Henning Mankell - Tűzfal

Henning Mankell

TŰZFAL

Az az ember, aki letér a bölcsesség útjáról,

a halottak seregében fog időzni.

Salamon bölcsességei 21,16

I. A támadás

1.

A szél estére hirtelen elcsendesedett, majd egészen elállt. A férfi

kilépett az erkélyre. Nappal a szemközti házak között átnézve

láthatta a tengert. De most sötét volt. Néha kivitte régi, angol

miniatűr távcsövét is, és benézett az utca túloldalán álló ház

kivilágított ablakain. Ám ez mindig úgy végződött, hogy úgy érezte:

észrevették. Csillagos, tiszta volt az ég.

Máris ősz, gondolta. Lehet, hogy már éjszaka fagyni fog. Bár ez

azért elég korai volna még itt Skånéban. Valahol a közelben autó

haladt el. Megborzongott, bement. Az erkélyajtó szorult. A

konyhaasztalon, a telefon melletti írótömbre feljegyezte, hogy

másnap meg kell javítania az erkélyajtót. Aztán a nappaliba ment.

Egy pillanatra megállt az ajtóban, végigjártatta tekintetét a szobán.

Vasárnap volt. Így takarított. Mindig elégedettség töltötte el, ha

tökéletesen tiszta szobában lakhatott.

A keskenyebbik falnál íróasztal állt. Kihúzta alóla a széket,

felgyújtotta az íróasztali lámpát, és elővette a vastag hajónaplót,

amelyet az egyik fiókban őrzött. Szokása szerint átfutotta az előző

napon írtakat.

Szombat, 1997. október 4. Egész nap viharos széllökések. A

meteorológia szerint 8–10 m/s. Az égen felhőrongyok száguldoztak.

Reggel hatkor hat fok. Délután kettőre nyolc fokig emelkedett.

Estére ötre csökkent. Ezek után már csak négy mondatot írt le.

A világűr ma üres és elhagyatott. Nincsenek hírek. C. nem reagál a

hívásaimra. Minden csendes. Lecsavarta a tintásüveg tetejét, és

óvatosan bemerítette az acélhegyű tollat. Az apjától örökölte, aki

attól kezdve őrizte, hogy először lépett be Tomelilla egyik kis

bankfiókjába. Itt az üzletvezető segédjeként tevékenykedett. Ő

pedig a hajónaplóba sohasem írt mással, csak az apja tollával.

Leírta, hogy a szél elcsendesedett, majd egészen elállt. A

konyhaablakban lévő hőmérőről leolvasta, hogy három fok a

hőmérséklet. Az ég tiszta volt. Azt is feljegyezte, hogy kitakarította

a lakást, és ehhez három óra huszonöt percre volt szüksége. Tíz

perccel kevesebbre, mint a múlt vasárnap.

Ezenkívül elsétált a sporthajó kikötőig, és félórát meditált a Mária–

templomban. Gondolkodott, mielőtt folytatta volna. Aztán még egy

mondatot beírt a hajónaplóba. Este rövid séta. Óvatosan rányomta

az itatóspapírt az oldalra, lemosta a tollat, és visszacsavarta a

tintásüveg tetejét. Mielőtt becsukta volna a naplót, rápillantott az

öreg hajóórára, amely az íróasztalán állt. Tizenegy óra húszat

mutatott.

Kiment a folyosóra, felvette régi bőrdzsekijét, gumicsizmát húzott.

Mielőtt kilépett volna, még ellenőrizte, hogy eltette–e a kulcsot és a

levéltárcáját. Amikor kilépett, mozdulatlanul megállt az árnyékban,

és körülnézett. Senkit sem látott. Nem is számított rá. Aztán

elindult. Szokás szerint lefordult balra, átvágott a malmöi úton, s

lement az áruházakhoz és a vörös téglaépülethez, amelyben a

pénzügyi hivatal székelt. Gyorsított egy kicsit, míg bele nem talált

szokott esti tempójába. Napközben gyorsabban járt, mert meg

akarta erőltetni magát, és izzadni akart. De az esti séták mások

voltak. Ilyenkor megpróbált megszabadulni a napi gondoktól és

felkészülni az alvásra meg a következő napra.

A Baumarkt előtt egy nő sétáltatta a kutyáját. Egy juhászkutyát. Esti

sétái alkalmával majdnem mindig találkozott velük. Egy kocsi

suhant el mellette nagy sebességgel. A kormánynál fiatal férfit

látott, és zenét is hallott, pedig zárva voltak az ablakok. Nem tudják,

mi vár rájuk. Ezek a fiatalok, akik csak furikáznak, és olyan

hangosan hallgatják a zenét, hogy belátható időn belül tönkremegy

a fülük. Nem tudják, mi vár rájuk. És nem tudják a kutyájukat

sétáltató, egyedülálló idős hölgyek sem. Ettől a gondolattól

felélénkült. Hatalom volt a kezében. A kiválasztottak közé tartozott.

Azok közé, akik rendelkeznek azzal az erővel, amely porba dönti az

ósdi, megkövült igazságokat, és újakat, váratlanokat alkot.

Megállt, felnézett a csillagos égre.

„Semmi sem fogható meg igazán – gondolta. – Sem a saját életem,

sem az, hogy ezeknek a csillagoknak a fénye, amelyet most látok,

már végtelen hosszú időn át utazott az éterben errefelé. Az egyetlen,

ami ennek az egésznek egyáltalán valami értelemfélét ad, az, amit

teszek. Az az ajánlat, amelyet vagy húsz évvel ezelőtt kaptam, és

habozás nélkül elfogadtam.” Folytatta útját, kicsit gyorsabban, mert

felélénkítették a gondolatai. Észrevette, hogy türelmetlenné vált.

Olyan régóta várnak már! De végre közel az idő, amikor

lebocsáthatják láthatatlan sisakrostélyukat, és végiggördíthetik a

földön a nagy árhullámot, amelyet ők indítanak útjára.

De most még nem jött el a pillanat. Nem érett még az idő. A

türelmetlenség pedig olyan gyengeség volt, amit nem engedhetett

meg magának. Megállt. Már a villanegyed közepén járt. Tovább

nem is akart menni. Még éjfél előtt le akart feküdni.

Megfordult, és lassan visszaindult. Amikor elhagyta a pénzügyi

hivatalt, elhatározta, hogy átmegy a túloldalra, az üzletsor előtti

bankautomatához. Kezével kitapintotta tárcáját. Nem akart pénzt

felvenni. Csak egy bankkivonatot kért, hogy megbizonyosodjék:

minden rendben van.

Megállt az automata fényében, elővette kék bankkártyáját. Már nem

látta a juhászkutyás nőt. Malmö felől egy kamion haladt el

dübörögve. Valószínűleg a komphoz tart, Lengyelországba

igyekszik. A zajból ítélve rossz a kipufogója.

Bebillentyűzte a PIN–kódját, aztán megnyomta a „Bankkivonat”

gombot. Kijött a kártya, visszatette a tárcába. A bankautomata

belsejében kattogás indult meg. Elmosolyodott, ahogy erre gondolt,

kuncogott.

Ha tudnák, gondolta. Ha tudnák az emberek, mi vár rájuk! Az

automata nyílásából kijött a cetli a bankkivonattal. Kereste a

szemüvegét, de aztán eszébe jutott, hogy abba a zakójába tette,

amelyet a hajókikötői sétájához vett fel. Kicsit bosszantotta, hogy

elfeledkezett róla. Megkereste azt a helyet, ahol az utcai lámpa a

legtöbb fényt adta, és hunyorogva nézte a kivonatot. A pénteki

automatikus átutalást már elkönyvelték. Úgyszintén az előző napi

készpénzes kifizetést. Vagyona 9765 korona volt. Vagyis minden a

legnagyobb rendben.

Ami pedig ezután történt, az nagyon hirtelen esett. Mintha egy ló

rúgta volna meg. Hihetetlen erejű fájdalom járta át. Előrezuhant,

keze görcsösen markolta a számokkal telenyomtatott cédulát.

Amikor feje lecsattant az aszfaltra, a tisztánlátás pillanatát élte át.

Utolsó gondolata az volt, hogy semmit sem ért. Aztán egyszerre

minden oldalról sötétség vette körül.

Épp elmúlt éjfél. 1997. október 6., hétfő volt. Megint elment egy

kamion a komphajó felé. Aztán minden újra elcsendesedett.

2.

Amikor Kurt Wallander az ystadi Mariagatanon beült a kocsijába,

nyomott volt a kedélye. 1997. október hatodika volt, nyolc óra múlt

pár perccel. Mialatt kifelé hajtott a városból, azon töprengett, vajon

miért nem mondta le. Mélységesen és intenzíven utálta a

temetéseket. És most mégis épp egy temetésre tartott. Sok ideje volt

még, ezért úgy döntött, hogy nem az egyenes úton megy Malmőbe.

Lehajtott a Svarte és Trelleborg felé vezető tengerparti útra. Bal

felől látta a tengert. Egy komphajó épp akkor futott be.

Arra gondolt, hogy hét év alatt ez már a negyedik temetés. Először

Rydberg kollégája halt meg rákban. Hosszan, keservesen küzdött a

betegséggel. Wallander gyakran meglátogatta a kórházban, ahol

sorvadozott. Rydberg halála súlyos csapás volt Wallandernek.

Rydberg faragott belőle igazi rendőrt. Megtanította Wallandert arra,

hogyan kell helyesen kérdezni. És Rydberg segítségével tanult bele

abba a nehéz művészetbe, hogyan kell értelmezni egy tetthelyet.

Wallander egészen átlagos rendőr volt, amikor Rydberg mellé

került. Csak sokkal később, amikor Rydberg már rég halott volt,

akkor vette észre magán, hogy nemcsak kitartás és erő van benne,

hanem rendelkezik bizonyos képességekkel is. Magában még

mindig beszélgetett Rydberggel, ha egy–egy bonyolultabb

nyomozásnál megtorpant, és el sem tudta képzelni, merre kéne

folytatnia. És még mindig, szinte mindennap rá kellett döbbennie,

mennyire hiányzik neki Rydberg.

Azután hirtelen meghalt az apja. Gutaütést kapott Löderupban, a

műtermében. Már három éve. Wallandernek még ma is furcsa volt,

hogy nincs többé az apja, nem ül az örökös terpentin – és

olajfestékszagban. A löderupi házat apja halála után eladták.

Wallander néha elautózott előtte, és látta, hogy most mások laknak

benne. Sohasem állt meg. Néha–néha meglátogatta a sírt,

leggyakrabban rossz lelkiismerettel. És megállapította, hogy

látogatásai között egyre több idő telik el. Azt is észrevette, hogy

egyre nehezebb emlékezetébe idéznie az apja arcát.

Aki meghalt, az végül olyan lesz, mintha sohasem létezett volna.

Aztán Svedberg. Szintén kolléga, akit brutálisan meggyilkoltak

tavaly a saját lakásán. Akkor Wallander elgondolkozhatott azon,

hogy milyen keveset tud a legközvetlenebb munkatársairól is.

Svedberg halála kapcsán olyan dolgok kerültek napvilágra,

amelyekről még hozzávetőleges sejtése sem volt. És most a

negyedik temetésre tartott: az egyetlen olyanra, amelyre nem kellett

volna elmennie.

A nő szerdán hívta fel. Wallander épp kilépett volna az irodájából.

Késő délután volt. Fájt a feje. Egészen eddig egy roppant

vigasztalan nyomozati anyaggal foglalkozott, amelyben holmi

lefoglalt, komphajóval érkezett, kamionról csempészett cigaretta

nyomát próbálták követni, amely azonban Észak–Görögországban a

semmibe veszett. Wallander információkat csereberélt a görög és a

német rendőrséggel, de nem jutottak közelebb a háttérben álló

emberekhez. Most jött csak rá, hogy a teherautó sofőrjét, aki

valószínűleg semmiről sem tudott, el fogják ítélni pár hónapra. Nem

lesz belőle nagy dráma. Wallander biztos volt abban, hogy nap mint

nap sok csempészett cigaretta érkezik Ystadba, ő pedig erősen

kételkedett benne, hogy valaha is le tudja majd állítani a forgalmat.

Ráadásul az is nyomasztotta, hogy összekülönbözött az

államügyésszel, aki Per Åkesont helyettesítette. Åkeson pár éve

Szudánba ment, és szemlátomást esze ágában sem volt visszajönni.

Wallander az elindulásakor meg Akeson rendszeresen érkező

leveleinek olvastán sárgult az irigységtől. Az államügyész meg mert

tenni valamit, amiről Wallander legföljebb csak álmodott.

Hamarosan ötvenéves lesz. Tudta, még ha nem ismerte be még

magának sem, hogy élete nagy, döntő elhatározásai már megestek.

Más, mint rendőr, nem lesz már belőle. Még megpróbálhat egy

kicsit jobb rendőrré válni, amíg nyugdíjba nem vonul. És esetleg

továbbadni valamit a fiatalabb kollégáknak a tudásából. De

ezenkívül semmi olyasmit nem tudott, amit fordulópontnak

tekinthetett volna a jövőben. Neki nem volt Szudánja. Már kezében

volt a dzsekije, amikor megszólalt a telefon.

Először nem is tudta, ki az a nő. Aztán felismerte: Stefan Fredman

anyja volt az. Gondolatok és emlékfoszlányok száguldottak át a

fején. Másodpercek alatt előkerültek a három évvel korábbi ügy

képei.

A fiú, aki akkor indiánnak maszkírozva megpróbált bosszút állni

azokon az embereken, akik az őrületbe kergették a nővérét, és

halálfélelmet hoztak a kis öccsére. A meggyilkolt férfiak egyike a

saját apjuk volt. Wallander visszaemlékezett a szörnyű záróképre,

amint a fiú nővére holtteste mellett térdel és zokog. Arról, hogy mi

történt ezek után, már nem sokat tudott. Azonkívül, hogy a fiú

persze nem börtönbe, hanem zárt pszichiátriai intézetbe került.

És most Anette Fredman azért telefonált, hogy megmondja: Stefan

halott. Meghalt, levetette magát arról az épületről, ahol fogva

tartották. Wallander részvétet nyilvánított, és közben valami

egészen furcsa, saját gyászt érzett. Persze lehet, hogy csak a

reménytelenség és a kétségbeesés érzése volt az. Igazából még azt

sem értette, miért hívta fel a nő. Állt, kezében a telefonkagylóval, és

próbálta emlékezetébe idézni az arcát. Kétszer vagy háromszor

találkozott vele, amikor Malmö egyik elővárosában keresték

Stefant, és megpróbálták elhinni, hogy az, aki ezeket a rendkívül

brutális gyilkosságokat elkövette, tényleg egy tizennégy éves fiú.

Wallander emlékezett rá, milyen félénknek látszott az asszony, és

milyen rettenetes nyomás nehezedhetett rá. Volt benne valami

hajszoltság, mintha állandóan attól rettegett volna, hogy mindjárt

megtörténik a legrosszabb. És persze meg is történt. Wallander

homályosan még arra is emlékezett, hogy azon gondolkodott akkor,

vajon nem függő–e a nő. Lehet, hogy túl sokat ivott, vagy

tablettákkal nyomta el a félelmeit. Wallander nehezen tudta

felidézni az arcát. És az a hang, amelyet a kagylóból hallott, nem

tűnt ismerősnek. Aztán a nő elmondta, mit akar.

Arra kérte, jöjjön el a temetésre. Mert különben szinte senki sem

lenne ott. Már csak ő maga és Stefan kis öccse, Jens maradt. És

Wallander mindennek ellenére is kedves ember volt, aki sohasem

akart nekik rosszat. Megígérte, hogy elmegy, és azonnal meg is

bánta. De akkor már késő volt. Utólag megpróbálta kideríteni, mi is

történt a fiúval, miután elkapták. Beszélt annak az intézetnek egyik

orvosával, ahová becsukták. Stefan a beutalása utáni években szinte

teljesen megnémult, minden ajtót bezárt a lelkében. Wallander még

azt is megtudta, hogy a fiú, amint ott feküdt holtan a járdán, indián

harci festést viselt. A festék és a vér iszonyatos maszkká merevedett

rajta, amely talán többet mesélt a társadalomról, amelyben Stefan

élt, mint a fiú meghasadt személyiségéről.

Wallander lassan hajtott. Amikor reggel felvette sötét öltönyét,

meglepetten tapasztalta, hogy simán fölmegy rá a nadrágja. Fogyott.

Mióta két éve megtudta, hogy cukorbeteg, megváltoztatta az

étkezési szokásait, sportolni kezdett, ügyelt a súlyára. Kezdeti nagy

buzgalmában napjában többször is ráállt a mérlegre, míg végül

dühöngve ki nem vágta. Ha állandó ellenőrzéssel képes csak

lefogyni, akkor akár hagyhatja is a fenébe az egészet. Az orvos

azonban, akit rendszeresen felkeresett, nem hagyta békén, hanem a

lelkére beszélt, hogy adja fel renyhe életmódját, amelyhez a

rendszertelen és egészségtelen táplálkozás ugyanúgy hozzátartozott,

mint a mozgás teljes hiánya. Ez végül is hatott. Wallander vett egy

melegítőt és futócipőt, és rendszeres sétákba kezdett. Ám amikor

Martinsson azt javasolta, járjanak együtt futni, hevesen tiltakozott.

Mindennek megvan a határa: számára a mozgás örömének a

futásnál volt a határa. Most egyórás sétát tervezett, a Mariagatanon

Skåndskogenig és vissza. Hetente legalább négyszer rávette magát,

hogy végigjárja ezt a szakaszt. A gyorséttermeket szinte teljesen

száműzte a napirendjéből. És az orvos elismerte a haladást.

Wallander vércukorszintje és testsúlya is csökkent. Egy reggel,

borotválkozáskor azt vette észre, hogy az arca is megváltozott.

Mintha most tért volna vissza az eredeti arca, amelyet már rég nem

látott a fölébe növesztett háj alatt. Linda lánya is kellemesen

meglepődött, amikor találkoztak. Csak a rendőrkapitányságon nem

jelezte soha senki, hogy észrevették volna a változást.

„Mintha meg se látnánk egymást – gondolta Wallander. – Együtt

dolgozunk. De nem látjuk egymást.” Végighajtott a Mosby melletti

partszakaszon: ősziesen elhagyatott volt. Eszébe jutott a hat évvel

korábbi eset, amikor két halott férfi sodródott itt partra egy

gumitutajon. Beletaposott a fékbe, és ráfordult a főútra. Még mindig

nagyon sok ideje volt. Leállította a motort, kiszállt. Szélcsend volt,

pár fok lehetett. Begombolta a kabátját, és végigment egy ösvényen,

amely a dűnék között kígyózott. Ott volt a tenger. Az üres part.

Emberek és kutyák nyomai. És lópatkóké. Elnézett a víz fölött. Egy

csapat költöző madár húzott dél felé.

Még mindig pontosan emlékezetébe tudta idézni azt a helyet, ahol a

tutaj partot ért. A bonyolult nyomozás során Wallander később

eljutott Lettországba, Rigába. És ott volt Baiba. Egy meggyilkolt

lett bűnügyi hivatalnok özvegye, egy olyan férfié, akit Wallander

megismert és sokra tartott.

Aztán együtt voltak Baibával. Sokáig azt gondolta, hogy lehet

belőle valami. Hogy a nő eljön Svédországba. Egyszer még meg is

néztek egy házat Ystad közelében. De aztán a nő lassan

visszavonult. Wallander féltékenyen törte a fejét, hogy vajon van–e

valakije. Egyszer még Rigába is elrepült bejelentés nélkül. De nem

volt másik férfi. Baiba egyszerűen nem volt biztos abban, hogy

megint rendőrrel szeretne–e élni, és hogy el szeretné–e hagyni a

hazáját, ahol megvolt a szerény, de biztos jövedelme: fordítóként

dolgozott. És akkor vége lett.

Wallander végigballagott a parton, arra gondolt, már több mint egy

éve, hogy utoljára beszélt vele. Álmaiban néha még mindig

megjelent a nő, de sohasem sikerült megfognia. Amikor feléje ment,

vagy kinyújtotta utána a kezét, egyszerűen köddé vált.

Elgondolkodott azon, hogy tényleg hiányzik–e neki. Már nem volt

féltékeny sem. El tudta képzelni egy másik férfi oldalán anélkül,

hogy belesajdult volna a szíve.

„Elveszett a meghittség – gondolta. – Baiba kirántott a

magányomból, amelyről előtte nem is tudtam. Ha hiányzik,

voltaképpen a meghittség hiányzik.”

Visszament az autóhoz. Jobban teszi, ha őrizkedik a magányos

partoktól. Kiváltképp ősszel. Súlyos, nyomasztó bánatot tudnak

kiváltani belőle.

Egyszer Jylland legészakibb csücskén berendezett magának egy

egyszemélyes rendőrőrsöt. Életének abban a nehéz korszakában volt

ez, amikor betegszabadságon volt tartós depressziója miatt, és nem

gondolta, hogy valaha is visszatérhet az ystadi rendőrség

kötelékébe. Évek múltak el azóta, de még mindig megborzongott,

ha felidézte azokat az érzéseket. Nem akart még egyszer ilyesmit

átélni. Olyan vidék volt ez, amely csak a félelmeket ébresztette fel

benne.

Beült a kocsiba, és továbbhajtott Malmö felé. Jól benne jártak már

az őszben. Találgatta, vajon milyen lesz majd a tél. Hogy vajon

megint káoszt fog–e okozni a havazás meg a szél. Vagy inkább esős

lesz. Azon is gondolkodott, mit kezdjen azzal az egyhetes

szabadsággal, amelyet novemberben kell kivennie. Megkérdezte

Lindát, a lányát, hogy befizessenek–e egy fapados repülőútra

valahová. Szerette volna meghívni. De Linda, aki Stockholmban

járt egyetemre – Wallander nem tudta volna pontosan megmondani,

mit is tanult –, azt mondta, nem ér rá. Még ha szeretné, akkor sem.

Erre azon gondolkodott, ki mással utazhatna el, de nem jutott

eszébe senki. Szinte egyáltalán nem voltak barátai. Talán Sten

Widént leszámítva. Sten Skuruptól nem messze üzemeltetett egy

lovardát. De Wallander egyáltalán nem volt biztos abban, hogy

kedve lenne Sten Widénnel elutazni. Legfőképp barátja

alkoholproblémái miatt. Sten nyakló nélkül ivott, míg

Wallandernek, orvosa szigorú parancsára, erősen korlátoznia kellett

korábban szintén eléggé gáttalan alkoholfogyasztását. Persze

megkérdezhetné Gertrudot is, apja özvegyét. Ám el nem tudta

képzelni, miről beszélgetnének egy héten át.

És más nem volt.

Hát akkor majd otthon marad. A pénzen inkább vesz egy másik

kocsit. Peugeot–ja kezdett gyengélkedni. Például most, ahogy

Malmö felé haladt, folyamatosan furcsa zajok jöttek a motor felől.

Nem sokkal tíz előtt megérkezett Malmö Rosengård nevű

külvárosába. A temetés tizenegyre volt kitűzve. A templom új

épület volt. Közvetlenül mellette fiúk rugdaltak labdával a falra.

Egyelőre bent maradt a kocsiban, és nézte őket. Heten voltak.

Hárman feketék. És három másik is olyan volt, mintha bevándorló

famíliából származott volna. Aztán volt még egy szeplős képű, sűrű

szőke hajú. A fiúk nagy nevetések közepette, energikusan

játszottak. Wallanderbe egy pillanatra belesajdult, hogy be kéne

állni közéjük. A templomból kijött egy férfi, és rágyújtott.

Wallander kiszállt, és odalépett a dohányzó férfihoz.

– Itt lesz Stefan Fredman temetése? – kérdezte.

A férfi bólintott.

– Rokona?

– Nem.

– Nem számítunk arra, hogy sokan jönnek – mondta a férfi. –

Gondolom, tudja, miket művelt. – Igen – mondta Wallander. –

Tudom. A férfi a cigarettáját nézegette. – Az ilyennek biztosan az a

legjobb, ha meghal. Wallander felháborodott.

– Stefan még tizennyolc éves se volt. Egy ilyen fiatalnak

semmiképp nem lehet a legjobb a halál. Wallander azt vette észre,

hogy ordít. A dohányzó férfi csodálkozva nézett rá. Wallander

dühösen rázta a fejét, és elfordult. Ebben a pillanatban előállt a

fekete halottszállító kocsi a templom mögül. Kiemelték belőle a

barna koporsót az egyetlen koszorúval. Egyszerre rájött, hogy

virágot kellett volna hoznia. Odament a focizó gyerekekhez.

– Tudja valamelyikőtök, hogy van–e itt a közelben virágbolt? Az

egyik fiú elmutatott az egyik irányba. Wallander elővette a tárcáját,

és kihúzott belőle egy százast.

– Szaladj el oda, és hozz egy csokrot! – mondta. – Rózsát. És egy

tízest megtarthatsz. A fiú kérdő tekintettel nézett rá, de a pénzt

elvette. – Rendőr vagyok – mondta Wallander. – Veszedelmes

rendőr. Ha lelépsz a pénzzel, mindenképpen elkaplak. A fiú

megcsóválta a fejét.

– Még egyenruhád sincs – mondta erősen törve a svédet. – És

egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy rendőr. Veszélyesnek meg

aztán tényleg nem látszol. Wallander elővette az igazolványát. A fiú

egy darabig nézegette. Aztán bólintott és eliramodott. A többiek

folytatták a játékot.

Lehet, hogy mégsem jön vissza, gondolta Wallander. Rég elmúlt

már az az idő, amikor errefelé tisztelték a rendőröket. De a fiú

visszajött a rózsacsokorral. Wallander húsz koronát adott neki.

Tízet, mert megígérte neki, és a másik tízet, mert a fiú visszajött.

Persze ez nagyon sok pénz volt. Aztán nemsokára megállt egy taxi a

templom előtt. Wallander felismerte Stefan anyját. Megöregedett, és

olyan sovány volt, hogy szinte aszottnak látszott. Mellette állt a Jens

nevű fiú, aki legföljebb hétéves lehetett. Nagyon hasonlított a

bátyjához. Nagy szeme tágra nyitva meredt a világba. És még

mindig benne tükröződött az akkori félelem. Wallander hozzájuk

lépett, és üdvözölte őket.

– Csak mi vagyunk – mondta a nő –, és a tiszteletes. Azért még

legalább egy kántor csak lesz, gondolta Wallander. Aki orgonál. De

nem mondott semmit. Bementek a templomba. A fiatal lelkipásztor

újságot olvasott egy széken, közvetlenül a koporsó mellett.

Wallander érezte, amint Anette Fredman hirtelen belemarkol a

karjába. Megértette.

A pap eltette az újságot. A koporsótól jobbra foglaltak helyet. A nő

még mindig a karjába kapaszkodott. Először a férjét vesztette el,

gondolta Wallander. Björn Fredman undorító, brutális féreg volt,

aki verte a feleségét, és a halálfélelmet hozta rá meg a gyerekekre.

De mindennek ellenére mégiscsak a gyerekek apja volt. Akit aztán a

saját fia ölt meg. Ezek után meghal a legidősebb gyermek, Louise.

Most pedig azért van itt, hogy eltemesse a fiát. Mi marad még neki?

Egy fél élet? Vagy talán már annyi sem?

Valaki most bejött a templomba. Anette Fredman mintha nem is

hallotta volna. Talán arra összpontosított, hogy túlélje ezt a

helyzetet. A padsorok között egy nő jött előre. Wallander–korú

lehetett. Most már Anette Fredman is észrevette. Odabólintott. A nő

pár paddal mögöttük ült le.

– Orvos – mondta Anette Fredman.

– Agneta Malmströmnek hívják.

Egyszer kezelte Jenst. Wallander ismerősnek találta a nevet, de

eltartott egy darabig, míg rájött, hogy ő meg a férje adták az akkori

nyomozásban a legfontosabb tippeket. Emlékezett rá, hogy a Radio

Stockholm hullámhosszán társalogtak, mert a házaspár valahol

Landsortnál hajózott a nyílt tengeren.

A templom belsejéből felzengett az orgonaszó. Nem harangozással

kellene kezdődni egy temetésnek? Aztán elejtette a gondolatot,

amint megérezte, hogy karján erősödik a nő szorítása. Egy pillantást

vetett a fiúra, aki Anette Fredman másik oldalán ült. Helyes volt

elhozni a temetésre egy hétéves fiút? Wallander ebben nem volt

olyan biztos. De a fiú összeszedettnek látszott.

A zene elhallgatott. A pap beszélni kezdett. Kiindulásul azt a jézusi

idézetet választotta, hogy engedjétek hozzám a kisdedeket.

Wallander csak ült ott, számolta a koszorúban a virágokat, és

megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában.

Az ünnepség rövid volt. Aztán odaléptek a koporsóhoz. Anette

Fredman olyan nehezen vette a levegőt, mintha egy hosszútávfutás

hegyi szakaszának utolsó métereinél tartana. Agneta Malmström is

csatlakozott hozzájuk. Wallander odafordult a paphoz, aki

türelmetlennek tűnt.

– Harangszót! – mondta neki mérgesen. – Amikor kimegyünk,

szóljon a harang! És lehetőleg ne magnószalagról. A lelkész

kelletlenül bólintott. Wallandernek átsuhant a fején, vajon mi történt

volna, ha előveszi a rendőrigazolványát. Elsőként Anette Fredman

és Jens lépett ki a templomból. Wallander üdvözölte Agneta

Malmströmöt. – Felismertem – mondta a nő. – Nem találkoztunk

még személyesen, de párszor láttam a képét az újságban.

– Fredmanné kért meg, hogy jöjjek el.

– Önt is felhívta?

– Nem. Én magam akartam eljönni.

– És most hogyan tovább?

Agneta Malmström lassan megcsóválta a fejét. – Nem tudom. Túl

sokat iszik. Én sem tudom, mi lesz így Jensből. A csendes

beszélgetés alatt kiértek a templom előcsarnokába, ahol Anette

Fredman és Jens várták őket. A harangok kongtak. Wallander

kinyitotta az ajtót. Egy pillantást vetett a háttérben álló koporsóra. A

temetkezési vállalat emberei már fel is emelték, és vitték kifelé.

Hirtelen vaku villant. A templom előtt egy fényképész állt. Anette

Fredman megpróbálta eltakarni az arcát. A fényképész előrehajolt,

és a fiú arcára irányította az objektívet. Wallander megpróbált elébe

állni, de a fényképész fürgébb volt. Csettent a gép.

– Nem hagyhatnának végre békén bennünket? – kiáltott fel Anette

Fredman. – A fiú azonnal sírni kezdett. Wallander megfogta a

fényképész karját, és oldalra húzta.

– Mit jelentsen ez? – támadt rá. – Mi köze hozzá? – felelte a

fényképész. Nagyjából annyi idős lehetett, mint Wallander, és rossz

volt a lehelete. – Olyan képeket csinálok, amilyeneket csak akarok –

folytatta aztán. – Stefan Fredman sorozatgyilkos temetése. Ezek a

képek eladhatók lesznek. Sajnos, kicsit elkéstem a temetésről.

Wallander már megint arra gondolt, hogy előrántja a jelvényét, de

aztán meggondolta magát, és egyetlen mozdulattal kiragadta a

fényképezőgépet a férfi kezéből. Az persze megpróbálta

visszaszerezni, de Wallander eltartotta magától. És végre sikerült

kinyitnia és a filmet is kivenni. – Mindennek van határa – morogta

végül, és visszaadta az üres kamerát. A fényképész rámeredt,

zsebéből elővette a mobiltelefonját.

– Hívom a rendőrséget – mondta.

– Ez tettlegesség volt.

– Tegye meg, kérem! – mondta Wallander.

– Tegye csak meg!

Bűnügyi nyomozó vagyok, Kurt Wallandernek hívnak. Ystadban

dolgozom. Hívja nyugodtan a malmöi kollégáimat, és jelentsen fel!

A földre dobta a filmet, és rátaposott. Ugyanebben a pillanatban

elhallgattak a harangok. Wallandert kiverte a víz. Még

visszhangzott a fejében Anette Fredman könyörgő kiáltása, hogy

hagyják békén. A fényképész a széttaposott filmjét nézte. A fiúk

rendületlenül fociztak. Fredmanné már a templomban meghívta egy

csésze kávéra a temetés után. Ő pedig nem vette a lelkére, hogy

nemet mondjon. – Nem kerülnek képek az újságba – mondta.

– Miért nem hagynak békén bennünket? – kérdezte a nő. Wallander

nem tudott mit felelni. Az erősen lepukkant bérház harmadik

emeleti lakásában még minden ugyanolyan volt, mint ahogy az

emlékezetében élt. Agneta Malmström is velük jött. Csendben

várták, hogy elkészüljön a kávé. Wallander mintha egy üveget is

hallott volna csörrenni a konyhában. A gyerek némán ült a padlón,

és egy autóval játszott. Wallander érezte, hogy Agneta Malmström

ugyanolyan elfogódott, mint ő maga. De hát nem volt miről

beszélniük. Ültek a kávéscsészékkel kezükben. Agneta Malmström

arról kérdezte a nőt, hogyan élnek meg, ha egyszer munkanélküli.

Anette Fredman félszegen felelte: – Elvagyunk. Valahogy mindig

van. Egyik nap jön a másik után. A társalgás elakadt. Wallander az

órájára nézett. Mindjárt egy óra. Felállt, és kezet nyújtott

Fredmannénak. Az pedig ugyanebben a pillanatban sírva fakadt.

Wallander tehetetlennek érezte magát.

– Én még maradok kicsit – mondta Agneta.

– Menjen nyugodtan.

– Majd alkalomadtán megpróbálom felhívni – mondta Wallander.

Aztán kicsit sután megpaskolta a fiú fejét, és elment. A kocsiban

egy darabig csak ült, mielőtt beindította volna a motort. A

fényképész járt a fejében, aki arra gondolt, hogy a halott

sorozatgyilkos temetéséről készít majd jól eladható képeket. Ment a

skånei őszben Ystad felé. Nyomasztották a délelőtti események.

Kettő előtt pár perccel leparkolt, és belépett a kapitányságra.

Feltámadt a szél. Kelet felől fújt. Lassan felhőtakaró vonta be az

eget a partvidék fölött.

3.

Mire Wallander beért a szobájába, megfájdult a feje. Gyógyszert

keresett az íróasztala fiókjaiban. Kint a folyosón Hansson ment el

fütyörészve. A legalsó fiók leghátsó sarkában végre talált egy

összegyűrt csomag Disprilt. A büféből hozott egy pohár vizet meg

egy kávét. Az egyik asztalnál néhány fiatal rendőr ült hangosan

beszélgetve, olyanok, akik az utóbbi években érkeztek Ystadba.

Wallander odabiccentett, köszönt nekik. Hallotta, hogy a

rendőrakadémiai kiképzésükről beszélnek. Visszatért a szobájába,

leült, és már nem csinált semmit, csak nézte a két tablettát, amint

feloldódnak a vízben.

Anette Fredman járt az eszében. Megpróbálta elképzelni, milyen

jövő várhat arra a fiúra, aki néma játékba merülve ült a rosengårdi

lakás padlóján. Mintha elbújt volna a világ elől. Emlékezetében egy

halott apa és két halott testvér.

Wallander felhajtotta az orvosságot, és úgy érezte, mintha azon

nyomban enyhült volna a fejfájása. Előtte az asztalon egy mappa

hevert, rajta piros, ragasztós cédulán felirat: „Nagyon sürgős!”

Martinsson tette oda. Wallander tudta, mi van benne, hétvége előtt

beszéltek már róla. Egy olyan eset, amely az elmúlt héten, keddről

szerdára virradó éjszaka történt. Wallander akkor éppen

Hässleholmban volt; Lisa Holgersson odaküldte egy szemináriumra,

amely arról szólt, mit tervez az országos főkapitányság a különféle

motoros bandák ellenőrzésére és megfigyelésére. Wallander kérte

ugyan felettesét, hogy kímélje meg ettől, ám Lisa Holgersson nem

engedett. Neki kellett utaznia, senki másnak. Az egyik ilyen banda

megvásárolt Ystadon kívül egy elhagyatott tanyát. Vagyis

számítaniuk kell arra, hogy hamarosan meggyűlik velük a bajuk.

Wallander nagyon sóhajtott, és nekidurálta magát a munkának.

Felnyitotta a mappát, végigolvasta, és megállapította, hogy

Martinsson tiszta és áttekinthető beszámolót készített. Hátradőlt, és

elgondolkodott azon, amit olvasott.

Két lány, az egyik tizenkilenc éves, a másik tizennégynél nem

idősebb, kedd este nem sokkal tíz óra előtt taxit rendelt egy

belvárosi vendéglőből. Úti céljuknak Rydsgårdot adták meg. Az

egyik lány a sofőr mellé ült. Ystad határában megkérte a vezetőt,

hogy álljon meg, mert hátraülne a hátsó ülésre. A taxi megállt az út

szélén. A hátsó ülésen helyet foglaló lány ekkor táskájából elővett

egy kalapácsot, és fejbe vágta vele a férfit. Az első ülésen ülő lány

pedig kést vett elő, és a taxis mellébe döfte. Aztán elvették tőle a

mobiltelefonját és a levéltárcáját, és kiszálltak a kocsiból. A taxis

súlyos sebesülései ellenére még riadóztatni tudta a többieket. Johan

Lundbergnek hívták, pár évvel múlt hatvan, és egész életében

taxisofőrként dolgozott. Jó leírást tudott adni a két lányról.

Martinsson, aki kiszállt, a vendéglőben megtudta a nevüket is. A két

lányt otthon tartóztatták le. A tizenkilenc éves vizsgálati fogságba

került, és az eset súlyosságára való tekintettel a tizennégy évest is

bent tartották. Johan Lundberg eszméletén volt még, amikor

kórházba vitték, de ott rohamosan romlani kezdett az állapota. Most

eszméletlen volt, és az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy

megússza. Martinsson szerint a két lány azt vallotta, azért támadtak

a taxisra, mert „pénzre volt szükségük”.

A fiatalabbik lány még általános iskolás volt, kitűnő tanuló. Az

idősebbik egy szálloda recepcióján dolgozott, régebben pedig

gyerekfelvigyázó volt Londonban. Egyiküknek sem volt még

sohasem dolga sem a rendőrséggel, sem másféle hatósággal.

„Fel nem foghatom – gondolta Wallander. – Mennyire nem becsülik

az emberéletet. Megölhették volna azt a taxist. Talán meg is ölték,

ha esetleg meghal a kórházban. Két lány. Még ha fiúk lettek volna,

talán megérteném. Még ha ez csak régi beidegződés is.”

Kopogás szakította meg a gondolatait. Ann–Britt Höglund állt a

nyitott ajtóban. Szokás szerint sápadt és fáradt volt. Wallander arra

a változásra gondolt, amit megfigyelt a nőn, amióta az Ystadba

költözött. A rendőrtiszti főiskolai évfolyamán egyike volt a

legjobbaknak, és nagy lendülettel, sok energiával állt munkába

Ystadban. Mostanra már csak az akarat maradt meg. Megváltozott.

Belülről fakult meg.

– Zavarok? – kérdezte.

– Nem.

A nő óvatosan leereszkedett Wallander billegős vendégszékére.

Wallander a nyitott mappára mutatott. – Mit szólsz ehhez? – A taxis

lányok? – Igen. – Beszéltem azzal, amelyiket letartóztattuk. Sonja

Hökberg. Világos fejű, értelmes lány. Minden kérdésre okos és

pontos választ ad. És nem látszik rajta, hogy megbánta volna. A

másik lány tegnap este óta a gyámügy felügyelete alatt áll.

– Érted te ezt az egészet? Ann–Britt hallgatott egy darabig, mielőtt

válaszolt. – Igen is, nem is. Azt tudjuk, hogy az erőszak egyre

fiatalabb korosztályokat érint. – Nem emlékszem olyasmire, hogy

valaha is két lány késsel és kalapáccsal támadt volna valakire.

Részegek voltak? – Nem. De elgondolkodhatunk azon, hogy

tényleg csodálkoznunk kell–e rajta. Hogy nem tudhattuk volna–e

előre, hogy előbb vagy utóbb, de be fog következni valami hasonló.

Wallander rákönyökölt az asztalra.

– Ezt magyarázd meg!

– Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni.

– Legalább próbáld meg!

– A nőkre nincs már szükség a munkaerőpiacon.

– Elmúlt az az idő.

– Hát ez azért nem magyarázat arra, hogy két fiatal lány kalapáccsal

és késsel támad egy taxisra! – Tehát más okoknak is lenniük kell,

csak meg kell keresni őket. Egyikünk sem hisz abban, hogy vannak

olyan emberek, akik gonosznak születnek. Wallander a fejét

csóválta. – Legalábbis próbálok nem hinni benne, bár néha

nehezemre esik.

– Elég, ha megnézed azokat az újságokat, amelyeket az ilyen korú

lányok olvasnak. Most megint minden a szépség körül forog.

Semmi más nem számít. Csak hogy kihorgásszanak maguknak egy

barátot, akinek az álmai révén megvalósítják önmagukat is.

– Miért, ez nem mindig így volt? – Nem. Nézd meg a lányodat!

Neki talán nincsenek saját elképzelései arról, hogy mit akar kezdeni

az életével? Wallander tudta, hogy a nőnek igaza van. Mégis

megcsóválta a fejét. – Még mindig nem értem, miért támadták meg

Lundberget.

– Pedig meg kéne értened. Ezek a lányok lassan kezdik felfogni,

nemcsak hogy nincs rájuk szükség, hanem egyenesen baj, hogy

léteznek. És akkor reagálnak. Akárcsak a fiúk. Többek között

erőszakkal is. Wallander hallgatott. Csak most értette meg, mire

akart kilyukadni Ann–Britt. – Nem hiszem, hogy jobban el tudnám

magyarázni – mondta a nő. – Nem akarsz velük te magad is

beszélni? – Martinsson is ezt gondolta.

– Tulajdonképpen valami egész más miatt jöttem. A segítségedre

van szükségem. Wallander figyelt, várta a folytatást. – Megígértem,

hogy itt Ystadban tartok egy előadást egy nőegyletnek. Csütörtök

este. De most vettem észre, hogy nem tudom megtartani. Nem

tudom összeszedni magam. Túl sok minden történt.

Wallander tudta, hogy a nőnek idegőrlő válópere folyik. A férje

sohasem volt otthon, mert szerelőként járta a világot, s így az egész

borzasztóan elnyúlt. Már tavaly is arról beszélt Wallandernek, hogy

vége a házasságának. – Nem kérnéd meg inkább Martinssont? –

kérdezte elhárítón. – Tudod, hogy nem tudok előadni. – Összesen

egy félóráról volna szó – mondta a nő. – Arról, hogy milyen is

rendőrnek lenni. Imádni fognak: harminc nő! Wallander

határozottan csóválta a fejét. – Martinsson szívesen megcsinálja.

Ráadásul ő megfordult a politikában is, tud beszélni, hozzászokott.

– Megkérdeztem. Nem ér rá.

– És Lisa Holgersson?

– Szintúgy.

– Hanssonnal mi a helyzet?

– Percek alatt rátér a lovakra. Nem lehet odaengedni.

Wallander belátta, hogy nem bújhat ki. Segítenie kell Ann–Brittnek.

– Miféle nőegyletről van szó? – Egyfajta irodalmi önképzőkörről,

amely egyletté nőtte ki magát. Már több mint tíz éve összejárnak. –

És arról beszéljek, hogy milyen dolog rendőrnek lenni? – Semmi

másról. És talán lesz pár kérdésük. – Nem mintha nagy kedvet

éreznék, de neked megteszem. A nő megkönnyebbült, egy cédulát

tett le az asztalra. – Tessék, ez a kapcsolattartó személy neve és

telefonszáma. Wallander felvette a cédulát. A cím a

városközpontban volt, a Mariagatantól nem messze. A nő felállt.

– Pénzt nem kapsz. Csak kávét és sutit.

– Nem eszem süteményt.

– Nos, mindenesetre az egész akció összhangban áll az országos

főkapitány elképzeléseivel, aki azt mondta, hogy erősíteni kell a

kapcsolatainkat az utca emberével. És mindig új meg új utakat kell

keresnünk, hogy elmondjuk, hogyan dolgozunk. Wallander meg

akarta kérdezni, hogy van. De aztán hagyta. Ha a problémáiról

beszélni akar, ő maga is előállhat velük. Az asszony az ajtóban

megfordult. – Nem Stefan Fredman temetésére akartál menni?

– Voltam. És pont olyan szörnyű volt, amilyennek elképzeltem. –

Hogy van az anyja? Nem emlékszem már a nevére. – Anette. Úgy

látszik, a sors semmitől sem kíméli meg. De azt hiszem, a kisfiút

rendesen ellátja, aki még megmaradt neki. Legalábbis igyekszik.

– Majd meglátjuk.

– Hogy érted ezt?

– Hogy hívják a fiút?

– Jens.

– Meglátjuk, hogy tíz éven belül felbukkan–e a Jens Fredman név a

bűnügyi híradásokban. Ann–Britt kiment a szobából. A kávé kihűlt,

Wallander újat hozott. A fiatal kollégák eltűntek. Wallander lement

a folyosón Martinsson szobájáig. Az ajtó tárva–nyitva, de a szoba

üres. Wallander visszatért a saját szobájába. A fejfájása viszont nem

tért vissza. A víztoronynál csókák kiabáltak. Nem tudta

megszámolni őket. A telefon csengett, le sem ült, felvette. A

könyvesbolt volt. Megérkezett a könyv, amelyet rendelt. Nem

emlékezett rá, hogy könyvet rendelt volna, de nem mondott semmit.

Megígérte, hogy másnap elhozza.

Amikor letette, eszébe jutott. Lindának szánta ajándékba. Francia

könyv, a bútorrestaurálásról szól. Wallander az orvosi váróban, egy

magazinban olvasott róla. Még mindig hitt benne, hogy hiába tesz

Linda egyre–másra kitérőket mindenféle foglalkozás irányába, azért

csak megmarad a régi bútorok iránti érdeklődése. Megrendelte a

könyvet, aztán el is felejtette. Már több hét eltelt azóta, hogy

utoljára beszéltek egymással.

Martinsson rontott be a szobába. Mindig sietett, ritkán kopogott.

Wallander az évek múlásával egyre inkább megerősödött abban a

hitében, hogy Martinsson jó rendőr. A gyengéje az volt, hogy

tulajdonképpen egészen más dolgok érdekelték. A tavalyi évben

többször is komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy felmond.

Főképp amikor a lányát az iskolaudvaron csak azért bántották, mert

az apja rendőr. Semmi más ok nem volt rá. Akkor Wallander rá

tudta beszélni, hogy folytassa. Martinsson makacs volt, és hébe–

korba még némi éleslátásról is tanúságot tett. Makacssága azonban

néha türelmetlenségbe csapott át, éles elméje pedig gyakran nem

juthatott szóhoz, mert már az alapokat elrontotta. Martinsson az

ajtófélfának támaszkodott. – Megpróbáltalak elérni, de nem volt

bekapcsolva a mobilod.

– A templomban voltam – felelte Wallander.

– Aztán meg elfeledkeztem róla.

– Stefan temetésén?

Wallander megismételte, amit Ann–Brittnek mondott: hogy milyen

borzasztó volt. Martinsson fejével az asztalon heverő nyitott mappa

felé intett. – Elolvastam – mondta Wallander. – És fel nem

foghatom, mi vitte rá ezeket a lányokat arra, hogy kalapáccsal

üssenek és késsel döfjenek.

– Ott áll – felelte Martinsson.

– A pénz kellett nekik.

– Ilyen brutálisan? Tényleg: hogy van?

– Lundberg?

– Ki más?

– Még mindig eszméletlen.

Megígérték, hogy felhívnak, ha változás áll be az állapotában. Vagy

megmarad, vagy meghal. – Te érted ezt az egészet? Martinsson leült

a látogatószékre. – Nem, nem értem. És tudod, abban sem vagyok

egészen biztos, hogy meg akarom–e érteni. – Pedig meg kell

értenünk. Ha továbbra is rendőrök akarunk lenni. Martinsson

Wallanderre nézett. – Tudod, milyen sokszor akartam már

abbahagyni. Legutóbb még sikerült lebeszélned. De legközelebb…

nem tudom. Mindenesetre nem lesz egyszerű.

Martinssonnak nagyon is igaza volt. Ez nyugtalanította Wallandert,

mert nem akarta ezt a jó kollégát elveszíteni. Éppúgy, ahogy azt

sem akarta, hogy Ann–Britt beállítson egy szép napon azzal, hogy ő

akkor most kiszáll. – Talán még egyszer beszélnünk kellene azzal a

lánnyal – mondta Wallander. – Sonja Hökberggel. – Előbb még

valami mást. Wallander már felállt, de most visszaült.

Martinssonnak papírok voltak a kezében. – Szeretném, ha

átolvasnád ezt. A múlt éjszaka történt. Én szálltam ki, de nem

láttam okot arra, hogy felkeltselek.

– Mi történt?

Martinsson a homlokát vakargatta. – Egy óra tájt egy őr riasztott

bennünket, hogy odafent az áruházaknál, a bankautomatánál egy

halott férfi hever. – Melyik áruházaknál? – Fenn a pénzügyi

hivatalnál. Wallander bólintott.

– Odamentünk. Tényleg ott feküdt egy halott férfi az aszfalton. Az

orvos szerint nemrég halt meg. Legföljebb két órája. Természetesen

pár nap múlva pontosabban is megmondja.

– Mi történt?

– Pontosan ez a kérdés.

A férfi fején nagy seb volt. De hogy valaki leütötte volna, vagy

akkor csapta oda, amikor a járdára esett, azt sajnos ott nem tudtuk

eldönteni. – Kirabolták? – A tárcája még ott volt. Pénz is volt

benne. Wallander gondolkodott.

– Tanúk?

– Nincsenek.

– És ki a halott?

Martinsson a papírjaiban lapozgatott. – Tynnes Falknak hívták.

Negyvenhét éves volt. A közelben lakott. Apelbergsgatan 10.

Bérlakás, legfölső emeleti. Wallander felemelte a kezét,

félbeszakította Martinssont…

Apelbergsgatan 10.?… Aha. Wallander lassan bólintott. Emlékezett

arra, hogy pár évvel ezelőtt, közvetlenül azután, hogy elvált

Monától, egy táncos rendezvényen megismerkedett egy nővel.

Eléggé be volt rúgva.

Hazament vele, és másnap reggel egy olyan nő mellett ébredt fel,

akit józanul meg sem ismert. Naná, hogy a nevét sem tudta.

Sürgősen felöltözött, elosont, és soha többé nem látta a nőt. De

valamiért egészen biztos volt abban, hogy a ház az Apelbergsgatan

10. volt. – Van valami különleges ebben a címben? – kérdezte

Martinsson. – Csak nem hallottam pontosan, amit mondtál.

Martinsson csodálkozva nézett rá.

– Érthetetlenül beszélnék?

– Folytasd!

– Egyedülálló volt.

Elvált. A volt felesége még itt lakik a városban. De a gyerekei az

egész országban mindenfelé. Egy tizenkilenc éves fiú

Stockholmban egyetemre jár. A lánya tizenhét éves, és valamelyik

párizsi nagykövetségen dolgozik mint bébiszitter. Persze a feleséget

értesítettük arról, hogy meghalt.

– Mivel foglalkozott?

– Egyszemélyes informatikai tanácsadó cége volt.

– És nem rabolták ki?

– A kezében tartott cédula tanúsága szerint nem.

– Mert különben feltételezhettük volna, hogy valaki megleste, és

leütötte, amikor pénzt vett fel. – Én is gondoltam erre az

eshetőségre. De szombaton vett fel pénzt. Egy kisebb összeget.

Martinsson odaadott Wallandernek egy zacskóba csomagolt véres

papírdarabot. Wallander látta, hogy az automata pontosan két

perccel éjfél után nyomtatta ki a bankszámlakivonatot. Visszaadta a

zacskót. – Nyberg mit mondott? – A fejseben kívül semmiből nem

következtethetünk bűncselekményre. Valószínűleg szívinfarktusban

halt meg. – Talán arra számított, hogy több pénz van a

folyószámláján – mondta elgondolkodva Wallander.

– Ez meg hogy jut eszedbe?

Wallander maga sem tudta, mire gondolt. – Tehát megvárjuk az

orvosi jelentést, de addig is abból indulunk ki, hogy nem

bűncselekmény áldozata lett. Martinsson összeszedte a papírjait.

– Felhívom az ügyvédet, akire a Hökberg lányt ráosztották. Szólok,

mikor jön, hogy te is tudj vele beszélni. – Nem mintha feltétlenül

szeretnék beszélni vele – felelte Wallander. – De valószínűleg

muszáj lesz. Martinsson távozott. Wallander kiment a mosdóba. Az

az idő, mondta magában, amikor egyfolytában pisilnie kellett a

magas vércukorszintje miatt, végleg a múlté. A következő órát az

országba csempészett cigaretta reménytelen ügyének szentelte.

Fejében egyfolytában az az ígéret motoszkált, amelyet Ann–Britt

Höglundnak tett. Négy óra kettőkor Martinsson felhívta, és közölte,

hogy itt van Sonja Hökberg és az ügyvéd.

– Ki az ügyvéd? – kérdezte Wallander.

– Herman Lötberg.

Ismerte az ügyvédet. Idősebb férfi, jól lehet vele dolgozni. – Öt

perc, és ott vagyok – mondta Wallander, és letette a kagylót. Az

ablakhoz lépett. A csókák már eltűntek. A szél felerősödött. Anette

Fredmanra gondolt. A fiúra, aki a padlón játszott. Riadt tekintetére.

Aztán megrázta magát, és megpróbálta összeszedni a bevezető

kérdéseket, amelyeket Sonja Hökbergnek fel fog tenni. Martinsson

mappájában az állt, hogy ő ült a hátsó ülésen, és ő sújtott le a

kalapáccsal Lundberg fejére. Ráadásul nem egyszer, hanem

többször is. Mintha valami düh szabadult volna el benne. Wallander

fogta a jegyzettömbjét és a tollát. A folyosón jutott eszébe, hogy a

szemüvegét bent felejtette. Visszament érte.

Igazából csak egyetlen kérdés van, gondolta, miközben a

kihallgatásra ment. Egyetlen fontos kérdés van mindössze. Miért

tették? Az, hogy pénz kellett nekik, nem elegendő válasz. Biztos,

hogy kell lennie még egy válasznak, amely mélyebben rejlik.

4.

Sonja Hökberg egész másképp festett, mint amilyennek Wallander

elképzelte. De hát milyennek is képzelte? Mindenesetre nem

olyannak, mint amilyen személy most ott ült előtte a

kihallgatószobában. Alacsony volt, és olyan sovány, hogy szinte

áttetszőnek tűnt. Félhosszú, szőke haja volt, és kék szeme. Mintha a

kaviárosdobozon lévő fiú testvére lenne, gondolta Wallander. A

Kalle nővére. Gyerekes, életvidám. Nem pedig egy olyan

tébolyodott, aki kalapácsot rejteget a dzsekijében vagy a táskájában.

Wallander a folyosón üdvözölte a lány ügyvédjét. – Nagyon

összeszedett – mondta az ügyvéd. – De nem vagyok benne egészen

biztos, hogy tisztában van azzal, mivel gyanúsítjuk.

– Nem csak gyanúsítjuk – mondta Martinsson.

– Már bevallotta.

– A kalapács? – kérdezte Wallander.

– Megtaláltuk?

– A szobájában hevert az ágya alatt.

Még a vért se mosta le róla. De a másik lány eldobta a kést. Azt

még keressük. Martinsson elment. Wallander az ügyvéddel együtt

lépett be a kihallgatószobába. A lány kíváncsian vette szemügyre

őket. Egy kicsit sem látszott idegesnek. Wallander biccentett és

leült. Az asztalon magnó állt. Az ügyvéd úgy ült le, hogy Sonja

Hökberg láthassa. Wallander sokáig nézte a lányt. Az viszonozta a

tekintetét.

– Van egy rágód? – kérdezte hirtelen.

Wallander megrázta a fejét. Lötbergre nézett, aki szintén nemet

intett. – Mindjárt megkérdezzük, tudunk–e neked rágót szerezni –

mondta Wallander, és bekapcsolta a magnót.

– De előtte beszélgetni fogunk.

– Már elmondtam, hogy volt.

Miért nem kaphatok rágót? Fizetek érte. Semmit se mondok, ha

nem kapok rágót. Wallander magához húzta a telefont, és leszólt a

portára. Ebba biztosan el tudja intézni, gondolta. De amikor idegen

női hang szólt a kagylóba, mindjárt eszébe jutott, hogy Ebba már

nincs itt. Nyugdíjba ment. Persze ennek is van már jó fél éve, de

Wallander még mindig nem szokta meg az új helyzetet. Az új

kolléganőt Irénének hívják, és harminc év körül jár. Korábban

orvosírnokként dolgozott, és nagyon rövid idő alatt megkedveltette

magát a kapitányságon. Wallandernek azonban hiányzott Ebba.

– Szükségem volna egy rágógumira – mondta Wallander. – Ismersz

valakit, aki rágózik? – Igen – felelte a nő. – Például én magam.

Wallander letette a kagylót, és lement a portára. – A lány kéri? –

érdeklődött Irene. – Gyorsan kapcsolsz – mondta Wallander.

Visszament a kihallgatóba, és odaadta Sonja Hökbergnek a rágót.

Elfelejtette kikapcsolni a magnót. – Hát akkor kezdjük – mondta. –

1997. október 6. van, tizenhat óra tizenöt perc. Sonja Hökberg

kihallgatása. Kérdező Kurt Wallander. – Az egészet még egyszer el

kell mesélnem? – kérdezte a lány. – Igen. És beszélj olyan

értelmesen, hangosan, hogy a mikrofon jól fel tudja venni.

– De amikor már mindent elmondtam.

– Lehet, hogy lesz pár további kérdésem.

– Semmi kedvem még egyszer elmondani mindent.

Wallander egy pillanatra kijött a sodrából. Egyszerűen érthetetlen

volt számára, hogy a lányon idegességnek, nyugtalanságnak nyomát

sem látta.

– Mégsem fogod megúszni – mondta. – Nagyon súlyos

bűncselekmény elkövetésével vádolnak. Te pedig bevallottad ezt a

tettet. Súlyos testi sértés a vád ellened. És mivel a taxis elég rosszul

van, még súlyosbodhat a helyzeted. Lötberg lekicsinylőn nézett

Wallanderre, de egy szót sem szólt. Wallander elölről kezdte. –

Tehát Sonja Hökberg a neved, és 1978. február 2–án születtél. –

Vízöntő vagyok. És te? – Ez nem lényeges. Csak a kérdéseimre

válaszolj. Különben semmit. Értetted?

– Nem vagyok hülye.

– A szüleidnél laksz a Trastvåg 12.–ben, itt Ystadban.

– Igen.

– Van egy öcséd, Emil, aki 1982–ben született.

– Annak kéne itt ülnie. Nem nekem.

Wallander kérdő tekintettel nézett rá. – Hogyhogy? – Egyfolytában

veszekszünk. Állandóan a holmimban matat. A fiókjaimban

szaglász. – A fiatalabb testvérek néha fárasztók. De azt hiszem,

ezzel egyelőre nem foglalkozunk. Még mindig ugyanolyan nyugodt,

gondolta Wallander. Érezte, mennyire taszítja a lány érzéketlensége.

– Elmondanád, mi történt kedd este? – Olyan rohadt unalmas, ha

ugyanazt kétszer kell elmondani. – Nem számít. Tehát Eva Persson

és te este elindultatok szórakozni? – Itt a városban semmit sem lehet

csinálni. Szeretnék inkább Moszkvában lakni. Wallander elképedve

nézett rá. Mintha Lötberg is meglepődött volna.

– Miért pont Moszkvában?

– Valahol láttam, milyen izgalmas.

Sok minden történik. Te már voltál Moszkvában? – Nem. Csak a

kérdéseimre válaszolj, semmi egyebet ne mondj. Tehát

elindultatok?

– De hiszen ezt úgyis tudod már.

– Eva meg te… ti ketten jó barátnők vagytok?

– Különben nem indultunk volna együtt szórakozni.

Gondolod, hogy olyasvalakivel indulok el, akit nem kedvelek?

Wallander mintha először vett volna észre egy apró repedést az

egykedvűség mázán. A lány nyugalma türelmetlenségbe kezdett

átcsapni.

– Régóta ismeritek egymást?

– Nem különösebben.

– Mennyi ideje?

– Pár éve.

– Öt évvel fiatalabb nálad.

– Felnéz rám.

– Mit értesz ezen?

– Ő maga mondta. Felnéz rám.

– És vajon miért?

– Ezt tőle kéne megkérdezni.

– Meg fogom – gondolta Wallander.

– Egész csomó dolgot meg fogok kérdezni tőle.”

– Most akkor elmondanád, hogyan történt?

– De az istenért!

– Muszáj lesz, akár tetszik, akár nem.

– Szükség esetén akár estig is itt ücsörgünk.

– Ittunk egy sört.

– Eva Persson nem csak tizennégy éves?

– Idősebbnek látszik.

– És aztán mi történt?

– Aztán ittunk még egyet.

– És aztán?

– Taxit rendeltünk.

– De hiszen tudod az egészet! Miért kérdezed?

– Tehát elhatároztátok, hogy megtámadjátok a taxist?

– Pénzre volt szükségünk.

– Mire?

– Semmi különösre.

– Szükségetek volt pénzre.

De nem valami különleges céllal. Így mondtad? – Igen. Nem, nem,

kapta fel a fejét hirtelen Wallander. Mintha egy árnyalatnyi

bizonytalanságot vett volna észre a lányon. Azonnal felfigyelt. –

Általában a pénzt valami különlegesre szoktuk fordítani. – De most

nem így volt. Dehogynem így volt, gondolta Wallander. De úgy

döntött, egyelőre nem feszegeti tovább ezt a kérdést.

– Miért döntöttetek éppen egy taxis mellett?

– Beszéltünk róla.

– Amikor a vendéglőben ültetek?

– Igen.

– Korábban sohasem beszéltetek ilyesmiről?

– Miért kellett volna ilyesmiről beszélnünk?

Lötberg csak ült, és a kezét nézegette. – Ha megpróbálnám

összefoglalni, amit most mondtál, akkor azt mondanám, hogy

mielőtt beültetek volna abba a vendéglőbe sörözni, nem gondoltatok

arra, hogy megtámadtok egy taxisofőrt. Kinek az ötlete volt?

– Az enyém.

– És Evának semmi kifogása nem volt a dolog ellen?

– Nem.

Ez nem igaz, gondolta Wallander. Hazudik. De nem hazudik

rosszul. – Tehát a vendéglőből megrendeltétek a taxit, és ott ültetek,

ameddig meg nem jött. Így van? – Igen. – De akkor honnan volt a

kalapács? És a kés? Ha nem terveztétek előre? Sonja Hökberg

Wallander szemébe nézett. Állta a tekintetét… Mindig van egy

kalapács a táskámban. Eva pedig kést hord.

– Minek?

– Sohasem tudni, mi történik.

– Mit értesz ezen?

– Az utcákon rengeteg dilinós szaladgál.

– Az embernek védekeznie kell.

– Tehát mindig van nálad egy kalapács?

– Igen.

– Volt már rá példa, hogy használtad?

Az ügyvéd összerezzent.

– Ez a kérdés nem hiszem, hogy releváns lenne.

– Az meg mit jelent? – kérdezte Sonja.

– A releváns? Hogy nem fontos.

– Azért válaszolhatok. Sohasem használtam. De Eva egyszer karon

szúrt egy fickót. Amikor tapogatni kezdte. Wallandernek támadt

egy ötlete. Letért arról a vonalról, amelyet idáig követett…

Találkoztatok valakivel a vendéglőben? Találkátok volt valakivel?

– Kicsodával? – Azt neked kell tudnod. – Nem. – Vagyis nem

voltak ott fiúk, akikkel találkozni akartatok? – Nem. – Tehát nincs

barátod? – Nincs. Egy kicsit túl hamar jött ez a válasz, gondolta

Wallander. Túlságosan gyorsan. Megjegyezte.

– A taxi megjött, ti pedig kimentetek.

– Igen.

– Aztán mit csináltatok?

– Nahát, mit csinál az ember, ha taxiba ül?

– Megmondja, hová akar menni.

– És ti azt mondtátok, Rydsgårdba mentek.

– Miért éppen Rydsgårdba?

– Nem tudom. Véletlen volt.

– Valamit kellett mondanunk.

– Eva előreült, te pedig hátra.

– Megbeszéltétek?

– Ez volt a tervünk.

– Miféle terv?

– Hogy azt mondjuk az öregnek, álljon meg, mert Eva hátra akar

ülni. És akkor akartuk kezelésbe venni. – Tehát kezdettől fogva

benne volt a tervetekben a fegyverek használata?

– Ha a sofőr fiatalabb lett volna, akkor nem.

– Akkor mit tettetek volna?

– Felhúztuk volna a szoknyánkat, ajánlatokat tettünk volna neki, és

így bírtuk volna megállásra. Wallander érezte, hogy elönti a veríték.

Egyszerűen gyötörte a lány hideg ravaszsága. – Miféle ajánlatokat?

– Mégis, mire gondolsz? – Vagyis azzal csábítottátok volna, hogy

szexuális kapcsolatot létesíthet veletek? – Micsoda szar egy

kifejezés. Lötberg hirtelen előredőlt. – Nem kellene annyit

káromkodnod. Sonja az ügyvédre nézett. – Annyit káromkodom,

amennyit csak akarok. Lötberg visszadőlt. Wallander úgy döntött,

hogy gyorsít. – De ez most egy idősebb férfi volt. Rávettétek, hogy

megálljon.

– Mi történt akkor?

– Fejbe vertem. Eva pedig megszúrta a késsel.

– Hányszor ütöttél?

– Nem tudom. Párszor. Nem számoltam.

– Nem féltél, hogy meghalhat?

– Kellett a pénz.

– Nem ezt kérdeztem.

Azt kérdeztem, tisztában voltál–e azzal, hogy meghalhat. Sonja

vállat vont. Wallander várt, de a lány nem szólt többet. Ő pedig

pillanatnyilag nem volt abban az állapotban, hogy még egyszer

feltegye a kérdést.

– Azt mondtad, kellett a pénz. De mire?

– Semmi különösre, mondtam már.

– És aztán mi történt?

– Elvettük a brifkóját meg a mobilját, és hazamentünk.

– Mit csináltatok a tárcával?

– Elosztottuk a pénzt. Aztán Eva eldobta.

Wallander Martinsson papírjaiban lapozgatott. Johan Lundberg

tárcájában körülbelül hatszáz korona volt. Eva Persson leírása

alapján a tárcát meg is találták egy utcai szemetesben. A

mobiltelefont Sonja Hökberg magával vitte. Megtalálták nála.

Wallander kikapcsolta a magnót. Sonja figyelte, mit csinál.

– Most hazamehetek?

– Nem – felelte Wallander.

– Tizenkilenc éves vagy.

– Vagyis büntethető.

– Súlyos bűncselekményt követtél el.

– Letartóztatási parancsot adtak ki ellened.

– Ez mit jelent?

– Hogy a börtönben maradsz.

– És miért?

Wallander Lötbergre nézett. – Talán az ügyvéded elmagyarázza

majd neked. Wallander kiment. Rosszul volt. Sonja Hökberg nem

játszott. Tényleg teljesen hidegen hagyta az egész. Bement

Martinssonhoz, aki telefonált, de a látogatószékére mutatott.

Wallander leült, várt. Hirtelen szeretett volna rágyújtani. Ez ritkán

fordult elő, de a Sonja Hökberggel folytatott beszélgetés felkavarta.

Martinsson befejezte a beszélgetést.

– Na, milyen volt?

– Mindent beismer. És jéghideg.

– Eva Persson ugyanilyen.

– Pedig ő még csak tizennégy éves.

Wallander szinte esdeklő pillantást vetett Martinssonra.

– Hát mi van?

– Nem tudom.

– De hát az ég szerelmére, ez két kislány!

– Tudom. És úgy tűnik, semmit sem bántak meg.

Egy ideig teljes csendben üldögéltek. Wallander egy pillanatig úgy

érezte: teljesen kiürült. Végül Martinsson törte meg a nyomott

csendet. – Érted már, miért gondolom olyan sokszor, hogy ki kéne

szállni? Wallanderbe visszaköltözött az élet. – Érted már, miért

olyan fontos, hogy ne szállj ki? Felállt, és az ablakhoz lépett.

– Lundberg hogy van?

– Változatlanul kritikus az állapota.

– A végére kell járni ennek a dolognak.

Akár meghal, akár nem. Azért támadták meg, mert valamilyen

konkrét dologhoz pénzre volt szükségük. Hacsak nem valami egész

más okuk volt rá.

– És az meg mi lenne?

– Nem tudom.

Csak valahogy úgy érzem. Hogy talán mélyebbre nyúlnak a

gyökerek. Még ha nem tudjuk is megmondani, hogy hová. – Annak

nagyobb a valószínűsége, hogy kissé ittasak voltak. És elhatározták,

hogy pénzt szereznek. Anélkül hogy számot vetettek volna a

következményekkel.

– Miért gondolod ezt? – Hát abban mindenesetre biztos vagyok,

hogy nem csak úgy általában volt szükségük a pénzre. Wallander

bólintott.

– Igazad lehet.

Én is gondoltam már ilyesmire. Mindenesetre tudni akarom, hogy

mi lehetett az. Holnap beszélnék Eva Perssonnal. A szülőkkel is.

Egyik lánynak se volt barátja?

– Eva Persson azt állítja, neki van.

– Hökbergnek viszont nem volt?

– Neki nem.

– Úgy gondolom, hazudik. Van barátja.

– És meg is fogjuk találni.

Martinsson feljegyzett valamit. – Ki foglalkozik ezzel? Te vagy én?

Wallander nem habozott. – Én. Tudni akarom, mi folyik ebben az

országban. – Csak hálás lehetek, ha megszabadulhatok ettől az

ügytől.

– Egészében úgysem mentesülhetsz tőle.

Sőt Hansson és Ann–Britt szintén nem fog mentesülni. Rá kell

jönnünk, mi rejlik e mögött a támadás mögött. Gyilkossági kísérlet

volt. Sőt, ha Lundberg meghal, akkor gyilkosság. Martinsson az

asztalán halmozódó papírhegyre mutatott.

– Rejtélyes, hogyan fogok ezekkel megbirkózni. Vannak olyan

nyomozások, amelyek két éve futnak. Néha arra gondolok, el kéne

küldeni az egész paklit az országos főkapitánynak, hogy

magyarázza már meg, hogyan kellene mindegyiket megoldanom.

– Tudod, mit mondana: hogy csak zsörtölődsz, és a rossz

időbeosztásod az oka mindennek. Ami az időbeosztást illeti, lehet,

hogy részben egyet is kéne értenem vele. Martinsson bólintott.

– Néha már az is segít, ha kipanaszkodom magam.

– Tudom – felelte Wallander.

– Magam is így vagyok ezzel.

Rég elmúlt már az az idő, amikor minden ügyet megoldottunk, amit

csak megkaptunk. Most ki kell mazsoláznunk a legfontosabbakat.

Beszélni fogok Lisával. Wallander már majdnem kilépett,

Martinsson az ajtóból hívta vissza. – Tegnap este valami eszembe

jutott. Te mióta nem végeztél lőgyakorlatot? Wallander

gondolkodott.

– Majdnem két éve.

– Akárcsak én.

Hansson gyakorol, de hát ő benne van a sportlövész egyletben.

Ann–Brittről meg nem tudom. Azonkívül, hogy valószínűleg még

mindig traumát jelent számára az a tavalyi eset. De az előírások

szerint rendszeresen gyakorolnunk kéne. A szolgálati idő alatt.

Wallander már látta, mire akar Martinsson kilyukadni. Az, hogy

valaki több éven át nem végez lőgyakorlatot, aligha nevezhető

„rendszeresnek”. És vészhelyzetben ez elég veszélyes is lehet. –

Nem foglalkoztam a gondolattal – mondta ezért Wallander. – És ez,

persze, nem jó. – Szerintem én még a falat sem találnám el –

mondta Martinsson. – Túl sok a dolgunk. Csak a

legszükségesebbekre jut időnk. Ha egyáltalán.

– Mondd el Lisának! – Szerintem ismeri a helyzetet – mondta

bizonytalanul Martinsson. – A kérdés az, vajon tud–e rajta

változtatni. – Még nem vagyok negyvenéves – folytatta –, de néha

mégis azon kapom magam, hogy a régi szép időkre gondolok. Hogy

mennyivel jobb volt. De legalábbis nem ekkora szar, mint ez a

mostani.

Wallandernek nem jutott eszébe találó válasz. Martinsson dohogása

néha határozottan idegesítette. Visszament a szobájába. Fél hat volt.

Az ablakhoz állt, és kinézett a sötétségbe. Sonja Hökbergre gondolt,

és azon töprengett, vajon ennek a két lánynak mire kellett olyan

sürgősen a pénz. Vagy hogy valami más húzódik–e meg mögötte.

Aztán Anette Fredman arca jelent meg előtte.

Wallander érezte, hogy nem tud tovább dolgozni, pedig sok munka

várt rá. Vette a dzsekijét, és elindult. Szembe kapta az őszi szelet.

Amikor beindította a motort, megint azonnal hallotta azt a furcsa

zajt. Kifordult a parkolóból, és megbeszélte magával, hogy

útközben meg kell állnia bevásárolni. A hűtőszekrénye szinte

teljesen üres volt. Pontosan egyetlen üveg pezsgő állt benne,

amelyet egy fogadáson nyert Hanssontól. De azt már nem tudta,

mire is fogadtak. Hirtelen elhatározta, hogy megnézi azt a

bankautomatát, amely előtt tegnap az az ember meghalt. És ha már

ott van, az egyik áruházban be is vásárolhat.

Amikor leparkolt, és odament a bankautomatához, egy babakocsis

nő állt előtte, és éppen pénzt vett fel. Az aszfalt kemény volt, és

hepehupás. Wallander körülnézett. Itt nem voltak lakóházak a

környéken. Éjszaka ez a hely minden bizonnyal teljesen sivár.

Hiába világítanak erős fényű köztéri lámpák, ha itt valaki felkiált és

összeroskad, senki sem hallja vagy látja meg.

Wallander belépett a legközelebbi áruházba, és az

élelmiszerosztályt kereste. Szokás szerint kedveszegetté vált, amint

döntenie kellett. Telepakolta a kosarát, fizetett és hazahajtott. A

motorban mintha egyre erősödött volna az a furcsa zaj. Amikor

felért, levette a sötét öltönyt. Lezuhanyozott, és megállapította,

hogy elfogy a szappan, majd készített egy zöldséglevest, amely

meglepően ízletesre sikerült. Kávét is főzött, és a csészét magával

vitte a nappaliba. Fáradt volt. Végigzongorázta a tévéműsort, de

semmit sem talált, ami érdekelte volna, ekkor közelebb húzta a

telefont, és kikereste Linda stockholmi számát. A lánya két

barátnőjével együtt lakott egy kungsholmeni lakásban – a

barátnőknek Wallander a nevét sem tudta. Linda néha pincérnői

munkát vállalt egy vendéglőben. Wallander, amikor Stockholmban

járt, ott étkezett. Az étel jó volt, de azon csodálkozott, hogy a lánya

elviseli a hangos zenét.

Linda most lett huszonhat éves. Wallander még mindig úgy látta, jó

a kapcsolatuk, de sajnálta, hogy a lány olyan messzire került.

Hiányoztak neki a rendszeres együttlétek.

Üzenetrögzítő kapcsolt be. Bemondta, hogy senki sincs otthon,

majd ugyanezt angolul is elismételte. Wallander rámondta a nevét,

és hogy nem fontos ügyben kereste. Aztán csak ült. Kihűlt a kávéja.

Nem élhetek így tovább, gondolta. Ötvenéves vagyok, de ezeréves

erőtlen aggastyánnak érzem magamat. Aztán rábeszélte magát az

esti sétájára. Keresett valami jó ürügyet, hogy elsumákolhassa, de

aztán csak felállt, felvette a tornacipőt, és elindult.

Fél kilencre ért vissza. A séta eloszlatta a rosszkedvét. Csengett a

telefon. Azt hitte, Linda az. De Martinsson volt. – Lundberg

meghalt. Épp most hívtak. Wallander semmit sem szólt. – Ez pedig

azt jelenti, hogy Sonja Hökberg és Eva Persson gyilkosságot

követett el – folytatta Martinsson. – Igen – mondta Wallander. –

Meg még azt is jelenti, hogy egy jó szar történet van a nyakunkon.

Másnap reggel nyolc órára beszélték meg a találkozást. Azután már

nem sok mondanivalójuk volt egymás számára. Wallander a

heverőn ült. Szórakozottan nézte az esti híradót. Látta, hogy a dollár

árfolyama felfelé kúszik. De az egyetlen, ami tényleg felkeltette

érdeklődését, az a Trustor–sztori volt. Milyen egyszerűnek is

látszik, hogy az ember minden eszközét kivonja egy

részvénytársaságból, mielőtt még valaki közbelép, és már késő

lenne. Linda nem hívta vissza. Tizenegykor lefeküdt.

Sokáig nem tudott elaludni.

5.

Amikor Wallander másnap, kedden, október 7–én, pár perccel hat

után felébredt, észrevette, hogy nehezen nyel. Folyt róla a verejték,

és érezte, hogy beteg. De az a gondolat, hogy Johan Lundberg taxis

az előző nap belehalt a brutális támadás következményeibe, kiűzte

az ágyból. Lezuhanyozott, kávézott, és bevett pár lázcsillapító

tablettát. Eltette a dobozt. Indulás előtt még magába kényszerített

egy tálka aludttejet. A konyhai ablak előtti utcalámpa imbolygott az

erős szélben. Felhős volt az ég, a hőmérséklet pár fok pluszban.

Vastag pulóvert keresett a ruhásszekrényben. Aztán kezében a

telefonnal csak állt ott, és habozott, felhívja–e Lindát, de úgy

döntött, hogy ehhez még túl korán van. Amikor aztán beült a

kocsiba, eszébe jutott, hogy hagyott egy cédulát a konyhaasztalon,

amelyre felírta, mi fogyott ki. Persze arra már nem emlékezett, mit

írt a cédulára. És azt sem tudta elképzelni, hogy visszamegy érte.

Ehelyett eldöntötte, hogy a jövőben a rendőrségi üzenetrögzítőjére

fogja rámondani. Mert akkor, amikor megérkezik a munkába,

azonnal tudni fogja, mit kell majd vennie.

A szokott úton ment a kapitányságra, Österledenen át. Mindig

feltámadt a rossz lelkiismerete. Gyalog kellene mennie, hogy elég

alacsony maradjon a vércukorszintje. Annyira nem volt beteg, hogy

ne hagyhatta volna otthon a kocsit.

„Ha kutyám lenne, semmi baj nem lenne – gondolta. – De hát nincs

kutyám. Egy évvel ezelőtt néztem ugyan kölyköket egy külvárosi

labradortenyésztőnél, de hát nem lett belőle semmi. És semmi sem

lett a házból, és semmi sem lett Baibából. Egyszerűen semmi.”

Leparkolt a kapitányság előtt, és hétkor belépett a szobájába. Abban

a pillanatban, amikor leült, eszébe jutott, mit írt fel a papírra.

Szappan. Felírta a jegyzettömbre.

A következő perceket azzal töltötte, hogy végiggondolt mindent,

ami eddig történt. Egy taxist meggyilkoltak. Elfogtak két lányt, akik

bevallották a tettet, és egyiküknél megvolt a bűncselekmény

elkövetésének eszköze is. Az egyik lány fiatalkorú volt, a másik

ellen vádat emeltek, és még a nap folyamán meg kell jelennie a

börtönjogász előtt.

Visszatért előző napi rossz érzése. Sonja Hökberg érzelmi

ridegsége. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy mindennek

ellenére egy cseppnyi együttérzés azért van a lányban, csak ő nem

vette észre. De hiába. A tapasztalata azt súgta, hogy sajnos, nem

téved. Wallander felállt, kávét hozott a büféből, és átment

Martinssonhoz, aki szintén korán kelő volt. Szobájának ajtaja tárva–

nyitva állt. Wallandernek átsuhant a fejét, vajon hogyan képes úgy

dolgozni, hogy sosem csukja be az ajtaját. Wallander számára a

csukott ajtó volt a feltétele annak, hogy összpontosítani tudjon.

Martinsson biccentett.

– Gondoltam, hogy jössz – mondta.

– Nem igazán érzem jól magam.

– Megfáztál?

– Októberben rendszeresen megfájdul a torkom.

Martinsson, aki nagyon ügyelt az egészségére, visszahőkölt a

székében. – Otthon maradhattál volna – mondta. – Hiszen ez a

nyomasztó Lundberg–féle történet jószerivel lezárható. – Csak

részben – vetette ellen Wallander. – Nincs indítékunk. Nem hiszem

el, hogy a két lány „csak úgy” pénzt akart volna. Egyébként

megtaláltátok a kést?

– Nyberg foglalkozik vele.

– Még nem beszéltünk.

– Hívd már fel.

Martinsson elfintorodott.

– Reggel nagyon tüskés szokott lenni.

– Akkor én hívom fel.

Wallander felvette Martinsson telefonját, és először Nyberg otthoni

számát hívta. Nyberg fel is vette, de rossz volt a vonal. – Kurt

vagyok. Csak azt szerettem volna tudni, megtaláltátok–e a kést. –

Hogy a francba találtunk volna meg bármit is abban a sötétben? –

felelte gorombán Nyberg.

– Azt hittem, Eva Persson bevallotta, hol dobta el.

– Mégiscsak jó pár száz négyzetméteres területről van szó, amit át

kell kutatnunk. Azt mondta a lány, hogy valahol a régi temetőben

dobta el.

– Miért nem viszitek oda?

– Ha tényleg ott van, megtaláljuk – felelte Nyberg.

Ennyi volt a beszélgetés. – Rosszul aludtam – mondta Martinsson. –

Terese, a lányom, egész jól ismeri ezt az Eva Perssont. Majdnem

egykorúak. Eva Perssonnak is vannak szülei. Hogy érezhetik most

magukat? Ha jól értettem, Eva az egy szem gyerekük. Hallgattak,

gondolkodtak. Aztán Wallander tüsszögni kezdett. Azonnal kiment

a szobából.

Nyolc órakor összegyűltek az egyik ülésteremben. Wallander

szokás szerint az asztal rövidebb oldalánál foglalt helyet. Hansson

és Ann–Britt Höglund már ott volt. Martinsson az ablaknál állt és

telefonált. Nem szólt sokat, és azt is halkan, ezért mindenki tudta,

hogy a feleségével beszél. Wallander már sokszor elgondolkodott,

miről tudnak olyan hosszasan trafikálni, miután csak nemrég álltak

fel a reggeli mellől. Lehet, hogy Martinsson szükségesnek találta

elmondani, mennyire fél, hogy Wallander megfertőzi a

betegségével. A hangulat szürke és nyomott volt. Lisa Holgersson

lépett be. Martinsson befejezte a telefonálást. Hansson felállt, és

becsukta az ajtót.

– Nyberg nem jön? – kérdezte.

– Keresi a kést – felelte Wallander.

– Kiindulhatunk abból, hogy meg is találja.

Aztán Lisa Holgerssonra nézett. A nő bólintott. Wallander

eltűnődött, hányszor élte már át ezt a jelenetet. Kora reggel van,

mindenki összegyülekezett, fel kell deríteni a bűncselekményt. Az

évek múlásával új kapitányságra költöztek, új bútort kaptak, új

függönyöket. A telefonok változtatták külsejüket, a kivetítők is, és

persze megjelentek a számítógépek. Mégis mintha mindezek a

szereplők mindig is itt lettek volna. És a legrégebben ő maga.

– Johan Lundberg halott – kezdte.

– Ha esetleg valaki még nem tudná.

Az Ystads Allehanda friss számára mutatott, amely ott hevert az

asztalon. Nagy szalagcímmel hozták le a taxisgyilkosságot.

– Ez pedig azt jelenti, hogy a két lány, Hökberg és Persson,

gyilkosságot követett el. Rablógyilkosságot. Nem lehet másképp

nevezni. Főképp a Hökberg lány fogalmazott nagyon egyértelműen.

Megtervezték, fegyver volt náluk. Meg akarták támadni azt a taxist,

akit a véletlen az útjukba sodor. Eva Persson kiskorú, tehát nemcsak

a mi esetünk, hanem másoké is. Megvan a kalapács, Lundberg üres

tárcája és a mobilja. Ami hiányzik még, az a kés. Egyik lány sem

tagadja a tettet. Egyik sem akarja a másikra hárítani. Úgy

gondolom, legkésőbb holnap átadhatjuk az államügyésznek az

esetet. Az igazságügyi orvos szakértői vizsgálat természetesen még

nem zárult le. De a mi részünkről ez az egész egy rendkívül undok

ügy, amelyet akár azonnal le is zárhatunk. Wallander elhallgatott.

Senkinek sem volt kérdése.

– Miért tették? – kérdezte végül Lisa Holgersson.

– Olyan hihetetlenül fölöslegesnek tűnik az egész.

Wallander bólintott. Remélte, hogy valaki felteszi helyette ezt a

kérdést. – Sonja Hökberg nagyon határozott volt – mondta. – Akár

Martinsson hallgatta ki, akár én magam. „Kellett a pénz”, és semmi

több.

– Mire?

– Hansson kérdezte.

– Nem tudjuk.

Nem felelnek erre a kérdésre. Ha Hökbergnek hihetünk, maguk sem

tudták. Szükségük volt pénzre. Nem valami különös célra. Csak

úgy: pénzre. Wallander körülnézett, mielőtt folytatta volna: – Én

azonban ezt nem hiszem el. Legalábbis a Hökberg lány hazudik.

Erről meg vagyok győződve. Eva Perssonnal még nem beszéltem.

De a pénz valami határozott célra kellett nekik, ebben eléggé biztos

vagyok. Azonkívül még azt is gondolom, hogy Eva Persson azt

tette, amire a Hökberg lány utasította. Persze, ez nem kisebbíti a

bűnösségét. Csak éppen rávilágít kettejük viszonyára. – Van ennek

valami jelentősége? – kérdezte Ann–Britt. – Hogy ruhákra vagy mi

egyébre akarták költeni azt a pénzt? – Igazából nincs. Elég lesz

ennyi az államügyésznek, ha legalább a Hökberg lányt bűnösnek

akarja nyilváníttatni. Ami pedig Eva Persson ügyét illeti, az, amint

már mondtam, nem csak a mi dolgunk.

– Még sohasem volt dolguk a rendőrséggel – mondta Martinsson. –

Utánanéztem. És az iskolában sem volt egyikkel sem probléma.

Wallandernek megint csak olyan érzése támadt, hogy teljesen rossz

nyomon járnak. Vagy legalábbis túl hamar zárják le annak a

lehetőségét, hogy Lundberg meggyilkolásának valami más oka is

lehetett. De nem szólt, mert nem tudta megfogalmazni ezt a

homályos érzést. És épp elég munka vár még rájuk. Lehetett az ok

éppen a pénzéhség is, de egészen más is. Meg kell vizsgálni az

ügyet minden oldalról. A telefon megcsörrent. Hansson vette fel.

Figyelmesen hallgatott, aztán letette a kagylót.

– Nyberg volt. Megtalálták a kést. Wallander bólintott, és becsukta

az előtte heverő mappát. – Természetesen beszélnünk kell a

szülőkkel, és igen alapos személyiségvizsgálatot kell végeznünk.

De az államügyészségre menő anyagot akár azonnal is

összeállíthatjuk. Lisa Holgersson felemelte a kezét.

– Sajtókonferenciát kell tartanunk. A média nagy nyomást gyakorol

ránk. Ritka, hogy két fiatal lány ilyen erőszakos bűncselekményt

követ el. Wallander Ann–Brittre nézett. A nő a fejét csóválta. Az

elmúlt években átvette Wallandertől a gyűlölt sajtókonferenciákat,

de most nem akarta. Wallander megértette.

– Megcsinálom – mondta ezért.

– Hánykor?

– Egy órát javasolnék.

Wallander felírta a jegyzettömbjébe. A megbeszélés hamar lezárult.

A feladatokat szétosztották. Mindenkinek az volt az érzése, hogy a

rendőri vizsgálódást, amilyen hamar csak lehet, le kell zárni.

Nyomasztó volt ez a bűncselekmény. Senki sem szeretett volna a

feltétlenül szükségesnél többet foglalkozni vele. Wallander

látogatást tesz majd Sonja Hökberg otthonában, Martinsson és

Ann–Britt pedig Eva Perssonnal és a szüleivel beszél.

A helyiség kiürült. Wallander érezte, hogy elhatalmasodik rajta a

megfázás. „Legszerencsésebb esetben jól megfertőzök egy

újságírót” – gondolta, miközben papír zsebkendő után kutatott a

zsebeiben. A folyosón a csizmát és vastag overallt viselő Nybergbe

botlott. Nyberg haja égnek állt, és szokás szerint rossz volt a

hangulata.

– Hallom, megtaláltátok a kést.

– Az egyházközségnek nyilván nincs már pénze arra, hogy ősszel

söpörtessen – felelte Nyberg. – Fejen állva túrtuk odakinn az avart.

De végül megtaláltuk.

– Miféle kés volt?

– Közönséges konyhakés.

Elég hosszú. Olyan erővel döfött vele, hogy letörött a penge csúcsa,

talán egy bordán. Amúgy elég rossz minőségű kés. Wallander a

fejét csóválta.

– Hihetetlen – mondta Nyberg.

– Már tényleg ennyit sem számít az emberélet?

Mennyi pénzt szereztek? – Még nem tudjuk. Úgy hatszáz korona

lehetett. Több aligha. Lundberg épp akkor lépett szolgálatba. És

amikor kezdett, sohasem tartott magánál sok pénzt.

Nyberg valami érthetetlent mormolt és eltűnt. Wallander bement a

szobájába. Tétován üldögélt. Sajgott a torka. Nagyot sóhajtva

kinyitotta a nyomozati anyagokat tartalmazó mappát. Sonja

Hökberg a város nyugati részén lakott. Wallander felírta a címet,

vette a dzsekijét, és kifelé indult. Ahogy kilépett a folyosóra,

hallotta, hogy megszólal a telefon. Visszament. Linda volt az. A

háttérből konyhai zajok hallatszottak. – Ma reggel hallgattam meg

az üzenetrögzítőt – mondta Linda.

– Ma reggel?

– Nem aludtam otthon.

Wallander elég okos volt már ahhoz, hogy ne kérdezze meg, hol

töltötte a lánya az éjszakát. Tapasztalatból tudta, hogy előbb–utóbb

begurulna, és letenné a kagylót.

– Semmi fontos – mondta.

– Csak hallani akartam, hogy vagy.

– Jól. És te?

– Kicsit meg vagyok fázva. De amúgy, mint mindig. Meg akartalak

kérdezni, nem jössz–e mostanában.

– Nem jön össze.

– Kifizetem az utadat.

– Mondom, hogy nem jön össze.

– Nem a pénz miatt.

Wallander belátta, hogy nem tudja meggyőzni. A lánya éppen olyan

makacs volt, mint ő maga. – Hogy vagy? – kérdezte Linda még

egyszer. – Baibával már egyáltalán nem tartod a kapcsolatot?

– Rég vége. Hiszen te is tudod.

– Nem tesz jót, hogy csak úgy lógsz a levegőben.

– Hogy érted? – Tudod te azt jól, hogy értem.

– Már kicsit nyafogósan kezdesz beszélni.

– Régebben nem beszéltél így.

– Nem nyafogok.

– Na, már megint.

De volna egy javaslatom. Fordulj egy társkereső irodához! –

Társkeresőhöz? – Ahol találkozhatsz valakivel. Különben a végén

olyan vén morgós leszel, aki majd azon töri a fejét, hogy vajon

miért nem otthon alszom éjszaka. „Átlát rajtam, mint az üvegen –

gondolta Wallander.

– Mint a szitán.”

– Vagyis arra gondoltál, hogy hirdetnem kéne?

– Igen.

– Vagy legalábbis megkérdezni egy közvetítőirodát.

– Ezt sohasem fogom megtenni.

– Miért nem?

– Mert nem hiszek bennük.

– Miért nem?

– Nem tudom.

– Csak egy tipp volt. Gondolkodj el rajta.

– Most megyek dolgozni.

– Hol vagy?

– A vendéglőben. Tízkor nyitunk.

Még egy gyors szia, és vége volt a beszélgetésnek. Wallander azon

törte a fejét, vajon miért nem aludt otthon éjszaka Linda. Pár éve

volt egy kenyai barátja, Lundban tanult orvosnak. De aztán vége

lett. Az ezutáni kapcsolatairól nem sokat tudott. Azonkívül, hogy

nyilvánvalóan rendszeresen váltogatta őket. Mintha kis zavar és

féltékenység szúrt volna bele. Aztán kiment a szobájából. Igaz,

hogy már neki magának is eszébe ötlött párszor a hirdetés vagy egy

ügynökség felkeresésének ötlete, de mindig elvetette. Ez ugyanis

azt jelentené, hogy olyan szintre alacsonyítja le magát, ahol még

nem tartott.

A heves széllökések szembekapták. Beült a kocsiba, beindította a

motort, és hallgatta a kopogást, amely egyre rosszabb lett. Aztán

ahhoz a sorházhoz hajtott, amelyben Sonja Hökberg lakott a

szüleivel. A Martinssontól kapott mappából tudta, hogy a Hökberg

lány apja „szabadúszó vállalkozó”. Az már nem derült ki a

beszámolóból, hogy ez mit jelent. Wallander kiszállt. A kis kert

ápolt volt. Becsengetett. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó, egy férfi

engedte be. Wallander rögtön tudta, hogy már találkozott vele.

Nagyon jó volt az arcmemóriája. Azt viszont már nem tudta, mikor

vagy hol találkoztak. Az ajtóban álló ember is felismerte

Wallandert. – Gondolom, megismer – mondta Hökberg. – Igen –

felelte Wallander –, de be kell vallanom, hogy nemigen tudom hová

tenni. Nem emlékszem, milyen alkalommal találkoztunk.

– Erik Hökberg? Wallander az emlékezetében kutatott.

– És Sten Widén?

Most már emlékezett. Sten Widén, akinek nagy lóistállója volt

Stjärnsundban. És Erik. Sok évvel ezelőtt nagy, közös szerelmük

volt az opera. Stent még inkább lenyűgözte. Erik pedig, Sten

fiatalkori cimborája, párszor szintén ott volt, amikor egy gramofon

körül ülve Verdit hallgattak.

– Emlékszem már – mondta Wallander.

– De akkor még nem Hökberg volt a neve.

– Felvettem a feleségem nevét.

Akkor még Erik Erikssonnak hívtak. Erik Hökberg nagydarab férfi

volt. Kicsinek tűnt kezében a vállfa, amelyet Wallander felé

nyújtott. Wallander emlékezete szerint régen sovány volt, talán

emiatt ismert most rá nehezebben. Wallander felakasztotta a

dzsekijét, és bement Hökberg után a nappaliba. Ott volt a tévé, de a

hang nem ebből a készülékből jött, hanem egy másikból, amelyik a

szomszéd szobában állt. Leültek. Wallander zavarban volt. Már így

is épp elég nehéz volt a dolga.

– Szörnyű ez a történet – mondta Hökberg.

– Nem is tudom, mi üthetett belé.

– Korábban sohasem lépett fel erőszakosan?

– Soha.

– A felesége? Itthon van?

Hökberg összezuhant a fotelben. A vastag háj alatt Wallander

felismerni vélt egy arcot, amely egy messzi–messzi időbe repítette

vissza. – Fogta Emilt, és elvitte a nővéréhez Höörbe. Nem bírta itt

tovább. Az újságírók állandóan gátlástalanul hívogattak. Ha

eszükbe jutott, akár az éjszaka közepén.

– Akkor is beszélnem kell vele.

– Világos.

– Mondtam is neki, hogy a rendőrség megkeresi majd.

Wallander nem tudta pontosan, merre induljon tovább. – Biztosan

beszélgettek a feleségével az esetről. – Ő pontosan annyira nem érti,

akárcsak én. Mintha sokkot kaptunk volna.

– Vagyis jó volt a kapcsolata Sonjával?

– Nem voltak gondok.

– És az anyjával?

– Vele sem. Persze néha összekaptak.

De csak olyasmin, ami természetes. Azokban az években, amíg én

ismertem, semmi baj nem volt vele. Wallander a homlokát ráncolta.

– Ezen mit ért?

– Azt hittem, tudja, hogy ő a mostohalányom.

A nyomozati anyagból ez eddig nem derült ki. – A feleségemmel

Emil a közös gyerekünk – folytatta Hökberg. – Sonja olyan kétéves

lehetett, amikor bejöttem a képbe. Most decemberben lesz tizenhét

éve. Ruth meg én egy karácsonyi ünnepségen jöttünk össze.

– És kicsoda Sonja valódi apja?

– Rolfnak hívták.

– Sohasem törődött a lányával.

– Ruth össze sem volt vele házasodva.

– Tudja, hol él most?

– Pár éve meghalt. Halálra itta magát.

Wallander ceruza után kutatott a zsebében, de már rájött, hogy

ottfelejtette a szemüvegét is, a jegyzettömbjét is az irodájában. Az

üvegasztalon egy stósz újság hevert.

– Letéphetek egy csücsköt?

– A rendőrségnek már jegyzetfüzetre sem telik?

– Ezen a kérdésen el lehetne töprengeni.

De most csak elfelejtettem elhozni. Hökberg egy másik újságot

hozott alátétnek. Egy angol nyelvű pénzügyi újság volt. –

Megkérdezhetem, mivel foglalkozik? A válaszon Wallander

megrökönyödött.

– Spekulálok.

– Miben?

– Részvényekben. Opciókban. Devizában. Ráadásul a fogadásból is

van bevételem. Főképp angol krikett. Néha kis amerikai baseball.

– Vagyis játszik?

– Sosem lovizok.

Még csak tippelni sem szoktam. De azt hiszem, a tőzsdézés is

egyfajta játék. – És néha itthonról is szokott játszani? Hökberg

felállt, és intett Wallandernek, hogy kövesse. Amikor beléptek a

szomszéd szobába, Wallandernek a küszöbön földbe gyökerezett a

lába. Nemcsak egy tévé ment, hanem mindjárt három. A

képernyőkön számjegyoszlopok vonultak. Volt még néhány

számítógép és nyomtató is. Az egyik falon órák voltak, amelyek a

föld különböző időzónáinak idejét mutatták. Wallander úgy érezte,

mintha egy légi irányítótoronyba csöppent volna. – Mindig azt

mondják, hogy az új technikák kisebbé teszik a világot – mondta

Hökberg. – Pedig ebben kételkedni is lehet. Az én világom például

jóval nagyobb lett. Innen, Ystad széléről, egy rosszul épített

sorházból jelen lehetek a világ valamennyi tőzsdéjén. Beléphetek

egy londoni vagy római fogadóirodába. Opciót szerezhetek a

hongkongi tőzsdén, és Dzsakartában eladhatom az amerikai

dollárjaimat.

– Tényleg ennyire egyszerű?

– Hát ennyire azért talán nem.

Kellenek hozzá engedélyek, kapcsolatok, kell szaktudás. De ebben

a szobában a világ közepén vagyok. Bármikor. Az erő és a

sebezhetőség kéz a kézben járnak. Visszatértek a nappaliba.

– Megnézném Sonja szobáját – mondta Wallander. Hökberg egy

lépcsővel feljebb kísérte. Elmentek egy másik szoba mellett,

amelyről Wallander úgy sejtette, hogy az Emil nevű fiúé lehet.

Hökberg egy ajtóra mutatott. – Lent várok – mondta –, hacsak nincs

rám is szükség.

– Nincs, elvagyok.

Hökberg nehéz léptei elhaltak a lépcsőn lefelé. Wallander kinyitotta

az ajtót. A szobának ferde tetőtéri mennyezete volt, benne félig

nyitott ablak. A szélben vékony függöny lengett lágyan. Wallander

mozdulatlanul állt, és lassan körülnézett. Tapasztalatból tudta, hogy

milyen fontos az első benyomás. A későbbi részletekből

kibontakozhat olyan dráma is, amely első pillantásra nem látszik, de

az első benyomás mégiscsak meghatározó. Ebben a szobában egy

ember lakott. És ő ezt az embert kereste. Az ágy meg volt vetve.

Mindenütt virágos és rózsaszín párnák. Az egyik keskeny falat

egészen a mennyezetig polc fedte, hihetetlen mennyiségű

játékmackó ült rajta. A ruhásszekrény ajtaján tükör, a padlót vastag

szőnyeg borította. Az ablak alatt íróasztal állt. Üresen. Wallander

sokáig állt az ajtóban, a szobát nézve. Itt lakott Sonja Hökberg.

Bement a szobába. Odament az ágyhoz, letérdelt, benézett alája.

Poros volt, de egy helyen egy tárgy hátrahagyta a körvonalait.

Wallander megborzongott. Tudta, hogy a kalapács lehetett ott.

Felemelkedett, és leült az ágyra. Váratlanul kemény volt. Aztán

megfogta a homlokát: valószínűleg megint felment a láza.

A tabletták a zsebében voltak. Még mindig reszelt a torka is. Felállt,

és kihúzgálta az íróasztal fiókjait. Egyik sem volt bezárva. Még

csak kulcs sem volt bennük. Nem tudta, mit keres. Talán egy naplót,

egy fényképet. De a fiókok tartalma nem keltette fel az

érdeklődését. Visszaült az ágyra. A Sonjával történt találkozására

gondolt.

Hirtelen jelentkezett az érzés. Már akkor, amikor a küszöbön állt.

Valami nem stimmelt. Sonja nem illett össze a szobájával. Nem

látta itt a lányt, egyszerűen nem tudta elképzelni a rózsaszín

mackók között. Pedig mégis az ő szobája volt. Megpróbálta

elképzelni, hogy mit jelent ez. Vajon kinél van az igazság? Sonja

Hökbergnél, akivel a kapitányságon találkozott, vagy a szobájánál,

amelyben lakott, és ahová elrejtette a véres kalapácsot?

Rydberg sok éve megtanította őt hallgatózni. Minden helyiségnek

megvan a maga lélegzetvétele. Csak figyelned kell. Minden szoba

sok titkot elmesél arról az emberről, aki benne lakik. Wallander

eleinte erős kételkedéssel fogadta Rydberg tanácsát. De lassan–

lassan rájött, hogy Rydberg döntő fontosságú titkot árult el neki.

Megfájdult a feje. A halántéka mögött dobolt a fájdalom. Felállt, és

kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját. A vállfákon ruhák, az alján cipők.

Semmi egyéb, mint cipők és egy szakadt mackó. Az ajtó belső felén

egy filmplakát: Az ördög ügyvédje. A főszerepben Al Pacinóval.

Wallander még A keresztapából emlékezett rá. Becsukta a

ruhásszekrény ajtaját, és leült az íróasztalhoz. Onnan más

perspektívából látta a szobát.

Valami hiányzik, gondolta. Emlékezett, hogy nézett ki Linda

szobája, amikor a lánya tinédzser volt. Neki is sok pamutállata volt.

De mindenekelőtt képek, ideálok képei, amelyeket persze le lehetett

váltani, de valamiféle alak mégis mindig volt ott. Sonja szobájában

semmi. A lány tizenkilenc éves. Minden, amije van, egy filmplakát

a ruhásszekrény belsejében. Wallander még pár percet elült ott.

Aztán kilépett a szobából, lement a lépcsőn. Erik Hökberg a

nappaliban várta. Wallander kért egy pohár vizet, és bevette a

tablettákat. Hökberg kutató pillantást vetett rá.

– Talált valamit?

– Csak körül akartam nézni.

– Mi lesz most vele?

Wallander megcsóválta a fejét. – Büntethető, és beismerte a tettet.

Nem lesz könnyű dolga. Hökberg nem válaszolt. Látszott rajta,

mennyire elgyötört. Wallander még feljegyezte a sógornő hööri

telefonszámát. Aztán elment. A szél felélénkült. Jöttek–mentek a

széllökések. Wallander visszament a kapitányságra. Rosszul érezte

magát. A sajtókonferencia után azonnal hazamegy, és ágyba bújik.

Amikor a portához ért, Irene odaintette. Sápadt volt.

– Mi történt? – kérdezte Wallander.

– Nem tudom – felelte a nő.

– De kerestek.

– És persze szokás szerint nem volt nálad a mobilod.

– Ki keresett?

– Mindenki!

Wallander elvesztette a türelmét.

– Ki mindenki?

– Légy egy kicsit pontosabb, ha kérhetlek!

– Martinsson és Lisa.

Wallander egyenesen Martinsson szobájába ment. Hansson is ott

volt. – Mi történt? – kérdezte Wallander. Martinsson felelte: – Sonja

Hökberg meglépett. Wallander hitetlenül meredt rá.

– Meglépett?

– Egy szűk órája.

Mindenki, aki él és mozog, őt keresi. De eltűnt. Wallander a

kollégáira nézett. Aztán levette a dzsekijét, és leült.

6.

Nem kellett hosszú idő, hogy Wallander felfogja, mi történt. Valaki

hanyag volt. Valaki súlyosan megsértette a szolgálati előírásokat.

De mindenekelőtt valaki elfelejtette, hogy Sonja Hökberg nemcsak

egy bizalomgerjesztő külsejű fiatal lány. Hanem két nappal ezelőtt

brutális gyilkosságot követett el.

Nem volt nehéz rekonstruálni a történetet. Az ügyvéddel folytatott

megbeszélés után Sonját vissza kellett szállítani a zárt részlegbe. A

várakozás idejében kikéredzkedett a mosdóba. Amikor onnan kijött,

észrevette, hogy az a rendőr, aki kísérte, hátat fordít neki, és

valakivel beszélget, aki az egyik irodában tartózkodik. Ekkor

elindult a másik irányba. Senki sem próbálta feltartóztatni.

Egyszerűen kisétált a portán. Senki sem látta. Irene sem, senki.

Mintegy öt perc elteltével az őr bekukkantott a mosdóba, és

észrevette, hogy Sonja nincs ott. Aztán visszament abba a szobába,

amelyben az ügyvéddel tárgyalt. És csak akkor fújt riadót, amikor

látta, hogy oda se ment vissza a lány. Sorijának jó tíz perce volt

arra, hogy eltűnjön. Ez pedig elég volt. Wallander felnyögött.

Visszatért a fejfájása.

– Minden mozgósítható embert kiküldtem – mondta Martinsson. –

Felhívtam az apját is. Épp akkor mentél el tőlük. Kiderült valami a

beszélgetésetekből, amiből következtetni lehetne, hogy merrefelé

veszi az irányt? – Az anyja a nővérénél van Höörben. Odaadta

Martinssonnak a cédulát, amire a telefonszámot felírta. – Gyalog

nemigen ér oda – mondta Hansson. – Van jogosítványa – mondta

Martinsson a telefonkagylóval a fülén. – Mehet stoppal, elköthet

egy autót. – Mindenekelőtt Eva Perssonnal kell beszélnünk –

mondta Wallander. – Méghozzá íziben. Fütyülök rá, hogy kiskorú.

Meg kell mondania, amit tud.

Hansson elhagyta a szobát. Az ajtóban kis híján összeütközött Lisa

Holgerssonnal, aki házon kívül volt valami megbeszélésen, és épp

most tudta meg, hogy Sonja Hökberg eltűnt. Mialatt Martinsson

Höörbe telefonált a lány anyjának, Wallander elmagyarázta

Lisának, hogyan kerülhetett sor a szökésre.

– Ilyesminek egyszerűen nem szabad megtörténnie – mondta Lisa.

Szörnyen dühös volt. Ez tetszett Wallandernek. Egykori főnöke,

Björk jutott eszébe, aki azonnal azon aggódott volna, hogy

személyes tekintélyén mekkora csorba eshet emiatt. – Nem szabad

megtörténnie – felelte Wallander –, de mégis megtörténik. Most az

a legfontosabb, hogy elkapjuk. Azután ráérünk tisztázni, hol került

homokszem a gépezetbe. És hogy kit kell felelősségre vonni.

– Gondolod, fennáll annak a veszélye, hogy újabb erőszakos tettre

vetemedik? Wallander elgondolkodott. Megjelent előtte a lány

szobája. A sok plüssállat.

– Túl keveset tudunk róla – mondta.

– De nem tartom kizártnak.

Martinsson letette a kagylót. – Beszéltem az anyjával. És a hööri

kollégákkal is. Tudják, miről van szó. – Én azt hiszem, egyikünk

sem tudja – vetette ellen Wallander. – De azt akarom, hogy amilyen

gyorsan csak lehet, kapjuk el azt a lányt.

– Tervezte a szökést? – kérdezte Lisa Holgersson.

– Az őrök szerint nem – felelte Martinsson.

– Azt hiszem, egyszerűen kihasználta az adódó alkalmat.

– Biztos, hogy tervezte – mondta Wallander.

– Kereste az alkalmat.

El akart tűnni innen. Beszélt valaki az ügyvéddel? Tud nekünk

segíteni az ügyvéd? – Nem hiszem, hogy gondolt volna rá valaki –

mondta Martinsson. – Az ügyvéd a beszélgetésük után azonnal

elhajtott. Wallander felállt.

– Beszélek vele.

– A sajtókonferencia – mondta Lisa Holgersson.

– Mit csináljunk vele?

– Megtartjuk, ahogy terveztük.

Közölnünk kell velük a hírt. Még ha szívesebben hallgatnánk róla,

akkor is. – Már látom, hogy ott kell lennem – mondta Lisa.

Wallander nem válaszolt. Bement a szobájába. Dübörgött a feje.

Minden nyelés fájdalmat okozott. „Agyban volna a helyem –

gondolta. – Ahelyett hogy itt rohangálok, és tizenkilenc éves

lányokra vadászok, akik taxisofőröket vernek agyon.” Íróasztala

egyik fiókjában talált papír zsebkendőt. Felitatta az inge alatt csorgó

verítéket. Lázas volt. Aztán felhívta Lötberget, az ügyvédet, és

elmondta neki, mi történt. ó– Ez váratlan fordulat – jegyezte meg

Lötberg, amikor Wallander elhallgatott.

– És legfőképp nem jó – tette hozzá Wallander.

– Tud nekünk segíteni?

– Nem hiszem.

– Arról beszélgettünk, ami ezek után fog történni.

– Hogy türelmesnek kell lennie.

– És türelmes volt? Lötberg elgondolkodott.

– Őszintén szólva nem tudom.

Nem volt könnyű kapcsolatot teremteni vele. Kifelé nagyon

nyugodtnak látszik, de keveset tudok arról, hogy mi zajlik a felszín

alatt. – Nem emlegette valami barátját? Aki majd meglátogatja? –

Nem. – Senkit? – Csak annyit akart tudni, hogy mi van Eva

Perssonnal. Wallander gondolkodott.

– Kérdezett a szüleiről?

– Nem.

Wallander ezt is érdekesnek találta. Ugyanolyan sajátosnak, mint a

szobáját. Egyre erősödött benne az az érzés, hogy Sonja körül

valami nem stimmel. – Természetesen jelentkezem, ha kapcsolatot

keresne velem – mondta Lötberg. Befejezték a beszélgetést.

Wallander előtt megint megjelent a lány szobája. Mint egy

gyerekszoba, gondolta. Nem egy tizenkilenc éves lány szobája.

Inkább egy tízévesé. Ez a szoba valahol megrekedt az időben, míg

Sonja tovább fejlődött. Nem tudta végigvinni a gondolatmenetet.

Pedig tudta, hogy fontos.

Martinssonnak kevesebb mint félórájába került, míg elintézte, hogy

Wallander találkozzon Eva Perssonnal. Wallander elképedt, amikor

meglátta a lányt. Kicsike volt, tizenkét évesnél nem látszott

idősebbnek. A kezére nézett, és nem tudta elképzelni, hogy ez a kéz

kést ragadott, és nagy erővel beledöfte valakinek a mellkasába. De

gyorsan felfedezte, hogy van benne valami, ami Sonja Hökbergre

emlékezteti. Először nem is tudta, miben áll a hasonlóság lényege.

De aztán rájött. A tekintete. Ugyanaz az érdektelenség.

Martinsson magukra hagyta őket. Wallander szerette volna, ha

Ann–Britt Höglund is jelen van az Eva Perssonnal folytatott

beszélgetésen, de ő valahol kint járt a városban, és megpróbálta a

Sonja Hökbergre kiadott körözést a lehető leghatékonyabbá tenni.

Eva Persson anyjának ki volt sírva a szeme. Wallander azonnal

megsajnálta. Egészen megijedt, ha arra gondolt, mit kell most

megélnie a nőnek. Azonnal a tárgyra tért.

– Sonja megszökött. Azt szeretném megtudni tőled, sejted–e, hová

menekülhetett. Azt szeretném, ha alaposan elgondolkodnál. És hogy

tisztességesen válaszolj. Megértetted? Eva bólintott.

– Tehát mit gondolsz, hová ment?

– Biztos hazament. Hová ment volna?

Wallander nem tudta eldönteni, hogy a lány becsületesen vagy

arrogánsan felelt–e. Azt gondolta, hogy a fejfájása teszi

türelmetlenné. – Ha hazament volna, már megtaláltuk volna –

mondta egy kicsit hangosabban. Az anya összébb húzódott a

székén. – Nem tudom, hol van. Wallander kinyitotta a noteszét.

– Miféle barátai vannak?

– Kikkel áll kapcsolatban?

– Ismer autósokat is?

– Legtöbbször csak ketten vagyunk.

– De csak vannak más barátai is?

– Kalle.

– Mi a másik neve?

– Ryss.

– Tehát Kalle Ryss?

– Igen.

– Egyetlen olyan szót sem akarok hallani, ami nem felel meg a

valóságnak. Megértetted? – Mit ordítasz, a francba már? Vén trotty.

Igen, az a neve. Kalle Ryss. Wallander kis híján felrobbant. Nem

volt oda érte, ha vén trottynak nevezték. – Ki az a Kalle? – Szörföl.

Leggyakrabban Ausztráliában. De most odahaza van, és az

öregének dolgozik.

– Hol?

– Van egy vaskereskedésük.

– Vagyis Kalle Sonja egyik barátja.

– Együtt jártak.

Wallander folytatta a kérdezősködést, de Eva Perssonnak nem jutott

eszébe más, akivel Sonja Hökberg felvehette volna a kapcsolatot.

Azt sem tudta, hová szökhetett Sonja. Wallander végső

kétségbeesésében, hogy valami hasznosíthatót tudjon meg, Eva

anyjához fordult. – Én nem ismertem – felelte a nő olyan halkan,

hogy Wallandernek át kellett hajolnia az asztalon, hogy meghallja.

– Ismernie kellett a lánya legjobb barátnőjét!

– Nem kedveltem.

Eva villámgyorsan odafordult, és az anyja arcába csapott. Olyan

gyorsan történt, hogy Wallander még reagálni sem tudott. Az anya

sikoltozni kezdett. Eva tovább verte, és szitkozódott közben.

Wallandernek a kezébe harapott, de némi fáradsággal sikerült

elrángatni az anyjától Evát.

– Vigyétek ki a vénasszonyt! – kiabálta Eva.

– Látni sem bírom!

Wallander ebben a pillanatban akadt ki. Lekevert a lánynak egy

tisztességes pofont. Olyan keményre sikerült, hogy Eva eldőlt.

Wallander fájó kézzel támolygott ki a szobából. Lisa Holgersson,

aki arrafelé igyekezett a folyosón, döbbenten meredt rá.

– Mi történt?

Wallander nem felelt. A kezét nézte. Égett a pofontól. Egyikük sem

vette észre az egyik esti lap tudósítóját, aki túl korán jelent meg a

sajtókonferencián. Az összecsapás idején apró, diszkrét

fényképezőgépével egészen az eset színhelyéig sikerült eljutnia.

Több képet is készített, és jól megjegyezte, amit látott és hallott.

Fejében már alakultak a szalagcímek. Igen sebesen indult vissza a

porta felé.

A sajtókonferencia félórás késéssel kezdődött. Lisa Holgersson az

utolsó pillanatig reménykedett, hogy valamelyik rendőrkocsi

rábukkan Sonja Hökbergre. Wallander, aki nem ringatta magát ilyen

illúziókba, pontosan akart kezdeni. Egyrészt amiatt, mert nem

gondolta, hogy megtalálják a járőrök a lányt, másrészt pedig, mert

tovább rosszabbodott a megfázása.

Végül sikerült meggyőznie Lisát, hogy nincs értelme a további

várakozásnak. Az újságírók csak még ingerültebbek lesznek.

Anélkül is épp elég lesz.

– És mit mondjak nekik? – kérdezte a nő, úton a nagy ülésterem

felé, amelybe a sajtókonferenciát meghirdették.

– Semmit – felelte Wallander.

– Majd én beszélek velük.

– Csak szeretném, ha ott lennél.

Wallander bement az egyik mosdóba, és hideg vízzel megmosta az

arcát. Amikor aztán belépett az ülésterembe, összerezzent. Több

újságíró gyűlt össze, mint gondolta. Fellépett a kis pódiumra, a

főnöknő követte. Leültek. Végignézett a tömegen. Néhány arcot

ismert. Néhány nevet is ismert, de a többség ismeretlen volt.

„Most mit mondjak? – gondolta. – Persze, akárhogy elhatározza az

ember, akkor sem azt mondja, ami az igazság.” Lisa Holgersson

üdvözölte az egybegyűlteket, és átadta a szót Wallandernek.

„De utálom ezt az egészet – gondolta Wallander. – Nemcsak nem

kedvelem, egyenesen gyűlölöm a találkozásokat a média

képviselőivel. Még úgy is, hogy tudom, mennyire fontosak.”

Némán elszámolt háromig, aztán belevágott.

– Pár nappal ezelőtt itt, Ystadban megtámadtak és kiraboltak egy

taxist. Ahogy már nyilván tudják, a sérüléseibe belehalt. Az üggyel

kapcsolatban két személyt vettek őrizetbe. Beismerték a tettüket. Az

egyik tettes kiskorú, ezért az ő neve nem hangzik el ezen a

sajtókonferencián. Az egyik újságíró felemelte a kezét.

– Miért nem mondja ki, hogy két nőről van szó?

– Még vissza fogok térni rá – felelte Wallander.

– Ha egy kicsit türelemmel lennének.

Az újságíró fiatal volt, és makacs. – A sajtókonferenciát egy órára

tűzték ki. Most már fél kettő elmúlt. Miért nincsenek tekintettel

arra, hogy nekünk is bizonyos időpontokhoz kell igazodnunk?

Wallander agyonhallgatta a kérdést.

– Más szavakkal tehát gyilkosságról beszélhetünk – folytatta. –

Rablógyilkosságról. És semmi okunk nincs arra, hogy elhallgassuk,

hogy szokatlanul kegyetlen módon elkövetett gyilkosságról. Ezért

természetesen nagyon jó, hogy ilyen hamar fel tudtuk deríteni az

ügyet. Aztán belevágott. Olyan érzése volt, mint amikor valaki

ismeretlen vizekben merül, ahol ismeretlen mélységek nyílhatnak

meg alatta. – Sajnos, bonyodalom lépett fel, mégpedig olyan

módon, hogy az egyik tettes megszökött. De reménykedünk abban,

hogy rövidesen elfogjuk. Csend lett a teremben. Aztán minden

oldalról egyszerre záporoztak a kérdések. – Hogy hívják azt, aki

megszökött? Wallander Lisa Holgerssonra nézett. A nő biccentett.

– Sonja Hökberg.

– Honnan szökött meg?

– Innen a kapitányságról.

– Hogy történhetett ez?

– Épp megpróbáljuk kideríteni.

– Ez konkrétan mit jelent?

– Pontosan azt, amit mondtam.

Hogy megpróbáljuk kivizsgálni, hogyan szökhetett meg Sonja

Hökberg. – Más szavakkal ez a nő veszélyes. Wallander habozott.

– Igen – felelte végül.

– De ez nem biztos.

– Most akkor veszélyes vagy nem veszélyes?

– Nem tudja eldönteni?

Wallander elvesztette a türelmét. Nem is tudta, már hányadszor

ezen a napon. Amilyen gyorsan csak lehet, le akarta tudni ezt az

ügyet, hogy hazamehessen lefeküdni.

– A következő kérdést! Az újságíró nem hagyta abba.

– Értelmes választ szeretnék kapni.

– Veszélyes ez a nő vagy nem?

– Megkapta azt a választ, amit adhatok.

– A következő kérdést!

– Fegyvere van?

– Nem tudunk róla.

– Hogyan ölték meg a taxist?

– Késsel és kalapáccsal.

– Megtalálták a gyilkos fegyvereket?

– Igen.

– Megnézhetjük őket?

– Nem.

– Miért nem?

– Nyomozástechnikai okokból.

– A következő kérdést!

– Országos körözést adtak ki ellene?

– Egyelőre elég a regionális.

És ez minden, amit pillanatnyilag el tudunk önöknek mondani.

Wallander stílusa, ahogy véget vetett a sajtókonferenciának, heves

tiltakozást váltott ki. Tudta, hogy még milliónyi kérdés lebeg a

teremben, de felállt, és szinte erőszakkal felrángatta a székéről Lisa

Holgerssont is.

– Most aztán már elég! – sziszegte.

– Nem kéne még maradnunk?

– Akkor vedd át!

Megtudták, amit tudniuk kell. A többit majd kitöltik a

fantáziájukkal. A tévé és a rádió interjút kért. Wallander utat tört

magának a mikrofonok rengetege és a kamerák szeme között.

– Ez itt rád vár – mondta Lisának.

– Vagy kérd meg Martinssont.

– Most haza kell mennem.

Kijutottak a folyosóra. A nő elképedve nézett rá. – Hazamégy? – Ha

akarod, megfoghatod a homlokomat. Beteg vagyok. Lázam van.

Vannak más rendőrök is, akik megkereshetik a Hökberg lányt. És

megválaszolhatják ezt a sok szar kérdést.

És otthagyta, meg sem várva, válaszol–e. „Hiba – gondolta

magában. – Itt kéne maradnom, és megpróbálni, hogy valamennyire

rendet teremtsek ebben a káoszban. De pillanatnyilag sajnos nem

vagyok rá képes.”

Bement a szobájába, és felvette a dzsekijét, amikor egy cédulát vett

észre az asztalán. Martinsson kézírása volt. „Az orvosok szerint

Tynnes Falk természetes halállal halt meg. Nem bűntény. Vagyis ad

acta tehetjük.” Eltartott kis ideig, míg rájött, hogy a bankautomata

előtti halott emberről van szó. Ezzel legalább nem kell

foglalkoznunk, gondolta.

A garázson keresztül ment ki a kapitányságról, nehogy összefusson

egy újságíróval. Már viharossá erősödött a szél. Ahogy a kocsijához

ment, összehúzta magát a széllökésekkel szemben. Elfordította a

slusszkulcsot. Semmi. Többször is próbálkozott, de a motor halott

volt.

Kikapcsolta a biztonsági övet, és kiszállt, nem foglalkozott azzal,

hogy lezárja. Ahogy a Mariagatanra ért, eszébe jutott a

könyvkereskedés és a könyv, amelyet el kellett volna hoznia. Hát,

az még várhat. Minden várhat. Most csak aludni akart.

Az ébredés olyan volt, mintha kiugrott volna egy álomból. Megint a

sajtókonferencián volt, de ezt most abban a sorházban tartották,

amelyben Sonja Hökberg lakott. Wallander az újságírók egyetlen

kérdésére sem tudott válaszolni. Aztán a leghátsó sorban felfedezte

az apját. Szemmel láthatóan hidegen hagyta a tévés felhajtás, csak

ült a kamerák előtt, és festette mindig egyforma őszi tájképeit.

Wallander csendben maradt, fülelt. A szél nyomta az ablakot.

Elfordította a fejét. Éjjeliszekrényén az óra fél hetet mutatott.

Majdnem négy órát aludt. Próbált nyelni. Torka dagadt volt,

érzékeny. A láza viszont lement. Sejtette, hogy még mindig nem

kapták el Sonja Hökberget, különben biztosan felhívta volna valaki.

Felkelt, és kiment a konyhába. Ott volt a cédula, hogy szappant kell

vennie. Hozzáírta még a könyvet, amelyet a könyvesboltból el kell

hoznia. Aztán teát főzött, de citromot nem talált. A zöldséges

polcon csak pár elszíneződött paradicsom várakozott, meg egy félig

elrohadt uborka, ezt kidobta. Bevitte a szobába a teáscsészét. A

sarkokban mindenütt port látott. Visszament a konyhába, és a

cédulára felírta a porzsákot is. Az lenne persze a legjobb, ha

mindjárt egy új porszívót is venne. Odahúzta a telefont, és felhívta a

kapitányságot. Hansson volt az egyetlen, akit el tudott érni.

– Mi a helyzet? Hansson nagyot sóhajtott.

– Nyomtalanul eltűnt.

– Senki sem látta?

– Senki.

Idetelefonált az országos rendőrkapitány, és igen szkeptikusan

nyilatkozott az esetről. – Gondolom. De azt javaslom, hogy

pillanatnyilag ne ezzel foglalkozzunk.

– Hallom, beteg vagy.

– Holnapra rendbe jövök.

Hansson elmesélte, hogyan indult útjára a körözés. Wallandernek

semmi kifogása nem volt. Regionális körözést indítottak, de

előkészítették az országost is. Hansson megígérte, hogy jelentkezik,

ha történik valami. Wallander letette a kagylót, és bekapcsolta a

tévét. Legalább a híradót nézze meg. A déli országrész hírei között

Sonja Hökberg szökése biztosan a fő témák között fog szerepelni.

Sőt, még az is lehet, hogy országos híradóba is méltó hírnek

minősítik. De aztán félretette a távirányítót, és inkább betette a CD–

lejátszóba Verdi Traviatáját. Elhevert, becsukta a szemét.

Eva Perssonra és az anyjára gondolt. A lány hisztérikus kitörésére.

És közönyös tekintetére. Aztán csengett a telefont. Felkelt,

lehalkította a zenét, felvette. – Kurt? Azonnal megismerte a hangot.

Sten Widén volt. Wallander kevés barátja közül a legrégebbi Sten

volt. – Rég nem láttalak. – Mindig ritkán beszélünk egymással.

Hogy vagy? A kapitányságon azt mondták, megbetegedtél.

– Fáj a torkom. Semmi különös.

– Arra gondoltam, találkozhatnánk.

– Pillanatnyilag nem túl alkalmas.

– Láttad a híreket?

– Sem híradót nem nézek, sem újságot nem olvasok.

Kizárólag a lóversenyeredményeket és az időjárás–jelentést. –

Szökésben van egy személy, akit körözünk. El kell kapnom ezt a

személyt. Aztán találkozhatunk. – El akartam búcsúzni. Wallander

gyomra összeszorult. Sten talán beteg? Végképp tönkrevedelte a

máját?

– Miért? Miért akarsz elbúcsúzni?

– Eladom a lovardát, és elmegyek.

Sten Widén az utóbbi években egyre gyakrabban beszélt arról, hogy

elindul valamerre. Hogy eladja a lovardát. Amelyet az apjától

örökölt, és amely egyre inkább teherré vált számára. Wallander

hosszú estéken át hallgatta álmait egy másik életről, amelybe bele

akart vágni, még mielőtt késő lesz. Soha nem vette komolyabban

Widén álmait, mint a sajátjait. Ha Sten részeg volt, ami azért

gyakran előfordult, akkor hajlamos volt túlzásokba esni. Most

azonban józannak és energikusnak tűnt. Hangja, amely általában

vontatott volt, most megváltozott.

– Komoly?

– Igen. Megyek.

– Hová?

– Még nem döntöttem el.

– De hamarosan eldöntöm.

Wallander gyomrában feloldódott a görcs. Helyette irigységet

érzett. Sten Widén álmaiban ezek szerint mégiscsak több volt, mint

a sajátjaiban. – Kimegyek hozzád, amint tehetem. Legjobb esetben

pár nap múlva. – Itthon vagyok. Amikor befejezték a beszélgetést,

Wallander sokáig tétlenül üldögélt. Nem tudott nem irigykedni.

Saját álmai, hogy kitör, és pályát változtat, végtelenül

valószerűtlennek tűntek. Amit Sten Widén most meglépett, azt ő

sohasem fogja meglépni. Kiitta a teáját, és kivitte a bögrét a

konyhába. Az ablak előtti hőmérő egy fokot mutatott. Október

elejéhez képest hideg volt. Visszament a heverőhöz. A zene

csendesen szólt. A távirányítóért nyúlt, és a hifire irányította.

Ebben a pillanatban kialudt a villany. Először azt gondolta, csak a

biztosíték. De aztán, amikor odatapogatózott az ablakhoz, látta,

hogy az utcai lámpák is elsötétültek. Visszaballagott a heverőhöz,

és várt. Amit ebben az időpontban még nem tudott, az az volt, hogy

Skåne nagy részében ugyanilyen sötétség honolt.

7.

Olle Andersson aludt. A telefon csengett.

Amikor fel akarta kattintani az éjszakai lámpát, az sötét maradt.

Azonnal tudta, hogy mit jelent a hívás. Felkapcsolta a zseblámpáját,

amely mindig az ágya mellett volt, és felvette a kagylót. Ahogyan

sejtette, a hívás a Sydkraft üzemi központjából érkezett, ahol

folyamatos ügyelet volt. A készülékbe most Rune Ågren szólt bele.

Olle Andersson tudta, hogy ezen az október 8–ra virradó éjszakán ő

az ügyeletes. Rune malmöi származású volt, és már több mint

harminc éve állt különböző erőművek szolgálatában. Jövőre pedig

nyugdíjba megy. Azonnal a lényegre tért.

– Feszültségcsökkenést és áramkiesést észleltünk Skåne egyik

negyedében. Olle Andersson elcsodálkozott. Pár napja heves

széllökések voltak ugyan, de viharról még egyáltalán nem lehetett

beszélni.

– Az ördög tudja csak, mi történt ott – folytatta Ågren.

– Az ystadi trafóállomás esett ki.

Tehát rántsd magadra a kimenődet, és futólépésben lódulj oda. Olle

Andersson tudta, hogy sürgős. Az ystadi transzformátorállomás

fontos elosztó csomópontja volt annak a bonyolult

vezetékrendszernek, amelyen át az egyes régiók és városok az

elektromos áramot kapták. Ha ott történt valami, akkor Skåne nagy

része áram nélkül maradt. Mindig készenlétben kellett állnia az

alkalmazottaknak arra az esetre, ha zavar lépne fel az

elosztórendszerben. Ezen a héten Olle Andersson volt a felelős

Ystad kerületért.

– Elaludtam – mondta.

– Mikor maradt ki az áram?

– Tizennégy perccel ezelőtt.

Eltartott egy darabig, mire lokalizáltuk. Sietned kell. Ezenkívül a

kristianstadi rendőrség pótaggregátora is meghibásodott. Nem

tudják használni a segélyhívókat. Olle Andersson tudta, mit jelent

ez. Letette a kagylót, és felöltözött. Berit, a felesége is felébredt.

– Mi történt?

– Ki kell mennem. Skånéban nincs áram.

– Annyira erős a vihar?

– Nem, valami más lesz az. Aludj csak tovább.

Kezében a zseblámpával lement. A háza Svartéban volt. Húsz

percre lesz szüksége, hogy odaérjen a trafóállomáshoz. Míg a

dzsekijét vette, eltöprengett, vajon mi okozhatta a hibát. Attól félt,

annyira bonyolult lesz a baj, hogy egymagában nem lesz képes

megjavítani. Márpedig ha ilyen nagy területet érint az

áramkimaradás, akkor a lehető leggyorsabban helyre kell állítani a

feszültséget. A szél már nagyon erős volt, mire kiért az udvarra,

mégis biztos volt abban, hogy nem a széllökések okozták a zavart.

Beült a kocsijába, ebbe a guruló műhelybe, bekapcsolta a rádiót, és

felhívta Ågrent.

– Elindultam.

Tizenkilenc perc alatt ért ki a transzformátorállomásig. A táj

tökéletes sötétségbe burkolózott. Ahányszor áramkimaradás volt, és

úton volt, hogy kijavítsa a hibát, mindig ugyanazokkal a

gondolatokkal foglalkozott. Hogy ez a teljes sötétség száz évvel

korábban még teljesen normálisnak számított. Hogy a villamosság

mindent megváltoztatott. Egyetlen ma élő ember sem tudja

elképzelni, hogy akkor milyen lehetett. De Olle Andersson sokszor

gondolt arra is, hogy mennyire sebezhetővé vált a társadalom. Egy

egyszerű meghibásodás egy kapcsolóközpontban, és egy egész

országrész áram nélkül marad.

– Itt vagyok – mondta Ågrennek.

– Akkor igyekezz!

A trafóállomás egy szántóföldön állt. Magas kerítés vette körül.

Mindenütt táblák lógtak, amelyeken az állt, hogy a területre belépni

életveszélyes. A férfi a szélbe dőlt. Kezében ott volt a kulcscsomó.

Szemén a saját konstrukciójú szemüveg, amelyben nem volt üveg,

viszont két erős fényű zseblámpát szerelt bele a szeme fölé.

Kikereste a megfelelő kulcsokat. Ám amikor odaért a kapuhoz,

mintha földbe gyökerezett volna a lába, megállt. A kaput feltörték.

Körülnézett. Nem látott sem autót, sem embert. A rádióhoz kapott,

felhívta Ågrent. – A kaput feltörték – mondta. Ågren a vihar miatt

nehezen értette meg, amit mondott. Anderssonnak meg kellett

ismételnie.

– Üresnek látszik – folytatta aztán.

– Bemegyek.

Nem először élte meg, hogy egy transzformátorállomás kapuját

feltörik. Minden egyes alkalommal feljelentést tettek a rendőrségen.

A rendőrségnek néha még sikerült is elkapni a tetteseket.

Leggyakrabban fiatalok voltak, akik bátorságpróbának tekintették a

betörést. De néha arról is beszélgettek, mi történne, ha valaki

komoly szabotázsakciót hajtana végre a trafóállomás ellen. Épp

szeptemberben vett részt egy ülésen, amelyen a Sydkraft egyik

technikai biztonsági szakembere arról beszélt, hogy teljesen új

biztonsági intézkedéseket fognak bevezetni.

Forgatta a fejét. Nagy zseblámpáját a kezében tartotta. Így három

fénysugár siklott végig a trafóállomás acélvázán. Az acéltornyok

között egy kicsi, szürke házacska állt, az állomás „szíve”.

Acélajtaját két különböző kulccsal lehetett kinyitni, és illetéktelenek

csak jókora adag robbanóanyaggal tudták volna feltörni. Andersson

színes szigetelőszalag–darabkákkal jelölte a különféle kulcsokat. A

piros kulcs a kaput nyitotta, a sárga és a kék az acélajtót.

Körülnézett. Minden elhagyatottnak látszott. Csak a szél vonított.

Megindult. Pár lépés után megállt. Valami megállította.

Körülnézett. Talán mögötte van valami? A dzsekijére erősített adó–

vevőből Ågren hangja recsegett. Nem válaszolt. Mitől torpant meg?

A sötétben nem látott semmit, sem elöl, sem hátul. Látni nem

lehetett, de érezni. Bizonyos szagot. Talán a földek felől jön,

gondolta. Valami gazda most hordott trágyát a földjére.

Továbbment az alacsony épület felé. A szag nem gyengült. Hirtelen,

mintha földbe gyökerezett volna a lába, megtorpant. Az acélajtó

nyitva állt. Hátrált pár lépést, és az adóvevőhöz nyúlt.

– Nyitva az ajtó – szólt bele.

– Hallod?

– Hallom.

– Hogy érted, hogy nyitva az ajtó?

– Szó szerint.

– Van ott valaki?

– Nem tudom.

– De nem úgy néz ki, mintha betörték volna.

– Akkor meg hogy lehet nyitva?

– Nem tudom.

Csönd támadt az adó–vevőben. Andersson hirtelen nagyon

magányosnak érezte magát. Ågren megint jelentkezett.

– Gondolod, hogy kinyitotta valaki?

– Úgy néz ki. És olyan furcsa szag van.

– Nézz már utána, mi történt!

Legfőbb ideje. A főnökség már a fülemet rágja. Egyfolytában

hívogatnak, és kérdezgetik, mi van. Andersson nagy levegőt vett, az

ajtóhoz lépett és bevilágított. Először nem is értette, mit lát.

Iszonyatos bűz csapott az arcába. Aztán megértette, mi történt. Az,

hogy ezen az októberi éjszakán Skåne áram nélkül maradt, arra a

hullára volt visszavezethető, amely elszenesedve ott lógott a

gyűjtősínek között. Egy ember volt az oka az áramkimaradásnak.

Hátrafelé kibotorkált a házikóból, és felhívta Ågrent: – A

transzformátorházban egy hulla van. Pár másodpercig eltartott,

amíg Ågren válaszolt:

– Mondd még egyszer!

– Odabent egy elszenesedett hulla van.

– Egy ember okozta a rövidzárlatot.

– Ez igaz?

– Hallod, nem, amit mondok?!

– A relévédő mehetett tönkre.

– Hát akkor riasztjuk a rendőrséget.

Maradj ott, ahol vagy. Meg kell próbálnunk innen átirányítani az

egész vezetékhálózatot. Az adó–vevőben csend lett. Olle érezte,

hogy reszket. Fel nem tudta fogni, mi történhetett itt. Miért megy be

valaki egy trafóházba, és lesz öngyilkos úgy, hogy nagyfeszültségű

áramot vezet át a testén? Mintha villamosszékbe ülne. Rosszul volt.

Visszaült az autóba, hogy ne hányja el magát. Viharos, erős szél

fújt. És most még az eső is megeredt.

* * *

A riasztás pár perccel éjfél után futott be az elsötétült ystadi

rendőrkapitányságra. Az ügyeletes, aki fogadta a Sydkraft hívását,

sebesen jegyzetelt, és gyors helyzetelemzést végzett. És miután egy

hulla is szerepelt az ügyben, felhívta mindjárt Hanssont is, aki

készenlétes volt, és aki megígérte, hogy azonnal kiszáll a

helyszínre. Hansson gyertyával ült a telefonja mellett. Martinsson

számát kívülről tudta. Hosszan kellett csengetnie, mire Martinsson

felvette, mivel már aludt, és nem vette észre, hogy áramszünet van.

Amint végighallgatta Hanssont, azonnal tudta, hogy komoly a

helyzet. Letette a kagylót, ujjaival vakon végigzongorázott a

számokon, és azt a számot hívta, amelyet fejből tudott. Wallander a

heverőn aludt el, míg várt az áram visszatértére. Ám amikor a

telefonja megcsörrent, még mindig töksötét volt körülötte. Ahogy a

kagylóért nyúlt, le is sodorta a készüléket az asztalról.

– Martinsson vagyok.

– Hansson hívott az imént.

Wallander sejtette, hogy valami nagyobb horderejű dolog

történhetett, visszafojtott lélegzettel hallgatott. – Egy Ystadhoz

közeli Sydkraft–üzemben egy hullát találtak.

– Ezért van sötét?

– Nem tudom.

De úgy gondoltam, tudnod kell róla. Még ha beteg vagy, akkor is.

Wallander nyelt egyet. A torka még mindig be volt dagadva, de a

láza elmúlt.

– Tönkrement a kocsim – mondta.

– Értem kell jönnöd.

– Tíz perc múlva ott vagyok.

– Öt – mondta Wallander.

– Nem több. Még ha az egész vidék fekete is.

Sötétben öltözött, kiment az utcára. Esett. Martinsson hét perc alatt

ért oda. Végighajtottak a kivilágítatlan városon. Hansson a kijárat

egyik rondellájánál várt rájuk.

– Egy trafóállomás az, a szemétteleptől északra – mondta

Martinsson. Wallander tudta, hol van az állomás. Egyszer elsétáltak

a mellette lévő kiserdőbe, amikor Baiba látogatóban volt nála.

– Pontosan mi történt? – Nem tudok többet, mint amennyit

elmondtam. A Sydkraft riasztott bennünket. Ok találták meg a

hullát, amikor kimentek, hogy elhárítsák a hibát.

– Mekkora a kiterjedése? – Hansson azt mondja, hogy Skåne

egynegyed része áram nélkül maradt. Wallander hitetlenkedve

nézett rá. Ekkora területet érintő áramkimaradást csak nagyon ritkán

tapasztaltak. Néha–néha azért előfordult, ha különösen goromba téli

vihar tombolt. Vagy orkánerejű szél támadt, mint 1969 őszén. De

ekkora szél, mint a mostani, még sohasem okozott bajt.

Lekanyarodtak a főutcáról. Egyre sűrűbben esett. Martinsson nagy

sebességgel járatta az ablaktörlőket. Wallander máris megbánta,

hogy nem hozott esőkabátot, a gumicsizmájához meg hozzá se fért

volna. A kocsi csomagtartójában volt a csizma, a kocsi meg a

kapitányság előtt. Hansson fékezett. A sötétben egy zseblámpa

villant fel. Wallander egy overallos férfit látott, aki nekik integetett.

– Ez egy nagyfeszültségű transzformátorállomás – mondta

Martinsson. – Nem lesz szép látvány. Már ha igaz, hogy itt valaki

elégett. Kiszálltak az esőben. Idekint a szabad mezőn a szél is

erősebben fújt. Az az ember, aki elébük jött, sokkos állapotban volt.

Wallander most már nem kételkedett abban, hogy tényleg komoly

dolgok történtek.

– Ott bent – mutatott az ember a házikóra.

Wallander ment elöl. Az eső az arcába csapott, alig látott tőle.

Martinsson és Hansson mögötte. Mellettük ment Olle Andersson,

sokkos állapotban. – Ott bent – mondta, amikor megálltak a

trafóház előtt. – Valami lehet még odabent áram alatt? – kérdezte

Wallander.

– Nem. Most már nem.

Wallander fogta Martinsson zseblámpáját, és bevilágított a házikó

belsejébe. Már érezte az elégett emberi hús szagát. Azt a szagot,

amelyhez nem volt képes hozzászokni. Pedig érezhette eleget,

amikor elégett emberi tetemekkel kellett foglalkoznia. Önkéntelenül

átsuhant a fején, hogy Hansson biztosan elhányja magát: nem bírja

a hullaszagot. A test elszenesedett. Arca felismerhetetlenné vált.

Egy kormos kadáver – ennyi volt előttük. Beszorulva a biztosítékok

és a vezetékek közé. Oldalra lépett, hogy Martinsson is láthassa.

– Pfuj, a szentségét – nyögte Martinsson.

Wallander odakiáltott Hanssonnak, hogy szóljon Nybergnek, és

kérje meg, szálljon ki a teljes készültség. – És generátort is

hozzanak! Hogy lássunk valamit. Martinssonhoz fordult. – Hogy

hívják azt az embert, aki felfedezte a holttestet?

– Olle Andersson.

– Mit keresett itt?

– A Sydkraft küldte ki.

Természetesen vannak szerelőik, és valaki éjjel–nappal

készültségben van. – Beszélj vele! Próbálj valami időrendet

felállítani. És ne tapossatok tönkre minden nyomot, mert Nyberg

megbolondul.

Martinsson beült Anderssonnal az egyik kocsiba. Wallander hirtelen

egyedül maradt. Leguggolt, és megvilágította a hullát. A ruhájából

semmi sem maradt: Wallandernek az volt az érzése, hogy egy

múmiát lát. Vagy egy olyan testet, amelyre ezer év elteltével

bukkannak rá egy mocsárban. Ez azonban egy modern

transzformátorállomás. Gondolkodni próbált. Az áram tizenegy

körül maradt ki. Most mindjárt egy óra. Ha ez az ember okozta az

áramkimaradást, akkor körülbelül két órája lehet itt.

„Wallander felállt. A zseblámpát a cementes padlón hagyta. Mi

történhetett? Egy ember behatol egy félreeső helyen álló

transzformátorállomásra, és áramszünetet okoz azzal, hogy

öngyilkosságot követ el. Wallander fintort vágott. Ilyen egyszerű

azért nem lehet. Máris gyülekeztek a kérdések. Lehajolt a lámpáért,

és körülnézett a helyiségben. Nem tehetett mást: várta, hogy Nyberg

megérkezzen.

Ugyanakkor valami erősen nyugtalanította. A zseblámpa

fénypászmáját az elszenesedett holttesten járatta. Nem tudta, mi az

az érzés, de olyan volt, mintha felismerne valamit, ami ugyan már

nincs ott, de nemrég még ott volt.

Kiment, és nézte a masszív acélajtót. Két erős zár volt benne.

Semmiféle erőszakos behatolás nyomát nem fedezte fel. Visszament

a saját lábnyomán, és ügyelt arra, hogy ne nagyon taposson szét

nyomot. Amikor elért a kerítéshez, megvizsgálta a kaput. Mit

jelentsen ez? A kaput betörték, de az acélajtón erőszak nélkül

jutottak át. Martinsson bent ült a villanyszerelő kocsijában. Hansson

a sajátjából telefonált. Wallander lerázta magáról az esőt, és beült

Martinssonhoz. Járt a motor, dolgoztak az ablaktörlők. Felcsavarta a

fűtést. Fájt a torka. Bekapcsolta a rádiót, ahol épp rendkívüli híreket

mondtak. Csak amikor ezeket végighallgatta, ébredt tudatára annak,

mennyire komoly a helyzet.

Skåne egynegyed része áram nélkül maradt. Trelleborgtól

Kristianstadig sötétbe borult minden. A kórházak el voltak látva

pótaggregátorokkal, de egyébként sehol sem volt áram. A Sydkraft

egyik igazgatóját interjúvolták, aki bejelentette, hogy lokalizálták a

zavart, és nagyjából félóra múlva el is fogják hárítani. Előfordulhat,

hogy egyes vidékeken nagyobb türelemmel kell lenniük a

fogyasztóknak. Hát itt aztán nem lesz áram félórán belül, gondolta

Wallander. Eltűnődött, vajon az interjúalany tudja–e, hogy miről

van szó.

Lisa Holgerssont is értesíteni kell, gondolta. Elvette Martinsson

mobilját, és megkereste a számot. Eltartott egy darabig, míg

felvette.

– Wallander vagyok.

– Észrevetted, hogy nincs áram?

– Áramszünet van? Aludtam.

Wallander elmondta a legfontosabbakat. A nő azonnal teljesen

felébredt. – Menjek oda? – Szerintem inkább a Sydkrafttal kellene

felvenned a kapcsolatot. Hogy tisztában legyenek vele, hogy az

áramkimaradásukba egy rendőrségi nyomozás is belekapcsolódott.

– Mi történt? Öngyilkosság?

– Nem tudom.

– Szabotázs vagy terrorakció nem lehet?

– Nehéz megmondani.

– Nem zárnék ki semmit.

– Felhívom a Sydkraftot.

– Tájékoztass rendszeresen!

Wallander befejezte a beszélgetést. Odakintről Hansson érkezett

rohanvást az esőben. Wallander kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Nyberg úton van.

– Milyen a helyzet odabent?

– Nem sok minden maradt belőle.

Az arca is elégett. Hansson nem felelt. Visszaszaladt az esőben a

saját kocsijához.

Húsz perccel később Wallander a visszapillantó tükörben észrevette

Nyberg kocsijának fényszóróit. Kiszállt, és elébe ment. Nyberg

fáradtnak látszott. – Mi történt? Hansson, szokás szerint, most sem

volt valami érthető. – Van egy halottunk odabent. Elégett. Nem sok

minden maradt belőle. Nyberg körülnézett. – Hát, ez történik, ha

nagyfeszültségen égetjük el magunkat. Ezért sötét minden?

– Valószínűleg. – Vagyis most fél Skåne arra vár, hogy én készen

legyek? Hogy visszakapják az áramot? – Ha ez így volna is, nem

lehetnénk erre tekintettel. De szerintem már dolgoznak rajta, hogy

visszajöjjön az áram. Csak nem itt.

– Sebezhető ez a mi társadalmunk – mondta Nyberg, aztán azonnal

utasításokat kezdett osztogatni a vele érkezett technikusnak. Erik

Hökberg is ugyanezt mondta, jutott eszébe Wallandernek. Hogy

sebezhető társadalomban élünk. Most biztosan az ő számítógépei is

meghaltak, ha éjszaka is ott dolgozik rajtuk, hogy pénzt csináljon.

Nyberg gyorsan és hatékonyan dolgozott. Rövid idő alatt

felszerelték a fényszórókat, és csatlakoztatták őket egy dübörgő

generátorhoz. Martinsson és Wallander kocsiba ült. Martinsson a

jegyzeteiben lapozgatott.

– Anderssont egy Ågren nevű szolgálatos riasztotta a Sydkrafttól.

Ők lokalizálták az itteni zavart. Andersson Svartéban lakik. Húsz

perc alatt ért ide. Azonnal látta, hogy feltörték a kaput. Az acélajtót

viszont kinyitották. Amikor benézett, akkor látta, hogy mi a helyzet.

– Látott valami érdekeset? – Amikor ideért, senki sem volt itt, és az

úton nem is találkozott senkivel. Wallander gondolkodott.

– Tisztáznunk kell a kulcsok kérdését.

Andersson éppen Ågrennel beszélt telefonon, amikor Wallander

beszállt a kocsijába. Azonnal befejezte a beszélgetést. – Gondolom,

nagyon megviselte a dolog – mondta Wallander.

– Ilyen rémséget még sosem láttam.

– Mi történhetett?

– Még nem tudjuk.

Amikor megérkezett, ugye, a kaput feltörve találta, de az acélajtó

csak be volt hajtva, és nem látszott rajta erőszakos behatolás nyoma.

– Mivel magyarázza ezt?

– Egyáltalán nem próbálom megmagyarázni.

– Önön kívül kinek van még kulcsa ehhez a házhoz?

– Egy másik, Ystadban lakó szerelőnek.

– Moberg a neve.

– És persze a főirodának is vannak kulcsai.

– Az ellenőrzés viszont nagyon szigorú.

– De valaki kinyitotta?

– Úgy néz ki.

– Gondolom, ezeket a kulcsokat lemásolni sem túl egyszerű? – A

kulcsok az Egyesült Államokban készültek. És álkulccsal állítólag

lehetetlen kinyitni.

– Mi annak a Mobergnek a keresztneve?

– Lars.

– Lehet, hogy elfelejtette bezárni?

Andersson a fejét csóválta. – Ez olyan lenne, mintha szándékosan

kirúgatná magát. Az ellenőrzés nagyon szigorú. És az utóbbi

években tovább szigorították a biztonsági intézkedéseket.

Wallandernek egyelőre nem volt több kérdése.

– Jó lenne, ha még nem menne el – mondta. – Lehet, hogy még lesz

néhány kérdésünk. És arra kérném, hogy hívja fel Lars Moberget.

– Minek? – Kérje mg, nézzen utána, megvannak–e még a kulcsai

ehhez az ajtóhoz. Wallander kiszállt. Az eső megcsendesedett. Az

Anderssonnal folytatott beszélgetés után még nyugtalanabbá vált.

Persze lehetet véletlen is, hogy egy öngyilkosjelölt pont ezt a

trafóállomást nézte ki magának, de sok minden szólt ez ellen.

Például az a tény, hogy az acélajtót kulccsal nyitották ki. Ez

egészen más irányba mutatott: hogy itt valakit meggyilkoltak, aztán

a holttestét a villanyvezetékek közé dobták, hogy eltitkolják, mi

történt tulajdonképpen.

Wallander belépett a fényszórók fényébe. A fotós épp elkészült a

felvételekkel és a videókkal. Nyberg a halott mellett térdelt.

Bosszúsan felmordult, amikor Wallander árnyéka egy pillanatra

bejött a képbe.

– Mit mondtál? – Hogy egy örökkévalóság, amíg az orvos

megérkezik. El kell mozdítanál a testet, hogy lássam, mi van

mögötte.

– Szerinte mi történhetett?

– Tudod, hogy nem szeretek találgatni.

– Mégis egész idő alatt pontosan ezt csináljuk.

– Nos tehát?

Nyberg gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Ha valaki ezt

választotta az öngyilkosság módjának, az, hát, enyhén szólva is

morbid ötlet. Ha gyilkosság, akkor szokatlanul kegyetlen módszer.

Olyan, mint egy kivégzés a villamosszékben.

„Így van – gondolta Wallander. – Ami viszont engem abba az

irányba visz, hogy bosszút gyanítsak mögötte, amelyben valaki egy

igen speciális villamosszékbe juttatott valakit.”

Nyberg visszafordult a munkájához. Egyik bűnügyi technikus

megkezdi a kerítés belső felének végigvizsgálását. Megjött a

doktornő. Wallander már többször dolgozott vele együtt. Susan

Bexellnek hívták, nem volt valami bőbeszédű, azonnal munkához

látott. Nyberg hozta a termoszt, kávét töltött belőle. Wallandert is

megkínálta, aki hálásan elfogadta. Ezen az éjszakán már úgyis

lőttek az alvásnak. Martinsson bukkant fel mellettük, átázottan,

dideregve. Wallander odaadta neki a kávéscsészéjét. –

Visszakapcsolták az áramot – mondta Martinsson. – Most éppen

Ystad környékén van a sor. Az ördög tudja, hogy csinálják. –

Andersson beszélt Moberg kollégájával? A kulcsok ügyében?

Martinsson elment, hogy megkérdezze. Wallander látta, amint

Hansson mozdulatlanul ül kocsijában a kormánynál. Odament

hozzá, és visszaküldte a kapitányságra. Ystad még mindig sötétbe

burkolózik, lehet, hogy ott nagyobb hasznát veszik. Hansson

hálásan bólintott és elhajtott. Wallander az orvoshoz fordult. –

Tudsz már mondani valamit erről a fickóról? – Hát annyit

mindenképpen, hogy tévedsz, amikor fickót emlegetsz. Ez ugyanis

egy nő.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– De a többi kérdésedre még nem válaszolok.

– Egy azért még volna.

Halott volt már, amikor idekerült, vagy az áram ölte meg? – Ezt

még nem tudom. Wallander eltűnődött. Egész idő alatt férfira

gondolt. Ebben a pillanatban azt is meglátta, hogy a technikus, aki

odakint vizsgálódott a kerítésnél, Nyberghez lép egy tárggyal a

kezében. Wallander odament hozzájuk. Egy retikül volt. Wallander

rámeredt. Először azt hitte, téved. De aztán már egészen biztos volt

benne, hogy ezt a táskát látta már. Mégpedig az előző napon.

– A kerítés északi végénél hevert – mondta a technikus, akinek Ek

volt a neve. – Az egy nő odabent? – csodálkozott Nyberg. –

Nemcsak hogy egy nő – felelte Wallander –, hanem most már azt is

tudjuk, kicsoda. Ez a táska nemrég még a kihallgatószobában állt az

asztalon. Olyan zár volt rajta, amely tölgylevélre emlékeztetett.

Nem tévedett.

– Ez a táska Sonja Hökbergé volt – mondta.

– Vagyis az ő teteme fekszik a trafóházban.

Két óra múlt tíz perccel. Az eső megint rázendített.

8.

Három óra múlt pár perccel, amikor Ystadban visszajött az áram.

Wallander ekkor még a technikusaival együtt a trafóállomáson

tartózkodott. Hansson hívta fel a kapitányságról, és számolt be róla.

A doktornő befejezte a munkát, a testet elvitték, Nyberg folytathatta

a technikai vizsgálódást. Igénybe vette Olle Andersson szakmai

felkészültségét, és elmagyaráztatta magának a házon belüli roppant

bonyolult transzformátorhálózatot. Ugyanakkor biztosították a

bekerített és lezárt területen lévő nyomokat is. A kitartó eső

megnehezítette a munkát. Martinsson elcsúszott a sárban, elesett, és

elszakadt a ruha a könyökén. Wallander úgy fázott, hogy reszketett,

és vágyakozott a gumicsizmája után.

Nem sokkal azután, hogy Ystadba visszatért az áram, Wallander

beült Martinssonnal együtt az egyik rendőrkocsiba. Közösen

felvázolták, amit eddig megtudtak. Sonja Hökberg körülbelül

tizenhárom órával azelőtt, hogy meghalt volna a trafóházban,

megszökött a rendőrségről. Eljuthatott ide gyalog is ennyi idő alatt.

Ám sem Wallander, sem Martinsson nem tartotta ezt valószínűnek.

Ystad mintegy nyolc kilométerre volt. – Valakinek látnia kellett

volna – mondta Martinsson. – Minden kocsink őt kereste. – Azért a

biztonság kedvéért ellenőrizzük – felelte Wallander –, hogy járt–e

ezen a szakaszon kocsink, és tényleg nem látta.

– Mi lehet még?

– Hogy valaki idehozta kocsival.

Aki aztán itt hagyta, ő maga pedig eltűnt az autóval. Mindketten

tudták, mit jelent ez. Sonja Hökberg halálának körülményeit ki kell

deríteni. Öngyilkosságot követett el, vagy megölték?

– A kulcsok – mondta Wallander.

– A kaput feltörték.

– De a belső ajtót nem.

– Miért?

Csendesen gondolkodtak a lehetséges válaszokon. – Mindazokról,

akik hozzájuthatnak a kulcsokhoz, listát kell készítenünk – folytatta

Wallander. – Pontos névsort kérek azokról, akik hozzájuthattak.

Akiknek kulcsuk van. És azok az emberek hol voltak tegnap késő

este.

– Nekem valahogy ez az egész nem világos – mondta Martinsson. –

Sonja Hökberg elkövet egy gyilkosságot. Aztán őt magát is

meggyilkolják. Nekem valahogy testhezállóbbnak tűnik az

öngyilkosság. Wallander nem válaszolt. Sok gondolat kavargott a

fejében, de nem sikerült egymással összefüggésbe hozni őket.

Egyfolytában újrajátszotta emlékezetében a beszélgetését Sonja

Hökberggel, azt az elsőt, amely egyben utolsó is lett.

– Te beszéltél vele először – mondta Martinssonnak.

– Mi volt róla a benyomásod?

– Akárcsak neked. Hogy nem bánja.

Mintha csak egy rovart ölt volna meg, nem pedig egy embert. – Ez

az öngyilkosság ellen szól. Miért dobná el az életét, ha egyszer nem

bántja a lelkiismerete? Martinsson leállította az ablaktörlőt. Az

üvegen át meglátta Olle Anderssont, aki mozdulatlanul ült a

kocsijában, mögötte Nyberget, aki éppen arrébb tett egy fényszórót.

Mozdulatai pontatlanok voltak. Wallander látta rajta, mennyire

türelmetlen és dühös.

– És mi szól a gyilkosság mellett?

– Semmi – felelte Wallander.

– Pontosan annyira semmi, mint amellett, hogy Sonja Hökberg

öngyilkosságot követett el. Mindkét lehetőséggel számolnunk kell.

De hogy szerencsétlenség történt, azt nyugodtan elfelejthetjük.

Zátonyra futott a beszélgetés. Wallander még megbízta Martinssont,

legyen gondja rá, hogy reggel nyolckor összeüljön a

nyomozócsoport. Aztán kiszállt. Az eső is elállt. Wallander érezte,

mennyire fáradt. Teljesen átfagyott. Sajgott a torka. Átment

Nyberghez, aki épp végzett a trafóházi munkával.

– Találtál valamit?

– Nem.

– Andersson mit gondol?

– Miről?

– Az én munkamódszereimről?

Wallander némán elszámolt tízig. Nyberg hangulata nyilvánvalóan

pocsék volt. Ha ingerült volt, nem lehetett szót érteni vele. – Ő sem

tudja, mi történt – mondta Nyberg egy idő múlva. – Az

áramszünetet a test okozta. De hogy halott volt–e, amikor bedobták

ide a vezetékek közé, vagy eleven, azt csak az igazságügyi

orvosszakértők tudják megmondani. Ha ugyan valaki meg tudja

mondani. Wallander bólintott. Az órájára nézett. Fél négy. Semmi

értelme, hogy tovább maradjon.

– Most elmegyek. Nyolckor összeülünk.

Nyberg valami érthetetlent mormolt. Wallander úgy értelmezte,

hogy ott lesz. Aztán megint ahhoz a kocsihoz lépett, amelyben

Martinsson ült és jegyzetelt.

– Menjünk! – mondta.

– Otthon letehetsz.

– Mi van a kocsiddal?

– Meg se nyikkan.

Csendben tértek vissza Ystadba. Amikor Wallander hazaért,

fürdővizet engedett. Míg a víz folyt, bevette az utolsó

fájdalomcsillapítókat, és felírta az egyre hosszabbá váló

bevásárlólistára, hogy venni kell. Aztán lemondóan arra gondolt,

ugyan mikor lesz annyi ideje, hogy patikába menjen.

A meleg fürdővízben lassan kiengedett. Pár pillanatra még el is

szundított. A feje üres volt. Aztán visszatértek a képek. Sonja

Hökbergről. És Eva Perssonról. Gondolatban az egyik eseményről a

másikra siklott. Körültekintően, nehogy valami elkerülje a

figyelmét. De semmi összefüggést nem talált. Miért ölték meg

Johan Lundberget? Mi vitte rá erre a tettre Sonja Hökberget? És

Eva Persson vajon miért működött közre a gyilkosságban?

Wallander biztosra vette, hogy nem akut pénzhiány miatt tették. Azt

a pénzt szánták valamire. Vagy pedig valami egészen más vitte rá

őket.

Sonja Hökberg kézitáskájában, amelyet a tetthelyen találtak, alig

volt több harminc koronánál. A rablásból eredő pénzt lefoglalta a

rendőrség. Elmenekült, gondolta Wallander. Hirtelen lehetősége

nyílik a szökésre. Délelőtt tízkor. Lehetetlen, hogy előkészítették. A

Hökberg lány elhagyja a kapitányságot, és ettől kezdve tizenhárom

órán át nincs nyoma. És a holttestét Ystadtól nyolc kilométerre

találják meg.

Hogy került oda? Mehetett autóstoppal, de fel is vehette a

kapcsolatot valami ismerősével. És akkor vajon mi történt?

Megkérte, hogy vigye el egy olyan helyre, ahol öngyilkosságot

követhet el? Vagy meggyilkolták? Vajon ki lehet az, akinek kulcsa

van a belső ajtóhoz, de a külső kapuhoz nincs?

Wallander kimászott a kádból. Két miért van itt, gondolta. Két nagy

kérdés, amelyek döntő fontosságúak, és amelyek ellentétes

irányokba mutatnak. Ha úgy döntött, hogy öngyilkosságot követ el,

akkor miért választotta éppen a transzformátorállomást? Ha pedig

meggyilkolták, akkor miért?

Wallander befeküdt az ágyba. Fél öt volt. Fejében egymást

kergették a gondolatok, de túl fáradt volt már ahhoz, hogy

gondolkodni tudjon. Aludnia kellett. Mielőtt leoltotta a lámpát,

beállította az ébresztőórát. Jó messze eltolta az ágytól, hogy fel

kelljen kelnie, ha el akarja hallgattatni.

Ébredéskor úgy érezte, mintha csak pár percet aludt volna. Nyelni

próbált. A torka még mindig fájt, de már nem olyan nagyon, mint

előző nap. Megtapintotta a homlokát: nem volt lázas. Az orra

viszont nem szelelt. Bement a fürdőszobába, és kifújta az orrát –

gondosan elkerülte a tükör látványát. Olyan fáradt volt, hogy az már

fájt. Főzte a kávét, kinézett az ablakon. Még mindig fújt a szél, de

az esőfelhők eltűntek. Eltöprengett, vajon mikor lesz majd ideje

arra, hogy megjavíttassa a kocsiját.

Nyolc óra pár perckor már valamennyien ott gyülekeztek a

kapitányságon az egyik ülésteremben. Wallander, amint Martinsson

és Hansson fáradt arcát elnézte, találgatta, vajon ő maga milyen

látványt nyújt. Viszont Lisa Holgersson, aki szintén csak pár órát

alhatott, kipihentnek látszott. Ő nyitotta meg az ülést:

– Tisztában kell lennünk azzal, hogy a ma éjszakai skånei

áramszünet az eddigi legsúlyosabb és a legátfogóbb volt. Ez

megmutatja sebezhetőségünket. Ami tegnap éjszaka történt, annak

tulajdonképpen nem lett volna szabad megtörténnie. És mégis

megtörtént. Most az a feladatunk, az elektromos műveknek és a

polgári védelemnek egyaránt, hogy elgondolkodjunk azon, mit kell

tenniük, hogy a jövőben ne történhessen hasonló eset. Ezt csak

bevezetésképpen. Odabiccentett Wallandernek, hogy vegye át a

szót. Wallander pedig összefoglalta az eddigieket. – Egyszóval nem

tudjuk, mi történt – mondta végezetül.

– Hogy szerencsétlenség volt–e, gyilkosság vagy öngyilkosság. Bár

a szerencsétlenséget jószerivel kizárhatjuk. Egyedül – vagy akivel

volt – feltörte a külső kaput. És onnan már volt kulcsuk. Enyhén

szólva is cifra egy történet. Körülnézett. Martinsson még hozzátette,

hogy Sonja Hökberg feltételezett útvonalán többször is elhaladtak

járőrkocsik.

– Akkor már ezt is tudjuk – mondta Wallander.

– Valaki odafuvarozta.

– Hogy állunk a nyomokkal?

Nyberget célozta ezzel a kérdéssel, aki borzasán, vörös szemmel

kucorgott az asztal alsó végén. Wallander tudta, hogy Nyberg már a

nyugállományra ácsingózik. – A sajátjainkon és Andersson

szerelőén kívül még két kocsinyomot találtunk. De a miatt a rohadt

éjszakai eső miatt nagyon elmosódottak.

– Tehát két idegen kocsi is megfordult ott?

– Andersson úgy vélte, hogy az egyik Mobergé, a kollégájáé lehet.

Most vizsgáljuk. – Akkor csak egy azonosítatlan kocsink maradna?

– Igen.

– De azt persze nem lehet megmondani, hogy mikor járt ott az az

idegen kocsi? Nyberg csodálkozva nézett rá.

– Miért, szerinted hogyan lehetne?

– Tudod, mennyire bízom a képességeidben.

– Valahol azért mindennek van határa.

Ann–Britt Höglund eddig hallgatott. Most felemelte a kezét. –

Lehet ez egyáltalán más, mint gyilkosság? – kérdezte. – Én sem

találok magyarázatot arra, miért követett volna el Sonja Hökberg

öngyilkosságot. És még ha azt találta volna is ki, hogy véget vet

mindennek, akkor sem hiszem, hogy elégette volna magát.

Wallandernek eszébe jutott egy néhány évvel korábbi eset. Akkor

egy lány benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát egy repceföld

közepén. Egyik legborzalmasabb emléke volt ez. Szemtanúja volt,

amint a lány teste lángra lobbant. És semmit sem tehetett.

– A nők tablettákat nyelnek – mondta Ann–Britt. – Ritkán lövik

agyon magukat. És nem vetik magukat elektromos vezetékek közé.

– Azt hiszem, igazad van – helyeselt Wallander. – De akkor is meg

kell várnunk, hogy mit mondanak az igazságügyiek. Ma éjszaka

azért nem voltak olyan áttekinthetők a dolgok abban a házban.

Nem is volt több kérdés.

– A kulcsok – mondta Wallander.

– Ez a legfontosabb.

Ellenőriznünk kell, hogy nem loptak–e el egyet. Most erről kell

megbizonyosodnunk. És egy gyilkossági ügyben is folyik a

nyomozás. Ne felejtsük el: Sonja Hökberg meghalt, de Eva Persson

még él, és ha kiskorú is, végig kell vinnünk a nyomozást. A

kulcsokat Martinsson vállalta. Aztán elindultak. Wallander az

irodájába ment. Útközben hozott kávét. Csörgött a telefonja.

Irene volt a portáról.

– Látogatód van – mondta.

– Kicsoda?

– Enandernek hívják, és orvos.

Wallander a memóriájában kutatott, hogy fel tudja idézni, ismer–e

ilyen nevű embert.

– Mit akar?

– Beszélni veled.

– Miről?

– Nem mondja meg.

– Küldd el valaki máshoz.

– Már próbáltam. Nem megy.

– Mindenképp veled kell beszélnie.

– És sürgősen.

Wallander felsóhajtott. – Na jó, lemegyek – mondta és letette. A

férfi, aki a portán várta, középkorú volt, kurtára nyírt hajjal,

tréningruhában. Erőteljesen megszorította Wallander kezét, és

David Enanderként mutatkozott be.

– Nagyon elfoglalt vagyok – szólt Wallander.

– Miről volna szó?

– Nem leszek hosszú.

De fontos ügyben jöttem. – A ma éjszakai áramkimaradás valóságos

káoszt teremtett. Tíz percet adhatok magának. Feljelentést akar

tenni? – Egy félreértést szeretnék tisztázni. Wallander várta a

folytatást, de az csak nem jött. Bementek az irodájába. A

látogatószék karfája leesett, amikor Enander leült.

– Hagyja csak – legyintett Wallander.

– Az a szék tönkrement.

David Enander most már a tárgyra tért. – Tynnes Falkról volna szó,

aki pár napja meghalt. – Lezártuk az esetet. Az az ember

természetes halált halt.

– Pontosan ez az a félreértés, amit el szeretnék oszlatni – felelte

Enander, és végigsimított tüskefrizuráján. Wallander látta, hogy a

vele szemben ülő férfi komolyan gondolja, amit mond.

– Hallgatom.

David Enander nem kapkodta el, nagy gonddal válogatta meg a

szavait. – Sok éven át háziorvosa voltam Tynnes Falknak. 1981 óta

a betegem. Vagyis már több mint tizenöt éve. Azért jött el hozzám,

mert valami kiütés volt a kezén. Akkor még a kórház ambulanciáján

dolgoztam, 1986–ban nyitottam meg a magánrendelőmet, amikor az

új klinikát avatták. Falk úr továbbra is a páciensem maradt. De csak

ritkán, úgyszólván sohasem volt beteg. Allergiás panaszai nem

jelentkeztek többé. Évente végeztem nála mindenféle ellenőrzést.

Falk úr az a fajta ember volt, aki szereti tudni, hányadán állnak a

dolgok. Mintaszerű életet élt, és vigyázott is magára. Ésszerűen

étkezett, sportolt, és rendszeres életet élt. Wallander azon

gondolkodott, vajon hová akar kilyukadni az orvos. Egyre

türelmetlenebbül hallgatta. – Nem voltam itthon, amikor meghalt –

folytatta Enander.

– Elutaztam, és csak tegnap hallottam a hírt.

– Kitől tudta meg?

– Felhívott a volt felesége.

Wallander csak a fejével intett, hogy folytassa. – Azt mondta, hogy

súlyos szívinfarktus volt a halál oka. – Nekünk is ezt mondták. – A

gond csak annyi, hogy ez nem lehet igaz. Wallander felhúzta a

szemöldökét.

– Miért nem?

– Csak úgy egyszerűen.

Mintegy tíz nappal ezelőtt végeztem el Falk úron egy átfogó

kivizsgálást. A szíve remek állapotban volt. Egy húszévessel

cserélhetett volna. Wallander gondolkodott.

– És ezzel most mit akar mondani?

Hogy a mi orvosaink tévedtek? – Persze, tisztában vagyok azzal,

hogy bizonyos körülmények között akár egy makkegészséges

személynél is felléphet a szívinfarktus. De nem hinném, hogy épp

Falk úr lenne ez a ritka kivétel.

– És akkor miben halt meg?

– Nem tudom. De nem szívinfarktusban.

– Továbbítani fogom – ígérte meg Wallander.

– Valaminek történnie kellett vele – mondta Enander.

– Úgy hallottam, fejsebe is volt.

– Megtámadhatták. Megölték.

– Ezt semmi sem támasztja alá.

– Ki sem rabolták.

– Nem a szíve volt – kötötte az ebet a karóhoz Enander. – Én nem

vagyok igazságügyi orvos szakértő, sem boncolóorvos. De hogy

nem a szíve volt, abban biztos vagyok. Wallander készített egy

jegyzetet, és felírta Enander nevét és telefonszámát. Aztán felállt.

Vége volt a beszélgetésnek. Nem ért rá tovább. A portánál

elköszöntek.

– Nos, egyszóval biztos vagyok benne – mondta el még egyszer

Enander –, hogy a páciensem, Tynnes Falk, nem szívinfarktusban

halt meg. Wallander visszatért a szobájába. Tynnes Falk orvosának

címét betette egy fiókba, aztán hozzálátott, hogy az éjszaka

eseményeiről összefoglaló jelentést írjon. Az elmúlt évben

Wallander kapott egy számítógépet. Az egynapos bevezető kurzus

után még egy évre volt szüksége, hogy úgy–ahogy belejöjjön a

használatába. Még egy–két hónappal korábban is viszolygással

szemlélte a készüléket. Egy napon azonban észrevette, hogy

megkönnyíti a munkáját. íróasztaláról eltűntek a cédulák,

amelyeken benyomásait, gondolatait rögzítette. A számítógép

megjelenésével rend lett az asztalán. De még mindig csak két ujjal

írt, és sokat hibázott. Ám most már nem kellett hibajavítóval

végigmaszatolnia az egészet. Önmagában már ez is

megkönnyebbülés volt. Tizenegykor megjött Martinsson, meghozta

azoknak a listáját, akik hozzájuthattak a kulcsokhoz. Hat személy

volt. Wallander a nevekre nézett. – Egyiküknek sem hiányzik a

kulcsa. Egyikük sem vesztette el, még rövid időre sem. Moberg

kivételével az utóbbi napokban nem is jártak a trafóháznál.

Megpróbáljam kideríteni, mit műveltek abban az időben, amikor

Sonja Hökberg megszökött? – Várjunk még ezzel – mondta

Wallander. – Úgysem tudunk velük mit kezdeni, amíg nincs meg az

igazságügyi orvos szakértői vélemény. Addig várnunk kell. – Mi

legyen Eva Perssonnal? – Mindenesetre még egyszer alaposan ki

kell kérdezni.

– Megcsinálod?

– Kösz, nem.

Úgy gondolom, Ann–Britt átvehetné. Majd beszélek vele. Dél után

pár perccel Wallander átnézte az Ann–Britt–féle jelentést a

Lundberg–ügyről. Már nem fájt a nyelés, de még mindig fáradt volt.

Megpróbálta beindítani a kocsiját, de hiába. Felhívta a műhelyt, és

kérte, hogy szállítsák be. A kulcsokat Irénénél hagyta a portán,

aztán bement a városközpontba, hogy valamelyik vendéglőben

megebédeljen. Minden szomszéd asztalnál az előző éjszakai

áramkimaradásról beszéltek. Ebéd után keresett egy gyógyszertárt,

és vett szappant meg fájdalomcsillapítót. Amikor visszaért a

kapitányságra, eszébe jutott a könyv, amelyet még mindig nem

hozott el a kereskedésből. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy

visszamenjen–e, de aztán hagyta. A kocsi eltűnt a parkolóból.

Felhívta a műhelyt. Még nem találták meg a hibát. És amikor

megkérdezte, mennyibe fog kerülni a javítás, nem kapott

egyértelmű választ. Amikor elköszönt, úgy döntött, hogy elég volt:

új kocsit kell vennie.

Aztán csak ült ott. Egyszerre biztos volt abban, hogy Sonja Hökberg

nem véletlenül kötött ki éppen a trafóállomáson. Mint ahogy az sem

volt véletlen, hogy az egész cirkusz Skåne egyik legsebezhetőbb

elektromos csomópontján történt.

A kulcsok, gondolta magában. Valaki odavitte a lányt. Valaki,

akinek megvoltak a legfontosabb kulcsai. Már csak az a kérdés,

hogy a külső kaput miért törték fel? Megnézte a listát, amelyet

Martinsson előző nap adott oda neki. Öt név, öt kulcspár. Olle

Andersson, szerelő. Lars Moberg, szerelő. Hilding Olofsson,

üzemvezető. Artúr Wahlund, biztonsági megbízott. Stefan Molin,

műszaki vezető. A nevek pontosan annyit mondtak neki, mint

eddig. Felhívta Martinssont, aki azonnal fel is vette. – Ezek a

kulcsos emberek – mondta. – Véletlenül nem néztél utána a

nyilvántartásunkban, hogy nem volt–e dolguk velünk?

– Kellett volna?

– Nem, egyáltalán nem.

– Csak már annyira hozzászoktam az alaposságodhoz.

– Megtehetem most is.

– Várjunk még.

– A patológiáról mondtak valami újat? – Nem hinném, hogy holnap

reggel előtt tudnának bármit is mondani. – Hát akkor mégiscsak

futtasd le a neveket. Ha ráérsz. Wallanderrel ellentétben Martinsson

imádta a számítógépet. Ha a kapitányságon valakinek gondja

támadt a gépével, hozzá fordult.

Wallander folytatta a taxisgyilkosságról készült anyag áttekintését.

Háromkor hozott egy kávét. Náthája enyhült, a torokfájás eltűnt.

Hanssontól közben hallotta, hogy Ann–Britt már bent van Eva

Perssonnal. „Jól van – gondolta. – Kivételesen úgy látszik, mindent

el tudunk végezni, amit elterveztünk.” Épp a papírjai fölé hajolt,

amikor Lisa Holgersson jelent meg az ajtajában. Kezében egy esti

lapot fogott. Arcán pedig világosan látszott, hogy történt valami.

– Ezt már láttad? – kérdezte, és Wallander elé tette a közepén

kinyitott újságot. Wallander a képre bámult. Eva Persson volt rajta,

a kihallgatószoba padlóján. Mintha elesett volna. Amikor a szöveget

elolvasta, érezte, hogy összeugrik a gyomra. Ismert bűnügyi

nyomozó megver egy tizenévest. Képes beszámolónk. – Ki csinálta

a képet? – kérdezte hitetlenkedve Wallander.

– Hiszen nem volt ott újságíró.

– Egy mégiscsak ott lehetett.

Wallander már emlékezett is rá, hogy mintha halványan látott volna

egy nyitott ajtó mögött egy árnyékot. – A sajtókonferencia előtt

történt – mondta Lisa. – Lehet, hogy valaki túl korán érkezett és

beosont?

Wallander mintha megbénult volna. A harminc év alatt, mióta a

rendőrségnél dolgozott, gyakran előfordult, hogy verekedésbe

keveredett, de mindig csak a problémás letartóztatások esetén. Soha

nem ütött meg senkit kihallgatáskor, akárhogyan provokálták is.

Egyszer, egyetlenegyszer fordult ez elő. És persze pont akkor volt

jelen egy kódorgó fényképész.

– Ebből baj lesz – mondta Lisa.

– Miért nem szóltál?

– Rátámadt az anyjára.

– Őt védtem, azért ütöttem meg.

– Ez nem derül ki a képből.

– Attól még így volt.

– De miért nem szóltál?

Wallander nem tudott felelni. – Remélem, megérted, hogy

vizsgálatot kell indítanunk ebben az ügyben. Wallander kihallotta a

csalódottságot a nő hangjából. Ezen felháborodott. „Nem hisz

nekem” – gondolta. – Csak nem azt forgatod a fejedben, hogy

nyugállományba küldesz? – Nem. De nagyon pontosan szeretném

tudni, mi történt. – Már elmondtam. – Eva Persson egészen mást

mondott Ann–Brittnek. Azt hogy minden ok nélkül egyszerre csak

megütötted.

– Hazudik.

– Kérdezzétek meg az anyját!

Lisa Holgersson habozott. – Már megkérdeztük – felelte végül. – És

tagadja, hogy valaha is megütötte volna a lánya. Wallander mintha

megbénult volna. „Befejeztem – gondolta. – Nem maradok tovább a

rendőrségnél. Elmegyek innen. És soha többé nem jövök vissza.”

Lisa várt. De Wallander hallgatott. A nő kiment a szobából.

9.

Wallander villámgyorsan elhagyta a rendőrkapitányságot. Maga

sem volt tisztában vele, hogy menekülésszerűen–e, vagy csak hogy

megnyugodjon. Persze tudta, minden úgy történt, ahogy mondta. De

Lisa Holgersson nem hitt neki, és ez kihozta a sodrából. Amikor

kilépett az utcára, elkáromkodta magát, amiért nincs autója.

Gyakran megesett, hogy ha felhúzta magát, addig autókázott ide–

oda, míg meg nem nyugodott.

Bement a Systembolagetbe, vett egy üveg whiskyt. Aztán

egyenesen hazament, kihúzta a telefon dugóját. Leült a

konyhaasztalhoz. Kinyitotta az üveg whiskyt, néhányszor jól

meghúzta. Undorító íze volt. De Wallander úgy érezte, most

pontosan ez kell neki. Ha volt valami, amitől kiszolgáltatottnak

érezte magát, az az ok nélküli gyanúsítás volt. Lisa Holgersson nem

mondta ki ezt, de nem lehetett nem észrevenni, hogy megingott a

bizalma. Lehet, hogy Hanssonnak mégiscsak végig igaza volt,

gondolta Wallander nekikeseredve. Ne legyen nő a főnököd. Még

egy korty. Lassan kezdett megnyugodni. Ezt akár úgy is fel lehetne

fogni, hogy bűnösnek érzi magát. Visszadugta a telefont, és azonnal

felbosszantotta, hogy nem hívja fel senki. Tárcsázta a

kapitányságot. Irene vette fel. – Csak azt akartam mondani, hogy

hazajöttem – mondta Wallander.

– Meg vagyok fázva.

– Hansson keresett.

– Meg Nyberg. Meg különféle újságok.

– Mit akartak?

– Az újságok?

– Hansson és Nyberg.

– Nekem nem mondták.

Biztos épp azt az újságot lapozgatja, gondolta Wallander. Ő is meg

mindenki más. Az ystadi rendőrkapitányságon valószínűleg ez most

az első számú téma. Talán egyesek már apró diadalként

elkönyvelték, hogy ez a vén szar Wallander végre kapott egyet a

pofájába. Kapcsoltatta Hanssont. Wallander úgy gondolta, hogy

Hansson éppen a fogadási újságoldal fölött görnyed, és nézi,

megnyerte–e már a főnyereményt. Persze többet sohasem kapart

össze, mint amennyit nagy áldozatok árán belefeccölt.

– Na, mit csinálnak a lovak? – kérdezte Wallander. El akarta

bagatellizálni a dolgot, azt akarta ezzel kimutatni, hogy nem rendíti

meg, ami az újságban áll róla.

– Miféle lovak?

– Hát nem szoktál fogadni?

– Most éppen nem. Miért?

– Csak vicc volt. Miért kerestél?

– A szobádban vagy?

– Hazajöttem.

Meg vagyok fázva. – Csak azt akartam elmondani, hogy

ellenőriztem, milyen időpontokban haladtak el a járőrautóink azon

az útvonalon, amelyen Sonja Hökbergnek is el kellett mennie.

Beszéltem a fiúkkal. De Sonja Hökberget senki sem látta. Négyszer

mentek el oda–vissza azon az úton. – Akkor legalább már annyit

tudunk, hogy biztosan nem gyalog ment. Ezek szerint kocsival

vitték. Vagyis miután kiszabadult a kapitányságról, azonnal keresett

egy telefonfülkét. Vagy elment valakihez. Remélem, Ann–Brittnek

volt rá gondja, hogy megkérdezze Eva Perssont. – Miről? – Sonja

Hökberg további barátairól meg barátnőiről. Mindenkiről, aki

kocsival felszedhette.

– Beszéltél már Ann–Brittel?

– Még nem jutottam hozzá.

Szünet támadt. Wallander úgy gondolta, jobb, ha maga

kezdeményez. – Nem szép az a fénykép az újságban. – Hát nem. –

Csak az a kérdés, hogyan kerülhetett be a fényképész a folyosónkra.

Hiszen a sajtókonferenciákon csoportosan szoktuk beengedni őket.

– Érdekes, hogy nem vetted észre a vaku villanását.

– Ezekhez a mai gépekhez már nem kell vaku.

– De tulajdonképpen mi történt?

Wallander elmondta, mi történt. Pontosan ugyanazokkal a

szavakkal, mint Lisa Holgerssonnak. Semmit nem vett el belőle,

semmit nem tett hozzá. – És senki kívülálló nem látott semmit? – A

fényképészen kívül senki. És ő persze hazudni fog, hiszen másképp

semmit sem érnek a képei. – Nyilvánosan kéne elmondanod,

hogyan történt az eset.

– Hiszen most is azt teszem.

– Az újsággal kellene beszélned.

– Hogy gondolod?

Egy öreg rendőrnyomozó egy anya és a lánya ellen? Semmi

esélyem nincs. – Elfeledkezel róla, hogy az a lány gyilkosságot

követett el. Wallander elgondolkodott azon, volna–e ennek értelme.

Nagyon komoly dolog, ha a nyomozó bántalmazza a letartóztatott

személyt. Wallander maga is ezt a nézetet vallotta. És az most nem

számított, hogy rendkívüli körülmények álltak fenn.

– Majd gondolkodom rajta – mondta, és megkérte Hanssont, hogy

kapcsolja Nyberget. Nyberg csak pár perc elteltével ért a telefonhoz.

Wallander közben még párat kortyolt a whiskyből. Kezdte érezni,

hogy a fejébe szállt. De végre megszűnt rajta a nyomás.

– Nyberg.

– Láttad az újságot? – kérdezte Wallander.

– Melyik újságot?

– A képet. Eva Perssonról.

– Nem olvasok esti lapokat, de a képről hallottam.

– Bár, ha jól értettem, épp az anyját készült megverni.

– Ez nem derül ki a képből.

– És ennek mi köze az ügyhöz?

– Bajba kerülhetek miatta. Lisa vizsgálatot akar.

– Nem baj, ha az igazság napvilágra kerül.

– Kérdés, hogy az újságoknak is elég jó lesz–e.

Ki szavaz a vén nyomozóra, ha ott a helyre kis gyilkos lány?

Nyberg mintha csodálkozott volna. – Hiszen te sohasem

foglalkoztál azzal, hogy mit firkálnak az újságokban. – Lehet. De

még sohasem jelent meg rólam olyan kép, amely azt sugallja, hogy

a földre vertem egy kislányt.

– De az a lány nem gyilkolt?

– Akkor is eléggé kellemetlennek érzem a helyzetet.

– Majd elmúlik. Én mindenesetre csak annyit akartam megerősíteni,

hogy az egyik keréknyom Moberg autójához tartozik. És ez azt

jelenti, hogy egyetlen autókeréknyom kivételével minden nyomot

azonosítottunk. De az ismeretlen kocsi gumija sima gyári áru. –

Legalább annyit tudunk, hogy valaki odavitte. És aztán el is ment

onnan.

– És még valamit – tette hozzá Nyberg.

– A lány kézitáskája.

– Mi van vele?

– Megpróbáltam megérteni, miért ott hevert a kerítés tövében. –

Nyilván odadobta az autós ember. – De vajon miért? Biztosan nem

gondolta, hogy ott nem találjuk meg. Nybergnek igaza van. És

fontos is, amit mondott. – Mit gondolsz, miért nem vitte magával az

autós? Ha másrészről azt remélte, hogy a holttest már nem lesz

azonosítható állapotban?

– Hát, valahogy így.

– És hogy szól a kérdés?

– Ez már a te asztalod.

– Én csak megállapítom, hogy voltak a dolgok.

– A táska tizenöt méter távolságra hevert a trafóháztól.

– Még valami?

– Semmi. Nem találtunk más nyomot.

Vége volt a beszélgetésnek. Wallander a whisky után nyúlt, de

azonnal le is tette. Elég volt. Ha tovább iszik, átlép egy határt, amit

nem akar. Bement a nappaliba. Olyan szokatlan volt, hogy fényes

nappal otthon legyen. Majd ilyen lesz, ha nyugdíjba vonul? Erre a

gondolatra megborzongott. Az ablakhoz lépett, és végignézett a

Mariagatanon. Már alkonyodik. Eszébe jutott az orvos, aki

meglátogatta, meg az a férfi, aki holtan hevert a bankautomata előtt.

Elhatározta, hogy fel fogja hívni az igazságügyieket, és beszámol

nekik Enander látogatásáról. Arról, hogy mennyire nem akarja

elhinni, hogy Falk szívinfarktust kapott. Ez ugyan semmin sem

változtat, de rajta ne múljék, ő továbbadja az információt. Nem is

kellene tovább várni vele.

Aztán azon gondolkodott el, amit Nyberg mondott Sonja Hökberg

táskájáról. Csak egy következtetés volt elképzelhető. Ez pedig

azonnal felébresztette benne a nyomozói ösztönt. Az a táska azért

hevert ott, mert valaki azt akarta, hogy megtalálják.

Wallander leült a kanapéra, és fejben még egyszer végigment az

egész történeten. Egy test a felismerhetetlenségig összeéghet.

Különösen ha erős áramütéseknek van kitéve, és ha az áramot nem

kapcsolják le azonnal. Az az ember, akit villamosszékben végeznek

ki, belülről párolog el. Akárki ölte is meg Sonja Hökberget, tudta,

hogy nem lesz egyszerű azonosítani. Ezért hagyta hátra a táskát.

De ez még nem magyarázat arra, hogy miért volt a táska a kerítés

mellett. Wallander egyelőre elejtette ezt a gondolatot. Túlságosan

gyorsan haladt előre. Először is azt kell bizonyítani, hogy Sonját

valóban meggyilkolták.

Visszament a konyhába, kávét főzött. A telefon hallgatott. Közben

már négy óra lett. Leült a kávéscsészével az asztalhoz, és megint

felhívta a kapitányságot. Irene arról számolt be, hogy az újságok és

a tévétársaságok továbbra is élénken érdeklődnek iránta, de nem

adta meg nekik Wallander számát. Pár éve titkos száma volt. És

most megint arra gondolt, hogy a távollétét mintegy a bűnösség

beismeréseként fogják értelmezni, de legalábbis annak jeleként,

hogy megérintette a dolog. „Ott kellett volna maradnom – gondolta.

– Minden egyes újságíróval beszélnem kellett volna, és

mindenkinek elmesélni, hogyan is játszódott le a valóságban az

eset.”

Nem érezte már gyengének magát. Sőt azt érezte, hogy lassan elönti

a düh. Megkérte Irénét, hogy kapcsolja Ann–Britthez. Igazából Lisa

Holgerssonnal kellene beszélnie, és megmondani neki, hogy nem

esik jól a bizalmatlansága.

És még mielőtt Ann–Britt fölvette volna, ő letette a telefont. Ebben

a pillanatban egyikükkel sem akart beszélni. Helyettük Sten Widén

számát tárcsázta. Egy lányhang jelentkezett. A lovardában gyakran

változtak a kisegítők. Wallandernek időnként támadt egy olyan

kósza érzése, hogy Sten nem mindig hagyja békén a lányokat. És

mire Sten a telefonhoz ért, Wallander már majdnem megbánta,

hogy felhívta. De abban legalább biztos lehet, hogy Sten nem

olvasta az újságot. – Át akartam nézni hozzád – mondta –, de nem

jó a kocsim.

– Ha akarod, elugrom érted.

Hét órára beszélték meg. Wallander a whisky felé kacsintott, de

nem nyúlt hozzá. Csengettek az ajtón. Összerezzent. Ritkán, sőt

igazából sohasem jött hozzá látogató. Biztosan valami újságíró, aki

megszerezte a címét. Betette az üveget a szekrénybe, és ajtót

nyitott. De nem újságíró állt az ajtóban. Ann–Britt Höglund volt. –

Zavarok? Beengedte, és elfordította az arcát, hogy a nő ne érezze,

hogy ivott. Leültek a nappaliban.

– Megfáztam – mondta Wallander.

– Nem tudok dolgozni.

A nő bólintott, de biztosan nem hitt neki. Nem is volt rá oka. Hiszen

mindenki tudta, hogy Wallander akkor is dolgozik, ha lázas beteg.

– Hogy vagy? – kérdezte. „Elmúlt a gyengeség – gondolta

Wallander –, bár valahol a mélyben még ott lapul. De már nem

fogom kimutatni.” – Ha az újságban megjelent képre vonatkozik a

kérdés, akkor persze akárhogy, csak nem jól. Hogyan is juthat el

egy újságíró zavartalanul a kihallgatószobáig? – Lisa nagyon

aggódik. – Azt is meg kellene hallania, amit én mondok – mondta

Wallander. – És megtámasztani a hátamat. Nem azonnal elhinni

mindent, amit az újságírók állítanak. – De ezt a képet nem lehet

semmivel sem megszépíteni.

– Nem is akarom. Megütöttem.

– Mert nekiesett az anyjának.

– De nyilván tudod, hogy ők mást állítanak.

– Hazudnak. Te talán nekik hiszel?

A nő a fejét csóválta. – Csak az a kérdés, hogy lehet rájuk

bizonyítani a hazugságot. – Melyikük áll a dolog mögött? A válasz

gyors volt, és határozott. – Az anya. Azt gondolom, ravaszkodik.

Nagy lehetőséget lát ebben: elterelheti a lányáról a figyelmet. És

mivel ráadásul Sonja Hökberg halott, már mindent az ő nyakába

varrhatnak.

– A véres kést nem.

– De még azt is.

Még ha Eva útmutatása alapján találtuk is meg, még mindig

mondhatja, hogy Sonja volt az, aki leszúrta Lundberget. Wallander

belátta, hogy Ann–Brittnek igaza van. A halottak nem beszélnek. És

volt egy nagy, színes fénykép, amely azt mutatta, hogy egy

rendőrhivatalnok a földre ver egy kislányt. A kép nem volt éles, de

kétség nem lehetett afelől, hogy mit ábrázol.

– Az államügyészség azonnali vizsgálatot követelt.

– Melyikük?

– Viktorsson.

Wallander nem kedvelte Viktorssont, aki csak augusztusban

érkezett Ystadba, de Wallandernek máris volt vele néhány heves

összeütközése. – Vallomás áll szemben vallomással. – Eltekintve

attól, hogy kettő egy ellen. – A dolog érdekessége még, hogy Eva

Persson egyáltalán nem kedveli az anyját – mondta Wallander. – Ez

teljesen nyilvánvaló volt, amikor beszéltem vele.

– Nyilván belátta, hogy mindennek ellenére nem áll túl jól a

szénája. Még akkor sem, ha kiskorú, és nem lehet börtönbe zárni.

Tehát ideiglenesen fegyverszünetet köt az anyjával. Wallander

hirtelen úgy érezte, hogy nem bír többet beszélni erről az ügyről,

legalábbis most.

– Miért jöttél?

– Hallottam, beteg vagy.

– Hát olyan beteg azért nem vagyok.

Holnap újra szolgálatba állok. Meséld el inkább, mit sikerült

megbeszélned Eva Perssonnal.

– Visszavonta a vallomását.

– De nem tudhatja, hogy Sonja Hökberg halott.

– Hát éppen ez a furcsa.

Wallander egy pillanatig nem is értette, mit mondott Ann–Britt. De

aztán megértette. Ránézett.

– Mit gondolsz?

– Miért változtatnak meg egy vallomást?

Bevall valaki egy bűntettet, amelyet egy másik személlyel együtt

követett el. Minden tökéletesen egyezik. Amit az egyik mond,

kiegészíti a másik vallomását. Miért kell akkor az egészet

visszavonni?

– Nos, miért? És főleg: mikor?

– Hát éppen ezért jöttem.

Eva Persson nem tudhatta, hogy Sonja Hökberg halott, amikor

elkezdtem a kihallgatását. És egyszerre csak visszavon mindent,

amit eddig vallott. Most úgy néz ki, hogy mindent Sonja tett, Eva

ártatlan. Nem is akartak kirabolni semmiféle taxist. Rydsgårdba sem

akartak menni. Sonja azt javasolta, hogy látogassák meg a

bácsikáját Bjäresjőben.

– Van egyáltalán ott bácsikája?

– Felhívtam.

Azt mondja, öt vagy hat éve nem látta Sonját. Wallander

gondolkodott. – Csak egy magyarázat van – mondta. – Eva Persson

sohasem vonta volna vissza a vallomását, és sohasem költött volna

külön történetet, ha nem biztos abban, hogy Sonja már nem tud

ellentmondani neki. – Én se tudok más magyarázatot. Persze meg is

kérdeztem, hogy korábban miért mesélt egészen más dolgokat. –

Mit mondott? – Nem akarta, hogy Sonja legyen mindenért a bűnös.

– Mert barátnők?

– Igen, pontosan.

Mindketten tudták, mit jelent ez. Egy magyarázat volt csak: Eva

Perssonnak tudnia kellett, hogy Sonja Hökberg halott.

– Mire gondolsz? – kérdezte Wallander.

– Két lehetőség van.

Az egyik, hogy Sonja felhívta Evát, miután megszökött a

kapitányságról, és megmondta neki, hogy meg fogja ölni magát.

Wallander a fejét csóválta. – Hát ez nem nagyon valószínű. – Én

sem gondolom ezt. Sőt azt sem gondolom, hogy később felhívta

volna Evát. Valaki mást hívott fel. – Aki később felhívta Evát, és

megmondta, hogy Sonja halott? – Igen, ez egy lehetőség lenne. –

Ami viszont azt jelenti, hogy Eva Persson tudja, ki ölhette meg

Sonját. Ha ugyan gyilkosság volt.

– Miért, lehetne más is?

– Tulajdonképpen nem.

De meg kell várnunk a lundi leleteket. – Én már megpróbáltam

hozzájutni az előzetes eredményhez, de egy ilyen szétégett test

esetében nyilvánvalóan lassabban mennek a dolgok.

– Remélem, azt azért tudják, mennyire sürgős?

– Miért, nem mindig az?

Ann–Britt az órájára nézett és felállt. – Haza kell mennem a

gyerekekhez. Wallander úgy érezte, kell még valamit mondania.

Saját tapasztalatából tudta, mennyire fel lehet őrlődni egy válásban.

– Hogy áll a válás?

– Te is végigcsináltál egyet.

– Tudod, hogy az elejétől a végéig teljesen szar.

Kikísérte az ajtóig.

– Igyál egy whiskyt! – mondta neki a nő.

– Jót fog tenni.

– Túl vagyok rajta – felelte Wallander.

Hétkor Wallander dudaszót hallott az utcáról. A konyhaablakból

felismerte Sten Widén rozsdás kasztnis kocsiját. Műanyag zacskóba

tette a whiskysüveget, és lement. Kimentek a lovardába. Wallander,

mint rendesen, most is azzal akarta kezdeni a látogatást, hogy

körülnéz az istállóban. Sok boksz üresen állt. Egy tizenhét év körüli

lány éppen egy nyerget akasztott fel. Aztán elment, és magukra

maradtak. Wallander leült egy szénabálára. Sten Widén a falhoz

támaszkodott.

– Megyek – mondta.

– Az istállót pedig eladom.

– Mit gondolsz, ki veszi majd meg?

– Valaki, aki elég bolond ahhoz, hogy úgy gondolja, megéri. – Jó

árat kapsz érte? – Nem, de nekem elég lesz. Ha összehúzom

magam, megélek a kamatokból. Wallander szívesen megkérdezte

volna, mit jelent ez összegszerűen, de inkább hallgatott. – És azt

tudod már, hogy hová mégy? – kérdezte ehelyett. – Előbb eladom.

Aztán majd eldöntöm. Wallander elővette a whiskyt. Sten kortyolt

egyet. – Hiszen lovak nélkül élni sem tudsz – mondta Wallander.

– Mihez akarsz kezdeni?

– Nem tudom.

– Halálra iszod magad.

– Vagy éppen nem.

Lehet, hogy abbahagyom az ivást. Kimentek az istállóból, és

átmentek az udvaron a házhoz. Hűvös volt az este. Wallander

megint érezte, hogy elönti az irigység. Per Åkeson, az államügyész,

régi barátja, már több éve Szudánban élt. Wallander időközben

egyre biztosabb volt abban, hogy sohasem fog visszatérni. Most

pedig Sten is nekiindul. Az újba, az ismeretlenbe. Ő maga ellenben

egy esti újságban szerepel, amint lever egy tizennégy éves kislányt.

Svédország olyan ország, ahonnan sokan elmenekülnek, gondolta

magában. Akik megengedhetik maguknak. Akik pedig nem

engedhetik meg maguknak, azok hajszolják a pénzt, hogy aztán

csatlakozhassanak a menekülők hadához. Vajon miért alakult ez

így? És egyáltalán: mi történt? Leültek a rendetlen szobában, amely

egyúttal iroda is volt. Sten Widén konyakot töltött magának. –

Gondoltam már arra is, hogy elmegyek díszletmunkásnak – mondta.

– Hogy érted?

– Pontosan, ahogy mondom.

Elmegyek a milánói Scalába, és beállok kulisszatologatónak. – Nem

lehet, hogy az egész már gépesítve van? – Vannak azért még olyan

díszletek, amelyeket kézzel mozgatnak. Képzeld csak el, minden

este ott vagy a színfalak mögött. És hallgatod az operát. Egyetlen

őrét sem fizetsz érte. Még arra is gondoltam, hogy ingyen is

elvállalnám.

– Ennyire elhatároztad már magad?

– Á, sok mindenre gondoltam.

Néha még azon is töprengek, nem kéne–e fölmennem északra.

Hogy ne ássam–e bele magam egy olyan igazi, undorító, hideg,

nagy hóbuckába. Nem tudom még. Csak abban vagyok biztos, hogy

eladom ezt a tanyát, és lelépek. És veled mi van? Wallander nem is

szólt, csak megrántotta a vállát. Közben már túl sokat ivott.

Elnehezedett a feje.

– Továbbra is a fekete pálinkafőzőket üldözöd?

Sten hangja gúnyosan csengett. Wallander megharagudott. –

Gyilkosokat – felelte. – Olyan embereket, akik más embereket

csapnak agyon. Például kalapáccsal. Gondolom, azért hallottál a

taxisgyilkosságról? – Nem. – Két fiatal lány megölt egy taxist:

agyonverték, agyonszurkálták. Na, az ilyenekre vadászok. Nem

pálinkafőzőkre.

– Nem is tudom, hogy bírod.

– Nem tudom én sem.

De valakinek meg kell csinálnia, és azt hiszem, én jobban csinálom,

mint mások. Sten ránézett, mosolygott. – Nem kell azért annyira

törni magadat. Elhiszem, hogy jó rendőr vagy. Mindig is tudtam.

Csak az a kérdés, hogy jut–e másra is idő az életedben.

– Én nem szököm meg a munka elől.

– Nem úgy, mint én?

Wallander nem felelt. Szakadék nyílt közöttük. Hirtelen

elgondolkodott, vajon mióta lehet már meg ez a szakadék. Úgy,

hogy észre sem vették. Fiatalkorukban nagyon jó barátok voltak.

Aztán különböző irányba mentek el. És amikor sok év elteltével

újra összetalálkoztak, felélesztették a régi barátságot. Sosem

tudatosodott bennük, hogy már egészen mások a feltételek.

Wallandernek csak most nyílt rá erre a szeme. De valószínűleg Sten

is rájött már. – A két taxisgyilkos közül az egyik lánynak

nevelőapja volt – mondta Wallander. – Erik Hökbergnek hívják.

Sten Widén csodálkozva nézett rá.

– Komolyan?

– Komolyan.

És valószínűleg magát a lányt is meggyilkolták. Nem hiszem hát,

hogy volna időm lelépni. Még ha kedvem lenne is hozzá.

Visszadugta a whiskysüveget a zacskóba.

– Hívsz nekem taxit?

– Már haza akarsz menni?

– Azt hiszem, igen.

Sten Widén arcán mintha csalódás suhant volna át. Wallander is

ugyanazt érezte. Véget ért egy barátság. Pontosabban: rájöttek,

hogy már régen véget ért. – Hazaviszlek. – Ne – felelte Wallander.

– Ittál. Sten nem ellenkezett. Taxit rendelt. – Tíz perc múlva itt lesz.

Kimentek a ház elé. Csendes, békés őszi este volt.

– Miben hittünk? – kérdezte hirtelen Sten.

– Amikor még fiatalok voltunk?

– Már elfelejtettem.

De nem is igen szoktam visszanézni. Elég az, ami a jelenben

történik. És eleget aggódom a jövő miatt. Megjött a taxi.

– Írj majd – mondta Wallander.

– Számolj be róla, mi lett belőled.

– Persze.

Wallander begubózott a hátsó ülésen. A taxi a sötétségen át Ystadba

hajtott.

Amikor Wallander belépett a lakásába, megcsörrent a telefon. Ann–

Britt volt az. – Most értél haza? – kérdezte. – Többször is hívtalak.

Miért nem viszed magaddal a mobilodat?

– Miért, mi történt? – Felhívtam a patológiát Lundban, és beszéltem

a patológiással. Nem akart nagy kijelentéseket tenni, de talált

valamit. Sonja Hökberg tarkóján volt egy repedés. – Tehát már

halott volt, amikor átvezették az áramot a testén?

– Nem biztos, hogy halott. De eszméletlen volt.

– Saját maga nem okozhatta a sérülést?

– Majdnem biztos, hogy olyan ütés okozta, amely nem

származhatott tőle. – Akkor már ezt is tudjuk – mondta Wallander.

– Hogy meggyilkolták.

– Hát nem tudtuk egész idő alatt?

– Nem – mondta Wallander.

– Csak sejtettük.

Tudni csak mostantól tudjuk. Valahol a háttérben egy gyerek sírt.

Ann–Britt sietett befejezni a beszélgetést. Megbeszélték, hogy

másnap nyolckor találkoznak. Wallander a konyhaasztalhoz ült.

Sten Widénre gondolt. És Sonja Hökbergre. És mindenekelőtt Eva

Perssonra. Tudnia kell, gondolta. Ő biztosan tudja, ki ölte meg

Sonját.

10.

Csütörtökön még hajnali öt óra sem volt, amikor Wallandert valami

felriasztotta álmából. Amikor a sötétben kinyitotta a szemét, már

tudta is, mi volt az. Valamit elfelejtett. Azt az ígéretet, amelyet

Ann–Brittnek tett: hogy ma este arról beszél az ystadi irodalmi

nőegylet ülésén, milyen is rendőrnek lenni.

Mozdulatlanul hevert a sötétben. Erről tökéletesen megfeledkezett.

Nem is készített elő semmit. Még pár kulcsszót sem írt fel.

Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Azok a nők, akik előtt

beszélnie kell, természetesen látták az Eva Perssonról készült képet.

És Ann–Britt közben már biztosan felhívta őket, hogy nem ő,

hanem Wallander fog menni.

„Hát ez nem megy – gondolta. – Csak egy brutális férfit fognak

látni bennem, aki bántalmazza a nőket. És nem olyannak látnak,

mint amilyen valójában vagyok, akármilyen vagyok is.”

Feküdt és gondolkodott, mivel menthetné ki magát. Az egyetlen, aki

talán ráér, az Hansson. De Hansson nem jó. Ann–Britt már meg is

mondta, miért. Hansson nagyon rosszul fejezi ki magát, ha nem

lovakról van szó. Motyog, amit csak azok értenek meg, akik jól

ismerik.

Wallander fél hatkor felkelt. Nem volt menekvés. Leült a

konyhaasztalhoz, és maga elé tette a jegyzettömbjét. Legfölülre

odaírta, hogy Előadás. Elgondolta, vajon Rydberg mit mondott

volna el egy csomó nőnek a szakmájáról. De gyanította, hogy

Rydberget sohasem lehetett volna rábeszélni egy ilyen előadásra.

Hatkor még mindig csak ez az egy szó szerepelt a papíron. Már–

már feladta, amikor eszébe jutott, hogyan vághatná ki magát. Arról

az esetről fog beszélni, amelyen éppen dolgoznak. A

taxisgyilkosság nyomozásáról. Lehet, hogy Stefan Fredman

temetésével kellene kezdeni? Pár nap egy bűnügyi nyomozó

életéből? Pontosan úgy, ahogy van, minden szépítés nélkül. Felírt

néhány vázlatpontot. És a fényképészt sem fogja kihagyni. Akár

védőbeszédnek is felfoghatják, végül is az. Hiszen mindennek

ellenére még mindig ő az egyetlen, aki igazán tudja, mi történt.

Negyed hétkor letette a ceruzát. Nem gondolta kevésbé

feszélyezőnek a helyzetet, ami várt rá, de most már nem érezte

magát teljesen kiszolgáltatottnak. Amikor öltözött, látta, hogy estére

van még egy tiszta inge. Ott lógott a ruhásszekrény leghátuljában.

Az összes többi egy kupacban hevert a padlón. Rég nem mosott

már.

Hét előtt pár perccel felhívta a műhelyt, és megkérdezte, mi van a

kocsijával. Lesújtó híreket kapott. Épp azon tanakodtak, hogy az

egész motort szétszedjék–e. A mester azt ígérte, még a nap

folyamán eljuttat hozzá egy árajánlatot. Az ablak előtti hőmérő

plusz hét fokot mutatott. Gyenge szellő, felhők, de nem esett.

Wallander pillantása egy öregembert követett, aki végigballagott az

utcán. Az egyik szemetes előtt megállt, és fél kézzel beletúrt, de

nem talált benne semmit. Wallander az előző estére gondolt. Az

irigység elmúlt, helyette valami homályos mélabú jelentkezett. Sten

Widén is eltűnik hát az életéből. Hányan maradtak még, akik

összekötik őt az elmúlt évekkel? Hamarosan senki sem marad.

Monára gondolt, Linda anyjára. Ő is elment. Wallander annak

idején teljesen megrökönyödött, amikor Mona bejelentette, hogy

elhagyja. Bár a lelke mélyén már sejtette, hogy valami ilyesmi

készülődik. Két éve aztán újra férjhez ment. Wallander addig

rendszeres időközönként megkérte, hogy jöjjön vissza hozzá. Hogy

kezdjék elölről. De most így utólag már nem is értette magát. Nem

is akarta még egyszer elölről kezdeni. Csak nem viselte el a

magányt. De Monával nem tudott volna többé együtt élni. Az, hogy

szétmentek, szükségszerű volt, és már így is elkéstek vele. Most egy

golfozó biztosítási ügynökkel él együtt. Wallander sohasem látta,

csak a hangjuk találkozott néha a telefonban. Linda nem volt

különösebben elragadtatva tőle. De Monának, úgy tűnik, jó dolga

van. Van egy házuk valahol Spanyolországban. A férfinak

nyilvánvalóan van pénze, amit Wallander sohasem mondhatott el

magáról.

Félretette ezeket a gondolatokat, és bement a kapitányságra.

Útközben tovább gondolkodott azon, mit mondjon majd este. Egy

járőrkocsi állt meg mellette, hogy elvigye, de elküldte. Inkább

gyalogolt.

A rendőrségen a portán egy férfi állt. Amikor Wallander be akart

menni, az ember odafordult hozzá. Wallandernek ismerős volt az

arca, de nem tudta hova tenni.

– Kurt Wallander – mondta a férfi.

– Ráér egy percre?

– Az attól függ.

– Ön kicsoda?

– Harald Törngren.

Wallander a fejét csóválta. – Én vagyok az a fotóriporter, aki a

képet csinálta. Wallander most már emlékezett: a legutóbbi

sajtókonferenciáról tűnt ismerősnek az arca.

– Mármint hogy ön az az ember, aki beosont ide?

Harald Törngren harminc év körüli férfi volt. Hosszúkás arca volt,

rövidre nyírt haja. Mosolygott. – Tulajdonképpen mosdót kerestem,

és senki sem tartóztatott fel. – Mit akar? – Arra gondoltam, hogy

kommentálhatná a képet. Adhatna egy interjút.

– Úgysem azt írja le, amit mondok.

– Honnan tudja?

Wallander azon gondolkodott, felszólítsa–e Törngrent, hogy tűnjön

el. Ugyanakkor felismerte a helyzetben rejlő lehetőséget. – De csak

úgy, ha ott van még valaki – mondta. – Valaki, aki szintén hallja az

egészet. Törngren továbbra is mosolygott.

– Egy interjútanú?

– Rossz tapasztalatot szereztem az újságírókkal.

– Tíz tanút is hozhat, ha akar.

Wallander az órájára nézett. Öt perc múlva fél nyolc.

– Félórát kap. Többet nem.

– Mikor?

– Most.

Bementek. Irene elmondta, hogy Martinsson már bent van.

Wallander megkérte Törngrent, hogy várjon, ő pedig bement

Martinsson szobájába. Martinsson a számítógép mellett ült.

Wallander gyorsan elmondta neki, mi a helyzet.

– Szeretnéd, hogy magnót is bevigyek?

– Elég, ha ott vagy.

És ha utólag is visszaemlékszel mindenre, amit mondtam.

Martinsson hirtelen elbizonytalanodott.

– És nem is tudod, mit akar kérdezni?

– Nem. Viszont azt tudom, hogy mi történt.

– Csak nehogy felfortyanj!

Wallander elképedt. – Szoktam olyan dolgokat mondani, amiket

nem is úgy gondolok?

– Előfordul. Wallander belátta, hogy Martinssonnak igaza van. –

Majd figyelek. Gyere, menjünk! Beültek egy kisebb ülésterembe.

Törngren az asztalra állította a magnóját. Martinsson a háttérbe

húzódott. – Tegnap este beszéltem Eva Persson anyjával – mondta

Törngren.

– Fel akarják önt jelenteni.

– Miért?

– Testi sértés miatt. Mit szól ehhez?

– Nem lehet itt testi sértésről beszélni.

– A két nő másképp gondolja. Nekem pedig itt a kép.

– Tudni akarja, hogy igazán mi történt?

– Szívesen meghallgatom az ön verzióját is.

– Ez nem verzió. Ez az igazság.

– Vallomás áll vallomással szemben.

Wallander most jött csak rá, mennyire kilátástalan vállalkozás az,

amibe belevágott. Ám most már késő volt. Elmondta tehát, hogyan

támadt rá Eva Persson hirtelen az anyjára, és hogy ő miképpen

lépett közbe. Hogy a lány úgy viselkedett, mint aki megbolondult.

És erre adott neki egy pofont. – Anya és lánya egészen mást

állítanak. – De így történt. – Nem hangzik túl hihetőnek, hogy egy

kislány megveri az anyját.

– Eva Persson épp beismert egy gyilkosságot. A helyzet feszült volt.

Ilyenkor történhetnek váratlan dolgok. – Eva Persson tegnap azt

mondta nekem, hogy úgy kényszerítették ki belőle a vallomást.

Wallander és Martinsson döbbenten meredtek egymásra.

– Kényszerítették?

– Azt állította.

– És ki kényszerítette volna?

– Azok, akik kihallgatták.

Most már Martinsson is felháborodott. – Ez a legidiótább dolog,

amit valaha hallottam – mondta. – Mi nem szoktunk kényszerítést

alkalmazni a vallomás felvételekor.

– Ő mégis ezt állítja. És visszavonta a vallomását. Azt mondja,

ártatlan. Wallander szigorúan ránézett Martinssonra, aki nem szólalt

meg többet. Most Wallander egészen nyugodt volt. – Még nincs

lezárva az előzetes vizsgálódás. Eva Persson belekeveredett ebbe az

ügybe. A tényálláson nem változtat, ha úgy dönt, hogy visszavonja

a vallomását. – Tehát úgy gondolja, hogy a lány hazudik? – Erre

nem válaszolok. – Miért nem? – Mert ez azt jelentené, hogy

információkat adok ki egy folyamatban lévő vizsgálatról. Olyan

információkat, amelyeket nem szabad elárulnunk.

– De azt állítja, hogy a lány hazudik?

– Ezek az ön szavai.

– Én csak azt mondom, ami megtörtént.

Wallander szeme előtt máris megjelentek a szalagcímek. De tudta,

hogy jól cselekedett. Eva Perssonon és az anyján nem fog segíteni,

ha ravaszkodnak. Még akkor sem, ha a vélhetően érzelemre ható,

eltúlzott bulvársajtócikkek a segítségükre sietnek is. – Az a lány

nagyon fiatal – mondta Törngren. – Azt állítja, hogy idősebb

barátnője rángatta bele az egész tragikus históriába. És hát nem ez

lehet a leghihetőbb magyarázat? Wallander gyorsan mérlegelte,

hogy szóljon–e Sonja Hökberg haláláról. Hiszen ezt a hírt még nem

kapták meg a médiumok. De végül nem közölte. Ez a tudat

mégiscsak fölényt biztosított neki. – Mit ért azon, hogy a

„leghihetőbb”? – kérdezte.

– Hát hogy az idősebb barátnője rángatta bele a dologba. Hogy

igazat mond. – Nos, a Lundberg–ügyben nem ön és nem a sajtó

vezeti a nyomozást. Ez a mi dolgunk. És nem akadályozzuk meg

sem önt, sem mást abban, hogy véleményt alkosson,

következtetéseket vonjon le. A valóság másképp fest, de azt hiszem,

ez az, amivel az önök újságja nem sokat szokott törődni. Wallander

az asztalra csapott, jelezvén, hogy az interjúnak itt vége.

– Köszönöm, hogy időt szánt rám – mondta Törngren, és

összecsomagolta a magnóját. – Martinsson majd kikíséri – mondta

Wallander, és felállt. Nem fogott kezet Törngrennel, egyszerűen

kiment a szobából. Mialatt felvette a postáját, megpróbált

visszaemlékezni az interjúra. Vajon volt–e valami, amit nem kellett

volna elmondania? Vagy másképp kellett volna kifejezni magát?

Hóna alatt a postával, kezében egy csésze kávéval lépett be a

szobájába. Úgy látta, hogy jól sikerült az interjú Törngrennel, még

akkor is, ha nem tudta, mi jelenik meg belőle az újságban. Leült az

asztalhoz, és átlapozta a postát. Semmi sem látszott sürgősnek.

Aztán eszébe jutott az orvos, aki tegnap délelőtt járt nála.

Megkereste a cédulát a fiókjában, aztán felhívta Lundban a

patológiát. Szerencséje volt: azonnal ahhoz az orvoshoz kapcsolták,

akit keresett. Wallander röviden beszámolt Enander látogatásáról. A

boncolóorvos végighallgatta, és jegyzeteket készített. Aztán

megígérte, hogy feltétlenül jelentkezik, ha valami újabb

információja lesz, amely esetleg befolyásolhatja a nyomozást, majd

letette a telefont.

Wallander nyolckor felállt, és bement az ülésterembe. Ott volt Lisa

Holgersson és Lennart Viktorsson államügyész. Wallander érezte,

hogy emelkedik az adrenalinszintje, amikor megpillantotta az

államügyészt. Sokan nagyon behúzták volna a farkukat, ha egy

bulvárújság az első oldalon hozza a fényképüket. Wallander

azonban már túljutott az elgyengülésen az előző nap. Most jó harci

szellem lobogott benne. Leült, és egyenesen belevágott.

– Mindnyájan tudjuk, hogy az esti lap tegnap egy fényképet közölt,

amelyen Eva Perssonnak kihallgatás közben lekevertem egy pofont

– kezdte. – A lány és az anyja egészen mással álltak elő, de a dolog

a valóságban úgy történt, hogy én azután avatkoztam be, miután a

lány az anyja arcába ütött. Azért adtam neki egy pofont, hogy

lehiggadjon. A pofon nem volt különösebben nagy, de ő mégis

megtántorodott és elesett. Elmondtam ezt annak az újságírónak is,

akinek sikerült belopóznia ide a kapitányságra. Ma reggel interjút

adtam neki. Martinsson volt a tanú.

Szünetet tartott, körbenézett. Lisa Holgersson nem látszott

elégedettnek. Wallander sejtette, hogy szívesebben beszélt volna ő.

– Nekem azt mondták, hogy belső vizsgálat indult az ügyben.

Felőlem, állok elébe. De most talán át kellene térnünk a fontosabb

dolgokra, például, hogy mi is történt a Lundberg–gyilkosságban, és

mi történt Sonja Hökberggel. Amikor Wallander befejezte, Lisa

Holgersson ragadta magához a szót. Wallandernek nem tetszett az

arckifejezése. Még mindig úgy érezte, mintha elárulták volna. – Azt

tudod, ugye, hogy nem hallgathatod ki többet Eva Perssont –

mondta. Wallander bólintott.

– Még meg is értem.

Tulajdonképpen valami egész mást kellett volna mondania, például,

hogy egy rendőrfőnöknek támogatnia kell az embereit. Persze nem

kritikátlanul és nem mindenáron. De addig legalábbis, amíg egy

vallomás egy másikkal áll szemben. Kellemesebbnek érzi, hogy egy

hazugságra támaszkodjon, mint hogy szembenézzen egy

kellemetlen igazsággal. Viktorsson felemelte a kezét, és

félbeszakította a gondolatait.

– Természetesen figyelemmel fogom kísérni a belső vizsgálatot. És

ami Eva Persson újabb vallomásait illeti, nagyon komolyan kell

vennünk őket. Valószínűnek tartom, hogy igazat mond. Hogy Sonja

Hökberg volt az, aki az egészet kitervelte és végrehajtotta.

Wallander nem hitt a fülének. Ült az asztalnál, és legközelebbi

kollégái körében keresett némi védelmet. Hansson ott ült a kockás

flanelingében, de gondolatban mintha messze járt volna. Martinsson

az állát gyűrögette, Ann–Britt Höglund egészen kicsire kucorodott

össze a székén. Senki sem viszonozta a pillantását. De amit látott,

mégiscsak védelemként értelmezte.

– Eva Persson hazudik – mondta.

– Az első vallomásában mondta el az igazságot.

És be is fogjuk bizonyítani. Ha igyekszünk. Viktorsson beszélni

akart, de Wallander nem engedte szóhoz jutni. Nem gondolta, hogy

mindenki tudja már azt, amit Ann–Britt tegnap este mondott el neki

a telefonban.

– Sonja Hökberget meggyilkolták – mondta. – A patológián azt

közölték velünk, hogy a koponyáján hátul repedést találtak, amely

valószínűleg egy erőteljes ütés következménye volt. Ez halálos is

lehetett. Öntudatlan vagy kábult állapotban volt, amikor valaki

bedobta a nagyfeszültségű elektromos vezetékek közé. De abban,

hogy valóban megölték, már nem kell kételkednünk. Jól számított.

Ez az információ mindenkit meglepett a teremben.

– Hozzá kell még tennem, hogy ez az igazságügyi orvosszakértő

ideiglenes véleménye volt – mondta Wallander. – Vagyis ennél több

még jöhet, de kevesebb már aligha. Senki sem szólalt meg. Érezte,

hogy most hozzá került a marsallbot. Az újságban megjelent kép

felbosszantotta, és új energiát adott neki. De a legrosszabb Lisa

Holgersson nem titkolt bizalmatlansága volt. Tovább folytatta tehát,

alapos helyzetelemzéssel.

– Johan Lundberget a taxijában meggyilkolják. Kifelé úgy néz ki,

mint egy spontán ötlet alapján végrehajtott rablógyilkosság. A

lányok azt állítják, hogy pénzre volt szükségük. De nem valamilyen

célra. A tettük után egyáltalán nem igyekeznek elmenekülni.

Amikor elfogtuk őket, szinte azonnal vallomást tettek. Leírásaik

összeillenek, megbánást nem tanúsítanak. Megtaláljuk a gyilkos

fegyvereket is. Ezután Sonja Hökberg elmenekül. Tizenkét órával

később a Sydkraft egyik transzformátorállomásán találjuk meg,

holtan. Az, hogy miképp került oda, döntő, de mostanáig még nem

tisztázott kérdés. És azt sem tudjuk, miért gyilkolták meg.

Ugyanekkor történik még valami, amit nem hagyhatunk figyelmen

kívül. Eva Persson visszavonja a vallomását. Most mindenért Sonját

teszi felelőssé. Ami, ugye, ellenőrizhetetlen, lévén, hogy Sonja

közben meghalt. A kérdés csak az, Eva Persson honnan tudott erről.

Pontosabban: tudnia kellett róla. De a gyilkosság híre nem került

még a nyilvánosság elé. És csak igen kisszámú ember tud

egyáltalán róla. És tegnap, amikor Eva Persson hirtelen

megváltoztatta a vallomását, még kevesebben tudták. Wallander

elhallgatott. A teremben feszült, figyelmes csend. Körüljárta a

legfontosabb kérdéseket.

– Mit csinált Sonja Hökberg, amikor elszökött a kapitányságról? –

kérdezte Hansson. – Ezt is tisztáznunk kell. – Annyit tudunk, hogy

nem gyalog jutott el a transzformátorállomásig – felelte Wallander.

– Még ha nem bizonyítható is százszázalékosan, azt gondoljuk,

hogy kocsival vitték oda. – Nem haladunk túl gyorsan? – kérdezte

Viktorsson. – Hiszen már lehet, hogy halott volt, amikor odakerült.

– Még nem fejeztem be – felelte Wallander.

– Persze, fennáll ennek a lehetősége is.

– Van–e valami, ami ez ellen szól?

– Nincs. – Akkor nem az a legvalószínűbb, hogy halott volt már,

amikor odavitték? Mi szól amellett, hogy önként ment oda? – Hogy

ismerte azt, akinek az autójába beszállt. Viktorsson a fejét csóválta.

– Miért menne bárki is az éjszaka kellős közepén egy szántóföldre a

Sydkraft–trafóházhoz? Ráadásul esett is. Mindez nem azt támasztja

inkább alá, hogy valahol másutt ölték meg?

– Most te vagy az, aki túlságosan előreszaladsz – mondta

Wallander. – Először csak megvizsgáljuk az adott lehetőségeket. De

még nem döntünk egyik mellett sem. – Ki vitte el? – vetette közbe

Martinsson. – Ha ezt tudnánk, azt is tudnánk, ki ölte meg. Bár azt,

hogy miért, még mindig nem.

– Az majd csak később jön – mondta Wallander. – Én úgy látom,

hogy Eva Persson senki mástól nem kaphatott információt Sonja

Hökberg haláláról, csak attól, aki Sonját meggyilkolta. Lisa

Holgerssonra nézett.

– Ez pedig azt jelenti, hogy Eva Persson a kulcs az egész

történethez. Fiatalkorú és hazudik. De nyomást kell gyakorolni rá.

Tudni akarom, kitől szerzett tudomást Sonja Hökberg haláláról.

Felállt.

– És mivel én nem foglalkozhatok Eva Perssonnal, ezért a közbeeső

időben egyebekkel fogok foglalkozni. Gyorsan elhagyta a

helyiséget, elégedetten a búcsúáriával. Persze gyermeteg

demonstráció volt ez, maga is tisztában volt vele. De ha nem

tévedett, hatásos. Úgy gondolta, hogy Ann–Brittet fogják felkérni

az Eva Perssonnal folytatandó beszélgetésekre. Ő pedig tudja, mit

kell kérdeznie. Wallander fogta a dzsekijét. Ki fogja használni az

időt, és megpróbál egy másik kérdésre is választ kapni, ami erősen

foglalkoztatja. És reménykedett abban, hogy utána azt a személyt,

aki Sonja Hökberget megölte, két oldalról is meg tudják közelíteni.

Mielőtt pedig elhagyta volna az irodáját, kivett egy mappából két

fényképet, és zsebre tette őket.

Lement a városba. Volt valami különös ebben az egész történetben,

ami nyugtalanította. Miért ölték meg Sonja Hökberget? És miért

történt ez olyan módon, hogy az Skåne nagy részén áramszünetet

okozzon? Vagy lehet, hogy az egész csak véletlen lett volna?

Átlósan átvágott a piactéren, és kijutott a Hamngatára. Az a

vendéglő, ahol Sonja Hökberg és Eva Persson söröztek, még nem

volt nyitva. Benézett az ablakon. Volt valaki a helyiségben. Valaki,

akit ismert. Bekopogott az ablakon. Az ember továbbra is a pult

mögött matatott. Wallander keményebben kopogtatott. Az ember

felnézett. Wallander intett, az ember pedig odajött az ablakhoz.

Amikor megismerte Wallandert, elmosolyodott, és kinyitotta az

ajtót. – Még kilenc sincs – mondta –, és te máris ráéheztél a

pizzámra?

– Majdnem – felelte Wallander.

– Egy kávé talán jót tenne.

– És beszélni akarok veled.

Kecskeméti István 1956–ban emigrált Magyarországról

Svédországba. Az évek során több vendéglőt nyitott Ystadban.

Néha, amikor Wallander nem érzett erőt a kotyvasztáshoz, Istvánnál

evett. A jóember igencsak bőbeszédű volt, de Wallander ezzel

együtt kedvelte. Ráadásul István tudta, hogy Wallander cukorbeteg.

István egyedül volt az étteremben. A konyhából húsklopfolás

hallatszott. A vendéglő csak tizenegy órától áll az ebédelni kívánók

rendelkezésére. Wallander leült az egyik asztalhoz jó mélyen a

helyiség belsejében, és mialatt arra várt, hogy István hozza a

kávéját, azon elmélkedett, hol is ült a két lány a sörök mellett azon

az estén, amikor aztán taxit hívtak. István két csészét tett az asztalra.

– Nem jössz túl gyakran – mondta. – És amikor jössz, akkor még

zárva vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy nem enni akarsz, hanem

valami mást. Felemelte a kezét, és felsóhajtott.

– Mindenki segítséget akar tőlem. Sportegyletek és

segélyszervezetek hívogatnak. Van, aki állattemetőt akar nyitni. És

mindenki adományt szeretne kapni tőlem. Azt mondják,

reklámoznak. De kérdem én, hogyan reklámozhatna egy pizzériát

egy kutyatemető? Újabb sóhaj, aztán folytatta: – Lehet, hogy te is

ilyesmiért jöttél? Támogassam a svéd rendőrséget is? – Nekem az is

megteszi, ha válaszolsz néhány kérdésemre – felelte Wallander. – A

múlt hétfőről. Itt voltál? – Mindig itt vagyok. De a múlt hétfő már

rég elmúlt. Wallander letette a két fényképet az asztalra. A

helyiségben félhomály volt. – Ismered ezeket? István elvitte a

képeket a pulthoz. Alaposan megnézte őket, mielőtt felelt volna.

– Igen, azt hiszem.

– Hallottál a taxisgyilkosságról?

– Szörnyű egy történet. Hogy mik vannak.

És milyen fiatalok ráadásul! István ebben a pillanatban fogta fel az

összefüggést.

– Ez a kettő volt?

– Igen. És akkor este itt voltak.

Nagyon fontos, hogy visszaemlékezz. Hogy hol ültek. És hogy

volt–e velük valaki. Wallander látta, hogy István tényleg próbál

visszaemlékezni. Wallander várt. István fogta a két képet, és

bolyongani kezdett velük az asztalok között. Lassan, habozva

lépdelt. Keresi a vendégeket, gondolta Wallander. Pontosan azt

teszi, amit én is tennék. Már csak az a kérdés, hogy megtalálja–e

őket a memóriájában. Az ablak melletti egyik asztalnál István

megtorpant. Wallander felállt, és odament hozzá.

– Azt hiszem, itt ültek.

– Biztos vagy benne?

– Meglehetősen.

– Melyikük hol?

István elbizonytalanodott. Wallander várt, István pedig megkerülte

az asztalt egyszer, kétszer, aztán megállt. Úgy tette le Sonja

Hökberg és Eva Persson képét az asztalra, mint két kis étlapot.

– Biztos?

– Igen.

De Wallander látta, hogy István homloka ráncokba gyűrődik. Még

mindig az emlékezetében kutakodott. – Valami történt az este

folyamán – mondta. – Azért emlékszem, mert megkérdőjeleztem,

hogy az egyikük tényleg tizennyolc lett volna. – Nem is volt annyi –

mondta Wallander. – De felejtsd el. István egy bizonyos Lailát

kiáltott elő a konyhából. Behömpölygött egy túlsúlyos

hidegkonyhás madám. – Ülj ide – mondta neki István. A lány szőke

volt. Eva Persson helyére ültette. – Mi történt? – skånei tájszólását

még Wallander is csak nehezen értette.

– Maradj csak ott – felelte neki István.

– Maradj egyszerűen csak ott.

Wallander várt. Látta, amint István emlékezni próbál. – Valami

történt azon az estén – ismételgette István. Aztán rájött. Megkérte

Lailát, hogy üljön át a másik helyre.

– Helyet cseréltek – mondta István.

– Valamikor az este folyamán helyet cseréltek.

Laila visszatért a konyhájába. Wallander leült arra a helyre, ahol

először ült Sonja Hökberg. Onnan egy falra látott, és az utcára néző

ablakra. Maga a helyiség mögötte terült el. Amikor pedig helyet

cseréltek, a bejárati ajtóra látott rá. És csak egyetlen asztalt látott,

egy kétszemélyest, mivel egy oszlop és egy nagy asztalt körülvevő

fülke eltakarta előle a helyiség legnagyobb részét.

– És annál az asztalnál ült valaki? – kérdezte. – Vagy emlékszel

olyasvalakire, aki nagyjából egy időben érkezett a helycserével?

István gondolkodott. – Igen – mondta aztán. – Igazad van. Jött

valaki, és épp oda ült le. De azt nem tudom megmondani, hogy ez

egy időben történt–e a lányok helycseréjével. Wallander észrevette,

hogy még a lélegzetét is visszafojtja.

– És ki volt az? Ismered?

– Vagy le tudod írni?

– Sohasem láttam errefelé.

– De leírni nem lesz nehéz.

– Hogyhogy?

– Ferde szemű volt.

Wallander nem értette.

– Micsoda?

– Kínai volt, na.

– Vagy hát mindenesetre ázsiai.

Wallander gondolkodott. Fontos ponthoz érkeztek.

– És itt maradt, amikor a lányok elmentek a taxival?

– Igen. Egy órát még biztosan.

– Volt valamiféle kapcsolat közöttük?

István megcsóválta a fejét.

– Ezt nem tudom. Én nem vettem észre.

– De attól még lehetett.

– Tudod még, hogyan fizetett az a férfi?

– Azt hiszem, hitelkártyával.

– De nem vagyok biztos benne.

– Helyes – mondta Wallander.

– Szeretném, ha kikeresnéd a számlát.

– Már elküldtem őket.

– Azt hiszem, American Express volt.

– Akkor nézzük meg a másolatodat!

A kávé kihűlt. Észrevette, hogy siet. Sonja Hökberg meglátott

valakit az utcán, gondolta. Aztán helyet cseréltek, mert jobban

akarta látni. És a férfi ázsiai volt. – Tulajdonképpen mit keresel? –

kérdezte István. – Egyelőre még csak megpróbálom megérteni, mi

is történt – válaszolta Wallander. – Tovább még nem jutottam.

Elköszönt Istvántól, és elhagyta a helyiséget. Egy ferde szemű,

gondolta magában. Hirtelen megint nyugtalanná vált. Most már

sietett.

11.

Wallander szuszogott, mire elérte a kapitányságot. Szedte a lábát,

mert tudta, hogy Ann–Britt Höglund éppen most beszél Eva

Perssonnal. Fontos volt, hogy elmondja neki, mit tudott meg István

éttermében, és hogy választ kapjanak az újonnan felmerült

kérdésekre. Irene egy kupac telefonüzenetet nyomott a kezébe, amit

olvasatlanul zsebre vágott. Felhívta azt a szobát, amelyben Ann–

Britt ült Eva Perssonnal.

– Épp be akartam fejezni – mondta.

– Még ne! – mondta Wallander.

– Felmerült egy–két újabb kérdés.

– Tarts szünetet! Megyek.

A nő megértette, hogy fontos a dolog. Így megígérte, hogy vár még.

Mire kilépett a folyosóra, Wallander már türelmetlenül várta.

Azonnal a tárgyra tért. Elmesélte a helycserét a vendéglőben és azt

az egyetlen asztalt, amelyet Sonja Hökberg láthatott a mellette ülő

ázsiai férfival együtt. Amikor befejezte, észrevette, hogy Ann–Britt

habozik.

– Ázsiai?

– Igen.

– Gondolod, hogy ez tényleg fontos?

– Sonja Hökberg helyet cserélt.

Szemkontaktust keresett vele. Ez pedig jelent valamit. Ann–Britt

vállat vont. – Beszélek vele. De mit kérdezzek tőle? – Hogy miért

cseréltek helyet. És mikor. Figyeld, hogy hazudik–e. Hogy

észrevette–e azt a férfit, aki a háta mögött ült.

– Elég nehéz észrevenni rajta bármit is.

– Kitart a története mellett?

– Sonja Hökberg egyedül ütött is, szúrt is.

És Eva Persson előre nem is tudott semmiről. – Mit mond, amikor

szembesíted a korábbi vallomásával?

– Azzal magyarázza, hogy félt Sonjától.

– És miért félt?

– Erre nem felel.

– És egyáltalán: félt?

– Nem. Hazudik.

– Hogyan reagált, amikor közölted vele, hogy Sonja meghalt? –

Elnémult. Azt hiszem, nagyon megrázta. – Vagyis nem tudott róla?

– Aligha. Ann–Brittnek vissza kellett mennie. Az ajtóból még

visszafordult. – Az anyja már fogadott neki ügyvédet. Az pedig már

fel is jelentett téged. Klas Harryssonnak hívják. A név semmit sem

mondott Wallandernek. – Fiatal, becsvágyó malmöi ügyvéd. Igen

biztos a dolgában. Wallandert egy pillanatra ólmos fáradtság fogta

el. De aztán visszatért a dühe. – Kiszedted belőle, amit még nem

tudtunk?

– Őszintén szólva azt gondolom, hogy ez az Eva Persson egy kicsit

buta. De a történetéhez ragaszkodik. A második verzióhoz. Ettől

nem tér el. Úgy mondja, mint a gép. Wallander megrázta a fejét.

– Ez a Lundberg–gyilkosság messzebbre mutat.

– Hidd el.

– Remélem, igazad van.

És nem csak azért csaptak agyon egy taxisofőrt, mert pénzt akartak

szerezni. Ann–Britt visszament Eva Perssonhoz. Wallander

Martinssont kereste, de hiába. Hansson sem volt ott. Visszamenvén

a szobájába, Wallander átböngészte a telefonüzeneteket, amelyeket

Irene nyomott a kezébe. Persze a legtöbben, akik valamit akartak

tőle, újságírók voltak. De ott volt Tynnes Falk elvált feleségének

üzenete is. Wallander félretette ezt a cédulát, aztán leszólt Irénének,

hogy ne kapcsoljon be hozzá senkit. A tudakozótól megtudta az

American Express számát. Elmondta, mit akar, és egy Anita nevű

nőhöz kapcsolták. Ő arra kérte, hadd hívja vissza ellenőrzésképpen.

Wallander letette és várt. Aztán pár perc elteltével eszébe jutott, ő

maga kérte meg Irénét, hogy ne kapcsoljon be hozzá hívásokat.

Káromkodott, és megint felhívta az American Expresst. Ezúttal

sikerült a visszahívás. Wallander előadta, mit óhajt, és megadta az

összes kért adatot. – Tudja, hogy eltarthat egy ideig? – kérdezte az

Anita nevű nő. – Hát, ha önök is tudják, hogy nagyon sürgős… –

felelte. – Megteszem, amit tudok.

Ennyi volt a beszélgetés. Ezután Wallander az autószerelő műhely

számát tárcsázta. Pár perc múlva maga a mester vette át. Amikor

megnevezte a javítás összegét, Wallandernek még a szava is

elakadt. Ugyanakkor azonban a mester azt is megígérte, hogy

másnapra elkészítik. És hogy nem a munkadíj a sok, hanem a

pótalkatrészek ára. Wallander megígérte, hogy másnap délben

elmegy a kocsiért.

Egy pillanatig tétlenül üldögélt. Gondolatban abban a szobában

tartózkodott, amelyben Ann–Britt Eva Perssont hallgatta ki. És

bosszantotta, hogy nem ő maga ülhet ott. Ann–Britt néha igen

lágyszívű tudott lenni, például amikor egy–egy bűnöst nyomás alá

kellett helyezni a kihallgatás során. Ráadásul igazságtalanul bántak

vele. Lisa Holgersson pedig nyíltan kimutatta a bizalmatlanságát.

Ez megbocsáthatatlan. Hogy teljék az idő, felhívta Tynnes Falk

feleségét. Az szinte azonnal felvette a telefont.

– Wallander a nevem.

– Marianne Falkkal beszélek?

– Jó, hogy hívott.

Már vártam. A nő hangja világos, kellemes csengésű volt.

Wallandert Mona hangjára emlékeztette. Távoli, talán fájdalmas

érzés suhant át rajta. – Enander doktor felvette önnel a kapcsolatot?

– kérdezte a nő.

– Beszéltem vele.

– Ezek szerint tudja, hogy Tynnes nem szívinfarktusban halt meg? –

Hát ez azért túlzó következtetés lenne. – Miért? Megtámadták? A

nő nagyon határozottan beszélt. Wallander érezte, amint hirtelen

felébred az érdeklődése. – Ez majdnem úgy hangzik, mintha meg se

lepődne rajta.

– Min?

– Hogy ez lett a vége. Hogy megtámadták.

– Nem is lepne meg.

Tynnesnek sok ellensége volt. Wallander jegyzettömböt és ceruzát

szedett elő. A szemüveg már amúgy is rajta volt.

– Miféle ellenségek?

– Nem tudom.

– De egyfolytában miattuk aggódott.

Wallander keresett valamit az emlékezetében, amit Martinsson

jelentésében kellett olvasnia.

– Számítógépes tanácsadó cége volt, nem igaz?

– Igen.

– Ez azért nem tűnik túl veszélyes munkaterületnek.

– Attól függ, kiknek ad tanácsot.

– És ő kiknek adott tanácsot?

– Nem tudom.

– Nem tudja?

– Nem.

– De mégis azt hiszi, hogy megtámadták?

– Ismerem a férjemet.

Akkor is, ha nem tudtunk együtt élni. Ebben az évben nagyon

nyugtalan volt. – És azt sohasem mondta meg, hogy miért? –

Tynnes csak akkor szólalt meg, ha elkerülhetetlen volt. – Hiszen

éppen ön mondta, hogy voltak ellenségei. – Ezt ő maga mondta. –

Miféle ellenségek? A nő vonakodva válaszolt. – Tudom, hogy

nagyon furán hangzik – mondta –, de nem tudom pontosabban

kifejezni. Pedig nagyon sokáig éltünk együtt, és van két közös

gyerekünk is.

– Azért az „ellenség” szót nem szokták csak úgy ok nélkül

használni. – Tynnes sokat utazott. Az egész világban. Mindig is ezt

tette. Nem tudom megmondani, miféle embereket ismert meg

ezeken az útjain. De néha, amikor hazajött, vidám volt. Máskor meg

inkább nyugtalannak láttam, amikor érte mentem Sturupba. – De

csak mondott valamit? Miért voltak az ellenségei? Kik voltak?

– Nagyon hallgatag volt.

– De én láttam rajta. A nyugtalanságot.

Wallandernek olyan érzése kezdett támadni, mintha a nőnek, akivel

beszélget, nem lenne ki mind a négy kereke. – Van még valami,

amit szeretett volna elmondani nekem? – Nem szívinfarktus volt.

Szeretném, ha a rendőrség kiderítené, mi történt igazából.

Wallander gondolkodott, csak azután válaszolt.

– Feljegyeztem mindent, amit elmondott. Ha szükség lesz önre,

jelentkezni fogunk. – Elvárom, hogy kiderítsék, mi történt. Tynnes

meg én elváltunk. De én még mindig szerettem.

Amikor Wallander letette a kagylót, elábrándozott azon, hogy vajon

Mona is még mindig szereti–e őt. Annak ellenére, hogy most egy

másik férfi felesége. Erősen kételkedett benne. Azt viszont tényleg

szerette volna tudni, vajon valaha szerette–e a nő. Ingerülten

söpörte félre ezeket a gondolatokat, és még egyszer végigpörgette

gondolatban mindazt, amit Marianne Falk mondott. Aggodalma

őszintének tetszett. De amit elmondott, az nem derített semmire sem

fényt. Tynnes Falk foglalkozása továbbra is meglehetősen homályos

maradt. Kikereste Martinsson beszámolóját, és felhívta a lundi

patológiát. Közben fülelt, közelednek–e már Ann–Britt léptei a

folyosón. Mert ami igazából érdekelte, az Ann–Britt és Eva Persson

beszélgetése volt. Tynnes Falk szívinfarktusban halt meg. Ezen egy

aggodalmaskodó feleség sem változtat, aki a férjét képzelt

ellenségek gyűrűjében látta. Még egyszer beszélt azzal az orvossal,

aki Falk testét boncolta, és elmesélte az egész beszélgetést a

feleséggel. – Nem szokatlan, hogy a szívinfarktus a semmiből jön –

mondta az orvos. – És az a férfi, akit beszállítottak hozzánk,

pontosan abban halt meg. Ezt a képet sem az, amit legutóbb

mondott, sem ez a mostani dolog nem változtatja meg.

– És a fejsérülés?

– Azt akkor szerezte, amikor fejjel az aszfaltra zuhant.

Wallander megköszönte, és letette a kagylót. Egy pillanatig még

eltöprengett, miért lehetett Marianne Falk olyan biztos abban, hogy

a férje nyugtalan volt. Aztán becsukta Martinsson beszámolóját.

Nem érnek rá arra, hogy mindenki agyrémei után futkorásszanak.

Hozott egy kávét az étkezőből. Tizenkettő múlt pár perccel.

Martinsson és Hansson még házon kívül voltak. Wallander

visszament a szobájába. Még egyszer átnézte a telefonüzeneteket.

Az American Express–es Anita nem jelentkezett. Az ablakhoz

lépett, és a víztoronyra nézett, amelynél varjak lármáztak.

Türelmetlen volt, és ingerült. Állandóan Sten Widén elhatározása

motoszkált a fejében, hogy felszámolja az itteni életét, és újat kezd.

Valahogy úgy érezte, utolsó lett egy futóversenyen, amelyen ha

nem is nyerhetett volna, de jobb helyezésre voltak esélyei az

induláskor. A gondolat nem tisztázódott még benne, de pontosan

tudta, mi zavarja. Az az érzés, hogy az idő elszalad mellette.

– Nem mehet ez így tovább – mondta hangosan.

– Valaminek történnie kell.

– Kivel beszélsz?

Wallander megfordult. Martinsson állt a szobában. Wallander nem

hallotta, hogy jön. Az egész kapitányságon senki nem tud ilyen

hangtalanul közlekedni, mint Martinsson. – Magamban beszéltem –

ismerte be Wallander. – Te nem szoktál? – A feleségem szerint én

álmomban beszélek. Lehet, hogy ez olyasmi? – Mit akartál? –

Végigfuttattam minden kulcstulajdonost a programjainkon. Egyikük

sem szerepel a listáinkon.

– Ahogy az várható volt. – Gondolkodtam azon, miért törhették be a

kaput – mondta Martinsson. – Úgy látom, két lehetőség van. Az

egyik, hogy nem volt kulcsuk a kapuhoz. A másik pedig, hogy

olyasvalamit akartak jelezni, amit még nem értünk meg.

– Mi lehetne az?

– Randalírozás. Vandalizmus, mit tudom én.

Wallander a fejét csóválta. – Az acélajtót kinyitották. Ezzel egy

további lehetőség is felmerül: az, aki a külső ajtót feltörte, nem

ugyanaz a személy volt, mint aki az acélajtót kinyitotta. Martinsson

értetlenül nézett rá.

– Ezt meg mivel magyaráznád?

– Nem akarom magyarázni.

Csak egy további lehetőséget jelöltem meg. A beszélgetés elakadt.

Martinsson eltűnt. Wallander tovább várt. Már tizenkét óra volt. Fél

egy előtt öt perccel Ann–Britt Höglund is előkerült. – Hát ennek az

Eva Perssonnak aztán nem lehet a szemére hányni, hogy elkapkodja

a dolgokat – mondta.

– Hogy beszélhet egy fiatal ilyen lassan?

– Lehet, fél, hogy rosszat mond.

Ann–Britt leült a vendégszékre.

– Megkérdeztem, amit kértél – kezdte.

– Nem látott semmiféle kínait.

– Nem kínait mondtam. Ázsiait.

– Mindenesetre semmi ilyesfélét nem látott.

Azért cseréltek helyet, mert Sonja azt mondta, huzatot érez az ablak

felől. – És hogyan reagált a kérdésre? – Pontosan, ahogy gondoltad.

Nem számított rá. És simán hazudott rá valamit. Wallander

tenyérrel az asztalra csapott. – Hát akkor már ezt is tudjuk –

mondta. – Van összefüggés kettőjük és az utánuk érkezett férfi

között.

– Miféle összefüggés?

– Azt még nem tudjuk.

De nem közönséges taxisgyilkosság volt. – Csak azt nem tudom,

hogyan lépjünk tovább. Wallander elmesélte, miféle hívást vár az

American Expresstől. – Akkor lesz egy nevünk. És ha név van,

akkor már nagyot léptünk előre. Közben meglátogatod Eva

Perssonékat otthon. Szeretném, ha megnéznéd a szobáját. Az apja

hol van? Ann–Britt a jegyzeteiben lapozott.

– Hugó Lövström a neve.

– Nem voltak összeházasodva.

– Itt él a városban?

– Állítólag Växjőben él.

– Mi az, hogy „állítólag”?

– A lánya szerint hajléktalan alkoholista.

Az a lány tele van gyűlölettel. És nehéz megmondani, hogy az apját

vagy az anyját veti–e meg inkább.

– Nincs kapcsolatuk?

– Nem úgy tűnik.

Wallander gondolkodott. – Nincs ok – mondta. – Tudnunk kell, mi

rejlik mögötte. Vagy tévedek. A fiatalok, nem csak a fiúk, úgy

gondolják, a gyilkosság egyáltalán nem is különleges dolog. És ha

ez így van, akkor megadom magam. De ennyire még talán nem

vagyunk. Valami volt, ami rávitte őket erre a tettre. – Lehet, hogy

háromszögdrámaként kellene felfognunk? – vetette fel Ann–Britt. –

Hogyhogy? – Talán nem lenne ostobaság egyszer ezt a Lundberget

is alaposabban megnézni.

– Minek?

– Nem tudhatták, melyik sofőr jön értük!

– Ebben igazad van.

Wallander látta, hogy a nő valamit forgat a fejében. – De ha egy

kicsit másképp nézzük… – mondta végül eltöprengve. – Ha

számításba vesszük, hogy pillanatnyi felindulásból követték el?

Taxit rendelnek. Lehet, hogy még kiderítjük, hová akartak menni.

De képzeld azt el, hogy egyikük vagy esetleg mindkettő arra reagál,

amikor észreveszik, hogy éppen Lundberg az, aki a taxit vezeti.

– Igazad van – felelte Wallander.

– Ennek fennáll a lehetősége.

– Azt tudjuk, hogy a lányok fegyvert hordtak magukkal.

A fegyver valószínűleg hamarosan alapfelszerelés lesz a fiataloknál.

Aztán meglátják, hogy Lundberg vezeti a kocsit. És megölik. Lehet,

hogy így történt. Még ha légből kapottan hangzik is. – Nem inkább,

mint a többi elméletünk – mondta Wallander. – Nézzünk utána,

hogy Lundbergnek volt–e már dolga velünk. Ann–Britt felállt és

kiment. Wallander a jegyzettömbjéért nyúlt, és megpróbálta

mindannak az összegzését papírra vetni, amit Ann–Britt elmondott.

Egy óra elmúlt, de nem gondolta, hogy tovább léptek volna az

ügyben. Megéhezett, átment az étkezdébe, hogy megnézze, van–e

még szendvics. Ám az asztal üres volt. Fogta a dzsekijét, kiment a

kapitányságról. Most magával vitte a mobilját, és Irénének azt az

utasítást adta, hogy az American Express hívását mindenképp

irányítsa hozzá. Bement a legközelebbi étterembe. Érezte, hogy

felismerték. Az újságban megjelent képet biztosan sokan vitatták

Ystad–szerte. Kínos volt, hát gyorsan evett. Épp kilépett az utcára,

amikor csipogott a mobilja. Anita volt.

– Megtaláltuk – jelentette.

Wallander hiába keresett papírt és íróeszközt. – Visszahívhatom? –

kérdezte. – Tíz perc. A nő megadta a számát. Wallander

visszasietett az irodájába, és felhívta. – Nos, a kártyát Fu Cseng

névre állították ki. Wallander írta.

– Hongkongban állították ki – folytatta a nő.

– És egy kowlooni lakcímet adott meg.

Wallander megkérte a nőt, hogy betűzze. – De van egy kis gond –

mondta a nő. – A kártya hamis. Wallander összerezzent.

– Tehát zárolták?

– Nem, rosszabb.

Nem lopott. Hanem hamisított. Az American Express sohasem adott

ki Fu Cseng nevű személy számára bankkártyát. – Ez pedig mit

jelent? – Először is nagyon jó, hogy viszonylag gyorsan sikerült a

nyomára bukkanni. És hogy a vendéglős nem kapja meg a pénzét.

Hacsak nincs biztosítva.

– Vagyis Fu Cseng nem létező személy?

– Biztos van ilyen nevű ember.

De a hitelkártya hamis, akárcsak a lakcím. – Miért nem mondta

mindjárt? – Megpróbáltam. Wallander megköszönte a segítséget, és

véget vetett a beszélgetésnek. Tehát egy ember, aki talán

Hongkongból jött, felbukkan István éttermében, Ystadban. És ott

szemkontaktust vesz fel Sonja Hökberggel. Wallander megpróbált

valamiféle összefüggést meglátni, amely tovább vinné. De nem

talált ilyent. Nem voltak összekötő elemek. „Lehet, hogy csak

beképzelek valamit – gondolta. – És Sonja Hökberg meg Eva

Persson az új idők szörnyetegei, akik tökéletes közönnyel néznek az

életre.”

A saját szavaitól megijedt. Szörnyetegeknek nevezte őket. Egy

tizenkilenc és egy tizennégy éves lányt. Félretolta a papírokat.

Sokáig már nem halogathatja az előadást sem, amelyet este meg

kell tartania. És ugyan eldöntötte, hogy egyszerűen arról a

gyilkossági ügyről beszél majd, amely éppen foglalkoztatja őket,

azért a kulcsszavakat fel akarta írni, és egy kicsit felvázolni az

egészet. Különben elhatalmasodik rajta az idegesség. Írni kezdett,

de nemigen tudott összpontosítani. Lelki szemei előtt felbukkant

Sonja Hökberg elszenesedett teste. Odahúzta a telefont, és felhívta

Martinssont.

– Nézz már utána, nem találsz–e valamit Eva Persson apjáról –

mondta. – Hugó Lövströmnek hívják. Állítólag Växjőben él,

alkoholista és hajléktalan. – Lehet, hogy akkor egyszerűbb a växjői

kollégákat felhívni, és megkérdezni őket – felelte Martinsson.

– Én most éppen Lundberggel foglalkozom.

– Magadtól?

Wallander elképedt. – Ann–Britt kért meg rá. Ő Eva Perssonékhoz

ment. Nem tudom, mit akar ott megtalálni. – Van még egy nevem a

számítógéped számára. Fu Cseng.

– Mit mondtál? Wallander betűzte a nevet.

– És ez ki lenne?

– Majd később elmondom.

Délután úgyis találkoznunk kell. Olyan fél ötre gondoltam. Csak

röviden. – Tényleg Fu Cseng a neve? – hitetlenkedett Martinsson.

Wallander nem válaszolt. A délután maradék részét az esti előadás

kulcsszavai mellett töltötte. Nagyon rövid idő alatt megutálta az

egész rendezvényt. Az előző évben a rendőr–akadémián tartott egy,

saját érzései szerint sikerületlen előadást a betörések

kinyomozásáról. De utána mégis több növendék odament hozzá, és

megköszönték. Azt azóta sem sikerült megtudnia, hogy mit is

köszöntek meg.

Fél ötkor feladta a készülődést. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Összegyűjtötte a papírjait, és ment az ülésterembe. Senki sem volt

ott. Megpróbált fejben összefoglalást készíteni, de a gondolatai

szétszaladtak.

Nem függ össze, gondolta. A Lundberg–gyilkosság nem függ össze

a két lánnyal. És Sonja Hökberg halála a transzformátorállomáson

megint csak nem függ össze semmivel. Ez az egész nyomozás olyan

megfoghatatlan. Pedig tudjuk, mi történt. De mégis hiányzik a nagy,

mindent eldöntő „miért”.

Hansson Martinssonnal együtt érkezett, majd Ann–Britt is befutott.

Wallander boldog volt, hogy Lisa Holgerssont nem látja. Rövid

megbeszélés volt. Ann–Britt elmondta, hogy látogatást tett Eva

Perssonnal.

– Minden teljesen hétköznapinak tűnt – mondta.

– Lakásuk van a Stödgatán.

Az anya a kórházban szakácsnő. A lány szobája pont olyan,

amilyenre számítottam. – Vannak poszterek a falon? – kérdezte

Wallander. – Csupa olyan banda, akiket nem ismerek – felelte Ann–

Britt. – Semmi feltűnő. Miért kérdezed? Wallander nem válaszolt.

Közben elkészült az Eva Perssonnal folytatott beszélgetés

jegyzőkönyve. Ann–Britt másolatokat adott körbe. Wallander

beszámolt az István éttermében tett látogatásról, amelynek

eredményeképpen fény derült a hamis bankkártyára.

– Megtaláljuk ezt az embert – zárta le a beszélgetést –, már csak

azért is, hogy kihúzhassuk a névsorunkból. Aztán következett a nap

többi eredménye. Előbb Martinsson, aztán Hansson, aki Kalle

Ryss–szel beszélt, aki egyike volt Sonja Hökberg barátainak. De

Ryss nem sokat tudott mondani. Azonkívül, hogy alapvetően

nagyon keveset tud Sonja Hökbergről.

– Azt mondta, hogy a lány nagyon titokzatos volt – mondta

Hansson. – Akármit jelentsen is ez. Húsz perccel később Wallander

összegzett:

– Lundberget egy lány, esetleg kettő, megölte. Indítékuk állítólag a

pénz volt, de ezt én nem hiszem, és ezért tovább kell kutakodnunk.

Sonja Hökberget meggyilkolták. Kell, hogy legyen ezek között a

történések között valami olyan összefüggés, amelyet még nem

ismertünk fel. Valami ismeretlen kiindulópont. Így aztán minden

előítélet nélkül kell közelítenünk az eseményekhez. Persze vannak

olyan kérdések, amelyek romosabbak, mint a többi. Ki vitte Sonja

Hökberget a trafóházhoz? Miért gyilkolták meg? Az ismerősei

közül mindenkit elő kell vennünk. Azt hiszem, hosszabb ideig fog

tartani, mint amennyire eleinte számítottunk. De meg kell találnunk

az átfogó megoldást. Öt előtt véget is ért a megbeszélés. Ann–Britt

még sok sikert kívánt az estéhez. – Meg fognak támadni nők

bántalmazásáért – panaszkodott Wallander.

– Nem hiszem. Régről jó a híred.

– Azt hittem, az már rég romokban hever.

Wallander hazament. Per Åkesontól jött levél Szudánból. Letette a

konyhaasztalra. Várhat. Aztán lezuhanyozott, átöltözött. Fél hétkor

kilépett a lakásából, és elment arra a címre, ahol az ismeretlen nők

várták. Egy pillanatra megállt a sötétségben, és felnézett a villa

kivilágított ablakaira. Aztán összeszedte magát, és bement.

Amikor kilépett, már kilenc is elmúlt. Megizzadt. Tovább beszélt,

mint tervezte. És több kérdést kapott, mint várta. De valahogy

szárnyakat kapott a nőktől, akik összegyűltek. A legtöbben

nagyjából kortársai voltak, és figyelmük egyszerűen hízelgett neki.

Tulajdonképpen szívesen maradt volna még tovább is. Lassan

ballagott hazafelé. Nem is nagyon tudta már, mit beszélt. De

odafigyeltek rá, és ez volt a legfontosabb.

Egy maga korabeli nő különösen feltűnt neki. Pár szót váltott is

vele, mielőtt elment volna. Solveig Gabrielsson néven mutatkozott

be. Wallander nehezen szakadt el tőle gondolatban. Amikor hazaért,

felírta a konyhai jegyzettömbre a nevet. Nem is tudta, minek. Még

le sem vetette a dzsekijét, már megcsörrent a telefon. Felvette.

Martinsson volt.

– Na, milyen volt az előadás? – érdeklődött.

– Jó.

De ugye, nem azért hívtál, mert ezt akartad megtudni? Martinsson

habozott, mielőtt folytatta volna. – Itt ülök és dolgozom – mondta. –

És az előbb befutott egy hívás, amiről nem igazán tudom, mit

kezdjek vele. Lundról, a patológiáról. Wallander visszafojtotta a

lélegzetét.

– Tynnes Falk – mondta Martinsson.

– Emlékszel még rá?

– A bankautomatás ember.

– Persze hogy emlékszem.

– Úgy tűnik, eltűnt a hullája.

Wallander a homlokát ráncolta. – Egy hulla legföljebb a koporsóba

szokott eltűnni. – Ahogy azt Móricka elképzeli. Esetünkben úgy néz

ki, hogy ezt a hullát ellopták. Wallander egy szót sem tudott

kinyögni. Gondolkodni próbált. – És ez még nem minden – folytatta

Martinsson. – Nemcsak hogy eltűnt a hulla. Hanem a helyén a

hűtőben most valami más van.

– Micsoda?

– Egy tönkrement relé.

Wallander nem volt benne biztos, hogy jól tudja, mi az a relé. De

azt tudta, hogy valami elektromos micsoda. – És nem egy

közönséges relé az – mondta még Martinsson –, hanem egy

nagyméretű. Wallander szíve hevesebben kezdett dobogni. Előre

sejtette a választ:

– Egy nagy relé, amit hol használnak?

– Transzformátorállomásokon.

Olyanokon, mint ahol megtaláltuk Sonja Hökberg tetemét.

Wallander egy pillanatig csendesen ült ott. Felbukkant egy

összefüggés. Csak éppen nem olyan, mint amilyenre számított.

12.

Martinsson az étkezőben ült és várt. Csütörtök este volt, már tíz felé

járt. A vészhelyzeti központból, ahová az összes éjszakai hívás

befutott, egy rádió hangja szűrődött ki halkan. Egyébként csend

volt. Martinsson teát ivott, és egy kétszersültet rágcsált. Wallander,

dzsekiben, szemben ült vele.

– Milyen volt az előadás?

– Már kérdezted.

– Régen szerettem emberek előtt beszélni.

De ma már nem tudom, hogy képes lennék–e rá. – Biztosan sokkal

jobb lettél volna, mint én. De ha pontosan akarod tudni, hát

tizenkilenc nőt számláltam össze, valamennyien középkorúak,

áhítattal hallgattak végig, ám kissé szorongva, amikor közhasznú

munkánk véresebb oldalairól is fellebbentettem a fátylat. Nagyon

kedvesek voltak, udvarias és semmitmondó kérdéseket tettek fel,

amelyekre olyan stílusban válaszoltam, amelytől biztosan

meghatódott volna az országos rendőrfőkapitány. Így megfelel?

Martinsson bólintott, és lesöpörte a kétszersültmorzsákat az

asztalról, majd elővette a jegyzetfüzetét.

– Nos, kezdem elölről. Nyolc ötvenegykor csengett itt kint a

központban a telefon. Az ügyeletes nekem továbbítja a hívást, mert

nem segélykérés, és mert tudja, hogy még bent vagyok. Ha nem

lettem volna itt, arra kértem volna a telefonálót, hogy holnap reggel

hívjon. Azt a személyt, aki telefonált, Pålssonnak hívják. Sture

Pålssonnak. Nem tudom, milyen címe–rangja van. De ő vezeti a

lundi patológia hullaházát. Persze, ma már biztosan nem hullaház a

neve, de úgyis tudod, mire gondolok. Azt a hűtőtermet, amelyben a

testeket őrzik a boncolásig vagy addig, amíg valamelyik

temetkezési vállalat el nem viszi őket. Nyolc óra tájban vette észre,

hogy az egyik hűtőfiók ajtaja nincs rendesen becsukva. Amikor

kihúzta a tepsit, akkor látta, hogy nem a halott fekszik rajta, hanem

helyette egy elektromos relé. Felhívta azt az alkalmazottat, aki

napközben volt szolgálatban. Egy Lyth nevű embert. Az pedig

biztos volt benne, hogy hat óra körül, amikor befejezte a műszakját,

a test még a helyén volt. Tehát valamikor este hat és nyolc között

tűnt el. A hullaházat hátulról, a belső udvar felől is meg lehet

közelíteni. Pålsson megvizsgálja a hátsó zárat, és kideríti, hogy

feltörték. Azonnal felhívja a malmöi rendőrséget. Az egész nagyon

gyorsan zajlik. Tizenöt percen belül kint van egy járőr. Amikor

meghallják, hogy az eltűnt test Ystadból jött, és igazságügyi orvosi

vizsgálat tárgyát képezte, megbízzák Pålssont, hogy értesítsen

bennünket. Amit ő meg is tesz.

Martinsson letette a tömböt.

– A hulla megtalálása természetesen a malmöi kollégák feladata –

folytatta. – De nem tagadhatjuk, hogy bennünket is érint az ügy.

Wallander gondolkodott. A helyzet meglehetősen furcsa volt. Meg

hát kellemetlen is. Érezte, hogy nő benne a feszültség. – A malmöi

kollégáknak biztosan lesz gondjuk az ujjlenyomatokra – mondta. –

Nem is tudom, hogy egy holttest ellopása beleesik–e valamiféle

büntethetőségi kategóriába. Talán önhatalmú cselekedet. Vagy a

halott nyugalmának megzavarása. De persze annak a veszélye is

fennáll, hogy nem veszik komolyan a fiúk. Nyberg vett a

trafóállomáson ujjlenyomatokat, ugye? Martinsson gondolkodott.

– Biztosan.

– Megkérdezzem?

– Most ne.

De az jó lenne, ha a malmöi kollégák is megvizsgálnák a hűtőházat

és a relét is ujjnyomokra.

– Felhívjam őket?

– Az lenne a legjobb.

Martinsson elment telefonálni. Wallander kávét hozott magának, és

megpróbálta elképzelni, mi történhetett. Még mindig nem zárható

ki, hogy csak egy furcsa véletlenről volt szó. Volt már ilyesmire

példa. De valami azt súgta neki, hogy most nem ez a helyzet. Valaki

betört egy hullaházba, hogy ellopjon egy halottat. Cserébe egy

elektromos relét hagyott a helyén. Wallandernek az jutott eszébe,

amit Rydberg mondott neki valamikor még nagyon régen, közös

idejük legelején. A bűnözők gyakran hátrahagyják az üdvözletüket

a tett színhelyén. Néha szándékosan. De legalább annyiszor csak

trehányságból.

Ez itt nem trehányság volt, gondolta. Véletlenül senki sem szaladgál

egy nagy elektromos relével. És nem felejti ott egy hullaház

tepsijében. Ezt meg kellett hogy találják. És ez az üdvözlet nem a

patológusoknak szól. Hanem nekünk. A második kérdés szintén

magától adódott. Miért lopnak el egy holttestet? Persze előfordult,

hogy olyan halottakat, akik sötét, furcsa szektákhoz tartoztak,

elloptak. De Tynnes Falk aligha tartozott ilyen szektához. Persze,

ebben nem lehetnek biztosak. Vagyis csak egy magyarázat maradt:

ellopták a testet, mert valamit el akarnak tussolni vele. Martinsson

visszatért. – Szerencsénk volt – mondta. – Nejlonzsákba tették a

relét, nemcsak úgy lehajították egy sarokba.

– Ujjlenyomatok?

– Készülnek.

– És a hullának semmi nyoma?

– Semmi.

– Tanúk sincsenek?

– Nem tudok róla, hogy lennének.

Wallander elmondta Martinssonnak, amit kiötlött. Martinsson

egyetértett a következtetéseivel. Az egész nem lehet véletlen. A

testet azért vitték el, mert valamit el akarnak tussolni. Wallander

beszámolt Martinssonnak Enander doktor véleményéről és a Falk

volt feleségével folytatott beszélgetésről is.

– Nem vettem egész komolyan – vallotta be.

– Végül is, a patológusokban meg lehet bízni.

– Az, hogy Falk hullája eltűnt, még nem jelenti azt, hogy gyilkosság

áldozata lett. Wallander elismerte, hogy Martinssonnak akár igaza is

lehet. – Mégsem tudok más okot elképzelni, mint hogy nem

akarják, hogy kiderüljön, mi a halála igazi oka.

– Lehet, hogy lenyelt valamit?

– Micsodát? – rántotta fel Wallander a szemöldökét.

– Gyémántot, drogot, mit tudom én.

– Azt megtalálta volna a boncolóorvos.

– Most akkor mit csinálunk?

– Kitaláljuk, ki is volt ez a Tynnes Falk – mondta Wallander. –

Gyorsan leírtuk az egészet. Így nem volt szükség arra, hogy

alaposabban megvizsgáljuk őt vagy az életét. De Enander vette a

fáradságot, és idejött, hogy elmondja nekünk: aggályai merültek fel

a halál okával kapcsolatban. És amikor Falk feleségével beszéltem,

az azt mondta, hogy a férje gyakran volt nyugtalan. És hogy sok

ellensége volt. Egyáltalán, sok olyasmit mondott, ami arra utalt,

hogy a férje elég bonyolult ember lehetett. Martinsson elhúzta a

száját. – Egy informatikai tanácsadó, akinek ellenségei vannak?

– Azt mondta a nő. És egyikünk sem beszélgetett el vele

alaposabban. Martinssonnál ott volt a sovány kis mappa mindazzal,

amit Tynnes Falkról megtudtak. – A gyerekeivel sem beszéltünk. És

egyáltalán senkivel sem beszéltünk, mert azt gondoltuk, hogy

természetes halált halt.

– Még mindig abból indulunk ki – mondta Wallander. – Legalábbis

ez éppannyira elképzelhető, mint bármi más. Amit be kell látnunk,

az mindössze annyi, hogy közte és Sonja Hökberg között fennállt

valamiféle kapcsolat. Lehet, hogy Eva Perssonnal is. – Miért nem

mindjárt Lundberggel? – Tényleg. Lehet, hogy még a taxissal is. –

Annyit mindenesetre tudunk, hogy amikor Sonja Hökberget

elégették, Tynnes Falk már halott volt – mondta Martinsson.

– Vagyis ő nem lehetett a gyilkosa.

– Ha arra gondolunk, hogy Tynnest megölték, akkor akár ugyanaz

is lehet a gyilkosa, mint Sonjának. Wallandert egyre inkább

feszélyezte, hogy olyasvalamiben kavarnak, amiből egy kukkot sem

értenek. Ez valami dupla fenekű ügy lesz, gondolta. Mélyebbre kell

lenyúlnunk. Martinsson ásított. Wallander tudta, hogy ilyenkor

többnyire már aludni szokott.

– Kérdés, hogy messzebbre jutunk–e még – mondta Wallander. –

Nem a mi dolgunk, hogy kiküldjük az embereket, ha megszökik egy

hulla. – Meg kéne néznünk Falk lakását – mondta Martinsson, és

újabb ásítást fojtott el. – Egyedül élt. Ezzel kellene kezdeni, aztán

beszélni a feleségével. – A volt feleségével. Elváltak. Martinsson

felállt.

– Hazamegyek, lefekszem.

– Hogy áll a kocsid?

– Holnapra megjavítják.

– Hazavigyelek?

– Egy kicsit még maradok.

Martinsson habozott.

– Megértem, ha fel vagy háborodva – mondta aztán.

– Azon a képen az újságban.

– Mit gondolsz róla?

– Miről?

– Bűnös vagyok, vagy nem?

– Világos, hogy adtál neki egy pofont.

De úgy gondolom, az az igazság, amit te állítasz. Hogy a lány

megtámadta az anyját. – Mindenesetre én meghoztam a döntésemet

– mondta Wallander. – Ha fegyelmit kapok, felmondok.

Meglepődött a saját szavaitól. Sosem gondolt még arra, hogy

benyújtja a felmondását, ha a belső vizsgálat számára kedvezőtlen

eredménnyel végződik. – Akkor majd szerepet cserélünk – mondta

Martinsson. – Hogyhogy? – Akkor majd én leszek az, aki meggyőz

téged, hogy maradj.

– Nem fogsz meggyőzni.

Martinsson nem válaszolt. Fogta a mappáját, és elment. Wallander

ott maradt a széken. Kicsit később két éjszakás rendőr jött be.

Odabólintottak Wallandernek. Ő meg szórakozottan hallgatta a

beszélgetésüket. Egyikük azon töprengett éppen, vegyen–e

tavasszal motorkerékpárt. Kávét töltöttek maguknak, aztán

kimentek. Wallanderben nem is fogalmazódott meg az elhatározás,

de valahogy mégis testet öltött a fejében.

Az órájára nézett. Mindjárt fél tizenkettő. Tulajdonképpen várhatna

másnap reggelig. De valami belső nyugtalanság űzte. Éjfél előtt

hagyta el a kapitányságot. Zsebében ott lapultak az álkulcsok,

amelyeket rendesen az íróasztala legalsó fiókjában tartott.

Tíz percre volt szüksége az Apelbergsgatanig. Gyenge szellő fújt,

pár fok volt pluszban. Felhős volt az ég. Az utcákon nem járt senki.

Pár súlyos kamion haladt el mellette, a Lengyelországba induló

komphajóhoz tartottak. Éjfél volt. Tynnes Falk pontosan ilyenkor

halt meg, gondolta Wallander. Kezében tartotta még a vérfoltos

bankkivonatot, amelyen rajta állt az idő.

Wallander megállt az árnyékban, és figyelte a házat, az

Apelbergsgatan 10.–et. A legfölső emelet sötét volt. Falk ott lakott.

Egy emelettel alatta sem égett lámpa. De az első emeleten egy ablak

még világos volt. Wallandernek végigfutott a hideg a hátán. Ott

aludt el egyszer egy idegen nő karjában olyan részegen, hogy utóbb

azt se tudta, hol van.

Megtapogatta az álkulcsokat, és habozott. Amire készült, nemcsak

törvényellenes volt, hanem szükségtelen is. Várhatott volna

reggelig, és beszerezhette volna szabályosan is a lakás kulcsait. De

hajtotta a belső nyugtalansága. És ő engedett neki. Csak akkor

jelentkezett ugyanis, ha az ösztöne azt súgta, hogy sietnie kell.

A ház kapuja nem volt bezárva. És az irodában gondja volt arra is,

hogy eltegyen egy zseblámpát. A lépcsőház sötét volt. Hallgatózott,

hall–e valami zajt, mielőtt óvatosan felment a lépcsőn. Megpróbálta

eszébe idézni, milyen volt, amikor itt járt annak az ismeretlen nőnek

a társaságában. De minden emléke eltűnt. Elérte a legfelső

lépcsőfordulót. Két ajtó volt. Jobbról Falké. Megint hallgatózott,

fülét a bal oldali ajtóra tapasztva. Semmi. Aztán foga közé vette a

kis zseblámpát, és előszedte az álkulcsokat. Ha biztonsági záras az

ajtó, azonnal fel kell adnia. De egy egyszerű, szabványos zár volt

rajta. Ez azért nem illik össze azzal, amit a felesége mondott,

gondolta Wallander.

Hogy Falk nyugtalankodott volna az ellenségei miatt. Biztosan csak

képzelte. A vártnál több időre volt szüksége az ajtó kinyitásához.

Lehet, hogy nem csak a fegyverhasználatot kellene gyakorolni…

Érezte, hogy elönti a veríték. Ujjait ügyetleneknek érezte, nem

szoktak az álkulcsokhoz. De végül csak kinyílt a zár. Óvatosan

kinyitotta az ajtót, és fülelt. Mintha a sötétben idegen lélegzetet

hallott volna. Aztán ez is elmúlt. Belépett, és halkan becsukta maga

mögött az ajtót.

A legelső dolog, ami feltűnt neki, valahányszor egy idegen lakásba

lépett, az a szag volt. Itt azonban, az előszobában, semmiféle szag

nem volt. Mintha a lakást csak most építették volna, mintha még

nem költöztek volna be. Megjegyezte ezt a benyomást, aztán a

zseblámpával a kezében végigjárta a lakást, ügyelve, hátha

mindennek ellenére mégiscsak van ott valaki. Amikor

meggyőződött róla, hogy a lakás üres, behúzta a függönyöket, aztán

villanyt gyújtott.

A hálószobában járt, amikor megszólalt a telefon. Másodszor is

csengett. Wallander visszafojtotta a lélegzetét. Aztán a nappali

sötétjében bekapcsolt az üzenetrögzítő, ő pedig átsietett. De senki

sem szólalt meg, a szalagra semmi sem került. Valahol letették.

Vajon ki lehetett az? Ki hív fel egy halottat az éjszaka közepén?

Wallander egy utcai ablakhoz lépett. Óvatosan átsandított a függöny

résén. Az utcán senki sem járt. Wallander megpróbálta szemével

átfúrni a sötétséget, de senkit sem látott.

Felgyújtotta az íróasztali lámpát, a nappalival kezdte. A szoba

közepére állt és körülnézett. Itt egy Tynnes Falk nevű férfi lakott,

gondolta. Az ő meséje egy nagyon alaposan rendben tartott, tiszta

szobában kezdődik, olyanban, amely a káosznak még az árnyékától

is roppant távol áll. Bőrgarnitúra, a falakon tengeri tájképek. Az

egyik falnál könyvespolc.

Az íróasztalhoz lépett. Volt ott egy régi sárgaréz iránytű. A zöld

íróalátét üres volt. Egy antik agyaglámpa mellett ceruzák és tollak

kínos rendben.

Wallander átment a konyhába. A mosogatón egy kávéscsésze állt. A

konyhaasztal kockás viaszosvászon térítőjén írótömb. Wallander

felgyújtotta a lámpát, és elolvasta: Erkélyajtó. Van valami közös

bennem és Tynnes Falkban. Mindketten a konyhában tartjuk a

jegyzettömböt. Visszament a nappaliba, és kinyitotta az erkélyajtót.

Nehezen csukódott. Tynnes Falknak már nem állt módjában

megjavítani. Wallander továbbhaladt a hálószobába. A franciaágy

be volt vetve. Letérdelt a padlóra, benézett az ágy alá. Egy pár

papucs. Kinyitotta a szekrényt, kihúzkodta a szekreter fiókjait.

Mindent példás rendben talált. Visszatért a nappaliban álló

íróasztalhoz. Az üzenetrögzítő alatt ott volt a használati utasítás.

Gondolt arra, hogy hozzon gumikesztyűt. Amikor biztos volt abban,

hogy le tudja hallgatni az üzeneteket anélkül, hogy letörölné őket,

megnyomta a lejátszás gombot.

Először egy Janne nevű hívó érdeklődött Falk hogyléte felől. De

nem mondta meg, mikor hívta. Aztán kétszer egymás után valaki,

aki csak lélegzett bele a rögzítőbe. Wallandernek az az érzése

támadt, hogy ugyanaz a személy lehetett. A negyedik hívás egy

malmöi szabótól jött, aki azt közölte Falkkal, hogy készen van a

nadrágja, lehet érte jönni. Wallander felírta a szabászat nevét. Aztán

megint csak lélegzett valaki. Ez már az iménti hívás volt. Wallander

még egyszer lehallgatta a szalagot, aztán elgondolkodott azon,

vajon Nyberg és a technikusok meg tudják–e állapítani, hogy a

lélegzések ugyanazon személytől származnak–e.

Visszatette a használati utasítást. Az íróasztalon három fénykép állt.

Kettőn nyilvánvalóan Falk gyerekei voltak. Egy fiú és egy lány. A

fiú trópusi vidéken ült egy kövön, és mosolygott. Olyan tizennyolc

éves lehetett. Wallander megfordította a fényképet. Jan, 1996.

Amazonas. Vagyis az első hívó is a fia volt. A lány fiatalabb volt.

Galambokkal körülvéve egy padon ült. Wallander megfordította ezt

a képet is. Ina, Velence, 1995. A harmadik képen egy csapat férfi

volt egy fehér fal előtt. A kép életlen volt. Wallander ezt is

megfordította, de a kép hátulján nem állt semmi. Az íróasztal

legfelső fiókjában talált egy nagyítót. Megvizsgálta a férfiak arcát.

Különböző korúak voltak. A kép bal szélén álló férfinak ázsiai

vonásai voltak. Wallander letette a képet, és próbált gondolkodni.

De semmi sem passzolt össze. Eltette a képet a dzsekije zsebébe.

Aztán megemelte az íróalátétet. Egy újságkivágás hevert alatta, rajta

konyhai recept. Halfondue. Kezdte átkutatni a fiókokat. Mindenütt

ugyanaz a mintaszerű rend uralkodott. A harmadik fiókban egy

vastag könyv hevert. Wallander kivette. A bőrkötésen arany

betűkkel ez állt: „Hajónapló”. Wallander kinyitotta, és fellapozta az

utolsó megírt oldalnál. Október 5–én, vasárnap írt Falk utoljára

ebbe a könyvbe, amely szemlátomást a naplója volt. Feljegyezte,

hogy a szél elcsendesedett, és hogy három fok van. És tiszta az ég.

Kitakarította a lakást. Három óra huszonöt percre volt ehhez

szüksége, tíz perccel kevesebbre, mint az egy héttel korábbi

vasárnap. Wallander homloka ráncokba szaladt. Különösnek találta,

hogy Falk feljegyezte a takarítási időt. Aztán elolvasta az utolsó sort

is: Este rövid séta. Wallander most meglepődött. Falk október 6–án

éjfél után pár perccel halt meg a bankautomata előtt. Vajon ez a

bejegyzés arról árulkodik, hogy egy sétát már tett ekkorra? És egy

másodikra is elment?

Wallander visszalapozott az október 4–i bejegyzésekre: Szombat,

1997. október 4. Egész nap viharos széllökések. A meteorológia

szerint 8–10 m/s. Az égen felhőrongyok száguldoztak. Reggel

hatkor hat fok. Délután kettőre nyolc fokig emelkedett. Estére ötre

csökkent. A világűr ma üres és elhagyatott. Nincsenek hírek. C.

nem reagál a hívásaimra. Minden csendes.

Wallander az utolsó mondatokat még egyszer elolvasta. Nem értette

őket. Valami rejtélyes üzenet volt beléjük kódolva. Visszalapozott.

Falk nap mint nap feljegyezte az időjárási viszonyokat. Aztán pedig

a „világűrről” beszélt. Néha üres volt. Néha Falk üzeneteket kapott.

Ám Wallander nem jött rá, miféle hírek lehettek ezek. Végül

becsukta a könyvet.

Még valami feltűnt neki. Az az ember, aki e sorokat írta, sehol sem

említett neveket. Még a gyerekei nevét sem írta le. A hajónapló

kizárólag az időjárási viszonyokról és a megkapott vagy kimaradt,

világűrből érkező üzenetekről szólt. És időközönként percre

pontosan, hogy mennyi időbe telt a minden vasárnapi takarítás.

Wallander visszatette a fiókba a könyvet. Elgondolkodott rajta,

hogy vajon Tynnes Falknak kivolt–e mind a négy kereke.

Feljegyzéseiből az a kép kerekedett ki, mintha mániás és zavarodott

személyiség lett volna. Wallander felállt, és megint az ablakhoz

lépett. Az utca még mindig üres volt. Egy óra múlt. Visszatért az

asztalhoz, és minden fiókot végignézett. Tynnes Falknak volt egy

részvénytársasága, amelyben ő maga volt az egyetlen részvényes.

Egy mappában megtalálta a társasági alapszabályzat másolatát. Falk

tanácsadóként dolgozott számítógépes rendszerek felépítésében és

működtetésében. Wallander nem tudta pontosan értelmezni, hogy ez

mit jelent. De azt meg tudta állapítani, hogy számos bank, sőt még a

Sydkraft is az ügyfelei közé tartozott.

Meglepőt azonban sehol sem talált. Visszatolta az utolsó fiókot.

„Tynnes Falk az az ember, aki nem hagy nyomokat – gondolta. –

Minden mintaszerű és személytelen, tökéletesen rendezett és

minden drámait nélkülöző. Egyszerűen nem találom meg itt.”

Wallander felállt, és áttanulmányozta a könyvespolc tartalmát.

Szépirodalom és tudományos ismeretterjesztő könyvek keveréke

volt svéd, angol és német nyelven. Volt majdnem egy méternyi vers

is. Wallander találomra kivett egy könyvet. Magától kinyílt.

Nyilván sokszor forgatták. Egy másik helyen vallástörténetet és

filozófiát talált. Ráadásul csillagászati könyveket és könyveket a

lazachalászatról. Elfordult a könyvespolctól, és a hifitorony előtt

ereszkedett térdre. Falk CD–gyűjteménye igencsak vegyes volt.

Operák és Bach–kantáták, Elvis Presley és Buddy Holly

gyűjteményes kiadások. Világűr és tengerfenék neszeinek felvételei.

Egy gyűjtőben még egy csomó régi hanglemez is volt. Csodálkozva

rázta a fejét. Siv Malmkvist John Coltrane szaxofonos mellett. A

videolejátszón néhány videofilm hevert. Az egyik az alaszkai

medvékről szólt, a másikat a NASA adta ki, és az amerikai

űrhajózás történetének Challenger fejezetét mutatta be. A halomban

akadt egy pornó is.

Wallander felegyenesedett. Fájt a térde. Nem jutott tovább. Nem

fedezett fel újabb összefüggést. Mégis meg volt győződve róla,

hogy van ilyen. Sonja Hökberg halála valamilyen módon összefügg

Tynnes Falkéval. Lehet, hogy még Johan Lundberghez is vezet

szál? Wallander elővette a fényképet, és visszatette a helyére. Nem

akarta, hogy bárki tudomást szerezzen erről az éjszakai látogatásról.

Ha Falk feleségének van kulcsa a lakáshoz, és majd beengedi ide őt

meg a kollégáit, ne vegye észre, hogy járt már itt valaki.

Wallander szobáról szobára járt, és leoltogatta a lámpákat. Aztán

visszahúzta a függönyöket. Hallgatózott, mielőtt óvatosan kinyitotta

volna az ajtót. Az álkulcs nem hagyott nyomokat.

Odakint az utcán egy pillanatra megállt és körülnézett. Senki sem

járt arra, aludt a város. Lassan elindult a központ felé. Egy óra

huszonöt volt. Nem vette észre az árnyékot, amely hangtalanul, kis

távolságból követte.

13.

Wallander a telefon csörgésére ébredt. Úgy riadt fel álmából,

mintha tulajdonképpen csak elszundikált volna, miközben épp ezt a

hívást várta. Abban a pillanatban, amikor a kagylóért nyúlt, az órára

is ránézett. Negyed hat. A telefonban megszólaló hang idegen volt.

– Kurt Wallander?

– Én vagyok.

– Elnézését kérem, ha felébresztettem volna.

– Már ébren voltam.

Vajon miért hazudik az ember ilyen helyzetben? Olyan nagy

szégyen, ha valaki hajnali ötkor még alszik? – Szeretnék néhány

kérdést feltenni az Eva Persson ellen elkövetett tettlegességéről és

túlkapásáról. Wallander egy csapásra felébredt. Felült az ágyban. A

hívó megnevezte magát, és hogy melyik újságnak dolgozik.

Wallander arra gondolt, azonnal rájöhetett volna. Hogy csak egy

újságíró telefonálhat ide kora hajnalban. Nem lett volna szabad

felvennie. Ha valamelyik kollégája keresi sürgős ügyben, a mobilon

hívta volna. Ezt a számot kívülállók előtt eddig sikerült titokban

tartania. Most azonban már késő volt. Felelnie kellett.

– Már tisztáztam, hogy semmiféle túlkapás nem volt.

– Vagyis úgy gondolja, hogy a kép hazudik?

– Nem mondja el a teljes igazságot.

– És ön sem akarja elmesélni?

– Addig nem, amíg tart a vizsgálat.

– De valamit azért csak mondhat!

– Már megtettem az előbb. Nem volt túlkapás.

Ezzel letette a kagylót, és gyorsan kihúzta a dugót. Máris megjelent

előtte a szalagcím: „Riporterünket lerázták. A rendőr makacsul

hallgat.” Visszahanyatlott a párnára. Az utcai lámpa az ablak előtt

imbolygott a szélben. Fénye, amely átszűrődött a függönyön, a fal

mentén siklott végig. Azt álmodta, hogy csörög a telefon. A kép

lassan visszatért a tudatába.

Az utóbbi években történt, amikor Östergötland szirtjeihez

kirándult. Meghívták, hogy látogasson meg egy férfit, aki ott lakik

az egyik szirten, és az ottani postát intézi. Az egyik legrondább

nyomozás alkalmával találkoztak, amelyet Wallander valaha is

végzett. A meghívásnak habozva tett eleget. Egy kora hajnalban

tették partra a legkülső szirten, amelynek sziklái úgy meredtek ki a

tengerből, mint megkövült ős–állatok. Körbejárt ott azon a kopár

szirten, és valami egészen különleges tisztánlátást és áttekintést élt

át. Gondolatban gyakran visszatért ehhez a magányos órához,

amikor a csónak ott kint várta az öbölben. Azóta gyakran támadt

olyan érzése, hogy szeretné, ha azt az érzést ismételten átélhetné.

„Ez az álom mondani akar nekem valamit. Csak azt nem tudom,

hogy mit.”

Háromnegyed hatig az ágyban maradt. Akkor újra csatlakoztatta a

telefont. Az ablak előtt a hőmérője három fokot mutatott. Viharos

volt a szél. Mialatt a kávéját itta, gondolatban még egyszer

végigment az összes eseményen. A taxis elleni támadás, Sonja

Hökberg halála és az éjszaka meglátogatott lakás tulajdonosa között

felbukkant egy összekötő szál. Még egyszer mindent

visszapergetett. „Mit nem látok? – kérdezte. – Van egy mély réteg,

ameddig nem látok le. Miféle kérdéseket kell feltennem?”

Hétkor feladta. Nem jutott tovább, mint hogy bekeretezte a

legfontosabbakat: Eva Perssont rá kell venni, hogy mondja el az

igazságot. Miért cseréltek helyet Sonja Hökberggel a vendéglőben?

Ki volt az az ember, aki bejött? Miért ölték meg a taxist? Honnan

tudhatta Eva Persson, hogy a barátnője meghalt? Ezzel a négy

kérdéssel kell kezdenie.

Elindult a kapitányságra. Hidegebb volt, mint gondolta. Még nem

szokott hozzá az őszhöz. Megbánta, hogy nem húzott melegebb

pulóvert. Menet közben észrevette, hogy nedvesedik a jobb talpa.

Megállt, és megnézte a cipője talpát. Lyukas volt. Ettől dühbe

gurult. Össze kellett szednie magát, nehogy letépje a cipőt a lábáról,

és mezítláb menjen tovább.

– Hát ennyi marad – morogta. – Ennyi év rendőrségi munka után.

Egy pár lyukas cipő. Egy férfi, aki elhaladt mellette, csodálkozva

nézett rá. Wallander hangosan beszélt magában. A portánál megállt

Irene mellett, és megkérdezte, ki érkezett már meg. Martinsson és

Hansson már bent voltak. Wallander megkérte, hogy küldje őket a

szobájába. Aztán mégis inkább az egyik tárgyaló mellett döntött.

Ugyanakkor Irénét arra is megkérte, Ann–Brittet is küldje oda,

amikor megérkezik. Martinsson Hanssonnal együtt lépett be a

szobába.

– Milyen volt az előadás? – érdeklődött Hansson.

– Ó, tojók rá – felelte gorombán Wallander, de azonnal meg is

bánta, hogy rossz hangulatát éreztette Hanssonnal.

– Fáradt vagyok – mentegetőzött.

– Ki a jó franc nem az? – kérdezte Hansson.

– Különösen ha ilyeneket olvas az ember.

Napilapot tartott a kezében. Wallander arra gondolt, hogy most

azonnal félbe kéne szakítani. Igazán nem érnek rá arra, hogy

megbeszéljék, mit olvasott Hansson az újságban. De nem szólt, csak

leült a helyére. – Nyilatkozott az igazságügy–miniszter asszony –

mondta Hansson. – A rendőrség szükségszerű átalakításáról és az

ehhez kapcsolódó feladatokról, amelyekbe már bele is fogtak.

Vagyis egy olyan reformról van szó, amely nagy terheket ró

mindenkire. De a rendőrség most már a helyes úton jár. Hansson

elkeseredve az asztalra dobta az újságot.

– A helyes úton? Vajon mit ért ezen, az ördögbe is? Körbe–körbe

forgunk, azt se tudjuk, melyik irány melyik. Futószalagon gyártják

az újabb és újabb fontos dolgokat. Pillanatnyilag az erőszakos

bűncselekmények, az erőszakoskodások, azok a bűntények,

amelyekbe gyerekek keveredtek bele, valamint a gazdasági bűnözés

tartoznak a prioritásaink közé. Ki tudja, holnap mi lesz a favorit?

– Nem is ez a baj – vetette közbe Martinsson. – De minden olyan

gyorsan változik, hogy nehéz megmondani, most éppen minek nincs

elsőbbsége. Csak éppen azt kéne elárulnia valakinek, hogy miután

egyfolytában le is kell faragnunk, ugyan mi az, ahonnan

lefaraghatunk. – Tudom – mondta Wallander. – De azt is tudom,

hogy csak itt, Ystadban pillanatnyilag 1465 felderítetlen bűnügyünk

van, és nem szeretném, ha tovább szaporodnának. Rácsapott az

asztalra, jelezvén, hogy vége a nyafogás idejének. Martinssonnak és

Hanssonnak igaza van, nála jobban ezt senki sem tudta.

Ugyanakkor az az erős késztetés lett rajta úrrá, hogy fogát

összeszorítva tovább dolgozzon. Belépett Ann–Britt Höglund. –

Micsoda vihar – mondta, mialatt kihámozta magát a dzsekijéből.

– Ősz van – felelte Wallander.

– Kezdjünk hozzá!

Tegnap este történt valami, ami elég drasztikus fordulatot hozott a

nyomozásunkba. Intett Martinssonnak, aki beszámolt Tynnes Falk

eltűnt holttestéről. – Hát ez legalább valami új – jegyezte meg

Hansson, amikor Martinsson befejezte. – Eltűnt hullánk eddig nem

volt még. Gumicsónakra emlékszem, de holttestre nem.

Wallander fintort vágott. Ő is emlékezett, hogy a Mosbynál partra

sodródott gumicsónak egyszerre, megmagyarázhatatlan módon,

eltűnt a rendőrkapitányságról. Ann–Britt rápillantott. – Vagyis

összefüggést kellene találnunk a bankautomatánál meghalt férfi és a

Lundberg–gyilkosság között? Ez eléggé abszurdnak tűnik.

– Hát igen – felelte Wallander. – Mégis, nem marad más hátra,

mint, hogy mostantól ezzel a lehetőséggel is számolunk. És azzal

sem árt tisztában lennünk, hogy nem lesz ez egy sétagalopp. Azt

hittük, van egy szokatlanul brutális, de azért nagyjából felderített

taxisgyilkosságunk. Aztán láthattuk, amint az eset kiszélesedett.

Amikor Sonja Hökberg elmenekült, és holtan találtuk a

transzformátorállomáson. Arról tudomásunk volt, hogy egy férfi

szívinfarktust kapott, és meghalt a bankautomatánál. Ezzel az

üggyel azonban nem foglalkoztunk, mert úgy gondoltuk, semmi

nem utal bűncselekményre. Aztán eltűnik a holtteste. És az üres

tepsiben valaki egy nagyfeszültségű relét hagy hátra.

Wallander elhallgatott, és arra a négy kérdésre gondolt, amelyeket

reggel fogalmazott meg. Most látta, hogy egészen máshol kell

hozzákezdeniük.

– Valaki behatol a hullaházba, és ellop egy holttestet. Nem lehetünk

biztosak benne, de feltételezhetjük, hogy ez a valaki el akar tussolni

valamit. Ugyanakkor azonban otthagyja a relét. Ne feledjük, hogy

nem véletlenül hagyták ott. Az a személy, aki elvitte a tetemet, azt

akarta, hogy megtaláljuk. – Ami viszont megint csak egyvalamit

jelenthet – mondta Ann–Britt. Wallander bólintott. – Valaki azt

szeretné, ha összefüggést látnánk Sonja Hökberg és Tynnes Falk

között. – Nem lehet, hogy ez csak elterelő nyom? – vetette közbe

Hansson. – Valaki olvasott a hírekben az elégett lányról. – Ha jól

értettem a malmöi kollégákat – mondta Martinsson –, akkor jó

nehéz volt az a relé. Ilyesmit nem hurcol magával az ember az

aktatáskájában.

– Menjünk csak szépen lépésről lépésre – mondta Wallander. – Meg

kell nézetni Nyberggel azt a relét. Ha innen, a mi trafóházunkból

származik, akkor máris tisztábban látunk.

– Nem feltétlenül – vetette közbe Ann–Britt.

– Lehet jelképes nyom is.

Wallander a fejét csóválta. – Azt hiszem, úgy lesz, ahogy

gondolom. Martinsson felhívta Nyberget, amíg a többiek kimentek

kávéért. Wallander elmesélte a hajnali újságírót. – Minden csoda

három napig tart – mondta Ann–Britt. – Remélem, igazad van. De

ebben azért nem vagyok olyan biztos. Visszatértek a tárgyalóba.

– Még valamit – mondta Wallander. – Eva Persson. Már nem

érdekes, hogy kiskorú. Most már komolyan ki kell hallgatni. Ann–

Britt vegye át. Tudod, mik a fontos kérdések. És ne engedj, amíg

tisztességes válaszokat nem kapsz mellébeszélés helyett.

Még egy órát a nyomozás megtervezésére szántak. Wallander

észrevette, hogy kigyógyult a meghűlésből. Visszatért az ereje. Fél

tíz után elindultak. Hansson és Ann–Britt a folyosón lefelé mentek.

Wallander és Martinsson Tynnes Falk lakására készült. Wallandert

megkísértette a gondolat, hogy elárulja: már járt ott, de aztán nem

mondta. Mindig is a rossz tulajdonságai közé tartozott, hogy nem

minden lépését kötötte a kollégák orrára. És persze rég feladta, hogy

ezen a tulajdonságán változtatni próbáljon.

Martinsson megpróbált kulcsokat keríteni Tynnes Falk lakásához,

Wallander pedig fogta az újságot, amelyet Hansson az asztalra

csapott, és a szobájába ment. Végiglapozta, kíváncsi volt, vajon

saját magáról talál–e valamit benne. Egy aprócska cikket talált,

amely szerint egy tapasztalt rendőrnyomozót azzal gyanúsítanak,

hogy tettlegesen bántalmazott egy kiskorút. A nevét nem említették,

de felháborodása megint felhorgadt.

Épp arrébb akarta tolni az újságot, amikor tekintete a szemközti

oldalra esett: ott voltak a társkereső hirdetések. Szórakozottan

olvasgatni kezdte őket. Egy ötvenes, frissen elvált nő magányosnak

érezte magát, mert a gyerekek is kirepültek már. Kedvenc

érdeklődési területeként az utazást és a klasszikus zenét jelölte meg.

Wallander megpróbálta elképzelni a nőt, de az egyetlen arc, amely

megjelent előtte, egy Erika nevű nőé volt. Egy Västervik közeli

kávézóban találkoztak egy évvel korábban. Néha eszébe jutott a nő,

de nem tudta, miért. Bosszankodva vágta a szemétbe az újságot. De

mielőtt Martinsson visszajött volna, kivette, kitépte belőle azt az

oldalt, és betette egy íróasztalfiókba.

– Jön a felesége a kulcsokkal – mondta Martinsson.

– Sétálunk vagy autózunk?

– Autó. Lyukas a cipőm.

Martinsson érdeklődéssel tekintett rá. – Vajon mit szólna ehhez az

országos rendőrfőkapitány? – Hiszen bevezettük már újra a

gyalogos járőröket – felelte Wallander. – Ezek után nem lesz nehéz

a mezítlábas járőröket is elképzelni. Martinsson kocsijával mentek.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Martinsson.

– Mérges vagyok – felelte Wallander.

– Az ember azt hinné, meg lehet szokni, pedig nem.

Olyan sok mindent vetettek már a szememre a rendőrségnél eltöltött

éveim alatt. Talán a lustaság az egyetlen kivétel. És azt lehetne

hinni, hogy már jó vastag bőröm nőtt, de ez egyáltalán nem így van.

Legalábbis nem úgy, ahogy szeretném.

– Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál?

– Miért, mit mondtam?

– Hogy kilépsz, ha fegyelmit adnak?

– Fogalmam sincs.

Pillanatnyilag nem vagyok képes ezen gondolkodni. Megálltak az

Apelbergsgatan 10. előtt. Egy kocsi mellett állt egy nő, rájuk várt.

– Marianne Falk – mutatta be Martinsson.

– A válás után is megtartotta a nevét.

Martinsson már épp ki akart szállni, amikor Wallander visszafogta.

– Tudja, mi történt? Hogy eltűnt a holttest? – Valaki nyilvánvalóan

fontosnak tartotta, hogy beszámoljon neki. – Milyen benyomást tett

rád, amikor felhívtad? Meglepettnek tűnt? Martinsson egy pillanatig

gondolkodott.

– Azt hiszem, nem. Kiszálltak. Az elegáns nő, aki magasan, karcsún

állt ott a szélben, halványan Monára emlékeztette Wallandert.

Üdvözölték egymást. Wallander valahogy úgy érezte, mintha a nő

feszült lenne. Egyszerre felfigyelt. – Megtalálták már a testet?

Hogyan történhet meg ilyesmi? Wallander hagyta, hogy Martinsson

válaszoljon. – Természetesen nagyon sajnálatos, hogy ilyesmi

előfordul.

– Sajnálatos?

– Felháborító!

– Miért van a rendőrség?

– Hát, ezen el lehet töprengeni – mondta Wallander.

– De talán ne most.

Bementek a házba, fel a lépcsőn. Wallandert rossz érzés kerítette

hatalmába. Lehet, hogy tegnap mégiscsak itt felejtett valamit?

Marianne Falk ment elöl. Amikor felértek a legfelső emeletre,

mintha gyökeret vert volna, megállt, és az ajtóra mutatott.

Martinsson közvetlenül mögötte állt. Wallander félretolta. Ekkor

már ő is látta: a lakás ajtaja nyitva volt. A zárat, amelyre tegnap

annyira vigyázott, nehogy megkarcolja az álkulccsal, feszítővassal

törték fel durván. Az ajtót csak betámasztották. Fülelt. Martinsson

szorosan mellette állt. Egyiküknél sem volt fegyver. Wallander

habozott. Aztán jelezte, hogy lejjebb mennek egy emelettel.

– Lehet valaki a lakásban – mondta halkan.

– Jobb, ha erősítést kérünk.

Martinsson elővette a mobilját. – Arra szeretném kérni, várakozzon

odalent az autóban – mondta Marianne Falknak Wallander.

– Mi történt?

– Kérem, tegye, amit mondtam!

– Várjon a kocsiban!

A nő lement a lépcsőn. Martinsson felhívta a kapitányságot. –

Jönnek. Mozdulatlanul vártak a lépcsőházban. A lakásból semmi

nesz nem hallatszott. – Mondtam nekik, ne használjanak szirénát –

suttogta Martinsson. Wallander bólintott. Nyolc perc múlva

megérkezett Hansson három rendőrrel. Fegyvere is volt. Wallander

elkérte az egyik rendőr pisztolyát.

– Hát akkor gyerünk! – mondta.

Felmentek a lépcsőn, elhelyezkedtek az ajtó előtt. Wallander

észrevette, hogy fegyvert tartó keze reszket. Félt. Mindig félt,

amikor olyan helyzetbe került, amelyből akármi lehetett. Kereste

Hansson tekintetét. Aztán lábbal óvatosan betaszította az ajtót, és

bekiáltott a lakásba. Nem felelt senki. Még egyszer bekiáltott.

Összerezzent, amikor a háta mögött kinyílt az ajtó. Egy idősebb

asszony sandított ki óvatosan. Martinsson visszatuszkolta a

lakásába. Wallander harmadszor is bekiáltott, de most sem jött

felelet. Aztán bementek.

A lakás üres volt. De már nem az a lakás volt, amelyet előző este

végigkutatott, és amely a pedáns rendet sugározta. A fiókok

kihúzgálva, kiborogatva. A képek ferdén lógtak a falakon, a

lemezgyűjtemény a földön hevert szétszórva.

– Senki sincs itt – mondta. – De Nyberg és az emberei jöjjenek,

amilyen gyorsan csak tudnak. És addig ne mászkáljon itt senki,

akinek nem feltétlenül szükséges.

Hansson és a többi rendőr eltűnt. Martinsson ment a szomszédokat

kikérdezni. Wallander egy darabig teljes csendben állt a nappali

ajtajában. Nem tudta, hányszor állhatott már így egy–egy lakásban,

amelybe betörtek. És nem tudta volna megmondani, miért, de úgy

érezte, ez itt más. Végigjártatta tekintetét a lakáson. Valami

hiányzott. Még egyszer, visszafelé is végignézte. Amikor másodjára

nézte végig az íróasztalt, már tudta, mi hiányzik. Lehúzta a cipőjét,

és az íróasztalhoz ment.

A kép eltűnt. A csoportkép. A férfiak képe, akik valami fehér fal

előtt álltak, köztük egy ázsiai. Gondosan végignézte a földön heverő

papírokat: a kép nem volt közöttük. Ugyanabban a pillanatban

észrevette, hogy még valami hiányzik: a hajónapló is eltűnt,

amelybe előző este belelapozott. Hátrált egy lépést, és nagy levegőt

vett. „Valaki tudta, hogy itt voltam – gondolta. – Valaki látott,

amint jövök és elmegyek.”

Vajon valami ösztön vezérelte, hogy kétszer is lenézett az utcára?

Volt ott valaki, akit nem vett észre. Valaki, aki mélyebbre húzódott

az árnyékba. Gondolatait Martinsson szakította félbe:

– A szomszéd özvegyasszonyt Håkanssonnak hívják. Semmit se

látott, semmit se hallott. Wallander arra az éjszakára gondolt,

amikor ő maga részegen egy emelettel lejjebb kötött ki. – Beszélj

minden lakóval! Hátha valaki mégiscsak megfigyelt valamit.

– Nem oszthatunk be erre valaki mást?

– Annyi dolgom van!

– Fontos lenne, hogy tisztességesen csináljuk végig.

Nem lakik itt olyan sok ember! Martinsson eltűnt. Wallander várt.

Húsz perc elteltével megjelent egy bűnügyi technikus. – Nyberg is

jön – mondta. – Csak még valami fontosat el kellett intéznie kint a

trafóháznál. Wallander bólintott. – Az üzenetrögzítő – mondta. –

Tudni akarom, mi van rajta. Mindent. A rendőr bólintott.

– Vegyétek fel videóra az egészet – folytatta Wallander. – A

legapróbb részletekig meg akarom ismerni ezt a lakást. – Elutaztak

a tulajdonosok? – kérdezte a rendőr. – Az a férfi lakott itt, aki pár

éjszakával ezelőtt meghalt a bankautomatánál – felelte Wallander. –

Fontos, hogy nagyon alapos munkát végezzetek. Kilépett a

lakásból, lement az utcára. Az ég már felhőtlen volt. Marianne Falk

a kocsijában ült és dohányzott. Amikor megpillantotta Wallandert,

kiszállt.

– Mi történt?

– Betörés.

– Hogy lehet ilyen érzéketlen valaki, hogy betör oda, ahol épp

meghalt a tulajdonos? – Tudom, hogy külön éltek – mondta

Wallander.

– De ismerte a lakást?

– Jó volt a kapcsolatunk.

– Gyakran meglátogattam.

– Meg szeretném kérni, hogy majd később jöjjön vissza ide –

mondta Wallander. – Amikor a technikusok elkészülnek,

végigmehetnénk a lakáson. Lehet, hogy feltűnik valami, hogy

észreveszi, ha hiányzik valami. Nagyon határozottan érkezett a

válasz:

– Nem hinném.

– Miért nem?

– Hosszú időn át házasok voltunk.

– Akkor elég jól ismertem. De azóta nem.

– Mi történt?

– Semmi. Csak megváltozott.

– Hogyan?

– Már nem tudtam, mi jár a fejében.

Wallander elgondolkodva nézett a nőre. – De attól még lehet, hogy

észreveszi, ha hiányzik valami a lakásból. Hiszen azt mondta, hogy

gyakran meglátogatta. – Lehet, hogy egy kép vagy egy lámpa

hiánya feltűnne. De egyébként nem hiszem. Tynnesnek sok titka

volt.

– Ezt hogy érti? – Lehet ezt másképp is érteni, mint ahogy értem?

Sem azt nem tudtam, mi járt a fejében, sem azt, mivel foglalkozott.

Már a telefonban is ezt próbáltam elmagyarázni. „Wallander

emlékezett arra, hogy előző este a hajónapló bejegyzéseit

olvasgatta.

– Mit gondol, vezetett naplót a férje?

– Biztos vagyok benne, hogy nem.

– Soha?

– Soha.

Hát akkor ez igaz, gondolta Wallander. Tényleg nem tudta, mit

csinál a férje. Azt legalábbis nem tudta, hogy naplót vezetett. –

Érdekelte a volt férjét a világűr?

A nő elképedése nagyon őszintének tűnt: – Miért kellett volna

érdeklődnie a világűr iránt? – Csak úgy kérdeztem. – Hát, még

amikor fiatalok voltunk, talán néha felnéztünk a csillagos égre, de

aztán már soha többé. Wallander más irányba terelte a beszélgetést.

– Azt mondta, a férjének sok ellensége volt.

– És nyugtalankodott.

– Legalábbis ezt mondta nekem.

– Pontosan hogyan mondta?

– Hogy az olyanoknak, mint ő, sok ellenségük van.

– Ez volt az egész?

– Igen.

– Az olyanoknak, mint ő, vannak ellenségei?

– Igen.

– És ezen mit értett?

– Mondtam, hogy nem ismertem már.

A járdaszegély mellett egy kocsi fékezett, Nyberg szállt ki.

Wallander úgy döntött, egyelőre véget vet az ex–Falknéval

folytatott beszélgetésnek. Felírta a telefonszámát, és megígérte,

hogy még a nap folyamán felhívja. – Még egy utolsó kérdés. El

tudja képzelni, mi vihet rá valakit, hogy ellopjon egy holttestet?

– Természetesen nem. Wallander bólintott. Egyelőre nem volt több

kérdése. Amikor a nő beszállt a kocsijába, Nyberg ment oda

Wallanderhez, és megkérdezte:

– Mi történt itt?

– Betörés.

– Van erre időnk most?

– Valahogy összefügg a többi esettel.

De engem most inkább az érdekelne, hogy mit találtál odakint.

Nyberg először a markába prüszkölt, csak aztán válaszolt. – Igazad

volt. Amikor a malmöi kollégák meghozták a darabot, teljesen

világosan láttuk: a szerelők még a helyére is vissza tudták illeszteni.

Wallander érezte, hogy nő benne a feszültség.

– Semmi kétség?

– A legcsekélyebb se.

Nyberg eltűnt a házban. Wallander végigpillantott az utcán, az

áruházakon, fel a bankautomatáig. Megerősítést nyert tehát, hogy

Sonja Hökberg és Tynnes Falk halála között összefüggés van. De

hogy ez pontosan mit jelent, arról Wallandernek halvány sejtelme

sem volt. Lassan elindult a kapitányság felé. De már pár méter után

felgyorsított.

14.

Wallander, miután visszatért a rendőrkapitányságra, kísérletet tett

arra, hogy a felhalmozódott információ–özönben némi rendet

vágjon. Ám a különféle cselekménydarabok egymásnak ütköztek,

és irányt változtattak egymáson.

Tizenegy előtt pár perccel kiment a mosdóba, és hideg vízzel

megmosta az arcát. Ez is olyan szokás volt, amelyre Rydberg

kapatta rá. Ha elkap a türelmetlenség, nincs jobb, mint a hideg víz.

Aztán az étkező felé vette az irányt, kávét hozott volna. De mint oly

sokszor, most is rossz volt a kávégép. Martinsson már javasolta

egyszer, hogy vegyenek közadakozásból egy új kávéfőzőt. Azzal

érvelhetnének, hogy értelmes rendőri munka gyakorlatilag

lehetetlen kávé nélkül. Wallander kedveszegetten bámulta a maródi

gépet, és eszébe jutott, hogy valamelyik íróasztali fiókjában kell

még lennie egy zacskó neszkávénak. Bement hát a szobájába, és

feltúrta az íróasztalát. Végül meg is találta a kávét, egészen hátul,

egy cipőkefe és egy pár elhasznált kesztyű társaságában.

Aztán listát készített a különféle eseményekről. A lapszélen

feljegyezte az időrendet. Gondolatai arra irányultak, hogy valahogy

áttörje az események felszínét. Közben már biztos volt abban, hogy

itt többrétegnyi áthatolnivaló is van. Neki pedig a legalsóig kell

eljutnia.

Végül ott ült hát egy történettel, amely olyan volt, mint egy

különösen gonosz mese. Egy este két lány elmegy egy vendéglőbe

sörözni. Az egyikük olyan fiatal, hogy egyáltalán nem lett volna

szabad sört kapnia. Az este folyamán helyet cserélnek egymással.

Ez akkor történik, amikor egy ázsiai külsejű férfi lép be a

helyiségbe, és letelepszik az egyik asztalhoz. Ez a férfi hamis

bankkártyával fizet, amelyet Fu Cseng névre, egy hongkongi címre

állítottak ki.

Néhány óra elteltével a két lány taxit rendel, úti célként Rydsgårdot

adja meg, majd útközben meggyilkolják a taxisofőrt. Kirabolják a

férfit, majd ki–ki szépen hazamegy. Amikor letartóztatják őket,

mindketten beismerik tettüket, közösen vállalják a bűnösséget, és a

pénzszerzést jelölik meg a tett indítékának. Egy óvatlan pillanatban

a két lány közül az idősebbik megszökik a rendőrőrsről. Szétégett

holttestét később egy Ystad közeli transzformátorállomáson találják

meg. Minden jel arra mutat, hogy megölték. Ez a trafóállomás

nagyon fontos Skåne nagy részének áramellátása szempontjából.

Amikor Sonja Hökberg meghal, Trelleborgtól Kristianstadig

elalszik a villany. Ugyanebben az időben a második lány

megváltoztatja a történetét. Visszavonja a vallomását.

Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan egy mellékszál is elindul.

És elképzelhető, hogy ez a mellékszál a voltaképpeni főszál, az a

központ, amit keresünk. Egy Tynnes Falk nevű, egyedülálló

informatikus vasárnap néhány óra alatt kitakarítja a lakását, aztán –

esetleg már a második – esti sétáját is megteszi. Éjszaka holtan

találják a lakásához közeli bankautomata előtt. A helyszín előzetes

vizsgálata és az orvos szakértői vélemény alapján kizárják az

idegenkezűséget. Később azonban a holtteste eltűnik a hullaházból,

és a helyén megtalálják azt a relét, amely az ystadi trafóállomásról

származik. Az erre következő betöréskor pedig eltűnik a férfi

lakásáról legalábbis a naplója és egy fénykép.

Mindezeknek a történéseknek a peremvidékén, az eltűnt fényképen

és a vendéglőben is, feltűnik egy ázsiai kinézetű férfi. Wallander

még egyszer átolvasta, amit írt. Persze tudta, hogy még korai lenne

előzetes következtetéseket levonni. Mégis megtette. Az anyag

összeszedése közben ugyanis hirtelen feltűnt neki valami, amire

eddig nem figyelt fel.

Sonja Hökberg meggyilkolásának biztosan az volt az oka, hogy

valaki el akarta hallgattatni. Tynnes Falk testét szintén azért

tüntették el, hogy ne árulkodhasson. Ez volt a közös nevező.

Mindkét eseménynek az volt a kiváltó oka, hogy valamit el kellett

titkolni.

A kérdés tehát az, hogy vajon mit akarnak eltitkolni, gondolta

Wallander. És ki az, aki el akarja titkolni. Lassan, tapogatózva

haladt, mintha elaknásított területen hatolna előre. Rydbergtől azt

tanulta, hogy az események nem feltétlenül időrendben

magyarázhatók. Lehet, hogy a legfontosabb esemény történik

legelőször. Vagy éppen legutoljára. Vagy esetleg valamikor

középtájt. Wallander épp félre akarta tolni a jegyzeteit, amikor még

valami eszébe jutott. Először nem is tudta pontosan, mi az. Aztán

rájött. Erik Hökberg a társadalom sebezhetőségéről beszélt.

Wallander még egyszer elővette a jegyzeteket. Mi lenne, ha a

trafóházat állítaná középpontba? Valaki egy emberi test

segítségével Skåne nagy részét sötétbe borította. Ezt az akciót akár

szabotázsnak is lehetne tekinteni, amely elég átfogó volt, és

egyetlen ember kellett csak hozzá, aki tudta, hol sújthat le. És miért

hagyták ott a tepsin azt a relét? Az egyetlen ésszerű magyarázat:

valaki azt akarta, hogy Tynnes Falk és Sonja Hökberg halála között

egyértelműen láthatóvá váljék az összefüggés. De mit jelent ez az

összefüggés?

Wallander bosszúsan tolta félre a papírjait. Túl korán volt még a

magyarázathoz. Folytatnia kell a kutatást, elfogulatlanul és

alaposan. Megitta a kávéját, aztán elővette a rongyos újságlapot, és

tovább olvasgatta a társkereső oldalt. Milyen is lenne az ő

hirdetése? Kinek az érdeklődését keltené fel egy ötvenes,

cukorbeteg bűnügyi hivatalnok, akinek egyre kevesebb kedve van a

munkájához? Akit sem az erdei séta, sem a kandalló melletti

csendes este, sem a vitorlázás nem dob fel? Elolvasta az egész

oldalt, aztán azonnal írni kezdett:

Ötvenéves bűnügyi nyomozó, elvált, egy felnőtt leánygyermekkel,

szeretne kitörni a magányából. Külső és kor nem számít. De légy

házias, és szeresd az operát. Választ BR97 jeligére kérek.

„Csupa hazugság – gondolta. – Hogyne számítana a külső. És hát

nem is akarok kitörni a magányból. Meghittségét keresek. Ez

valami egész más. Olyan nőt keresek, akivel lefekhetek, olyant, aki

aztán is ott van, ha kell. És olyant, aki békén hagy, ha azt akarom.”

Széttépte a papírt, és újra kezdte. Most viszont túlzottan is őszintére

sikeredett a hirdetés: Ötvenéves bűnügyi nyomozó, elvált,

cukorbeteg, felnőtt leánygyermekkel, társat keres alkalmi

együttlétekre. Légy csinos, legyen jó az alakod, érdekeljen az

erotika. Választ „Öreg kutya” jeligére kérek.

„Ugyan ki válaszolna egy ilyenre? – gondolta aztán. – Olyan,

akinek egy csöpp esze van, biztosan nem.” Lapozott, és még

egyszer hozzákezdett. Szinte azonnal kopogtak az ajtón. Már dél

volt. Ann–Britt jött meg. Wallander túl későn vette észre, hogy a

hirdetések még az asztalon hevernek. Felmarkolta az újságlapot, és

begyűrte a papírkosárba. De a nő már biztosan észrevette, mivel

foglalkozik. Wallandert bosszantotta ez a tudat. „Sohasem fogok

társkereső hirdetést feladni – gondolta dühösen. – Még a végén egy

ilyen Ann–Britt–féle válaszol.” A nő fáradtnak látszott. – Épp

befejeztem Eva Perssont – mondta, és lezöttyent egy székre.

Wallander minden párkapcsolati gondolatát azonnal félresöpörte.

– És milyen volt? – Nem változtatott többet a történetén. Kitart

amellett, hogy Sonja Hökberg egyedül ütött és szúrt. – Azt

kérdeztem, ő milyen volt. Ann–Britt elgondolkodott, mielőtt

válaszolt volna.

– Más volt. Jobban felkészült.

– Miről vetted észre?

– Gyorsabban beszélt. Sok válaszánál egyenesen azt éreztem, hogy

betanulta. Amikor aztán olyan kérdéseket tettem fel neki, amikre

nem számíthatott, akkor visszatért a régi, lomha közömbösségéhez.

Ez a védekezése. Ezzel biztosít időt magának a gondolkodásra.

Nem tudom, különösebben okos–e, de hogy nincs összezavarodva,

az biztos. A hazugságaihoz pedig ragaszkodik. Egyetlenegyszer

sem kaptam rajta, hogy ellentmondásba keveredett volna, pedig két

órán át ültünk együtt megszakítás nélkül. És ez elég szép

teljesítmény. Wallander közelebb húzta a jegyzeteit.

– Most csak a legfontosabbakkal foglalkozzunk: a benyomásaiddal.

A többit majd elolvasom, ha elkészült a jegyzőkönyv. – Számomra

teljesen egyértelmű, hogy hazudik. Őszintén szólva nem is értem,

hogy lehet egy tizennégy éves ennyire kiégett. – Mert lány? – Még

az is ritkaság, hogy a fiúk ilyen kemények lennének. – Tehát nem

sikerült kibillentened az egyensúlyából? – Alapjában véve nem.

Kitartott amellett, hogy nem csinált semmit. És hogy félt Sonja

Hökbergtől. Megpróbáltam kiszedni belőle, miért félt tőle, de nem

értem el semmit. Csak annyit mondott, hogy Sonja nagyon kemény

volt.

– És ebben biztosan nem is hazudik.

Ann–Britt lapozgatott a jegyzeteiben. – Tagadja, hogy Sonja

felhívta volna, miután megszökött a kapitányságról. És különben

mással sem beszélt.

– Mikor szerzett tudomást Sonja haláláról?

– Az anyját felhívta Erik Hökberg, tőle tudta meg.

– De Sonja halála biztosan megrázta.

– Ezt állítja.

De nem vettem rajta észre ennek semmi jelét. Persze játszotta a

meglepettet. De arról halvány sejtelme sincs, mit akart Sonja abban

a trafóházban. És azt sem tudja még csak elképzelni sem, hogy ki

vihette oda. Wallander felállt, és az ablakhoz lépett.

– Tényleg egyáltalán nem reagált? Sem gyásznak, sem fájdalomnak

semmi jele? – Ahogy mondtam. Szigorúan tartja magát, jéghideg.

Sok válasza betanult volt, mások simán hazugságok. De valahogy

azt éreztem, hogy egyáltalán nem lepték meg a történtek. Bár ő

maga az ellenkezőjét állította. – Volt olyan érzésed, hogy fél attól,

hogy vele is történhet valami?

– Nem. Gondoltam erre is. De akármi történt is Sonjával, az őt

személyesen nem érinti. Wallander visszament az asztalhoz.

– Nos, tegyük fel, hogy így van.

– Akkor mi a helyzet?

– Hogy Eva Persson talán részben mégiscsak az igazat mondta.

Persze nem a Lundberg–gyilkosságról. Abban egészen biztos

vagyok, hogy az ő keze is benne volt. De arról, amit Sonja Hökberg

még művelt, lehet, hogy neki tényleg nem sok tudomása volt.

– És mi volna az?

– Nem tudom.

– Miért cseréltek helyet a vendéglőben?

– Mert Sonja huzatot érzett.

Eva Persson kitartott e mellett az állítása mellett is. – És a háttérben

az a férfi? – Kitart amellett, hogy senkit sem látott. Azt sem vette

észre, hogy Sonja bárkivel is kapcsolatot tartott volna őrajta kívül. –

És akkor sem látott semmit, amikor elhagyták a vendéglőt? – Nem.

És ez akár igaz is lehet. Azt hiszem, Eva Perssont igazán nem lehet

túlzott szemfülességgel vádolni.

– Megkérdezted, hogy ismerte–e Tynnes Falkot?

– Azt állítja, soha nem hallotta ezt a nevet.

– És ez az igazság?

Ann–Britt habozott. – Lehet, hogy elbizonytalanodott egy

pillanatra. Nem állítanám egész biztosan. „Nekem kellett volna

kihallgatnom – gondolta lemondóan Wallander. – Én biztosan

észrevettem volna, ha Eva elbizonytalanodik.” Ann–Britt mintha

csak olvasott volna a gondolataiban.

– Nem vagyok olyan tapasztalt, mint te. Szeretnék pontosabb

válaszokkal szolgálni. – Előbb vagy utóbb kiszedjük belőle. Ha

zárva a főkapu, a mellékajtón kell próbálkozni. – Próbálom

megérteni az összefüggéseket – mondta Ann–Britt. – De egyelőre

nem látom őket. – Eltarthat egy darabig – felelte Wallander. –

Kérdés, hogy nem szorulunk–e segítségre. Nagyon kevesen

vagyunk. Még akkor is, ha mind sutba vágjuk egyéb ügyeinket, és

kizárólag ezzel foglalkozunk. Ann–Britt csodálkozva nézett rá.

– Régebben mindig ragaszkodtál hozzá, hogy magunk vigyük végig

a nyomozásainkat. Megváltozott a véleményed? – Lehet. – Tudja

valaki, mit tartalmaz az a bizonyos átszervezés, amelyik épp

folyamatban van? Mert én nem. – Valamit azért tudunk – vetette

ellen Wallander. – Ystad rendőrségi körzete nem létezik többé. Ma

Dél–Skåne rendőri kerületéhez tartozunk.

– Amelyhez kétszázhúsz tervezett hely tartozik. És amely

ugyanekkor nyolc kommunát tartalmaz. Simrishamntól Vellingéig.

És senki sem tudja, hogy fog működni ez az egész. Ha egyáltalán

jobb lesz.

– Pillanatnyilag ezzel egyáltalán nem foglalkozom. Engem csak az

érdekel, miképpen leszünk képesek megbirkózni ennek az ügynek

az aprómunkájával. Semmi más. Fogok is beszélni Lisával. Ha

ugyan nem küld nyugdíjba. – Eva Persson egyébként továbbra is azt

állítja, hogy úgy történt, ahogy ő meg az anyja mondta. Hogy

minden ok nélkül megütötted. – Elhiszem. Miért pont ehhez a

hazugságához ne ragaszkodna? Wallander elmesélte a nőnek, hogy

Tynnes Falk lakásába betörtek.

– És a hulla előkerült?

– Nem hiszem.

– Érted te ezt az egészet?

– Egy csöppet sem – felelte Wallander.

– De aggódom.

Ne feledd, hogy Skåne nagy részét megbénították. Együtt ballagtak

végig a folyosón. Hansson kidugta a fejét az irodaajtón, és

elhadarta, hogy a växjői rendőrség megtalálta Eva Persson apját. –

A kollégák azt mondták, valami düledező viskóban él Växjö és

Vislanda között. Azt kérdik, mit akarunk tőle.

– Egyelőre semmit – felelte Wallander.

– Egyelőre vannak sürgősebb dolgaink is.

Úgy határoztak, hogy fél kettőkor, amikor Martinsson is visszaér,

nyomozócsoport–gyűlést tartanak. Wallander visszament az

irodájába, és felhívta az autószerelő műhelyt. Kész is volt a kocsija.

Kiment tehát a kapitányságról, és elindult a műhelybe. Heves

széllökések érték szemből. A szerelőműhely mesterét Holmlundnak

hívták, és már sok éve gondozta Wallander kocsiját. Szenvedélyes

motorkerékpár rajongó volt, és fogatlan szájával szinte teljesen

érthetetlen skånei tájszólásban beszélt. Az évek során Holmlund

alig változott valamit. Wallander azt sem tudta volna megmondani,

hogy ötven– vagy hatvanéves lehet–e. – Drága mulatság volt ez –

vigyorgott fogatlan szájával Holmlund –, de megérte, ha a lehető

leggyorsabban túlad a kocsin.

Wallander elhajtott. Az ocsmány motorzaj eltűnt. Jó hangulata

támadt, ha arra gondolt: új kocsit vesz. Csak azt nem tudta

eldönteni, maradjon–e a Peugeot–nál, vagy váltson márkát.

Elhatározta, megkérdezi Hanssont, aki ebben a témában legalább

annyira otthonosan mozgott, mint az ügető világában.

Elment egy österledeni grillbárba. Evés közben újságot próbált

olvasni, de nemigen tudott odafigyelni rá. Foglalkoztatta valami.

Keresett valami középpontot, és különféle utakat próbált ki, hogy

továbbjusson. Legutóbb az áramkimaradás volt a középpont. Arról

gondolkodott, mi lenne, ha azt, ami a trafóállomáson történt, nem

egyszerű gyilkosságnak, hanem szabotázsakciónak tekintené. És mi

történik akkor, ha nem ezt, hanem a vendéglőben felbukkanó férfit

tenné meg középpontnak? Annak az embernek hamis volt az

identitása. Ráadásul Tynnes Falk lakásáról eltűnt a fénykép.

Wallander időközben már számos átkot szórt önmagára, mert nem

hallgatott az ösztönére, és nem tette el azt a képet. Lehet, hogy

István felismerte volna az ázsiainak látszó férfit.

Letette a villát, és mobilról felhívta Nyberget.

– Egy férfiakat ábrázoló fénykép – mondta.

– Találtatok valami ilyesmit?

– Mindjárt megkérdezem.

Wallander várt. Piszkálta a sült halat, amelynek semmilyen íze sem

volt. Nyberg visszajött. – Van egy fénykép három férfiról, akik

lazacokat tartanak a kezükben. 1983–ban fényképezték

Norvégiában.

– Semmi más?

– Semmi.

– De honnan tudod, hogy van ilyen kép?

Nem buta ez a Nyberg, gondolta Wallander. De már készült a

kérdésre. – Nem tudom. Csak Tynnes Falk baráti köréről keresek

képeket. – Mi itt mindjárt készen vagyunk – mondta Nyberg.

– Találtál valamit?

– Úgy néz ki, szabályos betörés volt.

Akár kábítószeresek is lehettek. – Nyomok? – Rengeteg

ujjlenyomat van. De azok Falktól is származhatnak. Csak az a

kérdés, hogyan ellenőrizzük, miután a hulla eltűnt.

– Előbb–utóbb csak előkerül.

– Hát én ebben nem volnék olyan biztos.

Ha valaki ellop egy halottat, akkor nyilván azért, mert el akarja

temetni. Wallander belátta, hogy Nybergnek igaza van. Ugyanakkor

egy másik ötlete is támadt, de Nyberg megelőzte.

– Beszéltem Martinssonnal, megkértem, hogy futtassa át Tynnes

Falk nevét a számítógépén. Nem zárhattuk ki, hogy benne van

valamelyik nyilvántartásunkban.

– És benne van?

– Igen. De ujjlenyomata nincs.

– Mit követett el?

– Martinsson azt mondja, anyagi kár okozásáért ítélték el. – Mit ért

ezen? – Kérdezd meg magad! – felelte ingerülten Nyberg.

Wallander befejezte a beszélgetést. Egy óra tíz. Tankolt, aztán

visszament a kapitányságra. Egyszerre érkezett Martinssonnal. –

Senki sem látott, senki sem hallott semmit – mondta Martinsson,

mialatt ballagtak át a parkolón. – Mindegyiket elkaptam. Úgy

látszik, abban a házban főleg idős emberek laknak, akik napközben

is otthon vannak. Meg egy nagyjából veled egykorú

gyógytornásznő. Wallander nem fűzött ehhez kommentárt. Ehelyett

rátért arra, amit Nybergtől hallott.

– Nyberg anyagi kár okozásáról beszélt?

– Ott vannak a papírok az irodámban.

Valami nercek is szerepelnek benne. Wallander kérdő pillantást

vetett rá, de egy szót sem szólt. Elolvasta a bűnügyi nyilvántartásból

kinyomtatott részletet Martinsson szobájában. Tynnes Falkot 1991–

ben tartóztatták le Sölvesborgtól északra. Egy nerctenyésztő

észrevette, hogy valaki éjszaka nyitogatja a ketreceit. Hívta a

rendőrséget, két autóval szálltak ki. Tynnes Falk nem volt egyedül,

de őt sikerült csak elkapni. Amikor kihallgatták, nem tagadott

semmit, és indokként azt hozta fel, hogy ellenzi az állatok a célból

történő tenyésztését és leöldösését, hogy bundát készítsenek

belőlük. Azt azonban tagadta, hogy bármiféle szervezetnek a tagja

lenne, és a többiek nevét sem árulta el, akik a sötétben leléptek.

Wallander az asztalra tette a lapot.

– Azt hittem, ilyesmivel csak fiatalok foglalkoznak. Falk 1991–ben

már elmúlt negyvenéves. – Tulajdonképpen akár

rokonszenvezhetnénk is vele – mondta Martinsson. – A lányom a

„mezei biológusok” közé tartozik. – Azért nem mindegy, hogy az

ember madarakat figyel–e meg, vagy nerctenyésztőket juttat

csődbe.

– Megtanulják, hogy az állatokat is tisztelni kell.

Wallander nem akart vitába bocsátkozni, főképp hogy valószínűleg

ő húzná a rövidebbet. De őszintén elképedt azon, hogy Tynnes Falk

egy ilyen nercszabadítási akció részese volt.

Fél kettő után gyűltek össze. Az ülés rövid volt: Wallander csak

annyit tervezett, hogy összefoglalja mindazt, amire eddigi

töprengéseivel jutott. Ám közben mégis úgy döntött: inkább kivár.

Túl korán van még ehhez. így aztán negyed háromkor mindenki

útnak indult. Hanssonnak az államügyésznél volt jelenése,

Martinsson a számítógépéhez ült le, Ann–Britt pedig még egy

próbát akart tenni Eva Persson anyjánál. Wallander visszament a

szobájába, és felhívta Marianne Falkot. Üzenetrögzítőre volt állítva,

de mihelyt bemondta a nevét, az asszony felvette. Megbeszélték,

hogy háromkor találkoznak az apelbergsgatani lakás előtt.

Wallander kicsit korában érkezett, Nyberg és csapata már eltűnt. A

ház előtt egy rendőrkocsi parkolt. Amikor Wallander felfelé

igyekezett a lépcsőn, hirtelen kinyílt annak a lakásnak az ajtaja,

amelyet úgy igyekezett száműzni az emlékezetéből. Az ajtóban egy

nő állt, ismerősnek tetszett.

– Láttalak az ablakból – mondta mosolyogva.

– Gondoltam, köszönök. Emlékszel még rám?

– Hát persze hogy emlékszem – felelte Wallander.

– De azért nem jelentkeztél, pedig megígérted.

Wallander nem emlékezett semmiféle ígéretre, de nem kételkedett

abban, hogy tényleg megígért valamit. Ha elég részeg volt, és ha

nagyon megtetszett neki egy nő, akkor bármit képes volt megígérni.

– Közbejött valami. Tudod, hogy van az.

– Tudom?

Wallander valami érthetetlent morgott.

– Bejössz egy kávéra?

– Tudod, hogy odafent betörtek. Sajnálom.

A nő az ajtajára mutatott. – Pár éve felszereltettem egy biztonsági

ajtót. Mint a ház szinte minden lakója. Falk kivételével.

– Ismerted őt?

– Elég visszahúzódó ember volt.

Éppen csak köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk a

lépcsőházban. Csak ennyi. Wallandernek támadt egy olyan érzése,

mintha a nő nem egészen az igazat mondaná. De nem faggatózott

tovább. Már csak menekülni akart.

– Majd máskor hívj meg kávézni, jó? – mondta.

– Majd meglátjuk.

És becsukta az ajtót. Wallander érezte, hogy leizzadt. Felsietett a

lépcsőn. De legalább egy fontos információt máris kapott: a ház

majd minden lakója biztonsági zárat szereltetett fel. Tynnes Falk

kivételével, pedig az exfelesége mint félénk és ellenségektől

körülvett embernek írta le.

Az ajtót még nem javították meg. Belépett. Nyberg és a technikusai

éppolyan káoszt hagytak a lakásban, mint amilyen eleve volt benne.

Leült a konyhában egy székre, és várt. A lakásban nagy volt a

csend. Az órára nézett: tíz perc múlva három. Mintha már hallotta

volna a lépcsőházból a nő közeledő lépéseit. Persze lehet, hogy

Tynnes Falk egyszerűen zsugori volt. Egy ilyen biztonsági ajtó tíz–

tizenötezer koronába is kerül. Neki is dobáltak már be

reklámanyagokat a levélládájába. De az is lehet, hogy Marianne

Falk tévedett, és nem voltak ellenségei. Ebben azért kételkedett

Wallander. Eszébe jutottak azok a fura feljegyzések, amelyeket a

hajónaplóban olvasott. Tynnes Falk hulláját ellopják a hullaházból.

Nagyjából ugyanebben az időben valaki betör a lakásába. Legalább

a naplója és egy fénykép eltűnik.

Wallander egyszerre tisztán látta az esetet. Valaki nyilván nem

akarta, hogy felismerjék, sem azt, hogy alaposabban elolvassák azt

a naplót. Wallander megint csak átkokat szórt arra az ostoba

döntésére, hogy nem vitte magával azt a fényképet. A napló

bejegyzései furcsák voltak, mintha egy zavaros elméjű ember

irkálta volna őket. De lehet, hogyha alaposabban áttanulmányozta

volna azt a naplót, egészen más következtetésre jutott volna.

A lépcsőházból közeledtek a lépések. Wallander felállt, és kilépett

az előszobába, hogy beengedje Marianne Falkot. Ösztönösen

megérezte a veszélyt, és megfordult. De már késő volt. Hatalmas

dördülés visszhangzott végig a lakáson.

15.

Wallander oldalra vetődött. Csak utólag jött rá, hogy ez a hirtelen

mozdulat mentette meg az életét. Nyberg és emberei akkorra

kikaparták a golyót, amely az ajtó melletti falba fúródott. Amikor

pedig rekonstruálták a történetet, világosan kiderült, mi zajlott le.

Wallander kiment az előszobába, hogy fogadja Marianne Falkot.

Kifelé tartott ugyan, de ösztönösen megérezte: van valaki a háta

mögött, aki nem Marianne Falk, és ebből a személyből fenyegetés

sugárzik. Oldalra vetődött, ugyanakkor megcsúszott egy szőnyeg

sarkán. És ez elég volt ahhoz, hogy a golyó, amelyet a mellkasára

célozva adtak le, a mellkasa és a bal karja között röppenjen el.

Súrolta a zakóját, és halvány, de azért jól látható nyomot hagyott

rajta.

Ezen az estén otthon egy centimétert keresett elő. Megmérte a

távolságot ingujjának belső szegélye és a között a pont között, ahol

véleménye szerint a szíve volt. Hét centiméter. „Ez a szőnyeg

megmentette az életemet” – mondta magában, mialatt egy pohár

whiskyt szopogatott. Megint eszébe jutott, hogy is volt, amikor még

fiatal rendőrként megkéselték Malmőben. A penge nyolc

centiméterrel jobbra került el a szívét. Akkor egy mondókafélét

fabrikált magának, amelyből erőt merített:

Az életnek is megvan a maga ideje, a halálnak is megvan a maga

ideje. Most azonban azt a nyugtalanító dolgot tapasztalta, hogy

harminc év alatt a távolság egy centiméterrel csökkent.

Nem tudta, hogy pontosan ki lőtt rá. Csak egy árnyat vett észre. Egy

alak gyors mozdulatát, aki azonban feloldódott a nagy durranásban,

a saját zuhanásában és Tynnes Falk dzsekijeinek és kabátjainak

közeli látványában. Azt hitte, eltalálták. És amikor egy sikolyt

hallott a lövés visszhangjával egyidejűleg, azt hitte, a saját sikolya

volt az. Pedig Marianne Falk sikoltott, akit a menekülő alak

feldöntött, és a földre sodort. Ő is csak egy árnyat látott. Amikor

Martinsson kikérdezte, azt mondta, hogy mindig a lábát nézi,

amikor lépcsőn felfelé megy. Hallotta a lövést. De mintha lentről

jött volna. Ezért megállt és megfordult. Aztán észrevette, hogy

valaki rohan feléje. És amikor visszafordult fölfelé, kapott egy ütést

az arcába, és a földre zuhant.

Ám a legkülönösebb az volt, hogy a ház előtt parkoló rendőrautó

két nyomozója semmit sem vett észre. Pedig az a férfi, aki

Wallanderre lőtt, biztosan a főbejáraton hagyta el a házat. A

pinceajtó zárva volt. Ám a rendőrök senkit nem láttak kijönni a

házból. Látták, hogy Marianne Falk belépett. Aztán pedig hallották

a csattanást, de nem tudták, mi az, és nem látták, hogy bárki is kijött

volna. Martinsson nehezen állt kötélnek, de aztán mégis újból

átkutatta az egész házat, rábírta a rémült nyugdíjasokat és a kissé

nyugodtabb gyógytornásznőt, hogy nyissanak neki ajtót, és kiadta a

rendőröknek a parancsot, hogy a legkisebb zugot is vizsgálják át.

De nyomot sem találtak sehol. Ha a lövés nem lett volna ott az

ajtófélfa mellett a falban, Wallander azt hitte volna, csak álmodott.

És még valamit gondolt, de erről egyelőre nem beszélt senkinek. Az

a szőnyegszegély kétszeresen is megmentette az életét. Nemcsak

úgy, hogy megbotlott benne, hanem éppen az esésnek köszönhetően

a lövész meggyőződött arról, hogy eltalálta Wallandert. A golyó,

amelyet Nyberg előszedett a falból, dumdumlövedék volt, olyan,

amely hatalmas krátert tép az áldozat testébe. Amikor Nyberg

megmutatta Wallandernek a golyót, az azonnal tudta, miért lőtt csak

egyszer a támadó: biztosra vette, hogy lövése halálos lesz.

Az első zavarodottság után kezdetét vette a hajsza. A lépcsőház tele

lett fegyveres rendőrökkel, élükön Martinsson. Csak éppen azt nem

tudták, kit keresnek, mert sem Wallander, sem Marianne Falk nem

tudott még hozzávetőleges leírást sem adni a támadóról.

Rendőrautók száguldoztak Ystad utcáin, országos körözést adtak ki,

de előre tudta mindenki, hogy fölösleges a nagy felhajtás.

Martinsson és Wallander a konyhába vonult vissza, míg Nyberg és

csapata a nyombiztosítást végezte. Marianne Falk hazament, hogy

átöltözzön. Wallander is leadta a dzsekijét. A közeli lövéstől még

mindig fájt a füle. Lisa Holgersson Ann–Brittel egyszerre érkezett,

nekik még egyszer el kellett mesélnie az egész históriát.

– Kérdés, hogy vajon miért lőtt – mondta Martinsson.

– Először csak betörnek, aztán valaki pisztollyal jön vissza. – Persze

elmerenghetünk azon is, hogy vajon ugyanaz–e a két személy –

mondta Wallander. – És miért jön vissza? Más okát nem tudok

mondani, csak hogy keres valamit. Valamit, amit az első

alkalommal nem talált meg. – Nem kéne még egy kérdést

feltennünk? – szólalt meg Ann–Britt. – Mármint hogy kinek szólt a

lövés? Wallander már az első pillanattól törte a fejét ezen a

kérdésen. Vajon összefügghet–e azzal az éjszakával, amikor

egyedül látogatott el Falk lakására? Nem csalta meg akkor az

ösztöne, amikor többször is kinézett a függöny mögül az utcára, a

sötétbe? Figyelte valaki? Felötlött benne, eljött az ideje, hogy

előálljon a dologgal, de valami visszatartotta.

– Miért lőne rám bárki is? – kérdezte. – Véletlenül éppen itt voltam,

amikor az az ember visszajött. Inkább azon kéne törni a fejünket,

mit kereshetett. Ez viszont azt jelenti, hogy Falkné asszonyt minél

előbb vissza kell citálnunk ide.

Martinsson Lisa Holgerssonnal együtt hagyta el a házat. A

technikusok is befejezték működésüket. Ann–Britt a konyhában

üldögélt Wallanderrel. Marianne Falk odacsörgött, és közölte, hogy

már úton van.

– Hogy vagy? – kérdezte Ann–Britt.

– Szarul. Hiszen tudod – felelte.

Ann–Brittet pár éve egy Ystad melletti agyagos földön meglőtték.

Részben Wallander hibája volt, mivel ő rendelte oda, mert nem

tudta, hogy annak a személynek, akit le kellett tartóztatniuk,

pisztolya van, méghozzá az a példány, amelyet Hansson veszített el

nemrég. A nőt akkor életveszélyes sebesülés érte, és hosszú szünet

után tért csak vissza. S amikor egy napon szolgálatba állt,

megváltozott. Wallandernek többször is beszélt a félelemről, amely

még az álmaiban is üldözte.

– Megúsztam – folytatta Wallander. – Egyszer már leszúrtak. De

golyóval eddig még nem akadt dolgom. – Beszélned kellene róla –

mondta a nő. – Erre vannak a terápiás csoportok. Wallander

türelmetlenül csóválta a fejét.

– Nem szükséges.

– És beszélni sem akarok róla többet.

– Nem értem, miért vagy annyira makacs.

Jó nyomozó vagy, de végül te is csak ember vagy. Még ha mást

képzelsz is. Mert akkor tévedsz. Wallander meghökkent ettől a

kitöréstől. De a nőnek igaza volt. Az a rendőrszerep, amelybe nap

mint nap beleélte magát, mégiscsak egy embert takart.

– És mindenképpen menj haza – mondta Ann–Britt.

– Min változtatna az?

Ebben a pillanatban Marianne Falk lépett be a lakásba. Wallander

megragadta az alkalmat, hogy megszabaduljon Ann–Brittől és

nyomasztó kérdéseitől. – Négyszemközt szeretnék beszélni vele –

mondta ezért.

– Köszönöm a segítséget.

– Miféle segítséget?

Ann–Britt elment. Wallander egy parányit elszédült, amikor felállt.

– Tulajdonképpen mi volt az imént? – kérdezte Marianne.

Wallander a nő jobb arcán egy tekintélyes duzzanatot észlelt. –

Három előtt érkeztem. Aztán hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Azt

hittem, ön az. De tévedtem.

– Ki volt az?

– Nem tudom. És nyilván ön sem tudja.

– Még csak rá se nézhettem.

– De abban biztos, hogy férfi volt?

A nőt meglepte a kérdés, és elgondolkozott, mielőtt válaszolt. –

Igen – mondta aztán. – Férfi volt. Wallander tudta, hogy igaza van,

pedig semmivel sem tudta volna alátámasztani.

– Kezdjük a nappaliban – mondta. – Azt szeretném, ha módszeresen

végigmennénk mindenütt, és megmondaná, ha lát valami hiányt.

Szépen, szobáról szobára. Kihúzhatja a fiókokat, bekukkanthat a

függönyök mögé. Nem sietünk. – Ezt Tynnes sohasem engedte

volna meg. Olyan ember volt, akinek sok titka van. – Nos, majd

utána beszélgetünk – mondta Wallander.

– A nappalival kezdje. A nő tényleg igyekezett. Wallander az

ajtóból nézte. Minél tovább nézi, annál szebbnek látja, jutott eszébe.

Azon gondolkodott, hogy milyen hirdetésszövegre válaszolna

Marianne Falk. A nő a hálószobában folytatta. Wallander valami

jelre, elbizonytalanodásra, megtorpanásra várt. Hogy talán

mégiscsak hiányzik valami. Több mint félóra telt el, mire újra

leülhettek a konyhában. – Nem nyitotta ki a ruhásszekrényét –

mondta Wallander. – Fogalmam sincs, mi van benne. Hogyan

tudnám megmondani, mi hiányzik? – Nem volt sehol olyan érzése,

mintha hiányozna valami?

– Nem, sehol.

– Mennyire ismerte a lakását?

– Itt sohasem laktunk együtt.

Akkor költözött ide, amikor elváltunk. Néha telefonált. Néha együtt

vacsoráztunk. A gyerekek régen gyakrabban látogatták, mint én.

Wallander megpróbált visszaemlékezni, mit is mondott Martinsson,

amikor először beszélt a bankautomata előtt heverő halottról. –

Igaz, hogy a lányuk Párizsban él? – Ina tizenhét éves, a dán

nagykövetségen bébiszitter. Meg akar tanulni franciául.

– És a fia?

– Jan? Stockholmban jár egyetemre.

– Tizenkilenc éves.

Wallander megint a lakásra terelte a beszélgetést. – Mit gondol,

észrevette volna, ha hiányozna valami? – Csak ha olyasvalami

lenne, amit régebben már láttam. Wallander bólintott. Aztán

elnézést kért. Bement a nappaliba, és az egyik ablakpárkányról, ahol

három porcelánkakas állt, egyet elvett. Aztán visszament a

konyhába, és megkérte a nőt, hogy nézné meg még egyszer a

nappalit. Marianne azonnal észrevette, hogy hiányzik egy kakas.

Wallander pedig belátta, hogy nem jutnak tovább. Visszaültek a

konyhába. Fél öt volt. Őszi sötétség ereszkedett a városra. – Mivel

foglalkozott a férje? – kérdezte Wallander. – Csak annyit tudok

róla, hogy afféle egyszemélyes számítógépes cége volt.

– Tanácsadó volt.

– És ez mit takar?

A nő csodálkozva nézett a nyomozóra. – Ezt az országot tanácsadók

vezetik. Nemsokára a pártvezéreket is leváltják a tanácsadók. A

tanácsadók nagy fizetésű szakértők, akik ide–oda röpködnek az

országban, s megoldásokkal állnak elő. Persze ha valami balul üt ki,

akkor a bűnbak szerepét is el kell játszaniuk. De ennek fejében

nagyon jól megfizetik őket. – Tehát ilyen tanácsadó volt a férje is az

informatikai ágazatban?

– Hálás lennék, ha Tynnest nem mint a férjemet emlegetné. Nem

volt már a férjem. Wallander elvesztette a türelmét. – Nem tudná

egy kicsit részletesebben elmagyarázni, hogy mivel foglalkozott? –

Nagyon ügyes volt a vezérlőrendszerek felépítésében.

– És ez mit jelent?

A nő először mosolyodott el. – Nem hiszem, hogy el tudnám

magyarázni, ha a legelemibb informatikai ismeretei sincsenek meg.

Wallander belátta, hogy igaza lehet.

– Kik voltak a megrendelői?

– Ha jól tudom, bankokkal elég sokat dolgozott.

– Egy meghatározott bankkal?

– Nem tudok róla.

– Ki tudhatja?

– Volt adótanácsadója.

Wallander papírt és ceruzát keresett a zsebében, hogy felírja a nevet

és a címet. De csak az autószerelő műhely számlája akadt a kezébe.

– Rolf Steniusnak hívják, Malmőben van az irodája. De a címét

vagy a telefonszámát nem tudom. Wallander letette a ceruzát.

Átsuhant a fején egy fél gondolat, hogy valamit nem vett észre.

Megpróbálta elcsípni a gondolatot, de nem sikerült. Marianne Falk

elővett egy csomag cigarettát.

– Zavarja, ha rágyújtok?

– Egyáltalán nem.

A nő csészealjat hozott a mosogatóból, és meggyújtott egy

cigarettát. – Tynnes megfordulna a sírjában. Gyűlölte a cigarettát.

Amíg házasok voltunk, mindig az utcára űzött dohányozni. Most

bosszút állhatok egy picikét. Wallander megragadta a lehetőséget,

hogy témát váltson. – Amikor legelőször beszéltünk, azt mondta,

hogy voltak ellenségei. És hogy nyugtalankodott.

– Az volt a benyomásom.

– Biztosan sejti, mennyire fontos lehet ez nekünk.

– Ha többet tudnék, biztosan elmondanám. De az az igazság, hogy

nem tudok többet. – Egy emberen észre lehet venni, ha nyugtalan.

De azt is, ha ellenségei vannak? Csak kellett mondania valamit,

amiből erre következtetett.

A nő nem válaszolt azonnal. Dohányzott, és kinézett az ablakon.

Odakint már sötét volt. Wallander várt. – Pár évvel ezelőtt

kezdődött – mondta. – Észrevettem, hogy nyugtalan. De

ugyanakkor eufóriás is. Mintha mániássá vált volna. Aztán furcsa

megjegyzéseket kezdett tenni. Például feljöttem egy kávéra, és

hirtelen ilyeneket mondott: „Ha ez emberek tudnák, biztos

agyoncsapnának.” Vagy: „Sosem tudhatod, mennyire vannak a

nyomodban az üldözőid.”

– Ilyeneket mondott? – Igen – Magyarázat nélkül? – Igen. – És meg

sem kérdezte, mire céloz? – Ha megkérdeztem, felfortyant, és rám

parancsolt, hogy hallgassak. Wallander elgondolkodott, mielőtt

folytatta volna: – Beszéljen kicsit a gyerekekről. – Természetesen

tudják, hogy meghalt. – Gondolja, hogy valamelyikük látta őt úgy,

mint ön? Szorongónak? Esetleg nekik is beszélhetett az

ellenségeiről? – Kétlem. Nagyon laza volt a kapcsolatuk. Egyrészt

nálam laktak. Másrészt Tynnes sosem volt elragadtatva attól, ha

meglátogatták. Nem azért mondom, hogy befeketítsem. Jan és Ina is

meg fogja ezt erősíteni.

– De csak voltak barátai.

– Nagyon kevés.

Csak később vettem észre én is, hogy egy afféle magányos

farkashoz mentem hozzá. – Ki ismerte jól önön kívül? – Tudom,

hogy szokott találkozni egy informatikai tanácsadónővel. Siv

Eriksson a neve. A telefonszámát nem tudom, de az irodája lent van

Skånsgrändben. Közvetlenül a Sjömansgata mellett. Volt pár

megrendelésük, amit együtt teljesítettek. Wallander felírta a nevet.

Marianne elnyomta a cigarettát.

– Még egy utolsó kérdés – mondta Wallander.

– Legalábbis egyelőre.

Tynnes Falkot pár éve elkapta a rendőrség, mert nerceket eresztett

szabadon. Pénzbüntetést kapott. A nő olyan csodálkozó arccal

nézett rá, amely igencsak őszintének tűnt.

– Erről még sohasem hallottam.

– De meg tudja érteni?

– Hogy nerceket eresztett szabadon? De hát mi a jó öreg ördögért

kellett volna nerceket kiszabadítania? – Nem tud róla, hogy talán

volt kapcsolata ilyen szervezetekkel?

– Miféle szervezetekkel?

– Harcos állatbarátok. Természetvédők.

– Nagyon nehezemre esik ezt elhinni.

Wallander bólintott. Tudta, hogy a nő igazat beszél. Marianne

felállt. – Biztosan kell még egyszer beszélnünk – mondta

Wallander. – Az exférjem igen nagyvonalú asszonytartást

biztosított, amikor elváltunk – felelte a nő. – Ez pedig azt jelenti,

hogy megúsztam azt, amit a világon a legjobban megvetek.

– És mi volna az?

– A munka. Olvasgatok naphosszat.

És rózsákat hímezek kis vászonkendőcskékre. Wallander

eltöprengett rajta, hogy a nő vajon szórakozik–e vele. De egy szót

sem szólt, csak kikísérte az ajtóig. A nő a falban lévő lyukra

pillantott.

– A betörők újabban már lőnek is az emberre?

– Előfordul.

Marianne fentről lefelé végignézett rajta. – Magának meg még csak

fegyvere sincs, hogy megvédje magát? – Nincs. A nő megcsóválta a

fejét, aztán kezet nyújtott, elbúcsúztak.

– Még valami – jutott Wallander eszébe.

– Tynnest érdekelte a világűr?

– Mit ért ezen?

– Űrhajózás, asztronómia.

– Már kérdezte egyszer.

És most is csak ugyanazt tudom válaszolni. Igen ritkán emelte fel a

fejét, hogy felnézzen az égre. És ha megtette is, biztosan csak ezért,

hogy megbizonyosodjon arról, hogy még mindig megvannak a

csillagok. Rendkívül távol esett az érdeklődése mindenfajta

romantikától. Megállt az ajtóban.

– Az ajtót ki javítja meg?

– Nincs házmegbízott?

– Ne tőlem kérdezze!

A nő lement a lépcsőn. Wallander visszament a lakásba. Leült a

konyhai székre. Pontosan itt ült először, amikor az az érzése támadt,

hogy valami fölött elsiklik a figyelme. Rydbergtől pedig azt tanulta,

hogy figyeljen a belső figyelmeztető rendszere hangjaira.

Akármennyire segítette is a technika a rendőrök racionális világát,

az intuíció továbbra is nagyon fontos tényező maradt.

Pár percen át mozdulatlanul üldögélt. Aztán rájött. Megint csak az

volt a dolog nyitja, hogy más látószögből nézett meg valamit, mint

eddig. Marianne Falk nem láthatta, hogy a lakásból hiányzik

valami. Lehet, hogy az az ember, aki betört ide, és aki Wallanderre

lőtt, igazából azért jött, hogy idehozzon valamit? Wallander a fejét

csóválta erre a gondolatra. Épp fel akart állni, amikor összerezzent.

Kopogtak az ajtón. Érezte, amint erősebben kezd verni a szíve.

Csak amikor a kopogás megismétlődött, akkor jött rá, a kopogtató

aligha azért jött, hogy megölje őt. Kiment az előszobába. Egy

idősebb férfi állt az ajtóban, kezében bottal.

– Falk úrhoz jöttem – mondta energikus hangon.

– Egy panasz ügyében.

– Ön kicsoda? – kérdezte Wallander.

– Carl–Anders Setterkvistnek hívnak, én vagyok a ház tulajdonosa.

Néhány lakó panaszt tett nálam a zajra, és hogy a lépcsőházban

folyamatosan katonai alakulatok közlekednek. Amennyiben Falk úr

itt van, szeretnék vele személyesen beszélni. – Falk úr halott –

közölte Wallander szokatlanul nyers stílusban. Setterkvist kérdőn

nézett rá.

– Halott? Ez meg mit jelentsen?

– Nyomozó vagyok – felelte Wallander.

– Bűnügyi rendőrség.

Ebbe a lakásba betörtek. Falk úr azonban meghalt. Hétfő éjszaka

halt meg. És nem katonaság járkál a lépcsőházban, hanem rendőrök.

Setterkvist mintha egy ideig azon törte volna a fejét, vajon higgyen–

e Wallandernek. – Szeretném látni a jelvényét – mondta aztán

nyomatékkal. – A jelvényeket már sok éve bevonták – felelte

Wallander. – De az igazolványomat megmutathatom. Elővette a

zsebéből. Setterkvist alaposan megnézte. Wallander röviden

elmondta, mi történt.

– Sajnálatos – mondta Setterkvist.

– És mi lesz a lakásokkal?

Wallander összerezzent.

– Lakásokkal?

– Az én koromban már igen macerás, ha új bérlő jön. Az ember

szeretné tudni, mifélékkel van dolga. Különösen egy olyan házban,

mint ez, ahol főképp idősebbek laknak.

– Ön is itt lakik?

Setterkvist megsértődött.

– Én egy villában lakom a városon kívül.

– De azt mondta: lakások?

– Mit kellett volna mondanom?

– Merthogy Tynnes

– Falk több lakást is bérelt?

Setterkvist intett a botjával, hogy Wallander jöjjön beljebb.

Wallander oldalra lépett. – Csak figyelmeztetésképpen mondom:

ide betörtek. A lakás elég kaotikus látványt nyújt. – Hozzám is

betörtek már – felélte rezzenetlenül Setterkvist. – Tudom, milyen

látvány. Wallander a konyhába kalauzolta.

– Falk úr nagyon kellemes bérlő volt. Soha nem maradt el a

fizetéssel. Az én koromban már semmin sem csodálkozik az ember.

De meg kell mondanom, hogy azok a panaszok, amelyek az utóbbi

napokban elértek, kicsit nyugtalanítottak. Ezért is jöttem ki.

– Tehát több lakása is volt – ismételte Wallander. – A Runnerströms

Torgnál van egy előkelő, régi házam – mondta Setterkvist. – Ennek

a tetőterében bérelt Falk úr egy lakást. Azt mondta, a munkájához

van rá szükség. Ez megmagyarázhatja, miért nincsenek itt

számítógépek, gondolta Wallander. Ebben a lakásban nem sok

minden akad, ami a lakó foglalkozására utalna. – Látnom kellene

azt a lakást – mondta Wallander. Setterkvist egy darabig

gondolkodott. Aztán előhúzta a leghatalmasabb kulcscsomót, amit

Wallander valaha is látott. Setterkvist azonnal tudta, melyik kulcs

kell neki róla. Leoldotta.

– Természetesen adok róla nyugtát – mondta Wallander. Setterkvist

a fejét rázta. – Bízni kell az emberekben – mondta. – Pontosabban:

az embernek meg kell bíznia a saját megérzéseiben. Ezzel elvonult.

Wallander felhívta a kapitányságot, és segítséget kért a lakás

leplombálásához. Aztán egyenes úton lement a Runnerströms

Torghoz. Már majdnem hét óra volt. A szél még mindig viharos

lökésekben érkezett. Wallander fázott. Túl vékony volt a dzseki,

amelyet Martinssontól kapott. A pisztolylövésre gondolt. Még

mindig olyan valószínűtlennek tűnt. Azon tűnődött, vajon hogy

gondol rá majd pár nap elmúltával, amikor tudatosodik benne,

mennyire közel állt a halálhoz.

A Runnerströms Torgi ház a huszadik század elején épült, és

kétemeletes volt. Wallander először a szemközti ház elé állt, és

onnan nézett a tetőtér ablakaira. Egy férfi kerékpározott el előtte.

Aztán egyedül maradt. Átment az úttesten, és kinyitotta a ház

kapuját. Az egyik lakásból zene szólt. Felkapcsolta a lépcsőházi

világítást. Amikor felért a tetőtérbe, csak egy ajtót talált. Egy

biztonsági ajtót névtábla és levélláda nélkül. Wallander fülelt.

Minden csendes volt. Aztán kinyitotta az ajtót. Az ajtóban megállt,

és befelé hallgatózott. Egy pillanatig mintha egy ember lélegzését

hallotta volna a sötétből, és már szinte elmenekült, de aztán rájött,

hogy csak képzelődés. Villanyt gyújtott és belépett.

A helyiség nagy volt, de szinte üres. Egy asztalon és egy széken

kívül semmi sem volt benne. Az asztalon egy nagy számítógép állt.

Wallander az asztalhoz lépett. A számítógép mellett volt valami,

ami úgy festett, mint egy rajz. Wallander felkattintotta az asztali

lámpát. Egy pillanat alatt felfogta, mit lát. A rajz azt a

transzformátorállomást ábrázolta, amelyben Sonja Hökberg

holttestét megtalálták.

16.

Wallandernek elakadt a lélegzete. Azt hitte, rosszul lát, és a rajz

valami mást ábrázol. De aztán szertefoszlottak a kételyei. Óvatosan

visszatette a rajzot a sötét képernyős, nagy számítógép mellé, Látta,

amint arca visszatükröződik a lámpa fényében. Az asztalon telefon

állt. Fel kéne hívni valakit. Martinssont vagy Ann–Brittet. És

Nyberget. De nem vette fel a kagylót. Ehelyett lassan körbejárt a

helyiségben. „Tynnes Falk tehát itt üldögélt vagy dolgozott –

gondolta. – Egy olyan biztonsági ajtó mögött, amelyet igen nehezen

tudna feltörni, aki erőszakkal akarna behatolni. Itt ült, és itt

dolgozott mint számítógépes szaktanácsadó. Még nem tudom, mi

volt a munkája lényege. De egy éjszaka holtan hever egy

bankautomata előtt. A hullája eltűnik a halottasházból. És most

megtalálom a trafóállomás rajzát a számítógépe mellett.”

Egy zavaros pillanatig mintha meglett volna a megoldás. De túl sok

volt a részlet. Wallander fel–alá járkált a lakásban. „Mi ez itt? –

gondolta. – És mi hiányzik? Egy számítógép, egy szék, egy asztal és

egy lámpa. Egy telefon és egy rajz. De nincsenek polcok.

Nincsenek iratrendezők, nincsenek könyvek. Még csak egy ceruza

sincs.”

Miután körbeért a szobában, visszatért az íróasztalhoz, a

lámpaernyőért nyúlt, felfelé fordította, és lassan végigjártatta a fényt

a falakon. A lámpa fénye erős volt, de nem látta semmi jelét annak,

hogy valahonnan rejtekhely nyílna. Leült a székre. Sűrű csend vette

körül. Az ablakok és a falak vastagok voltak. Az ajtón sem jött át

semmi zaj. Ha Martinsson itt lett volna, megkéri, hogy indítsa be a

számítógépet. Martinsson biztosan el lett volna ragadtatva tőle. De

ő maga nem mert hozzányúlni. Megint csak arra gondolt, hogy fel

kéne hívni Martinssont. De még habozott. „Meg kell értenem –

gondolta. – Ez most a legfontosabb. Rövidebb idő alatt teremtődött

meg a kapcsolat egy sor esemény között, mint remélhettem. Csak

éppen az a gond, hogy amit látok, azt nem tudom értelmezni.”

Közben már majdnem nyolc óra lett. Rászánta magát, hogy felhívja

Nyberget. Nem volt érdekes, hogy már későre járt, és Nyberg napok

óta alig tudta lehunyni a szemét. Biztos sokan azt mondták volna,

hogy az iroda átvizsgálása várhat holnapig. De nem úgy Wallander!

Érzése, amely azt súgta neki, hogy sürget az idő, egyre erősödött.

Nyberget a mobilján hívta fel. Nyberg végighallgatta, és nem fűzött

hozzá semmit. Miután lediktálta a címet, Wallander lement az

utcára, hogy ott várja meg. Nyberg egyedül jött, autóval. Wallander

segített neki kipakolni és felcipelni a táskákat. – Mit keressek? –

kérdezte Nyberg, amikor felértek a lakásba.

– Ujjnyomokat. Rejtekhelyeket.

– Akkor egyelőre nem hívok ide senki mást.

A felvételek és a videók várhatnak reggelig? – Ráérnek. Nyberg

bólintott, és levette a cipőjét. Egyik táskájából speciális műanyag

cipőt vett elő. Nyberg pár hónappal ezelőttig mindig elégedetlen

volt a rendelkezésére álló lábbelivel. Végül ő maga tervezett egyet,

és felvette a kapcsolatot a gyártóval. Wallander azt gyanította, hogy

a költségeket saját zsebből állta.

– Értesz a számítógépekhez? – kérdezte Wallander.

– Pont annyit, mint a legtöbb ember.

De el tudom indítani, ha akarod. Wallander megcsóválta a fejét. –

Akkor már jobb, ha Martinssonra hagyjuk – mondta. – Soha nem

bocsátja meg, ha valaki mást engedek oda egy számítógéphez.

Aztán megmutatta Nybergnek azt a papírlapot, amelyet az asztalon

talált. Nyberg azonnal felismerte, mit ábrázol. Kérdőn nézett

Wallanderre. – Ez meg mit jelentsen? – Falk ölte meg a lányt? –

Halott volt már, amikor a lányt megölték – felelte Wallander.

Nyberg bólintott.

– Fáradt vagyok – mondta.

– Már összekeverem a napokat és az eseményeket.

Már csak a nyugdíjaztatásomra várok. Egy rossebet vársz rá,

gondolta Wallander. Rettegsz tőle. Nyberg nagyítót vett elő, és az

íróasztalhoz ült. Pár percig részletesen tanulmányozta a rajzot.

Wallander némán állt mellette, várt.

– Ez itt nem másolat – mondta végül Nyberg. – Ez az eredeti. –

Biztos vagy benne? – Nem egészen. De majdnem. – Ez viszont azt

jelentené, hogy valamelyik archívumból hiányzik? – Nem tudom,

jól értettem–e – felelte Nyberg –, de elég sokat társalogtam ezzel az

Andersson nevű szerelővel az elektromos vezetékek körüli

biztonsági kérdésekről. Normális esetben egy ilyen rajzot kívülálló

nem másolhat le. Eredetihez pedig még nehezebb lehet hozzájutni.

Wallander észrevette, milyen fontos Nyberg megjegyzése. Ha a

rajzot valamelyik archívumból lopták el, lehet, hogy újabb

nyomokra bukkannak. Nyberg felállította a reflektorokat a

munkához. Wallander nem akarta zavarni.

– Bemegyek a kapitányságra. Ha kellek, ott találsz. Nyberg nem

válaszolt. Már elmélyedt a munkában. Amikor Wallander kilépett

az utcára, meggondolta magát. Mégse megy be a kapitányságra.

Vagy legalábbis nem egyenesen oda megy. Marianne Falk egy Siv

Eriksson nevű nőről beszélt. Ez a nő biztosan tudja, mivel

foglalkozott Tynnes Falk mint számítógépes tanácsadó. És itt lakik

egész közel. Legalábbis az irodája itt van. Wallander leállította a

kocsit. Végigment a Långgatán a központ felé, és a Skånsgrändnél

jobbra fordult. A város kihalt volt. Kétszer is megállt és

visszafordult. Nem követte senki. A heves széllökések sem

csillapultak, fázott. Menet közben megint eszébe jutott a lövés,

amelyet leadtak rá, és az, hogy milyen közel is volt ahhoz, hogy

meghaljon.

Amikor megérkezett a Marianne Falk leírta házhoz, azonnal

szemébe ötlött a felirat: Sercon. „Siv Eriksson Consult” – gondolta.

Az iroda valahol az emeleten volt. Megnyomta a kaputelefon

gombját, és reménykedett, hogy szerencséje van. Ha azonban csak

az iroda van itt, akkor még a nő lakhelyét is ki kell nyomoznia.

Hirtelen hangzott fel a válasz. Wallander előrehajolt a mikrofonhoz,

bemondta, kicsoda, és mit akar. A női hang, amely az imént

bejelentkezett, most hallgatott. Aztán felzümmögött az ajtónyitó, és

Wallander belépett.

A nő az ajtóban várta, hogy felérjen. A folyosó fénye kicsit

vakította, mégis azonnal felismerte. Előző este találkoztak, az

előadáson. Kezet is fogtak, de Wallander akkor nem jegyezte meg a

nő nevét. Ugyanakkor az is eszébe jutott, milyen különös, hogy az

asszony nem jelentkezett magától a rendőrségen. Hiszen tudnia

kellett, hogy Tynnes Falk meghalt.

Egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehet, hogy semmiről sem tud?

Lehet, hogy neki kell közölni a halálhírt?

– Sajnálom, hogy zavarnom kell – mondta.

A nő beengedte a folyosóra. Égő fa illata szállt. Most alaposabban

megnézhette az asszonyt. Erős negyvenes volt, sötét, félhosszú

hajjal, markáns arcvonásokkal. Előző este túlságosan ideges volt

ahhoz, hogy arcokat megjegyezzen. Most zavarba jött. Ez csakis

olyankor fordult elő, amikor vonzónak talált egy nőt. –

Elmagyaráznám, miért vagyok itt – kezdte. – Már tudom, hogy

Tynnes halott. Marianne felhívott. Wallander úgy látta, hogy Siv

Eriksson szomorú. Ő pedig megkönnyebbült. Sokéves rendőri

munkája sem tudta hozzászoktatni a halálhírek közléséhez. –

Közvetlen munkatársa volt, biztosan közel állt hozzá.

– Igen is, meg nem is. Közel álltunk egymáshoz. Nagyon közel. De

csak a munka területén. Wallander eltöprengett azon, hogy vajon ez

a közelség nem jelentett–e kicsit többet is ennél. Féltékenységféle

suhant át rajta. – Gondolom, fontos lehet, ha a rendőrség este teszi

tiszteletét nálam – mondta a nő, és vállfát nyújtott oda neki. Ízléses

nappaliba vezette Wallandert. A nyitott kandallóban tűz égett.

Wallander valahogy úgy érezte, hogy a képek és a bútorok drágák

lehettek. – Megkínálhatom valamivel? Whiskyvel, gondolta

Wallander. Arra most szükségem lenne.

– Köszönöm, nem fontos – felelte.

Leült egy sötétkék heverő sarkára. A nő vele szemben egy fotelba

telepedett. Szép lába volt. Wallander hirtelen észrevette, hogy a nő

elkapta a pillantását.

– Tynnes Falk irodájából jövök – mondta.

– De egy számítógépen kívül semmi sincs ott.

– Tynnes igazi aszkéta volt.

Nem akarta, hogy bármi is legyen körülötte, amikor dolgozik. –

Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit dolgozott.

Vagyis mit dolgoztak.

– Néha összedolgoztunk.

– De nem rendszeresen.

– Kezdjük talán azzal, mit csinált Falk, amikor egyedül dolgozott.

Wallander máris megbánta, hogy nem hívta fel Martinssont.

Fennállt annak a veszélye, hogy hallja ugyan a válaszokat, de nem

érti meg őket. Még nem volt késő, még ide lehetett volna kéretni.

De ezen az estén Wallander harmadszor is elvetette ezt az ötletet.

– Nem vagyok valami nagy számítógép–virtuóz – mondta

Wallander –, ezért megkérem, hogy lehetőleg egyszerűen fejezze ki

magát. A nő mosolyogva nézett rá. – Ezen csodálkozom – mondta.

– Tegnap, amikor az előadását hallgattam, valahogy az a

benyomásom támadt, mintha a számítógép a rendőrség első számú

segítőjévé nőtte volna ki magát.

– Ez rám nézve nem igaz. Vannak, akiknek még mindig azzal kell

tölteni az idejüket, hogy emberekkel beszélgetnek. Nem csak

nyilvántartásokat böngésznek. Vagy e–maileket küldözgetnek. A nő

felállt, felélesztette a tüzet a kandallóban. Wallander figyelte.

Amikor megfordult, a férfi gyorsan a saját kezét kezdte nézni.

– Mire kíváncsi? És miért kíváncsi?

Wallander először a második kérdésre válaszolt. – Már nem

vagyunk biztosak abban, hogy Tynnes Falk természetes halállal halt

meg. Még ha az orvosok eredetileg szívinfarktust állapítottak is

meg.

– Szívinfarktust?

A nő döbbenete őszintének hatott. Wallandernek azonnal eszébe

jutott az orvos, aki azért ment el hozzá, hogy helyesbíttesse a halál

okát. – Furán hangzik, hogy a szíve lett volna. Tynnes nagyon fitt

volt.

– Ezt már többször hallottam. Többek között ezért is kezdtük az

egészet még egyszer átvizsgálni. De ha kizárjuk az akut

megbetegedéseket, akkor még mindig marad a kérdés, hogy mi volt

a halál oka. Persze kézenfekvő lenne az erőszakos halál

feltételezése. Vagy egy szerencsétlen esés, amelynek következtében

olyan erősen beveri a fejét, hogy meghal. A nő hitetlenkedve

csóválta a fejét.

– Tynnes soha senkit nem engedett volna a közelébe.

– Ezt meg hogy érti?

– Nagyon éber volt.

Gyakran beszélt arról, hogy az utcán nem érzi biztonságban magát.

Ezért aztán állandóan készenlétben volt. És nagyon gyors volt.

Ráadásul űzött valami ázsiai küzdősportot is, amelynek a nevét már

sajnos elfelejtettem. – Téglát vert szét a puszta kezével? – Ilyesmit.

– Vagyis azt feltételezi, hogy szerencsétlenség érhette? – Én ebből

indulnék ki. Wallander bólintott, aztán folytatta: – Van más oka is

annak, hogy idejöttem. De ebben a pillanatban még nem térhetek ki

erre. A nő egy pohár vörösbort töltött. Óvatosan letette a karosszék

karfájára.

– De azt, ugye, megérti, hogy kíváncsi vagyok?

– Mégsem mondhatok semmit.

„Hazugság – gondolta Wallander. – Nyugodtan elmondhatnék

bármennyit. Éppen csak élvezem a hatalomnak ezt az abszurd

formáját.” A nő félbeszakította gondolatait:

– Mit szeretne tudni?

– Mivel foglalkozott?

– Zseniális rendszerprogramozó volt.

Wallander felemelte a kezét. – Stop! Máris megállhatunk. Mit jelent

ez? – Cégek számára fejlesztett ki számítógépes programokat. Vagy

javított fel már meglévőket, kompatibilisekké tette őket. És amikor

azt mondom, hogy zseniális volt, akkor úgy is gondolom. Ázsiából

és az USA–ból is kapott megrendeléseket, méghozzá a legmagasabb

szintekről. De ezeket sohasem fogadta el. Pedig rengeteg pénzt

kereshetett volna vele. – Miért nem fogadta el őket? A nő hirtelen

gondterheltnek látszott.

– Tényleg nem tudom.

– De beszéltek ilyesmiről?

– Mesélt az ajánlatokról, amelyekkel megkeresték. És hogy

mekkora összegekkel csábítgatták. Ha én az ő helyében vagyok,

biztos azonnal belemegyek. De ő nem.

– Megmondta, miért nem?

– Nem akarta. Úgy látta, hogy nincs rá szüksége.

– Vagyis bővében volt a pénznek?

– Nem hinném.

Néha egyenesen kölcsönkért tőlem. Wallander a homlokát ráncolta.

Sejtette, hogy jelentőségteljes pont felé közelednek.

– Mesélt még mást is?

– Nem.

Úgy gondolta, nincs rá szüksége. Ennyi. És ha tovább

kérdezősködtem, teljesen elhallgatott. Néha még heveskedni is

tudott. Ő szabta meg a határokat, nem én. „Mi állhat a

visszautasítások mögött?” – gondolkodott Wallander. – Mi volt a

döntő ok, ami miatt együtt is dolgoztak? A nő válaszától elképedt.

– Az unalom foka.

– Ezt nem értem. – Nos, egy munkának mindig vannak olyan részei,

amelyek unalmasabbak a többinél. És Tynnes nagyon türelmetlen

volt. Nekem adta az unalmas részeket. Akkor azokkal a dolgokkal

foglalkozhatott, amelyek érdekesek voltak, és kihívást jelentettek

számára. Mondjuk, valami újdonsággal. Olyannal, amit még előtte

senki sem alkalmazott.

– És ön ezzel megelégedett?

– Az ember legyen tisztában a képességeivel.

Nekem nem voltak ezek a részletek sem olyan unalmasak. Bennem

nincsenek meg az ő képességei.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Harmincéves koromig háziasszony voltam.

Akkor elváltam, és tanulni kezdtem. Tynnes egyszer tartott egy

előadást. Egészen lenyűgözött. Megkérdeztem, nem tudna–e

alkalmazni. Először nemet mondott, de egy év elteltével felhívott.

Az első munkánk egy bank biztonsági rendszere volt.

– És ez mit jelent közelebbről? – A pénzek manapság szédítő

iramban közlekednek ide–oda. Személyek, vállalkozások, bankok

és országok között. És egyre többen próbálnak behatolni ezekbe a

rendszerekbe. Ha az ember védekezni akar, erre egyetlen módja

van: mindig előttük kell járni egy lépéssel. Olyan párviadal ez,

amelynek soha nincs vége.

– Ez elég izgalmasnak hangzik.

– Az is.

– Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy elég fura is. Hogy egy

ystadi informatikus ilyen bonyolult feladatokkal birkózik. – Ennek

az új technológiának egyik nagy előnye, hogy az ember mindenütt a

világ középpontjában van, akárhol él is. Tynnes kapcsolatban állt a

különféle cégekkel, alkatrészgyártókkal és a többi programozóval a

világ minden tájáról.

– Innen, az ystadi irodájából?

– Igen.

Wallander elbizonytalanodott, nem tudta, hogyan haladjon tovább.

Vajon most már érti, miben is állt Tynnes Falk munkája? De

Martinsson nélkül nem volt értelme mélyebbre ásni a számítógépes

elektronika világába. Egyébként pedig amilyen gyorsan csak lehet,

fel kellene venni a kapcsolatot az Országos Bűnügyi Hivatal

számítógépes szakosztályával. Így aztán Wallander úgy döntött,

hogy témát vált. – Voltak ellenségei? Figyelte a nő arcát, amikor a

kérdést feltette, de csodálkozáson kívül nem látott rajta mást. –

Tudomásom szerint nem. – Az utóbbi időben nem vett rajta észre

valami feltűnőt? A nő gondolkodott.

– Olyan volt, mint mindig.

– És milyen volt „mindig”?

– Szeszélyes. És sokat dolgozott.

– Hol szoktak találkozni?

– Itt. Az ő irodájában soha.

– Miért nem?

– Őszintén szólva gyanítom, hogy valami bacilusfóbiája volt, és

elviselhetetlennek érezte, ha valaki összekoszolja a padlóját.

Valószínűleg tisztaságmániás is volt. – Lassan az a kép kezd

kialakulni bennem, hogy ez a Tynnes Falk elég bonyolult egy alak

lehetett. – Ha hozzászokott az ember, akkor nem. Olyan volt,

amilyenek a férfiak általában. – Milyenek a férfiak általában? A nő

mosolygott.

– Ez magánjellegű kérdés, vagy köze van Tynneshez?

– Nem teszek fel magánjellegű kérdéseket.

Átlát rajtam, gondolta Wallander. De ott egye a fene. – A férfiak

gyermetegek és hiúk. Még akkor is, ha nagy hangon harsogják az

ellenkezőjét.

– Ez azért elég általános.

– De én úgy gondolom, hogy igaz.

– És Tynnes Falk is ilyen volt?

– Igen. De persze nem csak ilyen.

Nagyon nagyvonalú is tudott lenni. Többet fizetett, mint amennyit

fizetnie kellett volna. De a hangulatain nem lehetett kiigazodni.

– Házas is volt, voltak gyermekei.

– A családjáról sohasem beszélgettünk.

Legalább egy év eltelt, mire egyáltalán kiderült, hogy felesége és

két gyereke van.

– Érdekelte még valami a munkája mellett?

– Amennyire tudom, semmi.

– Semmi?

– Semmi.

– De barátai csak voltak!

– Azokkal, akik voltak, interneten kommunikált.

Abban a négy évben, amíg ismertük egymást, még csak egy

képeslapot sem kapott.

– Ezt meg honnan tudja, ha sohasem járt nála?

– Jó a kérdés. A postája hozzám érkezett.

Csak éppen az volt a bökkenő, hogy sohasem jött neki semmi. –

Egyáltalán semmi? – Ezt nyugodtan szó szerint veheti. A négy év

alatt egyetlen nyamvadt levél, egyetlen számla nem érkezett neki.

Semmi. Wallander a homlokát ráncolta.

– Hát ezt elég nehéz elképzelnem. A postája önhöz érkezik. De

egész idő alatt semmit sem kap? – Néhanapján egy–egy

reklámanyag, amit neki címeztek. De ennyi az egész.

– Vagyis kellett hogy legyen egy másik postacíme is.

– Elképzelhető. Azt viszont én nem ismerem.

Wallander Falk két lakására gondolt. A Runnerströms Torgnál

semmi sem volt. És arra sem emlékezett, hogy az Apelbergsgatanon

látott volna postai küldeményt.

– Ezt meg kell vizsgálnunk – szólt. – Kétségkívül nagyon titokzatos

benyomást kelt. – Vannak olyan emberek, akik nem szeretik, ha

megzörren a postaláda. Mások meg igen. Wallander hirtelen

kifogyott a kérdésekből. Tynnes Falk rejtély volt számára. Túl

gyorsan haladok, gondolta. Először meg kell néznünk, mit találunk

a számítógépében. Ha volt igazi élete, akkor azt ott megtaláljuk. A

nő töltött magának még egy pohár bort, és megkérdezte, nem

változtatta–e meg a véleményét. Wallander tagadón intett.

– Azt mondta, hogy közel állt hozzá. De ha jól értem, amit

elmondott, akkor olyan igazán senki sem állt hozzá közel. Soha nem

beszélt a feleségéről vagy a gyerekekről?

– Nem.

– És ha egyszer–egyszer mégis megtette?

– Azok csak olyan elejtett megjegyzések voltak.

Belemerültünk egy munkába, és hirtelen azt mondta, ma van a lánya

születésnapja. És nem volt értelme tovább kérdezősködni. Mert

akkor leblokkolt.

– Meglátogatta valaha a lakásán?

– Soha.

Gyorsan és határozottan vágta rá a választ. Egy kicsit túl gyorsan.

És egy kicsit túl határozottan, gondolta Wallander. Kérdés, hogy

nem volt–e mégiscsak egy kicsit több munkatársi kapcsolatnál Falk

és az asszisztense között. Kilenc óra lett. A kandallóban

összeroskadt a parázs. – Felteszem, hogy az utóbbi napokban

szintén nem érkezett postája.

– Semmi.

– És az ön véleménye szerint mi történt?

– Nem tudom.

Az ember azt hitte volna, hogy Tynnes majd százévesen hal meg.

Legalábbis erre gyúrt. Minden bizonnyal szerencsétlenség érte.

– Lehetett úgy beteg, hogy ön nem tudott róla?

– Persze. De ezt azért nemigen gondolnám.

Wallander azon töprengett, elárulja–e, hogy Falk holtteste eltűnt.

Ám úgy döntött, egyelőre megtartja magának. Ehelyett egy másik

pontnál kezdte. – Az irodájában egy transzformátorállomás rajzát

találtuk. Ismeri?

– Azt sem tudom igazából, hogy mi az.

– Egy Sydkraft–állomás a városon kívül.

A nő gondolkodott. – Tudom, hogy kapott egy sor megbízatást a

Sydkrafttól – mondta aztán. – De ezeken én sohasem dolgoztam.

Wallandernek támadt egy ötlete.

– Meg szeretném kérni, hogy készítsen egy listát – mondta – az

összes olyan munkáról, amelyen együtt dolgoztak. És egyet azokról,

amelyeket csak egyedül csinált.

– Mióta?

– Tavaly óta. Kezdjük ezzel.

– Persze, Tynnesnek lehettek olyan megbízatásai is, amelyekről én

nem tudtam. – Majd beszélek az adótanácsadójával – felelte

Wallander. – Hiszen csak kellett számlát adnia a megbízóinak. De

azért szeretném öntől is megkapni azt a listát.

– Azonnal?

– Elég, ha holnap elkészíti.

A nő felállt, és a parazsat turkálta. Wallander fejben villámgyorsan

megfogalmazott egy párkereső hirdetést, amely Siv Erikssont

rávehetne arra, hogy válaszoljon rá. A nő visszaült.

– Nem éhes? – Nem. Mindjárt megyek. – Nemigen érzem, hogy

segítettem volna. – Most mindenesetre sokkal többet tudok Tynnes

Falkról, mint eddig. A rendőri munka sok türelmet követel. Aztán

az jutott eszébe, hogy jobb lenne elindulni. Kifogyott a kérdésekből,

felállt. – Majd még hall rólam – mondta. – És tényleg hálás lennék,

ha azt a listát holnap elküldené. El is faxolhatja a kapitányságra.

– E–mailben nem lehet?

– Dehogynem.

Csak éppen nem tudom, mi a címe a kapitányságnak. – Majd

megtalálom. A nő kikísérte. Wallander felvette a dzsekit. – Tynnes

Falk beszélt önnek valaha nercekről? – kérdezte. – Mi a csudáért

kellett volna neki éppen nercekről beszélnie? – Csak úgy eszembe

jutott. A nő kinyitotta az ajtót. Wallandernek az a sürgető érzése

támadt, hogy maradnia kellene.

– Az előadása jó volt – mondta a nő.

– De nagyon idegesnek látszott.

– Hát, ez megtörténik, ha az ember egymaga kerül szembe ennyi

nővel – válaszolt Wallander. Elbúcsúztak. Wallander lement.

Amikor kinyitotta a kaput, csipogni kezdett a mobilja. Nyberg volt

az.

– Hol vagy?

– A közelben. Miért?

– Azt hiszem, jobb, ha idejössz.

Nyberg befejezte a beszélgetést. Wallander szíve feldobogott.

Nyberg csak akkor hívja, ha tényleg fontos a dolog. Valaminek

történnie kellett.

17.

Még öt percébe sem került, és Wallander máris újra ott állt a

Runnerströms Torgi ház előtt. Amikor felért a padlástérhez, Nyberg

az ajtó előtt dohányzott. Wallander ebből látta, mennyire fáradt.

Nyberg csak akkor gyújtott rá, ha annyit dolgozott, hogy közel állt

az összeomláshoz. Wallander emlékezett is rá, mikor fordult ez elő

utoljára. Jó pár éve már, annak a bonyolult nyomozásnak a végén,

amely Stefan Fredman letartóztatásához vezetett. Nyberg egy stégen

álldogált, valamelyik belső tónál, amelyből épp akkor emeltek ki

egy hullát. Hirtelen elvágódott. Wallander akkor azt hitte, Nyberg

szívinfarktust kapott. Pár másodperc után azonban kinyitotta a

szemét, és kért egy cigarettát, amelyet csendben végigszívott. Majd

pedig szó nélkül befejezte a helyszín vizsgálatát.

Nyberg eltaposta a csikket, és intett Wallandernek, hogy menjen be.

– A falakkal kezdtem – mondta Nyberg. – Valami nem stimmelt.

Van ez így néha az öreg házaknál. Olyan épületrészeket csináltak,

amelyek nem egyeztek az építészek eredeti terveivel. Mindenesetre

én utánamértem. És felfedeztem itt valamit. Nyberg az egyik

keskeny oldalhoz vezette Wallandert. Volt ott egy bemélyedés,

mintha kéményt terveztek volna oda.

– Körbekopogtattam – folytatta Nyberg.

– És ezt találtam.

Nyberg a padló szegély lécére mutatott. Wallander leguggolt. A

lécet egy egészen parányi ugrató osztotta ketté. A falban is megvolt

a folytatása: egy repedés, amelyet ragasztószalaggal fedtek be és

átmeszeltek.

– Megnézted, mi van mögötte?

– Meg akartalak várni.

Wallander bólintott. Nyberg óvatosan lehúzta a ragasztószalagot.

Egy kis ajtó bukkant elő, mintegy másfél méter magas. Aztán

Nyberg félreállt. Wallander kitárta az ajtót: az hangtalanul nyílt.

Nyberg zseblámpájával világított a háta mögül.

A rejtett szoba nagyobb volt, mint amekkorának kívülről gondolni

lehetett. Elgondolkodott azon, vajon Setterkvist tud–e róla. Elkérte

Nyberg zseblámpáját, és bevilágított. Hamarosan a villanykapcsolót

is megtalálta.

A helyiség mintegy nyolc négyzetméteres volt. Nem volt ablaka,

csak szellőzője. Üres volt, csak egy oltárhoz hasonlító asztal állt

benne. Rajta két gyertyatartó. A gyertyák mögötti falon Tynnes

Falk képe függött. Wallandernek az volt az érzése, mintha ezt a

képet itt, ebben a helyiségben vették volna fel. Megkérte Nyberget,

hogy tartsa neki a lámpát, míg ő alaposan tanulmányozza a képet.

Tynnes Falk egyenesen az objektívbe bámult. Arca komoly volt.

– Mi van a kezében? – kérdezte Nyberg.

Wallander előszedte a szemüvegét, és közelebb ment. – Nem

tudom, mire gondolsz – mondta, amikor felegyenesedett –, de

nekem úgy tetszik, egy távirányító az. Helyet cseréltek. Nyberg is

ugyanerre az eredményre jutott. Tynnes Falk kezében valóban egy

közönséges távirányító volt. – Ne is kérdezd, hogy mi akar ez itt

lenni – mondta Wallander. – Én pontosan annyira nem értem, mint

te. – Önmagát istenítette? – kérdezte Nyberg hitetlenkedve. –

Bolond volt? – Sejtelmem sincs – felelte Wallander. Elfordultak az

oltártól, és körülnéztek a helyiségben, de nem akadt más látnivaló.

Csak ez a kis oltár. Wallander felhúzta a gumikesztyűt, amit Nyberg

hozott, óvatosan levette a képet, és megnézte a hátoldalát is. Semmi

sem volt ott. Odaadta a képet Nybergnek.

– Nézd meg alaposabban.

– Lehet, hogy ez a szoba valami rendszernek a tagja – szólt habozva

Nyberg. – Mint a kínai dobozok. Ha találunk egy titkos helyiséget,

lehet, hogy egy másikat is találunk. Együtt kutatták át a helyiséget.

Ám a falak masszívak voltak, nem volt több rejtekajtó. Visszatértek

a nagyobbik szobába.

– Találtál mást is? – kérdezte Wallander.

– Nem.

Mintha nemrég takarítottak volna. – Tynnes Falk tisztaságszerető

ember volt – mondta Wallander. Eszébe jutott a hajónapló

bejegyzése, valamint az, amit Siv Eriksson mondott. – Nem

hinném, hogy ma este még sokat tehetnék – mondta Nyberg.

– De holnap reggel természetesen folytatjuk.

– Jöjjön Martinsson is – mondta Wallander.

– Tudni akarom, mi van ezen a számítógépen.

Wallander segített Nybergnek elcsomagolni. – Hogy az ördögbe

imádhatja egy ember saját magát? – kérdezgette Nyberg teljes

megrökönyödéssel, amikor már elkészültek, és kifelé indultak. –

Sok példa van rá – felelte Wallander. – Pár év, és már nem kell

ilyenekkel foglalkoznom – mondta Nyberg. – Az ilyen dilinósokkal,

akik oltárt építenek a saját pofázmányuknak, és azt imádják.

Betették a táskákat Nyberg kocsijába. A szél közben már viharossá

erősödött. Wallander biccentett, és nézte, amint Nyberg elhajt. Már

majdnem fél tizenegy volt. Megéhezett. De nem tetszett neki az a

gondolat, hogy hazamenjen, és kotyvasszon magának valamit.

Kocsiba ült, és elment a malmöi út mellé, egy grillbárba, amely még

nyitva volt ilyenkor. Pár fiú csinálta a játékautomatáknál a ricsajt.

Wallander legszívesebben megkérte volna őket, hogy maradjanak

csendben. Lopva rápillantott az újságok címoldalára. Semmi sem

volt róla, de nem merte kinyitni a lapokat. Nem akart látni semmit.

Belül biztosan van valami. Lehet, hogy az a fényképész több képet

is készített. Vagy Eva Persson mamája újabb hazugságokkal

jelentkezett.

Magával vitte a krumplipürés kolbászt a kocsiba. Az első harapással

rácsöpögtette a mustárt Martinsson dzsekijére. Hirtelen dühbe

gurult, és legszívesebben az egészet kivágta volna az ablakon. De

aztán megnyugodott.

Evés után nem tudta eldönteni, hazamenjen–e vagy be a

kapitányságra. Aludnia kellene, de a nyugtalansága úgysem hagyná.

Bement a kapitányságra. A büfé üres volt. A kávégépet

megjavították. Valaki nagy mérgesen ráírta, hogy ne rángassák túl

erősen a karokat.

„Miféle karokat? – morfondírozott Wallander. – Hiszen semmi

egyebet nem teszek, mint odaállítom a csészét, és megnyomom a

gombot. Soha nem láttam még karokat.” Vitte a kávéját. A folyosó

kihalt volt. Hány magányos éjszakát töltött itt el az irodájában a sok

év alatt!

Egyszer, amikor még házas volt, Linda meg kicsi, egy este Mona

magából kikelve utána jött ide, és azt kiabálta, hogy válasszon

köztük és a munkája között. Akkor azonnal hazament vele. De

gyakran nem.

Bevitte Martinsson dzsekijét a mosdóba, hogy kitisztítsa, de nem

sikerült. Visszament a szobájába, és maga elé húzott egy írótömböt.

A következő félórában emlékezetből leírt mindent, amit Siv

Erikssonnal beszélt. Amikor elkészült, jó nagyot ásított. Már fél

tizenkettő volt. Haza kéne mennie, ha ki akarja bírni, aludnia is kell.

De rákényszerítette magát, hogy még egyszer átolvassa az egészet.

Csodálkozott Tynnes Falk sajátos személyiségén. A titkos

helyiségen, az oltáron, amelyen, mint egy bálvány, a fényképe állt.

Hogy senki sem tudja, hová ment a postája. Siv Eriksson egyik

mondata különösen nagy hatást tett rá.

Tynnes Falk nem fogadott el egyetlen csábító ajánlatot sem,

amelyet kapott. Merthogy nem volt rá szüksége. Wallander az

órájára nézett. Húsz perc múlva éjfél. Most már késő telefonálni. De

úgy érezte, hogy Marianne Falk nem feküdt még le. Lapozgatott a

papírjaiban, amíg meg nem találta a számát. Az ötödik csengetés

után hajlandó volt elfogadni, hogy a nő mégiscsak alszik. De ebben

a pillanatban felvette. Megmondta a nevét, és elnézést kért a késői

hívás miatt. – Sosem fekszem le egy óra előtt – mondta Marianne.

– Persze azért elég ritkán fordul elő, hogy valaki éjfél körül

telefonálna. – Volna egy kérdésem – mondta Wallander. – Tynnes

Falknak volt végrendelete? – Ha jól tudom, nem volt. – Lehet, hogy

van végrendelete, csak ön nem tud róla? – Hát persze. De nem

hiszem.

– Miért nem? – Amikor elváltunk, olyan tartásban állapodtunk meg,

amely számomra nagyon kedvező volt. Szinte úgy érezhettem,

mintha valamiféle örökség előlegét kapnám, amelyre nem lehet

igényem. Hiszen automatikusan a gyerekek örökölnek utána.

– Ezt akartam megkérdezni.

– Megtalálták már a holttestét?

– Még nem.

– És azt az embert, aki magára lőtt?

– Azt sem.

Az a baj, hogy nincs személyleírásunk. Még azt sem tudjuk, hogy

tényleg férfi volt–e. Még ha mi ketten azt gondoljuk is. – Sajnálom,

hogy nem tudtam jobb válaszokat adni. – Természetesen

megnézzük azért, hogy nincs–e végrendelet. – Nagyon sok pénzt

kaptam – mondta a nő. – Sokmilliót. És a gyerekek arra számítanak,

hogy még sokmillió vár rájuk. – Tehát Tynnes gazdag volt? –

Nagyon meglepődtem, hogy amikor elváltunk, olyan bőkezű volt.

– Mivel magyarázta a nagy vagyont? – Azt mondta, volt néhány

jövedelmező megbízása az Egyesült Államokban. De ez persze nem

volt igaz.

– Miért nem?

– Sohasem járt az Egyesült Államokban.

– Honnan tudja?

– Egyszer láttam az útlevelét.

– Nem volt benne vízum. Sem pecsét.

Innen is köthetett üzleteket Amerikával, gondolta Wallander. Erik

Hökberg a lakásán ül, és távoli országokban keresi a pénzt.

Ugyanez állt minden bizonnyal Tynnes Falkra is. Wallander még

egyszer elnézést kért és elköszönt. Ásított. Két perc múlva éjfél.

Felvette a dzsekit, és leoltotta a lámpát. Ahogy a portához ért, az

egyik éjszakai ügyeletes kidugta a fejét a kalickából.

– Azt hiszem, van itt neked valami – mondta.

Wallander lehunyta a szemét, és fohászkodott egy rövidet: Csak

nehogy olyasvalami legyen, ami miatt éjszaka nem tudja kialudni

magát. Az ajtóhoz lépett. A rendőr egy telefonkagylót adott a

kezébe. – Állítólag valaki talált egy hullát – mondta. „Jaj, ne! –

gondolta Wallander. – Még egy hulla, ez beteszi a kaput. Most ne!”

Elvette a kagylót.

– Wallander vagyok. Mi történt? A vonal túlsó végén izgatott

férfihang jelentkezett. Kiabált. Wallander eltartotta a telefont a

fülétől. – Beszéljen lassan! – mondta. – Nyugodtan és lassan.

Különben nem tehetünk önért semmit. – Nils Jönssonnak hívnak. És

egy halott férfi hever itt az utcán.

– Hol?

– Ystadban.

Belebotlottam. Meztelen és halott. Borzalmasan néz ki. Ilyesminek

nem volna szabad megtörténnie velem. Gyenge a szívem! – Lassan,

lassan és halkabban! – ismételte meg Wallander. – Azt állítja, hogy

egy meztelen halottat talált az utcán? – Hát nem hallja, amit

mondok? – De hallom. Melyik utca? – A francba, hát mit tudom én,

hogy hívják ezt a hülye parkolót. Wallander a fejét csóválta.

– Parkolót? Akkor nem utcán van?

– Mindkettő lehet.

– És hol?

– Én Trelleborgból vagyok átutazóban.

Kristianstadba megyek. Tankolni akartam, ez meg itt hevert. – Egy

benzinkútnál van? Honnan hív? – A kocsimban ülök. Wallander

már reménykedni kezdett, hogy csak részeg az illető. És hogy ez

mind csak képzelgés. De az ember tényleg nagyon izgatott volt.

– Mit lát a kocsijából?

– Egy áruházat.

– Van neve?

– Nem látom. De a lehajtónál jöttem le.

– Melyik lehajtónál?

– Az ystadinál természetesen.

– Trelleborg felől?

– Dehogyis, Malmőből. A nagy úton jöttem.

Wallander tudatalattijából kioldódott egy kép, és lassan a felszínre

emelkedett. De még nehezére esett, hogy elhiggye: igaz lehet.

– Lát a kocsijából egy bankautomatát?

– Az előtt fekszik.

Wallander visszafojtotta a lélegzetét. Ahogy az ember tovább

beszélt, átadta a kíváncsian fülelő ügyeletes rendőrnek a telefont. –

Ugyanaz a hely, ahol Tynnes Falkot megtaláltuk. Most már csak az

a kérdés, hogy vajon őt találtuk–e meg újra.

– Tehát nagy bevetés?

Wallander a fejét csóválta. – Keltsd fel Martinssont. Meg Nyberget.

Az még biztos nem alszik. Hány kocsink van? – Kettő. Az egyik

Hedeskogába ment, valami családi születésnapi ünnepség fajult el

egy kissé. Közöttük vágnak rendet.

– És a második? – A városban. – Amilyen gyorsan csak lehet,

menjenek a Missunnaväg melletti parkolóhoz. Én a saját kocsimon

megyek. Wallander kilépett a kapitányságról. A vékony dzsekiben.

A pár perces úton azon gondolkodott, vajon mi vár rá. De lelke

mélyén biztosan tudta: Tynnes Falk lesz az, aki visszatért arra a

helyre, ahol egyszer már megtalálták holtan.

Wallander és az odairányított járőrkocsik szinte egyszerre érkeztek.

Egy piros Volvóból kipattant egy férfi, mindkét karjával

hadonászott. Nils Jönsson Trelleborgból. Úton Kristianstad felé.

Wallander kiszállt. A férfi kiabálva, gesztikulálva közeledett feléje.

Wallander érezte, milyen rossz szagú a lehelete.

– Várjon csak itt – bökte oda neki.

Aztán odament a bankautomatához. Az aszfalton heverő férfitest

meztelen volt. És persze Tynnes Falk volt az. Hason feküdt, keze a

melle alatt. Fejét balra fordította. Wallander utasítást adott a

rendőröknek, hogy zárják le a helyet, és vegyék fel Nils Jönsson

vallomását. Ő maga most képtelen lett volna erre. Nils Jönsson

amúgy sem tudott semmi fontosat mondani. Akárki hozta is ide a

hullát, biztosan kilesett egy alkalmas pillanatot, amikor senki sem

járt erre. De az áruházakat éjjeliőrök figyelik. Először egy ilyen őr

fedezte fel Tynnes Falk holttestét. Wallander még sohasem élt meg

ehhez hasonlót. Egy megismétlődő haláleset. Egy visszatérő

hullával. „Tulajdonképpen egy bálvány az, aki itt hever – gondolta.

– Látod, önmagadat istenítetted. És Siv Eriksson szerint nagyon

magas kort akartál megérni. De még annyi idős sem lettél, amennyi

én vagyok.” Nyberg érkezett kocsival. Hosszan meredt a testre.

Aztán Wallanderre nézett.

– Ez nem halt meg? Vagy akkor hogy jött ide? Azt akarja, hogy itt,

a pénzautomata előtt temessék el? Wallander nem felelt. Nem tudott

mit mondani. Látta, hogy Martinsson is megérkezik, és nagyot

fékez az egyik rendőrautó mögött. Elébe ment. Martinsson kiszállt,

melegítőben. Undorodva nézte a foltot, amelyet Wallander ejtett a

dzsekijén, de nem szólt.

– Mi történt?

– Tynnes Falk visszatért.

– Viccelsz?

– Általában azt szoktam mondani, amit gondolok.

Tynnes Falk pontosan ugyanott hever, ahol meghalt. Átmentek a

bankautomatához. Nyberg telefonált. Egyik technikusát keltegette.

Wallander sötéten azon totózott, hogy vajon Nyberg megint össze

fog–e csuklani a kimerültségtől. – Nagyon fontos – mondta

Martinssonnak Wallander –, próbálj visszaemlékezni, hogy amikor

először megtaláltuk, ugyanígy feküdt–e itt. Martinsson bólintott, és

lassan körbejárta a testet. Wallander tudta, hogy jó az emlékezete.

De Martinsson a fejét csóválta. – Közelebb hevert az automatához.

És a lába behajlott.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Wallander gondolkodott. – Tulajdonképpen most nem is kell

megvárnunk az orvost – mondta aztán. – Ezt az embert egy szűk

héttel korábban halottnak nyilvánították. Úgy gondolom, nyugodtan

megfordíthatjuk a tetemet, nem fognak bennünket a szolgálati

szabályzat megsértésével vádolni.

Martinsson mintha elbizonytalanodott volna, de Wallander már

döntött. Semmi okát nem látta a várakozásnak. Miután Nyberg

készített néhány fényképet, megfordította a testet. Martinsson

visszahőkölt. Beletelt pár másodpercbe, míg Wallander észrevette,

miért. Falk mindkét kezéről hiányzott egy–egy ujj. A jobb kéz

mutató– és a bal kéz középső ujja. Wallander felállt. – Miféle

emberekkel gyűlt itt meg a bajunk? – nyögte Martinsson. –

Hullagyalázókkal? – Fogalmam sincs. De biztosan van jelentősége.

Akárcsak annak, hogy valaki vette a fáradságot, és ellopta a

holttestet. És most ide visszahelyezte. Martinsson sápadt volt.

Wallander félrevonta. – Szükségünk van arra az éjjeliőrre, aki első

alkalommal megtalálta – mondta. – És az időbeosztását is kérjük.

Mikor járnak errefelé? Akkor nagyjából meg tudjuk állapítani,

mikor kerülhetett ide.

– Most ki találta meg?

– Egy trelleborgi férfi, akit Nils Jönssonnak hívnak.

– Pénzt akart kivenni?

– Azt mondja, tankolni akart. És gyenge a szíve.

– Nem lenne szép tőle, ha most itt meghalna nekünk – mondta

Martinsson. – Azt hiszem, nem viselném el. Wallander odament a

rendőrhöz, aki Nils Jönsson tanúvallomását jegyzőkönyvbe vette.

Amint Wallander előre megmondta, Jönsson semmit sem figyelt

meg.

– Mit csináljunk vele?

– Küldd el! Nincs szükségünk rá.

Wallander látta, amint Nils Jönsson csikorgó kerekekkel vette a

rajtot, és távozott. Szórakozottan elmerengett rajta, vajon

megérkezik–e valaha Kristianstadba, vagy a szíve útközben

felmondja a szolgálatot. Martinsson közben beszélt az

őrszolgálattal.

– Tizenegykor járt erre valaki – mondta.

Közben már fél egy lett. Wallander emlékezett rá, hogy Nils

Jönsson hívása éjfélkor futott be. És azt mondta, hogy háromnegyed

tizenkettő körül fedezte fel a hullát. Ez nagyjából stimmel is. – A

holttest legföljebb egy órája fekhet ott mondta Wallander. – És van

egy egészen határozott érzésem: hogy akik idetették, azok tudták,

mikor jönnek erre az őrök. – Azok? – Biztos, hogy nem egy ember

volt – mondta Wallander. – Meg vagyok róla győződve. – Mekkora

az esélye annak, hogy találunk szemtanúkat? – Csekély. Itt nem

lakik senki, hogy az ablakból láthatták volna. És errefelé meg ki

járna?

– Kutyások, akik lehozzák a kutyájukat sétálni.

– Esetleg.

– Feltűnhetett nekik egy autó.

Vagy valami szokatlan. A kutyatulajdonosok ragaszkodnak a

szokásaikhoz, általában nap mint nap ugyanabban az időben

sétálnak, és ugyanazt a kört teszik meg. Ők biztosan megjegyzik, ha

valami feltűnő jelenséget észlelnek, ha valami nem úgy van, mint

mindig. Wallander egyetértett. Egy kísérletet biztosan megér. –

Ideküldünk holnap este valakit – mondta –, aki majd

meginterjúvolja az errefelé járó kutyásokat. Vagy kocogókat.

– Hansson szereti a kutyát – mondta Martinsson.

„Én is – gondolta magában Wallander. – De azért nem bánom, ha

holnap már nem kell ide kijönnöm.” A lezárásnál egy kocsi

fékezett. Fiatalember szállt ki belőle, melegítője Martinssonéra

emlékeztetett. Wallandernek átsuhant a fején, hogy hamarosan egy

egész futballcsapat fogja majd körül. – Az őr – mondta Martinsson.

– A vasárnapi. Ma szabadnapja van. Odament hozzá, hogy

beszéljen vele. Wallander visszament a halotthoz.

– Valaki levágta két ujját – mondta Nyberg.

– Ez egyre rosszabb.

Wallander bólintott.

– Tudom, hogy nem vagy orvos.

– De azt mondtad: levágta?

– Sima vágási felületek.

Persze lehetett éppen erős csípőfogó is. Majd a doktornő eldönti.

Már úton van. – Susan Bexell? – Nem tudom. Félóra múlva érkezett

meg. És doktor Bexell volt. Wallander elmondta az esetet.

Ugyanekkor érkezett meg a kutyás rendőr is, hogy az ujjakat

keresse.

– Tulajdonképpen nem tudom, mit keresek itt – mondta az orvosnő,

miután Wallander befejezte. – Szeretném, ha megnéznéd a kezét.

Két ujját levágták. Nyberg megint rágyújtott. Wallander

csodálkozott, hogy ő maga nem fáradtabb. A kutya már megkezdte

a vezetővel a munkát. Wallander homályosan visszaemlékezett egy

másik kutyára, amely egy fekete ujjat talált. Mennyi ideje is lehet

már? Öt éve biztos megvan, de éppúgy lehet akár tíz is. A doktornő

gyorsan dolgozott. – Azt hiszem, valaki egy fogóval csípte le –

mondta. – De hogy ez itt vagy máshol történt, azt nem tudom

megmondani.

– Nem itt volt – mondta határozottan Nyberg.

Senki se mondott ellent neki. És senki sem kérdezte meg, miért

olyan biztos a dolgában. A doktornő befejezte a munkáját. Közben

befutott a hullaszállító is. Elvihettek a tetemet. – Nem szeretném, ha

még egyszer elkallódna – mondta Wallander. – Jó lenne, ha most

már el lehetne temetni. A doktornő és a hullaszállító eltűnt. A kutya

is feladta a keresést.

– Két ujjat megtalált volna – mondta a vezetője.

– Nem mehetett el fölöttük.

– Mégis azt hiszem, hogy nem ártana holnap ezt az egész terepet

alaposan átfésülni – mondta Wallander, és Sonja Hökberg

retiküljére gondolt. – Aki lecsípte, lehet, hogy jó messzire

elhajította, nehogy már túl könnyű dolgunk legyen. Háromnegyed

kettő volt. Az őr hazament.

– Ő is azt mondta, amit én – mondta Martinsson.

– Hogy másképp feküdt a hulla.

– Ezt legalább kétféleképpen értelmezhetjük – felelte Wallander. –

Vagy egyáltalán nem törődtek vele, hogy úgy fektessék, ahogy

először volt, vagy nem is tudták, hogyan volt először.

– De miért? Miért hozták vissza ide a testet?

– Ne kérdezz!

És most aztán már tényleg semmi értelme annak, hogy itt

maradjunk. Muszáj aludnunk. Nyberg ezen az éjszakán már

másodszorra csomagolta össze a táskáit. A helyszínt azért másnapig

lezárták.

– Holnap nyolckor találkozunk – mondta Wallander.

Aztán elváltak egymástól. Wallander hazament, és teát főzött

magának. Megivott egy fél csészével, és lefeküdt. Fájt a háta, a

lába. Az utcai lámpa himbálózott az ablaka előtt. Mielőtt végképp

álomba merült volna, még egyszer felevickélt a felszínre. Először

nem is tudta, mi zavarta fel. Fülelt. De aztán érezte, hogy belőle

magából jön. Valami azokkal a levágott ujjakkal. Felült az ágyban.

Két óra húsz. „Most akarom tudni – gondolta. – Ez nem várhat

holnapig” Felkelt, és kiment a konyhába. A telefonkönyv az

asztalon hevert. Kevesebb mint egy perc alatt meg is találta a

keresett számot.

18.

Siv Eriksson aludt.

Csak a tizenegyedik csengetésre vette fel.

– Kurt Wallander vagyok.

– Kicsoda?

– Ma este jártam önnél.

A nő mintha lassan ébredezett volna.

– Ó, a rendőrség. Hány óra?

– Fél három.

Nem hívtam volna fel, ha nem lenne tényleg fontos. – Történt

valami? – Megtaláltuk a hullát. A kagylóban zörgés támadt.

Elképzelte, amint a nő felül az ágyban.

– Még egyszer!

– Tynnes Falk hulláját megtaláltuk.

Ugyanebben a pillanatban világosodott meg Wallander agya, hogy

hiszen Siv Eriksson arról sem tudott, hogy a holttest eltűnt. Olyan

fáradt volt, hogy elfelejtette, hogy látogatásakor egy szót sem szólt

erről. Most elmondta. A nő hallgatta, egyszer sem szakította félbe. –

És én higgyem ezt el? – kérdezte, amikor Wallander befejezte. –

Elismerem, hogy abszurd történet. De minden szava igaz. – Ki

csinál ilyesmit? És miért? – Hát ezt mi is szeretnénk tudni. – És

ugyanazon a helyen találták meg a hullát, mint ahol eredetileg

meghalt?

– Igen.

– Úristen!

Hallotta, amint a nő szuszog. – De hogyan kerülhetett oda? – Még

ezt sem tudjuk. De azért hívtam fel, mert meg kell öntől kérdeznem

valamit.

– Ide akar jönni?

– Telefonon is elég.

– Mire kíváncsi? Maga sosem szokott aludni?

– Hát, néha egy kicsit kapkodós az életem. És lehet, hogy egy kicsit

fura lesz a kérdés is, amit fel akarok tenni. – Azt hiszem, maga

eleve elég fura alak. Ha ugyan szabad ilyen szókimondónak lennem

az éjszaka közepén. Wallander megütközött ezen.

– Azt hiszem, nem nagyon értem, amit mond.

A nő hangosan nevetett. – Ne vegye annyira komolyan. De én

furának látom azokat az embereket, akik visszautasítják az

innivalót, holott messziről látszik rajtuk, mennyire szomjasak.

Éppolyan fura, amikor visszautasítják az ételt, holott messziről

látszik rajtuk, milyen éhesek. – Én, ha ugyan rólam beszélt, sem

éhes, sem szomjas nem voltam.

– Ki másról beszéltem volna?

Wallander elgondolkodott, vajon miért nem mondhatja meg

egyszerűen az igazat. Mitől fél? Ám még abban is kételkedett, hogy

a nő hisz neki.

– Most megsértettem?

– Dehogyis – felelte.

– De most feltehetném a kérdésemet?

– Csupa fül vagyok.

– El tudná mondani, milyen volt az, amikor Tynnes Falk a gép

klaviatúráján írt? – Ez a kérdés? – Igen. És nagyon szeretném, ha

válaszolna rá. – Azt hiszem, elég normálisan nézett ki. – Az

emberek igen különbözőképpen gépelnek. A rendőröket például

szeretik úgy elképzelni, hogy egy ujjal csapkodnak ide–oda a jó

öreg írógépen.

– Aha, most már értem, mire gondol.

– Minden ujját használta?

– Számítógépen nagyon kevesen írnak tíz ujjal.

– Tehát csak bizonyos ujjait használta?

– Igen.

Wallander visszafojtotta a lélegzetét. Most ugrik a majom a vízbe,

most kiderül, hogy igaza volt–e vagy sem.

– Mely ujjait használta?

– Hadd gondoljam végig.

Wallander feszülten várakozott. – A mutatóujjaival írt – mondta a

nő. Wallander érezte, hogyan hatalmasodik el rajta a csalódás.

– Egészen biztos benne?

– Hát tulajdonképpen nem.

– Nagyon fontos!

– Megpróbálom magam elé képzelni.

– Ne kapkodjon!

Most már felébredt a nő. Wallander pedig biztos volt benne, hogy

tényleg feszülten gondolkodik. – Mindjárt visszahívom – mondta a

nő. – Kicsit elbizonytalanodtam. Azt hiszem, könnyebb lesz, ha

leülök a saját számítógépemhez. Az majd ad egy lökést a

memóriámnak. Wallander megadta a magánszámát. Aztán leült a

konyhaasztalhoz, és várt. Hasogatott a feje. Holnap, akármi

történjék is, lefekszik rendes időben, és végigalussza az egész

éjszakát, gondolta. Vajon hogy van Nyberg? Alszik, vagy ébren

hánykolódik? A nő tíz perc múlva visszahívta. Wallander

összerezzent, amikor a telefon megcsörrent. Rögtön arra gondolt:

egy újságíró. De még túl korán volt az újságírókhoz. Azok reggel

fél öt előtt nem telefonálnak. Felvette a kagylót. A nő azonnal a

tárgyra tért:

– Jobb mutató, bal középső.

– Biztos?

– Igen. Elég szokatlan, hogy valaki így gépeljen.

De ő így írt. – Helyes – felelte Wallander. – Ez alátámasztja a

feltételezésemet. – Biztosan megérti, hogy iszonyú kíváncsivá tett.

Wallandert megkísértette a gondolat, hogy elmesélje a levágott

ujjakat. De aztán inkább nem mesélte el őket. – Sajnos nem

mondhatok többet. Legalábbis pillanatnyilag még nem. Talán majd

később.

– Mi történt?

– Pontosan ezt próbáljuk kitalálni – felelte Wallander.

– És ne felejtse el a listát, amire kértem. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Wallander felállt, és az ablakhoz lépett. A hőmérséklet emelkedett

egy kicsit. Hét fok. A szél még mindig viharos volt. Ráadásul az eső

is szemerkélni kezdett. Három lesz négy perc múlva. Wallander

lefeküdt. Mielőtt elaludt volna, levágott ujjak táncoltak a szeme

előtt.

A férfi, aki a Runnerströms Torg alatt várakozott, számolta a

lélegzetvételeit. Már kisgyermekként megtanulta, hogy a lélegzés és

a türelem összetartozik. Az embernek tudnia kell, mikor fontosabb a

várakozás, mint minden más a világon.

Jó módszer volt a saját nyugtalanságának kézben tartására az, ha

figyelte a lélegzetvételeit. Túl sok, előre nem tervezett esemény

bukkant fel. Tudta, hogy minden ellen nem biztosíthatja be magát.

Az, hogy Tynnes Falk meghalt, súlyos veszteség. Most újra kell

szervezni az egész helyzetet. De hamarosan megint minden szál a

kezükben lesz. Ám az idő fogy. De hacsak még valami váratlan

dolog nem történik, akkor be tudják tartani az időrendet.

Arra a férfira gondolt, aki távol tőle a trópusi sötétségben vár. Aki

minden szálat a kezében tart. Akit sohasem látott. De akit tisztel, és

akitől fél.

Nem engedheti meg, hogy valami is félremenjen. De hát nem is

mehet félre semmi. A számítógépbe, amely a voltaképpeni agy,

senki nem juthat be. Alaptalanul aggódik. Ezt is csak az önkontroll

hiánya okozza.

Hiba volt, hogy nem lőtte agyon azt a nyomozót, aki felment Falk

lakására. De ez nem veszélyezteti a biztonságot. Az az ember

vélhetően amúgy sem tud semmit. Persze, ebben sem lehetnek

biztosak. Falk maga szokta mondani: „Tökéletesen semmi sem

biztos.” És most halott. A halála igazolta igazát. Semmi nem lehet

százszázalékosan biztos.

Óvatosnak kell lenniük. Az az ember, akinek minden döntés a

kezében – immár egyedül az övében! – összpontosul, azt tanácsolta,

hogy várjanak. Sok fölösleges felhajtást okozna, ha még egyszer

megtámadnák és meg is ölnék azt a rendőrt. És bízvást

feltételezhetik, hogy a rendőröknek halvány sejtelmük sincs arról,

tulajdonképpen mi folyik itt.

Figyelte a házat az Apelbergsgatanon. Amikor a rendőr kiment a

házból, követte őt a Runnerströms Torgig. Pontosan úgy volt, ahogy

gondolta: felfedezték a titkos irodát. Később még valaki érkezett:

egy ember, aki táskákat cipelt be. A rendőr aztán elment, és egy óra

múlva jött vissza. Éjfél előtt aztán mindketten végképp elhagyták

Falk irodáját.

Tovább várt, türelmesen számolván a lélegzetét. Három óra, a

környék eléggé elhagyatott volt. Megborzongott a hűvös szélben.

Szinte lehetetlen, hogy most még jön valaki. Óvatosan kilépett az

árnyékból, és átment az úton. Kinyitotta a bejárati ajtót, hangtalanul

felment egész a padlástérig. Kesztyűben nyitotta ki az ajtót.

Bement, zseblámpát gyújtott, és fényét végigsiklatta a falakon.

Megtalálták a hátsó teremhez vezető ajtót. Erre számított. Nem

tudta pontosan, miért, de kezdte tisztelni azt a rendőrt, akivel a

lakásban találkozott. Gyorsan reagált, pedig már nem fiatal. Ez is

olyasvalami, amit már fiatalon megtanult. Ha alábecsülöd az

ellenfeledet, az súlyosabb bűn, mint a kapzsiság.

A számítógépre irányította a zseblámpa fénypászmáját. Aztán

bekapcsolta a gépet. Kivilágosodott a képernyő. Megnézte azt a

menüt, amely megmutatta, mikor használták utoljára a gépet. Hat

nappal ezelőtt. Vagyis a rendőrök még csak be sem kapcsolták.

Mégis túl korai lett volna biztonságban érezni magát. Csak idő

kérdése. Vagy szakértőt akarnak hívni. Megint nyugtalanná vált.

Ám tudata mélyén biztos volt abban, hogy a számítógép

belépőkódjait nem fogják tudni feltörni. Még ha ezer évig

dolgoznak rajta, akkor sem. És még akkor sem, ha annak a

rendőrnek valami istenáldotta tehetsége és mindenkiénél élesebb

elméje lenne. De ez valószínűtlen. Különösen hogy azt sem tudják,

mit kell keresniük. Legvadabb fantáziájukkal sem tudják még csak

megközelítőleg sem elképzelni, milyen erők futnak össze ebben a

számítógépben, és csak arra várnak, hogy felszabadítsák, pályára

állítsák őket. Éppolyan halkan hagyta el a lakást, mint ahogyan

érkezett. Aztán újra eltűnt az árnyékban.

Wallander úgy ébredt, hogy azt érezte: elkésett. De az óra még csak

hat óra ötöt mutatott. Három órát aludt. Visszazöttyent a párnára.

Máris fájt a feje a kialvatlanságtól. „Még tíz percet! – gondolta. –

Vagy hetet. Épp most nem tudok felkelni.”

De aztán azonnal kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába támolygott.

Szeme véres volt. Beállt a zuhany alá, és mint egy ló, a falhoz

támaszkodott. Lassan tért csak magához.

Hat ötvenöt volt, amikor lefékezett a kapitányság előtti parkolóban.

Az eső kitartóan szemerkélt. Hansson ezen a reggelen szokatlanul

korán bent volt. A portánál állt, és egy újságot lapozgatott. Öltöny

meg nyakkendő volt rajta. Rendes viselete térdben kibuggyosodott

kordnadrág és vasalatlan ing volt.

– Születésnapod van? – kérdezte Wallander csodálkozva. Hansson

megcsóválta a fejét. – Meg reggel véletlenül megláttam magam a

tükörben. Nem volt valami üdítő látvány. Arra gondoltam,

megjavulhatnék. Majd meglátjuk, meddig tart. Ráadásul ma

szombat van. Együtt mentek az étkezőbe a kötelező kávéért.

Wallander mesélt az éjszaka történtekről. – Hát ez tiszta őrület –

mondta Hansson. – Mi az ég szerelméért fektet vissza valaki egy

holttestet az utcára? – Hát, azért kapjuk a fizetésünket, hogy

kitaláljuk – mondta Wallander.

– Te egyébként ma este kutyakeresőbe mész.

– Hogyhogy?

– Tulajdonképpen Martinsson ötlete volt.

Lehet, hogy valakinek feltűnhetett valami, amikor a Missunnavägen

kutyát sétáltatott. És akkor arra gondoltunk, hogy odaállhatnál, és

megkérdezhetnéd az arra járó kutyásokat.

– Miért pont én?

– Szereted a kutyákat, vagy nem?

– Van már ma estére programom.

Amúgy szombat van, nem tűnik fel? – El tudod intézni mindkettőt.

Elég, ha tizenegy tájban kinézel oda. Hansson bólintott. Wallander

sohasem kedvelte különösebben ezt a kollégáját, de egy rossz szót

sem mondhatott rá, mert mindig készséges volt, ha arról volt szó,

hogy kevés ember van a gáton.

– Nyolckor az ülésteremben – mondta aztán.

– Alaposan meg kell beszélnünk az egészet.

– Azt hittem, egyebet se teszünk.

Mégsem jutunk ötről a hatra. Wallander leült az íróasztalhoz, de egy

idő után eltolta magától az írótömböt. Nem tudta, mit is írhatna.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna olyan tanácstalan, mint

most. Volt egy halott taxisuk és annak úgyszintén halott gyilkosa.

Volt egy halott ember egy bankautomata előtt, akinek teteme eltűnt,

majd ugyanazon bankautomata előtt megint felbukkant. Két ujja

hiányzott, méghozzá pont azok, amelyekkel gépelni szokott.

Ráadásul volt még egy drasztikus áramkimaradás Skånéban, és

mindennek a tetejébe minden mindennel összefüggött ebben az

esetben. És dőreség volna azt hinni, hogy azzal a lövéssel csak rá

akartak ijeszteni. Igenis meg kellett volna halnia.

„Ebben semmi sem logikus – gondolta Wallander. – Meg nem

mondom, hol az eleje, és hol van a vége. És a legkevésbé azt tudom

megmondani, hogy ezek az emberek miért haltak meg. Kell, hogy

legyen valahol egy indíték.”

Felállt, s a kávéscsészével kezében az ablakhoz lépett. „Mit tenne

Rydberg? Volna–e tanácsa? Hogy lépne? Vagy éppolyan zavarodott

lenne, mint én magam?” Kivételesen nem kapott választ. Rydberg

hallgatott. Fél nyolc lett. Elő kellett készítenie a nyomozócsoport

ülését. Mindennek ellenére is ő volt az, aki hajtotta az ügyet előre.

Hogy új látószögből lássa az eseményeket, most visszafelé pergette

le a filmet. Mely események voltak a központban? És melyek

lehetnek a puszta függelékek? Mintha bolygórendszert építene fel,

amelyben egy központi mag körül különféle röppályájú bolygók

keringnek. De éppen ezt a magot nem találta. Egy nagy fekete lyuk

tátongott ott. Mindig van egy főszereplő, gondolta. Nem minden

szerep egyformán fontos. Azok közül, akik meghaltak, néhányan

kevésbé fontosak. De vajon ki kicsoda? És milyen darabban?

Visszaérkezett a középpontba. Egyvalamiben egészen biztos volt:

hogy az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet nem áll az események

középpontjában. És ugyanúgy nem tudta azt sem elképzelni, hogy a

taxisgyilkosság állna az összes többi eseményt kiváltó helyen.

Marad Tynnes Falk. Közötte és Sonja Hökberg között volt valami

kapcsolat. Egy hiányzó relé és egy transzformátorállomás alaprajza.

Ennyi biztos. Kis, gyenge szál volt ez, de a létezése tagadhatatlan.

Pár percig ülve maradt. A folyosóról behallatszott Ann–Britt

nevetése. Ez már rég nem fordult elő. Összegyűjtötte a mappáit és

céduláit, és ment az ülésterembe.

A helyzetmegbeszélés ezen a szombat délelőttön majdnem három

órát tartott. Az asztal körül lassan feloldódott a szürke és nyomott

hangulat.

Fél kilenc tájban Nyberg érkezett meg. Szó nélkül leült az asztal

alsó végére. Wallander ránézett. Nyberg megcsóválta a fejét.

Semmi olyan mondanivalója nem volt tehát, amely ne várhatott

volna. Különböző utakon próbáltak továbbjutni. Különféle

irányokba. De mindannyiszor megfeneklettek.

– Lehet, hogy valaki hamis nyomokat rak le? – kérdezte Ann–Britt,

amikor kis szünetet tartottak, hogy kiegyenesítsék a lábukat, és

szippantsanak egy kis friss levegőt. – Lehet, hogy alapjában véve

nagyon is egyszerű az eset. Csak az indítékot kell megtalálnunk.

– De miféle indítékot? – kérdezte Martinsson. – Annak, aki megöl

egy taxist, valószínűleg egészen más indítékai vannak, mint annak,

aki eléget egy lányt, és ezzel fél Skånét sötétségbe borítja. Ráadásul

azt sem tudjuk, hogy ezt a Falkot tényleg agyonütötték–e. Én még

mindig kitartok amellett, hogy természetes halált halt. Vagy hogy

balesetet szenvedett. – Tulajdonképpen egyszerűbb lenne – mondta

Wallander –, ha meggyilkolták volna. Akkor ugyanis biztosak

lehetnénk abban, hogy bűntettek összefüggő láncolatával van

dolgunk. Becsukták az ablakot, és megint leültek.

– A legdurvább azonban az, hogy valaki rád lőtt – mondta Ann–

Britt. – Azért betörők ritkán lőnek rá az első emberre, akit hirtelen

észrevesznek. – Azt nem tudom, hogy durvább–e a többinél –

vetette ellen Wallander. – De arra azért következtethetünk belőle,

hogy azoknak, akik az esetek mögött állnak, nincsenek gátlásaik.

Akármit akarnak is elérni.

Még egy darabig forgatták és csócsálták az anyagot. Wallander nem

sokat szólt, de figyelmesen hallgatott. Gyakran előfordult már, hogy

egy makacs nyomozás hirtelen fordulatot vett egy–egy bedobott,

ötletszerűen felbukkant szótól, egy mellékmondattól, egy véletlen

megjegyzéstől. Kijáratokat és bejáratokat kerestek, és persze

legfőképp egy központot. Egy magot, amelyet oda tudnának

betenni, ahol most a nagy fekete lyuk éktelenkedik. Fáradságos volt,

megerőltető, olyan, mint egy soha véget nem érő, meredek

emelkedő egy hegy oldalában. Az utolsó órát már csak azzal

töltötték, hogy átfésülték a listáikat, és sürgősség szerint rendezték

az elvégzendő feladatokat. Wallander nem sokkal tizenegy előtt

belátta, hogy ma már nem jutnak ennél tovább.

– El fog húzódni ez az ügy – mondta. – Lehet, hogy segítséget is

kell kérnünk. Mindenképpen beszélek erről Lisával. Annak nincs

sok értelme, hogy tovább üldögéljünk itt. Persze a hétvégét

mindenki elfelejtheti. Tepernünk kell tovább.

Hansson eltűnt, hogy szót értsen az államügyésszel, aki

helyzetelemzést kért. Wallander pedig már a megbeszélés egyik

szünetében megkérte Martinssont, hogy menjen el vele Falk

Runnerströms Torgi lakásába. Martinsson bement a szobájába, még

hazatelefonált. Nyberg az asztal alvégén a haját tépkedte. Aztán

felállt, és kiment egyetlen szó nélkül. Már csak Ann–Britt maradt.

Wallander látta rajta, hogy négyszemközt akar vele beszélni. Felállt

hát, és becsukta az ajtót.

– Gondolkodtam egy dolgon – kezdte a nő.

– Azon az emberen, aki rád lőtt.

– Mi van vele?

– Meglátott téged.

És egyetlen másodpercnyi habozás nélkül tüzelt. – Inkább nem

gondolok rá. – De lehet, hogy jó lenne, ha elgondolkodnál rajta.

Wallander feszülten figyelt.

– Miért kellene elgondolkodnom rajta?

– Csak az jutott eszembe, hogy óvatosabbnak kellene lenned. Persze

lehet, hogy csak meglepted. De azt sem lehet teljesen kizárni, hogy

azt hiszi: tudsz valamit. És még egyszer megpróbálja. Wallander

elképedt, hogy ez neki magának nem jutott még eszébe. Azonnal

félni kezdett. – Nem mintha azt szeretném, ha félnél – tette hozzá a

nő. – De muszáj volt megmondanom.

Wallander bólintott.

– Gondolni fogok rá. Csak az a kérdés, mit tudhatnék vajon az

emberünk szerint. – Lehet, hogy igaza is van. És tényleg láttál

valamit, csak nem tudatosult. Wallandernek közben egy másik

ötlete támadt.

– Figyeltetnünk kell az Apelbergsgatant és a Runnerströms Torgot

is. Nem járőrkocsikkal, csak úgy diszkréten. A biztonság kedvéért.

A nő egyetértett, és el is ment, hogy megszervezze a lakások

őrzését. Wallander egy darabig egyedül maradt a félelmével.

Lindára gondolt. Aztán vállat vont, és lement a portára, hogy ott

várja Martinssont.

Fél tizenkettő tájban értek a Runnerströms Torgi lakáshoz.

Martinsson azonnal a számítógéphez akart ülni, de Wallander előbb

még megmutatta neki a hátsó helyiséget az oltárral.

– A cybertér megbolondítja az embereket – csóválta a fejét

Martinsson. – Ettől az egész erődszerű lakástól rosszul vagyok.

Wallander nem felelt. Azon törte a fejét, mire is emlékezteti

Martinsson megjegyzése a cybertérről. Valami olyasmire, amit

Tynnes Falk írt a hajónaplójába a világűrről. A világűr, amely

hallgatott. És amelyből nem jött üzenet a barátoktól.

„Miféle üzenet lehet az? – gondolkodott Wallander. – Sokat

megadnék, ha tudnám.” Martinsson levette a dzsekijét, és a

számítógéphez telepedett. Wallander mellette állt.

– Van rajta néhány rendkívül rafinált program – mondta

Martinsson, amikor beindította. – És ez a gép valószínűleg

iszonyatosan gyors. Nem biztos, hogy elboldogulok vele. –

Mindenképp próbáld meg. És ha nem megy, akkor meg kell

kérnünk az Országos Bűnügyi Hivatal számítógépes szakembereit.

Martinsson nem felelt. Csendben figyelte a számítógépet. Aztán

felállt, és a hátoldalát is megnézte. Wallander figyelte. Martinsson

visszaült. A képernyőn rengeteg jel áramlott keresztül. Végül a

csillagos ég látványa maradt.

– Úgy látszik, egy szerverre van rákötve, és ha bekapcsolod,

automatikusan oda juttat el. „Már megint a világűr – gondolta

Wallander. – Ebben az egyben legalább következetes volt Tynnes

Falk.”

– Mondjam, hogy mit csinálok? – kérdezte Martinsson.

– Úgysem értem – felelte Wallander.

Martinsson kiadta a parancsot a winchester megnyitására.

Felbukkant egy sor kódolt mappanév. Wallander feltette a

szemüvegét, és áthajolt Martinsson válla fölött. De csak betűsorokat

és számkombinációkat látott. Martinsson kijelölte a legfölsőt a bal

oldalon, és megpróbálta megnyitni. Megnyomta az entert. Aztán

összerezzent.

– Mi történt?

Martinsson a képernyő jobb szélére mutatott, ahol kis fénypont

kezdett villogni. – Nem vagyok egészen biztos benne – kezdte

Martinsson –, de azt hiszem, valaki valahol észlelte, hogy

beavatatlanok akarnak megnyitni egy fájlt. – Ez meg hogyan

lehetséges? – Ez a gép össze van kötve más számítógépekkel. – És

ezért láthatják most, hogy megpróbáljuk ezt a gépet beindítani?

– Nagyjából.

– És hol lehet az a valaki?

– Ahol csak akarod – felelte Martinsson.

– Ülhet egy kaliforniai farmon.

Vagy az ausztrál partok előtt egy szigeten. De az is lehet, hogy az

alattunk lévő lakásban ül. Wallander hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Értse meg, aki tudja. – A számítógéppel és különösen az

internettel ott a világ közepe, ahol éppen vagy.

– Meg tudod nyitni? Martinsson különféle parancsokat próbált ki.

Wallander meg várt. Martinsson mintegy tíz perc elteltével

hátratolta a székét. – Minden le van zárva. Minden bejáratot

bonyolult kódok védenek. És mögöttük újabb biztonsági rendszerek

lapítanak.

– Vagyis feladod? Martinsson mosolygott.

– Még nem – felelte –, igazán még nem.

Megint nekiesett a billentyűzetnek. A következő pillanatban

csodálkozva felkiáltott. – Most mi történik? – kíváncsiskodott

Wallander. Martinsson izgatottan meredt a képernyőre. – Nem

vagyok benne biztos, de azt hiszem, valaki pár órája ült ennél a

számítógépnél. – Miből látod? – Nem hiszem, hogy sok értelme

volna, ha magyarázni kezdeném. – És biztos vagy benne? – Még

nem teljesen. Wallander várt tehát, míg Martinsson tovább

dolgozott. Tíz perc elteltével ő is felállt.

– Igazam volt – mondta.

– Valaki tegnap ült ennél a gépnél.

– Vagy ma éjszaka.

– Biztos?

– Igen.

Egymásra néztek. – Ez pedig azt jelenti, hogy Falkon kívül még

valaki bejuthatott a gépbe. – Olyan semmiképp nem lehet, aki betört

a gépbe. Wallander csendben bólintott. – Ezt meg mivel

magyarázzuk? – kérdezte Martinsson. – Nem tudom – felelte

Wallander. – Túl korán van még. Martinsson megint csak leült a

géphez.

Fél ötkor szünetet tartottak. Martinsson meghívta Wallandert

vacsorára hozzájuk. Hét előtt már vissza is értek. Wallander látta,

hogy teljesen fölösleges a jelenléte, viszont nem akarta Martinssont

egyedül hagyni. Martinsson csak tízkor adta fel végleg. – Nem jutok

be – mondta. – Ilyen biztonsági rendszereket az életben nem láttam

még. Több ezer kilométernyi virtuális szögesdrót van itt lefektetve.

Áthatolhatatlan tűzfalakkal. – Hát akkor ennyit tudunk – mondta

Wallander. – Akkor szólnunk kell az Országos Bűnügyieknek.

– Vagy talán nem – mondta habozva Martinsson.

– Tudsz jobbat?

– Hát, egyet feltétlenül – válaszolta Martinsson.

– Egy fiatalembert, Robert Modin nevűt.

Löderupban lakik. Nem messze attól a háztól, ahol az apád élt. – Az

meg kicsoda? – Egy teljesen normális, átlagos fiú. Tizenkilenc éves.

Ha jól tudom, pár hete jött ki a börtönből. Wallander kételkedő

pillantást vetett Martinssonra.

– És ő miért lenne jobb lehetőség? – Mert ő az, aki két éve bejutott

a Pentagon központi számítógépébe. Európa egyik legügyesebb

hackerének számít. Wallander habozott. Martinsson ötlete egyszerre

taszította és vonzotta is. Ám nem töprengett sokáig. – Hozd ide! –

mondta. – Én meg közben megnézem, mit csinálnak Hansson

kutyái.

* * *

Martinsson Löderupba hajtott.

Wallander szétnézett a sötét utcán. Pár házzal arrébb egy kocsi állt.

Üdvözlésképpen felemelte a kezét. Aztán eszébe jutott, amit Ann–

Britt mondott. Hogy óvatosabbnak kell lennie. Még egyszer

körülnézett. Aztán felment a Missunnavägre. A szemerkélő eső

végre elállt.

19.

Hansson a gazdasági hivatal előtt parkolt. Wallander már messziről

észrevette kollégáját. Egy utcai lámpa alatt állt, és újságot olvasott.

Félreismerhetetlenül rendőr, gondolta Wallander. Senki sem

kételkedhet abban, hogy éppen egy küldetést teljesít, bár az talán

nem egészen világos, mit művel pontosan. Túl könnyen van

öltözve. A rendőr számára, ha a szabadban végzi nyomozói

munkáját, az „érj haza élve” alapszabályon kívül egyetlen fontos

dolog van csak: a lehető legmelegebben felöltözni.

Hansson teljesen elmerült az újságjában. Csak akkor vette észre

Wallandert, amikor már közvetlenül mellette állt. Wallander látta,

hogy lóversenyszaklapot tanulmányoz. – Nem is hallottalak –

mondta Hansson. – Azon gondolkodom, nem süketülök–e meg szép

lassan.

– Mit csinálnak a lovak?

– Olyan illúziókból élek, mint a legtöbben.

Hogy egy szép napon majd az én tippsoromat látom itt viszont. De

persze a nyomorult gebék nem úgy futnak, ahogy kéne. Soha.

– És a kutyák mit csinálnak?

– Még csak nemrég jöttem.

– Eddig senki sem járt erre.

Wallander körülnézett. – Amikor Ystadba költöztem, itt még

szántóföldek voltak. – Svedberg gyakran mesélt róla – mondta

Hansson. – Hogy hogyan változott meg a város. De ő itt született.

Egy pillanatnyi csenddel adóztak halott kollégájuknak, egy

pillanatra felidézték alakját. Wallander még szinte Martinssont is

hallotta, amint felnyög mögötte, amikor Svedberget agyonlőve

találják a lakása padlóján.

– Közeledett az ötvenhez – mondta Hansson.

– Te mikor?

– Jövő hónapban.

– Remélem, meghívsz.

– Hová? Nem ünnepelek.

Ballagtak végig az utcán. Wallander elmesélte, milyen kitartóan

próbált Martinsson bejutni Falk számítógépébe. Megálltak a

bankautomata előtt. – Olyan hamar meg lehet szokni bármit –

mondta Hansson. – Nem is emlékszem már, milyen volt, amikor

felállították ezeket az automatákat. Azt meg végképp nem értem,

hogyan működnek. Néha azt képzelem, hogy egy–egy apró

pénztáros ül bennük. Egy olyan kis öreg, aki alaposan megnézi a

bankjegyeket, és figyel, hogy minden rendben menjen.

Wallandernek eszébe jutott, mit mondott Erik Hökberg. Hogy

milyen sebezhetővé vált a társadalom. A pár éjszakával korábbi

áramkimaradás pedig megerősítette a szavait. Visszamentek

Hansson kocsijához. Még mindig nem tűnt fel a láthatáron egyetlen

kutyás sem.

– Most elmegyek.

– Milyen volt a vacsora?

– Nem mentem el.

Miféle vacsora az olyan, ahol még egy pohárkával sem ihatsz? –

Elhozott volna valamelyik kocsink. Hansson figyelmesen szemlélte

Wallandert. – Most azt akarod mondani, hogy itt kellett volna

állnom, és kérdezgetni az embereket, mialatt dől belőlem a piaszag?

– Egy pohárkáról volt szó – mondta Wallander –, nem berúgásról.

Wallandernek már elmenőben jutott eszébe, hogy Hansson a nap

folyamán beszélt az államügyésszel.

– És mit mondott Viktorsson?

– Tulajdonképpen semmit.

– De hát valamit csak kellett mondania. – Nem lát okot arra, hogy a

nyomozás jelenlegi pontján meghatározott irányba lendítse a

munkát. Továbbra is feltételezések nélkül, széles fronton kell

előrehatolnunk. Feltételezések nélkül. – A rendőrség sosem nyomoz

feltételezések nélkül – mondta Wallander.

– Igazán tudhatná.

– Pedig ezt mondta.

– Semmi egyebet?

– Semmit.

Wallandernek hirtelen az az érzése támadt, hogy Hansson kitérő

válaszokat ad. Mintha valamit rejtegetne előtte. Várt. De Hansson

nem szólalt meg.

– Fél egykor befejezheted – mondta Wallander.

– Én most megyek. Holnap találkozunk.

– Melegebben kellett volna öltöznöm. Igen friss az idő.

– Ősz van – mondta Wallander –, mindjárt itt a tél.

Visszament a városba. Minél tovább törte a fejét, annál biztosabb

volt abban, hogy Hansson eltitkol előle valamit. Mire a

Runnerströms Torgig jutott, azt is sejtette, mi az: Viktorsson csakis

róla tehetett megjegyzést. Az állítólagos túlkapásáról. A

folyamatban lévő belső vizsgálatról. Wallandert bosszantotta, hogy

Hansson nem szólt erről, de nem csodálkozott rajta. Hansson

egyfolytában görcsösen igyekezett, hogy mindenkivel jóban legyen.

Wallander csak most vette észre, mennyire elfáradt. És talán levert

is. Körülnézett. A civil rendőrautó ott volt még. Egyébként üres volt

az utca. Kinyitotta a kocsija ajtaját, és beszállt. Amikor indítani

akart, felcsipogott a mobilja. Martinsson volt az.

– Hol vagy?

– Hazamentem.

– Miért? Nem találtad meg Molint?

– Modin. Robert Modin. Hirtelen elbizonytalanodtam.

– Miért?

– Tudod, hogy van ez.

Az előírások tiltják, hogy csak úgy bevonjunk civileket a

nyomozásba. És Modin ráadásul börtönből jött. Még ha csak egy

vagy két hónapot kapott is. Wallander már látta, hogy Martinsson

megijedt. Ez már régebben is előfordult. Néha vitájuk is volt emiatt.

Wallander úgy látta, hogy Martinsson egy kicsit túlzásba viszi az

óvatoskodást. Nem mondta rá, hogy gyáva, bár erre gondolt. – Az

államügyész áldását kéne kérni rá – folytatta Martinsson. – És

főképp Lisával meg kell beszélnünk. – Tudod, hogy enyém a

felelősség – mondta Wallander.

– Akkor is.

Wallander belátta, hogy Martinsson már döntött. – Azért Modin

címét még ideadhatod. És akkor megszabadulsz minden

felelősségtől.

– Nem gondolod, hogy várnunk kellene?

– Nem – felelte Wallander.

– Kifutunk az időből.

Tudni akarom, mi van abban a számítógépben. – Ha a személyes

véleményemre is kíváncsi vagy, akkor elsősorban aludnod kellene.

Néztél mostanában tükörbe?

– Igen, tudom – felelte Wallander.

– Megkapom a címet?

Ceruzát keresett elő a kesztyűtartóból, amely különféle papírokkal

és összenyomorgatott, gyorsétkezdékből származó papírtányérokkal

volt teletömve. Wallander egy benzinszámla hátuljára írta fel a

címet, amelyet Martinsson lediktált neki.

– Mindjárt éjfél – mondta Martinsson.

– Tudom – válaszolta Wallander.

– Akkor holnap találkozunk.

Befejezte a beszélgetést, és az anyósülésre tette a telefont.

Martinssonnak igaza van. Ha valamire most szüksége van, akkor az

egy kiadós alvás. Mi értelme van most kiautókázni Löderupba?

Robert Modin nyilvánvalóan alszik. Holnapig várhat, gondolta.

Aztán kihajtott Ystadból keleti irányban, Löderup felé.

Gyorsan hajtott, hogy megnyugodjon. Merthogy még a saját

fogadalmait sem tartotta be. A cédula, amelyre a címet felírta, a

telefonnal együtt az anyósülésen hevert. De Wallander már akkor

tudta, hol van a ház, amikor Martinsson lediktálta. Csak pár

kilométerre állt attól a háztól, amelyben az apja lakott. Wallander

arra is emlékezni vélt, hogy egyszer találkozott Modin apjával.

Csak akkor nem jegyezte meg a nevét. Letekerte az ablakot, és

beengedte a friss levegőt, hadd simogassa az arcát. Pillanatnyilag

Hanssontól és Martinssontól egyformán rosszul volt.

Csúszómászók, gondolta mérgesen. Előtte is meg a főnökasszony

előtt is a hasukon csúsznak.

Negyed egykor kanyarodott le a főútról. Persze lehet, hogy

mindenki alszik, mire megérkezik. De ő már nem is volt fáradt: a

haragtól, a bosszankodástól elszállt az álmossága. Találkozni akart

Robert Modinnal. És magával vinni a Runnerströms Torgon álló

házba.

Leválasztott, nagy kertben álló házhoz ért. A fényszórók fényében

egy magányos lovat pillantott meg, mozdulatlanul állt egy kis

bekerített legelőn. A ház falai fehérre voltak meszelve. Egy dzsip és

egy kisebb kocsi állt a feljárat előtt. Az alsó szint több szobájában is

égett a villany.

Wallander leállította a motort, és kiszállt. Ugyanebben a pillanatban

felgyulladt a bejárat fölötti lámpa. A lépcsőre egy férfi lépett ki.

Wallander felismerte. Tényleg találkoztak már. Wallander

odalépett, és köszönt neki. A férfi hatvanas lehetett, sovány, kissé

hajlott. A kezéről nem lehetett volna gondolni, hogy paraszti

munkát végez.

– Ismerem magát – mondta Modin.

– Az apja odaát lakott.

– Találkoztunk már – mondta Wallander.

– Csak nem emlékszem, hogy milyen összefüggésben.

– Az apja összevissza tévelygett kint a földeken.

Egy bőrönd volt nála. Wallander már emlékezett. Az apja egy

zavarodottsági rohamban úgy határozott, hogy felkerekedik

Olaszországba. Összecsomagolt egy bőröndöt, és nekiindult. Modin

fedezte fel, amint az agyagos földeken bolyongott, és felhívta a

kapitányságot. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, mióta

meghalt – mondta Modin.

– Hiszen a házat is eladták.

– A felesége elköltözött a testvéréhez Svartéba.

Azt sem tudom, ki vette meg a házat. – Valami északi fickó. Azt

állítja, hogy üzletember. De szerintem egyszerű feketepálinka–főző.

Wallander szinte látta maga előtt: az apja műterme titkos

pálinkafőzdének átalakítva. – Biztosan Robert miatt jött – szólt bele

a gondolataiba Modin apja. – Azt hittem, eleget bűnhődött.

– Ez igaz – felelte Wallander.

– De valóban őmiatta jöttem.

– Mit művelt már megint?

Wallander látta, mennyire fél az apa. – Semmit. Épp ellenkezőleg,

talán tud nekünk segíteni. Modin csodálkozott, de meg is

könnyebbült. Az ajtó felé intett. Wallander követte.

– A feleségem alszik – mondta a férfi. Wallandernek ebben a

pillanatban jutott eszébe, hogy Modin földmérő. Fogalma sem volt,

honnan tudja.

– Robert itthon van?

– A haverokkal bulizik. De nála van a mobilja.

Modin előrement a nappaliba. Wallander összerezzent. Apjának

egyik képét pillantotta meg a heverő fölött. A nyírfajd nélküli

tájképet. – Még tőle kaptam – mondta Modin. – Amikor nagy hó

esett, akkor a miénkkel együtt az ő bejáratától is eldobáltam. Néha

csak átmentem, és beszélgettem vele egy kicsit. Figyelemre méltó

ember volt a maga módján.

– Hát igen, ez elmondható róla.

– Kedveltem. Nem sokan élnek már az ő fajtájából.

– Nem volt túl egyszerű vele – mondta Wallander.

– De persze hiányzik.

És természetesen egyre ritkábban találni ilyen öreget. Egy napon

már egy sem lesz belőlük. – Hát kivel könnyű? – mondta Modin. –

Önnel talán az? Mert velem nem. Kérdezze csak meg a feleségemet.

Wallander a heverőre ült. Modin a pipáját kezdte kitisztítani.

– Robert jó fiú – mondta. – Túl keménynek éreztem a büntetését.

Még ha csak egy hónap volt is. Hiszen csak játszott. – Nem tudom,

mit csinált – felelte Wallander. – Mindenesetre sikerült bejutnia a

Pentagon központi rendszerébe. – Ért a számítógépekhez – mondta

Modin. – Az első készüléket kilencévesen vette magának. Az

eperszedéssel keresett pénzén. Aztán eltűnt a virtuális világban. De

ameddig az iskolát nem hanyagolta el, addig nem is volt bajom

vele. A feleségem kezdettől ellenezte. És most, persze, azt mondja,

hogy lám, igaza volt. Wallandernek időközben az az érzése támadt,

hogy Modin nagyon magányos lehet. De akármennyire szeretett

volna beszélgetni, az idő most nem volt erre alkalmas. – Szóval

szívesen beszélnék Roberttel – szólalt meg. – Könnyen lehetséges,

hogy a számítógépes képességeit fel tudnánk használni egy

nyomozásban. Modin pöfékelt. – Megkérdezhetem, hogyan? – Csak

annyit mondhatok, hogy egy bonyolult adatrendszerrel gyűlt meg a

bajunk. – Akkor nem is kérdezősködök tovább – bólintott Modin, és

felállt. Eltűnt a folyosón. Csak hallani lehetett, hogy telefonál.

Wallander megfordult, és az apja festette képet kezdte

tanulmányozni. Hová tűntek a selyemlovagok? – gondolta. – A

felvásárlók, akik csillogó amerikai kocsikon érkeztek, és nevetséges

áron vették meg apjától a képeket. Divatos öltönyeikben, nagyképű

stílusukkal… Lehet, hogy van valahol egy temető, amelyben csupa

selyemlovagok pihennek. Mellettük a degesz pénztárcájuk és a

csillogó autójuk. Modin visszajött.

– Úton van – mondta.

– De Skillingében volt. Eltart egy ideig.

– Mit mondott neki?

– Ami van. Hogy nincs baj.

De a rendőrség a segítségére szorul. Modin visszaült. A pipája

kialudt. – Nagyon sürgősnek kell lennie, hogy az éjszaka közepén

kijött. – Vannak ügyek, amelyek nem tűrnek halasztást. Modin

felfogta, hogy Wallander nem akar beszélni a dologról.

– Megkínálhatom valamivel?

– Egy kávé jólesne.

– Az éjszaka közepén?

– Még néhány órát dolgozni szeretnék.

– De nem olyan fontos.

– Persze, megkapja a kávéját.

A konyhában ültek, amikor az udvarra behajtott egy kocsi. Az ajtó

kinyílt, Robert Modin lépett be. Wallander jó tizenhárom évesnek

nézte volna. Rövidre nyírt haja volt, kerek szemüvege és apró

termete. Biztosan egyre inkább hasonlítani fog az évek múlásával az

apjára. Farmernadrág, ing és bőrdzseki volt rajta. Wallander felállt,

és kezet fogott vele.

– Sajnálom, hogy egy bulin zavartalak meg.

– Már úgyis indulóban voltunk.

Apja a nappali ajtajában állt.

– Magatokra hagylak benneteket – mondta és eltűnt.

– Fáradt vagy? – kérdezte Wallander.

– Nem különösebben.

– Arra gondoltam, bejöhetnél velem Ystadba.

– Minek?

– Szeretném, ha megnéznél valamit.

Útközben elmagyarázom pontosabban. A fiú óvatos volt. Wallander

mosolyogni próbált. – Nem kell tartanod semmitől. – Hozok egy

másik szemüveget – mondta Robert. Felment a lépcsőn. Wallander

bement a nappaliba, és megköszönte a kávét. – Magammal viszem

Robertet Ystadba. Lesz rá gondom, hogy rendben hazakerüljön.

Modin hirtelen megint nyugtalannak látszott.

– Biztos, hogy nincs vaj a fején?

– Becsszóra. Úgy van, ahogy mondtam.

Robert visszajött. Egy óra húsz volt, amikor kiléptek a házból. A fiú

az anyósülésre ült. Előtte feltette Wallander mobilját a műszerfalra.

– Valaki hívta – jegyezte meg. Wallander megkérte, mutassa a

számot. Hansson volt az. Be kellett volna vinni a telefont a házba,

gondolta. Tárcsázta a számot. Eltartott egy darabig, mire Hansson

felvette.

– Felébresztettelek?

– Hát persze hogy felébresztettél.

Mit gondolsz? Fél kettő van. Fél egyig maradtam. És akkor már

olyan fáradt voltam, hogy kis híján összeestem.

– Hívtál?

– Valakit tényleg sikerült kihalásznunk.

Wallander nyújtózott a kormány mögött.

– Micsoda?

– Egy juhászkutyás nő. Ha jól értettem, ő látta Tynnes Falkot azon

az estén, amikor meghalt.

– Helyes. Feltűnt neki valami?

– Tisztán emlékezett.

Alma Högströmnek hívják, nyugdíjas fogorvos. Azt mondta,

gyakran látta Tynnes Falkot esténként. Nyilvánvalóan rendszeresen

járt sétálni. – És azon az estén, amikor a hulla visszajött?

– Azt mondta, mintha egy kisteherautót látott volna arrafelé. Ha az

időpont stimmel, olyan fél tizenkettő tájban lehetett. A kocsi a

bankautomata előtt állt. És ez azért tűnt fel a nőnek, mert keresztben

állt a kijelölt parkolóhelyek között.

– Embereket?

– Egy férfit, talán.

– Talán?

– Nem volt biztos benne.

– Tudná azonosítani a kocsit?

– Megkértem, hogy reggel jöjjön be a kapitányságra.

– Remek – mondta Wallander.

– Talán hoz valamit a konyhára.

– Hol vagy? Otthon?

– Nem igazán – mondta Wallander.

– Holnap találkozunk.

Már kettőre járt, amikor Wallander lefékezett a Runnerströms Torgi

ház előtt. Az előzővel azonos helyen most egy másik civil kocsi állt.

Wallander körülnézett az utcán. Ha bármi történne, Robert Modin is

veszélybe kerülhetne. De az utca üres volt. Wallander Löderuptól

idáig elmagyarázta Modinnak, miről van szó. Csak annyit akar,

hogy Robert hatoljon be Falk számítógépébe. – Tudom, hogy értesz

hozzá – mondta. – A pentagonos ügyed engem nem érdekel. Engem

csak annyi érdekel, hogy el tudsz boldogulni a számítógépekkel. –

Tulajdonképpen nem lett volna szabad lebuknom – szólalt meg a fiú

hirtelen a sötétből.

– A saját hibám volt.

– Hogyhogy?

– Trehány voltam a nyomok eltüntetésében.

– Mit értesz ezen?

– Nos, ha valaki betör egy zárt területre, akkor nyomokat hagy.

Mintha egy drótkerítést vágna szét. Amikor kimegy, vissza kell

fonni. És ezt nem végeztem el elég jól. Ezért tudták kinyomozni.

– Tehát ott ültek a Pentagonban, és sikerült rájönniük, hogy a kis

Löderupból valaki meglátogatta őket? – Azt persze nem tudták,

hogy ki vagyok, vagy hogy hívnak. De azt látták, hogy az én gépem

volt. Wallander megpróbált visszaemlékezni, hallott–e valaha erről

az ügyről. Éppenséggel hallhatott, hiszen Löderup korábban az

ystadi körzethez tartozott. De nem jutott eszébe semmi. – És ki

csípett el? – A stockholmi Országos Bűnügyi Hivataltól jött ki két

ember.

– Aztán?

– Amerikaiak hallgattak ki.

– Kihallgattak?

– Tudni akarták, hogyan csináltam.

– Én meg pontról pontra elmondtam nekik.

– Aztán?

– Aztán elítéltek.

Wallandernek lettek volna még kérdései, de látta, hogy a fiú

mellette nemigen akar már megszólalni. Bementek a házba, fel a

lépcsőn. Wallander feszülten figyelt egész idő alatt. Mielőtt

kinyitotta volna a biztonsági ajtót, megállt és hallgatózott. Robert a

szemüvegén át figyelte, de egy szót sem szólt. Bementek.

Wallander villanyt gyújtott, és a számítógépre mutatott. Az íróasztal

melletti szék felé intett a fejével. Robert leült, és minden további

nélkül bekapcsolta a számítógépet. Felvillantak a jelek. Wallander a

háttérbe húzódott. Robert végigfuttatta ujjait a billentyűzeten,

mintha zongoraversenyre készülne. Arcát egészen közel tolta a

képernyőhöz, mintha olyasvalamit akarna meglátni rajta, ami

Wallander előtt rejtve maradt. Aztán parancsokat kezdett begépelni.

Mintegy egy percre volt szüksége ehhez. Aztán hirtelen kikapcsolta

a gépet, és Wallander felé fordult. – Ilyet, mint ez, még sosem

láttam – mondta egyszerűen.

– Nem tudom megnyitni.

Wallander csalódást érzett.

– Biztos vagy benne?

A fiú a fejét csóválta. – Ahhoz aludnom kéne – mondta. – És sokkal

több időre volna szükségem. Wallander most látta csak világosan,

mekkora ostobaság volt Robert Modint az éjszaka közepén

iderángatni. Martinssonnak persze igaza volt. És bár kelletlenül, de

magának legalább bevallotta, hogy éppen Martinsson habozása volt

az, ami kiváltotta belőle ezt a makacsságot.

– Holnap ráérsz?

– Egész nap.

Wallander leoltotta a lámpát, és bezárta a lakást. Aztán a civil autós

járőrhöz vitte a fiút, és megkérte, gondoskodjon róla, hogy egy

járőrkocsi hazavigye. Megbeszélte vele, hogy tizenkettőre, amikorra

kialussza magát, majd érte mennek és elhozzák. Wallander a

Mariagatanra ment. Már majdnem három volt, mire ágyba került.

Mindjárt el is aludt. Azzal az eltökélt szándékkal, hogy másnap

tizenegy előtt nem mutatkozik a kapitányságon.

A nő pénteken egy óra előtt lépett be a rendőrkapitányságra. Halkan

egy ystadi térképet kért. A portán lévő lány az idegenforgalmi

hivatalhoz vagy egy könyvesbolthoz irányította. A nő kedvesen

megköszönte. És a mosdót kérdezte. A lány megmutatta neki a

látogatói mosdó ajtaját. A nő bezárta maga mögött az ajtót, és

kinyitotta az ablakot. Aztán behajtotta. De a kampóját előtte

ragasztószalaggal leragasztotta. A péntek esti takarító nem vett

észre semmit.

Hétfőre virradó éjszaka, négy óra előtt pár perccel, egy férfi surrant

a kapitányság külső falához. Eltűnt az egyik ablakon át. A folyosók

elhagyatottak voltak. A vészhelyzeti központból egy magányos

rádió hangja szólt. A férfi kezében alaprajz volt.

Az építésziroda számítógépéről szerezte. Pontosan tudta, melyik

irodába kell mennie. Kinyitotta Wallander szobájának ajtaját. A

fogason egy dzseki lógott, sárga folt éktelenkedett rajta. Aztán a

férfi a szobában lévő számítógéphez lépett. Csendben nézte egy

pillanatig, mielőtt bekapcsolta volna. Húsz percre volt szüksége.

Annak veszélye, hogy valaki ilyenkor bejön ide, gyakorlatilag nulla

volt. Wallander számítógépébe nagyon könnyen bejutott, és

lemásolta minden dokumentumát és levelét. Amikor kész volt,

eloltotta a villanyt, és kicsit megnyitotta az ajtót. A folyosó üres

volt. Csendesen eltűnt ugyanazon az úton, amelyen érkezett.

20.

Vasárnap reggel, október 12–én Wallander kilenckor ébredt. Csak

hat órát aludt, de úgy érezte, kipihente magát. Félórát sétált, mielőtt

bement volna a kapitányságra. Tiszta, szép őszi nap volt. A

hőmérséklet kilenc fokig emelkedett. Negyed tizenegykor lépett be

a kapitányságra. Mielőtt a szobájába ment volna, bedugta a fejét a

készültségi irodába, és megkérdezte, hogy telt az éjszaka. Szokatlan

béke honolt, csak a Mária–templomba hatoltak be, de a riasztó

azokat is elűzte. Sem az Apelbergsgatanról, sem a Runnerströms

Torgról nem jeleztek a civil kocsik semmi különöset. Wallander

megkérdezte a szolgálatost, ki van már bent a kollégák közül. –

Martinsson itt van. Hansson valakiért elment. Ann–Brittet még nem

láttam.

– Itt vagyok – szólalt meg a háta mögött.

– Lemaradtam valamiről?

– Nem – felelte Wallander.

– De menjünk csak be hozzám.

– Csak felakasztom a kabátomat.

Wallander elmondta a szolgálatosnak, hogy szüksége van valakire,

aki tizenkettőre lemegy Löderupba, és elhozza Robert Modint. Az

utat is elmagyarázta.

– Fontos, hogy civil gépkocsi legyen – tette még hozzá. Ann–Britt

pár perccel később belépett a szobájába. Már nem látszott olyan

fáradtnak, mint az elmúlt napokban. Szerette volna megkérdezni

tőle, milyen a helyzet otthon, de szokás szerint nem volt benne

biztos, hogy éppen most helyénvaló–e a kérdés. Ehelyett inkább

elmesélte, hogy Hansson behoz egy tanút a kapitányságra. És

mesélt arról a löderupi fiúról is, aki talán fel tudja törni Falk

számítógépét.

– Emlékszem arra az esetre – mondta a nő, amikor Wallander

befejezte. – Azt mondta, az Országos Bűnügyi Hivatal emberei

jöttek le hozzá. Tudod, miért? – Talán mert odafent Stockholmban

teliment a gatyájuk. A svéd hatóságok nem szívesen dicsekednek