New York lányai · 2019. 12. 19. · vörösvasércbányája, így a lányával kapcsolatos gondok kevéssé vi-selték meg. Igaz, csalódást okoztam neki, de fontosabb dolgok miatt

Elizabeth Gilbert

New York lányai

Fordította Mohai Szilvia

Elizabeth Gilbert

New York lányai

A fordítás alapjául szolgáló mű:Elizabeth Gilbert: CITY OF GIRLS

Copyright © 2019, Elizabeth Gilbert

All rights reserved.

New York lányai © Partvonal Könyvkiadó, 2019Magyar fordítás © Mohai Szilvia

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem

mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2019www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetőjeFelelős szerkesztő: Korentsy Márta

Műszaki vezető: Drótos SzilviaSzerkesztő: László Zsófia

Korrektor: Friedrich ZoltánBorító: Tabák Miklós

Nyomdai előkészítés: Tóth Viktor

ISBN 978-615-5783-85-2

Nyomta és kötötte a Central Dabasi Nyomda Zrt., 2019-ben.Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató

Margaret Cordinak – az én szememnek, fülemnek, kedves barátomnak

„Ha már ostobaságokat követsz el, legalább lelkesedéssel tedd”Colette

7

New York, 2010. április

A minap levelet kaptam a lányától.Angelától.Rengetegszer gondoltam rá az évek során, ám ez mindössze a har-madik alkalom volt, hogy megkeresett. Először 1971-ben, amikor megvarrtam a menyasszonyi ruháját. Másodszor akkor, amikor megírta, hogy az édesapja meghalt. Ez 1977-ben történt. Most pedig az édesanyja haláláról értesített. Nem tudom, mit gon-dolt, hogyan fogadom majd a hírt. Talán arra számított, hogy meg-hökkent vele. Ezzel még nem feltételezek rosszindulatot a részéről. Angela nem olyan. Jó ember. És ami még fontosabb: érdekes ember. Ám az meglepett, hogy az édesanyja ilyen sokáig húzta. Azt hit-tem, már ezer éve halott. Ahogy mindenki más. (De miért is lep meg, hogy egyesek ilyen sokáig élnek, amikor magam is úgy ka-paszkodom a létbe, ahogy a kagyló ragad rá a csónak fenekére? Ki-zárt, hogy én legyek az egyetlen őskövület, aki totyogva rója New York utcáit, teljességgel elutasítva a gondolatot, hogy elhagyja akár a porhüvelyét, akár az ingatlanát.) Ám Angela levelének utolsó sora volt az, ami igazán megfogott. „Vivian – írta –, tekintve, hogy édesanyám meghalt, arra gondol-tam, most már nyugodtan elmesélhetnéd, kije voltál te az apámnak.” Hát akkor kezdjük. Kije voltam az apjának? Erre csak ő maga tudna válaszolni. És mivel sosem beszélt rólam a lányának, nincs jogom Angelának elárulni, kije is voltam. Azt azonban elmondhatom, ki volt ő nekem.

8

EGY

1940 nyarán, amikor tizenkilenc éves voltam és lüke, a szü leim elküldtek Peg nénikémhez, aki egy színtársulatot vezetett New Yorkban, hogy eztán lakjak nála. Nemrég rúgtak ki az elit Vassar Főiskoláról, mert egyetlen órán sem jelentem meg, így az elsőéves vizsgáim mindegyikén megbuk-tam. Annyira azért nem voltam buta, mint arra a jegyeim alapján következtetni lehetne, de az nem igazán segít, ha az ember nem tanul. Visszatekintve nem tudnám megmondani, mivel is töltöttem az időmet, amit az órákon kellett volna, azonban – magamat ismer-ve – valószínűleg nagyon lefoglalt önmagam csinosítgatása. (Arra kivételesen emlékszem, hogy abban az évben a „hátrafésült hullám” tökéletes kivitelezésén ügyködtem – e frizura rendkívül sokat je-lentett a számomra, nehéz is volt elkészíteni, és főleg nagyon nem illett a Vassar falai közé.) Sosem találtam a helyem azon a főiskolán, pedig ott aztán sok találnivaló akadt. Mindenféle lányok és klikkek előfordultak, ám egyikük sem ébresztette fel a kíváncsiságomat, vagy ismertem magamra benne. Voltak a politikai forradalmárok, akik abban az évben visszafogott fekete nadrágban jártak, és rendszeresen kifej-tették nézeteiket a nemzetközi konfliktusokról, ám engem ezek nem érdekeltek. (Ma sem érdekelnek. A fekete nadrágjuk viszont felkeltette a figyelmem; érdekes módon sikkesnek találtam – de csak akkor, ha nem dudorodott a zsebe.) És voltak olyan lányok a Vassaron, a tudomány merész felfedezői, akik már jóval azelőtt orvosi vagy ügyvédi pályára voltak hivatottak, hogy az ilyesmi elterjedt volna a nők körében is. Ők érdekelhettek volna, de nem

9

így történt. (Eleve meg sem tudtam különböztetni őket egymástól. Ugyanolyan formátlan gyapjúszoknyát viseltek valamennyien, ami úgy nézett ki, mintha egy régi pulóverből alakították volna át, és a látványa egyszerűen lelombozott.) Nem mintha a Vassar a kellem minden formáját nélkülözte vol-na. Voltak például azok az érzelgős, bociszemű történészhallgatók, akik egész csinosan öltözködtek; néhány művészlélek a hosszú hajával, amire nagyon büszke volt, illetve a felső tízezer kitűnő neveltetésű leányai, akik profilból úgy néztek ki, mint az olasz aga-rak – de én egyik típussal sem barátkoztam. Talán mert éreztem, hogy ebben az iskolában mindenki okosabb nálam. (És részemről ez nem csupán fiatalkori paranoia volt – máig tartom, hogy tényleg mindenki okosabb volt nálam.) Őszintén megmondom, nem értettem, minek járok én ide, leszá-mítva, hogy beteljesítem a sorsomat, de senki sem óhajtotta közölni velem, mi is volna az. Kisgyerekkoromtól kezdve azt mondogatták, hogy a Vassarra fogok járni, azt viszont senki sem mondta, miért. Mire való ez az egész? Miféle hasznom származhat belőle? És miért kellett egy kis káposztaszagú kollégiumi szobában laknom a társa-dalom karót nyelt leendő megreformálójával? De addigra amúgy is nagyon elegem lett a tanulásból. Évekig jár-tam az Emma Willard Lányiskolába a New York állambeli Troyba, ahol a csak nőkből álló tantestület minden tagja a hét elit, csak nőket oktató főiskola egyikén diplomázott, ami már önmagában is elegen-dő ok lett volna, nem igaz? Tizenkét éves koromtól bentlakásos isko-lákban tanultam, és akkorra úgy éreztem, letudtam a magam részét. Hány könyvön kell még átrágnod magad ahhoz, hogy bebizonyítsd, ismered a betűket? Eddig is tudtam, kicsoda Nagy Károly, úgyhogy legjobb, ha békén hagynak – legalábbis én így láttam a dolgot. Ráadásul nem sokkal azt követően, hogy megkezdtem első (ku-darcra ítélt) évemet a Vassaron, felfedeztem egy bárt Poughkeep-sie-ben, amelynek kínálatában olcsó sör és élő dzsessz szerepelt, és késő estig nyitva tartott. Kitaláltam, hogyan szökhetek ki a főiskola területéről, hogy a bár törzsvendége lehessek (furfangos menekülé-si tervemben egy nyitva maradt vécéablak és egy elrejtett bicikli is

10

szerepelt – kész csapást jelentettem a kollégium igazgatója számára) – ennek következtében pedig igen nehezemre esett másnap reggel megemészteni a latin ragozásokat, lévén általában másnapos. De más akadályok is felmerültek. Például az a sok cigi, amelyet el kellett szívnom. Elfoglalt voltam, na. Így esett, hogy az évfolyamban, amely 362 eszes fiatal lányt szám-lált, én a 361. helyen végeztem a Vassaron – ezzel szembesülve apám elszörnyedve jegyezte meg, „Istenem, mit csinálhatott az, aki utolsó lett?”. (Mint később kiderült, gyermekbénulást kapott szegényke.) Így – jogosan – eltanácsoltak a Vassarról, és kedvesen megkértek, hogy ne is térjek vissza. Anyámnak fogalma sem volt, mit kezdjen velem. Kettőnk kap-csolata még a legjobb körülmények között sem volt bensőséges. Szenvedélyesen szerette a lovaglást, de mivel én nem voltam se ló, se lórajongó, nem igazán tudtunk miről beszélgetni. Ráadásul olyan rettentő szégyent hoztam rá a kudarcommal, hogy a látványomat is alig bírta elviselni. Velem ellentétben anyám egész jó eredménnyel végzett a Vassar Főiskolán, ha valakit érdekel (1915-ös évfolyam, történelem–francia szak). Felvételemet e szent intézménybe az ő előéletének – illetve évről évre felajánlott, nagylelkű adományainak – köszönhettem, és erre tessék! Otthon akárhányszor kereszteztük egymás útját a folyosón, úgy biccentett oda nekem, mint egy hivatá-sos diplomata. Udvariasan, de hűvösen. Apám szintén nem tudta, mit kezdjen velem; bár őt lefoglalta vörösvasércbányája, így a lányával kapcsolatos gondok kevéssé vi-selték meg. Igaz, csalódást okoztam neki, de fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia. Izolacionista nagyiparosként az Európában egyre hevesebben dúló háború miatt egyre inkább aggasztotta a vállalko-zása sorsa. Szóval mindez elterelte rólam a figyelmét. Ami pedig Walter bátyámat illette, ő remekül elvolt a Princeto-non, és nemigen jutottam az eszébe, hacsak akkor nem, amikor épp helytelenítette felelőtlen viselkedésemet. Walter életében nem fordult elő felelőtlenség. Korábban, a bentlakásos iskolában az osz-tálytársai olyannyira tisztelték, hogy a Nagykövet becenevet adták

11

neki – és ez komoly! Mérnöknek tanult, hogy olyan infrastruktúrát alakíthasson ki, amellyel segíthet a világon. (Bűneim lajstromát egészítsük ki azzal, hogy én, mindezzel ellentétben, abban sem voltam biztos, mint jelent az infrastruktúra szó.) Bár Walter és köz-tem csekély volt a korkülönbség – mindössze két év –, egészen kicsi korunk óta nem játszottunk egymással. A bátyám körülbelül ki-lencéves korában maga mögött hagyta a gyerekes dolgokat, köztük engem is. Nem voltam az élete része, és ezt tudtam is. A barátaim is élték tovább az életüket. Főiskolára vagy dolgozni mentek, megházasodtak, felnőttek – olyasmiket csináltak, ami en-gem egyáltalán nem érdekelt, és amit nem is értettem. Szóval nem volt mellettem senki, hogy gondoskodjon rólam vagy elszórakoztas-son. Unott voltam és kedvetlen. Az unalom úgy mart belém, mint az éhség. Június első két hetét azzal töltöttem, hogy egy teniszlabdát ütögettem a garázs falának, miközben egyfolytában a Little Brown Jug című dalt fütyörésztem újra és újra, amíg a szüleimnek elegük nem lett belőlem, és el nem küldtek lakni a nagynénémhez a nagy-városba; és őszintén, ki hibáztathatta volna őket ezért? Persze, talán aggódtak amiatt, hogy New Yorkban majd kom-munista vagy drogos leszek, de bármi jobb volt annál, mint hogy a világ végeztéig azt kelljen hallgatniuk, amint a lányuk egy tenisz-labdát ütöget a falhoz. Hát, így érkeztem a városba, Angela, és itt kezdődött minden.

Vonattal utaztattak New Yorkba – és micsoda vonat volt az! Az Empire State Express, egyenesen Uticából. Egy csillogó, krómszínű, renitens rosszkislányokkal robogó rakéta. Udvariasan búcsút vettem Anyától és Apától, majd odaadtam a poggyászomat egy piros sap-kás vasutasnak, és ettől fontosnak éreztem magam. Egész úton az étkezőkocsiban ültem, malátás tejet szopogattam, körtekompótot ettem, cigarettáztam, és magazinokat lapozgattam. Tudtam, hogy épp száműzetésbe küldenek, de legalább stílusosan érkezem! A vonatok akkoriban sokkal jobbak voltak, Angela. Ígérem, mindent megteszek majd, hogy ne ismételgessem el ezerszer, régen mennyivel jobb volt minden. Fiatalkoromban én

12

is utáltam, amikor az idősek így sopánkodtak. (Senkit sem érdekel! Senkit sem érdekel a maga aranykora, maga fecsegő kecske!) És biztosít-hatlak arról, tudom, hogy számtalan dolog nem volt jobb az 1940-es években. Az izzadásgátló dezodorok és a légkondicionálás hatásfoka például szánalmasan silány volt, így mindenki éktelenül bűzlött, fő-leg nyáron, ráadásul ott volt Hitler is. De a vonatok kétségtelenül jobbak voltak akkoriban. Te mikor fogyasztottál el utoljára élvezettel egy pohár malátás tejet egy cigi társaságában a vonaton? A vonatra egy kis kék, pacsirtamintás, lengedező műselyem ru-hában szálltam fel, a nyaka körül sárga csipkedíszítéssel, közepesen szűk szoknyával, a csípőjénél mély zsebekkel. Azért emlékszem olyan élénken erre a ruhára, mert először is soha nem felejtem el, ki mikor mit viselt, másodszor pedig mert magam varrtam. Ráadásul jól is sikerült. A lengése – épp a vádlim közepén érte a lábam – ka-cér és hatásos volt. Emlékszem, plusz válltöméseket is belevarrtam abbéli kétségbeesett igyekezetemben, hogy így majd úgy nézek ki, mint Joan Crawford, de aligha működött a dolog. Visszafogott harangkalapommal és anyámtól kölcsönzött egyszerű kék kézitás-kámmal (benne sminkszerek, cigaretta és szinte semmi más) nem épp úgy festettem, mint egy szirén a mozivásznon, hanem sokkal inkább úgy, ami valójában voltam: tizenkilenc éves, rokonlátogató-ba induló szűz lány. E New Yorkba tartó tizenkilenc éves szűz lánnyal két jókora bő-rönd is együtt utazott – az egyikben a ruháim kaptak helyet, mind gondosan selyempapírba csomagolva; a másikban pedig anyagok, szegőszalagok és varróeszközök, hogy még több ruhát gyárthas-sak. Velem tartott egy méretes ládában a varrógépem is – nehéz, ormótlan, bajosan szállítható szörnyeteg. De ő volt az én tébolyo-dott, csodálatos lelki társam, aki nélkül létezni sem tudtam. Tehát jött velem.

Az a varrógép – és minden, amit később bevonzott magával az éle-tembe – Morris nagymamának volt köszönhető, úgyhogy beszél-jünk most róla egy kicsit. Ahogy a nagymama szót olvasod, Angela, talán egy ősz hajú,

13

kedves öreg hölgy képe jelenik meg lelki szemeid előtt. Na, az én nagymamám nem ilyen volt, hanem egy magas, szenvedélyes, öre-gedő, kacér nő, festett mahagónivörös hajjal, aki parfüm- és pletyka-felhőbe burkolózva suhant át az életen, és úgy öltözködött, mintha jelmezbálba készülne. Ő volt a legszínesebb nő a földön – és ezt a színes minden lehet-séges értelmében mondom. Gyűrtbársony ruhákat viselt kifinomult színekben – amelyeket a köznép fantáziaügyileg akadályozott többi tagjával ellentétben ő nem rózsaszínnek, bordónak vagy kéknek ne-vezett, hanem „rózsahamunak”, „kordovánnak” vagy „della Robbiá-nak”. Kilyukasztatta a fülét, ami akkoriban a tisztességes hölgyekre nem volt jellemző, és számtalan plüss ékszerdobozt birtokolt, tele olcsó és drága láncok, fülbevalók és karkötők garmadájával. Volt egy autósruhája a délutáni vidéki kocsikázásokhoz, és akkora kalapokat viselt, hogy azoknak külön ülőhelyet kellett foglalnia a színházban. Imádta a kiscicákat és a postán rendelhető kozmetikumokat; élve-zettel falta a szenzációs gyilkosságokról szóló bulvárcikkeket; és ro-mantikus költeményeket írt. De mindenekfelett imádta a drámákat. Minden színdarabot és előadást megnézett, amelyre csak lehetősége volt a kisvárosban, illetve a mozgóképért is rajongott. Sokszor én tartottam vele, mert kettőnk ízlése teljesen megegyezett. (Morris nagymama és én leginkább azokat a történeteket szerettük, ame-lyekben vészjósló kalapokat viselő veszélyes férfiak légies ruhába öltözött ártatlan lányokat rabolnak el, akiket aztán újabb, markáns állcsontú férfiak szabadítanak ki.) Természetesen imádtam őt. A család többi tagja azonban már kevésbé. Nagymamám rajtam kívül mindenkit megbotránkoztatott. Különösen a menyét (anyá-mat), aki nem volt ledér nő, és folyamatosan ráncolta a szemöldökét nagymamára, akit egyszer „érzelgős örök kamasznak” titulált. Mondanom sem kell, anyám sosem írt romantikus költeményeket.

De Morris nagymama tanított meg varrni.Kiváló varrónő volt. (Őt is a nagymamája tanította meg rá, aki mind-össze egy nemzedék leforgása alatt walesi bevándorolt cselédlányból

14

befolyásos amerikai hölggyé emelkedett, nem kis részben annak kö-szönhetően, hogy ügyesen bánt a tűvel.) A nagymamám azt szerette volna, ha én is elsajátítom a varrás mesterségét. Így amikor épp nem vajkaramellát eszegettünk együtt a moziban, vagy újságcikkeket olvastunk fel egymásnak a leánykereskedelemről, akkor varrtunk. És az bizony komoly dolog volt! Morris nagymama kiváló munkát követelt meg tőlem. Tíz öltést ejtett egy ruhadarabon, majd a követ-kező tízet nekem kellett – és ha az enyém nem volt olyan tökéletes, mint az övé, kibontotta, és kezdhettem újra. Olyan lehetetlen anya-gokkal is megtanított bánni, mint a tüll vagy a csipke, így a végén már egyetlen textília sem hozott zavarba, lett légyen bármilyen sze-szélyes. És az öltésfajták! A bélés! A szabás! Tizenkét éves koromra bárkinek könnyedén megvarrtam volna egy fűzőt (bálnacsontokkal, ahogy kell) – még ha ilyent úgy 1910 óta Morris nagymamán kívül senki sem viselt. Bármilyen szigorú volt is a varrógép mögött, nem törtem meg az uralma alatt. A kritikája csípett, de nem fájt. Nagyon érdekelt a divat, ezért meg akartam tanulni varrni, és tudtam, hogy ő csupán a képességeimet akarja fejleszteni. Ritkán dicsért, de amikor igen, az ujjaim megtáltosodtak tőle. Egyre csak ügyesedtem. Tizenhárom éves koromban Morris nagymama megvette nekem azt a varrógépet, amely aztán velem tartott a vonaton New Yorkba. Egy fényes, fekete Singer 201-es volt az, és halálosan erős (bőrt is le-hetett vele varrni – akár még egy Bugattit is kikárpitozhattam volna vele!). A mai napig nem kaptam nagyszerűbb ajándékot. Magammal vittem a bentlakásos középiskolába, ahol neki köszönhetően hihe-tetlen hatalomra tettem szert a jó családból származó lányok alkotta közösségben, akik szerettek divatosan öltözködni, de nem feltétle-nül volt tehetségük hozzá. Amint az iskolán kívül is híre ment, hogy szinte bármit megvarrok – és tényleg így volt! –, az Emma Willardba járó lányok egyre-másra kopogtattak az ajtómon, könyörögve, hogy deréknál engedjem ki a ruhájukat, szegjek be valamit, vagy alakítsam át a nővérük tavalyi alkalmi ruháját, hogy rájuk passzoljon. Ezeket az éveket a Singer fölé görnyedve töltöttem, mint valami géppuskás

15

lövész, de megérte. Népszerű lettem – márpedig ezenkívül semmi nem számít egy bentlakásos iskolában. Ahogy máshol sem. Az idétlen alakom volt a másik ok, amiért a nagymamám meg-tanított varrni. Kora gyermekkorom óta túl magas voltam, és túl sovány. A kamaszkor jött és ment, én pedig csak egyre magasabb lettem. Valamirevaló mellem évekig nem nőtt, a törzsem viszont csak nyúlt és nyúlt. A karom és a lábam, mint egy-egy facsemete. A készen vett ruhák sosem álltak igazán jól, jobban jártam, ha ma-gamnak varrtam őket. Morris nagymama pedig – isten áldja érte! – megtanított, hogyan öltözködjek úgy, hogy előnyt kovácsoljak a magasságomból, ne pedig úgy nézzek ki, mint aki gólyalábakon jár. Ha úgy tűnne, hogy szerénykedni akarok a külsőmmel kapcso-latban, nem ez a helyzet. Mindössze a tényeket közöltem az ala-komról: hosszú voltam és magas, ennyi az egész. És ha azt hiszed, egy rút kiskacsa történetét fogod hallani, aki a nagyvárosba érkezve ráébred, hogy hiszen ő is csinos – ne aggódj, ez nem az a történet. Mindig is csinos voltam, Angela. Mi több, ezt tudtam is magamról.

Kétségkívül a csinos külsőm volt az oka, hogy egy jóképű férfi meg-bámult az Empire State Express étkezőkocsijában, amint a malátás tejemet szopogattam, és a körtekompótot eszegettem. Végül odajött hozzám, és megkérdezte, adhat-e tüzet. Bele-egyeztem, így leült hozzám, és tovább udvarolt. Nagyon jólesett a figyelme, de nem tudtam, hogyan reagáljak a közeledésére. Végül csak bámultam kifelé az ablakon, mintha mélyen a gondolataimba merülnék. Finoman összehúztam a szemöldökömet, azt remélve, így komolynak és drámainak látszom, de valószínűleg inkább rö-vidlátónak és zavarodottnak tűntem. E  jelenet még kínosabbá is válhatott volna, mint amilyennek hangzik, ha végül nem merülök bele a vonat ablakáról visszatükrö-ződő saját képmásomba, amely aztán jó sokáig lefoglalt. (Bocsásd ezt meg nekem, Angela, de az önnön külsőnkbe való belefeledke-zés együtt jár azzal, ha valaki fiatal és csinos.) Kiderült, hogy még ez a jóképű ismeretlen sem volt olyan érdekes számomra, mint a

16

szemöldököm formája. Nemcsak az foglalkoztatott, megfelelően formáztam-e – bár ez teljesen lebilincselt –; épp azon a nyáron pró-báltam elsajátítani, hogyan húzzam fel csupán az egyik szemöldö-kömet, mint Vivien Leigh az Elfújta a szélben. Ennek begyakorlása összpontosítást igényelt, ezt biztosan érted. Így azt is, hogy mivel elmerültem a tükörképemben, az idő egyszerűen elrepült. Amikor legközelebb felnéztem, a vonat már begördült a Grand Central pályaudvarra, előttem állt az új életem, a jóképű férfi pedig rég eltűnt. De ne aggódj, Angela – messze nem ő volt az utolsó jóképű férfi, akivel találkoztam.

És azt is el kell mesélnem neked – ha netán azon gondolkodnál, va-jon mi történt vele –, hogy Morris nagymamám körülbelül egy évvel azelőtt halt meg, hogy a vonatom megérkezett New Yorkba. 1939 augusztusában hunyt el, mindössze néhány héttel azt megelőzően, hogy megkezdtem volna tanulmányaimat a Vassaron. Halála nem ért váratlanul – már évek óta leépülőben volt –, azonban a nagyma-mám (a legjobb barátom, a tanítóm, a bizalmasom) elvesztése még így is teljesen megrendített. És tudod, mit, Angela? Ez a megrázó élmény is közrejátszhatott abban, hogy az első évben annyira gyengén teljesítettem a főis-kolán. Talán mégsem voltam olyan szörnyen rossz tanuló. Lehet, hogy egyszerűen szomorú voltam. Erre a lehetőségre most gondolok először, miközben neked írok. Ó, Istenem. Néha olyan sok időbe telik rájönni dolgokra.

17

KETTŐ

Egyszóval rendben megérkeztem New Yorkba – olyan fiatal pi-piként, hogy gyakorlatilag még ott volt a tojássárgája a hajamba ragadva. Peg nénikémmel a Grand Central pályaudvaron kellett volna találkoznunk. A szüleim akkor tudatták ezt velem, amikor reggel felszálltam a vonatra Uticában, de pontosabb információt senkitől sem kaptam. Nem mondták, hol várjak rá. Nem adtak telefonszá-mot, amelyet vészhelyzet esetén felhívhatok, illetve címet sem, ahova elmehetek, ha netán egyedül maradok. Mindössze azt, hogy „Peg nénikéd a Grand Central pályaudvaron vár majd”, és ennyi. Nos, a Grand Central pályaudvar épp olyan grandiózus volt, mint amilyennek hirdette magát, egyúttal ideális helyszín arra, ha netán nem akarsz valakit megtalálni, így nem lepett meg, hogy érkezé-semkor nem láttam sehol Peg nénit. Hosszú-hosszú ideig álldogál-tam ott a peronon a nagy halom poggyászommal a pályaudvaron hemzsegő embereket figyelve, azonban senki sem hasonlított a né-nikémre. Tudtam, hogy néz ki. Néhányszor már találkoztam vele koráb-ban, jóllehet ő és apám nem álltak közel egymáshoz. (Ez talán eny-he kifejezés. Apám soha nem fogadta el a húga életmódját, ahogyan az anyjukét sem. Akárhányszor Peg neve előjött a vacsoraasztalnál, apám felhorkantott, majd ezt mondta: „Szép kis élet: utazgatni a világban, egy fantáziavilágban létezni, és bátran költekezni!” Én mindig azt gondoltam, hát ez tényleg szép élet lehet…) Kiskoromban Peg párszor eljött hozzánk karácsonykor – de nem túl gyakran, ugyanis mindig úton volt a vándorszíntársulatával.

18

A  legélénkebb emlékem róla tizenegy éves koromból származik, amikor is apámat az egyik üzleti útjára elkísérve egy napot töltöt-tem New Yorkban. Peg elvitt korcsolyázni a Central Parkba. Talál-koztam a Télapóval. (Bár abban mindketten egyetértettünk, hogy túl öreg vagyok én már a Télapóhoz, de a világ minden kincséért ki nem hagytam volna, és rendkívül izgatottan vártam a találko-zást.) Még egy svédasztalos ebédre is elmentünk. Életem egyik leggyönyörűbb napja volt. Apám és én nem töltöttük a városban az éjszakát, mert Apa gyűlölte New Yorkot, és nem bízott benne; azonban remek nap volt, ezt őszintén állíthatom. A nagynénémet csodás személyiségnek találtam. Emberként kezelt engem, nem gyerekként, és ez az egész világot jelenti egy tizenegy éves számára, aki nem akarja, hogy gyerekként kezeljék. Peg néni nemrég hazalátogatott szülővárosomba, Clintonba, édesanyja, Morris nagymama temetésére. A  szertartás alatt mel-lettem ült, és a kezemet nagy, ügyes mancsába fogta. Ez a gesztus egyszerre vigaszt nyújtott és meglepett (bármily megdöbbentő is, a családom kevéssé volt hajlamos a kézfogdosásra). A temetés után Peg egy favágó erejével megölelt, én pedig a karjába omolva Niaga-ra-vízesésnyi könnycseppet ontottam magamból. Peg illata leven-dulás szappan, cigaretta és ginre elegyéből állt össze. Úgy csüngtem rajta, mint valami szerencsétlen kis koalamaci. Ám a temetést kö-vetően nem tudtam túl sok időt vele tölteni. Azonnal vissza kellett utaznia, hogy egy előadást dobhasson színpadra a városban. Meg-alázónak éreztem, hogy így elhagytam magam az ölelésében, még ha vigasztalóan reagált is. Hiszen alig ismertem.

Tulajdonképpen az alábbiakon kívül semmit sem tudtam Peg néni-kémről, amikor tizenkilenc évesen New Yorkba érkeztem: Van egy kis színháza, a Liliom Teátrum, valahol Manhattan középső részén. Nem készült színházi karrierre, hanem véletlenül horgonyzott le emellett.

19

Meglepő módon képzett vöröskeresztes ápolónő, és az első vi-lágháború alatt Franciaországban állomásozott. Közben valahogy felfedezte: ügyesebben szervez mindenféle műsort a sebesült katonák szórakoztatására, mint ahogyan a se bei-ket ápolja. Hogy ért ahhoz, miként kell olcsó, gyors, színes és vic-ces műsorokat tető alá hozni tábori kórházakban és barakkokban. A háború irtózatos dolog, de mindenki tanul belőle valamit: Peg néni ebből a bizonyos háborúból azt tanulta meg, hogyan szervez-zen meg egy színpadi produkciót. Azt is tudtam, hogy Peg a háború után jó ideig Londonban élt, és az ottani színházban dolgozott. Épp egy revüműsort állított össze a West Enden, amikor találkozott későbbi férjével, Billy Buell-lel – a jóképű és elbűvölő amerikai katonatiszttel, aki úgy döntött, a há-ború után szintén Londonba költözik, hogy elkezdje színészi kar-rier jét. Peghez hasonlóan Billy is „a valakik” közé tartozott. Morris nagymama a Buell családra előszeretettel használta az „undorítóan gazdag” jelzőt. (Évekig gondolkodtam rajta, vajon ez pontosan mit jelent. Nagyanyám tisztelte a vagyont; vajon mennyivel több szá-míthat „undorítónak” belőle? Egy nap végül feltettem ezt a kérdést, ő pedig azt felelte, mintha ezzel magyarázatot adna bármire is: „Newportiak, kedvesem.”) Azonban bármilyen kemény is volt Billy Buell Newportból, abból a szempontból hasonlított Peghez, hogy ő is maga mögött hagyta azt a művelt társadalmi réteget, amely-be beleszületett. Jobban kedvelte a színházi világ keménységét és csillogását a kávéházak közönségének kifinomultságánál és elfoj-tott érzelmeinél. Emellett igazi aranyifjú volt. Ahogyan Morris nagymama mondta, szeretett „szórakozni”; ez pedig az ő udvarias megfogalmazásában annyit jelentett, hogy szeretett „inni, szórni a pénzt, és nők után futkosni”. Házasságuk alatt Billy és Peg Buell visszatértek Amerikába. Együtt alapítottak egy vándorszíntársulatot. Az 1920-as évek nagy részét utazgatással töltötték: kis színészcsapatukkal a városokat járták szerte az országban. Billy írta a revüket, illetve játszotta a főszerepet, Peg pedig tető alá hozta és megrendezte a produkciókat.

20

A házaspárnak sosem voltak elrugaszkodott ambíciói. Egyszerűen jól érezték magukat, és így megmenekülhettek a szokványosabb felnőttkötelességektől. Ám a siker elkerülése érdekében tett min-den erőfeszítésük ellenére az véletlenségből mégiscsak levadászta és foglyul ejtette őket. 1930-ban – az egyre súlyosbodó gazdasági világválság köze-pette, amikor az emberek nagyon féltek – a nagynéném és a férje véletlenül alkotott egy sikerdarabot. Billy írt egy vígjátékot Vidám kis viszony címmel, amely olyan jókedvű és szórakoztató volt, hogy az emberek csak úgy zabálták. A Vidám kis viszony zenés komédia volt egy brit arisztokrata örökösnőről, aki beleszeret egy amerikai aranyifjúba (akit természetesen Billy Buell alakított). Könnyed kis darab volt, mint az összes korábbi, amelyet addig színpadra vittek; ez azonban hatalmas sikert aratott. Az örömteli élményekre éhes bányászok és gazdák Amerika-szerte kiguberálták az utolsó fillért is a zsebükből, hogy láthassák a Vidám kis viszonyt; így ez az egy-szerű, butuska darab remekül jövedelmező sikerré vált. Sőt akkora hírverés övezte, és annyi méltató kritikát kapott a helyi újságoktól, hogy 1931-ben Billy és Peg elvitte New Yorkba, ahol egy évig futott egy elismert broadwayi színházban. 1932-ben az MGM elkészítette a Vidám kis viszony filmválto-zatát; amelyet szintén Billy írt, ám szerepelni már nem szerepelt benne. (A helyét William Powell vette át. Billy ekkorra rájött, hogy az író élete könnyebb, mint a színészé. Az írók maguk oszthatják be az idejüket, nincsenek kitéve a közönség kénye-kedvének, és rendező sincs, aki megmondaná nekik, mit tegyenek.) A Vidám kis viszony sikere nyomán számos jól jövedelmező folytatás született, mint a Vidám kis válás, a Vidám kis baba, illetve a Vidám kis szafari, amelyeket Hollywood úgy pottyantott ki magából éveken át, mint kolbászt a töltőből. A Vidám kis-sorozat jó nagy köteg pénzt hozott Billynek és Pegnek, azonban egyben házasságuk végét is jelentette. Billy, aki teljesen beleszeretett Hollywoodba, soha többé nem tért vissza. Peg pedig úgy döntött, feloszlatja a vándorszíntársulatot, és a Vidám kis után járó jogdíjak rá eső feléből vásárol egy nagy, ódon, lepusztult New York-i színházat: a Liliom Teátrumot.

21

Mindez 1935 környékén történt. Billy és Peg hivatalosan sosem váltak el. És bár látszólag nem volt köztük feszültség, 1935 után már „házasoknak” sem nevezhettük őket. Nem volt közös otthonuk és munkakapcsolatuk sem, illetve Peg állhatatosságának eredményeképp a pénzügyeiket is külön ke-zelték – ennek értelmében a csillogó newporti pénz a nagynéném számára elérhetetlen távolságba került. (Morris nagymama nem tudta, miért hajlandó Peg hátrahagyni Billy vagyonát; cseppet sem titkolt csalódottsággal csak ennyit mondott a lányáról: „Attól félek, Peget sosem érdekelte a pénz”.) Nagymamám arra tippelt, hogy Peg és Billy azért nem váltak el hivatalosan, mert „túl bohémek” ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Vagy talán még mindig szeretik egymást. Olyasfajta szerelemmel, amely akkor virágzik a legjobban, ha férjet és feleséget egy földrész választja el egymástól. („Ne ne-vess – mondta a nagymamám –; sok házasság működne jobban így.”) Mindössze annyira emlékszem, hogy gyermekéveimben nem nagyon láttam Billy bácsikámat – eleinte azért nem, mert állan-dóan turnézott, később pedig azért nem, mert Kaliforniában tele-pedett le. Olyannyira kikerült a képből, hogy tulajdonképpen so-sem találkoztam vele. Billy Buell számomra csupán egy történetek és fényképek alkotta legenda volt. És micsoda csodálatos történetek és fotók voltak ezek! Morris nagymama és én gyakran láttunk Billyről fotót a hollywoodi bulvárújságokban, vagy olvastunk róla Walter Winchell és Louella Parsons pletykarovatában. Teljesen el voltunk ragadtatva például, amikor megtudtuk, hogy meghívott vendég volt Jeanette MacDonald és Gene Raymond esküvőjén! Volt róla egy kép egy lagzin a Variety magazinban, amint ott áll a púderrózsaszín menyasszonyi ruhát viselő, sugárzó Jeanette Mac-Donald mögött. A fotón Billy épp Ginger Rogersszel és akkori fér-jével, Lew Ayresszel beszélget. A nagymamám megmutatta nekem Billyt, és azt mondta, „Hát itt van, épp meghódítja az országot, mint mindig. És nézd, hogy vigyorog rá Ginger! Ha én lennék Lew Ayres, szemmel tartanám a feleségemet.” Nagymamám kövekkel díszített nagyítója segítségével egy kö-zelebbi pillantást vetettem a képre. Jóképű szőke férfit láttam rajta

22

szmokingban, aki Ginger Rogers alkarján nyugtatja a kezét, miköz-ben a nő valóban elragadtatással tekint rá. Igazi mozisztárnak tűnt; sokkal inkább, mint azok a tényleges mozisztárok, akik körülvették. Lenyűgözőnek találtam, hogy ez a férfi az én Peg nagynénim férje. Peg csodálatos ember volt, nem vitás, de valahogy olyan kis szür-ke egér. Vajon mit látott benne Billy?

Sehol sem találtam Peget.Elég idő telt már el ahhoz, hogy hivatalosan is feladjam a reményt, hogy valaha ráakadok ott a peronon. Egy hordár segítségével biz-tonságba helyeztem a poggyászomat, majd átsétáltam a pályaud-var nyüzsgő embertömegén, hátha rábukkanok a nagynénémre a zűrzavarban. Azt gondolhatnánk, nyugtalansággal töltött el, hogy teljesen egyedül vagyok New Yorkban, terv vagy kísérő nélkül, de nem így volt. Biztosra vettem, hogy minden rendben lesz. (Talán mindez a kiváltságosok védjegye: egyes jól nevelt fiatal hölgyek egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy ne érkezne rövidesen valaki, aki megmenti őket.) Végül abbahagytam a járkálást, és leültem egy ideális ponton elhelyezett padra a pályaudvar nagy várócsarnokának közelében, hogy bevárjam megmentőmet. És végül rám is találtak.

Megmentőm alacsony, ősz hajú nő volt, szolid szürke kosztümben, aki úgy robogott oda hozzám, mint egy bernáthegyi a bajba került síelőhöz – minden figyelmét nekem szentelte, és látszott rajta az eltökéltség, hogy márpedig életet fog menteni. A „szolid” talán nem is a legmegfelelőbb szó a kosztümjének jel-lemzésére. Kétsoros gombolású, egyenes derekú, téglaszínű modell volt – az a fajta ruhadarab, amely a világot szándékosan megtéveszt-ve azt sugallja, hogy viselőjének se melle, se dereka, se csípője nin-csen. Szerintem Angliából hozatta. Rém ronda volt. A nő emellett

23

masszív, lapos, fekete fűzős félcipőt és régimódi, zöld nemezkalapot viselt – ezt a fajtát az árvaház-tulajdonosok hordják előszeretettel. Ismertem ezt a nőtípust a bentlakásos iskolából: úgy nézett ki, mint egy vénlány, aki malátakávét iszik a vacsorához, és sós vízzel garga-rizál a hosszú életért. Egyszerű volt tetőtől talpig; ráadásul szándékosan. Ez a tégla formájú asszonyság hihetetlen küldetéstudattal köze-lített felém, szemöldökét ráncolva, kezében, díszes ezüstkeretben egy nyugtalanítóan nagy fényképpel. Rápillantott a képre, majd pedig rám. – Te vagy Vivian Morris? – kérdezte. Erős akcentusa felfedte az igazságot, miszerint nem a dupla soros kosztüm az egyetlen angol importtermék a városban. Mondtam, hogy igen. – Jól megnőttél – felelte. Összezavarodtam: ismerem ezt a nőt? Találkoztam vele gyerek-koromban? Zavaromat látva az idegen nő megmutatta a kezében tartott be-keretezett fényképet. Megdöbbenésemre a fotó a családomat ábrá-zolta, körülbelül négy évvel ezelőtt. Profi fotós készítette a műtermi felvételt, amikor anyám úgy döntött, hogy – szavaival élve – „egyszer az életben hivatalosan is meg kell örökíttetnünk magunkat”. Szere-peltek rajta a szüleim, tűrve azt a megaláztatást, hogy épp egy ipa-rosember fotografálja őket. Aztán ott volt megfontoltságot árasztó ábrázatú bátyám, Walter, kezét anyánk vállán nyugtatva. És persze én is, kajlább és fiatalabb változatban, egy olyan matrózruhában, amely messze túl kislányos volt a koromhoz. – Olive Thompson vagyok – közölte a nő olyan hangon, amely elárulta, hogy gyakran ad utasításokat –, a nagynénéd titkárnője. Ő nem tudott eljönni. Vészhelyzet volt ma a színházban. Egy ki-sebb tűzeset. Engem küldött érted. Ne haragudj, hogy megvárat-talak. Már néhány órája itt vagyok, de csak ez a fotó állt rendelke-zésemre az azonosításodhoz, és némi időbe telt, míg megtaláltalak. Mint láthatod.

24

Majdnem elnevettem magam akkor és most is, ahogyan visz-szaidézem az esetet. Őrülten viccesnek tűnt a gondolat, hogy ez a szigorú, középkorú nő ott kóválygott a Grand Central pályaudva-ron, kezében egy hatalmas fényképpel, amelynek ezüst kerete olyan volt, mint amit sebtében letéptek egy tehetős ember otthonának faláról (épp ez történt), és hogy az összes utas arcába belebámul-va próbálta azonosítani az előtte állókat egy lány négy éve készült képmása alapján. Hogyhogy én nem vettem őt észre? Olive Thompson azonban nem találta mindezt annyira humo-rosnak. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez igencsak jellemző rá. – A poggyászod – mondta. – Szedd össze! Aztán taxival me-gyünk a Liliomba. Már elkezdődött az esti műsor. Iparkodj! Mel-lőzd a bájcsevejt. Engedelmesen baktattam mögötte – mint egy kiskacsa, követve a kacsamamát. Mellőztem a bájcsevejt. Azon gondoltam magamban, ugyan mi lehet „egy kisebb tűz eset”? De nem mertem rákérdezni.