyelv és nép eredetére fényt deríteni, bár a legújabb genetikai és paleoantropológiai kutatások azt mondják, hogy a magyarok alapvetően európai és europid nép, ugyanúgy, mint a Európában élő többi uráli nép (lásd ezzel kapcsolatban a 2,3 és 8 tanulmányt illetve Erdélyi [2005, 11-12] és Forrai [2004]"20

5. VégkövetkeztetésEzen a ponton tudatában vagyok annak, hogy míg a

hagyományos uráli elmélet megalapozatlanságára vonatkozó állításaim miatt hivatalos helyeken komoly bírálattal illetnek, a magyar eredetkutatás helyes megközelítésére vonatkozó feltevéseim (hangsúlyozom "feltevéseim") kapcsán lehet, hogy

20 Vesd össze a következő idézettel Forraitól (2004, 94) "a Kárpátmedencét is tekinthetjük az őshazánknak. Ezt a Közel-Kelet és a Kárpát-medence ősi kapcsolatai, azonos földrajzi nevei is feltétlenül indokolják. Európaiak vagyunk ugyan, mai őshazánk is Európa, de számtalan szállal kötődünk a Közel-Kelethez és Ázsiához ősidők óta"

44

szintén komoly kritika ér a "másként gondolkodó" tudósok részéről.

Való igaz, kifejtettem a szkepticizmusomat a sumér/et-ruszk/ógörög/egyiptomi rokonsággal,21 valamint a nosztratikus/e-urázsiai elmélettel kapcsolatban, és ez könnyen úgy értelmezhető, hogy ily módon letagadom a magyar nyelv ősi és nemes eredetét. Ezen felül a magyar-török hasonlóságok újra-vizsgálatát javasoltam, e mögött pedig esetleg valami rejtett szándékot sejthetnek. Végezetül, érdeklődést mutattam Balázs elméletével kapcsolatban (bár annak finnugor vonatkozásával természetesen nem értek egyet), és azt állítottam, hogy a magyar valóban "kevert nyelvnek" tekinthető, Ily módon megbotránkoztatva azokat, akik úgy tartják, hogy a nyelv nemes és antik voltának előfeltétele annak tisztasága, és a magyart "tiszta" nyelvnek tekintik.

Minden kritika ellenére, fenn tartom állításaimat, mivel ezek csupán nyelvészeti kutatásaim eredményei. A releváns nyelvészeti adatokat a lehető legobjektívebb módon kezelem, és mostanra eljutottam a feljebb kifejtett, sajnos még mindig csak spekulatív, de legalább őszinte végkövetkeztetésre. Az olvasó úgy kommentálhatja e következtetéseket (legyenek bármennyire spekulatívak és ideiglenesek), hogy azon túl, hogy lebecsülik a magyar nyelv feltételezett, különleges, és nagy presztízzsel bíró természetét, elég unalmasak: nincs bennük semmi új és izgalmas. Ez igaz egyfelől a tudományos kutatás eredményének (ha feltételezzük, hogy a nyelvészet tudományág) nem feltétlenül kell izgalmasnak és kétkedőnek lennie, hanem éppen ellenkezőleg. Ráadásul, amint már többször említettem, a történeti nyelvészetet csak a célból alkották, és egyedül arra alkalmas (bár ez az alkalmasság megkérdőjelezhető), hogy a nyelvek közötti összefüggéseket és a változásokat, amelyeken keresztülmennek az időben, (többé-kevésbé) formális és szisztematikus módon feltárja. Vagyis a történeti nyelvészet módszerei nem alkalmasak 21 Amint már korábban említettem, nem végeztem alapos vizsgálatot a

magyar-sumér, magyar-ógörög, magyar-egyiptomi genetikai rokonságot propagáló szakirodalmat illetően. Mégis, annak alapján, amit idáig olvastam, számomra úgy tűnik, hogy a magyar és e nyelvek közötti "megfelelések" csupán véletlen hasonlóságok, melyeket ugyanannak a módszernek a segítségével állapítottak meg, amelyet Alinei használt a magyar-etruszk rokonság bebizonyítására.

45

arra, hogy feltárják a népek (legkorábbi) eredetét; a történeti nyelvészet sosem volt arra hivatott, hogy az őstörténet-kutatás egyik ága legyen és most sem az, annak ellenére, hogy vannak, akik ennek ellenkezőjét állítják Ahogy Harrison (2003, 231) erőteljesen megfogalmazza:

"Számos történeti összehasonlító nyelvész, nyelvészeti értelemben ki akarja ásni Tróját Fontosabbnak gondolják, hogy a történeti nyelvészet fényt derítsen őskori népvándorlásokra, mintsem a nyelvi változás természetére Én nem tekintem a történeti, összehasonlító nyelvészetet az őstörténet-kutatás egyik ágának, és őszintén azt gondolom, hogyha kevesebbet foglakoznánk dátumokkal, térképekkel, családfákkal, és többet a nyelvi változással, több valódi előrelépés lenne ezen a téren"

E ponton szeretném az olvasó figyelmét felhívni a következőre az, hogy a magyart kevert nyelvnek tartjuk, és letagadjuk állítólagos kapcsolatát a világ (általunk ismert) legősibb nyelveivel, nem jelenti azt, hogy a magyar nyelv nem régi, es nem 1 is különleges. Minden nyelvnek megvan a saját kora, még akkor is, ha az nincs feljegyezve – nyelvek nem jelennek meg hirtelen a semmiből. Ehhez hasonlóan, sok nyelv, beleértve a legöregebb és a legnagyobb presztízzsel rendelkezőket, valamilyen szinten "kevert". Ez igaz például az angol nyelvre, amely a latin és a germán nyelvek keveréke (még akkor is ha az angolt nemigen tekintik "kevert nyelvnek") Ez áll a szanszkritra is, a világ egyik legrégibb és legnagyobb presztízsévei rendelkező nyelvére. Valójában a szanszkrit esete mindkét szempontból elég érdekes. Bár azt mondják, hogy nagyon régi nyelv (az elemzések szerint Kr. előtt VI. és I. évezred közötti id6bői származik), a válóság az, hogy nem tudjuk, milyen régi, mivel a legöregebb szanszkrit (vallási) szöveg, a Rig-Véda himnuszai, mindig is szájról szájra terjedtek, és először Kr. u a XIV. században foglalták írásba őket – később, mint az első magyar írásos emléket, a Halotti beszédet. Ezenfelül, annak ellenére, hogy a szanszkritot széles körben az indoeurópai nyelvek közé sorolják, a valóságban olyan nagy mértékben vannak jelen benne (főleg) dravida és munda elemek, hogy ha a

46

szanszkritot a nyugati nyelvészek nem fedezik fel, akkor lehet, hogy – mondjuk – dravida nyelvnek tekintenénk (néhány mai indiai tudós valóban így tesz.)

Befejezésképpen annyit, hogy vessük el a magyar nyelv hivatalos uráli eredetét, folytassuk kutatásunkat, és ne feledjük, hogy a magyar nyelv (és nép) eredetére, minden erőfeszítésünk ellenére, lehet, hogy sosem sikerül választ találnunk, annak ellenére, hogy a nyelvészet testvértudományai, mint például a régészet, a paleoantropológia vagy a genetika segítségünkre vannak.

47

IrodalomAikhenvald, A. Y. & Dixon R. M W. (szerk) 2001 Areal Oiffu-

sion and Genetic Inheritance Problems in Comparative Lin-guistics Oxford University Press.

Bakay, K 1993 Hogyan lettünk finnugorok? Hu"ni" 44, 5-14 Campanile, E. 1998 The Indo-Europeans origins and culture. In

A. Giacalone & PRamat (szerk) The Indo-European Lan-guages. London-New York, Routledge, 1-24.

Campbeli, L 1998 Historicai Linguistics: an Introduction Edin-burgh University Press.

CampbeIi, L 1995. The Quechumaran hypothesis and lessons for distant genetic comparisons Oiachronica 12/2, 157-200

Erdélyi, ] 2005. A magyarság eredetéről és őshazájáról Hungarian Studies II, 4-20.

Forrai, S. 2004 A magyar rovásírás eredetének őstörténeti háttere Turán 34, 8794.

Fox, A. 1995. Linguistic Reconstruchon An ntroduction to the theory and Method. Oxford University Press.

Greenberg, J H 1991 Some problems of [fido-European in his-torical perspective. In 5 M Lamb & E. D Mitchell (szerk) Sprung from Some Common Source: Investigation info the Prehistory of Languages Stanford University Press, 127-40.

Greenberg, J H 2000. Indo-European and its Closest relatives The Eurasiatic Language Family, I: Grammar Stanford Univer-sity Press.

Greenberg, J H 2001. Inda-European and its Closest relatives The Eurasiatic Language Family, II Lexicon Stanford University Press

Greenberg, J H 2005. Genetic Linguistics Essays on Theory and Method. W. Croft (szerk). Oxford University Press

Hakkinen, K 1990 Mistii sanat h,/evat Suomalaista etymologiaa Tietolipas 117 Helsinki, SKS

Halasi-Kun, T 1986/1988. Some thoughts on Hungaro-turkic af-finity. In Th Allsen, P B. Golden, T Halasi-Kun, A P Mar-tinez, Th 5 Noonam & U Schamiloglu (szerk) Archivum Eurasiae Medii Aer,i 6, 31-39.

Harrison, S. P 2003 on the limits of the comparative method In B D Joseph & R D Janda (szerk) The Handbook of Historical Linguistics. Oxford, BlackweIl, 213-243

Hary, Gy. 1976 Kiegészítések egy nyelvvita történetéhez Valóság 19/2, 93-101

Hausler, A. 2003 Urkultur der Indogermanen und Bestat-tungsriten In A. Bamrnesberg & T. Vennemann (szerk) Lan-guages in Prehistoric Europe Heidelberg, Winter, 49-83

Hausler, A 2004 Problems of the origins of the Indo-Europeans. Acts of the XIV UISPP Congress, University of Liege, September 2001 Liege, BAR International Series 1302, 79-84

Illic-Svityc, V M 1971-84 Opyt sravnenija nostraticeskikh jazykDV (seJnitokhamitskij, kartvelskij, indoevropejskij, ural'skij, dravidskij, altajskij), I-!Il Moscow, Nauka

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta Journal de la Société Finno-Ougrienne (= Suomalais-Ugrilaisen Seuran Aikakauskirja) 77, 219-274

Koemer, K 1989 Comments on reconstruction in historical lin-guistics. In T. Vennemarm (szerk.): The New Sound of Indo-European Essays on Phonological Reconstruction Berlin-New York, Mouton de Gruyter, 3-17

Korhonen, M. 1974. Oliko sllomalais-ugrilainen kantakieli agglu-tínoiva? Eli mita kielihistorialiisista rekonstruktioista voidaan lukea ja mita ei Virittiijd 78, 243-256.

Korhonen, M 1976 Suomen kantakielten kronologíaa VinU-iijii 80,3-15.

Künnap, A 1998 Breakthrough in present-day Uralistics Univer-sity of Tartu

Künnap, A 2000 Contact-induced perspectives in Uralic linguist-ics. München, Lincom Europa

László, Gy 1981 Őstörténetünk Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest. Tankönyvkiadó

Lígeti, L 1935 Mongolos jövevényszavaink kérdése Nyelvtudományi Közlemények 48, 190-271

Ligeti, L 1938 Les voyelles longues en turc Journal Asiatique 230, 177-204

Ligeti, L 1960. Néhány megjegyzés úgynevezett altáji jövevényszavainkról Magyar Nyelv 56, 289-303

Ligeti, L. 1961. Apropos des éléments "altaYques" de la langue hongroise Acta Linguistica Hungarica 11, 15-42.

Ligeti, L.1963 Gyarmat és Jenő In L Benkő (szerk): Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből Nyelvtudományi Értekezések 40, 230-239

Ligeti, L. 1964 A magyar nép mongol kori nevei (magyar, baskir, király) Magyar Nyelv 60, 385-404.

Ligeti, L 1975a Quelques problemes étymologiques des anciens mots d'ernprunt turcs de la langue hongroise Acta Orientalia Hungarica 29, 279-288.

Ligeti, L 1975b La théorie altaYque et lalexico-statistique]n L Li-geti (szerk.) Researc)",s in Altaic Languages Bibliotheca Ori-entalis Hungarica 20. Budapest, Akadémiai Kiadó, 99-115

Ligeti, L 1976. Régi török jövevényszavaink etimológiai problémái Nyelvtudományi Értekezések 89,193-199

Ligeti, L. 1977-1979. A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van, 1-11. In E Schütz & É Apor (szerk) Oriental Reprints, Series A 1-2 Budapest, Kőrösi Csoma Társaság

Ligeti, L 1978 Régi török eredetű neveink. Magyar Nyelv 74, 257-274

Ligeti, L. 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban Budapest, Akadémiai Kiadó.

Manory, J P.1989 Ii, Search of the Indo-Europeans Language, Archaeology and Mylh. London, Thames & Hudson.

Marácz, L 2004a A magyar nyelv eredetéről Turán 34/7, 55 66Marácz, L 2004b A kétszer kaksi igazsága. Válasz Rédei

Károlynak Turán 34/7,67-75Marcantonio, A 2006a. Az uráli nyelvcsalád Tények, mítoszok és

statisztika Budapest, Magyar Ház.Marcantonio, A 2006b Uralic languages In K. Brown (szerk) En-

cyclopedia of Language and Linguistics Oxford, Elsevier, 265-6?

Marcantonio, A" Nummenaho, P & Salvagni, M. 2001 The 'Ugric-Turkic battle' A critical review Linguistica Uralica 37/2,81-102

Masica, P. C 1979. Defining a linguistic area South Asia. Univer-sity of Chicago Press.

McMahon, A & McMahon, R 2003. Finding families: quantitat-ive methods in language classification. Transactions of the Philological Society 101/1, 7-57

Németh, Gy 1934 A magyar rovásírás A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve II/2, 3-35.

Pusztay, J 1995 Diskussionsbeitriige zur Grundsprachen-forschung (Beíspiel: das Protouralisclze) Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 43. Wiesbaden, O. Harrassowitz.

Pusztay, J 1997. Ajatus uralilaisten kansojen ketjumaisesta alkukodista. Jn K. Ju1ku & M Aarela (szerk.): Itiimeren-suomi-eurooppalainen maa. Studia Historica Fenno-Ugrica il Jyvaskyl;;, Atena, 9-19

Rédei, K 1998. Őstörténetünk kérdései; A nyelvészeti dilettantizmus kritikája Budapest, Balassi Kiadó.

Renfrew, C 1987 Archaeology and Language The puzzle of Indo-European Origins. London, J Care

Ringe, D. 1992 On Calculating the Factor of Chance in Lan-guage Comparison; Transactions of the American Philosoph - ical Society 82, 1-110.

Ringe, D 1995 "Nostratic" and the lactor of chance Diachronica 12/1, 55-74

Ringe, D 1998 A probabilistic evaluation ol Indo-Uralic In J C. Salmons & B. D Joseph (szerk) Nostratic Sifting the Evidence Amsterdam Studies in the Theory and History of Linguistic Science. Series IV. Amsterdam, Benjamins, 153-198

Ringe, D 1999 How hard is it to match CVC-roots? Transactions of the Philological Society 97, 213-244

Róna-Tas, A 1988 Ethnogenese und Staatsgründung; Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums Studien zur Ethnogenese 2: 120-138 Rheinisch-Westfälische Akademie der Wissenschaften Abh 78 Westdeutscher Verlag

Suihkonen, P 2002. The Uralic languages Fenni" 180, 1&5-176 Thomsen, M L. 19&4. The Sumerian Language; An introduc-tion to

its History and Grammatical Structure Copenhagen, Akademisk Forlag

UEW = Uralisches Etymologisches Wörterbuch, 1-VIII (K Rédei [szerk]; Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986-1991)

Varga, G 2006. A finnugor ellnélet alkonya Farkas Lőrinc Imre Kiadó

Wiik, K 2000 European Lingua Francas.ln A Künnap (szerk) The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and III Fenno-Ugristica 23, 202-236.

Wiík, K. 2002 Eurooppalaisten juuret. Jyvaskyla, Atena

SAJNOVICS JÁNOS SZEREPE AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ

NYELVTUDOMÁNYBAN22

KRITIKAI ÁTTEKINTÉS

1. BevezetésElterjedt nézet, mind az uralisztika területén, mind az

átfogóbb nyelvtörténeti publikációkban általában, hogy a történeti és összehasonlító nyelvészeti módszerek megalapítója egy magyar jezsuita tudós, Sajnovics János (1735-85) és követője, Gyarmathi Sámuel (1751-1830) orvos volt Az összehasonlító nyelvészet híres nyelvtudósai, úgymint Rasmus Rask és Franz Bopp csak őutánuk következtek Ugyancsak elterjedt nézet, hogy Sajnovics és Gyarmathi voltak az elsők, akik megalapították az uráli nyelvcsaládot mennyiségi és tudományos alapon. Ezen állítólagos átütő eredmények magukkal vontak konkrét származástani csoportok felállítását a kor Biblia ihlette irányzataival szemben, a szókészlet, s ami még fontosabb, a nyelvtani alakok módszeres összehasonlításának bevezetésével A mai napig azt feltételezik, hogy ezek a csoportosítások helytállóak jelen tanulmányt megírására az indított, hogy én ténylegesen elolvastam Sajnovics eredeti munkáját Megdöbbentett az a nagy eltérés, mely e műről elterjedt hírek, és a valós tartalom között van Be fogom mutatni, hogy Sajnovics (a továbbiakban S), érdemét és jelentőségét a történeti nyelvészet szempontjából túlbecsülték, s szükséges, hogy munkáját újra megvizsgálják, és valódi fényében mutassák be az olvasóknak Míg S forradalmi volt azáltal, hogy elvetette a bibliai megközelítést és megkísérelte a tényleges nyelvészeti anyag elemzését, maga az elemzés nagyon rossz minőségű, s nem érdemli meg azt az elismerést, melyben részesült. Számunkra a nyelvtani összehasonlítások felülvizs-gálata a legfontosabb, miután ez az a terület, ahol S és Gyarmathi

22 Eredeti angol verzió: The role of János Sajnovics in comparative lingu;,!;C a crl!;cal revle"," In P KIesment (szerk) ,\'Í!/ths and Facts in Urlllishc, Fenno-Ugrisiica 26, 151-169

állítólag a legmaradandóbbat alkották Ezen felülvizsgálat eredményeként az olvasó felfedezi, hogy S ahelyett, hogy a finnugor nyelvcsaládot megalkotta volna, egy észak Európától az ázsiai sztyeppékig és Kínáig kiterjedő nyelv- és nyelvjáráslánc létezésében hitt. Az olvasó azt is be fogja látni, hogy az az állítás, amely szerint S az összehasonlító nyelvészet atyja, mivel, állítólag "világos vizsgálati módszereket" (lásd lejjebb) hozott létre és használt, meglehetősen túlzott.

2. A kérdés állásaMind a szakirodalom, mind az általános nyelvészeti irodalom

általában egyhangúan dicséri S kiadványát, mely állítólag hatalmas áttörést jelentett a nyelvészet történetében: Demonstra-tio idioma ungarorum el lapponum idem esse (Koppenhága, 1770) Lakó (1937, 19) például azt állítja, hogy nA Demonstralioban két, egymástól távol álló rokon nyelv rokonságának a bizonyításában a nyelvtani egyezéseknek oly nagy szerep jut, hogy SAJNOVICS joggal tekinthető az összehasonlító nyelvtudomány történetében RASMUS RASK és FRANZ BOPP érdemes előfutárának."

Ezt az értékelést ismétli Lakó (1970, 39) a következőkben:

,,4 Sajnovics a Demanstratioban a nyelvtani hasonlóságokat oly nagymértékben használta fel két egymástól távoli nyelv rokonságának bizonyításához, hogy Franz Bopp előfutárának tekinthetjük.

5 A Demonstratio megjelenése az összehasonlító nyelvészet egy, a korábbinál egészségesebb irányba való fejlődésének kezdetét jelentette Magyarországon. A Demonstrationak nagy szerepe van abban, hogy a magyar Gyarmathi Sámuel híres műve az »Affinitas..« 29 évvel később létrejött

Morpurgo Davies (1992, 45) megállapítja, hogy:

"A tizennyolcadik század utolsó harmadában két magyar tudós, a jezsuita Sajnovics János... és Gyarmathi Sámuel. olyan tanulmányokat írtak, melyek döntően

bizonyították először a magyar és a lapp-finn nyelvek közötti rokonságot, majd ezeknek az észt és más finnugor nyelvekkel való rokonságát. [Ezen művek].. érdeme nemcsak az elért következtetések érvényessége, hanem mindenek felett az alkalmazott módszer következetessége. Sajnovics harcolt azon népszerű nézet ellen, mely szerint a rokon nyelvek egymás számára érthetőek, hangsúlyozta a nyelvi változás nagyságát egyazon nyelven íródott korai és kései szövegek összehasonlításával, figyelembe vette az íráskép és kiejtés közti eltérésből adódó nehézségeket, s ezután nekilátott következetes módon a lexikális és nyelvtani alakok összehasonlításának. Gyarmathi ugyanezen módszert használta, s eljutott addig a kijelentésig, miszerint a rokonság megállapításánál a lexikai megegyezések a legkevésbé fontosak (1799, xiii). Mindkét munka tisztán nyelvészeti (nem kísérelték meg őket történelmi keretbe helyezni), s a hangsúlya nyelvtani alakok (végződések, ragok, névmások stb.) összehasonlításán van, bár szerkezeti hasonlóságokat is említenek, viszont nem adnak világos magyarázatot arra, hogy mi számít hasonlóságnak és mi nem"

Hasonlóképpen Campbellnél (2001, 88-9) a következőt olvashatjuk

"Sajnovics Johannis Gános) (1770) bebizonyította a magyar, a lapp és a finn nyelv közötti rokonságot. Világos módszereket használt, ezeket későbbi munkáiban is gyakran alkalmazta, s munkája nagy befolyással volt a történeti nyelvészet fejlődésére"

Sebeok, S munkájának az Indilma University által utánnyomott kiadásához (1968, 2) irt előszavában S-t következő megállapításáért dicséri:

"A nyelvek állandóan változnak. A lapp például nyelvjárásokra oszlik, s a legrégibb magyar szöveg, a Halotti Beszéd pedig már nem volt érthető a

tizennyolcadik század magyarjai számára.”23 Megjegyzi, hogy miután mind a lapp, mind a magyar sokat változtak szétválásuk óta, az egymás kölcsönös megértése csak akkor volna lehetséges, ha ezen változások egységesek lettek volna. Mivel ez lehetetlen, a lappok és magyarok többé nem értik meg egymást, pedig közös az eredetük. Az egymás kölcsönös megértésének hiányában hogyan lehet megállapítani a nyelvek közötti rokonságot? Úgy, hogy ragokat, s olyan nyelvi elemeket hasonlítunk össze, melyeket a nyelvek nem valószínű, hogy átvesznek egymástól Figyelembe kell vennünk a hasonlóságokat a megfelelő alaktani szerkezet között"

Végül Saarikivi (2004, 187) azt írja:

"Az uráli nyelvészet egyértelműen a finn, lapp és magyar esetragok összehasonlításával kezdődött, amely Sajnovics János a tizennyolcadik század végén folytatott kutatásának tárgya"

Egyéb hasonló bírálatokat találunk a következőknél Stipa242 (1990,211-216 és 218-9), Zsirai (szerk. 1937), Zsirai (1952), Décsy és Veenker (szerk. 1972, 159-63), valamint Gulya és Szathmári (szerk. 1974, 495-6); de lásd Marácz (2004) és Martorano (2004) ettől eltérő bírálatát Láthatjuk tehát, hogy széles körben azt tartják S-ról, hogy hozzájárult az összehasonlító nyelvtan alapelveinek megalkotásához (ha nem is ő indította el azt) – a betűk valamint a hangok és lexikai elemek hasonlóságából kiinduló módszerekkel szemben – valamint, hogy megalapította az összehasonlító uralisztikát.

23 Itt meg kell jegyeznem, hogy még napjaink magyarsága is el tudja olvasni és többnyire meg is érti a Halotti beszéd szövegét. Következésképpen ez a tizennyolcadik század magyarjai számára is lehetséges lehetett.

24 Stipa a 212 oldalon hoz néhány példát az összehasonlított nyelvtani végződésekre, de azokat félrevezető módon úgy kommentálja, mintha belőlük a valóságban sokkal több lenne a többes szám -k jele, a felsőfok/középfok -b jele, a főnévragozás általában véve, a műveltetés -1-je, az egyes szám első személyének -m végződése, a múlt időt jelölő -f, névmások. Ez alapjában véve megegyezik Lakó listájával.

S kutatási módszereinek hitelességével kapcsolatos fenntar-tások olykor kifejezésre jutottak a neki kijáró elismerések mellett. Vessük össze ezeket például a Morpurgo Davies idézet utolsó részével (lásd feljebb), melynek értelme és jelentősége a megfelelő szövegkörnyezetbe helyezve világosabbá válik Ezt később maga Morpurgo Davies pontosítja (1992,51):

"Gyarmathi művének címe (1799) utal a nyelvtanra, de ő valójában névszók és igék ragozott alakjait, a melléknevek középfokát stb. hasonlította össze. ... J. Sajnovics … pedig a két nyelv (a magyar és a »lapp«, azaz a finn) ragjait hasonlította össze Végeredményben a nyelvtan nem lett elhanyagolva az összehasonlító munka során A probléma inkább az, hogy a nyelvtanra való gyakori, de általános utalások félreérthetők Ezen a címen lehetőség nyílt a két nyelv közötti rokonság mellett érvelni, mivel hasonló nyelvtani szerkezetekkel rendelkeznek, azaz mindkettőben vannak esetragok" vagy mindkettőnek hasonló a hangtani rendszere, vagy a szórendi sémái De lehetséges volt nyelvtani alakokat is összehasonlítani: az esetragokat, az igeragokat, az összehasonlításra szolgáló végződéseket, a névmásokat stb. Később – és ez lesz az újdonság – lehetővé vált a kétféle »nyelvtani« összehasonlítást egyértelműen megkülönböztetni, de ez nem volt könnyű, bár a kutatók előbb említett gyakorlati munkája, Saumaise-től Sajnovicsig és Gyarmathiig, ez irányba mutatott."

Vessük össze a következő, ugyancsak Morpurgo Davies (1992, 55-6) idézettel is:

"A kívülálló számára nehéz megállapítani a két munka közötti különbséget [az Affinitas ésa Demonstratio] .Gyarmathi nagyobb területet foglal össze, mint Sajnovics és megérdemli a finnugor összehasonlító nyelvtan alapítója címet, de úgy látszik, hogy az általa követett módszer nem különbözik alapvetően elődjétől."

De az ilyen fenntartások erősen kisebbségben vannak a két magyar tudós széleskörű, feltétlen nagyrabecsülésével szemben

Például Lakó (1937, 17-8) annak ellenére, hogy felismerte, hogy S munkájában nagy számú "szerkezeti, illetőleg – mai szóval mondva – tipológiai egyezés" található, a következőket hangsúlyozza:

"Sajnovics eljárásában az az újítás, hogy ő a két nyelv több ragját, jelét, illetőleg képzőjét etimológiailag is azonosítja egymással."

Ezen a ponton, miután megállapította, hogy a S által felhozott legtöbb nyelvtani egyezés a mai napig érvényes, Lakó a következő konkrét példákat sorolja fel25 (lásd később részletezve):

1) a többes szám -k rama;2) a felsőfok -b (lapp) illetve -bb (magyar) rama; 3) kicsinyítő képző -tzh --oh (lapp), -cs (magyar);4) a) birtokos végződések (és névmások), különösen az egyes

szám első személy -m, az egyes szám második személy -d és a többes szám első személy -mek; b) az első személy -m ragja a magyar tárgyas ragozásnál, összevetve a lapp igeragozás -m-jével (a lapp nyelvben nem különböztetünk meg alanyi és tárgyas igeragozást);

5) a múlt időt jelölő -i; 6) a műveltetés -t jele.

Lakó Stipáéhoz hasonló adatbemutatása (lásd a 3 lábjegyzetet) az olvasóban joggal azt a benyomást kelti, hogy S valóban felismert számtalan egyéb valódi nyelvtani hasonlóságot a tipológiai/strukturális hasonlóságok mellett, ezúton igazolva hírnevét, mint a (finnugor) összehasonlító nyelvtan alapítója.

Azonban, amint majd látni fogjuk, a valóság teljesen más. Kezdjük azzal, hogy az irodalomban legtöbbször idézett

nyelvtani hasonlóságok szegényes listája nem csak egy ízelítő, néhány jellegzetes példa felsorolása, hanem S híres "nyelvtani

25 Lakó megemlíti ennél a résznél a (feltételezett) megegyezéseket a számok esetében (2, 4, 5 ,6, 100) De ezek lexikai és nem nyelvtani egyezések, s ezért e helyen most nem foglalkozunk velük Ugyanez áll az említett mi és ti személyes névmásokra, melyek töve minden esetben megegyezik a megfelelő birtokos személy jelekkel

hasonlóságainak" teljes listája. Továbbá a fent felsorolt végződések nagy része, vagy problematikus, vagy irreleváns a finnugor/uráli nyelvcsalád megalapozásának szempontjából, s így csak egy-két releváns hasonlóság marad számunkra Még a jónak tartott tipológiai/szerkezeti hasonlóságok is sok kívánni valót hagynak maguk után, mivel S a legtöbb esetben csak utal rájuk anélkül, hogy a kérdéses szerkezetekről megfelelő magyarázatot vagy leírást26 adna. Minden bizonnyal igaz, hogy a Demonstratio tartalmaz jó megfigyeléseket a nyelvek természetét és a nyelvek változását illetően, valamint érdekes módszertani állításokat a nyelvek összehasonlításának egy lehetséges megközelítését illetően (főleg, ha figyelembe vesszük azt a kort, melyben ez az írás született). Az is igaz, hogy bizonyos jó meglátásai jelentős értéket képviselnek olyannyira, hogy a mai napig is a történeti nyelvészet alapjaihoz tartoznak. Viszont az elővigyázatos és tárgyilagos olvasó, főleg ha rendelkezik egy kevés finn és magyar nyelvismerettel, nem tudja nem észrevenni, hogy a "gyakorlati munka" szintjén (Morpurgo Davies szavait használva), a Dro10nstral1o nyelvészeti elemzései meglehetősen gyengék, főleg a modern nyelvészet jelenlegi állásához és mércéihez képest, Például S megjegyzi, hogy a kutatóknak inkább a "fonémákat" kellene figyelembe venniük a "grafémák" helyett (hogy modern terminológiát használjunk), s inkább a beszélt nyelvet, mint az írottat, viszont S maga nem tartja magát ezen elvekhez Valóban, amint azt a szakirodalom kihangsúlyozza (lásd pl Lakó 1970, 35), még ha végzett is S helyszíni kutatásokat Finmark lapp népe között, mikor mesterével, Hellel ezen a vidéken járt csillagászati tanulmányok folytatására, ezeket nem használta fel a Demonstratioban Ehelyett a lapp anyagot a dán tudós Leem Lapp szótárából vette, s még a magyar anyagot is Szenczi Molnár Albert Magyar-latin szótárából merítette, és nem a saját intuitív tudásából. Így sok ideig számos nyelvész félre lett vezetve, s elhitte S adatait az általában a helyszíni kutatásoknak tulajdonított jó minőség és megbízhatóság alapján Vagyis

26 Ugyanez áll Gyarmathi "nyelvtani" és "szerkezeti" fejezeteire azzal a különbséggel, hogy ő valóban szemlélteti az által javasolt tipológiai/szerkezeti összehasonlításokat, néha bőséges példákkal bár azok legtöbbször helytelenek

programadó kijelentései ellenére S a gyakorlatban grafémákat és nem fonémákat hasonlít össze.

Ámbár még ennél is súlyosabb alaktani összehasonlításainak szegényes minősége, a következő okok miatt

a) a mindvégig jelenlevő kétértelműség a "nyelvtani összehasonlítás" fogalmának gyakorlati értelmével kapcsolatban, ahogyan ezt Morpurgo Davies megfogalmazta - és csakugyan, amint majd látni fogjuk S (cs Gyarmathi) számára a "nyelvtani összehasonlítás" lényegében a nyelvtani szerkezetek és nem a nyelvtani alakok összehasonlítását jelenti

b) A Demonstratioban található hatalmas mennyiségű konkrét tárgyi hiba (a nyelvészeti vizsgálat minden szintjén), számos, hasonlóképpen helytelen módszertani állítással és alá nem támasztott feltételezéssel párosulva (melyeket általában nem említenek a S-t ünneplő irodalomban),

Érvelhet valaki azzal, hogy a gyakorlati elemzés szegényes minősége tulajdonképpen nem vesz el semmit a Dernonstrnl1o általános történelmi és módszertani értékéből, hiszen a módszer, mellyel ez az elemzés készült, még egy korai, kifinomulatlan formája annak, ami csak később válik az összehasonlító nyelvészet alapelvévé Ezzel egyet is értenék, ha a tudósok ténylegesen a kérdéses kiadványok általános történelmi értékére korlátoznák elismerésüket De a probléma az, hogy ez a széles körben elterjedt, pozitív értékelés a gyakorlati munkára is kiterjed, s ez viszont nagy hiba Valójában a hamis adatok és a S (és később Gyarmathi) által javasolt, egyaránt rossz összehasonlítások azok, melyek az uráli/finnugor nyelvcsalád és elmélet alapjait képezik.

A következő szakaszban meglehetős részletességgel tekintem át S híres művét. Vizsgálatomat a nyelvtani alakokra összpontosítom, amelyeket általában, mint említettem, S legértékesebb hozzájárulásának tartanak, míg a lexikális összehasonlításokat is érintem, hogy e téren is rámutassak az elmélet né hány nagyobb gyengéjére.

3. A "nyelvtani" összehasonlításEbben a bekezdésben bemutatom a Demonstratioban javasolt

konkrét "nyelvtani összehasonlítások" teljes listáját E részletes vizsgálat eredményeként a következő jellemzők válnak világossá:

a) a javasolt valódi nyelvtani összehasonlítások egészen csekély száma;

b) a javasolt szerkezeti/tipológiai összehasonlítások nagy száma;c) a helytelen elemzések teljes skálája a tényleges alakok

kiválasztásánál és az összehasonlítási folyamatokban;d) a kevés helyesen felismert hasonlóság nagy részének nem

releváns volta az uráli nyelvcsalád felállítása tekintetében

Következésképpen az olvasó nem juthat más megállapításra –legalábbis a Demonstratio alapján ítélve –, mint hogy alaktani szinten nincs alapja uráli nyelvcsalád felállításának. Valóban sem az uráli nyelvcsalád fogalma, sem pedig a finnugor/uráli besorolás nem található meg sehol a szövegben, amint ezt alább megtárgyaljuk

3.1. A nyelvtani "megfelelések"Nézzük hát meg közelebbről a valódi nyelvtani alakok

összehasonlítását, kezdve az Idioma ungarorum, et lapponnm idem esse probalur ex declinatione nominum, comparatione ad-jectivornm,.fonnatione dimimitivorum, el usu numeralium27 (84-92 oldal) című fejezet különböző bekezdéseiben felsorolt példákkal. Az ígéretes cím ellenére S határozottan állítja az albekezdésben, amely a terminationem casuumot tárgyalja (87 old), hogy nem talál "megegyezéseket" a finn, észt és "Svecia" lapp dialektusa közölt, mivel az esetragok még az általa ismert lapp dialektusok esetében is különbözőek. Valóban, bár S a magyar nyelv és a különböző lapp nyelvjárások közölt keres alaktani megfeleléseket (azon elméletének megfelelően, mely szerint a magyar a lapp nyelven keresztül rokona a kínainak, lásd

27 Az eredeti latin Demonstratiót használtam (második javított kiadás), az indianai egyetem utánnyomását, Bloomington, 1968, Indiana University Publications 91 kötet.

lejjebb), csak a következő hasonlóságokat tudja felmutatni a ma-gyar nyelv és "Finmarchia" (86-89 old.) lapp dialektusa között:

1. a többes szám alanyeset -k jele mind a magyarban, mind a lappban (lásd az első pontot Lakó listájában feljebb);

2. a többes szám birtokos eset -é jele a magyarban, és az -i jele lappban, a két hang állítólag megegyezik;

3. a többes szám tárgyeset -t jele a lappban, s az egyes- és többes szám tárgyeset –(V)t jele a magyarban.

Miután S előteqesztette e három hasonlóságot, említ kü-lönbségeket is a két nyelv esetragjai közölt, például a részesés tárgyeset között: egyes szám részeseset valóban -i a lappban és -nak -nek a magyarban, az egyes szám tárgyeset "változó" (az alanyesethez hasonlóan) a lappban, de -al -et -ot a magyarban (azaz egy segéd magánhangzó + -1) S többi megjegyzése tipológiai természetű, ezekben helyesen hívja fel a figyelmet a következő hasonlóságokra és különbségekre: a nyelvtani nemek hiánya mind a magyarban, mind a lappban, a kettes számot kifejező végződések jelenléte a lappban, s ezek hiánya a magyarban. Ezen elemzés alapján S megállapítja (87-88 old), hogy

"Finrnarchia lapp dialektusa jobban hasonlít a magyarhoz, mint az észthez, a finnhez, sőt a közeli Svecia lapp nyelvjárásához"

Azt is megállapítja, hogy ezek sokkal számottevőbb egyezések, mint a németek és dánok nyelve közöttiek.

Amint látható, az összehasonlító korpusz csak három "megfelelésből" áll. Ezenfelül, egyik sem igazolja a nekik tulajdonított jelentőséget az uráli nyelvcsalád felállításánál. Az első összehasonlításnál a -k nem egyezik meg a mai rekonstruált máll többes számú '-1 végződéssel;28 valóban a -t a főnevek többes számának jele a lappban is. Továbbá a magyar -k eredete

28 Az észak-lappban, melyhez a linmark; dialektus tartozik, a k-t a gyűjtőnevek képzésére használják (lásd Abondolo 1998b, 439); különben a -k hang főleg a birtokos ragok többes számát jelöli, s nem a főnevekét (lásd Sammallahti 1998, 69) A többes szám jele a főneveknél ehelyett-t.

vitatott (lásd Abondolo 1998b, 439) A második összehasonlítás helytelen, mivel a magyarban valójában nincs birtokos eset végződés, az -é az egyes szám harmadik személy birtokos személyragja (a többes szám harmadik személyé -éi). A harmadik összehasonlítás is helytelen, miután a 1appban a -1 (eredetileg) csak egy többes számot jelző végződés, többnyire alanyesetben29

(lásd Sammallahti 1998, 63-5, 68-69), míg a magyarban a -t csak közvetlen tárgyat jelöl. Továbbá S (érthetően) nincs tudatában a latin típusú nyelvek esetragjai (ő ezt a modellt követte) és az agglutináló nyelvekre jellemző ragok közötti különbségekkel, s így nem veszi észre, hogy a -k egyáltalán nem foglalja magába a "többes szám alanyeset" fogalmát, hanem csupán a többes számot jelöli, miután az alanyeset jelöletlen az összes uráli nyelvben ugyanez áll a -t végződésre, amely egyszerre csak egy információt hordoz, ami a 'többes szám' a lappban és a 'tárgyeset' a magyarban. Nyilvánvaló, hogy e két -t végződésnek semmi közük sincs egymáshoz, itt csak egy véletlenszerű hasonlóságról van szó.

De nominibus adjedivis című albekezdésben az egyetlen nyelvtani megfelelés a fokozásra30 szolgáló -b rag a lappban a magyar -bb raggal szemben31 (lásd a második pontot Lakó listájában). A fennmaradó rész tipológiai természetű megjegyzéseket tartalmaz, mint például az egyeztetés hiánya névszói szerkezetek esetében mind a magyarban, mind a lappban32'J (89 old)

29 lásd Sammallahti (1998,68-69) "Egészében véve, a lapp igeragozás egy' pFS [proto-finn-lapp] rendszert sugall minden hely; eset nélkül a többes számban […]. A többes szám a következő eseteket tartalmazta alanyeset (mely valószínűleg a többes szám tárgyeset kifejezésére is szolgált; a többes szám jele *-t észak lapp guolit”'

30 S helyesen figyeli meg, hogy a felsőfok képzése különböző.31 Dksy szerint (1965, 198), a finn és a lapp -*np-ről azt tartják, hogy az *-

mp-ből származik, s hogy rokona a magyar -bb-nek, ami szintén az *-mp-ből származik. Mindhárom nyelvvel kapcsolatban azt feltételezik, hogy a középfok jele ugyanazon alaphangcsoportból kiindulva egy önálló fejlődésen ment keresztül Czuczor-Fogarasi (1862-74) viszont a magyar középfokot jelölő –bb-t a bő melléknévből származtatja

32 S helyesen figyeli meg, hogy a magyarban, ugyanúgy, mint a lappban nincs egyeztetés (esetben és számban) a főnév és mellékneve(i) között, mint például a"szép--könyv-e-k-e-t láttam esctében. A valóságban a lapp

A De diminulivis (91 old) című albekezdésben S megjegyzi, hogy mindkét nyelv bőségesen használ kicsinyítő képzőket, de összesen csak egy hasonlóságot említ a lapp -tzh vagy -sh a magyar -cs-vel szemben. Ez az elemzés alapvetően helyes33 (lásd a harmadik pontot Lakó listájában)

Vizsgáljuk meg az Idioma ungarorum, et lapponum idem esse probatur ex simili usu pronominum, affixorum, et suffixorum, item praepositionum című fejezetben tárgyalt összehasonlító anyagot Érdemes idézni S saját, jó meglátásait a névmások (első idézet 93 old,) és a birtokos ragok természetével kapcsolatban (második idézet 96 old)

"Multiplex34 usus Pronominum quemadmodum in omni lingua frequens est, […] Discrepant quoque in Prono-minibns aliquantum lappones, Fennii, Esthii, Ungari. Non ita tamen, ut varietatem dialecti non facile agnoscas. Lappones Finmarchire Pronomina ego, tu , ille efferunt per mon, ton, i son, mii, tii, sii Ungari vero dicendo én, te, Ő, mi, ti, ők"

"Tanta35 cum sic apud Ungaros in formandis possessivis particularum suffigendarum varietas, & multitudo, apud Lappones e contra perpaucae, eaedem semper, & invari-atae, maneant"

S-nak tehát helyes megérzései vannak azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a névmások gyakran erősen különböznek egymástól még a közeli rokonságban lévő nyelvek esetében is. S

helyzete kicsit változatosabb, mert ott bizonyos esetekben "részleges egyeztetést" találunk, lásd Sammallahti (1998,87

33 lásd a lapp kicsinyítő -š, végződést (Sammallahti 1998, 81)34 "Nagyszámú különböző névmások használata nagyon gyakori az összes

nyelvben. A lappok, a finnek, az észtek, a magyarok nyelve is különbözik egymástól a névmások terén. Ezen különbségek azonban nem olyan nagyok, hogy az ember ne ismerné fel, hogy itt különböző nyelvjárásokról van szó. Finmark lappjai a, személyes névmásokat a következőképpen ejtik ki mon, ton, son, mii, tii, sii. A magyarok pedig én, te, ő, mi, ti ők-et mondanak.

35 "Amíg a magyarban különböző ragok nagy választéka áll rendelkezésre a birtokviszony kifejezéséhez (a megfelelő szövegkörnyezetben), addig a lappban csak néhány van belőlük és ezek sem nagyon változatosak"

valóban, eléggé különbözőek a lappban és a magyarban. Ugyancsak helyesen hívja fel a figyelmet a magyar birtokos rendszer összetett voltára, a tulajdonos és tulajdon egyes és többes számának gazdag játékára. Manapság széles körben elismerik, hogy az uráli nyelvi térségben a névmások nemigen vezethetők vissza egyetlen, közös eredetre, mivel a rekonstrukciójuk számos nehézségbe ütközik (lásd például Janhunen [1981,232] és Abondolo [1998a, 24]) Ugyanez áll fenn a birtokos- és személyragok rendszerére, amelyek a mai uráli nyelvekben változatosak és összetettek (különösen a többes számmal és a kettes számmal kapcsolatban), s a hagyományosan rekonstruált rendszerhez képest számos eltérést mutatnak (lásd például Raun [1988, 560] és Sinor [1988, 725]). Így ma már széles körben felismert tény, hogy ezen a téren is (mint számos más területen is) a magyar nyelv meglehetősen távol áll a többi uráli nyelvtől (lásd például Kulonen [1993, 72] és Abondolo [1999b, 439]). Ami a birtokos- és személyragokat illeti, melyeket széles körben relevánsnak tartanak az uráli nyelvcsalád megalapításánál – egyes szám első személy -m, az egyes szám második személy -d, és a többes szám első személy -m-e-k (lásd Lakó listájában a 4 pontot) –megfigyelhető, hogy jelentőségüket ismét túlbecsülték. Valójában az egyes szám első személyt jelölő -m Eurázsia nagy részén előfordul (beleértve néhány indoeurópai nyelvet). Az -m + többes szám jele használata a többes szám első személy jelölésére az uráli, a török és a tunguz területeken. Hasonlóképpen az egyes szám második személyének -t-je is megtalálható az uráli területen túl, minthogy' előfordul a tunguzban (viszont nincs jelen a hanti, manysi és a szamojéd nyelvben)

Most vizsgáljuk meg az Idioma ungarorom, et lappanum idem esse probatur ex conjugatione verborum, et verbi, auxil-iaribus36 című bekezdést. Itt S helyesen figyeli meg, hogy az igék

36 Ezt a bekezdést három albekezdés előzi meg (De sufixis verbalibus, De sufixi, dverbiaiibus De praepositionibus), amelyekben S csak néhány olyan szerkezet; hasonlóságot figyel meg, mint például a névutók használata (a De praepositionibus című bekezdésben) A néhány közölt példa csupán a magyarból lett véve, azaz, szó sincs a lapp és a magyar nyelv közötti összehasonlításokról még strukturális típusúakról sem.

végződései (idő, mód és személy) jelentős változatosságot mutatnak a vizsgált nyelvekben, még a lapp különböző nyelvjárásain belül is – összhangban a névmások és birtokos ragok területén megfigyelt változatossággal. Éppen ezért S csak némely strukturális hasonlóságot tud felmutatni, s csak négy igazi nyelvtani megfelelést A tipológiai hasonlóságok a következők: a lappban és a magyarban is a jelen idő harmadik személy általában jelöletlen (vagyis maga a tő), a ragokat közvetlenül az ige tövéhez csatolják, mindkettőben vannak segédigék (lenni37 illetve lem), számos igeidő és igemód jelen ideje, befejezetlen múlt, befejezett múlt, felszólító mód stb.), és számos képzett igealak (inchoativus, mediativus és diminutivus stb.). A nyelvtani megfelelések (100-104 old) a következők 4. az -an melléknévi igenév mind a magyarban, mind Svecia lapp

nyelvjárásában;5. jelen idő egyes szám első személy: a lappban -(V)m --(V)b --

(V)/(különböző dialektusokban)38 és a magyarban -(V)m --(V)k; bár S önmaga is helyesen felhívja a figyelmünket a két igeragozási rendszer különbségére: a lapptól eltérően a magyar a -(V)m és -(V)k alakokat a tárgyas illetve az alanyi ragozásnál használja (lásd a 4. pontot Lakó listájában);

6. folyamatos múlt: lapp -i-m a magyar -ék --érn -mel szemben (lásd az 5. pontot Lakó listájában);

7. befejezett múlt időt illetve műveltetést jelölő -t a magyarban szemben a lapp -t-vel39 (Jásd a 6. pontot Lakó listájában).

37 Ezt a megfelelést mind a mai napig elfogadják, legalábbis a UEW 243 szerint; de figyeljük azért meg, hogy egy lexikális elem, a le, lenni’ jelentéssel, a jukagirban is jelen van.

38 Finmark, Svédország és "Angermannia" nyelvjárásai.39 S figyelmezteti az olvasót, hogy nem tudta megtalálni a -t ragot Leem lapp

nyelvtanának azon részében, mely a múlt idővel foglalkozik, de megtalálta a képzőkkel foglalkozó részben. A szerző azt is kijelenti, hogy nem ismeri e rag lapp jelentését, miután ez nincs közelebbről meghatározva Leem művében. Ennek ellenére nem kételkedik abban, hogy befejezett múlt időt kell jelölnie, mint a magyarban.

Ezen összehasonlítások40 állítólagos fontosságát megint csak semmi sem indokolja különböző okok miatt. Az első összehasonlítás rossz: a magyar melléknévi igenév valójában -ván (-vén), a S által említett -an végződés a magyar szó helytelen elemeire bontásának eredménye: látv-án a helyes lát-ván (103 old.) helyett. A második összehasonlításban az -m (mely az egyedüli megegyező végződés) nem releváns, mivel, mint em-lítettük, Eurázsia-szerte megtalálható. A múlt időt kifejező -i-vel kapcsolatban (mely a finnben és a lappban jelen van) az az állítás, miszerint azonos lenne az ómagyar nyelvben a múlt idő jelölésére használt -é-vel, már akkoriban is egy megalapozatlan feltevés volt, és az is maradt mind a mai napig. Az utolsó megegyezés ismét irreleváns, mivel a török nyelvekben is megtaláljuk a műveltetést jelölő/befejezett igeidőt képző -t ragot (Menges 1995, 126-8).

Végezetül megfigyelhetjük, hogy ha "az uráli nyelvészet egyértelműen a finn, lapp és magyar esetragok összehasonlításával kezdődött" (amint azt Saarikivi állítja, lásd az idézetet fentebb), akkor a valódi megfelelések száma háromra csökken: a többes szám -k (amelynek elterjedése eléggé korlátozott), az egyes szám első személy -m, és az egyes szám második személy -1, amelyek egyike sem lényeges az uráli tanulmányok szempontjából a fentebb kifejtebb okok miatt. Bízom abban, hogy senki sem hozna létre egy nyelvcsaládot a szóképzés területén található néhány megfelelés alapján, melyek ráadásul csupán két nyelvre korlátozódnak.

4. A lexikológiai megegyezések

4. 1. A lexikai megegyezések és azok értékelése a szakirodalomban

Most vizsgáljuk meg a lexikai összehasonlításokat. Mint említettem, a lexikai összehasonlításokat S-nál általában kevésbé 40 S megjegyzi, hogy bizonyos ragok eltérőek a két nyelvben, mint például

az "Infinitivum praesens" (jelen idejű főnévi igenév) jele, amely -t a lappban és -1 a magyarban, és mindkettőt más-más ragokkal látják el a számnak és személynek megfelelően (Itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a magyarban nincs -1 főnévi igenév végződés.)

tartják pontosnak, mint az alaktaniakat. S összehasonlító vizsgálati anyagán belül fontos területek érvényességét számos szerző több okból kifolyólag kétségbe vonta. Például Lakó (1970, 35) felhívva a figyelmet arra, hogy S sajnálatos módon anyagát csak szótárakból meríti, a következőket állapítja meg

"A legnagyobb nehézség mégis abban áll, hogy Sajnovics a dán helyesírás és kiejtés szabályait nem ismerte, és ezért nem tudta, hogyan olvasandók Leem szótárában a dán helyesírás szabályai szerint írt lapp szavak."

Ezzel kapcsolatban Hendriksen (1937, 57-8) megjegyzi:

".. .fenntartható, hogy [S] foglalta szabályba, legalábbis egy bizonyos mértékben, a hangzó-egyezéseket a két nyelv között, még ha öntudatlanul is, hiszen az ő álláspontja ettől eléggé eltér. Úgy tűnik, hogy S elképzelése a lapp és a magyar nyelv kapcsolatáról olyan természetű, amelyet ma inkább szinkronikusnak mintsem diakronikusnak neveznénk. Úgy látszik, hogy S úgy gondolja, hogy "valahol mélyen" a lapp valóban azonos (vagy majdnem azonos) a magyarral."

Lakó (1970, 38; lásd még szintén Lakó 1937,19-20) továbbá ezt figyeli meg:

"Azonban a valódi etimológiák száma Sajnovicsnál meglehetősen csekély, mivel az általa összehasonlított 150 szó között sok az olyan, melyek már említett tőszavak származék

Domokos (1990, 54) is kritikus, legalábbis S több megfeleltetésével kapcsolatban:

"A Karjel nevet Sajnovics ...a címerben levő karra, mint jelre gondolva Kar+jel-nek értelmezte... Lám, finnugor alapon is bontakozni kezdenek a tetszetős, de hiteltelen etimológiák!"

Hasonlóképpen, Gulya és Szathmári (szerk. 1944, 495) is

megjegyzi, hogy:

"Sajnovics szigorú, egyben-másban fonák elvek szerint végezte a kényes munkát"

Végül Zaicz (1970) felhívja a figyelmet arra, hogy a S által felsorolt 150 lexikai megfelelésnek napjainkban csak 22 %-át tartják megalapozottnak

4.2. A lexikai megegyezések alapvető hibájaA fent említett gyenge pontokon túl, S szótári

összehasonlításainak van egy nagy hibája, amely, ha ismert lenne az általános nyelvészek előtt, kétségtelenül megváltoztatná véleményüket S-nak az összehasonlító nyelvészet történetében betöltött pozitív szerepéről. Valójában, a hangtörvények, melyeket S (állítólag) megalapozott a magyar és lapp között (bár számos, de érthető és megbocsátható tényszerű hibával) ugyanazok a hangtörvények, melyeken keresztül S "bizonyítani" tudja (és úgy tűnik, hogy még büszke is rá) a magyar és a ...kínai rokonságát is! Valóban, ahelyett, hogy uráli nyelvészetet alapítana, S a De diversitate dialectorum ín genere (46-49 old.) című fejezetben úgy érvel, hogy-a kínaiból (mely Ázsia legnemesebb és legősibb nyelve)

származik minden ázsiai és néhány észak-európai nyelv, ezek a nyelvek nyelvláncot alkotnak, egy nyelvi nyelvjárás kontinuumot;

-a magyar része (és rokona) ennek az eurázsiai nyelvláncolatnak, így végső fokon a magyar a kínaiból származik ezen nyelvlánc közvetítésével, különösen a lappon keresztül, melynek szülőföldje eredetileg egy Kínába benyúló sivatagban volt.

-A török nyelvek, miután ezen eurázsiai nyelvlánc részei, "szintén rokonai a magyarnak".Ezen állítások részletesebb vizsgálatához érdemes S-t

közvetlenül idézni (46-7. old):

"Rectius itaque facerent, si linguam Sclavonicam, ex Il-lyrica prognatam scriberent, Ungaricam vero refferent ad veterrimuru illud, & per amplissima terrarum spatia

diffusum Idioma, quod scilicet hodiedum non solum apud Ungaros floret, sed Lapponíbus quoque, tum Daní-cis, tum Svecicis, tum Russicís, Fínlandis item, & Car-jeliis, atque Esthonibus in usu esse comperi; quin ímo, quod per plerosque Tartariae Populos, Syranos, Morduinos, Scheremissas, Permekios, Wotyackyos, Wogulitzios, Ostiakios, etc. in Asiam, ad ultimos usque Sinas, protendi in consesso est. 1.. .]41

1...] In ea ergo versatur opinione: Chinenses, aut abo-rigines esse omnium Asiaticorum Populorum, atque adeo & Ungarorum, aut saltem Idiomatis Asiatici, id est: Ungarici dialectum antiquissimam in dialecto Chinen-sium qu~rendam esse. Argumenta, quibus ad id creden-dum inducitur, sequentia habet: 1. Pronunciatio, & sonus verborum Chinensium; eadem videtur esse, qu~ in Idiomate Ungarico. II. Radices in Idiomate Ungarico perinde sunt omnes monosyllab~, ut in Idiomate Chi-nensi. III. Compositio vocum perinde sit per monosyl-laba in utroque Idiomate. ...

V. Denique: Idioma Tartaricurn proxime convenit cum Chinensi, convenit item cum Turcico, & Turcicum cum Ungarico, ergo, & Chinense cum Ungarico."42

41 "Ezért helyesebb lenne, ha a szlavon nyelvet az illírből származtatnánk, a magyar nyelvet pedig abból az ősi és széles körben elterjedt nyelvből mely egészen napjainkig kétségtelenül nemcsak a magyarok között... virágzik, hanem úgy találtam, hogy a lappok, a dánok, a svédek, az oroszok, a finnek, valamint a karéliaiak és az észtek is használják. Sőt kétségtelenül Mongólia népeinek többségén, a zürjéneken, a mordvinokon, a cseremiszeken, a permjákokon, a votjákokon, a vogulokon, az osztjákokon stb. keresztül Ázsiában, egészen Kináig elterjedt."

42 ,,[Hell Miksa] véleménye szerint a kínaiak minden ázsiai népnek az ősei, s így a magyarokéi is, vagy legalábbis az ázsiai nyelveké, azaz: a legősibb magyar nyelvjárást a kínai nyelvjárásban kell keresni. A következő indokok vezették őt erre az e]képzelésre: I A kínai szavak hangzása és kiejtése úgy tűnik megegyezik a magyarokéval. II. A magyar nyelvben a szavak szótövei mind egyszótagúak, ugyanúgy mint a kínaiban. III. mindkét nyelvben a szóképzés egyszótagú képzők segítségével történik. V. Végül, a mongol nyelv nagyon közel áll a kínaihoz, közel áll a törökhöz is, a török pedig a magyarhoz; következésképpen a kínai közel áll a magyarhoz."

S ezután azzal érvel, hogy a Samo név, melyet a tatárok egy Kínába benyúló sivatagnak adtak (máskülönben Lop, S szerint Lap) megfelel asaame népnévnek. ("Samo autem, & Same ad-modum correspondentes voces mihi videbantur"; 47. old). Éppen ezért a lapp nép hazájának a kínai nép közelében kellett lennie, s következésképpen valaha egyazon népnek kellett lenniük. A nyilvánvaló következtetés tehát a következő (48. old.):

"Si eadem fuerunt gens, eandem Lappones oportuit habere linguam cum Sinensibus. Jam vero Lapponum Id-ioma demonstratum est, esse idem cum Ungarico, ergo & Ungaricum debebit convenire aliquomodo cum Sinico"43

S nem elégszik meg azzal, hogy ezeket kijelentse.44 Ugyanazt a módszert használva, amellyel a magyar és a lapp nép "alapvető azonosságát" demonstrálja lexikális szinten (a korpusza 150 szó), olyan érveket hoz, amelyekről azt gondolja, hogy bizonyítékokként (argumenta) szolgálnak, azon állítás alá-támasztására, hogy "a legősibb magyar nyelvjárás eredete a kínai nyelvjárásokban keresendő". Ezen argumentumok segítségével (melyeket a fenti idézetben részleteztük) -a kiejtés és a hangok azonossága/hasonlósága, a szótövek egyszótagúsága, a szóképzés egyszótagú képzők segítségével -5 egy sor "megfelelést" állapít meg a magyar és a kínai között.45 S

43 "Ha ők egy nép voltak, a lappok nyelvének meg kellett egyeznie a kínaikéval. Azt már bebizonyítottuk, hogy a lapp nyelv azonos a magyarral, ezért a magyar nyelvnek is valamilyen módon meg kell egyeznie a kínaival."

44 S kutatásának eme kényes aspektusát szinte sosem említi a szakirodalom. Décsy és Veenker (szerk. 1972, 159) említik a kínai kapcsolat ügyét (ez szerintük 5 igen kevés hibáinak egyike), de ezt a hibát elnézik neki arra hivatkozva, hogy a bírálat nélkül elfogadott kínai őshaza S tiszteletadása mestere, Hell atya iránt. Ez valóban igaz lehet, de az a tény, hogy S mennyire igyekszik állításának helyénvalóságát az olvasók előtt igazolni, véleményem szerint arra utal, hogy erősen hitt is benne. Ezenkívül, egy kiterjedt eurázsiai nyelv/nyelvjáráslánc léte széles körben elfogadott volt abban az időben.

45 S azt állítja, hogy ő itt csak néhány példát szeretne említeni, miután könyvének nem célja a magyar és a kínai nép azonosságának "demonstratiója". Azt is kijelenti, hogy biztos abban, hogy ha kibővítenénk a vizsgálatot lexikális téren, még több azonosságot is találnánk. Azt is kijelenti továbbá, hogy neki az említetteknél még több bizonyítéka van (47. old.), amely alátámasztja, hogy a lapp (finn) és a kínai valaha egy nép volt,

figyelmezteti is az olvasót, hogy természetesen némely szó "némileg megváltozott" a két nép idő- és térbeli szétválása miatt, s így tökéletes azonosság nem várható. Ráadásul S a továbbiakban azt állítja, hogy a magyar és a kínai között fennálló különbségek nem nagyobbak, mint azok, melyek az izlandi és modem szász nyelv között vannak, mely két nyelv egyértelműen ugyanazon nyelvcsaládhoz tartozik. Az S által felállított megegyezések a következők (48-9 old.):46

1. kínai ye – magyar éj2. kínai sy – magyar szü -szív3. kínai ge 'nap (égitest és időszak)' – magyar ég 4. kínai tu – magyar út5. kínai sem 'élet' - magyar szem-ély "vitam vivens, ex szem

+élek", azaz 'életet élő, a szem + élek-ből'. Más szavakkal, S szerint a magyar személy szó részekre bontható, ahol a szem nyilvánvalóan ugyanaz, mint a kínai sem és az -ély az él igé-ből képzett melléknévi igenév. Azonban a személy valójában 2 részre osztható, a szem-re és a főnév képző -ély-re.47 Azaz nincs a szem szónak' élet' jelentése, -y-ra végződő melléknévi igenév pedig szintén nem létezik.

6. A kínai sem, melynek második jelentése 'teremt, nemz', megfelel az ómagyar isem 'apa, ős' szónak. Feltehetően S az isem szót a legkorábbi magyar írott szöveg (Halotti beszéd) isemukut szavából merítette, amelyet idézett és részletesen tárgyalt a DemonstratioDan. Viszont az isem szó, mint ilyen ismét nem létezik a magyarban, s az isemukut szó helyes felbontása a következő: ise-muk-ut 'ős-ünk-et'.48

mielőtt a finn népek jelenlegi területükre beköltöztek. A kínai anyag egy feliratból származik, melyről Kircher atya De China illustrata című műve tesz említést; ebből a könyvből meríti S a Samo sivataggal kapcsolatos információt is.

46 S helyesírását reprodukálom. A megadott fordítások és a szavak elemeikre való tagolása is a szerzőtől származik.

47 Ugyancsak lásd például a veszély szót a vész + ély-ből48 Konkrétabban a -muk --muc megfelel a mai magyar -unk

végződésnek.

7. A kínai tum 'kelet' a magyar tám-adat-al szemben: "quasis Oriens dedit, azaz 'majdnem kelet adta' értelemmel, ahol S a tám- szót nyilvánvalóan 'kelet'-ként értelmezte, s az adat szót az ad ige múlt idejű egyes szám harmadik személyű alakjaként kezeli. Azonban a tám-adat szó, mint ilyen, nem létezik a magyar nyelvben.

8. kínai hay 'tenger' és ham 'hajó' a magyar hajó-val szemben.E pontnál S világosan kifejti az "argumentumait”, hogy

részletesebben illusztrálja, hogyan jutott el ezekhez a megfelelésekhez (49. old.):

(i.) Némely kínai szó "visszafelé" olvasva tökéletesen megegyezik a magyar megfelelőjével ("...seu retrograde legantur, cum Ungaricis prorsus convenire"). Így a kínai yé" 'éjszaka' megegyezik a magyar éj szóval, a kínai ge 'nap (égi-test és időszak)' ugyanaz, mint a magyar ég; a kínai tu ugyanaz, mint a magyar út stb.; a betűk ilyenfajta "felcserélése nem ismeretlen más nyelvekben sem" ("Haec lit-terarum translocatio retrograd a nihil novi est etiam in aliis Idiomatibus").

(ii.) A kínai egyszótagú szótövek a modern magyar nyelv összetett és képzett szavaiban megtalálhatók, bár az eredeti szótő egyszótagú természete többnyire elhomályosult, mint a személy szó esetében.

(iii.) A legtöbb kínai egyszótagú szó magánhangzóra végződik, bár van néhány kivétel, ahol, különböző okok miatt, n, ng, m és 1 került a szó végére. Ha ezeket (a nem lényeges) hangokat elhagyjuk bizonyos kínai szavakból, akkor pontosan ezek magyar megfelelőit kapjuk, mint ahogy ez nyilvánvaló a kínai syn és a magyar szü esetében.49

Amint említettük, ezen "kritériumok", melyek abszurditása és együgyű jellege nyilvánvaló, ugyanazok, melyeket S magáévá tett, hogy a magyar és a lapp nyelvet összehasonlítsa és "bizonyítsa" alapvető "azonosságukat"!49 S ugyancsak megjegyzi, hogy azok a szavak, melyeket megfelel tetet

egymással, nem lehetnek "azonosak" átvételből kifolyólag, miután ezek mind alapszavak, és azok ellenállnak az átvételnek

A hitetlenkedő olvasó felvetheti azt, hogy ezek a bizarr kri-tériumok a magyar és a kínai nyelv összehasonlításának lehetetlen voltából adódnak. Pedig ez pontosan úgy van, mint ahogy mi bemutattuk, amint ez könnyen belátható a Demonstratio III. fejezetének elolvasásával, melynek címe önmagáért beszél: Id-ioma Ungarorum, et Lapponum idem esse evincitur ex simiii apud utramque gentem vocum enunciatione. Valóban, S a hangok és a kiejtés hasonlóságáról/azonosságáról beszél és nem rendszeres megfelelésekről, melyek esetében történetesen előfordulhat, hogy a megfelelő hangok egyáltalán nem hasonlítanak/azonosak. A VI. fejezetben (41-3. old.) S továbbá azt állítja, hogy a lapp és a magyar szavak és kifejezések alapjában véve "egyformán" hangzanak, olyan értelemben, hogy nem sokat mutatnak azokból a "betűmódosulásokból", (". .litter-arum additione, transmutatione, omissione, etc."), amelyek oly gyakran előfordulnak még nagyon közelálló nyelvjárások esetében is. Ezen általános módosulásokra hoz néhány példát (44. old.):

"Cum permutatione aliarum litterarum eodem modo se res habet. Loco dat.. tat, loco asse, assie. Loco goim, kolm dicitur. Neque proeteriri debet specialis transposi-tio consonantium, quoe in quibusdam ialectis reperitur. Sic voces, quas Australiores per tk efferunt, boreales per Tk pronunciant. Unde botkanet, ratket, abro, dabredet, aliis dicitur: borganet, rarket, arWO, tarwe te t. Pariter nihil insoliti est, ut una Dialectus copiam litterarum voci adjungat; Australes certe voci a vo cali incipienti liben-ter prcemittunt j. Sic Australium ja:no, jenem, jelet, est Borealiorum a'nO, a:nam, a:let"50

50 "Ugyanez történik egyéb betűmódosulások esetében is. A dat helyet tat-ot, az asse helyet assie-t, a goim helyett koZm-ot mondunk. Itt ugyancsak figyelembe kell venni azt a speciális mássalhangzó váltakozást, amelyet néhány nyelvjárásban megtalálhatunk. Ily módon például a déli emberek által tk-nak ejtett szavakat az északiak rk-nak ejtik, vagyis: a botkanet, ratket, abro, dabredet szavakat mások borganet, rarket, anvo, tanvetet-nek ejtik ki. Hasonlóképpen semmi különös nincs abban, hogy egy nyelvjárás számos betűt hozzáad egy szóhoz; a déliek szabadon hozzáadnak egy j-t azon szavakhoz, melyek magánhangzóval kezdődnek. Így például a

Miután megállapította a "nyelvváltozás" ezen általános "szabályait", S összeállítja a megfelelések híres 150 szavas listáját (Idioma Ungarorum, et Lapponum idem esse ostenditur ex vocabulis utrique genfi communibus). Az olvasó, aki valamiféle pontosításra vár legalább néhány hangtörvény esetében (olyan pontosításra, amely túlmutatna a betűmódosulások homályos és gyakran önkényes elméletén), csalódni fog. Valójában S éppen ezekkel a fogalmakkal dolgozik, úgymint a betűk "hozzáadása" , "törlése" "helyettesítése" és "felcserélése", valamint a szavak önkényes szegmentálása. Továbbá a kínai-magyar megfelelteté-sektől eltérően, S nem mindig veszi a fáradtságot, hogy megvilágítsa az általa használt módszereket oly módon, mint ahogy azt lejjebb a (9), (10), (15) és (16) példák esetében megteszi. Éppen ezért az olvasónak találgatnia kell, hogy a fent felsorolt "módosulások" melyike, vagy milyen más eljárás képzi a megfeleltetés alapját. Általánosan az állapítható meg, hogy az összehasonlított szavak tulajdonképpen egy egyszerű kritérium alapján lettek kiválasztva, amely a hangok felületes hasonlósága. Ez gyakran azzal párosul, hogy a szavak jelentését indokolatlanul kibővíti, valamint, hogy nem képes felismerni bizonyos főnevek vagy igék különféle ragozott és képzett alakjait, illetve a megfelelő szótöveket, amint azt a 6-os példa feljebb és a 11-es példa lejjebb mutatja. Mindezen ad hoc eljárások természetesen hozzájárulnak a kívánt felületes hasonlóságok eléréséhez, s ily módon nő a hamis megfeleltetések kockázata. Valóban, a S listájából találomra kiválasztott következő 8 elem közül egyedül a magyar ár és a lapp arvo közötti megfelelést tartják mind a mai napig megalapozottnak (legalábbis az UEW 16-7 szerint). Néhány példa elegendő a probléma illusztrálásához (a jelentések S-tól származnak):51

délieknél a jaeno, jenem, jelet, az északiaknál aeno, aenam, aelet lesz. Megjegyzem, nem egészen világos, hogy hol található tk -rk hangcsoport váltakozás az abro az anvo-val és a dabredel alanvetet szópárok esetében."

51 Meg kell jegyeznünk, hogy S-nak minden egyes megfeleltetésnél a lapp szavak dán helyesírásán igazítania kell, hogy egyezzen a magyar helyesírással, s ezen folyamat során meglehetősen sok szubjektív ítélet is beszivárog

9. a lapp mieel vs a magyar elme ("mint egy anagramma"; 65. old.)

10. a lapp keresz vs magyar szekér (ismét egy "anagramma"; 65. old.)

11. a lapp gyérmom 'a gondolkodás és következtetés képessé-gének megszerzése, a gyénne ('elme') tőből' vs a magyar gyennek, aki 'a következtetés képességét megszerzi'. A sze-mantikai kapcsolat bizarr voltától eltekintve, itt azt kell megjegyeznünk, hogy a gyennek a gyerek szó egy alternatív formája (64-5. old.)

12. a lapp adaldak; S szerint ez a szó a magyarban jelenthet 'va-lamit, amit adtak valakinek' bár tudja, hogy a helyes alak a magyarban ajándék (68. old.). Valóban, az adaldak nem bizo-nyul magyar szónak.

13. a lapp arvo 'valami árusított dolog ára' vs a magyar ár, áro, árulok. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ár valóban valaminek az 'árát' jelenti, viszont az áro, mint olyan nem létezik. (5 talán az árú szóra gondolt). (68. old.)

14. a lapp amees 'édes' vs a magyar méz (68. old.) 15. a lapp gaure 'hajlott' S szerint göre-vé válik, ha az au-t ö-re

változtatjuk; ez esetben pedig megegyezik a magyar görbe szóval (70. old.)

16. a lapp aagam-ból S szerint a magyar hágom lesz 'felmászom, fellépek' (mindkét nyelvben), ha egy hehezetet elé teszünk. (71. old.)

Érvelhet valaki azzal S védelmében, hogy e módosulások némelyike (ha fonémaváltozásként és nem grafémaváltozásként értelmezzük azokat) valóban egy igazi hangváltozás durva körvonalát, intuitív definícióját támasztja alá. Viszont úgy tűnik, hogy maga S is néha tudatában van annak, hogy a szóban forgó módosulásoknak kell, hogy legyen valamiféle szisztematikus, állandó jellegük, ahhoz, hogy valódi nyelvészeti folyamatoknak és nem tudósok betűkkel való ügyeskedésnek tudjuk be őket ("lit-terarum quidem constans permutatio, aut omissio"; 42 old.). Más szavakkal, úgy látszik, hogy S helyesen felismeri azt a veszélyt, mely a javasolt eljárásmód rendszertelen vagy helytelen használatából ered: számos hamis megfelelés megállapításának

lehetőségét, amint arra már korábban rámutattunk.52 Minda-zonáltal a gyakorlati munka folyamán mindezeket a helyes, átgondolt észrevételeit könnyen elfelejti, miközben azon fáradozik, hogy a lehető legtöbb összefüggést megállapítsa. Így S összehasonlításaiból éppen az a tulajdonság hiányzik, mely a con-ditio sine qua non ahhoz, hogy egy megfigyelt hangváltozás jól meghatározott és megalapozott hangtörvénnyé váljon (és ne csak egy ad hoc leírás legyen): hogy számszerűleg jelentős legyen, vagyis példák tömege támassza alá.

5. Gyarmathi nyelvtani összehasonlításaiE tanulmánynak nem célja, hogy Gyarmathi munkájával

(1799) foglalkozzon (továbbiakban Gy). De miután az Affinitast nagyon gyakran emlegetik a Demonstratióval kapcsolatban és hasonlóképpen dicsérik, különösen a "nyelvtani összehasonlítás" fejlődése terén53 elért (állítólagos) jelentős szerepéért (lásd a fenti idézeteket), úgy hiszem, hogy helyénvaló és hasznos Gy nyelvtani összehasonlításait, ha röviden is, kommentálni. Ezzel kapcsolatban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy "úgy tűnik Gy módszere lényegében nem különbözik elődjétől," ahogy erre 52 5 azt mondja, hogy a nyelvjárások változatossága miatt megkísérli

óvatosan, s a lehető legritkábban használni a betűk kicserélésének, felcserélésének, hozzáadásának stb. módszerét, tudván, hogy ha a módszerrel visszaélnek, a tudósok bármit bárrnitől származtathatnak

53 Általában az Affinítas hasonló jellegű elismerésben részesül, mint amilyet a Demonstratio esetében tapasztaltunk. Például Hanzeli (1983, 24-5), az Affinitas angol változatához írt előszavában azt mondja, hogy: "a cím [Affinitas] grammatice demostrata, 'Nyelvtani bizonyítékok' azonnal megmutatja, hogy a szerző inkább a strukturális, mintsem a lexikális összehasonlításra helyezi a hangsúlyt". Campbell (2001, 88-9) azt mondja: "Nagyon hatásos és Jones munkájánál sokkal kifinomultabb volt Gyarmathi Sámuel műve... az Affinitas..., amely a nyelvtani összehasonlításokat hangsúlyozva a kor értelmiségének érdeklődését tükrözte és irányította." Zsirai (1968, XIII), az Affinitas -az indianai egyetem által újranyomott kiadásához írt előszavában ezt mondja: "A rago-zási megfelelések jelentőségének felismerésében, hangsúlyozásában és gyakorlati alkalmazásában Gyarmathi Sajnovics nyomdokát követi E téren nem mutat semmit, ami tárgyának mélyebb elméleti megközelítésére utalna vagy javítana a vizsgálati módszeren .Ennek ellenére Gyarmathi eredményeit jelent6s fejlődésnek kell tekintenünk a nyelvrokonság ragokon keresztül történő szemléltetése terén."

Morpurgo Davies helyesen rámutat. Valóban, az Affinitasban előterjesztett összehasonlítások nagy többsége tényleg strukturális, tipológiai természetű, bár Gy sokkal több területet tárgyal, mint S (bár nagy részüket helytelenül kezeli).

Ráadásul, a "gyakorlati munka" minősége itt is sok kívánni valót hagy maga után, és sok esetben semmivel sem jobb, mint S-é. A probléma illusztrálásához elég lesz megvizsgálni az esetrag megfeleléseket a finn és magyar nyelv között; ezt a témát Gy kimerítően tárgyalja. Valóban, valamennyi bemutatott megegyezés rossz (kivéve a jelöletlen alanyesetet), vagy az összehasonlított alaktani anyag hibás kiválasztása, vagy a morfémák helytelen társítása (a hangok és/vagy a funkció tekintetében), vagy mindkettő miatt. Továbbá, amint az r. és II. táblázatokban lejjebb látható, a finn kesi (mai kiisi 'kéz') szó ese-tében a többes számú és nem az egyes számú ragozási paradigmát használja (kivéve a kesi alanyesetet és a keden birtokos esetet). Vagyis Gy a finn cala (mai kala) szó, a magyar hal és kéz szavak egyes számú ragozását hasonlítja össze a finn kesi szó (többnyire) többes számú ragozásával. Ez két dolgot jelenthet: Gy vagy képtelen megkülönböztetni az egyes és a többes számú ragozást a finnben, vagy (tudatosan vagy öntudatlanul) azért a kesi szó alakjait választja, mert azok a tőhangváltozás miatt hangzásban, felületesen szemlélve jobban hasonlítanak a magyar kéz szó megfelelő alakjaihoz Azért, hogy ezt a problémát az olvasó is világosan lássa, az J. táblázat után, mely az Affinitas 9. oldalán bemutatott esetrag megegyezéseket tartalmazó táblázat, a II. táblázatban bemutattam a kiisi szó teljes, egyes és többes számú ragozását (ld. a következő oldalon).

Az I. táblázattal kapcsolatban a következő figyelhető meg.A birtokos esetek összehasonlítása54 rossz, mivel a

magyarban nincs valódi birtokos esetrag; Gy ugyanazt a hibát követei el, mint 5, összekeverve a birtokos esetragot ('genitivus') a birtokos személyraggal ('possessivus'). A részeshatározó esetek összehasonlítása (dativus, finn szaknyelven allativus) szintén

54 A példákat úgy közöltem, ahogy az eredeti szövegben állnak, vagyis nem bontottam őket elemeikre. A ragokat azonban félkövérrel szedtem

helytelen. A finn -Ile-nek semmi köze nincs a magyar -nak --nek-hez.!

ESETEK FINN MAGYAR FINN MAGYAR

Nom. cala hal kesi kézGen. calan halé keden kézéDat. calalle halnak kesílle kéznekAcc. calaa halat kesei kezetAbl./Com. calasta halastol kesist kezestölLoc. calasa hal ann kesisan kezennMed./Soc. calalla hallal kesilla kézzelNeg./ Adess. calalta halatlan kesilta kezetlenFact./Mut./Trans. calaxi hallá kesixi kézzéNonc./Ess. calana halul kesina kézülPen. calahan halnak (-ba) kesie kéznek (-be)Desc./Inst. calain halként kesien kézként

I. táblázat: Gyarmathi esetrag megfelelései

ESETEK EGYES SZÁM TÖBBES SZÁMNom. käsi käde-tGen. käde-n käi-enPart. kät-tä käsi-äAdess. käde-llä käsi-lläAbl. käde-ltä käsi-ltäAllat. käde-lle käsi-lleIness. käde-ssä käsi-ssäElat. käde-stä käsi-stäIllat. käle-en käsi-inTrans. käde-ksi käsi-ksiEss. käte-nä käsi-näInst. 0 käsi-n

II. táblázat: A finn käsi ragozása egyes és többes számban

A tárgyesetek összehasonlítása ismét elhibázott: a finn ca/a-a esetében az -a a 'partitivus' ragja, bár a partitivus-t a közvetlen tárgy jelölésére is használják bizonyos körülmények között (ami a kesei-t illeti, Gy itt valószínűleg a kiisiii alakra gondolt, ami

viszont többes szám partitivus), ezzel szemben a -1 rag egy valódi és az egyetlen tárgyesetrag a magyarban – említenünk sem kell, hogy az -a-nak nincs semmi köze a -t-hez fonológiai szinten sem. Az ablativus-ok összehasonlítása (vagy Gy szerint comitativus; finn szaknyelven elativus) ismét helytelen, mivel a magyar -st(V)1 rag 'val/vel'-t jelent, míg a finn calasia szó jelentése a magyarban 'haltól'. De még akkor is, ha ez helyes lenne, továbbra is magyarázatra szorul, hogy hogyan és miért tűnt el a comitativ -st(V)1 a -1-je. Ami a helyhatározói esetet illeti (locativus, a finnben inessivus) nyilvánvaló, hogy a magyar -n(n) és a finn -s(s)a nem közös eredetűek, bár talán rendelkeznek egy közös alkotóelemmel.55 Ezenkívül nem világos a kesisan szóvégi -n-jének eredete és természete.56 Gy valószínűleg azért választja a kesisan -kezenn alakokat, mert ily módon a magyar egyes számú és a finn többes számú alak hangzásban globálisan jobban hasonlít egymásra. A következő "mediativus" vagy "sociativus" rag (finn szakkifejezéssel adessivus) mutatja, hogy Gy, S-hoz hasonlóan, gyakran nem tudja (nem akarja?) megkülönböztetni a főnév ragozatlan alakját a ragozott (és/vagy az alternatív) alakoktól, különösen, ha hasonulás is történik. Valójában Gy két látszólag hasonló alakot vizsgál anélkül, hogy észrevenné, hogy a finn -lle --lia a cala-llä, vagy a kade-lle/ kesi-llä szóban valódi rag, a hallal-ban a -ll al betűsor (amit Gy feltételezhetően azért így darabolt fel, hogy a hasonlóságot megalapozza) hasonulás eredménye a hal főnév és a -val- (-vel) rag között. Más szóval, a finn -lla –llä-nak nincs semmi köze a magyar -val --vel-hez. A magyar szavak hasonu1ásának a szerző előtt legalább intuitív módon ismertnek kellett volna lennie, tekintve a világosan eltérő eredményeket, amelyeket úgy kapott, hogy a -val- -vel ragokat két olyan főnévhez kapcsolta, melyek különböző mássalhangzóra végződnek: kézzel (< kéz + vel) vs hallal (< hal + val). Utoljára,

55 A finn -ssa-ról azt tartják, hogy összetett végződés (lásd lejjebb), s a *-s + *-na-ból származik, míg a -na locativus rag.

56 Ha itt kesisen állna a kesisan helyett, akkor az valószínűleg a käsi-ssä-än-nek felelne meg, ami 'kéz + Loc/Iness. Rag + harmadik személyű birtokos személyrag', a tőhangváltás (lásd käde-ssä a käsi-ssä-val szemben a II. táblázatban) pedig többes számra utal Ha Gy erre gondolt, akkor úgy Játszik, nem képes felismerni a birtokos személyragot.

de nem utolsó sorban, hasonlóan a -st(V)1 ablativus / comitativus-hoz, itt sem tudunk meg semmit a szóvégi -1 sorsáról, mely a magyar szóban jelen van. A következő összehasonlításnál, a "negativus" vagy "adessivus" (Gy szerint; a finnben ablativus) esetében, Gy ismét két teljesen különböző funkciót és esetragot hasonlít össze. A "factitivus" (műveltető) vagy "mutativus"/"tran-slativus" (translativus a finnben is) esetében a funkció ugyanaz a két nyelvben, de az esetragoknak nem közös eredetűek, miután a finn rag -ksi, s a magyar -vá --vé; ahol a hallá és kézzé alakok ugyanannak a hasonulási folyamatnak az eredményei, melyet már megfigyeltünk a hallal és kézzel alakok esetében (lásd fent a "meditativus", vagy "sociativus" ragokat). Hasonlóképpen a finn és a magyar ragok a "noncupativus" vagy "essivus" esetében (Gy használatában és a finn terrninológiában essivus) nem vezethetők vissza egy közös tőre. Ugyanez áll a következő összehasonlításra: a "penetrativus"-ra illetve (a finn terminológiában) illativus-ra: cala-han.57 és a hal-nak (-ba),58 melyeknek semmi közük sincs egymáshoz. Ezenkívül a következőket kell megjegyeznünk: a) a valódi magyar illativus rag csak a -ba --be lenne (-nak --nek ehelyett dativus); b) a kesie alak, ha a kdsi-d helyett áll, akkor többes szám partitivus, melynek nincs semmi köze az illativus-hoz, hacsak a kesie alatt Gy nem a többes számú illativus kdsi-in-t érti (lásd II. táblázat). Az utolsó összehasonlításnál a ragok ismét helytelenüllettek kiválasztva, a finn "descriptivus"/"instructivus" -n ragnak nincs semmi köze a magyar -ként-hez. Ezenkívül a finnben ezt a ragot rendszerint csak néhány többes számú állandósult kifejezésben használják,59 mind a caloi-n mind a kesie-n (azaz kiisi-n; lásd II táblázatot) többes számú alakok.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a ragoknak semmi közük egymáshoz, vagy funkciójukban, vagy fonológiai alakjukban, vagy egyikben sem, s a szerző meg sem kíséreli megmagyarázni, vagy igazolni azt, hogy hogyan és miért, milyen kritériumok alapján soroljuk be a kiválasztott funkciókat és alakokat a

57 Ez a kala-an egyik elfogadott helyesírási változata.58 Megjegyzem, hogy Gy beszámol megfelelésekről a lapp és a magyar

esetragok között is (8 old.). Ezek a megfelelések éppúgy hibásak, mint a magyar-finn hasonlóságok;

59 Lásd pl omi-n silmi-n 'saját szemünkkel'; kaks-i-n kiis-i-n 'mindkét kézzel'

"megfelelések" közé Más szavakkal, gyakorlatilag nem készült valódi összehasonlító munka, és ismétlem, az egyedüli vezérelv a hangok nagyon homályos, felületes, globális (tő + rag + fokozás stb.) hasonlósága, mely különösen nyilvánvaló a többes számú kesi-nek az egyes számú kéz-zel történő összehasonlítása esetében. Azonban néha még a hangok hasonlóságának kritériuma is hiányzik, mint például a calahan (- kalaan) a lminak, calan a halé, vagy a calana a halul stb. esetében, s az olvasónak kell találgatnia (leggyakrabban hiába), milyen rejtett kritérium, rejtett megokolás állhatott a felállított megfelelések hátterében.

6. BefejezésLass (1997, 6) "hitbéli dolgokról" beszél az általános nyelvé-

szet területén, melyeket a nyelvészek egyik nemzedéke ad át a másiknak, s amelyeket széles körben elhisznek anélkül, hogy valaha is alapos felülvizsgálat tárgyává tennék. Az az állítás, miszerint S és Gy alapította meg az uráli nyelvcsaládot, ezen "hitbéli dolgok" közé tartozik. Ez annál is inkább meglepő, mivel S egy olyan nyelv-nyelvjárásláncban hitt, amely Eurázsia hatalmas területeit foglalja magába egészen Kínáig, s nem javasolt, de még csak el sem képzelt semmiféle finnugor, vagy uráli nyelvcsaládot. A "finnugor" és "uráli" osztályozások az 1800-as évek végéig teljesen ismeretlenek voltak a nyelvészet területén (lásd Marcantonio 2002, 19 kk.).

Egy másik "hitbéli dolog" az a meggyőződés, miszerint S és Gy "világos vizsgálati módszereket" használt, különösen alaktani szinten, hacsak nem foglaljuk bele ebbe a kifejezésbe a hangok és a kiejtés hasonlóságainak és/vagy azonosságainak ködös és homályos fogalmát, párosítva a szavak részekre bontásának és a "betűmódosításoknak" hasonlóan ködös és önkényes eljárásával. A valóság az, hogy S és Gy nem ismerte a fonetika és fonológia alapvető törvényeit, melyre Kísbán helyesen rámutatott (S-csal kapcsolatban; 1942, 46). Hasonlóképpen S és Gy mindketten összekeverik az alapvető alaktani kategóriákat, például az egyes számot és a többes számot; a ragozatlan szótöveket és a ragozott vagy alternatív alakokat stb. Ezenkívül megfigyelhető a jelentés

nagyfokú manipulálása és a szótagszerkezet "azonosságának" kihangsúlyozása.60 Ma az ilyenfajta eljárásokon és fogalmakon alapuló munkákat elutasítanánk.

Az általános nyelvészeknek megbocsátható, ha azt hiszik, hogy ez a két szerző volt "a finnugor összehasonlító nyelvtan alapítója", mivel pontosan ezt tartják és népszerűsítik az uralisztikai szakirodalomban. S és Gy-nak ugyancsak megbocsáthatjuk a sok hibás megfelelést és nyelvészeti fogalmat, hiszen e téren úttörők voltak, s az általános nyelvészeti ismeretek és szaktudás szintje meglehetősen szegényes volt abban az időben. Ahhoz, hogy e hamis nézeteket meg tudják cáfolni, a modern uralisztika szakembereinek vissza kell menniük az eredeti forrásokhoz, és őszinte, pontos leírást kell adniuk azokról61

Ilyen őszinte újjáértékelés még inkább szükséges és időszerű lenne a következő, a szakmában ma már általánosan elfogadott tény tükrében: alig akadnak olyan névszó-, igeragok vagy képzők az egész uráli területen, melyek a feltételezett ősnyelvből származnak, mivel ezek a morfémák önálló (s gyakran meglehetősen friss) alkotások és újítások eredményei. Más szavakkal, az uráli nyelveknek nincs közös alaktanuk, néhány olyan egyszerű "elsődleges végződés"62 kivételével, mint a fent 60 Érdekes megfigyelni, hogy S nem kommentálja a szótagszerkezet közötti

különbséget a finn – mely alapvetően kétszótagos – és a magyar – mely alapvetően egyszótagos – közölt, a saját maga által alkalmazott kritériumoknak megfelelően.

61 Időnként úgy tűnik – lehetséges, hogy politikai követelményektől vezérelve –, hogy manipulatív folyamatokról (mintsem véletlen félremagyarázásról) van szó S előterjesztett állításaival és adataival kapcsolatban. Láttuk például, hogy S világosan és helyesen felismeri, hogy a névmások, a birtokos ragok, valamint az igeragok területén jellemzőek a különböző változatok (lásd például a fenti idézetben: "Discrepant quoque in Pronominibus aliquantum Lappones, Fennii, Esthii, Ungari...", etc.). Ennek ellenére a tudósok mind azt állítják, hogy 5 hangsúlyozta a névmás ok, a birtokos- és személyragok hasonlóságát/azonosságát. Ez az ellentmondás különösen nyilvánvaló a következő, Zaicztól származó idézetben (1970, 324): ,,S legfontosabb, s mindmáig helytálló állítása: a birtokos főnév- és igeragozás a magyar és lapp nyelvekben szerkezetileg... és rnateriálisan (a végződések hasonlósága) azonos"

62 Az uráli (és altáji) nyelvekben kétféle nyelvtani és funkcionális végződés van; a) az "egyszerű" vagy "elemi" végződések, melyek a legalapvetőbb természetes hangokból állnak és b) az "összetett" vagy "másodlagos"

említett -m, -k, -n, -t stb., melyek azonban megtalálhatók egy sokkal kiterjedtebb nyelvi térségben. Még a széles körben említett tipológiai és strukturális hasonlóságok sem találhatók meg következetesen minden uráli nyelvben (lásd pl. Korhonen [1996], Suihkonen [2002], Marcantonio [2002, 203 kk. és 244-8] és az ott idézett bibliográfiát). Így még akkor is, ha kutatási módszereiket megalapozottnak akarnánk tekinteni, mi alapján állíthatnánk, hogy S és Gy létrehozta a "finnugor összehasonlító nyelvtant"?

Rövidítések

Abl. AblativusAdess. AdessivusAcc. AccusativusAllat. AllativusDat. DativusDesc. DescriptivusElat. ElativusEss. EssivusFact. FactitivusGen. GenitivusIllat. IllativusIlless. InessivusInst. InstrumentalisLoc. LocativusMed. MediativusMut. MutativusNeg. NegativusNom. NominativusNonc. NoncupativusPart. PartitivusPen. PenetrativusTrans. Translativus

végződések, melyek a különböző nyelvekben egymástól a nyelvtani alakká válás és a funkciómódosulás (grammatikalizáció és exaptáció) eredményeként önállóan alakultak ki (lásd Marcantonio 2002, 204 kk.). E másodlagos végződések azok, melyek az uráli nyelvek morfológiai rendszerét képezik.

IrodalomAbondolo, D. (szerk.) 1998. The Uralic Languages. Routledge

Language Family Descriptions. London, Routledge.Abondolo, D. 1998a. Introduction. In D. Abondolo (szerk.), 1-42.Abondolo, D. 1998b. Hungarian. In D. Abondolo (szerk.), 428-

456.Campbell, L. 2001. The history of linguistics. In M. Aronoff &J.

Rees-Miller (szerk.): The Handbook of Linguistics. Oxford,BlackweIl, 81-105. Czuczor, G. & Fogarasi, J.1862-74. A magyar

nyelv szótára I- VI. Pest. Décsy, Gy. 1965. Einführung in die Finnisch-Ugrische Sprachwissenschaft. Wiesbaden, Harras-sowitz.

Décsy, Gy. & Veenker, W. (szerk.) 1972. Johannes Sajnovics. Beweis, daß die Sprache der Ungarn und Lappen dieselbe ist. Wies baden, Harrassowitz.

Gulya, J. & Szathmári, 1. (szerk.) 1974. Sajnovics János emlékünnepség és tudománytörténet szimpozion (12-14, 1970). Budapest, A Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Gyarmathi, S. 1799. Affinitas linguae hungaricae cum linguis fen-nicae originis grammatice demonstrata. Göttingen [Indiana

University, Bloomington; Ural-Altaic Series; 1968, 95].Domokos, P. 1990. Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az

őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hanzeli, V. A. 1983. Grammatical Proof of the Affinity of the Hungarian Language with the Languages ofFennic Origin. By Sámuel Gyarmathi. Amsterdam Studies in the Theory and History of Linguistic Science 15. Amsterdam, Benjamins.

Hendrik"en, H. 1937. Sajnovics and the genetic linguistic rela-tionship. In M. Zsirai (szerk.), 57-9.

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta Journal de la Société Finno-Ougrienne 77, 219-274.

Kísbán, E.1942. Tordasi és Kálózi Sajnovics János. 1733-1785. Budapest.

Korhonen, M. 1996. Typological and Historicai Studies in Langu-age. A memorial Volume. Published on the 60th Anniversary of

hís Birth. T. Salminen (szerk.). Helsinki, Mémoires de la So-ciété Finno-Ougrienne 223.

Kulonen, U.-M. 1993. Johdatus unkarin kielen historian. Suomi 170, 1-137. Helsinki, SKS.

Lakó, Gy. 1937. Sajnovics János és Demonstratiója. In M. Zsirai (szerk.), 9-28.

Lakó, Gy. 1970. János Sajnovics und die finnisch-ugrische Sprachvergleichung. Congressus Tertius Internationalis Fen-noUgristarum, Pars I. Tallinn, 31-40.

Lass, R. 1997. HistoricaI Linguistics and Language Change. Cambridge, Cambridge University Press.

Marácz, L. 2004. De oorsprong van de Hongaarse taal. In A. van Heerikhuizen et al. (szerk.): Het babylonische Europa. Ams-terdam University Press, 81-96.

Marcantonio, A. 2002. The Uralic Language Family: Facts, My ths and Statistics. Transactions of the Philological Society 35. Oxford-Boston, Blackwell.

Marcantonio, A. 2006a. Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Budapest, Magyar Ház.

Martorano, N. 2004. Sajnovics: le basi del comparativismo ugro-finnico. Tesi di laurea; Facolta di Lettere e Filosofia. Univer-sita degli Studi di Messina.

Menges, K. 1995. The Turkic Languages and People. An Intro-duction to Turkic Studies. Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 42. Wiesbaden, Harrassowitz.

Morpurgo Davies, A.1992. Nineteenth-Century Linguistics. Lon-don-New York, Longman.

Raun, A. 1988. Proto-Uralic comparative-historical morphosyn-tax. In D. Sinor (szerk.), 555-574.

Saarikivi, J. 2004. Review of: The Uralic Language Family: Facts, My ths and Statistics, by A. Marcantonio. Journal of Linguistics 40, 187-191.

Sajnovics, J. 1770. Demonstratio idio ma ungarorum et lapponum idem esse. Copenhagen [Indiana University, Bloomington; Ural-Altaic Series; 1968, 91].

Sammallahti, P. 1998. Saamic. In D. Abondolo (szerk.), 43-95. Sinor, D. (szerk.) 1988. The Uralic Languages. Description,

History and Foreign Influences. Handbook of Uralic Studies I. Leiden, Brill.

Sinor, D. 1988. The problem of the Ural-Altaic relationship In D. Sinor (szerk.), 706-741. Suihkonen, P. 2002. The Uralic lan-guages. Fennia 180, 165-176.

Stipa, G. J. 1990. Finnisch-Ugrische Sprachforschung von der Renaissance bis zum Neupositivismus. Helsinki, Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 206.

Zaicz, G. 1970. The etymologist Sajnovics. Acta Linguistica Hun-garica 20, 323-7.

UEW = Uralisches Etymologisches Wörterbuch, 1-VIII. (K. Rédei [szerk.J; Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986-1991).

Zsirai, M. (szerk.) 1937. Finnugor rokonságunk. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Zsirai, M. 1952. A modern nyelvtudomány magyar úttörői, 1: Sajnovics és Gyarmathi. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NYELVÉSZETI PALEONTOLÓGIA: TUDOMÁNY AVAGY FIKCIÓ?

ESETTANULMÁNY AZ URÁLI NYELVEKRŐL

1. BevezetésNyelvész vagyok, szakterületem az uralisztika. Újabb

könyvemben (Marcantonio 2006) tüzetesen megvizsgáltam azokat a bizonyítékokat, melyek az uráli nyelvek genetikai rokonsága mellett szólnak. E tárgy terjedelmes irodaimában nem találtam olyan tudományos bizonyítékot, amely az uráli nyelvek elméletét igazolná. Ehelyett következetesen kifejtett feltevések és ad hoc rekonstrukciók kiterjedt, összefonódó jellegű hálózatát találtam. Az a konklúzióm, hogy az uráli nyelvek nem alkotnak nyelvcsaládot.

Tanulmányomnak az a célja, hogy megvizsgáljam azokat az elemző módszereket, amelyeket a standard uráli nyelvelmélet megalkotására használtak, továbbá hogy e módszerek alkalmazása miképpen téveszthette meg ennyire – nézetem szerint – a kutatókat. Úgy vélem, hogy vizsgálódásomnak lesz relevanciája valamennyi szakág olyan tudósai számára, akik munkájukat az említett rekonstrukciókra alapozzák, amint olyan nyelvészek számára is, akik ezeket létrehozták. Remélem, hogy elkezdődik más nyelvcsaládok kvantitatív felülvizsgálatának folyamata is, talán az indoeurópai nyelvcsaládé is.

Összehasonlítván az igazolhatóan eredeti, egymáshoz kapcsolódónak tételezett nyelveket, továbbá feltételezvén, hogy a múltban a nyelvek evolúciója nagyfokú szabályszerűséggel történt, az a nézet alakult ki, hogy a feltett ősi közösség nyelvének, elhelyezkedésének, kultúrájának és ősrégiségének jórésze rekonstruálható. Ezt a rekonstrukciós folyamatot nevezik

Eredeti angol verzió: "Linguistic palaeontology: Science or fiction? A case study within Uralic" in: B. Winsa (szerk.): FinnoUgric Peoples in the Nor-dic Countries. Proceedings of the" V ROOTs" Conference: The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia, 2002/05. Stockho1m, Aca-demia Tornedaliensis, 77-95 A magyar fordítás először a TURÁN című folyóiratban jelent meg. (2004/5,17-31.)

'paleo-lingvisztikának' ('paleo-nyelvészetnek'). Ami a múltat illeti, a paleo-nyelvészetnek oly erős lett a tudományos hitele a szerzők és a hasonlóan gondolkodó társaik körében, hogy számos, e modell ellen érvelő szerző hajlik arra, hogy minimalizálja, vagy "újraértelmezze" amazok adatait, ahelyett, hogy tanulmányt írnának világos cáfolattal. Ilyenformán olvashatók tanulmányok a nyelvészet, a régészet, a történelem és a genetika területén a tárgyalt elméletnek ellentmondó bizonyítékok bemutatására, de konklúzióik hol minimalizálják az elért eredmények fontosságát, hol pedig újraértelmezik az adatokat, úgyhogy ezáltal jobban illeszkednek a modellhez. A minimalizálás, illetőleg az újraértelmezés megerősíti a feltevések és interpretációk összefonódó hálózatát, úgyhogy még az ellenérv is végső soron elősegíteni látszik a modell megszilárdulását.

Az ilyen természetű legvaskosabb torzítások egyikét abban a történelmi textusban találjuk, amely feltehetően messzi utakon járva eljutott a magyarság uráli eredetének állításáig. Láthatjuk majd, hogy Bíborbanszületett Konstantin eredeti szövege türk népre utal, s ez egyértelműen ellentmond a feltett uráli modellnek. A történészek ezt az ellentmondást – mivel elfogadott nyelvészeti modellt cáfol – "nevetségesnek" nevezik, és egyszerűen elkönyvelik, hogy az eredeti feljegyzésben van a hiba. A feljegyzést a legtöbb fordításban "kijavították", vagy "újraértelmezték", így alkalmassá tették az elmélet alátámasz-tására. A legtöbb szöveggyűjtemény említés nélkül hagyja még azt is, hogy voltak újraértelmezések, és tény, hogy sok szakértői tanulmány beleesik ugyanebbe a csapdába. E tanulmányok szövegét idézik azután a nyelvészeti szöveggyűjtemények az elmélet megtámogatására. Igazi circulus vitiosus.

2. Mi a baj a standard uráli nyelvelmélettel?A standard uráli nyelvelmélet szerint a magyarok, a finnek, a

" szamojédek, a lappok stb. mindannyian egy ősi közösségből ,,1

származnak, amely valahol az Urál-hegység közelében élt! mintegy 8000/6000 évvel ezelőtt. Az archeológia, az antropológia és genetika újabban bizonyítékokkal szolgált az elmélet ellen. Több szerző erre hívta fel a figyelmet, a többi között Julku (1997, 2000 és 2002 [szerk.]); Dolukhanov (2000a és b); Nunez (1987, 1997a és b, 2000) és Niskanen (1997, 2000a és b). A fő ellenérvek az alábbiak:-A genetikai elemzés eredményei ütköznek azzal a vélekedéssel,

hogy a genetikai örökség domináns tényezője a nyelváta-dásnak. A szamojédok és az obi-ugorok mongoloid genetikai karakterűek, miközben a hagyományosan uráli népekhez soroltak fennmaradó része meglehetősen 'europoid'. 'Uráli génre' nincsen tényszerű bizonyíték, csupán afféle nyelvészeti definició jellemző génekről az Urál-hegység közelében.

- Nincsenek régészeti nyomai vándorlás oknak az Urál-hegységtől nyugat felé, ellentétben a standard modell előrejelzéseivel. Valójában a népesség és a technológia (így a nyílhegyek, a jégcsákányok, a keramikus technológia) láthatóan általában délnyugatról északkelet felé terjedt, azaz a konvenciós modell előrejelzésével ellenkező irányban.

-A feltételezett migrációnak az Urál-hegységből Európa lakatlan térségeibe az a nyilvánvaló tény ellentmond, hogy ebben a periódusban Északkelet-Európában megszakítás nélkül élt a helyi népesség.

Fő témaként az a törekvésem, hogy bátorítsam a szerzőket (és a hasonlóan gondolkodó társaikat), számoljanak be bizo-nyítékaikról minden további nélkül. Amikor a szerző olyan bi-zonyítékot tár fel, amely különbözik a nyelvészeti modellektől, akkor ezt a bizonyítékot nem szabad "újraértelmezni" , hogy következetesen képviselhesse az elfogadott modellt, hanem inkább világosan ki kell mondani, hogy ez a bizonyíték cáfolja az elfogadott modellt.

Ezen evidenciák fölemeltek számos javasolt, egymástól eltérő modellt, így az uráli lingua franca modelljét ahogyan Wiik és Künnap kifejtette (Künnap 1995, 1997a, 1997b, 1998, 2000/01, 2001; Wiik 1995, 1996, 1997a, b, és c, 1999, 2000, 2000/01a, 2000/01b; ld. még Taagepera 1994, 1997, 2000 és Sutrop 2000a és b, 2001); továbbá a 'láncolati' modellt, ahogyan azt Pusztay (1995,1997,2001) javasolta. Mindezekben a modellekben feltűnik egy közös szál. 'Forradalmi' vagy 'revizionista' közelítésük ellenére (ld. Janhunen 2001) sokukban implicit módon még mindig él a vélekedés, hogy bizonyos értelemben létezett egy uráli nyelvi area, mely különbözött például az altáji vagy, a szibériai areától. Tény, hogy a nyelvészek, az antropológusok és a régészek63 általában úgy vélik, hogy az Északkelet-Európában élt eredeti, helyi népek a kortárs finnugor és/vagy uráli népesség ősei voltak (lásd például Wiik 1996, 1997a, 2000; Künnap 1996, 2001/01; Dolukhanov 1998; Julku 1997; Nunez 1997 a és b; Pusztay 2001; Parpola 1999).

Úgy gondolom, hogy alapvetően téves a nyelvészeti studiumok fő feltevése az uráli nyelvcsalád egyediségéről. Ahelyett, hogy tudományos bizonyítékokra alapozna, az uráli nyelvelmélet következetesen kifejtett feltevések és ad hoc rekonstrukciók kiterjedt, összefonódó jellegű hálózatára támaszkodik

Terjedelmi okokból ebben a tanulmányban e feltevések közül csak néhányat vizsgálunk – további tájékoztatással szolgál Marcantonio (2002 & 2006):

- A kulcsfontosságú ugor csomópontot, mely a nyelvcsalád történelmi alapját képezi, nem rekonstruálták sohasem, és elterjedt annak széleskörű elismerése, hogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik alaktani, lexikális és fonológiai vonatkozásban a feltételezett ugor ági testvéreitől.

63 Tudós körökben több, egymástól némileg eltérő vélemény van arra vonatkozóan, hogy pontosan melyik népességből, kultúrából a népesség ek szóródásának mely centrumaiból származhattak a kortárs finnugor-uráli népek ősei. Azonban ennek nincs relevanciája érvelésünk során, ennél fogva e különféle álláspontokat nem vesszük tekintetbe.

- Az uráli csomópontot sohasem rekonstruálták valójában. Amit általában az uráli csomópont rekonstrukciójának neveznek, az ténylegesen nélkülözi a kulcsfontosságú ugor; csomópont szisztematikus vizsgálatát.

- Az uráli korpusz elemzése statisztikai szinten arra mutat, hogy itt csupán véletlenszerű hasonlóságokról van szó.

- Az uráli nyelvek között van néhány nyelvészeti összefüggés, de ugyanezek az összefüggések megvannak az uráli nyelvek és altáji nyelvek között is. Tény, hogy megfigyelhetők olyan izoglosszák, amelyek egyértelműen átlépik a hagyományosan felállított nyelvcsaládok határait.

3. Mi a baj a nyelvészet elemző módszerével?Általánosabb értelemben, súlyos gondok merültek fel azon

módszerekkel szemben, amelyeket a nyelvcsaládok, köztük az uráli nyelvcsalád kialakítására használtak. Ebben a passzusban röviden szemügyre veszem a nyelvészeti módszereket. Úgy tűnik azonban, hogy e nyilvánvaló gondok megfertőztek más vizsgálati területeket, így történeti textusok interpretációját is. Fejtegetésem fókuszában a nyelvészet és a történelemtudomány kölcsönös kapcsolatát ismertetem.

Általános az a vélekedés, hogy a nyelvészeti elemzés úgynevezett komparatív módszere olyan eredményekkel szolgál, amelyek statisztikai értelemben jelentékenyek, és ezáltal megbízhatóak a nyelvcsaládok kialakítása szempontjából. Való igaz, ha sok szót lehet találni különféle nyelvekben úgy, hogy ezek a szavak egymással kapcsolatba hozhatók ugyanazon szabályszerű hangmegfelelések révén, akkor valószínű, hogy ezek nem véletlenül hasonlítanak egymáshoz, vagyis az eredmények statisztikailag szignifikánsak. Ezzel együtt az a központi probléma, hogy jómagam nem találtam olyan esetet, amelyben előállt volna efféle korpusz egymással szabályszerű kapcsolatba hozható szavakból. A legtöbb tanulmány az uráli nyelvek tárgyában, így a legfontosabb uráli szótár, az UEW (Rédei szerk. 1986-91) nem állapít meg hangtörvényeket, melyeknek megfeleltethetők volnának az említett összefüggések. Első számú kivétel Janhunen (1981) uráli korpusza, mely egyértelműen

felmutatja a beazonosított szavakat összekapcsoló hangtörvé-nyeket (legalábbis a magánhangzókat illetően). Ez a korpusz azonban több hangtörvényt foglal magában, mint szabályszerű megfeleléseket, ilyenformán ennek a korpusznak sincsen statisztikai jelentősége. A komparatív módszerrel kapcsolatos más problémákról, beleértve az alapvető szabályszerűség elvével kapcsolatos kérdéskört is, amelyre maga a komparatív módszer épül, ld. például Fox (1995); Belardi (2002, 1: 147skk.); Weinre-ich (1953); Weinreich, Labov & Herzog (1968), Labov (1963, 1972, 1980, 1981, 1994); Wang (969, 1979).

A komparatív módszer eredményeinek legfelső szintjén, illetve rétegében találjuk a paleo-lingvisztikai módszerek alkalmazását: ezek révén rekonstruálható a tételezett ősi közösség őshazája és életmódja, a rekonstruált szavak alapján. A rekonstruált szavak csekély statisztikai jelentőségén túlmenően, további gondokat is okozott ez a módszer (ld. például Renfrew [1987, 77]). Idővel megváltozhat a szavak jelentése, bizonyos döntő fontosságú rokonszók eltűnhetnek az egyes nyelvekből, megeshet, hogy a rokonszók nem ugyanazt a tárgyat jelölik, és a technológiai újítások terjedésével új nevek is elterjedhetnek nagyobb térségben. E tényezők annyit jelentenek, hogy ha még bizonyítható is lenne a rekonstrukciók statisztikai jelentősége, felmerül a vitás kérdés, hogy vajon ez a módszer tud-e ablakot nyitni a prehisztorikus múltra, anélkül, hogy puszta spekuláció lenne. A helyzet jellemzésére megvizsgálhatók a flórával és faunával kapcsolatos ősi uráli szavak rekonstrukciói – ezek segédletével jelölték meg az uráli őshaza helyét. Jellemző módon több rekonstruált neve van minden releváns terminusnak, ezeknek pedig sok az alternatív jelentésük, úgyhogy nem világos, az adott szavak közül feltehetően melyiket használták. Például az 1. táblázat feltünteti a 'rénszarvast' jelölő nyolc rekonstruált szó különféle rekonstruált jelentéseit:

1. kutya / here(méh) / hím rénszarvas2. rénszarvas / jávorszarvas3. ökör / vezető-rénszarvas4. rénszarvas5. hím jávorszarvas / szarvas / rénszarvas / áldozati állat 6.

háziasított rénszarvas7. háziasított rénszarvas / juh / tehén8. hím jávorszarvas / rénszarvas / teve.

I. táblázat: A 'rénszarvast' jelölő rekonstruált szavak rekonstruált jelentései

Végezetül megállapítható az is, hogy a legtöbb szó a relevánsan rekonstruáltak közül fellelhető a nem uráli nyelvekben, főleg az altáji nyelvekben és a jukagirban. Tény, hogy a testrészek, valamint a flóra és fauna rekonstruált terminusai megtalálhatók több nem-uráli nyelvben is, ellentétben a modell feltevéseivel.

Ha elfogadjuk a fentebb vázolt állapotokat, akkor nyilvánvaló, hogy a paleo-lingvisztikai módszerre hagyatkozás veszélyes általában és az uráli kontextusban különösen. A következő paragrafusban szemléltetni kívánom az uralisztika nyelvi és nyelven kívüli rekonstrukcióinak véleményem szerint leginkább megtévesztő esetét: a magyar szó rekonstruálását, és ebből következően a magyarok történelmi és etnikai eredetének rekonstruálását. A példa jól szemlélteti egyszersmind azon következetesen kijelentett rekonstrukciók és értelmezések összefonódott hálózatainak egyikét, amelyek a standard uráli nyelvelmélet alapját képezik, amint arra utalnak a fentiek és Marcantonio (2006).

4. A magyar szó rekonstrukciója és a kapcsolódó történeti bizonyítékok újraértelmezése

4.1. BevezetésA magyar etnoníma rekonstruálása, mely központi szerepet

játszott a standard uráli nyelvelmélet történeti kialakulásában, paradigmatikus példája a következetesen kijelentett rekonstrukciók és értelmezések összefonódó jellegű hálózatának, amely láthatóan az uráli nyelvelmélet alapját képezi.

Valamennyi rendelkezésre álló történelmi feljegyzés, mely a magyar szóhoz hasonló neveket említ – beleértve a görög, a latin és az arab forrásokat is a 9-10. századból – világosan és követ-kezetesen türk törzsekre hivatkozik. Ilyenformán ezek

ellentmondanak az uráli nyelvelméletnek, amelynek alapján nyelvészek kinyilvánítják, hogy a magyar nyelv és a magyar nép nem a türk, hanem az uráli nyelvek csoportjából ered. Ahhoz, hogy ez az evidencia összeférhessen az uralkodó modellel, masszív újraértelmezésre van szükség, amint arról az alábbiakban részletesen szólok. Általában, újraértelmezés fennforgásáról nem tesznek említést, még a szakirodalomban sem (lásd ennek újabb példáját Rédei [1998,57]), úgyhogy e reinterpretáció/korrekció, átkerülvén egyik szöveggyűjteményből a másikba, eljutván egyik tudósnemzedéktől a másikig, elnyeri c a 'tény' státusát. Nyelvészetileg világos türk (főleg baskír) etimológiai megfele-lései vannak a magyar terminusnak, korai arab feljegyzésektől keltezhetően. Ezek a megfelelések ugyancsak cáfolják az uralkodó nyelvészeti modellt, ám őket rendszerint említés nélkül hagyják a szöveggyűjtemények. Tény, hogy még a szakirodalomban is úgy hivatkoznak ezekre, mint a megoldatlan "magyar-baskír kérdéskomplexum" alkotóelemeire, mint afféle titokzatos részletkérdésre, semmint az elmélettel szembeni ellenérvek egy igen fontos elemére.

Mint az alábbiakban látni fogjuk, nyelvészek inkább azt az etimológiát fogadják el, amely a magyar szót összekapcsolja egy másik 'uráli' tulajdonnévvel, a manysi-val, a vogulok ön-megnevezésével. Sajnos ez az etimológia eltér a történetileg bizonyított alakoktól és nyelvészetileg ad hoc jellegű. Nyelvészek és szótárírók elismerik, hogy a magyar vs manysi etimológiai kapcsolat "problematikus", mégis elfogadják azon az alapon, hogy az efféle kapcsolatot alátámasztják a történelmi adatok, így valóságos circulus vitiosust indítanak el.

4. 2. A magyar szó etimológiája: a történelmi háttérMár említettem, hogy a magyarság önmegnevezésének

(vélelmezett) etimológiája középpontjában állt az egyezményes paradigma felmerülésének és kialakulásának. Tény, hogy amint régóta köztudomású volt, a magyar krónikák642 már jeleztek egy meghatározatlan keleti magyar őshazát. A 15. és 17 század között

64 Vö. pl. Anonymus; Gesta Hungarorum (erről lásd a 8. lábjegyzetet) és a Gesta Hungarorum, írta Kézai Simon 1282 és 1285 között

úgy könyvelték el, hogy ez a keleti őshaza azonosítható az Urál-hegység közelében lévő, Jugria nevű areával (innen ered az 'uráli' és 'ugor' terminus). Ugyanakkor ezt a nézetet erősítette a Jugria helynév (e térséget így jelölték az orosz és a nyugat-európai források) és a hungarus szó közötti látszólagos hasonlóság. Az összekapcsolást igazolta, hogy kimutatták: a térségben élő népek egyike, a vogulok, önmagukat manysi-nak nevezik, ami első hallásra némileg hasonlít a magyar névhez (Kálmán 1988, 395 szavai szerint), azaz a hagyományos paradigma egyik sarokköve – az a nézet, hogy a magyarok legközelebbi rokonai a vogulokj manysik – eredetileg nem annyira tudományos érveken nyugodott, mint inkább a felszínes, véletlenszerű hasonlóságon tulajdonnevek között: magyar vs manysi és hungarus vs Jugria. Időközben nyelvészek és történészek megtalálni vélték a magyar terminus korai előfordulását a De Administrando Imperio textusában, amelyet Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt görög nyelven 947 és 952 között. A történelmi textus bizonyságát felhasználták arra, hogy megtámogassa a magyarság uráli eredetét, amit nyelvészek állítottak.

Ma már széleskörűen elismeri a szakirodalom, hogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik – fonológiai, morfológiai, lexikai, szintaktikai szinten egyaránt – az obi-ugor nyelvektől (lásd például Abondolo65 [1987, 185] és [1998, 428]; Sammalahti [1988,500]; Salminen [1997, 86]). Emiatt nem okozott meglepetést az az észrevétel, hogy az ugor ág (a magyar és az obi-ugor nyelvek) következetesen ellenáll a számos rekonstrukciós kísérletnek (lásd például Hajdú [1987, 306], Sammalahti [1988, 484] és Abondolo3 [1998, 428]). Mindemellett az egyezményes paradigma kialakulása idején úgy vélték, hogy a magyar nyelv kiváltképp az obi-ugor nyelvekkel áll rokoni kapcsolatban, és ez a vélekedés mindmáig elég elterjedt.66 Ez annyit jelent, hogy a magyar vs manysi etimológiai

65 Például Abondolo (1998, 428) megállapítja: "Amire hagyományosan az „ugor" kifejezést használják, az nem annyira az uráli nyelvcsalád egy ága, mint inkább egy Sprachbund (nyelv szövetség) lehetett."

66 Figyelemreméltó kivétel Viitso (1995, 1997a & b), aki a hagyományostól teljesen eltérő uráli nyelvcsaládfát ajánlott, amelyen egyéb "devianciák" mellett -a magyar nyelvet nem köti össze a vogullal és az osztjákkal.

kapcsolat lényegében az 'evidencia' egyetlen tétele volt és maradt mindmáig a magyar és az obi-ugor nép feltételezett szoros rokoni kapcsolatának alátámasztására. Hasonlóképpen a bizánci császár (vélt) bizonysága is egyedüli tétele volt és maradt a "történelmi evidenciának" a magyarság uráli eredetének alátámasztására. Ilyen helyzetben érdemes tüzetesen megvizsgálni a szóban forgó terminusokat, valamint nyelvészeti és történeti összefüggéseiket.

4. 3. A magyar szó etimológiája: kronológiai és nyelvi fejlődés

Az uralisztika magáévá tette azt a megítélést, hogy Bíborbanszületett Konstantin (De Administrando Imperio, 38-40. fejezet) a magyar szót említi, és hogy ezzel a szóval a magyarok őseire utal. Széleskörűen hivatkoznak arra is, hogy a császár textusában található egy másik döntő fontosságú közlés a kortárs magyarok elődeiről, miszerint együtt éltek a türk törzsekkel mintegy 300 évig. Ez a hír valóban döntő, mivel megmagyarázná, hogy a magyar nyelv, mint uráli nyelv miért áll közelebb a törökhöz, mint bármelyik uráli nyelvhez: a türk törzsekkel való szoros és huzamos együttélésnek könnyen betudható a magyarra gyakorolt erős türk hatás, amely elsősorban kiterjedt lexikális és fonológiai átvételekben nyilvánult meg. Lásd e vonatkozásban Ligeti átfogó művét (1986). Ennél fogva érvényben maradhatott az a tézis, hogy a magyar nyelv eredetileg uráli volt – noha ezzel ellentétesek a "felszíni" bizonyítékok.

A történet azonban így nem teljesen igaz. Valójában a császár sohasem említi ténylegesen a magyar nevet, és a szövegé-ben olyan jel nincs, amely szerint a kortárs magyarok elődei le-hetnének azok, akikre a császár hivatkozik, és nincsen kifejezett utalás "a 300 éves" együttélésre a türk törzsekkel. A császár említ egy, a magyar-hoz némileg hasonló nevet, azaz a (mely megyer(i)-ként értelmezhető), s ezzel világosan egy türk törzs vezérére utal. Ami a 300 éves együttélést illeti, egy ponton67 a császár elbeszéli, hogy a türkök (nem a magyarok!) együtt éltek a

67 38 fejezet, 13-14. sor (Moravcsik & Jenkins [szerk. 1949,170-1] kiadványából).

(türk) kazárokkal "három" évig. Pontosabban szólva az eredeti szöveg megállapítja az alábbiakat:

1. A türkök nemzetét hét (később nyolc) törzs68/ klán alkotja, s ezek egyikének vezére volt

2. A türkök együtt éltek a kazárokkal három évig, és a kazárokkal szövetségben vívták a háborúikat.

A nevet láthatóan tükrözik a mai magyar nyelv olyan helynevei, mint Pusztamegyer, Tótmegyer, Békásmegyer, Káposztásmegyer stb.

Az 1. pontban közölt eredeti szöveget átértelmezték oly módon, hogy a császár itt a kortárs magyarok elődeire utal. Az új értelmezést a következő két feltevésre alapozták: a) a törzs vezérének neve törzsnév, majd nemzetnév lett; b) a és a magyar név szabályos variánsai egyugyanazon névnek, mely összekapcsolja őket szabályos hangegyezésekkel (az összehasonlító módszer követelményeinek megfelelően). Ám a név valójában nem egyezik a magyar-ral, a

68 Az eredeti szövegben ez olvasható (Moravcsik & Jenkins [szerk. 1949,175]); A kabarok és a hlrkök törzseiről Az első az imént említett kabarok törzse, amely a kazárokból vált ki; a második a Neki törzs [Neki azonosítható a mai magyar Nyék-kel); a harmadik a Megeri [megyer(i)] törzs; a negyedik Kourtou-germatos [-germatos azonosítható a mai magyar Gyarmat-tal]; az ötödik a Tananas; a hatodik a Genach törzs [Genadz azonosítható a mai magyar Jenő-vel]; a hetedik a Kari; a nyolcadik a Kasi [azonosítható a mai magyar Keszi-vel]. A név (miként a legtöbb törzsnév) birtokos esetben fordul elő. Ami e nevek eredetét illeti, az irodalom teljesen egybehangzó arra nézve, hogy ezek mind türk eredetű szavak, a / megyer(i) - magyar viszont jelentős kivétel De a megyer névre is javasoltak türk-megfeleléseket, vö. baskír nép- és helynevekkel: Miser -Misar -Misar -Mester -Miier stb. A (vélt) magyar törzsnevek türk eredetének tárgyában vö. például Vásáry (1985/7); Fodor (1975 és 1982); Ligeti (1963,1964,1978,1986); Di Cave (1995); Golden (1990a & b); ld. úgyszintén Marcantonio (2006, 372-7). A császár textusában található több más híres 'magyar' tulajdonnév is, így Álmos és Tas, a kündü előkelőségnév, s ezek szintén megvannak a türkben (lásd Ligeti 1986). Az Árpád név, azaz annak a vezérnek a neve, aki bevégezte a honfoglalást, szintén előfordul a 38-40. fejezetben. Ám e név világos etimológiáját, illetőleg eredetét sem Ligeti (1986), sem etimológiai szótárak nem jelzik

magánhangzók minőségi eltérése miatt; továbbá a véghangzója miatt, amely a magyar-ban hiányzik? (ld. lentebb).69

Ilyen helyzetben a komparatív módszer szigorú alkalmazása esetén azt a következtetést kellene levonnunk, hogy: e nevek között nincs kapcsolat, hogy a / megyer(i) névnek semmi köze a mai magyar szóhoz. Következésképpen ahhoz, hogy a kívánt kapcsolat létrejöhessen, szükség van egyfajta magyarázatra, mely rámutat arra, hogy ekét szóalakot valóban ugyanazon név szabályos variánsainak lehet tekinteni. Ezt úgy érték el, hogy nyelvészetileg átértelmezték a történetileg kimutatott szóalakokat, azaz a és a későbbi Mogerii708 alakot (ezt magyeri-nek értelmezték), valamint a mai magyar szót. A II. és III. táblázatban szemléltetjük (Marcantonio [2006, 367-8 alapján]) az átértelmezést, amelyről alig szól a szakirodalom, sőt alig említi:

Konstantin szövegében a /megyer(i) klán/vezér neve 950 körül↓

Anonymus Gesta Hungarorum szövegében a mogerii -magyeri nemzetnév 1200 körül

↓magyar jelenkori

II. táblázat: A magyar szó kronológiai fejlődése: a "kimutatott" alakok

*mogyër → /megyer(i) (hátraható hasonulás)

69 Ezen eltéréseket elismeri a szakirodalom széles köre, lásd például Ghcno & Hajdú (1992, 15); UEW (866-67) és Ligeti (1986, 400)

70 A Mogerii név megtalálható egy középkori krónikában (Anonymus: Gesta Hungarorum), amelyet általában Anonymus-nak ismernek (szerzője valóban ismeretlen). A krónika latinul íródott 1200 körül. A névtelen szerző megállapítja, hogy a szkíta eredetű magyarok saját nyelvükön Mogerii —Mogerij-nek hívják magukat "populus de terra Scithica gressus per ydioma alienigenarum Hungarii et in sua lingua propria Mogerii vo-cantur" (Szentpétery et al. [szerk] 1937-1938, I, 33). Úgy tűnik, hogy ez az első kifejezett, egyértelmű összekapcsolása a Hungar és a magyar megnevezésnek. Di Cave (1995) és Stephenson (2001) további felvilágosítással szolgálnak más 9-13. századi forrásokról, amelyek vélhetően a magyarokra utalnak

950 körül ("magyeri másodlagos párja")↓

Mogerii -magyeri 1200 körül↓

magyar (előreható hasonulás) jelenkori

III. táblázat A magyar szó kronológiai fejlődése: a nyelvészeti "újraértelmezés"

Amint a táblázatok mutatják, a magánhangzók minőségi eltérését azzal magyarázták hogy az eredeti kimutatott alak 950-ből (azaz ) feltehetően csak a "magyeri másodlagos párja" (Ligeti 1986,400), annak ellenére, hogy mai magyar helynevek (vélhetően) ezt a másodlagos alakot tükrözik. Ezt a másodlagos variánst nem kívánták megjeleníteni a nyelvi családfán. A magyar szó legelső alakja ezzel szemben feltehetően a proto-magyar *mogyer71 volt (lásd például Németh [1930/1991, 246]; Gheno & Hajdú [1992, 15]; UEW 866-67; Ligeti [1986, 400]), azaz -megyer(i), Mogeerii-magyeri és magyar alapján rekonstruált alak. ilyen módon e név különböző változatai szabályosabbnak tűnnek. Tény, hogy feltéve egy eredeti *mogyer alakot, a magánhangzók eltérése megmagyarázható két asszimilációs folyamattal: a magyar szó a proto-magyar *mogyer alakból keletkezhetett előreható hasonulással, míg a -megyer(i) ugyanebből a rekonstruált *mogyer alakból keletkezhetett hátraható hasonulással. Másfelől megállapították, hogy ezeket a hasonulásokat segítette a hangrendi harmónia elvének érvényesülése, mely mint a mai magyar jellemző jegye azt jelenti, hogy egy szón belül minden magánhangzónak ugyanolyan minőségűnek kell lennie A *mogyer átalakulása szabályos variánsokká (magyar-megyer[I]) feltehetően a késői proto-magyar periódusban történt, a honfoglalás előtt, azaz mielőtt a jelenkori magyar terület hivatalosan 896-ban befejezett elfoglalása megtörtént.

Noha teljesen szabályszerűnek, általános érvényű nyelvi jelenségnek tekinthetők a fentebb leírt asszimilációs folyamatok, e magyarázat kapcsán két gond is felmerül. Egyfelől a -

71 Több variáns is előfordul a jegyzékeken, így a mogyeri etc.

megyer(í) mint először bizonyított alak elvetése, majd ennek helyettesítése olyan rekonstruált változattal, amely kevésbé tér el hangtanilag a mai formától, egyértelműen ad-hoc jellegű, a történeti feljegyzésekkel közvetlenül nem kapcsolódik, a helyneveknek is ellentmond. Másfelől nem kielégítő az asszimilációs folyamatok igazolása a hangrendi harmónia által, tekintve, hogy a Halotti beszéd, mint az első magyar textus, mely 1192-1195 között íródott, azt mutatja, hogy a hangrendi harmónia épp akkor kezdett kialakulni.72 Következésképpen ez nem volt olyan kifejlődött nyelvi jegy, amely az asszimilációs folyamatokra egy lehetséges magyarázatot adott volna 896 körül Végül, de nem utolsó sorban ez a magyarázat figyelmen kívül hagyja a görög és a latin szóalakban meglévő, de a rekonstruált alakból hiányzó szóvégi magánhangzó kérdését

Azaz e magyarázattal nehezen igazolható, hogy a *mogyer fejlődése folytán keletkezett a magyar variáns egyfelől, és a hozzáadódó (hosszú)73 magánhangzóval a megyer-i variáns, másfelől. Minthogy alkalmasint inkább a véghangzó elvesztése, nem pedig a felvétele jellemző. A magyarázat e vonatkozása még nehezebbnek látszik a magyar "standard" etimológiájának tárgyalásakor (lásd a következő fejezetrészt).

Vegyük szemügyre mármost Konstantin textusának azt a tételét, amelyet a 2. pontban jeleztünk. Mint már említettük, jóllehet az eredeti szöveg meglehetősen világos a tekintetben, hogy a császár "türkökről" beszél, ezt "újraértelmezték" és a kortárs magyarok elődeire vonatkoztatták. Továbbá, noha a császár egyértelműen "három" évet ír (), ezt is "újraértelmezték" úgy, mintha "háromszáz" évet jelentene, vagy "kétszáz" évet, vagy bármilyen huzamosabb időszakot. Ez

72 A Halotti beszéd és könyörgés ismeretlen szerző szabad fordítása latinból E rövid szövegben a hangrendi harmónia meg nem volt kifejlődve teljesen, amint azt az alábbi példák is mutatják:

- ómagyar világbelé vs mai magyar világba;- ómagyar uruzagbele vs mai magyar országba;- ómagyar muganek vs mai magyar mag/inak;- ómagyar halálnek vs mai magyar halálnak (Molnár & Simon [szerk 1977, 17-

18] alapján).73 A szóvégi magánhangzó vélhetően hosszú volt, tekintettel a görög

-jére

okszerű, hiszen három év nem elég hosszú idő ahhoz, hogy igazolja a török nyelv ilyen kiterjedt és mély hatását a magyar nyelvre, ha feltételezik, hogy a magyar minden további nélkül uráli nyelv. Minthogy Konstantin szövegében elismerten vannak pontatlanságok a narráció egyéb részeiben is, közleményének ezt a különös részletét általában tévesnek tekintették, néha még "nevetségesnek" is. (Grégoire [1937,636,1952,280]; valamint Deér [1952, 108]). Következésképpen "korrekcióra" van szükség: a ‘' szó helyett csak a kezdő betűt, azaz pontosabban csak a''t' betűt kell olvasni, ami a 'háromszáz' általánosan elfogadott írásmódja volt a bizánci görögben74 (ld. például Deér [1952]; Moravcsik [1930, 107, 1984/1988,42-43]; viszont ld. Shepard75

[1998,25] eltérő értelmezését). Ilyenformán a történészek átértelmezték a szöveget, hogy összeférhessen a nyelvészeti modellel, amely szerint a magyar nyelv és a magyar nép a törököktől teljesen elkülöníthető nyelvi és etnikai csoport. Ugyanakkor nyelvészek általában azt is megállapítják, hogy a magyar nyelv azért különült el oly gyökeresen a többi uráli nyelvtől, mert a magyarok és a törökök több évszázadon át szimbiózisban éltek. Ezt úgy idézik rendszerint, mint okirattal igazolható "tényt", mint egy "történeti bizonyítékot", pedig itt valójában inkább értelmezik, pontosabban szólva újraértelmezik az egyébként teljesen világos történeti szöveget.

4. 4. A magyar szó etimológiája: az uráli etimológiájaMiután megállapították, hogy a magyar azonosítható a

megyer(i)-vel az iménti "magyarázat" által, továbbra is magyarázatra várt a magyar és a manysi közötti kapcsolat, hiszen a pusztán felületes hasonlóság a két név között nem tekinthető tudományosnak a történeti nyelvészet berkein belül. Ezért alkalmas etimológiát alkottak a feltételezett kapcsolat igazolására. Azonban, amint alább is láthatjuk, ez az etimológia teljesen ad-hoc jellegű, ennél fogva nem tudja elősegíteni az említett felszíni

74 A 'három' írásmódja általában ez: y75 A 25. oldalon a szerző kifejti: "Csakhogy a De Administrando nem leplezi

a magyarok és a kazárok kapcsolatának kétértelműségét: virágzó katonai szövetségük időszakát nem plauzibilis módon csak három évre teszi, talán mintegy szimbolikusan jelezve, hogy igen rövid időről van szó."

hasonlóság tudományos hitelének felépítését. Mégis a szöveggyűjtemények rendszerint úgy idézik ezt az etimológiát, mint "bizonyságot" a magyarok uráli eredetére (és természetesen az ugor ág/csomópont érvényességére) nézve, így érvelésük körkörös. A magyar standard etimológiája – az UEW 866, valamint az egyéb jelentősebb magyar etimológiai szótárak szerint:

- magy-ar kételemű összetétel. Az első eleme, magy-, az ugor *maʼnć3 'férfi, emberi lény' származéka; ebből ered a vogulok önmegnevezése, manysi, és az osztják törzsek egyikének önmegnevezése is (mant' -mmít' -mas; UEW 866). A magyar -gy-/ d' / szabályos előzménye a proto-uráli *-nc.76 A magy-ar második eleme, az -ar (- -ér --er) 'férfi' ugyan az a komponens, mint például a magyar emb-er szóban. Ez a tő viszont összekapcsolható a finn yrkä-vel 'legény' « finnugor *irka -*ürka; UEW 84).

E szófejtést igen nehéz elfogadni. A magy-ar két része külön-külön nem igazolható, mivel egyikük sem fordult elő különálló elemként. Ugyanez érvényes az ember-re is, tekintet nélkül a hiányzó -í véghangzó kérdésére, amint azt előbb tárgyaltuk77 Tény az is, hogy e szófejtést elfogadó források belátják, a szófejtés több ponton vitatható (ld. Ligeti [1986,400] és Németh [1972, 156]). Például az UEW (84 & 866) azt írja, hogy a név összetétel-természete már nem elemezhető, e jellege mára "áttekinthetetlenné", homályossá vált.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni – mellőzve a részleteket – hogy létezik a szakirodalomban egy alternatív szófejtés is a magyar névre, bár ezt alig idézik a szöveggyűjteményekben. A 10. századi arab forrásokban (így A drágakövek könyvében, amelyet Ibn Rusta arab geográfus írt 930 körül), előfordulnak a 76 Itt megjegyezhető, hogy a magyar -gy- (/ -d' /) nemcsak az uráli *-ʼnć-ból

származhat, hanem több más hangsorból is. Ezért ez a hangváltozás önmagában véve még nem jelent bizonyságot a kérdéses etimológia érvényességére nézve.

77 Mint említettem, a történeti források feljegyzéseiben e megnevezések véghangzója hosszú -i (latin Mogeri -Mogerii és görög ), viszont a vélt ómagyar -ar --ér --er komponens ennek megfelelő magánhangzót nem tartalmaz

majygir(i)-bajyir(d) alakok, mint szabályos variánsok. Több szerző azt állítja, hogy ezek a terminusok azonosítandók a magyar névvel (ld. például Imre [1972, 328] és Ligeti [1986]). Pontosabban szólva, Ligeti szerint (1986, 376-7, 396, 400) a majir(i) változatból keletkezett magyar, míg a bajir(d) változatból keletkezett bašgir(d) ~ bašir, azaz a baskír törökök megnevezése. A komparatív módszer keretei között ez a szófejtés bizonyosan "tudományosabb", mint a standard magy-ar etimológia, mint azt fentebb jeleztük. Tény, hogy nem szükséges a szót szegmensekre bontani, nincsenek minőségi eltérések a magánhangzók között és egyeznek a mássalhangzók is78 (ld. a 16. lábjegyzetet); a szóvégi magánhangzó sem jelent igazából problémát, mivel jelenléte az említett alakban nem kötelező. Ennek az alternatív etimológiának az a sugallata, hogy, legalábbis az arab történészek és geográfusok szemszögéből, a korabeli "magyarok" törzse valamennyire kapcsolódott a korabeli "baskírok" törzséhez (hacsak nem volt azonos vele).

Túllépném e tanulmányom kereteit, ha fejtegetném a magyar-baskír kapcsolat kérdéskörét is79 E tárgynak már terjedelmes a szakirodalma. Elég itt annyit megjegyezni, hogy a majygir(i)-bajyir(d) megjelöléssel a források kifejezetten és következetesen utaltak tényszerűen egy török népességre, valamint, hogy a "baskír-magyar kérdéskomplexum" (Vásáry [1985/7]) még mindig "a magyar őstörténet nyitott kérdései közé tartozik" (Ligeti 1986, 375).

78 A kezdő m-b váltakozás szabályszerű a török nyelvekben (köztörök m- vs bolgár török és kazár b-). Hasonlóképpen egyezik a magyar -gy- (/-d'-/) és a baskír /š/ (Id. Ligeti 1986, 376-7, 396, 400).

79 Tudósok megkísérelték különféleképpen "újraértelmezni" ezt az ellenérvet is oly módon, hogy igazíthassák a magyarok uráli eredetének téziséhez Vö. például Németh (1930/1991, 325-327, 1966a & b, 1972); Györffy (1948, 184); Fodor (1975, 1982, 265); Ligetí (1963, 1964, 1978, 1986, 375 & 378-379); Róna-Tas (1978); Di Cave (1995, 34); Vásáry (1975,198517) és Golden (1990b, 245)

IrodalomAbondolo, D. 1987. Hungarian. In B. Cornrie (szerk.): The Major

Languages of Eastern Europe. London, Croom Helm, 185-200.

Abondolo, D. 1998. Hungarian. In D. Abondolo (szerk.): The Ur-alic languages. Routledge Language Family Descriptions. London, Routledge, 428-456.

Belardi, W. 2002. L 'Etimologia nella Storia della Cultura Occi-dentale, I. Roma, Il Calamo.

Deér, J.1952. Le problème du chapitre 38 du De Administrando Imperio. Annuaire de l'Institut de Philologie et d'Histoire

Orien tales et Slaves 12, 93-121. Bruxelle.Di Cave, C. 1995. L 'Arrivo degli Ungheresi in Europa e la Con-

quis ta della Patria: Fonti e Letteratura Critica. Spo-leto, Centro Italiano di Studi sulf Alto Medioevo.

Dolukhanov, P. M. 1998. The most ancient North Europeans: consensus in sight? In K. Julku & K. Wiik (szerk.): The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia, I. Turku, So-cietas Historiae Fenno-Ugricae, 3-41.

Dolukhanov, P. M. 2000a. Archaeology and language in prehis-toric Europe. In A. Künnap (szerk.), 11-22.

Dolukhanov, P. M. 2000b. "Prehistoric Revolutions" and lan-guages in Europe In A. Künnap (szerk.), 71-84.

Fodor, 1. 1975. Suomalais-ugrilaisen arkeologian paaongelmia In P. Hajdú (szerk.): Suomalais-uxrilaiset. Pieksamaki: Suo-mentanut Outi Karanko-Pap, 45-74.

Fodor, I. 1982. In search of a new Homeland 1ne Prehistory of the Hungarian People and the Conquest. Budapest, Corvina

Fogelberg, P. (szerk.) 1999. Pohjan poluilla. Suomalaisten juuret nykytutkimuksen mukaan. Bidrag tili kiinnedom av Finlands natur och folk 153. Helsinki: Finnish Society of Science and Letters.

Fox, A. 1995. Linguistic Reconstruction: an Introduction to the Theory and Method. Oxford University Press

Gheno, D. & Hajdú, P. 1992. Introduzione alle Lingue Uraliche Torino, Rosemberg & Sellier.

Golden, P. B. 199Oa. 'The peoples of the South Russian steppes. In D. Sinor (szerk.), 256-277.

Golden, P. B. 1990b. The peoples of the Russian forest belt In D. Sinor (szerk.), 229-253

Grégoire, H. 1937. Le nom et l'origine des hongrois. Zeitschrift der Deutschen Morgenliindischen Gesellschaft B. 91, 630-642.

Grégoire, H. 1952. Le nom grec de Novgorod. La Nouvelle Clio 4, 279-280.

Györfiy, Gy. 1948. Krónikáink és a magyar őstörténet Budapest, Néptudományi Intézet.

Hajdú, P.1987. Die uralischen Sprachen. In P. Hajdú & P. Domokos: Die uralischen Sprachen und Literaturen. Ham-burg, H. Buske, 21-450 [Budapest, Akadémiai Kiadó].

Helimski, E. 1984. Problems of phonological reconstruction in modern Uralic linguistics. Linguistica Uralica 4, 241-257.

Imre, S. 1972. Early Hungarian Texts. In L. Benkő & S. Imre (szerk): The Hungarian Language. Janua linguarum. Series practica 134. Budapest, Akadémiai Kiadó, 327-347.

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta. Journal de la Société Finno-Ougrienne (= Suomalais-Ugrilaisen Seuran Aikakauskirja ) 77, 219-274.

Janhunen, J. 2001. On the paradigms of comparative Uralic stud-ies. Finnisch-Ugrische Forschungen 56, 29-41.

Julku, K. (szerk.) 2002. The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia, IV. Societas Historiae Fenno-Ugricae. Oulu.

Julku, K.1997. Eurooppa-Suomalais-ugrilaisten ja Indoeuroop palaisten pelikentta. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 249-266,

Julku, K. & Aarela, M. (szerk.) 1997. Itiimerensuomi-euroop-palainen maa. Studia Historica Fenno-Ugrica ll. Jyvaskyla, Atena.

Julku, K. 2000. Die altesten Wurzeln der finno-ugrischen Völker im Lichte der heutigen Forschung. In A. Künnap (szerk.), 125-130.

Kálmán, B. 1988. The history of the Ob-Ugric languages. In D Sinor (szerk.), 394-412.

Kézai, S. 1937-1938. = Simonis de Keza Gesta Hungarorum. In E. Szentpétery et al (szerk.), J.

Künnap, A. 1995. What does a "Uralic language" mean? Conres-sus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarum IV, 209-212.

Künnap, A. 1996. Mea culpa, aga omakeelsed Eesti pölisasukad oleme olnud ehk juba 12 000 aastat. Keel ja Kirjandus 8, 505-513.

Künnap, A. 1997a. On the origin of the Uralic languages. In A. Künnap (szerk,): Western and Eastern Contact Areas of Ur-alic Languages. Fenno-Ugristica 21, 65-68.

Künnap, A. 1997b. Uralilaisten kielten lantinen kontaktikentta. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 63-72.

Künnap, A. 1998. Breakthroughs in present-day Uralistics. University of Tartu.

Künnap, A. (szerk.) 2000. The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and III. Fenno-Ugristica 23.

Künnap, A. 2000/01. Comparativistics and uralistics. Congressus Nonus Internationalis Fenno-Ugristarum V, 183-187.

Labov, W. 1963. The social motivation of a sound change. Word 19,273-309.

Labov, W. 1972. Sociolinguistic Patterns. Philadelphia, Univer-sity of Pennsylvania Press.

Labov, W. 1980. The socialorigin of sound change. In W. La bov (szerk.): Locating Language in Time and Space. New-York, Academic Press, 251-266.

Labov, W. 1981. Resolving the Neogrammarian controversy Lan-girage 57,267-309.

Labov, W. 1994. Principle of Historicai Linguistics: Internal Factors. Oxford, BlackweIl.

Ligeti, L. 1963. Gyarmat és Jenő. In L. Benkő (szerk.): Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. Nyelvtudományi Értekezések 40, 230-239.

Ligeti, L. 1964. A magyar nép mongol kori nevei (magyar, baskír, király). Magyar Nyelv 60, 385-404.

Ligeti, L 1978. Régi török eredetű neveink. Magyar Nyelv 74, 257-274.

Ligeti, L. 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, Akadémiai Kiadó

Marcantonio, A. 2002. Comment: 'On the paradigms of Compar-ative Uralic studies' by Juha Janhunen (FUF 2001, Vol. 56,29-41). Finnism-Ugrische Forschungen 57, 466-470.

Marcantonio, A. 2006. Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Budapest, Magyar Ház.

Molnár, J. & Simon, Gy. 1977. Magyar nyelvemlékek. Budapest, Tankönyvkiadó.

Moravcsik, Gy. 1930. Az onogurok történetéhez. Magyar Nyelv 26,4-18 és 89-109.

Moravcsik, Gy. 1984/1988. Az Álpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Fontes Byzantini historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stilpe Árpád descendentium. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Moravcsik, Gy. & Jenkins, R. J. H. (szerk) 1949. Constantine Porphyrogenitus. De Administrando Imperio. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetemi Görög Filológiai Intézet.

Németh, Gy. 1930/1991. A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Németh, Gy. 1966a. Ungarische Stammesnamen bei den Baschkiren. Acta Linguistica Academiae Scientiarum

Hungaricae 16,1-21.Németh, Gy. 1966b. A baskír földi magyar őshazáról. Élet és

Tudomány 13, 96-599. Budapest.Németh, Gy. 1972. Magyar und Miser. Acta Orientalia

Academiae Scientiarum Hungaricae 25, 293-299.Niskanen, M. 1997. Itamerensuomalaisten alkupera íyysisen

antropologian nakökulmasta. In K. Julku & M. Aarela (sz-erk.),104-118.

Niskanen, M. 200Oa. Somatological variations and the population history of northern Eurasia. In A. Künnap (szerk.), 349-371.

Niskanen, M. 200Db. The origins of Europeans: population movements, genetic relationships and linguistic distribution. In A. Künnap (szerk.), 33-59.

Nufiez, M. 1987. A model for the early settiement of Finland. Fennoscandia Archaeologica 4, 3-18. Helsinki

Nufiez, M. 1997a. Uusi katsaus Suomen asuttarnismalliin. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 47-63.

Nufiez, M. 1997b. Finland's settling model revisited. Helsinki Pa-pers in Archaeology 10,93-102.

Nufíez, M. 2000. Problems with the search for the ancestral Finns. In A. Künnap (szerk.), 60-68.

Parpola, A.1999. Varhaisten indoeurooppalaiskontaktien ajoi tusja paikannus kielellisen ja arkeologisen aineston pe-rustella. In P. Fogelberg (szerk.), 180-206.

Pusztay, J. 1995. Diskussionsbeitriige zur Grundsprachen-forschung (Beispiel: das Protouralische).Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 43. Wiesbaden, O. Harrassowitz.

Pusztay, J. 1997. Ajatus uralilaisten kansojen ketjumaisesta alkukodista. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 9-19.

Pusztay, J. 2001. The so-called Uralic original home (Urheimat) and the so-called Proto-Uralic. TRAMES 1/5,75-91.

Rédei, K. (szerk.) 1986-91. UEW: Uralisches Etymologisches Wörterbuch, I-VIII. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Rédei, K. 1998. Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Budapest, Balassi Kiadó.

Renfrew, C. 1987. Archaeology and Language. The puzzle of lndo European Origins. London, J. Care.

Róna-Tas, A. 1978. Julius Németh: life and work. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 32, 261-236.

Sallinen, T. 1997. Facts and my ths about Uralic studies. A re-view article of Jazyki mira: Ural'skie jazyki. Otvetstvennye redaktory: Ju. S. Eliseev, K. E. Majtinskaja. [Languages of the World: Uralic Languages]. Sprachtypologie und Univer-salienforschung 50, 85-95.

Sammallahti, P. 1988. Historical phonology of the Uralic lan-guages (with special reference to Samoyed, Ugric and Permic). In D. SinaI (szerk.), 478-554.

Shepard, J.1998. The Khazars formal adoption of Judaism and Byzantiums' northern policy. Oxford Slavonic Papers, 11-34.

Sinor, D. (szerk.) 1988. The Uralic Languages. Description, His-tory and Foreign Influences. Handbook of Uralic Studies 1. Leiden, E. J. Brill.

Sinor, D. (szerk.) 1990. The Cambridge History of Early Inner Asia. Cambridge University Press.

Stephenson, P. 2001. Review article: early medieval Hungary in English. Early Medieval Europe 10, 95-112.

Sutrop, U. 200Oa. The forest of Finno-Ugric languages. In A. Künnap (szerk.), 165-197.

Sutrop, U. 2000b. From the 'Language Family Tree' to the 'Tangled Web of Languages'. Congressus Nonus Internation-alis Fenno--Ugristarum I, 197-291.

Sutrop, U. (szerk.) 2001. Preface. TRAMES 1/5, 3-6. Szentpétery, 1. et al. (szerk.) 1937-1938. Scriptores Rerum Hun-

garicarum Tempore Ducum Regumque Stirpis Arpadianae Gestarum, 1-II. Budapest, Academia Litterarum Hungarica.

Taagepera, R. 1994. The linguistic distances between Uralic lan-guages. Linguistica Uralica 30, 161-167.

Taagepera, R.1997. The roots and branches of the Finno-Ugric language free [kézirat].

Taagepera, R. 2000. Uralic as a lingua franca with roots. In A. Künnap (szerk.), 381-395.

Vásáry,1. 1975. The Hungarians or Moiars and the Mescersj Misers of the MiddIe Volga region. Archivum Eurasiae Medii Aevi 1, 237-75

Vásáry, 1. 1985/7. The linguistic aspect of the "Bashkiro-Hun-garian complex". Archivum Eurasiae Medii Aevi 5, 205-232.

Viitso, T.-R. 1995. On classifying the Finno-Ugric languages Congressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarum IV, 261-266.

Viitso, T.-R. 1997a. Keelesugulus ja soome-ugri keelepuu. Akadeemia 9, 899-929. Tartu.

Viitso, T.-R.1997b. The prosodic system of Estonian in the Finnic space. In 1. Lehiste & J. Ross (szerk.): Estonian Prosody: Papers from a Symposium. Tallin, Institute of Estonian lan-guage, 222-234.

Wang, W. 5.- Y. 1969. Competing sound change as a cause of residue. Language 45, 9-25.

Wang, W. S.-Y. 1979. Language change: a lexical perspective. Annual Review of Anthropology 25,1-34.

Weinreich, U.1953. Languages in Contact: Findings and Prob-lems. Linguistic Circle of New-York [The Hague, Mouton, 1968].

Weinreich, U., Labov, W. & Herzog, M. 1968. Empirical founda-tion for a theory of language change. In W P. Lehmann & Y. Malkiel (szerk.): Directions for Historicai Linguistics A Sym-posium. Austin, University of Texas Press, 95-196.

Wiik, K 1995. Itiimerensuomalaisten kansojen ja kielten syn-tykysymyksiii B. Uusia kontaktiteoriaan perustuvia ratkaisuja. University of Turku.

Wiik, K. 1996. Pöhja-Euroopa rahvaste ja keelte piiritolu küsimusi. Keel ja Kirjandus 9, 581-589.

Wiik, K. 1997a. The Uralic and Finno-Ugric phonetic substratum in Proto-Germanico Linguistica Uralica 33, 258-280.

Wiik, K. 1997b. Suomalaistyyppistii iiiintiimistii germaanisissa kielissii. In K. Julku & M. Aiirelii (szerk.), 75-101.

Wiik, K. 1997c. How far to the South in Eastern Europe did the Finno-Ugrians live? Fennoscandia Archaeologica 14, 23-30.

Wiik, K. 1999. Pohjois-Euroopan indoeurooppalaisten kielten suomalais-ugrilainen substraatti. In P. Fogelberg (szerk.), 37-52.

Wiik, K. 2000. European lingua francas. In A. Künnap (szerk.), 202-236.

Wiik, K. 2000/01a. On the interaction between the Uralic and Indo-European peoples and languages through lingua franca. Congressus Nonus Internationalis Fenno-Ugristarum VI, 391-408.

Wiik, K. 2000/01b. Five issues in five minutes as a reaction against the traditionalists. Comments on the plenary present-ation "Urheimat und Grundsprache (Wissenschaftliche Hy-pothesen und unwissenschaftliche Fehlgriffe)". Congressus Nonus Internationalis Fenno-Ugristarum VI, 465-469.

Zvelebil, M. 2001. Revisiting Indreko's culture historical model: "Origin and area of settlement of the Finno-Ugrian peoples". TRAMES 1/5,26-47.

A TÖRTÉNETI NYELVÉSZET ÉS A FINNEK EREDETE:

A TRADICIONALISTÁK ÉS A FORRADALMÁROK VITÁJA

1. A hagyományos uráli nyelvelmélet és a jelenkori kutatás

Az elmúlt néhány évtizedben Finnországban, valamint külföldön számos publikáció született a tudomány több területén, így a nyelvészeti, antropológiai, régészeti, genetikai szakágban, amelyek így vagy úgy megkérdőjelezik az úgynevezett "standard" hagyományos uráli nyelvelméletet a finnek és nyelvük eredetéről. Vö. például a következő műveket a nyelvészeten kívül: Dolukhanov (200oa & b); Julku és Aarela (szerk. 1997); Julku (2000); Niskanen (2000) és Nunez (1987); ld. ugyancsak e kötetben a Nyelvészeti paleontológia: tudomány avagy fikció című cikket további hivatkozásokkal.

A standard uráli nyelvelméletnek megfelelően a finneket és nyelvüket rokonsági, azaz genetikai kapcsolat fűzi más népekhez/nyelvekhez, így a számihoz, a marihoz, a mordvinhoz, a hantihoz stb., melyek Északkelet-Európa és Nyugat-Szibéria között helyezkednek el, valamint az indoeurópai nyelvek és népek között elszigetelten élő magyarokhoz.

Mindezekről a nyelvekről kinyilvánították, hogy nyelvcsaládot alkotnak (a finn-ugor/uráli nyelvcsaládot), ami annyit jelent, hogy ezek a nyelvek a proto-urálinak (PU) nevezett, egyetlen, genetikailag rokon nyelvből, vagy proto-nyelvből származnak. Úgy vélték, hogy a proto-urálit az Urál-hegység és a Volga-kanyar között elterülő areában (az ős-hazában) beszélték legalább 6-8 ezer évvel ezelőtt. Ebből az areából az eredetileg kicsi, zárt ősi közösség az évek folyamán több ágra oszlott, akár a faágak, és ezek elvándoroltak azon térségekbe, ahol napjainkban a különböző uráli népességeket találjuk. Így például a finnek és a

Ez a cikk eredetileg a Turán című folyóiratban jelent meg (2004, VII/5,31-42).

finnséghez tartozó népek, mint az észtek is, a Balti-tenger partvidékére vándoroltak, amelyről feltételezték, hogy lakatlan térség volt e vándor népek érkezése előtt.

Ezt az elméletet még mindig széleskörűen tanítják iskolában és egyetemen egyaránt, nem csak Finnországban vagy Magyarországon, hanem máshol is, például Olaszországban. Azonban, mint már említettük, egy tudóscsoport, amely kü-lönböző kutatási területeket képvisel, újabban hangoztatja, hogy mindez nem helyes, nem igaz. Ez az akadémikus vita ellentétes nézetű tudósok – "forradalmárok" és "tradicionalisták" Ganhunen 2001) – között úgyszólván erőteljesebb lett az elmúlt néhány év alatt annak következményeként, hogy megjelent két mű a forradalmár nyelvészek részérő1, Kalevi Wiik professzor emeritus könyve (Eurooppalaisten juuret, 2002) és az enyém (The Uralic Language Family, 2002a). Jóllehet e vita első pillantásra világos, finn és nem finn barátaim, illetve olyan nyelvészek, akik nem szakértői az uralisztikának, gyakran kérdezik tőlem: miről szól a vita? Végül is általában mind a tradicionalisták, (majdnem) mind pedig a forradalmárok kinyilvánítják, hogy létezett egy finnugor/uráli nyelvcsoport, és a finnek igenis épp ehhez a nyelvcsoporthoz tartoznak. Ha így áll a dolog, akkor miről is vitázik a két ellentétes iskola? Tanulmányomban pontosan ezt a kérdést kívánom tárgyalni. Mint a történeti nyelvészet és az uralisztika szakembere, és mint olasz ember, aki Olaszországban élek és dolgozom, így meglehetősen távol azoktól az érzelmektől, amelyek gyakran együtt járnak az efféle vitákkal, megkísérlem szemléltetni oly tárgyilagosan és világosan, amennyire tőlem telik a két ellentétes felfogás tételeit, figyelemmel azokra az evidenciákra, amelyeken e nézetek (feltehetően) alapulnak, valamint az ellenevidenciákra, amelyekkel szembe kell nézniük Megkísérlem továbbá elválasztani az evidenciákat, azaz a valós nyelvi és nyelven kívüli tényeket a sok feltevéstől és értelmezéstől, valamint a spekulációktól, amelyek lényegi részei mindkét nézetnek, akár kimondottan, akár burkoltan.

2. A történeti nyelvészet módszereiEzen a ponton vissza kell tekintenünk valamelyest azért,

hogy szemléltessük a nyelvészek által általában elfogadott elemzési módszereket a nyelvcsaládok egyénítésére, osztályozására és működési módjára. Azaz felmerül az a kérdés, hogy miért, milyen analízis és milyen adatok alapján tekinthető a finn és a magyar egymáshoz kapcsolódónak és az uráli nyelvcsaládhoz tartozónak, míg mondjuk az ógörög, a szanszkrit, az angol és az olasz úgyszintén egymáshoz kapcsolódónak tekinthető, ám osztályozásuk szerint az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak. Továbbá megbízhatók-e mindezen módszerek, azaz valódi tudományos bizonyítást nyertek-e az ismert nyelvcsaládok a "tudományos" terminusnak abban az értelmében is, ahogyan ma használjuk.

Kezdjük az első kérdéssel, amely két alkérdésre bontható:

1. a) a nyelvészeti analízis mely módszerét vagy módszereit fogadták el?

1. b) mely adatot tekintik bizonyítéknak egy feltételezett nyelvcsalád mellett, és melyet tekintik bizonyítéknak ellene?

Az 1. a) kérdésre a válasz ez: az elfogadott módszerek (főként) az úgynevezett történeti-összehasonlító nyelvészet módszerei, melyek a következő módon működnek. Rendszerint a nyelvészek pusztán azon ténynél fogva, hogy állandó jelleggel foglalkoznak nyelvekkel, közöttük hasonlóságokat észlelnek, ahogyan azt bármely beszélő vagy olvasó megteheti (és ahogyan mi magunk is tesszük állandóan). Aztán bizonyosságra törekszenek atekintetben, hogy az észlelt hasonlóságok eredeti, valós hasonlóságok-e, jeleznek valamilyen kapcsolatot a vizsgált nyelvek között, és nem csak pusztán a véletlennek köszönhetők. Más szavakkal, nyelvészek megpróbáltak biztosra menni abban, hogy (a kérdéses nyelvek hangjait, szavait vagy nyelvtanát illető) megfelelésekről van szó, nem pedig hamis egybeesések-ről/véletlenszerű, látszólagos hasonlóságról. Teljesen eltérő nyelvek hasonló vagy azonos hangjai, szavai vagy nyelvtani jelei között ténylegesen sokkal több a véletlenszerű, látszólagos

hasonlóság, mintsem feltételeznénk, ahogyan a következő szópárok is mutatják: olasz villa 'vidéki udvarház' vs finn villa 'gyapjú'; olasz (Rocca-) Ravindola, egy kis falu neve Közép-Olaszországban és a finn ravintola 'étterem’. Ebben az esetben legalábbis a két szópár igen különböző jelentései arra intenek bennünket, hogy nagy valószínűséggel véletlenszerű hasonlóságokkal van dolgunk. Azonban mind hangzásában, mind pedig jelentésében meglepően hasonló vagy azonos szavakat is találhatunk, amint a következő szópárok mutatják (ezekre Alinei 2003, 23, 304 mutatott rá): etruszk maru vs magyar mérő, mindkettőnek ugyanaz a jelentése: '(föld)mérő'; etruszk parliu vs magyar párol, mindkettőnek ugyanaz a jelentése: 'főzni, párolni'. Egy másik meglepő hasonlóság, már a nyelvtan síkján, megfigyelhető a magyar és a szanszkrit között: vö. a szanszkrit -van végződést, amely határozói igeneves alakok képzésére szolgál és a magyar -va (-ván) végződést ugyanabban a funkcióban, ahogyan a következő példák mutatják: szanszkrit dá-van 'adva' vs magyar várván.

Ennek ismeretében hogyan tesznek különbséget nyelvészek e két eset, vagyis az egyezések és a véletlenszerű hasonlóságok között? Általában először megfigyelik, hogy vajon a vizsgált nyelvek között mennyire kiterjedtek a nyelvtani hasonlóságok, például olyan elemek esetén, mint az esetragok vagy deklinációs végződések, igeragok vagy konjugációs végződések, birtokjelek stb., hiszen a nyelvtani hasonlóságokat széleskörűen az eredeti korreláció legbiztosabb jelének tekintik Ha a nyelvtani korrelációk megmaradnak, akkor a nyelvészek fel teszik, hogy a többi megfigyelt hasonlóság a hangállományban és a szókincs ben szintén valóságos. Aztán a későbbiek során feltételezik, hogy valamennyi hasonlóság azért áll fenn, mert a szóban forgó nyelvek ugyanabból a rokon (alap) nyelvből származnak.

Ilyen módon posztulálva egy adott nyelvcsaládot, bár még meglehetősen intuitív alapon, a nyelvészek most már elkezdhetik elemezni a megfigyelt hasonlóságokat szigorúbb, szisztematiku-sabb módon, hogy bizonyosak legyenek: eredeti feltevésük e rokonságról (fenn)tartható. Ezen a ponton már megválaszolhatjuk a kérdés második részét, az 1. b-t: mely adatot tekintik bizonyítéknak a nyelvcsalád mellett, és melyet

tekintik bizonyítéknak ellene? Röviden szólva, hogyan ellenőrzik hipotéziseiket tudományosan a nyelvészek? Általában (történeti nyelvészeti) összehasonlító módszer alkalmazásával a nyelvészek összehasonlítják a hangzásban és lehetőleg jelentésben hasonló (vagy azonos) szavak jegyzékeit, hogy igazolhassák: ezek az (intuitív módon) észlelt hasonlóságok "szabályszerűek és szisztematikusak", nem véletlenszerűek. Ha ilyen eset áll fenn, akkor a hasonlóságokat eredetinek tekintik, azaz "egyezéseknek", "megfeleléseknek". Ugyanakkor, ha bebizonyosodik, hogy a feltételezett rokon nyelvek nagy számban tartalmaznak szabályszerű és rendszeres egyezéseket, akkor a nyelvrokonság hipotézise, azaz a feltételezett protonyelv megléte tudományosan bizonyítottnak tekinthető (legalábbis a történeti nyelvészet hagyományos módszerein belül). A második kérdéssel kapcsolatban felmerül az a további kérdés, hogy vajon, a létrehozott nyelvcsaládok nyertek-e tudományos bizonyítást abban az értelemben is, ahogyan ma használjuk a "tudományos" terminust (lásd lejjebb a 4.2. alfejezetet).

Visszatérve mármost az uráli nyelvcsalád tárgyköréhez, kifejtem, hogy mi értendő szabályszerű és rendszeres egyezéseken (megfeleléseken) bemutatva néhány példát a magyarból és a finnből:

FINN

1) pesii 2) puu 3) pelkiiii 4) piiiisky

MAGYAR

fészek fafél fecske

REKONSTRUÁLT ALAK<PU * pesä<PU *puwe<PU *pele-<PU *päćkə

Látható, hogy itt a két szójegyzék nyilvánvalóan hasonló hangzásban és jelentésük is ugyanaz. Mármost, ha igazolni kívánjuk, hogy ezek a szavak nemcsak hasonlóak, hanem egyeznek is egymással szabályszerűen és rendszeresen (azaz hangról hangra vizsgálva a szavakat), akkor az összehasonlító módszert alkalmazzuk. Eközben például az alábbiakra gondolunk:

-a szókezdő Ip-1 hang a finnben megfelel a kezdő If-1 hangnak a magyarban;

-az első szótag lel magánhangzója a finnben megfelel az első szótag I él magánhangzójának a magyarban (1. és 3. példa);

-az első szótag hosszú I al magánhangzója a finnben megfelel az első szótag lel magánhangzójának a magyarban (4. példa);

-a középhelyzetű III a finnben megfelel a középhelyzetű III -nek a magyarban (3. példa).

És így tovább. Így hát ezek a szavak egyezések, megfelelések. Ha ismételten alkalmazva az összehasonlító módszert hasonló szavak számos jegyzékére, a nyelvészek bizonyítani tudják például, hogy minden szókezdő Ip-1 a finnben egyedül és mindig a magyar szókezdő If-1 -nek felel meg vagy általánosabban, minden szókezdő "x" hang a finnben egyedül és mindig a magyar "y" hangnak felel meg, vagy szókezdő "ZH hangnak mondjuk a szamojédban, s így tovább, míg például min-den szóvégi "x" hang a finnben megfelel egy" w" szóvégi hangnak a magyarban és egy szóvégi" uH hangnak a szamojédban, akkor létrehoztunk igen nagyszámú egyezést, amelyek nemcsak szabályszerűek, hanem szisztematikusak is. A következő lépésben megkíséreljük elképzelni, hogy milyenek is lehettek az eredeti ősnyelv hangzói, szavai és nyelvtana, azaz szakszerűen szólva megpróbálhatjuk "rekonstruálni" az uráli proto-nyelvet minden nyelvi szinten. Például a táblázatban feltüntetett egyezésekből kiindulva rekonstruálhatjuk a négy szót alkotó hangzókat, és ennélfogva végső soron magukat a szavakat is. Ha például ismét a szókezdő Ipl és Ifl hangokat vizsgáljuk, úgy vélhetjük, hogy a Ipl hang az eredeti, mivel tudjuk (a nyelvészet egyéb területeiről), hogy általában a Ipl hang változik át Ifl hanggá, és nem fordítva. Épp ezért itt biztosan rekonstruálhatunk egy eredeti, uráli alapnyelvi Ip I hangot. Megállapítva a táblázaton jelzett típusú egyezéseket és rekonstrukciókat, felállíthatjuk azokat a hangváltozásokat, amelyek a feltételezett rokon ősnyelvtől a leánynyelvek irányában történhettek: például a szókezdő Ip-1 szókezdő If-1 lett a magyarban (miközben változatlan maradt a finnben), és ez a hangváltozás is, miként a megfelelés maga, szabályszerű és szisztematikus. E pontra jutva,

megállapítván sok szabályszerű és rendszeres hangváltozást, úgynevezett "hangtörvényeket", bizonyítottuk is tudományosan az uráli nyelvcsalád érvényességét és az uráli ősnyelv érvényességét a történeti nyelvészet követelményeinek megfelelően.

Ez azonban meglehetősen egyszerűsített kép a teljes történetről. A nyelvek ténylegesen összetett entitások, komplex módon fejlődnek és változnak, sok tényező hatására, úgyhogy szabálytalan hangváltozások is vannak, amelyekről sokrétűen kell számot adni valamennyi nyelvcsalád vonatkozásában. Hasonlóképpen aligha lehetséges valaha is az ősnyelv teljes re-konstruálása. Mégis, ha bebizonyítható, hogy a hangváltozások/hangegyezések döntő többsége szabályszerű és rendszeres, és az ősnyelv főbb területei rekonstruálhatók, akkor a szóban forgó ősnyelv valóban tudományosan bebizonyítottnak tekinthető, legalábbis az elfogadott módszer keretei között

3. Mit hirdetnek a tradicionalisták és mit a forradalmárok?

Térjünk vissza most a vitatott kérdéshez, vagyis ahhoz, hogy miről is vitáznak pontosan a két ellentétes iskola követői, a tradicionalisták és a forradalmárok. A válasz most már egyszerű, és megfogalmazható két részben; az első kifejti az uráli nyelvcsalád nyelvészeti státuszát, a másik az uráli nyelvelméletbe ágyazott régészeti, antropológiai és genetikai implikációkkal foglalkozik.

A válasz első része: a két ellentétes tábor arról vitatkozik, hogy az uráli nyelvcsalád "jól viselkedik-e", azaz felmutat-e nagyszámú hangegyezést/hangváltozást, és megtörtént-e már az uráli proto-nyelv rekonstruálása több területen, különösen a nyelvtan nagyobb részeiben. A tradicionalisták azt állítják, hogy az uráli nyelvcsalád jól viselkedik, hiszen nagy számban hordoz jó megfeleléseket/hangváltozásokat. Azt is hangoztatják, hogy az uráli proto-nyelvet jobbadán a történeti nyelvtudomány követel-ményeinek megfelelően rekonstruálták, ahogyan azt a hagyományos, rekonstruált nyelvi családfa mutatja (és valamennyi szöveggyűjtemény közli). A forradalmárok viszont általában úgy ítélik meg, hogy egyáltalán nem erről van szó, épp

ellenkezőleg, őszerintük az uráli nyelvek közötti hasonlóságok sem elég jók, sem elég számosak ahhoz, hogy igazolhassák a genetikai rokonság tézisét, legalábbis amikor a hagyományos teória és nyelvi családfa feltételeiből indulunk ki.

A válasz második része: A két ellentétes iskola között vita van arról is, hogy a hagyományos uráli nyelvelmélet előrejelzései, következtetései tényszerűen megfelelnek-e a valóságnak. Például az uráli nyelvteória követői kinyilvánítják, hogy a kortárs finnugor népesség keletről – a feltételezett keleti őshazából – vándorolt nyugat felé, folyamatosan szétválva, mint a fa törzséből az ágak Vajon a nyelvészeten kívüli tudományok szolgálnak-e bizonyítékkal arra nézve, hogy valóban így áll a dolog? Azaz a régészet, a történettudomány és az antropológia vajon megerősíti a szorosan összetartozó, ősi közösség létezésének, uráli őshazájának és nyugatra vándorlásának tézisét, vagy sem.

Mindemellett az alapnyelvi koncepció (legalábbis a mintegy kétszáz évvel ezelőtt keletkezett formájában) mindig is U egyenlőségjelet tett a nyelvet beszélő nép és nyelve közé, azaz abból indult ki, hogy ha valaki uráli nyelvet beszél, akkor szükségszerűen egy eredetileg is uráli etnikai csoporthoz kell tartoznia; ha valaki egy indoeurópai nyelvet beszél, akkor szükségképpen egy eredetileg is indoeurópai etnikai csoporthoz tartozik. Mégis, ma már jól tudjuk, hogy a nyelv = etnikai csoport egyenlőség nem mindig igaz – igen gyakoriak a nyelvhalál vagy a nyelvcsere valóságos esetei, és ilyenek megtörténhettek a prehisztorikus időkben is a világ bármely térségében. Egyébként az utóbbi néhány év során számos tudós a genetikát is kezdte alkalmazni az őstörténeti népek eredetének és vonulásának feltárására, a nyelvészeknek lehetőséget kínálva e téren is elméleteik implikációinak megvizsgálására. Ilyenformán felmerül a kérdés, hogy a genetika eredményei alátámasztják vagy sem egy genetikailag egységes, talán genetikailag uráli nép létezését.

Mint már említettem, e szakterületek kutatói – egymástól teljesen függetlenül – olyan következtetésekre jutottak, amelyek egyértelműen cáfolják az uráli nyelvelméletbe ágyazott faktuális, történeti előrejelzéseket és implikációkat (ld. a részleteket a 4.1. alfejezetben). Ma már a forradalmár nyelvészek igénylik, hogy ezeket az eredményeket vegyék

számításba, hiszen csak több társtudomány közötti kapcsolat közelítésévei tárhatjuk fel valamekkora bizonyossággal a nyelvek és népek eredetét, különösen a történelem előtti időkben. Ennélfogva a hagyományos uráli nyelvteóriát módosítani kell, hogy magába foglalhassa az említett új eredményeket, különösen a régészet és a genetika feltárásait. Ezzel szemben a tradicionalista nyelvészek hajlamosak megfeledkezni a társtudományi szintű közelítésről, és nyíltan vagy burkoltan hirdetik, hogy a nyelvészet a humán tárgyak királynője, saját tudományos elemzés módszerével, ezért nincs szüksége sok segítségre más tárgyak részéről. Alkalomszerűen találkozhatunk olyan tradicionalista nyelvtudósokkal is, akik elismerik, hogy a konvencionális modell egyik-másik eleme nem egészen helyes, és módosításra tesznek javaslatot – őket nevezi Janhunen (2001) "revizionistáknak". Néhányuk elismeri például, hogy a hagyományos nyelvi családfa diagramja nem alkalmas annak a komplex történelmi folyamatnak az ábrázolására, amely a mai uráli nyelvek kialakulására vezetett (erre utalt ismételten Hajdú; ld. például Hajdú [1987,67]), és ezért attól eltérő fejlődési modelleket javasol (ld. pl. a "fésű"-modellt Hiikkinentől [1983,384], vagy Vütso nyelvi családfa diagramját [Viitso 1995 & 1977]). Megint mások elismerik, hogy nincs bizonyíték az őshazának az Urál-hegység térségében történő elhelyezésére, és más térségeket (alternatív őshazát) ajánlanak figyelmünkbe (ld. például a többi között Suhonen [1999] és Koivulehto [1999])). Mindemellett ezek a tudósok még mindig úgy vélik, hogy a standard elmélet lényegében véve helyes.

4. Mi a baj a hagyományos uráli nyelvelmélettel?Miután bemutattam az ellentétes iskolák nézeteit

(természetesen nagy vonalakban; a vita teljes ismertetését ld. Fogelberg [szerk. 1999] és Grünthal [szerk. 2002]), elmondhatom saját véleményemet is. A forradalmárokkal összhangban, jómagam is úgy vélem, hogy a hagyományos uráli nyelvelmélet alapjaiban téves. Indokaim a következők:

a) mint már említettem, a konvencionális modell nem következetes a társtudományok eredményeivel szemben – ezt összegeztem a 4.1. alfejezet 1-5. pontjában;

b) a konvencionális nyelvészeti modellt soha nem igazolták ténylegesen, tudományosan – sem a szó hagyományos, sem mai értelmében (erről írok alább a 4.2. alfejezetben).

4.1. A nyelvészeti modell és a társtudományok eredményei közötti ellentmondások A nyelvészeti modell és a társtudományok eredményei közötti

ellentmondások a következők:

1. A hagyományos modell szerint a nyelvátadás és terjedés folyamatában a domináns – hacsak nem az egyedüli – tényező a nyelv genetikai átadása a szülök által a gyermeknek. Ennek alapján úgy vélhetnénk, hogy valamennyi, uráli nyelvet beszélő embernek alapvetően ugyanazok a genetikai jellemzői. Azonban e feltevést az emberi gének elemzése nem igazolja. Tény, hogy a szamojéd és az obi-ugor népeknek például jelentékeny számú "mongoloid" genetikai jellemzője van, miközben a többi (hagyományosan idesorolt) uráli népnek, beleértve a finneket és a magyarokat markánsan "europoid" jellemzői vannak. A finnek europoid jellegét megerősíti a paleoantropológia is: újabban őskori emberi maradványok kutatása bizonyította, hogy az egész észak-európai népesség legtöbb vonása megegyezik az eredetileg europoid "cro-magnoni" népekével (ld. Niskanen 2002).

2. Az uráli génre nincsen bizonyíték – holott ez volna várható a "nyelv = nép" egyenlőség alapján.

3. Nincsenek régészeti nyomai vándorlásoknak az Urál-Volga térségből nyugat felé. Úgy tűnik, hogy a népesség és a technológia (így a nyílhegyek, a jégcsákányok és a keramikus technológia) valójában délnyugatról északkelet felé terjedt el általában, azaz a konvencionális modell előrejelzésével ellentétes irányban.

4. Az őshazából a lakatlan európai térségekbe történő feltételezett vándorlásnak ellentmond az az evidencia is, hogy Északkelet-Európában helyi lakosság megszakítás nélkül élt az elmúlt 10.000 évben.

5. Nincsenek antropológiai vagy régészeti nyomai szorosan összetartozó ősi közösség létezésének sem a tradicionális őshaza területén, sem pedig az eddig javasolt alternatív őshazák térségeiben.

Ilyenformán a genetikai, régészeti és ősembertani eredmények független, világos és következetes ellenérvekkel szolgálnak az uráli nyelvelmélet faktuális implikációival szemben.

4.2. A nyelvészeti modellTérjünk vissza most az uráli nyelvelmélethez, illetve ahhoz,

amit hiányosságának vélek nyelvészeti szinten. Megint csak azzal a forradalmár nézettel azonosul ok, hogy nincs elég nyelvészeti bizonyíték az uráli nyelvcsalád posztulátumára, legalábbis hagyományos koncepciójára bizonyosan nincs.

Ezen a ponton megkérdezheti az olvasó: az említett iskolák ellentétesen nyilatkoznak, kinek higgyünk? Úgy gondolom, hogy erre válaszolni ma már igen egyszerű. Ellentétben azzal, amit a tradicionalisták és a szöveggyűjteményeik szerzői általában állítanak, a szakirodalom kiemeli, hogy nagyszámú szabálytalan hangváltozás létezik, azaz a megállapított hangtörvények vonatkozásában sok a kivétel. Továbbá a szakirodalom rámutat arra is, hogy az uráli térség nyelveiben a grammatikai kategóriák és funkciók jeleinek döntő többsége valójában nem az uráli ősnyelvből ered, amint az várható volna, hanem e nyelvek önálló fejlődése során keletkezett (ld. Korhonen [1996]. Marcantonio [2002a, 203-251] és Suihkonen [2002]). Ilyen értelemben visszatérve a fenti táblázathoz, valamennyi szöveggyűjtemény hangsúlyozza a következő megfelelések szabályosságát, mint érvet: finn /p/ vs magyar /f/ és finn /e/ vs magyar /é/, ahogyan én is tettem. Ám ugyanezen szövegek szerzői elfelejtik megemlíteni a megfigyelt kivételeket, illetőleg azt a tényt, hogy a táblázatban a szavakat alkotó hangok nem mindig felelnek meg egymásnak

szabályosan és rendszeresen. Például ami az alábbi, feltételezett hangváltozást illeti: proto-uráli /p/ ~ magyar /f/ a valós helyzet az, hogy több esetben a protouráli /*p/ a magyarban /b/ lesz, az elvárt /f/ helyett (ld. például a *pers-bő1 származtatott bőr szót, az UEW 374 szerint). Ugyanígy, ha újra megvizsgáljuk a "vélt" (most már csak íg)' nevezhetem) megfelelést: finn puu vs magyar fa (a 2 példa a táblázatban), akkor észrevehető, hogy a magánhangzók nem egyeznek. Hasonlóképpen, ha megvizsgáljuk a 'fa' jelentésű szavakat a többi uráli nyelvben, úgy észrevehetjük, hogy a szókezdő hang megfelelésétől eltekintve, nemigen találunk egyéb szabályos és rendszeres megfelelést (ld. Marcantonio [2002a, 100-101 & 161-162J)

Így azután a táblázatban felsorolt 4 szópár közül csak a 'pelkää vs fél' és a 'pesti vs fészek' szópár látszik szabályosnak e szavakat alkotó valamennyi hangzó tekintetében (Janhunen [1981] uráli ősnyelvi rekonstrukciója szerint).

Természetesen, mint már említettük, a leánynyelvek önálló fejlődése során kialakult hangtani vagy alaktani eltérések valamennyi nyelvcsaládban valós jelenségek. Azonban amikor olyan helyzet áll elő, hogy a szabálytalan hangváltozásokon nyugvó megfeleltetések számukban meghaladják a szabályosakat, akkor a feltételezett nyelvcsalád nem tekinthető tudományosan bizonyítottnak az elfogadott keretek között, azon egyszerű oknál fogva, hogy a lefektetett hangtörvényeknek nincs általános érvényük – nem "törvények", hanem egyszerűen a hangok viszonyainak utólagos leírásai. Ebben az esetben a megfigyelt, vélt "megfelelések" ténylegesen csak "hasonlóságok" (ezek a hasonlóságok pedig maguk is vagy hamis egybeesések vagy kölcsön szók, amelyek még nem tagozódtak be a fogadó nyelv hangrendszerébe, a komparatív módszer keretében). Hasonlóan nehezen tartható az öröklött, közös morfológia tézise, amikor az alaktani anyag döntő hányada a feltételezett nyelvcsaládban egyértelműen nyelvspecifikus.

Ma már, amennyire tudom, a nyelvészek általában – beleértve az indoeuropaisztika és az uralisztika szakembereit, valamint azoknak a nyelvcsaládoknak és nyelvi alcsaládoknak (így az altájinak, vagy az ausztronéziai nyelvek óceániai alcsoportjának) a szakembereit, amelyeket mindig is erősen

vitattak – nem fordítottak elég figyelmet a valódi "megfelelések" és a puszta "hasonlóságok" mérlegének alapvető kérdésére Csak amikor ez a mérleg döntően pozitívnak minősíthető a megfelelések javára, azaz amikor látható, hogy a megfelelések és a kapcsolódó szabályos hangváltozások "statisztikailag szignifikánsak", csakis akkor állítható, hogy a kérdéses nyelvcsaládok tudományosan bizonyítottak a "tudományos" terminus mai értelmében is. Másképpen fogalmazva, véleményem szerint a nyelvészek azért nem jutottak megegyezésre abban a kérdésben, hogy egy adott nyelvcsalád/nyelvi alcsalád vajon tudományosan bizonyított-e, mert nem sikerült megvonniuk a szabályosság és a szabálytalanság mérlegét megfelelő kvantitatív elemzés kidolgozása révén. Az uráli nyelvekről szóló könyvemben (2002a) épp ezt kíséreltem meg: mérni a szabályossági vs szabálytalansági rátát az UEW komparatív korpuszán. Rájöttem, hogy a szabálytalan hangváltozások száma sokkal nagyobb, mint a szabályosaké. Hasonlóképpen feltártam azt is, hogy az esetek döntő hányadában a megállapított hangtörvények meglehetősen ad hoc jellegűnek bizonyulnak, és igen csekély számú elemre (gyakorta csak egy-két szóra) vonatkoznak. Természetesen itt nem bocsátkozhatom a kvantitatív elemzés részleteibe – az érdeklődők talán veszik a fáradságot és elolvassák a könyvemet. Elég itt felhívnom a figyelmet az alábbi tényre, amit széleskörűen elismert a szakirodalom (ld. Marcantonio [2002a, 75-78]):

– A hagyományos uráli nyelvi családfa kulcsfontosságú ugor ágát, amely a magyarból és az obi-ugor nyelvekből (a hantiból és a manysiból) áll, még sohasem rekonstruálták, mivelhogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik alaktanában, szókincsében és hangtanában a feltételezett testvérnyelvektől (ld. például Abondolo [1987, 185 & 1998, 428]).

Következésképpen a finnugor ágat sem rekonstruálták, mivel ennek előfeltétele az ugor ág rekonstruálása ilyen értelemben az uráli protonyelv rekonstruálása sem történt meg, minthogy ez viszont előfeltételezi a finnugor ág előzetes rekonstruálását. Valóban, arra az uráli rekonstrukció ra szoktak hivatkozni,

amelyet Janhunen (1981) javasolt, s ez egyedüli szigorúan vett rekonstruálása a proto-urálinak – ez azonban neve dacára nem átfogó, hanem csak részleges proto-uráli rekonstruálás – a ha-gyományos családfának csak két ágát (a finnt és a szamojédot) rekonstruálta, mint két konstitutív elemet (feltételezése szerint). A kulcsfontosságú ugor ág hiányzik ebből a szisztematikus összehasonlításból, a már említett okokból. Amint a szerző is kijelenti Ganhunen 1998, 461), ez a proto-uráli rekonstrukcióegyszerűsítő, de igen hasznos "közelítése" az uráli proto-nyelvnek, ami megvalósítható idővel a proto-szamojéd és a proto-baltofinn összehasonlítása révén, kiegészítve szükség esetén a szaamiból és a mordvaiból nyert információkkal ilyenformán, még ha elvetnék is azt a nézetemet, hogy a történeti nyelvészeten belül alkalmazni kell a statisztikai elemzést, akkor is marad a tény, hogy a megfelelő, szigorúan vett rekonstruálása a proto-uráli minden ágának, ennél fogva végsősoron magának az uráli protonyelvnek máig megoldatlan feladat.

Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlíteni, hogy az uráli nyelvek között észlelt hasonlóságok megvannak a közeleső altáji, valamint a paleoszibériai nyelvek között is.

5. TanulságokA leírtakat összesítve: az uráli nyelvcsalád érvényességét

tudományosan mindmáig nem bizonyították valójában, a nyelvészet szintén, ellentétben azzal, amit általában állítanak; továbbá e nyelvelmélet faktuális előrejelzéseit következetesen cáfolják a társtudományok eredményei.

Ezen a ponton hangsúlyozni kell azt is, hogy ez a nyelvi családfamodell nem tükrözi adekvát módon e nyelvek terjedését és fejlődését, két okból: először is mint említettem, figyelmen kívül hagy afféle nyelvi átadási folyamatokat, mint amilyen a kölcsönzés, a nyelvelsajátítás, nyelvcsere, nyelvhalál stb. Másodszor, ez a modell feltételezi, hogy a nyelvek és a népek, miután szétváltak, elveszítik a kapcsolatot egymással – ez azonban egyértelműen téves felfogás. Valójában számos nyelvész – beleértve magamat is – úgy gondolja, hogy ezt az irreális, idejétmúlt modellt el kell hagyni, vagy legalábbis együtt kell

alkalmazni más, reálisabb nyelvterjedési és – fejlődési modellekkel. Mi több, egyedül nyelvészeti kutatással nem tárhatjuk fel a nyelvek és népek ősi eredetét. Tény, hogy a rekonstruált proto-nyelv önmagában véve keveset mond a feltételezett nyelvi nép ősi közösségéről, még ha vannak is írott emlékek, ha pedig nincsenek, akkor gyakorlatilag semmit nem árulnak el az ősi közösségről (pl. az uráli nyelvi areában). Tény az is, hogy a (hangi, szókincsbeli, nyelvtani) rekonstrukciók, még a kiválóak is, pusztán olyan elvont formulák, amelyek által szisztematikus módon ábrázolhatjuk a nyelvek között észlelt hasonlóságokat. Következésképpen az efféle rekonstrukcióknak alig van idő- és térbeli dimenziójuk, hiszen csupán a nyelvész által alkotott formulák.

Minderre figyelemmel úgy gondolom, hogy a forradalmár nyelvészeknek igazuk van, amikor elvetik, vagy legalább szignifikánsan módosítják a konvencionális modellt. Különösen abban van igazuk, hogy elfogadják a társtudományi szintű közelítést, és megkísérlik összeilleszteni a nyelvészet, az antropológia, a régészet és a genetika eredményeit úgy, hogy ez utóbbi három tudományág révén feltárhatjuk, ha nem is a nyelvek, de a népek legősibb eredetét.

Visszatérve a finnek és nyelvük eredetének a kérdésére, ha elvetjük azt a vélekedést, hogy a finnek keletről jött uráli nép, akkor új hipotézis kutatását kezdhetjük el. Például jól tudjuk a régészet által, hogy keletről bevándorlás nem történt, a Balti-tenger partvidéke megszakítás nélkül lakott volt az utóbbi 10.000 évben Jól tudjuk azt is a genetika és a paleoantropológia révén, hogy a finnség alapvetően "europoid" nép, mely Közép-Európából, meglehet az "ukrajnai refugium"-ból jött, más európai népekkel együtt (Wiik 2002 szerint). E tényállás alapján ésszerű az a feltevés, hogy a Balti-tenger partvidékén élt helybéliek voltak a mai finnek és egyéb finnségi népek elődei. Ésszerű az a feltevés is, hogy e népek délről északra költöztek, követve a jégréteg levonulását 15.000/10.000 évvel ezelőtt. Ez a forradalmárok új, alapvető gondolata. A tradicionalista tudósoknak az az ellenvetésük (egyebek között), hogy nem tudhatjuk, vajon e régi, helybéli balti népek a proto-urálit beszélték-e valamely formában, vagy sem, azaz itt nem tényekkel,

hanem puszta feltevésekkel van dolgunk. Ez bizonyosan igaz, de nem számit, hiszen a proto-uráli valószínűleg sohasem létezett, vagy ha mégis, akkor biztosan nem úgy keletkezett és fejlődött, ahogyan a tradicionális modell hirdette.

Következésképpen ugyancsak helyeselhető, ha megvizsgálunk egyéb, a fentiektől eltérő feltevéseket is az ősnyelvet, vagy legalábbis a finnek közvetlen protonyelvét illetően (ha ragaszkodunk ehhez a koncepcióhoz). Például a proto-uráli lehetett egy lingua franca, miként azt Wiik (2002), Künnap (2002) és más tudósok hangoztatják, vagy lehetett nyelvek/nyelvjárások "láncolata", mely Skandináviából a paleoszibériai nyelvi areáig terjedt, ahogyan mások állítják (például Pusztay 1995 & 1997). Mindenesetre, akár elfogadjuk ezen feltevéseket, akár nem, akár helyesnek bizonyulnak ezen új tézisek, akár nem, mint nyelvész kristály tisztán látom: a hagyományos uráli nyelvelméletnek mindmáig nem történt meg a "tudományos bizonyítása", még a történeti nyelvészet módszereinek tradicionális követelményei szerint sem.

IrodalomAbondolo, D. 1987. Hungarian. In B. Comrie (szerk.): The Major

Languages of Eastern Europe. London, Cromm Helm, 185-200.

Abondolo, D. 1998. Hungarian. In D. Abondolo (szerk.): The Ur-alic Languages. Routledge Language Family Descriptions. London, Routledge, 428-456.

Alinei, M. 2003. Etrusco: una fonna arcaica di ungherese. Bologna, Il Mulino Ricerca.

Dolukhanov, P. M. 2000a. Archaeology and language in prehis-toric Europe. In A. Künnap (szerk.), 11-21.

Dolukhanov, P. M. 2000b. "Prehistoric Revolutions" and lan-guages in Europe. In A. Künnap (szerk.), 71-84.

Fogelberg, P. (szerk) 1999. Poh jan poluilla. Suomalaisten juuret nykytutkimuksen mukaan. Bidrag till kannedom av Finlands natur och falk 153. Helsinki, Finnish Society of Science and Letters.

Grünthal, R. (szerk.) 2002. Ennen, muinoin. Miten menneisyyt-tiímme tutkitaan. Helsinki, Suomalaisen Kirjallisuuden Seura, Tietolipas 180.

Hajdú, P.1987. Die uralischen Sprachen. In P. Hajdú & P. Domokos: Die uralischen Sprachen und Literaturen. Hamburg, Buske, 21-450. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hakkinen, K. H. 1983. Suomen kielen vanhímmasta sanastosta ja sen tutkímísesta: Suomalais-ugrílaisten kielten etymologisen tutkimuksen perusteita ja metodiikkaa. Publications of the Department of Finnish and General Linguistics 17. University of Turku.

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta. Journal de la Socíété Finno-Ougrienne 77, 219-274.

Janhunen, J. 1998. Samoyedic. In D. Abondolo (szerk), 457-479.Janhunen, J. 2001. On the paradigms of Comparative Uralic stud-

ies. Fínnísch-Ugrische Forschungen 56, 29-41.Julku, K. & Aarela, M. (szerk.) 1997. Itiimerensuomi-euroop-

palainen maa. Studia Historica Fenno-Ugrica II. Jyvaskyla, Atena.

Julku, K. 2000. Die altesten Wurzeln der finno-ugrischen Völker im Lichte der heutigen Forschung. In A. Künnap (szerk.), 125-130.

Koivulehto, J. 1999. Varhaiset indoeurooppalaiskontaktit: aika ja paikka lainasanojen valossa. In P. Fogelberg (szerk.), 207-236.

Korhonen, M. 1996. Typological and Historical Studies in Lan-guage. A memorial Volume Published on the 60th An-niversary of his Birth. T. Salminen (szerk.). Mémoires de la Société FinnoOugrienne, 223. Helsinki.

Künnap, A. (szerk.) 2000. The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia, II & III. Fenno-Ugristica 23. Tartu.

Künnap, A. 2000. Contact-induced perspectives in Uralic lin-guistics. München, LINCOM EUROPA.

Marcantonio, A. 2002a. The Uralic Language Family: Facts, Myths and Statistics. Transactions of the Philological Society 35. Oxford-Boston, Blackweil.

Marcantonio, A. 2002b. Comment on the article by J. Janhunen: "On the paradigms of Comparative Uralic studies". FUF 2001, 56, 29-41. Finnisch-Ugrische Forschungen 57, 466-470

Niskanen, M. 2000. The origins of Europeans: population move-ments, genetic relationships and linguistic distribution. In A. Künnap (szerk.), 33-59.

Nufiez, M. 1987. A model for the early settlement of Finland. Fennoscandía Archaeologica 4, 3-18.

Pusztay, J. 1995. Diskussionsbeitrüge zur Grundsprachen-forschung (Beispiel: das Protouralische). Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 43. Wiesbaden, Harrassowitz.

Pusztay, J. 1997. Ajatus uralilaisten kansojen ketjumaisesta alkukodista. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 9-19.

Suhonen, 5.1999. Uralilainen alkukoti.ln P. Fogelberg (szerk), 245-248.

Suihkonen, P. 2002. The Uralic languages. Fennia 180, 165-176. UEW = Uralisches Etymologisches Wörterbuch, 1-VIII (K Rédei [szerk.]; Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986-1991).

Wiik, K. 2002. Eurooppalaisten juuret. Jyvaskyla, Atena. Viitso, T.-R. 1995. on classifying the Finno-Ugric languages. Con-

gressus Odavus Internationalis Fenno-Ugristarum (szerk: H. Leskinen et al.; Jyvaskyla). IV, 261-266.

Viitso, T.-R.1997. Keelesugulus ja soome-ugri keelepuu. Akadeemia 9, 899-929.

Az uráli családfa (ahogy a tankönyvek általában bemutatják)

ÉSZREVÉTELEK JU HA JANHUNEN: "AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ URALlSZTIKA

PARADIGMÁIRÓL" C. TANULMÁNYÁRÓL.Ebben a tanulmányban szeretnék néhány megjegyzést fűzni

egy fontos tanulmányhoz, amely Finnisch-Ugrische Forschun-gen-ben (FUF) jelent meg Juha Janhunentől: "Az összehasonlító uralisztika paradigmáiról" címmel (2001,56, 29-41).

E cikk a területünkre nézve azért fontos, mert határozott módon nyit vitát az uráli nyelvek történetét illető új megközelítések érvényességéről. Körvonalazza a hagyományos uralisztikai megközelítést, amelyben feltételezik, hogy a nyelvek kettős szétválás folytán genetikai rokonságban vannak; ezt szembeállítja a "revizionista" és "forradalmi" (hogy Janhunen professzor szavait használjam) megközelítésekkel, amelyek az elmúlt egy-két évtizedben kerültek előtérbe. A szerző azt a következtetést vonja le, hogy érdemes megfontolni az új felfogásokat, de személyes véleménye az, hogy a kettős fa helyes, és "nincs semmi alapvetően hibás az összehasonlító uráli nyelvészet hagyományos paradigmájában".

A tanulmány, vitaindító szándékát tekintve nagyon eredményes. Például azok az olvasók, akik részt vettek a Tartuban 2000-ben tartott Congressus Nonus Internationalis Fenno-Ugris-tarum-on, ahol e dolgozat előadásban hangzott el, emlékezni fognak a sok ösztönző vitára, melyek az előadás eredményeként támadtak. Az [email protected] internetes fórum előfizetői mostanában jelentős forgalmat észlelhettek, melyet a FUF-ban közzétett tanulmány idézett elő.

A vita középpontjában a bizonyítékok kérdése áll. Ha a hagyományos paradigmát alátámasztó "tudományos bizonyíték" kiállná a próbát, akkor természetesen egyáltalán nem kellene vitatkozni. E rövid ismertetés ben nincs hely az áttekintésre és

A tanulmány eredetileg a Finnisch-Ugrische Forschungen-ben jelent meg (FUF 2002, 57, 466-470), és megjegyzéseket tartalmaz Juha Janhunen szintén a FUF-ban megjelent "Az összehasonlító uralisztika paradigmáiról" című tanulmányához (On the paradigms of comparative Uralic studies, 2001,56,29-41).

értékelésre. A revizionistákat és a forradalmárokat összekapcsoló egyetlen vitapont az, hogy egyszerűen elégedetlenek az állítólagos "tudományos bizonyítékkal", amely az uráli nyelek közötti rokonságot alátámasztja. Úgy vélem, hogy minden "nem-hagyományhű" nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy elfogadnánk a hagyományos felfogást, ha a bizonyító anyag előkerülne.

A FUF-ban megjelent cikk épp e ponton lehet félrevezető azok számára, akik nem tanulmányozták részletesen a bizonyítást. A cikk korai munkákra hivatkozik, amelyek – állítólag – a hagyományos paradigma "tudományos bizonyítékát" adják. Valójában az eredeti dolgozatok olvasói ennek épp ellenkezőjét láthatják. Például a szóban forgó cikk 31. oldalán azt állítják, hogy:

"Castrén beleérzésen alapuló uráli felfogását tudományosan bizonyította Heikki Paasonen (1917), az első komoly tudós, aki az uráli összehasonlításoknál az új-grammatikus módszert alkalmazta".

Castrén (1858, 139-140) eredeti dolgozatának olvasói látni fogják, hogy "beleérzésen alapuló uráli felfogása" alapvetően ellentétben állt a hagyományos uráli paradigma mai értelemben vett kulcs-tételeivel. Castrént ma talán "revizionistának" lehetne nevezni, mert hitte, hogy a törökök, a finn nép és a szamojédok mind ugyanarról az ázsiai területről származtak (a Szaján térségéből). Ráadásul, osztozott kortársaival abban az alapvető meggyőződésben, hogy az uráli a kiterjedt altáji család egyik ága. A törököknek az uráli-török hazába történő beleszámítása, és a feltevés, hogy az uráli az altáji család része, éles ellentétben áll a hagyományos paradigmával, nem pedig "szőnyeg alá söpörhető" apró részlet. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy a hagyományos paradigmát támogatók meg kell, hogy magyarázzák, a későbbi kutatók mikor és hogyan "cáfolták tudományosan" Castrén felfogását.

Hasonlóképpen Paasonan (1917) eredeti művének olvasója azt fogja látni, hogy a szerző nem tett kísérletet az új-grammatikus módszer alkalmazására, és igazából a "tudományos bizonyíték" más formáját sem nyújtotta. Egyszerűen feltételezte a

finnugor csomópont érvényességét. Dolgozata különböző uráli nyelvekből vett hasonló szavak jegyzékét tartalmazza. Minden hasonló szócsoporthoz kapcsolódik egy feltételezett uráli ős-hangzó. E szavakról egyszerűen elfogadják, hogy "rokonok", annak minden magyarázata, igazolása vagy bizonyítéka nélkül, hogy miért így osztályozták. A dolgozatban bejelentett módszertannal (az új-grammatikus módszer) szemben az ember például egyáltalán nem talál a finnugor csomópont rekonstrukciójára tett javaslatot, valamint megfogalmazott hangtörvényeket sem. Paasonen számos feltételezett "rokon szava" a szótárak jegyzékében és az irodalomban máig szerepel; azonban figyelemre méltó, hogy továbbra sem találni a módszeres hangtörvények világos definícióját, amely alapján ezeket inkább "rokonnak" gondolják, mint "hasonlóságnak".

A 32. oldalon azt olvassuk, hogy

"a finnugor és a szamojéd közötti rokonság Donner idején még döntő bizonyítékra várt"

A burkolt célzás az, hogy Donner szolgáltatta a "döntő bizonyítékot". Más szerzők, például Georg et. al (1999, 75sk) ezt nagyon világosan kifejtik. Az igazat megvallva Donner (1881) eredeti munkáját olvasva épp az ellenkezőjét találjuk. Donnert ma talán "forradalminak" sorolnák be, mert ebben és más dolgozataiban (például 1879/80) alapvetően elutasítja, hogy a hangtörvényeket genetikai rokonság megállapítására használják. Úgy hitte, hogy közös, élettani jelenségek vannak, ami azt jelenti, hogy a hangváltozások hasonló módon mentek végbe egymással semmiféle rokonságban nem álló nyelvekben 1881-es dolgozata ezért nem tartalmaz rekonstrukciókat, hangtörvényeket, és még hasonló szavak sorozatát sem. Helyette a dolgozat néhány (főleg szerkezeti és tipológiai) jellegzetességet vizsgál – melyeket ma széles körben lényegtelennek tartanak a genetikai rokonság tárgyát illetőleg – és néhány esetvégződést. A szerző közli, hogy mindezek a jellegzetességek és esetvégződések nagymértékben megtalálhatók az uráli, a török és a mongol nyelvekben Végül közli véleményét – és nem többet – miszerint a szamojéd közelebb áll a finnugorhoz, mint az általa figyelembe vett egyéb

nyelvekhez Még egyszer, a finnugor csomópont létezése egyszerűen "feltevés" és nem terjesztettek elő valódi bizonyítékot

Ha a hagyományosan elfogadott új-grammatikus módszert tényleg sem Donner, sem Paasonen nem alkalmazta munkájában, valójában ki állította helyre a hagyományos paradigma bármely csomópontját az új-grammatikus elvek használatával? Máig nincs a finnugor vagy ugor csomópontok egyikének sem módszeres rekonstrukciója, és ezért az új-grammatikus elvek szerint helyre nem állított csomópontok mellett szóló bizonyíték sem maradt. Ezt a helyzetet széles körben elismerik még a hagyományos paradigma védelmezői Is, ideértve Sammallahtit (1988, 484), Hajdút (1987, 306-310) és Janhunent (1981, 220; 1988, 461).

Janhunen professzor túl szerény, hogy azt mondja, ö maga az első – és eddig az egyetlen – tudós, aki az összehasonlító módszert szabályszerűen alkalmazza a szakterület nyelveinek nem jelentéktelen alcsoportjára 1981-es dolgozata elismerte, hogy sem az ugor, sem a finnugor csomópontot nem lehet kikövetkeztetni, rekonstruálni. E csomópontokat és a hozzájuk kapcsolódó nyelveket a dolgozat elhanyagolta, módszeresen csak a permi-finnből és a szamojédból vett adatokat. A tanulmány sok új-grammatikus elvárásnak megfelel, mert a hangtörvények, és szóalakok áttekinthető sorát tartalmazza, és ezért mennyiségi vizsgálat elé állítható. Mindazonáltal a rekonstrukció érvényessége többféleképpen értelmezhető Maga a szerző a javasolt rekonstruált elemek közül többet "merő találgatásnak I kísérletinek" minősít, továbbmenve elismeri, hogy valóban lehetségesek "másféle értelmezések" (1981, 246) Továbbá a mennyiségi vizsgálatoknál az ember felfedezi, hogy a dolgozat több hangtörvényt javasol, mint szabályos etimológiát, a hagyományosan elfogadott új-grammatikus módszer fontos jelentés-ismérvével ellentétben (Marcantonio 2006).

Ha ezen nehézségek ellenére az ember elfogadná Janhunen professzor rekonstrukcióját, akkor azt helyesen a "finn-permi-szamojéd" ős-nyelv rekonstrukciójának kellene besorolni Nincs bizonyíték, hogy ezt a rekonstrukciót azonosnak lehet tekinteni a legfelső uráli ős-nyelvvel, ahogy javasolja – ez a javaslat valójában egy sor feltevésen alapul. Például fel kell tételezni:

- hogy a hagyományosan elfogadott családfa érvényes;- hogy a permi-finn és a szamojéd a feltételezett uráli területen

belüli "oldalágak";- hogy az oldalági nyelvek lényegesen konzervatívabbak a

vizsgált jellegzetességek vonatkozásában;- hogy az ugor vagy finnugor csomópont rekonstruálására való

képtelenség a térségen belüli "központi" helyzetüknek vagy más megmagyarázatlan tényezőnek tulajdonítható – és nem annak, hogy az adatok ellentétben állnak a modellel;

- hogy maga a rekonstrukció átalakítható úgy, hogy megfeleljen az új-grammatikus módszer statisztikai ismérveinek.

Hogy a feltételek e láncára szükség van, azt jelenti, hogy további adatok kellenek, mielőtt a rekonstrukciót a legmagasabb szintű uráli ős-nyelv "tudományos bizonyítékának" tekinthetjük.

A dolgozat végkövetkeztetésében a FUF-ban (2001), Janhunen professzor magát "ellenforradalmárnak" osztályozza, és meghívja az olvasókat, csatlakozzanak hozzá a hagyományos paradigmához való visszatérés ben. Hiszem, hogy minden nem hagyományhű nevében szólok, amikor azt mondom, hogy becsületes dolog volna meggyőzni bennünket, hogy csatlakozzunk újra a csapathoz. Nem kell más, csupán egy világos nyilatkozat arra vonatkozólag, hogy pontosan mit is jelent a "hagyományos paradigma" – például a családfa vélelmezett csomópontjainak és a kapcsolódó hang-törvényeknek világos rekonstrukciója – és a mellettük szóló adatok, amelyek megfelelnek a hagyományosan elfogadott statisztikai ismérveknek.

Felhívom az ellenforradalmárokat, hogy győzzenek meg bennünket! Élénk vitára számítok.

IrodalomCastrén, M A.1858 Hvar lag det finska folkets vagga? In Nor-

diska resor och forskningar 5 M A Castréns smärre afhan-dlingaT och akademiska dissertationer Helsingfors, Finska Litteratur-Siillskapets Tryckeri, 126-142.

Donner, O. 1879/1880 Die gegenseitige Vervandtschaft der finnisch-ugrischen Sprachen. Acta Societatis Scientiarum Fennicae 11,.406-567. Helsinki

Donner, O 1881. Die samojedischen Sprachen und die finnis-chugrischen. Atti del IV Congresso Internazionale degli Ori-entalisti 2, 231-251. Florence

Georg, S, Michalove, P. A, Manaster Ramer, A & Sidwell, P J 1999: Telling general linguists about Altaic. Journal of Lin-guistics 35, 65-98.

Hajdú, P 1987. Die uralischen Sprachen In P. Hajdú & P Domokos Die uralischen Sprachen und Literaturen. Ham-burg, Buske, 1987, 21-450 [Budapest, Akadémiai Kiadó].

Janhunen,J. 1981: Uralilaisen kantakielen sanastosta Journal de la Société Finno-Ougrienne (= Suomalais-Ugrilaisen Seuran Aikakauskirja), 77,219-274

Janhunen, J 1998. Samoyedic. In D Abondolo (szerk) The Uralic Languages. London, Routledge, 457-479

Marcantonio, A 2006 Az uráli nyelvcsalád Tények, mítoszok és statisztika Budapest, Magyar Ház

Paasonen, H. 1917. Beitrage zur finnisch-ugrisch-samojedischen Lautgesdtichte. Budapest, Druck des Franklin-Vereins

Sammallahti, P. 1988. Historical phonology of the Uralic lan-guages (with special reference to Samoyed, Ugric and Permic). In D Sinor (szerk) The Uralic Languages Descrip-tion, History and foreign Influences Handbook of Uralic Studies I Leiden, Bril1, 478-554

MILYEN NYELVI ADATOK TÁMASZTJÁK ALÁ AZ URÁLI ELMÉLETET VAGY

ELMÉLETEKET?

1. BevezetésIdőszerű, hogy a Linguistica Uralica e kiadása figyelmet

szentel az uráli nyelvészettel szemben ma hitem szerint felmerülő központi kérdésnek: mi a nyelvészeti bizonyíték, amely az uráli elméletet vagy elméleteket alátámasztja?

Számos párhuzamos modell létezik, amely az uráli népekről és nyelvekről számot ad Ezek a hagyományos uráli elmélettől a "lánc" modellig (Pusztay 1997), a "bokor" modellig (Hiikkinen 1983) és a lingua franca modellig (Künnap 1997, Wiik 2002), valamint másokig terjednek. Hogy meghatározzuk, melyik írja le legjobban a valódi helyzetet, nyilvánvalóan szükséges gondosan megvizsgálni a bizonyítékokat.

Legutóbbi könyvem (Marcantonio 2002a) elsődleges célja a bizonyíték alapos vizsgálata. A könyvben elvégzett részletes vizsgálat eredményeként megmutattam, hogy a nyelvi adatok többsége, amelyen a hagyományos paradigma értelemszerűen alapul, a mai tudományos kívánalmak alapján egyszerűen nem meggyőző. Rámutatok, hogy a bizonyítékok sem a hagyományos uráli elméletet, sem az alternatív modelleket nem alapozzák meg. A néhány beazonosítható, jelentős adat az egymást keresztező izoglosszák sorozatának létezésére mutat, melyek hatóköre tágabb a hagyományos uráli térségnél

E helyzetre számos, eltérő modell szolgálhat magyarázatul – vagy több mint egy modellből származó folyamatok keveredésének eredménye lehet, beleértve a genetikai öröklést, a nyelvek érintkezését, a konvergenciát, a lingua francát vagy más folyamatokat. Könyvem központi tárgya és fő állítása az, hogy tisztán nyelvi adatok és elemzés alapján nem lehet megmondani, mely fenti folyamat volt meghatározó a ma megfigyelt helyzet

E tanulmány eredeti címe és megjelenése "What is the linguistic evidence to support the Uralic theory or theories?" Linguistica Uralica 40/1, 40-46

kialakításában. Ha az ember egyáltalán megkísérli megállapítani, hogy valóban melyik volt ez, akkor a nyelvészeten kívül a genetikai, régészeti és más tudományágakból vett adatokat is gondosan mérlegelni kell Eltérő okfejtéssel hasonló következtetésre jutottak olyan tudósok, mint Julku (1997), Künnap (1998) és Wiik (2002). Vagylagosan talán segítséget adhatna valaki egy eddig figyelembe nem vett, teljesen új nyelvészeti megközelítést javasolva.

E következtetések kihívást intéznek a területen szó szerint több száz éve folyó kutatáshoz és feltétlenül helyén való a kritikai vizsgálatuk. A tudósok válasza a könyvemre rendkívüli mértékben eltérő volt A "forradalmárok", mint Künnap professzor (2002) és Wiik professzor régóta támogatták a hasonlóeszméket. Az "ellenforradalmárok" azt mondják, hogy személy szerint nem értenek egyet a következtetésekkel, de határozottan támogatnak valódi tudományos vitát – különösen Janhunen professzornak vagyok hálás, aki ilyen alapon hathatósan ajánlotta könyvemet kiadásra Mások, mint például De Smit (2003), alapvetően elhibázottnak tartják a könyvet. És végül vannak azok, akiket a "félretájékoztatási elmélet" híveinek lehetne nevezni. Elmondásuk szerint ők egyetemükön lépéseket tettek annak érdekében, hogy a diákok és mások ne ismerkedhessenek meg elképzeléseimmel, így akadályozva meg a "félretájékoztatás" terjedését

Ilyen háttérrel megtiszteltetés volt számomra az elmúlt hónapokban mindezen megközelítéseket javasló személyekkel tevékenyen és hivatásos szinten levelezni. Hiszem, hogy ez minden érintett számára tanulságos volt, és ezennel megkísérlem megosztani az olvasóval, a témával kapcsolatban lezajlott tudományos vita és tisztázás legjobb tételeit.

2. A lojális ellenzékJanhunen (2001) a vita megnyitásaként az új felfogások érvé-

nyességéről szól. Azt mondja, hogy indokolt az ún "revizionisták" és "forradalmárok" felfogását megfontolni, bár személyes véleménye szerint "az uráli összehasonlító nyelvészet hagyományos paradigmájával nincs semmi alapvető baj". A vita

miként történő lebonyolításáról szóló javaslatán túl, a dolgozat megvédi a hagyományos paradigmát olyan korai munkákra összpontosítva, amelyek meghatározták az uráli nyelvcsaládot, ideértve Paasonent (1912/13-1916/17) és Castrént (1858). E történelmi jelentőségű dolgozatokra vonatkozó személyes megbeszélést követően, nem régen jelent meg egy "megjegyzésem" Janhunen (2001) dolgozatáról a Finnisch-Ugrisch Forschungen "Diskussion" részében (Marcantonio 2002b)80, és érdekes lehet az olvasóknak, akik a hagyományos paradigma történeti alapjáról többet szeretnének megtudni.

3. Alapvetően elhibázott?Megkísérlem felsorolni, amennyire képes vagyok, azon

tudósok felfogásának fő elemeit, akik munkámat alapvetően tévesnek tartják Természetesen itt csak az általam fontosnak tekintett dolgokra tudok összpontosítani Bár hiszem, hogy e témákról hatékony személyes levelezést folytattunk, természetesen vállalom a felelősséget, ha e tudósok nézeteit akaratomon kívül tévesen mutatom be

Az uráli proto-nyelvet módszeresen először Janhunen (1981) rekonstruálta Első látásra ez a rekonstrukció látszólag kényszerítő erejű bizonyítékot szolgáltat a nyelvcsalád mellett. Amennyiben valaki képes odáig elmenni, hogy egy egész ősnyelvet kikövetkeztet, ennek kétségtelenül nagy a jelentősége

A dolgozat 30 diakrón hangváltozást sorol fel, és ezeket kb 90 kifogástalan szófejtés támasztja alá Természetesen több etimológia van, mint hangtörvény; így látszólag magától értetődően következik, hogy jó tudományos modellt képvisel olyat, amely a sok megfigyelést kevés "igazítható paraméterrel" világít meg. Könyvem kétségtelenül elmulasztja ezen egyszerű igazság méltányolását. Az uráli rekonstrukcióban felsorolt (diakrón) hangváltozásokra történő összpontosítás helyett, könyvem egyszerűen semmibe veszi azokat. Ehelyett a könyv csupán az összehasonlított nyelvek (finn-permi és szamojéd) közötti szinkron összefüggésekre összpontosít. Megállapítja, hogy

80 Ld. ugyancsak e kötetben az "Észrevételek Juha Janhunen »Az összehasonlító uralisztika paradigmáiról«"című cikket

több (szinkron) hangtörvény van, mint tényleges megfelelés, és ezért arra a következtetésre jut, hogy ez nem jelenít meg jó tudományos modellt, mert több feltevés van benne, mint adat. Lehet mondani, hogy ez a legmagasabb szintű okoskodás – semmibe venni a diakronikus modellt, amely a rekonstrukció érvényességét adja, majd állítani, hogy nincs a hagyományos modellt támogató bizonyíték!

Még rosszabb, hogy a könyvem befejezetlenül hagyja a dolgot. Például miután a magyart összehasonlítja más uráli és ázsiai nyelvekkel, megtárgyalja a látszólagos megfeleléseket a magyar és a török nyelvek között, vagy a magyar és a mongol között, amelyek a jelek szerint ellentmondanak a hagyományos felfogásnak. Azon töpreng, hogy ha világos besorolást kellene választani, a magyart leginkább "belső ázsiai" nyelvnek tekinthetné. Nagyon nem kielégítő módon a könyv nem mutat be sajátos modellt ezen állítás alátámasztására, így kitérve az alternatív modell és a tényleges adatok összehasonlításának szükségessége elől.

Természetes dolog arra gondolni, hogy ezt a szerzőt nem lehet komolyan venni Nem sikerül felismernie a magától értetődő igazságokat Janhunen professzor uráli ős-nyelv rekonstrukciójában. Láthatólag nem érti a különbséget a diakrón hangváltozások és a szinkrón hangmegfelelések között, és ennek eredményeként teljesen figyelmen kívül hagyva az összehasonlító módszer diakronikus alapját És találgatások mögé bújik, ahelyett, hogy valódi, ellenőrizhető modelleket javasolna. Könnyű elképzelni, hogy egy ilyen szerző vagy rosszindulatú, vagy hozzá nem értő kell, hogy legyen, és hogy a Philological Society és lektorai valamiféle közös tébolyodottságnak kitéve határoztak könyve kiadásáról

Ezek komoly vádak és szakmailag indokoltak. Érvényesek-e?

4. Hazugságok, nagy hazugságok és statisztikákHa önök egyetemi városban élnek, valószínűleg találkoznak

társaságban biológusokkal. Talán a leggyakoribb "vacsora melletti panaszuk" az egész világon, hogy "semmit nem tudnak megjelentetni anélkül, hogy a statisztikusok felül ne vizsgálnák

munkájukat". Sok biológus természetes módon eleve hajlik a megérzésre jobban építő megközelítésre. Statisztikai tanulmányok gyakran hoznak a megérzéseknek ellentmondó eredményeket – különösen, ha azt szándékoznak bemutatni, hogy az általunk hosszú időn keresztül mért adatok statisztikailag nem érvényesek, ezért ilyen alakban nem tehetők közzé Mindazonáltal a biológusok most már világszerte elfogadják a statisztikusok által elbírt alapszabályokat.

Könyvemben a mondanivaló lényege talán az, hogy a nyelvészek szintén át kell, hogy vegyék ugyanezeket az alapszabályokat, ha meg akarják győzni a tudományos közösséget eredményeik érvényességéről. Ez egy kemény tudományág Ha nem tudjuk nagyon hatékonyan bemutatni, hogy eredményeink statisztikailag jelentősek, egyértelműen a merő "találgatás" címkéjét fogják ráragasztani, vagy egyáltalán nem fogják közzétenni. Ezt a kemény fegyelmet, sajnos a nyelvészek közössége általánosan el kell, hogy fogadja.

5. Szinkrónia vagy diakrónia?Statisztikusok majdnem mindig megkövetelik, hogy

"bizonyítékként" csak mért és ellenőrzött adatokat vegyünk számításba Lévén, hogy az uráli területen nincsenek ősi, írott feljegyzések, a rekonstruált proto--alakokat nem lehet egyenesen az elsődleges forrással igazolni, s ezért használhatók közvetlen bizonyítékként. Könnyen belátható, hogy a statisztikusok miért utasítják el a modell közbülső adatait, mint például a proto-alakokat, a modell támogatására szolgáló bizonyítékként Az ilyen vita körkörösségét a nyelvészeti rekonstrukcióról szóló tankönyvek általában elismerik. Fox például (1995, 63-64) ezt mondja:81

81 "An inevitable problem here is that of circularity: it is difficult to avoid some version of the vicious circle that results from assuming that forms are cognate because they can be reconstructed with the same proto-phoneme, where the proto-phoneme is itself the result of assuming that they are cog-nate For example, on The basis of the pair Latin [pater] - Gothic [fadar] "'O assume that Latin [pl is equivalent to Gothic (f] and eslablish a proto-phon-eme 'p. We Then conclude that [pater] and [fadar] are cognate because [p] and [f] are both derived from the same proto-phoneme Such circular reas-

Elkerülhetetlen probléma a körkörösség: nehéz kitérni valamiféle ördögi kör elől, azon feltevés következményeként, hogy a formák azért rokonok, mert ugyanazzal az ős-fonémával lehet őket rekonstruálni, ahol a proto-fonéma maga az eredménye annak a feltevésnek, hogy ők rokonok Például a latin [pater] – a gót [fadar] szópár alapján azt feltételezzük, hogy a latin [p]. egyenértékü a gót [f]-fel, és bevezetjük a 'p proto-fonémát. Aztán arra következtetünk, hogy a [pater] és a [fadar] azért rokonok, mert a [p] és [f] ugyanabból a proto-fonémábóllett levezetve... Ilyen körkörös okoskodás bizonyos mértékig elkerülhetetlen egy önmagában zárt módszer esetén.. súlyos torzulásokhoz vezethet, mivel ugyanazon indoklással be tudnánk vezetni a [k] és [p] egyenértékűségét az olaszban és a spanyol ban, az olasz [ka:ne] - és a spanyol [pero] szópár miatt.

Minden tudományos modellnek képesnek kell lennie arra, hogy ellenőrizhető előrejelzéseket tegyen, melyek összevethetők a létező nyelvek megfigyelt elemeivel. Ez lényegében szinkron folyamat, a nyelvi térségben rendelkezésre álló adatok szinkron természete miatt. Miután a modelleket ily módon létrehozták, indokolt lehet a diakrón folyamatokat és/vagy a történeti rekonstrukciókat kikövetkeztetni. Azonban ezt a kikövetkeztetést fordítva nem lehet megfogalmazni, mert az ősi alakokról nincsenek közvetlen adataink. Az uráli paradigma megalapozói, Budenzet is ideértve, úgy látszik, elfogadták ezeket az alapszabályokat. A közelmúltban Abondolo (1988, 8) ezt mondja:82 3

oning is to some extent inevitable with a method that is self-contained it can lead to serious distortions, since by the same reasoning we could estab-lish [k] and [p] as equivalent in Italian and Spanish because of the pair Italian [ka:ne] - Spanish [pero]."

82 "The historical development of all these families [including Uralic] has been established, by means of the Comparative method, 10 a degree of precision that is both predictive and productive "Predictive" means that given a form X in language Y we can predict, on the basis of regular cor-

Mindezen családok [az urálit is beleértve] történelmi kialakulása megállapítást nyert az összehasonlító módszer eszközeivel a pontosság olyan mértékéig, amely alkalmas előrejelzésre, és termékeny Az "előrejelzésre alkalmas" annyit jelent, hogy ha adva van Y nyelvben egy X alak, a szabályos megfelelések és a hihető fejlődési folyamatok alapján megjósolhatjuk, hogy mi lesz rokonának, Z-nek az alakja W nyelvben.

Bár állítom, hogy ezt a feladatot ténylegesen nem sikerült megvalósítani az uráliban, a nyelvi adatok kétséges és hiányos volta miatt, Abondolo professzorral teljesen egyetértek a követendő alapszabályokban, és a bizonyítás ismérveiben

Összefoglalva, könyvem a modell szinkron előrejelzéseire összpontosít (azaz a hangmegfelelésekre), mert ezeket lehet ellenőrizni a tényleges nyelvi adatokhoz képest. A modell diakronikus előrejelzései (vagyis az proto-alakok és hangváltozások) nem vizsgálhatók közvetlenül a nyelvi adatokhoz képest, és így vitánk körében korlátozott a hasznuk.

6. Statisztikailag szignifikáns-e az "uráli" rekonstruálás?

Janhunen (1981) "uráli" rekonstrukcióról szóló tanulmányá-nak első és fő része a (szinkron) hangmegfelelések megállapí-tására vonatkozik. A tanulmány nagy erőssége, hogy jegyzékbe veszi és beszámozza a megfeleléseket, valamint az őket alátámasztó szófejtéseket oly módon, hogy mindez mennyiségileg vizsgálható Miközben néhány részlet vonatkozásában tere van a vitának, magánlevelezésből tudom, hogy a szerző elismeri: a szinkron törvények statisztikai jelentősége legalábbis kérdéses, mert a hangmegfelelések száma ugyanolyan nagyságrendű, mint a szabályos szófejtések száma.

A hasznavehető tisztázások fő területe a (diakronikus) hangváltozásokat érinti. Könyvem a fent körvonalazott okok miatt nem veti össze ezeket a nyelvi adatokkal. Azonban a diakronikus hangváltozások kevesebb igazítható paramétert

respondences and credible courses of development, what the form of its cognate, form Z in related language W, will be."

tartalmazhatnak, mint a szinkrón hangmegfelelések. Ha e hangváltozások előrejelző modellé kapcsolhatók össze, melyet össze lehet vetni a szinkron adatokkal, akkor ez valóban nagyobb statisztikai jelentőséget adna a modellnek. Azonban (ahogy alább körvonalazzuk), amikor ezt mennyiségileg készülünk megvizsgálni, azt látjuk, hogy a diakrón szabályok több igazítható paramétert tartalmaznak, mint a szinkron ok, és ezért ezeket használva lehetetlen nagyobb statisztikai jelentőségű modellt alkotni Janhunen eredeti dolgozatában (29-32. o.) 11 hangváltozás van, amely környezettől függetlenül érvényes, és 20 hang-változás, amelyek alkalmazása a környezettől függ. Például az utolsó szabályt véve a dolgozat 29 oldaláról, a /* i/ vagy /'i/ .→ /*ə/ hangváltozás (a második szótagban) a következő környezetekben jelentkezik:

1. Eredeti, zárt, első szótag után2. Palatalizált /d' / után3 Palatalizált /n' / után4 Szótagvégi fél-magánhangzó előtt, amely bár eredetileg jelen

volt, idővel kiesett

Ezért e szabály négy al-szabályt foglal magába, így magában tartalmaz számos "igazítható paramétert". Továbbá, ha az ember előrejelző modellt akar szerkeszteni, több igazítható paramétert kell, hogy hozzátegyen avégett, hogy feloldja az /* i/ vagy /*i/ kétértelműségét. Valóban, ha az igazítható paraméterek teljes számát vesszük az összes diakrón hangtörvényben, ez túltesz a szinkrón szabályok számán

Ha az ember el is tekint a statisztikai jelentőség rekonstruk-cióbeli hiányától, még akkor is marad egy nehézség. Az "uráli" rekonstrukció cím ellenére, ez igazából egyáltalán nem az uráli proto-nyelv kikövetkeztetése A kulcsfontosságú ugor csomópontot soha nem rekonstruálták, és egyszerűen kihagyták a rendszeres összehasonlításból Ezért ezt helyesen "finn-permi-szamojéd" proto-nyelvnek kellene nevezni, az összehasonlított két nyelvcsoport neve után. Ténylegesen nincs bizonyíték arra, hogy a finn-permi-szamojéd proto-nyelv azonosnak tekinthető az uráli proto-nyelvvel, ahogy az eredeti dolgozat javasolta ez kiindulási

feltételezés, s ezt számos más feltételezésből álló láncolatra alapozzák (lásd Marcantonio 2002b, 469) Ez azt jelenti, hogy további bizonyítékra lenne szükség, mielőtt a proto-uráli rekonstrukcióját úgy lehetne tekinteni, mint amely a hagyományos elmélet keretein belül valósult meg, még ha statisztikailag jelentősnek is mutatkozna.

Összefoglalva, mai napig sem a finnugor, sem az ugor csomópontnak, és következésképpen fent az uráli csomópontnak sincs módszeres rekonstrukciója. Ezt az állapotot nem vitatják, széles körben elismerik, még a hagyományos paradigma olyan védelmezői is, mint Sammallahti (1988, 484), Hajdú (1987, 306-10), Janhunen (1998,461) és Helimski (1984, 253) Továbbá, nehéz, ha nem lehetetlen visszavezetni a proto-uráli alaktan legfontosabb idevágó területeit az eredettikig és rekonstruálni azokat (mint például igei, nyelvtani, funkcionális paradigmák, vagy azok alcsoportjai), azon egyszerű oknál fogva, hogy a mai uráli nyelvek (összetett) végződéseinek legtöbbje, az egyes nyelvekben függetlenül kialakult újítás Ez is a terület jól ismert, nem vitatott ténye (lásd például Korhonen 1996), ahogy az sem vitatott, hogy az alaktan kikövetkeztetése a rokonság megállapításának lényeges, ha ugyan nem első számú elemét jelenti

7. TöprengésekKönyvem egyik központi tárgya, hogy az embernek mindig

világos különbséget kell tenni a bizonyító anyaggal bemutatott dolgok, és azok között, melyekre nincs bizonyíték Néha az utóbbi, értékes útmutató lehet további kutatásokhoz, habár világosan a "töprengés" vagy más, egyenértékű kifejezéssel kell illetni, mert másképp cselekedve félrevezetnénk a jövőbeli kutatókat Azt hiszem, ennek elmulasztása a mai uráli kutatásnál a nehézségek magja

Szerencsétlen dolognak tekinthetnénk, hogy közzétéve személyes nézetemet a magyar nyelv osztályozását illetően, kinyilvánítom, hogy nem értem el a bizonyítás kellő mértékét, és ezért nézeteimet "találgatásnak" kell minősíteni. Úgy tűnik, hogy a (2002a) könyvemben, csakúgy, mint a magyar/altáji

megfelelésekről szóló fontos munkákban (mint például Ligeti 1986), vizsgált bizonyítékok erőteljesen arra utalnak, hogy a magyar valamiféle "belső-ázsiai" nyelv Azonban világosan ki kell mondanom, hogy nem készítettem hiánytalan modellt és nem vetettem össze az adatokkal Ez gyümölcsöző terület lehet a jövő kutatás számára.

8. KövetkeztetésekHa az ember a hagyományos összehasonlító módszer

keretein belül alapoz meg egy nyelvcsaládot, az alaktan fontos területeinek rekonstruálásával kell kezdenie, és legalább a legfelső csomópont, a proto-nyelv rekonstrukciójával Ezen elemek egyikét sem hajtották végre megfelelően máig az uralisztikában. A megvalósított hiányos rekonstrukciók az összehasonlító módszer hagyományos ismérvei szerint sikertelenek: alaktanilag azért, mert lehetetlen volt nyelvtani paradigmák csoportjait (vagy alcsoportjait) rekonstruálni; fonológiailag azért, mert lehetetlen volt kikövetkeztetni a fő ugor csomópontot, és ezért az ún. "legfelső uráli csomópont" csak a permi-finnre és a szamojédra kellett alapozni. Ez utóbbi rekonstrukció a legfontosabb ismérveknek sem tesz eleget, amelyeket más tudományágakban elfogadtak, ahogy korábban tárgyaltuk. Míg e témákkal nem foglalkoznak kielégítően, azt üzenem az olvasónak, hogy megengedett a kételkedés az uráli nyelvcsalád érvényességében, legalábbis a hagyományos elképzelések szerint.

IrodalomAbondolo, D 1998. Introduction In D Abondolo (szerk), 1-42Abondolo, D (szerk.) 1998 The Uralic Languages Routledge

Language Family Descriptions London, RoutledgeCastrén, MAl858 Hvar lag det finska folkets vagga? Nordiska re-

sor och forskningar 5 MACastrrns smarre ajhandlingar och akademiska dissertationer. Helsingfors, Finska Litteratur-sal1skapets Tryckeri, 126-142.

Fox, A. 1995. Linguistic Reconstruction an Introduction to the Theory and Method Oxford University Press

Hajdú, P 1987 Die uralischen Sprachen In P Hajdú & P Domokos: Die Uralischen Sprachen und Literaturen. Hamburg, H Buske, 1987, 21-450 [Budapest, Akadémiai Kiadó]

Hakkinen, K 1983 Suomen kielen vanhimmasta sanastosta ja sen tutkimisesta: Suomalais-ugrilaisten kielten etymologisen tutkimuksen perusteita ja metodiikkaa. Publications of the Department of Finnish and General Linguistics 17, University of Turku.

Helimski, E 1984 Problems of phonological reconstruction in modem Uralic linguistics Linguistica Uralica 4,241-257

Janhunen,J 1981 Uraiilaisen kantakieiensanastosta. Journal de la Société Finno-Ougrienne 77, 219-274

Janhunen, J 1998 Samoyedic In D Abondolo (szerk), 457-479Janhunen, J 2001 On the paradigms of comparative Uralic stud-

ies. Finnisch-Ugrische Forschungen 56, 29-41Julku, K & M Aarela (szerk) 1997. Itamerensuomi-euroop-

palainetJ mail. Studia Historica Fenno-Ugrica II )yvaskyla, Atena De Smit, M 2003 Review of A. Marcantonio 2002 Lin-guistica Uralica 1, 57-67.

Korhonen, M 1996 Typological and Historicai Studie, in Lan-guage. A Memorial Volume Published for the 60th An-niversary of his Birth T Salminen (szerk.) Mémoires de la So-ciété Finno-Ougrienne 223.

Künnap, A 1997 On the origin of the Uralic languages In A. Künnap (szerk) Western and Eastern Contact Areas of the Uralic Languages Fenno-Ugristica 21, 65-68

Künnap, A. 1998 Breakthrough in Present-day Uralistics Univer-sity of Tartu

Künnap, A. 2002 Öigeusklike öudusunenagu Keel ja Kirjandus 7,523-525.

Ligeti, L 1986 A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, Akadémiai Kiadó

Marcantonio, A. 2002a. The Uralic Language Family Facts, My ths and Statistics Transactions of the Philological Society 35 Oxford-Boston, BlackweIl

Marcantonio, A. 2002b Comment on the paper: 'On the paradigms of comparative Uralic studies' by Juha Janhunen (FL'F 2001, 56, 29-41) Finnisch-Ugrische Forschungen 57, 466-470

MeiIlet, A. 1967. The Comparative Method in Historicai Lingnit-ics. Paris, Champion

Nichols, J 1992 Linguistic Diversity in Space and Time. Univer-sity of Chicago Press.

Paasonen, H 1912/13-1916/17 Beitrage zur finnischugrisch-samojedischen Lautgeschichte Keleti Szemle 13-17, 1-224

Pusztay, ) 1997 Ajatus uralilaisten kansojen ketjumaisesta alkukodista. In K Julku & M Aarela (szerk), 9-19.

Sammallahti, P. 1988 HistoricaI phonology of the Uralic lan-guages (with special reference to Samoyed, Ugric and Permic) In D Sinor (szerk.): The Uralic Languages Descrip-tion, History and Foreign Influences Handbook of Uralic Studies 1 Leiden, Brill

Wiik, K 2002. Eurooppalaisten juuret Jyvaskyla, Atena

AZ URÁLI ELMÉLET JELENLEGI ÁLLAPOTA: KRITIKAI ISMERTETÉS

1. BevezetésA tankönyvek és enciklopédiák többségében az olvasható,

hogy az uráli nyelvek jól megalapozott, és körülhatárolt nyelvcsaládot alkotnak, melynek létezése kétséget kizárólag bizonyított Az ős-uráli közösségről úgy vélik, hogy 8000/6000 éve élt, és a mai uráli nyelvek egymást követő, lineáris, kettős szétválás útján alakultak ki.

E dolgozat az uráli elmélet alapjául szolgáló adatok kritikai ismertetését nyújtja Reményeim szerint sikerül bemutatnom, hogy az uráli családfával alapvető gondok vannak, és a hagyományos uráli elmélet átalakításra szorul

2. A hagyományos uráli paradigmaÁltalában úgy tartják, hogy a finnugor családot, a tudósok

egy csoportja Magyarországon, Budenz József irányításával, 1870 és 1880 körül "Az ugor-török háború" néven ismert éles vitában alapozta meg tudományosan Otto Donnere munkára épített 1881-ben, és állítólag bizonyította, hogy a szamojéd nyelveket a finnugor csoporthoz kell hozzáadni. Megrajzolta az első uráli családfát.

A tankönyvek arra céloznak, hogy az uráli család megfelel a történeti nyelvészet módszerei által felállított, és formalizált "eszményi" nyelvcsalád követelményeinek. Ezen állításnak megfelelően következzenek a "Hagyományos uráli elmélet"-nek nevezhető legfőbb tantételek:1 tantétel A mai uráli nyelvek egyetlen, ős-urálinak nevezett

genetikai szülőtől származnak, és nincsenek genetikai rokonságban a környező nyelvekkel. Bár elismerik, hogy (több-kevesebb) jelentős megfelelések vannak az

E tanulmány eredeti címe és megjelenése:"The current status of the Uralic theory; a critical review" In A-M Loffler-Laurian (szerk) Étudcs de Liguistique Générale et Contrastive – Hommage à Jean Perroten ,l’ Honneur de son 75e Anniversaire Paris CRELS.Editions, 309-319

indoeurópai, az altáji és a paleo-szibériai nyelvekkel, ezeket csupán kölcsönzés eredményének tekintik.

2 tantétel. Az ősnyelv nagyobb részét, és a családfa alacsonyabb csomópontjait megbízhatóan rekonstruálták a nyelv minden szintjén.

3 tantétel A (hagyományos) uráli őshaza Urál körüli elhelyezését a térségben jelenlévő növénynevek ős-uráli rekonstrukciója tanúsítja. Ősiségét (a növényi neveken kívül) az bizonyítja, hogy az ős-uráliban olyan indoeurópai kölcsönszavak találhatók, amelyek az ős-indoeurópai nyelvig vezethetők vissza.

4 tantétel A rekonstruált családfa összhangban áll a mai nyelvekben megfigyelt megfelelésekkel. Például a finnugor csomópont alatti mai nyelvek viszonylag köze] állnak egymáshoz, és mérhetően távolabb vannak a szamojéd csomópont alatti nyelvektől. Hasonlóképpen, az ugor csomóponthoz tartozó nyelvek egymáshoz közelebb állnak, mint a fa bármely más nyelvéhez.

5 tantétel A kettős szétválás eredményeként az anya-nyelvből kialakult leány-nyelvek megfelelő közös újításokat és a mo-dellel összhangban álló megőrzött ősi jellegzetességeket

tartalmaznak6. tantétel. A leány-nyelvek mai hangrendszere olyan

hangváltozások eredménye, amelyek lényegében Szabályosak és rendszeresek

3. Hogy lehetett elhinni, hogy az uráli és az altáji nyelvek nem rokonok?

Amikor kutatásaim során az eredeti művek áttekintéséhez érkeztem, meglepődve fedeztem fel, hogy a terület alapítói, Budenz és Donner, teljesen más elméletben hittek, mint amit ma ismerünk.

Budenz és Donner nem mondta, ahogy a mai tankönyvekben sejtetik, hogy az uráli nyelvek nincsenek rokonságban más ázsiai nyelvekkel Ellenkezőleg, elismerték a közöttük fennálló szó- és alaktani összefüggéseket, melyek közül legalábbis jó néhány nem tulajdonítható véletlennek, vagy kölcsönzésnek

A szerzők úgy érveltek, hogy az uráli nyelvek a szélesebb ázsiai nyelvcsaládon belül alcsoportot képeznek, amely magába foglalja a finn, az ugor, a szamojéd, a mongol, a tunguz és a török nyelveket Ezt a nyelvcsaládot "altájinak" nevezték (lásd például Budenz [1869, 375-9], Donner [1881]) Úgy tűnik, hogy az "altáji" szó jelentése a 20 század elején, néhány nemzedék múltán lassan megváltozott, mígnem kizárta az uráli nyelveket. Egyetlen munka sem jelenik meg, amely e kérdéssel foglalkozna – csupán valahogyan elfogadták, hogy az uráli és az altáji nem rokonok – és a terület alapító atyáival fennálló ellentmondásra a jelek szerint senki nem figyelt.

Az eredeti munkával fennálló ellentmondás még csak nem is burkolt Fennhangon szól a kutatóhoz, aki veszi a fáradságot, hogy szinte bármelyik eredeti művet elolvassa Maga Budenz például az összehasonlító altáji (nem uráli) nyelvészet professzora volt. Másik példa, nagy hatású magyar-ugor összehasonlító szótárának (MOSz) bevezetőjében, az 1 oldalon Budenz újra megállapítja, hogy a török és az ugor nyelvek "a hatalmas altáji családhoz tartoznak".

A Budenz és Donner által közzétett bizonyítékok mai mértékkel nem bizonyítják az uráli nyelvek kiváltságos kapcsolatát az altáji nyelvcsaládon belül Például Budenz számos, a magyar és a finnugor nyelvekben előforduló gyökszót sorol fel Ezeket vizsgálva, sok megfelelés igen erőltetettnek tűnik, például egyetlen etimológiai "megfelelésben" kapcsolja össze a magyar köldök szót egy lapp szóval, melynek jelentése 'húr, : lant, ideg' és egy finn szóval, mely 'nyelv'-et jelent (MOSz i 41-42). Budenz alap szókészletének csupán 19%-át fogadják el a mai szótárak (Marcantonio 2006, 78-83). Másik példát véve, Donner a szamojéd nyelvtani és funkcionális végződéseket vizsgálja, és úgy találja, hogy azok a legtöbb altáji nyelvben is jelen vannak. Azt a következtetést vonja le, hogy a szamojéd, miközben az altáji nyelvekhez tartozik, "közelebb" áll a finnugor ághoz, mint a család egyéb nyelveihez Azonban az eredeti dolgozat gondos olvasásakor nehéz megtalálni e döntő állítást alátámasztó adatokat.

4. A hagyományos uráli paradigma áttekintéseA hagyományos elmélet alapvető tantételeit az adatok nem

igazán támasztják alá. Valójában inkább azt a kívánságot tükrözik, hogy az uráli adatokat összehangolják az eszményi nyelvcsalád kívánalmaival, mint a lényeges jellegzetességek valódi természetét és eloszlását. Miközben tagadhatatlan, hogy van néhány megfelelés az uráli nyelvek között, ezeket semmi-képpen nem lehet hitelesen megmagyarázni a történeti nyelvészet hagyományos módszerein keresztül, eltekintve attól, hogy jelen vannak a környező nyelvek némelyikében, és épp olyan erőteljesek.

Bemutatom, hogy az idevágó uráli adatok nem igazolják a hagyományos uráli elmélet fent felsorolt tantételeit.

1 tantétel. Az uráli nyelvek néhány tulajdonságukat megosztják más nyelvcsoportokkal: szótani (beleértve az alapvető szókészletet), fonológiai, alaktani, morfo-szintaktikus és tipológiai tulajdonságot az altájiakkal és még legalább a jukagirrel (a paleo-szibériaiak közül); egy (többé-kevésbé) nagy mennyiségű szótani hasonlóságot (különféle értelmezések szerint), és csupán néhány formánst az indoeurópaival A hagyományos uráli elemzés szerint ezek a megfelelések tisztán és egyszerűen a kölcsönzés eredményei. A kölcsönzött alakok többségét meglehetősen réginek tekintik (legalább 3-4 ezer éves), a kérdéses népek között fennálló hosszantartó kapcsolatoknak köszönhetően, A "kölcsönzési" értelmezés azon alapulna, hogy az uráli szótani tételek és formánsok szabályos hangmegfelelésekkel kapcsolódnának össze egymással, míg ez nem lenne érvényes az uráli és altáji, vagy az uráli és a jukagír szótani tételek és formánsok között.

Azonban a valóság nem egészen így néz ki. Elsősorban nem igaz, hogy az összes elfogadott uráli szófejtés tökéletes hangmegfelelést mutat, ellenkezőleg, ez csak nagyon kis töredékükre érvényes, ahogy később tárgyalni fogjuk, Másodszor, elismert tény, hogy a kölcsönzött szavak csupán néhány nemzedék után hasonulnak a célnyelv hangrendszeréhez, ha nem

hamarább, Hogyan tudnánk akkor különbséget tenni az uráli nyelven belül a feltehetőleg ezer éves kölcsönszavak és a valódi származékok között, bármilyen más fajta ismeret és régi feljegyzés hiányában?

2 tantétel Az általános felfogással ellentétben nem igaz, hogy az ős-uráli szerkezetének és alsóbb csomópontjainak legnagyobb részét megbízhatóan rekonstruálták, amint ezt ma valóban elfogadják (Hajdú 1987, 306-315; Sarnrnallahti 1988, 484). Janhunen (1981) megkísérelte az ős-uráli csomópont hangszerkezetének rekonstrukcióját, úgy, hogy "jó" finnugor szófejtéseket keresett, melyeket jó ős-szamojéd megfejtésekkel vetett össze így 140 szófejtést állapított meg, amelyekből csak 94-et ítél valóban "jónak" az összehasonlításra.

Tüzetesebb vizsgálat után nemcsak az derül ki, hogy több ezek közül fonológiai és/vagy jelentéstani nehézségekkel jár; pontosabban csak 47 olyan szófejtés van, mely vagy valóban "jó", vagy szabálytalanságairól a szerző úgy véli, hogy képes azokat megokolni. A fennmaradó 47 etimológia olyan szabálytalanságokat mutat, amelyeket nehéz vagy lehetetlen indokolni, amint ez abból is nyilvánvaló, hogy a rekonstruált alakokat kérdőjellel jelölik. Az Uráli Etimológiai Szótár szerint (UEW) e 94 szófejtésnek több mint egyharmadán más ázsiai nyelvek, és sokkal ritkábban indoeurópaiak osztoznak De a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Janhunen az ős-szamojéddal valójában nem a valódi finnugort, hanem a finn-permi csomópontot veti össze, amint maga a szerző is mondja. Ha valaki gondosan elolvassa az eredeti szöveget, észreveheti, hogy az ős-szamojéddal összevetett minden szófejtést következetesen "permi-finn"-nek és nem "finnugor"-nak osztályoznak. Más szóval Janhunen nem vette tekintetbe az ugor etimológiákat (még ha elemzésében hivatkozik is némelyikükre), aminek oka az, hogy az ugor csomópont akkor sem volt, és még napjainkban sincs rekonstruálva E szempontot ma elismerik az irodalomban Például megint csak Janhunen (1998,461) megerősíti saját 1981-es állítását. Abondolo (1998, 428) és Viitso (1997) elismerik,

hogy az ugor csomópont a "nyelvszövetség" eredménye lehet. Kálmán (1988, 395) nyíltan állítja, hogy

"Ez a magyarok és az obi-ugorok közötti közeli rokonságba vetett nagyon régi és kétségtelenül természetes hit nem annyira tudományos érveken alapul mint inkább azon a tényen, hogy a latin Hungarus és Hungarian nevek hasonlítanak az Ugra, Yugra nevekhez, amelyekkel az orosz források az obi-ugor népet jelölték."

Az ugor csomópont érvénytelensége főként a magyar nyelv által felvetett nehézségeknek tulajdonítható, lévén, hogy. ez fonológiai, szó- és alaktani szinten nagyon különbözik az obi-ugortól. Valóban, néhány szerző elismeri, hogy a magyar nyelv alapvetően elszigetelt a családon belül (Abondolo 1987, 185) Sammallahti (1988, 491), megfigyelvén a jellegzetességeket, amelyeken a magyar inkább osztozik a permivel és más nyugati ágakkal mint az obi-ugorral elismeri, hogy ezek magyarázatához fel kellene tételezni egy "ős-finn-magyar közbülső proto-nyelvet", bár úgy dönt, hogy a kérdést nem feszegeti tovább. Végül az obi-ugor nyelvek is felvetnek bizonyos nehézségeket, ami rekonstruált hangszerkezetüket illeti, a Honti (1982) által elért eredmények dacára!

A lapp ágat is elszigeteltnek kellene tekinteni. A lappot gyakran osztályozzák úgy, mint amely közbenső csomópontot alkot a finnségi ággal de ez a besorolás nagyon vitatott Két újabb, egymással szembenálló vélemény végett lásd Titkonent (1997), aki kétségbe vonja a lapp-finn ős-nyelv létezését, és Sammallahtit (1999), aki pedig mellette érvel. Csakugyan, a lapp nyelvek mondattani-tipológiai és "bizonyos" szótani összefüggés vonatkozásában a balti-finn nyelvekkel de az alaktani jellegzetességek, különösen az esetrendszerek tekintetében, a szamojéd nyelvekkel osztoznak, miközben szótani tételeik jó része (beleértve alapvető szókészletüket) úgy tűnik nincs rokonságban egyetlen uráli nyelvvel sem (Lehtiranta 1989)

Több kutató a volgai csomópont érvényességében is kételkedik, vagyis tagadják, hogy a cseremisz és a mordvin nyelv között közelebbi rokonság állna fenn. Például Itkonen (1997) azt állítja, hogy a volgai-finn csoport már korán négy, viszonylag

"független" ős-nyelvből kellett álljon: ezek az ős-finn, az őslapp, az ős-mordvin és az ős-cseremisz. Alapjában hasonló véleményen van Korhonen (1984) és Hakkinen (1983), akik a hagyományos családfa alapos leegyszerűsítése mellett érvelnek Tulajdonképpen lapos fa-diagramot javasolnak ("fésű/bokor" modell diagram).

3 tantétel A hagyományos őshaza helyének az Urál térsége körüli meghatározását olyan fák kikövetkeztetett, rekonstruált nevei támasztanák alá, amelyek az ős-uráli közösség (feltételezett) idején ott jelen voltak (Hajdú 1964, 1975). Azonban e nevek nagy többsége Eurázsiában, széles körben elterjedt, különösen a pinus sibi rica, ahogy ez magából a névből is nyilvánvaló. Ettől eltekintve az igazi nehézség a jelentéstani téren található (hangzás és jelentésbeli) szabálytalanság, tévesztés és keveredés különösen magas szintjében rejlik. Ettől minden rekonstrukció kísérletet puszta találgatássá válik. És az irodalomban tényleg sok egyéb lehetőséget javasolnak az őshazára, beleértve a "széles őshazát", amely az Uráltól a Balti-tengerig terjed.

Az ős-uráli nyelv magas korát a fa-neveken kívül olyan kölcsönszavak jelenléte is tanúsítaná, amelyek az ős-indoeurópai nyelvig nyúlnak vissza (lásd egyebek között Koivulehto 1991),

Nevezetesen, az ős-uráli csomópont az ős-indoeurópai korszakhoz tartozó kölcsönszavakat tartalmazna, míg az ős-finnugor csomópont olyanokat, melyek az ős-indoiráni korhoz tartoznak.

Azonban közelebbről vizsgálva a dolgot kiderül, hogy e kölcsönszavak mennyisége jelentéktelen. Valójában ős-uráli szinten csupán 13 ős-indoeurópai kölcsönszó van Koivulehto szerint (1999, 209-210), Rédei szerint pedig csak 7 (1986, 40-43). Továbbá legtöbbjük, más források szerint, ideértve az UEW-et is, jelen van az altájiban és/vagy az ős-paleoszibériai nyelvekben is, néhányuk jól ismert vándorszóként. A finnugor szinten Koivulehto szerint (1999, 215) csak 14 jövevényszó van, Rédei szerint pedig 18 (1986, 43-49), amelyek közül több másutt is megtalálható (a két szerző által felsorolt adatok alapvetően átfedik egymást). E tényt az irodalom is elismeri. Például

Koivulehto (1999, 215) elismeri, hogy az indoeurópai kölcsönszavak között, amelyek nyilván széles körben elterjedtek, "meglepően kevés az ős-finnugor szó" ["Laajalevikkisia (suoma-lais-ugrilainen levikki) on oikeastaan yllättävän vähän."]. Ami azt illeti, korábbi kutatók véleménye eltért Koivulehtóétól. Például Joki (1973, 362-363) a következőket állítja a) egyetlen, az ős-indoeurópai időkből származó kölcsönszó nem található az ős-uráliban; b) a finnugor néppel fennálló legrégibb kapcsolatok az iráni ős-nyelvig vezethetők vissza, lévén, hogy még a szamojédban megtalálható indoiráni elemek is iráni alakokból származnak. Ehhez hasonlóan Korenchy (1988, 673) is arra következtet, hogy ha megbízható hangtani ismérveket lehet megállapítani a kölcsönzés korszakának meghatározására, akkor ezek iráni eredetre, valójában "késő" iráni eredetre mutatnak!

Ha így áll az eset, nyugodtan állíthatjuk, hogy az uráli nyelvekben jelenlévő indoeurópai kölcsönszavak az egyes uráli illetve indoeurópai ágak közötti kapcsolatok eredményei. Ezért ezek sokkal újabb keletűek, mint általában feltételezik. Hogy tényleg így áll a dolog, megerősíti az a tény, hogy a kölcsönszavak többsége a nyugati uráli nyelvekben (főként a balti és germán nyelvekből), és a magyarban (főleg [késő] irániból) található meg. Ami Koivulehto nagyszámú ős-indoeurópai kölcsönzését illeti, az ő ős-uráli/ős-indoeurópai megfelelései bármilyen szabatosak is, véleményem szerint nagy nehézséget jelentenek, főként olyan hangmegfelelésekre támaszkodnak, amelyek létezése bizonytalan és kérdéses, és amelyek természete amúgy sem jól meghatározott, mint például az 'x' szegmens az ős-uráliban Ganhunen 1981 által bevezetve), vagy a 'laringálisok' az ős-indoeurópaiban.

4 tantétel Az állítást, hogy a rekonstruált családfa összhangban áll a mai nyelvekben észlelt megfelelésekkel, önmagában is megcáfolja az alapvető fontosságú, igaznak vélt csomópontok meggyőző rekonstrukciójának hiánya, ahogy a 2. tantételben tárgyaltuk. Ettől eltekintve a következőket is megfigyelhetjük: a.) az uráli és a finnugor időszak között nincsenek lényeges különbségek, a nyelv egyetlen szintjén sem; b) nem igaz, hogy a finnugor csomópont alatti összes

mai nyelv viszonylag közelebb áll egymáshoz, a szamojéd nyelvekhez képest. Az alaktan fő szempontjait illetően például az obi-ugor nyelvek közelebb állnak a szamojédhoz, míg a lapp közelebb van a szamojédhoz, mint a finn ághoz.

5 tantétel Az álltás, hogy a leány-nyelvek közös újításokat, és ősi megőrzött jellegzetességeket tartalmaznának, ugyancsak ellentétes a tényleges adatokkal, amint a 2 és 4 tantételből már nyilvánvaló. Elegendő lesz itt bemutatni bizonyos jellegzetességek rendszertelen eloszlását. Például a kettesszám jelen van a lapp, a szamojéd és az obi-ugor nyelvekben. Mennyiségi megfelelés egy részről a lappban és a finnben, más részről a magyarban található. Fokváltakozás a balti-finnben (de nem a vepszében és lívben), a lapp némely nyelvjárásban, és némely szamojéd nyelvben van jelen. Nem is beszélve arról, hogy a jelenségek részletei nyelvenként számottevően ingadoznak, lévén például a szamojéd fokváltakozás kevésbé egységes, mint a finnségi nyelvekben A főnévi igenév -ni végződésén a magyar és a permi osztozik.

Megfordítva, az ugor nyelvek számos alapelemen nem osztoznak, mint például az alapvető dativus/lativus, locativus és ablativus végződések, ehelyett olyan morfémák töltik be a szerepüket, amelyek nincsenek "történelmi kapcsolatban" (Honti 1998, 344) Hasonlóképpen az -lla --Ilä (< *-1-na) finn helyi (adessivus) végződésnek van megfelelője a permi -len végződésben, de nincs a lappban és a mordvinban. Ezt Korhonen (1981) úgy magyarázta, hogy a végződés az ős-finn-permiben még nem volt része az alapvető esetrendszernek, hanem inkább szóképző elemek termékeny csoportját alkotta,

E pontnál megfigyelhetjük, hogy Hajdú Péter ismételten je-lezte a családfa teljes alkalmatlanságát az összetett, bonyolult történelmi folyamatok ábrázolására, amelyek létrehozták a mai uráli nyelveket Azt is megvilágította, hogy az izoglossza diagramokat – amelyek jobban illenének a feladathoz – aligha lehet családfa diagrammá átalakítani (1975, 37 & 42)

6 tantétel Végül beszéljük meg a történeti nyelvészet keretén belüli legfontosabb tételt, amely szerint az uráli nyelvek mai hangrendszere olyan hangváltozások eredménye, amelyek alapvetően szabályosak és rendszeresek. Ezt az állítást már önmagában véve megcáfolja az, hogy sem az uráli, sem a legtöbb közbülső csomópont még nincs kielégítően rekonstruálva, ahogy a 2. tantételben tárgyaltuk Az uráliban jelenlévő tömérdek szabálytalanságot most beismerik a szakmán belül, például Hiikkinen (1996, 53). Maga Janhunen (1981,259) "elegendő fonológiai és szemantikai hasonlóságról" ("..nittävän äänteellisen ja semanttisen samankaltaisuuden..") beszél, amikor az általa összehasonlított ős-szamojéd/ős-finn-permi szavak tömegére utal. Amikor az uráli nyelvcsalád támogatói szembesülnek ezzel a kérdéssel, azzal indokolják a szabálytalanság magas szintjét, hogy ez az uráli nyelv régiségének nyilvánvaló következménye. Azonban az uráli nagy régisége csupán feltevés, és semmiképpen sem bizonyított tény, úgyhogy itt egyértelműen az ördögi kör esete áll fenn.

Az uráli paradigma több mint 200 éves Ez idő alatt számos alaptételét megcáfolták Ráadásul a nyelvészek ráébredtek, hogy az összehasonlító nyelvészet hagyományos módszerei nem megbízhatóak, amikor olyan nyelvekre alkalmazzák, amelyekhez nem állnak rendelkezésre régi feljegyzések (Fox 1995,8), mert nincs a rekonstrukció alapjául szolgáló elegendő adat E körülmények között a kvantitatív eljárások vagy a korszerű nyelvjáráskutatás új módszerei alkalmasabbak lennének.

Csakugyan számos uralista (akik közül néhányat korábban már említettünk) javasolta a paradigma többé-kevésbé alapvető módosítását, a megfigyelt uráli összefüggések eltérő magyarázatát, alternatív családfákat stb. Egyes tudósok még a rokonsági összefüggések fogalmát is teljesen elutasították, mint, például Tauli (1966) és Künnap (1997), hogy csak néhányukat említsem.

Manapság, ezek az "elütő hangok" végre utat törnek a hagyományos paradigmán át, és onnan az általánosabb nyelvészeti irodalomba!

IrodalomAbondolo, D. 1987. Hungarian. In B Comrie (szerk.): The Major

Languages of Eastern Europe. London, Croom HeIm, 185-200

Abondolo, D. 1998. Hungarian In D Abondolo (szerk),428-456Abondolo, D (szerk.) 1998. The Uralic languages Routledge Lan-

guage Family Descriptons London, Routledge.Budenz, J. 1896 A magyar és finn-ugor nyelvekbeli szóegyezések.

Nyelvtudományi Közlemények, 6, 375-450Donner, O 1881. Die samojedischenSprachen und die finnisch-ugrichen. Atti del IV Congresso Internazionale degli OrientaJisti 2, Firenze, 231-251.

Fogelberg, P. (szerk.) 1999. Pojan poJuiUa. Suomalaisten juuret nYkytutkimuksen muka"n Bidrag tilI kannedom av FinIands natur och falk 153 Helsinki, Finnish Society of Science and Letters, 70-91

Fox, A. 1995 Linguistic Reconstruction: an Introduction to the Theory and Method, Oxford University Press

Hajdú, P 1975 A rokonság nyelvi háttere. In P. Hajdú (szerk) Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyománya;

Budapest, Corvina, 11-43Hajdú, P. 1987 Die uralischen Sprachen. In P Hajdú & P

Domokos: Die uralischen Sprachen und Literaturen Ham-burg, Buske, 21-450.

Hajdú, P. Über die alten Siedlungraume der uralischen Sprach-familie. Acta Linguistica Hungarica, 14, 241--315

Hakkinen, K. 1983 Suomen kielen vanhimmasta sanastosta ja sen tutkimisesta. Suomalais-ugriJaisten kielten etynwlogisen tutkimuksen perusteita ja metodiikkaa. Publications of the Department of Finnish and General Linguistics 17. University of Turku

Hakkinen, K. 1996. Suonwlaisten esihistoria kielitieteen valossa Tietolipas 147. Helsinki, SKS.Honti, L 1982. Geschichte des obugrischen Vokalismus der ersten Silbe. In P. Hajdú (szerk.) Bibliotheca Uralica 6 Budapest, Akadémiai Kiadó

Honti, L 1998 Ob Ugrian in D Abondolo (szerk.), 327-357 Itkonen, T. 1997. Reflections on Pre-Uralic and the "Saami-Finnic proto-language" Finnisch-Ugrische Forschungen, 54, 229-266Janhunen, J 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta Journal de la Sodété Finno-Ougrienne (~ Suomalais-Ugrilaisen Seu ran Aikakauskirja), 77, 219-274.

Janhunen, J 1998. Samoyedic. In D Abondolo (szerk.), 457-479Joki, A J 1973 Uralier und Indogermanen Mémoires de la Société

Finno-Ougrienne, 151, 1-418Kálmán, B, 1988 The History of the Ob-Ugric languages In D

Sinor (szerk), 395-412Koivulehto, J 1991 Uralische Evidenz für die Laryngaltheorie

Sitzungsberichte der Österreichischen Akademie der Wis-senschaften, Philosophisch-historische Klasse 566 Wien.

Koivulehto, J. 1999 Varhaiset indoeurooppalaiskontaktit aika ja paikka lainasanojen valossa In P Fogelberg (szerk), 209-235

Korenchy, É. 1988. Iranischer EinfIuss in den finnisch-ugrischen Sprachen. In D. Sinor (szerk), 665-681.

Korhonen, M 1981 Typological drift in the Finno-Ugrian lan-guages with special reference to the case system The Second International Conference of Linguists. Seoul, 687-710.

Korhonen, M. 1984 Etymologian tila Review of Häkkinen (1983). Virittäjä, 88, 356-360.

Künnap, A 1997. On the origin of the Uralic languages In A.Künnap (szerk) Western and Eastern Contact Area.' of Uralic

Languages. Fenno-Ugristica, 21, 65-68Lehtiranta, J 1989. Yhteissaamelainen sanasto Memoires de la

Société Finno-Ougrienne, 200, 235-318Marcantonio, A. 2006. Az uráli nyelvcsalád Tények, mítoszok és

statisztika Budapest, Magyar Ház [Imre Kálmán ford]MUSz = J Budenz (szerk) Magyar-ugor összehasonlító szótár

Budapest, Akadémiai Kiadó, 1873-1881Rédei, K 1986 Zu den indogennanisch-uralischen Sprachkontak-

ten Sitzungsberichte der Österreichischen Akademie der Wis-senschaften, Phiiosophisch-historische Klasse 468 Veröf-fentlichungen der Kommission für Linguistik und Kommu-nikationsforschung, Heft 16 Wien.

Sammallahti, P 1988, Historicai phonology of the Uralic lan-guages. In D Sinor (szerk.), 478--554.

Sammallahti, P. 1999 Saamen kielen ja saamelaisten aikuperäslä In P Fogeiberg (szerk.), 70-90.

Sinor, D (szerk.) 1988 The Uralic Languages Description, His-tory, and foreign Influences Handbook of Uralic Studies I Leiden, Brill, 478-574.

Tauli, W.1966 Structural Tendencies in the, Uralic Languages. Indiana University Publications. Ural and Altaic Series 17 The Hague, Mouton

UEW = Uralísches Etymologisches Wörterbuch, 1-VIII. K. Rédei (szerk.); Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986-1991

Viitso, TR 1997 Keelesuguius ja soome-ugri keeiepuu. Akadeemia, 9, 899-929.

NYELVÉSZFANTÁZIÁK.

MARIO ALlNEI: AZ ETRUSZK NYELV: A MAGYAR NYELV ARCHAIKUS FORMÁJA,

BOLOGNA: IL MULlNO RICERCA, 2003, 480 O.

Ez a könyv már a megjelenése előtt nagy érdeklődést váltott ki mind a szakmai, mind a nem szakmabeli olvasóközönség körében, minden bizonnyal a hatásos címválasztásnak köszönhetően. A cím ugyanis, amely a nem szakmabeli olvasó számára forradalmi nyelvészeti és történelmi felfedezés benyomását kelti, hiánypótló lehetne: az etruszk nyelv eredetének máig vitatott kérdését kívánja megválaszolni A szakemberben viszont éppen, hogy erős kételkedést támaszt: hogyan fogalmaz-hat meg egy nyelvész, mint Mario Alinei, olyan tételt, amely szerint rokonsági viszony áll fenn két olyan nyelv és nép között, amelyek egymástól gyökeresen különböző és távoli történelmi miliőhöz tartoznak? Erre a kérdésre kerestem a választ a recenzióban Másként fogalmazva: noha nincsenek naprakész ismereteim az "etruszk kérdésről, a történeti nyelvészet és a hungarológia művelőjeként azt szeretném bemutatni, hogy Alineinek hogyan sikerülhetett felállítania és megvédenie a címben szereplő tézist úgy, hogy eközben felvonultat egy egész sor módszertani- és a tényanyagot manipuláló trükköt.

Recenzióm három részre tagolódik (1) "Olvasás előtt" általános módszertani megfontolások, amelyek a cím nyomán a nyelvész-olvasókban szükségszerűen felmerülnek még a könyv olvasása előtt; (2) "Olvasás után": a könyv főbb tételeinek elemzése, vagyis a szűk értelemben vett recenzió; (3) "A történeti-összehasonlító nyelvészet és a nyelvcsaládok" általános megfontolások a nyelvi elemzés módszerei és a nyelvészeti osztályozás kapcsán

Eredeti olasz verzió: "Un caso di "fanta-linguistica" A proposito di Mario Alinei: Etrusco: una forma arcaica di ungherese" Studi e Saggi Linguistici 2004; XLII, 173-200

1. Olvasás előttMég mielőtt elolvastam volna a könyvet, a következő,

megkerülhetetlen, módszertani jellegű kérdések merültek fel bennem:1) Bár nem vagyok etruszkológus, úgy gondolom, hogy jelenleg

nem tudunk sokkal többet az etruszk nyelv eredetéről, mint korábban, azaz: valójában igen keveset (ezt támasztja alá például Cristofani [1991]; lásd még Bonfante & Bonfante [1985]; Pallottino [1984]). A történeti nyelvészetnek, amely az összehasonlító/rekonstrukciós módszeren alapul, csakúgy, mint a nem kevésbé problematikus nyelvtipológiai összehasonlításnak ahhoz, hogy megbízható lehessen, mindenekelőtt nagyszámú nyelvi adatra van szüksége, mégpedig nem csak szinkron, hanem – ideális esetben – diakrón síkon is. Az etruszk nyelv esetében igen kevés világosan és egységesen értelmezett nyelvi elemmel rendelkezünk. Ráadásul, az etruszk szövegek körülbelül 90%-át sírfeliratok képezik, amelyek csak az elhunyt nevét tartalmazzák (rokonsági utalással vagy anélkül), míg a köznyelvi szókincs csak korlátozottan jelenik meg. Hogyan hasonlíthatnánk össze tehát az etruszkot a világ bármely más nyelvével? A művelet kivitelezhetetlen, sót, a priori el sem gondolható.

2) Alinei talán az etruszk és (ezt hangsúlyoznám) az ómagyar nyelvi adatok hiányosságait a régészet, az antropológia vagy a genetika új felfedezéseivel pótolta? Még ha igy is lenne, nem értem, hogyan lehet gondolkodás nélkül egyenlőséget tenni "A" régészeti kultúra és "A" nyelv, "B" régészeti kultúra és "B" nyelv stb közé A régészeti leletek általában nem szólalnak meg (hacsak nem tartalmaznak feliratokat) Az antropológusok és régészek csoportosításában körülhatárolt egyes "kultúrák" egymástól nyelvi és kulturális értelemben gyakran gyökeresen különböző népességek által lakott területekre terjedhetnek ki.

3.) Eleve gyanús ez az n-edik kísérlet a magyar nyelv rokonítására (amely hol rokonnyelvként, hol származéknyelvként vagy egyenesen ősnyelvként van

feltüntetve) egy olyan nyelvvel, amely igen messze található attól a földrajzi és nyelvi környezettől, ahová a magyar egyértelműen besorolandó (értem ezalatt az ún. urál-altáji területet, jóllehet a fent használt, bevett kifejezések minden bizonnyal félrevetetőek lehetnek). Nem ez az első alkalom ugyanis, hogy olyan, már megvitatásra is alkalmatlan nyelvrokonságot vetnek fel (sőt, fogadnak el a felkészületlen olvasók), mint a magyar és sumér, a magyar és ógörög vagy a magyar és óegyiptomi.

És mit szóljunk a címhez Az etruszk nyelv: mint a magyar nyelv archaikus formája? Ez a cím feltételezi, hogy:a) feltéve, hogy elegendő etruszk nyelvi adat áll rendelkezésre,

megfigyelhető az etruszk és az ősmagyar között számottevő, különböző nyelvi szinteken (lexikai, fonológiai, morfológiai stb. szinten) megnyilvánuló hasonlóság, amely igazolja azt a kezdeti feltevést, hogy éppen ezt a két nyelvet kell összevetnünk, mégpedig az összehasonlító elemzés módszerével.

Más szóval, miért választotta Alinei a priori azt, hogy az etruszkot a magyarral veti össze, és nem a baszkkal, a törökkel, a latinnal vagy bármely más európai vagy ázsiai nyelvvel?

b) bármi is volt Alinei kezdeti (szükségszerűen intuitív és tudományelőtti) motivációja, az etruszk és a magyar nyelv összehasonlítását a későbbiekben a szerző tudományosan igazolja a nyelvi adatok elmélyült és szigorú elemzése során. Valóban, két vagy több nyelv nyelvészeti összehasonlításakor (mint ahogy bármilyen tudományos kutatás esetén) a kutatás kezdeti fázisát általában intuitív megfigyelések kísérik, amelyet később egy vagy több részfeltételezés megfogalmazása követ, vagy akár egy általános hipotézis felállítása a nyelvrokonságra vonatkozóan. Mint korábban említettük, a kutatás a magától értetődő és vizsgálható hasonlóságok feltételezéséből indul ki, és erre alapozható a későbbiekben a rokonsági viszony (esetleg a nyelvi érintkezés) hipotézise a szóbanforgó nyelvek között. Ezután, a kutatás következő, majd záró szakaszában, a feltételezett nyelvi kapcsolatot szigorú elemzési módszerrel vizsgáljuk,

hogy igazoljuk – és ez a legkényesebb momentum –, hogy a megfigyelt hasonlóságok feltevésünknek megfelelően ténylegesen valós nyelvi megfelelések-e vagy inkább puszta véletlennek köszönhető hasonlóságok, amelyek sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint gondolnánk. Feltételezésünket többnyire az összehasonlító módszer segítségével igazoljuk, vagyis megállapítjuk a hangfejlődési tendenciákat, az úgynevezett hangtörvényeket, és kimutatjuk, hogy az összehasonlított szóalakok jelentős része megfelel egymásnak fonémáról fonémára, a felállított szabályok szerint.

Végülis mi motiválhatta Alinei kezdeti választását? És igazolta-e tudományos eszközökkel a magyar és az etruszk nyelvi jelenségek között feltételezett kapcsolatot és ebből kifolyólag a rokonsági viszonyt a két nyelv között?

Az első kérdésre csak a könyv elolvasása után válaszolhatunk, hiszen a kezdeti választás, (mint említettük) mindig szubjektív. Ami a második kérdést illeti – ez a kutatás legfontosabb fázisa – már a könyv olvasása előtt előre megfogalmazhatjuk a választ, és ez csakis nemleges lehet Az az állítás ugyanis, hogy az etruszk és az ősmagyar között rokonsági viszony van, előfeltételezi, hogy jól ismerjük az etruszkon kívül (és máris elég ingatag talajon járunk), a magyar nyelv fejlődésének korai korszakait is, jelen esetben az ősmagyar kort közvetlen adatok alapján, vagyis ősmagyar szövegeknek köszönhetően, vagy akár közvetetten a történeti-összehasonlító nyelvi rekonstrukció segítségével, esetleg e kettő kombinációjával Alinei sajnos ezt az alapvető követelményt is a priori figyelmen kívül hagyja. Valójában nincsenek ősmagyar nyelvemlékek, de olyan későbbi adatok sem, amelyek lehetővé tennék, hogy kövessük a magyar nyelv történeti fejlődését e korai szakaszban, és rekonstruáljuk esetleges állomásait De az egész finn ugor (vagy uráli és altáji) területen sem találunk olyan nyelvemléket ebből a korszakból, amely akár a legkisebb segítséget is nyújthatná egy ilyen merész vállalkozáshoz.

Aki pedig azt hozza fel ellenvetésül, hogy a finnugor/uráli szakirodalomban gyakran esik szó az ősmagyar kort megelőző stádiumról, amelyet leginkább az ún. "ugor korszakkal" (lásd

alább) azonosítanak, rögtön azt válaszolhatjuk, hogy e feltételezett ugor korszak puszta spekuláció gyümölcse, amely főként a hagyományos finnugor/uráli elmélet első éveire volt jellemző, és ma már az uralisztika kutatóinak nagy része elvet

Az előzetes megfontolások eredményeképp kezdeti kételkedésünk csak fokozódik: ekkora, a priori leküzdhetetlen módszertani nehézségekkel számolva hogyan fogalmazódhatott meg a magyar és az etruszk nyelv összehasonlításának ötlete, és ami még meglepőbb, hogy juthat valaki arra a következtetésre, amelyre Alinei?

2. Olvasás után

2.1 .A kezdeti választásA magam elé kitűzött programhoz hűen először azt a

fejezetet vizsgáltam, amelyben Alinei világossá teszi motivációit, amelyek a kezdeti választáshoz vezették: vagyis az első fejezetet Mivel hungarológus vagyok és nem etruszkológus, figyelmemet a magyar nyelvi adatokra összpontosítottam (valamint a könyvben idézett egyéb finnugor, uráli és altáji adatokra), nemkülönben Alinei módszertanára és az általa alkalmazott nyelvészeti eljárásokra

Alinei kezdeti döntése a magyar és az etruszk nyelv összehasonlítása mellett pusztán néhány, hangtanilag hasonló szómegfigyelésén alapszik, amelyek etruszk és magyar magas rangú tisztségviselőket jelölnek (15-37. o). Megjegyezhetjük itt, hogy eleve elhibázott döntés szemantikai és lexikai összehasonlító adatokból kiindulni anélkül, hogy előzőleg megvizsgáltuk volna az esetleges morfszintaktikai hasonlóságokat, amelyek jó. a] nagyobb jelentőséggel bírnak Hasonlóképp, ha olyan jelentős társadalmi intézményhez fűződő fogalmakat vetünk össze, mint a nemesség: két egymástól térben és időben igen távol eső kulturális hagyományban. Vizsgáljuk meg azért a nemességgel kapcsolatos kifejezéseket, vagy – Alinei kifejezésével élve – az etruszk "magisztrátus"-hoz kapcsolható szavakat és feltételezett ómagyar megfelelőiket. Nem lesz nehéz észrevennünk, hogy az Alinei által javasolt szórokonítások

teljesen önkényesek, mind hangtanilag, mind jelentéstanilag. Alinei nem is törekszik arra, hogy szinkron vagy diakrón hangváltozásokat állapítson meg, melyek alapján igazolhatná a szavak esetleges megfeleltetéseit, néhány ritka kivételtől eltekintve, amikor e hangváltozások téves magyar/finnugor nyelvi adatokon alapulnak, vagy ami még rosszabb, téves vagy irre-leváns fonetikai és fonológiai sajátosságokon. Szintén önké-nyesek a könyvben szereplő jelentésváltozások (amelyek már természetüknél fogva is nehezen meghatározhatóak), hogy ne is beszéljünk az összehasonlításra kiszemelt etruszk kifejezések többségének értelmezési nehézségeiről, amelyekről Alinei számot ad anélkül, hogy levonná a szükséges következtetéseket.

Nézzük meg tehát közelebbről a legfontosabb állítólagos megfeleléseket az etruszk (etr.), az ómagyar (óm) és az újmagyar (újm.) tisztviselői terminusok között. Az itt következő ómagyar kifejezések a X. századi arab forrásokban található eredeti kifejezések modern átírásai. E szavak jelentését (egyszeres idézőjelek között feltüntetve) Alinei javaslata szerint közlöm, és ha külön nem jelzem, helyesnek találtam vagy legalábbis általánosan elfogadottnak. Ugyanez érvényes az etruszk szakkifejezések jelentésére vagy értelmezésére, amelyeket helyesnek vagy legalábbis lehetségesnek fogadtam el (ráhagyván az etruszkológusokra. Alinei javaslatainak esetleges megcáfolását). Tekintsük a következő példákat:

1.a) etr zila -zil -zili -zilac -zi/ci zilX -zilci etc 'közösség feje'1.b) óm. jila -jula -dzla 'alkirály, állami főember'1.c) újm. Gyula 'tulajdonnév/személynév'

Már az első szóhasonlításoktól kezdődően tévúton jár Alinei, hiszen teljesen önkényesen választja ki a szóalakokat. Etruszk szótőnek ugyanis a zila alakváltozatot választja ahelyett, hogy a sokkal plauzibilisebb zilac vagy zilc/zilx tőváltozatot választaná (vö Rix [1984,458]; Cristofani [1991, 49, 65-71]), pusztán azért, hogy összevethesse ezt a kifejezést a magyar jila -jula szóval, amelyben nyoma sincsen a szóvégi velárisnak. Így adódik a megfeleltetés a a zila szóeleji /z/-je és a gyula szóeleji ,,/ dj/"-je (Alinei jelölése) között. Ezt a megfelelést a következő

hangfejlődési tendenciák bizonyítanák Alinei szavai szerint (20-21 o)

"Az etruszk szóeleji z- megfelelhet a görög dy- vagy -dy-nek, vö. a gör lat. Diomedes és az etruszk Zinaite.., Zimite,. Ezenkívül az <io> hangkapcsolat adhat <i>-t, amint mutatják a Diomedes eu. Zim- kezdetű megfelelői. Az ugrisztika is megmagyarázza az <yu> és <i> hangfejlődést, mégpedig kétféleképpen: 1.) Árpád Megyer- elnevezésű törzsének nyelvjárását (1 később) valószínűleg az /ü/ hiánya jellemezte, illetve annak /i-vel történő helyettesítése.; 2.) a korai forrásokban a yila, gyla. alak fordul elő leggyakrabban.

Mindkét esetben, a magyar szóeleji <dy> az idegen eredetü szavak szóeleji /dj/-jére utal, ahogyan például a magy. gyémánt < ném Diamant szó is mutatja. Így lehetséges, hogy összefüggjön ez az etruszk szóalak, amelyet mostantól a zila formában fogadok el, a magyar gyulá-val, amelyet ma már csak személynévként használnak."

Ezt az idézetet rövidsége ellenére emblematikusnak tekinthetjük, hiszen világosan mutatja, hogy milyen jellegű és mekkora tévedések rejtezhetnek egyetlen állításban: nyelvészeti módszertani tévedések, tárgyi tévedések, az adatok téves ér-telmezése általában és magyar/uráli vonatkozásban különösen, továbbá a történeti adatok téves értelmezése Ugyanis:

a) Alinei a két szóeleji fonéma megfeleltetését úgy igazolja, hogy bizonyítékként nem két egymással összevethető etruszk és ómagyar etimológiai sort tüntet fel, hanem etruszk, görög, latin és német kifejezések sorát vonultatja fel Hogyan lehet bizonyítani az esetleges megfelelést egy X nyelv és egy Y nyelv között, egy X nyelv és három másik, V, W vagy Z nyelv feltételezett megfeleléseivel, amelyek teljesen különböznek az Y nyelvtől? Talán Alinei a dy frikatívvá válásának lehetőségére akar hivatkozni, de ez itt biztosan nem elegendő.

b) Árpád feltételezett nyelvjárása, amelyet "valószínűleg" (jól figyeljünk!) az /ü/-nek /i/-vel való helyettesítése jellemez,

puszta kitaláció. Semmit sem tudunk az Árpád-kor nyelvjárásairól (amint már jeleztük, nem rendelkezünk ősmagyar szövegekkel, sőt ómagyarral sem igen – a legrégebbi szöeg, a híres Halotti beszéd Kr. u 1192/1195 körülről való, és ráadásul túl rövid ahhoz, hogy e tárgyban felvilágosítással szolgáljon). Csupán feltételezni lehet, hogy itt is voltak akkoriban nyelvjárások, ahogy minden nyelvben és korszakban.

c) Az az állítás, amely szerint Árpád nyelvjárását Megyer-nek hívták, a tényektől való elrugaszkodás másik jó példája. A Megyer szóról a következőket állíthatjuk megalapozottan: a név átírása a magyar történetírók tollából. Ez a név jó párszor előfordul a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (947-952k.) által írott, De Adminislrando Imperio című görög nyelvű műben. Ez a kifejezés az eredeti szövegben a török népcsoport vezetőjének a nevét jelöli, minthogy a császár a "törökök népét" (38-40. fej.) írja le, és (figyelem!) nem a magyarokét. Ennek ellenére e kifejezést a magyar nyelvészeti és történeti irodalomban általánosan a magyar néppel kötik össze, vagyis a magyar szóalakkal. A megyer szóalak valójában a magyar szó egy változatát képviselheti (és meg is található magyar helynevekben, mint Puszta-megyer, Tót-megyer stb), még akkor is, ha maga a magyar kifejezés sehol nem fordul elő a szövegben. Igaz, hogy Alinei a feltételezett (árpádi) megyer nyelvjárásról szóló információt magyar szerzőtől veszi (Imre 1972, 301), ez azonban semmiképpen sem igazolhatja az adatok közvetlen ismeretének hiányosságát

d) az a tény, hogya <gy> betűsor fonetikai átírását Alinei /dj/-vel adja meg, és az a tény, hogy ezt úgy álltja be, mintha megegyeznék a német Diamant szókezdő /dj/ hangsora a <gy>-vel, arra enged következtetni, hogy a <gy> betűsort két külön fonéma, /d/ + /j/ sorának értelmezi, holott éppen ellenkezőleg, ez a betűsor egyetlen fonémát jelöl, mégpedig a zöngés palatális zárhangot, amelyet szokás szerint /d'/-vel vagy inkább /di/-vel írnak át az uralista hangtani hagyományban.

Most rátérünk a további tisztségviselőket jelölő szóhasonlításokra (ismét hangsúlyoznám, hogy az ómagyar szóalakok a X századi arab forrásokban, valamint a De Admin-islrando Imperio-ban előforduló kifejezések modem átírásai):

2. a) etr cane -canoe -canous -camo; 'rex'2. b) óm knde -künde -kende -kündü 'király, katonai vezető'

Alinei egyetlen érvvel sem áll elő, amellyel alátámasztaná a javasolt szóhasonlítást; a hangalakok hozzávetőleges hasonlóságát és a rokon jelentést már úgy tekinti, mint ami céljához bőségesen elégendő. Alinei összesen annyit jegyez meg "ennek az etruszk tisztségnek is megvan a tökéletes [sic!] megfelelője a magyar nyelvben, mivel a magyar kende a legrégebbi magyar tisztségek egyikét jelöli" (22 o.)

3a) etr. maru 'földmérő'3.b) m. mérő 'személy, aki mér'

Jelezni szeretném, hogy a magyar mér-ő szóalak (a mér igéből képzett főnév) szóösszetételben 'földmérőt' jelenthet, ha a ftild szóval kapcsolódik össze (föld + mérő). Az etruszk kifejezés lehetséges értelmezései közül a legvalószínűbbnek a "papok testülete" (Rix 1984, 461) vagy "quaestor" (Cristofani 1991, 67) tűnik Alinei tulajdonképpen azt próbálja bebizonyítani egy hosszú, összetett és kevéssé meggyőző kitérőben (23-25 o.), hogy az etr maru szó 'földmérő'-ként való értelmezése helytálló, és ezért nem is lehet "kétségünk a földműveseknek az etruszk társadalomban betöltött jelentős szerepe felől" (25 o)

Ezen a ponton Alinei anélkül, hogy további nyelvészeti indokokat hozna fel az általa javasolt lexikális egyezés védelmében, a következő konklúzióra jut (25 o.):

„A maru szóalakra etimológiailag visszavezethető magyar mérő 'földmérő' szóalak az etruszk társadalom és kultúra rekonstrukciójának korábban hiányzó láncszemét biztosítja"

Alinei mintha megfeledkezne arról, hogy még meg sem kísérelte bizonyítani a két nyelv között feltételezett rokonsági viszonyt, és így nem értelmezhet etruszk kifejezéseket magyar szavak segítségével!

4a) etr. lauxume -lauc- -luc- -lauxum- (lucumo, -onis) 'lovag'4.b) m. ló + hím 'lovag' (27. o)

Itt Alinei Cristofani egyes megjegyzései nyomán (Cristofani [1993, 129]; lásd még [1991, 95)) elveti a 'király'-t jelentő etruszk kifejezések bevett értelmezését, és 'lovag' vagy inkább 'lótulajdonos' jelentéssel látja el azokat, mégpedig a 4.b)-ben feltüntetett hasonlítás értelmében. Itt nem térhetünk ki az etruszk kifejezés jelentésének kérdésére, de nem nehéz kimutatni a javasolt szóhasonlítás abszurd voltát, hiszen egy sor téves feltételezésen alapszik, amelyeket sorra is veszünk.

a) bár az etruszk szóalak töve a könyv szerint is lauc- -luc-, Alinei önkényesen mégis tovább bontja a szótövet: lau-c- -hi-c, – és ennek megfelelően lau-tum, hogy a két alak (kényelmesen) megfeleltethető legyen a magyar ló és hím szavaknak, amelyeket a puszta hangzásbeli hasonlóság alapján választott ki;

b) dacolva azzal, hogy sem az ómagyarban, sem a mai magyarban nem adatolható a ló-hím összetétel, Alinei még azt is megpróbálja elhitetni, hogy ennek a szerinte létező összetételnek 'lovag' a jelentése;

c) a 'lovag' jelentést ismét egy igen valószínűtlen jelentésfejlődéssel támasztja alá: 'ló-him' ~ 'ló-birtokos', azaz 'lótulajdonos';

d) a nyilvánvaló nehézségek ellenére az etruszk etimológiai sort a magyar összetett szó fényében értelmezi.

Végül meg szeretném jegyezni, hogy ej az etruszk -c- --;(Um és a magyar hím megfeleltetése kapcsán Alinei a hasonlítás önkényességét az áltudományosság leplével fedi el, utalva arra, hogy a magyar hím szó az uráli *koj(e)-m3 alakból származik, mintha ezzel igazolná az etruszk -c- --xum alak és a magyar hím

szó hangfejlődését. Erre könnyedén felhozhatjuk azt az ellenvetést, hogy bármi is legyen a magyar hím szó eredete (amelynek a *koj(e)-ből való levezetése igencsak szabálytalan, kizárólag a kezdő /k/ hang ~ magyar /h/ levezetés szabályos; UEW 168), az etruszk szóalakok elemzése önkényes, és a ló-hím összetétel nem létezik a magyarban. Alinei ekkorra már nem hátrál meg attól sem, hogy jóval tágabb szakterületen, finnugor/uráli téren is bizonyítsa hozzáértését. Arról ad hírt ugyanis az olvasónak, hogy a magyar ló szóalaknak megfelelői vannak az obi-ugor nyelvekben (vogul/manysi és osztják/hanti), amelyek a magyarral együtt hagyományosan az uráli nyelvcsalád fájának középső, ugor ágához tartoznak (lásd a vogul low, luw és az osztják 10)', lau' szóalakokat). Innen már csak néhány lépés a következtetés (27 o):

"Ez az első eset, ahol azt látjuk, hogy egy etruszk alak közelebb áll a két másik ugor nyelvhez, melyek a magyar nyelv koraibb fázisát képviselik, ... mint magához a magyar nyelvhez. Ez nem jelenti azt, hogy az etruszk nyelvet proto-ugornak tekinthetnénk, hanem egyszerűen annyit, hogy a bronzkori magyar nyelvre még nem jellemzőek azok az újítások, amelyek a későbbiekben, vagyis még archaikusabbnak kellett lennie, és közelebb kellett állnia az ugorhoz, mint ahogyan a történeti és a modern kor mutatja."

Ez utóbbi állítás – Alinei tézisének egyik tartópillére – teljesen megalapozatlan. Ahogy már jeleztük, a magyar nyelv történetének legkorábbi szakaszát nem ismerhetjük közvetlen adatok útján. De közvetetten sem, mivel a középső ágat, amely a magyart, a vogult és az osztjákot foglalja magába (ugor ág), határozottan el kell vetnünk azon erőteljes hangtani, szókincsbeli, alaktani stb. eltérések miatt, amelyek az obi-ugor (vogul és osztják) nyelveket a magyartól elválasztják. Ezt a radikális különbséget már nyíltan beismerték és közzétették még azok a kutatók is, akik fenntartják a hagyományos finnugor/uráli elméletet. Lásd pl. Abondolo [1998, 428], Helimski [1984, 253], Sauvageot [1976], Viitso [1995 és 1997], Kálmán [1988]; Janhunen [1981 és 1998], stb.). Vagyis az ugor ág

rekonstrukciójának kivitelezhetetlensége az az egyik tényező, amely hozzájárult ahhoz, hogy számos kutató elvesse magát a hagyományos finnugor/uráli elméletet is vagy legalábbis az inadekvát genealógiai fát (lásd pl. Vütso [1995 és 1997]); Künnap [1995 és 1998], Marcantonio [2001 és 2006]). Lezárásképpen jegyezzük meg, hogy Alinei egy olyan szót (ló) választotta feltételezett "ősi ugor egység" szimbólumának, amely számos más szóalakkal együtt eurázsiai területen széles körben elterjedt, beleértve a mongolt (lav, lau, ulay(a») és a törököt (ulay) is. Ennek ellenére, mintha Alinei nem venné észre az ellentmondást.

A soron következő szóhasonlítás Alinei érvelésében kitüntetett jelentőségű, bennem azonban minden korábbinál nagyobb megrökönyödést keltett:

5. a) etr. Me 'népnév, mellyel az etruszkok önmagukat illették: magyar'

5. b) m. magyar -megyer 'magyar'

Bár Alinei maga is megemlíti, hogy a me szóalak ritkán fordul elő az etruszk szövegekben, és így nincs kellő fogódzónk a szó jelentésének meghatározásához – ennek ellenére a me szót úgy értelmezik, mint a latin res megfelelőjét (Rix [1984]; lásd lejjebb), vagy a ,melum - melum általános értelmében, mint 'városállam, vidék' ([LE 1978, 138). Alinei figyelmen kívül hagyja továbbá a bizonyított -Tursko etimológiát is. Továbbá adósunk marad annak indoklásával, hogy vajon mi indította e két szóalak rokonítására, hacsak nem ismét a hangalakok hozzávetőleges hasonlósága (mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy a magyar -gy- fonetikai jelölése /d'/, és semmi köze nincsen a //-hoz) A javasolt rokonítás már a priori nem tartható, mivel az uralisztikai szakirodalomban általánosan elfogadott megyer—magyar etimológia téves.

A magyar szóalakot többnyire a következőképpen rekonstruálják: (a) a szót magy-ar formában bontják fel; (b) majd a magy-tőmorfémát az ugor *maʼnće 'ember, emberi lény' szóalakra vezetik vissza, amelyből a manys; szó is származnék, vagyis a vogulok/manysik népneve, továbbá amalil' -maS, az osztják/hanti népcsoport egyik törzsének elnevezése; (c) az

összetétel második fele, az -ar, bevallottan nehezen értelmezhető, a hagyományos uralisztika művelőinek körében is, (lásd a részleteket Marcantonio 2006, 366skk.). Az összetétel második tagjának tisztázatlansága ellenére a finnugor/uráli elmélet kialakulásának első éveiben ezt az etimológiát általános körben elfogadták, és a magyarok és az obi-ugorok (vogulok, osztjákok) állítólagos rokonságának, tehát az ugor ág egyik bizonyítékának tekintették. A már kifejtett okok miatt a későbbiekben az ugor ág hipotézise megalapozatlannak bizonyult Fény derült továbbá a magyar szó korábban elfogadott etimológiájának megalapozatlanságára is, elsősorban a nem indokolható magy-ar szegmentálás miatt ilyen típusú összetételek nem adatolhatók a magyar nyelvben, de az összetétel két tagja sem fordult elő önállóan (ezt a nehézséget nyíltan elismerték az uráli etimológiai szótárban is, UEW, 86 & 866). A legvalószínűbb etimológiát a (nem szegmentálható) magyar terminusra máshol kell keresnünk, mégpedig török területen, pontosabban a következő variánssorban, amellyel a X századi arab forrásokban találkozunk. Az alábbi formák az eredeti arab szavak átírásai, ahogyan Ligeti (1986, 376 skk., 396, 400), a török-magyar nyelvrokonság legavatottabb magyar kutatója javasolja:

6a) majğir(i)6b) bajğir(d) ~ bašğir(d) -bašjirtl) -basir stb.

A majğir(i), amelyből a magyar szó származik, eredetileg tehát a bajğir(d) változata volt, amelyből a baskír szó is származik, egy török eredetű, főként a Volga és az Urál déli lejtői között élő népcsoport elnevezése (hozzáfűzhetjük, hogy a szóeleji /m/-/b/ váltakozása török nyelvterületen igen gyakori és szabályszerű, úgyszintén a szó belsejében a /d'/ -/š/ megfelelése is). Következésképpen az arab (és nem csak arab) források a magyar népcsoportot közvetlenül összekötik a török etnikumokkal. Igaz, az etimológiai kézikönyvek és szótárak nem nagyon említik ezt a szórokonítást, még a magy- < *manl:3 alternatívájaként sem, minthogy nyilvánvalóan ellentmond a magyar nyelv finnugor/uráli eredetét hangsúlyozó (véleményem szerint téves) tézisnek. Ez azonban még nem igazolja Alinei

magatartását (aki egyébiránt egyáltalán nem is idézi Ligeti műveit).

A megyer-magyar kettősség kapcsán a felmerülő fonológiai és történeti problémák miatt nyugodt lelkiismerettel röviden csak annyit állíthatunk, hogy valószínűsíthetően ugyanannak a szóalaknak a lehetséges változatai. A megyer-magyar szóalak (emlékeztetőül a megyer a bizánci görög l átírása, amely egy török törzs (vezérének) elnevezése Konstantin császár beszámolója szerint, lásd feljebb) rokonítása mellett szól, hogy a törzsnév előfordulásának szövegkörnyezetében megtalálható további hét (török) törzs vezetőjének a neve is, amelyeket a magyar történetírás később azonosított azon törzsek és vezetőik elnevezésével, amelyek a magyar népcsoportot eredetileg alkották. És valóban, e nevek nagy része még mindig előfordul a magyarban, mint például Cermatos (→ magyar Gyarmat), és a De Administrando Imperio ugyanezen fejezetében megtalálható továbbiak, mint a már említett gyula (lásd 1.b) és 1.c) vagy Árpád vezér, aki a vándorló magyarokat vezette a Kárpát-medence felé. A probléma csak ott van, hogy a felsorolt törzsnevek mindegyike, sőt a gyula szó is gyakori a török nyelvterületen, és előfordulnak mongol nyelvterületen is. A magyar nyelvészeti és történettudományi szakirodalomnak valóságos tintafolyót kellett elhasználna ahhoz, hogy megpróbálja a kört négyszögesíteni. Hogyan tartható a magyarok finnugor/uráli eredetének tézise, ha valamennyi törzsvezetőt jelölő név, csakúgy, mint a magyar népnév, a megyer név, a kende és a gyula terminusok, és annyi, annyi más meghatározó kifejezés török (és/vagy mongol) eredetű? Igaz, hogy a történeti és nyelvészeti kézikönyvek (akár magyarok, akár nem) többségében az olvasható, hogy a mai magyarok őseiről szóló első említések egyike Konstantin császár szövegében található, aki a tourxoî magyaroî megnevezéssel hivatkozik rájuk. Ez az állítás azonban hamis, ahogyan láttuk: a magyaroî szóalak egyetlen egyszer sem fordul elő a szövegben, és nem található benne semmilyen explicit utalás az ősi magyar népcsoportra (vagy annak feltételezett uráli eredetére), csupán korabeli különböző török népcsoportokra A kézikönyvek mindössze Konstantin császár "híres" passzusának (megalapozatlan és félrevezető) értelmezését hozzák. Alinei

láthatóan nem tud e szövevényes problémakörről, és örömmel jelenti, hogy (36. o.): "az etruszkok magukat me-nek hívták, vagyis meg-(er)/magy-(ar)-nak tekintették magukat, tehát a manysik magyar örököseinek [sic!]". Ez olyan állítás, amely önmagában elborzasztaná még az ugor egység néhány (megmaradt) hívét is, mivel az "ugor" közösség azoknak az elődeiből állt volna, akik később elszakadtak egymástól és három külön népcsoportot alkottak (a magyart, a vogult és az osztjákot). Tehát a hagyományos uráli családfa szerint (úgy tűnik, Alinei is ennek híve), nem létezhetnek "a manysik magyar örökösei", hanem csak egy (posztulált) ugor népesség magyar utódai. Logikusan tehát Alineinek, miután a meg- -mag- és az ugor 'manc" kapcsolatát hangsúlyozta, saját elemzését azzal kellett volna zárnia, hogy az etruszkok egyszerűen a (még szét nem vált) ugor közösség örökösei (lásd lejjebb, 22., 23.)!

Folytathatnánk a sort, hogy részletesen kimutassuk az általa felsorolt tisztségnevek rokonításának teljes megalapozatlanságát, ám az alábbiakban inkább általános jellegű észrevételekre szorítkozunk Alinei többször hangsúlyozza, hogy párhuzam fedezhető fel a magyar és az etruszk tisztségnevek között; ezzel szemben – legalábbis, ami a magyarokat illeti – az említett kifejezések közül mindössze kettő vonatkozik állami vagy katonai tisztségre, mégpedig a fent említett gyula és kende. A többinek semmi köze sincsen sem jelentéstanilag, sem történeti-társadalmi szempontból a feltételezett tisztségnevekhez. Ilyen például a (fent említett) mirő 'földmérő' kifejezés vagy a rész szó, amit Alinei az etruszk rasna 'vidék, terület' kifejezéssel rokonít, és amelyet elég merészen ras-na-ként elemez (valójában a rasna, latinul populus, nem bontható tovább, a mex ras-nal szókapcsolat a latin res publica megfelelőjeként értelmezhető [Rix 1984]). Vegyük akár a Tarjan tulajdonnevet (a bizánci görög Tarianos átírását): amely Alinei értelmezésében „'hadvezér' a bizánci forrásokban", (29. o.), a valóságban azonban törzsnév vagy egy törzs vezetőjének a neve (és nyilvánvalóan török, sőt mongol-török), egyike a De Administrando Imperio című műben (1. feljebb) felsorolt törzsek vezetőinek. Szögezzük le, hogy az Alinei által felsorolt magyar kifejezések többsége török eredetű, legyenek azok valóban tisztségnevek vagy akár tulajdonnevek, köznevek. Bár utal rá,

Alinei, valójában nem vesz tudomást a magyar nyelv török kölcsönszavainak kényes, összetett és a mai napig megoldatlan kérdéséről (vö. Ligeti 1986), ehelyett durván egyszerűsítő és alaptalan megállapításokra szorítkozik, mint például (30. o): "[a Tarjan név] átalakulása a két etruszk mítoszi személynévvé (Tarcoml! és Tag!!te) kiemelik a török nyelv jelentős szerepét az etruszk mondavilág kialakulásában". Más szóval (Alinei logikáját követve), ha az etruszk "a magyar nyelv archaikus formája", akkor hogyan magyarázható az a tény, hogy szinte minden fontosabb kifejezés török (és/vagy mongol) eredetű, míg ez utóbbi nyelvek a hagyományos uráli elmélet szerint nem az archaikus fázisban kerültek kapcsolatba a magyarral, hanem csak a Kr. u első századokban?

Ezekkel az észrevételekkel nem csak az első fejezet szóhasonlításainak elemzését kívánom lezárni, hanem a könyv további lexikális rokonításainak, a tőszavak és az összetett szavak elemezhetőségének értékelését is. Lehetetlen és felesleges is volna valamennyit egyenként megvizsgálni, hiszen Alinei elemzési módszerei nem változnak, ugyanis mindig a két egymásnak megfeleltetett szó hangalakjának felszíni, hozzávetőleges hasonlóságából indul ki, majd a szavak jelentését vagy jelentésárnyalatát (az etruszk szavaknak gyakran csak feltételezett jelentését) Alinei teljesen önkényesen és a saját céljának megfelelően kitágítja úgy, hogy a két szó összevethető legyen.

E ponton akár le is zárhatnánk a recenziót, miután egyértelműen elutasító szándékkal nyilvánvalóvá tettünk két alapállítást a) a magyar és az etruszk nyelv rokonítása a priori lehetetlen; b) a tisztségnevek összevetése valóságtól elrugaszkodott, márpedig e megfeleltetések érvényessége kulcsfontosságú az Alinei által felállított elmélet szempontjából. A könyv következő fejezeteiben olvasható egyes programadó állítások mégis arra késztettek, hogy kiterjesszem elemzésemet és ezáltal a recenziót is. A harmadik fejezetben ugyanis Alinei arra vállalkozik, hogy lefordítsa az etruszk nyelven fennmaradt "igen kevés hosszabb szöveget" (142 o), és a megfejtéshez éppen a magyar nyelvet használja fel kulcsként. És mindezt abban a hiszemben teszi, hogy be tudja bizonyítani "tudományosan" a

rokonsági kapcsolatot a két nyelv között, miután sikerült kimutatnia azokat a

"történeti nyelvészeti szabályokat, amelyek megmagyarázzák a magyar nyelv kifejlődését az etruszkból, és amelyek igazolják az etruszk szókészlet és az etruszk nyelvű szövegek megfejtését e kulcs használatával" (39. o)

Alinei úgy tartja tehát, hogy a feltételezett nyelvrokonságot képes bebizonyítani az összehasonlító módszer alkalmazásával (mellőzve az etruszk nyelv tudományos vizsgálatában általánosan alkalmazott módszereket: a kombinációs, a bilingvista és a művelődéstörténeti módszert), és az összehasonlító módszert úgy állítja be, mintha az lenne "a probléma végleges megoldása" (249. o) Nem kerülhetjük el tehát egy ilyen nagy horderejű, határozott kijelentés igazságtartalmának vizsgálatát.

2.2. Verifikációs kritériumok, A: 'hangtani törvények'A magyar nyelv etruszk eredetére utaló hangtörvények szem-

léltetésére a szerző az összehasonlító módszert alkalmazza, méghozzá rögtön a tévesen megfogalmazott uráli hangválto-zásokkal kezdődően, amelyek a finnugor/ugor korszakból kilépő magyar nyelvet jellemzik (268 o.),

"a magyar nyelvre jellemző, amit Lautverschiebung-nak vagy mássalhangzó-eltolódásnak is nevezhetnénk, melynek során valamennyi zárhang, bizonyos feltételek mellett vagy azok fennállása nélkül, a megfelelő réshanggá változott" Pontosabban, a szókezdő hangok a következő változásokon mentek keresztül (268 skk): "a szóeleji /p/ kontextustól függetlenül /f/-fé válik", "a /k/ mély magánhangzók után /h/-vá válik", "az ugor szókezdő 11, amely a finnugor /s/-ből származik, kiesik".

A szóbanforgó hangtörvények pontos megfogalmazása valójában a következőa) megfigyelhető az a "tendencia", hogy az uráli szókezdő */p/ a

magyarban /f/-fé válik ("tendenciáról" beszélek, mert számos

olyan kivételt találunk, amikor /b/ lesz belőle). Ráadásul, a német Lauroerschiebung kivételeivel ellentétben, a magyar nyelv kivételei sem a kontextussal, sem más tényezőkkel nem magyarázhatóak (ld. Marcantonio 2006, 171-73). Ez a hangváltozás továbbá nem csak a magyar nyelvben jelenik meg, hanem különböző szamojéd nyelvjárásokban is, ahogyan a következő példák is mutatják uráli *puwe 'fa' → finn puu, magyar ja, de a szamojédban is fe ~ fa, stb.

b) az uráli szókezdő */k/ réshanggá válik a magyarban, ha mély magánhangzó követi, ahogyan a következő példák mutatják uráli *kala 'hal' →finn kala, magyar hal, de uráli *kiwe 'kő' → finn kivi és magyar kő is. Jóllehet, Alinei pontosan megadja a hangváltozás kontextusát, de úgy tűnik, azt figyelmen kívül hagyja, hogy ez a jelenség nem csak a magyar nyelvben fordul elő, hanem néhány vogul/manysi és osztjákihanti nyelvjárásban is, nem beszélve a szamojédról, mint például: vogul ul, osztják ui ’hal' vs. osztják kö -kew 'kő'.

c) a szókezdő uráli */t/ képzésének helye Alinei állításával ellentétben nem változik a magyarban, I például uráli *tälvä 'tél' → finn talvi és magyar tél (eltekintve a számos kivételtől, amelyek megint csak indoklásra várnak, vagyis ahol /d/ áll, mint a magyar daru < uráli *tara - esetében; ld. Marcantonio 2006, 256skk.).

d) vegyük most szemügyre az állftólagos "ugor //"-t, amelyet általában a finnugor */s/-ből vezetnek le. Alinei természetesen a finnugor */s/ → ugor // hangváltozást a "magyar Lautvoerschiebung" részének tekinti; tehát fontos, hogy rámutassunk, a szerző ismét tévedésben van. Tudniillik bármilyen ugor hang feltételezése megalapozatlannak bizonyul azon egyszerű oknál fogva, hogy az ugor ág, vagyis a nyelvfejlődés ugor korszaka nem rekonstruálható, ahogyan már többször említettük ebben a recenzióban Ezzel ellentétben az ugor egység igazolására olyan köztes fejlődési állomásokat kreáltak, mint amilyen a *//. Ezt egyetlen példa is kellően igazolja. Az uralisztikai kézikönyvek szerint az ugor *// hang – egy hang 'ugor újítás' – az uráli/finnugor */s/ és */š/ hang összeolvadásából ered. Az ugor *// hang pedig

három különböző hanggá fejlődött az ugor nyelvekben: /Ǿ/ a magyarban, /t-/ a vogulban és /t-/ - /1-/ - /j/ az osztjákban, lásd például a magyar ín (ina-), vogul tan és osztják ton -lan -jan, az uráli *sene ~ *sone szóból (UEW 441). Könnyen beláthatjuk, hogy a köztes *// hangot pontosan úgy választották ki, hogy ugyanabból a kiinduló fonémából egymástól igen eltérő fonémákat vezethessenek le. (Nem értek egyet azzal, hogy egyetlen fonetikai jelölés // alkalmas lenne a különböző osztják variánsok ábrázolására). Tudniillik, még ha el is fogadjuk azt a feltevést, hogy a magyar ín a *sene ~ *sone szóból származik, a szókezdő szibiláns elvesztése sokkal egyszerűbben, sőt "természetesebb" módon is magyarázható (a fonetikai-fonológiai változások "természetes" felfogására célzok), a jól ismert és gyakori elnémulás eredményeként: /s/-/š/ → /h/ → /Ǿ/. Ráadásul megfigyelhetjük itt is, hogy az ugor újítás természetesen a szamojédban is megtalálható, ahogyan az ilyen típusú szamojéd példák is mutatják: ti -ta a 'in' (UEW 441).Ezen a nyelvterületen tehát nem érvényesül a Lautverschie-

bung. Amít észlelhetünk mindebből, azok csupán fejlődési "tendenciák", néhány (feltételezett) uráli protofonéma változási tendenciái.

2.3, Verifikációs kritériumok, B: a 'megfeleltetések'Miután Alinei felállította azokat a "hangtörvényeket" (l.

feljebb), amelyek a magyar nyelv kialakulását eredményezték a finnugor/ugor állapotból, definiálja (hogy így fogalmazzunk) azokat a hangtörvényeket is, amelyek szerinte az etruszk nyelv kialakulását eredményezték a közös finnugor/ugor fázisból. Alinei azt állítja, hogy (271. o.)

"Az etruszk nyelv kialakulásának korszaka megfelel annak az időszaknak, amikor a magyar nyelv fonémarendszerének azon fontos változásai játszódtak le, amelyek ez utóbbit a proto-ugortól is elválasztják, nem csak a proto-finnugortól."

Hagyjuk egyelőre figyelmen kívül, hogy proto-ugor nyelv soha nem létezett (sőt, tegyük hozzá, proto-finnugor sem, l

lejjebb), továbbá azt is, hogy "a magyar nyelv fonémarendszerének azon fontos változásai" nem korlátozódnak a magyarra; és lássuk, hogy Alinei hogyan igazolja láthatóan legfontosabb állítását: az etruszk nyelv kialakulása párhuzamosan történik a magyaréval, minthogy mindkét nyelv egy közös ugor fázisból indul el.

Az első, felületes olvasás után az a benyomása támad az embernek, hogy egy ilyen típusú vállalkozás belső nehézségei ellenére Alinei hűséges marad a saját célkitűzéseihez. Valóban felvonultat egy egész sor szóhasonlítást a magyar és az etruszk nyelv között, s az utóbbinak megrajzolja a történeti fejlődését is, tételesen kifejtve valamennyi (feltételezett) finnugor/ugor protofonéma fejlődését. Figyelmesebben olvasva azonban feltűnnek azok a stratégiák, amelyeket Alinei (valószínűleg jóhiszeműen) azért alkalmaz, hogy sikerüljön megalapoznia a rokonításokat. Úgy gondolom, hogy igen fontos feladat, hogy az olvasó előtt leleplezzük ezeket a stratégiákat, mert hasonló megtévesztő eljárásokkal máshol szintén találkozhatunk, és valóban találkozunk is (lejjebb) más nyelvcsaládok kutatása során, ahol ennek eredményeképp félrevezető eredményekhez is jutottak. A kérdést megvilágítására az uráli */p/ → magyar /f/ hangváltozás esetét hozom fel példaként (la). Miután e hangváltozást magyar példákkal illusztrálta, Alinei a következőt állítja (268 o):

"Világos, hogy ez a hangváltozás, mielőtt bekövetkezett volna, egy átmeneti, aspirációs fázison kellett, hogy keresztülmenjen, egy [ph] allofónnal Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy az etruszk egy átmeneti, aspirációs fázisnak felel meg, amelyben egyaránt előfordulnak a <p>, <> és az <f> allofónok: ezért találhatunk olyan alakokat, amelyek csak p-vel kezdődhetnek, míg mások csak f-fel és/vagy vel. Mindent összevéve, hangtani szempontból egy /P/ archifonérnával van dolgunk, amely három különböző allofón formájában realizálódik."

Hasonlóképpen a (h) pontban bemutatott hangváltozáshoz, Alinei azt árutja, hogy (307. o):

"A zöngétlen veláris /K/ archifonéma a <c/k>, <> és <h> allofón és írásbeli variánsokon keresztül jelenik meg, amelyek az eredeti uráli és ugor időszakról adnak számot"

A (c) pontban bemutatott hangváltozást illetően, a következőket figyelhetjük meg (307 o)

"A zöngétlen dentális szókezdő /T/ archifonéma a <t>, <> allofón és írásbeli variánsokon keresztül jelenik meg. A magyar <d>-nek mindig a <t> vagy a <> felel meg"

Alinei elemzése szerint a helyzet tehát a következő:

1) a magyar /f/ fonémának három etruszk hang felelhet meg: /p/, // és /f/;

2a) a magyar /k/ -nak, amely a kő (< *kiwe) típusú szavakban található, ahol az eredeti veláris zárhangot elöl képzett magánhangzó követi, szintén három etruszk hang felelhet meg /k/, // és /h/;

2b) hasonlóképpen, a magyar /h/-nak, amely a hal (< *kala) típusú szavakban található, ahol az eredeti veláris zárhangot hátul képzett magánhangzó követi, ugyanazon három etruszk hang felelhet meg /k/, // és /h/;

3a) a magyar /t/ hangnak az etruszkban két hang felelhet meg /t/ és //; 3.b) hasonlóképpen, a magyar /d/-nek az etruszkban ugyanezen két hang felelhet meg: /t/ és //;

4.a) továbbá, a 304. oldalon elmondottakból következik, hogy a /p/, // és /f/ etruszk hangok a magyar /p/ megfelelői is lehetnek, mint a magyar párol szó esetében, amelyet az etruszk parliu 'főz' szónak feleltetett meg Az etruszk /p/ és a magyar /p/ megfelelésének szabálytalan előfordulását a megjósolható magyar /f/-hez képest az a tény magyarázná, hogy a párol kölcsönszó, még akkor is, ha később ezt olvashatjuk:

4.b) az etruszk /p/ nem csak az (áttételekben szereplő) /p/-nek felelhet meg, hanem a szintén áttételekben adatolható /b/-nek is, mint amilyen például a "bar(om) 'tulajdon', a törökből

bark 'birtok'" (Alinei példáit idéztük, 304 o), amelyeket a szerző az etruszk pris 'tulajdonos' szóval vet össze

Egy pillanatra félretesszük a fenti etruszk hangzókra vonatkozó vitát – hogy tudniillik fonémákról vagy allofónokró1 van-e vajon szó (ld. Cristofani 1991, 46-50) – és helyesnek tételezzük Alinei értelmezését. Könnyen átlátható ugyanis, hogy Alinei hogyan állíthatta fel "megfeleltetéseit" két egymástól ennyire különböző és távoli nyelv esetén. Nem kell statisztikai végzettség ahhoz, hogy belássuk minél nagyobb számú többszörös rokonítást fogadunk el a vizsgálandó fonémák között, annál könnyebben jutunk "téves levezetésekhez" vagyis teljesen esetleges megfeleltetésekhez, amelyek olyan hasonló hangzású szavakon alapulnak, amelyeknek semmi közük nincsen egymáshoz (ld. lejjebb). Más szóval, ha csupán a finnugor zárhangok fent bemutatott fejlődését nézzük, nyilvánvaló, hogy Alinei erre azért találhat két, gyakorlatilag véletlenszerűen kiválasztott nyelvben hasonló hangzású szavakat, mert erre lehetőséget teremtett magának azáltal, hogy egymást keresztező rokonítást állított fel három magyar és három etruszk hangzó között. A téves származtatások esélye azután merészen tovább nő, ha olyan rendszeresen alkalmazzuk, mint Alinei a következő stratégiák segítségével: a) tetszés szerint kiterjeszti és/vagy módosítja a szó jelentését b) teljesen önkényesen elemzi/bontja fel a szavakat; c) nem igazolható etimológiákat javasol; d) kimutatja az összefüggést az összehasonlítandó szavak egy-egy hangja, például a szókezdő hangok között, és azután elfelejti kimutatni az adott szóalakok valamennyi hangja közötti kapcsolatot. Amint láthatjuk, ezek az eljárások, legyenek tudatosak vagy nem, lényegesen megkönnyítik a kívánt származtatás megfogalmazását.

Önkényes szegmentálásra, a szó jelentésének önkényes és/vagy téves megválasztására már jónéhány példát bemutattunk. Ennek ellenére nézzünk most egy újabb példát, a korábban már említett magyar bar(om) szót, hiszen itt világosan kitűnik, hogy Alinei hibás elemzése mennyire ki van hegyezve arra, hogy a kívánt rokonításhoz eljusson. Alinei azt álltja, hogy létezik egy magyar bar- szó, amely kiegészíthető bar-om-má (ez ugyanis a

bar(am) olvasata). A bar szó ebben a formában azonban sajnos nem létezik a magyar nyelvben, létezik viszont egy tovább nem tagolható barom szó, amely ráadásul 'szarvasmarhát' jelent, és nem 'birtokot', ahogyan Alinei szeretné. A "bar(-am)" szóalak ebben a formában kitalált, hiszen csak a bar alak felelhet meg - természetesen az Alinei által meghatározott szabályok szerint – az etruszk paris szó első elemének (amelyet ráadásul általában birtokos jelzőnek értelmeznek: 'a gazdaságnak a') Ha meg akarunk bizonyosodni arról hogy a magyar szóalak valóban abszolút tő, elég kinyitnunk a TESz-t (254. oldal) a szó legrégebbi előfordulásai is mutatják, hogy fejlődése már lezárult, használata a mai magyar alakhoz hasonló: 1. például a többes számú bormu-c alakot 1350-001, ahol megfigyelhetjük az ilyen főnevek tipikus alternációját barom → tárgyeset barmo-t, többesszám barmo-k. Megemlitendő továbbá, hogy a barom szó szerepel az összetételekben és a származékszavakban, nem a bar- alak. Végül de nem utolsósorban tegyük hozzá, hogy az a török alak, amelyből a magyar szó valószínűleg ered, a barïm, és nem a bark

Alinei számtalan téves etimológiája közül az olvasónak egy példát szeretnék bemutatni: a magyar nép szóét. Alinei szerint (300. és 305 o)

"Az ómagyar nere (XII. sz.) 'közösség', tehát 'család' vagy 'nemzetség' jelentésű is ... eredetileg a né 'asszony' (a nő szó változata) és talán a fiú (ősmagyar *fo" finnugor *poika 'fia valakinek, fiú') főnevekből alkotott összetétel. Az etruszk alakban a második elem már módosult"

A rokonított etruszk alak a nap- 'nemzetség, család' szóalak. A nép szó Alinei által javasolt etimológiája valójában teljesen megalapozatlan, és semmilyen feltételezett ősmagyar *for, amelyből a mai magyar fiú szó származnék, nem szerepel egyetlen etimológiai szótárban sem (ld. TESz 925-926, UEW 390). Az UEW-ben a nép szóalak nem is szerepel, míg a TESz (1013-1014) a nép szót bizonytalan eredetűnek tekinti, még akkor is, ha utána hozzáteszi, hogy "talán" összetett szóval van dolgunk, ahogyan Alinei is állítja, de (a szótár) azt is hangsúlyozza,

mégpedig világosan, hogy az értelmezés fonológiai természetű nehézségekbe ütközik. Tegyük azért hozzá lezárásképpen, hogy a 'nép, közösség' jelentés azért nem egészen ugyanaz, mint a 'nemzetség, család' ...

Összefoglalva: mindaz, ami első ránézésre megfeleltethetőnek tűnhet, sót sokszor helyes megfeleltetésnek, mindössze teljesen esetleges hasonlóság eredménye, amelyet könnyen megkaphatunk (kettő vagy több, véletlenszerűen kiválasztott nyelvet összevetve) a következő két ismérvből a) vannak bizonyos alapvető hangzók magán- és mássalhangzók, amelyek a világ valamennyi nyelvében előfordulnak; b) az adatok megfelelő manipulációja, amely könnyen végrehajtható, ha a fent bemutatott stratégiákat alkalmazzuk.

Végül ne feledkezzünk meg arról, hogy minden egyes, magát tudományosnak feltüntető rokonságkutatás esetén be kell bizonyítani, hogy a felállított hangtörvények nem ad hoc szabályok, hanem statisztikailag relevánsak, különben nem lehetnének hangtörvények, pusztán egyszerű leírások, és ennek értelmében az összehasonlított alakok téves megfeleltetések, puszta hasonlóságok, mint ahogyan már kifejtettük Ki kell tudni mutatni, hogy minden egyes felállított szabály érvényes és helyesen alkalmazható nagy számú származtatás esetén. Ámde hogyan rendelkezhetnénk megfelelő mennyiségű rokonítható szóval az ősmagyar esetén, nem is beszélve az etruszkról?

2.4. Tipológia és genealógia: "A magyar és az etruszk nyelv közös tipológiai vonásai"

Alinei szerint (253. o.) "Az első, alapvető párhuzam a magyar és az etruszk között a nyelvi tipológiában jelentkezik" Alinei ezzel az állítással indítja a magyar és az etruszk megegyező tipológiai vonásainak ismertetését, és azt a nézetet vallja, hogy e két nyelv egyazon nyelvi típushoz, az agglutináló nyelvekhez tartozik. Ez azt jelenti, hogy mindkét nyelv ugyanazokat a nyelvtipológiai vonásokat hordozza, mint például a sav (alany-tárgy-ige) szórend – nem elhanyagolható, hogy a sav típus a világ egyik legelterjedtebb típusa –, a posztpozíciók jelenléte, a szuffixumok használata a grammatikai funkciók (mint

a tárgy, bizonyos határozók, a birtokviszony) kifejezésére vagy az igeragozás, és még sorolhatnánk.

Nem időzöm el itt hosszan, mivel közismert, hogy a nyelvtípus önmagában nem elegendő bizonyítéka egyetlen nyelvrokonsági hipotézis érvényességének vagy megcáfolásának (1. Belardi 1990). Még nyelvésznek sem kell lennünk, hogy ezt belássuk Bármely olvasó tudatosíthatja magában, hogy az újlatin nyelvek a latintól (amelyből származnak) gyökeresen különböző tipológiát, mintegy annak tükörképét képviselik, ezzel szemben egymástól időben és térben olyan távoli nyelvek, mint az uráli és a dravida nyelvek ugyanahhoz az agglutináló nyelvtípushoz tartoznak. Sőt, ne felejtsük, hogy az uráli, altáji és a paleoszibériai nyelvek egymáshoz igen hasonlóak, és itt nem csupán "felületes" tipológiai hasonlóságról van szó, ahogyan Alinei állítja, hanem Nichols (1992) tipológiai kutatásainak újabb eredményei alapján olyanról, amelyet "mély" rokonságnak nevezhetnénk. Zárásképpen, szeretném jelezni az olvasónak, hogy számos és "mély" tipológiai hasonlóságot találunk a magyar és a török nyelv között, amelyek a posztpozíciókon vagy a magánhangzó harmónián túlmenően kiterjednek a szemantika, a szintaxis és a morfoszintaxis területére is. E kérdésekről kiterjedt és jól ismert szakirodalom áll rendelkezésre (1 például Fokos-Fuchs [1962]). Minthogy az Alinei által felállított etruszk-magyar rokonítások nagy része valójában az etruszk és világosan török eredetű magyar szavak között tételezett megfeleltetés, újból feltehetjük a kérdést (még mindig Alinei logikáját követve), hogy miért nem azt a következtetést vonja le Alinei, hogy az etruszk "a török nyelv archaikus formája", vagy miért nem a diakrón tipológia módszerét használja az összehasonlító vizsgálathoz.

2.5. "Az etruszk morfológia az ugrisztika fényében"?Alinei szerint (318 o)

"ha az etruszk-magyar hangfejlődések rekonstruálásához elegendő is az értelmezett [etruszk] lexémák száma, a morfológiai elemzéshez mégsem biztosít kellő alapot. Igen korlátozott ismereteink vannak az esetrendszerről

ahhoz, hogy megfelelő képet kapjunk a morfológiai apparátusról."

Továbbá (319 o)

"az etruszk nyelv a proto-ugor és a magyar nyelv közötti átmeneti állapotot képviseli morfológiája még nem a mai magyaré, hanem egy korábbi állapoté, amely a későbbiekben részben megújult, és ezért nem adatolható a mai magyar nyelv alapján."

ilyen premisszák után azt várná az ember, hogy Alinei bölcsen felhagyjon a feltételezett etruszk-magyar közös morfológiára irányuló legszerényebb rekonstrukciós kísérleteivel is. Sőt, még azt is elvárnánk, hogy Alinei ekkorra tudomásul vegye azt a tényt, hogy a feltételezett etruszk-magyar rokonság semmiképpen sem tartható. A történeti-összehasonlító nyelvészet alapigazsága ugyanis, hogy egy nyelvrokonság kiinduló hipotézise és a vizsgált nyelvek kiválasztása inkább az alaktanon, mint a hangtanon nyugszik, ahogyan ezt az összehasonlító módszer kialakulásának és fejlődésének története is mutatja az indoeurópai nyelvek vizsgálatában. Nyelvészkörökben nem kell bizonygatni ebben az összefüggésben Franz Bopp 1816-ban megjelent könyvének jelentőségét (a mű néhány kisebb tévedése és néhol problematikus szemlélete ellenére, erről 1. Belardi [2002, 249skk.]), amelyben a szerző a morfológiai vizsgálat kezdeményezőjeként lépett fel. Más szavakkal, az alaktani összehasonlítást általánosan úgy tekintik, mint minden összehasonlító kutatás előzetes fázisát, condilio sine qua non-ját, és a nyelvészeti vizsgálódást csakis akkor folytathatjuk a többi nyelvi szinttel, ha morfológiai szinten kielégítő eredményhez jutottunk

Alinei viszont úgy döntött, hogy ellenkező módon jár el. Miután felállított néhány "hangtörvényt", az összehasonlítandó szósorok nyilvánvaló összeférhetetlensége és a fonémáról fonémára haladó megfeleltetés hiányában. Alinei rátér az alaktanra. sőt, Alinei úgy véli, rekonstruálni tudja az etruszk alaktant, vagyis képes betömni a szűkös nyelvi forrásanyag által támadó rést "az ugrisztika fényénél"!

Itt szeretném leszögezni, hogy még ha lenne is elegendő nyelvi adatetruszk részről, a magyar/uráli oldalon még akkor sem rendelkezünk elég forrásanyaggal. Az uráli nyelvek szuffixumainak hihetetlen nagy bősége (ragok, főnév- és igekép-zők, számot, időt és módot kifejező végződések stb.) viszonylag új morfológiai fejlődés eredménye, az egyes nyelvek önálló fejlődése során jelentkező újítás. Jó példa a toldalékmorfémák újabb fejlődésére a Halotti beszéd (1 feljebb), amelyben rendkívül világosan megfigyelhető például az összetett helyragok kialakulása a mai magyar nyelvben a "grammatikalizáció" révén, amely a morfológiai rendszer kialakulásának ismert folyamata. Az uralisztikai szakirodalom mindezt bőségesen szemlélteti, s Alinei mégis hivatkozik erre a kérdésre, de meglepő módon (319 o) "az általános nyelvi fejlődés szempontjából abszurd tézisnek" tekinti.

Alinei véleményével szemben azonban nem "abszurd tézisről" van szó, hanem tényleges adatról, széles körben előforduló folyamatról, olyannyira, hogy nem csak az uráli (és altáji) nyelveket jellemzi, hanem előfordul az "általános nyelvi fejlődésben" is. Hatalmas szakirodalom tanúsítja ezt a grammatikalizáció és a morfológiai jelenségek kialakulásának, valamint megszűnésének folyamata kapcsán a világ különböző nyelveiben, különösen az uráli nyelvekben (az utóbbiról 1 Korhonen [1996], Marcantonio [2006, 305skk.], Marcantonio & Nummenaho [1999-2001]). Összefoglalva tehát az eddigieket, közös protouráli, protofinnugor vagy protougor morfológia – ahogyan Alinei posztulálja – sohasem létezett (arról nem is beszélve, hogy a fent említett fejlődési fázisok sem tarthatóak); az uráli területen az alaktan kialakulása olyan (új) jelenség, amely az egyes nyelvekben ment végbe. E módszertani premisszák önmagukban bőven elegendőek ahhoz, hogy a priori érvényét veszítse bármilyen morfológiai egybevetés, így tehát az Alinei által leirt eredmények is, az erre vonatkozó megjegyzéseim itt tehát be is fejeződhetnének. Mégis szeretnék egyetlen konkrét példát bemutatni az olvasóknak arra, hogy „a látszat hogyan csal" ezen a nyelvi szinten is

Az összetett szuffixumokon túlmenően, amelyek az egyes nyelvek önálló újításaiként jöttek létre, az uráli nyelvekben

gyakoriak a hangtanilag egyszerű szuffixumok is; amelyek többsége az uráli egység időszakára nyúlik vissza, mint például a birtokos -n jele, a tárgy -m --n ragja, a helyhatározó (locativus) –n(V) és –t(V) ragja. Ezeket az egyszerű szuffixumokat, és nem az összetett toldalékokat (amelyek grammatikalizáció vagy hasonló folyamatok eredményeképpen jöttek létre) veszi számításba Alinei, hogy "értelmezze" az etruszk morfológiát az "ugor alaktan fényében"; Nézzük a tárgyeset ragját az Alinei által elfogadott elmélet szerint (336. o.):

"úgy tűnik, hogy az alanyeset és a tárgyeset megkülönböztetése a főneveknél nem létezik, míg a névmásokná .l.. jellemzően a mutató névmásoknál ... a tárgyeset ragja jól láthatóan –n. A cn ś szintagmában a mutató névmás és a főnév közötti egyeztetés hiányát –amely mind a magyar, mind az etruszk nyelvben kötelező – a főnév hiányzó ragja magyarázza".

Azt hiszem, hogy ez az Alinei-idézet nem szorul magyarázatra, hiszen világos, hogy az etruszkban a főnevek -n tárgyragja nem mutatható ki, míg a névszók és a mutató névmások esetén helytálló (tegyük hozzá, hogy egy hasonló morféma az indoeurópaí nyelvekben is előfordul) Ami az uráli oldalt illeti, a (régi és a mai) magyarban a tárgyeset jele a -1 és nem az -m --n, és éppen ez a -1 rag az egyik olyan jegy, amely a magyar nyelvet jelentősen eltávolítja nem csak a többi uráli nyelvtől (amelyekben az -m tárgyragot szokták rekonstruálni), hanem a Góval közelebbinek feltételezett) ugor nyelvektől is.

2.6. Az etruszk a magyar archaikus formája?A könyv nyelvészeti részéről szóló értékelésem

összegzéseként csak megerősíthetem, amit már korábban állítottam, vagyis hogy az Alinei által felállított tézist habozás és fenntartások nélkül el kell vetnünk a fent bőségesen kifejtett okok miatt, amelyeket az alábbi pontokban foglalhatunk össze:

a) lehetetlenség összehasonlítani az etruszk és a feltételezett ősmagyar nyelvet, a rendelkezésre álló nyelvi alakok ala-csony száma miatt (mindkét nyelv esetében), különösen

morfológiai szinten, amely viszont a (nyelvrokonság szem-pontjából) leginkább meghatározó;

b) az adatok manipulációja; az adatok gyakran önmagukban is nehezen értelmezhetőek, különösen etruszk részről;

c) számos ellentmondást találunk Alinei logikájában, mint például, hogy a kimutatott rokonítások nagy része valójában az etruszk és a török nyelv között fennálló hasonlóság, még ha nem is rendszeres;

d) hiányzik az a tudományos vizsgálat, amely a felállított hangtörvényeket és megfeleltetéseket statisztikailag bebizonyíthatná

Megkérdezhetnénk tehát Alineit, vajon miért szorítkozik arra, hogy túlhangsúlyozza az etruszk és a magyar nyelv közötti (nyilvánvalóan esetleges) néhány hasonlóságot, figyelmen kívül hagyván a meggyőzőbb, és bizonyosan nem alkalmi hasonlóságot a latin vagy a görög nyelvvel, például az onomasztika vagy a tisztségnevek terén

2.7. "Az etruszkok kárpáti-dunai eredete"Vessünk most egy pillantást a könyv "régészeti" fejezeteire

(V. és VI fejezet) valamint a záró fejezetre. Az ötödik és a hatodik fejezetben Alinei nyelvészeti tézise

érvényességét szeretné alátámasztani a multidiszciplinaritás útjára lépve, azaz be akarja bizonyítani az "etruszkok kárpáti-dunai eredetét" (355. o) a régészeti kutatások fényében is A régészet, mint a többi humán tudomány, minden bizonnyal segítheti, sőt segítenie kell a nyelvészetet a népek és nyelvek eredetét kutató nehéz és nagyratörő munkájában. Nem szabad azonban beleesni abba a csapdába, hogy egy "régészeti kultúrát" azonosítunk egy néppel és/vagy nyelvvel (erre többen utaltak már), mivel egymástól teljesen eltérő eredetű és nyelvű népek ugyanazon szellemi és tárgyi kultúra hordozói lehetnek, és fordítva Alinei mintha mégiscsak beleesne ebbe a csapdába, ha jól értettem az ő "régészeti tézisét" (ami nem is olyan könnyű, hiszen ez a két régészeti fejezet zavaros, szétszórt és önismétlő). Alinei lényegében azt állítja, hogy "az etruszkok bronzkori magyarok voltak, és a Kárpát-medencéből jöttek" (403 o.), mivel az ún.

"urnamezők", vagyis urnás temetők, amelyek etruszk területeken is megtalálhatók, a kárpáti-dunai területen is igen elterjedtek. Az etruszk populáció összetétele pedig szerinte a következő (358-359. o.) ,,őslakos réteg, amely megtalálható Etruriában legalább a középső bronzkor óta", és a "behatolók", az ún. "protovillanovaiak, akik az őslakosok fölé kerekedtek, és akiknél felismerhető a közép-európai urnamezős kultúra befolyása". Nyilvánvaló, hogy még ha e következő három hipotézis igaz is lenne: a) az etruszkok azonosak lennének a protovillanovai kultúrával, b) a protovillanovai kultúra közép-európai eredetű, c) az etruszk etnikum kettős eredete – mindez nem bizonyítaná, hogy a behatolók szűkségképpen magyarok lettek volna. Lehet, hogy egyszerűen egy közép-európai népcsoportról volt szó, vagy egyáltalán nem voltak "behatolók", csak lassú vagy ismételt betelepülés; hiszen sokkal valószínűbb, hogy az urnamezős kultúra egyszerűen átterjedt Európa egyik részéről a másikra. Hadd jegyezzem meg még egyszer, hogy Alinei ismét ellentmond a saját logikájának. Szenvedélyes híve ugyanis a kontinuitás elméletnek, amely szerint az európai (és nem csak európai) populációk lényegében őslakosok, és nem folyamatos, egymást követő migrációs hullámok során érkeztek meg lakóhelyűkre (ez utóbbi nézetet fogadja el egyöntetűen a legtöbb történész, antropológus és régész). Még mindig a kontinuitáselmélet szellemében Alinei azt állítja, hogy (355. o.):

"a Közép- és Nyugat-Mediterráneum valamennyi populációja az itáliai csoportba tartozik"

Akkor miért csak az etruszkokat, vagyis egyik népcsoportjukat zárja ki ebből a diffúz "folytonosságból"?

Az utolsó fejezetben (címe Konklúzió) Alinei a következőt állítja (449. o.)

"Ami az itt kifejtett tézist és a szakmabeliek véleményét illeti, [Alinei csak annyit tehet, hogy] »szorít« és bizalommal vár. Lehet, hogy ez a várakozás hosszabb lesz, mint általában, hiszen a megszólított kutatók nem csak az etruszkológusok, hanem a magyar és az ugor nyelvek avatottjai is: ők azok egyedül, akik el tudják

dönteni, vajon az a tétel, hogy az etruszk a magyar archaikus formája, elfogadható-e. Ezért azok az etruszkológusok is, akiket először meglepett a kifejtett elmélet újdonsága, minden bizonnyal legalább részben követni fogják a szerző gondolatmenetét"

A magam részéről sok szerencsét kívánok ahhoz, hogy az etruszkológusok (és nem csak ők) hallgassák meg a "magyar és az ugor nyelvek szakértőjének" tanácsát, amelyről továbbra is azt gondolom nem érdemes vesztegetni az időt egy ilyen gyötrelmes és hiábavaló "gondolatmenettel", Alinei tételét habozás és fenntartás nélkül el kell vetni!

3. A történeti-összehasonlító nyelvészet és a nyelvcsaládok

Miután kifejtettük, hogy megítélésünk szerint milyen indokok alapján kell Alinei tézisét minden fenntartás nélkül elvetnünk, a tisztesség úgy kívánja tőlem, hogy lándzsát törjek ezúttal Alinei és az általa használt módszertan mellett, még akkor is ha (hiszem, és remélem) be is bizonyítottam, hogy egy teljesen téves és félrevezető módszertanról van szó Alinei valójában nem csinált mást, mint ami a történeti-összehasonlító nyelvészeti módszer téves alkalmazásának reductio ad absurdum-a, amellyel sajnos más nyelvcsaládok esetében is találkozunk Ahogyan már jeleztük, az összehasonlítandó nyelvek kezdeti kiválasztása gyakorlatilag mindig szubjektív, hiszen egy vagy több kutató kezdeti megfigyelésein alapul, amelyek szintén szubjektívek (ez veszélyes körforgást eredményezhet, lásd Fox [1995, 63]) Az indoeurópai nyelvcsalád esetében is ez történt

Egyesek úgy tartják, hogy az indoeurópai nyelvészet megalapítója Sir William Jones volt, aki az Asiatic Society-ben tartott híres előadásában (The third anniversary discourse, de-livered 2 February 1786) állítólag kimutatta a latin, a görög és a szanszkrit közötti genetikai kapcsolatot, amely vélhetően a keltára és a gótra is kiterjed. Sir Jones éppenséggel semmit sem mutatott ki. Éppen ellenkezőleg: mindössze beszámolt közönsége előtt arról, hogy véleménye szerint figyelemreméltó – főképp nyelvtani – hasonlóságokat "figyelt meg" a szóbanforgó nyelvek között

(anélkül egyébként, hogy tételét akár egyetlen példával illusztrálta volna). Azután hozzátette, hogy véleménye szerint az ilyen hasonlóságok nem magyarázhatóak másképp, mint hogy feltételezzük, hogy az említett nyelvek eredete közös. Talán valaki, már Sir Jones korában is feltehetett volna egy ilyen kérdést: hogyan juthat eszünkbe a priori, hogy összevessünk két nyelvet és két világot, amelyek olyan távol állnak egymástól térben és időben, és annyira különböznek, mint példának okáért a kelta és a szanszkrit? Valójában (mint ismeretes) sok év telt el, amíg ez a kezdeti hipotézis tudományos bizonyítást nyert, előbb Bopp nyelvtani elemzése, majd az újgrammatikusok még pontosabb munkája által. És csak az újgrammatikusokkal kezdődött el az a nagy és gyümölcsöző módszertani vita a nyelvi elemzés szigorú kritériumainak megfogalmazásáról, amely lehetővé tette, hogy elkülönítsük a valós hasonlóságokat, tehát az igazi megfeleléseket a hamisaktól, vagyis a véletlennek köszönhető hasonlóságoktól. Mint ismert, ez a vita vezetett el a "szabályos hangváltozások" elvének megfogalmazásához (amelynek érvényességét illetően a mai napig nincsen általános konszenzus), és ezáltal az indoeurópai nyelvek "hangtörvényeinek" megfogalmazásához. E törvények felállítása azonban nem akadályozta meg a következő tudósnemzedékeket abban, hogy téves etimológiákhoz jussanak, amit jól mutat az a tény, hogy

"the forms reconstructed of the Proto-Indo-European have changed out of all recognition as successive gener-ations of scholars have refined and amended their pre-decessors' work" (a protoindoeurópai nyelv rekonstruált alakjai felismerhetetlenné váltak, ahogyan az egymást követő tudósgenerációk tovább finomították és pontosították elődeik munkáját) (Fox 1995:11).

Valóban, ha megvizsgáljuk részleteiben akár a leghíresebb indoeurópai hangtörvényeket, megfigyelhetjük – ha nem is a nyelvi adatok manipulációját, de legalábbis azt –, hogy a tudósok véleménye igencsak megoszlik egyfelől a törvények érvényességét vagy alkalmazhatóságát illetően, másfelől a tekintetben, hogy mennyi lehet a megengedett kivételek száma a

szabályos esetekhez képest, illetve hogy milyen mértékig kell meghatároznunk a kontextust ahhoz, hogy megfogalmazhassuk a hangtörvényt (lásd Collinge [1996], továbbá Lazzeroni [2001]). Nyilvánvaló, hogy minél magasabb a kontextus meghatározandó feltételeinek száma, vagy minél nagyobb a kivételek száma, esetleg mindkettőé, annál kevésbé lesz általános és érvényes egy hangtörvény. Az indoeurópai nyelvek kutatásában azt tapasztaljuk továbbá (amennyire én látom), hogy nem végeztek számszerű felmérést, hogy megállapítsák a hangtörvények statisztikai relevanciáját, vagyis hogy igazolják, hogy ezek a törvények a (gyakran szélsőségesen nagy mennyiségű) környezeti feltétel és a (gyakran nagyszámú) kivétel ellenére általános érvénnyel bírnak, és az esetek döntő hányadában teljesülnek. De talán az indoeurópai nyelvcsalád esetében egy ilyen vizsgálat vagy akár a hangtörvények érvényessége (vagy érvénytelensége) nem igazán releváns kérdés a morfológiai hasonlóságok vitathatatlan jelentősége és a földrajzilag közel eső (nem-indoeurópai) nyelvek különbözősége miatt így tehát Sir Jones kezdeti intuíciója valóban helytállónak bizonyult.

Az indoeurópai nyelvek szerencsés példája azonban nem hatalmaz fel minket arra, hogy lekicsinyeljük a nyelvi kapcsolatok és a nyelvcsaládok felállításának kockázatát kényesebb nyelvterületeken. Ilyen például az uráli nyelvcsalád esete. Az uráli nyelvterület valóban kényes és igen összetett, mégpedig alapvetően három tényezőnek köszönhetően: 1.) a közös uráli morfológia hiánya; 2.) a különböző nyelvi szinteken mutatkozó hasonlóság az uráli, az altáji, sőt a paleoszibériai nyelvek között; 3.) az igazi hangtörvények hiánya –amelyeket hagyományosan finnugor/uráli hangtörvényeknek hívnak, valójában csupán hangtani tendenciák, amelyek gyakran egybeesnek az altáji nyelvek tendenciáival (lásd Marcantonio 2006, 174skk és az ott felsorolt irodalmat). Bizonyos kutatók, szembesülvén e problémákkal, noha elfogadják a hagyományos osztályozást, gyakorlatilag elismerik a "kezdeti választás" tetszőlegességét, például az obi-ugor (vogul, osztják) nyelvek összehasonlítását a magyarral vagy a finnel, mondjuk egy altáji nyelv helyett Lássuk, hogy e tárgyban hogyan nyilatkozik Sinor Dénes (1988, 738-739), az uráli és altáji nyelvek kitűnő kutatója

,,I am quite certain that if from all the Uralic and Altaic languages only the [Altaic] Northern Tunguz and [Ur-alic] Ob-Ugric were known, no one would deny their ge-netic relationship" (Bizonyos vagyok abban, hogy ha valamennyi uráli és altáji nyelvből csak az [altáji] északi tunguzt és az [uráli] obi-ugor nyelveket ismernénk, senki nem tagadná genetikai rokonságukat).

Tehát, a hagyományos uráli elmélet alapító atyáinak (beleértve Budenzet és Donnert) tekintett kutatók kezdeti választása, mai ismereteink fényében, szubjektív volt és marad. Valóban, ha elolvassuk e kutatók eredeti műveit, szembetűnő, hogy az általánosan elfogadott nézettel szemben ők valójában nem mutatták ki a finnugor vagy uráli nyelvcsalád létezését (lásd a témában Marcantonio-Nurnrnenaho--Salvagni [2001]; Marcantonio [2006, 78skk.]). Ráadásul, az uralisztikai kutatásokban is találkozunk a nyelvi adatok számottevő manipulálásával, még ha azok nem is érik el Alinei szintjét. A főnevek manipulációjára már láttunk példát, azzal a céllal, hogy a kívánt etimológiát megkapják, ahogyan a magyar-megyer jellegzetes példája mutatja (az uráli irodalomban számtalan ilyen típusú példát találunk!) De a legsúlyosabb manipuláció – mivel a legtöbb félrevezető következménnyel jár – a finnugor/uráli családfa feltételezett rekonstrukciója. Az uráli csomópontot és a feltételezett köztes finnugor csomópontot soha nem rekonstruálták (sem a mássalhangzórendszert, sem a magánhangzórendszert), noha minden kézikönyvben, sőt, sajnos a szakirodalomban is (lásd Sammallahti [1988]) ezt mutatják be. Hogy megbizonyosodjunk arról, hogy ténylegesen milyen adatokkal rendelkezünk, elég elolvasnunk egyetlen cikket, amely részletesen és az összehasonlító módszer szigorú alkalmazásával tárgyalja az uráli családfát: Juha Janhunen híres írását (1981). Az olvasó észre fogja venni, hogy a szerző az uráli nyelvcsaládot hagyományosan alkotó nyelvi alcsoportok közül csak kettőt vet össze egymással: a finn-permi és a szamojéd ágat (csomópontot), és teljesen mellőzi a feltételezett és alapvető ugor ág szembesítését. Ennek oka – ahogyan már többször említettük –, hogy a számos kísérlet ellenére, amelyekkel különböző tudósok

az évek során próbálkoztak, azt az ágat lehetetlen rekonstruálni. Maga Janhunen ís úgy véli, és többször meg is ismétli, hogy azon döntését, hogy a feltételezett uráli családfát csak részlegesen rekonstruálja, az indokolja, hogy

"there still seem to be considerable taxonomic and re-constructional problems to be solved for the eastern branches of Finno-Ugric" (úgy túnik, hogy még jelentős taxonómiai és rekonstrnkciós problémák várnak megoldásra a finnugor keleti ágaival kapcsolatban; 1998, 461).

Ezután így folytatja

"a simplified but very useful approximation of Proto-Ur-alic can be obtained in the meantime by comparing Proto-Samoyedic with proto-Balto-Fennic" (a protouráli nyelv egyszerűsített, de rendkívül hasznos megközelítése időközben kivitelezhető úgy, hogy a proto-szamojédot hasonlítjuk össze a proto-baltifinnel).

Más szóval, ami az uráli egység vagy a finn-ugor egység jelszavával zajlik, pusztán "megközelítés" A kvantitatív elemzés, amelyet Janhunen összehasonlító korpuszán végeztem, ráadásul megmutatta, hogy az ott megállapított hangtörvényeknek nincs statisztikai relevanciája, minthogy csak néhány esetre alkalmazhatók (lásd Marcantonio [2006,209skk])

Véleményem szerint összességében elmondható, hogy Alinei eljárása nem különbözik túlságosan attól, ami az uralisztika esetében történt Az uralisztika kutatói megfogalmaztak egy kezdeti rokonsági hipotézist, és azután elindultak a szükséges bizonyítékok felkutatására. Ám ha nem akadtak ilyen bizonyítékok, vagy nem voltak elég meggyőzőek, akkor ahelyett, hogy levonták volna a következtetést, hogy el kell vetni a nyelvrokonság kezdeti hipotézisét (így kell eljárni minden egészséges tudományos kutatás során), az uralisták azt választották, hogy mégiscsak kitartanak amellett, amit ezentúl csak "uráli mítoszként" lehetne meghatározni. Úgy tudják mindezt fenntartani, hogy a nyelvi adatokat, információkat, elemzéseket megfelelően manipulálják, vagy pedig egyszerűen hiányzik a

szigorú különbségtevés aközött, hogy mi az, ami adat, és mi az, ami csupán értelmezés vagy spekuláció Az egyetlen különbség véleményem szerint az uralisták és Alinei professzor között az, amit már jeleztünk, hogy Alinei ezt a gyakorlatot végigviszi ad absurdum, és így érdekes példáját adja a "nyelvészfantáziáknak"!

IrodalomAbondolo, D. 1998. Hungarian In D Abondolo (szerk), 428-56.Abondolo, D (szerk.) 1998. The Uralic Languages London,

RoutledgeAgostiniani, L & Hjordt-Vetlesen, O. 1988 Lessico Etrusco

Cronologico e topografico. Firenze, Olschki.Belardi, W. 1990. Genealogia, tipologia, ricostruzione e leggi fo-

netiche In W. Belardi: Linguistica Generale, Filowgia e Crir-ica dell'Espressione. Roma, Bonacci

Belardi, W 2002 L'Etimologia nella Storia della Cultura Occi-dentale, 1. Roma, Il Calamo.

Bonfante, G & Bonlante, L. 1985. Lingua e Cultura degli Etr-uschi. Roma, Editori Riuniti

Collinge, N. E. 1996 The Laws of Indo-European Amsterdam, Benjamins.

Cristofani, M. 1991. Introduzione allo Studio dell'Etrusco Firenze, Olschki.

Cristofani. M (szerk) 1993 Gli Etruschi Una Nuova Immagine. Firenze, Giunti.

Fokos-Fuchs, D. R 1962. Rolle der Syntax in der Frage nach Sprachverwandtschaft, mit besonderer Rücksicht auf das Problem der ural-altaischen Sprachverwandtschaft Wies-baden, Harrassowitz

Fox, A. 1995. Linguistic Reconstruction: an Introduction to the Theory and Method. Oxford University Press.

Helimski, E. 1984 Problems of phonological reconstruction in modem Uralic linguistics. Linguistica Uralica 4, 241-257.

Imre, S. 1972. Hungarian dialects In L Benkö & S. Imre (szerk.): The Hungarian Language Budapest, Akadémiai Kiadó, 299-326

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta Journal de la Société Finno-Ougrienne 77, 219-274

Janhunen, J 1998. Samoyedic. In D. Abondolo (szerk.), 457-459Kálmán, B 1988. The history of the Ob-Ugric languages. In D.

Sinor (szerk.), 394-412.

Künnap, A. 1995. What does a "Uralic language" mean? In H. Leskinen et al (szerk.): Congressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarom IV, 209-212 jyvaskyIa.

Künnap, A. 1998. Breakthrough in Present-day Uralistics. Uni-versity of Tartu.

Korhonen, M. 1996. Typological and Historical Studies in Lan-guage; A Memorial Volume Published on the 60th An-niversary of his Birth. T. Salminen (szerk.). Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 223. Helsinki.

Lazzeroni, R 2001. Riflessioni di un geolinguista in crisi. In I L. Corvetto (szerk): Dalla Linguistica Areale alla Tipologia Lin-guistica Atti del Convegno della Societa Italiana di Glottolo-gia Cagliari 2001. Roma, II Calamo, 35-48

Ligeti, L. 1986 A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, Akadémiai Kiadó

Marcantonio, A. 2001 The current status of the Uralic theory; a critical review. In A.-M Loffler-Laurian (szerk.) ÉII,des de Linguistique Générale et Contrastive – Hommage a Jean Per-rot en l'Honneur de son 75e Anniversaire. Paris, CRELS-Editions, 309-319

Marcantonio, A. 2006. Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Budapest, Magyar Ház.

Marcantonio, A & Nummenaho, P 1999-2001 Grammaticaliza-tion as a unidirectional process of change evidence from some Uralic Languages. Studi Finno-Ugrici 1, 37-52 Annali Del Universita degli Studi di Napoli uL 'Orientale".

Marcantonio, A., Nummenaho, P. & Salvagni,M 2001 The 'Ugric- Turkic battle' a critical review Linguistica Uralica 2,81-102.

Nichols, J. 1992. Linguistic Diversity in Space and Time Univer-sity of Chicago Press

Pallottino, M 1984 Etruscologia. Milano, Hoepli Rix, H 1984. Me rasnal ~ lat rēs pūblíca In G Bretschneider (sz-

erk): Studi di Antichita iu Onare di Guglielmo Maetzke Roma, 455-468

Sammallahti, P 1988 Historical phonology of the Uralic lan-guages (with special reference to Samoyed, Ugric and Permic) In D. Sinor (szerk.), 478-554

Sauvageot, A. 1976 Le probleme de la parenté ougrienne Études Finno-Ougrieunes 13, 128-142.

Sinor, D 1988 The problem of the Ural-Altaic relationship. In D Sinor (szerk), 706-741

Sinor, D (szerk) 1988. The Uralic Languages Description, His-tory and Foreign Influences Leiden, Brill

TESz = A magyar nyelv történeti-etimológiai sztára, I-III. (szerk Benkö, L) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967-1976

TLE = Thtesauros Linguae Etruscae (szerk M Pallottino et al)Roma, Consiglio Nazionale delle Ricerche, 1978-1985.

Viitso, T-R 1995. On classifying the Finno-Ugric languages In H. Leskinen et al (szerk.): Congressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarom IV, 261-266 Jyväskylä

Viitso, T-R 1997. Keelesugulus ja soome-ugri keelepuu Akadeemia 9, 899-929. Tartu

UEW = Uralisches Eiymologisches Wörterbuch, I-VilI. (szerk K Rédei) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986-1991

BALÁZS JÁNOS AREÁLlS NYELVÉSZETI MODELLJE ÉS A MAGYAR NYELV

EREDETE

I .Balázs János emlékezete1.1. Utolsó tanulmányomban a magyar nyelvnek egy érdekes

megközelítését szeretném felidézni, amelyet Balázs János, a híres tudós terjesztett elő. A szerző tulajdonképpen azt állítja, hogy a magyar nyelv, amit szakszerűen "kevert nyelvnek" nevezünk, uráli eredeti nyelv, de nagymértékben befolyásolták (a határos vagy presztizs-) európai/indoeurópai nyelvek, vagyis gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy két egyformán szoros és fontos rokonságról van szó "genetikai" rokonság (az uráli nyelvekkel) és "areális" rokonság (az európai nyelvekkel). Balázs arra a célra használja az összehasonlító módszert, amelyre kitalálták – vagyis, a nyelvek eredetének felkutatása helyett, a nyelvek közötti összefüggések (és időbeli fejlődésük) felismerésére és megfogalmazására – ezért minden bizonnyal az ő elemzése tükrözi leghűségesebben a magyar nyelv mai állapotát (bár én személy szerint nem írom alá az elemzés "uráli" részét)

1.2. Balázs professzor munkásságának83 csak egyetlen fontos területével, az "areális" nyelvészet terén folytatott kutatásaival és elért eredményeivel szeretnék foglalkozni, mivel nyelvészként magam is érdeklődöm az areális nyelvészet iránt. Igen fontosnak tartom azokat az eredményeket, amelyeket ezzel kapcsolatban Az areális nyelvészeti kutatások története, módszerei és főbb eredményei (1983) című monográfiájában Balázs János felmutatott Az areális nyelvészet olyan nyelvi/kulturális közösséget vizsgál, ahol genetikailag nem feltétlenül azonos, azaz, nem feltétlenül egyazon nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek

83 Balázs János igen sokoldalú tudós volt, egyaránt foglalkozott nyelvészeti, irodalmi és kultúrtörténeti kérdésekkel Ezeket a különböző témaköröket összegzi 1980-ban kiadott szintézisében, a Magyar deákság anyanyelvünk és az európai nyelvi modell, míg munkássága legnagyobb eredményének kétségtelenül a Magyar Értelmező Szótár létrehozásában és szerkesztésében való részvételét tekinthetjük.

különböző izoglosszákat alkotnak Ezt a németek Sprachbund-nak nevezik, az olasz terminológia pedig a ca/nunit" linguistica (nyelvközösség) kifejezéssel jelöli E nyelvek egy SOT olyan ha-sonlósággal rendelkeznek (lexikai, fonológial és mindenek előtt morfológiai és morfo-szintaktikai téren), amely hasonlóságok a hosszú fizikai és kulturális egymás mellett, illetve együttélés következményei. Gyakran ezen "areális konvergencia" eredményeként, az érintett nyelvek jobban hasonlítanak egymásra, mint legközelebbi, de földrajzilag távol eső, rokonaikra. A "nyelvi övezet" tipikus példájaként a balkáni84

térséget szokták emlegetni. Balázs János hasonlóképp beszél "Duna-táji nyelvi övezetről” könyvének 104. oldalán a következőket olvashatjuk:

1. A Duna-táj szóban forgó nyelvei között évezredes, szoros kapcsolataik folyományaképpen minden szinten igen jelentős kiegyenlítődés jött létre

2. Ennek következtében e nyelvek egyre közelebb kerültek egymáshoz, ami e térségbe illeszkedésüket nagymértékben megkönnyítette.

3. E nyelvek egymástól való kölcsönzéseiket csupán örökölt tipológiai és strukturális sajátosságaikkal összhangban tudták a már addig kialakult részrendszereikbe illeszteni.

4. Ez, a minden szinten egyaránt végbement kiegyenlítődés lehetővé tette, hogy e nyelvek ma már ugyanazt a tartalmat egymáshoz nagyon hasonló vagy legalábbis kölcsönösen egymásra vonatkoztatható formában tudják kifejezni.

5. Így joggal beszélhetünk dunai nyelvszövetségről, mivel az említett nyelveket, bár eredetük részben különböző, hosszas együttélésük eredményeképpen az areális rokonság szálai fűzik össze

6. A területi beilleszkedés révén másodlagosan létrejött rokonság azonban máig sem idézett elő lényeges változást e nyelvek örökletes tipológiai és strukturális sajátosságaiban, mivel ezek a nagyfokú és minden szinten észlelhető areális

84 Másik, tipikus "nyelvi övezet" Észak-Amerika csendes óceáni partvidékének észak-nyugat; része és Dél-Ázsia. Ezzel kapcsolatban lásd az előszót

kiegyenlítődés ellenére is alapjában véve érintetlenek maradtak.

Balázs tehát az "areális rokonság" fogalmát állítja szembe az általánosabban elfogadott genetikai rokonsággal Más szóval, az egyes nyelvek közötti hasonlóságok nemcsak genetikai rokonság következményei lehetnek, hanem évszázadokon, évezredeken keresztül egymás mellett élő nyelvek kölcsönhatásának eredményei is Balázs János könyvében egy sor példát hoz fel (szavakat, esetragokat, képzőket, igéket, határozószókat stb.), amelyeket a magyar nyelv a vele határos illetve más nagy európai nyelvekből, főleg a latinból vett át.

Álljon itt néhány érdekes példa az egyidejű szótani és morfológiai átvételre (nevezetesen olyan morfológiai elemek átvételére, amelyeket főnevek, igék, melléknevek stb. képzésére használunk – ezek az úgynevezett képzők). Ezek a példák azt is megmutatják, hogy az átvett morfológiai elemek miként váltak valódi, meghonosodott magyar képzőkké, abban az értelemben, hogy oly mértékben integrálódtak a magyar nyelv hangrendszerébe, hogy nem lehet őket az örökölt morfológiai elemektől megkülönböztetni (1983, 59).

Ismeretes, hogy az egyes nyelvek idegenből átvett elemek révén nemcsak szókincsüket, hanem képzőállományukat is gazdagíthatják. A jövevényképzők rendszerint kölcsönszavakból való elvonás útján honosodnak meg. Ezt a folyamatot jól tükrözi nyelvünk latin, szláv és német eredeti képzőinek kialakulása is.

Latin eredetűek olyan főnévképzőink, mint -ista, -izmu.-órium --tórium, -ia. Ezek közül az -ista a XVII. században lett magyar képzővé. Elvonását igen megkönnyítették az olyan latin alakpárok, amelyek közül az egyik alapszó volt, a másik pedig ennek e képzővel alakult származéka, mint papa -papista, Calvin -calvinista. E képző akkor vált magyarrá, amikor már magyar alapszóhoz is járult: ördögista (Pázmánynál), egyetemista, forgalmista [.].

Ugyanígy vált nálunk melléknévképzővé a latin -icus végződés; vö lat. laicus 'laikus', lunaticus 'holdkóros', magy bolondikus 'bolondos', parasztikus 'parasztos'.

A közép latin -isare igeképző (vö stuttisare 'eszelősködni', temporisare 'ok nélkül időzni') meghonosodásával jött létre a magyar -izáj (vö bolondizál, magyarizál, urizál),.

Ami a szókincset illeti, a magyar nyelv szókincsének majd 40%-a európai eredetű, mint ahogy egyes szintaktikai szerkezetek is európai jellegűek, mint például az alárendelt mondat. Balázs gondolatmenete szerint, az igen hosszú és intenzív nyelvi kiegyenlítődés eredményeként elmondhatjuk, hogy a magyar nyelv néhány szempontból "európai nyelvvé" vált. Annak ellenére azonban, hogy a magyar nyelv európaizálódott, megtartotta a finnugor nyelvekre jellemző nyelvtani alapszerkezetét és tipológiai jellemzőit. Balázs e meglátásával egyetértek, azzal a különbséggel, hogy a fennmaradó nyelvi elemek finnugor eredetét nem tudom alátámasztani.

Ezen a pomon megkockáztatnám azt a kijelentést, miszerint Balázs János részéről a sorok mögött ott rejlik az a szándék (amelyet megtalálhatunk más tudósoknál vagy egyszerű magyar állampolgároknál is), hogy amennyire csak lehet, hangsúlyozza a magyar nyelv, valamint a magyar kultúra és történelem "európai" jellegét. Ez a nézőpont, illetve szándék érthető, hiszen a modern állam megalapítása óta, Szt. István 1000-ben történt megkoronázásával és a kereszténység felvételével, Magyarország az európai kultúrkör szerves részévé vált. Az utóbbi évek genetikai kutatásai alapján ma már azt is tudjuk, hogy a magyar nép, alapjában véve, európai eredetű (lásd lejjebb).

2. Mi a baj a finnugor/uráli elmélettel?Visszatérve a finnugor elmélethez, a hagyományos felosztás

szerint a finnugor/uráli nyelvcsaládba a következő nyelvek tartoznak: a magyar, a finn, a lapp, az észt és egy sor kisebbségi nyelv Oroszországban és Szibéria nyugati részén.

A "nyelvcsalád" alatt olyan nyelvek csoportját értjük, amelyeket egy konkrét elemző módszer, a történeti/összehasonlító

módszer segítségével felismert és csoportosított hasonlóságok jellemeznek, és amelyekről azt tartják, hogy kizárólag genetikailag ugyanabból az ősnyelvből, az ún. proto-nyelvből származnak Ennek tipikus példája a mindenki által jól ismert uráli nyelvcsalád. Az uráli elnevezés abból a feltételezésből származik, miszerint a proto-uráli ősközösség eredetileg (8000/6000 évvel ezelőtt) az Urál hegység egy pontosabban meg nem határozott területén élt, és ezt követi a második feltételezés, miszerint e közösség egyes tagjai nyugat felé vándoroltak, és lassanként elfoglalták azokat a területeket, ahol ma is élnek.

Azonban a hagyományos uráli elmélet egy sor olyan feltételezést tartalmaz, amelyek egy alaposabb vizsgálat után ha-misnak, a konkrét tényekkel ellentétesnek bizonyulnak Például a régészek már jó ideje kimutatták, hogy semmi nyom nem utal arra, hogy (az őskorban) az Urál-térségéből nagyobb nyugat felé irányuló népvándorlások történtek volna. A szóban forgó népcsoportok lényegében őslakosok, és a kimutatható néhány népmozgás, a nyelvészeti modell által feltételezett irányhoz képest egyértelműen ellentétes irányba történt, vagyis délnyugatról északkelet felé. Ezenfelül, a genetika megjelenésének és a paleoantropológiai kutatások tökéletesedésének köszönhetően megállapíthatjuk, hogy Európa uráli népei "europid" típusúak, európai eredetűek, valószínűleg az úgynevezett "ukrajnai refugium"-ból jöttek (Wiik 2002), és biztosan nem az Urál hegységből származnak, míg a Szibériában élő uráli népek kétségtelenül "mongoloid" típusúak. Az Északkelet-Oroszországban élő népek, például a cseremiszek, a mordvin ok és a zürjének (mint ahogy a magyarok is), genetikai karakterüket tekintve europid típusú népek, bár némi keveredéssel. Azaz, az Uráltól keletre eső területektől (szamojédek, obi-ugorok) nyugat felé haladva a mongoloid genetikai jelleg fokozatosan átváltozik europid karakterré; a finnek már europid népek, hasonlóképp a lappok is, bár ez utóbbiak alléljeiket tekintve eltérnek a velük szomszédos finnektől. Vagyis a hagyományos nyelvészeti modell elképzeléseivel ellentétben, "uráli gén" nem létezik, (mint ahogy nem létezik indo-európai gén sem). Ha valaki azzal érvelne, és joggal, hogy a nyelveket nem lehet a génekkel azonosítani, hanem külön kell őket kezelni, annak azt felelhetjük, hogy a

hagyományos proto-lingua (ősnyelv) modell pontosan a nyelv és a gének teljes azonosságát feltételezi, legalábbis a kezdeti stádiumában Akkor hogyan lehetséges, hogy genetikailag teljesen különböző népek olyan nyelveket beszéljenek, amelyektől úgy tartják, hogy egyazon ősnyelvből alakultak ki? Ez a hagyományos nyelvészeti modell feloldhatatlan ellentmondása, amely feltételez egy ősnyelvet, és a történelmi nyelvek különbségeit annak fokozatos szétágazásával magyarázza. Viszont nincs semmiféle ellentmondás, ha az "areális elmélet" magyarázatát vesszük alapul Ebben az esetben nincs szükség olyan mára már elavult fogalmakra, mint az "ősnyelv" vagy "nyelvi családfa"

Nem kell feltétlenül leánynyelveknek lenniük azoknak a nyelveknek, amelyek között vannak bizonyos hasonlóságok, mert, ahogy azt Balázs professzor bemutatja, a nyelvek hasonlóvá válhatnak az egymással történő érintkezés ("konvergencia") következtében. Vagyis a nyelvészetben hagyományosan uráliként számon tartott nyelveknek nem feltétlenül kell genetikailag egyazon közösségből származniuk. Ez természetesen érvényes a magyar nyelvre is, amelynek beszélői ezen új kutatások szerint kezdettől fogva lényegében "európaiak" Hiába fogadnánk el a hagyományos nyelvészeti modellt a magyar és más uráli népek feltételezett finnugor/uráli eredetére, nem lenne rá semmi garancia, mivel nincs semmi egyéb (régészeti, antropológiai vagy történeti) bizonyíték, amely e feltételezést alátámasztaná. Ne felejtsük el, hogy az uráli elmélet kizárólag nyelvészeti kutatás eredménye, és a nyelvészeti kutatás, beleértve a történeti-összehasonlító nyelvészet modelljét, nem teljesen megbízható, a gyakorlatban sokszor szubjektív (bár gyakran ennek ellenkezőjét állítják). Mindenesetre nem lehet "történelmi realitást", a jelen esetben "őstörténeti realitást" tulajdonítani egy tisztán nyelvészeti modellnek, amely csupán hangokat, szavakat és morfémákat rekonstruál (ezzel kapcsolatban lásd az Előszót).

3. A magyar nyelv természete és jelenlegi állapota3.1. Végül szeretnék saját kutatásaimra utalni, amelyek bár

Balázs professzorétól eltérő indíttatásúak voltak, alátámasztják az areális nyelvészetet, valamint az említett régészeti és antropológiai kutatások eredményeit is.

A finn, a magyar és más úgynevezett uráli nyelv területén folytatott több évtizedes tanulmányaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a közöttük fennálló hasonlóságok nem elég mélyrehatóak, és nem is elég kiterjedtek ahhoz, hogy genetikai típusú megegyezést/rokonságot feltételezhessünk. Éppen ezért elég valószínű, hogy az úgynevezett uráli nyelvek (legalábbis ahogy hagyományosan besorolták85 őket) között fennálló néhány megfelelés "areális konvergencia" eredménye, sőt inkább véletlen hasonlóságról van szó, mintsem közös genetikai öröklődésről, amint sok tudós gondolja, beleértve Balázst is. Másrészt, ahogy az előszóban kifejtettük, vitathatatlan tény, hogy a magyar és a török között sokkal több megfelelés van (a nyelv bármely szintjén), mint a magyar és valamelyik más nyelv között, amellyel idáig összehasonlították Ha elfogadjuk az (úgynevezett) uráli nyelvcsaládra vonatkozó elemzésemet, valamint Balázs alapötletét a magyar nyelv "kettős rokonságával" kapcsolatban, akkor biztonsággal állíthatjuk a következőket:

1. Egyfelől a magyar és a török nyelv között vannak megfelelések;

2. Másfelől a magyar és számos (indo)európai nyelv (főleg a latin, germán és a szláv nyelvek) között szintén fennállnak megfelelések;

3. Ami a magyar és az ún. uráli nyelvek közötti megfeleléseket illeti, vizsgálatom eredményei alapján (2006a) azok annyira jelentéktelenek, hogy semmiképpen nem lehet őket "genetikai" eredetűnek tartani (az érintkezés vagy véletlen hasonlóság sokkal valószínűbb magyarázat lenne).

Más szóval, a magyar nyelv hosszú utat tett meg "europaizá-lódásáig", miközben megőrzött számos jellegzetességet, amelyek egy (állítólag) régebbi (nem indoeurópai) kapcsolatra utalnak. Azonban, ez a régebbi kapcsolat a türk és nem az uráli nyelvekkel

85 Ugyanaz érvényes a hagyományosan "urálinak" nevezett és a hagyományosan "altájinak" nevezett nyelvek között feltételezett megfelelésekre, bár, ismétlem, jelenleg semmi bizonyosat nem tudunk mondani, mivel véleményem szerint az uráli-altáji nyelvészet teljes kutatási területét újra kell vizsgálni

állt fenn Természetesen ennek a korábbi kapcsolatnak (bármi is legyen az), nem kell mindenképpen genetikai természetűnek lennie, amint Balázs gondolta a magyar-uráli kapcsolatról. Mint már említettük, a török megfeleléseket mindmáig átvétel eredményének tekintik, és ezt a türk és magyar törzsek hosszú, intenzív kapcsolatával magyarázzák, bár erre nincs semmi önálló bizonyíték. Ezért lenne most szükség a kérdés elfogulatlan újravizsgálatára, aminek eredményeképpen a következő két forgatókönyv volna lehetséges

4 a magyar-török kapcsolatról kiderülhet, hogy genetikai eredetű;5. elképzelhető, hogy nagyon nehéz lesz e megfeleléseket

szétválasztani, vagyis megállapítani, hogy átvétel vagy öröklés eredményei;

A második variáció egyáltalán nem jelentene meglepetést, mivel önálló (nyelvészeti és/vagy nyelvészeten túli) bizonyítékok hiányában, általában elég nehéz megkülönböztetni egymástól az átvett és az öröklött (szótani és nyelvtani) elemeket, miután integrálódtak a befogadó nyelv hangtani és nyelvtani rendszerébe (mint ahogy ezt a fentebb bemutatott, latinból átvett elemek példája világosan mutatja). Más szóval, a nyelvészetben közismert tény, hogy az átvett elemek könnyen és gyakran teljes egészében asszimilálódnak és meghonosodnak a befogadó nyelv fonológiai, lexikai, nyelvtani és szintaktikai rendszerében. Ez az integrációs folyamat legtöbbször az átvétellel egyidejűleg történik, és néhány generáció elteltével teljesen lezárul. Így az átvett elemeket csak akkor lehet elkülöníteni, ha más független forrásból ismerjük az eredetüket, vagy ha "tömeges átvételről" van szó, hasonlóan a francia/latin szavak angol nyelvben való megjelenéséhez. A fentiek alapján egyértelmű, hogy az átvett elemek kiszűrése nem igazán lehetséges olyan belső, nyelvészeti jelek alapján, mint különleges vagy rendellenes hangzásuk, hangtani fejlődésük vagy morfológiai/ szintaktikai szerkezetük. Hogy ezt néhány példán bemutassuk, idézzük Lasst (1997, 193-4), aki e problémát a finnből vett példákkal illusztrálja:

Az átvett szavak általában fonológiailag átalakulnak, hogy a befogadó nyelv feltételeinek megfeleljenek. A

beszélők nem fogadják be az idegen hangokat, hanem különbözőképpen hozzáalakítják őket az anyanyelvükben azokhoz legközelebb álló hangokhoz. … a jelöletlen eset az, amikor az idegen hangot egy anyanyelvi hangra cserélik, vagy amikor ugyanezt teszik a fonetikailag elfogadhatatlan hangsorral (igy finn pelto 'mező' < germán */felð-u-/, Risto 'Kristóf', ronta 'tengerpart' < germán */stranð-/, kinkku 'sonka' < észak-germán skinka, stb. a finn nyelvben eredetileg nincs zöngés felpattanó zárhang vagy / f/, és a szókezdő mássalhangzó-torlódás sem lehetséges.)

Pontosan ez történik az (állítólag) török jövevényszavak esetében a magyarban Valóban, a jövevényszavakat például ugyanaz a hangtani felépítés és fejlődés jellemzi, mint az (állítólag) eredeti magyar szavakat, amint ezt Ligeti (1986)86

számos példával támasztja alá e probléma átfogó és részletes vizsgálata során.

3.2. A fentebb leírtak, bár hűen tükrözik a mai magyar nyelv alapvető természetét, nem segítenek nekünk a magyar nép eredetét megtalálni Valóban, ahogy az előszóban is elmondtuk, a (szomorú) valóság az, hogy a történeti nyelvészet módszerei nem alkalmasak erre a feladatra. bár természetesen, bizonyos esetekben segítségünkre lehetnek. Ezen felül, a magyar (és az ún. uráli nyelvek) esetében a helyzet még bonyolultabb a korabeli dokumentumok miatt – a legelső rendelkezésünkre álló

86 A magyar és a türk közötti fonológiai megegyezéseket illusztrálja Ligeti: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás elótl i5 az Árpád-karban (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986) című munkájában, melynek második fejezetének a címe A törók és a magyar hangtörténet konvergens fejlődése. E fejezet első mondata következőképp hangzik (53 o) "A VII-XIII században a magyar nyelv a török, ezen belül az ocsuva, nyelvvel számos esetben konvergens hangtani fejlődést mutat." E konvergens hangtani fejlődés illusztrálására álljon itt néhány példa. A következők (1986, 57) mutatják a szókezdő c fejlődését: magyar sereg I csuvas śară I türk čärig; magyar sátor / csuvas čatär / tatár čatïr. A következő példák (1986, 66) a türk szóbelseji g és hang fejlődését mutatják: a magyarban mindkét hang eltűnik (ha a magánhangzók minősége megegyezik) a megfelelő alakokból és helyettük megjelenik egy hosszúmagánhangzó magyar bű / török bügü; magyar bátor / török (és mongol) baa'tur

feljegyzések, amelyek, vitathatóan, a régi magyar törzsekre vagy a "magyarként" azonosítható törzsekre utalnak, túl újak ahhoz, hogy hasznunkra legyenek csak a IV-V. századtól kezdve87

vannak írott adataink (lásd Marcantonio 2006a, 61 skk). A feliratok hiánya miatt a régészeti és paleoantropológiai leletekre sem tudunk biztonsággal hagyatkozni Ezért, még ha tudjuk is a genetikából és régészetből, hogy a magyarok végeredményben "europid" típusúak, és hogy a Kárpát-medence lakott volt az elmúlt kb. 10000 év során (lásd pl. Bakay 2004), egyértelmű összefüggést így sem tudunk nagy biztonsággal megállapítani. Más szóval, így sem tudhatjuk biztosan, hogy vajon a mai magyarok azoknak a korai népeknek a leszármazottai-e, akik a Kárpát-medencét és/vagy a környező területeket lakták, bár ez valószínű feltételezés88 (legalábbis valószínűbb, mint uráli eredetükről alkotott hipotézis)

4. BefejezésE tanulmány és egyben a könyv befejezéseként csak azt

tudom elismételni, amit már oly sokszor hangoztattam nyelvészként, az elemzés általános módszereinek segítségével, és a magyar nyelvvel kapcsolatban jelenleg rendelkezésre álló releváns nyelvészeti és történeti adatok birtokában nem mehetek tovább, mint hogy megállapítom a magyart más nyelvekkel összekötő jellegzetességeket és megfeleléseket, és amennyire lehetséges, a magyar és a kérdéses nyelvek között fennálló rokonság fokát. Valójában, gyakran még ez a két (látszólag egyszerű) feladat is lehet nehéz, félrevezető és nem egyértelmű, főleg, ha megpróbáljuk megtalálni a feltételezett közös vonások pontos eredetét (a fentebb kifejtett okok miatt). Beismerem, hogy ez kevésbé izgalmas és vonzó elmélet, mint mondjuk, ha azt állítanám, hogy a magyarok az etruszkoktól vagy a sumérektől származnak, de a kutatások jelenlegi állásánál ez mindenképpen

87 Ismeretes, hogy ezek az elég késői források a "magyarokra", mint a türkök egy törzsére utalnak; lásd a Nyelvészeti paleontológia tudomány avagy fikció! című cikket a jelen kötetben

88 Ne feledjük azonban, hogy a korai magyar törzsekről széles körben azt tartották, hogy nomádok voltak; ha ez igaz, akkor a földrajzilag behatárolt őshaza keresése teljesen értelmetlen feladat.

sokkal pontosabb, őszintébb és hűbb bemutatása a magyar nyelvre vonatkozó nyelvészeti és nyelvészeten túli bizonyítékoknak.

IrodalomBakay, K 2004. Against the forceful finnization of the Hungarian

language. KAPU 12/2, 35-41.Balázs, J 1983. Az areális nyelvészeti kutatások története,

módszerei és főbb eredményei In J Balázs (szerk): Areális nyelvészeti tanulmányok Budapest, Tankönyvkiadó

Lass, R. 1997. Historicai Linguistics and Language Change Cam-bridge University Press

Marcantonio, A 2006a Az uráli nyelvcsalád Tények, mítoszok és statisztika. Budapest, Magyar Ház [fordította Imre Kálmán].

Marcantonio, A. 2006b Uralic languages In K Brown (szerk) En-cyclopaedia of Language and Linguistics. Oxford, Elsevier, 265-69.

Wük, K. 2002 Eurooppalaisten juuret Jyväskylä, Aten