Max Weber és a modern makroökonómia újraértelmezésehangsúlyozzák, a kortárs makroökonómia gazdaságfilozófiai szempontú tanulmányozása továbbra is csak egy szűk kutatói

1

GALBÁCS PÉTER*

Max Weber és a modern makroökonómia újraértelmezése

Elméleti keret a kortárs makroökonómia módszertani elemzéséhez

BGE Kutatóközpont Műhelytanulmány, 2016. december 7.

A tanulmányban a főáramú közgazdaságtant övező erőteljes vitába kapcsolódunk be

azzal a szándékkal, hogy egyes módszertani-gazdaságfilozófiai szempontokra hívjuk fel a

felek figyelmét. Célunk egy olyan értelmezés körvonalazása, amely Max Weber

hagyományos neoklasszikus közgazdasági módszertana alapján jelöli ki az absztrakt–

idealizált főáramú modellek adekvát helyét. Kitérünk a modellek és valóság közti

viszonynak a hagyományos leegyszerűsítő empirikus ellenőrzésen túlmutató kritikájára

is. Ezen értékelés egyben egy érzékeny szempontrendszert is rendelkezésünkre bocsát,

amelynek a kortárs makroökonómiára való alkalmazása révén kidomborodnak a jelenleg

széles körűen elfogadott lineáris fejlődési modell által elfedett módszertani törések is.

Journal of Economic Literature (JEL) kód: B22, B41, E32

Az utóbbi időben a főáramú közgazdasági elmélettel szembeni lendületes és markáns kritikák

folyamatos erősödésének lehetünk tanúi. Ezek mind a látszólag útját tévesztett,

amerikanizálódott közgazdasági magaselméletet széles körben övező szakmai elégedetlenség

lenyomatát jelentik. Blaug (2002), részletes áttekintést nyújtva az elégedetlenség szakirodalmi

hagyományairól, kritikáját főleg az általános egyensúlyi elmélet ellen irányítja, amely a legfőbb

bűnbak abban a folyamatban, amely a matematikai precizitás oltárán állítólag feláldozta a

gyakorlati relevancia szempontját.

Miközben azonban a főárammal szembeni kritikai hangok alapvetően módszertani

természetűek, hiszen rendre a modellek és a valóság közti kapcsolat elégtelen jellegét

hangsúlyozzák, a kortárs makroökonómia gazdaságfilozófiai szempontú tanulmányozása

továbbra is csak egy szűk kutatói csoport játékszere maradt, amelynek eredményeiből maga a

* Közgazdász, Egyetemi docens, Budapesti Gazdasági Egyetem, Közgazdasági és Módszertani Intézet. E-mail:

[email protected]

A szerző hálával tartozik Nagy J. Endrének (Semmelweis Egyetem) Max Weber módszertanával kapcsolatos

részletes kommentárjaiért, Ábel Istvánnak (Budapesti Gazdasági Egyetem) szerkezeti és tartalmi kérdésekben tett

javaslataiért, illetve Ross B. Emmett (Michigan State University) és Lawrence A. Scaff (Wayne State University)

professzoroknak Weber amerikai recepciójával kapcsolatos segítő megjegyzéseikért. Robert E. Lucas kéziratainak

tanulmányozására a Duke University könyvtárában a Budapesti Gazdasági Egyetem kutatási támogatása révén

került sor. Köszönet Solt Katalinnak és Novák Tamásnak. Minden hiba a szerzőt terheli.

2

modern makroökonómia és annak kritikája is csak kevés eredményt hasznosít. A kortárs

makroökonómia teljes megértését azonban elsősorban módszertani–gazdaságfilozófiai

alapokra kell helyezni, hiszen modell/elmélet és valóság viszonya annyira komplex, hogy a

gyakran hivatkozott empirikus teljesítmény, vagy éppen az absztrakt jelleg miatt elvitatott

relevancia hangsúlyozása szükségszerűen figyelmen kívül hagyja a legfontosabb kérdést. Amíg

nem tisztázzuk megnyugtató módon, hogy e modellek hogyan kapcsolódnak a valósághoz, s

amíg (ehhez a kérdéshez kapcsolódva) nem rendelkezünk egy világos szempontrendszerrel e

kapcsolat minőségének megítélésére, addig a főáramú közgazdaságtan és a teljes mainstream

elmélet megértése csakis töredékes lehet. A kortárs makroökonómia elméleti rendszere

lényegesen több, mint a fiskális és monetáris politika lehetőségeinek absztrakt környezetben

való vizsgálata és tisztázása. Az 50-es évektől kezdően a magaselmélet modellépítési filozófia

is lett, vagyis a szerzők visszatérő módon kifejezetten nagy terjedelemben tárgyalták a

modellépítés általuk követett és helyesnek vélt módszertanát. Sőt, a Lucas számára Nobel-díjat

hozó szigetmodellek legalább annyira voltak a módszertani virtuozitás megnyilvánulásai, mint

hagyományos értelemben vett kísérletek valamely közgazdasági kérdés megválaszolására.1 A

metodológus közgazdászra talán Lucas a legjobb példa, akire szokatlanul erős módszerani

érdeklődés volt jellemző. Az őt foglalkoztató elméleti kérdéseknek között mindig jelen voltak

a módszertani problémák, vagyis annak kutatása, hogy a társadalmi működés megértése milyen

módszertani alapokon kell megvalósuljon. Kétségtelen azonban, hogy a sort Friedman (1953)

nyitotta meg, még akkor is, ha elvei hatalmas módszertani törést idéztek elő a főáram

rendszerében. Nem túlzás azt feltételezni, hogy a későbbi erőteljes módszertani érdekéődés

részben az F53-ra való reflektálás vágyából keletkezett.

Sőt, arra is van példa, hogy egyes elméletek esetében azok metodológiai természetét és

jelentőségét hangsúlyozzák. Ilyen a Muth (1961) által elindított racionális várakozások

hipotézise is (Lucas 1981: 1), amely eszerint nem egy makrogazdasági elmélet, hanem

modellezési alapelv. Mindössze egy sajátos nézőpont, amelynek segítségével a makrogazdasági

dinamika egyes folyamatai megközelíthetők lesznek. Ha azonban a racionális várakozások

elméletét egy határozott makrogazdasági elméletnek tekintjük, azonnal fel fog tűnni a

valósággal való összhang hiánya, s az elmélet relevanciáját tévesen valamiféle leegyszerűsített

direkt realizmus alapján fogjuk megítélni (pl. Erdős 1998: 45). Ugyanezen a problémától

szenved (bár talán a múltidő használata indokolt volna) a hazai elmélettörténet-írás is. Az egyes

1 Az intellektuális kihívásra adott válasz vágya jól kiolvasható Lucas (1981: 6–7): „Is it possible, in short, to

describe an entire economy in a mutually consistent way that is led into large-scale employment fluctuations via

informational imperfections alone?” (Kiemelés: G.P.)

3

elméleteket rivális, nem pedig kiegészítő jellegűnek tételezték, vagyis az elméleti váltásokban

nem a nézőpont megváltozását, hanem az előző rendszert felváltó, azt diszkreditáló rendszerek

feltűnését látták. Annak a lehetősége fel sem merült, hogy az egyes iskolák ugyanazt az egyetlen

társadalmi-gazdasági valóságot igyekeznek megérteni más-más nézőpontból. Miközben tehát a

nyugati közgazdasági gondolkodás a társadalmak működésének újabb aspektusainak

vizsgálatával volt elfoglalva, a hazai szakma az elmélettörténet-írás erősen megkérdőjelezhető

alapállásából adódóan és az által közvetítve valamiféle versengést, győzelem és vereség

dinamizmusát látta az elméleti fejlődésben. E folyamatnak nyilván részese a marxi elmélet vélt

relevanciájának túlhajszolása is. A marxi alapok miatt Keynes elméletével szemben

megengedők voltak, hiszen az könnyen rokonítható volt a központi tervezés gondolatával. A

problémát csak az jelentette, hogy Marx történelmi-szociológiai elméletet alkotott (a

neoklasszikus közgazdaságtan szempontjából mindenképp, még akkor is, ha egyesek marxi

közgazdasági elméletről beszélnek), nem pedig közgazdaságtant csinált, ebből adódóan pedig

egy, a valósággal sokkal közvetlenebb viszonyban lévő szociológia alapján ítélték meg egy

tiszta közgazdasági elmélet értékeit. Nem csoda, hogy ilyen alapokról nézve a matematikai

formalizmus relevanciája megkérdőjeleződött, s hazai berkekben a matematika erőteljes

használata még ma is gyanút kelt. A közgazdaságtan meghatározásából adódóan döntéselmélet,

s ennek a definíciónak a töretlen fennmaradása magyarázza a modern makroökonómia

mikroökonómiai megalapozásának teljes projektjét. Az elmélet szinte apriorisztikus elutasítása

természetes módon hozta magával az elmélet megértésének sokszor bántó és bosszantó

elmaradását.

Hosszas tudományszociológiai elemzést igényelne azoknak az okoknak a kimutatása, amelyek

a főárammal szembeni kritikai attitűdöt a mai napig táplálják. A Kuhn-féle paradigma-modell

közgazdaságtanra való alkalmazása nagy körültekintést igényel, hiszen a közgazdaságtan

esetében adott ugyan a töretlenül eleven és fejlődő–változó neoklasszikus paradigma

(helyesebben: egy paradigmaként jellemezhető elméleti rendszer), a paradigmát visszautasítók

azonban nem hogy nem halnak ki, hanem az ellenzők tábora folyamatosan újabb és újabb

intellektuális támogatást kap. A jelenség legfurcsább része az, hogy egy olyan vitát láthatunk a

főáram és a kritikusok között, amelyben a döntő érvek már évtizedekkel ezelőtt elhangzottak.

Ha ezen érvek alapján nem is beszélhetnénk a főáram totális győzelméről, az mindenképpen

elvárható lett volna, hogy az ellenzők a főáram teljesen értelmetlen bírálata helyett szellemi

erőforrásaikat a főáramot hatékonyan kiegészíteni képes elméletek kidolgozására fordítsák. A

főáram részéről elhangzó legfontosabb érvek az elmélet korlátozott relevanciáját hangsúlyozták

4

(Lucas 1981: 3), ám valamilyen okból kifolyólag a kritika számára vonzóbb volt a főáramot

helytelen alapokon támadni. Valószínűleg az így kifejtett kritika egyszerűsége és a konstruktív

gondolatok hiánya a legerősebb ok, amiért a közgazdászok egy meglehetősen népes csoportja

továbbra is olyan feladatok elhanyagolásáról és az ezekhez kapcsolódó kudarcokról beszél,

amely feladatokra a főáram nem is vállalkozott. A helyzet kifejezetten kényelmetlen, de nem a

főáram részére persze. Úgy tűnik, a kritikusok úgy veszik célba a főáramot, hogy egyszerűen

figyelmen kívül hagyják az elmélet önmaga számára definiált céljait és a saját közelítésük

elhanyagolását kérik rajta számon, miközben a saját elvárásoknak megfelelő közelítés

kidolgozása mindenkinek mindenkor szabadságában áll. Teljesen érthetetlen, hogy egy, a

makrogazdasági ciklusok sajátos irányból szándékolt megértésére szervezett elméletet hogyan

lehet támadni arra hivatkozva, hogy az elhanyagolja az ezen célkitűzés megvalósítása

szempontjából nem releváns tényezők számbavételét.

Mindebből viszont az következik, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerekre vonatkozó

elméleti mondanivaló megértése, vagyis a tartalom helyes megítélése előfeltételezi a

módszertan megértését. Csakis így kerülhetők el azok a végzetes és sok kárt okozó értelmezési

hibák, amelyekbe az elmélettörténet gyakran belefutott.

Az elmélet tisztaságára alapozott támadás (Mihályi 2013) persze a kritikát eleve kudarcra ítéli

(Kornai 1971 kiváló példa a rosszul pozícionált, emiatt terméketlennek bizonyult kritikára –

erről ld. Gedeon 2013). Alapos metodológiai elemzés híján maradnak tehát a főáramú modellek

téves használatának példái, amelyekből azonban sehogyan sem következik az elmélet hibás

felépítésének ténye. A felek közti nézeteltérés egyébként nemigen ölti magára a vita formáját.

A kritikusok jól ismertté vált megjegyzéseiket ismétlik, amelyekre azonban a főáramú

közgazdaságtan képviselői nem reagálnak. Utóbbiak kézenfekvőnek tekintik az általuk művelt

tudomány hasznát, értelmét és célját, így hajlamosak elzárkózni a számukra értelmetlen

konfrontálódástól.2 Ez az attitűd azonban nem tudja erősíteni a főáramú közgazdaságtan és

ezzel együtt a modern makroökonómia pozícióját, hiszen az ellenvetések végül is nem lesznek

megválaszolva.

Jelen tanulmány metodológiai szempontokat nyújt a vita számára, amelyek segítségével számot

vetünk a főáramú modellek adekvát használatának módjával, hiszen a fennálló paradigma

használhatóságának vizsgálata mindenképp meg kell előzze az új paradigma kialakításának

2 Tom Sargent jó példa e magatartásra. Egy interjú során (Rolnick 2010) láthatólag nem is volt tisztában a főáramot

érő kritikák részleteivel, majd – miután a kérdező felvázolta ezeket – egytől egyig a megértés hiányának számlájára

írta őket. Kifejezetten vonakodott attól, hogy e megjegyzésekkel bajlódjon.

5

sürgetését. Nem tagadva a modern makroökonómia végletesen elvont jellegét, e modellek

változó, esetenként tehát meglévő relevanciája mellett érvelünk, felhívva a figyelmet e

relevancia természetére is. Tézisünk az, hogy a főáramú közgazdaságtani elmélet nem

tekinthető egységesnek a valósághoz való viszonyát illetően, ezzel pedig egy, a mainál

differenciáltabb értelmezés szükségességére igyekszünk felhívni a figyelmet.

Kulcskifejezésünk a megértés: bizonyítjuk, hogy a gazdasági-társadalmi valóság egyes

aspektusainak megértésében a főáramú közgazdaságtan bizonyos fejezetei kifejezetten

sikeresek és adekvátok, míg más főáramú közelítések egyértelműen és valóban kudarcnak

tekinthetők. A Friedman–Lucas–RBC fejlődési vonalon mozogva azt emeljük ki, hogy Lucas

miben felelt meg és az RBC-elmélet hogyan távolodott el a hagyományos neoklasszikus

elvektől. Munkánk melléktermékeként egy, a körültekintő értékeléshez szükséges metodológiai

szempont is előáll majd. A legfontosabb feladatunk annak tisztázása, hogy ha egy elmélet

csekély közvetlen gyakorlati relevanciával rendelkezik, mikor és miért kell ezen elmélet

hasznossága mellett érvelni. Minderre azért van szükség, hogy a főáram szükséges és

elodázhatatlan kritikai át- és újragondolása a nagy lendület miatt nehogy észrevétlenül

átcsússzon a főáram kritikátlan elvetésébe. A főáram bizonyos célokra való tagadhatatlan

alkalmatlanságából helytelen az egységes egésznek tekintett főáramú elmélet mint tudományos

vállalkozás kudarcára következtetni. Csak ezt figyelembe véve kerülhetjük el a hibát, hogy a

(talán) helyes főáramot annak (esetenként nyilvánvalóan) téves használatával azonosítjuk, s így

az elmélet egészét haszontalanként elutasítjuk. Másként fennállna annak a veszélye, hogy az

ennek nyomán kialakuló elméleti burjánzás parttalanná válik, amiben hamarosan

megjelennének majd az egymásnak ellentmondó vélemények és egyik félnek sem lenne végső

hivatkozási alapja.

A főáramú gondolkodás esetében az ideáltipikus jelleg annyira lényeges meghatározónak tűnik3

(Weber 1949: 43–44), hogy azt egyébként a főárammal szemben nem kritikus friss

kommentárok is kiemelik (pl. Angner 2015). Az ideáltipikus fogalmak használatáról nem

ajánlatos nyilatkozni az azt módszertani ajánlásokban megfogalmazó Max Weber idevágó

munkáira való hivatkozás nélkül, hiszen az ideáltipikus jelleg felhánytorgatása magát a kritikát

is korlátok közé szorítja. Ha a főáramot ideáltipikus fogalmakkal operáló tudományként

azonosítjuk, ezek után legitim módon nem azonosíthatjuk hibaként e fogalmak reális

egzisztenciájának a hiányát, hiszen ez a sajátosság e fogalmak lényegéhez tartozik. Weber

3 Az ideáltipikus módszertan és a modern makroökonómia kapcsolata az irodalomban egyébként vitatott (Hartley

2001: 117 egyértelműen tagadja a kapcsolatot, míg Madra 2016: 98 megengedőbb), így e koncepció talaján még

nem történhetett meg a modern makroökonómia módszertani fejlődésének áttekintése.

6

módszertana alapján egyértelművé válik, hogy a reális egzisztencia hiánya az ideáltipikus

fogalmak esetében nem hiba, hanem szándékolt tulajdonság, s hogy a

társadalomtudományokban a megértés rendkívül összetett, több lehetséges stratégiát implikáló

értelmezéssel rendelkező fogalom. Valóban igaz, hogy a közvetlen leírásra deklaráltan nem

alkalmasak a főáram által is alkalmazott ideáltipikus fogalmak – ezzel együtt azonban azt is

látni kell, hogy egy másfajta megértési stratégia mentén e fogalmak hasznosak lehetnek, s

gyakran valójában nélkülözhetetlenek is. A főáramot az ideáltipikus fogalmak használata miatt

kritizáló vélemények cáfolata két összefüggő lépésben történhet: először be kell mutatni az

ideáltípust mint a (társadalmi-gazdasági) törvények megragadásának eszközét, majd rá kell

világítani a modell és a valóság közti összehasonlító vizsgálatok elméleti jelentőségére. Ezek

kapcsán természetes módon fognak előtérbe kerülni azok a főáramú kísérletek is, amelyek

valóban kudarcnak tekinthetők bizonyos fundamentális törvények megragadásának terén.

Az elmélettörténeti kapcsolat

A közgazdasági szakirodalomban egyfajta hagyománnyá vált Weber és a közgazdaságtan

viszonyát Tribe (2009) rövidke tanulmánya alapján megítélni, amely alapján megszakadt

kapcsolatról szokás beszélni – miközben a tágabban értelmezett társadalomtudomány számára

Weber relevanciája ma is megkérdőjelezhetetlen (Galbács 2016a). Ahogy látni fogjuk, a

módszertani kapcsolat a közgazdaságtanban is erős, akkor is, ha hiányoznak az explicit

hivatkozások. Ezeket a recepció irányainak felvázolásával valójában mellőzhetjük is. Ha

modern metodológiai kérdésekben találunk is Weberre való elszórt hivatkozást, az inkább a

főáramon kívüli relevancia kérdést taglalja (Milonakis – Fine 2009), vagyis a főáram és Weber

viszonya lezártnak tűnik. A szociológusok számára (e.g. Trigilia 2002: 123; Bratton et al. 2009:

216–218) Weber és a 19. századi neoklasszikus közgazdaságtan kapcsolata persze világos

(nyilván azért, mert Weber munkái ma is alapműveknek számítanak), s a teljes racionalitás

feltételezéséhez való viszonya miatt a közgazdászok által gyakran parodizált Gary S. Becker

megítélése is teljesen más: a komplex társadalomtudományi megismerés releváns részének

tekintik (Alexander et al. 2004: 84–89). Gyanítható, hogy a teljes racionalitás feltevésének

társadalomtudományi hasznát a szociológusok – ahogy látni fogjuk – Weber miatt egyszerűen

jobban értik. Végső célját illetően egyébként Becker (1996: 155–156) maga is egyértelmű, saját

érdemeként a cselekvések racionális magvának rekonstruálását emelve ki, miközben bevallása

szerint szó sem volt arról, hogy ezzel a közelítésmóddal a teljes racionalitást a valós aktorok

attribútumaként posztulálta volna (Becker 1992). Recenziójában a szociológus Jon Elster

(1997: 763) jól rávilágít erre és arra a szükségletre is, ahová mi is igyekszünk ez alkalomból: a

7

teljes megértéshez e racionális mag rekonstruálása bizonyosan nem elegendő,4 ám szükséges.

A kiegyensúlyozott recepciót nyilvánvalóan nehezíti, hogy Elster (2001) idehaza legfeljebb a

szociológusképzés olvasmányjegyzékeiben szerepel.

Habár valóban igaz, hogy az intézményi nézőpont jórészt hiányzik a főáram repertoárjából,

Weber módszertana nagyon is rányomta bélyegét a formalizált főáram világlátására is. Úgy

tűnhet, hogy a Max Weber metodológiájára való hivatkozás kényelmes védekezés a főáramú

közgazdaságtan számára, amelynek keretében utólagosan felfedezünk valamit, hogy azt

mintegy a felmentés érdekében ráhúzzuk a főáram módszertanára. A helyzet ennél sokkal

bonyolultabb, hiszen Weber a mai viszonyokhoz képest sokkal élénkebben volt jelen a

közgazdasági gondolkodásban azokban az időkben, amikor a „Chicago Economics” mint a

későbbi főáram alapját jelentő elméleti közelítés és oktatási módszer létrejött. Nem

feledkezhetünk meg a hatás irányáról sem: a közgazdaságtan nem Weber módszertanára reagált,

hanem éppen fordítva, Weber ideáltípusos módszertana Menger közvetítésével a

közgazdaságtan fogalomalkotási gyakorlatának lett tömör foglalata (Ringer 1997: 110). A

Weber módszertanára való hivatkozás tehát nem a közgazdaságtan munkamódszerének

utólagos mentegetése, hanem sokkal inkább e munkamódszer értelmének precíz tisztázása és

helyes használati módjának kifejtése.

A két világháború közötti évtizedekben az amerikai közgazdasági gondolkodást sokkal inkább

egy sokszínű heterodoxia jellemezte (a ma hiányolt intézményi közelítés akkoriban például

nagyon is erős és meghatározó volt – ld. Rutherford 1997), a később dominánssá váló

neoklasszikus ortodoxia csak a második világháború után jutott egyeduralomra, ezzel együtt

marginalizálva a korábbi heterodoxia nagy alakjait is. Weber módszertana és összehasonlító

történelmi szociológiája (ennek tömör összegzéséhez ld. Weber 1949: 165–166) a

neoklasszikus és intézményi közelítés között az 1920–1930-as években zajló tengerentúli vita

során merült fel. Frank H. Knight volt az, aki felismerte, hogy Weber rendszere alapján egy

olyan társadalomtudomány építhető fel, aminek segítségével e vita egyszer és mindenkorra

meghaladhatóvá válik, vagyis értelmetlen lesz a neoklasszikus vagy az intézményi közelítés

primátusáról vitatkozni, hiszen mindkét (s valójában mindegyik) közelítés helye megtalálható

az elemzésben egymás kiegészítőjeként. Knight 1927-ben lefordította Weber általános

gazdaságtörténetét (Weber 1927), s ő maga is további művek kiadását tervezte, miközben

4 A Beckerre reagáló recenzió ambivalens (a hiányosságokat és a nyilvánvaló érdemeket egyaránt kiemelő)

alapállását ragyogóan kifejezi az, hogy Elster rögtön az első oldalon a nagyon beszédes „crude” és „jejune”

jelzőkkel illeti Becker módszerét.

8

Talcott Parsons kiadta Weber méltán legnagyobb hatású munkáját, a protestáns etikát (Weber

1930). Eme első darabok után valóban sorra következtek Weber műveinek angol kiadásai (egy

remek áttekintéshez ld. Emmett 2006: 108–109). Knight ekkor már Weber elméletének komoly

ismerője volt, munkáival már valószínűleg 1913-ban megismerkedett európai útja során, s a

Weberrel való intellektuális kapcsolat hazatérése után is megmaradt tanárainak és

tanulmányainak köszönhetően. A kapcsolat persze szélesebb körben is vizsgálható. Egy helyen

Wagner (1976) részletesen bemutatja, hogy az amerikai társadalomtudomány (furcsa módon

elsőként a közgazdaságtan és a történettudomány, s csak később a szociológia) milyen erős

német hatás alatt állt a 20. század elején, s azt is, hogy Weber és más német társadalomtudósok

eszméinek amerikai terjedésében a Chicago University szociológusai milyen komoly szerepet

játszottak.

Knight neve azért érdekes, mert ma őt tartják a modern értelemben vett Chicago Economics

korai alapítójának. Habár az 1950-es évek óta zajló (vagyis a mai iskola alapítása utáni)

fejleményekkel való viszonyának megítélése igen problémás (e vita részleteiről ld. Emmett

2009: 145–155),5 az mégis kétségtelen, hogy az 50-es években kiforró koncepció meghatározó

alakjai mind az ő tanítványai voltak (Milton Friedman, Allen Wallis vagy Aaron Director6), s

bizonyos, hogy rajta keresztül alaposan ismerték is Weber elméletét. Friedman esetében például

a kommentárok Knight részéről egészen erős intellektuális kapcsolatról számolnak be (Reder

1982: 6). Egyes esetekben a párhuzam egészen tisztán látható is: ahogyan Friedman

(1953/1986: 26–27) a modelleket megalapozó feltevések irrealitásáról ír, szinte közvetlenül

adja vissza Weber (1904/1998: 37) híres objektivitástanulmányának erre rímelő részeit. A

párhuzam erősségéből semmit sem von le az a tény, hogy Weber módszertanát Friedman

5 Az 50-es évek neoklasszicizálódása magát Knightot is a partvonalra állította. Ma már nyilvánvaló, hogy az általa

követett összehasonlító szemlélet nélkülözhetetlen a társadalmi valóság komplex megismerésében, saját kollégái

között azonban nemigen talált követőre. Rendszere akkoriban nem is számított a közgazdaságtan részének, hanem

az eklektikus „társadalomfilozófia” jelzőjével illették. Oliver Williamson vagy Goffrey Hodges karrierútjának

ismeretében (Csaba 2014: 63) az sem lehet meglepő, hogy aktív éveinek végéhez közeledve (a háború utáni

években) Knight már részben a filozófia intézetet erősítette, s tudományos-közéleti szerepet a Committee on Social

Thought keretei között vállalt, a korabeli közgazdasági fordulat kiábrándultjainak társaságában (Emmett 2006:

118). 6 Wallis statisztikusként óriási szerepet vállat az elméleti közgazdaságtan gyakorlati problémákra való

alkalmazásának általánossá tételében, Director pedig a közgazdasági és a jogi képzés termékeny összekapcsolását

valósította meg. A Knight körül csoportosuló hallgatók és kollégák köre ennél jóval bővebb volt (ld. Emmett

2015). Köztük volt például George Stigler vagy Friedman későbbi felesége, Rose Director is – érdekes, hogy nem

ez volt az egyetlen későbbi házasság a csoport tagjai között (Homer Jones és Alice Hanson), nagyon jól

alátámasztva a benyomást, hogy a főáram meghatározói egyetlen zárt kört alkotnak. Knight szellemi hatásának

erőssége nagyrészt a körülötte csoportosuló kör zártságának tulajdonítható (vö. Reder 1982: 7). Valamivel

későbbről talán Don Patinkin (1973) neve kívánkozik még ide (1941–1947), akinek nagy hatású könyvét (Patinkin

1965) Lucas méltatta mint a Keynes utáni monetáris makroökonómia egyik meghatározó alapművét (Lucas 1980:

701). Aligha képzelhető el, hogy Knight a Weber társadalomtudományi közelítése iránti mély tiszteletét el akarta

volna titkolni legkedvesebb és közelről is ismert hallgatói és kollégái elől.

9

instrumentalista irányból értelmezte újra és tette meg elméletének sarokkövévé. Az erőteljes

hatás Lucas esetében is jól látható, egy helyen például az elméleti közgazdaságtan modelljeit

utópisztikus jellegűnek minősíti (Lucas. Various. Box 13, Directions of Macroeconomics 1979

mappa), ami viszont Weber neoklasszikus kommentárjának védjegye (Weber 1998: 47; 1949:

42).

Amellett, hogy a neoklasszikus elmélet ismerője és alkalmazója volt (vö. Stigler 1985: 3–4),

Knight a weberi elveknek köszönhetően azt is felismerte, hogy az elmélet tudományos hatóköre

rendkívül korlátozott (Knight 1999: 1–2). Jól látta, hogy a mechanikai analógiák és az

egyensúly fizikai fogalmának alkalmazása miatt a közgazdászok kizárják a látóterükből a

társadalmi-gazdasági valóság fontos tényeit és változási folyamatait – e gondolat relevanciáját

a mai közgazdaságtan számára aligha kell külön hangsúlyozni. Ezeket az egyszerűség kedvéért

az exogén változók címkéje alá sorolják (pl. állam, jog, erkölcsök), s ezeket törlik az elmélet

által vizsgálandó kérdések közül. E tények a preferált fizikalista közelítéssel nem érthetők meg,

ugyanakkor a társadalmi valóság megértése szempontjából ezek fontossága nyilvánvaló.

Webert követve Knight már korán felismerte, hogy a neoklasszikus elmélet nem több

ideáltípusnál, ami a megértés eszköze, ám annak nem végcélja (vagyis az elmélet az alkalmazott

entitások reális egzisztenciája nélkül marad releváns a valóság megértése szempontjából),

hiszen ott az intézmények tanulmányozása már ki kell egészítse a közgazdasági

alaptörvényekről alkotott képet. Knight számára az elméleti közgazdaságtan fokozatosan egy

olyan, tágabb közelítés részévé vált, amelynek a társadalmi intézmények és a történelmi

folyamatok elemzései egyenrangú részét képezték. Knight viszonya a weberi módszertanhoz és

ezzel együtt az általa is védelmezett neoklasszikus közgazdaságtanhoz chicago-i karrierje

kezdetén már készen állt. Kritikai attitűdje ellenére Knight tehát nem vetette el a neoklasszikus

közgazdaságtant (ld. erről Emmett 2006: 102), hanem egy árnyaltabb értelmezés és alkalmazás

szükségességére hívta fel a figyelmet. Először 1930-ban németül, majd 1935-ben angolul is

megjelentette azt a tanulmányát, amelyben a mai napig érvényes módon tisztázta a társadalmi-

gazdasági valóság és a neoklasszikus közgazdaságtan viszonyát. Mire (a mesterdiplomát 1933-

ban szerző) Friedman és társai Knight hallgatói lettek, már kész benyomásokat adhatott át

nekik. Stigler (1985: 2) a 30-as évek közepéről önálló Weber-szemináriumról számol be,

amelynek tematikája egyébként a módszertani szempontból kiemelkedően fontos Gazdaság és

társadalom (magyarul: Weber 1967) német eredetijének tanulmányozására volt építve (Scaff

2014: 275). Knight hallgatói tehát ismerték Webert, s nemcsak a társadalmi intézményekkel

vagy a kapitalizmus kialakulásával kapcsolatos nézeteivel ismerkedhettek meg, hanem, s

10

számunkra ez a legfontosabb, jól ismerték a tudományos közelítések közti munkamegosztás

gondolatát és az ideáltípusos fogalmak alkotásának és használatának módszertanát is. S habár

valószínűleg örök vita tárgya marad Knight szerepe a modern Chicago Economics és a modern

főáram kifejlődésében, a weberi módszertani alapok közvetítésének hangsúlyozása e vitát új

szemponttal gazdagíthatja – különösen annak a ténynek az ismeretében, hogy a tengerentúli

kommentárok módszertani szempontból inkább a Knight és a modernek közötti törést, nem

pedig a (körültekintően értékelendő) folytatólagosságot hangsúlyozzák.

A megértés közvetett eszköze helyett Friedman (1953) az elméletet egy közvetlenül alkalmazott

eszközzé tette,7 habár, ahogy ezt rövidesen látni fogjuk, valóság és elmélet viszonya a

főáramban sokkal bonyolultabb annál, mint hogy a Chicago Economics címkéjével a

módszertani közelítések bonyolultságát súlyos torzítások nélkül összefoghassuk – azt is

figyelembe véve persze, hogy az empirikus teljesítmény valóban fontos szerepet kapott, Knight

eredeti elképzeléseivel szemben.8

Társadalmi törvények posztulálása: az ideáltípus

Az ideáltipikus fogalmak használatának módszertani ajánlásait máig érvényes módon

megfogalmazó Max Weber (1998: 9 és 45) a korában virágzó neoklasszikus elméletet például

kifejezetten azon az alapon kritizálta, hogy az a törvényeivel magát a közvetlenül megélt

valóságot igyekezett leírni. Hasonló probléma, ha a tiszta elmélet alapján tett

7 Ide tartozik, hogy (elsősorban) az amerikai elmélettörténeti és (másodsorban a) metodológiai szakirodalomban

általánosan alkalmazott a „pure science” és „applied science” megkülönböztetés. Előbbi tulajdonképp a

neoklasszikus közgazdaságtan Knight által adott értelmezésére utal (ti. az elméleti közgazdaságtan a racionalitási

posztulátumra épített alapváz), míg utóbbi a Friedman (1953) nyomán elindult hagyományra, amely elsődleges

követelménnyé tette az elmélet valós szituációkra való közvetlen alkalmazását. Ez a fogalmi páros azonban elfedi

azt a tényt, hogy egyébként az elmélet koncepciója (valamiféle axiómarendszerből dedukcióval nyert tételek)

mindvégig azonos maradt. Ha így nézzük, az alkalmazott elmélet nem más, mint alkalmazott tiszta elmélet – vagyis

a valódi különbség abban van, hogy ki hol húzza meg az elmélet legitim alkalmazásának határait, és persze abban,

hogy milyen szempontokat követ a feltevésrendszer kialakításkor. 8 A modern amerikai elmélettörténetben helyenként ezt úgy kerülik meg, hogy a Chicago Economics címkéje alól

Lucast egyszerűen kiveszik. Félretéve az alkalmazott és tiszta elmélet problémáját vagy a megalapozó

axiómarendszer és a valóság viszonyát, a döntés alapja az, hogy Friedman módszerét tekintve Marshall követője

volt, míg Lucas a neo-walrasi közgazdaságtan úttörője – az utóbbi hagyományt az 1940-es évektől kezdődően

viszont egyszerűen a Cowles Bizottság hatáskörébe utalják és a neo-walrasiánusokat a Harvard/MIT szellemi

körébe helyezik (Emmett 2009: 151). Más esetekben elismerik ugyan Lucas vagy Fama jelentőségét,

meghatározónak mégis Friedman generációját tekintik (Horn et al. 2011: xvii–xviii). A Cowles Bizottság

eredményeit persze elég bajos leválasztani a Chicago Economics sikereiről. Jó magyarázatnak tűnik, hogy a Lucas

előtti neo-Walrasiánusok a Lucas által oly fontosnak tekintett empirikus igazolást (Lucas 1977: 11) egyszerűen

lényegtelennek tekintették (nem is tévedtek nagyot), míg Lucas empirikus érdeklődése egyértelműen a Cowles

Bizottság sajátossága volt (De Vroey 2016: 193–194). Miközben Lucas határozottan a Friedman által elemzett

problémák újrafogalmazását tekintette feladatának (Lucas. Various. Box 5, Letter to Leijonhufvud), a modern

értékelések az újklasszikusokat több intézményhez való kötődésük miatt nem tekintik a Chicago Economics

részének (Emmett 2010: 78). Az itt elemzett módszertani törések szempontjából ez azért fontos, mert felhívja a

figyelmet a Friedman és Lucas közti módszertani diszkontinuitásra.

11

következtetéseinket közvetlenül valós társadalmi követelményekké emeljük (Weber 1949: 44).

A neoklasszikus közgazdaságtan valósághoz való viszonya egyébként nagyon problémás. Az

alapító atyák precízen ügyeltek modell és valóság elkülönítésére; máshol ezt a szándékot

alaposan dokumentáltam (Galbács 2012: 45–46). John Hicks (1932: 42–56), egyébként

helyesen, ugyanilyen precízen hívja fel a figyelmet arra, hogy a tiszta elméleten túl számos

tényezőt kell figyelembe venni, ha számot akarunk adni a valós makrorendszerek működéséről.

Hicks (1978) szabatosan választja el egymástól az elméleti közgazdaságtant és az intézményi

elemzést, s a valóság megértése szempontjából az előbbit is relevánsnak tekinti. De Vroey

(2016: 4) kommentárjaiból ugyanakkor az válik láthatóvá, hogy a főáram Keynes-korabeli arcát

adó osztrák iskola teljesen elhibázott válságkezelési javaslatai (1929–1933) ugyanezen tiszta

elmélet valóságra való közvetlen alkalmazásából adódtak, s ez volt az a momentum, amely

Keynest egy „de-idealizáltabb” elmélet kialakítására ösztönözte. Éppen ezért kell hangsúlyozni

azt, hogy Weber módszertana nem a kortárs főáramú közgazdaságtan módszertana – legalábbis

nem minden elméleti fejezet esetében az. Webert sokkal inkább egy olyan értelmezési

lehetőségnek kell tekinteni, amely egyrészt útmutatót ad a helyes alkalmazásra, másrészt képes

felmenteni a főáramú elméletet jó néhány állítólagos fiaskó bűne alól. Az elkülönítés elvi

szinten egyébként nagyon egyszerű. A matematikai formalizmus nem minden probléma esetén

alkalmazható, s így ott, ahol nem használható, nem is kell erre törekedni. Ebből azonban

semmilyen módon nem következik az, hogy az semmire sem használható.

A közgazdaságtan számára az ideáltípusok alkotása a törvénykeresés eszköze: az ideál-típusok

segítségével igyekszünk megérteni a társadalmi valóság működési mechanizmusait és oksági

struktúráját. Az ideáltípus per definitionem azokat a cselekvési módokat foglalja össze, amelyek

egy szigorúan célracionális viselkedés elemeiként tűnnének fel, hipotetikus, vagyis nem reális

körülmények között. Az ideáltípus a tágan értelmezett közgazdaságtant és szociológiát is

magába foglaló társadalomtudomány (Weber 1967: 51) számára olyan viszonyítási alapot kell

jelentsen, és semmi többet, amellyel összehasonlítva a valós társadalmi-gazdasági

környezetben lezajló cselekvések, események és viselkedésformák mint az ideáltipikus

cselekvéstől való eltérések lesznek értelmezhetők9 (Weber 1967: 43–60; 1949: 43–45). Az

ideáltipikus cselekvésformákat torzító, a kutató által számba vehető tényezők száma korlátlan.

Weber a megértésben főleg az irracionális értelmi tényezőkre helyezte a hangsúlyt, ám a mai

9 Ez az összehasonlítás tehát a modell és a valóság közti eltérések regisztrálását és oksági magyarázatát, nem pedig

az elvont modell tapasztalati adatokkal való alátámasztását jelenti. Elvont modell és valóság közvetlen összevetése

(amikor tehát a hasonlóságokat és nem az eltéréseket keressük) kifejezetten veszélyes, mert az a valóság

eltorzításához vezethet, hogy így támasszuk alá a fogalmi konstrukció valóságban való reális érvényességét.

12

közgazdász – gondolva itt az intézményi közgazdaságtan vagy a tranzitológia szempontjaira –

figyelmét a jogi és politikai környezet, a társadalom kultúrájában és történelmében rejlő torzító

tényezőkre is kiterjesztheti (Knight 1999: 167–168), miközben a Weber által kiemelt, mondjuk

a korlátozott információk miatt jelentkező irracionalitás továbbra is releváns szempont marad.

A racionalitásra alapozott ideáltípusokkal kapcsolatban elsősorban azt kell kiemelni, hogy ezek

mindössze módszertani segédeszközök, nem pedig egy világkép megnyilvánulásai. A racionális

cselekvés elemeire épített homo oeconomicus alkalmazása nem implikálja a valós gazdasági

szereplők teljes racionalitásának feltételezését. Az ideáltípusok nem a valóságot írják le

közvetlenül, hiszen ezek megkonstruálása semmit sem árul el arról, hogy a társadalmi

valóságban lezajló folyamatok mennyiben követik a teljes racionalitás és egyéb, a konstruálás

során felhasznált feltételezéseket – viszont az eltérés vagy egyezés mértékére csakis az

ideáltípussal való összehasonlítás révén deríthetünk fényt (Knight 1999: 393).10 A deklaráltan

egyoldalú ideáltípusok nem képesek kimeríteni vagy átfogni a valóság végtelen gazdagságát,

nélkülük azonban e gazdagság áthatolhatatlanná és érthetetlenné-értelmezhetetlenné válik. A

neoklasszikus „tiszta” közgazdaságtan, s valójában a belőle kifejlődött, szemléletét töretlenül

fenntartó főáramú közgazdaságtan törvényei és tételei tehát nem többek, mint egy

tömegjelenség racionális magva, amelyben azt vesszük számba a megfelelő, a gazdasági

racionalitásra alapozott fogalmak és a figyelem középpontjába állított, matematikailag felírt

törvényszerűségek segítségével, hogy társadalmunk gazdasági dimenziója várhatóan milyen

képet mutatna a rögzített feltételezések reális teljesülése esetén.11 Az önérdekkövető és a piaci

szereplők előrelátható viselkedését mint saját viselkedésük feltételeit figyelembe vevő

szereplők piaci működésének tökéletesen racionális határeseteként a neoklasszikus gyökerű

közgazdaságtan tételei rajzolódnak ki. Eredményeink egyértelműségét a definíciók és

10 Az ideáltipikus fogalmakra épített modellek melletti leghatásosabb érv kétségtelenül az, hogy az olyan egyszerű,

rendszerint a főáram diszkreditálása érdekében megfogalmazott ítélet, miszerint „a valós gazdasági szereplők nem

mutatnak teljes racionalitást és a valós gazdasági folyamatok radikálisan különböznek a tiszta főáram tételeitől”,

sem lenne megfogalmazható anélkül, hogy ne rendelkeznénk mélyreható tudással a gazdasági racionalitásról és

annak következményeiről – amit viszont az ideáltipikus fogalmakra épített elméleteknek köszönhetünk. Az

intézményi-történelmi közelítés nem értelmetlenné és irrelevánssá teszi a tiszta főáramú közelítést, hanem

előfeltételezi azt (vö. Weber 1949: 41–42). 11 Ugyanezt a kapcsolatot emeli ki Lucas és Rapping (1969: 733) is. A bér- és árvárakozások adaptív hipotézis

melletti specifikálása (13. és 14. egyenlet) és az ezek alapján felírt munkakínálati függvény (11 és 15) levezetése

után megjegyzik, hogy “Since (15) rests on the expectations hyptheses (13) and (14) fully as much as on the utility

theory underlying (11), it is evident that one can expect (15) to obtain only in any economy where wages and prices

might plausibly be forecast as (13) and (14) assume.” Közvetlen megfigyelhetőség csak a feltevések deskriptív

relevanciája esetén várható el. Ugyanitt már felvetik a később bevezetett racionális sémát is: “In paticular, a

marked and sustained change in the trend rate of inflation […] will lead households using (14) to consistently over-

or underforecast prices, in which case some other forecasting scheme would presumably be adopted.” A

szisztematikus hibák az adaptív mechanizmus feladására kényszerítheti a szereplőket.

13

alapfeltevések rögzítése, illetve a matematikai dedukció alkalmazása biztosítja. Ennyiben az

ideáltipikus fogalmak használata nélkülözhetetlen módszertani lépés, ám a megértés

nyilvánvalóan nem merülhet ki ideáltípusok alkotásában. A felfogás szerint a racionális

viselkedési alapvázat módosító–torzító társadalmi–történelmi–intézményi tényezők hatásai

csakis az elméletileg generált racionális kimenetekkel való összevetések révén vehetők számba

és érthetők meg – e módszertani megközelítés tehát a hipotetikus és tényleges cselekvés

határozott megkülönböztetésére épül. A végső cél a kontraszt képzése, s ez annál könnyebb,

minél inkább elütnek a hipotetikus kimenetek a valóságos helyzetektől: az ideáltípusoknak

tehát kifejezett előnye, ha nem olyanok, mint a hozzájuk mért valóságos entitások.

A weberi értelemben megkonstruált ideáltípusok tulajdonképp a tudományos realizmus

törekvéseinek eszközei (Knight 1999: 375–376), hiszen akár a racionális alapváz működését,

akár az azt torzító tényezőket szemléljük (Weber 1967: 52–53), a cél mindkét esetben a valós

társadalmi folyamatok mögött húzódó oksági struktúra feltárása (vö. Nagy 2014). Az

ideáltipikus konstrukciók által kiemelt mechanizmusok valamilyen módon megfelelnek a

valóságos lefolyásnak; Weber (1967: 46–47) a Gresham-törvényt is ekként értelmezte. A

jelenségek mögötti okok egy része az ideáltípusos elméletekben és modellekben van

összefoglalva, egy másik részét viszont a valós folyamatok ideáltipikus kimenetektől való

eltéréseinek okaként tartjuk számon (Knight 1999: 392). Tulajdonképp ez a megértés lényege.12

Ez persze problémás. Hogyan jelentkezik a racionalitás a valós piaci folyamatokban és miként

nyilvánul meg e racionalitás hiánya: ahogyan a racionális alapváznak is adekvátnak kell lennie

az oksági struktúra szempontjából, ugyanúgy oksági magyarázatot igényel a hipotetikus

kimenetektől való eltérés is. Mivel az ideáltipikus fogalmak deklaráltan nem rendelkeznek

reális egzisztenciával, hiszen létrehozásuk a valóságban megfigyelt entitások képének

szándékos eltorzításán alapul (Weber 1967: 45), emiatt adekvátságuk empirikusan sem nem

bizonyítható, sem nem cáfolható. Ugyanez igaz a segítségükkel és a posztulált közgazdasági

törvényekkel levezetett következményekre is: a tiszta közgazdasági modellek helyessége nem

empirikus teljesítmény kérdése, vagyis az elméletek bizonyítása, amit a helyes oksági struktúra

feltárásának igazolása jelent, a tapasztalattal való összevetés alapján nem feltétlenül lehetséges

(rafinált megfogalmazásokra van ahhoz szükség, hogy az elméletben rögzített előfeltevések a

valóságban is értelmes módon kereshetővé váljanak). Ez a Weber által hivatkozott racionális

evidencia esete (Weber 1967: 47): a kutató tulajdonképp az elmélet és modell megfogalmazása

12 Knight (1944: 293–312) révén már korán a közgazdasági gondolkodás részévé vált az a nézet, hogy az absztrakt

fogalmakon keresztül a valóságot, a mélyen fekvő és az esetlegességek által megzavart oksági struktúrát tárhatjuk

fel.

14

előtt tudja, hogy mi az általa elemzett eset mögött húzódó releváns oksági összefüggés, így

tapasztalati bizonyíték híján meg kell elégedni, hiszen többre nem támaszkodhatunk, azzal,

hogy a társadalmi viselkedési mód ábrázolása kauzálisan megfelelő. Végső támaszunk tehát a

vélt okok és okozatok közötti értelmi megfelelés.

Érdekes megjegyezni, hogy maga Lucas (1990) is éppen ezen elvek szerint használja a

közgazdasági modelleket. Miközben a legegyszerűbb neoklasszikus növekedési modellekben

alkalmazott feltételezések és a kiemelt mechanizmusok helyessége nem kérdőjeleződik meg, a

következtetések közvetlen empirikus alátámasztása nem lehetséges, hiszen a makrogazdasági

folyamatok eltérnek az előrejelzett mintáktól. Lucas néhány olyan körülményt vesz számításba

az emberi tőkére vagy a tőkepiacok állapotára vonatkozóan, amelyek felelőssé tehetők az

eltérések kialakulásában. A közgazdász tehát mindvégig tisztában van modellje valósággal való

viszonyával, a köztük lévő eltérésekkel és azzal, hogy miként adjon számot ezen eltérésekről a

kiinduló feltételezések módosításával vagy új determinánsok bekapcsolásával.

A valósághoz való eme közelítést remekül írja le Mäki (1994: 245) „early step assumptions”

fogalma. Az e feltételezésekre való hivatkozással egyébként finom különbséget vonhatunk a

neoklasszikus kor óta ismert módszertan egyes alkalmazásai közé, hiszen a modell és a valóság

közti eltérések különböző módon kezelhetők. A Menger–Weber-módszertan szerint a tiszta

közgazdasági elmélet által jelzett eltérések további szociológusi-történészi-politikai

elemzésnek vethetők alá, míg Mill a feltételezések közgazdaságtudományon belüli

változtatásával javasolta a modell valósághoz való közelítését (Blaug 1997: 54–56). Bármelyik,

lényegüket tekintve egymásnak nem ellentmondó eljárást választjuk is, látnunk kell, hogy a

modell és a valóság közti különbségek ténye és tudományos kezelésük szükségessége a mai

közgazdaságtudomány születésének hajnala óta a gondolkodási hagyományaik részét képezik.

Az ideáltípusok közgazdasági alkalmazása

Nem mindegy tehát, hogy mit gondolunk az elméletek segítségével feltárt törvényekről. Habár

a newtoni mechanikán keresztül a neoklasszikus közgazdaságtan maga is megörökölte a

platonikus hagyományt, amely a kaotikus jelenségek mögött húzódó lényeg megragadását

tekintette feladatának,13 e lényeghez valójában nincs hozzáférésünk. Hiába szeretnénk hinni,

hogy vannak örök és változatlan törvények, egy feltárandó lényeg, valójában saját,

beléhelyezett fogalmainknál messzebb nem jutunk. Ez a Kant által feltárt, a modern

13 Anélkül, hogy explicit módon hangsúlyozná e hagyományt, Knight (1999: 386–388) a platonikus irodalomban

gyakran felbukkanó kör példájával szemlélteti a közgazdasági tudás és a valóság viszonyát: az empirikusan

érzékelhető körök többé-kevésbé részesülnek a kör mint ideális alakzat attribútumaiban.

15

tudományfilozófia által is elfogadott episztemológiai korlátok közvetlen következménye (Kant

1999: 45–90; Cassirer 2001: 182–183; Tengelyi 1995: 131–132), amely a közgazdasági

realizmus (valójában mindenféle tudományos realizmus) köré áthatolhatatlan kereteket emel.

Ebből kifolyólag a társadalomtudomány célja nem lehet más, mint az empirikus adottságok

gondolkodó rendezése (Weber 1998: 16), ami a közgazdaságtan esetében formális törvények

és tendenciák felírásaként jelentkezik, ezek azonban szigorú értelemben véve nem tekinthetők

objektív egzisztenciával létező merev törvényeknek – lehet, hogy valóban azok, de az

episztemológiai korlátok miatt ezt nem tudjuk megítélni. A realista társadalomtudósnak a

fogalomalkotáson túl tehát nincs valódi lehetősége semmi egyébre: e fogalmakkal igyekszik

megragadni azokat a törvényeket, amelyekről sejti, hogy „ott vannak” a kaotikus társadalmi

valóság mélyén. Nincs tehát ellentmondás a főáramú közgazdaságtant uraló platonikus

hagyományok és az ideáltipikus megismerés között. Az ideáltípusokra épített megismerési

stratégia jelzi, hol húzódnak megismerésünk határai.

Meg kell jegyezni, hogy bár Weber erősen támaszkodott Menger típusalkotási módszertanára,

a fogalomalkotási folyamat eredményeként nyert típusoknak látszólag más-más ontológiai

státuszt tulajdonítottak – miközben valójában mindketten ugyanarról a dologról beszéltek.

Menger számára a közgazdasági elmélet tárgyai valóban „ott vannak” a társadalmi-gazdasági

valóságban. Weber ehelyett azt hangsúlyozta, hogy az ideáltípusok a társadalmi-gazdasági

valóság létező elemeit emelik ki valós kontextusukból, amelyek azonban – ahogyan azt Menger

is kiemelte – a maguk realitásában nem találhatók meg a valóságban. Egyébként nehezen

lehetne elképzelni, hogy az olyan, Weber által gyakran idézett ideáltípus, mint a kapitalizmus,

hogyan rendelkezhetne a fogalmat létrehozó tudattól függetlenül reális és objektív

egzisztenciával – ugyanis ez következne abból, ha Menger álláspontját következetesen szó

szerint vennénk. Weber értelmezésében a neoklasszikus főáram által kiemelt racionális mag

nem az emberi magatartás lényege (vö. Weber 1998: 30), hanem a valós emberi cselekvésnek

az az aspektusa, amely a közgazdaságtan számára központi jelentőséggel ruháztatott fel, vagyis

lényeges. Mäki (1997) a látszólagos különbség alapján Webert instrumentalistának bélyegzi,

holott mind Menger, mind pedig Weber az ideáltípusok és ezeken keresztül az elméletek

valósághoz kötéséhez ragaszkodott. A kortárs gazdaságfilozófiában a realizmus biztosítékaként

kiemelt absztrakció és idealizálás módszertani párosa Mengerhez és Weberhez egyaránt

köthető. A zavar vélhetően abból származik, hogy Weber hangsúlyozta azokat a kantiánus

episztemológiai korlátokat is, amelyekről Menger nagyvonalúan megfeledkezett. Weber

mindössze egy általánosabb keretben és precízebben értelmezte újra azt, amit Menger a

16

közgazdaságtan számára tisztázott (Caldwell 2004: 91), ám realizmusuk elvitathatatlan. A

közgazdaságtan a valóság megismerésének tudománya, amelyet az bizonyos törvények és

tendenciák kiemelésével szolgál – amelyek aztán az egyéb társadalomtudományok által tovább

hasznosíthatók.

A valóság teljes körű leírása nem lehetséges. Komplexitása miatt lehetetlen és felesleges lenne

(Weber 1949: 169–170), az episztemológiai korlátok miatt pedig eleve reménytelen a törekvés.

A közgazdász így szükségszerűen szelektálni kényszerül, vagyis el kell döntenie, hogy

vizsgálatait mely mechanizmusok feltárására rendeli. Ennek híján a valóság parttalan leírására

kényszerülnénk, ami semmivel sem lenne áttekinthetőbb és rendezettebb, mint a valóság maga.

A kiragadás és a leegyszerűsítés elkerülhetetlen, s ennek kettős szempontból (ti. a törvények

kiemelése és az oksági magyarázatot szolgáló összehasonlítás) is leghatékonyabb eszköze az

ideáltípusok alkotása. Az, hogy a közgazdász milyen mechanizmusokat emel ki, döntés kérdése

(Weber 1998: 40; 1949: 21–22), amiben a kutatót társadalmi tényezők befolyásolják –

elsősorban az a tudományos közeg, amelybe a tudós szocializálva lett, de evidens módon hatnak

a kutató társadalmi közegét foglalkoztató nagy kérdések is. Lucas szakmai karrierje ragyogó

példa arra, hogy a tudós szellemi környezete hogyan ruházza fel őt még a legelején élethosszig

ható kérdésekkel. Phelps hatásának jelentősége ezen a téren túlbecsülhetetlen (Lucas 1981: 6–

7). Éppen az ilyen hatások miatt beszélhetünk egyáltalán közgazdasági gondolkodási

iskolákról, hiszen az érdeklődés és a kérdésfelvetés módját, bár ennek az egyén a közvetlen

csatornája és kifejezője, mindig a tudományos-társadalmi közösségben található végső

gyökerek irányítják.

Az ideáltipikus fogalmakon alapuló főáramú modellek tehát a bennük posztulált

törvényszerűségek segítségével mindig csak kiemelnek bizonyos (szigorúan nézve szintén csak

posztulált) mechanizmusokat a valós társadalmi-gazdasági rendszerek működéséből, vagyis a

szűken vett gazdasági folyamatok és intézmények régiójából,14 az ott található oksági

összefüggések végtelenségéből,15 hogy azokat a figyelem középpontjába állítsák – anélkül

14 Weber (1998: 21–45) ezzel definiálja a neoklasszikus főáramú közgazdaságtan hatókörét (1). Ugyanitt hármas

tipológiát használ a társadalmak működésével foglalkozó diszciplínák közti feladatmegosztás korrekt elhatárolása

érdekében. Ennek alapján el kell különíteni (2) a gazdaságilag releváns, de nem gazdasági, illetve (3) a nem

gazdasági, ám gazdaságilag meghatározott jelenségek és intézmények körét is – utóbbiba akár a művészetek is

beletartozhatnak, a kör tehát nagyon széles. Nincs tehát szó arról, hogy egy tágan vett gazdasági érdeklődés ne

fordulhatna a társadalmaknak azon intézményei felé, amelyek módosítják a gazdasági alaptörvények működését,

ám ez már nem a neoklasszikus főáram felségterülete. 15 Ugyanez a gondolkodásmód nyilvánult meg például abban, ahogyan Weber a kapitalizmus kialakulását

igyekezett feltárni. Az általa adott magyarázatok azonban sehol sincsenek egymással ellentmondásban, még akkor

sem, ha a kulturális folyamat szempontjából hol a vallási erkölcs (Weber 1982), hol pedig bizonyos tárgyi-

17

azonban, hogy e posztulált fogalmaknak és mechanizmusoknak közvetlenül érzékelhető létezést

tulajdonítanánk. Ahogyan Weber (1998: 39) fogalmaz: a kulturális valóság mindig csak

valamely különös szempont szerint ismerhető meg. Ezt a szociológiailag rögzített szempontot a

kutató érvényesíti sajátos érdeklődési módján keresztül, vagyis azzal, ahogyan fogalmaival a

valóságot igyekszik megközelíteni.16 Valóság egy van, még ha változékony is, a lehetséges

közelítések száma azonban végtelen – s ez a végső oka annak, hogy a valóságot megismerni

vágyó kutatók miért alkotnak újabb és újabb elméleteket és modelleket egyazon valóság

megértése érdekében. Ilyen döntés volt Lucas esetében az, hogy figyelmét a foglalkoztatásnak

a várt és jelenbeli árak és bérek változásai által kiváltott ingadozásaira irányította, miközben

más hatásoktól eltekintett. Egyes esetekben a figyelmen kívül hagyott mechanizmus hatása

valóban gyengének tűnt (Lucas – Rapping 1969: 730). Ilyen nem elemzett mechanizmus volt

például a vagyonváltozás által kiváltott foglalkoztatási ingadozások esete,17 vagy az ízlés terén

megfigyelhető módosulások. Utóbbiak azért érdekesek, mert majd a Lucas utáni RBC-elmélet

tekinti ezeket alapkérdésnek. A Lucas-kritika egyik fontos következménye éppen az volt, hogy

a gazdasági szereplők magatartását leíró egyenletekben a legtöbb paraméter változékony lehet

a politika irányváltásainak hatására, ám az ízlést és a technológiát jellemző paramétereket Lucas

merevnek tekintette, vagyis eltekintett attól, hogy ezek változásainak a makrogazdaságra

gyakorolt esetleges hatásait elemezze. Ez persze nem zárja ki ezen tényezők változékonyságát

(Lucas 1981: 3–12), mindössze arról van szó, hogy egy bizonyos probléma hatékony elemzése

megköveteli, hogy más problémáktól eltekintsünk. Ezt a Lucas által tudatosan figyelmen kívül

hagyott problémakört nyitja majd meg nem sokkal Lucas feltűnése után az RBC-elmélet. Nem

véletlen persze, hogy Lucas már a 80-as években említést tesz egy általa figyelmen kívül

hagyott mechanizmusról, hiszen Edward Prescott rá gyakorolt hatása mindig erős volt (Lucas

1981: 10). Ez persze inkább technikai értelemben értendő, hiszen Prescott kifejezetten

szkeptikus volt a Lucas által vizsgált mechanizmusok relevanciájával kapcsolatban (ld. E.

technikai feltételek (Weber 1979) fontosságát hangsúlyozta. Weber e műveiben a kapitalizmus kialakulásának

más-más, de mégis egyszerre ható tényezőit igyekezett feltárni. 16 Ezt a szempontot tulajdonképp a főáramú közgazdaságtan megítélésére is kiterjeszthetjük. A kialakulásának

idején áhítattal csodált klasszikus mechanika mintáját követve maga is a törvények keresését kezdte feladatának

tekinteni – számára tehát az általános törvények fontosak, ez pedig nem több, mint egy sajátos szemléletmód. Ez

persze azonnal fel is menti a főáramot a leszűkítés vádja alól. 17 Lucas ezt a szempontot ügyes érveléssel törölte a programjából. Ahhoz, hogy a vagyonnövekedés foglalkoztatást

csökkentő hatásáról beszélhessünk, a szabadidőt a döntéselmélet keretei között inferior jószágnak kellene

tekintenünk, ami viszont abszurd feltevés lenne. Marad tehát az, hogy a munkaínálatnak a vagyon növekedése

miatt bekövetkező csökkenése valamiféle örömérzettel van összefüggésben, amibek viszont nem sok köze van a

cikluselmélethez. A foglalkoztatásra hatást gyakorló, a Lucasék által posztulált döntéselméleti keretben elvileg

számba vehető tényezőkből így tehát kettő, az árak és a bérek maradtak.

18

Prescott levele, 1974. szeptember 14. Lucas. Various. Box 13. An Equilibrium Model of the

Business Cycle, 1974 folder).

Téves és vétkesen leegyszerűsítő az az értelmezés, amelyben a valóságot egyensúlyi modellekkel

közelítő közgazdászok eredményeit a valóságos makro-rendszerek nyilvánvaló

egyensúlytalanságai miatt irrelevánsnak minősítjük. Ezzel a kritikával, annak modernitása

miatt, főként az újklasszikus makroökonómiát szokás illetni, a fejlődés tétje azonban nem az

volt, hogy a valós makrogazdasági rendszerek természetes egyensúlyi állapotát axiomatikus

adottságnak tekintsük – az egyensúly a modelleken belül valóban axiomatikus jellegű volt,

ebből azonban semmilyen következtetés nem adódott a valós gazdaságok állapotaira vagy

beépített egyensúlyi automatizmusainak létezésére, sőt, valójában kívánatos voltukra sem (vö.

Weber 1998: 38–39). A weberi elvek szerint a racionális gazdasági kalkuláció a valós

magatartásnak nem is a legfontosabb vezérlő elve (Weber 1949: 38). Az általános egyensúly

így nem valóságos jelenség, csak egy alapelv, egy látásmód, amelyen keresztül a valóságot, az

abban működő mechanizmusok következményeit megérteni igyekszünk (Snowdon – Vane

2005: 281). Így, s ez különösen kellemetlen a kritika számára, a módszertan

következményeként érvényes módon semmiképpen sem lehet a feltételezések puszta irrealitása

miatt elvetni e modelleket, ahhoz a modell és valóság viszonyának sokkal alaposabb vizsgálata

szükséges (ld. alább).

Az oksági struktúra feltérképezésén túl a valóságra vonatkozóan e modellek alapján legfeljebb

annyit mondhatunk, hogy ott bizonyos következmények lennének megfigyelhetők, ha

alapfeltevéseink zavartalanul érvényesülhetnének a valós makrogazdasági rendszerekben is

(Weber 1949: 37–38). Az amerikanizálódott modern makroökonómia számára modell és

valóság két különböző dolog. Az elsőre vonatkozóan bizonyos leegyszerűsítő feltevésekkel

élünk a kezelhetőség érdekében és azért, hogy az érdeklődés középpontjában álló, a valóság

megértése szempontjából fontos mechanizmusok logikai következményeit megvizsgálhassuk,

ám ezeket a mesterséges gazdaságokat semmiképpen sem szabad összetéveszteni a valós

makrogazdasági rendszerekkel (Lucas 1980: 696). A posztulált mechanizmusok jelentősége

szempontjából persze lehetnek különbségek. De bárhogy is, a modellekben alkalmazott

feltevések (pl. a gazdasági szereplők racionalitása) a modellekre érvényesek, vagyis azok

közvetlen valóságos meglétét keresni vagy számon kérni értelmetlen (Lucas. Various. Box 13,

Barro mappa).

Míg a neoklasszikus alapító atyák számottevő mértékben bővítették tudásunkat a

makrogazdasági rendszerek egyensúlyának feltételeiről és körülményeiről, addig Keynes,

19

reagálva a saját korában égető munkanélküliségi gondokra, a kérdésfelvetés módját

megváltoztatva, egyszerűen máshová helyezte a problémát. Keynes, egy számottevően de-

idealizált elmélet alapján, elsősorban arra volt kíváncsi, hogy az intézményi tényezők között

melyek azok, amelyek hatást gyakorolnak a makrogazdaságok egyensúlyi tendenciáira.18 Az

újklasszikusok ezt az addig kétpólusú elméleti közelítésrendszert (neoklasszikus statikus

egyensúly vs. keynesi egyensúlytalanság) bővítették hárompólusúvá, azt vizsgálva, hogy az

először a neoklasszikusok által szisztematikusan vizsgált strukturális tényezők között vannak-

e olyanok, amelyek ciklikus ingadozásokhoz vezethetnek.19 Nem volt ugyanis kizárható, hogy

az ingadozások egyes forrásai magában az egyensúlyinak tételezett reálrendszerben találhatók

meg (vö. Plosser 1989: 52–53), vagyis az, hogy az ingadozások az optimalizálási törekvések

következményei, nem pedig kudarcai lesznek. A döntéselméleti megközelítés azt sugallta, hogy

a ciklusokat döntési hibaként kellene értelmezni, amelyet a kínálati oldal szereplői

(munkavállalók és beruházók egyaránt) az információs hiányosságok miatt követnek el. Éppen

ez a felismerés volt az, amely Lucast elfordította a keynesiánus elmélettől és a már ismert

probléma teljesen új irányból való megközelítésére ösztönözte (Lucas 1981: 2–15). A

neowalrasiánus közgazdaságtan annak köszönhette felvirágzását, hogy az egyensúlyi

optimalizálási ciklusok vizsgálata szükségessé tette az általános egyensúly kifinomult

matematikai kezelését, amely azonban Walras elméletében volt található.

Ha így nézzük, Keynes és az újklasszikusok ugyanazt a dolgot vizsgálták: a makrogazdasági

rendszerek ciklikus ingadozásai álltak figyelmük középpontjában. Keynes a neoklasszikusok

által tudott és szándékos módon elhanyagolt intézményi tényezők szerepét vizsgálta, Lucas és

csoportja viszont azt emelte ki, hogy az ingadozásokat nem is kell feltétlenül

egyensúlytalansági helyzetnek tekinteni, hiszen ilyen ciklusok a gazdasági szereplők

optimalizálási stratégiájának köszönhetően és a klasszikus posztulátumok többségének

megőrzése mellett is kialakulhatnak (Sargent 1977). Különbség tehát csak abban volt, hogy

18 A neoklasszikus főáram és Keynes közé éles vonalat szokás húzni. Ennek egyik legtömörebb és legvilágosabb

kifejtése Hickstől (1978: 46–49) szárazik. Eszerint Keynes a szó szoros (főáramú) értelmében nem is volt

közgazdász, hiszen az intézményi környezet hatásainak számbavételével foglakozott, miközben a közgazdaságtan

döntéselméleti megalapozására nem törekedett (vö. Plosser 1989: 52). Érdekes, hogy a két háború közötti elméleti

pluralizmus kiveszésében és a neoklasszikus főáram győzelmében maga Keynes is szerepet játszott, hiszen egy

csapásra feltérképezte azokat a módosító mechanizmusokat, amelyek kutatása az intézményi közgazdászok

számára sokáig elegendő feladatot adhatott volna (Rutherford 1997: 188). Csak hogy nyomatékosítsuk: szó sincs

arról, hogy az intézményi közelítés felesleges vagy elhibázott volna, mindössze más, vagyis más kérdések

megválaszolására szolgál. 19 Lucas e megközelítés kialakításakor sokban támaszkodott a Keynes előtti cikluselméletre, amelyben már

történtek kísérletek a ciklusok nominális jelzésekre adott téves reakcióként való értelmezésére (vö. Lucas 1981:

9).

20

egyéni érdeklődésüket követve hová helyezték a ciklusok forrását.20 A fogalomalkotás

episztemológiai indítékainak figyelembe vétele nélkül az elméleti fejlődést óhatatlanul is

lineárisnak tekintenénk, az egymást követő elméleti rendszereket pedig egymást felülíró, az

egyetlen igazságot kereső hipotézisekként értelmeznénk. A viszony valójában azonban

kiegészítő, vagyis e modellek csakis együttesen alkalmasak arra, hogy a valós makrogazdasági

rendszerekre vonatkozó tudásunkat ellentmondásmentesen bővítsék. Ezért van az, hogy az

egymással rivalizáló, valójában a valóság más-más aspektusait kiemelő elméletek végül egy

egységes nagy képben olvadnak össze (De Vroey 2016: 142; Blanchard 2008: 5). A valóságban

megfigyelhető jelenségek oksági értelmezése kimeríthetetlen, emiatt mindig csak

részokságokat lehet megállapítani: ezért fontosak tehát az újabb és újabb közelítések, amelyek

a jelenségek újabb és újabb aspektusait tárják fel. A fogalomalkotás módja számunkra a

problémák felvetésétől függ, e problémák azonban együtt változnak a kulturális-tudományos

közeg tartalmával (Weber 1998: 63). Valójában a közelítési módok sokféleségére van szükség

ahhoz, hogy a valóság újabb és újabb aspektusait ismerhessük meg. Nem lehet túlhangsúlyozni,

hogy a kényszerű munkanélküliség modellekből való kizárása semmilyen módon nem

implikálja a kényszerű munkanélküliségnek fontos és valós társadalmi problémaként való

tagadását (vö. Lucas 1987: 48–53). Ez a szöveghely egyben arra is ragyogóan rávilágít, hogy a

kutató érdeklődése hogyan irányítja a fogalomalkotási és modellépítési folyamatot. Lucas

számára a kényszerű munkanélküliség problémája nem volt érdekes, ezért indult ki az általános

egyensúlyból azt vizsgálva, hogy az egyensúlyi környezet elemzése milyen módon bővítheti

tudásunkat a makrogazdasági ingadozások természetéről. Az elméletek változása és

formagazdagsága tehát jó és hasznos – s valójában a tudás számottevő bővülését csakis ettől a

stratégiától, nem pedig egy egyetlenként helyesnek gondolt nézőpont totálissá szélesítésétől

várhatjuk.

Éppen e sajátos nézőpont miatt volt szükség a döntéselméleti irány megerősítésére. A

közgazdaságtant döntéselméletként definiáló hagyományban e tradíció feladásának számított

az, hogy a keynesi elmélet valahol az elmélet hatókörén kívül kereste a makrogazdasági

ingadozások forrását, miközben Lucas és követői hittek abban, hogy az egyensúlyi struktúra

behatóbb vizsgálata fényt deríthet az ingadozások oksági struktúrájára (Sargent 1977: 14). Az

újklasszikus elmélet számára Keynes hibája abban rejlett, hogy úgy adta fel a neoklasszikus

20 Ahogy Kydland – Prescott 1996: 73 fogalmaz: „A modellkörnyezetet aszerint kell kialakítani, hogy milyen

kérdéseket kívánunk megválaszolni.” Tiszta, weberiánus üzenet ez.

21

alapokat, hogy nem jutott el az elmélet képességeinek határaiig – ebben valószínűleg az 1970-

es évekre jellemző matematikai formalizmusra való képtelensége is szerepet játszott.

Az új, döntéselméleti cikluselmélet kiinduló elképzelése az volt, hogy nem kell a gazdasági

szereplőket megfosztani az ésszerű és átgondolt cselekvés képességétől ahhoz, hogy (legalább

részleges) magyarázatot találhassanak a foglalkoztatottság nagyarányú ingadozásaira. A sajátos

nézőpont érvényesítése itt azt jelenti, hogy a munkakínálat alakulását döntésként értelmezzük,

aminek az értelmezése döntéselméletet kíván. A munkanélküliséget a neoklasszikus tradícióban

döntésként kell értelmezni. A munkanélküliség itt tehát nem kényszer, hanem tudatos döntés

eredménye, s az elmélet keretei között a foglalkoztatás ingadozásainak megértése, vagyis egy

neoklasszikus gyökerű cikluselmélet felépítése, e döntés megértését kell jelentse. Ez voltaképp

az önkéntes munkanélküliség eszméjének felújítása, ám egy rendkívül kifinomult formában.

Az önkéntes munkanélküliség fogalma a legjobb példa arra, ahogyan a közgazdász úgy használ

fogalmakat, hogy e fogalmaknak reális egzisztenciát tulajdonítana, vagy hogy ne lenne

tisztában azzal, hogy a vizsgálatból kizárt intézményi tényezők módosítják a döntési mintákat.

Lucas (1981: 4) egy helyen egyértelműen tisztázza saját elmélete és az intézményi

közgazdaságtan viszonyát. A makrogazdasági ingadozások döntéselméleti megalapozásából

nem következik az, hogy tagadnánk a társadalmi intézmények befolyásoló hatásait. Mindössze

arra a felismerésre van szükség, hogy az intézmények működése csakis akkor érthető meg, ha

tisztába jövünk azzal, hogy voltaképp mi az, amit ezek az intézmények módosítanak. Az

intézményi közelítés tehát nem alternatívája a főáramú elméletnek, hanem kiegészítője és

kiterjesztője annak. Máshol (Lucas – Rapping 1969: 725) ennél sokkal egyértelműbb utalásokat

találunk. Eszerint hiba volna, ha a Lucasék által javasolt modellt olyan gazdaság működésének

megértésére próbálnánk használni, amelyben a szakszervezet által tömörített munkavállalók

aránya jelentős. Ebben az esetben a szakszervezet a gazdasági hatalmánál fogva az

egyensúlyinál magasabban tarthatja a béreket, s e törekvésében csak a munkakeresleti függvény

bérrugalmassága korlátozza. Másrészt viszont, s a modell irrelevanciáját vizsgálva ez a

szempont fontos, egy ilyen munkapiacon a munkakínálat nem játszik szerepet, hiszen a

szakszervezeten kívüli munkanélküliek nem képesek többletkínálatukkal lefelé nyomni a

béreket. A béreket a szakszervezet ereje határozza meg, a kétségtelenül létező nem szervezett

munkaerő ebből a szempontból lényegtelen. Egy olyan gazdaságra azonban, ahol a

szervezettség alacsony, a rugalmas egyensúlyi munkapiac feltételezésére épülő modell

általánosítása téves eredményekre vezet. A Lucasék által preferált modell deklaráltan számos

mechanizmust hagy figyelmen kívül még azon nemzetgazdaságok esetében is, amelyek

22

szempontjából az relevánsnak minősül. Ilyen például az, hogy a szervezett szektorokból

kiszorulók a nem szervezett szektor munkakínálatában jelennek meg, s ott nyomják majd le a

béreket, a két szektor közötti súlyos bérfeszültségeket generálva ezzel. Lucasék figyelme

azonban nem erre irányult, vagyis egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt. Sem elméleti okot,

sem empirikus bizonyítékot nem láttak az általuk vizsgált esetben arra, hogy ezek a torzulások

jelentősen érintenék az aggregált bérdinamikát, emiatt tehát nem tűnt szükségesnek az, hogy

ezekre az esetekre kitérjenek, ám elméleti lehetőségként számon tartották azokat. Különösen

azért nem, mert semmi nem mutatott arra, hogy ezek a mechanizmusok bármilyen szerepet

játszanának a ciklusok kialakulásában és lefutásában. A szövegek alapján jól látható az a

tudatosság, ahogyan a formalizált főáram tudatában volt a társadalmi problémák

komplexitásának21 (ld. pl. Lucas – Rapping 1969: 726–727 és különösen 729).

Az önkéntes munkanélküliség fogalmának újklasszikus használata fontos tanulságokat tartogat

arra a gyakorlatra vonatkozóan, ahogyan a közgazdász egyes mechanizmusok kiemelésével és

mások figyelmen kihagyásával a valóságos folyamatok mögött meghúzódó oksági struktúrát

igyekszik feltárni. Lucas a Rappinggel közösen jegyzett cikke miatt (Lucas – Rapping 1969)

komoly vitába keveredett Albert Rees-zel (Rees 1970). A vitában Rees a szokásos érveket

hangoztatta, értetlenül állva az előtt, hogy Lucasék egy nyilvánvalóan kényszerű

munkanélküliségi helyzetet próbáltak a tisztán önkéntes munkanélküliség fogalma alapján

megérteni. Lucas erre rövid cikkben reagált (Lucas 1972). A munkapiac egyensúlyának

feltételezése nem jelentette a munkanélküliség társadalmi jelenségének tagadását, az

egyensúlyi közelítés pedig határozottan összeegyeztethető volt a foglalkoztatás ingadozásaival.

Rees abban is tévedt, hogy Lucasék munkanélküliségi egyenlete állítólag független lenne a reál

nemzeti terméktől, amit ő az aggregált kereslet magyarázó változóként való kihagyásaként

értelmezett. Rees tévedése egyszerű módszertani hibára vezethető vissza: a szimultán

egyenletrendszereket azok ökonometriai becslése előtt a strukturális formából redukált formába

kell átírni annak érdekében, hogy az exogén változók hatásait felmérhessük. Lucasék

modelljében a reál GNP exogén változó, így az endogén változók eliminálása nem hagyható ki

a becslések végrehajtása előtt (ezt jelenti a redukált forma felírása). Ha ezt figyelembe vesszük,

a kapcsolat világossá válik: a munkanélküliség nagysága a reálbérektől függ a feltételezés

21 “The implications of our theory is that a change in the wage rate will elicit a particular labor-supply response

from the household. As a practical matter, of course, there is no single wage rate. Instead, wages vary according

to occupation, education, sex, race, geography, and religion. When labor-supply responses vary with these

characteristics, relative as well as absolute real wages will influence the aggregate supply of labor.” Aligha

találhatnánk ennél világosabb utalást arra, hogy a tiszta főáram milyen pontosan tudatában volt a társadalmi

intézmények szerepének és hatásának.

23

szerint, a reálbérek viszont a reál nemzeti terméktől, így a korrekt matematikai levezetés végén

olyan egyenlethez jutunk, amelyben a munkanélküliség már az egy háztartásra jutó reál GNP

függvényeként becsülhető (egyéb változók mellett). Összességében tehát hibás az az

értelmezés, amely szerint Lucasék a munkanélküliséget függetlenné tették az aggregált

kereslettől. Sőt, a modell nagyon is összhangban volt a reálkibocsátás és a munkanélküliség

dinamikája közti összefüggéssel.

Az önkéntes munkanélküliség fogalma azt jelenti, hogy a háztartások csökkentik a

munkakínálatot azt látva, hogy a folyó bérszínvonal az általuk várt és elvárt bérszínvonal alatt

van. A kulcskérdés itt az, hogy a háztartások milyen gyorsan hajlandók módosítani a

várakozásaikat. A kritika szerint ennek gyorsan be kellene következnie, ha a háztartások

érzékelik a tényeket, Lucasék azonban egyrészt arra hívták fel a figyelmet, hogy a „tények”

meglehetősen bizonytalanok, másrészt pedig arra, hogy a várt bérek és árak a válság alatt

egyértelműen csökkentek, noha a tényadatoknál lassabban. Valójában e két magyarázat

összefügg, hiszen a munkanélküliek között csak kis hányadban vannak olyanok, akik pontosan

tudják, hogy mekkora a normális (és így elvátható) bérszintjük, s így a jobb bér reményében

valóban folytathatják a keresését, mielőtt a bérigények csökkentését végrehajtanák. Jobban

meggondolva ez a mechanizmus már magában hordja a nem sokkal később megjelent

szigetmodellek jelkinyerési problémáját, amely szerint az információs hiányosságok szerepet

játszanak a makrogazdasági ciklusok kialakulásában. Összességében persze a nagy válság alatt

mért munkanélküliség dinamikáját nem sikerült információs alapokon és az önkéntes

munkanélküliségre épített koncepció alapján megmagyarázni, hiszen az elhúzódó

munkanélküliség jelensége mögött számos egyéb ok is szerepet kellett játsszon – olyan okok

is, amelyeket Lucasék nem kezeltek. Csak a pontosítás végett: ez Lucas szóhasználata. A

szövegek alapos elemzése rávilágít arra, hogy írásaiban mindig ügyelt a precíz fogalmazásra és

sehol nem állította, hogy az általa posztulált mechanizmusok önmagukban számot adnának a

vizsgált ingadozásokról.22

A döntéselméleti háttér erősítése egyébként egyáltalán nem implikálja a kényszerű

munkanélküliség lehetőségéről való lemondást. Nagy hatású könyvében Patinkin (1965: 340–

341) a keynesi elmélet fenntartása érdekében olyan értelmezést ad, amelyben a kényszerű

22 Érdemes megemlíteni, ahogyan Lucas (1972: 191) utal a kiegészítő jellegre. Eszerint: “It would also be

misleading to conclude this paper without discussing the possibility that »traditional« theory can account for the

residual rigidities unexplained by our model.” Az persze kérdéses és problémás, hogy mi lehetne ez a bizonyos

megbízható „hagyományos” elmélet. A keynesiánus gyökerű Phillips-görbe, amely azonban nem adott

magyarázatot arra, hogy a röviddel a válság után hogyan emelkedhettek jelentős mértékben a bérek 25%-os

munkanélküliség mellett?

24

munkanélküliség nem az általában hangsúlyozott bérmerevség következménye, hanem az

bizonyos döntésekre lesz visszavezethető. Ebben a rendszerben a bérek csökkenése nem

számolja fel a kényszerű munkanélküliséget, vagyis a bérek rugalmasságának megteremtése

nem is lenne képes megszüntetni a munkanélküliséget. A rugalmatlanság forrása Patinkin

számára az egyéni döntések lassúságából adódik, aminek hangsúlyozása már határozott

elmozdulás a döntéselméleti közelítés irányába. Nem véletlen, hogy Lucas miért tartotta

Patinkin itt hivatkozott könyvét a modern gazdaságelmélet kiemelkedő fontosságú darabjának.

A kényszerű munkanélküliség így visszavezethetővé válik a fogyasztási és beruházási döntések

terén mutatkozó rugalmatlanságokra. Lucasék (ld. Lucas – Rapping 1969: 724) további

példákkal is szolgálnak, amelyekben a bármerevségek bizonyos munkáltatói döntésekre

vezethetők vissza. Ugyanez az elképzelés elevenedik fel Lucas és Rapping (1969: 734)

modelljében is, ahol a foglalkoztatás az annak módosításai által a munkaadók oldalán felmerülő

költségekre visszavezethető módon csak fokozatosan alkalmazkodik a változó környezethez.

A teljes kép mindig bonyolultabb, mint amit a közgazdász a modelljében ebből megjeleníteni

képes. Habár a teljes (vagy legalábbis egy teljesebb) képnek tartalmaznia kellene a rövid és a

hosszú távú mechanizmusokat is, a megértés szempontjából mindig releváns marad, ha a teljes

kép egyes elemeit emeljük ki.

Értékelés

A kiemelés (absztrakció és idealizálás) stratégiája rendkívül fontos az elmélet felépítése

szempontjából. Bár Weber ezt még nem tudhatta, de a modern gazdaságfilozófiai viták épp e

stratégia, vagyis a modelleket megalapozó feltételrendszer kialakításának módja körül zajlanak.

Az ideáltipikus fogalmakon nyugvó elméleteknek és modelleknek van egy empirikus-logikai

magja, vagyis olyan összefüggéseket ábrázolunk elvont (absztrakt-idealizált) formában,

amelyek vagy láthatóan (tehát empirikusan is érzékelhetően), vagy evidens módon

feltételezhetően (logikailag egyértelmű, hogy működik a kérdéses mechanizmus; vö. Knight

1999: 378–381) vannak jelen a megfigyelt társadalmi tények lefolyásában (Weber 1998: 47).

Ez távol van attól, hogy a közgazdász, instrumentalista elveket követve, szabadon állíthatná

össze modelljeinek alapfeltevéseit. Kizárólag a valóságban is működő jegyek és

mechanizmusok használhatók fel a konstrukcióban, s ez a lényegi kritérium a közgazdasági

modellek valósághoz való viszonyának rendezésében (Weber 1949: 173).23 A valóság

23 A döntő érvelést érdemes szó szerint is idézni: „Az elvont gazdaságelmélet[nek] […] az élet empirikus tényeihez

való viszonya csupán annyi, hogy ha a valóságban valamilyen mértékben megállapítást nyer vagy feltételezhető

az ebben a konstrukcióban elvontan ábrázolt összefüggésfajták […] megléte, akkor pragmatikusan a magunk

25

megismerése csakis a valósághoz kapcsolódó modellek révén lehetséges – s a szempontok eme

sokasága pedig nyilvánvalóan hozzájárul ahhoz, hogy a társadalmi valóságról többféle közelítés

legyen adható. A modellépítés révén nyert mesterséges rendszerek egyszerűbbek a valóságos

makrogazdaságoknál, ám a releváns (értsd: a minket érdeklő) szempontok szerint mégis a valós

mintaképekre emlékeztetnek azáltal, hogy a lényegtelennek tekintett, a központi fontosságú

jegyek és mechanizmusok tiszta manifesztálódását megakadályozó jellemzőktől eltekintünk

(Lucas. Various. Box 13, Directions of Macroeconomics 1979 mappa). Lucas annak

hangsúlyozásával, hogy a modellek a valós társadalmak egyes lényegesnek tekintett vonásait

kell kiemeljék, közvetlenül visszhangozza Weber valóságos attribútumokra alapozásának

módszertanát, s egyben saját modelljeit határozottan a surrogate rendszerek közé helyezi (Mäki

2009). A modellek csak akkor hasznosak, ha kellő mértékben hasonlítanak a tanulmányozni és

megérteni vágyott makrogazdasági rendszerekre (Lucas. Various. Box 27, Adaptive Behaviour

Folder), vagyis az egyszerű-egyszerűsítő rendszerek alkotásának célja mindig a bonyolultabb

struktúrák működésének megismerése. A kortárs makroökonómia fejlődésének éppen az volt a

tétje, hogy miként lehet realista törekvéseket teljesíteni izoláción alapuló modellek

segítségével, amelyek lényegéhez tartozik a valóságos attribútumok eltorzítása, vagyis amelyek

közvetlenül nem írják le a valóságot, mégis – a valóságból való építkezés miatt – arra

vonatkozóan közvetítenek tudást. Lucas több helyen is egyértelművé teszi a valósághoz való

kapcsolódás követelményét, ami jóval több, mint az empirikus teljesítmény hangsúlyozása.

Nem állíthatjuk persze azt, hogy a főáramú közgazdaságtan minden fejezete ezen elv köré

szerveződött volna. A fogalomalkotás módja valójában a társadalmi-gazdasági valósághoz

való kapcsolódás módja. Ahogy láttuk, a közgazdasági törvények megalapozására kialakított

ideáltípusok maguk is az oksági struktúra feltárásának céljával vannak létrehozva, s az

empirikus valóság tőlük való eltérésének elemzése is része az oksági struktúra feltárásának. A

feladat azonban értelmetlenné válik, ha fogalmaink nem a valóságból táplálkoznak, hiszen

ekkor a rájuk alapozott mechanizmusok nem emelhetnek ki feltételezhetően működő

törvényeket, az empirikus valóság e mechanizmusoktól való eltérése pedig aligha bővítheti

közgazdasági tudásunkat. Tulajdonképp ennek felismerése adja kezünkbe az értékelés eszközét

számára egy ideáltípusban szemléltethetjük s tehetjük érthetővé ennek az összefüggésnek a sajátosságát.” Az itt

szereplő „ha” kötőszó kulcsfontosságú, ennek segítségével adhatjuk meg a modellalkotás során használandó

feltevések szelekciós kritériumát. Weber további példái ugyanezt a benyomást erősítik. Akár a városgazdaság,

akár a kézművesség példáját nézzük (Weber ezeket a fogalmakat választotta ki a szemléltetés céljára), az

ideáltípusok alkotásánál mindig a valóság bizonyos „létező” és „fellelhető” jegyeinek felerősítése a cél. Ahogy

Weber (1998: 49) fogalmaz: „mindegyik csakugyan kultúránknak bizonyos sajátosságukban jelentőségteljes

[vagyis meglévő] vonásait emelte ki a valóságból”. A közgazdasági realizmus szempontjából ez kritikus

fontosságú mozzanat.

26

is, hiszen a weberi metodológia értelmében az elméletekkel szembeni legalapvetőbb

követelmény egy valóban meglévő mechanizmus előtérbe állítása, s amíg az elmélet ezt

teljesíti, annak adekvátságának megkérdőjelezése téves módszertani álláspont. A főáramú

közgazdaságtan egyes fejezeteinek értékelése csakis módszertani alapon történhet (az

empirikus teljesítmény vagy valamiféle közvetlen realizmus hiánya ebből a szempontból

másodlagos), ahol a valódi kérdés a fogalmak és posztulált mechanizmusok valósághoz

kötésének (weberi értelemben vett) megléte.

A Friedman egyes elméleteit megalapozó instrumentalizmus elhajlásai a hazai irodalomban is

dokumentáltak (Galbács 2012: 170–190), s az újklasszikus makroökonómia ettől való

elhatárolódása is részletes elemzésre került (Galbács 2016b), így az eredmények megismétlése

szükségtelen, elegendő néhány kiegészítő megfontolásra felhívni a figyelmet. Ahogy

módszertani törés választja el egymástól a friedmani ortodox monetarizmust és az

újklasszikusokat, ugyanilyen radikális módszertani váltás képez hiátust Lucas csoportja és az

RBC-elmélet között. A Hume óta töretlenül meglévő elképzelés, amely szerint az elméleti

közgazdaságtan alapvető kérdésévé a pénz reálgazdasági, vagyis a ciklikus ingadozások

kiváltásában játszott szerepe vált, illetve az a tradíció, amely a növekedés- és cikluselméleteket

két külön területnek tekintette, egy csapásra háttérbe szorult. Habár a növekedési és

cikluselméletek integrálása (erről ld. Kydland – Prescott 1982), vagyis a makrogazdasági

ingadozásoknak a növekedési tényezőket ért sokkokra való elméleti visszavezetése nem

minden előzmény nélküli (az előzményekhez ld. Kydland – Prescott 1996: 76), a valódi

problémát az okozza, hogy az RBC-elmélet képviselői által kiemelt potenciális (az ízlés vagy a

technológia/termelékenység terén posztulált) sokkhatások csak igen nagy bizonytalanság

mellett tehetők meg rövid távú ciklikus ingadozások alapjainak (Blanchard 2008: 6). A

technológiai sokkokat mérő idősoros adatok megfelelőségével kapcsolatban maguk a szerzők

is bizonytalanok voltak. Jó instrumentalista módjára (De Vroey 2016: 274–275 az RBC-

elméletet a friedmani instrumentalizmus kiteljesedéseként mutatja be) azonban, látva az ezen

adatok alapján kalibrált modellek jó empirikus teljesítményét, ezeken az aggályokon

könnyedén túl is léptek (Plosser 1989: 62–63). Minden kifogásolható módszertani döntésük

ellenére arra azonban ügyeltek, hogy – helyesen – e reálsokkokat ne a makrociklusok egyedüli

forrásának tekintsék (Long – Plosser 1983: 68). Még itt sincs tehát másról szó, mint annak

vizsgálatáról, hogy a pénz már alaposan megvizsgált (ám továbbra sem teljesen megértett)

szerepe mellett lehetnek-e az üzleti ciklusoknak további lehetséges forrásai. Lucas (1993: 13)

éppen ezen az alapon veszi védelmébe az újklasszikusoskat felváltó RBC-elméletet. A

27

közgazdasági elmélet valójában ettől kezdve sem tagadta, hogy a makrogazdasági

ingadozásoknak vannak monetáris okai. Lucas eme kommentárja szerint az RBC-elmélet egy

olyan makrogazdasági szituációban tűnt fel, amelyben a sokkmentesen vitt monetáris politika

lehetővé tette a makrogazdasági ingadozások egyéb lehetséges okainak feltárását. A

monetarista elmélet ezzel szemben egy olyan időszakban kutathatta a pénz reálgazdasági

hatásait, amikor a Solow-reziduumok (Solow residuals) hatása elhanyagolható volt, s így nem

zavarták meg a monetarizmus által kiemelt mechanizmusok működését. Az, hogy a megfigyelt

makrogazdasági jelenségeknek mögött húzódó oksági struktúra lényegesen bonyolultabb annál,

mint amit a közgazdász a modelljében kiemel (illetve ki tud emelni), már Lucas

szigetmodelljeiben is egyértelműen tisztázásra került (Lucas 1973: 331–332). Így nincs abban

semmi meglepő, hogy a modellek jó empirikus teljesítménye ebben a kontextusban azt jelenti,

hogy az árdinamika és a reálkibocsátás ciklikus komponense (cyclical component of quantity

supplied) között számottevő (de statisztikai értelemben véve semmiképp sem erős) kapcsolat

volt kimutatható, helyet hagyva az egyéb, kihagyott magyarázóváltozók hatásának is. Az

ökonometriai becslések eredményeit elemezve tehát egyértelmű, hogy Lucas esetében az

elméletben kiemelt mechanizmus valós működésének tesztelése volt a cél, nem pedig az, hogy

a közgazdasági elméletalkotás feláldozásra kerüljön a kimagasló empirikus teljesítmény

oltárán. Itt egy hagyományos módon kialakított elmélet lett ökonometriai tesztelés alá vetve.

Következtetéseink mostanra készen állnak. Weber közgazdasági metodológiája alapján arra

hívtuk fel a figyelmet, hogy a neoklasszikus főáram csak számottevő intellektuális károk és

torzítások árán értelmezhető továbbra is a megszokott leszűkítő, szó szerinti módon. Érvelésünk

annak beláttatására irányult, hogy a helyesen értelmezett és használt főáramú modellek

nincsenek konfliktusban a bővebb szempontrendszer mentén felépülő intézményi

közelítésekkel, hanem valójában e közelítések továbbra is érvényes viszonyítási alapjait

jelentik. Konfliktus híján nem kényszerülünk tehát választásra sem: miközben a virágzásnak

indult intézményi és viselkedési közgazdaságtan sikeresen egészíti ki a főáramú

közgazdaságtan definíció szerint hiányos látásmódját, a sokak által temetni vágyott

neoklasszikus gyökerű elmélet továbbra is erős, hiszen lapvető célját továbbra is eléri: e

modellek a valós társadalmi jelenségek máig érvényes racionális magjának kiemelései.

Hivatkozások

Alexander, Jeffrey C. – Marx, Gary T. – Williams, Christine L. (eds) (2004): Self, Social

Structure, and Beliefs. Explorations in Sociology. Berkeley – Los Angeles – London:

University of California Press.

28

Angner, E. (2015). “To navigate safely in the vast area of empirical facts”. Ontology and

methodology in behavioural economics. Synthese, 192(11), 3557-3575.

Becker, G.S. (1992): The Economic Way of Looking at Life. Nobel Lecture.

Becker, G.S. (1996): Accounting for Tastes. Cambridge (MA): Harvard University Press.

Blanchard, O. (2008): The State of Macro. Working Paper 14259. Cambridge (MA): NBER.

Blaug, Mark (1997): The Methodology of Economics or How Economists Explain. Cambridge:

Cambridge University Press.

Blaug, Mark (2002): Ugly Currents in Modern Economics. In: Mäki, Uskali (ed): Fact and

Fiction in Economics. Cambridge: Cambridge University Press. pp. 35–56.

Bratton, John – Denham, David – Deutschmann, Linda (2009): Capitalism and Classical

Sociological Theory. Toronto: University of Toronto Press.

Caldwell, Bruce (2004): An Intellectual Biography of F. A. Hayek. Chicago – London: The

University of Chicago Press.

Cassirer, E. (2001): Kant élete és műve. Budapest: Osiris.

De Vroey, M. (2016): A History of Macroeconomics from Keynes to Lucas and Beyond.

Cambridge: Cambridge University Press.

Elster, J. (1997): More than Enough. The University of Chicago Law Review 64(2): 749–764.

Elster, J. (2001): A társadalom fogaskerekei. Budapest: Osiris Kiadó.

Emmett, R. (2006): Frank Knight, Max Weber, Chicago Economics and Institutionalism. Max

Weber Studies, 6(1): 101–119.

Emmett, R. (2009): Frank Knight and the Chicago School in American Economics. London:

Routledge. pp. 145–155.

Emmett, R. (2010): The Elgar Companion to the Chicago School of Economics. Cheltenham

(UK) – Northampton (MA): Edward Elgar.

Emmett, R. (2015): Frank H. Knight and the Chicago School. Előadás, The Legacy of Chicago

Economics, Chicago University, 2015. október 5.

Erdős Tibor (1998): Infláció. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Friedman, M. (1953): A pozitív közgazdaságtan módszertana. In: MILTON, F. (1986): Infláció,

munkanélküliség, monetarizmus. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, pp. 17–50.

29

Galbács Péter (2012): Aktív szabályozás vagy gazdaságpolitikai nihilizmus? Budapest:

Akadémiai Kiadó.

Galbács, Peter (2016a): Beyond the Realism of Mainstream Economics. Business and

Economics Review. Megjelenés alatt.

Galbács Péter (2016b): Az újklasszikus makroökonómia megértése. Köz-gazdaság. Megjelenés

alatt.

Gedeon, Péter (2013): From Anti-equilibrium to The Socialist System and Beyond. Society and

Economy, 35 (4). pp. 437–450.

Hartley, James E. (2001): The Representative Agent in Macroeconomics. London – New York:

Routledge.

Hicks, J.R. (1978): Érték és tőke. A keynesi gazdaságtan válsága. Budapest: Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó.

Horn, R. – Mirowski, P. – Stapleford, T.A. (2011): Building Chicago Economics. Cambridge:

Cambridge University Press.

Kant, I. (1999): Prolegomena. Budapest: Atlantisz.

Knight, F.H. (1944): Realism and Relevance in the Theory of Demand. The Journal of Political

Economy 52(4): 289–318.

Knight, F.H. (1999): „What Is Truth” in Economics. Selected Essays, Vol. 1. Chicago –

London: The University of Chicago Press.

Kornai, J. (1971): Anti-equilibrium. On Economic Systems Theory and the Tasks of Research.

Amsterdam: North-Holland.

Kydland, F.E. – Prescott, E.C. (1982): Time to Build and Aggregate Fluctuations.

Econometrica, 50(6): 1345–1370.

Kydland, F.E. – Prescott, E.C. (1996): The Computational Experiment – An Econometric Tool.

Journal of Economic Perspectives, 10(1): 69–85.

Long, J.B. – Plosser, C.I. (1983): Real Business Cycles. Journal of Political Economy, 91(1):

39–69.

Lucas, R.E. (1972): Unemployment in the Great Depression–Is There a Full Explanation?

Journal of Political Economy, 80(1): 186–191.

30

Lucas, R.E. (1973): Some International Evidence on Output-Inflation Tradeoffs. The American

Economic Review, 63(3): 326–334.

Lucas, R. E. (1977): Understanding Business Cycles. Carnegie-Rochester Conference Series

on Public Policy, 5(1): 7–29.

Lucas, R.E. (1980): Methods and Problems in Business Cycle Theory. Money, Credit and

Banking, 12(4): 696–715.

Lucas, R.E. (1981): Studies in Business-Cycle Theory. Oxford: Basil Blackwell.

Lucas, R.E. (1987): Models of the Business Cycles. Oxford: Basil Blackwell.

Lucas, R.E. (1990): Why Doesn’t Capital Flow from Rich to Poor Countries? The American

Economic Review 80(2): 92–96.

Lucas, R.E. (1993): Review of Milton Friedman and Anna Schwartz’s ’A Monetary History of

the United States, 1867–1960’. Journal of Monetary Economics, 34(1): 5–16.

Lucas, Robert E. – Rapping, Leonard A. (1969): Real Wages, Employment, and Inflation.

Journal of Political Economy, 77(5): 721–754.

Lucas, R.E. – Sargent, T.J. (1978): After Keynesian Macroeconomics. In: Morris, F.E. (ed.):

After the Phillips Curve – Persistence of High Inflation and High Unemployment. Federal

Reserve Bank of Boston. Edgartown, pp. 49–72.

Madra, Yahya M. (2016): Late Neoclassical Economics. The Restoration of Theoretical

Humanism in Contemporary Economic Theory. London – New York: Routledge.

Mäki, U. (1994): Reorienting the Assumptions Issue. In: Backhouse, R. (ed): New Directions

in Economic Methodology. London: Routledge, 236–256.

Mäki, U. (1997): Universals and the Methodenstreit – a Re-examination of Carl Menger’s

Conception of Economics as an Exact Science. Studies in the History and Philosophy of

Science, 28(3): 475–495.

Mäki, Uskali (2009): Realistic Realism about Unrealistic Models. In: Kimaid, Harold – Ross,

Don (szerk.) (2009): The Oxford Handbook of Philosophy of Economics. Oxford: Oxford

University Press; pp. 68–98.

Mihályi Péter (2013): János Kornai’s Anti-Equilibrium, a Harbinger of Evolutionary

Economics. Acta Oeconomica, 63(3): 367–375.

31

Milonakis, Dimitris – Fine, Ben (2009): From Political Economy to Economics. Abingdon.

Routledge.

Muth, J.F. (1961): Rational Expectations and the Theory of Price Movements. Econometrica

29(3): 315–335.

Patinkin, D. (1965): Money, Interest, and Prices. New York: Harper and Row.

Patinkin, D. (1973): Frank Knight as Teacher. American Economic Review, 63(5): 787–810.

Plosser, C.I. (1989): Understanding Real Business Cycles. The Journal of Economic

Perspectives, 3(3): 51–77.

Rees, A. (1970): On Equilibrium in Labor Markets. Journal of Political Economy, 78(2): 306–

310

Reder, M.W. (1982): Chicago Economics – Permanence and Change. Journal of Economic

Literature 20(1): 1–38.

Rolnick, A. (2010): Interview with Thomas Sargent. Minneapolis: Federal Reserve Bank of

Minneapolis. URL: https://www.minneapolisfed.org/publications/the-region/interview-with-

thomas-sargent

Rutherford, M. (1997): American Institutionalism and the History of Economics. Journal of the

History of Economic Thought 19(3): 178–195.

Sargent, T.J. (1977): Is Keynesian Economics a Dead End? Working Paper No. 101.

Minneapolis: University of Minnesota and Federal Reserve Bank of Minneapolis.

Scaff, L.A. (2014): Max Weber in the United States. SocietàMutamentoPolitica 5(9): 271–291.

Snowdon, Brian – Vane, Howard R. (2005): Modern Macroeconomics. Its Origins,

Development and Current State. Cheltenham – Northampton: Edward Elgar.

Stigler, G.J. (1985): Frank Hyneman Knight. Center for the Study of the Economy and the State

Working Paper Series No. 37. Chicago: The University of Chicago.

Tengelyi László (1995): Kant. Budapest: Áron.

Tribe, K. (2009): A megszakadt kapcsolat: Max Weber és a gazdaságtudományok. Buksz 21(1):

56–62.

Trigilia, Carlo (2002): Economic Sociology. State, Market, and Society in Modern Capitalism.

Oxford: Blackwell.

32

Wagner, H.R. (1976): A német fenomenológia hatása az amerikai szociológiára. In: Hernádi

Miklós (szerk.) (1984): A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest: Gondolat. pp.

118–155.

Weber, M. (1927): General Economic History. New York: Greenberg.

Weber, M. (1930): The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism. New York: Charles

Scribner’s Sons.

Weber, M. (1949): The Methodology of Social Sciences. Glencoe: The Free Press.