LÁNYI GUSZTÁVE9sztematik%E1k/Lanyi2001.d… · Web viewLÁNYI GUSZTÁV LÉLEK(TAN) ÉS POLITIKA Bevezetés a politikai pszichológiába (Jószöveg Műhely Kiadó, Bp. 2001) TARTALOM

LÁNYI GUSZTÁV

LÉLEK(TAN) ÉS POLITIKA

Bevezetés a politikai pszichológiába(Jószöveg Műhely Kiadó, Bp. 2001)

TARTALOM

ELŐSZÓBEVEZETÉS: a politikai pszichológia új tudomány Magyarországon

I. MI A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA?

1. Implicit politikai pszichológiákA politikai pszichológia tudománytörténete a poszt/modern világban - Az ókori implicit politikai pszichológiák - A középkori keresztény politikai pszichológiák. - Néhány újkori politikai pszichológia: Machiavelli és "A fejedelem" - Spinoza politikai pszichológiája - Mandeville és a "politikai pszichológiai" tudatosság.

2. Homo Politicus PsychologicusAz individuális-racionális "politikai ember" - Az individuális-irracionális "politikai ember" - A kollektív-irracionális "politikai ember" - A kollektív-racionális "politikai ember".

3. A politikai pszichológia megszületéseA pszichológia önállósodása - Az önálló politikatudomány - A pszichológia "államtani" alkalmazása Európában - A politikai pszichológia alapító atyja: H. D. Lasswell.

II. A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA MEGSZÜLETÉSE MAGYARORSZÁGON

4. A tartalmas semmiDékány István és politikai pszichológiája - A hazai pszichológia (viszonylagos) fejlettségéről – Harkai Schiller Pál kezdeményezései

5. Álruhás politikai pszichológiákA szellemtudományos politikai pszichológia - A szellemtudományos politikai pszichológia csábító ereje - Az állam- és jogtudományok pszichologizálása - A politikatudomány "segédtudománya" a lélektan - A világnézet-lélektan - A magyarság-lélektan - A "magyar észjárás" társaslélektana és politikai pszichológiája - A nemzetnevelés politikai pszichológiája.

6. Pszichoanalitikus politikai pszichológiákFreud tömeglélektani koncepciója és hatása Magyarországon – A pszichoanalitikus politikai pszichológia „kalandjai” Magyarországon: Ferenczi Sándor nem létező politikai pszichológiája – A Tanácsköztársaság „kalandja” és Kolnai Aurél szociológiába rejtett politikai pszichológiája – A fredomarxista „kaland” – Az individuálpszichológusok békére nevelő kalandja

7. Rejtett politikai pszichológiák - szakrális politikaPolitikai én versus tudományos ész: Bibó István és Mérei Ferenc nem létező politikai pszichológiájáról

8. Az interregnumRejtőzködés: a pavlovi reflexológia és a makarenkói pedagógia - A szocialista lélekgyógyászat (gyilkos) „kalandja” - A "marxista pszichológia": a kör négyszögesítése - Ideológia versus szaktudományok - Az adaptáció körei, amelyek azonban nem vezettek a politikai pszichológiához - A politológia és a pszichológia hazai aszinkronitása - Politikai pszichológia helyett közéleti pszichológia és propaganda-módszertan

2

9. A rendszerváltozásRendszerváltozás-lélektan és/vagy politikai pszichológia? – A rendszerváltozás sokkja, szociológiai és pszichológiai vizsgálatok – A magyar pszichoanalitikus politikai pszichológia, amely nem létezik, mégis népszerű és virul: Az „antallo-freudizmus” kalandja – A rendszerváltás „kalandja” – Az ezredvég politikai változásai és a pszichoanalízis – Pszichoanalízis(ek) versus politikai pszichológia – A „sorskérdések” politikai pszichológiája. – Két szöveggyűjtemény.

III. TÉMÁK, PARADIGMÁK ÉS MÓDSZEREK

10. A politikai gyakorlat optimalizálásaA politikai pszichológia: alkalmazott tudomány - Tudományrendszertani kérdések – Politikai és /vagy gazdaságpszichológiai "eszmék" Magyarországon - Politológia és pszichológia

11. Kis (magyar) alkotmánytani pszichológiaAlkotmánytan, (nép)lélektani alapokon – A legitimitás szociálpszichológiai kérdései: konszenzus versus szokásjog és a kollektív tudattalan – A szerződéses elv történeti és politikai szociálpszichológiája – A magyar (történeti) alkotmány, pszichológiai diagnózis? – „Jogi díszlet”, miképpen töltődhet fel „lélekkel”? – Lehetséges-e az alkotmánytani politikai pszichológia?

12. A diszciplináris keretekAz intézményes feltételekről – A politikai pszichológia multidiszciplinaritása – A pszichológia nélküli politikai „lélekbúvárkodás” – A politikai pszichológia pszichológiai tudomány – Kutatás és/vagy cselekvés – Politikai tudás versus pszichológiai szakértői tudás

13. A (politikai) pszichológia nézőpontjaiBiológiai nézőpont - Behaviorista nézőpont - Kognitív nézőpont - Pszichoanalitikus nézőpont - Fenomenológiai nézőpont – Az alaklélektan és a mezőelméleti politikai pszichológia - A "járásvégzés" fenoménja és a tüntetés - A humanista pszichológia mint politikai pszichológia - Pszichológiai EGÉSZség és politikai EGÉSZség - Az etnometodológia mint politikai pszichológia – A politika diszkurzív értelmezése, a politikai magatartás dramaturgiája

14. Nézőpontok - paradigmákParadigmaküzdelmek és a politikai pszichológia nézőpontjai - A politika pszichológiai fogalma

15. A politikai magatartásA politikai magatartás pszichológiai sémája - A politikai magatartás prediszpozíciói - A politikai magatartás interakciós modellje - A politikai magatartás idői (történeti és szocializációs) szerkezete és dimenziói

BEFEJEZÉS (helyett): a politikai pszichológia minimális és maximális programjaA társadalomtudós szakértői szerep

16. A minimális és a maximális program modelljeiA pszichológus: szakértő tanú - A pszichológus: a politika kiértékelője - A pszichológus: társadalmi mérnök - A terápiás és támogató tanácsadás

IRODALOM

3

ELŐSZÓ

Az itt következő tanulmány propedeutika vagy prolegomena - magyarán: alapozó bevezetés - egy (majd) részletesen kifejtendő politikai pszichológiához. Dolgozatom, három fejezetbe tagolva, azért csak "propedeutika", mert valójában még nem politikai pszichológia: nem a politikai pszichológia jelenségeit tekinti át, hanem a politikai pszichológiáról mint diszciplínáról szóló gondolatok - és gondok - összefoglalására tesz kísérletet. A tudományok metaelméleti kérdései és problémái ugyan mintegy a jelenségvilág "fölött" lebegnek - mégsem üres spekulációk vagy éteri "szellembódulatok" víziói ezek a metaszintű eszmefuttatások.

A "propedeutika" kiemelését - és közrebocsátását – azért tartom szükségesnek a politikai pszichológia jelenségeinek részletes tárgyalása előtt, mert ebben a dolgozatban kifejtett problémák és gondok áttekintése nélkül a "jelenségvilág" szinte csak a semmiben lebegne, különösen nálunk, Magyarországon.

Magyarországon a politikai pszichológia ugyanis új tudomány - hiányoznak a szakemberek, még nem alakultak ki az általánosan elfogadott, közös ismeretanyagot hordozó intézményes fórumok és keretek: tankönyvek, kézikönyvek, folyóiratok stb. Tulajdonképpen ez a "propedeutika" sejteti - vagy inkább szeretné előkészíteni - azt a politikai pszichológiai tankönyvet, amely mindenekelőtt és éppen ezért a tudománytörténeti hagyományok hiányával és töredezettségével kénytelen szembesülni.

Az előzmények hiánya, a tudománytörténeti hagyományok töredezettsége miatt úgy gondolom, nem árt, ha felderítjük a politikai pszichológia hazai tradícióit - mert vannak, csak szinte láthatatlanok vagy éppen rejtőzködni voltak kénytelenek. De mivel a politikai pszichológia hazai tudománytörténeti bonyodalmai - a "tartalmas semmi" - önmagában, a nemzetközi tudománytörténeti és tudományelméleti ismeretek nélkül bajosan volna érthető, a politikai pszichológia egyetemes tudománytörténetét és tudományelméleti kérdéseit is szükségképpen érintenem kellett.

Magam ugyan nem idegenkedem a tudománytörténeti archeológiától, de azért némi szkepszissel tekintek azon búvárkodásokra, amelyek szenvedélyes igyekezettel próbálják meg tisztázni a tudománytörténeti genealógia családjogi bonyodalmait. Az "alapító" atyák és ősanyák kilétének és kapcsolatainak homályos rejtelmei, bizony, inkább csak a regényes fantáziálások táptalaja lehet. Mindazonáltal a politikai pszichológia tudománytörténeti genealógiáját, különösen hazai elágazásait, mégis izgalmasnak, sőt egyes ágas-bogas "kinövések" földerítését kimondottan érdekfeszítőnek találtam. Remélem, hogy az Olvasó érdeklődését is fel tudom kelteni. A regényes fantáziálásoktól azonban igyekeztem visszafogni magam.

Tanulmányomban a tudománytörténeti kérdésekkel párhuzamosan határozott elkötelezettséggel érvelek - tudományelméleti összefüggésekbe ágyazva - a politikai pszichológia pszichológiai jellege mellett. Ez a kijelentés - itt az előszóban - talán csak az érthető szakmai elfogultság ártatlan jelének is tűnhet. Ám be kell vallanom: szakmai elfogultságom ilyesfajta demonstrálását fölöslegesnek tartanám, ha a tét nem lenne nagyobb saját (akármilyen) szakmai beállítódásomnál. Ez a tét pedig nem más, mint a hazai politológia - és oktatása - szemléleti alapjainak a kérdése: az, hogy a politológiának lehet-e úgy az alapja a (politikai) pszichológia, mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika.

Tanulmányomban amellett érvelek, hogy: igen!Ezért igyekszem bemutatni a pszichológia paradigmatikus viszonyait, azokat a

tudományelméleti kérdéseket is, amelyek ismerete nélkül a politikai pszichológia mint alkalmazott diszciplína csak érthetetlen - jobb esetben: "érdekes" - mesterkedések egyvelegének tűnne. A politikai pszichológiának mint alkalmazott pszichológiai tudománynak persze nem feladata a politika, a politológia és a pszichológia szubsztanciális kérdéseit feszegetni - ezzel a problémával is részletesen foglalkozom a tanulmányban -, ám nem is lehet közömbös, legfeljebb "értékmentes". Mindenesetre én az Olvasót arról szeretném meggyőzni - nem itt az előszóban, hanem az érvelve kifejtő tanulmány eszmefuttatásaiban -, hogy a politikai pszichológia nem csak a "lélek

4

szakácskönyvéből" ilyen-olyan receptekkel ügyeskedő (szolid szakács- vagy mételyes boszorkány-) technika. Nem tagadom, sőt magam is lelkesen propagálom, hogy a (politikai) pszichológia ilyen (boszorkányos) technikák receptkönyve is: a politikai pszichológia a modern politikai színpad szereplőinek és nézőinek "egymásra találását" (is) elősegítő, például a public relations, az imázs-építés (és -rombolás) stb. technikai ismereteit is szállító (poszt)modern szolgáltatás. Tanulmányomban viszont azt is hangsúlyozom, hogy éppen ezeknek a szolgáltatásoknak a megalapozása érdekében ajánlatos a politológia pszichológiáját - a politikai pszichológiát - a pszichológia paradigmatikus súlyaival "megterhelnünk". Ezért azt is gondolom, hogy a (politikai) lélekbúvárok üdvös vagy kevésbé üdvös hókuszpókuszkodása - de másfelől (s nem függetlenül ettől a hókuszpókusztól) a jogi, történeti, ökonómiai vagy az eszme- és filozófiatörténeti megalapozottságú "komoly" politológia tudós művelőinek pszichológiáról alkotott hézagos ismeretei - helyett nálunk is ideje lenne már a politikatudomány pszichológiai kérdéseit végiggondolni!

Ebben a végiggondolásban természetesen kitüntetett helye van a politológus képzésnek is: tanulmányommal azt akarom aláhúzni, hogy a pszichológiának alapozó jelleget és helyet kell(ene) biztosítani. Ma ez (nálunk) nincs így - még ott sem, ahol oktatják a politikai pszichológiát (mint az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán és a Miskolci Egyetem politológia szakán). Ez a helyzet különösen akkor tűnik árulkodónak, ha arra utalok, hogy a pedagógia művelésére jogosító tanulmányok alapja (szigorlati vizsgarenddel) a pszichológia. Szociológus sem lehet úgy valaki, ha nem végzi el az alapkurzusokba illesztett pszichológiát és szociálpszichológiát (ez utóbbit szigorlati tárgyként), ráadásul a felsőbb évfolyamok során is bőségesen válogathat a különböző, természetesen inkább társadalompszichológiai jellegű speciális kollégiumok közül (legalább is az ELTE BTK Szociológiai Intézet hallgatói ezt megtehetik).

Félreértés ne legyen! Nem a pszichológia által uralt politológus képzést szorgalmazok, a politológusokból sem akarok szakképzett pszichológusokat faragni - tanulmányomban azonban kétségtelenül amellett érvelek, hogy gondoljuk végig a (hazai) politikatudomány pszichológiai alapjainak kérdéseit. Szerintem ugyanis ezek a "pszichológiai alapok" léteznek.

Az itt következő propedeutikában magam tehát arra tettem (egy "kalandos"?) kísérletet, hogy a politológia "pszichológiai alapjait" megkeressem - az Olvasót is erre a szellemi kalandra hívom.

5

BEVEZETÉS:a politikai pszichológia új tudomány Magyarországon

A politikai pszichológia Magyarországon új tudománynak számít. A politikatudomány sem régi keletű, de a "politikai pszichológia" diszciplínájának néven nevezése is szinte még csak napjainkban történt meg. A "néven nevezés" az adott tudomány formális léte első megnyilvánulásának is tekinthető, ami önmagában is eredmény, hiszen a politikai pszichológia nem a "közélet lélektana", mint ahogy a szociálpszichológia sem azonos a "közösséglélektannal". A politikatudományban és a pszichológiában a politikai pszichológiát politikai pszichológiának mondják, s ez nálunk, egy időben - amikor a politikatudomány sem létezhetett (volt helyette "tudományos szocializmus") - nem is volt annyira magától értetődő. Politológusok már Magyarországon is vannak: intézmények, kézikönyvek, oktatás stb. is bizonyítja létét. Másfelől pszichológusok is vannak: az ő intézményeik, kézikönyveik, oktatásuk stb. pedig jóval megelőzte a politológusokét - politikai pszichológiáról azonban még nem igazán beszélhetünk. Vannak persze pszichológusok, akik az úgynevezett "társadalmi" kérdések és problémák vizsgálata során "politikai" jelenségekkel is foglalkoznak - és a rendszerváltás egyébként is fokozta ezt a fajta érzékenység(ük)et. Vannak továbbá olyan szociológusok is, akik politikai szociológiai vizsgálataik során - például a választások, a pártpreferenciák vagy a közvélemény "megszondázásakor" - nem feledkeznek meg a (társadalom)lélektani összefüggésekről sem. (De nem ez a jellemző!) Mindazonáltal mégsem mondhatjuk azt, hogy Magyarországon rendszeres és intézményes módon a politikai pszichológia tudományát művelnék.

Éppen ezért ebben a dolgozatban arra teszek kísérletet, hogy: (1) a politikai pszichológia néven nevezését megerősítsem; (2) bemutassam nemzetközi és hazai tudománytörténeti fejleményeit; és (3) jellemezzem diszciplináris sajátosságait: témáit, paradigmáit és módszereit.

Az első kérdésem tehát a következő: mi a politikai pszichológia?

6

I. MI A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA?

A politikát sokféle tudomány számtalan oldalról, különböző módszerek bevetésével, igencsak eltérő összefüggéseket feltárva vizsgálhatja. A filozófia például a politikai eszmék erdejében barangol: igyekszik járható ösvényeket, tisztásokat, ligeteket találni a politikai gondolatok sokszor áttekinthetetlen dzsungelében. Az állam- és jogtudományok művelői a politikai rend katedrálisait építik (bontják, alakítják, fúrják és faragják stb.), azaz egy olyan normatív világban élnek és mozognak, amelynek középpontjában az állam hatalmi és közigazgatási rendjének, funkcionálásának megteremtése, fenntartása és eredményes, hatékony működtetése áll. A közgazdaságtudomány művelői a politikában nem az "eszméket", hanem inkább a pénzt keresik (vagy költik). Ha "fosztogató-osztogató" tevékenységük "eszméjét" keressük, akkor az a politikai gazdaságtan vagy a gazdaságpolitika, ha az eszme hatalmi megtestesülését, akkor azt - többek között - a kincstárban, a pénzügyminisztériumban, az adó- és vámhivatalokban találhatjuk, s ezek bizony egyáltalán nem emlékeztetnek a filozófiai eszmék peripatetikus ligeteire, de még a jogi rend katedrálisainak lenyűgöző (netán még áhítatra is serkentő) magasztos világára sem. A politika világa ugyanis valójában nem "liget" (dzsungel, erdő stb.), nem is "katedrális", hanem a prózai, hétköznapi intézmények világa - ezt a szociológusok mondják. A szociológusok tehát a politikai eszmék, az állam- és jogtudományi normatív konstrukciók ("katedrálisok"), az ökonómiai-pénzügyi kényszerek hátterében az intézményi struktúrákat, a struktúrákat fenntartó funkciókat (pl. státuszokat, szerepeket) látják.

A politika azonban nemcsak az eszmék dzsungele (sötét és titokzatos "erdeje" vagy csöndes és napfényes "ligete"). Nem is csak az állami rend jogi normákkal körülbástyázott impozáns "katedrálisa". És noha a gazdaság mindennek - így a politikának is - az "alapja" (s ezért voltak olyan filozófusok, akik ezen "alap" felépítményét is igyekeztek megtalálni), s a politikai intézmények szociológiája talán a gazdasági "alapok" alapjait is képes megragadni - mégis mindezekből mintha kimaradna az, aki az egészet működteti és élteti: az ember.

Bármily meglepő, a politikai eszmék dzsungelében nem az "eszmék", hanem az emberek kavarognak. Az állami rend jogi normákból (is) felépített "katedrálisaiban" is az emberek igyekeznek, például, a maguk oltárát felépíteni vagy éppen mások szentképeit lemeszelni. Az ökonómiai-pénzügyi kényszerek gazdaságpolitikai abroncsait is az emberek rakják egymásra (vagy inkább, aki tudja, a "másikra"). A politikai intézmények struktúráiban és funkcióiban is - legyen az egy nagy múltú monarchia "királyi" és/vagy "császári" méltósága, vagy egy dicsőséges forradalmi küzdelemben kivívott parlamentáris demokrácia republikánus "elnöki" megbízatása - emberek élnek, mozognak, adják elő jól vagy rosszul szerepeiket stb.

Ezért tehát a politizáló ember megismerése sem maradhat ki a politikatudományok közül - ezt a pszichológusok mondják, tudományuk pedig a politikai pszichológia.

Ám amíg a politikai eszmék dzsungelében a filozófusok már évezredek óta kertészkednek, a jogi és államtudományi "katedrálisok" is patinás építmények, de még a közgazdasági, sőt a szociológiai összefüggésekben is vizsgálódó politológia tekintélyes hagyománnyal rendelkezik - a politikai pszichológiáról ez nem mondható el (különösen Magyarországon).

Terjedelmes múltja, szerteágazó története és igencsak bonyodalmas oka van annak, hogy a politikát vizsgáló tudományok között miért éppen a politikai pszichológia volt az, amely a filozófiai, a jogi-államtudományi, a közgazdasági, a szociológiai stb. orientációk mellett, vagy inkább nyom(dok)aikban poroszkálva - mondhatni, hogy elkésve, utoljára - jelentkezett. Ezért tehát a politikai pszichológiáról is azt mondhatjuk - miként általában is szokták mondani a pszichológiáról -, hogy hosszú a múltja, de alig van története.

1. Implicit politikai pszichológiák

Mármost a részletes tudománytörténeti előzmények és zegzugos összefüggések (egyébként nagyon is kívánatos) feltárása helyett induljunk ki Gordon Allport következő megállapításából:

7

"Mielőtt a szociálpszichológia tudománnyá vált volna, a politikai filozófusok arra kerestek választ, hogy vajon mi az ember szociális természete. Nagyon jól tudták, amit Vico (1725) is megfigyelt, hogy az uralkodásnak, az államvezetésnek összhangban kell lennie a kormányzott emberek természetével." (Allport 1969: 1. - Lásd még Vico 1963.) Ezek szerint a szociálpszichológia - és, nem is mellesleg, a politikai pszichológia - feladata nem lenne más, mint a Vico-féle gondolat empirikus verifikálása? Ehhez azonban legalább a következő két kérdést kell(ene) tisztázni:

(a) mi az ember természete?(b) van-e az emberben egy "természeti állandó", amelyik jobban alkalmazkodik az uralkodás,

az államvezetés ilyen vagy olyan típusához?Nos, ezek azok a kérdések, amelyek mentén a politikai pszchológia tudománytörténeti

előzményeit - vagy azt is mondhatom: pretudományos kezdeteit, az implicit "politikai pszichológiákat" - megtalálhatjuk.

Egy ilyen kalandozás a politikai - másfelől a pszichológiai - eszmék rengetegében nem lenne érdektelen, ám én erre most nem vállalkozom, a szisztematikus áttekintés helyett pusztán arra teszek kísérletet, hogy néhány jellegzetes "(fű)szálat" húzzak ki az eszmék rengetegének dús vegetációjából. Mindezt azért teszem, hogy érzékeltessem: a politikai pszichológia eszméje hatalmas történeti múltba kapaszkodik. A politológia és a pszichológia kései frigye - mely a modern politikai pszichológia születésének előfeltétele - valójában egy nagyon hosszú előkészület (és "előjáték") eredménye volt.

A politikai pszichológia tudománytörténete a poszt/modern világban. A tisztelt Olvasó az alábbiakban tehát ne várja "Az ilyen-olyan tudományok kialakulása és fejlődése" típusú, a szokványos egyetemi jegyzetek, tankönyvek vagy akadémiai kézikönyvek, egyébként igen hasznos és szükséges, nyitó fejezetét. Magam, mint ezt már az előszóban is jeleztem, ugyan nem idegenkedem a tudománytörténeti archeológiától, fontosnak tartom a "valódi" alapító atyák és a (még valódibb) ősanyák kilétére vonatkozó családjogi fejtegetéseket is, mégis úgy gondolom: a politikai pszichológia eszméjének tudománytörténeti múltja számunkra nem lehet ürügy, hogy sokadszorra fölfedezzük - és szép kronologikus rendben elmeséljük - a Gondolat Hőseinek megkapó történetét.

A politikai pszichológia eszméjének tudománytörténeti múltja számunkra csak abból a szempontból szükséges tudás, hogy rámutathassak a mi szakterületünk - a politikai pszichológia - huszonegyedik századi perspektívájára. Az újrafelfedezések és átértelmezések szövevényes - és poszt/modern - világában úgysem lehet valami végleges, és "örök időkre" szóló diszciplináris rendet kialakítani. Az 1989-ben megnyitott huszonegyedik század kezdetén ugyanakkor nagyon is kell, lehet - és szükséges - az elődök és tradíció(k) tisztelete mellett a forrongó, új formáit kereső világ mozgásaira reflektálni (Dessewffy 1997, Tőkéczki 1995). Ebben az "új világban" azonban mégsem bolyongani (vagy még inkább: eltévedni) akarunk, hanem az elődök után a "magunk világát" (újra)felfedezni: ez lenne - remélem - a számunkra (is) hasznos, itt és most (és talán még egy ideig) érvényes politikai pszichológia.

Az ókori implicit politikai pszichológiák. Ha a (mégis) szokványos tudománytörténeti át- és visszatekintések mintájára én is az ókori görögöknél kezdem (de nem különösebben áhítatosan, mégis mondván: "már a régi görögök is"), akkor például Platónnál (Kr. e. 427-348) azt találjuk, hogy az ő állama elsősorban nem intézmény, hanem valamiféle antropomorf organizáció, s ezért úgy is jellemzi, mintha (tökéletes) "ember" lenne: bölcsnek, bátornak, józannak és igazságosnak látja. Platón tehát úgy gondolta, hogy az "egyén lelkében" és az "állam rendjében" ugyanazok a formák (a bölcsesség stb.) találhatók: "ugyane viselkedésmódozatok alapján az egyént is ugyanazzal az elnevezéssel jelöljük, mint az állam rendjeit", közöttük és mindenekelőtt vezetőit - a filozófusokat -, akik ezért hasonlóképpen ezen ontologizált lelki és erkölcsi tulajdonságokkal jellemezhetők (Platón 1970: 69, 82, 152-155).

8

A másik nagy ókori görög bölcselő, Arisztotelész (Kr.e. 384-322) Politika című művéből idézhetjük a következő jól ismert - implicit "politikai pszichológiai" jelentéssel is bíró - gondolatot: "az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény". De a folytatás sem érdektelen: „a természetnél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való. Hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész: ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg se kéz, se láb”. Világos – mondja Arisztotelész -, hogy „a városállam természet szerint előbbre való, mint az egyes ember”, majd e gondolatmenet árnyalatainak taglalásakor többek között azt is olvashatjuk, hogy „aki nem képes a társas egyesülésre, vagy akinek autarkeiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része az államnak, mint az állat vagy az isten”. Mi emberek viszont „Természetünknél fogva törekszünk az ilyen közösségre” (Arisztotelész 1969: 82-83).

Arisztotelész, de Platón is, tehát az emberben feltételezett egy állandó természeti értékhierarchiát, s ennek burkaiként - miként az emberi bőr rétegeit - közösségeit (család, város, állam) gondolta el. Továbbá ekkor, az ókori görög bölcselők gondolati úttörésének eredményeként alakult ki az a tudományos hagyomány - például Arisztotelész lélekfilozófiai írásai hatására -, hogy a "lélekről" szőtt spekulációk mintegy külön természettudományos diszciplínaként határolódtak el a politika vizsgálódásaitól. Arisztotelész "lélektana" - de másfelől "politológiája" sem - nem ismerte a "politikai lélek" fogalmát (Arisztotelész 1988).

Nagyléptékű és vázlatos áttekintésünk során sem feledkezhetünk meg arról, hogy az ókori görög bölcselők politikai gondolataiban rejlő implicit politikai pszichológiák meghatározó módon befolyásolták a későbbi gondolkodók próbálkozásait is. Egyikük sem művelt persze politikai pszichológiát - különösen annak diszciplináris és ugyanakkor gyakorlati, operacionális módján -, de kozmológiájuk, teológiájuk, filozófiai, társadalmi és antropológiai koncepcióik rendszereiben mintegy "rejtve" érlelődött a "mag", csírázott az a gondolati kezdemény, ami majd hosszú-hosszú idő után (valójában csak a XX. század első harmadában) "politikai pszichológiaként" bukkan elő.

Ha például Cicero (Kr.e. 106-43) De re publica (A köztársaságról) című művére gondolunk, akkor mindenképpen utalnunk kell arra, hogy - Arisztotelész nyomán - ő is azt feltételezte: az államban való élet természetes emberi ösztön, sőt az ember éppen az állam megalkotásával válik hasonlatossá az istenihez (Cicero 1995: 90-91).

Platónra utalva pedig azt írja De officiis (A kötelességekről) című munkájában, hogy mivel "nemcsak magunknak születünk, életünkre részben a haza, részben barátaink is igényt tartanak." De mivel Cicero implicit "politikai pszichológiáját" etikája foglalja magában - vagy úgy is mondhatom: rejti el -, az előbbi gondolatot így folytatja: "A sztoikusok szerint mindaz, ami a földön születik, az ember hasznára van teremtve, az ember pedig az emberért jön a világra, hogy egyik a másiknak kölcsönös hasznára legyen. Ebben a természetet kell vezetőként követnünk, a közös érdeket kell a középpontba állítanunk kölcsönös jószolgálatokkal, adva és kapva, tudásunkkal és fáradozásunkkal fűzve szorosabbra képességeink szerint a kötelékeket, amelyek egyesítik az emberi társadalmat." Cicero tehát valóban azt gondolta, hogy a természetes emberi ösztön államalkotó tényező, hiszen - így ő - "ha lelkünkben mindent meghányunk-vetünk, nincs alapvetőbb és szentebb társadalmi kötelék, mint ami mindannyiunkat az államhoz láncol. Drágák nekünk szüleink, drágák nekünk gyermekeink, rokonaink, barátaink, de a haza egyedül foglalja magába mindazt, ami a legszentebb számunkra" (Cicero 1974: 265-266, 276).

A középkori keresztény politikai pszichológiákról. Az is közismert, hogy a középkor nagy keresztény gondolkodói - közülük a két legjelentősebb: Szent Ágoston (354-430) és Aquinói Szent Tamás (1225-1274) - politikai filozófiájukban az emberi és az isteni rend összeillesztését kísérelték meg. A politikaelméleti és az eszmetörténeti elemzések azonban azt már nem veszik észre (hiszen nem az implicit "politikai pszichológia" változataira vadásznak), hogy ezen összeillesztési kísérleteik során a "politikai lélek" mibenlétéről is spekulálnak, de persze sem Szent Ágoston, sem Szent Tamás nem nevezi néven a "politikai lelket". Ám amikor Szent Ágoston arról ír, hogy két hatalom - "Isten városa" és a "földi város" - létezik, s közöttük egy természetes, vagyis transzcendentális eredetű hierarchia található, akkor ő valójában egy olyan politikai teológiát alkot,

9

amelyben végül is ott munkál, noha pneumatikus eredettel, a politikai (ha tetszik: a szomatikus, tehát a "földi városban" fújó) "lélek" is (Szent Ágoston 1859 - lásd még: Kiss 1930). Ez a "lélek" tehát valójában egy teológiai lélektanban kidolgozott fogalom - és bár sok vonatkozásban megelőlegezte a modern pszichológia jó egynéhány eredményét, vagy inkább ráérzett ilyen összefüggésekre (Lénárd 1989: 60-61) -, ez valójában mégsem "politikai lélek(tan)".

Szent Tamás is ostromolta a létezés látható és láthatatlan birodalmait, s ennek során az arisztotelészi hagyományokat is feldolgozta scientia politicajában: az államot ő is az emberi természet mibenlétével kapcsolta össze. Az arisztotelészi zoon politikon Szent Tamásnál animal politicum et sociale (politikai és társadalmi állat): az emberi egyedek közösségbe társulnak egy szervező kormányzat uralma alatt, ám az ember csak akkor nevezhető "jónak", ha beilleszkedik a transzcendentálisan megalapozott természetes közjóba. Szent Tamás implicit politikai pszichológiája szerint viszont ezért kialakulhatnak természetellenes társas-politikai viszonyok is: ez a rabszolgaság (subiecto servilis), mely az ártatlanság állapotában, a bűnbeesés időszaka előtti korban még nem létezett; s vannak az ember valódi természetén alapuló - és ezért a közjót is megtestesítő - társas-politikai viszonyok: ezek a polgári viszonyulások, a subiecto civilis. (Szent Tamás 1968; 1994. - Lásd még Bolberitz és Gál 1987; Kecskés 1981: 219-221; Schütz 1943.)

A klasszikus ókori (Platón, Arisztotelész), a középkori keresztény (Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás) politikai filozófiai gondolatokban érlelődő implicit politikai pszichológiák az újkori vagy modern(nek is nevezhető) politikai eszmerendszerekben már-már szinte láthatóvá is váltak, de persze ezek a gondolatok még inkább csak a "csíra-állapotú", itt-ott sarjadzó, ígéretesen elszórt magvak voltak.

Néhány újkori politikai pszichológia. Machiavelli, Spinoza, Hobbes, Locke, Rousseau stb. politikai filozófiai rendszereit a politológia eszmetörténetével foglalkozó munkák bő és részletes áttekintéssel szokták bemutatni. Én most csak Machiavelli (1469-1527), Spinoza (1632-1677) és Mandeville (1670-1733) egy-egy gondolatával azt szeretném illusztrálni, hogy az emberi természet sajátos pszichológiai előfeltevésével dolgozva miképpen érvelnek az üdvös, vagyis a - szerintük - eredményes és hatékony kormányzás, államvezetés összefüggésében.

Machiavelli és "A fejedelem". Machiavelli híres-nevezetes munkájában - az Il principeben (A fejedelem), megjelent: 1513-ban - többek között a kormányzás művészetéhez szükséges képességeket, tulajdonságokat is áttekinti, egy olyan "listát" állít fel, amely minket, a késői utókorból visszatekintő olvasóit a tudatos pszichológiai emberismeret felhasználásával dolgozó politikai manipuláció (például a politikai image, a "politikai arculat" megtervezése) "eszmei" előfutárára emlékeztethet.

Ezt írja: "minden emberben találunk dicséretes vagy kárhozatos tulajdonságokat, az uralkodókban pedig még inkább, mert magas polcon vannak. Ezért az egyiket bőkezűnek, a másikat fösvénynek tartják. (...) Egyiket adakozónak, másikat rablónak tartják, egyesek kegyetlenek, mások könyörületesek; egyesek hűtlenek, mások hűségesek; egyesek gyengék és ingadozók, mások elszántak és szenvedélyesek; egyesek emberségesek, mások gőgösek; egyesek kéjvágyók, mások önmegtartóztatók; egyesek egyenes természetűek, mások alattomosak; egyesek kemények, mások gyengék; egyesek nehézkesek, mások könnyedek, egyesek hitetlenek, mások vallásosak; s így sorolhatnám. Tudom, mindenki azt gondolja, hogy a fejedelemnek valamennyi felsorolt tulajdonsággal rendelkezniük kellene...". - De Machiavelli nem ezt gondolta, ő ugyanis az újkor első realista (nem moralizáló, ha tetszik: "cinikus") "politológusaként", aki szinte vesékbe látó "lélekbúvár" is volt, nem feltételezte, hogy a fejedelem mint ember képes lehet a felsorolt (és még hosszan sorolható) tulajdonságok mindegyikét magára ölteni: az "emberi feltételek" miatt - mondja Machiavelli - ez nem lehetséges. Ezért a következőket tanácsolja: "a fejedelem legyen óvatos, hogy kerülje azon rossz tulajdonságok hírét, amelyek országától megfoszthatnák, de ha módja van rá, még azokat is, melyek ezzel a veszéllyel nem fenyegetik. Azzal viszont ne törődjék, ha olyan rossz tulajdonságokat tételeznek fel róla, amelyek nélkül nehezen tudná hatalmát megőrizni; mert ha jól

10

meggondoljuk a dolgot, mindig akad erény, melynek gyakorlása a fejedelem romlását okozhatja, míg más tulajdonság, ha kárhozatosnak tűnik is, általa jólétbe és biztonságba kerül" (Machiavelli 1964: 77-78).

Machiavelli tehát, mondhatjuk, eleve rossznak feltételezte az emberi természetet - politikai koncepcióját (a fejedelemnek adott tanácsait stb.) is ebből vezette le. Implicit politikai pszichológiája morális, etikai vagy inkább antropológiai előfeltevésekbe ágyazódott. Ez a morál és etika - vagy az "emberről" alkotott fogalom - persze már nem függött a transzcendentális vagy kozmológiai rendbe ágyazott világképtől, mint a középkori, de akár az ókori nagy gondolkodóknál ez megfigyelhető, mindazonáltal gondolatai még korántsem "értékmentesek".

Spinoza politikai pszichológiája. Az újkor másik nagy - és a polgári mentalitást is előkészítő - bölcselője, Spinoza is sok-sok tanulságos politikai és lélektani gondolatot fogalmazott meg műveiben. Én most csak az 1670-ben megjelent Tractatus theologico-politicusából (Teológiai-politikai tanulmány) az alábbi sorokat idézem, azt a gondolatmenetét, amikor az igaz ész által kormányzott állam utópiájának eszméjével viaskodik: "koránt sincs úgy - írja -, hogy minden ember könnyen és mindig egyedül az ész vezetésére bízná magát. Mert mindenki fut az élvezet után, a kapzsiság, dicsőségvágy, irigység, harag stb. legtöbbször annyira elfoglalja a lelket, hogy semmi hely nem marad az ész számára" (Spinoza 1953: 226). Ha tehát az ember ilyen - mondhatni, hogy zabolátlan és irracionális -, akkor ebből Spinozánál is a politikai viszonyulásokra vonatkozó állítások következnek. Például és többek között ezek: "semmiféle társadalom nem állhat fenn kormányzás és erőszak, s következőleg törvények nélkül, amelyek az emberek vágyait és féktelen ösztöneit mérséklik és korlátozzák" - mondja, szinte a (későbbi) pszichoanalitikus ösztön-én és felettes-én dinamikus konfliktusát idéző módon. A gondolat folytatása is szinte a pszichoterápiák "megértő" észjárására emlékeztethet bennünket: "Azonban az emberi természet mégsem viseli el feltétlenül a kényszert (...) az erőszakos uralmat senki sem bírja sokáig; a mérsékelt uralom hosszantartó" (uo. 81).

Mandeville és a "politikai pszichológiai" tudatosság. Ennek a korszaknak, tehát a kialakuló, újkori polgári (kapitalista és ipari) társadalomnak a viszonylatai mintegy az emberi kapcsolatok fontosságára is felhívták a figyelmet: a nyers, a cinikus, az önző haszonelvűség is látványosan a felszínre tört. Hiszen "Puszta erénytől nem virágzik / föl egy nemzet; s ki visszavágyik / az aranykorba, kész-e vajon / élni becsületben - de makkon?" - kérdezte (és állította, hogy: nem) Bernard Mandeville. A mi szempontunkból, vagyis az (implicit) "politikai pszichológia" különböző alakváltozatait kereső igyekezetünk szempontjából azonban nem is ez a sajátosan nyers és egoista etika az érdekes, hanem az ebben rejlő - már Machiavellinél és (persze másképpen) Spinozánál is meglévő - pszichológiai tudatosság. Mandeville ugyanis azt gondolta, hogy "Aki az embert civilizálni és politikai testületbe rendezni akarja, annak alaposan ismernie kell vágyait és szenvedélyeit, alkatának erős és gyenge oldalait, és értenie kell hozzá, hogyan fordíthatja legsúlyosabb gyarlóságait is a köz javára" (Mandeville [1714-1723] 1969: 25, 161).

2. Homo Politicus Psychologicus

Igen hosszan és részletező alapossággal folytathatnám a politikai eszmék áttekintését, mindazonáltal talán az eddig felidézett néhány gondolat is illusztrálhatja: az implicit "politikai pszichológiák" az eszmék dús vegetációjában egyfajta érként vagy patakként csörgedeztek (ha a korábbi "[fű]szálas" metaforát elhagyjuk, s remélhetőleg képzavarba sem bonyolódunk). Időnként és helyenként ez a patak el-elapadt, máskor és máshol pedig fel-felduzzadt, szinte folyóvá terebélyesedett, ám valójában mindig és mindenkor inkább "láthatatlan" maradt. Az "Értől az Óceánig" - Ady Endre szép metaforájával - talán sokféle és -fajta "fejlődés" szimbolizálható, ám az implicit "politikai pszichológia" explicitté válása mégsem jellemezhető ezzel a képpel. Az azonban kétségtelen, hogy az Allport által felidézett Vico-féle gondolat - az uralkodásnak, az

11

államvezetésnek összhangban kell lenni a kormányzott emberek természetével - hagyománya visszanyúlik az európai politikai gondolkodás kezdetéig, és a tudományos vagy "modern" politikai pszichológia meghatározó előfeltevése is ez a gondolat. Ez az előfeltevés pedig azért meghatározó, mert - szintén Allport nyomán - azt mondhatjuk: az "ember természete" (pszichológiai sajátosságai) versus az "uralkodás", az "államvezetés" (a politika) normatív világa összeegyeztetésének gondolati (filozófiai, teológiai, jogbölcseleti, antropológiai, etikai, sőt retorikai stb.) kísérletei két tengely mentén rendeződtek el. Ezek a "tengelyek" meghatározzák az explicit (a "modern", a "tudományos") politikai pszichológiai szemlélet sajátosságait is. Az egyik tengely az ember egyéni-individuális létének tételezésétől kollektív-társadalmi létének tételezéséig húzható, a másik tengely pedig az ember viselkedésének ésszerű (racionális) és ésszerűtlen (irracionális) kérdései körül szerveződik. Ha ezt a két tengelyt egymásra forgatjuk, akkor négyféle "emberképet" kapunk, olyanokat, amelyek Allport szerint a szociálpszichológiai gondolkodást meghatározzák (vö. Csepeli 1997: 43-45) - de implicit módon meghatározzák a "politikai ember": a homo politicus psychologicus mibenlétéről alkotott elképzeléseket is. A következő összefüggésekre érdemes figyelnünk:

Az individuális - racionális "politikai ember". Ő az ökonómiai alapú gondolati konstrukciók közkedvelt "modellje", de a politikatudományokban (és nem is mellesleg: a pszichológiában) is gyakran szó van róla. "Homo oeconomicus" néven jegyezték be a tudományok Nagy Könyvébe.

A "homo oeconomicus" elszigetelt, a társadalom és a politika kollektív viszonyulásait, normáit, hagyományait stb. ellenségesen fogja fel, csak önmaga jólétének elérésével, biztosításával és fenntartásával foglalkozik. Számára a jólét egyensúlyi, azaz feszültségmentes állapotot jelent. A feszültséggel terhelt helyzetekben arra törekszik, hogy ésszerű manőverekkel kiiktassa a zavaró tényezőket: maximalizálni igyekszik nyereségét és minimalizálni szeretné veszteségét. Ez a fajta egoizmusa mindazonáltal azon az ésszerű "önkorlátozáson" alapul, hogy a másik ember hasonló beállítottságával is kalkulálnia kell. A társadalmi-politikai rend ezért nem más, mint az egymásnak feszülő egoizmusok törékeny egyensúlyán nyugvó kapcsolatok hálózata. Ez a "hálózat" azonban nem lehet hierarchikus, mert csak az individuális egyenlőség mellett képes a kölcsönösen maximális hasznot hozni tagjainak. Politikai értékeiben így és ezért kapcsolódik egybe haszonelvűség és szabadság.

"A haszonelvűség azt kívánja a cselekvő személytől - a saját boldogsága és a többiek boldogsága közötti választás esetén -, hogy olyan pártatlan legyen, mint egy jóakaratú és elfogulatlan külső szemlélő. A hasznosság etikájának lényegét Názáreti Jézus aranyszabálya tartalmazza: »Tégy úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled tegyenek, és szeresd felebarátodat, mint tenmagadat« - hibátlan megfogalmazása ez a haszonelvű erkölcsnek" (Mill 1980 [1863]: 260).

Ezért mondja John Stuart Mill (1806-1873), hogy "Az egyén csak annyiért felelős a társadalomnak, amennyi viselkedéséből másokat érint. Mindabban, ami csak őt érinti, jogos függetlensége korlátlan. Önmagának - saját testének és lelkének - mindenki korlátlan ura." A szabadságot is hasonlóképpen értelmezi: "A szabadság egyetlen fajtája - írja -, mely megérdemli ezt a nevet, ha saját javunkra a magunk módján törekedhetünk mindaddig, míg nem próbálunk másokat ugyanebben megakadályozni, vagy gátolni ezt célzó erőfeszítéseiket. (...) Az emberiség többet nyer, ha eltűri, hogy mindenki úgy él, ahogy tetszik neki, mint ha arra kényszerítik egymást, hogy úgy éljenek, ahogy a többieknek tetszik." Az állam értékét is az államot alkotó egyének értéke határozza meg, s "az olyan állam, amely törpévé teszi polgárait, hogy engedelmesebb eszközök lehessenek a kezében - még ha célja hasznos is -, kénytelen lesz rájönni, hogy törpékkel nem lehet nagy dolgot véghezvinni, s hogy a gépezet tökéletessége, amiért mindent feláldozott, végül semmit sem ér, mert hiányzik belőle az eleven erő, melyet - hogy a gép simábban működjék - jobbnak látott megsemmisíteni" (Mill 1980 [1859]: 27, 32-33, 225-226).

Az individuális - irracionális "politikai ember". Az ő társas-társadalmi léte is az elszigeteltséggel jellemezhető, egoista is, ám viselkedését nem a racionális kalkulációkon alapuló

12

egyensúlykeresés, hanem sokkal inkább az érzelmek, az indulatok, a kiszámíthatatlan impulzusok jellemzik. "Hősi" áldozathozatalra, tehát önfeláldozásra is képes, de ezt is inkább talányosan, meglepetésszerűen teszi. A "haza (kollektív) üdve" ezért nem racionális megfontolások eredményeképpen alakul ki benne - mondjuk nem úgy, ahogy ezt Cicero tette -, hanem irracionális érzelmei leplezése és (tudattalan) önfelmentő magyarázatai okán. A spinozai "igaz ész" abroncsával megzabolázott kapzsiság, dicsőségvágy, irigység és harag stb. így és ezért kapaszkodik a "törvény" és a "kormányzás" szabályozó s ezen keresztül a "féktelen ösztönöket" mérséklő erejébe. Ennek a magatartásnak a pszichológiai mélységeiről - problémáiról, összetevőiről, a pszichodinamikus konfliktusokról - a pszichoanalízis tárt föl nagyon sok tényezőt. Míg Sigmund Freud (1856-1940) a "(politikai) ember" egyéni és társas irracionalitásait az onto- és filogenetikus múltból vezette le inkább (lásd például Freud 1937; 1987; 1995), addig az individuálpszichológiai pszichoanalizis - Alfred Adler (1870-1937) - felfigyelt a jövő által konstruált (irracionális) pszichikus tényezőkre is, például a fiktív finalizmusra (Adler 1933: 59-74; 1994). Az európai politikai gondolkodásban pedig mindazok a koncepciók az individuális-irracionális pszichológiai működés előfeltevésével dolgoztak, amelyek a "politikai ember" hedonizmusát feltételezték: azt, hogy az embert mindenekelőtt az öröm keresése és a fájdalom elkerülése jellemzi.

Jeremy Bentham (1742-1832) volt a politikai hedonizmus koncepciójának első, nagyhatású rendszerezője: azt gondolta, hogy a fájdalom és az öröm a "legfőbb úr fölöttünk". Ezen az alapon állva tagadta a szimpátia jelentőségét a szociális életben: az emberek azért cselekednek - tanította Bentham -, hogy biztosítsák maguknak az örömöt és elkerüljék a fájdalmat. Ezért a hedonisztikus kalkulálás segítségével az ember igyekszik az öröm és a fájdalom egyenlegét kiszámítani; sőt Bentham különböző dimenziók (időtartam, intenzitás, bizonyosság stb.) mentén "mérni" is akarta az öröm-fájdalom kalkulusait, vagy legalább is a "mérés" eszméjét fölvetette, s ezzel mintegy elővételezte a későbbi (Wundt, Titchener, Osgood nevével fémjelezhető) kvantifikáló pszichometrikus törekvéseket.

Persze Bentham pszichológiai hedonizmusa még nem "csupaszodott le" puszta méréstechnikává, viszont etikája és politikaelmélete implicit módon a politikai magatartás pszichológiáját is leírja, azt a "politikai magatartást", amely a modern individualitást, a (szabad)piaci mechanizmusok által strukturált polgári mentalitást (is) hordozza. Ez pedig a laissez-faire, az az etikai és politikai elv, hogy az embereket a lehető legkevesebb külső, intézményes - tehát többek között (de leginkább) politikai, törvények által kontrollált - hatalommal kössék gúzsba. Ha ugyanis az emberek ösztönösen keresik az örömet, igen jelentéktelen irányításra és kényszerítésre szorulnak. .Szolgálja ki magát mindenki a maga javára. Alkalmi törvényekre ugyan szükség lehet - vélte persze Bentham (s ezzel végül is visszahozta a kiiktatni szándékozott "külső kontrollt") -, de a laissez-faire a legbiztosabb módja annak, hogy a legtöbb ember elérje magának a legnagyobb jót (Allport 1974: 16-17).

Thomas Hobbes (1588-1679) is a hedonista "politikai ember" pszichológiáját dolgozta ki. Hobbes ugyanis az örömkeresést az egoizmus alapvetőbb (de jellegét tekintve mégiscsak hedonista) szenvedélyére vezette vissza. Ez a mindent uraló szenvedély annyira jelentős - vélte Hobbes -, hogy az emberiséget a "mindenki mindenki elleni harc" folyamatos konfliktusában lévőnek kell tekinteni. Ezért viszont ahhoz, hogy az ember örömhöz jusson, először és mindenekelőtt hatalmat kell szereznie. A hatalom biztosítja a jólét és az érzéki örömök elnyeréséhez szükséges eszközöket; de a hatalom által megszerezhető mások csodálata is, s ez hozzájárul "az emberi lélek legnagyobb öröméhez": az embernek önmaga iránt érzett nagyrabecsüléséhez. De persze a hatalom egoista, kielégít(het)etlen - és irracionális - vágyát Hobbes is kénytelen megzabolázni, a "politikai ember" nála is meghajol az állam "közös hatalma" - Leviathan - előtt: az emberek szerződést kötnek, melynek révén mindegyik személy védelmet nyer a többi hatalomkereső embertől stb. (Hobbes 1970).

A kollektív - irracionális "politikai ember". Ebben a modellben az ember egy "nagy és meleg közösség" tagja. A "közösség" az egyes ember fölé rendelt hatalom (és azt megszemélyesítő

13

"vezér") képében jelenik meg, erejét az emberek tudattalan ösztöneiből, kollektív fantáziáiból és regresszív impulzusaiból meríti. Platón is már úgy gondolta, hogy óvakodni kell a demokráciától, mert egyfelől nem minden athéni Szókratész, még ha az is lett volna, az athéni gyűlések akkor is a "csőcselék gyülekezetei" lettek volna. A "csőcselék" mibenlétével, alakváltozataival - a tömeg, a nemzet, a faj és a nép organikus szerveződéseivel, kultúrájával, viselkedésével, "lelki alkatával" stb. - a XIX. század második felétől kialakult s egyre inkább népszerűvé váló tömeg- és néplélektan kezdett el foglalkozni.

A tömeglélektan leghíresebb művelője Gustave Le Bon (1841-1931) volt. Tömeglélektani írásai a kollektív-irracionális "politikai embert" mutatják be. Nevezetes könyve - Psychologie des foules (A tömegek lélektana), megjelent: 1895-ben - a tömegben politizáló ember félelmetes és vad természetét, megnyilvánulásait stb. írja le. A szó szoros értelmében "vad embernek" tartotta a tömegembert, mert - így Le Bon - "nem vet számot azzal, hogy közbejöhet valami a vágy és a vágy teljesülése közé. Ezt annál kevésbé érti meg, minél nagyobb hatalom érzetét adja neki az egyének száma. A tömegben levő egyénre nézve megszűnik a kivihetetlenség tudata. Az izolált egyén nagyon jól tudja, hogy egymaga nem tud felgyújtani egy palotát, vagy kifosztani egy áruházat, s ha megkísérli, könnyen meggátolják szándékában. De ha tömegnek lesz része, tudatában lesz a sokaság adta hatalomnak, s ez elég arra, hogy őt a gyilkosság vagy fosztogatás gondolatára szuggerálja és vele jár a rögtöni megkísérlés gondolata. Őrjöngésében elhárítja a váratlan akadályt. Ha az emberi szervezet megtűrné, hogy a düh örökké tartson, azt mondhatnók, hogy a düh a féken tartott tömeg rendes állapota" (Le Bon [1913] 1993: 31).

Az ember irracionális és kollektív viszonyulásairól, azokról is, amelyek a politikára is hatnak, Carl Gustav Jung (1875-1961) is érdemleges összefüggéseket tárt föl. A pszichikus működés kollektív tudattalan rétegei, az emberiség közös gondolkodásmódját kifejező archetípusok a "politikai ember" sajátos pszichikus karakteréhez szintén hozzátartozik, különösen ha ez a "politikai ember" a különböző politikai mítoszokban, kollektív politikai fantáziákban és/vagy ideológiákban ölt testet (Jung 1990; 1993; 1993a).

A kollektív - racionális "politikai ember". A modell szerint az ember értelmes tevékenységéből épül fel a politikai-társadalmi világ. Ez a politikai-társadalmi világ a racionális viszonyulások hálózata, az egyes emberek ebben egyfajta "fogaskerék" módjára - ami John Stuart Millnek éppenséggel nem nagyon tetszett - szépen és rendben "egymáshoz illenek", de a lényeg az, hogy az egész gépezet jól működjön. Ez az "egész" persze inkább szellem - sőt: Szellem -, s nem valami mechanikus "gépezet", különösen ha az objektív szellem Georg Wilhelm Fridrich Hegel (1770-1830) által megalkotott nagyszabású konstrukciójára gondolunk. Allport egyébként joggal utal arra, hogy a hegeli filozófiában többen vélték fölfedezni a szociálpszichológia elméleti alapjait, mivel Hegel rendszere - mutat rá Allport - minden olyan szociálpszichológiai elmélet igazi elmélet-előzménye, mely az egyének felett átnyúlva, azzal az igénnyel lép fel, hogy a társadalmi tudatot önálló létezőként tételezze (Allport 1974: 61).

De másfelől - és a mi számunkra ez most fontosabb - Hegel objektiv szelleme valójában antipszichologisztikus: az emberi társadalmat jelenti összes - közöttük a jogi-politikai - intézményeivel együtt, de nem jelenti a szubjektív szellem alá sorolt pszichológiát (Hegel 1961; 1968). Ez, mondhatjuk, az ókori görög hagyományig, egészen Arisztotelészig visszanyúló szellem- és lélekfilozófiai konstrukció.

Egy nem lényegtelen megjegyzés: a hegeli szellemet a "fejéről a talpára" állító marxi filozófiai vízió - valamint ezt sajátos pártállami "vallássá" (szakrális ideológiává) varázsló "dialmat" és alkalmazott politikatudománya (a "tudszoc") - antipszichologizmusa is ide nyúlik vissza, legalább is az elméleti szálak gyökérzete itt található. A fölnevelő talaj, humusz (hogy ne mondjam: a vériszamos "szerves trágya") persze a sokkal gyakorlatiasabb, földhöz ragadtabb bolsevik politikai diktatúra volt.

14

3. A politikai pszichológia megszületése

A politikai pszichológia megszületéséhez tehát nem (volt) elegendő, hogy a legkülönbözőbb filozófiai, társadalmi és antropológiai stb. spekulációk létrehozói mintegy mellékesen valamiféle implicit "politikai pszichológiákat" is elgondoltak. Az sem (volt) elég, hogy a társas-társadalmi viszonyulások hálózataiba szőtt "politikai mintázatok" a politizáló ember - a homo politicus psychologicus - mibenlétéről is kirajzolták a maguk ilyen vagy olyan portréját és jellemképét. A politikai pszichológia létrejöttének komplex feltételrendszere közül ugyanis minimálisan két tényezőnek egyszerre kell(ett) hatnia:

egyfelől léteznie kell az önálló pszichológiának, másfelől ki kell alakulnia a szintén önálló politikatudománynak.

Találkozásuk, az interdiszciplináris kapcsolat pedig a társadalmi-politikai kondíciók függvényében előbb-utóbb - szükségképpen, noha nem magától - létrejön.

A pszichológia önállósodása. A diszciplináris feltételek (az önálló pszichológia és az önálló politikatudomány) és a társadalmi-politikai kondíciók "érlelődése" a XIX. század második felétől számítható. Az önálló, a filozófiából kiszakadó - tehát saját paradigmával (módszerrel, intézményi struktúrával stb.) rendelkező - pszichológia Németországban jött létre. Wilhelm Maximilien Wundt (1832-1920) munkásságához, pontosabban az 1879-ben, Lipcsében létrehozott kísérleti pszichológiai laboratóriuma működése elkezdéséhez köti a tudománytörténet az önálló pszichológia születési helyét és dátumát (Pléh 2000: 18-209). A mi szempontunkból is azt azonban ki kell emelni - annak ellenére, hogy most nem bonyolódhatok a pszichológia és a pszichológiatörténet (izgalmas) rejtelmeibe -, hogy ez az önálló pszichológia természettudományos és éppen ezért a kísérleti módszerre alapozó pszichológia, miközben és éppen ezért ebből a pszichológiából kiszorul minden társas-társadalmi tényező. Az arisztotelészi lélekfilozófiai hagyományok tehát - mondhatni, hogy "megszüntetve-megőrizve" - Wundt pszichológiájába is beépültek, mintegy kétfelé hasítva a pszichológia tudományát: egyfelől a természettudományos kísérleti, másfelől a szellemtudományos (és nem kísérleti) pszichológiára. Magánál Wundtnál ez úgy mutatkozott meg, hogy - a kísérleti és természettudományos, lényegében pszichofiziológiai kutatásai mellett - az általa is művelt néplélektan (mely valójában társas- és társadalomlélektan volt) egyrészt ugyan nem volt kísérleti és természettudományos diszciplína, másrészt viszont antimetafizikus és pozitivista tudományos attitűdjét mégis kiterjesztette néplélektani kutatásaira is. Ezzel pedig szakított a korabeli és a korábbi - a klasszikus német filozófiákban is kidolgozott - objektív és/vagy szubjektív szellem fogalmaiból levezett és ontologizált "(nép)lélek" fogalmával: Wundt ugyanis nem fogadta el az önálló "(nép)lélek" fogalmát - bármily meglepőnek is tetszhet, a megszülető önálló pszichológia tagadta az önállóan létező "lélek", tehát a "néplélek" fogalmát is (Wundt1913; 1921; 1921a. - Lásd még Gombocz, 1903.). Amit a pszichológiatörténet-írás Wundt módszeréről és pszichológiája sajátosságairól megállapít, azt, hogy abban a "lelki élet elszíntelenítése, absztrahálása" szinte tökéletesen végbement (Lénárd 1989: 121), továbbá azt, hogy maga Wundt mennyire arisztokratikus szemlélettel utasította el pszichológiája gyakorlati alkalmazásának még a gondolatát is (Pléh 2000: 184) - az a mi szempontunkból azzal a következménnyel járt, hogy ugyan a pszichológia önálló tudománnyá alakult, de teljesen közömbössé vált minden társadalmi-politikai téma és alkalmazás felé. Azt is mondhatjuk, hogy az explicitté váló (önálló) pszichológia a filozófiai burokból kibújva elveszítette az implicit "politikai pszichológiát" is.

Az önálló politikatudomány. Míg az önálló pszichológia Európa (Németország), addig az önálló politikatudomány az Újvilág, az Amerikai Egyesült Államok szülötte. Természetesen és többek között az európai pozitivizmus - például Auguste Comte (1798-1857) munkássága (lásd például Comte 1979) és hatása - szintén figyelembe veendő, mindazonáltal az önálló politikai pszichológia megszületése szempontjából mégis az amerikai politológia volt a jelentősebb. Az önálló politikatudomány létrejöttéhez ugyanis mindenképpen szükség volt a hagyományos

15

filozófiai, történeti, jogi diszciplínák sajátosan európai, ódon (mondhatni, hogy "avítt" és "poros") állambölcseleti emelkedettségét az amerikai pragmatizmus szellemével - tehát gyakorlatorientáltságával és kevésbé államközpontú, hatalmi beállítottságával - felváltani vagy legalább is kiegészíteni.

A pszichológia "államtani" alkalmazása – Európában. Noha a századforduló tájékán Európában is érlelődött a pszichológia "államtani" alkalmazásának elméleti alternatívája, de ez inkább elméleti alternatíva maradt, ráadásul a szellemtudományos "államtan" részeként. Ezt az egyébként a hagyományos "államtani" teoretikusokra nem éppen jellemző üdvös nyitottságot a pszichológia felé például Georg Jellinek (1851-1911) képviselte. Az 1900-ban megjelent (majd több újrakiadást is megért) Allgemeine Staatslehre (Általános államtan) című munkájában a következőket írja: "Az állami folyamatok összességükben emberi cselekvések és emberi tevékenységek hatásai. Minden magatartás azonban pszichikai tevékenység. Ezért a pszichológia, mint a pszichikai állapotok és aktusok tudománya, mint minden szellemtudománynak, úgy az államtannak is előfeltétele. A pszichológiai szemlélet jelentősége az állam megismerése szempontjából különösen két irányban mutatkozik meg. Először is arra a felismerésre tanít, hogy az állam - ha megnyilvánulásai szükségképpen a fizikai világban játszódnak is le - emberek közötti jelenségek; másfelől lehetővé teszi számunkra az alapvető állami, különösen az államjogi tényállások megértését. Így mindenekelőtt egy uralmi viszony lényegét, az impérium természetét csak pszichológiai elemzés útján lehet világosan feltárni" (Jellinek 1994: 65-66).

Jellinek tehát valójában nem tett mást, mint hogy pszichologizálni igyekezett az "államtan" hagyományos szemléletét, és ez persze kevés volt ahhoz, hogy a politikai pszichológia diszciplínáját "megalapítsa", de még arra sem volt elég, hogy akárcsak az eszméjét is "fölfedezze". Ezt az "új világot" az Újvilág politikatudománya - ami nem(csak) "államtan" - és politológusai "fedezték föl".

Ez a pragmatikus politikatudomány vált ugyanis egyáltalán alkalmassá arra, hogy fölvesse: a politikatudomány nem egyszerűen "államtan", nem is szellemtudományi építmények impozáns "katedrálisa", hanem konkrét politikai és üzleti érdekek erőterében (is) formálódó, jórészt alkalmazott diszciplína. Az Újvilág tehát ebben a gyakorlatorientált kontextusban figyelt fel a pszichológia "új világára": arra, hogy a pszichológia talán már nemcsak valamiféle érdektelen (vagy éppen kuriozitása miatt "érdekes") és az éteri magasságokban röpködő absztrakt, introspektív filozófia. Ezért úgy vélte: a pszichológiát is alkalmazni lehetne a politikai jelenségek elemzésére.

Nem ment ez persze ott sem olyan könnyen és magától értetődő módon: a politika intézményorientált szemlélete mögött csak lassan érlelődött az a felismerés, hogy a "rosszhírű pszichológia" segítségével az "emberekben" is keressék a politikai intézményrendszert fenntartó, működtető vagy éppen megszüntető okokat.

Ez a felismerés a chicagói egyetemen tanító Charles Merriam (1855-1942) politikatudományi munkásságában öltött leginkább határozott formát. Mindazonáltal ő még nem művelte - és nem is hozta létre - a politikai pszichológiát, csak mint Mengyelejev a még ismeretlen kémiai elemekkel tette, ő is kijelölte a maga "Mengyelejev-táblázatában" a fölfedezendő tudomány helyét és sajátosságait, azt a politikatudományt, amelyet a pszichológiára kellene alapozni (Davies 1973; Deutsch [1983] 1996: 17). Ezt a politikatudományt - a politikai pszichológiát - azonban nem ő, hanem tanítványa, Harold Dwight Lasswell (1902-1978) hozta létre, alapította meg - és ami talán a legfontosabb: politológiai munkásságának szerves részét képezte.

A politikai pszichológia alapító atyja: H. D. Lasswell. Lasswellt a tudománytörténet a politikai pszichológia "alapító atyjaként" tartja számon, s ebből a szempontból legfontosabb műve az 1930-ban megjelent Psychopathology and Politics (Pszichopatológia és politika). Ebben a művében Lasswell olyan politikai pszichológia kidolgozására tett kísérletet - s tegyük hozzá (mert ennek jelentősége van) pszichoanalitikus alapon -, amely az egyéni és szociálpszichológiai

16

folyamatok és összefüggések (a motiváció, a személyiség, a konfliktus, az érzékelés, a megismerés, a tanulás, a csoportdinamika, a szocializáció, valamint a pszichopatológia) alapján a politikai viselkedés leírására és értelmezésére alkalmas (Lasswell [1930] 1960).

Továbbá az is említésre méltó tudománytörténeti tény, hogy Lasswell nem pszichológus volt, hanem politológus, ám olyan politológus, aki az amerikai pragmatikus viselkedéstudományi (behaviorista) orientációt kiegészítette az európai pszichológiai stúdiumokkal. Így mindenekelőtt Londonban a London School of Economics and Political Science (Londoni Közgazdasági és Politikai Tudományok Iskolája) híres tanárának, Graham Wallasnak (1858-1932) volt a tanítványa 1923-24-ben. Mármost ez azért lényeges körülmény, mert Wallasnak Európában volt körülbelül olyan szerepe, mint Merriamnak Chicagóban: úttörő szerepet játszott a pszichológia politikai gondolkodásban történő alkalmazása terén. Ebből a szempontból különösen figyelemreméltó az 1908-ban megjelent The Human Nature in Politics (Az emberi természet a politikában) című munkája.

Lasswell pszichológiai tanulmányai összefüggésében ez a munka azért volt meghatározó, mert Wallas - Freudtól függetlenül (könyve írásának idején ugyanis nem ismerte Freud munkáit, inkább McDougall ösztöntanára hagyatkozott) - lényegében Freud klinikai-terápiás tapasztalataival megegyező következtetésekre jutott a politikai jelenségeket elemezve: a politikai magatartást nagyrészt a tudattalan, nem racionális, ösztönös és érzelmek által energetizált impulzusok befolyásolják. Lasswell ezt a pszichológiai koncepciót vitte tovább, ő már azonban részletesen és elmélyülten tanulmányozta Freud írásait, Psychopathology and Politics című munkájában erről tanúbizonyságot is tesz. (Éppen ezért ma olvasva igencsak unalmas ez a könyv, mert Lasswell amolyan "jó tanítványként" szépen felmondja a frissen megismert freudi tanokat - a könyv több, mint fele nem más, mint Freud addig megjelent műveinek kivonatolása. Természetesen nem ettől vált a mű fontossá és maga Lasswell nem ezért kapta a politikai pszichológia "alapító atyja" megtisztelő cimkét.)

Lasswell tehát olyan politológus volt, aki valóban komoly pszichológiai tanulmányokat folytatott - és ezen belül nem véletlenül a pszichoanalitikus pszichológiában mélyedt el. Nem a Wundt-féle hagyományokat követő "absztrakt" pszichológiát választotta, ám mégis a természettudományos paradigmához (reménytelenül) igazodni igyekvő pszichológiáról volt szó a pszichoanalízis esetében is. De mivel ez a pszichológia elsősorban a terápiás gyakorlatból nőtt ki - s nem pusztán a tudományos igazság absztrakt logikája motiválta -, az alkalmazott tudományok pragmatikus észjárása is kapcsolható volt hozzá, Lasswell számára ez sem lehetett közömbös. (Lasswell egyébként annyira alapos volt a pszichoanalízis tanulmányozásakor, hogy igyekezett a legautentikusabb személyeket személyesen is megkeresni, így jutott el Budapestre is Ferenczi Sándorhoz. Vö.: Rogow 1969: 126.)

A Lasswell kezdeményezésében és - legfőképpen - munkásságában megszülető politikai pszichológia valójában tehát Európa és az Egyesült Államok politológiájának és pszichológiájának találkozásából ered. Azt is mondhatjuk, hogy a szellemi értelemben vett Nyugat egyik "új" tudománya: ott és akkor jött létre, ahol és amikor a társadalommal és az emberrel foglalkozó tudományok gyakorlati alkalmazásának szükséglete megjelent. Ez pedig akkor történt meg - és konkrétan a politikai pszichológia akkor jött létre -, amikor a jogi-államtani, az egyéb "eszmei" és intézményi logikákban definiált "politika" elméleti reflektálása már elégtelennek bizonyult a konkrét politikai jelenségek megértésére-megismerésére. Ráadásul ezen a megértési-megismerési folyamaton alapuló befolyásolás és alakítás is szükségessé vált, mivel kiderült: a hagyományos jogi-államigazgatási eszközök esetleg már nem igazán hatékonyak, sőt csődöt is mondhatnak. (Például a modern, plurális demokráciákban a politikai választás eredménye sokszor "kiszámíthatatlan" vagy legalább is a bizonytalanság sajátos pszichológiai diszpozíciójával jellemezhető.)

A nyugati polgári demokráciákban ez a tudomány-. és tudásszociológiai helyzet az I. világháború nyomán kialakult történeti-politikai légkörben "sűrűsödött" szinte a forrpontig. A világháború irracionalitásának és pusztításának társadalmi méretű sokkjában, az általános és folyton

17

növekvő politikai nyugtalanságban, ennek "kicsapódása" a bolsevik és a fasiszta totalitárius hatalmak politikai rendszereiben, s nem utolsó sorban a modern tömegpropaganda elterjedésében találhatjuk meg azokat a tényezőket, amelyek a politikai pszichológiát (is) - tudásszociológiai értelemben - létrehozták. Ehhez persze másfelől szükség volt egy olyan tudományszociológiai "légkörre" is, amelyre az volt a jellemző, hogy az emberek bíztak a tudományos módszerekben, a gyorsan táguló ismeretek nem nyomasztották őket (mint ez majd néhány évtizeddel később bekövetkezik, elvezetve a "tudománykritikához" és a "posztmodern" relativizmushoz), hanem még optimista módon keresték is az "újat".

A politikai pszichológia tehát egy, a hagyományos értelemben vett (mondhatni: "konzervatív") modern tudományeszmény jegyében - a nyugati polgári demokráciák politikai viszonyaiban - fogant alkalmazott diszciplína, a politikatudomány és a pszichológia interdiszciplináris kapcsolatának "gyermeke". Ezért a "politikai pszichológia" néven nevezése nem más, mint annak rögzítése, hogy van egy olyan "átmeneti zóna" a politológia és a pszichológia között, amely a politizáló ember pszichológiai megismerésével foglalkozó alkalmazott diszciplína felségterülete.

18

II. A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA MEGSZÜLETÉSE MAGYARORSZÁGON

A politikai pszichológia az 1920-as és 30-as években tehát a "nagyvilágban" már létezett. Mi volt a helyzet itthon - a "kisvilágban" - Magyarországon? Egy ilyen kérdésre adható szokványos válasz persze vagy "elmaradottságunk" siralmas viszonyait tekintené kiindulópontnak - s ebben kétségtelenül sok igazság lenne. Vagy valamiféle "kismagyar büszkeség" szívmelengető (noha esetleg bánatos) optimizmusával sorra venné a "nagy magyar tudósok" tiszteletreméltó teljesítményeit - és be kell vallanom: én ezt is elfogadható hozzáállásnak tartom.

Mindazonáltal én most egyik utat sem fogom követni, "dialektikus vegyítésüket" is kerülni fogom. Az persze kétségtelen, hogy a politikai pszichológia magyarországi útja nem "diadalút", s azok a tudós férfiak, akik mintegy véletlenül rátévedtek erre az útra, nem ezen az úton gyűjtötték be a homlokukat övező babérkoszorú leveleit. Ám azt mindenképpen elmondhatjuk: ez az út ("kismagyar ösvény"?) létezik - volt és van -, poroszkál(t) rajta néhány említésre méltó, kiváló vagy kevésbé kiváló tudós férfiú (és néhány hölgy is).

4. A tartalmas semmi

A politikai pszichológia hazai tradíciója a "tartalmas semmi" furcsa paradoxonjában foglalható össze legtömörebben (Lányi 1992a: 19). Hiszen éppen akkor, amikor a "nagyvilágban" is megjelent a politikai pszichológia - az 1920-as és 30-as évek tájékán - Magyarországon is nevén nevezik ezt a tudományt. Ezt a hazai tudománytörténeti tettet Dékány István (1886-1965) hajtotta végre az 1932-ben megjelent Politikai lélektan. A politikai érzületek szerepe a mai társadalomban című tanulmányával - és aztán lényegében nincs folytatás, hanem vannak ilyen vagy olyan, különböző (esetleg igen kiváló szellemi teljesítményként is jellemezhető) "álruhás" és/vagy "rejtett" politikai pszichológiák.

Dékány István és politikai pszichológiája. Dékány István Politikai lélektana egyébként egy nem különösebben terjedelmes, hanem tanulmányméretű áttekintést ad a politikai pszichológia korabeli szakterületéről, ráadásul inkább kompiláció - azt viszont igen alaposan, felkészülten tette. Lasswellt persze nem ismerte, de ha ismerte is volna, bizonyára túlzásnak tartotta volna a Psychopatology and politics pszichoanalitikus beállítottságát. Dékány Politikai lélektana ugyanis a fenomenológiai pszichológiára támaszkodik az "aprólékos kísérleti lélektan üdvös ellensúlyaként" (Dékány 1932: 7). Tehát Dékány sem a Wundt-féle "absztrakt" (és kísérleti) pszichológiát követte, de másfelől a nagyon is "szigorúan tudományos" fenomenológiai pszichológiára (vö.: Husserl [1929] 1972: 193) alapozta a politikai pszichológiát, s ebben - bármennyire nem ismerte - ugyanúgy járt el, mint Lasswell.

Továbbá abban is Lasswell szakmai szocializációjával bizonyos hasonlóságot találhatunk, hogy Dékány István sem volt pszichológus - olyan társadalomtudós és filozófus volt, aki igen kiterjedt és sokirányú munkálkodásának középpontjában a két világháború közötti időszak hivatalos "társadalomtudományának" (a szociológiának) a művelése állt (Dékány 1943). Olyan "szociológus" volt, aki az akkori hivatalos szociológiát igyekezett a társadalomlélektan felé is elmozdítani (Dékány 1923, 1941), s ezen nagyon is üdvös ténykedése közben - mintegy mellékesen - "fölfedezte", hogy a nagyvilágban a politikai lélektan is létezik. Jellemző módon azonban azt kellett megállapítania, hogy a "politikai lélektan nem művelt területe a társadalom lélektanának (...) Pedig minden politika alkalmazott lélektan" (Dékány, 1932: 1). Pontosan látta azt is, hogy a politikai lélektan - s amit ő ennek segítségével vizsgált: a politikai érzületek - szerepe "főként izgatott időkben tűnik ki": háborúk, gazdasági és/vagy politikai válságok és általában az életformaváltások idején.

"Izgatott időkben - írja Dékány -, mikor a tömegek megszokott politikai világképükből kiábrándultak, vagy midőn egy új rendszer még nem bírt stabilizálódni, a kivezető utak nem tudtak

19

tisztázódni, az érzületek szerepe akarva-nemakarva előtérbe kerül, az érzületek reviziója lesz az első cél". Az érzületek a modern parlamentáris országokban kiegyensúlyozottak, a "vörös Keleten viszont az érzületek valóságos rohamperiódusa" figyelhető meg, mert ott valakit nem egyszerűen cselekedeteiért büntetnek, hanem érzületéért. "Az egyén jellemének megítélésében is súly esik arra, minő volt valakinek a pártállása s ezzel az érzülete, ami lélektanilag érdekes tényállás: egy új rendiség jele." Kialakul a gyanakvás, a "vad érzület és fanatizmus". (Uo., 2-4. - Nem csoda, hogy ez a "vad érzület és fanatizmus" Dékány Istvánt [is] egyszerre szabadította meg tanszékvezetői-egyetemi állásától és akadémikusi címétől 1949-ben.)

A mi szempontunkból az is tanulságos, hogy Dékány István a politikai lélektan vizsgálati területeit ma is érvényes módon jelölte ki. Foglalkozott a demokrácia lélektani alapjaival, a politikai közönség magatartásával, a modor, a politikai konvencionalitás, az "érzület-álarc" problémáival (szinte a később paradigmatikussá váló etnometodológia politikai pszichológiáját érinti itt Dékány), például azt firtatva ezzel kapcsolatban, hogy miképpen válik az ellenzékiből, mihelyt kormányra jut, "hívő" ember, intézmények fenntartója. Foglalkozott a politikai vezetés különböző összetevőivel is, ismerte a politikai attitűd fogalmát, tanulságos módon írt a "forradalmi lelki terrorról" is.

A bolsevik típusú pártállami (az ő terminológiáját használva: a "rendőrállami") etatizmusnak természetesen nem volt híve, de nem volt elragadtatva a modern polgári etatizmusoktól sem. Pontosabban a felvilágosítói kritika által kitermelt individuális és társadalmi káosz, valamint ezek eredményeként is elhatalmasodó racionális állam súlyának "vak túlbecsülése" szintén távol állt az ő alapvetően konzervatív (és persze mérsékelten, tehát a "nemzeti közösség" által tompított, liberális) álláspontjától.

A korabeli hivatalos "társadalomtudomány" egyik, akkoriban neves alakja tehát ismeri s bemutatja a politikai pszichológiát a hazai szakmai és szélesebb értelmiségi közvéleménynek. Ennek alapján talán még az a (némileg jogos) látszat is keletkezhet, hogy a politikai pszichológia hazai megjelenése ekkor még összhangban volt a nemzetközi tudományos fejleményekkel.

A látszat valóban ez! Ám amíg Harold D. Lasswell a politikai pszichológia valódi "alapító atyja" lett, nálunk ilyen "alapításról" nem beszélhetünk. Hiszen még Dékány István sem folytatta a politikai pszichológia művelését, vagy akár csak azt, amit elkezdett: a nemzetközi szakirodalmi fejlemények közvetítését. Lasswell és tanítványai tevékenysége, általában a nyugati (leginkább az angolszász) régióban a politikai pszichológia művelése tehát fokozatosan elfogadott akadémiai diszciplínává alakult (lásd például Lasswell és Kaplan 1950; Lasswell 1951; Rogow 1969), ugyanakkor gyakorlati alkalmazása, sőt piaci haszna is egyre nyilvánvalóbbá vált. Nálunk nem ez történt.

A hazai pszichológia (viszonylagos) fejlettségéről. Nálunk a hivatalos társadalomtudományokat nem az elméleti pragmatizmus és nem a gyakorlati piacorientáltság jellemezte, sokkal inkább a német eredetű és filozófiai szellemtudomány uralta. A szellemtudományos látásmód ugyan egy sajátos metafizikai és történeti érzékenységet - vagy úgy is mondhatom: nehézkes lebegést - adott az akkori "bölcseleti" tudományoknak, de éppen ezért a gyakorlati, alkalmazott tudományok "súlytalanná" váltak, például a pszichológiai alkalmasság vizsgálatok jószerivel "szellemtelen" pszichotechnikáknak látszódtak. Így például az akkori pszichológusok igen nagy elmeéllel, rafinált - máskor inkább kimódolt - kísérleti és egyéb empirikus módszerekkel jelentéktelennek tetsző (valójában persze az immanens pszichológiai és módszertani kérdések szempontjából mégis csak fontos, de) nem igazán "társadalmi" és "sorsproblémákkal" is hajlandóak voltak foglalkozni (lásd például Harkai Schiller 1930; Molnár 1940). A tét ennél persze sokkal nagyobb, s ezért mégiscsak szinte "sorsprobléma" méretű volt. Ezek a vizsgálatok ugyanis megmutatták, hogy a hazai pszichológia képessé vált a legkülönbözőbb területeken történő alkalmazásra. Az oktatástól kezdve a pályaválasztáson keresztül sorolhatnám a példákat, a munkavégzés ergonómiai-pszichológiai optimalizálásánál ezt a felsorolást még nem is lehetne bezárni - azért nem, mert Magyarországon is, miként a világ más országaiban is ez így volt,

20

a katonaság volt az igazi nagy megrendelője (és felhasználója) ezeknek az alkalmazott pszichológiai kutatásoknak (Kiss Gy. 1991; Lénárd 1991; Völgyesy é.n. [1995]: 83). Ennek ellenére a pszichológia alkalmazása a politika területén elmaradt.

Harkai Schiller Pál kezdeményezései. Harkai Schiller Pál (1908-1949) például, a kor egyik vezető (ha talán nem a legjelentősebb) magyar pszichológusa a "társulási mozzanatok" vizsgálata során a hatalom pszichológiai kérdéseit is elemezte - s nem mellesleg olyan korszerű gyakorlati kérdésekkel is foglalkozott, mint a "piac megnyerésének" pszichológiája -, a politikai pszichológiáról egy szót sem írt (Harkai Schiller 1944: 233, 240-245). Az ok persze nem is annyira rejtélyes: maga a politika gyakorlata volt olyan - nem beszélve a politikusokról -, hogy nem volt képes "megrendelőként" fellépni; de másfelől valószínűleg a pszichológusokban sem volt nagy hajlandóság "szolgálataikat" felajánlani.

Harkai Schiller Pál elég egyértelműen - noha a kellő általánosság tudományos magaslatáról - ír erről a következő sorokban: "nagy távlatra tekintve az emberek nem szeretik, ha akaratuk ellenére boldogítják őket. A vezető rétegeknek tehát, ha komoly meggyőződésük van, őszinte kívánságokat kell ébreszteni tervük megvalósítása iránt: sugalmazás, gyűlöletkeltés, egyoldalú okoskodás nem méltóbb szellemi eszközök, mint a durva kényszer. A közösség cselekvéseit csak lélektani ismeretek alapján lehet tartósan kormányozni" (Harkai Schiller 1944: 244). Ezek a szinte Spinozát (is) idéző bölcs szavak azt mutatják, hogy a magyar pszichológia készen volt (lett volna) mint alkalmazott tudomány a politikát is "optimalizálni", de a magyar politika ilyen-olyan színekben - fehérben, barnában, zöldben, (s leghosszabban) vörösben - regnáló urai (és elvtársai) ezt nem igényelték: a durva kényszereket inkább kedvelték.

Ráadásul, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy éppen Harkai Schiller Pál végezte az első politikai közvélemény-kutatást is – 1944 márciusában, napokkal a március 19.-i német megszállás előtt, s a háborúból való „kiugrás” lehetőségéről kérdezte a lakosság véleményét -, akkor még meghökkentőbb lehet az a paradoxon, ami a magyar alkalmazott pszichológia és a politikai valóság között feszült. Hiszen Harkai Schiller Pál ugyan feltárhatta, hogy a lakosság többsége, a „névtelen polgár” a háború folytatása ellen foglalt állást, ennek azonban semmi hatása nem volt a politikai döntéshozók tevékenységére. És lényegében ugyanez volt a helyzet az 1945 nyarán, szintén Harkai Schiller Pál vezetésével megalakult Magyar Közvélemény-kutató Intézet politikai közvélemény-kutatási eredményeivel is. Ezek a közvélemény-kutatások, nevezetesen a választási előrejelzések ugyanis igen nagy pontossággal (átlagosan két százalékpontos hibával) jósolták meg a választások eredményeit, s ez bizony – bár a nemzetközi elismerést is kivívta magának (például a Gallup Intézet munkatársai is felfigyeltek az itteni kutatásokra) – a politikai döntéshozóknak, vagyis a „fordulat évére” készülő bolsevik politikai erőknek (és szimpatizánsaiknak) már nem kellett. Maga Harkai Schiller Pál 1947-ben elhagyta az országot, az Egyesült Államokban telepedett le (ott halt meg 41 éves korában, egy sí baleset következtében, 1949-ben). Az intézetet 1949-ben szüntették meg (Horváth 1996: 26-27. – H. S. P. munkásságával, vagyis a pszichológiai alapkutatásaival kapcsolatban lásd Bakay 1996, Dewsbury 1994, 1996, Marton 1994, Marton és P. Bakay 1996, Pléh 2000: 445-448).

5. Álruhás politikai pszichológiák

Így állott elő az a helyzet, hogy a szakma szerinti pszichológusok Magyarországon nem ismerték a politikai pszichológiát, vagy ha netán mégis ismerték, mert, mondjuk, olvasták Dékány István tanulmányát - akkor sem művelték.

A szellemtudományos politikai pszichológia. A szellemtudományos pszichológia művelői - a filozófusok - viszont ismerték a "politikai lélek" fogalmát. Kornis Gyula (1885-1958) például egy kétkötetes, kimerítően alapos művet szentelt is a témának, ám ez a "lélek" (= szellem) a valóságos

21

politikai magatartás mint pszichológiailag is vizsgálható terület fölött lebegett: időnként érintette, de valójában nem ereszkedett le hozzá (Kornis 1933).

Ez a tudománytörténeti helyzet tudásszociológiai szempontból - vagyis a politikai tudás tudományos artikulálásának lehetőségeit tekintve - azért nem egyszerűsíthető a jól bevált (és sokszor igaz) "fejlett Nyugat - bezzeg-mi-hol (lenn a...) -vagyunk" közhelyre, mert a "politikai lélek" szellemtudományos és a "politikai magatartás" empirikus paradigmái mögött lévő politikai filozófiák hasonlók is lehettek. Kornis Gyula például, amikor a politikai "államművészetről", vagyis az államcentrikus politikáról azt írja, hogy az állam "a legfőbb hatalmi koncentráció s az államférfiú ennek képviselője és irányítója" (Kornis 1933, I. köt. 13-14), mintha egyetértene Harold Lasswell-lel, aki szerint a hatalom nem más, mint az elit azon képessége, hogy manipulálni tud a szimbólumokkal azért, hogy a tömegeket engedékennyé tegye: "A konszenzus, amelyen a rend alapul - írta Lasswell egy 1935-ben megjelent munkájában - szükségképpen nem ésszerű: a világ mítoszát el kell fogadnia a lakosság legnagyobb részének. Az emberiség számára az a készség, hogy szabaduljanak az uralkodó legendáktól, melyek korai éveit befolyásolják, figyelmen kívül hagyható" (Lasswell [1935] 1965: 181).

Kornis és Lasswell politikai filozófiái között lévő valóságos vagy csak látszólagos hasonlóságok ellenére a politikai magatartást vizsgáló politikai pszichológia, azaz egy viselkedéstudomány és egy szellemtudományos bölcseleti látásmód közötti paradigmatikus különbséget is jól mutatják az idézett gondolatok. Kornis Gyula normativ etatizmusa ugyanis nem tette lehetővé azt, amit Harold Lasswell hatalomcentrikussága igen: a politikai filozófia "lebontását" empirikus politikai pszichológiává. Míg Lasswell számára a politika ugyan nem más, mint az elit(ek) hatalma - s ezt Kornis Gyula is minden bizonnyal így gondolta -, ám ezt nem az állami ethosz szellemrégióiba magasztosította, mint Kornis Gyula, amikor az ideális államférfi "lelki tulajdonságait" kereste (Kornis 1933, II. köt.:5-17), hanem a befolyás és befolyásolás valóságos személyek közötti interaktív történéseire szűkítette (Lasswell 1951: 295).

A szellemtudományos politikai pszichológia csábító ereje. Kornis Gyula viszont nem tudott ki- vagy leszállni szellemtudományos világából - abban a világban azonban nem minden tanulság nélküli utazásokat tett. Úgy gondolta például, hogy már Pázmány Péternek is volt "politikai pszichológiája": Pázmány Péter II. Mátyáshoz írott egyik levele (1618. február) "valóságos kis politikai pszichológia" - állapítja meg Kornis -, hiszen ez a levél arról szól, hogy "milyen lelki tulajdonságokkal legyenek felruházva azok a politikusok, akiket II. Mátyás mint királyi biztosokat az országgyűlésre küld? Ne fegyvercsörtetéssel, hanem szelíd modorban, nyájas szavakkal tárgyaljanak. Nem szabad a rendeket elkeseríteniök, hanem éppen háborgó lelküket lecsendesíteniök; nem szabad velük szemben fenyegetődzniök s bennük félelmet kelteniök, hanem éppen a császári kegy nyájasságával kell őket megnyerniök, gyökeresen kitépve lelkükből a bizalmatlanságot. Csakis olyanokat szabad őfelsége személye képviseletében biztosokul küldeni, akik a magyar törvényekben jártasak, jogi tárgyalásokban már résztvettek s az ellenzék kívánságait jól ismerik" (Kornis 1935: 55-56).

Kornisnak igaza van: Pázmány Péter idézett levele "valóságos kis politikai pszichológia" - ám ez valójában nem valóságos (explicit), hanem csak implicit "politikai pszichológia" volt. Ezen az alapon - mint ezt korábban én is illusztráltam - a politikai pszichológia (rövid) története hatalmas múlttal dicsekedhet. Kornis nemcsak Pázmány Pétert idézhette volna, hiszen a magyar politikai gondolkodók (vagy saját politikájukról gondolkodó politikusok) is ismerték és nagy kedvvel, buzgalommal művelték is a fejedelmi tükrök és parainesisek - I. Rákóczi György (1593-1648) meghatározását idézve: a "fontos és istenes és dicséretes instrukciócskák" - írását (I. Rákóczi Gy. [1637] 1979: 133). Ezek a "fontos és istenes és dicséretes instrukciócskák" valóságos (de mégis csak) implicit "politikai pszichológiák" is voltak.

Kornis Gyula tehát sokak között idézhette volna akár Pataki Füsüs János (?-1629) Királyoknak tüköre (Bártfa, 1626) című, "Az Felséges Bethlen Gábornak" írt instrukciócskájából az alábbi fontos, istenes és dicséretes - bibliás emelkedettséggel zengő - szép magyar és latin szavakat

22

is: "micsoda lehet erősebb s győzedelmesebb annál, aki az népet dicsíretesen, önnönmagát idvösségesen gubernálhatja? Semmi nem. Mint Diocletianus fejedelem mondotta: Nihil est difficilius quam bene imperare, difficilimum omnium sibi ipsi imperare. Semmi nehezebb dolog nincsen, mint jól parancsolni. Magnus Alexander fuerat, sic dico, Monarcha, Maior, qui sese vicerit, ipse, mihi est. Azt mondom, hogy világbíró Sándor nagy monarcha volt, de aki magát meggyőzi, énelőttem nagyobb őnálánál. Ez pediglen eképpen lehet meg rész szerént itt ez világon, hogyha az király az Istennek törvényéből gubernálhatja az országot, és önnönmaga is, Istennek adatott ereje szerént, azokhoz igyekezik életét szabni. Amaz hízelkedőknek agyoktól nem igazán kikoholtatott, kegyetlenekhöz illendő éktelen vélekedést pediglen kirekeszti elméjéből" (Pataki Füsüs János [1626], 1979: 71).

Valóban dicséretes szavak, a politika "örök" (etikai) szabályait fogalmazzák meg, implicit "politikai pszichológiai" jelentésük is figyelemre méltó: amolyan áhítatos vagy kegyes "machiavellistaként" az önkontrollt dicséri a 17. századi magyar "politológus"-előd.

Kornis Gyulával - és az ő (szellemtudományos) "álruháját" magunkra öltve - bebarangolhatnánk a magyar századokat implicit "politikai pszichológiai" gondolatokra vadászgatva. Az ilyen vagy ehhez hasonló (tehát nem pusztán szellemtudományos) eszme- és tudománytörténeti vizsgálódás igencsak tanulságos lehet (lásd például Bene 1999). Ám úgy gondolom: ajánlatos nem elcsábulnunk, ez az "úri passzió" nekünk már nem kifizetődő, nekünk, akik a valóságos (explicit) politikai pszichológia "fegyverével" is fel vagyunk (vagy lehetünk) vértezve.

Kornis szellemtudományos politikai pszichológiája ugyanis valóban csábító, de mégis csak "álruhás" politikai pszichológia volt. Ebben az "(ál)ruhában" barangolva Kornis persze sok valóságos pszichológiai megfigyelést is tett. Különösen szerette - és a maga módján tudta is - elemezni a politika kiemelkedő "hőseit". Apponyi Albert és Tisza István "lelki alkatát" például a következőképpen írta le: Apponyi "minden feltételt és igényt mérlegelő, habozó természet" volt, ellentétben Tisza Istvánnal. Tisza "határozott, szilárd és szívós akarat-genie, az erő embere, aki önmaga teljes feláldozásával és helyesnek ismert célja érdekében mindent kockáztatni kész." A "kálvinista predestináció-tan zord hitével" világosan látta a maga "sorsdöntő küldetését, nem riadt vissza szent hivatástudata a külső jogi formalizmussal szemben az erőszaktól sem". Ez viszont Apponyi formai jogérzésével, "a suum cuique elvét finom kímélettel alkalmazó lelkével sohasem juthatott összhangba". Apponyi, szemben Tiszával, az "elvek embere" volt, "egyenest fölfelé tört az eszményhez, szinte csúcsíves architektonikai rendszerben gondolkodott és űzte a politikát: gótikus államférfi volt. (...) az ideálok boltozatainak titokzatos magasságaiba ragadta a lelket, de lényegében mégis hidegen hagyta, cselekvésre sugalmazó erő nem áradt ki belőle" (Kornis 1935a: 117).

Láthatjuk tehát, hogy ez a szellemtudományos politikai pszichológia egyfajta sajátos nehézkes lebegéssel ugyan sok fontos téma és probléma fölött körözött, ám nem igazán tudta azokat "megragadni" és "elejteni". Tanulságos ebből a szempontból az akkori Magyar Psychologiai Szemle recenzesének véleménye Kornis Gyula Az államférfi című munkájáról. Egyfelől ugyanis szinte magától értetődő tényként rögzíti: "Ha van hivatás és munkakör, melyben a lélektan törvényei döntő szerepet visznek, úgy ezek között mindenesetre első helyen áll a politika, melyben emberek vágyait, szándékait, képességeit, szükségletét kell megismernie és irányítania". A recenzens nagyon diplomatikus kritikai észrevétele szerint azonban Kornis Gyula "politikai lélektan helyett tanulmányok sorozatával igyekezett a politikai léleknek: a politikusok lelkének és a politika által vezetett tömegek lelkének tulajdonságait megismerni". Vagyis a "politikai lélek rendszeres leírása" helyett Kornis "politikusok lélektani szempontokra felépített életrajzait" és "politikusok típustani rendszerezését" végezte el (Focher 1933). Aki megpróbálkozott a szellemtudományos pszichológiából kilépni a valódi politikai pszichológia felé, mint Dékány István, annak kísérlete esetleges maradt. A hazai politikai pszichológia tehát, mondhatni, naprakészen volt "hátrányban" - "megszületett", de nem indult növekedésnek.

23

Az állam- és jogtudományok pszichologizálása. Ugyanezen paradigmatikus eltérésen belül további meglepő azonosságokat is találhatunk a nyugati és a hazai politikai pszichológia tudománytörténetében. A nyugati politikatudomány is erőteljesen a jogi hivatáshoz és a jogtudományi egyetemi intézményekhez kötődött - néhány helyen (például Hollandiában) a filozófusok irányították a politika tudományos tanulmányozását -, ám a két világháború közötti időszakban a politikatudomány határozottan kezdett önállósodni mind a jogi, mind a filozófiai diszciplínáktól. Ebben a folyamatban a pszichológia szerepének fölismerése központi szerepet játszott, amit talán George Catlintól vett két idézettel lehetne röviden illusztrálni. Catlin szerint ugyanis "A politika egészen bizonyosan nem engedheti meg magának a pszichológiától való függetlenséget" - és "A modern pszichológia megtíltja Hobbes vagy Helvetius, Bentham vagy Tarde lemásolását" (Catlin 1927: 184; 1930: 29. - vö.: Bryder [1986] 1996: 52).

Nálunk hasonlóképpen - és természetesen - a politika tudományos igényű tanulmányozása a bölcseleti tudományok mellett leginkább az állam- és jogtudományi (és ezen tudományokat oktató egyetemi intézményes) keretek között kezdődött, s az elméleti fölismerés itt is megtörtént: a pszichológia elengedhetetlenül szükséges a politika tanulmányozásához.

A politikatudomány "segédtudománya" a lélektan - olvashatjuk egy 1931-ben megjelent állam- és jogtudományi Politika című egyetemi tankönyvben. Igaz, hogy csak a tömeglélektanra gondolt a jeles tankönyvíró, Krisztics Sándor (1890-1966), de lényegében jól látta az összefüggéseket, hiszen - mint írta - "a történelmi tényismereteket mindig ki kell egészíteni lélektani tényismeretekkel, ami éppen úgy vonatkozik a vezető, nagyember, politikai gondolkodó lelki konstrukciójának ismeretére, mint a tömegek lelki mozgalmának ismeretére. (...) Ezért nélkülözhetetlen a lélektan a politika tudományos vizsgálata számára. A lélektan új irányai különösen becses adatokkal szolgálnak. Sok igaz van abban a tételben, hogy a lélektan kezében van a kulcs a politika problémáinak megoldásához." Krisztics Sándor, aki Concha Győző (1846-1933) tanítványa volt, a pszichológia politikatudományi fontossága mellett természetesen német állambölcseleti alapon érvelt: Herbartra hivatkozott, aki szerint - mutatott rá Krisztics Sándor - a lélektan nélkülözhetetlen alap az elméleti államtudományok számára, hiszen az állam természetét csak akkor érthetjük meg, ha előbb az egyéni lélek megnyilvánulásaival vagyunk tisztában (Krisztics 1931: 63, 61. - A hivatkozott Herbart-mű: Über einige Beziehungen zwischen Psychologie und Staatswissenschaft. Schriften zur Psychologie. Werke. Hg. v. Hartenstein. Bd. IX. p. 31.)

Fontosnak tartom azt is megjegyezni, hogy a hazai állam- és jogtudomány területén igen hamar felfigyeltek a Le Bon-féle tömeglélektanra, persze nem ez volt az "uralkodó szemlélet", mindazonáltal mégsem elhanyagolható tudománytörténeti tényről van szó (lásd például Jászi Viktor 1904). A Le Bon-recepció pedig folyamatos és tartós volt: a Psychologie des foules (A tömegek lélektana) magyarul 1913-ban jelent meg, később is számos munkáját lefordították, azokat is, amelyek kimondottan a tömeglélektan politikai alkalmazásával foglalkoznak: a háborúval, a békekötéssel, a propagandával, a vezetéssel, a "forradalmi orkán" terjedésével stb. (Le Bon, 1920; é.n. [1926] ) De azt is érdemes megemlíteni, hogy nemcsak a puszta Le Bon-recepció vagy a tömeglélektan mint sajátos politikatudományi "segédtudomány" koncepciója fogalmazódott meg ekkoriban, hanem - a szó tudományelméleti súlyával, azaz szinte paradigmatikus következetességgel felépítve - olyan politikatudományi kezdeményekkel is találkozhatunk, amelyek nyitottak voltak a pszichológia – inkább persze a tömeglélektan – irányába is (az eddig is már emlegetett Dékány Istvánon kívül például Makkai 1943 és Ottlik é.n. [1942] – vö. Csizmadia 2000).

Azt látjuk tehát, hogy az 1930-as évek elején, amikor a nemzetközi tudományos világban megjelent a politikai pszichológia, Magyarországon - a bölcseleti (s ezen belül az egyre inkább önállóvá váló pszichológiai), valamint az állam- és jogtudományi berkekben egyaránt - szintén megfogalmazták a politika tudományos tanulmányozásának fontosságát, s ebben a pszichológiának is szerepet szántak. Mégis: a deklarált szándékok ellenére nálunk önálló politikai pszichológia nem

24

jött létre, de még a politika tudományos célzatú ("politikatudományi") ilyen-olyan "segédtudományaként" sem jutott igazán szerephez a pszichológia.

Föltehetjük hát a nagy kérdést: mi volt ennek az oka? Ha megtörtént a fölismerés: a pszichológia szerepe nem elhanyagolható a politika tudományos igényű tanulmányozásában - akkor hová tűnt, mivé lett a fölismerés "eredménye"? Ha föltételezhetjük, hogy a tudományos gondolatok sem vesznek el, csak átalakulnak - akkor hol találhatjuk meg ezeket az "átalakult" politikai pszichológiákat?

Egyfelől, mint Kornis Gyula idézett munkáiban láttuk, ez az "átalakult" - "álruhás" - politikai pszichológia fényesen tündökölt a szellemtudomány állami stólájában. Mindazonáltal azt utólag is el kell ismernünk - a diplomatikusan szigorú kortárs recenzens (fentebb idézett) jogos észrevételei mellett -, hogy Kornis módszertani eljárása, azaz a politikusok életrajzaira alapozott és pszichológiai szempontokra (is) fölépített elemzései összhangban voltak (a módszertani elvek elvont azonossága szintjén) Lasswell azon felfogásával, hogy az élettörténeti módszer a politikatudomány nélkülözhetetlen alkotórésze. Lasswell szó szerint azt írta: "A politikatudomány az életrajzi módszer nélkül csak kitömött állatbőr lenne" (Lasswell [1930] 1960: 1). Kornis Gyula előtt hódoló recenziójában Dékány István szintén nem véletlenül említette meg, hogy az életrajzi módszer, amivel Kornis dolgozik, "valósággal aranybányának bizonyul" (Dékány 1933).

Végül is mindketten - Kornis és Lasswell is - az "eleven politikai lelket" igyekeztek megközelíteni, fölidézni. Kornis ezt egyértelműen szellemtudományos, Lasswell jórészt pszichoanalitikus alapon vélte végrehajtani. A Kornis-féle szellemtudományos pszichológia, összhangban "hivatalos", intézményes beágyazottságával, azonban nem volt alkalmas arra, hogy a politikai pszichológia mint alkalmazott tudomány leváljon róla. Levált róla, azaz inkább idomult hozzá sajátosan átalakult "álruhás" politikai pszichológiaként a világnézet-lélektan és a magyarság-lélektan.

A világnézet-lélektan. A világnézet-lélektan esetében valójában inkább az idomulás, nem a leválás dominált. Ha például megnézzük Noszlopi László (1901-1990) A világnézetek lélektana című művét, akkor azt látjuk, hogy egyértelműen kötődik a szellemtudományos módszerhez: "a szellem és karakter rejtett egészéből indulunk ki - írja - és ennek nyomán értjük meg a lélektani jelentés-összefüggéseket" (Noszlopi 1937: 367). A lélektani jelentés-összefüggések feltárása viszont nem más, mint a politikai kultúra történetileg kondicionált mintáinak "átvilágítása" az egyetemes és a nemzeti kultúrák világában. A világnézet-lélektan népek, nemzetek, kultúrák "sorsközösségeit" vizsgálta - Karl Jaspers (1883-1969) volt talán az egyik legjelentősebb művelője (Jaspers 1922). A világnézet-lélektannak volt alkalmazott pszichológiai változata is: a szellemi (esztétikai, erkölcsi, világnézeti, vallásos) nevelés (Noszlopi 1944 [1992]: 216).

A magyarság-lélektan. A magyarság-lélektani törekvésekre már inkább jellemző volt a szellemtudományi pszichológiáról való leválási szándék. A magyarság-lélektan - s itt mindenekelőtt Boda István (1894-1979) munkásságára utalok - empirikus, sőt kísérleti módszerek segítségével igyekezett a magyarság mint nemzeti és állami közösség "kényes" kérdéseihez közelíteni (Boda 1940). Boda István úgy gondolta, hogy a magyar "sorsproblémák" egyre inkább igénylik a tudomány-előttes ismeretek helyett a "megbízhatóbb és exaktabb, bármikor ellenőrizhető és igazolható, továbbá módszeres, rendszeres és minél teljesebb és elmélyültebb tudományos" megközelítést. A magyarság megismerése számára csak pszichológiai probléma volt, nem irodalmi, művészeti, de nem is szociológiai vagy akár történeti és etnográfiai kérdés. Ezeken a területeken ugyan "megnyilatkozik" a nép "lelkisége", de éppen ez utóbbit kellene megvizsgálni exaktan - hangsúlyozta Boda István (1941).

Boda István ezt a programot igyekezett is végrehajtani. Bevetett mindent, amit a "modern" pszichológia akkor már ismert: kérdőíveket szerkesztett, rafinált matematikai-statisztikai apparátust mozgatott, egyáltalán a pszichotechnika korabeli csinját-binját ismerte, hazai elterjesztésének egyébként is első szorgalmazói közé tartozott. Mindezt a pszichotechnikai apparátust és szándékot

25

Boda István azonban a "szentistváni különös magyar egység", az akkori etatista nemzetnevelői cél, az államrezon (pontosabban: ennek egyfajta konzervatív polgári) akarata alá rendelte, ráadásul azzal az elméleti igénnyel - sajátosan pozitivista alternatívát kínálva a szellemtudományos pszichológiának -, hogy a magyarság-lélektant a "nemzet biopszichés tárgyalapjaihoz" lehorgonyozza (Boda 1940a; 1943; 1944).

A magyarság-lélektan azért volt tehát "álruhás" politikai pszichológia, mert a nemzetnevelői etatista teleológia rátelepedett a pszichológiára, miközben módszertani pozitivizmusával félig-meddig kiszabadult a szellemtudományos pszichológia kötelékéből. Politikai pszichológiává továbbá azért sem tudott válni, mert - jórészt karakterológiai, azaz személyiségpszichológiai alapon, ám a szellemtudományos pszichológiai eredet hatásának foglyaként, és persze nem függetlenül a történeti-politikai helyzettől - belebonyolódott a "nemzetkarakterológiába", mintegy a hiányzó szociálpszichológiát is ezzel akarva pótolni. - Kellett volna egy "magyar" társaslélektan!

A "magyar észjárás" társaslélektana és politikai pszichológiája. Bármennyire is meglepő, ez a "magyar" társaslélektan megvolt - Karácsony Sándor (1891-1952) kidolgozta. Ráadásul ez a "magyar" társaslélektan elkerülte mind a szellemtudomány, mind a különböző (jobb és/vagy baloldali) etatizmusok csábításait - empirikus politikai pszichológiát azonban Karácsony Sándor sem alkotott, noha társaslélektani rendszerében a "politika" fogalmának elég jelentős helye - és súlya - volt.

Karácsony Sándor szerint a politika a társaslélek szomatikus szférájához tartozik; politika: a "vitás jogviszony rendezése. Jogviszony: egyik embernek a másik embertől függő jó életérzése. Életérzés: a kínt kerülni, és a kéjt keresni. Kín: önfenntartásomban éhes, fajfenntartásomban impotens vagyok. Éhes: éhes, szomjas, álmos vagyok, fázom; impotens: fáradt, beteg, öreg (kiélt) vagyok. Fázom, ennek kétféle indoklása lehet, egy a természettől függő (hidegre fordult az idő) és egy másik, jogi (nincs tüzelőm, az emberiség jelenlegi állapotában nem jut számomra tüzelő). Jog szerint egyik ember törekvése jó életérzésre nem korlátozhatja a másik embert abban, hogy jó életérzése legyen. Politika: rendezni a jogviszonyt, ha az kérdésessé vált; helyesebben: mivel az minduntalan kérdésessé válik. Rendezni nemigen lehet egyébképpen, mint megszorítani az egyik ember és kibővíteni a másik ember jogát. Egyik ember: aki okozta, másik ember: aki elszenvedte a rövidséget, ami mint rossz életérzés nemcsak a rövidséget szenvedett másik emberben keletkezik, az egyik embernek is félnie kell a rövidség pillanataiban és azután mindig a megtorlástól, amely a másik ember részéről fenyeget". Éppen ezért Karácsony Sándor szerint a "jó életérzést egy valami válthatja ki az emberből, ha helye a nap alatt megvan, s azt nem korlátozza a másik ember részéről annak a másik embernek a helye a nap alatt, ha független egyik ember a másik embertől. A jog egyetlen elképzelhető formája tehát az autonómia" (Karácsony 1947: 5).

Az autonómia persze igencsak törékeny, Karácsony a demokrácia társaslélektani egyensúlyviszonyainak elemzésekor ezt a következőképpen írta le: a demokrácia ott kezdődik és abban áll - hangsúlyozta -, hogy "az egyik ember autonómiáját csak abban az esetben vagyunk hajlandók kétségtelenül biztosítottnak elismerni, ha az egyik ember előbb a másik ember autonómiáját magához képest kétségtelenül biztosította. Az én autonómiám záloga hozzád képest a te énáltalam biztosított autonómiád hozzám képest" (Karácsony 1945: 5-7).

Karácsony Sándor a politika társaslélektani természetét ugyan a szomatikus szférához kötötte, és ezért a hatalom pszichológiai kompenzációs mechanizmusait szinte Lasswellre emlékeztető módon írja le a "gyűjtések", a "zsákmányolások", a politikai akarnokságok társaslélektani játszmáinak elemzésekor, ám ellentétben Lasswell-lel - aki, ismeretes módon, politikai pszichológiáját pszichoanalitikus alapokon építette föl, politikai személyiségelméletét pedig kimondottan a freudi kompenzációs teóriára szűkítette (Lasswell [1930] 1960: 75-76) -, Karácsony nem a szomatikus lélektan felé mélyítette el társaslélektanát, hanem a pneumatikus lélek felé emelte (Karácsony 1933: 133, 148; 1944 [1990] - Karácsony Sándor társaslélektani "politikai pszichológiájával" bővebben a következő tanulmányomban foglalkoztam: Lányi 1992.)

26

Karácsony Sándor társaslélektani rendszerében kidolgozott "politika" fogalma tehát nem egy pozitivista értelemben vett tudományos alapokon nyugodott, hanem a transzcendentálisan megalapozott autonómián. Másfelől pedig - mint valóságos (politikai) gyakorlat - a Karácsony Sándor által létrehozott, a "magyar észjárás" tradícióit (is) hordozó pedagógiai közösségekben (cserkészet, könyvkiadás, szabadművelődés stb.) sajátos reform-mentalitásként élt (Karácsony 1939 [1985] - a témával kapcsolatban lásd még Kontra 1992; Lányi 2000, Lendvai 1993).

A nemzetnevelés politikai pszichológiája. A pedagógia "álruhájában", de a hivatalos politikai hatalom liturgikus kellékeivel is feldíszítve, jelentkezett a nemzetnevelés "politikai pszichológiája" is. Amíg azonban Karácsony Sándor társaslélektani koncepciója - és még inkább mozgalmi-politikai tevékenysége - a két világháború között alig-alig megtűrt pedagógiai és pszichológiai mozgalom volt (az 1945-48 közötti "felszabadulás" után pedig jött a "rejtőzködés" stb.); addig a nemzetnevelés a két világháború közötti kultuszkormányzat felvilágosult etatizmusának a megnyilvánulása volt. Arról volt szó, hogy az államrezont támogató pedagógiai célképzetet - például a "szentistváni magyar egység" gondolatát - szakszerű pszichológiai munkákkal igyekeztek megalapozni. (Láttuk, hogy Boda István is ezen az úton haladt.) Ezek a pszichológiai munkák - elsősorban az Országos Közoktatási Tanács által létrehozott "Nemzetnevelők Könyvtára" sorozatáról van szó - valóban színvonalas, elsősorban ismeretterjesztő pszichológiai könyvek voltak (lásd például Bognár 1943; Mátrai 1943; Várkonyi 1943). De ezek nem politikai pszichológiák, hanem a nemzetnevelés pedagógiai-ideológiai doktrínájának pszichológiai "segédeszközei" voltak.

6. Pszichoanalitikus politikai pszichológiák

A politikai pszichológia kialakulása magyarországi folyamatainak eddig bemutatott összefüggései után a továbbiakban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a „hivatalos” tudományos világ intézményein kívül is említésre méltó politikai pszichológiai kezdeményekkel találkozhatunk. Ezek a pszichoanalitikus kvázi-politikai pszichológiák.

Freud tömeglélektani koncepciója és hatása Magyarországon. Témánk - a hazai politikai pszichológiák - összefüggésében mármost azért volt fontos vázolni a fenti, jobbára közismert tudománytörténeti körülményeket és összefüggéseket, mert a továbbiakban a következő, talán szintén közismert (ám az eddig jelzett kontextusban mégsem annyira evidens) tényre szeretném felhívni a figyelmet: arra, hogy Freud tömeglélektani koncepciója jórészt Le Bon nézetein alapulnak. Legalább is olyan kiindulópontnak tekintette, amelyhez illeszteni tudta saját, eredendően az intrapszichikus térben működő - s a politikai-történeti tér- és idődimenziókban nem igazán releváns -, a tudattalan impulzusokkal energetizált hipotetikus konstrukcióit: az ösztön-én, az én, a felettes-én pszichikus entitásait, a projekciós mechanizmusok, a libidó stb. pszichodinamikus funkcióit (Freud [1921] 1995).

Freud tömeglélektana - miként Le Bon munkássága is - szintén ismert volt, egyrészt (és természetesen) a szűkebb pszichoanalitikus szakmai körökben, másrészt (ami már nem annyira magától értetődő) a "művelt nagyközönség" körében is (lásd az ebből a szempontból is különösen fontos és dokumentumértékű Emberismeret 1936-os számát. Vö.: Eistein, A., Freud, S.; Kulcsár István és mások 1936).

Ezek a pszichoanalitikus fogantatású gondolatok - más pszichoanalitikus elméleti és gyakorlati-terápiás gondolatokkal együtt - tehát a művelt polgárság köreiben mintegy "közéleti szerepet" is betöltöttek: de ez nem (volt) politikai pszichológia. Még akkor sem vált politikai pszichológiává - természetesen a fogalom diszciplináris jelentésében -, ha kimondottan az akkori napi (de nagyon is történeti horderejű) politikai jelenségekbe mélyedt el, mint báró Wesselényi Miklós, a kiváló közíró A Harmadik Birodalom keletkezése című művében erre talán lehetőség is nyílt volna (Wesselényi 1936. - Jellemző módon nem ismert, nem is szokták idézni ezt a munkát, viszont - és ez szintén jellemző - utal rá, és méltatva idézi Antall [1987] 1994: 8).

27

Fölvetődhet a kérdés: talán azért nem válhattak ezek a pszichoanalitikus "közéleti" gondolatok politikai pszichológiává, mert maga a pszichoanalízis és gyakorló szakemberei nem voltak a korabeli hivatalos tudományos világ számára elfogadható "tudományos" emberek? (Nem beszélve az olyan újságírói-közírói "tudománytalan" kísérlet[ek]ről, mint az imént idézett Wesselényi Miklós munkája.) Bizonyára ezt a szempontot sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ám ugyanakkor mégis máshol - ha tetszik: mélyebb tudásszociológiai okokban - ajánlatos keresnünk a magyarázatot. Hiszen például a Dékány István által ígéretesen elkezdett tevékenység - a politikai pszichológia nemzetközi fejleményeinek közvetítése a hazai hivatalos tudományos nyilvánosság számára - sem folytatódott. Másfelől az is igaz, hogy a Kornis Gyula-féle szellemtudományos "politikai lélek" szinte ránehezedett a korszak hivatalos világára, de valójában ez nem volt - sem a Lasswell-i, sem a Dékány István-i értelemben - politikai pszichológia, inkább az ilyesfajta törekvések gátját képezte.

A pszichoanalitikus politikai pszichológia "kalandjai" Magyarországon. Ezért tehát azon sem kell csodálkoznunk, hogy a pszichoanalízis hazai művelői szintén nem hoztak létre politikai pszichológiát, noha az az "előnyük" kétségtelenül megvolt, hogy jórészt függetlenek voltak a korszak "hivatalos" tudományos-intézményes kötöttségeitől.

Ferenczi Sándor nem létező politikai pszichológiája. Baloldali polgári liberális politikai attitűdjük is elhatárolta őket a korszak "hivatalos világától", de ez az attitűd szakmai tevékenységükben is tetten érhető. Így például Ferenczi Sándor (1873-1933) individuál-szocialisztikus társadalom- vagy politikai filozófiája meghatározta szakmai világképét is. Ezt írta: "Kell hogy legyen az anarchizmus és a kommunizmus között, melyek közül az első a korlátlan individuális kiélést, a másik a társadalmi aszkézist hirdeti, egy józan individuálszocialisztikus irány, mely a társadalom érdeke mellett az egyén boldogságát is részesíti gondjaiban, a kitörésekhez vezető társadalmi elfojtás helyett a vad ösztönök energiájának értékesítését, átszellemítését alkalmazza és ezzel a fejlődésnek paroxizmusoktól, revolúcióktól és reakcióktól mentesebb, nyugodtabb és egészségesebb menetét biztosítja" (Ferenczi [1913] 1982: 173). Ez a világkép, sőt határozott társadalom- és politikai filozófia azonban nem valamiféle politikai pszichológiában, hanem a "társadalmi bajok orvoslása" igényében vagy éppen a "gyermeknevelés reformja" (persze nagyon is üdvös) elképzeléseiben konkretizálódott.

A hazai pszichoanalitikusok politikai pszichológiát annak ellenére nem műveltek, hogy Ferenczi Sándornak - mint erre már korábban is utaltam - volt kapcsolata Lasswell-lel (Rogow 1969: 126), de ami ennél lényegesebb: a pszichoanalízis magyarországi művelői nagyobb fokú társadalmi-politikai érdeklődést mutattak, mint Freud és osztrák-német követői. Ferenczi Sándor nézetei például éppen abban térnek el Freud nézeteitől, hogy hangsúlyosabbak bennük a szociálpszichológiai vonatkozások (Erős 1990: 15; Harmat 1994: 62-69) - politikai pszichológiával azonban nem foglalkozott. Tudomány-rendszertani megfontolásai során - egy radikális pszichologizmus jegyében - ugyan megállapította, hogy "úgy a társadalmi, mint a jogtudomány alkalmazott lélektan" (Ferenczi [1913] 1982: 158). Azt is megállapította, hogy a pszichoanalízis a politikai tendenciákat is "az ember lelki természetrajzának megnyilvánulásaként" értelmezi (Ferenczi 1922: 555) - ennél tovább azonban nem ment, a részletes és szisztematikus kidolgozással adós maradt, annak ellenére (vagy talán éppen ezért?), hogy nem minden tanulság nélküli kritikai észrevételei is voltak a Tanácsköztársaság kommunista politikai gyakorlatáról. Ezt írta: "A történelmi materializmusra támaszkodó politikai irányok sok kiváló vezérgondolkodója kezdi belátni, hogy talán nem egy balsikernek elejét vette volna, ha az elméleti alap, melyre e szociális törekvések épültek, nem lett volna olyan egyoldalúan anyagelvű, hanem számításaiban tényezőként szerepeltette volna az embereknek, kiknek sorsán lendíteni akart: a lelki világát is. Szóval rájöttek, hogy hiba volt a lélektani szempontok mellőzése, a gazdaságiak túlbecsülése" (Ferenczi 1922: 555). Ferenczi ebben tévedett: lehet, hogy néhány kommunista vezető politikus emigrációs keservei és jövőt tervező reményei közepette Ferenczihez hasonló következtetésekre is juthatott, netán éppen

28

Ferenczi imént idézett írásának olvasása nyomán (vö.: Szállási 1980. - lásd még Harmat 1994: 226-227) - de a "lélektani szempontok mellőzése" valójában továbbra is jellemzője maradt a "történelmi materializmusra támaszkodó politikai irány(ok)" sok kiváló és kevésbé kiváló (vezér- és tucat-) gondolkodójának, nem beszélve a gyakorló politikusokról.

Ferenczi egyébként 1919 után már nem nagyon foglalkozott társadalmi kérdésekkel, a társadalmi problémák tanulmányozásáról biopszichológiára, természetfilozófiára tért át - és persze a pszichoanalitikus terápia módszertanának radikális (és önmagára nézve is végzetes) megújításával kísérletezett (Bánfalvi 1998: 172-240; Benedek 1995a; Haynal [1987] 1996: 21-46). Hatása persze nem lebecsülendő. Egyfelől itthon, a hazai polgári kultúra - irodalom, művészet - terén Ferenczi és általában a pszichoanalízis jelentős nyomokat hagyott (vö.: Harmat 1994: 249-293). A mi szempontunkból most azonban inkább azt emelem ki, hogy az analitikus szociálpszichológiában - s ezen az áttételen keresztül a politikai pszichológiában is - elsősorban külföldön, Erich Fromm (1900-1980) munkásságában mutatható ki Ferenczi gondolatainak termékeny fölhasználása (Fromm [1941] 1993, 1973. - lásd bővebben: Erős 1990: 17-18), itthon pedig Hermann Imre (1889-1984) pszichoanalitikus szociálpszichológiai főművében - mely témájánál fogva politikai pszichológiai munka is lehetne -, Az antiszemitizmus lélektana című könyvében (Hermann [1945] 1990).

A Tanácsköztársaság "kalandja" és Kolnai Aurél szociológiába rejtett politikai pszichológiája. A forradalmi - és ezen belül a kommunista, a bolsevik - politikai mozgalmak pszichológiájával a pszichoanalízis persze foglalkozott. A Bécsi Pszichoanalitikus Társaság például már 1909-ben Alfred Adler A marxizmus pszichológiája című referátuma alapján vitaülést is rendezett (vö.: Erős 1986: 66). A politika "eszméje" tehát mintegy belopakodott a pszichoanalitikusok világába is, nem beszélve a valóságos társadalmi élet történeti-politikai kényszereiről: Magyarországon mindenekelőtt a Tanácsköztársaság, a megvalósult (akkor még csak rövid ideig regnáló) kommunista politikai hatalom "élményéről". Ferenczi talán ezért is maradt semleges, úgy gondolva, hogy a pszichoanalízis "az individualista és a kollektivista pártok egyikét sem ismerhette el az ember igazi természetének képviselőjeként, hanem a jövőtől remélte egy oly »individuálszocialisztikus« irány kialakulását, mely az egyéniségek természet adta különbségét, függetlenségi és boldogulási törekvését legalább úgy fogja méltányolni, mint a közös együttélés miatt mellőzhetetlen, bár nehezen elviselhető, organizációt" (Ferenczi 1922: 555).

Az, amit Ferenczi nem vizsgált - csak kerülgetett és az "individuálszocialisztikus" eszme feltételezett jövőjébe eltávolított -, a kommunista mozgalom pszichológiai kérdéseit, jellemző módon a renegát baloldali (volt Galilei Körös stb.) Kolnai Aurél (1900-1973) megtette. Pszichoanalízis és szociológia című munkájában mindenekelőtt a kommunista mozgalom sajátos regresszív vonásait tárta fel: például paranoid jellegét, a megváltás-fantáziák, az üldözési és féltékenységi mánia, a nagyzási hóbort szimptómáit. Arra is felhívta a figyelmet, hogy mit jelent egy olyan politikai mozgalom tagjának lenni, amely tradíciónélküli: a tradíciónélküliség a dogmától való merev függést eredményez stb. (Kolnai 1920. - Kiváló ismertetés: Kinszki 1922. - Lásd még Erős 1986: 68; Harmat 1994: 146-148, 226.)

Ám valójában Kolnai Aurél munkája sem politikai pszichológia - politikai jelenségekkel ugyan foglalkozott, de ezt egyrészt a freudi tömeglélektan alapján tette, s ebből nem a politikai pszichológia, hanem a pszichoanalitikus szociológia tételes kifejtése irányába mozdult el, másrészt (és leginkább) pedig ideológiai s kevésbé szaktudományos alapon érvelt. Kolnai Aurél, aki egyébként 1920-tól nem is Magyarországon élt - Pszichoanalízis és szociológia című munkáját is németül és angolul publikálta -, ezért inkább a nemzetközi színtéren zajló (de persze Magyarországon is megjelenő) "freudomarxizmus" egyik gerjesztője volt, baloldalon maradt és kommunista kritikusai konstruálták meg például a "freudizmus" ideológiai fantomját (vö.: Erős 1986: 69).

A freudomarxista "kaland". A szaktudományos politikai pszichológiával a pszichoanalízis Freud és Ferenczi vonalához tartozók tehát nem vagy csak nagyon érintőlegesen foglalkoztak, s

29

tulajdonképpen hasonló a helyzet a más irányzatokhoz tartozók esetében is, pedig például az Adler-követő individuálpszichológusok egyike-másika (Kulcsár István vagy Székely Béla) kimondottan "politikai aktivista" - pontosabban: freudomarxista - is volt, noha éppen ez az "aktivizmus" inkább az ideológia és a vulgarizálás irányába vitte el őket. Mindazonáltal pszichologizmusuk a valódi ortodox marxisták (például Molnár Erik) igencsak kemény - ha tetszik: antipszichologisztikus - ideológiai ellencsapását váltotta ki (Erős 1991; Harmat 1994: 205-208). Politikai pszichológia mint alkalmazott szaktudomány művelése helyett a pszichológus ideológusnak, az ideológus pszichológusnak képzelte magát. Az "eszmék" fennen lobogtak - és itt gondoljunk József Attilára, a freudomarxizmus talán legjelentősebb hazai alakjára -, az (elv)társak pedig alant a lövészárkokban kézitusakodtak.

Mindazonáltal, vagy talán éppen ezért, József Attila - szinte Harold D. Lasswell koncepciójával egyező módon - azt gondolta: neurózis és forradalmiság (tágabban: politikum) "igen sűrűn össze is szövődik"; vagyis a forradalmi (általában: a politikai) magatartás legtöbbször szublimált neurózis is (József A.[1932] 1958: 126. - A témával kapcsolatos bővebb elemzésemet lásd Lányi 1984a: 355-362). De hát a zseniális költő - aki helyenként bravúros, általában pedig pengeéles kritikai és teoretikus eszmefuttatásaiban inkább dilettáns filozófus, egyébként pedig neurotikusan túlfeszített, öngyógyító (pszichoanalitikus) reflexivitással is megvert érzékeny intellektuel volt, s politikai-mozgalmi aktivitása is csak fokozta ezt a labilis érzékenységét (Harmat 1994: 265-274) - valójában fényévnyi távolságban volt a politikai pszichológia szaktudományosan kiegyensúlyozott (különösen intézményes, paradigmatikus feltételeket is teremtő) művelésétől (amit Lasswell ekkor már elkezdett, s többévtizedes egyenletes-kiegyensúlyozott munkával véghez is vitt).

Az individuálpszichológusok békére nevelő szolid kalandja. Az ideológiai lövészárok-csatározásoktól távol maradó szolid individuálpszichológusok egyébként pedagógiával, a nevelési tanácsadók szervezésével stb. foglalkoztak (Arató és Kiss 1991: 60-102) - és miként Karácsony Sándor és tanítványai, ők is pedagógiai elveikkel és gyakorlatukkal igyekeztek hatni a társadalomra: az egyéni bánásmód, a nevelői "passzivitás", a gyermeki szabadság, önállóság tisztelete, a csoport (a "közösség") önmozgásában érvényesülő önnevelés fontosságát hangsúlyozták (Máday 1941).

Egyébként Karácsony Sándor és az individuálpszichológusok kapcsolata nem esetleges volt, hanem jórészt az elvek azonosságából is eredt, noha Karácsony nem volt individuálpszichológus, csak gyakori előadója a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület szemináriumainak. (Lásd például A Jövő Útjain, 1930, 2: 243; 1936, 2: 76; 1937, 1: 35.) Maga Máday István (1879-1959) pedig Karácsony számos írását sorolja fel mint individuálpszichológiai munkát (Máday [1941], é.n. [1995]: 178).

Az individuálpszichológusok 1946-ban újból "beleártották" magukat a politikába: Máday István a békére nevelés individuálpszichológiai programjával azonban megint csak kiváltotta a kemény marxista kritikát - és (természetesen) győzött az ideológia (Harmat 1994: 209).

7. Rejtett politikai pszichológiák - szakrális politika

Az ideológia győzelmének eredménye az volt, hogy amíg nálunk a pszichológia politikailag gyanússá vált, addig ez a "burzsoá áltudomány", például az analitikus szociálpszichológia - elsősorban az Egyesült Államokban, Erik H. Erikson (1900-1994) és mások munkásságában (Erikson [1958] 1991; 1969; Lifton és Olson 1974, Loewenberg 1983) - a pszichohistóriai paradigmában egy markáns, napjainkig termékeny politikai pszichológiává is képes volt továbbfejlődni (Cocks 1986. - lásd bővebben. Lányi 1991).

Politikai én versus tudományos ész: Bibó István és Mérei Ferenc nem létező politikai pszichológiájáról. Nálunk ez elmaradt! Pedig 1945 után, az akkori rendszerváltozás hatására, a hazai pszichológia (köztük természetesen a különböző mélylélektani és szociálpszichológiai

30

irányzatok) és a politológia termékeny egymásra találása is lehetővé vált. Ebből a szempontból - és persze a "fordulat éve" utáni fejlemények szempontjából is - Bibó István (1911-1979) életműve a paradigmatikus példa. Bibó István ugyanis olyan politikai gondolkodó volt, aki a politikai jelenségek értelmezésekor bátran mert "pszichologizálni", noha korántsem szűkítette le a történeti-politikai jelenségek komplexitását egyetlen (adott esetben pszichológiai) szempontra - viszont az is igaz: a pszichológiát nem hagyta ki interpretációs eszközei közül.

Így például Bibó óvott a "közösségi alkat", a nemzeti karakter misztifikálásától, mert szerinte a "közösségi beidegződések" nem az egyéni lélektani törvények szerint írhatók le. Egyfelől ugyanis az egyéni reagálások a politikai-ideológiai konstrukciók áttételein keresztül összegeződnek, másfelől a különböző történeti megrázkódtatások, százados traumák, tapasztalatok történeti és szociológiai szituáltsága, kondicionálódása sem hagyható figyelmen kívül. De az értelmezésnél a lélektani tényezőket szükséges felhasználni - hangsúlyozza Bibó István. Ha ezt nem tesszük meg, akkor az ellenkező irányba kerülünk tévútra: ekkor azt hisszük, hogy a közösség egészen más, mint az egyén. "Ez éppen úgy közösségi misztika, mintha azt mondanók, hogy a közösség egy nagy egyéniség. A közösség nem egyén, de egyénekből tevődik össze, tehát sem egészen azonos, sem egészen más nem lehet, mint az egyének" (Bibó [1948] 1986: 613).

Bibó István tehát úgy volt a politika metodológusa, hogy interpretációs eszközei közül nem hiányzott a pszichológia sem, sőt - az imént idézett gondolatmenetében is - a politikai jelenségek történelmi szociálpszichológiai dimenzióját is figyelembe vette. De így tett például akkor is, amikor a kelet- és közép-európai politikai kultúra deformálódásait vagy a német politikai hisztéria okait elemezte: Bibó a politológiai metodológia immanens részeként alkalmazta a pszichológiai-szociálpszichológiai fogalmakat (Bibó [1942-44] 1986; [1971-72], 1986. - Bibó politológiájának társadalomlélektani előfeltevéseiről lásd bővebben Erős 1993, Kiss 1984, Pataki 1998: 185-195).

Bibó sajátos "pszichologizálását" természetesen kortársai is észrevették, csak hát ez nem egyszerűen szaktudományos, hanem ideológiai meg- vagy inkább elítélés tárgya volt. Például Lukács György is azt írta: "Bibó írói erénye, hogy jól ismer bizonyos elterjedt tömeghangulatokat, hogy számol és szembenéz velük." Ám valójában Bibó erénye - Lukács szerint - nem más, mint a (tömeg)pszichológiai módszer "elvont abszolutizálása", s ez "döntő oka politikai következtetése helytelenségeinek", annak, hogy túlértékeli az emberek "félelmét" a proletárdiktatúrától (vö.: Bibó [1945-1946], 1986. II. köt. 87. és 89).

Számunkra most nem az az érdekes, hogy kinek volt akkor - majd később (tehát: ma - az akkori félelmek megvalósulása után) - igaza, mert az mindenképpen nyilvánvaló: Bibó István politológiai elemzései csak implicit politikai pszichológiai (és történelmi szociálpszichológiai) elemzések - a pszichológiát (elsősorban a tömeg- vagy a szociálpszichológiát) ugyan alkalmazta, de a politikai pszichológia mint szaktudomány nem vált Bibónál sem önálló diszciplínává.

A nyilvánvalóan összetett okok közül itt most csak arra utalok, hogy - nem függetlenül a szakrális politikai-ideológiai csatáktól - Bibó politológiai és publicisztikai tevékenységében is inkább a politikai akarat, cselekvés és érzelmek domináltak: Bibó politikai énje keresett szaktudományos támaszt, többek között a pszichológiában is, s nem a Bibó-i tudományos ész lelt egy pszichológiai terepre (netán laboratóriumra) a politikában, miként ez valójában a szaktudományos politikai pszichológiában történik. A politikai pszichológia művelője ugyanis nem a politikát, hanem a pszichológiát műveli. Bibó nyilvánvalóan nem ezt tette - vagy inkább ezt nem tehette: politikusi szerepvállalásai, hősi gesztusai (a Nagy Imre-kormány államminisztereként 1956. november 3-án és utána: a börtön, élete végéig a belső száműzetés stb.) viszont szinte paradigmatikus erővel mutatják a politikai pszichológia genezisének hazai tudásszociológiai problémáit.

Ez pedig a következő: a politikai tudásban rejlő implicit pszichológia még nem azonos - a "pszichologizálás" látható és nyilvánvaló jegyei ellenére sem - a szaktudományos politikai pszichológiával. De másfelől a pszichológiai tudásban implicit módon meghúzódó politikai, ideológiai kérdések, problémák szintén nem azonosak magával a politikai pszichológiával.

31

Ezt az utóbbi összefüggést, megítélésem szerint, nagyon jól bizonyítja Mérei Ferenc (1909-1986) munkássága. Mérei Ferenc nagyhatású szociálpszichológiai kísérletei, mindenekelőtt az 1945 és 1948 között végzett híres csoportdinamikai vizsgálatai (Mérei 1947) ugyanis a kor ideológiai-politikai kérdéseire kerestek - és a maguk módján adtak is - választ, de ez nem politikai pszichológiaként, hanem szociálpszichológiaként jelent meg. Miként Hermann Imre pszichoanalitikus fogantatású írása (Az antiszemitizmus lélektana) vagy Bibó István egyes politológiai munkái, Mérei szociálpszichológiai kísérletei is az akkori "közelmúlt lelki fertőzéseit" igyekeztek megérteni. Gyermekekkel végzett csoportdinamikai kísérletei tehát valójában a fasizmus tömeglélektani összefüggéseit próbálták meg modellálni, miközben - látszólag paradox módon, ám másfelől nagyon is érthetően - szociálpszichológiai fasizmus-értelmezése a kommunista kollektivizmus igazolásává alakult át, a kor (és nem utolsó sorban Mérei személyes) ideológiai szükségleteinek megfelelően (Erős 1989: 28).

Vagyis arról volt szó, hogy az ideologikus fogantatású politikai-társadalmi kérdésfeltevés - "hogyan lehetett milliós tömegeket úgy befolyásolni, hogy ember-mészárszéket állíthassanak fel Európa közepén?" - ugyan operacionalizálódott Mérei csoportdinamikai kísérleteiben, de nem dezideologizálódott a politikai-ideológiai probléma. A korszak "uralkodó eszméje" (vagyis a hatalmat egyre inkább átvevő kommunista [bolsevik] uralom társadalmi-politikai utópiája) ugyanis szerette volna "bizonyítani" az új típusú közösségek "együttes élményét", a "mi-tudat" nagyszerű serkentő erejét, amely egyszerre növeli az egyéniséget és fokozza szociális hatékonyságát is. (Mérei ezekben az években a NÉKOSZ pszichológus-ideológusa is volt!) A politika tehát maradt a szakrális szférában. Pontosabban: ez a szakrális politika magát a szaktudományos szociálpszichológiát is roncsolta - Mérei Ferenc is arra kényszerült, hogy "önkritikát" gyakoroljon, a "pszichologista pedológiát" elítélje stb. (Mérei 1948). Ilyen viszonyok közepette arról tehát szó sem lehetett, hogy a politikához (és a politikusokhoz) dezideologizáló módon és eszközökkel - például szaktudományos pszichológiai vizsgálatokkal - lehessen közelíteni. (Véletlen kivételek ugyan előfordulhattak, s ezek között is talán a legfurcsább "eset" lehet, hogy Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra egy 1947-ben megesett baráti vendéglátás társasági "játékaként" [helyesebb ha azt mondom: "játszmájaként"] fel tudta venni a Rorschach-tesztet Rákosi Mátyással. A jegyzőkönyvet persze - talán ijedtében is - évtizedekre elsüllyesztette, csak 1987-ben értékelte ki Bagdy Emőke. Vö.: Pünkösti 1992: 231-234.)

Hiába volt tehát a Mérei-féle szociálpszichológia mintegy "készen" - s ez a szociálpszichológia és megalkotója nem véletlenül állítható párhuzamba a Kurt Lewin-féle csoportdinamikával s annak demokratikus ideológiai előfeltevéseivel, és persze fölvetődhet az Adornoékkal kapcsolatos párhuzam is a fasizmus- és tágabban az autoritarianizmus-kutatások ideológiai kezelésének (ugyanúgy problematikus, vagyis az ideológiai előfeltevések által uralt) hasonlósága miatt (Erős 1989: 28; Pléh 1992: 170-171) -, politikai pszichológia nem lett belőle, mert maga a politika szociológiai alapjaiban nem létezett.

A politika ugyanis nem a civil társadalom horizontális szerveződéseiben működött, hanem egy totalitárius hierarchia szakrális univerzumában, ahol viszont a (politikai, de tágabban a társadalom-, de bizony még a természet-) tudományok közül egyedül csak a marxista "hittudománynak" (s alkalmazott [ki]szolgálójaként a "tudományos szocializmusnak") volt létjogosultsága. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a szakrális politika dezideologizálása is csak ideologikus lehetett, azaz miként Bibónál is láttuk: a politikai én és a tudományos ész nem lehetett egyensúlyban, úgy ez Mérei Ferencnél is tetten érhető. Nyughatatlan politikai énje mozgalmakon és (1956 után) börtönön keresztül űzte-hajtotta: "Indításom valamilyen mozgalmi indítás volt..." - vallotta maga Mérei (vö.: Bajomi Lázár 1986). Fontos volt számára az "intenzív élet" (vö.: Somogyi Tóth 1979: 1564), sőt a pogány "intenzív élet", ahogy Mérei saját beállítottságát jellemezte, éppen a Bibó-i hívő etikai kontemplációval összehasonlítva (Mérei 1991: 65. - Mérei nagyon is tisztelettel írt a tőle egyébként távol álló keresztény hívői magatartásról, különösen arról, ahogyan azt a börtönben látta Bibó szolid keménységében megnyilvánulni.) De persze politikai-ideológiai (és baloldali avantgarde mozgalmi) indulatait ő is, miként Bibó a maga egészen más

32

demokrata és keresztény hívői érzelmeivel tette, "lehűtötte" a tudományos ész elemző racionalitásával - politikai pszichológia ebből, természetesen, még nem születhetett. A (számukra adatott) politika pszichológiáját "élték" - ez pedig nem éppen kedvező feltételeket biztosított a diszciplinárisan létező politikai pszichológiai tudás megformálásához.

A Mérei-féle pogány "intenzív élet" és a Bibó-féle hívő etikai jellem tehát egyaránt azt mutatják: a politikai tudás implicit pszichológiája és a pszichológiai tudás implicit politikája együtt sem alkot(hat)ott szaktudományos politikai pszichológiát. Mindazonáltal olyan tudománytörténeti tradíciót jelentenek, amelyben explicitté tehető a hazai politikai pszichológia "tartalmas semmijének" (egyik, vagyis az előzményektől sem független, korábban már valamennyire kifejtett) tudásszociológiai sajátossága.

8. Az interregnum

A "fordulat éve" utáni hazai viszonyok a nyugati és "polgárinak" titulált tudományoknak nem kedveztek, s ha csak annyit mondunk, hogy "nem kedveztek" - ez eufemisztikus körülírása lenne a durva és kegyetlen elnyomásnak. A szó szoros értelmében nem csak egyes tudományokat (pszichológia, szociológia, genetika, kibernetika stb.), de tudós művelőiket is kiirtották: egzisztenciálisan tették őket lehetetlenné, megfosztották állásuktól, munkájuktól, fizetésüktől, tudományos rangjuktól, címeiktől - és bizony az is előfordult, hogy börtön, kitelepítés, deportálás (sőt esetenként a halál) volt a "jutalom".

A kemény ideológiai harc részletes politika-, művelődés- és tudománytörténeti taglalása persze most nem a mi feladatunk, számunkra csak annak rögzítése lényeges, hogy a hosszú (körülbelül a 40-es évek végétől a 60-as évek közepéig keményen regnáló, s tulajdonképpen a rendszerváltásig lassan "kinyúló") interregnum alatt sem a pszichológia, sem a politológia nem vagy alig létezhetett. Pontosabban: politológia (e tudomány "amerikai" jelentésében, vagy általában "nyugati" és "polgári" jellegével) természetesen egyáltalán nem is lehetett, mert korábban sem volt. A pszichológia viszont mégis csak már úgy-ahogy kialakult, voltak intézményei, gyakorló szakemberei. Ez került veszélybe. A tét tehát valóban nagy volt. Ebben a helyzetben a hazai pszichológia és pszichológusok önvédelmi manővereit a "rejtőzködéssel" lehet jellemezni.

Rejtőzködés - a pavlovi reflexológia és a makarenkói pedagógia. A pszichológia tehát igyekezett mintegy "láthatatlanná" válni; elrejtette magát vagy a fiziológia vagy a pedagógia mögé: a "szocialista nevelés" pedagógiai pszichológiája kötelező egyetemi és főiskolai stúdium is lehetett, miként a pavlovi reflexológia mögé bújva a kísérleti általános pszichológia is megmenekült a teljes felszámolástól. A pszichoanalitikusok sem vállalhatták nyíltan szakmai identitásukat, akik itthon maradtak, s nem vándoroltak ki, szinte katakomba-szerű illegalitásba, jobb esetben az "orvos" tekintélyt sugalló címkéje mögé bújva mintegy titokban űzték ("titokzatos" és "bűnös") mesterségüket (Harmat 1994: 425-431). Az is előfordult, hogy az illető pszichoanalitikus - például Székács István - ugyan nem vándorolt ki, de évtizedekre felhagyott a pszichoanalitikus terápia gyakorlatával (Hadas 1995: 40-41).

A tét tehát korántsem tudományos, hanem nagyon is életbe vágó volt. Az ön- és tudománymentő manőverek azonban sokszor igencsak problematikus opportunizmusok árán voltak csak lehetségesek. Mérei Ferenc például - aki egyébként Szondi Lipót (1893-1986) köréhez is tartozott - igyekezett ugyan "átmenteni" a pszichoanalízist, de mint a Gerő Ernő által vezényelt Magyar Tudományos Tanács tagjának (is) valójában meghatározó szerepe volt a pacifikálásában (Harmat 1994: 416; Huszár 1995: 94-95, 98-103). És persze voltak olyanok is – Mérei azonban még legkeményebb bolsevikként sem volt ilyen (vö. Lányi 1999a) -, akik a hatalom szolgai szolgálatába állították pszichológiai tudásukat.

A szocialista lélekgyógyászat (gyilkos) "kalandjai". A "szocialista lélekgyógyászat" egyes mesterei, köztük bizony pszichoanalitikus képzettségűek is, ilyenek voltak: a hatalom belső köreinek tanácsadóivá is váltak (Harmat 1994: 216). Ezek közül talán Bálint István (1912-1984) vált a leghírhedtebbé: az ÁVH

33

orvosa volt, az "orvosi köpenyes gyilkosok közé tartozott" (Harmat 1994: 401). Péter Gábor, a magyar Berija egyetlen igazi bizalmasaként és szürke eminenciásaként vele beszélte meg minden személyes és hivatali problémáját: egyszerre volt a "tudományosan megalapozott" kihallgatási technikák, a fizikai és lelki gyötrések, kínzások sugalmazója, irányítója, Péter Gábor (politikai) pszichiátriai tanácsadója és egyben gyóntatója is (Farkas Vladimir 1990: 343-344).

A másik ilyen híres-hírhedett - és szintén pszichoanalitikus képzettségű - politikai pszichiáter Szinetár Ernő (1902-1996) volt. A (bolsevista) fejedelmek "tanácsadója" szerepén túl ő is tevékenyen részt vett a Rákosi-korszak nagy perei elítéltjeinek "lelki előkészítésében", a "szocialista lélekgyógyászat" (=politikai pszichiátria) nagyobb dicsőségére (N. M. 1996. - A politikai pszichiátria hazai és nemzetközi [volt szovjet] dolgaival kapcsolatban lásd még Harmat 1990, 1992). A pszichoterápia magyarországi (újra)meggyökereztetésében Szinetár Ernőnek azonban kétségtelen érdemei voltak - az ő politikai kapcsolatai a szakma (re)organizálásához elengedhetetlenek voltak. Ebből azonban, természetesen, nem alakulhatott ki a politikai pszichológia, hiszen korábban a szakrális politikai harcok "segédtudományaként" a kommunista diktatúra politikai pszichiátriája volt, később pedig mintegy apolitikussá válva a klinikai és pszichoanalitikus pszichoterápiát művelte, ám továbbra is a hatalmi elit kegyeltjeként, az informális szakmai körökben viszont annál kevesebb népszerűséget élvezve (Harmat 1994: 216, 402, Hidas 1998: 117-118, 122).

A diktatórikus politika által sújtott pszichológia (és pszichoterápia) nem a politikai jelenségek pszichológiai megismerését - és a megismerés segítségével optimalizálását - végezte, hanem a hatalom önkényének az eszköze volt.

A "tiszta" kísérleti általános pszichológia nagy tekintélyű (és valóban kiváló) egyetemi tanára, Kardos Lajos (1899-1985) valószínűleg annak is köszönhette 1945 utáni karrierjét, hogy Rákosi Mátyáshoz régi, még a Galilei Körig visszanyúló mozgalmi kapcsolat fűzte. Ugyanakkor viszont más, tudományos mozgalmi kapcsolatait (például Szondi Lipóthoz, de ami igazán nehéz lehetett: Karl Bühlerhez [1879-1963] fűződő kapcsolatait) a cél érdekében fel kellett áldoznia (Harmat 1994: 301. - lásd még Hunyady 1985). A cél pedig a szakma túlélésének biztosítása volt (az önvédelem s a kellő befolyás, a karrier biztosítása mellett).

Káder-maharadzsák, rosszabb esetben káder-basák, legrosszabb esetben - és ez volt a leggyakoribb - közönséges politikai komiszárok uralták a tudományos világot is (lásd e világ bőven dokumentált működését a Gerő Ernő által vezérelt és vezényelt Magyar Tudományos Tanács 1948-49 közötti tevékenységében: Huszár 1995). A megnyomorgatott pszichológia és a megfélemlített pszichológusok önvédelmi reflexei ezért évtizedekre úgy rögzültek, hogy nagyon is "óvatossá" váltak: taktikus mimikrivel igyekezték védeni a megmaradt szakterületüket. Például a szovjet importból származó "reflexológia" erre kiválóan alkalmas volt (ennek egyik reprezentatív tudományos dokumentuma: Kardos 1957), mondhatni, hogy a Wundt-i hagyományok "pavlovizálásával" az absztrakt, természettudományos pszichológia "megmenekült". A pszichológia társadalom- és/vagy szellemtudományos területe "megmentésére" pedig többek között (noha nem igazán volt mód a sok lehetőség között dúskálni) a szintén szovjet importból származó makarenkói pedagógia "felhasználása" adott lehetőséget (ennek szintén reprezentatív tudományos dokumentuma: Pataki, 1966 [1988]). Az így megmaradt pszichológiák - mivel nagyon is a politika nyomása alatt éltek - természetesen nem voltak alkalmasak politikai pszichológiává is válni. (Örültek, hogy léteztek.) A pszichológia a politika nyomása - életveszélyesen súlyos préselő terhe - alatt fuldokolt, s csak az 1960-as évek elején vált egyáltalán lehetségessé újból egy kis lélegzetvétel. (Az 1960-as évek elején például újból megindulhatott az egyetemi pszichológus-képzés is.)

A "marxista pszichológia": a kör négyszögesítése. Ez a lélegzetvétel persze meglehetősen ziháló és zaklatott volt. Ha például beleolvasunk az 1960-ban újraindított Magyar Pszichológiai Szemlébe, rögtön szembeötlik: a pszichológia is az "ideológiai harc" egyik színtere volt. Igaz, hogy nem ezen a (mellék)fronton dőlt el a "haladó erők" és a "reakciósok" háborúja, mindazonáltal a pszichológia szaktudományos lehetőségeit ekkoriban ez a küzdelem is nagyban meghatározta. Ezért például a szociálpszichológiát nem lehetett "szociálpszichológiának" nevezni: a "közösségi lélektan" elnevezést tartották helyénvalónak - mint ezt a Magyar Pszichológiai Szemle egyik

34

szerkesztőségi közleménye közhírré is tette, a szigorú verdiktet egy olyan tanulmányhoz biggyesztve, mely maga is "dialektikus materialista" alapon "reakciósnak" minősítette a Nyugaton meghonosodott "szociálpszichológiát" (Hibsch 1960).

Az ekkoriban dívó kemény ideológiai hangütések azonban - paradox módon - magát a pszichológiát akarták legalizálni az ötvenes évek durva korlátozásai után. Az újralegalizálást tehát vagy a puszta lojalitás felmutatásával igyekeztek elérni (lásd például Gegesi Kiss 1960; Mátrai 1960; Salamon 1960), vagy ezt még elméleti, mondhatni a "dialmat"-os észjárás spekulatív igényességével is társították (lásd például Garai 1961; Márkus 1960). Később ugyan lazult ez az abroncs, például a szociálpszichológiát már szociálpszichológiának lehetett nevezni, ami azonban persze "marxista" szociálpszichológia volt, de a lényeg a szaktudományos intézményesülésen volt (lásd ennek a törekvésnek "vezérlő" dokumentumát: Pataki 1967). Sajátos fenyegetésként, másoknál interiorizált értékként természetesen hatott az a tény, hogy: "Nem felejthetjük el, hogy mi szocialista társadalmi viszonyok között dolgozunk..." - jelentette ki (szomorúan, beletörődve, netán lelkesen? vagy [ami a legvalószínűbb] csak a realitást tudomásul véve?) a Magyar Pszichológiai Társaság akkori elnöke (lásd Moussong-Kovács 1979: 82). Mindazonáltal az 1970-es évektől a hazai szociálpszichológia már az "extenzív fejlődés" gondjainak, például a "belső ellenzék" megjelenésének is örvendhetett, persze továbbra is "a marxista tudományosság keretein belül mozogva" (Csepeli 1979).

Nem mellesleg azt is érdemes megjegyeznünk, hogy az 1970-es évek elejétől az egyetemi pszichológus-képzés nagyarányú reformjaként tartalmi megújulás indult el az egész hazai pszichológiai szakmában. A "külső máz" persze még sokáig változatlan maradt: ez a "marxista tudományosság" szlogenje volt.

Ez a "marxista tudományosság" sok mindenre volt alkalmas. Alkalmas volt a puszta konformizmus önvédelmi reflexében "fedőszövegként" működni; kiváló eszköz volt a taktikai, esetleg a cinikus mimikri szolgálatában is. Ám ugyanakkor a pszichológia, a szociológia (és más [társadalom]tudományok) paradigmatikus kérdéseinek igényes és szaktudományosan releváns problémáinak is a "kerete" lehetett - hogy a kör (a "keret") négyszögesítésének eme valóban éles elméjű műveletei miképpen is (nem) voltak lehetségesek, erről igen tanulságosan beszél saját tapasztalatai alapján Csepeli György (1991: 96-97).

Ideológia versus szaktudományok. Mindezen föltételektől nem függetlenül, a hazai pszichológia hosszú, emancipatórikus küzdelmet folytatott az "ideológiával" szemben. Ennek egyik sajátos - és üdvös - megnyilvánulása volt, hogy már az 1970-es évektől kezdve, később pedig még egyértelműbben, nálunk a kognitív pszichológia szinte uralkodó paradigmává vált (Pléh és Lányi 1984). A kognitív pszichológiai paradigma - elsősorban az egyetemi oktatáson keresztül történő - elterjedésének nem lebecsülendő következménye az volt, hogy a gyakorlati pszichológia szerepmintái között fölerősödött a személytelen, technokratikus és a klinikai, a személyes kapcsolaton keresztül ható professzionális minta (Pléh 1987-88: 413). A "sápadt" kognitív pszichológia azért volt képes ezt a dezideologizáló szerepet felvállalni, mert ugyanakkor azt a (valódi) látszatot is keltette, hogy a "tervező ész" számára racionális muníciót képes szállítani. Sajátos "reformpszichológia" volt.

A hazai pszichológia emancipálódása az "ideológia" nyomása alól tehát egyfelől úgy történt, hogy a pszichológus a "lélek mérnökeként" szigorúan kidolgozott, lehetőleg matematikai-statisztikai módszerekkel is "bemért" eljárásokat ajánlott jól körülírt problémák instrumentális megoldására. A technokratikus szerepminta így természetesen dezideologizálódott, ám ugyanakkor személytelenné is vált. Újbaloldali és/vagy a "marxizmus reneszánszát" zászlajukra író ideológusok (köztük persze voltak [kritikai] pszichológusok is) ezt a személytelen, technokratikus - és ami a lényeg: dezideologizált - szaktudományos pszichológiát hajlamosak voltak Nyugaton a "polgári", Keleten a "szocialista" rendszert kiszolgáló manipulatív (ál)tudománynak titulálva elítélni.

35

A probléma nagy ívű összefoglalóját és hazai recepcióját, a tárgykeresés "marxista" dilemmáival, de egyértelműen a szaktudományos dezideologizálás mellett kiállva Pataki Ferenc (1976) könyvében találhatjuk. - A kritikai pszichológia hazai megnyilvánulására Erős Ferenc (1981) írása az egyik legjobb példa. Többek között szintén ezt a kritikai attitűdöt képviselte Hódi Sándor (1981) könyve is. Magam pedig ezt "megértő módban" bíráltam (Lányi 1982a): a szaktudományos dezideologizálást védtem, az új- (és a régi-, de még a "reneszánszba" vitt) balos törekvésekkel pedig egyáltalán nem szimpatizáltam. Tehát a "megértésem" egyetlen szálon függött: a "régi" bal közös elutasításán. (Ez a "vita" is egyébként jól mutatta, hogy mit jelentett a politikai pszichológia művelése helyett politikai-ideológiai vitákat folytatni a pszichológiai-módszertani teóriákba elaborálva.)

A szaktudományos attitűdön belül maradó - tehát nem ideológiai fogantatású - kritikai kiegészítést a klinikai módszer adta: a klinikai módszer és általános szemlélet ugyanis a technokratikus személytelenséget igyekezett úgy feloldani, hogy az emancipatórikus és dezideologizált beállítódás értékeit is megőrizze (lásd például a teoretikus vitairatokból Buda 1981, 1983; Paneth 1983. - És az ennél fontosabb megvalósult gyakorlatra utaló művek közül Buda 1978, 1981a; Mérei és Szakács 1974, 1974a; Paneth 1985.)

Miért fontos ez a mi számunkra? Azért, mert a politikai pszichológia mint alkalmazott szaktudomány ezen dezideologizált és emancipatórikus föltételek között képes csak megszületni.

De ekkor - az 1970-es évek közepén-végén, az 1980-as évek elején - a politikai pszichológia még nem tudott megszületni Magyarországon. Nem tudott, mert a diszciplináris feltételek közül csak az egyik - a pszichológia - állt mintegy "készen", de a partner, a politológia ekkor még (hivatalosan) nem létezett. (A társadalmi-politikai feltételrendszerről most külön nem is érdemes beszélni: a rendszerváltásról akkoriban még a legfantáziadúsabb tudós kremlinológusok és a kevésbé tudós, ám valószínűleg szintén felkészült "fellazítók" sem képzelődtek.) Így a már akkoriban is "készen álló" pszichológusok egyike-másika a "fejéről a talpára állított" világnézet-lélektan és magyarság-lélektan művelésére adta magát.

Ez a "talp(ra állás)" kezdetben bizony csak amolyan lapos "(lúd)talp" volt: a "szocialista hazafiság" és az "internacionalizmus", sőt - ami kevésbé tűnt elrémisztően laposnak - a "politikai-történeti tudat" címkéivel megjelölve (-bélyegezve) nem éppen a szellemtudományos és nemzetkarakterológiai magasságokba röpítő szárnyalás jellemezte. A nehézkes lebegésből csak a "nehézkességet" vette át, a "lebegést" nem - ez volt az amnézia következménye. De másfelől az ekkor elkezdődő közvélemény-kutatási módszerekkel is még inkább ismerkedő lapos "kutatási jelentések" voltak ezek (lásd például Angelusz 1976; Csepeli és Lányi 1981; Diósi 1975; Hunyady, Hann, Lázár és Pörzse 1974; Hunyady, Hann és Pörzse 1975; Szabó 1977 - Jó átfogó összefoglaló: Lázár 1983). Idővel persze a "lúdtalpas" totyogások szépen koreografált tánclépésekké csinosodtak - a nyugati modern tudományosság ötvöződött a hazai társadalmi-politikai reformtörekvésekkel (lásd például Angelusz 1983, 1989; Csepeli, é.n. [1985]; 1992; Szabó 1991). De ez még nem volt politikai pszichológia (talán inkább politikai szociológia), miközben az "adaptáció" erőfeszítései szinte már az "új táncrend" világát sejttették - a mi szempontunkból különösen a kognitív pszichológia paradigmáját követő vizsgálódások, próbálkozások érdemelnek (utólag is) figyelmet.

Az adaptáció körei, melyek azonban nem vezettek a politikai pszichológiához. A meginduló közvélemény-kutatások szerepe különösen jelentős volt a politikát vizsgáló empirikus társadalomtudományok hazai fejlődésében. Ez egyébként világszerte is így volt: a közvélemény-kutatások nem csak a szociológiai módszerekre támaszkodnak, hanem - olykor - felhasználják a pszichológiai fogalmakat és módszereket is, s ezért a politikai pszichológia kialakulásához, megerősödéséhez is hozzájárultak (Bryder 1996: 54-61). Nálunk különösen erős volt az adaptáció iránti igény: a nyugati, elsősorban az angolszász pszichológia fogalmi és módszertani eredményeinek meghonosítása ezt az igényt szolgálta. Ennek egyik reprezentatív megnyilvánulása volt az attitűd pszichológiai kutatásait bemutató szöveggyűjtemény, olyan jelentős kutatók tanulmányait közölve, mint Daniel Katz, Marton Deutsch, Leonard Berkowitz, Dorwin Cartwright, Martin Fishbein vagy Albert Bandura (Halász, Hunyady, Marton 1979).

36

Ugyanennek az adaptációs törekvésnek a jegyében Hunyady György (1979) egy átfogó problématörténeti tanulmányban a kognitív szociálpszichológia területéről a társas kapcsolatok percepcióját s ezen belül az úgynevezett "kognitív egyensúly" összetevőit vizsgáló kutatásokról számolt be - a tág (vagy "szűk"?) értelemben vett kognitív szociálpszichológia adaptációja tehát a közvélemény-kutatások módszertani és fogalmi megalapozását is szolgálták. Másfelől persze önálló "irányzatként" is jelentős szerepet vívott ki magának: a kognitív szociálpszichológia az 1960-as évek közepétől-végétől elinduló adaptációja - különösen Hunyady György nagyszabású, mondhatni iskolateremtő munkásságában - szinte már-már a politikai pszichológia felé is elágazott, amikor a hazai "közgondolkodás" történeti, nemzeti és ideológiai sztereotípiáit igyekezett feltárni (Hunyady 1968; 1976; 1981; 1982; 1989; 1990). De ez mégsem történ(hetet)t meg: egyrészt a már föntebb elemzett külső (a társadalmi-politikai helyzetből adódó) tényezők miatt; de másfelől az immanens tudomány-rendszertani "skatulyák" miatt sem. A sztereotípia-kutatás megmaradt a (kognitív) szociálpszichológián mint alapdiszciplínán belül. Nem "lépett ki" az alkalmazott tudományként funkcionáló politikai pszichológia felé, noha ez a kapcsolat teljesen nyilvánvaló (Hunyady 1996: 27 – lásd még Hunyady 1998).

A mi szempontunkból, tehát a politikai pszichológia hazai előzményeit és eredményeit firtató igyekezetünk szempontjából szintén figyelemreméltó Pléh Csaba és Czigler István (1979) tanulmánya. Ez a tanulmány ugyanis a szinte tökéletes "adaptáció" példája, az olyanfajta adaptációé, amit a 70-es évek közepén, végén - a politikatudomány hiányában - itthon a kognitív pszichológia fel tudott mutatni: a módszertani virtuozitásba ágyazott tartalmi (azaz politikai [ha lett volna: politológiai] ) semlegesség vagy evidenciák kimondása jellemezte. Tehát a matematikai-statisztikai és a szemantikus differenciálskálák méréstechnikai problémáinak taglalása többek között ilyen "politológiai" evidenciákat eredményezett: a "DEMOKRÁCIA - népi, jó, haladó, igazságos" (Pléh, Czigler 1979: 527). Ám valójában nem ez a - ráadásul az összefüggésekből kiragadva idézett - "eredmény" a tanulságos, hanem a formalizálható technika, a valóban dezideologizált technokratikus metódus: az, hogy 29 politikai fogalom viselkedését vizsgálták a szemantikai térben. Ez a vizsgálódás mármost azért is tanulságos (még utólag is), mert a módszertani köntös az akkori, tehát az 1970-es évek Magyarországán érvényes empirikus politikai pszichológiai tényeket rejt magában. Pléh Csaba és Czigler István vizsgálata például feltárta, hogy a baloldali töltésű fogalmak (munkásmozgalom, osztályharc, forradalom, elvtárs, kommunista, szocializmus, tüntetés) mennyire szoros tömböt alkotnak, "az egy TÜNTETÉS kivételével" (uo., 517). Vagy az is figyelemreméltó politikai pszichológiai empirikus eredmény volt - akkor -, hogy kimutatták a politika, életszínvonal, ellenzék, szavazás, reakció, képviselő, diktatúra, nép és kormányfő fogalmairól, hogy mögöttük "valamilyen kulturális ambivalencia" lehet, s ezek közül a politika, reakció, képviselő, nép, kormányfő s többé-kevésbé a szavazás fogalmai mögött többnyire nem pusztán kulturális ambivalencia, de sztereotípiahiány is meghúzódik. De másról is szó volt, hiszen - és most szó szerint idézem a szerzőket, mert nem tanulság nélküli politikai pszichológiai értelmezésekbe bonyolódtak - "mit kezdenénk akkor az ÉLETSZÍNVONAL-lal és a DIKTATÚRÁ-val?" Kiderült - az asszociatív hierarchiákat megvizsgálva -, hogy "bár a mennyiségi mutatókban az ÉLETSZÍNVONAL adja a legsztereotípabb képet, a nagyon gyakori vezető válasszal (magas) ellentétes válaszok is elég gyakran megjelennek (alacsony, kicsi, süllyedő). Sztereotip tehát a fogalom asszociatív köre abban, hogy kizárólag a »magassággal« kapcsolatos minősítők jelennek meg rá, ugyanakkor ezen belül elég változatosan, bár a magas pólus dominál". A szerzők megállapítása szerint hasonló a helyzet a DIKTATÚRÁ-val is, "ahol a vezető leíró válasz - katonai - mellett több ellentétes tartalmú, magas gyakoriságú válasz is megjelenik (kommunista, proletár, szocialista, vs. polgári, tőkés, fasiszta)." (Uo. 525.)

A módszertani virtuozitás persze dicséretes, noha önmagában - a politológia nélkül - csak formai csillogás volt. De ez másfelől azt is jelzi, hogy ekkor már az adaptáció - s egyáltalán a szakma nemzetközi - mesterségbeli fogásait jól ismerték a hazai pszichológusok.

Az "adaptáció (önmagába visszatérő) körei" tehát hasznosak voltak: olyan kiinduló pontot - és adatbázist - jelentenek, amelyek később váltak igazán értékessé. Például Farkas András

37

vizsgálataiban, melyekben politikai fogalmak többdimenziós skálázását végzi - 1989 óta évente -, Pléh és Czigler adatait, az általuk feltárt összefüggéseket tekinti az összehasonlítás alapjának. Így tudta kimutatni - többek között -, hogy míg Pléh és Czigler vizsgálataiban a politikai fogalmak sajátos stabilitást mutattak, azaz lényegében megfeleltek (a mérés technikai eszközéből adódó "szemantikai tér" dimenziójában) az Osggod-féle struktúra - Érték, Erő, Stabilitás - faktorhármasának, addig az 1989-90-es évek Magyarországára az Érték, Gyengeség-Instabilitás, Bonyolultság faktorhármas volt a jellemző, s ez a következő években fokozatosan az Érték, Gyengeség, Átmenet faktorhármasává alakult (Farkas 1992-1993; 1996).

Az "adaptáció (kognitív pszichológiába szorult) köre" azonban - látható módon – részben még mindig (önmagában) forog: az idézett vizsgálatokban a politikai fogalmak csak a "szemantikai térben" viselkednek, továbbra is mintegy érintetlenül a politológiától - azaz politikai-politológiai evidenciákat tárnak fel, azt viszont igencsak cizellált módon. A magyar pszichológusok ugyanakkor már olyan vizsgálatokat is végeztek, amelyek a módszertani-technikai cizelláltság ellenére (vagyis inkább annak segítségével is) a politológiai megismerés számára sem érdektelen összefüggéseket tártak föl, például a pártprogramok pszichológiai értékdimenziói vonatkozásában (vö. László 1998).

Az "adaptációs kör" politológiailag is kreatív megszakítása kétségtelenül inkább a szociológiában alkalmazott (s nem annyira a kognitív pszichológiára szűkített) pszichológiai kérdőívek felhasználásával történt. Erre kitűnő példa a Rokeach-féle Dogmatizmus Skála adaptációja (Barcy, 1980), vagy szintén a Rokeach-féle Érték-teszt felhasználása különböző, politológiailag is releváns összehasonlító szociológiai vizsgálatokban (Hankiss, Füstös, Manchin, Szakolczai 1982; 1983; Füstös és Szakolczai 1994). Ezek az értékszociológiai vizsgálatok persze szintén más diszciplináris "skatulyában" vannak: nem váltak politikai pszichológiává.

A technikai adaptáció mint dezideologizáló módszertani tevékenység mellett ugyanakkor az emancipatórikus kritikai pszichológia eszmetörténeti elemzéseivel nem egyszerűen a vulgarizált pavloviánus reflexológiát vagy a makarenkói pedagógia mögé bújt "közösségi lélektant", hanem például a (tudományosan egyébként színvonalas) Vigotszkij-féle pszichológia rejtett - és hamis - "freudomarxizmusát" leplezte le (Erős 1986: 102-110).

A pszichológia nemzetközi és hazai eszmetörténeti - metodológiai, tudományelméleti és persze ideológiakritikai - önreflexivitása ekkoriban egyébként is elmélyült: cikkek, tanulmányok, könyvek sora foglalkozott a pszichológia ilyen-olyan "válságával". Leginkább a kísérleti - vagy általában a természettudományos, a kvantifikálható - módszerek egyedül üdvözítő voltát kérdőjelezték meg, vagy csak mérlegelték eredményességét, utat és lehetőséget nyitva olyan új paradigmáknak, mint az "interszubjektív-hermeneutikus elemzés", a "szociálpszichológia metaelméleti és történeti analízise", az "etnometodológia", az "etogenikus program"; az "élettörténeti módszer", a "történelmi szociálpszichológia" stb. (Berkowitz 1983; Erős 1978 és 1979; Erős és Vajda 1981; Garai 1981; Gergen 1973; 1978; 1981; Gergen és Gergen 1984; Israel és Tajfel 1972; Lányi 1984; 1985; Pataki 1982; Váriné 1982; Westland 1978).

A mi szempontunkból, azaz a politikai pszichológia hazai fejleményeinek feltárása szemszögéből ez a sajátos tudományos szellemi erjedés - a korábbi monolitikus tudományos (és politikai) "rend" bomlása - szintén figyelemre méltó. A módszertani, tudományelméleti és ideológiakritikai önreflexió eredményeként ugyanis a társadalmi-politikai szféra is tematizálódott a pszichológia szakmai, módszertani fogalmaiban; de ekkor már nem pusztán az "ideológia" nyomása alatt, hanem éppen e "nyomás" fokozatos oldódásának a jegyében. Így - és ezért - vált az identitás témája az 1970-es évektől szinte "uralkodó eszmévé": lehetővé tette (az éppen aktuális politikai-társadalmi feszültségektől sem mentesen) a történeti-nemzeti és politikai kérdések pszichológiai artikulálását. Mindez leginkább Pataki Ferenc iskolateremtő munkásságában öltött formát (vö. Pataki 1982a; 1987; 1988: 203-247. - lásd még: Pataki 1995-1996). Hasonlóképpen említésre méltó, hogy az identitás fogalmának szinte már-már alkalmazott politikai pszichológiai "kiterjesztése" is megtörtént: például a nagy történeti politikai személyek (Martinovics Ignác, Bethlen Gábor) élettörténeti-pszichológiai rekonstrukciója (Hankiss Á. [1978], 1987; [1983] 1987) - általában a

38

pszichohistóriai és történelmi szociálpszichológiai elemzések hazai alkalmazásának gondolata (Lányi 1988) -, egyáltalán a (traumatikus) "múlt", a "nem autentikus lét", a "rejtőzködő identitás", a nosztalgia, a kollektív életérzés stb. sokféle, a politika szférájában is kicsapódó árnyalatainak diagnosztizálása ezt a törekvést jelezte (Hankiss Á. [1980] 1987; [1981] 1987).

A probléma azonban mégis az volt - most csak a diszciplináris feltételekre szűkítve a megállapítást -, hogy a hazai politológia ekkor még a "tudományos szocializmus" burkában volt elzárva, miközben szinte az adott kvázi-politológiai fogalmi hálót, amely például a "társadalmi tudat" köré szerveződött, az empirikus szociológiai, pszichológiai, néprajzi, nyelvészeti stb. kutatások szinte már szétfeszítették (lásd erre az egyik legimponálóbb példát: Frank és Hoppál 1980). Az esszéisztikusan oldott, diszciplinárisan is sokfelé nyitott (leginkább persze a szociológiai kereteket elfogadó), éppen ezért (is) népszerű, de nagyszabású és nagyhatású Hankiss-féle szociológiai-társadalomlélektani elemzések hasonlóképpen hozzájárultak a hazai politikai viszonyok már-már politológiai(nak is tekinthető) "diagnosztizálásához" - de ebből sem lett politikai pszichológia (Hankiss E. 1983, 1986, 1989).

A politológia és a pszichológia hazai aszinkronitása. Mindezen összefüggések jelzése után és a probléma további árnyalása miatt talán nem árt emlékeztetni az 1980-as évek elejére, amikor a politológia mint önálló szaktudomány legalitása is még bizonytalan volt nálunk, mert "a politológia még csak az elfogadtatásért folytatott küzdelem sűrűjében" vívta mindennapos harcát "a tudományos skatulyák, az irányítási funkcionális bürokratizmus és konzervativizmus intézményi és személyi megtestesítőivel" (Boros 1983: 74). Ezt a "legalizálást" végezte el, többek között, a Bihari Mihály (1982) által szerkesztett Politika és politikatudomány és a Polgár Tibor (1982) szerkesztette - a Bihari-kötetnél "vonalasabb" - Politikatudományi tanulmányok. Ezek a szaktudományos próbálkozások ugyanakkor még igényelték - mondjuk így - a "metafizika" (= a marxista politikai filozófia) támogató szómágiáját: ilyen volt például Ágh Attila (1984) A politika világa című munkája. A magas (ám száraz és visszeres) filozófiai gólyalábakon egyensúlyozó (marxista) politikai "metafizika" mellett volt az "emberi" jelenségekre figyelő politikatudományi - vagy inkább a politikáról töprengve elmélkedő - orientáció is: ezt az irányt Gombár Csaba írásai reprezentálták (Gombár 1984, 1986, 1989).

Megindult természetesen a tájékozódási-tanulási folyamat is: a politológia tudománytörténeti áramlatainak áttekintését adta Paczolay Péter és Szabó Máté (1984) A politikaelmélet rövid története című könyve; Bayer József és Hardi Péter (1985) Pluralizmus című munkája pedig bőséges szemelvényekkel a politikai pluralizmus-vitákról adott áttekintést.

Azt is érdemes észrevennünk - és utólag is rögzítenünk -, hogy ekkor, tehát a politológia hazai megjelenése és intézményesülése folyamatában a szociológia volt az a modern empirikus társadalomtudomány, amely fogalmi és módszertani apparátusával kapcsolódni tudott a politológiához: azaz a politikai szociológia a színre tudott lépni. Ennek, mondhatni, reprezentatív megmutatkozása Kulcsár Kálmán (1987) Politikai és jogszociológia című munkája. De mivel ez a politológia az állam- és jogtudományokból "ereszkedett alá" a szociológiához, viszont ennél tovább nem "süllyedt" (a pszichológiához), ez a fajta szociologizáló politológia nem igazán volt képes rátalálni (noha, el kell ismerni, voltak ilyen kísérletei) az egyébként "készen álló" pszichológiára. Helyette a "fejéről a (lúd)talpára" állított (szocialista) nemzetnevelést űzte "politikai szocializáció" címen (Boros és Kéri 1984; Gazsó 1987; Kéri 1984, 1988; Stumpf 1985; Szabó és Csepeli 1984, 1984a; Tamás 1981).

Az a látszat alakult tehát ki, hogy már volt politológia, sőt a politikai szociológia mintegy "virulni" kezdett, s hozzá képest a (politikai) pszichológia lemaradt - miközben, láttuk, valójában "készen állt". Azt is mondhatjuk, hogy egy sajátos aszinkronitás volt ekkor a politológia és a pszichológia között: hiába történt meg újból, Dékány István után mintegy másodszor, a "politikai pszichológia" néven nevezése (Lányi 1982) - ettől még a politikai pszichológia nem kelt életre. A bibliai világteremtő akaratot profanizálva azt is mondhatnám, hogy a nominalista "világteremtő"

39

szándék ("Legyen világosság: és lőn világosság." [1 Mózes 1: 3]) nem mindig fejeződik be: mert (akkor még) nem "lőn világosság".

Politikai pszichológia helyett közéleti pszichológia és propaganda-módszertan. Talán jellemző adalék, hogy a Lénárd Ferenc (1984) szerkesztette, 1984-ben már negyedik bővített kiadásban megjelent Alkalmazott pszichológia című kötetben hiába keressük a "politikai pszichológiát". Ennek azonban nagyon is megalapozott oka volt, mert volt helyette (természetesen nem a Lénárd-féle kötetben) "közéleti pszichológia" és "propaganda módszertan" (Zrinszky 1985, 1986).

Ez a kvázi "politikai pszichológia" ugyan igyekezett szakmailag igényes lenni, de az eufemisztikus öndefiníció oka az elfogadott vagy csak tiszteletben tartott ideológiai korlátokból adódott: abból, hogy - szólt az ebből a helyzetből akkor szokványos panasz - "Sokan vonakodnak a politikai pszichológia viszonylag önálló tudományágazatként való elismerésétől. Ebben szerepet játszik a marxizmus-leninizmus leegyszerűsítése is. Ez a felfogás figyelmen kívül hagyja vagy alábecsüli az emberi személyiség belső, pszichikus sajátosságainak jelentőségét a társadalmi, politikai eseményekben, folyamatokban" (Zrinszky 1987).

Valójában persze nem "leegyszerűsítésről" vagy "figyelmen kívül hagyásról", hanem a lényegről volt szó, s ezért helyesen tette a Lénárd-féle válogatás, hogy ezt a fajta eufemizmust nem vállalta föl (magam persze nem tudom, hogy ez tudatos szerkesztői magatartás volt-e). Ugyanakkor nem kétséges, hogy az adott keretek között is lehetett vagy a pártállami imamalmok liturgikus szövegeibe beledarálni a pszichológiát, s ebből valami emészthetetlen szómassza keveredett (lásd erre elrémisztő példaként Szurnyicsenkó, Grigorjev, Levükin 1981). És lehetett a valódi politikai pszichológiát szakmailag igényesen is "adaptálni" (lásd erre példaként Wiatr 1980: 254-290). De persze ez így is, úgy is csak kényszerzubbony volt, csak az egyik durva szövésű, a másik finomabb (nyugati importból származó) szálakat is felhasznált.

A politológia és a pszichológia interdiszciplináris aszinkronitása valójában tehát nem immanens, hanem külső tényezők - az adott politikai rendszer ideológiai kondíciói - miatt jött létre. Ezért a rendszervált(oz)ás volt az a valóságos - nem pusztán a nominalista szómágián nyugvó - erő, amely a politikai pszichológiát a néven nevezésen túl Magyarországon is életre hívta.

9. A rendszerváltozás

A tudománytörténeti áttekintés és összefüggések feltárásának összefoglalójaként azt mondhatom, hogy Magyarországon a politikai pszichológia "semmijében" van valami; "termékeny semmi": olyan diszkontinuus tudománytörténeti hagyomány, aminek feloldására - vagyis a politikai pszichológia művelésére - nagyon is szükség van. Persze ez a rendszerváltozás után sem megy "egyik napról a másikra": a diszkontinuitás áthidalása időigényes - és csapatmunkát is igénylő - tevékenység.

Rendszerváltozás-lélektan és/vagy politikai pszichológia? Az kétségtelen, hogy a rendszerváltozás következtében felfokozott társadalmi igény jelentkezett a politikai történések megismerésére. Ezt a megismerésigényt a pszichológia a maga eszközeivel - fogalmi és módszertani arzenáljával - szintén igyekezett kielégíteni. De föltehetjük a kérdést: a "rendszerváltozás-lélektan" az egyben politikai pszichológia is? Nem inkább egy újabb sajátos "álruhás" vagy "rejtett" politikai pszichológia?

A rendszerváltozás-lélektan az 1989/90 óta tartó történeti-politikai helyzet szükségszerű - és természetes - lereagálása a pszichológia eszközeivel, módszereivel, fogalmaival. Kezdetben persze a konjunkturális (és nemzetközi) "kíváncsiság" és deklaratív lendület is hajtotta ezt az érdeklődést (lásd például Moscovici 1991). A "kíváncsiság" üzemszerű elmélyítése (lenne) a valódi politikai pszichológia művelése, azaz a - föntebb vázolt - diszkontinuitás megszüntetése.

40

A rendszerváltozás sokkja – szociológiai és pszichológiai vizsgálatok. A rendszerváltás sokkjának - élményének, de a társadalom mélyszerkezetében is tektonikus mozgásokat kiváltó hatásának - feltárása a hazai (politikai) szociológia "nagyüzemi" apparátusát is beindította, s ennek sodrában a "rendszerváltozás" politikai pszichológiájának a kutatása is lendületet kapott. Ide tartoznak például a már "jól bejáratott" közvélemény-kutató módszerekkel dolgozó (vagy másképpen: a big science világában mozgó) igen hasznos és informatív felmérések, amelyek a rendszerváltozás során kiéleződött politikai magatartások és identitások, valamint attitűd- és nézetrendszerek leírására tettek különböző kísérleteket (például Angelusz és Tardos 1991; Bruszt és Simon 1990; Csepeli és Örkény é.n. [1990]; Ferge 1996; Vásárhelyi 1995).

És természetesen bőségesen sorjáztak-sorjáznak a "lágyabb" módszerekkel dolgozó, netán klinikai, pszichoanalitikus, vagy fenomenológiai, filozófiai-politológiai, történelmi-szociálpszichológiai és intuitívebb (ha tetszik: a great science világában mozgó) próbálkozások is (lásd például Buda 1991; Erős 1993a: 196-251; Garai 1995: 61-66; Haynal 1992; Heller 1992; Kiss 1990; 1991; Lányi 1991a; 1993; Pataki 1993; 1995, 2000).

Ezek az elemzések mármost rendszerváltás-pszichológiák vagy politikai pszichológiák? Első pillanatban talán erőltetettnek is tetszhet ez a kérdés, mindazonáltal az alábbi gondolatmenettel azt szeretném illusztrálni, hogy itt valóságos problémákról van szó – például a hazai pszichoanalitikusoknak a rendszerváltozást elemző „politikai pszichológiái” miért maradtak meg inkább rendszerváltozás-lélektanoknak?

A magyar pszichoanalitikus politikai pszichológia, amely nem létezik - mégis népszerű és virul. Először is azt kell megállapítanunk, hogy nálunk, Magyarországon - a tudománytörténeti hagyományok miatt is (lásd a Ferenczi Sándorról korábban írottakat) – a pszichoanalízis sokszor volt inkább az értelmiségi diskurzus része, mint „száraz tudomány”. A pszichoanalitikus szemlélet és nyelvhasználat szinte az általános (humán) műveltség részévé vált, így viszonylag könnyen "átszivárgott" a politikai kultúra világába is. A rendszerváltozást kísérő értelmiségi közbeszédben is így volt, ám ez mintegy észrevétlenül történt: szinte maguk a pszichoanalitikusok sem vették észre, elméleti vagy diszciplináris reflektálása (vagyis a "politikai pszichológia" tematizálása) pedig még hiányzik.

Az "antallo-freudizmus" kalandja. Anekdotikusnak tetsző, ám mégis jellemző és tanulságos példa, hogy Antall József (1932-1993) mint orvostörténész kitűnő ismerője volt a pszichoanalízisnek, s különösen tájékozott volt hazai történetében (Antall [1987] 1994). Miniszterelnökként is megpróbálta "alkalmazni" ezeket az ismereteit, de természetesen az aktuális politikai csatározások közegében, a metaforikus politikai nyelvhasználatban mintegy "beszennyeződtek" ezek az ismeretek - miként persze az "antallo-freudizmust" leleplező kritika sem tekinthető a freudi tanok melletti kiállás "tiszta" és csillogóan tudományos teljesítményének (Erős 1993).

Antall József egyébként nem lehetett nagyon elkötelezett híve az "(antallo-) freudizmusnak", mert inkább kötődött a Kornis Gyula-féle Az államférfi szellemtudományos politikai pszichológiájához. Legalább is erre utal az, hogy a Századvég Politikai Iskola hallgatóinak a politikai hivatásról és szakmáról 1991. december 11-én tartott előadásában Kornis Gyula idézett munkájáról "minden hibája" vagy már "bizonyos értelemben korszerűtlensége" ellenére is azt mondta, hogy a politikus személyiségéről magyar nyelven a "legjobb összefoglalást" adja, s ezért ajánlotta a hallgatóságnak is (Antall 1994a: 239).

A rendszerváltás "kalandja". A szolidan tudományos kalandozások terepén szintén történt egy s más. Eddig is már számos vizsgálat, tanulmány stb. térképezte fel pszichoanalitikus nézőpontból a hazai politikai élet egy-egy jelenségét, eseményét.

41

Így például foglalkoztak a rendszerváltással fellépő - a politológusok által is alaposan körbejárt - történelmi regresszióval. De a pszichoanalitikus nézőpontból természetesen nem annyira a "múlt" ideologikus feltámasztásának politikai oldala az érdekes, hanem a "nemzeti identitás narcisztikus sérülésének" diagnosztizálása: az a történeti pszichodinamika, amelyben a regresszió fixációs pontjai egyfelől (a múltban) kialakultak, másfelől a rendszerváltás jelenében mintegy újra "feltámadtak" - sorrendben: 1956, 1848, 1944-45, a két világháború közötti korszak, 1896, az államalapítás, majd az 1994-es választásokkal 1989 (Harmatta 1994).

Hasonlóképpen talán szokatlan gondolattársításokkal, de valóban a pszichoanalitikus nézőpont érvényesül abban az elemzésben is, amelyben Horn Gyula és az MSZP 1994-es választási győzelmének "rejtélyét" igyekszik megfejteni a szerző, arra a megállapításra jutva, hogy a rendszerváltásban csalódott választópolgárok számára kiemelkedő projekciós figura lehetett Horn Gyula "kisember" arculata (Benedek 1995: 160-161). Szintén elgondolkodtatóak - és tanulságosak - azok a pszichoanalitikus személyiségpszichológián alapuló kérdőíves vizsgálatok is, amelyek a rendszerváltás előtti politikai viszonyok, azaz a diktatúra személyiségtorzító működését igyekeztek feltárni, kimutatva például és többek között a rendszerváltás után is tovább funkcionáló pre-autonóm felettes-én, a pseudo-identitás stb. mechanizmusait (Lukács 1995; 1996).

A pszichoanalitikus munka középpontjában álló terápiákban pedig diagnosztizálták a rendszerváltás mentálhigiénés hatását: például és többek között a fenyegetettség, a szorongás növekedését, a "szabadságnyerés - biztonságvesztés" szimptómáját (Göncz 1995). A politikai pszichológia szempontjából szintén tanulságosak azok a pszichoanalitikus terápiás tapasztalatok, amelyek az egyéni életutak sodrában létrejövő politikai "vált(oz)ások" klinikai következményét tárták föl. Tehát azt, hogy nemcsak az 1989/90-es rendszerváltás hatására tömegesen megesett, hanem már korábban is előfordult egyedi esetekben a hatalom elvesztése és/vagy a kommunista (illetve általában a totalitárius) tömegmozgalom által nyújtott biztonság szétporlása és/vagy az Eszme utópikus erejének összeomlása pszichés traumatizációval, sőt klinikai tünetképződéssel is járt (Haynal 1992: 25).

Persze nem igazán meglepő felfedezések ezek - sem a pszichoanalízis, sem a politológia szempontjából valójában nem mondanak újat -, de maga a tény, vagyis a politikai és a pszichológiai szféra elemző és értelmező összekapcsolása mégis csak említésre méltó. Sőt, tulajdonképpen ez (lenne) a pszichoanalitikus politikai pszichológia - a tudományos alapigazságok feltárása és paradigmatikus "tisztítása" az alapdiszciplínák feladata, a politikai pszichológia (még ha pszichoanalitikus nézőpont alapján áll is) alkalmazott tudomány.

Az ezredvég politikai változásai és a pszichoanalízis. A hazai pszichoanalitikusok tudományos civilszervezeti és mozgalmi aktivitására egyébként jellemző, hogy az 1988-ban megalakult Ferenczi Sándor Egyesület már 1991. júniusában egy nemzetközi tudományos konferenciát rendezett "Az ezredvég politikai változásai és a pszichoanalízis" címmel (az előadások jó része megjelent a Ferenczi Sándor Egyesület folyóirata, a Thalassa 1992, 1. számában). Az Egyesület folyóirata, a Thalassa pedig rendszeresen közöl olyan írásokat, tanulmányokat, amelyek, mondhatni, politikai pszichológiai jellegűek. Foglalkoztak a "nemzeti tudattalannal" (Csepeli 1990), vizsgálták a totális rendszerekben működő kollektív elfojtás problémáját (Litván 1990), a tömeg, az egyén és a hatalom kérdéseit (Berger 1995; Jung [1939] 1995; Kernberg 1995), a rasszizmus és speciálisan a holocaust történeti és politikai traumájával pedig a Thalassa 1994, 1-2. száma foglalkozott.

Pszichoanalízis(ek) versus politikai pszichológia. Mindezek fényében valóban talányos, hogy a magyar pszichoanalitikusok politikai pszichológiával is érintkező munkálkodásuk során miért nem reflektáltak erre, azaz a politikai pszichológiára mint diszciplínára. Valószínűleg ez is a Ferenczi Sándor-örökség egyik sajátos - "tudattalan"? - következménye: önmagukat mindenekelőtt "pszichoanalitikusoknak" tartva, mondhatni, észre sem veszik saját magukban a "politikai pszichológust".

42

A mélylélektan más - a jungi, az adleri stb. - irányzataihoz tartozók esetében ez még inkább így van: szakmai és szervezeti-intézményes identitásuk (újra)definiálása közben, mivel "gyengébbek" a Freud és Ferenczi hagyományát követőknél, kisebb mértékben differenciálódott "politikai pszichológiai" orientációjuk, miközben ilyen irányban ők is tettek már néhány ígéretes lépést. Az adleri individuálpszichológia jelenkori hazai (illetve magyar származású) művelői, hagyományaikból is eredően - amiről már szintén volt szó -, a társadalompolitikai kérdéseket inkább pedagógiai és persze mentálhigiéniai oldala felől közelítik meg, ezt teszik a kimondottan politikai kérdésekkel, például a rendszerváltással is. (Kende 1991; Kenessey-Szuhányi 1995).

A jungi mélylélektan jelenkori hazai művelői és /vagy szimpatizánsai viszont inkább hajlanak a kollektív civilizációs állapotok (sanyarú) viszonylataiba ágyazva elemezni a társadalmi-politikai gyakorlat néhány megnyilvánulását: a politikai "izmusok" valláspótlék szerepét, a kollektív politikai mítoszok - például a magyar Szent Korona - identitás-hordozó funkcióit stb. (Süle 1992: 20-21, 80-83, 86) Különösen figyelemre méltónak tartom - a szcientikus pszichológia, és persze a felvilágosodás racionális és ateista hagyományához inkább kötődő freudi pszichoanalízis lehetséges kritikai fenntartásai mellett is - ennek a jungi mélypszichológiai orientációnak és hazai képviselőinek, szimpatizánsainak nyitását a transzperszonális pszichológia irányába (Bagdy 1996; Kelemen 1992; Süle 1993, 1996: 289-302).

A "sorskérdések" politikai pszichológiája. A politikai pszichológia hazai tematizációi szempontjából azért tartom említésre méltónak ezt a nyitást a transzperszonális világ felé, mert a "kiszikkadt" racionalitás és a szcientikus pszichológia nem igazán tud mit kezdeni az ember - s így a "politikai ember" - spirituális-morális dimenziójával, a sorskérdésekkel. A "sorskérdéseknek" persze vannak, mondhatni, evilági - társadalmi és politikai - aspektusai is. A szcientikus pszichológusok azonban még ezektől is óvakodnak, mert - szerintük - még a társadalmi és politikai "sorskérdések" fölvetése is könnyen átbillenhet a "lélekmentés" moralizáló attitűdjébe (lásd ezt a fajta moralizáló és emelkedett tónust például Veres és Kapás [1994, 1996] tanulmányaiban). Ez a szcientikus pszichológiától mindenképpen idegen (vagy legalább is berzenkedik az "átszellemült" papos-prófétai modorosságtól, a kegyes[kedő] nyelvi kliséktől). Ám az nem kétséges: a politikai pszichológiának is tematizálni kell a hatalom és a szeretet viszonyát (Veres 1992). De ezen - és a különböző pszichoanalitikus felfogásokon - túlmenően is: a politikai mentálhigiéné (hazai) "sorskérdései" (hogy ne mondjam: a "magyar sorskérdések") olyan problémák, amit egy hatékony politikai pszichológiának Magyarországon szintén tematizálnia kell(ene) (lásd a kérdéssel kapcsolatos álláspontokat Buda 1995; Cseh-Szombathy 1995; Pataki 1995).

A hatékony politikai pszichológia „ábrándja” tehát a rendszerváltozás egyik sajátos (mellék)terméke, az iménti elemzéssel pedig azt akartam illusztrálni, hogy a rendszerváltozás-lélektan olyan (pszichoanalitikus) politikai lélektan is (lehet), amely ezt a tényt kimondja, mert folyamatosan ezt (is) teszi. A rendszerváltás eredménye ugyanis az is, hogy a politikai pszichológia megszabadulhatott a kényszerű eufemizmustól: a politikai pszichológia = politikai pszichológia (Lányi 1992). Nem kell politikai pszichológia helyett "közéleti pszichológiát" vagy "propaganda módszertant" mondani és művelni. A korábbi pártállami ideológiai kényszerzubbony szorításának ilyen-olyan lazítgatása helyett (mely a szakmai önállóság és legalitás megteremtésének szükségszerű szó- és fogalombűvészkedő és persze nem kevés erudíciót igénylő velejárója volt) tehát nevén lehet nevezni magát a tudományt: a politikai pszichológiát.

A politikai pszichológia hazai megjelenésének, fölhasználásának és (lehetséges) fejlődésének természetesen a pszichológiától független strukturális és történeti-politikai föltételei is vannak: a valódi polgári demokrácia, azaz a horizontálisan szerveződő civil politika megerősödése. A diszciplináris feltételek ehhez kapcsolódhatnak: a politológia és a pszichológia, elméleteikkel, fogalmi és módszertani apparátusaikkal, a szakemberképzés intézményeivel, tudományos fórumaival.

43

Két szöveggyűjtemény. A politikai pszichológia hazai be- és elfogadásának egyik fontos jele, hogy megjelentek az első szöveggyűjtemények is – az egyik (Lányi 1996) inkább a politológus képzés, a másik (Hunyady 1998a) pedig a pszichológus képzés igényeihez igazodik. Ezek azért említésre méltó események, mert egy "szöveggyűjtemény" az ismeretszerzés és -tárolás szokványos pedagógiai segédeszköz-szerepén túl magának a diszciplínának az intézményesedését is jelzi, vagy legalább is az intézményesülés irányába mutató lépés lehet. Az igazi lépések persze csak ezután következhetnek (ha következnek): a politológus- és a pszichológusképzésben mintát kell(ene) nyújtaniuk, olyan mintát, amely a politikai pszichológia hazai alkalmazását jelent(het)i.

Nem árt azonban azzal is tisztában lennünk - a rendszerváltás utáni Magyarországon is -, hogy a mindenkori politika és (ál)tudományos ruháinak szövögetői általában jól megvoltak és megvannak a pszichológia nélkül. Ráadásul a politikai pszichológiától való idegenkedés és tudományos státuszának bizonytalansága, mondhatni, általános világjelenség. Hiszen még az 1980-as évek közepén is úgy tűnt, a tőlünk napnyugatra eső régiókban is, hogy igen kevés társadalomtudós mondta magát "politikai pszichológusnak", még akik politikai pszichológiai témával is foglalkoztak, ők is inkább szociológusnak, pszichológusnak, szociálpszichológusnak nevezték magukat. Munkájuk eredményei - felméréseik, vizsgálataik, fogalmi vagy módszertani eszmefuttatásaik - jellemző módon ezen szűkebb, de hagyományos tudományágak specializált folyóirataiban jelentek meg (Bryder 1996: 34).

Nálunk is nagyjából hasonló a helyzet - most, azaz a rendszerváltás után is. Pontosabban: nálunk nem csak tudomány-rendszertani bizonytalankodásról - és nem puszta ismerethiányról - beszélhetünk: Magyarországon a politika különös módon "elnehezült", s a rendszerváltozással ez nem "könnyebbé", csak - és ez persze nagy eredmény - szabaddá vált. Az a diszkontinuitás, melynek tudománytörténeti tényeit és összefüggéseit föntebb igyekeztem bemutatni, tehát nem múlt el nyomtalanul. Mindazonáltal - vagy talán éppen ezért - az nem egyszerűen valamiféle szakmai elfogultság jelzése, ha úgy vélem: "a szisztematikus politikai tudásnak a politikai pszichológia olyan alapját képezi, mint a biológiának a szerves kémia és a kémiának a fizika" (Davies 1973: 27). Ez ugyanis azt jelenti, hogy lehetséges olyan politikatudomány, amelynek szerves része a politikai pszichológia - ha pedig lehetséges, akkor (most már) ez nálunk sem lehetetlen.

44

III. TÉMÁK, PARADIGMÁK ÉS MÓDSZEREK

Ha a politológia és a pszichológia "egymásra talál" - s láttuk, ez igencsak bonyodalmas úton és sokféle feltétel együttes jelenléte esetén történik meg -, akkor ebből az interdiszciplináris kapcsolatból létrejöhet a politikai pszichológia. A politikát vizsgáló tudományok között a politikai pszichológia (ha már létrejött) a politikai tudás pszichológiai természetét igyekszik feltárni. Természetesen politikai pszichológia nélkül is van - és még inkább volt - politikai tudás, hiszen egyfelől a politikai filozófia az elmélet, a politikai gyakorlat pedig a készségek (reflexek, beidegződések) szintjén nincs híján a "politikai emberről" alkotott tudásnak. A politikai pszichológia azonban nem filozófia, mégis elméleti reflektálása (is) a politikai gyakorlatnak - de ennek az elméleti tudásnak a legfőbb célja a politikai gyakorlat optimalizálása.

10. A politikai gyakorlat optimalizálása

A politikai pszichológia tehát nem szubsztantív tudomány: az alapvető, a végső (politikai) "lényeg" mibenlétét nem firtatja, ezt meghagyja - többek között vagy inkább mindenekelőtt - a politikai filozófiának, esetleg a politikai metafizikának. A politikai pszichológia nem szárnyal sem filozófiai, sem metafizikai - sem egyéb (mindazonáltal dicséretes) enigmatikus, éteri vagy spekulatív - "szubsztantív" magasságokba. De a maga (gyalogléptű) módján az egyéni és csoportszintű politikai magatartás, kognitív és érzelmi beállítódás, identitás stb. elméletével és - mindenekelőtt - konkrét megvalósulásaival foglalkozik: a politikai döntés, a választás, az aktivitás és passzivitás, a kampány és a politikai marketing stb. nagyon is gyakorlati feladatai alkotják a politikai pszichológia legfőbb témáit (Barner-Barry és Rosenwein 1985; Kirkpatrick és Pettit 1973; Sears 1987).

A politikai pszichológia: alkalmazott tudomány. Vagyis: a politikai pszichológia alkalmazott tudomány. A pszichológia tudományos univerzumán belül rendszertani helye megegyezik a klinikai, a pedagógiai, a munka-, a kriminál- és hasonló (tehát egy adott társadalmi gyakorlat optimalizálását célzó) pszichológiákkal. Ez azt jelenti, hogy míg a pszichológia alapdiszciplinái - a pszichofiziológia, az általános pszichológia, a személyiség-, a fejlődés-, az összehasonlító és a szociálpszichológia - a tudományos igazság mibenlétét firtatják, az alkalmazott pszichológiák viszont az alapdiszciplínák eredményeire hagyatkozva egy másik tudományterület (pedagógia, orvostudomány, kriminológia, politológia stb.) problémáihoz kapcsolódnak, elsősorban azért, hogy az adott szakterület gyakorlati tevékenységét hatékonyabbá és eredményesebbé tegyék. A klinikai pszichológia a gyógyítást, a pedagógiai pszichológia az oktató-nevelő munkát, a munkalélektan az ipari, mezőgazdasági, közlekedési, kereskedelmi (ezen belül a reklám) tevékenységet akarja hatékonyabbá tenni. A sportpszichológia is azért vizsgálja a sportoló személyiségét, tárgyi és társas környezetének pszichológiai problémáit, hogy a vizsgálatok eredményeivel feltárt információk (a diagnózis) birtokában javaslataival segítse a sportolót, olyan javaslatokról (ha tetszik: terápiás-támogató tanácsadásról) van szó, amelyek figyelembevételével - az optimális erőfeszítés és a legjobb eredmény kapcsolatát "beállítva" - a sportoló teljesítménye kondicionálható. Ezek után nem lehet meglepő, ha azt mondom, hogy a politikai pszichológia sem tesz mást, mint a többi alkalmazott pszichológia: a pszichológiai ismereteket és módszereket átviszi az alkalmazott területre, ebben az esetben a politikára, azért, hogy a politizáló ember eredményesebben, hatékonyabban politizáljon (például a választásokat "megnyerje").

Tudomány-rendszertani kérdések. A tudomány-rendszertani bonyodalmakhoz tartozik továbbá az is, hogy az alkalmazott pszichológiák - így a politikai pszichológia is - mindegyik pszichológiai alapdiszciplínához is kapcsolhatók. Valójában tehát nemcsak politikai szociálpszichológia lehetséges - mint ezt korábban (hallgatólagosan) feltételeztük, amikor Allport

45

nyomán az implicit "politikai pszichológiákról" vagy a "politikai ember" pszichológiai jellemképeiről elmélkedtünk -, mert a puszta formál logikai lehetőségek alapján is (amelyek azonban erős tartalmi összefüggéseket jeleznek) beszélhetünk politikai fejlődéspszichológiáról, politikai személyiség-lélektanról is stb. A politikai szociálpszichológia persze, lehet mondani, a "legerősebb" tartalmi összefüggést jelzi: azt, hogy a jogi-államtudományi - tágabban: társadalomtudományi - előzményekkel és hagyományokkal rendelkező politológia először (ha már a pszichológia iránti eredendő vakságából kigyógyult) szükségképpen a pszichológia társadalomtudományi oldalát veszi észre. A pszichológusok közül a szociálpszichológusok meg inkább nyitottabbak a társadalom- (s kevésbé a természet-) tudományok felé - a tomista animal politicum et sociale, mondhatni, így és itt bukkan elő a modern politikai szociálpszichológiában. De a pszichológia természettudomány is, mindenekelőtt a biológiához is kötődik: ezért a politizáló ember animal politicum et sociale is.

A tudománytörténeti összefüggések taglalásakor ezt a problémát már érintettem, most tehát már ezen ismeretek birtokában itt csak az egyébként is szóban forgó tudomány-rendszertani struktúrákra összpontosíthatjuk figyelmünket. A mi szempontunkból azon érvek lehetnek meghatározóak, amelyek azt mondják: a pszichológia a tudományok rendszerében „központi” helyet foglal el, mondhatjuk tehát, hogy a pszichológia a filozófiai, a természet- és a társadalomtudományok alapja (vö. Piaget 1970: 546-548). Ha pedig a PSZICHOLÓGIA BIRODALMÁNAK egyes tartományait is számba vesszük – egyfelől tehát az alapdiszciplínákat (általános pszichológia, személyiség-, fejlődés-, összehasonlító- és szociálpszichológia), másfelől pedig az alkalmazott pszichológiákat (klinikai, pedagógiai, munka-, kriminál-, politikai pszichológia stb.) -, akkor mintegy szemléletesen is elképzelhető a pszichofiziológiai, sőt még az összehasonlító (differenciális) politikai pszichológia is. Ez a „vízió” a túlságosan is a filozófiai vagy szociologizáló politológiához kötődőknek talán hihetetlennek is tűnhet. (Nem beszélve az igazán "súlyos" [s ezért persze nehezen mozduló] jogi és államtudományi hagyományokra hagyatkozó politológiáról, amely valószínűleg "szentségtörésnek" titulálná ezt a biopolitico-pszichológiai politológiát.) Ráadásul ez nem puszta képzelődés, tudomány-rendszertani formál logikai (fantázia-)játék. A politizáló ember viselkedése biológiai és etológiai mechanizmusokkal is leírható: a politikai magatartás nem-racionális belső (ösztönös) hajtóerőit, azaz a biológiai - így fiziológiai, etológiai, szociobiológiai - korrelátumait is vizsgálni szokás a politikai pszichológiában (Somit és Peterson 1986; Watts 1981).

Egyébként azért is történt ez a téma- és szemléletbővülés, mert a poszt/modern politika tematizálja az identitás biológiai komponenseit is: a nő és férfi mibenlétet, a saját test "birtoklásának" kérdéseit (például az abortusszal kapcsolatban), a test és a public relations, az arculat (image)-tervezés és -formálás, az én-identitás és életstílus mentálhigiénés - és egyáltalán az egészséggel kapcsolatos - problémáit stb. (Heinley 1977; Giddens 1991: 209-231; Kellner 1996. - Lásd még Heller 1994)

Az alkalmazott pszichológiáknak mindezeken túl az a sajátos jellegzetességük is megvan, hogy egymástól is képesek "zsákmányolni" témákat, módszereket, technikákat stb. Például a klinikai pszichológiából a különböző pszichoterápiás technikák, módszerek alkalmasak arra is - persze bizonyos módosítások után -, hogy a politizáló ember önismeretét, interperszonális sémáit, készségeit vagy éppen rosszul rögzült (az eredményes politizálást gátló) reflexeit oldják, módosítsák. A tréningek, az egyéni, de leginkább a csoportos eljárások hasonlóképpen a klinikai és/vagy munka és/vagy pedagógiai pszichológiákban már régen alkalmazott technikák - a politikai pszichológia is felhasználhatja ezeket az ismereteket, technikákat és módszereket (Doob és Foltz 1973; Klein 1992-93). A munkapszichológia egyik hagyományos és nagy területe a vezetés és szervezetfejlesztés (Klein 1980; Varga 1986), a politikai vezetés és a politikai szervezetfejlesztés pszichológiája tehát formálisan nem más, mint a munkapszichológia megfelelő eredményeinek, módszereinek adaptálása a politika világára. Nemkülönben ez a teendő a kereskedelem- és reklámpszichológia esetében is: a politikai kommunikáció marketingterveit elkészíteni - például egy kampány stratégiai és taktikai lépéseinek megtervezésekor - nem más, mint a politika és a (leendő)

46

politikus mint különleges áru "eladása" a politika piacán (Németh 1999: 128-141, Newman 1999, 2000). De ha külön a politikai kommunikációt akarjuk vizsgálni, akkor nem annyira a kereskedelem- vagy reklámpszichológia adhat segítséget, hanem a pszicholingvisztika mint olyan alkalmazott nyelvpszichológia, amely az eredményes és hatékony meggyőzés kommunikációs technikáit is kidolgozza (Pratkanis és Aronson 1992; Síklaki 1994). Végül ne feledkezzünk meg a gazdaságpszichológiáról sem, noha - miként a politikai pszichológia - ez is az újabb keletű alkalmazott pszichológiák közé tartozik (Katona 1975; Scitovsky [1976] 1990), viszont nagyon is fontos, mondhatnám: az alapok mélységéig lenyúló (tehát nem egyszerűen a módszerek és technikák szintjén szövődő) közös szálak fűzik a politikai pszichológiához.

Politikai és/vagy gazdaságpszichológiai "eszmék" Magyarországon. Azért sem feledkezhetünk meg erről a kapcsolatról, mert nálunk különösen erős szálak kapcsolják össze ezt a két alkalmazott pszichológiai diszciplínát: olyan szálak ezek, amelyek a közép- és kelet-európai történeti-társadalmi viszonyokban s e viszonyok által determinált tudás szellemi és tudományos artikulálásának sajátos helyzetében keletkeztek és sodortattak egybe. Vagyis arról van szó, hogy Közép- és Kelet-Európában az az illúzió uralkodott (és uralkodik), hogy a gazdasági és a politikai aktor maga a rendszer: "A személyiséget nem alapnak, hanem csupán derivátumnak tekintik. E felfogás szerint a pszichológiai ismeretek inkább csak az alapvető, mélyen fekvő rendszer-törvények felületi megnyilvánulásait ragadják meg. A szerepük, úgymond, másodlagos. Olyasvalamik, amiktől a rendszertörvények tiszta felismerése érdekében minél hamarabb el kell tekinteni. (...) A valóság, amely az ismertetett szemléletet ontológiailag megtámogatni látszott, az individuum hosszan tartó, nagyfokú kiszolgáltatottsága volt Közép- és Kelet-Európában. Ezt a kiszolgáltatottságot gazdaságilag a monopóliumok, politikailag számos törvény és jogszabály tartották fönn" (Magyari Beck 1990: 14 - kiemelés az eredetiben). Ennek következtében ebben a régióban - így Magyarországon is - a politikai pszichológiához hasonlóan a gazdaságpszichológia sem tudott kialakulni.

Gazdaságpszichológiai "eszmék" persze már vannak, különböző ideológiai-politikai burkokba vagy leplekbe öltözve léptek a színre körülbelül a rendszerváltással egy időben: vagy a pszichológia filozófiai és társadalomlélektani alap-diszciplináris összefüggéseibe kapaszkodnak egyfajta baloldali liberális modernizációs ethosszal (Garai 1990; 1995), vagy az akciókutatás csoportpszichológiai hagyományához kapcsolt nemzeti patriota érzülettel átitatott gazdasági-politikai reformeszmeként jelentkeztek (Varga 1989). (Ezért tehát nem "tiszta", hanem politikai gazdaságpszichológiáról, vagyis inkább annak ilyen-olyan [politikai] "eszméjéről" beszélhetünk.) De - ami talán a legfontosabb - a közgazdászok és a pszichológusok egyetemi képzésének az "étlapján" is megjelent néhány ("ínycsiklandó") gazdaságpszichológiai eszmefuttatás (Garai 1998, Hámori 1998, Magyari Beck 1990).

Politológia és pszichológia. A politikát - a diszciplináris rendnek vagy munkamegosztásnak megfelelően - mindenekelőtt persze mégis csak a politológia tanulmányozza. Ám a politológia belülről is tagolt és differenciált - és noha én ezzel külön nem foglalkozom (hiszen ez a politológia saját feladata), de mindenképpen meg kell említenem ezt a kérdést, mert egy formál logikai (de tartalmi összefüggésekre is figyelő) interdiszciplináris illesztésnél szükségképpen ügyelnünk kell az ilyen tényezőkre is.

Ezért tehát a politikai pszichológia szempontjából sem érdektelen, hogy a politológusok miképpen "szeletelik fel" különböző részterületekre a tudományukat, a pszichológia alkalmazásának hatékonyságát - optimális és adekvát lehetőségeit - ez mindenképpen befolyásolja. Nem közömbös ugyanis, hogy például a jogi-államigazgatási - általában csak az intézményes - szempontokat véve figyelembe differenciálják a politológiát, vagy pedig (miképpen erről már volt szó a tudománytörténeti fejtegetésekben) a politikai magatartás egyéni és csoportszintű szerveződéseire is odafigyelnek.

47

Ha áttanulmányozzuk az 1. TÁBLA diszciplináris formál logikai rendjét, akkor nagyon is szembeötlően megmutatkozik, hogy miképpen és hol lehet könnyebben, és hol lehet nehezebben "összeilleszteni" a pszichológiával a politológiát.

1. TÁBLA: A politikatudományi kutatások főbb területei és tárgyai(forrás: UNESCO International Social Science Bulletin. Paris, 1949. I. köt. 1-2. szám. Idézi

Bihari és Pokol 1992: 15-16.)

I. Politikaelmélet1. politikai elmélet2. politikai eszmék története

II. Politikai intézmények1. az alkotmány2. a központi kormányzat3. a regionális és a helyi kormányzatok4. a közigazgatás5. az állam gazdasági és szociális funkciói6. a politikai intézmények összehasonlító vizsgálata

III. A pártok, csoportok és a közvélemény1. a politikai pártok2. csoportok és egyesületek3. az állampolgárok részvétele a kormányzásban és a közigazgatásban4. a közvélemény

IV. Nemzetközi viszonyok1. nemzetközi politika2. nemzetközi szervezetek és igazgatás3. nemzetközi jog

A 2. TÁBLA viszont azt mutatja be, hogy az Amerikai Politikatudományi Társaság tagjai, 1973-ban, milyen szakterületek szerint strukturálták magát a Társaságot. Ez a struktúra nem más, mint egy - noha közel három évtizeddel ezelőtti, mindazonáltal (különösen nálunk) tanulságos - paradigmatikus differenciálódás:

2. TÁBLA: Az Amerikai Politikatudományi Társaság tagjainak szakterületei 1973-ban(forrás: Greenstein és Polsby 1975, 2. köt. xiii-xiv)

I. Külpolitikai és nemzetközi politikai intézmények és magatartás1. Az egyes rendszerek és alrendszerek elemzései2. Döntési folyamatok3. Elitek és ellenzékeik4. Tömegrészvétel és kommunikáció5. Pártok, tömegmozgalmak, társaságok6. Politikai fejlődés és modernizáció7. Politikai tervezés8. Értékek, ideológiák, hitrendszerek, politikai kultúra

II. Nemzetközi jog, szervezetek és politika9. Nemzetközi jog

48

10. Nemzetközi szervezetek és adminisztráció11. Nemzetközi politika

III. Metodológia12. Számítógépes technikák13. Tartalomelemzés14. Episztemológia és tudományfilozófia15. Kísérletezés16. Terepvizsgálatok17. Mérés és mutatószámok létrehozása18. Modellek készítése19. Statisztikai elemzés20 Kérdőívezés

IV. Politikai stabilitás, bizonytalanság és változás21. Kulturális módosulás22. Személyiség és motiváció23. Politikai vezetés és utánpótlás24. Forradalom és erőszak25. Iskolák és politikai nevelés26. Társadalmi és gazdasági rétegződés

V. Politikaelmélet28. A politikai eszmék története29. Ideológiák30. Politikai filozófia31. Metodológiai és analitikus rendszerek

VI. Közpolitika: szerkezet és tartalom32. A közpolitika elmélete33. A közpolitika empirikus vizsgálata, mérése34. Gazdaságpolitika és szabályozás35. Tudomány és technológia36. Természeti erőforrások és környezet37. Nevelés38. Szegénység és jólét39. Kül- és katonapolitika

VII. Az adminisztráció40. A bürokrácia41. Az adminisztráció összehasonlító vizsgálata42. A szervezeti és a vezető tevékenység (managment) elemzése43. Szervezetelmélet és viselkedés44. A személyes adminisztráció45. Tervezés, programkészítés, költségvetés46. Politika és adminisztráció47. Rendszerelemzés

VIII. Az Egyesült Államok politikai intézményei, folyamatok és viselkedés48. Törvényszéki és bírósági magatartás49. Választások és választói magatartás

49

50. Etnikai politika51. Közigazgatás, végrehajtó hatalom52. Érdekcsoportok53. Kormányközi viszonylatok54. Törvényhozók55. Politika- és alkotmánytörténet56. Politikai pártok57. A közjog58. A közvélemény59. Állami, helyi és fővárosi kormányzás60. Várospolitika

Ez az igencsak tagolt és differenciált struktúra is mutatja: a jogi és intézményorientált politikatudományi szemlélet fokozatosan "lebomlik" és a politikai magatartás paradigmatikus fogalmán keresztül "nyit(hat)" a politikai pszichológia felé.

Elvileg persze, egy következetesen pszichológiai alapra helyezett politológia esetében - ahol, miképpen erről már volt szó, a szisztematikus politikai tudásnak a politikai pszichológia olyan alapját képezné, mint a biológiának a szerves kémia és a kémiának a fizika - a politikai pszichológia mindegyik politológiai rész-diszciplínához kapcsolódhatna.

11. Kis (magyar) alkotmánytani pszichológia

Próbáljuk meg ezt a problémát - tehát azt, hogy a szisztematikus politikai tudásnak a politikai pszichológia az "alapját" képezheti-e - megvizsgálni egy igencsak tekintélyes állam- és jogtudományi diszciplína, az alkotmánytan területén.

Alkotmánytan - (nép)lélektani alapokon. Abból a - talán nem különösebben merész - feltevésből indulok ki, hogy egy ország alkotmánya nem puszta jogi normaszöveg, mert ha "él": akkor a "(nép)lélek" megmutatkozása és kifejeződése is. Különösen így van ez a történeti avagy íratlan alkotmányok esetében, a kartális vagy írott alkotmányok viszont inkább el tudnak szakadni a "néplélektani" hagyományoktól. De természetesen nem feltétlenül és szükségképpen kell ennek így történnie. Hiszen például az USA alkotmánya, amely 1787 óta van hatályban - régebben, mint az 1814-es norvég, az 1868-as luxemburgi és az 1874-es svájci (szintén írott alkotmányok) - "napjainkban is mély tiszteletet ébresztő törvénymű" (Hamza 1995: IX.). Mindazonáltal a történeti alkotmány ab ovo hagyományőrző és -követő. Az írott alkotmányra ez így nem áll, hiszen - ami a történeti alkotmánnyal nem lehetséges - szembe is tud kerülni a hagyomány(okk)al. Gondoljunk arra, hogy Magyarországnak közel ezer éven át történeti alkotmánya volt, s az első írott alkotmányunk - a szocialista (pontosabban a szovjet mintát követő bolsevik) 1949-ből - valójában a nemzetre erőszakolt "jogi normaszöveg" volt (Mezey 1995).

Ebből a példából is kiindulva viszont azt is mondhatjuk: az alkotmányozás folyamata nem lenne más, mint a történetileg is kondicionálódott "néplélektani" érzületek, attitűdök (értékek és normák) stb. kikristályosodása - de nem elidegenedése - a jogi normaszöveg megfogalmazásában. Egy sajátos implicit "politikai pszichológia" jelzése az, amikor az elkészült "új" alkotmányszöveget népszavazással szokták "szentesíteni" - miként ez Magyarországon is fölvetődött. Politikusok és jogászok serege ügyködött és ügyködik a különböző alkotmánytervezetek szövegein (például Bragyova 1995; Kilényi 1991; Maczó és Nagy 1995; Pokol 1994: 205-229; Sajó 1991: 7-78), "társadalmi vitát" is szerveztek, s természetesen maga a parlament is buzgón tárgyalta a különböző szövegvariánsokat és módosító indítványokat (nem mellesleg: aztán lelohadt ez a buzgalom) - ám az implicit "politikai pszichológiai" üzenetet még senki sem tette explicitté, de ennek a lehetőségét sem vetették föl (eddig), miközben szinte paradox módon már-már mégis kimondták. Hiszen például amikor fölmerült az a gondolat, hogy az új alkotmány kidolgozása "semmiképpen sem

50

korlátozódhat az alkotmány szövegének szakszerű előállítására: hozzá tartozik az alkotmányozás összetett folyamata" is (Balogh 1995: 100), vagy amikor azt a kérdést feszegették, hogy "az alkotmány mennyire hagyja nyitva a társadalom számára az alkotmányos szerkezet korrekcióját, azaz, milyen széles bázisra épül az államhatalom gyakorlása" (Szoboszlai 1995: 117) – akkor nem csak az a tét, hogy mennyire „tágítják” az alkotmányozó politikai diskurzust. Az alkotmányozás folyamatában ugyanis – olvashatjuk egy figyelemre méltó gondolatmenetben - „nemcsak a társadalmi alrendszerek (illetve professzionális intézményrendszerek) belső működését és az államhoz mint rendszerhez való viszonyukat kell vizsgálnunk”. A társadalom kevésbé tematizálható „szerves szöveteit” is - mint amilyen a család, az informális közösségek, a nemzet stb.- figyelembe kell(ene) venni. Ezért arra van szükség, hogy az alkotmányozási diskurzus során „a professzionális társadalmi alrendszerek professzionális és értéktartalmú logikája találkozzon az életvilág természetes közösségeinek” laikus logikájával (Frivaldszky 1996: 97, 101).

Az alkotmányozás jogászi és politológiai diskurzusa tehát már-már a pszichológia közelébe jutott, ám ezt mégsem tették explicitté. Pedig az, mondhatnám, közismert, hogy "Az alkotmány különféle diszciplínák vizsgálatának a tárgya lehet. Értelmes és hasznos kijelentések tehetők az alkotmányról a politológia, a gazdaságtudomány, sőt a pszichológia nézőpontjából is. Egy metodológiailag kellően megalapozott alkotmánytanban mindezeknek az aspektusoknak meg is van a maguk létjogosultsága és helye." (Takács 1991: 48. - Kiemelés tőlem: L. G.)

Tehát a pszichológia létjogosultsága és helye nem kérdéses az alkotmányt vizsgáló tudományok között (sem) - "sőt"! Sőt nem is mellékesen, noha mint valami szokatlan lehetőségre célozva, az érdeklődésünket is felkeltheti az iménti idézet - annál is inkább, mert ennél többet nem tesz az idézett tanulmány jeles szerzője, hiszen megmarad az alkotmány szokványos jogtudományi vizsgálatánál.

A legitimitás szociálpszichológiai kérdései: konszenzus versus szokásjog - és a kollektív tudattalan. Az alkotmány persze mindenekelőtt valóban az államélet jogi alaprendjét megfogalmazó okmány, de a probléma akkor és ott válik igazán izgalmassá, a jogi-államtudományi burokba szőtt implicit "politikai pszichológiát" már-már explicit módon megnevezve, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy "jelenlegi alkotmányos állapotunk legitim-e, és legitimitása honnan ered?" (Paczolay 1994: 34. - Lásd még Lővétei 1996.) A legitimitásnak ugyanis van egy társadalom- (vagy "nép-") lélektani gyökere, alapzata, amit a jogtudományban persze másképpen fejeznek ki, de kifejeznek. Például erre utal az alkotmányozás előfeltételeként kezelt (virtuális, fiktív, demokratikus stb.) "konszenzus" jogi-politológiai fogalma - egyfajta liberális politikai filozófiai megközelítésben (Bence 1991: 82-84). Az általában is - liberális vagy egyéb politikai filozófiai doktrinális elkötelezettségek nélkül is - szinte alkotmánytani közhely, hogy ha "időtálló Alkotmányt kívánunk, akkor annak a lehető legszélesebb társadalmi konszenzuson kell alapulnia." A társadalmi konszenzus hordozói többek között olyan történeti-szociológiai képződmények, mint a demokrácia magyar hagyományai, például a lokális és regionális autonómiák stb. (Kulcsár 1996: 681)

A konzervatív (jog)filozófiai gondolatmenetek is lényegében ezt a "társadalmi konszenzust" keresik vagy igyekeznek feltámasztani a "liberális hegemónia" (Molnár T. [1992], 1993) nyomása alatt, de ami elválasztja őket a liberális és modernizációs tanok követőitől, az valóban lényeges különbség. A konzervatív (jog)filozófiai gondolatmenetek a "konszenzus" fogalma helyett ugyanis a szokásjognak, az organikus és nem alkotott normák rendszerének adnak elsőbbséget az állami paranccsal elrendelt jogalkotással - és alkotmányozással - szemben (Molnár A. 1994; Paczolay 1994: 34-35).

Ugyanezt a problémát ragadja meg - szintén konzervatív szempontból, sőt az archaikus viszonyulások mentalitását is rekonstruálva, s ezért az eddigi akár liberális, akár konzervatív (jog)filozófiai gondolatmenetektől eltérően a (történeti) pszichológia felé is nyitottan - a sensus communis fogalma is. A sensus communis "mítosz és metafizika, morál és jog, józanság és imagináció, axióma és líra. De bármi legyen, mindig az alapigazság" (Hamvas 1988: 54). Ez az "alapigazság", mondhatni, nem éppen pozitivista alkotmányjogi kategória - a scientia sacra ettől

51

bizony távol van -, mindazonáltal vagy talán éppen ezért azt a szinte magától értetődő politikai és pszichológiai alapösszefüggést (is) magában rejti, ami szerint "egyedül az az uralom teljes és zavartalan, amely a nép ösztönszerű igazságtudatán nyugszik" (Hamvas 1988: 54).

A konzervatív álláspont szerint persze éppen ebből eredően a "népben van valami szakrális", s ezért - egy sajátosan átértelmezett jungi mélypszichológiai nép- és nemzet-karakterológiai eszmefuttatásban - úgy is tűnhet, hogy a "nép" olyan tradicionális (alkotmánytani-politikai és egyben pszichológiai) fogalom, amelyben az "uralkodó" s ennek archetípusa: a király is alakot ölt: "Népnek királyi ellenpólusa nélkül nincs értelme, és minden valószínűség szerint ilyen csonka alakban nem nép többé, hanem olyan szubszociális kategória, amelyet külön meg kell határozni. A nép az, amely királyát szolgálja és a király az, aki népét szolgálja. Ez a kölcsönös hűség teremti a nemzetet, és csak ha ez a hűség él, nyerhet történeti rangot. A köztársaság nemcsak annyit jelent, hogy a királynak nincsen többé népe, hanem azt is, hogy a népnek nincsen többé királya. A köztársaság a civilizáció felbomlási (=modernizációs? - L. G.) tünete, mert kétféle köztársaság van, az egyik az önfegyelmét vesztett individualizmus, a másik a totalitárius kollektív hatalom jegyében áll. Vagy ahogy Platón mondja, a szubszociális nép az egyéni önkény és a kollektív önkény végletei között hánykolódik. Mert az önkényuralkodó nem a népért, hanem a népen uralkodik. Uralma azonban nem uralom, hanem bitorlás. A bitorlás pedig válságtünet." (Hamvas 1988: 52-53. - Lásd még Hamvas 1995: 348.)

Ennek a (konzervatív) gondolatmenetnek számunkra most nem az a tétje, hogy vajon monarchikus vagy pedig republikánus keretek között üdvösebb-e az (állam)élet; azt sem vélném valami sziporkázó észjárásra vallónak, ha a "reakciós" vagy a "haladó" címkék osztogatásával mérlegelném az egyik vagy másik gondolat súlyát. A citátumokkal s ezeken keresztül felidézett gondolatokkal én ugyanis itt az alkotmánytani megfontolások alatt, mellett - és esetleg fölött - húzódó pszichológiai rétegeket keresem. Ezek pedig, röviden szólva, nem mások, mint

(a) egyfelől a liberális "konszenzus" fogalmának hátterében lévő metodológiai individualizmus - ez pszichológiai doktrína (is);

(b) a "társadalmi konszenzus" fogalma másfelől a metodológiai individualizmus (egyén)pszichológiai doktrínáját a történeti-szociológiai dimenzióba is igyekszik kiterjeszteni. Az ideológiai felszínen ez abban mutatkozik meg, hogy a liberális politikai filozófiai eszmei struktúrát a kollektivitás irányába tágítaná, ám nem az archaikus-irracionális és mitologikus, hanem csak a történeti, jogi és intézményes tradíciók racionális határáig (amibe még beleférhetnek olyan, csaknem ezer éves elnevezések is, mint például a "főispán", az "alispán". Vö.: Kulcsár, 1996: 681);

(c) a "sensus communis" fogalma viszont éppen az archaikus-irracionális és mitologikus tradíciókra irányítja a figyelmünket, azaz a kollektív tudattalan világát tárja föl.

A szerződéses elv történeti és politikai szociálpszichológiája. Ha viszont a pszichológiai szálakat akarjuk kibogozni egy (vagy több) olyan alkotmánytani gondolatmenetből, amelyből ugyanakkor hiányzik az explicit pszichológiai ön-reflexivitás - akkor bizony félre kell tennünk esetleges ideológiai fenntartásainkat, mert történetesen, mondjuk, egy "reakciós" (ó)konzervatív eszme (mint például Hamvas Béla imént idézett - egyébként [megítélésem szerint] valóban mélyenszántó - gondolata) nagyon is lényeges pszichológiai összefüggéseket tárhat föl. Nem önmagában és önmagából persze, hanem éppenséggel a liberális metodológiai individualizmus vagy a racionális történeti-szociológiai gondolatok tükrében. (Melyek önmagukban meg igencsak siváran "racionálisak", szemellenzősen "haladók" és érzéketlenül "modernek" is lehetnek.)

Ugyanezen megfontolások alapján szintén úgy gondolom, hogy lényeges történelmi szociálpszichológiai (implicit) tartalma van annak a konzervatív álláspontnak, amely azt mondja, hogy az újkori társadalmakra a szerződéses elv érvényesítése jellemző. A konzervatív álláspont ezt a, mondhatni, evidens tényt kritikai összefüggésekbe ágyazva támadja: miközben eltekint a hatalommegosztás liberális eszméjétől (persze nem valami politikai diktatúrára sandítva teszi ezt, éppen ellenkezőleg: a "liberális hegemóniát" kritizálja) - arra hívja fel a figyelmet, hogy a szerződéses elv eltávolodást jelent az archaikus elképzeléstől, attól, hogy a társadalomnak isteni

52

akarat az alapja. A világ kozmikus legitimációja elveszett a modern társadalmakban, ez pedig az egyén határain túl létező valóság tagadásához vezet - mondja a konzervatív filozófus (Molnát T. [1988] 1992: 69-70; [1992] 1993: 20-21). De ennek a problémának a politikai (szociál)pszichológiai vizsgálatához ő sem "ereszkedik le", a szubsztantív politikai metafizikai észjárás mintegy "felszívja" magához a pszichológiai tapasztalatokat is - ezért ugyanakkor az érvelése, a politikai jelenségek interpretálása szinte (de explicit módon mégsem kifejtve) pszichológiai. Például akkor is, amikor az elveszett transzcendens rend helyébe lépő modern és/vagy totalitárius önkény(esség)ről ír, a rend és a hatalom perverzitásáról: a fanatizmusról, a túlfeszített akarat "rendjéről" (Molnár T. [1988] 1992: 74-75). Vagy akkor is tulajdonképpen az implicit és explicit politikai pszichológia határán mozog, amikor a tartós és szilárd politikai modell hiányának következményeit írja le: azt például, amikor - a "liberális hegemónia" szimptómájaként - diagnosztizálja a közös értékek és normák eltűnését, s az atomizáció következményét, a nominalista doktrínák térnyerését, "mely az egyéni ítéletek véletlenszerű találkozását feltételezi, amit ma úgy hívunk: konszenzus. El kell fogadni ezt a terminust akkor, amikor a közjót nem ismerik el olyan realitásnak, melyben az emberek egyet tudnak érteni" (Molnár T. [1992]. 1993: 41). Az emberek egyetértését - a konszenzust - választások és népszavazások révén mesterségesen teremtik meg, de ezek csak átmeneti "társadalmi modellek" lehetnek. "Ezért a politikát felváltja a mind lángolóbb szavakkal hirdetett futurológia, ennek ideológikusan vagy szakértői vélemény alapján hirdetett fajtái, mint egyebek között a »szabad piacgazdaság« modellje, a »tekintélyelv« alkalmazása, a »szocialista«, a »militarista«, a »tudományos marxista« út (ez mintha manapság kevésbé volna népszerű, vagy inkább csak "álruhát" öltött? - L. G.), a »harmadik világ« társadalmi modellje, és így tovább. A választók azonban leggyakrabban nem választanak maguknak egy-egy modellt, hanem egy »erős ember« rájuk bírja azt, egy olyan személy, aki felér a körülményekhez és alakítja őket" (Molnár T. [1988] 1992: 245).

A "spontán hagyományok" konzervatív fogalma pedig szinte már-már explicit módon fejti ki - de persze mégsem nevezi néven - a politikai pszichológia történelmi szociálpszichológiáját akkor, amikor azt mondja: "A társadalom nem szerződésre épül, mivel olyan tagjai is vannak, akik nem vesznek, nem tudnak részt venni egy ilyen megegyezésben. Először is, mint Burke rámutatott, a társadalomnak a halottak és a még megszületendők is részét alkotják, még ha szavukat csak a szokásokon, intézményeken keresztül, illetve a hely, a történelem és az előttünk éltek iránti tisztelet révén hallathatják is. A liberális társadalom eszményét az élők között létrejövő szerződés jelenti, mindannyiuk előnyére. A konzervatív szerint viszont az élők csak ideiglenes felei a holtak és a még megszületendők között fennálló időtlen kapcsolatnak. (...) Ezért tulajdonítanak a konzervatívok akkora jelentőséget a spontán hagyományoknak, illetve azon hitnek, hogy a kormánynak általában tiszteletben kell tartania a nép társadalmi intézményeit" (Scruton 1995: 224-225).

A magyar (történeti) alkotmány - pszichológiai diagnózis? Mármost ha a fenti összefüggésekben vetjük fel az iménti kérdést - azt, hogy "jelenlegi alkotmányos állapotunk legitim-e és legitimitása honnan ered?" -, akkor láthatjuk: ez a kérdés nem csak alkotmányjogi. Az alkotmányjogi válasz sem csak jogi érvelés lesz, mert explicitté tehető a politikai pszichológiai és történeti szociálpszichológiai tartalma is - de persze ezt a jogászok nem nagyon fogják megtenni. Hiszen az alkotmányos állapotunk legitimitását firtató kérdésre adott válaszában Paczolay Péter is a következőképpen érvel: "a magyar történeti alkotmány - az igazolásra szolgáló elméleti erőfeszítések ellenére - erősen csökkent értékű alkotmány volt, amelynek épületét a huszadik század viharai végleg felőrölték". (Egyébként azért tekinti Paczolay Péter "erősen csökkent értékűnek" a magyar történeti alkotmányt - a bolsevik eredetű "szocialistát", természetesen, még annak sem tekinti -, mert a sajátos magyar történelmi fejlődés miatt nálunk a kezdeti évszázadok kivételével nem igazán volt mód a történeti alkotmány szerves kiépülésére. Legalább is az angol mintához képest ez feltehetően jogos észrevétel, hiszen nálunk a külső országokhoz való viszonyt rendező törvények száma az idők folyamán igencsak szaporodott. Mindazonáltal az ősi magyar közjogot először a Tanácsköztársaság 1919. április 2-án közzétett Ideiglenes Alkotmánya törte meg - igaz,

53

hogy csak valóban "ideiglenesen". A tényleges megszakadás a II. világháború után következett: a köztársasági államforma bevezetésével, amikor az 1946. évi 1. tv. meghatározta a köztársasági elnök hatáskörét és az állampolgárok alapvető jogait - ez még azonban belefért a történeti alkotmány sajátosan magyar [megrongálódott] hagyományába. Az 1949-es kartális alkotmány viszont végleg felszámolta ezt a hagyományt.) Ezért tehát - folytatjuk Paczolay Péter imént megszakított gondolatmenetét - "valaki gondolhatja, hogy jobb lenne a történeti alkotmány alatt élni, de azt visszahozni nem lehet, újat teremteni pedig fogalmilag kizárt. Ezért el kell fogadni, hogy Magyarország a jövőben kartális alkotmány alapján fog élni. Ennek viszont meg kell őrizni az ősi magyar alkotmányból azt, amit lehet. Jogfolytonosságunkat ma inkább szimbolikus elemek őrzik, mint a címer és a Himnusz" (Paczolay 1994: 34).

"Jogi díszlet" - miképpen töltődhet fel "lélekkel"? A legitimitás, a jogfolytonosság stb. alkotmányjogi kérdései tehát fölvethetik a politikai pszichológiai összefüggéseket is. Azt - amit az alkotmányjogászok is feszegetnek, de a "jogi észjárásban" nem tesznek explicitté -, hogy a "jogi díszlet", az állami személytelenség, akár monarchikus, akár republikánus keretek között, miképpen töltődhet fel "lélekkel" (Kende 1994. - Lásd még ezt a problémát részletes történeti anyagon: Kocsis 1995; Pölöskei 1994, Tóth 1999). Az állam "szürke (jogi) fogalma" ugyanis valójában emberi - ezért pszichológiai - viszonyokban él. Például a politikai szimbólumokban (zászló, címer stb.), amelyek a "hazaszeretet" érzését közvetítik a nemzedékek során, mint ezt "száraz" kísérleti szociálpszichológiai vizsgálatok (lásd például Horowitz [1940], 1980) vagy a magyar Szent Korona-tan szakrális mítoszát "átélten" előadó eszmefuttatások (Molnárfi 1996) egyként bizonyíthatják. De ugyanezt a politikai pszichológiai viszonyt érintette, még a század elején, Leopold Lajos is, amikor az állam "szürke fogalma" versus a fejedelmi személy presztizse fogas kérdéseit vizsgálva a következőket írta: "Parasztjaink az államtani elméletről nemigen vettek tudomást. Viszont a királlyal nem vitatkozik a paraszt, az ő lelkében a király személye szent, mert elemezhetetlen" (Leopold [1912] 1987: 337).

A századelő óta is – folytatva és mintegy betetőzve a korábbi századok „forradalmi” tetteit – a koronás fők persze tovább ritkultak. A szakrális-transzcendentális forrásokra hagyatkozó legitimáció ereje szintén tovább gyengült vagy inkább szinte teljesen megszünt a poszt/modern politikai világban (Sári 1995) -–de a politikai kollektív tudattalanban kialakult minta, a „szent, mert elemezhetetlen” archetípusos viszony mintha mégis hatna („megszüntetve megőrzött” módon). Erre utalnak például és többek között a „világi” államfő morális hatalma körüli bonyodalmak, az álllamfői szerepfelfogás dilemmái, s az, hogy a republikánus hagyományok valójában meglehetősen gyengék a magyar politikai kultúrában (Holló 1995, Kukorelli 1995: 89, Sári 1991).

Lehetséges-e az alkotmánytani politikai pszichológia? Az alkotmánytan pszichologizálása - de úgy is mondhatom: pszichológiai kérdéseinek szisztematikus megvizsgálása - tehát nem lehetetlen, miként a többi jogi-államtudományi hagyományokban gyökerező politológiai részdiszciplína esetében sem elképzelhetetlen a pszichológiai alapok feltárása, mindazonáltal ez még inkább szokatlan szellemi kalandnak tűnhet. A gyakorlatban ugyanis - különösen nálunk - erre alig van példa. A tudománytörténeti hagyományok, előzmények miatt persze sehol sem problémamentes az alkotmánytan (tágabban: a politológia) és a pszichológia "egymásra találása", részben pedig ez egy meglehetősen hosszú folyamatnak - a politológia további belső differenciálódásának (s az ezzel párhuzamosan szükségképpen megjelenő integrálódási törekvéseknek) - az eredménye lehet: ekkor előbb vagy utóbb (újra)felfedezik a politológusok (és az alkotmányjogászok) is a politikai pszichológiát. Ezt tette nálunk, igen dicséretes módon, Bihari és Pokol (1992: 16); mások ugyanakkor még csak az "utóbb" stádiumához (sem) közelítenek (lásd például Gyurgyák 1994).

A tendencia persze egyértelmű: a politika fogalmának politikatudományi alakváltásai ezt világosan jelzik, tehát:

(a) a nagy intézményekhez kötött (ön)definíciótól - polity;

54

(b) a tömegek politikai viselkedésének vizsgálatán át - politics;(c) a politikacsinálás egyéni és csoportszintű szemléletéig - a közpolitika (=public policy)

fogalmáig ívelően - elég határozottan kirajzolódik a paradigmatikus minta; csak van, aki nem mondja ki a "politikai pszichológiát" (mint például Ágh 1994; 1994a; 1995), máshol és másoknak ez már evidencia (mint például Greenstein és Polsby 1975: lásd különösen a II. köt. [Micropolitical Theory] és a IV. köt. [Nongoverament Politics]).

12. A diszciplináris keretek

Ezért tehát - kis (magyar) alkotmánytani politikai pszichológiai eszmefuttatásunk tanulságaként is - nem árt, ha rögzítjük: a politikai pszichológia hosszú ideig, egészen az 1960-as évek végéig a napnyugati régióban is (tehát Nyugat-Európában és az USA-ban is) csak egy sajátos amorf terület volt: a politológia, a szociológia és a pszichológia közötti hagyományos határok bizonytalanságából eredően nem volt diszciplináris kerete, sem módszertanilag, sem intézményesen.

Az intézményes feltételekről. Az összehasonlítás kedvéért jó tudni, hogy a mintának tekinthető Amerikai Politikatudományi Társaságban az 1960-as évek elején a jogi, a történeti és a közgazdasági tudományok művelői voltak többségben, tehát azok, akik a behaviorista tudományfelfogás logikai-racionális álláspontján voltak, ezen viszont "kívül" volt a szociológia és a pszichológia. Leginkább a pszichológia, mert a Politikatudományi Társaságban, az 1960-as években a pszichológusok voltak a legkevesebben. Ám ugyanezekben az években az amerikai politikatudomány nyit a szociológia felé, a pszichológia felé azonban még nem - de még a pszichológia sem nyílik ki intézményesen a politológia felé. Ekkoriban ugyanis az Amerikai Pszichológiai Társaságnak volt ipari pszichológiai, katonai lélektan, művészeti, sőt még filozófiai pszichológiai szakosztálya is, de politikai pszichológiai még nem (Greenstein 1973: 440-441). Az igazi nagy nyitás csak az 1970-es években történt meg: a politikai pszichológia ekkor kezdett intézményesen is megerősödni. Létrejött az International Society of Political Psychology (Nemzetközi Politikai Pszichológiai Társaság), amely azóta is folyamatosan kiadja folyóiratát: a Political Psychologyt. A felhalmozódó eredményeket az 1970-es évektől számos kézikönyv is jelzi stb. (Az igen bő választékból lásd például Di Renzo 1974; Elms 1976; Hermann és Milburn 1977; Hermann 1986; Kirkpatrick és Pettit 1972; Knutson 1973; Renshon 1974, Stone 1974; Stone és Scheffner 1988).

Az összehasonlítás kedvéért azt sem árt tudni, noha bizonyára nem okoz meglepetést, hogy nálunk - Magyarországon - sem a Magyar Pszichológiai Társaságban, sem a Magyar Politikatudományi Társaságban nincs politikai pszichológiai szekció. Érdekes és jellemző módon a Magyar Szociológiai Társaságban viszont létezik a Politikai Viselkedés szekció, amely 2000. február 25-én alakult meg az ELTE Szociológiai Intézetében 20 taggal. „A szakosztály több tudományterület, pl. történelem, politikai szociológia, politikatudomány, politikai pszichológia, társadalomtörténet érintkezési lehetőségét kínálja a tagságnak.” (Hírlevél. A Magyar Szociológiai Társaság Tájékoztatója. 2000. március, 4. o. – Kiemelés tőlem: L. G.)

A politikai pszichológia multidiszciplinaritása. A politikai pszichológia tehát inkább amorf területnek tünt sokáig a nagyvilágban is (nálunk pedig ezt jelen- és jövőidőben is mondhatjuk), ám a diszciplináris keretek bizonytalansága másfelől mégis csak ígéretesnek vagy legalább is kihívóan serkentőnek bizonyul(t). A politikai pszichológiáról ugyanis joggal lehet mondani, hogy multidiszciplináris tudomány: a szociológiai, a történeti, a pszichiátriai, az antropológiai megközelítések sajátos és eltérő vonásait tudja összekapcsolni, s ezért nem idegenkedik a módszerek többszínűségétől sem. A hagyományos tudományos módszerek - kérdőíves felmérések, kísérletezés, szimulációs eljárások stb. - mellett kedveli az esettanulmányokat, a történeti elbeszéléseket és általában a kvalitatív technikákat is (Hermann 1986: 3). Egyébként erre vezethető

55

vissza az a nézet is, hogy a politikai pszichológiát tudományos pluralizmusa inkább egy témává teszi, s nem tényleges tudományággá (Bryder [1986] 1996: 34).

Ez persze - így - túlzás. Pontosabban: csak a látszatot veszi észre, s megfeledkezik a politikai pszichológia sajátos alkalmazott pszichológiai rendszertani státuszáról. Arról a státuszról, ami esetleg "üres" vagy "konfúz" lehet aktuálisan, de végül is megvan - létezik.

Erről az alkalmazott tudomány státuszról feledkeznek meg azok is, akik ugyan nem azt mondják, hogy a politikai pszichológia "csak egy téma" - s ezért nem ténylegesen létező önálló (alkalmazott) tudomány -, viszont ugyanerre a végkövetkeztetésre jutnak, amikor úgy gondolják, hogy "Minden pszichológia politikai pszichológia is, és minden pszichológiai elmélet egyben politikai állítás vagy értékítélet is" (Nandy 1983: 328). Ha ugyanis minden pszichológia egyben politikai pszichológia is - mert minden pszichológia politikai értékítélettől terhelt -, akkor ez azt is jelentené, hogy csak egy pszichológia létezne: a politikai pszichológia. Ez a politikai pszichológia azonban nem alkalmazott diszciplína lenne, hanem valamiféle alaptudomány, leginkább a hagyományos értelemben felfogott általános pszichológiára emlékeztetne, de olyan általános pszichológiára, amely egyben politikai pszichológia is lenne. Az ilyen politikai pszichológia viszont valójában tagadja a deideologizált politikai pszichológia létét - és az ideológia totális uralmát tételezi a pszichológia fölött (is). Ez a tudományelméleti séma - bármennyire is "alternatív" igénnyel lép föl - azonban igencsak szokványos és ismerős. Tudománytörténeti áttekintésünk során a pártállami marxizmus ideológiai uralma alatt fuldokló pszichológia öndefiníciós keserveiről - a "marxista pszichológia" buktatóiról, de egyben a politikai pszichológia létrejöttét is akadályozó logikai bakugrásairól - már volt szó. A "minden pszichológia politikai pszichológia" valójában azt a (marxista) ideológiai tudományelméleti koncepciót követi, amely szerint a pszichológia szociális természetű, ezért fölösleges a szociálpszichológia, hiszen maga az általános pszichológia egyben szociálpszichológia is (Rubinstein 1964; 1967).

Számunkra tehát evidens, hogy nem minden pszichológia politikai pszichológia, viszont a politikai pszichológia valóban multidiszciplináris tudomány (Greenstein 1973; Hermann 1986, McGuire 1998). De mint erről már számos összefüggésben szó volt, a politikatudomány - jogi-államtudományi gyökérzete miatt is - inkább a társadalomtudományokhoz mutat(ott) affinitást, ezért például előbb kapcsolódott a szociológiához is, s csak jóval később fedezte föl a pszichológiát.

Ugyanakkor azonban nem feledkezhetünk meg egy régi, mindenesetre legalább Wundtig visszanyúló, de napjainkig makacsul ismételt (ám mégsem alaptalan) tudományelméleti diagnózisról sem: arról, hogy a pszichológia - éppen mert inkább természettudomány (lenne) - a társadalmi-politikai kérdések iránt "közömbös" tudomány (Buss 1979; Garai 1994; Gergen 1978 és 1993; Littman 1961; Szummer 1993; Westland1978). Számunkra persze most nem a tudományelméleti vita - és annak ilyen vagy olyan tétje - az érdekes, hanem az a sajátos módszertani csapda, ami egyként foglyul ejti a pszichológust és a politológust, ha a másik tudomány felé közelít(ene). Ha ugyanis igaz, hogy a (természettudományos) pszichológia érzéketlen, naiv vagy konvencionális marad a társadalmi-politikai kérdések terén, akkor másfelől az sem tagadható, hogy a politológusok politikai és társadalmi elemzéseikben viszont hibás, téves vagy csak naiv állításokba bonyolódhatnak az ember pszichológiai sajátosságairól.

A pszichológia nélküli politikai "lélekbúvárkodás". Miként erről már volt szó, ha a pszichológia a politológia nélkül bonyolódik a politikai jelenségek elemzésébe, hajlamos a politikai közhelyek - a pszichológia felől ugyan cizellált (s ez nem akármi) - (újra)felfedezésére. Ám most inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy másfelől a politológia pszichológiai tudás nélküli (el)kalandozása a Lélek Birodalmába - "a bensőségesség világába való behatolás" - viszont nem lesz más, mint dilettáns lélekbúvárkodás: "a személyiség-Józsi, a karakter-Géza" (Lengyel 1994: 10) politikai jellemrajzainak felvázolása publicisztikai-szépírói (stiláris) eszközökkel (s persze ez sem akármi).

Lengyel László így és ezért ábrázolja például Antall Józsefet "oroszlánnak", Für Lajost "medve bátyónak", Lezsák Sándort "hiúznak és vakondnak", Csurka Istvánt "teremburának", Orbán

56

Viktort "tigrisnek", Kis Jánost "odulakónak", Göncz Árpádot "nagyapónak", Horn Gyulát "rókának" stb. (Lengyel 1994: 28-70, 92-106, 121-153; 1994a: 29-42). Ezek többnyire találó metaforikus jellemzések, a portrék is plasztikusak - talán még a példaképnek tekintett Eötvös Károly és Mikszáth Kálmán által festett egykori politikai jellemrajzokra is emlékeztető ábrázolásokról van szó -, de nem a politikai személyiség pszichológiájának fogalmi és módszertani átgondolásán nyugodnak. Ezért tehát "személyiség-Józsi" és "karakter-Géza" világába való ilyesfajta politológiai behatolás nem több (de persze nem is kevesebb), mint az aesopusi mesék antropomorfizált (állat)világának - el kell ismerni: találó - kiterjesztése a jelenkori (történetesen a hazai, jórészt rendszerváltó) politikai (állat)világra.

A valódi pszichológiai tudáson alapuló személyiség-kép megkonstruálása persze valószínűleg nem lenne olyan csillogó szépírói teljesítmény, mint "személyiség-Józsi" (Antall József) oroszlános portréja vagy "karakter-Pista" (Csurka István) teremburázó politikai jellemrajza, Don Luis (Bokros Lajos) viharos szereplését sem tudná olyan testközelből (intimpistáskodva?), szinte érzéki megjelenítő erővel leírni (Lengyel 1994: 28-49, 92-106; 130-141; 1995), viszont talán a személyiség "rejtélyét" sem oldaná fel annyira a politikában, hanem a pszichológia felől értelmezné! Ennek megvannak a szaktudományos mintái - nincs más teendő: ezeket el kell sajátítani! (A politológusnak is - lásd Lasswell példáját!) Egyébként a "politológiai"(nak nevezett) közírásból nem lesz olyan (valóban tudományos) politológia, amely többek között a politikai szereplők személyiségével is képes foglalkozni - de a politikai pszichológia s nem a politikai "lélekbúvárkodás" segítségével.

A politikai "lélekbúvárkodás" (noha dilettáns, de) jótékony és üdvös facilitáló szerepét mindazonáltal el kell ismernünk: egyfelől érzékenyen reagál a politikát figyelő közönség érdeklődésére, hangulataira, másfelől mintegy előkészíti vagy jelzi az elmélyültebb, szaktudományos munkálkodás igényét is. Így a politikai személyiség politikatudományi - de a pszichológia felől megalapozott - tematizálása, miként világszerte, úgy Magyarországon is valószínűleg szintén népszerű lenne, de nálunk még jobbára kidolgozatlan, járatlan terület. A politikai tabuk leomlása, s általában a rendszerváltás mindenesetre ezt a területet is mintegy "szabaddá" tette: a politika régebbi, közelmúltbeli és jelenkori szereplői most már nálunk sem "bújhatnak el" (tartósan) politikai szerepük páncélzata mögé.

A páncélzat eresztékeit a politikai "lélekbúvárok" már nálunk is elkezdték meglazítani - Lengyel László ez irányú üdvös (de kevéssé szaktudományos, inkább szépírói erényeket csillogtató) tevékenységére már utaltam. De hogy valóban milyen kemény és szinte meglazíthatatlan politikai páncélzatokról van szó (nálunk: Magyarországon), azt érdekes módon nem egy "politológus" (de nem is egy szcientista pszichológus), hanem egy valódi szép- és drámaíró - Kornis Mihály - mutatja meg: Kádár János híres-nevezetes, 1989. április 12-én elhangzott zavaros és zavarodott, de mégis nagyon sokat mondó felszólalásából készített (a szaktudományos pszichológiára is jócskán hagyatkozó) "magyar drámája" illusztrálhatja ezeket a problémákat (Kornis 1996). De persze még egy ilyen, valóban a szaktudományos pszichológiát is értő módon felhasználó sajátos politikai pszichodráma is inkább politikai (pszicho)dráma, olyan dramatizált "lélekbúvárkodás", ami még mindég nem politikai (személyiség) pszichológia.

Magam a politikai "lélekbúvárkodást" (is) felhasználva, meghaladására úgy tettem kísérletet, hogy egy lehetséges pszichohistóriai és történelmi szociálpszichológiai alapokon kidolgozott politikai személyiségpszichológia segítségével rekonstruálni igyekeztem Rákosi Mátyás politikai identitását (Lányi 1994). Továbbá kísérletet tettem még néhány egykori (Kádár János, Aczél György, Antall József), valamint jelenkori, ma is funkcionáló magyar politikus (Horn Gyula, Orbán Viktor stb.) „arculatának” pszichológiai tipizálására (Lányi 1999: 168-176, 2000b: 244-253, 260-263). Ezzel párthuzamosan – és nem mellesleg - hallgatóimat is igyekszem ilyenfajta témaválasztás irányába terelgetni (vö. Lányi 1999a, 2000).

Ha tehát a politikai pszichológia multidiszciplináris tudomány - s ezért még talán a kevésbé tudományos "lélekbúvárkodás" is hasznos lehet -, Greenstein nyomán mindazonáltal arra hívom fel

57

a figyelmet, hogy politológiában mégis két empirikus tudománynak van kitüntetett szerepe: a szociológiának és a pszichológiának (Greenstein 1973: 442).

A politikai pszichológia pszichológiai tudomány. A politikai pszichológia azonban mindenekelőtt pszichológiai tudomány - ez magától értetődőnek tűnhet (noha nem az, hiszen a politológia felől éppenséggel "segédtudomány" is lehet[ne] a politikai pszichológia). Mégis azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert a politikai pszichológia politológiai alkalmazása során a pszichológiai megismerés módszertani és elméleti szabályait, összefüggéseit kell követnie - nem a politológiáét.

Ezért tévesek például azok a tudomány-rendszertani elképzelések is, amelyek szerint a politikai pszichológia a politológia "segédtudománya" lenne. Korábbi, tudománytörténeti áttekintésünk során láthattuk - többek között Jellinek Allgemeine Staatslehre vagy Krisztics Sándor Politika című munkáiban -, hogy ezt az értelmezést éppen a mereven zárt, súlyosan nehéz(kes) jogi-államtudományi rendszereket dicséretes módon a pszichológiával "fellazítani" igyekvő jogászok, filozófusok és politológusok képviselték. De nyilvánvalóan ők a jog, a filozófia, esetleg a politológia tudományos katedrálisaiból tekintettek ki, s e szemhunyorgató művelet közben nem a Pszichológia Birodalmát vették észre, hanem a jog, a filozófia, a politológia épületét itt-ott javítani (fúrni-faragni, "lazítani") alkalmas "szerszámot" (=segédtudományt) láttak a pszichológiában.

Miért tartom lényegesnek erre külön felhívni a figyelmet? Mindenekelőtt azért, mert az úgynevezett "mindennapi élet" naív pszichológiai ismeretei a politológiai értelmezésekben is szükségképpen híján vannak a módszertani szigorúságnak és az elméleti megalapozottságnak. Ezért észre kell vennünk, hogy a politikai pszichológia nem azonos a politikai pszichológiával (Greenstein 1973: 447).

Ez a módszertani hangsúlyváltás azonban súlyos tartalmi következményekkel jár: azzal, hogy a politikai pszichológia művelője nem a politika, hanem a pszichológia művelője. (És hogy ez szintén nem annyira magától értetődő, arra jó példa - a tudománytörténeti áttekintésünk során már elemzett - Bibó István és Mérei Ferenc életműve.) A politikai pszichológia persze azért sem azonosítható magával a vizsgálandó politika gyakorlatával, mert az "azonosság" esetén, mondhatni, nem lenne mit vizsgálnia (önmagán kívül) - egyébként pedig a valóban tudományos politológia ezért szintén nem "csúszhat össze" a politikai gyakorlattal.

Kutatás és/vagy cselekvés. Ezek a problémák azonban további - részben módszertani, részben azon is túl nyúló - összefüggéseket is érintenek; így például a politikai pszichológiai kutatás és/vagy cselekvés közötti határok kérdéséről is szó lehet (Hermann, 1986: 2-3). A politikai pszichológiai témák ugyanis igen könnyen, szinte "maguktól", politizálódnak: a politikai pszichológiai témák (sajnálatos módon, de kikerülhetetlenül) politikai témák. A politikai pszichológia művelőjének ezért tehát az etikai kérdések mellett (amikor ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket fogalmazhat meg: összeegyeztethető-e a lelkiismeretemmel és értékeimmel "X" párt vagy "y" politikai gyakorlat támogatása?) két alapvető módszertani út közötti választással is szembe kell néznie:

a cselekvés-orientált, a megfigyelésre szűkített módszertani utat választhatja.A választás pedig attól igazán komoly, s nem egyszerűen csak egy változata a Max Weber-

féle "értékmentesség" metodológiai dilemmájának, hogy a politikai pszichológiai témáknak az artikulálódása a politikai-társadalmi problémák elmélyülésének a sodrában történik. Láttuk, hogy maga a politikai pszichológia is az első világháború sokkjában, a totalitárius (bolsevik, fasiszta) politikai rendszerek kihívásainak a szorításában jött létre. A második nagy fellendülése, az 1970-es években pedig nemkülönben hasonlóan súlyos társadalmi-politikai krízishelyzetek (a nukleáris háború veszélye, a környezeti katasztrófa [sok helyütt már valóságos ténye, máshol csak a "potenciális" veszélye], a vezetés válsága, az etnikai konfliktusok stb.) hátterén történt meg. Azt is mondhatjuk: az állandó feszültséget és bizonytalanságot jelentő kihívások következtében "lendült fel", vált piacképes tudást "szolgáltató" tudománnyá a politikai pszichológia.

58

A módszertani feszültség viszont abban van, hogy egyfelől a problémák politikai természete, másfelől az elemző megközelítés tudományos igénye nem azonos időhorizontban látja ugyanazon jelenséget: a politika azonnal, de legalább is sürgősen akarja az adott problémát "megoldani" - a tudománynak viszont nem ez a feladata, nem ez a célja. De a politikai pszichológia mint alkalmazott pszichológiai diszciplína léte éppen abból adódik, hogy tudományos tudását áthelyezhesse a politikai cselekvésbe. Ám ez, ugyanakkor, azért vált lehetségessé, mert a politikai cselekvők hagyományos politikai tudása elégtelennek bizonyul(t) – a bizonytalanság oldásának egyik eszköze pedig a politikai pszichológia. A politikai cselekvők ezért nem tehetnek mást: a szakértői - így többek között a pszichológiai - tudásra (is) hagyatkoznak.

Politikai tudás versus pszichológiai szakértői tudás. Azzal az egyébként nem lényegtelen kérdéssel most részletező módon nem foglalkozom, mindazonáltal mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy a "szakértői tudás" vajon felül kerekedhet-e a "politikai tudáson"? Platón óta ugyanis, tudjuk, fel-felbukkan az az illúzió, hogy a legjobb "szakértők" egyben az "igazi" politikai vezetők is, Platónnál a filozófusok (Platón 1970: 150-152). Magam ezt nem fogadom el, még a pszichológusok és a pszichológiai szakértői tudás vonatkozásában sem. A pszichológiai szakértői tudás is - önmagában - csak politikai utópiákat képes gyártani. Ezt nagyon jól bizonyíthatja például Jacob Levy Moreno (1892-1974) csoportlélektani - a spontán rokon- és ellenszenvi választásokon nyugvó - társadalmi-politikai látomása, amelyben többek között elképzelte az Emberi Kapcsolatok Minisztériumát is, azt a pszichológiai szakértői apparátust, amely mintegy "gazdálkodna" az emberek közötti szeretet-kvantumokkal, a "telével", ügyelne az érzelmi egyensúlyra, a "szociometriai burzsoázia" és a "szociometriai proletariátus" csoportdinamikai feszültségeit kezelné stb. (Moreno [1934] 1953 - lásd még Geisler 1999, Mérei 1971: 50-54)

Hasonlóképpen tévedésnek - a pszichológiai szakértői tudás utópikus látomásának - tartom Burrhus Frideric Skinner (1904-1997) híres-nevezetes koncepcióját, mely szigorúan a behaviorista alapelvek szerint gondolta el az ideális társadalmat és politikai vezetését. A társadalom nem lenne más – ezek szerint -, mint a jutalmak és a szankciók rendszere. A viselkedés technológusa = a behaviorista pszichológus pedig azáltal kontrollálja az embert, hogy a viselkedését kondicionálási kérdésre redukálja: elvet minden "belső" mentalisztikus folyamatokra utaló koncepciót, s a viselkedés külső, környezetelvű és objektív ellenőrző rendszereit alkalmazza (Skinner 1971 - lásd még Hjelle és Ziegler 1980: 484-493).

Mindazonáltal és éppen ezért azt viszont elfogadom, hogy a "szakértői tudás" - Moreno esetében a szociometria, a pszicho- és szociodráma stb.; Skinnernél a kondicionálási eljárások, alkalmazásuk a klinikai, terápiás vagy a pedagógiai, oktató munkában - hasznosítható, többek között a politikában, a közigazgatásban és egyéb adminisztratív-irányítási tevékenységekben is; ez azonban nem azonos az univerzális kiterjesztéssel. A "szakértői tudás" és a "politikai tudás" tehát, ilyen értelemben, egymás mellé rendelt viszonyban is lehet: tudjuk, hogy ez (lenne) az ideális eset. Pontosabban: a politikában a tudós is a politika nyelvén szólal meg, s ebben a nyelvezetben a ténymegállapító, a leíró jelleg alárendelődik a homályos, a vitatható, a "metaforikus" szóhasználatnak. Ám ez másfelől nem zárja ki - bármily paradoxonnak is tűnik -, hogy a politikus ne kereshesse az "igazságot" (ami, mint tudjuk, a tudományos tevékenység alapfunkciója). "A politikai diskurzust éppen a kettő termékeny feszültsége élteti: a bizonytalan és a biztos, a meggyőző és a vitatható, a végérvényes és az ideiglenes, a homályos és a világos valóságok egyidejű és egymást feltételező létezése" (Szabó 1994: 92).

Ám arról sem feledkezhetünk meg, hogy éppen a (nem ideális) gyakorlatban inkább a "politikai tudás" uralkodott - és uralkodik - a "szakértői tudáson". A politika udvari szolgái - tenyér-, csillag- és béljósok, "bohócok" és csepűrágók, ravasz fiskálisok, könyörtelen kincstárnokok, szimatoló fináncok, számmisztikus és (könyvelés-) bűvészkedő pénzügyérek, a tudományosan kifundált (fizikai és pszichés) gyötrések technológusai stb. - igencsak változatos módon éltek (vissza) a "politikai" és a "szakértői" tudás nem-mellérendelt viszonyaiban. Nem beszélve Marx, Engels, Lenin, Sztálin és kisebb-nagyobb tanítványaik világtörténeti "tudományos"

59

kísérletéről. Hitler és az ő (szintén igyekvő) kisebb-nagyobb tanítványai nem kevésbé "tudományos" (leginkább a genetika és a [faj-] biológia [ki-] facsarásával próbálkozó), noha az előbbi "tudós" férfiak kísérletező buzgalmánál hamarabb csődöt mondó - de azért nem eredménytelen - vállalkozásáról sem akarok itt most részletesen értekezni (a korábbi, tudománytörténeti fejtegetésekben a szűken vett politikai pszichológiára tartozó összefüggéseket pedig már áttekintettem).

Mindenekelőtt tehát azt kell figyelembe venni, hogy a pszichológiai (szakértői) tudásnak megvan a maga belső logikája, rendje; a pszichológiai nézőpont(ok) érvényesítése nélkül a politológiában alkalmazott pszichológia nem lenne politikai pszichológia.

13. A (politikai) pszichológia nézőpontjai

A pszichológia nézőpontjai időben és térben igen változatos képet mutatnak, tudománytörténeti áttekintésünk során - a politikai pszichológia vonatkozásában - erről, ha áttételesen is, már volt szó. Ezért most csak mintegy pontokba szedve (s a történeti előzményeket mellőzve, a különböző eszmei gyökérzetekbe és tudományelméleti szövevényekbe nem belegabalyodva) felsorolom - és politikai pszichológiai példákkal illusztrálom - azt az öt nézőpontot, ami nélkül nincs modern pszichológia (Atkinson és mások 1994: 19-24).

Biológiai nézőpont. Az ember (ebből a nézőpontból szó szerint) természeténél fogva természeti-biológiai lény is. Minden cselekedete - az egyszerű motorikus vagy a komplex nyelvi megnyilvánulása - idegimpulzusok, sőt biokémiai, tehát molekuláris szintig "lebontható" folyamatok sorozataként is leírható. A politikai cselekvés, például a "hatalom akarása", nemcsak Friedrich Nitzsche (1844-1900) filozófiai fantáziájának ragyogó (vagy elborzasztó) terméke. A hatalomvágy érzésének mint empirikus élettani jelenségnek ugyanis valóságos biokémiai korrelátumai is vannak, ezek pedig vizsgálhatók: a hatalom pszichológiai jelensége visszavezethető az érzés idegimpulzusainak biokémiájára, az adrenalin szintjének alakulására stb.(McClelland és Wilsnack 1972; McClelland 1975; Winter 1973; Winter és Stewart 1989)

De a politikai magatartás - konkrétan a hatalom pszichológiája is - visszavezethető más biológiai tényezőkre is. Ha nem a legkisebb "elemi egységet" keressük (amikor eljuthatunk a biokémiai molekuláris folyamatokig), hanem az adaptív magatartás biológiai gyökereit szeretnénk föltárni, akkor - miként erről, ha futólag is, már korábban szintén volt szó - az etológia tudományához fordulhatunk. Az etológia nézőpontjából az ember mint szociális állatfaj a politikában sem tesz mást, minthogy csoportjaiban egyfajta rangsor kialakítására és stabilizálására törekszik. Az egyedek pozícióikért időnként megküzdenek: a hatalmi versengésekben - hajdanán a lovagi mérkőzéseken, napjainkban a korteskedő TV-vitákon stb. - valójában nem történik más, mint a leginkább adaptív magatartás "játékos" kiválasztása. (Az igazi véres "kiválasztás" a háborúk révén történik.) Mindez azért történik, mert a stabilizálódott rangsor lehetővé teszi a szűkös erőforrások zökkenőmentes(ebb) elosztását a csoport tagjai között, s ez a csoport-adaptáció, a fennmaradás szempontjából jelentős tényező (Csányi 1986; 1994; Lorenz [1978] 1985; [1963] 1994). A politikai pózoknak is ez a funkciója: a kifejező gesztusok, az agresszió számtalan megnyilvánulása, az elszánt, a fenyegető magatartás kimutatása megerősíti, míg a félelem és a kitérés kifejezése gyengíti a dominancia attribúcióját. A fenyegetés kimutatása s mindennek többek között nyelvi megformálása tehát mintegy "ősi" módon különösen fontos eszköz a támogatók és a vezetők összekapcsolásában - a politikában (jórészt) ez történik (Barner-Barry 1981; Masters 1981).

Behaviorista nézőpont. Az ember magatartása ("behavior" [angolul]=magatartás, viselkedés) leírható az organizmuson, a testen belüli fiziológiai, biológiai, biokémiai stb. - és persze lelki - folyamatokra való hivatkozás nélkül is. Ha például egy nagyvárosi utcán közlekedünk, a forgalomirányító jelzőlámpa zöld fénye olyan inger, amelyre az úttesten történő áthaladással reagálunk. A behaviorizmus (magyarul: viselkedés-lélektan) szerint tehát az ember magatartása az

60

inger-válasz (stimulus-reakció, az S-R séma) pszichológiája alapján leírható, sőt meg is magyarázható.

A társadalmi s ezen belül a politikai viszonyok komplexitását sem ajánlatos biológiai vagy mentális - tehát egyként "belső" - tényezőkre visszavezetni: "Úgy kell munkálkodnunk a pszichológia tudományán - írta John B. Watson, a behaviorista pszichológia alapító atyja -, hogy vizsgálódásunk objektív tárgya mindig a viselkedés legyen és ne a tudat" (Watson [1913] 1970: 56). A politika sem más, mint olyan ingerek sorozata, amelynek segítségével a viselkedés kondicionálható: jutalmak és büntetések (jog, pénz, adók stb.) révén kontrollálni képes a "helyes" viselkedéses válaszokat.

A behaviorista pszichológia szerint például - és többek között - a választói magartás is kondicionálható: a politikai vonzalmakat a társadalmi jellemzők határozzák meg. A társadalmi jellemzők viszont visszavezethetők (redukálhatók) néhány olyan - szociológiai jellegű - kulcsingerre, amelyek mentén a célcsoportok politikai reakciói kiszámíthatók. Azaz így összeállítható a választói magatartással korreláló társadalmi és demográfiai sajátosságok hatásos készlete: a foglalkozás, az iskolai végzettség, a jövedelem, a kor, a nem, a faj, a vallás, a lakókörzet és a közvetlen lakóhely paramétereiből megszerkeszthető a politikai hajlamok indexe. Attól függően pedig, hogy valaki milyen pozíciót foglal el ezen az indexen, meghatározható az irányultsága a szavazáskor: ha például katolikus, alacsony státuszú és vidéki, akkor demokrata stb. - gondolták és bizonyították is az 1930-as, 40-es években, az Egyesült Államokban (Lazarsfeld, Berelson és Gandet 1944 - lásd még: Nimmo 1978).

A behaviorista pszichológia - és az azon alapuló politikai pszichológia (s ezt a választói magatartás terén felhasználó klasszikus választáskutatások, ilyen volt Lazarsfeldék munkája) - tehát kiiktatja az inger és válasz közé ékelődő mentális folyamatokat, mindazonáltal szigorú következetességgel ezt csak az ortodox behavioristák tették (például Skinner, mint erről fentebb már volt szó), manapság ezt már kevés pszichológus követi. A pszichológia modern és tudományos eredményei közül sok azonban kétségtelenül a behavioristák munkáiból bontakozott ki. Ráadásul a viselkedéstudományok általában is a behaviorista paradigma jegyében jöttek létre - a viselkedéstudományi fordulat pedig szinte napjainkig meghatározó módon befolyásolta a politológia módszereit és szemléletét is (Eulau 1963; 1969; Jaros és Grant 1974; Kavanagh 1983), a hagyományosan filozofáló politikai eszmetörténészek igencsak nagy keservére és borongós szívfájdalmára.

Kognitív nézőpont. Nem fogadja el - pontosabban: felülvizsgálja és kiegészíti - a behaviorista S-R nézet korlátjait. Azt mondja:

az élőlények magatartását csak a mentális folyamatok tanulmányozásával érthetjük meg teljesen;

a mentális folyamatokat úgy vizsgálhatjuk objektíven, ahogyan a behavioristák teszik, de a mögöttes - vagyis az inger-reakció között közvetítő - mentális folyamatok fogalmaiban kell értelmeznünk azokat.

A kognitív pszichológia tehát azt mondja, hogy be kell hatolnunk a behavioristák által felbonthatatlannak gondolt "fekete dobozba": az organizmus (O), tehát az idegrendszer, az elme mentális (M) folyamatai megismerhetők. Nemcsak az Inger (S) és a Reakció (R), hanem a mediáló tényezők (m*, m** stb.) - célok, képzetek, érzések, gondolatok stb.- is fontosak. Ezért az eredeti behaviorista S-R paradigmát kognitív pszichológiai alapon a következő módon lehet "fölbontani":

S – O (M: m*, m** stb.) - R.Az S-R séma inkább a viselkedés egyszerű formáit képes magyarázni, de az ember

"működésének" túl sok fontos területét hagyja figyelmen kívül. Az úttesten történő áthaladás sem tekinthető pusztán a zöld fényre adott reakciónak, hiszen hivatkozhatunk azokra a mentális folyamatokra is, amelyek a viselkedés létrehozásában szerepet játszanak: cselekedetünk céljával is magyarázható (pl. egy barátunkat akarjuk meglátogatni stb.)

61

Kognitív nézőpontból az ember információ-feldolgozó és -termelő - mentális - élőlény. Vagyis az emberek egyrészt információkat észlelnek s raktároznak el - ennek legfontosabb "külső" eszköze a nyelv, "belső" mentális reprezentációja az emlékezet -, az információk segítségével pedig következtetnek, terveznek, döntéseket hoznak, s ezzel új információkat is termelnek. A kognitív pszichológus ezért az elme (az agy, az organizmus) működését a számítógép analógiájára képzeli el: például és többek között olyan "kognitív térkép" irányítja az ember (s bizonyos megszorításokkal az állat) cselekedeteit, amely egyfajta "folyamatábra", azaz cselekvési vázlat, a várható hatások elővételezése, a "múlt" és a "jövő" képe stb.

A "politikai ember" sem csak kondicionálható gépezet. Ha például választ a versengő pártok közül, akkor a különböző pártok kulcsingerei (politikusok, szimbólumok, szlogenek stb.) nem közvetlenül váltják ki a (kívánt) hatást, mert a személyek prediszpozíciói (pl. attitűdjei) megszűrik a kulcsingerek által közvetített információkat (Cambell, Converse, Miller és Stokes 1960). A politikai és/vagy pártideológiák szintén ilyen információszűrő és -terelő kognitív szkémák: a politikai világ előstrukturálását végzik, a politikai megismerés leegyszerűsített rendjét és sémáját adják, így és ezért például a "jó társadalom", a "jó politikus" képe segítségével könnyebbé válik a kusza és zavaros (tehát a "pluralista") politikai világban az eligazodás, a választás stb. (Downs 1957; Kessel 1965).

Pszichoanalitikus nézőpont. A pszichoanalitikus elmélet alapfeltevése szerint az emberi viselkedés nagy része tudattalan folyamatokból ered: olyan gondolatokból, félelmekből, vágyakból, amelyekről a személy nem tud, de azok mégis befolyásolják viselkedését. Sigmund Freud, a pszichoanalitikus elmélet nagyhatású alapító atyja, úgy gondolta, hogy a tudattalan pszichológiai késztetések velünk született ösztönökből (elsősorban a szexualitásból és az agresszióból) származnak. Ezeket a primer késztetéseket a szülők, a társadalom tiltja és bünteti, azonban azok többnyire nem semmisülnek meg, csak átalakulnak: kiszorulnak a tudatból a tudattalanba. Az elfojtott, a tudattalanba szorított késztetések viszont nagyon is "dolgoznak": rejtve, átalakulva, a társadalmi konvenciókhoz idomulva - a kompenzáció, a szublimáció, az elaboráció, a racionalizáció, a projekció stb. révén - továbbra is befolyásolják álmainkat, szó- és mondatfűzéseinket (elvétések, nyelvbotlások), viselkedésünk különböző, mindennapinak tetsző, a szokásokban rögzülő, szinte észrevétlen megnyilvánulásainkat (például modorosságainkat). De megmutatkozhatnak látványos vagy zavaró módon is: az érzelmi problémákban vagy a mentális betegségek tüneteiben is (Freud [1900] 1985; [1901] 1958).

A pszichoanalitikus nézőpont a politikai viselkedés leírásában és megértésében, interpretálásában is alkalmazható. Tudjuk, volt már róla szó, hogy Harold Lasswell, a politikai pszichológia alapító atyja is a pszichoanalitikus nézőpontból vegyítette a politológiai és a pszichológiai témákat. Így például híres-nevezetes "formulája" szerint a politikai személyiség: p/ d/ r=P - ahol p: a személyes (privát) motiváció, d (displacement): elmozdulás a nyilvánosság témái felé, r: racionalizálás a nyilvánosság terminusaiban, a zárójelek (/): a transzformációra s leginkább a kompenzációra és a racionalizációra utalnak (Lasswell [1930] 1960: 75-76).

A tekintélyelvű személyiség elméletének kidolgozása és empirikus politikai attitűd-vizsgálata nagy részben szintén a pszichoanalitikus nézőpont felhasználásával történt (Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson és Sanford 1950; Fromm [1941] 1993) - és a példákat szinte végtelenül lehetne sorolni. A pszichoanalízis a politikai pszichológiában is az egyik legnépszerűbb és legelterjedtebb nézőpont.

Fenomenológiai nézőpont. Eredetileg nagyon is elvont, németesen spekulatív és ráadásul (borzalom!) "szubjektív idealista" filozófiai szemlélet. Franz Brentano (1838-1917) és Edmund Husserl (1859-1945) azon elgondolásában gyökerezik, hogy a világ - de még inkább az ember számára adott világ - dolgait ne mint objektív létezőket, hanem mint a tudat által intencionált jelenségeket írjuk le (Brentano [1874] 1924; Husserl [1929] 1972. - lásd még Vajda 1969).

62

A pszichológusok számára azonban az eredeti filozófiai spekulációkból csak egy sajátos "módszer" vagy inkább szemlélet maradt: az, hogy az önmegfigyelés, az introspektív analízis "elemi részekre" bontó módszerét ugyan el kell vetni, de helyébe nem a Husserl-féle "lényegek" fogalma állítható, hanem az "egészleges" közvetlen élményszerűség (vö. Pléh 1992: 130-131).

Az alaklélektan és a mezőelméleti politikai pszichológia. Nem véletlen, hogy egyébként ebből a gondolatból ágazik majd el egy másik nagyhatású pszichológiai irányzat - az alaklélektan - is. Hiszen az alaklélektan felfogása szerint is a személyiség jelentések rendszere. Nem pusztán a kondicionált ingerek, vagyis a szokások együtteséből "áll össze" (mint a behavioristák gondolták), nem is az ösztönökbe kódolt motivációs tendenciák feltárásával érthetjük meg az embert (mint a pszichoanalitikusok vélik). Kurt Lewin (1890-1947), aki az alaklélektani személyiségelméletet a társas-társadalmi folyamatokra is kiterjesztette - s ezt a koncepciót mezőelméletnek (field theory) nevezte el -, úgy vélte: a személyiség életterei (= a személy plusz a pszichológiai környezet) dinamikus feszültségeiben alakul és formálódik az emberi élet. Tehát a pszichológiai jelentés egyfelől a belső "lelki terekben" strukturálódó dinamikus feszültségek (például a fiziológiai szükségletek, a társas vágyak és szándékok), másfelől a különböző környezeti mozzanatoknak tulajdonított értékek (vagyis a pszichológiai környezet) által jön létre, s irányítják az embert, hoznak létre konfliktusokat és egyensúlyokat (Hall és Lindzey 1980).

Így például a személyiség életterében találhatjuk a társak, a család, a szomszédok stb. által megformált szociális környezetet, amely "kívülről" és "távolról" a történeti légkör viszonyaitól is függ, ám a konkrét személy ezeket a hatásokat mindig az "itt és most" pszichikus erőterében éli meg.

A személy ezen életterekben mozogva mintegy "átéli" azokat, így például akadályokba ütközve - mondjuk visszautasítja a szerelme, nem választják meg képviselőnek, kevés a pénze stb. - konfliktusokat él meg. Konfliktusok abból is adódhatnak - s ez a kísérleti szociálpszichológiai vizsgálat összefüggésein túl politikai pszichológiai jelentőséggel is bír -, hogy az ember frusztráció(ka)t átélve agresszivvé válik, ami regressziót és viselkedési sztereotípiákat is eredményez (Lewin, Lippit és White [1939] 1975: 159-194, Barker, Dembo és Lewin [1943] 1975: 109-141). Az emberi agresszió - így a különböző politikai konfliktusokban is megmutatkozó változatai (a szolíd-parlamentáris vitáktól a véres háborúkig) - tehát nem biológiai sorscsapás, mondjuk a pszichoanalitikus módon felfogott "halálösztön" örvénylésének eredménye, hanem olyan politikai magatartás, amely a társas frusztráció következménye.

A mezőelméleti szociálpszichológia tehát jelentős hatást gyakorolt a politikai pszichológiára (Stone és Schaffner 1988: 31-35). Az eddigieken túl ezt az igen erőteljes hatást jól mutatják a nyílt-zárt gondolkodás és a politikai dogmatizmus vizsgálatai is (lásd például DiRenzo 1977, Ehrlich 1989, Robbins [1975] 1984, Rokeach és Restle [1960] 1980, Rokeach [1960] 1984).

A mezőelméleti szociál- és politikai pszichológia ugyan a fenomenológia filozófiai előfeltevéseiből ágazott el, szemléleti sajátosságait onnan hozta - tehát, mondhatni, igencsak "szubjektív idealista" -, ám módszertanában, az empirikus technikák alkalmazásában nagyon is a természettudományokhoz (mindenekelőtt a fizikához), az erősen formalizált, kvantitatív és "kemény" eljárásokhoz vonzódik, ellentétben a tisztán fenomenológiai pszichológiával.

Az ember értelmezésének fenomenológiai megközelítése tehát nem a kauzális, hanem a jelentés-központú modellt fogadja el. Elsősorban a szubjektív tapasztalásra helyezi a hangsúlyt. Azt igyekszik feltárni, hogy az egyénnek milyen elképzelése van a világról, s hogyan értelmezi az eseményeket, ezért keresi például a "természetes beállítódás" jellegzetességeit (Schütz [1966] 1984: 104 - lásd még Csepeli 1987a), vagy azt próbálja feltárni, hogy az emberek mi módon teremtenek maguk számára olyan áttekinthető társas és társadalmi helyzeteket, amelyekben lehetővé válik a mindennapi élet rendje, szokásai stb. (Berger és Luckmann [1966] 1984; Douglas [1970] 1984; Garfinkel 1967; Goffman 1981; Turner 1974).

63

A "járásvégzés" fenoménje - és a tüntetés. Fenomenológiai nézőpontból például az utcai járókelő ember nem egyszerűen a különböző - zöld, sárga, piros stb. - jelzőingerekre reagáló kondicionált organizmus. Nem is csak a barátjához siető, tehát egy szépen struktúrált "kognitív térkép" képzetével rendelkező, a városi labirintusban tájékozott, célkövető, feladatmegoldó komputer. Nem is a város "thalassájában" el- vagy visszamerülő, ám hedonista (gyilkos és szexuális) vágyait fegyelmezetten kontrolláló, mégis minden utcakereszteződésnél és közlekedési lámpánál az állandó veszélyektől szorongó neurotikus lény. Nem! Fenomenológiai nézőpontból az utcán közlekedő ember a "járásvégzés" fenoménje. Ez a "fenomén" pedig nem más, mint az utcán közlekedő emberek együttesének összehangolt teljesítménye, azon rutinná vált szabályszerűségek együttese, amelynek az az eredménye, hogy az emberek a városnak és az utcának nevezett "lehatárolt térben" nem ütköznek össze (Ryave és Schenkein [1974] 1984). Ha pedig "összeütköznek", az sem összevisszaság - legfeljebb csak annak tűnik, ha nem: az a baleset -, mert nagyon is kötött dramaturgiája és rendje van: ez a tüntetés.

Az egyén fenomenológiájával foglalkozó pszichológia ezért nem fogadja el azt a gondolatot, hogy a viselkedést külső ingerek (behaviorizmus), vagy az információ észlelés és emlékezés általi feldolgozása (kognitív pszichológia), vagy a tudattalan késztetések (pszichoanalízis) vezérlik. A pszichológia feladata nem az - mondják a fenomenológiai pszichológusok -, hogy a viselkedés tárgyi leírását adja, hanem annak a szabályrendszernek a rekonsrtukciója, melyet a személy viselkedése során és mások megértésekor követ. Módszertanában ezért helyezi vissza a "naiv szemléletet": a "hétköznapi ember" által használt rendszer "lágy" rekonstrukcióját gyakorolja a pszichológiai adatszerzésben, szemben a "kemény" és szigorú laboratóriumi (mindenekelőtt a behaviorista, de a mentalisztikus "fellazulás" ellenére a kognitív pszichológiára is jellemző) felfogással és technikákkal.

A fenomenológiai nézőpont érvényesül egyfelől az etnometodológiában, másfelől a humanista pszichológiában is. Az etnometodológusok (Garfinkel, Goffman és követőik) a szociológia, a humanista pszichológusok (Maslow, Rogers és híveik, tanítványaik) pedig a pszichológia lázadói. Az etnometodológusok a "hétköznapi tudást", rítusokat, szokásokat, szerepeket stb. vizsgálják - így "ereszkednek le" a kemény és strukturalista (makro)szociológiából a személyközi viszonyulások "lágy" dramaturgiájához, a mikroszociológiához és a szociálpszichológiához. A humanista pszichológusok pedig (szemben a behaviorista, a kognitív és a pszichoanalitikus pszichológusokkal) azokat a lelki minőségeket hangsúlyozzák, amelyek megkülönböztetik az embereket az állatoktól: szerintük az egyén fő motivációja a kiteljesedés, az önmegvalósítás, a "jóllét".

A politikai jelenségek vizsgálatában a fenomenológiai pszichológia alkalmazása szintén gyakori, mindazonáltal mégsem annyira elterjedt - és nem is annyira elfogadott -, mint akár a behaviorista, vagy még inkább a kognitív nézőpont. Ezekkel összehasonlítva "tudományos" voltát szokták megkérdőjelezni (a szcientikus pszichológusok); és nem annyira elterjedt, mint az igazán népszerű, a laikus vagy a "művelt nagyközönség" köreiben is ismert pszichoanalízis. A fenomenológiai szemlélet filozófiai alapjaiban valójában egyáltalán nem "hétköznapi", sokkal inkább absztrakt és spekulatív. (Dékány István például - aki, mint tudjuk, hiszen már erről korábban volt szó, politikai pszichológiáját a fenomenológiára alapozta - még ezen a "németesen" absztrakt és spekulatív szinten kezelte a fenomenológiai pszichológiát; csak későbbi, nevezetesen amerikai változatában vált "emészthetőbbé"!)

A humanista pszichológia mint politikai pszichológia. - A mi szempontunkból azonban mindenképpen figyelemre és említésre méltó a humanista pszichológia személyiségpszichológiai alapfeltevésének, a Maslow-féle hierarchikus motivációs elméletnek (Maslow [1954] 1970 - lásd még Maslow 1980) politikai személyiségpszichológiai alkalmazása, például olyan problémákat vizsgálva, mint a demokratikus politikai részvétel és a mentális egészség összefüggései.

Pszichológiai EGÉSZség - politikai EGÉSZség. A humanista pszichológia - amely tehát a pszichoanalitikus és a behaviorista pszichológiával szemben, azok egyoldalúságait meghaladni szándékozva "harmadik erőként" jelentkezett - politikai személyiségelmélete azon az előfeltevésen nyugszik, hogy az

64

ember nem a sors játékszere. Sem a "belső" ösztönök, sem a "külső" hatások által tetszőlegesen alakítható én-kontroll nem magyarázhatja meg, illetve nem ad igaz és teljes képet az ember legmagasabbrendű törekvéseiről: a növekedésről, az egészségre való törekvésről, az autonómia igényéről, a szereteről, az önaktualizációról, a kiválóság óhajáról stb. A humanista pszichológia tehát a pszichológiai egészség értelmezésére alapozza a politikai egészség mibenlétét is (Davies 1991; Knutson 1972; 1973a).

Tehát a humanista pszichológiai nézőpontú politikai pszichológia a politikai mentálhigiéné kérdéseivel is foglalkozik. A pszichoanalízis "elhajlóihoz" - mindenekelőtt a jungi mélylélektan követőihez - hasonlóan, a humanista pszichológia alapján álló pszichológusok is nyitottak a transzperszonalitás világára. Ők azonban ezt nem annyira a spiritualitás jegyében teszik, mint a transzperszonális pszichológia követői - akik éppen ezért önmagukat "negyedik erőnek" definiálják (vö. Bagdy 1996: 83) -, hanem inkább, mondhatni, az "evilági" politikai humanitás javító-terápiás szándékával dolgoznak, például a politikai konfliktusok destruktív potenciáljának csökkentését, a nemzetközi feszültségek békét veszélyeztető indulatörvényléseinek kontrollálását tartva szem előtt stb. (Rogers 1982; Rogers 1986; Rogers és Ryback 1984; Solomon 1987; Stein 1985; Swenson 1987 - lásd még Klein 1986; 1987/88; 1992/93).

Az etnometodológia mint politikai pszichológia. - Míg a humanista pszichológia olyan fenomenológiai nézőpont, amely mindenekelőtt pszichológiai (s ezen belül klinikai) orientációjú; addig az etnometodológia eredetileg szociológiai diszciplína. Az etnometodológia mint sajátos fenomenológiai látásmód azonban a strukturalista makroszociológiától annyira eltávolodott, hogy másfelől joggal tekintik szociálpszichológiának is. Bennünket persze most elsősorban nem ezek a diszciplináris-tudományrendszertani határok - a határok kijelöléséből szükségképpen adódó súrlódások és villongások, a "paradigmaküzdelmek" - érdekelnek, legföljebb csak annyiban, hogy politikai pszichológiai alkalmazása éppen ezért vált lehetségessé: az etnometodológia fenomenológiai nézőpontja szintén fontos pszichológiai összefüggésekre világíthat rá a politika világában.

Az etnometodológia mindenekelőtt azzal hozott új látásmódot a politikai pszichológiában, hogy a politika világát a dramaturgiai metafora segítségével "értelmezi át". Az etnometodológusok persze elsősorban nem a politikai színpad dramaturgiájával foglalkoznak, mert az ő vizsgálódási terepük és tárgyuk mindenekelőtt a mindennapi élet, s Shakespeare nyomdokain lépdelve (de persze zengzetes királydrámák és mulatságos vígjátékok helyett "száraz" tanulmányokat írva) azt vallják: "színház az egész világ". Az "egész világnak" nyilván a (zengzetes és mulatságos) politika is a része - az etnometodológiai nézőpont a politikai színpad dramaturgiáját vizsgálja: ezt nagyítja föl (és ki), helyezi mikroszkópjának lencséje alá, világítja át és értelmezi. Így például a politikai cselekvés dramaturgiai elemzése a politikai szerep publicitás-képének (az "arculatnak", a "politikai imázsnak") és a személyes szféra elválásának s egyben kölcsönös egymásba bonyolódásának folyamatait vizsgálja (Goffman 1981: 553-555); feltárja azokat a szimbólumokat, rítusokat stb., amelyek a hivatásos politikai hatalom jelei (Latouche 1983); de éppenséggel elemezheti a nem hivatásos, a civil hatalom rítusait, megnyilvánulásait is, például az utcai demonstrációk, tömegjelenségek dramaturgiáját (Hare 1980).

Ez a nézőpont, ami a hazai politológiai elemzésekben is kezd megjelenni és elterjedni, alkalmas arra is, hogy elemezzük a politikai titok fenomenológiáját (Csepeli 1993: 258-262), a politikai imázs esztétikai komponenseit és hatásmechanizmusait (Cs. Kiss és Galló 1996), vagy akár a (Torgyán-féle) politikusi szerepfelfogás és én-prezentálás mint "kultúrális konstrukció" jelenségeit (Hammer 1996).

A politika diszkurzív értelmezése - a politikai magatartás dramaturgiája. A politikai magatartás fenomenológiai eredetű elemzésének egyik jelentős, önálló - s napjainkban egyre népszerűbbé is váló - iránya a politikai diskurzus-elemzés. A rivalizáló nyilvános politikai beszéd elemzésén keresztül a politikai aktorok kölcsönös jelentéskonstituáló tevékenysége világítható át - a politikai szerep, a politikai téma és a stílus ugyanis nem más, mint a politikai valóság és

65

"határainak" konstitutív tényezője (Szabó 1996). Ám a politika diszkurzív értelmezése, azaz a nyelvi fenomén visszavezethető a politikai magatartás dramaturgiájára. A szerepek, a témák és a stílus - az tehát, hogy KI a beszélő, MIT mond és HOGYAN vitázik a politikai valóságról és annak "határairól" - a politikai személyiség magatartásának teátrális és színfalak mögötti dramaturgiájában érhető tetten: a nyilvánosság és a titok, az én-prezentálások és a politikai játszmák, a bizalom és a bizalmatlanság stb. pszichológiai folyamataiban (Crenton 1973: 1-25; Ekman 1995; Fowler 1995. - lásd még Lányi 1996a: 4-5, 2000a, 2000b).

14. Nézőpontok - paradigmák

A pszichológia imént áttekintett nézőpontjai valójában tudományos paradigmák: olyan, általánosan elismert tudományos eredmények, "melyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak" (Kuhn [1962] 1984: 11).

Paradigmaküzdelmek és a politikai pszichológia nézőpontjai. A tudományos közösségeken belül érvényes és elfogadott "tudományos igazság(ok)" tisztítása, amit az alapdiszciplínák művelői végeznek, a paradigmaküzdelmek. Ennek során az ismeretek (extenzív és intenzív módon is) növekednek - nemcsak a tudományos hatalom és annak szimbolikus és materiális kellékei (címek, rangok, pénz stb.) -, a "tudományos igazság" mintegy bővül, azaz strukturálódik, a kezdeti homályos sejtelem áttekinthetőbb és világosabb lesz.

Az alkalmazott diszciplínák - mint a politikai pszichológia is - nem folytatnak paradigmaküzdelmeket (vagy legalább is nem ez az elsődleges funkciójuk), ők, mondhatni, "élősködők": a paradigmaküzdelmekben megtisztított "tudományos igazság(ok)" módszertani, fogalmi, elméleti stb. eredményeire hagyatkozva az ismeretek gyakorlati alkalmazását kísérlik meg. Jedlik Ányos például, amikor kifejlesztette a dinamót, nem a fizikai tudományok alapigazságait gyarapította (mint Newton), hanem ezen igazságok birtokában - s ezt a "fizikusok" közösségébe való tartozása, azaz szakképzettsége bizonyította - ismereteit egy villamos áramot fejlesztő technikai eszköz "feltalálására" használta. Enrico Fermi, Szilárd Leó és még sok ezer névtelen szakember, akik a Hirosímát és Nagaszakit elpusztító atombombákat előállították, szintén nem a "tudományos igazság" igézetében dolgoztak - ezt ugyanis többek között Einstein szállította számukra. Kiválóan képzett tudományos észjárásukat nagyon is gyakorlati technikai és nem kevésbé gyakorlati katonai-politikai célok vezérelték: az atombomba működőképes előállítása és az "ellenség" (a németek, a japánok stb.) legyőzése. Ami tehát az alapdiszciplínákban paradigma - az az alkalmazott tudományokban "felhígul" s nézőpontként irányítja a "tudományos igazság" gyakorlati apró- (gyakran pedig nagy-) pénzre váltását.

A pszichológia fentebb áttekintett nézőpontjai is olyan paradigmák, amelyeket a pszichológia alapdiszciplínáinak művelői "tisztítanak". "Az én tudományom az igazi - a te tudományod nem tudomány!", vagy többes számban: "a mi tudományunk az igazi - a tietek nem tudomány!" típusú nyelvjátékokkal tarkított paradigmaküzdelmek tétje a pszichológiában is a "tudományos igazság" feltárása és megismerése.

A pszichológiai tudományok paradigmaküzdelmeiben zajló "tudományos igazság" feltárásának és megismerésének egyik átfogó módszertani elve: a redukcionalizmus. Például a biológiai irányultságú kutatók azt mondják: a pszichológiai fogalmakat, elveket csak akkor ismerhetjük meg igazán, ha azokat képesek vagyunk visszavezetni (redukálni) biológiai mechanizmusokra. De a redukciós módszertani elv érvényesül akkor is, ha például a tudat pszichológiai működését egy "mélyebb" vagy "átfogóbb" (ami lehet "egyszerűbb" is) pszichológiai mechanizmusra tudjuk visszavezetni: a pszichoanalitikusok szerint ez a tudattalan, a behavioristák szerint a tudat viszont a verbális válaszokban lokalizálható ("tudattalan" pedig nincs is - aki azt állítja, hogy van, annak nincs köze a tudományhoz). Ebben az esetben tehát egy pszichológiai jelenség működéséről és értelmezéséről szóló eltérő magyarázóértékkel bíró pszichológiai elvek

66

közötti mozgásra utal a redukció. De az igazi nagy paradigmaküzdelem - az, hogy az adott paradigma egyáltalán "tudományos"-e vagy sem - valójában nem ezen a szinten dől el, noha kapcsolódik ezekhez a redukciós módszertani elvekhez is.

Röviden szólva és nem igazán belebonyolódva a részletekbe, vegyük a pszichoanalízis "tudományos" státuszának példáját. A pszichológia egyik máig zajló, nem lezárt nagy paradigmaküzdelme: a pszichoanalízis szilárd tudományos alapjainak megtalálása. Maga Freud úgy gondolta, hogy az ő pszichoanalitikus elméletében leírt pszichológiai elvek (tudattalan, ösztön-én stb.), végső soron, biológiai alapokon nyugszanak, ám ezeket a "biológiai alapokat" inkább csak kereste s nem nagyon találta. Freud tehát "titkos biológus" volt (Sulloway [1983] 1987: 25-27) - vagy netán arról van szó, hogy Freud illúziójával (a biológiai alapokkal) le kell számolni, mert a pszichoanalízis (mondhatni "szőröstől, bőröstől, zsigerestől") valójában hermeneutika? (Szummer, é.n.) A vita zajlik, természetesen Magyarországon is. Közben nagyszerű vagy kevésbé nagyszerű - ám a paradigmaépítés és/vagy -farigcsálás szempontjából ugyanúgy nélkülözhetetlen - művek születnek.

Nálunk például a biológiai paradigma hívei joggal ünnepelhetik Kulcsár Zsuzsanna (1996) kiváló személyiségpszichológiai munkáját (amelyben nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a pszichoanalitikus elméletek biopszichológiai elemzésére) - de gyaníthatóan a hermeneutikai szemléletű pszichológusok nem lesznek közöttük.

A politikai pszichológiát mint "élősködő" alkalmazott tudományt nem (közvetlenül) gyötrik a paradigmaküzdelmekben forgó (szédítő) "tudományos igazságok". Ám ez nem jelenti azt, hogy a maga "nézőpontjainak" kiválasztása egyfelől ne függne a paradigmáktól, másfelől az alkalmazott "nézőpont(ok)" eredményei ne hatnának vissza a paradigma ilyen vagy olyan módosulására. Azt is ajánlatos figyelembe vennünk, hogy a paradigmák (és a nézőpontok) közötti kapcsolat nemcsak diszjunktív (el- és szétválasztó, "ellenséges"), hanem konjunktív (összekapcsoló, "kiegyező") is lehet.

Ezért a politikai pszichológiában egyáltalán nem szokatlan az "elvtelen" eklekticizmus. A politikai pszichológia a módszertani igényességből nem engedve - azaz alapdiszciplínáris háttereit, paradigmatikus viszonylatainak szilárd kötelékeit nem (f)ellazítva - mégiscsak a vizsgált jelenség: a politika pszichológiai működését szeretné megismerni s ezen keresztül igyekszik optimalizálni a politikai gyakorlatot is. Nem az a feladata, hogy döntőbíráskodjon vagy (szerényebben) tanuskodjon a diszjunktív és/vagy konjunktív jellegű paradigmaküzdelmek nézőpontjai mellett vagy ellen stb.

A politikai pszichológia számára persze nem közömbös, hogy például a kognitív pszichológián belül a radikális szcientizmus kerekedik-e felül - amely többek között a hétköznapi benyomásokról (hiedelmekről, vágyakról stb.) szóló beszámolót, ember- és önismeretet "népi pszichológiának": azaz tudománytalannak ítéli -, vagy pedig a toleráns szcientizmus, amely a "népi pszichológiát" nem tudománytalannak, hanem előtudománynak tekinti (Clark [1989] 1996: 67-69). Ez a probléma ugyan az "angyalok neme" középkori teológiai vitájának érthetetlenségére (sőt "értelmetlenségére") emlékeztetheti a ("hitetlen") kívülállókat, ám miként hajdan a vallásháborúk esetében, úgy az iménti példában is jelzett - a kognitív pszichológián belül dúló - tudományos "vallásháború", a paradigmaküzdelem tétje sem súlytalan: Isten léte/nemléte és a "tudományos igazság" (miben)léte bizony szubsztantív kérdés. De ebben a kérdésben a paradigmaküzdelmet, a tudományos "vallásháborút" nem a politikai pszichológia fogja végigharcolni, mert még a kognitív nézőpontú politikai pszichológia témája sem lehet a paradigmatikus "tudományos igazság" mibenlétének firtatása - a kognitív nézőpontú politikai pszichológia is politikai pszichológia: a politikát vizsgálja, nem a paradigmák szubsztantív mibenlétét.

Mindazonáltal a politikát mégsem akárhogyan - nem "szabadon" csapongva - vizsgálhatja; ha ezt tenné, az csak dilettáns politikai lélekbúvárkodás lenne. A politikai pszichológia - tegyük fel kognitív nézőpontú - művelőjét nem a szépírói fantázia, hanem a paradigmá(ko)n fegyelmezett tudományos nézőpontok kiválasztása jellemzi, és az motiválja, hogy a vizsgált objektum (a politika) megismerését a különböző nézőpontok megválasztásával és "eklektikus" vegyítésével elmélyítse - a

67

politikai gyakorlat optimalizálása érdekében. Így a kognitív pszichológia inkább a politikai megismerési és gondolkodási tevékenység feltárását végezheti el. A pszichoanalízis viszont alkalmasabb a politikai érzelmek, a tudattalan szféra megközelítésére. A behaviorista nézőpontú politikai pszichológia pedig sem a "gondolkodással", sem az "érzelmekkel" nem fog bíbelődni, viszont annál elmélyültebben fogja kondicionálni a "politikai ember" reakcióit. Amit az egyik elhanyagol vagy észre sem vesz, a másik kinagyítja, modellezi, laboratóriumi, mesterséges körülmények között vizsgálja, keményen számszerűsíti, a harmadik mindezt dokumentumokból, élettörténetekből, elbeszélésekből, emlékekből kielemzi stb.

Mindennek egyetlen célja van: a politika adott jelenségeinek (például a választó "politikai ember") megismerése, s a megismerés segítségével - mint erről már több összefüggésben is volt szó - a politikai történések optimalizálása.

A politika pszichológiai fogalma. Ennek a megismerési - és optimalizálási - folyamatnak az első lépése ezért egy látszólag nagyon is skolasztikus feladvány megoldása: a politika pszichológiai fogalmának meghatározása. Ez a fogalom, az eddigiekből szinte magától értetődően következik: nem lehet jogi, ökonómiai, szociológiai, történeti, de még a politológia "politika" fogalmát is a pszichológiához kell igazítani (redukálni). A politika pszichológiai fogalma meghatározásakor tehát eltekintünk a következő jól ismert definíciós sémáktól:

politika = állam, politika = hatalom, politika = a "gazdaság koncentrált kifejezése", politika = osztályok, nemzetek, szociális csoportok közötti viszonyokkal összefüggő

tevékenység.Ezektől a meghatározásoktól - ideiglenesen - eltekintünk: nem érvénytelenítjük, csak a

"tiszta" pszichológiai jelentés kedvéért, a "zavaró" jogi, ökonómiai, történeti, szociológiai konnotációi miatt a háttérbe szorítjuk. Azt mondjuk, hogy a politika pszichológiai nézőpontú definíciója a pszichológiai paradigmákon nyugodhat: a politikát tehát behaviorista, kognitív, pszichoanalitikus és fenomenológiai szempontok alapján határozhatjuk meg, figyelemmel egyfelől a biológiai, másfelől a szociológiai "határokra" is. Amikor fentebb áttekintettem ezeket a nézőpontokat, valójában nem tettem mást, mint a politika pszichológiai definícióit jártam körül. Ezért most ezekre is hagyatkozva - és mintegy a szintetikus fogalom-meghatározás igényének is eleget téve - azt hangsúlyozom, hogy a politika pszichológiai szempontból elsősorban egyéni és csoportos magatartás. A magatartást a pszichológiai paradigmák alapján specifikálhatjuk. Ám hogy meghatározásunkban elkerüljük a tautológiát, vagyis annak érdekében, hogy a pszichológiai definíció politológiailag is releváns legyen: a politika hagyományos - fentebb háttérbe szorított - fogalmait csak egy határig "tisztíthatjuk", nem iktathatjuk ki teljesen, hiszen akkor már nem lenne "politikai" jelentése.

Ezért a politika pszichológiai definiálása érdekében tegyük fel, hogy(a) a politika - politológiai alapjaiban - nem más, mint az "értékek autoritatív allokációja"

(Easton 1953: 129);(b) az "értékek" lehetnek szellemi és materiális javak: szellemiek például a "szabadság", az

"egyenlőség", a "testvériség", a "hit", a "remény", a "szeretet" és így tovább - materiális javak például a "kenyér", a "ház", a "pénz" és így tovább;

(c) a politika ezeket "osztja szét" autoritatív módon, azaz valamiféle integráló (demokratikus, diktatórikus stb.) tekintélyelv alapján;

(d) az "autoritatív allokáció" = politikai magatartás.

15. A politikai magatartás

A politikai magatartás: az összes megfigyelhető politikai esemény - ezek vagy kollektív és/vagy egyéni politikai viselkedések formáiban mutatkoznak (Jaros és Grant 1974: 234). Ám az

68

így áttekinthető, a (kormányzati és önkormányzati) költségvetési alkudozásoktól a törvényhozói magatartásokon át a választói magatartásig és a terrorizmusig mintegy listázható "politikai események" csak akkor kapnak pszichológiai jelentést, ha mint politikai magatartásokat homogenizálni tudjuk.

Mit jelent ez?Ha mindazt, amit eddig fentebb részletesen kifejtettem, figyelembe vesszük, akkor a

következőkről van szó: a költségvetési alkudozások, a forradalmi elszántság, a választói közöny stb. csak konkrét alakváltozatai ugyanazon pszichikus működésnek.

A politikai magatartás(ok) pszichológiai vizsgálata ezzel az igencsak merész, de szükséges feltételezéssel - redukcióval - él. Ha nem tenné ezt, akkor a politikai magatartások "listázó" felsorolása csak puszta formál logikai alakzatba rendeződne. Ezért a politikai magatartás pszichológiai vizsgálatakor abból a hipotetikus konstrukcióból indulunk ki, hogy a politikai cselekvő komplex magatartása a következő séma szerint írható le:

S - O (M:m*, m**...) - R

Ez a séma, mint tudjuk, a kognitív pszichológiából kölcsönzött paradigmatikus modell.

A politikai magatartás pszichológiai sémája. Ezt a csontvázat a politikai pszichológia "húsával" és "vérével" akkor tesszük elevenné, ha azt mondjuk: a politikai cselekvő magatartását

a környezet (kis- és nagycsoportok) a prediszpozíció (motiváció, attitűd, személyiség stb.) a válaszok (aktivitás-passzivitás, szavazás stb.)pszichikus mechanizmusainak és funkcióinak a működő rendjébe illesztjük.Mindezeket a tényezőket egyenként és összefüggéseikben is vizsgálhatjuk: ok-okozati

(kauzális) kapcsolatokat kereshetünk a politikai környezet (például barátok informális csoportnyomása) és a választói magatartás konkrét megvalósulása (mondjuk a passzivitás) között, vagy vizsgálhatjuk a politikai cselekvő prediszpozíciója (például autoriter beállítódása) és a párttagsága közötti kapcsolatot is stb.

A politikai magatartás prediszpozíciói. Külön metszetet is készíthetünk: kinagyíthatjuk, és önállóan vizsgálhatjuk például a politikai cselekvő prediszpozícióit - ekkor az intrapszichikus összefüggéseket tárjuk fel.

Ennek az elemző munkának az elvégzéséhez igénybe vehetjük a pszichoanalitikus és/vagy kognitív és/vagy humanista és/vagy transzperszonális stb., stb. pszichológiák hipotetikus konstrukcióit, azokat a gondolatokat, amelyek a személyiségről s annak belső teréről, a belső teret strukturáló pszichikus entitások (én, én-védelem, attitűd stb.) működésmódjairól adnak különböző támpontokat, többek között biológiai, pszichofiziológiai és/vagy etológiai támpontokat is.

A politikai magatartás interakciós modellje. Ugyanakkor a pszichológiai tér tágítható is, persze csak bizonyos határig (a szociológia határáig): a politikai pszichológiai tér "befogására" a politikai magatartás interakciós modelljével tehetünk kísérletet.

Az interakciós modell a "politikai ember" társas - személyközi és csoportok által szerveződő - világát igyekszik feltárni. Ezt a világot elemezhetjük általában a szociálpszichológia segítségével és/vagy olyan szociológiai-szociálpszichológiai nézőpontból, mint a fenomenológiai paradigmához kötődő etnometodológia.

A politikai magatartás idői (történeti és szocializációs) szerkezete és dimenziói. A politikai magatartás nemcsak a pszichológiai térben - az intra- és interpszichikus világban - strukturálódik, hanem a pszichológiai időben is.

69

Például a politikai makrokörnyezet - így a múltból örökölt történeti feltételek - ugyan egyfelől nem szorosan vett témája a politikai pszichológiának, de másfelől olyan feltételrendszer, ami egyetemes történeti kerete minden politikai magatartásnak. Magyarországon a magyar politikai cselekvők a magyar történeti hagyományok erőterében politizálnak - ha akarják, ha nem. Elfogadhatják és tetszhet ez nekik: ők akkor "nacionalisták" vagy "patrióták"; viszolyoghatnak és elutasíthatják: s akkor ők vagy "internacionalisták" vagy "kozmopoliták". De a magyar történeti hagyományok így vagy úgy minden magyar politikai cselekvő makrokörnyezetét alkotják. A makrokörnyezet természetesen nemcsak a múltban és a múltból strukturálódik, hiszen a jelen és a jövő dimenzióiban - mint a politika és a társadalom (mostani és jövőbeli) általános helyzete - szintén a politikai magatartás (tág vagy egyetemes) feltételrendszerét képezik.

A pszichológiai idő mikrokörnyezete: a politikai cselekvő közvetlen interperszonális világa - a szocializációs tényezők és a szociális háttér az élettörténeti múltból, a közvetlen környezet általános állapota a jelenben és a jövőben. Ezek is jórészt "átnyúlnak" a történeti-szociológiai szférába, mindazonáltal például az inter- és intragenerációs változások a személyes pszichikus életvilág és politikai viszonyulások határán mozognak, ezért a politikai magatartás szocializációs erőterében - a múlt, a jelen és a jövő dimenziói mentén - ezeket a tényezőket is szükséges figyelembe venni (Greenstein 1975: 14).

70

BEFEJEZÉS (helyett):a politikai pszichológia minimális és maximális programja

A politikai magatartás pszichológiai vizsgálata önmagában is komplex tudományos tevékenység - ezt a komplexitást fentebb négy modell vázlatos ismertetésével csak érzékeltettem. (A részletes kifejtés egy későbbi munka feladata lesz.) A politikai pszichológia azonban, tudjuk (igyekeztem körbejárni a témát), alkalmazott diszciplína, ezért a tudományos megismerést a politika gyakorlatának optimalizálása érdekében végzik. Sarkosabban fogalmazva ez azt jelenti, hogy a politikai pszichológia művelőjének a "tiszta" megismerés és a "szennyes" vagy csak a "karcos" gyakorlati alkalmazás konfliktusos erőterében kell(ene) egyensúlyoznia. Ez a társadalomtudós szakértő szerepe.

A társadalomtudós szakértői szerep. Ennek a szerepnek nagyüzemi méretekben történt megvalósulása, a pszichológiát is alkalmazó tudomány- és tudásszociológiai mintái a II. világháború amerikai hadseregében és háttérintézményeiben jöttek létre (vö. Dessewffy 1996: 115-116. - Az amerikai hadseregben alkalmazott tudományos, szociológiai és pszichológiai módszerekről, technikákról, eredményekről lásd a már klasszikusnak számító Az amerikai katona című művet, vö. Stouffer 1949. - lásd még Merton [1968] 1980: 472-762). A szerep lényege az, hogy a magas tudományos képzettségű tudósok "(had)serege" az emberi viselkedést tanulmányozó és értelmező modern technikákat dolgozott ki és "vetett be", nem a "tudományos igazságot" firtatva, hanem az ellenség legyőzése érdekében. Pontosan úgy dolgoztak, ahogyan természettudós társaik az atombomba előállítása érdekében alkalmazták a maguk tudását: lojálisak és hazafiak voltak, de ugyanakkor mélyen hittek tudományuk "megváltó" erejében is, abban, hogy a tudományoknak - különösen az ő tudományaiknak: a szociológiának és a pszichológiának - kitüntetett szerepük lehet az emberi kapcsolatok javításában. Ez a tudományos hit és állampolgári lojalitás volt az, ami a nyugati típusú tárgyi (tehát alkalmazott tudományos) szakszerűséget jellemezte: nem a hatalmi szakszerűség uralta (noha természetesen kontrollálta), mint a keleti típusú (ekkor még szövetséges: szovjet) szakértői szerepet, aminek prototípusa a politikai komiszár volt, az ideológiai hit és a pártlojalitás letéteményese.

A tudománytörténeti és az egyéb tanulságokat is most mellőzve, a mi szempontunkból a következő összefüggésekre hívom fel a figyelmet: a politikai pszichológus mint szakértő a szaktudományos pszichológiai szemlélet és módszertani apparátus segítségével a jelen idejű és múlékony politikai jelenségvilág hátterét, pszichológiai összetevőit igyekszik diagnosztizálni - ez a politikai pszichológia minimális programja.

A politikai pszichológia alkalmazásának minimális programja szerint ugyanis elegendő a politikai jelenségvilág megismerése, a feltárt ismeretek - a diagnózis - birtokában ugyan terápiás javaslatok is megfogalmazhatók, de ekkor nagy a kockázata a jövő bizonytalanságaiba vesző "jóslásoknak". Egy szigorúan tudományos megismerési alapon álló pszichológiai diszciplína még ha alkalmazott tudomány is - nem tarthatja magát alkalmasnak ilyesféle (csillag-, madár- vagy éppen bél-) jóslásokra.

Természetesen a politikai pszichológia - ha szaktudományosan megalapozott - nem a jelen idő foglya, noha a politikai jelenségvilág időhorizontja látszólag erre kárhoztatná. Egyrészt persze maga a politika világa is az idő folyamatosságában zajlik, alakul; másrészt a politikai pszichológia is képes átfogni ezt a - múlt és a jövő felé: "vissza" és "előre" - kitágult időhorizintot. A korábban említett (jobbára a nomotetikus jellegű) összefüggéseken túl például a politikai pszichológiában is alkalmazott - pszichoanalitikus alapokon álló - pszichohistória az idiografikus-élettörténeti "múlt" felől igyekszik leírni és megismerni a politika világát, mindenekelőtt a politika színpadán fellépő (s gyakran elbukó) szereplőit (Cocks 1986; Glad 1973).

Míg a pszichohistória a lezárult, a befejezettnek látszó (élettörténeti) "múlt" felől tágítja a jelen idejű politikai világ megismerését, addig a terápiás javaslatokkal is élő politikai pszichológia a nyitott és ezért homályos, bizonytalan "jövő" felé is szeretné ugyanezt megtenni. Mindazonáltal nem véletlen, hogy ha a politikai pszichológia szolidan szaktudományos, akkor nehezen lendül át az

71

utópikus jövő-víziók bizonytalan világába, viszont az operacionális - vagy még inkább az adminisztratív - "beavatkozások" iránt nagyon is fogékony: a politikai pszichológia terápiás javaslatai nem mások, mint manipulációs technikák és (mikro)reformok.

16. A minimális és a maximális program modelljei

Ezek a manipulációs technikák és (mikro)reformok különböző modellek szerint írhatók le, annak függvényében, hogy a pszichológiai szakértői tudás és a politikacsinálás (a politikai döntés stb.) politikusi szerepe mennyire kapcsolódik egybe, illetve mennyire közvetett ez a kapcsolat:

A pszichológus: szakértő tanú. Ez a legegyszerűbb modell, mert a pszichológus csak felajánlja tudását azoknak, akik ezt hasznosítani tudják. Az ismeretek hasznosítása a "politikacsinálók" kezében van. A modell feltételezi, hogy nincs ellentmondás a szakértői és a politikai értékorientáció között.

A modell ugyan valóban egyszerűnek tűnik, ám mégis számos gyakorlati problémát is felvethet, éppen a szakértői és a politikai értékorientáció közötti ellentmondásmentesség feltételezése miatt. Hiszen ezt a helyzetet intézményesen úgy szokás "biztosítani", hogy a szakértő az adott politikai intézmény (mondjuk párt) tagja, "híve" is - végső soron a politikai lojalitás lesz az előfeltétele a szakértői tudás alkalmazásának is. A döntéshozó csoport így viszont előbb-utóbb saját "zárt" sémáinak, omnipotens alkalmassága illúziójának rabjává válhat.

A pszichológus: a politika kiértékelője. Ebben a modellben a pszichológus nemcsak empirikus adataival és pszichológiai szakértelmével áll a politikacsinálók rendelkezésére, hanem kutatásaival hozzájárul a politikai programok kidolgozásához, beválásuk kiértékelésében, módosításaiban is részt vesz. Tehát nem pusztán a létező, hanem a formálódó, kialakuló folyamatokra is hatással van. Ezért nagyobb a lehetősége annak, hogy a pszichológiai tudás fölött inkább a szakmai, mint a politikai lojalitás kontrollja épüljön ki, azaz a szakmai tudás és a politikai lojalitás sajátos egyensúlyi vagy mellérendelő viszonyba is kerülhet. A "független szakértők" alternatív javaslatai is munkálkodhatnak a politikai kiértékelésben.

A pszichológus: társadalmi mérnök. A modell azt sugallja, s ennek alapján szakértői tudásukkal a politikára alakítóan hatni akaró pszichológusok (mindenekelőtt az ortodox behavioristák) nyíltan hírdetik is, hogy "(csak) mi birtokoljuk az emberi viselkedés megismerésének azon új módozatait, amelyek alkalmazásával képesek vagyunk maximalizálni a társadalmilag kívánatos magatartásokat".

Ennek a modellnek a paradigmatikus hátteréről (bahaviorizmus) és politikai pszichológiában is elterjedt nézőpontjáról fentebb már írtam, most tehát fölösleges belebonyolódnunk azokba az általános (etikai, filozófiai, tudás- és tudományszociológiai stb.) kérdésekbe, amelyek a viselkedés kontrolljának "társadalmi mérnöki" modellje mögött (alatt és fölött) meghúzódnak. Az itteni gondolatmenet szempontjából csak azt emelem ki, hogy a politikai pszichológus mint "társadalmi mérnök" a politikai magatartás kontrollálásán keresztül tehát nem egyszerűen a szakértői tudás "felajánlója", aki csak a politikacsinálás külső megfigyelője, passzív tanúja; de nem is úgy aktív, hogy a politikai programok lehetséges hatékonyságait igyekszik optimalizálni a politikai fogantatású reform-cselekvésekbe bekapcsolódva. A politikai pszichológus mint "társadalmi mérnök" úgy igyekszik a politikai programok optimalizálására, hogy a reform-cselekvéseket a viselkedéskontroll (behaviorista) pszichológiai mechanizmusaira alapozná - a politikát a pszichológia felől formálná.

A modell alapján meghökkentő következtetésekre vagy kívánalmakra lehet jutni, ugyanakkor - miként erről is már föntebb volt szó - ez a maga szélsőséges (skinneriánus) voltában csak pszichológiai utópia maradt. Hiszen maguk a pszichológusok vetették föl a "társadalmi mérnöki" modell paradoxonjait: azt például, hogy a "kívánatos" viselkedés mibenlétét ki határozza meg. A

72

modell vajon nem vezet-e totalitárius társadalomhoz? Stb., stb., stb. (Az itt tárgyalt modellek politikai pszichológiai alkalmazásának kérdéseiről lásd bővebben Segall 1976: 18-44.)

Ám ezek az egész modell gyakorlati értékét aláásó kérdések valójában nem semmisítik meg az alapproblémát: a pszichológia politikai alkalmazásának kérdéseit - a minimális és a maximális program lehetőségeit. Hiszen végül is a fentebb vázolt modellek mindegyike valamilyen mértékben a terápiás-támogató tanácsadás mibenlétét feszegeti:

A terápiás és támogató tanácsadás. A pszichológus a politika és a politikus - a gladiátorok és közönségeik - tárgyi és társas környezetének pszichológiai problémáit vizsgálja. A vizsgálatok eredményeivel feltárt információk (a diagnózis) birtokában javaslataival = támogató-terápiás tanácsadással a politika optimalizálásában vesz részt.

Ha tehát a politikai pszichológia, amely nemcsak megérteni - a lehetőleg minél pontosabb leíráson keresztül megismerni - akarja vizsgált objektumát (a politikát), hanem azon "változtatni" is óhajt, vagy legalább is ilyen irányú szakértői javaslatai is vannak: akkor ez a politikai pszichológia maximális programja.

Ez a jövőt firtató igyekezet - vagy még inkább a várható jövő "megjóslása" s ennek terápiás célzatú "elősegítése", azaz a vélt esélyek optimalizálása - leginkább a választói magatartással és gondolkodással, attitűddel foglalkozó pszichológiai vizsgálatokban mutatkozik meg legnyilvánvalóbban: ott igazán életbevágó a várható esélyek mérlegelése. A modern polgári demokráciákban ugyanis nagyon sok múlhat azon, hogy a pszichológia képes-e felmérni az "alkalmas politikus" karakterét, tud-e hasznosítható információt szállítani a "választói lélek" mibenlétéről, tanácsai segítségével a politikai piac szereplői - politikus és választója - egymásra találnak-e stb. (Lányi 1996a). A "társadalmi mérnöki" tudás is a választói magatartás vizsgálatában tud igazán csillogni (Converse 1975; Herstein [1985] 1996) - nem véletlen, hogy meglehetősen elterjedt az a felfogás, hogy a politikai magatartás szociálpszichológiája jóformán azonosítható a választói magatartással (Sears 1968).

A pszichológiailag megalapozott adminisztratív politikai manipulációk - és a részleges intézményi (mikro)reformok - maximális programja talán legtisztábban Jenis (1972, 1982) híres-nevezetes vizsgálatsorozatában érhető tetten. Ezek a vizsgálatok az USA különböző vezető szintű politikai és katonai döntéshozó csoportjainak fiaskóit - a csoportgondolkodás szinte patologizáló, mindenesetre a hatékony döntést gátló szimptómáit - tárták föl: például és többek között a sebezhetetlenség illúzióját, amelyben a zárt döntéshozói csoport mindegyik tagja osztozik, túlzott optimizmust eredményezve még az extrém kockázatvállalást is bátoríthatja stb. A precíz és alaposan dokumentált diagnózis alapján terápiás javaslatokat is kidolgoztak: például javaslatot tettek az "ördög ügyvédje" szerepkör intézményesítésére, az intézményen belüli alternatív döntéshozó csoportok számának növelését is szorgalmazták, hasonlóképpen üdvösnek tartották a szervezeten kívüli független tanácsadók szerepét is stb.

Ha a politikai pszichológia képes ilyen és ehhez hasonló gyakorlati javaslatokat kidolgozni, s ha ezeket a javaslatokat a politikusok alkalmazzák is - akkor ez valóban a politikai pszichológia maximális programjának megvalósulása, s ez tényleg nem kevés.

De akár a minimális, akár a maximális programot nézzük, az nyilvánvaló: a poszt/modern és demokratikus politika pszichologizálódik. A pszichologizálódás legkülönbözőbb fejleményei (például vezető politikusok is egyre inkább hajlandók önismeretük és politikai sémáik csiszolására, szakértői pszichológiai tréningek kellemetlenségeit is képesek elviselni) ugyan valamiféle "felvilágosultság" - netán a puszta célracionalitás - által motivált modernizációs üdvtan követésének látszhatnak. Valójában azonban inkább arról van szó, hogy a pszichológia politikai alkalmazása azért kezdődött el és vált napjainkra általánossá a nyugati polgári demokráciákban, mert felismerték: az egyéni és csoport(ön)ismeret a politikában is pszichológiai természetű. A politikai elitek és közönségeik - a választópolgároktól kezdve a különböző érdekcsoportokig bezárólag - tehát azt ismerték fel, főképpen az új kihívások, az állandóan fenyegető bizonytalanságok

73

szorításában, nem pusztán holmi iskolás "belátás" eredményeként, hogy nemcsak irodalmi, történeti, jogi, közgazdasági, (esetleg némi) szociológiai, hanem (valamicske) pszichológiai kultúrával is ajánlatos rendelkezniük, ha a politikát eredményesen szeretnék művelni.

74

IRODALOM

Adler, A. 1933, Emberismeret. Bp., Győző. (Fordította: Kulcsár István.) Reprint: Göncöl Kiadó, é.n. (1990)

Adler, A. 1994, Életünk jelentése. Bp., Kossuth Kiadó (Fordította: S. Nyirő József.)Adorno, T. W.; Frenkel-Brunswik, E.; Levinson, D. J. és Sanford, R. N. 1950, The Authoritarian

Personalitiy. Harper, New YorkAllport, G. W. 1969, The Historical Backgound of Modern Social Psychology. In: Lindzey, G. és

Aronson, E. (eds.): The Handbook of Social Psychology. Addison-Wesley Publishing, California, London etc.

Allport, G. W. 1974, A modern szociálpszichológia történeti háttere. In: Pataki Ferenc (szerk.), Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény I. köt. (Egyetemi jegyzet) Tankönyvkiadó, Bp. 7-87. old.

Angelusz Róbert 1976, A lakosság ismeretei a történelemről. Rádió és Televízió Szemle, 1. sz.Angelusz Róbert 1983, A kommunikáló társadalom. Gondolat Kiadó, Bp.Angelusz Róbert 1989, Félig-meddig. Reformgondolkodás és reformellenesség. Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, Bp.Angelusz Róbert és Tardos Róbert 1991, Hálózatok, stílusok, struktúrák. ELTE Szociológiai

Intézet, Magyar Közvéleménykutató Intézet, Bp.Antall József (1987) 1994, Megnyitó beszéd. (Elhangzott 1987. október 30-án, a Magyar

Tudományos Akadémia székházában A pszichoanalízis magyarországi története című kiállítás megnyitóján, amit a nemzetközi pszichoanalitikus konferencia tiszteletére rendeztek.) In: Harmat Pál: i.m. 3-9. old.

Antall József 1994, Modell és valóság. II. köt. Atheneum Nyomda RT. Bp.Arató Ottó és Kiss György 1991, Az inividuálpszichológia és hatása Magyarországon.

Tankönyvkiadó, Bp.Arisztotelész 1969, Politika. Gondolat Kiadó, Bp. (Fordította: Szabó Miklós)Arisztotelész 1988, Lélekfilozófiai írások. Európa Könyvkiadó, Bp. (Fordította: Steiger Kornél)Atkinson, R. L.; Atkinson, R. C.; Smith, E. E. és Bem, D. J. 1994, Pszichológia. Osiris-Századvég,

Bp.Ágh Attila 1984, A politika világa. Kossuth Kiadó, Bp.Ágh Attila 1994, Közpolitika. In: Gyurgyák János (szerk.), I. m. 81-122.Ágh Attila 1994a, Az amerikai közpolitika. Politikatudományi Szemle, 1: 185-210.Ágh Attila 1995, Az európai közpolitika. Politikatudományi Szemle, 2: 139-162.Bagdy Emőke 1996, A transzperszonális pszichológia szellemi horizontja. Pszichoterápia, 2: 79-86.Bajomi Lázár Endre 1986, Mérei - Mák. (Interjú) Kritika, 11: 22.Bakay Éva 1996, Harkai Schiller Pál felfogása a fehérpatkányok kerülőút-használatáról.

Pszichológia, 16, 49-72.Balogh István 1995, Alkotmányozó társadalom? Politikatudományi Szemle, 4: 99-115.Barczy Magdolna 1980, A gondolkodás zártsága és nyitottsága. Tömegkommunikációs

Kutatóközpont, Bp.Barner-Barry, C. 1981, Longitudinal observation research and the study of basic forms of political

socializacion. In: Watts, M. D. (szerk.), I. m. 51-60.Barner-Barry, C. és Rosenwein, R. 1985, Psychological Perspectives on Politics. Prentice/Hall,

Inc., Englewood Cliffs, N.J.Bayer József és Hardi Péter 1985, Pluralizmus. Kossuth Kiadó, Bp.Barker, R. G., Dembo, T. és Lewin, K. (1943) 1975, Frusztráció és regresszió. In: Csoportdinamika.

Válogatás Kurt Lewin műveiből. (Válogatta Mérei Ferenc és Szakács Ferenc, fordította Illyés Sándor és Mérei Ferenc.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 109-141.

Bánfalvi Attila 1996, A modern pszichoterápia végbe érkezése. Világosság, 1: 56-79.Bence György 1991, Édes modellek, fanyar realitások. In: Halmai Gábor (szerk.): I.m. 79-87.

75

Bene Sándor 1999, Theatrum Politicum. Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen

Benedek László 1995, Miért győzött Horn Gyula és az MSZP az országgyűlési választásokon 1994-ben? In: Lukács Dénes (szerk.): Irányzatok és kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. Magyar Pszichoanalitikus Egyesület, Bp. 155-162.

Benedek László 1995a, Az analitikus is ember. Gondolatok Ferenczi Sándorról. Thalassa, 1-2: 143-162.

Berger, F. 1995, Sigmund Freud és Elias Canetti a tömegek lélektanáról. Thalassa, 1-2: 130-142.Berger, P. és Luckmann, Th. (1966) 1984, A valóság társadalmi felépítése. In: Hernádi Miklós

(szerk.): i.m. 321-349. (Fordította Hernádi Miklós.)Berkowitz, L. (ed.) 1983, Advances in Experimental Social Psychology. Academic Press, New YorkBibó István [1942-44] 1986, Az európai egyensúlyról és békéről. In: Bibó István: I. m. I. köt. 297-

635.Bibó István [1945-1946] 1986, A magyar demokrácia válsága. In: Bibó István: I. m. II. köt. 13-79. -

A tanulmány vitájának jegyzőkönyve, ahonnan a Lukács György-idézetek származnak, 83-118.

Bibó István [1948] 1986, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István: I. m. II. köt. 569-619.

Bibó István [1971-72] 1986, Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Bibó István: I. m. III. köt. 5-123.

Bibó István 1986, Válogatott tanulmányok I-III. köt. Magvető Könyvkiadó, Bp.Bihari Mihály (szerk.) 1982, Politika és politikatudomány. Gondolat Kiadó, Bp.Bihari Mihály és Pokol Béla 1992, Politológia. Universitas, Bp.Boda István 1940, A "magyarság" mint lélektani kérdés. Magyar Psychologiai Szemle, 1-4: 39-67.Boda István, 1940a, Sajátosan magyar személyiségjegyek nevelői befolyásolása. Nevelésügyi

Szemle, 102-109 és 153-169.Boda István 1943, A magyar személyiségre szabott nevelés és Széchenyi nevelői zsenije. Magyar

Paedagogia, 1-2: 1-23 és 3-4: 171-184.Boda István 1944, A magyar lélek alapformái és természetes fejlődéslehetőségei. In: Kiss Árpád és

Kovács Máté, szerk., Magyarságtudomány és nemzetnevelés. Debreceni Könyvek kiadás, 21-44.

Bognár Cecil 1943, Lélektan és nevelés. Országos Közoktatási Tanács, Bp.Bolberitz Pál és Gál Ferenc 1987, Aquinói Szent Tamás filozófiája és teológiája. Aquinói Szent

Tamás: Lét és lényeg. (Opusculum de ente et essentia.) Ford.: Fodor György. - Aquinói Szent Tamás: A teológia összefoglalása. (Compendum theologiae.) Ford.: B.P. Czopf Tamás. Ecclesia, Bp.

Boros László 1983, A politológia és a szociológia viszonya. Társadalomkutatás, 4. sz.Boros László és Kéri László 1984, Az ifjúságpolitika szocializációja. In: A magyar ifjúság a

nyolcvanas években. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Bragyova András 1995, Az új alkotmány egy koncepciója. MTA Állam és Jogtudományi Intézet,

Közgazdasági és Jogi KönyvkiadóBrentano, F. (1874) 1924, Psychologie vom empirischen Standpunkt. LeipzigBruszt László és Simon János 1990, A lecsendesített többség. Társadalomtudományi Intézet, Bp.Bryder, T. (1986), 1996, Politikai pszichológia Nyugat-Európában. In: Lányi Gusztáv, szerk. i.m.

33-68. (Fordította: Katona Nóra.)Buda Béla 1995, A magyar és a konfliktus. Magyar Szemle, 11: 1189-1192.Buda Béla 1978, Az empátia - a beleélés lélektana. Gondolat Kiadó, Bp.Buda Béla 1981, Recenzió Pataki Ferenc: Utak és válaszutak a mai szociálpszichológiában c.

könyvéről. Pszichológia, 2: 281-284.Buda Béla (szerk.) 1981a, Pszichoterápia. Gondolat Kiadó, Bp.Buda Béla 1983, A kísérlet "szimbolikája". Pszichológia, 2: 307-311.

76

Buda Béla1991, A nagy társadalmi változások lélektani feldolgozása. A Világ, júl. 31., 15-17.Buss, A., 1979, A Dialectical Psychology. Irvington, New YorkCambell, A.; Converse, P. E.; Miller, W. E. és Stokes, D. E. 1960, The American Voter. John

Wiley, New YorkCatlin, G. 1927, The Science and Methods of Politics. Knopf, New YorkCatlin, G., 1930, A Study of Principles of Politics. Allen and Unwin, LondonCicero, M. T. 1974, Válogatott művei. Európa Könyvkiadó. (Az idézett rész Havas László

fordítása.)Cicero, M. T. 1995, Az állam. Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította: Hamza Gábor.)Clark, A. (1989) 1996, A megismerés építőkövei. Osiris Kiadó, Bp. (Fordította: Pléh Csaba.)Cocks, G., 1986, Contributions of Psychohistory to Understanding Politics. In: Hermann, M. (ed.):

Political Psychology. Jossey-Bass, San Francisco, London, 139-166.Comte, Ágost 1901, Sociálphilosophiai értekezései. (Első fele.) Bp. (Fordította: Kun Sámuel.)Comte, Ágost 1904, Sociálphilosophiai értekezései. Bp., (Fordította: Kun Sámuel.)Comte, A. 1979, A pozitív szellem. Magyar Helikon, Bp. (Fordította: Berényi Gábor.)Converse, P. E. 1975, Public opinion and voting behavior. In: Greenstein, F. J. és Polsby, N. W.

(szerk.): I. m. 74-169.Cooks, G. 1986, Contributions of Psychohistory to Understanding Politics. In: Hermann, M. (ed.): I.

m. 139-166.Cranton, M. 1973, The mask of politics. London, Allen LaneCsányi Vilmos (szerk.) 1986, Agresszió az állatvilágban. NaturaCsányi Vilmos 1994, Etológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.Cseh-Szombathy László 1995, A konfliktuskezelés néhány jellegzetessége Magyarországon.

Magyar Szemle, 11: 1193-1196.Csepeli György 1979, A társadalom-lélektan lekiismeret-furdalása és lelkiismerete. Világosság, 2:

94-99. - Megjelent még Csepeli György, 1987: 9-25.Csepeli György és Lányi Gusztáv 1981, Önmeghatározás és magyarság. Világosság, 1: 18-24. -

Megjelent még Csepeli György, 1987: 247-267.Csepeli György é.n. (1985), Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években. Múzsák

Közművelődési KiadóCsepeli György 1987, Csoporttudat - Nemzettudat. Magvető Kiadó, Bp.Csepeli György 1987a, Alfred Schütz és a tudásszociológia. In: Csepeli Gy., Papp Zs. és Pokol B.:

Modern polgári társadalomelméletek. Gondolat Kiadó, Bp. 11-50.Csepeli György 1990, "Nemzeti tudattalan". Thalassa, 1: 43-46.Csepeli György és Örkény Antal é.n. (1990), Az alkony. ELTE Szociológiai Intézet, Bp.Csepeli György 1991, Interjú Csepeli Györggyel. Replika, 2-3: 92-105. (Az interjút Péli Gábor

készítette.)Csepeli György 1992, Nemzet által homályosan. Századvég Kiadó, Bp.Csepeli György 1993, A meghatározatlan állat. Ego School, Bp.Csepeli György 1997, Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Bp.Csizmadia Ervin 2000, A két háború közötti magyar politikatudomány diszkurzív tematikái.

Dékány István, Ottlik László és Makkai János munkásságáról. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika. A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete. Jószöveg Műhely Kiadó, Bp. 162-184.

Cs. Kiss Lajos és Galló Béla 1996, A politikai imázs mint esztétikai és gyakorlati probléma. Politikatudományi Szemle, 2: 31-49.

Davies, J. C. 1973, Where from and where to? In: Knutson, J. N. (ed.): Handbook of Political Psychology. Jossey-Bass Publishers, San Francisco, Washington, London, 1-27.

Davies, J. C. 1991, Maslow and theory of political development: Getting to fundamentals. Political Psychology, 3: 389-420.

77

Dessewffy Tibor 1996, Út a szolgaságtól - a Nagy Bukáshoz. Politikatudományi Szemle, 1: 105-143.

Dessewffy Tibor 1997, Kedélyes labirintus. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp.Deutsch, M. (1983) 1996, Mi a politikai pszichológia? In: Lányi Gusztáv, szerk., I. m. 17-32.

(Fordította: Tóth Judit.)Dewsbury, D. A. 1994, Harkai Schiller pál élete és munkássága. Pszichológia, 14, 377-398.Dewsbury, D. A. 1996, Schiller kutatásainak jelentősége az újabb fejlemények fényében.

Pszichológia, 16, 133-147.Dékány István 1923, Bevezetés a társadalom lélektanába. A Danubia Kiadása, Pécs-Budapest.Dékány István 1932, Politikai lélektan. A politikai érzületek szerepe a mai társadalomban.

Társadalomtudományi Füzetek, 13. sz., A Stádium Bizománya, Bp. - A tanulmány eredetileg a Társadalomtudomány című folyóirat 1932-es évfolyamában jelent meg több folytatásban.

Dékány István 1933, Kornis Gyula: Az államférfi. Társadalomtudomány, 1-2: 106.Dékány István 1941, A társadalomlélektan irodalma. In: Lélektani tanulmányok. V. köt., A

Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézetének kiadása, Bp., 82-109.Dékány István 1943, A mai társadalom. Bevezetés a társadalomtudományokba. Pantheon Kiadás,

Bp.Di Renzo, G. 1974, Personality and Politics. Garden City, N. Y., Anchor PressDi Renzo, G. 1977, Politicans and Personality: A Cross-Cultural Perspective. In: Hermann, M.,

Milburn, Th. (szerk.), A Psychological Examination of Political Leaders. The Free Press, New York

Diósi Pál 1975, Az iparban dolgozó városi fiatalok politikai ismeretei és tájékozódásuk. ILV Közlemények, 2. sz.

Doob, L. W. és Foltz, W. J. 1973, The Belfast Workshop. An Application of Group Techniques to a Destructive Conflict. The Journal of Conflict Resolution, 3: 489-511.

Douglas, J. D.(1970) 1984, A mindennapi élet megértése. In: Hernádi Miklós (szerk.): i.m., 356-402. (Fordította: Hernádi Miklós.)

Downs, A. 1957, An Economic Theory of Political Action in a Democracy. Journal of Political Economy, LXG, 135-150. - Magyarul: Közgazdasági Szemle, 1990, 9: 993-1011.

Easton, D. 1953, The Political System. Knopf, New YorkEhrlich, H. J. 1989, Dogmatizmus. In: Szakács Ferenc (szerk.), Személyiséglélektani

szöveggyűjtemény. IV/2. köt. Tankönyvkiadó, Bp., 437-474. old.Eistein, A.; Freud, S.; Kulcsár István és mások 1936, A tömeg. Pszichológiai tanulmányok.

Emberismeret, 2. évf., 2. köt. Bp., Szathmáryné Bánó Vilma tud. kvk.Ekman, P. 1995, Hazugság, kiszivárogtatás és a csalás árulkodó jelei. In: Síklaki István (szerk.):

i.m. 232-244.Elms, A. C. 1976, Personality in Politics. N. Y., Harcourt Brace JovanovichErikson, E. H. 1969, Gandi`s truth: On the origins of militant nonviolence. Norton, New YorkErikson, E. H. (1958) 1991, A fiatal Luther és más írások. Gondolat Kiadó, Bp. (Fordította: Erős

Ferenc és Pető Katalin.)Erős Ferenc 1978 és 1979, Pszichológia és ideológiakritika. Világosság, 12: 782-787. és 1: 33-38.Erős Ferenc 1981, A szociálpszichológia válsága: krízis kritika nélkül. Pszichológia, 2: 291-301.Erős Ferenc 1986, Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus. Gondolat Kiadó, Bp.Erős Ferenc 1989, A marginális identitás problémája Mérei Ferenc életművében. In: Mérei Ferenc

Emlékkönyv, Bp., 27-31.Erős Ferenc 1990, A budapesti iskola hozzájárulása az analitikus szociálpszichológiához. Thalassa,

1: 13-19.Erős Ferenc 1991, A pszichoanalízis fogadtatása a két világháború közötti baloldali szellemi

mozgalmakban. In: Kiss György, szerk., I.m. 56-75.Erős Ferenc 1993, Bibó István társadalomlélektani előfeltevéseiről. In: Erős F. (1993a): I.m. 11-20.Erős Ferenc 1993, Antallo-freudizmus. In: Erős F.(1993a): I. m. 240-242.

78

Erős Ferenc 1993a, A válság szociálpszichológiája. T-Twins Kiadó, Bp.Erős Ferenc és Vajda Zsuzsa 1981, Pszichológia és társadalmi tervezés. Kritika, 9: 16-17.Esterházy Péter 1984, Kis Magyar Pornográfia. Magvető Kiadó, Bp.Eulau, H. 1963, The Behavioral Persuasion in Politics. Random Hause, New YorkEulau, H. (szerk.) 1969, Behavioralism in Political Science. The Free Press, New YorkFarkas András 1992-1993, A politikai fogalmak vonatkoztatási pont váltásai a politikai

rendszerváltás során. Magyar Pszichológiai Szemle, 1-2: 107-132.Farkas András 1996, Politikai fogalmak faktorszerkezetének idősoros elemzése. A Magyar

Pszichológiai Társaság XII. Országos Tudományos Nagygyűlése. 1996. május 22-25. Előadás-kivonatok. 190. old.

Farkas Vladimir 1990, Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Interart Stúdió, Bp.Ferenczi Sándor (1913) 1982, A pszichoanalízisről s annak jogi és társadalmi jelentőségéről. In:

Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Magvető Kiadó, Bp. 158-174.

Ferenczi Sándor 1922, Pszichoanalízis és társadalompolitika. Nyugat, 554.Ferge Zsuzsa 1996, A rendszerváltás megítélése. Szociológiai Szemle, 1: 51-74.Focher László 1933, Kornis Gyula: Az államférfi. Magyar Psychologiai Szemle, 3-4: 177.Fowler, R. 1995, Hatalom. In: Síklaki István (szerk.): i.m. 196-217. (Fordította: Síklaki István.)Frank Tibor és Hoppál Mihály (szerk.) 1980, Hiedelemrendszer és társadalmi tudat. I.-II. köt.

Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp.Freud, S. 1937, Az ősvalami és és az én. Pantheon Kiadás, Bp. (Fordította: Hollós István és Dukes

Géza.)Freud, S. (1901) 1958, A mindennapi élet pszichopatológiája. Bibliotheca, Bp. (Fordította: Gergely

Erzsébet és Lukács Katalin.)Freud, S. (1900) 1985, Álomfejtés. Helikon Kiadó, Bp. (Fordította: Hollós István.)Freud, S. 1987, Mózes. Michelangelo Mózese. Európa Könyvkiadó, Bp. (Fordította: F. Ozorai

Gizella és Kertész Imre.)Freud, S. 1995, Tömegpszichológia. Társadalomlélektani írások. Sigmund Freud Művei V. köt.,

Cserépfalvi Kiadása. - Ebből: Totem és tabu (1912-13), ford.: Pártos Zoltán és Tömegpszichológia és én-analízis (1921), ford.: Szalai István.

Frivaldszky János 1996, Társadalmi diskurzus és szociális jogok. Politikatudományi Szemle, 1: 93-104.

Fromm, E. 1973, The Anatomy of Human Destructiveness. Holt, Rinehart and Winston, New YorkFromm, E.(1941) 1993, Menekülés a szabadság elől. Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította: Bíró

Dávid.)Füstös László és Szakolczai Árpád 1994, Értékek változásai Magyarországon, 1978-1993.

Szociológiai Szemle, 1: 57-90.Garai László 1961, A tudat és a tudattalan dialektikus materialista fogalmához. Magyar

Pszichológiai Szemle, 2: 208-217.Garai László 1981, Patthelyzetben - Jegyzetek a magyar pszichológia helyzetéről. Kritika, 3: 19-20.Garai László 1990, "... kis pénz - kis foci"? Egy gazdaságpszichológia megalapozása. Magyar

Közgazdasági Társaság, Bp.Garai László 1994, Természettudomány-e a pszichológia? Magyar Tudomány, 1: 62-73.Garai László 1995, Quo vadis, tovaris? A modernizáció útjáról s a rajta vándorló emberről. I-II.

köt. Scientia Humana, Bp.Garai László 1998, Emberi potenciál mint tőke. Bevezetés a gazdaságpszichológiába. Aula Kiadó,

Budapesti Közgazdaságtudományi EgyetemGarfinkel, H. 1967, Studies in Ethnomethodology. Englewood Cliffs, N. J.Gazsó Ferenc (szerk.) 1987, Társadalmi folyamatok az ifjúság körében. MSZMP KB

Társadalomtudományi Intézet, Bp.Gegesi Kiss Pál 1960, Bevezető. Magyar Pszichológiai Szemle, 1: 1-8.

79

Geisler, F. 1999, Moreno és a zsidóság. Krónikás BT, BiatorbágyGergen, K. J. 1973, Social Psychology as History. Journal of Personality and Social Psychology,

26: 309-320.Gergen, K. J. 1978, Experimentation in Social Psychology: A Rappraisal. European Journal of

Social Psychology, 4: 507-527.Gergen, K. J. 1981, Social Psychology and the Phoenix of Unreality. In: Koch, S. (ed.), Draft for

Psychology: A Century of Developing Science. McGraw Hill, New YorkGergen, K.J. 1993, A lélektani megismerés lehetőségeiról: a hermeneutikai vizsgálódás.

Pszichológia, 4. sz.Gergen, K. J. és Gergen, M. M. (eds.) 1984, Historical Social Psychology. Lawrence Erlbaum

Associates, New Jersey, LondonGiddens, A. 1991, Modernity and Self-Identity. Self and Society in the Late Modern Age. Politiy

Press, CambridgeGlad, B. 1973, Contributions of Psychobiography. In: Knutson, J. N. (ed.): I.m., 296-321.Goffman, E. 1981, A hétköznapi élet szociálpszichológiája. (Tanulmányok.) Gondolat Kiadó, Bp.

(Fordította: Habermann M. Gusztáv.)Gombár Csaba 1984, Egy állampolgár gondolatai. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Gombár Csaba 1986, A politika parttalan világa. Kozmosz KönyvekGombár Csaba 1989, Vigyázó szemetek merre is vessétek? Amerikai levelek. Kossuth Gombocz Zoltán 1903, Nyelvtörténet és lélektan. Wundt néplélektanának ismertetése. Athenaeum

ny., Bp. (Nyelvészeti füz. 7.)Göncz Kinga 1995, Szabadságnyerés - biztonságvesztés. In: Lukács D. (szerk.): Irányzatok és

kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. Magyar Pszichoanalitikus Egyesület, Bp. 174-179.

Greenstein, F. I. 1973, Political Psychology: A pluralistic Universe. In: Knutson, J. N. (szerk.) I. m. 438-469.

Greenstein, F. I. és Polsby, N. W. (szerk.) 1975, Handbook of Political Science. I-VIII. köt. Addison-Wesley Publishing Company, Menlo Park, California; London; Amsterdam; Don Mills, Ontario; Sydnay

Gyurgyák János (szerk.) 1994, Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Századvég Kiadó, Bp.Hadas Miklós 1995, Beszélgetés Dr. Székács Istvánnal. Replika, 19-20: 11-41.Halász László, Hunyady György és Marton L. Magda (szerk.) 1979, Az attitűd pszichológiai

kutatásainak kérdései. Akadémiai Kiadó, Bp.Halmai Gábor (szerk.) 1991, Egy új alkotmánymodell felé. A Társadalomtudományi Társaság

Füzetei, Bp.Hammer Ferenc 1996, A politikus mint kulturális konstrukció. Torgyán József esete. Imago, 2: 23-

39.Hamvas Béla 1988, Az öt géniusz. Életünk KönyvekHamvas Béla 1995, Scientia sacra. II. köt., Medio KiadóHamza Gábor 1995, Az Egyesült Államok alkotmányfejlődése és a modern alkotmányosság. In:

Ralph Mitchell: Az Egyesült Államok alkotmánya. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. IX-XXIX.Hankiss Ágnes (1978) 1987, Martinovics Ignác. In: Hankiss Á.: I. m. 253-285.Hankiss Ágnes (1980) 1987, A nem autentikus lét. In: Hankiss Á.: I. m. 241-252.Hankiss Ágnes (1981) 1987, Karády Karalin - 1979/80. In: Hankiss Á.: I. m. 286-316.Hankiss Ágnes (1983) 1987, Bethlen Gábor. In: Hankiss Á.: I.m. 327-365.Hankiss Ágnes 1987, Kötéltánc. Bp.Hankiss Elemér, Füstös László, Manchin Róbert és Szakolczai Árpád 1982, Continuity and Break:

the Analysis of the Value System of Hungarian Society 1930-1978. MTA Szociológiai IntézetHankiss Elemér, Füstös László, Manchin Róbert és Szakolczai Árpád 1983, Kényszerpályán? (On a

Forced Track? An Analysis of the Value System of Hungarian Society, 1930-1978.) MTA Szociológiai Intézet

80

Hankiss Elemér 1983, Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Magvető Kiadó, Bp.Hankiss Elemér 1986, Diagnózisok 2. Magvető Kiadó, Bp.Hankiss Elemér 1989, Kelet-európai alternatívák. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, BpHare, P., 1980, A dramaturgical analysis of street demonstrations: Washington, D. C. 1971 and

Cape Town, 1976. Különlenyomat, az Amerikai Szociológiai Társaság 1980. augusztusi üléséről.

Harkai Schiller Pál 1930, A sajtóhibák keletkezésének pszichológiai oknyomozása. Magyar Psychologiai Szemle, 3-4: 19-38. és 1931, 1-2: 79-118.

Harkai Schiller Pál 1944, Bevezetés a lélektanba. A cselekvés elemzése. Pantheon Kiadás, Bp.Harmat Pál 1990, Kezelésre szorulsz, elvtárs. A pszichiátria a politikai megtorlás szolgálatában.

Valóság, 7: 74-85.Harmat Pál 1992, Az antipszichiátria fogadtatása Magyarországon. Magyar Tudomány, 1: 69-89.Harmat Pál 1994, Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Bethlen Gábor KönyvkiadóHarmatta János 1994, Csoport és társadalom a változó időkben. Végeken, 4: 4-7.Haynal, A. 1992, Totalitariánus rendszerek és a magyar pszichoanalízis. Thalassa, 1: 21-29.Haynal, A. (1987) 1996, Viták a pszichoanalízisben. Freud, Ferenczi, Bálint. Thalassa Alapítvány,

Cserépfalvi Kiadó, Bp. (Fordította: Ehmann Bea és Nádasdy Nóra.)Hámori Balázs 1998, Érzelemgazdaságtan. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Hegel, G. W. F. 1961, A szellem fenomenológiája. Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította: Szemere

Samu.)Hegel, G. W. .F. 1968, A szellem filozófiája. Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította: Szemere Samu.)Heller Ágnes 1992, Emlékezet és felelősség. Thalassa, 1: 6-14.Heller Ágnes 1994, Megváltoztatta-e a biopolitika a politika fogalmát? Világosság, 11: 5-15.Henley, N. M. 1977, Body Politics: Power, Sex, and Nonverbal Communication. Englewood Cliffs,

N. J. Prentice HallHermann Imre (1945) 1990, Az antiszemitizmus lélektana. Cserépfalvi Kiadása, Bp.Hermann, M. G. és Milburn, Th. W. (szerk.) 1977, A Psychological Examination of Political

Leaders. N. Y. The Free PressHermann, M. G. 1986, What is Political Psychology? In: Hermann, M. G. (szerk.), I.m. 1-10.Hermann, M. G. (szerk.) 1986, Political Psychology. Jossey-Bass Publishers, San FranciscoHernádi Miklós (szerk.) 1984, A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat Kiadó, Bp.Herstein, M. G. (1985) 1996, A választó gondolkodási folyamatai és a választás elmélete. In: Lányi

G. (szerk.): I. m. 243-260. (Fordította: Síklaki István.)Hibsch, H. 1960, Közösségi lélektan és a közösségi lélektani kutatás. Magyar Pszichológiai Szemle,

4: 385-394.Hidas György 1998, Önéletrajz. In: Bodor Péter, Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (szerk.): Önarckép

háttérrel. Magyar pszichológusok önéletrajzi írásai. Pólya Kiadó, Bp., 107-127.Hjelle, L.A. és Ziegler, D.J. 1980, A személyiség behaviorista tanuláselmélete: B. F. Skinner. In:

Szakács Ferenc és Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Személyiséglélektani szöveggyűjtemény. II. köt., (Egyetemi jegyzet) Tankönyvkiadó, Bp., 451-493.

Hobbes, Th. 1970, Leviatán vagy az egyházi és a világi állam anyaga és hatalma. Magyar Helikon, Bp. (Fordította: Vámosi Pál.)

Hódi Sándor 1981, Pszichológia és ideológia. Fórum Könyvkiadó, ÚjvidékHolló András (szerk.) 1995, A köztársasági elnök az új alkotmányban. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, MTA Állam- és Jogtudományi IntézetHorowitz, E. L. (1940) 1980, A gyermeki hazaszeretet kialakulásának néhány tényezője. In: Csepeli

György (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 189-203.

Horváth György 1996, Vélemények mérlegen. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.Hunyady György 1968, Tanulók történelmi alapfogalmainak vizsgálata. Tankönyvkiadó, Bp.

81

Hunyady György 1976, A XX. század különböző időszakainak értékelése a közgondolkodásban. In: Vass H. (szerk.): Történelem és tömegkommunikáció. Akadémiai Kiadó, Bp.

Hunyady György 1979, Az értékelés konzisztenciája a társas kapcsolatok percepciójában: az ún. kognitív egyensúly kutatásáról. Pszichológiai Tanulmányok. XV. köt. Akadémiai Kiadó, Bp. 311-346.

Hunyady György 1981, Kognitív komplexitás személyek és ideológikus tárgykörök megítélésében. Pszichológia, 1: 105-130.

Hunyady György 1982, Történelmi ismeretek és attitűdök a közgondolkodásban és az oktatásban. In: Vass H. (szerk.): Történelem és közgondolkodás. Kossuth Kiadó, Bp.

Hunyady György 1985, Kardos Lajos (1899-1985). Magyar Pszichológiai Szemle, 42: 373-375.Hunyady György 1989, Komplex történeti-nemzeti-társadalmi kategóriák jellemzéséről. In: Váriné

Szilágy I., Niedermüller P. (szerk.): Identitás kettős tükörben. TIT, Bp.Hunyady György 1990, From the national character to the mechanism of stereotyping: The

withdrawal of social psychology in the history of sciences. In: Nyíri, J. C. (ed.): Perspectivies on Ideas and Reality. FPIK, Bp.

Hunyady György 1996, Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Akadémiai Kiadó, Bp.Hunyady György 1998, Történeti bevezetés a szociálpszichológiába: a meghonosítás lépései. ELTE

Eötvös Kiadó, Bp.Hunyady György (szerk.) 1998a, Történeti és politikai pszichológia. Osiris Kiadó, Bp.Hunyady Gy., Hann E., Lázár G. és Pörzse K. 1974, Nézetek a hazafiságról, a magyarságról és az

internacionalizmusról. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp.Hunyady Gy., Hann E. és Pörzse K. 1975, Nézetek a szocialista hazafiság időszerű kérdéseiről.

Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp.Husserl, E. (1929) 1972, Fenomenológia. In: Edmund Husserl Válogatott tanulmányai. Gondolat

Kiadó, Bp., 193-226. (Fordította: Baránszky Jób László.)Huszár Tibor 1995, A hatalom rejtett dimenziói. Akadémiai Kiadó, Bp.Israel, J., Tajfel, H. (eds.) 1972, The context of social psychology. A crritical assessment. Academic

Press, New York, LondonJanis, I. L. 1972, Victims of Groupthink. Houghton Mifflin, BostonJanis, I. L. 1982, Groupthink: Psychological Studies of Policy Decisions and Fiascos. Houghton

Mifflin, BostonJaros, D. és Grant, L. V. 1974, Political Behavior. Basil Blackwell, OxfordJaspers, K. 1922, Psychologie der Weltanschauungen. BerlinJászi Viktor 1904, Kollektív lélek. Politzer Zsigmond és Fia Könyvkereskedés, Bp. (Klny. a

"Huszadik Század"-ból. A Huszadik Század Könyvtára 7. sz.)Jellinek, G. 1994, Általános államtan. Osiris-Századvég Kiadó, Bp. (Fordította: Szilágyi Péter.)József Attila (1932) 1958, Egyéniség és valóság. In: József Attila Összes Művei. III. köt., Cikkek,

tanulmányok, vázlatok. Akadémiai Kiadó, Bp. 120-127. (Sajtó alá rendezte Szabolcsi Miklós.)Jung, C. G. 1990, Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Kiadó, Bp. (Fordította: Nagy

Péter.)Jung, C. G. 1993, Aión. Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította: Viola József.)Jung, C. G. 1993a, Mélységeink ösvényein.Gondolat Kiadó, Bp. (Válogatta és fordította: Bodrog

Miklós.)Jung, C. G. (1939) 1995, A diktátorok lélektana. Thalassa, 1-2: 94-109.Kardos Lajos 1957, A lélektan alapproblémái és a pavlovi kutatások. Akadémiai Kiadó, Bp.Katona, G. 1975, Psychological Economics. Elsevier, New York, Oxford, AmsterdamKavanagh, D. 1983, Political Science and Political Behaviour. George Allen and Unwin, LondonKarácsony Sándor 1933, Nyugati világnézetünk felemás igában. Pro Christo Diákmozgalom

Szövétnek Kiadása, Bp. (2. kiad.: Az Üzenet szerkesztősége, Kolozsvár, 1991. Református Egyház Misztótfalusi Sajtóközpontja.)

82

Karácsony Sándor 1939, A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja. Exodus, Bp. (Második kiadás: Magvető, Bp., 1985.)

Karácsony Sándor 1944, A "cinikus" Mikszáth. In: A magyarok kincse. Exodus, Bp. (Újra megjelent: Magyar Filozófiai Szemle, 1990, 3-4: 212-322.)

Karácsony Sándor 1945, A magyar demokrácia. Exodus, Bp.Karácsony Sándor 1947, A magyar béke. Exodus, Bp.Kecskés Pál 1981, A bölcselet története. Szent István Társulat, Bp.Kelemen Gábor 1992, A pszichoterápia és az öngyógyítás spirituális dimenziója. Pszichoterápia, 1:

11-20.Kellner, D. 1996, Madonna, a divat és az imázs. Imago, 1: 21-64. (Fordította: Kis Anna.)Kende B. Hanna 1991, A bűnbak pszichológiájáról. Kritika, 2: 14-18.Kende Péter 1994, A köztársaság mint nemzeti hagyomány és mint egyetemes érték. Magyar

Hírlap, február 19. 7. o.Kende Péter 1997, A respublika a magyar történeti tudatban. Beszélő, 3: 28-34.Kenessey-Szuhányi Mária 1995, Hogyan tud segíteni az individuálpszichológia egy

posztkommunista társadalomnak a demokrácia kiépítésében? Magyarország példája. Az individuálpszichológia útjain, 1995, 1: 11-13.

Kernberg, O. F. 1995, Tömeglélektan - analitikus szemszögből. Thalassa, 1-2: 110-129.Kessel, J. H. 1965, Cognitiv Dimensions and Political Activity. Public Opinion Quarterly, 29: 377-

389.Kéri László 1984, Politikai szocializációs folyamatok az ifjúság körében. Társadalomtudományi

Közlemények, 4. sz.Kéri László (szerk.) 1988, Hazai politikai szocializációs folyamatok. MSZMP KB

Társadfalomtudományi Intézete, Bp.Kilényi Géza (szerk.) 1991, Egy alkotmány-előkészítés dokumentumai. Kísérlet Magyarország új

alkotmányának megalkotására, 1988-1990. Államtudományi Kutatóközpont, Bp.Kinszki Imre 1922, Egyén és demokrácia. Nyugat (15), 1: 556-559.Kirkpatrick, S. A. és Pettit, L. K. 1973, Social-Psychological Perspectives in Politics. In: Uők.

szerk., The Social Psychology of Political Life. Duxbury Press, Belmost, California, 1-15.Kiss Albin, 1930 Szent Ágoston. De civitate Dei művének méltatása. Szent István Társulat, Bp.Kiss Endre 1984, Történelem és társadalomlélektan. Valóság, 9: 42-49.Kiss Endre 1990, Sztálinizmus társadalomlélektanáról. In: Balogh Tibor szerk.,

Személyiségkoncepciók. Akadémiai Kiadó, Bp. 93-103.Kiss Endre 1991, A politikai tudattalan a poszt-szocialista rendszerváltásban. Magyar Hírlap -

Ahogy tetszik (melléklet), jún. 22. 5.o.Kiss György 1991, Gyakorlati pszichológiai műhelyek a két világháború közötti Magyarországon.

In: Kiss György szerk., I. m. 79-105.Kiss György, szerk, 1991, Tanulmányok a magyar pszichológia történetéből. Akadémiai Kiadó, Bp.Klein Sándor 1980, Munkapszichológia. I-II. köt. Gondolat Kiadó, Bp.Klein Sándor 1986, A pszichológus felelőssége. Beszélgetés John Ravennel. Magyar Pszichológiai

Szemle, 4: 338-351.Klein Sándor 1987/88, Carl Rogers (1902-1987). Magyar Pszichológiai Szemle, 6: 498-500.Klein Sándor 1992/93, "A közép-amerikai kihívás". Személyközpontú csoport vezető

politikusokkal. Magyar Pszichológiai Szemle, 1-2: 154-171.Knutson, J. N. 1972, The Human Basis of the Polity. A Psychological Study of Political Men. Aldin,

Atherton, Inc., Chicago, New YorkKnutson, J. N. (szerk.) 1973, Handbook of Political Psychology. Jossey-Bass Publishers, San

Francisco, Washington, LondonKnutson, J. N. 1973a, Personality in the Study of Politics. In: Knutson, J. N. (szerk.): i.m. 1973: 28-

56.Kocsis István 1995, A Szent Korona tana. Püski, Bp.

83

Kolnai, A. 1920, Psychoanalyse und Sociologie. Zur Psychologie von Masse und Gesellschhaft. Internationaler Psychoanalytischer Verlag, Leipzig, Wien, Zürich. - Psychoanalysis and Sociology. George Allen and Unwin Ltd, London, 1921.

Kontra György 1992, Karácsony Sándor. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp. (Magyar Pedagógusok sorozat)

Kornis Gyula 1933, Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata. I-II. köt. Franklin Társulat, Bp.Kornis Gyula 1935, Pázmány Péter személyisége. Franklin Társulat, Bp.Kornis Gyula 1935a, Apponyi világnézete. Franklin Társulat, Bp.Kornis Mihály 1996, Kádár (Magyar dráma). Beszélő, 3: 68-98.Krisztics Sándor 1931, Politika. I. köt. Franklin Társulat, Bp.Kuhn, T. S. (1962) 1984, A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó, Bp. (Fordította:

Bíró Dániel.)Kukorelli István 1995, Az alkotmányozás évtizede. Korona Kiadó, Bp.Kulcsár Kálmán 1987, Politikai és jogszociológia. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Kulcsár Kálmán 1996, Alkotmányozás Magyarországon, 1996. Magyar Szemle, 7-8: 679-691.Kulcsár Zsuzsanna 1996, Korai személyiségfejlődés és énfunkciók. Pszichoanalitikus elméletek

biopszichológiai elemzésben. Akadémiai Kiadó, Bp.Lasswell, H. D. és Kaplan, A. 1950, Power and Society. Yale Univ. Press, New HavenLasswell, H. D. 1951, The Political Writings of Harold D. Lasswell. The Free Press, New YorkLasswell, H. D. (1930) 1960, Psychopathology and Politics. Vicing, New YorkLasswell, H. D. (1935) 1965, World Politics and Personal Insecurity. Free Press, New YorkLatouche, D. 1983, The organizational culture of government: myths, symbols and rituals in

Quebecois setting. International Social Science Journal, 2: 257-277.Lazarsfeld, P.; Berelson, B. és Gandet, M. 1944, People`s Choice. Columbia University Press, New

YorkLánczi András 1990, Hagyomány és modernitás Leo Strauss politikai filozófiájában. Magyar

Tudomány, 12: 1432-1445.Lánczi András 1991, Filozófia és politika. Holmi, 2: 174-183.Lánczi András 1996, Leo Strauss töréselméletéről. Világosság, 6: 38-59.Lányi Gusztáv 1982, A politikai vezetők pszichológiai vizsgálata. Tájékoztatás a politikai

pszichológiáról. Magyar Pszichológiai Szemle, 2: 196-209.Lányi Gusztáv 1982a, A pszichológia "identitás-zavara". - Hódi Sándor: Pszichológia és ideológia

c. könyvéről. Magyar Pszichológiai Szemle, 5: 540-544.Lányi Gusztáv 1984, Probléma- vagy tudományközpontú "kísérletezés"? Pszichológia, 2: 269-297.Lányi Gusztáv 1984a, A társadalmi önazonosságról: mítosz vagy realitás? Magyar Filozófiai

Szemle, 3-4: 341-362.Lányi Gusztáv 1985, Élettörténet és történelmi szociálpszichológia. Magyar Pszichológiai Szemle,

1: 60-70.Lányi Gusztáv 1988, Mi a történelmi szociálpszichológia? Bevezetés egy történelmi

szociálpszichológiai elemzéshez. Pszichológia, 1: 123-137.Lányi Gusztáv 1991, Erikson és a pszichohistória. BUKSZ, 4: 420-425.Lányi Gusztáv 1991a, Magyar neurózis. A politikai rendszerváltás lélektanáról. A Világ, május 5.,

22-24.old.Lányi Gusztáv 1991b, Szociálpszichológia vagy "magyar társaslélektan"? In: Kiss György, szerk., I.

m. 106-134.Lányi Gusztáv 1992, Az autonóm politizálás esélyei. Karácsony Sándor példája. Világosság, 6:

401-408.Lányi Gusztáv 1992a, A politikai pszichológiáról - Magyarországon. Valóság, 9: 16-31.Lányi Gusztáv 1993, Föltámadás és/vagy restauráció? A „múlt” szerepe a politikai

rendszerváltásban. Magyar Tudomány, 2: 168-176.

84

Lányi Gusztáv 1994, Rákosi Mátyás politikai antiszemitizmusa. Szenvedélybetegségek, 5: 333-348. - Megjelent még: Világosság, 1994, 10: 21-47.

Lányi Gusztáv (szerk.) 1996, Politikai pszichológia. Szöveggyűjtemény. Balassi Könyvkiadó, ELTE Szociológiai Intézet, Bp.

Lányi Gusztáv 1996a, Választás, kampány és politikai pszichológia. Valóság, 7: 1-34.Lányi Gusztáv 1999, Szomatikus lélek és politikai kommunikáció. In: Sárközy erika (szerk.):

Rendszerváltás és kommunikáció. Osiris Kiadó, Erasmus Közéleti Kommunikációs Intézet, Bp. 152-189.

Lányi Gusztáv 1999a, Ki volt Mérei Ferenc? Budapesti Könyvszemle (BUKSZ), 1: 52-58.Lányi Gusztáv (szerk.) 1999a, Politikai Pszichológiai Tanulmányok: III. Személyiség és politika.

MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális Kutatóközpont, Bp.Lányi Gusztáv (szerk.) 2000, Politikai Pszichológiai Tanulmányok: VIII. Politikai vezetők és

arculatok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális Kutatóközpont (előkészületben)

Lányi Gusztáv 2000a, A politikai magatartás dramaturgiája. Az etnometodológia mint politikai pszichológia. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika. A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete. Jószöveg Műhely Kiadó, Bp. 185-221.

Lányi Gusztáv 2000b, A politikai színpad. A politikai magatartás dramaturgiai sajátosságairól. In: Iványi Erika és Solymosi Zsuzsa (szerk.): Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Budapest, 2000: 240-270.

László János 1998, Pártprogramok pszichológiai értékdimenziói. In: László J.: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Scientia Humana, Bp. 208-222.

Lázár Guy 1983, A magyar lakosság politikai-történeti tudata - a közvéleménykutatások tükrében 1969-1980. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp., Tanulmányok, Beszámolók, Jelentések. XV. 5: 65-90.

Le Bon, G. (1913) 1993, A tömegek lélektana. Franklin-Társulat, Bp. (Fordította: Balla Antal.) Reprint kiadás: Hatágú Síp Alapítvány

Le Bon, G. 1920, Múlt és jövő. Gondolatok a világháborúról, békéről, s a népek és a kultúra sorsáról. Franklin-Társulat, Bp. (Fordította: Wildner Ödön.)

Le Bon, G., é.n. (1926) Új idők pszichológiája. Révai Kiadás, Bp. (Fordította: Strém Géza.)Lengyel László 1994, Magyar alakok. 2000 és Pénzügykutató, Bp.Lengyel László 1994a, Korunkba zárva. 2000 és Pénzügykutató, Bp.Lengyel László 1995, Don Luis. Gyűlölet és szeretet. Kritika, 11: 13-19.Leopold Lajos (1912) 1987, A presztizs. Magvető Kiadó, Bp.Lewin, K., Lippitt, R. és White, R. K. (1939) 1975, Agresszív viselkedési sémák kísérletileg

kialakított társas légkörben. In: Csoportdinamika. Válogatás Kurt Lewin műveiből. (Válogatta Mérei Ferenc és Szakács Ferenc, fordította Illyés Sándor és Mérei Ferenc.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 159-194.

Lénárd Ferenc (szerk.) 1984, Alkalmazott pszichológia. Gondolat Kiadó, Bp.Lénárd Ferenc 1989, A lélektan útjai. Akadémiai Kiadó, Bp. (Eredetileg: Franklin-Társulat, 1947.)Lénárd Ferenc 1991, Az Egyetemi Lélektani Intézet 1932-1947 között végzett munkájáról. In: Kiss

György, szerk., I. m. 37-55.Lifton, R.J. és Olson, E. (eds.) 1974, Explorations in Psychohistory. Simon and Schuster, New

YorkLittman, R.A. 1961, Psychology: The Socially Indifferent Science. American Psychologist, 16: 232-

236.Litván György 1990, Kollektív elfojtás - totális rendszerek. Thalassa, 1: 47-52.Loewenberg, P. 1983, Decoding the Past. The Psychohistorical Approach. University of California

Press, Berkeley, Los Angeles, LondonLorenz, K. (1978) 1984, Összehasonlító magatartás-kutatás. Az etológia alapjai. Gondolat Kiadó,

Bp. (Fordította: Garzó Tamás és Gervai Judit.)

85

Lorenz, K. (1963) 1994, Az agresszió. Katalizátor Iroda, Bp. (Fordította: Tandori Dezső és Zoltai Ildikó.)

Lővétei István 1996, Az alkotmányozás mint legitimáció? Politikatudományi Szemle, 2: 67-78.Lukács Dénes 1995, A pre-autonóm felettes-én, mint a diktatúra hatására létrejött

személyiségtorzulás. In: Lukács D. (szerk.): Irányzatok és kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. Magyar Pszichoanalitikusok Egyesülete, Bp., 183-189.

Lukács Dénes 1996, A diktatúra személyiségtorzító hatása. A Magyar Pszichológiai Társaság XII. Országos Tudományos Nagygyűlése. 1996. május 22-25. Előadás-kivonatok, 193. o.

Machiavelli, N. 1964, A fejedelem. Magyar Helikon (Fordította: Lutter Éva.)Maczó Ágnes és G. Nagy Ilián 1995, Új Magyar Alkotmány. Inter Leones Kiadó, Bp.Magyari Beck István 1990, Szempontok a gazdaságpszichológiához. Aula Kiadó, Bp.Makkai János 1943, Politika - Isten rabságában. A szerző kiadása, Bp.Mandeville, B. (1714-1723) 1969, A méhek meséje. Avagy magánvétkek - közhaszon. Magyar

Helikon, Bp. (Fordította: Tótfalusi István.)Marton Magda és P. Bakay Éva 1994, A nem-tanult mozgásminták kiváltásának folyamatáról,

Harkai Schiller Pál elgondolásának távlatai. Pszichológia, 14, 405-428.Marton Magda 1996, Harkai Schiller tudományos szemlélete harminc év néhány felismerésének

tükrében. Pszichológia, 16, 115-131.Maslow, A. H. (1954) 1970, Motivation and Personality. Harper and Row, New YorkMaslow, A. H. 1980, A holisztikus-dinamikus nézőpont. In: Szakács Ferenc és Kulcsár Zsuzsanna

(szerk.): Személyiséglélektani szöveggyűjtemény. II. köt. Tankönyvkiadó, Bp. 319-341. (Egyetemi jegyzet.)

Masters, R. D. 1981, Linking Ethology and Political Science: Photographs, Political Attention, and Presidential Elections. In: Watts, M. W. (szerk.): I. m.

Máday István 1941, Individuálpszichológia. Pantheon Kiadása, Bp. (Újrakiadás: Magyar Individuálpszichológiai Egyesület, é.n. [1995])

Márkus György 1960, A materialista pszichológia világnézeti-módszertani problémái. Magyar Pszichológiai Szemle, 2: 195-201.

Mátrai László 1943, Jellemtan. Országos Közoktatási Tanács, Bp.Mátrai László 1960, A filozófiai-pszichológiai albizottság feladatai. Magyar Pszichológiai Szemle,

3: 269-271.McClelland, D. C. és Wilsnack, S. C. 1972, The effects of drinking on thoughts about power and

restrain. In: McClelland, D. C.; Davis, W. N.; Kahn, R.; és Wanner, E. (eds.), The Drinking Man. The Free Press, New York

McClelland, D. C. 1975, Power: The Inner Experience. Irvington, New YorkMerton, R. K. (1968) 1980, Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat Kiadó, Bp.

(Fordította: Berényi Gábor.)Mezey Barna (szerk.) 1995, Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Bp.Mérei Ferenc 1947, Az együttes élmény. Officina, Bp.Mérei Ferenc 1948, A burzsoá objektivizmus a gyermeklélektanban. Magyar Pedagógia, 68-78.Mérei Ferenc 1971, A közösségek rejtett hálózata. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp.Mérei Ferenc és Szakács Ferenc 1974, A klinikai pszichológia gyakorlata. Medicina Könyvkiadó,

Bp.Mérei Ferenc és Szakács Ferenc 1974a, Klinikai pszichodiagnosztikai módszerek. Medicina

Könyvkiadó, Bp.Mérei Ferenc 1991, Három találkozás. In: Bibó-Emlékkönyv. II. köt. Századvég Kiadó, Bp., Európai

Protestáns Magyar Szabadegyetem, BernMill, J.S. 1980, A szabadságról. Haszonelvűség. Magyar Helikon (Fordította: Pap Mária.)Molnár Attila 1991, A konzervatívok állama. In: Tőkéczki László (szerk.): I. m. 19-28.Molnár Ilona 1940, A babrálás viszonya a sikerhez. In: Lélektani tanulmányok. IV. köt. A Pázmány

Péter Tudományegyetem Lélektani Intézetének kiadása. Bp., 37-40.

86

Molnár Tamás (1988) 1992, A hatalom két arca: Politikum és szentség. Európa Könyvkiadó, Bp. (Fordította: Mezei Balázs.)

Molnár Tamás (1992) 1993, A liberális hegemónia. Gondolat Kiadó, Bp. (Fordította: Gábor Zsuzsa.)

Molnárfi Tibor 1996, A korona. - Regnum Marianum - A valóság mítosza, a mítosz valósága. Szent István Társulat, Bp.

Moreno, J. (1934) 1953, Who Shall Survive? Beacon Press, BostonMoscovici, S. 1991, A szociálpszichológia új feladatai az új Európában. Valóság, 10: 63-74.Moussong-Kovács Erzsébet 1979, Beszélgetés Moussong-Kovács Erzsébettel, a [Magyar

Pszichológiai] Társaság elnökével. Magyar Pszichológiai Szemle, 1. sz.Nandy, A. 1983, Towards an alternative politics of psychology. International Social Science

Journal, 2: 323-338.Newman, B. I. 1999, Politikai marketing mint kampánystratégia. Bagolyvár Kiadó, Bp.Newman, B. I. 2000, A politika tömegmarketingje. Bagolyvár Kiadó, Bp.Németh Erzsébet 1999, Közszereplés. Osiris Kiadó, Bp.Nimmo, D. 1978, Communication and Political Opinion in America. University of Tennesse,

Knoxville. - Magyarul részletek: Jel-Kép, 1990, február, 146-151.N. M. 1996, A színe visszája. Kiegészítés egy nekrológhoz. Új Magyarország, április 4. 4. o.

(Szinetár Ernő halálhíre és rövid életrajza az MTI-közlemény alapján: Új Magyarország, 1996. április 3. 16. o. - Egy sajtóhiba kiigazítása ürügyén újabb részletek, illetve Szinetár Ernő tevékenységének értékelése "Az ÁVH ördöge?" cimmel: Új Magyarország, 1996. április 5. 4. o.)

Noszlopi László 1937, A világnézetek lélektana. Szent István-Társulat, Bp.Noszlopi László 1944, Emberismeret és emberekkel való bánás. Pantheon Kiadás, Bp. (Reprint:

1992, Aqua Kiadó, Bp.)Ottlik László 1942, Bevezetés a politikába. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp. (é.n.)Paczolay Péter és Szabó Máté 1984, A politikaelmélet rövid története. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Paczolay Péter 1994, A történeti alkotmány és a konzervatív jogi gondolkodás. In: Tőkéczki László

(szerk.): I. m. 29-36.Paneth Gábor 1983, Hozzászólás. Pszichológia, 2: 314-315.Paneth Gábor 1985, A labirintus járataiban. Pszichiátria, kultúra, klinikum. Magvető Kiadó, Bp.Pataki Ferenc 1966, Makarenko élete és pedagógiája. Tankönyvkiadó, Bp. (Második, átdolgozott

kiadás: 1988.)Pataki Ferenc 1967, A marxista szociálpszichológia tájékozódási irányai. Társadalmi Szemle, 3. sz.

- In: Pataki F.: Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1977: 7-39.

Pataki Ferenc 1976, Utak és válaszutak a mai szociálpszichológiában. Akadémiai Kiadó, Bp.Pataki Ferenc 1982, Vannak-e paradigmák a jelenkori szociálpszichológiában. Pszichológia, 4: 569-

580.Pataki Ferenc 1982a, Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Pataki Ferenc 1987, Identitás, személyiség, társadalom. Akadémia Kiadó, Bp.Pataki Ferenc 1988, Közösségi társadalom - eszmény és valóság. Kossuth, Bp.Pataki Ferenc 1993, Rendszerváltás után: Társadalomlélektani terepszemle. Scientia Humana, Bp.Pataki Ferenc 1995, Rosszkedvű ország? In: Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Lengyel László és

Várnai Györgyi (szerk.): Kérdőjelek: a magyar kormány 1994-1995. Korridor, Bp. 211-232.Pataki Ferenc 1995a, "Hallgat a mély..." Magyar Szemle, 11: 1197-1203.Pataki Ferenc 1995 és1996, Élettörténet és identitás. Pszichológia, 4: 405-434. és 1: 3-47.Pataki Ferenc 1998, A tömegek évszázada. Bevezetés a tömeglélektanba. Osiris Kiadó, Bp.Pataki Ferenc 2000, Rendszerváltók és bűnbakok. Osiris Kiadó, Bp.

87

Pataki Füsüs János (1626) 1979, Királyoknak tüköre. In: Magyar gondolkodók 17. század. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 69-119. (A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Tarnóc Márton munkája.)

Piaget, J. 1970, A pszichológia, az interdiszciplináris kapcsolatok és a tudományok rendszere. In: Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Bp., 517-548.

Platón 1970, Az állam. Gondolat Kiadó, Bp. (Fordította: Jánosy István)Pléh Csaba és Czigler István 1979, Kísérlet politikai kifejezések megítélésére alkalmas szemantikus

differenciálskálák kialakítására és alkalmazására. Pszichológiai Tanulmányok. XV. köt. Akadémiai Kiadó, Bp. 479-533.

Pléh Csaba és Lányi Gusztáv 1984, A "kognitív forradalom" és a magyar pszichológia. Valóság, 7: 13-28.

Pléh Csaba 1984, Hagyomány és újítás a magyar pszichológiában, avagy a hagyományfelejtés mint pszichológiai hagyomány. Világosság, 25: 153-157.

Pléh Csaba 1987-88, Megjegyzések a pszichológia helyzetéről. Magyar Pszichológiai Szemle, 5: 407-419.

Pléh Csaba 1992, Pszichológiatörténet. A modern pszichológia kialakulása. Gondolat Kiadó, Bp.Pléh Csaba 2000, A lélektan története. Osiris Kiadó, Bp.Pokol Béla 1994, A magyar parlamentarizmus. Cserépfalvi Kiadása, Bp.Polgár Tibor (szerk.) 1982, Politikatudományi tanulmányok. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Pölöskei Ferenc 1994, A köztársasági eszme története Magyarországon. Cégér Könyvkiadó, Bp.Pratkanis, A. R. és Aronson, E. 1992, A rábeszélőgép. AB OVO, Bp.Pünkösti Árpád 1992, Rákosi. A hatalomért 1945-1948. Európa Könyvkiadó, Bp.I. Rákóczi György (1637) 1979, Fejedelmi parainesis. In: Magyar gondolkodók 17. század.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 133-137. (A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Tarnóc Márton munkája.)

Renshon, S. 1974, Psychological Needs and Political Behavior. N. Y., The Free PressRobbins, G. E. (1975) 1984, Dogmatizmus és információgyűjtés a személyiségre vonatkozó

benyomás kialakításában. In: Hunyady György (szerk.), Szociálpszichológia. Gondolat Kiadó, Bp., 490-504. old. (Ford.: Síklaki István.)

Rogers, C. 1982, A Psychologist Looks at Nuclear War: Its Threat, Its Possible Prevention. Journal of Humanistic Psychology, 4: 9-21.

Rogers, C. 1986, The Rust Workshop: A Personal Overview. Journal of Humanistic Psychology, 3: 23-45.

Rogers, C. és Ryback, D. 1984; On alternative to nuclear planetary suicide. In: Levant, R. és Shlien, R. (szerk.): Client-centered therapy and the person-centered approach: New direction in theory, research and practice. Praeger, New York, 400-422.

Rogow, A. A. 1969, A Psychiatry of Politics. In: Rogow, A.A. (ed.): Politics, Personality, and Social Science in the Twentieth Century. Essays in Honor of Harold D. Lasswell. University of Chicago Press, Chicago, London.

Rokeach, M. és Restle, F. (1960) 1980, A nyílt és a zárt gondolkodási rendszerekközötti alapvető különbségtevés. In: Csepeli György (szerk.), Előítéletek és csoportközi viszonyok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 295-316. old. (Ford.: Csepeli György.)

Rokeach, M. (1960) 1984, A nézetek rendszerének szerveződése. In: Hunyady György (szerk.), Szociálpszichológia. Gondolat Kiadó, Bp., 469-489. old. (Ford.: Balogh Márton.)

Rubistein, Sz. L. 1964, Az általános pszichológia alapjai. I.-II. köt. Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította: Szikszay Dénes.)

Rubinstein, Sz. L. 1967, A pszichológia fejlődése. Tankönyvkiadó, Bp. (Fordította: Kövendi Dénes.)

Ryave, A. L. és Schenkein, J. N. (1974) 1984, Jegyzetek a járás művészetéről. In: Hernádi Miklós (szerk.): i.m. 454-466. (Fordította: Hernádi Miklós.)

88

Sajó András 1991, Egy lehetséges alkotmány. Társadalomtudományi Társaság, Bp. (Bence György, Halmai Gábor, Pokol Béla és Sós Vilmos bíráló megjegyzéseivel.) In: Halmai Gábor (szerk.): I.m. 7-78.

Salamon Jenő 1960, A pszichológiai kutatások mai problémái az OSZSZSZK Pszichológiai Társaságának I. Kongresszusán. Magyar Pszichológiai Szemle, 1: 63-72.

Sári János 1991, Államfői hatalom és felelősség. Társadalmi Szemle, 8-9: 41-47.Sári János 1995, A hatalommegosztás. Osiris Kiadó, Bp.Schütz Antal 1943, Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent István Társulat, Bp.Schütz, A. (1966) 1984, A fenomenológia néhány vezérfogalma. In: Hernádi Miklós (szerk.): i.m.,

96-117. (Fordította: Hernádi Miklós.)Scitovsky Tibor (1976) 1990, Az örömtelen gazdaság. Gazdaságlélektani alapvetések.

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. (Fordította: Kuti Éva.)Scruton, R. 1995, Mi a konzervativizmus? Osiris Kiadó, Bp. (Fordította: Jónás Csaba.)Sears, D. O. 1968, Political behavior. In: Lindzey, G. és Aronson, E. (szerk.): The handbook of

social psychology, 5., Addison-Wesley, California, London, etc., 315-458.Sears, D. O. 1987, Political Psychology. Annual Review of Psychology, 38: 229-255.Segall, M. H. 1976, Human Behavior and Public Policy: A Political Psychology. Pergamon Press,

New York.Síklaki István 1994, A meggyőzés pszichológiája. Scientia Humana, Bp.Síklaki István (szerk.) 1995, A szóbeli befolyásolás alapjai. II. köt. Nemzeti Tankönyvkiadó, ELTE

Szociológiai Intézet, Bp. (Egyetemi jegyzet)Skinner, B. F. 1971, Beyond freedom and dignity. Bantam, New YorkSolomon, L. N. 1987, International Tension-Reduction Through the Person-Centered Approach.

Journal of Humanistic Psychology, 3: 337-347.Somit, A. és Peterson, S. A. 1986, Biological Correlates of Political Behavior. In: Hermann, M. G.

(szerk.): I.m. 11-38.Somogyi Tóth Sándor 1979, Életminőség. Mérei Ferenc és Somogyi Tóth Sándor dialógusa.

Kortárs, 10. sz.Spinoza, B. 1953, Teológiai-politikai tanulmány. Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította: Szemere

Samu.)Sulloway, F. J. (1983) 1987, Freud, a lélek biológusa. Gondolat Kiadó, Bp. (Fordította: Síklaki

István.)Stein, H. F. 1985, Psychological complementary in Soviet-American relations. Political

Psychology, 2: 249-261.Stone, W. F. 1974, The Psychology of Politics. N. Y., The Free PressStone, W. F. és Schaffner, P. E. 1988, The Psychology of Politics. New York, Berlin etc., Spinger

VerlagStumpf István 1985, Az úttörőszervezet szerepe a politikai szocializáció folyamatában I-II.

Úttörövezető, 11-12. sz.Stuoffer, S. A. et al. (eds.) 1949, American Soldier I-IV. Princeton University Press, Princeton, New

JerseySwenson, G. L. 1987, When Personal and Political Processes Meet: The Rust Workshop. Journal of

Humanistic Psychology, 3: 309-333.Süle Ferenc 1992, Vallás vagy pszichoterápia? Küzdelem a vertikális labirintusban. Bp.Süle Ferenc 1993, A valláslélektan aktualitása a pszichoterápiában. Pszichoterápia, 1: 35-42.Szabó Ildikó 1977, Ismeretek a Hazafias Népfrontról. A KISZ KB Kutatási Tájékoztatója.Szabó Ildikó és Csepeli György 1984, Nemzet és politika a 10-14 éves gyermekek

gondolkodásában. Tanulmányok, beszámolók, jelentések, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 4. sz.

Szabó Ildikó és Csepeli György 1984a, Politikai érzelmek iskolája. Jel-Kép, 2. sz.

89

Szabó Ildikó 1991, Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon. Tekintet Könyvek

Szabó Márton 1994, A metaforikus politika. Politikatudományi Szemle, 3: 91-111.Szabó Márton 1996, Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről. Politikatudományi Szemle, 4: 101-

132.Szállási Árpád 1980, Freud, Ferenczi és a Nyugat. Orvosi Hetilap, 121, 1207-1208.Szent Ágoston 1859, Az Isten városáról írt XXII könyve. (De civitate Dei, libri XXII) A Mauriusok

és Strange J. kiad. nyomán fordította a Pesti Növendékpapság, M. Egyházirod. Isk., Pest, Boldini ny.

Szent Tamás breviárium 1968, (Summa theologica, III. 1-59.) Összeállította, ford. és bev. Lelovics Lipót. Szent István Társulat, Bp.

Szent Tamás, Aquinói 1994, Summa theologiae. = A teológia foglalata. Telosz, Bp. (Fordította: Tudós-Takács János.)

Szoboszlai György 1995, Az alkotmányozás dilemmái: a hatalommegosztás és a népszuverenitás az alkotmányban. Politikatudományi Szemle, 4: 116-140.

Szummer Csaba 1993, Hermeneutikai fordulat előtt a pszichológia? Pszichológia, 4: 579-596.Szummer Csaba é.n., Freud nyelvjátéka. A pszichoanalízis mint hermeneutika és narráció.

Cserépfalvi, MTA Pszichológiai IntézeteSzurnyicsenkó, Sz. I.; Grigorjev, V. K. és Levükin, I. T. (szerk.) 1981, A pszichológia és a

pedagógia alapjai a pártmunkában. MSZMP Politikai Főiskola, Pedagógiai Tanszék, Bp.Takács Albert 1991, Gondolatok a normatív alkotmányról. Társadalmi Szemle, 8-9. sz.Tamás Pál 1981, A KISZ eszmei-politikai nevelőmunkája. MSZMP Politikai Főiskola. Kutatási

jelentés.Tőkéczki László (szerk.) 1994, Magyar konzervativizmus. Hagyomány és jelenkor. Batthyány Lajos

Alapítvány, Bp.Tőkéczki László, 1995, Polgári múlt – polgári jelen? Konrad Adenauer Alapítvány, Bp.Turner, R. (szerk.) 1974, Ethnomethodology. Harmondswort, MiddlesexVajda Mihály 1969, A mítosz és a ráció határán. (Edmund Husserl fenomenológiája.) Gondolat

Kiadó, Bp.Varga Károly 1986, Az emberi és szervezeti erőforrás fejlesztése. Akadémiai Kiadó, Bp.Varga Károly 1989, Politikai tőke. TékaVárkonyi Hildebrand 1943, A lelkiélet zavarai. Országos Közoktatási Tanács, Bp.Vásárhelyi Mária 1995, Rendszerváltás alulnézetből. Pesti Szalon, Bp.Váriné Szilágyi Ibolya 1982, A szociálpszichológia megújulásának etogenikus programja. Magyar

Pszichológiai Szemle, 1: 65-81.Veres Sándor 1992, Az informális hatalom elmélete és vizsgálati technikája. Bp., Kandidátusi

értekezés. (Kézirat)Veres Sndor és Kapás István 1994, A lélekmentés felelőssége. Magyar Szemle, 9: 961-976.Vico, G. 1963, Az új tudomány. (Principi di scienza nuova) Akadémiai Kiadó, Bp. (Fordította:

Dienes Gábor és Szemere Samu.)Völgyesy Pál, é.n. (1995), A pályaválasztási tanácsadás történetének áttekintése hazánkban. In: Kiss

György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp., 73-94.

Watson, J. B. (1913) 1970, Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát? In: Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus. Gondolat Kiadó, Bp., 39-58. old. (Fordította: Kulcsár Zsuzsanna.)

Watts, M. (szerk.) 1981, Biopolitcs: Ethological and Psychological Approaches. Jossey Bass, San Francisco

Br. Wesselényi Miklós 1936, A Harmadik Birodalom keletkezése. Viktória Könyvkiadóvállalat Kiadása, Bp.

Westland, G. 1978, Current Crises of Psychology. Heinemann, LondonWiatr, J. J. 1980, A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth Könyvkiadó, Bp.

90

Winter, D. G. 1973, The Power Motive. The Free Press, New YorkWinter, D. G. és Stewart, A. J. 1989, Hatalomvágy. In: Szakács Ferenc (szerk.):

Személyiséglélektani szöveggyűjtemény. IV/2. köt. Tankönyvkiadó, Bp., 529-591.old.Wundt, W. 1913, Elemente der Völkerpsychologie. Kröner, Leipzig (Első kiad.: 1912.)Wundt, W. 1921, Bevezetés a pszichológiába. Franklin-Társulat, Bp. (Fordította: Farkas Zoltán.)Wundt, W. 1921a, Probleme der Völkerpsychologie. Kröner, Stuttg. (Első kiad.: 1911.)Zrinszky László 1985, Iratlan szabályok. Fejezetek a közéleti tevékenység pszichológiájából.

Kossuth Könyvkiadó, Bp.Zrinszky László 1986, A politika tanítása - tanulása. Kossuth Könyvkiadó, Bp.Zrinszky László 1987, Hogyan tovább? A propaganda-módszertan válaszutjairól. Propagandista, 9:

54.

91