Jessie lamb

Jane RogersJessie Lamb testamentuma

KM_AA_JessieLamb_beliv.indd 1KM_AA_JessieLamb_beliv.indd 1 2013.04.25. 17:10:362013.04.25. 17:10:36


Jane Rogers

Jessie Lambtestamentuma

Ad Astra2013


A fordítás alapjául szolgáló műJane Rogers: Th e Testament of Jessie Lamb

2012 Canongate Books, Edinburgh

FordítottaBéresi Csilla

SzerkesztésUzseka Norbert

Borítófotó:Gyermán Petra

Copyright© Jane Rogers 2011© Ad Astra Kiadó

Hungarian translation © Béresi Csilla, 2013Borítófotó © Gyermán Petra

A borítóképet Gyermán Petra fotójának felhasználásávalkészítette: Sánta Kira © Sánta Kira, 2013

A szerző fotója © Laurie Harris

ISBN 978-615-5229-30-5


Wendynek



7

„Mi odaátmásik új életet, s végzetet mást lelünk.”

Euripidész: Iphigeneia Auliszban*

* Tíz tragédia, Európa Könyvkiadó, 1964, 556. o., Devecseri Gábor fordítása



9

Nagyon csöndes a ház, mióta elment. Vigyázva föltápászkodom, hogy el ne essek, és az ablakhoz bicegek. A fénynek gigantikus leylandi ciprusok állják útját a szomszéd kertjében. Többé senki sem lakik ezen a soron. Homlokomat az ablaküvegnek hajtva le-kémlelek az elvadult kertre. A hideg üveg azonnal bepárásodik lélegzetemtől. Túl magasan vagyok ahhoz, hogy leugorhassak, ezt jól tudom. Különben is ott az ablakzár, a kulcsot meg elvitte apám. Bal kezemmel a falnak támaszkodva körbebotorkálok a szobában, egészen az ajtóig. Újra megpróbálom kinyitni, hátha.

Apám sajtos szendvicseket és egy műanyag palackos na-rancslevet hagyott nekem a sarokban. Úgy látszik, egész napra távol marad. Legalább nem kell hallgatnom, amint újra meg újra ugyanazt szajkózza; nem látom a könnyeit és nem hallom a ház-ban nyugtalan lépteit. Legalább szabadon gondolkozhatok, és semmi másra nem kell fi gyelnem önmagamon kívül.

Újra megvizsgálom a bringazárat. A világoskék műanyag bo-rításon átsejlik a belül húzódó, ezüstszínű drót. Apám mindkét bokám körül háromszor körülhurkolt egyet-egyet és lelakatol-ta; olyanok, mint a bokaperecek. A harmadikat az előző kettőbe

Vasárnap reggel


10

fűzte, majd köréjük hurkolta, és ezt is lezárta. A lábszáraimat övező fonadékok túl szorosak ahhoz, hogy le tudjam csúsztatni őket a bokámon keresztül. A két lábfejemet is mindössze hat hü-velyknyire bírom eltávolítani egymástól. Úgy bukdácsolok előre, akár egy lábbilincses rab. Közben arra is ügyelnem kell, hogy ha a külső hurkot jobban megfeszítem, a belsők szorosabbra fonód-nak a lábszáramon, és a húsomba vágnak.

Apám egy fedeles vödröt is hagyott itt nekem egy guriga vé-cépapírral, de bajos lenne rátelepednem, mert ehhez nem tudom elég szélesre terpeszteni a két lábam. Írómappát és ceruzát is adott, hogy legyen mivel elfoglalnom magam. A hálózsákomat és a párnámat a fal mellé göngyölte. Lassan az a tré fűtés is bein-dult, végre nem fázom annyira.

Az agyam már nem úgy reagál, mint egy csapdába esett pat-kányé. Nem kapálódzom eszeveszetten, nem harapok saját far-kamba. Végül is apu nem tarthat itt örökké. Nem kell mást ten-nem, mint kivárnom, hogy elengedjen.

Az orrnyergem bizsereg a sok sírástól… furcsán kellemes ér-zés. Mostanra elfogytak a könnyeim. Kissé megmacskásodtak a tagjaim attól, hogy a padlón aludtam, végső soron azonban egész jól vagyok. Lehetnék rosszabbul is. Újra körbecsoszogok a fa-lak mentén, aztán odabukdácsolok a szoba közepére helyezett piknikasztalhoz és -székhez. Beállok a megfelelő irányba, és le-ereszkedem a székre. Leírom a nevem az írómappa első oldalára: Jessie Lamb.

Apu azt akarja, hogy gondoljam végig, mire készülök. Nem mintha ebben a pillanatban bármit is tehetnék. Valahogy lebe-gek; megállítottak az utamon. Mintha nem is önmagam lennék: nem az a Jessie Lamb, aki feltartóztathatatlanul tört a célja felé. Ha történetesen észrevenném, hogy a biciklilakat kulcsa itt hever mellettem a padlón… vajon fölvenném-e, hogy kiszabadítsam a bokámat? Kísérletet tennék-e a szabadulásra? Meglehet, úgy ten-


11

nék, mintha meg se látnám, és megmaradnék kényelmes fogsá-gomban. Mert bizonyos értelemben megkönnyebbülés, hogy rab vagyok, és nem kell gondolkoznom. Hogy elengedhetem magam ahelyett, hogy cselekvésen törném a fejem.

Apám megpróbál egérutat adni nekem. Így őt okolhatom, amiért kudarcba fullad a tervem, és nem kell szembenéznem ön-nön gyávaságommal.

Valóban ezt akarod?Mi másért ültem be mellé olyan birkamód a kocsiba, mikor

azt javasolta, hogy nézzük meg a nagyi házát?Azt gondoltad, milyen kedves tőle, és hogy nyilván békülni

akar.Igen. Holott akkorra már kilátásba helyezte, hogy „bármit

megtesz” a leállításodra. Eszerint annak tudatában szálltál be az autóba, hogy fogságba ejt? Ez volt a titkos vágyad?

Kár ezen agyalni. Nem elég, hogy így betett neked, még te is marod magad, amikor nincs itt?

Az lenne az ésszerű, hogy megfogadjam a tanácsát, és min-dent alaposan végiggondoljak, papírra vessek; hogy meghány-jam-vessem ezt az egészet. Hogy összeszedjem a gondolataimat. Mert ezzel bebizonyíthatom önmagamnak, hogy valóban ezt akarom. Igazolhatom magam előtt, hogy én, Jessie Lamb, fele-lősségem teljes tudatában, ép elmével és tiszta fejjel hoztam meg a döntésemet; és hogy végig is akarom csinálni, egészen az elke-rülhetetlen végig, ami ebből következik.

Aláhúzom nevemet a mappán. A kérdés az, hogy hol kezd-jem? Hol is kezdődik a történetem? Gondolom, a saját világra-jövetelemmel.

De ki ér most rá tizenhat évet végigrágni?Ha ezzel nem is, mégis az elején kell kezdenem. Még mielőtt

ez az iszonyatos nyomás rám nehezedett, és arra sarkallt, hogy tennem kell valamit, tennem kell valamit, tennem kell valamit,


különben szétrobban a fejem. Hogy rá kell találnom arra, amire a sors szánt.

Most pedig pontról pontra lekörmölöm, hogyan, miként tör-tént mindez, maradéktalan őszinteséggel, hogy senkinek ne ma-radjon kétsége afelől, mit tervezek és miért. A legkevésbé nekem magamnak.

Legyen ez Jessie Lamb testamentuma!


13

Régen olyan céltalanul sodródtam az életben, mint tollpi-he a szélben. Úgy gondoltam, a tévé és az újságok hírei nem rám tartoznak, hanem a felnőttekre. Része voltam a

hülye, nyomoronc, zavaros világuknak, és nem érdekelt az egész. Emlékszem, egyik este a Roaches-hegységben ültem egy vasúti átjáró kerítésén Sallel, Dannyvel meg másokkal. Sötét volt már, főleg a vasúti vágányok két oldalán, a kiégett hangás mély árkai miatt. Lenéztünk a völgy alján meghúzódó csehó kivilágított ab-lakaira meg a műúton jövő-menő autók sárga fénypontjaira. Raj-tunk kívül mindenki behúzódott már a négy fal közé, mi azon-ban itt voltunk fent, a szélben és a sötétben, szemközt a fennsík sötét tömegével, amely a völgy túloldalán tornyosult.

Egy vonat robogott át a síneken Huddersfi eld felé, és a nyo-mában támadó forró légáramlat csaknem lesodort bennünket a kerítésről. Danny azt találta ki, hogy megpróbálhatnánk vé-gigmenni az egyik sínen – olyan lenne, mint valami kötéltáncos mutatvány. Versenyezzünk, ki jut a legtovább.

– Ha vonat jön, leugrunk, de óránként csak egy jár erre – mondta.

Egy


14

Sal lemászott a kerítésről, és imbolyogva, kinyújtott karral megindult az egyik sínen. Alig láttam a sötétben, amelybe ha-marosan beleolvadt. Nem tudtam, elvesztette-e az egyensúlyát, vagy csupán a szemem nem tudja kivenni alakját az estében. Aztán meghallottam, hogy szitkozódik. Eszerint leesett, gon-doltam. Sorra megpróbálkoztak utána a többiek is. Hangosan, kórusban kántáltuk:

– Egy, kettő, három!Kíváncsiak voltunk, ki bírja elsőként tízig.Mikor rajtam volt a sor, nem láttam a sínt ebben a tök sötétben,

csupán a talpammal érzékeltem. Így, egyensúlyozva lépegettem előre, és felnéztem a távoli zöld fényjelzésre a vágányok mentén.

Fülemben éktelen robaj dobolt, nem tudom, a saját véremet hallottam-e vagy a szél zúgását, netalán a többiek kiáltozását és nevetgélését a hátam mögött. Mégis úgy éreztem, mindenre képes vagyok, az égvilágon mindenre, és nincs az az erő, ami árthatna nekem. Ha húsz lépésig el tudnék menni, az elegendő bizonyság lenne rá, mondtam magamban. A huszonegyediknél leugrottam a sínről. Épp mikor visszakapaszkodtam a kerítésre, egy vonat robogott elő hátam mögül a sötétből, és fülsiketítően felsípolt. Akár az AHS-t is legyőzhetném, suhant át az agyamon. Megmenthetném vele a világot. Mivel azonban senki nem kért fel rá, nem az én dolgom volt.

Bugyuta egy érzés volt, mint amikor kiskorában azt képzeli az ember, hogy tud repülni. Évekig hittem ebben, noha titokban kellett tartanom. Tudtam, ha kikotyognám a titkom, elveszte-ném a varázshatalmamat. Akkor is, ha kételkednék benne és próbára tenném – ezért inkább elálltam ettől. Hittem benne és kész. Tudtam, ha úgy hozná a szükség, hát a levegőbe emelked-nék. Szerencsére soha nem kellett kipróbálnom.

Olyasmikre is emlékszem, amiket ma már szégyellek. Például amikor hazafelé hajtottunk a scarborough-i lakókocsis kempin-


15

gezés után a szüleimmel, és York körül leállt a forgalom egy te-metési menet miatt, amely a katedrálisba tartott. Apu elfelejtette online ellenőrizni az útviszonyokat. Én meg alig vártam, hogy hazaérjek és fölhívhassam Salt. Két teljes órán át vesztegeltünk a forgalmi dugóban. Emlékszem, hogy amikor kibámultam a sok szánalmas alakra, ahogy ott gubbasztottak a kocsijukban, azt gondoltam: „Miért nem tudnak a fenekükön maradni, és odaha-za gyászolni? A halott nőknek már oly mindegy!”

***

Úgy éreztem, minden úgy van rendjén, ahogy van. Ez a nor-mális. Egy kisgyerek ezt gondolja akkor is, ha az anyjának csúcs-ban végződik a feje és zöld a füle. Csak felnőve veszi észre az ember, hogy nem mindenki ilyen. Fokonként aztán azt is föl-fogja, hogy fura időket élünk, és nem mindig volt ez így. Minél kényelmetlenebbül és bizonytalanabbul érzed magad, és minél inkább megpróbálsz másokhoz hasonulva beilleszkedni, annál inkább cserbenhagy a normalitás, mivel egyszerűen nem létezik. Vagy ha igen, akkor is találnod kell valakit, aki ugyanúgy látja a dolgokat, mint te. Amire én a jelek szerint egyszerűen képtelen vagyok.

Korábban Sal még egyetértett velem. Együtt mindenre tud-tuk a választ. Úgy véltük, úgy van rendjén, hogy a nők meghal-janak. Vagy ami ennél is rosszabb, hogy úgy kell nekik, mert va-lami szégyenletes bűnért lakolnak. Aki meghal, az legalább egy kicsit maga is tehet róla, gondoltam. Valami nem volt rendjén vele, hogy ez lett a sorsa – különösen az AHS esetében, ami azt jelenti, hogy lefeküdt valakivel.

Az első, akit ismertünk és meghalt, pontosan illett ebbe a kép-be: a tizedikes Caitlin McDonagh volt. Nem számolom most ide az elemi iskolai tanítónőimet vagy a szüleim ismerőseit, mivel ők


16

felnőttek voltak, azaz az én szememben vénségesen vének, akik fél lábbal a sírban állnak (akkoriban így gondoltam). Caitlin azon-ban kisírta a szemét a töriórán. Bevitték a tanáriba, és soha töb-bé nem láttuk. A legjobb barátnőjétől megtudtuk, hogy teherbe esett, az a jó fi rma pasija meg vagy tíz évvel volt idősebb nála. Úgy gondoltuk, csak azt kapta, amit megérdemelt. Hanem néhány hét múlva valamennyiünkbe beültették az Implanont, pedig a legtöb-bünknek nem volt még fi úja. Ez volt a biztosítéka, hogy tegyünk bármit, mégse ér bennünket hasonló büntetés, mint Caitlint.

Sallel kíváncsiak voltunk, mi ez az egész, de egészen addig nem érintett minket személyesen, amíg nem értesült a nagynén-jéről. A szobájában voltunk éppen, köröttünk szanaszét a padlón rucik hevertek. Igyekeztünk nem Sal mamájának izgatott telefo-nálására fülelni a földszinten.

– Láttad a tegnapi híradóban azokat a dokikat? – kérdezte Sal.– Nem hinném.– Azt szemléltették, milyen hatása van az agyra az AHS-nek.

Nos, szabályosan kilyuggatja. Azt mondják, a beteg nők agya úgy néz ki a végén, mint az ementáli.

– Pfuj, de undorító!– Igen. Fokonként elveszítik az agyukat. Elvész az egyensúly-

érzékük, és feledékenyek lesznek.– Gondolod, hogy fáj is?– Erről nem beszéltek. Némelyikük nagyon hamar kipurcan.

Alig három nap múltán.Megegyeztünk abban, hogy az a legrosszabb az egészben,

amikor valaki megtudja, hogy megkapta a betegséget, és ez vár rá. Ugyan ki örül annak, hogy az agya ementáli sajttá változik? Egy ideig csöndben emésztettük a dolgot. Salnek tömérdek fel-húzható játéka van a szobájában. Fölállítottunk hát az asztalra egy apácát meg a Simpson család Lisáját, és egymással verse-nyeztettük őket. Az apáca győzött. Egy postaláda alakú ceru-


17

zahegyezőt és egy játékautót is rajthoz állítottunk. Így azonban nehezebben boldogultunk, mivel mind a négyet föl kellett húz-nunk, és gyorsan dolgoznunk, hogy ne járjanak le. Azt mond-tam magamban, ha megint az apáca győz, akkor megtalálják az AHS ellenszerét. Hanem ekkor Lisa leesett az asztal széléről, az apáca és a postaláda meg egymásnak ütközött.

– Talán soha nem lesznek gyerekeink – mondta Sal. – És amikor a ma élő legfi atalabb nemzedék is megöregszik…– Akkor ők lesznek az utolsó emberek a Földön. – Időtlen

idők óta ezt sulykolták belénk a hírek, de most először gondol-tam bele. – És ahogy mi idősödünk, úgy fogynak el körülöttünk a gyerekek.

– Be kell majd zárni az iskolákat.– Többé nem gyártanak semmi olyasmit, amire a gyerekek-

nek szükségük van.– Pelenkát, babaruhát, gyerekkocsit.– Hátborzongató!– És mire mi megöregszünk, mindenki öreg lesz már. Nem

lesz, aki dolgozzon.– Nem lesznek boltok, szemeteskocsik vagy buszok.– Nem lesz semmi. Minden leáll.Sal bekapcsolta a tévét. Volt valami felkelés India egyik szent

helyén. Túl sok nő csődült oda imádkozni, és amikor pánik tört ki, sokukat agyontaposták. Sal levette a hangot.

– Nem sok értelme van megírnunk a leckét, nem igaz? Ha úgyis kihal az emberiség.

Eltöprengtünk azon, mi minden veszti értelmét: az egyetem, a munka, a házasság, az építkezések, a mezőgazdálkodás vagy az utak karbantartása.

– Mi mást tehetnénk, mint hogy igyekezzük jól érezni ma-gunkat, amíg be nem dobjuk a törülközőt? – kérdezte Sal. – Bár-mit tennénk, úgysem érdekel már senkit.


18

Én azon kezdtem jártatni az agyam, hogy a végén már nem marad ember, aki eltemesse vagy elégesse a holttesteket. Aztán rájöttem, hogy bizonyára fölfalják őket az állatok.

– Tök békés lesz a világ. Nem lesznek kocsik, repcsik vagy gyárak… nem lesz környezetszennyezés sem. A növényzet ap-ránként benövi a városokat…

Arra gondoltunk, hogy a szülői ház is összeomlik majd idő-vel; beszakad a tető, tárva-nyitva lengedeznek az ajtók, madarak raknak fészket, és négylábúak vackolják be magukat a falak közé.

– Majd jön egy faj, és átveszi az uralmat – mondta Sal, és azon kezdtünk el vitatkozni, melyikre tippelünk.

Mielőtt az utolsó ember is kinyiff an, minden állatot ki kell majd engedni az állatkertekből. Ez néhányunk életébe kerülhet, akik korábban elmennek, mint a többiek. Azok az állatok sza-porodnak el, amelyek jobban tudnak alkalmazkodni ehhez az újfajta környezethez. Talán újra farkasok telepednek Angliába, vagy medvék. A pásztor nélkül maradt marhacsordákat tigrisek falják föl. Az utakat elborítják a faágak, az elvadult élősövények óriásira nőnek, és az aszfaltot benövi a gyom. Úgy egy évszázad múlva a világ egyetlen nagy természetvédelmi területté változik. Az összes veszélyeztetett faj megint sokasodni kezd, a tenger-ben tőkehalrajok nyüzsögnek, és sasok raknak fészket az egyko-ri templomtornyokon. Erről eszembe jutott az Édenkert. Hogy milyen szép lehetett, mielőtt Ádám és Éva mindent összekutyult.

– De gondold el, soha nem dajkálhatsz majd kisbabát.Sal felhangosította a tévét. Épp az a reklám ment, amiben jog-

hurtos bögrék táncikáltak. Eddig mindig visongva együtt éne-keltük a dallamot, s ezt most sem mulasztottuk el.

Aztán Sal mamája feljött az emeletre, és könnyek között kö-zölte a lányával, hogy mi történt a nagynénjével. Nem tudtam addig, hogy ez a nagynéni állapotos. Teljesen lebénultam, és tu-datomat betöltötte a hozzánk beszüremlő égett szag, ahogy Sal


édesanyja ránk nyitotta az ajtót. Édeskés, csípős bűz volt, ami kaparta a torkot… az a csokoládétorta égett oda, amit mi bű-vészkedtünk össze, és a mama gondjaira bíztunk. Sután elkö-szöntem, és lementem a földszintre. A kutyus, Sammy, a hátsó ajtónál nyüszített bebocsátásra várva, ezért beengedtem, és le-kapcsoltam a sütőt. Nem volt értelme megnézni, mivé lett a torta, nyilván hamuvá égett. Nem éreztem részvétet a nagynéni iránt. Egyszerűen nem érdekelt. Mi jöhet még ezek után? – ez volt az egyetlen gondolatom. Mintha az emberiség és eljövendő sorsa semmit sem jelentene számomra. Mintha bringán ülnék, és a féket kieresztve száguldanék lefelé egy lejtőn az éjszaka bár-sonyos sötétjében.



21

Akkoriban a szüleim folyvást civakodtak, és amikor csak tehették, belém is belém martak. Gondolom, az AHS nyomasztotta őket, noha nem rémlik, hogy sokat beszél-

tek volna róla. A végtelen, kicsinyes perpatvarokra azonban jól emlékszem. Alig nyitotta ki az ember reggel a szemét, nyomban ez a pocsék hangulat fogadta, ami úgy betöltötte a házat, mint-ha a gáz szivárogna. Az ilyen mosolyszünetek idején a szüleim nem szóltak egymáshoz, némán kerülgették a másikat, míg ve-lem hangsúlyozott nyájassággal bántak. Néha napokig ez ment, aztán minden látható ok nélkül vége szakadt. Mondjuk apu tett egy békülő gesztust: töltött anyunak egy pohár bort, és kis meg-hajlással adta oda neki. Máskor megkérdezte, nem akar-e meg-nézni valami DVD-t. Ezzel szent lett a béke, mivel ők így akar-ták. Egyedül a kedd esték voltak nyugisak, amikor anyu ügyelt a klinikán, én meg apuval teáztam.

Kedd este a konyhában.Apu előveszi a teához az összes hozzávalót, és takaros sorba

állítja a munkapulton. Mindent akkurátusan lemér és kiporcióz

Kettő


22

külön tányérokra. Van egy régimódi mérlege, az a fajta, amely-nek fémserpenyő van az egyik oldalán. A kis rézsúlyokat a má-sikon kell egymásra rakosgatni. Anyu karácsonyi ajándéka volt, és nagyon a szívéhez nőtt. A súlyok simák, vaskosak, és komplett tornyot alkotnak. Anyu szerint az apám úgy főz, mint egy tudós. Csakis pontosan kimért adagokat hajlandó az ételhez adni.

Ahogy ott áll a mérleg fölé görnyedve, olyan, mint egy meg-termett majom. Szőrös is, mint azok, a mellkasa kész bozót. Mi-kor régen anyu úszásleckékre vitt, elcsodálkoztam a sima mell-kasú bácsikon. Apunak széles válla, vastag nyaka, ugyanakkor rövid lába van, és amikor megfordul, hogy rád mosolyogjon, ragyogó barna szempár néz veled szembe. A mosolya meg igazi majomvigyor, ami mosolyráncokat vet a szája sarkában. Az em-ber óhatatlanul is visszamosolyog rá. Sajna az utóbbi időben alig mosolyog. Ami, gondolom, az én hibám.

Keddenként a konyhaasztalon szoktam megírni a leckét. Ilyenkor tökéletes bűntényeket találunk ki, amelyek minden nyomozón kifognak, és jókat nevetünk közben. Mondjuk ha az áldozat allergiás a méhcsípésre, nem kell mást tenni, mint mé-zet cseppenteni a gallérjára, és szabadon engedni néhány mé-het. Ha azután ezek megcsípik a nyakát, az feldagad, és ő meg-fullad, mielőtt kettőt szólhatna. Vagy ha, teszem azt, az ember meg akar szabadulni egy hullától, hát furikázza el a kocsiján egy szafariparkba. Ott vesse az oroszlánok elé, amikor senki nem látja. Azok annak rendje és módja szerint felfalják, és volt-nincs bűnjel.

Az egyik kedden apu elmagyarázta nekem, mi is az az anyai halálozás szindróma, azaz az AHS. A dolog úgy fest, hogy már mindenkiben ott lappang. Az csak rémhír, hogy élnek még meg-fertőzetlen törzsek az Amazonas esőerdőinek mélyén vagy a fagyos Észak eszkimói között. Nem csupán a Nyugat és a jólé-ti társadalmak vagy a városok érintettek. Néhány várandós nő


23

valóban él még, de csak azok, akiknek előrehaladott az állapota, azaz korábban estek teherbe, még mielőtt az AHS felütötte a fe-jét. Az ő gyerekeik lesznek az utolsó újszülöttek.

– Nem értem. Miért csak a terhes nők veszélyeztetettek? – kérdeztem.

– Nos – kezdett bele apu a krumplihámozásba –, az utolsó évszázadot leszámítva a terhesség jelentette a legnagyobb kocká-zatot a nők életében, és ez volt számukra a leggyakoribb halálok.

– Ámen, ó, én Bölcs Atyám – mondtam szemem forgatva. Általában így hívom, amikor nagyon belelovalja magát valami-be. De most nem mosolygott.

– Na, tudni akarod az igazat vagy nem?– Igen, tudni akarom.– Helyes. A terhesség ezeregy okból lehet veszélyes, ez nyil-

vánvaló. A baba érkezhet túl korán és túl későn is. Esetleg nem a feje fekszik elöl, vagy a méhlepény nem válik le megfelelően, és így tovább. Hanem van a fi zikai, mechanikai tényezőknél jóval nagyobb veszélyforrás is… és ezek pont erre mentek rá.

– Ezek?– A terroristák. Bioterroristák, akik ezt a vírust kotyvasz-

tották.– Mi a dolog lényege?– Nos, tudod ugye, mi az immunrendszer?– Igen, ami leküzdi a betegségeket. – Pontosan. Ez a védelmi rendszer felismeri, mi vagy te, és

mi az, ami tőled idegen a szervezetedben. Legyen bármi, megtá-madja, csak hogy téged megóvjon. Lássuk, rájössz-e, mi a gond, ha egy nő gyereket vár?

Ültem és a fejemet törtem.– A baba? Hisz idegen lény! – Csaknem eltaláltad. Miből van a baba?– Hát izé… vérből… csontokból…


24

Apám a fejét rázta.– De a legelején.– Hát petesejtből.– És?– Spermából.– Köszi. Ami azonban mástól származik. Ahhoz, hogy a baba

növekedni kezdjen, a spermának túl kell élnie, ahogyan mind-azoknak a sejteknek is, amelyek a petesejt és a hímivarsejt egye-süléséből származnak. A női szervezetnek azonban meg kellene támadnia az új sejthalmazt, mivel idegen, betolakodó.

– Eddig rendben.– Mégsem teszi. A legtöbb egészséges terhességben az anya

szervezete nem fordul a fejlődő magzat ellen. Az immunrend-szer félreáll, hogy a baba növekedésnek indulhasson. Egyúttal azonban az anya szervezete védtelenné válik a legkülönbözőbb nyavalyákkal szemben.

– Ezért kapja meg az AHS-t?– Ez ma az általános elgondolás. Az immunrendszer kikap-

csolása, ami lehetővé teszi a terhesség fennmaradását, a jelek sze-rint kaput nyit az anyai halálozás szindróma előtt. Kicsinyke rés ez a pajzson, ahol a kór behatolhat. Aki az egészet kitalálta, vagy zseni, vagy pokoli szerencséje van.

– És mi okozza az előrehaladott tüneteket?– Úgy gondolják, módosított a Creutzfeldt-Jakob kór. Prion-

fertőzés. A terroristák ezt az ágenst az AIDS-vírussal kombinál-ták, legalábbis ezt tippelik a tudósok. Mikor az AIDS átveszi az irányítást, a kismama mindenféle betegséget elkap, legelőször is a Creutzfeldt-Jakob kórt. Ami egyelőre gyógyíthatatlan – amióta csak a kergemarhakórt ismerik.

– Ez csak valami tudós agyszüleménye lehet.– Hát, nem is a véletlen műve.– De hát mi vihetett erre rá bárkit?


25

– Hataloméhség? Vallási téboly? Ugyanúgy nem tudom, Jessie, mint te.

Eddigre felaprította a krumplit, amit most a serpenyőbe ve-tett, ahol sisteregve sült. A forró olaj szaga betöltötte a konyhát.

– Teríts meg, angyalkám, mindjárt kész vagyok! És váltsunk témát, jó?

Eltettem az útból a könyveimet.– Mit szólsz egy tökéletes bűntényhez? Strucctollat és biztosí-

tótűt kell használnod. Három percet adok.Mert így szoktuk, előírtuk, miféle eszközökkel dolgozha-

tunk. Mindig jócskán megnevettettük egymást. Ha erre gondo-lok, olyan, mintha egy másik életben lett volna.

– Gyerünk, gesztenyebarna hajú leánykám!*– nógatott apám.Sal nagynénje röviddel ezután halt meg Birminghamben.

Tízhetes terhes volt. Három gyereket hagyott maga után.– Anyu azt mondja, magunkhoz vehetnénk a legkisebbet,

Tommyt – közölte Sal.– Nagyon kivan a mamád?Sal elfi ntorodott, jelezve, hogy igen.Ostobán és cefetül éreztem magam, mégis beszélni akartam

a dologról.– Mit gondolsz, mi ez az egész?– Bah!– Úgy értem, mi van emögött?– Valaki ki akarja irtani az emberi fajt – vetette oda. – De hát miért?– Honnan tudjam?– Gondolkoztam a dolgon.Sal elkezdte fölszedegetni a cuccait a padlóról, és a sarokba

hányta őket.– Folytasd, te lángész!

* Utalás Th omas Percy (1729–1811) A gesztenyebarna hajú szűz c. balladájára.


– Talán nem ok nélkül tették, akik tették.– Mondj egy okot!– Talán mindenkit gyűlölnek.– Nahát! Álmomban sem gondoltam volna!– De tényleg… tényleg nagyon haragudhatnak.– Miért?– Ezer okuk lehet. A háborúk, a társadalmi egyenlőtlenség.– Nem mondhatnám, hogy a módszerük orvosolná a bajt,

vagy igen?– Dehogynem. Minden rossznak véget vet, egyszer és min-

denkorra.– És miért pont a nők a célpontjaik? Miért éppen ők és a kis-

babáik? Ha valaki ki akarja irtani a rossz embereket, miért nem a politikusokkal vagy… a pedofi lokkal kezdi?

– Azért mert… nem tudom.– Minek azon görcsölni, kik tették? Akárkik voltak, szörnye-

tegek, eleven ördögök. Nekik kellene lyukakat fúrni az agyukba, tűkkel szurkálni minden porcikájukat, és forró viasszal öntözni őket! – Sal ingerülten megdörzsölte a szemét a kézfejével. – Nem is tudom, miért törődsz te ezzel?

– Bocs. Kérsz kakaót?Sal szereti a kakaót, mindig ezt isszuk náluk. Sammy izgatott

ugatással fogadott minket, mikor lefelé indultunk a konyhába. A végén az lett a dologból, hogy vele labdáztunk a kertben.

Addig szinte soha nem vitatkoztam Sallel. Magam sem iga-zán tudtam, mit gondoljak, az azonban mindenképpen kikíván-kozott belőlem, hogy meg kellene büntetni ezeket az elvetemült terroristákat. És ez sem volt elég. Igen, feneketlenül gonoszak, de én azt is tudni akartam, miért történhetett meg mindez. Mi az bennünk, ami ezt az egészet kiváltotta? A sok fölösleges szócsép-lés és sopánkodás távol állt tőlem, mintha tudtam volna valamit, amit más nem.


27

Aztán következett a hivatalos bejelentés. Egész héten ez ment a tévében és az újságokban. Az illetékesek ekkor ismerték el, hogy az AHS világjárvány, és mindenki el-

kapta. A HIV-pozitív állapothoz hasonlították, azt bizonygatva, hogy a többségünk leélheti az életét a kór kitörése nélkül, a ter-hesség azonban halálhoz vezet. Egyúttal meg is nyugtattak min-ket, hogy világméretű kutatási program vette kezdetét a kormá-nyok összefogásával, blablabla.

Emlékszem, épp a szüleimmel ültem a tévé előtt, amikor ez elhangzott. Rémülten meredtem rájuk. Bennük ugyanúgy ott lappangott a betegség, ahogyan bennem. Valamennyien hor-dozók voltunk. Olyan érzés volt, mint amikor megtudja valaki, hogy lenyelt egy lassan ölő mérget. Nem leltem a helyem a szüle-im mellett, ezért felmentem a szobámba, és sms-eztem Baznek. (Milyen nevetséges! Már az is felvidít, ha leírhatom a nevét. Baz, Baz, Baz. Most meg, tessék, nem bőgni kezdtem? Hülye könnyek gördülnek le az arcomon.)

Régebben csak barát volt. Együtt jártunk általánosba. Éve-kig miatta mentem vasárnapi iskolába – mert a papája lelkész,

Három


28

és ő is mindig ott volt, én meg követtem, mint az árnyék. Néha olyan szórakozott, hogy amikor hozzá beszél az ember, olyan, mintha meg se hallaná; mintha képzeletben épp a zongorát ver-né. Aztán amikor megszólal, rájössz, hogy a hallottakat fontol-gatta, ahelyett, hogy gondolkozás nélkül jártatni kezdte volna a száját. Középiskolában más-más brancsba keveredtünk, és ke-rültük egymást a suliban, mintha szégyellnénk ezt a barátságot. Ugyanakkor változatlanul átjártunk egymáshoz.

Aznap este visszahívott azzal, hogy a szülei elmentek otthon-ról. Nem mennénk-e át Sallel meg másokkal? Nem volt kedvem Salt is odaszabadítani, kettesben szerettem volna maradni vele. Addig úgy tudtam, ő az egyetlen srác, aki nem ájul el a barát-nőmtől. Nos, úgy látszik, tévedtem. Megnéztem magam a tükör-ben, és arra gondoltam, mennyivel könnyebb volna az életem, ha hosszabb lenne a lábam, és nagyobb, és nem olyan szétálló a két cicim. A legszívesebben szőkére festettem volna a hajam, mint mindenki más, de visszatartott, hogy legalább apu barná-nak szereti. Ezért is nevezett gesztenyebarna hajú leányzónak, akinek a szeme meg mogyoróbarna. Hogy a busa szemöldököm vastag, akár egy hernyó, azt elfelejtette hozzátenni. Borzasztóan néztem ki. Nem lett volna értelme kiegyenesítenem a hajam sem, de hát kit érdekelt?

Egyszóval átugrottunk Bazhez Sallel. Mindenki fura han-gulatban volt. Rosa Davis is ott volt, úgy hírlik, vele járt Baz az előző évben. Nem igazán vettem a szívemre, mert két hét után dobta. A csaj úgy tett, mintha alaposan beszívott volna. Bazen fekete póló volt, a rányomott kék bálna pontosan passzolt a sze-me színéhez. Vagy félórája lógtunk már ott, amikor Sal felhív-ta Damiant, hogy csatlakozzon hozzánk. Ezek ketten hosszan smároltak, majd felvonultak az emeletre. Megkérdeztem Bazt, hol vannak a szülei. Nos, a papája az özvegyeknek nyújtott lelki támaszt ezen a hétvégén, és az édesanyja is elment segíteni. Jót


29

nevettünk azon, milyen jó üzlet az AHS a lelkészek és a temet-kezési vállalkozók számára. Aztán megkérdeztem, látta-e a tévé-bejelentést, mire lassan, elnyújtottan azt felelte, igen, mint aki többet is mondhatna.

– Na és? – kérdeztem. – Arra gondoltam, hogy talán meg is érdemeljük.– Az AHS-t?Bólintott.– Miért?– Nos, valami rosszra előbb-utóbb számítani lehetett. Az em-

beriség annyira tönkretette a világot.– Olyanokra gondolsz, mint a globális felmelegedés?– Persze. Aztán ott van az olajtartalékok, a víz és az élelem

megfogyatkozása. A lényeg az, hogy ott volt már a fejünk fölött a baj. Elő volt készítve hozzá a talaj.

– De nem a mi bűnünk ez, hanem a szüleinké – mondtam. – Meg az ő szüleiké. Ők csesztek el mindent.

– Pontosan. Most azonban, hogy beütött ez a dolog, minden-ki mást hibáztat érte. Ahelyett, hogy a kormányra haragudná-nak, amiért tudósokat pénzel, hogy förtelmes fegyvereket ötöl-jenek ki; netalán önmagukra, amiért beszennyezték az egész bolygót, holmi ismeretlen szörnyetegre lőcsölnek mindent. – Beszéd közben ritmikusan dobolt a sörösüvegén, aztán párszor belefújt, hogy hallja, hogyan hangzik. – Az emberek mindig azt hiszik, hogy van még idő megváltozni – mondta.

– Mert hülyék.Valaki fölhangosította a zenét, mi pedig tovább fosztogattuk

a szülői bárszekrényt. Baz egy spanglit is körbeadott. Emlék-szem, milyen fortélyosnak hittem magam, amiért kigondoltam, felhívom a szüleimet, hogy Salnél éjszakázom. Arra is emlék-szem, hogyan smároltunk Dannyvel, pedig még csak be sem jön nekem. A következő pillanat, ami már tiszta, az, hogy felboly-


30

dult gyomorral ülök a fürdőkád szélén. Sal azt tanácsolta, dug-jam le az ujjam a torkomon. Ki is adtam magamból egy keveset, de nem eleget. Aztán lementem Bazhez az alagsori szobájába. Egyedül volt, és a zongoráján játszott. Annyira elmerült ebben, hogy észre se vett. Összekuporodtam a terebélyes fotelben, és szunyálni próbáltam, mialatt a zongorafutamok úgy gyöngyöz-tek elő Baz ujjai alól, akár a víz. Időnként kinyitottam a szemem, hogy megállítsam a szoba esztelen körforgását. A végén mégis elnyomhatott az álom, mert mire fölébredtem, valaki rám terí-tett egy takarót, és Baz is eltűnt. Reggel persze cudarul éreztem magam, ami, ha lehet, csak még pocsékabb lett, miután a lép-csőn fölmenve láttam, hogy Rosa segít Baznek a takarításban. Megkérdeztem tőle, hol aludt, mire vigyorogva azt felelte, hogy elég nagy a szülők franciaágya. Hazaérve egész nap ki sem moz-dultam a szobámból. Anyunak azt mondtam, hogy fáj a fejem, ami igaz is volt.

Mégis, azon az estén, még mielőtt lerobbantam, mikor va-lamennyien őrülten táncra perdültünk, hogy forogni kezdett körülöttünk a világ, fantasztikusan szabadnak éreztem magam. Most végre megszabadultam a szüleim kicsinyes marakodásá-tól. Valósággal szárnyaltam. Többé senki nem utasítgathat, fő-leg, ha idősebb nálam, gondoltam. Hisz ők azok, akik mindent elszúrtak.

Eltöltött a hatalom érzése, ahhoz hasonló, mint amikor a nagynénémnek, Mandynek segítettem a színházban. Ahol ő, amellett hogy bábokat és maszkokat készített a gyermekelőadá-sok számára, világosító is volt. Néha szünidőben odaengedett a refl ektorhoz. A forró lámpatestnek olyan a kerete, akár egy fo-gantyú. Úgy kell elfordítani és megbillenteni, hogy a fénysugár kövesse a színész mozgását, aki így minden pillanatban ragyogó fényben áll. Ehhez persze előre tudni kell minden mozdulatát. Egy ideig én is színházi világosító szerettem volna lenni. Csak


31

ülni a fényvezérlő pult mögött a sötétben a sok szerkentyűvel, és nesztelenül forgatni a forgatókönyv bejelölt lapjait. Akkor fény-nyel áraszthatnám el a szereplőket, az én kezem nyomán kelne és nyugodna a nap, lángolna fel a színpadon a tűzvész, vagy ele-venedne meg egy derűs nyári reggel. Ezúttal is ehhez hasonló hatalom érzése töltött el.

***

Caitlin meghalt, és néhányan az osztályból elmentek a teme-tésére. Én nem, mert képmutatás lett volna, hisz nem álltam hoz-zá olyan közel. Rosa Davis eltűnt, és azt rebesgették, hogy ő is teherbe esett. De ez senkit sem izgatott, mert mindig is különc-ködött. Nem is volt igazi barátnője, és nem tartozott igazándiból egyetlen brancshoz sem. Örültem, hogy nem látom.

Legközelebb, amikor suliba mentem, elég skizó érzéseim vol-tak. Az egyik felem parázott a kisérettségi miatt, a másik azon-ban azt gondolta, na és, akkor mi van. Mit számít mindez? Attól viszont tartottam, hogy Baz részeges idiótának tart. Aztán fölhí-vott azzal, nem érdekelne-e egy összejövetel.

– Arról van szó, amiről a minap is beszélgettünk – mondta. – Hogy hogyan fuserálta el az ember a Földet.

Igent mondtam, mert azt hittem, vele tarthatok. Kiderült azonban, hogy zongoravizsgája lesz Manchesterben, a mamája ezután teszi majd ki a helyszínen. Hülyén éreztem magam, és azért is, hogy így érzek. Megkérdeztem Salt, nem jön-e el ő is, de nem volt hozzá kedve.

– Uncsi lesz – mondta. – Ez is amolyan Baz-féle zöld ügy. Ugyan ki akarja most már megmenteni a bolygónkat?

Semmi másra nem maradt hely a fejében, csak Damienre. Valahányszor alkalmuk volt rá, egymásnak estek. Végül magam mentem el a gyűlésre.


32

Valami lerobbant környéken tartották, Ashton nyugati végé-ben, egy alacsony, vörös téglás, ablaktalan épületben, amely úgy festett, mint egy erőd. Odabent étel- és verejtékszag fogadott, meg bábeli hangzavar. Balra egy irodára láttam rá, mert nyit-va volt az ajtaja… senki sem tartózkodott odabent. Közvetlenül előttem tágas, alacsony mennyezetű hodály nyílt, innen jött a lárma. Belépve menten megpillantottam Baz hosszú, fekete ha-ját. Valami ismeretlen arccal beszélt. Vagy harmincan voltak a teremben, ebből mindössze három volt lány. Az egyik srác toló-székben ült. Ekkor kiállt elénk egy sovány, befont szakállú csávó, egyetemista fazon, és csöndet kért. Arról kezdett beszélni, hogy a Föld a mi gondjainkra van bízva, mi azonban visszaéltünk a bizalommal. Az előttem ülő fi úk összedugták a fejüket, és sug-dosni kezdtek. Az első sorban meg fölállt egy ázsiai srác, és szót kért. Egyesek leintették, mások beszédre buzdították. Fokon-ként az egész hallgatóság tapsolni kezdett. Fonott Szakáll arról hadovált, hogy a politikusok semmire sem jók, mire egy sápadt srác, arcába hulló barna hajjal kiáltozni kezdett. Úgy nézett ki, mint akinél rögvest eltörik a mécses. Hirtelen mindenki elcsön-desedett.

– Ennek a fele se tréfa! A tudósok kísérletei ártanak a termé-szetnek. És mivel megtámadták, ő is visszavág. Megcsonkítják az állatokat…

Fonott Szakáll felszólította, hogy ne szakítsa félbe, és az ázsiai pasi is bekiabálta, hogy várja ki a sorát. Előttem egy csaj sikol-tozni kezdett, szó szerint sikoltozni:

– Itt nők halnak sorra, ti meg az állatokról beszéltek? Hát nem értitek, hogy a nők meghalnak?

Általános fejetlenség támadt, senki sem hallgatott már sen-kire.

Egyesek felálltak és elmentek. Így legalább ráláttam Bazre, aki sovány testét kihúzva épp odajött a sorom végéhez.


33

– Ne menjünk el? – súgta oda, én pedig átfurakodtam a so-ron, hogy vele tartsak. Egy tüsi frizurás, szőke fazon fölállt, hogy utat adjon, majd halkan megkért kettőnket, hogy maradjunk még egy percet. Kiállt a többiek elé, széttárta a karját, majd tap-solni kezdett:

– Barátaim! Barátaim! – kiáltotta. Mindenki elnémult, hajszálra, mint a suliban, mikor Mr.

Clarke belép a tanterembe. A pasi nagyon higgadtan arra kért minket, hogy formáljunk kört a székeinkből. Türelmesen kivár-ta, amíg körbeültük, és bemutatkozott: Iainnek hívták. Arról kezdett el beszélni, hogy azért fontos, hogy a szavunkat hallas-suk, mert a fi ataloké a jövő. A tolószékes srác, valami Jacob, erre közbekiáltotta:

– Nincs nekünk semmiféle jövőnk!A kiakadt lány meg – Lisa – azt morogta a foga között, de

azért elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja:– Téged meg ki kérdezett?Iain ránézett.– Nos, engedjétek meg, hogy mindenekelőtt bemutatkozzam

– mondta, most már az egész körnek. – Aktivista vagyok. Béketá-borban lakom, egy nagynyomású gázvezetékkel szemközt. Előtte reptéri tüntetéseken vettem részt. Tudom hát, mi az ábra, értitek? Nem azért vagyok itt, hogy én adjam a szátokba, mit mondjatok.

Van Iainben valami megfontoltság. Soha nem idegeskedik, mindig megőrzi a hidegvérét, a hangja is nyugodt és kiegyensú-lyozott. Úgy szögezi az emberre szürke szempárjának tekintetét, mintha egy állatot bűvölne mozdulatlanságba. Szemlátomást minden egyes szavát alaposan megfontolja, tökéletes önuralom-mal. Engem is csaknem sikerült hipnotizálnia. Lisa lesütötte a szemét, mint akinek nincs további mondandója.

– Oké – mondta Iain. – Miért nem megyünk körbe? Minden-ki elmondaná, mi az, amin változtatni szeretne.


34

Egy közelemben ülő, vörös arcú srác erre hátralökte a székét, azt kiáltva, hogy nem a kib…ott iskolában vagyunk. Kivihar-zott, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.

– Van még valaki, aki el akar menni? – nézett körbe Iain.Senki nem mozdult.Felállított egy táblát a kör közepén, és megkérte Ahmedet,

hogy vegyen lajstromba valamennyi hozzászólást. Lisa kijelen-tette, ő azt szeretné, ha több pénzt fordítanának AHS-kutatásra, és hogy a tudósok bármi olyan kísérletet elvégezhessenek, ami közelebb visz a gyógymód kifejlesztéséhez. Beszéd közben végig a sápadt állatvédőt, Natet nézte. Nem, tiltakozott a srác, termé-szetesen mindenfajta állatkísérletet azonnal be kell szüntetni. Másoknak ezerszer hallott kívánságai voltak: a széndioxid-kibo-csátás korlátozása, az atomerőművek bezárása, a fegyverkeres-kedelem betiltása, a háborúk és a génmanipuláció beszüntetése. Mikor Jacobra került a sor, egészen kikelt magából:

– Hihetetlenek vagytok! Hát nem hallottátok a hírekben, hogy hetven év, és kihal az emberiség? Ti meg biogazdálkodás-sal vacakolnátok?

Na és te, te miféle változásra vársz? – kérdezte Iain.– Én bizony megmutatnám ezeknek a seggfejeknek, haver,

hogy mennyi az annyi! Felrobbantanám a parlamentet!– Mint Guy Fawkes!**– kiáltotta közbe valaki. Erre mind nevetésben törtünk ki, Jacobot is beleértve.Iain időnként feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a bekiabá-

lásoknak, de továbbra is belekötöttünk egymás mondandójába. Kiadtuk magunkból a haragunkat a felnőttek – a szüleink, az öregek, a politikusok és az üzletemberek – ellen, akik ezt az egé-szet ránk hozták. Magunknak akartuk a hatalmat, hisz végül is nekünk kell együtt élnünk azzal, amit ők elszúrtak. Az AHS a mélypont, de van más is a rovásukon: háborúk, árvizek, éhínség.

* Az 1605-ös lőporos-összeesküvés kitervelője.


Az emberek csak önmagukkal törődnek, mintha mi sem történt volna, de ez nem mehet így tovább!

– Többé ne mondják meg nekünk, mit csináljunk – szögezte le Jacob.

– Nem! – jelentette ki Lisa is. – Ezzel tartoznak nekünk.Mellette ült az öccse, Gabriel. Mikor beszélni kezdett, a kis-

srác elsírta magát, ő meg átkarolta a vállát és magához vonta, közben azonban tovább mondta a magáét.

– Kárpótolniuk kell minket. Anyánk meghalt. Több ezren vagyunk árvák. Meg kell minket hallgatniuk, és pénzbeli kár-pótlást követelünk!

Szavait döbbent csend követte. A magam részéről egyetlen korombelit sem ismertem, akinek meghalt az édesanyja. Több-nyire nálam fi atalabbakkal esett ez meg. Aztán újra lármázni kezdtünk, hogy hallatni kell a hangunkat. Gyűléseket tarta-nunk, ahol tömegek dönthetnek arról, mi legyen a következő lépés. Iain javasolta, hogy jöjjünk össze ismét a jövő pénteken, addigra kidolgozza a napirendi pontokat.

Baz meg én együtt mentünk haza. Elviccelődtünk azon, hogy az ashtoni összeröff enés egy forradalom kezdete volt. Mikor be-fordultam az utcánkba, még elköszönt tőlem:

– Jó éjt, bajtárs! Az ágyban elgondolkoztam, milyen izgi lenne olyan csoport-

hoz tartozni, amely megpróbál javítani a dolgok állásán. Ezzel együtt továbbra se volt ellenemre a gondolat, hogy minden ösz-szeomlik és véget ér. Az AHS a természet bosszúja, amire alapo-san rászolgáltunk, különösen a felnőttek.


Jessie lamb

Documents