Nemere István - A Hegy 2

NEMERE ISTVÁN

A Hegy 2

1.

A vonat ragyogó verőfényben robogott.A kerekek kattogása már belesimult a férfi fülébe, nem is

létezett. Mintha a sínek is a levegőben feküdnének, felhőtalpfákon, a vonat pedig légiesen könnyű szerkezetként siklana előre, mindig csak előre. De aztán legyintett magában, visszahozta képzeletét ide, a meglehetősen kellemetlen ülésre a bársonyt imitáló sötétvörös bevonattal, a puha szőnyeggel a lába alatt. Minden csak a luxus látszatát adta: az ablakkeret, a fogantyú, az ajtó kilincse. Egyszerre tűnt mostaninak, modernnek, meg réginek, huszadik századinak, de inkább talmi volt. Egyik sem tetszett neki.

Dél elmúlt, de nem volt éhes. Egyedül ült a fülkében, és tudta, hamarosan véget ér az utazás. A nagyváros a messzeségben maradt, nem sajnálta. Nem szeretett ott élni, ám egyelőre rákényszerült. Most ismét kipillantott a síkságra. Itt nincsenek hegyek. Nincs Hegy… a szónak különleges jelentése volt az ő belső szótárában, amelyet sohasem vetett papírra, nem osztott meg másokkal. Az csak számára létezett, ő tudott róla.

Kilátott keletre és a másik oldalon nyugatra is. A keskeny folyosón a fülke előtt elment egy vasutas, bepillantott, véletlenül összenéztek, két kozmosz találkozott egy szempillantással és ugyanannyi időre, aztán mindkét világ vitte tovább a maga terheit. A vasutas, talán kalauz lehetett, eltűnt, Reman pedig tovább figyelte a tájat.

Hegyek csak távolabb látszottak, kékesen, párásán vonaglottak, mint távoli óriástigrisek a napon. A táj nem fogta meg a lelkét, és ezért nem is nézte sokáig. Mindjárt megérkezik abba a kis vidéki városba, ahová hívták. Már hónapok óta telefonálgattak, végül levelet is küldtek. És bár nem szívesen, de engedett a nyomásnak. Az országnak erre a tájékára azóta nem jött el. Mintha félne valamitől, bár ezt önmagának sem akarta bevallani. Még a félelem szót is kiirtotta magából, ha ez az eset jutott eszébe. És persze azt sem akarta elismerni, hogy valamiféle eset lenne. Rengetegen kérdezték már tőle: „Hol van?” És ő mindig megtagadta a választ. A makacs fejrázás, a nyelve végén a kicsit elutasító és talán udvariatlan „nem” is ott volt, otthonosan. Gyakran használta. De végül… Hát igen, öt év telt el, mások meg csak úgy három és fél éve tudhatnak róla.

Egy pillanatra előrehajolt, és a vonat is éppen kanyarodott. Meglátja-e azt? De nem látott semmit, talán rossz irányba nézett, vagy az is párákba veszett - hát megkönnyebbülten dőlt hátra. „Az innen még elég messzire van” - nyugtatta önmagát.

Ugyanakkor azt is érezte, hogy minden kerékkattanással, minden másodperccel közelebb kerül hozzá. Mégis, erővel kényszerítette magát, hogy most már többé ne nézzen, és főleg ne gondoljon arra.

Negyedóra sem telt el, és a fülke ajtaja fölé épített kicsiny megafon díszrácsa mögül diszkrét férfihang tudatta vele:

- Kedves utasaink, hölgyeim és uraim, három perc múlva megérkezünk Redlowba. Vonatunk csupán kettő percet áll az állomáson. Tehát Redlow következik!

És a jóslat beteljesedett. A vonat házak között robogott, csökkenő sebességgel. „Vajon várnak-e?” - futott át a férfi fején. De mert ebben amúgy is biztos volt, hát már nem töprengett tovább. Fogta a táskáját, a könnyű kabátot bal karjára vetette. Még egy utolsó pillantás a folyosón a tükörbe. Frizura rendben. Egy ötvenéves férfi nézett rá, aki pont annyinak látszik, amennyi. A haja őszül, a halántéka már az is. Jól szabott öltöny. Látszik, hogy van pénze. Nem is kevés. Megint eszébe jutott a múlt, de ez csak egyetlen pillanat volt, és máris a lépcsőn állt. A vonat megállt, az állomás olyan volt, mint ezer másik vasútállomás ezen a bolygón. Még szemébe villant az aránytalanul nagy betűkkel kiírt állomásnév: Redlow. Ízlelgette a szót, pedig ismerte. Valaha régen járt már itt. Régen, vagyis öt éve. Éppen öt éve. Aztán máris megpillantotta Leont.

A férfi harminckét éves volt. Nagyon jól értette a dolgát, és semmi baj sem volt vele, mindeddig. Magas, sovány, kissé hajlott hátú, meztelen arcú, a legtöbbször vidám. Sok dologgal foglalkozott már azelőtt, és nem volt nős. Így legalább egész energiáját Remannak szentelhette. „Végtére is, megszolgáltam, hogy legyen egy titkárom. Ne én vegyem fel a telefonokat; megszűri, ki kerül elém, intézze az ügyeimet. Hogy nekem csak az én munkám maradjon.” Mindenki csinálja azt, amihez ért; optimális esetben: amire született, szokta mondogatni. És komolyan hitte is, hogy ennek így kell lennie. Hiszen így volt.

Leon is látta őt, hiszen mérete miatt mások feje fölött pásztázott. Mosoly az arcon, szolgálatkész mozdulatok a testen. Leonnal együtt többen is megindultak feléje. „No persze, a helyiek” - gondolta, de nem kelletlenül. Valahol a lelke mélyén már előre örült annak, amit mindig is tagadni szokott: hogy

körbenyaldossák majd, mint a tenger hullámai a parti köveket. Minden oldalról ráviszik jótékony hevületüket, lelkesedésüket; örülnek, hogy íme, találkozhattak a nagy emberrel.

- Uram!- Üdvözlöm, Leon!- Jó volt az útja?- Nem panaszkodhatom.Leon éppen úgy szerepet játszott, mint ő. Csak azért

kérdezett ilyen fölöslegeset, hogy ezalatt odaérjenek a helybeliek. A „bennszülöttek”, ahogyan maguk között néha emlegették a mindenkori ott lakókat. Most már ők is itt voltak. Egy kövér középkorú nő, vastagon festett szájjal és szempillákkal, mosolyogva tátotta cápaszáját. Egy tanár külsejű férfi, no és egy másik, aki annyi idős lehetett, mint Reman, és aranykeretes szemüveget viselt.

Neveket mormoltak, nem figyelt rájuk. Minek ezt tudnia? Terhelni velük a szürke agysejtjeit, amikor azoknak más feladatuk van és lesz? Azért van Leon, hogy ideig-óráig a fejében tartsa az efféle adatokat.

Annyi mindenesetre kiderült, hogy a tanárféle valóban az, a másik férfi a helyi önkormányzat kulturális bizottságának elnöke, a nő pedig a találkozókat szervező valaki. Mindnyájan egyszerre csicseregtek:

- Jaj, de örülök!- Nem is hittem volna, hogy eljön hozzánk az író úr…- Mi elég messze vagyunk a fővárostól…- Bár azért néha megtisztelnek bennünket a művészek…- Még az ismertebbek is. De ismétlem, csak ritkán.- Sajnos, sajnos!- Én itt vagyok - állt meg egy pillanatra Reman, még egyszer

a szemükbe nézett. Igyekezett katonásan állni, ahogyan azokban a korábbi évtizedekben, amikor még egyenruhát viselt. Most minden más lett, körülötte és részben benne is. Ebből próbált valamit a helybeliek tudomására hozni. - Ha hívnak, majdnem mindenhová elmegyek. Hiszen mindenütt emberek élnek, és ami még fontosabb: mindenütt vannak olvasóim. Legalábbis ezt remélem…

Ez kokettálás volt, amire azonnal meg is kapta a várt választ:- Ugyan, író úr! Kérem, ne szerénykedjen. Nálunk sokan

olvassák az ön könyvét!- A könyvtárból minden példányt kivittek, és azóta is alig

bukkan fel…

- Kevesen lakunk Redlowban, de azért mi is olvasunk, művelődünk, tájékozódunk…

Megkapta hát, amire várt. Szóval, örültek, hogy eljött. Reman a lelke mélyén éppen erre számított, ezért elégedetten ült be az egyik kocsiba.

Leon maradt mellette, amikor a szálloda előtt kiszálltak. A titkár a maga száraz hangján, jegyzeteibe pillantva mondta, úgy, hogy a helybeliek is hallják:

- Tehát ma este író-olvasó találkozó a klubban. Holnap délelőtt szabadidő, délután találkozó a zöldekkel, este pedig ismét az olvasókkal a könyvtárban. És a helyi tévében egy beszélgetés; valószínűleg kora délután felveszik, de ennek időpontját még közöljük - mondta gyorsan. Reman egy pillanatra becsukta a szemét, de máris magához tért, sőt a helyzet magaslatára emelkedett:

- Ebéd?- Félóra múlva, itt a szálloda különszobájában. Ott lesz a

polgármester, a felesége, meg a jelenlévők és néhány más előkelőség - magyarázta Leon, de már a liftben. Reman sóhajtott.

Gyors zuhany és öltözés.- Öt perccel az időpont előtt kopogjon be hozzám. Jó szobája

van?- Nem panaszkodhatom, uram. És önnek is kiválasztották a

legjobbat, már persze redlowi viszonylatban. Ez afféle „elnöki lakosztály” lesz, uram - mosolygott a férfi, és Reman is vele nevetett, valahol mélyen, a lelkében.

2.

Az ebéd lassú volt, sokbeszédes, fárasztó. Mostanában vette észre, hogy az elmúlt három év alatt, amióta író lett, amióta a könyve minden rekordot megdöntött a példányszámlistákon, és a kritikusok is valahogy emberhez méltóan bántak vele, ami különben ritkán szokásuk - most először kezdte fárasztani ez az állandó körülugrálás, a ráfigyelés. Szó se róla, jólesett, és talán már hiányzott volna, ha nincs. Mégis nehéz volt elviselnie, az ebéd sokáig tartott. Mire a végén megszabadult az emberektől, akik részben persze olvasói is voltak, hiszen tudták, mit írt, és

néha erre is rákérdeztek, amúgy bennfentesként - már örült, hogy vége van.

- Este fél hétkor önért jövünk - magyarázta a tanár külsejű, mintha nem mondta volna már előtte is többször. Remannak most csak egyetlen vágya volt: levenni ezt az öltönyt, ledőlni egy ágyra, és ha lehet, aludni egy rövidet. Vagy gondolattalanul nézni a helyi tévét, esetleg… Igen, ez is a szokása volt.

- Szerezzen nekem egy helyi újságot. Mait.- Hamarosan hozom - ígérte a titkár.Aztán teljesült a kívánsága. Talán tíz perc múlva jött Leon a

hírlappal, de addigra ő már félig levetkőzve dőlt el az ágyon, csak intett, tegye le - és valamilyen álomszerű kábulat zuhant rá. Az utolsó gondolata az volt, hogy Leon majd biztosan feléb-reszti őt időben, aztán zuhant, és nagyon, de nagyon jó volt ez a zuhanás a valamibe.

… Napfény vágott az arcába. Valahol a tudata mélyén úgy sejtette, nem bántó fény ez. Nem akar neki rosszat, ráömlik, elömlik a testén, melegít, még talán gyógyít is.

Egy sziklán állt, a messzeségben a táj szétfolyt, nem tudta, mit takarnak a párák. Mert igazából csak párák voltak, mint hűvös szeptemberi reggeleken, amikor már néha novemberivé sűrűsödik a köd. Igaz, nem tart sokáig… Itt most meleg volt ez a köd, mintha a nap ontotta volna magából a szürke átlátszóságot, a homályos opálcsillogást.

Reman most nem Reman volt. Valaki más. Mögötte senki. Előtte pedig a táj. Egyedül állt szemben a hegyekkel, de nem félt.

Az idő nem múlt, a türelmetlenség nem nőtt benne. Minden jó volt úgy, ahogyan volt. Csak a tudata legalján érzékelte - de azt is nagyon halványan, alig lett belőle gondolat -, hogy ezt már máskor is álmodta. Álmodta, vagy érezte. A fáradtság szokta őt elragadni, az elhatározott pihenés, amikor a teste, az elméje valóban követelte, hogy kikapcsoljon mindent. És amikor sikerült kikapcsolni - elég ritkán -, akkor felfogta, hogy már máskor is volt itt. Már máskor is állt ezen a sziklán, a lába alatt érezte az érdes, szürke követ; lehet, hogy bazalt volt, vagy más? De mit számít az? - még ebben az állapotában is ideges lett a kérdésre, nincs jelentősége. A fő az, hogy itt állhat, és milyen jó belenézni a homályos, sokat ígérő, talányos messzeségbe.

Az újság ott hevert mellette, amikor felébredt. Most már nem volt ideje belenézni, hát odatette a kis éjjeliszekrényre. A széles, kétszemélyes ágyra vetett egy pillantást - igen, a szállodások mindig két személyre kalkulálnak. Ennyi hely van itt, és ennyi a szekrényben, a polcokon, az előszobafogasnál, és kétszer annyi a fürdőszobában a törölközők száma is, mint amennyire egy személynek szüksége lehet.

Nem fájt a dolog. Most éppen nem élt senkivel, és elég viharosnak bizonyult az elmúlt három év. „A hírnév meghozta a nőket is, mint mindig” - mosolygott kívül, de belül nem örült egy csöppet sem. Tudta, amit tudott, és ez nem töltötte el nagyobb örömmel. Ám ez is egyike volt azoknak a témáknak, amelyekről soha nem beszélt senkinek.

Az olvasóknak sem. Akik pedig szép számmal gyűltek össze aznap este. Miután háromnegyed hét tájban - még éppen csak szürkült, nem volt igazán este - megállt a kocsi a klub épülete előtt, már a járdán is álltak bámészkodók. Rá vártak. Reman igyekezett szerényen viselkedni, miközben maga is jól tudta, mennyire álságos a dolog. Ha valaki csak igyekszik szerény lenni, jelzi: nem szerény igazán. Mindenesetre nem feltűnősködött, nem volt nagyképű, vagy csak amennyire illett. Tett néhány tréfásnak szánt megjegyzést az emberekről, akiknek nem volt ma este jobb dolguk, mint idejönni és őt hallgatni. Meg hogy jobban jártak azok, akik otthon maradtak. Persze a „bennszülött” kísérők ezen mosolyogtak és tiltakoztak. Reman nem akart hiú ember lenni, de a legjobb úton volt arrafelé. A hírnév sokat rombolhat az ember lelkében. Érdekes, hogy tudta ezt, világosan látta, mégis úgy érezte néha: keli ez a sok dicséret, hogy támaszt adjon. Hogy megírhassa végre a második könyvét, amely annyira más lesz, mint az első… Régóta ígérte már a kiadónak is, de csak ő tudta, hogy amit ebből eddig beírt a számítógépébe, az bizony édeskevés. Még úgy igazán semminek sem nevezhető. Semmi értékesnek.

Aztán elröpült még egy negyedóra, húsz perc, majd végre bemehetett a terembe. Az olvasók egy része tapssal köszöntötte. Rutinosan megtorpant előttük, nem ült le. A cápaszájú lelkesedéssel remegő hangon bemutatta őt, aztán egy cédulába pislogva folytatta:

- Akik olvasták a könyvet, és mindenki tudja, hogy ennek címe „A Hegy” volt, azok mindmáig emlékeznek annak olykor különös, megrázó erejű szókapcsolataira. Olyasmiket olvashattunk ott, amelyek megütötték a szemünket, de sokszor a lelkünket is. Az író úr valahol azt nyilatkozta, hogy elég sok

emberrel találkozott, akik bevallották neki: az életüket változtatta meg ez a könyv. Halljunk hát néhány olyan kifejezést, amely biztosan hozzájárult ehhez a döbbenetes hatáshoz…

Mély lélegzetet vett. Reman nem volt egészen biztos benne, mit is tegyen most. Ha ez itt efféle kis „műsor" lesz, akkor nem kéne itt állnia és hallgatni nyilvánosan a saját szavait. Mindenesetre kissé hátrébb húzódott, hogy ne takarja el a nőt. Aki roppant lelkesen és olykor kissé megbicsakló hangon olvasta fel:

- „Tűzmelegség… megcsillant szeme párja… kong a jégharang… páncéltalanság… ne bántsd a csendet… tűnőfélben a hold… kövekből lopózó nyirkosság… sima bőr millió krátere… vésőtől sebzett kődarabok… sugárragyogás… lánghalálban jajongtak az ágak…”

Reman némelyik szóra már nem emlékezett, pedig ő találta ki őket, vagy ha léteztek, hát párosította, csoportosította őket a maga feje szerint. Hiszen azért vannak a hangok, a betűk, a szavak, hogy a lélekmesterek álnok fegyverként használják őket. Mint a kardot forgatják, kiforgatják, megmerítik másokban, vagy csak fenyegetőznek vele… Vagy mesés hangulatot keltenek a szavak-fegyverek? Hisz arra is képesek.

- „Árnyszelídítő csönd… rabbá láncolt bóják… bíborizzás hővel lélegző dombja… a vágy hevített acélhúr, zsigerekben feszülő vágytűz… életláva robban testből testbe… késkeskeny senki földje… öntestéből fakadó élet… túl erős a világ, túl gyenge az ember…”

Amikor végre eljött az idézetáradat vége, a nő Remanra mosolygott, és csak gesztussal jelezte: átadja a szót. És Reman magabiztosan fordult a közönséghez. Voltak vagy százan, ennyi arc meredt most rá. Szempárok, homlokok, orrok, a félhomály-ból nézték őt, aki jobban megvilágítva állt előttük. És amikor meghallotta saját hangját, már tudta, nagyobb baj nem lehet.

Beszélni kezdett.

3.

Este sikerült kimenekülnie a közös nagy vacsorából. Fáradtságra hivatkozott. Meg arra, hogy nem is szokott vacsorázni, ami nagyjából igaz is volt.

Leonnal gyalog ballagtak hazafelé; a szálloda igazából nem volt messze a klubtól. De amíg eljutottak az indulásig… Nehéz volt elszakadni; persze, a találkozó után még vagy tucatnyian várakoztak az előcsarnokban is, hogy dedikáltassák a könyvet. Négy különböző kiadást számolt meg, más és más borítókkal. Mindegyikbe beleírta a nevét, néha - mert valaki erőteljesen követelte - az illető nevére dedikálta a kötetet. „A Hegy”, olvasta száz címlapon azon az estén. A Hegy, a hegy, hegyen-völgyön, a kék hegyeken túl, mi van a hegyek mögött? Ezer kérdés született már erről, ezer vágy élt az emberekben. Mondanivalója egy kicsi részét éppen ehhez csoportosította. És persze, amikor eljött a kérdések ideje, már majdnem az első a szokásos volt:

- Író úr, a Hegy valóban létezik?Megfelelt, ahogyan tudott. Igazat is mondott, meg nem is.

Hisz nem mondhatta el - éppen itt, Redlowban! -, hogy igenis van. De azt sem, hogy csak úgy kitalálta, mert akkor hiteiét veszíti a történet. Mindenesetre úgy beszélt a Hegyről a kérdésre adott hosszú válaszában, hogy senkiben ne maradjon kétség a Hegy reális voltát illetően. A másik szokásos kérdés is megérkezett, mondhatni menetrendszerűen. Ahogyan minden találkozón.

- író úr, igaz, hogy ön azelőtt katona volt? Hogy ön volt az a „Reman őrnagy”, akiről szói az első könyv?

- A könyv végén a leírás hirtelen átment egyes szám első személybe - válaszolta Reman. - Vagyis rólam szól. Mellesleg azelőtt csakugyan az EKAFO-nál, az Eltűnt Katonákat Felkutató Osztályon dolgoztam őrnagyi rangban.

…A szállodában hamar elbúcsúzott Leontól. Most csakugyan vágyott rá, hogy egyedül legyen. Kiment az erkélyre, elnézett délkelet felé. De csak a sötétség nézett vissza rá. Máskor hajlamos volt valamiféle „isten ujját" látni egyes eseményekben, véletlenekben, tőle független cselekedetekben. Most hát hihette azt is, nem véletlenül hívták meg őt éppen ide.

Az éjszaka nem válaszolt. A sötét csönd elterpeszkedett a város fölött. Nem volt nagy forgalom, autók zaja nem töltötte meg a levegőt, mint abban a nagyvárosban, amit már valósággal gyűlölt. Éppen mostanában forgatta fejében, hogy nem bérli tovább azt a belvárosi, csakugyan igen kényelmes és szép lakást, amely azonban nem védhette meg őt a zajtói, a rossz levegőtől, ezer más szennyeződéstől. Valahol vidéken kéne élni, elvégre most már megengedheti magának.

Visszament a hálóba. Élvezte a csöndet. Itt aztán csakugyan nyugalom van. Szórakozottan kezébe vette az újságot, az első oldalon a nemzetközi politika hírei voltak, ez nem érdekelte. Letette, elment zuhanyozni, visszajött, és akkor már eszébe sem jutott a lap. Letette a fejét, és elaludt.

…Hajnalban, a szokott időben ébredt fel. Ilyenkor tudott a legjobban írni, már amikor tudott írni. A reggel a napkezdés ideje, a legizgalmasabb időpont. Ilyenkor még minden megtörténhet, és az ember el is várja, hogy csupa fontos és örömteli esemény várjon rá a kiteljesedő, akkor kezdődő napon. Persze, a legtöbbször semmi sem történik, és ez mostanában már nagyon elrontotta a kedvét.

Megborotválkozott, és még mindig csak fél hét volt. Semmi sem mozdult, az utcáról is kevés zaj szűrődött be, pedig kinyitotta az erkélyre vezető ajtót. A nap már felkelt, de nem volt ereje, melege. Reman az ablakhoz húzta a fotelt, leült. Feltette a lábát, és ismét kezébe vette azt az újságot. Igazából nem is értette, miért vetette meg tegnap. Ha Leon rákérdez, biztosan azt mondta volna: szereti tudni, milyen bajai vannak azoknak az embereknek, akikkel esténként találkozik. Különösen, ha valahol több napot kell eltöltenie, mint most itt. Szeretett belepillantani a helyi apróhirdetésekbe is.

A meglepetés a nyolcadik oldalon érte.Kicsiny, alig bélyegméretű fekete-fehér arckép mellett a

következőt olvashatta:

TOLVAJT FOGTAKAz egyik redlowi élelmiszerboltban lopáson kaptak egy fiatal

férfit. Amikor leleplezték, nem tanúsított ellenállást. A rendőrségen a tolvaj nem tagadta a lopás tényét, viszont kilétét nem sikerült megállapítani. Semmilyen személyi okmánnyal nem rendelkezett. Az illető a fogdában várja a további intézkedést.

Az első pillanatban azt hitte, rosszul lát. De nem, nem csaphatta be magát. Ismerte ezt az arcot. Igaz, öt év telt azóta, és ilyenkor a fiatalok nagyon gyorsan változnak. A kamaszok meg pláne. Éppen amikor fiatal felnőtté válnak…

Trandin.A nevet hangosan is kimondta. Utoljára akkor emlegette,

amikor a könyvét írta. Akkor azokat a neveket ki is mondta hangosan. Hogyan hangzik? Könnyen ejthető, olvasható, megjegyezhető? Minden olvasó úgy képzeli majd - hitte -, hogy ezeket ő találta ki, csak az írói fantázia leleménye mindegyik.

Hogy igazából nincs és soha nem is létezett Trandin vagy Paredo, Detra és Fenilla, nem élt Ana, Norra, Lerat, Hibbros, Volder és a többiek. Aminthogy azt hiszik, a Hegy sem létezett, és ha nem volt, akkor ma sincsen…

Behunyt szemmel töprengett. Aztán felállt, kiment az erkélyre, ahová már a nap is odasütött. Elég világos volt ahhoz, hogy azon a kicsiny képen szabad szemmel is kivehesse a Fiú vonásait. Nem volt már kétsége - ez Trandin.

Vita és Paredo gyermeke, az elsőszülött. Akkor tizennégy éves volt, és egyszer éppen Reman mesélte el neki, milyen is a lenti világ. Lejött hát, hogy megtapasztalja? Még maga előtt látta a fiú akkori arcát. Ami most erről a kis fényképről köszönt vissza, idősebb kiadásban.

Fel-alá járkált, és bár úgy tett, mint aki nem tudja, mi a dolga - maga előtt is csak játszott. Hiszen már az első pillanattól kezdve, amint felismerte Trandint, és olvasta a hírt, tudta, mit kell tennie. Nem hagyhatja bajban azt a gyereket!

Mikor is beszélt vele először? És másodszor? Elméjében emlékképek peregtek; persze, ha előkapna egy példányt A Hegyből, meglelné. Valahol az elején írt arról, hogy elbeszélgetett a gyerekekkel. Amikor meglehetősen körmönfont módon - hogy ne mondja: aljasan - és céltudatosan próbálta behálózni őket. Hogy tőlük is szerezzen információkat az eltűnt katonákról. Igen, akkor még csak eltűnteknek nevezte őket magában is, nem tudhatta, hogy már meghaltak.

Trandin akkor kijelentette: ő már többször is járt „odalent”, persze a felnőttekkel. De ettől még vágyódhatott oda, és a jelek szerint egyszer le is jött. Reman ismét megfeszítette emlékezetét. Később… pár nappal később valahol leültek Anával, Trandinnal, és a lenti világról meséit nekik. Akkor mindent megtett volna azért, hogy elcsábítsa a gyereket a lenti világba. Hogy egy kicsit megtörje a hegylakók önbizalmát, zárkózottságát… De aztán ottléte végére már belátta, hogy ez nem helyes. Viszont… Lehet, az ő szavai dolgoztak Trandin lelkében, még éveken keresztül? Öt éve, már öt éve - mormolta most fennhangon abban a szobában. Idegesen kiment az erkélyre, elnézett délkelet felé. De semmit sem látott.

Alig várta a reggeli idejét. És amikor hét után Leon bekopogott, már kész akciótervvel várta.

- Leon, reggeli után munkához lát. Tudja meg, melyik a legjobb ügyvéd Redlowban, aztán hívja fel, és beszéljen meg nála egy találkozót. Ne felejtse el megemlíteni, hogy én akarok vele beszélni, fontos ügyben.

Az „én” túlhangsúlyos lett, ennyire nem akarta. Ám Leon végül is megszokhatta már, hogy sokat gondol magára. Egyedül él, a hírnevéből él, hát persze, hogy a gondolatai gyakorta maga körül forognak. Leon mellesleg mit sem értett az egész ügyből, de megszokta már, hogy amit a gazdája mond, azt teljesíteni kell. Hiszen aranyélete van, bedolgozta magát nála, most már majdnem nélkülözhetetlen lett. Ezzel maga Leon is tisztában van, de nem szemtelenedett el, híven szolgálja őt. És az ilyesmit meg kell becsülni.

Amikor a svédasztalos reggeli után Leon elsietett intézkedni, Reman pedig a lifthez ment, egy szakállas fiatalember és egy fiatal lány csapódott hozzá. Ki tudja, mióta várták, hogy befejezze a reggelit? Reman előbb azt hitte, autogramot kérnek, vagy könyvet hoztak dedikálni.

Kicsit körülményesen kezdte volna a fiatalember, de a lány nagy fekete szemét az íróra vetette, és rövidre zárta a dolgot.

- A helyi környezetvédő egyesület meghívta önt ma délutánra, író úr.

- Tudok róla. Bár egy kicsit homályos nekem ez a dolog… nem egészen értem, mi dolgom lehet ott? Miért hívtak meg?

- Ebben mi is ludasak vagyunk. Úgy gondoltuk, aki olyan könyvet tudott írni a Hegyről, mint ön… a természetről… Azt talán érdekli a „zöldek” munkája.

A fiú végre szóhoz jutott:- Őszintén szólva, a mi önös érdekünk csupán, hogy ön

megjelenjen ott, uram. Akár ha csak tíz percre is… De ott lesz a város vezetősége, és mi szeretnénk súlyt adni a mozgalmunknak, a követeléseinknek.

Reman már értette. Bár nem igazán helyeselte, nem szeretett dísz lenni. A legszívesebben nemet mondott volna. De a lány úgy nézett rá, olyan könyörgő-várakozóan, olyan feszülten, hogy a férfi ott belül azonnal megtört. A szó pozitív értelmében, hisz nem szenvedett, nem alázták meg. Nagyot lélegzett:

- Igazuk van, ez érdekel engem. Ígérem hát, hogy ott leszek.Boldogan búcsúztak el, miután a kezét szorongatták. „Bár

mindenkinek ilyen könnyen tudnék örömet szerezni” - gondolta még, aztán felment a szobájába. Nem kellett sokáig várakoznia, mert máris csöngött a telefon. Leon jelentkezett:

- Uram, elintéztem, amit kért. A szállodaszemélyzet és a tegnap megismert hölgyek-urak között végeztem egy kis közvélemény-kutatást. Mindenki egyhangúlag Karvil ügyvéd urat ajánlotta. Sikerült vele is beszélnem. Pontban tíz órakor vár bennünket az irodájában.

4.

A ház nagy volt, valaha nyilván sokan lakták. Régi lehetett - a belváros egyik kis terén állt. Itt minden ház volt vagy százéves, legalább. A téren a hétköznapi forgalom Reman számára itt is szegényesnek, egyszerűnek tűnt. Alig néhány autót látott percenként, ez valóságos felüdülést jelentett számára már vizuálisan is. Még a levegőt is sokkal tisztábbnak érzékelte, mint mostani lakóhelyén.

Leon elkísérte, de az irodába nem jött be. A váróban foglalt helyet. Karvil titkárnője elfogódott volt a híres író látogatása miatt, majdnem megbotlott a küszöbben. Az ügyvéd nyájasan fogadta a vendéget, aki persze elsősorban ügyfél volt itt. A jog képviselője alacsony, mozgékony, élénk arcú férfi volt, vele majdnem egykorú. Amint magukra maradtak a bőrbútor-szagú csöndben, Karvil várakozva tekintett rá:

- Hallottam, milyen sikeres volt a tegnapi találkozója az olvasókkal. Sajnos, nem tudtam elmenni, de megvan otthon „A Hegy”, a feleségem nemrégen olvasta. El van ragadtatva tőle. Viszont nem tudom elképzelni, miről lehet szó, tisztelt író úr. Ha jól tudom, önnek Redlowban itt semmilyen peres ügye…

- Így van - Reman maga sem szerette vesztegetni az időt, hát zakója belső zsebéből elővette az újságot, és kitette az asztalra. Megmutatta a kis hírt. Karvilnak nagy, bozontos szemöldöke volt, most felhúzta őket a homlokával együtt. Mielőtt értetlenül visszanézett volna az elolvasás után, Reman máris beszélt:

- Én ismerem azt a fiatalembert. Mindenképpen ki kell őt hoznunk a börtönből. Van egy furcsa kívánságom, ügyvéd úr.

- Parancsoljon…- Hívja fel a feleségét, és kérdezze meg tőle, a

regényemben olvasott-e egy Trandin nevű fiúról?Várt. Karvil nem nagyon értette, de megtette, amit kért. Az

asszony a vonal másik végén szintén csodálkozott, de amikor a férje megjegyezte, hogy „az író úr itt ül velem szemben, és arra kér, hogy…”, egy perc alatt kész volt a válasszal. Karvil lassan letette a kagylót. A két férfi nézte egymást.

- Ez azt jelenti, hogy a Hegy… létezik?- Igen. Remélem, ez köztünk marad… egyelőre.

- Természetesen - Karvil nyelt egyet, napbarnított arcán most már a komolyság volt az úr. - A feleségem szerint az ön könyvében szerepel ez a Trandin, aki ott tizennégy éves…

- Az öt éve volt.- Vagyis a Hegy itt van valahol a közelben?„Még visszaléphetek. Még mondhatom, hogy ugyan, elnézést,

csak tréfáltam, tudja, milyen bolondosak ezek a művészlelkek… és akkor nem derülhet ki semmi a Hegyről sem.” Megköszörülte a torkát:

- Igen, Redlowtól nincs messze. De ez egyelőre nem publikus.

- Természetesen nem beszélek róla senkinek, efelől nyugodt lehet, uram.

- Mos, azt szeretném, ha először is találkozhatnék a fiúval. Másodszor: ki kell őt onnan hoznunk.

- Lopásért került be, és nem tudta igazolni a sze-mélyazonosságát - emlékeztette az ügyvéd.

- Hát éppen ez az. Nem vagyok túlságosan járatos a jogban. De én igazolni tudom a fiút. Én tudom, ki ő, és bármilyen hatóságnak igazolom. Azért nincsenek okmányai, mert a Hegyen lakik. Nyilván lejött megnézni, milyen a világ, és fogalma sem volt róla, hogy legalább egy jogosítványa kéne, legyen. Ami mellesleg már csak azért sem lehet neki, mert autót is csak itt látott, vezetni sem tud.

Karvilt szemmel láthatóan érdekelte az eset. Egy kis türelmet kért, telefonált. Jogi és rendőrségi szakszavak hallatszottak, majd Reman azt hallotta, „fogda". „Előzetesben van", és a „károsult feljelentése” is elhangzott Karvil szájából. A férfi valamit jegyzetelt, majd letette a kagylót, és mozgásba lendült:

- Megkérdezem a titkárnőmet, hogy állok idővel - kiugrott, fél perccel később bejött és intett Remannak:

- Most van egy órám, menjünk gyorsan.Leon csatlakozott volna, de Reman látva az ügyvéd

tekintetét, gyorsan elküldte. Menjen csak vissza gyalog a szállodába, ott majd találkoznak. Karvil energikusan vezetette a kocsiját, és mivel Redlow igazán nem volt nagy város, percekkel később már le is fékezett egy tekintélyes épület előtt. A rendőr-ség volt. A kapunál valaki felfigyelt Remanra, úgy tűnt, felismerték. Mire felértek az első emeletre, már egy tiszt jött eléjük. Kezet fogott velük:

- Üdvözlöm, író úr! Igazán nem gondoltuk volna, hogy éppen ön tud nekünk azonosítani egy ismeretlen személyt.

- Ha az, akire gondolok, akkor nagyon szívesen megteszem.

Ő is nyájas volt, mint mindenki, őriznie kellett nimbuszát, erre féltékenyen ügyelt az utóbbi években. Mióta az lett, aki. Egy hátsó folyosóra vezették őket. Karvil hallgatott. A rendőrtiszt kinyitott egy rácsos ajtót, beintett kollégájának, majd egy másik, már keskenyebb folyosón ballagtak. Fehérre festett vasajtó előtt kulcsok csörrentek, két zár is szétugrott zajosan. Reman mélyet lélegzett, és követte a rendőrt.

A cella fehér falai között csak pár bútor volt. Egy alak emelkedett fel a priccsről… Az ablakon beeső fény először Remant vakította el. Karvil megtorpant a küszöbön.

- Üdv, Trandin - mondta Reman.A fiatalember nagyon megnőtt, az első pillanatban furcsa volt

elfogadni, hogy ez az a kamaszgyerek. Reman merően nézte. Az is őt. Aztán döbbenten kérdezte:

- Reman?- Én vagyok - mosolygott az író. - És te hogyan kerültél ide?- Lejöttem - mondta amaz. Mély volt a hangja is, már nem

gyerekes. Egymás kezét fogták, Trandin kicsit ügyetlenül, mert hiszen hol is tanulta volna a kézfogást? Most meg nem akarta elengedni a férfi karját, zavartan álltak. Reman érezte, milyen erő sugárzik a gyerekből. És milyen nyugalom. Egy pillanatra - de csak egyetlen, nagyon rövid pillanatra - visszajött a múlt. Az öt évvel ezelőtti múlt. A Hegy.

- Remélem, nem akarsz végleg itt maradni.- Nem, nem - a fiú visszaült a priccsre, már ügyet sem vetett

a másik két férfira. Érződött öröme, hogy ismerősre lelt idelent, ahol minden arc, minden ember tökéletesen idegen volt neki. És mennyi, de mennyi emberrel találkozhatott! - Csak szét akartam nézni. Hiszen mások is mondták, hogy jöjjek le, meg kell ismerni a világot… már persze, ha akarok.

- És te akartál. Már akkor is.- Igen - és nézték egymást. Karvil figyelmeztetően köhintett,

a rendőr pedig hirtelen megmozdult:- Reman úr, kérem… Ön tehát tudja igazolni a fiatalember

személyazonosságát?- Természetesen. A neve Trandin Paredo, lakhelye… - egy

pillanatnyi habozás után azt a kis falut mondta, amely a Hegy mellett található. Emlékezett a nevére, hát hogyne. Csak éppen soha nem írta bele a könyvbe. - Lakhelye Baten, külterület tizennyolcas.

Trandin mit sem értve nézett, a rendőr viszont feljegyezte a címet. Reman felállt:

- Nem hagylak itt, ne félj! Minél előbb elintézem, hogy kiengedjenek.

- De én loptam - mondta Trandin komolyan. Karvil tett egy fél mozdulatot, ám Reman nem rá figyelt:

- Nem volt mit enned?- Nem. És pénzem sem volt.- Elintézzük - bólintott Reman, megint kezet nyújtott: - Tarts

ki, Trandin.- Kitartok - felelete amaz. Talán nem ismerte a

„viszontlátásra” szót? Mert nem búcsúzott. Hát Reman is csak biztatóan nézett rá, és már ment is. Már elhagyták a fogdafolyosót, amikor a rendőr megjegyezte:

- Ez azért kevés. Tudjuk már a nevét, de ez nem változtat a tényálláson.

- Milyen értékben lopott? - kérdezte Karvil nagyon szakmaian. Nagyon nyugodtan. És ez jó hatást gyakorolt Remanra is. Tudta, lennie kell valamilyen kiútnak. Csak meg kell találni.

- Majdnem jelentéktelen, de felülesik az ötveneurós határon. Nem szabálysértés, de kis jóakarattal nem is bűnügy.

- Csak a károsult feljelentésére emelhető vád - emlékeztette Karvil. Reman ránézett, találkozott a két tekintet. A barna szempár, meg a bozontos szemöldök alatt lakó, átható élénkség. Aztán a rendőr bement Karvillal egy szobába, és az ügyvéd egy perccel később már jött is.

- Menjünk!Útközben egyikük sem szólt. A külváros felé mentek. Karvil

határozottan és céltudatosan vezetett. Hamar megérkeztek. Kis parkoló mellett nem túl nagy üzlethelyiség. Néhány vevő ácsorgott és járkált a pultok között. A mini-áruházban egy fiatal lány mosolygott rájuk:

- Jó napot!- Jó napot! Karvil ügyvéd vagyok, és Goritz úrral szeretnék

beszélni.Az irodába vezették őket. Goritz meglepően fiatal volt,

huszonéves. Szemlátomást nem ismerte fel Remant, fogalma sem lehetett arról, hogy ki a vendége. Karvilt viszont ismerte látásból, az is őt:

- Ügyvéd úr, csak nem romlott árut kapott? Szívesen kicserélem…

- Nem, nem erről van szó. Pár napja megfogtak itt egy tolvajt, talán emlékszik rá.

- Igen, afféle vadember volt! Hát lehet azt elfelejteni? Már azt sem tudta, hogy kosárral kell bemenni a pultok közé, és amikor levett valami árut, két másikat is levert a földre… Úgy mozgott, mint egy állat.

- Ötvenhat euró értékben lopott…- De hogyan! Nem volt pénze, egy centje sem, mint később

maga is bevallotta. Mégis bejött, és már ott, a pultnál tömte a szájába a péksüteményt. Beleharapott egy nagy kenyérbe is, és a húsos pultnál is garázdálkodott. A sajtokhoz ment éppen, ami-kor szóltak az eladók, kirontottam és elkaptam… Nem ellenkezett. Alig értette, miről van szó.

- Ötvenhat euró - ismételte Karvil komoran. Aztán Remanra nézett. Az író megértette, most már neki kell szólnia.

- Kedves Goritz úr, nagyon szívesen megtérítem a kárát, sőt hajlandó vagyok azon felül is adni valamit… megtéríteni a kárt, amit ez a fiatalember okozott.

- Csak azt kérjük, vonja vissza a feljelentést - mondta gyorsan az ügyvéd.

Neki volt nagyobb szava itt, őt ismerte a kereskedő, helybeli volt. Reman, az idegen csak félszegen állt. Még sohasem került ilyen helyzetbe, és nem is igazán tudta, mit kell mondania. Többszörösen is hátrányban érezte magát, de ez nem vette el a kedvét.

- De ügyvéd úr, hiszen ön jogász! - tört ki Goritz, és megrázta a fejét. A homlokáról meg eltűnt a haja, sötét szemét kérdőn vetette hol egyik, hol a másik vendégére. - Ön ne tudná, hogy a tolvajnak bűnhődnie kell? Majd a tárgyaláson védje meg, ha tudja. De ha a fickó bejön a boltomba, vagy akárki más boltjába is, merthogy az mindegy, és felfalja az árut, aztán nem fizet érte, az tolvaj! Nem hagyhatjuk, hogy büntetlenül megússza!

- Önnek tökéletesen igaza van - mondta Reman nagyon udvariasan, de megkérdezte: - Ha megtérítjük az összes kárát, visszavonja a feljelentést? Nem arról van szó, hogy az illető megússza a lopást, dehogy. Csak meg kell értenie: az a fiatal férfi eddig… kívül élt a társadalmon. Nem is tudta, hogy ez egy bolt, és itt fizetnie kell az ételekért.

- Hát az meg hogyan lehetséges? Hát hol élt? - Goritz úgy nézett körül, mint aki saját boltját is most látja először. Majd ismét a férfiakra vetette tekintetét: - Hol élt? Mit mondtak?

- A társadalmon kívül. Mint afféle remete. Tizenkilenc éves, de nem sok embert látott eddig - Karvil a jelek szerint elhatározta, hogy a Reman által felvetett fonalat gombolyítja

tovább, persze megtűzdelve a szakmájában nem oly ritka túlzásokkal: - Soha nem járt városban, nem látott autót, nem volt a kezében pénz. Véletlenül került Redlowba, és persze az is csak egy kellemetlen véletlen volt, hogy éppen ebbe a boltba jött be, amikor megéhezett.

Reman érezte, már puhul a kereskedő. Biztatóan rámosolygott, és tárcájából öt darab százeuróst vett elő:

- Ebből fedezni lehet az ön kárait, uram. A maradékot pedig használja fel belátása szerint. Rengeteg rászoruló ember van manapság ezen a világon. Azt hiszem, Redlow sem kivétel.

Goritz kis habozás után átvette a bankjegyeket. Karvil csak erre várt, máris előhúzott egy kis nyomtatványt:

- Itt írja alá, kérem. És köszönöm önnek, Goritz úr.

5.

A szálloda előtt Reman kiszállt. Az ügyvéd rámosolygott:- Jól halad az ügy. Lehet, hogy holnapig még bent tartják, és

adnak neki egy ideiglenes igazolványt. Legkésőbb holnap ilyenkor Trandin már szabad lesz.

- Tartsa a szemét az ügyön, ügyvéd úr. Természetesen állom majd az ügy költségeit. Kérem, értesítsen, ha valami történik.

Leon már a hallban várta:- Uram, jó, hogy megjött. Perceken belül itt vannak a

tévések. Helyi kábeltévé, körülbelül húszezer nézővel.- Akkor nem kell nagyon kiöltöznöm, igaz?- Így van, uram. Szolid zakót javasolok, de kihajtott nyakú

inget. Nyár van, és nem valami protokollbeszélgetés lesz, ezt megígértettem velük.

- A zöldekhez mikor kell mennem?- Fél háromkor. Tehát marad idő ebédelni is. Délután ötkor a

helyi rádió emberei jönnek el a szállodába, és beszélnek majd önnel. Gondolom, szó lesz a Hegyről - Leon természetesen kétszer is elolvasta a Hegyet. Reman ezt tudta, ugyanakkor szégyellte is, hogy nem ajánlhat mást. Néha belémárt a kétség - egykönyves író vagyok? Lehet, hogy soha többé nem tudok mást írni? Az az egy valahogy olyan természetesen szakadt ki belőlem. Lehet, csak ennyi volt bennem, és azt sem én termeltem ki magamból, hanem maga „A Hegy”?

De aztán elhessegette volna a gondolatot. Mégsem sikerült - húsz perccel később a szálló egyik félreeső kistermében, jókora dézsás pálmák között ülve, a riporter nekiszögezte a kérdést:

- Ha jól tudom, ön csak egyetlen könyvet írt eddig.Remannak már volt gyakorlata. Abban, hogy ezt majdnem

mindig megkérdezik. És abban is, hogyan uralkodjon az arcvonásain. Kicsit feszültebb volt a szokásosnál, de ezt a Trandin-ügynek tulajdonította csupán. Mégis, ha egy-egy percig belehallgatott a gondolataiba, és abba, mi zajlik ott valahol a tudata mélyén, akkor kénytelen volt megállapítani, hogy valami többről lehet szó. Mintha előérzet lett volna - valami történik most valahol, talán közel. Vagy hamarosan történni fog?

- Jól tudja. Vannak írók, akik ontják a műveket, és vannak, akik csak csepegtetik. Az utóbbiak közé tartozom. Nem mindenből lehet téma. Mondhatnám azt is, hogy kényesen válogatok, azért tart ilyen sokáig, míg újra előállók egy regénnyel. Ám ez nem lenne igaz. Már írom a következő könyvemet, de lassan megy. Különben pedig még csak három év telt el „A Hegy” megjelenése óta, vagy három és fél. Úgy érzem hát, hogy semmi sem sürget.

- Nos, akkor beszéljünk „A Hegyről.” Tud valamit mondani arról, hogy hány országban, hány nyelven jelent meg a mű?

Tudott mondani adatokat, persze, hogy tudott. Ezek a fejében voltak, és olyan gyakran kérdezték felőlük, hogy álmából ébresztve is ontotta őket. Mindeközben nagyon vigyázott rá, ne érezzék nagyképűségnek, amit mond.

Az interjú végén felment a szobájába, és átöltözött. Most nagyon is utcai módon öltözött, még zakót sem vett. Leont szabadságolta. Megnézte a hotel előcsarnokában lógó várostérképen, merre kell mennie. Nem volt messze. Fél háromig sétált az utcákon, nézte a jobbára alvó várost. Nem volt hőség, bár sütött a nap. A közeli hegyek felől hűvös levegő áramlott a felhevült háztető-tenger fölé, sok árnyékos falból nyirkos hűvösség áradt. Legalábbis Reman így érezte. Látott néhány álmosan fekvő macskát, találkozott kóbor kutyákkal is.

A klubhelyiség nem volt azonos a tegnap estivel. Ez egy kisebb, meghitt helyiség volt valami hivatal mellett. Elég sokan gyűltek oda, többen felismerték; úgy látszik, ezek tegnap ott voltak a találkozón. Ráköszöntek, szívélyesen, vidéki örömmel, ami régi emlékeket ébresztett Remanban, és megjavította a kedvét. Aztán jött az a tegnapi szakállas fiatalember is; most már megjegyezte a nevét: Soltan. Nagyon örült neki - talán nem hitte, hogy beváltja ígéretét? A polgármester is felbukkant,

elrabolta őt Soltantól, elbeszélgettek pár percig. Majd hamarosan elkezdődött a gyűlés, amelynek célja igazából még most is homályban maradt Reman előtt. Mindenesetre a kijárat közelében ült le a második széksor szélére, hogy szinte feltűnés nélkül távozhasson, ha már nagyon unatkozik.

De erre nem került sor, mert egy középkorú asszony - mint kiderült, a helyi zöldek vezetője - és Soltan üdvözölték a polgármestert. És őt is. Amint elhangzott a neve és az indoklás - „A Hegy szerzője, a természet nagy barátja, aki rengeteg embert hozott a zöldek soraiba”. Ez persze túlzás volt, de jólesett. Mindenesetre élvezte, hogy nem főszereplő, hogy senki sem vár el tőle semmit. Nem kell szerepelnie, nyársat nyelve ülnie, kamerákba mosolyognia, és úgy tenni, mint akit most ez mindennél jobban érdekel.

Meghúzta magát. A napirend ismertetésénél felfigyelt, mert Soltan azt mondta: ma délután szó lesz a Torgen-övezet tervezett eladásáról és az ezzel kapcsolatos botrányról. Nem tudta, miért, de a Torgen szó valamit megmozdított benne. Mintha már hallotta volna ezt a szót. Nem ma és nem tegnap, és nem ebben a városban. Valahol, régen?

Elhatározta, megvárja azt a témát. De ez meglehetősen könnyelmű ígéretnek bizonyult. Mert az első két pont megtárgyalása elég sok időt vett igénybe. Arról volt szó, hogy a város mennyi pénzzel támogassa a zöld mozgalmat. A polgármester elég indulatosan vitatkozott, pedig érezhetően nem volt köztük ellentét. Am a pénz, amit a zöldeknek adhatott a város kasszájából - azt is csak az önkormányzati testület, egyetértő döntése után -, messze nem volt annyi, amennyire a mozgalomnak szüksége lett volna. Elhangzottak a nagy szavak a feladatokról, a munkáról, az emberek tudatának megváltoztatásáról. Végül is megegyeztek egy összegben, és a polgármester órájára pillantva indult is. Mielőtt elérte volna a kijáratot, még tüntetően odavonult Remanhoz, és kézfogással búcsúzott tőle. Suttogva említett egy esti fogadást a városházán, amiről Reman nem tudott. De azért bólogatott rá. Biztosan ezt is Leon intézi.

Megyéd négy is elmúlt már, amikor végre szóba került az a téma, amiért eddig itt ült. Soltan néha biztató, elismerő és köszönő pillantást vetett Remanra. Nem hitték volna, hogy eddig itt marad. O pedig ült és várt. Maga is csodálkozott, hogy ennyire türelmes. De az a szinte metafizikus érzés, ami ellepte a tudatát, nem lehetett véletlen. Várakoznia kellett, valamilyen homályos akarat ezt parancsolta neki.

És ő engedelmeskedett.

6.

- A Fehér Mészhegyről van szó - mondta valaki.Reman felijedt. Az imént afféle jó kis délutáni renyheség vett

rajta erőt. Az, hogy valaki pár méterre tőle monoton hangon beszélt, nemhogy nem zavarta, de egyenesen előidézte ezt az állapotot. Langymeleg levegő és zsongás vette körül, jólesően.

Ám ez a két szó - vészjelzés volt.Fehér Mészhegy? Máris ott volt ismét, szeme kipattant,

kerekre tágult. Valahol belül riadót vert az agya, elektromos impulzusok rohantak, vegyi anyagok váltak ki. Jelek rohantak idegpályákon, elképzelhetetlen sebességgel.

Soltan beszélt az emelvényen, szemben a közönséggel:-… a helyzet nagyon bonyolultnak tűnt eleinte, de aztán

rájöttünk, miről van szó. Az előzmények is igen érdekesek. Baten falu közelében áll ez a hegy, a maga nemében igen szép és ritka jelenség. Mint a neve is jelzi, mészkőből van, karsztos, belül biztosan sok barlanggal. Egy sík területből emelkedik ki. Mindig azt mondtam magamnak, ahányszor megláttam, hogy olyan „mesebeli”. Amilyennek a gyerekek rajzolják a hegyet, olyan meredek, szinte csúcsos, kúpos. Néha a mesekönyvek illusztrátorai is ilyenek tetejére illesztik a várakat, kastélyokat. Megközelíthetetlen a Mészhegy, valami ösvény állítólag van az oldalán, de nem ez a fontos. Hanem az, hogy kétféle természeti ritkaság él közvetlenül rajta, mellette. Az egyik a Tresson-liliom, amelynek sötétkék változata Európa-szerte igen ritka, lényegében csak itt tenyészik tavasztól nyár végéig. A másik biológiai ritkaságot a fehér fecskék jelentik; ezek nem albínó példányok, hanem egy külön alfaj. Amely szintén nagyon ritka, csak errefelé látni évről évre körülbelül harminc párt. Ezek a fehér mészkő természetes nyílásaiban fészkelnek. A Tresson-liliom nem annyira a hegyen, mint inkább körülötte, annak árnyékában, a kövek és fák között nyílik…

„Soha nem láttam őket, és egyikről sem hallottam” - villant Remanba a gondolat. Renyhesége azonnal elmúlt, és nagyon figyelt. Eleinte volt benne egy kis paranoia; lám, mégsem véletlenül szólt nekem ez a Soltan, hogy jöjjek el ide, ma. És miért időzítették ezt az ügyet éppen akkorra, amikor már én is itt lehetek? Aztán valami elmosta mindezt a tudatából.

Végignézett az arcokon, senki sem volt gyanús. De minden környezetvédő, minden „zöld” nagyon figyelt Soltan szavára. A férfi mikrofon nélkül szólt, kicsi volt a terem, így is jól hallották.

- Méhanyán közülünk biztosan emlékeznek az ügyre. Három éve kezdődött, amikor egy új európai uniós rendelet miatt a kormányok áttekintették a nemzeti parkokkal, természetvédelmi területekkel kapcsolatos addigi intézkedéseiket. Az új áramlat szerint a kormányok nem igazán jó gazdái a természetvédelmi területeknek, ezért a kevésbé jelentőseket, a kisebb gondozást és anyagi befektetést igény-lőket át kell adni környezetvédő szervezeteknek. Természetesen csak stabil anyagi lábakon álló, kellő számú támogatóval és tehetős szponzorokkal rendelkező, az ügy iránt igencsak elkötelezett zöld szervezetek jöhettek szóba. Itt, Redlow környékén mi voltunk az egyetlen ilyen szervezet, erre máig büszkék vagyunk. És hisszük, hogy ez nem is változott. Mos, a mi vidékünkön a madárrezervátum és a redlowi természetes sólepárló mellett a Fehér Mészkőhegy a harmadik jelentős, védelmet igénylő terület.

Kis csönd támadt, valaki feltette a kezét, de le is kapta rögtön - rájött, még nem jött el a kérdések ideje. Soltan megsimogatta szakállát. Sötét szeme csillant az ablakon betörő fényben, amikor megfontoltan folytatta:

- Az állam malmai roppant lassan őrölnek. Csak most jutottak el odáig, hogy végre döntés szülessen a Mészkőhegyi Természetvédelmi Park ügyében. Ezen idő alatt újabb ötletek is születtek, sőt, európai szinten felmerült az is, hogy ilyen területet ne csak zöld szervezetek, tehát jogi személyiséggel bíró szervezetek, hanem magánszemélyek is megvásárolhassanak. Mos, mondanom sem kell, hogy ilyesmire is csak olyan, azon a területen illetékes zöld szervezettel közösen kerülhet sor. De most számunkra nem ez a járható út, tehát felejtsük el. A lényeg az, hogy beadtuk igényünket a minisztériumba. Azt kértük, hogy a Redlowi Zöldek elnevezésű szervezet, vagyis mi kapjuk meg a Fehér Mész-kőhegyre és környezetére vonatkozó jogot.

- Ez azonos a tulajdonjoggal? - kérdezte valaki.- Majdnem. Olyan kezelői jog, amit a hosszú távú bérlethez

hasonlíthatnánk. Kilencvenkilenc évre adják, ami gyakorlatilag örök időt jelent. Hiszen ki tudja, mi lesz itt kilencvenkilenc, vagy éppen száz év múlva?

- Biztosan jobb környezetvédelem lesz, mint ma - mondta valaki Reman mögött. Az író nem nézett hátra. Soltan arcát látta, csak az ő szavára figyelt most.

- Tehát kezelői jognak hívják, és erről a zöld szervezet nem mondhat le. Legfeljebb megoszthatja valakivel. Gondolom, olyan szponzorral, aki állja a költségek egy részét. Hiszen például a Mészkőhegy esetében a terület nemcsak magát a Hegyet jelenti, hanem annak lábazatától számított száz méteres sík területet is. Ezt valamilyen módon be kéne kerítenünk, legalábbis jelzés szintjén.

- Miénk már a terület? - ezt egy fiatal nő kérdezte.- Nem, még nem. A döntés a napokban várható. A

minisztériumban vannak barátaink, akik eddig is segítettek, hogy mi kapjuk meg a kezelői jogot. A döntést végül is mára vagy holnapra ígérték. Amint a bizottság eldönti a mi javunkra, a miniszter még aznap aláírja, és erről értesítenek bennünket. Ám van egy kis baj… Közben ugyanis történt valami.

„Valami mindig közbejön, ha egy jó ügy már-már sínre kerül” - bosszankodott Reman. Észrevette, hogy izzad a tenyere; és különben is, miért lélegzik olyan nehezen? Az idegeskedés nem tesz neki jót. Soltan folytatta:

- A tartomány legnagyobb építőipari cége, a Construmor is beadta igényét a Mészhegyre. Akár hiszik akár nem, ezek szőröstül-bőröstül meg akarják venni a hegyet, hogy azután… elbontsák!

Reman torka elszorult. Hát ilyesmi is lehetséges? A kérdése kiszáguldott az űrbe, féktelen hidegbe és sötétségbe, hisz nem volt rá válasz. Aztán visszarepült ide a földre, ahol most már ő maga volt kénytelen józanul belátni, hogy igen, ez is lehetséges. Minden megtörténhet.

- A cég már régen kinézte magának a hegyet. Mondanom sem kell, hogy a menedzsereket a legkisebb mértékben sem érdekük a liliomok vagy a fehér fecskék. Ok csak azt látják, és ezt le is írták beadványukban, hogy a hegy tartalma, anyaga több millió tonna mészkő, amelyből a közelben telepítendő mészüzemük rengeteg építési meszet nyerhetne. Mivel pedig a redlowi hatóságok fontosnak tartják, hogy a Construmort megtartsák itt a tartományban, hiszen elég sok munkahelyet jelent, hát hajlanak az ajánlat elfogadására. így aztán előállt az a fura helyzet, hogy a környezetvédelmi minisztériumban két redlowi lobbi csapott össze. Az egyik a miénk, akik a Mészhegy természetvédelmi területté nyilvánítását pártolják, és azért küzdenek, hogy annak kezelői jogát mi, zöldek kapjuk

kilencvenkilenc évre. Ám ott van a másik, szintén nem gyenge lobbi, amely azt állítja, hogy a Fehér Mészhegy önmagában mit sem ér, terület- és tájidegen képződmény, amely nyugodtan eltűnhet, nem lesz érte kár. Sajnos ez a lobbi talált magának tudósokat, biológusokat is, akik - félve merem kimondani, de nyilván önök is sejtik - aligha önzetlenül és tisztán tudományos érdekeket szem előtt tartva álltak melléjük. Sajnos azonban, ez a helyzet. A minisztérium asztalán kétféle, egymással tökéletes ellentétben lévő szakvélemény fekszik. Az egyik a hegyet meg akarja őrizni, mi több, „örök időkre” védelmezni. A másik meg egyszerűen felrobbantaná, és a helyén maradó, sok száz méter magas mészkőkupacból éveken keresztül építési meszet készítene.

- Hát, ezt talán csak nem teszik meg… - mormolta valaki. Reman kis zsibbadást érzett. Most már tudta, miért hívta őt ide az a rejtélyes, idegen akarat. Amiről ekkor sem tudta, miféle erő volt, de nem is kereste. Abban nem kételkedett, hogy Soltan nem tudja az igazságot. Látszott rajta. „Itt kellett lennem, és itt is vagyok.” De más nem jutott eszébe. Mit tehetne, hogy megakadályozza?

Hangzavar tört ki, négyen is egyszerre kérdeztek. Soltan kivárt. Most az a középkorú nő vette át a beszéd fonalát, aki az itteniek vezetője volt, tudta Reman az első bemutatkozásból. Az asszony neve elveszett az emlékezetéből. Kissé húsos ajka volt, szerény ékszerek, még szerényebb smink, de nem volt túl rokonszenves. Mindenesetre nyugalomra intette a társaságot. Végül szót kapott egy fiatalabb nő:

- Azt javaslom, vonuljunk ki a városháza elé, tüntetni. Ez mégsem járja!

- Miért a városháza elé? Nem ott döntenek az ügyben.- A főváros és a minisztérium túl messze van.- És ez a cég? Ez a Constru… micsoda? Ennek hol van a

székhelye?- Nem Redlowban, az egyszer biztos. Tudnánk róla. Végre

ismét Soltan jutott szóhoz:- Jelen pillanatban semmiféle tüntetés nem érhet célt. A

dolog a minisztériumban dől el, méghozzá ma vagy holnap.- És a cég nem csaphat le rögtön a szóban forgó területre?- Egyáltalán, mit tehet abban az esetben, ha nem az ő

javára döntenek?Ez volt az a kérdés, amit Reman is fel akart tenni. De még egy

kicsit zavarta, hogy itt ül ő, a híres író, és felemás szerepet kényszerítettek rá. Ugyanakkor nagyon örült, hogy itt lehet.

Még szüksége lett volna egy kis időre, hogy megszokja ezt a szerepet. Ám most arra figyelt, milyen választ kap a kérdező. Soltan egy pillanatig halkan konzultált a pódiumon mellette ülő asszonnyal, aztán válaszolt:

- Ha ők kapják meg, akkor mi nem sokat tehetünk. Persze, azonnal bírósághoz fordulunk, és talán hónapokkal később sikerül megakadályozni, hogy felrobbantsák a hegyet. Megfelelő sajtóvisszhangról is gondoskodnunk kell, és mindenképpen botrányt csinálunk az ügy körül.

- Ami nem jelenti azt automatikusan, hogy akkor győzünk - tette hozzá a vezetőnő.

Soltan bólintott. A tekintete most Remanra tévedt, de csak egy pillanatig időzött az író arcán, aztán tovább beszélt:

- Ha a minisztérium a mi javunkra ítél, akkor meg a Construmor fordul bírósághoz. Ezt megsúgta nekünk egy szimpatizáns, aki a cégnél dolgozik, de egyetért a zöldekkel.

„Nocsak, még afféle üzleti kémkedés is zajlik ezekben a körökben” - futott át Reman fején. Valami hidegség terjedt szét benne. A veszély egyszerre volt nagyon is kézzelfogható, közeli - és mégis távoli. Ugyanakkor a benne lapuló másik Reman, az a kényelemszerető, konfliktuskerülő, a kicsit eltespedő is azt súgta: „Végül is, mi közöd hozzá? Nem a te ügyed.”

„Hát kié?” - kérdezte magától. Akkor vette észre, hogy nemcsak odabent zajlott a párbeszéd. Hanem hangosan is kimondta:

- Hát kié?A teremben csönd volt éppen, így mindenki hallotta őt. Kicsit

elpirult az izgalomtól, pánikszerűen félt, hogy nevetségessé válik. Gyorsan gondolt hát egyet, utólag felemelte a kezét, és hangosan ismételte, de már teljes mondattal:

- Hát kié lesz a Mészhegy akkor, ha önök győznek a minisztériumban? A bérleti jog mire hatalmazza fel önöket? Eladhatják a Mészhegyet, vagyis a bérleti jogot valakinek? Ez egyáltalán olyan, mint egy tulajdonjog?

Soltan kicsit összezavarodott. Látszott, ezt a kérdést még senki sem tette fel neki, vagy nem így. Ismét konzultáltak ott a pódiumon, de igazi választ már Reman sem kaphatott. Végül pár perc zavart suttogás után Soltan, szakállas arcán furcsa kifejezéssel, kénytelen volt beismerni:

- Barátaim, ezt még nem tudjuk pontosan. Olyan helyzet is előállhat, amikor gyorsan kellene döntenünk, de eddig még csak távolról konzultáltunk a zöldek mozgalmának országos ügyvédjével. Aki innen nyolcszáz kilométerre lakik, és akivel

soha nem volt személyes kapcsolatunk. Ráadásul ilyen esetre ő sem volt felkészülve.

Valami megmozdult Remanban. Tetterő öntötte el, és alig tudott nyugton maradni. Szokás szerint lehűtötte magát, amennyire tudta. Végigelemezte a dolgot, aztán eszébe jutott a mobiltelefonja is. Lassan felkelt, kiment a teremből. Mozgásával jelezte, nem végleg távozik, tüntetően tartotta kezében a készüléket. Mindenki őt nézte, érezte. Láthatták, hogy csak telefonálni akar. Alig volt két percig a folyosón, amikor már hallotta odabent a felcsapó zajt, a székek tologatását, lépteket. Befejezték.

Karvil ügyvéd névjegyéről nézte a számot. A mobilt, amin persze nem a titkárnője, hanem ő maga jelentkezett.

- Reman vagyok, ismét. Mondja, ügyvéd úr, adna tanácsot egy egészen másféle ügyben? Sőt, ha szükséges, elvállalna egy… hm… meglehetősen bonyolult ügyet, amihez fogható szerintem még nem volt?

- Ha precedensügy, nagyon szívesen. Élvezem az új kihívásokat.

- Bent van még az irodájában?- Hamarosan ott leszek.- Félóra múlva viszem az ügyfeleket. Ja, és hogy erről ott ne

essen szó: ez is az én számlámra megy.A tanácsadás, és ha vállalja a dolgot, akkor a folytatása is.- Köszönöm, uram. Nem hittem volna, hogy rövid ittléte

alatt ennyi ügyfelet szerez nekem.Ez nem gúny volt, de nem is csöpögő hála. Két értelmes

ember megengedhet egymással szemben ennyi jóféle iróniát - értette Reman is. Kicsit könnyebb lett a szíve.

Soltan és az idősebb nő még ott álltak, beszélgettek a többiekkel. A legtöbben felajzva vonultak kifelé, le-leszakadtak kis csoportokba verődve, vitáztak hangosan. Soltan észrevette Remant, mihamarabb megszabadult hát a többiektől.

- Nos, író úr? Milyenek a benyomásai? Lesz ebből regény?Reman egy pillanatig ostobán bámult rá. Regény? Csak akkor

kapcsolt.- Nem, nem. Ilyesmiről aligha lehet regényt írni… Legalábbis

azt hiszem. Van viszont egy ötletem, ami talán segíthet ezen a helyzeten.

- - Nagyon örülnénk neki.- Szereztem egy roppant rátermett és tapasztalt ügyvédet,

aki segíthet önöknek. Ráadásul itt lakik, tehát bármikor elérhető.

- Helybeli? Ki az?- Doktor Karvil.Soltan arcán megkönnyebbülés helyett kelletlen fintor futott

át.- Nagyon jó ügyvéd, kétségtelen. De nekünk túlságosan

drága.- A költségeket felejtse el - jegyezte meg mintegy

mellékesen. Soltannak hálálkodni sem volt ideje. Odajött vezetőtársa, a középkorú, kissé testes, szigorú arcú nő. Kézfogás, sötét szempár. Bizalmatlan tekintet. A nőt, Amidel asszonynak szólították. Hűvös volt, de érződött, hogy elkötelezettje a zöldek ügyének.

- A Mészhegyről van szó - mondta Reman. Arra várt, hogy a többiek lemenjenek, és majd lassan átsétálnak gyalog a térre, az ügyvéd irodájába. Addigra az is visszatér oda. - Nem hiszem, hogy ne lenne valami megoldás. Természetesen olyan, amely nekünk, vagyis hát a zöldeknek kedvez.

Vigyázott, a hangja el ne árulja. Miért kellene ezeknek tudniuk, hogy… Hát igen. Ezt a tényt talán senkinek sem mondhatja el. Most még nem, legalább. Egyelőre jobb, ha megmaradnak azon a szinten, amit ők tudnak erről. És nagyon jó, hogy ilyen lelkesek, hogy így törődnek a természettel. Hogy egy arasznyi földet sem hagynak veszni. Ki is mondta:

- Nem hagyhatunk elveszni egyetlen négyzetmétert sem. Itt vagyunk a huszonegyedik században, az ipar és a városok mind több területet hódítanak meg. Még így is, hogy védelmezzük a területeket, naponta sok négyzetkilométert vesznek el világ-szerte. Évente több tízezer négyzetkilométer erdőt irtanak ki, tengereket, tavakat töltenek fel, a városok rohamosan terjednek; ki számolja, mekkora területeket rabolnak el a természettől? Hát legalább ott tegyünk valamit, ahol tehetünk.

- Nagyon örülök, hogy így gondolkodik, író úr - Amidel asszony végre nem volt már olyan hűvös. Még rá is mosolygott a férfira, és érdeklődés gyúlt a tekintetében. Sötét szeme sem volt már olyan tartózkodó, mint kezdetben. Nyilván azt hitte - tudta Reman -, hogy a „híres ember leereszkedik, osztogat pár jó tanácsot, majd felül a vonatra, és hazamegy, elfelejti az egészet” jelenségével állt be.

Ám az, hogy fizeti nekik a város legdrágább és legjobb ügyvédjét, valahogyan megváltoztatta a hangulatot. Reman ugyan nem mondta, de éreztette: nem hagyja őket cserben. Nem ül fel a vonatra holnap reggel, vagy már ma este.

Hagyta őket egymás között sustorogni, és felhívta a titkárt.

- Leon, van nekem valami találkozóm a következő napokban?

- Nincs, uram, egészen tizennegyedikéig. Ám most hamarosan össze kellene jönnie a helyi rádiósokkal és tévésekkel a szállodában, délután ötre ígértük magunkat.

- Rendben van, félóra, és ott leszek. Addig tartsa őket szóval, osztogasson a reklámanyagunkból, ahogyan szokta.

Karvil ügyvéd csak annyit súgott neki, amikor beléptek az irodájába:

- A másik ügy folyamatban van, eredmény holnap reggel várható.

Aztán végighallgatta Soltan többé-kevésbé összeszedett magyarázatát a Mészhegyről. Megnézte volna az ezzel kapcsolatos okmányokat is, de ezek persze éppen a zöldek irodájában, a páncélszekrényükben pihentek. Mivel maga is érezte, hogy nagyon fontos a dolog, abban maradtak: Soltan elhozza az iratokat. Karvil még az este folyamán áttanulmányozza őket. Este mindnyájan hivatalosak a városházi fogadásra, ott majd megbeszélik a dolgokat.

Így aztán Reman csak pár percet késett a szállodából. Nem kellett átöltöznie, ezek nem tévések voltak. Az egyik helyi rövidhullámú rádiónak nyilatkozott. Könnyedén vette magát és az egész helyzetet. Soha nem ismerte a lámpalázat, sőt, szeretett is emberekhez szólni. Most tömeg helyett ez a kis piros sapkás fekete mikrofon jelentette az utat, a csatornát, amelyen át beszélhetett hozzájuk.

Hamar megvolt ez is, a rádiós elköszönt, ő meg felment a szobájába. Már a zuhany alatt állt, amikor bejött Leon. Ott téblábolt a szobában, míg Reman kijött egy fürdőköpenyben, lábán papuccsal, borzasán.

- Uram, úgy kellene öltöznie a találkozóra, hogy onnan egyenesen átmehessünk a városházára. A fogadás kezdete és a találkozó vége ugyanis összecsúszik időben.

- Nos, egyik helyre sem frakkban vagy szmokingban megyek - jegyezte meg, de nem rosszallóan. Meg kell becsülni Leont; szorgalmas, és mindent megjegyez, felír, fejben tart és elintéz. Ha kell, képes önállóan intézkedni helyette, ez pedig nagy dolog. Igazi jobbkéz.

Közösen kiválasztottak a nagy bőröndből egy sötétzöld öltönyt. Ehhez piros, de nem túl feltűnő, inkább bordóba hajló nyakkendő társult. Ez jó lesz itt is, ott is.

7.

A helyi könyvtár hangulatos termében találkozott az olvasókkal. Nem volt túl erős a világítás, ezt különben sem szerette. Körös-körül a falak mellett polcokon könyvek - ez igen, ez megfelelő külső környezetet adott ahhoz, ami a lelkében szunnyadt. És amit akkor elő is adott. A végén persze záporoztak a kérdések. Sok nő volt itt, de az első kérdést egy idősebb férfi tette fel:

- Mint író nem fél attól, hogy véget ért a nyomtatott szó hatalma, a könyveknek, mint információhordozóknak befellegzett?

Reman körbemutatott rájuk, a hallgatóira-olvasóikra.- Ha ez igaz lenne, akkor önök sem jöttek volna el. A könyv

ma is nagy erőt képvisel. A gondolatok olyan mennyiségét és minőségét képesek hordozni továbbra is, és azt átadni egész tömegeknek, hogy egyszerűen nem felejthető el, nem írható le, nem távolítható el. Abban igaza lehet, hogy a jelentősége csökken, de nem annyira és főleg nem olyan gyorsan, mint hinnék. Évről évre emelkednek a könyvforgalom adatai, a kiadók többet kerestek vele az Idén, mint tavaly, és tavaly is többet kerestek, mint tavalyelőtt. Jövőre több bevételük lesz, mint volt az idén. Gondolják csak végig: évtizedekkel ezelőtt egy tengerentúli tudós megjósolta a Gutenberg-galaxis végét, a nyomtatott szó halálát. És arra is emlékeznek, hogy ez az úr mit tett ezzel a jóslattal, ezzel az elmélettel? Könyvet írt belőle!

A nevetés felhullámzott, az író elismerő tekintetekkel találkozott. „Tényleg, tényleg” - mondogatták egymás között. Reman rutinos arccal fogadta a további kérdéseket. És ugyanúgy válaszolt rájuk. Három éve járta az országot, a könyvtárakat, klubokat, legalább százszor feltették ugyanazt a húszharminc kérdést. De mindig várhatta, hogy egyszer csak mást is kérdeznek, és akkor villámgyorsan kell válaszolnia.

Félórával később a városháza fogadótermébe lépett.A polgármester ott állt a bejárat közelében, a szokáshoz illően

maga fogadta a meghívottakat. Reman nem emlékezett a férfi nevére, de ennek nem volt jelentősége. Tudta, hogy hamarosan választások lesznek, és az önkormányzat vezetőjének alighanem mennie kell. Valami ilyesmit suttogtak a mellette ülők a zöldeknél. Minek hát megjegyezni a nevét?

Alig szabadult ki az üdvözléséből, máris idegenek állították meg. Gratuláltak a Hegyhez. Ha Reman hiszékenyebb az átlagosnál, azt gondolhatta volna, hogy ezek az emberek egytől egyig mást sem tettek az elmúlt években, mint az ő regényét olvasgatták. Pedig csak néhányan lehettek, akik hallván érkezését, beleolvastak a könyvbe. Méhanyán talán meg is vették a helyi könyvesboltban, vagy a könyvtárból kikölcsönözték. De ez minden. Nem tulajdonított hát ennek túlzott jelentőséget. Mindenesetre kellemesen elbeszélgetett néhány emberrel, és talán éppen azért ment ilyen gördülékenyen a beszélgetés, mert a dolognak nem volt tétje. Nem is tudta, kik azok. Számára csak olvasók vagy majdnem-olvasók voltak, akikkel előbb a Hegyről, majd Redlow és környéke szépségéről kellett eszmét cserélnie. Volt sok ilyen eszméje, hát volt mit cserélgetni, osztogatni. Nem érezte magát rosszul. Alkoholt szokása szerint nem ivott, és a nyitott teraszon csoportosuló dohányosok közé sem húzta semmi. Nem dohányzott. Nem voltak piti szenvedélyei.

Néha maga is elcsodálkozott, mennyire szenvedélyek nélkül élte le az életét. Pedig mostanában, ha eszébe jutott ez a szó - szenvedély! -, mindig Triana arca bukkant fel előtte. Az a kissé széles, kiálló arccsontú, egészében véve oly kedves huszonéves női arc. Kellemes volt rá gondolni, bár ez sok jó emlék mellett némi zsibbasztó fájdalommal is járt.

Mindig elhessegette maga elől a lány arcát. Nem feledhette, hogy egy bizonyos értelemben már akkor is asszony volt. Yagel, a lentről jött durva katona megerőszakolta, és gyermeket nemzett neki. A kis Yag biztosan nem olyan totyogó már, egész kisfiúvá serdülhetett. És ha igaz, amit lejöve-tele előtt hallott - Triana hamarosan férjhez ment az egyik ottani fiatalemberhez. Azóta már boldog családot alkotnak ott, fent a Hegyen?

Nem, nem akart erre gondolni. Most beszélt, beszélgetett. Felbukkant Soltan és Amidéi asszony is. Ezek ketten mindig párban jártak, mint egyik-másik vallásos szekta tagjai az utcán, ahol rábeszélhető hívő-jelöltekre vadásztak. De most nagyon is békések voltak. Az első pillanattól kezdve nem titkolták: nagyon is függenek most Remantól. Ez nem ébresztett örömet az íróban. Nem szerette, ha tőle függenek, nem szerette, ha mások várnak tőle valamit. Már egyenruhás korában is zavarta, hogy egyesek feltétlenül alárendelik magukat az ő akaratának csupáncsak azért, mert egy vagy két csillaggal kevesebb van azok váll- lapján, és annyival több az övén.

Mindazonáltal kedves volt velük is. Ám a hangulat nehézkes volt, mígnem végre befutott Karvil ügyvéd. Lehet, meg sem hívták, de a polgármester örömmel üdvözölte, és egy pillanatig sem volt kétséges, hogy csatlakozhat a vendégekhez. Karvil pár szót váltott néhány útjába akadóval, de látszott, már őket keresi a tekintetével.

Kimentek az erkélyre. Itt most alig volt valaki. Körülöttük a város hallgatott. Remant ismét meglepte, hogy alig jár autó a kisváros sötétségbe fulladó utcáin. Az este maradéktalan eluralkodott a házak, a fák, az ég és a föld felett. Szövetségese lett a csönd, amely látszólag növelte, sűrűbbé tette a sötétséget. Mostanában mindig a Hegy jutott a férfi eszébe, bár küzdött ez ellen. „Nem hasonlítható ahhoz semmi” - vélte, és magában makacsul ismételgette is.

- Van egy dolog, amit megpróbálhatunk - mondta, amikor magukra maradtak ők négyen.

- Ó, istenem - nyögte Amidel asszony. Reman csak most kezdte sejteni, hogy az asszonynak és Soltannak milyen fontos ez az ügy. Nehezen hitte eddig, hogy akadnak emberek, akiknek a környezetvédelem, a természet szeretete nemcsak kedvtelés vagy éppenséggel munka, hanem mélyebben is kötődhetnek hozzá. Most, látva amazok mohón várakozó, mégis szorongó tekintetét, felfogta: nem mindenki megy el a dolgok mellett olyan közönyösen, mint ő tette ezt élete eddigi évtizedeiben. Annak idején a Hegyen… „De miért gondolok mindig a Hegyre?” - korholta magamagát. Valahol a tudata legmélyén azonban tudta, hogy hiszen azért van itt. Azért szólt és szól most is, azért teszi, amit tesz, mert aggódik a Hegyért. „Lehet, hogy az én szememben is ugyanaz az aggodalom ül?”

- Mondja már, kérem - suttogta Soltan.Karvil jogászhoz méltóan fogalmazott. Óvatos volt, de a

hangja reményt sugallt:- A kezelői jogot kéne megkapniuk a minisztériumtól. Ha ez

megvan, és erről szavahihető értesítés érkezik, vagy ami még jobb: a miniszter már aláírta az erről szóló okmányt… hogy a Redlowi Zöldek elnevezésű szervezeté lesz a Fehér Mészkőhegyi Természetvédelmi Terület kezelési joga a következő kilencvenkilenc évre, akkor azért a Construmor vál-lalat is tehet lépéseket. A következő napokban vagy hetekben bejelentheti igényét, és fellebbezhet a minisztériumi döntés ellen. Ennek azonban nincsen halasztó hatálya.

- Az mit jelent?

- Három napig senki sem tehet semmit, addig bizonyosan a Redlowi Zöldek rendelkezik a kezelői jog fölött. Éppenséggel el is adhatná, de gondolom, nem ez az önök célja.

- Nem, persze, hogy nem - Amidel asszony kicsit ideges lett, és úgy nézett Karvilra, mint aki sejti, hogy van még valami a tarsolyában. - Ön mit tanácsol, ügyvéd úr?

- Az eladás semmiképpen sem jó ötlet, mert akkor a minisztérium vissza is vonhatja a jogot. Hiszen nem azért adja át önöknek a területet, hogy azt önök üzletileg hasznosítsák. A Zöldekre hárul a terület védelme, a gondoskodás a Tresson-liliomokról és a fehér fecskékről, az egész terület háborítatlanságáról a következő kilencvenkilenc év során. Ám van egy jogi kiskapu, úgy is nevezhetném, egy joghézag, amely paradox módon örökre megakadályozhatja, hogy a Construmor vagy bárki más beletaposson a Zöldek szándékaiba, hogy meghiúsítsa a dolgot.

Ily módon tehát megakadályozható lenne, hogy a vállalat megszerezze, felrobbantsa, lebontsa, és kemencéiben mésszé égesse az egész hegyet.

- Halljuk - mondta Reman, nagyon halkan. Karvil sorban az arcukba nézett, és komolyán folytatta:

- Van egy paragrafus a természetvédelmi törvényben. Ez egy európai ajánlás, amit több ország már elfogadott. Utánanéztem az interneten, és felhívtam egy fővárosi kollégámat, aki ilyesmikre szakosodott… Az eredeti rendelkezés úgy szólt, hogy ez a pont csak ajánlás, amint azonban a tagországok felében elfogadják, úgy a többiben is automatikusan érvényessé válik, alkalmazható és alkalmazandó. Mos, a múlt héten a nyolcadik ország is bevette törvényei közé, vagyis most már mindenütt érvényes.

- De mi az? - türelmetlenkedett Soltan. Hamar jött a válasz:- Ha egy természetvédelmi területet az új európai

normáknak megfelelően hosszú távú kezelésbe adnak egy természetvédelmi szövetségnek, egyesületnek, közösségnek, és ezzel egy időben egy külső intézmény vagy jogi személy anyagi tulajdonrészt vállal vagy vásárol benne, akkor az már nem idegeníthető el.

Látta, nem mindent értenek a jogi nyelvezetből. Ezért megmagyarázta egyszerűbben is.

- Ha tehát holnap a minisztérium, kedvező döntést hoz, és a kezelői jogot a Redlowi Zöldekre ruházza át, gyorsan kell majd cselekedni. Mielőtt lejárna a háromnapos terminus, el kell

dönteni a dolgot. A Zöldeknek találniuk kell egy gazdag céget, intézményt, bármit vagy bárkit, aki kifizeti a Hegy árát.

- Az árát? Hát van neki?- Jelképesen megállapították minden természetvédelmi

terület, objektum árát. Mindig abban az évben, akkori földárakon, amikor a kezelői jog átadása megtörtént. Itt sem lesz másképpen. Az iraton, amit a minisztériumtól kapnak, szerepel majd egy ilyen összeg. Az európai ajánlás, vagy most már törvény szerint, ha a természetvédőkhöz társuló intézmény ezen összeg felét plusz egy eurót, vagyis valamivel többet, mint a felét befizeti a létrehozandó természetvédelmi alapba, akkor a területre már senki más nem tarthat igényt.

- Ha jól értem - Soltan óvatosan szedte össze a gondolatait -, ha nekünk ítélik a kezelői jogot, akkor azon nyomban létre kell hoznunk egy alapot, amelybe aztán egy gazdag intézmény befizet x összeget, és akkor ez az alap fogja pénzelni a Mész-kőhegy védelmét? Miközben a Construmor már hiába is jelzi az igényét…

- Három napig nem tehet semmit a vállalat. De ha addig nem valósul meg ez az állapot, és az alap sem jön létre legalább a szándéknyilatkozatok szintjén, amit azonnal jelenteni kell a redlowi bíróságnak, úgy a Construmor sikerrel támadhatja meg a dolgot. És nem kételkedem benne, hogy ez esetben visszavonatják a kezelői jogot, ráteszik kezüket a Mészkőhegyre, és nem adok rá fél évet, már meg is kezdik az anyag kirobbantását.

Reman belsejében nagy volt a nyomás. Egyszerre szorította össze valami a gyomrát és a torkát is. Egy pillanatig úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Nem tudott szólni, még nem.

Karvil még mondott néhány szót. Amidel asszony kérdezett valamit. Az ügyvéd biztatóan vigasztalta őket, megjegyezve: ez az egyetlen kiút. Mielőtt elment volna az erkélyről - hisz odabent is várták -, Reman utána lépett:

- Ügyvéd úr, köszönöm az eddigieket is. A számlát küldje el kérem, a hotelba. A bankon át utalom majd a tiszteletdíját…

- Nem olyan sürgős, uram.-… Viszont van még egy kérdésem.- Parancsoljon.- Az a bizonyos szponzor… aki állná a mészkőhegy árának a

felét…- Igen, lehet magánszemély is.

A kérdést ki sem mondta, a válasz mégis pontos volt. Azt tartalmazta, amit hallani akart. Karvil arcán mosoly suhant át, és mielőtt elment volna, megjegyezte:

- A feleségem ma délután az ágyamra készítette „A Hegy”-et. Ez lesz az esti olvasmányom.

Reman erre nem tudott mit mondani. Egyáltalán, azt vette észre, hogy Karvil ügyvéddel nagyon kellemes beszélgetni. Jól érzi magát vele. Egyidősek, talán ez is sokat számít. A mai fiatalokkal valahogyan nem szokott közös hangot találni, csak akkor, ha van valamilyen terület, amely egyformán érdekli őket. Mint ezzel a Soltannal, például.

Aki máris ott állt mellette, és sóhajtott.- Fogalmam sincs, mit tehetünk.- Az ügyvéd mindent elmondott - emlékeztette Reman.

Addigra az asszony is odajött:- Nem hiszem, hogy három nap alatt lehet találni olyan

céget, amely nagy összeget fizetne ki azért, hogy… Tulajdonképpen nem is tudom.

- Ez egy szponzor lehet, olyan intézmény, amelynek nem mindegy a környezetvédelem helyzete. Ha lehet, helybeli - Soltan máris lendületbe jött, látszott, elragadja lassan a lelkesedés. Ezt a feladatot is felvállalja, ebben Reman egy pillanatig sem kételkedett.

Negyedóra múlva Reman elszabadult, és hazaballagott a szállodába. Leon az előcsarnokban ült, újságot olvasott. Most felpattant.

- Uram, közölnünk kéne a recepcióval, hogy holnap felszabadulnak-e a szobáink.

- Nem, Leon - rázta fejét Reman. - Holnap még bizonyosan Redlowban maradunk. Jó éjszakát!

8.

Hajnalban felébredt.Ám alig volt tudatában annak, hogy mi történik vele.

Tulajdonképpen azzal sem volt tisztában, hogy most még alszik. Vagy ez már nem álom volt? Vagy csak azt álmodta, hogy felébredt?

A Hegyen járt. Igen, a járni szó a legmegfelelőbb. Mert nagyon is erősen érezte saját súlyát, a lábaira nehezedett, az

továbbította mindezt a talajnak. Talpa alatt füvet érzett, keményszálú gyepet.

Talán mezítláb ment, de nem nézett le, nem látta. Csak érezte, hogy a bőrén át beléje sugárzik a talaj. A Hegy élőlény volt, saját testmeleggel, kisugárzással. Mintha valahol odalent lüktetne a szíve is. A föld engedelmesen simult a lába alá, övé lett, ugyanakkor Reman azt érezte, hogy ő is a Hegyhez tartozik. Annak része, annak fia lett. Egyike az itt nőtt fáknak, fűszálaknak, szikláknak.

Nem tudta, meddig tartott ez az álomjárás. Egy erődöt látott maga előtt, majd lejtőt. Mintha valaki mozdult volna a fák között… Triana? Érdekes, hogy rögtön rá gondolt. Nem másra, nem bármelyik ott lakóra, akikkel, évekkel korábban a Hegyen találkozott. Arctalan árnyék lebbent a fák között, tovasuhant, akár a filmekben.

Reman csak annyit érzett, hogy arrafelé igyekszik, és jó lenne odajutni, de akárhogyan is szedte meztelen talpait, a talaj ugyan hátrafelé ment alatta - vagy úgy hitte -, de az az erdő nem, nem került közelebb…

Aztán nyitott szemmel nézte az ablaknyílást.Már ébren volt, de ismét nem tudta, mennyi idő telt el, mikor

ébredt fel. Mikor jött ki az álomból - ha az ugyan álom volt.Csak feküdt hát, és nézte, hogyan teljesedik ki az új nap,

hogyan világosodik ki maga a fény.Igen, nemegyszer a Hegyen nézte a naplementét. Vagy a

felkeltét is? Már nem emlékezett pontosan. De hát ott jutott először eszébe, hogy bárki a saját szemével győződhet meg arról, mennyire kicsiny játékszerek vagyunk a kozmoszban. Hogy forog a Föld, és vele forgunk mi is. Hogy testünk a nap vagy az éjszaka minden percében hihetetlen, másodpercenként több száz kilométeres sebességgel száguld a vak semmiben. Vagy abban, amit mi vak semminek hiszünk, fekszünk nyugodtan az ágyon - mint ő most -, és közben a jéghideg világűrben robog velünk ez az anyagdarab?

A fény lassan betöltötte a szobát. Reman mindig korán kelt, de most valami nem mozgatta. Nem motiválta. Amíg eszébe nem jutott a tegnap este. Az a beszélgetés négyesben a környezetvédőkkel és az ügyvéddel. Valami megmozdult benne. Mintha két hegy omlana össze; innen is, onnan is gördültek az egymással feleselő érvsziklák. Megtegye, ne tegye?

Hirtelen felkelt. Rövid látogatás a fürdőszobában, aztán egy frottírköpenyben leült az ablak közelében. Itt több volt a fény. Papírt, ceruzát vett elő, és számolni, számolni kezdett.

Amikor lement reggelizni, már kezdett kialakulni benne az elképzelés, bár még belül csatáztak az érvek és ellenérvek. Sejtette, önmagával lesz a legnehezebb elfogadtatni a dolgot. Nem merte igazán végiggondolni, ezért attól is tartott, hogy ha eljön a döntő pillanat, akkor nem mer majd előállni vele. És valahol - tudata egy még mélyebb rétegében, amit alig mert feltárni önmaga előtt is - azt remélte, hogy nem fog ilyen döntésre kényszerülni. „Így lenne a legjobb, a legjobb” - de ezt is elnyomta magában. Amikor végzett a számításaival, kijött egy összeg. Nagy is volt, meg nem is. Neki nem olyan nagy, mert már kezdett hozzászokni, hogy sok pénze van. Másoknak biztosan óriási összegnek tűnt. De hát nem volt ez olyan csoda, hiszen „A Hegy” jól jövedelmezett, mióta csak megjelent. Oly sok országban adták ki, annyi nyelven.

Ugyanakkor megijesztette az összeg. Hiszen, ha mindent összead, akkor lesz belőle ennyi. Ha mindent összead, nem marad semmi. Megrázta a fejét, és nem akart erre gondolni Persze, csak nem tudott tőle szabadulni, a dolog benne élt valahol mélyen, nyomta a gyomrát, szorította a torkát. Olykor hőhullám támadt rá, szaporán vert a szíve, és érezte, hogy a halántékán az egyik érben pattogva szalad a vér.

A reggelinél Leon vele szemben ült, és eleinte hallgatott. Aztán megeredt a nyelve, néhány anekdotikus apróságot mesélt az előző találkozók kísérő körülményeiből. Reman nem nagyon figyelt rá. Tudta, hogy Leonra szüksége van, és sok terhet levesz a válláról, de valahogyan nem akart most vele társalogni. Leon persze észrevette ezt. Értelmes fickó volt, és tudta, mikor fölösleges. Ritka emberi tulajdonság. Attól kezdve csak szótlanul evett, és azt tette az író is.

Már majdnem befejezték a reggelit, amikor Leon mégis megszólalt:

- A portás integet az ajtóból. Önre mutogat, uram.Mivel Reman már úgyis befejezte az evést, hát felállt. Nem

volt sok étvágya, már nem. Ráadásul az a nyomás sem múlt el a gyomrában. Mintha a torkát is szorongatná valaki. „A fenébe” - gondolta, ilyesmit régen tapasztalt már. „Vajon ez a korral jár?” De jól tudta, nem erről van szó. Valami készülődik. A külvilágban is, és benne is. Sóhajtott, és kiment a recepcióhoz.

- Író úr kérem, Karvil ügyvéd úr hozta ezt a fiatalembert, de máris el kellett mennie. Azt mondta, ön tudni fogja, mi a teendő.

Trandin állt a pult előtt. Tanácstalanul. Bizonytalanul nézelődött körbe. Véletlenül éppen a recepció felé pillantott, és meglátta Remant. Olyan öröm csillant a szemében, úgy felderült az arca, hogy a férfi szíve is megmozdult.

„Soha nem volt fiam” - mondta magában.De nem áltatta magát azzal, hogy lám, Trandinban most

megtalálta volna a sosemvolt gyermekét. Az életben sok nővel volt dolga, ami nem is csoda egy ötvenéves férfi életében. Ha hátratekintett, egy kivételével már egyetlen arc sem lebegett előtte. Csak az az egy…

Megrázta magát, és megrázta a szívét is. Kinyújtott kézzel ment Trandin felé, de az nem fogadta a nyújtott kezet, nem is nézett rá, viszont Reman nyakába borult. Erős, férfias ölelése volt, Remannak szinte megroppant az egyik bordája.

A mozdulat is a Hegyre emlékeztette őt.Ott volt minden ilyen őszinte, ilyen erős. Nincs mellébeszélés,

nincsenek hazugságok, már nincsenek. Mióta a múlt ködébe veszett az az eset, amiért annak idején őt felküldtek a Hegyre - azóta talán még békésebb és erősebb lett az őszinteség.

Trandin arca ragyogott.- Reman! Köszönöm!- Ugyan, nincs mit.- Kihoztál a börtönből!Vendégek mentek el mellettük. Reman szeme egy pillanatra

összeakadt a pult mögött álló szállodaportás tekintetével. A „börtön” szónál megrezdült a férfi tekintete. Leon állt az ajtóban, és ő is nagyot nézett. Reman zavarba jött. Hiába volt ennyi idős, mindig zavarba tudták hozni, akár egy gyereket. Hiszen ott belül - mint az álmodozó, romantikus lelkek általában - mindig tizenhat éves volt. Haláláig annyi is marad.

- Ugyan, hagyjuk ezt. Az a lényeg, hogy most itt vagy - erőt vett magán, elengedte Trandin szorító kezet, amely még mindig ölelte volna őt, és a portáshoz fordult: - A fiatalember is kaphat egy reggelit, az én számlámra?

- Természetesen, író úr.- Gyere, Trandin. Biztosan éhes vagy.- Hát bizony, az vagyok - ismerte el minden szégyenkezés

nélkül. Leon csak állt és nézett, de Reman őt sem hagyta ki az ügyből: - Leon, telefonáljon Karvil ügyvédnek, és kérdezze meg tőle: tudja-e, mikor lesz az az ülés a minisztériumban?

- A minisztériumban? - Leon kissé értetlenül nézett rá. Valahogyan nem értette, miféle minisztérium lenne itt, Redlowban.

- Ő majd tudni fogja. Kérem, kérdezze meg, és hozza a választ, itt leszünk az étteremben.

Trandin szeme rávetült, és rögtön a Hegyen érezte magát.Az emlékek elviselhetetlenül megrohanták. Most élénken

előtte volt az első beszélgetése Trandinnal. Persze, ott voltak a többiek is. Tizennégy éves volt a fiú, de már akkor is erős, izmos. Borzas fején látszott, a hajával senki sem törődik. Azt mondta, többször járt már odalent. Vagyis itt. Persze, valószí-nűleg csak a Hegyhez legközelebb eső falvakba jutottak el. Várost aligha láttak. Mondták is akkor, hogy vonatot sem láttak még soha…

Ez a mostani Trandin egyszerre volt felnőtt és gyerek. Akkor élénkszőke haja már sötétülni kezdett. Most sem volt kialakult frizurája, de mert rövidre vágatta, hát aránylag tűrhetőnek látszott. Nem állt az égnek és mindenfelé. Vonásai most kezdtek férfiasodni. De a szeme… a tekintete, a mozgása akár a kölyökkutyáé, amelyik még nem tudja, milyen nagyok a végtagjai, milyen nagy és formátlan az egész teste.

Sugárzott belőle valami, ami mérhetetlen elvágyakozást ébresztett a férfiban. Küzdött ellene, teljes erővel küzdött. De ahányszor Trandin arcába nézett, elvesztette az erejét. Elvesztette a csatát. Össze kellett szednie az erejét újra és újra, hogy győzhessen. Vagy azt higgye, hogy győzött. Hogy győzhet egyáltalán.

- Ugye, nem kell fizetnem az ételért? - kérdezte a Fiú. - Mert tudod, hogy nincs pénzem. Hiszen azért kerültem a börtönbe is.

- Nem kerülsz vissza többet - mondta a férfi. Eszébe jutott, hogy minél előbb el kellene vinnie Trandint a városból. Nem mintha fenyegetné valami komolyabb baj. Hiszen Karvil az ügyvédje, és ő sem akárki, hát csak meg tudja védeni a Fiút. Az óvadékot letette érte, most már mehet, amerre akar. Olyan kis értékű volt az az ügy, hogy aligha lesz folytatása. Különösen azért, mert a boltos lemondott a vádról. Akkor hát nincs baj.

- Mit láttál? - kérdezte Reman.Trandin evett, gondolkozott. Nem nézett fel, most egész

Figyelmét a tányér töltötte ki. Vagy csak úgy tett, mert még nem tudta, mit válaszoljon?

Aztán nagyon óvatosan mondta:- Csupa olyasmit, ami nem tetszett. Az emberek… olyan

furcsák. Nem néznek a szemembe.Reman hallgatta. Egy gyümölcslét kért. Tele volt a

szervezete, nem kívánt most semmit. Kávét sem. Pedig annak

illata az asztalok között lebegett. Kevesen voltak már a teremben.

- Aztán hazudnak - folytatta Trandin. - És ha segítséget kértem, nem adtak. Amikor leértem a városba, majdnem rám jött egy autó.

- Majdnem elütött - mondta Reman. - Így mondják.- Elütött? Lehet - vont vállat amaz. - De elugrattam előle.

Olyan büdös volt, és olyan nagy! Valamit vitt a hátán.„A teherautó valamit visz a hátán. Eredeti. Így látja ezt egy

hegylakó?”- És azt akartam tudni, hol van egy kút. Ahol vizet ihatok.

Mert szomjas voltam. De akárkit kérdeztem, csak nevetett vagy nem felelt. Volt olyan is, aki már akkor elfordult és futott el tőlem, amikor még ki sem nyitottam a számat.

Most is félig vászon, félig bőrruhát viselt. Rosszul szabott nadrágot és zekét, alatta vászoninget, amit odafent a Hegyen hordanak. Reman sejtette, hogy Trandin nem ébresztett bizalmat azokban, akikhez fordult. Nem látott az asztal alá, de fogadni mert volna, hogy meztelen lábán saru van. Nyúlbőrből készült szíjakkal, kecskebőrből csinált talppal. Hiszen odafönt mindenki ilyeneket hord, férfiak és I nők egyformán.

- Nem jó itt - rázta fejét a fiú határozottan. Előbb tanácstalanul nézte a kiskosárban várakozó, felszeletelt kenyeret. Aztán kettőt fogott össze, és egyszerre tömte a szájába. Reman körbepillantott, szerencsére senki sem nézett arra. A fiatalembernek alig volt türelme meghámozni a tojást; nagy darabos hüvelykujjaival pergette le róla a kemény héjat, aztán két falásra bekapta, és máris tisztította a következőt. Egy nagy pohárba töltött a narancsléből, egy hajtásra kiitta, megint töltött, és azt is kiitta egyszerre. Megtörölte a száját, és folytatta az evést. Közben homlokát ráncolta, akár egy kölyökkutya. Csak a harapások és nyelések közti szünetben szó-lalt meg; látszott, az evés fontosabb most neki, mint a beszéd:

- Abban a boltban is kérdeztem, hol ihatnék valamit? Arra mutattak, ahol az a sok átlátszó palack volt a sarokban. Az ennivaló meg olyannyira be volt csomagolva. Olyan furcsán és erősen. Nem tudod, minek zárják be a kenyeret is? Meg a tejet dobozba, és vizet meg olyan kerek valamikbe? Csak a gyümölcs hevert ott meztelenül. Rá is vetettem magamat.

„Meztelen gyümölcsök” - a kifejezés megragadta a férfit. Hát igen, egy almának, banánnak, cseresznyének megvan a maga bőre. Nem leplezzük el, nem csomagoljuk, legfeljebb azért, hogy könnyebben szállíthassuk, kezelhessük. A narancs hát

dobozba kerül, és kis ládikó a védőburka, a ruhája, mígnem megérkezik a nagy boltokba vagy a piaci zöldségeshez. Senkinek sem jutna eszébe meztelennek nevezni az epret, a málnát, a dinnyét vagy banánt csak azért, mert úgy mutatja magát, ahogyan megtermett a fán, a földön, a bokron.

Trandin még egyszer ivott, aztán hasára tette egyik kezét, és rámosolygott a férfira.

- Jóllaktam.Ezt úgy közölte, mint fontos hírt. És neki nyilván az is volt.

Mióta lejött a Hegyről, aligha ehetett ennyit. Reman ebben a mosolyban felismerte a régi Trandint. És mintha ismét magával hozta volna az egész Hegyet, Trandin mosolya mögött felderengett az ismerős táj. Amit álmaiban annyiszor látott. Ahová akkor is vágyott, ha ezt soha nem merte bevallani magának.

Szél csapott az arcába, kecskék mekegtek, kisnyulak ugráltak a fűben, komor felhőkből eső szitált, valaki nevetett. Talán egy nő… a temetőből éneket hozott a szellő, fák árnyékában ment, madár dalolt valahol a közelben. És egy hang azt mondta: „De jó, hogy újra itt van, Reman.”

Megrázta magát:- Menjünk.Mentek. Trandin az egyik asztalról még felkapott egy valaki

által otthagyott fél zsemlét, szájába gyűrte, és mélán rágicsálta, míg kiértek az előcsarnokba. Leon éppen eltette a mobilját:

- Uram, az ügyvéd úr azt üzeni, hogy délután három előtt nem várható döntés.

Reman bólintott. Ez jó, nagyon jó. A portáshoz lépett:- Baten faluba kellene eljutnom, minél előbb.A portás hátat fordított neki, és a falra tapasztott nagy

térképet nézte. Az egész redlowi tartományt ábrázolta. Reman megmutatta neki. Leon és Trandin csak álltak mögötte, tanácstalanul várakozva. A portás nagyot sóhajtott.

- Egy nap alatt aligha járható meg. Arrafelé nem megy a vonat, busz meg csak naponta kétszer van. A reggeli már elment, a következő délután indul - pillantott egy menetrendbe. Reman csalódott volt. És nem szerette ezt az érzést. Valahol a lelke mélyén látta a Hegyet, és az a halvány remény, ami benne pislákolt - az sem hagyja, hogy megsemmisítsék!

- Nincs más közlekedési eszköz, valami, ami gyorsabb?- Csak repülővel lehetne menni, de Batenban nincs repülőtér

- mosolygott a portás. Talán azt hitte, ez jó vicc volt. De az arca hirtelen megváltozott, és kimondta a varázsszót: - Helikopter!

- Helikopter? - ismételte Reman önkéntelenül. Határozatlanul. Csak lassan hatolt el a tudatába, hogy van a városban olyan cég, amely vadászoknak, filmeseknek, villanyvezeték-építőknek szokott bérbe adni gépet, no persze, pilótával együtt. Aztán amikor a portás azt kérdezte, felhívja-e őket, és hozzátette: „Azért ez nem két centbe kerül uram, egy óra levegőben több száz eurót kóstál” - rábólintott.

9.

A gép nagyon hangos volt.Ez a zaj zavarta Remant a legjobban. Meg az, hogy egész

testében érezte a gép rezgését. Mintha a forgószárnyak minden fordulata az idegeiben, a sejtjeiben, a tagjaiban pörgött volna.

A fülén a védő ugyan csökkentette a zajt, de az körülvette, mintha burkolata, elválaszthatatlan hang-ruhája lett volna.

Nem volt egyszerű rábeszélni Trandint a repülésre. Eleinte fel sem fogta, hogy abban fognak ülni, és úgy juthat haza. Leon is segített rábeszélni. Ha Reman nem mutat elég határozottságot, akkor bizony még mindig ott huzakodnak a kis vidéki füves repülőtéren.

De a gép most már szállt, szállt. Hatszáz méter magasan, látta Reman a magassági kijelzőn. Azelőtt, amikor még katonatiszt volt, nemegyszer repült helikopteren, vagy pár percet egy-egy légi bemutatón, vagy szolgálati úton, órákon keresztül. Nem félt hát, de nem is kedvelte meg ezt a járművet.

Dél felé repültek. A férfi hátranézett. Trandin ott ült mögötte, és meredten markolta az ülés támláját. Nem mert lenézni. Tekintetük csak egy pillanatra találkozott. Szót nem válthattak a zajban, hát Reman csak biztatóan rámosolygott, és megint előre fordult.

A gép kitartóan repült dél felé. A pilóta ismerte a célt. Megbeszélték indulás előtt. „Negyven perc - mondta -, vagy ellenszél esetén legfeljebb negyvenöt.” Reman nem figyelte az órát; örült, hogy repülnek.

Maga előtt látta a terepet. Olyan volt kissé, mint a katonai gyakorlatok előtt a terepasztal. Dombok, folyók, itt-ott utak. Egy helyen vasúti sínpár csillant, de nem délre vezetett, keletről nyugatra cammogott, rajta egy igen hosszú tehervonat. Aztán ez is eltűnt. Hegyek bukkantak fel, de messze voltak. A táj

éppen ellenkezőleg, ellaposodott. Egy falut is láttak, de ez még nem Baten volt.

Az egyik úton dél felé piros-fehér teherautók karavánja tartott. De ők is kitűntek a képből, a gép elszállt fölöttük, múlttá lettek szinte azonnal. Az égbolt mérete valósággal letaglózta a férfit. Akkora volt, hogy attól elállt a lélegzete. A kékség mindent betöltött, alul a föld jelentéktelenné zsugorodott.

Pedig nem volt az. Hiszen a szeme is azt kémlelte. És végül meglátta, amit keresett, bár eleinte nem volt benne biztos, valóban az-e? A repülés harmincnyolcadik percében a délkeleti láthatáron felbukkant valami. Előbb csak egy pontnak látszott odalent, aztán lassan elvált a környezetétől, és kiderült, olyan, akár egy felnyúló mutatóujj. A pilóta alábbszállt. Különösen azután, amikor Reman némán, kézjelekkel mutatta neki, hogy az a cél. Ahová igyekeznek. Ahová meg kell érkezniük.

Most már hamarosan…Elszorult a torka. Valahol halványan mintha az dolgozott volna

benne, hogy talán eltévesztették az irányt, nem is jó felé repülnek, nem oda érkeznek… Lehet, egy percre megkönnyebbült volna, ha kiderül, hogy az a magaslat nem az. De az volt, és ezt ösztönösen érezte. Még mielőtt a Hegy kivált volna a környezetéből, még mielőtt jól láthatta volna, hogy valóban ott vannak… Már nem voltak kétségei.

A pilóta jelekkel kérdezte - le vagy fel? A tövéhez, vagy magára a csúcsra? Reman felfelé mutogatott. A pilóta emelte a gépet. „Most legalább megtudom, milyen magas a Hegy” - jutott az író eszébe. Ám csak nyolcszáz méterig figyelhette a magasságjelzőt, mert a figyelmét elvonta a látvány.

A Hegy egyre közelebb került. Most Reman nem hallotta a zajt sem. Valami zene kelt a lelkében, most született különös dallam volt. Lehet, hogy ezt akkoriban is érezte? De nem, hiszen az első alkalommal gyalog ment fel a Hegyre, ráadásul akkor nem is volt egyedül. Fokozatosan bontakozott ki szeme előtt a látvány, és alaposan belefáradt, mire felért.

Most messziről repült rá, magát is pilótának érezhette. Az átlátszó szélvédőn keresztül fokozatosan nőtt szeme előtt a látvány. A gép vagy száz méterre volt a Hegytől, Reman jól látta a fehér mészkőfalakat. „A Fehér Mészkőhegy” - jutott eszébe annak hivatalos neve. Amit ő maga sohasem használt, nem tartotta méltónak a Hegyhez. Most a szeme előtt siklottak hátra a kiálló szirtek, a forgószárnyak megmozgatták az itt-ott kövekbe kapaszkodó bokrokat, a kisebb fák lombjait. Azelőtt nem is látta onnan fentről, milyen sok élet kapaszkodik a

Hegybe. „Valahol itt lehetnek a fehér fecskék és azok a liliomok is, csak persze odalent” - villant belé a gondolat.

A gép dübörgését biztosan hallották már ők is… Reman sóhajtott. Furcsa kettősség vett rajta erőt. A teste még itt volt a gépben, de a képzelete, a kíváncsi és kalandokért reszkető tudata már mintha ott lapult volna a sziklák között. A gép lassan emelkedett egyre magasabbra, Reman viszont azt érezte, hogy könnyű szellő lopózik a bőrzekéje alá. Hogy madarak énekelnek, és a lába alatt érzi, érezheti a Hegy földjét…

A gép akkor érte el a hegycsúcs magasságát. A láthatár, amely előttük eddig csak szürke sziklák és zöld bokrok keveréke volt, hirtelen hátraugrott. Az erdő felől jöttek, de a gép máris átlendült, most alájuk került a hegy. Reman számára nagyon gyorsan történt minden. Trandinról csak annyit tudott most, amennyit a szeme sarkából, öntudatlanul regisztrált. Hogy a fiú is alighanem előremered, mozdulatlanul bámulja az eléje táruló hihetetlen látványt. Olyan volt, mint egy film - legalábbis Reman számára. Hiszen Trandin aligha látott filmet… a szélvédő majdnem a lábukig húzódott hátra, jól láttak hát a gép alá. A szántóföld, ahol valószínűleg a krumpliföld volt most is, meg a gyümölcsös… Reman mintha a kis temető felmagasodó sötétzöld karcsú sírőrző fáit is látta volna, de ez is csak egy röpke villanás volt. A pilóta tanácstalanul nézett Remanra, miközben lebegtetni kezdte a gépet. Iszonyú zaj zuhanhatott a Hegyre, sziklás szélein talán kisebb kövek szakadtak le róla, indultak a mélybe, a forgószárny szele vagy a dörgő hanghullámok erősebbnek bizonyultak az összetartó erőnél; a gravitációnak adták át magukat, kicsiny, halálra elszánt öngyilkosok.

- Oda! - mutatta a férfi. Emlékezett rá, hogy a tanácskozóhelyen, ahol a nagy esti tábortüzet is meggyújtották olykor, és a kis tuskók álltak csak, amelyekre leültek beszélgetni, vagy a tűz köré gyűltek… Igen, a gyümölcsös mellett, ott kell lennie annyi helynek, hogy a helikopter veszélytelenül leszállhat.

Mutatta hát a pilótának, kiáltott is, de amaz nem hallotta. Igaz, maga Reman sem hallotta a saját hangját. Trandin nem mozdult, az ülés szélét markolta, meg a biztonsági övet, amit Reman kattintott rá még az indulás előtt. A pilóta néhány rutinos mozdulatot tett, a gép egy helyben függött a rögtönzött leszállóhely fölött, majd tett egy fordulatot a tengelye körül. A pilóta nyilván meg akart győződni róla, hogy egyetlen fa sincs

rotor közelben, nem történik-e baj, ha lassan alább ereszkedik. A fák ágai elhajlottak, a dús fű is lelapult a forgószárnyak kel-tette széltől.

Mind közelebb volt a föld.Mind közelebb volt a Hegy.Reman egy pillanatra el is felejtette, hová jöttek. Csak

reménykedett, hogy nem történik baj, a hely elégséges a leszálláshoz, és a pilóta is erre az eredményre jut. Így is lett. Végül már szinte ráfeküdtek a fűre, a kerekek ledöccentek. A motor fülsiketítőén dübörgött még, de már sivítva csendesett. A szárnyak forgása lassan elhalt. Trandin megkövülten ült a helyén, mozdulni sem mert. A pilóta kikapcsolta az öveit, hátrafordult és rámosolygott.

- Nos, fiatalember, megérkeztünk.Reman kicsit ügyetlenül kereste a csatot, de sikerült

megszabadulnia az övétől a pilóta közreműködése nélkül. A keze rátalált a belső kilincsre. A kis ajtó kinyílt, a férfi lassan kiszállt. Leugrott a földre, most még semmit sem érzett. Csak arra gondolt, hogy kiszedi a gépből Trandint is. Még nem tűnt fel neki, hogy senkit sem lát a hegylakók közül.

Trandin sápadtan ült a helyén. A pilótával közösen kikapcsolták az övét, és segítettek neki kiszállni. A fiatalembernek nehezen jött meg a szava. De amikor már biztos talajt érzett a lába alatt, és felfogta, hogy több veszély nem fenyegeti, hogy célba érkeztek, hangosan kezdett kiabálni:

- Nohát… nohát… repültem! Mint a madár! Felülről láttam a Hegyet. Ahogyan még senki! Ezt el sem hiszik majd nekem a többiek!

- Kérem, várjon itt. Valószínűleg… egy órán belül végzünk - mondta gyorsan Reman, és maga is érezte, hogy már nincs itt. Hogy távolodik a pilótától, a géptől, ettől az egész lenti világtól. Amelynek ugyan egy darabja hozta őt ide, és most is itt van, karnyújtásnyira. Érezte, hogy a forró motorból áradó hő szinte perzseli a karját, a bőrét. A rotorok még forogtak, de egyre lustábban, nem keltettek már szelet. A pilóta a háta mögé került, aztán kijött a helikopter árnyékából is.

Trandin otthonosan mozdult, indult. Majd megtorpant és visszanézett:

- Gyere, Reman! Ismered a járást!

10.

Reman ismét a Hegyen volt.Csak akkor fogta fel igazán, amikor megérezte azt az illatot.Semmi mással össze nem téveszthető illat lebegett a talaj

fölött. Melegen tűzött a zavartalan nap, felhőtlen égbolt közepén aranyos-vakító lyukból áradt a hőség. És talán ez szabadította fel a füvek, a fák, a föld illatát. Mindez összekeveredett, és nehézzé tette a levegőt. Reman, aki már évek óta csak a városok aszfaltján járt, aki csak az ottani szagokat ismerte - most fájóan-ismerősen üdvözölhette a régtől ismert, egykor oly kedves illatot.

Az, hogy idehozta Trandint, csak ürügy volt, ezt maga is jól tudta. Valami azt súgta benne, meg kell néznie, hogy valóban itt van-e a Hegy. Hogy valóban itt élnek-e még a hegylakók. Akiket ismert, és akik később születtek. Mielőtt olyan nagy fába vágná a fejszéjét, tudnia kell a választ kérdéseire.

Csak állt, majd lépkedett, háta mögött a kisebbedő helikopterrel. Mélyre szívta a napégette fű száraz illatát. Valahol egy madár szólalt meg. Az imént mind elrepült a zajtól, biztosan, de lám, már visszajöttek, vagy csak meglapultak és üdvözölték az érkezőket?

Vadgalamb lehetett, meg egy másik énekes. Aztán valahol messzebb egy kakukk is megszólalt. Reman sejtette, nem őt üdvözlik, hanem a helyreállt csöndet. „Ne képzeljem már magamat az első helyre, nem én vagyok itt a legfontosabb, különösen nem a madarak számára” - gondolta, és ezzel mintegy béklyót vetett saját előre rohanó, túl büszke vagy önző gondolatainak.

Trandin körülnézett:- Hol vannak?Ezt kérdezte volna Reman is. Most már nagyon furcsának

találta, hogy nem jöttek eléjük. Máskor az érkezőket már a feljáró ösvény szélén várták. Tudták a kutyáktól, hogy idegen közeledik. Meg hát talán az ösztöneik is megsúgták.

Trandin és Reman összenéztek, aztán a fiatalember vállat vont.

- Biztosan a faluban várnak. Menjünk.Lassan vágtak át, a gyümölcsös szélén mentek. Akkor itt

krumpliföld volt, most kukoricatövek álltak glédában, mind nagyon friss zöld volt. Látszott, rendszeresen öntözik őket, azért ilyen szépek. És kapálják is, mert egyetlen tő mellett sem virított gaz.

Amikor Reman megpillantotta a jellegzetes földkupacokat, visszatértek a régi emlékek. A házak. A falu.

Úgy érezte, a kukoricának is van illata, meg a házaknak is. Pedig ez már biztosan képzelődés volt. Most, mintha megtorpant volna az idő. Akkor is így jött első ízben, akkor is vezették. A házakból semmit sem látott, csak a fűvel benőtt dombféleséget, ami a tetejük volt. A föld jól szigetelte a kőből épült lakóhelyeket. Az út ösvénnyé szelídült, máris bement a kis térségre, amit a fura, kerek épületek álltak körül. Innen látta mindegyik bejáratát, fekete nyílások ásítottak szögletesen a fehéres mészkövekből rakott falakon. A tojásdad alakú észak-déli irányú fennsík keleti oldalán álltak. A fennsík bemélyedt kissé, a peremek magasabban voltak.

A házak között is csönd ült. Reman ösztönösen érezte, hogy nem bújt ide senki. Itt egy lélek sincs.

Mielőtt Trandin bement volna az elsőbe, aztán a másodikba, ő már megtorpant középen. Felnézett volna, de vakította a nap. Hát behunyt szemmel állt.

Beszívta a Hegy levegőjét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy itt van - pedig valahol a lelke mélyén nőttön-nőtt a bizonyosság. És ez jóleső érzés volt.

- Hé, merre vagytok? - kiáltotta Trandin csengő hangon. Reman ránézett; látta, mennyire más lett itt. Redlowban, de még útközben is idegen volt, megfélemlítve lapult, nem sokat értett. Ám abban a pillanatban, hogy kiszállt a gépből, és a születésétől ismert rögökön mehetett, azonnal visszatért önbi-zalma. Itthon volt.

„És én? - kérdezte a férfi. - Én hol vagyok otthon?”Nézte az egyik házat. Ki is lakott itt akkor? Vagy most is?

Detra és férje, alighanem. Ha jól emlékszik - de nem volt biztos benne. Nézte a fehér kőből faragott „téglákat”, nem voltak egyformák, emiatt a köztük lévő rések rajzolata is szabálytalan lett. Mindezt betapasztották valamilyen anyaggal, majd fehér mésszel befestették.

Trandin odajött hozzá:- Biztosan megijedtek ettől a… a…- Repülőtől? Helikoptertől?Az utolsó szó túl nehéz volt Trandinnak, hát csak az elsőt

ismételte.- Repülőtől.- Nem tudod, hol lehetnek?- Sokfelé. Gyere, menjünk el az erdőbe.Mentek.

Trandin ment elöl, otthonosan lépkedett. Mi az az egy hét, amíg nem volt itt? Odalent, abban a nagyon is idegen világban talán nyugtalan álmai voltak, már ha tudott egyáltalán aludni. Hol, mint egy csavargó, hajléktalan, hol meg a fogda priccsén. Most meg vidáman ballag, és látszik, gondtalan, már gondtalan.

Remanban furcsa érzések kavarogtak. Lenti ember volt ő, most még jobban, mint öt évvel ezelőtt, amikor itt járt. Ugyanakkor az akkori emlékek kiirthatatlanul benne voltak. Most minden olyan ismerősnek tetszett. Nem ez a kis bokor itt az ösvény szélén volt az, amiről Volder beszélt egyszer? Vagy Tubb apó, az öreg, akivel egy kunyhóban lakott azokban a napokban. És aki szintén olyan bölcs embernek bizonyult? És hol van a temető? Akkoriban is nehezen találta meg.

Mindezek tetejébe még folyamatosan mintegy kívülről látta önmagát. Egyszerre volt itt bent, a testében, a tudatában - ugyanakkor néha egy-egy kép villant eléje, messziről látta magát és Trandint, két vékony árny haladt a napsütötte földön, zöld növények között. A második volt ő; milyen furcsának is tűnik innen messziről.

Majd ismét visszaszállt önmagába, és a szemén át látta a világot, csak azt a világot. Amit az elméje már megszűrt, elfogadhatóvá tett.

Az erdő fái eszébe juttatták Trianát. Valahol erre van az a hely, ahol az emberek akkoriban fát vágtak, fűrészeltek, innen már nincs messze az a tisztás az erdő szélén, ahol ő és Triana olyannyira szerették egymást két vagy három éjszakán át. A szabad ég alatt. A csillagok alatt.

Nagyot nyelt, és kissé elnehezült tudattal követte Trandint.A fiú máris bent volt a fák között, árnyék suhant rájuk,

betakarta jóakarattal, borzongató hűvösséggel. Ami csak egy pillanatig volt az és olyan, aztán kiderült - mert megérezték bőrükön -, hogy a fák között is jár a langyos levegő. De valamivel hűvösebb volt itt, hát jobb kedvvel ballagtak tovább.

A talaj lejtett. Trandin megállt az ösvényen, és nagyot kiáltott:- Hé, hol vagytok? Gyertek elő! Trandin vagyok!Csak akkor jegyezte meg, amikor nem válaszolt senki:- Pedig Norra kunyhójában ott fő az ebéd egy kondérban.

Ma rajta a sor.Reman emlékezett még a régi rendszerre: minden nap másik

háziasszony, családanya csinálja az ebédet az összes hegylakónak, a többi nő csak segít neki. Különös érzés fogta el. Hát hol vannak ezek?

- Akkor itt kell lenniük. Szerinted hová bújhattak még? Nem a víztározó barlangjában lehetnek?

Trandin a fejét rázta.- Ott kevés a hely, és különben is… Azt hiszem, tudom már.

Gyere, Reman.Most valahogy másképpen ejtette ki a férfi nevét. Vagy csak

úgy tűnt Remannak? Mintha itt a Hegyen még a nevének is lenne egy sajátos íze. Mint a levegőnek, a földnek, az illatoknak, a látványoknak.

Követte Trandint, aki most már láthatóan sietett. Elfogta a nyugtalanság? Reman csak egy pillanatig emlékezett még a helikopterre, a pilótára. A lenti világ fenti képviselőire. Nem baj, ha várnak. Pihenjen a gép, és pihenjen a vezetője is. Egyelőre nincs más dolguk, és ne is legyen.

Megint átvágtak a fennsíkon. Trandin egyre gyorsabban ment előre, Reman követte. Az erdő mögöttük maradt, a tüdeje sípolt, a hőség szüntelenül támadta védtelen testét. Izzadt már, amikor a fennsík másik oldalán, vagy fél kilométerrel távolabb a fiú lefékezett és megfordult:

- A Nagy Barlangban lehetnek.- Itt… Van egy barlang?- Méghozzá elég nagy. Ott mindenki elfér - és Trandin máris

indult egy csak számára látható ösvényen. Reman kis csalódást érzett. Annak ideje egy egész hetet töltött itt, maga is sok mindent felfedezett. De akkor senki sem beszélt neki a Nagy Barlangról. Nem bíztak benne?

Ám most már nem volt jelentősége. Trandin egyre óvatosabban haladt. Már veszélyesen közel jártak a Hegy széléhez, Reman szeme előtt megjelent a lenti síkság. Elképzelhetetlenül messzinek tűnt az a majdnem ezer méteres mélység, ami törpévé tette a lenti tájat. Bármit is látott odalent, nem vehette komolyan, hiszen csupa apróság volt. Valahol nagyon messze talán egy falu volt. Vagy csak sziklák álltak ki a földből a fák között, azokat vélte házaknak? Egy patak is kanyargott, és műveletlen földek, nagy mezők zöldelltek mindenfelé.

A lába alatt megmozdult egy kő, ez óvatosságra Intette. Visszajött a kevésbé meredek útra. Közben Trandin csak ment; látszott, ismeri a járást, és nem félt attól, hogy lezuhanhat. Pedig a teste néhol szinte a meredély fölé lendült.

A meredekség már-már fenyegetőnek tetszett. De aztán egy kényelmes sziklába vájt ösvény bukkant elő. Ki tudja, milyen régen építették az első hegylakók, mert bizonyosan több

nemzedék élt már itt. Remannak akkor jutott eszébe, hogy amikor itt járt, nem kérdezősködött efelől. Ki tudja, milyen régen élnek már itt azok, akik nem akartak közösséget vállalni a lenti világgal?

Lábait már biztonságosan rakhatta egymás elé, kőbe vágott lépcsők könnyítették a lejutást. Ugyanakkor észrevette, hogy mindenütt csak egyetlen lábnyomra való sziklavéset látható, az is csak közelről. Mintha valakik gondoskodtak volna arról, hogy ha ellenség jön a Hegyre, ne találjon rá ezekre az utakra. Lám, Reman annak idején egy hét alatt sem fedezte fel, pedig alaposan bejárta a Hegyet.

Végül árnyas, nyirkos sziklahasadékba jutott. Ezt onnan fentről már semmiképpen sem lehetett látni. A lenti táj is eltűnt a férfi szeme elől. Trandin itt már sebesen haladt. A sziklafalak egyre közelebb kerültek egymáshoz, tizenvalahány méterrel odébb eljött a helyzet, hogy Reman már csak „lapjával”, oldalt fordulva tuszkolhatta magát előre. Egyenesen bele egy sötét résbe. Megint félt egy kicsit. De aggodalmat elmulasztotta, hogy Trandin előtte járt, és lekiáltott egy kürtőbe:

- Én vagyok az, Trandin! Vendéget hoztam, talál játok ki, hogy kicsodát! Gyertek elő!

Egy ideig csönd volt. Aztán valahonnan jött egy kiáltás, aminek irányát Reman sehogyan sem tudta megállapítani. Mintha maga a Hegy kiáltotta volna furcsa hangon, és egyszerre mindenfelől ott a sziklaszurdokban:

- Trandin, te vagy az?- Én hát! Visszajöttem! Visszahoztak! Nyissátok ki!Tehát van valahol egy ajtó is? Reman tanácstalanul

nézelődött a homályban. Aztán Trandin előtt fényrés támadt. Reman látta, hogy egyre szélesedik a nyílás, mögötte beözönlött a fény. Már értette. Oldalt nyitva lehet egy térség, ki a mélység elé, ott jön be a fény. A sziklafalon volt egy embernyi rés, amihez nagy követ görgettek. Most pedig elvitték onnan.

Trandin merészen belépett a nyílásba. Reman még várt egy kicsit. Arcán érezte a huzatot. Napos előtér mögött sötéten tátongó barlangnyílást látott.

És ismerős arcokat.Trandin nyakába borultak sorban a nők és férfiak. Az idős

Hibbros, aki most már nagyon öregnek tetszett. Gorry, a nagytermetű fia. Paredo, Trandin apja és Vita, az anyja. A vaskos testű és vaskos hangú asszony sírt, amikor meglátta a fiát, hosszan ölelgette, nem akarta elengedni. Közben valaki nagy zajról kiabált, mennydörgést emlegetett, de nem figyeltek

rá. Megjelent Redar és Igar, meg Rald - mind sokkal erősebbek, sokkal felnőttesebbek voltak, mint ahogyan Reman emlékezett rájuk. Trandin húga, Ana viszont igazi asszony volt már. Aztán még néhány férfi csoportosult távolabb, sorukra vártak, hogy köszöntsék a megtért hegylakót.

De Trandin egyszer csak elszakadt tőlük, a résben várakozóra pillantott. Nem látta az arcát, aminthogy a többiek sem. Intett Remannak, hogy lépjen ki:

- Hallottátok azt a mennydörgést: az egy repülőgép volt, amivel idehoztak engem! És tudjátok, ki jött még el hozzánk?

Nem mondta ki a nevet. Reman kényszeredett mosollyal lépett előre, bele a fénybe. A sötétségből a nappalba, az éjszakából a világba. Sokszor megtette az utóbbi években, nemegyszer valóságos színpadokon rendezték a találkozókat vele. Akkor is a függönyök közül kellett kilépnie a színpadra, vagy pódiumra, ahol dörgő tapsvihar várta…

Itt nem tapsoltak.Döbbent csend fogadta. De ez nem tartott sokáig. Egy nő

kiáltotta hátul, a még sötétben állók között:- Reman!- Reman, Reman - kiáltozták a többiek is. Olyan szívélyes

áradat indult a férfi felé, hogy csak a fejét kapkodta. A kezét szorongatták, néhány férfi megszorongatta őt istenesen, majd belereccsent a bordája, a keze. Ana volt az első, aztán jöttek a többiek. Norra majdnem elsírta magát, pedig akkoriban nem volt úgy oda érte. Detra asszony haja egészen ősz lett, mióta nem látta. Paredo ritkás szakálla és bajusza most sem lett sűrűbb, az amúgy is alig-haja meg szinte teljesen lefoszlott a fejéről. De most ő is mosolyogva rázta a férfi kezét.

Reman még néhány másik férfit látott - a nevükre már nem emlékezett, pedig hát megírta őket a könyvében is! A szégyenkezésre sem maradt ideje. Az egyik mindenképpen Lerat lehetett, a másik Zomran, no és hol van az öreg Tubb apó? Akivel néhány napig egy kunyhóban lakott, legalábbis éjszakánként? De ezt a gondolatot is elsöpörte a többi üdvözlő. Trandin közben nagy hangon kezdte volna mesélni, mit látott. Valaki kisgyereket kapott fel, egy pillanatra odamutatta a férfinak, talán büszkén, de Remannak nem volt ideje a gyerek arcába nézni. Közben néhány gyerek ott mászkált körülötte. Nem tudott lenézni rájuk, mert egyre újabb arcok bukkantak fel. És ott volt Volder is.

A férfi szakállas arcán nem volt változás. Az orvos ugyanolyan volt most is, mint azelőtt. Mint akkor, amikor lelkileg közel

kerültek egymáshoz. Hiszen mindketten lentről jöttek, csak Reman egy pár napra, Volder pedig egész maradék életére. És lám, csakugyan itt van még. Most már bizonyosan itt is marad.

- Üdvözöllek, Reman.Fenilla állt az orvos mellett - de már nem az a vékony, ideges

arcú, különösen viselkedő teremtés, akire Reman emlékezett. Ez a Fenilla nyugodt volt, láthatóan boldog, és bizony már nem sovány… Reman suta mozdulattal őt is megölelte, kezük majdnem összeakadt, mert Fenilla is éppen ölelni akarta a jövevényt. Triana húga Reman szemébe nézett:

- Üdvözöllek ismét a Hegyen.Kérdezte volna tőlük, hol van Triana, de ha szólt is, hangja

elveszett a zajban. Trandin még mesélt volna, de kituszkolták a nyíláson. Aztán a többiek is mind utána özönlöttek. Volder megszorította Reman vállát:

- Majd még beszélünk.Elmentek ők is. Reman még utánuk fordult, kérdezett volna

valamit, de már csak Volder széles hátát látta. Éppen átbújt Fenillával a lyukon. Azt hitte, magára maradt. Tanácstalanul megfordult, talpig sejtelmes fényben állt, oldalról - egy nagy nyíláson át látta a messzi hegyeket - majdnem vakítóan áradt be a fény, itt mégis félhomály volt. Nem értette, de nem is volt ideje rá.

Valaki közeledett a sötét barlang felől. Reman szeme nem hatolt át a homályon, még a közeledőt sem látta. Csak a magányos léptek visszhangja értette meg vele, hogy a Nagy Barlang nem véletlenül kapta ezt a nevet. Valahová mélyen benyúlt a Hegy alá.

Az a valaki csak jött, léptei halványan neszeztek. Közben a kijárat felől elhalt a távolodó hegylakók zaja. Reman visszafogta a lélegzetét. Már sejtette, kivel találkozik most.

11.

Triana jött a fénybe.Szerelemruhát viselt eddig - Reman álmaiban. Alig volt olyan

nap az elmúlt öt év alatt, amikor ne gondolt volna rá. Triana akkor is létezett, amikor nem volt. Hiszen tudta, hogy hol van. Senki nem lehetett bizonyosabb abban, hol van egykori sze-relme, mint ő. Triana és a Hegy egybeforrtak, azonosak voltak. Triana volt a Hegy, és a Hegy volt Triana is. Volt itt rajtuk kívül

még egy és más, de azok nem számítottak. Nem annyit, hogy mindennap a férfi eszébe jussanak.

Most megpillantotta az ismerős vonásokat. Majdnem olyan volt az asszony, mint öt évvel korábban. Ránctalan, szép arc. A széles, kissé kiálló arccsontok… a szürke ruha, amely kimutatja az alakját.

Most sincs még harminc, talán huszonnyolc lehet? Teste telt, idomai azokat az éjszakákat juttatták a férfi eszébe, amelyeket amúgy sem felejthetett. Hiszen ölelte ő ezt a testet, érezte e combok szorítását, kezében dédelgette csodaszép melleit, és csókkal fúrta magát abba az emberbe… a lelkébe is.

Reman most reszketett. Triana csak jött feléje, nem túl gyorsan, de határozottan, mint aki még odabent, a barlang mélyén eldöntötte, hogy kiáll Reman elé, nem lapul tovább. Ám most, amikor jött, és a fény felöltöztette, átlátszó burkot épített köréje, sugárzó melegséggel ruházta fel - kissé elbizonytalanodott.

- Triana - suttogta a férfi. Pedig ott belül ordított, mellét majd szétfeszítette az előtörő érzelem. Oda kellett kiáltania, és mindenkinek hallania, ahogyan harsogja boldogan. - Triana!

Még emlékezett arra is, ahogyan elment innen öt évvel ezelőtt. Már egyedül rótta útját a lefelé vezető ösvényen, amikor a nő még utána kiáltott, még intett egy magas szirtről… vagy ezt már csak álmodta? Azokon a lázas éjszakákon, amiből ezernél több volt eddig.

- Reman - mondta a nő. A hangja visszatérítette a világot, Reman már nem akart kiáltani senkinek, semmit. Torka és szája kiszáradt, suttogni sem tudott. Triana ott volt előtte: Látta széles arccsontját, széles csípőjét. A teste vonzotta - de még inkább az, ami a sötét szemekből áradt feléje.

Úgy ölelték egymást, mintha mindig erre vártak volna, és talán csakugyan így volt. Remanban ugyan élt egy kis ellenállás, emlékezett még rá, mit tervezett Triana, mielőtt elváltak. De most, hogy a többiek magukra hagyták őket, hogy senki sem jött vissza… Ez megnyugtatta. Nem gondolt másra. Nem gondolt semmire.

Ha azt hitte, bátortalanul keresheti Triana ajkát - tévedett. Mert alig indult el a szája, alig mozdította a fejét, és kereste Trianáét - rájött, az már keresi az övét. Aztán találkoztak. Minden elhalkult és elhalványult. Amikor csókolták egymást, a fény kihunyt, a világ siketté lett, és őket is azzá tette. A barlangból áradó hűvösség kellemesen borzolta a férfi fejét. Még mindig városi öltözetben volt, öltönyben, de nyakkendő

nélkül. Zakója finom anyaga testére simult. Persze, most nem erre gondolt, és nem ezt érezte.

Triana csókjában ott volt az elmúlt évek minden vágyódása. Minden éjszakája. Reman karja úgy szorította az asszonyt, hogy az érezte, éreznie kellett, mi zajlik a férfiban. Így álltak ott hosszú percekig, végül már nem csókolták egymást, csak ölelték szorosan. Olyan jó volt érezni a másik szívverését ilyen közelről.

- Hosszú… hosszú volt ez az öt év - suttogta a férfi.Triana csak bólintott, nem nézett rá. Még mindig úgy álltak,

hogy testük szinte összeforrt. Aztán nagyon lassan és nehezen váltak szét.

- Sokat gondoltam rád.- Sokat gondoltam rád.Majdnem egyszerre mondták. Reman csak egy gondolatnyi

idővel előzte meg Trianát. Még a második szót sem kezdte el, amikor már az asszony szája is nyílt. Aztán összenevettek - lám, ez is olyan egyforma bennük!

Ölelkezve mentek a nyíláshoz. Aztán a férfi előre engedte az asszonyt. A keskeny folyosón is csak követni kényszerült. És amikor már kiértek a sziklák közül, eléjük tárult a mélység, az álomszerű, szűrt fénnyel megvilágított táj a domboldalakkal, ültetvényekkel - a másik oldalon a felfelé vezető ösvény kicsiny fokai, ahová figyelmesen kellett illeszteniük a lábukat -, Reman végre megszólalt:

- Most csak egy órára jöttem.Triana hátát nézte közben. Az asszony teste megrándult, mint

akit korbácsütés ért. Egy pillanatra megtorpant, aztán ment tovább, felfelé. Remanból közben mintha kifolyt volna az élet, mozgása egyre lassult. De erőt vett magán, és követte a nőt. A többiek már rég elmentek, amikor ők a fenti ösvényre léptek. Ki a fák árnyékából, a mezőre. Ami most ismét olyannyira vonzotta Remant. A hegy teteje, a fennsík ott volt éber álmaiban is, ezerszer elképzelte, hogy ismét megy rajta délről észak felé - mint most. Ültetvények, gyümölcsfák, kukoricatáblák között. Nyulak legelik a bőséges füvet, Fiatal nő dala száll, madarak röppennek, és érzi testén azt a jó, drága langyos szelet… Amit csak idefent lehet érezni!

Minden álma valóra vált - ha nem is úgy, ahogyan ábrándjaiban látta. Ahogyan várta. Mégis, halántéka lüktetett, és testében még ott volt a vágy, hiszen az imént ölelte Trianát…

Szótlanul haladtak egymás mellett. Már a fennsík közepén jártak, amikor Triana megtorpant. Látszott, nagyon szeretne valamit mondani a férfinak. Reman is megtorpant, várt. De a pillanat elmúlt, Triana ismét előre fordult, és nagy léptekkel ment. Reman utána sietett:

- Trandinnal találkoztam odalent. Itt voltam a közelben… De ez hosszú történet. Felhoztam őt, ne legyen odalent, ahol… ahol rossz volt neki.

Majd önmaga számára váratlanul hozzátette:- És nekem is.Most és itt csakugyan ezt érezte. Társtalanul hányódott öt

éve, és a könyvének sikere sem oldotta fel azt, ami azóta benne élt. Mióta innen lement, valahogy kevesebb ízt érez, kevesebb színt lát. Kevesebbet érez, egyáltalán… Nem meleg a meleg és nem hideg a hideg. Olyan álságosnak tűnnek a dolgok.

Mégsem szólt semmit. Nem tudta volna, hogyan mondja el ezeket. És éppen Trianának? Hiszen, aki mindig a Hegyen élt, honnan tudhatná, milyen az élet odalent? És milyen annak, aki egyszer megkóstolta a hegyi létet, aztán mégis odalent kellett élnie?

De vajon kötelező-e ott élni? A kérdés belehasított. Mégsem tudott szólni. Triana meggyorsította lépteit, és majdnem elhagyta őt. A férfi hát igyekezett.

Messziről csillogott a helikopter a gyümölcsös mellett. Még Triana is csodálkozva nézte. A szeme ugyanúgy csillant, mint azok a fém- és üvegrészek, amelyek visszaverték a nap sugarait. Az összes hegylakó ott állt, körbevették a gépet. A gyerekek élvezettel tapogatták, nyitották és csukták egyik-másik ajtaját. A pilóta szemlátomást nem örült a dolognak. Trandin hessegette el a gyerekeket a közelből. Még Volder is csak állt, és a szemét legeltette. Senki sem látott közülük ilyen repülő szerkezetet.

- A zaj miatt menekültetek a barlangba? - kérdezte Reman, miután Trianát szem elől vesztette.

- Igen - ismerte el a férfi azonnal. Mellette állva Reman most ugyanúgy biztonságban érezte magát, mint Triana oldalán. Természetesen nem ugyanaz az érzés volt benne. De Volder is mintha a Hegy lenne. Annak kisugárzását hordozza magában, és adja tovább - most neki. Reman mélyet lélegzett. Közben az egykori orvos tovább magyarázta: - Mióta az a dolog történt, tudod, a háború után, a katonákkal… Egy kicsit megijedtünk. Ilyen zajt csak a katonák kelthetnek, hittük.

- Csak én jöttem, és hamarosan megyek is el - közben Trianát kereste a szeme, de nem látta sehol. Több nő sietett a falu felé. Volder is utánuk nézett, és megjegyezte:

- Az asszonyok ebédet hoznak nektek - a pilóta felé intett, aki szigorú tekintettel figyelte a bámészkodókat. Az emberek lassan oszladoztak, láthatóan nem nagy kedvvel. Reman kihasználta az alkalmat, hogy ott állhat a férfival. Akihez különös bizalom fűzte. Bár nem merte volna a barátság szót használni.

- Volder, azt mondtad, mielőtt elmentem… hogy bármikor visszajöhetek.

- Ez azt jelenti, hogy ha jönnél, befogadnánk - mondta Volder azonnal. Habozás nélkül.

Volder a helikopterre meredt. Nem így képzelte el a férfi visszatértét, biztosan nem így. Ezt Reman is érezte, mosolygott.

- Nem most, nem így. De talán később.Nem folytatta. Minek beszéljen a lenti bajokról? Vagy az írói

karrierjéről? Innen a Hegyről nézve mindez most nagyon távolinak tetszett. És megmagyarázhatatlannak. Pedig ez feszítő erő volt, most már másodszor érezte alig negyedóra leforgása alatt. Hiszen hogyan is magyarázza el nekik, hogy ő írt egy könyvet… éppen erről, ami itt történt… Volt egy olyan pillanat is, amikor most árulásnak tűnt az egész dolog. Ezek itt nem is sejtik, hogy tizenvalahány országban sok nyelven, és itthon is sok tízezer ember olvasta már az ő történetüket?

Az egész egyszerűen hihetetlennek tetszett. Reman hirtelen azt kiáltotta volna, hogy „Emberek, ide figyeljetek, megírtalak benneteket; az egész világ ismer már titeket, tudják, mi a nevetek, hogyan éltek, mit gondoltok!”

Aztán Trandint pillantotta meg. A fiatalember otthonosan állt a kisebb gyerekek között, valamit magyarázott nekik, és közben mindnyájan a helikoptert nézték. Biztosan azt meséli, milyen érzés volt repülni. Nem szól a hányingerről, a félelemről. Csak a repülés ismeretlen érzését mondja amazoknak?

Trandin volt az ellenérv. Ez hűtötte le fölös lelkesedését, tévelygő dicsekvését. Hiszen lám, Trandin is odalent volt, de senki sem ismerte fel őt. Lehet, hogy Redlow környékén kevesen olvasták „A Hegyet”? De hiszen milyen sokan jöttek a két író-olvasó találkozóra. És Reman meggyőződhetett róla, hogy azok mind pontosan tudják, miről írt. Olvasták könyve minden lapját, volt, aki nem is egyszer.

Trandin furcsa viselkedése viszont senkiben sem ébresztette fel a gyanút, hogy ez a fiatalember egyike lehet a Hegy

lakóinak. Hát persze hogy nem - mert nem hitték el! Ha egy-egy olvasó mégis azt hitte, hogy Reman az igazat írta meg - eszébe sem jutott volna, hogy a Hegyet ilyen közel lévőnek higgye. A Hegy - maga a Misztikum. A Távolság. A Titok. Az ismeretlenség ködében valahol magasodó világ, amelyről szeretnénk azt hinni, hogy létezik, csakugyan van - de a lelkünk mélyén valami olyasmi lapul, hogy talán még sincsen. Elég, ha elképzeljük. Elég, ha hisszük, hogy lehetséges.

Most itt állt hát a férfi, Volder oldalán. Nők jöttek, különös örömmel tekintetükben. Némelyik nevére nem emlékezett. De aztán eszébe jutott az is. Minden eszébe jutott. Hiszen itt volt, ugyanaz a nap sütötte ezerméteres magasságban, ahol a fénye ugyan erős, de ereje, forrósága kisebb. Ugyanazt az illatot érezte. Ugyanazok hangját hallotta, mint öt évvel korábban. Lehetséges, hogy az a pár nap ennyire megváltoztatta az életét? És talán akkor is így lett volna ez, ha nem írja meg a könyvet?

Belenyilallt a félelem: mi van, ha mégis elterjed itt a hír? Ha valaki lentről felhoz egy könyvet, és elolvassák? Már szinte látta maga előtt, amint a szokásos esti tábortűz körül ülnek mind a hegylakók, és egyikük - talán éppen Volder - fejezetről fejezetre felolvassa a könyvet. És akkor kiderül, hogy Triana meg ő…

Triana azóta biztosan férjhez ment. Valami ilyesmit említett. És mintha azt mondta volna, hogy a nála fiatalabb Momper a kiszemelt férfi. De hol van Momper? Nem tudott visszaemlékezni a vonásaira, arcára, alakjára. És most sehol sem látta őt.

Volder őt nézte, erre Reman kis késéssel jött rá.Odafordult hozzá.- Őszül a hajad - mondta az orvos.Reman nem válaszolt. Mit mondhatna erre? Ötvenéves. Talán

Volder is annyi, vagy valamivel fiatalabb nála?De voltak ott sokkal idősebbek is. Például Hibbros, aki

élénken beszélt társaival. Jöttek a nők a tálakkal. A pilóta kezébe is nyomtak egyet, a férfi végre megbékélt, hisz a gyerekek már nem tapogatták a helikoptert. A tűző napon a táguló fém olykor pattant egyet, halkan, diszkréten. Volder látta, hogy jön Triana is egy tálcával. Neki szánta az ételt. A tál-ban meleg, sűrű leves, mellette mély fakanál. És az a barna kenyér, ami már akkor is annyira ízlett a férfinak.

Volder ellépett onnan. Reman körbepillantott, és amikor Triana odaért hozzá, még nem vette el a tálat. Ment pár lépést, oldalt. Végül egy közeli fa árnyékában állapodott meg. Triana

azonnal tudta, miről van szó, némán követte őt. És amikor Reman átvette a tálat, ő sem ment el tőle.

Leültek. Most volt alkalma a férfinak alaposan megnézni Trianát. Még a levesről is megfeledkezett. Csak tartotta ölében a meleg tálat, markolta a kanalat, mint egykor régen, gyermekkorában, abban a faluban, ahol felnőtt. Triana is csöndben várt, ő is nézte a férfit.

Az asszony most is telt volt. Kívánatos - ezt rögtön megállapította Reman éhes-éles férfiszeme, és ez kellemes volt számára. Am ugyanakkor nem tudott szabadulni valamiféle bűntudattól. A talán hamis érzéstől, hogy valamit elkövetett Triana ellen.

Az asszony arca fáradt volt, de szép. Remannak mindig tetszettek az ilyen széles arcú, kissé kiugró arccsontú, finoman ázsiai típusú, sötéthajú nők. Valamilyen elemi vadságot, ősi szenvedélyt látott bennük - pedig lehet, éppen őbenne ébresztettek ilyet és azt volt hajlamos amazokban látni.

Triana is nézte őt. Az ősz halántékát, a lassúbb mozdulatait. Egyszerre volt ismerős és ismeretlen. Minden, amit tudott róla, abból az öt évvel ezelőtti egyetlen hétből, és főleg az utolsó három napból maradt rá. Ez az örökség élt az emlékezetében. Most látta ismét a férfit, egyszerre volt olyan is, mint akkor, és másmilyen is. Reman is valami hasonlót érzett. Evett, de közben arra gondolt: ez a nő az övé volt.

Mindegy, hogy csak pár éjszakán, pár napon. Az nagyon sokat jelentett neki. Most ismét érezte, milyen sokat. Az érzés feltolult benne, melegítette a mellkasát, a szívét is megdobogtatta, hevesen. Néha kis gimnazistának hitte magát, fülig szerelmes kezdőnek, akire persze ott a belsejében rögtön rátelepedett a nagy felnőtt Reman, a magát már tapasztaltnak, sőt, sokat látott cinikusnak képzelő Reman. Ez is az ő lélekdarabja volt.

- Nagy ember lettél, Reman? - Triana csak a szemével intett a helikopter felé. Nem ismerte a lenti világot, de annyit sejtett, hogy azért ott sem akárki repdeshet ezzel a valamivel. A mennydörgő fémmadárral.

Reman két kanál között mosolygott:- Kifizettem, mert gyorsan és személyesen akartam felhozni

Trandint. Az mégis különös lett volna, ha elviszem autón a Hegy lábához, és hagyom, hogy egyedül menjen fel az ösvényre.

Nem, még mindig nem merte kimondani: „téged akartalak látni”. Pedig Triana nagy barnasötét szeme őt nézte, rezzenéstelenül. Mint aki tudja a valót. A többiek eltűntek, nem volt ott már a helikopter sem. A zaj, a beszélgetés, a gyerekek

kiáltozása is elcsitult. Csak egymást látták. Mint egyszer egy tábortűz vidám-égető lángjai fölött.

- Milyen az életed?Nem, most már nem követhet el hibát. Az olyan „lenties” lett

volna, ha legyint, ha fogsorát mutatja, a kötelező jókedv ösvényére lép, majdhogynem a mellét döngeti: „Nekem nagyon jó, és neked?” Ez nem az a perc volt.

Fejét lehorgasztotta. Befejezte a levest, maga mellé tette a tálat, a kanalat tompa koppanással ejtette bele.

- Nem jó nekem, Triana.Nem tette hozzá: „Hiányzol” - de olyan tekintettel nézett a

nőre, hogy az értette. Értenie kellett. Az asszony szeme megtelt melegséggel.

- Azóta sincs senkim. Akik voltak… csak órákra, csak napokra. Az első perctől fogva tudtam, hogy nem fog sokáig tartani. Mintha mindenki idegen lenne már. Nemcsak a nők. A férfiak, a gyerekek, az öregek, mindenki.

Triana hallgatott.

12.

Percekkel később Reman fél szemmel látta - most már érzékelte a külvilágot is -, hogy a pilóta is befejezte az evést, és türelmetlenül pillantott rá. Pánikba esett - máris vége? De aztán gyorsan legyőzte ezt az érzést is. Nem, nem adja fel ilyen egyszerűen.

- Nem látom itt Mompert - jegyezte meg egyszerűen. Mégis csapda volt ez, átlátszó ármány. Triana arcán nem volt mosoly, valahogyan mégis jelezte, hogy átlátott a szitán.

- Momper felesége lettem - kezdte, majd elhallgatott. Reman is így tudta, de lélegzetét visszafojtva várt. Valami sötét titok kezdett kibontakozni, ezt sugallta az asszony hangja. Valamilyen fekete árnyalat, amit csak a férfi érzékelt. Reman meredten nézte Trianát. Átvillant a fején, hogy esküvőt még nem látott, vajon a hegylakók rendeznek-e valamiféle szertartást? Itt csak temetést láthatott annak idején.

- Úgy volt, hogy pár héttel a távozásom után… - kezdte volna a férfi, de rájött, fölösleges. Triana csak bólintott, és tovább beszélt:

- Momper fiatal volt és erős. Azt hitte, nincs előtte akadály… Vagy tíz nappal később kiment a déli sziklafalra. Vadmadarak

fészkelnek ott, és fejébe vette, hogy kiszedi a tojásaikat. Hogy majd hoz belőle az asszonyoknak, akik főztek. Mert azok a tojások jobbak, mint amit a mi kis tyúkjaink tojnak. Én is elmentem volna vele, de visszaküldött. Azt mondta, hamarosan beállít egy kosár madártojással.

Reman várt. „Valami tragédia lesz” - gondolta. Testét végigjárta a hideg. Úgy érezte, mint öt évvel korábban, amikor hosszas faggatózás után valamelyik hegylakó mesélni kezdte, mi lett a sorsa a Reman által keresett, eltűnt katonáknak.

-… Volder mondta később, hogy Mompernak alacsony volt a vér… a nyomása. Sokszor szédült. Nem lett volna szabad kimennie a sziklafalra. Biztosan éppen ott egyensúlyozott valahol, tenyérnyi helyen, mert hát a madarak sem ostobák, olyan helyen költenek, ahová nehezen fér állat vagy ember… és hát megszédült…

Reman látta a zuhanó testet, hallotta a kétségbeesett, rémült ordítást. A halálra vált tudatot elöntő jeges áradatot most ő is érezte. Egy pont zuhant lefelé, a gravitáció áldozata.

Triana száraz szemmel nézett maga elé:- Ez nem sokkal azután volt, hogy elmentél, Reman. Egy

teljes napig kerestük Mompert, míg aztán a hegy fele magasságában, a sziklák hasadékában megtaláltuk… Még egy napig tartott, míg a férfiak felhozták.

- És most ott van a temetőben. Két fa áll a sírja mellett. És Volder megfaragta az emlékkövét, vagy az arcát is?

Nem találgatott, igazából nem is kérdezett. Triana pedig hallgatott. Hát minden így lehetett. Így volt.

- Egyedül vagy hát - mondta Reman.- Egyedül vagy, Reman - felelte az asszony. Most nem

egyszerre szóltak. Ki nem mondott kérdésre kimondott válasz érkezett. Valahol Trandin bukkant fel. Meg két nő. Az egyik Fenilla, a másik Ana. Öt évvel korábban mennyit beszélt velük…

Ana ért oda elsőnek:- Reman, Reman, nem is beszéltünk még!- Majd - mondta a férfi. Nem fért ki torkán több szó, csak ez.

Közben magán érezte Triana tekintetét.Fenilla egy négyéves forma kis gyereket terelgetett maga

előtt:- Nézd csak, Triana, már nem tudom visszatartani.

Mindenáron hozzád akart jönni.A kicsi ügyet sem vetett Remanra - az idegent biztosan

megnézte már korábban, messziről -, és anyjához sietett. „Ez hát Momper gyermeke” - gondolta Reman, és valami

belehasított a szívébe. Nem látta a kisfiú arcát, mert a gyerek az anyjához bújt. Fenilla rámosolyogott Remanra. „Asszony már, Volder felesége; biztosan vannak gyermekeik is” - gondolta a férfi. A tompa fájdalom nem múlt el belőle.

- Mama, mama, félek a nagy madártól!- Milyen madártól? - Triana azonnal leguggolt hozzá. A

gyerek most a mama válla és nyaka közé bújt. Vékony lábai és karjai voltak, de napbarnított bőre. Sokat játszhat a levegőn. No persze, itt mindig a levegőn vannak - értette meg Reman.

- Hát ettől, amelyik úgy kiabált.- Nem kiabált, hanem dörgött. Tudod, ez nem igazi madár -

magyarázta Triana. Közben a szeme ismét a férfira nyílt. A két nő elment onnan.

- Madár, madár, hiszen repül! - fejtegette a kisgyerek. Anyja karja alól rövid pillantást vetett a férfira, majd ismét elbújtatta az arcát.

- Nem minden az, aminek látszik - jegyezte meg Reman. Ez túlságosan is okoskodó volt a gyerek számára. Triana viszont magára is vehette. „Jobb lett volna nem mondani” - fogta fel Reman. Triana szeme azonban változatlanul nézte őt. A két tekintet összekapcsolódott.

- Mi a neve? - kérdezte a gyerekre intve. Triana kis habozás után válaszolt:

- Boren.- És Yag hogy van?- Szépen növekszik. Az előbb még itt szaladgált valahol.A pilóta állt meg mellettük:- Reman úr?Nem mondta, hogy mit akar, de ez világos volt. Letelt az

ideje. Remannak nehezére esett megnézni az óráját. Valahogyan ide nem illőnek érezte ezt a mozdulatot.

- Miért, mennyi idő van már?- Fél kettő múlt.„Háromkor dől el a minisztériumban az az ügy!” - villant a

tudatába. Lenézett a földre. A Hegy - földje, kövei. Lehetséges, hogy erről ott a ködös messzeségben döntsenek mások? Anélkül hogy az itt lakók egyáltalán tudnák, mi történik velük? „Hiszen ez az ő földjük!” - gondolta kétségbeesetten. Lelkét néma sikoly rázta meg. De csak annyit szólt:

- Öt perc múlva indulunk. Melegítheti a motort.Volder nyilván látott már helikoptert, amíg odalent élt. Mert

látva az ülésbe kászálódó pilótát, kezdte elküldeni onnan az

embereket. Nehogy bárkit is megsebesítsenek a forgószárnyak. Triana és Reman messze voltak, és ismét csak egymást látták.

- Hamarosan eljövök, Triana.Az ígéret nehezen szakadt ki belőle, ezért értéke is csökkent,

mire kimondta. Az asszony csak állt, majd váratlanul rámosolygott.

- Várunk - mondta. A kisfiú még mindig a térdéhez, combjához bújva állt, háttal a férfinak. De most, mintha érezné anyja izmainak feszülését, a helyzet és a hangulat változását, lassan megfordult.

Látható lett végre az arca. Fitos orr, erőteljes vonások - bár persze még gyermekien egyszerűek, homályosak, finomak. Kissé mintha fátyolon át látszanának. Sötét szeme a férfira villant, érdeklődve. Ám még érződött: a gyerek készen áll arra, hogy bármikor elforduljon, vagy akár el is fusson az idegentől.

Reman számára ismerősnek tűntek a vonásai, de ez is csak egy nagyon halvány érzés volt a férfiban. Nem tudta hová tenni a dolgot. Különben is csak pár másodpercig tartott a jelenet, és akkor még nem nyugtalanította. Megnézte a gyerek arcát, majd Trianára tekintett. Ami ismerősnek tetszett a gyereken, azt annak tulajdonította, hogy valaha ismerte Mompert. Triana meghalt férjét. Hát a gyerek is azért tűnik ismerősnek, mert arra a férfira hasonlít.

Volder is ott állt. Amikor mindnyájan közelebb kerültek a géphez - a pilóta már a helyén ült -, Remanra ismét valóságos vesszőfutás várt. A dolog nem volt kellemes. Hiszen ismét ott sorakoztak a hegylakók. A férfiak és a nők, a gyerekek nélkül.

- Üdv, Reman!- Üdvözlünk.- Mikor látunk ismét?- Bármikor jöhetsz, ugye, tudod?- Tudom - sóhajtotta. Triana közben leszegett fejjel

távolodott, és nem nézett vissza. Még átesett a Trandinnal való ölelkezésen is. Aztán már csak Volder állt a gép mellett. A zaj kezdett elviselhetetlenné válni, a rotorok ugyan még nem forogtak, de a motor már magas fordulatszámon járt.

Volder kiabálni kényszerült a zajban:- Azt mondom, amit a múltkor! Visszajöhetsz!Reman már bent ült, majdnem behúzta az ajtót.Volder szája volt a résben, és valamit mondott még. Reman

csak annyit hallott - vagy mintha azt értette volna -, „Akit család vár, jól jár”. Lehet, ez egy közmondás, ami itt született a

Hegyen? Nem hatolt el tudatba a mondat, talán nem is volt értelme, vagy félrehallotta?

Az ajtó becsapódott, Reman intett. A pilóta csak addig várt, míg Volder elsietett a gép közeléből, aztán emelni kezdte. Megingott Reman alatt, a Hegy képe, a láthatár is megbillent. A zaj elviselhetetlenné vált. A hegylakók még ott álltak, biztonságos távolban, mégis talán kicsit ijedten. A nők haját lobogtatta a mesterséges, erős szél. Idegenség volt az arcukon, most az.

Mielőtt a pilóta elfordította a gépet, Reman egy pillanatra ismét meglátta Trianát. Az asszony a többektől távolabb állt. A kezét emelte, intett. Csak egyszer, nem többször. Reman visszaintett, de nem volt benne biztos, hogy a csillogó műanyagon át látja őt Triana…

Aztán váratlanul iszonyatos mélység nyílt alatta, alig mert lepillantani. Nem a Hegy, hanem a környező táj egy darabja tárult elé hirtelen, a Hegyet csak akkor látta volna, ha visszanéz, ha forgolódik az ülésben. Lehet, hogy csak ürügy volt, de be volt már kötve, hát nem tudott mozdulni. A fejére illesztette a zajvédőt, és igyekezett semmire, de igazán semmire sem gondolni.

13.

Redlow ismerősnek tűnt, pedig nem volt az.De azért nem érezte magát rosszul, amikor a helikopter

leszállt. Leon, a titkárok titkára már mindent elintézett - mielőtt Reman visszaérkezett, már kifizette a helikopter bérleti díját, és egy taxival várta főnökét. „Mit is csinálnék nélküle?” - kérdezte Reman álságosán. Mert persze a lelke mélyén tudta, hogy élhetne Leon nélkül is, ahogyan élete első negyvenhét évét ilyenfajta segítség nélkül élte le, és mégsem halt bele, tette hozzá önironikusan. Most is menne valamire nélküle, csak persze úgy nem lenne kényelmes, és többe kerülne. Több időbe, energiába is.

- Uram, Karvil ügyvéd úr azt üzeni, hogy menjünk nyugodtan a szállodába. Keresni fog bennünket. Megadtam neki a mobilunk számát.

Hát igen, ez volt Leon. Előre gondolt mindenre, és saját életét, érdekeit azonosította Remanéval. „A mobilunk” - mondta. Reman csak magában mosolygott, de alapjában véve

el kellett ismernie, hogy ez neki így nagyon kényelmes. Ráadásul Leon nem is volt ellenszenves. Ha az ember már ismerte, egészen elviselhető volt. Csak az nyugtalanította Remant, hogy semmit sem tudott a férfi magánéletéről. Illetve hát éppen az volt nyugtalanságának tárgya, hogy a titkárának a látszat szerint nincs magánélete. Soha nem bukkant fel mellette egyetlen nő sem. „Ami azt illeti, férfi sem” - tette hozzá, a huszonegyedik századi felvilágosult módon, ugyanakkor apró lelkiismeret-furdalást is érzett - lehet, hogy ő ad neki sok feladatot, túl sokat, és Leonnak nem marad ideje a magánéletre?

Valami homályosan azt súgta most a lelkében, hogy Leonnak hamarosan több ideje lesz. De ezt rögtön elhessegette magától. Még mindig nem hitte, hogy bekövetkezik az, ami odabent, a tudatmélységben már majdnem valóság volt. Úszó sziget, amit félelmetes láva emelt fel a mélységből; ott van, valahol a felszín alatt sötétlik. Lehet, hogy tovább emelkedik, és tartós sziget lesz belőle, amely egyszer majd lelki megnyugvást is hozhat? Vagy ismét lemerül, mert hát nem volt olyan nagy, nem volt elég erős, nem tartotta a felszínen ugyanaz az erő, amely oly mélyről emelte idáig?

- Nem éhes, uram?Csak kis késéssel fogta fel, hogy ez a kérdés is neki szól. Hát

persze, hiszen Leon az ő jelenlétében nyilván nem a taxisofőrrel beszélget. Miközben a fejét rázta, látta a közeledő, majd hátrafutó házakat. Redlow külvárosa olyan volt, mint bármelyik másik város. Az órájára nézett, három múlt pár perccel. És a gyomra helyén üresség tátongott, de nem hitte, hogy most ennie kellene. Hiszen még a szájában van a hegyi ebéd íze. A Hegy…

Leon is hallgatott. A szállodánál kiszálltak, és miután a titkár kifizette a kocsit, Reman körülnézett. Minden ugyanolyan, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Mégis, ő másmilyennek látta a várost. Talán azért, mert minden kezdett megváltozni benne.

- Leon, felmegyek a szobámba. Maga elmehet ebédelni. Ha valami van, elérhet a telefonomon.

Aztán csak feküdt ruhástól az ágyán. A szoba egyszerre volt meleg és hűvös. Reggel nyitva hagyta az ablakot, és a takarítók sem zárták be. Egy légy röpködött céltalanul, árván zümmögve - Reman majdnem megsajnálta. Az ablak elé húzott függönyt olykor meglengette egy kis szellő. Amely szinte az erkélyről osont be, aztán el is bújt rögtön.

Reman majdnem elaludt. Ám az a valami ott benne nem engedte, hogy izmai, idegei elernyedjenek. A tudata feszülten dolgozott. Minden gondolata a közelgő eseményen járt, bár igyekezett abban reménykedni: végül úgysem következik be.

Talán nem kell döntenie. Most még egyszer megússza?Egyszerre látta és hitte magát kicsinek és nagynak. Néha

azzal a gondolattal nyugtatta lelkét, hogy hátha nem is kényszerül döntésre. Máskor meg jól látta saját kicsinységét éppen amiatt, hogy ilyen gondolatai vannak. „Miért kellene elmenekülnöm a gondok, a döntések elől? Hiszen egyszer már döntöttem” - mondogatta magában.

De jól tudta, hogy ez sem igaz. Nem így igaz. Amikor öt évvel ezelőtt lejött a Hegyről, még katona volt. Jólelkű antikatona, akinek már elege volt az egyenruhás szolgálatból. Negyvenöt évesen el is mehetett, nem támasztottak akadályokat. Mintha a felettesei maguk is fellélegeztek volna, csak egyikük merte néhány mondattal kifejezni örömét. „Reman, maga úgysem közénk való volt…” Hát tényleg nem.

Az írás belülről fakadt. Ha behunyta a szemét akkoriban, mindig valamelyik hegyi tájat, részletét látta maga előtt. Az emberek hangjában hasonlóakat vélt felfedezni, mint amiket ott hallott. És ösztöne azt diktálta, valósággal visszhangzott benne a parancs: „Írd meg! Írd meg!” Nem tudott, de nem is akart ellenállni. Azelőtt nem érzett magában késztetést az írásra, most maga is csodálta, hogy ilyen sebesen megy a dolog. Áramlottak belőle a szavak, elég volt gondolatban felkapaszkodnia a Hegyre, és máris látta azokat az embereket. Mintha felőlük érkeztek volna a szavak, és nem Remanból. írás előtt behunyta a szemét, és csak írta, amit látott. Mert hunyt szemmel többet, sokkal többet láthat az ember. Ha akarja, ha akarja.

Reman akkor nagyon akarta, és szinte hetek alatt elkészült a regény. Igaz, utána még majdnem két hónapig simogatta, fésülgette a szöveget, de igazából már nem változtatott rajta. És negyvenhat évesen, akár egy gimnazista, a torkában dobogó szívvel, pirulva vitte be az első kiadóhoz. Nem tudta, miféléket adnak ki, de negyedórán belül kiderült, hogy nem olyan könyvekkel foglalkoznak, mint „A Hegy”. Aztán megtudta, hogy kell készíteni egy rövid, alig féloldalas ismertetőt, azt sokszorosítani, vagy sok példányban kinyomtatni, és a kiadókban odaadni. Még később rájött, hogy könyvészeti folyóiratokat kell néznie, meg könyvesboltokba járni, és ha valami hasonló típusú könyvre lel, akkor megnézni, hol adták ki.

Aztán jöhetett a telefonkönyv, onnan kiderült a kiadó címe. Még később már telefonált és előre időpontot kért egy szerkesztőtől, vagy kis, egy-két személyes kiadókban a vezetőtől. Nem sok helyen olvasták el a könyvet, végül talán a második ilyen vállalkozott a kiadására. Szerény hasznot reméltek, és még kevesebbet ígértek a szerzőnek. Addigra már Reman is rájött, hogy mindig inkább kevesebbet ígérnek, ne legyenek nagy reményei az írónak, ne higgye majd később azt, hogy becsapták…

De a könyvet felkapták, és Reman boldog volt. Egyre több nyelvre kezdték fordítani, itthon egyre többször és egyre nagyobb példányszámban jelent meg, és ő ennek örült…

A második évben, látva a nagy sikert, már természetesnek vette, hogy ennek így kellett történnie, nem is lehetett volna másképpen. A harmadik évben pedig elkezdte tervezni a következő könyvét. A kiadója is erre bíztatta, hogy azonnal kiadja, csak tegyen végre valamit az asztalra. „Ki kell használni, hogy ennyire olvassák „A Hegyet” most kell ütni a vasat, míg meleg” - mondogatta az idősebb férfi. Aki szinte a barátja lett az idők során.

…De most itt feküdt a hátán egy redlowi hotelszobában, talpig felöltözve. Csak a zakót dobta le. Kintről ismét belopózott egy kis meleg szellő, beszaladt az inge ujjába, a karja bőrét csiklandozta. „A Hegyen is ezt éreztem” - jutott eszébe. Aztán dühös lett - önmagára. Miért csak a Hegyet juttatja eszébe minden? Öt éve bármi történik is vele, felszegi a fejét, mintha ott állna lent, a Hegy lábánál. Mintha most felnézne, pedig tudja, hogy azok ott fent nem látják ők. De mintha mégis nekik dicsekedett volna a sikereivel… Amikor végleg leszerelt, és civil ruhában kijött a laktanyából, ahol az eltűnt katonák után kutató részleg helyet kapott sok évvel korábban – nem fordult vissza. Ehelyett akkor is mintha felfelé nézett volna. Ha valamelyik volt bajtársa látta őt ekkor, azt hihette, hálát ad az istennek, hogy onnan elmehetett végre. Pedig ő akkor is a Hegyet kereste a tekintetével. Ezer kilométerre innen - a Hegyet.

Dühítette ez a helyzet.Valósággal megkönnyebbült, amikor halk zene ütötte meg a

fülét. A mobiltelefonjából jött. A kis dallamot a készüléke soha nem tudta végigjátszani, mert Reman a kezét-lábát törte, hogy minél előbb felkaphassa a szerkezetet, hogy lenyomja a gombot, és jelentkezzen. Ne kelljen olyan sokáig várnia, toporognia a másik végén annak, aki nyilván sürgősen beszélni szeretne vele. Persze, hogy aztán a hívás csakugyan sürgős

volt-e vagy sem, az más kérdés volt. De ezzel nem foglalkozott, csak gyorsan reagált. Ez talán még a seregtől maradt meg benne.

Most is ott ült már az ágy szélén, kezében a hűvös, könnyű kis műanyag testtel, ami majd elveszett az ujjai között:

- Reman.- Karvil.A két név majdnem egyszerre száguldott át láthatatlanul az

éteren.- Van már eredmény?- Egyelőre telefonértesítést kaptunk a minisztériumból, hogy

hamarosan küldik a levelet, faxon. Az én irodám számát adtuk meg. Itt vannak az… az érintettek. Ide tudna jönni, uram?

Volt valami feltűnő Karvil hangjában, de nem nyugtalanító. Mintha valamivel bensőségesebben szólt volna, mint eddig. „Vajon mi történhetett?” - futott át a fején, de nem tulajdonított a dolognak nagyobb jelentőséget.

Bekopogott Leon szobájába. Nem lépte át a küszöböt - Reman szigorúan betartotta a magánélet törvényeit, és nem keverte bele a munkát. Sem a munkakapcsolatot. Ha titkárnője lett volna, akármilyen csinos és kívánatos, akkor is ehhez tartotta volna magát. Legalábbis egy ideig, amíg a nő jelet nem ad, hogy közeledhet… Mert azt bizonyosan megvárta volna. Anélkül egy lépést sem. Ha viszont nem adna jelet, harminc évig dolgozhatna mellette, és Reman nem sértené meg a maga kijelölte határvonalat. Hiszen ő ezt a vonalat minden emberre vonatkozónak gondolta.

Most hát Leonnal is csak a küszöb fölött tárgyalt.- Elmegyek Karvilhoz. Ha valakinek hiányoznék, ott

megtalál.Leon ingujjban ült egy széken, és újságot olvasott, most

felpattant, kitárta az ajtót, de csak bólintott. Nem értett semmit. Ösztöne viszont azt súgta, hogy valami azért csak történik itt, aminek talán nem lesz jó vége. Különösen nem az ő számára. Vagy mégis? A tekintete reménykedett.

Az utcán ballagott, amikor egy nő ráköszönt:- Jó napot, író úr! Remek a könyve! - és már ment is tovább.

Jószerével még az arcát, a korát sem tudta megállapítani. Valamit csak hebegett hát, kissé ügyetlenül. De közben udvariasan mosolygott, amiért egy pillanattal később már utálta magát. „Úgy vigyorogtam, mint egy félkegyelmű” - korholta azt a másik Remant, aki ilyenkor nem szeretett lenni.

Nem fordult meg, persze, nem nézett az idegen nő után. A nőkről most is Triana jutott eszébe. Az öt év alatt hányszor volt kapcsolata? Volt bőven, már nem számolta. Amikor ismert ember lett, és egyre gyakrabban jöttek hozzá az újságírók, hívták meg a tévéműsorokba is, hát szinte észrevétlenül, természetes módon szaporodtak meg a nőismerő-lei is. Amint kilépett a laktanyából, még senki sem olt körülötte. Amint megjelent „A Hegy”, és ismert lett a neve, rögtön megváltozott a helyzet. Hol itt, hol ott bukkantak fel a semmiből azok a sokszor nagyon is fiatal arcok, amelyek mind csak feléje mosolyogtak. Vele voltak szívélyesek, feléje nyíltak meg a lelkek is. Kezdte élvezni, bár először csodálkozott Aztán természetesnek vette. Igaz, ott belül mindig lobogott egy figyelmeztető kék őrláng. „Ne hagyd magadat megtéveszteni, miért nem jöttek ezek hozzád, amikor még csak sima őrnagy voltál, és a kutya sem ismerte a nevedet?”

De nem akart igazságtalan lenni. Ezek a nők azelőtt nem ismerték, nem is ismerhették őt. Azt sem tudták, hogy van valahol a világon egy ilyen nevű alak. Most viszont tudják, nagyon is tudják…

Egy ideig élvezte, hogy válogathatott azokban, akiknek csak a hírneve számított. Hamar rájött, hogy a legtöbbjük csak azért akar vele mutatkozni, hogy ennek elterjedjen a híre, és beszéljenek róluk. Megint mások a pénzére pályáztak, és volt olyan is, aki feleségül ment volna hozzá. Ez utóbbiak között akadt, aki heteken át mosolygott rá, elment vele mindenhová, és persze éjszaka az ágyban is összebújtak. Aztán csak később pendítette meg a témát, eleinte nagyon körülményesen és finoman, Reman alig értette, hová akar kilyukadni…

Aztán volt olyan is, aki már a második találkozásuknál erről beszélt. Hidegen, szenvedélymentesen, mint egy üzletről. És az is volt. Soha nem felejti el azt a nagyon rátarti és - el kell ismerni - csakugyan szép, már harmincötön felüli nőt, aki leült vele szemben egy kávéház asztalához. Nem volt ott más vendég, és nyugodtan beszélhettek. Hogyan is mondta? Reman igyekezett megjegyezni az ilyen beszélgetéseket, mert azt hitte, most már csakugyan író lett, és ezt a nőt is megírja majd valahol, valamikor.

„Magának szüksége van egy reprezentatív nőre. Aki már nem húszéves, és nem egy ostoba liba. Nagyvárosi, nyelveket beszélni, viselkedni tudó feleségre van szüksége, aki adott esetben még helyettesítheti is önt. Egy üzletasszonyra, aki persze normális feleség is lehet egy személyben. Akit ön tart el,

de cserébe ott lesz maga mellett akkor is, amikor már… hogy is mondjam csak… kihullik kezéből a toll. Amikor öreg és beteges lesz. A köztünk lévő legalább tizenöt éves korkülönbség biztosítja, hogy képes leszek önnek segíteni akkor is, ha már magatehetetlen beteg lesz… ”

Ez így mondta el ugyanazt a házassági szándékot. És bár sok szempontból igaza volt, Reman mégis valósággal elmenekült tőle. Később ugyan eszébe jutott még, hogy talán nem így kellett volna. Vagy egyáltalán nem kellett volna otthagynia? Lehet, annyira igaza volt, hogy éppen őt kellett volna választani?

De mit ért volna egy hűvös kapcsolat? Amely egyformán hűvös, vagyis semmilyen kedden és pénteken, szerdán és hétfőn, vasárnap és bármelyik napon? „Ha úgy megyek haza - érvelt magának Reman -, hogy nem örülök a hazatérésnek, mert valaki ilyen vár otthon… Már ha vár… hát mit ér mindez?”

Most csak ballagott a meleg járdán, kicsiny fekete pont a nap alatt. Fent, nagyon magasan - hegynyi magasban! -, szállt egy madár. Röptében lenézett és látta azt a kis pontot. Onnan nézve alig mozgott, alig haladt. Mégis egyre előbbre araszolt, bement egy fa alá, zöld fátyolon át látszott, amint haladt. Aztán megint kibukkant, átment egy úttesten. A madár számára nem létezett, nem volt érdeke, hogy tovább nézze. Hát abban a pillanatban kiesett Reman a magasan szálló madár világából, mintha ott sem lett volna. És nem is volt ott.

Mintha ismeretlen erő késztetné rá, felnézett a magasba. Az égre.

A kék háttér előtt világosan látta a madarat. Az nem körözött, hanem céltudatosan és kitartóan haladt egyazon irányba, nyugat felé. Reman csak egy pillantással nyugtázta, hogy lám, ott a madár - nem töprengett el azon, mi ösztönözte arra, hogy éppen most nézzen fel. Hogy álljon meg egy pillanatra, felnézzen és észrevegye a madarat. Vagy, hogy még egy másodpercnyi gondolkodást ajándékozzon az ismeretlen, többé-sohasem-látott állatnak.

Van itt nálunk nagyobb erő is, és túlzottan egyszerű lenne azt istennek nevezni.

14.

Amikor belépett, egy pillanatig kis csalódás fogta el. Megszokta már, hogy körülugrálják, hogy valaki lett belőle, azóta. De most Karvil ügyvéd irodájában Soltan és Amidéi asszony háttal álltak neki, a faxkészülék fölé hajoltak, és úgy lestek, mi kunkorodik elő lassan a gépből. Egyetlen hosszú papírcsík jött, hát még nem nagyon tudták olvasni.

De Karvil, az úriember, most is a helyzet magaslatán állt. Nagyon szívélyesen üdvözölte az írót, és mindjárt félre is vonta az iroda sarkába. Közben az állával a telefon felé intett:

- Már küldik, de nagyon lassan. Es egyelőre csak a szöveg eleje jött át, a lényeg majd a második felében, vagy éppenséggel a végén érkezik.

Érződött, valami mást is akar mondani. Reman kérdően nézett rá. Karvil élénk arca a bozontosán dús szemöldök alatt kicsit ördögi volt. De a mosolya nagyon is evilági, ártatlan:

- Az éjszaka keveset aludtam. Ugyanis nem tudtam letenni a könyvét, uram.

Milyen jó lett volna most - más, idősebb és sokat látott, sokat dolgozott írók módjára - rákérdezni: „Melyik könyvemről van szó?” De hát neki csak egy volt. Aminthogy fél évszázados életének is csak egyetlen igazi eseménye volt. Az az egy hét a Hegyen.

Hát csak kérdően nézett az ügyvédre. A férfi mosolygott, de mosolya akár egy áttetsző függöny, mely mögött felsejlett valami komolyabb dolog, aminek nem sok köze volt a könyvhöz. Inkább kettejükhöz?

- Most már értem, miért állt ki Trandin mellett.- Szüksége volt segítségre - vont vállat Reman. Valahogy

ösztönösen igyekezett kisebbíteni a dolog jelentőségét. Mindig így viselkedett, ha „rajtakapták” valamiféle jótékonyságon.

- A hegylakók összetartanak - jegyezte meg az ügyvéd.A szoba másik sarkában ekkor Soltan mondott valamit, fojtott

hangon. Amidéi asszony megmozdult, lassan feléjük fordult. Karvil értette a testes nő szavakkal ki sem mondott „beszédét”.

- Megjött a hír lényege. Menjünk!Reman most átlépett azon, hogy az ügyvéd vajon miért vette

magának a fáradtságot, és olvasta el a könyvét. Talán úgy véli, ebből megértett valamit, közelebb került az ügyfeléhez? Pedig hát Reman nem érezte magát ügyfélnek. Olyan ember volt most, aki tanácsokra szorul, és szakemberhez fordult. „De nem több, nem több” - ismételgette magában görcsösen. Úgy érezte csapdába esett. Es ezen bizony most Karvil csak keveset segíthet. „Miért is nem mentem haza? - lázadt fel. - Miért is

kellett nekem belenézni egy helyi újságba?” Aztán eszébe jutott, hogy egyrészt ezen már úgysem változtathat. Másfelől pedig Trandin ügyének semmi köze sem volt a környezetvédőkhöz. És azok bizony akkor is megkeresték volna őt, ha már a második nap este haza akar utazni.

A szó belehasított. Haza. Otthon? Fel sem foghatta az első pillanatban, miért fájt ennyire. Aztán lassan rájött: ezekben a napokban szembe kell néznie mindazzal, amit eddig igyekezett mélyre elásni magában. Csak gyűlik odabent a sok rendezetlen ügy, összecsomósodnak, egybefolynak, megerősödnek, súlyosbodnak. És minél tovább halogatja a döntést, hogy egyszer végre rendet csinál, annál nehezebb lesz megszabadulni tőlük.

Így volt most ő is. Nem volt otthona, nem volt társa. Írt egy könyvet, de csak maga tudta - a világnak sohasem merte megmondani -, hogy afféle szent lázban született a mű. Még a Hegy hatása alatt volt, amikor megírta; lehet, hogy nem is benne született igazán? Mintha valamilyen transzállapot szállta volna meg, hetekig csak ült és írt, az emlékei frissek voltak, és az érzései szintén.

Becsapta hát a világot ezzel az „írósággal”, és ezután is ezt teszi majd? Mikor lesz bátorsága azt mondani: „Kérem, ezt a könyvet nem is én írtam. Én vetettem papírra, de mintha maga a Hegy diktálta volna. Vagy azok, akik ott laknak? Ők írták hát, ők keresték meg vele azt a rengeteg pénzt. Én meg csak besöpörtem, használtam, költöttem, gyűjtögettem. Milyen jó, hogy gyűjtöttem, nem szórtam el, hogy a legjava megvan még. Talán éppen azért, mert sejtettem, sőt valahol a lelkem mélyén biztosan tudtam is, hogy az nem az enyém?”

Talán szerencséjére most nem maradt több idő ilyesmiken töprengeni. Reman azt vette észre, hogy mintha a tudatalattija irányítaná őt. Miközben talán nem is akart mozdulni, megint az előkelő idegent Játszotta volna a maga szokásos távolságtartásával hát energikusan lépkedett, követte Karvilt a kis fax-asztalkához. Addigra már majdnem egy méter hosszú, széles papírcsík jött ki a gépből.

- Ez az utolsó oldal a záradékkal - olvasta le Soltan. A szakállas férfi nagyon ideges volt. És Reman az ilyen helyzetekben mindig megnyugodott. Minél idegesebbek voltak a többiek, ő annál jobban koncentrált arra, hogy higgadt maradjon. Ezt is „odabent” tanulta. „Végre valami pozitívat csakugyan tanultam a seregben” - jutott eszébe.

Karvil megvárta, míg véget ér a küldemény. A gép halk sípolással jelezte, hogy megszűnt az adás, kikapcsolt. Az ügyvéd gyakorlott mozdulattal kitépte a szalagot a gépből, és tanulmányozásába merült.

Közben ők hárman zavartan topogtak, egymásra pillantgattak. Soltan az ajkát rágta idegesen, és Reman számára már maga a látvány is idegesítő volt. Persze nem szólt, elkapta a tekintetét. Akkor vette észre, hogy Amidel asszony mennyire kiöltözött ma. Mélyen kivágott blúzt viselt, méretes keblei valósággal átszakították az anyagot. A meleg ellenére nadrág volt rajta, az is feszült mindenhol. És volt a szemében valami furcsa csillogás is, amikor az íróra pillantott. A máskor szigorú arcon most - a látható feszültség mellett - valami békésebb kifejezés is látszott. Sőt, nőies lett a mogorva asszony. O is az írót nézte. Reman azzal nyugtatta magát: csak képzelődik, meg hát az esemény miatt öltözött ki. Vagy talán Karvilnak akar tetszeni? Semmit sem tudott Amidel asszonyról. De hogy nem vénlány, abban bizonyos lehetett. Sem a mozgása, sem a belőle áradó sugárzás nem erre utalt. Inkább egy unatkozó, régóta férjes asszonyra. Aki már nagyon unja a férjét, és változatosságra vágyik.

Mielőtt Reman ennyire kielemezte volna magában a nőt, eszébe jutott: csak az igazi íróknak van annyi tapasztalatuk, hogy az ilyesmit ránézéssel vagy pár perces együttlét után képesek legyenek megállapítani. Ő pedig nem igazi író. Hát máris visszavonult szellemi csigaházába, és úgy tett, mint aki észre sem vette a dolgot.

Karvil ügyvéd, arcán feszült kifejezéssel, lassan foglalt helyet nagy, tekintélyes íróasztala mögött. Nem szólt, nem intett nekik, hogy tegyék ugyanazt, de a helyzet egyértelmű volt. A szobában volt néhány szék, nyilván családokkal is szokott tárgyalni Karvil. Soltan zsebtelefonja megszólalt, fura cirpegő hangot hallatott, Reman egy másodpercig nem tudta, mire vélje a zajt. Aztán Soltan előkapta a kis készüléket, lenyomta gombját, mire a cirpelés megszűnt. Hallgatta, hümmögött, „igenelt” néhányszor, majd eltette:

- A barátom a minisztériumból… Kérdezte, átjött-e az anyag? Ez az eredeti másolata. A miniszter aláírta, és ettől a perctől kezdve hatályos.

Szinte élvezettel ejtette ki a jogi szakszót az ügyvédi irodában. „Ez ide illik” - mondta még a testtartása is. De mert senki sem válaszolt neki - Karvil eleve az iratba temetkezett -, hát Soltan zavartan krákogott, és keresztbe tette a lábát.

Rögtön neveletlenségnek is vélte, így hirtelen visszahelyezte combjait egymás mellé. Amidel asszony sötét szemével Remanra pillantott.

Mire Karvil befejezte az olvasást, és felnézett, körbeszaladó szeme három várakozó tekintettel találkozott. Mindenki nagyon komoly volt. A férfi megköszörülte torkát, töprengve nézett ismét a papírba, aztán letette, és az íróasztal fölött összekul-csolt kézzel magyarázni kezdett:

- Bizonyos értelemben szerencsénk van. A minisztérium is arra a változatra szavazott, amellett döntött, amiről már tegnap beszéltünk. Vagyis megadták a kezelői jogot önöknek - ez Soltannak és Amidel asszonynak szólt, rájuk is nézett, majd ismét az ablakra függesztette a szemét. Talán hogy ne kelljen csak egyiküknek beszélnie. - Ami tehát azt jelenti, hogy a zöldeké, az itt pontosan megnevezett redlowi környezetvédő egyesületé lett a Fehér Mészkőhegy Természetvédelmi Terület kezelői joga a következő kilencvenkilenc évre.

Nagy kő esett le a szívükről. Az arcok felderültek, bár Soltan szemében most is ott ült az aggodalom. Reman pislogott, valami elhomályosította a látását. Aligha az öröm könnyei. Inkább az idegesség képzeletbeli fátyolfelhői tolakodnak a szeme elé. Még mindig szerette volna kívülállóként nézni az egész ügyet, de érezte, erre mind kisebb az esélye. Már csak percek kérdése, és nem menekülhet. Önmaga állított csapdát magának, tudta jól.

- Arról volt szó, hogy ha mindenképpen és teljesen biztosan ki akarjuk ragadni a területet a Construmor markából, hogy még esélyük se legyen megtámadni az akciónkat… Akkor három nap alatt létre kell hoznunk egy alapítványt. És ebbe az alapba valakinek be kell fizetnie a Hegy eszmei árának a felét, plusz egy eurót. Ez esetben a zöldek, az alapítvány és az a befizető intézmény vagy személy közösen „birtokolják” a Hegyet kilencvenkilenc éven át. Ez a birtoklás természetesen nem azonos a normális tulajdonjoggal, vagyis a kezelt terület nem adható el, rajta semmi sem építhető, semmilyen természetes körülmény nem változtatható meg. Éppen ellenkezőleg, az alapítványban szereplő személyek, szervezetek, intézmények, vállalkozások képviselői kötelezvényt írnak alá már a megállapodáskor, hogy a Fehér Mészkőhegy Természetvédelmi Területen megőrzik az eredeti - azaz a mai - állapotokat.

Csönd lett. Amidel asszony szemét az ügyvédre függesztette, és nagyon halkan kérdezte:

- Mennyi hát a terület… eszmei értéke?Soltan is mormogott valamit arról, hogy bár a

minisztériumban nyilván csak jelképesen állapították meg az összeget, azért korántsem mindegy, milyen nagyságrendekben gondolkoztak. Karvil még Remanra is pillantott, mintha azt várná, hogy ő is mond valamit. De az író csak nézett maga elé, és várt. Egy szám vibrált a fejében. „Vagy becsap a villám, vagy fellélegezhetek” - futott át a fején. Karvil ismét visszatért a papírhoz, a faxból kijött síkos papír össze akart tekeredni, nehezéket tett hát az egyik végére, a másikat maga felé húzta. Amint meglelte az összeget, oda is tett valamilyen tárgyat, ne ugorjon össze a küldemény. Csak utána olvasta le tompa hangon:

- A terület eszmei értékét a minisztérium négyszázezer euróban határozta meg.

Reman csak nézett maga elé. Pontosabban az Íróasztal faragott sarkát nézte. Most egy pillanatig még nem tudott gondolni semmire. Mintha bent a fejében hirtelen megmerevedett volna minden. Leállt a működés, az agysejtek lefagytak, akár a számítógép. Csönd zuhant rá. Lehet, szóltak hozzá - „Mi a véleménye, uram?” -, de lehet, hogy nem. Hogy amazok is döbbenten hallgattak. Amikor Reman ismét felmerült, már hallotta a zajokat, kissé csodálkozva állapította meg, hogy már megint csönd van. Csak Soltan mormogta a szakállába:

- Nem kis összeg. No persze, a minisztériumban nyilván azt hitték, hogy valóban csak eszmei jelentősége lehet a dolognak.

- Mondhattak volna ötszázezret, vagy akár egymillió eurót is - Amidel asszony nyugtalanul forgatta a fejét. Igazából nem tudta, most ez nagyon sok, vagy kevés. De a szám után elképzelt nullák mennyisége is eléggé elrémisztette. Karvil ránézett:

- Asszonyom, ez azt jelenti, hogy önöknek három nap alatt minimum kétszázezer eurós szponzort kell találniuk.

Az összeg igazi nagysága Soltant is letaglózta. Nem olyan régen még nemzeti valutában számoltak itt is. Nagyjából emlékezett rá, hogy az átállás pillanatában az ő pénzük hogyan viszonyult az euróhoz. Igaz, azóta már eltelt majdnem két év, így aztán a számításai aligha lehettek pontosak. Mozgott az ajka némán, majd rémülten fordult Karvilhoz.

- De hiszen az rengeteg pénz!Az ügyvéd együttérzően bólogatott:

- Igen, hölgyem, uraim. Az rengeteg pénz. Itt a városban, de szerintem az egész tartományban sincs olyan vállalkozás vagy intézmény, amely képes lenne ekkora összeget nélkülözni kilencvenkilenc éven át. Mert akkor majd esetleg visszakapja azt. De ki tudhatja, hogy csaknem száz év múlva mennyit fog érni az az összeg? Vagy, hogy egyáltalán milyen pénz lesz itt akkor?

- Arról nem is szólva, hogy mindezt három nap alatt kellene nyélbe ütni.

Reman még hallgatott. Egyszer csak azt vette észre, hogy mindenki őt nézi. Felállt, kezébe vette a mobilját, közben Karvilra nézett. A torka alig akart engedelmeskedni, nehezen jött ki belőle a hang:

- Ügyvéd úr, azért csak hozzák létre az alapítványt. Hazaugrok, és megpróbálom elintézni a dolgot. Mikor megy a legközelebbi vonat?

Amidel asszony arca kissé lehervadt, de szolgálatkészen válaszolt:

- Hat óra huszonötkor.„Fél hétig még van egy kis idő” - gondolta a férfi. Közben

máris hívta Leont:- Reman vagyok. Nos, Leon, kezdhet csomagolni, és

rendeljen két jegyet a hat-huszonötös expresszre.- De jó, hogy végre hazamegyünk, uram! - így Leon.Annyi lelkesedés volt a hangjában, hogy Reman nem akarta

lelohasztani. És különben is, Leon pozíciója - most már biztos volt benne - megingathatatlan. Csak nem úgy mennek majd tovább a dóitok, ahogyan a fiatalember tervezi. De a munkáját nem veszíti el. Sőt, ezután is szükség lesz rá. Talán még inkább, mint eddig.

„Feltéve, hogy sikerül a tervem” - futott át rajta a gondolat. Közben önkéntelenül is arra vigyázott, nehogy ezek itt észrevegyék az arcán, mit tervez. Vagy, hogy egyáltalán bármit is leolvassanak az arcáról, a mozgásából. A gesztusaiból. Igyekezett hát kimért lenni. Felhúzta zakója ujját, és megnézte a karóráját. Aranyóra, igazi arany - tudatosult kenne, de ott volt mindjárt a kérdés is: mi szüksége van ilyenre? Hiszen a nem aranyból készült órák is megmutatják a pontos időt. Ugyanazt az időt, amit ez a szerkezet mutat.

El sem hatolt a tudatába, mennyi idő van. Hát megnézte még egyszer, és akkor már összpontosított Négy óra lesz hat perc múlva. Két órát kell már csak kibírnia Redlowban, aztán irány az állomás, robog majd vele a vonat, és haza fog érni.

Haza?A keserű felismerés, akár az éles kés, ismét belehasított.

Összeharapta az ajkát, és végre rájuk nézett. Amidéi asszony mozdult elsőnek:

- Itt a kocsim, elviszem a szállodába… író úr.Rábólintott. Karvil is felállt:- Az alapítvány létrehozása nem bonyolult feladat…

Elkészítem az alapító okiratot, és beadjuk a bíróságra. Van itt annyi protekcióm, hogy az ügy rendkívüli fontosságára és sürgősségére tekintettel kérhessem a soron kívüli intézését. Így legkésőbb holnapután délelőtt elkészül, és be lesz jegyezve hivatalosan, ahogyan kell.

- Gondolom, bankszámlát is kell nyitni - mondta Soltan, kissé tétován. De látszott, van benne akarat és némi remény is. Csak éppen fogalma sincs, mit kell tenni majd ezután. Lehet, hogy hiába hozzák létre az alapítványt valamilyen minimális összeggel - mégsem változik semmi?

Reman kezet nyújtott az ügyvédnek és Soltannak:- Viszontlátásra, uraim. Ma este visszamegyek, és mindent

megteszek, hogy összeszedjem azt a pénzt.- Ha találna szponzorokat… ilyen rövid idő alatt… Nem is

tudom, mit tennék örömömben - nyögte ki a szakállas férfi. Mindnyájan mosolyogtak, de félszegen, és nem Soltanon. Csak a helyzet volt ilyen furcsa, felemás.

Aztán két perccel később Amidel asszony kinyitotta a kocsi ajtaját belülről, és Reman helyet foglalt mellette. Most megint látta a nő tekintetét. Volt benne valami, amit nem tudott hová tenni. De most nem ez foglalkoztatta.

- Magukat mi motiválja? - kérdezte önmaga számára is meglepetésként. A hangja, bár nem akarta, eléggé hivatalosra sikerült. Túl komolyra. Nem volt benne semmi bizalmas, semmi személyes.

De az asszonyt a jelek szerint ez nem foglalkoztatta. Elmosolyodott, és amikor Reman a válaszra várva odanézett, egy pillanatra összevillant a szemük. Közben a nő elindult; nem túl gyorsan ment a kihalt utcán. A levegő még meleg volt, a nap sárgás fénye öntötte el az egész várost.

- Gondolom, a Fehér Mészkőhegyre célzott - felelte Amidel asszony. - Nos, elsősorban azért állunk az ügy mellett, mert elkötelezett környezetvédők vagyunk. Ez a válaszom hivatalos része - ismét mosolygott, és most sem az arca, sem a szeme nem volt már olyan komoly, mint addig. A hangja közvetlenebb lett: - A nem hivatalos pedig, hogy sok minden egyéb is

közrejátszik. Egyfelől errefelé mindenki utálja a Construmor céget. Mert olyan tipikusan multi akkor is, ha nem nemzetközi. Úgy viselkedik itthon, mintha multinacionális vállalkozás lenne, miközben egyetlen külföldi leányvállalata sincsen. Nagyon is hazai cég ez, ráadásul az itteni építőiparban sem a legnagyobb. Ebben a tartományban viszont nincs nála nagyobb, hiszen a kicsiket már előzőleg felfalta. Semmire és senkire nincs tekintettel, csak a haszon érdekű. Olyan, mint egy nagy cápa. Felfal minden értékes területet. Ön nyilván nem tudja - honnan is tudhatná -, hogy legalább hat vagy hét éve harcban állunk vele. Volt egyszer egy kis sziget egy folyón, amely valójában egy nagy folyami kavicságy volt. A folyó építette, hordta össze. Amikor aztán akkorára nőtt a kavicshalom, hogy a teteje már kiállt a vízből, a szél homokot, földet vitt rá, növények is megtelepedtek ott, és néhány amúgy is kihalóban lévő vízimadárfaj is ott töltötte az év nagyobb részét. Nos, a Construmor kihasználta, hogy még nem sikerült a szigetet természetvédelmi területté nyilvánítani. Ők csak annyit tudtak, és ennél több nem is érdekelte őket, hogy a folyóból azon a helyen legalább ezer tonna kavicsot, vagyis sódert tudnának kitermelni… Akkor persze ők győztek. Nagyon lehengereltek minket az ügyvédeik, hát most vissza kéne fizetni nekik. És nagyon örülnénk, ha sikerülne egyszer az orrukra koppintani.

Már meg is érkeztek. Reman köszönetet mondott volna, de látta, hogy Amidéi asszony leparkol, és kiszállni készül. Nem volt türelme most magyarázkodni. Ha bekíséri őt az épületbe, hát bekíséri.

Az előcsarnokban Leon várakozott. Amidel asszony közben odament a recepcióhoz, elkérte „az író úr kulcsát”. Mivel együtt jöttek, és az asszony most szemlátomást hozzájuk tartozott, és már előző nap is találkozott itt Remannal, hát a portás oda is adta a kulcsot. Az asszony a liftajtóban várta őket.

Felmentek az emeletre. Amidéi asszony nagyon otthonosan mozgott itt. Talán egy kicsit túlzásba is vitte a vendégszeretetet, mert Leon furcsái figyelte, ahogyan megy előttük, és kinyitja Reman szobájának ajtaját.

- Akkor hát elmegyünk ezzel a vonattal. Készüljön fel, Leon, hogy holnap kora reggeltől nagyon erős lesz a hajtás. Rövid idő alatt nagyon sok ügyet kell elintéznünk.

- Mindjárt összeszedem a holmimat. A vonatjegyeket megvettem, uram.

- Köszönöm, Leon.

Mire Leon - egy újabb csodálkozó, mégis diszkréciót mímelő pillantás kíséretében - sarkon fordult, és elment a szálloda néptelen és csöndes folyosóján, Reman nyitva találta az ajtót. Belépett és becsukta maga mögött. Erősen elhatározta, hogy most aztán búcsút vesz az asszonytól. De az éppen kiment az erkélyre. Reman gondolt egyet: „ha nem mégy el, majd elmegyek én!” Kiszólt hát az erkélyre:

- Lezuhanyozom és átöltözöm… asszonyom.Máris ment a fürdőszobába, levetkőzött. Egyszer a fülét a

fürdőszoba ajtajára tapasztotta, hallgatózott. De kintről semmilyen neszt nem hallott. Remélte, elment már a nő. Majd pár nap múlva - ha Reman visszajön - ismét találkoznak. És ennyi, eddig tartott a redlowi ismeretsége ezzel a nővel. Meg valószínűleg a többiekkel is. Kivéve az ügyvédet. Még nem volt egészen tisztában a dolgokkal, de már úgy sejtette, hogy Karvilra később is szüksége lesz. Hiszen kell valaki, aki az ügyeit intézi. Elég közelről.

Gyorsan levetkőzött, hisz nincs már olyan sok idő a vonat indulásáig. Úgy tervezte, zuhanyozás után csak a villanyborotvával szántja át az arcát, ez elég lesz az útra. Aztán vesz egy tiszta inget, és éjfél körül már otthon is van. Rövid alvás, és irány az ügyintézés. Néhány név merült fel előtte… Hát igen, ez nem lesz egyszerű. De így legalább van esélye. Lesz esélye. Ebben reménykedett, erősen.

Meztelenül lépett be a frissesség-szagú, kellemesen hűvös fülkébe. Furcsa volt elhinnie, hogy délelőtt - igen, ma délelőtt! - járt a Hegyen. Min már napok teltek volna el azóta. Pedig hát még mindig ugyanaz a nap van, ugyanazok az órák mennek egymás után, amelyek ma reggel elkezdődtek, és sorba rendeződtek. Öt órával ezelőtt Trianával beszélgetett odafönt, aztán iderohant, hogy megtudja a hírt, most meg futva készül távozni Redlowból. De nem érezte ezt menekülésnek. Egyre biztosabb volt abban, hogy visszajön ide, méghozzá két vagy három napon belül.

Nem hallotta meg, hogy nyílt az ajtó. Háttal állt a függönynek, és különben sem láthatott át rajta. Élvezte a meleg vízsugarat, hagyta, hadd verjék őt a kicsiny vízcsepp-korbácsok. Behunyt szemmel tartotta fel a fejét, nem bánta, ha vizes lesz a haja is. Tudta, hogy így nem képes gondolkozni. Csak egy sötét szobában, elalvás előtt. Akkor jönnek a fejébe a legjobb gondolatok.

Most hát pihent, állva, mint az állatok. Csorgatta magára a vizet. Kis zajt hallott, kinyitotta a szemét. Be is csukta rögtőn,

mert csöppek bombázták, megfordult, és fejét kitéve a zuhanyrózsa alól, újra kinyitotta a szemét.

A függönyt félrehúzva ott állt Amidel asszony. Teljesen meztelenül.

Két hatalmas melle csak kissé lógott. Fehér volt a bőre, fehérek a mellek is. Ágyéka bozontos őserdő, buján kunkorodott a sötét szőrzet. A haját feltűzte, és mosolygott. Nagyon más volt most, mint eddig. Főleg a mosolya miatt. Hisz eddig mindig olyan komor volt. Most viszont ragyogott a szeme.

Mielőtt a meglepett férfi bármit mondhatott volna, az asszony máris belépett a vízsugarak alá. Határozott mozdulattal berántotta maga mögött a függönyt. Olyan közel voltak egymáshoz… a két mellbimbó Reman szőrös melléhez ért, majd odanyomult. Puha volt a nő melle, mégis izgató.

Két kar tapadt a férfira. Az asszony előbb megölelte őt. Olyan közel nyomta az ágyékát is, hogy Reman szinte mozdulni sem tudott. A szűk helyen a kijárat felőli oldalon állt az asszony, arra nem menekülhetett Különben is, ez még az első másodpercekben zajlott, amikor a meglepetés bénulttá tette.

Csak állt a zuhany alatt. Amidel asszony felemelte a fejét. Reman látta közelről, hogy annak homlokán, orra mellett, a szemgödrében is folyik a víz. A nedves száj aztán az övére tapadt. Volt valami ellenérzés benne, de ez kevésnek bizonyult. Az asszony nyelve körbeszaladt a férfi szájában. És Remanban pedig működtek automatizmusok. Ezt ő is tudta, mégsem tett ellene semmit.

A nő valósággal befonta. Karok, lábak tapadtak rá, miközben csorgott rájuk a langyos víz. Ez is fokozta a vágyat. Reman döbbenten érezte meg, hogy nem volt rá hatástalan a meztelen női test érintése, sem a csókok. Mert a nő szinte őrültként csókolta és ölelte őt. A férfi néha szabadulni próbált, de nem igazán. Volt egy pillanat, amikor elhatározta, hogy erőt vesz magán, és uralni fogja a helyzetet. Egyszerűen befordítja a nőt a zuhany alá, a belső oldalra, ő maga pedig kilép…

De ekkor a nő egyik keze lecsúszott a férfi ágyékára. Úgy fogta meg őt ott, hogy ezzel rögtön elvesztette az ellenálló kedvét. Simogató volt az az érintés, dédelgető, egyben határozott. Elég volt néhány ilyen mozdulat, hogy Reman igazi férfiként álljon a zuhany alatt. Tettre készen.

Amikor pedig a nő letérdelt eléje, már nem tudott ellenállni. A víz zuhogott rájuk, ő pedig nagyon jól érezte magát. Közben Reman is lenyúlt, hogy megsimogassa a nő vizes testét…

Sikerült felhúznia őt magához. Amidel asszony ráfonódott, a két ágyék találkozott, végleg találkozott. Reman még annyit tett, hogy elzárta a csapot. Mielőtt fázni kezdtek volna a rájuk törő hűvös levegőtől, az asszony elhúzta a függönyt, és maga után vonszolta a férfit.

Egy pillanat alatt a szobában találták magukat, nedves lábnyomokat hagytak a padlószőnyegen, és ugyanolyan nedvesen zuhantak a megvetet ágyra. Olyan meleg volt a bőrük, hogy szinte érezték, hogyan válik le róluk a pára…

Most már Reman semmiféle ellenérzést nem érzett magában. Nem volt benne semmi, ami erőt adott volna ahhoz, hogy szembeforduljon a csábítással. Amikor behunyta a szemét, és a nőbe hatolt, Trianát látta maga előtt. Őt érezte maga alatt.

A lelke mégsem nyugodott meg. Folyton bűntudata volt, amit valamivel később az orgazmus elnyomott, egy időre feledtetett. Amidéi asszony aprókat sikongott, láthatóan elérte, amit akart. Nagyon élvezte a dolgot.

Amikor később csökkenő erővel feküdtek egymás mellett, fázni kezdtek. A nő félig ráborult a férfira:

- Hát ez… csodálatos volt.Reman gondolkozott. Mit is mondhatna? Ő csak úgy

belecsöppent az egész ügybe. Szinte véletlenül, és majdnem ártatlanul. Legalábbis ilyennek szerette volna látni a helyzetét.

Meg aztán most, így utólag, egy kicsit szégyellte is magát. Hát ilyen könnyen alávetheti őt az akaratának egy idegen ember? Akkor is, ha nő, és meztelen?

Ráadásul nem is fiatal „bombázó”, nem csodaszép és nem hibátlan testű. Nem annyira szexis, mint amennyire lehetne. Reman egy filmben érezte magát. Ott történnek ilyen esetek. Nőkkel is, férfiakkal is. Most vele, a férfival történt. Különös érzés volt, mert hiszen őt most elcsábították. Valami olyasmi történt, amit nem akart, amire nem is gondolt. Ami addig eszébe sem jutott. Éppen ezért még inkább dühítette a dolog, mert hiszen mégis megtörtént. Saját kicsinysége, akaratgyengesége üvöltött most rá minden sarokból.

- Mi a neved? - kérdezte végül. Halkan. Csak akkor nézett rá. Nagyon közelről látta a nő arcát. Bizony elmúlt már negyven. Ernyedt bennük a feszültség, eltűnt a lendület. Közelről nézve Amidel asszony szeme sem volt olyan sötét. És most már biztosan soha többé nem lesz az arca olyan szigorú.

- Julia - felelte mosolyogva.- Az enyém meg Rómeó - mosolygott volna a férfi, de csak

belül. Julia nem vette őt komolyan, és szükségesnek tartotta

megmagyarázni a dolgot. Halkan, olyan halkan, hogy csak Reman hallhatta:

- Megkívántalak, Reman. Az első percben. Igazából én erősködtem, hogy hívjanak meg a zöldek gyűlésére. Közelebb akartam kerülni hozzád.

- Hát ez sikerült - mormolta a férfi ugyanolyan halkan. Persze, ott belül megint nyilallt egy kis fájdalom. Hát az életet mégis a kicsiny véletlenek igazgatják? Minek akkor a nagy elvek és eszmék, minek hinni valamiféle elrendeltségben - bár ez távol állt tőle -, ha csak így történnek a dolgok? Azáltal jutott el ma délben a Hegyre, hogy ez a nő mozgósította pár barátját? Ha nem tetszik meg, mint férfi ennek a… Júliának, akkor a hegyre sem megy fel?

Aztán eszébe jutott Trandin. Egy másik véletlen okozta azt. Ha nem olvassa el a helyi lapot… Most már maga sem tudta, mit gondoljon minderről. így szokása szerint hallgatott.

De nem hallgatott a nő. Mélyről jöttek szavai:- Sejtettem, hogy nagyon jó lehet veled. És igazam lett.Reman úgy döntött, elutasító lesz. Kicsit későn, de

valahogyan szerette volna helyretenni a dolgot. Ha már megtörtént. Legalább utólag. Hangja kimért lett, nem nagyon barátságos:

- Mit szól mindehhez Amidel úr? Mert úgy gondolom, ő is itt van valahol a városban.

- De most nincs itt, és ez így van jól - Julia Amidel ezzel a mondattal intézte el a férjét.

15.Odakint a sötétség tükörré tette a vonatablak üvegét.Reman jól látta magát és Leont is. Már éjjel tizenegy óra felé

járt. A hosszú utazás elfárasztotta. Ám az a fénytenger, ami időről időre felbukkant a vonattól távolabb, már a nagyvárost jelezte.

- Tíz perc múlva megérkezünk - jelentette Leon, talán fölöslegesen. Az óráját nézte. Néha Remannak volt egy olyan érzése, hogy a fiatalembert az érdekli, mi történt Amidel asszonnyal a redlowi szállodaszobában… Vagy sejtette? Elég volt ránéznie indulás előtt a főnöke arcára, és minden világos volt? Mert Julia elment, mielőtt Leon megjelent volna Reman szobájában. Tény viszont, hogy amikor jött, nagyon halkan és

óvatosan kopogott. „Tehát azt hitte, ott van a nő” - fogta föl Reman.

De most már nem volt jelentősége. Redlow mögöttük maradt, és a férfi abban reménykedett, ilyen ostobaságot többé nem fog elkövetni. Mert erre tényleg csak ez a szó illik: ostobaság.

Az önkorholás nem volt túl eredményes. Reman nem érezte úgy, hogy most meg kellene valamit bánnia. Végül is, nincs senkije. Senkinek sem tartozik elszámolással. Csakugyan senkinek? Triana arca merült fel előtte. Egy pillanatig kifejezetten undorodott önmagától. Pár órával korábban találkozott ismét álmai asszonyával. Egykori nagy szerelmével. Aki most sem közömbös neki, és akkor még nagyon enyhén fogalmazott. Hát hogyan lehetséges akkor, hogy ezek után lefeküdt egy Trianánál jóval öregebb és csúnyább nővel?

Csak azért, mert az a nő akarta?Leon hangja zökkentette ki:- Uram, megérkeztünk. Fogjak egy taxit?- Megkérem rá.Váltókon zökkentek át, egyensúlyukat majdnem elveszítették.

Aztán kimentek a folyosóra, vitték poggyászukat. A nagy csarnokot fényesen kivilágították. Reman szemébe húzta kalapját - ezt is csak itt, a nagyvárosban hordta, nem szerette, ha felismerik, és autogramot kérnek tőle, ami ha nem is túl gyakran, de azért már megesett, és mindig a legrosszabbkor jött, neki pedig jó arcot kellett hozzá vágnia - és követte Leont.

Húsz perccel éjfél előtt már a nagy bérelt lakásában volt.Úgy nézett körül, mint aki voltaképpen idegen. Mintha valaki

kölcsönadta volna a lakását. A könyvek… Hát igen, azokat sajnálni fogja. Majd elsüllyesztik valamilyen raktárban. Méhanyát persze elvisz majd magával; jó, ha van mit olvasni.

Aztán sorban leoltotta a lámpákat, és hagyta, hogy az álom rárohanjon. Most semmi más nem érdekelte, csak aludni akart. Nem emlékezett rá, mikor volt az életében ilyen hosszú nap. Mikor történt vele annyi minden? Csak átsuhantak a fején a főbb események. Trandin kiszabadult, együtt reggeliztek, beszélgettek. Aztán a helikopteres repülés, irány a hegy. Meg ami ott történt… Most is mélységesen fel volt kavarva, pedig már mozdulatlanul feküdt a tisztaszagú ágyneműben, és egész szervezete elernyedt, alváshoz készült. Triana, Volder, meg a többiek… Még egy pillanatra látta Triana gyerekét is, de akkor már hatalmába kerítette az álom. Újra előtte volt a minisztériumi papír… hallotta az ügyvéd szavait. És látta, ahogy Julia Amidel a zuhany alá lép anyaszült meztelenül, ahogy puha

mellét az ő mellkasának nyomja… Aztán orgazmus pillanatai. És az utazás.

Sok volt ez egy napra, nagyon sok - mormolta- suttogta. Az álom lerántotta a mélybe, és máris vitte le magával a rémálmok fullasztó mélységeibe…

16.

Mégis jól aludt.Maga is csodálkozott, amikor reggel hatkor már olyan éber és

kipihent volt, mintha este kilenctől az igazak álmát aludta volna.

Nem várt sokáig. Felpattant, kiszaladt a fürdőszobába. A zuhanyozóra csak rápillantott, de kényszerképzete támadt - ha bemegy, egyszer csak a semmiből felbukkan Júlia Amidéi, és benyomul utána, a hideg csempefalnak szorítja a nedves hátát, és szinte megerőszakolja…

- No, ennyire azért nem kellene félni egy nőtől - mondta hangosan. Ebben a lakásban, és az utóbbi évben szokott rá, hogy hangosan beszéljen önmagával. „Ennek terápiás jellege van” - szokta mentegetni a dolgot. De ezt is csak önmaga előtt tette, hiszen senkije sem lévén, senki sem tudott erről a szokásáról.

Megnézte, mi van a hűtőben. Hát bizony, igen keveset talált. „Sebaj, most ennyi van, ezzel kell megelégedni” - ömlött el benne a makacs optimizmus. Ez volt a kedvenc lelkiállapota. Mert lehet valaki nyápic optimista is. Olyan, aki csak az ál-pozitív szólamokat hangoztatja, mondhatni szajkózza, de ha mélyre kell merülni valahol, valamilyen ügyben, ha kockáztatni kell, akkor bezzeg rögtön pesszimista lesz. Aki fél, az mind pesszimista. Az igazi optimisták a makacsok, akik minden nehézség ellenére is azok maradnak. Akiknek az élet ezer pofont adott már, ők meg visszapofozták az életet. Úgy, hogy csak azért is tették tovább a maguk dolgát. És bármilyen rossz esélyekkel indultak is harcba, a végén csak megtették azt, amit akartak.

- Ez nagyon szép volt, kedves író úr - mondta gúnyosan, miközben nyúlkált a hűtőbe. - De ennél azért több kell.

Míg evett, csinált egy feladatlistát. Külön írta a cédula bal oldalára, hová kell elmennie, ott kivel kell találkoznia, és mit kell intéznie. A jobb oldalon sorakoztak a telefonok. Hiszen

mielőtt bárkihez is elindul, mindenképpen értesítenie kell az illetőt. „Ez ilyen egyszerű, ez ilyen egyszerű” - mondogatta két falat között. Hideg tejet ivott, ami nem tett jót a gyomrának.

De hét után már menetkészen állt. Akkor jött rá, hogy még túl korán van. Márpedig nem hagyta, hogy efféle kispolgári konvenciók fékezzék őt. Felvette a telefont, és akkor értette meg: bizony már nem tudja fejből Monika telefonszámát. Idegesen kereste ki a jegyzetfüzetéből, aztán tárcsázott. Míg hosszan kicsengett, ő csak állt a konyha közepén, és nézte a faliórát. Hét óra kilenc volt. Mindjárt hét óra tíz lesz.

Monika nem szokott korán kelni. Végre berobbant a nő hangja. Türelmetlen volt, és rekedt hangján érződött, hogy aznap még nem beszélt senkivel, hosszú éjjeli álom után tegnap óta most szólal meg először:

- Halló!- Reman vagyok.- Nocsak, Reman! Ez nem lehet igaz. Hol voltál eddig? Már

vagy két hónapja nem hallottam a hangodat.- Volt az fél év is. De nem hiszem, hogy túlságosan hiányzott

volna a hangom. Hiszen akkor te is felhívhattál volna - vágott vissza Reman, majd gyorsan lefékezte magát. Most nem kellene haragot ébresztenie a nőben. Sok függhet a mai naptól. Hát hangszínt váltott, és úgy folytatta:

- Ma délelőtt otthon leszel?- Nocsak, Reman, nocsak! - sikongatott a nő. Ez nevetés

akart lenni, de most kellemetlen emlékeket ébresztett a férfiban; tegnap az a Julia is így tett közben, és ha jól emlékszik vissza, akkor Monika is akkor szokott ilyen vidám lenni. Az ágyban. Reman most gondolni sem akart ilyesmire, hát megint komolyított egy fokot a hangján:

- Ami volt, elmúlt. Van viszont egy ingatlanügyünk, ha még emlékszel rá, kedvesem.

- Reman, csak nem arra gondolsz, hogy…- Majd elmondom személyesen. Ma délelőtt, neked mikor

lenne jó?- Tíz előtt semmi esetre sem. De ugye, nem akarsz kidobni,

Reman?- Sok minden megváltozott. ígérem, olyan megoldást

találunk, ami neked sem okoz nagy megrázkódtatást, kedves Monika.

Az utolsó két szót már jobb meggyőződése ellenére mondta így. De maga is tudta, meg kell nyugtatnia Monikát, még képes, és akadályt gördít eléje. Az út elé, amelyen mennie kell. Így

döntött, bár tele volt kétségekkel. Ezért persze a döntése sem volt végleges. Talán éppen ezért kezdett most esztelen telefonálásba, hogy ne maradjon ideje gondolkodni. Mert ha vitába száll önmagával, akkor nagyobb baj lehet a dologból.

Két helyet nem felejthetett. Redlow volt az egyik, a Hegy a másik. A Hegyen ugyan jól megvannak nélküle is, még talán Trianának sem hiányzik. Bár mintha éppen ezt mondta volna… Redlowban viszont ígéretet tett, hogy hamarosan visszajön. Azok már csinálják az alapítványt, holnap délelőttre készen is lesz. Este majd felhívja az ügyvédet.

De most dolgoznia kellett. Érdekes, eszébe sem jutott, hogy írhatna is. Pedig azelőtt minden délelőtt próbálkozott vele, és nemegyszer sikerült is megszülnie néhány oldalt. Máskor meg keveset, vagy éppen semmit.

Most inkább a telefonkönyvet bújta, régi iratokat, számlákat keresett ki. Több céget már hiába hívott - túl korán volt, csak üzenetrögzítőkkel vagy automatákkal találkozott az éterben. De nem adta fel. Már jóval elmúlt nyolc óra, amikor még mindig ezt csinálta. Szerencsére az egyik legfontosabb embert, az ingatlanügynököt, aki ezt a bérlakást is találta, sikerült meglelnie. Megbeszéltek egy találkozót fél tízre az ügynök irodájában, és Reman jelezte, onnan ki kell majd menniük a terepre, valamit megnézni.

Néhány szolgáltatóval is beszélt. Kezébe akadt egy mosodai értesítő is - nem ment el a kimosott holmijáért. Erről eszébe jutott a gardróbszoba. Odament, belépett.

Az egyetlen lámpa fényében rengeteg öltönyt látott. Amint nyitotta a kis szekrények ajtaját, újabb zakók bukkantak elő mindenféle színben. No persze, azért mindegyik pasztellszínű volt, mérsékelt megjelenésű, csöppet sem feltűnő. Ezt a moderált színvilágot kedvelte Reman.

A másik ajtó mögött nadrágok lógtak, polcokon pulóverek sorakoztak. Némelyiket megérintette, puha volt, ujjai belesüppedtek jólesően. Egy pillanatra kedve támadt arra, hogy magára vegye valamelyiket. Aztán rájött, nyár van, és most nem kell ezeket viselnie.

Késztetést érzett, hogy kivegyen közülük néhányat. De erre még ráér, majd… majd később. Igazából nem ezzel kell most töltenie a drága időt. Mert valahol, talán a sejtjeiben, már mintha ketyegetett volna egy óra. „Fogy az időd, Reman” - mondta benne egy hang. Ismeretlen hang, nem a sajátja. Nagyot sóhajtott. Tovább nyitogatta az ajtókat. Látta a zoknik garmadáját, a fehérneműket. Az alsónadrágokat, a trikókat.

Majdnem felnevetett, amikor megpillantotta a nyakkendőket. Egy egész ajtószélességen lógtak zsinóron, katonás rendben. Volt egy időszak az életében, amikor szerette őket hordani, sokat is vásárolt akkoriban. No persze, ez már a civil korszak volt, és az az idő, amikor pénze is lett, sok pénze. Vagyis az utolsó három év…

Ez a három év jó volt, nagyon sokat javított a lelkiállapotán, hogy nem kellett többé spórolnia, hogy szinte bármit megengedhetett magának. Ez a lelki komfort rányomta a bélyegét a viselkedésére, az egész életére. Kár, hogy most már ez sem ilyen egyértelmű - hiszen néha visszagondolva erre a három évre már csodálkozott, hogy nem tudott neki igazán örülni. Valami hiányzott. És akkor hiába volt a pénz is.

Most még egyszer körbenézett. Hát igen, ezek is sokat érhetnek. Különösen egy olyan embernek, aki hasznosítani tudja őket. Az biztosan nem ő. Neki minden ügyletből csak veszteségei vannak. Ősei közül senki sem volt kereskedő. Az üzleti érzék, a pénz megfogásának és gazdaságos forgatásának titka számára továbbra is teljességgel idegen és ismeretlen dolog volt.

Megint visszament és telefonált. Aztán lassan összeszedte a szükséges papírokat, és ment a garázsba. A kocsija elegáns volt, és majdnem új. Bordószínű, abból az északi fajtából, amelyeknél az eleganciát a biztonsággal párosították. Reman számára mindig is fontosabb volt az, hogy ne érhesse őt baj - mint az, hogy divatos márkájú kocsiban üljön. Azt meg egyenesen utálta, ha az autója feltűnő volt, ha az utcán magára vonzotta a tekinteteket.

Most örömmel ült bele, és lassan, óvatosan hajtott. Már eldöntötte a dolgot, de azért még mindig nem volt teljesen biztos benne, vajon jól teszi-e? Az ingatlanügynökség előtt lefékezett. Volt még pár perce a találkozóig, és hirtelen belevillant: ez lesz az első lépés. Nem akarta tudomásul venni, hogy volt már egy első lépés - az, amikor Redlowban megígérte a zöldeknek és az ügyvédnek, hogy megszerzi a pénzt, ami az alapítványhoz szükséges.

De azt még visszacsinálhatná! Egyszerűen felhívja Karvilt, és közli vele, hogy bocsánat, nem jött össze, nem sikerült olyanokat találni, akik a pénzüket ilyesmire adnák ki. Hát persze, hogy kudarcot vallott, mert hiszen meg sem próbálta! „De ezt Redlowban sohasem tudják meg” – vitatkozott önmagával.

Még mindig kibúvót keresett, mert nem érezte elég határozottnak és erősnek a döntését. De ekkor Triana arca bukkant fel előtte. Ült a parkolóban, a kocsiban, és farkasszemet nézett a képzeletbeli arccal. Triana semmit sem mondott, csak nézett. Talán szomorúan? Vagy… vagy azzal a nyugtalanító kifejezéssel az arcán, amely mintha azt mondta volna Remannak: „Van egy titkom, ami talán a tiéd is. Nem akarod megtudni, mi az?”

Dehogynem akarta. De még erősek voltak a kétségei. Aztán úgy döntött: bízzuk a véletlenre - ha ma délelőtt akár csak az egyik fontosabb ügyben is sikerrel jár, már nem lesz visszaút. De ha egyik sem jön össze, akkor feladja - határozta el, keményen.

Ezzel persze csak áltatta magát. Végül is ez nem volt igazi döntés. Mert megint másoktól - eseményektől, véletlenektől? - tette függővé saját sorsát. Ez is ott bujkált benne valahol, és egy csöppet sem tetszett neki. Mindenesetre megkönnyebbült lélekkel ment be az épületbe, és kereste fel az ügynököt.

Nála valamivel fiatalabb, bajuszos férfi volt. Alacsony, hízásra hajlamos, de gyors mozgású. Olyan benyomást keltett, mint aki mindig úton van, soha nem áll meg, tesz-vesz, nyüzsög. Lehet, hogy éppen ilyen volt, de Reman csak, mint ügynököt ismerte, és eddig is ritkán találkoztak. Amikor meglátta Remant, széles mosollyal nyújtotta a karját.

- Üdvözlöm, művész úr! Remélem, elégedett a lakással…- Nagyon tökéletes. De majd később beszélünk róla. Mert

van róla mondanivalóm. Ne ijedjen meg, semmi baj. Viszont most kimennénk a terepre, mutatok egy lakást, amit el kellene adni.

- Máris. Amit mondott, zene egy ingatlanügynök füleinek. Különösen, ha szép az a lakás.

Negyedórát haladtak, és végül egy szép kis dombon torpantak meg. Körös-körül ott volt a nagyváros, a maga zajával, bűzével, látványaival. Mégis, itt egészen más volt a helyzet. Itt minden csendesnek tetszett. Ez a legjobb negyed volt a folyónak ezen a partján. Előkelő villák álltak itt régebben, az utóbbi húsz évben viszont már számos modern társasház épült közéjük, melléjük. Az egyik ilyen udvarára hajtott be a férfi.

Az ügynök elismerően füttyentett. Az árnyas fák egyikéről - mint egy színpadi végszóra - ugyanolyan hangon visszafüttyentett egy madár. Mindketten elnevették magukat.

- Nos, művész úr, ha azt mondja, hogy ebben a villában öné az egyik lakás…

- Azt mondom.- Hát minden elismerésem. Ennek az eladásával nem lesz

gond.- Annál inkább azzal, hogy most közölnöm kell a benne lakó

hölggyel: véget ért az ingyen dorbézolás, vissza kell adnia a kulcsokat.

A bajuszos rámeredt, aztán felfogta, miféle hölgyről lehet szó. Csak bólintott.

- Ez a kettejük ügye. Meddig kell itt várnom?- Remélem, negyedóra alatt elintézem. Utána bejöhet, és

felmérheti a lakást.- Ne sok törött tányér legyen a padlón - intett amaz

mosolyogva. Reman csak kis késéssel értette meg, miféle veszekedésre és hisztérikus viselkedésre célzott ezzel. Nos, Monika is tud haragudni, de talán nem csinál ilyen nagyjelenetet. Jól tudja, hogy azzal semmire sem menne. Már nincs hatása Remanra. Azok az idők elmúltak.

A jelek szerint Monika nem osztotta ezt a nézetet. Mert amikor a férfi csöngetésére kinyílt az ajtó, a nő egy majdnem áttetsző vékony köpenyt viselt és bájosan rámosolygott:

- Jaj, de korán jöttél, írókám. Még nem készültem el…Reman elhatározta, kemény lesz. És az volt:- Ócska trükk, Monika. Három órával ezelőtt beszéltünk,

azóta tudod, mikor érkezem. Öltözz fel, mert ráadásul nem egyedül jöttem.

- És hol van a barátod? - úgy nyújtogatta a nyakát, akár egy kíváncsi állatka.

Monika nem volt még negyven, de már nem sok hiányzott neki. Ha rossz napja volt, már eleve annyinak nézett ki, vagy többnek is. Vékony volt, és szőkére festette a haját - Reman maga sem tudta, hogy igazából milyen színű lehetett. De hát a múlt homályába vesztek már azok az évek, amikor Monika még a saját hajszínét hordta. És akkoriban talán még a viselkedése is természetes volt. Nagy néha - amikor Reman eszébe jutott a nő - sajnálta, hogy egyáltalán olyan közeli kapcsolatba kerültek valamikor. Ez még karrierjének kezdetén volt. Mónikával élt egy évig. Ebben a lakásban.

Most közelről nézte a nőt. Monika kétszer vagy háromszor vált el - a pontos szám Reman számára sohasem derült ki egyértelműen és biztosan, Mónika erről is összevissza nyilatkozott -, és ez is meglátszott rajta. A jelek szerint az

utóbbi hónapokban eléggé elhanyagolta magát. Megint rászokhatott a cigarettára, ezt Reman azonnal kiszagolta. Közben egy pillanatig közelről nézték egymás arcát. Monika szemtelen volt.

- Megöregedtél, Reman.- Az idő repül - nem tett hozzá többet, de Monikának tudnia

kellett, hogy ez rá is vonatkozik. És csak gyan vonatkozott. A szeme sarkában azok a ráncok, meg a bőre is olyan petyhüdt már. A nő fintorgott egyet, és elment a másik szobába, öltözni. Csak onnan szólt ki a nyitott ajtón:

- Szóval, a barátod miért nem jött be?- Nem a barátom. Tíz percet kaptunk tőle a békés

megegyezésre, aztán majd bejön ő is. Különben pedig ingatlanügynök az illető.

Monika fáradt arccal jött elő. Egyszerű ruhát viselt, és egész tartása, minden mozdulata azt sugallta: nem akar már a nőiességével hatni a vendégre. A hír nem taglózta le, csak megerősítette baljós előérzetét. Ezt persze ki is mondta:

- Tudtam, hogy bajt jelent, ha te kora reggel telefonálsz. Mi van, öregem, adósságokat csináltál? Vagy nem jön be a szakma? Tényleg, hol van az újabb könyved? Valahogy folyton csak a „Dombot” vagy „Hegyet” vagy mit látok a könyvesboltok kirakatában.

Reman nyelt egyet. „Csak nem idegeskedni” - jutott eszébe. Nem azért jött ide, hogy éppen Monikával, az irodalom nagy értőjével folytasson vitát a könyvkiadás helyzetéről és ezen belül a saját szerepéről. Lassan beszélt, mint aki szellemi fejlődésben elmaradott gyermek elméjébe próbál behatolni:

- Arról van szó, Monika, hogy szükségem van erre a lakásra. El kell adnom. Nem vagyok megszorulva, vagyis… Hát igen, bizonyos értelemben igen. Két nap alatt össze kell hoznom egy akkora összeget, ami… ami nekem is soknak tűnik. Különben pedig emlékezz csak a megegyezésünkre. Először azt kérted, miután elváltak útjaink, hogy hadd maradjál egy hónapig, csak egy hónapig… Aztán maradtál kettőig, és most már több mint egy éve itt laksz. És soha sem került a lakás egy centedbe sem. Legfeljebb a rezsit fizetted, legalábbis remélem, hogy fizetted. Nos, ütött az óra.

- De, ugye, nem azt képzeled, hogy kiköltözöm innen, még ma?

- Holnap, Monika.- De hogyan szerezzek ilyen sebesen egy bérlakást? Ami

nekem megfelel?

- A fickó mindjárt bejön. Ez a szakmája, nemrégen nekem is ő szerzett bérlakást. Nem találod furcsának, hogy van egy saját lakásom, méghozzá a város legszebb helyén, ehhez képest egy bérelt lakásban élek a messze nem olyan jó hírű keleti negyedben?

Ez az érv jó volt, hatott. Egyelőre betömte Monika száját is. Ugyanakkor bátortalan kopogás hallatszott a bejárat felől. Jött az ügynök. „Éppen jókor” - könnyebbült meg Reman, és otthonos mozdulattal engedte be a bajuszos férfit.

Az ingatlanügynök bemutatkozott, de nem sok ügyet vetett Mónikára, bár az mindent megtett, hogy felhívja magára a figyelmet. Inkább a lakást vizslatta, kiment az erkélyre, megnézett minden helyiséget. Amikor a férfi körbejárta a lakást, és felment a hálószobákba is, Reman visszatartotta Monikát:

- Maradj már nyugton. Ha meglátsz egy férfit, te csak arra tudsz gondolni?

- Légy nyugodt, ha így is van, ez rád nem vonatkozik - Monika kicsinyes bosszúja volt ez a mondat. De célt nem ért vele, mert a szavak és jelentésük lepergett Remanról. Ő valahol a lelke mélyén már másutt járt. Ez a nap, és talán a következő is, amit itt kellett töltenie a nagyvárosban, afféle utójáték volt. Egy fölösleges ráadás, amivel az ördögnek tartozott. Ennek megfelelően érezte magát. A Monika-féle törpeségek nem érhették el. Legalábbis ebben reménykedett, és ezért is hitte önmagát keménynek, az útját pedig megváltoztathatatlannak.

Hogy mennyire nincs igaza, hamar bebizonyosodott. Mert Monika csak gúnyolódott, sőt amikor felfogta: Remannak nagyon fontos, hogy az ügynök jónak és szépnek és főleg drágának lássa a lakást, elkezdte azt ócsárolni. Ettől Reman dühös lett. Az idegességtől remegő hangon utasította rendre Monikát – aznap már nem először.

Azután hirtelen jött ötlettel elválasztotta őket egymástól. Monikát bekönyörögte a konyhába, csináljon nekik kávét, az ügynököt pedig kihívta az erkélyre. A nap remekül sütött, a ház melletti fákon madarak énekeltek. Minden ideálisnak látszott, és majdnem az is volt.

- Kérem, uram, ne hagyja magát befolyásolni a hölgy magatartásától. Ő szerencsére nem tartozéka az ingatlannak - tréfálkozott, de a hangja még remegett. Az indulat megnőtt benne, kis híján haraggá lett. De fékezte magát, elvégre éppen eleget élt már ebben a társadalomban, és azt hitte, jól ismeri az összes szabályt. Ráadásul általában be is tartotta ezeket.

Hiszen oly sokáig volt katona - eszébe sem jutott, hogy e szabályokat át is léphetné, megszeghetné.

Az ügynök szemmel láthatóan próbálta titkolni, hogy jó fogásnak tartja ezt a lakást. Minden szempontból luxusobjektumnak számított, és ezzel az író is tisztában volt. Mivel az ügynök amúgy tisztelte Remant, és valahol a hiúságát is Jegyezgette, hogy egy ilyen híres ember az ügyfele - hát hajlamos volt elfelejteni szokásos trükkjeit. Ha más lett volna az eladó, talán beveti a megszokott ócsárlásokat, kifogásokat. Magában már ízlelgette, formálgatta is a jövőben az új ügyfeleinek mintegy véletlenül odavetett mondatokat: „A múltkor éppen Reman, a híres író fordult hozzám, adjam el a luxuslakását…” Vagy: „Nemrégen arról beszélgettem régi és hűséges ügyfelemmel, Reman úrral, tudják, aki »A Hegy«-et írta, és aki több ingatlanügyét is rám bízta, hogy…”

Reman valahol tisztában volt ezzel. Már kezdte megszokni, hogy ő nem akármilyen ügyfél. Nem egy a sok közül, nem arctalan. Néha áruházakban, boltokban, metrón is felismerték, bár azért ez még nem volt jellemző. Mindenesetre annyit már leszűrt ebből a helyzetből, hogy ő nem akárki, vagyis nem is viselkedhet úgy, mint egy „akárki”. Nem utazhat jegy nélkül a metrón, mert ha elkapják, híre megy: „Lám, a híres író…” Nem viselkedhet nyilvános helyen úgy, mint mások gyakorta megteszik. Őriznie kell egyfajta képet önmagáról, ezt az imázst maga alakítja, és minél tovább tudja őrizni, annál Inkább beleivódik környezetébe, megszokottá válik, érték lesz belőle. Egy idő után pedig ő maga lesz az az imázs, ami hozzátapad a nevéhez, arcához! Bár most, terve fényében mindez már nevetségesnek és főleg fölöslegesnek tetszett. De erről hallgatott. Mint mindenről, amit oly sok évtizede magába fojtott. Mikor lesz végre egy olyan emberrel, akinek ki tud nyílni, akitől nem kell tartania, akinek elmondhatja, milyen is ő valójában ott belül? És milyen volt az elmúlt ötven év alatt?

Monika nélkül valóban jobban mentek a dolgok. „Azért, mert egykor együtt éltünk, most már nem kellene egymás útjába állunk” - vélte Reman. Ezt az ügynöknek persze nem mondta. Aki szétnézett odalent is. Tudta, hogy egy tágas garázs is tartozik a lakáshoz, ami természetes volt ezen a szinten.

- Nos, uram? - kérdezte.Az ügynök számba vett mindent, magába fordult; látszott,

számol. Félig hunyt szeme előtt elvonultak az iménti látványok. A helyiségek, a fürdőszobák, a folyosó, az előtér a hall, a konyha, a hálószoba, a látvány, a hangulat, a városnegyed

értéke, a ház külső látványa és állapota. Csak utána kezdett beszélni.

- Uram, ez a lakás sokat ér. Nagyon sokat ebben a városban, ebben a negyedben és ilyen jó állapotban. Két lehetősége van. Vagy megbíz az eladásával, és ekkor tíz napon belül tudok olyan vevőt hozni, aki a lehető legmagasabb árat adja érte.

- Nincs annyi időm - Reman tudta, hogy ezzel csökkenti a kapható pénz mennyiségét, de most ezen az ösvényen kell haladnia, úgy érezte. - Nekem a lehető leghamarabb készpénzre van szükségem. Mondjuk, két napon belül, de úgy, hogy holnapután délelőtt már a számlámon kell lennie az összegnek. Gondolhatja, nem ok nélkül adom el ilyen gyorsan, hogy még az ideiglenesen benne lakó volt barátnőm is most értesül a dologról. Apropó, Monikának is kell majd találnia egy olcsóbb bérlakást…

- Meglesz. De most beszéljünk a lakásáról, uram - az ügynököt is izgatta a lehetőség. Valahogyan titkolni próbálta, de azért Reman sejtette: nem mindennap jut neki egy ilyen falat. Szakmailag is érdekelte a dolog, no meg az a pénz sem volt közömbös, amit az eladásával kereshet.

- Hallgatom az ajánlatát - így Reman, lecsillapulva.Az ügynök egy pillanatig még gondolkodott, még egyszer

körbenézett, bár az erkélyről már nem sokat láthatott. Aztán megfontoltan beszélni kezdett:

- Csak egyetlen lehetősége van arra, hogy negyvennyolc órán belül megkapja a pénzt. Ha az én irodám vásárolja meg az ingatlant. Mivel ilyen értékes és biztosan jól eladható luxuslakásról van szó, hát ennek nincs elvi akadálya. Van egy társam, vele kell megbeszélnem a dolgot, ami ma délben meg is történik. Ez esetben, éppen a gyorsaság miatt, ön valamivel kevesebbet kap majd, mint amennyit a lakás ér, hiszen levesszük a jutalékot a sietségért. Azért, hogy most egy napig minden más ügyünket félretéve csak emiatt loholunk majd mindenféle hivatalba, bankba, az átírással kapcsolatos formaságokat intézzük; ugye, megérti, uram…

Reman bólogatott, türelmetlenül. Egy számra várt, csak arra.Az ügynök közben megint töprengett, láthatóan habozott,

mielőtt kimondja a vételár pontos összegét. A szája némán mozgott, majd megszólalt:

- Holnapután délelőtt átutalhatunk önnek… az összes formaság teljesítése, az okmányok aláírása után… százharmincezer eurót.

Reman agyában villámgyorsan száguldottak a számok. Nem a gondolatok: most csak a számjegyeket látta maga előtt.

- Százötvenre gondoltam - mondta sebesen.- Annyiért szeretnénk majd továbbadni a vevőnek. Ennél

többet senki sem ad érte. A tízszázalékos haszon nagyon tisztességes, a szakmában elfogadott.

- Száznegyven?- Ne haragudjon, író úr, de ez volt a maximális ár, amit

ajánlhatok. Legfeljebb…- Legfeljebb?- Nem kérek jutalékot Monika asszonytól, és ingyen szerzek

neki egy megfelelő bérlakást.Valami azt súgta Remannak, hogy eddig, és ne tovább. Jobb

ajánlatot nem kaphat, mert az ügynök nyilván pontos számításokat végzett. Legfeljebb plusz keres még rajta és az üzleten pár ezer eurót, de Reman tudta: ha most elkezd ágálni és alkudozni sutba vágja az egész ügyletet ezzel az emberrel. És akkor mikor talál egy másikat, aki tisztában van a helyzettel? Felmerült előtte egy rémes látomás: múlnak az órák, és ő csak szaladgál a városban, semmi más ügyére nem marad idő. Ingatlanügynökségtől ügynökségig futkos majd, és mindenütt azt lihegi: adják el gyorsan, de százötvenért. És közben elmegy az idő…

Az idő, az idő. Legbelül lihegett, mint egy versenyfutó. És csak ő tudta, hogy csakugyan azzá lett. Most futnia kell, akadályokat átugrania, és mindezt időre. Mert a dolog nem várhat.

Az ügynök közben figyelmesen nézte az arcát. És Reman tudta, hogy látja rajta, mi zajlik benne. De nem bánta, már nem. Végül is ez a pénz is elég szép összeg. Csak azt nem tudta éppen, hogy a maradékot össze tudja-e majd szedni - két nap alatt?

Már nem is volt egészen két nap. Tizenegy órakor csaptak egymás kezébe. Remant kicsit idegesítette ez az általa nevetségesnek tartott ősi gesztus, manapság, az elektronika és az űrhajózás korában! - de persze nem mutatta ki. Végül is örülnie kellett, és valahol mélyen, a világért ki nem mutatva, csakugyan örült. Százharmincezer euró nem kis pénz, másoknak valóságos vagyon, és négy-öt évvel ezelőtt még neki is főnyereménynek tűnt. Azóta persze sokat gazdagodott,

éppen „A Hegy” révén, de most valami másról volt szó. Kicsit vérzett a szíve, bármilyen számot hallott. Ám ezt sem mutatta ki.

Monika kihozta a kávét, megitták csak úgy állva, sietősen. Az ügynök még vetett pár pillantást a mellékhelyiségekre. Mónika kihasználta az alkalmat, I hogy ketten maradtak:

- Mi van, Reman, csak nem nősülsz?- Nem áll szándékomban.- Mindig ilyen nyakatekerten válaszolsz. Mint valami angol

lord. Azt kérdeztem, miért van szükséged pénzre? Eddig jól elvoltál a lakás nélkül is.

- Most már nem leszek el az ára nélkül. Az ügynök szerez neked lakást, szintén pár napon belül.

- Ki kell költöznöm… azonnal?- Erről vele egyezkedjél.Ez annyira elterelte Monika figyelmét, hogy a nő most már

békén hagyta Remant. Az író megvárta, míg visszajön az ügynök. A kávéspoharat letette az asztal szélére, és olyan természetes volt, hogy azt majd Monika mossa el. Még egy percig nézte a nőt. Monika éppen névjegyet cserélt az ingatlanossal, ő meg csak állt és nem értette, miért kedvelte egykor ezt a nőt. Pedig nagyon jó volt vele, és nemcsak az ágyban. Monika valaha felnézett rá, csodálta őt a 1 könyvéért - igaz, azért hamarosan ő is azt kérdezgette, mikor jelenik meg a következő? Erről eszébe jutott a kiadója. Őt is fel kell majd keresni. Így aztán egyre üresedő tekintettel nézte a már-már negyvenes asszonyt, akinek teste átsejlett a vékony textilen, és semmi vágyat nem érzett iránta. Csak a nagy értetlenség maradt benne, miközben önkéntelenül hívta a kiadóját.

- Reman vagyok… Üdvözlöm, Max. Lenne ideje ma? Jó, akkor nem ebédre. Utána mikor? Kettő és fél három között, ott leszek.

Amikor végre kiszabadultak a lakásból, és beültek a kocsiba, az ingatlanügynök megjegyezte:

- Kissé fárasztó a hölgy.Reman nem válaszolt, indított. Majd hallgatott. Az ügynök

csak ne képzelje, hogy most már a bizalmába avatta őt. És különben is, hogy jön ahhoz ez az idegen, hogy az ő régi barátnőjét lefitymálja? Az ingatlanos alighanem sejtette a beálló csöndből, hogy mi a helyzet, ezért aztán már hallgatott.

Amikor megálltak az iroda előtt, már csak félszavakkal érintkeztek. Megbeszélték, hogy másnap reggel Reman bejön aláírni a papírokat. Reman csak akkor mondta meg neki, hogy

kiürül az a lakás is, amit most bérel. Az ügynök gyanakodva szemlélte a férfit, de túltette magát a dolgon:

- Az a gyanúm, hogy el akar költözni a városból. Igazam van?

Reman csak bólintott, konspiratív, és egyben titoktartást kérő arccal, mint akinek szándéka, lám, lelepleződött, de számít a szolidaritásra. Végül elváltak, és a férfi tovább haladhatott. Már előzőleg kinézte az egyik hirdetési újságból azt a címet. Helyesebben kettőt is. Itt nem örült volna, ha felismerik. Még csak az kéne, hogy valaki elmesélje az ügyet a sajtónak. Az újságírókat eddig is érdekelte néha - nem túl gyakran -, mi történik az egykönyves íróval, aki a semmiből, az ismeretlenségből negyvenhét évesen bukkant elő, mint író, és lett híres előbb itthon, aztán külföldön is. Persze Reman nagyon jól tudta, milyen illékony híresség ez. Ha nem mutat fel újabb eredményt, újabb csodát, vagyis egy újabb nagyon jó regényt, a jelképes negyedórás világhíren kívül semmi több nem jut neki.

De most itt volt, és akarata szerint cselekedett. Szándékosan választott egy meglehetősen külvárosi céget.

Néhány szakadt alak kóválygott az előtérben, ócska kabátokkal karjukon. Már-már meggondolta magát, amikor egy szolgálatkész férfi bukkant fel. Amaz rögtön rájött, hogy nem egyszerű ügyfélre akadt.

- Jó napot, uram! Mivel szolgálhatok?- Ön a főnök?- Igen, uram, szolgálatára.- Nos… Több évre elutazom egy trópusi vidékre. Van itthon

rengeteg ruhám, öltönyök, ingek, pulóverek, miegymás… Mind csupa márkás holmi, alig hordtam őket. A legtöbbre ott nem lesz szükségem, és mire visszajövök, ha egyáltalán visszajövök, bizony már kimennek a divatból. És a lakásomat is felmondom, tehát tárolni sem tudom őket.

Ennyi elég volt. Sőt talán sok is. Utólag már dühös volt magára, miért állt elő ezzel a trópusi hazugsággal? De mert író volt, hát mindennek magyarázatot akart keríteni, megindokolni, hihetővé tenni. Az írók egész életükben azon fáradoznak, hogy kitalált eseteket tegyenek hitelessé. És aki közöttük ezt igen jól csinálja, azt tartják nagy írónak. „Mi vagyunk a hitelesítésért könyörgök, a nagy profi elhitetők” - futott át a fején. Közben az ócskás szemét nézte. Akinek persze jó boltjai voltak szerte a városban. Nyilván a belvárosban is. Tehát, amit Reman elad neki, azt ő is tovább adhatja.

- Magam megyek megnézni. Méghozzá a furgonnal, hogy ha nyélbe ütjük az üzletet, rögtön be is pakolok mindent. Vihetem egy segédemet?

- Természetesen.Attól nem kellett Remannak tartania, hogy a segéd netán

könyveket olvasna, tévét nézne és felismerné őt. Ugyanis egy mafla tizenéves volt a segéd, nagydarab, akit a bálák emelésére, csomagok cipelésére alkalmaztak minden valószínűség szerint. A fiú ráadásul gumit rágott, és olykor hangosan cuppantott velük.

Hazavezette a kis kétautós konvojt. A lakás most kissé idegenül fogadta. Mióta beszélt róla az ügynöknek, mióta eldőlt, hogy nem marad itt - a falak mintha ellenségesen fogadták volna be maguk közé. Kényszerűségből. A képek is úgy néztek rá, mintha először látnák őt. És nem válaszolhatott ugyanazzal. Neki ezek elég kedves festmények voltak. Olcsók, vagy éppen csak reprodukciók, de kedvelte őket. Homályos nyugtalanság vibrált az agyában. Képeket sem fog többé látni?

Miközben kitárta a gardróbot az ócskás és segédje előtt, csörgött a telefonja. Természetesen Leon volt az, aki naponta jelentkezett, ha a városban voltak. Feladatokra, utasításokra várt. És olykor egy kis dicséretre is, ha valamit jól intézett el.

- Kap másfél nap szabadságot, Leon.- Uram?- Igen, intézze csak a saját dolgait. Viszont holnapután kora

délelőtt várom itt, a lakásomban. Fontos beszélgetésünk lesz.Kis csönd után Leon ijedten kérdezte.- Ki leszek rúgva? Mit hibáztam?Reman nevetett, őszintén. Nagyon jókor jött neki ez a

nevetés, hiszen reggel óta egyáltalán nem volt alkalma, de kedve sem effélére.

- Semmit sem vétett, Leon. Éppen hogy ki fog szélesedni a munkaköre.

Szinte hallotta a készülékben a fiatalember megkönnyebbült sóhaját. Igen, Leonra ezután is szükség lesz. Csak másképpen, mint eddig.

Az ócskás megkérdezte:- Az alsóneműkkel mi legyen?- Igaz - mormolta a férfi -, azért azokból nekem is kell.Kiválasztott tizenkét alsónadrágot, vagy hat trikót és néhány

más darabot. Meg egy, azaz egyetlen nyakkendőt és egy öltönyt azon kívül, amit magán viselt. Három inget, tucatnyi

zoknit is félretett. Aztán kézmozdulattal jelezte, hogy azt vihetik.

Ebben a lakásban nem volt más tulajdona. A bútorokat a helyiségekkel együtt bérelte, a falon lógó képek is oda tartoztak. A számítógépre csak legyintett. Az ócskás szeme körbeszaladt, rámutatott erre-arra, de Reman a fejét rázta.

- Ez bérelt lakás - mondta, és ezzel minden világos lett. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy a Monika-féle lakás teljes felszerelése is az övé. És csak a puszta falakat adta el az ingatlanügynöknek.

- Holnap reggel ráér? - kérdezte, és elmondta, miről lenne szó. Az ócskás felírta a címet.

És ígérte, reggel nyolckor ott lesz ezzel a furgonnal a ház előtt. Most viszont a szőnyegre terített papírra kirakott ruhahalomra mutatott, és mondott egy összeget. Reman csak nézte - ennyi minden volt az övé? Szinte derékig érő textilhalom került elő gardróbszekrényekből. Ennyi anyag övezte a testét? Ennyiért adott pénzt az elmúlt három évben? Mert annak előtte bizony alig voltak ruhái. Hirtelen úgy érezte, nagyon sok fölösleges dologra szórta el a pénzét, amit a könyve - vagy maga a Hegy? - jövedelmezett neki.

- Ezernyolcszáz euró - mondta ki a verdiktet az ócskás, és olajbarna bőréből valósággal sütött fekete szeme.

- Ugye, viccel? - kérdezte Reman azonnal és őszinte felháborodással. - Sohasem számoltam ugyan, de legalább ötezer eurót adtam ki ruhára ezekben az években…

- Ezernyolcszáz - mondta amaz, de egy kicsit keményebb hangon. Reman mélyet sóhajtott.

- Kétezer-ötszáz.- Csak ezerkilencszázat adhatok érte, nem többet - rázta a

fejét a férfi. A segédje közben mozdulatlanul állt mellettük, és úgy nézett a levegőbe, mint akinek semmi köze az egészhez. És csakugyan nem volt köze. Legfeljebb annyi, hogy ha nem jön létre az üzlet, nem lesz mit lecipelnie a furgonba.

Reman nézte a zakókat. A műanyag akasztók kampós vége kiállt belőlük, most mintha a semmibe, az üres levegőbe kapaszkodnának. Az öltönyök teste elomlott, nem volt tartásuk, a gravitációnak engedelmeskedve feküdtek a szőnyegen.

Némelyiket felismerte így is, emlékek is fűződtek halványan; abban a sötétzöldben ment el az első sajtótájékoztatójára, ahol a kiadója bemutatta a regényét. Abban a bordóban szerepelt először a televízióban, egy irodalmi vitán vett részt, nem sokat

szólt hozzá, mégis mindenki az ő szavát leste, akkoriban ő volt a nagy felfedezett, az ügyeletes zseni…

Rekedten szólt:- Kétezer.- Rendben van - az ócskás legalább nem nyújtotta a

tenyerét. Inkább elővett a belső zsebéből egy meglepően nagy méretű fekete tárcát, főpincéreknek volt ilyen a régi időkben, Reman még erre is emlékezett.

Amint átadta a pénzt, az ócskás máris utasította a segédet. Az felnyalábolta a ruhák egy részét, és ment is. Öt perc múlva jött másodszor, addig Reman nem igazán tudta, mit tegyen. Közben az ócskás nejlonzsákba gyömöszölte a fehérneműt, az összehajtogatott ingeket. Aztán amikor elmentek, Reman végre megnyugodott. Százharminc plusz kettő, az százharminckettő, ismételgette a fürdőszobában. Dél elmúlt, meg is éhezett. Ám még hátra volt egy másik munka.

Pedáns rendet tartott otthon, különösen az iratai között. Ez születésétől így volt, erre nem a hadseregben szoktatták rá. Sajátja volt, gyermekkorából vitte magával az iskolákba és a seregbe is. És ez büszke örömet okozott neki. Talán az ősei között nem csupán parasztok, de valamiféle megátalkodott hivatalnokok is voltak? Akiket a közszemlélet oly gyakran lebecsül, sőt kifejezetten becsmérel is. Pedig jó adminisztráció nélkül sem egy intézmény, sem egy hivatal, de maga a legnagyobb hivatal, az állam sem működik.

E kis kitérő után elment ebédelni.

17.

A banki iratok, számlaegyenlegek átnézését későbbre halasztotta. Hiszen már délután volt, most úgysem tudna mit elintézni. Sokkal fontosabb volt, hogy felkészüljön a beszélgetésre a kiadójával. Ezen rágódott ebéd közben is, meg amikor utána sétált egyet a közeli parkban.

Tudta, hogy ez nehéz mérkőzés lesz. Max egyszerre modern ember, ami a technikát és a kiadói műveleteket illeti. Ám régimódi akkor, ha az adott szóról, a becsületről és effélékről esik szó. Reman ugyan tudta, hogy nem tervez becstelenséget, de két nagyon fontos dolgot kell itt ma szóbahoznia, és egyik sem fog tetszeni a férfinak.

Max hatvan felé járt. Ő volt az egyetlen, aki akkoriban fantáziát látott „A Hegy” kéziratában. Reman már elég fáradt volt, mikor a kiadóhoz ért - előtte sok helyen járt, a regényt mindenütt visszaadták. Vagy azonnal, és ezt szerette, vagy hetekig, esetleg hónapokig rágódtak rajta, amit utált. Jó, ha rögtön megmondják, hogy nem is akarnak foglalkozni egy teljesen ismeretlen kezdővel, aki ráadásul a jelek szerint közel ötvenéves már, mit akar az ilyen? Nemegyszer összesúgtak a háta mögött, „elfekvőt” emlegettek, meg „temetőt”. Ilyenkor nagyon dühös volt, kétszeresen is az, hiszen nemcsak sértegették, de semmit sem tehetett ellene.

Egy írónak mindent el kell tűrnie? Nem is sejtette, mennyi megaláztatástól menekült meg. Azzal, hogy az első könyve végül is siker lett, hirtelen az égbe emelkedett, és nem kellett megtapasztalnia, milyen az, amikor a rossz sors és a megaláztatások évtizedeken keresztül egymást érik.

Nem az ő hibája volt, hogy elmúlt már huszonéves. Hogy nem jósolt egy fél évszázados nagy, szépen felívelő, dicsőséges írói pályát. Hanem legfeljebb húsz év lehet még benne, taksálhatták őt a háta mögött azok a kiadók, akik egyáltalán vették maguknak a fáradtságot, és belenéztek a regényébe. Az elvetett kézirattal együtt kapott vissza olyan lektori véleményeket is, amiket olvasva a csalódottság és a harag valósággal rázúdult. „A Hegy”-et nevezték fércműnek, tehetségtelen kezdő összekapart és odahányt szóáradatának, és ha valahol felismerték értékeit - részben, persze -, azért mindig ott állt a végén: „kiadásra alkalmatlan”, „nyomtatásra nem érdemes”, „nem hozná meg a kívánt hasznot”, „vannak sokkal jobbak is, amelyeket mégsem adtunk ki” és hasonlók. Értette, hogy az utolsó mondatok nem is neki, hanem a kiadó igazgatójának szóltak.

Nos, igazi igazgatót nem sokat látott. A nagyon nagy kiadóknál párnás ajtók mögött ültek, azok mögé Reman nem jutott el. Amikor rájött, hogy kis kiadóknál több az esélye - akkor már vagy fél éve házalt a regénnyel, nem is volt más dolga, még tartott a seregtől kapott végkielégítésből származó pénz -, egyik első útja ide vezetett.

Max maga fogadta, pedig volt titkárnője. Talán azért, mert tisztes polgárt látott benne? Egy meglett korú adófizetőt, akin látszott a katonás tartás, a mindig egyenes derék? Bár akkor már Reman nem volt olyan határozott. A sok visszautasítás kissé megtörte önbizalmát. Mégis, amikor leült Max íróasztalával szemben, és látta, ahogyan a férfi megfogja a

dossziéba fűzött lapok százait, megnyugodott. Látszott, ez egy olyan ember, aki értékeli az írott művet akkor is, ha az még nem látott nyomdát.

Maxnak nem voltak szerkesztői. Ha szükség volt, hát egy külsőst kért meg, akiket még a régi időkből ismert, és akik véleményére adott. Most is ez történt, méghozzá igen gyorsan. Egyetlen hét múlva Max maga telefonált és kérte, jöjjön be hozzá. Reman nagy reményekkel, és egyben nagy félelmekkel lépte át a küszöbét. „Hiszen ha elutasítana, miért is hívna be személyesen, postán küldené vissza a kéziratot!” - kiabálta benne az optimista. „Egyenes ember, aki a szemedbe akarja mondani, miért nem jó a regényed” - így a pesszimista, és míg le nem ült abban a szobában Max íróasztala elé, maga sem tudta, mi az igazság.

De aztán olyan öröm fogta el, amikor Max kimondta a szót. A szót, amire Reman - most úgy érezte - száz éve várt:

- Kiadjuk a regényét…Soha nem érzett még akkora örömöt. Talán csak valaha

régen, a Hegyen…Max nem sokat kérdezett a Hegyről. Tisztában volt azzal, amit

később az olvasók tízezrei is megértettek: hogy a Hegy valóban létezett, talán most is létezik, és hogy Reman személyesen járt ott. Emiatt egyfelől örült Reman, mert azt jelentette, hogy sikerült jól leírnia az ottani hangulatot, az embereket, a helyzetet. Ugyanakkor meg is nehezítette az életét, mert éppen ezért később sokan kérdezték: hol van a Hegy? Ahogyan egyre híresebb lett a mű, és megjelent idegen nyelveken is, már egyre-másra érkeztek a kérdések, levelek, telefonok külföldről is. A kiadóba és Remanhoz. Max és ő alig tudták elhessegetni a túlságosan kíváncsiakat, ugyanakkor Max jó üzleti érzékkel végül is soha nem mondta senkinek azt - a sajtónak sem -, hogy a Hegy nem létezik. Legyen ez az író titka, jelezte – és kis híján kacsintott hozzá. „Az értőknek ennyi is elég” - mondogatta, olykor latinul, a nagyobb hatás kedvéért. Sapienti sat.

Nos, Reman sejtette, nem lesz ez könnyű beszélgetés. Amikor negyed három körül megtorpant a ház előtt, elfogta az a három és fél évvel ezelőtti hangulat. Akkor is úgy dobogott a szíve, mint egy gimnazistának, aki első randevújára készül. Csak hát megmérgezte ezt az érzést a sok előző visszautasítás. Nehéz léptekkel ment fel az első emeletre, ahol egy régimódi, nagy belmagasságú, télen biztosan nehezen fűthető lakásban volt a kiadó. Reman diszkrét ember volt, sohasem kérdezett rá, hogy ez egy iroda csupán, vagy valahol a háttérben ott van Max

lakása is? Más telefonszámot kapott a lakásra, és mást a kiadóra. De attól azok még csönghettek egymástól pár méterre.

Aminthogy azt sem tudta, hogy Maxnak van-e felesége, gyerekei. A magánélet - a kiadó magánélete! - tabu volt. Nem volt viszont az a szerzőé. Igaz, Reman nem szívesen mesélt magáról. De mielőtt Max kiadta a könyvét, tudni akarta, ki is az új szerzője, hát kénytelen volt beszélni félre sikerült életéről, a hadseregről, mindenről.

Most végre ott állt az ajtó előtt. Max vagy tízszer adta már ki „A Hegyet”, és persze folyton várta a következő könyvét. Most is az lesz az első kérdése - ebben a férfi bizonyos lehetett.

Belépett.Az ismerős kis folyosón jobbra indult. A titkárnő szobájának

ajtaja nyitva volt. Az asszony rámosolygott, kezdettől ismerte őt, és máris intett: odabent van, bemehet.

Max kissé testes férfi volt, ritkás ősz hajjal, aranykeretes szemüveggel, jókora orral. Bőre vöröses, de néha napbarnított. Mindig sötét öltönyt viselt, megadta a módját az intellektuális munka külsőségeinek. Az irodájában most is a nagy íróasztala mögött ült, és egy kéziratot olvasott. Olykor Remannak is adott egyet-egyet az újabb kiadványaikból. Max sohasem tegezte Remant, és annak sem jutott volna eszébe ilyesmi. Ez nem távolságtartás, hanem a kölcsönös tisztelet jele volt. Reman úgy tudta: egy társadalom annál primitívebb, bratyizóbb, korruptabb, minél elterjedtebb benne a tegeződés.

- Üdvözlöm, Max!- Üdv, Reman! Foglaljon helyet. Mit hozott?- Magamat és a problémáimat.- Szóval, most sem kapok kéziratot?- De talán hamarosan. Hiszen hozhattam én éppenséggel jó

hírt is… - mosolygott az író.- Problémákat említett - igazította helyre arcvonásait Max.

Most már ismét az a komoly ember volt, aki tíz másodperccel korábban, szintén a konvenciók kedvéért, vidám mosolyt erőltetett az arcára. Max igazából nem volt egy humoros ember. Jólelkű inkább.

Reman hátradőlt. Már előzőleg összeszedte a gondolatait. Beszélhetett hát nyugodtan. Az igazi gondot inkább az jelentette, hogy meddig avassa be Maxot a terveibe? Hol van a határ? És most nem is tudta, Max számára csupán, mint kiadónak jelöljön ki beavatási határt, vagy mint embernek is. Ebben a városban igazából nem volt egyetlen barátja sem. Maxot is csak korlátozottan számíthatta ide. Üzlettársak voltak

a szó bizonyos értelmében. A szerző olyan könyvet ír, amit a kiadó el tud adni, a kiadó pedig eladja, és bizonyos idő elteltével megint egy másik ugyanilyet vár el a szerzőtől. Mert a könyv, melyet akár zsenialitás vagy csupán szorgalom szült, végső soron valahol üzlet. Olykor a szerzőnek is, bár ez a ritkább eset.

- Nos, ez kétesélyes dolog. Arról van szó, kedves Max, hogy elköltözöm a városból.

A hír nem rázta meg a férfit. Mivel Reman nem azonnal folytatta, azt hitte, csak ennyi a bejelentés lényege. Hát már mondta is.

- No és? Ez is hír? Minden menő ember, aki vitte valamire, kiköltözik a városból. Még az előkelő villanegyedek lakói is ezt forgatják a fejükben, olvastam erről valamilyen szociológiai felmérést. Aki csak teheti, menekül ebből a zajból.

Úgy mondta mindezt, mint akinek semmi köze a zajhoz. Pedig ő is itt élt, és életével maga is növelte ezt a zajt. A városok káoszát, amit majd az elérkezett új század biztosan mérsékelni fog.

- Itt nemcsak erről van szó. Végleg elmegyek, és nem is akarok majd visszajönni. Felszámolok mindent. A lakásomat, az egész itteni létemet.

- Remélem, írni fog - vetette közbe Max, rosszat sejtve. Csak akkor lett jobb kedve, tért vissza viszonylagos belső derűje, amikor látta Reman élénk bólogatását.

- Persze. Sőt, többek között éppen azért megyek el. A nagyváros kulturális csábításának nehéz ellenállni. Rengeteg időt veszítettem el, ezt maga tudja a legjobban. Három és fél éve jelent meg „A Hegy”, azóta mindenki azt kérdezi, mikor írok megint valamit? És egy olyan kérdéssel is szembesültem, ami… Szóval, ami bennem is mozgott eddig, de valahogy nem akartam tudomásul venni.

Max csak egy pillanatig nézte a férfit, aztán rájött, miről van szó.

Az aranykeretek között megcsillant a kerek üveg. A férfi halkan mondta ki:

- Megírni „A Hegy” folytatását, igaz?Remannak nem volt ereje válaszolni. Hát csak bólintott. Úgy

meglepte, hogy lám, Max is erre gondolt… a dolog csakugyan régóta élt benne. És most, hogy járt ott… Bár talán erről jobb lenne hallgatni. Hiszen Max nagyon jól tudja, melyik vidéken volt mostanában. Ám éppen ezt akarta kihasználni. így bátran belevágott:

- Igen, a folytatást. Ehhez… ehhez el kell vonulnom a világtól. Nem valamiféle aszkétizmus késztet erre, ne értse félre. De szükségem van erre.

- Nem ritka eset - Max már kezdte volna, hogy sorolja az általa régebben személyesen ismert írómat, akik hasonlóképpen cselekedtek. Az egyik például egy tó közepén lévő, alig udvarnyi kis szigetre költözött, és ott élt egy kunyhóban, akár egy remete. Ám ősszel nagy esők jöttek, a tó vízszintje megemelkedett, az írót kimosta szerénynek sem nevezhető hajlékából. A szigetet elöntötte az ár, és akkor derült ki - mint egy rossz filmben vagy vígjátékban -, hogy az író nem tud úszni… Mesélte volna tovább, hogy az illető afféle botcsinálta Robinsonként hogyan ácsolt magának egy tutajt néhány gerendából, és hogyan evickélt vele a part felé…

De Reman arcába pillantva rájött, ez nagyfokú tapintatlanság volna. Mert mi van, ha Reman sem tud „úszni”? Vagyis majd ott a remeteségében derül ki, hogy nem képes elviselni a magányt? Lehet, hogy nem is olyan kemény ember, nem olyan kitartó férfi, amilyennek látszik?

Az író a kiadó arcát figyelte. Egy pillanatig úgy tűnt, két párbajozó fél ül itt egymással szemben. Reman két gonddal jelentkezett itt, és eddig még csak az elsővel jött elő. A másik nehezebb ügy, de csak neki. Max számára normális dolog lehet pénzről beszélni, hiszen a munkája, az üzlete végső soron akörül forog. De Remannak - mint mindenkinek, aki élete nagyobb részében soha nem rendelkezett számottevő összeggel - nehéz volt előhozni ezt a témát. Hiányzott belőle az a könnyedség, amellyel mások, a gazdagok, a tehetősek tudtak beszélni a pénzről. Irigyelte is őket, ha néha a közelükbe került és hallotta, milyen összegeket emlegetnek nyugodt egyszerűséggel.

- És hová menne?A kérdés nem lepte meg. Készült rá.- Pontosan még nem tudom - hazudta, és ez is fájt a

lelkének. De nem mondhatott igazat. Ezt felejtendő, gyorsan beszélt tovább: - Valószínűleg Redlow környékére megyek. A napokban jártam ott, és láttam néhány festői helyet. Az elég messze van innen, és azt hiszem, ott eléggé magamba tudok mélyedni.

- Megírja a folytatást? - kérdezte sebesen Max. És merően az író szemébe nézett. Az igazat várta. Csak az igazat.

Reman elmosolyodott. Ezt megígérhette. Hiszen valahol a lelke mélyén már régen készült rá. Hát könnyedén kimondta:

- Megígérem. Hat hónapon belül itt lesz a kézirat… Ezen az asztalon.

Kezével félénken megérintette az asztalt. Most jött rá, ennyi év után, hogy soha nem nyúlt még ahhoz a gyönyörű, nagy bútordarabhoz. Egy kiadóban mindent olyan szentnek tartott, hogy félt beszennyezni az érintésével. Mint egy novícius az új vallás szentélyében. Persze most már tudta, hogy ez túlzás, de még benne éltek a kezdősors hangulatai, tilalmai.

Max arca felderült.- Ez a beszéd, Reman! Erre várok vagy két éve!- Most már meglesz. De éppen ehhez kapcsolódik a másik

ügyem is.- Előleg - bólintott Max. Minden irónia vagy kétségbeesett

beletörődés nélkül. Üzletember volt. És becsülte valahol, hogy Reman eddig nem fogadott el egyetlen eurót sem, pedig többször felajánlotta már. Éppen a második könyv reményében. Ha most elfogadja, már biztos lehet benne, hogy hozza is a második regényét. Hat hónapon belül?

- Az előleg nem jönne rosszul. De szeretnék kérni egy elszámolást az eddigiekről is… Ahová megyek, ott aligha lesz szükségem készpénzre. Viszont előtte… vannak köztelezettségeim, amelyeket teljesítenem kell. Ki kell Fizetnem számos kisebb-nagyobb összeget. Nem akarok elintézetlen ügyeket hagyni a hátam mögött.

- Ezt is megoldhatjuk. A titkárnőm ma délután összeszámolja, mennyi jár önnek az eddigi kiadások után. Éppen nemrégen jött valamennyi külföldről is, ha jól tudom, két országból is… Holnap reggel azzal kezdi a munkanapját, hogy elmegy a bankba, és átutalja mindezt a maga számlájára. Hová küldjem a pontos kimutatást?

- Hát, címet nem tudok mondani. De itt lesz Leon. Egyszer már találkoztak, ő a titkárom. Mostantól fogva a menedzserem lesz. A távollétemben ő intézi majd az ügyeimet. Az ide érkező levelekre is ő fog válaszolni. Majd jelentkezik önnél.

Max hátradőlt, és kutatóan nézett a férfi arcába.- Maga forgat valamit a fejében. Reman. Tisztán érzem, csak

nem tudom, mi az…Reman kísértést érzett, hogy elmondja neki. De nem,

mégsem kell tudnia róla. Már így is éppen eleget közölt. Max jóravaló ember, és nem kétséges, hogy mostantól kezdve csakugyan várja azt a napot, amikor belemélyedhet az új kézirat olvasásába. De nem lenne jó, ha túl sokat tudna. Egyszer akár véletlenül is elszólhatja magát az újságírók előtt.

Akiknek majd egy idő után feltűnik, hogy Reman, „A Hegy” szerzője már mióta nem mutatkozik a nyilvánosság előtt…

És akkor jutott eszébe: éppen ezért Leonnak sem szabad megmondania a teljes igazságot. De valaki kell, itt, ebben a civilizált világban, aki ismeri a titkot. Csak rajta keresztül juthatnak el hozzá. Ám az nem lehet Max, semmiképpen.

Így csak mosolygott, és hirtelen felállt. A nevezetes íróasztal fölött nyújtotta kezét.

- Viszontlátásra, Max! Ne akarjon mindent tudni. Magáé lesz a kézirat, vigasztalja ez a tudat.

Kicsit fölényesnek, lekezelőnek tűntek szavai. De Max szerencsére nem így érezte. Könnyedén meghajolt, amikor megszorította Reman kezét. Hát igen, ez még a régi iskola. Ezek az emberek a huszadik század közepén nevelkedtek. Még itt-ott nyomokban létezett az a régi, úrinak is nevezett polgári világ, amelyben minden gyerek megtanulta, hogyan kell viselkednie. Hogyan üdvözölni másokat, mit mondani ekkor és mit máskor. És mit nem illik mondani társaságban, vagy éppen sohasem…

Aztán Reman ment, tovább a maga útján.

18.

Benézett egy autókereskedőhöz.A férfi nem tudta, ki ő, de láthatta már a tévében, és sejtette,

hogy ismert ember. Zavartan pislogott, és olykor segítőtársára, egy fiatal nőre nézett sürgetően. A szemében ott ült a kérdés: „Nem tudod, ki ez a pasas? A fenébe is, de ismerős…”

Reman látta ezt a játékot, évek óta megszokta, nem csodálkozott rajta. Különben pedig átlépte a dolgot, azonnal tovább lapozott és nem foglalkozott vele. Könnyedén kérdezte:

- Mennyit adna a kocsimért?A kereskedő rögtön megfeledkezett az ismeretlen vevő

kilétéről, és inkább a sokkal tapinthatóbb, valóságosabb autóval foglalkozott. Körbejárta. Megkérdezte, valóban annyi kilométert tettek-e meg vele, amennyit a számláló mutat? De azért kinyitotta a motorház tetejét, sőt a csomagtartóét is. Egyenként megszemlélte a négy kereket, biztosan az abroncsok elhasználtsági foka érdekelte. Aztán előkapott egy katalógust, valamit számolt rajta. Mielőtt kimondta az árat, Reman megjegyezte:

- Csak holnap ilyenkor tudom hozni, addig szükségem van rá. De csupán a városban járkálok vele. Plusz húsz kilométer lesz benne, nem több.

A kereskedő legyintett - az nem számít. Még mindig némán járt az ajka, akár az ócskásnak dél előtt. Vagy az az ingatlanügynök volt? Reman már azt sem tudta, mi történik körülötte, csak néha kibukkant a felszínre, és rácsodálkozott saját magára. Azelőtt nem fordulhatott volna elő, hogy szinte egyetlen nap alatt felszámoljon mindent. Talán akkor, amikor kopott civil ruhában, kezében egy hasonlóan kopott bőrönddel kilépett a laktanya kapuján. Ott intézte el a leszerelés utolsó szakaszát. A bankszámláján volt már a végkielégítés akkor nagynak tetsző, valójában azonban meglehetősen szerény összege. Kevés nulla állt a számok után, nagyon kevés.

Itt szép összeget remélhetett, hiszen a kocsi alig féléves volt, és nem sokat járt vele. A kereskedő megvakarta a homlokát, még egyszer rápillantott az autóra, mintha kérdezné: „Valóban ennyit ér?”, aztán kimondta:

- Huszonnyolcezer-ötszáz euró.- Harminckettő - mondta Reman gondolkodás nélkül. Már

egy perccel előbb elhatározta, hogy bármekkora összeget ejt ki száján a kereskedő, ő azonnal többet kér. Pár ezerrel többet. A harminckettő szimpatikus számnak látszott. Mindig kedvelte a harminckettőt.

- Uram, ön viccel - jelentette ki a kereskedő halálosan komolyan. Már nem izgatta, ki lehet az eladó. Az összeg szerinte magyarázatot érdemel: - Ez a kocsi újkorában volt harminckettő, pontosan. Én is árultam annak idején, merthogy vadonatúj gyári kocsikat is árulok, itt a parkoló másik oldalán.

Segítőjére nézett, a fiatal nő élénken bólogatva erősítette meg a férfi szavait. Remant mindez nem érdekelte. Most fogta fel, honnan van a fejében ez az összeg. A „harminckettő” csakugyan az autóhoz kapcsolódott a fejében, mert annyiért vette.

Felengedett kissé:- Igaza van. Ne legyünk olyan mohók. Harminc.- Huszonnyolc és fél - ismételte amaz a régi árat. Reman

csöndesen megjegyezte: - Én már kétezret engedtem…- Egy teljesen irreális, újkocsi-árból - tromfolta le a

kereskedő.Reman úgy állt ott, hogy kívülről figyelte önmagát. Nem hitte

el igazán, hogy ez csakugyan ő lenne? Ő alkudozik itt, mint egy

kupec? „Hát ennyi rossz tulajdonságom is van? Vagy ennyi minden fért belém, anélkül hogy valaha is előjött volna?”

Az autóügynök kis töprengés után kijelentette:- Huszonkilenc. De csak önnek. Másnak huszonhetet

mondanék.Reman ezt természetesen nem hitte el. De a kereskedő sem

várta, hogy elhiggye. Hirtelen elment a kedve az egésztől. „Nem egy arab piacon vagyunk, nem bazár ez” - döntött és bólintott:

- Rendben van, huszonkilenc. Holnap délután hozom a kocsit.

Aztán elindult hazafelé. Alkonyodott éppen, furcsa vízszintes sárgásvörös fények estek be a mellékutcákból. Ahol hiányoztak a házak végtelennek tetsző várfalai, ott a réseken bebújt a nap. Utolsó üzenetet küldött, mielőtt eltűnik. Amikor Reman belefutott egy ilyen fényrésbe, meghalt az alkony, még egy kis időre felcsillant a nappal. A fény bal arcára ült, miközben a jobb sötétben maradt - ha előredőlt, kissé jobbra, hogy lássa magát a visszapillantó tükörben, hát éppen ezt Figyelhette meg. Kísértetiesnek látta; Reman egyébként is hajlamos volt az ilyesminek azonnal valamiféle képzelt jelentőséget tulajdonítani. „Az egyik felem a fényben van, a másik a homályban. Most ez a kis világdarabka a sötétség, a homály felé megy, de holnap újra megjön a fény. Egyszerre két világ határán állok, megyek, mozgok. Mi jöhet ezután?” - kérdezte magától.

Otthon nem volt kedve tévét nézni. Rájött, hogy azért van még mit eladnia. Majd kell szereznie egy másik ócskást, aki például a nemrégen vásárolt nagy tévéjét is átveszi. Aztán volt a falon két festmény, amit ő vett magának mindjárt új karrierje kezdetén. Amikor azzal tetszelgett - jobb híján csak önmagának -, hogy lám, már a műgyűjtést is megengedheti, hisz felsőbb osztályba lépett. Most viszont koloncnak érezte a két képet. Sőt, amikor este átvizsgálta a lakást, eszébe jutott, hogy van egy kis leánykaportré, amit szintén akkoriban vett, de ebben a lakásban nem talált neki helyet. Megkereste, gondosan be volt csomagolva, mintha sohasem lógott volna sehol. Megnézte lámpafénynél, jónak találta, és letette a nappali asztalára, hogy szem előtt legyen. El ne felejtse holnap azt is vinni.

A lakás most már rendetlen volt, hiányos. Csak ült hát, és nézte. Később bajba került, mert a kezébe vett néhány régi dobozt. Évek óta nem nyitotta fel őket. A szülei fényképei, meg

a saját gyerekkori fotói voltak bennük - javarészt még fekete-fehér képek. Idegen volt ott minden, a legszívesebben kidobta volna az egészet. De valami arra késztette, hogy azért ne szabaduljon meg minden emlékétől ilyen brutálisan. Úgy döntött, néhány kisebb dobozba gyűjti az efféle dolgait, és azokat odaadja Maxnak. Ő biztosan megőrzi őket; persze lehet, a maga ironikus módján a tárgyakat zálognak tekinti majd. Csak akkor adja vissza őket, ha Reman leszállítja a kéziratot? „De akkor sem lesz rájuk szükségem, és nem fogom őket visszakérni” - határozta el keményen.

A fürdés után az álomra várt.Ám az nem jött. Ehelyett valami furcsa fél-éber állapotba

került. Egyszer azt olvasta valahol, hogy ilyenkor történnek az emberekkel úgynevezett megmagyarázhatatlan dolgok. Az ember mintha elhagyná a testét, kilép belőle a tudata, és elmegy máshová. Vagy idegen lények látogatják meg, vagy régholt szeretteivel találkozik. Mindez csupán képzelődés lenne? Vagy megtörténik mindez, mert ez az a tudatállapot, amikor az a másik világ, tele ismeretlen csodákkal, kapcsolatba tud lépni velünk?

Csodák vagy ismeretlen, döbbenetes jelenségek helyett a tegnapi napot gondolta végig. Még most is nehezére esett elhinni, hogy járt a Hegyen. Valahogy furcsa volt már az is, hogy az a rövid látogatás csak úgy beleilleszkedett egy nap munkarendjébe, egyike volt a programpontoknak. Hiszen a Hegy szent dolog, öt éve mindennap eszébe jutott Trianával együtt, akkor is, amikor más nővel az oldalán aludt el. Amikor fárasztó szex után zuhant álomba itt, vagy a nő lakásán. És volt néhány ilyen nő… Most hirtelen eszébe jutott az egyik. Halványan motoszkált az emlékezetében egy régi ügy. Méghozzá anyagi ügy. Nos, igen, holnap megnézi azt az elismervényt, tudta jól, melyik fiókban, melyik dossziéban tartja. Az is jelenthet valami pénzt. Kell, hogy jelentsen.

De a fél-éber állapot ezt is elsöpörte. Valamilyen zúgást hallott. A teljesen sötét szobában feküdt, csak kis késéssel értette meg, hogy a helikoptert hallja. Visszatért a tegnap a mába?

A gép dübörgése, kattogó zaja azonban csak aláfestés volt. Most biztosan nem zavarta annyira, mint akkor, ott. És tudatán hallotta a hangokat. Olyanokat is, amelyekre nem emlékezett, pedig biztosan ott voltak, és mondták is.

„Hasonlít, nem?” „De igen. Nem vitás.”

Nem tudta, miről van szó. A hangok ismerősnek tűntek, de már nem emlékezhetett mindegyikre.

Hiába hallotta őket most is, öt év távlatából kellett volna felidézni mindegyiket. Ez nem működött.

Csak abban volt biztos, hogy a hegylakók beszélgetését hallotta, annak kicsiny részletét. Ahogyan kiejtették a szavakat: nyugodtan, lassan, magabiztosan, ez rájuk vallott.

Csak nem tudta, kiről beszélnek. Mivel az ő emlékeiben jelentek meg a szavak, hát arra gyanakodott, van hozzájuk köze. Kétségbeesetten próbált meg ismét hallgatózni. Gondolataival szinte befurakodott a múltba. A nem is olyan távoli múltba. Most más hangokat hallott - mondatokat, amelyek ott és akkor bizonyosan elhangzottak, elméje elraktározta őket, de nem tudatosultak, akkor nem.

„Azt hittem, visszajött.”„A lentiek nem olyanok. Nem döntenek gyorsan.”„Én nem tétováznék…”„Lehet, hogy nem is tudja?”„Mit nem tudok én?” - ágaskodott fel benne a kíváncsiság, de

nagyon súlyos kíváncsiság volt az, félelem és felelősség terhelte. Valami zajlik hát a háttérben, amiről nem tudott. Vagy tegnap zajlott, a Hegyen, és akkor nem is sejtette? Hát persze, hogy nem sejtette. A zajban elhangzó félmondatok, kiáltások nem tudatosultak benne, mert Trianát látta maga előtt, hozzá beszélt, az ő szavaira várt. Vagy akkor már Voldertől búcsúzott, és a pilótához szólt? A lenti világ a helikopterrel és utasaival együtt felment a Hegyre, és érkezése egyetlen perc alatt mindent felborított. A hegylakók nyilván a dolgukat végezték, amikor közeledett a fura zúgás. Bárhol is voltak, egy emberként szaladtak a Nagy Barlang felé. Ki a favágásból, ki a főzésből, a krumplikapálásból, az állatok őrzéséből. Megijedtek. De amikor meglátták Remant és Trandint - vagy inkább: csak Trandint? -, megenyhültek, ijedelmük elszállt.

A férfi most magába mélyedt. Ám meglepetésére a hangok nem áramlottak feléje, ez a közeli múlt most mintha meghalt volna. Vagy mintha az odavezető homályos barlangi folyosón becsukódott volna egy kapu, légmentesen. Onnan nem jöttek ki hangok.

Áramlottak viszont képek, látványok. Eleinte homályosan. Reman görcsösen kívánta, hogy Trianát lássa meg.

És sikerült is, de a nő arca elúszott, szétdarabolódott. Mintha víz tükrözné, amit a szél összeborzol. Egy ideig még látta, még biztos volt benne, hogy ő az, a jellegzetes vonásait nem

torzította el a felszín hullámzása. Aztán csak egy ovális sárgás folt lett a kékeszöld felszínen, elszürkült, semmibe mosódott.

Viszont felmerült helyette egy másik arc. Amit szemből jószerével nem is látott, legfeljebb egy pillanatra. Az a kisfiú… Triana fia. Az arc már akkor is ismerősnek tetszett Reman számára, de nem tudta, miért.

Most sem tudta. Csak nézte az álomszerű állapotban talán csak pillanatra felmerülő kis kerek gyermekarcot. Az orrát, a szemek alkotta ívet. A kis száját. Valamilyen homályos érzés most is kínozta a férfit, de túl rövid volt a látomás, szinte csak egy villanás, és máris jött egy újabb kép.

A Hegy szélén álltak, Trianával. Remannak volt egy olyan homályos érzése, hogy ilyesmi nem történt. Nem emlékszik rá, hogy akkor, vagy tegnap akár csak egyetlen pillanatig is háttal a Hegynek álltak volna. Előttük már csak a mélység volt. A lenti világ apró részletei most meg sem jelentek a szeme előtt, csak jelzésként láthatta a mezőket, erdősávokat. Inkább csak sejtette, mintsem látta, hogy ott vannak.

Mert nem ez volt a fontos. Hanem Triana, aki mellette állt. Együtt néztek le, mégis, Reman oldalra sem nézve is látta Triana arcát. Mintha az asszony az égboltból, a földből beszélt volna hozzá. Bár szavait nem hallotta, de biztos volt benne, hogy valami nagyon fontosat mond. És volt ott még valaki, a közelben, akit Reman nem látott, de úgy érezte, odatartozik. Még az is megfordult a fejében - most, itt az ágyon fekve a sötétben -, nehogy az a valaki túl közel menjen a meredély széléhez, mert lezuhanhat.

Ki volt az, Momper? Aki végül csakugyan lezuhant. Ez már a múlt volt, és Reman nem emlékezett rá, hogy akkor valaha is lett volna együtt Momperral és Trianával, hármasban. Egyetlen ilyen perc sem volt.

Aztán lassan foszladozni kezdett ez a kép is. Jótékony kábulathullám érkezett hozzá. A látványok eltűntek, ébersége érezhetően halványodott. Aztán már azt sem érezte, hogy változik benne valami, mert az álom elborította. Akár egy jóságos tenger ringató hulláma. Reman elaludt, most már csakugyan.

19.

Még reggel is nyugtalanította valami. Érdekes módon olyasmi, ami abban az esti, elalvás előtti korszakában eszébe sem jutott. De hogy mi lehet az, nem sejtette. Csak benne volt, akár egy tüske a tenyérben, a puha bőrben, húsban. Amíg meg nem fog valamit az ember, nem érzékeli, hogy az az apró, szemmel nem is látható kicsiny szálka ott lapul. De néha nagyot tud szúrni, és fáj.

Neki is fájt, annál inkább, hogy nem tudta, mi az. Kínozta egy érzés. Mintha valami fontosat elfelejtett volna, és közben érzékelhetően közeledik az idő, amikor döntő jelentősége lesz annak, hogy eszébe jut-e az az esemény, elhangzott mondat, feladat, bármi?

De hát várta az új nap. Tompa elszántsággal indult neki. Már a városban reggelizett egy büfében, ahonnan máskor elriasztotta volna a szag, a különféle alakok felbukkanása és az, hogy valóságos kisebb tömeg vette körül, amit utált. De hősiesen leküzdötte ezt is, majd kocsiba ült, és nyolc óra előtt pár perccel Mónika háza előtt fékezett. Beszélt a nővel telefonon még otthonról, és tudta, nem lesz itthon. Volt kulcsa, természetesen. Az ócskás furgonja ugyanakkor érkezett a ház elé, és Reman ezt jó jelnek tekintette. „Nem kezdődik rosszul ez a nap” - nyugtázta majdnem boldogan.

Az ócskással már a lépcsőn megbeszélte, hogy utána elmennek a tévéért és néhány más apróságért is. A tegnapi kétezer eurós üzlet után mindketten bíztak már a másikban. Monika hűlt helye nagyon is érezhető volt a lakásban - mindenütt ott lebegett intenzív itt-lakása, átitatta a lakást nemcsak parfümjével, de létezésének ezer más jelével. A fürdőszobatükör szélére rúzzsal firkált telefonszámoktól kezdve a konyha asztalán álló, rosszul kinyitott tejesdobozokra. Monika még mindig nem tanulta meg - vette észre Reman -, hogy jobb, ha a tejesdoboz mindkét sarkára vág egy lyukat, akkor zavartalanul, bugyborékolás nélkül jöhet ki belőle a folyadék? Vagy, hogy a fogpasztás tubust a vége felől kell kinyomni, mindig a végéről, nem a közepéről?

Az ócskás számba vette a holmikat. Ezúttal egy másik kísérő volt vele, aki meg alighanem a bútorokhoz értett inkább. Majd amikor megnéztek mindent, telefonáltak egy harmadiknak: jöjjön ide nagy, fedett teherautóval. Közben megindult az alkudozás. Remant ismét elfogta az a hangulat, ami mellesleg az ócskások öröme és üzleti haszna is egyben - már szabadulni akart a nyűgtől, az egész ügytől, a bútoroktól és ettől a lakástól is. Itt minden az övé volt, de méltányosságból - hiszen Monika

néhány napig még itt fog lakni - hagyott egy kis ágyat és néhány egyszerűbb bútort. Azoktól majd Monika szabaduljon meg, ha eljön az ideje.

Végső soron négyezer-ötszáz euróval lett „gazdagabb”, majd még ötszázat kapott a tévéért a bérelt lakásában. Felkapta a három festményt, és ismét beszáguldott a belvárosba.

Menet közben a kocsiból felhívta előbb Max titkárnőjét, aki közölte vele, hogy most indul a bankba, és onnan Reman számlájára utalni fog, „nem is keveset”. De addig még legalább egy-másfél óra telik el. Ezért változtatott tervein, és más sorrendet adott a délelőtt elintézendő ügyeknek.

Azt a galériát ismerte már, régebben be-bejárt, megszemlélte a „felhozatalt”. Végül is nem vett náluk képet, de kedvelte azt a hangulatot. Mindenfelől képek, kisplasztikák, vázák, ezüst gyertyatartók néztek rá. Szőnyegek jellegzetes illata vetélkedett indiai füstölőkkel, halkan nyikordult a padló a láto-gatók súlya alatt. Ez is olyan diszkrét volt, olyan bizalmasságot sugalló. Afrikai faragott szobrok éjfekete mosolya, ausztrál bennszülöttek gyöngysora, mintás bumerángok. De a legtöbb műtárgy festmény volt.

A közelben sikerült leparkolnia egy földalatti gigantikus pincerendszerben, alig talált ki belőle. Cipelte a képeket, nehéz volt a keretük. Mindegyiket külön csomagolta be, nem túl erősen. Az egyik sarkán a keret ki is dörzsölte a barna papírt, de Reman erősen markolta.

Egy idősebb férfi vette szemügyre a képeket. Aztán hümmögve taksálta, majd odahívta társát, az is férfi volt. Így álltak egymással szemben hárman, Reman a pult egyik oldalán, amazok a másikon, az állukat mélyesztették be ujjaik alkotta gödrökbe.

- Bizományba nem tudjuk bevenni. Túl sokáig tartana, míg eladjuk.

- Nekem sincs időm - jegyezte meg Reman. Ezzel persze - naiv átlagember! - megint kiadta magát a kereskedők kényére-kedvére. Azok nem is pillantottak egymásra, testbeszédük a másik számára világos lehetett. Apró, kívülálló számára észrevehetetlen metakommunikációs jeleket adtak egymásnak. „Akkor most lealkudjuk a mélybe.”

- A kis portréért negyven eurót tudok adni. Ezért a képért nyolcvanat, a másikért hatvanat.

- Ez az utolsó ajánlatuk? - kérdezte Reman, és kezdte visszahajtogatni a papírburkolatot a legfelső képre. Most a másik műkereskedő vette át a szót:

- Nos, ez együtt száznyolcvan euró. Talán felemelhetjük kétszázra, mivel mi is kedveljük a kerek számokat.

- Ha jól emlékszem, akkor a hármat összesen négyszázért vásároltam - így Reman.

- De ön most eladni szándékozik, ha nem tévedek - felelte finom mosollyal az első, aki csak száznyolcvanat akart adni értük.

- A műtárgyak az idő múlásával nem vesztenek értékükből. Éppen ellenkezőleg - érvelt Reman hűvösen. - Semmi kedvem több száz eurót ajándékozni önöknek. Hiszen a három képért összesen legalább ötszázat kapnának már holnap is. Nincs igazam?

Ekkor megint a második szólt:- Kétszázötven euró, tisztelt uram.- Vagyis még mindig ötvenszázalékos hasznuk lenne a

képeimen?A kérdés lógva maradt a levegőben. Ezt akár sértésnek is

vehették. Mivel nem szóltak, Reman felnyalábolta festményeit, és ment a kijárat felé. Közben eszébe jutott: ha ilyen apránként kéne összeszednie azt a sok pénzt, hetekig tartana a dolog. De dacosan felszegte a fejét; szerencsére nem olyan rossz a helyzet. Még nem. Most még nem kell arra figyelnie, hogy meglegyen az utolsó eurócentje is.

Már az ajtónál volt, és éppen a kinyitásával bajlódott, amikor utána jött a kereskedő:

- Elnézést, hogy nem ismertem fel azonnal, író úr! Pedig milyen ismerős volt az arca!

Reman tanácstalanul megtorpant. Most akkor hogyan viselkedjen? Nem haragudhat rájuk túl látványosan. A piacon sem haragszik meg egymásra az eladó és a vevő, ha az előbbi túl drágán kínálja a paradicsomot. Nem kötelező megvenni. És van még néhány műkereskedő a belvárosban, ráadásul éppen itt a közelben; a képeket nem is kellene visszavinnie a kocsiba, gyalogolhat velük tovább.

- Örülök, hogy legalább ennyi - mondta ügyetlenül, igyekezett, hogy ne érződjék hangjából a benne szétfolyt méreg. Bólintott. A kereskedő most nyilván egy nagyobb árat akart mondani, de Reman tudta: ez már nem a képeknek, hanem az írónak szólna. És most nem akart író lenni, nem volt ismert személyiség, nem volt senki. Csak három képet hozott eladni, azoktól kell megszabadulnia. No persze, nem mindegy, milyen áron. És ekkor nem csupán a pénzre gondolt.

A kereskedő meglepetten tartotta az ajtót, ostoba helyzet volt számára. Úgy nézett ki a dolog: csak azért rohant Reman után, hogy udvariasan kiengedje őt a boltból. Anélkül hogy üzletet kötöttek volna?

De Reman már a járdán volt, ment előre makacsul, leszegett fejjel, belül kissé forrt minden. De mire egy sarkon túl a következő műkereskedéshez érkezett, elmúlt mindez. Széles mosollyal lépett be:

- Jó napot kívánok! Megkérdezném, értékesek-e ezek a képek? És önök megvásárolják-e?

Rövid szemle után négyszáz eurót ajánlottak, és Reman azonnal rábólintott. Tíz perccel később, már a pénzzel a zsebében, a legszívesebben visszament volna az első kereskedésbe, és meglobogtatta volna amazok előtt a számlát, hogy bizonyítsa. Kétszer annyit adtak érte, mint amennyivel azok próbálták becsapni őt. De persze ez gyerekes dolog volt, és Remannak ekkor eszébe jutott, hogy azért mégis ötvenéves lesz pár hónap múlva. Ilyet hát nem illik tenni. Lassan, a fogai között szűrve a szót, átkozta azt a huszadik, már elmúlt századot, amelyikben őt felnevelték. „Mit illik tenni, és mit nem?” Bezzeg a mai fiatalokat ilyen fékek nem fogják. Lehet, hogy néha jobb nekik ezért.

Nem sokkal később az ingatlanügynök irodája előtt fékezett. Mivel ide is telefonált már előbb, nem kellett vesztegetnie az idejét. A délelőtt közepe is alig múlt el, amikor az irodában aláírta az elkészített szerződéseket és egyéb okmányokat. Igen, Reman úr eladja remek lakását százharmincezer euróért abban a jó kis negyedben, abban a jó kis parkosított kertben, abban a szép villában. „Nem sokáig laktam benne, egyedül meg szinte alig” - futott át a fején, amikor végzett a formaságokkal.

- A pénzt még ma átutaljuk a bankszámlájára, uram.- Köszönöm.És ismét az utcán volt. Nagy kövek gördültek le róla,

megkönnyebbült. De ez sem tartott sokáig. Valami fenyegető árny magasodott fel mögötte-benne. Nyirkos aggodalom terjengett lelkében: mi lesz, ha rosszul döntött? Odaveszik minden pénze, és…

De akkor Maxot látta maga előtt. Max hat hónap múlva megkapja a következő könyvet. „A Hegy” folytatását. Kézzel írva, nagy spirálrugós füzetekben, de nem baj. Leon majd gondoskodik valakiről, aki az egészet számítógépbe írja, aki megfejti az ő kézírását. Nem olyan ördöngösség. És mit számít, hogy ez már a huszonegyedik század? Nincs jelentősége. Ha jó

lesz a könyv, kézzel írva is jó lesz. És ha jó lesz, Max sokat fog eladni belőle. Leon pedig azonnal értesíti az összes külföldi kiadót, akik eddig az elsőt megjelentették, hogy lám, itt van a második! Az sem lenne rossz - merült fel benne az optimista lelkesedés, mint sziget a pesszimista óceánban -, ha Leon és Max közösen rávennék a külföldi kiadókat, most még együtt, egy kötetben adják ki a két regényt!

„Úgy beszélek róla, mintha máris létezne. Mintha már megírtam volna.” De valami azt súgta neki, hogy igenis, meg fogja írni. A Hegy története nem maradhat annyiban, ahogyan évekkel ezelőtt befejezte. Hiszen nem is volt befejezve. Az utolsó két oldalon… Hát igen, ott az addig hűvös, mindent kívülről szemlélő szerző átment egyes szám első személybe. Ezzel olyan személyes élménnyé tette a művet, amit nem fejezhet be csak úgy.

És Triana is…Behunyt szemmel látta maga előtt azt az öt évvel korábbi

napot. Elindult lefelé, kedd hajnal volt, a nap csak a Hegy tetejét világította meg. A lenti táj még az éjszakában élt, a nyári hajnal hűvöséből ocsúdott, fojtó szorítása lassan engedett. Ő meg elindult lefelé. Az ösvényről felnézett a szirtre. Vagy csak egy szikla volt. Hogyan is írta?

Triana állt egy sziklán, magasan. Intett. Reman visszakiáltott. Valami kigyúlt benne, meleg fény, jó fény:

- Trianaaaaa!Most is érezte, amit akkor. Feladatot kapott, anélkül hogy

bárki rábízta volna. Anélkül vette magára, hogy senki még csak nem is sugallt neki ilyesmit. El kell mondania mindenkinek, hogy létezik a Hegy, hogy igazi hús-vér emberek élnek ott. Akik innen szakadtak oda, és az a kicsiny világ sok szempontból jobb, mint ez a nagy. Amiben most is mozog.

Reman lerázta a súlyokat. Talán nem teszi rosszul, amit tesz. De most nem is akarta ezt rágni magában, hiszen egy nehezebb feladat várt rá. Miközben a város széle felé autózott, és egyre több zöld tükröződött a szemében, lassan emésztette a fájdalmat. Mindig elfogta ez az érzés, amikor erre az útra szánta rá magát.

Évente egyszer, nem gyakrabban. Mert mi értelme lett volna többször jönni? Igazából ennek az egynek sincs értelme, tudta jól. De mindig elnyomta magában ezt az érzést, ezt a mondatot. Ami persze mégis feltüremkedett a lelkében, bár ilyenkor kicsit szégyellte magát.

Az út meredekebb lett, szerpentinre váltott. Feltűnt az első tábla, amely az intézményt jelezte. A neve oly ártatlan, de azt nem lehet szó szerint venni. Talán csak azok hiszik ezt, akik az egyre meredekebb szerpentinen a város fölé magasodó hegy csúcsára igyekeznek. Hogy egy forgó kilátó-étteremből csodálják a várost, és lelkendezve készítsenek néhány fotót. Reman éppen egy japán turistákkal tömött buszt előzött meg az egyik egyenesebb szakaszon. Aztán megint kanyarok következtek, és neki is lassítania kellett.

EZÜSTPART OTTHON, hirdette egy másik tábla, de már balra mutató nyíllal. Le kellett térnie a főútról. Megvárta, míg elmegy három szembejövő kocsi, közben villogott az irányjelzője, majd a tükörbe pillantott, és csak a szabad utat látva elöl-hátul, nyomta meg a gázpedált. Máris a keskeny, sötét aszfalton robogott. Fák magasodtak eléje, aztán meglátta az ismerős épületet. Minden évben úgy érezte, hogy kicsi ez a ház. De mindig észrevette később, hogy mögötte van még két másik. A házak egymáshoz tapadtak, köztük kicsiny parkban sétáltak az ápoltak. Már amelyik tudott még sétálni.

Nehéz volt a szíve ismét, amikor beállt a jól ismert parkolóba. Itt semmi sem változik, évről évre ugyanaz a látvány fogadja őt. Általában ősszel szokott jönni, nos, ezúttal pár hónappal korábban jött. Lehet, hogy utoljára?

Nem érzett szomorúságot. A hely szelleme nem érintette meg, mert annak semmilyen külső jele nem volt. Mégsem tudott örülni. Ahányszor kiszállt a kocsiból ebben a parkolóban, lefagyott ajkáról a mosoly. És nem játszotta meg magát. Itt nem volt oka nevetni, de még az örök belső optimista vidámságot is száműzte tudatából arra a félórára. Hiszen ennyit szánt erre a helyre. Ennél tovább sohasem bírta ki. Érezte, most is így lesz, pedig ez a mai talán különleges alkalom. De kinek is mondhatná el?

Valakinek mégis el kell mondania. Ment az iroda felé. Az igazgatónő, magas szikár asszony felpillantott íróasztala mögül, és kellemesen rácsodálkozott.

- Ön az, író úr? Nem hittem volna, hogy most már nyáron is eljön.

„Szóval, számon tartják a látogatásaim dátumait” - gondolta. Mosoly nélkül fogtak kezet:

- Nem véletlenül jöttem éppen most. Szeretném közölni, hogy elköltözöm a fővárosból, méghozzá nagyon messzire. De ez voltaképpen semmin sem változtat. Majd egy megbízottam intézi az efféle ügyeket, beleértve az anyagiak átutalását is.

Megadta Leon nevét, telefonszámát. Az igazgatónő az adatokat feljegyezte egy kartonra, majd felállt:

- Menjünk, nézzük meg Elisabethet.- Milyen az állapota?A szokásos procedúra volt ez. Ide ritkán jönnek látogatók.

Biztosan vannak, akik nem is évente, hanem sokévente néznek be ide. Őket az igazgatónő arcról sem ismeri meg. „Hát miért is jönnének?” - gondolta még Reman, miközben engedelmesen indult a nő után.

Az iménti kérdését ott belül megtoldotta: „És én miért zarándokolok ide minden évben?”

- A szokásos, uram. Nem hiszem, hogy bármi változás állna be Elisabethnél most, vagy a közeli jövőben.

„A távoliban meg aztán végleg nem” - tette hozzá gondolatban Reman. Kicsit megütközött azon, hogy az igazgatónő mindig ugyanezt válaszolja. Pedig megszokhatta volna, hiszen igazából tizennégy… nem, tizenöt éve jár ide.

Egy ápolónő mutatta, merre menjenek. A nappalin vágtak át, meg egy folyosón. Reman ilyenkor alig nézett az ápoltakra, nem szerette látni őket. Azok közé tartozott - százból kilencven -, akik az ilyesmit nem bírják elviselni, és ha kizárják a tudatukból, akkor nem is létezik a baj. Pedig hát tudta, nagyon jól tudta, hogy van, hogy létezik, és sokkal gyakoribb, mint hinnénk. Azon felül, ha azzal áltatta magát gyakorta, hogy ő igazi író - akkor miért ne figyelné meg az életnek ezt az oldalát is?

De most csak ment az igazgatónő után. A sarokban nagyképernyős televízió villogott, talán rajzfilm ment. Teljesen fölöslegesen, mert senki sem nézte. „Reggelente bekapcsolják, és csak az esti takarodónál kapcsolják ki” - gondolta Reman.

A ház mögött a pázsiton néhány kempingszék állt. Meg egy kisebb asztal, rajta üdítők. Az igazgatónő előre mutatott.

- Ott van.Reman mellett maradt, hisz tudta, nem lesz itt bizalmas

beszélgetés. Jelenléte inkább arra szolgált, hogy legyen egy ismerős arc is Elisabeth mellett…

Reman lassan közeledett. Lába surrogott a fegyelmezettre nyírt füvön. A neszre Elisabeth ránézett. Ötvenkettő elmúlt, tudta jól Reman. Mégis megdöbbentette, mennyire öreg. Közel hetvennek látszott. Öregasszony volt. Hajlott a háta, aszott az arca.

És mit sem értő a tekintete.Reman közelebb ment.

- Elisabeth - mondta. A torka nehezen nyílt. Az eredmény nem döbbentette meg. Már régóta nem. Elisabeth tekintete közömbösen átsiklott felette. Inkább az igazgatónőn állapodott meg, de nem látszott, hogy őt ismeri. Lehet, hogy valami azért meg, mozdult az elméjében? De nem. Egyetlen villanás sem jelezte, hogy ismerné. Az az üres tekintet aztán ismét végigsiklott Remanon, majd a nő lassan elfordult. A közeli fa ágát szemlélte, közelről. Talán egy legyet látott, vagy egy hangyát? Vagy csupán a parányi mozgás kötötte le, öt másodpercre?

Mert aztán onnan is ellépett. Határozatlanul ment előre a pázsiton. Az igazgatónő halkan mondta:

- Mindig csak a törpefenyőig megy el. Ott megfordul, és balra megy, a konyha sarkáig. Onnan visszajön ide, és megáll.

Elisabeth pontosan ezt tette. Kísérteties volt, ahogyan mozgott, és úgy ment, mint aki nincs is ezen a világon. „És, tulajdonképpen, erről lehet szó” - gondolta a férfi. Az igazgatónő vele együtt nézte végig, ahogyan Elisabeth viseltes köpenyében megtette az előre jelzett utat. Az igazgatónő csak akkor mondta.

- Mostanában néha elesik. Az orvosunk szerint bajok vannak az egyensúlyérzékelésével. De ha elesett, nem kel fel. Ha véletlenül nincs a közelben egyetlen ápolónő sem, akkor ott fekszik a földön. Néha megüti magát, de nem szól a sebeiről. Elrendeltem, hogy minden este vizsgálják meg, és ha vannak újabb karcolásai, sebei, akkor lássák el.

- Szegény Elisabeth - mondta a férfi halkan. Vagy talán nem is mondta ki, csak úgy hitte? A gondolat, a sajnálat belülről jött, és belül is maradt?

Amikor lassan mentek el, Elisabeth nem nézett utánuk. Az igazgatónő is megfordult vele az ajtónál, és egy percig nézték a tétován álldogáló nőt. Aki nem nézett utánuk. Az ő számára ez a látogatás meg sem történt. Hiszen semmi sem történik, soha semmi.

- A nővére sohasem beszélt?- Amennyire emlékszem, sohasem. Nyilván már így

született. Emlékszem, egy időben a szüleim sokat utaztak vele mindenféle orvosokhoz, klinikákra. Azt hiszem, mindent megtettek érte, de semmi sem segített. Elisabeth sérülten született, és sohasem volt normális.

Az igazgatónő hallgatagon indult vissza az irodája felé. Reman némán követte. Fölösleges most beszélni a pénzről. Az

évente szükséges összeg egy külön bankszámlán van, a kamatokat utalják át az „Ezüstpart Otthonnak”.

Az iroda előtt búcsúztak. Hűvös, tárgyilagos, emléket nem hagyó, tehát semmilyen kézfogás volt ez. Reman a becsukódó ajtó elől elfordulva még késztetést érzett, hogy ismét kimenjen a pázsit szélére. De amikor eszébe jutott, hogy nyilván ugyan-azt látná, amit máskor… Milyen rettenetes sötétségben élhet Elisabeth? Ha visszagondolt a gyermekkorára, nem tudott nem emlékezni arra, hogy az „Elisabeth” név afféle fekete árnyékot jelentett. Elisabeth nevéhez sohasem társult semmi vidám. Nem voltak iskolai élmények, nem voltak gyermekkori játékok, nem jöttek pajtások, és nem voltak iskolatársai. Mert iskolák helyett kórházakba járt, és ápolták. Mindig idegenek között volt. Ha nagy néha hazahozták két kezelés között, az sohasem tartott pár napnál tovább, és Reman anyja egyetlen folyamatos aggodalom volt akkor - mit tesz a lánya? Nem gyújtja fel a lakást, nem ugrik ki az ablakon, nem csinál maga alá?

Aztán amikor ők meghaltak, a gond Remanra maradt. Nem volt senkije, és most sincs. Elisabeth úgy van, hogy nincs. Csak fizikailag foglal el egy kis helyet ebben az univerzumban, eszik és lélegzik, fogyasztja az oxigént, a vizet, ruhákat piszkít be, munkát ad a mosógépeknek meg az ápoló személyzetnek. Sokba, nagyon sokba kerül. Régebben Reman az örökségből fizette Elisabeth ápolását, most „A Hegy” hozta meg a nyugalmat ezen a téren is.

Állt még tanácstalanul a ház előtt. Csönd volt, néhány madár csivitelt az ágakon. Valahol egyenletes, tompa zajjal ment egy motor. A házak hallgattak, Elisabeth is hallgatott.

Reman lassan ment vissza a parkolóba. Nehéz terhet vitt. Nem dobhatta le.

20.

Már a bank parkolójában tette le a kocsit, amikor eszébe jutott Volder.

A férfi ott a végén mit is mondott? A helikopter dübörgésén át kiabálta neki, hogy… Igen. Valami olyasmit mondott a zajban, hogy „akit a család vár, jól jár”. Már akkor is arra gondolt Reman, hogy ez valami hegylakó-közmondás lehet. Maguk gyártották, vagy valamelyik lentről hozta magával? Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy hiszen a legtöbb hegylakó már ott

született. Ki tudja, milyen régen élnek ott emberek? Lehet, hogy több száz éve? Mindig is voltak, akik el akartak távolodni a lenti világtól? Vagy régebben, kétszáz-háromszáz éve, a lenti háborúk elől menekültek fel?

De azért a mondás nem hagyta békén. Akár ilyen mondás, akár olyan. „Akit a család vár…” Vajon mire értette Volder? Most, hogy Reman az imént jött el Elisabethtől, a fordulat iróniára utalt. Volder nem tudta, nem tudhatta, hogy ez az ő családja. Vagy azt hitte a hegylakó, hogy mióta Reman eljött a Hegyről, idelent megnősült, és családot alapított? Tényleg, ez lehetséges. Hiszen csak Trianának mondta el, milyen magányos. Mindenki más azt hiheti hát, hogy valami komoly erő tartja őt idelent. Triana biztosan nem osztja meg társaival a rejtett, csak egymásnak szánt szavaikat.

De várták az üvegajtók, az ébertekintetű biztonsági őrök, a szolgálatkész hivatalnokok. Nem voltak sokan, és ismerték őt itt. Hát nem kellett sokáig várnia. Egy fiatal lányra osztották a „híres írót”, aki mosolyogva adott meg minden információt.

- Holnap is jövök, rendelkezem az összegekről - ígérte Reman. Most csak egy listát kért arról, hogy jelen pillanatban hogyan állnak anyagi ügyei. Minden számláját ennél a banknál vezette, ami talán könnyelműség volt. De kellemesen érintette a hiúságát, hogy itt valóban különleges ügyfélként bántak vele. Es ez nagyon jó érzés volt. Itt megint érezhette, hogy valaki.

„Lehet, hogy ettől az érzéstől is el kell búcsúznom?”A kérdés nem fájt, bár egy kis tompa bizonytalanságot és

talán szomorúságot is ébresztett benne. Keresett a közelben egy kis éttermet. Szerette a családias hangulatú kis kifőzdéket. A nagy puccos, tükrös éttermek drágák, de nem annyira jó bennük az étel. Vagy legalábbis nem annyival, amennyivel drágábbak.

Hosszan tanulmányozta az étlapot, aztán rendelt. Még mielőtt megkapta volna az ételt, hűs gyümölcslébe merítette a nyelvét. Most jól érezte magát. Voltak kisebb szorongásai ugyan, amikor elővette a bankban kapott kimutatást. De aztán megkönnyebbült.

Már ott volt az összeg, amit Max kiadója utalt át. Ez több volt, mint remélte. De azért nem elég.

A kiadó ma reggel huszonhatezer-nyolcszáz eurót utalt át a bankszámlájára. Ez az összeg nagyon magabiztossá tette őt. De aztán egy szalvétán elvégzett összeadási művelet után rájött, hogy még mindig lesznek lyukak, amiket be kell tömnie. A

számlán régebbről volt még pár ezer euró, ez most nagyon fontos és értékes kincs lehet. Mire meghozták a levest, már kiszámította, hogy menynyit kell majd félretennie Leon számára. Hogy minden hónapban kiutalják a fizetését, és legyen egy kis pénze az elején arra is, hogy elindítsa a levelezést, a sok telefonálgatást. Még az e-mailezés sem ingyenes.

Akkor jutott eszébe, hogy a kocsi árából is levonnak majd valamilyen százalékot vagy adót. „No, mindegy, valahogyan összejön a dolog.” Holnapra biztosan összejön.

Elég későn végzett az ebéddel, és ment az autókereskedőhöz. Majdnem pontosan három órakor lépett be a telepre. Kiszedte az autóból a személyes holmijait. Egy nejlonszatyor volt a kezében, ezeket utálta, és szégyellt is ilyennel a kezében végigmenni a városon.

Most mégis rászorult - igaz, jó egy órával később. A kereskedő ugyanis ismét tüzetesen átvizsgálta az autót, sokkal gondosabban, mint előző nap. Aztán felírta az alvázszámot és más számokat, amiket a motorházba mélyen behajolva, zseblámpa segítségével nézett le és diktált a segédjének. Utána elvonultak, és Reman csak messziről látta, hogy számítógépen ellenőrzik, összevetik valami listával. Nyilván a lopott kocsik jegyzékét böngészték. Reman megértette aggodalmaikat. Amikor viszont az egyik alkalmazott hozott neki egy capuccinót, teljesen megbékélt a helyzettel. Csak állt a nagy üvegablak előtt - résnyire kinyitották, hiszen meleg nyár volt -, és nézte a házakat, az embereket. A lassan elcammogó autóbuszokat. Ez hát a város, ahol annyi ideig élt? Ahol olykor egyenruhában, hol civilben rótta az utcákat, metróval járt a munkahelyére, ment bevásárolni a boltba? Igen, ez volt az.

Az Eltűnt Katonákat Felkutató Osztály most már olyan távol került tőle, mintha az mindig is a Marson lett volna. Kozmikussá nőtt a távolság, nem is értette utólag, hogyan tudott annyi időt ott eltölteni. Annyi időt elvesztegetni az amúgy sem hosszú életből?

Aztán, maga sem tudta, miért, az a kisgyerek jutott eszébe. Mi is a neve? Boren. Milyen különösek ezek a nevek, a hegylakók biztosan maguk találják ki őket. Szándékosan formáznak olyan szavakat, amelyek semmit sem jelentenek, csak arra jók, hogy nevek legyenek. De arra nagyon jók. Hiszen nem hasonlítanak a lenti nevekhez sem. Most, a véletlenek összjátéka folytán Trandin az egyetlen, akinek van igazi igazolványa. És akik azt számára kitöltötték, elfogadták ezt a

különös nevet. Amit odalent még nem hallottak. „Boren, Boren” - ismételgette, és a kisfiú arcát próbálta ismét felidézni, amikor az autókereskedő odaszólt neki:

- Uram, legyen szíves… Végeztünk.- És még a kocsi is egyben maradt - szellemeskedett az író,

de nem értékelték. Viszont átadták őt egy nőnek az irodában, aki a papírmunkát rendezte. Fél szemmel látta a végeredményt egy számla alján: húszon nyolcezer-hatszázötven euró. Kérdő tekintetére az asszony megmagyarázta, hogy levontak belőle különféle átírási illetéket és minimális adót is. Vállat vont, ez elől nem lehet elmenekülni.

Négy óra elmúlt, mire kimehetett az utcára. Furcsa volt még egyszer visszanézni, ott látni az idegen autók között a majdnem új kocsiját, amit azért megkedvelt mostanában. És lám, a jármű ugyanúgy néz ki, ugyanúgy áll ott, mint akkor, amikor az övé volt még. Aztán elfordult. „Ez is múlt lett, ez is múlt lett” - ismételgette görcsösen. Csak akkor mert visszanézni, amikor a környező házak már eltakarták előle az autókereskedést, csak a szélben vidáman lobogó figyelemfelkeltő színes zászlókat látta még egy pillanatra. Aztán megkereste a metró legközelebbi állomását. Hamar haza akart jutni, ne sokan lássák őt ezzel a csúnya nejlontasakkal a kezében.

21.

Még világos volt, amikor a lakásáról felhívta Karvilt.Az ügyvéd érezhetően várta már ezt a hívást. A hangja

fűtöttségről árulkodott:- Üdvözlöm, Reman úr! De jó, hogy jelentkezett.- Megígértem - mondta Reman. Nem rendreutasítóan és

nem is emlékeztetően. Csak úgy, egyszerűen. Számára természetes volt, hogy teljesíti az ígéretét. Ez így normális. És a lelke mélyén jól tudta, hogy Karvil is ugyanolyan ember. Ezért is volt neki rögtön olyan rokonszenves.

- Természetesen, tudom. Amúgy meg biztos voltam benne, hogy ma jelentkezik. De azért egy kicsit szabad örülnöm?

- Persze, hogy szabad - mosolygott Reman, bár feszültsége nem múlt el. Ez már napok óta benne volt. Nem szabadulhatott tőle. De hát maga akarta így.

- Nos, létrehoztuk az alapítványt. Már be is jegyezte a redlowi bíróság. Minden rendben van. Az alapítvány székhelye

az én irodám lett. Némi készpénzzel is beszálltam, hogy a bankszámla ne legyen olyan rémisztően üres, vagy éppen… hogy is mondjam csak… nevetségesen és gyanúsan kicsi. Mindenesetre van rajta egy négyjegyű szám.

- Hamarosan hatjegyű szám lesz rajta - jegyezte meg Reman jelentőségteljesen. Nem tehetett róla, ilyen volt. Ha valami nagyot tett, szerette learatni érte a dicsőséget. Igaz, a tömegtől irtózott, és sohasem vágyott arra, hogy százezrek elé álljon ki egy emelvényre, és ott mondjon beszédet. A mikrofonok feketén csillanó drótszövete is riasztotta volna. De leginkább az az ezerfejű, kiszámíthatatlan massza, ami külön-külön sok kedves emberből állt, együtt azonban számára rosszabb volt - lehetett - egy atombombánál.

- Csakugyan? - Karvil érezhetően örült, ügy látszik, csakugyan szívügye lett a környezetvédelmi alapítvány és a zöldek ügye. Karvil lediktálta az alapítvány bankszámlaszámát is. Reman arra gondolt, talán akaratán kívül szerzett egy tehetős és befolyásos támogatót a zöldeknek abban a tartományban. Ha így vesszük, már ezért is érdemes volt elutaznia arra a két redlowi író-olvasó találkozóra, mondta benne cinikus énje. Amit-akit rögtön elnyomott azzal, hogy nem hallgatott rá, erővel és azonnal másról beszélt:

- Remélem, teljesülnek a feltételek. Még nincs együtt az egész pénz, de reggel kipótolom, ami hiányzik.

Talán nem volt elég biztos magában? Vagy a hangja ilyesmit árult el? Mert Karvil hirtelen azt mondta:

- A Construmor teherautói és munkagépei elindultak a Fehér Mészkőhegy irányába. Ellepték az odavezető utakat.

- Ennyire biztosak a dolgukban?- Az ügyvédjük ma délelőtt pontosan értesült a bíróságon az

alapítványunkról. Tehát ő is tudja jól, mi a helyzet. A fogát csikorgatta, amikor megtudta, hogy a jelek szerint találtunk egy szponzort. Még nem tudja, kicsoda. Amint ön átutalja a pénzt, és aláírjuk a szerződést, leeshet az álluk.

- Vagyis minden holnap dől el?- Igen, uram. Én egész nap az irodámban leszek. Tartom a

kapcsolatot a bankkal is. Amint megérkezik a pénz, faxolom önnek a szerződést. Ha azt aláírva rögtön visszaküldi, a dolog már működik is.

- És a Construmor?- Kénytelen lesz visszavonulni. De még nem tartunk ott.

Ezek képesek mindenre, hogy megakadályozzák a dolgot. Holnap van az utolsó nap. Ha holnap délután tizenhat óráig a

szerződést nem visszük be a redlowi bíróságra, és nem kapunk egy nyugtát a pontos időponttal… Úgy értem, még az órát és a percet is igazolnia kell a bírósági hivatalnak, amikor átveszik a szerződést… Akkortól lehetünk csak biztosak a dolgunkban.

- Rajtam nem múlik. Mindent megteszek, hogy a kétszázezer és egy eurós összeget átutalják. Elektronikusan, tehát gyorsan.

- Villámgyorsan - tette hozzá Karvil is, fölöslegesen. Aztán már csak elbúcsúztak egymástól.

Reman nézett maga elé. Odakint esteledett.A homályos lakásban nem gyújtott fényt. Tévéje nem volt, de

kedve sem, hogy most azt bámulja. „Meg kell kezdeni az elszakadást” - mondta hangosan. Persze, senki sem válaszolt rá, hiszen egyedül volt a lakásban. Mivel nem volt jobb dolga, nekiállt és összecsomagolta kedvenc könyveit, hivatalos iratait. Ezt a pár dobozt majd elviszi Max irodájába, ott elférnek, és senkinek sem lesznek útjában.

Az egyre sötétebb lakásban járt fel-alá. Azt a pár ruhadarabot összeszedte, táskába gyömöszölte. Berakta az alsóruháit, pár inget. Amikor rájött, hogy ez csak két nagy bőröndbe férne bele, egyszerre nevetett önmagán - és dühös is volt magára. „Hogy lehetek ilyen ostoba?” - kérdezte, persze erre sem jött válasz. Fényeket gyújtott, és elölről kezdte az egészet. Mindent kiszedett és selejtezni kezdett. Fogalma sem volt róla, mit kezd majd az itt maradó ruhákkal. Talán valakinek jó lesz? Gondolt egyet, az egyik táskát megrakta ingekkel és más használhatatlan, bár szinte vadonatúj holmikkal. Alig bírta megemelni.

Vitte ki a lakásból, gyalog. Ment az utcán, gyakran cserélte a kezeit. Elfáradt, de ezt nem vette figyelmeztető jelnek. Majd egy másféle életmód megedzi az izmait!

Tudta, a hajléktalanok ilyen tájban gyűlnek össze a híd környékén. Most sem volt másképpen. Már messziről látta, hogy a híd alatt fekete alakok állnak. Borostás képű férfiak, szakadtan, rongyokban. Nyáron könnyebb dolguk van, elég a puszta fedél is, és máris védve vannak az esőtől. Bár ezen a nyáron nem sokat esett.

Reman közelebb cipelte a táskát. Már néhányan megtorpantak, és őt figyelték. Valaki a híd nagy kövekből épített parti pillérjéhez támaszkodva falatozott. Ketten valamin veszekedtek. Reman már nem ment közelebb - majdnem a híd alatt volt. A feje fölött tompán dübörgött a forgalom, egy villamos zakatolva ment rá a hídra.

- Emberek! Hoztam néhány ruhát, inget, ilyesmit. Osztozzanak meg rajta - a lábához tett táskára mutatott. Aztán sarkon fordult, és határozott léptekkel elment. Még a szokásos kíváncsisága sem volt elég erős ahhoz, hogy megfordulásra késztesse. Így „hősiesen” lépkedett el a következő utcasarokig. Ott befordult, és akkor már hiába is nézett volna hátra.

Este otthon átnézte a telefonkönyvét. Még az is megfordult a fejében, hogy eldobja vagy elégeti, de aztán betette kis táskájába. Ebbe gyűjtötte azokat a holmikat, amiket talán majd Karvilra fog bízni. Végtére is, sokféleképpen alakulhat az élete. Azt sem zárhatja ki, hogy egy napon vissza fog jönni. És akkor tudnia kell a régi barátok számait.

Bár a „barátok” szó erős túlzás volt. Egyetlen barátja sem volt, de néha maga is ezzel a szóval illette őket. Akik igazából csak ismerősök, kollégák voltak, vagy különféle okokból összeismerkedtek, tettek valamit együtt, aztán útjaik ismét elváltak.

Később ténfergett a lakásban. Már semmi dolga sem volt. A fürdőszobában kikészítette a borotváját. Az elektromosát könnyű mosollyal félretette, a másikhoz szerencsére volt sok tartalék kis penge. Talán holnap még vesz hozzá sokat, sokat. Vagy szakállt növesszen? Az sem lenne rossz. És nem lenne szüksége pengékre.

Aztán beállt a zuhany alá. Egy pillanatra még eszébe jutott Júlia Amidéi, de rögtön elhessegette maga elől az asszony meztelen testének látványát. Másra gondolt, másra akart gondolni, de most éppen nem jutott eszébe semmi. Csak az a Julia, és újra Julia. De segített… Triana. Elég volt egy pillanatra is rá gondolnia, és a Hegy asszonya máris kitörölt a fejéből minden más nőt. Sőt, minden egyéb gondolatot is.

Aztán korán lefeküdt.Remélte, meglepi ismét a fél-éber állapot. De valahogy nem

akart eljönni. Pedig mindent megtett érte. Még azt is, hogy próbálta önmagát becsapni. Elernyesztette izmait és úgy tett - ki előtt, kinek játszott? -, mintha máris beleszédülne az álomba, mintha olyan kevés hiányozna már ahhoz, hogy elragadja az alvás.

De a tudatát nem téveszthette meg. Az bizony éber volt még, túlságosan is az. Hát csak feküdt és kínlódott. Kínjában végiggondolta, merre járt aznap és mit intézett. Ez sem segített, ekkor a Hegyre gondolt. Ez már kellemesebb volt. Nemcsak izmai lazultak, de végre a tudata is kezdett kábulni kissé.

Aztán félúton járt az annyira kívánt állapot felé, amikor valami történt.

Egy hang szólalt meg benne. Tisztán, érthetően. Mintha a sajátja lett volna. Vagy más? De nem ismerte. Még abban sem lehetett biztos, hogy férfi hang az. Mert semleges volt, csak azt hordozta, amit közölni akart, egyéb jellegzetességei lekoptak róla.

AKIRE A CSALÁD VÁR, AZ JÓL JÁRDe nem a hang volt a legfontosabb, ezt azonnal felfogta.

Hanem a kép, ami ekkor belevágott a tudatába. Ott úgy bukkant fel, mintha a lelke látná, madárszemmel. Madár lett a tudata, és a Hegy körül repdesett. Egy ösvényen három alakot látott menni. Vagy csak ketten voltak? Nagyon magasról nézett le rájuk. Mint a rétisas vagy a héja, nagyon magasan szállt.

Ezért csak később vette észre, hogy a libasorban haladók között a középső kicsi, nagyon kicsi.

Mert gyerek. És Reman itteni, mostani tudatában lassan kirajzolódott valami. Még nem tudta, mi az, ám a látvány közelített, mintha a tudatmadár lefelé szállna. Közelítene a földhöz, a Hegy fennsíkjához.

És máris ott volt, elhúzott a menetelők fölött. Reman most semmi különöset nem látott abban, hogy ő megy az élen, hogy önmagát látja teljes alakban, messziről és közelről. Nem nézett a madárra, mert talán nem is volt madár. Leghátul ment Triana, közötte pedig egy… nem, két gyerek. Az egyik már szépen lépkedett, de kézen fogva vezette a másikat, aki viszont olyan apró volt még. És amikor ez a kisebbik gyerek felnézett, mintha tudná, hogy ott van valami, és őt nézi. Reman döbbenten tapasztalta, hogy a gyerek arca… az övé!

Ez csak egy pillanatig volt így. Aztán a gyermek máris Boren lett. Olyan vonásokkal, amiket látott már a Hegyen. Boren? De akkor miért viselte az ő arcát, és miért gondolta már előbb is, hogy ez a Boren emlékezteti őt valakire?

Csak feküdt, és lassan elöntötte a jeges hideg.Valahol az alján ugyan öröm is parázslott, de még messze

nem jutott el odáig, hogy lángra lobbanjon. Csak az a hidegség ölelte a gerincét. Olyan volt ez, mintha jéghideg lángok lobognának körülötte, és ahol csak hozzáérnek, ott rögtön megfagy mindene. Már nemcsak a lelkét, de a testét is ilyennek érezte. Akit család vár, jól jár. De hogyan kerültek össze azok hárman, azok négyen?

Boren, Boren. Reman mélybe zuhant, de egyszer csak azt vette észre, hogy nem lesi-várja-vonzza már a fekete mélység,

az éjszaka. Hanem ugyanazzal a lendülettel mintha most felfelé zuhanna, egyre magasabban járt. A hidegség megszűnt, hogy átadja helyét a csodálkozásnak. És az örömnek.

Boren az én fiam!Világnyi lángok csaptak fel, örömkígyók kúsztak a magasba, a

hegyek csúcsáig. Hirtelen minden megvilágosodott. Hát ezért találta ismerősnek a kisfiú arcát… Aki majdnem ötéves, négy és fél talán, vagy annyi sem… Hát persze, hiszen a gyerek akkor fogant, azon éjszakák egyikén, amikor ott a fennsíkon, az erdő szélén, a méhkaptárok mellett találkozott Trianával. Úgy, de úgy szerették egymást…

Momper erről nem tudhatott. Amikor feleségül vette Trianát, az már terhes volt. Biztosan így volt, csak így lehetett. És a hegylakók tudják ezt. Miután a gyerek a világra jött, és nem is hasonlított Momperra… Biztosan Volder volt az, aki lecsillapította a hangulatot. Ha ugyan bárki is szólt egy szót. Hiszen a hegylakók türelmesek egymáshoz. Sokat elnéznek, mindent megbocsátanak. Nem haragszanak, nem harcolnak.

Reman azt vette észre, hogy mozdulatlanul fekszik, mégis, mintha utazna. Repülne. Már megkezdte utazását a Hegy felé? Lángban volt a teste, még inkább a tudata. „Van egy fiam, van egy fiam, egy gyermekem!” - ordította ott bent valaki. A szokásos bizalmatlansága, rejtőzködő pesszimizmusa is visszatért persze. De az a másik, sokkal nagyobb erő azonnal elnyomta. Elvette a szavát, az erejét. Így hát csak örülhetett tovább:

- Van egy fiam! Boren az én gyerekem!A világ is hallotta tán, bár ennek semmi jelét nem adta.

Rémisztő volt a csend a lakásban. Ahol a négy fal között egy ember vergődött, de maga is tudta, érezte, eldöntötte: már nem sokáig, nem sokáig. Éjszaka többször is felriadt, és mindig Borén volt az első gondolata. Boren és Triana.

22.

Az álom hajnalban is elkerülte, de most ez sem izgatta. Hirtelen tele lett tervekkel. Volt egy olyan érzése, hogy minden, amit eltervezett, szép sorba rendeződik. A saját ötletei, kósza szándékai és tervei zavarosaknak tűntek, még tegnap este is. Tele volt bizonytalansággal, hogy mi lesz vele.

Most valahogyan természetes lett minden. Már inkább azon csodálkozott, hogy eddig mindezt nem látta át. Pedig hát olyan világos! Az ösvényt valakik már régen kijelölték. Csak ő, ő kóvályog még, pedig nem jó tévelyegni. Minden tévelygésre elveszített óra nagyobb veszteség, mint bármennyi pénz vagy bármi más. Az idő az egyetlen kincsünk, amit ingyen kaptunk. De nem tudjuk beosztani.

Most már Reman is másképpen látta a dolgokat. Hajnaltájt értette meg, hogy az éjszakai felfedezés milyen alapvető változásokat hozott - benne. Valahogyan letisztultak a dolgok. Azt ugyan, hogy Boren az ő fia, még mindig nehezen hitte. De el tudta volna fogadni, ha valaki bebizonyítja. Most erre nem volt lehetőség, és félt, hogy ez is csak egy álom. Mit mondana Triana, ha most, hipp-hopp, ott teremne a Hegyen, és nekiszegezné a kérdést: - Tényleg az én fiam?

„De miért kellene kételkedni?” - ez nagy kiáltás volt benne. Feküdt az ágyon, és nézte a kivilágosodó ablakot. Ez az utolsó reggele ebben a lakásban, jutott eszébe. Most emiatt azonban semmiféle szomorúságot nem érzett. „Itt nem búcsúzásról van szó - fogta fel -, hanem csak olyan, mint amikor egy ösvény elágazik. Eddig erre mentem, most meg arra. És ha egy ösvény kétfelé ágazik, ki tudná megmondani, melyiken folytatódik a régi? Lehet, hogy nem is térünk le a régi útról, csak elmegyünk egy másik választás, egy másik ösvény kezdete mellett?”

A jó érzések körbefogták, a félelmek eltörpültek. Sietett a fürdőszobába, és máris tettre készen indult a városba.

Fejben csinált egy rövid számadást. Nála volt a redlowi alapítvány bankszámlaszáma, amit Karvil ügyvéd diktált be a telefonba. Többször ellenőrizték, hiba nem fordulhatott elő. Ma van az utolsó nap a tranzakció lebonyolítására, méghozzá a hivatali időben. Ha valami elcsúszik, baj lesz.

Ezért hát Reman most nagyon vigyázott magára. Jókora táskával indult útnak - a másik táskába már becsomagolta mindazt, amit magával kell vinnie Redlowba. Lassan ment és óvatosan. Metróra szállt, egy sarokban állt, nem létező izmait kidüllesztette - ha valami rabló megtámadná, bizony nem habozna ellenállni. Azzal a kétségbeesett és bizony sokszor célt érő elhatározottsággal és vakmerőséggel, ami a hozzá hasonló átlagpolgárokra jellemző. Akiket soha ki nem próbált az élet, meglepő reakciókra képesek, ha egyetlenegyszer forró helyzetbe kerülnek.

Baj nélkül jutott el Max irodájáig. Még nem is volt ott senki, hát várnia kellett. A titkárnő csodálkozás nélkül átvette a

táskát, és ígérte, megőrzik, míg Reman visszajön érte. Csak akkor nyugodott meg, bár még nem teljesen. Aztán elment a bankba. Itt is elég korán volt még, gyanúsnak is találta a biztonsági őr, hogy nyitás előtt percekkel már ott sétálgat a bejárat előtt. De aztán minden jóra fordult, mert odabent szívélyesen fogadták. A régi ügyfélnek és a neves írónak kijáró tisztelettel hallgatták végig kívánságlistáját. Összegezték a beérkezett pénzeket. Az autókereskedő már előző nap átutalta a kocsiért járó összeget. Reman kérésére most jóváírták az eddig járó kamatokat is. Így végül, ha nehezen is, de a végső összeg meghaladta azt, amire szüksége volt.

Akkorát lélegzett, hogy csaknem elfújta a kis asztalkáról a papírokat. Manapság pedig már kevés a papír, majdnem mindent elektronikusan intéznek. Hátradőlt a széken. Hallotta a legkisebb zajt is, mert hallása váratlanul megélesedett. Oda sem nézve hallotta, hogyan zizegteti a bankjegyeket jóval távolabb az egyik alkalmazott. Hogyan pörög az amúgy alig hallható kis hűtőlégcsavar egy távolabbi pulton álló számítógépben. Be kellett hunynia a szemét. Azt hitte, ha kizárja a látványt, eltűnik az is, amit olyannyira hall. De nem változott semmi - hallotta, hogy az ügyféltér másik végén egy férfi lába megcsosszan a kőpadlón. Amott meg egy női cipő kopogott, de padlószőnyegen - ez egy alkalmazott lehet, aki a pultok mögött siet el.

Elöntötte a forróság, ilyesmit még sohasem érzett.Csak kis késéssel fogta fel, hogy mindezt egy, az elméjében

termett kicsiny gondolat hozta létre. Az, ami aztán szavakba öltözve megjelent előtte, és csak annyit mondott.

„Most még visszakozhatsz. Még semmi sem dőlt el.”Ez az ördög hangja volt. Az ördögé, amely nem piros-szarvas-

farkas-patás-kénköves jelmezben jelenik meg.Amelynek sátánsága önmagában rejlik. Csak arról ismerhető

fel, hogy amit sugall, az ördögi. Az maga a pokol - de csábító pokol.

Reman nem tehetett ellene semmit, még nem. Csak azt látta maga előtt, amit ez a pokoli ötlet sugallt:

„Nem kell tenned semmit. Egyszerűen itt hagyod a pénzt, bérelsz egy másik lakást. Heteken, hónapokon keresztül ki sem jössz belőle. Elmehetsz egy nyaralófaluba is. Vagy egy kis panzióba. Kerestetni nem fognak, hiszen Max úgy tudja, elvonulsz a világtól. Igaza lesz… Karvil és társai még várnak órákon át, aztán estig, aztán csökkenő reménnyel holnapig. De

neked mi bajod lehet belőle? Te eltűnsz és írod a regényedet. Hat hónap múlva készen kell lennie…”

„És mi lesz a hírnevemmel? Azok az emberek Redlowban gazembernek hisznek majd. És igazuk lesz!”

De valójában nem ez rémisztette el. Sejtette: a sátán, a csábító mindig a könnyebbik útra akarja terelni a lelkeket. Neki az olyan szavak, mint becsület vagy gazság, semmit sem mondanak. Hiszen azért sátán. Nehéz elvárni tőle, hogy ugyanúgy reagáljon, mint a normális emberek - egyáltalán, mint az emberek…

Reman behunyt szeme alatt furcsa szögletes tárgyak jelentek meg. Hirtelen képzeletben elrepült innen a banktól, és egy úton állt.

Mint a filmekben.Mert film volt ez is. Képzeletfilm, emlékezetfilm? Mintha

mindez már megtörtént volna. Vele. Talán egy másik életben? Mert a seregben biztosan nem, ott ilyesmire soha nem kerülhetett sor, és a civil Reman sem fiatalon, sem az utóbbi években nem állt egy úton, szemben egy közeledő kocsioszloppal.

Mert már látta, hogy autók közelednek. Hirtelen kitágult az érzékelése, mintha beugrott volna minden, egyetlen el sem hangzott vezényszóra. Megint csak vele történtek a dolgok, és nem ő hatott rájuk. Engedett hát, nem tehetett mást.

Érezte talpa alatt a poros-köves talajt, hallotta a járművek zúgását. Fehér és piros kocsik voltak ezek, kétszínűek. Furcsa, nagy járművek, amelyek zúgva-bömbölve jöttek feléje. Nagy porfelhőt kavartak, a hátul jövők már el-eltűntek ebben a szürkésfehér, szellőktől mozgatott portömegben.

Reman most nem látta önmagát.A film belül vetítődött, csak az elméjében pergett. Csak állt

magában. Érezte, minden, ami történni fog, az ő felelőssége.Állt hát Reman a maga valóságában az úton. Tisztán látta,

hogy az első autó már nincs messzebb száz méternél. Aztán még közelebb jött, és nem úgy nézett ki, mintha megtorpanna. Betonkeverő lehetett, egy hatalmas, piros-fehér csíkosra festett tartály forgott a vezetőfülke mögött.

Reman csak állt, rendületlenül. Pedig a sátán ott lapult benne. De nem kellett mondania, hogy „állj félre, ezek úgyis elgázolnak”. Ő csak állt, és érezte, hogy valami lassan megkeményedik benne. Mintha jég töltené ki az ereit. Maga volt a nyugalom és a hideg elszántság egyszerre. A döntés.

Még látta Triana szemét, és talán a gyereket is.

A piros-fehér autók közeledtek, mérhetetlen port vertek már, a látvány kezdett eltűnni abban a mesterséges homályban. De a zúgás közelebb jött, és Reman most is érezte talpa alatt a földet. Amely remegett a kerekektől, a súlyoktól. Az ellenségtől. Azt is tudta, hogy nem várhat tovább, de mit tegyen?

- Uram, jól érzi magát?A kérdés brutálisan visszarántotta őt ebbe a világba.Zavartan nézett körül. Az út eltűnt, a közeledő óriásgépek

dübörgését sem hallja, és nem is reszket talpa alatt a föld. Itt minden olyan hűvös és nyugalmas. Biztonságos? Úgy tett, mint aki zsebkendőt keres, talált is, előhúzta és megtörölte a homlokát:

- Semmi, semmi, csak tudja, egy kicsit melegem lett hirtelen.

„Hazudtam” - mondta belül egy hang. Lehet, hogy ezután erre sem kerül sor? Olyan helyen kell élni, ahol a hazugságnak sem célja, sem értelme, így az indoka is kihal, akár ősszel a gyom a földből. De most még mit tegyen? Mesélje el ennek az ismeretlen, ámde kedves és szolgálatkész hölgy hivatalnoklelkének, hogy ő igazából az előbb még egy úton állt, és puszta testével - vagy akaratával? - próbált feltartóztatni egy gépkocsioszlopot?

- Rendben vagyok - lazított a gallérján, mélyeket lélegzett. A nő hozott neki egy pohár ásványvizet, ez csakugyan jólesett. Mikor ivott ilyen jót utoljára?

- Nos, az a kérésem, hogy ebből az összegből a pénztárnál készpénzben fizessenek ki nekem ötszáz eurót. Nem többet. Viszont a nagy összegből kettőszázezer és egy eurót - ismétlem, kettőszázezer-egy eurót! - küldjenek át azonnal erre a számlára.

A nő gépiesen átvette a cédulát a redlowi alapítvány nevével és számával. Felolvasta hangosan, és Reman arcába nézett:

- Tehát, ezt akarja, uram?- Igen - a férfi hangja most már keményen csengett. Nem

akarta, hogy bárkinek is kétsége legyen a döntése felől. Elsősorban - neki magának nem lehetnek kétségei, már nem.

- Rendben van. Kérem, várjon.A nő még egyszer rápillantott. Kutatóan, igazságot keresően,

talán egy kicsit gyanakodva is… De végül is, ők csak szolgáltatók, nem hívhatnak elmeorvost, valahányszor egy ügyfél egy kis rosszullétre panaszkodik, vagy furcsán viselkedik, viszont több százezer eurója van náluk, a számlán. Vagyis volt, most már csak volt. Azon a szánalmas két-háromezer eurón

kívül mindene átmegy ezekben a percekben a valójában ismeretien emberek által alapított számlára.

Még az is megfordult a fejében, hogy talán szélhámosokkal került szembe… Lehet, hogy egy alaposan kidolgozott nagy csalás áldozata lett? Valakik elcsalták őt egy környezetvédelmi gyűlésre, ahol felbukkant a polgármester is? Igen, ez mind rendben volt, talán csakugyan létezik az egyesület. De Soltan és az a nő… Aki ráadásul az ágyába is bújt… Julia Amidel arra szövetkeztek, hogy őt kifosszák? Karvil arca jelent meg előtte; nos, ő nyilván feddhetetlen. De azért őt is becsaphatták. Ha azok ketten, Julia és Soltan álltak össze, és ők találták ki az egészet?

„De hát az a fax a minisztériumból jött” - mondta benne egy megnyugtató hang. Ő maga is látta a fejlécet, a pecsétet, sőt, amilyen gyanakvó és világot figyelő - író! -, hát megnézte, vajon csakugyan fővárosi számról érkezett-e az a küldemény, és onnan jött.

Tulajdonképpen attól tartott, hogy ha elmegy Redlowba, Karvil savanyú arccal, szemrehányással fogadja: miért nem küldte el a pénzt? És akkor kiderül a bankban, hogy Reman elküldte, de az a szélhámos páros azonnal felvette, és nyomuk veszett. Kétszázezret elosztanak kétfelé, és soha többé nem bukkannak fel. Ha ezt megismétlik még Európa-szerte néhány helyen, olyan óriási vagyont gyűjthetnek össze, hogy abból egy karibi szigeten, remek klímában élhetnek halálukig. És mától fogva már senki sem találhat rájuk…

De ez is rémkép volt. Akár csak a közeledő piros-fehér autókonvoj.

Mélyeket lélegzett. Máris helyreállt minden. Érezte, hogy rend lett benne. Minden szinten. Megszállta a nyugalom, a csönd. Az idegrendszerét semmi sem zavarta - sem a múlt, sem a rémképek, sem a képzetek. Nem voltak víziói, és nem hitte, hogy másutt van. Itt volt. A teste sejtjei is normálisan működtek. Erről jutott eszébe: nem ártana talán egy teljes kivizsgálás, de a gondolatra, hogy fontoskodó fehér köpenyesek fehér falak közé zárhatják - ha csak órákra is -, már elment a kedve az egésztől. Bármennyire is hasznos lenne, nem akarta, hogy műszerek hatoljanak a testébe, ha csak képletesen is. Hogy mások átnézzenek rajta, mint egy üvegfalon, hogy sokkal többet tudjanak teste működéséről, mint amennyit ő valaha is tudni fog.

A bankos hölgy visszajött: - Parancsoljon, uram.

Kezében volt egy papírlap, amely bizonyította: ezt a hatalmas összeget átutalták arra a számlára. Ott állt a redlowi bank neve is. Meg az alapítványé. És a számok. 200 001 euró. Milyen furcsa: elöl egy kettes, és sok nulla után egy egyes. Még egyszer ösztönösen ellenőrizte a nullák számát, persze egyezett. Kapott egy számlakivonatot is, hiszen ma itt új lapot kezdtek. A számláján 2861 euró 45 cent volt.

Elment hát minden, amit három és fél év alatt a könyvével szerzett. És nem csak az, nemcsak annyi. Elment a lakása, a kocsija, a festményei, a ruhái. Odavan minden?

Arcán mégsem volt fájdalom. Rámosolygott a hölgyre:- Köszönöm a türelmét. A viszontlátásra.

23.

Azután első dolga volt, hogy felhívta Karvilt.A titkárnője vette fel:- Az ügyvéd úr tárgyalni ment a bíróságra. Ki keresi?Tehát a mobilját is az irodában hagyta? Reman bemutatkozott

és kérte, az ügyvéd úr azonnal hívja őt fel, amint végzett. De jobb lenne, ha előbb a bankba telefonálna. Ő majd tudja, miért - jelezte a titkárnőnek.

Aztán csak ment előre. Nem volt kocsija, hát szabadon kószált. Még élvezte is, hogy nem kell parkolóhelyet keresnie, büntetéstől félnie, óráját nézve loholnia, hogy visszaérjen, mielőtt lejár a parkoló cédulája. „Mennyi kötelék feszül rajtunk!” - mondta félhangon. Egy szembejövő az arcába nézett, majd morogva ment tovább. Vajon hányan lehetünk, akik magunkban beszélünk? Mert csak így tudjuk ellensúlyozni a város zaját és saját magányunkat?

Igazából már csak Leon maradt elintézetlen. Halványan úgy rémlett Remannak, meghívta a fiatalembert a lakásába. De ehhez most nem volt kedve. Inkább telefonált neki, és ebédre invitálta a ligeti tó partjára. Találkoztak már ott máskor is.

Még volt ideje, hát tovább sétált. Innen a liget elég messze volt, de ez sem izgatta. „Egy kis edzés nem árt” - gondolta, és ment. Az egyik kirakatban különféle méretű hátizsákokat látott meg, és a dolog felvillanyozta. Sohasem hitte volna addig, hogy egykor eljön a pillanat, amikor hátizsákokra tapadt mohó tekintettel áll majd a városban, és a lelkesültsége szinte

megremegteti a térdét. Aztán bement, hosszan válogatott, és megvette, amit akart.

Később egy cipőbolt került eléje. Ott is válogatott, sarukat keresett, bőrből készült erős lábbeliket, meg egy erős bakancsot. Mindent talált, fizetett. A kétszázezres összeghez képest jelentéktelen volt, amit kifizetett. Vett még egy zubbonyt és egy kulacsot is.

Ezzel a holmival a hátán állított be a tóparti étterembe. Éppen dél volt, a fali rádióból hallotta a híreket. Csupa ismerős szó, amiket hónapok óta szajkóznak. Palesztinok, Izrael, Balkán, Dagesztán, Pakisztán, Afganisztán… a hírek két perc alatt meg-kerülték a földgolyót, végigfutottak az aznap éppen neuralgikus pontokon, nevek és adatok hangzottak el. Rálőttek. Lezuhant. Elsüllyedt. Meghalt. Kómába esett, eltemették, megúszta, beiktatták, elhangzott, kimondták, elítélték, megszavazták, törvénybe foglalták, kivégezték…

Leon csodálkozva bámult gazdájára. Elegáns öltönyéhez egyáltalán nem illett az a hátizsák. És különben is, Reman úr valahogy nagyon más volt. Leon eddig csak halványan érzékelte, hogy amióta Redlowban jártak, sőt, már ott tartózkodásuk alatt is, valami történhetett a gazdájával. Leon csak ült és nézett. Olyan magas és sovány volt, hogy még ültében is Reman fölé magasodott. Pedig a háta meghajlott, ahogyan az alacsony szemöldökfákkal, bejáratokkal folyamatos küzdelmet vívó magas férfiak háta általában.

- Uram, ön valahogyan megváltozott. Már Redlowban kezdődött az egész. Csak éppen nem értem, mi történt?

Reman még hallgatott. Jött a pincér, felvette a rendeléseket. Italt hozott. És mivel az író még mindig hallgatott, ugyanakkor kíváncsian figyelte a titkárt, hát az tovább mondta a magáét kissé' panaszos, értetlen, és persze magyarázatra váró hang-hordozással:

- Az a nő, aki eljött önnel a szállodába… Később be akartam menni önhöz. Úgy hittem, a nő valami unalmas rajongó, vagy ami még rosszabb: kezdő irodalmár, aki a fércműveit szeretné önre erőltetni. Gondoltam, megszabadítom önt. De amikor bekopogtam, nem jött válasz, és a zajok, amiket hallottam, hm… egyértelműek voltak.

- Ezért nem jött be, Leon?- Nem mentem be, uram.- Helyesen tette. De lépjünk túl ezen. Mi tűnt fel még önnek?

Ami szokatlan, ami nem vallott rám, az addigi viselkedésemre?

- Valami minisztériumot emlegetett, Redlowban, ahol ilyesmi értelemszerűen nem található.

„Értelemszerűen” - ez tipikus menedzserszó volt. Reman egy pillanatig úgy érezte magát, mint egy tudós, az embertan nagy reménysége két lépésre a Nobel-díjtól, aki éppen legújabb, aktuális kísérleti alanyát figyeli Leon mit sem tudva alany-voltáról, becsukta a száját, és Reman szemébe nézett:

- Valami megváltozott, uram?Nyugtalansága érezhető volt. Remekül kiérezte a Remanból

mostanában áradó feszültséget, pedig utoljára a vonaton voltak együtt, amikor visszafelé tartottak a fővárosba, aztán elváltak. Szegény Leon, mit töprenghetett a két nap alatt, amióta nem találkoztak! Reman meg is sajnálta és lendületesen nyugtatta:

- Semmi baj, Leon. A maga munkája nincs veszélyben, ahogyan már mondtam a telefonban. Az én munkámat sem fenyegeti veszély. Igaz, három éve csak úgy teszek, mintha írnék, de semmit sem írtam, ami említésre érdemes lenne. Magának is folyton csak azzal az egy, az egyetlen könyvemmel volt dolga. Nos, megígértem Maxnak, hogy hat hónap múlva az asztalára teszem az új kéziratot. És be is tartom a szavamat.

- Valami olyasmit is említett, uram, hogy kiszélesedik a munkaköröm…

- Igen, mostantól engem helyettesít a városban. A távollévő és elérhetetlen író menedzsere lesz, széles jogkörrel. Már intézkedtem, hogy pénzt vehessen fel a bankból. Minden hónapban kiveheti a saját fizetését, és ha a munkavégzéshez szüksége van valamilyen összegre, azt is.

Leon csak pislogott, zavarban volt. De Remant most nem lehetett megállítani:

- Karvil ügyvéd Redlowban lesz, ő az a személy, akitől tanácsot kérhet, ha valamit nem tud. Max is segít, természetesen. Hetente kétszer ön elmegy Maxhoz, átveszi a nekem érkezett hivatalos és nem hivatalos leveleket, és mindenre válaszol.

- És ön hol lesz, ha szabad kérdeznem, uram?- Elvonulok a világtól, és írom a regényemet.- De ha én sem tudhatom, hol van ez a hely… akkor

kicsoda?- Az ügyvéd úr majd tudja. Csak végszükség esetén lehet

engem zavarni. Mondjuk, ha Max váratlanul meghalna… De nem, akkor sem! Nehogy összezavarjon engem ez a hír. A könyv szempontjából végső soron mindegy, hogy ki adja ki. Akkor az lesz a dolga, Leon, hogy találjon egy másik kiadót a

következő könyvnek, méghozzá jó feltételekkel… De remélem, ilyesmire nem lesz szükség.

- Én is remélem - morogta zavarodottan a férfi.- Itt van egy példány a lakáskulcsaimból. Az ingatlanügynök

pár nap múlva kiadja valaki másnak. Maga holnap délelőtt menjen el, és talál ott néhány dolgot, amit magára hagyok. Üres táskák, pár ruha, használati tárgyak. Óra, zsebrádió, régi fényképek, könyvek, ilyesmik. Minden oda lesz készítve a nappali közepére, a szőnyegre meg a heverőre. Kérem, vigye őket haza, és őrizze meg.

- Meddig?A kérdés merész volt. Leon szempontjából érthető. És talán

kissé kétségbeesett is. Könnyű lenne azt mondani, hogy fél év múlva, a kész kézirattal együtt ő is beállít majd, és minden ugyanúgy folytatódik, mint eddig. De Leon a hangjából is sejtette, hogy valami ennél végzetesebb, hosszabb dologra készülődik. És ha csupán következtet a tényekből, akkor máris ott van neki a támpont. Nem adja fel a lakását az, aki csak fél évre szándékozik elvonulni.

Reman mindenesetre mosolygott, bár még nem tudta, hogyan nyugtassa meg a titkárát.

24.

Kijött a metróból. Már alig száz méterre lehetett a lakásától, amikor feltűnt az az autó. Piros-fehér volt. Pontosan olyan, mint abban a rémálomban. Látomásban? A banki vízióban vagy tucatnyi ilyen autó hajtott feléje.

Ez is nagy volt, hatalmas, kimagaslott a többi jármű közül. Nem betont szállított, valami más célra szolgált. A tetején hátul egy kis daru is nyújtózott.

Az autó feléje közeledett. Reman csak állt a járda szélén. Döbbenten. A jegesedés ismét megindult, mintha a vére lett volna mínuszos hőmérsékleten, és vitte szét a hűvösséget a verőerekből a nagyobb, aztán a kisebb erekbe, majd a hajszálerekbe. Mert azt a hideget érezte az ujjaiban, a fejbőrén is.

Tisztán hallotta az autó hangját. Semmilyen más kocsi nem zajongott, minden nagyvárosi zajnak nyoma veszett, szétfoszlottak a levegőben. Szétoszlottak, meghaltak. És mintha

a többi autó sem ment volna már ott, mozgásuk egybeolvadt Reman szemében, semmivé lett.

Csak az a nagy piros-fehér kocsi közeledett. Kissé emelkedett az út, az autó vezetője gázt adott, a kipufogógáz felül, egy öblös, függőleges csőből távozott feketén, csíkot hagyva a magasban. Világosan látta most azt is, amit a vízióban nem vett észre - a vezetőfülke tetején egyforma nagy betűkkel állt a cég neve is:

CONSTRUMOR

Reman mozdulatlanul állt. Összehúzta a szemét, és csak a járművet látta.

Amely húsz másodperccel később közömbösen húzott el mellette. Lassan fordult utána, és csak akkor indult be nála az olvadás. Akkor fogta fel, hogy ez nem egy újabb látomás, és nem jelent veszélyt. Hiszen nem történt semmi!

Semmi, semmi!Már nem is látta a Construmor-kocsit, amikor tudatosította

magában, hogy egy ideje zenél a mobiltelefonja. Kétszer mélyet lélegzett, és előkapta a készüléket. Brutálisan megszakadt a melódia, amikor lenyomta a gombot.

- Tessék.- Karvil vagyok.- Á, üdvözlöm!- Jó napot, író úr. Megérkezett a pénz… Mondhatom, nagy

kő esett le a szívünkről. Most írom a szerződést, és azonnal továbbítom önnek. Küldhetem a névjegyén lévő stabil telefonra?

- Igen, öt perc múlva otthon leszek.- Addigra megérkezik a szerződés is.- Én meg aláírva visszaküldöm. Aztán majd beszélünk még.Nem akarta most közölni Karvillal, hogy sokkal hamarabb

találkozni fognak, mintsem sejtené. A hátizsák húzta a vállát, éle is csúszott kissé, szüksége volt a kezére. így csak a zakója külső zsebébe csúsztatta a telefont. Kedvelte ezt a kisméretű, az ujjai között szinte elvesző készüléket. Hozzánőtt. Furcsa volt belegondolni, hogy hamarosan erről is le fog mondani…

Ment hát be a házba. A küszöb előtt megkönnyebbülten tette le a hátizsákot. Elővette kulcsát, de az nem fordult el a zárban. Kis idő elteltével fogta fel: azért, mert az nyitva van. Nem úgy, mint a krimikben szokott lenni, résnyire nyitva, dehogy. Csak valaki benyomta, de mert nem volt kulcsa, nem tudta rázárni.

Maga sem tudta, miért tette, amit tett. De katonaviselt ember lévén, nem félt, és elég tapasztalt volt ahhoz, hogy maga intézze el, amit el kell intéznie. Ugyanakkor állampolgár is, aki tudja a kötelességét. És számít is védelemre azok részéről, akik ezért vannak.

Előkapta hát a telefont, bepötyögte a rendőrség számát, majd visszacsúsztatta a zsebébe, és bement. A hátizsákot maga előtt tartotta, szinte az ölében vitte.

Ha van itt betörő, annál jobb, majd rajtakapja. Ha meg nincs senki, hát elnézést kér a rendőrségtől.

Jöttére a nappaliban két férfi emelkedett fel a fotelekből.Ez annyira váratlan volt, hogy elfelejtette a telefont. Csak állt

a küszöbön döbbenten. Aztán előbb halkan, majd - miután eszébe jutott, hogy a telefon a zsebében van, nehezebben hallható, amit mond - hangosabban ismételte:

- Maguk kicsodák? Kik maguk? És mit keresnek a lakásomban?

Az egyik testesebb volt, szótlan, unott arcú. A másik kisebb, szemlátomást az értelmet képviselte. Mozgékony, fiatal. Egyik sem volt idősebb harmincnál.

- Nyugalom, Reman úr - mondta az értelmes arcú.- Beszélni szeretnénk önnel.- De az én házamban? Betörtek ide, két idegen férfi, és most

itt állnak velem szemben? Mondja, fegyverük is van?Reman most író volt. Amellett, hogy valóban félt is. Kezdeti

bátorsága csak részben múlt el, átadta helyét a félelemnek. Nem tudta, mi történik, de bajt szimatolt. Minden érzéke óvatosságra intette. Ugyanakkor ideges volt amiatt, mert működött zsebében a telefon, és a sejtjeiben is érezte: valaki más is hallja ezt a beszélgetést.

- Beszélnünk kell - ismételte amaz makacsul. Reman agya villámgyorsan járt. Valahogyan tájékoztatni kell a rendőröket, hol történik mindez. Kapkodva kérdezte hát.

- Biztos, hogy engem keresnek? Remant, az írót? A Nacional utca huszonhatosban?

- Hiszen itt vagyunk. Nyugodjon már meg, csak beszélnünk kell.

Reman leengedte a hátizsákot. Amúgy sem bírta már tartani az öle előtt. Nem ment közelebb:

- Biztos benne, hogy muszáj? Maguk rablók?- Kétszázezer euróról van szó. Pontosabban kétszázezer és

egy euróról.

Akkor kezdte sejteni, kik ezek. Ám azt akarta, ők mondják ki. De az sem baj, ha a rendőrök másképpen tudják a dolgot:

- Kétszázezer eurót akarnak tőlem? Talán váltságdíjként?Szándékosan ejtette ki ezt a szót. A rendőrök már hallottak

rablásról, most elhangzott a „váltságdíj” szó is. Ha erre sem indulnak el az őrjáratok, akkor… Akkor nem sok esélye lehet. Persze, ha most futásnak eredne… Talán eléri az ajtót, talán nem. Az a flegma, vaskos, aki olyan, mint egy testőr, már látta a házigazda pillantását, hát a kijárat és Reman közé lépett. Ezzel elveszett a gyors menekülés esélye. Reman azért még remélte, a rendőrök hallják, mi történik.

- A Construmor cégtől jöttünk. Ugye, nagyon jól ismeri a nevet?

Reman most nem akart beszélni. A rendőrségen az efféle telefonos ügyeleteken állandóan forog a magnószalag, ezt jól tudta. Hát csak bólintott.

- Nos, értesültünk arról a kis trükkről, amit Redlowban csináltak.

Remannak újabb ötlete támadt. A helyzet már világos volt számára, hát nem nagyon foglalkozott vele. A Construmornak nyilván nagy vesztesége lesz, ha nem sikerül törvényesen megszerezni a Fehér Mészkőhegyet. Ezek onnan jöttek, és vagy ajánlatot is hoztak, vagy csak… fenyegetést.

- Mondják el, mit üzent a főnökük?- Ez az okos beszéd - bólintott amaz elégedetten. Közben

Reman a másikra nézett:- És ez a hallgatag fickó miért nem beszél? Csak elállja az

utamat, nehogy kimeneküljek a lakásból? - azt akarta, hogy ismét tudatosuljon a rendőrökben: ezek ketten vannak, és az egyik látja a bejárati ajtót. Vagy legalábbis láthatja. De most háttal állt neki.

- A cégünk nagylelkű is tud ám lenni, Reman úr.- Ez konkrétan mit jelent? - most már húzta az időt.- Ha ön kedves lesz hozzánk, mi is azok leszünk önhöz.

Mondhatnám úgy is: ha ön bőkezű lesz, mi sem sajnáljuk majd a pénzt.

- Vagyis?- Vonja vissza az alapítványnak átutalt pénzt. Erre van jogi

lehetőség. Hivatkozhat téves kifizetésre, megtévesztésre, ilyesmi… Még a mai napon! - emelte fel ujját amaz. Egész idő alatt meredten figyelte Reman arcát. Aki meg görcsösen vigyázott, hogy ne nézzen a zsebére, ne tapintsa meg a telefont. Hogy úgy tegyen, mintha az nem is létezne.

- Ezzel többszörösen is jól jár - mondta a férfi, és sötét szeme Reman tekintetét tartotta fogva, akár kígyó a madárét. - Visszakapja a kétszázezrét, és a cégünktől adómentesen, zsebbe kap még egyszer annyit!

- Vagyis adnak kétszázezer és egy eurót azért, hogy ne legyek társtulajdonosa a Fehér Mészkőhegy kezelési jogának? A redlowi környezetvédő egyesülettel együtt?

- Pontosan erről van szó.Reman azt akarta, hogy amaz is kimondja. De ez talán túl

merész ábránd volt. Hát inkább úgy tett, mint aki gondolkodóba esett. Majd jött az ötlet, és merészen felvetve a fejét, hangosan kérdezte:

- És mi van akkor, ha nemet mondok? Ha én csakugyan imádom a fehér fecskéket meg azokat a liliomokat, amelyek miatt ez ott egy természetvédelmi terület lett?

- Akkor magának annyi! - üvöltötte hirtelen a férfi, arcát elöntötte a vér. A másik, nagydarab fenyegetően Reman felé lépett. A férfi hátát a falnak vetette. Közben az értelmesebb pasas: - Mit képzel, egy ekkora cég lemond százmilliós forgalomról és vagy huszonötharminc milliós haszonról egy ilyen alak miatt? Mint maga? Tőlünk aztán lehet a híres író, de ha az utunkba áll, akkor kinyírjuk!

Csönd lett. Csak kettejük lihegése hallatszott. Mert Reman is úgy lihegett, mint aki futott idáig. Mint aki futva hallgatta végig, hogy halállal fenyegették. Lassan csillapult. Az ajtó felé lesett - semmi sem mozdult. Szóval még mindig nem értek ide?

És mi van, ha nem is jönnek? Ha az ügyeletes nem hallotta jól az első szavakat, és kikapcsolt? Vagy arra várnak, hogy ismét hívom őket? Lehet, hogy senki sem hallotta ezt az egész beszélgetést, minden hiábavaló volt?

Tehát idő kellett még, idő. Nem mozdult a helyéről, lassan, mélyet lélegzett. Olyan benyomást keltett, mint akit most nagyon megijesztettek. Összébb ment kissé, leengedte karjait, válla lesüllyedt, feje kissé előreesett. Így tanulta egykoron, hogyan kell megtéveszteni az ellenséget. Nem volt egy kommandós alkat, és nem is akart fizikailag szembeszállni velük.

- Nos, akkor mondja el, mit kellene tennem?A másik arca megenyhült:- No, végre… Szóval, most azonnal velünk jön, megyünk a

bankba. Halljuk majd minden szavát, hát úgy vigyázzon. Szívja vissza azt a pénzt. Amint ez megtörtént, én ismét megjelenek egy nagy borítékkal, és abban kétszázezer euró lesz.

- És mi a biztosíték, hogy valóban meg is kapom azt a pénzt?

Szeme sarkából látta, hogy mintha mozdult volna a bejárati ajtó. Úgy tett hát, mintha most a kísérőhöz beszélne, hisz az állt egyvonalban az ajtóval:

- Magától is megkérdem, akkor mi lesz? Résnyire tágult az ajtó. Igen, valaki van ott. Már csak remélhette, hogy nem a zsarolók cinkosa, aki eddig egy kocsiban ült a ház előtt… De ezek csak ketten lehetnek. Úgyis elég erősnek érzik magukat.

- Van fegyverük? - kérdezte hirtelen.- Ha arra gondol, hogy megfenyítsük magát, bizony kézzel is

megtehetjük - vigyorgott a nagydarab, és felmutatta az okiét. Hangja érdes volt, nem túl kiművelt alak lehetett. Ahogyan azt Reman kezdettől sejtette is. De szerencsére most csak Remanra nézett, hozzá beszélt. Mögötte ismét mozdult az ajtó. Egy fegyver csöve jelent meg. Fekete kesztyűs kéz szorította. Reman megint katona volt, csak egy percig. Tudta, ha lövöldözésre kerül a sor, ő is áldozatul eshet. Ki kell mennie a lővonalból, és azt a nagydarab fickót is el kell húznia a nappali ajtajából. Hirtelen mosolyra derült.

- Nos, uraim, beszéljük meg. Jöjjön maga is - olyan szívélyes mozdulatot tett, hogy amaz elindult utána. Reman közben tovább beszélt: - Üljünk le, én háttal az ablaknak, önök velem szemben. Láthatják minden mozdulatomat, bár nincsen fegyverem. Szóval, akkor hogyan is legyen?

Éppen hogy csak leültek, amikor megelevenedett a lakás. Vagyis alig jöttek el az útból és foglaltak helyet, máris tele lett a lakás mozgással, félelmetes kiáltásokkal. Talpig fegyveres férfiakkal. Kommandósok bakancsa dobogott a padlón, gép karabélyok meredtek fekete csövükkel a nappaliban ülőkre. Egyetlen pillanat alatt vagy tíz fekete ruhás, csuklyás férfi termett ott, legalább öten rájuk szegezték a fegyvereket. Kellemetlen volt a csövekbe nézni.

- Éppen jókor, uraim - mondta Reman könnyedén. Elapadt benne a félelem, mint a visszahúzódó tengeri apály. - Már azt hittem, sosem érnek ide.

A két zsaroló döbbenten állt fel. A kommandósok leteperték őket. Csak az egyiknél volt fegyver - a nagydarab fickónál. Mindkettőt megbilincselték. Amikor ismét talpra álltak, a kisebbik még mindig értetlenül nézett Remanra: mi történt?

Reman jelentőségteljesen előhúzta a telefonját, mutatta a kis lámpát: működik. És bele is szólt:

- Reman vagyok. Köszönöm az akciót, uraim. Remélem, felvették a beszélgetésünket?

- Igen, uram - felelte egy hang. Mintha némi tisztelet is lapult volna benne.

Egy civil ruhás férfi állt félre, míg elvezették a két alakot, aztán kezet nyújtott, és egy nevet mormolt. Valamilyen felügyelő volt:

- Reman úr, ez mestermunka volt!- Örülök, hogy nem vesztettem el a fejemet, és még inkább

örülök, hogy önök ilyen hamar ideértek. Köszönöm.A felügyelő ekkor azt mondta, az egész beszélgetés megvan

szalagon, a vádirathoz csatolják. Szükség lesz Reman vallomására is.

- Ma este külföldre utazom - hazudta szemrebbenés nélkül. Hiszen ez félig-meddig igaz is volt. - Inkább most teszem meg a vallomásomat, és alá is írom, természetesen.

Félóráig tartott csak. Elmondta, amit a nyomozók nem tudhattak: hogy nyitva találta az ajtaját, ezért hívta a rendőrséget, és ismertette az ügy hátterét is. Megadta Karvil adatait - nála érdeklődhetnek, Reman igazat mondott-e.

- Ez a Construmor már amúgy is sok rossz fát tett a tűzre, de eddig mindig kimásztak a bajból - mormolta a felügyelő. - Jó ügyvédjeik vannak.

- Ebből is ki fognak mászni, úgy gondolja, felügyelő úr?- A cég talán igen, de ezek ketten ülni fognak pár évet.Amikor magára maradt, gyorsan pakolni kezdett. A feszültség

nehezen ült el benne. Ezért is jó volt valamivel elfoglalnia magát. Kirakta a Leonnak ígért holmikat. Aztán még egyszer kiment az erkélyre, megnézte a várost. Az első percben azt hitte, valami nagy szentimentális búcsúérzés fogja elönteni a lelkét. Hiszen oly sok évet élt itt. De amikor a szeme a házakra, tetőkre nyílt, amikor látta az utcán elhúzó autókat, és érezte bűzüket is, mihamarabb visszamenekült, és szinte megkönnyebbülten hívta a vasútállomást, hogy megtudja: mikor indul vonat Redlowba?

25.

Éppen hogy beesteledett, amikor az expresszvonat befutott a redlowi pályaudvarra.

Reman arra gondolt: „Milyen furcsa a sors!” Alig egy hete, hogy ide érkezett két író-olvasó találkozóra. Mit sem sejtett arról, ami azután következett. És ez mindig is így volt és így is van, az unalomig ismétlődik: utólag mindig kiderül, hogy akkor éppen semmit sem sejtettünk. És ha visszanézünk, mindent a későbbi események fényében látunk. „Ezért aztán nem is lehet igazi történelemoktatás” - jutott eszébe teljesen váratlanul. Bár ez csak látszólag volt más téma. Mert hiszen ha előre kimondjuk: „no, gyerekek, most a feudalizmus korát fogjátok tanulni”, akkor a gyerekek fejében eleve ott van, hogy bármit is hallanak és látnak és tanulnak majd, az mind a feudalizmus jellemzője, ideje. Ám akik abban a korban éltek, és akikkel az események, a folyamatok megtörténtek, vagy azokat éppen maguk alakították - nem is sejtették, hogy feudalizmusban élnek. „Mi sem tudhatjuk hát, miféle korszaknak nevezik ezt az időt, amiben élni kényszerültünk” - tette hozzá Reman. És most már azt is nevetségesnek érezte, ahogyan az éveket számoljuk egy bizonyos, ködös eseménytől kezdve, és kitaláljuk, hogy most van a huszonegyedik század kezdete.

Túl volt egy rövid beszélgetésen a kalauzzal, aki feneketlen táskájából előhúzott egy menetrendet, és elmondta, amire Reman kíváncsi volt. így hát tudta: hamarosan ismét itt lesz. De maradt annyi ideje, hogy hagyja magát meghívni vacsorára Karvilékhoz. Akiknél ott lesznek a többiek is. Soltan, Amidéi és talán mások is? „Nyilván a polgármester” - gondolta még.

Nem is tévedett. Már a pályaudvaron valóságos kis fogadóbizottság várta. Karvil, Soltan és Amidel.

- Jó estét!- Ó, író úr - Julia Amidel szemét elfutotta a könny. „Még jó,

hogy nem tegezett le a többiek előtt. Vagy nem borult a nyakamba, nem adott egy szenvedélyes csókot. Olyan szenvedélyeset, amire csak a negyvenes nők képesek, ők a legjobbak” - gondolta nem egészen ideillően.

Szerencsére Julia nagyon is visszafogottan viselkedett. Erre Karvilék otthonában érkezett meg a magyarázat: ott volt a férje is. Hűvös kézfogások, pillantások, szembenézések persze voltak. Soltan annyira meg volt hatva, hogy a szakállas férfi majdnem elsírta magát. Akár egy gyerek. Karvil felesége alig várta már, hogy beszélhessen a „híres íróval”, és véleményét kérje néhány erkölcsi és társadalmi kérdésben. Amelyekre választ nem talált „A Hegyben”. Reman akkor kezdte sejteni: ha több könyve lesz már a piacon, az olvasók polcain, kezében, akkor majd még több kérdésre várnak tőle választ. Minél

ismertebb és olvasottabb az író, annál többen hiszik őt tekintélynek, véleményformálónak, sőt döntőbírónak. A világnak ebben a felében az író nem olyan, mint a vízvezeték-szerelő vagy az orvos - nemcsak azt várják el tőle, hogy végezze a munkáját, írjon könyveket, amiket ők elolvasnak, és kész. Errefelé az író ennél sokkal több, bizony még ma is. Az író egyszerre lehet - legyen! - próféta, hírnök, pap, pszichológus, mindennek megmagyarázója és főként: megmentője.

De ügyesen vette a kanyarokat. Beszélt Karvilnénak az eutanáziáról, Amidel úrnak - egy kistermetű, borzas fejű középiskolai tanárnak - a hibernálás jogi következményeiről. Aztán valaki bedobta a klónozást, ami szintén kedvenc témája volt, és eléggé otthon érezte magát benne ahhoz, hogy a kibontakozó vitában sikeresen képviselje a kisebbik felet. Mert hát kisebbségben maradt azzal a véleményével, hogy a klónozás sok jót fog hozni az emberiségnek, hogy az alapvetően pozitív dolog. Csak annyira veszélyes, mint az atomenergia, amit szintén több célra lehet használni. De ez még nem ok arra, hogy elvessük az egészet, és ne foglalkozzunk vele. Ez szerencsére lehetetlen is, mert amit egyszer felfedeztek az emberek, azt használni is fogják, bárhogyan tiltják és akadályozzák.

A polgármester vallásos ember lehetett. A nagy vacsoraasztal körül egyszer csak kijelentette:

- Istennek aligha tetszik, amit teszünk ezen a téren.- Ha veszélyesnek tartaná, tett volna róla, hogy ne fedezzük

fel a biológiai jelenségek és folyamatok közti összefüggéseket, a géneket és a klónozást - jegyezte meg Reman.

De igazából máshol járt az esze. Tulajdonképpen voltak olyan gondolatai, amelyeket, nem mert vagy nem tudott még összefoglalni. Jó lett volna kimondani őket. De erre csak később kerülhetett sor. Amikor a vendégek már elmentek. Ám előtte a polgármester még mondott egy tósztot, borospohárral a kezében a zöldeket dicsérte. No, és az alapítványt. Természetesen, nem hagyta ki Reman hatalmas teljesítményét. Az író, aki egy vagyont áldozott fel azért, hogy a fehér fecskék és a Tresson-liliomok megmeneküljenek egy barbár vállalkozás pusztító működésétől… Soltan a végén azt tanácsolta, ezt a beszédet jelentessék meg a helyi lapban is. Nagy hangzavar csapott fel, mert a vendégek már búcsúzkodtak. Karvil kérdően nézett Remanra, aki csak a szempillájával jelezte: majd mindent elmond, megmagyaráz.

Julia Amidel is kezet nyújtott:

- Sok szerencsét, író úr. Mihez kezd most?- Félrevonulok, és írom a következő regényt - mosolygott, és

bár érezte, hogy a nő még mondana valamit, máris a férjének szólt, és attól is búcsúzott. Aztán, amint elment mindenki - most már senki sem hiányzott Remannak, az amúgy szótlan, de láthatóan jólelkű Soltan sem -, végre hármasban maradt a Karvil-házaspárral.

- A vendégszoba a rendelkezésére áll - így az asszony.- Köszönöm, de csak átöltözésre fogom használni.Karvil megértette. A felesége elment, ők ketten pedig

kisétáltak a kertbe. Holdfényes éjszaka volt. „Holnap is ugyanilyen lesz, mégis szebb” - gondolta Reman, és felszegett fejjel figyelte az égi vándort. Holnap már telihold lesz. Ma még csak majdnem-teli az a sápadt korong a maga fura foltjaival.

Karvil már kezdte érteni, mire készül. Ez jó volt. Nem kellett sokat magyaráznia.

- Még ma elutazik?- Éjfél után indul egy vonat Batenba. Tudja, az a falu közel

van a…- Tudom.- Arra kérem, legyen a képviselőm. Leon, a titkárom… de

hiszen már találkoztak, ismeri… jelentkezik majd önnél. Legyen a jogi képviselőm.

- Szívesen.-… ön lesz az egyetlen ember, aki tudja, hol vagyok… hol

leszek. Csak akkor jöjjenek el hozzám, ha erejüket meghaladó feladat merül fel… Ha valamely külföldi kiadó vagy filmgyár mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen írjak alá egy szerződést… a helikopteres vállalkozás pilótája ismeri az utat.

Maga előtt látta a gépet, a repülést. A tájat ott alant. A hosszú sorban vonuló piros-fehér autókat… Nem beszélt az ügyvédnek arról, hogyan intézte el a Construmort. Már nem kell tőlük tartani. Karvil szótlanul ment mellette. Két férfi sétált a holdfényben, két ötvenes, sokat látott ember.

- Miért döntött így? Hogy éppen oda?Reman töprengett, majd lassan formázta a szavakat. Mint aki

teli edényt visz és fél, nehogy annak szélén kiloccsanjon a folyadék. Ki kell egyensúlyozni a tálat, a dolgokat. És ez adta a magyarázatot, hogyan beszéljen róla. Éppen ettől az egyensúlytól indíthatta el rövid magyarázatát is.

- Sok olvasó fordult hozzám azzal, hogy ez a regény megváltoztatott benne valamit. Jobbá tette, másképpen nézi a világot, mióta elolvasta. Olyanokkal is találkoztam, igaz, ezek

csak maroknyian voltak, akiknek az egész életük megváltozott azután, hogy olvasták „A Hegyet”. Nos, az én életem is megváltozott. Amikor lejöttem onnan, nem voltam már katona. Még majdnem egy évig rajtam volt a tiszti egyenruha, de az már csak álca volt. Tehetetlenségi nyomaték, a lendület vitt tovább, de magam sem vettem komolyan. Írtam a könyvet - vagyis írtam a Hegyet. És író lettem, vagy azt mondják rám. Mindenesetre az én életemet is alapvetően megváltoztatta, amit ott átéltem. Azok az emberek odafönt többet érdemelnek. Nem elég, hogy ott élnek, tenyésztik a nyulaikat, kaszálják a füvet, fát vágnak és krumplit ültetnek, kukoricát törnek, gombát szednek… Az ő életük - és erre utólag jöttem rá - két szinten is fontos. Az egyik - ők maguk. Mivel rossz nélkül élnek és rosszat nem tesznek, a lelkük nemesedett, és sokkal jobbak lettek, mint idelent bárki is, beleértve önt vagy engem. A másik szint, a lenti világ számára jelentett példa. Amíg a világ nem tudta, hogy létezik a Hegy, és rajta igazi emberek élnek, azt hihették: no, még egy mítosz. Még egy legendával több, kit érdekel, mit agyalt ki egy író? De magam sem tudom, miért, sikerült úgy megírnom, hogy aki elolvasta, biztos lehetett benne: a Hegy létezik. Csakugyan van és csakugyan olyan, amilyennek én leírtam.

Karvil szótlanul ment mellette. Amint a rövid kert végére értek, majdnem egyszerre fordultak meg, és jöttek visszafelé, de most is ugyanazt az utat járták. Ketten, együtt.

- Amikor felmerült, hogy a Hegy veszélybe került, az első gondolatom az volt, hogyan menthetnénk meg. És most furcsán érzem magamat, amikor az emberek… mint a ma esti vendégek is… csodálnak és dicsérnek azért, hogy annyi pénzt adtam a megmentésére. De hát azt a pénzt a Hegy adta nekem! Majdnem mindenemet, amit most odaadtam, tőle kaptam. Felfoghatom úgy is, hogy hitelbe. Ha nem írhattam volna meg azt a könyvet a Hegyről, nem lesz olyan luxuslakásom, olyan bankbetétem, olyan kocsim… Hát én csak visszaadom, amit kaptam.

Nem kellett folytatnia. Karvil nagyon is értette. És bár nem mondta, valószínűleg sejtette, hogy nem volt ez olyan egyszerű, ahogyan itt pár mondatban elhangzott. Reman még beszélt volna arról is, miért akar elvonulni a világtól. De akkor már nevek is elhangzottak volna. Triana, Boren… Ez túl személyes volt. Senkinek semmi köze hozzá. Rögtön lemondott hát a tervről. Csak annyit jegyzett meg:

- Ahová megyek, ott nincs áram. Nem működik a mobiltelefon, és nincs írógép sem. Vettem nagy füzeteket és vagy ezer ceruzát… Azokkal írom majd az új regényt.

- Honnan tudjuk, mikor lesz készen?- Valami módon biztosan jelzem majd - mosolygott Reman.

Arca holdfényben fürdött, sötétség védelmezte a hátát, fegyvere a jó szándék volt ezen az utolsó éjszakán.

26.

A vonaton elaludt.Nem kellett félnie, hogy elszalasztja az állomást - ezen a

szárnyvonalon a ritka vonatok csak Batenig közlekedtek. Így hát nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Az egész vagonban egyedül volt. A szerelvény lassan ment, szinte lopakodott a síneken, mintha ellensége lenne az éjszaka. Mintha fizikai erővel kellene széttolnia a sötétség falait.

A kattogás elnyomta a férfi tudatát. Pedig máskor nem tudott aludni mozgó járműveken, még repülőn sem. De hát most minden annyira más volt. Nagyon más.

Amikor felriadt, az óráját kereste. Ostobán bámult üres csuklójára, mígnem eszébe jutott, hogy az óráján is túladott. Hát igen. A civilizációt maga mögött hagyta. Nem kell az óra. Pénz is csak annyi van nála, ha egyszer úgy hozza a sors, hogy lejön Batenba, onnan vonattal el tudjon jutni Redlowba. Attól kezdve már gondoskodnak róla.

De egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valaha is ezt akarja majd. A könyvet megírja és eljuttatja Maxnak. De…

Most nem gondolt rá tovább. A homály oszladozni látszott. Hajnali négy óra lehetett, vagy több? Mindenesetre a nyári égbolt már világosodott valamelyest. Ez volt a pirkadat.

Reman az ajtóban állt, amikor a vonat befutott a faluba. Nem lesz könnyű megtalálni az odavezető utat, különösen ilyen gyér fényben. De halványan emlékezett rá, hogy öt évvel ezelőtt hogyan jöttek autóval, szintén a sínek mellett. És akkor az állo-mást is látta, attól mintha balra kanyarodott volna az út.

Még meg sem állt a vonat - talán két-három utas jöhetett ezzel a kései-korai, rövid szerelvénnyel -, amikor ő már leugrott. Puha cipője ismerősen csattant a kavicsos talajon. Hátára kanyarintotta zsákját. Benne a tartalék saruk, néhány erős

vászon ruhadarab, téliek, nyáriak, trikók, pár nadrág. No, és a ceruzák, a spirálfüzetek. Ezek a kincsei, a mindene.

Megkerülte az állomást. Valaki a sötétben ráköszönt, talán helybelinek hitte? A homály takarta az arcát. Valamit visszamormogott, érthetetlenül, és sietett eltávolodni az állomástól. És amikor végre kiért a házak közül, rálelt az útra is. Az ösztöne súgta, hogy erre kell mennie. Gödrös volt az út, néhányszor megbotlott. Egyelőre idelent sűrű volt a homály, csak odafönt kezdett világosodni. Szürkült az ég keleten.

Még mindig nem tudta, jó felé megy-e, amikor segítséget kapott. A magasban váratlanul kigyúlt egy fényfolt. Akár a világítótorony… Furcsa volt, sárgásarany folt, nem tudta, mi lehet az. A fejét felszegte, megtorpant, úgy nézte, és csak egy perccel később fogta fel, hogy mit lát…

A Hegyet!A felkelő nap annak csúcsát világította meg. Talán a fehér

mészkősziklás oldalát, legfelül, a Fennsík szélén? A fényfolt eleinte remegett, el-eltűnt.

Ám a nap feljebb jött, a folt kiterebélyesedett. Odafönt már akkora volt talán, mint egy ház, aztán mint több ház…

Reman tudta már, merre kell mennie.Így is beletelt majdnem egy órába - úgy sejtette -, mire

annyira közel ért, hogy a Hegy kirajzolódott előtte. A nap bevilágította a tetejét, a keleti oldalon fentről folyt le a fény. De Reman előbb északról, aztán északnyugat felől közelített, így csak a fény egy részét láthatta.

Mit bánta már!Sietett, mintha elkéshetne valahonnan. Amikor a Hegy

lábához ért, négy fénypont szállt el nagyon magasan. Madarak voltak, akiket megvilágított a nap. Kívülről igyekeztek a masszív sziklafal felé. Amely várfalként magasodott, csak éppen sokkal, sokkal magasabban. Kis tűnődés után jött rá, hogy ezek a fehér fecskék lehetnek. Akik miatt védett terület lett a Hegy lábazata és környéke. Valahol itt nőhetnek azok a sötétkék liliomok is.

A madarak röpdöstek, és ahányszor a még árnyékos mélységből felszálltak a fénybe, mint apró fáklyák, mozgó fénypontok, annyiszor villant meg rajtuk a nap. A Hegy árnyékából kibukkanva aranyöltözet feszült rajtuk, és szemlátomást vidáman cikáztak bogarakra vadászva.

Arra is emlékezett, hogy az ösvény a Hegy keleti oldalán kezdődik. A terep ott mélyül, valami patak is van a környéken. Kopár legelők, kietlen, köves síkság közepén váratlanul emelkedik ki a mészkőtorony. A Construmornak hatalmas üzlet

lett volna. Hány millió tonna mészkő… „Tényleg harmincmilliós üzlet lenne, vagy még annál is több” - jutott eszébe, amikor a keleti oldal felé fordult.

Nagy kövek hevertek idelent, valaha régen hullottak le a magasból. Lehet, hogy sok ezer éve - vagy több százezer év is eltelt azóta?

A patak most nyáron, a szárazság idején olyan keskeny lett, hogy Reman szinte baj nélkül átléphetett rajta. Meg is tette, aztán melléje guggolt, és megtöltötte kulacsát. Mint egy gyerek, élvezte, ahogy a víz bugyborékolva befolyik a kulacs csavarmenetes kerek száján. Majd rácsavarta a tetejét, és a kulacsot az oldalára csatolta. Megigazította a hátizsákot.

Fáradt volt, izgatott és türelmetlen egyszerre. Nem számított, hogy keveset aludt, semmit sem pihent. A Hegy itt volt előtte, tekintete megkereste az ösvényt, nem volt könnyű dolga. Hiszen itt ritkán járt bárki is. A füvet sehol sem taposták le, nem hagytak nyomot a hegylakók. Évente egyszer jönnek erre, akkor is csak ketten-hárman. Lehozzák a nyúlbőröket, hogy fémszerszámokat, késeket, sót, gyufát vásároljanak érte. Meg néha olyan vetőmagot, amit odafönt nem tudtak félretenni maguknak.

Először rossz irányba indult el, hamar rájött, hogy ott nincs ösvény. Visszament hát az indulási pontra. Másodszorra több szerencséje volt. Vagy az ösztöne irányította, most már az ösztöne?

Megtalálta az ösvényt.… Egész délelőtt ment. Legalább négyszer megkerülte már a

hegyet. Hol a keletről dél felé vándorló nap sütötte, ilyenkor izzadt, hol a reggel még hűvös nyugati és északi oldalon haladt, ilyenkor szinte fázott. De aztán megmelegedett a levegő, már szívesebben ment az árnyékban.

Ott is pihent meg, amikor dél felé járhatott az idő. Leült a fényes árnyék határán, a délnyugati oldalon.

Először úgy elbámészkodott, hogy csak ült és nem is mozdult.Nagyon, nagyon messzire ellátott. Néha úgy képzelte, hogy

azok a fehér foltok az északi láthatár szélén talán magas házak lehetnek. Csak nem maga Redlow? Pedig az nem lehetett. Sokkal messzebb volt. Talán egy falu, vagy egy másik hegy mészkősziklái fehérlenek vakítóan?

Az erdők zöldek voltak, sötétzöldek. Itt a közelben pedig világoszölden virítottak a legelők. A férfi sokáig nézte a tájat. „Olyan nagy és olyan szép a világ” - mondta végül. Most nem

látta a fehér fecskéket, a sötétkék virágokat sem. De már nem hiányoztak.

Aztán ment tovább. Már az ötödik kör végére ért, és útja még mindig felfelé vezetett. Sőt, most meredekebbre fordult az ösvény. Az északi oldalról fordult rá a keletire. Érzése szerint nagyon magasan járhatott, és a feje fölött egyre kevesebb távolság maradt a fennsík széléig. Tudta, hogy majd a déli oldalon jut fel.

Az árnyékok odébb vándoroltak-csúsztak, érzése szerint délután három óra lehetett. Korgott a gyomra, izzadt, ha néha megtorpant pihenni, le kellett ülnie, mert izmai fájón feszültek, lába remegett. Tüdeje zihált, mind gyakrabban kellett megállnia. A hátizsák is egyre nehezebbnek tűnt. Ivóvize elfo-gyott, a kulacs súlytalanul tapadt derékszíjához.

Megint pihent egyet. Úgy tervezte, ez lesz az utolsó pihenő.Amikor már nagyon elfáradt, nem ült le. Csak állt, egy

sziklához támasztotta a hátát. Kelet felől jött, de közben a nap már délnyugatról sütötte a Hegyet. Néhol az ösvény merészen kinyúlt a meredély szélére, ilyenkor Reman nem mert lenézni sem.

Nem volt szédülős, de a fáradtságtól lüktetett a feje. Ha elveszti az egyensúlyát… Szörnyű lenne. Most haljon meg, a cél előtt? Soha senki sem tudná meg, mi történt vele. És ha fél év múlva vagy később ismét felfelé indul néhány ember a Hegyre, hogy megkeresse Remant, a híres írót, aki nyomtalanul eltűnt itt, az ország közepén? Mennyi legendát teremtenének az olvasók, a rajongók? Még egy szekta is létrejöhetne, amely őt prófétaként vagy istenként tisztelné. A rejtélyes módon eltűnt embert, akinek attól kezdve visszamenőleg minden sora próféciává változna, új és addig ismeretlen, nem is sejtett értéket kapna.

De Reman még létezett, itt volt. Élt, és a Hegyen állt. Nem volt már messze a céltól, hát megrázta magát. Elfelejtette ezeket a sötét gondolatokat. De azért örült, amikor az ösvény beljebb húzódott a meredély sziklás szélétől. Búcsút vett attól, hogy fél szemmel mindig majdnem ezerméteres mélységbe nézzen le, a másik szemével pedig támaszt keressen a lábának.

Még azt sem bánta, hogy az ösvény viszont most nagyon meredek lett. Magas fehérszürke sziklafalak közé kanyarodott. Szüksége volt a két kezére is, hogy mászhasson. „Ez az utolsó, nehéz szakasz” - emlékezett. Valahol itt jött lefelé öt évvel ezelőtt. Innen kiáltott utána Triana, és itt visszhangzott a neve -

„Reeemaaaan!” - a sziklák között. Faltól falig Reman volt akkor ez a terület.

Eszébe jutott Triana első fia. A kínból és erőszakból született Yag. Ő most már jóval nagyobb. „Őt is nekem kell majd nevelnem?” - kérdezte. Egy pillanatra meghökkent, de aztán megbarátkozott a gondolattal. A Hegyen ez természetes. Ott az is természetes, amin máshol fennakadnának az emberek. A lentiek, akikre most idegenkedve gondolt Reman.

Most is hallott egy ismétlődő neszt. Mi ez? Hát persze, kutyaugatás!

„Vajon nekem is lesz kutyám?” - kérdezte magától, de ez is csak egy villanás volt. A szeme a lába előtt a földet pásztázta, itt már kevesebb volt a kő. Vaskosabb a termőréteg. „A Hegy igazából az enyém is. Hiszen megvettem, kifizettem”. De ez hamis érv volt, maga is tudta, feledte is rögtön. A föld - föld. Senkié akkor is, ha mindenkié. Itt volt előttünk, és talán itt lesz utánunk is.

Mindenkinek megvan a maga Hegye. Kinek a valóságban, kinek az álmaiban.

Hát kapaszkodott felfelé. A kutyaugatást már közelről hallotta. Ez erőt adott. Amire szüksége is volt. Pirkadattól mászta a Hegyet, és most, a délután közepén ért közelebb. A kutyák nem jöttek eléje. Riasztották a hegylakókat, és figyelték a közeledő zajt.

Reman pedig nem lopakodott. Nem jött csöndesen. Lába alól néha kövek keltek életre, gurultak lefelé, hogy zajosan csapódjanak más szikláknak.

Az öröm foglya lett, édes rabság vette birtokba egész testét. Lelkét. Már majdnem felért, amikor megpillantotta az első hegylakót. Egy gyerek volt, mozdulatlanul állt, kezéből szemellenzőt csinált a homlokára. Reman lentről jött, még vagy száz méterre volt a Fennsík szélétől. A gyerek hirtelen elrugaszkodott a helyéről, és futott. Már el is tűnt.

Reman lihegve ért fel. Annyira kimerült, hogy reszkető lábbal nem tudott tovább menni. Leült egy kőre, és most csak annak örült: már fenn van.

Hangokat hallott. Kiáltások, emberek közeledtek. Két férfit látott, sietve jöttek a falu felől, egyenesen feléje. Felállt, hogy messziről lássák. Hogy megismerjék.

Többen futottak feléje, és csak akkor nyugodott meg kissé, amikor felismerte Voldert. A férfi szakállas arcán öröm fénylett. De aztán valaki megelőzte az orvost.

Triana.

Most már Reman is mozdult. Kis és nagy alakok bukkantak fel a Fennsíkon, felnőttek és gyerekek. Mindenki feléje szaladt. De ő csak Trianát látta. Rohant ő is, ügyetlenül bukdácsolva a kövek között, nem nézett a lába alá, megtántorodott, majdnem elesett. Triana, Triana…

És valahol az asszony háta mögött felbukkanó gyerekek között Boren arcát is megpillantotta.

27.

- Félek, hogy megint eljön érted a dübörgő vasmadár.- Ha jön is, csak hírt hoz, vagy barátot.- Nézd Borent… Még nem hiszi el, hogy te vagy az apja.- Megszokja majd a gondolatot. Idővel ez is rendbe jön. Hol

van Yag?- A nyulakat eteti, a többi gyerekkel. Éhes vagy?- Amire én már olyan régen éhes vagyok, az nem az étel.

28.

Reman kényelmesen elhelyezkedett.Egy fatörzsön ült, háta mögött halkan susogott az erdő.

Térdére tette a nyitott füzetet. A ceruza kihegyezve. Boren halkan jött közelebb, meglepetten Figyelte, mit csinál az apja. Reman a szeme sarkából látta őt, de nem szólt. Nem volt messze a meredély, kilátott a lenti tájra. A távoli, idegen mezőkre, az apróvá torzult erdőkre, messzi párákban fuldokló halvány hegyekre.

Ülőhelyem trón lett, magasról néztem le. Itt biztonságban vagyok. Hiszem.

Kis töprengés után a ceruza megindult a kezemben. Tudtam, miről szól majd a történet. Egy férfiról, aki annyi tévelygés után visszatér oda, ahol élnie kell. Ahol élhet.

„A vonat ragyogó verőfényben robogott. A kerekek kattogása már belesimult a férfi fülébe, nem is létezett. Mintha a sínek is a levegőben feküdnének, felhőtalpfákon…”