KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNETI ADATTÁR Oktatási ...kkumtt.btk.elte.hu/Oktatási segédlet a középkori...KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNETI ADATTÁR Oktatási segédlet a középkori

KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNETI ADATTÁR

Oktatási segédlet

a középkori magyar történeti kombinált vizsga (BBN-TÖR-211)

írásbeli részéhez (ELTE BTK)

Körmendi Tamás és Lakatos Bálint közreműködésével összeállította

DRASKÓCZY ISTVÁN–DRESKA GÁBOR–THOROCZKAY GÁBOR

ELTE BTK Történeti Intézet

Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszék

Budapest, 2012

2

A) TÖRTÉNETI FOGALMAK

Adománybirtok: A feudális magánföldbirtok egyik fajtája. Már Szent István korától kétféle típusú

földbirtok létezett: saját nemzetségi földek és királyi adományok. Az öröklött (=ősi) birtok az

1351-ben törvényben is rögzített ősiség elvének megfelelően a nemzetség férfitagjai között

öröklődött, magszakadás esetén pedig a királyra háramlott. Az adománybirtok örökítésének

módját az adománylevél szabályozhatta (pl. a fitestvérekre, rokonokra is kiterjeszthette az

adomány érvényességét), de az adománybirtokban az adomány megtétele után továbbra is benne

rejlett a királyi jog, amely korlátozta az adománybirtokkal való rendelkezést. Az adománybirtokot a

megadományozott (vagy ha többen kapták az adományt, a megadományozottak) férfi

leszármazottai örökölték. Belőle járt leánynegyed. Férfi örökös hiányában a királyra szállt a jószág.

Az uralkodó kivételes esetben fiúsíthatta az utolsó férfi örökös leányát.

Ajándék: Nagyobb egyházi ünnepekkor a földesúrnak járó természetbeni szolgáltatás (termény,

állat, kenyér, kalács stb.). A XI. században jelent meg az egyházi birtokokon, a XIII–XIV.

században terjedt el általánosan az országban. Az 1514. évi törvények részletesen szabályozták a

nagyságát.

Alispán: A nemesi megye tisztségviselője, akit a XIII–XV. században a fő/megyésispán nevezett

ki familiárisai közül. E magánjogi viszonyon alakult közjogi működése. A XIV. század közepétől az

~ elnökölt a vármegyei törvényszéken, hozzá szóltak a királyi parancsok, ő állította ki az

okleveleket a szolgabírákkal együtt. A XV. századtól a köznemesség beleszólásra törekedett az ~

személyének kiválasztásában.

Allódium: A földesúri birtok azon része, amely az uraság közvetlen kezelésében maradt. A XIV–

XV. században nagy részét parasztok bérelték.

Apát: A bencések és más monasztikus rendek önálló rendházainak a vezetője. A benedeki regula

szerint a monostor lelki és hivatali irányítója. Általában szabadon választhatták őket a szerzetesek.

Árumegállító jog: A városok az uralkodótól jogot kaptak arra, hogy az idegen kereskedőket

megállítsák és arra kényszerítsék, hogy áruikat lerakják és árusítsák az adott város polgárainak. Az

árulerakás és árusítás kötelezettsége többnyire csak meghatározott ideig tartott, melynek letelte

után kereskedő az eladatlanul maradt áruval folytathatta útját. Némely település olyan joghoz

jutott hozzá, amely szerint árucikkeivel a kereskedő nem utazhatott tovább.

Bán: A független horvát királyságban tartományi kormányzó volt, aki a XII. század elejétől a

magyar király horvátországi és szlavóniai helyettese lett. A tatárjárás után a déli határövezetben

újabb báni tisztségek jöttek létre (szörényi, macsói stb.). A horvát, a macsói és a szörényi bán az

ország igazi bárói közé számítottak.

Bandérium (vexillum): A ’címeres zászló’ jelentésű olasz szóból ered a kifejezés. Eredetileg a

vezérek címeres hadi lobogóját jelentette, amely alatt csapatukat hadba vezették, de a XV.

századra már magának a csapatnak a megnevezésére szolgált. Saját bandériuma a királyon kívül

az egyházi és világi báróknak volt. I. Károly alatt valójában semmiféle bandériumreform nem volt,

a hadsereg zászlóaljak szerinti szervezése Árpád-kori eredetű.

3

Bányakamara: Az egyes királyi bányavidékeken működő bányákat összefogó szervezet.

Székhelyük nagyobb bányavárosokban volt. Élén az urburaispán (vagy kamarás, kamaraispán a

neve) állt, aki a bányászoktól járó urburát szedte be s kezelte. I. Károly a nemesfémbányákat a

pénzverő kamaraispánok alá rendelte. Hol kinevezett tisztségviselők, hol bérlők irányították.

Báró: II. András óta (1216) így nevezték az országos méltóságot viselő személyeket, tágabb

értelemben néha közéjük számítva az egyházi előkelőket is, akikkel együtt alkották a királyi

tanácsot (prelati et barones). Kezdetben az ispánokat is ide értették, megkülönböztetve kisebb és

nagyobb bárókat. Nagy Lajos korától már csak a 15 legelőkelőbb tisztviselő tartozott közéjük.

Kiváltságaik közé tartozott a saját zászló alatt történő hadba vonulás, esküjük 10 nemesével ért

fel, és özvegyüknek 100 márka értékű hitbér járt. Ezen kiváltságok általában haláláig megillették a

hivatalából távozó bárót. A XV. században lassan a szó általánosan kezdte alkalmanként a

mágnásokat is jelölni. 1498-tól a törvény szerint bandérium tartásra jogosult zászlósurakat

jelentette, ám szűkebb értelemben továbbra is csupán a főméltóságviselőket értették alatta. Ekkor

általában a következő főméltóságok számítottak báróinak: nádor, országbíró, erdélyi vajda,

tárnokmester, szlavón bán, horvát bán, macsói bán, a szörényi bán (bizonyos időszakokban),

székelyispán, pozsonyi ispán, temesi ispán, 1464-ig a főkincstartó, ajtónállómester,

asztalnokmester, lovászmester, pohárnokmester; a királynéi udvar főtisztségviselői ( királynéi

udvarbíró, tárnokmester, ajtónállómester, asztalnokmester, lovászmester, pohárnokmester),

amikor volt királyné.

Besenyők: Valószínűleg kipcsak-török nyelven beszélő nép, amely a X–XI. században uralma

alatt tartotta a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppe övezetet. Ők üldözték be a magyarokat a

Kárpát-medencébe. A XI. századtól számosan betelepedtek Magyarországra, főbb szállásterületeik

a határvidékeken volt (pl. Nyugat-Magyarország), ill. az ország belsejében (a mai Fejér megye

területén) voltak.

Beszállásolás (descensus): Szállásadási kötelezettség. Az úton lévő király, valamint az ország

fő méltóságviselői és kíséretük elszállásolását és élelmezését foglalta magában. Az Aranybulla

tiltotta a serviensek birtokain való beszállásolást.

Böszörmények (izmaeliták): A magyarországi muszlim hívők összefoglaló neve, a muzulmán

szóból ered. Magyarországon volgai bolgár, úz és káliz eredetű muszlim hívők éltek a XIII.

századig.

Céh: Egyazon városban élő és azonos ipart vagy foglalkozást művelő szabad kézművesek (esetleg

más foglalkozásúak) érdekvédelmi egyesülete, amely egyben vallásos egyesület szerepét is

betöltötte. Előzményei XIII. századiak. Kezdetben a király vagy a földesúr szervezte meg őket. Fő

céljuk a mesterség érdekvédelme volt a külső konkurencia ellen, ill. a termelt árú minőségének

védelme. Magyarországon az első céhek az erdélyi szászoknál jöttek létre, igazi elterjedésük a

XIV. század végén történt.

Collecta: A pénzadó egyik elnevezése. Az Árpád-korban nevezték így a földesúrnak járó

pénzjáradékot is. A XIII–XIV. században a király által kivetett rendkívüli adót hívták így.

4

Dákoromán kontinuitás-elmélet: A román történetírásban manapság is egyeduralkodó

történeti teória arról, hogy a mai románság az Erdélyben élő, a II–III. században romanizált dák

népesség utóda. Valójában a románok őse Erdélybe a Balkánról a középkorban bevándorolt,

főként pásztorkodó populáció volt, amely kétségkívül újlatin nyelvet beszélt. Az elmélet humanista

tudósok tollán született meg, elterjesztésében nagy szerepet játszottak a XVIII. századi görög

katolikus román papok, majd a XIX. században állami ideológia lett belőle.

Dekrétum: Az uralkodói akaratnyilvánítás azon formája, amelynek egyedi eseten túlmutató

általános érvényt tulajdonítottak; ma általában törvény értelemben használjuk. A dekrétumok a

14. századig nem tagolódtak cikkelyekre, mivel nem ritkán több törvényhozási alkalommal

született törvényeket tartalmaznak. Megalkotásukban az uralkodó mellett a királyi tanács is részt

vett, a 15. században pedig a rendi országgyűlések végzéseit nevezik dekrétumnak.

Denár: Kisebb értékű ezüstpénz neve. Szent István először szintén ezt veretett. Kálmán király

idején kezdtek gyengébb minőségűt verni, amiből 40 darab ért egy bizánci aranypénzt (vö.

penza). A nemesfém tartalma koronként változott, gyakran alig volt benne ezüst. A XIV–XVI.

században úgy számoltak nálunk, hogy 100 denár egy forintot ért, függetlenül attól, hogy mennyi

ezüstöt tartalmazott. Az ilyen forintot hívjuk számítási forintnak. A nemesfémtartalomtól függött

tehát, hogy denárból mennyi tett ki egy valóságos aranyforint darabot. 1467 és 1521 között

valóban 100 darab ért egy aranyforintot. Nyugat-Magyarországon igen elterjedt a bécsi denár,

amelyből az 1460-as évektől 3 darab ért egy magyar denárt.

Domaniális jövedelem: A királyi kincstár azon bevétele, amely a királyi birtokok (domíniumok)

jövedelméből származott. A többi királyi jövedelem a regálé jogán folyt be a kincstárba.

Dusnok (torló): Kötött szabad jogállású népelemek az egyházi birtokokon, akiket korábbi uruk

lelki üdvéért szabadított fel, hogy halála emléknapján megvendégeljék a papságot.

Egyházi nemes (prédialista): Nem teljes jogú adománybirtokkal, hanem bizonyos szolgálatok

ellátásához kötött földet kapott, függő helyzetű nemesek. Eredetük az egyház kötött szabad

jogállású, esetleg katonáskodó jobbágyaiban kereshető. Katonáskodni az egyházi földesúr

bandériumaiban voltak kötelesek. Az ~ek adómentesek voltak, ún. prédiális székekben ítélkeztek

felettük, és a prédiumon kívül nemesi birtokot nem szerezhettek.

Egyházmegye: A katolikus és ortodox egyházakban püspök által irányított, pontosan elhatárolt

terület. A gregorianizmus előtt Magyarországon a királyok, később a pápák alapíthatták őket.

Szent István király a hagyomány szerint tíz ~t alapított, ehhez járult a középkorban még négy.

Területüket főesperességekre, majd később még tovább, esperességekre osztották fel. Több ~

alkotja az egyháztartományt, amelynek élén az egyik egyházmegye érseki rangú vezetője áll mint

metropolita.

Egytelkes nemes: A nemesi társadalom alsó rétege. Olyan nemesek, akik csupán egy teleknyi

nemesi (tehát elvben adómentes) földdel rendelkeztek, jobbágyuk nem volt. Szegénységük miatt

alig lehetett őket hadra fogni (1459. évi törvény szerint 10 állított ki egy lovas íjászt). Mátyás

5

kezdte el őket adóztatni. Ők képezték a hazai nemesi társadalom több mint 80%-t, többnyire

egész falvakat, néhol egész vidékeket ők laktak.

Ekealja (aratrum): Mértékegység, az 1 gazdasági év alatt 1 ekével megművelhető területet

jelentette. Nagysága eketípustól, földtől és tájtól függött, általában 30 hektártól felfelé terjedt. A

királyi ekealja 126 hektárt tett ki. A mértékegységet a XVI. századig használták.

Erdélyi vajda: A középkori magyar királyság főméltósága a XII–XVI. században. Feladata az

erdélyi országrész kormányzata volt. Katonai és bírói funkciókat is ellátott, azonkívül ő nevezte ki

az erdélyi megyésispánokat.

Erdőispánság: A kora középkori királyi birtokigazgatás intézménye, a Magyarországon

szétszórtan fekvő királyi erdőuradalmak és vadászóhelyek irányítására szolgált a XII. század

végétől. Vezetője a procurator volt, területén különleges szolgáltatásra kötelezett szolganépek

(erdőóvók, pecérek, darócok stb.) éltek. Az erdőispánságok a XIV. századra megyévé alakultak

(Zólyom), vagy beolvadtak más megyékbe.

Érsek: Katolikus főpap, a több püspökségből – közöttük a saját egyházmegyéjéből – álló érseki

tartomány vezetője. Az alárendelt püspöket zsinatra hívhatta, ő szentelhette fel stb. Legfontosabb

jelvénye a pápától kapott érseki vállszalag (pallium). Magyarországon a középkorban két érsekség

volt: az esztergomi és a kalocsai.

Évkönyv (annales): Középkori történetírói műfaj. Általában helyi érdeklődésű híreket jegyeztek

le a többnyire kolostorokban vezetett ~ekben. Megfogalmazásakor az időrendnek van elsődleges

szerepe, év szerint szerepelnek benne a hírek. Magyarországon csak az ún. Pozsonyi Évkönyv

maradt fenn, amely a X–XIII. századból hoz tudósításokat.

Falunagy (villicus): A falu helybeli elöljárója, részben az önkormányzat, részben a földesúri

hatalom képviselője. Már Szent István törvényeiben is említik a tisztséget. Általában egy évig

töltötte be hivatalát, feladata volt a rendeletek kihirdetése, az adók behajtásában való részvétel,

alsóbbrendű ítélkezés.

Familiáris: Olyan nemes, akik a király, vagy valamely egyházi vagy világi nagybirtokos

familiájához csatlakozva annak hadi kíséretét alkotja. Általában szóbeli szerződéssel lépett ura

szolgálatába, aki jogi és tényleges védelméről, ellátásáról gondoskodott. A familiárisi jogviszony

nem volt örökletes, és nem volt feltétele valamely birtok hűbérbe adása.

Fekete magyarok: A XI. századi magyarok egy részére vonatkozó megjelölés. Kortárs források

szerint (Chabannes-i Adémar, Querfurti Brúnó) szerint bőrük színe sötét volt. Szent István

fegyverrel térítette meg őket 1009 előtt. Pontos kilétük és földrajzi elhelyezkedésük bizonytalan:

felmerült, hogy a kavarok közé tartoztak, mások szerint pedig politikai-hatalmi elkülönülésre utalt

a ’fekete’ jelző, és az államalapító királlyal szembeforduló vezérek alá tartozó népességet

jelölhette. Az bizonyos, hogy Magyarország déli részein éltek, és a Dunán lehetett eljutni hozzájuk.

Fiúsítás: A leányt vagy leányokat a király különös kegyként fiúörökössé nyiváníthatta, és így apja

„ősi” birtokainak örökösévé tehette. Az 1360-as évektől terjedt el Magyarországon.

6

Fogott bíró (arbiter): Archaikus ítélkezési forma képviselője. A közösség kebeléből választottak

ki tekintélyes személyeket egy-egy peres ügy eldöntésére. Az alperes általában esküvel fogadta

meg, hogy belenyugszik a fogott bírói ítéletbe. Magyarországon különösen a XIII. századból

vannak fogott bírói ítélkezésre utaló adataink.

Forint: Különböző pénzfajták neve. Az elnevezés Firenze város latin névformájából származik.

Magyarországon aranypénzt jelöl, amely elvileg száz dénárt ért, valós értéke attól függött, hogy a

dénárt mennyire értékelték (vö. denár).

Főesperes: A középszintű egyházigazgatási egységek vezetője. Magyarországon a

főesperességek általában egy vármegyényi területre terjedtek ki. A főesperesek valószínűleg a

térítéskori ispáni várbeli pap utódai voltak. A XII. századtól beköltöztek a püspöki székhelyre, ahol

a káptalan tagjai lettek. Kálmán király előírta, hogy egyházi előírásokat tartalmazó könyvvel kell

rendelkezniük.

(Fő)ispán: A XI. századtól a megyék élére állított királyi tisztviselő, a XIII. század végétől

származását tekintve kizárólag nemes. Az ispánságok jelentős részét országos vagy udvari

méltóságok viselték (honor). Az ispánt a király nevezte ki általában a királyi tanács

hozzájárulásával. A XIV. század közepéig a bárók közé számított, így saját zászló alatt vezette

hadba a vár népét. Nagy Lajos 1350 k. a pozsonyi ispán kivételével megszüntette az ispánok bárói

státusát és zászlósúri kiváltságát. Eredetileg az ispán volt a megye legfőbb bírája. A 15. században

már szokásjog volt, hogy a 100 forint értékhatár feletti perekben a megye nem ítélhetett, a

magán- és egyházi földesuraság alatt élő népek felett korlátozott hatalma volt (vö. úriszék). A

nemesi vármegyében a bűnügyekben betöltött szerepét a megyei törvényszék (az alispán és a

szolgabírák együttese) vette át. A főispán elnevezés csak a XVI. század elejétől vált általánossá.

Helyettese az alispán volt, akit a középkorban ő nevezett ki.

(Fő)kancellár: Valamely intézmény írásbeli teendőit végző hivatalának vezetője, az iratokat

hitelesítő pecsét őrzője, és az azzal megerősített iratokért felelős magas rangú, többnyire egyházi

személy. Magyarországon a XII. században jelent meg a (királyi) kancellária, majd a XIV.

századtól a titkos kancellária. A (nagy)kancelláriát a (fő)kancellár vezette, elsődleges feladata a

kormányzati ügyek vitele volt. 1366-tól a kiskancellária élén álló személyt titkos kancellárnak

címezték. A XIV. század végére állandósult az esztergomi érsek főkancellári tisztsége, bár a XV.

században igen gyakran politikai okokból még sem ő töltötte ezt be. Mátyás 1464-ben egyesítette

a fő- és titkos kancellári tisztséget, bár a két kancelláriai tagozat önállósága megmaradt.

Főkapitány: Az 1445. évi országgyűlésen a király nélkül maradt országban a főhatalom

gyakorlására kinevezett hét személy, akik a négy kerületre osztott országban az országgyűlési

határozatok.

Főkegyúri jog: A magyar királyok egyházak feletti jogosítványa, amely Szent István

egyházszervező tevékenységéből eredt. Felölelte a főpapi székek betöltésének jogát. 1417-ben a

római Szentszék bíborosai jóváhagyták Zsigmond király ~-át.

7

Földbér (census, terragium): Eredetileg a hospesek pénzjáradéka, földesúri adója, amely a

jogilag egységes jobbágyság kialakulásával a XIII. században a jobbágyok általános adójává vált.

Közvetlenül vagy közvetve a jobbágytelket terhelte, annak méreteihez igazodva. Összege a XIV.

században általában egy aranyforint körül mozgott.

Földközösség: A föld közös tulajdonát jelentette. Ahogy a rokonság felosztotta a közös vagyont,

úgy szűnt meg a közös tulajdon. Ugyanakkor a rokonok az elhalt személy tulajdonára igényt

tarthattak. A paraszti világban így jelölték a föld közös használatát. Ekkor a falusi közösség tagjai

időszakonként felosztották a falu határát (vö. nyomásrendszer). Amennyiben jobbágyok lakták a

falut, a falu a földesúré volt, a jobbágyok tehát a falusi földek közös használói voltak.

Füstadó (füstpénz): Különböző értelemben használták: adófajta, a paraszti háztartásoktól

beszedett pénzadó. Az Árpád-korban így nevezték a szabadok dénára adót. Használták a nevet

alkalmanként a földesúri pénzjáradékra. Mátyás a rendkívüli adót háztartásonként szedte, így ezt

az adófajtát értették alatt.

Garas: Denárnál súlyosabb ezüst pénz. Csehországban a XIV. század elején kezdték el verni, s

hamarosan népszerű lett nálunk. Magyarországon I. Károly 1329-ben vezette be. 1 garas ekkor 6

denárt ért.

Generalis congregatio: A király parancsára valamely országos méltóság, a XIII. század végétől

pedig általában a nádor által a megye számára meghirdetett és elnöklete alatt megtartott

általános közgyűlés, amelynek feladata a megyei nemesség kötelező részvétele mellett a

köztörvényes bűnözők levelesítése (proscriptio), valamint a résztvevők egyéb ügyeinek tárgyalása

és megítélése volt. I. Mátyás 1486-ban megszüntette, illetve feladatainak ellátását a

megyésispánra ruházta.

Geréb: A XII. században telepítésvezető az erdélyi szászoknál, aki kiemelkedett közrendű társai

közül. A gerébek öröklödő jogot szereztek a bírói, közigazgatási és katonai vezető szerepre. A XIII.

század elejétől földesurai is lettek egyes szász falvaknak. Később házassági kapcsolatok útján

beleolvadtak az erdélyi magyar nemességbe.

Gesta: Középkori történetírói műfaj, megjelenése a korai középkorra tehető. Szerzője általában

szórakoztatni akar, nem kronológiai szempontokat követ, hanem tematikus szempontok szerint

építi fel művét, témája általában valamely etnikum története. Felhasználja a szóbeli hagyományt

is. Később kialakult a regényes ~ műfaja is. Magyarországi reprezentánsa Anonymus műve a XIII.

század elejéről.

Gyepű(elve): A középkori határvédelem intézményei. A gyepű természettől fogva nehezen

járható határvidék, amelyet lakatlanul hagynak, és mesterségesen még nehezebben áthatolhatóvá

tesznek. A gyepűelve a gyepűn túli lakatlan területet jelöli.

Hármaskönyv (Tripartitum): Werbőczy István 1517-ben kiadott joggyűjteménye (Tripartitum),

amelyben a magyar királyság nemeseinek szokásjogát foglalta össze. Foglalkozott még a

nemesség eredetével és a különálló országrészek jogával is.

8

Harmincad: Vámfajta. Eredetileg azt a hányadot jelentette, ami az uralkodó által eladományozott

vásárvámból a királynak járt. Károly Róberttől kezdve határvám lett, ami kb. 1%-os illetéknek

felelt meg. A 15. században mind az importált, mind az exportált termékek után szedték, a század

közepén mérték 5%-ra emelkedett. Mátyás koronavámra keresztelte át.

Háromnyomásos gazdálkodás: Az érett középkorban a határt három nyomásra osztották,

egyikben őszi, a másikban tavaszi gabonát termeltek, a harmadikat felszántott ugarként

legeltetésre használták. A következő esztendőben az őszit tavaszi vetés követte, az utóbbi helyére

került az ugar, az ugarban pedig őszi gabonát vetettek el. Magyarországon a XIII–XV. században

terjedt el, de nem kizárólagosan.

Hatalmaskodás: A XIII. század elejétől használt fogalom az erőszakos bűncselekményekre,

ilyennek számított minden olyan bűntett, amely valakinek a személye, szabadsága, vagyona ellen

irányult. Büntetése elméletben fővesztés volt, a gyakorlatban igen gyakran anyagi kártérítésben

egyeztek meg a felek.

Határispánság (marchia): A kora Árpád-kor egyik határvédelmi szervezete, amely két helyen

működött, a Szerémségben, ill. valószínűleg a nyugati határszélen. Nem azonos a

határvármegyével.

Határvármegye: Elsődlegesen katonai feladatokat ellátó közigazgatási egység. Már I. István

korában létrejöttek a fontosabb és a veszélyeztetettebb területeken. Területük két részre oszlott,

belső lakott és külső lakatlan vagy gyéren lakott részekre. A kettőt az akadályokkal teletűzdelt

gyepű választotta el, amin az átjárhatóságot akadálymentes részek, kapuk biztosították. Feladatuk

elvesztésével a XII–XIII. században fokozatosan beolvadtak a királyi, illetve nemesi vármegyékbe.

A határispánságokban speciális szolgálatokat teljesítettek az őrök és a lövők.

Hegyvám: Más néven akó. A szőlőbirtokok terméséből a feudális földesurat megillető adónem,

amely nem változó hányad, hanem egyszer és mindenkorra megszabott bormennyiség

szolgáltatását jelentette. Borból, mustból vagy annak pénzértékéből állhatott, más természetbeni

juttatás, sőt robot is kiegészíthette. A XIV. századtól a kilenced helyett is szedték.

Herceg (dux): Tágabb értelemben a középkori magyar királyi család férfitagja, szűkebb

értelemben az Árpád- és Anjou-kori területi különkormányzat, a hercegség ura. Ez a XI. században

Bihart és Nyitrát jelentette, később Erdélyt, Szlavóniát, esetleg a Szepességet és az ország

melléktartományait.

Hercegség (dukátus): Területi különkormányzat, amelynek élén általában az uralkodó család

egy-egy tagja állt. A XI. század közepén jött létre, központjait Bihar, Nyitra és talán Krassó

képezte. Miután Könyves Kálmán Álmost 1107-ben megfosztotta a hercegségtől, hosszú időre

megszűnt Magyarországon. A XII–XIII. században az ország különkormányzattal rendelkező

területei (Horvátország, Erdély stb.) jutottak egy-egy királyi családtag kezére kormányzás céljából.

Hitbér (dos): Eredetileg a nő vételára volt, később a férj vagyonából a nő megözvegyülésének

esetére lekötött rész. Adását az Aranybulla rendelte el.

9

Hiteleshely: 1874-ig fennálló, a közjegyzőséghez hasonló intézmény. Azok az egyházi testületek:

káptalanok, konventek számítottak hiteleshelynek, amelyek egyfelől természetes vagy jogi

személyek megkeresésére, másfelől királyi parancsra vagy hatósági megbízatásra közhitelű

oklevelet állíthattak ki. Eredendően az istenítéletek helyszíneit biztosító káptalanok végeztek ilyen

feladatokat, de a XIII. századtól magánalapítású bencés, premontrei és johannita konventek is

hiteleshellyé váltak. 1231 után a poroszló peres és peren kívüli eljárásait is írásba foglalták.

Számukat a XIV. század közepén szabályozta Nagy Lajos, hiteleshelyi feladatot ezután csak

uralkodói megbízással lehetett végezni.

Honor: Az Anjou-kori Magyarország kormányzati rendszere a szolgálati hűbérbirtokként működő

~-birtokokon nyugodott. Az egyes méltóságok betöltőinek juttatta a király „tetszése tartamára”,

azaz visszavonhatóan jövedelmek, birtokok, továbbá bizonyos területek vagy népelemek fölötti

katonai és bírói joghatóság formájában.

Horvát-dalmát-szlavón bán: Az 1091-ben elfoglalt Horvátország, majd az 1105-ben elfoglalt

Dalmácia élén álló, ősi, a Magyar Királyságba a régi Horvátországtól átvett méltóság, területi

különkormányzat vezetője.

Hospes Latin szó, vendéget jelent. Olyan személyekre használták, akik egy adott helyen idegenek

voltak. Következésképpen nem csupán külföldiek, hanem hazaiak is lehettek ők. Olyan telepeseket

szintén jelentett, akik szabad költözési joggal, különféle kiváltságokkal rendelkeztek, saját

jogszokásaik szerint éltek, járadékaik kedvezőbbek voltak, mint másoké. Erről közösségük

kiváltságlevelet kapott.

Ifjabb királyság: A királyi hatalom 1262–1270 között megosztásának intézményes formája. V.

István vette fel ezt a címet a pozsonyi találkozó után, amit apjával, IV. Bélával folytatott. Az ifjabb

király Kelet-Magyarországot uralta, még az idősebb király Nyugat-Magyarországot. Az ifjabb király

a területén szuverén jogokat gyakorolt (királyságnak nevezte a területét, saját nádort és

országbírót tartott, önálló pénzverés, külpolitika, stb.). Az intézmény IV. Béla halálával megszűnt.

Immunitas: Természetes vagy jogi személyre, társadalmi csoportra, illetve birtokára vonatkozó

kiváltság, amely az állammal szemben bírói vagy adózási mentességet biztosított. A bírói

immunitás alapozta meg az egyházi és a földesúri bíráskodást. A klerikusok mentesültek a világi

bíróságtól, a földesúr pedig birtokának népei felett ítélkezhetett saját úriszékén. Sajátos formája a

XIV. századtól kezdve adományozott szabadispánság (=pallosjog).

Ispán: Valószínűleg szláv eredetű tisztségnév. Magyarországon a XI. században a püspökökkel

egyenrangú előkelők címe, Szent István törvényeiben társadalmi réteget is jelöl. ~ok álltak a

vármegyék, a várispánságok, a kamarák, sőt még a királyi kápolna élén is. A XIII. században a

nemesi (serviensi) nemzetség fejét is ~nak nevezték. Az Anjou- és Zsigmond-korban a jelzőtlen ~

szó az országbírót jelölte.

Istenítélet: Közvetett isteni beavatkozás kikényszerítése valamely próba által azokban az

esetekben, amelyekben az emberi tudás nem dönthetett. Pogány eredetű. Magyarországon a

tüzesvas-próba terjedt el. Magyarországon Kálmán király a püspöki székhelyeken és nagyobb

10

prépostságokban engedélyezte az istenítéleti szertartást. Hazánkban a XIII. század elejéig

alkalmazták bizonyításra.

Jászok: Alán eredetű népcsoport, amelynek tagjai valószínűleg három részletben érkeztek

Magyarországra: először 1241 előtt a kunokkal együtt, majd a XIII. század végén, végül a XIV.

század közepén. Legtöbben a Jászságban laktak, de éltek másutt is az országban. A XV.

században még ismerték nyelvüket. Könnyű lovasként kellett katonáskodniuk. A XIV. században a

társadalom differenciálódott, sokan jobbággyá váltak, nem tudták a katonai szolgálatot teljesíteni.

A század végétől ők ezért adót fizettek.

Jegyajándék: A házasságkötés előtt a férj vagy a szülők, illetve a rokonság által a

menyasszonynak adott ingóságok, ékszerek, ruhák. Ez a nő magántulajdona, amely birtokában

marad a házasság ideje alatt is. Róluk szabadon végrendelkezhetett, ennek hiányában gyermekei

örökölték. A férje gyermektelen halálakor a feleség a jegyajándékot a hitbérével együtt megkapta,

mielőtt az ingó vagyont fölosztották volna.

Jobbágy: A különböző jogállású földesúri alattvalókból alakult ki a XIII–XIV. században ez a

társadalmi réteg. Földesúri birtokon élő parasztember volt, aki a földesurától használatra kapott

meghatározott nagyságú földdarabon (vö. jobbágytelek) gazdálkodott. Szabad költözési joggal

rendelkezett, járadékokkal tartozott urának. Fölötte földesura bíráskodott (úriszék). Némelyik

birtokos pallosjoggal is rendelkezett. A jobbágyi társadalom alsó rétegét a zsellérek alkották.

Jobbágytelek: Olyan, a földesúr tulajdonában lévő, de a jobbágyok kezelésébe adott, általuk

használt, birtokolt meghatározott nagyságú földterület, ami után a jobbágy urának meghatározott

járadékokat (pénz-, termény-, munkajáradék, ajándék) adott. Az állami adózásnak is ez képezte

az alapját. Belső- és külső telekből állt. A belső telekhez tartozott a ház az udvarral, kerttel stb.,

míg a külső telket a szántó illetve a rét alkotta. Ez kiegészült a közös legelő, víz, erdő használati

jogával. Nagysága falvak, tájak szerint változott, 10–60 hold között ingadozott. Országosan a fél

telek vált általánossá a XV. században. Nem tartozott hozzá a szőlő, a bérelt/zálogba vett föld és

az irtás.

Jogar: A magyar koronázási jogar buzogány alakú, gömbös fejű, kézben viselt hatalmi jelvény.

Valószínűleg II. Henrik ajándéka volt Szent István királynak. Királyi felségjelvényként először I.

András király idején említik (1055).

Kabarok (kavarok): Bíborbanszületett Konstantin és a Salzburgi Évkönyv által említett, a

magyarokhoz csatlakozott népelem a IX. században. Három törzsük volt, amelyek a kazár

birodalomból váltak ki. A törzsek neveit nem ismerjük, egyes feltételezések szerint a székelyek is

közéjük tartoztak.

Kálizok: Eredetileg a belső-ázsiai Hvárezmből származó, iráni nyelvű, muszlim vallású népesség

az Árpád-kori Magyarországon. Pénzüzletekkel, határvédelemmel foglalkoztak. Elterjedésüket a

Káloz, Kalász helynevek őrzik. A XIII. század végére eltűntek, beolvadtak a magyarságba.

Kamara: A király magánlakosztálya s magánkincstára. Ez utóbbi jelentésből származik a

következő jelentése: a királyi pénzjövedelmeket (vagy egyik fajtájukat) kezelő hivatal. Bánya- ,

11

pénzverő-, sókamarák voltak, de nevezték így a 14-15. században az egyes adókerületeket is. A

kamarákat az uralkodók hol bérbe adták, hol maguk neveztek ki az élükre tisztségviselőket.

Kamarahaszna: Az Árpád-korban a királynak a pénzverésből származó bevétele, a régi pénzt

ugyanis be kellett váltani. A király hasznát a beváltási illeték, és az új, valamint a régi érme értéke

közötti különbség jelentette. Károly Róbert e helyett vezette be 1336-ban a kapuadót.

Kancellár: kancellária élén álló személy (lásd főkancellár).

Kancellária: Az írásbeli ügyintézés fejlődésével elterjedő, rendszeres oklevél-kiállítással

foglalkozó központi állami hatóságok, királyi bíróságok, egyházi intézmények és

magánnagybirtokosok iratkezelését végző hivatal, melynek állandó vezetője és személyzete volt.

Magyarországon a kancellár fogalma III. Béla uralkodása alatt jelent meg. Helyettese és 1255-től

a kancellária tényleges vezetője az alkancellár volt, aki általában a székesfehérvári prépost. Nagy

Lajos kormányzati reformjai során alakult ki a királyi nagy kancellária és a titkos kancellária, s

ezután nem csupán a nagypecsét, hanem a titkos pecsét is közhitelű lett. Nagy Lajos reformjai

után a kormányzati feladatok mellett a királyi különös jelenlét bíróság írásbeli munkáját a

nagykancellária végezte. A titkos kancellárián foglalkoztak a királyi személyes jelenlét bíróság

ügyeivel kapcsolatos teendőkkel, ám kormányzati ügyekben is adtak ki okleveleket, sőt

birtokadományokról szóló oklevelekre ugyancsak kerülhetett titkos pecsét (bár a nagypecsét

erősebb bizonyító erővel bírt). Mátyás 1464-ben egyesítette a fő- és titkos kancellári tisztséget, s

így elvben egységes kancelláriát létesített, ám a két kancelláriai tagozat önállósága megmaradt.

1464-ben megszűnt a királyi különös jelenlét bírósága, megszületett a személynöki szék, amit a

személyes jelenlét helytartója vezetett. Az ügyek írásba foglalását az ő irodája végezte, amit utóbb

szintén hívtak kisebb kancelláriának is. A király mellett a királynénak, a főpapoknak, a nádornak,

az országbírónak, az erdélyi vajdának, a horvát-szlavón bánnak is volt kancelláriája. Ezek az

intézmények az igazságszolgáltatással, kormányzással, közigazgatással kapcsolatos írásos

teendőket egyaránt ellátták.

Kanonok: Közös életet élő világi papok, a káptalan tagjainak elnevezése. Életüket regula

szabályozta. Feladatuk székeskáptalanok esetében a püspök segítése volt, ill. részt vettek a

székesegyház vagy a káptalani egyház liturgikus gyakorlataiban. Kezdetben közösen éltek, majd a

XIII. századtól ez felbomlott. A kanonoki testület feje a prépost.

Kápolnaispán: A királyi kápolnának a vezetője, a királyi káplánok feje, a királyi udvar

tisztviselője, a kápolna liturgikus tevékenységét biztosító szolgálónépek főnöke. Papi személy,

felettese az esztergomi érsek volt. A XII. század végéig jelentős szerepe volt az udvari

írásbeliségben, ő pecsételte az okleveleket. A XIV. században hiteleshelyi jellegű oklevéladást

folytatott.

Káptalan: Székesegyházak vagy világi prépostságok mellett működő papi testület, amelynek

életét regula szabályozta. Élén a prépost állt, tagjai a kanonokok voltak. Az egyházmegyei

székhelyen működő székes~ok a püspököt segítették liturgikus és egyházkormányzati

tevékenységében.

12

Kapuadó (portális adó): Állami adónem. 1336-ban Károly Róbert vezette be. Minden olyan

telek után szedték, amelynek a kapuján egy nagy szénásszekér át tudott hajtani. Nagysága

független volt a jobbágygazdaság méretétől, a telken élők számától. Összege 1/5 aranyforint.

Katonai kíséret: A kialakuló államok jellegzetes intézménye, feltétele, hogy egy bomló törzsi-

nemzetségi társadalom felett államhatalom szülessen. A katonai kíséret általában idegen

törzsbeliekből vagy idegen népek fiaiból került ki, s ily módon a többé-kevésbé homogén

nemzetségi társadalom fölé egy heterogén katonai középréteg került. A magyarság sztyeppei

vándorlása során bolgár-türk népelemek alkották a fegyveres kíséretet. Az államalapítás után

királyi testőrségként funkcionáltak (Szt. István testőrsége a Kijevi Ruszból származott).

Katonai segédnép: A sztyeppei lovas nomádoknál azok a népek ill. néptöredékek, akik

legyőzöttként vagy más okból csatlakoztak egy erőteljesebb népcsoporthoz. A csatlakozott népek

fegyveresei elő- vagy utóvédként harcoltak a hadjáratokban. Általában a határterületeken kaptak

földeket, ha a nomádok letelepedtek.

Keltjobbágyfiú: A kiemelkedő szolgálatot teljesítő várnépeket a várjobbágyok közé emelhették,

az ő nevük volt a keltjobbágyfiú, vagy exempt várjobbágy. A várjobbágyok jogainak teljessége

nem illette meg őket, földjüket a király korlátozás nélkül eladományozhatta, ill. beszállásolás is

terhelte őket. A várszervezet felbomlásával többségük jobbágyparaszt lett.

Kenéz Román és ruszin falvak, kisebb csoportjaik vezetője, aki bíráskodott s az uralkodónak

illetve a földesúrnak járó jövedelmeket beszedte. A tisztség örökíthető volt, s bizonyos

kiváltságokkal járt (adómentes föld, a faluból származó adók bizonyos hányada járt neki,

malomtartás stb.). Hunyad megye és a Temes vidék királyi uradalmaiban élő kenézek katonai

szolgálattal tartoztak, helyzetük jobb volt, mint a földesúri birtokokon élő társaiké. Legmagasabb

rangra a nemes kenézek emelkedtek, ám még ők sem élveztek országos nemesi jogokat. Sokukat

az uralkodók nemesítették.

Kétnyomásos gazdálkodás: Ebben a gazdálkodási módban a kettéosztott földterület egyik

részén kapott helyet az őszi és/vagy tavaszi gabonavetés, a másik legeltetésre szánt ugar maradt.

A kettő a következő évben szabályosan megcserélődött. A legelő állat természetes módon

trágyázta is az ugart. Magyarországon a XIII–XV. században terjedt el.

Kilenced: Földesúri adónem. Nagy Lajos király vezette be 1351-ben. A gabona- és bortermés

második tizede volt, és a földesurak számára kellett fizetni. (A király és az egyház jobbágyai is

fizették).

Kincstartó: 14. században tűnt fel, a tárnokmester alá tartozott. Legfontosabb feladata a királyi

kincstár (ahol ekkor a király kincseit őrizték) felügyelete volt. 1377-től az ország bárói közé

sorolták. Mátyás pénzügyigazgatási reformjai előtt külön-külön kezelték az egyes királyi

bevételeket. Mátyás mindezeket a kincstartó irányítására bízta (leszámítva azokat, amelyeket a

budai udvarbíró kezelt), vagyis ő felelt a királyi pénzügyekért. Ettől kezdve a kincstár központi

pénzügyi hivatallá vált. 1467 után már nem tekintették bárónak, ám az egyik legfontosabb

tisztségviselő volt, rendszeresen részt vett a királyi tanács ülésein.

13

Királybíró (billogos): Szent László és Kálmán törvényeiben előforduló, de valószínűleg már

korábban létező bírói tisztség, amelyből megyénként kettő volt. Feladata a vármegyében élő

szabadok feletti ítélkezés volt. A XII. századtól szerepük csökkent, törvényben utoljára az

Aranybulla említi őket.

Királyi jog (felségjog): Általában azok a jogok, amelyekkel a király legfőbb hatalma és

méltósága jut kifejezésre: 1.) Népe minden tagja hűséggel tartozik neki. 2.) A király a legfőbb

törvényhozó. 3.) Övé a legfőbb bírói jog, amit ha nem személyesen gyakorol, akkor helyetteseket

állít. Hozzá lehet fellebbezni, élhetett a kegyelmezés jogával. 4.) A király nevezi ki a végrehajtó

hatalom országos méltóságait, s tetszés szerint bocsáthatja el őket. 5.) Ő az ország legfőbb

hadura. 6.) Fogalma magában foglalta a királyt közvetlenül megillető királyi tulajdont és a király

adományozási jogához tartozó javakat. A királyi adomány jogilag nem egyéb, mint a királyi jognak

a kedvezményezettre való átruházása, így magszakadás vagy hűtlenség esetén a birtok ismét a

királyhoz tér vissza. 7.) Gyakorolhatja regálé jogait: pénzverés, nemesfém-monopólium,

határvámok, vámok, adók stb. 8.) Egyházi vallási ügyekben beleszólhat a püspökválasztásba és

van neki tetszvényjoga is.

Királyi kápolna: A király környezetében élő udvari papság szervezete, amely

kormányzattörténeti feladatokat is ellátott. Felügyeletét közvetlenül az esztergomi érsek látta el. A

11-12. század fordulóján a királyi kápolna és vezetője, a kápolnaispán látták el az oklevéladással

kapcsolatos feladatokat. A XII. században ebből vált ki a kancellária. Vezetője később a királyi

gyűrűspecsét őre volt, bizalmi feladatokat, diplomáciai megbízásokat látott el. A XIV. században

(1370-ig) hiteleshelyi jellegű tevékenységet folytatott az udvarban, majd a királyi levéltár

kezelésének feladatát látta el. A XV. század elején kormányzati szerepe megszűnt, csupán

egyházi, liturgikus feladatot látott el.

Királyi serviens: Oklevélben először 1217-ben megjelenő társadalmi kategória, amely

közszabad, a királyi udvarba szabad bejárással bíró, a király zászlaja alatt hadba vonuló népelemet

jelölt. Ítélkezés tekintetében is közvetlenül a király alá tartoztak. Jogaikat az 1222. évi Aranybulla

rögzítette.

Királyi szolgálónépek Az árpád-kori királyi birtokokon élő azon személyeket nevezzük így, akik

nem voltak közszabadok, propriusnak s szolgai állapotúnak számítottak, nem hagyhatták el a

király birtokát. Többségük önállóan gazdálkodó parasztember volt. Szolgálatuk jellege szerint

csoportosították őket (halász, vadász, szőlőművelő, tárnok stb.). Mind a két királyi birtoktípuson

(udvari és várbirtok) megtalálhatók.

Királyi tanács: A politikai döntéshozatal legfőbb színtere, a rendi korszak előtt a politikai hatalom

kizárólagos birtokosa. Tagjai az egyházi és világi főméltóságok (prelati et barones), de királyi

meghívás alapján a mágnás családok (kb. 40) tagjai, akik mind együttesen az ország népét

testesítették meg. A király bárkit az udvarban tartózkodó nemesek közül meghívhatott az üléseire,

ugyanis a döntések nem a szavazatok száma, hanem mérlegelése alapján születtek. A király és a

tanács közötti hatalommegosztást a kettőspecsét szimbolizálta. Örökérvényű döntés elvileg csak a

14

tanács hozzájárulásával volt hozható. Tágabb és szűkebb testületről beszélhetünk. A tágabban

értelmezett tanács csak ritkán működött, a gyakorlatban a napi kormányzást egy informális

testület, a szűkebb tanács végezte, melynek tagjai az udvarban tartózkodó legbefolyásosabb

egyházi s világi főméltóságok voltak. Király hiányában az intézmény országtanács néven önállóan

is működhetett. Mátyás visszaszorította a hatalmát, de halála után ismét nőtt a szerepe. A Jagellók

idején a bírói testületként is működő tanácsban a köznemesség szintén helyet, sőt többséget

kapott.

Királyi tetszvényjog (placetum regium): A királynak az a joga, hogy a pápával, illetve az

apostoli szentszékkel folytatott levelezést, valamint a pápai rendeleteket megvizsgálhassa, abból a

célból, hogy nem ellenkeznek a hazai törvényekkel. Magyarországon először Zsigmond 1404. évi

dekrétuma mondta ki a ~-ot.

Királyi vármegye: A megye legkorábbi fejlődési szakasza, Szent Istvántól a XIII. század

közepéig-végéig létezett. Fennállása arra az időre esett, amikor Magyarország területének

nagyobb része a király tulajdonában állt, erre utal ’királyi’ jelzője. Általános közigazgatási egység

volt, igazságszolgáltatási és katonai feladatokat is ellátott, pontosan megvont határokkal

rendelkezett, joghatósága alá tartozott mindenki, aki határain belül élt. Vezetője az ispán volt, aki

egyben a vármegyéhez tartozó várszervezet (várispánság) vezetője is volt.

Királylándzsa: Hatalmi jelvényként alkalmazott, ereklyéket hordozó, német eredetű díszfegyver

a 11. századi Magyarországon. Használata Szent Istvántól (Ademarus Cabannensis, ezüstdénár,

koronázási palást) a XI. század közepéig bizonyítható. Egy lándzsát III. Henrik német uralkodó a

pápának küldött el a ménfői csata (1044) után. Szerepét I. András királytól a jogar vette át.

Kondicionárius: A XIII. század közepétől az uralkodó tulajdonosi hatalma alatt megmaradt

népek közös elnevezése, amely a szolgálat szerinti elnevezéseiket váltotta fel. Kötelezettségeiket

megszabott, pontosan meghatározott feltételek szerint kellett teljesíteniük, erre utal latin

elnevezésük (conditio, azaz feltétel). A XIV. századra fokozatosan költözési joggal rendelkező,

tehát személyükben szabad parasztokká váltak.

Konvent: A katolikus egyházban a szerzetesi közösségek elnevezése, a szerzetesek testületét

jelentette egy házon belül, tekintet nélkül a szerzet kanonok, monasztikus vagy kolduló jellegére.

Sajátos magyar jelentésváltozatában a hiteleshelyi tevékenységet végző szerzetesi testületek

elnevezése.

Kormányzó (gubernator): A tisztséget már II. András is viselte III. László kiskorúsága idején

(1204–1205), majd 1446–1453 között Hunyadi János V. László távolléte, kiskorúsága idején.

Bizonyos megszorításokkal királyi jogokat gyakorolt: a bíráskodást egy 12 tagú tanács végezte, a

kormányzásban egy négyfős országtanács segítette. A király pénzügyi jogait gyakorolta, birtokot

azonban csak 32 jobbágytelek nagyságig adományozhatott. 1458-ban, rövid ideig Szilágyi Mihály

is kormányzó volt Hunyadi Mátyás mellett.

Koronázási palást: Székesfehérvári miseruhából átalakított királyi öltözék brokát anyagból.

Hímzett képei és feliratai egyházi jelentéstartalmat hordoznak, vagy a mennyei Jeruzsálemet, vagy

15

az Apostoli Hitvallást, vagy a Te Deum-himnuszt, avagy a Mindenszentek litániáját ábrázolja.

Kihímezték rajta adományozóit: Szent István királyt, Gizella királynét és Imre herceget is.

Adományozása a fehérvári bazilikának 1031-ben történt.

Kötött szabad: A kezdetben egységes szabad (liber) fogalom a XI. század végén kezdett

differenciálódni. A kötött szabadok szabadsága feltételes volt, uruktól elidegeníteni őket nem

lehetett, de a szolga jogállású népességnél jóval kedvezőbb helyzetűek voltak. A királyi birtokon

ilyenek voltak pl. a várjobbágyok, az egyházi birtokon pedig a dusnokok.

Köznemes: A nemesi társadalmon belül azokat a rétegeket szokás így nevezni, amelynek tagjai

nem voltak mágnások, középbirtoknyi vagy annál kisebb földvagyonnal rendelkeztek. A 15.

században már önállóan léptek fel rendi érdekeikért. Közülük csak keveseknek sikerült a királyi

udvarba bejutni vagy éppen a mágnások közé kerülni.

Közszabad: Eredetileg a honfoglaló magyarok jogállása. Az Árpád-kor társadalmában azok, akik

teljes szabadsággal rendelkeztek, vagyis nem voltak szolgák (servus) illetve nem tartoztak a

proprius népcsoportok közé (utóbbiak többsége a királyi és egyházi birtokon élt). A közszabad

szabadon mozoghatott (költözhetett) az országban, részt vett a közéletben, házasságát

elismerték. A férfiak az uralkodó hívására katonai szolgálattal tartoztak, amit azonban a szegények

megválthattak (vö. szabadok denára). Korai törvényeink szerint vérdíjuk 110 arany pénz (bizánci)

vagy ugyanennyi tinó. A hospes szintén közéjük tartozott. A közszabadok társadalma nem volt

egységes, hisz épp úgy ide tartoztak a leggazdagabbak, mint a legszegényebbek. Utóbbiak száma

az Árpád-korban gyarapodott, s nekik már nem volt saját földbirtokuk, hanem valamely földesúr

földjét művelték, amiért cserébe járadékokkal tartoztak. Azok, akik világi nagybirtokon éltek,

megtartották közszabadságukat. Ezzel szemben a király vagy az egyház földjén letelepedők

elvesztették azt.

Krajcár: A denár és a garas közötti pénz. Európában a 13. században kezdték verni. Ausztriában

a 15. század közepétől (1459/60) készítették. Ettől kezdve tűnt fel Nyugat-Magyarországon. 1

krajcár = 1 1/3 magyar denár.

Krónika: Középkori történetírói műfaj. Legfőbb jellegzetessége az időrendiség, amely kevésbé

mereven érvényesült, mint az évkönyvnél, és elbeszélése is színesebb, kerekebb. Legfontosabb

változata a teremtéstől az író saját koráig vezetett világkrónika. Később egyre inkább egy

dinasztiához vagy tájegységhez kötődik. Az eseménytörténetet örökítette meg, a történeti

összefüggéseket általában figyelmen kívül hagyja. Magyarországi képviselői Kézai Simon munkája

(1282–1285), ill. a XIV. századi krónikakompozíció, amely korai szövegeket is magába olvasztott.

Kunok: Török nyelvű nomád nép, amely a XI. század közepétől az Al-Duna s az Urál közötti

steppén élt. A tatárjárás előtt nagy számban települtek Magyarországra. 1241-ben kivonultak, de

néhány év múlva visszatértek. Szállásaik az Alföldön (Duna-Tisza köze, Tiszántúl) illetve Fejér

megyében helyezkedtek el. Autonómiát élveztek, s a nádor joghatósága alá tartoztak. Katonai

kötelezettségük volt (könnyű lovasok). A nomád életmódot csak lassan adták fel. A XIV.

16

században a társadalom differenciálódott, sokuk jobbággyá vált, a szegényebbek már képtelenek

voltak a katonáskodásra, ezért adót fizettek.

Különös királyi jelenlét (specialis presentia regia): Az 1330-as években jelent meg a király

személyes bíráskodásának a királyi jelenlét bíróságától (presentia regia) elkülönült formája, a

különös királyi jelenlét bírósága. Ennek ekkor még csak alkalmilag kijelölt vezetője az alkancellár

volt. Nagy Lajos 1374-ben végrehajtott kancellária reformjai során intézményesült ez az ítélőszék,

élére rendes bíróként a (fő)kancellár került. Általában kiemelkedő fontosságú ügyekben ítélkezett,

illetve fellebbviteli bírósággá vált. 1428-ban megszűnt a különös jelenlét bírósága, 1430-ban pedig

a személyes jelenlét bírósága is vikáriusok irányítása alá került, gyakorlatilag tehát a két bíróság

személyes jelenlét néven egybeolvadt, és a király személyétől elkülönülten működő bírósággá vált,

élén a főkancellárral. 1453-ban újra felállt a különös jelenlét bírósága, élén elvileg a főkancellárral.

Az 1464. évi reformok során aztán ismét megszűnt, illetve egyesült a személyes jelenlét

bíróságával, élére pedig helytartó (személynök) került, aki két ítélőmestert is foglalkoztatott.

Leánynegyed: A leányok része az apai örökségben. Római jogi eredetű, Magyarországon az

1222. évi Aranybulla vezette be. Eleinte a teljes vagyonból járt, később az ősi és szerzett vagyont

terhelte. Az összes leányt együttesen illette meg. Általában ingóságokban adták ki.

Legenda: Szentéletrajz. A szentté avatandó/avatott személy életét, szenvedéseit, és halála után

tett csodáit mutatta be. Magyarországon a legfontosabb, történeti szempontból is értékes ~-ák

Szent István királyról és Szent Gellért csanádi püspökről szóltak.

Levirátus: A patriarchális társadalmakban szokás volt, hogy az özvegyasszony az elhunyt férj

testvéréhez vagy közeli rokonához ment feleségül. A család vagy a nemzetség ily módon akarta

biztosítani a közös vagyont és a gyermekek helyzetét. Koppány herceg ilyen házasságot akart

kötni Géza fejedelem özvegyével, Sarolttal. A keresztény felfogás nem helyeselte az ilyen

sógorházasságokat.

Libertinus: A XII. század elejétől azokat a szolgákat nevezték így, akiket földre ültettek. Az úr

tulajdonában maradtak, el lehetett adni őket, de önállóan gazdálkodtak. Elismerték házasságukat,

és lehetőségük volt az önmegváltásra. Terményhányadot adtak a föld tulajdonosának, és eleinte

nagy munkakötelezettségük is volt. A XIII. században ennek a rétegnek a súlya csökkent a világi

birtokokon. Magyar nevük uhug volt.

Lófő székely: (latinul: primipilus) A székely társadalom középső rétege. Először a név a XIV.

század közepén tűnt fel. Eredetileg székely tisztségviselők/katonai tisztek voltak. Később

mindazokat így nevezték, akik lovas katonai szolgálatra képesek voltak. Ugyanis a székely

társadalom differenciálódásával a szegényebbek csupán gyalogosan katonáskodtak

(közszékelyek). 1473-ban Mátyás jegyzékbe foglaltatta a lovas és gyalogos székelyek nevét.

Magánegyház (ecclesia propria): Német mintára elterjedő jogintézmény, amelyben a földesúr

a saját birtokán alapított egyházat vagy kolostort a saját tulajdonának tekintette, amelyet

szabadon átörökíthetett és elidegeníthetett. Papját a földesúr nevezte ki és váltotta le.

17

Magszakadás: Öröklésre jogosult utódok nélküli elhalálozás, az öröklésre jogosultak sorának

megszakadása, tehát nem az egész család kihalása. Az ősiség elve szerint magszakadás esetén a

fiúgyermekeket illető ősi (=öröklött) birtok a birtokszerző ős további leszármazottjait (az

oldalágat) illeti, ennek hiányában pedig visszaszáll a királyra (háramlás).

Mansio: Eredetileg a földesúri népek számontartására szolgáló egység volt. A kora Árpád-korban

házat, szálláshelyet, valamint háznépet, családot is jelentett. Eredetileg e második, később pedig

első jelentésén volt a hangsúly, és adózási egységgé vált. Később így a paraszti gazdaság

központját, majd végül a jobbágygazdaság egészét jelentette.

Márka: Középkori súlymérték és pénz. Magyarországon a XII. század közepe óta használták,

súlya változó volt. Volt pl. bécsi, nürnbergi, krakkói és budai ~.

Megyei törvényszék (sedes iudiciaria): A nemesi vármegye igazságszolgáltatásának szerve.

Élén a király által kinevezett megyésispán helyettese, az alispán (vicecomes) állt, aki a megyei

nemesség által választott szolgabírákkal (iudices nobilium) együtt ítélkezett. Hatásköre a

kiváltságolt területeket kivéve a teljes megyei lakosságra kiterjedt. Általában kéthetenként

tartották, ugyanazon a napon és ugyanazon a helyen. Egy megyén belül a középkor folyamán a

székhelye változhatott. 1397-ben Zsigmond elrendelte, hogy hatalmaskodási ügyekben a megyei

törvényszékek önállóan járhatnak el, és erre vonatkozóan felfüggesztett minden korábbi

kiváltságot.

Nádor: Palotaispán. Az államalapítás korában létrejövő tisztség, kezdetben német mintára a

királyi udvar ellátásáért felelős tisztségviselő. Helyettesítette a királyt hadvezetői és bírói

funkcióiban is. Az 1222. évi Aranybullában már önálló bíróként szerepel. Később rendi méltósággá

vált, az ország második embere lett. 1485-ben külön törvényben határozták meg jogkörét:

királyválasztó országgyűlést hívhat össze, a kiskorú király gyámja, az ország főkapitánya. Hatalma

alá tartoztak a kunok, jászok, Pest megye ispáni tisztségét is betöltötte.

Nemes: A XI–XII. században a nobilis szó az előkelőket jelölte. A XIII. században értelme

átalakult, s a közszabadok közül kiemelkedő és közvetlenül a király joghatósága alá tartozó

földbirtokosokat (vö. királyi serviensek) jelölte, akik kiváltságokkal rendelkeztek. A középkori

társadalomnak ez a rétege jogilag elkülönült a jobbágyoktól, felettük állt. A késő középkori nemesi

jogokat Werbőczy Hármaskönyve I. könyv 9. cikkelye foglalta össze. Eszerint a király a bírájuk,

törvényes ítélet nélkül nem tartóztathatók le, adómentesek, amiért cserébe katonáskodni

tartoztak, az ellenállás joga. A jogi egység hatalmas vagyoni különbségeket takart. A nemesi

fogalomba beleértették a mágnásokat, de az egytelkes nemeseket is, valamint a

legszegényebbeket, akik már saját földbirtokkal sem rendelkeztek.

Nemesi vármegye: A XIII. század utolsó harmadában a királyi vármegye területén, a királyi

vármegyéből szerveződő közigazgatási egység. Előzménye a királyi serviensek közösségének

kialakulása, aminek a kehidai oklevél (1232) az első megnyilvánulása, bár ez az oklevél nem

tekinthető a nemesi megye első dokumentumának. Nemesi vármegyéről azonban csak akkor

beszélhetünk, ha a megyésispán s a választott szolgabírák (iudices nobilium) együtt gyakorolták a

18

bírói hatalmat, vagyis a XIII. század végétől, XIV. század elejétől. A nemesi megye a király által

kinevezett ispánon keresztül a királyi hatalomgyakorlás kerete is, bíráskodási, közigazgatási

feladatokat végzett, kihirdették a királyi rendeleteket. Mozgósítás idején a megyék bandériumot

állítottak ki. 1385-től választott követeket küldhettek az országgyűlésbe, s így beleszólhattak a

politikába. A XVI. század elejéig autonómiájáról nem beszélhetünk, ám az önkormányzat

kialakulása a XV. században kezdődött meg. Az ispán helyettese az alispán volt, akit a

középkorban az ispán nevezett ki.

Nemzetség: A nagycsalád és a törzs között álló szociológiai egység, amelynek összetartozás

tudata a közös őstől való leszármazáson alapul. A honfoglalás-kori nemzetségeknek a

hadszervezetben lehetett szerepük, és talán a megtelepedés is ezek keretében történt. A

nemzetségek honfoglalást követő sorsára nincsenek forrásaink, a területi alapú állam

megszületésével, valamint a kereszténység felvételével létalapjukat vesztették. A XIII. század

elején, a királyi birtokok tömeges eladományozásával egy időben felbukkanó un. úri nemzetségek

korábbival való folytonossága nem bizonyítható. Az úri nemzetségek tkp. rokoni közösséget

jelentettek, ilyen értelemben a társadalom minden tagja egy adott nemzetséghez tartozott.

Nemzetségi monostor: A XIII–XIV. században a magánegyházak továbbélését jelentette, mivel

a kegyúri jogot a nemzetség tagjai tartották a kezükön. Leginkább bencés monostorokról

beszélhetünk, a későbbi alapítású, központosított rendek csak lazább kapcsolatot engedtek a

monostor és az alapító között. Az alapító és családja misehallgatási kötelezettségét a templomban

teljesíthette, haláluk után a templomban temetkezhettek, lelki üdvösségükért a szerzetesek

imádkoztak. A nemzetségi monostorok alapításának fontos eleme a reprezentáció, a nemzetségi

összetartozás tudatának erősítése.

Nyestbőradó (marturina): A drávántúli területek jellegzetes királyi adója. Eredetileg

természetben, később pénzben szedték. A XII. század vége óta sok esetben földesúri járadékká

vált, mert a király részben vagy egészben átengedte a földesúrnak.

Obulus: Római birodalomban súlymérték. A középkori Európában a dénár felét érő aprópénzeket

nevezték így. Nálunk először Szent István király veretett ilyen pénzt.

Oppidum: Mezőváros. Eredetileg a latin szó azokat a városokat jelölte, amelyek nem voltak

püspöki székhelyek. A XIV. században a városok gyarapodásával különbséget kellett közöttük

tenni. Azokat kezdték így nevezni, amelyek földesúri birtokon alakultak ki, lakóik tehát jobbágyok

voltak, illetve nem rendelkeztek városfallal. A legtöbb helyen az autonómiájuk nem volt olyan

széleskörű, mint a szabad királyi városoké. A középkori Erdélyben a székely városokra illetve a

kisebb szász városokra is ezt a terminust használták.

Országalma: Hatalmi jelvény. Szent Istvánt már a koronázási paláston egyszerű kereszttel

ékesített országalmával ábrázolták. Ez az Árpád-korban elveszett. A ma ismert az Anjou-korban

készült, kettős kereszt díszíti és háromszögletű Anjou-címer is van rajta.

Országbíró (iudex curie regie): A királyi udvar bírájának tisztségéből kialakult méltóság, a

nádor mellett ítélkező, második állandó jellegű bíró a 12. század második harmadától. Átvette a

19

nádortól a királyi jelenlét bíróságának vezetését, valamint az udvar gazdasági ügyeinek intézését

is. Ez utóbbit azonban a 13. század elején a tárnokmesternek adta tovább. Elnevezése (iudex

curie) is ekkor állandósult. Bírói hatásköre hamarosan minden országlakosra kiterjedt, I. Károly

hatalmának megszilárdítása után a királyi bíróságok, és ezzel együtt az országbíró szerepe is

megnőtt, minek következtében az ország legfőbb méltóságai közé emelkedett. Munkáját

ítélőmester és jegyzők segítették.

(Rendi) Országgyűlés: A XI–XII. században működő, bírósági és kormányzati feladatokat ellátó

törvénynapok funkcionális utóda. Kritériuma, hogy a főpapokon és a bárókon kívül (=királyi

tanács) az ország elvileg összes királyi serviense/nemese is együttesen jelennek meg királyi

hívásra. Rendi országgyűlésről a rendiség megerősödésével beszélhetünk. A rendiség az a

kormányzati forma, ahol az uralkodó mellett a rendek is részt vesznek a törvényhozásban,

igazgatásban, vagyis a döntések meghozatalában a rendek cselekvő szerepet. Először 1298-ban

tűnik fel ez az országgyűlési típus, ám ekkor még nem alakult ki a rendiség nálunk. Anjou

királyaink hatalmuk rendi korlátozását nem tűrték, amit a püspöki kar több alkalommal

sérelmezett is. A rendi befolyás erősödésével, és párhuzamosan a királyi hatalom csökkenésével a

következő, tk. az első valódi rendi országgyűlésre 1397-ben került sor. A következőt 1435-ben

tartották, s a 15. század közepétől pedig gyakran évi rendszerességgel. I. Mátyás alatt szerepe

leginkább a rendkívüli hadiadó megszavazására korlátozódott. A Jagelló korban gyakran tartottak

országgyűléseket, előfordult, hogy évente többet, nőtt a szerepe a politikai életben.

Öröklött (=ősi) birtok: Öröklés útján szerzett ingatlan, amelyre vonatkoznak az ősiség

(aviticitas) megkötései: a birtokszerző ős valamennyi utódának joga van a birtokban, így azok

beleegyezése nélkül az nem idegeníthető el. Az ősi birtok egyenlő részben ugyan, de kizárólag

fiágon öröklődik, magszakadás esetén az ugyanazon őstől származó oldalágat illeti, ennek

hiányában pedig a királyra száll. Szabad végrendelkezésnek ősi birtokot illetően helye nincs. Az

öröklött birtokra vonatkozó szokásjogot az 1351. évi törvény rögzítette.

Ősiség: Aviticitas. Az öröklött nemesi birtok nemzetségen belüli öröklését biztosító jogelv,

amelyet 1351-ben foglaltak törvénybe. A szokásjogban már régen élő intézmény kodifikációjáról

volt szó, amely biztosította az elhalt nemzetségtag utáni öröklést. Nem vonatkozott a vásárolt

birtokokra. Korlátozta a király háramlási jogát.

Pallosjog (szabad ispánság): A XIV. században megjelenő intézmény; egyes földesuraknak az

a királyi privilégiumon alapuló örökös felhatalmazása, hogy a birtokuk határán belül elfogott

gonosztevők ügyében úriszékük halálos vagy csonkítással járó ítéletet is kiszabhat, és azt végre is

hajthatják. Ez a jog egyébként a megyét illette meg, így ennek birtoklása a birtok megyei

joghatóság alóli kikerülését jelentette. A kiváltság jelképeként a birtokon akasztófát és

kínzóeszközöket állíthattak fel.

Pápai tizedjegyzék: A pápák által a Szentföld felszabadítására, valamint az egyház központi

költségeire kivetett adók beszedésére pápai megbízottak mentek egy vagy több országba, ahol a

beszedett adókról részletes jegyzéket készítettek. A XIII–XV. században beszedett adókról szóló

20

jegyzékeket a vatikáni titkos levéltár őrzi. A jegyzékek fontos történeti források. Magyarországon a

legjelentősebb az 1332–1337 közötti jegyzék, amely a legtöbb beszedett tizedet tartalmazza, és a

nyitrai és győri egyházmegyék kivételével minden egyházmegyéről tartalmaz több-kevesebb

adatot.

Patrimoniális királyság: Az 1945 előtti magyar történetírás alkalmazta ezt a fogalmat a korai

Árpád-kor államberendezkedésére, amelyet a királyi birtokok abszolút túlsúlya jellemzett. A király

mintegy tulajdonaként bánt az országgal, annak tisztségviselői szinte az uralkodó

magánalkalmazottainak tekinthetők. A ~ keretei a XIII. századra felbomlottak. Manapság

történetírásunkban már nem használatos fogalom.

Penza (pensa): A XI–XII. században Magyarországon forgalomban lévő bizánci arany pénz neve

pensa auri volt, amely Szent István idején 60 obulus (30 denár) tett ki. A XI. század végén 40

denárt ért egy bizánci arany pénz. Kálmán király idején a denár ezüst tartalma, súlya csökkent,

ekkor kezdődött a pénz rontása. Ám ezután is úgy számoltak, hogy 40 denár egyenlő egy

penzával. Ekkor már a penza nem valódi arany pénzt jelentett, hanem számítási egységet,

számítási pénzt. Még a 14. században is így számoltak.

Pénzverő kamara: Az egyes királyi pénzverdéket illetve a hatáskörükbe tartozó kerületet

nevezték így. I. Károly az Árpád-korban kialakult rendszert tovább fejlesztve 10 pénzverő kamarát

állított fel, amelyekhez meghatározott terület tartozott. Utóbb azok a verdék, amelyek körzetében

nem feküdtek nemesfémbányák, lassan megszűntek. Ezután Mátyás 1467. évi pénzreformjáig a

legfontosabb verdék Budán, Körmöcbányán, Kassán, Nagybányán s Nagyszebenben működtek.

Ezután Budán s Kassán megszűnt a pénzverés, és három verde maradt.

Poroszló: Az írásbeliséget megelőző intézményesített szóbeliség közhitelességi szervezetének

tisztségviselője. Egy személyben hatósági megbízott, aki különböző bírósági és közigazgatási

feladatokat látott el, ill. közhitelű tanú. Az írásbeliség térhódításával szerepe megszűnt.

Prédium: Az Árpád-kor földesúri üzeme. A mezőgazdasági munkát az úr föld nélküli szolgái

végezték. Állattartás, gabona- és szőlőművelés egyaránt folyt a területén. Idővel a szolgákat az

uraság földre ültette, szerszámaik lettek és ettől kezdve önállóan gazdálkodtak, a termés bizonyos

részét pedig megtarthatták. Azok a ~, amelyek nem alakultak faluvá, a XIII. században

elnéptelenedtek, pusztává váltak.

Prépost: A székes- vagy társaskáptalan élén álló egyházi méltóság, a kanonoki testület vezetője.

Magyarországon a legjelentősebb prépostság a székesfehérvári volt, amelyhez 1290–1291-ben az

alkancellári méltóságot is hozzákapcsolták.

Prímás: Egyházi méltóság, egy adott ország katolikus egyházának vezetője. A ~ cím mindig egy

érseki székhez kapcsolódik, Magyarországon Esztergomhoz. Az esztergomi érsek a 14. század

végén kapta meg véglegesen ezt a címet.

Primogenitura: Az öröklési jogban az elsőszülöttet illető elsőbbség. A magyar magánjogban

csaknem teljesen ismeretlen intézmény Kálmán király korától a trónbetöltési jog vezérlő elve lett.

21

Püspök: A római katolikus és ortodox egyházakban az egyházmegye vezetője, akinek

kormányzati, bírói, tanítói és szentelői hatalma van. Magyarországon Szent István 10 püspökséget

alapított, amelyhez a középkor végéig még négy csatlakozott. A püspökök tagjai voltak a királyi

tanácsnak, gyakran a fegyveres harcokban is részt vettek.

Regálejövedelem: Az uralkodó jövedelmének azon fajtája, amelyik a királyi felségjog alapján

jártak az uralkodónak. Ilyen volt a pénzverés, a bányászat, a sókamara, valamint a vámok

bevétele.

Rendi országgyűlés: lásd országgyűlés

Robot: A jobbágyok munkajáradékát hívjuk így. Mennyisége falvak, uradalmak szerint változott.

Néhol évi 20-30 napot is kitett, ám a legtöbb helyen csupán néhány napnyi munkáról volt szó

(szántás, vetés, aratás, a termény szállítása stb.). A XIV–XV. századi földesúri birtokokon ugyanis

még kicsi volt az a terület, ahol az úr maga gazdálkodott, így nem volt sok robotra szüksége. Ezzel

szemben a Dózsa György vezette parasztháború után hozott 1514. évi 16. törvénycikk heti egy

napra emelte ezt a kötelezettséget. A munkajáradék csupán a kora-újkorban emelkedett a

törvénynek megfelelően.

Sókamara: Így nevezték azokat a bányákat, ahol sót bányásztak illetve az ország belsejében lévő

királyi sóhivatalokat. Meghatározott körzettel rendelkeztek, a nagyobbak területén fiókkamarákat

szerveztek. A királyi sómonopólium végleges kialakulása (XIV. sz. eleje) után csupán a királyi

kamaránál lehetett elvben sót vásárolni. Élükön a sókamarás (nevezték alkalmanként

kamaraispánnak is) állt.

Soltész: A telepítési kiváltságokkal ellátott, szervezett tevékenység keretében telepített falvak

önkormányzatának vezetője és a földesúri adók behajtója, aki a tisztséget a telepítési munka

ellenszolgáltatásaként kapta örökölhető jogon. Magyarországon a XIII. században jelent meg a

tisztség és főleg Északkelet-Magyarországon terjedt el.

Státusper: Személyek jogállapotára vonatkozó bírói eljárás. A ~ során vitatták az alperes szabad

vagy kötött szabad jogállását. Számos példát találhatunk a Váradi Regestrumban.

Szabad királyi város: A XIV–XVI. században azon városok, amelyek a király joghatósága alá

tartoztak (nem földesúri helyek), szabad polgárok (nem jobbágyok) lakják őket, városfal védte a

lakosokat. Széles körű autonómiával rendelkeztek. A középkor végén a tárnoki városokat értették

alattuk. Lásd tárnoki városok. Tágabb értelemben azonban ebbe a csoportba tartoztak a

személynöki városok, az erdélyi szász városok Kolozsvárral, a Garam vidéki hét bányaváros. A

szakirodalom ebben a tágabb értelemben a királyi szabad város fogalmat használja.

Szabad költözési jog: A jobbágyoknak azt a jogát értjük alatta, amely a lakóhely és az úr

megválasztásának a szabadságát jelentette. Országosan az 1397. évi törvény mondta ki, ám már

korábban is létezett ez a jog. A XIII. századi hospes-kiváltságlevelekben olvasunk róla. 1300 körüli

tanácsi határozat a világi földesurak alattvalóinak engedte meg. Ez a jog lehetőséget adott arra,

hogy a jobbágyember új helyre költözve javítson a helyzetén. A költözéshez arra volt szükség,

22

hogy a jobbágy kifizesse a költözési illetéket (12 denár), földesurától engedélyt kapjon rá s ne

legyen tartozása. Az 1514. évi 25. tc. eltörölte a jogot.

Szabadok dénárai: Kálmán első törvénykönyvében említett adófajta (nyolcdénáros adó),

amelyet addig minden szabad fizetett. Utána csak azok, akik nem voltak képesek önállóan

katonáskodni. Bevezetését Szent István vagy Orseolo Péter rendelte el.

Szászok: Az elnevezést a Szepesség és Erdély német lakosaira használták. Szepességbe az első

csoportjaik a XII. század közepén érkeztek, de nagyobb tömegben németek a XIII–XIV.

században települtek ide. Az itteni németek egy része területi autonómiát élvezett (kiváltságaikat

1271-ben V. Istvántól kapták), más részük a szepességi bányavárosokban vagy a megye

jobbágyfalvaiban lakott. Erdélybe a XII. század közepén a Rajna alsó folyása vidékéről

(Luxemburg, Németalföld) jöttek, Nagyszeben környékén telepedtek le. Szeben tágabb környezete

mellett éltek Medgyes vidékén, a Barcaságban, Beszterce vidékén. A Nagyszeben környékén élők

kiváltságaikat 1224-ben kapták II. Andrástól (Andreanumnak hívják). Az említett négy területből

alakult ki a XV. században a szász rendi nemzet, amelynek a központja Nagyszebenben volt.

Autonómiája volt, a rendi nemzethez tartozó települések a szebeni jogot használták, közösen

adóztak a királynak, közösen katonáskodtak. Képviselőik részt vettek az erdélyi tartományi

gyűlésen. Erdélyben a megyék területén jobbágy jogállású szászok is éltek.

Szavárd magyarok: Görögül: sabartoi asphaloi. Bíborbanszületett Konstantin szerint a magyarok

régebbi neve, amelyet a X. század közepén is őrzött a magyaroktól egy besenyő vereség után

elvált, Perzsia közelében élő néprész. Ez a néprész a Kaukázus északi előterében élhetett, és a

XIV. századig vannak rájuk adataink. Az elválás pontos időpontja nem tisztázott, a legkésőbbi

időpont a IX. század második fele lehetett.

Szék: A latin elnevezés (sedes) bírói székre (vö. megyei törvényszék) utal. Bírósági körzet, ami

autonóm közigazgatási illetve katonai területi egységgé válhatott a középkori Magyarországon.

Olyan kiváltságos népcsoportoknál találkozunk vele, amelyeknek a jogállása eltért a vármegyék

lakosságáétól (így székelyek, lándzsás nemesek, jászok, kunok, szászok).

Székely eredetelméletek: A XIII. századtól Erdély keleti részében élő székelység eredetét

megállapítani kívánó teóriák négy csoportba oszthatók: a hun eredetet (tudománytalan), a

tősgyökeres magyar eredetet, a csatlakozott katonai segédnépi eredetet, valamint a székelyekben

a kettős honfoglalás első magyar betelepülőit látó elméletekbe.

Székely székek: Erdélyben a Székelyföldön létrejött autonóm bírósági, közigazgatási és katonai

körzetek elnevezése: Marosszék, Udvarhelyszék, Kézdiszék, Sepsiszék, Orbaiszék, Csíkszék,

Aranyosszék. Bírósága élén a székbíró állt, katonai vezetője a hadnagy (kapitány). A székelyispánt

az általa kinevezett székely királybíró (nevezték alispánnak is) képviselte itt.

Székelyek: Eredetileg határvédő feladatokat ellátó népcsoport, amelyet a XII. század folyamán

telepítettek Erdélybe, részben a mai lakhelyükre, részben a mai Szászföldre. Itt is határvédő

feladatokat láttak el. A dél - erdélyieket a XIII. század elején telepítették át a mai Háromszéki

medencébe. IV. László Tordától délre adott még nekik területet (Aranyosszék). Szabad emberek

23

voltak, adómentességet élveztek. Egy adófajtájuk volt, az ököradó. Katonáskodási kötelezettségük

a késő középkorban (török veszély miatt) megmaradt. Ezért a királyi hatalom igyekezett a

szegényebbeket is megvédeni, noha a társadalom differenciálódott: főemberek, lófők,

közszékelyek, utóbbiak gyalogos katonai szolgálatot láttak el. Akadtak azonban olyanok is, akik

még erre sem voltak képesek, ugyanis nem rendelkeztek saját földdel, hanem a gazdagabbak

földjén éltek.

Személyes jelenlét bírósága (personalis presentia): A legmagasabb bírói fórum, az

uralkodó „személyes jelenlétének” bírósága. Politikailag vagy egyéb szempontból fontos ügyek

kerültek ide. Zsigmond uralkodása alatt a király gyakori távolléte okán gyakorlatilag egyesült

különös jelenlét bíróságával, élére pedig vikárius került. 1458-ban újra felállt a személyes jelenlét

bírósága, élén a titkos kancellárral, aki maga is vezette a bíróságot. Az 1464. évi reformok során

aztán egybeolvadt a különös jelenlét bíróságával, élére pedig helytartó (személynök) került, aki

két ítélőmestert is foglalkoztatott. Működése a többi bíróságétól annyiban tért el, hogy

folyamatosan működött.

Személynök (personalis): Hunyadi Mátyás által 1464-ben bevezetett hivatali és bírói tisztség, a

korábbi kisebb kancellária élére helyezett személy, aki a királyi személyes jelenlét bíróságának

élén állt.

Személynöki városok: Azon királyi szabad városokat értették alatta, amelyek polgárai

fellebbezéskor nem a tárnokmesterhez, hanem a személynöki székhez vitték peres ügyeiket,

onnan a királyhoz. Utóbbi városok nem a tárnoki jogot használták. Bizonyosan Esztergom,

Székesfehérvár s Lőcse tartozott közéjük, de Kisszebent, Szegedet, Szakolcát és Zágrábot is ide

szokták sorolni.

Szeniorátus: Öröklési-utódlási rendszer, amely szerint az uralkodói rang és birtok a nemzetség,

nagycsalád legidősebb férfitagját illeti. Célja a vagyon egyben tartása volt, támogatta a levirátus

(sógorházasság) intézménye is. Az európai középkorban a ~-sal fokozatosan szembekerült az

elsőszülöttség (primogenitura) elve. Az Árpád-házban a XIII. század elejéig zavarokat okozott a

trónutódlásban.

Szent király szabadja: A XIII. század óta szereplő elnevezés a várjobbágyok felső rétegére,

akik magukat – tévesen – Szent István királytól származtatták. A várföldek mellett saját tulajdonú

földjük is volt, amelyeket szolgákkal műveltettek. Mindazonáltal nem voltak közszabadok, az

uralkodó főtulajdonosi hatalma alatt álltak. Egy részükből a XIII–XIV. század folyamán köznemes

vált.

Szent Korona: A magyar királyok koronája, amely görög feliratos lemezeket és képeket

tartalmazó abroncsból, latin feliratos apostollemezeket hordozó keresztpántból és a tetején

jelenleg megdőlt keresztből áll. Eredete vitatott. Szent István királyhoz csak a XIII. század óta köti

a hagyomány. Őrzési helye a középkorban Székesfehérvár, majd Visegrád volt.

24

Szolga (servus): Az Árpád-korban a rabszolgai társadalmi helyzetben élőket nevezték így. Nincs

szó egységes társadalmi csoportról. Voltak, akiket valódi rabszolgaként uraik mindenféle munkára

kényszeríthettek. Mások már kisebb gazdasággal rendelkeztek, ahol önállóan tudtak gazdálkodni.

Ezért cserébe a termés egy részét földesuraiknak adták, másrészt munkajáradékkal tartoztak

(földműves munka, szállítás, munka a földesúri udvarház körül, az úri műhelyben stb.). Más volt a

helyzetük a királyi birtokon, az egyházi birtokon vagy a világi földesurak birtokain. Az utóbbi

birtoktípuson a földre ültetett szolgát libertinusnak hívták. A XII. században a servus ára 3, a

libertinusé 1 márka volt.

Szolgabíró (iudex nobilium): A XIII. század második felében a király által az ispán mellé

kinevezett bírákat (tehát bírótársakat) jelölte. Az első adatok erre a tisztségre az 1270-es évektől

vannak. A XIV. század elején már választották őket. A nemesi vármegye kialakulása után annak

legfontosabb választott tisztviselői. Számuk megyénként általában négy fő, de Erdélyben és

néhány kisebb megyében csupán kettő. Az ispánnal, illetve annak helyettesével, az alispánnal

együtt képviselték a megyét, alkották annak törvényszékét. A megyei közgyűlés választotta őket

meghatározott időre, eleinte a módosabb és tekintélyesebb családokból, majd ahogy a tisztség

fokozatosan kezdett terhessé válni, a XIV. század közepétől már a szegényebbek, sőt egytelkesek

közül.

Tárnoki ítélőszék: A tárnokmester bíróságát nevezték így, amely a királyi városok polgárai által

ide fellebbezett ügyeket tárgyalta. Az ülnökei polgárok voltak. A XV. században a szék fokozatosan

csupán a budai jogszokásokat használó királyi városok (tárnoki városok) fellebbviteli fórumává

vált, míg a többiek (pl. személynökiek, bányavárosok, erdélyi s szepesi szászok) saját fellebbviteli

bírói fórummal rendelkeztek. Az ítélőszék üléseit Budán tartotta.

Tárnoki város: A tárnokmester bírói széke alá tartozó, polgári pereiket ide fellebbező városok

csoportja. A XV. században ide tartozott Buda, Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Kassa, Eperjes,

Bártfa, Pest és közvetlenül Mohács előtt ide csatlakozott Újlak.

Tárnokmester: Udvari főméltóság. Kezdetben a királyi termények raktározásával foglalkozó

tárnokok vezetője, 1214-ben említik először. Később a királyi gazdaságpolitika irányítója. 1378-tól

a királyi városok polgárai felett bíráskodott fellebbviteli fórumként. A XV. században csak a

legfejlettebb szabad királyi városok bírói fóruma lett (tárnoki városok).

Tartományúr/tartományuraság: A feudális széttagolódást megtestesítő, a leghatalmasabb

bárók által családi alapon létrehozott territoriális uralom. Ezek élén állt a tartományúr. Kiépülése a

XIII. század végére tehető, és működése az utolsó tartományúr, Babonić János 1323-ban történt

leverésével zárult. Megjelenésének okai a birtokviszonyokban bekövetkező arányeltolódás, a világi

nagybirtok megerősödése, a megyék területére eső királyi adók és bíráskodási jog elidegenítése.

Jogi alapját az uralkodótól kapott közjogi (pl. nádor) funkciókkal való (vissza)élés teremtette meg.

Célja a tömbösített óriásbirtok létrehozása, bármilyen eszközzel. Ebben segítségére volt a

magánfamília megteremtése, akár erőszakosan is. A tartományurak közjogi értelemben a király

alattvalói voltak, de saját régióikban királyi felségjogokat bitoroltak.

25

Telekkatonaság: A török veszély miatt a földesurak meghatározott számú jobbágy után egy

könnyű lovas íjászt voltak kötelesek kiállítani. 1397-ben Zsigmond király vezette be. Ekkor 20

jobbágy után kellett a harcost állítani. Később többször változtatták az egy katona kiállítására

kötelezett jobbágytelkek számát (1435-ben pl. 33, 1459-ben ismét 20 jobbágytelek). A lovas íjász

lehetett akár jobbágyember, ám célszerűbb volt, ha a földesurak fegyverforgatásban járatosabb

személyt (pl. zsoldos) fogadtak fel.

Titkos kancellár/titkos kancellária (cancellaria secreta): A megnövekedett igények

kielégítésére az addig egységes királyi kancellária önálló pecséteket használó részlegekre szakadt,

amelyek később bizonyos mértékben függetlenedtek egymástól. A titkos kancellári címet a XIV.

században, egészen 1375-ig a kápolnaispán viselte, de kancelláriája nem volt. A titkos kancellária

a titkospecsétet használó kancelláriai osztályból alakult ki fokozatosan Nagy Lajos uralkodása

alatt. A szívesen utazó uralkodót kísérő, és a titkos pecsétet kezelő titkos jegyzőt 1374-től nevezik

titkos kancellárnak, irodáját pedig titkos kancelláriának.

Tized (dézsma, decima): A római katolikus egyház legjelentősebb jövedelme, amelyet a föld és

az állatok utódai után fizettek (a termények, állatok tizedét). Bibliai, valamint Karoling hatásra

Szent István rendelte el szedését. A nemesek a XV. századtól tizedmentesek voltak. A tized

bizonyos hányadát a püspök visszajutatta a helyi papoknak. Pápai tizedet is szedtek különböző

célokra.

Udvari szervezet: Az uralkodó környezetének mindennapi életét, ellátását szervező, de

államkormányzati funkciókat is betöltő intézmény. A XI–XIV. században egyre tagoltabbá vált.

Vezetője eredetileg a nádor volt, aki a XII. század folyamán önálló bírói fórummá alakult, szerepét

pedig az udvarbíró (a XIII. század elejétől országbíró néven) vette át. Ez utóbbi szintén országos

bíróvá válását követően a tárnokmester vette át az irányítást, majd őt a kincstartó követte a

gazdasági ügyek intézésében. A közjogiasodott funkciók mellett fontos szerepet töltöttek be az

udvari méltóságok, akik az udvar ellátására rendelt speciális feladatokat végző népek felügyelői,

illetve a király szolgálói voltak (ajtónálló-, asztalnok-, pohárnok- és lovászmester). Ide sorolhatjuk

az udvari lovagokat és ifjakat, akik az uralkodó állandó fegyveres kíséretét alkották, illetve

személyes megbízásából eljártak.

Udvarispán: A XI. században ő gondoskodott a királyi udvar ellátásáról, összegyűjtötte és kezelte

a királyi udvar jövedelmeit, felügyelte a király és környezete eltartására szolgáló birtokokat. A

királyi udvar harcos elemeinek parancsnoka, és udvarnokok bírája. Az udvarispáni feladatokat a

XII. század első harmadáig a nádor látta el, majd ekkor önálló bírói feladatot kapott, és ezt a

feladatot az udvarbíró/udvarispán (curialis comes, a XIII. század elejétől országbíró névvel) vette

át.

Udvarnok: Az Árpád-kori királyi udvari birtokszervezet szolga jogállású népeleme, amelynek

feladata az országban vándorló királyi udvar ellátása volt. Később kenyéradóként is említik őket.

Előljáróik az udvarnokispánok voltak.

26

Ugar: A nyomásos gazdálkodásban azt földdarabot hívták így, amelyet az aratás után vetetlenül

hagytak, legelőnek használták. A parlagtól az különböztette meg, hogy legalább egyszer

felszántották.

Új berendezkedés (novae institutiones): II. András király (1205–1235) nevéhez fűződő

belpolitikai intézkedéssorozat, amely a királyi birtokok (udvari és várbirtokok) mértéktelen

eladományozásában öltött testet. Az elveszett domaniális jövedelmek pótlására a

regálejövedelmekre helyezte a hangsúlyt: rendkívüli adót vetett ki, élt a pénzrontás eszközével, a

királyi jövedelmeket bérbe adta muszlim és zsidó bérlőknek. Az új birtokpolitika 1217-ben

fejeződött be, pontos mintái és előzményei máig tisztázatlanok. Újabb vélemény szerint

uralkodónk belpolitikája is alatta értendő.

Urbura: A bányászok által a királynak fizetett illeték, nagysága az arany esetében egytized, ezüst

és réz esetében egynyolcad volt. Károly Róbert a bánya területét birtokló birtokosoknak adta az ~

egyharmadát.

Úriszék: Földesúri jogszolgáltató törvényszék, amely a földesúr birtokán élő saját jobbágyokra és

a jobbágy módjára ott tartózkodó birtoktalan szolgákra terjedt ki, mások jobbágyaira viszont nem.

Tartásának jogát a 14. századtól bármely földesúr gyakorolhatta. Itt a kisebb ügyeket tárgyalták,

tehát a tolvajlás, a nyilvános gaztettek kivételével (amelyek csak pallosjoggal rendelkező

bíróságok előtt voltak tárgyalhatók) ide tartoztak a jobbágyok ügyei. Ezen ügyekben más nem,

csak az úriszék ítélkezhetett első fokon, annak viszont kötelessége volt. A földesurat általában

udvarbírája, várnagya képviselte, a XIV. század elejétől pedig a megyei szolgabíró is részt vett az

ítélkezésben. Fellebbviteli fóruma a megyei törvényszék (sedria) volt.

Útkényszer: Az árumegállító joggal és a vámokkal összefüggő fogalom. A középkorban a

kereskedő köteles volt az útjába eső vámhelyeket felkeresni, az útjába eső, árumegállítási joggal

rendelkező városokban az áruját kirakni.

Vad talajváltó gazdálkodás: Szántóföldi növénytermesztéskor a művelt s a műveletlenül

hagyott földek váltakozásában nincs rendszer. Ehhez az kellett, hogy elegendő föld álljon

rendelkezésre. A fejlettebb rendszerben már a közösség szabta meg, hogy mely földeket

művelnek, s mely területeket hagynak parlagon vagy ugaron (vö. nyomás rendszer).

Vallonok: Francia nyelvű vagy származású népcsoport. Az első vallon telepesek a XII. század

elején érkeztek Magyarországra. Később is számolhatunk betelepülőkkel. Voltak köztük

kereskedők, földművesek, szőlősgazdák. Városokban s a falvakban egyaránt letelepültek.

Emléküket őrzi pl. a Tálya/Tállya (ófrancia taille=irtás, vágás) illetve Olaszi helynevünk. Eger mellé

nagy számba települtek, úgyhogy nyelvüket még a 16. században is beszélték.

Váradi regestrum: A váradi székeskáptalan 1208–1235 közötti jegyzőkönyve az ottani

székesegyházban tartott istenítéletekről és a káptalan előtt bevallott jogügyletekről. Az esetek

többsége státus- (azaz jogállapot)per, kihágási ügy vagy magánjogügylet. A peres felek igazukat

istenítélettel vagy esküvel kívánták bizonyítani. Fennmaradását annak köszönheti, hogy Martinuzzi

(Fráter) György 1550-ben kinyomtatta Kolozsváron.

27

Várispánság: Az Árpád-kori királyi várszervezet alapegysége. Általában – de nem mindig – egy

vármegyéhez kapcsolódott, a központját jelentő várhoz tartozó birtokokat jelentette. Vezetője a

megyésispánnal azonos várispán, népei a várjobbágyok és a várnépek.

Várjobbágy: Az Árpád-kori királyi várbirtokok tisztjeit (százados, tizedes stb.) nevezték így

először. Utóbb már nem csupán a tiszteket, hanem a várbirtok területén élő minden katonai

szolgálatra képes személyt értették ezen név alatt. A király hadjárataiban részt vettek, a megyék

területén rendészeti feladatokat láttak el. Tekintélyes nagyságú várföldet kaptak használatra, hogy

feladataikat el tudják látni. A várszervezeten belül a legkedvezőbb helyzetben voltak ugyan, ám a

vár kötelékéből nem szakadhattak ki. A XIII. században közülük a legelőkelőbbeket Szent Király

jobbágyainak, szabadjainak mondták. Akiket a király nemesített, bekerültek a nemesség soraiba,

ám sokuk még a XIV. században is várjobbágyként élt.

Várnép: Az a szolgai állapotú népesség, amelynek a feladata az Árpád-korban a királyi

várszervezet eltartása volt. Saját gazdaságuk volt. Egy részük képes volt katonai szolgálatra.

Tizedekbe, századokba szervezték őket. Midőn a várszervezet felbomlott, jórészüket földjeikkel

együtt eladományozták.

Vérdíj (homagium): A megölt ember rokonainak a gyilkos által fizetendő összeg, amelyet a

felek megállapodása vagy törvény rögzített. A legmagasabb ~-at szándékos emberölésért kellett

fizetni. Szent István korában minden szabadnak azonos volt a ~-a (110 aranypénz), később

társadalmi állás szerint differenciálódott.

Vitéz (miles): A XI. századi törvényekben szereplő fogalom. A közszabad társadalom

középrétegét alkotó, katonáskodó személyeket nevezték így. Szent István korában vagyonilag

jóval közelebb álltak a népből valókhoz (vulgaris), mint az ispánokhoz (comes). Később egy részük

a várszervezetbe beállva, közszabadságukat elvesztve a várjobbágyi réteg alapjává vált.

Vlachok: A bolgárban, a szerb-horvátban s az ukránban a velük /vagy szomszédságukban élő

romanizált lakosságot jelentette. Magyarországon a középkorban elsősorban a románokat

nevezték így. A vlachok vándorló állattartást folytattak, vagyis a nyári időszakokban a magas hegyi

legelőkön legeltették állataikat. Elsősorban juhot tartottak, innen származik a juhötvened (ötven

juhonként egy juh s egy bárány) adójuk. Nagy többségük Erdélyben s a környező hegyvidéken (pl.

Máramaros) élt, ám mozgékony életmódjuk következtében Észak-Magyarországon át egész

Morvaországig eljutottak.

Zászlósúr: Az a főúr, aki a XIV. századtól saját zászlaja alatt vezethette bandériumát. Ide

tartoztak a világi főméltóságok (barones), akik betöltött hivataluk alapján kapták meg ezt a jogot,

de a főpapok is rendelkeztek bandériumállítási joggal ill. kötelezettséggel. A XV. századtól két

csoportra osztották őket: a nagyobb zászlósurak a nádor, az országbíró, a horvát-szlavón bán, az

erdélyi vajda, a székely ispán valamint a szörényi és a macsói bán voltak, a kisebbek közé pedig a

királyi és királynéi tárnokmester, a király ajtónállómestere, pohárnokmestere, asztalnokmestere,

lovászmestere és végül a temesi és a pozsonyi ispánok tartoztak. Az 1498. évi törvény névre

szólóan jelöli meg azon személyeket, akik zászlósúri joggal rendelkeznek, tehát e kiváltságot

28

alanyi jogon birtokolhatják. Innét számíthatjuk a külön joggal rendelkező főnemesség

megjelenését.

Zsellér: A jogilag egységesülő jobbágyságon belül a XIV. századtól megjelenő réteg, amelynek

tagjai nyolcadnál kisebb jobbágytelekkel vagy még azzal sem rendelkeztek. Irtásfölddel és szőlővel

azonban rendelkezhettek. 1514-ben azokat tekintették ~nek, akiknek nem volt saját házuk.

B) TÖRTÉNETI SZEMÉLYISÉGEK

Géza: Taksony fia, magyar nagyfejedelem (970 k.–997). Felesége Sarolt, az erdélyi gyula leánya

volt, fia Vajk, a későbbi Szent István király. 972–973-ban felvette a kapcsolatot a német-római

császárral és megindította törzsi területén a keresztény térítést. Nem volt meggyőződéses

keresztény, a pogány rítusoknak is hódolt. Az Árpádok székhelyét Esztergomba helyezte. Uralma

végén már Sarolt gyakorolta a főhatalmat. Élete végén alapította meg a pannonhalmi apátságot

(996). Napjaink történetírása nem tekinti az államszervezés megkezdőjének, inkább a

különbségeket hangsúlyozza Géza és Szent István működése, életműve között.

Az erdélyi Gyulák: Valószínűleg Kusál gyula leszármazottai, kelet-magyarországi, illetve erdélyi

törzsfők. Vitatott, hogy a gyula tisztségnevük vagy személynevük volt-e. Kusál fia (unokája) 952

körül Bizáncban járt, megkeresztelkedett és térítőpüspököt hozott hazájába. Az ő fia volt a német

forrásokban Prokuj néven emlegetett gyula, leánya pedig Sarolt, Szent István király anyja. Prokujt

Szent István király 1003-ban győzte le. Később Lengyelországba menekült. Fiai az 1040-es

években magyarországi főemberek voltak.

Gizella királyné: Civakodó Henrik bajor herceg leánya, II. Henrik német-római császár húga,

Szent István király felesége (996-tól). Támogatta férje egyházalapításait, szoros kapcsolat fűzte a

veszprémi egyházhoz. István király halála után hamar megromlott viszonya Orseolo Péter királlyal.

1045-ben Bajorországba távozott, ott is halt meg 1060-ban.

Koppány: Árpád-házi családtag, Géza fejedelem közeli rokona, Szent István király ellenfele. Géza

alatt Somogy (és talán Zala) területén gyakorolt hatalmat. Géza halála után a szeniorátus és

levirátus (sógorházasság) alapján magának követelte a főhatalmat az Árpádok területén és Sarolt

özvegy fejedelemné kezét. Vajk-István nagyfejedelem német segítséggel 997-ben legyőzte és

kivégeztette.

As(e)rik-Anasztáz érsek: Német vagy burgund származású főpap. Szent Adalbert

környezetéhez tartozott, majd Lengyelországban és Pannonhalmán viselt apáti tisztséget. Ő hozta

el Szent Istvánnak Rómából (a császár vagy a pápa által küldött) koronát és az egyházszervezést

jóváhagyó pápai iratot. Később kalocsai püspök (érsek), majd (a harmadik) esztergomi érsek lett.

1030 után halt meg. Nevéből (Asrik) származik „érsek” szavunk.

Heribert C: III. Ottó kancelláriájában, Heribert kölni érsek, főkancellár alatt működő német írnok,

akinek a személynevét nem ismerjük. Közel 60 oklevél elkészítésében vett részt. A korábbi

kutatások szerint 1002-ben került Magyarországra, ahol megírta a pannonhalmi alapítólevél

29

eredeti példányát. A legújabb németországi kutatások szerint azonos Heribert érsekkel, aki 1001

őszén járt hazánkban, és itt elkészítette az eredeti pannonhalmi oklevelet.

Keán vezér: A krónikában szerepel mint a bolgárok és szlávok vezére, akinek legyőzése után

kincseit a fehérvári bazilikának adományozták. A kutatók többsége Sámuel bolgár cárral, Szent

István király ellenfelével azonosítja. Más – kevésbé valószínű – nézet szerint Dél-Erdély

elmagyarosodó bolgár származású törzsfője volt, akit 1003 körül győzött le István király. E

vélemény leszármazottainak a Kán nemzetség tagjait tartja.

Ajtony vezér: A Kőrös–Maros–Al-Duna vidékének törzsi vezetője Szent István korában.

Székhelye Marosváron (a későbbi Csanádon) volt. Bizánci szövetségesként felvette a keleti rítusú

kereszténységet. Szembeszállt az államalapító királlyal. A bizánci birodalom átmeneti

meggyengülése után, 1028 táján István király megsemmisítette hatalmát, a Csanád vezette hadak

Ajtonyt is megölték. Törzsi területén jött létre Csanád vármegye és a csanádi püspökség.

Csanád ispán: Szent István rokona, aki Ajtony vezér szolgálatában állt. Később István királyhoz

szegődött, ő győzte le Ajtonyt 1030 előtt néhány évvel. Ő lett az Ajtony törzsi területén létesített,

nevéről elnevezett vármegye első ispánja és Ajtony javainak gondozója.

Szent Gellért püspök: Itáliai származású főpap. Velencében született a Sagredo család

tagjaként, majd szerzetes lett. Szentföldi zarándoklat helyett Magyarországra került István király

uralkodásának második felében. Szent Imre herceg nevelője, majd bakonybéli remete lett. 1030-

ban az újonnan alapított csanádi (marosi) egyházmegye püspöke. Fennmaradt Deliberatio c.

filozófiai-teológiai munkája. Vitatott, hogy milyen kapcsolatban állt Orseolo Péter és Aba Sámuel

királyokkal. Részt vett András herceg 1046. évi hazahívásában. A pogány felkelők 1046-ban a mai

Budapest területén ölték meg. 1083-ban szentté avatták.

Szent Imre herceg: Szent István király és Gizella királyné egyetlen felnőttkort is megért

gyermeke. Nevét nagybátyja, II. Henrik császár tiszteletére kaphatta. Számára készült az ún.

Intelmek, a királytükör műfajának egyetlen hazai képviselője. Nevelője Szent Gellért volt

püspöksége előtt. Egy bizánci vagy horvát hercegnővel kötött házassága gyermektelen maradt.

István udvarában vagy testőrparancsnok vagy a Nyugat-Dunántúlon letelepített orosz határőrök

parancsnoka volt. 1031-ben vadászbalesetben hunyt el. 1083-ban szentté avatták. Személyét

később a papi nőtlenség propagálására használták fel.

Vazul herceg: Mihály herceg fia, Szent István unokatestvére. Neve alapján bizánci szertartású

keresztény lehetett. Pogány magatartása miatt Szent Imre halála után nem őt jelölték

trónörökösnek, hanem Orseolo Pétert. Emiatt összeesküvést szőhetett István király ellen,

lelepleződése után uralkodásra alkalmatlanná tették (megvakították és megsüketítették). Az ő fiai

voltak András, Béla és Levente hercegek.

Mór pécsi püspök: Pannonhalmi szerzetes, apát, majd 1036-tól a pécsi egyházmegye második

püspöke, az egyik első magyar származású főpap. Jó kapcsolatokat ápolt Géza herceggel, a

későbbi királlyal. Megírta Szent Szórárd-András és Benedek zobori remeték legendáját.

30

Vid ispán: Az 1050–1070-es évek magyar történetének szereplője, a Gut-Keled genus tagja. Már

az 1055. évi tihanyi oklevélben szerepel. I. András és Salamon királyok híve, ez utóbbi uralkodása

alatt bácsi ispán. Salamon és a hercegek harcában a király tanácsadója volt, magának kívánta a

hercegséget. 1074-ben, a mogyoródi csatában halt meg.

Álmos herceg: I. Géza király ifjabb fia, Szent László király unokaöccse. Nagybátyja őt szánta

utódjának, 1091 után horvát királlyá tette meg. 1096-ban bátyja, Kálmán szerezte meg a trónt,

Álmos a hercegséget (dukátust) kapta meg. Többször fellázadt bátyja ellen a korona

megszerzéséért, lengyel és német segítséget is igénybe vett ehhez. Ő alapította meg a dömösi

prépostságot és a meszesi apátságot. 1115-ben Kálmán fiával, a későbbi II. Bélával együtt

megvakíttatta. 1125 táján II. István ellen szőtt összeesküvést, emiatt Bizáncba kellett menekülnie.

Ott is halt meg 1127-ben. Hamvait később Székesfehérvárra hozták.

Hartvik püspök: Valószínűleg német eredetű főpap, győri püspök. 1097-ben tagja volt annak a

követségnek, amely Kálmán király normann feleségét Magyarországra hozta. 1100 körül a

nagyobbik és kisebbik Szent István-legenda felhasználásával elkészítette az államalapító király

harmadik életrajzát. Ebben a pápának tulajdonítja a koronaküldést, és megpróbálja

megvédelmezni a magyar király egyházak feletti joghatóságát.

Borisz: Magyar trónkövetelő. Könyves Kálmán királynak a házasságtörés miatt hazaküldött

Eufémia orosz hercegnőtől született fia. Kijevben nevelkedett, majd Konstantinápolyba ment, ahol

a bizánci császár rokonságából házasodott. Lengyel, illetve német segítséggel többször kísérletet

tett a magyar trón megszerzésére az 1130–1140-es években. Az 1150-es évek közepén halt meg

egy bizánci–besenyő küzdelemben.

Belos bán: I. Uros szerb nagyzsupán fia, Ilona magyar királynénak, II. Béla hitvesének a

testvére. II. Géza uralkodása alatt hercegi címet viselve mintegy régensként szolgált a magyar

udvarban, többször volt nádor és bán. Részt vett osztrák, orosz és bizánci hadjáratokban is. Az

1150-es évek végén hazatért Szerbiába, de 1163-ban már újból Magyarországon töltötte be a báni

tisztséget. Ezután rövidesen meghalhatott.

Lukács érsek: Párizsi tanulmányok után egri püspök, majd 1158–1181 között esztergomi érsek.

Erősen pápapárti főpap. 1162-ben ő koronázta meg III. István királyt, az ellenkirályokat (II.

László, IV. István) viszont nem volt hajlandó megkoronázni. Ezért börtönbüntetést szenvedett.

Részt vett a pápai–magyar egyezmények létrehozásában (1161, 1169). A pápa utasítása ellenére

III. Bélát sem volt hajlandó megkoronázni, és az 1170-es években gátolta a királyi oklevéladást is

a neki alárendelt kápolnaispán útján. Élete végén rendeződött kapcsolata III. Béla királlyal.

P. mester (Anonymus): Személy szerint nem ismert III. Béla-kori kancelláriai alkalmazott, aki

1210 körül megírta a Gesta Hungarorumot. Ebben a magyarság őstörténetét és honfoglaló harcait

írta meg, döntően a fantáziája alapján. Számos korabeli főpapról feltételezték, hogy ő lehetett

Anonymus. A leginkább komolyan vehető szerzőjelöltek: Péter győri püspök, aki az 1210-es évek

végén halt meg, illetve Pál erdélyi püspök, későbbi kalocsai érsek, aki tényleg működött III. Béla

kancelláriájában, viszont valószínűleg már a király halála előtt elhunyt.

31

Uros pannohalmi apát: Bencés szerzetes, tihanyi, majd 1207-től 1242-ig pannonhalmi apát.

Többször járt Rómában és a montecassinói bencés apátságban. Részt vett az 1217. évi keresztes

hadjáratban. Alatta épült fel a ma is álló pannonhalmi bazilika. Jó gazda volt, megvédte apátsága

jogait (somogyi tizedek stb.). A tatárjárás alatt vezetésével akadályozták meg, hogy a mongolok

elfoglalják Pannonhalmát.

Gertrúd királyné: IV. (Andechsi) Berthold isztriai és krajnai őrgróf, merániai herceg leánya. 1200

körül kötött házasságot András herceggel, a későbbi II. András királlyal. Ő volt IV. Béla király

anyja. Nagy hatással volt férje politikájára, ösztönzésére került öccse, Berthold a kalocsai érseki

székbe. A német befolyás növekedése, a németeknek adott tisztségek és birtokok kiváltották a

magyar előkelők ellenállását. 1213-ban Péter ispán, valamint Bánk nádor veje, Simon a pilisi

erdőben megölték.

Bánk bán: II. András korában ispáni, báni, királynéi udvarbírói, nádori, majd udvarispáni

tisztséget betöltő előkelő, a Bár-Kalán genus tagja. A közvélekedéssel ellentétben nem igazolható

közvetlen részvétele a Gertrúd királyné elleni merényletben, jóllehet később, az 1220-as vagy az

1235 utáni években megfosztották birtokaitól.

Ampod fia Dénes: Dráva vidéki nagybirtokos, 1216–1224 között II. András tárnokmestere, az új,

pénzjövedelmeken alapuló királyi gazdaságpolitika egyik kidolgozója. Emellett megyésispáni

tisztségeket is betöltött. Később 1234-ig nádor volt. A gazdasági életben kedvezett az

izmaelitáknak (mohamedánoknak) és a zsidóknak, ezért az esztergomi érsek kiközösítette. IV.

Béla trónra lépése után megvakíttatta.

Pecorari Jakab: Itáliai főpap. Világi papként kezdte pályafutását, majd ciszterci szerzetes lett.

1231-től a Róma melletti Palestrina (Praeneste) bíboros-püspöke. Számos országban volt pápai

követ, így Magyarországon is (1232–1234). Itt elfogadtatta II. Andrással az ún. beregi

egyezményt (1233), amely orvosolta az egyház sérelmeit, kárpótlást nyújtott veszteségeikért és

rögzítette kiváltságaikat. Kíséretében érkezett Magyarországra Rogerius, a tatárjárás történetírója.

Julianus barát: Domonkos szerzetes, aki 1235-ben indult el társaival a keleten élő magyarok

felkutatására Béla herceg, a későbbi IV. Béla király megbízásából. Hosszas utazás és

viszontagságok után a Volga folyó mellett találta meg a keleti magyarokat. A tatár veszélyről

tudomást szerezve gyorsan hazatért, és beszámolóját Ricardus tartományfőnök foglalta írásba. Ezt

Rómába küldték, ahová Julianus is elutazott. 1237-ben újból keletre indult, de csak az

oroszországi Szuzdalig jutott, ahol tudomást szerzett a keleti magyarok lakhelyének tatárok általi

elpusztításáról. Kezébe jutott a mongoloknak a magyar királyt fenyegető levele is. Hazaérkezése

után maga készített jelentést e második útjáról.

Kötöny fejedelem: A kunok vezetője. 1223-ban már részt vett a kunok számára végzetes Kalka

menti csatában, ahol a tatárok győztek. Ezután kétfrontos háborúra kényszerült a népét nyugatról

szorongató magyarok és a keletről támadó mongolok ellen. 1239-ben kérésére IV. Béla király

befogadta Magyarországra, ahol népével együtt megkeresztelkedett. A nomád kunok hazai

32

jelenléte komoly feszültséget keltett. A tatárjárás első napjaiban Pesten megölték, mert a

mongolok kémét és szövetségesét látták benne. Népe ekkor pusztítva kivonult Magyarországról.

Rogerius mester: Történetíró, egyházi vezető. Itáliai származású, Pecorari Jakab pápai követ

kíséretében érkezett Magyarországra, ahol váradi, illetve soproni főesperesi tisztségeket töltött be.

1249-ben a dalmáciai Spalato érseke lett. 1266-ban halt meg. A tatárjárást személyes

tapasztalatai alapján Siralmas ének című művében dolgozta fel. A munka hitelesen számol be a

mongolok pusztításáról, és megpróbál magyarázatot adni Magyarország katasztrofális

összeomlásának okaira, a belső széthúzást előidéző tényezőkre. A művet Thuróczy János

krónikájának 1488. évi brno-i kiadása tartotta fenn az utókornak.

Árpád-házi Szent Margit: IV. Béla 1242-ben született leánya, akit még születése előtt

fogadalomként Istennek ajánlottak fel az ország megszabadulásáért. Domokos apáca lett, 1252-

től a Nyulak szigetén (ma: Margit-sziget). 1270-ig, haláláig itt élt. Szentté avatása a XIII. század

végén elakadt, végül is csak 1943-ban került rá sor.

Rosztyiszláv herceg: Orosz herceg, Mihály csernyigovi fejedelem, majd kijevi nagyfejedelem fia.

1240-ben apjával együtt Magyarországra menekült. Később visszatért Oroszországba, de 1242–

1243-ban már újból hazánkban volt. Ekkor vette feleségül Anna hercegnőt, IV. Béla leányát. 1245-

ig többször megpróbálta a halicsi fejedelemséget megszerezni. Később haláláig, 1262-ig macsói

bán volt, és részt vett Magyarország déli határainak védelmében és a Balkánt érintő magyar

hadjáratokban.

Ákos mester: Az Ákos nem tagja, pesti plébános, székesfehérvári őrkanonok, budai prépost,

királynéi kancellár, a Szent Margitnak otthont adó Nyulak szigeti domonkos apácazárda gondnoka.

Valószínűleg ő volt a szerzője az V. István-kori gestának (1270–1272). E műben sokat foglalkozik

az arisztokrácia szerepével, a kalandozó hadjáratokkal, a fehérvári és budai egyházak

kiváltságaival. Munkája önálló formában nem maradt fenn, ma a XIV. századi krónikakompozíció

részét képezi.

Gutkeled nembeli Joachim: Magyarországi előkelő, pohárnokmester, majd bán. 1272-ben

elrabolta V. István fiát, a későbbi Kun László királyt. Az uralkodó elhunyta után a gyermekkirály fő

tanácsadója volt. Az 1270-es évek változó viszonyai között hol a hatalomgyakorlók, hol a bukott

főemberek sorát gyarapította. 1277-ben a Babonicsok ellen vívott egyik ütközetben esett el.

Héder nembeli Kőszegi Henrik és fiai: Héder nembeli előkelő, a Kőszegi család őse és

oligarchikus hatalmának megalapozója. Korábban ispáni, országbírói és nádori tisztségeket is

betöltött, majd szlavón bán lett. IV. Béla halála után Csehországba, majd Ausztriába menekült.

1272-ben visszatért Magyarországra. Megölte IV. Béla unokáját, Béla macsói herceget. Ezt

követően is vezető részese a hatalmi intrikáknak, 1274-ben a polgárdi csatában halt meg. Fiai

Kőszegi Iván és Miklós.

Fülöp fermói püspök: Az itáliai Fermo püspöke, pápai legátus. 1279–1281 között III. Miklós

pápa követe Magyarországon és Lengyelországban. Kezdeményező szerepet játszott az 1279. évi

kun törvény létrejöttében. A magyarországi egyházi viszonyokat rendezte a budai zsinaton (1279).

33

Kiközösítette a vele szembeforduló IV. (Kun) Lászlót, aki később a kunok kezére adta. Innen

kiszabadulva tovább folytatta követi működését, majd hazatért.

Kézai Simon: Az első név szerint is ismert magyar történetíró. IV. (Kun) László udvari papja volt,

szolgarendű vagy kisnemesi családból származott. Észak-Itáliában tanulhatott, Franciaországot és

Dél-Itáliát is megjárhatta. 1282–1285-ben írta Gesta Hungarorumát, amely tartalmazza a hun–

magyar rokonság kifejtését, Ákos mester gestájának rövidített változatát, királya, Kun László

cselekedeteinek bemutatását, valamint társadalomtörténeti fejtegetéseket. Munkája arisztokrata-

ellenes, hangsúlyozza a köznemesség szerepét. Hun–magyar rokonsággal foglalkozó passzusai

átkerültek a XIV. századi krónikakompozícióba is.

Lodomér érsek: A Monoszló vagy a Vázsony nemzetségből származó váradi püspök, majd

esztergomi érsek (1279–1298). Még váradi püspökként részt vett Árpád-házi Szent Margit

csodáinak kivizsgálásában. IV. (Kun) Lászlóval súlyos konfliktusba keveredett, főként a király

életmódja és kormányzási stílusa miatt. 1288-ban egy híres levélben panaszolta el sérelmeit a

pápának. 1290-ben hívására érkezett Magyarországra a későbbi III. András király. Az ő politikáját

haláláig támogatta. Egyik fő ideológusa volt az 1290-es években kibontakozó korai magyarországi

rendiségnek.

Thomasina Morosini: Velencei patricíusleány, III. András király anyja. Fia hatalomra kerülése

után Magyarországra jött, vezető tisztségeket is betöltött (pl. a Drávántúl kormányzója volt).

1296-ban hunyt el.

Ákos nembeli István: Ernye fia, magyarországi tartományúr (Borsod megyében). III. András

híve, országbírája, majd nádora. A király halála után Vencel cseh herceg trónigényét támogatta,

1307-ben elismerte Károly Róbertet. 1315-ben hunyt el. Az ő általa kiadott oklevélben nevezték

III. Andrást az Árpád-ház „utolsó aranyágacskájának”.

Bicskei Gergely: Székesfehérvári prépost és alkancellár, akit 1298-ban esztergomi érsekké

választottak. Ekkor szembefordult III. András királlyal, valamint a magyar püspökökkel és pápaság

sugalmazására az Anjouk trónigényét kezdte el támogatni. A pápa nem erősítette hivatalában,

csak az érsekség kormányzójává nevezte ki. 1303-ban halt meg az itáliai Anagniban, amikor VIII.

Bonifác pápát védelmezte a francia katonákkal szemben.

Lokietek Erzsébet (1305-1380): I. Ulászló lengyel király lánya, I. Károly magyar király negyedik

felesége. Lajos fia a magyar, valamint a lengyel trón örököse, András fia pedig a nápolyi trón

várományosa. Férje halála után Nagy Lajos erős befolyású politikai támasza. Minden tőle telhetőt

megtett András fia nápolyi karrierje előmozdítása érdekében, nem sok sikerrel. A lengyel korona

megszerzése (1370) után régensként kormányozta az országot, de a lengyel nemesség egy

részének elégedetlenkedése okán 1376-ban Lajos inkább haza hívta. Nevezetes volt

vallásosságáról. Óbudán klarissza apáca kolostort alapított, amelyben a legelőkelőbb családok

leányai lettek apácák.

Kotromanics Erzsébet (1339-1387): Nagy Lajos király második felesége, Kotromanics István

bosnyák bán lánya. Anyósával, Lokietek Erzsébettel szemben az udvarban háttérbe szorult, és

34

csak férje halála (1382) után jutott jelentősebb szerephez, amikor lánya, Mária nevében kívánt

uralkodni. Mária Lánya a magyar, Hedvig lánya pedig a lengyel trónt kapta. A Luxemburgi

Zsigmond félreállítását célzó politika azonban nem vezetett sikerre, a nőuralom polgárháborút

eredményezett. A köznemesség körében népszerű II. (Kis) Károly meggyilkolása (1386) után a

délvidék lecsillapítására érkező Erzsébetet és Máriát a Horváti-párt elfogta, majd az anyakirálynét

megfojtották.

Csák Máté (1260k.-1321): III. András lovászmestere, majd nádora, amely méltóságtól

hatalmaskodásai miatt 1297-ben a király ugyan megfosztotta, de ő azt továbbra is használta. 1301

után az ország északnyugati részének ura (Trencsén központtal), politikailag ingadozott Vencel és

Károly között, de ténylegesen egyik mellett sem foglalt állást, bár jelen volt Vencel koronázásán. A

kékesi találkozón (1308. nov. 10.) elismerte Károly Róbert uralmát a tárnokmesteri címért

cserébe. A megállapodás be nem tartásáért azonban 1311-ben Gentilis legátus kiközösítette. A

rozgonyi csata (1312) után, ahol Máté Amadé fiait támogatta, befolyása csökkeni kezdett, de

Károly király Máté tartományát annak életében nem tudta felszámolni.

Boccasini Miklós (1240-1304): Itáliai származású domonkos rendi szerzetes, bíboros, VIII.

Bonifác pápa hűséges támogatója. 1301-ben érkezett Magyarországra pápai legátusként, hogy

Károly Róbert trónigényét biztosítsa. Működésével ugyan a főpapság jelentős részét Károly

pártjára állította, de a magyar rendek a cseh Vencelt hívták meg a trónra, akit ő a Szentszék elé

idézett a kérdés tisztázására. Az 1303-ban hazatérő Boccasini részt vett a franciák által

megtámadott VIII. Bonifác védelmében, akinek halála után 1303-ban őt választották pápává, XI.

Benedek néven.

Aba Amádé: Tartományúr a XIV. század elején Magyarország ÉK-i részén. Hatalmának

legitimációja a III. Andrástól nyert nádori cím volt. Miután a kassai polgárok 1311

szeptemberében megölték, és az uralkodó a város pártjára állt, fiai Csák Máté hűbéruraságát

elfogadva, annak támogatásával fegyvert fogtak. 1312. június 15-én ők vívták a rozgonyi csatát.

Gentilis bíboros, pápai legátus: (?–1312). Itáliai származású ferences rendi szerzetes, bíboros.

1307-ben Közép-Európában pápai követ (legatus), feladata az egyházi fegyelem helyreállítása és

Károly Róbert elismertetése volt. 1308-ban szervezte meg I. Károly és Csák Máté között a kékesi

találkozót, ami azonban nem hozott tartós sikert. Az 1308. évi pesti országgyűlésen

közreműködésével választották királlyá Károlyt, Kán Lászlótól pedig, kiközösítéssel fenyegetve őt,

visszaszerezte a koronát. 1311-ben távozott Magyarországról.

Kán László: Erdélyi vajda, egyike a XIII–XIV. század fordulóján élt oligarcháknak. A tőle 1307-

ben támogatást kérő I. Ottó királyt elfogta a Szent Koronával együtt, amely utóbbit csak Gentilis

bíboros nyomására adott át Károly Róbertnek 1310-ben. 1315-ben, halála után tartománya az

uralkodó kezére kerül.

Szécsényi Tamás: (?–1354). Károly Róbert kezdetektől fogva egyik legfőbb bizalmasa,

hatalmának egyik oszlopa, aki már 1301-ben csatlakozott hozzá, szembefordulva saját

nemzetségével (Kacsics nemzetség), és elvesztve Nógrád megyei birtokait. Csák Máté halála után

35

ezeket visszakapta, sőt további birtokszerzeményekkel gyarapította. 1321-től 1342-ig, tehát

szokatlanul hosszú ideig erdélyi vajda, az ország egyik leggazdagabb embere. 1339–1343 között

tárnokmester, 1349–1354-ig országbíró, több megye ispánja. Második házassága révén (sziléziai

hercegnőt vett el) a királyi házzal is rokoni kapcsolatba került.

Nápolyi Johanna: (1326–1382). I. Róbert nápolyi király unokája, a nápolyi trón kijelölt

várományosa. Károly Róbert trónigényét érvényesítendő eljegyezte vele fiát, András herceget.

Miután Róbert meghalt, hosszas alkudozás után ugyan a pápa hozzájárult ahhoz, hogy mind

Johannát, mind Andrást megkoronázzák, ám az uralkodói hatalmat a királynőnek adta. Andrást

tisztázatlan körülmények között meggyilkolták (1345), s sokan Johannát tartották a felbujtónak.

Ez a tény valamint uralkodónk trónigénye adott okot Nagy Lajos két itáliai hadjáratára (1347/48,

1350), amelyek azonban nem hozták meg a remélt eredményt. 1381-ben a pápa megfosztotta

Johannát trónjától, és Nagy Lajost hatalmazta fel a trón elfoglalására, aki Durazzói Károlynak

engedte át a lehetőséget. A hatalom megtartása érdekében kétszínű módon egyezkedni próbáló

Johannát végül Károly megfojtatta. Johanna s András házasságából egy gyermek született (Martell

Károly), aki korán meghalt.

Druget Vilmos: (?–1342). Az itáliai származású Druget család tagja, akik Károly Róbert híveként

telepedtek meg az országban. Apjához: Jánoshoz, valamint nagybátyjához: Fülöphöz hasonlóan

Vilmos is nádori tisztséget töltött be, 1334-től haláláig. A tisztség mellé honorbirtokként az ország

észak-keleti részének 12–13 várát tartotta a kezén. Szécsényi Tamás mellett I. Károly

legbefolyásosabb híve. Halála után jelentős vagyonát I. Lajos király elkobozta, és megszüntette

egyúttal a nádor vidéki kúriáját is; a méltóság ismét visszakerült a királyi udvar állandó bíróságai

közé.

Záh Felicián: Csák Máté egykori familiárisa, a kékesi találkozón (1308) tanácsosa. Annak halála

után I. Károly hűségére tért. 1330-ban, valószínűleg lányán esett gyalázat miatt, sikertelen

merényletet kísérelt meg az uralkodó és családja ellen. Tettéért családján példátlan vérbosszút állt

a király.

Nekcsei Demeter: (?–1338). Hosszú ideig, 1316-tól haláláig volt I. Károly tárnokmestere. Ő

dolgozta ki az uralkodó gazdasági és pénzügyi reformjait, ténylegesen ő irányította az

államháztartást. Tevékenységének köszönhető az 1336. évi magyar-cseh-lengyel kereskedelmi

egyezmény megszületése. Megrendelésére készült a gazdagon illusztrált Nekcsei Biblia.

Kálti Márk: Kisnemesi származású udvari pap, majd egyházi karrierje csúcsán fehérvári

őrkanonok. A XIV. századi krónikakompozíció Nagy Lajos korabeli változatának, az 1358-ban

összeállított ún. Képes Krónika szerzőjeként/szerkesztőjeként tartjuk számon.

Küküllei János (Tótsolymosi Apród János): I. Lajos király krónikása. Világi értelmiségiként

indul pályája, kancelláriai jegyzőként, majd secretarius notariusként tevékenykedik. Elkísérte

királyát az itáliai hadjáratra, majd egyházi pályára lépett, mint ilyen küküllei főesperes, ill.

esztergomi helynök is volt. Fő műve Lajos király életrajza, amelyet a Thuróczy-krónika őrzött meg.

36

Első része az 1360-as években keletkezett, majd pedig a király halála után fejezte azt be. I. Lajost

mint lovagkirályt mutatja be.

Himfi Benedek: Anjou-kori magyar előkelő, több alkalommal betölt ispáni tisztséget. I. Lajos

király Bulgária bánjává teszi és temesi ispánná. A Velence elleni hadjáratok egyik vezére.

Lackfi István: Előkelő családból származott, I. Lajos uralkodása alatt horvát bán, erdélyi vajda.

Mária királynő elfogása után Zsigmondhoz csatlakozott, híveként harcolt a Horvátiak ellen. 1387-

től 1392-ig nádor. A nikápolyi hadjárat idején a kormányzó országos tanács tagja volt, de amikor

Zsigmond a csata után nem tért vissza, Lackfi is Nápolyi László pártjára állt. A felkelés leverésére

Garai Miklós és Kanizsai János tárgyalásokat kezdeményeztek, melynek során Lackfi Istvánt

meggyilkolták.

Garai Miklós: (?–1386). Macsói bán, a délvidék leghatalmasabb ura, majd 1375–1385 között

nádor, 1385–1386-ban horvát bán. Nagy Lajos halála után jelentős befolyásra tett szert, az

özvegy Erzsébet királyné egyik fő bizalmasa lett. Hatalmának Kis Károly uralma vetett véget,

akinek meggyilkolásában Garai jelentős szerepet vállalt. A délvidék lecsillapítására utazó Mária

királynő és Erzsébet anyakirályné kíséretének tagjaként, a Horvátiak rajtaütése során lelte halálát,

fejét Nápolyba vitték Kis Károly özvegyének.

Kont Miklós: (?-1367). Udvari lovag, pohárnokmester, 1343-ban királyi követ Avignonban, majd

a második nápolyi hadjárat vezetője. 1351–1356 között erdélyi vajda, majd 1356–1367-ig nádor,

az ország legnagyobb honorbirtokosa. Az adományul kapott Újlak a család névadó birtoka lett. A

csatkai pálos kolostor alapítója.

Opuliai László: (1327k – 1401) I. Lajos király édesanyjának, Erzsébetnek rokona.

Magyarországon számos megye irányítását bízta rá a király, 1362-től nádor, 1372-től orosz vajda,

1378–80-ban Lajos király lengyelországi kormányzója. Hathatósan támogatta Mária királynő és

Zsigmond házasságát és Lajos lengyel trónra jutását. Ő alapított a częstochowai pálos kolostort.

Szepesi Jakab: (?–1380). Az 1370-es évek kúriai reformjait irányító, középbirtokos családból

származó „szakember”. Karrierjét tehetségének, tanultságának, jogi ismereteinek köszönhette.

1356-tól oszágbírói ítélőmester, majd nádori ítélőmester, ezután 1372-től haláláig az addig csak

nagybirtokosok által betöltött országbírói tisztséget töltötte be. Hozzáértése okán Nagy Lajos

kúriai reformjainak egyik megvalósítója. Ezek részét képezte, hogy mint országbíró 1376-1378

között a városok bírájának feladatát is ellátta (majd ezután kerül át a tárnokmester felügyelete

alá), ill. 1376-ban az országból kitiltott, majd újra beköltöző zsidók bírája is. Országos

zsidóbíróként figyelembe vette azok vallási szokásait.

Horváti Pál: Csanádi, majd zágrábi püspök, Nagy Lajos egyik bizalmasa. 1381-ben a torinói

békét aláíró követség egyik vezetője. Mikor Lajos halála után testvérével, Horváti János macsói

bánnal együtt kiszorult a hatalomból, a nőuralom ellen szerveződő délvidéki lázadás élére állt, és a

Kis Károlyt támogató csoport egyik vezéralakja volt. Károly meggyilkolása után ismét az

elégedetlenkedők élére állt; a királynők elfogása során felkoncolt Garai Miklós és János, valamint

37

Forgách Balázs (Kis Károly merénylője) levágott fejét ő vitte személyesen Nápolyba. 1387-ben

Zsigmond hadai elűzték püspökségéből, politikai karrierje véget ért.

Szécsi Miklós: (1320 k.–1387 k.). Asztalnokmesteri, horvát illetve szlavón báni, országbírói

(utóbbit 1355–1359, 1369–1372, 1381–1384 között) tisztséget töltötte be, majd 1385–1387

között nádor. Az uralkodó több megye kormányzását bízta rá. Nagy Lajos uralkodása alatt

legjelentősebb sikereit a Délvidék kormányzásában érte el. Lajos halála után a Lackfiakhoz

csatlakozott, Mária fogsága idején az országtanács vezetője, majd Zsigmond király első nádora.

Támogatásáért cserébe megkapta Felsőlendva birtokát.

Cillei Hermann: (1360 k.–1435). Celje grófja, a nikápolyi csata után rész vett a magyar

nagybirtokosok harcaiban. 1401-ben közreműködött Zsigmond király kiszabadításában, és

eljegyezte vele Borbála lányát (a másik lánya Garai Miklós nádor hitvese lett), aminek

következtében jelentős befolyásra tett szert. 1408-ban a Sárkány-rend egyik alapítója volt, de

Zsigmond és neje viszonyának megromlásával részben háttérbe szorult. Újból 1423-ban kapott

jelentős szerepet, szlavón bánná nevezte ki Zsigmond.

Bebek Detre: (?–1404 k.). Az Ákos nembeli Bebek család tagja, aki pályafutását Nagy Lajos

király udvarában kezdte mint királynéi asztalnokmester, majd udvarmester lett. Zsigmond

uralkodása alatt báni tisztséget töltött be, majd a nikápolyi csatában fogságba esett Jolsvai

Leusták utódaként 1397-től nádor. A Lackfiak pártjának fölszámolásában részt vett, de 1401-ben

már ő a Zsigmond elleni szervezkedés egyik vezetője. 1403-ban Nápolyi László híve és nádora, a

felkelés bukása után azonban kiszorult a hatalomból.

Nápolyi László ellenkirály: (1376–1414). II. (Kis) Károly magyar király fia, apja meggyilkolása

után a nápolyi trónon annak utóda, a nápolyi Anjou-ház utolsó férfi tagja. 1386 óta fenntartott

magyarországi trónigényének csak a nápolyi viszonyok rendeződése után próbált érvényt szerezni,

és fogadta el 1403-ban magyarországi hívei felkérését, megszerezve a pápa támogatását is.

Zárában a pápai legátus áldásával és magyar főpapok közreműködésével Kanizsai János

esztergomi érsek magyar királlyá koronázta (de nem a szentkoronával). Zsigmond és hívei

azonban a tényleges hatalomátvételt és foglalást megakadályozták, László pedig híveinek

elpártolását tapasztalva visszatért Nápolyba.

Kanizsai János: (1350 k.–1418). Paduában végzett egyetemi tanulmányokat, majd hazatérve

egri püspök lett. A Zsigmondot hatalomra segítő főúri csoport vezetője, s így 1387. októberétől

esztergomi érsek lett. Már ekkor jelentős vagyonra tett szert, utóbb a kivégzett Lackfiak és a

Horváti-pártiak elkobzott vagyonából jelentős részt kapott. 1395-ben a pápa Magyarország

prímása és az apostoli szék követe címmel ruházta fel. Bár Zsigmond egyik bizalmi embere volt,

élére állt az 1401. évi Zsigmond elleni összeesküvésnek; a király fogsága idején a Szent Korona

kancellárja címet vette fel, és az országtanács vezetője volt. Az 1403. évi lázadásban szintén részt

vállalt, támogatta Nápolyi László trónigényét, sőt Zárában meg is koronázta. Ezután meghódolt

Zsigmondnak, és bár főkancellári tisztségéről le kellett mondania, lassan ismét Zsigmond

38

bizalmasává vált. 1411-től birodalmi kancellárként, 1414–1417 között pedig királyi helytartóként is

tevékenykedett.

Pier Paolo Vergerio: (1370–1444). Itáliai származású humanista, kánonjogász, a Petrarca

hagyományait folytató kör egyik jelentős alakja. A konstanzi zsinaton csatlakozott Zsigmond

királyhoz, titkára lett, és hívására 1417-ben Budára települt, ahol 1444-ben bekövetkezett haláláig

élt. A görög kultúra fontosságának felismerőjeként a XV. századi humanisták egyik fontos

előfutára, mellette vált humanistává Vitéz János is.

Ozorai Pipo (Filippo Scolari): (1369–1426). Zsigmond király firenzei eredetű hadvezére,

tanácsosa. 1400–1426 között sókamaraispán, ujjászervezte a sóbányászatot, a sókamarákat.

Ennek köszönhetően a királynak évente 100 ezer aranya származott belőlük. Sikeres hadvezér.

Számos hadjáratot vezetett a török ellen. Az Al-Dunánál elkezdte a végvár rendszer kiépítését.

Támogatta a hazánkban kereskedő olaszokat. Feleségül vette Ozorai Borbálát, s így lett övé

Ozora. A települést mezővárossá fejlesztette, kiemelkedő művészi színvonalú várkastélyt épített

itt. Nevezetes épület volt két emeletes budai palotája is.

Garai Miklós: (1367?–1433). A hasonló nevű nádor fia, Zsigmond király legjelentősebb hazai

híve. Második felesége, Cillei Anna a királynénak, Cillei Borbálának a testvére. A király számos

háborújában vett részt (pl. 1396-ban Nikápolynál, 1428-ban Galambócnál a török ellen, 1413-ban

Velence ellen, 1420-ban a csehek ellen). Midőn 1401-ben az országnagyok elfogták az uralkodót,

Garai őrizetére bízták. 1402-től 1433-ig töltötte be a nádori tisztséget. 1414-ben távolléte idejére

Zsigmond őt s Kanizsai János esztergomi érseket nevezte ki helytartónak, ám 1414 és 1417 között

Európában diplomáciai feladatokat látott el (pl. Franciaországban, Angliában), ott volt a konstanzi

zsinaton. Szolgálatai révén hatalmas birtokokat szerzett.

Budai Nagy Antal: Erdélyi kisnemes. Az 1437-ben kirobbant erdélyi parasztfelkelés vezetője.

Midőn 1437 decemberében sikerült a parasztsereget legyőzni, megölték.

Marchiai Jakab: (1391–1476). Ferences rendi szerzetes, az obszervancia híve, hitszónok, Sienai

Szt. Bernardin tanítványa. 1434-ben Magyarország területén inkvizítor, feladata a huszitizmus

kiirtása. Erélyessége nemtetszést váltott ki, működése nyomán sokan Moldvába vándoroltak ki,

illetve tevékenysége hozzájárult az 1437. évi erdélyi parasztfelkelés kirobbanásához is. 1726-ban

avatták szentté.

Hunyadi János: (1395/1400–1456). Apja, Vajk Havasalföldről jött Magyarországra, s 1409-ben

kapta meg Vajdahunyad uradalmát. Hunyadi fiatal korában több főúr szolgálatában állt, 1430

táján került Zsigmond király udvarába. 1439-ben szörényi bán lett. Az I. Ulászló és Erzsébet

királyné közötti polgárháborúban Ulászló oldalára állt, s ettől kezdve ívelt felfelé karrierje. 1441-től

erdélyi vajda. Ebben az évben indította az első sikeres török elleni hadjáratát. 1442-ben több

ütközetben aratott győzelmet az oszmánok felett. 1443. őszén s telén I. Ulászló s Hunyadi

győzelmes hadjáratot vezetett a Balkán félszigeten a török ellen (ún. hosszú hadjárat). Az ezután

megkötött váradi béke alapján a szultán kiürítette Szerbiát. A béke ellenére 1444-ben ismét

elindított hadjárat kudarccal végződött, mert novemberben a magyar sereg Várnánál súlyos

39

vereséget szenvedett (a király is meghalt). Hunyadit 1446-ban választották kormányzóvá.

Gyakorlatilag csak az ország közepét s Erdélyt uralta, ugyanis nem sikerült III. Frigyes császártól

Nyugat-Magyarországot visszaszerezni, a Felvidéket uraló csehek elleni hadjáratai sem hoztak

tartós sikert, Szlavóniában Cilleiek voltak az urak. 1448-ban a töröktől Rigómezőnél szenvedett

súlyos vereséget. A hatalmat 1452 végén adta át V. Lászlónak, ám cserébe megkapta az erdélyi

Beszterce vidékét örökös grófi címmel, ő lett az ország főkapitánya s a királyi jövedelmek kezelője.

A török felett a legnagyobb győzelmét 1456-ban Nándorfehérvárnál aratta. Nem sokkal később a

táborban kitört járványban pusztult el (augusztus 11.). Halálakor az ország legnagyobb birtokosa

volt.

Szilágyi Erzsébet: (1410 u.–1483). Délvidéki középbirtokos nemesi család sarja, Hunyadi János

felesége, László s Mátyás édesanyja. Férje halála (1456) utáni időszakban a Hunyadi-ház feje. V.

László halála után ő s fivére, Mihály kötöttek egyezséget Garai Lászlóval Szegeden, amelynek a

nyomán az ellenpárt Mátyást királynak ismerte el. Fiától jelentős birtokokat kapott, hogy

rangjának megfelelően éljen. Végrendeletében javait Corvin Jánosra hagyta.

Szilágyi Mihály: Hunyadi János sógora, 1456–1457-ben Nándorfehérvár kapitánya. Hunyadi

László kivégzése és Mátyás lefogása után lázadást szervezett V. László ellen (1457). A király halála

után ő s testvére, Erzsébet Szegeden kiegyeztek Garai László nádorral, s ennek következtében

Garai s szövetségesei elismerték Mátyás trónigényét. A királyválasztó országgyűlésen Szilágyi

Mihályt kormányzóvá választották, ám Mátyás hamarosan megfosztotta méltóságától. Szilágyi

ebbe nem nyugodott bele. Többször szövetkezett az uralkodóval ellenséges főurakkal, mire

Mátyás többször lefogatta. 1460 késő őszén a török fogságába esett, a szultán kivégeztette.

Zrednai Vitéz János: (1408k.-1472). Hunyadi László és Mátyás egyik nevelője, aki a bécsi

egyetemen is tanult. Zsigmond király óta tevékenykedett a kancellárián. Kanonoki, majd préposti

javadalmai után 1445-től váradi püspök, Hunyadi legfontosabb bizalmasa. V. László idején 1457-ig

titkos kancellár. Közreműködött I. Mátyás megválasztásában. 1463-ban az általa vezetett magyar

küldöttség Bécsújhelyben kötött békét III. Frigyessel (az egyezmény után adta vissza a német

császár a koronát). 1464-től Várdai Istvánnal együtt fő- és titkos kancellár, 1465-től esztergomi

érsek. Ebben a minőségében alapított 1465-ben Pozsonyban egyetemet (Academia Istropolitana).

A király politikájával egyre inkább elégedetlen, sőt személyében is sértett főpap 1471-ben

csatlakozott a Mátyás elleni összeesküvéshez, aminek következtében az uralkodó bebörtönözte,

majd Beckensloer János felügyelete és kormányzósága alatt helyezte csak vissza Esztergomba.

Garai László: Miklós nádor fia. Habsburg Albert király halála után kialakuló polgárháborúban

Erzsébet királyné, illetve a gyermek V. László párthíve. 1447–1458 között nádor. Hunyadi János

ellensége. 1458 elején azonban Szegeden megegyezett Szilágyi Erzsébettel s Mihállyal, amelynek

következtében elismerte Mátyás trónigényét. Mátyás ez év nyarán a Szilágyi Mihállyal s Újlaki

Miklóssal ellene szövetkező főurat leváltotta. A következő év elején Garai, Újlaki s mások

szövetséget kötöttek, s meghívták a magyar trónra III. Frigyes császárt. Ezekben a napokban

hunyt el.

40

Kapisztrán (Capistrano-i) János: (1386-1456). Itáliai teológus és inkvizítor. Jogi

tanulmányainak befejezése után Perugia erős kezű kormányzója, majd hirtelen fordulattal belép a

ferences rendbe, ahol Sienai Szt. Bernardin tanítványa. Nagy sikerű szónok, az obszervancia

pártfogója, erélyes kezű inkvizítor. Több helyütt pápai megbízottként tevékenykedik, 1451-től a

Habsburgok udvarában, így bejárja Magyarországot is. Konstantinápoly eleste (1453) után a török

elleni összefogás elérése a feladata; az 1456-ban toborzott keresztes sereggel jelentős szerepe

volt Nándorfehérvár felszabadításában. A győzelem után a táborban kirobbant járvány áldozata.

Újlakon temették el. 1690-ben avatták szentté.

Cillei Ulrik: (1406–1456). Cillei grófi család sarja. Hatalmát óriási magánvagyonának

köszönhette. Az Albert király halála utáni trónharcok idején a Habsburg párt legfontosabb támasza

és így Hunyadi János ellenfele volt. 1445-től haláláig állt Szlavónia élén, hatalmát Hunyadi János

ellene vezetett hadjárata sem tudta megtörni. 1452-ben III. Frigyes neki adta ki V. Lászlót. 1453-

ban ligát hozott létre Hunyadi János ellen. Hunyadi halála után a király őt nevezte ki országos

főkapitánynak, ám Hunyadi László hívei Nándorfehérváron meggyilkolták.

Újlaki Miklós: (1410?–1477). Mágnás, a 15. századi magyarországi politika meghatározó

személyisége. 1438-tól élete végéig betöltötte a macsói bán tisztségét, de volt erdélyi vajda,

szlavón bán is (1465-ig). A Habsburg Albert halála utáni belháborúban I. Ulászló párthíve lett. Az

1450-es években mind féltékenyebben szemlélte Hunyadi János hatalmának az erősödését. 1457-

ben egyike azoknak a bíráknak, akik Hunyadi Lászlót halálra ítélték. 1459-ben az általa és Garai

László által vezette főúri csoportosulás III. Frigyes német-római császárt hívta meg a trónra.

Később Mátyás mellé állt. Az 1471. esztendei felkelés idején is a király híve maradt. Ezért az

uralkodó Bosznia királyává tette őt. Királyi udvarát Jajcán tartotta.

Szécsi Dénes: (1409/1410–1465). Az ország egyik mágnáscsaládjából származott. Egri püspök,

bíboros. 1440-ben lett esztergomi érsek. Az ország egyik legműveltebb főpapja volt, ugyanis a

bécsi és a bolognai egyetemen tanult, kánonjogból pedig doktorátust szerzett. 1458-ban a pápa

felszólítására irányításával a püspöki kar Mátyás mellé állt. Fellépett a huszitizmus ellen, sokat tett

egyházmegyéje hitéletének a javításáért. Ő építette újjá az esztergomi székesegyházat.

Várdai István: (1425 k.–1471). Nemesi család tagja, Ferrarában kánonjogi doktorátust szerzett.

Kanonoki majd préposti javadalmai után 1456-tól kalocsai érsek, 1467-től bíboros. Hunyadi

Mátyás híve és bizalmasa, az 1463. évi bécsújhelyi szerződés egyik magyar tárgyalója. 1464-től

Vitéz Jánossal együtt fő- és titkos kancellár.

Guti Országh Mihály: (1410k. – 1484). Középbirtokos nemesi család sarja, aki Zsigmond

udvarában kezdte a pályáját. 1433-tól 1484-ig mindig bárói tisztséget viselt. 1458-tól haláláig volt

nádor. Mátyás megbízható híve volt, akire a nagy válságok idején (1467: erdélyi felkelés, 1471:

Vitéz-féle összeesküvés) számítani lehetett. Élete során jelentős vagyont halmozott fel, így

családja bekerült a mágnások közé.

Janus Pannonius (Csezmiczei János): (1434 – 1472) A magyarországi humanizmus

kiemelkedő személyisége, költő, szónok, politikus, Zrednai Vitéz János unokaöccse. 1447 és 1458

41

között Itáliában tanult egyetemeken (Ferrara, Padova). Hazatérése után, 1459-ben lett pécsi

püspök. Sokáig Mátyás fontos tanácsosa, a király szolgálatában diplomáciai feladatokat látott el,

1467–1469 között főkincstartó, 1469–1470-ben szlavón bán. 1471-ben Vitéz Jánossal

összeesküvést szervezett a király ellen, ami azonban nem sikerült. Menekülés közben, 1472

tavaszán halt meg tüdőbajban. A kor kiemelkedő európai költője volt. Verseit Mátyás gyűjtette

össze.

Ernuszt János: (?–1476). Kikeresztelkedett zsidó származású pénzember. Bécsből telepedett

Budára. Felismerve tehetségét, Mátyás különböző pénzügyi hivatalokat bízott rá (pénzverő kamara

ispánja, harmincadispán). 1467-től 1476-ig töltötte be a kincstartói tisztséget. Ő dolgozta ki az

uralkodó pénzügyi reformjait. Ő szervezte meg a kincstartóságot, amely az uralkodó összes királyi

bevételeit felügyelte. A király feltétlenül megbízott benne, amit az is jelez, hogy 1473-tól Szlavónia

bánja lett. Mátyás jelentős birtokokat adományozott neki.

Hess András: Német származású budai nyomdász. Vitéz János hívta Rómából Budára, ahol 1473-

ban fejezte be a Magyarok Krónikája (Chronica Hungarorum) c. 133 lapos mű nyomtatását. Ez a

legrégibb hazánkban nyomtatott könyv. A kb. 240 példányból 10 maradt korunkra. A nyomdából

még két filozófiai értekezést tartalmazó könyv jött ki.

Báthori István: (1435 előtt–1493). Mátyás király uralkodása idején az ország egyik

legbefolyásosabb főura, akinek a szolgálatait a király tekintélyes birtokokkal jutalmazta. 1471-től

haláláig viselte az országbírói tisztséget, 1479-től 1493 elejéig töltötte be az erdélyi vajda

méltóságát. A székelyek panaszai miatt váltotta le őt a király. 1479-ben Kinizsi Pállal együtt

Kenyérmezőnél legyőzött egy Erdélyt pusztító török sereget. 1480-ban Nagy István moldvai vajdát

segítette a török ellen, 1485-ben részt vett Bécs ostromában. Mátyás halála után II. Ulászló

párthíve lett.

Kinizsi Pál: (1430/1432–1494). Abaúj megyei kisnemesi család sarja. Karrierjében szerepe volt

Mátyás hadvezérének, Magyar Balázsnak is, akinek a leányát vette nőül. Kiváló hadvezér volt, aki

az 1470-es években Morvaországban és Sziléziában harcolt. 1479. október 13-án Kenyérmezőnél

Bátori Istvánnal együtt győzte le az Erdélyt pusztító török hadsereget. maradványait 1492-ben ő

verte szét. Az uralkodótól jelentős birtokokat Ugyanebben az évben nevezték ki az Alsó Részek

főkapitányának, s sikerrel harcolt a törökkel, több portyát vezetett Szerbiába. Mátyás halála után

II. Ulászló párthíve lett. Mátyás zsoldosseregének kapott, amelyek közül legnevezetesebb

Nagyvázsony vára s uradalma. Magyar Balázs leányát, Benignát vette nőül.

Szapolyai Imre: (1435 k.–1487). Pozsega vármegyei kisnemesi családból származott, a

Hunyadi-család familiárisaként emelkedett fel. I. Mátyás idején testvérével együtt hatalmas

vagyont gyűjtöttek, és a kor legbefolyásosabb személyiségei közé tartoztak. 1459 és 1464 között

királyi főkincstartó volt, miközben a Felvidéken a csehek ellen harcolt. Érdemeiért örökös szepesi

ispán lett. Több alkalommal került szembe az uralkodóval. Így 1467-ben az erdélyi lázadás egyik

vezetője lett, 1471-ben a Vitéz-féle összeesküvésben is részt vett. A király megkegyelmezett neki.

1486-ban nádorrá választották. A következő évben halt meg.

42

Szapolyai István: Imre nádor öccse, Szapolyai János király édesapja. Sikeresen harcolt a

Felvidéken a csehek ellen. Testvérével, Imrével együtt részt vettek az 1467. évi felkelésben, de a

király megkegyelmezett neki. Mátyás sikeres hadvezére volt. Az 1470-es években Sziléziában

harcolt, az 1480-as években Ausztriában. 1489-ben lett a meghódított Ausztria kormányzója.

Mátyás halála után Ulászló cseh király párthíve lett, s állásfoglalása nagy szerepet játszott abban,

hogy Ulászlót választották magyar királlyá. 1492-től ő töltötte be a nádori tisztséget. 1499-ben

halt meg. Halálakor az ország második legnagyobb vagyonnal rendelkező nagybirtokosa volt.

Thurzó János: (1437–1508). Lőcsén született krakkói patrícius, aki korának egyik legjelentősebb

bányászati szakembere és vállalkozója lett. 1475-ben vállalta, hogy az alsó-magyarországi

bányavárosokban található bányákat vízteleníti. A 15. század végén ő és fia, György több

szerződést kötöttek szerződést kötött a Fuggerekkel a Garam vidéki réz közös kiaknázására és

értékesítésére. A hasznon a felek fele-fele arányban osztoztak. Jövedelmüket növelte, hogy 1496-

tól kezdve Thurzó bérelte a körmöcbányai kamarát. Eme szerződések révén tudták a Fuggerek

Magyarországon megvetni a lábukat.

Aragóniai Beatrix: (1457–1508). Nápolyi királyleány, aki 1476-ban ment nőül Mátyás királyhoz.

Házasságuk gyermektelen maradt. Otthon humanista nevelést kapott, így jelentős befolyása volt

arra, hogy a magyar udvarban a humanizmus és a reneszánsz miként terjedt el. Mivel 1490-ben

Ulászló látszólag feleségül vette, az ő trónigényét támogatta. Ulászló azonban nem akarta a

meddő asszonyt feleségének, ezért a házasságkötéskor formai hibákat követtek el. Így a pápa

(igaz csak 10 év után) kimondta a válást. 1501-ben tért vissza Itáliába.

Corvin János: (1473–1504). Mátyás király törvénytelen fia. Édesanyja steini (Alsó-Ausztria)

származású polgárleány (Barbara Edelpöck) volt. Mivel törvényes házassága gyermektelen

maradt, Mátyás Corvint szánta utódjának. Az ország legnagyobb birtokosává tette. Ám 1490-ben a

főurak nem őt jelölték, s seregét a Tolna megyei Csontmezőnél legyőzték. A herceg lemondott a

trónról, a rendek II. Ulászlót választották meg királynak. Birtokait megtartotta, Szlavóniát és a

horvát-dalmát bánságot kormányozta (rövid megszakítással: 1496–1498) haláláig. Sikerrel védte a

végvidéket az oszmánokkal szemben. Egy velük vívott ütközetben esett el.

Váradi Péter: (1450?–1501). A hazai humanizmus kiemelkedő alakja. Az 1470-es években királyi

titkár. 1481-ben lett kalocsai érsek s főkancellár. 1484-ben a király megbízásából ő gyűjtötte

kötetbe Janus Pannonius verseit. Ugyanebben az évben Mátyás letartóztatta, s a király haláláig

börtönben maradt. 1490-ben Corvin János trónigényét támogatta. Kiemelkedő műveltséggel

rendelkezett, jelentős könyvtárat gyűjtött. Levelei a humanista irodalom számottevő alkotásai.

Bácson reneszánsz stílusú érseki palotát építtetett.

Nagylucsei Orbán: Pozsony megyei jobbágycsaládból származott, nemességet 1478-ban kapott.

Kezdetben királyi kancelláriai jegyző, majd 1470-től dolgozott a kincstárban, 1478–1491

kincstartó. Uralkodása vége felé Mátyás egyik legfontosabb bizalmasa, így 1487-től (Szapolyai

Imre nádor halála után) a nádori jogkört gyakorolta. Mátyás halála után II. Ulászló híve lett.

Egyházi karrierje során győri (1481), majd 1486-tól haláláig (1491) egri püspök lett, egyúttal

43

1487–1490 között a bécsi püspökség adminisztrátora. Jelentős könyvtárral rendelkezett. Győrben,

Egerben építkezések fűződnek a nevéhez.

Galeotto Marzio: (1427–1497 k.). Olasz humanista, költő, matematikus, csillagász, aki

megfordult több európai fejedelmi udvarban. Janus Pannonius iskolatársa s barátja volt. Négy

alkalommal járt Magyarországon, évekig élt Mátyás udvarában. Több művét magyaroknak (Vitéz

János, Mátyás király, Corvin János) ajánlotta. Legismertebb alkotása, a Mátyás királynak kiváló,

bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről c. műve, amelyből többek között királyunk udvaráról kapunk

képet.

Thuróczy János: (1435 k.–1488.). Turóc megyei köznemesi család sarja. Tanultsága révén lett

az országbírói irodában jegyző. 1486–1488 között Drági Tamás személynök ítélőmestere. 1475–

1488 között dolgozott történeti művén (Chronica Hungarorum, Magyarok története). A krónika

készítésekor a korábbi magyar krónikák mellett ókori szerzők, kortársak műveit, a kancelláriában

vezetett királyi könyvek bejegyzéseit épp úgy felhasználta, mint a szájhagyományt. Küküllei János

I. Lajos életrajzát részletesen kivonatolta. Önálló alkotása a Kis Károly halálától 1487-ig terjedő

rész. A mű először 1488-ban, két kiadásban (Brünnben s Augsburgban) jelent meg nyomtatásban,

színezett fametszetek díszítették. Rogeriusnak a tatárjárásról szóló Siralmas ének c. műve annak

köszönhette fennmaradását, hogy a kiadások végéhez csatolták.

Ransanus, Petrus (Ransano, Pietro): (1428–1492). Olasz történetíró. Szicíliában született,

domonkos szerzetes, majd püspök lett. A nápolyi uralkodó szolgálatában diplomáciai

tevékenységet fejtett ki. 1488 és 1490 között élt a magyar udvarban. Beatrix királyné biztatására

készítette el A magyarok történetének rövid foglalata (Epithoma rerum Hungararum) c. művét,

amely főként a Thuróczy-krónika alapján készült, s hazánk történetének humanista szemléletű

összefoglalása. A könyv tartalmazza Magyarország első terjedelmesebb földrajzi leírását. A mű

képezte Ransanus hatalmas terjedelmű világtörténeti összefoglalása egyik kötetét. Egy 1453-ban

készített munkájában a Hunyadi családot a római Corvinus nemzetségből származtatta.

Bonfini, Antonio: (1427/34–1502). Olasz humanista tudós, 1486-ban járt először Budán, 1488-

tól itt élt. 1488 és 1497 között dolgozott magyar történelmi feldolgozásán (Decades rerum

Ungaricarum, Magyar történelem tizedei), amely 1496-ig tárgyalta a magyar történelmet.

Thuróczy János krónikájára, Ransano összefoglalására támaszkodott ugyan, ám felhasznált ókori,

középkori s humanista szerzőket, korabeli dokumentumokat, kortársak szóbeli értesüléseit, családi

hagyományokat s saját tapasztalatait is. Nagy terjedelmű, adatokban gazdag humanista mű

született. Teljes terjedelmében először 1568-ban jelent meg.

Temesvári Pelbárt: (1435 k.–1504). Ferences szerzetes, skolasztikus hitszónok és író. A krakkói

egyetem elvégzése után csatlakozott az obszerváns ferencesekhez, aszketikus szellemiséget

sugárzó prédikációit több kötetben nyomtatásban is megjelentette (Stellarium, Pomerium). Ezek

népszerűségét mutatja, hogy több magyar nyelvű fordítás is készült belőlük.

Laskai Osvát: (1450 k.–1511). Ferences szerzetes, tartományfőnök. A rend ferenci regulához

szigorúbban ragaszkodó obszerváns ága magyarországi történetének megírását, Szalkai Balázs

44

művének folytatását pártfogolta. Prédikációit több kötetben adta ki nyomtatásban (Biga salutis),

valamint ő fejezte és rendezte sajtó alá Temesvári Pelbárt utolsó, félbemaradt munkáját (Aureum

rosarium). Az ő vezetése alatt fogadták el 1499-ben a magyarországi obszervánsok új

szabályzatát, az ún. atyai konstitúciókat.

Perényi Imre: Nagybirtokos. 1504-ben Corvin Jánossal szemben a királyné támogatásával

nádorrá választották, s ezt a tisztséget haláláig betöltötte (mellette egy rövid ideig szlavón bán).

Szapolyai János ellenfele. Miksa császártól 1517-ben ő s utódai a szent római birodalmi hercegi

rangot kapták. 1519-ben hunyt el.

Bakócz Tamás: (1442–1521). Jobbágy származású főpap, a hazai humanizmus jelentős alakja.

Krakkóban, Bolognában s Ferrarában járt egyetemre. Dolgozott Mátyás kancelláriájában, a király

egyik bizalmasa volt. Mátyás halála után, 1490-től II. Ulászló feltétlen párthíve, aki az udvar

legbefolyásosabb személyisége lett. 1498-ban nevezték ki esztergomi érsekké, később bíboros,

konstantinápolyi pátriárka. Pápa szeretett volna lenni, ám 1513-ben nem őt, hanem X. Leót

választották meg. 1514-ben pápai felhatalmazással keresztes hadjáratot hirdetett, ami

parasztfelkeléssé vált. Ő építtette fel az esztergomi Bakócz-kápolnát, amely a magyarországi

reneszánsz egyik kiemelkedő alkotása.

Habsburg Mária: (1505–1558). Magyar királyné. Az 1515. évi Habsburg–Jagelló szerződés

alapján őt II. Lajossal, fivérét, Ferdinándot (későbbi magyar király) Lajos nővérével, Annával

jegyezték el. Lajos és Mária 1522-ben házasodtak össze, nem született gyermekük. 1523-tól az

uralkodói pár céltudatosan a királyi hatalom megerősítésére törekedett, Mária megnyert több

köznemesi vezetőt maguknak. A mohácsi csatavesztés után fivére, Ferdinánd trónigényét

támogatta. 1530–1558 között Németalföld kormányzója volt.

Szapolyai János: (1487–1540). Mágnás, nagybirtokos. Szapolyai István nádor legidősebb fia.

1505-ben a köznemesek őt szerették volna királynak. 1511–1526 közötti erdélyi vajda s

székelyispán. 1514-ben ő verte le a Dózsa György vezette parasztfelkelést. Az ellentmondó

parancsok miatt 1526-ban későn indult el Erdélyből, így a tragikus mohácsi ütközet idején

hadaival csupán Szegedig jutott. 1526 őszén királlyá választották. Az ellenkirállyal, Habsburg

Ferdinánddal szembeni küzdelemben előbb alulmaradt, majd 1529-ben török segítséggel

visszaszerezte a trónt. 1538-ban Váradon megegyezett Ferdinánddal. A következő évben feleségül

vette a lengyel király leányát, Izabellát. Házasságukból egy fiú, János Zsigmond született.

(Székely) Dózsa György: (1470 k.–1514). Székely családból származó végvári vitéz. Miután

1514-ben Bakócz Tamás kihirdette a török elleni keresztes hadjáratot, az összegyűlt paraszti

fősereg vezérévé tette őt. Dózsa 1514 május elején indult el Pestről a fősereggel. Bakócz néhány

nap múlva leállította a toborzást. Ekkor a parasztsereg a nemesség ellen fordult. Alföldön s

többfelé az országban sikereket értek el, bevették a Maros vidék több várát. Temesvár alatt

azonban július közepén vereséget szenvedtek a vár felszabadítására érkező Szapolyai János

erdélyi vajda seregétől, Dózsát elfogták. A vajda bestiális módon végeztette ki őt: izzó vaskoronát

45

tettek a parasztvezér fejére, legfőbb híveit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő

vezetőjük húsából.

Verbőczi (Werbőczy) István: (1458 k.–1542). Jogtudós, a köznemesség egyik vezetője.

Itáliában s Krakkóban folytatott jogi tanulmányokat, széles műveltséggel rendelkezett. 1502–1515

között országbírói és erdélyi ítélőmester volt. 1505-ben ő fogalmazta meg a nemzeti király

választásáról szóló országgyűlési határozatot. 1514-re készült el az ország szokásjogát tartalmazó

művével (Tripartitum, Hármaskönyv), amit azonban a király nem szentesített. Werbőczy 1517-ben

saját költségén Bécsben nyomtatta ki. 1516–1525 között személynök, 1525-ben az országgyűlés

nádorrá választotta, ám a következő évben leváltották. Mohács után János király párthíve lett,

kancellárja volt. Többször járt külföldön követként.

Szatmári György: (1457–1524). Gazdag kassai kereskedő családból származott. 1499-ben lett

veszprémi püspök, majd a váradi és a pécsi egyházmegye élén állt. 1522-ben lett esztergomi

érsek. A 16. század elejétől mind nagyobb befolyást gyakorolt az országos politikára. A

Habsburgok magyarországi támogatói közé tartozott. Élete során jelentős vagyont halmozott fel.

Támogatta a művészeteket, Pécsett új püspöki palotát építtetett.

Szalkai László: (1470-es évek–1526). Főpap. Mátészalkai varga fia, aki itthoni iskolákban (így

Sárospatakon) tett szert nagy műveltségre. A 16. század elején a kincstárban tevékenykedett,

kincstartó is volt. 1517/1518 tájától gyakorlatilag ő irányította a kancelláriát. Tevékenyen vett

részt a kor belpolitikai küzdelmeiben. Előbb váci, majd egri püspök, 1524-től pedig esztergomi

érsek, fő- és titkos kancellár lett. A mohácsi csatában esett el.

Tomori Pál: (1475 k.–1526). Főpap, hadvezér. A XVI. század első két évtizedében Erdélyben

tevékenykedett (többek között fogarasi várnagy, sókamaraispán). 1520-ban obszerváns ferences

lett. 1523-ban kalocsai érseknek és a törökkel szemben álló védelmi rendszer, az Alsó-Részek

főkapitányának nevezték ki. Sikerrel vette fel a küzdelmet az oszmánokkal, 1523-ban

Szávaszentdemeternél nagy győzelmet aratott felettük. 1526 augusztusában őt nevezték ki a

magyar fősereg vezetőjévé. A vesztes mohácsi csatában esett el.

Brodarics István: (1470?–1539). Humanista műveltségű főpap, diplomata. Itáliában szerzett

kánonjogi doktorátust, majd a királyi kancelláriában dolgozott. 1526-ban lett szerémi püspök és

kancellár. Részt vett a mohácsi csatában. Az ütközet történetét 1527-ben írta meg Zsigmond

lengyel király kérésére (Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi

ütközetéről), ami még ebben az évben meg is jelent Krakkóban. Műve a csata történetének

legfontosabb forrása. 1527 után János király híve lett.

C) TÖRTÉNETI KRONOLÓGIA (963 – 1526)

963: a pápa püspököt próbál küldeni a magyarokhoz

970: az arkadiupoliszi vereség, a kalandozások lezárulta

972: az első nyugati kísérletek a magyarság megtérítésére

973: quedlinburgi követjárás

46

996: Gizella és Vajk-István házassága

996 körül: a pannonhalmi apátság alapítása

997: Koppány felkelése

1000–1001: István nagyfejedelem megkoronázása

1001: az esztergomi érsekség felállítása, pannonhalmi alapítólevél kiadása

1003: az erdélyi gyula legyőzése

1009: pécsi püspökség alapítása

1028 körül: Ajtony legyőzése

1030: német támadás Magyarország ellen

1031: Imre herceg halála

1044. július 5.: ménfői csata

1045: Orseolo Péter német hűbérbe adja Magyarországot

1046: Vata pogánylázadása

1048 körül: a hercegség (dukátus) alapítása (fennáll 1107-ig)

1051–1052: német támadások Magyarország ellen (vértesi csata, Pozsony ostroma)

1055: a tihanyi apátság alapítása

1060–1100 körül: a magyar ősgesta (őskrónika) születése

1068: kerlési csata

1075 körül: I. Géza koronát kap Bizáncból

1083: István király, Imre herceg, Gellért püspök és a zobori remeték szentté avatása

1091: Szent László horvátországi hadjárata

1097: Kálmán király visszaállítja a magyar uralmat Horvátországban

1100 körül: megszületik Szent István Hartvik püspök által írt legendája

1102: perszonálunió Magyarország és Horvátország között

1105: Dalmácia elfoglalása

1115: Álmos herceg megvakítása

1131: leszámolnak II. (Vak) Béla hívei a Kálmán-párti előkelőkkel (aradi országgyűlés)

1142: az első ciszterci apátság (Cikádor) alapítása

1148–1152: II. Géza oroszországi hadjáratai

1149–1155: II. Géza bizánci háborúi

1163: Béla herceg Bizáncba kerül

1164–1167: magyar–bizánci háborúk Dalmácia, Horvátország, Bosznia és a Szerémség

birtoklásáért

1180–1181: III. Béla visszaveszi a Bizánc által elfoglalt területeket

1192: László király szentté avatása

1193–1196: III. Béla jövedelem-összeírása

1210 körül: megszületik Anonymus Gesta Hungaroruma

1213: Gertrúd királyné meggyilkolása

47

1217: a forrásokban megjelenik a királyi serviens elnevezés

1221: a domonkos rend megjelenése Magyarországon

1222: az Aranybulla kiadása, egyházi kiváltságlevél kiadása

1224: az erdélyi szászok kiváltságait rögzítő Andreanum kiadása

1229: a ferences rend megjelenése Magyarországon

1231: az Aranybulla megújítása

1232: a zalai serviensek ítéletlevele

1233: a beregi egyezmény

1235: Julianus domonkos szerzetes a keleti magyarok felkutatására indul

1239: a kunok első beköltözése Magyarországra

1241–1242: a tatárjárás (1241. április 11.: muhi csata)

1243–1244: Rogerius mester Siralmas énekének megszületése

1245–1246: a kunok visszatérése Magyarországra

1246–1261: IV. Béla küzdelme a Babenberg-örökség megszerzéséért

1262: István herceg ifjabb királyi címet kap

1264–1265: IV. Béla és István ifjabb király belháborúja

1267: dekrétum kiadása, a királyi serviensek nemességének elismerése

1269: István ifjabb király és Anjou Károly nápolyi király szövetsége

1270–1272: Ákos mester gestájának megszületése

1278. augusztus 26.: a morvamezei (dürnkruti) ütközet

1279–1281: Fermói Fülöp püspök pápai követsége Magyarországon

1279. augusztus 10.: a kun törvény megszületése

1282: a Hód-tavi csata

1282–1285: Kézai Simon mester Gesta Hungarorumának megszületése

1290: az óbudai gyűlés dekrétuma

1298: a pesti országgyűlés dekrétuma, a rendiség magyarországi jelentkezése

1300. augusztus: Károly (Róbert) nápolyi herceg partra száll Dalmáciában

1301. január 14.: az Árpád-ház fiági kihalása (III. András halála)

1301–1304: Vencel király uralkodása

1305–1308: Ottó király uralkodása (1312-ig viseli a királyi címet)

1308–1311: Gentilis bíboros, pápai legátus missziója Magyarországon

1308: Kékesi egyezség I. Károly és Csák Máté között

1310: I. Károly király harmadik, törvényes megkoronázása

1312. június 15: Rozgonyi csata: I. Károly győz Csák Máté és Aba Amadé fiai hadai felett

1320: I. Károly házassága Łokietek Erzsébet lengyel királyleánnyal

1321: Csák Máté halála

1325: Az aranyforint verésének kezdete. A királyi nemesérc-monopólium bevezetése

1326: A Szent György-lovagrend megalapítása

48

1327: I. Károly intézkedése az ércbányászat fejlesztésére. A bánya birtokosa a királyi bányabér

(urbura) egyharmadát is megkapja

1330: Zách Felicián sikertelen merénylete a királyi család ellen

1330: A posadai csatában Basaráb havasalföldi vajda legyőzi I. Károlyt

1333: A magyar király látogatása Nápolyban. I. Károly fia, András herceg és Bölcs Róbert nápolyi

király unokája, Johanna közötti eljegyzés (a házasságra 1342-ben kerül sor)

1335: A magyar, cseh és lengyel király visegrádi találkozója

1339: III. (Nagy) Kázmér lengyel király és I. Károly közötti szerződés: Kázmér törvényes fiúutód

nélküli halála esetén a lengyel trónt Károly valamelyik fia örökli

1345. szeptember 18/19.: András herceget megölik az itáliai Aversában

1347–1348: Első nápolyi hadjárat

1350: Második nápolyi hadjárat

1351: Országgyűlés Budán. Az ősiségről és a kilencedről szóló törvények. Az Aranybulla

megerősítése

1353: I. Lajos házassága Kotromanics Erzsébettel, a boszniai bán leányával

1356–1358: Magyar–velencei háború

1358: A zárai béke: Dalmácia magyar uralom alá kerül

1359: Háború Szerbia ellen. A kruseváci csata.

1365: Bulgáriai hadjárat. Vidin elfoglalása, Felső-Bulgária magyar uralom alá kerül (1469-ig)

1367. szeptember 1.: A pécsi egyetem megalapítása (1390 tájáig működött)

1370: I. Lajost lengyel királlyá koronázzák. Magyar-lengyel perszonálunió

1372–1373, 1378–1381: Velencei háborúk

1378: A tárnokmester megkapja a királyi városok feletti bíráskodást

1381: A torinói béke, a velencei-magyar háborúk lezárása. Remete Szent Pál hamvainak

Magyarországra szállítása

1382: Mária királynő megkoronázása (1385 végén lemond, 1386-tól névleges, uralkodik 1395-ig)

1384: A lengyelek Mária húgát, Hedviget választják lengyel királynővé. A magyar-lengyel

perszonálunió vége

1385: Károly nápolyi király partra száll Dalmáciában. Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgróf

feleségül veszi Mária királynőt

1385: Károly-párti országgyűlés Budán. Mária királynő lemond, Zsigmond Csehországba menekül

1386: II. Károly volt hívei foglyul ejtik Mária királynőt és anyját, Erzsébetet

1389: Rigómezőn a törökök szétverik a délszláv fejedelmek seregét. Szerbia török vazallusállam

lesz (első rigómezei ütközet)

1390: Az első török betörés Magyarország területére

1395: Az óbudai egyetem alapítása (1410-ben újjáalapítják, véglegesen 1418 után szűnik meg)

1396: Nikápolynál Zsigmond király serege vereséget szenved I. Bajezid szultán csapataitól

49

1397. október: Temesvárott országgyűlést tart a király, az első valódi rendi országgyűlés.

Többek között a telekkatonaságról és a jobbágyköltözés szabályozásáról intézkedik

1401: Az országnagyok Visegrádon letartóztatják Zsigmondot. Utóbb a király Garai Miklós

közvetítésével kiszabadul fogságából

1403: Sikertelen felkelés Zsigmond ellen: az országnagyok egy része László nápolyi királyt (II.

Károly fiát) ismeri el uralkodónak

1404. április 6.: Zsigmond királyi hozzájáruláshoz (placetum regium) köti a pápai bullák

kihirdetését. Beleegyezése nélkül pápai bulla alapján senki nem foglalhat el egyházi javadalmat

1405. április 15.: Zsigmond király ún. városi (I.) dekrétuma

1408: A Sárkányrend megalapítása

1410: A német választófejedelmek egy része Zsigmondot német királlyá választja (1411: a

választófejedelmek egyhangúlag választják meg őt)

1411–1413, 1418–1420: Háború Velence ellen

1412: A 16 szepesi város elzálogosítása a lengyel királynak

1403/1404–1421: a Budai Jogkönyv nagyobbik része elkészül

1417: A konstanzi zsinaton a bíborosok ígéretet tesznek arra, hogy a jövendő pápával

elismertetik a magyar király főpap kinevezési jogát.

1420-tól: Háborúk a cseh husziták ellen.

1420: Dalmácia nagy részén megszűnik a magyar uralom

1426: A tatai szerződés. Zsigmond elismeri Brankovics Györgyöt Szerbia örökösének, de kiköti,

hogy Nándorfehérvár, Galambóc s több más észak-szerbiai vár magyar kézre kerüljön. Ám

Galambóc árulás miatt a töröké lesz (1427)

1428: Galambóc sikertelen ostroma

1428–1434: A husziták hadjáratai Észak-Magyarországon

1433: Rómában IV. Jenő pápa Zsigmondot német-római császárrá koronázza

1435: Zsigmond király két törvénykönyve. A telekkatonaság újbóli szabályozása: általános

felkeléskor 33 jobbágytelek után kell egy lovas íjászt kiállítani

1437: Az erdélyi parasztfelkelés

1439: Szendrő eleste, Szerbia nagy része török kézre kerül

1440: Albert özvegye, Erzsébet királyné a Visegrádról ellopott Szent Koronával megkoronáztatja

utószülött fiát, Lászlót

1440. június 29.: Országgyűlés Budán. A rendek érvénytelenítik V. László megkoronázását és

hűséget esküsznek I. Ulászló királynak

1440. november 22.: Erzsébet királyné Bécsújhelyen III. Frigyes római király felügyeletére bízza

V. Lászlót és átadja neki a szent koronát

1443. július–1444. január: I. Ulászló és Hunyadi János erdélyi vajda ún. hosszú hadjárata a

török ellen

50

1444. augusztus 15.: Váradon titokban békét kötnek a szultán követeivel: Szerbiát a török

kiüríti

1444. november 10.: A várnai csatavesztés. I. Ulászló halála

1445: V. László névleges uralma mellett az ország élére hat főkapitányt választanak.

1446. június: Hunyadi Jánost a rákos országgyűlés kormányzóvá választja (tisztségét 1453.

január 1-ig viseli)

1448. október 17–19.: A második rigómezei csatában Hunyadi János kormányzó vereséget

szenved II. Murád szultántól

1453. január: Országgyűlés Pozsonyban. A rendek hűséget fogadnak V. Lászlónak, aki átveszi az

uralkodást. Hunyadi az ország főkapitánya lesz, a király Beszterce örökös grófi címével ruházza fel

1456. július 22.: Hunyadi János főkapitány és a Kapisztrán János vezette keresztes csapatok

felmentik Nándorfehérvárt, nagy győzelmet aratnak a török felett

1456. augusztus 11.: Hunyadi János halála

1456. november 9.: Hunyadi László meggyilkoltatja a király rokonát, Cillei Ulrik főkapitányt

1457. március 16: V. László és az országnagyok kivégeztetik Hunyadi Lászlót. Öccsét, Mátyást

fogságban tartják. Az országban polgárháború tör ki

1458. január 24.: Az országgyűlés Budán királlyá választja Hunyadi (I.) Mátyást. Nagybátyját,

Szilágyi Mihályt kormányzóvá választják (lemond 1458. július–augusztus folyamán)

1459: Pártütő urak III. Frigyes császárt ellenkirállyá választják Németújvárott

1458–1459: A török elfoglalja Szerbiát.

1459. április 7.: Körmendnél a király serege vereséget szenved a pártütőktől

1462: Mátyás király kiegyezik a felvidéki husziták vezérével, Jiskra (Giskra) Jánossal

1463. július 19.: Bécsújhelyi béke Mátyás és III. Frigyes császár között. A császár 80 ezer

forintért visszaadja Sopront és a nála lévő szent koronát. Mátyás törvényes fiúörökös nélküli halála

esetén a császár vagy fia örökli a magyar trónt

1463–1464: A török elfoglalja Boszniát, Mátyás Jajcát és több észak-boszniai várat visszafoglal

1464. március 29: Mátyás megkoronázása Székesfehérvárott

1467: Mátyás pénzügyi reformjai

1467. július 20.: Megalakul a pozsonyi egyetem (néhány évig áll fenn)

1467. szeptember: Mátyás leveri az erdélyi felkelést

1468: Mátyás megtámadja Csehországot

1469: A cseh katolikus rendek Olmützben Mátyást cseh királlyá választják. (Podjebrád halála

után, 1471-ben a lengyel királyfit, Ulászlót választják Mátyás ellenfelei cseh királlyá)

1471: A Vitéz János vezette összeesküvés és bukása

1473: Hess András Budán kinyomtatja a Chronica Hungarorumot

1473: Megszületik Corvin János

1476. február 15.: Mátyás elfoglalja a töröktől Szabács várát.

1476. december 22.: Mátyás és Aragóniai Beatrix nápolyi királyleány esküvője Budán

51

1477: Háború III. Frigyes császár s Mátyás között (december 1.: gmunden–korneuburgi béke.

Mátyás visszaadja az elfoglalt területeket, a császár kárpótlást fizet, és beiktatja Mátyást cseh

királynak)

1479. július 21.: Mátyás és Ulászló cseh király Olmützben békét kötnek

1479. október 13.: Bátori István országbíró és Kinizsi Pál temesi ispán győzelme Kenyérmezőnél

a betörő törökök ellen

1482: Mátyás király hadat üzen III. Frigyesnek

1485: Mátyás király bevonul az elfoglalt Bécs városába

1486. január 25.: Budai országgyűlésen elfogadják az ún. Nagy törvénykönyvet (Decretum

maius), illetve a nádori cikkelyeket

1488: Megjelenik Thuróczy János Chronica Hungaroruma

1490. július 4.: Bátori István és Kinizsi Pál serege megveri Corvin János csapatait Csont-

mezőnél. Corvin így végleg kiesik a trónjelöltek közül

1490. július 31.: II. Ulászló a határszéli Farkashidán elfogadja a hatalmát korlátozó választási

feltételeket.

1491: Pozsonyi béke II. Ulászló és a Habsburgok között. A magyar király elismeri a Habsburgok

örökösödését

1492: Budai országgyűlés kezdete. Törvénykönyvet fogadnak el.

1498: Budán országgyűlés: a törvényben név szerint felsorolják a bandériumtartásra kötelezett

bárókat, döntenek 16 nemes bírósági ülnökké választásáról. Ők lesznek a királyi tanács nemesi

ülnökei

1505. október 13.: Az ún. „Rákosi végzés” szerint külföldi nem választható királynak

1510: Magyarország csatlakozik a Cambrai-i ligához

1512–1513: Bakócz Tamás esztergomi érsek Rómában tartózkodik, ahol részt vesz a lateráni

zsinaton, majd 1513 elején a pápaválasztó konklávén

1514. április 9.: Bakócz Tamás esztergomi érsek kihirdeti Budán a keresztes hadjáratot

1514. július 15.: Székely Dózsa György parasztserege Temesvárnál megadja magát Szapolyai

János erdélyi vajdának (A vajda nem sokkal később kivégezteti Dózsát)

1514 ősze: Országgyűlés Budán. A megtorlás jegyében jobbágyellenes törvényeket hoz, amiket

a király részben megváltoztat

1514: Elkészül a Werbőczy István által összeállított törvénykönyv, a Tripartitum (1517-ben adják

ki)

1515: A bécsi királytalálkozón II. Ulászló és I. Miksa német-római császár megállapodnak, hogy

II. Ulászló gyermekeit, Annát és Lajost a császár unokáival, Ferdinánddal és Máriával házasítják

össze. Magyarország Habsburg-érdekszférába kerül

1521. augusztus 29.: Nándorfehérvár török kézre kerül

1522: II. Lajos király és Habsburg Mária házassága

1523: Tomori Pált nevezik ki kalocsai érsekké és alsó-magyarországi főkapitánnyá. Nyáron

52

Szávaszentdemeter–Nagyolaszi körzetében győzelmet arat a török felett

1525 nyara: Megalakul az ún. „Kalandos szövetség”, amely a királyi hatalom helyreállítását tűzi

ki célul

1526. április 23.: Szülejmán szultán csapataival elindul Magyarország ellen

1526. augusztus 29.: A mohácsi csata, II. Lajos király halála

© Draskóczy István, Dreska Gábor, Körmendi Tamás, Lakatos Bálint, Thoroczkay Gábor, 2012.