Szombat, 1985. augusztus 24. MAGAZIN *" -jmMmamm *> 2 Jaűf '•t'j! 1 • 1 , ; j / ^HMmr^juJ ^BH iííÉl ? lírfilf B P P A jó öreg Dugonics Zolnay László életműve (1916-1985) Nem polihisztor volt, több an- nál. Polihisztornak ugyanis az ókornak azon nagyjait nevezzük, akik az ismeretek összességével gazdálkodtak. Zolnay László ré- gész, zenetörténész, kultúrfiloló- gus, bölcselő volt egy személy- ben. olyan tudós, aki a felis- mert igazságot világos és köny- nyed stílusban mindenki számá- ra közvetíteni tudta. Erkölcsi magatartása nem tett különbsé- get igazgató és ásó munkás kö- zött. 1947. február 16-an — sa- ját fogalmazását idézve — „ Sze- rencsés István csákánya", Zol- nay sok évtizedes összpontosí- tása nyomán megtalálta a késő gótikus szobortemetöt, mely az utóbbi évtizedek legnagyobb ma- gyar régészeti-művészettörténeti lelete. Demokratizmusa társakat és irigyeket támasztott, könnyí- tette, nehezítette alkotómunká- ját. Mindez azonban csupán ka- rakterének meghatározója, tette a magyar művelődéstörténet fá- radhatatlan szolgálata. , A siker páratlan volt, 1947- ben érte el életmüvének zenit- jét a budai vár feltárásakor, amikor megtalálta az Anjou-kor gótikus remekműveit, melyek ma a Budapesti Történeti Múzeum kincsei. Mindez meggyorsította Zolnay László pályaívét is. Meg- szüntette, pontosabban: mérsé- kelte a gáncsokat, erősítette könyveinek szabad jelzését. Ek- kor írta meg, 1947—84 között, egyetlen lázas alkotó évtized alatt mindazt, amit egész életé- ben gyűjtött, így ez a kínos, ta- pasztalat nem kallódott el. A Corvina Kiadó adta ki Zolnay László Szakái Ernővel írt közös könyvét 1976-ban A budavári gótikus szoborleletről. A lelet- feltárással szoros összefüggésben adta ki a Gondolat Kiadó má- sodik bővített kiadásban Zolnay László Ünnep és hétköznap a középkori Budán cimű művét, amely az akkori városéletet, a budai otthonokat, piacokat, a sokadalmakat, művelődési viszo- nyokat, szokásokat, játékokat, mulatságokat eleveníti meg. Minden idegszálával arra töre- kedett, hogy könyveiben hiányok nélkül, teljességre és világosság- ra törekedve örökítse meg a kö- zépkori Magyarország fényeit, árnyait; Buda aranykorát, a Kin- cses Magyarországot. Száműzött minden hamis romantikát, és tudott lelkesedni is. Igaz, szel- lemet lehelt írásaiban az ada- tokba, nem elégedett meg a le- xikalitással. csak felhasználta őket. összefüggésekre otalt, a középkori magyar élet európai határait elemezte Nemcsak Bu- dát, Esztergomot, Visegrádot, hanem Krakkót. Rómát, Isztam- bult is nézte. Számvetése min- dig előretekintés, szabadon köz- lekedik az időben, s megkeresi, megtalálja a folyamatot. Min- dent érzékéi a krónikákban — belőlük rajzolja meg a magyar középkor illanó hangulatát, tár- gyi emlékekből villantja fel a hajdani életet. A művelődéstör- ténész egyetemessége, stiláris ér- zéke, pallérozott és mindig újí- tásra kész tudása, belső küzdel- me révén láttatja a múltat, mely jelenünkben, jövönkben is tetten érhető, s hogy a folyamat organikussá válik, azt a nemrég elhunvt Zolnav László művelö- déstörténészi életművének is kö- szönhetjük. L. M. mi feK^* rt 1 f •* ,. •: / / y.; • | AZ, M W # Hi r" H . ; . j . . : f ! i/á r- ^^^tabí^SsO - ' I • h V v H '"dk. 1®%. Jte llliil'l iiPill)!' 1 iIii"WIÉBÉIhMIIM 'i'iliiWiyiiMiiii'i JIIMWIHiMlW "n Zolna) r László Az elátkozott Buda Buda ar anvkora j Születésének százotver.edik év- fordulóján, 1968-ban. szépen ün- nepelte szülővárosa Dugonics András életművét. A Tiszatáj ha- sábjain Illyés Gyula emelkedett szavakkal szinte a népi írók elő- futárát méltatta benne. Szauder József alapos tanulmányban raj- zolta meg arcképét. Mocsár Gá- bor pedig ellentmondásaira is utalva, jelentőségét mégis fölmu- tatva. a Magyar példabeszédek és jeles mondások gyűjtőjének idő- szerűségét és maradandóságát ál- lította középpontba. A Szeged története nemrég megjelent második kötetében Szörényi László 23 lap terjede- lemben foglalta össze Dugonics pályaképét. Alapjában Szauder értékelését téve magáévá, jól el- lenpontozva ábrázolja az író és a tudós munkásságát. Szauder köz- vetítésével Horváth János állás- pontját tolmácsolja, amikor hang- súlyozza, hogy Dugonicsnak esz- tétikai meggondolásai nem vol- tak: számára az irodalom a nem- zeti érzület növelésére szánt esz- köz volt. Jelentőségét Szörényi azzal is jól érzékelteti, hogy Vö- rösmartyra, Arany Jánosra, Pető- fire tett hatását hangsúlyozza. Anélkül tehát, hogy az ő Du- gonics-arcképének alapvonásait vitatnám, sajnálattal kell megál- lapítanom, hogy a monográfia Dugonics-fejezete nem vette te- kintetbe a Szauder tanulmánya óta megjelent három fontos meg- nyilatkozást Dugonics értékelésé- nek kérdésében. Elsősorban Ko- sáry Domokos nagy korszakmo- nográfiájának (Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, 1980) ítéletei mellőzhetctlenek: mind Kosárynak, a nagy tudású és nagy tekintélyű tudósnak a személye, mind munkájának mint a műfajában egyedülálló teljesít- ménynek a rangja teszi klkerül- hetetlenné a vele való szembe- nézést. Az Etelka Kosóry a korszak műveltségét három szintre bontva szemléli és mutatja be: a felső, magas- szint alatt az egyszerűbb nemesség színvonala, a „nemesi népiességé", a harmadik pedig „a va- lóban népi, paraszti szint". A második szintet, „a nemesi többség tartalmában elmaradt, régi, feu- dális nacionalizmusát" Kosáry szerint a legjel- lemzőbben Dugonics és Gvadányi képviselte. Nem győzi hangoztatni Dugonics „idegenellenes kirohanásait", szemére vetve, hogy éppen ő a túl- zó magyar, „akinek a nagyapja még nem tudott magyarul*'. (Ez persze tévedés, mert a nagyapja, Dugonics Miklós, már itt született, sőt, a dédapja, Dugonics Mihály is minden bizonnyal már tudott magyarul.) Kosáry idézi Kazinczyt, amint az Etelká-ról frissen, 1788-ban, úgy nyilatkozott, hogy szégyenkezik magyar voltán. De nem idézi Ka- zinczynak mindössze két évvel későbbi vélemé- nyét: „Az, aki ítélve olvas, az ilyeneken nem akad fel, hanem inkább szívére szorítja lélekben maga előtt lebegő magyar Dugonicsát." Kosáry szerint Kazinczy e véleményváltozása „mit sem változtat" két év előtti álláspontjának igazán: „Szavaiban az első szint, a nemzeti felvilágosodás bírálta ellen- felét, az elszabadult második szintet.". Senki sem tagadta, hogy Dugonics — és „a magyarosok" — műveltsége Kazinczyénál és tár- saiénál alacsonyabb szintű, s hogy szemléletük ne- mesi, rendi. Ezt Horváth János, az irodalmi népi- ességröl irván már 1927-ben megállapította: „az iroaaimi müveltsegnek ez az akkori Viszonylatban csakugyan alsóbb rétege volt az, melynek meleg- ágyában áttelelhetett az egyelőre lenezeit es visz- szaszoritott hagyomány . s> eppen ez az, amit Ko- sáry mellőz, nem vesz figyelembe. Egyrészt, hogy a rendi ellenállást, a túlzasokba is torzuló némei- ellenességet II. József tán jószándékú, am, megis magyarellenes intézkedesei nlvták ki, és ennyiben Dugonics konzervativizmusa jórészt a „haza es ha- ladas" ekkor törvényszerű szembekerulésenek saj- nálatos következménye. Másrészt viszont ez a ne- piesség őrizte meg a reformkor nemzeti ébredése számára a magyar hagyomány tudatát és anyagát: a honfoglalás történetet és a népszokásokat. Ebből a művészietlen formák közt, de megőrzött hagyo- mányból táplálkozott az Arpádiász, a Zalán futasa, sőt a Tolat, a Buda halála, a János vitéz, még némiképpen a Bánk bán is! A legvégletesebb fo- galmazasban Szerb Antal magyarázta meg ezt az ellentétet a Szörényitől szintén mellőzött tanulmá- nyában, az 1929-ben írott Magyar preromantiká- ban: „Ez a korizlés, minden csodálatos naivságá- val és tudatlanságával együtt, végtelenül áldásos volt a magyar irodalomra.". Mind a múltnak, a réginek, mind a parasztinak, a népinek az irodal- mi tudatba való beleplántálása — Dugonics érde- me: „Bámulatos érzéketlensége stílus és irodalom iránt itt is áldásosabbnak bizonyult, mint sok esz- tétaköltő stilusbölcsessége.". Szerb Antal így látta Dugonics jelentőségét: „A -nemzeti lélek tüzes éb- resztője-" valóban megérdemli nevét, és a felújuiás történetében voltaképp Kazinczy mellett kellene öt említeni. De önmaga, a magyar különség nagy hangsúlyozója, voltaképpen nagyon európai jelen- ség volt...". Jellemző Kosáry elfogultságára, hogy még amit Dugonics javára kellene írnia, azt is gyanúba ke- veri. Dugonics tagadhatatlan érdeme, hogy magáé- vá téve Sajnovics Jánosnak a finnugor rokonság- ról 1770-ben kifejtett nézeteit, már 1788-ban, az Etclká-ban vállalkozott ennek a nemesi közvéle- ményben népszerűtlen tanításnak a terjesztésére. Kosáry szerint Dugonics ezt is a hagyományos nemzeti dicsőség még romantikusabbá színezésére használta föl. De miért volna ez hiba? Hiszen „a halzsíros atyafiság" eszméje éppen nem tetszett a köznemességnek, s Dugonics ennek ellenére vállal- kozott népszerűsítésére. Ezért csak elismerés illeti, nem bírálat. A tudákosság királyi oktatója Kosáry könyvének három—négy helyén is fitymálva szól Dugonics matematikai tevékenysé- géről. Érdemét a mennyiségtan műszavainak meg- magyarításában nem tagadhatja, tehát legalább eb- béli tevékenységet is gyanúba keveri. Idézi Dugoni- csot: „csak azért is az algebrát és a geometriát magyar nyelven kiadtam, hogy megmutassam az ország előtt, hogy a német nyelv soha nem oly alkalmatos a tudományoknak kimagyarázásban, mint a magyar nyelv.". Vonjuk le ebből azt a túl- zást, amelyet II. József nyelvrendeletének vissza- hatása kellően magyaráz, s akkor Dugonics ugyan- azt mondja, mint „az első szint" elméletirója, Bes- senyei György: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.". Dugonics mű- szavai (az egyenlet, gömb. gyök, hasáb, henger, köb, kör, maradék, szög, tétel és a többi) máig ci- nek, és ez önmagában is megszerezte számára a tudománytörténetben a halhatatlanságot. Kosárynak kezére járt Szénássy Barna (A ma- gyarországi matematika története, 1970), amikor Dugonics matematikai tevékenységének túlértéke- lése ellen szólalt föl. ö elismerte ugyan a műsza- vak magyarításának jelentőségét, de Dugonics ma- tematikai munkáiról, A tudákosság könyvei-röl rossz véleménnyel van. Dugonics bőbeszédűségén kívül a matematikai gondolkodás és szigor hiányát veti szemére. „A könyv — írta Szénálssy — egy olvasott, történelmi adatokban eléggé tájékozott, egyébként azonban felszínes tudású, emellett túl- zottan önimádatban szenvedő egyén tollának a jel- legét viseli magán." Nos, igaz, Prónai Antal, Dugonics életrajz- írója (1903) túlzott, amikor Dugonicsot korának legkiválóbb matematikusaként emlegette. Szend- rel János 1968-ban elfogulatlanul fogalmazott, amikor Dugonics matematikai tevékenységének lényegét — a szaknyelv megmagyarftása mellett — abban látta, hogy „az akkori legújabb mate- matikai eredmények közvetítésében néhány már ismert eredményre adott újabb bizonyítást". Jellemző, hogy Dugonicsnak mint tanárnak a jelentőségét Szénássy — és nyomában Kosáry — miképpen igyekezett kétségbe vonni. Szénás- sy idézi ugyan Dugonics tanítványának, Katona Dénesnek egyértelműen elismerő emlékezéseit Dugonics előadásának világosságáról, utána még- is — hivatkozás nélkül — azzal hozakodik elő, hogy ^más adatok" szerint Dugonics előadásai alacsony színvonalúak voltak, a vizsgákon pedig túlzott szigor és szőrszálhasogatás jellemezte. Szé- nássy mégsem tagadhatja, hogy tanítványai ra- jongásig lelkesedtek Dugonicsért. Azt sem, hogy kartársai féltékenységből nem szerették; szóki- mondó, csiszolatlan beszéde, ellenzékieskedése is sok haragost szerzett neki. Ismeretes a jezsuiták és a piaristák közti hagyományos ellentét, ame- lyet fokozott, hogy II. József betiltotta a jezsuita rendet, és Dugonics is a jezsuiták elbocsátása után kapta meg az egyetemi katedrát. 'Szénássy is, Kosáry is az exjezsuiták vádaskodásainak ad inkább hitelt Dugonics ellenében, mintsem hívei- nek, tanítványainak hinne. Még azt is szemére vetik, hogy Martinovicsot elgáncsolta a nagyvá- radi akadémia matematikai tanszékének elnye- résében. A pályázattal járó vizsgán Dugonics — nem egyedül, a volt jezsuita Makó Pállal egyet- értésben — nem találta Martinovics tudását elég- ségesnek. Cserei Szörényi László mindössze egy bekezdést szán Dugonics utolsó regényének, a Cserei-nek (1808). Nem Horváth János mutatta ki, mint írja, hogy ez Voltaire Zadig cimű szatirikus regényé- nek magyarítása: tudta ezt már megjelenésekor a 18 éves Kölcsey Ferenc is: „Elméssége ezen könyvnek a magyarban is szembetűnő, noha azt az Öreg a maga caprice-jainak (ötleteinek] fel- áldozta.". Horváth János 1907-ben (s nem 1908- ban, mint a Szeged története jegyzetében áll) pontról pontra összevetette az eredeti müvet az átdolgozással. Kimutatta az egyezéseket és Du- gonics saját leleményeit. Pl.: az, amely Arany Jánost, Toldinak a cseh vitézzel való viadalát is ihlette: az ellenfelet Cserei is futni hagyta volna, ha a legyőzött alattomban nem támadott volna. Illyés Gyula 1968-ban ezt írta: „Boldog és hálás előfizetője lennék Dugonics müvei üj ki- adásának.". Mocsár Gábor ugyanott a Magyar példabeszédek és jeles mondások új kiadását sürgette. (Erre vonatkozó megismételt javaslatun- kat eddig a könyvkiadók elutasították.) Ám Szö- rényi nem említi, hogy 1975-ben a Magyar Heli- kon kiadta a Cserei-1 Kerényi Ferenc utószavá- val. Ez pedig több okból is említésre méltó ese- mény. Egyik, hogy a „reakciós" Dugonics nem- csak olvasta, ismerte a fölvilágosodás nagy har- cosát, Voltaire-t, de nem átallotta magyarra át- ültetni egyik művét. Igaz, a szatírát kilúgozta a regényből, és — hajlama szerint — kalandos iör- ténetek sorozatává tette, de megőrizte Voltaire haladó eszméinek jó részét. Elítéli benne Dugo- nics a rabszolgaságot; az embertelen hagyomá- nyokkal (pl.: az özvegyek föláldozásával férjük halála után) szembeállítja az emberi észt, az okosságot; az egyenlősdi helyett „az erösebb töb- bet bír" elvét hirdeti; a kuruzslással szemben a „dologra szoktatással" gyógyít; a szomszéd nr- pekkel való békességet előbbre valónak tartja a hadakozásnál. Kerényi joggal mutat rá, hogy a Cserei ma is olvasható; stílusa erőteljes, eleven, s hogy Dugonics tájnyelvi írásmódja az Etelka óta sokat csiszolódott. Horváth János már 1907- ben a Cserei-nek is azt a szerepét hangsúlyozta, amelyet két évtized múlva Dugonics egész élet- művének summájaként fogalmazott meg: előfutá- ra XIX. századi költészetünknek, Vörösmartynak, Aranynak. A jó öreg Dugonics, ahogyan Juhász Gyula szerető elfogultsággal nevezte, egyeni és törté- nelmi korlátai ellenére is megérdemli a hálás utókor tiszteletét. Halálakor az egykor oly zord kritikusa, Kazinczy is azt írta: „Maradjon örök aldásban emlekezete!". PÉTER LÁSZLÓ