LUKÁCS LÁSZLÓ - vigilia.huvigilia.hu/node/Vigilia_2011_09_facsimile.pdf · A 705. oldalon Fra Angelico Noli me tangere című festménye LUKÁCS LÁSZLÓ: GÁSPÁR ... A fran cia

Kritikus keresők 641

Értelmiség 642Válaszaim a kérdéseimre 649Katolikus értelmiség 655Az érintettség dimenziói 660Párbeszéd egy nem tetszőleges partnerrel 669

Az anyagtalan morfológiája.Egy mondat Beney Zsuzsáról (esszé) 676

Hallgatásaim gyűjteménye (esszé) 678Ábrahám (vers) 680Próféta; Imádság éjfélkor (versek) 681A Fekete kolostor írója (esszé) 682Anyag; Szabadesés (versek) 688

Kemény Istvánnal 689

Szeretet, igazság, proximitás 697

Az Opus Pacisról. Grősz József békepolitikájaés a Vatikán (a BM és az ÁEH dokumentumai tükrében) 706

Mítosztalanítás és önmitizálás között. Paul Ricoeur a halálrólés az időről (Paul Ricoeur: Egészen a halálig. Töredékek) 712

(a részletes tartalomjegyzék a hátsó borítón) 714

A 705. oldalon Fra Angelico Noli me tangere című festménye

LUKÁCS LÁSZLÓ:

GÁSPÁR CSABALÁSZLÓ:

HORÁNYI ÖZSÉB:HEIDL GYÖRGY:MEZEI BALÁZS:

LÁZÁR KOVÁCS ÁKOS:

HALMAI TAMÁS:

BARTUSZ-DOBOSILÁSZLÓ:

SZÖLLŐSI MÁTYÁS:BOTH BALÁZS:

POMOGÁTS BÉLA:KÓKAI JÁNOS:

BODNÁR DÁNIEL:

MÁTHÉ ANDREA:

SZÉKELY TIBOR:

GÖRFÖL TIBOR:

76. évfolyam VIGILIA Szeptember

MAI MEDITÁCIÓK

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

KRITIKA

EMLÉKEZET ÉS KIENGESZTELŐDÉS

SZEMLE

SZÉP/ÍRÁS

KERESZTÉNY ÉRTELMISÉG

B2:Layout 1 2011.08.15. 13:18 Page 1 (Black/Black plate)

Kritikus keresőkÉppen húsz évvel ezelőtt, 1991 augusztusában járt MagyarországonII. János Pál pápa. Már a látogatás puszta ténye is megosztotta a tár-sadalmat. A lelkes fogadtatás közepette megszólaltak fanyalgó, sőtgúnyolódó hangok is. Ekkor még nem oszlott el a visszanyert sza-badság mámora, érthető, hogy megkülönböztetett figyelem kísérteszavait. Bár viszonylag szűkebb kört érintett, mégis különösen fon-tossá vált „a kultúra és a tudomány” képviselőinek mondott beszéde.A magyar társadalom különböző rétegei különféleképpen szenvedtékmeg az előző négy évtizedet, a parasztságtól a polgárságon át az arisz-tokráciáig. Az értelmiség megnyomorítása többféle módon történt.Egy részük csak egzisztenciájának elvesztése árán őrizhette meg szel-lemi függetlenségét, másik részük viszont feladta gondolati vagy lel-kiismereti szabadságát, és — őszintén vagy megalkuvásból — be-hódolt az uralkodó ideológiának.

A budai várban rendezett találkozón mindegyik csoportból vol-tak jelen. A pápa „különleges szeretettel fejezte ki megbecsülését azok-nak”, akik „mindig hűségesek maradtak az igazság követelményé-hez és lelkiismeretük szavához, még ha ezért súlyosan hátrányosmegkülönböztetést kellett is elviselniük”. Utána viszont kijelentet-te: „az egyház elismeri és követeli a tudományos kutatás és a mű-vészi alkotás szabadságát és autonómiáját”. Majd hozzátette: „észés hit ugyanarra az őseredeti igazságra törekszik”.

II. János Pál ekkor ugyanazt az álláspontot fejtette ki, amelyet mára II. Vatikáni zsinat megfogalmazott a gondolkodás és tudomány em-bereihez intézett üzenetében: „Folytassák tovább a kutatást, fáradha-tatlanul, soha nem csalatkozva az igazságban. Emlékezzenek az önökegyik nagy barátjának, Szent Ágostonnak szavaira: keressünk azzal avággyal, hogy találjunk, és találjunk azzal a kívánsággal, hogy továbbkeressünk. Ne feledjék: gondolkodni kötelesség; jaj annak, aki szemétszándékosan bezárja a fény előtt! Gondolkodni felelősséget is jelent:jaj azoknak, akik elhomályosítják a szellemet ezerféle mesterkedéssel!”

Az igazság szüntelen keresése azonban nem csupán a diplomá-sok privilégiuma. Az egyház mindenkit — hívőt és nem hívőt — gon-dolkodásra, reflexióra bíztat. Teszi ezt azzal a meggyőződéssel, hogyminden igazság végső soron az Igazsághoz vezet el; hogy az érte-lem keresése és a hit útja nem ellentétes egymással, hanem ugyan-abba az irányba vezet.

Az „értelmiségi” szó valójában nem társadalmi kategóriát, végzettségiszintet vagy foglalkozást jelöl, hanem létformát: az igazság keresésétaz élet minden helyzetében. Kritikusan és önkritikusan kell reflektál-nunk önmagunkra, életünkre; ezen túl pedig a közelebbi és távolab-bi, szemmel belátható, véges világra, azután még tovább, a mögöttenyíló Végtelenre, ahol a végső Igazság a Szeretet izzásában sejlik fel.

LUKÁCS LÁSZLÓ

641

Eleje:Layout 1 2011.08.15. 13:04 Page 641 (Black/Black plate)

Értelmiség„Annyira bonyolulttá lett minden, hogy csak

kivételes értelem képes úrrá lenni rajta.Mert immár nem elég jól játszani a játékot;

hanem minduntalan fölmerül a kérdés:ezt a játékot kell-e egyáltalában játszani,

s melyik a helyes játék?” (Ludwig Wittgenstein)

Magyarországon ma válságban van az értelmiség, és válságban vana kereszténység. Ez utóbbi nem szokatlan, hiszen lényegéhez tarto-zik a krízis — eleve ezzel indult —, és kitartó társa a külső és belsőértetlenség, melyről már forrásai is beszámolnak: az apostolok zava-rodottságától kezdve Péter tagadásán, Tamás kishitűségén keresztüla minden keresztényt mindenkor kísértő külső és belső bizonytalan-ságig. A kereszténység állandó és lényegi jellemzője bi zonyos mértékűkorszerűtlenség, végtére is nem a korhoz méri magát, hanem koro-kat meghaladó normát jelenít meg.

Az értelmiségi lét válsága fiatalabb jelenség és kevésbé üdvös.A fran cia Julien Benda híres esszéjében a 18–19. századtól diagnoszti -zálja, s egyenesen az „írástudók árulásának” nevezi.1 Érvelése sze-rint a Szellem emberének feladata az egyes helyett az általános vizs-gálata, ezért felülemelkedik a tények és esetlegességek hálóján, túllátaz ösztönökön, s ha nem is képes legyőzni őket, de — Babitsnak amű magyar kiadásához írt előszavát idézve — „képes kritizálni: azazké pes normákat alkotni, melyek függetlenek maguktól az ösztö-nöktől”.2 Ezáltal a Szellemet jeleníti meg, avagy a Szellem felé nyitutat, és amíg a Szellem princípiuma eleven az emberek között, „ad-dig nyílt kapu van, ígéret, út és lehetőség; égő fény van, amely, hakialszik — mint egy gyönge lámpa, amit még el is fújtunk, miutánrészegségünkben úgyse vettük hasznát —, az emberi világ, mintegyeldobva valami utolsó reménységét, úttalan tántorog bele egy ku-sza és végképp elborult erdőbe”.3 A 19. századtól kezdődik az „áru-lás” folyamata, amikor a Szellem embere leborul a Tények előtt, srohamosan kialakul a mai helyzet: „Mindenütt ugyanaz a látvány;mindenütt — ’szellemi életünk egész terén’, ahogy mondani szokás— elhagyták az írástudók földi harcok fölött álló magasságukat, sleszálltak a harcba vagy — saját kifejezésük szerint — az ’életbe’; le-szálltak, nem személyükkel, hanem doktrínájukkal, ami eddigegyetlen bíró volt itt, az Ész levetette bírói palástját, a harc megva-kul, nemsokára nincs bíró, csak harcos: az írástudó éppoly harcos lé-vén, mint a többiek. — Ez az, amiben korunk szelleme lényegileg kü-lönbözik elmúlt korok szellemétől.”4

GÁSPÁR CSABALÁSZLÓ

1956-ban született Buda -pesten. A Miskolci Egye-tem Filozófiai Intézeténekdocense. Legutóbbi írását2008. 5. számunkban kö-zöltük.

Keresztény krízis— az írástudók árulása

1Julien Benda:Az írástudók árulása.

(Ford. Rónai MihályAndrás) Fekete Sas,

Budapest, 1997.

2Babits Mihály:Esszék, tanulmányok. II.Szépirodalmi, Budapest,

1978, 211–212.

3Babits Mihály: i. m. 212.

4Babits Mihály: i. m. 213.

642

KERESZTÉNY ÉRTELMISÉG


Bár a francia gondolkodó és a magyar költő saját koráról beszélt,aligha lehet kétséges előttünk, hogy helyzetértékelésük tökéletesenmegfelel a mai állapotoknak azzal a sajátos és sajnálatos különbséggel,hogy a Szellem helyzete ma sokkal kilátástalanabb, mint az ő ide-jükben volt. Az írástudó lassan elfelejti az árulás tényét, megfeled-kezik arról, amit elárult. Most már egyszerűen csak árul…

Mit tehet egy magát értelmiséginek valló ember ebben a hely-zetben? Azt, amire értelmiségiként hivatott: elgondolkodik — a je-len esetben önmaga hivatásán, tudatosítja feladatát és szerepét. Eh-hez kínálok néhány szempontot a kereszténység kontextusában.

Az értelmiségi létről különböző nézőpontból lehet beszélni a sok né-zőpontú európai gondolkodás szerint. A tárgyilagos vizsgálódás nap-nyugati hagyománya egy és ugyanazon tárgy sokrétű megközelítésébenlátja az objektum átfogó megismerésének a garanciáját. A különbözőmegközelítések nem önkényesek, hanem azokat a perspektívákat kö-vetik, amelyekben a tárgy a kutató ember számára megjelenik. Mi-vel az emberi megismerés perspektivisztikus avagy részleges — vagyújabb filozófiai kifejezéssel: történeti —, ezért csak az összes lehet-séges perspektíva szigorú végigkövetése eredményezi a tárgy teljesismeretét (ha a történetiséget komolyan vesszük, akkor nyilvánva-lóan semmiről nem lehet lezárt és teljes ismeretünk). Egy és ugyan-azon tárgy különböző megközelítései idővel tudományokká —„lógiák”-ká — rendeződtek, s elvileg majd együtt fogják kiadni a szó-ban forgó tárgy lényegét, azaz „logosz”-át. Európa szellemi örökségeszerint a tárgyilagosság biztosítéka a sokrétűség: a tárgy egyetlen lo-gosza dia-logosz érhető el.

Célom értelmében arról kell szólnom, hogy mi mutatkozik az ér-telmiségi lét logoszának a teológia perspektívájából. Mivel teológiánkis „lógia”, vagyis görög, tehát európai, következésképpen sokrétű— dia-logikus —, ezért úgyszólván természetes, hogy az értelmiségilét teológiája is több megközelítést kínál fel. Alapvetően két eljárásközött választhatunk, stílszerűen fogalmazva: az alexandriai és azantiochiai modell között.

1. Alexandriai: a teológiából kiindulva, fölülről lefelé határozzukmeg az értelmiségi lét lényegét.

2. Antiochiai: alulról fölfelé haladva, előbb az értelmiségi lét immanenslogoszát határozzuk meg, majd viszonyba állítjuk a teológiával.

Az első esetben a teológia válik értelmiségi létté, mintegy meg-testesül, azaz valamely tényleges társadalmi-történelmi helyzetnekmegfelelően konkretizálódik, a másodikban az értelmiségi lét válikteológiaivá. Az antropológiai kiindulást kedvelő korunk ez utóbbitrészesíti előnyben, válasszuk tehát mi is az antiochiai modellt. Ek-kor a feladat az értelmiségi lét antropológiai alapjainak meghatá-rozása, majd annak vizsgálata, miképpen emelődik fel ez a struktúra,vagy — elszakadva a kétlépcsős antik világkép mitikus logikájától— miképpen válik teológiaivá.

A tárgyilagosság asokrétűségben van

643


Antropológiailag az értelmiségi lét az ember gondolkodó egzisztenciájátjelenti. A természeti létező szubsztanciális rendezettségével és az eb-ből következő stabil létezési módjával ellentétben az embert szubsz-tancia-hiányos lénynek tekinthetjük, aki nem egy eleve adott zárt lé-nyeg szerint létezik, hanem éppen létezése folyamán tesz szertlényegre, mégpedig minden individuum a maga sajátos módján ésgondolkodva, melynek eredményeképpen minden egyes ember gon-dolkodó individuális szubsztancia, azaz személy.

A szubsztancia-nyeréssel azonos személlyé válás egy összetett, demégis egységes egészt alkotó aktivitásban, a cselekvő gondolkodás for-májában megy végbe. Antropológiai értelemben gondolkodáson nemegy különleges intellektuális tevékenységet értünk, melyet szem-beállíthatnánk a fizikai munkával, hanem az ember mint ember sa-játos létmódját: a személyes önazonosság kialakítására rendeltvagy felszabadított, kötelezett vagy meghívott — mindenesetre: ké- pes — létező megismerő-önalakító cselekvését. A gondolkodás tehát eg-zisztencia-teremtés, következésképpen a legnemesebb értelembenvett gyakorlat, illetve a gyakorlat, ha szubsztancia-alkotásról van szó,egyszersmind gondolkodás. Az emberi létezés mélyén nem lehet el-különíteni egymástól a gondolkodást és a praxist, mondjuk az elméletés a gyakorlat különbségeként. Mert nem úgy áll a dolog, hogy ked-vünk szerint gondolkodunk vagy nem; létmódunkból következőenmindig is az egzisztenciális gondolkodás állapotában vagyunk.

A gondolkodás az ember létének különös meghatározatlanságábólfakad. Az embernek ugyanis nem csupán biofizikai szubsztanciájavan — »mi«-sége, klasszikus fogalommal »teste« —, mely kellőképpenmeg van határozva, s ennek megfelelően determináltan működik is,hanem van egy meghatározatlan alanyisága, »ki«-sége — klasszikusfogalommal »lelke« — is, ami kezdetben tiszta potencialitás, s csakszabadságban fogant döntések-választások történeti sorozata nyománrealizálódik. Így áll elő fokozatosan a konkrét történeti individuumszemélyes szubsztanciája, akinek azután, Pilinszky szavaival, táblá-ra írva nyakába akasztható a története, mely őt és egyedül őt azonosítja.

Ámde hogyan zajlik ez a gondolkodás? Miképpen oldja meg aszubsztancia-teremtés feladatát, s miként szolgálja az ember eg-zisztenciáját? Egyáltalán mi a tárgya?

Az a gondolkodás, amelyről itt szó van, nem azonos a feladat-megoldással, nincs köze a tudományos elemzéshez, és nem érinti aköznapi problémakezelést.

A gondolkodás — figyelve az anyanyelvünkben lecsapódott kü-lönleges tapasztalatot — a gonddal függ össze. Mi a kapcsolat a gon-dolkodás és a gond között, melyre nyelvünk utal? Mi a gondolkodásgondja? Miféle gondról gondolkodunk, vagy — feszesebben, de egy-szersmind talányosabban — miféle gond gondolódik a gondolko-dásban? Nos, mi más lehetne, mint az ember saját önmaga, az az ál-lag-hiányos és kitöltésre, meghatározásra, konkretizálásra, kiteljesedésre

Antropológiai alapok

Gond-alkotás

5 A hernyótalp nem az állatinnovációja, hanem az ál-lat maga, azaz olyan újí-

tás, melynek eredménye agiliszta: a hernyótalp maga

a hernyó. Ezzel szembenaz ember nem a „termé-

szet” szóval jelölt anonimújító evolutív működésé-

nek, hanem — legalábbisegzisztenciáját tekintve —saját újításainak az ered-

ménye. Közelebbről meg-nézve azonban ez a tény-állás szer fölött titokzatos,és nem nélkülözi a tragi-

kus vonást. Arról van szó,hogy az ember mindig tá-volságban marad(hat) sa-ját találmányaitól, alkotá-

saitól, illetve azok — nem

644


— egyszóval: megvalósulásra — váró létcsíra, amit hagyományosan»lélek«-nek, a jelen gondolatmenetben pedig »én«-nek hívunk.

Mi az »én« legfőbb gondja, ami miatt folytonosan gond(olkodó) -ban van? Az »én« egyetlen lényegi gondja a létezés, az egzisztencia.Az »én« ugyanazt akarja, amit minden létező: lenni. Mivel azonbanléte nincs szubsztanciálisan rögzítve, ezért saját magának kell meg-határoznia létének tartalmát.

Amikor az »én« lenni akar, ugyanazt akarja, mint maga a lét. Ámdemicsoda a lét? Puszta fennállás? Akkor az elemi részektől az anyagiuniverzum egészéig terjedő lét a minden, minthogy fennáll, létezik,van. De vajon nem lehetséges, hogy a lét több ennél, dinamikusabb?Például akarat vagy gondolkodás, vagy — titokzatos feltevés: — sze-retet? Mindenesetre az ember épp a lét e dinamikusabb formáját ta-pasztalja saját magában. Ki kell tehát deríteni, hogy valóságos-e, amitönmagában felfedezni vél, vagy csupán illúzió, elegánsabb kifejezéssel:epifenomén. A lét értelmét kell megvizsgálni, hogy kiválaszthassukaz »én« számára legértékesebb lét-tartalmat, megvalósulást. Ha az em-ber nem a puszta fennállásban valóságos léthez méri magát, melynekszámtalan példamutató, többé kevésbé érdekes megvalósulása van azifjúkori, átmeneti pörsenéstől a számítások szerint tartósabbnakígérkező világegyetem egészéig, akkor saját gondja végett gondosanvégig kell gondolnia a lét összes lehetséges megnyilvánulását. Eztamúgy sem kerülheti el, hiszen a gondtalan fennállás nem adatott megneki. Az ember sorsa a gondolkodás, és ez a sors — kellő komolysággalmérlegelve a szavak jelentését — a gondolkodásban dől el, abban, hogymit gondol a létről, vagy mit gondol létnek. És persze, hogy mit gon-dol önmagáról. Az antropológia az ember legszemélyesebb tudománya.

Látható, a helyzet igen titokzatos és bonyolult. Nem könnyű em-bernek lenni. Mert soha nem létezünk teljesen és kiforrottan. A szüle-téssel még nincs elintézve semmi, mint az állat esetében. Világra jöt-te után az állattal már semmi lényeges nem történik: táplálkozik,szaporodik, elpusztul. Léte születésének pillanatában készen van, csu-pán testileg gyarapszik. Ezzel szemben az ember soha nincs készen,és ismerjük el, több ezer éves reflexió és kutatás után se tudjuk vilá-gosan megmondani, milyen is a »teljes ember«. Ahány kultúra, annyielgondolás. Ezért minden újszülött elölről kezdi a kérdezést és a ku-tatást, önmagán végzi az egyetlen kísérletet, melynek eredményét az-után el is viszi magával, s a többiek nem tudják meg, vajon a kísérletérvényes volt-e, csupán reménykedhetnek és feltevéseik lehetnek. Ígyviszont egy-egy, az utókor által sikeresnek-hitelesnek vélt emberi eg-zisztencia is csak a vizsgálandó jelenségek számát szaporítja, de sohanem áll előttünk tárgyi mintaként, amit egyszerűen csak lépésről lé-pésre követni kellene. Az ember gondja soha nem szűnik meg.

A lét feltárása tehát az ember lét-érdeke. A kulturális folyamatban— nevezzük egyszerűen így a lét elemeinek és törvényeinek évezre-dek óta zajló megismerését — egyre több ismeretre tett szert az ember.Antropológiai értelemben soha sem a puszta megélhetés forgott koc-

képezvén megváltoztatha-tatlan létét (hiszen nem

válnak testi szubsztanciá-jává, mint a hernyónak a

hernyótalp) — elidegened-hetnek tőle, és esetleg

szembe is fordulhatnakvele (ez utóbbi manapság

a technika veszélyekéntdereng föl). Az ember és

alkotásai közötti távolság-nak ez a negatív következ-ménye. A pozitív pedig az,

hogy ilyenformán az em-ber számára mindenkor

megmarad saját műveivelszemben a kritika és a vál-

toztatás lehetősége (mégha manapság félelmeteskétely kezdi is hatalmába

keríteni e sorok íróját atechnika okozta emberimetamorfózis — világo-

sabban: minőségi romlás— láttán; a különös rom-

lásra csak még különö-sebb remény lehet a vá-

lasz). Az ember foglyalehet saját műveinek, de

szabadságát is megőrizhe-ti velük szemben. Akár a

pozitív, akár a negatívaspektusát nézzük e

különállásnak, mindene-setre éppen ebben rejlik agondolkodás lehetősége,

illetve e különállás észlelé-se a gondolkodás egyik

leglényegesebb eredmé-nye. Azért tudjuk létezé-

sünk minden mozzanatátgondolkodásba fogni, mertképesek vagyunk minden-

től, legszemélyesebb ön-magunktól is gondolkodón

elkülönböződni. Továbbáebben a tragikus hasadás-

645


kán. Az erre vonatkozó ismereteknek manapság már amúgy is szin-te fölös mértékben birtokában vagyunk. A természeti világot az élet-ben maradásunkhoz szükséges mértékben ismerjük, és kellően ki-aknázhatjuk biológiai céljainkra. Ez ugyan nem olyan nagy dolog, etekintetben a földi giliszta eredményei is magabiztos biofizikai „tudás”-ról tanúskodnak, elvégre egészen jól elboldogul. Nekünk azonban vantechnikánk is, és ilyetén tudásunk a lehetőségekhez képest módfelettkényelmessé teheti mindennapi életünket. (Itt a földi giliszta előtt mégkomoly innovációs lehetőségek állnak, bár a hernyótalp, ismerjük el,ügyes fogás.)5 Ha csupán erről lenne szó, akár abba is hagyhatnánk atovábbi kutatást. Csakhogy a testi szükségletek, kényelmi igények op-timális kielégítése még távolról sem oldja meg az ember különleges ant-ropológiai gondját, az »én« gondját. Ezért az ember soha nem adta ésnem is adhatja fel annak kutatását, ami az »én« létét betöltheti, vagy-is a létnek nem biofizikai, hanem »én«-szerű — nevezzük bátran a ha-gyományos kifejezéssel: szellemi, vagy még bátrabban egy újabb ki-fejezéssel: érték — mozzanata. Julien Benda és Babits Mihály ez utóbbikutatást tekinti az értelmiség hivatásának.

Amit eddig leírtunk, értelmezésünk szerint az az ember antropológiai„természete”, melynek legfontosabb vonása a zárt szubsztan cia litású,a fennállás, a meglét állapotában létező élő és élettelen valósággal szem-ben a gonddal jellemzett, a gondolkodás folyamatában eleven dinamika,a szubsztancia nyitottságából következő létvágy (desiderium naturale).

Nos, erre az „alap”-ra érkezik, ezt az állapotot éri a bibliai ki-nyilatkoztatás, mely ígérete szerint stabilizálja az egzisztenciát, be-tölti az ember létvágyát. De vajon ez egyben azt jelenti, hogy megis szünteti az ember gondját? A kinyilatkoztatással egyszersmind vé-get ér a gond-szerű gondolkodás is? Okafogyottá válik a klasszikusértelemben vett értelmiségi lét is, illetve kettéválik a kinyilatkozta-tást őrző, a depositum fideit hirdető hittudományra és a világra kon-centráló szaktudományra, amennyiben az antropológiai értelembenvett gondolkodás részint átadja helyét az engedelmes hitnek, részintpedig átalakul instrumentális-technikai intelligenciává? Ettől fogvacsakugyan elegendő a pusztán technikai leleményesség, amely azimmár megfelelő irányba beállt emberi létezés merőben világi ké-nyelmének kimunkálását végzi?

Ez az emberi egzisztencia tragikus megkettőzését jelentené: az em-beri »én« az isteni jelenléttől megfosztott világ és a világ nélküli Is-ten végletei között feszülne. De hát nem így van? Vajon a bibliai ki-nyilatkoztatás történelmének sokadik évezredében nincs fájdalmasfeszültség egyfelől a hétköznapi világ és tudománya, másfelől az ün-nepnapi hit és Istene között? S nem éppen attól szenvedünk, hogya hétköznapjainkat az újkori racionalizálódás eredményeképpen ön-állósodott legkülönbözőbb szaklogikák foglalják le és töltik ki, irá-nyítják és szervezik, míg »én«-ünk gondja vasárnapra marad? Ígyazonban hitünk is lassanként vasárnapivá válik, afféle kivételes élet-

ban, illetve különlegesszabadságban van a val-lás egyik antropológiai le-

hetőségi föltétele: mivel azember nem talál megnyug-vást semmilyen maga által

alkotott műben, a kultúraegészében sem, ezért e

kínzó léthiányának betölté-se végett olyan dimenziók

felkutatásába fog, amelyekmeghaladják önnön cse-lekvőképességét: istenek

keresésére indul, illetve eza bizonyos léthiány teszi

képessé istenek észlelésé-re. — A kereszténység

nem tragikus hasadást látebben, hanem az ember

titkát pillantja meg: terem-tés által meghatározott

odarendelődését a transz-cendens Isten valóságá-hoz. Értelmezése szerintaz ember csak akkor érzitragikusnak és szoronga-

tónak a közte és sajátművei között mindenkor

fennálló elkülönböződést,ha nem észleli: e meg-

nyug vás nélküli elkülönbö-ződés értelme és célja az,hogy egyedül Istenben ta-láljon önmagára és nyerje

el teljes önazonosságát.

Gond-alkotás éskinyilatkoztatás

646


világgá a világi élet kivételeket nem ismerő, racionálisan szervezetthétköznapjaival szemben.

Gratia supponit et perficit naturam — hangzik a keresztény teológiaegyik kegyelemtani alaptétele, melyet érthetünk ontológiai leírásként,de programadó módon is. E szerint a kegyelem nem helyettesíti, ha-nem platonista modellben: tökéletesíti, teleológiai modellben: beteljesítia természetet. Ha így van, akkor nem kettőzi meg az em ber létét im-manenciára és transzcendenciára, s nem törli el az ember gondját, kö-vetkezésképpen a gondolkodást sem, hanem… Hanem mit is csinál?Mi a kinyilatkoztatás eredménye? Mit változtat az ember léthelyze-tén? Miképpen módosítja az értelmiségi létet?

A kereszténység eddigi történelme alapján aligha állíthatjuk, hogyegy csapásra mindent megoldott volna. Az imént vázolt szakadás tech-nikailag éppenséggel kivitelezhető, társadalmilag több-kevesebb ideiggyakorolható — ez lenne a privát religio, a magánéletbe parancsolt hit,a merőben magánügyként kezelt vallás —, de az eleven emberi eg-zisztencia felől nézve nyilvánvalóan tévút. Teológiailag úgy kell fo-galmaznunk: a keresztény kinyilatkoztatás nem megoldást ad, hanemmegváltást. Ez a gondolatmenetünkben azt jelenti, hogy az »én« gond-ja körül bonyolódó gondolkodást nem elcsitítja vagy lecsendesíti és va-lamiféle steril hittel helyettesíti, hanem felszabadítja és lefoglalja ma-gának: mintegy magához rántja, magára irányítja. Mindazonáltal azúj állapot nem valamiféle fogság. A kinyilatkoztatás nem igába hajt-ja, hanem az Igébe hajlítja a gondolkodást — és ez nagy különbség—, azaz megszólítja, konkrét perspektívába állítja az ember gondját.

A kinyilatkoztatás ajánlat: próbálná meg az ember a kegyelem ígé-rete felől elgondolni önmaga gondját. Hogy ez mekkora ajándék, aztmindenki tudja, aki valaha is megtapasztalta az iránytalan, önmagakörül vergődő gondolkodás kegyetlen állapotát. A kegyelem a pers-pektíva ajándékát adja a gondolkodásnak, de a tartalmi munkát, azelfogadást és az egzisztencia gondjának tartós beállítását a felkínáltirányba — a gondolkodás munkáját —, mindezt már magának az em-bernek kell elvégeznie.

Az antropológiai értelemben vett gondolkodásnak az eredményenem tudás — ilyesmit a szakismeretre törekvő kutató információ-nyerés eredményez —, hanem egzisztencia. Létezésem mikéntjét,»én«-emet nem határozza meg az a szakismeret, amellyel történe-tesen rendelkezem. Nincs keresztény szakismeret, de még keresz-tény tudás sem. Csak keresztény egzisztencia van. Mindaz, ami Is-tenről tudható, nem egy különleges tudás korpuszává áll össze,hanem egy sajátos beállítottságot alapoz meg a létezőkel, a világgalszemben. A kereszténység nem tudás, hanem egy markáns viszo-nyulás mindahhoz, ami azután tudás tárgyává tehető. Mivel pedigcsak a világot alkotó létezők és összefüggések tehetők megragadóés birtokló tudás tárgyává, Isten nem — hiszen se nem létező a vi-lági létezők módján, se nem tárgy a tudás objektumaként —, ezérta kereszténységnek nincs a tudományoktól eltérő tartalmi kijelen-

647


tése a világot alkotó létezők lényegi mibenlétét, ám annál több az em-ber és a világ viszonyát illetően.

Mai szóval élve a kinyilatkoztatás perspektivikus kutatási progra-mot ad az értelmiségi létnek, az emberi »én« betöltést kereső aktivi-tásának. Az embernek ugyanazt kell tennie, mint a kinyilatkozta tás nél-kül — hiszen az emberi természet, az antropológiai szer kezet,amelyből maga az értelmiségi lét fakad, nem változott meg —, de im-már, kivált a Krisztus-esemény nyomán, egy történetileg konkrét ese-mény alapján tájékozódhat. De nemcsak erről van szó, a kinyilatkoz-tatás nem csupán konkrét történeti iránypontként szolgál a gondolkodásszámára, hanem a transzcendencia irányában tájékozódó Szellemet meg-óvja a metafizikai elszakadástól, attól a kísértéstől, hogy az Igazat ésa Jót a világon túli létben keresse. A világot meghaladó Istent hirdetőkereszténység ugyanis nem hogy elszakítaná az embert a világtól, ha-nem a kegyelemtani tétel értelmében egyenesen a világhoz utalja azegzisztencia gondját Istenbe helyező gondolkodást, sőt megterméke-nyíti a világ feltáró kutatását. Hiszen a tétel bennfoglaltan azt állítja,hogy a természet kutatása egyben a kegyelemre rendelt valóságnak akutatása, vagyis teológiailag nem különül el egymástól az immanen-cia és a transzcendencia. A keresztény tudóst nem a módszer, hanema perspektíva, a kegyelemtani szemlélet különbözteti meg nem hívőkollégájától. S ezt a szemléletet neki kell képviselnie. Bár a bibliai val-lások szerint Isten az ember gondjának igazi gazdája, de a lehetségesutak egyike a „természetes” kinyilatkoztatáson, a teremtésen, vagyisa világon keresztül vezet el hozzá.

Ennélfogva sem a hit nem különül el a tudástól, sem a vasárnapnem válik el a hétköznaptól. A természet felől észlelhető a kegyelem— és a kegyelem felől érthető a természet.6

A legtágabb értelemben vett természet kutatása tehát egyszersminda legszigorúbb értelemben vett kegyelem — az ajándékozó szeretet —természetének a megismerése. A teológia nem áll szemben a szaktu-dományokkal. A kinyilatkoztatás perspektívájában különböző, de ösz-szetartozó mozzanatoknak mutatkoznak. Ugyanezt mondhatjuk a teo-lógus és a világi értelmiségi viszonyáról, ezek is a természet és akegyelem egymáshoz rendelődésének relációjában különülnek el és kap-csolódnak össze feladat és hivatás szerint: a teológus nem távolabbralát, hanem távolabbról néz. Ez a hivatása; a feladata pedig az, hogy el-lásson egészen a világig: a kegyelem perspektívájában lássa a ter-mészetet — világot, embert, társadalmat. A keresztény értelmiségi vi-szont közelebbről néz, de távolabbra lát: feladata, hogy a világban állvaközelről vizsgálja a világot, embert, társadalmat, hivatása pedig az, hogyellásson egészen Istenig.

Mert Őbenne találkozik minden és mindenki.

6Maga a kegyelem — mintaz érthetőség alapja —

nem érthető a megértésintellektuális módján.

A vele szembeni megfelelőviszony nem a megértés,

hanem az engedelmesbefogadás. Ez a befoga-

dás azért „értelmes”, merta kereszténység a kegyel-met szeretet-megnyilatko-zásnak tekinti. A szeretet

nem kevesebb, hanemtöbb, mint érthetőség —

ingyenes létközlés, aminekelfogadása léthez juttatja

az elfogadót. Az „ingye-nesség” csupán az „érthe-

tetlenség” szalonképeskifejezése.

648


Válaszaima kérdéseimreMi az értelmiség helye és szerepe a (második modernitását élő) magyartársadalomban?

Az értelmiségi lét nem állapot, hanem teljesítmény. Ez a teljesítményjavarészt verbálisan, illetőleg szövegalkotással megvalósított telje-sítmény. Kivételesen azonban másként (más médiumban valósulmeg), amikor közvetítőként vagy mintaadóként jelenik meg. Néhapedig egészen másként: lehetne talán úgy mondani: szerepelha-gyóként, így például kivonulóként vagy éppen tiltakozóként.

Az értelmiségi teljesítmény mindig tettekből áll elő; de olyan tettekből,amelyeknek szimbolikus tartalmuk van. Az értelmiségi teljesítménytársadalmi cselekvésnek számít, hiszen az az alap, amelynek követ-keztében szimbolikus tartalmat lehet tulajdonítani valamely tettnek,a közösség (a társadalom) közös (kölcsönös) tudásában gyökerezik.1

Az értelmiségi teljesítmény ágense az értelmiségi. Az értelmiségi ágenstsajátos ethosz mozgatja: sajátos moralitás, sajátos viselkedési mód.

Az értelmiségi mint ágens társadalomtörténetileg konstruált nyil-vános szerep. Pontosabban: nyilvános szerep-család. Társadalomtörté-netileg értve: ma máshogy kell értelmiséginek lenni a társadalom-ban, más viselkedésmintákat — illetőleg másokat is — tartalmaz eza szerep, mint száz évvel ezelőtt. A szerep-család pedig azt jelenti,hogy az értelmiségi szerep nem egyféle: a követendő viselkedés-mintákban különbözik egymástól — többé-kevésbé — a függetlenértelmiségi, az alkotó értelmiségi, a hivatalnok (honorácior) értel-miségi, az írástudó (az írnok), a szabadfoglalkozású értelmiségi, azújságíró, az író, a művész, a szakértelmiségi, a szakértő és még bi-zonyára lehetne a különbségeket a szerep-megjelölések különbsé-gei által tovább sorolni.

Az értelmiségi lét vagy az értelmiségiként létezés sajátos ethosz meg-mutatkozása. Megmutatkozásának feltétele mindenekelőtt az értel -mi ségi intellektuális függetlenségének lehetősége, amely felkészültségébenérhető tetten. Nem arról van szó, hogy az értelmiségi fel készültségelnagyoltabb, pontatlanabb, mint a szakértőé, hanem arról, hogymásként használja, mint a szakember: transzferálja. Az értelmiségifelkészültség transzferálható (esetenként transzferálandó) felké-szültség: alkalmas arra, hogy másutt is, mint eredeti közegében, fel-használható legyen.

De értelmiségi létről vagy értelmiségiként való létezésről, a sajátosethosz megmutatkozásáról azonban — egy másik perspektívábóltekintve rá — lehet egy sajátos attitűd (gondolkozásmód, életforma)

HORÁNYI ÖZSÉB

1942-ben született Buda -pes ten. Kommunikáció ku-tató, egyetemi tanár, a Ma-gyar Pax Romana elnöke.

A kérdéseket eredetileg éntettem fel a szerkesztőségkérésére, amelyre azt köve -tően került sor, hogy ismé-telten összefoglaltam felfo-gásomat a (keresztény)értelmiségről. A kérés úgyszólt: mi az a három legfon-tosabb kérdés, amit maMa gyarországon érdemesmegvitatni az értelmiséggelkapcsolatban. A válaszaimeredetileg előadásként hang-zottak el a MPR Zsinati Klub-jában 2010. október 18-án,átdolgozott változata elérhetőa honlapomon: www.ozseb.horanyi.hu. Magáról a témá -ról már többször volt alkal-mam nyilvánosan szólni, ezekugyancsak elérhetők a hon-lapomon. (Horányi Özséb)

1Nagy a csábítás úgygondolni, hogy az értelmi-

ségi teljesítmény lehetmásféle társadalmi

cselekvés is, mint kom-munikatív. Mindazonáltal

a társadalmi aktivistanem értelmiségi.

649


értelmében is beszélni. Ez a sajátos attitűd leggyakrabban reflexívviselkedésmódban valósul meg.

A reflexió pedig annyit tesz, hogy az elemzés tárgya valamilyenszándékkal van tematizálva (vagyis nem öncélúan); az elemzésnekvan valamilyen célja, amely cél többnyire különbségek feltárásáravagy eliminálására, esetleg alternatív utak feltárására irányul. Efféleanalízis vezetett például a relativitás elmélethez, amely elimináltapéldául az éter fogalmát; efféle biblikus alapon álló analízis vezetteLu thert egyházkritikájában; sőt még tágabban: tekinthetünk úgy akülön böző vallásokra (a mindennapokban való megélésük szem-pontjából ugyanúgy, mint a teológiai reflexiókban), hogy azok nemmások, mint valamely transzcendes tapasztalatra adott különbözőreflexiók; talán a mai napok szociális munkásait is ez a reflexió jel-lemzi az esélyegyenlőség szolgálatában, vagy a társadalomszervezésta társadalmi szerkezetek működőképességének, korlátainak, ellent-mondásainak feltárásában és fejlesztésében, általában a társadalomintegráltságának fenntartásában, s ha lehetséges, növelésében.

Az értelmiségi teljesítmény morális megítélésének alapja — nyil-vánvalóan — az a tény, hogy miféle választ sikerül adni az adotttársadalom előtt álló problémákra (kihívásokra), illetőleg miféle vá-laszt próbált adni az adott, értelmiséginek számító törekvés. Vagyisaz értelmiségit — ethoszából következően — felelősség terheli.

Talán ezzel függ össze az, hogy az értelmiségitől inkább elvárjuk akezdeményezést (amely gyakran hamvába hal), mint a megbízást ese-tenként elszenvedő szakértőtől (aki ugyanakkor lehet nagyon eredményesis vállalt keretei között). És talán ugyanezzel függ össze az a gyakorimeggyőződés is, hogy értelmiséginek lenni merészséget is igényel (hát-terében a Bibó-féle félelemmentességgel), ami a szakértőt nem terheli.

Manapság azonban már gyakran lehet olyasmit hallani, hogy pél-dául a nyugat-európai értelmiség keresi a válságból kivezető utat, és ez eset-ben az értelmiség szó egy olyan társadalmi konstrukcióra utal, amely-ről beszélve nem egy-egy értelmiségiről van szó, hanem inkábbkollektív vagy integratív módon mindenkiről, magáról a fajtáról. Ugyan-így kollektív (integratív) módon kell érteni az értelmiséget a magyar ér-telmiség teljesítménye a rendszerváltást követő másfél évtizedben csekély voltmondatban is. Ez kétségkívül jelentősen más beszédmód, mint adisztributív jellegű, mert például a disztributív beszédmódban fel-tárható deficitek összegzett, agregált hatásáról lehet ezzel beszélni.

Az értelmiség valami olyan képlete a társadalomnak, amely ja-varészt értelmiségiekből áll és tud kollektíven (bár nem feltétlenülegységesen) megjelenni a társadalmi nyilvánosságban.

Mi a katolikus értelmiség helye és szerepe a katolikus egyházban?

Első közelítésben azt gondolhatjuk, hogy a keresztény értelmiségiönellentmondásos fogalom. Az értelmiségi szabad gondolkozó — a

650


szó szokásos értelmében —, ha viszont az értelmiségi keresztény,akkor nem szabad gondolkozó, hanem keresztény módon gondol-kozó. Simone Weil ebben az értelemben igen következetes volt,amikor bár nagyon vágyott rá, mégsem keresztelkedett meg.

Ezért igyekszem máshonnét közelíteni és abból indulok ki, hogya kereszténység életforma (életmód): konfesszionális és szociális ér-telemben egyaránt. Most azonban főként csak a szociális értelem-ben vett életformáról kell gondolkoznunk: így, természetesen, helyevan a társadalmi nyilvánosságban, természetes része a közéletnek.Sőt, ha nincs jelen, akkor van baj.2 Márpedig, ha természetes módonvan jelen a társadalmi nyilvánosságban, akkor nem lehet elutasíta nimás nyilvános szerepekhez való viszonyának diszkusszióját, adottesetben más szerepekkel való együttes megélését. De hogyan?

Közelítsünk például így: a keresztény életforma leírható azokkala lehetőségekkel, amelyek mozgásterében keresztényként katego-rizálódnak: egyes viselkedésminták lehetségesek ebben az érte-lemben, mások nem (a társadalmi felelősségvállalás például bennevan, a békétlenség nincs). Az értelmiségi életformának pedig moz-gástér-igénye van: ahhoz, hogy értelmiségiként lehessen kategori-zálni, szükséges ezt-és-ezt a viselkedésmintát megvalósítania (pél-dául a társadalmi viszonyokra való reflexiót, még ha ez esetenkéntkényelmetlenséget is okoz). A kérdés tehát az, hogy az egyik moz-gástér-lehetősége hogyan viszonylik a másik mozgástér-igényéhez?S ha ez összeférhetetlenséget implikál, miben is áll ez?

Vajon abból, amit katolikus kereszténységnek nevezünk — bele-értve az intézményes egyházat, a katolikus keresztény tanítást, dog-matikus változatában is, és így tovább — mi az, ami összefügg aKrisztus-követő attitűddel, és mi az, ami csak abból adódik, hogy ka-tolikus keresztény, és nem másféle konfesszionalitású keresztény; ésmi abból, hogy éppen Európában vagyunk keresztények, és közelebb-ről Magyarországon? A katolikus ekkor nem dogmatikus kérdéskéntvetődik fel, hanem empirikusként: feltalálható-e minden társadal -mi-kulturális szerkezetben az az invariancia, ami az adott kultúrá-ban kifejezi a Krisztus-követést?

Ekkor a kereszténység kultúra-invariáns krisztusi lényege az élet- vitel olyan mintázata volna, amely egyúttal megfelel az adott tár sa-dalmi-kulturális szerkezetnek is. Éppen a II. Vatikáni zsinattal válttudatossá a katolikus egyház számára a kultúra ilyetén jelentősége.A zsinati dokumentumok inkulturációnak hívják azt a fajta mentali-tást,3 amely szerint a helyi kultúrában kell megtalálni azokat a(transzcendenciára utaló) pontokat, amelyekbe beépülhet (vagyamelyekre ráépülhet) a keresztény transzcendens jelenlét.

A Krisztus-követő konfesszionális kötöttséggel kapcsolatban, nyil-vánvalóan, nem köthető kompromisszum; a kulturális horgonyzott-ságok helyhez kötöttségével, illetőleg történetiségével pedig kompro -misszumkészen kell tisztában lennie minden kereszténynek. És haegy modern társadalom differenciált viszonyai között kell eligazodni,

2De azzal, hogy egy politi-kai párt a kereszténységetpolitikai ideológiaként tűzizászlajára, nem a közélet

nyilvánosságaiba viszia kereszténységet, hanema politikai nyilvánosságba.

A politikai pártok nyilván-valóan arra törekszenek,

hogy megszerezzék a poli-tikai hatalmat. És ha ez a

politikai hatalom egy olyankeresztény mentalitásból

indul ki, amely az Igazságletéteményesének tekinti

magát, akkor azt tűzi kicéljául, hogy maga az or-szág váljék kereszténnyé.Ha ez az ország Magyar -

or szág, akkor igencsaknyilvánvaló, hogy az

ország nem-kereszténylakossága ezt kényszernek

tekintené. És nem látommegalapozhatónak azt,

hogy egy nem keresztényemberre — beleértve azo-kat is, akik magukat ateis-

tának vagy éppen vallásta-lannak mondják —

valamely politikai párthatalmi helyzetben rákény-

szerítse a maga keresz-ténynek címkézett ideoló-giáját. Lássuk világosan,minden politikai párt így

tesz a maga politikai ideo-lógiáját illetően. A keresz-ténység azonban ereden-

dően nem politikaiideológia. Egészen máslogika alapján működik.

Amikor politikai ideológia-ként van használva,

számára idegen területrevan transzferálva. Ennek

azonban nem a politika

651


akkor talán a morális ítélet formája mellett részben tartalma is vál-tozhat attól függően, hogy a keresztény elkötelezettségűeknek amaguk kultúrájából egy másikba átnézve kell-e megnyilatkozniuk,vagy egy harmadikba, miközben a Krisztus-követés egyaránt erő-södhet mindkettőben, szerencsés esetben éppen megnyilatkozásukhatására. A kétezer éves keresztény hagyományban gyökerező hitfundamentumait kell megtalálni egy-egy valóságos kihívás megvá-laszolása közben; ami biztosan igényli azon kulturális médium ter-mészetének minél alaposabb megismerését, amelybe zárva jelenikmeg maga a konfesszionális elköteleződés. Ez a megismerés vezethetel annak felismeréséhez, hogy mi a fontos, és mi a kevésbé fontos.

Hogyan biztosítja (kellene, hogy biztosítsa) a modern állam az értelmiségfüggetlenségét mint működésének előfeltételét?

Egyszerűen szólva: sehogyan sem. Ha a részletek iránt is érzéke-nyek vagyunk, érdemes felfigyelnünk a társadalomszervezés mó-dosulásainak egy viszonylag friss következményére: a független ér-telmiségivel szemben megjelenő szakértelmiségire, aki az esetek döntőtöbbségében valamely gazdasági, közigazgatási vagy politikai szer-vezet kötelékében tevékenykedik, és újabban egyszerűen csak szak-értőnek nevezik. A szakértő megvan a nélkül az ethosz nélkül is,amely az értelmiségit mozgatja. Noha nem válik kevésbé szakem-berré a szakember, ha ethosz mozgatja, de a szakembert valójábantevékenységében a társadalmi munkamegosztásból rá jutó pro-fesszió ellenértéke vezérli, az értelmiségit viszont nem. A szakértőegy professzión belül tevékenykedik, az értelmiségi szolgálatotvégez. Mindebből következik, hogy a szakértő értelmiségi volta-képpen nem értelmiségi. Valamely szervezet kötelékében dolgozvaaz értelmiségi attitűd előbb-utóbb professzionális attitűddé válik.4

A modern társadalom mintha nem is igényelné az értelmiségi tel-jesítményt. Mintha megelégedne a szakértői szerepvállalással. Minthaerre buzdítaná az értelmiségi teljesítményre képeseket is, hogy válja-nak szakértővé. Így aztán az elmúlt húsz év mintha tényleg arrólszólna, hogy sem a magyar értelmiségi, sem pedig a magyar értelmi-ség nem igen teljesít (nem látszik, hogy irányt mutatna, nem látszik afelvetődött problémák megoldásának keresése; inkább olyan identi-tásproblémákkal küzd, amelyek leginkább valamiféle provincializmusmegnyilvánulásainak a látszatát keltik; megnyilvánulásai többnyireszakértői megnyilvánulások, és így tovább). Noha ezt a súlyos állítástnagyon nehéz verifikálni; mindazonáltal könnyen lehet, hogy tényle-gesen ez a helyzet. Sőt, talán még fokozható is: a magyar értelmiségfoga aligha fűlik az értelmiségi léttől el nem választható folyamatos ér-telmiségi munkához, és — ennek velejárójaként — nem igazán ked-veli azokat az értelmiségi tagjait, akik mégis dolgoznak; nem védi ésnem becsüli meg őket. Mondhatni henyél, lamentál, lapít és nem

látja a kárát, hanem akereszténység: ezért érde-

mes, meggyőződésemszerint, szóvá tenni.

3Gaudium et Spes,például 44; magyarul:

A II. Vatikáni zsinat taní-tása. Szent István Társulat,

Budapest, 1974, 446–509, a hivatkozott hely:472; lásd még például

Tomka Miklós:Inkulturáció, http://nyitott-egyetem.phil-inst.hu/teol

/tomka.htm#azinku

4Kétségtelen — egyrészt—, hogy az értelmiségi

ideig-óráig vállalhat szak-értői szerepet (lehet mér-

nök vagy tanár; lehetorvos vagy pap, és így to-

vább); vagy a szakértőideig-óráig képes lehet

értelmiségiként (is) mű-ködni. A két szerep

kollíziója azonban több-nyire instabil eredmény-

hez (például szerepkonf-liktushoz) vezet: vagy az

egyik szenved csorbát,vagy a másik, de akár

mindkettő is. Másrészt azis kétségtelen, hogy a

professzió (a szakma ésnem csak a szaktudo-

mány) fejlődéséhez (ésfejlesztéséhez is) értelmi-

ségi attitűdre van szük-ség: ámde ha a szakértőcsak a professzión belülgondolkozik, nem tekint-

hető értelmiséginek.

652


azért, mert értelmiségi attitűdje hiányzik, hanem azért, mert nem látjabe, hogy éppen ezzel kockáztatja és korlátozza saját túlélési esélyeit.

Vannak — természetesen — és mindig voltak is olyan értelmisé-giek, akik ez időszakban is teljesítettek: személyes erudícióról advatanúbizonyságot. Mintha az értelmiségiek részéről igen nagy volnaa társadalom felé fordulás (se szeri, se száma a különböző kom-munikációs felületeknek, amelyeken jelen vannak és megszámlál-hatatlan mennyiségű diskurzusban vannak benne), sőt: a jó szán-dék is sokkal több annál — lépten-nyomon tapasztalhatjuk —, mintami kijön belőle eredményként.

Mintha nem volna befektetett munka. Mintha tovább tartana aza korábbi, a rendszerváltoztatást megelőző időszak, amelyben (amunkásosztállyal és a dolgozó parasztsággal szövetséges, haladó)értelmiségről csak beszéltek, de maga a társadalmi szerkezet fellel-hetetlen volt. Mintha ma sem volna ez másként. Márpedig, ha ezígy van, akkor nagyon nincsen jól. Azt a funkciót a társadalomban,amit az értelmiségnek kellene betöltenie, betöltheti egy-egy értel-miségi is más lehetőség hiányában (ahogy betöltötte annak idejénKodály Zoltán vagy Németh László vagy Illyés Gyula vagy BibóIstván), de a személyes funkcióbetöltés egyrészt sérülékeny: ha ki-esik a személy, nincs megvalósítva a funkció; másrészt pedig a maitársadalomszervezés egészét egyetlen személy nem igen tudja át-fogni. Az egészséges társadalmi funkcióbetöltéshez jórészt személy -független társadalmi szerkezetnek kellene működnie. És ez az,mások mellett, aminek még manapság is híján vagyunk.

Mintha mindez fokozottabban volna érvényes a keresztény ér-tel miségre. Társadalmi méretekben talán az is igaz, hogy a keresz-tény értelmiség nincs is jelen a magyar nyilvánosságban. Sőt, nemalaptalan azt kérdeznünk, van-e egyáltalán keresztény értelmiség amai Magyarországon? Van-e a mai magyar társadalomban többé-kevésbé egységesen fellépő keresztény értelmiség? Nemigen.

Ugyanakkor vannak; lehet állítani, hogy voltak és vannak min-den kétséget kizáróan keresztény értelmiségiek (csak hogy néhánytovábbi nevet említsek a már megemlítetteken kívül: Mihelics Vid,Pilinszky János, Rónay György, Jelenits István, Esterházy Péter).Két ség nem fér hozzá: figyeltünk és figyelünk rájuk, véleményükirányt mutató értelmiségi vélemény és keresztény.

Az előzőekből következik, hogy nem lehetünk elégedettek ezzela helyzettel. És nem egyszerűen a társadalmi felelősség okán nemlehetünk elégedettek, hanem sokkal inkább a keresztény morálisfelelősségünk okán. Normatívan fogalmazva: keresztényként nemgon dolkozhatunk másként, csak a társadalomért is felelősen.5

Legyünk explicitebbek! A keresztény értelmiség mellett fontosszerep hárulhatna a katolikus egyházra is, ha már a keresztény társa-dalmi tanítás néven összefoglalt társadalomképének előkelő helyén sze-repel a szubszidiaritás mentén való közigazgatás-szervezés. Ugyan-akkor azt is észre kell vennünk (lehetetlen nem észrevennünk), hogy

5Azzal együtt, hogy a ta-pasztalatok gyakran mást

mutatnak. A keresztényember gyakran gőgösen

büszke arra, hogy az, ami — ahelyett,

hogy annak örülne, hogyjó emberként jót tesz.Vagyis a norma és a

norma megvalósulása(megvalósítása) mindigkülön-külön kezelendő.

És a megvalósulásrólpedig csak a „a soha-

meg-nem-elégedés”szavaival szólhatunk,

Babitsot (az In Horatiumot,1904) parafraezálva.

653


a katolikus egyház jelenleg nagyon kevéssé vesz részt a társadalom előttálló kihívások feltárásában és megválaszolásában; a nem-katolikus egy-házakkal sincs másként ez. De ne legyünk igazságtalanok: az egyhá-zak tiszteletreméltó mértékben vállalnak közfeladatokat, de ezekmindig tradicionális kihívásokra adott tradicionális válaszok: az ok-tatásban, az egészségügyben, a szeretetszolgálatban és máshol; viszontnincsenek jelen (vagy alig) innovációt igénylő kihívások feltárásábanés megválaszolásában: jól példázza ezt a cigányokkal kapcsolatos tár-sadalmi konfliktusok kezelésében való részvételük módja és eredmé-nyessége. Lehet, hogy a keresztény értelmiségnek volna feladata ab-ban is, hogy az (intézményes) egyházakat segítse aktuális közéletifeladatainak felismerésében és esetenként innovatív teljesítésében.

Lehet, hogy ez az egyháznak az általa ajánlott szubszidiaritásmentalitásának önmagára alkalmazását is jelentené egyben. És ezigen ravasz helyzetet vetít előre: ne feledjük, hogy a katolikus vi-lágegyház az emberiség történetének egyik legsikeresebb hierar-chikus szervezete, amelynek egész története azt mutatja, hogy azaktuális szubszidiaritás ellenében működött, s a második (vagy so-kadik) hullámban figyel csak a hívők véleményére.6

Vagyis a cél nem lehet más, mint egyengetni az utat a továbblépéshez:egy új kerekasztalhoz, hiszen már alig van a mai magyar viszonyokatfigyelő személyiség, aki ne értene egyet azzal, hogy a rendszervál-táskor volt megegyezések kimerültek és újra össze kellene hívni egynemzeti kerekasztalt. Ezt azonban nyilvánvalóan operacionalizálni kell,amelyet akár úgy is tekinthetjük, mint a Krisztus-követés mai, mos-tani tartalmát.

De nem elég a cél kijelölése. A reális cél éppen azt jelenti, hogy tud-nunk kell, hogyan is jutunk oda: attól reális, hogy van elképzelésünka szükséges lépésekről. Ezt pedig ki kell dolgozni. Az óhaj most márkevés: a keresztény értelmiségnek nincs mentsége, ha nem teszi meg.

Ahhoz, hogy a társadalmi nyilvánosságban értelmiségként (kollek -tíve) és ne értelmiségiként (disztributíve) legyünk jelen, szervezettsé-get kell elérnünk: azt kell elérnünk, hogy a magyar társadalmi nyil-vánosságban tematizáljuk magunkat. Nem lamentálnunk kell, hanemmegkerülhetetlenné válnunk. Ez egyáltalában nem jelentheti azt, hogyát kellene vállalnunk a tömegdemokráciák politikai hatalomra építőlogikáját, már csak azért se, mert sem a közpolitikának, sem a párt-politikáknak szemlátomást amúgy sincs pillanatnyilag szüksége az ér-telmiségre. A magunk módján kell eljárnunk a társadalmi konszenzus-teremtésben: a participáció logikája szerint; a megmondás helyett amindenkori partner igényeit kalkuláló ajánlattételre volna érdemes tö-rekednünk. És ez bizony az interkulturáció meghaladását is jelenti.

Már nem további megfontolásokra van szükség! Döntést kellhozni és cselekedni kell! Majd ismét elemezni a (megváltozott) hely-zetet, felülvizsgálni a (reális) célokat, alkalmassá tennünk magun-kat a megváltozott helyzetben is: tovább kell folytatnunk a megva-lósítást. És az iterációnak nem lehet vége!

6A másik ilyen sikeres —spártai jellegű — hierar-

chia Kína, mégpedigváltozatos jelmezekben.

654


Katolikus értelmiségA három kérdést tekinthetnénk akár három felkiáltásnak. Legyen meg-határozó szerepe az értelmiségnek a magyar társadalomban! Legyenérdemi feladata a katolikus értelmiségnek a katolikus egyházban! Biz-tosítsa az állam az értelmiség számára a lehetőséget a szabad alkotásra,a szabad távolságtartásra a napi politikától, és a tisztességes megél-hetésre! A fenti kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert a második akatolikus értelmiségre vonatkozik, a többi viszont általában az értel-miségre, és aligha lehetséges azonos kiindulópontból megközelítenia katolikus értelmiség egyházhoz, valamint az értelmiség társadalomhozés államhoz való viszonyát. Az alábbiakban ezért csupán a keresz-tény/katolikus értelmiség helyéről és szerepéről fogok beszélni az egy-házban és a társadalomban. Először tisztázom, mit értek értelmiségen,mit keresztény értelmiségen, majd igyekszem meghatározni a keresztényértelmiség alapvető feladatát abban az egyházban, amely a modern sze-kularizált világban él. Ehhez szükségesnek tartok egy rövid helyzet-elemzést és történeti áttekintést. Végül néhány személyes tapasztala-tot megosztva rámutatok a magyar katolikus értelmiség elszigeteltségéreés eszköztelenségére, amelynek okát a független és szabad laikus ér-telmiséggel szembeni bizalmatlanságban vélem felfedezni.

Az „értelmiségi” az én felfogásomban a logosz embere. A göröglogosz szót három, egymással szorosan összefüggő jelentésben ve-szem: logosz az önmagában érzékszervvel felfoghatatlan emberi ér-telem; logosz az érzékelhető beszéd és az írott szöveg; s végül logoszaz, amit az értelem és a vele egységben működő nyelv megért, vagy-is valaminek az értelme. E három logosz szerkezetileg azonos és ter-mészetében egy. Az értelmiségi lét általánosságban logosz-közpon-túságot jelent, a keresztény értelmiségi lét pedig annyiban sajátos,amennyiben az Ó- és Újszövetségi Szentírás logoszára alapozódik.A Szentírás logosza egyrészt maga a szövegtest, másrészt a szövegekjelentése, harmadrészt az az emberré lett Ige, akiről János evangélistabeszél a prológusban, és aki áldozatul ajánlotta magát, hogy az Eu-charisztiában valóságosan jelen legyen. A három között lényegébennincs különbség, a Szentírás szövegének Értelme, az emberré lett Ige,és az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus egy és ugyanaz. Ez tehát akeresztény értelmiségi lét és a keresztény kultúra alapja. Ha bárme-lyik logoszt elhagyjuk, meginog és elsorvad a keresztény kultúra, akeresztény értelmiség elevenen ható, alakító és alakítandó közege.

A keresztény Európa önfelszámolása akkor kezdődött, amikor areformáció szélsőséges irányzatai megtagadták az Eucharisztiábanjelenlévő Krisztust, s szükségképpen azzal folytatódott, hogy a „fel-világosult” értelmiség megtagadta a Jézus Krisztusban emberré lettIgét. Napjainkra a folyamat betetőződött, mivel a keresztény kultúra,vagy is a Szentírás-alapú műveltség a szekularizmus eszméinek hatá-

HEIDL GYÖRGY

1967-ben született. Esz-metörténész, tanszékve-zető egyetemi docens aPécsi TudományegyetemEsztétika Tanszékén. Leg-utóbbi írását 2009. 12.számunkban közöltük.

Az „értelmiségi” alogosz embere

A keresztény Európaönfelszámolásának

kezdete

655


sára gyakorlatilag kiszorult az oktatásból, és ezzel az élet minden te-rületéről. Az így támadt űrt nem képesek betölteni az olyan hívósza-vak, mint „demokratikus alapértékek”, „emberi jogok”, „másságtisztelete” stb., még ha valóban fontos erkölcsi és politikai értékekreutalnak is. Az efféle szekularizált keresztény erények azonban nem elégszilárdak, gyakran ellentétbe kerülnek egymással, és nem épül rájukolyan egységes kultúra, amelynek kódjait a társadalom minden isko-lázott tagja értelmezni tudja. Nemzedékek nőnek fel és hagyják el azoktatási intézmények padjait úgy, hogy nem sajátítják el az európai kul-túra és művészet megértéséhez és bensővé tételéhez szükséges leg- alapvetőbb ismereteket. Ily módon formálni sem tudják azt. A sze ku -la rizmus vezető értelmisége leginkább a deformálásban érdekelt, ab ovoképtelen és nem is kíván átfogó kultúrát teremteni, csupán úgyneve-zett szub-kultúrákat hoz létre, kultúra alatti képződményeket, hiszenegyetemes érvényű alapelvévé emelte a harcot mindennel szemben,ami egyetemes érvényűnek tekinti magát. Hagyományok legföljebbszubkulturális szinten léteznek, az állami oktatási rendszerek kiüre-sedtek, hivatásuk feladására kényszerültek, mivel közös kulturális nyelvnélkül lehetetlen az inkulturáció. Nem világos ugyanis, milyen kulturáliskódrendszer és kánon elsajátíttatása lenne a feladata a posztmodernoktatásnak, amelynek metaforikus alapfeltevése szerint nincsenek át-fogó, „nagy elbeszélések”. A világháló virtuális társadalmába beleol-vadó fiatalokat ezért nem vértezi biztos tudás, előzménynélkülinek te-kintik a jelent, érzelmeiktől, indulataiktól, pillanatnyi hangulataiktólvezérelve „lájkolnak”, és úgy vélik, hogy álnév alatt blogok és kom-mentek formájában bármikor bármihez képesek érdemben hozzászólni.

Néha érdemes visszatekinteni a kezdetekre, és átgondolni folya-matokat. A keresztény értelmiség a 4. századtól kezdve fokozatosankialakította a maga kulturális kánonjait és intézményrendszerét, és aSzentírásra épülő, új kultúrát hozott létre. Az elvi alapokat olyan mun-kákban találjuk meg, mint Szent Ágoston A keresztény tanításról címűműve. Az új, az élet minden területére kiterjedő, biblikus alapú kul-túrába a keresztény értelmiség igyekezett szervesen beépíteni a po-gány világ műveltségének mindazon elemét, amelyet valamiképpenaz isteni Értelemből eredeztetett, amennyiben az Isten képmására al-kotott ember helyes észhasználatára vezette vissza, vagy feltételezte,hogy a pogány kultúrát formáló filozófusok a zsidók szent könyvei-ből vették át mindazt, ami tanításaikban igaznak bizonyul. A Nyugat-Római Birodalom hanyatlásával, de főként a népvándorlás, az állandóharcok és a betelepülő barbár népek eltérő vallási szokásai, társada-lomképe és jogfogalma miatt a 4–5. században éppen csak kialakultnyugati keresztény kultúra és a hagyományos, nem-keresztény vilá-gi műveltség egyaránt komoly veszélybe került. A hatalmas biroda-lom egyes területein természetesen nem egyidejűleg, nem azonos mó-don mentek végbe a változások, a végeredmény azonban mindenütthasonló volt: a művelődés nyilvános intézményei megszűntek, a kép-zés magániskolákba, kolostorokba szorult vissza, ahol azután az im-

Visszatekintésa kezdetekre

656


már homogén — tudniillik a világi műveltséget teljesen a maga cél-jainak szolgálatába állító — keresztény kultúra átvészelte a legviha-rosabb időszakokat is. A szerzetesség kitartó munkájának és a barbárkirályságok sikeres krisztiani záci ójának következtében a Szentírás kul-túrája megerősödött, és létrehozta az értékeiben és szemléletében egy-séges Európát, a középkor keresztény királyságait, az universitasokat,a vallás, politika, művészet, tudomány, jog alapintézményeit, ame-lyeknek mindmáig örökösei vagyunk. E kultúra azonban nagyjábólöt évszázaddal ezelőtt nekilátott felszámolni önmagát. A folyamat elein-te észrevétlenül zajlott, mára viszont teljesen világossá lett a gyakor-latban, valamint a kiélezett, lényeges elvi kérdések körüli vitákban,mint amilyen például az EU vagy egyes tagállamok alkotmányainakhivatkozásai a kereszténységre vagy pusztán Istenre.

E fokozatos önmegsemmisítés egy előrehaladott szakaszában élnekés alkotnak ma a keresztény értelmiségiek. Kérdés tehát, hogy mi afeladatuk az egyházban. Föntebb adott meghatározásunkból követ-kezően a keresztény értelmiségi mélyreható ismeretekkel rendelke-zik a Szentírásról és saját keresztény hagyományáról, életvezetését pe-dig alapvetően meghatározzák a szentségek, valamint a liturgikus térés idő keretei. Ha megszűnne a kapcsolata a Szentírás logoszával, meg-szűnne kereszténynek lenni, és legfeljebb a szekularizmus mítoszal-kotó értelmiségének táborát gyarapíthatja. A keresztény értelmiség atársadalom egyik kisebbsége, s ez a történelmi folyamatok ismereté-ben természetesnek mondható. Úgy tűnik, a keresztény értelmiség azegyházon belül is kisebbséget alkot, ami szintén természetes. Feladataaz egyházban a belső misszió, vagyis hogy Krisztus egyházának ügyéta maga sajátos tehetségeivel és eszközeivel segítse azon a nyelven, ab-ban a sors közös ségben, azon kultúra éltető közegében, amelyet Istenajándékaként megkapott; saját szakmai ismereteit, mondhatni világitudását a Szentírás logoszának szolgálatába állítsa. A magyar katoli-kus egyházban azonban erősen jelen van a klerikalizmus, amely meg-akadályozza azt, hogy a katolikus értelmiség igazán megtalálja a he-lyét az intézményrendszerben, azaz, hogy a lehető legteljesebben résztvehessen a kérügmában. A klerikalizmus következtében egyszerűenkihasználatlanul maradnak olyan kincsek, amelyek a Szentlélek sa-játos adományai az értelmiségi keresztények számára, s amelye ket ka-matoztatni kell. Az egyházi intézmények vezetői gyakran tartanak avilági katolikus értelmiségtől. Bizalmatlanok azokkal szemben, akik-ben megérzik a szellemi függetlenséget és szabadságot. A „szellemifüggetlenség” nem heterodoxia, maga-módján hit, nem keresz tény ele-meket is magába olvasztó eklektikus, semmire nem kötelező világnézet.Azt a keresztényt tartom szellemileg függetlennek, aki saját ortodoxkeresztény hitéhez, a kereszténység jelenéhez, múltjához, jövőjéhez,sajátos természetéhez, intézményrendszeréhez, a keresztény kultú-rához, a mindezekkel kapcsolatban felmerülő kérdésekhez, vitákhozhozzáértéssel, érzékenységgel és olyan tudással közelít, amelyet ké-pes másokkal is megosztani, s akinek mintegy habitusává lett a ke-

A keresztényértelmiségiek feladata

az egyházban

657


resés, a kutatás, a kérdezés. Szabadságon pedig a parrhésziát értettem,a szólás, a megnyilvánulás szabadságát, amelyről az Apostolok cse-lekedeteiben azt olvassuk, hogy a főtanács tagjai elképedtek, amikormegtapasztalták Péter és János szabadságát, nyílt beszédét, bátorsá-gát, szilárdságát, egyszóval: a parrhésziát (4,13). E szabadsággal a Lé-lek ajándékozta meg az apostolokat és a gyülekezet többi tagját, akikaz igehirdetés parr hésziáját kérték Jézus Atyjától (4,29).

A katolikus értelmiség hazánkban egymástól elszigetelt csoportokatalkot, amin lehet és kell is változtatni. Intézményekre, szellemi műhe-lyekre, azok hálózatára van szükség a munkánkhoz, amelynek célja akeresztény kultúra lényegének megőrzése, újjáalakítása, megelevení-tése a szekularizmus világában. Munkaeszközök nélkül azonban kép-telenség dolgozni. A logosz-központú értelmiség eszközei a könyvek,folyóiratok, iskolák, kutatóintézetek, kiadók, könyvterjesztők, kom-munikációs csatornák, mindaz, ami az értelem kiműveléséhez, a pár-beszédhez, a gondolatok kifejtéséhez és ütköztetéséhez, az eredményekmegosztásához szükséges. A keresztény kultúra is intézményfüggő. Le-het arról elmélkedni, hogy a kereszténység lényege a lélek benső egye-sülése Krisztussal, de eltekintve attól, hogy az Evangélium nem erre ta-nít, az effajta, mostanság ismét elterjedőben lévő misztika alighaterem gyümölcsöket a felebaráti, testvéri és szentségi közösségben, ésbizonyosan nem hoz létre maradandó kultúrát. A másik véglettel ak-kor szembesül az ember, ha széttekint egy-egy magyarországi szer-zetesrend vagy egyházmegye boltjaiban. Gyertyák, gyógynövények,likőrök, borok, feszületek, szobrocskák, érmék, képek, néhány vé-letlenszerűen odakerült könyv. Persze, mi más lenne egy boltban, mintárucikkek?! No de hol vannak a szellemi árucikkek? Hol lehet hozzá-férni a katolikus értelmiség munkájának eredményeihez? Hol vannaka keresztény kutatóintézetek, a konferenciák, műhelyek? A katolikuskulturális, teológiai és filozófiai folyóiratok sorra szűnnek meg vagy ke-rülnek át az internetre, mert már nem elég, hogy a szerzők és szerkesztőkgratis dolgoznak, a nyomdaköltséget is nekik kellene kifizetni. Vannakegyházi, keresztény könyvkiadók, de nincsen keresztény könyvterjesztőhálózat. Az országos terjesztésű kereskedelmi láncok több mint 50 szá-zalékos árréssel dolgoznak, így ők a keresz tény értelmiség műveineklegnagyobb haszonélvezői, az emiatt méreg drága könyvek pedigmegfizethetetlenek egy átlagos keresztény értelmiségi számára. Más szó-val, a katolikus értelmiség munkájának eredménye nem jut célba. Meg-győződésem, hogy a magyar keresztény értelmiség missziójának sinequa nonja egy országos egyházi könyvterjesztő hálózat létrehozása.

Amikor egy évtizede a Pécsi Tudományegyetem Patrisztika Köz-pontja és a Kairosz Kiadó közös gondozásában útnak indítottuk a Catenakét sorozatát, a patrisztikus fordításokat és monográfiákat, azt remél-tük, hogy könyvenként első nyomásban 3–400 példány belátható időnbe lül gazdára fog találni, hiszen annak a korszaknak a kincseit visszükközelebb a magyar olvasókhoz, amely a jelenben felekezetileg meg-osztott egyházak osztatlanul közös irodalmi, teológiai, művészeti arany-

A katolikus értelmiségés az intézményrendszer

Személyes példa

658


kora. Ha csak a keresztény értelmiséget tekintjük, vagy ha csak a ka-tolikusokat, vagy legalább, ha a katolikus klerikusok számát vesszükszámításba, gondoltuk, ennél több kötet is bizonyosan elkel. Tévedtünk.Szerzőtől függően, de összességében igen lassan fogynak az ókeresz-tény kor azon teológusainak magyarra ültetett szövegei, akikre a II. Va-tikáni zsinat minden dokumentuma, valamennyi pápai enciklika ésegyéb tanítóhivatali megnyilatkozás számtalanszor úgy hivatkozik, mintaz igaz hit letéteményeseire. Először még csodálkoztam, amikor azegyik szemináriumból visszaküldtek a kiadóba néhány könyvet,mondván, hogy ezek „túlságosan nehéz” olvasmányok a növendék pa-poknak. Később meglepődtem, amikor egyházi támogatást kérve —legalább a terjesztésben —, azt közölte egy magas rangú egyházi mél-tóság, hogy Szent Ágoston a tudósoknak való. Mindezek után már nemért villám csapásként, amikor az egyik Hittudományi Főiskola rekto-ra kifejtette, hogy náluk a pasztorációra, a terepmunkára készítik fela hallgatókat, nem a tudományos képzésen van a hangsúly. Úgy vé-lem, a tudomány nem ellensége a pasztorációnak, hanem segítője, éskülönösen egy olyan felsőoktatási intézményben fontos tudatosítaniezt, amelyik a nevében hordozza a hit és a tudomány szavakat.

Egyetértek Szent Ambrus kérdésével: „Hol van az egyház, ha nemott, ahol a főpapi pásztorbot és karizma kivirágzik?” (De Isaac et anima8.64), és Antiókhiai Szent Ignác figyelmeztető szavaival vallom, hogyaz az érvényes Eucharisztia, „amelyet a püspök, vagy megbízottjavégez”, s hogy „a püspök nélkül nem lehet sem ke resz telni, sem sze-retetlakomát tartani; amit azonban jóváhagy, az Istennek is tetsző”(Levél a szmirnaiakhoz, 8,1–2. Vanyó L. fordítása). Az egyház élete lé-nyegileg szakramentális, középpontjában az Eucharisztia áll, s ebbőlfakad a szent rend, a hierarchia, annak lát hatatlan és látható megnyil -vánulása. A katolikus kereszténynek, akár értelmiséginek tekinti ma-gát, akár nem, mindig szem előtt kell tartania az egyház szentségi-li-turgikus természetét és az egyházi szent rendet. A püspöki méltóságazonban éppen kitüntetett szent ségi szerepe miatt jár egészen külön-leges személyes felelős séggel. Ahol ugyanis nem virágzik ki a püspökipásztorbot — hogy Ambrus képére utaljunk —, mert a drágakövek,a díszítések és a fénylő aranyozás nem engedi kisarjadni a virágokat;ahol a karizma nem hoz gyümölcsöket, nos, ott az egész közösség,vagyis a helyi egyház kárt szenved. Nem csupán a szellemi sivár-ság fog eluralkodni, hanem egyéb bűnök is, mert igaz Pál kijelen-tése: minden rossz gyö kere a philargüria, a pénzsóvárság (1Tim 6,10).Sajnos, erre is találunk példát az egyházban. Ne legyünk azonban igaz-ságtalanok, hiszen van olyan egyházmegye, ahol példamutató módonlétrehoztak komoly kutatóintézetet laikus keresztény értelmiségiek be-vonásával, jóllehet az ilyesmi költséges vállalkozás, és eleinte az ér-tetlenkedők meggyőzése is feladata. Egy intézményesített keresztényértelmiségi műhely nyilván nem hoz olyan anyagi hasznot, mint egyDuna-parti luxusszálloda, hosszú távon azonban jobb befektetés, és azegyház eredeti küldetését eredményesebben szolgálja.

A keresztény értelmiségés az egyház

szakramentális élete

659


Az érintettségdimenziói

„Meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen közvetlen kapcsolat Isten ésember között ma nagyobb jelentőséggel bír, mint korábban bármikor.

Ebben a szekularizált és pluralista társadalomban a vallásosságtársadalmi támaszai egyre inkább elgyengülnek és összeomlanak. Ha

mégis létezik valódi keresztény vallásosság, akkor az nem kívülről jövősegítséggel marad eleven és erős, beleértve az egyházi jellegű segítséget,

sőt még a közvetlen és önmagában véve szentségi jellegű segítséget is,hanem az ember és Isten közötti döntő, közvetlen találkozás által.”

(Rahner: Gespräch II. 1983, 34.)

Az alábbiakban Horányi Özséb fontos meglátásokkal teli dolgoza-tára kívánok reflektálni. Szempontom nem egyszerűen a magyar anya-nyelvű értelmiségé, nem is a nyugati keresztény személyé, hanem agondolkodóé, aki az adott nyelvi környezetben élvén a világ jelen-tős változása közepette szeretné felfogni helyzetét és feladatát. Arratörekszem, hogy azonosságaink keresése során a nyitottságot érvé-nyesítsem. E nyitottság — mint a szabadság főfogalma — hagyo-mányosan a filozófiához kapcsolódik, mivel a phi loszophosz volt a régikorban az a világpolgár (koszmopolitész), aki az adott és meghatáro-zott összefüggések keretein túltekintve megjelölte egy korszak fela-datait és ebben viselt felelősségét. A khrisztianiszmosz egy ilyen feladat- és felelősségi kör neve, amelynek végsőképpen érvényes üzenetea Krisztus feltámadásában elnyert üdvösség. „Ha pedig Krisztus nemtámadt föl, hiábavaló a ti hitetek!” — írja Pál apostol. Ha nincs fel-támadás, nincs khrisztianiszmosz, ha nincs khrisz tianiszmosz, nem adottaz egyetemes hagyomány, amelyben a mai ember kialakulhatott, ésamelyben élve és halva, amelyet megértve és továbbgondolva előretekinthet az itt és most korszakos határain túlra. A felelősség mindigkonkrét — a felebarátért, a kisközösségért, a környezetért, a közvetlenjövőért viselt felelősség. Ám egyben mindig egyetemes is, mert a köz-vetlenen keresztül és benne magában az ember beteljesülésének jel-zálogára tekint, a feltámadásra, amely kivezet a közvetlen elszige-telő értelmezéséből és átirányít abba az egyetemesbe, amelybőlszármazunk, amelyben és amelyért vagyunk. Ez az egyetemes nemegyszerűen a catholicis mus, ez a konkrét egyetemesség, hanem an-nak egysége, ami ezen egyetemességben különbségként, elágazásként,olykor akár elszigetelődésként történelmileg létrejött.

A korszak művelődése oly mértékben megváltozott az elmúlt évtize-dek során, hogy ma már nehéz megtalálnunk azt a társadalmi-mű-

MEZEI BALÁZS

1960-ban született Buda -pesten. Vallásfilozófus, iro-dalmár, egyetemi tanár, aPPKE BTK Filozófia IntézetElméleti Filozófia Tanszé -ké nek vezetője. Legutóbbiírását 2011. 2. számunkbanközöltük.

1. Történetimegjegyzések

660


veltségi kört, amelyre a hagyományos értelmiség kifejezés alkalmaz-ható. Az értelmiség a papság alternatívájaként alakult ki a moderni-tás folyamán, mint olyan tudósok, kutatók, filozófusok köre, amely nemvolt szükségképpen valamely egyházi rend hordozója is. A tudás —nemcsak a hagyományos, hanem a kutató, olykor akár mágikus szí-nezetű tudás — letéteményese a Római Birodalomban létrehozott pap-ság volt, amely fokozatosan magába olvasztotta a régi hellenisztikuselit különböző csoportjait. E folyamat másképpen ment végbe keletenés nyugaton, mivel a társadalom szerkezete, a gazdasági viszonyok,a nyelvi és kulturális érzékenység erősen különböztek Konstantiná -polyban és Rómában. A nyugati autonóm-jogi mentalitás hamar lehetővétette azt a határozott rétegződést, amelyet a keleti monolitikus-egy-ségesítő felfogás kevésbé vagy egyáltalában nem biztosított; a konk-rét személy, a szerzetesrendek, a politikai világ sajátossága, szembenaz egyházi totalitásával, oly különbségek kialakulását segítette, ami-lyenek keleten csak csíraszerűen jelentek meg és egy ponton túl nemis fejlődhettek. A középkori tudományos fellendülés, az iparosság,a mesterségek sokféleségének kialakulása, ezek szervezeti erősségeha mar kialakította azt a közeget, amelyben a papságtól többé-kevés-bé elkülönült tudós típusa — sokszor titkos társaságok szövetségében— kialakulhatott. E tu dós a reneszánsz során egyben művésszé, zse-niális alkotóvá is lett, akinek autonómiája érinthetetlennek tűnt. Az újrafelfedezett platóni filozófia még szélesebbre nyitotta a kaput azok előtt,akik számára a papság inkább végállomás volt, mintsem kiindulópont;s azok számára is, akik a hivatalos hierarchiától eltérő szervezetekbenigyekeztek meglelni az igazsághoz vezető utat.

A protestantizmus teológiai hatása, a papság szerepének átalakítá-sa a rákövetkező évszázadokban visszavonhatatlanul lehetővé tetteolyan köröknek a kialakulását, amelyek saját tudományos erejükbenbízva korszakformáló erőként léptek fel — akár az egyes szaktudomá -nyok felfedezéseihez kapcsolódva, akár egy olyan „filozófia” képvi-selőiként fellépve, amelynek célja fokozatosan már nem titkos kísérle -tek sikeressége, hanem egyre inkább a korszak átformálása, a hatalommegszerzése és megszervezése lett. A francia felvilágosodás és a for-radalom értelmisége új, kezdetben szcienti fikus, később extatikus-dio-nüszoszi papságként lép fel, amely saját feladatát a régi rend lerom-bolásában és saját hatalmának gyakorlásában látta. Ezzel az irracionálisértelmiséggel szemben formálódik meg a konzervatív, polgári ellen-ér telmiség, amelynek célja mindenekelőtt a rend helyreállítása, a res-ta u ráció, később a műveltségi és a hatalmi kiegyensúlyozás, a közös-ség szélsőségektől való védelmezése lett. Ez az ellenértelmiséghagyományhű, vagy legalábbis értékeli a hagyományt; a nagy értel-miségi lázadásokat is túlélve — mint amilyen a szocialisztikus forra-dalmak sora a 20. század folyamán — végül is magába olvasztotta afelvilágosodás racionális vonulatát, és mára összeszövődött az általá-nosan művelt polgárok egyre szélesebb köreivel, amelyek a nyugativilág konformista középosztályának magvát alkotják.

661


A mai értelmiség mégsem alkot felismerhető, társadalmilag, életfor-máját és művelődését tekintve jól elkülöníthető csoportot. Társadalmilagazért nem, mert a korábbi struktúrák oly mértékben és gyorsasággalalakulnak át, hogy benne a régi, meghatározott azonosságú csoportokfennállása nem lehetséges. Legalábbis a glóbusz észak-nyugati régióibanaz értelmiség ma már nem különíthető el egyértelműen más csopor-toktól. Életformáját tekintve ez az értelmiség beleolvad a középosztályáltalános stílusába, amennyiben anyagilag képes erre; műveltségét te-kint ve a kibontakozó tudásforradalom egyik szereplője csupán,amelyben az elektronikusan digitalizált ismeret elvileg mindenki szá-mára elérhető, feldolgozható, terjeszthető, esetenként továbbfejleszt-hető. Interaktív műveltségi kultúra jön létre az elektronikus hálózatok -ban, amelyben a régi korszak művelt-műveletlen polaritása fokozatosanfeloldódik. Ezzel az értelmiségi elveszíti specifikus helyzetét.

Az értelmiségi pozíció megfoghatatlanságának egyik fontos hát-térfejleménye az univerzális tudás lehetőségének az elvesztése, amelyaz antik emberiséget nem kis részben áthatotta. A földközéppontú vi-lágkép tudatában élve az akkori ember elvileg abszolútnak tekintetttudásra rendeltetve hihette magát. A középkori és modern fejlődés ateljes ismeret körét delokalizálta: a csillagászatból áthelyezte a mate-matikába, a geometriába, a mechanikába, az alkímiából és mágiábólkialakult modern tudományokba. Amikor e tudományok kifejlődtek,egyfelől egyre érdektelenebbé vált az átfogó ismeret lehetősége, más-felől, a technológiai fejlődéssel párhuzamosan, egyre izgalmasabb lettaz efféle ismeretek birtoklása. A magát értelmiségiként meghatározó sze-mélyek tehát egyszerre veszítették el az univerzális tudás hordozóinakcímét és szorultak a pályán kívül re a technikai ismeretek felfe dezésénekés terjesztésének a versenyében. Noha főképpen német területen kia-lakult egy új értelmiségi típus — a zenei-költészeti értelmiségé, amelyhangszerekhez ért, gondolkodik, a költészetet műveli és értékeli, ze-nei és költői közösségben létezik —, mindez fokozatosan lényegtelennévált; Edisonnal szemben ezt a háborút is elveszítette Wagner.

Mindez nem jelenti, hogy nem állna fenn ma is jelentős, akár dön-tő különbség széles és szűk látókörű, mély és felszínes gondolkodású,következetes és laza erkölcsiségű személyek és csoportok között. Ittszemélyi különbségekről beszélünk, amelyek akár egyes köröket isérintenek; de e körök magukban is meghasonlottak, sokfélék, és ke-véssé vesznek részt a tényleges változások befolyásolásában. Ehhezlegtöbbször sem szabad idejük, sem anyagi erejük nincsen; ha ren-delkeznek is a tudásformák technológiáival, ezek segítségével je-lenlétüket igen, tényleges befolyásukat azonban nem képesek biz-tosítani. A régi értelemben vett értelmiség felbomlásának utolsószakaszát láthatjuk mindebben.

Az értelmiség alapfogalmára a 19–20. század során ráépült egy, a ke-reszténységen belül a katolicizmus mellett elkötelezett szellemi cso-port. Ennek tagjai jelentős részben magasan képzett tudósok, taná-

2. Használható-e mégaz „értelmiség”

kifejezés?

3. Van-e értelme„katolikus értelmiségről”

beszélni?

662


rok, a műveltség személyiségei voltak és maradtak ma is, akik tu-dományos tevékenységük mellett — attól legtöbbször szabatosan el-különítve — kiemelték felekezeti elkötelezettségüket. Mindennek ab-ban a társadalmi helyzetben volt különös jelentősége, amelyben azértelmiségi réteg a maga műveltségével mintaadóként viselkedhetetta társadalom más csoportjai számára. Ezt a mintaadó viselkedést azon-ban különösen 1945 után döntő változások érintették:

— Az európai téren belül a szovjet megszállási övezetben ez akör elveszítette korábbi pozícióját, elszegényedett és elszi-getelődött, ami kihatott mintaadási lehetőségeire.

— Világviszonylatban a katolicizmus szellemi karaktere 1945 utánelbizonytalanodott, és csak az 1960-as évektől kaphatott új meg-formálódási lehetőséget a II. Vatikáni zsinatot követően; e le-hetőség azonban már nem a felekezeti, hanem az ökumeni-kus értelmiség kialakítását segítette.

— A klasszikus európai műveltségeszmény, miképpen a keresz-ténység egésze, 1945 után defenzívába szorult a kibontakozóateizmussal, naturalizmussal és egzisztencializmussal szemben.

— A gazdasági és pénzügyi élet előfeltételeinek és felépítésénekköszönhetően a nyugati emberiség elszakadt azoktól a felté-telektől, amelyek alapján egy határozottan, felekezetileg fel-fogott értelmiségi fennállást és tevékenységet plauzibiliskénttudott volna elfogadni.

— Végül ez az értelmiségi kör osztozik az értelmiség sorsábana hálózati jelrendszerek világában, amelyek hordozói a szá-mítógépek; a tudás elszigeteltsége feloldódik, továbbadha-tósága tömegesedik, mindez az elkülönült értelmiségi csoportfennmaradását veszélyezteti.

A fenti alcímben megfogalmazott kérdés tehát nem azt jelenti, hogyideális értelemben van-e értelme egy ilyen értelmiségről beszélni —hiszen például történeti értelemben ennek tárgyalása nyilvánvaló -an értelmes —, hanem azt emeli ki, hogy a megváltozott belső és kül-ső körülmények között a magát ekképpen definiáló kör teljes mértékbenújra kell, hogy gondolja helyzetét és szerepét. Az alábbiakban ki fogomjelölni ezen újragondolás egyes összefüggéseit; jelenleg azonbanmég egy fontos kérdés felvetésére vállalkozom: Vajon az egyházonbelül, a hierarchia oldaláról nézve miképpen válaszolható meg e sza-kasz alcímben megfogalmazott kérdése?

A kérdésre adandó választ illetően talán nem én vagyok az illeté-kes személy. De előzetes megfontolásokat lehetséges és érdemes is meg-fogalmazni. Az elmúlt évszázad eseményeinek következtében az egy-házi küldetés feltételei és összefüggései jelentősen átalakultak.Egyházi személyiségek mind a mai napig meghatározó, olykor tör-ténelemformáló szerepet játsszanak, ahogyan ezt Boldog II. János Pálpápa csodálatra méltó élete is bizonyítja. Az ő tevékenysége azt is mu-tatja, hogy az egyház képes a korábbitól eltérően viszonyulni a tá-

663


mogató értelmiség köreihez. Mint olyan személy, aki e köröket jól is-merte, aki megszenvedte a 20. század pusztító ideológiáinak hatásátaz egyházban és a társadalomban, II. János Pál tisztában volt azzal,hogy az értelmiséghez való viszony alapja nem annyira az utóbbi hű-séges szolgálatkészsége — amire ugyanakkor mindenkor számítanilehet —, hanem sokkal inkább az egyház hierarchikus vezetőinek szo-lidaritása ezekkel a körökkel. E szolidaritás több formát ölthet, kezd-ve a spiritualitástól a szellemi tájékozódáson keresztül az átfogó em-beri kölcsönösségig, amelyben az egyháziasság nem korlátozódik ahierarchikusságra, hanem kiterjed az igazságot szívből kereső ember,ezen belül a magasan képzett személy indítékainak, tapasztalatainakés következtetésének alapos megfontolására, bevonására, méltány-lására. Mindez csak a kölcsönös tisztelet kultúrájában valósulhat meg,amelyben az egyik fél felfogja, elismeri és szolgálja a két ezredévenát fennálló, páratlan fontosságú hierarchia jelentőségét; a másik fél pe-dig nem téveszti szem elől az embert, akiért létrejött és fennáll. Ebbena kölcsönösségben alakulhat ki az a fajta párbeszéd, amely a külvilágszámára is érdekesnek bizonyulhat, amelyen keresztül a társadalomnakaz egyháztól elidegenedett körei is kapcsolatot találhatnak ezzel a ha-gyománnyal. E kölcsönösség természetes módon mindenekelőtt a ke-resztény egységen belül kell, hogy érvényesüljön, hiszen a felekeze-ti testvériesség az első lépések egyike a dialógusság kialakításában.A további lépések közé tartozik a más hitfelfogásokkal, más vallásokkalvaló párbeszéd elmélyítése, illetve a kortárs kultúra vezető elemeinekbevonása e kölcsönösségbe, mint amilyen a tudomány, a művészet,az ifjúsági, technikailag meghatározott világfelfogások sokasága. Haaz egyházi vezetés részéről nem bontakozik ki határozott törekvés ekölcsönösség valódi kialakítására, akkor a felekezetileg elkötelezettértelmiség légüres térben találja magát, és nem lesz képes tapaszta-latát és az ebből eredő következtetéseket hozzátenni az egyház tör-ténelmileg kibontakozó valóságához.

Ez utóbbi tehát az egyházi vezetés felelősségének a kérdését fesze-geti, ami semmiképpen sem elhanyagolható tényező. Talán az is ki-mondható, hogy ez a felelősség az értelmiségi szerepvállalás conditiosine qua nonja, hiszen ha ebből a körből elutasítás tapasztalható, aza közösség belső életének bénultságát okozhatja. E bénultság meg-akadályozza az egyház életének valós kibontakozását, történelmi kül-detésének továbbvitelét, szolgálatát és szolgálhatóságát egyaránt.

A felelősség azonban kölcsönös, tehát az egyházi vezetésben köz-vetlenül részt nem vállaló személyekre, az értelmiségre is vonatkozik.E ponton szeretném megváltoztatni a szóhasználatot. Mivel a fen-tiek szerint az értelmiség fogalma részben kiüresedett, részben át-alakult, más fogalomra lesz szükségünk annak a körnek a leírásá-hoz, amelynek bizonyos feladatot és felelősséget tulajdoníthatunkmind egyetemesen, mind az egyház életében. Az értelmiség jelen-tős köreit korábban a születéssel adott elköteleződés határozta meg;

4. Az értelmiségszíneváltozása

664


ez döntött abban, hogy az illető római katolikus, református, evan-gélikus stb. felekezetű-e (vagy más hithez tartozik). Voltak ugyan ki-vételek, sőt e konvertiták — mint amilyen Szent Edith Stein — je-lentős szerepet játszhattak az egyház életében; ám mindez akorábbiakban inkább kivételnek számított. A mai világban a felekezetielkötelezettség bizonyosan megőrizte fontosságát, de a teljesen át-alakuló kontextusban az értelmiség kapcsán inkább átalakuló elkö-telezettségről beszélhetünk. Ez az elkötelezettség elsődlegesen már nemegy történetileg körülhatárolt alakzatra irányul, hanem azokra a fel-tételekre és következményekre, amelyek az új történelmi helyzetbenmegelőzik, noha semmiképpen sem teszik mellékessé a történetilegkorlátozott érvényű megközelítést.

Mint jelen szövegem mottója is kiemeli, a mai helyzetben nem egy-szer sokkal fontosabb az Istennel való személyes kapcsolat valósá-ga, mint olyan tényező, amely a legodaadóbb és leghitelesebb em beriéletet motiválhatja. E személyes kapcsolat, amely olyannyira egye-di jellemzője a kereszténység egész hagyományának, az újabb kor-ban egyre hangsúlyosabb szerepet játszik mind egyénileg, mind a kö-zösség életében. Az egyháziasság a társadalom egyre több területénválik láthatatlanná; a templomlátogatás erőteljesen hanyatlik; az egy-házi hivatások száma változékony marad, de sokszor elenyésző. Eb-ben a helyzetben különös jelentőséget kap a személyileg kibontakozóvallásosság, a mindennapi istenkapcsolat valósága. Az értelmiség ha-gyományos elkötelezettségeinél, társadalmi és szakmai meghatáro-zottságainál sokak szerint fontosabb az ilyen személyek megjelené-se és szerepvállalása. Nevezzük őket érintett személyeknek, miveljellemző rájuk a közvetlen érintettség. Isten érinti őket vagy szól hoz-zájuk, vagy legalábbis sokan így gondolják közülük, imaéletükben,hétköznapjaikban, egyházi vagy specifikusan szakmai tevékenysé-gük során. Az érintettek legfontosabb jellemzője az erős istenkapcsolat,amiben a felekezeti definíció ezerféleképpen megjelenik, de nem ír-hatja felül az istenkapcsolatban adott kibontakozás valódi életét. Azérintett személy nemcsak saját életét látja Isten által meghatározott-nak, hanem egyben küldetést, feladatkört is tapasztal akár személyeséletének közvetlenségében, akár szakmai területen, s nem utolsósorbanaz egyházi közösség életében.

Az érintett személy tehát már nem „értelmiségi”, hanem — érin-tettsége révén — inkább „érintettségi”. Érintettsége nem egyszer olydrámai erejű, amit a konvencionális elkötelezettségek keretei nem ké-pesek átfogni. Ha elkötelezettségről van szó, az az érintett személy ön-átadása, az „érintettségi” maradéktalan odaadása a valóság végső ésszemélyes forrásának, e szeretetforrásnak, aki életét áthatja és irányítja.Az érintett személy természetesen nem lehet tévedhetetlen, tehátszüksége van eligazításra. Miként a medjugorjei látnokok, az érin-tett személy sem vindikálhatja magának azt az autoritást, amellyelcsak az egyház rendelkezik. Az egyháznak azonban érdemes oda-figyelni az érintettek szavára, életére, érdemes feladattal ellátni őket,

665


bevonni a közösségbe, hiszen ők azok, az érintettek, akik nem vala-miképpen — mintegy mellékesen — járulnak hozzá az egyházi élet-hez (miképpen a konvencionális értelmiségi egy része tette), hanemegész életüket annak adják, aki megérintette és a teljes valóság felévezeti őket abban a közösségben, amelybe beletartoznak.

Az érintettek alaptapasztalata, hogy minden nehézség ellenére létezikegy leírhatatlan kegyelmi helyzet, amelyben közvetlen kapcsolatadódik Isten és ember között, más tapasztalathoz nem hasonlítható alap-vető, átfogó, elkötelező módon. E helyzet talaját azonban az emberi ki-szolgáltatottság, gyarlóság, bűnösség alkotja; annak felismerése, hogyaz emberi lét elkerülhetetlenül eltorzul és elvész a kegyelmi segítségnélkül. Mindebben a torzulás realitásának felismerése elkerülhetetlen;ezért elkerülhetetlen a torzultság azon, itt és most jellemző formájánakazonosítása is, amelyben élünk. E torzultság talán még találóbban seb-zettségnek nevezhető; s oly élesen sajgó sebről van szó, hogy ennek afájdalomnak az elhallgatása szinte lehetetlen.

Nemcsak személyi sebzettségre gondolok itt, hanem elsősorban akorszak sebzettségére; az emberiség, az egyház sebzettségére. A ko-rábbi felfogások halálos sebeire, amelyektől e közösség már hosszabbideje, de különösen a 20. század közepe óta szenved. Ezt a sebzett-séget szóvá tenni elkerülhetetlen azoknak, akiknek az érintettség napitapasztalatuk. Hiszen éppen azt látjuk, s ez önmagában is maró fáj-dalmat okoz, hogy sokan úgy fogják fel a valóságot, a közösséget, Is-ten és ember viszonyát, hogy abban saját sebzettségüket nem látják,mert nem akarják meglátni. Nem kívánják észrevenni saját életük se-beit, ami önmagában még egyszerű személyi képmutatás; amikorazonban e vakság kiterjed a közösség egészére és magára a korszakra,a képmutatás gonoszsággá változik. Hiszen mi akadályozhatjameg, hogy észleljük azokat a betegségeket, amelyek a mai emberi-séget sújtják? S mi lehet az akadálya annak, hogy az egyházi közös-ség sebzettségét a lehető legvilágosabban kimondjuk? Vajon az elmúltévszázad hatalmas csapásai — az egyháziasság visszaszorulása, azideológiák eluralkodása, a kiválasztott nép kiirtásának kísérlete, majdaz a soha nem látott korrupció, amelyet a szovjet rendszer okozottminden moralitásban —, mindez nem elegendő ahhoz, hogy fájdal-munkban felkiáltsunk?

Ha nincs e kiáltás, szinte lehetetlen a kegyelem érkezése. E kiál-tás nyitja meg az üdvösség útját, hiszen ebben a fájdalomban is-merünk rá sebzettségünkre; e kiáltás vezet oda, hogy leszámoljunkönelégültségünkkel és megnyíljunk arra, ami csak Istentől érkezhet.Aki ebben él, egyfelől merő fájdalomban él saját élete, a korszak, aközösség, az egyetemes sebzettség miatt; s mégis valaminő ki-mondhatatlan örömben is, mert felismeri, hogy e sebzettség egy na-gyobb jó, az igazi gyógyulás lehetősége saját maga és a közösségeszámára. Az öröm azonban felelősséget is jelent, ami két részből áll:a sebzettség feltárásából és a gyógyulás hirdetéséből.

5. Az érintettekfelelőssége

666


Ezért az érintettek első felelőssége e sebzettség feltárása. Egyoldalúés elfogult lenne, ha a sebzettséget csak a személyes életen belül ven-nénk észre és tárnánk fel. Egyoldalú és elfogult lenne, ha erről elfe-ledkezve a sebzettséget csak a nagyközösségben, a világkorszakbanakarnánk felismerni; s ugyanígy felemás lenne, ha valaminő, szer-vezetileg tisztázatlan szerepben tetszelegve az egyházi közösség seb-zettségét akarná valaki önmagában kiemelni. Ami azonban mindezzelszemben elkerülhetetlen, az egyetemes sebzettségünk kinyilvánítá-sa — a személyes, a közösségi, az egyházi dimenziókban egyaránt;s mindezen belül mégis arra a közösségre nézve, amelybe beletar-tozunk és amelyért felelősséget viselünk.

Mindez azonban a méltányosság és arányosság megfontoltságávaltehető csak meg. Aki valamelyest ismeri magát, ismeri tévedésre valóhajlamosságát is; s amiképpen méltányosságot vár el maga iránt má-soktól, úgy neki is méltányosságot kell tanúsítania mások iránt. E mél-tányosság csillapíthatja a sebzettség fájdalmát, illetve bíztat arra, hogyezt a fájdalmat ne csillapítsuk, hanem adjuk át magunkat a fájda-lomnak, és minél hamarabb keressük meg a gyógyulás útját.

A gyógyulás útja az a kegyelem — Isten irgalmassága —, amelyet azegyén nemcsak saját magában, hanem a közösségben is elnyer,amelybe tartozik. A méltányosság személyi és közösségi, a gyógyulásraelőretekintő. De miféle gyógyulásról is beszélhetünk itt? Arról a gyó -gyulásról, amely feladatként adódik az érintettek számára, akik az ér-telmiség régi fogalomkörén túllépve — hiszen régóta látni már ennekürességét —, az új világkorszakra előretekintve, a hagyományhoz, nyel-vükhöz, közösségükhöz hűségesen, az egyház szeretetében élve fel-mérik a tennivalókat. Egyebek mellett a következőket:

— Az értelmiség helyett az érintettség közösségeit kell létre-hoznunk.

— Az érintettség teljes életet igénylő odaadás, amely készen álla méltányosság gyakorlására és befogadására.

— Igényli tehát a méltányosságot a hierarchia részéről is annak ér-dekében, hogy az odaadó élet valóban gyümölcsöt teremjen.

— A művelődés terén elkerülhetetlen annak a mentalitásnak azelőtérbe állítása, amely a specifikus szakmaiságon túl az érin-tettek közösségét körvonalazza; az odaadás tehát nem a szakmai mellett mintegy függetlenül fennálló, hanem mindent át-ható és mindenben megjelenő gesztus.

— Az érintettek feladata, hogy figyelmeztessék korukat a seb-zettség tényeire, ezek elhallgathatatlanságára; egyben a gyó -gyulás szükségességére a közösségiségben, a kölcsönösség-ben, a méltányosságban, a másikra hallgatásban.

— A kölcsönösség e tekintetben különösen fontos; már nem va-gyunk gyermekek. Sebeink a felnőtt emberéi, egy korszakéi,amely az ismert történelem legiszonyúbb katasztrófáin ment ke-resztül. Már csak ezekre tekintettel is kölcsönösséget kérünk; de

6. Előretekintés

667


még inkább azért, mert érintettségünk oly erőteljesen igényliezt, ahogyan a szerelem igényi a viszonzást.

— Lehetetlen hallgatnunk a romlásról, amelyben évtizedeken át él-tünk, s amelyet máig sem sikerült átvilágítanunk. Mert mind-ez oly bizalomvesztést hozott, amelyben az egyház szinte lát-hatatlanná lett. De e láthatatlanság nem tartható fenn, ha fontosmég a küldetés; s az érintettség ezért a láthatóvá válás mel-lett emel szót, a sebzettség történetének feltárása által.

— Végül, de nem utolsósorban: az érintett tisztában van a korszakjelentőségével: azzal, hogy az emberiség időről-időre oly ha-talmas változásoknak néz elébe, amelyekben helytállani és meg-maradni csak egyféleképpen lehet: ismerni kell saját hagyo-mányunkat és tudni kell, mivel szolgálja ez a hagyomány azelkövetkező korszak emberiségét. Ez a feladat nem kis részbeneszmetörténeti, valamint stratégiai a szó legátfogóbb értelmé-ben. Arra a kérdésre keres választ, hogy a teljesen átalakuló kor-szakban mindaz, amit az egyház és az ő érintettjei valóságos-ként ismernek és tapasztalnak, hogyan fordítható az emberiséghasznára az új körülmények között.

Értelmiség helyett érintettségről beszélek; a specifikus szakmaisághelyett történelmi előretekintésről; a mindenkivel megoszthatóvá váltismerethalmaz birtoklása helyett profetikus elkötelezettségről, mi több:vízióról arra nézve, ami a mi időnkben a következő korszak alakja-ként a szemünk láttára megformálódik; elkötelezettségről beszélek,aminek alapja az a közvetlen kapcsolat, amely az érintett személyekés közösségeik sajátja. Mindennek bevonása, méltánylása, felhasz-nálása kétoldalú felelősség, de egyben a hagyo mányos közösség, azegyház lehetősége is — amely lehetőségre visszafogottan, de még-is bizonyos határozottsággal felhívni a figyelmet: kötelességünk. Azérintettek kötelessége, hiszen e lehetőség mindannyiunkat érint, dekülönösen azokat, akik a sebzettség és remény egységében élnek napnap után.

E feladatpontokban megkerülhetetlen a párbeszéd — nemcsak azegyház különböző körei, nemcsak az érintettek és a vezetés, hanemaz egyháztól elfordultak és az egyháziak között. Megnyílni az előb-biek felé: nem egyszerűen párbeszéd, hanem oly alapvető és átfogónyitottság is, ami nélkül a pusztulás kockázata marad csak. A nyi-tottságban válik lehetővé a kegyelem gyógyítása, amely a sebzettségfájdalmán túl helyreállítja azt a formát, amellyel e közösség — a Fel-támadott arculatát hordozva — sebzettségének tudatában, de egy-ben lényében megérintve, megindultan és mégis józanul léphet a kö-vetkező világkorszak küszöbére.

668


Párbeszéd egynem tetszőlegespartnerrel

„Az az értelmiségi, az a tudós, aki lelkiismereténekszavára hallgatva valóban katolikus keresztény akar lenni,

nem viszonyulhat úgy az egyház igehirdetéséhez és az egyházitanítóhivatalhoz, mint valamiféle tetszőleges partnerhez,”1 (…)

„hanem alá kell vetnie magát neki.”2

Az egyház kapcsolata a gondolattal, a szellemmel egyidős Istennek ésa köréje gyűlő, körülötte játszó, testben élő gyermekeinek történelmével.A (katolikus) egyház úgy közvetíti a hagyományt (a történelemelőt-tit is), a történeteket, az egész nagy elbeszélést, hogy folyamatosan tu-datában van ennek a közvetítettségnek az elégtelenségeivel. Az inspi-ráció áthatja a szerzőt és magát a szöveget is, és az egyházi hagyománylehetővé teszi és garantálja, hogy a Biblia összes példányának pogá-nyok és keresztények általi jövőbeli elvesztése, elkótyavetyélése, el-égetése, eltüntetése után is képes lesz arra, hogy sérülésmentesen új-raírja azt. A Bibliát és benne a Sátán történetét is az egyházihagyomány közvetíti — magának az értelmiségi létnek a forrásvidékénis sajátos egyházi értelmezettséggel találkozunk. Szellemi munkát vé-gezni fokozott veszélyeztetettség és megkísértettség: helytelen önis-meretünk könnyen eredményezhet rossz értelmi és akarati döntése-ket. A Sátán, az egyik tiszta szellem, felháborodott azon, hogy Istenaz embert, a test és lélek egységében élő lényt magasabbra helyezte,mint őt. A tiszta szellem többnek gondolta magát annál, aki szellemilélekkel áthatott testben él. A szellemi lélekkel áthatott test Istennekmindig értékesebb, mint a tiszta szellem. Krisztus megtes tesülése en-nek a szellemi természetű botránynak az egyik történelmi állomása,olyan esemény, ami újraértelmezi a voltat és az eljövendőt. Jézus ácsvolt, apja műhelyében dolgozott. Jézus nem tiszta szellem, nemcsakszellemi lélek, hanem fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától.Meghalt és eltemették. Harmadnapon feltámadott az Írások szerint.Amikor tehát az egyik főangyal, Lucifer, aki fényhozóként is kapha-tott (felvilágosítói-elsötétítői?) feladatokat, egyszerre magáénak kezd-te tulajdonítani a „fényhozói” ajándékot, majd az ajándékot önmagávalazonosítva Istent látszólag kisemmizve a hazugság fejedelmeként gőg-je következtében a legalacsonyabb lett — végzetesen összezavarodott,értelmezés után kiáltóvá vált a fény, az igazság, a jóság, a gondolat ma-gától értetődő és magától érthető története.

LÁZÁR KOVÁCS ÁKOS

1963-ban született Pász-tón. Tanulmányait a PPKEHTK teológia és az ELTEBTK esztétika szakán, majdBécsben végezte. Jelenlega PPKE BTK Kommuniká-ció és Média Intézeténekintézetvezető docense, aVigilia munkatársa. Leg- utóbbi írását 2010. 11. szá-munkban közöltük.

A gőg a történetben

1Karl Rahner:Zur Situation des

katholischenIntellektuellen. In uő:

Schriften zur TheologieVII. Benziger, Einsiedeln,

1966, 368–385.

2Uo. 374.

669


Diabolosz (a „kettévető”) „zavarkeltővé” vált: egyszerre, egy helyenmondja a kettőt: egy időben mondja a jót és a rosszat, az igazat és ahamisat, a fényt és a sötétséget. Az egyértelmű adó-vevő kapcsolatösszezavarodott, a jól megtervezett technikai, ezért aztán kellőkép-pen naiv telefonmintázatú kommunikációs modell végérvényesenalkalmazhatatlan lett: a történelemelőtti zavar már a kimondás előtteluralta a történelemben elhangzó üzeneteket. Csak a jövőben re-mélhetjük azt, ami „szem nem látta, fül nem hallotta”, és amit Istenaz őt szeretőknek (az idők kezdete előtt) készített. Isten rádióállo-másának üzeneteit hiába keresgéljük a garázsban álló autórádió ke-resőjével3 — a Szabad Európa és a többi történelmi illúzió a történe-lem (fontos diribdarabokat őrző) archívumaiba került. Isten ingyenesés felfoghatatlan (de elfogadható) szeretetére tehát a szeretetválaszhelyett a történelem előtti, majd a történelemben artikulálódó értet-lenség hümmögésével és zavarodottságával válaszolunk4 — ami perszefrusztrál bennünket. Eleve zavarodottnak, bűnbeesettnek lenni nemfelhőtlen távlat. Freud óta tudni véljük, hogy a frusztrációt nem lehetkompenzálni, pontosabban csak túlkompenzálni lehet — mindig túl-lövünk, túl-hallgatunk, túl-kérdezünk, túl-magyarázunk, túl-ját-szunk, ha szerepet játszunk, még ha ezt Istennek játsszuk is.

Palesztínában a szadduceusok (laikus értelmiségi) és farizeusok(klerikus értelmiségi) őrizték a történeteket, és joguk, kötelezettsé-gük volt arra, amit a rómaiakkal, illetve a tanítványok segítségével(velünk együtt tehát) Jézussal tettek. A szadduceus mást gondolt afeltámadásról, mint a farizeus, mást az angyalokról, a szabadságról.Modern, posztmodern vagy modern a köbön szadduceusokként (aposztmodern farizeusok kritikája előtt szadduceusi önkritikát kel-lene érvényesítenünk…), laikus értelmiségiekként járjuk az utcá-kat, jelentőségteljesen nyugtalankodunk és gazdasági, tudományos,akadémiai, banki, minisztériumi hivatalainkkal, vagy mindezeknélkül, hivatalnélküliségeinkkel kérkedve jogot formálunk önma-gunknak arra, hogy megírjuk tudós-tudatlan könyveink, tanulmá-nyaink, előadásaink, „műveink” legújabb verzióit, mintegy a „Bírákkönyvének” legújabb fejezeteiként. A félreértések csak „fokozód-nak”, még rétegzettebbek lesznek a posztmodern, vagy új-modernkatolikus szadduceusok esetében: Az „önmagát félreértő katolikus”nem katolikus5 (katholischer Nichtkatholik) — önmagát, egyházát, ál-talános és speciális (relatív) hivatását ideiglenesen, vagy folyama-tosan félreérti. Mivel félreérti önmagát és szerepét (miközben akárkatolicitására is hivatkozik), távolodik katolikus értelemben elgon-dolható (szadduceusi) önazonosságától.

Önazonosságunk alapstruktúrái vagy istengyermekségünk (több-nyire áldiszkréten eltakart) tényéből következnek, vagy az (ilyen-olyan: családi, baráti, munkahelyi stb.) szocializálódás különbözőterületein végrehajtott halálugrásaink eredőjeként épülnek ki.Mindebből következően a katolikus egyházban az értelmiségi helye

Az önmagát félreértőposztmodernszadduceus

3Jean Cocteau: Orfeusz.Francia film, 1949.

4Egyes itt felvetettkérdésekről bővebben

lásd Lázár Kovács Ákos:Önfeladás és megmara-dás. Vallásos értelmiség

Magyarországon 1945–1991. Osiris,

Budapest, 2006.

5Karl Rahner: Der Auftragdes Schriftstellers unddas christliche Dasein.

In uő: Schriften zurTheologie VII,

i. m. 386skk.

A vallásos értelmiségikettős függősége

670


és szerepe (istengyermekség) sem antropológiailag, sem teológiai-lag nem különbözik a többi hívőétől — a katekizmus szerint Istentkellene megismernie, őt szeretnie, neki szolgálnia és ezáltal üdvö-zülnie. Az értelmiségiekkel kapcsolatban (anélkül, hogy az értel-miségi, főleg a 20. század első felétől datált önmagára vonatkozó/reflexív/ definícióéhségének tárgyalásába belefognánk6) említen -dő Rahner tudósokkal kapcsolatos megjegyzése: „ha a katolikustudós eleget tesz tudománya megszabta emberi kötelességeinek ésfeladatainak, akkor nagyrészt már eleget tett tudósként rá hárulókeresztény feladatának”.7 Egyébiránt ez ugyanígy elmondható egykatolikus buszvezetőről, vagy börtönőrről is — azért is jó tehát arah neri megközelítés, mert tisztán érzékelteti, hogy a laikusi tevé-kenység az egyházban relatív (ezért mindig csak pontatlanul meg-határozható) hivatal, szemben a klerikus abszolút (Istenre irányítottteológiai és ontológiai) hivatalával.8

Az értelmiségi munka, ha hivatásszerű értelmes szellemi tevé-kenység, és mint ilyen kritikai és önkritikai beállítódás, igény,szükséglet, akkor ezt a (privilegizált) munkát elvégző személy az ittaktualizálódó (megszerzett vagy veleszületett) képességeiből adó-dóan hozza létre (aktualizálja) a maga eredményeit, teljesítményeit.A vallásos értelmiségi egyházi (és szakmai) helyzete akár tetszik, akárnem kettős relativitáson alapul, ezektől függ. Az egyik az abszolút(tulajdonképpen magához az Istenhez /Krisztushoz/ visszavezet-hető klerikusi, tehát jézusi) hivataltól (a rahneri mottóban említett ige-hirdetés és tanítóhivatal) való függősége, a másik saját relativitása (füg-gősége) attól a (tematikus és kritikai) nyilvánosságmezőtől, amelybenél, dolgozik, és megítéltetik. Ebben a második függőségben folya-matosan ki van téve a (laikus) relativitás különböző megjelenési for-máinak (siker–sikertelenség, szakmai megítélés különböző módo-zatai, erkölcsi vagy szakmai értékek elfogadása–elvetése, jelenlét vagykívülállás mértéke stb.).

Ebben az értelemben a vallásos értelmiségi saját vallásos értelmiség-és nyilvánosságfogalmával racionális és kritikai viszonyba hozha-tó kritikai nyilvánosságot igényel és tételez, (ha pedig ez már/mégnincs, akkor) alakít ki. Ebben a közegben teljesen mindegy, hogy azadott vallásos (esetünkben katolikus) értelmiségi miniszterelnök,bankigazgató, repülőgépvezető-e, vagy éppen fegyenc, vagy Recskencsillézik, Tiszapalkonyán az erőműben, vagy a Néprajzi Múzeum-ban raktáros ko dik. A „teljesítmény” az egyház „kegyelemraktárai-ban” jelen van, még akkor is, ha ezek az értelmiségi teljesítményeklátszólag nem materializálódnak, nem kerülnek bele bizonyos (te-matikus és kritikai) nyilvánosságmezőkbe. A nyilvánosság ezen (Is-ten előtti, tehát teológiailag transzcendens, társadalomtudományi-lag transzcendentális) megközelítésében az erkölcsi, vagy misztikus,vagy spirituális teljesítmény éppen olyan teljesítmény, mint akár-melyik más, szellemi természetű (procedurális, vagy nem pusztáncsak procedurális) gondolat, szó, cselekedet.

6Értelmiségi tipológiáikróllásd Lázár Kovács Ákos:

i. m. 71–122.

7Karl Rahner:Zur Situation des

katholischenIntellektuellen. In uő:

Schriften zur TheologieVII, i. m. 384.

8Hans Urs von Balthasar:A dicsőség felfénylése.

Teológiai esztétika. I. kötet.(Ford. Görföl Tibor.) Sík

Sándor Kiadó, Budapest,2004, 158; 218skk.

671


Az értelmiségi munka az adott társadalom tematikus és kritikainyilvánosságmezőiben zajlik. Különböző identitásképző kódokalapján hozunk döntéseket arra vonatkozóan, hogy éppen milyenmagatartásformák mentén kívánunk/kívánnánk elhelyezkedni atengelyidőben, az adott kódú értelmiségi csoporthoz sorolódni,vagy soroltatni.9 Ennek alapján a kezdeti kódú értelmiségiek nem,nemzedék, rokonság, származás, nemzetiség, származás, faj alapjántagozódnak be saját értelmiségi csoportjukba. Itt a csoport felé el-végzett „tisztulási szertartásokkal” lehet a hűséget, a lojalitás kü-lönböző (szakmai, pszichológiai, rétegszimpátián alapuló, a szár-mazással számot vető stb.) formáit megszerezni, tudatosítani, ésezekkel a csoporthoz tartozást mind a külső, mind a belső tagokfelé megjeleníteni. Ezek az értelmiségi csoportok a csoporthoz nemtartozókat (a külsős, számukra már eleve erős identitású) démo -nizál ják. „A primordiális kódú értelmiségiek reduktív gondolkodásimódjuknak megfelelően azt állítják, hogy a makrorendszerek — el-méletek, intézmények, törvények — mikroelemekre vezetendőkvissza, és nem fordítva.”10

A tradicionális kódú értelmiség-típus valamely közösségen alapulómagatartás implicit szabályai, a hagyomány és a különböző társa-dalmi rutinok ismeretéből hozza létre kollektív identitását (értelmi-ség). Tisztulás helyett itt az emlékezés különböző rítusai képezik acsoporthoz tartozás alapját — valamely közösség és annak emléke-zete áll a középpontban. Egy alapítási mítosz és a reprezentáció eszméjeáll a csoport önértelmezésének középpontjában. A tagok nem egyen-rangúak, hanem valami közösen elfogadott vezető (személy, vagyeszme) alá tartoznak, amolyan osztrák-magyar-monarchiásan.

Az univerzalista kódú értelmiség eszméje a megváltás, vagy aparúzia. A vallási élmény (legyen az konkrétan is vallási, vagy öko-vagy társadalompolitikai stb. élmény) áll a középpontjában, ez lehetszentelés, megszentelődés, a szent cselekedetek gyakorlása, a min-denféle „rítus” (vallási cselekedetek, első tüntetés, atomreaktor ke-rítéshez láncolás) birtoklása. A földit, ami most van, égivé kell ala-kítani — ennek stratégiája a pedagógia, a misszió és a meggyőzés, hiszenminden ember potenciális tag, a megváltás elvégre mindenkié. A rej-tett lényeg áll szemben tehát a külső megnyilvánulással, a történetiegyediség a történelmi totalitással. Nem az egyén hatalmi törekvé-sei az irányadók, hanem a kollektív küldetéstudat (vallási misszió,a civilizáció meghonosításának feladata, a felszabadítás stb. Ilyentársadalmi berendezkedések például a római császárság, az iszlámbirodalom, az újkori európai gyarmatbirodalmak, a francia forra-dalom, a szocialista birodalmak stb.). A missziót és a csoportot irá-nyító értelmiségi elitnek természetesen aszketikus (tudományos,erkölcsi, politikai, vallási) eszményeknek kell megfelelnie.

Összességében elmondható, hogy egy konkrét kérdés kapcsán ahárom (értelmiségi, vagyis kollektív) identitásképző kód egyikétválasztjuk, míg egy másik kérdéskörben esetleg egy másikat — ettől

Értelmiségképző kódoka magyar ugaron

9Bernhard Giesen:Kollektive Identität. DieIntellektuellen und dieNation. Eine deutsche

Achsenzeit. Suhrkamp,Frankfurt am Maim,

1993, 24–67.

10Uo. 38.

672


aztán igen bonyolult magyar-ugaros „szemantikai mezőbe” keve-redünk. Ráadásul a csoportokon belüli folyamatok sem egyirá-nyúak: „Egyetemes közösségek ezen keresztül kettős és ellenmozgószerkezetdinamikát mutatnak: az expanzív belső mozgások belsőgátakon, rétegződéseken, vagy diffúziólassításokon keresztül —mint ami az új feltalálása — törnek meg.”11 Úgy tűnik, az a leggyü-mölcsözőbb, ha mind a háromféle csoporttapasztalatra így vagyúgy (befogadás és/vagy kiközösítés) szert teszünk — ezek segít-hetnek a folyamatos (önmagunkra és az adott értelmiségi csoportravonatozó) kritikai reflexió begyakorlásában (aszkézis).

Az adott értelmiségi önazonossága más társadalmi csoportokhozvaló viszonyaiban is formálódik. Ha komplex viszonyt ápol a való-sággal (például ért máshoz is a „szakmáján” kívül, vagy ült börtön-ben, volt kiközösítve, vagy megélte a siker–sikertelenség egyéni- éscsoportélményeit, vagy végzett kétkezi munkát stb.), akkor több tár-sadalmi csoporttal tud termékeny (oda- és vissza-hallgató) viszonytkialakítani. Az értelmiségit érdeklődése, képességei, eredményeiaztán előbb-utóbb szakmai csoportok közepébe, vagy perifériáirajuttatják — tagja lesz egy szűkebb szakmai, professzionális értelmi-ségi csoportnak. Itt aztán megint finomodik a kín: a mérnökök, atermészettudósok, a művészek, a szellemtudományos és társada-lomtudományos értelmiségiek kitüntetett ranggal bírhatnak, behódol-hatnak, szakértelmükkel („vegytisztán”) szolgálhatják a politikai ha-talmat, illetve bírálói értelemben vett kritikus viszonyt alakíthatnakki vele kapcsolatban.12 Ezek a magatartásformák tovább bonyolítjákazt az összefüggésrendszert, amelyben a konkrét értelmiségi (legyenaz vallásos, vagy vallástalan /Rahner óta bevett meggyőződés, hogya lélek természetéből következően eleve keresztény, vagyis vallá-sos/), szakmai életpályájának különböző helyzeteiben a korábbiak-tól különböző, azokhoz hasonló, vagy ugyanolyan (nem feltétlenülcsak szakmai) döntést hozhat, és ezzel egy-egy értelmiségcsoportbatagozódik. Az értelmiségi tojástánc ezen a szinten meg kell, hogy fe-leljen az „adekvát kompetencia elvének”13 — az adott értelmiségi-nek témákat lehet és kell megfogalmaznia, ezeket felvetnie, majdmindezt szakszerű és megfelelő módon értelmes, kritikai és sajátla-gos nyelvvel, valamint argumentációs bázissal képviselnie.

Ebben a hisztériáig feszített érzékeny közegben az anamnézis je-lentőségének újraértelmező őrzése és a szekularizálódás dialektikájá-nak folyamatos elemzése lehetővé tenné az értelmiségi számára,hogy kikerüljön a különböző korszakolások és korszakgettók le-hangoló mókuskerekéből. Akárhányadik modernitásunkat éljük,vagy posztindusztriális, posztszekuláris14 pozícióinkban posztol-junk, ez az új (anamnetikus és a szekularizálódás dielektikájára ér-zékeny — újmodern) helyzet lehetőséget ad mindnyájunknak arra,hogy mindenki (beleértve a hangtalan sikolyban, néma kiáltásbanmotyogó szegényeket, kisemmizetteket, nyomorultakat) megszó-

11Uo. 60.

Értelmiségi tojástáncnégy ütemre

12Theodor Geiger:Aufgaben und Stellung

der Intelligenz in derGesellschaft. Ferdinand

Enke, Stuttgart,1949, 4skk.

13Jürgen Gerhards –Friedhelm Neidhardt:

Strukturen undFunktionen moderner

Öffentlichkeit.Fragestellungen und

Ansätze. In Stefan Müller-Doohm – Klaus

Neumann-Braun (szerk.):Öffentlichkeit. Kultur.

Massenkommunikation.BIS-Verlag, Oldenburg,

1991, 51skk.

14A kérdésről bővebbenlásd Johann

Reikerstorfer:Postsekularität – oder die

verdrängte Dialektik derSäkularisierung?

In: Jahrbuch PolitischeTheologie. Band 5:

Politische Theologie –gegenlesen. LIT Verlag,

Münster, 2008, 269–273.

673


lalhasson — tudva, hogy megszólalásunk regiszterei többé már nemprivilegizált beszédformák lenyomatai. A társadalom tematikus éskritikai nyilvánosságmezőiben (a táncban) tehát négyféleképpen ve-hetünk és veszünk részt: lehetséges, hogy (akár értelmiségiként,akár mint adott értelmiségbe sorolható csoporttag) bizonyos hely-zetekben, időszakokban kitüntetett ranggal, rangban helyezkedünkel a társadalmi megbecsültség értékskáláján. Aztán lehetséges behó-dolnunk itt-ott, illetve vegytiszta (megfizetett, vagy meg nem fize-tett) szakértelemmel szolgáljuk a hatalmat, vagy szélsőséges esetbenidőszaki, vagy folyamatos bírálat hangoztatása és érvényesítése lesza meghatározónk. Itt sem ütemtelen a tánc, négy ütemre helyezke-dünk: bizonyos helyeken rangunk van, bizonyos helyeken hódo-lunk, másutt szakmaizgatunk, vagy ínszakadtig bírálunk.

A (katolikus keresztényként) vallásos értelmiségi az egyház társa-dalmi tanítása alapján nem hirdethet és nem is hihet „meghatáro-zott földi jövőt”. A jelent „eszkatológiai fenntartással” kezelve, fo-lyamatosan távolságot tart mindenféle tudományos, állami, politikaiüdvösségajánlattól — nyitott jövővel számol, mely nyitott mindencselekvésre, szóra, hallgatásra és hazugságra. A keresztény értelmi-ségi nem merülhet bele maradék nélkül az „itt és most”-ba — para-dox módon ennek egyik biztosítéka épp az egyház földi léte. Az egy-ház anyaszentegyház — a benne érvényesülő diskurzív struktúráképpen az istenközelség révén képesek váratlan és szokatlan inven-ciókkal részt venni a különböző nyilvánosságterek tematikus és kri-tikai diskurzusaiban. Ezt a tágasságot semmilyen értelmiségi, jogi,politikai vagy hatalmi korlátozás nem képes beszűkíteni, még akkorsem, ha az egyház tagjai bűnösek. A valóság korlátozása az értelmi-ségi helyzet korlátozását is jelentené. A vallásos értelmiségi (aki ese-tünkben katolikusként keresztény) létével, kritikai jelenlétével enneka jövőre nyitott (eszkatológikus) valóságnak15 a tanúja. Nem vallásiprogramokat valósít meg, nem a vallási propaganda16 (politikai, ha-talmi, művészi stb.) pszeudo-rendszereiben él, hanem vallásosságarévén mélyebbről indít. Olyan „diskurzusközösség” tagja, amely-nek (Istenre nyitott) erőterében zajlik minden történet, legyen az po-litikai, erkölcsi vagy tudományos. A hivatásos szakértelem17 mo-dern, procedurális racionalitásmodelljével szemben a vallás mint anem procedurális racionalitás egyik formája „idegenségével”, kinn-állásával éppen hogy fenntartja a kritikai racionalitás igényét. A val-lás (anamnetikus) emlékezet-struktúrája („ezt tegyétek az én emlé-kezetemre”) folyamatosan feltartóztatja mindazokat a(z értelmiségi)törekvéseket, amelyek szeretnének eltekinteni a társadalmiság vagyaz elvek porondján érvényesülő dialektikától, és a „felejtésbe sze-relmesek” tehermentesítésével operálnának.

A zsidó-keresztény vallás az idők végezetéig botrány marad mindenevilági hatalom és hatalmasság számára. Jézus kívül áll minden féle

Istenre is nyitottkommunikáció

15Tiemo Rainer Peters:Johann Baptist Metz.

Theologie des vermißtenGottes. Grünewald,

Mainz, 1998, 46skk.

16Thomas Stearns Eliot:Religion and Literature.In uő: Selected Essays.

Faber and Faber,London, 1969, 388–401.

17Harold Perkin: TheThird Revolution.

Professional Elites in theModern World. Rout-ledge, London – New

York, 1996, 1.

Mindenfajta hatalomkétarcúsága

674


latolgatáson. Ebből a kívülállásból fakad a krisztushívők kettős vi-szonya a hatalomhoz. Jézus maga sem úgy beszélt, tanított, mint azírástudók, hanem mint akinek hatalma van. A vallás kettős arca18 a ha-talom akarásának és gyakorlásának, illetve a hatalom elutasításánakés mellőzésének a kifejeződése. Minden hatalom „onnan felülről”van, tehát önmagában a hatalom is jó (teremtett). A vallás, a poli-tika, a tudomány, a művészet, a jog (stb.) prostitúciója hozza magá-val a hatalom problematizálását. A (főként iszlám) vallási terrorcse-lekmények a vallásosság látszatát az üres megtévesztés (pompa diaboli)hazugságával kívánják megvalósítani. Ezzel szemben Isten dicsősége(Gloria Dei) a valóság feletti hatalmat is magában foglalja. A zsidó-kereszténység olyan üdvösségszerzőre hivatkozik, aki mindenható— hatalma mindenre és mindenkire kiterjed. Ebből következik,hogy bármely hatalom ki van téve a kereszténység kritikájának ésszámonkérésének. Ez a kihívó megszólítás az idők végéig hangzóprovokációként áll előttünk, bennünk. Mi, a „polgári vallásosság”(Metz) képviselői elfogadtuk, hogy a vallás magánügy, ezzel elevelemondtunk arról, hogy Isten „felforgató valóságát” közel engedjükmagunkhoz. Nyugaton élő ferencesek mondogatják, hogy a rendszervezeti és kegyelmi ereje akkor csökkent erősen, amikor „akadé-mikusok” léptek be a rendbe — a sok professzori okoskodás elálltaa kegyelem útját. Számtalan ferences szent és tanító életműve bizo-nyítja ugyanakkor, hogy nem feltétlenül antiintellektualista az, akihagyta, hogy Isten is megszólalhasson az életében. Mivel mi, (nyárs-polgári) keresztények még azt is tudjuk, hogy hol és mikor van helyeIstennek az életünkben, bizton remélhetjük, hogy itt a földi életbenelkerüljük a vele való felforgató erejű személyes találkozást. Az ál-dozatnak kiporciózott helye és ideje van az életünkben — vigyázunkrá, nehogy felfaljon bennünket egy keresetlen bánat. Pedig nem aszenvedés hiányzik belőlünk, hanem az elköteleződés. Ágos ton tól itt islenne mit ellesnünk: „martyrem non facit poena, sed cau sa”19 (vér-tanúvá nem az átélt szenvedés, hanem a képviselt ügy tesz).

18Erről bővebben lásdHans Maier: Das

Doppelgesicht desReligiösen. Religion –

Gewalt – Politik. Herder,Freiburg, 2004.

19Ad Cresconiumgrammaticum 3, 47.

675

A VIGILIA KIADÓ AJÁNLATA

Alois M. Haas: Felemelkedés, alászállás, áttörés

A misztikakutatás egyik legtekintélyesebb európai képviselőjekéntszámon tartott Alois M. Haas elméleti írásai a keresztény misz-tika világból kitörni próbáló törekvéseit (felemelkedés), az emberiélet valóságába radikálisan belebocsátkozó tendenciáit (alászállás)és az állandó isteni jelenléthez megérkező tudati tapasztalatait (át-törés) mutatják be.

Ára: 3.500 FtMegvásárolható a Vigilia Kiadóhivatalban:1052 Budapest, Piarista köz 1. Telefon: 486-4443


Az anyagtalanmorfológiájaEgy mondat Beney Zsuzsáról

„A szereteten túli szeretet költészete ez,az emberit már-már meghaladó benső mértékegységek korpusza.”

(Báthori Csaba)

„Azt a teret keresi, amelynek mindig is lakója volt.”(Daróczi Anikó)

Mert mindig ebbe: mindig Istenbe és Isten hiányába vagyunk szerelme-sek, írja Beney Zsuzsa, aki 1930-ban született és 2006-ban hunyt el,közben költő volt, orvos, irodalomtörténész és tanár, de minde-nekelőtt a létköltészet beavatottja alkotóként és értelmezőként is,József Attila és Radnóti és Weöres és Pilinszky tudós tolmácsa a ka-tedra intim színpadán, irodalmunkban páratlan teopoétikai életműmegszenvedője a műhely másfajta magányában, mindig ebbe: mindigIstenbe és Isten hiányába vagyunk szerelmesek, írja, mi pedig eltűnőd-hetünk, miféle szerelem és miféle isten képes arra, hogy ilyen mon-datokban mutat kozzék meg, még ha fölkészítettek is a nyelvtanprofán hierofániájára a szerző más művei, versei, két regénye ésesszéisztikája, amelyekben hol a felnőttek, hol a gyermekek, holpedig az angyalok nyelvén szólal meg valami em ber mélyi tudás, alélek ama tündéri poklaiból, amelyek inkább tartoznak a személy-telenhez, mintsem a személyhez, s inkább árulkodnak Istenről, mintbármi egyébről, beleértve Isten hiányát, s Isten hiányába belefog-lalva tulajdon nemlétünket is, hiszen a kezdetektől, amikor a Költőkegymás közt című 1969-es antológiában, Weöres Sándor ajánlásávalbelépett a magyar irodalomba, s első kötetétől, a 1972-ben megjelentTűz földtől Beney Zsuzsát mindvégig ez foglalkoztatta, az Istenből ésszerelemből és gyászból és szépségből kikevert világ miszteriálisesettsége, a létezést határoló ismeretlen személyazonossága, a nyel-vet szegélyező csöndek alaktana, ez nyűgözte akkor is, amikor atükör és a labirintus toposzát írta újra számolatlan változatban,vagy Orpheusz mítoszába rajzolt bele apokrif epizódokat, erről be-szélnek és erről hallgatnak írásai, az anyagtalan morfológiájáról, aszóval birtokba vehető bűnökről s a megbocsátás tűzön-vízen át-kelő szándékairól, innen eredeztethető a misztikus-modern gon-dolat mintázata, a zsidó-keresztény eszmélkedés fegyelme, és

HALMAI TAMÁS

1975-ben született Pé csett.Költő, kritikus. Legutóbbiírását 2011. 7. számunkbanközöltük.

A kurzív részek Beney Zsu -zsa esszéiből és verseibőlszármaznak – több helyütt amondatkezdő nagybetűk el-hagyásával. (Halmai Tamás)

676

SZÉP/ÍRÁS


ennek szolgálatában áll a trópusok és paradoxonok fájdalmas-filo-zofikus rendszere, ez a szellemujjak érintését magán viselő éteriszövet, amelyet költészetnek nevezünk, a tükröződésekben föltá-ruló életnek ez az ürességig elvont alkalma, a szubtilis létigazságmaga, úgy is, mint reménykeltő hiábavalóság, szakadatlan lehető-ségként arra, hogy fölmérjük, a szabadság káprázatában könnyűvé letterkölcsök korában milyen esélyekkel építhető ki vagy rombolható leaz igazság és a szeretet kultúrája, vigyázatosan föltéve és lelkesültenelfogadva, hogy az erkölcsi érték a kultúra nyelvén esztétikai értékkétranszformálódik, jóllehet a hitetlenség holtvidékén olykor érdemtelenvigasz egy testhelyzet menedékébe húzódhatnunk is, tudható ezBeney Zsuzsától régtől fogva és most már mindig, de saját démo-naink sem súgnak hasznosabb ábrándokat, ahogy az is tőle vagydémonainktól ránk származott balsejtelem, hogy, úgy lehet, a szen-vedésben nem Isten hagyja el az embert, hanem az ember taszítja el magá -tól Istent, s míg véget ér bennünk egy ilyen mondat, kint felkel és le-nyugszik a nap, láthatatlan tengelye körül fordul egyet a kert,éjszaka jön, bárha sötétje világló, hiszen szörnyei hitet hoznak el- rongyolt zsákban, amire nemcsak Beney Zsuzsának, de a Beney-szövegek én-jének és az ezzel az én-nel társalkodó olvasónak ismúlhatatlan szüksége van, a nyelv ínséges óráiban különösen, ami-kor elhessegethetetlenné válik a tapasztalat, hogy valójában nincse-nek szavaink arra, hogy azt, amit önmagunkból megmutatni szeretnénk,elmondhassuk; még kevésbé arra, hogy a másik felől érkező közléseket va-lódi értelmükben felfoghassuk, hogy minden szó ígérete a szavakon túli— vagy talán pontosabb, ha úgy mondjuk: a szavakon inneni, a szavakatmegelőző valóságnak, hogy mindaz, amit leírok, puszta vélekedés, hogyazok a szavak, amelyek a világot újra és újra megteremtik, mindig hason-lóan hangzanak el, rejtelmes földmélyi barlangok félhomályában, hogyminden második szó kimondhatatlan, márpedig az olvasásnak, azaz aszövegekkel való együtt gondolkodásnak, azaz a gondolattalan két-ségbeesésnek e pontján szelíd és hűséges társunkká szegődik a kér-dés, kimondható-e, ami láthatatlan, válasz viszont nem jár a nyomunk -ban, sem előttünk nem iramodnak szelíd vadak, csupán árnyékunksokszorozódik meg, mintha új, még névtelen évszak díszletei köztbotladoznánk, egyik pillanatban tudatlanul és hitetlenül, a másik-ban a felfénylő bizalom útjára tévedőn, mert Istennek csak villanásaitészleljük, mint messziről, a tengeren a forgó világítótorony fényszóróját:azt sem tudjuk, csillag, város, másik hajó, mert az Istenről szóló beszéd lé-nyege, hogy megszólítható, de neve kimondhatatlan, mert a szerelem sza-vai teszik megszólíthatóvá a csak szerelmes szavakkal megszólítható Is-tent, mert a szerelmes nem a másikba szerelmes, hanem a szerelembe; avilág teljességét próbálja helyreállítani a gyengédség ereje által; alig moc-can, hogy ne rontsa el a világ önmagában mozgó harmóniáját; nem fogjameg a tárgyakat, megelégszik azzal, hogy csak megérinti őket; simogatá-sában több erő van, mint a hegyeket mozgató gépekben; pillantása életrekelti a halott lelket és csipkerózsaálomba szenderíti azt, mert a szerelem

677


csendjében Isten csendje zúg, mert a szerelemben az ember Isten kül-döttévé, angyallá, tiszta létté változik, s olyankor hajlandó mellkasakülönben lakatlan zugaiban elhelyezni az olyas lírai hiedelmeketis, hogy a szépség a világ teremtettségének záloga, hogy a hit az ab-szur ditás elfogadása, hogy a lélek belénk rejtett túlvilág, azután perszebeleborzong a fölismerésbe, ámbár maga sem képes eldönteni, aboldogság ihletében vagy a rémület görcsei között, hogy, íme, csakennyit tudunk, akik azt sem tudjuk, milyen színű a hó az éjszakában,akik nappal a tudományosan bizonyított evolúcióban hiszünk — éjszakaIstenben, akik barlangok mélyén élünk, tehetetlen — / mégis mifelénkszállanak a ködben / a hatalmas, hallgatag angyalok.

HallgatásaimgyűjteményeVannak szavak az életemben, amikről gyerekként megtanultam,hogy nem illik hangosan kiejteni őket. Vannak, amelyeket egysze-rűen képtelen vagyok kimondani. A bennük rejlő üzenet túlzott kö-vetelményével szemben nem vagyok elég erős. Vannak, amelyekkelnem foglalkozom, nem használom őket. Vannak, amiket nem értekés vannak olyan szakszavak, amelyekre nincs szükségem a hét-köznapi életben. A gyermeki gügyögés hangjait már elhagytam, azagonizáló fájdalom jajkiáltásai viszont még csak távolról bor zasz -tanak. Belefáradtam a szavak nyomorúságos kis skatulyáiba. Hainnen nézem, sokat hallgató, csendes ember vagyok.

De én nem ezeket a ki nem mondott passzív szüneteket keresem,hanem a kimondott szavaim közötti, színültig töltött csendeket.Azokat, amelyekben, mint egy „egzisztenciális tornagyakorlatban”,ott tempózik negyvenévnyi létem értelme.

A kérdés persze az, hogy vajon tényleg a csendek vannak-e a sza-vaim között, vagy pont fordítva? Lehet, hogy az alapkoncepciómrossz, s egész életem nem más, mint a feleslegesen kimondott sza-vaimmal felsebzett hatalmas csend. Ebben az esetben nem a csen-dek vannak a szavaim között, hanem a szavaim a csendjeim között.Vajon filozófiailag a csend lenne a hang hiánya, vagy a hang a csendhiánya? Nem lehet, hogy a csend a természetes, az alap, a kiindu-lási pont, az ősprincípium, és nem a hang?

Csak ebben az esetben van értelme ugyanis annak, hogy miértnem esik szó a genezisben a hangok megteremtéséről. Az isteni al-

BARTUSZ-DOBOSILÁSZLÓ

1971-ben született. Író, szer-kesztő, a Ciszterci RendNagy Lajos Gimnáziumánaka tanára Pécsett. Legutób-bi írását 2011. 7. számunk-ban közöltük.

678


kotás, mint minden szakrális cselekmény, kizárólag teljes csendbentörténhet meg. Mert csak a hallgatás közben fogan meg és ver gyö-keret az igazság, a szavak rossz ruhákba öltöztetik azt. Ezért az igaz-ságot ismerni nem más, mint jog az örök hallgatásra. Isten maga iscsend az örökkévalóságban, azaz maga a kimondhatatlan igazság.Ezért némul el a pap a szentmisén az úrfelmutatáskor, s ezért nemtudott beszélni Zakariás az angyallal való találkozás után. A ki nemmondott szavak mögött felgyülemlett dinamizmus maga a teremtés.

A misztikusok azt tanítják, hogy a kontempláció aktív csendje alegmagasabb rendű imádság. Nyelvünket mégis úgy rendeztük be,hogy abban a szavak között a csend a hiány, a szünet, a negatív. Ön-ellentmondás már maga az a tény is, hogy van szavunk a csendre!

Bennem évek óta rendre ott motoszkál a meggyőződés a csendsűrű halmazállapotának valódiságáról. Nem hagy nyugodni. Állan -dóan ezt keresem. De nem az alvás öntudatlan csendjéről, a beszél-getés közbeni feszélyezett elnémulásokról, a butaság ürességéből fa-kadó néma bámulásról beszélek, hanem a tudatos hallgatásokról.Azokról a meghosszabbított levegővételekről, amelyeknek mon-danivalójuk van. A fotókba merevített pillanatok némaságáról, anövények szótlan alázatáról, a bútorok titkos nyugalmáról, az aggsziklák tiszteletet parancsoló süketségéről, a redőny résein át puhánbehatoló fény zajtalanságáról.

Az ima beszédes csendjét keresem. Mint Böll Murkéja, aki a rádió-felvételek hangszalagjának megvágásakor kis dobozba gyűjti a „fe-lesleges” szüneteket, hogy aztán sok-sok ezer ember csendjét összeil-lesztve, foteljába ülve órákon át hallgassa azt. Micsoda „csendzavar”!

Többszöri elolvasás után magam is rákaptam a hallgatás ízére, éseszeveszett vágyam támadt, hogy összegyűjtsem életem csendjeit!Az ingaóra ketyegése közötti parányi szüneteket, a könyvek sűrűrenyomtatott oldalain az üres margókat, párnás fotelem sztoikus moz-dulatlanságát, pipám füstjének tapintatos kanyargását a diófa leve-lei között, a kerti asztalon felejtett pohár bor áttetsző egyértelműsé-gét, pincém, présházam nedűjének pókháló finom érését, a kurzornéma villogását a monitoron. Ezért aztán vettem magamnak egyszép, barna, bőrkötéses füzetet a hallgatásaim számára. Az évek alattrengeteg üres oldalam gyűlt össze benne. Ha fáradt vagyok, csak fel-lapozom és beleolvasok az érintetlen lapokba, belehallgatok életemtengernyi csendjébe és olyankor minden a helyére kerül.

679


ÁbrahámElőször nem értettem azt a hangot.Merev volt, idegen és szinte néma.Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja.És van, hogy tovább is hatol; reped,törik a tompa váz, a láb, az alkar.

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyitmondott, hogy menjek és vigyem magammal.

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.Szokatlanul ködös reggel terült ela síkon, úgy ült ott, akár egy angyal.A fiú nem hallotta. És a szolgáksem értették, hogy mért vagyok feszült.Egy óra út után homokviharterült szét mindenütt. Vörös magánybanültünk, fülünket, szánkat is betömve,amíg a rajzás el nem ült.

Három napig tartott az út a hegyhez.Alig beszéltünk — nem is volt miről.Amíg én oltárt építettem, a fiúcsak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem.Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.

A vékony csukló egyenes maradt.A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.Mezítelen testéből csak az arc világított ki,mely csontos, mint az anyjáé, keményés széles is, akárha kőbőlfaragta volna ki egy ember.Szelíd nyugalma, mintha évszakokon átívelt volna. Szeme, akár a tenger.

Aztán ráemeltem a kést. Csukottszemhéjaim falán kirajzolódott,hogy választás nem is volt, és nem is lesz.Öröktől fogva vannak így a dolgok.Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, dehangjának tónusa metszően ismerős

SZÖLLŐSI MÁTYÁS

680


könnyedséggel simított meg, akár a szél, akár a víz — hűvös és tiszta volt.Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

PrófétaKenyér helyett pofon, por tömte szájam.Irgalom nem lakott az embereknél.A kakas szavától napnyugtáigmondtam, amire engem kiszemeltél.De vipera mérgét se utálják úgy itt,mint a prófétát, ha lángokat hirdet —Mit mondjak még? Hiszen láttad szolgád.Hát engedj. És bocsásd meg bűneinket.

Imádság éjfélkorUram csak a test szava volt,kenyérrel, borral éltem.Az érzékszervek iránytűjenem állt meg örök igéden.

Ajándékaid, tucatnyi év is,szélbe szórt aranypor, elveszett.Mélységek felett szédülve,halál közelben se kerestelek.

Házam vitte a szennyes árvíz,csontom eltört, megérdemeltem.Fizetséget nem remélek, csakégi erőteredben,

hol a gyenge üdvén a dúsmegroppan, akár a karcsú nádszál —Segíts, hogy ne legyek konkolyha eljössz, az aratásnál.

BOTH BALÁZS

681


A Fekete kolostorírójaKuncz Aladár sorsa és munkássága példázatosnak tetszik: élete ésegyénisége jellegzetes emberi dráma színtere, azt mutatja, mikéntalakul át egy értelmiségi humanista gondolkodása és világnézete aránehezedő történelem nyomása alatt, miként váltja fel az élet élve-zetét elkötelezett szolgálatra, miként szegődik a szépség és az örömmellől a közösségi felelősség és munka eszményeihez. Az ifjúságmég az eszmélkedés néhány felhőtlen évtizede volt. Kuncz AladárAradon született 1885. december 31-én, Kolozsváron töltötte gyer-mekkorát, az ottani piarista gimnáziumban tanult. Kora ifjúságátólfogva a francia irodalomban keresett eszményeket: a romantikusok-tól leste el az egyéniség alakításának igényét, a századvég raciona-listáitól a józanság igézetét. Az olvasás életformává vált gyakorlata,az írás vágya vezette az Eötvös Kollégium diákszobáiba. A Kollé-gium ezekben az években (1903–1907) vált azzá a pedagógiai mű-hellyé, amely évtizedeken át írók, tudósok nemzedékeit nevelte fel.A párizsi École Normale Supérieure példájára alakult intézményéppúgy a szellemi elit iskolájának készült, mint francia mintaképe.Francia írók kedveltették meg vele az esszéirodalom látásmódját ésmódszerét. Ők és kedves tanára az egyetemen: Riedl Frigyes. A fia-tal Kuncz az alkotók egyéniségének, a művek természetének vizs-gálatát tanulta meg tőle: a lélektan és a műelemzés franciás igényeit,legfőként pedig az elemzés szubjektivizmusát. A korai tanulmá-nyaiban kifejezett szellemiség a Nyugat szellemi környezetében je-lölte ki az ifjú tudós helyét. Kunczot tanulmányíró igényessége, esz-ményeinek modernsége vezette a Nyugat írói közé. Bírálatai főkénta konzervatív irodalomtörténet-írást vették célba. A modernebb, ér-zékenyebb és analitikusabb francia irodalomtudomány eszményeinmérte le kortársainak munkáit. Elveit megejtő őszinteséggel, indu-latosan, gyakran az irónia eleganciájával képviselte.

Otthonra talált a Nyugat táborában és a századelő francia kultú-rájában, Párizs lelkesült rajongói közé tartozott: ő is a szellemi fel-szabadulás lelkesítő örömét élte át a Szajna-parti város szellemi iz-galmaktól vibráló levegőjében. Impresszionista hajlandósága, inkábbélmények, látványok felszívására, mint alkotásra termett ifjú egyé-nisége igazi otthont talált a párizsi élet mozgalmas sűrűjében. Ren-geteget olvasott, modern költőkkel ismerkedett, barátságokat kötött,a Bibliothèque Nationale olvasótermében üldögélt francia emlékírókelőtt, több alkalommal Normandiába és Bre tagne-ba láto gatott, a ten-gerparti, történelmi emlékekben gazdag tartományok ban szellemiotthonára talált. Miként a Nyugat írói, ő is elragad tatással vette bir-

POMOGÁTS BÉLA

1934-ben született Buda -pesten. Irodalomtörténész,a Vigilia szerkesztőbizott-ságának tagja. Legutóbbiírását 2011. 7. számunk-ban közöltük.

682


tokába a francia kultúrát, vonzódott a párizsiak szabad életformájá-hoz. Az életművész eleganciájával és önfeledt gyönyörűségével me-rült el a francia életben, illúziókat keresett és illúziókat talált: egynemzetek felett álló művelt és haladó európai közösség ábrándját, avilágpolgár és a világfi álmait.

Ezeket az illúziókat sodorta el mindenestől az első világháború;az útkereső fiatalember élete addig nem ismert kegyetlen kezekbekerült. Kunczot mint ellenséges állam polgárát a francia hatóságokinternálótáborba küldték, emberi sorsa a későbbi borzalmak kísér-teties előképe volt: marhavagonban szállították a fogságba, elsőnekegy garázs falai közé, majd egy várkolostorba, végül egy kiürítetttengeri erőd kazamatáiba. Perigueux, Noirmoutier és Ile d’Yeu ke-gyetlenségében igen tarka emberi sokaság került össze, mindenfélenemzet és osztály fiai: írók, tanáremberek, munkások, szökött lé-gionisták, fegyencek, közöttük már régóta Franciaországban élő,ott letelepedett magyarok, osztrákok, csehek és németek, az úgy-nevezett „ellenséges” államok polgárai. Belőlük kellett egyféle „fo-golytársadalomnak” összeforrnia. A társadalomalakulás keservesútját járták meg: barátságok szövődtek, megszerveződött a foglyokélete, a szórakozás és a művelődés primitív formái is.

Most derült ki, hogy Kuncz Aladár milyen erős egyéniség; a világ-fi eleganciája mögött szívós és energikus férfi rejtezett. A fogságban isigen sokat olvasott, tanult, előadásokat tartott, színházat szervezett.A bebörtönöztetés természetesen szenvedéssel, csalódottsággal és meg-aláztatással járt együtt. Kunczot nem annyira a nélkülözés kínozta, nema börtönök kényszerű fegyelme, az őrség túlkapásai, nem is a mosto-ha körülmények — bár ezek sem múltak el nyomtalanul. A legfőbbgyötrelem a magányosság és az ártatlanul elszenvedett büntetés, ekeserves élmények ifjúságának legfőbb illúzióját foszlatták szét: a Fran - ciaország iránt érzett gyanútlan és felhőtlen ragaszkodást. A fogságévei illúziókat téptek össze, Kuncz nemcsak a francia civilizációbancsalódott, hanem ifjúságának nagy reményében: a humanista Európaábrándjában is. Az élettől elzárva, levegőtlen börtönodúkba vetve fáj-dalmas vizsgálatot kellett tartania eszményei, vágyai felett.

A hazatérés után tanácstalanul nézett szét a megváltozott világban,zavartan kapkodott biztatás, reményt ígérő szavak után. Újra kellettépítenie és fogalmaznia eszméit és eszményeit: tájékozódására, szel-lemi átalakulására elsősorban Henri Bergson és Romain Rolland ha-tott. Bergson legfontosabb művei megelőzték a háborút, nálunk mégiscsak a húszas években váltak általánosan ismertekké. A háború és afogság élményei aláásták Kuncz Aladár korábbi racionalizmusát,az élet értelmének igazolását már a „teremtő fejlődés” gondolatát hir-dető francia bölcselőtől várta. Tanulmányaiban — Petőfiről, Madách -ról, Adyról, Dosztojevszkijről — magáévá tette Bergson tanításait.Külön tanulmányt szentelt a bergsoni intuíciós tan alkotásértékű ta-nulságainak (Petőfi zsenije), máskor egész karakterológiát épített azösz tön és az értelem bergsonista módon megfogalmazott kategóriáira

683


(A mi Madáchunk). „Alkotó miszticizmust” kívánt: valami nagy lendü -letet és tisztító katarzist várt az irracionalizmus francia filozófusától.Második mesterének Romain Rolland-t választotta: a cselekvő huma -nizmus francia apostolát. A háború utáni Franciaország nemcsak azirracionalizmus vigasztaló szavát kínálta a csalódott értelmiségnek,hanem a humanista elkötelezettséget, ezzel együtt pedig a háborútmegelőző korszak kritikus (és önkritikus) vizsgálatát. Az értelem ellenlázadó útkeresésnek és a humanista szellemiségnek nem kellett egy-mással megküzdenie. Kuncz sem érte be Bergson belső felszabadulástígérő bölcseletével, ez ugyan megszabadította gyötrő kétségeitől, denem adott számára hasznos cselekvési stratégiát. Ezért fordult na-gyobb vonzalommal Romain Rolland eszméihez: a francia író kínáltaszámára (ahogy ő maga fogalmazott) az „erkölcsiség, a boldogság ke-resése, a szociális nehézségek megoldása” újfajta lehetőségét.

Az a világnézeti fordulat, amely Kuncz Aladár gondolkodásábanés magatartásában bekövetkezett, bizonyára nem választható el azok-tól a fejleményektől, amelyek az első világháborút követő korszak-ban — éppen a háborús tapasztalatok nyomán — a keresztény értel-miség gondolkodásában voltak érzékelhetők. Azt a világnézetiközömbösséget, amely az élmények kultuszát hirdetve kevésbé éltemeg a keresztény erkölcsiség eszményeit, ekkor váltotta fel az a mé-lyebben ható gondolkodás, amely az evangéliumi ideálok követésé-ben fedezte fel a humánum megőrzésének zálogát. Nem csak az iméntemlített két francia író esetében figyelhető meg ez, általánosságban isa nyugat-európai irodalmakban és természetesen a magyar iroda-lomban: olyan írókra gondolok, mint Babits Mihály, Juhász Gyula, SíkSándor vagy éppen az erdélyi Reményik Sándor. Kuncz Aladár er-kölcsi elkötelezettséget mutató humanizmusa, amely részben az er-délyi magyarság mellett vállalt önzetlen szolgálatában, részben azemlékét megőrző nagy művében: a Fekete kolostorban öltött alakot,mindenképpen a keresztény megújhodás rendjében jelölheti ki helyét.

Kuncz Aladárt a szolgálat igénye emelte ki az irracionális filozó-fia álomvilágából, ez irányította figyelmét a közélethez és a történe-lemhez. Az elvesztett régi világ és a semmivé foszlott eszményekhelyett új küzdőteret és új üdvösséget talált: a moralista biztonsá-gával kívánt szembenézni korával, a társadalom és a lélek válságai-val. Sorsát és eszményeit a humanista értelmiség háborút követőmetamorfózisa alakította át. A fogság megpróbáltatásai, az emberi-séggel közös tragikus élmények formálták nála a humanizmus kor-szerű igényét és morális magatartását. Új feladatra készült, új szol-gálatra vágyott. Ez az igény vezette vissza 1923 tavaszán ifjúságánakotthonába: Kolozsvárra, hogy eszményeket mutasson fel, mértéketállítson, a szolgálat szellemében ajánlja fel képességeit és munkae-rejét a születő erdélyi magyar irodalom számára. Ez az irodalom ek-koriban a szétszórtság rémével és az állandó intézmények fájdalmashiányával küzdött. Kuncz tudta, hogy ez a küzdelem csak úgy leheteredményes, ha a születő irodalom tartós szervezeti keretet kap, szö-

684


vetségre lép a modern irodalom magyarországi törekvéseivel, ésmagába fogadja a kortársi világirodalom ösztönzéseit. Ezért vettrészt a Kemény János kezdeményezésére a marosvécsi várkastély-ban egybegyűlt Helikon megalakításában, az Ellenzék irodalmi ro-vatának és az Erdélyi Helikonnak a szerkesztésében, ezért akart kap-csolatot létrehozni a születő erdélyi irodalom és a Nyugat között,ezért nevelte világirodalmi tájékozódásra az irodalmi életet. Min-denekelőtt arra törekedett, hogy a létrejövő erdélyi magyar iroda-lom, más kisebbségi kultúrákhoz hasonlóan, ne süppedjen bele aprovincializmus mocsarába, hanem valóban a nemzeti irodalom ésaz európai kultúra minőségi követelményeinek tegyen eleget.

Annak a szellemi műhelynek, amelynek Kuncz Aladár egyik meg-alakítója és mindvégig egyik vezető szelleme volt, Marosvécs: a báróKemény-család vécsi várkastélya volt a szimbolikus és, mondhatnámígy is: „szakrális” központja és otthona. (Kós Károly mintegy jelkép-nek szánva helyezte a vécsi vár miniatür ábráját az Erdélyi SzépmívesCéh könyveinek belső címoldalára.) Kemény János, aki a „helikoni”találkozók kezdeményezője és nagylelkű házigazdája volt, 1926. jú-nius 17-én írott levelében (mondhatnám: természetesen) KunczAladárt kereste fel javaslatával. A marosvécsi írótalálkozók ennek akezdeményezésnek a nyomán jöttek létre, az erdélyi, de mondhat-nám így is, az egész magyar irodalom ösztönző szerepet vállaló szel-lemi intézményeként. Ebben a tekintetben a vécsi Helikon ugyanolyan fontos küldetést vállalt, mint a huszadik századi magyarirodalom más rangos műhelyei: a budapesti Nyugat körére és a népiírók mozgalmára gondolok. Kuncz szerepet vállalt abban is, hogy Ke-mény János nagylelkű felajánlása és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóimunkája révén 1931-ben a mindmáig leginkább népszerű magyar iro-dalomtörténet: Szerb Antal klasszikus műve megjelenhetett.

A helikoni íróközösség munkájának szervezésében fontos szerepetvállaló Kuncz Aladár a kisebbségi magyarság helyzetét egy történelmiküldetés forrásvidékének tartotta, és ennek a küldetésnek, az ő meg-győződése szerint, az európai nacionalizmusok és általában a dikta-tórikus rendszerek tobzódása idején az egyetemes humanizmus,mondhatnám így is: az európai keresztény értékek fenntartásában kel-lett érvényesülnie. Ennek a meggyőződésnek a következtében váltKuncz Aladár az „erdélyi gondolat”: a transzilvá niz mus egyik meg-alapozójává, aki mindig öntudatosan hirdette a kulturális együtt-működés eszményét, a kisebbségi irodalomnak ebben az együttmű -ködésben kezdeményező szerepet szánva. Általánosságban is igenfontosnak tekintette azt, hogy a regionális irodalmak beépüljenek anemzeti irodalom, mi több, az európai irodalom közösségébe és rend-szerébe. Úgy gondolta, hogy a kisebbségi irodalmaknak és különö-sen az erdélyi magyar irodalomnak a sokoldalú kulturális együttmű-ködés kialakításában, új szellemi és erkölcsi világrend szolgálatábankell küldetést vállalnia. Az erdélyi magyar irodalmat történelmi mű-helynek tekintette: műhelynek, amelynek a megértés és együttműkö-

685


dés lehetőségein kell munkálkodnia. Ez a meggyőződés hatotta átAz erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában, Erdély az én hazám ésTíz év című tanulmányait, ez öltött alakot Felleg a város felett (1931)című regényében.

Írókat istápolva és az erdélyi irodalomért dolgozva ért meg bennea végső elhatározás, hogy az alkotás szintjén vessen számot tragikusháborús élményeivel, és egy könyvben reprodukálja azt a drámát,amelyre Franciaország kegyelme és árulása, vonzereje és közönyekényszerítette. Ez a könyv a fogság memoárja: a Fekete kolostor (1931).Kuncz ebben a művében végezte el személyes önvizsgálatát és szám-vetését, ebben helyezte mérlegre ifjúságának ábrándjait, benne vallottúj eszméiről, benne értékelte újra mindazt a vonzalmat és csalódást,amely Franciaországhoz kötötte. Miként társai, ő is sokat szenvedetta francia politika áldozataként. Az internálás, a táborparancsnokokdurva és kicsinyes bánásmódja, a nélkülözések, a „jeu de représaille”kegyetlenségei szétfoszlatták azokat a gyanútlan ábrándokat, ame-lyeknek tükrében korábban a francia társadalommal ismerkedett.Emlékirata mindezt gyötrelmes őszinteséggel tárta fel. Keserű váda-kat hangoztatott: a francia vezetőket, a csalódások árán megismertfrancia militarizmust haraggal ítélte el, a francia kultúrát és a francianépet mégsem gyűlölte meg. A Fekete kolostor lapjain gyakran emlé-kezett vissza azokra az egyszerű franciákra, akik mintegy a hivata-los embertelenség ellensúlyaként részvéttel fordultak a szenvedő fog-lyokhoz, elítélték a vérontást és az igazságtalan üldözést.

A franciabarát magyar értelmiség nagy drámáját bemutató könyvírója a francia mesterek tanítványának bizonyult. Mindenekelőttabban, hogy franciás arányérzékkel egyenlítette ki az indulatok vagyaz ábrázolásmódok egymást keresztező áramlatait. Ítélkezését emel-kedett, etikus magatartása, ábrázolását mértéktartása fegyelmezte.Szenvedéseinek nem adott tragikus hangoltságot, mentes maradt aháborús regényekben oly gyakori önvetkőztető szenvedélytől. El-kerülte a riport, az áradozó líraiság, a pátosz és a könnyed cinizmuscsapdáit. Nem hallgatott szenvedéseiről, őszintén tárta fel a fogságkegyetlen és emberroncsoló körülményeit, de nem tévedt a natura-lizmus vagy a romantika pózaiba. Az emberek érdekelték, azokat arejtett folyamatokat akarta felkutatni, amelyek a lélek mélyén, azemlékezetben vagy az ösztönökben zajlanak. A dokumentumokmegszerkesztett elrendezése, az ítéletalkotás humanizmusa, a józanlélektani elemzések — a beszámoló valamennyi tulajdonsága ará-nyosságról és egyensúlyról árulkodik.

Vannak a francia irodalomnak tárgyiasabb hatásai is. A Fekete ko-lostor emlékirat, azt a magyar — és közelebbről erdélyi — emlékíró-hagyományt képviseli, aminek Bethlen Miklós, a szerencsétlen sor -sú fejedelem: Kemény János, Árva Bethlen Kata a klasszikusai.Ugyanakkor ráismerhetünk a francia memoárirodalom hatására is.A magyar emlékiratok anekdotikusak, prózánk egyik legfőbb ha-gyománya ez, az emlékezésekben is hat és működik. A francia me-

686


moár másfajta epikai módszer szerint készül: portréi analitikusab-bak, több bennük a gondolati elem. Kuncz nagyszerűen ismerte efrancia műfaj teljesítményeit, olvasásuk iskolázta azt a megfigyelőés elemző hajlamot, amellyel a Fekete kolostor annyi feledhetetlen arc-képét rajzolta meg. Más francia hatásokat is megemlíthetünk:Stendhalét, akitől az apró részletek célszerű epikai felhasználását ta-nulta el, Bergsonét, akitől a lélektani regény műfajának megújításá-hoz kapott indításokat, és Romain Rolland-ét, aki a humánus eszmé-nyek újrafogalmazásának szándékára ösztönözte. A Fekete kolostorbanmég egyszer felmutatta azt az erkölcsöt, azokat az igazságokat, ame-lyeket írója ifjúkorában érvényeseknek ismert, és amelyek a tör-ténelmi megpróbáltatások tüzében kapták végső szilárdságukat.A megértés, a türelem, a részvét, a cselekvő emberség parancsaitrögzítette. A fogság könyvét végsőkig meggyötört ember írta: a ki-állott szenvedést nem törölhették el a múló évek, és a halál túlsá-gosan is közeledett.

A Fekete kolostor utolsó fejezetein dolgozva Kuncz Aladárt halá-los betegség kínozta, szinte jelképes is lehet, amit feljegyeztek róla:ahogy leírta az utolsó szót, kórházba került, ahonnan már nem sza-badult: Budapesten hunyt el 1931. június 23-án. Az erdélyi magyarirodalom egyik áldozatos mesterét és példaképét ismerte fel benne,aki mindig a közösségi felelősségtudat erkölcsét és a művészet fel-szabadító erejét mutatta fel követendő példaként. A háborús fog-ság szenvedéseiről és a nyomukban létrejött belső megigazulásróltanúskodó memoár, mondhatni, egész Európában megmozgatta azértelmiségi közvéleményt (az idők során német, angol, olasz,román, török és két alkalommal francia kiadásban is az olvasók elékerült, és ezzel a külföldön leginkább népszerű magyar irodalmialkotások egyike lett). A külföldi fogadtatás nem csupán a könyv hi-telességére és irodalmi értékeire hívta fel a figyelmet, példázatos je-lentőségére is utalt.

Csupán egyetlen véleményt idézek, a kiváló francia filozófusnak,Denis de Rougemont-nak az igen befolyásos Nouvelle Revue Fran -çaise című folyóiratban közölt írását (1937-ből). Nos, itt a követke-zők olvashatók: „Úgy gondolom, hogy Kuncz könyvének valódi tra-gikumát éppen az okozza, hogy egy olyan állapotról ad jelképes éskonkrét rajzot, amely nem csupán a valóságos fogoly helyzete,hanem többé-kevésbé mindenkié, aki valamely őrjöngő kollektivitásáldozata. (…) Messze történik mindez, de igaznak kell lennie, mertszenvedünk miatta. Nem lehet tudni róla semmi pontosat, sem a cél-ját, sem igazi okait. Csak az a homályos és szorongató bizonyos ságmarad, hogy a háború önmagától történik, hogy semmi sem függtöbbé felelős személyektől, s mindenki egy szörnyű és lassú végzetáldozatává válik.” Kuncz Aladár műve így került az európai iroda-lomnak azok mellé az alkotásai (a francia filozófus Franz Kafkára hi-vatkozik!) mellé, amelyek a huszadik századi történelem tragikusbotrányaira figyelmeztették a mindig gyanútlan emberiséget.

687


AnyagNincs más választásomcsak figyelni mozdulataidat a szobábanahogy idegenné válnak

tárgyaid elvesztik emléküketmarad az anyag

már te sem kérsz meghogy kísérjelek le a ház eléegyedül képzeled magad oda

buszra szállszés hiába a fékezésnem a kezem jut eszedbe

SzabadesésElőttem műanyag pohára roppanás így akár kézzelfogható

árnyéktalanok a testeknem keresztezi semmiszándékom

nincs mozgásaz utolsó ítélet sem lehetne csendesebb

csak saját bűneim figyelnek

valaki ajtót nyit a lépcsőházbanörülök hogy nem nekem kell belépnem rajta

az ablakok zárvaelképzelem a töréstahogy a hús összekeveredik az üvegszilánkokkala szabadesésben

KÓKAI JÁNOS

688


Kemény IstvánnalKemény István (1961) költő, író. Édesanyja tanítónő, 1999-ben elhunytédesapja szobrász volt. Középiskolai tanulmányait Budaörsön végezte. Azérettségi után négy évig jogot tanult, majd átjelentkezett az ELTE-re, ahol1990-ben magyar–történelem szakon szerzett diplomát. Fontosabb verses -kötetei: Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez (1984), Valami a vér-ről. Válogatott és új versek (1998), Hideg. Versek 1996–2001 (2001),Élőbeszéd (2006). Prózakötetei: Az ellenség művészete (1989); Csa-lád, gyerekek, autó (1997), Kedves Ismeretlen (2009). Interjúkötet:Amiről lehet (Bartis Attila és Kemény István beszélgetése, 2010).

A versírás és az egyetemre jelentkezés között nem volt összefüg-gés, mert egyetlen jó verset sem írtam a felvételiig. Egyszerűen csakarról volt szó, hogy nagyobb volt az esélye annak, hogy a jogra fel-vesznek, mint a bölcsészkarra, és így a család kívánságának meg-felelően jelentkeztem a jogra, fel is vettek. De aztán — ha négy évalatt is — kiderült, hogy a jogi pálya nem nekem való. 1984-ben si-került átmennem a bölcsészkarra, ahová vágyakoztam.

1979-ben harmadik gimnazistaként verseket küldtem a Sárvári Diák- költő- és író-találkozóra, és nyertem egy bronz oklevelet, a zsű ri elő-legezett bizalmából — a versek nem voltak jók, de talán látszott ben-nük valamilyen fantázia. Mezey Katalin és Papp Márió már akkor isa zsűri tagjai voltak, mint ma. (A sárvári találkozóknak nagy hagyo-mánya van különben. Az elsőt több mint negyven éve rendezték, ésminden évben megtartják ma is. A mai magyar költők és írók fele jártSárváron tizenéves korában.) 1981 szeptemberében meghívást kap-tam egy társaságba („Írókör”), ami volt sárvárisokból alakult. Itt is-merkedtem meg Vörös Istvánnal, Kun Árpáddal, majd Tóth Krisz -tinával, András Lászlóval, évekkel később oda járt Bartis Attila, PoósZoltán, Térey János, Peer Krisztián és még sokan. 1981-ben másod -éves voltam a jogon. Azon a nyáron három versem megjelent az Egye-temi Lapokban, de alig tudtam nekik örülni, mert már tudtam ró luk,hogy rosszak. Sorsszerűnek tekintem, hogy a Kör megalakulásávalszinte egy időben sikerült először olyan verset írnom — Tu dod, hogytévedek —, amellyel én is elégedett voltam. Ez a versem egyéb kéntnem jelent meg folyóiratban. Ahogy a korai verseim kilencven szá-zaléka. A nyolcvanas években pirosbetűs alkalom volt, ha egy fiatalköltő versét közölte valamelyik folyóirat vagy újság. A „fiatal költő”egy külön állatfaj volt. Költőnek költő, de nem számít. Gyakran éve-ket kellett várni egy-egy folyóiratbeli megjelenésre, nemhogy egy kö-

BODNÁR DÁNIEL

Nyolcéves kora óta írverseket. Mégis a jogikarra jelentkezett, scsak később iratkozottát a bölcsészkarra. Mivolt e kitérő oka?

Harminc éve, 1981nyarán jelentek megaz első versei, az egyetemi lapban. Pályakez -dő költőként tartozott-e valamilyen irodalmicsoporthoz?

689

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE


tetre. Ma ez értelmezhetetlen probléma; ha egy költőt vagy írót más-hol nem jelentetnek meg, felteszi a versét vagy prózáját a Facebookra,ahol többen olvassák, mint nyomtatásban.

Sokan voltak ilyenek. Szabolcsi Miklósnak hihetetlen rálátása volt avilágirodalomra, tőle azt tanultam meg, hogy lehet innen, a világvégéről (de legalábbis Európa széléről, a vasfüggöny mögül) felül-ről nézni a világra. Ő persze, a gigantikus műveltségével ezt meg-tehette könnyen, én ennyire felülről azért nem nézhettem... Vagyemlíthetem Szörényi László hasonlóan lenyűgöző tudását, fantasz-tikus humorát, és azt a kombinatív képességét, amivel gyökeresenkülönböző művek, korok, kulturális rétegek közötti elképesztő ösz-szefüggéseket fedezett fel. Ahogy bebizonyította, hogy Kölcsey aKanásztánc dallamára-ritmusára írhatta a Himnuszt. Fráter Zoltán stí-lusgyakorlati órái is nagyon fontosak voltak: a legendás Négyesy-szeminárium hagyományát elevenítette fel, egyfajta kreatív írás-kur-zust tartott leendő költőknek és íróknak: Wirth Imrének, TrenkaCsabának, Kurdy Imrének, Tatár Sándornak, Galántai Zoltánnak. ÉsLator László műfordítói szemináriuma... Meg kell említenem KirályIstván nevét is, aki egykori kedves tanítványa, Mezey Katalin kéré-sére közbenjárt értem, hogy vegyenek át a jogról a bölcsészkarra. Ki-rály annak ellenére segített, hogy (miután Mezey Katalin elvittehozzá a verseimet) megmondta nekem: elég tehetségesnek tartugyan, de tőle idegenek ezek a „sehol otthon nem vagyok”-érzést ki-fejező költemények. Király professzor nagy egyéniség volt, valami-kor őszintén hihette, hogy a marxi szocializmus az emberiség jövője.Ady egyik legfőbb kutatójaként is a társadalmilag elkötelezett köl-tészet felsőbbségét hirdette: valószínűleg ezt tartotta az egyetlenlétjogosult költészetnek. Amikor én megismertem, már csalódottlehetett, súlyos beteg volt, egy éven belül meg is halt.

Gyerekkoromban én is végigolvastam a magyar- és világirodalom je-lentősebb ifjúsági regényeit, az Egri csillagokat jóformán tudtam kívül -ről. Otthon apám gyakran mondott verseket a húgomnak és nekem,főleg Adyt, Baudelaire-t, Arany-balladákat. Petőfi pedig olyan, minta levegő: egyszerűen belélegzi az ember. Van, és kész. Alapjáraton felsem tűnik, hogy mekkora költő. Erre is az egyetemen jöttem rá. Ti-zenhét éves koromban kezdtem magamtól is verseket olvasni. Akkoréreztem rá, hogy nekem ez belülről is kell. Akkor borzongattak megelőször. Ady gyakorolta rám talán a legnagyobb hatást, de megraga-dott Verlaine hanyatlásvégi Rómája is. Néhány évvel később végig-rágtam magam T. S. Elioton, a művein és a róla szóló kommentárokonis, nagyon nehéz volt, de nélkülözhetetlen. A sznobság vitt oda hozzá,hogy muszáj ismernem a huszadik századi világirodalom csúcsait.De egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én ezt értem. Vagyisdehogyis értem, de mégis követni tudok egy költőt, akiben ott van asumértól a szansz kritig, a Nílustól a Jangcéig és a Bibliától a modern

Hogyan emlékszikvissza az egyetemi évei-re? Voltak-e olyan ta-nárok, akik pozitívanhatottak Önre?

Kik voltak azok azírók, költők, akik kü-lönösen nagy hatás-sal voltak Önre?

690


antropológiáig az egész emberi hagyomány, tudás. Ismeri a nagyvi-lági életet, a városi mocskot. Verseiben a hagyományba valódi életetvisz, egy-egy hétköznapi, kisszerű jelenetet pedig képes feltöltenimitológiával. Eliot máig is biztos pont nekem.

Édesapám szobrásznak készült, nem érettségizett le, egyéni utakonakart járni. Nagy tehetség volt. Rengeteget olvasott, sok mindenttudott. Azt hiszem, a kitartás hiányzott belőle, és az önbizalom. Ésa történelmi körülmények sem kedveztek neki ahhoz, hogy kibon-takozhasson. Budapest ostroma alatt, nyolcévesen majdnem meg-bénult, utána is sokat betegeskedett, az 56-os forradalomban valórészvétele miatt pedig azt gondolhatta, hogy úgysem vennék fel aképzőművészetire. Valószínű, hogy így is volt, de ezzel sajnos fel ismentette magát a küzdelem alól. Sajnos kevés szobor maradt utána.Néhány szobra templomokba került, így például az egyik érditemplomba.

Egyáltalán nem szántam iróniának. Az más kérdés, hogy a Kádár-rendszerről sok vacakságot el lehet mondani, és rengeteget lehet rajtaironizálni. Az viszont tény, hogy a hatvanas-hetvenes évek Európája— és benne Magyarország — a világtörténelem legbiztonságosabbhelye volt. Béke volt. A születésem előtt néhány évvel lett általános apenicillin, megszűnt a korábban oly sok áldozatot követelő tüdővész,a gyermekbénulás, tüdőgyulladásban vagy torokgyíkban már alighaltak meg emberek. Pedig ezektől a betegségektől még a szüleimnemzedéke is rettegett. A Kádár-korszak nagy súlyt helyezett arra,hogy csönd legyen, minden rendben van, gyerekek, nem kell félneteksemmitől. Nyugodt, békés időszak volt ez egész Európában, de ezenbelül is a Kádár-rendszer volt a legnyugodtabb, legbiztonságosabb:itt, keleten a legvidámabb barakk ugyebár, ahol azért diktatúra van,vagyis rend: tiltva mindenféle társadalmi mozgás, ismeretlen a tün-tetés, a kábítószer, a terrorizmus. Csak hát volt egy kis lábszaga azegésznek, ami belengte az egész rendszert. Az alsó kispolgárságra jel-lemző magatartásra gondolok. Kádár ízlése és lelkivilága valószínű-leg erősen meghatározta az egész rendszert. Kisszerűség, ravaszság,bezárkózás a magánélet bástyái mögé. Kádár meggyőzően hazudott,rengetegen hittek neki. Sőt, rajongói is voltak. Az én nagybátyám iga-zán nem tartozott ezek közé, ’56 után simán ki is végezhették volna,senki nem utálta a rendszert nála jobban, de a hetvenes évek közepénegyszer azt mondta nekem, hogy tény ami tény, Magyarország sohanem állt ilyen jól gazdaságilag, végre kezdjük összeszedni magunkat,és ezt nagyrészt Kádár politikájának köszönhetjük. Az is kétségtelen,hogy Kádárék odafigyeltek a kultúrára, a sportra, sok olyan dologra,amik a rendszerváltás óta folyamatosan épülnek le. Én és a gene-rációm azt hittük, hogy ennek a mi életünkben nem lesz vége, ésennek megfelelően kell berendezkednünk, élnünk az életünket. Tá-gítani a korlátokat, amennyire lehetséges. Úgy éreztük, alapjában

Az ön édesanyja taní-tónő volt, édesapja pedig szobrászművész…

Az Ön gyermek- ésifjúkora a Kádár-rend-szer fénykorára, majdhanyatlására, végülbukására esett. Ked-ves Ismeretlen címűregényének huszoné-ves főhőse, KrizsánTamás — aki nyilvánaz Ön alteregója —úgy véli, hogy a törté-nelem „legnyugodtabbés legbiztonságosabbzugában” élt az el-múlt évtizedekben,Ma gyarországon. Eztiróniának szánta, vagyvalóban sokak életér-zését fogalmazta meg?

691


véve nem olyan vészes az egész, ha kilátni nem is nagyon látunk kibelőle. A nyolcvanas években már hallottam olyan véleményeket is,hogy tíz éven belül a harmadik világ szintjén leszünk, mert vészesenlemaradunk a számítógépes fejlődésben. Csak hümmögtem, mertigazából fogalmam sem volt a számítógépekről, azonkívül, hogyszámolni lehet rajtuk. Gondoltam, anélkül meg kibírom... Szóval azalapérzés az volt, hogy nincs remény korszakos nagy változásra.Megjegyzem, komoly politikusok sem hittek abban, hogy a kelet-kö -zép-európai szocializmus belátható időn belül összedőlhet.

Miután ez a csoda mégiscsak bekövetkezett, sejtettem, mint min-denki, hogy nehéz lesz, sok régi jó dolog összeomlik, eltűnik, vi-szont pár év múlva valami jó dolog pörög majd ki mindebből. Táv-latilag tagja leszünk az Európai Uniónak, jólétileg felzárkózunk azeurópai átlaghoz. A társadalomban, a beszélgetésekben pedig elu-ralkodik az a szellem, amit én a baráti körömben vagy az egyete-men természetesnek tartottam. Valamiféle toleranciára gondoltam,de nem bárgyú semlegességre, pláne közönyre. A hagyomány, a va-lódi tudás, sőt, a tekintély tiszteletére, de úgy, hogy adott esetben azember röhögni is tudjon ezeken. És a saját hülyeségein pláne. Vitá-ban meglátni a másikat. A kérdést meg is lehet fordítani, hogy mitnem vártam a rendszerváltozástól? Azt, ami bekövetkezett. Arranem számítottam, hogy a tahóság pozitív értékké válik, vagy hogyaz úgynevezett „politikai korrektség” a megjelenése pillanatátólönnön karikatúrája lesz. Hogy a társadalom egy töredéke kiraboljaa többieket. Az értelmiség végletes kettészakadását pedig biztosannem vártam. Persze ez a lehetőség sajnos benne volt az 1990 előttiidőszakban, mégis reménykedtem a saját korosztályomban, hogymi ezt az ellentétet nem fogjuk reprodukálni. Mi fiatalok vagyunk,nem nyomasztanak minket történelmi traumák, van humorunk,érezzük a rock and rollt, van némi rálátásunk a világra, most megmindehhez még szabadok is leszünk, ezért ha az öregek egymástorkának esnek, majd mi rájuk mosolygunk, és visszük a dolgokattovább, helyettük. Sajnos nem ez történt.

Nem tudom. Nem vagyok sem közgazdász, sem szociológus.Érzem, hogy nagyon nagy baj van, szétesett szinte minden, és rosszköröket jár a magyar társadalom, olyanokat, amik lefelé visznek.Erről a magyar politikai elit csak részben tehet, mert szinte befo-lyásolhatatlan gazdasági folyamatok zajlottak és zajlanak körülöt-tünk. Folyamatosan haladunk a gyarmati státusz felé, egész Közép-Európával együtt. Európa újra kettészakad, mi pedig lezuhanunka rosszabbik részbe. Ami viszont az itthoni viszonyokat illeti, azo-kat elkeserítőnek érzem: úgy tűnik, hogy a politikai elit és az értel-miség tehetetlen dühében együtt veri szét azt, ami még megmaradtaz országból. A szellemi, lelki egységet, a maradék bizalmat egy-másban, meg a közös jövőben. Nem kívülről, a bűntelen öreg pró-

Mit remélt a rend-szerváltozástól?

Ahogyan 2006-ban,Adyról szóló esszéjé-ben megfogalmazza:az elmúlt másfél évti-zedben „ez az országkisszerűségével, rész-vétlenségével, irigy-ségével, kishitűségé-vel, szolgalelkűségével,tunyaságával, parla-mentjével, sajtójával,nemzeti színházával,

692


fétaként dörgöm ezeket a pusztából, hanem magamban is érzem azönpusztító hajlamokat, látom a rossz köröket, amiket futok, érzem,hogy mennyit mulasztok. Érzem, hogy egy-egy hétköznapi beszél-getésben mennyi depressziót, negatív energiát tolok át a másikra.Növelem az általános kilátástalanságot. Rongálom az országot.Annyit tudok, hogy ezen változtatnom kéne. És azt is tudom, hogysok barátom hozzám hasonlóan el van keseredve ugyanezek miatt.Ki kéne találnunk valamit, meg kéne találnunk egymást. Az fontosvolna. Annyit mindenki tehet, hogy a maga területén nem enged arettenetes magyarországi közhangulatnak, hogy minél rosszabb,annál jobb. Vagyis megpróbálja a lehető legjobban végezni a mun-káját. Nem kelt csalódást abban, aki még nem csalódott, és ezzel bi-zalmat kelt abban, akiben még maradt erre fogadókészség.

De. De néha eljön az ember életében egy gonosz pillanat (mondhat-juk a Gonosz pillanatának is), amikor azt mondjuk, hogy najóvan,elégvót, nem leszek én jobb és különb, mostantól pont olyan rossz le-szek, mint a többi. És ettől bizony meg lehet könnyebbülni, de azilyen pillanatokat mégis el kell kerülni, mert ez halálösztön.

Az imént elmondottak hatására. E mögött a vers mögött ott van azelmúlt húsz év csalódottsága. A magyar ember legalább 1979 ótahallja azt, hogy átmeneti megszorító intézkedésekre van szükség,tehát ez nem 1990-ben kezdődött. Az elmúlt évtizedekben milliókcsúsztak le, vesztettek állást, egzisztenciát, büszkeséget, egészséget,bizalmat, várható átlagéletkort. Ezenkívül ott van még az a fajta ki-látástalanság, hogy harminckét évvel 1979 után sem mer senki fénytígérni az alagút végére. Nincsenek távlatosan gondolkodó politiku-saink, vagy talán tényleg ennyire reménytelen a helyzet. Az egyikoka annak, hogy megszületett ez a vers, az volt, hogy belefáradtamaz elmúlt húsz évbe. Eljátszottam a gondolattal, hogy lélekben el-hagyom a hazámat, ne fájjon annyira, ami ma történik. És nemcsakma. Megingott a bizalmam magában a hazában is, ami úgy látszikcsak ennyire volt képes. Ennyit tudott kitermelni magából. Vissza-nézve az elmúlt kétszáz év magyarságról gondolkodó, emigrált, ki-végzett, megőrült nagyjaira, úgy tűnhet, hogy ugyanolyan rossznemzeti tulajdonságok ellen küzdöttek, és buktak el, mint amik mais megvannak. Közöny, tehetetlenség, rosszindulat, gőg. Ez az elke-seredés is kellett ehhez a vershez. Talán könnyebb lenne ezek nélkül.

Lehet. Ahogy „rút szibarita váz”-nak is lehet. Meg „veréshez szo-kott fajtának” is lehet. Csak persze nem jó szívvel. Rengeteg enyhítőkörülmény van persze. Ha egy külföldivel beszélgetek, aki meg-hökkenten kérdi, mi történt Magyarországgal az utóbbi években, mibaj, én is sorolom az enyhítő körülményeket: gazdaság, csalódott-ság stb. De mi itthon nem keresgélhetjük mindig az enyhítő körül-ményeket. A Búcsúlevélben provokatív kérdéseket tettem fel: lehet-e

futballjával, egész ön-ként vállalt provincia-lizmusával fényesenbizonyította számom-ra, hogy turáni átok lé-tezik, itt van bennünkés bennem is…” Kép-telenség mindebből ki-lépni?

Az nem belső igény azemberben, hogy szán-dékosan nem végzirosszul a feladatát?

A Holmi 2011. febru -ári számában jelentmeg Búcsúlevél cí műverse, amelyben bár„Édes hazám”-naknevezi Magyar orszá -got, mégis elhagy nikészül, mert: „Gonoszlettél, vak és régi, egyelbutult néni, aki gyű-löletbe burkolózva mégezer évig akar élni.”Milyen élmények ha-tására írta meg ezt avégtelenül szomorúverset?

Ez az érzelmi elszaka-dás azonban nem vég-leges: „Amíg élek, útonleszek: / használni aka-rom a szívemet, / a fe-jemben szólal majdmeg, / ha csengetsz, /

693


még szeretni Magyarországot? Van-e nekünk még egyáltalán ha-zánk? Messzire mentem ezzel a verssel, de meg akartam ijeszteni,akit még lehet. Reméltem, hogy lesznek, akik elgondolkoznak eze-ken a kérdéseken, akár fel is háborodnak, de talán segítenek nekemis. Voltak. Fel is háborodtak. El is gondolkodtak. És segítettek is.

A többször említett csalódottságból. Meg a fáradtságból. Itt min-denki bele van fáradva a gondolkozásba. A legegyszerűbb mindiga másikban keresni a hibát. Egy rossz házasságban a házastárs abűnös, egy csalódott, fáradt társadalomban a másik oldal. Van egyolyan érzésem, és ez van benne a Nyakkendő című versben, hogyegy társadalom ugyanúgy elromolhat két (húsz? kétszáz?) embergyűlöletén, mint egy házasság. Pillangó-effektus. És ott a válás.Csakhogy a társadalomban a válást nem válásnak nevezik, hanempolgárháborúnak.

Ez így igaz. Mondom, kilencven után sokáig azt hittem, hogy a dol-gaink maguktól is jó irányba mennek, csak hagyni kell őket, mert azértelmiségen belül megszólalnak majd a pozitív hangok: próbál-junk kevesebb energiát elégetni a konfrontációval. Nem szólaltakmeg. Vagy elhaltak.

Azt is hittem, hogy a gondolkodó értelmiség alapvetően racionálisalapokon áll, de ezt ma már sajnos röhejes naivságnak tartom. Sen-kinek nem érdeke két nemzedékkel előre látni. Közös, hosszú távúterveket kidolgozni. Mondjuk ötvenéves tervet a cigányság fele-melésére. Egész társadalomban gondolkozni senkinek nem érdeke.Tulajdonképpen miért is kéne szóba állni egymással? Mert az olyanerkölcsös dolog, igaz? Nem azért? Ja, azért, mert ésszerű?! Ugyanmár…

A rendszerváltozáskor, sőt, jóval előtte én is azt hittem, hogy a ha-zával foglalkozó versek ideje egyszer és mindenkorra lejárt, a jö-vőben erre nem lesz szükség. A legkevésbé magamról bírtam volnaelképzelni, hogy ósdi politikai verset írjak. Aztán így alakult. A ká-dári diktatúrát puhának nevezték, s ennek megfelelően megpuhí-totta a magyar társadalmat. Igénytelenek lettünk lelkileg, szellemi-leg, testileg: kövérek, edzetlenek, nem elég kitartóak, önbizalomnélküliek. A Kádár-korszak szánalmas büszkeségének az volt azalapja, hogy mennyivel jobban élünk mi, mint a románok vagy a len- gyelek. Pedig ott, ahol rosszabbul éltek, maradt valami keménység.Hogy történt-e előrelépés? Kétszáz éve, Kölcseyék idején jobbágy-világ volt, száz éve, az első világháború előtt mintha a szabadságfelé haladtunk volna, és ez tartott iszonyú vargabetűkkel a rend-szerváltásig, ott ránk szakadt a szabadság, amivel nem tudtunkmit kezdeni — és újabban mintha megint az alattvalóvá válás felétartanánk.

édes hazám, szerette-lek.” Nem általáno-sít-e tévesen? Le hetegy egész népet gyű-lölködőnek nevezni?

Másik nagy vihart ka-vart verse a Nyakken -dő. Ebben az „engesz-telhetetlen, fékevesz-tett, egész hazájukatszétrohasztó gyűlölet -re” utal. Miből fakadÖn szerint ez a mérhe-tetlen gyűlölet?

A szellemi-politikai életképviselőitől nem gyű-lölködést várna az em-ber, hanem pont az el-lenkezőjét.

Ha az egyik oldalrólva laki szóba áll a má -sik oldallal, gyanússáválik. Ez oda-visszaalapon működik…

1990 után sokan azthitték, lejárt a ma-gyar ság létkérdéseirőlszóló verseknek az ide-je. Ám mindig vissza-tér az alapkérdés, milesz a magyarsággal?Kölcseyék óta nem tör-tént semmi előrelépésa sorsunkban?

694


Ezeket a gondolatokat a Halál szájába adtam a versben, aki semle-ges kívülállóként tűnődik az emberekről. Arról is, hogy a nácik mittestesítettek meg az emberben. A kommunistákat a nácikkal szem-ben valahogy az utolsó pillanatban mindig felmentjük, akárhánymillióval több gyilkosság is szárad a lelkükön. Tulajdonképpenmiért is? Az európai ember kétezer éves keresztény neveltetésébenlehet a kulcs. Ez ott van mindannyiunkban. A mennyekbe jutás le-hetősége, a jónak kell lenni parancsa. A kommunisták ezzel nemakartak vagy nem mertek szakítani, pedig el akarták pusztítani avallást, üldözték az egyházakat, gyilkolták a keresztényeket, demindeközben mégis azt hirdették, hogy a céljuk a földi mennyor-szág megvalósítása. Isten nélkül persze. Ezzel szemben a nácik az„Isten halott”-elvre alapozva meghirdették a totális önzést (nem-zeti alapon), és ezzel gyakorlatilag a bennünk élő gonosz uralmátvalósították meg. Szó sem volt közös, emberi üdvtörténetről, méga szavak szintjén sem, szemben a (legalább) hazudozó kommunis-tákkal. És azt hiszem, ezt az őszintén erkölcstelen alapállást nincs,aki meg bírná nekik bocsátani. Mert a közös, boldog jövő ideája alegöntudatosabb ateista lelkében is ott él. Ennyire azért ő is keresz-tény. És ennyiben a náci mindenképpen az ősbűn metaforája.

A gonoszság ott van bennünk. De lehetetlen, hogy egyszer tartsunkmajd egy Nagy Razziát, és letartóztassuk a gonoszságot, kivegyükmagunkból, bíróság elé állítsuk, és elítéljük. Már az is szép, hogyegyáltalán tudunk róla. De azért — mint a kommunizmus eszmé-jében a mennyek országa — a végső, nagy happy end ideája is ottvan a fejünkben.

Megvan bennem is a nyomorult kettősség: nem tudok hinni, bár sze-retnék. És néha-néha azért megvillan előttem valami jó bizonyosság,vagy inkább jó bizonytalanság. De megnyugodni soha nem tudok.Nem tudok hinni Istenben, hacsak nem nevezem Végső Titoknak.De akkor meg nem hit kérdése: Végső Titok van. Ennyiben van ben-nem bizalom, vagy remény. A keresztény értékek pedig ott vannakbennem is, erre neveltek. Ezek szerint élek, és ezeket szegem meg,ha vétkezem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.

Patai figurája több valóságos személyből és képzeletből van össze-gyúrva. Ő a számomra egy alaptípus, lenyűgöz a tudásával, és főlega beszédjével. Amikor írtam a Kedves Ismeretlent, egyszer csak meg-jelent Patai, és elkezdett beszélni, pedig nem terveztem ilyen sze-replőt. Sátáni dolgokat művel, de saját magán nem tud segíteni. Egynagyszabásúnak született, bűntudat kínozta fickó, aki azt szeretné,ha szeretnék, de legalább megbocsátana neki valaki.

Ahogy vannak bezzeg-gyerekek, úgy talán minden családnak van-nak bezzeg-családjai is. Akikkel össze-összefonódik a sorsuk, és

Élőbeszéd című ver-sében a költő előttmegjelenik a Halál, s abennünk élő, „dédel-getett” nácikról be-szél, akik elintéznekhelyettünk dolgokat,valójában szeretjükőket. Ön szerint a náciaz ősbűn metaforája?

A másik őstoposza Ká -in: „testvérgyilkosokvagyunk, és közös kin-csünk a rossz lelkiisme -ret…” Mindenki bűnösa maga területén?

Remény című versé-ben váratlanul talál-kozik Istennel, mégisúgy érzi, végérvénye-sen magányos maradt.Nem hisz az isteniGondviselésben?

A Kedves Ismeret-len ben az Anti krisz tusis megjelenik, a ki ugrottszerzetes, Patai sze mé-lyében, aki az ÁEHegyik vezetője lesz.

Patai személye kap-cso lódik Tamás család-

695


akik valahogy mindig a kihagyott lehetőségeket testesítik meg.Tamás családja számára ilyen a Patai-család.

Patai papnak készült, aztán átállt a másik oldalra, és megvan bennea lehetőség, hogy visszatérjen. Az ember ugyan nem tud kibújni abőréből, ez közhely, de egy konkrét emberre mégse merem biztosanrámondani, hogy nem képes megváltozni. Patainak fontos a lelkiüdve, próbál érte valamit tenni. Van esélye. Hogy a sátán meg tud-eváltozni, azt nem tudom, mert szerencsémre nincsenek erről sze-mélyes tapasztalataim. Patai viszont nem sátán, csak megjátssza.

Ennek van családi alapja. Apámnak 1956-ban, a forradalom idejénelkopott a borotvája, és utána nem borotválkozott. Volt fontosabbdolga ennél, például sebesülthordás. Megnőtt a szakálla, és no vem-ber negyedikén már Krisztusfejnek nevezte mindenki. A Kedves Is-meretlenben Krisztus megidézése egyszerre jelenti a Krizsán családnagyravágyását és megváltás utáni vágyát.

Ha történetesen nem neveltek volna katolikusnak, akkor is egyolyan világban nőttem volna fel, ami a keresztény etikán alapul.A ke reszténység pedig a szereteten. Vagy legalábbis a szeretet pa-rancsán. A szeretet parancsától persze jó nagy út van a valóságosszeretetig, de legalább ki van jelölve.

Ha akarnám sem tudnék megszabadulni attól a kényszertől, hogyvalami végső értelmet keressek az életemnek. Ha pedig nem talá-lom (márpedig elég gyakran nem találom), akkor rosszul érzemmagam. És segít keresni, ha olyan emberekről hallok, akik értelmes,másoknak is hasznos — de mondhatjuk angyalinak is — életetélnek. Egy Böjte Csabáról Erdélyből, egy Finta Laciról a budapestiNyitott Műhelyből, és sokakról. Ha ők megtalálták, talán nekem issikerülhet egyszer.

jához, miatta is bűn-hődnek.

Patai azonban végülmintha pozitív válto-zá son menne keresz-tül. Még az ördög ismegváltozhat po zití -van?

A regényben többszörtörténik utalás Jézus -ra. Például az 1956-osszerepvállalása mi attmeghurcolt édesapjahasonlít Krisztusra.

Krizsán Tamás számá-ra a legfontosabb a sze-retet. Ez a keresztény-ség egyik alaptézise…

Krizsán Tamás a csa-ládjáért küzd, ám „aküzdelem reményte-len”. Mi az, amibenmégis bízik?

696

A VIGILIA KIADÓ AJÁNLATA

Terri Apter: Testvérkötelék 2.800,–Paul M. Zulehner: A gyermek a család szíve 1.900,–Dobai Lili: Formula pietatis 1.100,–A költészet jelenléte. In memoriam Czjzek Éva 1.200,–Leo Maasburg: Teréz Anya. Csodálatos történetek 3.200,–Jean-Louis Chrétien: A felejthetetlen és a nem remélt 2.500,–Lukács László: Az Ige asztalánál 2.900,–Kertész Imre: A megfogalmazás kalandja 1.400,–Johann Baptist Metz: Memoria passionis 2.700,–Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai 1.700,–Máthé Andrea: Útvesztőben 1.100,–


Szeretet, igazság,proximitás

„Parler de l’amour est trop facile, ou bien trop difficile. Comment ne pas verser soit dans l’exaltation,

soit dans les platitudes émotionelles? Une manière de se frayer la voie entre ces deux extrèmes est de

prendre pour guide d’une pensée méditante la dialectique entre amour et justice.”1

Írásomban megpróbálom végiggondolni, hogy milyen egyéni ma-gatartás- és viselkedésmód lehet képes megvalósítani — vagy egy-általán megkísérelni megvalósítani — azokat a kívánalmakat, ame-lyeket a Caritas in Veritate című pápai enciklika megfogalmaz.Szeretnék eljutni ahhoz az egészen kis körhöz vagy ponthoz, ami azegyén felelőssége — és ha megfontoljuk a pillangószárny-elméle-tet,2 ez is igen nagy — abban, hogy a szeretetet közvetlenül önma-gán és önmagában, illetve a legközvetlenebbül hozzátartozók irá-nyában valósítsa meg. Vagyis csak az tud továbblépni a Caritas inVeritate enciklikában megfogalmazott széles horizontú célok felé,aki először megteszi az első legkisebb lépést.

Művészet-teoretikus lévén műalkotások és művészetelméletikérdések segítségével közelítem meg a szeretet és igazság témáját.

[képek olvasása és képek olvasatai]

Kiindulópontom egy rövid mondat, és e mondathoz kapcsolódó tör-ténetet megjelenítő néhány képi ábrázolás (festmény). János evan-géliuma tesz említést arról a találkozásáról, ahol a feltámadt Jézustnem ismeri föl Mária Magdolna egészen addig, míg Jézus a nevénnem szólítja (Jn 20,11–19). A meglepett Magdalai Mária meg akargyőződni arról, hogy valóságos-e a testi megjelenés, meg akarja érin-teni Jézust — ahogy az apostolok közül Tamás is (Jn 20,24–31). Jézusazonban elhárítja ezt: „Noli me tangere!”, azaz „Ne érints meg engem!”,válaszolja a közeledő mozdulatra.

Ezt a jelenetet számos ábrázolás örökítette meg: a középkorban,körülbelül a 13. századtól a 16–17. századig népszerű témának szá-mított,3 és megközelítően erre az időszakra tehető a Mária Mag dol -na-kultusz kialakulása is Európában. Giotto (1305, Arena Kápolna,Padova, illetve 1320, Assisi, alkápolna) és Fra Angelico (1440–1441,Firenze, Szent Márk kolostor) festményei a találkozásban kifejezően

MÁTHÉ ANDREA

A szerző esztéta. Legutóbbiírását 2011. 4. számunkbanközöltük. — Elhangzott aSapientia Főiskola FilozófiaTanszéke által „Korunk irány-tűje – A Caritas in Ve ritatekezdetű enciklika jelentősé-ge” címmel rendezett tanul-mányi napon, 2010. no vem-ber 19-én. A konferenciaanyaga a közeljövőben önállókötetben is megjelenik aSapientia Főiskola és a L’Har - mattan kiadásában.

1„Túl könnyű beszélni aszeretetről, vagy túlontúl isnehéz. Miképpen kerülhet-

jük el, hogy csupán apuszta lelkesültség vagyaz unalmas érzelgősség

beszéde legyen? E kétszélsőség között rátalál-hatunk a helyes útra, ha

segítségül hívjuk a szere-tet és az igazság dialekti-kájára irányuló elgondolá-

sokat.” Paul Ricoeur:Amour et justice. Éditions

Points, Paris, 2008, 15.

697

MAI MEDITÁCIÓK


és az újszövetségi szöveghez igazított olvasatnak megfelelő képiábrázolásban jelenítik meg a közelítő és távol(ság)tartó mozdula-tokat, amelyek egyszerre jelzik a földi és az emberi, illetve égi és is-teni kapcsolódását és elválasztódását is. Azért emelem ki Giotto(1267–1337) és Fra Angelico (1387–1455) alkotásait, mert még abbanaz időszakban keletkeztek — a reformáció a verbumot/igét/szótelsőként és egyetlenként értelmező kora előtt —, amikor egyrészta(z általában szakrális témájú) képek olvasása Európában megkö-zelítően egyenrangúnak számított a betűk olvasásával, vagyis aképet nem szöveghez tartozó illusztrációként tartották számon. Ezta hozzáállást nevezhetnénk vizuális didaktikus teológiának is, ahogyDamaszkuszi Szent János (kb. 650–750) Nagy Szent Vazult (330–379) idézve kimondottan állítja is: „A történetíró és a festő megö-rökítik az eseményeket. Az előbbiek szépen megírt szövegekkel, azutóbbiak festményeikkel.”4 Lényeges tehát hangsúlyoznunk, hogyamikor művészeti alkotásokban bibliai témákat jelenítettek meg aközépkortól egészen az írástudás széles körű elterjedésének koráig,akkor ezek az ábrázolások intencionálisan eseményképek voltak,ame lyeket képolvasásra szántak azok számára, akik nem tudták abetűket olvasni, ahogy ez például Fra Angelico kifejezett célja isvolt a firenzei San Marco kolostor képeinek megfestésénél:

„Giovanni di Fiesole (halála óta Fra Angelicóként ismert), a do-monkos rend egy helyi tagja, megelőzően festő, 1438 és 1452 közötttöbb mint ötven freskót készített a szerzetesi cellákban és a közös-ségi termekben. A reneszánszban nemcsak az ment esetében ritka-ságszámba, hogy olyan művész volt, aki kizárólag vallásos alkotá-sokat festett (világi műve nem ismert), hanem, ami szintén ritka,hogy vallási hivatása (elhivatottsága) és művészi hivatása egybee-sett. A művek akkori egyik célja az volt, hogy a kolostor freskóivagy oltárfestményei segítsenek biztosítani és megerősíteni a rendtradicionális testületét és — bár csak időlegesen, de — meghasadtidentitását (obszervánsok a renden belül). A másik, hogy háromközkedvelt dominikánus vizuális elképzelést egyesítsenek a díszí-tés össze nem illő részeiben, mint fogalmi egységet: a rend történe-tét, amelyet legkiemelkedőbb tagjai portréjának megörökítésévelfejez ki, másodikként a példaképek, különösen Szent Domonkosimamódját, és végül a szimbólumok képeit alkalmazza a liturgiára,amelynek rendi formáját a ‘Konstitúció’ tartalmazza. Ezek a képek(éppen olyan mértékben, mint a szavak) segítették kialakítani azimádságos életmódot a rendi keretek között. Fra Angelico, mint mű-vész és mint hosszan szolgálatot teljesítő dominikánus, tisztábanvolt a szerzetesi lelkiélet alapvető eszméje képi megfogalmazásánakkulcsszerepével, és azzal, amit a testvérek egyik generációjáról a má-sikra történő öröklődésében betöltött. Ebben az értelemben állítható,hogy Fra Angelico tapasztalaton alapuló meghittsége a dominiká-nus teológiával meghatározó tényező volt mind szerzetesi, mindművészi életében. Mégis, miközben szerzetesi elhivatottságának

2Vö. például ZiauddinSardar – Iwona Abrams:Introducing Chaos. Icon

Books, UK – TotemBooks, USA, 2004.

3Magyar Katolikus Lexikon,http://lexikon.katolikus.hu/

N/Noli%20me%20tan-gere.html (2011.07.18.):

„Noli me tangere (lat. ‘neérints engem’): a föltámadtKrisztus figyelmeztető sza-vai a lábát átkarolni akaró

Mária Magdolnához(Jn 20,14–18). — Ábrázo-lása a 4. századtól ismert

(Brescia, ereklyetartó).Magdolna legtöbbször

kinyújtott karokkal térdel atőle félig elforduló Krisztus

előtt. A 9–10. századtólKrisztus a jobb kezében

keresztet tart, balját áldóankinyújtja, a középkor elsőfelében rendszerint fehér

ruhát visel és szenvedésé-nek nyomai nem látsza-

nak, később felsőtestefödetlen és láthatók a stig-mák. A 13. század könyv-

festészetében Krisztustkertésznek ábrázolták,

ásó val és széles karimájúkalappal. Így rajzolta mégDürer is kis-passiójában.Giot to a jelenetet össze-von ta az üres sírnál alvó

őrökkel és az angyalokkal(Padova, Scrovegni-

kápolna).”

4Damaszkuszi SzentJános: Védőbeszéd

a szentképek tiszteleteérdekében. In: Kühár Flóris(szerk.): Az egyházatyák

698


alárendelte művészi fejlődését, ez képessé tette őt — legalábbis aSzent Márk (kolostor) kontextusában — arra, hogy kivételes erede-tiségű festészeti nyelven fogalmazzon meg és közvetítsen bizonyosvallási elképzeléseket és gyakorlatot, habár jórészt csak saját rend-jének keretein belül.”5

Másrészt fontos tény az is, hogy Giotto és Fra Angelico is szakrá-lis térben/terekben (kolostorban, illetve templombelsőkben) szán-dékoltan olvasásra alkalmazhatóan alkotta meg műveit, és ez a kon-textus azóta sem változott, mivel a művek — lévén freskók —elmozdíthatatlanok, nem múzeologizálhatók. Az is említésre érde-mes ebben a kontextusban, hogy bizonyos egyházi — például ol-tárdíszítésre adott — megbízásoknál szerződésben rögzítették, hogya festőnek műve készítése közben konzultálnia kell egy teológussal,hogy az ábrázolás teológiai szempontból is feddhetetlen legyen.6

A rövid kitérőt, illetve bevezetőt annak bizonyítására szántam,hogy az említett képi ábrázolásokat vizualizált szövegként és teo-lógiai igazság hordozójaként is komolyan vehetjük, és komolyan iskell vennünk. Nem csupán dekorációk (aminek hajlamosak len-nénk venni őket a 21. században), hanem egyenértékűnek tekint-hetjük őket — legalábbis az olvashatóság és az információ-közve-títés szempontjából — a korabeli szövegekkel. Max Imdahl azAréna-freskókról szóló könyvében írja: „Giotto eseményképei a pa-dovai Aréna kápolnában (1305) a művészettörténet leghíresebb ese-ményképei, és az eseményábrázolás új kezdetét jelzik. (…) Az üdv-történeti eseménykép egy már apriori ismert eseménnyel állkapcsolatban, amely nyelvileg, nevezetesen egy narratív szövegformájában hagyományozódott át. (…) A kép eseményreferenciájamindig szövegreferencia.”7

Ilyen esemény- és szövegreferencia értelmében vállalkozom arra,hogy a Noli me tangere téma képi ábrázolásait egy tágabb, a szeretet,igazság és proximitás témakörében kíséreljem meg elhelyezni.

Jézus és Mária Magdolna találkozásának eseményét több szin-ten is értelmezhetjük: ‘szó szerint’, amikor nem többet, mint csu-pán két ember, egy férfi és egy nő találkozását láthatjuk benne, ezlenne a ‘vad befogadói’ olvasat, amikor semmilyen háttérismeretünknincsen a kép témájáról, s pusztán egy térdre rogyó nőalakot és egymellette mintegy elsuhanó férfialakot látunk. Egy másik szinten,amikor tudjuk, hogy kik vannak a festményeken, és hol találjuk atéma eredetét, akkor a ‘kulturális ismereti szint’ is belejátszik értel-mezésünkbe. Tudjuk, hogy a halottaiból feltámadt Jézus jelenikmeg Mária Magdolnának, aki először nem ismeri fel őt, a kertésztvéli látni benne, majd meglepetésében térdre esik, mintegy össze-omlik — és ezt a pillanatot örökítik meg a festmények. Egy követ-kező szinten, nevezzük ‘szakrális szintnek’, nemcsak tudjuk (nemcsupán racionális szinten fogjuk fel), hanem hisszük is (‘a reméltdolgok valósága és a nem látottakról való meggyőződés’ értelmé-ben), hogy ez a találkozás több mint véletlen, és eseménye üzenetet

szentbeszédeiből. I.(Keresztény remekírók

sorozat, 10. kötet), SzentIstván Társulat, Buda -pest, 1944. A szöveg

elektronikus változata:http://magyarorthodoxia.

org/page/11/10.aspx#6(2011.07.18.)

5Graham Howes:The Art of the Sacred. An

Introduction to the Art andBelief. I. B. Taurus,

London – New York,2007, 96–98.

6Lásd például az id. Dirkvagy Dieric Bouts-tól (kb.

1415 Haarlem – 1475Leuven) A Szenthárom-

ság című oltárt, amely1464 és 1467 között

készült, a leuveni SzentPéter templom rendelte

meg; a szerződés a mű-vészt kötelezte, hogy

saját kezűleg kell megfes-tenie az oltárképeket két

teológus irányításával.

7Max Imdahl: Giotto.Arénafreskók. Ikonográ-

fia, ikonológia, ikonika.(Ford. Kerekes Amália.)

Kijárat, Budapest, 2003, 9.

699


hordoz személyes, egyéni hitbeli életünk szempontjából is: a feltá-madás valóságáról és az újratalálkozás lehetőségéről ad hírt. A ne-gyedik, ‘szimbolikus-spirituális szinten’ lép működésbe mindaz, amileginkább eltávolít a konkrét képtől és írástól, melyek utalássze-rűen tartalmazzák azt a szeretet-kapcsolatot, amely Isten és emberközött megvalósulhat.8 Jézusnak erre utaló kézmozdulata, ez a dis-tanciát és diszkréciót, ugyanakkor nagyfokú elfogadást is kifejezőgesztusa az, ami kiindulópontul szolgálhat ahhoz, hogy mind anégy szintet magában foglalóan a szeretetről és igazságról lehessenbeszélni a Noli me tangere témával kapcsolatban.

[vonzalom, ellenszenv, értelem, kötelesség]

Az igazság és a szeretet fogalmáról szóló beszéd a filozófiában és azerkölcstanban hosszú történettel rendelkezik, így nem arra vállal-kozom (hiszen nem is vállalkozhatom), hogy összes jelentésréte-gük felfejtésével jussak el valamiféle összegzéshez, hanem csupánnéhány megközelítésmódot szeretnék alkalmazni ahhoz, hogymegvilágíthassam szeretet és igazság, valamint a bennük megje-lenő közelség-távolság lehetséges összefüggéseit, még inkább kap-csolódásait. Az etikák általában három szeretetfogalmat említenek:erosz, filia és agapé.9 Két utóbbi, a filia és az agapé (amelynek latinmegfelelője a caritas)10 lehetséges értelmezésére, végiggondolásáraszeretnék kísérletet tenni.

Ahogy Pál apostol jellemzi a szeretetet, az agapé szót tág/abbértelemben használja, úgy, hogy az magába foglalja a filiát is, azemberbaráti szeretetet, amelyre az ember teremtményi mivoltábóladódóan képes; ily módon ez „[a] szeretet türelmes, jóságos, nemféltékeny, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magahasznát, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a go-noszságnak, de együtt örül az igazsággal” (1Kor 13,4–6).

Lehetőség van azonban az agapé szót szűkebben értelmezni,mint azt a szeretetet, amely megelőlegezett, önzetlen, feltétel nél-küli, végtelen (azaz „nem szűnik meg soha” 1Kor 13,8): ez maga az is-teni szeretet, és mivel tökéletes, így ilyen szeretetre csak Isten képes;ez által közli magát az emberrel, és ebben az értelemben beszélJános apostol arról, hogy Isten szeretet/agapé (1Jn 4,16). Ez a sze-retet az ember számára megmutatkozik, hiszen felismerheti és el-fogadhatja ezt a szeretetet; de amiatt a szakadék miatt, ami enneka szeretetnek a tökéletessége és az ember tökéletlensége közöttfennáll, nem számíthat parancsolatnak, hanem eszmény, vagyahogy Kant nevezi: „vallási és morális ábránd”, ami az ember számárairányadó, megvilágosító lehet.11 A felszólítás erejével, imperatívusz-ként azonban a filia képes az emberhez fordulni, olyan parancsolat-ként („Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”), amelynek meg-valósítására képes lehet teremtményi mivoltából adódóan. Ilymódon agapé a ‘látóhatár’ a filia (és persze erosz) számára (is),

8Ezeknek a szinteknek amegállapításánál részbenkövettem Órigenész értel-mezését az Énekek éne-kéről, alkalmazva a Noli

me tangere témájára.Vö. Órigenész: Kommentár

az Énekek énekéhez.(Ford. Pesthy Monika.)

Atlantisz, Budapest, 1993.

9Vö. például AndréComte-Sponville: Kis

könyv a nagy erényekről.(Ford. Saly Noémi.)

Osiris, Budapest,1998, 199.

10Bár Heidegger elemzé-séből tudjuk, hogy a sza-vaknak és kifejezéseknek

görögből latinra történőátfordításánál sok csúsz-tatás és jelentésmódosu-

lás történt. Vö. MartinHeidegger: Bevezetésa metafizikába. (Ford.

Vajda Mihály.) Ikon,Budapest, 1995, 8.

Heidegger ezen a helyena phüsziszt elemzi, és eh-hez kapcsolódóan állítja:

„Ez nemcsak enneka szónak a latin fordításáraáll, hanem a görög filozófiai

nyelvnek a rómaiba valóminden átfordítására is.

A görögből a rómaibavaló fordításnak ez a

folyamata nem tetszőlegesés ártalmatlan…”

11Immanuel Kant:A gyakorlati ész kritikája.

(Ford. Berényi Gábor.)Gondolat, Budapest,

1991, 201–203.

700


amely „megtiltja, hogy önmaga rabjává váljék, hogy beérje önma-gával, ami mindig arra készteti-kényszeríti, lépjen túl minden le-hetséges tárgyon, minden lehetséges birtokláson, minden lehetsé-ges előszereteten, a szellemnek vagy a létnek addig a zónájáig, aholmár semmi sem hiányzik, s ahol mindennek örülünk (…) s ami talánnem más, mint az a szeretet, amely bennünket hív, pontosan abbana mértékben, (…) amennyire mi hívjuk, mi szeretjük, amennyi re oly-kor megéljük, ha nem is a jelenlétét, ami sosem bizonyos, de lega-lább a hiányát, az igényét, legalább a parancsát.”12

A szeretet fogalmát is tárgyaló etikák nagy része azonban, így a kan-ti etika13 is felveti, hogy a szeretetet nem lehet megparancsolni, hiszensokszor — még inkább legtöbbször — nem azt szeretjük, akit akarunk,hanem akihez valamilyen — általában racionálisan érthetetlen módon— vonzódunk, vagy akire vágyunk. „A szeretet az érzés, s nem az aka-rás ügye, és nem azért szeretek, mert szeretni akarok, még kevésbé azért,mert szeretnem kell (szeretetre kényszerítenek); képtelenség tehát a sze-retet kötelességéről beszélni. (…) ha valamit kényszerből teszünk, aznem szeretetből történik.”14 E helyzet horizontját akkor tudjuk szé-lesíteni, ha a szeretet erényen alapuló megvalósítását kíséreljük meg,vagyis ha elkülönítjük a szeretet érzését, amely vonzalmon, szen-vedélyen, affektuson alapul, és a szeretetet mint a jóakarat maximáját.Hiszen bár az érzés, legyen az vonzalom vagy ellenérzés/ellenszenv,nem előírható, de ha a szeretetet a jóakaratra és a tiszteletre alapoz-zuk, s ekként a cselekedetekre is kiterjesztjük, akkor megteremthet-jük a megkövetelhetőség és előírhatóság alapját. „A jóakarat maxi-mája (a gyakorlati emberszeretet) mindenkinek kötelessége a többiember iránt, akár szeretetre méltónak találja őket a tökéletesség eti-kai törvénye alapján, akár nem…”15 A gyakorlati emberszeretet vagya szeretet gyakorlása ezen az alapon tehető általános követel-ménnyé, válhat lehetségessé és kötelességgé mindenki számára.

Felmerül azonban itt a kötelesség és a szeretet együttes megvaló-sításának paradoxona, hiszen a kötelességből származó cselekedetlehet kényszer, nehézség, még akár kedvetlenség is, míg a szeretetcselekedete önkéntes, belülről jövő, öröm kíséri, még akkor is, hamegvalósítása nem megy könnyen, vagy ha esetenként még szo-morúsággal is vegyül. Maga a szeretetből kiinduló cselekedet is dif-ferenciált, hiszen lehet tett is, vagy a tettől való tartózkodás, vala-miről való lemondás vagy visszavonódás (önmagunk visszavonása)is.16 Így „[a]mikor a kötelesség (és nem a természet) törvényeiről vanszó, mégpedig az emberek külső viszonyában, akkor egy morális(intelligibilis) világban szemléljük magunkat, amelyben, a fizikaivilág analógiájára, a (földi) eszes lények kapcsolatát a vonzás és ta-szítás idézi elő. A kölcsönös szeretet elve arra kényszeríti őket, hogy ál-landóan közeledjenek egymáshoz, a tiszteleté pedig, amellyel egy-másnak tartoznak, arra, hogy távol tartsák magukat egymástól.”17

A szeretetteljes és a szeretetben történő közeledés-távolodás(vagy közelség-távolság) a szeretet megvalósíthatóságának egyik

12André Comte-Sponville:i. m. 342–343.

13Vö. Immanuel Kant:Az erkölcsök metafizikája.

(Ford. Berényi Gábor.)Gondolat, Budapest,

1991, 515.

14Immanuel Kant:i. m. 567. 25§.

15Uo., 569. 27§.

16André Comte-Sponville:i. m. 266. szerint „jókedvű

önkéntesség”.

17Immanuel Kant:i. m. 567. 24§.

701


lényeges tulajdonsága. A Noli me tangere ekként és ennek alapjánértelmezhető szeretetteljes közeledésként, valamint tiszteletet adóés kérő távolodásként, távolságtartásként, vagyis a proximitás hi-teles megnyilvánulásaként. Jézus kézmozdulata és e szavai nagyonsűrített kifejezői ennek az összefonódó, egymásba forduló kettősség-nek, amely a kölcsönös szeretet egyik jellemzője. Jelzi a távolságot(distanciát), amelyet fenntart a szenvedélyekkel is összekapcsolódó,affektusokkal telített, bár jó szándékú, tisztulni vágyó szeretet (me-lyet Mária Magdolna képvisel) és a valódi, tiszta, feltétel nélküli sze-retet között (melyet a Föltámadott Jézus képvisel); egyben jól mutatjaazt a közelséget is, amelyre szüksége van a szeretetnek ahhoz, hogyegyáltalán létrejöjjön, fennmaradjon és valódi mivoltának lehetőségelegyen megmutatkozni. Ahogy Spinoza írja, „[a]z elme addig van alá-vetve az affektusoknak, amelyek a szenvedélyekhez tartoznak, amíga test fennáll”.18 Ez a pusztán a szenvedélyekhez kötött test-állapotazonban kiegészíthető és meghaladható, hiszen az affektuson ala-puló szeretet mellett az értelmi szeretet lehetősége is adott, és fenn-marad az ember számára: „Az elmének Isten iránti szeretete magaIsten szeretete, amellyel Isten önmagát szereti, nem amennyibenvégtelen, hanem amennyiben az emberi elmének az örökkévalóságszemszögéből tekintett lényege révén fejthető ki, azaz az elménekIsten iránti értelmi szeretete része annak a végtelen szeretetnek,amellyel Isten önmagát szereti.”19

[ígéret, öröm, cselekvés, lemondás]

Jézus és Mária Magdolna találkozásának eseménye tehát szimbolikusértelmet kaphat, úgy, mint az értelmi szeretet és az affektuson ala-puló szeretet különbségének megnyilvánulása és megmutatkozása.

Az ember számára, mivel olyannyira meghaladni látszik őt, za-varba ejtő lehet — ahogy Mária Magdolna számára is az — Isten-nek ez a szeretete és mindaz, ami ebből származik, vagyis hogy„Isten amennyiben önmagát szereti, az embereket szereti, s követ-kezésképpen Istennek az emberek iránti szeretete és az elme Isteniránti értelmi szeretete egy és ugyanaz”.20 Mindez kötelezettségre ésfelelősségre hívja az embert: ha viszonozni nem is tudja, de lega-lább elméjében valamilyen módon megérti és a saját határai közöttválaszolhat erre a szeretetre, akkor is, ha — felfogja és tudja, hogy— erre Isten szeretete nem kényszeríti őt, csak hívja és felajánlja le-hetőségét. Egyszerűbb megfogalmazásban: Isten nem követeli(meg), hogy az ember szeresse őt, de az ember választhatja Istenszeretetét (azt, hogy szeresse Istent, és hogy megnyíljon Isten feléjeirányuló szeretete számára). Ha nem érzi is ‘belülről’ ezt a készte-tést, ezt a vonzalmat vagy vágyat, mégis meghaladhatja az affek-tusokon alapuló szeretetet azzal, ha értelmi döntést hoz arra vo-natkozóan, hogy cselekedetein keresztül fogja követni a szeretetet,mégpedig úgy, hogy cselekedeteit a kötelesség törvényével ala-

18Benedictus de Spinoza:Etika. (Szemere Samu

fordítását átdolgoztaBoros János.) Osiris,

Budapest, 1997,34. tétel, 383.

19Uo., 36. tétel, 385.

20Uo.

702


pozza meg, ami lehetséges és — józan megfontolás alapján — szük-séges is abban az esetben, ha életét hitelesen akarja élni.

Mindezt akkor teheti meg valóban emberhez méltó módon, ha akötelességet és teljesítését szorosan összekapcsolja az igazsággal ésaz igazságossággal, amelynek eredendője az igaz-mondás, görögkifejezéssel parrhészia, a dolgokról való igaz módon szólás (vagylegalábbis ennek megkísérlése), és a megszólalásnak, a kimondottszónak megfelelő cselekedet. A szeretet az igaz-mondás és igaz cse-lekedet imperatívuszán alapuló kötelességre hagyatkozva képes éstud létmegtisztító hatással rendelkezni és az emberlétnek értéketadni. Az önmagunkhoz fűződő, igaz-mondáson alapuló kapcsolatszorosan összefügg a másoknak szóló és a mások között tett igaz-mondással, ami az önmagunk iránti szeretet és a felebaráti szeretetparancsát alapozza meg. A szeretet és az igazság összeegyeztetésenem csupán a kimondásra szorítkozik, hanem a cselekedetekre ki-ható megfeleltetésükre is. Ez a megfeleltetés pedig nem más, mintaz ígéret és az ígéretnek megfelelő cselekedet, amely az őszinteségmellett a felebaráti szeretethez tartozik. Az igaz-mondást és őszin-teséget azonban a diszkréciónak kell kísérnie, mely az a különb-ségtétel, amely figyelembe veszi a másik ember határait, tudja med-dig és hogyan mondhat ki igazságokat, úgy, hogy azok például nebántást vagy sérülést okozzanak, hanem tovább folytatható együtt-létet. Ily módon tudja és veszi figyelembe az emberi kapcsolatokbanműködő közelséget és a távolságot, vagyis tud a proximitás folya-matosan változó dinamikájáról.

Az ígéretnek ebből a distanciát és diszkréciót igénylő interszub -jektív jellegéből az is következik, hogy maga után vonja a számon-kérhetőség követelményét, tehát magában hordozza a felelősség ésa tisztaságra, egyértelműségre törekvő cselekedet igényét is. AndréCom te-Sponville így ír: „Ez a tisztaság nem örök lényeg, (hanem)megtisztulási munka eredménye (…), melynek révén önmagunktólmegszabadulva eljön a szeretet: a test az olvasztótégely, a vágy aláng (…), s ami marad — ha marad valami —, ez olykor, s mindenreménykedéstől megszabadulva a ‘tiszta és teljesen önzetlen szere-tet cselekedete’. A tisztaság nem dolog, nem is a valóság egy tulaj-donsága, ha nem a szeretet egy bizonyos mikéntje vagy semmi. (…)Tisztaság van jelen minden olyan alkalommal, amikor a szeretetmegszűnik ‘érdekkel keveredni’, vagy (mivel a tisztaság sohasemabszolút) csak annyiban van jelen, amennyiben a szeretet önzet-lenségéről tanúskodik.”21

Tanúskodni, megmutatkozni pedig a tevékenységben, tettekbenképes a szeretet, vagyis akkor, ha cselekvő szeretetként nyilvánul-hat meg, amely lehet aktív vagy passzív. Az önzetlen szeretet olyancselekedetre indít, amely érdektől és kényszertől mentes, és nem élvissza hatalmával, tehát önuralom jellemzi, amely a szenvedélyek,vonzalmak ellenőrzésének (az önreflexiónak) és határok között tar-tásának képessége. Ezt a görögök szophroszünének nevezték, és fő-

21André Comte-Sponville:i. m. 220. Amint

jegyzeteiből kiderül,Comte-Sponville itt

kétszer is Fénelont idézi.

703


ként női erénynek tartották, ezek között is a legelső helyre tették. Azönmérsékletet is e fogalom körébe értették, ami annak tudását je-lentette, hogy egy adott alkalommal meddig lehet elmenni, ésmikor kell visszavonulni.22 Ebben a visszavonásban, visszavonó-dásban ismerhetjük fel a szeretet tudatosan passzív cselekedetét,amikor a másik iránti tapintatból a szeretet a cselekvéstől és/vagya beszédtől való tartózkodást választja, mintegy visszahúzódó, ön-magát háttérben tartó szeretetként.

Mindezek mellett nem szabad elfelejtenünk, hogy a szeretet nem-csak kötelesség, parancs, önmérséklet, hanem együtt jár azzal azöröm mel, amely inkább csendes mosolyhoz, mintsem harsány ne-vetéshez hasonlítható. Bár néha — mint ahogy már említettem — fáj-dalommal vagy szomorúsággal is vegyülhet, de gyökere és alapjaabban a meggyőződésben van, hogy „[m]inél nagyobb valamelydolog tökéletessége, annál inkább cselekszik, s annál kevésbé szen-ved, s viszont minél többet cselekszik valamely dolog, annál tökéle-tesebb”.23 Hozzátehetnénk: és minél inkább kiteszi magát a cselek-vésnek, annál inkább megtapasztalhatja szeretete tökéletlenségét,ugyanakkor tökéletesedésének folyamatát is; és ez bizony a saját aka-ratról való lemondással összefonódó szenvedéssel jár, egészen addig,míg a tökéletesedése felé vezető úton egyre inkább a szeretetben valócselekvés egyben (az) öröm forrása is lesz. Az öröm Spinoza szerinta „nagyobb tökéletességre vagy realitásra való átmenet. Örülni annyi,mint még jobban létezni, érezni cselekvőképességünk növekedését,győzedelmesen kitartani a létben”.24 Egészen addig, míg eljutunk aboldogsághoz, ami „nem az erény jutalma, hanem maga az erény, snem azért örvendünk neki, mert vágyainkat megfékezzük, hanemmegfordítva, mivel örvendünk neki, azért tudjuk megfékezni vá-gyainkat. (…) A boldogság az Isten iránti szeretetben áll (…), ez a sze-retet pedig maga az erény. (…) Azután minél jobban örvend az elmeennek az isteni szeretetnek, vagyis a boldogságnak, annál többetismer meg értelme által (…) azaz annál többre képes az affektusok el-lenében, és annál kevésbé szenved rossz affektusoktól; az elménektehát abból fakadóan, hogy örvend ennek az isteni szeretetnek,vagyis boldogságnak, hatalma van a vágyak megfékezésére. S mivelaz ember képessége az affektusok megfékezésére egyedül az érte-lemben van, senki sem azért örvend a boldogságnak, mert megfé-kezte affektusait, hanem ellenkezőleg, a vágyak megfékezésére valóhatalom magából a boldogságból ered.”25

Ez a gondolatmenet valójában egy konverz, ellentétes megközelí-tést erősít meg, melynek lényege egy letisztultsághoz, őszinteséghezés hitelességhez eljutott erényesség, amely mintegy spontán forrá-sozik fel a boldogságból (nem pedig a tiszta isten- és ember sze re tet -ből fog fakadni a boldogság).

A Noli me tangere képi ábrázolásaiban éppen ehhez a fajta szere-tethez és boldogsághoz vezető út egy pillanata, részlete látható,amikor Mária Magdolna alakja az affektusoktól sem mentes, de a

22Vö. Alasdair MacIntyre:Az erény nyomában.(Ford. Bíróné Kaszás

Éva.) Osiris, Budapest,1999, 187.

23Benedictus de Spinoza:i. m. 40. tétel, 390.

24Vö. André Comte-Sponville: i. m. 324. Itt aszerző Spinoza conatus

(törekvés/átmenet)fogalmát is bevonja az

öröm értelmezésébe(Etika III. megjegyzés a

11. tételhez. „Örömöntehát azt a szenvedélyt

értem, amely által azelme nagyobb tökéletes-

ségre megy át.”i. m. 176.)

25Benedictus de Spinoza:i. m. 42. tétel, 392–393.

26Ez egyébként legerő-sebben Correggio fest-

ményén jelenik meg, aholJézus egyértelműen az

ég felé mutat bal kezével.Antonio da Corregio: Noli

704


filián alapuló szeretet gesztusait mutatja, Jézus alakja és mozdulatapedig az agapé kifejeződését jeleníti meg.26 A festményeknek na-gyon erős, a közelség és távolság dinamikájára építő intencionálisstruktúrája van, amennyiben Mária Magdolna az érintés/megérin-tés szándékát fejezi ki nemcsak kezével, hanem testének mozdula-tával is, Jézus visszalépő, visszavonódó alakja pedig a kapcsolategy másik szeretet-síkra helyezésének intencióját fejezi ki, és ezál-tal a numinózus27 jelenlétét és jelenvalóságát teszi nyilvánvalóvá azegész képfelületen. Mindezt — Giotto és Fra Angelico festményein— Jézus az emberi léthez való megértő viszonyulással teszi, fejeziki a térdre ereszkedő Mária Magdolna előtt: vagyis semmi bántóvagy tapintatlan nincs mozdulatában. Azt a lehetőséget mutatja,amely során az ember a szeretet útján az igaz-mondással és az ígé-rettel egyező, a másikra figyelő cselekedettel vagy arról való le-mondással együtt elérhet valami önmagánál többet, megélheti a lé-tezés megtisztító erejét és felszabadító hatását.28

me tangere (olaj, vászon,130x103 cm, cc. 1524.

Prado, Madrid).

27Vö. Rudolf Otto:A szent. (Ford. Bendl

Júlia.) Osiris, Budapest,2001. A numinózus című

fejezet: 15–17, illetveA numinózus elemei I–VIcímű alfejezetek: 18–62.

28Bacsó Béla:Az igaz-mondás lehető-

ségéről. Élet és Irodalom,2010. július 23, 13.

Fra Angelico:Noli me tangere

(Firenze, Szent Márkkolostor, 1440–1441)

705


AZ OPUS PACISRÓLGrősz József békepolitikájaés a Vatikán (a BM és az ÁEHdokumentumai tükrében)

A forradalom bukását követő konszolidáció so ránaz Egyházügyi Hivatal (EH) egyre inkább magá-ra talált, és gyakorolni kezdte új hatalmi pozícióját.

1957Március 26-án az EH elnöke javaslatot tett Grőszérseknek új nyilatkozat kiadására az állam és azegyház javuló viszonyáról, és határozat készíté -sére az Országos Béketanács megszüntetett Ka-tolikus Bizottságának újjászervezésre.

Április 10-én megjelent a püspöki kar nyilat -ko zata: „az egyházat és az államot érintő kérdé-sek rendezésében — a kölcsönös megértésre tö-rekvés szellemében — megbeszélések folynak.Egyes kérdések megoldást is nyertek, amibenmind két fél zálogát látja annak, hogy a többi füg- gőben levő kérdésben és a sérelmek orvoslásábanis megtörténik a megegyezés.”

A határozat: „Áthatva az egyház békegondo-latától, aggodalommal szemlélve az emberiségfölé tornyosuló veszedelmeket, Krisztus földihelytartójának útmutatását követve foglalunk ál-lást az emberiség megkímélése és megmentésemellett. Kívánjuk, hogy a tömegpusztító és vég-pusztulást előidéző fegyverek legyenek végle-gesen kitiltva és hatásosan betiltva. Elvárjuk, hogyegyházunk valamennyi papja magáévá tegye abéke gondolatát, és híveivel egyetemben azon elvmellé álljon, amely a problémák megoldását bé-kés tárgyalások útján kezeli. Tárgyalásokat foly-tattunk az Országos Béketanáccsal (OB) is, és a kö-vetkező megállapodásra jutottunk: A püspöki kar

1. az általános békefeladatok művelésére meg-alakítja az Országos Béketanács Katolikus Bi-zottságát (OBKB).

2. katolikus békemunkát egyházi keretekben,egy katolikus »békeműben,« az »Opus Pacis«-ban (OP) szervezi, amely hangot ad az OB, illet-ve az OBKB által felvetett békegondolatoknak.”

Május 27-én a püspökkari értekezlet fő témá-ja a határozat véglegesítése és a katolikus béke-mozgalom megalapítása volt. Grősz érsek beszá -molt arról, hogy a tervezetet az EH elé terjesztette.Többfordulós vita során az EH vezetői makacsulragaszkodtak bizonyos személyi javaslataikhoz,elsősorban Beresztóczy Miklós és Mag Béla be-választásához a KB elnökségébe.

Grősz érsek közölte, hogy nem vállalják ezek-nek a személyeknek a bevonását, amire HorváthJános hangoztatta, hogy akkor fenntartják a ka-

tolikus papok korábbi szervezetét, és a békevé-delmi törvények alapján járnak el azokkal apüs pökökkel szemben, akik a papi békebizottságműködését akadályozzák.

A következő tárgyaláson az EH-ban Grősz ér-seknek sikerült elérnie, hogy Halász György ésHorváth Richárd személyét az EH is elvesse, deBeresztóczy Miklós, Mag Béla és Micháczy Józsefkapcsán heves vita folyt. Ehhez az EH ragaszko -dott, s miután ketten amúgyis tagjai voltak az OB-nak, Grősz érsek nem látta nehézségét, hogy mintpapok csatlakozzanak a KB-hoz.

A konferencián Badalik Bertalan titkos szava -zást javasolt Beresztóczy személyéről, amit elve-tettek. Döntés nélkül áttértek az OP Szervező és In-téző Bizottságának tagjaira. Ezt azzal fogad ták el,hogy Beresztóczy Miklós, Mag Béla és MicháczyJózsef személyére visszatérnek. Elvetették azt a ja-vaslatot, hogy a püspöki kar fogadja el a KatolikusPapok Országos Békebizottságának a funkciójárólvaló lemondását, s egyben vegye tudomásul tag-jai bekapcsolódását a KB, illetve az OP munkájá-ba. A püspöki kar kijelentette: „ezt nem vesszüktudomásul, ragaszkodunk ahhoz, hogy a papi bé-kebizottság mondja ki a feloszlását”.

Arra a kérdésre, hogy a KB-nak lesz-e megyei szer-vezete, Grősz érsek azt válaszolta, hogy „az EH-banmegmondták egyenesen, nem lesz megyei szerve -zet”. Az érsek kifejtette: „Az OP-ban nagyrészt püs-pökök vesznek részt, és a püspökök dolga, hogy jó-váhagyják a KB munkáját. Ezért itt lesz a szerve aKB-nak. Itt tisztára tőlünk függ, hogy itt mit csi-nálunk. Az OP hangot ad az OB, illetve a KB általfelvetett békegondolatoknak (és slussz).” Újabb rö-vid vita után Beresztóczy személyét is elfogadták,és megállapodtak abban, hogy a résztvevőkkel ki-egészített nyilatkozatotelküldik az EH-ba.

A lehallgatott konferencia „jegyzőkönyvét” is tar-talmazó BM-jelentés aggódva állapítja meg, hogy„az ellenforradalom alatt megszüntetett, majd új-raszervezett EH-ban eluralkodott az a nézet, hogya jövőben nincs létjogosultságuk. Az egyháznak pe-dig messzemenő szabadságjogokat kell kapnia.A teljes bizonytalanság és perspektívátlanság lát-tára — írja a jelentés — a püspöki kar már no vember4-e után hamarosan megkezdte a haladó gondol-kodású papok likvidálását. Az EH néhány erőtlenellenlépése eredménytelen volt, annál is inkább, mi-vel a Katolikus Papok Békebizottságának a tevé-kenységét maga az EH állította le. Így az EH ke-zében nem volt meg az a fegyver, ami az egyházegységét megbontotta. Ilyen légkörben születettmeg az OP és a KB, amely távolról sem helyette-sítheti a megszűnő Katolikus Papok Békebizottsá -gát. Még kevésbé töltheti be azt a célt, sőt a helyé-

706706

EMLÉKEZET ÉS KIENGESZTELŐDÉS

Kéthasábos:Layout 1 2011.08.15. 13:01 Page 706 (Black/Black plate)

be állított OP-szal akarva-akaratlanul az egyház mármegbontott egységét állítja helyre.”

„A megállapodás szerint — folytatja a jelentés— az új mozgalomnak csak vezetősége van, két-harmad részben püspökökből áll. A püspöki karáltal felterjesztett és az EH-ban elfogadott két szer-vezetben az alábbi személyek szerepelnek:

Országos Béketanács Katolikus Bizottsága (OBKB):elnök: Hamvas Endre, tagjai: Kujáni Ferenc, Be -resztóczy Miklós, Peisz Lajos, Mag Béla, Zemp lénGyörgy, Miháczy József.

Opus Pacis (OP): elnök: Grősz József, tagjai:Ham vas Endre, Kovács Sándor, Papp Kálmán, End -rey Mihály, Radó Polikárp, Sík Sándor, ZemplénGyörgy. Szervező és Intéző Bizottság: Bády Ferenc,Beresztóczy Miklós, Kujáni Ferenc, Mag Béla, Mi -háczy József, Potyondi Imre, Rojkovich István.

Nincs tagsága, nincsenek helyi szervei, nemlesz helyisége, sajtója stb. Egyszóval semmi, amibetölthetné funkcióját, az egyház bomlasztását,a katolikus tömegek helyes irányba befolyásolá-sát, a papok sorompóba állítását a szocializmusépítése érdekében. A püspöki kar két konferen-ciája, amely ezt a témát tárgyalta, világosan mu-tatja, mit szánnak a mozgalomnak szerepül, és mi-lyen perspektívának néz elébe.”

Egy másik BM-összefoglaló szerint azonban:„A püs pökkari határozat közzétételének előfelté-tele volt: a békepapi mozgalom önfelszámolása.A ha tározatot mind a napi sajtó, mind az Új Em-ber aktuális száma közölte, azonban a sajtóközle-mény nem tartalmazta a nyomatékosan meg jelöltfeltételt, a békepapi szervezet megszüntetését. EztGrősz József azonnali tiltakozása követte, és idő-legesen felfüggesztette az OP életbeléptetését.

Miközben a hivatalos egyházzal ilyen megál-lapodás jött létre — írja a jelentés —, súlyos ellen-tétek alakultak ki az EH és a papi békemozgalomvezetői között, [mert] nem védte meg őket az egy-házi reakció támadásaitól. Állandó biztatást kap-tak támogatásukról, a gyakorlatban azonban konc-ként odadobva látták magukat. Az EH vezetőjeugyanis azt követelte tőlük, hogy: az Országos Vá-lasztmány június 5-én tartandó ülésén a KatolikusPapok Békebizottsága mondja ki a feloszlását ésgyakoroljanak önkritikát. A békemoz galom veze-tői ezt megtagadták.

A feloszlás kimondását azért, mert mindezideigaz volt a megállapodásuk, hogy beolvadnak azújonnan alakult mozgalomba. Az önkritikát azért,mert a vádakat, amiket a vatikáni dekrétummeg határoz, nemcsak az érintettek nem ismerikel igaznak. Politikailag nem tartják jónak a nagybűnbánatozást sem, mert ezzel elismernék a rá-galmakat, nem is beszélve arról, hogy a papi béke-mozgalom a történelem lomtárába került.

Heves vitákban követelték a sajtó és a [Dezsőutcai] helyiségek mindenáron való megtartását.

Ez — mint mondták — még az OP keretein be-lül is bizonyos mértékig biztosítana valamilyenszervezettséget, amivel a békemozgalmi papokatmég mozgósítani lehet. Az EH azonban elutasí-totta a kérésüket.”

Június 5-én — írja a jelentés — „a megszűnő bé-kebizottság választmányi ülésén a kb. 80 fő borúshangulatban vette tudomásul a mozgalmuk fel-oszlatását. A 21 hozzászóló lelkes taps mellett ígér-te további munkálkodását a szocializmus érde-kében. Nem közölték ugyanis velük, hogy azOP-nak nincsenek szervezetei, és így a hozzá-szólók lelkesen ajánlották fel hatéves tapaszta-latukat. Az akali plébános azonban kijelentette:»Még egy ilyen győzelem és belepusztulunk.« Acelldömölki plébános pedig felvetette egy párhu-zamos mozgalom megalakításának kérdését. Azilyen felszólalások nyílt tetszést arattak. BeresztóczyMiklós is, és Horváth Richárd is — a hozzászólá-sokra adott válaszában, meggyőződése ellenéreugyan — dicsérő kifejezéseket használt az OP-ra.”

A feloszlatás kimondása után ült össze az OPSzervező és Intéző Bizottsága Hamvas Endrepüspök elnökletével, és megtárgyalta a prog-ramtervezetet, amely eleve egy alap- és két mó-dosított változatban készült. Saád Béla, az Új Em- ber szerkesztője („Kövér” fedőnéven ügynök), ésMichelics Vid, a Vigilia munkatársa („Molnár Béla”fedőnéven ügynök) készítette a tervezetet az új bé-kemozgalmi szervezet megalapítására. Az elne-vezést állítólag Endrey püspök javasolta. Hamvaspüspök az EH által módosított tervezetet támo-gatta, mert az (akkor) még nem igényelte a ko-ronákon (az esperesi gyűléseken) a békeproblémakérdéseinek megtárgyalását. Hamvas püspökmég a szocializmus szót is kihúzta a tervezetből.

A résztvevők neve, ismert előéletük, főként anév szerint kiközösítettek bevonása nyugtalan-ságot okozott a kispapok között, és felkeltette aszeminaristák belső ellenállását az új szervezet-tel szemben, ami röviddel később külső ellenál-lásba ment át, és végső soron a Központi Pap-nevelő Intézet felrobbantásához vezetett.

A BM-jelentés szerint „az OP jövőjére vonat-ko zó szándékára rávilágít Grősz érseknek a Va -ti kánhoz intézett levele, amelyben kifejti: »az OPárán elértük a papi békemozgalom likvidálását«. Ami-kor az OB is felismerte a püspöki kar valódi szán-dékát, azonnal egy tervezetet készített az OP to-vábbfejlesztésére.”

Az elemző megállapítja: „Kétségtelen, hogy apapi békemozgalom önfelszámolása számunkrahátrányos volt, mert szilárdan mellettünk álltak,vállalták a nehézségeket és támadásokat a Vatikánés a magyar katolikus püspöki kar részéről. AzOP megalapítását mégis pozitívumként kell te-kintenünk, mert az OP-ban a hivatalos egyház fel-ső vezetése is részt vesz, és amennyiben a Vatikán

707


ezzel szemben lép fel, úgy az egész püspöki kar-ral találja magát szemben. Az bizonyítja, hogy azOP megalapítása részünkre pozitív, hogy a Va -tikántól azonnal támadás érte.”

Május 27-én a Congregatio Consistorialis — a Va-tikán erősen, szinte ultrakonzervatív politikájánakmegfelelően — tárgyalta a magyar katolikus püs- pöki kar és a magyar állam között kialakult vi-szonyt. Az előterjesztés negatívan értékelte apüspöki kar szereplését Magyar or szá gon.

Június 10–15. között a Szent Kongregáció Hi-vatala is napirendre tűzte a magyar püspöki karhelyzetét. Az első megállapítás az volt, hogy aVatikán többszöri ellenzése dacára is megalapítottaaz OP békemozgalmat, ezzel alárendelte a püspö-ki kart az államnak, és védelmébe vette azokat a bé-kepapokat, akik évek óta együttműködtek a kom-munista kormánnyal, akiket a Vatikán állandóanbírált és támadott. A második megállapitás az volt,hogy mindezekért Hamvas Endre csanádi püspöka felelős, aki évek óta kiszolgálja a kommunista kor-mányt. Az ülésen éles vita támadt a bíborosok ésTardini államtitkár között. A bíborosok keményenel akarták ítélni az egész püspöki kart. Az államtitkárpedig azt javasolta, hogy ne lépjenek fel keményena püspöki kar ellen, és nyíltan a kommunista-ba-rát papok ellen sem. Végül is a Szent KongregációHivatala egyszerű levél formájában közölte az OP-ról és a püspökök politikai magatartásáról a véle-ményét. Ezt az enyhe intézkedést a BM az államszempontjából rendkívül szerencsésnek tartotta,mert „ha az OP megfelelő szervezeti formákat kap,és a tevékenységét országosan ki tudja szélesíteni,igen hasznos lehet az állam részére”.

Július 9-i keltezéssel a Sacra Congregatio Con -sis torialis nevében Piazza kardinális intézett leveletGrősz Józsefhez arról, hogy az OP-t egyháziszempontból helytelenítik: „A legutolsó időben né-hány olyan tájékoztatás érkezett, amelyek — ha iga-zak — joggal okoznak aggodalmat a lelkekben. Bi-zonyára a nehéz kérdésekben az ottani püspökökmás eljárást követtek, de az Apostoli Szentszék újó-lag megállapítja, hogy nyílt gyűléseket tartanak,amelyek tevékenysége beleesik az egyház által el-ítélt in tézményekbe. Ezért a Szent Kongregáció, aszük ségtől kényszerítve, a püspököket kitartóanarra inti, hogy az Apostoli Szentszéket részletesenés pontosan tudósítsák arról, ahogy ezek történ-tek, és ezek igazi indítékairól és súlyáról. Neked,aki a püspöki konferencia elnöki tisztét ideigle-nesen töltöd be, azt a feladatot adom, hogy minélelőbb és minél jobban végrehajtsd azt, amit veledebben a levélben közöltem, és erről engem vég-rehajtás után értesíts.” A le velet a BM elkobozta,Grősz József később sem kapta kézhez.

Július 16-án a Sacra Congregatio Concilii pre-fektusa, Ciriaci kardinális írt levelet Grősz József -nek: „Minthogy a politikában való aktív részvétel

nem áll összhangban a papi személyek kel, az egy-ház ezt általában csak különleges körülmények kö-zött és meghatározott feltételek mellett engedé-lyezte, vagy megfelelő büntetéseket is kilátásbahelyezve kifejezetten megtiltotta. Ha a magyar egy-házi tartományban a dolgok ilyen jellegűek, ezértúgy rendelkezik, hogy az egyházi személyeket a fen-ti országban minden politikai tevékenységtől büntetésterhe mellett eltiltja. Ha pedig ezek — amitől Istenóvjon — engedelmeskedni vonakodnának, ma-gával a tettel ipso facto, a Szent széknek különle-ges módon fenntartott kiközösítésbe esnek.” A le-velet a BM elfogta és ide iglenesen visszatartotta.

A vatikáni dekrétumok hatását és következ-ményeit egy újabb BM-jelentés így írja le: „Ezek azintézkedések az állam és a katolikus egyház, va-lamint a Vatikán és a magyar püspöki kar közöttiviszonyban új helyzetet teremtettek. Miután mind-két vatikáni rendelkezés beavatkozást jelent aMagyar Népköztársaság belügyeibe, az Egy ház ügyiHivatal, mint illetékes szerv, először szóban, majdírásban is közölte Grősz Józseffel, hogy mindenfélevatikáni rendelkezés kihirdetését megtiltja.” Errőla tilalomról Grősz érsek titkos levelet küldött aVatikánba, amely fennakadt a BM szűrőjén.

Július 23-án az OP, röviddel a vatikáni figyel-meztetés után — amit ugyan a püspöki kar akkormég nem ismerhetett — többszáz egyházi személyrészvételével gyűlést tartott a Béke Világtanács co-lombói értekezletének anyagairól. A gyűlésnek asajtó — közte a katolikus is — és a rádió útján meg-felelő nyilvánosságot biztosítottak.

A BM-jelentéséből tudjuk, hogy „az eseményekegybeesése következtében a Vatikán és a püspö-ki kar között újabb feszültség és véleményeltéréskeletkezett. Erre utal többek között Grősz érsekkifakadása is, aki a vatikáni intézkedések kézhez -vétele után, bizalmas körben kijelentette: »jöj jenekide és csinálják jobban, mint mi, s ne onnan kiáltoz-za nak ránk«. A rendelkezés a Sacra Cong re ga tioConsistorialistól származik, ahová a püspökök fe-gyelmi ügyei is tartoznak.”

Augusztus 29-én a püspöki kar konferencián tár-gyalta meg a vatikáni intézkedésre küldendő választ,amiben többek között a következőket írták: „A püs-pöki kar szerény véleménye szerint nem tett olyas-mit, ami a Szentszék intézkedéseivel ellenkeznék,az egyház ügyének ártana, a hívek lelkiismeretétmegzavarná, vagy éppenséggel az egyház által el-ítélt tanítások és intézkedések támogatására alkal-mas lenne. Ellenkezőleg, mindent megtett és meg-tesz az egyház jogainak védelmére, érvényesítéséreés a hívek lelkiismereti szabadságának biztosítására.Igaz, megalakítottuk az OBKB-t és az OP-t. Meg-tettük, hogy megszűnjék az az állapot, amely 6 évenát megosztotta a papságot, hogy a katolikus béke-munka az Evangélium szellemében és SzentségesAtyánk útmutatása szerint történjék. Papjaink és

708


híveink megértéssel és megnyugvással fogadták eztaz intézkedésünket Vannak, akik elégedetlenek ve-lünk, de azok felelőtlen emberek. Kérjük, hogy amagyarországi ügyek intézését bízzák nyugodtana püspöki karra. Rajta vagyunk, hogy lépésről lé-pésre javít suk az egyház és az állam közötti egy-re inkább nor malizálódó viszonyt.” Ezt a szep tem-ber 2-ai keltezésű levelet az EH csak október 15-énküldte el a Vatikánba.

A BM-nek a konferenciáról írt jelentése megál-lapítja: „Meg kell jegyezni, hogy a számunkra ked-vezőnek mondható válasz ebben a formában nemtükrözi teljesen a püspöki kar valóság ban sokkalnegatívabb álláspontját, mert a válasz létrejöttébenállami tényezők is közreműködtek.”

„Grősz érsek titkos levelének a visszatartásaellenére is a Vatikánnak tudomása volt arról, hogydekrétumainak a kihirdetését az állam megtiltotta,mivel ez a körülmény a Külügyminisztérium szó-vivője útján nyilvánosságra került. Természete-sen a püspöki karra is értendő a dekrétum azonkitétele, hogy az egyházi személyeket a fenti or-szágban minden politikai tevékenységtől bünte-tés terhe mellett eltiltja.”

„Nem szándékozunk eltúlozni — írja a jelen-tés — vagy túlértékelni ezt a véleménykülönb-séget. Meg kell mondani, hogy értékelésünksze rint nincs meg a reális alapja annak, hogy Ma -gyar or szágon a közeljövőben egyházszakadásrólbeszéljünk.”

December 30-án a Sacra Congregatio Consis to -ri a lis nevében Marcellus Mimmi kardinális vá-laszolt. „E szent kongregáció megkapta főtiszte-lendőséged folyó év szeptember 2-án E–134/1957.szám alatt kelt levelét, és az abban foglaltakat fi-gyelmesen áttanulmányozva kötelességének véliaz alábbiak közlését:

A Szentatya értesült arról, hogy az ottani egy-házi vezetők milyen nehéz helyzetben vannak. Őmégis erősen aggódik amiatt, ahogyan ily nehézkérdésekben néhány püspök viselkedik. A Szent-atya reményét helyezi a szent főpapok hitébe ésodaadásukba, hogy nem estek kétségbe, ha kintrőlvalamilyen balsors érte őket, és nem bátortalanod -tak el. Szilárdan kitartanak az egyház jogainak vé-delme mellett, állhatatosak a pásztori kötelezett-ségek teljesítésében. Minthogy pedig a pp-k közülnéhányan állandóan akadályozva vannak, legyengondja az ordináriusoknak, hogy ne adjanak ki a ma-gyar pp. kar nevében tett semmilyen nyilatkozatot, ha-csak nyilvánvalóan nics szó a keresztény tanítás kü-lönleges érdekeiről, vagy a katolikus egyházjogáról. Végül a kegyelmes püspökök emlékezze-nek arra, hogy egyedül az Apostoli Szentszék jogosultaz állam vezetőivel tárgyalásba bocsátkozni.”

A levelet a BM elfogta, lefordíttatta és jelentéstkészített: „Véleményünk szerint a Vatikán még azta néhány nyilatkozatot is sokallja, amit a püspöki

kar az elmúlt év folyamán tett (a kormány irán-ti bizalomról, az ENSZ ötös bizottságának jelen-téséről, a béke ügyéről és az államsegélyekről),ami lényegében az egyházpolitikában elért ered-ményeket jelentette, és az »akadályozott«, teháta funkciójukból kimozdított püspökök miatt(Mindszenty József, Badalik Bertalan, Péteri Jó -zsef) feszíteni akarja a viszonyt az állam és az egy-ház között. Ismerve a magyar katolikus püspö-ki kar Vatikánhoz való hűségét, a nyilatkozatokadásában tanúsított készségét és őszinteségét, ja-vasoljuk, hogy Grősz érsek a fenti levelet ne kap-ja meg. További utasításig azt visszatartottuk, éstájékoztatjuk az Egyházügyi Hivatal vezetőit.”

1958Az állami vezetők szorgalmazták, hogy — Rómadecember 31-ei állásfoglalása és tilalma ellenére— az elmúlt év során tett püspökkari béke meg -nyi latkozások minél szélesebb körben nyilvános -ságot kapjanak, és a lelkészkedő papság részérőlkellő alátámasztást nyerjenek.

Az OP Szervező és Intéző Bizottságának janu -ár–februárban megszervezendő egyházmegyeibékegyűlések megtartására tett javaslatot.

Grősz érsek levélben kérte fel az egyházme-gyék ordináriusait, hogy a nemzetközi helyzet-ről, az egyház békeszolgálatáról és az atomenergiabékés célú felhasználásáról tartsanak előadásokataz egyházmegyei papi gyűléseken. Grősz érsekazt is kérte, hogy a békegyűlések előkészítésérőlés azok lefolyásáról — az ordináriusok — írásbantájékoztassák az OP ügyvezető igazgatóját.

A gyűlések helyét és időpontját az egyház-megyék főpásztorai határozták meg, és a béke-gyűlésekre minden papot meghívtak. Januárban9 egyházmegye rendezte meg a gyűléseket, ame-lyeken közel 2600 pap (45 százalék) és 300 kispapvett részt. Hat egyházmegye gyűléseit a főpász-torok nyitották meg. Hamvas Endre a volt papibékemozgalom csanádi egyházmegyei vezetőjétbízta meg az elnöki teendők ellátásával.

Az Egyházügyi Hivatal jelentést készített a me-gyei kormánybiztosok beszámolói alapján, amely-hez javaslatokat is csatoltak:

„1./ A KB ülése után az OB elnöksége tartsonülést, amelyen foglaljon állást a leszerelési világ-kongresszus támogatására, békemozgalmi lapmegindítására, az OBKB és az OP vidéki szerve -zetének kiépítésére. Az OBKB javasolja, hogy az em-lített kérdésekben az OP is foglaljon állást. Az EHjavasolja, hogy az OBKB tevékenységének meg-szervezésére tagjaiból válasszon titkárt (dr. Be -resztóczy Miklóst ajánlja).

2./ Az OBKB javaslatai alapján az OP Szervezőés Intéző Bizottsága üljön össze, fogadjanak el nyi-latkozatot, amelyben támogatják a leszerelésivi lág kongresszust, és kijelentik, hogy a magyar

709


rk. egyház delegációt küld ki a világkongresz-szusra. Egyben felhívják a külföldi katolikusszervezeteket a világkongresszus támogatására.

3./ A »béke és barátság hónap« rendezvényeinaz OBKB és az OP aktívan vegyen részt. Előtte cél-szerű volna országos katolikus békegyűlést ösz-szehívni.

4./ Az OP tevékenységébe aktívan be kell von-ni a volt haladó gondolkodású békepapokat. E célérdekében szükséges a haladó papok egyházifunkcióba állítása és a rehabilitáció folytatása. Rö-vid időn belül el kell érni, hogy a haladó papokpozitív tevékenységükkel befolyásolják az OPmunkáját, és ebben a munkában ők vállalják azoroszlánrészt. Ennek érdekében a Béketanács ésaz EH erősítse és támogassa a haladó papokat.

5./ Az »Új Ember« című lapban és a »Vigilia«című folyóiratban jelenjenek meg összefoglaló, ér-tékelő cikkek az OP egyházmegyei gyűléseiről,és a cikkekben határozzák meg az OP tevékeny-ségének további irányát.”

Január 21-én az EH elnöke felvetette HorváthRichárd részvételének kérdését az OP indítandó lap-jában. Néhány nappal később már konkrétan ki-fejezte azt az igényét, hogy Horváth Richárd tag-ja legyen a „Katolikus Szó” szerkesztőbizottságnak.

Február 12-én a budapesti EH kormánybiztosa havi beszámoló jelentésében feladatának érzi,hogy az OP-ból élő mozgalom legyen a párt és azállam célkitűzéseinek megvalósításához, illetve azOP-nak nemcsak országos, hanem egyházmegyeiés megyei szervezetei, ügyvezetői is legyenek.

Március 12-én kelt havi jelentésében pedigmár azt a célkitűzést lehet látni, hogy „az OP ésaz OBKB működését a volt békepapok részvéte-létől, aktivitásától tesszük függővé, s míg ezek tel-jes létszámban nincsenek ismét vezető beosztás-ban, addig eleve nem lehet jó ezek működése”.

Május 13-án a püspöki kar lehallgatott konferen -ciáján az aktuális napirendi pontok megtárgyalá-sa után — a BM-jelentés szerint — Grősz József akövetkező bejelentést tette: „Na most kérem rös-telkedve előterjesztem az OP március 26-i ülésé-nek határozatát, amely szerint minden egyház-megyében alakíttassék meg az OP egyházmegyeibizottsága 5–6 taggal, akiket az ordinárius nevezki. Azért terjesztem ezt röstellkedve elő, mert azelőzetes tárgyalások alapján közel egy éven át hir-dettem a püspöki karnak és az érdeklődő papok-nak, hogy az OP-nak nem lesz sem megyei, semegyházmegyei szervezete. A püspök urak és a jó-ravaló papok is csak így barátkoztak meg valahogyaz OP-szal. Én ezt ma sem tartom szükségesnek,hiszen a papoknak a békemunkában annyi segí-tője van, amennyi kell. A januári papi békegyűléstis megrendeztük egyházmegyei bizottság nélkül.Főképpen pedig nem tudom, hogy mi a szán déka,vagy a célja az EH-nak ezekkel a bizottságokkal,

mert hogy valami céljuk van vele, az bizonyos, éshogy szükség nincs rájuk, azt ők is tudják. Mind-azonáltal ha a püspöki kar célszerűnek látja és elhatá-rozza ennek a megalakítását, nem ellenzem a követke-ző feltételekkel:

1./ A bizottság elnöke a püspök, és tagjait min-den külső beavatkozás mentesen a püspök nevezi ki.

2./ Ha bárhol beavatkozás történik, és ezt azérdekelt püspök jelenti, a bizottság egy egyház-megyében sem alakul meg, illetve a már mega-lakult bizottságok is feloszlanak.

3./ A bizottság senki által és semmi más cél-ra nem használható, és csak a püspök tudtával ésbeleegyezésével hívható össze.

Én — mondotta Grősz érsek — ezek mellett afeltételek mellett is félve mennék bele az egy-házmegyei bizottságok megalakításába, mert a fel-tételeket ma talán tudomásul veszik, de biztosanhamarosan megkezdődnének a mesterkedések,hogy a régi papi békebizottsági embereket nyom-ják a megyei bizottságokba.”

A püspökök igen rövid ideig vitatkoztak ezena kérdésen, Hamvas kivételével negatívan fog-laltak állást — már akik közbeszóltak —, olyanjavaslatok merültek fel, hogy „húzzuk el azügyet, hallgassunk az érsek úrra” stb. Végül a püs-pöki kar úgy döntött, hogy nem hajlandó meg-alakítani az OP egyházmegyei bizottságait, hanemcsak egy-egy összekötőt küldenek ki.

Október 17-én, ugyancsak püspökkari konfe-rencián —a BM „jegyzőkönyve” szerint — Grőszérsek bejelentette: „Na most jönnek a papi béke-bizottságok! Az EH a megegyezést megszegve, aközelmúltban megalakította az OP-tól függetle-nül a katolikus papok megyei békebizottságát.”Grősz József elmondta, hogy megkérdezte az EHelnökét: mi köze az EH-nak a papi békebizott-ságok megalakulásához. Majd hozzátette: „az OBígy akar az EH-n keresztül nyomást gyakorolnireánk”. Ezután felolvasta Horváth Richárdnak a„Katolikus Szó” harmadik számában megjelen-tetett cikkét, amelynek lényege, hogy a megyeipapi békebizottságok az Országos Béketanácsszervei, a Hazafias Népfront irányítása alatt mű-ködnek, semmi közük nincs az OP-hoz.

Grősz érsek kijelentette, hogy „ezek szerint amegyei papi békebizottságok a püspöki kar ha-tározata ellenére jöttek létre. Ha tovább folyik a bé-kebizottságok szervezése, nem marad más hátramint az, hogy a püspöki kar feloszlatja az OP-t.”

Egyik püspök megjegyezte: „Tulajdonképpenott vagyunk, hogy a régi papi békemozgalom újulmeg.” Egy másik azt javasolta, hogy „Grősz érsekoszlassa fel az OP-t”. Grősz érsek válaszában hang-súlyozta, hogy „ezt ő nem vállalhatja fel, csak apüspöki kar határozata értelmében”. Javasolta,hogy a püspöki kar foglaljon állást: az OP mellettvan-e szükség megyei papi békebizottságokra?

710


Titkos szavazásban állapodtak meg. A megyeibékebizottság megszüntetésére szavaztak tízen,mellette foglalt állást egy, egy pedig tartózkodotta szavazástól. A kérdés lezárásaképpen Grősz ér-sek kijelentette, hogy „amennyiben a megyei bi-zottságok működnek, az OP-ra nincs szükség”.

Ezután ismét szavazásra tette fel a kérdést: azOP fennmaradjon-e, vagy nem? Közbeszólásra is-mét titkos szavazást rendelt el: heten az OP fel-oszlatása mellett szavaztak, öten pedig a fennma-radása mellett foglaltak állást. A szavazással minda békebizottságok, mind az OP-szal kapcsolatos vi-tát lezárták. Grősz érsek megállapította, hogy„nem készültek fel az OP és a papi békebizottsá -gokkal kapcsolatos határozatok meghozatalára”.

1959Október 29-én az újra önálló Állami Egyházügyi Hi-vatal (ÁEH) országos értekezletet tartott, amely-nek beszámolójában fontos megállapításként sze-repel a Vatikán, a kompromisszumokra kész újpápa áthidaló megoldásokat kereső, a „modusvivendi” irányába forduló politikája. Ennek elle-nére: tovább kell lazítani a Vatikán és a magyar ró-mai katolikus egyház közötti kapcsolatokat; fo-kozottabban támaszkodni kell az újjászervezettpapi békebizottságokra, erősíteni kell a lojálispapok mozgalmát, hogy jelentős hatással legyenekmind az alsópapságra, mind az OP-ra; fenn kelltartani az OP-t, mert ezzel a püspöki kar bizonyoselkötelezettséget vállalt a Va ti kánnal szemben,azonban szerepe csak másod la gos legyen a Kato-likus Papok Békebizottsága mellett; meg kell aka-dályozni (továbbra is) a püspöki kar római uta-zását; a párt Politikai Bizottsága fontosnak ésszükségesnek tartja a Vatikán elleni harcnak a ba-ráti országokkal közösen kialakítandó irányelveit.

Az ÁEH — a fenti irányelveknek megfelelően— értékelő összeállítást készített az OP-ról: Az OPés az OBKB több nyilatkozatot adott ki.Alulról jövőkezdeményezés alapján 1958 augusztusától közi-gazgatási megyénként megalakultak az OBKBmegyei bizottságai, lényegében az 1956 előtti bi-zottságok formájában, azonban előnyösebb hely-zetben vannak, mint az 1956 előttiek voltak, mertaz OBKB-ban ezidő szerint püspökök is résztvesznek, és az OP fedezi a jelenkori papi béke-mozgalmat. A megyei bizottságokba a békemoz-galom legtekintélyesebb papi személyiségeit vá-lasztották be. Ezek most így egyházi részrőlkevésbé támadhatók. A megyei papi bizottságokmegalakulása ellen a püspöki kar 1958 októberé-ben tiltakozott ugyan, hogy az OP és az OBKB meg-alakulásakor erről nem volt szó, és ők ezt „nem fe-dezik a tekintélyük kel”. Grősz érsek és a Hivatalelnöke fél évre elhalasztotta a OP és a OBKB fel-oszlatását. A félév ugyan régen letelt, azonban a püs-pöki kar részé ről azóta sem jelentkeztek.

1961Október 3-án Grősz érsek elhunyt. Politikai meg-fontolások alapján a püspöki kar Hamvas End-re csanádi püspököt választotta utódjául a püs-pöki kar elnökévé.

December 20-án az OP és az OBKB közös ülésttartott. Az eseményről az ÁEH készítette a be-számo ló jelentést: „Az ülésen megválasztottákHam vas Endrét, a püspöki kar és az OBKB el-nökét az OP elnökévé is. A megüresedett helyekreegyhangúlag Kovács Vince c. püspök, váci apos-toli kormányzót és Brezanóczy Pál egri apostolikormányzót. Az OP új elnöke felkérte az egy-házmegyék vezetőit, hogy adjanak ki körlevelet,amelyben méltatják az elmúlt év eredményeit, ésbuzdítják, hogy a következő évben még jobbandolgozzanak. A jelentés megállapításai:

1./ Az ülés jó hangulatban folyt. Hamvas püs-pök megköszönte, hogy őt választották meg azOP elnökének, és megígérte, hogy törekszik azttovábbra is kiérdemelni. Fontosnak, hasznosnakés szükségesnek ítélte meg a papi békemunkát,és kérte a papi békemozgalom vezetőit (Beresztó -czyt, Mag Bélát, Horváth Richárdot), hogy foly-tassák az eddig eredményesen végzett papi bé-kemunkát.

2./ Ezen az ülésen is tapasztalható volt, hogyaz OP-ban és az OBKB-ban a kezdeményezést ésvégrehajtást a szilárd békepapok tartják kezük-ben, akik megnyilatkozásaikkal befolyásolják eszervek munkáját. Az egyházon belüli reakció el-leni harchoz jelentős segítséget ad mindkét szerv,amely az egyházon belül nagy tekintélyre tett szertés a püspöki karral szemben rivalizáló testület lett.

3./ Beresztóczy Miklós, az OBKB főtitkára be-számolójában kiemelte, hogy a nemzetközi és a bel-politikai események bizalommal kell, hogy eltöltséka papságot és a híveket is. Hangsúlyoz ta HamvasEndre püspök érdemeit az állam és az egyház jóviszonyának művelésében, és kijelentette, hogy apüspök törekvésében maga mögött tudja a józankatolikus papságot és a híveket.”

�

Ezzel, és a Vatikán gyökeresen változó keleti poli-tikájával új szakasz kezdődött az OP történetében.Immár lényegesen különbözött a Grősz Jó zsefkalocsai érsek által kiharcolt „békeműtől”, amelykísérletet tett az egyház aktív politizálásának mi-nimálisra csökkentésére. A magyar katolikus egy-háznak a Béketábor békepolitikájában való aktívrészvétele ezután még közel 30 évig érseki/püspökivezetéssel tovább folytatódott.

SZÉKELY TIBOR

Részletesebben és dokumentáltan lásd SzékelyTibor: Kispaplázadás, 1957–1961 című kötetében:www.mek.oszk.hu/09500/09579

711


MÍTOSZTALANÍTÁSÉS ÖNMITIZÁLÁS KÖZÖTTPaul Ricoeur a halálról és az időről

Paul Ricoeur magyarul — mindössze négy évvela francia kiadás után — Egészen a halálig címmelmegjelent gondolatkísérletei vitathatatlanul ne -mes szándékaik és egyértelműen komoly prob- lémafelvetéseik ellenére több szempontból is za-varba hozzák az olvasót: először is azért, mert akönyvben megfogalmazódó intuíció végül lát-ványosan szembefordul önmagával, másodsor-ban a filozófiai és teológiai határterületen mozgóelemzések sajnálatos anakronizmusából faka-dóan, végül pedig a fogalmi tisztázás szándéká-val fellépő szerző fogalmi téren megmaradóadósságainak következtében.

Természetesen elhibázott lenne szabatosságot,fogalmi precizitást és kimerítő koherenciát várni egyolyan szövegtől, amelyet két hosszabb esszé és ösz-szesen tíz töredék alkot. Az összefüggő szövege-ket és a töredékeket ráadásul nyolc év választja elegymástól, és a szerző bevallottan gondolatkísér-letekbe fog. Ebből fakad az, ami rokonszenvessé te-szi Ricoeur fejtegetéseit: az eleven és tapogatózógondolkodás elemi ereje, a lépten-nyomon felve-tett és sokszor megválaszolatlanul hagyott kérdé-sek, a befejezetlen és elvarratlan mondatok, egy-szóval az a töredékesség, amely olyan jól illik azemberi megismerés alaphelyzetéhez. A vizsgált kér-dések komolysága (a halál, a halál utáni élet való-sága és vágya, az idő, a feltámadás, Jézus halálá-nak értelme és nem utolsósorban a filozófus sajátönértelmezése) és a töredékesség tehát a legkevésbésem alkot kontrasztot az Egészen a halálig lapjain:a problémák nem ebből fakadnak.

A nehézségek részletezését azonban ugyanúgyproblémássá teszi a szöveg keletkezésének alap-helyzete, mint a szerző rangja. A halállal és a meg-halással kapcsolatos reflexiók ugyanis Ri coeur fe-leségének súlyos betegségével, majd évek kel későbba filozófus saját erővesztésével párhuzamosanszülettek, és a meghalásnak ez a köz vetlen távla-ta olyan tiszteletet parancsol, amely nek talán inkábbáthághatatlan határt kellene húznia mindenneműbírálat előtt. És hogy Ricoeur esetében hatalmas élet-művet alkotó és jelentős hatást kifejtő szerzőről vanszó, az szintén nem könnyíti meg a problémás té-nyezők számbavételét. Ennek ellenére az alábbiaksorán mégis elsősorban ezek kapnak teret.

A kötet szándéka és tartalma amúgy viszony -lag könnyen összefoglalható. Ricoeur a halál utá -ni életet objektív állapotként felfogó szemlélet-mód leépítésével párhuzamosan az élet súlyára

és a halál utáni élettől független értelmére kívánjahelyezni a hangsúlyt, s a halál utáni élet képzetétaz idő és az örökkévalóság viszonyának olyan ér-telmezésével akarja felváltani, amely szakít az íté-letről, a bűnről, az üdvösségről és a megváltásrólszóló hagyományos teológiai elméletekkel.

A fogalmi téren jelentkező problémák főkéntaz Egészen a halálig: a gyászról és a vidámságról szólószövegben figyelhetők meg. Az esszét (akárcsak atöbbi szöveget) önmagában véve rendkívül pozi-tív tartalmi igény hatja át: bizonyos, a halált érintőképzetek megalapozatlanságát kimutatva egyvégletes határhelyzet (a haldoklás) feldolgozásánkeresztül olyan „vidámságig” kíván eljutni, amely— egyébként a korai monasztikus hagyományhozkötődő keresztény kifejezést mozgósítva — gond-talanságként felfogott életszeretetet jelent. Ri -coeurnél éppúgy nincs nyoma a halált végpont-ból folyamatosan jelenlévő viszonyítási ponttáalakító Martin Heidegger pátoszának, mint a ha-landóság terhét szellemes iróniával feldolgozóOdo Marquard komikumának, és ez a szélsősé-gektől tartózkodó józanság mindenképp üdítőeleme a szövegnek. Az esszé kiindulási pontja ahalál utáni állapotról alkotott képzet hamis objek-tivációja ellen viselt „küzdelem” (39.), az efféleképzeleti formák Ricoeur szerint ugyanis elkerül-hetetlenül a halállal szemben tanúsított szorongásforrásává válnak, jóllehet teljesen téves szemlélet-módon alapulnak, hiszen azt feltételezik, hogy ahalottak ideje valamiképpen párhuzamos az élők(a „túlélők”) idejével. A „terápiás” (32.) szándék-tól sem mentes elemzések ezeket a hamis képze-letbeli „alakzatokat” igyekeznek lebontani. A márbekövetkezett halál vagy a haldoklás elővétele-zése helyett Ricoeur szerint két másik tényezőrekellene figyelmet fordítanunk. Egyrészt arra, hogyha nem pusztán külső szemlélőként tekintünk ahaldoklókra, hanem a meghalással küzdő élőiránt táplált részvét irányítja a tekintetünket, ak -kor felismerjük, hogy az élet „legmélyebb erőfor-rásai” (37.) nyílnak meg az agóniában. Másrészt,ezzel párhuzamosan, arra, hogy csak a halállalszemben válik lehetségessé a valódi „vallási ta-pasztalás” (39.), mert csak így „fedi fel” (31.) ma -gát az az egyetemes „vallási elem”, az a „Lényeg”,amely konkrét vallásokba, vallási nyelvekbe van„kódolva” (38.). Az általános vallási elem és a(nagybetűvel írt) Lényeg kifejezések zavart tá-masztanak — ha csupán a vallási dimenzió egye-temessége és a konkrét vallások részlegessége kö-zötti ellentétről van szó, akkor csalódást keltőmódon a hetvenes évek legerőtlenebb vallásel-méleteinek világában találjuk magunkat. Ha több-

712

KRITIKA


ről, akkor a fogalmi homály („vallási elem”, „azalapvető”, „a Lényeg”) nem ad komolyabb felvi-lá gosítást a szerző elgondolásáról.

Ugyanez a nem éppen szerencsés fogalmi prob-lematika jelentkezik Ricoeur önértelmezési kísér-leteinél. Annak a „keresztény filozófus” szó párnakaz elutasításával szembesülünk, amely nek egyébmegfelelői („keresztény költő”, „keresztény zene-szerző”, „keresztény tudós”) már túlságosan gyak-ran merültek fel problémaként ahhoz (Magyar -országon is), hogy ne várnánk joggal többet annála „skizoid helyzetnél” (94.), amelyre Ricoeur hi-vatkozik. A keresztény filozófia kérdésének egya-ránt vannak árnyalt (Isten és a filozófia érdekébena keresztény filozófiát lehetetlennek tartó Hei deg -ger) és naivan primitív megoldásai: a keresztény „el-köteleződés” (95.) és a filozófiai autonómia Ricoeur-féle szembeállítása egyikhez sem tartozik, inkábbazt a tanácstalanságot tükrözi, amelyet az elmúltszáz év erőfeszítései után immár jótékony lenne ma-gunk mögött tudnunk (a kötet előszava még ennélis kezdetlegesebb, azt sugallja ugyanis, hogy a ke-reszténység „akadályozhatná” [20.] a szabadgondolkodást).

A részvétteli tekintettel párosuló „kísérés”(41.), a vele összefonódó „testvériség” (49.), az em-lékezés és az elbeszélés (55.) jelenségeit JorgeSemprun és Primo Levi sorsán és írásain keresztülvizsgáló fejtegetések után kezdődik az Egészen ahalálig legkomolyabb része (67–81.), amelybenRicoeur elsősorban hagyományos teológiai elmé-leteket igyekszik lebontani, lényegében ugyanúgykommentárt fűzve Xavier Léon-Dufour egyik írá-sához, mint korábban Semp ru néhez. Hatalmas té-maköröket fog át egy-egy sorban, kérlelhetetlenülnegatív álláspontokat megfogalmazva: kívána-tosnak tartja, hogy „radikális megtisztulásra” (70.)kerüljön sor bizonyos elméletekkel kapcsolatban,azaz „demito lo gi zálni kell” (72.) meghatározottszemléleti formákat. Nagyszerű és elengedhetet-len igény mozgatja, hiszen az elmúlt évtizedek-ben bebizonyosodott, hogy radikális felülvizsgá-latra szorul többek között az az egész másodikévezred szótériológiáját meghatározó anzelmimegváltástan, amely Ricoeur demitologizálási tö-rekvéseinek elsődleges célpontja. De mindösszeannyit megállapítani, hogy a megváltás nem te-rel hető „jogi síkra” (96.), hogy az ítélet nem lehet„jóvátétel” (74.), hogy a reményünk tárgyát nemalkothatja a Pálnál leírt üdvösség (70.), hogy hely-telen Jézus halálának áldozati értelmezése (81.) ésa krisztusi kenózist le kell választanunk a húsvétutáni kontextusról (77.), az hallatlanul könnyelműszemléletmódot tükröz, olyat, amellyel szembenfelmerül annak a gyanúja, hogy még el sem jutotta szótériológia valódi problémájáig. Nyers és ot-romba dolog lenne számon kérni Ricoeurön, hogy

nem vet számot azokkal a nagyszámú értelmezésitörekvésekkel, amelyek az általa kommentáltegyetlen könyv sugarán kívül esnek, de még így issajnálatos anakronizmus jellemzi a fejtegetéseit: amegváltástan terén kifejtett demitologizálási kí-sérletei mintha mit sem tudnának a huszadik szá-zadról (arról a kínos tényről nem is szólva, hogyegy 2002-es könyv hatására kellett elveszítenie apátriárkákról szóló bibliai elbeszélések konkréttörténetiségének „illúzióját”: 102.).

A teológiai számonkérés nem feltétlenül sze-rencsés gesztusánál azonban fontosabb megemlí-teni, hogy a szóban forgó lapokon Ricoeur remekintuícióból indul ki (csak éppen fogalmilag már nemtudja valóra váltani). A létezés értelmének olyan in-tuícióját vázolja fel, amely a „tökéletes elszakadás”(67.) (a teljes függetlenség, az eckharti Abgeschi e -denheit) erejével a jelenbe (a „pillanatba”: 72.) tö-möríti és vertikálisan az örökkévalósággal hozzakapcsolatba az emberi lét értelmét. Az így értett in-differencia és az értelem megfeleltetése a legnagy -szerűbb eleme az egész könyvnek. E helyütt is fel-bukkan a szöveg elején említett támadási cél, a halálutáni élet képzete, amely folyamatosan azon van,hogy „ravaszul” visszalopja magát (74., 75., 77.):Ricoeur az Isten gondoskodásába vetett bizalmatés az Isten emlékezetébe való beíródást helyeziszembe vele, amelynek folyománya a „nagylelkű -ség” (68.), az az elszakadás, amellyel az ember „át-viszi az élet iránti szeretetét a másikra” (68.). Akiképes erre, az szabaddá válik a (korábbiakból márismert) lényegre és alapvetőre, tudva, hogy élete„nyomot hagy” (69.) Istenben.

Nem az a probléma, hogy az így felfogott nagy- lelkűségnek lényegében nincs tárgya (eckhartiperspektívában kár is lenne tárgyat keresni), ha-nem az a sajnálatos, hogy az önzetlen átvitel gesz-tusa a könyv végére levegőtlenségbe fullad. Havalaki ennyire világosan látja a pillanat, az érte-lem és az indifferencia összefüggését, hogyan kor-látozhatja a saját „nyomát” az életművére, hogyanhasonlítgathatja az életműve jelentőségét máso-kéhoz (Derrida: 113.) és hogyan vetheti fel azt azabszurd kérdést, hogy „talán” (!) még azok is kü-lönlegesek („make a difference”: 113.) Istennek,akik nem hagynak írásos nyomot? Mivel mindenta továbbélőkben megmaradó emlékre korlátoz, amítosztalaní tásra törekvő Ricoeur végül mitizáljaönmagát, a saját életművét, s ezzel nemcsak an-nak adja tanújelét, hogy nem értette meg Eck -hartot, akire hivatkozik, de remek intuícióját el-árulva kudarcba fullasztja az egész szöveget.Sajnálatos módon még csak nem is nagyszabású,hanem esetlen kudarcba. (Egészen a halálig. Töre-dékek. Ford. Bende József; Ben cés Kiadó, Pan non -halma, 2011)

GÖRFÖL TIBOR

713


HÓNAPRÓL HÓNAPRA

AZ IMÁDSÁGRÓLÉrdemes még tervezgetni? Már abban a korbanvagyok, hogy minden új nap ajándék, s egyre szí-vesebben kalandozom a múltban, mint a jövőben.Alfred Cortot utolsó felvételeit hallgatom, s köz-ben arra gondolok, mennyivel tisztultabb az a vi-lág, amelyet 60 éve ő érzékeltetett Chopin vagySchubert bemutatásával. Aztán jött az esztelen ro-hanás, a semmi borzongató érzése, egyfajta er-kölcs híján lévő célképzet. Krisztus leültette az em-bereket, úgy beszélt nekik. A mai ember rohanniszeretne, hogy le ne maradjon valamiről, mertnem tudja, hogy az igazán fontosakat csak csend-ben, nyugalomban vehetjük észre.

Márai nagyon elgondolkodtatóan írt a csendről,a befelé hallgatásról, miközben Maeterlinck műveitolvasta. „Maeterlinck gazdag volt és gróf, s ugyan-akkor költő volt. Valahogy nem vág ez össze. Meg-volt a lehetősége reá, hogy az igazi költő életét élje— tehát tökéletesen alázatos közelségben min-denhez, ami emberi, és tökéletes távolban minden -től, ami piaci, ahogy a költők, királyok, a szentekélnek —, de nem élt ezzel a lehetőséggel, mert grófis volt, gazdag is volt” (Napló, 1957).

E pár sor a ferences szerzetest, Szedő Dénestjuttatta eszembe. Összes művei első kötetét, for-dításait adta közre Hidász Ferenc a Szent IstvánTársulat gondozásában. 1959-től egyik napról amásikra élt, ahogy mondani szokták: „tisztes sze-génységben”. Imádsággal, szemlélődéssel tel teknapjai, s egyre többet fordított, megtalálta a ro-kon hangokat, kiszakadt az ellenséges, fenyege-tő világ lármájából, de kárpótlást talált a virtuá-lis birodalomban, az áhítatot, békességet sugallóversek és prózai alkotások között.

Saját sorsára ismert a Zsoltárok könyvében. Ma- gá nyában erőt adott számára a biztos tudat,hogy az általa imádságokból, köl teményekből, for-dításokból felépített házat Isten segítségévelemelte, ahogy a 127. zsoltár tolmácsolásában ol-vas suk: „Ha nem az Úristen építi a házat, / hiá-ba vesződik vele bárki ember. / Ha nem az Úr-isten őrzi a várost, / az éji őrszem hasztalan őrzi.”

Szedő Dénes imádságos lélekként azokban akorszakokban és műfajokban volt igazán ottho-nos, amelyeket az imádkozó ember hite szőtt át.Szívből fordított, átélte az eredetit, rezonált az is-mert vagy ismeretlen költő szándékára. Elesett-ségében is erőt merített abból a bizonyosságából,hogy Isten megsegíti. (A Szent István Könyvhét-re jelent meg Hannelore Risch Isten megvigasztalcímű megrendítő könyve, amely ugyanezt az élet-

érzést sugallja.) Ezért érezzük olyan átéltnek, hi-telesnek a ferences szentek himnuszainak fordí-tását, de liturgikus himnuszfordításai között isakadnak maradandóak.

Hogy mi a ferences lelkülettel történő fordítás,talán érdemes idéznünk az 55. zsoltár bevezetését.Előbb Szedő Dénes, majd Farkasfalvy Dénes tol-mácsolásában. Szedő Dénes: „Könyörgésemethalld meg, Istenem / el ne zárkózzál esdeklésemelől, / figyelmezz rám, és szómra válaszolj, / fel-feltör panaszom. // Ellenség zaja, latrok zsivaja/ zavarja és feldúlja békém. / Nyomorúságot hoz-nak énreám, / Vadul vádaskodva ellenem. Far kas -falvy Dénes: „Imám füledbe jusson, Istenem, / nelégy süket rimánkodó szavam ra. / Figyelj reám,felelj nekem, / hajolj le, hallgass panaszomra. //Az ellenség haragjától rettegek, / a gonoszok sze-me ha rám mered. / Mert ha zug vádakat kohol-nak, egyre / dühödten szidnak szemtől szembe.”

A gondosan, ismételten átdolgozott második for-dítás korrektebb, Szedő Dénesét pedig mintha a mo-dern zsoltáros jajgatná el. Ízlés dolga, ki melyiketválasztja (s akkor még nem is szóltam Sík Sándormegoldásairól). Szedő Dénesnek — mint uraltamrá — vannak telitalálatai, s mint minden fordítónak,néha gyengébb megoldásai. Nem meggyőző pél-dául a híres „versenydarab”, A ván dor éji dala át-ültetése, persze Tóth Árpád után elég nehéz mégteljesebb változatát adni. Tény, hogy Szedő Dénesfordításainak nagy többsége fontos fejezete a ma-gyar líra világirodalom felé történő nyitásának, meg-jelentetése nyeresége verskultúránknak, de imád-ságos életünknek is, hisz jó néhány imafordítás isolvasható benne, mégpedig olyan nyelvezettel,amellyel bizalommal és méltó módon könyörög-hetünk Istenhez. (Nem mellékesen ilyen gyűjte-mény a Kindel mann Győző válogatásában ésszerkesztésében megjelent A család imakönyve is,szebbnél szebb imákkal és fohászokkal.)

Miért hiszek? Ez a kérdés, pontosabban a ráadandó válasz minden gondolkodó hívőben fel-merül, s különféle válaszait olvashatjuk a Kai roszKiadó sorozatában, amely azt bizonyítja, hogynem feltétlenül igazságos korunkat elval lás -talano dott nak nevezni. A lassacskán századik kö-tetéhez közeledő sorozat meghatározó fogalmaaz imádság. Térdre borulva, magányban, vagy ép-pen életünkkel, tetteinkkel, amelyekkel igyek-szünk Isten szolgálatába állítva jobbá és embe-ribbé formálni a világot.

Ritoók Zsigmond Homérosszal is Jézushoz ér. Azókortudomány tudósa Simon Erikának vallott éle-téről, sorsáról, ihletőiről. Ha ismerek szerény em-bert, Ritoók Zsigmond az. Szólhatott volna si-

714

SZEMLE


kereiről, elismeréseiről, ő azonban ezek eléréséta kegyelem segítségének tulajdonítja.

1956 után villámcsapásként ért bennünket,első éveseket a hír, hogy néhány hasonlóan gon-dolkodó és cselekvő társával egyetemben eltávo-lították az egyetemről. (Brusznyai Árpád kegyel-mi kérvényének aláírása volt a bűnük.) Nemszáműzetésnek fogta föl gimnáziumba helyezését,hanem isteni rendelésnek, s ott is azt folytatta, amitaz egyetemen elkezdett: szépre, jóra és legfő-képp az igazra nevelte növendékeit. Minden em-berben megvan az adottság ezeknek az erények-nek gyakorlására, csak meg kell tanítani őketar ra, miképp kamatoztassák. Ritoók tanár úregész pályájának ez volt az egyik alapelve. A má- sik: sose elégedjünk meg azzal, aminél többre va-gyunk képesek. A kapott talentumokat folyvást ka-matoztatnunk kell, amíg erőnkből futja.

Istenszeretet és emberszeretet. A főparancso-latok meghatározzák életünket és tetteinket. Mind-kettő megvalósításával teljesíthetjük küldetésün-ket. Jézus ezeket a parancsolatokat élte meg, smutatott példát arra, hogyan élhetjük meg mi is.Idézem: „Jézus ezt a parancsolatot valósítottameg a viszonylagosságok világában minden kö-vetkezményével együtt, a kereszthalálig menően:A ’felnőtt’ kereszténységet éppen ez jelentheti, eza felelős éthosz, az isten- és emberszeretetben fo-gant, szeretet vezette felelősségvállalás etikája.”

— Kérem, álljanak fel! — mondta a kicsit sá-padt, szemüveges fiatalember, görögtanárunk.Magamban olyasmit morogtam, miféle középis-kolai tempó ez.

— Egyperces némasággal adózzunk azok-nak a kollégáinknak, akik a forradalom áldoza-tai lettek — folytatta.

Álltunk és tisztelettel vegyes szeretettel tekin -tettünk rá. Ilyen érzésekkel gondolok rá azóta is.

Első hallásra ostobán hangzik a kérdés: lehet-e hangos sikere az imádságnak? Pedig nem az! Ami-kor 1970-ben az Új Írásban Juhász Ferenc jóvoltá-ból Erdélyi Zsuzsanna közreadott néhány archaikusnépi imádságot, óriási volt a visszhangjuk. Bebi-zonyosodott, hogy a magyar néphagyománytnem a forradalmi gondolat hatotta át, hanem azőseinktől örökölt, századokon át búvópatakként to-vább élő imádságos érzület. A közlés, majd az 1974-ben megjelent Hegyet hágék, lőtöt lépék egyszerre volttudományos és lelkiéleti szenzáció, amelyet azokis méltányoltak, akiknek világnézetét megrendítettea gyűjtemény. A Szent István Társulat újdonsága(Erdélyi Zsuzsanna — Várhelyi Ilona: „… századokonát paptalanúl…”) nemcsak — mint alcíme ígéri —„az archaikus népi imádságműfaj fogadtatástör-ténetét” dokumentálja, hanem bepillantást engedévtizedek mentalitástörténetébe is. Talán segíthetabban, hogy aki nem élte meg a hetvenes-nyolc-

vanas éveket, megérthesse, milyen elementárisigény lappangott a társadalomban a múlt hitelesmegismerésére, s annak az imádságos hagyo-mánynak feltérképezésére, amelyről már csak azidősebbek nek lehetett emlékük, s Erdélyi Zsuzsan -na tevékenysége nélkül alighanem elfelejtődtek vol-na. A rejtett forrásra rátalálva, annak kivételes je-lentőségét mindenekelőtt az akkori Új Emberismerte föl, ismertetések és híradások mellett ta-nulmányokban méltatták kitűnő munkatársai az„eseményt”, és helyt adott a lap Erdélyi Zsuzsannaolyan jellegű kéréseinek is, amelyek gyűjteményebővítésére vonatkoztak.

Hadd idézzem az akkori Új Ember egyik kitű-nő, a néprajzban is otthonos írója, Sinkó Fe renc Ma-gyarok imádása című cikkét, amelynek bevezető kér-désében („Van-e, volt-e valami sajátos a magyarimádságban?”) máris éreztette a gyűjtésből adó-dó igen jelentős következményeket. „Csodálato-san szépek és jellemzőek imádságnak is. Semmisincs bennük a farizeus oltár előtti dicsekvéséből,a vámos szűkszavú, lényegre szorítkozó áhítata ésalázata fohászkodik bennük. A lélek felemelkedésétszolgálja bennük minden szó, hasonlat. Lírai ké-pekkel kezdődnek, mint a népdalok, csakhogy ezeka képek természetfelettiek. Önkéntelen a regölésés a sámán jut eszünkbe róluk, aki a világfán a ter-mészetesből, a hétköznapiból a természetfelettibekapaszkodott fel.”

Márai Sándor számára alighanem az 56-os for-radalmat és szabadságharcot követő évek voltakazok, amelyek újra meg újra önvizsgálatra ésszámvetésre késztették. Ezt bizonyítja A teljes Nap-ló 1957–1958 (Helikon). 1956 november 6-án a Sza-bad Európa rádió megbízásából Európába repülttudósítóként, s amikor ráébredt, nincs remény, aszovjet tankok eltaposták, a nyugati hatalmak el-árulták a magyar forradalmat, az imában keresettvigasztalást. Michelangelo Piétája előtt elmondta aMiatyánkot, és miközben azért könyörgött, bocsássameg vétkeinket az Úr, miképpen mi is megbo-csájtunk az ellenünk vétkezőknek, úgy érezte:„Isten válaszolt.” Rádöbbent, hogy a világban ta-pasztalható rosszért nem lehet Istenre hárítani a fe-lelősséget: „Én vagyok a felelős: én, te, ő!”

Részt vett XII. Piusz magánkihallgatásán. El-panaszolta a pápának népe és az írók szenvedéseit.„Alessandro — mondta a pápa —, én tudommind ezt. Mindent megteszek, már két enciklikát ad-tam ki a magyar értelmiség érdekében.” A fogadásvégén mindnyájukat megáldotta. Ekkor készült ró-luk az a fénykép, amelyet tűnődve szemlélt a pápahalálát követően. Mintha XII. Piusz szomorúan álltvolna közöttük, mint aki tudja, hogy a világot át-járta a bűn, az emberen csak az imádság segíthet.Tudta ezt Márai is, s legkeserűbb pillanataiban magais imát mondott. Tudta, nem szabad apró-cseprő

715


ügyeink elintézését is rábízni, meg kell hallanunk,amíg nem kezd „zengeni” a magány. Keserűen je-gyezte föl: „Ameriká ban nem ’zeng’ a magány. Ittmindenki süketen magányos. Csak ott ’zeng’ a ma-gány, ahol hallják a zengést.” Szent Ferenc hallot-ta, mert figyelt és figyelni tudott rá. Nem a hatalomközelségébe, hanem Istenébe akart férkőzni…Ezért lett költő, és megírta a Naphimnuszt.

Márai naplóit olvasva mindig csodálattal adó-zom félelmetes műveltségének, elképesztő olva-sottsága lenyűgöz. Aztán rádöbbenek: ő is ember,vaskos tévedésekkel, amelyek egy részét a hazá-jától való távolsága magyarázza. Ilyen távolságbanvagyunk mi is az ideális világrend teremtőjétől, deáttörhetjük az imával. Idő kell még? Erő? Nem isegyszer kérdezte az író, miközben tervez getett.Szívszorító arra gondolni, hogy még több mint 30éve adatott, s élete végén teljesen magára maradt.Már ő sem hallotta a „zengést”.

Amíg látott, minden reggel Arany Jánost ol-vasta, és a Bibliát. Hű maradt nyelvéhez, és kerestea titkot, amely felé dadogva, esendően, botladozvaindulunk napról napra.

RÓNAY LÁSZLÓ

JEREMY DRISCOLL:EZ TÖRTÉNIK A MISÉN

A szentmise misztériumának rövid és közérthetőösszefoglalása jelentős vállalkozás, jelentősebb,mint azt az ember elsőre gondolná. A szentmisé-ről minden vallásgyakorló katolikusnak van egy-részt hittanórán tanult iskolás fogalma, másrészt a„szokás” és folyamatosság révén önkéntelenül ismegélt képe, aki pedig a vallásgyakorlat körén kí-vül van, egyszerűen csak el kell mennie a litur giára,hogy lássa, mi történik benne. A tapasztalat azon-ban nyilván nem elég. A szentmise liturgiája nemértelmezi önmagát, ezért hasznos kézikönyvekremindig szükség van, hogy általuk a hí vő személyés a kereső ember egyaránt felfedezze a szimbó-lumok változatosságát, a mögöttük rejlő univerzálistartalmat, a precíz rituális szerkesztést, és semmi-képp sem utolsósorban a szentmise liturgiájánakaz egyház hitében betöltött mély és megkérdője-lezhetetlen jelentőségét. A miséről írni, főként egypapnak, aki nap mint nap ünnepli azt, nem is olyannehéz; de jól írni róla már sokkal nehezebb, úgy,hogy egyszerre ismerjék fel benne saját lelki és hit-beli élményüket azok, akik rendszeresen járnak mi-sére, mindazonáltal felkeltse azoknak az érdeklő-dését is, akik bár hívőnek vallják magukat, mégsemérzik szükségét az eucharisztikus eseményen valóértő és aktív részvételnek. A szentmiséről való el-mélke dés túl könnyen lehet szubjektív, ha a szerzősa ját benyomásait írja le, teológiai szakkifejezések-kel támasztva alá érzéseit, azzal pedig túlságosan

(pontosabban lehetetlenül) magasra teheti a mér-cét, ha az objektivitásra való törekvéssel, egyol-dalúan szentírási és tanítóhivatali utalásokkal írnákörül a mise jelentését az egyház életében.

A kortárs liturgikus teológiában (talán éppezért is) egyre nagyobb jelentőségre tesz szert azinterszubjektivitás fogalma, amely egyszerre akar-ja megtartani és érzékeltetni a liturgikus cselek-mények szubjektív befogadásának feltételeit, meg-haladva ezzel egyetlen szubjektum vagyis sze mélyliturgiához való viszonyát — egy könyv esetébenpéldául magáét a szerzőét (amelybe természetesenközrejátszik az illető hivatástudata, a hivatás ki-bontakozásának története, a liturgikus élményeiéletének különböző szakaszai ból, az átélt misékkulturális környezete vagy épp azok esetleges vál-tozásai stb.), másfelől viszont tudatában van an-nak is, hogy nem lehet a számos szubjektív be-fogadást egyetlen objektív liturgia-értelmezésalá sorolni, amelyben elvész a résztvevő ember(külvilágban megélt) személyessége. Az interszub -jektivitás tisztában van azzal, hogy a szentségi tör-ténés szubjektív megközelítését nem szabad kizárni,elvégre Isten cselekvését az ember csak emberkénttudja értelmezni, ugyanakkor a szubjektív meg-közelítés nem lehet kizárólagos és sokrétűségébenmegosztott sem. Meg kell találni a szubjektumokszámára jelentést hordozó közös hitbeli jelentést,amely azonban mégsem egyértelműen objektív,mintegy isteni kinyilatkoztatás az ember feje (és szí-ve) fölött, vagy kötelező egyházi deklaráció.

Jeremy Driscoll bencés szerzetesnek, a rómaiSzent Anzelm Egyetem amerikai tanárának aszentmise misztériumába bevezető könyve ebbőla szempontból jelent különös értéket. Bár első ol-vasatra nem tartalmaz semmi újdonságot a mise jel-képeinek, rituális formáinak és részeinek bemu-tatásában, egyértelműen nem is ez a célja. Nem akarolyat mondani a miséről, amit még nem tudunk,amire nem gondolt még senki, ezáltal új megvilá-gításba helyezhetné a szentmise elemeiről alkotottelképzeléseket (vagyis nem akar teológiai forrás-munka lenni), de nem szeretné a teológiai hagyo-mány összefoglalását sem nyújtani az általa (böl-csen) meghatározott terjedelmi korlátok között.Szentírási utalásokat is csak annyiban alkalmaz,amennyiben az események, jelek és gesztusokmögött láttatni kívánja a Bibliával való kétségbe-vonhatatlan összefüggéseket. Munkája olvasmá-nyosan vezeti vé gig az olvasót a szentmise részeinpontról pont ra, részletes magyarázattal szolgálvaaz egyes „betétek” formáit illetően, ugyanakkorigyekszik gondosan minden forma mögé is tekin-teni, egyszerre mutatva rá arra, miért azt a konk-rét formát választotta ki Isten, a mise valódi cse-lekvője, és miért éppen az lehet a legkifejezőbb abefogadó ember számára. Driscoll több alkalom -

716


mal is megjegyzi, hogy a szentmise liturgiája ket- tős irányultsággal rendelkezik. Jelen van ben ne Is-ten műve és általa a mennyei liturgia eszköztára,a dicsőség szelleme, amely hatása alá akarja von-ni az ünneplő egyházi közösséget, más felől viszonthelyet kap benne az emberi érdeklődés, fogé-kony ság, keresés és az Istennel való találkozásbóladódó természetes hálaadás (Eu charisztia) is a rí-tus formai elemeiben, szóban, énekben és gesz-tusban kifejezve. A misét az egyház, és az egyházminden egyes tagja inter szub jektív ünnepénektekinti, sőt, még Istent is ebbe az interszubjekti vi -tásba kapcsolja bele, aki az emberrel vállalt közösségjegyében személyesen és intim módon lépett be azemberi történelembe Krisztus által, s ennek mint-egy következményeként „testközelben” éli meg azemberrel együtt az Eucharisztiát. S mindezt aszenthárom ságos értelmezés keretében, az egyes is-teni személyek liturgikus szerepének bemutatá-sával, a miséhez kapcsolódó jelentősebb teológiaifogalmak (misztérium, szakramentum, áldozat)egyszerű és világos áttekintésével vázolja fel, tel-jes és hiteles képet közölve így az egyház Eucha-risztiára vonatkozó tanításáról is.

Driscoll tanulmánya tehát egyfajta interszub -jektív vallomás, amelyben nem titkoltan jelen vana szerző személyes élményvilága könyvének tár-gyát illetően, mégis arra törekszik, hogy ezt a vi-lágot minden egyes olvasója magáénak érezhesse.Ezáltal a könyv meghívás is a közös tapasztalatmegszerzése felé a mise során, melynek szervezője,illetve a liturgia forgatókönyvének pontos össze-állítója nem más, mint Isten. Ha néha akad is stí-lusbeli egyenetlenség a szövegben, hiszen a szer-ző teológus és monasztikus szerzetes egyszerre, shol az egyikre, hol a másik ra jellemző megközelí-tés vagy nyelv tűnik do minánsnak, a végeredménymégis egységes rátekintés a mise liturgiájára, egykönnyen követ hető, minden lényeges pontot átfogó,minden kinek címzett, impozánsan gondozott el-mélkedés során. (Ford. Szopkó Márk és FehérváryJá kó; Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2010)

LISZKAI TAMÁS

ROBERT A. MARKUS:AZ ÓKORI KERESZTÉNYSÉG VÉGE

A közelmúltban (2010. december 8-án) elhunyt ma-gyar származású neves szakembernek a ha zai ol-vasóközönség számára most hozzáférhetővé vált— és lényegében a Nyugat (pontosabban szólva alatin kereszténység) 4–6. századi történetét felöle-lő — műve tulajdonképpen bevezetőt ké pez a ko-rábban már megjelent Nagy Szent Ger gely és kora(Kairosz, Budapest, 2004) című monográfiájához.A jelentősnek számító római püspök tevékenysé-

ge (590–604) alapjában véve egy korszakváltás ha-tármezsgyéjén helyezkedik el. Ro bert A. Markus je-len történeti munkájában az eh hez vezető változásifolyamatot igyekszik feltárni és bemutatni. Ez a kor-szak elsősorban azért fontos, mert ebben az idő-szakban alakultak ki és telítődtek tartalommal a ké-sőbbi keresztény világ formái.

Három évszázadnyi belső konfliktusokkal meg-terhelt és időközönkénti, helyileg és időben többé-kevésbé jól körülhatárolható üldözésekkel tele-tűzdelt időszak után Konstantinnal (313-ban)teljesen új korszak kezdődött a kereszténység tör-ténetében: megtűrtből elismert, majd a 4. századvége előtt hivatalos birodalmi vallás lett. Ennek előz-ményeként, a Gallienus császár hatalomra kerü-lésével (260-ban) beköszöntő béke és nyugalom idő-szaka alatt a Krisztus-hit széles körben elterjedt,mind a Római Birodalom területén, mind pe dig atársadalom különböző rétegeiben. Az egyházi in-tézményrendszer megszilárdult, a püspökök ha-talma megerősödött, s a klérus láthatóan elkülönülta hívektől. Ennek tulajdonítható, hogy a Diocle tia -nus által 303-ban kirobbantott keresztényüldözéscsupán megtépázta, de nem rombolta szét az egy-házat. A Konstantintól újonnan elnyert szabadságlégkörében és a szélesre tárulkozó társadalmi le-hetőségek közepette azonban óhatatlanul szem-besülni kellett egy égető kérdéssel: mit jelent ke-reszténynek lenni? Nagy Szent Gergelyig ez volttulajdonképpen a nyugati kereszténység alap-problémája. Akkorra sikerült ugyanis a „szent”-nekteljesen magába olvasztania a „világi”-t; vagyisdeszekularizálnia a kultúrát és a társadalmat,aminek következtében maga a kérdés is elveszítettejelentőségét. Ez a folyamat elsősorban azért kö-vetkezett be, mert a világi közigazgatás, oktatás éskultúra eltűnésével párhuzamosan a társadalom-szervezési és irányítási feladatokat átvette az egy-ház, miközben megerősödött a bibliai alapú kultúra.Robert A. Mar kus szerint az általa tárgyalt idő-szakban nem csupán „a világ változott meg”, ha-nem maga „a gondolkodás kerete is” (35.); magá-ról a kereszténységről nem is beszélve.

A három részből álló mű tulajdonképpen ezeketa változásokat taglalja. A szerző elsőnek a keresz-tény identitás válságát veszi górcső alá. A meg vál-tozott helyzetben ugyanis a közösségnek viszo-nyulnia kellett a saját múltjához, folyamatosanszemmel tartva egy teljesen újszerű jelen körül-ményeit. A helyes életforma kérdésében lényegébena tökéletességet megcélzó elitizmus (Pelagius) és atömegek számára is hozzáférhetőbb „keresztény kö-zépút” (Ágoston) került szembe egymással. Ez a di-namizmus-gerjesztő feszültség azóta is a nyugati ke-reszténység egyik markáns jellemvonása.

A következő két részben egyrészt az időnek,másrészt pedig a térnek és a társadalomnak a ke-

717


reszténnyé tétele kerül bemutatásra. Ebben a fo-lyamatban fontos szerepet játszott a vértanúk kul-tusza, a keresztény ünnepkörök kialakítása, egy ke-resztény topográfia (szent helyek hálózata)megteremtése és az aszketizmus térhódítása (aPusztaság és a Város átfedte egymást).

Robert A. Markus műve azért is gondolatéb-resztő, mert rávilágít arra, hogy a kereszténység-nek a késő antikvitásban miképpen sikerült haté-konyan újra meghatároznia önmagát egymélyrehatóan átalakuló világban; valamint kiter-melnie magából azokat a meghatározó egyénisé-geket, akik képesek voltak előre vinni a keresz-ténységet a saját koruk támasztotta kihívásokközepette. Gyakorlatilag ez napjaink alapproblé-mája is. Egy gyorsan változó és globalizálódó vi-lágban, illetve egy szekuláris és a vallási pluraliz-mus által meghatározott társadalmi környezetben„mit jelent kereszténynek lenni”?

Végezetül pedig mindenképpen köszönet ille-ti Heidl Györgyöt és Somos Róbertet, hogy az ál-taluk szerkesztett magas szakmai színvonalú so-rozatban a nemzetközi szakirodalomnak ismét egyjelentős alkotását publikálták, mintegy ezzel is se-gítve a késői antikvitás oktatását. A tartalmasszakirodalmi jegyzékkel és névmutatóval zárulókiadvány ugyanis mind tankönyvként, mind pe-dig oktatási segédeszközként egyaránt használható.(Ford. Nemes Krisztina; Catena. Monográfiák, 11;Kairosz Kiadó, Budapest, 2010)

JAKAB ATTILA

VARGA MÁTYÁS – SCHMALRÓZA: ASSISI SZENT FERENC

Ebben az esztendőben jelent meg a Bencés Kia dómesesorozatának Assisi Szent Ferencről szóló da-rabja. A picike kötetben óriási lehetőségek rejlenek.Szentekről, cselekedeteikről, a hitbeli erőről ilyenformában ugyanis ritkán mesélnek a felnőttek. Ta-lán azért, mert arról, amit nem tapasztalunk, amitelfelejtettünk, amihez látszattalálkozások kötnek,arról inkább hallgatni szoktunk. „Csak nagyszerű ne-vedet tudnám.”

Nevezhetnénk Istennek, Erőnek, Szeretetnek,Családnak, a magunkba és szeretteinkbe vetett Hit-nek, Bizalomnak, Reménynek… Nevezhetnénk, desokszor a világ változásai, a megállíthatatlannak lát-szó, összeomlás érzetét keltő hatásai nem ezeket aszavakat juttatják eszünkbe, s ha még él is bennünkmindez, inkább nem mondjuk ki hangosan, nehogyelveszítsük vagy elragadja tőlünk valami. Pedig le-het, hogy azzal, hogy ne vén szólítanánk az érzést,csak felerősödne.

Ezért is fontos, hogy példát mutató, a történel-met felelevenítő, küzdeni akaró személyiségekről,így szentekről is meséljünk gyermekeinknek.

Hogy beléjük ivódjon a világ jobbá tételének, em-berbarátaink megsegítésének természetessége.

A feladat előttünk áll, s a Bencés Kiadó felfedezteezt a feladatot, sorozatban jelenteti meg kis köte-teit. Az eddigi kiadványokban olvashatunk SzentMártonról, Szent Istvánról, Árpád-házi Szent Er -zsébetről, Szent Miklósról, Szent Bene dekről, s a kö-zeljövőben jelenik meg Szent Gellért és Árpád-házi Szent Margit legendája — rövidítve.

Az ötlet tehát kiváló. A kivitelezés a maga ne-mében szintén, bár a kis terjedelem az élettörté-netek szükségszerű csonkítását eredményezte.A gyerekek számára így befogadható, mégis úgygondolom, a mesehangulatot a szöveg- és a kép-anyag nem igazán teremti meg. A könyv alakjagyermekbarát, kicsi, könnyen elfér a kézben,egyszerűen rajzolt alakok találhatók benne, a szö-veg és a képek elrendezése is a megszokott. Dea sötét színek nem ragadják meg a figyelmüket,a környezetemben növekvő gyerekek azt kér-dezték: minden képen este van?

A történet fordulatainak magyarázata is elma-rad; a sorsfordító magyarázat mindössze ennyi:„Ferenc ifjúsága is így telik. Tanul, szórja a pénzt, vidám -sága és szellemessége miatt pedig gyakran áll a társa ságiélet központjában. Iszonyattal fordul el, valahány szor azemberi nyomorral találkozik. A gazdag posztó kereskedőfia azonban egyszer csak elkezd megváltozni… Van egybarlang a városon kívül, oda jár imádkozni.”

A gyerekek némelyikének az imádkozás szó je-lentése sem egyértelmű. Már nem olyan szoros ve-lejárója az átlagember életének, mint volt 50 évvelezelőtt. Pedig az ilyen könyvnek épp az lehetne azegyik célja, hogy azokat a fogalmakat, melyeket máremlítettem, amelyek mindenkinek fontosak mégkimondatlanul is, mert hiányoznak, ha éppen nin-csenek velünk, azok a gyerekek is megérezzék,megismerkedjenek létezésükkel, akik nem ke-resztény családban nevelkednek.

A mesekönyv ugyanakkor éppen a magyará-zatok, a folytonos logikai összeköttetés hiányamiatt többször engedi meg a kitekintést, a mesénkívüli mesét; a szöveg azt kívánja, hogy beszél-gessünk csemetéinkkel, hogy válaszoljunk a kér-déseikre, tanulva tanítsuk őket. Ennek egyre in-kább szükségét érzik a gyerekek, de sokszor semők, sem szüleik nem tudnak erről az igényről, aközeli hozzátartozók, a nevelők, tanárok hama-rabb észreveszik.

Tehát szükség van a személyességre, a szere-tetben kötődésre, s ha apropó kell a beszélgetéshez,akkor vegyünk elő egy mesekönyvet, üljünk a gye-rekek mellé, s kápráztassuk el őket olyan történe-tekkel, melyeket ők is tovább fognak adni! PéldáulSzent Ferenc történetével. (Bencés Kiadó, Pannon-halma, 2011)

PÉNTEK VIKTÓRIA

718


FRANCESCA RIGOTTI:TORKOSSÁG. A FALÁNKSÁGSZENVEDÉLYE

A bolognai Il Mulino A hét főbűn (I sette vizi capi tali)című sorozatából három kötet (Torkosság, Kevélység,Jóra való restség) már magyarul is olvasható. A so-rozat célja bemutatni, hogy a hét főbűn nem csu-pán egy vallási vagy kultúrtörténeti fogalom, illetvehogy érdemes és lehet ezekről a bűnökről, bűn-forrásokról időszerűen, vallásos hagyománytólfüggetlenül is beszélni.

Francesca Rigotti 1995-ben az Egyesült Álla-mokban járva leginkább a rengeteg kövér emberencsodálkozott, s mostanság ugyanazt tapasztalja azóceán innenső partján is. A kövérség világméretűjárványa valóban megtapasztalható, miközben a vi-lágméretű éhezés szintén korunk igen nagy prob-lémája. Csakugyan tanúi lehetünk a „globális göm-bölyödésnek”, hiszen a főbűnök kö zül ez az egy, atorkosság az, ami nemcsak a lélek bűne, hanema testé is, ez az, ami kívülről is meglátszik az em-beren. Arra a tényre is rögtön felhívja a figyelmeta szerző, hogy miközben egyre nő a falánkok, a túl-súlyosak száma, egyre inkább felmentik őket a bű-nük alól, betegségnek, vagy megörökölt tulajdon-ságnak tekintve a kövérséget. Érdekes az azellentmondás is, hogy míg a középkorban a tor-kosság a gazdagok kiváltsága volt, addig mára ezmár nem a kiváltságosság, a tehetősség jele. Azanyagi jólét sokkal inkább időt és pénzt nem kímélőegészséges életmódban, kiegyensúlyozott táplál-kozásban mutatkozik meg.

Francesca Rigotti mintegy kaleidoszkópba he-lyezve sokoldalúan és számos irányba szerteá-gazva mutatja be a témát, arra téve kísérletet,hogy beláthassuk, miként változott át az idők fo-lyamán a torkosság bűnből betegséggé, a torkosember bűnösből áldozattá. Az egyszerű, szintetársalgási stílusban megírt könyvben erről a fő-bűnről társadalmi és egyházi alapon, filozófiai,lélektani, kultúrtörténeti, természettudományosvonatkozásban egyaránt olvashatunk. A nem el-mélyült, de gazdag információáradatban előszöra jelenlegi helyzetet tekinti át, megemlítve a puk-kadásig evés ellentétét is, a koplalás bűnét, amit amúltban csodás önmegtartóztatásként, manapságanorexiaként tartanak számon. Több fejezetben iselőkerül a bűn mint olyan: antik elméletekben,különböző vallásokban a bűnök és vétkek rend-szerezése, a bűnök rendszerén belül a torkosságelhe lyezése, illetve más bűnökkel való kapcso-lata. Eszmefuttatását a szerző filozófiai és egyháziidézetekkel, irodalmi példákkal is erősíti: Pla tón -nak és Aquinói Szent Tamásnak éppúgy jut hely,mint Dante Isteni színjátékának és Rabelais Gar -gan tua és Pantagrueljének, vagy mitológiai hősök-

nek és Roald Dahl Karcsi és a csokoládégyár címűművének. A nagyevők, a falánkok nemcsak azirodalomnak adtak témát, hanem a képzőművé-szetnek, a filmes világnak is, a kötet képmellékle-tében ebből is kapunk ízelítőt festmények, illuszt-rációk, filmjelenetek, reklámok révén. Érdekeskultúrtörténeti adalék a középkori kolostori ét-kezés ismertetése a férfi és női táplálkozási sajá-tosságok alapján. Tanulságos az evés és a beszédkapcsolatának bemutatása is, a platóni dialógusszerint a szakács és a rétor ugyanúgy a mértékle-tesség ellen vétenek: túlzásba viszik azt, ami aszájba bejut, vagy azt, ami onnan kijön. A pogányistenek világának Homérosz vagy Ovidius mű-veiből ismert hírhedt lakomái mellett az emberivilág híressé vált traktáiról is, valós történelmiszemélyekről, így Stuart Annáról és IV. Györgyrőlis szó esik. Külön alfe jezet foglalkozik az előítéle-tekkel, míg az ókori görögök közt Boiótia lakói,úgy mára a franciák érdemelték ki a torkosság, afalánkság sztereotípiáját. Az irodalmi, történelmivonatkozások után a mai világba jutunk újravissza. Többek között megtudhatjuk, hogy aszórakoztatva művelés révén hogyan vált a sza-kács tévésztárrá, hogy a gyorséttermek milyenmódszerrel vezetik át az embert az étvágy álla-potából a jóllakottság állapotába, ízelítőt kapunka különböző gasztronómiai kalauzok és interne-tes konyhaművészeti oldalak bőségéből. Végülszóba kerül az is, ha már áldozatként, s nem any-nyira bűnösként súlyfeleslegre tettünk szert,„hogy emésszük meg azt, amit befaltunk” diéták éstornatermek segítségével.

A könnyed összeállítás fogyatékosságakéntkell azonban megemlíteni a logikus rendezett-ség hiányát, az ide-oda csapongást, s több eset-ben a forráshelyek beazonosíthatatlanságát. Eza fajta hiányosság a magyar fordításra is igaz,számos idézetnél hiányzik például, hogy kinek atolmácsolásában olvasható a citált szerző. Emel-lett a fordítónak érdemes lett volna utánanéznieaz egyházi szerzők nevének a magyar termino-lógiában bevett használatának, így nem maradtvolna benne a szövegben például a szerző általolaszul használt Giovanni Climaco a kora ke-resz tény görög Klimakosz Szent János helyett.Zavaró a görög és latin nevek következetlen,olykor téves átírása is, így a görög üpszilon holy-ként, hol ü-ként jelenik meg, de bántó a tech -né, avagy a Vergílius forma is.

Végeredményben azonban egy érdekes témájúkönyvet vehet kezébe az olvasó, ami a szórakoz-tatva informálás segítségével mégiscsak feleleve-nít, körüljár egy, a mai világban új értelmet nyertfogalmat és jelenséget. (Ford. Ecsedy Sarolta;Typotex, Budapest, 2010)

ZARÁND KINGA

719


PER OLOV ENQUIST:EGY MÁSIK ÉLET

A svéd Per Olov Enquist a jelenkor egyik legna-gyobb, világszerte ismert és elismert írója, több mű-fajban — regény, dráma, forgatókönyv, esszé, tör-ténelmi monográfia — is kimagasló műveketalkotott. Az Európa Kiadó a tavasszal — amikorEnquist a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiváldíszvendége volt — megjelentette az író Egy má-sik élet című önéletrajzi regényét.

Az 1934-ben egy észak-svédországi falubanszü letett Par Olov Enquist nincs még egyesztendős,amikor rakodómunkásként és favágóként dolgo-zó édesapja meghal. Ettől kezdve tanítónő édes-any ja egyedül neveli fel, szigorúan vallásos szel-lemben, de nagy szeretetben. A gyermek Enquistlelkébe és szellemébe belevésődik a kereszténységés a Biblia világa, alapos ismerete. Később eltávo-lodik a hittől, meggyőződéses szociáldemokratalesz, Istent azonban soha nem tagadja meg.

Per Olov Enquist ifjúkorában versenyszerűensportol, magasugró szeretne lenni, nem is tehet-ségtelen, de a két méteres magasságot soha nem ké-pes átugrani, így pedig csak a lemaradók között le-hetne a legjobb, ahogy az egyik sportlap írja róla.A mindig maximalizmusra törekvő ifjúnak eznem elég, ezért felhagy a versenyszerű sportolás-sal, bár a sporttól nem szakad el teljesen, ír ilyen té-májú regényt, az 1972-es müncheni olimpián pe-dig — amelyen palesztin terroristák megöltektöbb izraeli sportolót — tudósítóként vesz részt.

Az irodalom iránti rendkívüli tehetsége márigen korán megmutatkozik. Tizenöt éves, amikorédesanyja, aki soha nem dicséri, nehogy elbízzamagát, ez egyszer kivételt tesz és bevallja neki, ta-nítónői pályafutása alatt soha nem találkozott mégdiákkal, aki olyan jól tudna fogalmazni, mint PerOlov. Mélyen hívő édesanyja azt szeretné, hogyegyetlen gyermeke igehirdető legyen, mutassameg Krisztust a hétköznapokban. Az ifjú Per Olo -vot azonban bel ső, lelki szükségletei más irány-ba terelik, az uppsalai egyetemen szerez böl-csészdiplomát. Önéletírásában Enquist keresi aválaszt arra, hogy miért éppen őt ragadta el az írásszenvedélye, hiszen családjában több nemzedé-ken keresztül parasztok, favágók, dolgos, be-csületes emberek voltak. Ám ez csak a felszín volt,mert például édesanyja írt rövid szövegeket,egyik alakját önmagáról mintázta, aki „hitét Meg-váltójába vetve, dacolva a nélkülözéssel és a rémület-tel, végigélte küzdelmes életét”. Emellett Enquistédesapja titokban verseket írt, anyai nagyanyja pe-dig rendszeresen publikált a helyi lapban.

Enquist önéletírásának legdrámaibb része az,amikor leírja, hogyan küzdött a nyolcvanas évek-ben az alkoholizmussal, tíz esztendőn keresztül. Ge-

netikai okok is előidézhették ezt az állapotot, a kö-tetben van utalás arra, hogy korán elhunyt édes-apja nem vetette meg az italt. Több családtag is bí-zott abban, hogy a kis Per Olov felnőttként nem leszaz ital rabja, ezt ő maga is több ször megígérte azédesanyjának, sőt, kisgyermek ként tagja lett a kékszalag mozgalom ifjúsági tagozatának, a ReménySeregének, s élethosszig tartó józanságot fogadott.Az ötvenhez közeledő Enquistnek látszólag min-den rendben volt az életében, írói pályája töretle-nül ívelt felfelé, regényeit tucatnyi nyelvre lefor-dították, darabjait világszerte játszották, ennekel lenére mély depresszióba zuhant, s ezt az alko-hollal próbálta kompenzálni. Enquist nem maradtmagára eb ben a kritikus időszakában, mellette állta családja, a barátai, az intézményes gyógykeze-lésnek is alávetette magát, mindhiába. Végső el-keseredésében már az öngyilkosságra gondolt. S bárszívében nehezteléssel a Teremtő iránt, de hosszúidő után ismét megszólítja Isten: „Felül az ágyban,összekulcsolja kezét, és néma szemrehányással Istenhezfordul, és azt mondja, mindent megpróbáltam, sokat küz-döttem, de köszönetképpen alkoholmérgezést kaptam tő-led, igen, te adtad nekem, te nyomorúságos Isten. Miértkell, Jóbhoz hasonlóan, ilyen könyörtelenül megbüntet-ned? Édes jó Istenem, te, aki, most jutsz eszembe, léte-zel, nem tudnád levenni a vállamról ezt a keresztet?” SEnquist állítása szerint Isten válaszolt neki: A mu-zsikusok kivonulása című regényére emlékeztette,amelynek alakjai a legmélyebbre süllyednek, még-is, mintha azt mondanák egymásnak: „Mindigvan valami, ami jobb a halálnál.”

Enquist 1990. február 6-án tette le végleg a po-harat, amikor a maga számára is meglepetéskéntismerte fel, hogy tud még írni. Regényt tervezett,Nemo kapitány könyvtára címmel, amit aztán meg isírt. Ez a könyv a feltámadásról szól. A svéd író egyújabb látomásban írja le, hogy megjelent előtte aMegváltó, egy idősebb népiskolai tanítónő alakjá-ban — korábban, még ifjú sportolóként Enquist mártalálkozott vele egyszer —, s megígérte: „Hát akkorimádkozni fogok érted, és a könyvedért, hogy jó legyen.”

Az alkoholizmus tízéves rabságától megsza-baduló Per Olov Enquist vallja, hogy az elmúlt húszesztendő egy másik élet, azóta valóban újjászüle-tett. S talán még az előző korszakánál is jelentősebbműveket hozott létre, melyek közül magyarul is ol-vasható többek között a Lewi útja, a Hamsun, Az ud-vari orvos látogatása. Az emberi és alkotóerejét gyil-koló démonait végül sikeresen legyőző Enquisthatalmas küzdelem után eljutott a soha nem sza-bad feladni szemléletéhez, amit így fogalmazmeg: „Az ember mindig valami csodában reménykedik.Ha nem reménykedik, nem is ember. Márpedig valami-lyen módon mégiscsak az.” (Ford. Kúnos László;Európa, Buda pest, 2011)

BODNÁR DÁNIEL

720


Les intellectuelsMes réponses à mes questionsLes intellectuels catholiquesLes dimensions de la responsabilitéDialogue avec un partenaire incontournableEssais de László Bartusz-Dobosi, Tamás Halmai et Béla PomogátsAmour, justice, proximitéEntretien avec István Kemény, poète

Die IntellektuellenMeine Antworten auf die eigenen FragenDie katholischen IntellektuellenDimensionen der VerantwortungDialog mit einem nicht beliebigen PartnerEssays von László Bartusz-Dobosi, Tamás Halmai und Béla PomogátsLiebe, Gerechtigkeit, ProximitätGespräch mit dem Dichter István Kemény

The IntellectualsMy Answers to my QuestionsThe Catholic IntellectualsDimensions of ResponsibilityDialogue with a Non-optional PartnerEssays by László Bartusz-Dobosi, Tamás Halmai and Béla PomogátsLove, Justice, IntimacyInterview with the Poet István Kemény

CSABA LÁSZLÓGÁSPÁR:

ÖZSÉB HORÁNYI:GYÖRGY HEIDL:BALÁZS MEZEI:

ÁKOS LÁZÁR KOVÁCS:

ANDREA MÁTHÉ:




ANDREA MÁTHÉ:




ANDREA MÁTHÉ:

76. évfolyam VIGILIA Szeptember

SOMMAIREIntellectuels chrétiens

INHALTChristliche Intellektuelle

CONTENTSChristian Intellectuals

Főszerkesztő és felelős kiadó: LUKÁCS LÁSZLÓMunkatársak: BENDE JÓZSEF, DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG, HAFNER ZOLTÁN, LÁZÁR KOVÁCS ÁKOS, PUSKÁS ATTILASzerkesztőbizottság: HORKAY HÖRCHER FERENC, KALÁSZ MÁRTON, KENYERES ZOLTÁN, KISS SZEMÁN RÓBERT, POMOGÁTS BÉLA, RÓNAY LÁSZLÓ, SZÖRÉNYI LÁSZLÓSzerkesztőségi titkár és tördelő: NÉMETH ILONA Indexszám: 25 921 HU ISSN 0042-6024; Nyomás: Gyomai Kner Nyomda Zrt. Felelős vezető: Fazekas Péter vezérigazgatóSzerkesztőség és Kiadóhivatal: Budapest, V., Piarista köz. 1. IV. em. 420. Telefon: 317-7246; 486-4443; Fax: 486-4444. Postacím: 1364Bu da pest, Pf. 48. Internet cím: http://www.vigilia.hu; E-mail cím: [email protected]. Előfizetés, egyházi és templomi árusítás: Vigilia Kiadó-hivatala. Terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Üzletág, a Magyar Lapterjesztő Zrt. és alternatív terjesztők. A Vigilia csekkszámla száma: OTP.VII. ker. 11707024–20373432. Előfizetési díj: 2011. évre 4.800,– Ft, fél évre 2.400,– Ft, negyed évre 1.200,– Ft. Előfizethető külföldön aKKV-nál (H-1389 Budapest, POB 149.). Ára: EU országok: 15.000,– Ft/év vagy 95,– USD illetve ennek megfelelő más pénznem/év.SZERKESZTŐSÉGI FOGADÓÓRA: KEDD, CSÜTÖRTÖK 10–14 ÓRA. KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA.

B3:Layout 1 2011.08.15. 13:19 Page 1 (Black/Black plate)

LUKÁCS LÁSZLÓ - vigilia.huvigilia.hu/node/Vigilia_2011_09_facsimile.pdf · A 705. oldalon Fra Angelico Noli me tangere című festménye LUKÁCS LÁSZLÓ: GÁSPÁR ... A fran cia

Documents