New Angolok - Magyar Elektronikus Könyvtár · 2018. 10. 12. · Az angol leány Az angol asszony Az angol fiú Az üzleti élet méltósága Shopping Hadihajókon Drawing-room meetingek

GINEVERNÉ GYŐRY ILONA

ANGOLOK

KIADTA AZ „ÉLET” IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRS.

BUDAPEST 1914

2

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat: Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018

Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával. Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

ISBN 978-963-417-350-2 (online) MEK-18677

3

TARTALOM

John Bull, ahogy én látom Az angol leány

Az angol asszony Az angol fiú

Az üzleti élet méltósága Shopping

Hadihajókon Drawing-room meetingek

Walesi népmondák A kelták között

A scout-mozgalom Angliában Jogászpincérek

Ahol a szülők tanulnak Egy nap a University Settlementben

A békeeszme és az angol iskolák Ahol nincs borravaló

Az ABC Shops Esti iskolák

Hamupipőkebálok Virágos London

Látogatás a kertvárosban Virágos ablakok Ír népszínművek

Burns Róbert kunyhójában

4

John Bull, ahogy én látom

Mikor Archimedes a reátörő katonához azzal a szóval fordult: Ne rombold szét a köreimet! - ő sem ragaszkodhatott a maga homokba rajzolt köréhez jobban, mint ahogy az átlagos ember ragaszkodik a maga eszmeköréhez. Szinte még az igazságnak is rossz néven veszi, ha az el akarja söpörni az ő megalkotott előítéleteit.

Több ilyen előítélet ritkán szól ki emberi szóból, mint akkor, mikor egész nemzetekről mondunk általánosító véleményt. Mihelyt valaki, látszólag felsőbbséggel, de voltaképp igen nagy naivsággal azt mondogatja, hogy: a német ilyen, a francia olyan, rögtön a rokonság gyanujába keveredik előttem azzal az utazóval, aki a gyorsvonatban, egy idegen ország nép-telen rétjein átszáguldva kinézett s mivel az ott álldogáló, egyetlen egy embernek vörös haja volt, beleírta az úti naplójába, hogy: „Ennek az országnak a lakossága vöröshajú.”

Hogy a népjellemzésben talán senkiről sem rajzoltak túlzottabb képet, mint az angolról, azt sok minden magyarázza. Először is szereplésük volt mindig elég kimagasló arra, hogy közömbösek nem igen tudtak maradni irántuk a többi nemzetek. Vagy szeretni, vagy gyűlölni voltak kénytelenek őket, mint azt a használatba átment két szó, az anglománia és anglofobia eléggé bizonyítja.

De meg azután akcentuálta a jellemrajzok túlzásait az angol nemzet elszigeteltsége. Furcsák voltunk mi, kontinentális emberek ebben: ha az angol nem értett meg bennünket, mindjárt eszünkbe jutott, hogy „inzulárisak”; - de erre akkor sohasem gondoltunk, ha azt kellett volna magunktól kérdeznünk, hogy vajjon ez az ő inzuláris voltuk nem gátolt-e meg bennünket is abban, hogy mi szintén megértsük őket.

Amint az évek peregnek, egyre kevésbé kell, lehet és szabad generalizálnunk, ha más nem-zetről ítélünk. Az olyan gyerekes és hárijánosos beszéd, hogy a német pedáns és hűséges, a francia elmés és frivol, az olasz műértő és bosszúálló, járhatta akkor, mikor nem utaztunk, nem járattunk idegen lapokat, útközben nem ismerkedtünk meg más nemzetbeliekkel úgy, hogy azután levelezés és egymás felkeresése folytán belelássunk egymás lelkébe.

De ma már tudjuk, hogy aki egy-két ember ismerése nyomán egy nemzetről mond ítéletet, az vagy csalódik vagy csal.

S a nemzetekről szóló elkoptatott közhelyekben a főbaj az, hogy - éppen ellentétben a kövön, ércen levő rajz sorsával - mennél többen koptatják, annál mélyebben vésődik a köztudatba.

Ilyen sokat koptatott közhely az angolok jellemzésében mindenekelőtt az, hogy az angol hideg. - Erre talán legjobb először is azt kérdeznünk: kik mondják ezt róla? Rendesen a vele nyilvános helyen, semleges területeken, vasúton, hajón, vendéglőkben véletlenül találkozók, akiről az angol sem azt nem tudja, hogy ő szimpátikus-e azoknak, sem azt, hogy azok szimpátikusak-e neki. Következésképp az egyedüli tapintatos, az egyedüli bölcs magatartás tehát a tartózkodás, hallgatagság, távolmaradás.

És ne tagadjuk, az az útközben való rögtöni ismerkedés és „no, akkor tartsunk együtt” féle ajánlkozás (amely mellett aránylag persze hogy az angol viselkedés hidegnek tetszik) volta-képp semmi más, mint anakronizmus; - lemúlt idők maradványa. Az olyan időké, amikor az embernek sem tenni, tehát önmagában kitervezni valója, sem olvasni valója nem volt annyi, mint ma, tehát nem kívánták annyira, hogy békében hagyják. Meg azután a more patrio való utazás idejében olyan meglepő dolog volt az, hogy valakivel valami elhagyott fogadóban összeakadjon az ember, vagy hogy a néptelen úton még egy utas jöjjön rá szembe. Már attól igazán ki kellett kérdezni töviről-hegyire, mi járatban van.

5

De a Cook idejében!

Csak gondoljuk el, hogy öten-hatan már ülnek a vasúti kocsiban; világot látott, európai emberek, akik hagyják egymást gondolkozni, tájat nézni, olvasni; azután egyszerre berobban közéjük egy hetedik, és felteszi a kerek világ szókincsének legfeleslegesebb kérdését: „Szin-tén utazni tetszik?” (Hát mi az Isten csodájáért ül az ember egy robogó vasúti kocsiban, ha nem azért, hogy utazzék?) Azután beszélni kezd és egy óra múlva már minden részletét tudjuk a családfájának, foglalkozásának, ügye-bajának.

Hát most melyik a kétféle közt a modern, művelt és irgalmas lelkű ember?

De mondjuk, hogy pozitív hidegség, merevség az, amit az angolnál felpanaszol az útitárs. Ez jórészt a franciákkal való egybevetésből ment át a köztudatba. Még csak rövid idővel ezelőtt is ez a két nemzet látta egymást leggyakrabban, mint utas. És nemcsak az történt, hogy a franciák pezsgő, túlömlő temperamentuma mellett (noha ez is éppen úgy nem kivétel nélküli, mint az angol szótlanság) az angol merevnek látszott; - hanem értem úgy is, hogy akkor, amikor ezek a régi ítéletek kialakultak, a tipikus francia is más volt. A gloire napjaiban (Waterloo előtt) a francia is sokszor nézte a világot csupán úgy, hogy az arra való, hogy annak tetején a gall kakas kukorékoljon és ugyancsak hangos volt mindenütt. A fajilag tényleg csendesebb angolnak minden hangosság; a közfigyelem minden magára vonása „horrid” volt, rettenetes; az úriasság, önuralom, jó nevelés hiányának netovábbja; - és annak láttára, ami az ő természetével nem fér meg, valahányszor az angol nyilvános helyen hangos és osztentatív embert lát, rögtön végbemegy lelkében az, ami a Shakespeare egyik legangolabb angol hősnőjének, Cordéliának a lelkében megy végbe: hidegebbé, szótlanabbá, zárkózottabbá válik, mint valójában lenne.

Sem Shakespeare-rel nem gondolkozott, sem Cordéliával nem érzett az, aki nem érti, hogy ez utóbbi azért mutatkozik szeretetlenül merevnek az első felvonásban, mert Goneril és Regan ömlengésein riadt meg s azokhoz nem akar hasonló lenni.

És végre még egy dolog magyarázza az ő nyilvános helyen való hidegségüket. Mint ők maguk bevallják: We are too conscious. Elfogultak, tudják, hogy sokszor csúfolták őket, rágalmaz-ták, ellenségesen nézték. És nem tudnak egészen természetesek maradni.

De ha utaltunk a történeti eseményekre, ne utaljunk csak egy irányban. - A francia gloire lehanyatlása után viszont az angol lett az európai színpad hőse s ez az idő teremtette meg a köztudatban ma is élő inzolens, öntelt angolt. Persze hogy van ilyen köztük is. De hol nincs? És utazás közben, ha neveletlen, hetvenkedő embert látunk és azt mondjuk: nálunk jobb modorúak az emberek; - tudjuk-e mindig, ha vajjon egyazon osztály tagjait vetettük-e össze; urat úrral; nyárspolgárt nyárspolgárral? És hadd tegyem hozzá, hogy ma az utazó angolnak azt a kellemetlen fajtáját sehol sem ítélik el szigorúbban, mint Angliában.

De persze míg a száz csendesen, békésen haladó kocsiról senki se beszél az utcán, de annak az egynek a hírével, amely nekimegy a másik kocsinak, embereket gázol, lámpavasat tördel, tele van az utca, úgy az emberek közt is azt vesszük hamarább észre, aki bajt csinál, nem azt, aki megvonul.

De mindez, ami a hidegségről él a köztudatban, az csak a véletlenül velük összekerült ember ítélete. A családi és baráti kör nem panaszkodik erről és én mint útitársról is azt szeretném megjegyezni, hogy ha van az angolnak oka szólni, például ha tanáccsal, segítséggel szolgála-tára lehet valakinek, akkor soha nem kívánnék jobb útitársat nála, mert ilyenkor mind előtérbe lép lelkében az udvariasságnak az a faja, amely az egyedül értékes, ugyanis amely az áldozat-tól sem riad vissza és amely udvariasságra az embert nem a tánc- és illemtanár tanítja meg, csak a jó szív.

6

Hogy a baj látására ez a nagylelkű természet megnyilatkozik nála, azt eléggé tudják az idegen nemzetek is; tudták az osztrák-olasz háború alatt szenvedő olaszok, tudták a görögök a filhellén időkben; tudták az amerikai rabszolgaszabadítók, akik iránt Anglia ötszázmillió koronával bizonyította be a rokonszenvét és tudjuk mi, akiknek Anglia akkor nyújtott baráti jobbot, mikor körülöttünk keletről-nyugatról csak halálos csapásra felemelt kezet láttunk.

De hogy a mindennapi élet mindennapi angolaira visszatérjek; - ugyan látta őket az a mindenttudó néppszichológus, aki az ő lélektanukat három-négy szóban elintézi; - látta őket valami népszerű emberüknek megjelenésekor hurrah-zni? - Látta őket politikai gyűlésen; - cricket-mezőn való diadalkor; - vadászaton, kiránduláson, karácsonyi vígság közben és - választásokon?

Míg ezt nem látta, ajánlom, tartsa függőben az ítéletét. Leigh Hughes említi, hogy például a manchesteri választást végignézte néhány kontinentális vendég és mióta látták, amint a méltóságos, korpulens gyapotkirályok, egymást nem is ismerve, összeölelkeztek, énekeltek, táncoltak az utcán; - egy tőzsdefejedelem pedig, lecsapva a cilinderét az aszfaltra, ráugrott mind a két lábával, mialatt a tömeg őrjítő zsivajjal, hurrázva és a győztes jelöltre a „jolly good fellow”-t énekelve hömpölygött az utcán, azóta a kontinentális vendégek is némileg módosult nézetekkel távoztak azt illetőleg, ha vajjon a temperaturát jelző higanyoszlop mindig valahol a fagypont körül van-e az angol lélekben.

És hogy a lassú lelki mozdulással, közömbösséggel vádolt tömeg, mint hallgatóság milyen tud lenni, arról nekem, aki oly sokszor állok előttük, szólni ugyan nem lehetne látszólagos dicsek-vés, de egészen hallgatni pedig nem lehet valódi hálátlanság nélkül. Hadd mondjam tehát minden más helyett csak azt, hogy a hallgatóságok legóhajtandóbb vonásai mind megvannak bennük: a szónokkal valami delejes áram folytán való rögtöni összekapcsolódás, ami csak a hallgatóság elme- és szívbeli gyönyörű egyensúlyából eredhet; - a komoly és víg részletekbe egyaránt belehelyezkedni tudás és az elismerő, meleg hála.

A hidegség, közömbösség vádjával szinte egybefonódott sokak tudatában az is, hogy a „business”-en, a kenyérhozó, pénzkereső foglalkozáson túl nem igen terjed az érdeklődésük. És lám; - választ óhajtva adni, az ember gondolata végigrepül a földgolyón és azt látja, hogy a két földsark hangtalan jégvilágában; - az egyenlítő sárga izzású homokján, őserdők gyilkos lehelletű bozótjaiban hány olyan angol kutató nyugszik, aki abból az útból pénzeredményt semmit sem remélhetett, sőt arra sok pénzt áldozott; és elment lángoló tudásvággyal, vak önzetlenséggel, harcolt bajnoki bátorsággal és meghalt vértanúi fenséggel.

Hát még akik otthon, Angliában szenvedtek halált a börtönök, kórházak, gyógyszerek, mentő-eszközök tanulmányozása közben, hogy embertársaikon segítsenek. Ez mind nem nagyon al-kalmas annak a bizonyítására, hogy az angol a „Kalmárok nemzete”; „a nation of shopkeepers”.

Jaj, de keserű és mélységes humora az a dolgoknak, hogy azt a lángeszű katonát, aki így beszélt, Napoleont, éppen a „kalmárnemzet” hadvezére és hadserege győzte le döbbenetes bátorsággal.

A „népjellemzők” becsületére legyen különben mondva, ezt a vonást, a bátorságot még ők sem tagadták meg az angoltól soha. És ez a bátorság testi és lelki elemekből érdekesen szövődik össze náluk. Már az ökölnyi gyereken látszik, hogy ez nem lesz az a fajtája a bátor embernek, akinél „a lélek kész, de a test erőtelen”. A fürgeségre, erőfeszítésre kiképzett test jó szolgája lesz annak a léleknek, melynek a veszedelem látásakor első impulzusa az oda-rohanás, a go ahead, az előre!

És itt sem csak a katonát, sem csupán a fölényes szellemi életű embert értem az erkölcsi bátorság képviselője gyanánt, hanem százait és ezreit azoknak a tanulatlan, egyszerű bányá-szoknak, halászembereknek, csónakosoknak, akire magára is nap-nap mellett százszor mered

7

reá a halál arca a bánya sírgödréből, a tenger hullámvölgyeiből és aki a habozásnak egy pillanata nélkül megy a bajtársát kimenteni.

És megy százszor még a gyerek is, fiú, leány egyaránt; másképp hogyan olvasnánk évenként annyiszor, hogy gyermeket díszítettek fel az életmentő éremmel.

A vérükben van, hogy nekik bátornak lenni könnyebb, mint gyávának.

Ugyanilyen ősérzés, primitív ősösztön a nemzetnél az izzó hazaszeretet is, de talán éppen mivel tudja, milyen erős ez, azért takarja el ezt is azzal a szinte zavart és szemérmes titko-lódzással, amit minden nagy érzésére, felindulására szeretne ráborítani. Ha valahol, távoli országban járva azt hallja, hogy megcsendül valami angol dal töredéke, abba nem belepirul, hanem belesápad; - nem hangosabb lesz tőle, hanem hallgatagabb. És ha például évekig tartó katonai, tengerészi szolgálat, vagy más okú hosszú távollét után hazatér és meglátja Anglia partvonalát; - a plymouthi smaragdzöld hegyfokot vagy a doveri hófehér Shakespeare-sziklát, talán mindössze azt mondja, olyan szájszélmozdulással, ami mosolygás szeretne lenni, de inkább vonaglás: „Good old England”; - hanem ilyenkor az, aki megértő barát, az ne igen nézzen arra az emberre, mert az akkor a lelke fenekéig meg van rendülve és ezt még hozzá irtózatosan szégyenli is. Kettős ok tehát, hogy ne kémleljük az arcát.

Nagy hazaszeretet nélkül sohasem tehették volna birodalmukat azzá, ami, csakhogy az angol patriotizmus lépést tart jellegben az idők menetével. Amint az ököljog háttérbe kezd szorulni a vagyonosság, tanultság megadta prepotencia mögött, úgy alakul ki az újkori ember számára az a hitvallás, hogy ma a legjobb hazafi, országa érdekeinek legerősebb fentartója az, aki a legbecsületesebb, legképzettebb, legmunkásabb és aki képességeinek és munkája eredményé-nek az országért való áldozására a legkészebb. Ezek nélkül ma nincs hazafiság.

És itt érinti ezt az eszmét az a másik vonás, amit szintén sokszor hallunk az angolról: hogy nagyon szereti a pénzt. Az igazság körülbelül az, hogy ezt ma kivétel nélkül mindnyájan szeretjük, de emlegetni, felróni csak annál szoktuk, aki meg is tudja szerezni, és annál pedig nem, aki csak plátóilag, par distance szereti, nem kevesebb vágyakozással, csak kevesebb sikerrel. Bizonyos, hogy az angolban megvan a pénz értékelni tudásának igen erős érzéke és az is igaz, hogy akiknél közöttük ezt az érzéket más lelki tartalom nem egyensúlyozza, annál túlkapásra visz; - mint minden más fajnál.

De az angolnál a pénz tiszteletét más okok is magyarázzák. Nemzetük erejének legbecsüle-tesebb forrása az ipar és kereskedés volt; sokkal becsületesebb mindenesetre, mint az ezeknél gyakran oly sokkal magasabbra emelt aggresszív, hódító hadjáratok. Azonkívül az angol faj, az angol család lares et penatesei, házi bálványai közt a legmagasabb talapzaton a respectability áll, a tiszteletreméltóság, a rendezett élet tisztessége.

Olvassuk el regényeiket, drámáikat, nem valóságos Kain-bélyeg-e valakin az, ha tartozik itt is, ott is, ha bohém háztartása van, ha valamivel is port kell hintenie a világ szemébe? Az ilyen ember az angol regényben, drámában már szinte a villain. Nem „respectable”, ha az életének berendezése csak kicsit is rendszertelen; nem „respectable”, ha a templomának s egy-két jótékonysági dolognak nem rendes adófizetője, mint ezt oly tisztán látni az önkéntes adakozásoknak abból a hódolatra keltő készségéből, amelyre az angol társadalom nemzedé-keken át volt nevelve azzal az eszmével, hogy aki nem tudja a magáét úgy beosztani, hogy abból pénzzavarba jutás nélkül más érdemes embernek is jusson egy-egy arányos töredék, az nem respectable.

A pénz sokrabecsülése minden angolban megvan, jóban, rosszban egyaránt és megvan minden társadalmi osztályban; - de a pénz helyes megbecsülése ma leginkább azok közt van meg, akiket Mathew Arnold „the great Middle Class”-nak nevez.

8

Ma ez az osztály érti Angliában a pénzzel való bánás három sarkalatos pontját, ugyanis hogy kell a pénzt megszerezni jogosan, megtartani okosan és tovább adni arányosan.

Az angol szegény osztály sok-sok rétege, amely a munkáskérdésnek, a labour problemnek nem azért nehéz eleme, mert unemployed, hanem mert unemployable (nem mert alkalmazat-lan, hanem mert alkalmazhatatlan) - ez megszerezni sem igen tudja sokszor a pénzt, néha a fennálló rend, de néha a maga hibája folytán; - ha pedig megszerezte, a maga körében ez a szegény népréteg pazarabb vele, mint a középosztály; de természetesen pazar azután a pénzzel a hereditáriusan gazdag osztály is, amelynek a pénz megszerzése nem szerez gondot, de amelynek nem egy tagja ma, a túlzott fényűzés, az élet belső, mentális ürességének és a pénzen megszerezhető élvezetektől való teljes függésnek korában, - a pénzt sem okosan megtartani, sem arányosan tovább adni nem tudja.

Ennek a két végletnek, a legszegényebb és leggazdagabb osztálynak pénzbeli helyzete ma Anglia egyik nagy problémája.

A legszegényebb városnegyedek közt dolgozó social worker (pap, egészségügyi bizottság, a szegénypénztár kezelője stb.) ugyanoly jól tudja, hogy az az osztály rosszul osztja be a pénzét, mint ahogy tudja a méregdrága ruhák, borok, szivarok, ékszerek szállítója, hogy az ő leg-rosszabb fizetői sokszor a legnagyobb nevek viselői közül kerülnek ki. Tehát szintén rosszul osztják be a pénzüket.

Csoda-e, hogy a középosztály mintegy ösztönszerűleg is szilárd derékfallá tömörül ezzel szemben és hisz a pénzbeli rendezettség úriasságot, respectabilityt adó erejében?

Kialakult azonban egy egészen külön társadalmi osztály a pénzzel való bánás, a pénz meg-szerzési és továbbadási módja szerint: az úgynevezett smart society. A könnyen, mulatságo-san, fényesen élő és csak magáért élő, csak a pillanatnak élő réteg. Ez nem azonos sem az arisztokráciával, sem a pénzvilággal; - vannak tagjai ebből is, abból is, a középosztályból is, a parvenükből is, de viszont valamennyi felsorolt osztálynak sok-sok tagja oly messze van a smart societytől, mint a két pólus egymástól. Az angol társaság egy rétegében, mint Russel is mondja, aki pedig félelmesen jól ismeri őket, ma megvan minden vonása a késői római császárság szakadék szélén álló világának, de ne feledjük el, hogy a pávanyelveken élő Lukullus, a játéknyereségekből palotát tartó Milo, a kertjeit borral öntöztető Hortensius és az izgató mulatságok hajszolásában a betegségig menő Catullus nem a római jellem típusai, hanem a kor típusai voltak.

Ezért nem foglalkozom a társadalomnak azzal a frakciójával, mely ismerőseit bevallottan aszerint válogatja, hogy kinek a háza mennyi előnyt ígér: nem azzal a körrel, melyben a társadalmi képmutatás oly erős, hogy vasárnaponkint Beethovent játszani nem illő, mert azt hallják, de nagy pénzre bridge-et játszani lehet, mert azt nem hallják; - miért szóljak azokról, akiknek százai mind imakönyvvel sétálnak a templom utáni órákban a Hyde-park Achilles-szobra körül, de egymásnak nevetve vallják be, hogy a könyvet csak a tömeg épülésére hurcolják magukkal, mert templomban nem voltak; - nem időzöm azoknál, akiknek egész családi élete csupa laisser aller, laisser faire, laisser passer: - ez mind van Angliában, de itt csak ismételhetem, amit egy másik lapon mondtam, ez nem a nemzeti talaj produktuma, a talajt jellemző növények a jó növények szoktak lenni, a gyom nemzetközi növény.

Ez a túlcsapás magyarázható itt-ott egy nemrég letűnt kor más irányban való túlzásával, amely viszont szigorúbb volt a kelleténél és az embereket annak a bilincseiben akarta tartani, amit egy írójuk „The prison of Puritanism”-nak nevez. Ennek a letűnt kornak túlzott angol vasárnapja, melyen még a gyermekek játékait is elzárták, - nevetni, levelet írni, zongorát kinyitni, újságot olvasni pedig a botránnyal lett volna egyértelmű: - ez maga sokért felel. Akitől túlhajtott és ok nélküli önmegtagadást követelünk, azt mindig a képmutatás veszedel-

9

mének tesszük ki. A világnak sok intézménye dörgő visszhanggal mondja erre az igazoló szót. És így járt az angol társadalom is.

De a természet szerint egészséges és tiszta angol nemzeti lélek kezdi már egyensúlyba hozni a vallásosság isteni elemét az emberi elemmel, a mennyeit a földivel; - és kialakulóban van már az az angol vasárnap, amelyben nem lesz a képmutatásnak semmi eleme, de amelyet tisztán emberi, testi és lelki jóvoltunkért elfogadhatnánk mindnyájan, más nemzetbeliek is.

Mint egyik nagy gondolkozójuk mondta, a tízparancsolat egyikének átalakításával: Megemlé-kezzél, hogy a hétköznapot megszenteljed!

Aki a hat napon át úgy gondolkozik, szól és cselekszik, hogy azt a vasárnap legünnepibb órájában nem szégyelheti, annak a vasárnapot sem kell önkínzó eszközzé tennie.

Hogy visszatérjek a jól rendezett élet és pénzbeli helyzet tiszteletére, ezzel függ össze az is, hogy az angol az utóbbit abból a magasabb okból is kívánja, mert a szép életet csak ez biztosít-hatja.

Commandò per istrade di fango non s’ha tempo nè voglia d’alzar gli occhi al cielo.

De ha a jól rendezett vagyoni helyzet tisztelete az angolnál itt-ott a túlzásba csap és a pénzes embert magáért a pénzért tisztelik, akkor ez a felfogás már a gigmanity, amely képtelen szóért Carlyle áll mint felelős az örök bíró előtt. Ő csúfolta a maga társadalmának egy részét azzal, hogy valakiről, aki giget tart, így szólnak:

- Azt hiszem, nagyon jóravaló ember: kocsit is tart.

De van az angol léleknek egy másik nagy kultusza: az arisztokrácia iránt érzett szent tisztelet. Egy politikusuk azt mondta egyszer róluk: Nincs népszerűbb arisztokrácia és arisztokratább nép, mint a mienk. - A naívságig megy az az áhítat, ahogy egy nagy nevet kimondanak, ahogy egy nagy név viselőjének még csak a kocsija kereke után is nézni tudnak. Ha pedig egy lord-dal beszélhetett egyszer, akkor az angol polgár nyugodtan hal meg: tudja, hogy nem élt hiába.

A „British matron” számára pedig csak valamit is az életben úgy tehetni, amint azt az arisztokrácia teszi: egekbe kelés.

Arra különben, hogy mit hogyan cselekedjünk, senkinek nem drákóibb törvénye, mint az angol középosztálynak az, hogy: ez így szokás. Mindenki így teszi. Következésképp így helyes. Ami másként van téve, az „so foreign” „so un-English” és ezért „how funny!” Milyen furcsa.

Az, hogy esetleg az ő szokásánál jobb, az mellékes.

„Furcsa” a cserépkályhák legjobbja, noha százszor jobban fűt a kandallónál; furcsa a dupla ablak, noha az angol ködös levegőben elkelne; furcsa az, hogy más országban a pecsenyét nem só nélkül teszik a sütőbe; - furcsa még az egész francia főzés is, oh pedig Britannia asszony nemzeti jellegű konyhájának nem egy alkotása éppen olyan hatású, mint az angol humor: az ember nem tudja, inkább mosolyogjon vagy könnyezzék-e, ha szembe kerül vele.

Igen, a konzervativizmus mélyen gyökerezik a nemzeti lélekben. Egyik kitünő hírlapírójuk maga mondja, hogy mikor a biciklit mint közlekedési eszközt általánosítani akarták, egy igen tipikus brit oroszlán felállt a hátsó lábára és dörgő méltatlankodással kérdezte, hogy hova jutunk az ilyen törekvésekkel és feleletet követelt erre a súlyos és mindent elsöprő argumen-tumra: „Hát ugyan őseink használtak-e valaha biciklit?”

És mivel erre határozottan tagadólag lehetett csak felelni, boldogan érezte, hogy ő a maga részéről elintézte ennek az eszme-inváziónak a dolgát.

Hogy azután néhány év múlva egész háza népével biciklizett és szidta az elmaradt eszeveszett bolondokat, akik a bicikli áldásait meg nem értik, az megint a derék brit oroszlán természet-

10

rajzának egyik vonása. Mert igaza volt az én lélektan-professzoromnak, aki egyszer azt mondta, hogy a flegmatikus embert nehéz táncba ugratni, de ha belekezd, akkor flegmatiku-sabb, semhogy abba hagyná.

Konzervativizmusról szóltam? Az is igaz. De érthető az a kifejezés is, amit egy írójuk használ: „Az a heterogén elemekből összealkotott valami, aminek angol ember a neve.” Ugy is van. Az, aki apró dolgokban szinte mereven maradi, nem alkalmazkodó, a változtatást nem kedvelő, azért ha nagy dologba fog, akkor leráz magáról minden ilyen bilincset és lesz belőle a világ legjobb gyarmatalkotója, lesz sarkköri vagy egyenlítői ember, ahogy a szükség kívánja.

Másik ily ellentétes vonása az, hogy bár nehéz mozdulásúnak látszik, mégis, ha meg akar tenni valamit, csak magában bizakodik és az individualizmus sehol sem virul jobban. Ez már a gyerekszobában kezdődik. A fejtörőjátékok, a ruhának és a játékszereknek a gyerekkel való helyrerakatása, a feladat segítség nélkül való elkészítése, mind a „csináld meg magad, ne várj senkire” elvét szolgálja. Valamint az a törekvés is, hogy amennyire csak lehet, minden család-tagnak, mihelyt csak valamennyire is növekszik, legyen külön szobája. Abban azután úr is, de viszont azért azután felelős is. A szoba sokszor kicsi, sokszor spártai egyszerűségű, de van kinek-kinek.

És az ilyen otthonokban felnőtt nemzetnek kellett is, hogy vérévé váljék az individualizmus.

Nézzük meg azokat a mozgalmakat, mikor kórházakat, iskolákat, kertvárost, sőt templomot akar alapítani valaki. Ez Angliában soha nem indul ki valami állami központból; - nekik az a kontinentális függés érthetetlen, hogy például beleegyezést kérni a kormánytól. De az igaz, hogy azután „támogatást” sem kérnek. - És nem ceremóniáznak; nem igen küldenek ki kebelükből bizottságokat az előkészítő gyűlést előkészítő gyűlés alkalmával, - és nem alakul minden egyes ember albizottsággá, - hanem két dolgot megtesznek: dolgoznak és adakoznak.

És itt ne mondjuk, hogy hja! mert ott a milliók az utcán hevernek. Azt nem tudom. Én még soha sem láttam angol milliót az utcán heverni, hanem azt igenis tudom, hogy Anglia leg-virulóbb, eredményeiben legfontosabb intézményeit sem nem kormánypénzből, sem nem heverő milliókból alkották meg, hanem olyan zsebekből kikerült kisebb összegek segítségé-vel, amely zsebekbe nem ömlött a pénz és sokszor csak mint munka dija került beléjük.

A legnagyobb londoni kórházak, azután az olyan főiskolák, mint Rugby, Eton, Dulwich, Oxford mind magánemberek alkotásai, a letchworthi, hampsteadi kertvárosok szintén; - Bournville és Port Sunlight nemkülönben, de mivel ezeket csakugyan egy-egy ember nagy vagyona alkotta, azért nem a többiek közt említem.

Részint a respectability iránt, részint a más is úgy teszi és mit mond a világ féle eszmék iránt való túlzott hódolat magyaráz meg egy részt abból a felekezeti vakbuzgalomból és szűk-körűségből, ami kivált a kisvárosokban jellemzi a középosztályt és amely felekezeti villongást oly helytelenül tekint valaki az angol ember vallásossága gyanánt. Ez teljesen téves, a két dolog egyáltalán nem azonos egymással. Az egyik kicsinyes, a másik tiszteletreméltó.

Mikor az angol emberben a felekezeti érzés kerekedik felül, amely sokszor szűkkeblűséget mutat, akkor megint inkább a respectability, meg a mit mond a világ és a konzervativizmus az, ami a felszínen van. Ha az ő maga köre például legnagyobbrészt egy és ugyanazon egy-házhoz tartozik, akkor azt a „good form” is úgy követeli, hogy ő is oda tartozzék és aki nem közülök való, nos... az azután messze is áll a kisvárosok „legjobb körétől”. Igazolja ezt az adoma anglikán papja is, aki a kertjében szép és Istennek tetsző foglalkozást űz: gyümölcs-fákat, virágokat szabadít meg a hernyóktól, csigáktól. Lelke ellágyul a „ne ölj” megtartásáig is; nem végzi ki a szegény férgeket, hanem nyugodtan hajigálja át a másik kertbe a szomszé-dokhoz, mert hiszen azok „más felekezetűek”.

11

A világ véleményétől függő magatartás okozta azt is, mikor egy vidéki városban a pap és az ő legközelebbi köréhez tartozó családok rémülettel vették tudomásul, hogy az, aki községükben házat és földet vett s már rendezkedik is a végleges letelepedésre, nem más mint Darwin!

A pap rögtön kiadta a jelszót: Ki van zárva, hogy ő és a családja annak az embernek a küszöbét átlépjék! - Igen ám, de amint az idő múlt, a papné látta, hogy Darwint (aki - bármilyen sok volt is nála a rováson - tagadhatatlanul „jó családból való volt”) sorra látogat-ják ám a grófság legnagyobb familiái! De hiszen akkor oda mégis csak el kellene menni. Nem Darwin tiszteletére, hanem hogy az ember ki ne maradjon abból, amit „a legjobb körökben is úgy tesznek”. Befogattak tehát a családi, parochiális batárba, de a pap még a felhágón állva is szót emelt: „Annyit mondok azonban, kedvesem, hogy ha az az ember esetleg feláll, hogy az Istent káromolja, én azonnal elhagyom a házat!”

De ezek mind olyan kis túlzások az angoloknál, amelyek szintén mindenütt megvannak; - míg az angol nemzet valódi vallásossága volt jórészt az az alap, mely társadalmunknak az egész-séges és tiszta fejlődést biztosította. És ezt divatos felfogások, átvonuló áramlatok nem fedhetik el a szemünk elől; - bárhogyan próbálná is valaki kerülni annak bevallását, az igazság az, hogy a fontosság mértéke, amit a vallásos érzésnek tulajdonítunk, mértéke mindig a magunk lelki értéke és előkelőségének is. És Anglia történetéből ki nem sodorható, rajta mindvégig átfutó fényes szál az, hogy Anglia legnagyobb vezetői, még pedig politikai vezetői, (akiknél a vallás, ha az csak „ábrándokba merülés” lenne, nem nyert volna sok helyet) mind erős, forró vallási életet élő emberek voltak. Morus Tamás, Wolsey, Cromwell, Milton, Gladstone.

A vezetők ilyen lelki életet csak ott élhetnek és az ilyen lelki életet élő emberek csak ott lehetnek vezetők, ahol a néplélek egészséges és tiszta.

Egészséges és tiszta. Ez az a két szó, ami az embernek először jut eszébe akkor is, ha angol tömeget lát akár a játéktéren, akár a gyűlésteremben, a színházban, az utcán, a templomban és ugyanez a két szó jut eszünkbe akkor is, ha a nemzet lelki életébe is bele tudtunk hatolni. A lélek egészsége és tisztasága sugárzik ki az angol könyv, az angol dal, még az angol népdráma legtöbbjéből is. Nem egyszer egy kicsit egyhangú; a képzelet, az átlagos angol léleknek ez a hátramaradt hajtása gyengén mutatkozik benne; itt-ott túlcsap benne a szentimentálizmus; - forgószél elsodró erejével nem ragad meg talán bennünket, de a forgószeles viharok szemét-jéből nem szór ránk semmit.

Élceknek, vígjátéktárgyaknak, elmés mondásoknak az a fajtája, melyekben a kontinens nem egy népe oly kiapadhatatlan forrását látja a képzeletcsiklandó pikantériának, az az angol lélekre, erre a természet nagy szeretete folytán szinte ősemberinek megmaradt pszichére nem tesz sok hatást; - becsületes acélkék szemével az angol publikum olyanformán néz az ilyen szellemi táplálék nyújtójára, mintha azt kérdezné: „Well; and then?” „Nos és azután? Hisz ezt mind tudjuk; hát mi ebben a tréfa és a pikantéria?”

Ebben az angol lélek egy szála szinte Shakespeare-rel függ össze. Tragédiáiban, ahol Shakespeare leginkább ő maga, tudjuk, hogy az elementáris, ősemberi lélek hőforrása úgy buzog ki belőle, hogy az élet dolgairól primordiális vakmerőséggel beszél, de azért mondja meg bárki, érezte-e valaha úgy, mintha Shakespeare az érzékingerlést kereste volna? Azaz ha valaki érezte, inkább ne mondja meg, mert dicsekedni valója nem igen van vele.

Az, hogy miben talál és miben nem talál tréfát az angol lélek, ez visz át bennünket egyik legsarkalatosabb sajátságukra: az angol humorra. Ez nemcsak minőségére nézve más, mint a francia „esprit gaulois” vagy a német „Mutterwitz”, hanem más abban is, hogy nem bizonyos külső esemény révén pillanatnyi ütés kicsiholta szikra, hanem inkább állandó életfelfogás, természetből eredő világnézet.

12

Megnyilvánul az élet mulatságaiban, ahol a leveretést jó kedéllyel, a győzelmet póz nélkül és önmérséklettel kell viselni; de megnyilvánul az élet munkájában is és ott ez a humor képesíti az angolt a nemzeti mottóvá vált tryagainre. Próbáld meg újra! És lám, ennek a tenacitynek, az erőfeszítésben való „nem engedésnek” ez a hatalmas sajátsága tette azt, hogy sok olyan eredményt értek el, amelyeknek nagyságához sok más nemzet gyakori irígysége lehet csak a mértékünk. Ez az irígység adta sok élclaprajzolónak a kezébe az irónt, amikor elméskedve oly sokszor bulldognak rajzolják le az angolt.

Aki ezzel sérteni akar, az bizonyára sohasem volt elég szerencsés ahhoz, hogy személyes jó ismerőse legyen a - bulldogok között. Mert aki tud dicsekedni ilyen ismeretséggel, az tudja, hogy a bulldog a legszebb jellemű és az embernek becsülő szeretetét legjobban megérdemlő kutyafajták egyike. A kötelességérzet fanatikusa, a nehézségekkel, munka közben neki jutott szenvedéssel mit sem törődő, a maga szunnyadó erejének nyugodt tudatában megindítóan jó természetű, ahhoz, akihez kötelékek csatolják, meglepően gyengéd, támadó csak akkor, ha azt fenyegeti baj, amihez egyszerű, átlátszó lelkével ragaszkodik, de ha valaki jog nélkül közele-dik, akkor a bulldog azt, amihez őt jogok és kötelességek csatolják, védeni fogja minden poklokon keresztül.

Mintha csak az angol humorra gondolt volna Scherer, mikor azt mondta: „Az élet bajait nem szenvedélyesen panaszolni, nem az ég és föld ellen fellázadva dühöngeni miattuk, hanem a mélyen megindult, de önérzetét megtartó egyén lelki egyensúlyával a mérget nyújtó világot nem megtámadni, hanem vagy kinevetni, vagy fel sem venni: ez az emberi gyengeség ereje, a szenvedés magasztos megtorlása, a tűrés fensége, a kedély dacos játéka.”

Azt a könnyezve mosolygó és mosolyogva könnyező angol humort különben, amely nélkül a valóságban is, az irodalomban is, egy egész világ lelki élete lenne szegényebb, mit részletez-zük tovább, mikor egy egyéniség tisztán őrzi és világosan kitárja azt mind az idők végezetéig, az, akinek gondolkodása az angol lélek márványba vésett képe: Dickens.

Humorán néha úgy nevetünk, mint a játszószoba primitív bohóságain kacagó gyerek; néha úgy, mint a maga pajzán, animális vidámságával nem bíró fiatalság; néha, mint az élet nap-közi munkaóráit élő ember, kinek egy percnyi váratlan felvidulás csak annál jobban esik, mert az élet úgyis komoly; néha meg úgy, mint a kandallónál karszékben ülő aggastyán, akinél már az ég peremén álló nap csak visszanézni tud és visszanéztében megenyhítő, aranyos fátyolt vet mindenre.

De akármelyik módon nevettetett meg bennünket Dickens: azt, hogy nevettünk, egy pillanatig sem szégyeneljük soha.

- - - - -

Aki nekünk valaha is azt mondja az elavult közhelyekkel, hogy az angolban nincs melegség, lelkesedés, vígság, költői lendület; az elfeledte azt, hogy az angol ember egyszerű, tornyok és oszlopsorok, stuccocifrázat és aranyciráda nélkül való házának ezer szépsége, vonzó vonása mind belül van, kertjének leggazdagabb flórája nem a ház előtt, hanem a ház mögött és hogy házatájának igazi központja nem valami utcára néző könyöklő, hanem a tűzhely tiszta, meleg ragyogása.

Akit John Bull beereszt abba a házba, kertbe, ahhoz a tűzhelyhez, az sohasem kétli többé azok kincseit, derűjét, melegét; de aki mindezt nem fedezhette fel, mert nem eresztették a küszöb-nél beljebb, az ne feledje el, hogy a természetet nagyon szerető, nagyon értő s a természettel nagy közösségben élő embereknek emberismerő ösztöne szinte félelmes: - ha az érkezőt nem eresztik magukhoz közelebb, az érkező egy kicsit mindig magára is vessen érte.

13

Az angol leány

Akár kastélyban, akár cottageban történik, akár a fehér főkötős, ezüstszürke egyenruhás head-nurse cselekszi, akár a cselédet nem tartó, dolgos édesanya, az bizonyos, hogy az otthon mivoltával arányban mindig nagy a gond arra, hogy a baby ápolása ne csak az egészség, tisztaság parancsainak tegyen eleget, hanem, kivált ha leány, akkor a gondozás már jóformán a bölcsőben a szépségápolás legyen. Ne gondoljunk azonban holmi kinai lábnyomorításra; - sőt ellenkezőleg a „Health is beauty” (az egészség szépség) elve van itt is jelen; csakhogy az olyan gondozáshoz, ami fiúnak, leánynak egyaránt kijár, hozzájárul különös mértékben a leánynál az a kérdés, mitől lesz a haj gazdag, tömött, fényes és mitől lesz az arcbőr olyan, mint a vadrózsa szirma.

Már azután, hogy ez a gond teszi-e, vagy az átöröklött faji sajátság, de az bizonyos, hogy angol leánygyereket rossz arcbőrrel, satnya növésű hajjal alig látni. Hát hiszen az átörök-lésnek is van része benne, de viszont talán átörökleni is csak úgy lehet mindezt, ha minden egyes egyén gyerekkoránál ott őrködik a gond az ilyen dolgokra: születésétől fogva a leány-gyerek fejét nem éri hajnyíró olló soha - micsoda borzalommal nézné az angol anya a kontinensnek néha még nyolc-kilenc éves leánykáit is, fiúsra nyírott fejükkel! Olló nem, - de kefe annál inkább. Mikor a kis leány számolni tanul, egytől ötvenig, utóbb százig is úgy számol, hogy minden szám egy-egy kefehúzást jelent mialatt a haját gondozzák.

Az arcbőr meg! Nincs az igazhitű muzulmánnak olyan elhagyhatatlan rituális mosakodása, mint amilyen az angol gyerekszobák minden áldott este meglevő fürdése, akár egy, akár tizenegy éves a gyerek. De mivel az angol anya jól tudja, hogy az arcszín - the complexion (akár csupa nagy kezdőbetűvel is írhatnám, olyan fontos dolga ez az életnek!) szépségéért külsőleg lehet a legkevesebbet tenni, belsőleg pedig a legtöbbet, hát évekig nem is álmodnak arról, hogy a gyermek húst egyék. Kávét és bort: - ezt az utóbbit már ki sem merem mondani, annyira nem kap még az iskolás gyerek sem: - a nursery tea - gyerekszobabeli tea pedig? Nos az meglehetős százalékszámítási ügyességet kíván, hogy kimondhassuk, mennyi a tea abban a tejből és meleg vízből összealkotott italban, amin az angol gyerek felnő.

De mivel amellett tetemes mennyiségű tejen, vajon, gyümölcsön és pecsenyeleves-zöldségen is nő föl, ezt a fölnövést átlag igen szerencsésen és igen alaposan megcselekszi és a tíz-tizenkét éves angol leány sokszor akkora, (hosszmértékkel mérve) mint a kontinens tizennégy, tizenhat éves leányai.

De, ismétlem, csak hosszmértékkel mérve nagy leány; másként tizennégy-tizenöt éves korában is nagy gyerek még, akinek a romping, a hancurozás még a mulatsága, nem pedig a bakfis-zsúr vagy a korzón való feszítés. Ez a leány a szabad iskolai délutánokon nem magas-sarkú lakkcipőt, parádés kalapot vesz föl, hanem sarkatlan tennisz- vagy hockey-cipőt, kötött Tam o’ Shanter sapkát, azután ki a girls’ club-bal, vagy a school team-mel (iskolai csapattal) az iskola bérelt játszóterére. Ha valaki úgy tizennégy éves korában már a szemét forgatná, ábrándoznék, titokteljes kezdőbetűket irkálna a padjára, könyveibe, a többi rögtön kimondaná rá az iskolák végítéleti szavát: Soppy! Oh, ha ezt én egy szóban vissza tudnám adni. Az ám, de mikor benne van ez mind, hogy: nevetséges, ostoba, rosszízlésű, ízetlen, nyavalygós, érzel-gős, unalmas. Az angol leány annyival később érik, hogy a tizennégy éves leány csak akkor olyan, amilyennek lennie kell, ha játékos, víg, jó evő, jó alvó és - gyerek.

Hanem viszont a szépsége: - her good looks - egyáltalán nem olyan téma, amiről nem szólnak előtte. Kontinentális intézetek vezetőitől tudom, hogy például egy kitünő német intézetben, ahol a katonai államhoz méltó egyenruhaszerűséggel a leányok haja mind tükörsimára volt hátrakefélve, azután diónagyságú, kőkemény konttyá csavarva, addig a két „új leány”, a két

14

angol növendék úgy jött le a hálóteremből, hogy bronzbarna meg aranyszőke nagy hajuk nyitottan, hullámos tömegben hullt le a hátuk közepéig, jobbról-balról a halántéknál egy-egy csomó elől függve le az arc kerete gyanánt. A rendszer és módszer szent nevében a nevelőnő persze rögtön „Vorschriftosra” akarta őket fésülni, de a leányok teljes nyugalommal mondták, hogy: „a mama határozottan meghagyta, hogy a hajamat nyitva hordjam és ne rontsam el a szépségét”, meg hogy „nekem mindig előre kell fésülnöm ezt a két fürtöt, mert így illik jobban”. Egy francia iskola kissé erősen sózott és fűszerezett ételeit megkóstolva pedig az angol leány, aki az arcszín legnagyobb szépítőszeréhez, a fűszertelen angol főzéshez volt szokva, meg is kérte az igazgatónőt, nem kaphatna-e egyszerűbben főzött ételt „mert nem szabad az arcszínemet tönkretennem”.

És az egész típusnak ez a három dolog is csakugyan a főszépsége: a haj, az arcszín, meg az alak, sokkal inkább mint a vonások. És az iskolai nevelés nem is képmutatóskodik abban, hogy a leányok előtt ennek a három előnynek az ápolását fontos dolog gyanánt tünteti föl. Nem csoda, ha az átlagos angol leány, a közép és felsőbb osztályok leánya, úgy tizenhét-tizennyolc éves korában, mint ruganyos egészségű, viruló leány kerül haza a „high school”-ból.

Ki van képezve testileg az nagyon jól; a tudását illetőleg azonban... Nos, ne vádoljuk érte őt magát, hanem inkább az angol nevelési rendszert, amely az angol leány tanulását távolról sem tudta olyan sikerre vinni, mint a fiúkét.

Miért? Angliában a technikai oktatás, a reáltárgyak tanulása az erős oldala a nevelésnek: - a humanisztikus tárgyaké a gyönge, már legalább a középiskolákban. A leánynak inkább az utóbbira volna szüksége és így ami kellene neki, abból a gyöngébbet kapja; - amit jobb minőségben kap: az nem az, amire utóbb sok szüksége lesz. Nagy baj például a felsőbb leány-iskolákban a latin nyelvnek és sok helyen a görögnek is az a fetis-szerű tisztelete, mely sok pedagógusban még ma is megvan. Az elv támogatója az, hogy az angol nyelvben annyi a latin elem s még a görög is, hogy ezek ismerete nélkül a maguk nyelvét sem érthetik át teljesen.

A baj csak az, hogy odáig igen-igen parányi percentjét vezeti el a leányoknak a tanítás, ahol a klasszikus nyelvekben az élvezet kezdődnék: amin keresztül mennek, az csak a gyötrelem.

Nos és éreznek is azután a latin és a görög nyelv iránt ehhez képest!

Ahol igen sok, másképp nagyon értelmes nőtől azt hallja az ember, hogy: gyűlöltük az iskolá-ban a nyelveket, a történelmet meg az irodalmat: - ott nem nehéz kitalálni, hogy a növekvő leány legértékesebb lelki sajátságai közül néhány, amelyek a jövendő nő kialakulására igen fontosak: a képzelet, a rokonszenvezni, másokat megérteni tudás, az emóciók, parlagon voltak hagyva.

Szóval, amilyen jól kiképezik azt a leányt, aki bizonyos határozott pálya kedvéért tanul, éppen olyan sok a gyönge oldala annak a nevelésnek, mely a leányt csak harmonikusan kiképzett tehetséges, művelt nővé kellene, hogy tegye. Ebben a kontinens iskolái sokkal jobbak s Angliában csak most kezdenek javulni.

Egyik gyökere ebben a nevelési tévedésben rejlik annak, hogy az iskolából kikerült angol leány gyakran fölötte önző. Bevégezte azokat az éveket, amelynek folyamán már is igen sok történt érte és - nos, most úgy érzi, hogy olyan évek küszöbén áll, amelyekben még többnek kell majd érte történnie.

Az angol nyelv az én szót, az I-t elfogadottan nagy betűvel írja, de az iskolából kimaradt leány naggyal és pirossal írja gondolatban, mint ahogyan régi kódexek ornamentális betűi voltak írva a fekete szövegben. A nagy egészségkultusszal járó sportjátékszenvedély nagy áldása az angol nőnek azért, mert megszerzi számára a kerek világ egyik legjobb, legellen-

15

állóbb, erőfeszítésekre leginkább képes fizikumát; de sokak szemében azután akkora fontos-ságra is emelkedik, hogy sok leány azt hiszi, hogy ha a sok szabad levegővel, sporttal s az ettől elválhatatlan sok fürdéssel magát tökéletes kondícióban tartja, ezzel már mintegy valami nagy kötelességet teljesített.

Az ám, hanem hiszen ne volna csak az az egészségre oly hasznos hockey, tennisz, csóna-kázás, meg kirándulás egyszersmind mulatságos is, hanem lenne mindössze olyanféle „ideális testgyakorlat”, amilyen gyanánt az orvosok az angol leánynak is, mint mindenki másnak, már évek óta ajánlgatják a házimunkát a maga minden izmot harmonikusan, arányosan foglal-koztató hajladozásával, nyújtózásával stb.; - nem állok jót, hogy Eileen vagy Gwendolen vagy Ivy vagy Lorna akkor is oly önmegtagadó kötelességérzettel végeznék-e, mint a tenniszt, hockeyt.

Mert a háziasság, legalább is kontinentális értelemben, nem a legerősebb oldala az angol leánynak. Igaz, hogy azt a kérdést, hogy valaki házias-e vagy sem, a háztartás minősége dönti el; - ha a házban mindenki megteszi a magáét úgy, hogy a gépezet rendben megy és minden tiszta és szép, akkor valószínűleg kiki elég házias volt. És mivel az angol főzés sokkal egyszerűbb, a takarítási rendszer pedig sokkal észszerűbb, mint a kontinensen, csakugyan nem sok szüksége marad a leányra nézve annak, hogy „üss le tizenkét tojást stb.... és keverd két teljes óráig”, valamint arra sem, hogy minden szobát minden nap fenekestül felforgas-sanak.

Különben fiat justitia! az angol társadalom ma már megint visszatérőben van a „domesticated girls”, a háziasan nevelt leányok intézménye felé. És noha az angol leány arra még ma sem kapható, hogy szempusztító figyelemmel és hátgörbítő hajladozással például rőfszámra hímezze a fehérneműs szekrénybe, konyhai tányérosra való csíkokat, vagy hogy még a tányér és pohártörlőkbe is monogrammot hímezzen (gyáripari országban él: bizony szebbet és olcsóbbat kap készen!) azért a kézimunkában is nagy újjáébredés kezdődik, aminek a kezdete Alexandra és Mary királynék befolyására vezethető vissza, akik mind a ketten szeretik is, értik is a kézimunkát.

Hanem viszont, ha a hímző- és varrótűtől meglehetősen sajnálja az idejét az angol leány, viszont azt sem lehet tagadni, hogy abban, ha valami társadalmi munkát kell végeznie, díjtalanul, jóakarattal, abban viszont nagylelkűbb sok más ország leányánál. És ez a nagylelkű áldozása az időnek éppen úgy megvan a nagy, csaknem félvármegyére terjedő birtokú főurak leányainál, mint a középosztályban. Elannyira általános, hogy néha nem is hinnénk, hogy az öltözködésért, mulatságokért élő-haló és a flirt-öt éppenséggel meg nem vető, szóval a „smart” leányok közt is mennyi van, aki egészen komolyan dolgozik valami jótékonysági munkában. Hetenként egy-egy délután vagy este, egyszer csak felcseréli valamelyik díszesebb ruháját egy sokkal egyszerűbbel, (de azért csinossal, mert a szegény leányok, akik közé megy, nagyon szeretik a szépen öltözött ladyt maguk között) és azután megy valami gyári munkás-leányoknak, bolti leányoknak, pincérnőknek fentartott klubba, valamelyik egyetemi settlement-be, esetleg a saját temploma vasárnapi iskolájába; és az utóbbiban tanítja a leányokat, az előbbiekben karéneket énekel velük vagy táncolni tanítja őket, néha csak zongorázik nekik, hogy azok táncolhassanak vagy felolvas, míg azok dolgoznak. Arányban azzal, hogy a pénzéből mi telik, elég sokat is áldoz reájuk; némelyik leány minden hónapban ad azoknak, akikről így beszél: „my girls”, valamint a klubszobájuk számára. Egyik hónapban talán egy három-négy shillinges fehér abroszt, azután ugyanannyiért tizenkét teás csészét meg egy teás kannát; vagy pianinót bérel nekik a téli hónapokra, vagy bekötteti a maga társadalmi lapját s ezt adja nekik: szóval minden hónap hoz a leányoknak valami örömöt.

16

Hogy ez, a jó körökből való elemeknek ez a többiekkel való elvegyülése milyen leírhatatlan hatással van az alsóbb osztályok modorára, ezt ékesszólóan mutatja minden olyan munkás-leánynak vagy cselédnek a modora, aki ilyen egyesületben tölti a hét egy-egy estéjét.

És van a modor javulásánál sokkal nagyobb eredmény is. Lám Anglia talán éppen az az ország, ahol (sokféle, másutt meghányt-vetett oknál fogva) a vagyon a legegyenlőtlenebbül oszlik meg az osztályok közt és mégis, a szegény osztály aránylag távolról sem érez annyi ellenségeskedést a gazdagok iránt, mint másutt: még pedig azért nem, mert - ha ez csupán illúziókeltés is - a gazdag osztály ezer meg ezer tagja mozog közöttük barátságos érintkezés-ben. Nagy biztonsági szelep ez az intézmény sok revolucionárius és anarchisztikus érzelem feszítő erejével szemben. Elmondják panaszaikat egy barátságos érintkezés közben és mivel az angol faj született arisztokrata-imádó, hányszor söprött már el sok lázongó elégedetlensé-get az a puszta tudat, hogy valamelyik előkelő úrikisasszony náluk volt, kezet fogott, beszél-getett velük. Elpárolgott, eloszlott a feszítő erő és a társadalom gépe működik tovább.

De noha a jómódú angol leány, valami becsületes kötelességérzetnél fogva, amely az egész nemzetet jellemzi, áldozza is idejének egy-egy részét hetenkint keleti London, vagyis a szegény London világának, azért az ő áhitatos és hívő tekintete (az a tekintet, amely a Mekka irányába, kelet felé néző igazhívő szemében fénylik) egyáltalán nem a Kelet, hanem nagyon is a Nyugat felé irányul, a Westend felé. Ott van minden, ami a londoni leány életét széppé teszi: a boltok, melyeknek óriási tükörüvegei előtt, éppen úgy, mint a mézre éhes darazsak a mézes üveg külső oldalán, tolongnak, zsonganak, rajzanak a leányok; - hogy vagy emlékezetükbe, vagy jegyzőkönyvbe lerajzoljanak hirtelen egy-egy modelldarabot, amit azután néha „their little dressmaker” az ő magyarázatuk után olyan meglepően utánoz, hogy a nagy boltok már kezdik is az igazi modelleket távoltartani a kirakatokból. Azután a westendbeli Mekkában vannak a színházak is, ahova a darabon kívül legfőképpen azért kívánkoznak a leányok, mert nem egyszer egy-egy barátjuktól jön a meghívás, mikor azután a fiatal ember, apai, anyai engedelemmel, de egyáltalán nem apai, anyai kísérettel színházba viszi a leányt. Ha ez a meghívás a dress circle-re szól, vagyis az estélyi ruhás részére a színháznak: - nos akkor a boldogsághoz már alig hiányzik valami: - először is, mert ki lehet öltözni, másodszor, mert az ember ott van „among the nicest people” a legjobb körben és harmadszor, mert látszik, hogy a leány barátja nem sajnálta az áldozatot, amit ilyenkor nemcsak a jegy jóval drágább volta, hanem az estélyi ruha folytán kötelessé vált kocsi is jelez.

A Westendben vannak azután az urak klubjai is és ha egy leány megismerkedhetik valakivel, a hozzáértő leány és szülei előtt már az is nagyon sokat elárul a fiút illetőleg, hogy „which is his club”, - melyik a klubja. - És végre ugyancsak a Westendben vannak azok a vendéglők is, ahova meghívást kapni lunchre, szintén valami fiatal ember „baráttól”: - olyan élvezetes, olyan dicsőséges és olyan - sokat igérő! Mert hogy egy jó társaságbeli fiatal ember valami igazán elegáns helyre vigyen lunchre egy leányt, arra attól kezdve, hogy a leány „well dressed” jól öltözött legyen, egészen addig, hogy az ismerősök előtt el lehessen mondani, kikhez tartozik: - rendben kell lennie minden körülménynek.

Más országban talán akkor „néznének össze” vagy mosolyognának az ismerősök, ha egy leányt ebédelni vinne egy fiatal ember ismerőse. Londonban meg éppen erről tudják, hogy „oh, she is all right!” oh, ott rendben van minden.

Tagadhatatlan, hogy az angol leány nagyon is rajta van azon, „to have a good time,” hogy kimulassa magát, amikor csak lehet. Értsük meg, miért ragaszkodik az önzésig ahhoz, hogy a szülei a világba lépésekor jól öltöztessék, vigyék ide-oda; - miért igyekszik sokszor a ravasz-ságig is azon, hogy minél több olyan családdal ismerkedjék meg „who entertain”, akiknél van vendéglátás; - és akiktől meghívás érkezhetik a nyár, az ősz néhány napjára; - és miért van baráti lábon egyszerre több fiúval is? Az angol leánynak nem könnyű érvényesülnie, révbe

17

érnie. Egy millióval több Angliában a nő, mint a férfi. A tengerészet, a gyarmathadseregek, az indiai hivatalok, a gyarmatokon való „szerencsepróbálás” mind ezrével viszik ki a fiatal férfiakat Angliából; - csoda-e, ha ebben a nagy versenyben, ami ennek folytán keletkezik, az angol társaság leánya néha merészebbé válik, mint különben lenne. A sok „flirt”-nek részben ez a helyzet is a magyarázója.

Noha a flirt sokszor akkor is virul a szalonban, mikor nincs hozzá a házassági szándéknak semmi köze. Az angol leánynak a flirt is arra való „to have a good time”. Igen, a szalonban virul, szalonnövény, mint az olyanok, amelyek sem nagyon forró napot nem kívánnak, de a hideg levegő megpróbáltatását sem állják ki. A flirtölő leány sem kívánja az igazi, életre-halálra szóló szenvedély forró napját: - nem kívánja, hogy nagyon komolyan vegyék, mert ő sem veszi a dolgot komolyan, de ha a másik fél hideg, a flirt is elenyészik magától nagyobb küzdelem nélkül. A flirt nem egy a kacérsággal. Míg az igazi, a rossz szándékú kacérság olyan ígérvényt állít ki, amelyről előre tudja, hogy nem fogja beváltani, addig a flirtelőt nem lehetne bepörölni a szerelmi törvényszék előtt, mert hiszen semmit sem ígért. Ingerel, de nem ígér. És míg a kiszámítottan kacér leányból, aki nem azért kacérkodik, hogy mulasson, hanem azért, hogy diadalmaskodjék: - jóformán sohasem lesz igazán jó feleség, a flirtből (mert ez a szó magát a leányt is jelenti) igen gyakran egészen megbízható, jó asszony válik. A kacér leány azért indul vadászatra, hogy leterítse a vadat és rátehesse a lábát, azután akár ott is hagyja: - a flirt vagy azért, mert a vadászatnak minden apró járuléka, a kürtszó, meg a vadász-reggeli, meg minden egyéb mulattatja, még ha semmi eredményre sem visz is az egész; - vagy pedig, ha egy kicsit céltudatosabb a flirt, akkor kiszemel egy vadat, azt azután, ha leterítette, haza is viszi, de másikra azután egész életén át nem les többé.

De ahol a társadalmi élet oly leirhatatlan sok rétegű, mint Angliában, hogyan lehetne a leányokat úgy jellemezni, hogy csupán arról a társaságról szóljon az ember, ahol a nagy leány kora azzal kezdődik, hogy belép a bálterembe és azzal végződik, hogy kilép belőle. Hát akinek erre az életre nincs pénze vagy kedve, vagy akinek az ambíciója nem az, hogy a neve a „jelenvoltak” között kerüljön nyomdafesték alá, hanem úgy, mint olyané, aki „tesz” valamit, mint ők mondják.

És bizony, mivel Angliában a menyasszonyi koszorút nem könnyen fonják mindenkinek, hát annál többen néznek körül a babérkoszorú után. Nem csak úgy értem, hogy könyvet írnak, képet festenek, szobrot faragnak, dicsőséget remélve, hanem megszerzik az egyetemen a babér-koszorús, baccalaureus címet, amelynek rövidített jele a B. A. vagy a B. Sc., aszerint, hogy Bachelor of Artst, a humanista tárgyak koszorúsát, vagy Bachelor of Sciencet, a természet-tudományokét jelenti-e.

Ennek a révén azután százféle jó pálya nyílik meg előttük: nemcsak a tanítónői, tanárnői, fel egészen a női egyetemek katedrájáig, hanem lehet a leány könyvtáros, klub-titkár, újságíró, (olyan komolyan, hogy akár hadi tudósítónak is mehet) nagy kiadó cégek irodalmi bírálója, vegyészeti gyárak, fizikai laboratóriumok hivatalnoka.

Hanem furcsán alakítja, módosítja a használat a szavakat. A baccalaureusból csinált bachelor az angolban eredetileg legényembert jelent. Nos és az angol leány ma nemcsak abban lett egyenlővé a férfival, hogy bachelor abban az egyik értelemben lehet, hogy a babérkoszorús címet megszerzi, hanem úgy is, hogy ma már az angol világ megalkotta a bachelor-girl, a... hogy is mondjam? - a garçonleány típusát.

Se ne ijedjünk meg tőle, se ne mosolyogjunk rajta. Ez nem torz típus, csak a természetrajzból ismert, érdekes alkalmazkodás törvényének megnyilatkozása. Az új életkörülmények új típusokat teremtenek.

18

Ime, a leány jó iskolákat végzett, van lelki élete, van ízlése több, mintsem hogy az talán valami nagyon egyszerű otthoni viszonyok közt kielégítést nyerjen: - pénz otthon talán reá, a leányra nincs elég, hogy minden igényének megfeleljen az élet: - de neki viszont képessége van elég arra, hogy bizonyos összeget hozzászerezzen a meglevőhöz az élete szebbé tételére. Van ismerős köre, de szüleitől nem kívánhatja, hogy azok a maguk köréhez azokat is mind hozzá fogadják, viszont férjhez még nem ment a leány, hogy férje otthonában fogadhassa őket: - lesz tehát belőle bachelor girl, maga kis garçonlakásával, a maga garçonos vendég-látásával, munkabeli függetlenségével: - és azt nem lehet tagadni, hogy ezekben a bachelor girl otthonokban sokszor rendkívül kellemes, kedélyes, intellektuális és hasznos kört lel az ember és olyan kifogástalant, hogy az ilyen bachelor girl eleme megvan a legnagyobb úri családoknak is. És néha ebből a bachelor-otthonból, ahova érdekes ismerősöket gyűjt, jobban megy férjhez érettebb ésszel, mint ha a bálteremből ment volna.

Nagyon szép az, ha erre a sorstól véletlenül jól kereső férjjel, gondtalan élettel, kényelmes otthonnal megáldott matrónák azt mondják: „Azért ez még sem az igazi! Mégis csak boldo-gabb lenne az a leány, ha... stb.” szóval az az oly tiszteskorú nóta, amely mellett a „Latiatuc feleym zumtukhel” is kábeltelegramm-hír számba megy az új voltát illetőleg.

Hát, láttam én egyszer egy szélnek, hidegnek kitett kőfalon, két kő közé szorulva egy rózsa-tövet. Talán kényelmesebb lett volna annak is ápolt kertben, védő sövény mellett élni, de végre is a valóság az volt, hogy a sors oda vetette a kőfalra. Ha ott is megélt és még vidám is volt, azért csak a vitalitását lehetett bámulni. És a világnak egy máskülönben puszta sarka szebbé vált az ő derűs ottléte folytán.

A bachelor girl, ha kénytelenségből vállalja ezt a helyzetet, nékem a legtöbb esetben szimpáti-kus már azért is, mert egyik legszebb nemzeti vonásuknak, a női bátorságnak megnyilatkozá-sa. Bátorságot mondok, nem kellemetlen, nőietlen keménységet, mint a férfiaskodó asszonyé, nem támadó jellegű vakmerő viselkedést, olyant, amilyen ma a militant suffragette-ek tetteiben kulminál, amelyről máig sem tudtam eldönteni, hogy az a rombolási düh szívte-lenségnek vagy esztelenségnek nagyobb-e, nem, hanem azt a nemzeti, faji bátorságát az angol leánynak, amely talán a valódi veszedelemmel szembe nem kerülő fiatal arisztokrata leányt csak mesteri lovaglóvá, hidegvérű gátugratóvá, Afrika utazóvá teszi, de amely az Üdv Had-seregének egyszerű fiatal leányát remegés nélkül viszi éjnek idején a legrosszabb hírű londoni utcákon keresztül, hogy valakin segíthessen és amely bátorság a Fry Erzsébeteket a börtön borzalmai közé, a Nightingale Florence-eket a harctéri kórházakba küldi, anélkül, hogy bárminek a tudata, átélése s az ehhez kívánt bátorság nőietlenné tenné őket.

Elsápadni elfelejthetnek, de elpirulni nem.

Az a bátorság megvan az angol leányban, amelyet Shakespeare is olyan divinációval talált meg bennük, hogy rámutasson erre a bátorságra két legangolabb angol leányában, Cordeliá-ban és Imogenben.

Ha az évek úgy forognak le, hogy a leány már tudja, hogy az egész életét egyedül éli át, ebbe a fázisba talán sehol sem könnyebb, sehol sem simább az átsiklás mint Angliában. Társadalmi helyzetre, tekintélyre nézve a férjes vagy hajadon nő seholsem oly egyenrangú mint itt. Az élctémák mindmegannyi határkövek az emberi lélek evoluciójának útján. Mint ahogy leg-elsőnek talán az emberi nyomorékságot, testi hibákat kellett az emberiségnek, mint legbarbá-rabb élctémát elhagynia, úgy maradt el azután ez is, az is és a régi műveltség nemesi levelével dicsekvő Anglia az „öreg kisasszony”, az „aggszűz” élceket szintén maga mögött hagyta már, egy igen, de igen primitív kor maradványaiként.

19

És valami nagyon tiszta, becsületes, egészséges lehet ott a társadalom levegőjében: - valami nagyon úrias, férfias és emberies a férfiakban: - de mielőbb valami eredendően jó és értékes már a hancurozó angol „flapper”-ben és a flirtölő society girl-ben is, ha házasság nélkül öreg kort érve, sokan az utóbbiak közül ott lelhetik magukat Anglia legtiszteltebb és legfontosabb szerepet játszó alakjai között, mert hogy ez megtörténhessék, arra a társadalom mivoltában rejlik a lehetőség, a férfiak mivoltában a garancia és a nő mivoltában a tartalom.

20

Az angol asszony

A felelősségek világában mégis csak igen sajátságos törvénye uralkodik a gravitációnak. Minél nagyobb súllyal nyugszik rajtunk a felelősség, az nem hogy annál jobban lenyomna, hanem annál jobban fölemel. Az angol leány a házi kötelességekben nem egyszer lanyha, a tudásában felületes, a hajlamaiban igen mulatni vágyó; - és mégis, mire öt-hat éves asszony lesz belőle, akkor az a körülmény, hogy nem állja meg a helyét, nem hogy szabály volna, hanem kivétel, igen, igen nagy kivétel. A házának kitünő rendben tartója lesz belőle, (noha valami egészen más, mint a kontinens örökké sütő-főző „jó háziasszonya”, de a maga világába beleülő, tehát helyén való species) jó feleség, jó anya; a férje társadalmi állásának jó támasza, noha nem olyan aktív módon, mint a francia asszony, aki igazi camarade, érdektárs, üzlettárs egy személyben; - az angol asszony - hacsak maga is nincs külön kenyérkereső pályán, - inkább benn a házban segíti a család érdekeit.

Némely leány egyenest megfordítja a természetrajz rendjét és miután előbb, leánykorában leélte a maga mulatós pillangó-életét, asszonykorában gubózza be magát.

De mivel ez megint túlzás, ha így történik, azért ez sem lehet sem a természetes, sem a tökéle-tes folyamat. Hanem hogy Angliában sok nagyon világiasnak látszó leányból lesz jó otthoni asszony, annak rá lehet jönni a filozófiájára. Talán abban a leánykori, nyughatatlan ide-oda járásban, mindenütt ott levésben is benne van a leánynál annak a vágynak és reménynek a csirája, hogy így hamarabb megleli azt „who gives her a home”, aki otthont ad neki. Hogy ez a kifejezés ily elfogadottá vált a társadalmi nyelvben, az maga mutatja, mennyire uralkodó fontosságú gondolat az, hogy valakinek otthona legyen.

Vajjon azért olyan nagy-e erre a vágy Angliában, mivel az angol otthon, ha csak közepes vagyonú is, a legeszményibben kedves otthonok közé tartozik? Vagy azért olyan kedves, mert a nő minden vágya, gondja alkotja meg? Valószínűleg kölcsönhatás az, amiről itt szó van.

...Megtörtént tehát. Charlie, Jack, Richard vagy Frank szólt. Megkérte a leányt. No, alkalma, az volt reá, mert a fiatalok néha két évig is barátságban vannak, járnak együtt a tennis-klubba, színházba, sétára, vagy hellyel-közzel valami közös társadalmi munka végzésére munkás-klubba, énekkarba stb. Ketten, egyedül. Ez az együttlét (a megismerkedés eszköze) annyira nem kötelező ígéret még a házasságra, hogy mennél lejebb megyünk a társadalmi osztályok-nál, ez az együtt kijárás annál is inkább elfogadott intézmény; pl. a cselédleányok, gyári leányok legkifogástalanabbja, aki a modoránál fogva sokszor beleillenék egészen jó közép-osztályú körbe is; - a legnagyobb nyíltsággal beszél a „my young man”-ről (még az elszegő-déskor is) s hozzá teszi: „Eljegyezve még nem vagyunk, csak együtt járunk ki”.

És ezt éppen az ilyen sorsú leánynál meg is kell értenünk. Ideje nincs ismerkedésre és szórakozásra máskor, mint abban a pár szabad órában; - ha szolgálatban van, máshol nem is igen láthatja a barátját, mint séta közben. Ezt tehát el kell fogadni.

A közép- és felső osztályok leányainak, persze, távolról sincs erre ennyi szükségük s ott éppen ezért sokkal rövidebb ideig tart ez a peripatétikus duett.

Megtörténik a megkérés.

Férjhez nem ment nő több van Angliában aránylag, mint másutt, de agglegényül maradt férfi sokkal kevesebb és ez nemcsak azzal az aritmetikai dologgal magyarázható, hogy nő több lévén, jut feleség mindenkinek, hanem mert az angolszász faj férfiában él az az őserejű és őstisztaságú felfogás, hogy a családhoz tartozás nem gátja, elnyomója, hanem kifejlesztője az ő munkára való képességének és erejének; az ő „egyéni tökéletesedésének” mint ők mondják.

21

És mikor ezt említem, a nemzet gerincét tevő középosztályra gondolok, amely Angliában fontosabb, életerősebb, mint bárhol, még pedig bizonyára nem függetlenül attól a ténytől, hogy a „settling down”, a megtelepedés (amit a magyar paraszt kedves, komoly tréfával a becsületes emberek sorába való belépésnek nevez) az ország ezer meg ezer társaságba járó, víg, mulatós, nyalka fiának éppen úgy vágya, mint a szintén vígságot kedvelő leányoknak.

...A menyasszony készül tehát az esküvőre. Néha két esztendeig, néha hat hétig. Bele kell nyugodni mindegyikbe, mert a vőlegény néha csak két év múlva jöhet meg a világbirodalom valamelyik távoli sarkából, vagy esetleg hat hét múlva már indulni akar oda - feleségestül.

A kelengye elkészítése voltaképpen a leányos háznak egyedüli gondja, mert a házat a vőlegény bútorozza be. Az ízlést hozzáadja a menyasszony is, de a pénzt csak a vőlegény. És még az a kelengyekészítés is hova zsugorodik a kontinentális méretekhez képest; a német leány selyemfehér, súlyos, értékes vászonkelengyéje, meg a francia leány csipkés, batiszt holmijának tizenkétszer tizenkettőre menő száma mellett.

Hogy az angol asszony nagyon sokat, nagyon díszeset meg nagyon vásznasat vagy batisztosat ne vigyen kelengyéből, arra három hatalom bírja rá: a ház, a mosóintézet meg a klíma. A ház azzal, hogy a középosztálybeli ház emeleti szobái, tehát ahol szabad szekrénynek lenni, nem hagy annyi helyet, a fali szekrényeknek pedig nem ad akkora méretet, mint a régi, konti-nentális szekrényóriások helye és mérete volt. A kelengye díszes minőségének korlátozásáról pedig gondoskodik az angol mosóintézet, amely a franciás, csipkés pókhálókat vagy bádoggá keményíti, vagy rostává szaggatja; és végre, hogy se hideg vászonból, se vékony batisztból túl sok ne legyen, azt elintézi az angol klíma, az a szeszélyes, az a szelet, napot, ködöt, záport egy hét alatt háromszor váltogató angol klíma, melynek kiállásához mindennél jobban a gyapjú szükséges, hogy ne azt a fajta türelmet említsem, amely szintén a gyapjút adó derék és szimpátikus állat közmondásos sajátsága.

Eljön az esküvő napja.

Anglia társadalmi életének sok más között sajátságos vonása ez is: A legmagasabb körök, a legvagyonosabb osztályok világában lábrakapott divat, legyen az malomkerék vagy makk-csésze nagyságú kalap, drótvázas frizura, strucctoll - tüstént leterjed a középosztályon át a gyármunkás, a bolti és a cselédleányig és ezeknek, ha még oly selejtes kivitelben is, de jellegre, körvonalra nézve, úgy a hogy hasonlóan rögtön kell hordaniok azt, amit pár hete a duchess meg a marchioness kezdett hordani.

Ezt az utánzási szenvedélyt, a divatcikkek, ipari dolgok világában már egymaga az is meg-magyarázza, hogy a gyáripar nemcsak óriási mennyiségben, de bámulatosan sokféle kivitel-ben is termel mindent.

Messziről vagy szürkületben a legselejtesebbje is hasonlít úgy a hogy, a legjobbhoz; az East Endben a Mile End Road leánya tehát boldogan veszi meg hitvány minőségben is, mert egy kicsit mégis olyan, mintha valami nagyúri nőé lenne.

Ez a titka annak, hogy Londonban közepesen, sőt meglehetős jól is lehet öltözni kevés pénz-ből, de kivételes jól viszont csak igen nagy pénzből. Mert a kész holmi olcsó, de az egyéni jellegű jó öltözködést biztosító megrendelt munka drága.

Az ilyen osztálymásolás sohasem nagyon egészséges dolog; az ember csaknem azon kapja magát, hogy visszakívánó sóhajjal gondol a középkor Kleiderordenjára; - vagy legalább is szeretettel gondol a magyar, olasz, schwarzwaldi és bretagnei parasztleány ragaszkodására a maga osztályának viseletéhez s ez a ragaszkodás, mint gyönyörű jele áll az ember előtt azok méltóságának, akik apró külsőségek révén sem kapaszkodnak oda, ahova nem valók. Szem-ben áll ezzel az angol falvakban a legkisebb farmerek asszonynépe, aki persze coat and skirt

22

kosztümbe, a divattal lépést tartó kalapba, boába, blúzba öltözködik. „Aber fragt mich nur nicht wie!” mondanám talán, ha a világ egyik legszebb négysoros strófájának utolsó soráért nem volna kár ide.

Igen, de a divatnak ez az egyenruhává válása, a díszesnek, választékosnak ez a selejtesben is elfogadása, hódoló hűséggel való utánzása az egy fokkal fölebb állóknak mindenben, ámde viszont némi neheztelés azért, ha az egy fokkal ő alattuk állók ugyanezt teszik: - ez a vonás, amiben, bárhogy tagadjam, van egy eleme annak a snobizmusnak, amit Thackeray úgy meg tudott látni a maga fajában; - ez a vonás az angoloknál a társadalmi szokások közt talán az esküvőnél nyilatkozik meg legjobban.

Kezdődött az esküvőkön az uszályvivő kis apródok jelenléte az olyan nagy családoknál, ahol az apródok jelmezeit a kastélybeli családi képtár valamelyik évszázados képéről másolhattak; - ma már persze apród viszi az uszályt ott is, ahol az „ancestral hall”-nak, az ősök csarno-kának egyetlen képe a tegnapelőtt nemesített családfőé, sőt ott is, ahol az apródi ruha legfölebb oly értelemben régi, hogy másodkézből vették. Történeti jellegű motívumokat, pl. jellemző színeket eleinte az olyan családok kezdtek az esküvői menetbe belevinni, akiknek híres címerállatait, az egyszarvút, a sárkányt, vadkant, griffet, oroszlánt az egész egyesült királyság ismerte. Ma már ezeknek a családoknak a sarkára tapos az is, ahol az egyedüli címerállat talán az a kecske, aminek a bőréből a papa cipőt varr; vagy az a yorkshire-i mangalica, amit a papa boltjában kolbásszá feldolgozva árulnak.

A nagyúr leányát, ha az esküvő megvolt s ő leveti a menyasszonyi ruhát, hogy a „going away dress”-t öltve föl, férje jószágára utazzék, ma már - cinizmus és lenézés nélkül legyen mondva - igazán vonásról-vonásra utánozza a külvárosi „kis köz” cottage-eiből való menyasszony, akit „a mi sorunkrul való legény” vévén feleségül, neki talán csak a negyedik szomszédba kell átköltöznie. De azért, ha csak emberi lehetőség van reá, kell fehér menyasszonyi ruha; - nem csak azért, hogy föl lehessen venni, hanem azért is, hogy föl lehessen cserélni a „going away dress”-szel.

De hát végre ne feledjük: - az emberi lélek mindig szeret formákhoz ragaszkodni és az angol élet formái, melyek így kikristályozódtak, nemcsak régi, hanem szép voltuknál fogva is vonzók; nem csoda, ha vonzanak is. Azonkívül, ha igaz is, hogy a legnemesebb önérzet talán abban nyilatkozik meg, ha valaki soha, még kivételes napokon sem akar másnak látszani, mint ami; - viszont nem tudni, ha vajjon nem az angol alsóbb osztályok self-respect-je, a maguk megbecsülése lel-e kifejezésre abban, mikor az utánzás vágyával fordulnak azok szokásai felé, akit felsőbbség tisztelő, nemzeti természetük olyan sokra tart.

De ha a különböző osztályokról beszélünk, a fiatal országnagy-férj birtoka, ahol a fiatal asszonyt a cselédség meg a bérlők úgy fogadják, mint valami hódoló hadsereg, éppen olyan messze van a jómódú középosztály asszonyának otthonától, mint a „kis köz”-beli meny-asszony cottage-je; - és a nemzet nagy zömére az a középnagyságú otthon, az a közép-osztálybeli asszony a legjellemzőbb, az arról szólás tehát a legszükségesebb.

Mondjuk, hogy londoni ember a férje. Kormányhivatalnok, bankhivatalnok, mérnök, ügyvéd, tanár, kereskedő.

Házat találnak valamelyik suburbban, azokban a gyönyörűen épült részeiben Londonnak, ahol minden ház előtt is, mögött is van egy kis kert.

És az ember azt érzi, hogy az angol nemzet fölött őrködő géniusz bizonyára áldást mond ezeknek a házaknak minden falára, a kis kerteknek minden bokrára; - mert az, hogy ezek az otthonok olyan otthonok igazán és nemcsak olyan, az ideiglenességet szinte kiabálva hirdető „szállások”, mint más nagy városokban a bérkaszárnyáknak lakóversengéssel, zongora- és szőnyegpüfölő versennyel, házmesteri cerberokráciával áthatott lakásrendszere.

23

Az otthonukat szerető családok összességéből áll ki legbiztosabban a hazáját szerető nemzet és ezt az otthonszeretetet szóval ki nem fejezhető mértékben élesztik azok a kertes, külön házak. Egy nemzet múltjából is, de jövőjéből is nagy és fényes lapokat értek meg olyankor, mikor egy ilyen jómódú suburban városrészen végigmenve szombat délutánokon, vagy nyári alkonyatkor, azt látom, hogy az ügyvéd úr, az őrnagy úr, a tanár úr, a bíró úr sövényt nyes, füvet nyír, rózsát olt. Hogy, amint az évek múlnak, az egyiknek kertész, a másiknak inas kerül a háta mögé segíteni és hogy lassankint a kert is megnő valóságos parkká, azt nem meg-lepetve, hanem megértéssel látja meg az, aki éveken át tudta, hogy a család nem mindig a házon kívül, pénzszórással próbálja megszerezni a maga örömeit.

Legyen is áldott az ilyen kertek minden virága, bokra; nem csak azok gyökereznek ott meg mélyen; - erős gyökerek csatolják ahhoz az otthonhoz a férjet, apát is, meg valamennyi családtagot. A kertben való munkálkodás a testi egészséget, a benne való gyönyörködés és a természet megszeretése a lelki egészséget hozza meg. És megterem az angol középosztálynak legnagyobb kincse és legnagyobb ereje: a tiszta, szép és derült családi élet.

...De persze, az új pár kertjében sok még a tenni való és sok az új házban is.

Pedig sietni kell, mert vagy egy hónappal azután, hogy megtelepedtek, kezdődik a fiatal asszony társas életének megalapozása, kialakulása. Az a kérdés merül fel talán, hogy: „kiknél kell majd látogatást tennünk?” Oh dehogy! Ellenkezőleg. „Vajjon kik tesznek majd nálunk látogatást?” Mert Angliában mindig az újonnan megtelepedett család az, akiket a többiek keresnek fel először. Ha úgyis olyanok vannak a környéken, akikkel az új pár családja már előbb is ismeretségben állott; - pl. ha a megyei birtokos-családok, a „county families” világában vagyunk, akkor körülbelül bizonyosra veheti az új pár, ki lesz a köre; de oh, ha egészen új környékben telepednek le! Micsoda kérdőjelerdő ágaskodik akkor a fiatal asszony előtt! Ki jön el? Hányan? Ki lesz az első? Sietni fognak-e, hogy mutassák, mennyire óhajtják az ismeretséget, vagy húzzák-halasztják majd annak diszkrét jelzésére, hogy éppen csak azért jöttek, mert illik?

Abban van valami nagyon kedves, nagyon becsülésre méltó, mert nagyon emberi vonás, hogy az utca legközelebbi házaiból valók majdnem mindig tesznek látogatást az új szomszédnál. Értelme az, hogy ne kelljen egymásra olyan ismerlek is nem is féle zavart, félszeg tekintettel sandítani és hogy ha esetleg valami baj volna a szomszédban, tudhassák az illetők, hogy segíteni kész emberek veszik körül. Melegszívű, szép és természetes ellensúlyozása ez annak a formalitásokhoz való ragaszkodásnak, amivel az angolok humorosan sokszor magukat vádolják, verset írva például arról a két angol gentlemanről, akiket a hajótörés egy puszta szigetre vet. Egyik a déli, másik az északi szigetcsúcson telepszik meg. A tenger árja az egyik csúcsra csupa osztrigát vet, a másikra csupa tengeri rákot. Bőven van mindkét féle, de a két ember egy kis változatosságért szívesen cserélne, de hát - nincsenek egymásnak bemutatva.

Nos, én nem félteném őket a konvenciókat romboló primitív viszonyok közt, mert az angol lélek alapvonása, a becsületes, jólelkű humanizmus megtalálja bizony az utat az egymáson való segítésre még a konvenciókkal tele civilizált világban is.

...A fiatal asszony előtte áll tehát társas köre megalakulásának.

Egy olasz közmondás azt mondja, sugárzó fényű emberi bölcsességgel: Abbiate pietà di chi ha fretta, chi aspetta e chi sospetta. Legyetek könyörülettel az iránt, aki siet, aki vár és aki gyanakszik.

Hát akkor azután hogy ne érdemelné meg a könyörületünket az a fiatal angol bride (új asszony), aki mind a hármat egyszerre teszi. Siet; - nemcsak a ház utolsó díszítési részleteivel, hanem siet minden délután, hogy már fél négyre ő maga afternoon dressben, the maid pedig (mert ma már nem illik Angliában the servantről beszélni) feketében, fehér főkötőben és

24

kötényben legyen. Azután vár, - nem egy napon át néha hiába; - és ilyenkor azután gyanakszik is. „Én nem is hiszem, hogy ez vagy azné már egyáltalán eljöjjön. Talán azért nem jön, mert a mi házunk kisebb; - talán azt látták, hogy nincs annyi cselédünk; - vagy kocsink nincs, vagy automobilunk; - vagy mert az ő apja, férje birtokos, vagy ezredes; - az enyém meg stock-broker vagy kereskedő... És ők a püspökékkel is összejárnak!...”

Mert oh, hindu brahminok, kszatriák, vayshák és szudrák! Ne képzelődjetek, hogy a kaszt-rendszert egyedül ti monopolizáljátok! Nézzétek meg egy angol megye életét és gyógyuljatok ki ebből a képzelgésből.

...De végre is megalakul az ismeretségi kör; - akkor azután az új pár visszaadja a látogatást, mire a szomszédoktól meghívás érkezik és az új emberek tudni kezdik, hova tartoznak.

Az öltözéssel való mindennapi sietésről szólva szeretném a szedő urat megkérni, hogy nagy, erős betűkkel szedje, mikor azt írom, hogy az angol asszony, akár óriás mansionnak, akár parányi cottagenak az asszonya, az otthonában reggeltől estig, ha maga van is, ha dolgozik is, MINDIG RENDESEN VAN ÖLTÖZVE annyira, hogy kívülről jövő valakinek az érkezésére nincs ijedezés. Bizony nagy betűvel szedetem ezt azért is, mert ebben az egy tényben egész sereg nemzeti vonás jut kifejezésre. Először is megint a faji self respect, azaz az önbecsülés. „Magamnak tartozom vele!” Az alaposság, reálisság, a „fenn az ernyő nincsen kas”-nak vérbe oltott gyűlölése; - meg nem elégedés azzal, hogy csak a parádés ruha legyen szép, az otthoni meg akármilyen; - azután az otthon szeretete és a házasságban az illúziók megóvására törekvés.

És hogy valami nagyon köznapi okát adjam röviden annak, hogy az angol asszony, ha csak egy cseléddel látja is el a házát, mégis csinosan öltözve ül a reggelinek, azután egész délelőtt, munkaközben is meglátható, anélkül, hogy a váratlanul érkező ijedelmet szerezne csenge-téskor az asszonynak; - ez utóbbi meglátásakor pedig saját magának; - nos, ennek az egyszerű oka az, hogy az angol asszony már megértette, hogy az egészséges és a dolgozó asszonynak legyen örökre tiltott ruhadarab az, aminek a neve is csupa nyárspolgári közönségesség: a slafrok.

Van „dressing gown”-ja az angol asszonynak is, de lám, ez a név ki is mondja, hogy ez csak az öltözködés idejére való, mint a slafrok csak a pihenésre. Aki beteges vagy pihenni akar, viselje, de a fürgén, tisztán, takarosan és eredményesen dolgozó háziasszonynak nincs nagyobb ellensége, mint az a laza, húzódó, uszályos és sokszor trombitaujjú rettenetes ruhadarab. Ha jót állhatunk róla, hogy szalagjai, csipkéi a pamlagon pihenésben harmatfrissek maradnak, jó; - de ha éléskamrai látogatás, vagy más reggeli tennivaló közben a legkisebb baj is érheti; - jaj!

A jól berendezett angol úri ház asszonya a maga kerekaljú serge-, vagy posztó-szoknyájában, télen flanell-, nyáron zefir mosóblúzában elég csinos a reggeli asztal mellé is és mégis elég egyszerű, hogy reggeli után akár mindjárt munkához lásson. Akire igazán sok munka vár, annak pedig mosható az egész ruhája, amelynek testhez álló dereka és alja egy övre van varrva és hogy a két ilyen ruha közül az egyik vonul minden hétfőn a mosásba, olyan bizo-nyos, mint az egy halál.

Hány leány lett háziassá tisztán attól, mert valaki megtanította, hogy munkaközben nem kell a csinosságából semmit sem veszítenie.

Kerekszoknyásan, blúzosan van öltözve reggel az az asszony is, akinél a „munkához látás” csak annyit jelent, hogy hivatja a „housekeepert”, a kulcsárnőt a „morning room”-ba, a reggeli órákban használt kisebb nappaliba és ott rendelkezik azután az egész személyzet dolga felől; - maga pedig leül, hogy meghívásokat elfogadó, visszautasító, vagy pedig meghívó leveleket írjon; - hogy a jövő heti, politikai jellegű ebédjére tapintatosan tervezze ki a

25

gombostűre szúrt kis névzászlócskák segítségével a vendégek „ültetését”, (mert a vendég is olyan, mint a palánta; ha nem jól van ültetve, mindjárt lekókkad); - vagy hogy a mához két hétre jövő esti fogadás hideg buffetjéhez tervezetet válasszon a költségvetések közül, melyeket a nagy szállítók elküldtek.

De viszont reggel az ilyen háziasszonyhoz egészen hasonlóan van öltözve az is, akinek a személyzete számra nézve egy és aki tehát maga is résztvesz a házi munkában. Ez esetben a csinos reggeli ruha fölé ujjas kötény kerül és a ruhát nem éri egy porszem sem.

Szeretni a maga otthonát, az is érdem, de olyanná tenni, hogy a család többi tagjai is kénytelenek legyenek nagyon szeretni azt, ez még inkább érdem, mert ebben szeretet van az otthon és szeretet a családtagok iránt. És ez az, amiben az angol asszonynak, az igazán jól vezetett angol ház asszonyának tanítványa lehet bárki. Talán éppen azért, mert a „házi-asszonykodást” nem viszi túlságba.

Egyik főtitka éppen az önmérséklet, amivel mindent végez. „Without a fuss.” Vagyis lárma, izgatottság, sietés, mások hajkurászása, másokra pörölés nélkül; simán, halkan, zökkenés nélkül. Ahogy a legtökéletesebb gépek járnak. Igy suhanni keresztül a napon, a vendéglátá-son, a nagytakarításon, vagy a nagy vadászaton; - az egész életen: ez az angol asszony ideálja.

Két oka van erre. Az egyik talán kicsinyes, a másik föltétlenül nagy. Az első az, hogy „lady”-nek tartsák; már pedig az izgatott, a hangos, a kapkodó, a siető, az elkéső, a magából kikelt nő nem lehet lady. A második ok az, hogy az az otthon kezdettől fogva a béke, a jó érzés helye, az életharc réve, a honvágy szép álomképe legyen az asszony gyermekeire nézve.

És tíz eset közül kilencben az angol gyermek nagyon boldog is otthon.

Nemcsak az apró gyerek érzi ezt, aki talán sehol sem oly nagy örömmel üdvözölt kincs, mint az angol otthonban; - hanem forrón szereti azt az otthont a középiskolába küldött fiú, leány is és ezeknek a haza vágyakozása nem hal ki az egyetemi undergraduate szívéből sem; sőt mikor már az öt világrészben szanaszét szórt gyarmatok követelik is maguknak a fiút, mint a birodalom polgárát; - az indiai Civil Service nagyúri hivatalnokának, az elegáns, mulatós crack regimentek nyalka tisztjeinek, a Kanadában hazát teremtő, rögöt tördelő farmernek és az óceánokon ezer veszéllyel szembenéző, bronzarcú és acélidegű tengerésznek ott a messze-ségben, mind elfátyolosodik a szeme egy kicsit, ha ezt a két szót hallja: home and moth