Magyarorszag Tortenete 09 a Harom Reszre Szakadt Orszag

9

MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E

A H Á R O M R É S Z R E S Z A K A D T O R S Z Á G 1526-1606

Pálffy Géza

P Á L F F Y G É Z A

A három részre szakadt ország

1526-1606 F ő s z e r k e s z t ő R o m s í c s I g n á c

K O S S U T H K I A D Ó

Írta: Pálffy Géza

Főszerkesztő: Romsics Ignác

Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla A kötetet tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla

Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.

Egyéb források: Civertan, Cultiris, ELTE Egyetemi Könyvtár (Budapest), Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg), Janus Pannonius Múzeum (Pécs), Magyar Képek Archívum, Magyar Nemzeti Galéria, MTA Könyvtára, MTI, PWN Archívuma, Soproni Múzeum, Szépművészeti Múzeum

Fotók: Bakos Ágnes, Benda Iván, Czikkelyné Nagy Erika, Dabasi András, Farkas Árpád, Hapák József, Képessy Bence, Kocsis András Sándor, Legeza László, Mester Tibor, Mudrák Attila, Sebestyén József, Soós Ferenc, Szabó Tibor, Szacsvay Péter, Szalatnyay Judit, Szelényi Károly, Tihanyi Bence

Külföldi intézmények: Kunsthistorisches Museum

ISBN 978-963-09-5687-1

Minden jog fenntartva

© Kossuth Kiadó 2009 © Pál ffy Géza 2009

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona

Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zRt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

www.kossuth.hu / e-mail: [email protected]

Tartalom

KÉT NAGYHATALOM HATÁRVIDÉKÉN

„Útkeresések" a mohács i tragédia u t á n • 8

Az o s z m á n o k útja Magyarországra • 10

A H a b s b u r g o k útja Magyarországra • 12

T ö r ö k utak Bécs felé: az o s z m á n o k Magyarországon • 14

RÖGÖS MAGYAR ÚT BÉCSBE: A HABSBURGOK ÉS A MAGYAR RENDEK

Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet? • 26

Az E u r ó p á b a n m a r a d á s ára • 31

A m o n a r c h i a védőbástyája és meghatározó jövedelemforrása • 33

SZAPOLYAI JÁNOS KIRÁLYSÁGA ÉS AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG

A Sztambulba vezető út: János király és fia állama • 38

Igen szűk ösvényen: az Erdélyi Fejedelemség • 44

MOHÁCS UTÁNI TÁRSADALMUNK ÉS GAZDASÁGUNK ÚTKERESÉSEI

A királyság sokszínű társadalma • 54

Közép-Európa éléskamrája • 65

HON-, HIT- ÉS NYELVKERESŐK: ETNIKAI, VALLÁSI ÉS KULTURÁLIS VÁLTOZÁSOK

Demográfiai és etnikai változások • 76

Katolikusból protestáns ország • 82

A magyar nyelv első virágkora • 90

Gyarapodó iskolák és értelmiség • 97

HIÁBAVALÓ KIÚTKERESÉS: A TIZENÖT ÉVES HÁBORÚ (1591-1606)

Magyarország első m o d e r n háborúja • 102

Felkelés, rendi bel-és országos polgárháború (1604-1606) • 106

A magyar történelem sorsfordító másfél évtizede • 110

Ajánlott irodalom • 112

Két nagyhatalom határvidékén

„Útkeresések" a mohácsi tragédia után • 8

Az oszmánok útja Magyarországra • 10

A Habsburgok útja Magyarországra • 12

Török utak Bécs felé: az oszmánok Magyarországon •

„Útkeresések" a mohácsi tragédia után

Török lovas katona ábrázolása a mohácsi csatáról tudósító röplapról, 1526

A mohácsi csata ábrázolása Lázár deák térképén, 1528

Az 1526. évi mohácsi csata mind a Szent István alapította Magyar Királyság,

mind Közép-Európa történetében fordulópontot hozott. Míg a 11-15. szá­zadban Szent István birodalma folyamato­san a régió meghatározó középhatalma volt, amelynek trónjáért Európa előkelő di­nasztiái versengtek, ez a szerepkör a vere­ségkövetkeztében alapvetően megváltozott. Magyarország történelme egyik legnehe­zebb időszakába lépett: komoly kihívások és útkeresések előtt állt, miközben min­dennap meg kellett tapasztalnia az állandó háborúskodás óriási pusztulással járó kö­vetkezményeit. A Szent István-i ország te­rülete negyedszázad alatt három részre szakadt: középső régiói tartós oszmán­török megszállás alá kerültek, miközben

a megmaradt királyság az éppen születő­ben lévő, közép-európai Habsburg Monar­chia részévé vált, keleti területeiből pedig a török vazallus Erdélyi Fejedelemség jött létre. Mindezek ráadásul nem csupán át­meneti jelenségek voltak.

Magyarország 1526 után közel két év­századra két nagyhatalom, az Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia ha­tárvidékévé és hadszínterévé vált. Amíg azonban az előbbinek mindvégig csupán leg­északibb szárazföldi frontvidéke, mond­hatnánk az iszlám erős védőgátja maradt, az utóbbinak fél évszázad alatt egyik leg­fontosabb és legféltettebb, ám emiatt gon­dosan ellenőrzött része lett. Ez a helyzet óriási veszteségek, nehézségek és kény­szerpályák közepette jött létre. Mindezek súlyos és maradandó nyomot hagytak az ország település- és intézményhálózatán, alapjaiban formálták át etnikai viszonyait, döntően befolyásolták gazdasága és társa­dalma fejlődését; miközben a középkor­ban erősen korlátozott önállóságú Erdély csaknem végleges elszakadását hozták az „anyaországtól". A politikai viszonyokat tekintve pedig a Habsburg Monarchiában különleges státust élvező Magyar Királyság szuverenitását is évszázadokra korlátoz­ták; még ha megmaradásának egyetlen útja a Habsburg birodalmi integráció is volt. A kor vezető politikusainak keserűen kel­lett tudomásul venniük, hogy az egykor egységes Szent István-i állam három részé­nek sorsát ettől kezdve jelentős mértékben Isztambulból és Bécsből határozzák meg.

A teljesen új körülmények közepette a Mohács utáni korszakváltó, „rövid" 16. században (1526-1606) mindenki új uta­kat próbált keresni. Ez igaz mind politi­kai, mind társadalmi, de még vallási, nyel-

Magyarország vértanúságának allegorikus ábrázolása. Johann Nel fametszete, 1582

vi és művelődési szempontból is. Az útke­resések a nehézségek ellenére igen szá­mottevő eredményeket hoztak. A „ke­reszténység védőbástyájává" váló Magyar Királyság - óriási területi veszteségei da­cára - a Habsburg Monarchiával való különleges uniójának köszönhetően poli­tikai-katonai téren sokkal szorosabb szá­lakkal kötődöt t nyugati szomszédaihoz, mint a békés középkor végi évtizedekben. A kor kedvező lehetőségei következtében ugyanakkor a szétszakadt ország gazdasá­gilag továbbra is számos szállal kötődött egymáshoz, sőt alapvető szerepet töltött be Európa kereskedelmi kapcsolatrend­szerében. A h u m a n i z m u s , a reneszánsz és a reformáció révén pedig Magyaror­szág, sőt még a török vazallus Erdély is, az „öreg kont inens" szellemi vérkeringé­sében is meghatározó helyet foglalt el, a századvég pedig egyenesen a magyar művelődés aranykora lett. Nyelvünk első virágzását élte, az írásbeliségben és a könyv­kiadásban való fokozatos térnyerése pedig meghozta prózairodalmunk és költésze­tünk első gyöngyszemeit.

Mindezen folyamatok ismeretében a m o ­hácsi vereség utáni évszázadot - a köztudat­ban élő elképzelésekkel ellentétben - n e m találó sem törökkornak, sem Habsburg­uralomnak, és különösen nem „két po­gány" szorításában átélt periódusnak ne­vezni. A Magyar Királyság ugyanis területe mintegy 60 százalékának kisebb-nagyobb oszmán befolyás alá kerülése és a Habsburg Monarchiához való csatlakozása ellenére is fennmaradt, sőt szerepe Közép-Európá­ban több szempontból még növekedett is. Mindeközben rendisége a legerősebb ma­radt a régióban. A politikai szétszakadás pe­dig szerencsére nem vagy csak kis mérték­ben járt kulturális szakadással. A területileg három részre darabolódott, ám kulturálisan többé-kevésbé egységet alkotó Magyaror­szág 1526 utáni történetét tehát sokkal helye­sebb a két nagyhatalom keretében és hatá­rán, a nemzetközi folyamatok és az említett alapvető kihívások, kényszerpályák, pozi­tív-negatív változások együttes ismeretében vizsgálni. A magyar történelem egyik legkri­tikusabb időszakát csak így érthetjük és ítél­hetjük meg a korábbiaknál reálisabban.

Az oszmánok útja Magyarországra

Szinte pontosan hat esztendővel a mo­hácsi csata után, 1532 nyarán, majd­nem megvalósult egy nagy találko­

zás. A zenitjéhez közeledő két birodalom, az Oszmán és a Habsburg uralkodójának,

I. Szülejmán (magyarosabban Szulej-mán) szultánnak és V. Károly császár­nak - valamint I. Ferdinánd magyar királynak - a hadai Kőszeg és Bécsúj­hely alatt táborozva vártak a korabeli

világ két legjelentősebb urának fegyve­res találkozójára. Az összecsapás azonban

elmaradt. A különös patthelyzet mégis jel­képes volt. Végérvényesen jelezte, hogy a Kárpát-medence teljes területét felölelő Szent István-i magyar állam már a múlté, és végleg két nagyhatalom határvidékére került. A Duna medencéjében történő ösz-szeütközésig azonban mindkettő hosszú utat tett meg.

Az I. Oszmán szultán (1280 k.-l324/26) alapította Oszmán-dinasztia birodalma a vi­lágtörténelem egyik leggyorsabban felemel­kedett és leghosszabb ideig (egészen 1918-ig) fennálló állama volt. A hagyomány szerint az oszmán-török fejedelemség az 1280-as években a mai északnyugat-törökországi Burszától délkeletre pusztán 400 sátornyi, a mongol hódítók elől Közép-Ázsiából menekült türkmén népcsoportból szüle­tett meg. A kis fejedelemség azután egy évszázad alatt jelentősebb állammá érett, két évszázad múlva nagyhatalommá, vé­gül a 16. század elejére a világ egyik legje­lentősebb birodalmává vált.

Az oszmánok gyors felemelkedésüket szerencséjük mellett elsősorban ügyes al­kalmazkodóképességüknek és házassági po­litikájuknak, valamint az uralkodóház és az államhatalom túlsúlyát biztosító, olykor kegyetlen újításaiknak (testvérgyilkosság;

rabszolga származású katonai-hivatali elit; janicsárság; a muszlim vallási vezetők álla­mi hivatalnokká tétele stb.) köszönhették. De rendkívül hatékonyan vették át és fej­lesztették tovább ellenfeleik, elsősorban a szeldzsuk-törökök és a bizánciak állam­berendezkedésének azon elemeit (adó­rendszer, közigazgatás stb.), amelyek biro­dalmuk gyarapítására válhattak. Emellett felismerték, hogy Kis-Ázsia helyett előnyö-sebb a megosztott Balkán-félszigeten ter­jeszkedniük, amelyen 1354-ben vetették meg lábukat. 1369-től már Drinápolyban székeltek Oszmán utódai, és kerültek elő­ször összeütközésbe a délszláv államok konfliktusaiba beavatkozó Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond magyar királyok seregeivel.

A feltörekvő államból a 15. század eleji trónviszályt (1402-1413) követően Kons­tantinápoly 1453. évi elfoglalásával lett helyi nagyhatalom. Innen a Balkán meg­szerzését követően (1459: Szerbia, 1464: részben Bosznia stb.) már csak egy lépcső­fok vezetett a világbirodalmi státushoz. Ezt a lépést az 1510-es években a közel-keleti iszlám világ jelentős részének (1514: Irán, 1516: Szíria, 1517: Egyiptom) meg­hódításával I. Szelim szultán tette meg. Így

1520-ban fia, I. Szülejmán egy 1,5 mil­lió k m 2 területű, mintegy 12-13 milliós lakosságszámú, 4-5 millió forint éves jö­vedelemmel és a világ egyetlen (mintegy 100-120 000 fős) állandó hadseregével rendelkező birodalmat örökölt, mely utób­binak - az európai hadakkal ellentétben -utánpótlási alakulatai is voltak. Emellett egyre növekvő földközi-tengeri flottá­val is rendelkezett, azaz birodalma ekkor­ra az európai politika döntő tényezőjé­vé vált.

I. Szülejmán török szultán arcképe. Rézmetszet

Janicsárok

Az oszmán-török „je­

ni cseri", azaz „új se­

reg" szókapcsolatból

összevont, az európai

nyelvekben megho­

nosodott kifejezés.

A janicsárság az osz­

mán hadsereg 15.

század elejétől létre­

jött legfontosabb

gyalogos, utóbb pus­

kákkal is felszerelt

zsoldos alakulata

volt, amelynek tagjai

többesztendős ki­

képzésüket követően

mind a szultáni se­

regben, mind a biro­

dalom váraiban telje­

síthettek szolgálatot.

Így amikor 1521-ben az ázsiai és tengeri háború hívei a szultáni udvarban alulma­radtak az európai hadakozást követelőkkel szemben, rövid idő alatt kiderült, hogy az északi terjeszkedés vonalában fekvő Ma­gyar Királyság a következő áldozatok egyi­ke lesz. Az utóbbi területe ugyanis „csu­pán" 320 000 km 2 volt, lakossága 3,3 mil­liót számlált, jövedelmei pedig csak mint­egy 250 000 forintra rúgtak. Nándorfehérvár és a déli végvárrendszer eleste tehát valójá­ban idő kérdése volt. Magyarország önma­gában a nála ötször nagyobb területű, négy­szer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas gazdasági és katonai fölényben lévő Oszmán Birodalommal szembeni tartós ellenállásra igen szerény lehetőséggel rendelkezett. Szü-

lejmán serege ráadásul minőségileg nem volt összemérhető II. Lajos király fegyveres erejével, hiszen egy állandó, jól kiképzett és foglalkoztatott zsoldos haderő nézett szem­be egy rendi hadkiegészítésre épülő sereg­gel. Egy későbbi nagyvezír frappáns mon­dása így az 1520-as évek Magyarországára is találó volt: „egy légy egy elefántnak nem tud ártani". A mohácsi vereség hosszabb tá­von sajnos elkerülhetetlen volt. Magyaror­szág sorsa ezután nagyobbrészt már külső tényezők függvényévé vált: az oszmán had­vezetés döntéseitől, kisebb részben a magyar belpolitikai viszonyoktól, illetve a Magyar Királyság nyugati szomszédja, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg politikai-kato­nai vezetésének lépéseitől függött.

Az Oszmán Birodalom, 1280-1520

Testvér­gyilkosság az oszmánoknál

Az oszmán-törökök e különleges szokása szerint az államhata­lom megerősítése ér­dekében a birodalom trónjára kerülő szul-tánfinak végeznie kellett testvéreivel.

A Habsburgok útja Magyarországra

Landsknecht-katonaság

Az I. Miksa császár (1493-1519) által megszervezett, már kézi lőfegyverekkel felszerelt, többnyire zsoldosként szolgáló gyalogos katonaság. A német szó jelentése gyalogos katona.

Emlékérem Habsburg Ferdinánd és Jagelló Anna házasságkötésére, 1523

A Szent István-i magyar államnak a vál­ságos szituációban mégis nagy sze­

rencséje volt, hogy hamarosan két nagyhatalom határára, nem pedig a hódí­tó oszmánok teljes fennhatósága alá ke­rült. Ferdinánd főherceg ugyanis - ha nem is jótékonyságból, hanem déli tartomá­nyai érdekében - már 1521-től komolyabb anyagi-katonai támogatást nyújtott sógo­rának, II. Lajosnak a horvát-szlavón terü­letek védelméhez. A segítség persze össz­hangban állt a Habsburg-dinasztia azon régi törekvésével, amely a magyar koro­na megszerzésére irányult. A Habsburgok ugyanis közép-európai birodalomépíté­sük kezdetei óta nagy figyelmet fordítot­tak a Lajtától keletre fekvő, tekintélyes sú­lyú magyar területekre.

A svájci Aargau tartományban található Habichtsburgból (Héjavár) származó Habs­burgok birodalma a világtörténelem szin­tén egyik leggyorsabban felemelkedett és igen hosszú ideig (egészen 1918-ig) fenn­maradt állama volt. Bár ősi területeiket már a 14. század elején (1315: morgarteni csata) elvesztették, időközben magyar se­gítséggel (1278: morvamezei csata) meg­szerezték a kihalt Babenberg-dinasztia örökségét, Ausztriát és Stájerországot. No­ha további emelkedésüket többször a sze­rencse segítette, tartományaik fokozatosan

gyarapodtak (1335: Karintia és Krajna, 1363: Tirol, Friaul, Görz), ami már egy közép-európai középhatalom alapjait körvonalazta.

Ez a magyar trónt I. Albert néven elsőként betöltő (1437-1439) Habs­burg, (II.) Albert német király hatalom­

ra kerülésével végül 1437-1438-ban született meg. Ettől kezdve a Habsbur­

gok 1805-ig megszakítás nélkül irányítot­

ták a Német-római Birodalmat, és kormá­nyozták növekvő számú tartományaikat. Még egy évszázadnak sem kellett azután eltelnie ahhoz, hogy V. Károly trónra lép­tével (1519) már a világ egyik legtekin­télyesebb birodalmát igazgassák - miként a nevezetes mondás tartotta: azt, „ahol so­hasem nyugszik le a nap". S bár Károly csá­szár 1556. évi lemondásával a világhatalom spanyol és osztrák részre szakadt, a Habs­burgok Magyarországot is magában fog­laló közép-európai monarchiája évszá­zadokon át meghatározó európai politikai tényező maradt.

A nagyhatalom megalapozásában első­sorban III. Frigyes és I. Miksa császár ját­szottak elévülhetetlen szerepet. Míg az előbbi szívós politizálásával, fösvénysé­gével és minden ellenfele túlélésével tűnt ki, az utóbbi hadügyi reformjai (a Lands¬ knecht-katonaság megszervezése, hadszer­tárak kiépítése) mellett megkezdte a Habs­burgok fantasztikus házasságainak sorozatát, amely tartományok sorát hozta a dinasztiá­nak. Joggal vált szállóigévé a mondás: „Te csak házasodj, boldog Ausztria!" Miksának Merész Károly burgundiai herceg leányá­val, Máriával kötött frigye ugyanis 1477-ben a Habsburgok számára örökségként biztosította Nyugat-Európa egyik gazdasá­gilag legfejlettebb tartománya, a Burgund Hercegség jelentős részét (beleértve Né­metalföldet is). Még nagyobb hozomány­nyal járt Miksa fiának, Szép Fülöpnek 1496-ban Johannával, Kasztíliai Izabella és Aragóniái Ferdinánd leányával való házas­sága, hiszen ez a spanyol trónörökösök el­hunyta után 1516-ra Spanyolországot, Szardíniát, Szicíliát és a nápolyi államot, valamint az Újvilág felfedezésével óriási gyarmatokat is biztosított a dinasztiának.

A magyar trón megszerzését több siker­telen próbálkozás (1463, 1491, 1506) után végül az 1515 nyarán a bécsi Stephans-domban kötött kettős házassági szerződés segítette elő, amely 1521-ben vált valóra. Ekkor Ferdinánd főherceg elvette a ma­gyar király, Ulászló leányát, Jagelló Annát, Ulászló fia, Lajos pedig Miksa leányunoká­ját, Habsburg Máriát. II. Lajos 1526. évi halála után így Ferdinánd benyújthat­ta igényét a magyar trónra. Azt azonban a magyar szokások értelmében ténylegesen csakis választás útján nyerhette el, amire végül 1526. december 16-án a pozsonyi fe­rences kolostorban került sor. Bár az ese­mények rendjén már nem változtat, érde­

mes megjegyezni: ha Habsburg Miksa 1491-ben vagy 1506-ban megszerzi a ma­gyar trónt, az ország újkori története való­színűleg sokkal kedvezőbben alakul, hi­szen ekkor akár egy Buda központú Habs­burg Monarchia is létrejöhetett volna. 1526 legvégén Ferdinándnak ugyanis ha­talmas nehézségek között kellett hozzáfog­nia új országa berendezéséhez, miközben osztrák tartományaiban is komoly belső problémái voltak. Hogy a Magyar Király­ság mégsem esett áldozatául az erőfölény­ben lévő oszmánok hódításának, az első­sorban a szultáni hadvezetés hibáinak és Közép-Európa nehezen, de végül megvaló­suló összefogásának volt köszönhető.

Európa a 16. szazad közepén

Török utak Bécs felé: az oszmánok Magyarországon

Török hadjáratok és a hódoltság kialakulása, 1521-1574

Az oszmánok Magyarországgal szem-ben is a Kis-Ázsiában és a Balkánon

általában bevált hódítási gyakor­latukat alkalmazták. Ennek megfelelően az 1460-as évekre nagyjából megszállták a korábban Magyarországot védelmező szerb és bosnyák ütközőállamokat, ezt kö­vetően a dél-magyarországi és a hor­vát-szlavón területekre vezetett állandó portyákkal meggyengítették, majd az 1521 utáni esztendőkben felmorzsolták a déli határvédelmet. Jóllehet Szülejmán szul­tánt 1526-ban ismét birodalma belső hely­zete és politikai vezetése kényszerítette

Magyarország lerohanására, a mohácsi csa­tában döntő vereséget mért a Magyar Ki­rályság haderejére.

A jelentős győzelem dacára a szultán a magyar fővárost, Budát csupán ideigle­nesen foglalta el, és 1526 végén csak a Drá­va-Száva közi Szerémségben hagyott meg­szálló alakulatokat. Fő célja ugyanis nem egy országrész, hanem Magyarország tel­jes elfoglalása volt! Bár a magyar hadtör­ténetírás egyik irányzata úgy vélekedik, hogy Szülejmán Magyarországot nem kí­vánta meghódítani, pusztán szultáni aján­latokkal kívánta vazallussá tenni, mert ra-

cionálisan gondolkodva felismerte, hogy kívül esik hadserege hódítási hatósu­garán, e nézetet az újabb kutatások cá­folták.

Bécsen át Budára 1527-től kezdve az oszmánok számára te­hát már nem Magyarország, hanem a trón­ját elnyert Habsburg-dinasztia lett az igazi ellenfél. A korábbi magyar-török konflik­tus tehát a Habsburg és az Oszmán Biro­dalom összecsapásává alakult át, mely­nek szárazföldi hadszínterévé a következő másfél évszázadban a Duna-völgyi ma­gyar területek váltak. Ezeket az oszmán hadvezetés azonban - miként 1459-ben Szerbiát - egyszerre kívánta bekebelezni, nevezetesen úgy, hogy fő riválisára, Habs­burg Ferdinándra mér pusztító csapást, új célpontja, a nevezetes „aranyalma", azaz a bécsi székváros elfoglalásával. Ennek megvalósításához hamarosan Magyaror­szágon is komoly segítőre talált, hiszen a Mohács után elsőként megkoronázott Szapolyai János király 1527 őszén kilátás-talanságában a szultánhoz fordult segítsé­gért, majd akarva-akaratlanul hamar va­zallusává és magyarországi uralmának tragikus sorsú előkészítőjévé vált. A szul­tán világuralmi törekvései azonban 1529-ben Bécs, 1532-ben pedig a kis Kőszeg vára alatt kudarcot vallottak. Ellenkező esetben Magyarország túlnyomó részére valószínűleg gyors oszmán megszállás és a birodalomba való tartós betagolás várt volna, ami a magyar történelmet a balkáni országok szomorú históriájával kapcsolta volna össze.

Bár az oszmánok útjai ezt követően még többször vezettek Bécs irányába, az osztrák főváros közelében elszenvedett kudarcok Magyarországon új hódítási stratégiára kényszerítették a szultánt. Ennek hátteré­ben persze más nemzetközi és hazai ténye­zők is álltak. Az oszmán hadvezetésnek rá kellett döbbennie, hogy katonai erőfölénye dacára a korábbi ellenfeleinél jóval erő-sebb Habsburgokat egy csapással nem ké­

pes térdre kényszeríteni. De Isztambul­ban azzal sem voltak kellően tisztában, hogy a Balkántól északra más kultúrájú és társa­dalmi berendezkedésű államokkal kell megküzdeniük: olyanokkal, amelyek év­százados történeti fejlődésüknek, egykori hatalmi szerepüknek és elsősorban társa­dalmaik szilárdságának köszönhetően ne­hezen roppannak össze, sőt a keresztény kultúrkörben való megmaradásukért akár az utolsókig küzdenek. Szent István biro­dalma szerencsére ezek közé tartozott . Vé­gül az európai szárazföldi t á m a d ó koncep­ció megváltoztatását támogatta az Osz­mán Birodalom 1530-as évekbeli keleti (1534-1535: Perzsia, 1538: Dél-Arábia) és földközi-tengeri lekötöttsége is. Mind­eközben az V. Károly császár által nyitott mediterráneumi front is számottevően kor­látozta az oszmán hadvezetés magyaror­szági mozgásterét.

Az 1530-as évek közepére tehát ki­derült: Szülejmán birodalma számára egy csapásra Magyarország teljes elfoglalása túl nehéz feladat. Mindezek miatt az osz­mánok ezt követően megfordították a Habs­burg-székváros megszerzésének és Ma­gyarország bekebelezésének menetet. Míg Mohács után két alkalommal is Becsen át próbáltak a Magyar Királvsag birtokába jutni, ekkor úgy döntöttek, célravezetőbb, ha az út Buda elfoglalásán át. fokozatosan vezet el az osztrák főváros ala. A magvar székváros bevételére végül mégis egv konk-

Bécs ostroma, 1529. Rézmetszet

Aranyalma (törökül kizil elma)

Az oszmán-törökök hódító ideológiájá­ban a vörös vagy aranyalma a világ­uralom, a folyama­tos és sikeres hódí­tás szimbóluma volt. Ezt a 15. szá­zadban eredetileg Konstantinápolyra, majd annak meg­szállása (1453) után mindig az éppen aktuális katonai célpontokra (főként uralkodói székhe­lyekre) vonatkoz­tatták. A Magyar Királyság esetében az aranyalma 1526-ig Buda, majd utána a ma­gyar uralkodó új re­zidenciája, a Habs­burg Monarchia fővárosa. Bécs lett.

rét esemény késztette a szultánt: I. Ferdi­nánd hadainak 1540 őszi kísérlete a jú­liusban elhunyt János király székhelye, Buda bevételére. Ezzel ugyanis ők a két király között 1538-ban kötött és Ferdi­nándnak kedvező váradi békeszerződés határozatainak kívántak fegyverrel érvényt szerezni.

A magyar fővároson át Bécsbe Budának a törökök szerencsenapján (au­gusztus 29.), Gárdonyi Géza Egri csillagok¬ jából is jól ismert, csellel történt bevétele nemcsak a Magyar Királyság középső te­rületeinek tartós megszállását és ezzel az ország végleges három részre daraboló-dását hozta, de véget vetett Szapolyai János török vazallus királyságának is. A szultán némi habozás után úgy dön­tött, magyar „szálláscsinálója" szerepe lejárt, csecsemő gyermeke, János Zsig­mond pedig a jövőben csupán „játék­szer" lesz a Habsburgokkal szembeni politikájában. A vazallus magyar ki­

rályságot felszámolta, János Zsigmondot Erdély „szandzsákbégjévé" tette, miközben a Temesköz a temesi ispán Petrovics Péter­nek, a Tiszántúl többi része pedig hasonló módon a váradi püspöknek, György barát­nak jutott. Ez oszmán értelmezésben azt jelentette, hogy ezután János király egykori közép- és kelet-magyarországi területei már az Oszmán Birodalom részei voltak. Noha ezek valójában csak virtuális részei lettek a világhatalomnak, Szülejmán mégis nagyot szorított a vazallusság gyeplőjén. A mondott tartományokért ugyanis a ki­rályfi és hívei évente tízezer forintnyi adót voltak kötelesek Isztambulban befizetni.

A szultán Buda elfoglalásával magyaror­szági uralma alapjait rakta le. Mivel a kö­vetkező esztendőben a Német-római Bi­rodalomból és az osztrák tartományokból érkező közel félszázezres haderőnek a vár visszavétele nem sikerült, a kortársak szá­mára is világossá vált, a hódítók tartó­san rendezkedhetnek be Magyarországon. Az 1541-ben az országba még csak beéke­lődő hódoltság azután a nagy cél, a Habs­burg székváros irányában a következő esz­tendőkben tovább bővült. 1543-ban maga a szultáni fősereg terjeszkedett nyugat felé Siklós, Pécs, Székesfehérvár és Esztergom megszállásával, amit 1545-ig a tekintélyes számú megszálló csapatok minden irány­ban tovább növeltek: északon és keleten Visegrád, Nógrád és Hatvan, a dunántúli végeken pedig Simontornya, Ozora és Ta­mási elfoglalásával. Így Budát sikerült igen szilárd védőgyűrűvel körülvenni, ami az oszmán hatalom stabilizálását jelentette. Szent István birodalma ezzel végleg három részre szakadt: a török hódoltságra, az egy­re fogyó Magyar Királyságra (s nem királyi Magyarországra) és az ekkor még bizony­talan sorsú három virtuális szandzsákra.

A megregulázott vazallus perifériára helyezésével és az első török tartomány, a budai vilajet megalapításával Szülejmán új stratégiájának kezdetét nyitotta meg. A következő negyedszázadot joggal ne­vezzük a várháborúk korszakának, hiszen

Buda elfoglalása, 1541. Török miniatura

Dobó István képmása síremlékének fedőlapján, 1572

a török várvívások 1566-ig csaknem tö­retlenül folytatódtak. Rövid fellélegzést pusztán azok az időszakok jelentettek, amikor a Porta ismét keleten kényszerült hadakozásra (1547: jemeni konfliktus, 1548-1550: újabb perzsa háború). Azaz ismét a birodalom keleti területén kiújuló válságok segítettek Magyarország helyze­tén. A szultán 1547-ben Drinápolyban rá­adásul öt évre szóló békességre lépett V. Károly császárral. Bécs elleni terveiről persze nem m o n d o t t le, mégis be kellett ismernie, hogy nem képes Magyarország gyors és teljes elfoglalására. Ferdinánd ki­rály ugyanakkor szintén kénytelen volt belenyugodni az ország felosztásába, sőt a birtokában lévő magyar területek „nyu­godt" birtoklásáért még évi 30 000 forint­nyi adó fizetésébe is. A „tisztességes aján­dékra" keresztelt adót utódai egészen 1606-ig fizették a Portának.

1547 után még le sem telt az öteszten-dőnyi béke, amikor Szokollu Mehmed ru-méliai beglerbég ismét Magyarország ellen vonult. Az újabb oszmán expedíciót a kü­lönleges hintapolitikát folytató Fráter György és I. Ferdinánd megegyezése vál­totta ki, mely János Zsigmond török va­zallus területeinek a királysági országrész­szel való egyesítésére irányult. A szultán ugyanis nem hagyta, hogy renitens hűbé­rese veszélybe sodorja addigi hódításait. A beglerbég 1551 szeptemberében meg­szállta Becse, Becskerek és Csanád várait, sőt a következő esztendőben elesett Lúgos, Karánsebes, Temesvár, Lippa és Szolnok is. A korábbi névleges temesközi török tar­tomány az oszmánok második magyaror­szági vilajetje lett. S noha Eger védői 1552 őszén a magyarságnak hosszú időre muní­ciót adtak vitézségből, a felső-magyaror­szági végek kulcsának megtartása valójá­ban kevéssé gyengítette az oszmán seregek pozícióit. Még az Eger elleni támadás előtt, 1552 nyarán ugyanis Ali budai pa­sa Veszprém és Várpalota elfoglalásával a Dunántúlon tovább terjeszkedett, sőt északon Drégely, Szécsény, Hollókő, Bu­

ják, Ság és Gyarmat várait is a szultán bi- Egervára rodalmához csatolta, miközben a Dráva-Száva közi Szlavónia egy része is oszmán fennhatóság alá került. E foglalások alapve­tően hozzájárultak ahhoz, hogy az eredeti­leg megszállásra ítélt Erdély szerencsére elkerülte a birodalomba való betagolást. A temesközi hódítás ugyanakkor lénye­gében eldöntötte Erdély végleges török va­zallussá válását, hiszen a Királyhágón túli területeket az oszmánok onnan könnyű­szerrel ellenőrizhették. Az ország középső területén pedig már létrejött a várakkal kö­rülvett török hódoltság. Augusztus 9-én ráadásul a palásti csatában (Hont megye) Ali pasa az ellene vonuló keresztény csapa­tokat is szétverte, tovább növelve az osz­mánok nyílt csatákban aratott győzelmei­nek számát.

Hódoltság

A török terjeszkedés jogtalanságát és törvénytelenségét valló kora­beli magyar felfogás az oszmán-törökök által ténylegesen megszállt és a magyar várak mögött fekvő, ám a törököknek is adózó magyar területeket egyaránt a hódoltság fogalmával írta le. Történetírásunk ugyanakkor többnyire a török várak által közrefogott és általuk ellenőrzött területeket nevezi hódoltságnak, a törököknek is adózó magyar területsávot pedig „hódoltsági peremvidékként" emlegeti.

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős képmása. Rézmetszet, 17. század közepe

Szigetvárostroma,1566. Mathias Zündt rézkarca

1552-től - a szultáni főerők újabb kele­ti lekötöttsége ellenére (1553-1555: per­zsa háború, 1556: Líbia meghódítása, 1565: Málta sikertelen ostroma) - a helyi török csapatok újabb várháborúkkal ara­szoltak tovább nagy céljuk megvalósítá­sa érdekében. 1554 őszén Tojgun budai pasa Fülek várát szállta meg, ahol az Osz­mán Birodalom legészakibb magyar szan­dzsákközpontját hívták életre. Egy esz­tendővel később a Dél-Dunántúlon már Kaposvár és Babócsa várait is megkapa­rintotta, ezzel Szigetvárt hozva szoronga­tott helyzetbe. Szerény vigaszt pusztán az jelentett, hogy 1556-ban Ali budai pasát sikerült az ostromlott Sziget alól elvon­ni, sőt 1526 óta első ízben az osztrák­magyar csapatok - Nádasdy Tamás nádor és Sforza Pallavicini főhadbiztos vezeté­se alatt - a Somogy megyei Rinya folyó mellett vereséget mértek a budai pasa se­regére.

A várháborúk korszakát végül az 1566. évi szultáni hadjárat zárta. Szülejmán sziget­vári táborában összességében sikeres hódí­tóként hunyta le szemét. Gyula és a Zrínyi Miklós által utolsó csepp vérig oltalmazott Szigetvár meghódításával Magyarország te­rületének már 40 százaléka tényleges birto­kában volt; méghozzá azok a legfontosabb központi területek, amelyek a továbbiakban bázisul szolgálhattak az oszmán hadvezetés újabb, Bécs elleni próbálkozásaihoz. A II. Sze­lim szultán és II. Miksa császár között 1568-ban kötött drinápolyi-isztambuli béke még­is tartós megállást jelentett a magyarországi területszerzés útján. Az oszmánok újabb ke­leti és tengeri háborúi (1570: Tunisz elfogla­lása, 1570-1571: Ciprus meghódítása, 1571: lepantói vereség, 1578-1590: perzsa hábo­rú, 1585: Azerbajdzsán megszállása) idején közel negyedszázadig béke, pontosabban zajos portyákkal teli „háborús békeévek" köszöntöttek a két nagyhatalom határára.

Török berendezkedés Magyarországon

A békésebb időszak az oszmánok számára lehetőséget kínált arra, hogy megszervez­zék magyarországi berendezkedésüket. Eredeti céljaikkal ellentétben ez is fele­másra sikerült. Bár a magyarországi török tartományok kétségtelenül az iszlám elő­retolt bástyái voltak, mégsem váltak olyan részeivé a birodalomnak, mint a balkáni vagy az anatóliai vilajetek. Ezt a különle­ges helyzetet kiválóan jellemzik Balassi Já­nos 1555. évi szavai: „A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak háta mögött hagyta, mint meghódítot­ta. Hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, s kénytelen eltűrni, hogy azok a részek a maguk szervezetében ma­radjanak, s hogy a maguk statútumaival él­jenek. " Ez a helyzet a hódoltsági területek északi részén másfél évszázad alatt keveset változott.

A Balkánon bevált, már tartós beren­dezkedés módszereiből az oszmánok a hó­doltságban csak keveset tudtak a tényleges gyakorlatba átültetni. A katonai megszállás persze megvalósult, hiszen a birodalom fegyveres erejének egy jelentős része állan­dó jelleggel a magyar végeken állomáso­zott. A l6. század második felében pusztán a budai és a temesvári vilajet katonasága minimum 25 000 főnyi (18 000 várvédő zsoldos, valamint 7000 javadalombirtokos szpáhi) volt. Figyelemre méltó, hogy az ez­zel szemben húzódó királysági végvárvo­nalban ugyanekkor „csak" 17 000 katona teljesített szolgálatot.

A katonai megszállás során az oszmá­nok az Adriai-tengertől a temesvári vé­gekig fokozatosan hozták létre saját vár­rendszerüket. Ennek számos feladata volt. Buda védelme és a dunai hadiút biztosítása mellett kulcsvárai egyrészt támadó bázisul szolgáltak az újabb nyugati területszerzé­sekhez; másrészt a kiépülő katonai-polgári közigazgatás központjai lettek, melyekből a környező területeket ellenőrizni, igazgat­ni és adóztatni tudták. Ez a török várvonal összesen mintegy 100-130 erősségből állt.

A többrétegű várláncolat pillérét néhány komolyabb erőd (Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár és Temesvár) alkotta, me­lyekben 1000-2000 főnyi katona szolgált. E kulcsvárak mellett a határt 400-600 ka­tonával további nagyobb várak (Szigetvár, Fülek, Hatvan, Jenő, Lippa) oltalmazták. A várrendszer harmadik szintjét a 100-300 katonával megerősített kisebb végházak, végül a negyedik vonalat a palánkerődíté-sű, részben újonnan emelt párkányok al­kották.

A vilajeteket (másként beglerbégsége-ket), illetve az ezeket alkotó szandzsákokat a törökök nagyobb váraik köré szervezték. Az 1541-ben létrejött budai és az 1552-ben alapított temesvári mellett a századvégen további négy tartományt hoztak létre. Eb­ből három azért a Dunántúlon született, hogy azt katonákkal még jobban megrak­hassák, s így készít­hessék elő a továb­bi nyugati előre­nyomulást. 1594-ben hívták életre a győri és a pápai beglerbégséget, melyek azonban csak e vá­rak visszavételéig (1597-1598) álltak fenn.

Az oszmán-török közigazgatás a 16. század második felében

Török Írókészlet

Az 1596-ban kialakított egri és az 1600-ban megszervezett kanizsai tartományt viszont egészen a 17. század végéig megtartották.

Az utóbbitól délre jelentős területen fe­küdt a boszniai beglerbégség, melyet 1580-ban alapítottak.

A Rudas fürdő felújított török medencéje

Szpáhi. Miniatura, 16. századeleje

Malkocs bég dzsámija Siklóson

A vilajetek és a szandzsákok vezetői (a beglerbégek és a szandzsákbégek) egy­szerre voltak a katonai, a köz- és a pénz­ügyigazgatás irányítói, valamint a közrend őrei. Parancsnokságuk alá tartoztak a szol­gálati birtokkal (tímár-birtok) fizetett lo­vas szpáhik és azok birtokaik jövedelme alapján kiállított fegyveres kísérői is. Kato­nai funkcióik mellett rigorózusan besze­dették az adókat, koordinálták a birtok­igazgatást, ellenőrizték a jogszolgáltatást. Gazdasági szempontból ügyeltek az adók megfelelő beszolgáltatására, melyeket a né­pesség gondos számbavétele és a termelési feltételek alapján határoztak meg. Nyilván­való elemi érdekük volt, hogy a megszállt területek termelőképességét megőrizzék, hiszen ez biztosíthatta berendezkedésük jövedelmezhetőségét. Nem állja meg tehát a helyét az a vélekedés, miszerint az oszmá­nok Magyarországon rablógazdálkodást folytattak volna. Sőt, a defterdárok irányí­totta adóztatási rendszerük több szem­pontból a királysági viszonyokhoz igazo­

dott, működését tekintve pedig igen haté­kony volt.

A katonai megszállás ellenére a terüle­tenként meglehetősen sokszínű hódolt­ság magyar lakossága mindennapjaiban kevesebb változást érzékelt, mint Szerbia lakói a török bekebelezést követően. Mivel az oszmánok nem tudták Magyarorszá­got teljesen meghódítani, berendezkedé­sük után a politikai vezető réteget nem szá­molhatták fel. A magyar nemesség ugyanis a királyságban menedékre talált, és azt re-

Beglerbég

A török szó a „bégek bégjét" jelenti. A beglerbégek az Oszmán

Birodalom legnagyobb közigazgatási egységei, a vilajetek élen álló

főméltóságok voltak, akik a tartományok haderejét és hivatalnoki ka­

rát is vezették. Magyarországon beglerbég állott a budai, a temesvári,

a rövid életű győri és pápai, az egri. a kanizsai, a varadi es az érsekúj­

vári vilajetek élén. Általában pasa rangot is viseltek, ezért beszélünk

budai, temesvári, boszniai stb. pasáról.

A török Temesvár. 1596. Rézmetszet

Kádi. Miniatura, 17. század

mélte, hogy a törökök uralma csak ideigle­nes lesz. Ennek érdekében igyekezett min­den kapcsolatát megtartani a hódoltság peremterületeivel, elsősorban ottani bir­tokaival, melyeket továbbra is sajátjának tekintett, és ahol birtokjogát megőrizte, alattvalóitól az adót behajtotta. Ehhez ha­sonlóan ugyanakkor a törökök is „felosz­tották" és adóztatták a királyság ha­tár menti részeit. Ennek köszönhetően a szembenálló felek várláncolatának széles vidéke kettős adóztatás és birtoklás alá ke­rült, melyet kondomímumnak (kettős ura­lomnak) nevezünk. E területek emellett alapvető szerepet töltöttek be a nagyobb királyi végvárak (1566-ig Szigetvár és Gyu­la, utána főként Eger) élelemellátásában

Muszlim „bíró", az oszmán-török helyi közigazgatás kulcsfigurája, aki igazságszolgáltatási és közjegyzői feladatain túl az adóztatás, a pénzügyi és katonai ellenőrzés területén is fontos feladatot játszott. Magyarországon a kádik általában csak az itteni muszlim népesség, illetve muszlimok és keresztények közös ügyeiben ítélkeztek. A ma­gyar népesség felett többségében továbbra is a korábbi bírói fóru­mok (falusi bíró, úriszék, városi bíróság) bíráskodtak.

is. Ezzel magyarázható, hogy noha kato­nai megfontolásokból indokolt lett volna, a hódoltság területén a felperzselt föld tak­tikáját szinte sohasem alkalmazták.

Végül a hódoltsági birtokok megtartása azért is előnyös volt, mert így a korábbi magyar intézmények tovább működhettek a török területeken. Jóllehet az elfoglalt vár­megyék igazgatási központjaikat egy-egy királyi végvárba tették át, szolgabíráik és es­küdtjeik révén ezután is ellátták egykori te­rületeiken feladataikat. A menekült várme­gyék közül elsősorban Pest—Pilis—Solt és Heves-Külső-Szolnok tevékenysége volt je­lentős, a dunántúli vármegyék viszont alig tudták a hódoltságban érvényesíteni befo­lyásukat. A Bécsben székelő magyar uralko­dók ennek jelentőségét felismerve a Ko­ronára szállt hódoltsági birtokokat nagy számban adományozták olyan végvári tisz­teknek, akik azután gőzerővel jártak-keltek, intézkedtek az ellenséges területeken.

A hódoltságban nem szűnt meg teljesen a katolikus egyház szervezete sem. A püs­pöki címeket folyamatosan betöltötték, ami jól jelezte, hogy a világi földesurakhoz hasonlóan az egyház is igényt tartott egykori birtokaira. De a protestantizmus különféle irányzatainak gyökeret verése és egyházszervezetük megteremtése sem je­lentett mást, mint hogy a törökök a polgári berendezkedés területén vereséget szen­vedtek. E téren a kádik révén lett volna le­hetőségüktérnyerésre. Ők ugyanis bírósági körzeteikben ellátott igazságszolgáltatási funkcióik mellett az állami közigazgatás helyi mindenesei lettek volna. Magyaror­szágon viszont a tömegek mindennapi éle­tére jóval kevesebb befolyást gyakorol­tak, mint a Balkánon. A komoly múlttal rendelkező városi önkormányzatoknak és a menekült vármegyék hódoltsági appará­tusának csak részben voltak vetélytársaik. Az előbbiek (például az alföldi mezőváro­sok) ráadásul keményen harcoltak - ha kellett kérelmekkel, de akár megvesztege­téssel is - önigazgatásuk megmaradásáért. S mivel a megszálló katonasággal betele-

Kádi

Gázi Kászim pasa dzsámija Pécsett

pülő polgári lakosság lélekszáma nem volt igazán jelentős, az évszázados gyökerekkel rendelkező magyar társadalmat ez a réteg szétverni egyáltalán nem, de még meg­gyengíteni is csak részlegesen tudta.

Magyarország tehát az oszmánok szá­mára mindvégig az iszlám erős nyugati vé­dőgátja maradt, ahol a valódi hétköznapi polgári berendezkedés kiépítésének ideje szinte sohasem jött el. Kivételt pusztán né­hány nagyobb katonai centrum (Buda, Temesvár, Pécs), valamint azok a déli te­rületek jelentettek, melyek végleg elvesz­tették magyar lakosságukat. A hódoltság talapzata (a Szerémség, a Temesköz és a Duna-Tisza köze déli fele) új, főként szerb, vlach és bosnyák lakosságának pol­gári élete viszont a 16. század második fe­

lében már alig különbözött a Balkánon másutt megfigyelhetőtől. A török hódítás tehát a Balkánt valamelyest feltolta Ma­gyarországra. Erre szemléletes bizonyíté­kul szolgál, hogy ezeken a területe ken a magyar katolikus egyház szinte teljesen elvesztette po zícióit. Helyét az 1570-es évektől a Szentszék Balkán­ról indított apostoli vizi-tációi (elsősorban bos­nyák ferencesek, valamint raguzai bencések, feren­cesek és domonkosok), majd a 17. század máso­dik évtizedétől a jezsuita missziók vették át, és értek el jelentősebb sikereket.

Török fajansztál Pécsről

Rögös magyar út Bécsbe: a Habsburgok és a magyar rendek

Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet? • 26

Az Európában maradás ára 31

A monarchia védőbástyája és meghatározó jövedelemforrása • 33

Elszalasztott lehetőség vagy kényszerhelyzet?

Miközben az oszmánok fő célja a 16-17. században végig Bécs elfoglalása maradt, a magyar

rendek kevésbé vágytak az osztrák főváros­ba. 1526 után mégis a korszak egyik leg­főbb kérdése volt, hogy új uralkodójuk, Habsburg Ferdinánd magyar és cseh ki­rály, valamint 1556-tól egyúttal német­római császár bécsi udvarában, amelyet ő - s ez a leglényegesebb - az ország határain kívül tartott, miként tudják érvényesíteni érdekeiket. Másként fogalmazva: a fogyat­kozó területű Magyar Királyság milyen formában válik részévé az éppen születő­ben lévő közép-európai Habsburg Monar­chiának, a különféle országokból és tarto­mányokból összeálló új államkonglomerá­tumnak.

Az új uralkodó és a magyar politikai elit számára egyaránt rendkívül szokatlan hely­zetben a megfelelő kapcsolatok kiépítése előtt óriási nehézségek emelkedtek. Hang-

I. Ferdinánd király arcképe. Olajfestmény

súlyozni szükséges azonban, hogy Ferdi­nánd teljesen legitim körülmények között, azaz nem az említett 1515. évi házassági szerződés révén lett Magyarország uralko­dója. Királlyá a magyar rendek szabad aka­ratukból választották (1526. december 16., Pozsony), majd koronázták meg (1527. no­vember 3., Székesfehérvár). Mivel ez ha­sonló módon történt 1526. november ele­jén Szapolyai János esetében is, ettől kezdve - történelmünkben páratlan m ó d o n - kö­zel másfél évtizeden át két törvényes ural­kodója volt az országnak. A másodikként trónra került Ferdinándnak viszont nem volt más választása, minthogy fegyverrel szerezze meg a közben a törökök szövet­ségesévé váló János királytól országát. Ez pusztító polgárháborút eredményezett.

Bár Ferdinánd - még bátyja, V. Károly császár árnyékában is - sokkal nagyobb katonai-anyagi erőforrásokkal rendelkezett, mint magyarországi vetélytársa, és az utób­bi önmagában nem lett volna komoly ellen­fele, a világhódító Szülejmán által támoga­tott Szapolyaival szemben már csak korlá­tozott lehetőségei voltak. Károly császár mediterráneumi lekötöttsége miatt évente „csupán" egy-két ezer spanyol zsoldossal tudta segíteni, hiszen - Észak-Afrika és az itáliai Habsburg területek után - neki Toledóból a magyarországi frontvonal csak harmadik hadszíntérnek számított. Buda eleste előtt ugyanakkor még a közeli osztrák rendek sem ismerték fel a török veszély tényleges voltát, miközben keményen pró­báltak ellenállni uralkodójuk elmaradhatat­lan központosító törekvéseinek. Ferdinánd

- állandó hadserege és utánpótlási alakula­tai nem lévén - komolyabb haderőt mégis csak rájuk támaszkodva állíthatott ki. A hely­zetet 1525-ben tovább nehezítette egy egész

A budai királyi palota látképe nyugatról, 1541

Ausztriára kiterjedő nagy parasztfelkelés, valamint a reformáció gyors terjedése is.

Az új magyar uralkodó katonai mozgás­terét mindezek alapvetően korlátozták. Ki­rállyá kiáltását követően mégis kényszer­helyzetbe került: vagy fegyverrel fog hozzá új országa megszerzéséhez és berendezésé­hez, vagy esetleg lemond róla, és az osztrák határokon rendezkedik be az oszmánokkal szemben; bár ez utóbbi valószínűleg fel sem merülhetett. Osztrák tartományai és a bir­tokában lévő magyar területek védelme ér­dekében így Magyar Királyságából próbált meg minél nagyobb területet biztosítani, majd ott új határvédelmet kiépíteni.

Ehhez a hadszíntérré vált országban azonban a feltételek egyáltalán nem voltak adottak. Politikai támogatottsága kezdet­ben csekély volt, még ha táborához gyor­san csatlakoztak is a legjelentősebb magyar politikusok, mint Báthory István nádor, Szalaházy Tamás kancellár, Thurzó Elek országbíró, majd később Várday Pál eszter­gomi érsek és Nádasdy Tamás. Bécsi veze­tése viszont nem rendelkezett sem elegendő magyarországi helyismerettel, sem a törö­kök szokásait ismerő diplomatákkal, sőt egy új védelmi rendszer kiépítésére alkal­mas apparátussal sem. Céljai megvalósítá­sának az ország természetföldrajzi adottsá­

gai sem kedveztek, mivel az alföldi sík terü­leteken nem lehetett várrendszert létrehoz­ni. Mindezek ismeretében a Ferdinándot mulasztások sorával elmarasztaló vélemé­nyek elhamarkodott megállapításoknak tűnnek, hiszen jóval kedvezőbb feltételek között még Hunyadi Mátyásnak is hosszú időbe telt a 15. század második felében egy hatékony határvédelem megszervezése.

Nádasdy Tamás (1498-1562)

A 16. század közepének legnagyobb formátumú magyar politikusa és legbőkezűbb főúri mecénása (meghalt: 1562. június 2-án, Egerváron). Kisnemesi családból származott. Itáliában, Bolognában és Rómában tanult, majd II. Lajos király (1516-1526) titkáraként szolgált. E tiszté­ből emelkedett tehetségének, kiváló diplomáciai érzékének és remek házasságának köszönhetően a legmagasabb magyar rendi méltósá­gokba, és tett szert óriási birtokokra: feleségével, Kanizsay Orsolyá­val együtt a kanizsai, sárvári és kapuvári uradalmakat is megkapta. Előbb tárnokmester (1536-1542) és horvát-szlavón bán (1537-1542), azután dunántúli főkapitány (1542-1546, illetve 1548-1552) és or­szágbíró (1542-1554), majd 1554-től haláláig Magyarország első embere, azaz nádora volt. Rövid ideig ugyan Szapolyai János király pártján is szolgált, ám 1535-től haláláig I. Ferdinánd legbefolyáso­sabb híveinek egyike volt. Azon kevés magyar politikus közé tarto­zott, akinek még Bécsben is adtak a szavára. Mindemellett nagy pártfogója volt a reformációnak és a könyvnyomtatásnak is. A magyar erazmisták legnagyobb támogatói közé tartozott.

A magyar országgyűlés 1547. évi 16. törvénycikke a végvárak számára szükséges külföldi segítségről

„Hogy azok a várak és erősségek, amelyek le nem bontandók,

és őrség nélkül vannak, a szükséghez képest megerősíthetek

és fönntarthatok legyenek, mindenesetre szükség van a Szent

Császári és Királyi Felségek, meg a birodalmi fejedelmek pénzbeli

és katonai segélyére [...], mert mindezekre a magyar hadiadó egy­

magában semmi szín alatt nem lesz elégséges."

Magyar tőrvénytár. 1526-1608. évi törvényczikkek. Magyarázó jegyz. MárkusDezsö. Bp.. 1899. 199. old. (Kolosvén Sándor és Óvári Kelemen fordítása)

Thurzó Elek páncélos alakja lőcsei síremlékének középső részén

Hasonlóan n e m illethetők a királysági főurak és rendek olyan elítélő jelzőkkel (megalkuvó, tunya stb.), mint amilyenek­kel őket gyakran jellemzik. Ők nem a vég­zetes, Sztambulba vezető, hanem a Bécsbe vivő, rögös út mellett döntöttek - még ha ez számukra az ország irányításában igen komoly lemondásokkal is járt. Egyre töb­ben ismerték fel ugyanis, hogy megmara­dásuk csakis Ferdinánd király közép-euró­

pai tartományainak segítségével lehetséges - miként ezt 1539 nyarán Nádasdy Tamás horvát-szlavón bán találóan megfogal­mazta: „Ha Szentséges Felségtek valahon­nan más országaiból nem gondoskodik ezen országról, akkor bizonyosan bekövetkezik, hogy ezen ország elvesztése miatt Szentséges Felségtek más országai is elvesznek."

A magyar politikai elit állandó segély­kérelmei ellenére az ország irányításá­ban betöltött, alapvető szerepéből érthetően semmiről sem kívánt lemondani. Az egyre komolyabb katonai-anyagi támogatást nyúj­tó szomszédos osztrák tartományok veze­tői viszont - segélyeik fejében - beleszólást kívántak a saját védelmüket is garantáló csapatok magyarországi irányításába. Mind­ez növekvő hatásköri konfliktusokhoz ve­zetett a Magyarországra érkező idegen csapatok főhadparancsnokai (Oberstfeld-hauptmann) és a magyar rendek legfőbb ve­zetői, előbb a nádor (palatínus, 1526-1530: Báthory István), majd a távollévő Ferdi­nándot helyettesítő új tisztségviselő, a hely­tartó (locumtenens; 1532-1542: T h u r z ó Elek, 1542-1549: Várday Pál) között.

Hasonló problémák jelentkeztek az ép­pen modernizálás alatt álló pénz- és kül­ügyek területén is. Ferdinánd trónra kerülé­sével és az osztrák, cseh és magyar területek közös kormányzásával, valamint az osz­mán veszély fokozódásával ezek már nem magyar(országi), h a n e m az új Habsburg állam legfontosabb közös vagy - miként a korban fogalmaztak - vegyes ügyeivé (negotia mixta) váltak. A kialakult „ördögi körből" a magyar rendek számára nem volt igazi kiút. Hiába szorgalmazták, hogy Ferdinánd lakjon Magyarországon, hiszen ennek a török előrenyomulás miatt sem­miféle realitása nem volt. De eredményte­lenül sürgették azt is, hogy „méltóztassék Őfelsége a magyar dolgokban és ügyekben magyar tanáccsal élni", hiszen színtiszta magyar ügyek - a belpolitikát és az igazság­szolgáltatást leszámítva - már nem létez­tek. Mindazonáltal ez mégsem volt a régió­ban egyedi jelenség. Az 1102-től fennálló

magyar-horvát közös államban sem létez­tek önálló horvát ügyek, miként Ferdinánd trónra kerülésével hasonló problémákkal kellett szembesülnie a cseh, de még az oszt­rák főnemeseknek is. Legkedvezőbb hely­zetben mégis az utóbbiak voltak, hiszen Ferdinánd udvara a tartományokból ösz-szekovácsolódó monarchiában 1526 után is Bécsben maradt.

Ez a különleges szituáció a magyar ren­deket történelmük egyik legnagyobb kihí­vása elé állította. Jóllehet hasonló példa al­kalmilag már a középkorban is előfordult, Ferdinánd 1528 tavaszán Magyarországról távoztával az önálló magyar királyi udvar megszűnt. Bár történetírásunkban még elevenen él az a nézet, miszerint a Habsburg uralkodóknak Bécsben az egész 16-17. szá­zadban maradt önálló magyar udvartartá­suk, ez nem több, mint a 19. századi ro­mantikus történelemszemlélet napjainkig élő, ám forrásokkal alá nem támasztott il­lúziója.

A Habsburg Monarchia és Magyar Ki­rályság közös kormányzásának köszönhe­tően a magyar király udvara ugyanis egye­sült az osztrák tartományok és a cseh király, sőt 1556 után egyúttal a császár Bécsben székelő udvarával, azaz egy közös Habs­burg-udvar alakult ki. Valójában nagyon hasonló helyzet jött létre, mint a középkor­ban a Magyar és a Horvát Királyság uniójá­ban, melyben külön horvát királyi udvar nem, csak egyetlen közös udvar létezett. A kényszerű udvarváltás és az ottani lassú integráció a magyar politikai elit számára viszont összességében a Mohács utáni át­meneti évtizedekben tekintélyes pozíció­vesztéssel járt.

A megkésett bécsi magyar beilleszkedés hátterében azonban egyáltalán nem vala­miféle konok makacsság vagy különle­ges magyar virtus, hanem a korszak párat­lan nehézségei álltak. A magyar nemesség gyors és sikeres udvari beilleszkedését az oszmánok és a Szapolyai elleni állandó harcok nagyon megnehezítették, hiszen ezek közepette birtokaik komoly veszélybe

Magyar főurak a király előtt. Fametszet, J536

kerültek, így szívesebben maradtak védel­mükre odahaza. A magyar főnemesek csu­pán szerény kapcsolatokkal rendelkeztek Ferdinánd bécsi udvarának vezetőivel. De az idegen miliő, a többségében ide­gen származású (osztrák, német, spanyol, németalföldi) udvarnokokkal teli udvar­tartás, valamint a kommunikációs, nyelvi nehézségek, az eltérő udvari szokások mellett a magyarok alkalmazkodását ne­hezítette a Habsburgokkal kötött, említett örökösödési szerződések (1463,1491,1506) miatt elevenen élő németellenesség is. Emellett a rezidenciává kiépülő Bécsben az élet egyre drágábbá vált, miközben Szapolyai és a törökök miatt a magyarok­kal szemben megfigyelhető volt egyfajta,

Oláh Miklós magyar udvari kancellár levele Perényi Gáborhoz a bécsi Habsburg-udvarbeli szolgálat előnyeiről, 1550. július 16., Köln

„Hogy a fejedelmek udvara a nemes ifjaknak milyen hasznos, nem kell magyaráznunk; ott ugyanis jó erkölcsöket sajátítanak el és igen sok hasznos dolognak az ismeretét szívják magukba a szabad lel­kek. Ha otthon nevelik őket, mivel nem látnak, nem hallanak, nem tapasztalnak mást, mint otthonit, azon túl nem tudnak semmit. Ezért igen hasznos lenne, ha Nagyságod a fejedelem [I. Ferdinánd] udvarába jönne egy bizonyos időre. Vannak itt már más előkelő ifjak Magyarországról, kikkel el lehet űzni az unalmat, ha netalán elfogná lelkét. Ezeknek, mint látjuk, az udvari társalgás sok tekintetben hasznos. [...]"

Eckhardt Sándor: Az ismeretlen Balassi Bálint. Bp.. 1943. 53. old. (Eckhardt Sándor fordítása)

Pálffy Miklós (1552-1600)

A 1 6 . század végi Magyarország egyik legnagyobb formátumú és be­folyású magyar politikusa és hadvezére (meghalt: 1600. április 23-án, Vöröskőn). Elismertségét elsősorban annak köszönhette, hogy egy­részt a Habsburg-udvarban nevelkedett, másrészt felesége a kor egyik legjelentősebb bankárcsaládjából származó Fugger Mária volt. Pozsony megyei köznemesi család sarjaként emelkedett fel páratlan gyorsasággal az ország bárói, majd legbefolyásosabb és leggazda­gabb méltóságai közé. Előbb magyar királyi főkamarás (1581 -1600), majd komáromi (1584-1589), érsekújvári (1589-1600), végül eszter­gomi főkapitány (1595-1600) volt. 1593-1594 telén a Nógrád megyei török várak általa vezetett visszafoglalása a tizenöt éves háború (1591-1606) egyik legnagyobb keresztény sikere volt. Európai hírne­vet Győr visszavétele hozott számára, amelyet 1598. március 29-én Adolf von Schwarzenberg gróffal rajtaütésszerűén hajtottak végre. Az egyetlen olyan magyar főnemes volt a 16-17. században, akit az alsó-ausztriai és a cseh rendek is „állampolgárukká" fogadtak. Pálffy Miklós arcképe, 1600 körül. Rézmetszet

nem is csekély bizalmatlanság, amit „ért­hetetlen" nyelvünk és keleties öltözködé­si szokásaink tovább fokozhattak. Végül a fontosabb udvari tisztségeket gyorsan megszerző osztrák és német nemesség egy­általán nem volt érdekelt a kedvező pozí­ciók átengedésében, ám maga Ferdinánd király sem lépett 1528 és 1542 között egyetlen alkalommal sem a Magyar Ki­rályság területére!

A magyar politikai elit tagjai mindezek következtében nem voltak, de valójában nem is lehettek képesek az 1526 utáni év­tizedekben a bécsi udvarban hatékony be­illeszkedésre. I. Ferdinánd és utódai közös (bécsi, majd 1583-tól prágai) udvarában a megkapaszkodás tehát nagyon nehéz és költséges vállalkozás volt. Ennek a befekte­tésnek az igazi előnyeit kezdetben csak ke­vesen ismerték fel. Akik azonban jelentő­ségét felmérték, és képesek voltak élni vele, miként a 16. században elsősorban a Ba­lassi, a Báthory, a Batthyány, a Drasko­vics, az Erdődy, a Homonnai Drugeth, a Mérey, a Nyáry, a Perényi, a Pálffy, a Ré-vay, a Thurzó és a Zrínyi családok tagjai, ők a bécsi „befektetést" később kiválóan kamatoztatták. Az udvari neveltetés, az is­

meretségekből származó előnyök, illetve a kapcsolatépítés alapjaiban határozhatta meg egy fiatal főnemes karrierjét. Csak­nem minden, az udvarban szolgált főne­mesi ifjú vagy gyermeke előbb-utóbb fon­tosabb magyarországi tisztséghez (magyar királyi főméltóság, főkapitányság vagy ma­gyar tanácsosság) jutott. Sőt egyesek - mint például az udvarban nevelkedett Pálffy Miklós vagy Thurzó György - egykori bécsi kapcsolataikat kihasználva akár a legmaga­sabb magyar katonai és politikai méltósá­gokat is elnyerhették, és megalapozhat­ták vagy megerősíthették családjuk helyét a magyar főnemesség legfelső rétegében. Mindez összességében azt jelentette, hogy az udvari integráció kezdetektől fogva egyik legjobb lehetősége volt a magyar nemesség magyarországi karrierjének. A császári ud­var Prágába költözése (1583) a hatalmas földrajzi távolságok miatt ugyanakkor to­vább nehezítette a beilleszkedést, így a ma­gyar főnemesek (például a Dobó, Dóczy, Forgách, Liszthy, Pethő, Révay, Thurzó famíliák) a századvégen stratégiát váltot­tak, és inkább a Bécsben székelő Ernő, majd Mátyás főhercegek udvarába küldték fiaikat.

Az Európában maradás ára

Az 1530-as évektől a Magyar Királyság I. Ferdinánd központosító és „ m o -

dernizációs" programjában sok­kal előkelőbb helyet kapott, mint a cseh vagy a stájer területek: mind katonai, mind gazdasági szempontból égetően fontos, de az oszmán előretörés miatt mindvégig ve­szélyes ország maradt. Mindennek a század második felére igen komoly eredményei lettek, noha ezek alapjaiban változtatták meg az ország irányításának rendszerét, és a magyar rendek szempontjából - a kö­zös udvarhoz hasonlóan - ugyancsak kény­szerű lemondásokkal jártak.

Ferdinánd és utódai jelentős központosí­tó reformjai (elsősorban az adott székhe­lyen rendszeresen ülésező, új központi szak­hivatalok felállítása) ellenére - az oszmán megszállással ellentétben - a Magyar Király­ság esetében Habsburg-elnyomásról nem beszélhetünk! Magyarország a Habsburg Monarchiához történő szoros kapcsolódá­

sával az 1526 utáni fél évszázadban ugyan elvesztette korábbi közép-európai közép­hatalmi szerepét, más út nyugati és északi területei számára nem létezett. Az oszmán hódítás fő csapásvonalában fekvő Magyar Királyság megvédelmezésének és a magyar­ság keresztény kultúrkörben való megma­radásának egyetlen reális lehetősége a Habs­burg Monarchiába való integráció volt, noha ez éppen a legfőbb államigazgatási te­rületeken (a had-, a kül- és a pénzügyek terén) korlátozott szuverenitást eredmé­nyezett. A legfontosabb magyarországi kér­désekről egészen 1848-ig a Ferdinánd által felállított új kormányszervekben (Titkos Tanács, Haditanács, kamarák) döntöttek, amelyeknek viszont magyar tagjai csak ki­vételesen voltak - mint például a remek ud­vari és osztrák-cseh családi kapcsolatokkal rendelkező Thurzó Ferenc, aki 1556-tól né­hány éven át az Udvari Kamara elnöke, azaz a monarchia „pénzügyminisztere" volt.

I. Ferdinánd tallérja, 1554

A Magyar Királyság dualisztikus igazgatása a 16-17. században

Magyar huszársisak, 16. század

Mindez tehát azt eredményezte, hogy példának okáért az Udvari Hadita­

nács 1556. évi megalapításától kezdve a 16-17. században önálló magyar

hadügyről vagy önálló nemzeti had­seregről - a nemesi felkelést leszá­

mítva - teljesen indokolatlan be­szélni. Az irodalomban gyakran

felbukkanó ilyen elképzelések -akár a költő és hadvezér Zrínyi

Miklós kapcsán - történelmiet­lenek, hiszen egy olyan or­

szágnak, amelynek köz­ponti hadügyi kérdéseit a külföldi

uralkodói udvarból idegen főtisztek ha­tározták meg, önálló hadügye és hadserege nem lehetett.

Jóllehet a neves végvári főkapitány, For-gách Simon 1588-ban jogosan sérelmezte, hogy „contra rerum series [a dolgok rendje ellen] vagyon az, hogy valamely ország más idegenek tanácsával tartassék meg", a Ma­gyar Királyság állami szuverenitása ennek ellenére mégsem kérdőjeleződött meg.

Sőt, noha ezt elsősorban érzelmi okok­ból elfeledjük, helyzete a szuverenitás kér-

Török segély (németül Türkenhilfe)

A Német-római Birodalom, az osztrák örökös tartományok, Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia rendjei által a 16-17. században a tö­rökellenes magyarországi határvédelem fenntartására fizetett segély. Miután Magyarország védelmezte országaikat az oszmánok ellen, ezekkel a rendszeresen megajánlott segélyekkel vállaltak szerepet annak megoltalmazásában. Az örökös tartományok évente rendsze­res török adói mellett a német birodalmi török segély emelkedett ki, amelynek alapegysége az úgynevezett római hónap (Römermonat) volt. Az elnevezés a császárok korábbi római koronázásával állt ösz¬ szefüggésben, akiket itáliai útjukra a rendek által fizetett 4000 lovas és 20 000 gyalogos kísérte el. Ezek havi zsoldja 128 000 rajnai forint volt. A birodalmi gyűléseken a rendek a török veszély nagyságától függően évekre előre ennek az összegnek mintegy 20-80-szorosát ajánlották meg. Noha az adó sohasem folyt be teljességgel, e segé­lyek óriási segítséget jelentettek a végvári katonaság fizetésének biz­tosításában és a védelmi rendszer fenntartásában, különösen a 16. században. Összességében meghatározó részük volt abban, hogy Magyarország sohasem került teljességgel török megszállás alá.

désében az osztrák örökös tartományokkal vagy a Cseh Királysággal összehasonlítás­ban sokkal kedvezőbb volt! Minden ellen­tétes elképzeléssel szemben kijelenthető: a bécsi politikai vezetés a 16. században nem kívánta Magyarországot az osztrák örökös tartományok közé kényszeríteni, és a számára idegen magyar intézményeket osztrák mintára átalakítani, de erre a ma­gyar rendek ereje, és az ország hely-, nyelv-és jogismeretében való hiányosságai miatt nem is lett volna semmi esélye. Sőt a Habs­burg-államkonglomerátumban a Magyar Királyságban volt a legerősebb rendiség!

Az említett negatívumok ellenére a Ma­gyar Királyság a Habsburg Monarchiá­hozvaló csatlakozással Közép-Európa leg­erősebb katonai szövetségének és a régió pénzügyigazgatási rendszerének is előke­lő, szerves részévé vált. Ez a háborús álla­potok közepette óriási eredmény volt, hi­szen az ország teljes török megszállása csakis ily m ó d o n volt elkerülhető. Míg te­hát Magyarország ellátta a „kereszténység védőbástyája" szerepét, addig ezért a mo­narchia tartományai is hatalmas áldozatot hoztak. Nádasdy Tamás 1539. évi - a 28. ol­dalon - idézett állítása ugyanis megfelelt a valóságnak.

Magyarország az 1570-es évekre kiépülő határvédelmi rendszer költségeit (a végvári katonaságnak zsoldját, a hadianyag-ellátás, az itáliai hadiépítészek vezette várerődítés, a hadiflotta, a hírszerzés és a katonai admi­nisztráció kiadásait) önerejéből tehát csak kis részben, még legkedvezőbb esetben is csupán mintegy 25-35 százalékban tudta fedezni. A Magyar Királyság tehát alapve­tően rászorult Közép-Európa tartományai­nak rendszeres éves pénzügyi segélyeire, miközben saját védelme érdekében a Habs­burg Monarchia is döntő mértékben volt ráutalva Magyarországra. A jelentős hazai hiányt tehát hosszú évtizedeken át rendsze­res évi támogatásokkal elsősorban Karintia, Krajna, Stájerország, Alsó-Ausztria, Morva­ország és a Német-római Birodalom rend­jeinek török segélyeiből és adóiból fedezték.

A monarchia védőbástyája és meghatározó jövedelemforrása

Magyarország 16. századbeli meg­határozó fontosságára utal egy másik fontos arányszám is. N o ­

ha 1566-ra középkori területének 40 szá­zalékát az oszmánok szállták meg, keleti csücskében pedig a vazallus Erdélyi Feje­delemség jött létre, megfogyatkozott terü­lete ellenére a Habsburg Monarchia egé­szén belül is tetemes anyagi és gazdasági erőt képviselt. A háborúk sújtotta terü­leteiről befolyó bevételek nélkülözhetet­lenek voltak nemcsak a törökellenes vé­delem, de az egész monarchia pénzügyi rendszere szempontjából is. Az újabb vizs­gálatok ismeretében ezek már az 1550-es évek első felétől évtizedeken át körülbelül 750 000 (maximum 800 000-850 000) raj­

nai forintra rúgtak. Ez azt jelentette, hogy a 16. század második felében összességé­ben a Habsburgok magyar frontországa adta a monarchia jövedelmeinek megkö­zelítőleg 30 százalékát. Noha az adózás megmaradt rendi keretekben, az átfogó pénzügy-igazgatási reformoknak (kamarák, vámrendszer átszervezése, számviteli-szám­adási rendszer bevezetése) nagy jelentősé­gük volt.

Hasonlóan komoly eredményt hozott a magyarországi hadügy átszervezése. Az 1570-es évekre Magyarországon Európa egyik leghosszabb és legjobban m ű k ö d ő határvédelmi rendszere épült ki. Ez a Ha­ditanács és a vele nehézségek árán is, de együttműködő magyar rendek közös sike-

A Magyar Királyság határvédelmi rendszere 1590 körül

Érsekújvár látképe a várral. Rézkarc, 1595 körül

re volt. Sőt az utóbbiak nélkülözhetetlen szerepét és erejét jelzi, hogy a Hofburgnak azt is el kellett fogadnia, hogy a rendek ke­zében a határvédelem igazgatásának egy kisebb és kevésbé jelentős része, nevezetesen az úgynevezett kerületi főkapitányságok intézménye mindvégig megmaradhasson. Ennek köszönhetően a magyarországi ha­tárvédelem - az úgynevezett kormányzati (rendi) dualizmus jellegének megfelelve -kétarcúvá vált. A határvédelem pilléreit, az összesen mintegy 100-120 végvár egyes övezeteit (a végvidékeket) igazgató vég­vidéki főkapitányságok (az Adriai-ten­gertől az erdélyi határig 1: a legkorábban kialakult Bihács, majd Károlyváros köz­pontú horvát-tengermelléki, 2: a Várasd központú szlavóniai vagy másként vend,

Erődváros

Olyan modern, általában olasz típusú fülesbástyákkal megerősített

erődítmény, amelyben nagyszámú katonaság és polgári lakosság él

együtt, a polgárság megmaradó kiváltságai dacára a katonaságot

vezető főkapitány igazgatása vagy legalábbis ellenőrzése alatt.

A 1 6 - 1 7 . századi magyarországi törökellenes hadszíntéren

elsősorban Károlyváros, Győr, Érsekújvár és Szatmár tartozott

e kategóriába. Ezek közül Károlyváros és Érsekújvár az 1580-as

évekre teljesen újonnan, modern hatszög alaprajzú erődként

épült fel.

3: a kanizsai, 4: a győri, 5: az új erődváros, Érsekújvár köré szervezett bányavidéki, végül 6: a Kassa központú felső-magyar­országi) alkották, amelyeket az Udvari Haditanács (ill. 1578-tól az első kettőt a grazi Belső-ausztriai Haditanács) irá­nyított. Velük azonos területen léteztek a határvédelem kiegészítő elemei, a vár­megyék hadügyét és a nemesi felkelést ve­zető kerületi generalátusok (1 : a horvát­szlavón, 2: a dunántúl i , 3: a Pozsonytól Gömör megyéig terjedő, úgynevezett du­náninneni és 4: a felső-magyarországi), amelyek a rendek irányítása alatt álltak, és ezért ezek tisztét csakis magyar főne­mesek tölthették be.

A Habsburg Monarchiához való csatla­kozás és a sikeres központosítás következ­tében a magyar rendek szerepköre tehát az 1526 előtti központi igazgatási szintről alacsonyabbra, a katonai és a pénzügy­igazgatás helyi szintjére szorult, de ott továbbra is igen meghatározó és nélkülöz­hetetlen maradt. Míg Magyarország az idegen segélyekre volt ráutalva, Bécs egy­értelműen rászorult a törökellenes har­cokban edzett, a végekhez közel nagybir­tokokkal és komoly befolyással rendelkező magyar és horvát főnemesek állandó taná­csaira. Ezek az aulikus főurak és főpapok voltak ráadásul a bécsi udvar központosí­tó törekvéseinek korlátozói, a magyar bel-

A magyar országgyűlés 1536. évi 49. törvénycikke az ország új igazgatási székhelyéről

politika és igazságszolgáltatás teljes körű irányítói, az országgyűléseken pedig a ren­di ellenállás vezetői, összességében tehát a Szent István-i állam Habsburg M o n a r -chia-beli különleges szuverenitásának leg­főbb „őrei".

Az udvarral való együttműködés és szembenállás, azaz a lojalitás és a hazafiság tehát összeegyeztethető volt, noha törté­netírásunk ezt többnyire feloldhatatlan el­lentétként mutatja be. A lényeg az egyen­súly megtalálása volt, melynek létrejötté­ben az egymással szembenálló, különböző magyar főúri csoportok vagy udvari lob­bik törekvései gyakran meghatározóbb szerepet játszottak, m i n t az országos vagy birodalmi érdekek. Végül a magyar politi­kai elit erejének jelentőségére utal az is, hogy az országgyűlések szerepe meghatá­rozó maradt, de a nagyurak megőriz­ték pozícióikat a vármegyék életében is. A Habsburg Monarchiában így egyértel-

„Az ország igazgatásának székhelye pedig (addig, amíg az ország

Isten segítségével vissza nem foglaltatik) Pozsony legyen."

Magyar tőrvénytár. 1526-1608. évi törvényczikkek. Magyarázó jegyz. MárkusDezső. Bp, 1899.35. old. (Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen fordítása)

műen a Magyar Királyság rendelkezett a legerősebb rendiséggel és befolyásos p o ­litikai elittel. Sőt elsősorban a királysági nemességnek volt érdeme a magyarlakta hódoltság északi területének mintegy Ma­gyarország részeként tör ténő megtartása is. Emellett pedig - miként erről még szó lesz - a magyar nyelv és i rodalom, vala­mint a protestantizmus támogatásában és a katolicizmus megújításában is óriási ér­demeik voltak.

Pozsony, a királyság „belpolitikai fővárosa". Színezett rézkarc, 1588

Szapolyai János királysága és az Erdélyi Fejedelemség

A Sztambulba vezető út:

János király és fia állama • 38

Igen szűk ösvényen:

az Erdélyi Fejedelemség • 44

a19-20. századi magyar történetírás Szapolyai János királyságát ugyan

többségében a középkori magyar állam folytatásának vagy úgymond „nem­zeti királyságnak" tekintette, az újabb ku­tatások ezt a megállapítást számottevően árnyalták. Ma már tudjuk, hogy a korban „nemzeti királyságok" egyáltalán nem, csupán dinasztikus államok léteztek, Já­nos király önálló magyar állama pedig már az idő tájt megbukott, amikor Ferdi­nánd osztrák főherceg fejére került a Szent Korona. Bár 1526. november 11-ei koro­názása után Szapolyai egy hónap alatt szinte korlátlan hatalomra tett szert, Fer­dinánd december közepi megválasztásá­val nyilvánvalóvá vált számára: megegye­zés révén vagy fegyveres úton, de a nála még korlátozott helyzete ellenére is erő-sebb királytársával kell az országért meg­küzdenie. Maga az előbbi lehetőségben reménykedett.

Szapolyai útja a törökhöz János király majd minden téren illúziókat kergetett. Abban bízott, hogy a franciákkal való itáliai harcok és az osztrák tarto­mányok belső problémái megakadályoz­zák riválisát, hogy sereggel vonuljon ellene Magyarországra. Emellett azt remélte, si­kerül királyságát Európa-szerte elismer­tetnie, nemzetközi szövetségeket kötnie, majd megerősödve mind Ferdinánddal, mind a szultánnal békességre lépnie. Hely­zete azonban 1527 tavaszától rohamosan romlott. A Ferdinánddal való békés meg­egyezés - a mindkét királlyal rokon lengyel uralkodó, III. Zsigmond közvetítésével -1527 júniusában Olmützben nem járt eredménnyel. Ferdinándnak ugyanis nem volt más választása, mint ellenfele fegyve­

res visszaszorítása. Ám a nemzetközi el­fogadtatás sem járt sikerrel. János királyt a Habsburg-dinasztia ellenségei, elsősor­ban a magát legkeresztényibbnek tituláló I. Ferenc francia király ugyanarra a sorsra szánta, mint Szülejmán szultán: felhasz­nálható eszközként a nagy európai rivá­lissal, a Habsburgokkal szemben. A len­gyel uralkodó viszont igyekezett semleges maradni rokonai viszályában, miközben VIII. Henrik angol királytól, de a bajor vá­lasztófejedelemtől sem érkezett semmiféle segítség; bár ez utóbbiaknak nem is na­gyon volt realitása. Szapolyai így nem­zetközileg elszigetelődött, magyar tábora egyre fogyott, Ferdinánd júliustól előre­nyomuló csapatai pedig fokozatosan szorí­tották vissza, sőt szeptember 27-én Tokaj mellett döntő vereséget mértek seregére. Országlását 1527 őszén így csaknem teljes összeomlás fenyegette.

Az évtizedek óta uralkodói ambíciók vezérelte Szapolyaiban mindezek ellenére sem merült fel a trónról való lemondás le­hetősége. Bár nem tudjuk, hogy ez esetben miként alakult volna országa sorsa, szorult helyzetében kiutat kereső döntése kataszt­rofális következményekkel járt. Még ellen­fele királlyá koronázása előtt, október 18-án útnak indította segélykérő követét (a lengyel Hieronim Laskit) a Portára. Ez­zel elfogadta a szultán szövetségajánlatát és a török orientáció mellett döntött. A vé­gül 1528. február 28-án megkötött isztam­buli szerződés azt jelentette, hogy a ma­gyar uralkodó a szultán vazallusává vált, noha a függési viszony ekkor még egé­szen laza volt. Hamarosan viszont kide­rült, hogy János király végzetes útra lépett. A szultáni „szövetségből" ugyanis már so­hasem volt visszaút az általa vágyott füg-

A Sztambulba vezető út: János király és fia állama

Szapolyai János Szülejmán szultán előtt. Török miniatura részlete

getlen Magyar Királyság, de az egységes Magyarország felé sem. Szülejmán poli­tikai elképzeléseiben hosszú távon n e m szerepelt egy önálló magyarországi fejede­lemség. Ő pusztán hódításai bevett koreo­gráfiája szerint keresett magának olyan magyar támogatót, akivel megoszthatja Ferdinánd erejét, és aki hadseregét t á m o ­gatja az utóbbi ellen vezetett hadjáratok során. János király ezzel önkéntelenül is az oszmánok magyarországi „szálláscsináló-jának" szerepkörébe lépett.

Döntése hosszú távon is tragikus volt Magyarország fejlődése szempontjából. A Sztambulba vezető úttal János király új politikai irányvonalat nyitott. 1526-ig ugyanis a magyar politikusok határozottan elutasítottak b á r m i n e m ű együttműködést a törökökkel. Szapolyai illúziókkal teli szö­vetségkeresésével ez az egységes törökel-lenesség megszűnt. Sőt őt követve egyre többen voltak, akik - részben németelle-nességtől fűtve, részben őszintén, részben magánérdekből - úgy vélték, a török füg­gőség vállalása jelenti a remélt kiutat; noha a balkáni államok példáján láthatták, hogy az oszmán nagyhatalom árnyékában a Du­na menti hadfelvonulási út vidékén a leg­csekélyebb esély sincs az önálló államiságra. Így általában gyorsan csalódniuk kellett, hiszen többnyire hamar kiderült, hogy az események legfőbb irányítója, a szultáni hadvezetés csak ideig-óráig számol a „tö­rökös" magyarokkal.

Szapolyai az isztambuli egyezség hírét már nem Magyarországon, hanem önként vállalt lengyelországi száműzetésében (Tar-nówban) élte meg. Ferdinánd újabb hadjá­rata kisöpörte őt az országból. A Hans Ka-tzianer főhadparancsnok vezette sereg 1528. március 8-án Szina mellett (Abaúj megye) ismét a Habsburg uralkodó számára hozott győzelmet. János király májusban végleg menekülni kényszerült, és csak akkor térhe­tett vissza, amikor már mind Bécsben, mind Budán mindenki tudta, Szülejmán újabb nagy hadjáratra indul a Habsburgok ellen. 1529 augusztusában Szapolyai nem is késle-

Szapolyai János képmása. Rézmetszet a Nádasdy-Mausoleumbó/, 7664

kedett mielőbb a szultán elé sietni. A m o ­hácsi csatamezőn hódolt „szövetségesé­nek". A nagyúr hálája nem is maradt el. Já­nos király szeptember közepén visszakapta a Ferdinándtól elfoglalt Budát, ahol - bár gyakran elfeledik - vazallusa hűségének biz­tosítására néhány ezer főnyi török katona­ságot hagyott. Az idegen megszálló csapa­tokkal Szapolyai önálló magyar királysága végleg illúzióvá vált.

János király kormányzata Szorult helyzete ellenére Szapolyai folytatta országa 1526 végén megkezdett kormány­zatának kiépítését. Ez a békésebb 1530-as évek közepére komolyabb eredményekkel járt. A Mohács előtti hagyományokat kö­vetve János király megszervezte udvartartá­sát, amelyet ez idő tájt részben Váradon, részben Budán tartott. Az 1526 előtti két évtized rendi küzdelmeiben felemelkedett köznemesi rétegre, szép számú familiárisá­ra és néhány tekintélyes, de valójában saját érdekeiket szem előtt tartó nagyúrra tá­maszkodva pedig, a középkori struktúrát folytatva, mind az állam- és közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást sikerült kiépí­tenie. Hatalma a háborús viszonyok miatt

Szapolyai János pecsétje, 1537

azonban igen központosított volt, azaz a centralizáció szükségességét Szapolyai

is felismerte. Királyi tanácsa elvileg ugyan létezett, valójában elvesztette a Jagellók alatti jelentőségét. Komo­lyabb ellenállástól országgyűlésein sem

kellett tartania, hiszen azok résztvevői majdnem mind neki köszönhették fel­

emelkedésüket. Emiatt János király párat­lanul erős hatalommal bírt, melyet majd az erdélyi fejedelmek is örököltek. Egyedül ő döntött minden fontosabb kérdésben, és pusztán kancellárját, Werbőczy Istvánt vonta be az államügyek intézésébe. A pénz­ügyeket kevéssé korszerűsítette, azokat to­vábbra is főként kincstartói (Tornallyai Ja­kab, majd Fráter György) és részben budai udvarbírái irányították. A többi főméltó-ságot és fontosabb tisztséget nagyrészt nemrég felemelkedett hívei kapták. Kor­mánygépezete tehát - úgy szerkezetét és személyzetét, mint működését tekintve -összességében egyenes, ám leegyszerűsített folytatása volt a korszerűsítésre szoruló Jagelló-korinak. Egyedül diplomáciája je­lentett kivételt, több nyelven beszélő, gyak­ran humanista műveltségű, bár főként ide­gen tagjaival (Hieronim -Laski, Tranquillus Andronicus és Giovanni Statileo).

A túlságosan erős királyi hatalomnak azonban volt egy óriási hátulütője. Ha az uralkodót valakinek sikerült „kézben tarta­nia", gyakorlatilag egész országának irányi-

Partium

Az Erdélyhez tartozó, a 16-17. században változó területű magyar­

országi Részek (latinul partes Hungariae), főként tiszántúli megyék

(elsősorban Máramaros, Közép-Szolnok, Kraszna, Bihar és Zaránd).

E Részeknek (innen az elnevezés: Partium) az erdélyi fejedelmek

az 1570. évi speyeri szerződéstől kezdve hivatalosan is uralkodóik

voltak (latinul princeps Transilvaniae Partiumque regni Hungáriáé

dominus). Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a késő közép­

korban e területek egyáltalán nem kötődtek az erdélyi vajdasághoz,

azaz Erdélyhez való kényszerű csatlakozásuk elsősorban az oszmán

hódítás következménye volt.

tását átvehette. Az 1530 utáni két évtized ezt tökéletesen igazolta. Ez ugyanis előbb a Szülejmán szultán által János király nya­kára ültetett, gátlástalan velencei kalandor­nak, Lodovico Grittinek, majd utóbb az ügyes hintapolitikát folytató és még a Por­tát is megtéveszteni képes Fráter (eredetileg Utyesenovics) Györgynek sikerült. Míg az előbbi 1530-tól 1534. évi medgyesi meg­gyilkolásáig Szapolyai, az utóbbi János király fia, a csecsemő János Zsigmond kincstartója (1534-1551) és kormányzója (1541-1551), azaz a „keleti" magyar állam gazdaság- és belpolitikájának szinte korlát­lan hatalmú irányítója volt. Fráter György­nek ugyanakkor az 1530-as évek közepétől másfél évtizeden át elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy az 1539 elején a lengyel ki­rály leányát (Izabellát) oltár elé vezető Já­nos király, majd fia országa nem semmisült meg. Sőt, bár eredetileg sem Szülejmán szultán, sem Ferdinánd, de még György ba­rát sem akart a Királyhágón túl új országot teremteni, végül mindannyian alapvető szerepet játszottak abban, hogy Szapolyai török szövetséges királyságából megszület­hetett az oszmánok különleges vazallusálla­ma, az Erdélyi Fejedelemség.

György barát kormányzása sok tekin­tetben hasonlított Grittiéhez. Míg azon­ban a velencei kalandor saját szakállára mesterkedett, Fráter Györgyöt ennél sok­kal nemesebb célok vezérelték. A vazallus királyság pénzügyeit rendbe hozta, az ural­kodói hatalmat megerősítette, majd a szul­táni hadak gyakori távollétében megtette a kezdő lépéseket a Habsburgokkal törté­nő kiegyezés felé. Gritti példáját ismerve viszont tudatában volt annak, hogy min­den meggondolatlan lépéssel az oszmánok­nak szolgáltatja ki országát. Ezzel magya­rázható, hogy szinte már követhetetlen diplomáciai fortélysorozattal igyekezett megvalósítani országegyesítő törekvéseit. Ennek első fontos állomása az 1538. feb­ruár 24-én kötött titkos váradi békeszer­ződés volt. Ebben a két uralkodó követei megegyeztek, hogy Szapolyai és Ferdinánd

megtartják a kezükön lévő területeket, va­lamint kölcsönösen segítik egymást a t ö ­rök ellen. János király halála u tán viszont - még ha fiúgyermeke születne is - or­szágrésze a Habsburg-házra száll. Sza­polyai örökösének a Felső-Magyarorszá­gon kialakítandó szepesi hercegség járt volna cserébe.

Magyar Királyságból

vazallus fejedelemség

A békeszerződésből azonban semmi sem valósult meg, hiszen János király 1540. jú­liusi halála u tán maga György barát állt el a megállapodás megvalósításától. Az időt még nem látta elérkezettnek az ország­egyesítésre. Visszalépése felgyorsította az események menetét . Ferdinánd két si­kertelen hadjáratban próbálkozott Buda bevételével, melyet az 1541. évi büntető­hadjáratban a janicsárok végül egyetlen ágyúlövés nélkül szálltak meg. Szülejmán ezúttal még Fráter György eszén is túljárt. Nem véletlenül tartotta az eseményt maga a kincstartó is élete egyik legnagyobb hi­bájának: „Én idáig cselekedeteimben nem tévedtem, hacsak nem Budának török kézre adásában, de annak sem én voltam egyedül az oka."

A szultán Buda megszerzését követően felszámolta Szapolyai királyságát és három virtuális szandzsákbégségre osztotta fel te­rületét. Ez ugyan arról tanúskodott, hogy hosszú távon nem szán önállóságot e ré­gióknak, döntésével alapvető lépést tett a majdani fejedelemség kialakításához. A Partium fejlődése ugyanis ettől kezdve egyre szorosabban összefonódott a Király­hágón túli területekével. A tiszántúli vár­megyék vezetői ugyanis hamar felismer­ték, hogy György barát „szandzsákjából" a Habsburg-uralkodóval egyre nehezebben tarthatják meg kapcsolataikat. Az 1544. évi tordai országgyűlés ennek a folyamatnak meghatározó állomása volt: a vármegyék követei ezen kijelentették, elfogadják János Zsigmond uralmát és ezentúl az erdélyi rendek gyűlésein vesznek részt. Mindeköz­

ben Fráter György újabb egyesítési kísérle­

tekkel próbálkozott. Buda török megszállása ellenére m i n d

a királysági és az erdélyi nemesség, m i n d a Habsburg politikai vezetés, m i n d György barát még mindig bízott az egységes Ma­gyar Királyság, azaz a Szent István-i állam helyreállításában. Ügy látszott, a magyar főváros eleste okozta sokkhatás újra egye­síti az erőket. Erről tanúskodott az 1541. december 29-én Gyalu várában (Kolozs megye) kötött egyezség, amelyben a váradi szerződést újították meg. Izabella királyné megfogadta, hogy fia országrészét és a ná­la lévő Szent Koronát a szepességi bir­tokokért Ferdinándnak adja. Az utóbbi hadainak Buda alatti, 1542. szeptemberi kudarcára azonban Fráter György ismét „visszavonulót fújt". Erre az erdélyi rendek az év végi tordai diétán érvénytelenítették a gyalui egyezményt, és János Zsigmond választott magyar királyt uralkodójuknak ismerték el. A gyanakvó Portára pedig -hűségük jelképeként - 1543 közepén tíz­ezer forintnyi adót küldtek. Ez jól mutatta,

A csecsemő János Zsigmond Szülejmán szultán előtt. Török miniatura

Izabella királyné alakja síremlékének fedőlapján

a gyulafehérvári székesegyházban

hogy az országegyesítő törekvések ellenére a keleti területek török függősége szoro­sabbá vált. Mindezek dacára valószínű, hogy a kormányzó 1542 végi pálfordulásá­

val a teljes elfoglalástól mentette meg János Zsigmond országát. A szultáni hadvezetés ugyanis legalább annyira viszolygott egy

„keleti" magyar állam létrejöttétől, mint Habsburg ellenfele.

Az egyesítés kérdése a Porta habozása miatt ezért továbbra is napirenden marad­hatott, hiszen Ferdinánd törvényes ma­gyar királyként de jure egész Magyarország urának tekintette magát. Az újabb kísérlet lehetősége végül az 1547. évi oszmán-Habsburg békét és V. Károly császárnak a schmalkaldeni szövetség felett aratott mühlbergi győzelmét (1547. április 24.) követően jött el. Fráter György újra pró­bálkozott. A Duna vidékén már berendez-kett törökök miatt azonban óvatosnak kellett lennie. A titkos egyeztetések Ferdi­nánd követeivel tehát tovább folytatódtak, de közben a budai pasát is igyekezett meg­győzni hűségéről. Az eredmény az 1549. szeptemberi nyírbátori szerződés lett. Ez kimondta, hogy János Zsigmond és any­ja - 100 000 forint kárpótlás, valamint Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségek fe­jében - lemond országáról.

György barát bámulatos, ám veszélyes diplomáciai sakkjátszmája így tovább tar­tott. Izabella királyné ellenállása, majd a szerződés általa történt isztambuli beáru-lása azonban veszedelmes helyzetbe sodor-

Fráter György meggyilkolása. Rézkarc

ta a kormányzót. A követhetetlen politikai játszma egyre inkább Szülejmán terhére volt, ezért 1550 augusztusában arra szólí­totta fel az erdélyi rendeket, hogy „fejét vegyétek vagy elevenen a király fia kezébe adjátok, hogy ilyen latorért az ország el ne vesszen." N o h a a szultáni parancsot teljesí­teni igyekvőknek a kormányzó sikerrel állt ellen, mégis bukásra volt ítélve. Miután két-kulacsos játszmáját Bécsben sem értették meg, 1551. december 17-ének éjszakáján az Erdély megszállására igyekvő Gianbattista Castaldo generális katonái gyilkolták meg. Az országegyesítést viszont a királyi csa­patok sem tudták megvalósítani, noha Izabellát és fiát 1552 elején sikerült Ma­gyarország elhagyására és a Szent Korona visszaadására bírniuk. Az események vég­ső menetét ugyanis ezúttal is a szultáni ha­dak szabták meg. 1551-1552. évi hadjára­tukban eldöntötték a keleti magyar terüle­tek sorsát, hiszen a Temesköz és Szolnok megszállásával Erdély és a Partium föld­rajzilag végleg elszakadt a maradék király­ságtól és az oszmánok által könnyen ellen­őrizhető tar tománnyá vált.

A királyi hadak erdélyi kudarcából ta­nulva a szultáni hadvezetés ráadásul felis­merte, hogy a Habsburgok magyarországi erőit sokkal jobban megoszthatja, ha Er­dély megszállásától eltekint, és azt tovább­ra is megtartja vazallusának. Izabella és Já­nos Zsigmond 1556. októberi visszatértét követően így születhetett meg az eredeti­leg „senki által sem akart" magyar ország­részből a török vazallus Erdélyi Fejedelem­ség avagy - ahogy az oszmánok nevezték -„Szülejmán szultán műve". Azt azonban senki sem gondolhatta, hogy Fráter György országegyesítési terve csak évszázadokkal később, 1867-ben válhat valóra. De a sors különös igazságtalansága volt az is, hogy a kemény eszközökkel, ám nemes célo­kért küzdő György barátot a nagyhatal­mak végül ugyanúgy iktatták ki Magyaror­szág történetéből, miként több, királyi hatalomra önjelöltként vágyó, gátlástalan n a g y u r a t . Így járt példának okáért a saját

fiát a szultánnál túszként feláldozó, a bir­tokszerzési és hatalomvágytól megszállott Perényi Péter, vagy a Gárdonyi által téve­sen nagyra értékelt kalandor főúr, Török Bálint. Míg az 1542. őszi királyi hadjá­rat alatt a budai pasával kapcso­latot tartó Perényit I. Ferdi­nánd, Törököt Buda bevé­telekor Szülejmán juttatta örök rabságra.

A Porta 1550-es évek­beli döntései tehát hosszú távra megszabták Szent István birodalma keleti tar­tományának, az erdélyi vaj­daságnak a sorsát. A Szent Ko­rona visszaadásával, a vazallusság erősödésével, majd a királyi cím elvesz­tésével ráadásul a Szapolyai János ál­tal még továbbörökített Magyar Ki­rályság jogfolytonossága is végleg a múlté lett. Erdély ettől kezdve jo­gilag és államiságát tekintve már nem volt az egykori magyar állam örököse, még ha az igazgatás és a kultúra területén szerencsére sok mindent hagyományozott is onnan sikerrel tovább.

János Zsigmond arcképe. Niccolo Nelli rézmetszete

Castaldo erdélyi hadjáratának emlékérme

A korábban mindenáron egyesítendő tartomány az 1556 utáni két évtized-

ben a megmaradó szoros kulturá­lis-vallási kapcsolatok ellenére politikai­katonai szempontból a Magyar Királyság ellenségévé is vált. A két, többségében ma­gyarok lakta állam politikai érdekei ekkor­tól kényszerűségből hosszú időre alapve­tően eltértek. Ez annak ismeretében persze, hogy az egyik a Habsburg Monarchia fon­tos része, a másik pedig az Oszmán Biroda­lom éppen a Habsburgokkal szemben lét­rehozott vazallusa lett, teljességgel érthető. Ráadásul a fejedelemség a két nagyhatalom perifériájára szorult, gyakran azok egymás elleni küzdelmének játékszerévé vált, így uralkodói óriási nehézségek között, mond­hatnánk igen szűk ösvényen kényszerültek politizálásra - miként ezt 1585-ben Gyulay Pál fejedelmi tanácsos találóan megfogal­mazta: Erdély „török és német közt vagyon. Ennek egyike igen hatalmas, a másik igen praktikás nemzetség. Úgy viselni az ember­nek magát ezekhez, hogy egyik miatt se vall­jon kárt, nem kicsiny okosság."

Hans Rueber kassai főkapitány jelentése az Udvari Haditanácshoz a Felső-Magyarországot a hódoltság, Erdély és Lengyelország irányából fenyegető veszélyről. 1576. november 18., Bécs

„Mivel jelenleg Felső-Magyarország egyrészt a törökök és az erdé­lyiek felől - akik ez ideig velünk szemben nem kevesebb ellenséges­kedést tanúsítottak, mint a törökök -, másrészt Lengyelország felől, mintegy háromszögben, teljesen körbe van véve, s mivel magán az országrészen is számos nehézséggel kell szembenézni, igen szük­séges, hogy irt megfelelő számú katonaságot tartsanak."

Pálffy Géza: A felső-magyarországi főkapitányság és Erdély Báthory István uralkodása ideién (1571-1586/ (A Báthory-kutatás egy feldolgozatlan kérdésköréről). Medlaevalla Transilvanica 1. (1997) 1-2. sz. 119. old. (Pálffy Géza fordítása)

A „praktikás nemzetség", azaz a ma­gyar trónt betöltő Habsburgok elviekben ugyan sohasem mondtak le a királyság és a fejedelemség egyesítéséről, vele szem­ben egyúttal védelemre kényszerültek. Er­dély megtartása ugyanis - mint ez az 1550-es években kiderült - katonailag megoldhatatlan volt, így a császárváros­ban időlegesen kénytelenek voltak félre­tenni az illúziókkal teli elképzeléseket. A monarchia anyagi-katonai erőforrásait inkább az oszmánok elleni királysági ha­tárvédelmi rendszer (lásd 33. old.) kiépíté­sére kellett fordítani - miként erre a bécsi hadvezetés figyelmét a magyar politikai elit egyik vezetője, az Erdély szomszédsá­gában lakó nagyúr, Báthory András már 1555-ben felhívta. Felismerte, hogy ennek elmaradása esetén már sohasem lesz lehe­tőség a királyság és a fejedelemség tovább­ra is vágyott egyesítésére, a török vazallus Erdély sorsa ugyanis elsősorban nem a ma­gyar uralkodók, hanem a Porta döntései­től függ.

Egyesítendő országrészből ellenség A következő évtizedekben Erdély új helyet kapott a bécsi udvar politikájában. A tö­rök szövetséges ellenséggé válását kiválóan jelezte, hogy a királyság északkeleti terüle­tein az 1550-es évek végétől hasonló vég­várvonal épült ki, mint az oszmánokkal szemben. Ez Szatmár 1565. évi elfoglalását követően a felső-magyarországi generalá-tuson belül - az európai hírű hadvezér és hadtudós, Lazarus von Schwendí generális vezetésével - a tiszántúli főkapitányi kör­zet megszületését hozta. Ennek várai már nem a kereszténység „örök ellenségei", ha­nem a velük vazallust viszonyban álló feje­delmek hadainak feltartóztatására voltak

Igen szűk ösvényen: az Erdélyi Fejedelemség

Az Erdélyi Fejedelemség kialakulása, 1541-1571

hivatottak. De rögtön hozzáteendő: a ki­rálysággal szemben János Zsigmond is ki­építette saját várláncolatát, sőt hamarosan határvámok sorakoztak a kényszerűségből önálló utakra ítélt és államjogilag külön­vált két magyar országrész között. Ezért ábrázolta a század második felétől számos nyomtatott térkép a vazallus fejedelemsé­get már külön államként.

Mindezen az 1570. évi speyeri egyez­mény sem változtatott. Hiába egyeztek meg ugyanis a német birodalmi városban János Zsigmond és Miksa király követei ar­ról, hogy az előbbi halála után az általa már fejedelemként (princeps Transilvciniae Par-tiumque regni Hungáriáé) kormányzott Er­dély és a Részek a Habsburgokra szállnak. Az ifjú uralkodó halála után, 1571. május 25-én a rendek somlyói Báthory Istvánt

választották fejedelmükké, akinek hama­rosan az igen szűk ösvényről is sikerült ki­törnie. Bár a bécsi hadvezetés 1571 és 1575 között Bekes Gáspár támogatásával fegyveres úton is megpróbálkozott Bá­thory gyengítésével, sőt letételével, Bekes 1575. július 8-án Kerelőszentpálnál (Kü-küllő megye) elszenvedett veresége az utolsó próbálkozásoknak is véget vetett. Báthory hatalma a riválisát támogató mintegy negyven személy kivégeztetésével meg szilárdult - jóllehet adóját III. Murád szultán a korábbi tízezer forintról ti­zenötezerre emelte. A Porta hama­rosan Báthory lengyel királyságába is beleegyezett, különösen, hogy azt a fejedelem Habsburg Ernő főher­ceggel szemben nyerte el. Sőt, Isztam­bul számára kiválóan jött, hogy föld

János Zsigmond dénárja, 1551

közi-tengeri és perzsiai hadakozása idején az erdélyiek, majd a lengyel gondoskodás­sal erőre kapott fejedelemség a Habsbur-

gok komoly anyagi és katonai erőforrásait kötötte le. 1576-ban például a kassai főka­pitányság 13 várában szolgáló mintegy 6100 főnyi katonaság zsoldjának összege a Magyar Királyság éves bevételeinek kö­rülbelül 70 százalékára rúgott. Szülejmán számítása tehát bevált: a fejedelemség „ön­álló" pályára állításával a magyarság erőit sikerült megosztania, Erdélyt pedig a Habs­burgok elleni küzdelmében kijátszania. Bá­thory erdélyi-lengyel uralkodása ráadásul még a magyar főnemesség néhány tagját is megingásra késztette, akik az ország észak­keleti részeiben abban az illúzióban kezd­tek hinni, hogy Erdélyből vagy Lengyelor­szágból kiindulva egy kelet-magyarországi (akár török vazallus) királyság létrehozá­sával lehetséges a két magyar országrész egyesítése. Az oszmánok által kijelölt igen szűk ösvényről azonban csak időlegesen le­hetett letérni.

A „hatalmas nemzetség", az oszmánok Báthory lengyel királyságát más irányú le­kötöttségeik miatt n e m ellenezték. Sőt, a lengyel pártfogással megerősödött erdé­lyi államot még inkább kijátszható adunak tartották Bécs irányában való hódításaik elősegítéséhez - miként maguk hangoztat­ták: Báthory „vajda tartozik a lengyelek és az erdélyiek segélyével a törököknek abban segítségükre lenni, hogy Magyarország ma­radék részét elfoglalhassák". Ennek a célnak

- a fejedelemség lakóinak szerencséiére -a lazább vazallusi státus is megfelelt. Ez azt jelentette, hogy önálló külpolitikát a feje­delmek csak szultáni jóváhagyással folytat­hattak, a belpolitika irányításában viszont teljesen szabad kezük volt. Hűségük fejé­ben adót fizettek a Portának, melynek ösz-szege az első alkalommal (1543) beszolgál -tátott tízezer forintról a század végére húszezerre növekedett, ami összességében - a számos kötelező ajándékkal együtt -nem csekély megterhelést jelentett az or­szágnak, hiszen éves bevételei mintegy tíz százalékát tehette ki. A fejedelmet ugyan elvileg a rendek választották, de csak akkor nyerte el trónját, ha a szultán kinevező ün-

Báthory István lengyel király. Olajfestmény 1583

Báthory István erdélyi fejedelem országa világbirodalmak közötti helyzetéről, 1575. augusztus 6., Kolozsvár

„Megfontolván, hogy ezt a földkerekség két legnagyobb uralkodója között, vagyis azok sarkpontjában elhelyeztetett, az emberi erőtől és támogatástól teljesen magára hagyott tartományt másként megőrizni és kormányozni nem lehet, csakis a mindkét császártól nekünk adott kedvezésből, ezért minden időben hivatalom szerint teljes erőmmel arra fordítottam igyekezetemet, s a tartomány jövedelmeit és lehető­ségeit, hogy az egyik császár felé engedelmességgel, a másik felé pedig ajándékokkal és magunk alávetésével kedvezzek, hogy a tarto­mány a külső ellenségtől minden veszély esetén nyugalomban, teljes egészében megőriztessék [...]."

Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése. I. köt. 7556-1575. Hazai és külföldi levéltárakban gyűjt., közrebocs. Veress Endre. Kolozsvár, 1944. 344-345. old. (latinul) ós Ágoston Gábor-Oborni Teréz: A tizenhetedik század története. Bp., 2000. 38. old. (magyarul, Obornl Teréz fordítása)

nepélyes szerződéslevelét (ahdnáme) és a török beiktatási jelvényeket (aranyos zászló és bot) is megkapta.

Bár mindezek kötöttséget jelentettek, Erdély vazallussága mégis az egyik legked­vezőbb kapcsolat volt a Porta és hűbéresei viszonyában. A szomszédos két r o m á n vajdaságban, Havasalföldön és Mold­vában a külügyek mellett a belügyek is a szultáni udvar akaratának megfelelően alakultak, a vajdákat a Porta jelölte ki, adóik jóval tetemesebbek voltak az erdé­lyieknél, és valójában Isztambul húsellátá­sa és a D u n a vonalának biztosítása volt fel­adatuk. Erdély belpolitikai és mindennapi életében ugyanakkor a vazallusság szeren­csére kevés n y o m o t hagyott: pusztán a ke­letről érkező szőnyegek, takarók, hímzett párnák és díszes fegyverek révén gyakorolt a kézművességre és a művészetekre külön­leges hatást.

A fejedelmi politizálás lehetőségei Míg az önálló külpolitika terén a fejedel­mek lehetőségei behatároltak voltak, a bel­politikában m á r - m á r korlátlan hatalmuk volt. A rendek - királysági társaikkal ellen­tétben - szerény erőt képviseltek. A feje­delmek hatalmával csak háborús időkben és vagy az oszmánok, vagy a Habsburgok támogatásával szállhatott szembe egy-egy trónkövetelő nagyúr. Gazdasági erejüket az erdélyi viszonylatban tekintélyes „ál­lami" uradalmak (például Szamosújvár, Somlyó, Várad, Déva, Gyulafehérvár, Kő­vár), valamint part iumi, sőt n e m ritkán királysági nagybirtokaik garantálták, hi­szen az erdélyi uralkodók egy része (János Zsigmond, Bocskai, a Rákócziak) onnan származott.

Mindezek kiváló lehetőséget teremtet­tek a fejedelmek számára, hogy csaknem teljes főhatalommal bírjanak. Ennek kö­szönhetően egy-két befolyásosabb taná­csossal maguk döntöttek majd minden fontos kérdésben, a bel-, a pénz- és a had­ügyekben egyaránt. Az uralkodói hata­lomnak ezért a 16. században pusztán a ti­

zenöt éves h á b o r ú zavaros időszakaiban lehetett egy a Porta által is támoga­tott t rónkövetelő (például 1603-ban Székely Mózes) esetén komolyabb ellenlábasa. Sőt, a fejedelem azt is megtehette, hogy elkobozza az aka­ratának ellenszegülők birtokait, vagy végezzen legfőbb tanácsosaival. Bá­thory Zsigmond például 1592-ben így tett Gyulay Pál tanácsossal, a következő esztendőben Gálffy János főudvarmester­rel, majd 1594 kora őszén szinte a teljes ellenzéki táborral. Az ekkor kivégzett Ko-vacsóczy Farkas kancellár utóda, Jósika István négy esztendő múlva hasonlóan vérpadon végezte. Ilyen események a Ma­gyar Királyságban ekkor elképzelhetet­lenek voltak. Mindez elsősorban a feje­delemség különleges berendezkedésének volt a következménye.

Erdély berendezkedésének jellegzetességei János Zsigmond és legbefolyásosabb taná­csosai a „keleti" magyar állam kormányza­tának kialakításakor 1556 után két „örök-

Báthory István pecsétje

Követfogadó terem a krakkói Wawelban

Oklevél János Zsigmond választott magyar király

(electus rex) és Csáky Mihály kancellár aláírásával,

1562

ségre" támaszkodhattak. Részben építettek Szapolyai királyságának erősen központo­sított hatalmi struktúrájára, részben pedig a késő középkori erdélyi vajdaság igazgatá­sára. Mivel új központi kormányszervek létrehozására nem került sor, a fejedelem­ség igazgatása és működése jellegzetes vo­násaiban középkorias maradt, annak is a vajdaság sajátosságaihoz illesztett válto­zatával. János király udvarából pusztán a kancellár és a kincstartó posztja, valamint a gyenge uralkodói tanács maradt meg. A többi rendi főméltóság (nádor, ország­bíró, személynök, tárnokmester) viszont Erdélyben nem létezett, ezek a királysággal való jogfolytonosság elvesztésével nem működhettek. Bár az uralkodói propagan­da a fejedelemséget gyakran a középkori magyar állam legitim örökösének próbálta bemutatni (még arra is apellálva, hogy Er­délyt a Habsburg-uralkodók is a Magyar Korona országaihoz tartozandónak tekin­tették), ez még az „önálló" államiság, a ren­geteg átmenekített késő középkori hagyo­mány és a magyar kultúra jelentős fejlődése ellenére sem volt több illúziónál. Az alap­vető változást jól összegezte a neves francia utazó, Pierre Lescalopier 1574-ben: „Min­

denki az ország eredeti nyelvén, magyarul beszél - ugyanis Erdély korábban Magyaror­szág tartománya volt."

A Magyar Királyságtól elvált fejedelem­ség legfontosabb irányító és végrehajtó szer­ve a kancellária lett, amelyet az 1560-as évekre Izabella királyné tanácsosa, Csáky Mihály szervezett meg. Alapnak nem az 1526 előtti erdélyi vajdák kancelláriáját, ha­nem János királyét tekintette, amely viszont főleg a középkori királyi kancellária sajátos­ságait vitte tovább. Így lett a kormányszerv a teljes állami közigazgatás letéteményese. Két szekciója közül a nagyobb kancellária a Porta beleegyezésével a külügyi kérdéseket irányította, valamint utasításaival a belügye­ket intézte; miközben a kisebb kancellária elsősorban igazságszolgáltatási kérdésekben volt illetékes, a fejedelmi tábla ítéleteit fog­lalta írásba. Noha a pénz- és hadügyigaz­gatásban továbbélt vagy megszületett még néhány tisztség (kincstartó, főadószedő, tizedfőárendátor, illetve mezei hadak gene­rálisa, udvari főkapitány), ezek a kancellá­riának a pénz- és hadügyek területén is meghatározó szerepét mégsem korlátozták, hiszen betöltőik általában vagy rokonság­ban, vagy familiárisi viszonyban álltak az

uralkodóval, sőt gyakran tanácsának is tag­jai v o l t a k . Így e posztok szintén a központi hatalmat erősítették.

A királysággal ellentétben az ország­gyűlés sem jelentett komoly korlátozó erőt a fejedelmek számára. Ez - országgyűlési funkciókat (adókivetés, törvényhozás stb.) felvéve - nem János király magyar ország­gyűléséből, hanem az erdélyi vajdaság tar­tományi gyűléséből alakult ki; miként a 16. század második felére hasonlóan született meg a horvát-szlavón sabor is a késő kö­zépkori szlavóniai tartományi gyűlésekből. Az erdélyi diéta ugyan évente több alka­lommal is ülésezhetett, a fejedelem hatal­mát csak a legritkább esetben korlátozta. Főrendi tábla ugyanis nem létezett, azaz nem volt olyan politikai és gazdasági hata­lommal rendelkező világi és egyházi nagy­

birtokos réteg, amely meggátolhatta volna a fejedelmek törekvéseit, ők emellett ügye­sen használhatták ki a rendi képviselettel rendelkező három népcsoport (nacio), az 1437. évi kápolnai uniótól Erdély rend­jeit alkotó magyarok, székelyek és szászok egymással gyakran ellenkező érdekeit. An­nak ismeretében viszont, hogy a román vajdaságokban rendiség sem létezett, a va-zallusi viszony közepette az erdélyi rendi állam megszervezése komoly eredmény volt.

A rendiséghez hasonlóan a 16. században Erdély gazdasági és társadalmi berendezke­dése is kezdetlegesebb maradt. A Mohács előtti örökségen nehéz volt változtatni, hi­szen a vajdaság - gazdag természeti adottsá­gai ellenére is - a Szent István-i állam egyik legfejletlenebb tartománya volt. Az „önálló" államiság a nagyhatalmak szorításában ezen

Az Erdélyi Fejedelemség kincstári bevételei a 16. század végén

keveset javíthatott. Ilyen pozitív időszak volt Báthory István uralkodása. Ekkor a bé­késebb viszonyok közepette Erdély egyrészt - a kolozsvári, váradi, szebeni és brassói ke­reskedők révén - jelentősebben bekapcso­lódott a Magyarországon fellendült vagy az Oszmán Birodalom felé irányuló távolsági kereskedelembe, másrészt a gazdag nemes­fém- (Abrud-, Offen-, Körös-, Nagybá­nya és Zalatna) és sólelőhelyei (Dés, Torda, Kolozs, Szék, Vízakna) újjáélesztésével jöve­delmeit számottevően tudta gyarapítani (körülbelül 220 000 forint évente).

A rendiség gyengesége és a gazdaság nehézségei nem csekély mértékben az em­

lített három nációra (magyar, székely és szász) épülő társadalom sajátosságaival, megosztottságával és éppen végbeme­nő átalakulásával álltak összefüggésben. A magyar nemességen belül a nagybirto­kos réteg hiánya mindvégig komoly prob­lémát jelentett, miközben a katonáskodá­suk fejében különféle kiváltságokkal bíró székelyek tömegei a 16. században elkese­redett harcot folytattak privilégiumaik (elsősorban adómentességük) megtartá­sáért. A fejedelmi hadak által levert felke­léseik többször (1562, 1595-1596) komo­lyabb belpolitikai válságba sodorták az országot, sőt a tizenöt éves háború alatt 1599. november elején egyenesen ők vé­geztek a pusztán fél évig uralkodó Bá­thory András fejedelemmel. Helyzetüket 1601 legvégén Báthory Zsigmond rendez­te, amikor újra biztosította a közszékelyek ősi szabadságát és visszaállította széki ön­kormányzatukat.

Az elszakadás előnyei és hátrányai Erdély kényszerű önállóságának - török vazallussága és elmaradottabb fejlődése el­lenére - számottevő pozitívumai is voltak. Persze nem az a gyakran emlegetett, ám a 16. század vonatkozásában történelmiet­len megállapítás, miszerint a fejedelem­ség jelentette a „nemzeti királyság" vagy a „magyar nemzeti állam" továbbvitelét, hiszen egyrészt nemzetállamok ebben az időben Európában sehol sem léteztek, másrészt nem a fejedelemség, hanem a Ma­gyar Királyság volt a Szent István-i állam legitim jogutódja. A legfőbb eredmény­nek e területek magyar kultúrájának meg­maradása, sőt számottevő továbbfejlődése tekinthető, amelynek a kényszerű elsza­kadás és bezártság sok szempontból ked­vezett.

Bár e fejlődési tendenciák nagy része a királyságban is nyomon követhető, az utóbbi területen az uralkodói udvar Bécs­be kerülésével a magyar kultúra, nyelv és irodalom támogatását nagyrészt a magyar­országi főnemesi udvarok, a nagyszombati

A gyulafehérvári fejedelmi palota bejárata

és pozsonyi főpapi irodalmi-művészeti társaságok vették át. Erdélyben ugyanak­kor ezt a feladatot tovább folytathatta a fe­jedelmi udvar, amely János Zsigmond uralkodásától Báthory Zsigmond kor­mányzásáig országosan is jelentős szerepet töltött be a magyar kultúra és irodalom tá­mogatásában. Sőt Szapolyai fia - késő re­neszánsz udvara kiépítése mellett - ki­tűnt a protestantizmus támogatásával is. Ez alapvető szerepet játszott abban, hogy -a királysághoz hasonlóan - a 16. században Erdély is „vallást" váltott, sőt itt a radiká­lisabb áramlatok is pártfogásra találtak. Az általános elképzelésekkel ellentétben az 1568. évi tordai országgyűlés határozatával kapcsolatban viszont még nem beszélhe­tünk négy szabad vallás (katolikus, evangé­likus, református és unitárius) intézmé­nyesüléséről és elfogadásáról, pusztán az evangélium szabad prédikálásáról. Ezek ugyanis erre az időre még n e m rendelkez­tek lezárt dogmatika mentén megszer­vezett egyházi intézményrendszerrel. Az 1595. áprilisi gyulafehérvári diétán ugyan­akkor már egyenként felsorolva, valóban bevett vallásnak nevezték őket: „végeztük országul, hogy az recepta religiók, tudniillik catholica sive romana, lutherana, calvinis­tica et ariana libere [értsd: a katolikus vagy római, az evangélikus, a református és az unitárius szabadon] mindenütt megtartas­sanak." Persze erre is joggal lehet büszke a magyar egyháztörténelem.

A vitathatatlan pozitív jelenségek elle­nére az oszmánok által kijelölt önállóso­dás Erdély egész fejlődésére hosszú távon számos káros következménnyel, végső so­ron csaknem kiúttalan kényszerpályára kerüléssel járt. Már a korabeli magyarság is nehezen tudta elfogadni, hogy országa egy tekintélyes területű tartománya kü-lönváltan éli életét, illetve több kísérlet el­lenére sem tudják végrehajtani az óhajtott országegyesítést. Az „anyaországtól" való elszakadás következtében ráadásul a már korábban is fejletlenebb országrész beren­dezkedése felemás módon, nagyrészt kö­

zépkorias szinten alakulhatott tovább. Bár a 16. században „a hatalmas és a prak­tikás nemzetség" közötti szűk ösvényen elsősorban Báthory István ügyesen politi­zált, jelentősen tágítva még külpolitikai mozgásterét is, mindez alapjaiban keve­set változtatott azon, hogy a Király­hágón túli területek lemaradása az 1526 utáni évszázadban gazdasági, társadalmi és igazgatási szempont­ból tovább nőtt a Magyar Ki­rályságétól. Mindezeket akkor is rögzítenünk szükséges, ha tudjuk, hogy a keleti magyar területek szá­mára a két nagyhatalom szorításá­ban más út sajnos nem létezett. Jog­gal mondta utóbb Pázmány Péter: „Átkozott ember volna, ki titeket [ti. az erdélyieket] arra kísztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugol-dozzatok, míg Isten az keresztény­ségen másképpen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok."

Protestáns lelkész szolgálat közben. Vízfestmény egy 17. századi viseletkódexböl

Az erdélyi szász egyházak evangélikus reformációja latin nyelven, 1547

Mohács utáni társadalmunk és gazdaságunk útkeresései

A királyság sokszínű társadalma • 54

Közép-Európa éléskamrája 65

A királyság sokszínű társadalma

Lovas és gyalogos vitéz a szentgyörgyvölgyi Bakács

család címerén, 1532

Az 1526 utáni fél évszázad gyökeres vál¬ tozásai a magyar társadalom min¬

den rétegét komoly nehézségek elé állították. A kettős királyválasztás, a törö­kök berendezkedése és az állandósult há­borús viszonyok számottevő hatást gyako­roltak a társadalom mindennapjaira. Az új körülményekhez való alkalmazkodóképes­ségtől ezért nagyon sok függött. A magyar társadalmat a 16. század végéig azonban hallatlan megújulási erő és túlélési képes­ség jellemezte. A nehézségek között újra meg újra „talpra állt", mígnem a századvég hosszú török háborúja a tragikus romlás útjára nem állította. De addig is lezajlott benne több markáns változás: a nemesség történelme egyik legnagyobb (ki)vándor­lását élte át, miközben még sokszínűbbé vált, az arisztokrácia jelentősen átalakult, sőt időközben még egy új társadalmi cso­port is született.

A köznemesség tarkasága

A magyar társadalom legmeghatározóbb rétege Mohács után továbbra is az ország belpolitikai életét irányító nemesség ma­radt. Sőt, a korabeli értelmezés szerint csak a nemesek és a szabad királyi városok pol­gárai tartoztak az országlakók, modern ki­fejezéssel élve a „teljes jogú állampolgárok" közé. A nemesség a lakosság körülbelül 2,5-3 százalékát alkotta: létszáma a szá­zad közepén a királyságban megközelítette a 10 000 főt, Szlavóniával és Erdéllyel együtt pedig a 16 000 főt is elérhette. Családtag­jaikkal együtt az egykori középkori király­ság területén a nemesek számát tehát mint­egy 80 000-100 000 főre becsülhetjük, ami a körülbelül 3,3 milliós népességszámhoz viszonyítva még európai összehasonlítás­ban is igen tekintélyes arány volt. A század

utolsó negyedétől ráadásul a nemesítés egy¬ re gyakoribbá, néhány évtizeddel később pedig tömegessé vált. Ezt a folyamatot „ne­mesi inflációnak" nevezzük. A Bécsben, majd Prágában székelő magyar uralkodók szolgálatuknak köszönhetően ugyanis egyre több végvári katonát vagy kalmárkodásban meggazdagodott városi polgárt vettek fel a nemesség soraiba. Ám ez idő tájt már arra is volt példa, hogy valaki pénzért vásároljon nemeslevelet.

A magyar nemesség fokozatos létszám növekedése és az ország irányításában meg­őrzött alapvető szerepe ellenére a 16. szᬠzadban történelme egyik legválságosabb időszakát élte át. Az oszmánok által meg­szállt területekről ugyanis az 1540-es évek­től menekülni kényszerült, és csupán annak határhoz közeli területein, valamint egy-egy nagyobb mezővárosban vagy egytelkes ne­mesek lakta hódoltsági nemesi községben maradt meg népesebb számban. A hódolt­ság belsőbb részeiből azonban összessége

ben nagy tömegekben kényszerült tragi­kus körülmények közötti menekülésre vagy a királyságba, vagy Erdélybe. Jelentősebb ki­vándorlás zajlott például Buda 1541. évi el­este után a tőle délre fekvő területekről az ország északi, Szigetvár és Gyula 1566. évi eleste idején Baranya és Somogy, illetve a Tisza-Maros vidéki megyékből az ország nyugati és északi vidékeire, de horvát és szlavón nemesek már az 1540-es években tömegesen vándoroltak a Dunántúlra, sőt még osztrák területekre is. Északon ugyan­akkor Abaúj és Nógrád megyét szállták meg nagy számban hódoltságból érkezett, föld­jüket vesztett kisnemesek. A magyar és hor­vát nemesség 16. század közepi „exodusa" még közép-európai mértékben is egyedül­állónak nevezhető. Mégis különös társadal­mi önszerveződésről tanúskodott, hogy a ki­települt nemesség a királyságból vagy a Par-tiumból birtokjogát igyekezett megtartani egykori hódoltsági birtokain is.

A hódoltsági nemesek kényszerű kiván­dorlása és a „nemesi infláció" miatt összes­ségében a nemesség legszegényebb rétege gyarapodott leginkább. Sopron megyében például ez a réteg a század közepéről annak végére négy-ötszörösére sokasodott. A ne­messég legnépesebb csoportját alkotó, kö­zép- és kisbirtokkal (1-100 porta) rendel­kező köznemesség legfőbb jellemzője így a sokszínűség maradt. A Werbőczy István Hármaskönyvében megfogalmazott sarka­latos kiváltságok (az 1. rész 9. címe) értel­mében ugyan elvileg minden nemes „egy és ugyanazon nemességgel" (una eademque nobilitas) bírt, a köznemesség rétegei jelen­tősen elkülönültek. Elsősorban vagyonuk nagyságától, a vármegyei igazgatásban be­töltött szerepüktől, a nagybirtokosokkal való kapcsolataiktól és rokonságuktól füg­gött, melyik csoportban foglalnak helyet.

A köznemesség tekintélyes számából csak mintegy 2500-3000 volt a birtokos nemes, a többiek a szegények kategóriájába tartoztak. Az előbbiek élén a több faluval (50-100 porta) rendelkező jómódú közép­birtokos nemesek (bene possessionati) áll­

tak (néhány száz fő), akik familiárisként gyakran egy-egy nagybirtokos szolgálatába szegődtek. Mivel Magyarországon a hűbéri lánc nem alakult ki, a familiaritás rendsze­rének már a középkorban komoly jelentő­sége volt. A közép- és kisbirtokosok egy ré­sze egy-egy úr famíliájához (családjához) tartozott (innen ered az elnevezés), p o n t o ­sabban a vele kötött szerződés értelmé­ben szolgálta urát. A módosabb nemesek a nagyurak udvari familiárisai, különféle méltóságaikban helyetteseik, valamint ka­tonai, gazdasági és igazgatási feladatokat ellátó tisztségviselői (várnagy, udvarbíró stb.) vagy magánkatonaságuk tisztjei vol­tak. Egy-egy arisztokratának sok száz szol­gálója volt, de Oláh Miklós és Verancsics Antal esztergomi érsekek is mintegy száz­száz familiárist tartottak. Mivel egy-egy tehetősebb középbirtokosnak is lehetett néhány szolgálója, a rendszer lépcsőzetes hálózattá terebélyesedett. A familiaritás in­tézménye a nagybirtokosok politikai-kato­nai befolyását így egy-egy országrészben tetemesen növelte. A vármegyék vezető rétegét, fontosabb tisztségviselőit és or­szággyűlési követeit - akik az alsótáblán foglaltak helyet - részben ez a módosabb középbirtokosság adta.

A birtokos nemesség túlnyomó részét (bő 90 százalékát) ugyanakkor a kisbirto­kosság alkotta. Ezen belül is az a réteg volt a legnépesebb, amelynek birtoknagysága

Familiáris

Jelentősebb nagybirtokos főurak famíliájához, azaz családjához tar­tozónak tekintett köznemesek, akik pénzért és természetbeni juttatá­sokért (ruha, gabona, bor, fegyver) vállaltak különféle (katonai, igaz­gatási, uradalmi) szolgálatot. Mivel Magyarországon a hűbéri függés nem alakult ki, a nemességet a familiaritás rendszere kötötte össze. A nagybirtokosnál szolgáló köznemesnek is lehetett ugyanis kisebb famíliája, azaz még kisebb vagyonú nemesekből álló szolgálórétege. A törökök magyarországi berendezkedésével a familiárisok katonai szolgálata került előtérbe. Ők voltak a földesúr magánhadseregének tisztjei. A familiárisi kapcsolat ekként sokak számára lehetőséget teremtett a felemelkedésre.

Werbőczy István Hármaskönyvének magyar nyelvű kolozsvári kiadása, 1571

még a 10 portát sem érte el. Egy részük szintén földesúri várakban és uradalmak­ban vállalt familiárisi szolgálatot. Ennek és házassági kapcsolataiknak köszönhetően még a csekély birtokkal rendelkezők is tölt­hettek be vármegyei tisztségeket (szolgabí­ró, esküdt, jegyző, országgyűlési követ). Azaz a kora újkorban már nem feltétlenül a birtok nagyságától, hanem a familiárisi és rokoni kapcsolatrendszertől vagy akár az iskolázottságtól függött, ki milyen szerep­hez jutott vármegyéje politikai életében, így fordulhatott elő, hogy a 16. század vége felé már a legszegényebb vagy birtokkal egyáltalán nem rendelkező családok tagjai

is vármegyei szolgabírák vagy tanulmá­nyaiknak köszönhetően ügyvédek lettek.

A köznemesség e legalsó rétegét az egy-telkes nemesek és az úgynevezett kurialis-ták, valamint az armalisták alkották. Ez a több ezer fős csoport gyakran ugyan­olyan életszínvonalon tengette életét, mint a jobbágyok, amelyektől őket csupán ne­mesi telkük vagy nemesi jogállású lakóhá­zuk (kúriájuk), illetve armálisuk és az ezzel járó kiváltságok különböztették meg - no­ha sokszor még „hét szilvafájuk" sem volt. E nemesek gyakran külön községekben (nemesi falvakban) éltek, például Zala, Vas, Sopron és Pozsony, északon pedig Borsod, Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Szat-már, Ung és Bereg megyékben, de még a hódoltságban is. Felemelkedésre ugyan­akkor nekik is volt lehetőségük, bár cse­kélyebb mértékben, mint középbirtokos társaiknak. A szegénységből kivezető leg­fontosabb utat számukra is vagy a végvári katonáskodás kínálta (a tehetségesebbek akár egy-egy vár kapitányi posztjára is el­juthattak), vagy egy-egy nagybirtokos mel­lett annak seregében vagy uradalmának irányításában való szolgálat. Végül e kor­ban az előmenetel egyik új útja az értelmi­ségi-hivatali pálya lett. A Sopron megyei

Armális (litterae armales)

Címeres nemeslevél, amelyet az uralkodók adományoztak híveiknek. Armális nemeseknek azokat az igen szegény kisnemeseket nevezték, akik földbirtokkal nem, pusztán nemesi adománylevéllel, azaz armális-sal vagy népiesen kutyabőrrel rendelkeztek. A kutyabőr valójában kecske-, bárány- vagy borjúbőrből készített hártya, azaz pergamen volt. A címeres nemességet adományozó oklevélen (másképpen címereslevélen) általában az adományozott címerét is lefestették, még­pedig Magyarországon az oklevél szövegének élén. A címereslevelek festett díszét a megadományozott fizette, így ezek a sokszor rendkívül igényesen kidolgozott miniatúrák a megrendelő ízlését is tükrözik.

Oláh Miklós (1493-1568)

Oláh Miklós képmása. Rézmetszet, 1740 körül

Havasalföldi származású magyarországi humanista, főpap és politikus

(meghalt: 1568. január 16-án, Pozsonyban). Előbb II. Ulászló király (1490-1516)

apródja, majd II. Lajos (1516-1526) titkára volt, miközben papi pályára lépett.

A mohácsi csatavesztést követően elkísérte az özvegy Mária királynét Német­

alföldre, ahol kapcsolatba került Európa legnevesebb humanistáival, köztük

Erasmusszal. Itt jelentősebb irodalmi tevékenységet is folytatott. 1542. évi

hazatérte után I. Ferdinánd legbizalmasabb magyar híveinek egyike, a korszak

egyik legbefolyásosabb politikusa és legbőkezűbb mecénása lett. Előbb alkan-

cellár (1543-1545) és zágrábi püspök (1543-1548), majd kancellár (1545-1553)

és egri püspök (1548-1553), végül esztergomi érsek (1553-1568) és királyi hely­

tartó (1562-1568) volt. E tisztségeiben alapvető szerepet játszott a szinte telje­

sen szétzilált katolikus egyház intézményrendszerének újjászervezésében.

Bécsi és pozsonyi udvara a humanizmus és a művészetek egyik legfonto­

sabb központja volt.

Nádasdy Tamás képmása. Olajfestmény, 16. szazad vége

kisbirtokos Cziráky Mózes például egysze­rű vármegyei szolgabíróból emelkedett fel két évtized alatt - elsősorban kiváló ügyvé­di, majd ítélőmesteri munkájának köszön­hetően - az ország egyik főbírói tisztébe, a személynökségbe.

A politizáló nagybirtokosság A nemesség legmeghatározóbb rétegét a 300-nál több jobbágyportával rendelke­ző világi és egyházi nagybirtokosok (kö­rülbelül 30 család), illetve a nagy- és kö­zépbirtok határán álló, 100-300 portán gazdálkodó nemesek (mintegy 40 család) alkották. Bár a mohácsi csatában az or­szág vezető rétege óriási vérveszteséget szenvedett (hiszen egy tucatnyi báró és hét főpap esett el), abban csupán egy ne­ves família (a Pálóczy) halt ki. A társada­lom legfelső rétege a családok számát te­kintve a 16. században változatlan maradt (mintegy 50-70 família). A főnemességet valójában az 1526 utáni korszakváltás for­málta át számottevő mértékben. A szá­zadforduló arisztokrata családjainak túl­

nyomó része ugyanis az 1570-es évekre vagy kicserélődött, vagy vesztett korábbi szerepéből.

Az 1526 utáni két évtizedben a Páló-czyak sorsára még négy jelentősebb család (a Kanizsay, az Ernuszt, a Szentgyörgyi-Bazini és a Korlátkövy) jutott, miközben a Jagelló-kor leghatalmasabb nagyura, Sza­polyai János is eltűnt a legnagyobb bir­tokokkal rendelkezők közül. Az 1560-as évekre azután a Bebek, az Országh, a Lo-sonczy és a Drágffy família is fiágon örökre sírba szállt. A kihalt családok helyére vi­szont tüstént újak (a Nádasdyak, a Serédyek, az idegen Salmok, a Nyáryak, a Choronok, illetve Szlavóniában a Draskovicsok, az Er-dődyek és a Zrínyiek) léptek. Ők valameny-nyien Ferdinánd királynak köszönhették felemelkedésüket, midőn házasságaiknak, tehetségüknek, kapcsolataiknak, katonai szolgálatuknak vagy akár erőszakosságuk­nak köszönhetően a királyság védettebb te­rületein birtokokat szereztek.

Nádasdy Tamás egykori királyi titkár 1535-ben a század első felének legkiválóbb

Nádasdy Tamásné, Kanizsay Orsolya képmása. Olajfestmény, 16. század vége

Pálffy Miklós aranyserlege, 1600 körül

házasságával alapozta meg vagyonát: a fiú­sítás révén öröklésre képes Kanizsay Or­solya eljegyzésével hatalmas uradalmak (a kanizsai, kapuvári, sárvári, lékai) birto­kába jutott, méghozzá a védett Dunántú­lon. Az évszázad második felének legna­gyobb hatású párválasztása viszont Pálffy Miklós házassága volt, aki 1583-ban a ne­ves német bankárcsaládból származó Fug-ger Máriát vette el, és szilárdította meg ez­zel német birodalmi és bécsi udvarbeli kapcsolati tőkéjét. Nádasdy és Pálffy évszá­zadokra lerakták családjuk anyagi alapjait, de a politika és a hadvezetés területén is utat mutattak utódaiknak. Az egri hős Do­bó István vagy Forgách Simon ugyanakkor elsősorban az új határvédelmi rendszer irányításában való kiemelkedő szolgálata miatt emelkedett tovább, miközben Révay Ferenc és Mérey Mihály a hivatali-értelmi­ségi pályának köszönhették, hogy egyszerű hivatalnokokból az ország főbírái (személy-nökök, majd nádori helytartók) lehettek. A régi jelentős családok közül viszont a Pe-rényiek, a Bánffyak, a Báthoryak, a Batthyá-nyak, a Thurzók, a Homonnai Drugethek és a horvát területen birtokos Frangepánok meg tudták őrizni pozícióikat, elsősorban a török támadásoktól védettebb helyen fekvő birtokaik és országos főméltóságaik

Thurzó György megújított címere, 1607

révén. De ők sem maradtak ki a magvasza­kadt családok birtokain való osztozkodásból.

A század első felében felemelkedő csalá­dok közül nem mindegyiknek sikerült az ország elitjében való megkapaszkodás. Né­hány kevésbé előkelő család (például a Ma­cedóniai és a Tarnóczy) jelentősége csak egy, a Choron, a Dobó, a Mágochy vagy a Serédy virágzása különböző okokból (fő­ként gyors kihalásuk miatt) pusztán két ge­nerációig tartott. Az Erdődyek, a Drasko-vicsok, a Nádasdyak és a Nyáryak viszont évszázadokra megalapozták hatalmukat. Melléjük a Mohács utáni harmadik gene­rációban ismét új családok (az Alaghy, az Illésházy, az Istvánffy, a Pálffy, a Rákóczi és a Thököly) nőttek fel, részben ismét a ki­halt famíliák birtokainak elnyerésével. Ek­kor azonban olyan nagy birtokszerzésekre, mint az 1526-ot követő évtizedekben, már kevésbé, főként házasság révén volt lehető­ség. Hosszabb távon történelmünkben közülük az Illésházy, a Rákóczi, a Pálffy és a Thököly jutott igazán jelentős szerephez.

A magyar főnemességen a Habsburg Monarchiához való csatlakozás és főként a közös magyar-osztrák hadügy is alapvető nyomot hagyott. Míg a magyar arisztokra­táknak a közös Habsburg-udvarban kellett új kapcsolatokat kiépíteniük, addig Ma­gyarországon megjelent egy idegen szárma­zású nemesi réteg, amely eleinte főként ka­tonai szolgálata fejében és házasságai révén jutott birtokokhoz. Egy részük magyar ne­mességet (indigenatus) is kapott, különösen a monarchia egészének vezetésében ez idő­ben meghatározó szerepet játszó alsó-auszt­riai nemesek közül: 1542-ben például Eras-mus Teufel lovaskapitány, 1563-ban Eck Graf zu Salm und Neuburg győri főka­pitány és testvérei (Niklas és Julius), vagy ugyanekkor Leonhard von Harrach és 1583-ban Adam von Dietrichstein bécsi fő-udvarmesterek, 1572-ben pedig a kassai ge­nerális, Hans Rueber, hogy csak néhány meghatározóbb példát említsünk. A cseh Jirí Pruskovsky (1563) és Ladislav Popel z Lobkovic (1572) ugyanakkor az északnyu-

gati határ mentén kiépített kapcsolataik ré­vén nyitotta meg a nem Ausztriából érkezők sorát. Ekkor azonban még időlegesen is csak kevesen vertek tartósan gyökeret és sze­reztek komolyabb birtokokat a Habsburg Monarchia elitje számára a török háborúk miatt veszélyesnek t ű n ő Magyarországon.

Ezzel párhuzamosan magyar főnemesek is szerezhettek idegenben „állampolgársá­got". A már ismert nehézségek miatt azon­ban ez valamivel kisebb számban történt, mint az idegenek magyarországi térnye­rése. Eddigi ismereteink szerint az alsó­ausztriai rendek legfelső rétegébe (a Her-renstandba) a l ó . században heten kerültek be: Thurzó Bernát (1550), Forgách Simon (1568) és Dóczy András (1593) elsősorban osztrák rokonságának, a bécsi házzal bíró

Pethő János (1563) törökellenes szolgála­tának és második feleségének, az osztrák Elisabeth von Sinzendorfnak köszönhe­tően, miközben Majláth István erdélyi vaj­da fiát, Gábort (1567) és a sokat emlegetett Pálffy Miklóst (1589) elsősorban udvari szolgálata, végül Liszthy III. Jánost és Ist­vánt (1599) rokonuk, Liszthy János magyar kancellár eredményes bécsi tevékenysége és ugyancsak idegen rokonsága juttatta az osztrák nemesség soraiba. Egyszerre osztrák és cseh nemességgel viszont a században csupán egyetlen magyar főnemes, az ud­varban nevelkedett remek katona, Pálffy Miklós rendelkezett.

A magyar főnemesség még jelentős át­alakulása és az idegenek megjelenése elle­nére sem hígult fel. A bő félszáz arisztokrata család és néhány gazdag egyházfő birtokol­ta az összes adózó porta mintegy 45-50 szá­zalékát. Emiatt továbbra is a főnemesek és a főpapok határozták meg az ország belpo­litikai életének irányítását. Ők töltötték be az országos főméltóságokat, ők ültek ,i Ma

lllésházy István (1541-1609)

A 1 6 - 1 7 . század fordulójának egyik legjelentősebb és legbefolyáso­sabb magyar politikusa (meghalt: 1609. május 5-én, Bécsben). 1587 és 1608 között királyi udvarmester, majd 1608-tól haláláig az 1562-től betöltetlen nádori tisztség viselője (egyúttal az első protestáns palatí­nus). Kisnemesi családból, Pozsony vármegye alispánságából emel­kedett az ország legtekintélyesebb bárói közé. Felemelkedésében katonai és kincstári szolgálata mellett házassága és udvari kapcso­latai játszottak meghatározó szerepet. Szolgálataiért jelentős birtok­adományokban részesült. Ezeket azonban 1601-1603-ban udvari és magyar ellenfelei felségsértési perben kívánták elvenni tőle, hogy ezzel is enyhítsék a kincstár kimerültségét, lllésházy az elfogatás elől Lengyelországba menekült, majd 1605 nyarától Bocskai István moz­galmának oldalára állt. S noha a fejedelem egyik legmeghatározóbb tanácsadója lett, kezdetektől fogva a mielőbbi béke legfőbb szorgal­mazója volt. Bocskai tárgyalódelegációjának vezetőjeként a bécsi békét végül oly módon hozta létre, hogy azzal mind a magyar rendek, mind az udvar elégedett lehettek. Humanista gondolkodású, a művé­szeteket és az irodalmat támogató főúr volt, aki a tizenöt éves hábo­rúról (1591-1606) magyar nyelvű naplót vezetett, emellett pedig több kisebb latin nyelvű munkát is írt.

Hans Rueber von Pűchsendorf(megh. 1584) felső-magyarországi főkapitány kassai síremlékének főfigurája

A sárvári Nádasdy-várkastély. Rézkarc,

16. század

gyar Tanácsban és a legfőbb bíróságok el­nöki tisztében. Emellett ők alkották az or­szággyűlés felsőházát, ahová az uralkodó­tól személyes meghívót kaptak. Váraiknak, nagybirtokaiknak és magánhadseregeik­nek köszönhetően pedig egyes ország­részekben olyan tekintélyes hatalommal rendelkeztek (például a Zrínyiek a Mura­közben vagy a Nádasdyak és Batthyányak a Dunántúlon), hogy azt sok osztrák, cseh vagy német arisztokrata megirigyelhette

volna. Mivel pedig képesek voltak alkal­mazkodni a magyar gazdaság kedvező vál­tozásaihoz is, egyszerre voltak a politikai és gazdasági hatalom irányítói, ám egyúttal a magyar kultúra és a művészetek legfőbb támogatói is.

A végvári katonaság

A nemességben bekövetkező változások el­lenére az 1526 utáni magyar társadalom­történet egyik legkülönlegesebb fejlemé­nye a királyi végházakban szolgáló végvári katonaság kialakulása volt. Az új társadal­mi réteg ugyanis 16. század közepi meg­születését követően csupán átmenetileg, másfél évszázadon át létezett, de addig ki­váltságainak (földesúri joghatóság alá nem tartozás, adómentesség, önálló igazság­szolgáltatás, kocsma- és mészárszéktartás joga, szabad vallásgyakorlat) köszönhe­tően a társadalomban a nemesség és a job­bágyság között úgynevezett köztes réteget alkotott, az előbbihez állva jóval közelebb. A végvári katonáskodás így sokak számára „ugródeszkaként" szolgált, hogy a fegyver­forgatás révén emelkedhessenek ki az alá­vetettek rétegéből a kiváltságoltak közé.

Végvári katonák. Részlet Esztergom látképéről. Színezett rézmetszet, 1597-1598

Mivel a végváriak száma a 16. században mintegy 18 000-22 000 (családtagjaikkal együtt mintegy 100 000) főre rúgott, a ko­rabeli forrásokban „vitézlő népként (rend­ként) " is emlegetett társadalmi csoport a Magyar Királyság lakosságának mintegy öt százalékát alkotta. Létrejötte a társada­lom m i n d e n rétegére, a fő- és köznemes­ségre éppúgy, m i n t a jobbágyságra, de még a városi polgárságra is hatással volt.

A túlnyomórészt magyar, kisebb rész­ben horvát, szerb és n e m utolsósorban német végvári h a d i n é p önálló társadalmi réteggé válásában - többségében magyar etnikuma mellett - származás szerinti ta­gozódása játszott alapvető szerepet. T ö m e ­geit jobbágyok és földjüket vesztett kisne-mesek alkották, alacsonyabb rangú tiszti­karát (vajdák, hadnagyok, várnagyok stb.) kisnemesek, a magasabb posztokat (várka­pitányok és helyetteseik) viszont általában középbirtokosok látták el, végül a főkapi­tányságokat magyar és idegen főnemesek töltötték be. A nemességgel való keveredés jelentősen elősegítette, hogy a társadalom legmeghatározóbb rétege - bizonyos ellen­állás után - tudomásul vette az új társadal­mi csoport különleges, kiváltságolt státusát.

Bár a végváriak önálló hadiszabályzatának országgyűlési törvénycikkel tör ténő meg­erősítését sikerült megakadályoznia, ez -külön a lovas huszárok és külön a gyalogos hajdúk számára - mégis megszületett. Ki­dolgozásukban az a Lazarus von Schwen-di felső-magyarországi főkapitány játszott meghatározó szerepet, aki a magyarországi példát követve a német lovasság és gyalog­ság általános hadiszabályzatát is elkészítet­te, majd azt az 1570. évi speyeri b i rodalmi gyűlésen a német rendek törvénybe is ik­tatták. Kollektív jogainak köszönhetően azután a „vitézlő n é p " tudatilag is fokoza­tosan egységesedett, így a magyar társada­lom önálló és meghatározó rétegévé vált.

I. Miksa császár, Lazarus von Schwendi főkapitány és Thury György lovas képe. Fametszet, 1561-1571

Fülek vára

Polgárok és parasztok

A l6. századi magyar társadalom legkisebb kiváltságolt rétegét a szabad királyi és bá­nyavárosok polgárai alkották, összlétszá­m u k a 16. század második felében mintegy bő 50 000 fő lehetett, noha a török hódolt­ságból menekülők révén jelentős utánpót­lást kaptak. Az oszmán hódítás miatt Pest és Buda erős és tekintélyes német polgár­sága nagyrészt Bécsbe és Pozsonyba me­nekült, miközben nagyobb csoportok ér­keztek Nagyszombatba, Kassára, Váradra, de még Kolozsvárra is. A hódoltság terü­letének egykori meghatározó városi köz­pontjai a század folyamán fokozatosan elvesztették jelentőségüket és magyar-né­met lakosságukat.

A városi polgárság számára komoly ki­hívást jelentett a falaik közé települő ne­messég is. A frontvonaltól távolabb fek­vő hivatali-egyházi központokba (például Pozsonyba és Nagyszombatba) elsősor­ban főurak és tisztségviselők, a határvéde­lemben is szerepet játszó szabad királyi (Kassa) és mezővárosokba (Győr, Komá­r o m ) viszont főként katonáskodó neme­sek költöztek be. Az utóbbi városokba ko­

molyabb helyőrség is került, ami szintén hatott a polgárság fejlődésére és életmódjá­ra. A nemesség és a katonaság korlátozta a polgárok korábbi pozícióit, hiszen adót nem fizetett, ami gyakran komoly ellenté­tekhez vezetett. A város nyújtotta kedvező gazdasági lehetőségeket viszont mindkét társadalmi csoport igyekezett kihasználni, azaz a kereskedelem hasznából ők is része­sedni kívántak. A nemesek szerényebb va­gyonú rétege házasságok útján hamarosan keveredni kezdett a polgárság elitjével, mi­közben Kassán az idegen gyalogosok a né­met polgárcsaládokkal kerültek rokonságba. A városokba betelepült nemesség életmód­ja így egyre inkább minta lett a polgárság vezető rétege számára - miként Magyari István írta: „Az polgári rend az nemes öltö­

zetre, az nemesség az urakéra, az urak az

fejedelmekére űznek ugyanannyira, hogy

majd alig tehess immár választást közöttök."

A városi elit tagjainak egyik legfőbb célja ezt követően hosszú időn át a föld- és ar-málisszerzés lett. Bár ez a korban Európa-szerte megfigyelhető jelenség volt, összes­ségében mégis számottevő hatást gyakorolt a magyar polgári fejlődésre.

Győr erődvárosának látképe, az előtérben

nemesek, városi polgárok és végvári katonák.

Rézkarc, 1597-1598

Fontos megjegyezni, hogy várostörténe­tünk általában - jogi szempontból csopor­tosítva a településeket - pusztán a peres ügyeiket a tárnokmester és a személynök székeire fellebbező tárnoki, illetve személy-nöki városok (a század második felében: Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Kassa, Eperjes, Bártfa, Szakolca, Trencsén; illetve Lőcse és Kisszeben) lakóit tekinti „valódi" városi polgároknak. Ennek ellenére kor­szakunkban néhány jelentősebb földesúri mezőváros is komoly kiváltságokkal (vám-és adófizetési mentességek, árumegállító jog, borkimérési privilégium) rendelke­zett. Ezeknek köszönhetően - gazdasági szerepét és városi feladatkörét tekintve -meghatározóbb helyet foglalt el az ország gazdasági életében és városhálózatában, mint egy-egy kevésbé fejlődő szabad kirá­lyi vagy hanyatló bányaváros. Sőt e mező­városok lakói vagyonukat és életszínvo­nalukat tekintve is gyakorta megelőzték a „valódi" polgárokat. Ebből a szempont­ból a Rába-parti erődváros, Győr, valamint a marhatenyésztésben és az állatkereske­delemben jeleskedő cívisváros, Debrecen szolgál kiváló példaként. A frontvonal köz­vetlen közelsége ellenére e kiváltságolt mezővárosok még gyarapítani is tudták privilégiumaikat, és így megtették az első lépéseket a törökök kiverése után elnyert szabad királyi városi rang megszerzéséhez.

A magyar nemesség viszonylag tekinté­lyes száma ellenére az ország társadalmá­nak legszélesebb rétegét a kiváltságok­kal nem rendelkező jobbágyság alkotta. Bár a Dózsa György vezette parasztfelkelés (1514) után kimondott röghöz kötésükre a század folyamán az ország egyes terüle­tein történtek kísérletek, ez szinte sehol sem valósult meg. Sőt a török háborúk, a végvári katonaság emberigénye, valamint a nagybirtokosok majorságaik növelésére irányuló törekvései és általában a hódolt­ság határának bizonytalan volta elősegítet­te a jobbágyok költözését. Uraihoz hason­lóan persze ez a réteg sem volt egységes. Ahol a földesúr hatalma erősebb volt, ott

a nagybirtokokon gazdálkodó jobbágyok számtalan adóval és robottal tartoztak. A hódoltsági és azon kívüli mezővárosok­nak - még említendő - parasztpolgárai vagy egyes gazdagparasztok viszont egye­nesen tehetősnek számítottak. A marha­tenyésztésben és -kereskedelemben való részvételüknek köszönhetően módosabb csoportjuk (a tőzsérgazdák) általában ma­gasabb színvonalon élt, mint például a ne­mesi falvakban lakó egytelkes nemesek. De még a kevésbé tehetősebb, pusztán ál­lattenyésztésből élők is gyakran tartot­tak napszámosokat és cselédeket. Anyagi gyarapodásuk lakóhelyük önkormányza­taiban is fontos szerephez juttatta őket.

Hasonlóan kedvezett a jobbágyok gyara­podásának a szőlőtermesztésben való rész­vétel, s nemcsak a nagyobb, hanem a kisebb és rosszabbul vagy gyengébb minőségben termő borvidékeken is. A napszámosokat foglalkoztató szőlősgazdáknak még kü­lön önkormányzatuk is volt: úgynevezett hegyközségekbe tömörültek, évente több alkalommal hegygyűléseket tartottak, ahol maguk választották szőlőhegyük első em-

Lakner Kristóf soproni polgármester arcképe, 1602

Reneszánsz polgárházak Szepesszombaton

Fedeles kupa Prock Mihály Selmecbányái camerarius mellképével, 16. század vége

bérét, a hegymestert és a munkáját segítő 6-12 esküdtet. A hegyközségek életét sza­bályozó hegytörvényeket is ugyanitt hoz­ták meg.

A rendkívüli sokszínűség a magyar tár­sadalom legszegényebbnek tartott rétegére, a zsellérekre (inquilinus) is igaz volt. Szá­muk a középkor végéhez képest a 16. szá­zadban főként a hódoltság peremterületein gyarapodott tovább, így száz jobbágyra or­

szágos átlagban már mintegy 25-30 zsellér jutott. Jóllehet nagy hánya­duk szerény színvonalon tengette

életét, egy részük még jobbágy­telek hiányában sem szá­

mított szegénynek. Azok ugyanis, akik bérelt lege­lőkön, irtásföldeken vagy szőlőhegyeken bekapcso­lódtak az állattenyésztés­

be és a szőlőtermesztésbe, gyakran módosabbak vol­

tak, mint a telkes jobbá­gyok. A legszegényebbeknek

viszont még házuk sem volt őket nevezték hazátlan zsellé­

reknek -, így általában a gazdagparasztok mellett laktak, és azok napszámosaiként dolgoztak.

A legnagyobb áldozatot a 16. században mégis a társadalom legnépesebb és legsze­gényebb rétegének kellett elszenvednie. Az ellenséges betörések főként őket súj­tották, soraikban szedte legtöbb áldozatát a szultáni vagy a királyi csapatok pusztítása, illetve a seregekkel gyakran együtt járó gyújtogatás, éhínség és járvány. A jobbá­gyokra várt a végvárak erődítéseinek in­gyenmunkájukkal történő megerősítése is, ami a robottal együtt állataik erejét is gyak­ran fölemésztette, eszközeiket pedig tönk­retette. Mindeközben a rendszeressé váló állami hadiadó és földesuraik kilencede mellett az egyháznak még tizeddel is tartoz­tak. De a településhálózat pusztulása is őket érintette legsúlyosabban. Elszegényedésük mindezek következtében tovább tartott. Ennek ellenére hosszú ideig páratlan rege-nerálódási képességről tettek tanúbizony­ságot, hiszen egy-egy pusztító portya után visszatértek felégetett és kirabolt falvaikba, és újrakezdték a termelőmunkát.

Közép-Európa éléskamrája

Az 1526 utáni szultáni hadjáratok, majd a várháborúk és az állandó t ö r ö k -

magyar portyák mérhetetlen pusz­títást hoztak Magyarországra. A termelő­erőket és anyagi javakat hatalmas károk érték, az ország h á r o m részre szakadása pedig azzal fenyegetett, hogy gazdasága ha­nyatlásnak indul. Az elkövetkező évtizedek azonban éppen ennek ellenkezőjét hozták. A politikai széttagoltság és a háborúskodás dacára a gazdasági élet komoly fejlődésen ment keresztül. A külpolitikai viszonyok­kal ellentétben az európai gazdaság kora újkori átalakulása kedvező lehetőségeket kínált a gyarapodásra. Ezekkel mindhárom országrész lakói élni tudtak.

A magyar gazdaság szempontjából leg­fontosabb osztrák, német, itáliai, cseh és lengyel területek lakosságszáma - az általá­nos európai trendnek megfelelően - a 16. században 20-25 százalékkal növekedett. Különösen a német birodalmi városok la­kóinak száma gyarapodott, de a rezidenciá­vá és császárvárossá váló Bécs, valamint a növekvő hadseregek is egyre több élel­met igényeltek. A mezőgazdasági termékek iránti kereslet gyorsan növelte az árakat, így a kialakult agrárkonjunktúra Magyar- és Lengyelország számára óriási lehetőséget teremtett. Az előbbi esetében ráadásul ked­vező volt, hogy nyugati és északi területei a Habsburg Monarchiához csatlakoztak. Hamar kiderült ugyanis, hogy a monarchia nemcsak katonai szempontból, hanem gaz­daságilag is erősen rá van utalva a ma­gyar területekre. A 16. század második felére így Magyarország nemcsak védőbástyájává, hanem éléskamrájává is vált a közép-euró­pai nagyhatalomnak. A korábbi feltevések­kel ellentétben ez nem az ország „Habsburg gyarmatosítását", hanem a magyar gazda-

Sarióval arató férfi az Adorján család címerén, 1587

ság meghatározó európai szerepvállalását hozta. A közös uralkodói központ egyik ne­gyede (a Stubentor és a Rotenturmstrasse közötti terület) ugyanis már a középkor­tól fogva a német és itáliai kereskedőházak lerakatainak központja volt, ahol a magyar kereskedők ezentúl még szorosabb kapcso­latokat építhettek ki. Az 1563. évi bécsi

Magyar paraszt és parasztasszony. Fametszet, 1600

Mezőgazdasági területek, legelésző csorda. Részlet Esztergom látképéről. Rézkarc

Marhát terelő pásztor. Csesznek látképének részlete. Rézkarc Birckenstein Geometria-könyvébőI. 1686

szálláshely-nyilvántartás szerint egy-egy magyar kereskedő a legnevesebb bécsi, nürnbergi, augsburgi, regenshurgi és itáliai kalmárok házainak szomszédságában ren­delkezett állandó szállással.

A nyugati piacoknak elsősorban élő állatra, gabonára és mezőgazdasági nyers­anyagokra volt igényük. Ennek köszönhe­tően a 16. század második felére Lengyel- és Magyarország „felosztotta" egymás között a cseh, német, osztrák és itáliai területek el­

látását. Míg az előbbi három legfontosabb tömegárujával (marha, gabona, prém) és egyéb exportcikkeivel (fa, hamuzsír, ken­der) a Prágától északra fekvő cseh-né-met területeket látta el, addig Magyaror­szág az ettől délre húzódó német, osztrák és észak-itáliai tartományokba szállított. Legfőbb kiviteli cikkeink a marha, a juh és a ló, valamint a bőr, a faggyú és a méz vol­tak. Ezek közül is kiemelkedett a szarvas­marha, amelyből a század második felében az osztrák-német területekre évente mint­egy 100 000, Itáliába pedig 40 000 marhát hajtottak ki, de juhból is több tízezret ad­uk el nyugaton. Joggal írhatta Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek 1536-ban, hogy nálunk „annyi a marhacsorda, kecske- és juhnyáj, akkora a bőség mindenféle vadban, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek elő­nyét, de a vele szomszédos tartományok is ré­szesülnek belőle. A marhák egyrészt Itáliá­nak Velence környékérc eső teljes területét, másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajor­országot, a Sváb hercegséget és Németor­szág népeit egész széltében a Rajnáig ellátják élelemmel" Ennek köszönhetően Magyar-ország vált a korabeli Európa egyik legna­gyobb hús- és borexportőrévé. Amennyi­ben a marhaexport akadozott, Bécsben és a német területeken súlyos ellátási zavarok

mutatkoztak.

A kontinens gazdasági vérkeringésében

A legfontosabb kereskedelmi utak a kö­zépkori rendszert követték. Északnyugati irányban Sziléziába, a cseh-morva terüle­tekre, de Nürnberg felé is Auspitzon, Bécs és a délnémet városok többsége felé pedig a Duna mentén, Pozsonyon vagy Magyar­óváron át vezetett az út. Míg azonban a ké­ső középkorban az utóbbiak közül még az északabbra fekvő volt a jelentősebb, az 1540-es évektől a Tata-Győr-Óvár-Bécs útvonal vált egyre meghatározóbbá. A délnyugati kereskedelem szempontjá­ból a század hatvanas éveiig a Velence és Itália felé vezető kanizsai-légrádi útvo­nal volt a legfontosabb. Ez a Muraköz­ben fekvő nedelici harmincadhely után há­rom irányban futott tovább. A legészakibb Pettaun és Laibachon keresztül ért Ve­lencébe; a középső Zágrábon át vezetett

Fiumébe, illetve Triesztbe; végül a legdé­libb szintén a mai horvát fővároson, majd Modruson keresztül vitt ki a tengerparti Zenggig. A királyság északi területeiről ke­reskedőink Kassán át fuvarozták áruikat Krakkó irányába. Az Oszmán Birodalom felé vezető Duna menti eszék-belgrádi és szeged-temesvári utak közül az előbbi je­lentősége a levantei árukkal való kereske­dés miatt növekedett. Ezeken a 16. század­ban főként raguzai, rác és zsidó kalmárok szállították áruikat. A nemzetközi keres­kedelemből nem hiányoztak az erdélyi és a partiumi kalmárok sem, a Porta alkal­mi tilalmai ellenére ugyanis Kolozsvárról Nagyszebenen és Brassón át áruik eljutot­tak Havasalföldre, Besztercén keresztül Moldvába, Váradon és Debrecenen át pe­dig Lengyelországba és az osztrák-német területekre is.

Magyarország külkereskedelme a 16. század második felében

A távolsági kereskedelemben a marha mellett az általában jól szállítható és ezért exportálható magyar bornak volt még ki­emelkedő szerepe. Ennek termelésében komolyabb változás következett be a késő középkorhoz képest. 1526 előtt Magyaror­szág legjobb borát a Száva és a Duna között fekvő Szerémségben készítették. Szülej­mán szultán hadainak többszöri pusztító

felvonulása miatt azonban a szerémségi borvidék szerepét előbb a somogyi­

baranyai-tolnai régió, majd a 16. szá­zad második felétől egyre inkább Tokaj-Hegyalja vette át. A századvé­

gen így már számottevő mennyiségű bor „döcögött ki" a Krakkó felé haladó keres­kedők szekerein, sőt egy évszázad múlva a tokaji borfajták már Európa-szerte ko­moly hírnévnek örvendtek. Gabonát ugyan­akkor elsősorban a Csallóközből tudtak a Dunán osztrák területekre szállítani.

Végül tekintélyes maradt a Garam vidé­ki bányákból kitermelt nyersréz exportja is, amelyet az 1530-as évekig az 1495-ben alapított Thurzó-Fugger cég irányított. A Besztercebánya környékén bányászott.

ezüstben gazdag réz délen eljutott Velen­céig, északon Gdanskig, nyugaton pedig az utóbbi városból tengeri úton a németalföl­di Antwerpenig is. Bár az egyre mélyebb és ezért elvizesedő, nehezen szellőztethető aknák kitermelése egyre költségesebb volt, a réztermelés a legfontosabb gazdasági ága­zatok egyike maradt. A hadiipar és a pénz­verés számára nélkülözhetetlen, de egyút­tal Európa ezüsttermelésének is jelentős részét biztosító magyar bányászat jövedel­mezőségét mutatja, hogy a rézbányákat a század második felében olyan elismert nagyvállalkozók bérelték, mint 1569-ig az augsburgi Manlichok, majd a Palerek, Weissek, Wagnerek és Herbstek konzor­ciuma, végül a Paler-Castell érdekcsoport, 1602-től pedig a Palerek és id. Lazarus Henckel, aki a tizenöt éves háború egyik meghatározó finanszírozója volt.

A külföldről behozott áruk összetétele a l ó . században alig változott. Továbbra is óriási mennyiségben textilfélék sokasága (posztó, vászon, selyem stb.), valamint kü­lönféle ipar- és luxuscikkek (kések, sarlók, óntálak, szerszámok, nürnbergi aprófém­áruk, süvegek, velencei üvegtárgyak, órák, illetve narancs, füge, citrom) és fűszerek (sáfrány, bors, gyömbér) érkeztek az or­szágba. Ezek eljutottak a főúri udvarokba, a városok polgári otthonaiba és a végvári katonaság lakásaiba egyaránt - miként ezt az újabb régészeti feltárások is bizonyítják.

Mindez összességében azt jelentette, hogy Mohács után a gazdasági kapcsolatok fejlő­dését még a kedvezőtlenné vált politikai-ka­tonai viszonyok sem tudták meggátolni. A virágzó kereskedelemnek köszönhetően a 16. században Magyarország megosztott­sága ellenére is meghatározó része maradt Európa gazdasági vérkeringésének.

Szétdarabolódott ország -szoros gazdasági kapcsolatok A három részre szakadt Szent István-i ál­lam többé-kevésbé meg tudta őrizni gaz­dasági egységét is. Ennek a kedvező hely­zetnek a kialakulásában - bár furcsának

Nürnbergi zsebnapóra a bajcsavári régészeti ásatásokból, 1573

Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek leírása Magyarország bortermeléséről, 1536

„Borból oly sok van, hogy Magyarország csaknem minden vidéke (kivé­

ve azokat a sík vidékeket, melyek a Tiszán innen és túl Várad felé van­

nak, illetve Bács vidékét és néhány más helyet) terem nemes borokat,

édeset és savanykásat, a kettő köztit, erősét, könnyűt, mérsékelten ha­

tót, de fehéret jóval többet, mint vöröset. A sört a borbőség miatt csak

az ország kis részén ismerik. [...] Megesik többször, hogy a kedvező

időjárás és a jó évszak akkora mennyiségű bort ad, hogy alig lehet a bor

tárolásához szükséges hordókat találni, hanem más házi használatra

készült edényeket kell a bor felfogására felhasználni, és üres edényért

más, borral teli edénnyel kell fizetni. Ezt én Baranya megyében, mikor

Pécsett voltam, saját szememmel láttam. A borok közül a többinél elő­

ször is az jobb és nemesebb, melyet a Szerémségben, majd amelyet

Somogy, Baranya, Pozsony, Sopron, Eger, Borsod, Abaúj, Veszprém,

Zala megyékben, végül Erdélyben és Szlavóniában termelnek."

Oláh Miklós: Hungária. Athila. Szerk. Kulcsár Péter. Bp.. 2000. 46-47. old. (Németh Béla fordítása)

tűnhet - a háborús viszonyok is szerepet játszottak. A veszélyes közállapotok miatt a német és az itáliai kalmárok (a középkori gyakorlattól eltérően) m á r n e m merész­kedtek a hadszíntérré vált Magyarország területére. Így megnőtt magyar üzletfeleik szerepe, akik m i n t ágenseik, faktoraik és beszállítóik tevékenykedtek. A bécsi had­vezetéshez hasonlóan tehát a külföldi keres­kedők is rá voltak szorulva a magyarokra, miközben e kapcsolatok az utóbbiaknak komoly segítséget jelentettek, hiszen vál­lalkozásaikat tekintélyesebb tőkével bíró külföldi üzlettársaik áruhitelekkel támogat­ták. Az idegen és a magyar kalmárok által közösen irányított távolsági kereskedelem és a magyarországi bányászat tehát a gaz­daság húzóágazatai voltak. Az ország „ál­lami" bevételeinek ezért adták több mint 60 százalékát a harmincad- és bányajöve­delmek; pedig a korabeli források telis-te­le vannak marha- és fegyvercsempészetre utaló adatokkal.

A h á r o m részre darabolódott Magyar­ország egyes területeinek lakói - függetle­nül attól, hogy ellenséges viszonyban álltak egymással - h a m a r felismerték, hogy a gaz­dasági kapcsolatok fenntartása mindany-nyiuk számára igen előnyös. A török hó­doltságban tenyésztett marhára és juhra a Habsburg Monarchiában égető szükség volt, ám oda csakis a királyságon keresztül juthatott el. De igaz volt ez az Oszmán Bi­rodalomból érkező úgynevezett „török árukra" (gyapjú- és pamutszövetek, finom vásznak, szőnyegek, vánkosok, bőrkészít­mények) is, amelyek iránt nyugaton szin­tén nőtt a kereslet. Az európai ipar- és lu­xuscikkekre viszont úgy a királyság lakói, mint a törökök, de az erdélyi fejedelmek alattvalói is igényt tartottak. Azaz a szem­benálló feleknek a kereskedelmi kapcsola­tok fenntartása alapvető érdekük volt, hiszen megszakításuk súlyos anyagi veszte­ségeket okozott volna.

Ezt a helyzetet jól példázza 1589-ből a kakati (párkányi) vásárok kijelölésének esete. Az esztendő tavaszán Szokolovics

Merni esztergomi szandzsákbég ellenfelé­hez, a komáromi végvár főkapitányához, Pálffy Miklóshoz az alábbi kéréssel for­dult, hogy biztosíthassa a jól jövedelmező vásárok további fenntartását: „Mi azt gon­doltuk, hogy a földnek épületére jobb lészen, hogy itt Kakaton minden héten vásár legyen és ismét fősokadalmak is legyenek, kire min­denfelől bízvást jöhessenek és mehessenek, és amiből pénzt teremthetnek, mindenüket áruljanak és vegyenek. Tinagyságtok gon­dolja el, a sokadalmak mely alkalmatos napokon legyenek esztendő által, és a heti vásárok is mely na pókon legyenek. Ezt Ti­nagyságtok elgondolván és minekünk megír­ván, ím mi azt elfo­gadjuk a mi hitünk-re, tisztességünkre, emberségünkre, hogy az sokadalmakra és az vásárokra ide Ka­katra mind hódolt és hódolatlanok bízvást jö­hetnek és méheinek, sen­kitől semmi hántások nem lészen, sem útjukban, sem az vá-

Részletek az 1545. évi magyarországi harmincadnaplóból

„1545. február 27-én Deák Pál Óvárról az óvári harmincadon kivitt

6 tehénbőrt és 21 juhbőrt. Ezek után fizetett 40 dénárt. [...]

1545. május 23-án az óvári harmincadon Miklós Balázs Sűlyről kivitt

80 ökröt. Ezek után fizetett 19 forint 80 dénárt. [....]

1545. április 1-jén a pozsonyi harmincadon Benedikt Schötz beho­

zott 24 vég karasia posztót, 1 bála hosszú szálú nürnbergi posztót,

1 bála werdi posztót, 1 bála iglaui posztót, 1 bála butzbachi posztót.

18250 darab kést, 1500 süveget, 95 forint értékben szatócsárut,

500 kendőt, 4 láda narancsot, 4 légelynyi malváziai bort, 3 mázsa

mandulát, 2 mázsa berzsenyi [festékanyag] és 1000 kaszát.

Mindezek után fizetett 62 forint vámot."

Magyar Országos Levéltár, Budapest; Magyar Kamara Archívuma, E 554, Városi és kamarai iratok Fol. Lat. 923. 1545. évi harmincadnapló tol. 66, tol. 171. és tol. 73. (Pálffy Géza fordítása)

Török csésze, 16. század

Török korsó, 7560-7565

sárhelyen, akár Lévából, Újvárból, Ko­máromból, Nagyszombatból, Pozsony­ból, Bécsből, Prágából, akárhonnét jöjje­nek, semmit ne féljenek, hanem bízvást

jöhetnek és mehetnek minden marhájuk­kal, és áruljanak, vegyenek, az mint soka­

dalmakban szoktak."

Szakály Ferenc az 1568. évi drinápolyi békét követő nyugalmasabb negyed­századot joggal nevezi a magyarországi vállalkozás kora újkori virágkorának. A nagy nyereséggel járó élőállat-te­nyésztésbe és -kereskedelembe ugyanis

a társadalom széles rétegei kapcsolódtak be. E vállalkozó csoport derékhadát a hó­doltságban és peremén fekvő mezőváro­sok úgynevezett parasztpolgár-lakói alkot­ták. Szegényebb rétegük a tenyésztésben,

Török kaftán, 16. század, Isztambul

módosabb csoportjuk magában a keres­kedésben vállalt fontos szerepet. A sze­rencsével járó tőzsérek egyre nagyobb vagyonra tettek szert, a legtehetősebbek pedig a királyság vagy a fejedelemség vá­rosaiba (Nagyszombat, Kassa, illetve Vá­rad, Kolozsvár, Debrecen) költöztek ki, ahol hamar meghatározó pozíciókhoz ju­tottak.

Az 1560-as évek elején például az egyik legismertebb kereskedőkompánia a deb­receni Szabó Máté vállalkozása volt, aki már mintegy 50 000 magyar forintot meg­haladó készpénzzel és áruval rendelkezett. Ez az összeg az Erdélyi Fejedelemség egy esztendőnyi török adójának többszöröse, a királyság éves bevételeinek pedig mint­egy 6 százaléka volt. A későbbi évtizedek­ből Thököly Imre őse (Sebestyén) emel­kedett ki. Ő egyszerű alföldi tőzsérből lett - kiterjedt hódoltsági kapcsolatainak kö­

szönhetően - az ország egyik leg-módosabb, évente szintén több

tízezer forintos marhavásárlási ak­ciókat és iparcikk-, sőt olykor til­

tott fegyverszállításokat lebonyolító vállalkozója, majd nyert 1593-ban

bárói címet. Ezzel a magyar nemesség legfelső rétegébe, az arisztokráciába emel­kedett.

Bár egyes régebbi történetírók a főne­meseket a gazdasági vállalkozásoktól ide-genkedők közé sorolták, egy elfogulatlan osztrák kortárs (Wolfgang Puchheim) 1550. évi kijelentése eloszlatja ez irányú kételyeinket: „A magyar urak kereskedést űznek, kereskedőket is fogadnak maguk mellé legényeknek, s marhával, posztóval, ólommal, rézzel és mindenféle más dologgal kereskednek." A magyar arisztokraták (pél­dául a Nádasdyak, Perényiek, Zrínyiek, Thurzók, Dobók, Forgáchok, Homonnai Drugethek, Erdődyekés Mágochyak) a ked­vező lehetőségeket felismerve, mind a tá­volsági, mind az országon belüli kereske­delemben tekintélyes részt vállaltak. De ez igaz volt a magyar és idegen fő- és várkapi­tányokra is.

A városhálózat fejlődésének

jellegzetességei

Az ország h á r o m részre szakadása és a ke­reskedelem szerepének megerősödése város­hálózatunk fejlődésén is alapvető nyomot hagyott. A középkor végén Magyarorszá­gon (Erdéllyel együtt) 30 királyi város és 150 jelentősebb földesúri város vagy városi fel­adatkört ellátó mezőváros volt. Ezekben élt az ország össznépességének körülbelül 8 szá­zaléka, ami a németországi 10-15 százalék­hoz képest m á r akkor is lemaradást jelen­tett. Ez a 16. században tovább növekedett. A középkori hét regionális központ (Buda és Pest, Pozsony és alközpontja Sopron, Körmöcbánya, Kassa, Várad, Szeged és Pécs) közül h á r o m (Buda, Pécs és Szeged) török fennhatóság alá került, Várad pedig az Erdélyi Fejedelemség kulcsvára lett. Emiatt a városhálózat szerkezete átalakult.

A legnagyobb veszteséget Buda kiesése okozta. A magyar főváros gazdasági szere­pét a H a b s b u r g M o n a r c h i á b a n a „máso­dik magyar főváros" Bécs, az Oszmán Bi-

Felső-magyarországi városszövetség

Kassa és az északkelet-magyarországi régió szabad királyi városai

(Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, majd a 17. század második felétől

Késmárk) a 15. század közepe óta városszövetséget alkottak, amely­

nek segítségével képviselték közös érdekeiket.

rodalomban pedig Belgrád vette igen hosz-szú időre át. A földrajzi s z e m p o n t b ó l pe­riferikusabb Pozsonyra és Kassára pedig a korábbinál jóval nagyobb feladatok há­rultak. Ezeket a királyság új „belpoliti­kai fővárosa" és Felső-Magyarország köz­pontja azonban jól ellátták. Mindkettő jük fejlődésének kedvezett, hogy politikai és pénzügyi központokká váltak, polgáraik pedig bekapcsolódtak a virágzó keres­kedelembe. Sőt az úgynevezett felső-ma­gyarországi városszövetség számára még a népes kassai helyőrség és a végvárak el­látása is komoly üzletet kínált. Mindezek következtében Kassa a korábbinál jelen­

A bártfai városháza

Az Orbán-torony Kassán szabad királyi, valamint a Garam menti bányavárosok (Körmöc-, Beszterce-, Sel-mec-, Új-, Baka-, Libet- és Bélabánya) is tovább haladtak a városiasodás útján. Ez megmutatkozott például új egészségügyi, köztisztasági és tűzrendészeti intézkedé­seikben.

Miközben a török fennhatóság alá ke­rült szabad királyi városok vesztettek jelen­tőségükből, a különleges katonai és gazda­sági helyzetnek köszönhetően más városok szerepe felértékelődött. E szempontból ki­emelendő Nagyszombat szabad királyi vá­ros és Győr kiváltságolt káptalani mezővá­ros példája. Előbbi fejlődését elősegítette, hogy Esztergom 1543. évi elestével az érse­kek itt telepedtek le. Mivel a század máso­dik felében ők töltötték be a helytartók tisztét, ezért a város Pozsony után a király­sági belpolitikai élet második központja lett. Magyar polgársága pedig gyorsan rea­gált a marhakereskedelem nyújtotta lehe­tőségekre.

Győr hasonlóan a korszak legjövedel­mezőbb ágazatának köszönhette gyarapo­dását. A káptalani mezőváros Buda eleste után Bécs előretolt bástyája lett, ezért az 1560-as évekre m o d e r n erődvárossá épí­tették ki. Ez azt jelentette, hogy hatalmas védművekkel erősítették meg, utcaháló­zatát szabályossá formálták és bő ezerfős (magyar és német) katonasággal látták el. A katonai célok messze megelőzték a pol­gárság érdekeit, így a főkapitány számos területen korlátozta a polgárok szabadsá­gát és gazdasági tevékenységét. Ezen in­tézkedések ellenére a frontvonal közelsége komoly előnyöket hozott a város lakói­nak. Egyrészt a katonaság ellátása piacot teremtett a városi kereskedők és mes­teremberek számára; másrészt a győri kal­márok is kihasználták, hogy a legfonto­sabb marhahajtó-út városuk mellett haladt el. A távolsági kereskedelembe közvetí­tőként aktívan bekapcsolódtak, ami ko­moly gyarapodást hozott számukra. Ennek köszönhetően megőrizték, sőt bővítették kiváltságaikat. Győr így nemcsak a határ-

tősebb, országos szerepkörhöz jutott. Sop­ron és Lőcse viszont valamelyest vesztet­tek egykori jelentőségükből, ám a többi

A győri védművek egy megmaradt része. Légi felvétel

Wathay Ferenc költeménye a 16. század gazdasági lehetőségeiről

„Sok szép gazdagságval ez föld rakva vala,

Rajta sok szép váras s roppant falu vala,

Ezt sok szép vénember s polgár lakja vala,

Ifjú népe erős medve módra vala. [...]

Vége-széle az sok baromnak nem vala,

Szegény ember köztük, ha száz barma vala,

Néhány országokat hússal tartanak vala,

Nálok az baromnak már bocsi nem vala."

védelem egyik alappillérévé, h a n e m a ma­gyar gazdasági élet meghatározó színteré­vé is vált.

A hódoltsági mezővárosok egy része számára hasonló felemelkedést hozott az 1541 utáni időszak. Bár vitathatatlanul az o s z m á n o k alattvalói voltak, a marha, juh és ló tenyésztésében, valamint az állatok nyugatra hajtásában elévülhetetlen szere­pük volt. A „ h á r o m város" (Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét) mellett olyan me­zővárosok (például Kálmáncsehi, Mező­túr, Nagymaros , Ráckeve, Tolna, Simánd, Nyírbátor) ju tot tak gazdaságilag fontos szerephez, amelyek egykori jelentőségéről ma m á r alig t u d u n k . Míg az előbbi három város parasztpolgár-lakói településeik ha­tárában bérelt pusztákon foglalkoztak a marhatenyésztéssel, az utóbbiak a köz­vetítő kereskedelemben vállaltak megha­tározó szerepet. Mivel mind az állattartás, m i n d a hajtás néhány százas csordákban történt, ez több tízezer parasztgazdaságot tett az előállításban és a forgalmazás­ban érdekeltté, majd biztosított számuk­ra anyagi gyarapodást. A három or­szágrész határán fekvő Debrecen tőzsérei hasonlóan használták ki a város melletti óriási legelőket. A kalmárkodásból ugyan­akkor több hódoltságon kívüli (Komá­rom, Pápa, Nyírbátor, Sárospatak), sőt

erdélyi mezőváros (például Nagyenyed) is erőre kapott.

A magyar gazdaság sajátos 16. szá­zadi lehetőségei a lemaradásban lévő céhes ipar fejlődésének ke­vésbé kedveztek. A kereskedésből származó hasznot a városi polgá­rok nem ipari vállalkozásokba, hanem főként szőlőbirtok- és földvásárlásra fordították; hi­szen az utóbbi segíthette elő fel­emelkedésüket a nemesség sorai­ba. A városi ipar ezért továbbra is megmaradt a céhes keretek között. De a nyugatról beözönlő olcsó ipar­cikkek a kézművesipar fejlődésének is akadályát képezték. Iparunk lemaradása összességében így tovább nőtt a nyugat­európaihoz képest. Jelentősebb eredmé­nyeket egyedül a szabóipar ért el, miután céheik száma az olcsó nyugati textíliáknak köszönhetően szaporodott. Ezen kívül csupán az ötvösipar emelkedett ki, külö­nösen az ásványkincsekkel bíró Erdélyben. Mesterei a vagyonosabb magyar és szász polgárok közül verbuválódtak, miközben a felvevőpiacot az értékesebb tárgyaknál a fejedelmek és a magyar nemesség, hét­köznapibb termékeiknél viszont a társada­lom szinte minden rétege jelentette. A had­járásokkal teli században ugyanis az emberek szívesebben fektették be pénzüket köny-nyen elrejthető és menekíthető vagyontár­gyakba.

Hiba lenne persze a 16. század gazdasá­gáról a török hódítás miatt élő erősen ne­gatív képet egyenesen mesebelien gyönyö­rűre festeni. A kor embere a háborúkkal járó tetemes pusztítások ellenére sem élt azonban világvége hangulatban. Sőt fel­ismerve korának gazdasági lehetőségeit, azokat a lehető legnagyobb mértékben igyekezett kiaknázni - függetlenül attól, hogy tekintélyes királysági nagybirtokos­ként, idegen végvári főkapitányként, az er­délyi fejedelem alattvalójaként, szabad kirá­lyi városi polgárként vagy török hódoltsági cívisként kereste boldogulását.

Ikerserleg fele Nagyszebenből, 1600 körül

Hon-, hit- és nyelvkeresők: etnikai, vallási és kulturális változások

Demográfiai és etnikai változások • 76

Katolikusból protestáns ország • 82

A magyar nyelv első virágkora • 90

Gyarapodó iskolák és értelmiség • 97

Demográfiai és etnikai változások

Törökök keresztény foglyokat kínoznak. Német röplap, 16. század első fele

Mivel Magyarországon az első átfo­gó népszámlálást II. József ural­kodása alatt tartották, a 16. szá­

zadi lakosságlétszámot - elsősorban a fenn­maradt magyar és török adóösszeírások, valamint a jobbágyok szolgáltatásait szám­ba vevő urbáriumok segítségével - csupán becsülni tudjuk. Ezzel magyarázható, hogy az elmúlt évszázadban a középkor végi Ma­gyar Királyság össznépességéről eltérő szá­mítások láttak napvilágot: a 2,3 milliótól egészen a 4,5 millióig. Az újabb kutatások szerint ezt mintegy 3,3 millióra, a 17. szá­zad elején pedig 3,5-3,7 millióra tehetjük. Mindez azt jelenti, hogy a korábbi véle­mények többségével szemben a török meg­szállás első évszázadában összességében nem csökkent, hanem szerényen növeke­dett a lakosságszám.

Az ország népességének alakulása Az ország három részre szakadása után a mintegy 3,5 milliónyi összlakosság na­gyobb része a legsűrűbben (15 fő/km2) be­települt, megmaradó Magyar Királyságban

élt. Az 1598. évi házösszeírás szerint itt kö­rülbelül 1,8 millió ember lakott. A király­sággal nagyjából azonos területű hódolt­ságban a népsűrűség jóval kisebb, csak mintegy 7 fő/km2 volt, így az itteni lakosság száma 900 000 főre tehető. Végül Erdély lakossága a Partiummal együtt körülbelül 800 000 főt számlált (13 fő/km2), akiknek többsége magyar és román (összesen mint­egy 550 000 fő), illetve székely (150 000 fő) és szász (100 000 fő) volt. A lakosság túl­nyomó része országos szinten 20-25 ház­ból álló aprófalvakban élt. A hódoltságban körülbelül 140 lélek lakott egy átlagos fa­luban - ezek egymástól nagy távolságban feküdtek -, míg a sűrűbben benépesült királyságban egy-egy faluban mintegy 150-170 fő élt. A magyarországi népsűrű­ség ugyanakkor messze elmaradt az itáliai 50-120, a németalföldi 40, de még a szom­szédos ausztriai 18 fő/km2-es értéktől is.

Az egy évszázad alatt feltételezett 6-10 százalékos növekedés azonban csak látszóla­gos eredmény volt. A korabeli Európában ez időben ugyanis országszerte igen jelentős (15-80 százalékos) gyarapodást regisztrál­hatunk. A demográfiai robbanás Közép-Európát sem kerülte el, hiszen Ausztriában és Csehországban mintegy 20, Lengyelor­szágban pedig 36 százalékkal emelkedett a lakosságlétszám, miközben a Német-ró­mai Császárság népessége mintegy három­negyedével gyarapodott. A népességrobba­nás persze Magyarországon is jelentkezett, miként ezt a hadjárásoktól védett terüle­ten fekvő rohonc-szalonaki (Vas megye) Batthyány-uradalmakban megfigyelhetjük. A szomszédos osztrák és cseh területek la­kosságnövekedésének arányával számolva a 3,3 milliónyi népességnek a 17. század elején éppen 4 millióra kellett volna gyarapodnia.

A felégetett Törökszentmiklós látképe. Színezett rézkarc, 1617

M i n d e z azt jelenti, hogy a mintegy 300 000-500 000 fős abszolút népesség­csökkenés volt az ország hadszíntérré vá­lásának egyik legsúlyosabb következmé­nye. Az egy évszázad alatt bekövetkező szaporulat nagy részét az állandó hábo­rúskodás és káros velejárói (gyújtoga­tás, éhínségek és járványok) csapolták le. Azonban e folyamaton belül különbséget kell t e n n ü n k a várháborúk (1552-1566) és a „háborús békeévek" (1568-1591) nyugalmasabb időszakai, illetve a legna­gyobb szultáni hadjáratok (1521-1543) és a századvég másfél évtizednyi hosszú ha­dakozása (1591-1606) között. Az általá­nos vélekedéssel ellentétben az oszmánok berendezkedése ugyanis nem járt minde­nütt olyan katasztrofális pusztulással, mint azt történetírásunk korábban vélte. A te­lepüléshálózat a várháborúk idején még nem szenvedett visszafordíthatatlan káro­kat, így lakói sem ítéltettek megsemmisü­lésre vagy menekülésre. De a frontvonal széles sávjának lakossága még a török-ma­gyar portyákat is sokáig átvészelte, a feldúlt házakat újjáépítette, földjeit ismét művel­

ni kezdte. Különösen a templomos helyek megtartó ereje volt a határvidéken jelen­tős. A 16. század végéig a magyar társada­lom egészen hihetetlen ellenálló és alkal­mazkodóképességről, valamint újjáéledési erőről tett tanúbizonyságot. A valódi csa­pást - mint látni fogjuk - a tizenöt éves háború hozta meg, amely valóban megti­zedelte Magyarország lakosságát.

Mind a nagy hadjáratok pusztításai és a velük járó járványok, mind a „békeévek" betörései leginkább a magyar lakosságban tettek kárt. A nagy seregek és a portyák álta­lában a folyók, patakok és a fontosabb útvo­nalak mentén haladtak előre, melyek vidé­két a Kárpát-medencebeli megtelepedéstől kezdve elsősorban magyarok lakták. A több százezres abszolút népességcsökkenésből tehát a síkvidéken élő magyarság részesedett leginkább, miközben a védettebb hegyvidé­ki területek román, szlovák és ruszin lakos­sága kisebb veszteségekkel vészelte át a had­járásokat. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország etnikai viszonyai a 16. szá­zadban a magyarság szempontjából kedve­zőtlenül kezdtek megváltozni,

Istvánffy Miklós beszámolója történetírói munkájában a Szatmár vidé­kén állomásozó német katona­ság vérhas­járványáról, 1565 ősze

„Az Svendy [Lazarus von Schwendi főkapi­tány] népében a né­met vitézeknek na­gyobb része vérhas­ban és más közbe­tegségekben az őszi gyümölcsöknek nagy étele miatt, melyek a Szamos vize mellett felette nagy bősége­sen teremnek, min­dennap veszne,rész szerint pedig elerőtle­nedések miatt az hadbéli tisztekben való eljárásra haszon­talanokká tétetni lát­szatnék."

Istvánffy Miklós magyarok dolgairól irt históná/a Táltyai Pál XVII. századi fordításá­ban. 2. köt Sajtó alá rend. Benits Péter. Bp.. 2003. 388. old.

Rác férfi. Vízfestmény egy 17. századi viseletkódexből

Délszláv bevándorlók tömegei Magyarországon

A század legmarkánsabb etnikai átalakulá­sát a szerbség igen számottevő magyaror­szági térnyerése jelentette. Bár a szerbek (másként rácok) az Al-Duna és a Száva mentén már a késő középkor végén is ko­moly (200 000 fős) kisebbségnek számítot­tak, az 1526 utáni évtizedekben a török betörések és a szultáni hadjáratok által el­pusztított Duna vidéki és temesközi te­rületeket nagy tömegekben szállták meg. Megtelepedésüknek kedvezett, hogy e ré­giókban a század közepéig a településháló­zatban, emberben és anyagi javakban mérhetetlen, 70-90 százalékhoz közeli pusztulás ment végbe. De tartós gyökeret verésüket elősegítette az is, hogy fegyver­forgatáshoz értő csoportjaik Csemi Jován 1527. évi felkelése során, a két magyar ki­rály küzdelmében felmorzsolódtak, mara­dékaik pedig többségében az oszmánok ol­dalára kényszerültek. Csak egy-egy kisebb csoportjuk maradt Radic Bosic, illetve az utolsó szerb despota, az 1537. évi török­ellenes eszéki hadjáratban elesett Pavle Bakic (magyarosan Bakics Pál) vezetésével Szapolyai János, illetve I. Ferdinánd szol­gálatában. Az utóbbiak soraiból kerültek ki a Komáromban és Győrben szolgáló dunai

királyi flotta katonái, a fokozatosan elma­gyarosodó, de ortodoxnak megmaradó rác naszádosok.

Bár a szerbek betelepülése az elpusztult délvidéki területek újjáéledése és gazdasági talpra állása szempontjából meghatározó volt, ezen országrészek etnikai viszonyai visszafordíthatatlan mértékben kezdtek át­alakulni. Az 1526 előtt csaknem színma­gyar lakosságú Temesvár például 1552 Után két évtized alatt teljesen elszerbese-dett. Egy 1577-ben Antwerpenben meg­jelent térképen a Temesközre már rákerült a rácok (Rasci) felirat. A Szerémség ugyan­akkor már egy 1564-ben készült velencei mappán Rácországként (Rascia) szerepelt. De a század második felében már a Du­nántúlon is népesebb szerbség élt, elsősor­ban Baranya és Tolna, kisebb részben So­mogy és Fejér megyékben. Velük együtt az Észak-Balkánról jelentős számban érkez­tek a több délszláv népcsoport kevere­déséből létrejött állattenyésztő etnikum, a vlachok képviselői is, akiket a korabeli magyar források oláhoknak neveztek. (Ők nem keverendők a szintén oláhoknak hí­vott románokkal.) A Duna vidéki ortodox délszlávok száma oly jelentős volt, hogy 1585-ben a Szekszárd melletti Grábócon lelki életük gondozására már monostor is

Naszádos flotta. Komárom látképének

részlete. Színezett rézkarc,

1597-1598

létesült. A magyar lakosságtól eltérő vallá­

suk és szokásrendszerük viszont szinte tel­

jesen gátat szabott beolvadásuknak. Mind­

ezek összességében kiválóan jelezték, hogy

a legdélibb magyarországi területek etnikai

viszonyai alapjaiban kezdtek megváltozni.

Míg a szerbek felhasználása a törökelle­nes határvédelemben Mohács után n e m járt számottevő eredménnyel, Szent István birodalmának volt egy olyan régiója, ahol a menekült délszláv lakosság nem vált a két magyar király 1526 utáni küzdelmének ál­dozatává. A dalmát tengerparton és a vele szomszédos horvát területeken az úgy­nevezett uszkokok (jelentése menekültek), a Dráva-Száva közi Szlavóniában pedig a vlachok más csoportjainak letelepítése és zsoldba fogadása szép eredményeket hozott. Bár történetírásunk e két népcsoportról gyakran megfeledkezik, a magyar végvári katonasághoz hasonlóan nekik is fontos szerep jutott az oszmánok elleni védeke­zésben, még ha a mellékhadszíntérnek te­kinthető horvát-szlavón területeken is.

Ezen országrészen a magyar állam 1526. évi bukása után északnyugati irányba ha­talmas népvándorlás indult meg. A törö­kök szokásait ismerő és kardforgatáshoz értő észak-balkáni menekültek tömegei ér­keztek az ez időben a Drávától délre kény­szerűen egybeolvadó horvát-szlavón terü­letekre. Fegyveres alkalmazásuk anyagi, katonai és politikai megfontolásokból egy­aránt igen ajánlatos volt, amivel a bécsi hadvezetés az 1530-as évektől elsősorban Krajna, Karintia és Stájerország védelme érdekében sikerrel élt. A Boszniából és Hercegovinából érkező uszkokokat hama­rosan vagy letelepítették, vagy végvári szol­gálatba fogadták. Az előbbire a Kulpa felső folyásának északi partján fekvő Sichelberg, Novo Mesto, Möttling és Tschernembel (ma mind Szlovéniában található, egykor Krajna déli része volt) környékén több hul­lámban került sor. 1535-ben az uszkokok katonai szolgálatuk fejében külön kivált­ságlevélben nyerték el szabadságaikat (előbb húsz esztendőre, majd örökös adómentes­

séget kaptak). Az elkövetkező évtizedek­ben a szomszédos területeken újabb me­nekült családok kapták meg a privilégiu­mokat. A század közepére így jött létre a sichelbergi kerület, melynek élén egy a katonai és a civil életet egyaránt irá­nyító kapitány állt. ő a horvát generálisok alárendeltségébe tartozott, így körzete a 16. század második felétől a károlyvárosi főkapitányság különleges része lett.

Az uszkokok nagyobb csoportjainak letelepíté sére földhiány miatt per­sze nem volt lehetőség, őket ezért részben a hor­vát főkapitányság várainak (főleg Zengg, Karlobag, Szlunj, Cetin és Ogulin) katonaságába, részben az adriai­tengeri flotta hajóira fogadták fel. Akiknek itt sem jutott hely, azok vagy tovább vándo­roltak Krajnába és Stájerországba, vagy az oszmánok szolgálatába álltak, vagy az Ad­riai-tengeren kalózkodásra adták fejüket. Ebből a század végére komoly politikai bo-

A grábóci monostor

Festett fakereszt a ráckevei ortodox ikonosztázról

nyodalmak támadtak, hiszen az uszkokok a török bárkák mellett a velencei gályákat sem kímélték. A századfordulóra Bécs és Velence között emiatt az ellentétek patta­násig feszültek.

A Szlavóniában előrenyomuló vlachok-kal szerencsésebben járt a Habsburg-had­vezetés. Hasonlóan privilégiumok fejében történő letelepítésük jelentette az egyetlen megoldást, hogy ne vándoroljanak tovább Krajnába és Stájerországba. A 16. század­

ban ez még viszonylag kevés problémát okozott, hiszen ezen országrész lakosságá­nak jelentős része elmenekült vagy elpusz­tult. Katonáskodásuk fejében a szlavón fő­kapitányság területén a vlachok is földet és különféle kiváltságokat kaptak. A fonto­sabb utak és átkelők mentén teljesített őr­szolgálatuk jól egészítette ki a végvárak német és délszláv katonaságának tevékeny­ségét. Katonai szerepük ellenére előjogaik sértették az országrész megmaradt horvát és magyar nemeseinek érdekeit, mely prob­lémák még privilégiumaik általános rende­zésével (1630) sem oldódtak meg.

Az uszkokok és a vlachok Horvátor­szágban és Szlavóniában való megtelepe­dését egy másik nagy vándormozgalom tette lehetővé. A Drávától délre fekvő te­rületek horvát lakossága a Mohács előtti és utáni évtizedek aktív török portyái és a végvári katonák fosztogatásai miatt az 1530-1540-es években nagy tömegekben adta fejét menekülésre. Mivel - miként Batthyány Ferenc bán felesége fogalma­zott - „minden bokorban félni lehetett az ellenségtől", aki csak tehette, elköltözött az egyre nyugatabbra tolódó török front­vonal közvetlen közeléből. A legelőször megfutó horvát és magyar nemességet az 1532. évi szultáni hadjárat okozta hatal­mas pusztítások után a jobbágyság töme­gei követték. Jóllehet a kivándorlás eleinte önkéntes volt, hamarosan komoly és néha erőszakos telepítési akciók is kezdődtek. A horvát-szlavón területeken és Magyar­országon egyaránt birtokos főnemesek (a Batthyányak, Nádasdyak, Erdődyek, Keglevicsek és Zrínyiek) ugyanis felismer­ték, hogy miután délvidéki uradalmaik pusztulását nem akadályozhatják meg, ezek lakosságát érdemes a Drávától északra fekvő nyugat-magyarországi uradalmaik­ba áttelepíteniük. Mivel az utóbbiakban bőven volt még műveletlen és irtásra al­kalmas terület, a menekülő horvát jobbá­gyok befogadása nem jelentett nagy prob­lémát, sőt komoly gazdasági érdek volt. Az áttelepítés során ugyanakkor nagy fi-

Ogulin vára

Zengg vára

gyeimet fordítottak a műveltebb réteg (pa­

pok, írástudók) és a mesteremberek kime­

nekítésére.

Az 1530-1540-es évek nagy hul lámai után, az Una-part i Kosztajnica várának elestét (1556) követően újabb jelentős hor­vát tömegek keltek útra Magyar- és Stájer­országba, akiknek helyét részben vlachok népesítették be. A század második feléig így összességében t ö b b tízezer horvát-szla­vón nemes és jobbágy hagyta el ősi lakó­helyét. Ennek köszönhetően a Muraköztől egészen Morvamezőig a Magyar Királyság, illetve az osztrák és morva tar tományok határán egy viszonylag széles, horvátok ál­tal (is) lakott sáv alakult ki. Különösen szép számban telepedtek le „krabótok" Németújvár, Körmend, Rohonc, Szalonak, Kismarton, Sopron, Bécs és Pozsony vidé­kén, főként az említett főúri családok ura­dalmaiban. Számuk az 1570-es évek elejére már annyira megszaporodott, hogy az al­só-ausztriai rendek ekkor további beván­dorlásuk titkos megtiltását kérték az ural­kodótól.

Bár a szerbekkel ellentétben a horvátok katolikusok voltak, tömegesen ők sem ol­vadtak be a Nyugat-Dunántúl magyarsá­gába. Ez főként azzal volt magyarázható, hogy meghatározott időre szóló kiváltsá­gok (adómentesség és különféle engedmé­nyek) fejében általában önálló települése­ket, irtásfalvakat hoztak létre, vagy egy-egy elpusztult falu területén vertek gyökeret. A Körmend melletti Nádaljából ekkor lett Magyar- és Horvátnádalja, miközben Ro­honc mezővárosa magyar, német és horvát városrészre oszlott. Nyelvük és azonosság­tudatuk szívós megőrzésének köszönhető, hogy a horvátok száma az osztrák-magyar határ mentén mind a mai napig tekin­télyesnek nevezhető. A 20. század elején létrejött osztrák tartomány, Burgenland lakosságának körülbelül tíz százalékát al­kotják. Pusztán a vezető horvát nemesi családok magyarosodtak el, nekik ugyanis a magyar nagybirtokosok udvaraiban, ura­dalmaiban vagy magánhadseregeiben a fel­

emelkedésre csak a magyar nyelv ismereté­ben volt lehetőség.

Összességében Magyarország etnikai képe a 16. században tehát nagyot válto­zott. A háborúk következtében fogyatkozó magyarság a honkereső délszláv (szerb, vlach, uszkok és horvát) lakossággal szem­ben megindult a kisebbségbe kerülés hosz-szú útján. Mindez Magyarország hosszú távú fejlődése szempontjából tragikus következményekkel járt, a 17. században e negatív tendencia ugyanis tovább folyta­tódott.

Menekülő parasztok. Végles látképe. Rézkarc Birckenstein Geometria-könyvéből, 1686

Lovas törökök. Vizfestntény, 1568

Katolikusból protestáns ország

Luther Márton arcképe. Lucas Cranach olajfestménye

Magyarország történetében a 16. század nemcsak politikai, gazda­sági és etnikai szempontból ho­

zott évszázadokra ható változásokat. Az Európában lezajló óriási vallási átren­deződés alapvető következményekkel járt a felekezeti viszonyok területén is. Az 1517-ben Wittenbergben Luther Márton fellé­pésével elinduló protestantizmus a Mo­hács utáni bő fél évszázadban a három részre szakadt ország minden területén el­söprő győzelmet aratott. Magyarország katolikusból többségében protestáns or­szág lett. Noha a lakosság az oszmán meg­szállás ellenére csaknem teljességgel ke­resztény maradt, a század végén már több mint a fele református, negyede evangéli­kus, a többi pedig antitrinitárius, katolikus és ortodox volt - összességében tehát a la­kosság mintegy 80-90 százaléka vált a pro­testantizmus követőjévé. Az új hit iránt ugyan nagy tömegek mutattak hallatlan nyitottságot, a hitkeresés korántsem volt egyszerű folyamat.

Bár eléggé általános az a nézet, miszerint a vallási „átváltozásban" - legalábbis a hó­doltság területén - a törökök engedé­kenységének óriási szerepe volt, ez kevéssé felel meg a valóságnak. A szomszédos Al­só-Ausztriában a század második felében a protestánsok a lakosság közel hasonló arányát (75-80 százalék) tették ki, de még a vallásháborúk dúlta Német-római Csá­szárság katolikusainak is mintegy fele a pro­testantizmus valamelyik irányzatára tért át. Ez azt bizonyítja, hogy Közép-Európa lakói­ban majd mindenütt megvolt a fogékony­ság az új hit iránt, függetlenül attól, mely ál­lamban éltek. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy az oszmánok a megszállt területeken ritkán állítottak akadályokat a reformáció terjedése elé, rendesen adózó alattvalóikkal vallási kérdésekben ugyanis általában kö­zömbösek - nem pedig türelmesek - voltak.

A protestantizmus gyors elterjedését valójában a katolikus egyház középkor végi válsága, a megreformálására irányuló tö­rekvések, valamint a lakosságnak az új hit

Hordozható házioltár Kassáról, 16. századeleje

„választása iránti igénye" segítette elő. A földrajzi felfedezések kitágították a világ határait, a reneszánsz megrendítette a kö­zépkori ember világképét, miközben Euró­pa-szerte nőtt az érdeklődés a vallásosság iránt. A meglehetősen konzervatív katoli­kus egyház nehezen tudott ezekhez az igé­nyekhez igazodni. A papság egy részének visszaéléseivel és műveletlenségével szem­ben ráadásul fokozódott az elégedetlenség, míg a főpapok többnyire politizáltak, és magas országos méltóságokat töltöttek be. A hívek megfelelő lelki gondozására és az egyház belső megújulására tehát nagy szükség volt. Az erre irányuló, alulról in­duló reformkísérletek (a szerzetesrendek átszervezése, laikus vallásos társulatok lét­rehozása, az új igényeket kielégítő vallásos irodalom terjesztése) kezdetben csak sze­rény eredményeket hoztak. A katolikus egyházat átalakítani (latinul reformare) kí­vánó reformáció eközben komoly tért nyert, így a katolicizmus megújuló törek­vései csak a tridenti (trienti, trentói) zsinat (1545-1563) eredményeit követően vál­hattak valódi egyházi reformprogrammá.

A két király közötti és a törökellenes ha­dakozás paradox m ó d o n mégis elősegítette a reformáció terjedését. A katolikus egyház ezekben a küzdelmekben hatalmas károkat szenvedett: Mohácsnál az ország 12 püspö­kéből hét (köztük a két érsek) maradt hol­tan a csatatéren, a két király által kinevezet -teket a pápák csak vonakodva erősítették meg, a polgárháború alatt az egyházfők alig tudtak egyházmegyéjük vallásos ügyei­vel foglalkozni, miközben az oszmánok előrenyomulásával ezek egy jelentős ré­sze idegen megszállás alá került. 1541-ben a kalocsai, 1543-ban az esztergomi érsek és a pécsi, majd 1544-ben a váci püspök szék­helye török vár lett, de 1552-ben erre a sorsra jutott Csanád és Veszprém is. A csanádi, majd 1560 után a váradi és a gyulafehérvári püspökség hosszú időre megszűnt, ennek ellenére a magyar kirá­lyok a hódoltsági és erdélyi püspöki szé­kekre továbbra is neveztek ki főpapokat.

Még nagyobb tragédiát jelentett, hogy az egyházi struktúrák alsó szinten is megroppantak. A pol­gárháborúban a gazdag egyházi (püspöki, káptalani és kolosto­ri) birtokokra gyakran szinte „rácsaptak" a környék nemesei, egyes országrészeken visszafor­díthatatlan károkat okozva. A vég­várvonal kialakulásával ugyan­akkor az uralkodók a megma­radt jelentősebb egyházi java­dalmakat a védelmi rendszer ellátására rendelték. Az esz­tergomi érseki széket például főként emiatt nem töltötték be 1573 és 1596 között. A tö­rök előrenyomulás következ­tében ugyanakkor az 1540-1560-as évek­ben az ország közepén azok a kolostorok és plébániák is elpusztultak, amelyek ad­dig átvészelték a szultáni hadjáratok évti­zedeit. A veszprémi egyházmegye mintegy 100 középkori kolostora például mind egy szálig eltűnt, miközben 600 plébániájából pusztán néhány tucat maradt meg a szá­zad végére. Erre az időre országosan csu­pán a ferencesek (például Jászberényben, Szegeden, Gyöngyösön és az erdélyi Csík­somlyón) és a horvát-szlavón területeken a pálosok, valamint a Pozsonyba és Nagy­szombatba menekült apácarendek tud­ták megőrizni vagy átmenteni néhány ko­lostorukat. A törökök a katolikus egyház pozícióinak hódításuk révén történő meg­gyengítésével tehát önkéntelenül is előse­gítették a reformáció 16. századi magyar­országi diadalát.

A protestantizmus különféle irányzatai nagyjából európai elterjedésüknek megfe­lelően vertek gyökeret Magyarországon is. A folyton megújuló, majd radikalizálódó tanok megismerése állandó kapcsolatot igényelt a reformáció legfontosabb köz­pontjai (Luther Wittenbergje és más német városok) és a török „torkában" hányódó Magyarország között. Az állandó összeköt­tetést a német egyetemeken egyre nagyobb

Fedeles kupa a kőszegi evangélikus egyházközség tulajdonából, 16. század

Biblikus érem, 1537

Melius Juhász Péter: Magyar prédikációk.

Debrecen, 1563

számban tanuló magyarországi és erdélyi diákok, valamint az egyre nagyobb meny-nyiségű, már nyomtatott, új vallási iroda­lom biztosította. Mindezeknek köszönhe­tően a h á r o m részre szakadt ország képes volt megmaradni Európa szellemi vérke­ringésében. Ez mind rövid, mind hosszú távon igen fontos eredmény volt.

Európa szellemi vérkeringésében A lutheri reformáció tanait először 1521-ben a budai főiskola néhány tanára fogad­

ta el. Kezdeti terjedését a Wittenbergbe járó diákok mellett a budai német pol­gárság és az uralkodói udvartartás né­hány tagjának fogékonysága segítette. Hamarosan a nyugat-magyarországi,

a szepességi és az erdélyi városok német polgárai is megismerkedtek az új feleke­

zettel, amelynek hitvallását már Philipp Melanchthon fogalmazta meg. Mivel ezt 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésen fogadták el, a város nevéből származott a lutheri egyház régi elnevezése: ágostai hitvallású evangélikus egyház. A Kárpát­medencében azonban még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a felekezet ki­formálódott tanrendszerrel (dogmatikával) és kialakult egyházi struktúrával rendel­kezzen. Ebben az irányban az erdélyi szá­szok körében az első lépéseket a brassói lelkész és térképmetsző, Johannes Honte-rus, a felső-magyarországi német polgá­rok között pedig a Wittenbergben tanult bártfai rektor, Leonhard Stöckel tette meg. Az utóbbi szerkesztette meg 1546-ban a ma­gyarországi reformáció első hitvallását, amellyel az öt szabad királyi város (Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben) véde­kezett I. Ferdinánd előtt az eretnekség vád­jával szemben.

A lutheri reformáció hamarosan ma­gyarlakta területekre is átterjedt. Első nagy terjesztői közül Dévai Bíró Mátyás, Ozorai Imre és Gálszécsi András emelkedtek ki. Munkájukat a várháborúk korszakában, majd az 1568-ban beköszöntő „békesség" idején újabb generáció folytatta. Elsősor­

ban Szkhárosi Horvát András tállyai prédi­kátor, Sztárai Mihály hódoltsági reformá­tor és Huszár Gál prédikátor-vándornyom­dász érdeme volt, hogy az ágostai egyház országszerte gyökeret vert. Irodalmi mű­veikkel (gyülekezeti énekek, zsoltárok, hit­vitázó drámák, verses históriák) és térítő­munkájukkal ők juttatták el Melanchthon eszméit a magyar falvakba, mezővárosok­ba és néhány nagy tekintélyű főúr (Perényi Péter, Thurzó Elek, Nádasdy Tamás, Pet-rovics Péter stb.) birtokára.

A reformáció befogadásának bő fél év­százada alatt azonban az egyes tanítások igen képlékenyek voltak. A különböző fele­kezetek kiformálódása, majd társadalmi és intézményi szintű kiteljesedése (az úgyne­vezett konfesszionalizáció) idején a hívek eleinte igényeiknek megfelelően válogattak a különféle irányzatok elemeiből: gyakran tértek át egy régebbi tanításról az újabbra, vagy fogadták el mind az egyik, mind a má­sik bizonyos elemeit. A század végéig ezért valódi sokszínűség jellemezte az utókor ál­tal egységesnek tartott áramlatokat is. Ezt a helyzetet kiválóan jelzi a század közepétől tartott hitviták és zsinatok sokasága, me­lyek során az egyes irányzatok fokozatosan tisztultak le. Ennek eredményeként kezdő-

dött meg hitvallások szerkesztése és egy­házszervezetek alapjainak lerakása.

A felső-magyarországi öt város hitvallá­sát 1559-ben a szintén német lakosságú, Garam ment i hét bányaváros, majd a 14 szepességi város hitvallása követte. Időköz­ben megindult az egyházszervezet kiépítése is. 1545-ben Báthory Anna támogatásával a Szatmár megyei E r d ő d ö n megtartották az első protestáns zsinatot. Egy évtized sem telt el ezután, és m á r létrejött az első evangélikus egyházkerület is: 1553-ban az erdélyi szász Berethalmon. A Dunán­túlon ugyanakkor csupán 1595-ben szüle­tett meg a Sopron-Vas megyei, a Dunától északra pedig csak 1610-ben Zsolnán a d u n á n i n n e n i egyházkerület, főleg a szlo­vák nyelvű evangélikusok számára. Mind­ez főként azzal állt összefüggésben, hogy a 16. század végére n e m a lutheri, hanem az Ulrich Zwingli, majd Kálvin, végül leg­inkább a Heinrich Bullinger és Théodore de Béze tanításait követő helvét irányú re­formáció vált Magyarországon a legmeg­határozóbb protestáns felekezetté.

A református irányzat 1550-es évek­től kezdődő gyors terjedésében tiszántúli munkájával és erőszakos képrombolásá­val az egykori gyulafehérvári kanonok, Kálmáncsehi Sánta M á r t o n , majd a me­zővárosi polgárság, a parasztság és a vég­vári katonaság tömegeire hatni képes Szegedi Kis István és tanítványa, Melius Juhász Péter szereztek elévülhetetlen érde­meket. Az előbbi Gyulától Baranyáig a tö­rök hódoltságot „prédikálta be", de szá­mottevő írói munkássága mellett alapvető szerepe volt az alsó-dunamelléki egyház­kerület létrehozásában is. Melius Debre­cen lelkészeként a keleti területeken szi­lárdította meg az irányzatot, és hívta életre 1557-ben a tiszántúli egyházkerületet, majd dolgozta ki a debreceni hitvallást (1562). Tanait mind a katolikusokkal, mind a lu­theránusokkal szemben erősen védelmez­te, sőt 1565-től a radikalizálódó Dávid Fe­renccel is kemény hitvitákra kényszerült. Noha az utóbbi 1564-ben Nagyenyed szék­

hellyel még maga alapította meg az erdé­lyi református egyházkerületet, János Zsigmond fejedelem olasz udvari orvosa (Giorgio Blandrata) nyomán hamarosan már a Szentháromság-tagadók mozgalmát vezette. Végül: az evangélikushoz hasonlóan a dunántúli református egyházkerület is későn (1595) és annak eredményeként jött létre, hogy az ország nyugati felében élő lu­theránusok és kálvinisták végleg szakítot­tak egymással.

A reformáció egyházzá szerveződött legradikálisabb ága az antitr initáriusok irányzata lett. Ők nevüknek megfelelően nem fogadták el Jézus isteni mivoltát, és tagadták a Szentháromságot. Egyhá­zuk (az unitárius) csak a 16. század vé­gére öltött szilárd szervezeti kereteket. A fejedelemségben a zseniális szónok és félelmetes hitvitázó Dávid Ferencnek kö­szönhetően Kolozsvár lakosságának tetemes része hamar csatlakozott az új tanításhoz, a század nyolcvanas éveire pedig Erdély magyar lakosságának már mintegy fele antitrinitárius nézeteket vallott. Sőt a ko­lozsvári unitárius kollégium az 1560-as évektől hosszú ideig menedéket nyújtott a vallási nézeteik miatt még a protestáns országokban is üldözött radikálisabb sza-badgondolkodóknak.

Erdély első nyomtatott térképe Honterus műhelyéből

Johannes Honterus szobra Brassóban

Szentháromság-érem előlapja, 1544

Felekezeti és kulturális viszonyoka 16. század végén

A magyarországi reformáció sokszínű­ségével kiemelkedett az európai fejlődés­

ből. Mivel egyik felekezet sem tudott ab­szolút túlsúlyba kerülni, olyan protes­táns nemzeti egyház nem alakulhatott ki, mint például Skóciában vagy a skandináv országokban. A különféle

irányzatok egyszerre járták át a társada­lom rétegeit, és ugyanazon területeken

egyidejűleg építették ki egyházszervezetü­ket. A még katolikusnak született Dávid Ferenc pályája kiválóan jelképezte a hazai protestantizmus 16. századi képlékenysé­gét: 1557-ben még az erdélyi evangéliku­sok püspöke volt, az 1564. évi váradi zsi­naton e méltóságra már a reformátusok választották, 1576-ban ugyanakkor már a Szentháromság-tagadók püspöke lett. De ezt követően is képes volt tovább „sodród­ni", immáron Krisztus imádásának taga­

dása felé, amiért életével fizetett. A dévai börtönben halt meg 1579 novemberében.

A 16-17. század fordulójára az egyes irányzatok végül letisztultak. A legnépe­sebb református egyház hívei elsősorban a magyar nemességből, a mezővárosi pol­gárságból, a parasztságból és a végvári ka­tonaságból toborzódtak, főként a három részre szakadt ország középső és keleti területein. Az evangélikusok a királyság peremvidékeire szorultak, főként néhány dunántúli és észak-magyarországi főne­mes birtokára, de a német városi polgá­rok, a szlovák parasztok és a német végvá­riak is ezen irányzat követői voltak. Az utóbbiak hitének erősítését segítette, hogy a határvédelmet irányító osztrák elit több tagja (például Dávid Ungnad, a Hadita­nács elnöke, vagy Andreas Teufel győri, Andreas Kielman komáromi és Hans Rue-

Felekezeti sokszínűség: a Forgách család ber kassai főkapitány) politikai-katonai kapcsolatait is gyakran megmozgatta az egyházszervezet, az iskoláztatás és a könyv­kiadás támogatása érdekében - ami a ma­g á r protes tant izmus egyetemességének is szép bizonyítéka. Az antitr initáriusok ugyanakkor elsősorban Erdélyben értek el sikereket, ot t viszont meghatározó erőt képviseltek. Mindezek ellenére a katoli­kus egyház sem szűnt meg, noha pusztán néhány nagyvárosban (Pozsony, Nagy­szombat) és egy-egy mindvégig katolikus nemes bir tokán, valamint a Székelyföl­d ö n m a r a d t túlsúlyban. A Drávától délre a horvátok körében a reformáció n e m hatot t je lentősebben, d ö n t ő többségük katolikus m a r a d t . A hódoltságban meg­szaporodott szerbek az ipeki (peci) pát­riárka fennhatósága alatt szintén meg­őrizték (ortodox) vallásukat, miként az Erdélyben gyarapodó r o m á n o k is.

A katolikus egyház megújulásának első csírái N o h a a n é m e t történelemhez hasonlóan a 16. század vallási szempontból Magyar­országon is a „reformáció évszázada" volt, ifj. Forgách Ferenc pályája már jelezte, hogy a katolicizmus megújulása is elkez­d ő d ö t t : elsősorban a tridenti zsinaton el­fogadott reformok (egyházfegyelem meg­erősítése, lelkipásztori m u n k a előtérbe helyezése, papképzés fellendítése stb.) és az 1540-ben Loyolai Szent Ignác alapítot­ta jezsuita rend segítségével. Ugyanezt mu­tatta, hogy az első rekatolizációkra - hang­súlyozandó - már jóval Pázmány Péter tevékenysége előtt sor került. Az első kon-vertiták (1582-ben maga Pázmány vagy 1586-ban Balassi Bálint) után a századfor­dulón oly neves személyiségek tértek át, mint a későbbi nádor, Esterházy Miklós vagy a felső-magyarországi nagyúr, H o -monnai Drugeth György. A reformációhoz hasonlóan a katolikus megújulás kezdet­ben békés volt, és csupán a századforduló nagy háborúja alatt váltott erőszakos fel­lépésre.

A vallási megosztottság a 16. században még egyes családokon

belül is megfigyelhető volt. A protestantizmust követő Forgách Zsig­

mond fiainak egyike például az ország egyik legismertebb végvári fő­

tisztje, az aulikus, de protestáns Simon volt, aki neves prédikátorokat

(Huszár Gál és Bornemisza Péter) támogatott. Az utóbbiak igazi pat­

rónusa mégsem ő, hanem öccse (Imre) lett, aki Európa több jeles

humanistájával (Hugó Blotius, Dudith András) való levelezése révén

meghatározó tagja volt a kontinens szellemi vérkeringésének. Ferenc

testvérük viszont a 16. századi magyar katolicizmus egyik legismer­

tebb alakja lett. Miután Oláh Miklós esztergomi érsek hatására kato­

lizált, a középkori humanisták hagyományait követve Padovában

tanult, majd jelentős egyházi karriert futott be. 1565 nyarán a bécsi

Szent István-dómban ő tartotta I. Ferdinánd halotti miséjét. Később

Erdélybe távozott, és a katolikus Báthory István fejedelem kancellárja

lett. De Simon fiai, Mihály és Ferenc is megtartották a család vallási

megosztottságának hagyományát. Az előbbi a strassburgi, majd

a wittenbergi egyetemen tanult, és ő volt az eddig ismert első

magyar, akinek levelére a késő humanizmus talán legismertebb

alakja, a leideni egyetem neves professzora, Justus Lipsius

válaszolt. Ifjabb Ferenc viszont - névrokon nagybátyját követve -

1584-ben katolizált, majd előbb veszprémi, később nyitrai püspök,

végül esztergomi érsek lett, és a 17. század elején ő volt a militáns,

majd békés katolikus reform vezéralakja.

A napjainkra elavuló hagyományos vé­lekedéssel ellentétben a katolicizmus meg­újulása korántsem csupán a reformációra adott válasz, azaz „ellenreformáció" volt. A középkor végi, alulról induló reformkí­sérletek után a pápaság vezetésével intéz­ményes keretek között megindult egy fe­lülről vezérelt reformmozgalom is. A két jelenség a tridenti zsinatot követően vált fokozatosan egymás kiegészítőjévé. Ez tet­te lehetővé, hogy a katolikus egyház meg­találta a kiutat történelme egyik legsúlyo­sabb v á l s á g á b ó l . Így volt ez Magyarországon is, ahol azonban az újítások megvalósulása előtt az egyház említett tetemes vesztesé­gei miatt óriási nehézségek emelkedtek. Egyedül az jelentett előnyt, hogy a király­ság fontosabb világi méltóságait (helytartó, kancellár, Magyar Kamara elnöke) ezek­ben az évtizedekben főpapok adták.

Szerzetes. Jost Amman fametszete

A katolikus újjáéledés bölcsője az eszter­gomi érsekség új székhelye, Nagyszombat városa lett. A reformmozgalom a korszak legkiválóbb főpap-politikusa, Oláh Miklós (lásd 56. old.) vezetésével már a tridenti zsinattal egyidejűleg megindult. Ez európai szempontból is figyelemre méltó. A huma­nista érsek nemcsak a világi elittel szemben volt képes erősíteni egyháza pozícióit (pél­dául azzal, hogy az első pozsonyi koronázá­son, 1563-ban egyedül tette Miksa király fejére a Szent Koronát), hanem megkezdte a szétzilált katolikus intézményrendszer új­jászervezését és a hívek megfelelő lelki gon­dozásának előkészítését. Az utóbbi érdeké­ben 1554-ben egyesítette a nagyszombati városi és káptalani iskolát, majd egyházme­gyei szemináriumot (1558) alapított. Emel­lett 1559 és 1562 között főegyházmegyéje plébániáin egyházlátogatást végeztetett, 1560 és 1566 között pedig öt zsinaton ho­zott törvényeket a hiányosságok orvoslásá­ra. 156l-re székhelyén a jezsuitákat is sike­rült letelepítenie, akikre a megreformált nagyszombati iskola vezetését bízta.

Miseruha, 16. század

Bár c kísérlet - főleg anyagi okokból -csak átmeneti eredménnyel járt, az 1567-ben távozó páterek két évtized múlva új­ra megjelentek Magyarországon. 1586-tól Draskovics György kalocsai érsek egy új kollégium alapításában segítette őket, amely végül a Turóc megyei Znióváralján nyílt meg 1591-ben, ahonnan Győr vissza­foglalása után (1598) a kedvezőbb fekvésű Vágsellyére költözőt!. A rendház itt a há­borús viszonyok ellenére egészen Bocskai István csapatainak pusztító bevonulásáig (1605) működött . Noha az újabb jezsuita kísérlet is csupán helyi jelentőségű volt, a rend későbbi szereplése szempontjából mégis meghatározóvá vált. Ekkor ugyanis a jezsuiták megkezdték a magyar viszo­nyok megismerését. Sőt Znióváralján és Sellyén több későbbi neves képviselőjük (Dobokay Sándor, Forró György, a biblia­fordító Szántó Arator István, valamint ma­ga Pázmány is) dolgozott vagy kezdte meg pályafutását. A két kis kollégium így lett a királysági katolikus megújulás bölcsője.

Az engedelmességükről és szívósságuk­ról ismert páterek a század második felé­ben az európai protestantizmus legkele­tibb fellegvárában, Erdélyben is gyökeret vertek. A fejedelmi hatalom erejét jól mu­tatta, hogy az antitrinitárius János Zsig­mond uralma után a katolikus Báthory Ist­ván 1579-ben az egykori kolozsmonostori bencés apátságban képes volt a jezsuiták le­telepítésére. Ők politikai okokból és a nagy távolság miatt nem az osztrák provinciá­ból, hanem Lengyelországból érkeztek. Te­vékenységük hamar ígéretes eredményeket hozott. 1581 -ben már betelepedhettek Ko­lozsvárra, az egykori ferences kolostorba, majd Gyulafehérváron is létrehozták rend­házukat, miközben egy kisebb missziójuk működött Váradon is. Kolozsvári iskolá­juk az évtized közepén már népszerűbb volt az unitárius kollégiumnál. A kezdeti sikerek azonban a fejedelemségben is ha­mar véget értek. 1586-ban előbb pestis ra­gadta el a 45 rendtag több mint felét, majd Báthory fejedelem halála nyitott új korsza-

kot tör ténetükben. 1588-ban a protestáns rendeknek sikerült elérniük, hogy a fiatal Báthory Zs igmond aláírja a jezsuiták kitil­tásáról rendelkező t ö r v é n y t . Í g y távozniuk kellett, az ellenzék felszámolása után vi­szont az általuk nevelt fejedelem 1595-ben biztosította visszatérésüket. Ekkor ismét M o n o s t o r o n , Kolozsváron és Gyulafehér­váron telepedtek le, ahol a hosszú török háború nehézségei dacára egészen 1607. évi újbóli kitiltásukig maradtak.

A megújuló katolicizmus helyzete a hó­doltságban alakult legsajátosabban, hiszen az egyházat a legnagyobb károk ezen az or­szágrészen érték. Bár az egykori püspöki tisztségeket a magyar királyok továbbra is betöltötték, valójában csak ott lehetett komolyabb szerepük, ahol a ferences ko­lostorok (Jászberényben, Szegeden és Gyön­gyösön) megmaradtak. Más vidéken (pél­dául Baranyában) úgynevezett licenciátusok tartották meg a falvak egy részének katoli­kus hitét. A betelepülő ortodox szerbek és vlachok, valamint a református magyarok között a katolikus szigetek megmaradásá­ban - főként a Duna menti és a délvidéki területeken - döntő szerepet játszottak a levantei kereskedelmet irányító raguzai és bosnyák kalmárok. A bennük rejlő lehe­tőségeket a Szentszék is felismerte, és 1572-

ben a Balkán északi felén megkezdte misz-sziószervező tevékenységét, amelynek első fázisa 1607-ig tartott. Ebben az időszakban a Pápaság úgynevezett apostoli vizitátorok küldésével térképezte fel a hódoltság ez időben nagyobbrészt már délszlávok lak­ta dél-magyarországi vidékeinek vallási vi­szonyait. Erre azért volt szükség, mert ezekre a területekre a királysági püspökök hatásköre már nem terjedt ki.

A Balkánon és Dél-Magyarországon az első már egységes szempontok alapján vég­rehajtott vizitációkat XIII. Gergely pápasága (1572-1585) idején folytatták. A következő évtizedekben e felmérések eredményeire (katolikus közösségek felfedezése, az óriási paphiány felismerése stb.) építve kezdődhe­tett meg a missziószervezés. A hódoltság dé­li része a balkáni szervezőmunka legésza­kibb részét jelentette, vagyis azt a területet, ahová a missziószervezőknek még el kellett jutniuk. Ebben az időben a hódolt Dél-Ma­gyarországon főként bosnyák ferencesek, raguzai bencések, ferencesek és domonko­sok, de már néhány jezsuita is működött pápai felhatalmazással. Az 1570-es évektől a század végéig azonban valójában csak te­repfelmérés zajlott. Az igazi missziószerve­zés majd csak 1612 után a jezsuiták szerve­zett bekapcsolódásával indult meg.

Nagyszombat látképe. Rézkarc Birckenstein Geometriakönyvéből, 1686

A magyar nyelv első virágkora

A háborúk és súlyos következményeik a 16. században ugyan jelentősen át-

formálták Magyarország politikai, katonai és etnikai viszonyait, a két nagy­hatalom határán a múzsák mégsem hall­gattak. Sőt a viszonylagos békességet és gazdasági virágzást hozó 1570-1580-as években egyenesen a művelődés arany­koráról beszélhetünk: anyanyelvünk első virágzását élte, megszülettek irodalmunk első gyöngyszemei, a nagyot fejlődő könyv­nyomtatás az emberek egyre szélesebb ré­tegeihezjuttatta el az irodalmat, sőt minden etnikum nyelvén jelentek meg nyomtatvá­nyok. Mindeközben sok száz nemes-, pol­gár- és parasztgyerek jutott el európai egyetemekre, a királyság és Erdély egy-egy szellemi központjában pedig európai szín­vonalú humanista tudóskörök működtek. Sőt az értelmiségi pálya karrierlehetőséggé

Nyomda a késő középkorban

vált, ami jól jelezte, hogy az írásbeliség a késő középkori nagyon alacsony szintről jelentőset lépett előre. A gazdasághoz ha­sonlóan persze a magyar kultúrtörténet egyik legnagyobb átalakulásának hátteré­ben is évtizedek fejlődése és etnikumától, felekezetétől függetlenül sok-sok ember szívós igyekezete állt.

Bár 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv Magyarországon, és így a korban a politi­ka, a közigazgatás, a bíráskodás és a tu­domány nyelve maradt, ennek ellenére a középkor végétől a magyar nyelv egyre élénkülő szerepet töltött be mind az írás­beliségben, mind a művelődésben. A 16. század első felétől a hétköznapi levelezés­ben fokozatosan meghatározóvá vált, sőt az Erdélyi Fejedelemségben az 1550-es évektől már a törvényalkotás hivatalos nyelve is a magyar lett. Bár eleinte, helyes­írás nem lévén, még sokan „döcögősen" használták, nehezen formálták a latinban ismeretlen mellékjeles magán- vagy a két­jegyű mássalhangzókat (például az ó'-t, az ú'-t vagy a gy-l), mégis minden leírt vagy kinyomtatott magyar sornak szerepe volt abban, hogy anyanyelvünk egyre nagyobb jelentőséghez jutott. De rögtön hozzáteen­dő: a közfelfogással ellentétben ez nem csupán a Luther által szorgalmazott anya­nyelvi bibliafordítással állt összefüggésben. A már korábban megindult folyamaton ugyanakkor a reformáció óriásit lendített, sőt - az ország felekezeti átalakulásának megfelelően - a század végére a magyar nyelvű irodalom túlnyomó részét protes­táns szerzők adták. Az alapokat azonban a századelő szerzetesei és apácái tették le, akik tucatszám fordítottak és másoltak magyar nyelvű kódexeket. Őket követték a már ízes magyarsággal levelező katolikus

főurak és köznemesek, mely folyamatot az 1530-as évektől a korszak humanistái, majd a protestáns prédikátorok és iskolameste­rek teljesítették ki.

N o h a a korban m o d e r n értelemben vett nemzettudatról n e m beszélhetünk - ez csak a 19. századra született meg a ma­gyar nyelvhez való kötődés egyre szorosab­bá vált: megkezdődött a nyelv tudatos mű­velése és rendszerezése, sőt felfedezése is. A humanis ták ezért jelentették meg az első szótárakat és szójegyzékeket, illetve az első magyar nyelvtanokat, miközben idegen­ben is nőt t az érdeklődés nyelvünk iránt. A bécsi Magyar Udvari Kancellárián dol­gozó Pesti Gábornak 1538-ban az osztrák fővárosban kiadott hatnyelvű útiszótárát a századvégen Szikszai Fabricius Balázs (1590) és Verancsics Faustus szójegyzékei (1595) követték. Az utóbbi etimológiai szótár módjára már felsorolta nyelvünk szláv jövevényszavait is. A korszak nyelv­fejlődésének eredményeit 1604-ben ki­emelkedően összegezte Szenei Molnár Al­bert Nürnbergben kiadott latin-magyar és magyar-latin szótára, melyben már a ma­gyar nyelv is kiindulási pont volt. A gram­matikák közül ugyanakkor kiemelkedett Sylvester János még latin nyelven írott la­t in-magyar nyelvtana, amely 1539-ben Nádasdy Tamás sárvár-újszigeti nyomdá­jában látott napvilágot. Utószavában Sylvester valódi programot adott a magyar nyelv művelésére: „ha hazai nyelvünkkel, e kinccsel - mely eddig előlünk rejtve volt, és most először megtaláltunk, feltártunk és napfényre hoztunk - élni nem vonakodunk, hamarosan (amint remélem és óhajtom) szegényekhői dúsgazdagokká leszünk." Tö­rekvése gyorsan követőkre talált: Dévai Bí­ró Mátyás 1549-ben már második kiadását megélt, magyar nyelvű grammatikája első „helyesírási szabályzatunk" volt, a maros­vásárhelyi Baranyai Decsi János protestáns történetíró 1598-ban pedig egy szólásgyűj­teménnyel gazdagította nyelvünket.

A tudatosan dolgozó humanisták mellett a nyelvművelésben a reformátoroknak el-

évülhetetlen érdemeik voltak, még ha szá­mukra a nyelv elsősorban eszközként szol­gált is vallási céljaik eléréséhez. A protestan­tizmus valódi szellemi pezsgést hozott: kép­viselői anyanyelven szóltak, a vallásos és szépirodalom magyar nyelvű olvasását szorgalmazták, igy tevékenységük meghatá­rozóan gazdagította a magyar nyelvet és iro-

Pesti Gábor hatnyelvű szótára. Bécs, 1538

Sylvester János: Grammatica Hungarolatina. Sárvár-Újsziget, 1539

Tinódi Sebestyén Króniká/a. Kolozsvár, 1554

dalmát. Különösen a biblia- és zsoltárfordí­tások szerepe volt számottevő. Az előbbiek közül a Wittenbergben tanult Károlyi Gás­pár Vizsolyi Bibliája, az első teljes magyar protestáns bibliafordítás (lásd még 96. old.)

Philipp Melanchthon levele Nádasdy Tamáshoz, 1537. október 7., Lipcse

„Úgy értesülök, hogy Te nagy költséggel iskolát alapítasz és felszítod

az érdeklődést a tudományok művelése iránt, amely dolog ámbár ön­

magában is nagy dicséretre érdemes, mégis különösen mostanában,

amikora háború csapásai következtében a szomszédos országokban

pusztul a tudomány, sokkal nagyobb elismerésre méltó. Úgy tűnik

ugyanis, hogy gondolsz az utókorral, hogy noha másutt kivesztek a tu­

dományok, a Te buzgalmaddal megőrzött csírái mégis fennmaradtak,

amelyekből ismét elterjedhet Pannóniában az élet hasznos tudománya.

Tehát e tekintetben mind akaratodat, hogy kiváló dologban óhajtasz ér­

demet szerezni hazád szolgálatában, mind pedig páratlan okosságo­

dat, méltán megbizonyítottad. Én pedig ebben jó előjelként gyönyörkö­

döm, mert hogy ily körülmények között gondolsz a tudományokkal,

azt bizonyítod, hogy bízol a békében és Pannónia jobb jövőjében. [...]"

Magyar történeti szöveggyűjtemény. 11/1. köt. 1526-1790. Szerk. Slnkovlcs István. Sp„ 1968. 32. old. (Komjáthy Miklós fordítása)

fejtette ki a legnagyobb hatást. A zsoltár­fordítások közül Székely István (Zsoltár­könyv, 1548), majd Heltai Gáspár (Zsoltár, 1560) még prózai formában kiadott alko­tásai, valamint az antitrinitárius Bogáti Fazakas Miklós kéziratos verses zsoltár­könyve emelkedtek ki. Az első teljes zsoltár­könyvet 1607-ben szintén Szenei Molnár Albert jelentette meg. De a szép számmal közzétett prédikációgyűjtemények és gyü­lekezeti énekeskönyvek hatása is jelentős, miközben a törökellenes védelem miatt megerősödő hazaszeretet is lendített nyel­vünk fejlődésén, az eseményeket ugyanis már szinte kizárólag magyarul énekelték meg. A várháborúk korát a legendás Tinó­di Sebestyén Krónikájában (1554), a Szik­szó melletti 1588. évi diadalt pedig Tardi György foglalta históriás énekbe.

Mindezeknek köszönhetően a l ó . század második felében a magyar nyelv első virág­korát élte. Bár rendszere alapvetően nem változott, színesebbé és rugalmasabbá vált, szókészlete gyarapodott, létrejött a nap­jainkig megőrzött magázás, miközben a tö­rököknek is köszönhettünk egy új hangot (a dzs-t). Mivel pedig a humanisták és a re­formátorok, azaz a nyelvfejlesztők egyúttal az irodalom művelői is voltak, a századvég­re a magyar irodalmi nyelv is megszületett. Noha a művelődés legfőbb színterei a budai királyi udvar mellett már Mohács előtt is elsősorban a főpapi-főúri központok, illet­ve a különféle kolostorok voltak, a török hódítással és az udvar Bécsbe kerülésével a királyságban - az új főváros (Pozsony) és az esztergomi érsekség székhelye (Nagy­szombat) mellett - ennek legfőbb központ­jaivá végleg a nagyúri rezidenciák (például a Nádasdyak sárvári, a Perényiek sárospa­taki, a Batthyányak németújvári udvara), Erdélyben pedig a fejedelmi udvar vált. A hódoltságban a protestáns mezővárosi is­kolák működtek parányi kulturális „műhe­lyekként", de számottevő volt a „második magyar fővárosban", Bécsben működő Ma­gyar Udvari Kancellária humanista értel­miségi csoportjának szerepe is.

Anyanyelvű irodalmunk első sikerei Az 1526 utáni magyar irodalom első m ű ­velői az úgynevezett magyar erazmisták (Komjáti Benedek, Pesti Gábor és Syl­vester János) voltak. Nyelvművelő tevé­kenységüket átgondolt irodalmi koncep­ció jegyében valósították meg, amiről jól tanúskodnak Sylvesternek patrónusához, Nádasdy Tamáshoz írott szavai: „Néhány

évvel ezelőtt gúnyoltak minket a többi nem­

zetek, hogy amikor már az oroszoknak is

van saját nyelvükön evangéliumuk, a ma­

gyaroknak még nincsen. Pedig ez egy dolgot

kivéve másban aztán nemcsak, hogy nem

gúnyolhatnak minket a keresztény nemze­

tek, hanem még irigyelhetnek is, ti. nyel­

vünk kiválósága miatt, mert azt még csak

utánozni sem tudják. Melyik idegen nemzet

ne csodálkoznék azon, hogy akad valaki, aki

a latin és görög nyelv mintájára magyar

nyelven is tud bármiféle verset írni?" Sylves­ter mindezek szellemében jelentette meg 1541-ben ura költségén Újszövetség-for­dítását, b e n n e az első magyar időmértékes v e r s s e l . Így méltán tarthatjuk őt egyszerre a magyar nyelv- és i rodalomtudomány ala­pítójának. Rajta kívül Pesti Gábor szintén átültette magyar nyelvre az Újszövetség egy részét, 1536-ban megjelent Esopus fa­

bulái c ímű fordítása pedig már valódi iro­dalmi alkotás volt.

Az erazmisták munkáját a reformáto­rok és a mecenatúrában jeleskedő huma­nista főpapok folytatták. Ezen egymást át­fedő csoportok tevékenysége együtt alkotott szerves egészet. Ezt kiválóan jelzi, hogy a protestáns Bornemisza Péter és Telegdy Miklós pécsi püspök az 1570-1580-as évek fordulóján heves teológiai vitáikat már ma­gyar remekművekben folytatták. Bornemi­sza és társai több évtized szívós munkájával megteremtették a reformáció irodalmának jellegzetes egyházi műfajait (biblia- és zsol­tárfordítások, prédikációgyűjtemények, gyü­lekezeti énekek és bibliai históriák), a je­les hódoltsági reformátor, Sztárai Mihály pedig már színvonalas hitvitázó drámákat is írt.

A 16. század legnagyobb protestáns író­egyéniségei a prédikátorként és nyomdász­ként tevékenykedő Heltai Gáspár és Bor­nemisza Péter voltak. Bár az erdélyi szász családból származó Heltai (eredeti nevén Kaspar Helth) anyanyelve a német volt, oly kiválóan megtanult magyarul, hogy m u n ­kái többsége m á r e nyelven jelent meg. Műveinek sokoldalúsága és nyelvének szel­lemes h u m o r a külön figyelemreméltó. Legismertebb munkáján, az Aiszóposz me­séiből készült Száz fabulán (1566) kívül külön könyvecskét írt A részegségnek és

tobzódásnak veszedelmes voltáról (1552), de historikusként sem volt jelentéktelen. 1565-ben - a humanista Zsámboky Jánost megelőzve - először ő találta meg, majd adta ki Antonio Bonfini latin történeti munkájának Mátyás királyra vonatkozó részét, amelyet nevezetes történeti össze­foglalója (Chronica az magyaroknak dol­

gairól, 1575) elkészítéséhez is felhasznált. A Siralmas énnéköm kezdetű búcsúversé­ről híres Bornemisza Péter életművét ha­sonlóan inkább a prózai alkotások fémjel­zik. Eleinte őt is Nádasdy Tamás támogatta, így még bécsi diákként jelentethette meg

Fametszet Sylvester János Új Testamentumából. Sárvár-Újsziget, 1541

Balassi Bálint arcképe. Olajfestmény, 17. szazad

második fele

Heltai Gáspár: Chronica az magyaroknak dolgairól. Kolozsvár, 1575

1558-ban Szophoklész Elektra című mű­vének magyarított változatát, amely az el­ső magyar reneszánsz tragédia. Majd 1573-ban vándornyomdát alapított, amely fo­lyamatosan tette közzé élvezetes munkáit. Legnagyobb hatást kifejtett műve az Ördö­

gi kísértetek (1578) volt, mely érdekfeszítő témájával és lebilincselő stílusával szinte lenyűgözte olvasóit; de ötkötetes könyvé­vel (Postilla) kiemelkedett a prédikáció­írásban is.

A 16. század végére a magas színvonalú reneszánsz irodalmi nyelvet Bornemisza tanítványa, Balassi Bálint teremtette meg. A végváriak szabad életét imádó, de fő­kapitánynak, gazdálkodó nagyúrnak vagy politikusnak alkalmatlan Balassinak a „mú­zsák mezején" hallatlan tehetség adatott. Verseinek témáira ugyan hatottak kalan­dos élete élményei (főként szenvedélyes szerelmei) és kora élénk vallásossága, köl­teményeiben mégsem pusztán ezeket adta vissza, ő már nem eszközként használta a nyelvet (például vallási célok elérésére), hanem tudatosan formálta költészetté, és mutatta be egészen modern módon ko­rának érzés- és szokásvilágát. Különösen figyelemreméltóak reneszánsz szerelmes költészetének tiszta versciklusai (Anna-,

Júlia- és Célia-versek), amelyek saját sze-relemvilágáról adnak érzékletes, napjaink embere állal is átérezhető képet. Hason­lóan különleges egyéni hangú, összességé­ben felekezetek felett álló vallásos költésze­te. Balassi mindezekhez kiválóan használt antik mintákat, alkalmazta a neolatin köl­tészet fogásait, miközben még a versforma megújítására (Balassi-strófa) és egy új mű­faj (az udvari dráma: Szép magyar comoc-

dia, 1588) megteremtésére is képes volt. A magyar irodalomban nála vált el végleg egymástól a dallam és a szöveg, bár korai verseit még ellátta nótajelzésekkel. De út­törő volt a tekintetben is, hogy tudatosan nagyobb egységekbe (ciklusokba) szerkesz­tette költeményeit.

Míg szerelmes verseivel Balassi a ma­gyar nyelvű szerelmi lírát teremtette meg, istenes versei a vallásos költészet első nagy alakjává tették - noha életében nyomta­tásban egyetlen költeménye sem jelent meg. A végek dicséretéről írott Egy kato­

naénekében mesterien arányos szerkesz­tésben a végvári katonaság hősi életesz­ményét ódai jelleggel fogalmazta meg. Óriási tehetségének köszönhetően siker­rel megvalósított i rodalmi céljait - azaz hogy egyszerre gyönyörködtesse olvasó­ját és tudatosan fejlessze legféltettebb kin­csét (anyanyelvét) - komédiája első lap­jain így összegezte: „Mennyivel éntőlem

ékesb igékkel lehetett, olyannal csináltam ez

komédiát [...] Én is azért az magyar nyel­

vet ezzel akartam meggazdagítani, hog)1

megesmérjék mindenek, hogy magyar nyel­

ven is meg lehetne ez, azmi egyéb nyelven

meglehet."

Balassi „nyolc ifjú legénye-Vént emlege­tett költői körének - melyhez az első ma­gyar költőnő, Telegdy Kata is csatlakozott - szerepe volt abban is, hogy a század vége felé divatba jöttek a szerelmi, néha eroti­kus tárgyú verses történetek, a széphistó­riák is. Általában füzet formában ponyva­nyomtatványként látlak napvilágot, hogy olvasóik szinte „ronggyá" forgassák őket. Ezek legszebbike Gergei Albert tündér-

meséje (História egy Árgirus nevű királyfi­ról és egy tündér szűzleányról) volt, amely a 19. században Vörösmarty Mihály Cson­gor és Tündéjének forrását adta. Még hét­köznapibb stílusban születtek a közköl­tészet alkotásai (históriás, hazafias és rabénekek, verses krónikák), amelyek fe­lekezeti, társadalmi és műveltségi szem­pontoktó l nagyrészt függetlenül a széle­sebb közönség számára egészen közérthe­tő nyelven íródtak. Ilosvai Selymes Pétert Toldi Miklósról írott munkája (Arany Já­nos a Toldi írásakor főként erre támasz­kodot t ) , Tinódit dallamra írott, könnyen megjegyezhető és emiatt szájhagyomány útján is terjedő végvári énekei, Wathay Ferencet pedig egy konstantinápolyi fog­ságában összeállított énekeskönyve tette utóbb híressé.

A 16. század utolsó évtizedeire a közép­kor végének még éppen csak formálódó magyar nyelve - tudatos fejlesztésének, a reformáció szolgálatába állításának és irodalmunk első sikereinek köszönhetően - kiművelt irodalmi nyelvvé vált. A sikeres „nyelvkeresést" legfrappánsabban talán Balassi tanítványa, Rimay János fogalmaz­

ta meg: a magyar nyelv „savanyít fekete kökényből [...] szép pirossággal gyönyör­ködtető, teljes magyarságú megért édes cse­resznyévé" változott. Ráadásul a fejlődés gyümölcsét már a társadalom egyre széle­sebb rétegei élvezhették. A könyvnyomtatás fejlődése ugyanis szintén elősegítette, hogy a század utolsó harmada a magyarországi kultúra aranykora lehessen.

Könyvkiadás magyarul

Gutenberg találmánya egyszerre játszott szerepet mind az irodalmi nyelv megte­remtésében, mind az anyanyelvű olvasás-és íráskultúra fejlődésében. Az újonnan alapított nyomdák (elsőként Nádasdy Ta­más 1536-ban felállított sárvári műhelye) már nemcsak latin és német nyelvű kötete­ket, hanem magyar munkákat is megjelen­tettek. Az első magyar nyelvű nyomtatott könyv viszont még ezt megelőzően kül­földön látott napvilágot: Erasmus magyar követőinek egyike, Komjáti Benedek 1533-ban a nagyhatalmú Perényi Péter támoga­tásával Krakkóban tette közzé Szent Pál le­veleinek magyar fordítását. Ezt Buda el­estének esztendejében a Magyarországon

Komjáti Benedek: Szent Pál levelei magyar nyelven. Krakkó. 1533

Wathay Ferenc énekeskônyve, 1604-1605

A Vizsolyi Biblia elkészítése (1590)

Az első teljes, magyar nyelvű biblia 1590-ben készült el. A for­dítást Károlyi Gáspár - ezért Károlyi-bib­liának is nevezik -gönci református lelkész vezetésével egy kisebb csoport végezte. A munka az 1570-es években kezdődhetett, 1586-tól egységesítették a szövegeket, Károlyi lapszéli jegyzeteket írt hozzájuk, és a fejeze­tek elé tartalmi össze­foglalókat készített. A nyomdai munkála­tokat végül Vizsoly­ban a környékbeli nagyúr, Rákóczi Zsig­mond támogatásával Mantskovit Bálint irányította. A 603 nyomdai ív terjedelmű anyag 700-800 példányban történt kinyomtatása mintegy másfél évig tartott.

A Vizsolyi Biblia, 1590

(Sárváron) készült első magyar nyelvű könyv, Sylvester János említett Újtesta-m e n t u m a követte (lásd 93. old.). Az utób­bit nyomtató Abádi Benedeknek pedig szép számmal akadtak nyomdászutódai: Erdély­ben és Debrecenben Georg Hoffgreff és Heltai Gáspár, a királyságban Huszár Gál, Bornemisza Péter, Raphael és Rudolf Hoff-halter, majd a századvégen a Vizsolyi Biblia készítője, Mantskovit Bálint és Joannes Manlius. Közülük többen (Heltai, Huszár és Bornemisza) a magyar nyelv művelői és a kor jeles íróegyéniségei is voltak, így be­avatkoztak a nyomtatott művek nyelvébe, tovább csinosítva azt.

A patrónusaik változása miatt gyakran vándorlásra kényszerült nyomdászoknak elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy mind a Habsburg Monarchiához tartozó

Magyar Királyság, mind a török vazallus Erdélyi Fejedelemség lakói egyre nagyobb érdeklődést mutattak a magyar nyelvű, vi­lági témájú irodalom és általában az írott­nyomtatott magyar szó iránt. A könyv­nyomtatás a század második felére emellett már komolyabb üzleti vállalkozásnak is számított. Ezt egyrészt jól jelzi a ponyvá­nak nevezhető, egyre olcsóbb és kis formá­tumú „népkönyvek" (bibliai, történeti és szerelmi, sőt néha pajzán históriák) terje­dése, másrészt az is, hogy minden etnikum nyelvén és minden társadalmi rétegszámá­ra jelentek meg könyvek a Kárpát-meden­cében.

A 16. században kiadott körülbelül 900 kiadvány között ott találjuk a szepességi szászok főként Bártfán megjelent német nyomtatványait, Werbőczy Hármasköny­vének horvát nyelvű kiadását (Nedelic, 1574), sőt cirill betűs egyházi szláv és ro­mán nyelvű könyveket is. 1565-ben Debre­cenben ugyanakkor megjelent a Hármas­könyv magyar fordítása is, Kolozsvárott 1578-ban napvilágot látott az első magyar botanikai könyv, Melius Juhász Péter Her­báriuma, sőt a krajnai származású Manlius az első magyar orvosi nyomtatványt, Fran-kovith Gergely Hasznos és felette szükséges könyvét is (1582-1585) kiadta. Ez volt egyúttal az első rézmetszetekkel díszített magyarországi könyv.

A század legszebb magyar könyvének Bornemisza Péter Detrekőn 1584-ben meg­jelent egykötetes prédikációs könyvét (Fo-liopostilla), legnagyobb nyomdászati telje­sítményének pedig az 1590 nyarára elkészült Vizsolyi Bibliát tartják. Végül a könyvek iránti érdeklődést bizonyította a könyvkul­túra fejlődése is: több komoly könyvgyűjte­mény jött létre. A humanista főpapok (Du-dith András, Oláh Miklós, Telegdy Miklós, Náprágyi Demeter) gyűjteményei mellett elegendő például a francia szépirodalmat kedvelő nagyúr, Batthyány Boldizsár vagy Erdélyből Báthory István itáliai történet­írója, Giovanni Michaele Bruto bibliotéká­jára gondolnunk.

Gyarapodó iskolák és értelmiség

Bár mindezek ellenére a parasztság és a szegényebb nemesség körében még évszázadokon át jelentős tömegek

nem értettek a betűvetéshez, az olvasás és az írás elsajátítása iránt a társadalom min­den rétegében nőtt az igény. Sőt, a 17. szá­zad eleji Magyarország már eljutott arra a fejlődési szintre, hogy akinek nagy szük­sége és valódi igénye volt az olvasás- és írástudásra, ezt alapszinten már viszonylag könnyen elsajátíthatta. Mindezt a refor­mációval szépen gyarapodó magyar iskola­hálózat is alapvetően elősegítette (falusi és mezővárosi kisiskolák mellett Debrecen, Sárospatak, Pápa, Eperjes, Várad, Gyula­fehérvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Bras­só protestáns kollégiumai). Ezekből az­után egy-egy patrónus segítségével a diákok a korabeli Európa legkiválóbb német (Wit­tenberg, Strassburg, Heidelberg, Tübin-gen, Jéna stb.), itáliai (Padova, Bologna, Róma), ausztriai (Bécs, Graz), lengyelor­szági (Krakkó) vagy angliai (Oxford, Cam­bridge) egyetemeire is eljuthattak - ez volt a peregrináció. A kontinens szellemi mű­helyeiben „feltöltődött" diákok azután el­ső kézből hozták haza az új tudományos eredményeket, majd gyakran egy-egy nap­jainkban már alig ismert királysági, erdélyi vagy akár hódoltsági település iskolájában adták át ismereteiket, és művelték tovább tudományukat.

Hogy a 16. században a szétdaraboló­dott Magyarország a kontinens kulturális vérkeringésének szerves része maradha­tott, abban több királysági és erdélyi hu­manista szellemi műhely is döntő szerepet játszott. Az Európa szellemi vérkeringését átható és Magyarországon már a 15. szá­zad közepén jelentkező humanizmusnak a Mohács utáni sorozatos hadjárások kö­

zepette is számos követője maradt. Sőt a humanisták nemzetek feletti „nagy csa­ládja" a protestantizmus térnyerésével to­vább gazdagodott, hiszen kialakult egy, fő­ként Melanchthon tanainak szellemében gondolkodó protestáns ága. A protestáns humanisták (Szikszai Fabricius Balázs, Gyalui Torda Zsigmond vagy Baranyai Decsi János) a latin nyelv ápolása mellett a magyar nyelvű irodalom terén is jelentő­set alkottak. Velük ellentétben a főpapok a korábbi hagyományoknak megfelelően munkálkodtak a latin és görög kultúra ter­jesztésén, valamint a humanizmus első ma­gyarországi virágkora, Hunyadi Mátyás uralkodása örökségének folytatásán. Bár a katolikus megújulás atyja, Oláh Miklós érsek elégettette Melanchthon tanköny­veit, a néha eldurvuló felekezeti konfliktu­sok ellenére a humanizmus vallások feletti egyetemes szellemi mozgalom maradt.

A század közepén Oláh Miklós udvara a humanizmus fellegvára volt. A Mária ki­rálynéval Németalföldre került egykori ki­rályi titkár a távoli nyugaton Erasmusszal is megismerkedett, majd hazatérve (1542) egyszerre lett az ország egyik első politiku-

Magyar diákcímerek a bolognai egyetem folyosóin

Zsámboky János arcképe. Rézmetszet

Oláh Miklós esztergomi érsek nagyszombati síremléke

sa (esztergomi érsek és helytartó) és vezető intellektuelje. Az általa fel­

nevelt, egyháziakból és világiak­ból álló politikusi-hivatalnoki

„gárda" a század végéig azután nemcsak a királyság belpoliti­káját és igazságszolgáltatását határozta meg, hanem a hu­manista kultúra művelése és támogatása terén is folytatta

mestere tevékenységét. Az utó­doknak volt mit követniük: Oláh

még Németalföldön megírta idé­zett Hungária című munkáját, ösz-

szeállította leveleskönyvét, de néhány latin és görög verset is papírra vetett. Itt­

hon elsősorban művészet- és irodalompár­tolásával tűnt ki: bécsi, nagyszombati és pozsonyi palotái a régiségek és könyvek tárházai, valamint kulturális centrumok voltak. Nagyszombati iskolájában pedig Európa egyik leghíresebb Arisztotelész­szakértője, a flandriai származású Nicasius Ellebodius tanította a görög nyelvet.

Oláh Miklós érsek szellemi örökségével az utódok mél­tón gazdálkodtak. A helytartó utód (1568-1572), Bornemisza (Abstemius) Pál veszprémi, erdélyi, majd nyitrai püspök viszont még nem a tanítvá­nyok, hanem - az Isztambul­ban korvinákat is szerző tudós diplomata egri püspökkel, Ve-rancsics Antallal együtt - az azonos szellemben gondolkodó barátok közé tartozott. Oláh­hoz hasonlóan Bornemisza egyszerre volt megbízható po­litikus, a jezsuiták lelkes támo­gatója, nagy tudású humanis­ta, történetíró és iskolaalapító, de kiemelkedett mű- és könyv­gyűjtő tevékenységével is. Az ország különböző területeit Ferdinánd király megbízásából bejárva a polgárháború és a tö­rök előrenyomulás következ­

tében szétszóródott egyházi kincsekből mi­nél többet igyekezett megmenteni, sőt res­tauráltatni.

A valódi Oláh-tanítványok közül a mű­velődés felvirágoztatása terén Radéczy Ist­ván egri püspök és helytartó (1573-1586) emelkedett ki. A régiséggyűjtő humanista főpap a század második felének legfonto­sabb szellemi műhelyét hozta létre Po­zsonyban: palotájának kertje a tudo­mányok és az irodalom központja volt. A Múzsák kertjének (hortus Musarum) közepén álló hársfa oltalmában a kor szel­lemi elitjének képviselői gyakran megfor­dultak. Itt olvasták fel egymásnak legújabb verseiket, itt számoltak be külföldi bará­taikkal való levélváltásaikról vagy újabban vett könyvekről és műtárgyakról. Az ösz-szejöveteleken gyakran vett részt a Pado-vában és Bolognában tanult Istvánffy Miklós, aki utóbb a 16. századi magyar történelem legalaposabb összefoglalását készítette el, és lett az egyre növekvő szá­mú világi humanista értelmiség egyik ki­emelkedő képviselője.

A költőként is számon tartott Istvánffy padovai tanítója, Zsámboky János ugyan­csak a pozsonyi tudóskör tagjai közé tartozott. Az európai kultúrtörténetben Johannes Sambucusként ismert nagyszom­bati születésű humanis ta a kor egyik neves reneszánsz polihisztora (költő, filológus, orvos és történetíró) volt. Wittenbergtől Párizson át Padováig több mint két évti­zeden át folytatta tanulmányait, majd Bécsben letelepedve udvari történetíró­ként és orvosként dolgozott. Mivel bécsi háza a nemzetközi tudósvilág találkozó­helye volt, a magyarországi humanisták európai kötelékeit tovább erősítette. Mun­kássága mind az európai, mind a magyar művelődéstörténet szempontjából felbe­csülhetetlen értékű. Számos ókori görög és latin szerző munkáját adta ki, szép számmal írt verseket és episztolákat, me­lyek Európa szellemi központjaiban (Pa-dova, Basel, Antwerpen, Bécs) láttak nap­világot. 1568-ban ő adta ki először teljes

terjedelemben Hunyadi Mátyás történet­írója, Antonio Bonfini nevezetes latin mű­vét, a magyar történelem 1496-ig terjedő összefoglalóját. Egy esztendővel később nagy elődje, Janus Pannonius verseit jelen­tette meg, 1566-ban pedig Magyarország eddig ismert legkorábbi nyomtatott tér­képét, Lázár deák mappáját (1528) adta ki újra. Könyv- és kéziratgyűjteménye képez­te később a császári könyvtár alapját.

A Pozsonyban összegyűlt értelmiségiek valódi humanis ta kört alkottak. Az iroda­lom, a t u d o m á n y o k és a képzőművészetek iránti közös érdeklődésüket a vallási kü­lönbségek sem akadályozták. Radéczy püs­pök kertjében barátságban megfért egy­mással a buzgó katolikus Istvánffy, a jog­t u d ó s főpap Mossóczy Zakariás, a magyar törvények első kiadója (1584), a költőként is termékeny pozsonyi orvos, Georg Pur-kircher vagy a híres németalföldi botani­kus, Carolus Clusius, az utóbbiak mind­ketten a protestant izmus lelkes követői. De felbukkant itt a németalföldi termé­szettudós és költő, Elias Corvinus, a bécsi udvari könyvtár tudós gondozója, Hugó Blotius, sőt a jelenlévők még az angol köl­tő és diplomata, Sir Philip Sidney látoga­tásait is üdvözölhették.

Bár a t u d ó s kör résztvevői érdeklődé­sükben és ízlésükben a bécsi és prágai Habsburg-udvarhoz álltak közel, tevé­kenységük n e m a politika jegyében, ha­n e m a h u m a n i z m u s és a tudományok egyetemes szellemiségében zajlott. Ezért ápoltak jó kapcsolatokat a németújvári különc nagyúrral, Batthyány Boldizsárral (Clusius patrónusával), de egykori pado-vai tanulmányaik őket még a különvált Erdélyi Fejedelemség ugyanott végzett és emiatt „padovásoknak" keresztelt gyula­fehérvári humanis ta körének tagjaival (Kovacsóczy Farkas és Berzeviczy Márton kancellárokkal, Gyulay Pállal) is összekö­tötték. Az utóbbiak szerepe a kultúra pat-ronálásában különösen Báthory István uralkodásának második felében, majd Bá­thory Zsigmond itáliai mintájú, kiváló

Istvánffy Miklós arcképe. Martino Rota rézmetszete, 1575

olasz mestereket (főként zenészeket) be­fogadó reneszánsz udvarában volt kiemelt jelentőségű. A művelődés századvégi vi­rágkorát ezért tarthatjuk egyúttal a király­sági és erdélyi h u m a n i z m u s második fénykorának is. Minderről frappánsan ta­núskodnak a neves filológus, Nicasius Ellebodius 1570-es évekbeli elismerő sza­vai: „ha Isten békét ad ennek az országnak, akkor ez a legalkalmasabb hely tudomá­nyos tervek megvalósítására".

Verancsics Antal arcképe Martino Rota rézmetszete. 1571

Hiábavaló kiútkeresés: a tizenöt éves háború (1591-1606)

Magyarország első modern háborúja • 102

Felkelés, rendi bel- és országos polgárháború (1604-1606) •

A magyar történelem sorsfordító másfél évtizede • 110

Magyarország első modern háborúja

Agazdaság és művelődés virágkorának a századvégen egy újabb nagy hada-

kozás vetett véget, amely 1591-től 1606-ig kereken másfél évtizedre lángba borí tot ta a Kárpát-medence szinte min­den régióját. A tizenöt éves vagy hosszú t ö r ö k háború Magyarország első modern hadakozása volt. Az Oszmán és a Habs­burg nagyhatalom ekkor már nem egy-egy hadjáratban, h a n e m a hadszíntérre évről évre vezetett, hatalmas hadigépezeteket megmozgató hadjáratok sorában mérte össze erejét. Bár sokadszorra fordult elő a történelemben, hogy egy nagyhatalom háborúban keres kiutat, gyorsan kiderült, hogy a kísérlet hiábavalónak bizonyult.

1591-ben ismét a keleti világhatalom szabta meg Magyarország sorsát. Az osz­m á n o k birodalmuk válságából beleme­nekültek a háborúba, amely a horvát­szlavón és a dél-dunántúli végeken indult helyi konfliktusból 1593-ra országos ha­dakozássá vált. (A háború kezdőévének ezért tartja a kutatás egy része az 1593-as esztendőt.) Bár az oszmán államhatalom teljes ellenőrzés alatt tartotta a gazdaságot és a társadalmat, az újabb és újabb problé­m á k o n nehezen tudott úrrá lenni. Egyre

nagyobb gondot jelentett a túlméretezett hadsereg fizetése, az adó- és pénzrendszer összeomlása, a népességnövekedés, a ga­bonatermelés válsága, de még a természeti katasztrófák és a szép számú felkelés is. Mindeközben az államhatalom minden rétege fokozatosan megvesztegethető vál­lalkozó lett. A perzsákkal vívott hosszú háború (1578-1590) pedig kimerítette a birodalom még jelentős erőforrásait is. Isztambulban ugyan kongott az állam­kincstár, a szultáni hadvezetés mégis a há­ború mellett döntöt t .

A boszniai és a magyarországi török ala­kulatok m á r évek óta éhesen vártak a zsák­mánnyal kecsegtető expedíciókra. Sőt az agresszív Haszan boszniai pasa támogatá­sával mindent megtettek, hogy a hadako­zás mielőbb és minél nagyobb területekre terjedjen ki. 1591-ben előbb a kanizsai vé­gek egyik kulcsát (Kiskomáromot), 1592-ben pedig a horvát főkapitányság előretolt bástyáját (Bihácsot) vették be. Ez jól jelez­te: innen a békéhez aligha van visszaút. A törökök váratlan sziszeki veresége (1593. június 22.) azután a szerájban végleg az európai katonai „lobbi" sikerét hozta; no­ha a sokmilliós adósságokat felhalmozó

Palota (ma Várpalota) látképe a török időkben.

Rézkarc, 1640 körül

bécsi udvar nem kívánt háborúba bocsát­kozni. Az oszmán hadvezetés a teljes moz­gósítás mellett döntött, így az elkövetkező esztendőkben vagy a nagyvezír, vagy maga a szultán vezette a birodalom hadait Ma­gyarország ellen. Az oszmán stratégia vi­szont nem változott: a fő cél továbbra is Bécs elfoglalása maradt. Ehhez persze nél­külözhetetlen volt a Duna menti hadiút közelében fekvő várak bekebelezése.

1593-1594-ben az oszmánok nagy cél­juk megvalósításához Szinán nagyvezír vezetésével két hadjáratban hatalmasat léptek előre. A már Szapolyai kapcsán is bevált stratégiájukat alkalmazva előbb

a hódításuk fő csapásvonalától távolabb eső országrészek nagybirtokosait (Nádas­dy Ferencet, Báthory István országbírót és Dobó Ferencet) ajánlatokkal igyekeztek adófizető vazallusnak megnyerni. A meg­osztás taktikájával született felhívásokra azonban ekkor nem találtak jelentkező­ket. Ennek ellenére a több tízezres oszmán hadak 1593 októberében előbb Veszpré­met és Palotát, 1594 őszén pedig - a Habs­burg Monarchia nagy riadalmára - Győrt és vele az egész Észak-Dunántúlt elfoglal­ták. A császárváros közvetlen veszélybe került, hiszen egyedül Komárom maradt keresztény kézen.

A tizenöt éves háború, 1591/93-1606

Báthory Zsigmond képmása. Színezett

fametszet, 1595

Az oszmánok a következő esztendőkben mégsem tudtak élni a páratlan lehetőséggel. Hiába szerveztek - hódítási szándékukat jól kifejezve - mind Győrben, mind Pápán egy-

egy kis területű, ám katonákkal telepakolt beglerbégséget, 1595-ben a Báthory Zsig­mond erdélyi fejedelem és Rudolf császár­király között kötött szerződés (január 28.), majd Esztergom visszavétele (szeptember 3.) nehéz helyzetbe hozta őket. A török va­zallus Erdély és általa a két román fejede­lemség (Havasalföld és Moldva) bevonása a háborúba keleten új frontvonalat nyitott (október 29.: keresztény győzelem Gyurgye-vónál), Esztergom bevételével pedig a török Győr került szorított helyzetbe. Az éppen trónra lépő III. Mehmed szultánnak így ko­moly erőfeszítésébe került, hogy 1596-ban Eger elfoglalása után a mezőkeresztesi csa­tában (október 26-28.) pusztán szerencsé­vel aratott, szerény győzelemmel Erdélyen keresztül biztosítsa a Havasalföld és Mold­va felett megingott és Isztambul számára nélkülözhetetlen fennhatóságot. A Kárpát-medence teljes területére kiterjedő háború elhúzódása viszont azt jelezte, a két nagyha­talom nem bír egymással.

A kialakult háborús patthelyzet - Ma­gyarország szerencsétlenségére - azonban

Esztergom ostroma, 1595. Rézkarc

még tízesztendőnyi hatalmas pusztítást hozott. Miközben az oszmánok képtelenek voltak hadseregük létszámának és kiváló utánpótlásuknak köszönhető erőfölényü­ket érvényesíteni, addig a császári-királyi hadak a kor legmodernebb tűzfegyvereivel felszerelve és némi harcászati fölényük el­lenére sem érhettek el átütő sikereket. Hadkiegészítésük és logisztikájuk ugyanis a Habsburg-országok rendjei által megsza­vazott pénzsegélyekre, illetve szekerekre és igavonó állatokra épült. Ezek biztosításá­nak lassúsága miatt viszont a keresztény seregek gyakran mozgásképtelenné váltak, így az oszmán csapatok többször előbb ér­tek Drinápolyból Buda alá, mint a császá­riak a magyaróvári táborba.

A századfordulóra mindkét hatalmat kimerítő háború egészét tekintve összessé­gében végül az 1603 óta a perzsákkal újra hadba lépő oszmánok valamivel több si­kernek örvendhettek. Az 1596-ban meg­szervezett egri vilajet után 1600-ban Kani­zsa elfoglalásával ismét egy új tartomány alapkövét tették le, 1597-ben ugyanakkor pápai, majd 1598-ban győri vilajetjükről -e várak elvesztésével - le kellett monda­niuk. A hódoltság területét tehát Horvát­ország mellett a Délnyugat-Dunántúlon sikerült bővíteniük, sőt 1605. október ele­jén (Bocskai segítségével) Esztergomot is visszafoglalták. Komolyabb területveszte­ség csupán Budától északra érte őket. Pál­ffy Miklós téli hadjáratában, 1593-1594 fordulóján visszavette az 1554-ben elesett Füleket és még több kisebb közeli véghe­lyet. A tiszántúli végeken viszont az osz­mánok Lippát, Sólymost és Jenőt vesztet­ték el, melyek az erdélyi fejedelmek kezébe kerültek. Mindezek a nyereségek azon­ban nem voltak összemérhetők azokkal az óriási pusztításokkal, amelyek a Magyar Királyság és a fejedelemség egyesítésére in­dított újabb fegyveres kísérlettel Erdély­ben együtt jártak.

A trónjáról négy alkalommal távozó Bá­thory Zsigmond határozatlanságát mind a havasalföldi Vitéz Mihály vajda, mind

a Habsburg hadvezetés - olykor közösen, olykor egymással szemben - megpróbálták felhasználni Erdély megszerzésére. A Bécs által támogatott, de később önállósulni vágyó Mihály vajda azonban ugyanarra a sorsra jutott, mint a Mohács utáni évtize­dek uralkodói trónra vágyó önjelöltjei. 1601 augusztusában Giorgio Basta generá­lis ölette meg. Az európai hírű hadvezér kemény kezű erdélyi kormányzóságát (1602-1604) az éhínségek sújtotta, ki­merülő fejedelemség lakói mégis in­kább érezték pusztító megszállásnak (mint mondták „Basta-járásnak" mintsem országegyesítési kísérlet¬ nek. Bár erre a 17. század vé­géig talán ekkor kínálkozott a legkedvezőbbnek tűnő alkalom, az oszmánok erő fölénye és az ország kö­zepébe beékelődő tö­rök hódoltság miatt ennek tartós fenntar tása mégsem volt több illúziónál.

Giorgio Basta katonáinak kegyetlenkedései 1604-ben. Wilhelm Péter Zimmermann rézkarca, 1606

Pálffy Miklós felvertje

Felkelés, rendi bel- és országos polgárháború (1604-1606)

A Bocskai-felkelés, 1604-1606

Hasonlóan semmiféle realitása nem volt az országegyesítésre az 1604 októberében Bocskai István veze­

tésével kirobbant felkelésnek sem. Bocskai mozgalma 1604 szeptemberétől ugyanis eredetileg nem volt más, mint egyrészt a fejedelemség Habsburg-megszállását el­utasító, törökbarát nemesek kísérlete Er­dély korábbi vazallusi státusának visszaál­lítására, másrészt a nagy háború közepette zsold nélkül maradt hajdúk kilátástalan­ságból kiutat kereső lázadása. A Bethlen Gábor vezette törökpárti nemesek egyálta­

lán nem törekedtek semmiféle független magyar államra, ám erre a hajdúk sem vágyhattak, hiszen ez I magyar politikai elit (elsősorban az arisztokrácia és a ne­messég) komoly támogatása nélkül nem volt lehetséges. A mozgalom ugyan novem­bertől a felső-magyarországi rendek kivált­ságaikért folyó felkelésévé is vált, a Budán tartózkodó nagyvezír gyors közbelépése miatt ugyanekkortól Bocskai már az osz­mánok erdélyi és magyarországi vazallusa is volt. A török beiktatási jelvényeket no­vember végén a nagyúr nem utasította visz-

sza, sőt néhány hónap múlva maga kért koronát a szultántól. Az átmeneti katonai sikerein fellelkesülő Bocskai tehát - mint egykor Szapolyai - kezdett hinni abban az illúzióban, hogy török pártfogással egyfaj­ta „önálló" magyar államot hozhat létre.

Bár a török vazallus Bocskait 1605. feb­ruár 21-én a székelyek Marosszeredán, majd a hozzá csatlakozó felső-magyaror­szági rendek, azaz a Magyar Királyság elit­jének egy része, április 20-án Szerencsen Magyarország fejedelmévé választották, ő november 11-én - a gyakran felbukkanó állításokkal szemben - nem utasította visz-sza a Lala Mehmed nagyvezír által számára hozott török koronát; azt a Rákos-patak mezején ténylegesen a fejére helyezték. Ezt csupán Bocskai propagandája mutatta be ekként, hogy mielőbb véget vethessen az ekkor már több mint egy esztendeje folyó országos polgár- és rendi belháborúnak. Mindennek hátterében a kor egyik legte­hetségesebb, már bemutatott (lásd 59. old.) politikusa, Illésházy István éleslátása állt. Ő ugyanis helyesen ismerte fel azt, amit történetírásunk ez ideig többnyire elhall­gatott: a magyar rendiség nagyobb része még komoly sérelmei dacára sem (vagy csak ideiglenesen és kényszerből) támogat­ta a török vazallus fejedelmet és felkelő­vezért. Sőt egy jelentős részük fegyverrel szállt szembe Bocskai tekintélyes számú török-tatár hadak támogatta csapataival. Ez hamarosan rendi bel- és országos pol­gárháborút eredményezett.

Illésházy viszont tisztában volt azzal, hogy mindez a hosszú hadakozásban kime­rült országot végső pusztulásba döntheti. Sőt még a hajdúk sikerei közepette, 1605 jú­niusában is úgy látta, hogy a Magyar Király­ság csak a Habsburg Monarchia segítségével érheti el megmaradását az oszmánokkal szemben: „Nekem fejemben nem fér: ha ma kivönné is az császár kezét Magyarországból, mint köllene az tótországi [vagyis szlavó­niai], Dunán túl és innen való végháza­kat eltartani." Illésházyt pedig nem lehetett a Bécshez való kötődéssel vádolni. A háború

alatt a szinte az államcsőd szélé­re jutott bécsi udvar sorozatos baklövéseinek ugyanis ő volt az egyik legfőbb áldozata. A kincs­tár - a magyar politikai elit egy részének támogatásával - ugyan­is a háború közepette koncep­ciós és kincstári pereket indított több, részben udvarhű nagybir­tokos ellen, hogy a nekik zálog­ba adott birtokok visszaszerzé­sével enyhítsen szorult anyagi helyzetén. A legelhíresültebb per 1603-ban Illésházy ellen folyt. Ő fej- és jószágvesztése miatt vé­gül Lengyelországba menekült.

A fiskális perek miatti orszá­gos elégedetlenséget tetemesen fokozta, hogy a magyar katolikus egyház vezetői (egyúttal a Magyar és a Szepesi Ka­mara elnökei) a háborút kihasználva a csá­szári-királyi hadak segítségével igyekeztek a századvégre meggyengült pozícióikon javítani. Ez a protestánssá vált országban komoly ellenállást szült. A legnagyobb fel­háborodást 1604 elején a kassai Szent Er­zsébet evangélikus templom elfoglalása váltotta ki (január 6.), amit tetézett egy sú­lyos törvénytelenség. Rudolf király az 1604 tavaszán tartott pozsonyi országgyűlés ha­tározataihoz ugyanis Prágában önkénye-

Bocskai István arcképe. Rézmetszet

Bocskai István törők koronája, 1605

I. Rudolf magyar király (II. Rudolf néven német­római császár) arcképe.

Rézmetszet, 1609

sen egy külön (22.) törvénycikket fűzött, amely megerősítette a protestánsok ellen hozott határozatokat, és kimondta, hogy a diétákon a vallás ügye nem tárgyalható.

Ez a többségében protestáns rendek, el­sősorban a köznemesség körében óriá­si elégedetlenséget keltett. 1604 szeptem­berében a Zemplén megyei Gálszécsen összegyűlt felső-magyarországi rendek ezért kimondták, hogy amennyiben a törvény-

A magyar országgyűlés 1598. évi 29. törvénycikke a szabad hajdúk kiirtásának módjáról

„A szabad hajdúk kiirtására nézve az előző évek végzéseihez tartják

magukat.

1 .§ Egyszersmind szigorúan elrendelik, hogy ilyeneket ne csak

a magyar, hanem a német kapitányok se merészeljenek tartani;

akik ellenkezőleg cselekszenek, a hűtlenség bűnébe essenek.

2.§ És ezeket a bármely név alatt bujdokló hajdúkat, ha akárhol

fogságba ejtették, minden embernek szabadságában álljon,

úgy a magyar, mint a német területen, büntetlenül megölnie.

3.§ A jövő hadjáratra azonban szabadságukban álljon, hogy

magukat a mezei hadsereg katonái közé fölvétessék, és zsoldért

szolgálhassanak."

Magyar törvénytár. 1526-1608. évi törvényczikkek. Magyarázó jegyz. Márkus Dezső. Bp.. 1899. 845. old. (Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen fordítása)

cikket nem vonják vissza, akár fegyverbe is szállhatnak. Bocskai ezért találhatott ben­nük hamarosan pártfogókra. Az Erdély va-zallusi állapotának visszaállításáért indult mozgalom és a tiszántúli hajdúfelkelés így vált a magyar rendek egy részének első Habsburg-ellenes fegyveres küzdelmévé is. Bocskai és hívei sokrétű és többcélú moz­galma viszont nemzeti függetlenségi küz­delem vagy szabadságharc sohasem lett! A bihari nagyúr 1604. novemberi török va­zallussá válása, az oszmánok tekintélyes katonai támogatása és a királysági rendiség többségének fegyveres ellenállása miatt nem is lehetett.

A portyázó hadviseléshez szokott hajdúk tartós katonai sikereket a reguláris hadvise­lésben megedződött császári-királyi zsol­dosokkal szemben azonban még a több ezer fős török-tatár támogatás dacára is csak időlegesen érhettek el. Mozgalmuk mégis több komoly eredményt hozott. Bocskai felismerte társadalmi problémái­kat, ezért 1605. december 12-én mintegy 10 000, majd 1606-ban újabb 1000 hajdút -főként az úgynevezett öreg hajdúvárosok­ban - jelentős kiváltságokkal (örökös adó­mentesség, bíráskodási és önkormányzati privilégiumok) jutalmazott meg, azaz kato­náskodásuk fejében kollektív nemességgel telepítette le őket. Bár ezzel a társadalom­ból kiszakadtak problémáját csak részben oldhatta meg, a hajdúk kiváltságolása nagy jelentőségű, mintaadó történelmi lépés volt.

Bocskai mozgalmának igazi nyertesei -az újra vazallussá váló Erdélyben nyugal­mat kívánók mellett - a függetlenségre nem, csupán a rendi kiváltságok és a vallás­szabadság megerősítésére váró magyar rendek, különösen a nagyurak és a közne­mesek voltak. Az lllésházy István és Mátyás főherceg gyámkodásával, több hónapnyi egyeztetés után Rudolf király és Bocskai képviselői között 1606. június 23-án lét­rejött új kiegyezés, a bécsi béke pozícióikat számottevően megerősítette. Biztosította a szabad vallásgyakorlatot (törölve az 1604.

Bocskai István a hajdúi között. Wilhelm Peter Zimmermann rézmetszete, 17. századeleje

évi 22. tc.-et); kimondta, hogy a rendek a következő országgyűlésen fél évszázad után ismét nádort választhatnak, a legfon­tosabb tisztségeket magyaroknak, még­pedig világi nagyuraknak adományozzák; garantálta a Szent Korona Prágából való hazahozatalát stb. Maga Bocskai ugyanak­kor - Erdély és a Partium mellett - életére megkapta a királyságból Ugocsa, Bereg és Szatmár megyéket is. A fejedelem 1606. december 29-ei halála miatt mindez azon­ban csupán néhány hónapig tartott.

A szerződés előírta a törökökkel való békesség megkötését is. Erre végül no­vember 11-én a Zsitva folyó torkolatában kerül sor. A húsz esztendőre szóló zsit-vatoroki békesség a kialakult határokkal garantálta a békeállapotot, továbbá a há­ború alatt az ellenség fogságába esett ra­bok kölcsönös szabadon bocsátását. Rudolf császárnak ugyanakkor egyszeri 200 000 forintot kellett I. Ahmed szultánnak küldenie, aminek fejében viszont már nem volt köteles évi 30 000 forintot „ajándék" címén az osz­mánoknak fizetni. A szultán ezzel magával egyenrangú uralkodónak (császárnak) ismerte el a középeuró­pai Habsburg Monar­chia vezetőjét; Erdély

viszont - Bocskai és Bethlen Gábor törekvéseinek, illetve a nagyhatal­mi realitásoknak megfelelően megmaradt a Porta egyik leg­szabadabb vazallusának. Az 1591 óta tartó nagy hábo­rút lezáró bécsi-zsitva-toroki kettős békemű a teljesen kimerült két nagyhatalom számára óriási fellélegzést hozott.

Csákányfokos, 16. század vége

Muskéta, 1600 körül

A magyar történelem sorsfordító másfél évtizede

Emlékérem Győr és Tergovistye vissza­foglalására, 1603 körül

A török Buda és Pest. Színezett rézkarc, 1617

A békére leginkább mégis a Kárpát-me-dence lakói vártak. A másfél évtize-

den át tartó hadakozás, majd pol­gárháború teljesen felborította korábbi életüket. Az 1590-es évekig ugyanis a török­

magyar portyák ellenére a magyarországi társadalom komoly alkalmazkodó- és túlélési képességgel, sőt újjáéledési erő­vel rendelkezett. Az évről évre ismét­lődő nagy hadjáratok idején, valamint

a tatár és a vallon hadak hadszíntéren va­ló telelése és a hajdúk pusztítása közepette azonban egy idő után már nem volt le­hetőség újrakezdésre. A több tízezer fős seregeket évente megmozgató hadakozá­

sok egészen más jelleggel pusztítottak, mint a mindennapos betörések. A Bocskai haj­dúival együtt a magyar területek mellett Alsó-Ausztria és Stájerország nyugati ré­szét is többször felprédáló török-tatár se­gédcsapatok maguk is elismerték, hogy „ilyen dúlás és pusztításnak, ilyen vitézi hírnévnek s ilyen gazdag zsákmánynak, minőt ekkor tapasztaltunk, csupán a hódí­tó Szülejmán kora volt a tanúja". A soroza­tos megrendítő csapásokat a legellenállóbb lakosság sem heverhette k i . Í g y volt e z mindenütt Európában, ahol sokezres ha­dak vonultak végig vagy évekre elhúzódott a hadakozás.

A tizenöt éves háború ezért jelent valódi vízválasztót m i n d a magyarországi tele­püléshálózat, m i n d a magyar népesség pusztulása szempontjából. A széles sávban évente újra meg újra előrenyomuló hadak pusztítása és a velük járó gyújtogatások, éhínségek, állatokat és embereket tizedelő járványok (pestis, vérhas, tífusz, malária és ezek keveréke, az úgynevezett morbus Hun-gariais) elől már nem volt menekvés. S ez függeden volt attól, hogy az oszmán sereg fosztogatásban élenjáró bajnokairól (a tatá­rokról) vagy a császári-királyi hadak rabló vallon zsoldosairól, esetleg a gyakran még a törököknél is elvetemültebben kegyetlen­kedő hajdúkról volt szó. Néhány esztendő alatt a hadszíntér teljesen kimerült, így az­után m á r csak az volt a kérdés, hány újabb település pusztul el a következő hadműve­letek során.

A pusztítás nagyságát jól jelzi, hogy az adózás alá fogható házak száma 1598 és 1604 között a királyság minden területén 65-75 százalékkal csökkent, de voltak olyan hódoltsági megyék, ahol a települések kö­zel 70 százaléka pusztult el. Mindeközben az ország Duna ment i hadi útvonalának vi­déke 1593 és 1595 között, azaz csupán há­rom esztendő alatt, Győr és Esztergom tö­rök és keresztény ostromai idején szinte teljesen elnéptelenedett. Esztergom vissza­foglalása (1595) után ezért a vár új főkapi­tányának, Pálffy Miklósnak fegyveres erő­vel kellett a hódoltságból (például Buda környékéről, de még Tolna és Baranya me­gyékből is) éveken át egész magyar és vlach falvakat áttelepítenie, hogy a környék ter­melését részben helyreállíthassa.

Egyes országrészek településhálózatában, lakosságában és anyagi javaiban összessé­gében tehát már olyan hatalmas sérülések keletkeztek, amelyeket vagy sohasem, vagy pusztán évtizedek múltán lehetett volna helyreállítani. A pusztítások ráadásul ismét a magyar lakosságot érintették leginkább, ami összességében a szerbek és vlachok újabb hódoltsági, Erdélyben pedig a romá­nok főként mezőségi térnyerését hozta.

De a háború alatt még a rendkívül jövedel­mező távolsági kereskedelem is megbénult. A Magyar Kamara 1603-ban így kénytelen volt megállapítani, hogy azok a magyar ke­reskedők, akik azelőtt sok marhát tartot­tak, elhagyták lakóhelyeiket és a hadjárá­sok által kevésbé sújtott Nagyszombatban, Pozsonyban vagy Bécsben telepedtek le. A sorsfordító másfél évtizednyi hadakozás után a legfőbb kérdés így az volt, lesz-e a jövőben néhány békés évtized a tartós re­generálódásra.

Wathay Ferenc neves költő és végvári tiszt leírása önéletrajzában a tizenöt éves háború dunántúli pusztításairól, 1605. február

„Győr [1594-ben] elveszvén, ós Pápát is pusztán hagyván az magya­

rok és németek is, kik benne lévén [...], az én vági jószágom is mind

elpusztulván Rábaközzel, de égéstűi mégis az Vág falu megmarad­

ván, maradtanak meg az kastélyban mégis meg az én ispánom,

szolgáim, és futott szegénység, mely föld akkoriban minemű

szörnyűségben volt, és mind az egész Rábabelső fel mind Bécsig,

és rémülésben - nincs, azt ki megírhatná."

Wathay Ferenc énekes könyve. (Hasonmás kiadás.) Sajtó alá rend. Nagy Lajos. II. kőt. Bp., 1976. 145. old.

A mezőkeresztesi csata allegóriája. Hans von Aachen olajfestménye

Ajánlott irodalom

Forrásközlések Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez

1-37. köL Szeged, 1965-2004. Balassi Bálint összes művei. I—II. köt. összeállította: Eckhardt Sándor,

Budapest, 1951-1955. Báthory István emlékezete. Szerkesztette: Nagy László. Budapest, é. n. Bethlen Farkas: Erdély története. I-IV. köt. Szerkesztette: Jankovics

József. Jegyzetek: Pálffy Géza-Kruppa Tamás. Budapest, 2000-2006.

Erdély öröksége. Erdélyi Emlékírók Erdélyről. [-VI. köt. 154 l-l 703. Budapest, 1942. Reprint: Budapest, 1993-1994.

Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerkesztette: Szilágyi Sándor. I-XXI. köt. 1540-1699. Budapest, 1875-1898.

Humanista történetírók. Szerkesztette: Kulcsár Péter. Budapest, 1977.

Iratok Bocskai István és kora történetéhez. Szerkesztette: Nagy László. Debrecen, 2005.

Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. 1-3. köt. Sajtó alá rendezte: Benits Péter. Budapest, 2001-2009.

Magyar országgyűlési emlékek történeti bevezetésekkel. Szerkesztette: Fraknói Vilmos-Károlyi Árpád. I—XII. köt. 1526-1606. Budapest, 1874-1917.

Magyar Történelmi Emlékek. I.: Okmánytárak. I-XLII. köt. Pest-Budapest, 1857-1915., 1943., 1948., illetve II.: írók. I-XXXVIII. köt. Pest-Budapest, 1857-1906.

Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/l. köt. 1526-1790. Szerkesztette: Sinkovics István. Budapest, 1968.

Magyar törvénytár. 1526-1608. törvényczikkek. Magyarázó jegyzetek: Márkus Dezső. Budapest, 1899.

Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. 1-2. köt. Szerkesztette: Maksay Ferenc. Budapest, 1990.

Mohács emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás. 3. bővített kiadás. Budapest, 1987.

Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. I-III. köt. Budapest, 1879., Reprint: Budapest, 1986.

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény. E—II. köt. Szerkeszlette: Ács Pál és mások. Budapest, 1998-2000.

Régi Magyar Költők Tára. XVI. századbeli magyar költők művei. Budapest, 1877-2005.

Régi Magyar Nyomtatványok. I—III. köt. 1473-1655. Szerkesztette: Borsa Gedeon és mások. Budapest, 1971-2000.

Tinódi Sebestyén: Krónika. Sajtó alá rendezte: Sugár István. Budapest, 1984.

Szakirodalmi feldolgozások Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Budapest, 1992. Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526-1528). Budapest, 1983. Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. 2. kiadás. Budapest,

1984. Benda Kálmán: Bocskai István. 2. kiadás. Budapest, 1993. Ember GySző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól

a török kiűzéséig. Budapest, 1946.

Erdély története. I. köt. Főszerkesztő: Köpeczi Béla. 3. kiadás. Budapest, 1988.

FodorPál: Magyarország és a török hódítás. Budapest, 1991. G. Etényi Nóra-Horn Ildikó-Szabó Péter; Koronás fejedelem. Bocskai

István és kora. Budapest, 2006. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, 1995. Honi Ildikó: Tündérország útvesztői. Tanulmányok Erdély

történelméhez. Budapest, 2005. Horváth János: A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad

magyar irodalomtörténete. 2. kiadás. Budapest, 1957. Kenyeres István: Uradalmak és végvárak. A kamarai birtokok

és a törökellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban. Budapest, 2008.

Madas Edit-Monok István: A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig. 2. javított, bővített kiadás. Budapest, 2003.

Magyar művelődéstörténet. III—IV. köt. Főszerkesztő: Domanovszky Sándor. 2. kiadás. Szekszárd, 1993.

Magyarország története 1526-1686. Főszerkesztő: Pach Zsigmond Pál. Szerkesztette: R. Várkonyi Ágnes. I. köt. 2. kiadás. Budapest, 1987.

Németh István, H.: Várospolitika és gazdaságpolitika a 16-17. századi Magyarországon. (A felső-magyarországi városszövetség) 1-2. Budapest, 2004.

Oborni Teréz: Erdély fejedelmei. Budapest, 2002. Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A győri főkapitányság

története 1526-1598. Győr, 1999. Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Budapest, 2000. Pálffy Géza: Győztes szabadságharc vagy egy sokféle sikert hozó

felkelés! A magyar királysági rendek és Bocskai István mozgalma (1604-1608). Budapest, 2009.

Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? Budapest, 2004. Péter Katalin: Házasság a régi Magyarországon. 16-17. század.

Budapest, 2008. Szabó János, B.: A mohácsi csata. Budapest, 2006. Szakály Ferenc: A mohácsi csata. 3. kiadás. Budapest, 1981. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. 2. kiadás. Budapest.

2006. Szckfíí Gyula: Magyar történet. III. köt. 2. bővített kiadás. Budapest,

1935. Szultán és császár birodalmában. Magyarország művelődéstörténete

1526-1790. Főszerkesztő: Szentpéteri József. Budapest, 2000. Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború.

Szeged, 2000. Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540-1690. Budapest,

1980. Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi

dunántúli nagybirtokon. Budapest, 1981. Várkonyi Ágnes, R.: A Királyi Magyarország 1541-1686. Rudapest,

1999. Várkonyi Ágnes, R.: Három évszázad Magyarország történetében

1526-1790.1. köt. A megosztottság évszázada 1526-1606. Budapest, 1999.

Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977. Reprint: Budapest, 2004.

MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E

Főszerkesztő Romsics Ignác

1. Őstörténet és honfoglalás

2. Államalapítás 970-1038

3. Válság és megerősödés 1038-1196

4. Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században

5. Az Anjouk birodalma 1301-1387

6. Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437

7. A Hunyadiak kora 1437-1490

8. Mohács felé 1490-1526

9. A három részre szakadt ország 1526-1606

10. Romlás és megújulás 1606-1703

11. A Rákóczi-szabadságharc 1703-1711

12. Megbékélés és újjáépítés 1711-1790

13. A nemzeti ébredés kora 1790-1848

14. Forradalom és szabadságharc 1848-1849

15. Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867

16. A dualizmus kora 1867-1914

17. Világháború és forradalmak 1914-1919

18. A Horthy-korszak 1920-1941

19. Magyarország a második világháborúban

2 0 . Demokráciából a diktatúrába 1945-1956

21. Az 1956-os forradalom és szabadságharc

22. A Kádár-korszak 1956-1989

23. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-2009

24. Időrendi áttekintés

KOSSUTH KIADÓ www.kossulh.hu