10 • l Vasárnap, 1976. november 14; Játsszunk Csehovot Hosszabb idő után ismét Cse- hovot játszik a Szegedi Nem- zeti Színház. November 13-án Léner Péter rendezésében mutatják be az öt nagy drá- ma egyikét, a Cseresznyés- kertet. Marx szerint a tragikus hős azért bukik el, mert a történel- mi szükségszerűséggel kerül szembe, így ebben a vonatkozás- ban a dráma objektív társadal- mi jelenségek művészi kifejezés- formája. Ilyen tragikus konflik- tusokkal terhesek a forradalma- kat megelőző időszakok, amikor a változáshoz szükséges feltéte- lek még nincsenek együtt ugyan, ám a társadalom ellentmondásai már kiéleződtek, szembeötlőek. Ebben a periódusában az élet a tragikus hős két fő típusút te- remti meg, a korai forradalmá- rokat és a régi viszonyokhoz lát- szólag jogos történelmi tévedés- ből ragaszkodókat. Csehov drá- maírói korszaka az orosz társada- lom válságának kritikus időpont- ja. in Milyen volt az íro világnézete? Egy időben tagadták, hogy egy- általán lett volna, mivel köztu- domásúan ellenzett mindenféle erőszakolt beállítottságot a mű- vészetben. Gyakran nyilatkozott az úgynevezett tendenciózus iro- dalom ellen, de tiltakozása csu- pán a valóságot kiszinezők, azt eszmei sémák szolgálatába állí- tók ellen szólt. Jermilov könyve világosan tisztázza: Csehov tar- tózkodása a különböző pártoktól lényegében azt jelentette, hogy magasabb színvonalon fogta fel, mélyebben érezte át az orosz életet, tárgyilagosabban tudta áb- rázolni a reális valóságot, men- tesülni tudott a reakcióssá vált dogmáktól. Munkásságának egyik alapgondolata — olvassuk tovább Jermilovnál —, hogy az egyéni boldogság erkölcstelen az olyan társadalomban, amelyben egy em- ber boldogsága sokak boldogta- lanságát feltételezi. S valóban, a Szerebrjakovok boldogságának, adott esetben az öncélúan élvez- hető élet anyagi fedezetének ára a Ványa bácsik és Szonyák bol- dogtalansága, az Arkagyinák kö- nyöklő, öntömjénező művészete pedig — a Sirályban — kirekesz- tené a Trepljovok botor próbál- kozásait. Csehov műveinek drá- maiságát Zinovij Papernij mo- nográfiája egyebek között a Si- rály példájából jellemzi: egy- szerre mondják ki, „durva az élet" és „nem félek az élett 31". A századforduló éveiben, tehát nagy drámáinak születése idején, mindkét fenti motívum erősödik Csehovnál. A Sirály tragikus op- timizmusa éppen ezen motívu- mok belső harcából fejlődik ki, tehát az élet felfogásának motí- vumaiból. Háy Gyula Csehov-dramatur- giaja című tanulmányaban fejte- geti az orosz történelmi-társadal- mi viszonyok sajátosságát, me- lyek a csehovi drámák keretét adják. Oroszországban 1861-ben zajlott le a jobbágyfelszabadítás, s tulajdonkeppen ez az esemény forrása a bajoknak, amelyek a csehovi figurák életét megkese- rítik. Az orosz kapitalizmus ki- alakulásat nem forradalom ve- zette be, a burzsoáziának „nem állt módjában egyetlen nagy áru- lássá! kerülni a falakon belülre", így az orosz burzsoázia sem volt egységesen érdekelt a társadalmi kép elkodösítéseben. Háy Gyula fölhívja a figyelmet a csehovi drámákban tükröződő orosz tár- sadalom éles kontúrokkal kiraj- zolt gazdasági struktúrájára is. Szerebrjakov életvitelének anyagi garanciajaképpen a birtok jöve- delmezőségének lehetőségei is el- hangzanak, vita lárgyát, mi több, a drámai konfliktus csomópont- ját jelentik a Ványa bácsiban, s maga Szerebrjakov, a- minden- napi élet praktikumától elszige- telten élő művészettörténész is p.-inyit azért tud: a birtok csak két százalékot — eladásával az értékpapírok viszont 4—5 száza- lékot hoznak a konyhára. A Cse- resznyéskert Lopahinja már az első felvonásban a földbirtokos- nő Ljubov Andrejevna tudtára adja: bár a kertet elárverezik, nem kell nyugtalankodni, nagy- szerű megoldást talált. Kiadhat- nák a telkeket nyaralóknak, ami- ért olcsón számítva is hektáron- ként évi huszonöt rubel bért kér- hetnek, s ha az akciót tüstént megkezdik, őszig valamennyi bér- be adható helyet elkapkodnának. „Meg van mentve" — tesz pon- tot egy közgazdász erényeivel kacérkodó dialógus végére Cse- hov, s amit elmondat a kereske- dő Lopahinnal, vagy amit Sze- rebrjakov és Ványa bácsi össze- csapásának materiális gyújtó- pontjába állit, nem más, mint a kapitalizmusba való átmeneti tár- sadalom jellemző tünete. Ebből fakadnak az emberi konfliktusok is. Ványa bácsit, Szonyát, Mari- nát, az öreg dajkát, az elszegé- nyedett szomszéd-birtokos Tye- legint szemléletmódja, életformá- ja, életvitele eltéphetetlenül a birtokhoz láncolja („az emberek külön szálakkal vannak a sor- sukhoz kötve") — Szerebrjakov, „a tudomány Tartuffe-je" viszont a megélhetés új lehetőségeit lát- ja abban, ami ezeknek az embe- reknek feldúlja az életét. A cse- hovi figurák — Marx alternatí- vájából: a régi viszonyokhoz lát- szólag jogos történelmi tévedés- ből ragaszkodók — tehát közvet- ve kerülnek konfliktusba egy- mással, a beüzenő kapitalista társadalom rendszerén keresztül, és ennek a bizonyos harmadik szektornak, a kapitalizálódásnak megjelenéséből desztillálta . le a kor esztetikája a sors meghatá- rozó szerepét Csehov drámáiban. Jermilov így summáz: Csehov nem választotta el az egyénit a társadalomtól. fii' Két utolsó drámáját, a Három nővért és a Cseresznyéskertet egyként szövik át a tragikum és a komikum szálai. Maga az író egyenesen vígjátéknak nevezte a Cseresznyéskertet, s eléggé meg- keserítette, hogy sokan csak a drámai mozzanatait érzékelték. A Három nővérben Jermilov jó szemmel fedezi föl a komikum (ahogyan ő nevezi: operettszerű- ség) forrását az ábrándok erejé- nek és az ábrándozók gyengesé- gének ellentmondásosságában. A tragikumot kísérő komikum sej- lik elő a Sirály és a Ványa bácsi egy-egy figurájának jelleméből, a dialógusok teremtette szituációk- ból, de igazán a Cseresznyéskert- ben lép színre. A tabló változat- lanul a tragikum palástját hor- dozza. de az alatta lélegző em- berek hervadtak, drámai szem- pontból vegetálnak, a küzdelem vágya finom sóhajjá szelídül, ta- lán az egyetlen Lopahint leszá- mítva már-már vígjátéki figurák, jóllehet a másik oldalról Lopa- hin is az. A kapitalizálódás sze- lét jó szimattal megérző I.opa- hinnak és a Ranyevszkaja-birtok „belső embereinek" világáról, a két. világ ütköztetéséről kapunk kodokat a modern dráma általá- nos fejlődéstörvényeit 1909-ben elemző Lukács Györgytől. Általá- nos érzés szülte új dolog a drá- mában — írja —, hogy a színtér majdnem mindenütt időben két világnak ütköző pontja. A dráma világa a „már"-ok és a „még"-ek, a „már nem"-ek és a „még nem"-ek egy pontban összefutá- sanak világa. Amit a drámában jelennek nevezünk, az a múltból születő jövő magára eszmélésé- nek, tőle különválásának és vele szembefordulásának pillanata. Minden tragédia végévél össze- omlik az egész világ. Az új drá- ma csak azt az újat hozza'— de- finiál Lukács —, hogy az össze- omlást a régitől minőségben kü- lönböző követi. A kép pontosan illik a csehovi drámára, a Cseresznyéskertre. Ranyevszkaja, Gajev a „már nem"-ek — Lopahin a „még nem" világát hordozza, a feuda- lizmust lassan túlélő, ám az oroszlánkörmök helyett macska- körmökkel kopogtató kapitaliz- mus társadalmának kettősségét. „Hogyan mondjam el ?" 3. Ml tehát a jövő képe? A Ra- nyevszkajára nem szavaz Csehov, de nincs bizalma a Lopahinokhoz sem. Egyaltalán: optimista vagy pesszimista Csehov? Jermilov feltétlenül az optimizmus mellett tör lándzsát, s igaza van. „Az a boldogság — írja —, amelyet Csehov akart, nem fért bele eb- be az életbe, messzire kiáradt medréből, magával vitte, áttörte az olcsó, .háromarsinos boldog- súg'-nak szánalmas válaszfalait. Műveinek minden részletét szü- lőföldjének szép jövőjébe vetett hite hatja á\, és ez szépíti meg tájrajzait is." Az orosz föld széo- sége Csehov lírájának nagy ereje. Lev Tolsztoj azt mondta „neki: „Látja, maga orosz! Igen, nagyon, nagyon orosz!" A drámák felvo- násai elé írt helyszínrajzok, de a szerepek is mélyen magukban hordozzák az orosz táj és embe- reinek típusait. A jövőt, a meg- váltást Csehov drámáiban csak a munka, az alkotás szépsége ígéri. Az lesz a szép, ami az alkotást, az épitést szolgálja. Dolgozni, dol- gozni! — sürgeti önmagát gya- korta Ványa bácsi, s miután Asztrov doktor visszaszerzi tőle a fiola morfiumot, és Szonya már vallomást tesz („Én tűrök, és tűr- ni is fogok, amíg az életem ma- gától véget nem ér"), a munká- ban megőszült ember tudja a megoldást: „Hanem akkor dolgoz- ni kell! minél hamarább, másképp nem bírom ... nem bírom." Ha- sonló következtetésre jut a Moszkváról álmodozó, de az ál- mokban meg is pihenő, remé- nyeiket vesztett nővérek egyike, Irina: „Jön majd az idő mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenve- dés ... Addig azonban élnünk kell és dolgoznunk. Mindig, min- dig dolgoznunk! ... lemegyek az iskolába, tanítok, és egész élete- met azoknak adom. akiknek ta- lán szükségük van rá." Csehov optimizmusa, a küzdelemben el- bukott, de bukásában a fejét fel- emelő, azon túljutó ember, a bu- kása aran önmagát, igazi hiva- tását megtalált ember optimiz- musa. NIKOLÉNYI ISTVÁN Alekszandr Prokof/ev Tanúságom Tanúságom a múltba nem merülhet Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvívok között. Az állam fiaiként felröpített, Bevéreztünk sok versztányi utat. Voltunk — a front. De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevértezett, Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Tél volt. A hó megroggyant, mint a kása Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — i Mert olvadt fémmel szinte jóllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az évek F ölött — zene, mi utakon kísér ... fme küzdelmek, íme szenvedések, lm így harcoltunk mi Októberért! Havás Ervin fordítása Hír a Délmagyarországban: „Kisteleken a Vöröskereszt járá- si szervezetének közreműködésé- vel a rendkívüli véradónapon — két községbeli lakos műtétjéhez — 370-en ajánlották fel segítsé- güket és vérüket." * Élek. Az orvosok, nővérek azt mondják, ez nemcsak rajtuk mú- lott. Műidig a betegtől is függ, mennyire akar élni. De hiába kapaszkodom én a levegőbe, fe- leségembe, most már két kis- gyermekembe, hiába bátorodnál! fel az orvosok is az operáció gondolatához: szívműtét nincs vér nélkül, ajándékozó lelkű em- berek nélkül. Persze az igazság- hoz tartozik, hogy míg idáig el- jutottam, a poklok kínját álltam ki. Hogy mióta vagyok beteg? Tu- lajdonképpen négyéves korom- ban kezdődött. Skarlátot kap- tam, majd szívizomgyulladást. Későn vették észre. Ügy nézzen rám, én soha nem fociztam a többi sráccal, nem fogócskáztam egy életre fölmentettek a moz- gás alól. Egymást érték a reu- máslázas betegségek, s aztán még kétszer kerültem a kliniká- ra szívizomgyulladás miatt. Per- sze, az ember pályaválasztását is befolyásolja, hogy milyen a fizi- kuma. Én tanulni akartam, .egyetemre járni. Ornitológus sze- rettem volna lenni. De ebbe is beleszólt a betegség. Leérettsé- giztem, aztán apám tanácsára ki- tanultam az órás mesterséget. S most látom csak, milyen igaza volt... Mitévő lennék most egy asztalos, vagy lakatos oklevél- lel? No, de a szívemnél tartot- tunk. Hogy dűlőre kellett vinni a sorsát, a sorsom, azt a tavalyi novemberi megfázásom provo- kálta ki. Gyengélkedtem, lázam is volt, de lábon akartam kihúz- ni az egészet. Anyósom kis szo- bájából apámhoz akartunk, köl- tözni. Ehhez még némi átalakí- tásra, festésre volt szükség. Hát dolgoztam, mert sietni kellett. Annamária már útban volt. Ar- ra sem volt időm, hogy orvos- hoz menjek. És akkor lerobban- tam. Nem ecsetelem, de nagyon csúnyán. Végzetesen. Az l-es bel- klinikán kötöttem ki. Majd min- denki — különböző módon fo- galmazva ugyan — de közölte velem, hogy meghalok. Saját felelősségemre hazamen- tem én is, hadd lássam meg a kis kölyköt. Nagyon szép gye- rek. A feleségem azt mondja, három hónaposan olyan, mint Gyurika volt féléves korában. Szóval, augusztus 16-ra vissza- rendeltek. Olyan állapotban vol- tam, hogy. elém rakták a nyilat- kozatot, írjam alá, .beleegyezem a műtétbe. Most vagy soha; utolsó lehetőség, hogy életben maradjak. És akkor aláírtam. Eltökéltem, lesz, ami lesz, nem izgatom magam. A sebészeten már nem gondoltam semmire, csak néztem a mennyezetet, va- lósággal eltompultak az érzé- keim. Nem érdekelt, mi zajlik körülöttem, nem reagáltam sem- mire. Megadtam magamat. Az ágyamnál sürgölődő eiúberek vi- szont annál céltudatosabbak y°l- tak, mindent óramű pontossággal végeztek. Injekciók, gyógyszerek, állandó ellenőrzés. Felkészítettek a nagy napra. Szeptember I3-án bejött hozzám az altató orvos, megtapogatta vénáimat, s meg- nyugtatott, csak egy szúrást fo- gok érezni. Megkértem a tanár urat, most az egyszer, kivételesen engedje meg, hogy a feleségem felhozza a kicsiket. Hogy meg- t'ordult-e a fejemben: talán most utoljára...? Persze. Ki nem gondol erre ilyenkor? Másnap reggel betoltak a műtőbe, meg- kaptam azt a bizonyos tűszúrást, s attól kezdve nem emlékszem semmire. Annyit azonban meg- tudtam, hogy az operáció alatt a szív és a tüdő munkáját egy gép veszi át. Egy sokliter vérrel, más emberek vérével feltöltött gép. És a szükséges mennyiség több- szöröse már ott sorakozott az üvegekben. A kistelekiek küldték még az előző nap. Végighallgat- ja? Felnyitották a mellkasom, js az elrongálódott szívbillentyűt ugyanolyan műanyag „alkatrész- szel" pótolták. Délután 4 óra el- múlt, amikor az intenzív osz- tályra vittek. Állítólag ébreszt- gettek, de erre nem emlékszem. Újból vér kellett akkor, alig négyórás, friss vér. Nem is ér- •tem: volt. Annyi, amennyi szük- séges. Nekem, Temesi György kisteleki órásmesternek. Amikor az intenzív osztályról kihoztak, többször nagyon rosszul lettem; kiesett a szívem a ritmusból, el- vétette a lépést. Rossz érzés, kutya-rossz, de az is, amikor in- jekciókkal akarják megtanítania rendre. Feleségem gyakran meglátogat, ilyenkor sógor-koma-jóbarát vi- gyáz a kicsikre. Jaj, csak már velük lehetnék én is! Ha sokáig itt kell ,még maradnom, ez a le- vegő betegít meg. Amióta meg- mondták, beszélhetünk a haza- menetelről, magasabb lett a vér- nyomásom. Már álmodozom, ho- gyan töltöm majd el a napokat. Másfél évig persze pihennem kell, nem szabad dolgoznom. Pedig már hiányoznak az órák is. Hosszú idő után először leve- tettem ezt a klinikai gúnyát, be- bújtam a farmerembe, amikor meghívtak és elengedtek a ká- belgyár véradó-vértkapó talál- kozójára. Vizsgáztam én magam előtt is: tudom, mire vagyok ké- pes. ötórás fennlétre már vállal- kozik a szívem. Annyiszor elképzeltem már az utóbbi napokban, milyen lesz a megérkezés. Ne higgye, hogy egyedül a családdal való talál- kozás izgat. Megyek majd az utcán, és ha szembejön velem valaki, csak az jut az eszembe: talán neki is köszönhetem az életemet. És akkor hogy mond- jam meg. és az utánajövőnek, a következőnek, mind a 370 kiste- lekinek, mit érzek irántuk. Itt a klinikán már azt mondják, rög- eszmés vagyok, mert 370 levele- zőlapot megírni képtelenség. Annyi szent, addig nem megyek haza, — márpedig ha valamit szeretnek, az a hazatérés —, amíg ezt a dolgot el nem rende- zem. Értse meg. Kisteleken szü- lettem, ott tanultam, ott dolgoz- tam, onnan nősültem, és onnan kaptam vissza az életem. Sokan ismernek, kisgyerek koromtól. Még az egész idősek is jelent- keztek, hogy segítsenek, nem rajtuk múlott, hogy nem kértél: a vért tőlük. Háromszázhetven! Nagy szám. Fel sem tudom fog- ni: nem is barataim. nem mun- katársaim, hisz tizenkét évig egyedül dolgoztam, és mégis jöttek. Volt bizonyára, aki nem- csak miattam, egy másik kiste- leki betegnek érműtétie volt, de lehet, hogv az ő seitiei is az én motorom hajtiák. Valami szépet olvastam a múltkor, hogy is van osak: emberek, akik képesek és hajlandók arra, hogy testük egy részét beteg társuknak ajándé- kozzák. Hat én a kistelekiektől kaptam vissza ajándékba az éle- tem. És az orvosoktól. Most már belátom, nem érdemes ellenke — ni velük. Ha. nem olyan szívó- sak, még lekésem a csatlako- zást ..'. CHIKAN AGAES