Állam és Jogtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszékphd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document... · 5 románság főleg Erdélyben és a Partiumi területeken telepedtek

University of Miskolc

Állam-és Jogtudományi Kar

Alkotmányjogi Tanszék

SZAKDOLGOZAT

Nemzetiségek és nemzetiségi törvények

Magyarországon

Név: Domina Viktor Konzulens: Hallók Tamás

Igazgatásszervező egyetemi adjunktus

Nappali tagozat

Miskolc

2013

University of Miskolc

Faculty of Law

Department of Constitutional Law

National minorities and national minority laws in

Hungary

Made by: Viktor Domina Consultant: Tamás Hallók Assistant professor

Miskolc

2013

1

Tartalomjegyzék

Bevezetés .................................................................................................................................... 2

1. Történelmi bevezetés: Magyarország nemzetiségei ............................................................ 4

2. Középkori kiváltságlevelek ................................................................................................... 8

2.1 A szászok kiváltságlevele, az Andreanum ..................................................................... 8

2.2 A székelyek, a kunok és a jászok kiváltságai ............................................................... 11

3. Nemzetiségek és 1848 viszonya, az 1849. évi nemzetiségi törvény................................. 13

4. A nemzetiségek helyzete 1867-1918 között ....................................................................... 17

4.1 A horvát-magyar kiegyezés ........................................................................................... 18

4.2 Az 1868.évi nemzetiségi törvény.................................................................................. 22

4.3 A magyarosítást elősegítő törvények ............................................................................ 25

5. Nemzetiségek 1920-1945 .................................................................................................... 27

5.1 A Numerus Clausus ....................................................................................................... 27

5.2 Az első zsidótörvény...................................................................................................... 29

5.3 A második zsidótörvény ................................................................................................ 31

5.4 A harmadik zsidótörvény .............................................................................................. 33

6. A rendszerváltás utáni nemzetiségi törvények összehasonlítása ...................................... 35

Összegzés .................................................................................................................................. 42

Irodalomjegyzék ....................................................................................................................... 44

Felhasznált jogszabályok ......................................................................................................... 46

2

Bevezetés

Szakdolgozat témájának azért ezt a témát választottam, mivel apai és anyai felmenőim

között találhatóak nemzetiséghez tartozók, főleg sváb nemzetiségűek. Szüleim felmenői a

közeli Rakamazról származnak, ahová III. Károly uralkodása alatt telepítették be az ottani

németetek (svábokat). Úgy vélem, hogy az Európai Uniós csatlakozás után fontossá vált,

hogy a hazánkban élő nemzetiségek kulturális autonómiája és politikai jogai biztosítva

legyenek. Véleményem szerint ez adja országunk kulturális és vallási sokszínűségét, hiszen

nagyon sok olyan világhíres magyar állampolgár van, akinek felmenői nem magyar

nemzetiségűek voltak. Például: Liszt Ferenc, Petőfi Sándor, Hunyadi Mátyás, Zrínyi

Miklós horvát bán, Vukovics Sebő, Damjanich János, Knezić Károly, Aulich Lajos.

Magyarország és a környező országok kapcsolata nem igazán jó, hiszen területeik egy

része országunkhoz tartozott, az ott élő nemzetiségekkel is. Mivel országunk nem

megfelelően viszonyult az ott élő nemzetiségekhez, így ezek a sérelmek, amiket okoztunk

nem tűntek el, hanem felerősödtek az évek folyamán, amik kihatnak a mai politikai

viszonyokra is. Nem csak Magyarországnak vannak hasonló problémái a szomszédos

államokkal, hanem pl.: Szerbiának, Bosznia-Hercegovinának, Oroszországnak. Ezek az

országok vehetnének példát olyan államoktól, ahol megoldottak ezek a problémák, a

nemzetiségek békésen élhetnek, és használhatják garantált jogaikat. Erre példa pl.:

Olaszországban Dél-Tirol, ahol jelentős számú német nemzetiségű él vagy Finnország

autonóm területe az Åland-szigetek, ahol a lakosság többségét svédek alkotják. Úgy

gondolom, hogy az ilyen jellegű problémák megoldásához szükséges a nemzetközi jogi

kötelezettségek betartása, ezáltal a nemzetiségek jogainak biztosítása. Európa sokszínű

kulturális kontinens, ahol az utóbbi 100 év alatt történt háborúk hatására megváltoztak a

határok, így fontossá vált a nemzetiségi jogok képviselete és ennek alkalmazása, amelyet

nagyon sokáig nem igazán tartottak be. Az Európai Unió egyik feladata ennek a kulturális

sokszínűségnek a megtartása és a hagyományok megóvása.

Fontos tehát az, hogy békességben éljünk a szomszédos népekkel, hiszen e békesség

nélkül nem valósítható meg az Európai Egyesült Államok terve, félre kell tennünk a

gyűlölködést és az évszázados haragtartást. Ha Európa gazdaságilag, politikailag és

kulturálisan erős akar maradni, akkor szüksége van arra, hogy a tagállamok között az

ellentétek elsimuljanak és a jogi szabályozások közelítsenek egymáshoz. Ezért is akartam

3

ezt a témát választani, mivel aktuális és megmutatja azokat a viszonyokat, amelyek

alakították a környező országokkal való kapcsolatunkat.

Vizsgálatom célja, hogy bemutassam azokat a tényezőket, amelyek hatottak

Magyarország és nemzetiségei közötti kapcsolatra. Bemutassam azokat a

dokumentumokat, jogszabályokat, amelyek jellemezték az akkori politikai irányvonalat, és

azt hogy ez hogyan hatott a nemzetiségekre.

4

1. Történelmi bevezetés: Magyarország nemzetiségei

Mielőtt lezajlott volna a honfoglalás, már azelőtt is éltek más népek a Kárpát-

medence területén. A honfoglaló magyarság a Kárpát-medence középső, sík részein

telepedett le. Az itt élő főleg szlávok a medence északi hegyes vidékein, a Felvidéken (ma

Szlovákia) illetve az medence déli peremén éltek. Keleten Erdélyben (ma Románia) főleg a

hegyvidéki területeken a vlahok éltek. 1091-ben a horvát király halálakor Árpádházi I.

(Szent) László meghódította Horvátországot, így az szerves része maradt a magyar

koronának egészen az I. világháború végéig. Horvátország autonóm területe volt az

országon belül, élén a király által kinevezett bánnal. II. András idején szász érkeztek a

Szepesség (Felvidék) területére, Barcaságba illetve Fogarasi medencébe (Erdély), akik

kiváltságos helyzetbe kerültek. A szászok által lakott területeket székekre osztották. A

tatárjárást hatására (1241-1242) az Magyarország lakosságának jelentős részét vesztette el,

így az ország akkori uralkodója Árpádházi IV. Béla (1235-1270) hozzálátott az ország

újratelepítésére. A kunokat letelepítette a Duna-Tisza közére illetve a mai Jász-Nagykun-

Szolnok megye területére, Kárpátaljára ruténok érkeztek, a városokba főleg nyugatról

érkeztek telepesek. Mátyás király ideje alatt az ország lakosságának kb. 85%-a volt magyar

nemzetiségű. A maradék 15%-ba tartoztak a szerbek, akik a déli határterületeken éltek, a

horvátok, szászok, vlachok. A mohácsi csata hatására az ország 3 részre szakadt, amely

országrészek folyamatosan hadat viseltek egymással, így a harcterületeken élő

magyarságot vagy lemészárolták, vagy menekülésre késztették az ország nyugodtabb

területeire. Az elhagyott területekre az északi hegyes területekről szlovákok érkeztek,

addig a déli területekre szerbek.

A török kiűzése majd a Rákóczi szabadságharc leverése után az akkori uralkodó III.

Habsburg Károly magyar király és német-római császár hozzálátott az elnéptelenedett

területek benépesítéséhez. Ekkor hatalmas sváb (német) betelepítés folyt az ország

területeire, akik főleg katolikus vallásúak voltak. A svábságot főleg Dél-Dunántúlra

(Baranya vármegye és Tolna vármegyék területeire), a Bánság és a Bácska területeire,

illetve Szatmár vármegyébe telepítették. A letelepedők adómentességben részesültek így

toborozták őket. A szlovákság a déli területekre telepedett le főleg, Békésbe és az alföldi

részekre a Felvidéken.

A románok és a szerbek nagy hullámokban érkeztek az ország területeire. A szerbek

főleg Szlavóniába, Bánság nyugati és déli területeire és Bácska területén telepedtek le. A

5

románság főleg Erdélyben és a Partiumi területeken telepedtek le nagy számban továbbá a

Bánságban.

A telepítések Mária Terézia királynő uralkodása alatt is folytatódtak. A telepítések

hatására a Mátyás korabeli 85%-ról a magyarság aránya II. József uralkodására 45%-ra

esett vissza, így a Magyar Királyság egy soknemzetiségű állammá vált. A reformkori

országgyűléseken került terítékre először a magyar nyelv kérdése, amit 1844-ben hivatalos

nyelvvé tették az országban, aminek a nemzetiségek és a nemzetiségi vezetők nem

fogadtak szívesen.

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc alatt kiéleződött a magyarság és az

ország területén élő nemzetiségek közötti viszály, főleg a délvidéken a szerbek és

Erdélyben illetve a Partiumban a románok között továbbá a horvátokkal is Josip Jelačić

Bužimski horvát bán vezetésével is, aki nem fogadta el a forradalmi magyar kormányzatot

és kirobbantotta a fegyveres konfliktust az uralkodó és az ország között. A bécsi

kormányzat ezt az ellentétet használta ki, hogy gyengítse a forradalmi kormányt ezzel azt

akarván elérni, hogy hamarabb verjék le a szabadságharcot illetve a forradalmat. Kossuth

Lajos vezette magyar kormányzat túl későn vette észre, hogy igenis békülni kell az ország

területén élő nemzetiségekkel, ám 1849 augusztusában az egyesített osztrák-orosz seregek

előtt a honvédség letette a fegyvert.

A katonai kormányzat után 1850-ben osztrák polgári közigazgatás jött létre az

országban Alexander Bach vezetésével, ezt a korszakot nevezik Bach-korszaknak a

magyar történelemben. Az ország területeit kerületekre osztották, mint annak idején II.

József idején, hogy megtörje a magyar nemességet a vármegyék területén. Az ország

területéről leválasztották a Katonai határőrvidéket, Erdély és Horvátországot, így jött létre

a 9 kerület. A Bach korszakot követően megindult az uralkodó Ferenc József császár-király

puhatolózása Deák Ferencnél a kiegyezés ügyében, amelynek eredményében 1867-ban

hivatalosan is királlyá koronázták Ferenc Józsefet és királynévá feleségét Erzsébet

királynét. 1868-ban Magyarország és Horvátország kiegyezése is megtörtént, melyben

Horvát-Szlavónország a Magyar Királyságon belül autonóm tartománnyá vált, ami

belpolitikailag független, élén a király által kinevezet bánnal.

Ugyanebben az évben fogadta el az Országgyűlés az Eötvös József miniszter

nevével fémjelzett nemzetiségi törvényt, amely az első nemzetiségi törvény volt

Magyarországon, ami nagy engedményeket tett a nemzetiségeknek, mint kulturálisan, mint

közigazgatásilag. A törvény rendelkezéseit azonban nem tartották be, megpróbálta az

akkori magyar politikai elit a magyarosítást, amelynek tetőfoka az 1906-ban elfogadott Lex

6

Apponyi volt, ami kötelezővé tette az általános iskolától kezdve a magyar nyelv

használatát. A választási körzeteket úgy határozták meg, hogy azokban magyar többség

legyen.

Az első világháború utolsó éveiben a monarchia „recsegett-ropogott” 1918 nyarára

világossá vált, hogy darabjaira hullott szét a területén lévő nemzetiségek függetlenné

akartak válni a dualista monarchiától. Különböző nemzetiségi tanácsok alakultak meg,

amelyek 1918. október-novembere között kinyilvánították függetlenségük: a Magyar

Nemzeti Tanács, Szlovák Nemzeti Tanács, amely napokkal később egyesült a Cseh

Nemzeti Tanáccsal. Jászi Oszkár Radikális Párti politikus dolgozott ki egy kantonizált

Magyarországot képzelt el Svájc példájára, de már késő volt.

1920. június 4-én a magyar kormány képviselői aláírták a Trianoni békediktátumot,

amely megcsonkította az országot területileg. A megmaradt „csonka ország” területét 90%-

ban magyarok alkották, majd legnagyobb nemzetiségként a németség maradt meg, amely

főleg Dél-Dunántúlon összpontosult, ezen kívül Békésben illetve Nyíregyháza környéki

bokrok és településeken szlovákok éltek. Mészáros Árpád – Fóti János így ír erről: „A

század eleji népszámlálások is jelzik, hogy a ma honosnak tekintett kisebbségek egy

részének létszáma már akkor is elenyésző volt, s a lakosság közel felét kitevő magyar

anyanyelvű népesség mellett elsősorban német, román és szlovák anyanyelvűek

számosságát kell megemlíteni.”1 A békediktátum eredményeként 3,3 millió magyar

nemzetiségű került át az újonnan alakult országokba. 1938-ban az első bécsi döntés

következtében újra megnövekedett a nemzetiségek száma, mivel Magyarországhoz

csatolták a Felvidék déli főleg 85%-ban lakott sávját, illetve Csehszlovákia felbomlása

után egy nappal 1939. március 14-15 között Magyar Királyi Honvédség megszállta

Kárpátalja területét, ahol egy autonóm területet próbáltak létrehozni, amelynek neve

Kárpátaljai Kormányzóságnak hívtak és székhelye Huszt volt.

1940-ben a második bécsi döntés következményeként a Román Királyságnak át

kellet adnia Észak-Erdélyt illetve Székelyföldet. A terület lakosságát többségében

magyarok illetve románok alkották, kisebb részben szász, németajkú lakosok. Az utolsó

terület illetve népességnövekedés az ország életében a Jugoszláv Királyság darabokra

esésekor következett be. A magyar királyi honvédség ezek után szállta meg a Bácskát, a

baranyai háromszöget és a Muravidéket 1941 áprilisában. 1942-re az ország ismét

1 Mészáros Árpád – Fóti János: Nemzetiségek, etnikai csoportok a 20. századi Magyarországon Regio -

Kisebbség, politika, társadalom 1995. VI. évfolyam 3. szám 3 oldal.

7

többnemzetiségű országgá vált. A második világháborút követően az ország határait

visszaállították a 1938. január 1-jei határokkal, így elvesztek a visszacsatolt területek. A

hazai kisebbségek közül a németséget érte a legnagyobb veszteség, hiszen az akkori

politikai vezetés rávette a nagyhatalmakat, hogy a hazai németség nagy részét hasonlóan a

Szudéta - vidéki némettel telepítse ki az ország területéről, ekkor történtek meg a

lakosságcserék főleg Romániával és Csehszlovákiával. A rendszerváltozás követően került

elő újra témaként a magyarországi kisebbségek helyzete. Amit az akkori kabinet (Antall-

Boros kabinet) hozott létre 1993-ban. Ez volt a 1993. évi LXXVII. törvény. A törvény

rendezte a nemzetiségekkel kapcsolatos jogokat. 2002-ben felvetődött a törvény

módosítása, erre Kaltenbach Jenő az akkori nemzeti és etnikai kisebbségi jogok

országgyűlési biztosa hívta fel a figyelmet. Így nyilatkozott az origonak: „…Ma

politikailag is érett a helyzet a kilenc évvel ezelőtt elfogadott törvény alapvető

megváltoztatására. Utalt arra, hogy a reformra már volt kísérlet az előző parlamenti

ciklusban, de végül az Országgyűlés kisebbségi albizottsága eredmény nélkül fejezte be

munkáját, mert született ugyan egy tervezet, ám az nem került még a kormány elé sem.2”

Az igazi változás a 2010. évi országgyűlési választások után következett be. 2011-ben

végre megalkotta az Országgyűlés az új nemzetiségi törvényt, a 2011. évi CLXXIX.

törvény a nemzetiségek jogairól. A törvény sokkal részletesebben szabályozza a

nemzetiségek jogait és nem csak keretjellegű. A törvény 1. § (1) bekezdése meghatározza,

hogy mely népek tartoznak Magyarországon elismert nemzetiségnek.

2 http://www.origo.hu/itthon/20020610szukseges.html Szükséges a nemzetiségi törvény reformja (MTI)

8

2. Középkori kiváltságlevelek

2.1 A szászok kiváltságlevele, az Andreanum

Az államalapítást követően is maradtak a Magyar Királyságon belül olyan területek,

amelyek még nem népesültek be, ennek hatására a magyar uralkodók igyekeztek ezeket a

területeket benépesíteni különböző nemzetiségű telepesekkel (hospesekkel). Így ír erről

Blazovich László: „E vendégek akár városlakóként, akár másképpen egy-egy

meghatározott vidékre, területre érkeztek, kezdetben a királytól kapott jogok és kiváltságok

csak saját közösségeikre és azok tagjaira terjedtek ki…„3 Az első nagyobb telepítése akció

II. Géza királyunkhoz fűződik, amikor is német telepeseket telepített Erdély lakatlan déli

illetve keleti részeibe. A telepesek magukkal hozták kultúrájukat, nyelvüket, szokásaikat és

törvényeiket is. A német ún. szász telepesek főként kereskedelemmel, bányászattal és

állattenyésztéssel foglalkoztak. A szászokat kezdetben az ún. Altland-i területeken

telepítették le Erdély déli részén, ez ma a Nagyszeben központú terület, amelynek nyugati

határa Szászváros volt, keleti határa pedig Barót. Később kiterjesztették a telepesek által

benépesített területek határait.

II. András idején született meg 1222-ben az Aranybulla, majd később 1224-ben a Szász

Aranybulla az ún. Andreanum is, amely első nemzetiségi törvénynek is tekinthetünk. Az

Andreanum keletkezési körülményeiről így ír Blazovich László: „Az erdélyi szászok

kiváltságlevele, az Andreanum megszületésének körülményeit fedő homályt ma már nem

lehetséges teljesen eloszlatni éppen a korabeli hírforrások hiánya miatt. Az oklevélben leírt

kiváltságokat az erdélyi német hospesek (fideles hospites nostri Theutonici Ultrasilvani

universi) kapták. A szász elnevezés később alakult ki, talán véletlenül, amint a török idők

után Magyarországra érkező németek sváb elnevezése, mivel a szászok mellett a Német

Birodalom számos szögletéből érkeztek bevándorlók. Az oklevél kiadásának körülményei

sem tisztázhatók pontosan.” 4

Ezzel ellentétes véleményt képvisel Harald Zimmermann, aki a következőket írja:

„Mindamellett az oklevelek az első erdélyi német telepeseket Flandrenses néven illeték

3 Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori

Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet, 6 oldal. 4 Uo. 6 oldal.

9

még a szász elnevezés megjelenése előtt, ami természetesen megint csak egy általánosító

megjelölés lehet a keleti német telepesekre vonatkozóan.”5

Ez a bulla rögzítette a szászok jogait, jogállását és gazdasági helyzetüket is. Az

Andreanum először rögzítette a szászok által lakott területeket, ezáltal az adományozott

földeket is a szászok igazgatták és művelhették. A király azért ezeket az erdélyi határos

vidékeket adományozta a szászoknak, hogy védelmezzék a határt. Ekkor jött létre rengeteg

vártemplom és várerőd a Kárpátok ezen a részén. Közigazgatásilag is függetlenedett a

magyar uraktól és a vármegyéktől, a területet a szebeni ispán irányította. Az ispán felettese

a mindenkori erdélyi vajda volt, aki Erdély területén képviselte a magyar király akaratát és

hajtotta végre is azt. II. András rendelkezett arról is, hogy a szászok szabadon

választhassák bíráikat és tisztségviselőiket. Így nem tartoztak engedelmességgel a magyar

nemesek előtt, így autonómiával rendelkeztek. Erről a következőket írja Blazovich László:

„A cikkelyben a fellebbezési formák (király, szebeni ispán) mellett arról is szó esik, hogy

ha – nyilván megegyezés nyomán – más bírói fórum elé járulnak, akkor sem szabad rájuk

csak a szokásos bírságot kiszabni. Ez utóbbi rendelkezés már az eljárásjog területéhez

tartozik, amint a következő is, amely szerint pénzbeli ügyben tanúkat csak saját vidékükről

állíthatnak, mivel őket a király mindenki másnak a joghatósága alól kivette. Ha a

rendelkezés hatályát nem szűkítjük le az abban szó szerint leírt pénzügyekre (causa

pecunialis), hanem kiterjesztjük azt vagyonjogi ügyekre, amire lehetőséget ad számunkra

egy, igaz, később kori oklevélbeli megállapítás, akkor a rendelkezés a szászok helyzetének

az őket körülvevő hűbéres világtól eltérő magánjogi elismerését fejezi ki.” 6

További kiváltságaik közé tartozott a szászoknak, hogy szabadon választhatták a

plébánost, de azzal a feltétellel, hogy a plébánost be kell mutatniuk. Erről így ír Blazovich

László: „A szakirodalomban vita alakult ki a felől, hogy a szabad plébánosválasztás jogát a

magánegyházak kegyurainak plébánosállítási jogából lehetséges-e levezetni, vagy pedig a

magyar király főkegyúri jogából, melyet, mint Szent Istvánnak, a magyar egyház

alapítójának az utódai gyakoroltak Magyarországon. Dietrich Kurze hosszú tanulmányt

szentelve a kérdéskörnek Timon Ákos nyomán és azon gyűjtés alapján, amelyben a királyi

adományleveleket vizsgálta e szempontból, arra a következtetésre jutott, hogy esetünkben

az utóbbi elv érvényesült.”7 Ezek után a kiváltságlevél rátér a gazdasági jellegű

5 Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése

AETAS XX. Évfolyam 2005 4. szám 125 oldal. 6 Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori

Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet, 7-9 oldal. 7 Uo. 7-9 oldal.

10

kiváltságokra. A szászok felmentést kaptak a vámok megfizetése alól. Ez azt jelentette,

hogy a szász kereskedők szabadon vihették áruikat. A szászok így főként a

kereskedelemmel foglalkoztak, ami jó hatást gyakorolt a magyar gazdaságra egyaránt, mint

a szászok gazdaságára. Erről így vélekedik Blazovich László: „A német hospeseknek a

gazdasági erejét és fejlettségét, iparuk és kereskedelmük élénkségét fejezi ki e cikkely,

ebből fakadt ugyanis, hogy bevehették kiváltságlevelükbe a vámszabadságról szóló

szabályt, amelyet a legtöbb etnikai autonómiát megalapozó privilégium nem tartalmaz.„8

Ezen kívül kiegészült még a só árusításának jogával is felruházta a kiváltságlevél a

szászokat, viszont csak néhány időszakban tehették meg ezt. A só kereskedésének joga

egyedül az egyházat illette meg ebben az időben, így ez egy nagyon fontos gazdasági

kiváltság volt. Ezeket a kiváltságokat a szászok hosszú ideig megőrizték. Erről így ír

Harald Zimmermann: „Habár az erdélyi szászok a késő középkorban és azon túl a 17.

századig önkormányzatuk e legjelentősebb dokumentumának minden egyes szavát szinte

valamennyi magyar királlyal megerősítették…”9

Megállapítható, hogy ez a kiváltságlevél nem tekinthető még nemzetiségi törvénynek,

hiszen csakis egy nemzetiségre vonatkoztak ezek a rendelkezések. Nem rendelkezik a

kiváltságlevél a nemzetiségek egyéni és közösségi jogaival, csakis bizonyos gazdasági és

politikai jogokat biztosít csak számukra, ezen kívül saját maguk rendelkeztek területi

igazgatásukkal is.

8 Uo. 7-9. oldal.

9 Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése

AETAS 2005 XX. évfolyam 4. szám 124 oldal.

11

2.2 A székelyek, a kunok és a jászok kiváltságai

Székelyek voltak a másik nép, amelyek a szászokhoz hasonlóan kiváltságokkal

rendelkeztek a Magyar Királyságon belül. A székelyek a magyarokkal együtt érkeztek a

Kárpát-medencébe, feladatuk a határok védelme volt. Majd a XII. századtól telepítették át

a nyugati határról a keleti határra a székelységet. Azt viszont pontosan nem lehet tudni,

hogy vajon a székelyeket vagy a szászokat telepítették be hamarabb Dél-Erdélybe. Erről

Blazovich László így ír: „Máig nem eldöntött kérdés, hogy a székelyek vagy a szászok

telepedtek-e be előbb Dél-Erdélybe. A magunk részéről Kristó Gyula legújabban kifejtett

álláspontját elfogadva úgy véljük, a II. Géza király idején érkező szászok megelőzték a

székelyeket, akik már 1199-ben Dél-Erdélyben tartózkodtak, mert ekkor erősítette meg III.

Ince pápa tisztségében a kézdi főesperest, akinek székhelye ekkor még Szászkézden volt,

ahonnan – a helynevet is magukkal vitték – került át a székelyekkel együtt a háromszéki

medencébe.”10

A székelyek kiváltságai a katonai szolgálatra épültek, a szászok

kiváltságaival ellentétben. További hasonlóságot mutat a területi autonómiájuk is. Itt is

székekre voltak osztva a területi egységek, hasonlóan a szászoknál. Területeikre idegenek

nem telepedhettek le. Viszont a kiváltságai között nem szerepeltek gazdasági kiváltságok,

szemben a szászokéval. Erről így vélekedik Blazovich László: „…hiányoznak azonban a

székelyek kiváltságainak katalógusából a gazdasági szabadságjogok, amelyek a

kereskedelemre terjedtek ki, aminek legfőbb oka az, hogy a szászokénál fejletlenebb,

illetve más jellegű gazdasági viszonyok között éltek.”11

Továbbá megemlíthetjük még két kiváltságos helyzetű nemzetiséget is a középkori

Magyar Királyságban, ezek: a kunok és a jászok. Mindkét nép a XIII. században települt

be az ország területére. Mindkét nép a katonai szolgálataiért kapta meg kiváltságaikat,

hasonlóan a székelyekhez. Viszont e két népcsoportot nem a határokra telepítették, hanem

az ország belső területeire, főként a Duna-Tisza közére, illetve a Maros-Tisza közti

területre a kunok telepedtek meg, a jászok a Zagyva folyó menti területekre telepedtek le.

E két népcsoport azonban szemben a székelyekkel folyamatosan szerezte meg azokat a

kiváltságokat, amiket a szászok birtokoltak, azonban ezek jóval később következtek be.

Erről így ír Blazovich László: „Amíg a szászok egy privilégiumlevélben nyerték el azokat,

addig a kunok a fentieken túl számosat később szerveztek meg. Csak később nyerhették el

10

Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori

Magyarországon Erdélyi Múzeum LXVII. Kötet 2005 3-4. füzet, 11.oldal és 13. oldal 11

Uo. 13. oldal

12

a szabad plébánosválasztás jogát, hiszen a kun törvény idején még a kereszténység

felvétele volt a számukra kitűzött feladat…Tehát az idők folyamán a kunok és jászok, mint

katonai szolgálatot teljesítő nép, megszerezték azokat a kiváltságokat, amelyeket a szászok

kaptak az Andreanumban, csak jóval hosszabb idő alatt nyerték azokat el, mint az

előbbiek.”12

A magyar uralkodók többször is újra fogalmazták ezeket az okleveleket, hogy

megerősítsék az előző oklevelek foglalt kiváltságokat. Erről így ír Botka János:„Aligha

véletlenül visszhangzik V. István, IV. László és III. András okleveleiben a királyi

szerviensek közé emelés, illetve a nemesítés indokaként az a megfogalmazás: azért teszik

ezt, hogy a hadakozók száma növekedjék. Az uralkodók e cél elérése érdekében az itt élő

idegen etnikumokra (kunokra, tatárokra, erdélyi szászokra) támaszkodtak seregépítésük

során. Különösen fontos volta kunok katonai erejének biztosítása.”13

Ezek a kiváltság levelek is mérvadóak voltak a maguk idejében, hiszen bizonyos

jogokat garantáltak e két nemzetiségnek, viszont cserébe katonáskodással kellet

foglalkozniuk. Nem biztosított azonban sok jogot a kunoknak és a székelyeknek ez a

dokumentum.

.

12

Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori

Magyarországon Erdélyi Múzeum LXVII. 2005 Kötet 3-4. füzet, 13 oldal. 13

Botka János: A jogállás és katonai szolgálat kapcsolata a kunok és jászok török hódítás előtti történetében

Zounuk : a Szolnok Megyei Levéltár évkönyve 1996 11. szám 67 oldal.

13

3. Nemzetiségek és 1848 viszonya, az 1849. évi nemzetiségi

törvény

A reformkorban kezdődött el országunk a polgári átalakulás útjára lépni. Ezeket a

lépéseket lassú reformok sorozatával akarták végrehajtani. Ekkor kezdődött meg a harc

a magyar nyelvért, amit 1844-ben sikerült hivatalosan nyelvvé tenni, a korábbi latin

helyett. Erről Szász Zoltán így ír: „A reformkor a még százezer ember számára sem

használatos latin helyett bevezette a magyar igazgatási nyelvet, ami önmagában véve

nagy előrelépést jelentett, de megbolygatta a nemzeti öntudatra ébredés fejlődési

stádiumába elérkezett magyarországi népek közötti kényes, immár átpolitizálódó

egyensúlyt. Mert célkitűzéseiben — s egyáltalán nem valóságosan — belenyúlt az

egyházi és iskolai életükbe is, az oktatás megálmodott magyarosításával a nemzetiségi

értelmiség előtt népiségük eltűnésének, de legalábbis nemzetté alakulásuk

megakadályozásának rémképét villantotta fel.”14

A reformkorban nem csak a magyarok ébredtek nemzeti tudatra a XVIII-XIX.

századra, hanem az országban élő valamennyi kisebbség is. A magyar igazgatási

nyelvet azonban a nemzetiségi vezetők elutasították. Erről így ír Szász Zoltán: „A

nemzetiségek vezető értelmisége a központi szervek magyar nyelvűségét — “a magyar

diplomáciai nyelvet” — történeti és reálpolitikai megfontolásokból elfogadta, a

magyarosodás erőltetett ajánlatát, annak realitását persze jócskán túlbecsülve, mereven

elutasította.” 15

1848 januárjában kezdődtek a polgári megmozdulások egész Európában, először az

Olasz csizmán, majd a februári párizsi forradalomban érte el csúcsát, aminek

következtében egymás után robbantak ki forradalmak Európa nagyvárosaiban:

Velencében, Milánóban, Bécsben és Pesten is március 15-én. A forradalmi lelkesedés

nem csak a magyarokat töltötte el, hanem a hazánk területén élő kisebbségeket is. Erről

így az író: „1848 márciusa először még a magyarok és nem magyarok egyetértését

ígérte. Az európai forradalmakat és a pesti forradalmat, az alkotmányosságot mindenki

örömmel fogadta. A román vezérpublicista Bari1 könnyezett a hírre, élete nagy,

örömteli pillanatának tekintette, néhol szászok és románok éltették a pesti 12 pontot,

uniópárti román röpirat is készült. Szlovák lelkészek Kossuthért lelkesedtek, a szerbek

14

Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL. Évfolyam 1998.

3-4. szám, 193 oldal. 15

Uo. 194 oldal.

14

rokonszenvtüntetéseket tartottak, Stratimirovic magyar kokárdával jelent meg az

újvidéki szerb gyűlésen...”16

. Azonban a kezdeti lelkesedés a következő hónapokban

kezdett elmúlni, helyette a nemzetiségi vezetők önmaguk szervezésével kezdett

foglalkozni, hogy minél nagyobb politikai súly legyen a magyar belpolitikában. A

nemzetiségek közül elsőként a szerbek tartottak egy nemzeti gyűlést Karlócán, ahol

kinyilvánították területi autonómiájukat, ennek hatására a déli országrészben kezdődtek

a katonai akciók. Erről így ír Szász Zoltán: „Április 14-én, majd május közepén egy

karlócai szerb nemzeti gyűlésen a szerbek külön kormányszervezetet (odbort)

választanak, s az egész délvidékre kiterjedő szerb vajdaságot követelnek. Rajasic

érseket metropolitának, Suplikác ezredest vajdának nyilvánították, “helyreállítva” ezzel

a 17. század végi szerb kiváltságokat. A szerb nemzetiségű határőrezredek

csatlakozásával megszületett a sajátnak érzett haderő.”17

Majd ezt követte a szlovákok

május 10-én tartott gyűlése Liptószentmiklóson, majd május 15-én a románok

Balázsfalván tartott nemzeti gyűlése. A magyar kormányzat viszont egyedül a horvátok

autonómiaköveteléseit tekintette jogosnak és ismerte el, hiszen Horvátország mindig is

autonómiával rendelkezett a Magyar Királyságon belül. Azonban a horvát politikai

vezetés és Jellasic horvát bán miatt egészen máshogy alakultak az események. Erről így

ír Szász Zoltán: „Azonban Jellasic 1848-ban oly mértékben a bécsi ellenforradalmi

körök szövetségébe vitte a horvátokat, hogy a konfrontáció már nem tette lehetővé az

“elszakadás” tárgyalásos lebonyolítását.” 18

Ezeken a gyűléseken hasonló követelések hangzottak el, mint a március 15-én

lezajlott forradalom 12 pontos követelései voltak. Erről így nyilatkozik Szász Zoltán:

„A nemzetiségi nagygyűlések általában demokratikus hangvételben követelték a

jogegyenlőséget, a jobbágyfelszabadítást, a nemzetőrséget, a szólás- és

sajtószabadságot, a papság és az oktatás állami dotációját, mintha ezek nem is lennének

a magyar kormányprogramban, vagy már a pozsonyi törvényekben. Még a pesti 12

ponttal megegyező, a magyarral közösnek látszó célkitűzések, társadalmi igények is az

elkülönülési folyamatban fogalmazódnak meg. Mert nem csak “ajándékként”, hanem a

társadalmi reformokra saját “nemzeti vívmányként” is szükségük volt, külön nemzeti

egységük megteremtése, a népi rétegek megnyerése céljából.”19

16

Uo: 197 oldal. 17

Uo: 198 oldal. 18

Uo. 198 oldal. 19

Uo. 200 oldal.

15

A politikai helyzet a nyár folyamán folyamatosan eldurvult. A bécsi kormányzat

szeptember folyamán folyamatosan elutasította a magyar küldöttséget. Hiszen ekkora

sikerült megszilárdítani a hatalmát a bécsi udvarnak Észak-Itáliában, ehhez hasonlóan a

nemzetiségi követeket a magyar kormányzat is elutasította. Így a nemzetiségi vezetőket

sikerült a magyar kormányzatnak maga ellen fordítani. Erről a következőt írja Szász

Zoltán: ” Pest csak liberális racionalizmussal tudott reagálni, egyes konkrét

követeléseket akart megvizsgálni, Karlócát, Balázsfalvát, Liptószentmiklóst

tárgyalópartnernek nem fogadhatta el. A kétféle jogi-szimbolikus gondolkodásmód

nem, vagy csak hosszú, békés tárgyalássorozattal volt összeegyeztethető, ehhez pedig

nem maradt idő, türelem.”20

Ezek után 1848 szeptemberében megkezdődött a

szabadságharc is. A nemzetiségek főleg a bécsi udvart támogatták, ez sokat rontott a

magyarság és a nemzetiségek viszonyán.

A kormányzat megpróbált a nemzetiségekkel tárgyalni, sőt maga az Országgyűlés is

foglalkozott olyan javaslatokkal, amelyek érintették a hazánk élő nemzetiségeket.

Ruszoly József szerint: Ami a nem magyar népelemek közjogi helyzetét illeti, noha az

alapvető liberális állásponton nem változtattak, fontos részletkérdésekben a realitásokat

tudomásul véve, s azokkal számolva az 1844:II. tc.-re alapított, merev állásponttal

készek voltak szakítani. Ezt törvénytervezetek is bizonyítják, amelyek egy részét a Ház

illetékes szervei is megtárgyalták.21

1849 nyarára a szabadságharc utolsó hónapjaiban a Szemere kormány megalkotta

Magyarország első nemzetiségi törvényét 1849. VII. 28-án, Szegeden az 1849. évi VIII.

törvényt, ami nem tekinthető törvénynek a formaisága miatt, csak országgyűlési

határozatnak. 1849 júliusában sikeresen megegyezett a magyar kormány és a román

nemzetiségi vezetés. A törvény garantálta az anyanyelvük szabad használatát. Írásában

így fogalmaz Szász Zoltán: „Az 1849. július 14-i szegedi magyar–román egyezmény, a

Projet de pacification a román túlsúlyú megyékben garantálta az anyanyelv használatát,

akárcsak a nemzetőrségben, minden iskolában, bíróságon; s a legfontosabb az, hogy

elismeri: a románok “külön nemzetiséget képeznek”. Egyik egyházuk, a görögkeleti,

teljesen függetlenné, patriarchátussá válik. Ezek a pontozatok együtt — kimondatlanul

20

Uo. 200 oldal. 21

Ruszoly József: Az 1849. július 28-i nemzetiségi törvény és a közép-európai alkotmányfejlődés

Jogtörténeti szemle: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékének

közleményei, 2007. IX. évfolyam 1. szám 58. oldal

16

— a területi autonómia alapját jelentették.”22

Az ún. 1849-es nemzetiségi törvény

lehetővé tette a nemzetiségeknek hogy, a vármegyékben az igazgatásban is

használhassák az anyanyelvüket illetve hivatalos ügyek intézésénél is. Továbbá a

törvény utolsó pontjában rendelkeztek arról is, hogy aki leteszi a fegyvert, az

amnesztiában is részesül.

Erről a következőt írja Szász Zoltán: „Ez a határozat volt az a maximum, ameddig a

szorongatottság kényszere és az önvizsgálat következményeként a szabadságharc

politikai vezérkara önmaga feladása nélkül eljutott. Jelentőségét növeli, hogy

hiányzanak belőle a politikai képmutatás elemei, s összeurópai vonatkozásban is

példamutató alkotás. Megvalósítására már nem volt idő, de azért hivatalosan is

közismertté vált.”23

Ebben az időszakban született meg a zsidók emancipációjáról szóló

törvény, amely csupán néhány paragrafusból állt. A törvény értelmében a zsidó vallású

személyek szabadon házasodhattak, ugyanazokkal a jogokkal rendelkeztek, mint

bármely más állampolgár az országban. Fontos még a törvényben, hogy a vallási

ügyeket, a zsidó főpapok konferenciája fogja végezni. Szász Zoltánnak a törvényről a

következő a véleménye: „Ez a törvény sem volt tökéletes alkotás, nem mondta ki az

izraelita vallás bevett felekezeti jellegét, de ez is egy fordulatot jelzett a forradalom és a

szabadságharc megpróbáltatásait átélő társadalom elitjének gondolkodásában.

Reformkori adósságot törlesztett, s az utókornak mutatott irányt. Valójában abba a

reformkorban kialakított jogkiterjesztő és asszimiláló nemzeti-liberális politikai

célkitűzésrendszerbe illeszkedett, amelyet az 1848–1849. évi polgárháború, a nagy

nemzetiségek (szlovákok, románok, szerbek) önállósodása ugyan nem engedett

realizálódni, de a kisebb etnikumok esetében, a svábok, zsidók vagy a szórványban élő

szlovákok, románok körében a magyarsággal való politikai-érzelmi azonosulás, egyfajta

homogenizáció, a liberálisok által várt módon megindult-végbement.”24

Az 1849. évi VIII. törvény a szabadságharc vége miatt sosem lett hatályos és

alkalmazott jogszabály, viszont megteremtette a későbbi korok nemzetiségi törvényeinek

alapját. Biztosította volna a magyarországi nemzetiségek szabad nyelvhasználatát, jogaik

tiszteletben tartását. E törvény alapján született meg a kiegyezéskor 1868-ban az Eötvös

József nevével fémjelzett nemzetiségi törvény.

22

Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL. Évfolyam 1998.

3-4. szám, 200 oldal. 23

Uo. 201 24

Uo. 203 oldal.

17

4. A nemzetiségek helyzete 1867-1918 között

A 1848-as forradalom és szabadságharc után mind a magyarok, mind az ország

területén élő nemzetiségek, melyek segítették az osztrák császári hadakat vagy nem, a

bécsi udvar nem teljesítette követelésüket vagy csak részben. Az országot újra

darabokra osztották, semmisnek tekintették Erdély és Magyarország unióját. Egyedül a

horvátok illetve a szerbek követelése teljesült. Horvátország és Szlavónia különálló

autonóm terület maradt, mint a forradalom előtt, illetve Ferenc József császár és király

létrehozta a szerbek számára egy autonóm területet, a Szerb Vajdaságot és Temesi

Bánságot 1849-ben. 1850-ben a katonai kormányzatot Alexander Bach nevéhez fűződő

Bach-korszak, amely polgári kormányzat volt, megszüntette a Szerb Vajdaság és

Temesi Bánság területi függetlenségét, és a terület a magyar közigazgatás szerves részét

képezte. Az osztrák katonai kudarcok után kezdődött meg a bécsi udvar felől a

tapogatózás, hogy előkészítsék az osztrák-magyar kiegyezést, amire 1867-ben került

sor, miután az uralkodó, Ferenc József kinevezte az id. gróf Andrássy Gyula (1823-

1890) vezette Andrássy kormányt, majd még ugyanezen évben magyar királlyá

koronázták Ferenc Józsefet és királynévé Erzsébet királynét. Mindezek után

kezdődhetett meg az országunk területén élő nemzetiségekkel a megbékélés.

18

4.1 A horvát-magyar kiegyezés

1. kép

Horvát-Szlavonország területe

(http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/48/Croatia-Slavonia-Kingdom-of-Hungary.png)

Az Andrássy kormány egyik legjelentősebb sikere a kiegyezés tető alá hozása után a

horvát-magyar kiegyezés megszervezése volt. A horvátok az 1848-as szabadságharc és

forradalom idején a horvátok Josip Jelačić vezetésével Magyarország ellen fordult. A

horvát nemzet mindig is egyfajta autonómiával rendelkezett a Magyar Királyságon belül,

élén a király által kinevezett bánnal. Horvátország 1091-ben került magyar fennhatóság

alá, miután a horvát király meghalt, és nem hagyott hátra törvényes örököst. Árpádházi

Szent László (1046-1095) elfoglalta egykori sógora helyét, és királlyá koronáztatta

magát. Horvátország területe nem volt azonban egységes, a nyugati részét nevezték

Horvátországnak, a keleti felét Szlavóniának, illetve a déli és nyugati területeken a török

hódoltság után határőrezredeket állítottak fel, amelyet Határőrvidéknek neveztek, illetve

volt még Dalmácia területe, amely akkor osztrák fennhatóság alatt volt, nem a magyar

szent korona felségterülete volt.

A horvátok célja a Monarchián belül egy önálló horvát állam létrehozása volt, amely

egyesítette volna ezeket a területeket. Már a kiegyezés előtt is megkezdődtek a

tárgyalások a magyar és horvát fél között, erről így ír Ress Imre: „A cenzúra

ellenőrzésétől lassan megszabaduló nyilvánosság a mérvadó politikusok mind magyar,

mind horvát oldalon az állami különállást, a nemzeti autonómiát biztosító régi történelmi

19

alkotmány és az 1848-ban elért államjogi vívmányok életbe léptetése mellett foglaltak

állást.”25

Az osztrák-magyar kiegyezést követően megkezdődött a magyar és a horvát fél

tárgyalása. Mind a magyar, mind a horvát fél magáénak követelte Fiume városát, a fontos

kikötővárost, illetve a magyar fél igényt tartott Szlavóniára. Szlavónia területének nagy

részén a török hódoltság előtt magyarok éltek, de az előrehatoló törökök vagy elűzték

innen az itt lakókat vagy lemészárolták. A területet később főleg horvát és szerb telepesek

népesítették be a karlócai béke után (1699). Végül a felek megállapodtak abban, hogy a

Magyar Királyság lemond Szlavónia területéről, viszont Fiume a Magyar Királyság része

marad, mint különálló terület, élén a mindenkori kormányzóval.

Az 1868. évi XXX. törvénycikk tartalmazta Horvát-Szlavónország és a Magyar

Királyság közjogi viszonyát. A törvény preambulumában megfogalmazódik, hogy

Magyarország és Horvátország egy közös államot alkotnak, ezáltal egységesek és

elválaszthatatlanak: „Miután Horvát- és Szlavonországok századok óta, mind jogilag,

mind tettleg, Sz.-István koronájához tartoztak, s a sanctio pragmaticában is ki van

mondva, hogy a magyar korona országai is elválaszthatatlanok egymástól”. Az első

három paragrafusban a közjogi viszonyok vannak szabályozva. Az államfő a mindenkori

magyar király és osztrák császár, akit a Szent koronával koronáznak. Rendelkezik még a

koronázási oklevélről is, miszerint nem csak magyarul kell kiállítani, hanem horvát

nyelven is.

Mindezek után a 32.-49. §-ban a királyság autonómiájáról van szó, meghatározza

tovább, hogy a Budapesten székhelyű közös Országgyűlésbe 29 képviselőt delegálhat,

továbbá az Országgyűlés Főrendiházába 2 képviselőt delegálhat. Mindezek mellet a

kormányban lenni kell egy Horvát-szlavón tárca nélküli miniszternek is. Ezek után a

királyság legfontosabb közjogi méltóságáról a bánról esik szó az 50.-55. §-ban. A bánt a

magyar kormány javasolja és a közös uralkodó nevezi ki, aki a horvát országgyűlésnek

felel és a budapesti országgyűlés főrendiházi tagja lesz. Az 55.-60. § között a

nyelvhasználatról esik szó, ahol meghatározásra került, hogy a törvények horvát nyelven

hozandóak, illetve a felküldött törvényeket a mindenkori uralkodó (osztrák császár,

magyar király) szentesítése után horvát nyelven kihirdetendő. Szó esik a közös

minisztérium által küldött beadványokról is.

Meghatározza a törvény, hogy a minisztérium és a horvát-szlavón kormány azt a

nyelvet használja, amelyet a másik szerv használt. A 61.-64. § esik szó a nemzeti

25

Ress Imre: Horvát-magyar összecsapás és kiegyezés (1848-1868) : Nemzeti érdekek és Habsburg-

központosítás História, XXXI. évfolyam 2011.évi 5-6. szám 50 oldal.

20

lobogóról, a nemzeti címerről. Szó esik ezeknek alkalmazásáról is, hogy mikor kell és

hogyan használni a horvát-szlavón lobogót illetve a címert, illetve a közös pénzeken is fel

kell tüntetni Horvát-Szlavónország királyi címét is. A 65.-66. § –ban a területről esik szó,

amely felett az államalakulat rendelkezni fog. A törvény felsorolja, mely területeket

csatolják Horvát-Szlavónországhoz, illetve szó esik Dalmáciáról is. Dalmácia ekkor az

Osztrák Császárság egyik koronatartománya volt.

A törvény készítői figyelembe vették azt az lehetőséget is, hogyha Dalmácia Szent-

István koronája alatt akar majd egyesülni Horvát-Szlavónországgal. Erről így rendelkezik

a 65. §: „Horvát-Szlavonországok területi épségét Magyarország elismeri s annak

kiegészitését előmozditani igérkezik. Különösen sürgetni fogja ezentul is, hogy a

határőrvidék azon része, mely Horvát-Szlavonországhoz tartozik, s a határőrvidéken levő

katonai községek ez országokkal, valamint törvényhozási, ugy közigazgatási és

törvénykezési tekintetben is egyesittessenek, s mint eddig is számos izben felszólalt ez

ügyben, ezentul is követelni fogja a magyar szent korona jogán Dalmatia

visszacsatolását, követelni fogja annak Horvátországhoz kapcsolását. E visszacsatolás

föltételeire nézve azonban Dalmatia is meghallgatandó."

A 66. §-ban meghatározza a törvény, hogy mely területek alkotják az államalakulatot:

„Az előbbi szakasz értelmében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok területéhez

tartozóknak ismertetnek el:

1. Mindazon terület, mely jelenleg Buccari városával és kerületével együtt Fiume

vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, a mely város, kikötő és

kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae

adnexum corpus) képez, s a melynek, mint ilyennek, külön autonomiájára s erre

vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyülése

s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülése és Fiume városa közt, küldöttségi

tárgyalások utján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.

2. Zágrábmegye, Zágráb és Károlyváros városokkal és a turmezei szabad kerülettel;

3. Varasdmegye Varasd várossal;

4. Körösmegye Körös várossal;

5. Pozsegamegye Pozsega várossal;

6. Verőczemegye Eszék városával;

7. Szerémmegye;

továbbá a következő határőrezredek:

1. likkai,

21

2. ottocsányi,

3. ogulini,

4. szluini,

5. első báni,

6. második báni,

7. varazsd-körösi,

8. varazsd-szentgyörgyi,

9. gradiskai,

10. broodi,

11. péterváradi;

végre a mostani Dalmatia.

Az utolsó 3. §-ban dekralálja a törvény, hogy ezzel a jogszabállyal nem lehet egyik

korábbi vagy későbbi jogszabály ellentétes, ezek érvényüket vesztik a törvény kihirdetése

után. Viszont amely jogszabályokat nem érinti a törvény hatálya, azok hatályban is

maradnak. A 70. §-ban a törvény kimondja, hogy ez a Magyar Királyság illetve Horvát-

Szlavónország közös alaptörvénye, ezt egyik országgyűlés se tárgyalhatja külön-külön

illetve nem is mondhatja fel, s változtathatja meg. A törvény rendezte így a horvát-

magyar közjogi helyzetet, ám nem teljesen oldotta meg azt. Erről így ír Magyar Zoltán:

„Az osztrák–magyar-kiegyezés alszerződéseként történt a horvát–magyar-kiegyezés is. A

történészek egyetértettek abban, hogy a horvátok számára ez nem volt kielégítő, mert az

elismert nemzetiségi autonómia dacára, gazdaságilag és pénzügyileg Zágráb Budapesttől

függött.”26

A horvátok külön államalkotó nemzetnek való elismerése, az első komoly lépés volt

hazánk nemzetiségi politikájában. Egyedül a horvát nemzet kapott olyan jogosultságokat

a Magyar Királyságban, hogy belső autonómiával rendelkezett, amibe Magyarország nem

szólhatott bele. Ezt az ír vezetők ebben az időszakban követendő példának vették, hiszen

szerették volna, ha Írország hasonlóan Horvát-Szlavónországhoz egy belső autonómiával

rendelkezhetett volna, azonban ez nem valósult meg. Ez a törvény példaként szolgálhatott

más nemzetiségek számára szerte Európában, akik azért küzdöttek, hogy elismerhessék

őket és autonómiával rendelkezhessenek.

26

Magyar Zoltán: Horvát-magyar viszonyok, 1102-1918 Klió: történettudományi szemléző folyóirat 2006.

XV. Évfolyam 2006. évi 2. szám 36 oldal.

22

4.2 Az 1868.évi nemzetiségi törvény

A horvát-magyar kiegyezés után a magyar kormány vallás- és közoktatási minisztere

Eötvös József (1813-1871) vezetésével megkezdődött az ország területén élő

nemzetiségekkel való megbékélés. Ennek jegyében alkotta meg az 1868. évi XLIV.

törvénycikket, amely tartalmazta a nemzetiségek jogait, kötelezettségeit valamint a

szabad nyelvhasználatot is. Eötvös-féle törvény nagyon liberális törvény volt és Európa

szerte meghatározó is. Erről így ír Demeter Attila: „Eötvös javaslatának sajátossága

abban áll, hogy az önkormányzatiság intézményesítésében és a nyelvkülönbségek

fenntartásában nem apellált volna a nemzeti vagy nemzetiségi elvre.”27

A törvény elején kifejezésre van juttatva az, hogy az összes magyar állampolgár

nemzetiségi kilététől függetlenül az egységes magyar nemzet tagja: „Minthogy

Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben

egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon

minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja;”. A törvény 1-6.§

között a törvényhozói illetve a közigazgatási szervek (helyhatóságok) nyelvhasználatáról

rendelkezik a törvény. Dekralálja a törvénycikk, hogy törvényeket csakis a hivatalos

államnyelven hozhatja meg: „A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország

államnyelve a magyar levén, a magyar országgyülés tanácskozásai s ügykezelési nyelve

ezentúl is egyedül a magyar; a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban

lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban kiadandók; az ország

kormányának hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában ezentúl is a magyar.”

Meghatározza, azokat az esetköröket, amikor a nemzetiségek használhatják nyelveiket,

így ott lehetséges az államigazgatásban használni a nemzetiségek nyelvét, ahol minimum

20%-a kéri ezt a 2. § tartalmazza: „ A törvényhatóságok jegyzőkönyvei az állam

hivatalos nyelvén vitetnek; de vitethetnek e mellett mindazon nyelven is, a melyet a

törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egy ötödrésze

jegyzőkönyvi nyelvül óhajt. A különböző szövegekben mutatkozó eltérések eseteiben a

magyar szöveg a szabályozó.” Ezzel a törvény megteremti annak lehetőségét, hogy a

magyaron kívül akár saját anyanyelvüket is használhassák hivatalos ügyek intézése során

a nemzetiségek. A 7-13.§ között a bírói gyakorlatban tehát az igazságszolgáltatás

nyelvhasználatát szabályozza a törvény. Meghatározza azokat az eseteket a törvény itt is,

27

Demeter Attila: Nemzet és nemzetiség Eötvös József felfogásában Pro minoritate 2006. Tél 116 oldal.

23

hogy mikor használhatják a nemzetiségek anyanyelvüket. A 7. § a következőket mondja

ki: „ Az ország minden lakosa azon esetben, a melyekben ügyvéd közbejötte nélkül akár

felperesi, akár alperesi, akár folyamodó minőségben, személyesen, vagy megbizott által

veszi és veheti igénybe a törvény ótalmát, és a biró segélyét:

a) saját községi birósága előtt anyanyelvét;

b) más községi birósága előtt saját község ügykezelési, vagy jegyzőkönyvi nyelvét;

c) saját járási birósága előtt saját községének ügykezelési vagy jegyzőkönyvi

nyelvét;

d) más biróságok előtt, akár legyenek azok saját törvényhatóságának, akár pedig

más törvényhatóságnak biróságai, azon törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét

használhatja, a melyhez az illető biróság tartozik.” A törvény továbbá meghatározza a

bírói intézkedést is azokban az esetekben, ahol a fontosabb iratok olyan nyelven vannak

vezetve, ahol a szembenálló felek nem ismerik, nem értik az adott nyelvet: „Szintúgy

tartozik a biró a felek előtt megmagyarázni s illetőleg tolmácsoltatni a per fontosabb

okmányait is, ha ezek olyan nyelven volnának szerkesztve, melyet a perben álló felek

egyike vagy másika nem ért.” A törvény kitér továbbá az egyházi bíróságokra is,

miszerint az egyházi bíróságoknak szabad nyelvhasználatot biztosít, tehát bármely

nyelven folytathatják le az ügyeket: 10. § Az egyházi biróságok maguk határozzák meg

ügykezelési nyelvöket”. Viszont a magasabb rendű egyházi ügyeket intéző

testületeknek használniuk kell a magyar államnyelvet is: „15. § A felsőbb egyházi

testületek és hatóságok önmaguk állapítják meg a tanácskozás, a jegyzőkönyv, az

ügyvitel és egyházközségeikkel való érintkezés nyelvét. Ha ez nem az állam hivatalos

nyelve volna: az állami felügyelet szempontjából a jegyzőkönyvek egyszersmind az

állam hivatalos nyelvén is hiteles fordításban felterjesztendők.

Ha különböző egyházak s egyházi felsőbb hatóságok érintkeznek egymással, vagy

az állam hivatalos nyelvét, vagy azon egyháznak nyelvét használják, amellyel

érintkeznek„. Ezután a 17-19.§-ban az oktatási intézményeken belüli nyelvhasználatról

esik szó. A tanítási nyelv meghatározása az állami alapfokú oktatási intézményeknél a

mindenkori vallás- és közoktatási miniszter feladata volt, akkor, ha erről jogszabály

(törvény) nem rendelkezett. Meghatározza az állami célt is a nyelvhasználat

gyakorlásában a 17.§-ban: „…De a közoktatás sikere, a közművelődés és közjólét

szempontjából az államnak is legfőbb czélja levén; köteles ez az állami tanintézetekben

a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb

tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidékek közelében anyanyelvökön

24

képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik.”

Ezáltal a nemzetiségek használhatták és tanulhatták saját nyelvüket azokon a

területeken, ahol éltek. Ennek köszönhetően virágzásnak indulhatott a nemzetiségek

kultúrája, irodalma és művészete valamint politikai élete.

A közép illetve felsőoktatásban is használhatták nyelvüket a diákok illetve a

hallgatók, viszont az egyetemeken a magyar volt a használatos nyelv. A törvény 26. §-

ben a nemzetiségek számára lehetőséget biztosít, hogy alap- és középfokú oktatási

intézményeket hozhassanak létre, ezáltal is erősítve a kulturális és nyelvi

autonómiájukat, erről így ír a 26. §: „Valamint eddig is jogában állott bármely

nemzetiségű egyes honpolgárnak épen úgy, mint a községeknek, egyházaknak, egyház-

községeknek: úgy ezentúl is jogában áll saját erejökkel, vagy társulás útján alsó, közép

és felső tanodákat felállítani. E végből, s a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar-

és kereskedelem előmozdítására szolgáló más intézetek felállítása végett is, az egyes

honpolgárok az állam törvényszabta felügyelete alatt társulatokba, vagy egyletekbe

összeállhatnak, és összeállván szabályokat alkothatnak, az államkormány által

helybenhagyott szabályok értelmében eljárhatnak, pénzalapot gyüjthetnek, és azt, ugyan

az államkormány felügyelete alatt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően

kezelhetik. Az ilyen módon létrejött művelődési és egyéb intézetek - az iskolák azonban

a közoktatást szabályozó törvény rendeleteinek megtartása mellett, - az állam hasonló

természetű s ugyanazon fokú intézeteivel egyenjogúak. A magán intézetek és egyletek

nyelvét az alapítók határozzák meg.„ A 27. §-ban a nemzetiségi anyanyelvűek hivatalt

is tölthettek be, nem volt kizáró ok, sőt a nemzetiségi nyelvet beszélőket kell

alkalmazniuk a helyhatóságoknak illetve vármegyéknek, hogy az ügyintézés még

könnyebben és hatékonyan működjön. A 29. §-ban a törvény dekralálja, hogy e törvény

hatálya nem terjed Horvát-Szlavónországra, mivel ugyanebben az évben a horvát illetve

magyar nemzet kiegyezett, ezzel létrehozta a belső autonómiával rendelkező

államalakulatot a Magyar Királyságon belül.

Ez a nemzetiségi törvény volt az első igazán jelentős nemzetiségi törvény

Magyarország életében, hiszen garantálta a nemzetiségek saját anyanyelvének

használatát bizonyos megkötéssel, mégis korszakalkotó volt a törvény. Alapja a 1849.

évi VIII. törvény volt, amely túlkésőn született meg, így nem volt idő a tényleges

alkalmazására. Maga a kor legnagyobb politikusa, Deák Ferenc is támogatta a törvényt.

Erről így ír Gángó Gábor: „Deák a nemzetről mint politikai közösségről beszél, ám ezt

nem fejti ki. Bevonta a magyar politikai közösségbe a nem magyar ajkú lakosságot, és

25

fenntartotta annak a lehetőségét, hogy a nemzetiségek külön kulturális identitással

rendelkezzenek.”28

A törvény rendelkezéseit azonban, a későbbi idők politikai vezetése

nem tartotta be. A politikai vezetés megpróbálkozott az erőszakos magyarosítással,

hogy a magyarság lélekszáma minél nagyobb legyen.

Ha a törvény rendelkezéseit az Eötvös József utáni politikai vezetés betartotta volna,

akkor a hazai nemzetiségekkel is sokkal szívélyesebb kapcsolatot tudtunk volna

kialakítani. Akár a Trianoni békeszerződés sem lett volna ilyen mértékű, ha megfelelő

lett volna a viszonyunk nemzetiségeinnek.

4.3 A magyarosítást elősegítő törvények

A politikai helyzetben változások álltak be, ennek hatása az 1879. évi XVIII.

törvénycikk a magyar nyelv tanításáról a népoktatási intézményekben. A törvény

bevezette a magyar nyelv kötelező oktatását a népiskolákban és meghatározta, hogy

milyen óraszámban kell oktatni a magyar nyelvet. A törvény a következőt mondja ki az

1. §-ban: „1. § Minden, akár felekezeti, akár másnemű oly tanitó-képző intézetben, a

melyben a tanitás nyelve nem a magyar, a magyar nyelv, mint már az 1868: XXXVIII.

tc. rendelete szerint is ez intézetekben köteles tantárgy, oly óraszámmal tanitandó, hogy

azt az egész tanfolyam alatt minden tanitójelölt beszédben és irásban elsajátithassa.”

Ez volt az első lépés a magyarosítás felé vezető úton, amelyben próbálták a

nemzetiségek létszámát csökkenteni. A magyar politikai vezetés úgy gondolta, hogy ha

az iskolákban kötelezővé teszik a magyar nyelv tanítását, akkor a nemzetiségi

gyermekek előbb-utóbb el fognak magyarosodni. A törvény, így ellent mond az Eötvös

József által vallott liberális nézetekkel, helyette a nacionalizmus felé fordul a magyar

politika és a nemzetállam koncepcióját próbálta megvalósítani. Erről így ír Szarka

László: „Ennek megfelelően Apponyi – a Deák–Eötvös-féle felfogás híveként –

biztosítani kívánta a nem magyar nemzetiségek nyelvi-kulturális jogait, de elutasította a

kollektív jogok, a külön közjogi státus iránti igényeiket. A Tisza-korszak módosult

nemzetiségpolitikai súlypontjait és a liberális magyar nacionalizmus régi nyelvpolitikai

törekvésének felerősödését jelezte viszont a már 1892-ben előtérbe került magyar

államnyelvi program.” 29

28

Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX. Évfolyam 5. szám 13 oldal. 29

Szarka László: Modernizáció és magyarosítás Korunk XVIII. évfolyam 12. szám 30. oldal

26

A magyarosítás azonban nem a legjobb ütemben haladt, a századfordulóra se

emelkedett meg a magyarság aránya, hogy a nemzetállami koncepciót megvalósítsák,

így 1907-ben az Országgyűlés elfogadta az ún. Lex Apponyi névre hallgató törvény,

amely kötelezővé teszi a magyar nyelvű oktatást minden iskolában függetlenül, hogy

állami vagy egyházi esetleg magánkézben van az oktatási intézmény. Erről a törvény

19. § esik szó, hogy milyen követelményei vannak a törvénynek: „19. § A nem magyar

tanitási nyelvü elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a

magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és

közoktatásügyi minister által a hitfelekezeti iskolafentartó meghallgatásával

megállapitott tanitási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanitandó, hogy a

nem magyar anyanyelvü gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait

magyarul élőszóval és irásban érthetően ki tudja fejezni.„. Azaz a nemzetiségi

gyermekekből „próbálták kiverni” a nemzetiségi tudatot. A törvény nagyon fontosnak

tartotta, hogy a magyar nyelvet ismerjék az oktatási rendszerbe bekerülő diákok, így ha

nem megfelelő módon tanították a magyar nyelvet vagy elmulasztották, a tanító tanár

ellen fegyelmi eljárást is lehetett kezdeményezni, erről így rendelkezik a törvény.: „Ha

a fegyelmi vizsgálat során megállapittatik, hogy a magyar nyelv tanitásában tapasztalt

eredménytelenségnek nem a tanitó szándékos mulasztása, hanem képességének

fogyatékos volta az oka, ezen esetben az illető tanitó, a mennyiben az orsz. tanitói

nyugdijintézetnek tagja, nyugdijazandó, illetőleg végkielégitéssel látandó el. Ha pedig

nem volna tagja az orsz. tanitói nyugdijintézetnek, az iskolafentartó köteles a tanitó

mellé törvényes képesitéssel biró segédtanitót alkalmazni.”

A világháború előestéjén 1912-ben jelent meg egy cikk a Nyugat című folyóiratban,

Jancsó Károly írta, A vármegye és a nemzetiségek címmel. Az akkori nemzetiségi

politikát a következőképpen írja le:” Magyarországon pedig a mai viszonyok között a

vezetők nemzetiségi politikája, bár annak eredménytelenségét be kell látnunk, más nem

lehet. Két oka van e körülménynek. Egyik, mert az ország politikailag még mindig a

feudális szervezet korát éli, az uralkodó földbirtokos osztálynak pedig az egész világon

mindenütt ilyen volt a nemzetiségi politikája. Másik oka pedig, hogy a nemzetiségi nép

nagy részében még igen elmaradt gazdasági és kulturális viszonyok közt él.

Nemzetiségi öntudata a tömegnek alig van, mely őt a szervezettség révén jogainak

27

számottevő harcosává tenné.”30 Jancsó Károly a feudális viszonyokat és azt ezt

támogató földbirtok arisztokráciát, aki a politikai hatalmat gyakorolta tekintette ennek a

politikának a fő bűnbakjának. Mint később kiderült, hogy igaza volt. Ha nem ezt az

erőszakos asszimilációt folytattuk volna, akkor a hazai nemzetiségekkel is jobb lett

volna a viszonyunk.

5. Nemzetiségek 1920-1945

5.1 A Numerus Clausus

2. kép

A Trianoni béke következménye

(http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d3/Trianon_consequences.png)

A világháborút követően Magyarország politikai anarchiába süllyedt és katonailag is

megtépázott lett. 1918-1920 között több kormány próbálta és több politikai csoport

próbálkozott az országot stabilizálni, egyedül Horthy Miklós vezette erők és az általa

vezetett Nemzeti Hadseregnek sikerült ez a feladat. 1920 januárjában megtartott

választások után megkezdődhetett a békekötés az antanthatalmakkal. Végül országunk

30 Jancsó Károly: A vármegye és a nemzetiségek Nyugat 1912. V. évfolyam, 9. szám 778 oldal.

28

1920. június 4-én megkötötték a Trianoni békeszerződést. A trianoni békediktátum

következtében hazánk elvesztette lakosságának több mint 50%-t és területének 2/3-t. Ez

hatalmas csapást jelentett az ország gazdaságának, moráljának és magának a

társadalomnak is. Az új határok által létrejött ún. „csonka Magyarország” lakosságának

döntő többségét magyarok alkották, kisebb részben főként németek, románok, szlovákok,

szerbek és horvátok. A határok azonban nem voltak igazságosak, hiszen még így is több

mint 3,5 millió magyar nemzetiségű került az új határok mögé.

Azért foglalkozok szakdolgozatomban a zsidóságokat érintő törvényekkel, mert a 32.

oldalon lévő táblázatban, a zsidóságot is önálló nemzetiségnek tűntették fel 1941-ben.

Másrészt a trianoni határok beálltával úgy vélem az 1868. évi XLIV. törvény alkalmazásait

nem volt célszerű használni, a 2. kép jól mutatja, hogy országunk nemzetállam lett. Ebben

a helyzetben nem volt szükség új nemzetiségi törvényt készíteni, hiszen országunk

lakosságának kb. a 90%-a magyar anyanyelvű volt és nem voltak összefüggő nemzetiségek

által lakott területek a csonka országban. A két világháború közti időszakban inkább a

zsidóságot lehetne nevezni így nemzetiségnek, akiket az ún. zsidótörvények hátrányosan

érintették, hiszen korlátozták alkotmányos jogaikat, mint például a munkához való jogukat

vagy az oktatáshoz való jogukat.

1920-ban a gróf Teleki Pál vezette első Teleki kormány alkotta meg az ún. „numerus

clausus” vagyis magyarul Zárt szám nevezetű törvényt, amit a felsőoktatási intézményekbe

felvételizőket érintette, legfőképpen a nemzetiségeket és az izraelita vallású honpolgárokat.

Erről az 1920.évi XXV. törvénycikk 3. § így rendelkezik: „…Az engedély

megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől

a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az

ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a

hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de

legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” Ez azt jelentette, hogy az egyetemek bizonyos

karain csak meghatározott létszámban lehettek jelen. Ebben az esetben a nemzetiségek

csak bizonyos %-kát tehették ki az egyetemi létszámban. Új fogalom is került a

törvénybe, mégpedig a „népfajok”. E kategória alá esett a magyarországi zsidó lakosság.

A zsidó lakosságot az 1880-as években emancipálták, így a népszámlálásokban is csak,

mint vallási felekezet jelentek meg. Ezzel ellentétben a mint látjuk a ’20-as évekre már

újra mint „népfaj” kerül kimutatásra. Továbbá a törvény 1. § meghatározza, mely karokat

érinti a törvény: „A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi

közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak

29

oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül

megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható.” A kvótát

végül 1928-ban a gróf Bethlen István vezette kormány eltávolította.

Véleményem szerint ez a törvény megalkotása és végrehajtása nem volt európai,

hiszen korlátozta a nemzetiségek, de elsősorban a zsidók felsőoktatásba való bekerülését,

hogy kvótát állított fel. A törvény rendelkezései nem állnak összhangba a nemzeti és

etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény illetve a nemzetiségek jogairól szóló

törvénnyel, hiszen ez szűkítette a nemzetiségek, de legelsősorban a zsidók oktatáshoz

való jogát. Diszkriminálta is őket, hogy nem engedte őket, hogy felsőoktatási

intézményben tanulhassanak. A törvényt végül megváltoztatták, így újra szabadon

felvételizhettek főleg a zsidók.

5.2 Az első zsidótörvény

Az 1929-es nagy gazdasági világválság a világ összes országát érintette, mint

politikailag, mint gazdaságilag, így Magyarországot is. Gömbös Gyulától kezdve a

politika folyamatosan jobbra tolódik, ez akkor erősödött meg még jobban, amikor 1936-

ban a náci Németország bekebelezte Ausztriát, így közvetlenül határos lett országunk

Németországgal. Azért tárgyalom szintén ezt a törvényt, mert ez már nyíltan a zsidóság

ellen irányuló jogszabály volt, nem úgy, mint a Numerus Clausus, ez csak a zsidóságot

érintette. A magyarországi nemzetiségeket a törvény nem érintette, nem rendelkezett

róluk. Ladányi Andor erről így ír: „A memorandum hangsúlyozta, hogy Magyarország

történelmi céljait csak gyors fegyverkezéssel lehet elérni, és sürgette a zsidókérdés

megoldását. Az utóbbival kapcsolatban követeléseik között szerepelt a zsidó befolyás

visszaszorítása a gazdasági életben és olyan törvény meghozatala, amely véget vet a

zsidó befolyásnak a sajtóban, a színházi életben, a filmgyártásban és más kulturális

tevékenységek terén.” 31

Az első zsidótörvényt is ebben az időben alkották meg. Ez volt az 1938. évi XV.

törvénycikk. Ez a törvény a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb

biztosításáról szóló törvény volt, amelyben először bizonyos munkák és

munkakörökben állapítottak meg egy kvótát, hogy mekkora arányban lehet zsidó

31

Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése (tanulmány) Múlt és jövő 2010. XXI. évfolyam 2.

szám 102-121. oldal

30

vallású személyeket alkalmazni. Ez főleg a művészeti dolgozókat érintette, illetve a

sajtótermékek előállításában részt vevőket és a filmiparban dolgozókat, továbbá az

ügyvédi tevékenységet folytató, mérnöki tevékenységet folytató és orvosi pályán lévő

zsidó vallásúakat. A törvény 3. § meghatározza, hogy hol nem alkalmazhatnak zsidó

vallású személyeket: „3. § A sajtókamarának, úgyszintén a színművészeti és

filmművészeti kamarának tagja csak magyar állampolgár lehet. A tagság egyéb

feltételeit a m. kir. minisztérium rendeletben állapítja meg.” A 4. §-ban a törvény

meghatározza, hogy mennyi lehet maximum a zsidók létszáma illetve hogy ki minősül

zsidónak: „4. § A sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara

tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai

számának húsz százalékát ne haladja meg.

Ebbe a húsz százalékba nem lehet beleszámítani:

a) a hadirokkantat, a tűzharcost, továbbá hősi halált halt szülőnek gyermekét és a

hadiözvegyet;

b) azt, aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más bevett

felekezetbe és megszakítás nélkül ugyanennek a felekezetnek a tagja;

c) a b) pont alá eső szülőnek olyan leszármazóját, aki nem az izraelita felekezet

tagja.” Tehát itt csakis a zsidó vallású embereket tekintik zsidóknak, nem sorolja ide a

törvény azokat, akik kikeresztelkedtek, továbbá nem számítanak bele a hősi halált halt

szülők gyermekei, és akik 1919. augusztus 1-je után keresztelkedtek ki. A kvótákat

minden esetben a mindenkori magyar királyi vallás- és közoktatási miniszter állapította

meg rendelet alapján. A 7. §-ban esik szó az orvosi, mérnöki és ügyvédi

munkakörökben alkalmazható zsidók létszámáról: „7. § Ügyvédi, mérnöki, orvosi

kamarák tagjaiul a 4. § első bekezdése alá eső személyeket csak olyan arányban lehet

felvenni, hogy számuk az összes tagok számának húsz százalékát ne haladja meg.

Mindaddig, amíg az egyéb kamarai tagok arányszáma az összes tagok számának

nyolcvan százalékát el nem éri, a 4. § első bekezdése alá eső személyt a kamara csupán

az újonnan felvett tagok öt százaléka erejéig vehet fel. Az illetékes miniszter a kamara

felterjesztésére indokolt esetben közérdekből kivételt tehet. A 4. § második bekezdését

a jelen § esetében is meglehetősen alkalmazni kell.” Minden esetben a betöltött

munkakörökben a zsidók a 20%-t tehették ki maximum.

Az első zsidótörvény volt a kezdete a magyarországi zsidóságnak az alkotmányos

jogaiktól való megfosztásának. Eltérően a Numerus Clausus-tól itt már nemcsak a

felsőoktatásban vezettek be kvótát. A törvény meghatározta mely szakmákban hány

31

százalék lehet a zsidók aránya. A jelenlegi alkotmányunkkal (Alaptörvény)

ellentételesek voltak ezek a rendelkezések, hiszen csorbította a zsidóság alkotmányosan

garantált jogait. Ez főként a nácizmus erősödésének következményeként jöhetett létre

ilyen törvény Magyarországon.

5.3 A második zsidótörvény

Egy ével később megszületett a világháború árnyéka előtt az ún. második

zsidótörvény. Ez a törvény sokkal jobban szélesítette a zsidók körét, továbbá korlátozta

munkavállalásukat is sokkal jobban, mint az előző évben meghozott ún. első

zsidótörvény. Ez volt az 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági

térfoglalásának korlátozásáról. A törvény az 1. §-ban megállapítja, hogy ki minősül

zsidónak a törvény rendelkezéseit tekintve: „A jelen törvény alkalmazása

szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga, vagy akinek legalább egyik

szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor

az izraelita hitfelekezet tagja vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita

hitfelekezet tagja volt úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után

született ivadékait.” Majd ugyan itt felsorolja azokat az esetköröket, amikor a törvény

paragrafusai nem vonatkoznak.

Ezek ugyanazok, mint az egy évvel korábbi törvényben megállapított mentességek.

Szűkítette a zsidó polgárok állampolgársághoz való jogát is a törvény, ezáltal a zsidóság

jogait a törvény egyre jobban szűkítette. Erről így rendelkezik a 3. §: „Honosítás,

házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet.”.

A 4. § és 5. §-ban a zsidók állami szereplését korlátozza a törvény e szerint zsidó nem

lehet tagja az Országgyűlés Felsőházának illetve nem vállalhat munkát az

államigazgatás területén. Erről így rendelkezik a 4. § és 5. §: „4. § Zsidót nem lehet az

országgyűlés felsőházának tagjává megválasztani, kivéve az izraelita hitfelekezet

képviseletére hivatott lelkészeket.

„Tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léphet az állam,

törvényhatóság, község, úgyszintén bármely más köztestület, közintézet vagy közüzem

szolgálatába. Ez a rendelkezés a társadalombiztosító intézetek szerződött és

ideiglenesen megbízott orvosaira is irányadó. A biztosító intézet elnöke az intézet zsidó

szerződött orvosainak szerződéses jogviszonyát egy évi felmondással megszüntetheti.”

Ezt írja le az 5. §. Továbbá újra kvótát állítanak a felsőoktatásba jelentkező zsidók

32

számára, amit 1928-ban kivettek már a 1920. évi XXV. törvénycikkből. „Az egyetemek

és a főiskolák első évfolyamára zsidót csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó

hallgatók (növendékek) száma az egyetem vagy a főiskola illető karára (osztályára)

felvett összes hallgatók (növendékek) számának hat százalékát.” Ezt írja a 7. §.

A törvény nem csak a közéleti szerepléseiket, államigazgatási feladatokból való

kizárásról, az egyetemi felvetéli kvótával nehezítette meg a magyarországi

zsidóságokat, hanem gazdasági helyzetüket is. Erről így ír a 14. és 16. §: „14. § Ipar

gyakorlására zsidónak iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt mindaddig nem lehet

kiállítani, amíg az illető községben a zsidóknak kiadott iparigazolványok és

iparengedélyek együttes száma a községben fennálló összes iparigazolványok és

iparengedélyek számának hat százaléka alá nem csökken. A kereskedelem- és

közlekedésügyi, illetőleg az iparügyi miniszter közérdekből kivételt tehet. 16. § Zsidót

az egyébként fennálló korlátozásokra tekintet nélkül lehet összes mezőgazdasági

ingatlanának tulajdonul vagy kishaszonbérletek céljára átengedésére kötelezni.”

Megállapítható tehát, hogy újabb jogaikat korlátozták a zsidóságnak, mint például a

saját tulajdonhoz való jogukat, mivel megfoszthatták anyagi javaiktól is akár. Kiderül

az is, hogy a zsidóság e törvényben foglaltak alapján teljesen megfosztottál jogaiktól,

kirekesztette őket a törvényrendelkezési. A törvény rendelkezései ellentétesek a

jelenlegi nemzetiségi törvénnyel, sőt magával az Alaptörvénnyel is.

33

5.4 A harmadik zsidótörvény

1941-ben született meg végül a zsidóságot érintő ún. harmadik zsidótörvény. Ez a

törvény a házassági jogról szóló törvény kiegészítése 1894. évi XXXI. törvénycikk volt

az 1941. évi XV. törvénycikk. A törvénynek IV. fejezetében foglaltak szerint megtiltja a

zsidó és nem zsidó személyek között a házasságot. A törvény tovább tágítja a zsidók

fogalmát. „A jelen § alkalmazásában zsidó az, akinek legalább két nagyszülője az

izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén - tekintet nélkül származására - az,

aki az izraelita hitfelekezet tagja. Az, akinek két nagyszülője született az izraelita

hitfelekezet tagjaként, nem esik a zsidókkal egy tekintet alá, ha ő maga keresztény

hitfelekezet tagjaként született és az is maradt, s e mellett mind a két szülője

házasságkötésük idejében keresztény hitfelekezet tagja volt. Az ilyen személynek

azonban nemcsak zsidóval, hanem olyan nemzsidóval is tilos házasságot kötnie, akinek

egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.„így a zsidó

kategóriába még többen kerültek bele, mint az előző két törvényben meghatározott

esetkörökből fakadóan. Továbbá a törvény kimondja, hogy keresztény vallású nem köthet

házasságot zsidó vallásúval, ezáltal a zsidó vallású állampolgároknak a házassághoz való

jogaikat is megnyeste a törvény. „Az izraelita hitfelekezetbe a jelen törvény

hatálybalépése után áttért olyan személy, akinek a jelen § értelmében tilos volna áttérése

előtt zsidóval házasságot kötnie, ha az izraelita hitfelekezet tagjaként zsidóval köt

házasságot, a zsidókkal egy tekintet alá eső személy marad akkor is, ha utóbb ismét

keresztény hitfelekezet tagjává lesz.” A törvény azonban biztosít kivételt is ezen

rendelkezés alól, amelyet a 9. §-ban állapít meg a jogszabály. „Az igazságügyminiszter

különös méltánylást érdemlő okból kivételesen felmentést adhat a jelen §-ban foglalt

tilalom alól nemzsidó és olyan zsidó között kötendő házasság tekintetében, akinek csak

két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként s ő maga keresztény

hitfelekezet tagjaként született, vagy élete hetedik évének betöltése előtt keresztény

hitfelekezet tagjává lett s mind a két esetben az is maradt. Ezt a rendelkezést a

házasságon kívül született gyermekre is megfelelően alkalmazni kell.„

Miután a háború kimenetele a Sztálingrádi csata után megfordult, a magyar

külpolitika is kezdett szűkölni, ami végül a náci csapatok megszállása szűkítette be

véglegesen 1944 márciusában, ezután kezdődött a vidéki zsidóság deportálása, egyedül

a budapesti zsidóságot sikerült megmenteni a pusztulástól a kormányzó Horthy Miklós

közbenjárása révén. 1944 októberében a sikertelen kiugrási kísérlet után a nácik által

34

támogatott Szálasi Ferenc vette át a hatalmat, amelynek célja a hazai zsidóság

felszámolása és a háború további folytatása volt.

1. Táblázat: Magyarország nemzetiségei 1920 és 1980 között.

Nemzetiség 1920 1930 1941 1949 1960 1970 1980

Magyarok 7 155 973

89.6%

8 000 335

92.1%

11 881 455

80.9%

9 076 041

98.6%

9 786 038

98.2%

10 166 237

98.5%

10 638 974

99.3%

Németek 550 062

6.9%

477 153

5.5%

533 045

3.6%

22 455

0.2%

50 765

0.5%

35 594

0.4%

11 310

0.1%

Szlovákok 141 877

1.8%

104 786

1.2%

175 550

1.2%

25 988

0.3%

30 630

0.3%

21 176

0.2%

9 101

0.1%

Románok 23 695

0.3%

16 221

0.2%

1 051 026

7.2%

14 713

0.2%

15 787

0.2%

12 624

0.1%

8 874

0.1%

Ruszinok – – 547 770

3.7% – – – –

Horvátok 58 931

0.7%

47 337

0.5%

12 346

0.1%

20 423

0.2%

33 014

0.3%

17 609

0.2%

13 895

0.1%

Szerbek 17 132

0.2%

7 031

0.1%

213 585

1.5%

5 158

0.1%

4 583

0.1%

12 235

0.1%

2 805

0.02%

Szlovének 6 087

0.1%

5 464

0.1%

20 336

0.1%

4 473

0.1% –

4 205

0.04%

1 731

0.01%

Cigányok 6 989

0.1%

7 841

0.1%

76 209

0.5%

21 387

0.2%

25 633

0.3%

34 957

0.3%

6 404

0.1%

Egyéb 26 123

0.3%

18 946

0.2%

29 210

0.2%

14 161

0.1%

14 534

0.1%

17 462

0.2%

16 369

0.2%

Zsidók – – 139 041

0.9% – – – –

Összesen 7 986 875 8 685 109 14 679 573 9 204 799 9 961 044 10 322 099 10 709 463

Forrás:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_n%C3%A9pess%C3%A9ge

35

6. A rendszerváltás utáni nemzetiségi törvények

összehasonlítása

A második világháború utáni időszakban Magyarországon nem beszélhetünk

nemzetiségi törvényekről, hiszen az Országgyűlés nem alkotott a témával kapcsolatos

jogszabályokat. Továbbá az országban élő nemzetiségek egy részét kitelepítették az

országból, mint például a hazai németséget. A szlovákokat és a románokat

lakosságcserével telepítették ki, helyükre a szomszédos államokból hoztak magyarokat.

A kommunizmus alatt a magyarországi nemzetiségeket elnyomták, jogaikat nem

érvényesíthették. Ezeknek a tényeknek köszönhetően a magyarországi nemzetiségek

száma jelentősen csökkent az ország lakosságának viszonyához képest.

A rendszerváltozás után Magyarországon újra napirendre kerülhetett a nemzetiségek

kérdése, amely a kommunizmus időszaka alatt tabutéma volt. Nagy szükség volt

szabályozni ezt a kérdést, hiszen ekkorra már több nemzetközi szerződés is garantálta a

nemzetiségek alkotmányos jogait. Az akkori Alkotmányunk módosításába is bekerült a

nemzetiségek védelme, erről a 68. § rendelkezik. Ezek tudatában az első szabadon

választott Országgyűlés megalkotta 1993-ban a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló

1993. évi LXXVII. törvényt (továbbiakban Ntv1.). Azonban ez nem hozta meg a várva

várt eredményeket Gángó Gábor szerint, aki erről így ír: „A nemzetfogalom

alakulásáról, a törvénykezés mögött meghúzódó, változó előfeltevésekről tanúskodnak

a rendszerváltozás utáni azon törvények is, amelyeket nemzetiségi ügyekben hoztak. Az

1993. évi LXXVII. tv. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól nem néz szembe a

nemzetállam problémájával. Mivel szándékai szerint „a magyar történelem

legnemesebb hagyományait és értékeit” folytatja, egyúttal a múltra nézve is félretolja a

kérdést.”32

A preambulumról így ír Gángó Gábor: „A strasbourgi egyezmény nem definiálja a

kisebbséget, mert olyan megoldást kínál, ami változó meghatározások és módosuló

számarányok mellett is megállja a helyét. Azért kell viszont hozzátenni a magyar

kisebbségi törvényben, hogy „etnikai és nemzeti” kisebbségekről van szó, mert nem

32

Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX. Évfolyam 5. szám

15 oldal.

36

ugyanabban az értelemben használja a „nemzeti” szót. Az 1993. évi LXXVII. törvény egy

identitásukhoz ragaszkodó, létükben fenyegetett kisebbségekből álló világot tükröz.”33

A törvény megalkotását követően többször merült fel a jogszabály módosítása és

pontosítása, amire csak 2011-ben nyílt lehetőség. 2011-ben alkotta meg az Országgyűlés A

nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvényt (továbbiakban Ntv2.). Az új

alkotmányba, Magyarország Alaptörvényébe is úgyszintén bekerült a nemzetiségek

védelme, erről a XXIX. cikkben esik szó.

Legelőször érdemes a törvény preambulumával foglalkozni, mint láthatjuk, ez teljes

mértékben megegyezik. Ennek oka, hogy a törvény alapvető célja nem változott, hiszen az

Országgyűlés azért alkotta meg ezeket a törvényeket, hogy a nemzetközi szerződéseket

figyelembe véve biztosítja a hazánk területén élő valamennyi kisebbség illetve az Ntv2.-

ben foglaltak szerint a nemzetiségek jogait, kulturális és nyelvi szabadságát.

A törvények felsorolják, mely nemzetközi szerződéseket vette figyelembe a jogalkotó a

törvények megalkotásakor:„…Magyarország aktív közreműködésével megalkotott

nemzetközi dokumentumokban foglaltakra, különösen az Egyesült Nemzetek

Szervezetének a Polgári és Politikai Jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmányára, az

Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet keretében végzett munkára, a

Koppenhágai Dokumentumra, az Európa Tanácsnak az Emberi Jogok és Alapvető

Szabadságjogok Védelméről szóló Egyezményére, valamint a Regionális vagy Kisebbségi

Nyelvek Európai Kartájában és a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló

Keretegyezményben megfogalmazottak széleskörű érvényesítésére…”. A Ntv1. első

fejezetében az általános rendelkezésekről esik szó, itt definiálja a törvény a kisebbség

fogalmát: „1. § (2) E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (a továbbiakban:

kisebbség) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos

népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar

állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai

különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek

megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére

irányul.”

Az Ntv1.-nek a hatálya kiterjed a Magyar Köztársaság területére. A Ntv2.-ben a fejezet

címe eltér, hiszen itt Alapvető és Értelmező rendelkezésekről beszél. A Ntv2.-ben a

definiált fogalom teljesen megegyezik a Ntv1.-ben foglaltakkal, azzal a különbséggel,

33

Uo. 15 oldal.

37

hogy a törvény hatálya nem a Magyar Köztársaság területére terjed ki, hanem

Magyarország területére. Ennek oka, hogy 2012. január 1.-től lépett hatályba

Magyarország Alaptörvénye, amiben az ország hivatalos megnevezése Magyarország lett

szemben az eddig használt Magyar Köztársasággal szemben. A Ntv2. nem csak a személyi

és földrajzi hatály kerül definiálásra. Mint pl.: nemzetiségi közügy, nemzetiségi

önkormányzat, nemzetiségi kulturális autonómia.

A második fejezet a Ntv1.-ben az egyéni kisebbségi jogokról szól, ezzel ellentétben, az

új jogszabályban a Nemzetiségek alapvető jogairól esik, ahol a törvény meghatározza a

Magyarország területén élő valamennyi kisebbség alapvető jogait pl.: Ntv2. 4. § (2)

bekezdésében: ”A nemzetiséghez tartozó személynek joga van mind az óhaza és a

nyelvnemzetek állami és közösségi intézményeivel, mind a más országokban élő

nemzetiségekkel való kapcsolattartásra.” Az új törvény így, sokkal logikusabb felépítést

kap, mivel először a nemzetiségek alapvető jogairól rendelkezik, majd az egyéni és

legvégül a közösségi nemzetiségi jogokról. A Ntv1.-ben ez a fejezet nem található meg.

Minimális eltérés mutatkozik az egyéni nemzetiségi jogok között is. A Ntv1.-ben és a

Ntv2.-ben meghatározza azokat az elidegeníthető jogokat, amelyekkel az egyének

élhetnek, mint pl.: szabad nyelvhasználat, egyesületek alapítása, kisebbséghez vagy

nemzetiséghez való kötődés. A Ntv2.-ben viszont bekerült a kettős állampolgárság

kérdése, amelyet a törvénynek a 12. § (2) bekezdése taglal: „Más állam

állampolgárságának felvételéhez a magyar állam hozzájárulása nem szükséges, kizárólag

nemzetközi szerződés vagy az adott állam jogszabálya irányadó.” A következő fejezet a

közösségi jogokat taglalja, amelyben a törvények kinyilatkoztatják, hogy a

nemzetiségeknek illetve kisebbségeknek milyen közösségi jogaik vannak, mint pl.:

anyanyelvi oktatás biztosítása oktatási intézményekben, alapfokú-, középfokú oktatási

intézmények fenntartása, kulturális intézmények fenntartása.

A Ntv1.-ben még megtalálható egy régebbi intézmény is, a nemzeti és etnikai jogok

országgyűlési biztosát, amely a kisebbségeket képviseli a magyar törvényhozásban. Erről a

törvény 20. § (2) így fogalmaz: „Az Országgyűlés megválasztja a nemzeti és etnikai

kisebbségi jogok országgyűlési biztosát. Az ügyvitel és előkészítés teendőit az

Országgyűlési Biztos Hivatala látja el. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési

biztosára egyebekben az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX.

törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.” A Ntv2.-ből ez a képviselte kikerült, mert

időközben megszüntette ezt a posztot az Országgyűlés beolvasztotta az alapvető jogok

biztosának a hatáskörébe. A következő fejezet a Ntv1.-ben a nemzetiségi önkormányzatról

38

szól, az új törvény viszont a nemzetiségek oktatási, kulturális és média jogairól illetve a

nemzetiségek oktatási önigazgatásáról szól.

Ezzel a résszel gazdagodott az új törvény, az előző törvényben erről nem esett szó

konkrétan fejezeti címen, hanem más fejezetekben szerepelt és nem ilyen részletesen, mint

az új törvényben. A 22. § (1) bekezdése meghatározza a nemzetiségek által használt

nyelveket: „E törvény értelmében nemzetiségek által használt nyelvnek számít a bolgár, a

görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma/cigány (romani, illetve beás), (a

továbbiakban együtt: roma), a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán

nyelv, továbbá a roma és az örmény nemzetiség esetében a magyar nyelv is.” A 22. § (3)

szó esik a romákról is, ahol a Ntv2. azt mondja ki, hogy a romák oktatása magyar nyelven

valósulhat meg, de ha a szülők kérik, akkor oktathatják anyanyelvükön: „ 22. § (3) A

nemzetiséghez tartozó gyermek – a szülője vagy gyámja (a továbbiakban együtt: szülő)

döntésétől függően – anyanyelvű, nemzetiségi két tanítási nyelvű, nemzetiségi nyelvoktató

vagy roma nemzetiségi köznevelésben vehet részt.

A roma nemzetiségi nevelés, nevelés-oktatás folyhat kizárólag magyar nyelven, de a

szülők igényei alapján az intézményfenntartó köteles biztosítani a roma nyelv (romani,

illetve beás) oktatását is. A 14. életévét betöltött, nem cselekvőképtelen gyermek esetében

a szülő e választási jogát gyermekével közösen gyakorolja, a köznevelési intézménybe

történő beiratkozáskor.” A következő nagy részben a nemzetiségek kulturális

önigazgatásáról esik szó, ahol a törvény meghatározza, hogy a nemzetiségi önkormányzat,

hogyan vehet részt a kulturális önigazgatásban. Szó esik intézmények és kulturális

intézmények átvételének szabályairól, hogy mely esetekben veheti át vagy ruházható át a

nemzetiségi önkormányzat részére egy intézmény. Szó esik arról is, hogy állam támogatja

a nemzetiségek kultúrájának ápolását, megőrzését. Erre a 42. §-ban foglaltak vonatkoznak:

„Az állam támogatja

a) a nemzetiségi kultúrák tárgyi emlékeinek gyűjtését, közgyűjtemények alapítását és

gyarapítását;

b) a nemzetiségek könyvkiadását és időszaki kiadványainak megjelentetését;

c) a törvényeknek és közérdekű közleményeknek a nemzetiségek anyanyelvén történő

ismertetését;

d) a nemzetiség családi eseményeihez kapcsolódó egyházi szertartások anyanyelven

történő lebonyolítását, illetve az egyházaknak a nemzetiség anyanyelvén végzett vallási

tevékenységét”. Újdonság még az Ntv2.ben, hogy szó esik külön a nemzetiségek

médiatartalom-szolgáltatással összefüggő jogairól is. Erről a következőképpen rendelkezik

39

a 44. § (1): „A nemzetiségeknek joguk van az információkhoz való – saját anyanyelvükön

történő – szabad hozzáféréshez és azok továbbadásához, a tömegkommunikációs eszközök

útján való – anyanyelvükön történő – tájékozódáshoz és tájékoztatáshoz, médiaszolgáltatás

és sajtótermék eléréséhez és terjesztéséhez.”. Tehát a nemzetiségeknek, mint eddig is a

közmédiában sugározhatnak olyan műsorokat és sajtótermékeket, ahol saját

anyanyelvükön tájékoztathatják nemzetiségi nézőiket illetve olvasóiakat. Ez Ntv1.-ben is

szerepelt, de nem ilyen részletes formában, mint az új törvényben látható. Ezután az új

törvényben a nemzetiségi önkormányzattal és annak képviselőivel foglalkozik. Az 50. §

ban rendelkezik a törvény, hogy milyen nemzetiségi önkormányzatok jöhetnek létre. E

szerint, akárcsak a Ntv1. szerint létrejöhetnek megyékben, városokban, községekben és

országos önkormányzatokat is alakíthatnak.

Az új törvény 51. § (1) és (2) bekezdésben van meghatározva, hogy hány képviselő

lehet a területi nemzetiségi önkormányzatban: „ A települési nemzetiségi önkormányzati

képviselők száma

a) három fő, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma a

választás kitűzésének napján a településen kevesebb mint száz fő,

b) négy fő, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma a

választás kitűzésének napján a településen legalább száz fő.

(2) A területi nemzetiségi önkormányzati képviselők száma hét fő.„

Az új törvény elég részletesen van kidolgozva a nemzetiségi önkormányzati

választások. Az Ntv1. nem tartalmazza a nemzetiségi önkormányzati választások

menetét, ez 2005-ben az Országgyűlés megalkotta a 2005. évi CXIV. törvény a

kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról. Ezek a rendelkezések az Ntv2.-

bekerült be, így végre az egész szabályozás egy törvénybe került bele. Külön kisebb

alcímekben vannak meghatározva a szabályok, hogy hogyan is kell lezajlaniuk a

választásoknak. Először a választójog fogalmát tisztázza, hogy ki is minősül

választópolgárnak és ki vehet részt a nemzetiségi választásokon, majd a következő

alcímben a választókerületekről rendelkezik. Ez a rész is hiányzik a Ntv1.-ből. Ez

alapján elmondható, hogy az új törvény 51. § és a 70. § között rendelkezik a

nemzetiségi önkormányzati választásról, illetve az ide tartozó minden egyes

választással kapcsolatos teendőről pl.: a választókerületek határa, nemzetiségi

önkormányzat megszűnése stb. Az Ntv2.-ben a 87. § és a 98. § között részletezi a

nemzetiségi önkormányzat működését. Az új jogszabály sokkal részletesebben

foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mint a régebbi jogszabály. A kisebbségi és

40

nemzetiségi önkormányzatok feladat és hatásköre nem változott, ugyanazok maradtak,

mint Ntv1.-ben. A Ntv2.-be újdonságként került bele a nemzetségi önkormányzat

társulásai, a Ntv1. ezt a fogalmat nem ismerte megalkotásakor.

Az országos önkormányzatok feladat és hatáskörei a két törvényben szintén

megegyeznek, ehhez a törvényalkotó nem nyúlt bele. Az országos önkormányzatok

maguk határozhatják meg jelképeiket, székhelyét stb. Az Ntv2. részletesebben

határozza meg a nemzetiségi önkormányzat gazdasági szerepét és vagyonát, mint a

Ntv1. Viszont nem tartalmazza az Ntv2. hogy mekkora támogatást is kell kapnia az

országos önkormányzatoknak. Ez a régibbi törvényben van benne, azaz a Ntv1.-ben.

Erről a törvény 63. § (4) taglalja: „(4) Az országos kisebbségi önkormányzatok

működési költségeik biztosítására egyszeri vagyonjuttatásban részesítendők az alábbi

megoszlás szerint”:

2. táblázat: Kisebbségi önkormányzatoknak nyújtott egyszeres vagyonjuttatás.

forrás: 1993. évi LXXVII. törvény 63. § (4) bekezdésében foglaltak szerint

cigányok 60 millió Ft

németek 30 millió Ft

horvátok 30 millió Ft

szlovákok 30 millió Ft

románok 30 millió Ft

bolgárok 15 millió Ft

görögök 15 millió Ft

lengyelek 15 millió Ft

örmények 15 millió Ft

ruszinok 15 millió Ft

szerbek 15 millió Ft

szlovének 15 millió Ft

ukránok 15 millió Ft

összesen 300 millió Ft értékben.

41

Véleményem szerint jó döntés volt a kormányzatnak újra tárgyalni nemzeti és etnikai

kisebbségek jogairól szóló törvényt és helyette egy új, modern, részletes szabályozást

megalkotni. Ezzel a hazánkban élő nemzetiségek még inkább élni tudnak jogaikkal,

anyanyelvüket és kulturális értékeit védi. Megteremtette a nemzetiségek számára azokat a

lehetőségeket, amelyeket az előző törvény nem érintett, vagy ha érintette, akkor is csak

felszínesen.

A törvény akkor lett volna igazán megfelelő, hogyha a nemzetiségeknek biztosítva

lettek volna az Országgyűlésben és képviselhették volna magukat ott, úgy ahogy

Szlovéniában működik. Erre az Alaptörvény 2. cikkének (1) bekezdése tér ki. Erre lett

volna jó részben a kétkamarás parlament, amely 2010-2011 között az új alkotmány

készítésekor is felmerült, ám később lekerült az asztalról. A nemzetiségek jogai nemcsak

ebben a két törvényben jelent meg, hanem a nem hatályos alkotmányunkban az 1949.évi

XX. törvényben és az új alkotmányunkban is Magyarország Alaptörvényében is

megtalálható. Nagyon fontos, hogy eme rendelkezések megtalálhatóak az Alaptörvényben

is, hiszen alkotmányos joga minden embernek, hogy szabadon használhassa nyelvét, védje

és őrizze kultúráját. Garantálnia kell ezeket a jogokat az Alaptörvényben, hiszen minden

embernek vannak jogai, amiket nem szabad korlátozni. Ezt a nemzetközi szerződések is

tartalmazzák.

Fontos, hogy országunk megtartsa kulturális sokszínűséget, ami jellemzi, hiszen ettől

gazdag országunk, hogy ilyen sokszínű volt mindig is. Véleményem szerint, ha a

dualizmus idején a magyar politikai vezetés, nem erőltette volna rá a nemzetiségekre a

magyarosítási politikáját, akkor a ma határainkon kívül élő magyar hontársaink is jobb

helyzetben lennének. Magyarország adósságát így 1993-ban és legutoljára 2011-ben

rendezte le a nemzetiségek felé. Ezek nélkül nem lett volna megvalósítva az Európai

Unióhoz való csatlakozás és a szomszédos államokkal való megbékélés sem, ami

előfeltétele egy új Európának a megvalósításához a nemzetek fölötti Európa létrehozásáért.

42

Összegzés

Magyarország 1920 előtt soknemzetiségű állam volt, amelyben a magyarok csak a

lakosság több mint 50%-t tették ki. A nemzetiségek száma a nagy betelepítések

időszakában ugrott meg, és emiatt jelentősen csökkent a magyarok aránya az

összlakossághoz viszonyítva. A nemzetiségi kérdés emiatt nagyon is fontos volt, hiszen

országunk csak úgy tud működni, ha az országunkban élő nemzetiségekkel megfelelő

viszonyt tud kialakítani. Mint láthattuk 1849-ben volt az első ilyen kísérlet, hogy a

magyarság megegyezzen a nemzetiségekkel, azonban a szabadságharc leverése

következtében ez nem valósult meg. Erre csak 1867-es kiegyezés után volt lehetőség a

magyar politikai vezető rétegnek. Az Eötvös József által megalkotott nemzetiségi

törvény példanélküli volt Európában. Biztosította a nemzetiségek szabad

nyelvhasználatát és elismerte jogaikat. Azonban nem nagyon tartották be és lassan, de

biztosan az ország a magyarosítási politika felé vette az irányt. Ezt bizonyítja az

1879.évi XVIII. Törvénycikk, amely a magyar nyelv tanítását célozza meg.

A magyarosítás legszembetűnőbb törvénye az ún. Lex Apponyi féle oktatási törvény

volt, amely kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. Ennek a törvénynek célja, hogy

növelje a magyarul értők számát. A nemzetiségek a magyarosítás ellen többször

tiltakoztak, ezek közül a leghíresebb az erdélyi románok 1892-es tiltakozása volt. Az

országban élő nemzetiségeket így a magyarosítási kísérletekkel sikerült az ország

vezető rétegének elidegeníteni. A magyar politikai elit félt a nemzetiségektől. Ezek

alapján lettek létrehozva a választókerületi határok úgy, hogy a magyarok legyenek

lehetőleg többségben, illetve főként a magyarok vehettek részt a választásokon, mivel

mi magyarok voltunk többségében tehetősebbek, ezért alkalmazták a virilista választási

rendszert.

Úgy gondolom, hogyha más nemzetiségi politikát követett volna a magyar politika

rendszer az ún. „Boldog békeidőkben”, akkor nem mérgesedett volna el a magyarság és

a területén élő nemzetiségek viszonya. A Trianoni békediktátum után az ország

lakosságának jelentős része magyar anyanyelvű volt, a legnagyobb nemzetiség ekkor a

német volt. Ennek hatására 1938-ig nem volt nagy szükség olyan jogszabályt hozni,

amely a nemzetiségeket érintette volna. Ez a helyzet 1938 után kezdett megváltozni.

Először meghozták az első zsidótörvényt, majd meg kezdődhetett a visszacsatolások

időszaka is. 1941-re a magyar revizionista politika elérte célját, viszont jelentős számú

43

nemzetiség lett az új határokon belül. Ezeket a területeket a háború után elvesztettük, a

magyarországi németeket kitelepítették, és a környező országokkal lakosságcseréket

hajtott végre a magyar kormányzat. Ezek után az ország legnagyobb kisebbsége a

cigányság lett.

A rendszerváltásig nem is született nemzetiségi törvény, csak az első szabad

választások után 1993-ban született meg az első nemzetiségi modernkori törvény, amely

a nemzetközi szerződéses kötelezettségeit is figyelembe vette. Véleményem szerint az

akkori szabályozás az akkori időszaknak tökéletesen megfelelt, ám idővel egy új

részletekbe kitérő törvényt kellett volna hozni, ami csak 2011-ben valósult meg. Mint

már az előző fejezetben is írtam, a törvény célja jó és világos, de nem szerepel benne a

nemzetiségek országgyűlési képviselete. Pedig ez fontos dolog lenne, hogy a

nemzetiségek képviselhessék magukat a nemzet házában pártpolitikailag semlegesen.

44

Irodalomjegyzék

Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák

rendszerében a középkori Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet,

6-17 oldal.

Demeter Attila: Nemzet és nemzetiség Eötvös József felfogásában Pro minoritate 2006.

Tél 111-119 oldal.

Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX.

Évfolyam 5. szám 10-15 oldal.

Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi

szászok betelepítése AETAS 2005 XX. évfolyam 4. szám 124-136 oldal.

Jancsó Károly: A vármegye és a nemzetiségek Nyugat 1912. V. évfolyam, 9. szám 778-

784 oldal.

Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése (tanulmány) Múlt és jövő 2010. XXI.

évfolyam 2. szám 102-121. oldal

Magyar Zoltán: Horvát-magyar viszonyok, 1102-1918 Klió: történettudományi szemléző

folyóirat 2006. XV. Évfolyam 2. szám 36 oldal

Mészáros Árpád – Fóti János: Nemzetiségek, etnikai csoportok a 20. századi

Magyarországon Regio - Kisebbség, politika, társadalom 1995. VI. évfolyam 3. szám 3-33

oldal.

Ress Imre: Horvát-magyar összecsapás és kiegyezés (1848-1868) : Nemzeti érdekek és

Habsburg-központosítás História, 2011 XXXI. évfolyam 5-6. szám 46-57 oldal.

Ruszoly József: Az 1849. július 28-i nemzetiségi törvény és a közép-európai

alkotmányfejlődés Jogtörténeti szemle: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar

Állam- és Jogtörténeti Tanszékének közleményei, 2007. IX. évfolyam 1. szám 52-63. oldal

45

Szarka László: Modernizáció és magyarosítás Korunk 2007. XVIII. évfolyam 12. szám 25-

35. oldal

Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL.

évfolyam 1998. 3-4. szám, 193-203 oldal.

http://www.origo.hu/itthon/20020610szukseges.html Szükséges a nemzetiségi törvény reformja (MTI)

46

Felhasznált jogszabályok

1949. évi XX törvény a Magyar Köztársaság alkotmánya

Magyarország Alaptörvénye

1868.évi XXX. törvénycikk a Magyarország, s Horvát-, Szlavon és Dalmátországok közt

fenforgott közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezmény beczikkelyezéséről

1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában

1879. évi XVIII. törvénycikk a magyar nyelv tanitásáról a népoktatási tanintézetekben

1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a

községi és hitfelekezeti néptanitók járandóságairól

1920. évi XXV. törvénycikk a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti

egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás

szabályozásáról

1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb

biztosításáról

1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról

1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk

kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi

rendelkezésekről

1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól

2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól