SZEMELVÉNYEK A GULÁGOK MEMOÁR- IRODALMÁBÓL Ártatlan magyar és német áldozatok sorsa a Gulágokon és a ” malenkij robot” táboraiban Összeállította és szerkesztette: Zsiros Sándor tanár, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alapító elnöke KIADJA Gulágkutatók Nemzetközi Társasága. . Magyarországi Németek Péc s-Baranyai Nemzetiségi Köre Örökségünk Felsőzsolca Alapítvány 2012 2012
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
SZEMELVÉNYEK
A GULÁGOK MEMOÁR-
IRODALMÁBÓL
Ártatlan magyar és német áldozatok sorsa
a Gulágokon és a ” malenkij robot” táboraiban
Összeállította és szerkesztette:
Zsiros Sándor tanár,
a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alapító elnöke
KIADJA
Gulágkutatók Nemzetközi Társasága.
. Magyarországi Németek Péc s-Baranyai Nemzetiségi Köre
Örökségünk Felsőzsolca Alapítvány
2012
2012
1
BEVEZETŐ Dr BOGNÁR ZALÁN történész
egyetemi docens, tanszékvezető
A második világháború utáni magyar társadalom egyik legégetőbb kérdése a szövetséges hatalmak fogságába került katonai és polgári személyek sorsa és
mielőbbi hazahozatala volt. Annál is inkább, mivel a második világháború alatti
megnagyobbodott, – közel 15 millió fős Magyarországról – közel 1,2 millió magyar állampolgár került a szövetséges hatalmak fogságába. (A mai
Magyarország területére vetített számuk 900 ezer főre tehető.) Közülük mintegy
300 ezernek a nyugati, míg közel 900 ezernek a szovjet (hadi)fogság sanyarú
sorsa jutott osztályrészül.
Az országban szinte nem volt olyan család, amelyiket ne érintette volna
közelről a hadifogoly-kérdés. Az ügy társadalmi fontosságát jól kifejezi gróf Teleki Géza vallás és közoktatásügyi miniszternek – Teleki Pál fiának – még
1945 nyarán a miniszterelnökhöz írt egyik levele, mely a következő sorokkal
kezdődik: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú
tagja.” Teleki Géza sem hadifogoly-ügyről, hanem fogoly-ügyről írt, mivel
teljesen tisztában volt azzal, hogy nemcsak magyar katonák kerültek szovjet fogságba, hanem magyar civilek is tömegesen, akiknek száma mintegy 250
ezerre tehető. Őket többnyire egy kicsi munka, „malenkij robot” ürügyén
hurcolták el, túlnyomó többségüket hadifogolyként, míg kisebb részüket internáltként. Utóbbiak között nők is voltak szép számmal. A civil foglyok
megnevezése, hogy azok hadifoglyok, internáltak vagy csak egyszerűen
letartóztatottak az mindig a felsőbb szervek parancsaitól függött. Így például a 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall által Budapest ostroma során
összeszedett civilek egy részét – 12 933 főt – felsőbb utasításra hadifoglyokból
átsorolták az internáltak nyilvántartásába. A foglyok Magyarországra való hazaszállításánál már nem történt semmiféle elkülönítés a hadifoglyok és az
internáltak között. Az őket hazaszállító szerelvények egységesen, mint
hadifogoly-szállítmányok érkeztek haza, és mintha a magyarországi hivatalok
számára is ez az utasítás lett volna érvényben, az internáltként elhurcolt polgári
lakosokról is csak mint hadifoglyokról tettek említést, s a szovjetek által uralt
Magyarországon az internáltak ügye csak a hadifogoly-kérdés keretében volt említhető.
De vajon milyen tényezők álltak a polgári lakosság tömeges elhurcolásának
a hátterében és mennyi lehetett a számuk? Először is, a Szovjetuniónak óriási volt a munkaerő szükséglete, hiszen a harcok alatt lerombolt európai országrész
újjáépítése is hatalmas mennyiségű munkaerőt igényelt. Ugyanakkor a
Szovjetuniónak a második világháború folyamán hatalmas, a legújabb kutatások szerint 27-30 millió fő volt az embervesztesége. Ezen túlmenően a világ
legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, amely 1945 elején 7,1 millió,
majd 1945 közepén már 1-1,3 millió fős volt. Tehát rendkívül nagy
1 A (hadi)fogoly szó ilyen módon való írása azt jelzi, hogy „hadifogolyként” tértek haza a
hadifoglyokkal együtt a „malenkij robot” során szovjetunióbeli kényszermunkára – többnyire bányákba – elhurcolt civil internáltak is.
2
munkaerőhiányban szenvedett a szovjet birodalom. A foglyok pedig tömeges és
ingyenes munkaerőt jelentettek. Az nem számított, hogy a hadifogoly, ill.
deportált gyakorlatilag rabszolga-munkaerő alapvetően nem hatékony. A sztálini
diktatúrának ekkorra már nagy tapasztalata volt az ilyen típusú, azaz a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen ekkorra már több millió szovjet
állampolgár kényszerült megismerni a GULAG-lágerek poklát.
E munkaerő immár külföldről történő beszerzéséhez szolgált ideológiai alapul a kollektív bűnösség elve, amelyet ugyan a magyarokkal szemben a
sztálini vezetés hivatalosan tagadott, de a gyakorlatban mindig is alkalmazott.
Mindezeken túl a korabeli, revideált Magyarországról történő elhurcolásoknál még három további ok, illetve indok jutott kifejezésre, érhető tetten. Ezek
alapján a tömegesen elhurcolt polgári személyek alapvetően három csoportba
sorolhatók: 1.) a hadifogoly-létszám kiegészítés, 2.) az etnikai tisztogatás, 3.) a németként való internálás.
1.) A hadifogoly-létszám kiegészítéseknek kétféle indítéka volt. Az egyik egy
legfelsőbb szintű utasításból eredő, hivatalos, a másik helyi szintű, szubjektív döntés volt. Ugyanis központi utasítás szerint a szovjet fegyveres szerveknek az
egész ország területén össze kellett szedni és hadifogságba vetni azokat a
férfiakat, akik 1941-től katonai szolgálatot teljesítettek. A helyi szintű döntéseknél, elhurcolásoknál a szovjet magasabb egységek, a front-, a
hadsereg-, a hadtest- vagy a hadosztályparancsnokok voltak a felelősek, akik a
feletteseik által kitűzött hadműveleti célok elérésének késését általában az ellenséges erők magas létszámával magyarázták, illetve a nagyobb mennyiségű
hadifogoly nagyobb dicsőséget is jelentett. A legnagyobb ilyen jellegű
elhurcolások Budapest és környékéről történtek. Az ország egész területéről szedték össze a civileket 13-tól 56 éves korig és vitték hadifogságba. Az nem
számított, hogy – egészségügyi, családi vagy más indokok alapján – leszerelték
már őket, vagy hogy az életüket kockáztatva szöktek meg az alakulatuktól nem akarva folytatni az értelmetlen harcot. Az sem számított, hogy ezek közül a
legtöbben nem is szolgáltak a Szovjetunió területén. Csak egy dolog volt a
fontos, hogy legyen indokuk minél több munkaerőt a Szovjetunióba vinni az országuk újjáépítéséhez. A hadifogoly-létszám kiegészítéseket a legkülönbözőbb
módokon, a legkülönfélébb megtévesztésekkel, hazugságokkal hajtották végre.
2.) A másik további ok, az etnikai tisztogatás volt. Az 1938-1941-ben visszacsatolt területeken történt elhurcolásoknál szembeötlő, hogy a
szomszédos, a Szovjetunióval szövetségre lépett, vagy átállt országok területén
ezeket a tömeges elhurcolásokat igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére, a magyar kérdés "megoldására" is felhasználni. A legnagyobb
arányú ilyen etnikai tisztogatásra Kárpátalján került sor a 4. Ukrán Front Katonai
Tanácsának a 0036-os, szigorúan titkos parancsa szerint, amelynek alapján mintegy 40 ezer magyar és kisebb részben német férfit és fiút hurcoltak el.
Ezzel „biztosították” úgymond e terület Szovjetunióhoz való csatolásának a
zökkenőmentes végrehajtását. 3.) Magyarország esetében a harmadik specifikus indok, amely miatt a
polgári lakosság fogságba vetése tömeges méreteket öltött két alapvető
momentumban különbözik az előző kettőtől. Először is, ezek az elhurcolások már nemcsak a férfi, hanem a női lakosságra is kiterjedtek. Másodszor pedig, ezeket
az embereket már nem keverték a hadifoglyok közé, hanem ők már
internáltakként, vagy – a korabeli kifejezéssel élve – deportáltakként, külön
3
gyűjtőhelyekre lettek hurcolva, ahonnan külön szerelvényekkel lettek kiszállítva
a Szovjetunióba, ahol továbbra is a hadifoglyoktól elkülönítve,
internálótáborokban lettek elhelyezve. A szovjetek által megszállt
Magyarországon hivatalosan őket is csak, hadifoglyokként kezelték, s róluk is csak a hadifogoly-ügy keretében lehetett szólni.
Ezeket a civileket német származásukra hivatkozva vitték el úgynevezett
jóvátételi közmunkára. Ezt a szovjet Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-i 7161.sz. határozata rendelte el, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével.
A határozat a következőképpen rendelkezett: „Mozgósítani és szovjetunióbeli
munkára kell irányítani az összes 17 és 45 év közötti munkaképes német férfiakat, a 18 és 30 év közötti munkaképes nőket, akik a Vörös Hadsereg által
területén tartózkodnak... A mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül Berija elvtársat kell megbízni.[…] Engedélyezni kell az elszállítandó németek
számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt,
ágyneműt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként.” Ennek a végrehajtási utasításaként hozta meg a
Magyarországot megszálló 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa a hírhedt 0060-
as parancsát, amelyben – szokásukhoz híven ismét hazudva – azt állították, hogy „a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkára” viszik a német
nevűeket, sokszor magyarok, sőt magyar nevűeket és esetenként zsidó
származásúakat is. Akiket német nemzetiségűként hurcoltak el, jóval nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint az előbbiekben említetteknek. Ugyanis valószínűleg
korábban, a sokszor kiskabátban, félcipőben, élelem és evőalkalmatosságok
nélkül elhurcolt civilek körében tapasztalt magas halálozási arány miatt a határozatba belekerült, hogy: "A mozgósított németeknek engedélyezni kell,
hogy meleg ruhaneműt, ágyneműt, edényt és élelmet vihessenek magukkal...".
A német származásúak elhurcolása Magyarországon 1944. december 22-től 1945. január 31-ig tartott.
A Szovjetunió ugyanazt az elvet és részben ugyanazt a gyakorlatot folytatta
a német származásúakkal szemben, a kollektív büntetés elvének, és a származási – korabeli meghatározással, faji – alapon kényszermunkatáborokba
történő deportálásoknak az alkalmazásával, amit a nemzeti szocialista
Németország alkalmazott a zsidósággal szemben, amit a demokratikus világ, sőt maga a Szovjetunió is – legalábbis hangzatos szavakkal – joggal elítélt.
Ugyanígy látták az eseményeket a korabeli emberek is. Még a Magyar
Kommunista Párthoz közelálló személyek, mint például Sánta Kálmán idegsebész, akadémikus, az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke és Erdei Ferenc
kriptokommunista2, az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere is „arról
beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal” – olvashatjuk Révai Józsefnek, a kommunista párt legfőbb ideológusának Rákosihoz írott
levelében. Mintegy 60-65 000 főre tehető azon magyar állampolgárok száma,
2 Kriptokommunista = rejtett kommunista, vagyis olyan személy, aki titokban a kommunista párt
tagja, de a külvilág felé egy másik párt tagja. A Magyar Kommunista Párt ilyen, más pártokba
beépített emberek segítségét is felhasználva bomlasztotta szét a konkurens pártokat és szerezte meg a
kizárólagos hatalmat. Erdei Ferenc kifelé a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt, valójában, titokban és
elsősorban pedig a Magyar Kommunista Párt tagja.
4
akiket e rendelet alapján hurcoltak a szovjetunióbeli internáló táborokba a
trianoni Magyarország területéről.
A szovjet hadifogoly- és internálótáborokban sínylődők számára a békekötés
sem hozott megoldást. Egyrészt, mert a háború idején Szovjetunióba deportáltakkal nem is foglalkozott, másrészt, mert konkrét határidő
meghatározása nélkül a győztesekre, jelesül a Szovjetunióra bízta a
(hadi)foglyok szabadon bocsátásának idejét, ekképpen fogalmazva: „a magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges hazaszállítandók”. Így az internáltak a
hadifoglyokkal összekeverve, együtt érkeztek haza többnyire 1947-1949 között.
Míg 1947 és 1948-ban tömeges haza bocsátások voltak (100 ezer és 84 ezer fő), addig a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben már csak 5055 fő
térhetett haza, akik közül 77,3 %, vagyis 3907 fő civil volt. Ugyanis 1948 végén
– a demokrácia felszámolása, a kommunista hatalomátvétel után – a kommunista államvezetés a (hadi) fogolykérdést megoldottnak tekintette és
felszámolta az összes (hadi)foglyokkal foglalkozó társadalmi és miniszteriális
szervezetet. Rákosi Mátyás, Sztálin legjobb magyar tanítványa pedig kijelentette, hogy már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök
maradtak kint, rájuk pedig az „épülő népi demokráciának” nincs szükség. Pedig
még több mint 200 ezer foglyot vártak haza szeretteik, de róluk a szovjet hatóságok semmiféle információt nem közöltek. Jóllehet nagyobb részük már
halott volt, de még így is jelentős volt a szovjet lágervilág magyar lakóinak a
száma. Végül nemzetközi nyomásra a Szovjetunióban a kommunista államvezetés által magára hagyott még életben lévő hadifogolyból és
internáltból 1950 és 1953 között még mintegy 25 ezren tértek haza. A
kommunista rezsim azonban nem szívesen fogadta a hazájukba érkező meggyötört életű civil és katona (hadi)foglyokat. Túlnyomó többségüket csak a
Mosoni utcai börtönben, vagy a kazincbarcikai, vagy a tiszalöki, vagy az
elfelejtett kecskeméti internálótáborban eltöltött idő után engedték haza sok éve nem látott szeretteihez. Pedig, akik később érkeztek, azok közül sokan
betegségük miatt maradtak le a korábbi szállítmányokból, vagy a szovjet
bürokrácia útvesztőiben veszett el hazabocsátási lapjuk, vagy nemzeti hovatartozásuk (sváb származásuk), vagy annak a határok változása miatt
bekövetkezett bizonytalansága miatt maradtak le.
A gyenge élelmezés, az alultápláltság, az embertelen, az antihigiéniás körülmények következtében a fertőző betegségek, a vérhas, valamint a flekk- és
a hastífusz fertőzések járványos méreteket öltöttek. Mindezek társulva a
megerőltető kényszermunkával, a foglyok tömeges halálát okozta, akiknek 30-40 %-a bizonyosan meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltak
60%-a veszett oda. Többségük a lágerek környékén, jeltelen tömeg-, ritkábban
egyszemélyes sírokban lett elföldelve, míg kisebb részük a ki- vagy a hazafelé vezető vasútvonalak mentén elhantolva alussza örök álmát. Azonban, azok közül
is, akiknek sikerült túlélniük a szovjetunióbeli kényszermunkatáborok
gyötrelmeit és hazatértek, nagyon sokan a deportálás idején szerzett betegségeik következtében a hazaérkezést követő egy éven belül elhunytak.
Összegezve, a hazánkat megszálló kommunista hatalom, a Szovjetunió, bár
magát felszabadítónak hívattatta és emlékoszlopokat állíttatott magának, hazánkban mégis megszállóként viselkedett. Nők tízezreit erőszakolták meg és a
második világháborús, közel 15 millió lakosú Magyarország területéről mintegy
250 ezer túlnyomó többségében ártatlan civilt hurcoltak el „malenkij robot”,
5
vagyis kis munka címén szovjetunióbeli kényszermunkára, hadifogoly- és
internálótáborokba. A tömegesen elhurcolt polgári személyeket, akár
hadifogolyként, akár internáltként kerültek fogságba, mindkét esetben az
úgynevezett GUPVI (Glávnoje Upravlényije Vojennoplennih i Internyirovannih) lágerekbe kerülte, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság
felügyelete alatt működő lágerekbe. Ezek a lágerek is végső fokon az NKVD,
vagyis a Belügyi Népbiztosság alá tartoztak akárcsak a GULAG lágerek, mégis jelentős különbség volt e két lágerrendszer között. A legfontosabb különbség a
lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI lágerek lakóit tömegesen hurcolták
el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, s szinte csak egy dolgot szemelőt tartva, hogy a tervezett létszám meglegyen, illetve az adott társadalmi
csoportot úgymond „izolálják”, azaz lágerekbe zárják. A GULAG lágerek lakóit
viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el szigorú őrizet alatt a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe.
További lényeges különbségek voltak a lágerlakók ellátása és a lágereknek a
Szovjetunión belüli elhelyezkedése között. Míg a GUPVI lágerek túlnyomó többsége a birodalom európai részén helyezkedett el – ezen belül is az internáló
táborok leginkább a dél-ukrajnai térségben, a Donyec-medencében (Donyeckij-
basszéjn), vagyis közkeletű nevén, Donbaszban és a Krím-félszigeten lévő szén és vasérc bányákban, valamint még az Ural-hegység bányáiban, addig a GULAG
lágerek dominánsan az Urálon túli, vagyis az ázsiai területen voltak találhatók.
De mit is jelent a GULAG? Eredetileg egy orosz mozaikszó, (Glavnoje Upravlényije Lágerej) a Lágerek Főhatóságának a megnevezése. Ez a hivatal
fogta össze és irányította a Szovjetunió kényszermunka-táborait. A köznyelvben
azonban a GULAG kifejezés fogalommá vált, amely alatt immár az egész kényszermunka lágerrendszert értették. S a GULAG táborok szigetekként úgy
helyezkedtek el a Szovjetunió területén, mint a fekélyek egy beteg ember
testén. Ez volt a szovjet állami terror legembertelenebb intézménye, amely a kommunista rendszer lényegéből fakadt. Hiszen egy illegitim szűk hatalmi
csoport az uralmát csak folyamatos terrorral, úgymond „forradalmi” terrorral, a
lakosság, illetve a meghódított országok lakosságának folyamatos félelemben tartásával tudta megtartani.
A szovjet birodalom a II. világháború végétől már nem a Szovjetunió
politikai határáig, hanem a Vörös Hadsereg által elfoglalt területek határáig bővült. Ennek egyenes következménye volt Magyarországon, hogy a szovjet
segítséggel hatalomra kerülő kommunista vezetők nem úgy viselkedtek, mint
nemzetük vezetői, hanem, mint Moszkva helytartói. Ezért kollaboráltak oly buzgón a kommunista vezetésű vagy befolyású magyar belügyi és honvédségi
szervek (a BM Politikai Rendészeti Osztálya PRO, majd az Államvédelmi
Osztálya ÁVO, végül az Államvédelmi Hatósága ÁVH, valamint a HM Katonapolitikai Osztálya Katpol. a szovjet Belügyi Népbiztosság, az NKVD
szerveivel. Ezek a magyar rendészeti szervek nemcsak a szovjet szervek
kéréseire gyűjtöttek adatokat, ill. fogták le honfitársaikat, hanem maguk is kezdeményezték magyar állampolgárok szovjet fogságba vetését.
Természetesen mindez a színfalak mögött történt, hogy ők kifelé, a
közvélemény előtt moshassák kezeiket és a tájékozatlan, hiszékeny magyar állampolgár azt hitte, hogy ezek az elhurcolások mind csak a szovjet megszállók
jogos, vagy jogtalan beavatkozásai a magyar állampolgárok életébe.
6
Ezért a hazánk területére lépett szovjet fegyveres szervek nemcsak
tömegesen hurcolták el a polgári lakosságot szovjetunióbeli kényszermunkára a
GUPVI-lágerekbe, hanem a bolsevik diktatúra megtorló mechanizmusának, a
más véleményt, felfogást el nem ismerő totalitárius politikájának következtében több tízezer magyar állampolgárt koholt politikai ítéletek alapján hurcoltak a
GULAG lágereibe. Őket a hosszabb-rövidebb ideig tartó vallatások, kínzások után
többnyire az orosz büntetőtörvénykönyv hírhedt, az ellenforradalmi bűntetteket felsoroló 58-as paragrafusának 1-14. bekezdései alapján ítélték el. Az őrizetbe
vetteknek védőjük nem lehetett. A vallatások során a hiányos nyelvismerettel
rendelkező és többnyire rosszindulatú tolmácsok csak súlyosbították a foglyok helyzetét. Ha a kegyetlen kínzások ellenére valaki mégsem írta alá az előre
megírt beismerő vallomást, akkor – ha a fogoly egyszerű kétkezi munkás vagy
fiatalkorú volt – az aláírás helyére egy keresztet tettek mondván: a gyanúsított analfabéta. A „tárgyalás”, ill. az eljárás végén az ítéletet csak oroszul olvasták
fel, magyarra csak azt fordították, hogy az 58-as paragrafus hányas bekezdései
alapján hány évre ítélték el. Így az elítéltek csak később, orosz rabtársaiktól tudták meg, hogy miért ítélték el őket.
Így kerültek magyar állampolgárok tízezrei – az egyszerű, kétkezi munkát
végző emberektől kezdve az egyházi személyeken keresztül, a katonákon át a politikusokig – a GULAG-ra. Közülük sokan az ÁVH székházából, az Andrássy út
60-ból, a ”Terror Házából” kerültek közvetve vagy közvetlenül az NKVD kezébe.
A hajtóvadászat elsősorban a nemzeti, a keresztény, a kommunista-ellenes eszmékért határozottan kiálló szervezetek, ill. személyek ellen indult. A GULAG
magyar lakóinak a többségét, mintegy 2/3-át a 15-20 éves leventék alkották.
Sokan a szovjetunióbeli hadifogolytáborokból kerültek, koncepciós eljárások után a GULAG-ra. Akik túlélték ezeket a gyötrelmes kínokkal teli éveket
legnagyobbrészt 1953-ban, Sztálin halála után, majd 1955-ben, a hidegháború
viszonylagos enyhülésének az évében engedték haza. Ők egészen a rendszerváltásig megbélyegzettekké váltak. Hazaérkezésük után több hónapig
még a jászberényi, majd a Budapesti Központi Börtön lakói lettek, majd
legtöbbjüket, mint „volt hadifoglyot” bocsátották szabadon. Ami a leginkább lesújtó mindebben, hogy egy idegen hatalom – sokszor a
magyar rendészeti szervek segítségével – Magyarországon, magyar
állampolgárokat tartóztatott le és őket a külföldi hatalom törvényei alapján ítélte el és hurcolta a szovjet birodalom legembertelenebb lágereibe, az
embertelenség poklába.
Sajnos a mai napig is alig tudnak az emberek ezekről a borzalmas eseményekről, hiszen a rendszerváltásig tilos volt ezekről beszélni, nemhogy
kutatni, de a még élő kevés túlélő is alig, vagy egyáltalán nem mer ezekről
beszélni, mert, amikor elengedték őket – hivatalosan mint hadifoglyokat – akkor azzal fenyegették meg őket, hogy, ha ezekről a dolgokról beszélnek, akkor
visszaviszik őket. A túlélők testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza,
zsigereikben hordozva a félelmet. Megbélyegzetten kellett tovább élniük mindennapjaikat.
E könyv azokról az ártatlanul elhurcolt és szenvedett édesanyákról és
édesapákról, nagymamákról és nagyapákról, testvérekről, dédszülőkről és rokonokról szól, akik egy embertelen korszak, embertelen eszméinek váltak az
áldozataivá.
7
I. FEJEZET
FOGOLYSZEDÉS SZOVJET MÓDRA
Előszó
(Galgóczi Árpád túlélő könyvéből)
Amikor 1945-ben elnémultak a fegyverek, és véget ért a második
világháború, az egész földkerekséget bejárta a nácik rémtetteinek híre.
Auschwitz, Dachau, Buchenwald és a többi haláltábor nevét
megismerte az egész világ. Az emberiség nagyobbik része akkor még
nem tudta, hogy vannak szovjet haláltáborok is, amelyek ha az
elkövetett bűnök súlyának tekintetében nem is az áldozatok számát
illetően többszörösen felülmúlják Hitlerék hasonló természetű
intézményeit.
Én nem tudok különbséget tenni az elgázosítás és a tarkólövések
között. A katyini tömegsírba mészárolt tízezer lengyel tisztet, az
ártatlanul kivégzett oroszok és ukránok millióit, a Gulág* táboraiban
éhen pusztult vagy halálra fagyott németeket, örményeket, japánokat,
letteket éppúgy sajnálom, mint a gázkamrákban megsemmisített több
millió zsidót.
Gyilkosság és gyilkosság között nincs különbség, legyen az barna
vagy vörös köntösbe bújtatva.
A gyilkosságot sem elfelejteni, sem megbocsátani nem lehet.
Nem szabad!
E könyv szerzője egyike volt a Gulág legszerencsésebb rabjainak.
1947 végén került ki a Szovjetunióba, amikor az egész hatalmas
országban szűnőben volt az iszonyatos éhinség, nem vitték se
Vorkutára, se Kolimára, nem éhezett úgy, mint a háború utáni legelső
évek rabjai, nem látott kannibalizmust, nem fenyegette közvetlen
fagyhalál. De hosszú évekig együtt raboskodott olyan magyarokkal,
akik átélték ezeket a borzalmakat. Akik jelesre vizsgáztak emberi
tartásból, áldozatvállalásból, összefogásból. Akik példát mutattak
számos nemzet hasonló sorsú fiainak és rajtuk keresztül az egész
világnak.
Magyarkodás?
Nem én magyarkodom. A Gulág poklait megjárt honfitársaim
magyarkodtak. A Saly Gézák, az Elek Bandik, a Szabó Lacik, a Baricza
Lajosok. Adja a Mindenható, hogy így magyarkodjon minden polgára
ennek a Hazának.
Mind a tíz-egynéhány millió!
Galgóczy Árpád túlélő József Atilla-díjas író
8
NÉMETEK („NÉMET NEVŰEK”) ELHURCOLÁSA
„MÁLENKÍJ ROBOTRA”
A 19 éves Wágner Dezső naplójából
Isten nevében.
Kezdődik: Magyarországon, Diósgyőr, 1945. jan. 24-én hajnal ¼ 1-kor.
Diósgyőr 1945. január 24. szerda
Tizenkét óra 15 perc van. Az ablakon zörgetnek. Rendőrség!... Kinyitni
az ajtót! Álomittasan feltápászkodom, és ajtót nyitok. Öt MOKAN rendőr
lépett be…. - Wágner Dezsőt és Ellát keressük… Azonnal felöltözni!... –
Szólt a parancs. – Miért? – Hova?!... – Tettük fel a kérdést ijedten, hisz
furcsa és érthetetlennek tűnt ezen hajnali órában. Még mi ketten a
húgommal egykönnyen beletörődtünk volna, hogy hajnalban
elcipeljenek bennünket, de szegény jó Édesanyám bizony szívgörcsöket
kapott… Alig tudta a jó Berényi nénike megnyugtatni.
Diósgyőr, 1945. január 25. csütörtök
A tegnapi átvirrasztott éjszaka után csak annyi az eredmény, hogy
kijelentették – Innen többet haza nem mehetnek!... 1 évre elvisszük
Ukrajnába dolgozni! Mindenki gondoskodjék 15 napi élelemről és több
váltás fehérneműről. Mindenkinek megengedik, hogy üzenjen haza
ismerősökkel a hozzátartozókhoz, de mi már haza nem mehetünk!
Egész nap izgatott járás-kelés volt a mozi helységben, ahova
Oltványi főhadnagy. – Akarunk! – hangzott az egyhangú válasz. Akkor
még nem tudtuk, hogy városunk már az oroszok kezén van.
Mindannyian haza akartunk menni. Senki sem óhajtott közülünk
Németországba menni. Körülbelül ötszázan feleltük: igen. A tisztek
vezényszavára elindultunk abban a tudatban, hogy hazamegyünk. Az
oroszok által megszállt területen kell tevékenységünket kifejteni. Tehát
ez lett volna a hazamenetel. Eleinte nekem még tetszett is. Tizenöt éves
voltam.
Szökési kísérlet
(Keményfi Béla 14.old.)
A negyedik napon kaptam először kimenőt. Este nem tértem
vissza a körletbe. Elindultam gyalog Csurgó felé. Naivan azt hittem,
hogy ilyem simán, egyszerűen végrehajthatom tervemet. Nem futottam
24
messzire. A Bagola-sáncnál az árpádsávos csendőrök igazoltattak, és
bekísértek a nagykanizsai toloncházba. A toloncházban vegyes társaság
fogadott: katonaszökevények, zsidók, prostituáltak. Mind egy cellába
bezsúfolva. Nem sokáig élvezhettem társaságukat. Kis idő múltán a
Vécsey iskolából különítmény jött értem. Fegyverek közt kísértek vissza.
Még az éjjel a százados és a főhadnagy alkotta hadbíróság halálra ítélt,
mint katonaszökevényt. Kivégzésig a szenespincébe zártak. Őreim
között volt egy kanizsai fiú, Karcsi. (Pesten találkoztam újra Pintér
Károllyal 1960-ban, az Alkotmány utca 4-ben lakott.) Négy nap múlva
Vadon százados elé vezettek. Ott tartózkodott Oltványi is. Közölték,
mivel alig múltam tizenöt éves, megkegyelmeznek, nem végeznek ki. A
körletet nem hagyhatom el, kiképzésben nem vehetek részt. Állandó
konyhaszolgálatra osztottak be. Vigyázzban állva, remegő térdekkel
hallgattam a döntésüket. (Keményfi B 14. old.)
Újabb szökési kísérlet
(Keményfi Béla: Magyar leventék 26.old.)
…..Haza szeretnék menni, de csak eddig sikerült eljutnom. Ebben a
faluban nincs ismerősöm, ezért keresek szállást. Sehol sem kaptam.
Meg sem hallgatnak. Az ablakot sem nyitják ki. Ez az első ház, ahol
beengedtek.
Ne várd, hogy segítsenek! – mondta komoly tekintettel, majd folytatta.
– Itt már a tizennégy éven felüli leventéket összeszedték, elvitték. A
nyilasok a helyszínen lövik agyon azt, aki leventét vagy katonát
rejteget, ezeknek szállást ad. Kihirdették, mindenki tudja. E szavak
hallatán még kilátástalanabbnak láttam helyzetem. Könnybe lábadtak
szemeim. Mi lesz most? Ki ez a főhadnagy? Mit fog tenni? Értesíti-e a
nyilasokat? – cikáztak át agyamon a kérdések. Az utókor, aki ezeket az
időket nem élte át, el sem tudja képzelni félelmemet. – Jól van, na. Ne
ess kétségbe! – mondta vigasztalóan, látva pánikba esésemet. – Nem
mehetsz tovább! Felétek front van. Egyetlen megoldás számodra, beállni
az alakulatomhoz. Most töltötték fel 27, 28 és 29-ben született
leventékkel, akiket még nem vittek el a környékről. Megkezdtük a
kiképzésüket. Rohamzászlóaljunk három századból állt, egyedül az
altisztek felnőttek. Elszakadtunk a csapattestünktől, és a hadkiegészítő
ide vezényelt bennünket, hogy leventékből hozzunk létre egy
rohamzászlóaljat. – Majd folytatta:
Ha nem akarsz a nyilasok kezére kerülni, ne mondj nemet! – emelte fel
a hangját. (Keményfi Béla 22. old.)
A lövegek közelében ástunk gödröt magunknak. Az éjjelek hidegek
voltak. Alulra kukoricaszár kévéjét tettük, másik két kévével
takaróztunk. Egyszerre védekeztünk a hideg és a váratlanul érkező
szilánkok ellen. Mindig mélyen aludtam, a napi fáradtság elnyomott, a
pár méterre lévő ütegek tüzelése sem zavarta álmomat. A lövegtalp
rendszeresen betemetett földdel. Napokig nem vetkőztünk le. Alig jutott
25
víz a tisztálkodásra. Ágyúk morajától éjjel-nappal hangos volt a határ.
Lábunk alatt állandóan remegett a föld. Estétől reggelig nyomjelzős
lövedékek cikáztak az égbolton. Az erdő szélén dűlőút kígyózott.
Esténként figyeltem az SS-ek vonulását. Némán, hallgatagon, libasorban
mentek az első vonal felé, onnan pedig poros, kimerült csapat
vánszorgott vissza, többen közülük felkötött karral, bekötött fejjel. A
súlyosan sebesülteket bajtársaik hordágyon vagy a tehenes szekéren
hozták. A tüzérek lőttek, a sebesültek nyögtek, szállt a füst, a por. Ez
helyettesítette a tömjénfüstöt, a menet pedig a feltámadási körmenetet.
Iszonyú látvány tárult nap - nap után a szemeim elé. Már nem
rettegtem, csak a félelmet sohasem tudtam levetkőzni. Arra ügyeltem,
hogy bajom ne essen, hogy megússzam.(Keményfi Béla 23. old.)
Tragédia
Szovjetek fogságában (Keményfi Béla, Magyar leventék, 41.old.).
Másnap, 17-én alig vártuk, hogy jöjjön a napos.
Ferdeszemű kirgiz ébresztett és vezényelte a WC-re vonulást. Nevét
később tudtam meg: Kumarovnak hívták. – Davaj! – szólt álmosan,
fekete haja a szemébe lógott. Német szolgálati pisztollyal kezében, a
furáskát (sapkát) feje búbjára tolva nyitotta ki cellánk ajtaját. Eltökélt
szándékkal, izgalmunkat leplezve indultunk felfelé a lépcsőn. Elől haladt
Jancsi lépteit szaporázva, utána a két másik magyar, majd én. A sort a
küblit cipelő vlaszovkatona zárta. Gyorsan, szinte futva értünk fel. A
veranda alá érve Jancsi nagyot kiáltott: - Rajta! Megiramodtunk. Az őr a
verandán állt, nem látott bennünket. Pillanatok alatt az utcán voltunk.
Jancsi és én balra, a másik két magyar jobbra futottunk. Reggel hét óra,
az utcán egy lélek sem járt, csak pár nappal később tudtam meg, hogy
vasárnap volt. Lélekszakadva rohantunk. Jancsi nyomában lihegtem.
Lövések dördültek. Nem néztünk hátra. Az első keresztutcánál
odakiáltottam Jancsinak: - Fuss egyenesen, én jobbra! Az őr utánam
eredt. Engem választott. Cikcakkban futottam az utca közepén. A kapuk
zárva voltak. Csak ott volt tárva-nyitva, ahol szovjetek laktak. Sehová
sem mehettem be. Vagy kétszáz métert futhattam, amikor egyre
sűrűbben fütyültek a golyók a fülem mellett. Tele lett az utca lövöldöző
szovjet katonákkal. Félelmet nem éreztem. Fogalmam sem volt, honnan
ez a nagy bátorság, honnan vettem az erőt a kitartó futáshoz. Hisz már
három hónapja éheztem.
Egyszer csak ütést éreztem a jobb oldalamon, és rögtön karjaim
széttárva hanyatt vágódtam. Behunyt szemmel vártam a véget.
Fájdalmat akkor még nem éreztem, csak nem tudtam megmozdulni.
Lépteket hallottam. Szempilláim közt láttam a fölém hajoló kirgizt.
Hideg fémet éreztem a homlokomon. Isten veled édesanyám! Többé
nem látjuk egymást, futott át az agyamon. Kattanást hallottam, de nem
26
követte dörej. Nem volt több töltény a tárban. Belém rúgott, fejbe
vágott a pisztolyaggyal. Ott hagyott vérben fekve az utcán.
Tenyeremmel forró nedvességet éreztem. Vérzek! Lassan kinyitottam a
szemem. Próbáltam fejemet megmozdítani, de nem sikerült. A derekam
táján egyre erősödött a fájdalom. Nem tudtam, csak sejtettem, hogy
deréktájon ért a lövés. Pillanatok alatt pergett le előttem az életem.
Életem?! Egyáltalán éltem valamit is addig? Tizenhat évesen, erősen
vérezve feküdtem 1946. február 17-én az utca porában. Magamra
hagytak, elvérzek, gondoltam. Nem jött senki közelembe. Az emberek
féltek. Feküdtem. Vártam a megváltó halált! Nem jött. Gondolataimat
fölém hajoló három kislány szakította félbe.
Lélegzik – suttogta az egyik -, akkor még él!
Kinyitottam a szemeimet. Hang alig jött ki az ajkamon. A három
hónapi éhezés, a megfeszített futás, az erős vérzés nagyon legyengített.
Nem csoda, hogy nem tudtam megszólalni.
Vigyük be hozzánk! – mondta a kis barnahajú, tizenhét éves lehetett.
Megfogták a karjaimat és a lábaimat. Felemeltek. A gerincem majd
szétszakadt.
Emeljék föl a derekamat, mert szétszakad! –nyögtem ki iszonyú
fájdalom közepette.
Az egyik kislány a derekam alá nyúlt, úgy vittek be az utca jobb oldalán,
a legközelebbi házba. Sezlonra fektettek. Valaki elszaladt a közeli
kórházba mentőkért. Lovas mentőkocsi jött értem. Azóta többször
jártam Nagykanizsán, kerestem a házat, a megmentőimet, sajnos nem
találtam. A mentőből egyenesen a műtőbe vittek. Levetkőztettek, a
hasamat jóddal kenték be. Míg az orvosok bemosakodtak, odajött
hozzám egy katolikus pap. Meggyóntatott, feladta az utolsó kenetet.
Közben suttogva elmondtam anyám címét, kértem, értesítse. Alig
fejezte be a pap az imáját értem, már rohantak is be a szovjet katonák.
Géppisztollyal kényszerítettek mindenkit a falhoz. Az egyik orvosnak
megparancsolták, hogy kötözzön be, öltöztessen fel, majd a szovjet
kórházban megműtenek. Az orvos valami folyadékot öntött a sebeimbe,
kapcsokkal összehúzta és bekötözte a sebeimet. Ekkor már tudtam,
hogy jobb oldalon ment be és a baloldalon jött ki a lövedék. A vese
magasságában ért a lövés. Felülni, fejemet felemelni, lábaimat mozgatni
nem tudtam.
Lebénultam, akkor még nem sejtettem, hogy egy életre. ( dr.Bátorfi
Béla)1946 őszén újra letartóztatva (Lásd még az 54.oldalon. Bénán is)
Cséplés közben „fogtak el”
(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év 55.old.)
Ebéd után rövid pihenő, majd újra a gépre fel. Már öt óra
lehetett, amikor egy fiáker befordult a tanyaudvarra. Két civil ruhás
ember szállt ki belőle. Láttam, hogy érdeklődnek, majd Bodré Pistihez
mennek és vele beszélgetnek. Beszéd nem hallatszott, mert zúgott a
27
gép. Egyszer csak felnéz az egyik, s kérdezi „maga Szekeres Gyula?
Igent mondtam.” Jöjjön le. Váltást küldtek helyettem, lemásztam a
létrán. Kérdi voltam-e katona? Voltam is, nem is. Újonc voltam, ha ez
katonaságnak számít. Be kell jönniük a városba, igazoltatás végett. Már
voltam. Akkor is, ez más. Reggelre visszajönnek – mondta.
Vitatkoztunk, már a Bodré bácsi is odajött és mondta, kevesen vagyunk
így is. Pokomándi Gábor volt az egyik civil, ismertem, MOVE lövész volt.
Hittem nekik. Amikor kiértünk a tanyaudvarból, látjuk, még egy fiáker
várt, oroszokkal. Csak két napra visznek s jöhetek vissza.
1945. augusztus 13-án este hét óra körül a két fiáker végiggurult a
városon. A Kossuth téren keresztülhajtott a kocsis és a Zrínyi utcába
alighogy behajtott, megálltunk. Rideg szavakkal adta tudtunkra a civilek
egyike, ne gondoljunk arra, hogy meggondolatlanul is félrelépjünk, mert
a katona azonnal szökési kísérletnek veszi és fegyverét használja. Ehhez
tartsuk magunkat! Meglepett, amit mondott, hiszen az elinduláskor a
tanyáról még, csak hasonlót sem mondott. Sőt! Garanciát vállalt, hogy
másnap már jöhetünk vissza B. Pistivel és folytathatjuk munkánkat, ahol
abbahagytuk. Igaz, a tanyáról jövetben kicsit zavart a két fiáker, teli
orosz géppisztolyos katonával rideg arcvonásukkal és hogy a
géppisztolyukat úgy igyekeztek tartani, hogy az igencsak egyértelműen
felénk irányult. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, ennek valami rettentő
félreértés adhatott indokot. Csak úgy, egyszerűen jönnek értünk,
fegyver kíséretében tizenkét kilométerről bekocsikázunk egy szó nélkül,
és amikor megérkezünk, már így nyilatkoznak! Két katona jobbról-balról
közrevett, tisztes távolságból egy méterre. Pistit a másik két katona. A
tiszt után megindultunk a Zrínyi és Ady Endre utca sarka felé és az Ady
Endre utca felől az első kapun bementünk egymás után. Még mindig
nem sejtettem, hová és miért hoztak. Az emeleten, a folyosón
megálltunk. Úgy emlékszem, engem engedtek be először a kinyitott
ajtón. Pisti és a két őrzője, meg az egyik tiszt, kint maradt a folyosón.
Amint belépek, középen, nagy íróasztal mögött magas rangú szovjet
tisztet láttam. Ő látszólag már barátságosabb arccal fogadott és szólt
hozzám. A tolmácson keresztül (ez az volt, aki egyik civilként értünk jött
a tanyára) kérdezett adataim felől és így válaszoltam. Ahogy az adataim
végigkérdezi (szül. év, hónap, anya név, apa név, szül hely, lakáscím,
mesterségem, családi állapotom stb.) áttért a katonai kérdésekre. Mikor
mentem el Vásárhelyről, hol, merre jártam, fordultam meg, mikor
öltöttem legelőször katonaruhát, hová kerültem, milyen kiképzést
kaptam, kik voltak a parancsnokaim, katonai vezetők. Kikkel voltam
katona ott a kiképzésen, mikor jöttem haza és így tovább, a napi dolgok
felől érdeklődve fejezte be a kérdezősködést. A sok kérdés közül, csak a
katonatársaim nevei nem jutottak eszembe. Ebben egy benső hangra
hallgattam, hogy ez tőrbe csalás is lehet, én pedig semmiképpen
árulóvá nem leszek, egyik bajtársam iránt sem. Amikor látta, hogy a
28
nevekre abszolút nem reagálok, akkor néhány nevet kimondott, akik
közül Benkő Gyuri és Buzi Mihály neve villámcsapásként hatott. Erre
csak annyit mondtam neki, hogy a németek áprilisban lelőtték őket,
nem tudom élnek-e, halna-e valahol. Figyelmeztetett, hogy saját és
apám érdekében csak igazat mondjak, mert ellenkező esetben rosszul
járhatok. De mi az a rossz, nem említette. Azt viszont igen, hogy
Orosházára elkísérnek igazoltatásra, egyeztetésre, ami kb. két napot
vesz igénybe. Utána jöhetek haza és dolgozhatok. Bíztam egy kissé,
hátha igazat mond. Érdekes, hogy a tolmács semmi jelét nem adta
annak, hogy nem hiteles a tiszt ígérete.
A tiszt egyenesen a ma is ott üresen álló helyre, a WC-k elé, a peron
szélére, törökülésbe leültetett egymással szemben. Kezünket hátunk
mögé tartva, fejünket leszegve vártuk a jó szerencsét. Nem tudtuk
milyen vonatra várunk. Ekkor még elhittem, hogy valóban Orosházára
megyünk. A két katona közrefogott. Két-két lépésre álltak mellettünk. A
tiszt lehetett főhadnagy, a két katona pársávos altiszt. A katonák
természetesen géppisztolyukat tartva álltak mellettünk. Az egyik a
bejárati oldalon, a másik pedig a vágányok felől. A tiszt pedig a
várótermek felől állt. Így körülbelül háromszöget zártak be. Mivel én
arccal a váróterem felé ültem, így előttem a tiszt állt és velem szemben
Pista ült. Csak az járt a fejemben egyre, hogyan lehetne üzenetet itthon
hagyni. Addig-addig pislogtam, eszembe jutott, hogy el kellene a tiszt
térképtáskájában lévő néhány sort olvasni, megfejteni, ami a celluloidon
keresztül elég jól látható volt. Gondoltam, az útvonal lehet neki leírva.
Azt nekem megmondaná, hová megyünk. Az volt persze a baj, hogy
orosz betűkkel írták le. Addig néztem, hogy a felső sorból az X
kezdőbetűs szóból kiolvastam városom nevét. Ezektől a betűkből az
alatta lévő szót, Orosháza. Az alatta lévőt már könnyebben fejtettem,
Békéscsaba, Arad és legalól Temesvár. Mintha a dongó csípett volna
meg a felfedezésemre. Ezek nem Orosházára, hanem Temesvárra
visznek. Nem kelthettem semmi feltűnést, hogy én ezt megsejtettem.
(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év rabmunka a Szovjetunió vorkutai
lágereiben 55.old.)
KERESZTÉNY PAPOK RABSZOLGASÁGA
A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig
Hetényi Varga Károly riportja Harangozó Ferenc főtisztelendő úrral.
Máskor is figyeltek és kísértek engem ilyen alakok, de ma valami különös
veszély „lógott” a levegőben. Lisieux nővér figyelmeztetésére kellett
gondolnom. Meggyorsítottam a lépéseimet.
Át akartam menni a szálló előtti úttesten a Széli Kálmán utcába, amikor egy
29
nagy fekete autó vágódott mellém. Ha félre nem ugrom, elüt. Már éppen
rászóltam volna a sofőrre, amikor hátulról elkap valaki. Hátra akarok
fordulni, de abban a pillanatban ketten ugranak ki az autóból. Az egyik
ököllel állon üt, többször egymás után. Az ütések elkábítottak. Csak
már az autóban eszmélten föl. Az egyik oldalamon a bilgericsizmás ült, a
másik oldalon izmos, sötét fickó, aki leütött, szemben, a sofőr mellett
egy kövér, holdképű, vizenyős szemű alak. Mindhárman felém tartották a
pisztolycsövet. Egy darabig az állomás felé robogott az autó, majd egy
keresztutcába kanyarodott, vissza a Szelestei úton a Király utca végén lévő
Katonapolitikai Osztályra.
Sokat olvastam a CSEKA35-börtönökről régebben. Hallottam az
ÁVO-börtönök borzalmairól, de most találkoztam velük először... Olyan
különös. Annyi száz és ezer ember jár naponta ezek előtt a modern
kínzókamrák előtt és nem gondol semmire.
…………Közben négyen jöttek be a szobába. Kikutattak. Elvették a
pénztárcámat, átnézték, de visszaadták. Elvették a szobám kulcsát és a
Wertheim-szekrény kulcsát. Tanakodtak, visszamenjenek-e a
lakásomat átkutatni. Nem mertek visszatérni, féltek a kispapoktól, valami
„fekete csapdától”.
Kedvem volna átkutatni a lakást - hajtogatta az álpostás, de láttam
rajta, hogy fél.
Támadt egy gondolata. Azt akarta, adjak neki én egy írást az inasomhoz,
hogy engedje be a lakásomra. Természetesen megtagadtam.
Megbánja! - sziszegte.
Látták, hogy semmire sem mennek, visszavittek a fekete autóba. Az
álpostás és két társa körülvettek, kezükben revolver. Az ablakok
lefüggönyözve. Figyelmeztettek, hogy kiáltás vagy a legkisebb mozdulat
esetén lőnek, mert tréfát nem ismernek. Elindultunk. Tudtam, hogy a Rumi
úton vagyunk Budapest felé.
Mikor a város utolsó házait elhagytuk, a „postás” félrehúzta kissé
az oldalfüggönyt. Láttam a halovány, kora márciusi napot. Sötét felhők
között bujkált. Három óra lehetett. A „postás” gúnyosan figyelt, aztán
megjegyezte.
Na, Főtisztelendőséged is lebukott e város színteréről; nézze csak
meg jól, többet az életben úgysem láthatja.
Tudtam, hogy nem üres fecsegés, amit mond. Éreztem a hang mögött
Moszkva hangját és megborzadtam. Homályosan azt is éreztem,
hogy ez az út nagyon messze visz. Nagyon nehéz lesz, de... vissza
akartam térni még. Behunytam a szememet, csak a lelkemmel rebegtem:
„Fiat voluntas tua!” – „Legyen meg a te akaratod” (idézet a
30
Miatyánkból). Megálltunk a Bartók Béla úton, a hírhedt Hadik-
laktanya előtt. Ott az országos KATPOL székelt. A hatalmas szürke
épület előtt géppisztolyos őr rótta az utat. Benn, a szintén szürke
folyosókon mindenütt őrök álltak, akik nekem szegezték a fegyvert,
amikor elhaladtunk mellettük. Félelmet akartak kelteni. Bevezettek egy
erősen letapétázott terembe. Ahogy beléptem, vakító fényszóró világított
rám, úgy, hogy nem láttam semmit, csak egy asztal mögött ülő kövér
alak körvonalait, aki engem mustrál:
Körülbelül hat láb magas... Mindig is így képzeltem el ezt a fasiszta
papot. Na, fog most már beszélni?
Én hallgattam. Szaléz is így kezdte, de aztán megtört. Az intelligens
emberek mind megtörnek, nem bírják a kínzást.
P. Szalézit, a gyöngyösi ferences pátert értette, akit pár hónappal előttem
hurcoltak el, és az a hír járta róla, hogy a börtönben agyonverték.
Erre gondoltam, de nem éreztem semmi félelmet, csak valami nagyon
mélyről jövő szomorúságot.
Szóval nem akar beszélni? Akkor vezessék le a tizenhármasba!
Levezettek. Az alagsornál egy nagy, vasrácsos ajtóhoz értünk: a
börtön... Sötét volt, nyirkos és hideg levegő csapott meg. Az őr belülről
kinyitotta a nehéz vasrácsot. Belöktek. A vasajtó súlyos zuhanással
csapódott be mögöttem. Betaszítottak egy oldalfülkébe. Állványokon
különféle fegyverek: géppisztoly, golyószóró, villámgéppuska. Innét
egy kis szobába kerültem.
Böröcz Sándor Lefogásom és más szörnyűségek
(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 24-25. old.)
1948. augusztus 19-ét mutatta a naptár. Vadosfán akkoriban még
háromnapos búcsút tartottak, amely 20-án kezdődött. Már egy hete
voltam távol Körmenden lévő családomtól. Uraifaluban volt ugyanis
egyhetes lelkészi evangelizációs összejövetel.
Abban az évben bőséges máktermés volt. Éppen ültem a teknő mellett.
Mákot tisztítottam. Megjelent egy alig pár hetes ismerősöm és leült mellém
segíteni. Meghívtam a másnapi búcsúi ebédre. Közben azonban vidéken
akadt más dolga beszédje szerint, azért elköszönt tőlem. Alig tette ki a
lábát, megjelent két fiatalember felhajtott kabátgallérral, mint a régi
filléres regényekben a detektívek. Pisztolyt szegeztek rám és:
„A népköztársaság nevében letartóztatjuk, felszólítjuk, hogy amennyiben
megpróbál ellenállni, vagy szökni, azonnal lelőjük” - mondattal karon fogtak,
és csak azt engedték meg, hogy ott lévő Erzsi sógornőmet búcsúzóul
megcsókolhassam. Apósomtól, aki éppen takarmányt hozott be a pajtából az
istállóba, már nem engedtek elbúcsúzni.
Egy katonai dzsip állt a másik szomszéd háza előtt, ahol a kocsiban ült a
gépkocsivezető mellett megbilincselve fenti ismerősöm. A
31
gépkocsivezetőnek is pisztoly volt fél kezében, másik fél kezével a
kormánykereket fogta. Engem hátul ültettek a kocsiba a két civil ruhás
közé. Pisztolyaik csöve mindkét oldalról a vesémnek pontosan a közepét
nyomta. Ekkor villámként cikázott át az agyamon ismerősöm kiléte.
Elpusztíthatatlan kedélyem már-már azt mondatta velem: ugyan uraim!
tisztára olyan az egész, mint a tízfilléres regényekben. Valami mégis
visszatartott. Megbilincselt ismerősöm este már a szombathelyi
Bagolyvárban századosi egyenruhájában hallgatott ki.
Az út hatvan kilométer Vadosfa és Szombathely között, de nekem
nagyon rövidnek tetszett, mert lepergett előttem és bennem addigi
egész életem és pillanatnyilag a soha vissza nem térés gondolata is
megkísértett. Mielőtt bezárult az 1-es számú cella ajtaja,megmondták,
hogy hol vagyok. Most, hogy írom ezeket a sorokat, látom, hogy
mennyit emberiesedett a világ, hiszen az akkori várbörtönnek használt
szép épületből azóta úttörőház született és reményt ád arra az
Ószövetségben már reménylett korszakra, amikor az ekevas nagyobb úr
lesz, mint a fegyver. Alighogy a homályos cellában körülnéztem, mintha a
föld alól jött volna, vagy pincéből, pisszegő hangokat hallottam.
Fölfedeztem, hogy a cella sarkában lyukacsos kis ablakszerű rács van és
a hang onnét jön. »Mi van azzal a pappal, akit most hoztak be?”, hallottam
odaátról, miközben letérdelve fülemet a rácsos lemezre szorítottam.
Én vagyok, válaszoltam... Hát ti kik vagytok? Zichy Péter. A gróf? Válasz
nem jött. Tehát ő volt. És ki a másik? Wesselényi Miklós... diák.
No nem keveredtem valami rossz társaságba, röppent át agyamon...
Egy főrangú úr, egy diák, egy parasztfiúból lett pap. Már csak egy
munkás hiányzik, gondoltam magamban, de ezt nem mondtam... és akkor
itt képviselve van az egész magyarság, az egész Magyarország. Hány óra
lehet, kérdezik? Nem tudom, mert a még menyasszonyomtól kapott
Eterne márkájú svájci karórámat egy főhadnagy lecsatolta, mielőtt
ebbe a cellába dugtak és elfelejtett még elismervényt is adni róla, annyira
megörült neki. (Azóta sem láttam viszont.)
Kihallgatás. Jupiterégő a szemembe világít. Alig látok a rettentő fénytől. A
sötét háttérből a terem színpadi részéből elváltoztatott hang, mint az
Ember tragédiájából az Úr hangja félelmetesen hasít belém.
Zuhatagoznak a kérdések. Hogy hívják? Mit akartak? Nekem másképp
mondta.... ne hazudjék! Ne nevessen! Nekem ilyen mosolygós a képem,
válaszolok. Ki az a Pali! Ne tagadja, ismeri maga! Megint hazudik, ismerem
magát... megismerkedtem magával, egy szava sem igaz! Ki lehet ez? villan
át rajtam. De borzasztó ez a hang. Amikor aztán takarom a szemeimet a
könnyeztető fény elől, előugrik a sötét háttérből századosi egyenruhát
32
viselő ismerősöm és azt mondja: „Szerbusz Sanyi, megismersz?”... Meg.
Csak ennyit mondtam……
…..Az egyik őr azt kérdezte a másiktól.” Á kréématórium béé van már
fütve? Úgy látszik egy vidékről valók voltak. „Béé, van ötszáz fok máá,
annyi elég lesz neki.” „Akkor csak tegyél még rá, hogy jobban
megfőjön!”
Mivel magamat is jó kedélyű embernek ismerem, ez a tréfás hang
megóvott attól, hogy Husz Jánosra és a többi máglyán halt vértanúra
gondoljak, de nem elkeseredve, pedig volt a sorstársak között nem
egy, akinek a kihallgató tiszt azt mondta: jegyezzék meg maguknak,
nekünk még a maguk csontjairól sem kell elszámolnunk!”
Én attól a gondolattól remegtem, hogy egyes cellába tesznek, mert a
társtalanság borzasztó még a halál órájában is.
Nedvességdús, csillogó betonalapú cellában találtam magamat. A jó
humorú őr kioktatott, hogy senkivel sem szabad beszélgetnem. Egy
kis pókot találtam a fal szögletében és a zsebemből előkotorászott
morzsát tettem a hálójába. Reggel mindig az volt az első, megvan-e
még lakótársam? Mindvégig kitartott cellámban, hiszen az is élő volt és
rab volt. Kenyerem órák alatt kékszínű lett a fülledt, nedves
levegőn, mert a penésznek kedvezett az, ami nekem fojtogató volt.
Felcsapódik az ajtó. Nyomás kifelé! - ordít az őr. Előre, álljon meg, falhoz,
kopogtasson, nyisson be, visszhangozták a falak az őrök megszokott
tudományát. Harminc év körülinek látszó, hozzám hasonló arcélű férfi
elmerülten olvasta a Károli Gáspár fordította Bibliát.
- Vigyázz, szólalt meg bennem egy hang, nem vagy már kezdő!
Megszólal a felkészült hang: „Magam is evangélikus vagyok,
presbiter a Deáktéri Evangélikus Gyülekezetben. Együtt van már a
presbitérium, csak a püspök urat várják, talán már el is késtem, mert
oda kell mennem. „Ezekkel a szavakkal fogadott a kihallgató, civil ruhás
tiszt. Hogy szavait hihetőbbé tegye, telefonon kérdezte, hogy
minden készen-e már? Megmondta a nevét, most már meg lehet
írni: „Berkesi András vagyok, őrnagy, ott van-e már a püspök úr?”
Igen, szólt vissza egy hang. Kissé közelebb hajoltam hozzá és inge
elején megláttam a monogramot: B. A. tehát nem hazudott, amikor a
nevét említette. „Mivel sietek, röviden csak annyit: tudja-e, mi lesz
a sorsa?” Igen, válaszoltam, holnap kivégeznek. „Igen, maga pap,
szálljon magába az éjjel, reggel ítélet nélkül felakasztják.” Abban a
pillanatban ezt elhittem teljes komolysággal, mert, amint majd később
látjuk, akkor ez nem is volt olyan rendkívüli dolog. Hány ember „eltűnt”
bírói tárgyalás nélkül örökre.
(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 31.old.)
33
II. FEJEZET
SZOVJETEK FOGSÁGÁBAN MAGYARORSZÁGON
OLOFSSON PLACID ATYA IS SZOVJET
BÖRTÖNBEN MAGYARORSZÁGON
(Olofsson Placid élete Ézsiás Erzsébet 56-57. old.)
1946. augusztus elseje, vasárnap volt. Ilyenkor szüneteltek a
kihallgatások, mert a szovjet tisztek a Balatonra mentek. Egyszercsak
nyitják az ajtót, bejön egy magas, jóképű tizedes, és előveszi az új
pénzt: Ilyen pénz van most Magyarországon - mutatta az első forintot.
Akkor már három hónapja nem tudtunk semmit a külvilágról. Amikor
kiment, mondom a többieknek: Kár, hogy ez a fiatalember a
Szovjetunióban született, ragyogó KALOT-legény lenne belőle. Abban a
pillanatban nyílik újra az ajtó, ugyanaz a fiú jött vissza, és a nevemet
mondja. Ahogy kivitt a folyosóra, rögtön az arcomba vágott az irdatlan
nagy kulcscsomóval. Az volt a szerencsém, hogy nem folyt ki a szemem,
de ömlött belőle a vér. Az aládúcolt folyosón egyik oszloptól a másikig
szédelegtem, úgy ütött-rúgott-vert. Aztán visszavitt a cellába, a kübli
mellé térdeltetett, és össze kellett tennem a kezem, mintha
imádkoznék. Amikor kiment, azt mondták a fogolytársaim:
Kellett neked KALOT-legény? Ma sem tudom, mi baja volt velem,
hacsak az nem, hogy pap voltam. Ezzel szórakozott vasárnap délelőtt,
de ugyanakkor megmutatta nekünk az új forintot. Egy szovjet embert
nehéz kiismerni, erre később rájöttem.
Szeptember elején átvittek minket a Conti utcai szovjet börtönbe, ott
székelt a hadbíróság. (Most a rendőrség épülete, beszéltem is az
emléktábla avatásán.) Soha senki nem látogathatott, nem is tudtak
rólam, mintha már nem is éltem volna ... Ügyvédem nem volt, még
hivatalból kirendelt sem. Azt mondták, annyira világos a
bűncselekményem, hogy nem kell ügyvéd!
Tizenhárman voltunk a perben, sokukat akkor láttam először. Hihetetlen
hazugságok láttak napvilágot erről a perről a sajtóban és később könyv
alakban is. Pintér István „Így lett végre rend” című könyvének 1974-es
kiadásában van egy fejezet „Placid atya és a Bakonyi-brigád” címmel.
Ebben engem összeboronálnak az általam soha nem hallott Bakonyi-
brigáddal, Vágh József jezsuitával, akivel később a lágerben találkoztam,
valamint két egyetemistával. Mi vezettük állítólag az 1946. június közepén
leleplezett összeesküvést. „Mire a rendőrség az egyetemen talált
röpcédulák nyomán letartóztatta a fasisztákat, már egy szovjet
tiszthelyettes halála terhelte az ellenforradalmi bandák lelkiismeretét” - így
a szerző. Ennél is cifrább Radványi Dezső, volt ávós őrnagy „Elfogatóparancs”
című könyve, amely holt híremet költi. (Kossuth Kiadó, 1968.) „Krimi-verité”
34
című fejezete regénybe illő elbeszélés arról, hogyan hallgatott ki engem az
Andrássy út 60-ban, régi diákomnak adva ki magát. Állítólag térdre
borultam előtte, sőt beismerő vallomást írtam, amelyből „kiderült, hogy a
demokrácia elleni ádáz gyűlöletében arra bíztatta tanítványait, hogy védjék
meg a hazát a vörös antikrisztussal szemben... Papi minőségében ő
nyugtatta meg az aggodalmaskodókat, hogy tettük nem bűn ... Világossá
vált: Olofsson Placid nemcsak diákvezér, hanem a nagypolitikához is köze
van.” A szerző állítása igazolásául „korabeli dokumentumokat” idéz, ami
nem más, mint a magyar sajtó, nevezetesen a párt lapja.
Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv
58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján ítéltek el. Az 58-
as a politikai paragrafus. A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt
még tagadni sem tudtam. Aki lelkipásztori munkát végzett a háború
alatt, arra mind rá lehetett fogni, hogy antibolsevista propagandát
folytat. Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat.
8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem,
mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a
hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több
nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az
embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a
másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag
felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a
fegyveres harcról, azt válaszoltam:
Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére.
Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít. Ezt
a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való
uszításnak....
Magyarok az amerikaiak hadi fogságában
(Oláh Károly emlékezik Életregény című kéziratában)
Második nap egy amerikai tiszt magyarul beszélő katonával
érkezett a táborba. Kérdezte, ki a parancsnok, hányan vagyunk,
személy szerint nem irogattak, nem vettek nyilvántartásba. Adtak
valami papírt, amivel egy távolabbi nagy raktárba lehetett menni
élelmiszert vételezni. Egységes adag volt, tisztnek, közkatonának. Két
szelet kétszersült kenyér, lehetett 30 - 40 deka, egy darab húskonzerv
15 deka, két szelet csokoládé. Teát ömlesztve adtak valamennyit.
Rendszeresen naponként adták az adagot. A mi csapatunknak elég volt,
mellette a tartalékból kiadós ebédet főztek a szakácsok.
Őrizni nem őriztek, aki akart, mehetett bármelyik irányba. A hadnagy úr
átjárogatott a szomszédos csapatok tisztjeihez érdeklődni, mit tudnak,
mi lesz a további sorsunk, de azok sem tudtak többet. Vártunk, a fiúk
kártyáztak tétlenkedtek, unatkoztunk. A közeli folyó tiszta vizű volt,
lehetett fürödni. Meleg napok voltak, a kimosott alsó ruhák, törülköző,
35
hamar meg száradt a kiterített füvön. Valóságos üdülés volt, nem
éreztünk, hogy hadifoglyok lettünk volna.
………………….. A közbeeső nagy területeket, a senki földjének, demarkációs területnek
jelölték ki. Az is kiszivárgott, az amerikaiak, mindenkit beengednek, az
általuk elfoglalt területre ellenőrzés nélkül.
Az orosz oldalról is jöttek hírek, az oroszok az általuk elfoglalt
területeken, akik keresztül akartak menni, senkit nem engedtek
szabadon. Annak is híre kelt, akiket elfogtak, táborokba gyűjtik, viszik a
Szovjetunióban kényszermunkára. Mennyire voltak ezek a hírforrások
hitelesek?
………………… A magyar táborban egyre forróbb lett a hangulat a mi kis csapatunk
nem volt jelentős, csak 30-an voltunk már. A tisztek sem bírták a sok
molesztálást. Kapcsolatot kerestek az amerikai főparancsnoksággal. Mit
intéztek pontosan, nem lehetett tudni, csak a hír terjedt el, megyünk
haza. A tisztek is jönnek velünk, amerikaiak fognak kísérni Pestig,
átadnak a magyar kormánynak, az oroszok nem tarthatnak vissza.
Mindenki, én is hittem ebben a hírben. Főleg az tévesztett meg, hogy a
főtisztek is jönnek, amerikaiak kísérnek. Baj nem lehet. Ha főtisztek,
akiknek több félni valójuk volt az oroszoktól, nem félnek, akkor én mitől
féljek?
………………
A következő napokban, gyorsan követték az események egymást.
Valami ellen beoltottak. A következő napon orvosi vizsga volt. Ez
gyorsan ment, meztelenre kellett vetkőzni. Az orvos megcsípte a felső
karon meg a fenéken az izmot, akié hamar kiegyenlítődött, az
egészségesnek számított. Ezeket külön választották, fegyveresen
őrizték, a többivel ne vegyüljenek össze. Akiké lassan vagy nem
egyenlítődött vissza, azok betegnek számítottak. Ezeket visszaterelték
az emberek sűrűségébe. Az orvosi vizsgálat a következő nap
megismétlődött. Mindkét esetben, az egészségesek közt maradtam. A
táborról a régebben bent levőktől a következőket tudtuk meg pár nap
alatt. Németországban, Horn nevű város határában voltunk. A tábort a
németek készítették, mikor a zsidókat deportálták, gettónak nevezték-
mondták. Szökés ellen szöges dróttal volt, villanyárammal körülkerítve,
sűrűn magas őrállásokkal megtűzdelve. (Oláh Károly: Életregény)
Kenyérért, ennivalóért-esdekeltek
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 12-13. old.)
Az időjárás tavaszra fordult, és a Jóisten talán ezzel nyújtott segítséget,
hogy nem fáztunk. De az éhség az igazán kínozta az elgyötört
embertömeget, mert a negyedik napja, hogy fogva tartottak bennünket,
de enni még egyszer sem adtak. A 74-es útról Zalaegerszeg északi
36
részén ismét letért a fogolycsapat és Sümeg felé irányítottak bennünket.
Az elől haladó lovas kozák megállás nélkül hajtotta lovát és hátra-hátra
fordulva egyre csak azt hajtogatta: „Davaj! Davaj!”. A közvetlen
mellettem baktató Mózer Karcsi a fáradtságtól és az éhségtől egyre csak
azt mondogatta: „Jancsi, nem bírom az iramot”! Az első falu, amit
érintett a hadifogoly karaván Zalaszentistván volt, amit 46 év távlatából
sem lehet elfelejteni. A falun keresztül haladva a női lakosság zöme a
házak előtt állva figyelemmel kísérte a községünkön átvonuló
embertömeget. A szerencsétlen emberek szájából gyakran elhangzott az
esdeklő kérés: „kenyeret”, „ennivalót”! az átvonuló emberáradatot leső
asszonyok közül, akik valószínű saját hozzátartozóikat keresték a tömeg
között, egyre gyakrabban eltűnt egy-egy asszony, és pár perc múlva
kenyérrel a kezében megjelent. Az éhes tömeg valósággal kitépte az
asszonyok kezéből a hozott élelmet, és mint az állatok estek neki. Az
asszonyok szemében könnyek jelentek meg, és sírtak, mert átérezték
azt, hogy lehet, hogy akiket ők keresnek a sorok között, valahol azok is
hasonló helyzetben könyörögnek a lakossághoz egy kis élelemért. Egyes
asszonyok látva az éhségtől elgyötört emberekben, hogy némelyik a
kenyér „megszerzéséért” még verekedésre is hajlamos szomszédjával,
hogy ő szerezze meg az egész kenyeret, ezért a kenyeret felszeletelve
dobálták a foglyok közé. Ezekért a szelet kenyerekért is ádáz harcokat
vívtak az elgyötört emberek. Nagyon sok kenyér a földre hullt és szinte
eltaposták, mert egy szelet kenyér után száz éhes kéz kapott. A sorok
fölbomlottak és hiába ordítoztak és csapkodtak a lovas kozákok a
kancsukákkal, nem volt már a sorok között rend. Egy ilyen pillanatot
használtam én is ki, és a középről megfogva Karcsi kezét a szélső sorba
húztam. Ott nagyobb esélyünk volt arra, hogy élelemhez jussunk.
Jól a falu közepén jártunk, amikor az egyik ház kapujában megjelent
egy idős feketeruhába öltözött asszony, a karján jókora karkosárral,
amiben felszeletelt kenyerek voltak belerakva. A szerencsétlen idős
asszonynak arra már nem volt ideje, hogy szétossza a kosárban lévő
kenyérszeleteket. Az emberáradat ahogy meglátta a tele kosár
kenyeret, mint az őrült rohanta meg, és tépte ki a kezéből. Mivel én
ekkor a sor szélén haladtam, a felborult kosárból egy jókora szeletet
kikapva a Karcsit keresve félreugrottam a gubancba vegyült társaság
mellől. Ekkor iszonyatos dolgot láttak szemeim. Az egyik lovas kozák a
lovával a tömegnek hajtott, majd a síró idős asszonyt, aki az életet
mentő kenyeret adta ennek a nyomorult embertömegnek, ez az alávaló
részeg disznó a lováról lehajolva egy hatalmasat sújtott a kancsukával a
síró idős asszonyra. A gyomrom sajgott és fájt az éhségtől, de az
éhséget csillapító áldott kenyérből nem tudtam harapni, mikor ezt a
jelenetet végig kellett néznem. Egy pillanat tört része alatt oda tudtam
volna rohanni, és felemelni ezt a zokogó magyar édesanyát, aki drágán
fizetett a jóságáért, de a jó Isten áldja meg azért, amit tett. (Hegedűs
János 12-13. old.)
37
Meglátlak-e magyar hazám?
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 24. old.)
A bajai levente bajtársak ismét szétszéledtek és velük újból csak
reggel találkoztunk, amikor elrendelték a kísérőink a sorakozót.
Igyekeztünk ahányan csak voltunk bajaiak egy csomóban maradni, mert
azt reméltük, ha megérkezünk Székesfehérvárra együtt kapjuk meg a
papírokat és ismét együtt mehetünk haza. Mindez csak elképzelés volt,
ha visszagondolok rá 46 év után, de a sors nem így akarta. 1945. április
6-a péntek. A 15 000 főből álló hadifogolytábor lakói már elég korán
talpon voltak. Szinte minden ember már alig várta, hogy beérjünk a
városba, ahol az oroszoktól írást kapunk és mehetünk Isten hírével haza
a családunkhoz. A 15 ezres embertömegből nem akadt egyetlen egy
ember, aki ezt kétségbe vonta volna, hogy ez csak hazugság és
félrevezetés, hogy az oroszok igazolást adnak. Vakon hitt mindenki a
„felszabadító” vörösöknek és elhitte azt, amit ők terjesztettek. Az
időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, szinte felhőnek nyoma sem volt a
tiszta égbolton. A tábor lakóit nem kellett a lovas őröknek ébreszteni,
mert már szinte kora hajnalban talpon volt mindenki. Itt már sejtettük,
hogy az út nem tart sokáig, amíg a városba megérkezünk, ezért a bajai
társaság igyekezett szorosan együtt maradni. A mi elképzelésünk az
volt, hogy valószínű Fehérváron már elő van készítve az igazoló
„dokument” amelyre csak a nevünket írják rá, és már mehetünk is az
állomásra. Már azt is tervezgettük, hogy merre menjünk haza. Budapest
felé, vagy Sárbogárdnak? Végül úgy döntöttünk, hogy azért ha időbe is
telik az igazolás megszerzése, megvárjuk egymást.
Végre elérkezett a legelőször hallott orosz szó a „Davaj”!
Most mintha az egész tábor ezt a szót örömmel fogadta volna, hiszen ez
a szó azt jelzi, hogy már elérkeztünk az utolsó állomásra, és innét az út
csak haza vezet!
A kísérő lovas őröknek nem kellett a hadifogolytábort ébreszteni és
utasítani a további parancsra. Szinte szó nélkül verődtek 5-ös sorokba
és 15 ezer ember alig fél óra alatt katonás rendbe várta a további jelzést
az indulásra. Végre ismét elhangzott a már jól ismert szó: „Davaj”.
(Hegedűs 23. old.)
A hadifogolymenet beérve Székesfehérvárra, ahol szintén a háború és a
harcok nyomai voltak láthatók, szétlőtt házak, szinte sehol sem volt egy
ép ajtó vagy ablak. Némelyik ház és lakás teljesen ki volt égve, mert
minden csupa füst volt… civil embereket csak egész öregeket és
gyerekeket láttunk, valamint többnyire idős asszonyokat, akik a
sorokban elhaladó arcokat figyelték, hogy nem láthatják-e azt, akit
keresnek.
De orosz annyi volt, mint égen a csillag. Lovas kocsik, gépkocsik,
gyalogos orosz egységek mentek el mellettünk és be-be kiabáltak a
soraink közé. Az orosz szavakból csupán azt értettük meg, ami
számtalan szájból elhangzott, hogy „fasiszt”!
38
Mi egyből megértettük azt, hogy ezek a „vörös ördögök” fasisztának
neveznek bennünket. Bennünket, akik százszor többet ártottunk a
németeknek, mint az oroszoknak, bennünket neveznek ezek
fasisztának? (Hegedűs János 24. old.)
A már bent lévő hadifoglyok és a kint az úttesten „frissen” érkezők
között megkezdődött a beszélgetés. Kérdésünkre, hogy ők mikor jöttek
és eresztettek-e már haza valakit? – egyszerű volt a válasz! Volt, aki
már 1-2 hete itt van és majdnem mindennap jönnek újabb és újabb
csoportok, de haza még senkit sem engedtek. Sőt itt már olyan
szóbeszéd is elhangzott, hogy innét mindenkit kivisznek Oroszországba.
A hátamon is végigfutott a hideg, amikor ezeket a híreket hallottam.
Amikor ezt megemlítettem a bajai bajtársaimnak és előhozakodtam
azzal, hogy jobb lett volna útközben megszökni, többek azt mondták,
hogy az nem létezik, hogy bennünket leventéket kivigyenek az oroszok.
Az ülő sorok között megjelentek orosz katonák, akik fegyvertelenül, de
hónuk alatt a kenyérrel karórákat kerestek. A közelemben ülő Borsodi
Jóskának volt egy zsebórája, de azt édesapjától örökölte, és nem akart
tőle megválni, még akkor sem, ha éhen pusztul. A Bregmann Pista, ha
jól emlékszem elcserélte kenyérért a karóráját, amit még bérmálásra
kapott. Mivel sem nékem, sem Karcsinak nem volt óránk, ezért csak
szomorúan lestük azt, aki ilyen csere útján hozzájutott egy kis
kenyérhez. Egy jó óra után került sor az első soroknak a beengedésére.
A megnyílt nagykapunál orosz egyenruhás tisztek ötös sorokban
állították fel az újonnan érkezett hadifoglyokat, és megszámlálás után
beengedték őket a kórház területére, ahol már több ezer ember
tartózkodott. Most már egy jól „kiépített” körülzárt katonai lágerba
kerültünk, ahonnét a szökés szinte lehetetlennek látszott.
A székesfehérvári Szent György Kórház, amely területén a „megszálló”
orosz hadsereg felállította a hadifogolytábort, talán az ország
legnagyobb lágere volt. Csak becsléssel lehet megállapítani, hogy ekkor
1945 áprilisában hány ember tartózkodott ezen a területen. Mi Ságodról
15 ezren érkeztünk és itt a megérkezésünkkor legalább 25 ezer ember
tartózkodott. Így valószínűnek tartom, hogy legalább 40 ezer ember volt
a láger lakója. Azon a napon 1945. április 6-a péntekén, amikor most
már végleg bezárult a kapu mögöttünk, már végérvényesen
elveszítettük a szabadságunkat. (Hegedűs 25. old.)
Mert a láger területén a katonai egyenruhástól a vasutasig, a
finánctól a civilig mindenki megtalálható volt. Ezek a „felszabadító” dicső
oroszok nem teketóriáztak az „embergyűjtésnél”. Akit az úton elkaptak,
azt már a „Davaj” szóval máris terelték a többi közé. Hiába magarázott
kézzel-lábbal a szerencsétlen, hogy „ő katona, sohasem volt ő vasutas”!
Vagy ő csupán portás volt valahol, ahol egyenruhát kapott ezeknek a
barbár megszállóknak mindegy volt. A Sztálin-i gépezet szedte az
áldozatait, kellett a munkaerő, akit évekre kivittek a „felszabadítók” és
dolgoztatták őket, mint egy állatot. A körülzárt lágerek elnyelték a sok
39
százezer embert, kik közül csupán egy töredék került haza, de azok is
betegen, testileg-lelkileg összetörve. A „jutalom” az volt, hogy 45 évig
hallgatni kellett, hogy hol voltak, és mit dolgoztattak velük? De a
legnagyobb emberi aljasságot az itthoni talpnyaló kommunisták
követték el ezekkel az emberekkel, mert a megfélemlítés mellett még
sok esetben arra kényszerítették őket, hogy magasztalják az oroszokat,
hogy milyen jó soruk volt a lágerban. Ilyen szemetek még az oroszok
sem voltak, mint ezek a magyarnak titulált komcsi bérencek! 45 évig
hallgatni és hallgatni kellett azt a sok szenvedést és megaláztatást,
mind magunkba kellett fojtani, amit velünk tettek. A család még a
születendő gyermekeinek sem mondhatta el az igazat, hogy hol jártunk,
és mit műveltek velünk a „dicső felszabadítók”.
A Szent György Kórház, ahol a hatalmas tábor fel volt állítva,
szinte valamennyi épülete romokban hevert. (Hegedűs 25-26. old.)
Az ideiglenesen felállított „konyha” a szabadban volt elhelyezve, ami a
következőképpen működött. Az oroszok összeszedték a romok között
található fürdőkádakat és a kádak alá téglákat raktak úgy, hogy tüzelni
tudjanak alá. Így megoldják a főzőedényeket, mert azok a fürdőkádak,
amelyekben még pár hónapja a szaros betegek fürödtek, most ezek
lettek a tábori konyha berendezései. Ezekben a fürdőkádakban az
ideiglenes szakácsok főzték a kukoricakását a 40 ezer ember részére.
Ha belegondolok, 46 év után csak az oroszok tudtak így lealjasodni,
hogy ilyen módszert válasszanak az emberek étkeztetésére. Mert
számomra, ha benzines hordóba főztek volna, nem lett volna ilyen
undorító, mint a fürdőkádakban. De ezek a barbár „megszállók” még
röhögtek is azon, hogy az éhező tömeg milyen mohón falja be a
fürdőkádakban főtt kását. (Hegedűs 27. old.)
Csarni Andor: Latrina
(Focsani) Itt a kaja igen semmi volt, csak marharépa, csalánleves
meg vízbe főt kukoricadara járta, amíg ott voltunk. Amikor odaértünk,
már sok volt a beteg, azután meg a tífusz a vérhas meg a hideg tovább
pusztított. Édesapám is nagyon beteg lett, bedagadt a feje. Elvitték
tőlünk és én őt többé soha nem láttam. Az illemhely is olyan volt,
hogy... no... latrina. Négy-öt méter széles, tíz méter hosszú gödör, rajta
keresztbe tett gerendák, olyan ritkán, hogy ráguggolva végezhette az
ember a dolgát. Volt, aki legyengülve, szédelegve ment oda s a levizelt
gerendán megcsúszva beleesett. Ott fulladt meg. Nem is törődtek vele.
Hát ezért sem mentek ki szívesen az emberek.
Itt meg hazajövet a falunkban a románok kaptak el, s zártak be a
zsolcai fogolytáborba. (Zsiros S: A front alatt)
40
Az NKVD (GPU) kezében
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 50.old.)
A szovjetek állítása szerint, mi önként jelentkeztünk, ami valóban
így volt, de más lehetőségünk nem volt. Vagy Németország, vagy a
“Kopjás” szervezet. Senki sem akarta közülünk hazáját elhagyni, ezért
választotta inkább a “Kopjás” szervezetet! És most, amikor éjszakánként
halljuk a lövéseket, minden elképzelhető rossz megfordult az
agyunkban. Az egyik reggel, amikor őreink a WC-re kísértek bennünket,
megdöbbenve láttuk, hogy a tábori WC árka pár méteres szakaszon be
van temetve. Mikor ismét bezárult a szoba ajtaja mögöttünk, a
szobatársak másról sem beszéltek, mint a látottakról. Voltak, akik
határozottan állították, hogy amire gondolunk, az butaság, az oroszok
senkit sem végeznek ki, de akik már több hete az NKVD
“vendégszeretetét” élvezték, minden elképzelést lehetségesnek
tartottak. Az egyik egyenruhás katonatiszt, akit szintén az NKVD tartott
fogva elmondta, hogy ő az orosz frontot megjárta és a saját szemével
meggyőződött arról, hogy milyen kegyetlenségeket hajtottak végre az
oroszok. Mindazok, akik kétségbe vonták, és azt állították, hogy az
oroszok senkit sem bántanak, másnap meggyőződhettek arról, hogy az
állításunk sajnos igaz. A következő eset tárult a szemeink elé az ezt
követő napon: a reggeli vécézésre kísértek őreink a kertben felállított
latrinára. A szobatársak közül többen elfoglalták helyüket a tábori
vécén, és megdöbbenve látták, hogy a mély árokból egy feketenadrágos
láb, középen piros csíkkal és cúgos cipővel kandikál ki. A láb körül
frissen betemetett homokos föld arra következtetett, hogy a WC
árkában egy magas rangú tiszt alussza örök álmát. A nadrágja színéből
csak arra tudtunk gondolni, hogy az áldozat rendőrtiszt lehetett, mert ők
viseltek ilyen egyenruhát. Valószínű, hogy az éjszaka folyamán, mikor őt
az NKVD kivégezte, nem kellő figyelemmel temették el.
A hideg végigszaladt a hátamon, amikor a gödörből kiálló lábat
megláttam. Abban a pillanatban ismét az jutott az eszembe, vajon én is
ilyen szaros gödörbe leszek betemetve? A szüleim még azt sem fogják
megtudni, hol porladnak csontjaim? A félelem, az oroszok iránti gyűlölet
vett körül és kétségbe esetten imádkoztam magamban: “Uram Istenem!
Ne add, hogy így kelljen meghalnom!” Még azt is elviseltem volna, ha az
NKVD nyilvánosan falhoz állít és kivégez bennünket, mert akkor
legalább egy közös sírba kerülök bajtársaimmal és a tömegsírt legalább
meg tudja a magyar nép és talán néha egy szál virág is kerül a sírunkra.
De itt ebben a szaros gödörbe feküdni, amit lehet, hogy pár hét után, ha
megtelt, eldózerolnak és még a nyoma sem marad, számomra ez
borzalmasnak tűnt. 40 év után 1985-ben felkerestem családommal a
szombathelyi “Bagolyvárat”, ahol raboskodtam, és megnéztem a kertet,
ahol egykor a tábori WC állt. Most ezen a helyen egy palatetős raktár
vagy melléképület áll, de még ekkor is végigszaladt a hátamon a hideg,
hogy mit láttam itt 1945. május első napjaiban. Lehet, hogy a háború
41
végeztével azokat, akiket az NKDV kivégzett, kihantolták, és méltó
helyre temették őket, de az is lehet, hogy a csontjaik ott porladnak az
épület alatt. Az a kép, ami a szemeink elé tárult, most már mindenkiben
eloszlatta a legkisebb reményt is, hogy az oroszok senkit sem végeznek
ki. Igen, ez a tény! Itt mi saját szemünkkel láttuk azt, hogy mire képes
az orosz NKVD! Ezeknek többé hinni nem lehet. Ezek barbár népek, még
a saját fajtájukat sem kímélik, hát akkor hogyan kíméljenek bennünket,
az ellenséget! (Hegedűs János 50-51.old.)
Az oroszok átvesznek és a Szovjetunióba hurcolnak
(Oláh Károly: Életregény)
Már jól bent lehettünk az orosz zónában, az oszlopot
megállították. Az amerikai tisztek az orosz tisztekkel valamit beszéltek,
kezdték számolni az embereket, valamit írogattak. Annyi orosz lett
hirtelen, mint a méhraj. Két órán át tarthatott a számolás. Ezután az
amerikaiak megfordultak, mentek vissza, az oroszok kísértek tovább.
Az oroszok egy hatalmas táborba irányítottak. Egy szál fű nem volt a
táborban.
Két napig nem szóltak hozzánk. Az orosz katonák sűrűn jártak közénk,
átmotozták a motyóinkat, ami tetszett nekik, elvették. Különösen az
órát, gyűrűt, öngyújtót, pénztárcát vették el szívesen. Akinek lánc volt a
nyakán azt is.
Két napon át ételt nem adtak. A vízben volt a legnagyobb hiány. Tőlünk
legalább 200 méterre volt egyetlen vízcsap, ahol éjjel, nappal hosszú
sorok álltak, órákba telt egy kulacs vízhez jutni. Összeszedtünk 8, 10
kulacsot, így ritkábban került sor rám, hogy órákat várakozzak. A wc-vel
hasonló volt a helyzet. Távol a tábor szélén volt egy fedetlen wc sűrű
lyukakkal. Itt is várakozni kellett, míg egy szabad lyukat találtam
Új szavak hangzottak, először hallottam, hogy a csája a teát, a kleba
kenyeret, a brigád a csoportot jelenti. Örökre megmaradt az
emlékezetemben. Az ebédnek nevezett ételről, azt tudom túlzás nélkül
mondani, moslék volt. A finnyás disznó nem ette volna meg. Öt napig
nem tudtam megenni, a tartalék konzerven tengettem magam, amit az
útra adtak az amerikaiak. Igaz két napig, abból a moslékból sem adtak.
Így lett az öt nap. Öt nap után, már szédelegtem az éhségtől, behunyt
szemmel, utálattal kénytelen voltam enni.
Davaj ! Davaj!
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 31-32. old.)
Irtózatos félelem fogott el, de azt hiszem ebben a félelemben a
többi bajtársam is osztozott. Legalább tíz, állig felfegyverzett orosz
katona vett bennünket körül két farkaskutyával és ránk parancsoltak,
hogy kettesével álljunk egymás mögé. Az orosz katonák, akik
körülvettek bennünket, arcukon a mindenre elszánt képet mutattak.
42
Ezek a barbár “felszabadítók” talán a legkisebb gyanús mozdulatra
képesek lettek volna szitává lőni bennünket. Mivel itt még tolmács nem
volt, a “davaj, davaj” szó elhangzásából következtettünk arra, hogy mit
kell tennünk! Kettesével egymás mögé állítottak bennünket, majd
ordítva mutogatták, hogy a kezeket tegyük hátra. Amikor ez a parancs
elhangzott, egy szempillantást vetettem a mellettem álló Mózer
Karcsira, aki olyan fehér volt, mint a fal. Arra nem tudtam figyelni, hogy
az előttem állók és a mögöttem lévők hogy nézhetnek ki, de valószínű
jómagammal együtt valamennyien falfehérek lehettünk. Az agyamon
egy pillanat alatt átfutott minden! Ezek az ocsmány férgek azért
rakatták hátra a kezünket, hogy összekössék, majd elvezetnek
bennünket valahova, és tarkón lőnek bennünket. Hát bekövetkezett,
amit a propaganda hirdetett!
Az orosz GPU kezébe kerültünk! Ezek százszor rosszabbak a
német Gestapónál! Az GPU 1939-ben Lengyelországban 16 ezer lengyel
tisztet mészároltatott le ártatlanul a kezeiket dróttal hátrakötve tarkón
lőtték a szerencsétleneket. Majd jeltelen sírba eltemették őket, mint a
dögöket.
Vajon nekünk is ez lesz a sorsunk? Miránk is ez vár, ami a
lengyelekre? Hiszen azok 16 ezren voltak és mégis megtették! Hát mi,
akik csak itt, most hatan vagyunk, mi nullák vagyunk hozzájuk képes!
Szinte magam előtt láttam, ahogy odavisznek egy gödörhöz és a
pisztolyt a tarkómra szorítják! (Hegedűs János 39. old.)
(Fohász)
Édes jó Istenem! Segíts! Ne hagyd, hogy ilyen fiatalon elpusztítsanak
ezek az embertelen szörnyetegek, ezek a Sztálin hóhérai! Segíts
Istenem, hogy még láthassam az én drága jó édesanyámat és azt a
fáradt lelkű jó édesapámat! Ne add Istenem, hogy kivégezzenek és
engemet is egy jeltelen gödörbe tegyenek, hogy még az én szüleim a
síromat se tudják hol van! Nem akarok meghalni! Élni és élni akarok!
Bárhogy is, de élni akarok! Hiszen még nem is éltem! Mindössze 15 év
van mögöttem, és máris el kell búcsúznom ettől az élettől? Itt kell
mindent-mindent hagynom? A drága szüleim, a nagyszüleim, a barátaim
és a szeretett városom Baját, valamint az én kicsike szülőfalumat.
Mennyiért? És miért kell mind ezt itt hagynom? Miért? Miért? Mit
vétettem és vétettünk, hogy így állig fölfegyverkezve vesznek
bennünket körül ezek a kegyetlen gyilkos tekintetű vörösök? Hát mindez
azért történik, mert mi “Kopjások” voltunk? Hát mit tettünk, mi az
oroszoknak? Hiszen nem is láttuk őket, csak akkor találkoztunk velük,
amikor bevágtak bennünket a hadifoglyok közé. Ilyen és hasonló
gondolatok futottak át az agyamon és csak akkor tértem magamhoz,
amikor a bőrkabátos tiszt tudomásunkra adta az indulást jelző szót
“Davaj”! (Hegedűs J. 31-32. old.)
43
Aljas hazugság!
(Oláh Károly kézirat)
Június utolsó napja lehetett, a magyarokat egy nagy épület elé terelték.
Állítólag tábornok volt, aki kiállt az emeleti teraszra egy magyarul
beszélő tolmáccsal. Erős hangszórókon a következőket mondta:
„Magyarok, Sztálin elvtárstól a következő parancsot kaptam. A
magyarokat, nem tekinti ellenségnek, sem háborús bűnösnek.
Az egész világ tudja, a németek kényszeríttették ellenünk a háborúba.
Készüljetek fel, rövidesen 5000 embert haza fogunk szállítani.
Nevetni való volt a „készüljetek fel”, hisz nem volt semmink.
Mindenesetre megnyugtatott, a közérzetünk megváltozott. Most már
biztos hazavisznek. Arra még gondolni sem mertünk, ilyen magas rangú
tiszt, egy tábornok ne mondana igazat.
A magyar tisztekről sok rosszat el lehetett mondani, de az általuk
kimondott szó, az úri becsületszó volt, minden áron megtartották. Mi
nem tudtuk, hogy az orosz tisztek nem ilyenek. Később meggyőződtünk,
az egész orosz bagázs a legkisebbtől a legmagasabb rangig hazug. Mikor
megszületik, a bölcsője is hazug fából van faragva, hazug a pelenkája,
ha volt neki, hazug az anyatej, amit szopott. Hazug, erőszakos, buta,
kegyetlen emberek.
Június utolsó napja lehetett mikor útba indítottak bennünket gyalog. Azt
mondta a magas rangú tiszt, hazaszállítanak. Sebaj, megyünk gyalog,
csak haza, haza, haza!
Hajtanak, mint a barmokat
(Hegedűs János: Meglátlak-e még magyar hazám?)
És így ment ez napokon át. Ilyen volt a kíséret, az ellátás, az
éjszakázás. Ezeket nem ismételgetem. A pokoli út a júliusi forró
napokon tíz napig tartott. Az égető napon, az éhezésen, a fáradságon túl
a vízhiány, szomjúság volt a legkínzóbb érzés.
Én az oszlop vége felé levő sorokban mentem. A második napon már
gyakran lehetett látni eldobott pokrócot, köpenyt, egyéb tárgyat. A
harmadik napon nem volt olyan, aki valamit ne dobott volna el. Az üres
hátizsák is nehéz volt. Én is eldobáltam mindent. Egy váltásra való
alsóruhát, egy törülközőt hagytam meg és a kulacs, csajka maradt a
hátizsákban. Még az is nehéz volt. Több nap lehetett látni, a határban
dolgozó emberek, tehenes szekérrel jöttek utánunk, egész szekérre
valót szedtek össze az eldobott holmikból. Mosakodásra, fürdésre,
éjszakára ruhát levetni nem volt lehetőség hetek óta. Utoljára abban a
folyóban fürödtem, ami mellé az amerikaiak telepítettek. Ezeken a forró,
hosszú nyári napokon eső nem esett. Legalább az árkokban lett volna
valami víz.
Az egy kulacs víz a szomjúság csillapításra is kevés volt naponta. A
poklok pokla volt ez a menet. Már csak vonszoltuk magunkat. Az
életösztön, a reménykedés tartotta bennünk a lelket. Az keserített el,
44
nem tudtuk hol a vége. Üres utakon hajtottak, falun nem mentünk
keresztül, emberrel szót nem válthattunk. Többen voltak, akik fizikailag
nem bírták, kidőltek a sorból. Az őrök ott hagyták, nem is törődtek
velük. Mikor elhaladtunk távolabbra, lövéseket lehetett hallani. Nem
láttuk, csak sejtettük, agyonlőtték őket. Az oroszok előtt a hadifogoly
élete nagyon olcsó volt, nem számított többnek, mint egy légy élete.
A nyolcadik nap lehetett már, mikor templomtornyos település kezdett
látszani. Akik jobban tudtak tájékozódni, Bécset emlegették. Bécshez
közeledtünk. Újabb remény ösztönzött kitartásra, ha tényleg Bécs az,
melyhez közeledünk, akkor haza megyünk! És valóban, a romokban
heverő Bécsen hajtottak keresztül. Az őrök mintha a földből nőttek
volna ki, gomba módra megszaporodtak. Szigorúak, durvák lettek. A
sorból sem engedtek kilépni. Ha valamelyik civil adni akart gyümölcsöt,
durván elzavarták. Utána még egy éjszakát töltöttünk a határban, a
következő estére Pozsonyba érkeztünk. A mai napig sem tudom, Bécs
milyen távol van Pozsonytól. Nekünk két napig tartott amíg odaértünk
elkínzott fizikai állapotban. Betereltek az előzőhöz hasonló táborba, de
ebben nem voltak emberek, mármint foglyok. Annál több orosz volt.
Másnap ehetőbb, mosléknak nevezhető, de sűrűbb ételt adtak. Az
éhezés hosszabb időn át nagyon kínzó érzés. A kiéhezett ember nem
érzi az étel ízét, szagát, az ízlelő-szagló szervek kimerülnek,
elernyednek, mint más izmok, szervek. A hosszú ideig tartó éhezés, az
undoron is felülkerekedik. A tábor valamivel rendezettebb volt, mint az
előző.
Sorozatban voltak zuhanyzók, igaz hideg víz, de még így is jó volt, ilyen
hosszú idő után megtisztálkodni. Alsóruha mosására, szárításra is volt
lehetőség, mert 2 napig pihenő volt. Ivóvízből is kaptunk eleget. A
harmadik napon gyors orvosi vizsga orosz módra. Délután sorakozó,
kísértek az állomásra. Fegyveres őrök sokasága mellettünk. Matyarszki,
pasli doma !- furcsán, nevetve, mintha gúnyból mondták volna ezeket a
szavakat, megtanultuk az ocsmány szavakkal együtt, amelyeket igen
gyakran használtak.
Az állomáson az elmezavarhoz közeli állapotba kerültünk, mikor
megláttuk a hosszú vagon sort. A szellőző ablakai szöges dróttal
beszőve. Egyértelmű volt, nem haza, az Unióba visznek. Az őrök sem
titkolóztak, röhögve, gúnyolva, mutattak a szöges dróttal szőtt
vagonokra. Kurva matyarszki pasli doma, na szibir, jovfolye matty. Hadd
ne fordítsam magyarra az undorító szavakat. Főleg a Szibéria hallása
volt ijesztő. Puskatussal, durva szavakkal, kényszeríttetek a
marhavagonokba. Megszervezetten összeválogatott szerelvény volt, 25
zárt vagon, 2000 embert szállítottak benne. Nyolcvanan lettünk egy
vagonba zsúfolva. Az ajtót ránk zárták, levegőhöz is alig jutottunk.
Gondolkozni, szólni nem tudtam, halálfélelem vett rajtam erőt. Talán
csak orvosok értik ezt: mikor hasonló helyzetbe kerül az ember. Egy
45
hajszál választja el az őrülettől. Ha a szál elpattan, az ember élőhalottá
válik. Érzékek, idegek felmondják a működést, az ember megbolondul.
Nem emlékszem, mikor mozdult meg a szerelvény, mikor ment,
mikor állt.
A kerekek zakatolása a fejembe lüktetett: halál, halál, halál ütemesen.
Két napig sem étel, sem ital nem ment le a torkomon. Arra sem
emlékszem wc-én voltam-e.
Távoli vidékek rémképei elevenedtek meg, gyorsan eltűnnek, újból
megelevenedtek, eltűntek. Szibéria! Szibéria!!
A négy testvér
(Tóth Imre, a legfiatalabb testvér emlékezik 96. old.)
Mi hárman testvérek, mivel egy ideig Balmazújvárosban
dolgoztunk, később értünk Focsaniba. Nem is voltunk együtt a
zsolcaiakkal. Pista bátyám, a negyedik testvér beállt Debrecenben a
vasútépítő századba. Senki nem tud róla, mi lett vele.
Focsaniban nem sokáig maradtunk. Egyszer jött egy komisszió, a láger
előtt egy hosszú asztalnál ültek. Nekünk sorban oda kellett mennünk,
ott megnéztek bennünket, a testünket, húsunkat, izmainkat, hogy ki
milyen erőben van. Ettől függően egyiket ide, másikat oda állították.
Így kerültem én Jóska bátyámmal egy oldalra, a másik oldalra meg
Sándor bátyánk. El se búcsúzhattunk. Soha többet nem láttuk egymást.
Azt sem tudjuk, mi lett vele. Hideg tél volt nagyon. Fáztunk, egymás
hátát dörzsöltük, hogy meg ne fagyjunk. Nem tudom, meddig mentünk
már, de Józsi testvérem rosszul lett, megfagyott a lába. Úgy megdagadt
mind a kettő, hogy széthasadt rajta a nadrág. Amikor aztán már nem
beszélt, nem mozgott és megállt a vonat, át kellett tennünk egy olyan
vagonba, ahol volt a többi megfagyott ember, a sok hulla. Én is
segítettem őt átvinni. Így már csak egyedül jutottam el a Donyeck-
medencébe. De nem is szeretek róla beszélni.
Csak mondjad, ha lehet - biztattam a kevésbeszédű, szűkszavú
Imrét.
Én Rubezsnajába kerültem, ott dolgoztam egy brigádban.
Zsolcai ki volt veled ott? Kristóf Pista bácsi, de ő egy évvel hamarabb
hazajött. Ott volt még Rabóczky Imre is, az, aki a Kassai utcán lakott,
de hogy mi lett vele, már nem tudom. Mindenki magával törődött csak.
Velük nem egy brigádba kerültem, ők már előbb Rubezsnajában voltak.
Nyár volt, amikor egyszer egy délután hívatnak le a kapuhoz.
Megijedtem, mert azt hittem, valamelyik civil panaszt tett rám, vagy
valakivel összetévesztettek. Megyek lefelé, hát a kapunál ott áll a
bátyám.
Melyik bátyád?
Akit kitettünk a megfagyottak közé, Józsi testvérem.
46
Hihetetlen - képedek el. Pedig így volt. Azért sem szeretek erről
beszélni, mert azt hiszik, fantáziálok.
Mit mondott a bátyád, mi történt vele?
Azt hitték, már meghalt, de voltak hárman, akik a vagonban nem
haltak meg, s zörögtek, majd egy állomáson letették őket és a városi
kórházba vitték. Meggyógyították, amikor hozzám került, már jól
volt. Együtt jöttünk haza.
A hatalmas tábor létszáma állandóan változott. Akit szelektáltak az
egyik alkalommal, az nem tudhatta, hogy legközelebb nem kerül-e
valamelyik transzportba. (Zsiros S. A front alatt)
Halál árnyékában
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 5. old.)
1946 őszén újra letartóztatva
Ebben a reménytelen, fojtogató ködben és esőben rohant velem is a
teherkocsi. Egyedül gubbasztottam a lócán, velem szemben két
fegyveres szovjet katona. Nem láttam, de éreztem, hogy már a
városban vagyunk és elfásult idegeim még azzal sem törődtek, hova is
megyünk. Hirtelen megcsikordultak a fékek – megálltunk. Kintről orosz
beszéd hallatszott, majd nyikorogva megnyílt egy kapu és a kocsi
begördült a kapuszín alá. Az őrök, akár csak én, egykedvűen
gubbasztottak. Ők már úgy látszik jól ismerték jeleneteit ennek a nagy
komédiának, aminek most én, magam is a szereplőjévé lettem.
Közben a kapu bezárult mögöttünk és a hátsó ponyvát felnyitották. Az
őrök is megmozdultak. A fiatalabbik rám mordult – „Kifelé”. Elzsibbadt
tagjaim először nehezen engedelmeskedtek, de azért csak
lekászálódtam szerencsésen. A kapu alatt marcona, vörös csillagos
katonák mindenhol. Éreztem, hogy tőlük sok jót nem várhatok. A
kapualjból lépcső vezetett valahogy az emeletre. Abba az irányba
tuszkoltak engem is az őrök. – „Felfelé” csattant fel mögöttem megint az
őr hangja és egyben, biztatásul – még jól hátba is lökött a géppisztolya
csövével. Lassan megindultam felfelé. A folyosó végül is egy
irodahelységbe torkollott. Megálltam. Szemben velem a falon, egy nagy,
ódivatú falióra éppen 8 órát mutatott. Odakinn is megkondult az öreg
katolikus templom órája… bamm… bamm. Majd ismét süket, halotti
csend. Az utolsó harangszó még pár másodpercig benn rezgett a
levegőben, mint egy segélykiáltás, majd elenyészett, hogy még csak
süketebb legyen a csend… (Adorján S. 5. old.)
47
„Ki tudja merre, merre visz a végzet?”
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 34. old.)
Mint kék égből a villámcsapás jött azonban váratlanul a hír: „Megkezdődnek a szállítások”... Akaratlanul is egymásra néztünk, hiszen ki tudja, nem utoljára látjuk-e egymást? Mindnyájunkon a bizonytalanság érzése vett erőt, hiszen ki tudja mit hoz a következő perc? Ki tudja pár percen belül nem hívnak-e téged vagy engem, s te mész északra, én meg délre s azután...? „Ki tudja merre... merre visz a végzet”... Baráti kezek akaratlanul is találkoztak egy utolsó, férfias kézfogásban... A magyar fiúk közül többen körülfogták Sally bácsit, az öreg meghurcolt, de meg nem tört győri kanonokot. Gyóntak, áldoztak, hiszen talán utoljára volt módjuk erre... Még a vad zsulikok sem zavarták őket, halálos csend uralkodott az egész cellában, szinte a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani... Éreztük, hogy ő - ég és föld, élet és halál ura - is itt van velünk. Itt áll közöttünk és vigyáz arra, hogy senki meg ne zavarja azokat, akik hozzá fordultak erőért... Mindenki hallgatott, magába vonult, hiszen mindenkinek volt mire emlékezni. Láthatóan mindnyájan éreztük, tudtuk, hogy most itt jár közöttünk az örök bíró - a rabtartóink által annyit ócsárolt, de mégis hatalmas, örök Isten... Mindenki szinte kővé meredve ült, s várt. Az öreg főpap pedig ősz hajával mintegy megdicsőülve, fényben úszó arccal s könnyes szemekkel áldotta meg az előtte térdeplőket... Dominus vobiscum... pax vobiscum... Isten legyen veletek... béke legyen veletek...(Adorján Sándor 34. old.)
Fogadalom Mindennapom ünnepnap lesz, hogyha hazatérek! Egy száraz darab barna kenyér kalácsként lesz étek. Verjen meg a nagy úristen, hogyha többet kérek.
Az élet nagy iskolát ad! leckéje egy tragédia, dráma, Tegnap még valaki voltam, senki vagyok máma! Átkozott légy mostoha sors, szennyes véres
bűnös kezed Semmi mást nem lehet várni csak rosszakat tetőled?
Széjjel zúztad ifjúságom bohó szép világát, Rámtetted a rabkölöncöt Krisztus keresztfáját! Tele könnytől, kínos úton csörgő béklyómat húzom Ki tudja, hogy meddig bírom?
Nagypéntek, egy új nagypéntek! Húsvétot már nem remélek Felsikolt bennem a lélek! Miért? Meddig? Vagy míg élek? Nem! én már többet nem remélek nem is kérek. Szívem az ver! Még sem élek!
A végső erőm összeszedve öklömmel A sorskereke küllőibe vágok, S a mindentől megváltó halál! Terád várok!
Völgyi József
Potyma, 1947.
48
III. FEJEZET SZOVJET HADBÍRÓSÁG ÍTÉLETEI
FUTÓSZALAGON
Még Budán harcok folytak
(Bien György Zoltán: Elvesztett évek 31. old.)
Budán egészen február 13-ig nagy harcok dúltak, viszont Pest
már február elején szovjet kézen volt. 1945. február 6-án délelőtt 11
órakor két tányérsapkás NKVD tiszt egy tolmács kíséretében bekopogott
hozzánk és nagyon udvariasan kérték, hogy szeretnének apámmal
beszélni, és hogy volna-e szíves követni őket egy megbeszélésre a
főhadiszállásra. A tolmács tudhatta, hogy mi az a „rövid idő”, mert
mondta, hogy apám vigyen magával egy váltás fehérneműt. Ugyanakkor
egy felületes házkutatást tartottak és találtak egy fülhallgatós telepes
rádiót, amit akkor használtunk, amikor nem volt áram. Ettől nagyon
felizgultak, és kérdezték, hogy kié ez a rádió? Mondtam hogy az enyém.
Nagyon izgalmasnak találtam a helyzetet, hiszen akkor csak 16 és fél
éves voltam. Kijelentették, hogy akkor én is menjek velük. Kicsit
megszeppenve, de ártatlanságunk tudatában, meg voltunk győződve,
hogy az egész csak egy cirkusz és minden rendeződni fog, ha
megtudják, mindez tévedés. Megcsókoltuk a 12 éves húgomat és
anyámat, mondván, hogy sebaj, nemsokára hazajövünk. Ekkor még
nem sejtettük, hogy mi vár ránk, és hogy apám soha, én meg csak 10
év múlva fogok visszatérni, megjárván ártatlanul egy olyan kálváriát,
ami kihat az egész életemre. (Bien 28. old.)
A hatodik napon kihallgatásra hívtak éjjel két órakor. Ez általánosan
elfogadott módszer volt, mert ilyenkor a vádlott teljesen ki van merülve
és a sötétben nem is tudja hol van. Miután felvették az adataimat,
mindenáron azt akarták tudni, hogy milyen kémszervezetbe vagyok
„betoborozva”. A tolmács nem tudta a „toborzás” szót és mindig
„táborozást” mondott. Én ezen mulattam, már amennyire mulatni való
kedvem volt. Egy százados volt a kihallgató és állandóan írt egy tollal
valamit. Ha mondtam egy szót, írt egy oldalt. Hiába mondtam neki,
hogy teljesen abszurdum, amit rám próbálnak fogni, de azt mondták,
hogy apám mindent bevallott és nincs értelme tovább ellenállni. Ez csak
előzetes kihallgatás volt és nem voltam kitéve semmi verésnek, vagy
durvaságnak. A tiszt már vagy húsz oldalt teleírhatott, én meg állandóan
azt mondtam, hogy nagyot tévednek. Az igen silány étkezés és a kevés
víz, valamint az álmatlanság miatt már kezdtem hallucinálni és elhinni,
hogy tényleg kém vagyok. Ezek voltak a könnyű idők. Akkor még az
„agymosás” szó nem volt közismert, legalábbis az én laikus gyermek
agyamnak. Ami ezután következett, azt az embertelenség lexikonjába
kellene beírni.
49
Kispestről Studebaker nyitott teherautón vittek és egy Damjanich utcai
ház sötét pincéjébe zártak, ami már zsúfoltságig meg volt telve
olyannyira, hogy mozogni sem lehetett és olyan fülledt volt a levegő,
hogy állandóan a fuldoklás érzését keltette. (45 év után még mindig
borzalommal gondolok ezekre a kínzókamrákra és éjjel sokszor
felébredek rémálmaimból). Ahogy a szemem kezdte megszokni a
sötétséget, próbáltam valahová leülni. Ez lehetetlen volt, mert a
zsúfoltság olyan nagy volt, hogy csak az oldalunkon tudtunk feküdni. Ha
már nem bírtunk feküdni az egyik oldalunkon, az egész sornak
egyszerre kellett megfordulnia. Ezt a szenvedést növelte, hogy alig
kaptunk vizet. Az evés naponta káposztalevesből és 40 deka fekete
kenyérből állt. Így aztán mindenki teljesen kimerült, mert aludni sem
tudtunk. A szükségletünk elvégzésére egy fedél nélküli kübli állt
rendelkezésünkre, amit naponta csak egyszer ürítettek. (Bien 29-30.
old.)
Nem kellett sok időt eltölteni a kínzókamrában, hogy az áldozat fel
legyen készítve a kihallgatásra. Teljesen kiéhezve, szomjazva, kimerülve
az áldozat mindenre hajlandó volt, csak valahogy megszabaduljon a
kínzástól. Mikor rám került a sor, a fiatal NKVD tiszt egy kancsó
jéghideg vízzel fogadott, mondván, megihatom, ha bevallom, hogy kém
vagyok. Agyam teljesen felmondta a szolgálatot és mindenre igennel
feleltem. El kell mondanom, megengedte, hogy mint az őrült
lekortyoljam a vizet. A kihallgatások általában egy-egy órát tartottak, és
egész éjszaka folytatódtak. Később a többi magyar fiúval beszélve
megtudtam, hogy végeredményben mindenki ugyanazon ment
keresztül, mint én. (Bien 31. old.)
Soha nem gondoltam, hogy ilyen szomorúságos helyzetben lesz az első
alkalmam átlépni a magyar határt. Egyszerre egy szép, kétemeletes villa
mellé értünk Badenben, amely Bécstől 25 km-re délre van. A ház
valamilyen előkelőségé lehetett, mert volt egy nagy borpincéje és sok
szobája. Hamarosan kiderült, hogy itt van a szovjet hadsereg duna-
medencei főparancsnoksága és egyúttal ez a szovjet ítélőbíróság
futószalagja is. Itt ezrek lettek elítélve, joggal vagy jogtalanul, a
legembertelenebb körülmények között. Legfeljebb 10-20 perces
„tárgyalás” után ezrek sorsa lett megpecsételve. Nem volt itt
fellebbezés, ügyvéd. Kinek volt ereje egyáltalán felmérni a történteket?
Ez nem volt más, mint egy győztes, kegyetlen hatalom bosszúja. Ki
tudhatta akkor, hogy tulajdonképpen Sztálin és cinkosai saját népével
ugyanezt tette az 1930-as évektől kezdve? Tudott-e a nyugati világ
erről? Voltak-e nagyméretű tüntetésen a kegyetlenségek ellen? (Bien
35. old.)
Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!)
50
Szibériai fegyház és száműzetés
(Bien György 37-38. old.)
A következő napon kihívattak engemet, és a folyosón
összetalálkoztam már majdnem tébolyodott apámmal. Nadrágját sem
tudta magán tartani, mert minden madzagot elkoboztak, és úgy látszik
nem volt képes megoldani, hogy valahogy a nadrágját magán tartsa.
Bevezettek egy szobába. Az ablak nyitva volt és a napfény megvilágított
egy íróasztalt, amely mellett három katonaruhás férfi ült. Középen a
bíró-ezredes, a két szélen meg fiatal NKVD tisztek, a „trojka”. Alig volt
erőnk a lábunkon állni, mégsem adtak széket, hogy leülhessünk. A bíró
oroszul megkérdezte egy rossz tolmácson keresztül, hogy megértettünk-
e mindent, ami a jegyzőkönyvben van. Tudván, hogy nincsen értelme
ellenkezni, hiszem nem is volt már lelkierőnk, azt mondtuk, hogy igen.
Az egész cirkusz az adatfelvétellel együtt talán 10 percig tartott. Azt
mondták, hogy most el kell hagynunk a szobát, mert tanácskozni fognak
az ítélet kihirdetése előtt. Kikísértek egy üres szobába, ahol
elfogatásunk óta először voltam négyszemközt apámmal. Testileg és
lelkileg úgy össze volt törve, hogy nem is tudtam vele értelmesen
beszélni. Csak fürkésztük egymás gondolatait ebben a hihetetlen
tragikus helyzetben. Kinézésünk miatt szörnyű benyomást keltettünk
egymásra. Csak a könnyek tudták tükrözni azt a szörnyű testi és lelki
megrázkódtatást, amelyen keresztülmentünk az utóbbi három
hónapban. Tudtuk, hogy innen élve aligha kerülünk ki. Vagy
agyonlőnek, vagy elítélnek valamilyen szibériai bányába, ahonnan nincs
visszatérés. Öt perc múlva a fegyveres őr mondta, hogy kész az ítélet és
visszakísért az ítélő-szobába. Ahogy beléptünk a „trojka” felállt és
kezdte oroszul kihirdetni az ítéletet. Mi csak bámultunk és hallgattuk a
szóáradatot. A tolmács aztán lefordította, és megtudtuk, hogy az Ukrán
Hadsereg 58-as paragrafusával kémkedés miatt apámat 15 év kemény
munkára, engemet pedig 8 év munkatáborba ítéltek. Ezek a számok
nem jelentettek számunkra semmit. Ki élhet ilyen körülmények között
15 évig, vagy akár csak egy évig is? Mi csak álltunk és mosolyogtunk,
hogy „szpaszibo” (köszönöm). Talán kicsit megkönnyebbülve
kitakarodtunk a szobából. Ez után egy majdnem üres pincébe zártak, de
elkülönítve apámtól. Friss levegő volt itt és elég hely. Persze priccsről,
vagy takaróról szó sem lehetett, mindenki a kemény földön feküdt.
(Bien 37-38. old.)
Ártatlanul 15 év
Dél tájban jön a kulcsár, az őrünk nyitja az ajtónkat és egyszerre
többünket név szerint szólít kimenni. Eddig csak egyenként és csak
éjszakánként, ezért szokatlan volt a jelenség. Felvezettek a kihallgatást
51
tartó szoba mellé, egy nagyobb helyiségbe, ahol nem volt más, csak egy
széles nagy asztal. Mögötte három borotvált fejű, magasabb fokozatú
katonatiszt. Mellettük állt a civil tolmács, aki eddig is ezt a szerepet
végezte. Más helyiségből is hívtak be fiúkat. Így felállva egy sorban,
elég nagy csoport voltunk. Amikor beléptünk, úgy tűnt, valami
ünnepélyes alkalom kezdődik. Amikor elrendeződtünk, rendesen
felálltunk, akkor a három tiszt felállt és a tolmács elkezdett beszélni.
Tudtunkra adta, hogy a szovjet állam hadbíró-tanácsa előtt állunk
Elmondta azt is, hogy a kiképzésünket háborús bűnnek nyilvánítják és
ezért a 19-58-8-9-es paragrafusok alapján a következő ítéleteket
hozták. (A torkomon éreztem szívem dobbanását, mi lesz ebből, milyen
ítélet vajon?)
Az egyik tiszt olvassa sorban a neveket és hozzá az éveket. Mikor rám
került a sor, nem hiszek a fülemnek.
Nevem és tizenöt év javító-nevelő munkatábor. Nekem még némi
magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy a plusz öt évet azért kellett
hozzáadni, mert bebizonyosodott, hogy hazatérésem után aktívan
hozzákezdtem a szervezkedéshez. Ez, a valójában megtörtént
„szervezkedés” abból állt, hogy egy magyarbánhegyesi Koczur István
szüleinek nyílt postai lapot küldtem azzal az értesítéssel, hogy fiuk él,
egészséges és útban van hazafelé. Semmi több, csak a cím és név! Kint
Ausztriában mondta Koczur, hogy arra megkérne, írjak idős szüleinek,
nyugtassam meg őket, ne aggódjanak miatta, jön hazafelé. Régen nem
tudtak már egymásról szüleivel. Tehát, ha hamarabb hazaérek, legyek
olyan szíves, tegyem meg neki. Május 13-án már otthon voltam, így
gondoltam, hátha még nem érkezett haza, hát írok. Vesztemre vagy
szerencsémre, ezt utólag már nehéz eldönteni. Lényeg az, hogy a
tizenöt évemmel kiérdemeltem az északi sarkkörön belőli lágeri életet.
Ide, túlnyomórészt tízen felüli elítéltek és a paragrafusok milyenségének
változata szerint kerültek az emberek. Velünk együtt ítélték el Bodré
Pistit is. Tíz évével nem került északra, mert kis évesnek számított. Őt
bent az országban, valamelyik lágerben helyezték el. Sajnos nem
voltam közelről vele együtt tovább sem, így csak annyit láttam, amikor
az ítéletet felolvasták, neve után nagyon sírt. Ebben nem volt egyedül,
hiszen sok mindenre gondoltunk, de arra nem, hogy el is ítélnek
bennünket és ilyen óriási évekre, akár, mint valami megrögzött,
többszöri visszaeső apagyilkost. Még azzal vigasztalt a tiszt a tolmácson
keresztül, hogy a 19-es szám az 58 előtt azt jelenti, ténylegesen nem
vettünk részt semmi akcióban, bevetésben, csupán elméleti
részkiképzésben részesültünk! Vajon mi lett volna ha… Biztos halál?
(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év rabmunka 66-67. old.)
52
Bénán is 10 év rabszolgaságra ítélnek
Keményfi Béla
Egy iskola folyosóján feküdtem. Körülbelül egyórai várakozás
után hordágyastul bevittek az első osztályba. A katedránál három
szovjet katona ült. Középen az aranyozott vállpántú, egyik oldalon a
piros T, a másik oldalon a sima vállpántos katona. Tolmács nem volt. A
három katona egymás között beszélgetett. Negyedóra elteltével
felálltak, az aranyparolinos tíz ujját felemelve közölte: Na rabotu
(munkára)!. Ezt a két szót azonnal megjegyeztem, nem értettem, de
sejtettem: tíz évet kaptam. Ezután gépkocsival elszállítottak. Nyitott
platón utaztam, jól körülnézhettem. Alacsony házikókból álló, szinte
falusias utcában, egy sárgára meszelt, téglakerítéses épület előtt álltunk
meg. Külváros lehetett. A kerítés tetején többsoros szögesdrót volt
kifeszítve. A kerítés sarkainál két-három méter magas őrbódék. A bódék
mellett befelé fordított reflektorokat helyeztek el. Az őrbódékban
gépfegyveres őrök álltak. Az utca túloldalán bő szoknyás asszonyok
üldögéltek. Az utcát kétoldalt gömbakácok szegélyezték. (Keményfi Béla
50. old.)
Olofsson Placid atyát is szovjet törvények alapján ítélik el
(Olofsson Placid atya élete, Ézsiás Erzsébet 58. old.)
Volt tehát egy hivatalos verzió, amelytől nem lehetett eltérni még
a hetvenes években sem!
Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv
58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján ítéltek el.
Az 58-as a politikai paragrafus.
A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt még tagadni sem tudtam.
Aki lelkipásztori munkát végzett a háború alatt, arra mind rá lehetett
fogni, hogy antibolsevista propagandát folytat. Én nem rózsacsokorral
vártam a szovjet tankokat.
8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem,
mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a
hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több
nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az
embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a
másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag
felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a
fegyveres harcról, azt válaszoltam:
Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére.
Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít.
Ezt a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való
uszításnak....
A 11-es pont: összeesküvés. Ezt a végén visszavonták, mert csupa
olyan emberrel hoztak össze, akiket sosem láttam. Szerintük az az
összeesküvés magasiskolája, amikor nem is ismerjük egymást!
53
Felmerül a kérdés: magyar állampolgárként mi közöm a szovjet
büntetőtörvényhez? A magyar törvény ugyanis nem bünteti az
antibolsevista propagandát, csak az orosz. Az Ideiglenes kormány
elnöke, Dálnoki Miklós Béla azonban még 1945-ben Debrecenben aláírta,
hogy kiadja azokat a magyar állampolgárokat, akiket szovjet bíróság
elé állítanak. Ez a győztesek törvénye. Vae victis!
Nem haragszom se rá, se a hadbíróságra. Az elnök, Roszinszkij
ezredes értelmes ember volt. Az utolsó szó jogán belekapaszkodtam
abba, hogy semmi közöm nem volt a nyilas terrorhoz. Tábori lelkész
voltam a Horthy hadseregben, de fegyveres szolgálatot nem
teljesítettem. Erre azt mondta: Értse meg, nekünk nem azokkal van
bajunk, akik akkor nyilasok voltak és most kommunisták, hanem azokkal,
akik akkor nem voltak nyilasok és most nem kommunisták.
Ezt az érvelést el kellett fogadnom.
Az ítélet
Szeptember 8-án és 9-én volt a tárgyalás. Tizenkét emberrel együtt
ítéltek el. A jogászhallgató és a műegyetemista ellen az volt a vád,
hogy megöltek egy szovjet katonát a Kamaraerdőben. Őket kettőjüket
halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották Sopronkőhidán. A
többieket velem együtt a Gulágon letöltendő szabadságvesztésre
ítéltek: heten kaptunk tíz évet, a többiek nyolcat.
Olyan naivak voltunk, hogy mosolyogva fogadtuk az ítéletet,
egyszerűen nem tudtuk elhinni. Bíztunk a kegyelemben, amit csak a
halálraítéltek kérhettek, de ők sem kaptak meg. A fiatalok szülei
minden követ megmozgattak, de nem sikerült.
Tíz év a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztés -
így szólt az ítélet. Akkor persze még nem tudtam, mi az a Gulág?
Mozaikszó, a Glavnoje Upravlényije Lágernovo Agyelényije rövidítése.
Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoportnak nevezi, de Oroszországban
senki sem hívta így. 1952-ben együtt raboskodtam a Moszkvai
Statisztikai Hivatal egykori igazgatójával, aki úgy tudta: három és fél
millió politikai fogoly van a tizenhatezer lágerben. A Szovjetunióban a
nagy számok törvénye uralkodik...(Olofson Placid atya élete 58. old.)
Golyó általi halálra ítélve
(Völgyi József 46. old.)
A háború elveszett! A háború befejezte előtt, még valamivel 1945
elején, úgy március-április táján a szovjet katonai elhárítók az NKVD
feltevésem szerint „valaki, valakik” sugalmazására, mint volt pápai
ejtőernyőst lefogtak. Majd közvetlen a front után magukkal cipelve
Veszprémben, Sárváron, Sopronban és Ausztriában több helyen
tartottak fogva (Fortenau, Mödling, Baden bei Wien). Itt zajlottak le a
kihallgatásaim, az NKVD főhadiszállásán. A kihallgatásaim csak éppen.
54
hogy befejeződtek – körülbelül júniusban egy nagyszállítmánnyal, ha jól
emlékszem, még a szombathelyi vonalon, vasúton Celldömölk, majd
Székesfehérvár, Budapest, Kiskunhalas, Temesvár s úgy az Al-Duna
deltán át Plojesti, majd a Fekete-tenger melletti Constanca tengerész
börtönébe ért véget az a „stáció”. Mint veszedelmes háborús bűnöst az
itt székelő katonai Tribunál golyó általi halálra ítéltek, mint kémet, mint
terroristát, diverzánst, szabotőrt. Nem győztem „örülni” e hangzatos
„címeimnek”! Hát igaz, hogy mint volt ejtőernyősre minden rám fért,
amit csak rám „pakoltak”! Az 58-as § 7-9-11. vádpontjait vették alapul
rá. Még most utólag is úgy tudom, hogy minden egyes pont is halálos
ítélettel járt, ért fel! Kegyelmi kérvényem benyújtása után, majd 51-53
napot vegetáltam a teljes létbizonytalanságban, amíg a Szovjetunió
„emberjogi” és „humanizmusa” nevében az élet-halál urai kegyelmet
gyakoroltak és 20 év megsemmisítő Gulág-rabságra változtatni
méltóztatták. Tehát megmaradtam. De minek? A lassú halálra. (Völgyi
43. old.)
(A háborúban belőlük nevelődtek kis az úgynevezett Sztálin-gyerekek!)
Nyugodtan lehetett őket ember formájú vadállatnak nevezni. Beszélni is
csak nehezen tudtak, káromkodás és szitkozódás nélkül. Állandóan
veszekedtek egymással is és őrjöngő gyűlölettel ordibáltak velünk, a
politikai foglyokkal. Az őrség ezt jól tudta, még talán hergelték is őket
ránk? Az őrség érzelmileg, tehát velük volt. Hiszen hát együtt voltunk,
mást nem tudtunk tenni, mint pária módra tűrni! És ezek a torzszülöttek
éltek is a helyzettel, még jobban tönkretették az amúgy is siralmas,
nyavalyás életünket…
Ahogy már említette, az őrség is ezeknek a (blotnojoknak, zsulekoknak)
adta az élelmet, a vizet szétosztásra és általában csak ezekkel a
disznókkal tárgyaltak. (Völgyi József, 46.old.)
Nem kértem kegyelmet…
(Adorján S: Halál árnyékában 25-27. old.)
Váratlanul újabb témacsere következett. Szüleimről,
testvéreimről kérdezgettek. Gyanút fogtam… az egész agyam
megfeszült…
Azután hirtelen németül szólt hozzám az egyik tiszt… Már-már a
nyelvemen volt a válasz, mikor végre kapcsoltam… nem szabad… hiszen
nem értek németül. Igyekeztem a lehető legbambábban bámulni…
sikerült. A főhadnagy intett az őrnek, kivezettek. Az előszobában kis
vaskályha duruzsolt barátságosan. Mellé ültem. Az izgalom
Valahol a sötétségben valaki kiabálni kezd... nem, nem adom, ez az
enyém... Segítség!... Durva káromkodás... a kiabálás hörgésbe fullad...
tompán csattan valahol egy ütés... dulakodás zöreje mindenfelől...
Hörgés, nyöszörgés...
Húzd le a csizmádat! - sziszegi mellettem is valaki.
Nem, nem barátom - tiltakozik valaki oroszul.
… te dög ... az ütések tompán zuhannak. Engem is végigtapogat egy
kéz, majd gyufa lobban... sötét, mindenre elszánt pofák. Láthatóan sem
a birgerim, sem a terepruhám nem nyerte meg a tetszésüket, mert
morogva belém rúgtak és továbbsurrannak a sötétben. Káromkodás,
jajgatás, nyöszörgés az egész szoba, de az őrség hallgat, úgy látszik a
Szovjetunióban az teljesen magánügy, ha valakit vagy valakiket
meggyilkolnak vagy kirabolnak.. Végre a hajnal bepislantott a rácsos
ablakon és első ördögi éjszakánk színtere láthatóvá vált. Az éjszaka
folyamán mindnyájunkat, „újoncokat” kiraboltak, irgalom, kegyelem
nélkül, de ők, a tettesek is itt vannak, velünk. Sötét tekintetű, mindenre
elszánt, marcona alakok.
Rablók
No és van még valami panasz? - Mit?... Hogy kiraboltak?... Ez már
más... Ki volt?... meg tudja mutatni? Mutassa csak meg, majd
intézkedem... - A panaszosokat elvitték, majd pár perc múlva vitték a
csibészeket is... No, most majd szorultok - gondoltuk nem kis
kárörömmel. Még tíz perc sem tellett azonban el, már jöttek is vissza a
panaszosok, s alig pár perccel utánuk jöttek a vigyorgó rablók. Úgy
látszik, kaptak... dicséretet, de amit azután az „árulkodók” kaptak, az
nem volt mindennapos. A nagy dübörgést, jajgatást, nyöszörgést
azonban már az őrségnek is muszáj volt meghallania, mert egyszer csak
nyílt az ajtó és az őr a verekedés okát akarta tudni. Hallj azonban
csudát, mikor megértette, hogy miről is van valójában szó, ő is a
banditáknak adott igazat, s még rúgott is párat a közelében vérében
fetrengő szerencsétlenek egyikébe. Hogyisne, hiszen az ő üzletüket
118
akarták elrontani... Hát nem szemtelenség, hogy valaki meri követelni a
magáét? Íme tehát a régi forradalmi mondás - gyakorlatban: ...„Először
a tiedet, azután mindenki a magáét”...(Adorján s 33. oldal)
Lopnak, csalnak, ölnek
(Szekeres I. Gyula 76. old.)
A ruhafélék örökké vándorolnak, hol ingyen, csak úgy, vagy élelemért.
No de honnan van élelem-tartalék? Pl. ilyen helyen is sok az új
jövevény, akik azért ezt, azt, ha még volt szerencséjük, otthonról
elhoztak és beosztva fogyasztottak. Pl. láttam én szalonnát vagy
szárított kenyeret enni, vagy szárított húst is. Persze csak éjjel, a
sötétben ették, mert nappal feltűnő lett volna, hamar kiderül. Szóval
elég változatosak voltak a módszerek, kifinomult és durva
megnyilatkozásukban egyaránt. Megtudtam az esti számláláskor, amikor
mindenki felállt sorba, hogy százan vagyunk. Itt is az erősebbek vitték a
prímet, belőlük volt az elosztó és a rendcsináló. Már nappal is
néhányszor megkörnyékeztek a tolvajok a paplan miatt, de a
húzogatáson kívül mást nem csináltak. Még nem vették el. Egyik
csendesebb helyre leguggoltam és ráültem az összetekert paplanra. Így
nem volt annyira feltűnő, mintha álltam volna. Reménykedte, hogy amíg
innen a tömegből el nem kerülök, meg tudom őrizni magamnak. Milyen
jó volt eddig is, jó lesz ezután is ráfeküdni. Tévedtem, mert, ahogy
sötétedett és már a parányi villany is alig adott fényt, bekövetkezett,
amitől annyira féltem. Odaólálkodtak körém ezek a sakálok és hirtelen
olyan lökdösést produkáltak, amilyen már korábban leírtam. Azon
vettem észre, hogy a paplant valamelyik húzza alólam.
Belekapaszkodtam, de olyan gyorsan kalapálták a fejemet, kezemet,
hogy kénytelen voltam elengedni. Pillanatok alatt a tömegben eltűntek a
terem másik, ellenkező végébe. Ott, arra voltak a fejeseik, a vezérek.
Néhány jobbindulatú körülöttem álló vagy ülő mondja, hogy menjek az
ajtóhoz és tegyek panaszt a paplan elvételéért. Majd ők segítenek
nekem elmondani az ajtónál, csak menjek oda. Előttem még a korábbi
képek megjelentek, amiket Constancában műveltek az ilyenek az
emberekkel. Nem akartam ráállni. De csak-csak odairányítottak az
ajtóhoz és már dörömböltek is. Jött az őr, kérdez. Mondom: „zabrálni
paplan” = elvették a paplanomat. Igen ám, de mögöttem is oroszul
mondtak neki valamit, amire kirántott a nagy tag katonaőr és nagyon
gyorsan úgy helybenhagyott, hogy már a kövön éreztem magamat és
úgy rugdosott, addig, míg meg nem unta. Közben kiabált és páplánt
emlegette. Amikor abbahagyta velem a cirkuszt, felállított fél kézzel és
belökött útravalóval együtt a tömeg közé. Még utánam szólt; „já dám
tibe varaváty paplan”. Adok én neked paplant lopni! Így bent még
mogorva szitkozódások közepette a vélt helyem felé mentem, ahol
reggelig guggolva és ülve azon ábrándoztam, Istenem, milyen emberek
ezek, akik így viselkednek. Akik belefojtják az emberbe még az
119
igazságérzetet is. Kifordították szavamat, a katonaőr elhitte, és azért
kaptam ki, mert el akartam valakitől lopni a paplanát. Most saját
bőrömön tapasztaltam, tényleg semmit nem érdemes panaszkodni, de
tartani sem, csak annyi személyes ruházatot és az evéshez
elengedhetetlen népies fakanalat, amivel a drága fekete leveset
kanalazzuk az másnapra annyira kiürült, üres gyomrunkba. Szomorú
voltam a következő napokban, ha lehet egyáltalán még fokozni. Nagyon
sajnáltam oly hasznos tárgyam elvesztését, édesapámtól már csak ez
volt az egyetlen megmaradt emlékem. (Szekeres I. Gy,)
Szóval helyemre sem értem, körbevettek hárman is ebből a kis tolvajok
társaságából. Ők is egyezkedhettek egymás között, ki kire száll rá. Ezek
rám vetették magukat. Először csak kedvező cserére nyújtottak
lehetőséget. Amit odaadtam, azért adtak ők is valamit. Pl. a jó kopjás
bakancsom is megtetszett nekik. Adjam oda. Mi lesz nekem helyette?
Adnak egy „laptyit”, ez sásból font bocskor alakú lábbeli. Madzaggal kell
fölkötni a lábfejre és lábszárra. Előnye, hogy majd később sok kapcát
lehet a lábomra tekerni és a lábam nem fagy meg a nagy hidegben.
Mert ott kint a zima (tél) nagyon hideg ám! Így vigasztaltak,
győzködtek. Az egyik magyar fiú odaszólt, ugyan add oda, úgyis elveszik
és akkor csak rosszabbul jársz. Lehet, hogy igaza volt, de mégis fájt a
szívem megválni a jó, puhabőrű, kényelmes bakancsomtól. No, de
tényleg, mi lesz, ha nem adom szépen, akkor meg verés kíséretében,
erőszakkal elveszik és akkor semmit sem kapok helyette. Mikor látta,
nem tágítok, csak fontolgatok, akkor még tett egy kedves ajánlatot.
Kapok egy „garbuskát”, egynapi kenyéradagot. Ez megcsillantotta
kedvemet és ráadtam magam annak a reményében, legalább amióta
eljöttem hazulról, először jóllakom kenyérrel. Előre elkértem a
cseretárgyakat és én is odaadtam a kedves, jó kis bőrbakancsomat egy
sás lábbeliért és egy napi kenyérért. Milyen üzlet volt? Ott jó. (Szekeres
I.Gy 76. old.)
……………………………………. A java persze ezután kezdődött, mert a sakálok még az esetleg épen
hagyott részeket kézzel-lábban remekül kiegészítették. Úgy, hogy annak
a politikai elítéltnek, aki netán a jó szóra, a tapasztaltabbak szavára
nem hallgatott, bizony a saját kárán kellett megtanulnia a börtön
rendszabályait, az erősebb kutya elvét. Jobb, ha meghúzódik és
csendben marad.
A második napon már megszabadultam a kabátomtól is, a zakómtól is, a
nadrágomat később vették el. Nem sokan voltunk magyarok, az
egészhez viszonyítva. Több nemzetiségből tevődtünk össze. A létszám
zöme orosz volt. Hiába volt pl. orosz egyik új jövevény, őt is
odaszólították az ítélőszék (pódium) elé és jól kikérdezték. Hallottuk,
hogy frontos katonának mondta magát és százados volt. Az
egyenruhájában jött be, de természetesen rangjelzés nélkül. Mikor
befejezték a bőséges terjedelmű kihallgatást, akkor vele is alkudozni
120
kezdtek a vetkőztetést illetően. Látom, nem akar kötélnek állni, csak
vitatkozik, és jól odamondogatja nekik, a főnököknek. Nem értem, de
gondolom a szavaikból, hogy ez a tiszt nem tekintette ezeket semmire.
A főnökök megunhatták a sok vitát és intettek a fullajtároknak, akik
akkorára már ugrásra készen álltak, csak az intésére vártak a legfőbb
rémúrnak, a vezérnek, aki annak tarthatta magát az ott levő tömegen. A
jel megadására ugrottak a sakálok és leteperték a tiszti egyenruhában
levő embert egy pillanat alatt és fejjel bedugták a pódium alá annyira,
hogy a lába kint maradjon csizmástól. A csizmát addig cibálták, amíg le
nem jött a lábáról. Mikor lehúzták, akkor erős hangú szitkozódással még
beljebb rugdosták és vigyáztak, hogy ki ne tudjon onnan jönni, míg meg
nem bánja elkövetett bűneit. Ha mégis próbálkozott volna kimászni,
akkorát rúgtak bele, hogy azonnal visszahúzódott. Úgy látszik,
lebecsülte ezeknek az ott levő erejét. Nem tudom miért, máig sem
tudom ki lehetett ez az ember, de akkor is, de még ma is, ha eszembe
jut, nagyon sajnáltam és megszántam azt a szegény embert. Ahogy
elbántak vele, az nem emberi, hanem állati, de talán az állatokra nézve
is sértő.
Rettenet ukrajnai lágerekben
(Dr. Keményfi Béla 73. old.)
Még a kórházban feküdtem, egy vasárnap a magyarok kivittek a barakk
elé a levegőre. Karcsi meszesgödröt ásott az új barakk építkezésénél.
Cigarettaszünetet tartott, majd lapátját a gödörbe dobva odaszólt
hozzánk. – Mondjátok, hát van Isten? Még vasárnap is dolgozni kell – és
rálépett a gödör oldalába vájt lépcsőfokra. Lába alatt a lépcsőfok
leszakadt, és a három méter mély gödörbe esett. Belső vérzéssel hozták
be a kórházba. Ebből talán még felgyógyult volna, de lelkileg nem bírta
a rabságot elviselni, összeroppant. Mindenáron meg akart halni. A hazai
leveles dohányból főzetet készített, megitta, nem lehetett megmenteni.
Jancsi, az ungvári fiú magába zárkózott, hallgatag, soványka gyerkőc,
egyáltalán nem nézett ki tizenhét évesnek. Nem tudom, milyen vád
alapján ítélték öt évre. Vérhas vitte el. A huszti cigány vándorkovács
volt. Herkulesi erővel rendelkezett. Miért csukták le, nem tudom, sose
beszélt erről. Az orosz rabok rászedték, hogy a hazulról hozott szalonnát
cserélje el levesre, mert a legyengült szervezetűeket hazaengedik.
Szorgalmasan cserélte a szalonnát a löttyre, azonban ereje nem
fogyatkozott. Valaki azt javasolta neki, hogy egyen meg egy darabka
szappant, attól hasmenése lesz. Megette, három nap múlva szörnyű
kínok között távozott közülünk. Mellettem halt meg a kórházban, még a
vérhasas időszak előtt.
Idill Zsuzsival, a fiatal munkácsi elítélt nővérrel Zsuzsi, a munkácsi kislány pékségben dolgozott, és egy reggel egy kétkilós kenyeret vitt haza, amint azelőtt szokták, hisz a pékeknek korábban a maszek világban járt egy kenyér. Drágán fizetett érte, öt évet kapott. Egyszer azzal állított be
121
hozzám, hogy terhes akar lenni, mert akkor nem kell a kőbányában dolgoznia. A terhes nő legalább átmenetileg könnyebb munkát végezhet. – Miért nekem mondod?
Te szimpatikus vagy nekem, azt szeretném, hogy magyar legyen a
gyerekem apja. Most egyedül fekszel ebben a szobában, este jövök és
melléd bújok. Jó? – mondta, és pirulva elrohant. Este takarodó után –
miként sikerült a női zónából kijönnie, nem tudom - beállított.
Levetkőzött és mellém bújt. Hiába mondtam, még nem voltam senkivel,
nem tudom, mit kell terhessége érdekében tennem. – Bélám, én sem –
válaszolta. Gyönyörű testét kreol bőr fedte, kibontott fekete haja
hátközépig ért, szűzies kemény mellei feszesen álltak, mellbimbói
hegyesedtek, ahogy hozzám simult. Pár hónapja ült csak, nem látszott
testén az éhezés. Kemény combjai közé fogta lábaimat, simogatott,
csókolgatott. Megtanított a csókra. Hasztalan, nem tudott alkalmas
állapotba hozni. Hiszen már majd három éve nem laktam jól,
csontjaimat jóformán csak bőr takarta. Eredménytelen maradt
éjszakába nyúló kísérlete. Hajnalig jól elbeszélgettünk. Pár hónap múlva
meglátogatott. Hasa gömbölyödött, mellei duzzadtak. Elmondta, az
elítélt szovjet pilótából lett felcserrel feküdt le, tőle esett teherbe. Most
könnyebb a sora, újságolta, a mosodában dolgozik. Többet nem
találkoztam vele.
(Dr. Keményfi Béla 75. old.)
Emberibb világ képe lassan ködbe vész
(Adorján S: Halál árnyékában 32. old.)
Így kezdtem magam is lassan megismerkedni annak a különleges
államrendnek a belső képével, amelynek dicséretét a baloldali sajtó
szünet nélkül zengte, harsogta teli torokkal... a világ minden táján.
Magam is kezdtem megszokni a törvényeit, beletörődni a rendjébe. Bár
minálunk otthon, korántsem számított a rablás foglalkozásnak, sem
erénynek, de lassan az ember hozzájuk szokott. A régi „emberi világ”
képe lassan ködbeveszett és helyét az erőszak és kegyetlenség világa
vette át. Érdekes volt látni, hogy itt, az „egyenlőség hazájában” sincs
valójában egyenlőség, hanem még a börtönök rabjai is kasztokra
tagozódnak. Mi, például - politikai rabok -, örülhetünk, hogy élünk és
kitüntetésnek vehetjük, hogy egymáson alszunk, míg a „bandita urak”
nyugodtan nyújtózkodnak. Ha meg éppen táncra volna kedvük, csak
reánk ordítanak és elvárják, hogy szó nélkül üljünk egymás nyakába.
Ellenkezésről szó sem lehet. Ha valaki mégis megpróbálná, megnézheti,
hogy hány foga marad épen, hogy a bordáiról ne is beszéljünk.
(Adorján 32-33. old.)
122
Olyan volt ez itt, mint Auschwitz
(Völgyi Józset 71. old.)
Csak gázkamrák nélkül. A bűnösök már biztos nem élnek, hát akkor ki
legyen a felelős ezekért a szörnyűségekért?
(Völgyi József: Magyar holokauszt 62. old.)
Puffadt arcán már régen szétkenődtek az emberi vonások, de némileg,
ha jól megnézzük, sejtetik még az úgy 28-30 éves férfit. Szája körül két
mély árok, érzelmeit visszaiszkoltatja, mintegy csiga a házában. Néz: a
többiek sorsa nem az övé. Nem érdekli. Ő nem közösködik. Ő maga a
megtestesült közöny! Elvizesedett lábai térdig dagadtak, vörös sebekkel
tele a skorbut nyomai. Ő még talán bizakodó és nem is sejti, hogy már
nem sok, ami neki hátra van… Én pedig rémülten veszem észre
magamon, hogy szókincsem elsablonosodott. És minden ellaposodó,
durva, nyers és szegényessé válik, akár az érzésem, amelyek jó, ha
még egyáltalán élnek bennem. A mondanivalóm fele legalább trágár,
káromkodó. Éreztem, hogy belém költözött nyomasztó lágerérzet és
depresszióba süllyedtem, és antikrisztusivá, istentelenné váltam. Holott itt kellett volna az Égiekhez folyamodni. De be kell valljam így utólag, mint keresztény ember el-elfogott a misztikus félelem a felettünk lévő
ismeretlen hatalmasság irányomban! Aminek hatására aztán megpróbáltam megemberelni, megregulázni a „rothadásnak” induló lelkivilágom. (A
szeretetlenség elérte hatását!) És még ide kívánkozik, illetve csak hadd jegyezzem meg: a következő bunkó szovjet rabtársi specialitást, az emberi méltóság semmibe vételét és meggyalázását.(Völgyi József 71. old.)
Szovjet börtönök
(Dr. Keményfi Béla 55. old.)
A cellatársaim egytől egyig köztörvényesek voltak. Akinek
engedélyezték, az kaphatott csomagot is. Azért írom, kaphatott és nem
kapott, mert abban az időben a lakosság is éhezett. Húsz deka
kenyérfejadagot is csak a dolgozó munkás kapott, a nem dolgozó
felnőttek és a gyerekek semmit sem kaptak. A civilek a raboktól
vásárolták dohányért a kenyeret. Természetesen tiltották, de az őrök
vették tőlünk. Lebukás esetén szigorú büntetésben részesültek.
Takarodó után élménybeszámolókat tartottak. A tolvajok, betörők
élményei is bűntetteik elkövetéséről szóltak. A zsebes a pénztárcák
kivételének technikáját magyarázta, a betörő az ajtók zárainak
felnyitásával kapcsolatos tudnivalókról beszélt. A „bőröndös” a vonaton
zsákmányolt bőrönddel való leugrást magyarázta, hogyan lehet a
vonatról a leugrást a legcsekélyebb sérüléssel megúszni. Értékeket nem
emlegettek, pár rubeles ügyek voltak ezek. Figyeltem őket.
Megfigyeltem, mikor beszél egyes szám első személyben, mikor
harmadik személyről. Lassacskán felépítettem magamban az orosz
nyelvtant. Természetesen a latinhoz viszonyítottam. Fél év múlva
folyékonyan beszéltem oroszul. (Keményfi Béla 56. old.)
123
SZIBÉRIAI LÁGEREKBEN
Milyen is az a Szibéria?
Adorján Sándor
Azon az emlékezetes reggelen, amit talán az életben soha elfeledni nem
fogok - a hajnal nagyon is erős faggyal köszöntött be. Az őrök szerint
úgy mínusz negyven Celsius körül lehetett... Alig hagytuk el pár
kilométerrel a tábort, mikor váratlanul éles metsző északi szél kezdett
feltámadni. Ez a szél az, amitől minden élőlény reszket, mert ellene a
nyílt területen szinte semmi védekezés sincs. Bebújik a kabát alá s
elzsibbaszt, elaltat... A felkelő nap korongja éppen csak megjelent a
láthatár alján, ilyenkor a legerősebb a hideg... villant az agyamba. Fagy
és szél egyenlő a halállal a szibériai hómezőkön...
Miska - ordítottam az előttem bandukoló oroszra - dörzsöld a füledet...
fehér... - De már eddigre hozzám is odaugrott a brigadéros és elkezdte
hóval dörzsölni az arcomat, úgy Isten igazában... Mire azonban az egyik
felébe visszatért volna az élet, már a másik oldal fehéredett el megint...
A nagy dörzsölésben félrecsúszott a sapkám... s a kikandikáló fülem is
elfehéredett... sőt már-már jégcsappá vált... A kesztyű nélküli kezem is
zsibbadt és fehéredett. De a kegyetlen szél csak fújt, s lassan álmos
nemtörődömség vett erőt rajtam...
Az őrparancsnok azonban tudta, hogy felelős és egy másik, hozzám
hasonlóan félig megfagyott némettel együtt - subák alá dugva,
visszaküldött bennünket a táborba. Otthon azután az öreg Mihajlovics
bátyka, a táborunk fehér orosz orvosa vett kezelésbe bennünket,
azonnal, amint hazaértünk. Erősen csóválta a fejét, míg valami saját
gyártmányú kenőccsel kenegette a füleimet, meg az elfagyott arcomat...
Akinek még nem volt az életében fagyása, az el sem tudja képzelni,
hogy mit is jelent az. Mikor komoly, hóval való dörzsölés után végre a
meleg szobába engedtek, az elfagyott részek felmelegedtek, végül
izzóvá váltak, egyben pedig erősen viszketni is kezdtek. Másnapra úgy a
füleim, mint az arcom feldagadt, a füleim legfőképpen úgy megnőttek,
hogy szinte húzták a fejemet... Még az volt a szerencse, hogy mindkettő
egyformán el volt fagyva, különben nehezemre esett volna a fejemet
egyensúlyban tartanom... Éjjelente, mintha ezer meg ezer tűvel
szurkálta volna valaki az állandóan nedvező sebeket... majd meg úgy
éreztem, mintha tüzes vassal sütögették volna őket... Még a halálos
ellenségemnek sem kívánom ezeket az ünnepeket... Újévre azonban
már egy kicsit jobban éreztem magamat, így megvártam az éjfélt, az
újév jövetelét, sőt még azután is egyedül elmerengtem a
petróleumlámpa imbolygó fényébe bámulva és arra gondoltam, hogy -
vajon - mit is tartogat számomra ez az újesztendő? Vajon, hoz-e
szabadulást? Akaratlanul is egy közöttünk oly’ ismeretes vers sorai
jutottak az eszembe... Az írója, egy velünk szenvedő magyar
testvérünk, csupán szavakba öntötte azt a „nagy kérdést” amely
124
mindnyájunkban élt, amely hol hitet adott... hol végleg elkeserített
bennünket: Mire vársz te gőgös nyugat? Ne hagyj bennünk’,
mártírokat... (Adorján 72-73. old.)
Északi sarki táborok
Az északi sarki táborok NORILSZK, VORKUTA, KOLIMÁRA csak amikor a
nagy folyókon a jég elolvadt és hajózható lett, akkor tudták az
emberpótlást végrehajtani. Ilyenkor kezdődtek az orvosi vizsgálatok. A
jól értesült köztörvényes bűnözők előre tudták ezt. A nemi betegektől, a
szifiliszesektől vért vettek és magukba oltották. Mire az idegenből
érkező orvosok megjöttek, már betegek voltak. Ezek a mindenre képes
emberek a fogoly elítélt orvosokkal összejátszottak és kényszeríttették a
szerencsétleneket, hogy egy-egy szállítmányhoz meglegyen a létszám a
gyengébb fizikumú személyek is bekerüljenek. Nagyon sokan
elpusztultak a hajóúton is. Sokszor a gályarabok élete is különb volt.
Azért a szibériai (Sziblag) lágerekben is volt dolga a boncoló
orvosoknak. Télen kitették a barakk végében lévő hullatárolókba a
hullákat, ezek a nagy hidegben csonttá fagytak. Amikor megjött a
boncoló orvos, akkor előtte a terembe betüzeltünk, majd a megfagyott
hullákat a fal mellé felállítottuk. Amelyik hulla összeroskadt, azt feltettük
a boncoló asztalra és az orvos elvégezte a feladatát. Nyáron rosszabb
volt a helyzet és nem minden esetben boncoltak. A temetés télen csak
úgy volt megoldható, ha a közös sír helyén több nap és éjjel rengeteg
fát eltüzeltünk, majd nagy nehézségek árán a közös sírt kiástuk. A
deszkaládában lévő halottakat három sor-magasan egymásra rakva
földeltük el. Közben mellette újabb sírt kellett kiásni, mert Moldvából
sokan érkeztek mivel valami betegség pusztított köztünk. A sír egyik
felét nyitva hagytuk, és erre temettünk. Mivel a föld nagy hantokban
volt rászórva, a szél a parazsat a ládákhoz befújta és begyulladtak.
Természetesen rettenetes szag keletkezett. Nagy mennyiségű hóval
sikerült megfékezni a tüzet, de a szag hosszú időn keresztül érezhető
volt.
Pánik az Ural „szívében”
A földszintes faházikók szegélyezte utcákon át bandukoltunk kifelé a városból. Több egymásba torkolló, térré szélesedett utca metszőpontjában egy kis park mellett haladtunk el. Néhány kőpad árválkodott a hervadt levelekkel borított kavicsos utak mentén. A liget közepén alacsony, zömök talpazaton Lenin és Sztálin hatalmas méretű bronzszobra állt. A tér túlsó oldalán messze kimagaslott a környező házikók közül az a görögkeleti templom, amelyet a minap láttunk a vonat ablakából.
125
A templomot benzinraktárnak használták. Olajos hordók
sorakoztak a mállott vakolatú fal tövében. A teherautók, vontatók
kerekei mélyen felszántották a fekete sarat a templom körül. Pusztulás,
elhanyagoltság honolt a néhai székesegyház kopár környékén. A
városon kívül néhány kilométeren át szántóföldek között vitt az utunk. A
múlt napokban esett hó foltjai látszottak az árok partján, fűcsomókon.
Nyirkos, élettelen, komor volt minden, égen és földön egyaránt. A saras
utat taposva elértük a végtelen erdőségek határát. A lapályos ukrajnai
sztyeppék után olyan újszerű és vadregényes volt a fenyves erdő
nyírfákkal tarkított rengetege. Most már nem vonatablak mellett suhant
el, hanem mellettünk volt, fölénk borult a tajga ősrengetege. Csak ne
akadt volna meg a tekintetünk minduntalan a lövésre tartott puskákkal
felénk pislogó katonákon! Hogy mi még a természet szépségében is
csak puskacsövön keresztül gyönyörködhettünk! Egy kis erdei tisztáson,
lankás partoldalon rövid pihenőt tartottunk, hogy mindenki elvégezhesse
a szükségleteit, ne kelljen útközben minduntalan megállni. Sietve
végeztem el a dolgomat, s míg a többiek még szanaszét szédelegtek a
bokrok között, lekuporodtam az árokpartra, és elpusztítottam a maradék
kenyérbelet (amiből útközben is csipegettem apránként!), a
babkonzervvel együtt. Végeztem a három napra kiadott élelemmel!
Könnyű szívvel, égő gyomorral meneteltem tovább a többiek között.
Éreztem, hogy sokat ettem, de a jóllakottság mámora olyan jólesett!...
A keskeny erdei szekérút, melyre az élen haladó konvoj után rátértünk,
kacskaringósan vezetett bennünket dombról le, dombra fel. A
menetoszloppal párhuzamosan, az út menti fák között csörtettek éber
őreink. Ellenségesen figyelték minden mozdulatunkat. A szállítmány
parancsnoka, egy középkorú százados, lóháton rúgtatott hol előre, hol
hátra, hol pedig oldalról figyelte az akarva-akaratlanul hosszúra nyúlt
sereget. Rohamosan esteledett. Az őrök fegyelmező kiáltásai mind
sűrűbben hangzottak a fák közül, többszörösen visszhangozva a
csendes, sötét erdőből. A talyigák által felvágott, sáros, pocsolyákkal
bővelkedő úton meg-megbomlott az ötös sor.
— Felzárkózni! Gyorsabban! Ötösével! — harsogott a
megélénkült katonák rikoltozása. A hátunk mögött nyüszíteni kezdtek a
vékony acélláncra fogott rendőrkutyák. Szerencsétlenségünkre nagy
pelyhekben megeredt a hó, a látási viszonyokat még bizonytalanabbá
tette, a szökéstől félő katonákat még jobban megrémítve. A fák között
alig éreztette hatását a szél, mégis kellemetlenül a szemünkbe verte a
nedves hópelyhek özönét. Rövid idő alatt nyirkos lett rajtunk a ruha.
Arcunkon, kezünkön, a lábunk szárán folyt a hideg hólé. A katonák a
ránk szakadt sötétségben szökéstől rettegtek minden ágreccsenésnél, és
126
egyre jobban megvadultak. Szünet nélkül ordítoztak ránk. Vezényszóra
kijöttek az erdőből, és közvetlenül mellettünk haladtak pár lépésnyire.
Puskatussal tompa ütéseket osztogattak a késedelmeskedők, a
tócsakerülők hátára. Hol volt már ott a fegyelem, az ötös sor?
Rendezetlen csoportokba tömörülve igyekeztünk szedni a lábunkat. A
százados is dühbe jött. Közénk gázoltatott a lovával, és egy frissen
metszett nyírfavesszővel csépelte a rémülten hőkölő rabokat.—
Gyorsabban!... Gyorsabban!... — Átkozott fasiszták, az anyátok...! —
fuldoklott dühében reszketve. Az emberek páni félelemmel ugrottak
félre a föléjük tornyosuló, horkoló, toporzékoló mén elől, meg a
veszettül vagdalkozó parancsnok keze ügyéből. A sor szélén mentem,
így a százados veréséből nem kaptam, az őrök ütlegelésétől is
megmenekültem valahogy, pedig a hepehupás csapáson szanaszét
tántorgó, hátráló társaim között nehéz volt elkerülni a gyakori
megtorpanásoknál sűrűn zuhogó oldalba vágásokat.
A hosszú láncra engedett kutyák acsarkodva kapdostak a lemaradozók
sarkai után. Hátára ugrottak az elesőknek. Tajtékozva hörögtek a
nekivadult vérebek, ha a nyakörvnél fogva vissza-visszarántották a
folytonosan uszító, bíztató katonák. A jajszó, a zokogás soraink között,
az artikulátlan ordítozás körülöttünk, a kutyák veszett csaholása,
vonyítása mögöttünk — iszonyatos és hátborzongató hangzavarrá
erősödött! Eszelősen szedtem a lábamat, kapkodtam a fejemet minden
irányba, hogy mentsem az irhámat a körös-körül fenyegető veszedelem
elől. Voltak olyan pillanatok, mikor azt hittem, hogy nem is valóság,
csupán lázálom az a pokoli pánik körülöttem! A hó pedig szünet nélkül,
hangtalanul omlott konvojra, kutyára, rabra egyaránt. Az alvó,
mozdulatlan erdő némán tűrte nyugalmának felbolygatását.
Szertefoszlott, elhalt a hangzavar a fák sűrűjében, a hófüggönyön át.
Senki kívülálló tanúja nem volt ennek a gyötrelmes kálváriának. Talán
még a vadállatok is riadt félelemmel iszkoltak el az éj leple alatt a
környékről, nyugalmasabb tájakra, ahol ember nem jár A szüntelen
hajsza, csúszkálás, esés, botorkálás egészen kimerített mindenkit. A
fiatalok még csak hagyján! Tűrtünk és vonszoltuk magunkat Ukrajnából
hozott maradék erőnkkel. De az idősebbek! Azok már a végkimerülés
határán jártak. Szédelegve, a fiatalabbakba kapaszkodva vonszolták
magukat előre ezen az észak-urali „Mártírok-útján”... A kutyák
könyörtelenül acsarkodtak, szüntelenül ugattak, hörögtek a hátunk
mögött. Rekedt sikoltással menekült előlük, aki véletlenül
hátrasodródott az egymást gázoló, akarva-akaratlanul is lökdösődő
tömegben — Davaj! Davaj! — kiabáltak a katonák. Minden botlást a
szökő rab ugrásának vélték. Vadul lövöldöztek a levegőbe. Bozse moj!
Bozse moj! Nacsalnik, könyörülj rajtunk! — jajongtak, sírtak az öregek.
127
Nem volt irgalom. Aki felbukott, azt rúgásokkal, a kutyák uszításával
kényszerítették lábra állni. Aki még bírta erővel, húzta-vonta az
elesőket. Ferivel összefogództunk. Ha fáradtan is, de kitartóan
lépkedtünk, csúszkáltunk a többiek között. Ha elszakadtunk a
kavarodásban, igyekeztünk megint közelebb sodródni, és óvtuk. Minden
unszolás, verés, szidás, fenyegetés ellenére meglassult az iram. Nem
használt már semmi. Az őrök harsány kiáltásainak, a puskatus
zuhogásának visszhangja egyre gyérült. Kijutottunk az erdő sűrűjéből.
Megint megművelt földek között vánszorogtunk előre, bokáig érő
sárban, tocsogó, senki által már nem kerülgetett pocsolyákon, vizeken
át.
A havazást havas eső váltotta fel. Átázott nadrágunk, lábunk szárára
tapadt. Nem volt egy tenyérnyi száraz rongy rajtunk. A hátunkon is
szivárgott a gallér mögé hulló eső. A cipőkre tapadt agyaggöröngyök
nehezítették a lépést. A lassan baktató, megcsendesedett emberfalkát
hitegetni kezdték az őrök. Biztatták, hogy csak tartsanak ki, mindjárt
célhoz érnek! Válasz nélkül hallgattuk az ígérgetést, a szép szót. Nem
hittünk benne. Újra erdőségen átvitt az utunk, a sötétség még teljesebb
lett a fölénk boruló hatalmas fák ágai alatt. Emberi településnek nyoma
sem volt. Nacsalnik! Pihenjünk egy kicsit! — hangzott innen-onnan a
félénken elrebegett könyörgés. — Nem lehet! Mindjárt megérkezünk, és
akkor lepihenhettek! — utasította el a meg-megújuló esedezést a
lóháton feszengő százados. Lova nehezen húzogatta ki patáit a ragacsos
sárból, aligha lehetett volna azt is ügetésre bírni. Alapjában véve igaza
volt az ütlegelésben kifáradt századosnak. Ha ezt a kimerült,
agyonhajszolt szállítmányt le engedi ülni a vizes, fagyos harasztra, nem
akadt volna emberi erő, amely még egyszer talpra állította volna
hamarjában.
Menni, menni kellett! Menni, menni... Tűrni és megfeszíteni utolsó
erőnket is. Elállt az eső, megcsendesedtek a fák gyalogló konvojok, csak
a sár cuppogása, a fáradt emberek szuszogása hallatszott körös-körül.
Szolikámszkban valószínűleg elszámolták magukat az indítással, előbb
kellett volna nekivágni az útnak Hála a konvojoknak tartott indítás előtti
eligazításnak, vagy jobban mondva vadításnak, a ránk szakadt estétől
pánikszerűen megijedtek az őrök, élemedett parancsnokukkal együtt.
Azért következett be az előbbi nagy felhajtás, a hisztérikus riadalom,
amely a katonák félelmét és aggodalmát volt hivatva palástolni. Nem
kicsiny tét forgott kockán: az őrök személyes szabadsága! Ha megszökik
egy politikai elítélt, akkor valamelyik őr felel érte. Bűnrészességgel,
szabotázzsal vádolva bevarrják közénk tíz-tizenöt évre. Naná, hogy
őrjöngtek minden gyanúsnak vélt mozdulatra! Ahogy az erdőből ismét
kiértünk egy tisztás térségre, az egyik fordulónál a messze távolban
128
apró, vibráló fénypontok csillantak meg előttünk. Egy település
hívogató, csábító fényei. Az őrök is észrevették. Biztogatták a
reménykedő csapatot a közeli cél ígéretével. A távolság azonban csalt.
Egyre csak mentünk, de a fényes pontok nem közeledtek felénk, sőt
teljesen eltűntek, elenyésztek előlünk, ahogy a szeszélyesen kanyargó
utat követtük félhangon szitkozódó őreink után. Csüggedten raktuk a
lábainkat egymás elé. Nagyon, nagyon fáradt voltam már én is. Fáztam,
éheztem, fájt minden tagom, de egyúttal minden mindegy volt. Mintha
már nem is a testemnek fájt volna, ami fájt, hanem csupán a bennem
pislákoló értelem sugallta volna, hogy szenvedek. Utunk az erdő
sűrűjéből ismét mezőségbe vitt. Ahogy a szakadékba mélyedt út
kikanyarodott a füves domboldalra, az előttük elterülő lankás lejtőn
egészen váratlanul elénk tárult egy nagy falu szétszórt házikóinak
kidobták a vonat mellé. A gyezsurnijok látták, de nem avatkoztak bele.
Tudták, hogy megérdemelték, amit kaptak. Vezérük egy Miska nevű
volt. A kidobált haramiákat a börtön kórházába szállították. A második
csoporttal jöttek haza. A rend, a nyugalom helyreállt. Szeptemberben
meglepetés ért. Beszélőre hívtak. Uram Isten, ki kereshet engem? Az
apáca, Sali Laci bácsi ismerőse látogatta meg Laci bácsit a
börtönkórházban, és egyúttal felkeresett engem is, hozott kétezer régi
rubelt. Lvovi (Lemberg) tartózkodásunkról a kórházból küldött levélből
értesült. A hívek adományát hozta el nekünk. Ettől kezdve
viszonozhattam barátaim eddigi meghívásait. A várakozás lassan, de
biztosan őrölte föl idegeinket. Ketten megzavarodtak, az egyik egy
huszonnyolc éves, a másik egy negyvenöt éves fogolytárs volt. Az
történt, hogy a katonaság részére téli ruházatot, pufajkát,
vattanadrágot, válenkit hoztak. Rögtön rémhír kelt szárnyra:
felszerelnek bennünket, és irány vissza Északra. Körülünk hárman már
jártak a magyar határnál, onnan hozták őket vissza. Tehát magyarázat
is akadt. A rémhír annyira hatott, hogy már nem álltunk egymással
szóba, kerültük a találkozásokat, mert csak egy téma foglalkoztatott
mindenkit: mikor megyünk haza. Legtöbbször a válasz az volt, nem
engednek bennünket haza. Ingerültek lettünk. Elment a jókedv, nem
rúgták a srácok a bőrt, nem kártyáztunk. Elnémult a cigányprímás
hegedűje. Letargikus állapot lett úrrá. Ha Molotov a Nyugattal folytatott
tárgyalásokat és eredményt akart elérni, akkor nemegyszer kijelentette:
166
Szovjetunióban idegen állampolgárok nincsenek fogságban. (Keményfi
Béla 144. old.)
Másnap reggel, egy hűvös novemberi napon nem nyitották ki a konyhát,
sem a kenyérraktárt. A tábor lakói ágyban maradtak. Nyolc órakor már
futkostak a gyezsurnik, jött a táborparancsnok, először fenyegetőztek,
majd kérleltek bennünket, hogy hagyjunk fel az éhségsztrájkkal.
Hajthatatlanok maradtunk. Délután háromkor már ott volt Kijevből egy
MVD ezredes. Összehívatta láger lakóit a főépület elé. –
Becsületszavamra kijelentem, hogy pár napon belül indultok haza – szólt
hozzánk a közülünk választott tolmács segítségével. – Két transzportban
indítunk benneteket útnak az orosz ÁBC szerint, hétszázötven-
hétszázötven kerül egy-egy csoportba. Jásznáj? (Világos?) Most az a
kérésem, készítsetek lepedőkből nemzetiszínű lobogókat, díszítsétek fel
a vagonokat. Felejtsétek el, hogy el voltatok ítélve! Hadifogolyként
tértek haza. A szakácsok menjenek a helyükre, és készítsenek ebédre
könnyű ételt. Nyugodjatok meg, szavamat betartom. Az ezredes
elköszönt, és a helikopter magasba emelkedett vele. Szétoszlottunk, de
kisebb-nagyobb csoportokba verődve erősen vitatkoztunk a hallottakról.
Annyi becsapás után higgyük el? (Keményfi Béla 146. old.)
Végre valahára Nyugat felé, hazafelé vonatozunk Örömtől sugárzó arccal, kibontott nemzetiszínű zászlókkal, nótaszóval meneteltünk a lvovi vasútállomásra. A visszamaradottak kényszeredett mosollyal, fájó szívvel integettek egyik kezükkel, míg a másik kezükkel szemüket törölgették. Beszálltunk a részünkre kiállított szerelvénybe. Fellobogóztuk a vagonokat. Messziről rengetegen kíváncsian bámultak bennünket, közelebb nem jöhettek. Úgy látszik, már régen láttak ilyet. Elhangzott a sípszó, magasba lendült a forgalmista indítótárcsája, megmozdult a nehézkes vonat, és egyre nagyobb sebességgel elindult velünk, de most nem Keletre, hanem végre-valahára Nyugatra, robogott velünk Magyarország felé. Némán ültem, a többiek énekeltek. Gondolataimba mélyedtem. Vajon életben találom-e édesanyámat? (Keményfi Béla 147. old.) Izgatottan vártuk, mikor érünk a Kárpátokhoz. Szerettünk volna már Munkácson lenni. Éjfél felé egyre erősödött a mozdony csiholása, egyre lassult a lendülete, érezni lehetett, felfelé húz. A Kárpátokon haladtunk át. Gondolom, ott, ahol ezer évvel előttünk őseink bejöttek erre a szép Kárpát-medencére. Hajnali öt-hat óra körül érkeztünk Munkácsra. Az állomás homlokzatán: Mukacsevo. A munkácsiak megrohanták a szerelvényünket. Nyújtogatták a pálinkás butykosokat, sírtak, csókoltak bennünket. Kis idő múlva felhangzott a mozdonykürt, és vonatunk a munkácsi magyarok kendőlobogtatása közben kigördült az állomásról. Ungváron csak pár percig álltunk. Körülbelül tizenegy órakor érkeztünk Csopra. (Keményfi 148. old) Délután két óra lehetett, amikor vonatunk elhagyta a Szovjetuniót. Lehúztuk az ablakokat, ablaknál állva nézegettünk. Szemünket könnyek
167
lepték el, amikor áthaladtunk Magyarország határán. Sírás fojtogatott. Szótlanul álltunk, a vonat pedig egyre gyorsabban száguldott a drága magyar földön. Nem is állt meg Nyíregyháza-Sóstóig. Kiszálltunk. A bőrkabátosokon kívül sehol egy lélek. Körülnéztem, nem láttam az állomásfeliratot, nem tudtam: hol vagyunk. (Keményfi B. 149. old.) Mi van a családdal? (Dr. Keményfi Béla 152, 158. old.) A Keleti pályaudvar épülete aládúcolt állapotban állt, folyt a helyreállítása. A gyorsvonatunk öt órakor indult. Lajos bácsival és a két taszári szabadságos katonával a váróteremben telepedtünk le. A hajdúnánási repülős katonák hazai sült kacsával kínálgattak. Csak almát fogadtam el. Óvatos voltam, hisz majd egy évtizede nem ettem húst. Amint ott ropogtattam az almát, egy munkaszolgálatos katona ment el előttem. Ismerősnek tűnt. Társai Tibinek szólították. – Mondja, fiatalember, véletlenül nem kaposvári? – szólítottam meg, mert nekem úgy tűnt, hogy negyedik elemibe együtt jártunk. – De igen. – Ismeri-e Sugárékat? – Igen. Azután sorban érdeklődtem szomszédainkról, majd rátértem családomra. – Ismeri-e Keményfi nénit, mit csinál, hogy van? – Igen jól ismerem – válaszolta -, a középiskolai kollégiumban szakácsnő, tudtommal jól van. – Hát a gyerekei, a fiai, a Gyuri és az Ernő mit csinálnak? – kérdeztem testvéreimről. – A Gyuri kohómérnök Sztálinvárosban, Ernő, ha jól tudom, a Budapesti Honvédban kosárlabdázik és itt tanul Pesten valamelyik gimnáziumban – tájékoztatott. Hát Bélával mi van? – érdeklődtem magamról, megremegett a hangom, féltem, hogy elárul a hangom. – Szegény gyerek meghalt, agyonlőtték az oroszok. Honnan tudja? – Ott voltam a gyászmisén, amit az édesanyja mondatott érte. Ne haragudjon, nekem be kell vonulnom a laktanyába, társaim már készülődnek – elköszönt és távozott. Borzasztó érzés lett rajtam úrrá, csak most döbbentem rá, hogy anyám halottnak hisz. Én pedig élőként megyek haza. Hogyan állítsak be? Hogyan nyissam ki anyám ajtaját? Mitévő legyek? Mit szól majd édesanyám, hogy a fiának mindkét lába béna? A sírás környékezett. Közben a vonat gyorsan nyelte a kilométereket. Lajos bácsi szemben ülőkkel társalgott, elmondta, honnan jövünk. Felőlem érdeklődtek. Lajos közölte velük, hogy az imént miről értesültem, azért vagyok szótlan. Éjjel tizenegy óra körül futott be a vonatunk abba a városba, ahonnan nyolc év és hét nappal azelőtt tizenhat éves koromban elvittek. Kiszálltunk. Nem volt bátorságom elindulni. Rábeszéltem Lajos, igyunk valamit. Fél deci rum után megöleltük egymást búcsúzóul. – Lajos bácsi, nem haragudj, nem
168
hívlak, nem tudom, milyen lesz a viszontlátás. (Keményfi Béla 152. oldal) Itthon voltam! Nem tudtam, álom ez vagy valóság.Fújt a szél, szembe hordta a havat. Az emberek nyakig begombolt, feltűrt gallérú télikabátban, lehajtott fejjel igyekeztek haza. Rémülten néztek rajtam végig, amikor megláttak kezemben a pufajkával, busláttal (mikádó), kigombolt vászonkabátban, alatta horgolt atlétában. A sarkkörön túli területhez képest nyárnak tűnt az itthoni időjárás. A csupasz mellemet látva a szembejövők még jobban fáztak. Az utcánkba érve nagy léptekkel haladtam az ismerős aprócska házak mellett. Ismertem minden házat, minden kaput. A sötét ablakok mögött lelki szemeimmel ismerős arcokat láttam. (Keményfi Béla 158.)
Itthon voltam! Hihetetlennek tűnt. Nem tudtam, álom-e vagy valóság…………
Istenem, igaz lehet? Igaz, hogy nyolc év után ismét az utcánk aszfaltján lépkedek? Megálltam az alacsony, sárgára vakolt ház előtt. Elöl a háziak laktak, édesanyám az udvarban lakott. Megfogtam a kapu kilincsét. Felugatott a háziak kutyája. Hirtelen arra gondoltam, rossz helyen járok. Megfeledkeztem a kutyáról. Körülnéztem, minden ház a helyén, tehát jó helyen járok. Nem volt bátorságom bekopogni. Gondoltam egyet, és elindultam édesanyám barátnőjéhez. A fia jó barátom volt, őket akartam megkérni, hogy szóljanak anyámnak. Fele útról visszafordultam, majdnem éjfélkor nem zavarhatok idegeneket. A háziak ablaka alá érve a járda melletti füves részről lábammal lekotortam a havat, leterítettem a buslátot a földre, ráfeküdtem, a pufajkámmal takaróztam. Nem jött álom a szememre. Attól tartottam, ha egy rendőr jön, lakás hiányában ismét elvisznek. Felkeltem. Bátorságot erőltettem magamra, bekopogtattam a háziak ablakán. Incike, a háziasszonyunk lánya nézett ki az ablakon. – Gyurka? Fejemmel intettem: nem. – Ernő? Nemet intettem ismét. – Szent Isten, a Béla! – sikoltott fel. Nagy nehezen magához tért, és édesanyjával meg fivérével jöttek a kapuhoz. Sírva borultak a nyakamba, összevissza csókoltak, tapogattak, hogy tényleg élek-e. Bementünk a konyhájukba. Megkértem Incikét, hogy kíméletesen közölje anyámmal, nehogy baj legyen. Incike rohant az udvari lakásba, annak ajtaját anyám sose zárta be. – Margit néni, Margit néni, azt álmodtam, hogy megjött a fia! – Hol a fiam? – kérdezte anyám szegény, és már kapta marára a pongyoláját. – Nálunk a konyhában – mondta Incike, és együtt rohantak vissza. – Béluskám! Drága Bélám! Többet nem tudott mondani, öleltük, csókoltuk egymást. Könnyes szemekkel csókolgattam anyám gondoktól ráncosodott arcát. Leírhatatlan boldogság, öröm töltötte be a konyhát. Sírtunk, nevettünk. Beszélgetni nem tudtunk. – Nem bánom, akármi is van a lábaiddal, lényeg az, hogy élsz, hogy végre itthon vagy! – ismételgette szüntelenül.
169
Reggel öt óráig beszélgettünk. Édesanyám munkába indult, én pedig lefeküdtem abba az ágyba, amelyből nyolc év és hét hónappal azelőtt felkeltem. Elaludtam. Nyolc órakor elindultam, hogy a Debrecenben lemaradt társaim szüleit értesítsem, fiaik jönnek haza, itt vannak Magyarországon. Útközben találkoztam egy nénivel, köszöntöttem. – Béla, te vagy? – kérdezte visszafordulva. Az egész város azt beszéli, édesanyád megzavarodott, mert hajnalban azt kiabálta végig a városon: „Megjött a fiam! Megjött az én Bélám!” Senki sem hitte el, azért gondolták, hogy megbomlott az esze. Könyvemmel azoknak a gyermekkorú leventéknek szeretnék emléket állítani, akik a háború utolsó hónapjaiban, valamint a háború után értelmetlenül pusztultak el. (Keményfi B 158. old.)
RAB KARÁCSONY
Elült a szél a késő éjszakában.
Homály borítja földünk bús egét.
Kihalt a táj, csupán egy néma tábor
Mereszti félve száz villanyszemét.
Körötte semmi zaj: a zord vidékre
A téli éj mogorva csendje ült;
Pihenni tért már régen árva népe:
Az elgyötört had rég elszenderült.
A nagy barakkot néma csönd borítja,
S a fáradt, csüggedt foglyok álmait
Csupán az őrnek lépte háborítja,
Ha olykor-olykor a barakkba nyit.
De csitt: az egyik csöndes, szűk sarokban
Gyakorta éled félénk, gyönge zaj –
Sugárzó szemmel, boldog-izgatottan
Suttogni kezd két árva rab magyar.
Az ő szívük felömlő sóhajára
Betölti most barakkjuk halk zugát:
E két ember ma szívrepesve várja
A bűnös föld megváltó Krisztusát.
170
Mit szívük mélye mindig féltve rejtett,
Ma újra hallják áhítatuk szavát,
S eszükbe jutnak régen elfelejtett
Kedves, vidám Karácsony-éjszakák...
S szemüknek megtört, halvány csillogása
Csodás, sugárzó fénnyé változik:
Mély csönd borul, a zsúfolt, szűk hodályra
A két magyar csöndben imádkozik.
Az ég urához esdeklő imájuk
Magasra száll hitüknek szárnyain,
S szívük mélyén az apró gyertyalángok
A durva őr! Az ünnep éjfelében
Hiába harsan káromló szavad:
Magyar raboknak meggyötört szívében
Ma este minden, minden út szabad!
S a Krisztus úr a tiszta téli éjben
Halkan kopogtat két szív ajtaján,
S könnycsepp ragyog a két magyar szemében
Csöndes, csodás Karácsony-éjszakán.
Galgóczy Árpád Cseljábinszk, 1948.
171
VII. FEJEZET
A TÚLÉLŐK TOVÁBBI SORSA
Csöbörből vödörbe
Harangozó Ferenc: A Csendlaki plébániától a szibériai hómezőkig
Hetényi Varga Károly riportja Harangozó Ferenc főtisztelendő úrral. III.
rész Jászberény
Az is érdekes, hogy hazaindulás előtt magyar katonaruhába és Horthy-
sapkába öltöztettek bennünket. Így foglyoknak látszottunk, nem
elítélteknek. A többieket orosz ruhákba bújtatták, mi horthysta háborús
bűnösök voltunk.
A vagonokba névsor szerint kerültünk, a mi vagonunkba az F, G és H
betűsök. Amikor hazánk területére értünk, néhányan (Hangya, Hegyi),
akik nem felejtették el a magyar virtust, felkiáltottak: „Hej, gyerekek,
unalmas az élet! Megyünk haza! Egy jó bakanótát!” És rázendítettek:
„Horthy Miklós katonája vagyok...” Megállt a vonat, dörömböltek a
vagonajtón:
Mi van?! Így nem kerülnek soha tető alá!
Mit bánjuk mi! Már 9 éve nem vagyunk tető alatt!
Nem is akarunk tető alá kerülni! - és azért is tovább énekeltünk.
Az őrök meg könyörögtek, hogy hagyjuk abba. Amíg álltunk, addig csend
volt, amikor elindultunk, megint fölhangzott a nóta, egyik a másik után.
Nyíregyházáig vitt bennünket a vonat. Ott vártunk sorsunkra szigorú
őrizet alatt, egy laktanyába bezárva.
Oroszországban azt mondták Önöknek, hogy szabadok lesznek.
Nem így történt?
Ők azt mondták, igen. Akik amnesztiát kaptak, azokat
hazaengedték. Mi pedig - a rabok 40-50 %-a - már Nyíregyházán
szögesdrótok közé kerültünk, egész regiment ávós vigyázott ránk
farkaskutyákkal.
Mi következett a nyűegyházi fogva tartás után?
Jászberénybe kerültem onnan.
Jászberényben kiürítették a börtönt, a bűnözőket, a
„tyúktolvajokat”kirakták és előkészítették a szibériai foglyok részére. Még
a falakat is megemelték vagy másfél méterrel. Egy éjjel vittek oda
bennünket bezárt vagonokban. November 2021-én lehetett. Olyan hírünk
volt, hogy „vigyázat, ezek szibériások! ’ Úgy is fogadtak. A vagonokból
géppisztolyos ávósok sorfala között mentünk libasorban.
Kezeket hátra! Földre nézni!
Hegyi Imre - aki fiatalon került Szibériába és teljesen megőszült -
zsebre tett kézzel haladt. (Mi is követtünk el szabálytalanságot, de
172
nem ennyire kihívóan.) Az ávós ököllel szájon vágta, megeredt az
orra vére. Imre megállt, megállt az egész menet. Az ávóst azonnal
eltávolították onnan. Azt hittük, hogy botrány lesz, de nem történt
semmi.
Jászberényben kicsi volt a börtön. Egy kis cellába, ahol azelőtt két
„tyúktolvaj” volt, bekerültünk hatan. Nem volt helye a szalmazsáknak
sem. Megfeleztük a szalmazsákokat, mindenkinek csak egy fél jutott,
így sem fértünk el. Aztán egymásra raktuk őket, és éjszaka azon ülve
vagy dőlve aludtunk. Volt, aki reggel tovább aludt, volt, aki fölkelt. Az
őrök dörömböltek az ajtón:
Rendesen viselkedjenek!
Ültünk a szalmazsákokon, de azt akarták, hogy álljunk, a cellában
pedig rend legyen.
Hát hogy csináljunk rendet? Mindenki álljon a fél szalmazsák
tetejére?
Valami kollektív...?
Csúnyán visszakiabáltunk. Kint nagy volt a fölhördülés: mi lesz itt,
milyenek ezek a szibériások. Az őrök egymás után néztek be a
kukucskálón.
Te patkány! Neked nem drága a szemed? Nem tudod, hogy
Szibériában ki szokták bökni? - hangoskodtunk_Aztán nem mertek
benézni, csak úgy elfordulva szóltak be: Legyenek szívesek, tartsanak
egy kis rendet!
Így fogadtak
Zsúnyi Illés: Nehéz idők)A vonat megindult és ezután Nyíregyházáig
meg sem állt. Menet közbe tiszt keresett a vonaton. Kikísért a peronra
ott közölte velem, hogy jugoszláv állampolgár vagyok, és internáló
táborba kerülök. Mivel magyar állampolgárként kerültem fogságba, így
választhatok állampolgárságot. Amennyiben a magyart választom, úgy
Magyarországon maradhatok. Aláíratott velem egy nyilatkozatot, amely
szerint magyar állampolgárnak tekintem magamat, mialatt társalogtunk,
jól megnéztem, de még ilyen egyenruhát nem láttam. Hasonló volt az
oroszokéhoz, csak színében különbözött. Később tudtam meg, hogy az
alakulat neve ÁVH. Ezután visszakísértek a helyemre, ahol útközben azt
tapasztaltam, hogy a katonák sem sok bizalommal voltak irántunk.
Kérdezni nem lehetett, nem voltak hajlandók ismerkedésre, csak
néztünk egymás szemébe, mint kutya-macska. Szinte le volt bénulva a
társaság. Így értünk a Nyíregyháza-Sóstóhoz, ahol a nyílt pályán állt
meg a vonat és vezényszó hangzott: ötösével leszállni futás, majd
leülni, majd a géppisztolyos katonák kíséretébe az épülethez kísértek
egy erdős részen keresztül. Felvillant bennem; milyen lesz a magyar
tábor, mit fognak velünk csinálni, hol kell dolgozni? Az épület előtt egy
173
civil ruhás mondott beszédet. Közölte, becsüljük meg magunkat, mert itt
egy új világ épül, és ebben mi is részt vehetünk. Azelőtt ő hentesinas
volt, ma meg már magas beosztásban van, ezt a szegediek
bizonyíthatják, hiszen többen ismerik közülünk. Némileg oldódott a
feszültség, majd mindenki elfoglalta a helyét a szobákban, ahol a földön
szalmazsákok voltak pokrócokkal. Az épületen kívül viszont ott álltak
géppisztollyal marcona tekintettel. Az ÁVH-s magyar katona testvéreink.
November 20-án fürdő, majd november 21-én orvosi vizsgálat
következett, november 23-án kaptam meg 482/1953 számú
igazolványomat, orvosi igazolásomat, 001484 sz. hadirokkantak utazási
utalványát, a C0452766 sz. menetjegyemet hitelesen utazáshoz
Nyíregyháza - Bácsalmás útvonalra.
Végre itthon
(Zsúnyi Illés: Nehéz idők 61. old.)
Ha szórakozni akartam menni, a bátyám ruháját vettem fel. Szerencse,
hogy két öltönye volt. A tavaszi munkákat traktorosként kezdtem, így
jutottam keresethez és vehettem magamnak ruhát. Itt ismerkedtem
meg Hoffher, majd Lanz Bulldog és K-25 Zetor traktorokkal, a vontatott
kévekötő aratógéppel, cséplőgéppel. Hoztak a gazdaságba AC-400
aratócséplőgépet, magyar gyártmányú kombájnt, azért a kézi aratás is
besegített. A kombájn kicsépelt búzáját menet közbe zsákba kellett
ereszteni, majd a zsákban lévő gabonát a földre szórni, estefelé meg a
holtfáradt traktorosnak, kombájnosnak és a fogatosnak összeszedni,
aztán a magtárba szállítani nehogy elázzon. Szívesen csináltam, mert
minden fillérre szükségem volt. Sok éjjeli munkát elvállaltam, mivel a
traktorokon éjjeli és nappali váltás dolgozott. Jó munkalehetőséget adott
a gazdaságon keresztül vezető makadámút építése, hiszen a szállítási
munkák egy részét mi végeztük traktorral. Itt ismerkedtem meg
Stockinger Artúr egykori B-listás, velem egykorú személlyel, aki sokat
mesélt. Egyébként mesélt mindenki, így újra láttam a bukovinai
székelyek sorsát, melyet már a Bácskából ismertem. ……….. csak 1986-
ban törölték csak a büntetésemet bűntény hiányában. Sorstestvéreimet
ezek szerint szintén bűntény hiányában lőtték tarkón 1945-ben. A
helyzet 1956 után sem változott, és az a szomorú benne, hogy nem
idegenek, hanem hazánk fiai voltak az elrendelők és az
ítéletvégrehajtók. Jeltelen sírok hazai földben... Visszaemlékezésem 70
évet ölel fel. Kutatómunkát végezni nem volt módom, de ezt megteszik
helyettem a történészek. A XX. századi életről szerettem volna
megörökíteni eseményeket az utókor számára, saját élmények alapján.
Hiszem, tanulságul szolgál majd.
174
A templomépítő Zsúnyi Illés
Kikerültem a GULAG-ba, s azt mondtam, meglátszik az orosz
népen a nevelés. Amikor szétszedték a fatemplomokat, hogy abból
építsenek barakkokat-a falakon még rajta voltak az ikonok -, akkor az
öreg orosz sírt, és megcsókolta az ikont. Itthon utaztam egy emberrel,
aki azzal büszkélkedett, ő olyan brigádban dolgozott, akik leverték
Zombától Szekszárdig a kereszteket… (Zsúnyi Illés 70. old.)
Holczer József a pécsi püspökség tervezője - ő álmodta meg a
kismányoki templomot is - elkészítette a tervet, dr. Cserháti József
akkori megyéspüspök egy paksi technikust, valamint Zsúnyi Illést és
három társát bízta meg a munka összefogásával, szervezésével,
irányításával, az ügyek intézésével. Elosztották egymás között a dolgot.
Volt, akire a pénzszerzés, a külföldi kapcsolatok kiépítése jutott
feladatul, másnak a pénztárral való foglalatosság, Zsúnyi Illésre a
templomépítés maradt. A munka minden fázisában részt vett. - Azt
kérdezi, miért csinálom? - emeli rám tekintetét - Nézze, géppisztolyok
előtt álltam halálra ítélve, 40 fokos hidegben dolgoztam orosz
fogságban, megjártam a poklot a GULAG-ban, de végül hazasegített az
Isten erőben, sok év telt el azóta, s most, hogy egészségben nyugdíjba
mentem Istentől egy lehetőséget kaptam, De szívesen végzem ezt a
munkát a fiatalok érdekében azért is, hogy kerüljenek vissza Istenhez.
Mert ha abban tudnak hinni, akkor hazánk felemelkedésében is hisznek.
Tudja, Megdöbbentő érzés volt azt látni, amikor egy évvel ezelőtt 70
éven felüli asszonyok is jöttek alapot ásni. Esett az eső és én
megkérdeztem tőlük, ne+m lenne jó megvárni a másnapot, addig talán
eláll. Azt felelték erre, ha templomot építenek, nem érdekli őket az
eső…(Zsúnyi Illés: Nehéz Idők 71. old.)
Keményfi Béla küldetése
(Keményfi Béla 110. old.)
Egy életre szóló barátságot kötöttem a budapesti (kelen-völgyi) Farkas
Józsi bácsival, aki 1950 decemberében került hozzánk. Akkor már
kilencedik éve raboskodott. Apját, aki 1919-ben egy gyár üb-elnöke
volt, a Tanácsköztársaság bukása után kivégezték. Ő maga vöröskatona,
majd a nógrádi szénmedence vörös segélyének egyik szervezője, 1940-
ig egy angol érdekeltségű gyárban dolgozott elektroműszerészként.
Ekkor felfedeztek a lakásán egy sokszorosítógépet. Letartóztatták, és
nyolc hónapig a Konti utcai börtönben kínozták. Négy társával együtt
kiengedték, a Magyar Kommunista Párt tagjaként felsőbb utasításra
1941-ben emigrált a Szovjetunióba. Átlépve a határt először szeretettel
fogadták. Kísérővel Moszkvába irányították őket. Útban Moszkva felé
kitört a háború, a németek megtámadták Szovjetuniót. Levették őket a
vonatról, és kémkedés vádjával bíróság elé állították. Három társával
együtt tíz-tíz évre ítélték. Murmanszk vidékére került. Józsi bácsi, mint
meggyőződéses kommunista – véleményem szerint a kilenc év börtön
175
sem rendítette meg hitében – biztos volt abban, ha elmegy Sztálinhoz
és elmondja a vele szemben történt igazságtalanságot, az akkori ítéletet
megváltoztatják. (Dr. Keményfi Béla 110. old.)
Végre a mi leszállónk következett.
Innen még két kis utcával feljebb - magyarázott egy idősebb úr.
Megindultunk. Az utcánál újabb érdeklődés, végre az ajtónál álltunk.
Már-már felemeltem a kezemet a csengőhöz, majd visszarántottam,
mintha megégettem volna... Nem! Mégsem... Mivel is kezdjem? Valami
összeszorította a torkomat, míg végül is, megszólalt egy hang belül...
talán a lelkiismeret: „Megígérted szegény Dömi bácsinak... előre!” A
csengetésre egy fiatalos, szelídarcú hölgy nyitott ajtót.
„Hamutov Ödönnét keresem” - fordultam hozzá.
„Tessék, én vagyok” - válaszolt és a szeme kutatóan fúródott az
enyémbe.
„Tessék, inkább beljebb” - nyitotta előzékenyen az ajtót. Egyszerű, de
ízléses szobában egy fehérhajú idős hölgy fogadott bennünket.
„Édesanyám” - mutatta be Hamutovné. Mindnyájan leültünk. Egy percre
ideges csend szakadt közénk. Szerettem volna hozzákezdeni a
mondanivalómhoz, de mindig csak visszahökkenek... Végre kinyögtem,
hogy a Szovjetunióból érkeztünk, pár nappal ezelőtt...
„Dömitől hozott hírt?” - szegezték egyszerre mindketten nekem a
kérdést.
Nem, nincs erőm megmondani!
„Él?” - könyörgött szinte a kisasszony. Szótlanul hajlottam le a fejemet,
szólni nem volt erőm. Valahogy úgy éreztem, hogy nincs jogom
becsapni őket, de az igazságot szóval megmondani is képtelen voltam...
„Meghalt?” - kérdezte és a szavak mint egy halódó utolsó lehelete
szivárogtak ki az ajkai közül... Bólintottam, s ő zokogva borult az
édesanyja nyakába. Én pedig - mintegy álomból ébredve - kezdtem el
beszélni. Elmondtam, hogyan szenvedett Hamutov Dömötör, volt cári
lovas százados - emigrált orosz ember - a saját hazájában. Elsoroltam,
hogyan rombolta lassan a szervezetét a kór és elmondtam utolsó
kérelmét, melyet halála előtt vagy egy félórával mondott el nekem a
központi kórház betegágyán 1950-ben... Úgy éreztem, hogy már nem is
én, de ő - Hamutov Ödön cári lovastiszt beszél az én számmal: Mondd
meg a feleségemnek, hogy születtem ugyan orosznak, de meghaltam,
mint magyar és tekintsenek halálom után magyarnak!”...
Magyarok! Akik oly’ gyakran tagadjátok meg szenvedő, kirabolt
Hazátokat. Kik olyan könnyen feleditek el apátok, anyátok sírját,
tagadjátok meg testvéreiteket, figyeljetek!
„De nemsokára kondul az óra,
A vétkekért mindenki felel!
Égig harsan a végítélet -
Ki áruló: halált érdemel!”
176
Hazafelé
( A front alatt 12O)
Az elhurcoltak közül - úgy tudjuk - legtovább Kércsi Imrét tartották
ott. ót négy év után engedték haza, így mondta el hazajövetelét:
- Négy év alatt, ha nem is szoktuk meg, de beletörődtünk az ot-
tani helyzetbe. Amikor Magyarországra léptünk, egy más világba
érkeztünk, ez volt már szokatlan. Amikor Debrecenben kiszálltunk,
összegyűltek a civilek. Furcsa volt, hogy egy rendőr bajtársnak szó-
lított. Megyénként adtak egy papírt, mi vagy harmincan jöttünk
Borsodba. Este volt, amikor Tokajba értünk. Nem tudom már miért,
de ott nem járt a vonat, s teherautón jöttünk be az állomásra.
Különösen jó érzés volt, hogy az állomáson égtek, fényesen világí-
tottak a lámpák. Asszonyok voltak a peronon, batyus nénik is. Egyik
asszonyt megkérdeztem, hol lehet itt vizet inni, mert vettem
útközben egy veknit s annak a felét már elmajszoltam és szomjas
voltam. Az asszony amikor megtudta, hogy honnan jövök, erősködött
és fizetett nekem két deci bort. A vonaton megettem a vekni másik
felét, mire Hernádnémetibe értem. Ott már felült mellém egy vasutas
is, egyenruhában, s nem szólt hozzám. Furcsa volt, hogy felállhattam,
leszállhattam, senki nem parancsolt. No, a következő állomás már az
én falum, Felsőzsolca. Leszálltam, s átbújtam a sorompó alatt, akkor
esett le az első hó. Gyalogoltam vissza azon az úton a községbe, ahol
négy éwel ezelőtt elvittek. Zsolcán lámpák égnek az utcán, a kastély
a helyén van. Olyan hihetetlen minden.
Miklós Erzsi korcsmája előtt jövök el. Zsongnak a korcsmában.
Lámpák, villanyfény, és akkor bementem a korcsmába. Szinai Imre
ismert meg rögtön. Nézzétek, Kércsi Imre! Aztán körbefogtak a
többiek. Szemes Andris bácsi mindenképpen haza akart kísérni, s
mondta, hogy apám hogy siratott el engem, anyám meg a Laci fiát
jajgatta.
A kapu be volt csukva, átugrottam, úgy mentem be. Az ablakhoz
siettem s beszóltam, apám nem tudott szólni, csak fulladt el, úgy
nyitott ajtót.
Hazajöttem.
Zsiros S. A front alatt 12O
Itthon 1955. nov. 25.
Nem kellek az egyháznak, de a Jóisten segít
(Pacid atya élete… )
Első utam Pannonhalmára vezetett. Ide nem kaptam lakhatási
engedélyt. Nem kaptam működési engedélyt mint pap és mint tanár
sem. Megbélyegzett ember voltam. A félreállított papok általában az
egyházi életben maradtak. De én nem akartam részt venni a papi
gyűléseken, ahol békepapok elnököltek, nem akartam felolvasni azokat a
177
püspöki körleveket, amelyeket nem is a püspök írt, hanem az Állami
Egyházügyi Hivatal.
Sárközi Pál pannonhalmi főapát azt mondta, álljak meg a magam
lábán. Ezért elmentem segédmunkásnak. A Jóisten itt is a
segítségemre sietett. Egy fogolytársammal beszélgettem a villamoson,
amikor megszólított bennünket egy volt nagyváradi nyomdászlegény,
aki nagyon tisztelte Mindszenty prímást. Megkérdezte, találkoztunk-e
vele a fogságban.
Nem, mert mi a Szovjetunióban voltunk - mondtam -, de én
munkát keresek.
Telepvezető volt Pesterzsébeten, egy ládagyárban. A két
körfűrészgépük közül az egyik üresen állt. Ha elmegyek fűrészgépre
dolgozni, akkor hétfő reggel fél hétre jöhetek. Az volt a legfőbb
gondom, hogyan fogok hajnalban misézni. Itthon jogom volt
misézni, ehhez a főapátomtól és Esztergomból is engedélyt kaptam.
Egyszer csak jön egy szociális testvér egy bőrönddel, amelyben Szabó
Pius tábori főesperes tábori kápolnája volt: kehely, cibórium,
miseruha, márvány ereklyetartó.
Jobb helye lesz magánál, atya - mondta -,mert ha nálunk házkutatást
tartanak, ne találják meg! (Rá egy hétre valóban házkutatást tartottak
náluk (Placid atya 121. old.)
Mosodás (133)
A balesetem után azt tanácsolták, hogy az ORFI-ban mindig szükség
van betegszállítókra. Jelentkeztem. Épp jött a személyzetis a folyosón,
amikor bekötött ujjal odamentem hozzá:
Bencés tanár vagyok, tíz évig a Szovjetunióban voltam fogoly, a
fűrészgép levágta az ujjamat, állást keresek.
Ilyen rövid életrajzot még nem hallottam soha - nevetett.
Bementünk a gazdasági igazgatóhoz, aki fel is vett betegszállítónak -
abban az időben csupa „deklasszált” elem dolgozott ott -, hatszáz
forintért. Mivel korábban sztahanovistaként ezerszázat kerestem, nem
voltam elragadtatva az ajánlattól. Közben állandóan szólt a telefon.
Kiderült, hogy a mosodavezetői állás éppen megüresedett. Ha
elvállalom, akkor ezer forint fizetést adnak.
Nem arról álmodtam, hogy mosodás legyek - mondtam -, de
garantálom, hogy egy év alatt leteszem az összes vizsgát.
Az ORFI Frankel Leó úti épületében akkor 2800 ágy és hat műtő
volt. A mosodában heten dolgoztunk, havi negyven mázsát tisztítottunk.
Amikor tizenkét év múlva eljöttem onnan, akkor már huszonkilenc
munkatársam volt, és négyszázhatvan mázsát végeztünk havonta.
Bennünket Pannonhalmán úgy tanítottak, ha valamit csinálunk, akkor
azt száz százalékosan csináljuk. Mosodásként beszereztem a német
szakkönyveket, és letettem a szakmunkás és művezetői vizsgát a
tisztítószakmából. Amikor egyszer vizsgáztam, éppen az egészségügyi
178
miniszterhelyettes volt az elnök. Másnap találkozott az ORFI
főkönyvelőjével:
Tegnap a mosodavezetőtök volt nálunk vizsgázni. Az az
átlagosnál intelligensebb ember!
Fogalma sem volt, ki vagyok. Az ORFI-ban persze mindent tudtak
rólam, a mosodavezető „úrról”, mert itt az voltam. Tudták, hogy pap
vagyok, tudták, hogy rab voltam, de azt is tudták, hogy mindent tudok a
textiltisztításról. Ezért meghívtak az Egészségügyi Minisztérium
műszaki tanácsába. Egyszer pedig megbíztak a Kútvölgyi úti kórház
mosodájának felújításával két millió devizaforint értékben. A Kútvölgyi
volt a pártkórház. A földszinten délszaki növények és a legújabb
műszerek, de a föld alatt, ahol a mosoda volt, a nyomorok nyomora.
Kétségbe voltam esve, mosodában tudok dolgozni, de mosodát építeni
nem az én dolgom. (Placid atya élete 134.old.)
Újra itthon, de megint csak a börtönben
(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 302-303. old.)
Jászberénybe is éjszaka érkeztünk. Bizonyára úgy irányították a
szerelvényt, hogy éjjel ne láthassa a nép a sokat forduló fekete,
rabszállító kocsit, amely egymás után szállított bennünket a jászberényi
körzeti börtönbe. Katonákként kezeltek bennünket. Mint mikor az újonc
bevonuláskor megkapja felszerelését, úgy’ kaptuk meg mi is. Itt lett
katonaruhám és itt lettem külsőleg először katona. Pillanatnyilag
még büszke is voltam rá, hogy a, tábornokoknak csak a nadrágjukon
volt sávjuk, nekem tele volt a zubbonyorr is szép, széles, friss,
tintakék csíkokkal. Látjátok, mondtam a tábornokoknak, katona sem
voltam és most egy rangban vagyok veletek.
Holmijainkat pontosan leltárba vették. Könyveinket bevihettük a
cellába. Mint nem dohányzó ember, néhány pakli mahorkát mindig
tartottam magamnál, mert azért szántam a dohányzó embert. Én
naiv! Zsebeimet, bakancsomat megraktam, hogy búsulásukban
örvendezhessenek a dohányosok. A kályhalyukon kimegy a füst és nem
rontja a cella levegőjét, de meg nem is érezni a füstillatot. Elfelejtettem
hátra nézni, mert a kis ablakon át valaki közben be-benézett és látta azt is,
hogy mit művelek. Sajnos, közülünk való rab volt a besúgó.
(Egyháztörténeti név, mint hajdani gályarab ős)
Amikor kimentem a raktárból, illő udvariasságból tudtomra adták,
hogy én nem dohányzó ember vagyok, nekem nem jár mahorka. Így
kiürítették zsebeimet. A bakancsomban azért maradt a dohányosoknak
is. Különös helyzeteket termel az élet. Lóték hátra néztek, ez lett a
vesztük, én nem néztem hátra, ez lett a dohányosok veszte.
A cella ajtaját már egy fess kiskatona lépte át, akit 42 éves
korában ért a megtiszteltetés, hogy honvéd egyenruhában
feszíthetett. Saját priccs is jutott mindenkinek. Emeletes priccsek vártak
179
bennünket. Mégsem kell betonon „hömbölögni”, mint kezdő korunkban.
Az eltöltött időnek mégis csak volt valami tekintélyt parancsoló hatása.
Elöl balra a cellában egy kis könyvállvány volt. Arra raktuk
könyveinket, amelyeket Mordóviából hozhattunk haza. Kék,
vászonkötésű német újtestamentumom is ott volt... Most mutasd meg
Uram, hogy megvéded a bibliát. Soha senki meg nem érintette végig az
egész úton, és most is megvan.
Kíváncsian vártam, kik lehetnek cellatársaim: Álgya Pap Zoltán
altábornagy, volt londoni katonai attasénk, az angol királynő személyes
ismerőse, Ibrányi Mihály altábornagy, Szabó László vezérőrnagy, Fehér
Géza (Sopron) vezérőrnagy, báró Pongrácz Dezső földbirtokos Somogy
megyéből, Schneider Márton volt soproni bánya- és erdőmérnöki főiskolai
hallgató, tartalékos tiszt, dr. Péterffy Ödön orvos, a magyarországi
görögkeletiek archirnandritája (püspökhelyettes), Nagy Miklós,
budapesti zsidó ifjú, apja bútor-nagykereskedő, egy debreceni gazdatiszt
(nevét elfelejtettem), magammal együtt tízet tettünk ki. A társaságnak
azért örültem, mert annyi művelt ember között nagyon gyorsan ment
az idő, rengeteg élettapasztalatra tett szert az ember. Miklós fiú az
apjával bejárta egész Európát, úgy ismerte az európai fővárosokat, mint
saját Budapestjét. Az ember szinte nem érezte saját rab voltát, mert
arra figyelt, amit a másik mondott. Körülbelül háromszázan voltunk
Jászberényben, a másik háromszázat állítólag Nyíregyházáról már
elengedték.
Mindez 1955. november, 20. körül lehetett. Meglehetősen hideg volt
a cellában, de a sarkvidéki edzés igen nagy hasznomra volt. Volt külön
cellagazda és mindennap más volt a soros a söprésben és a családi bili
kivitelében. Éjszakára a törülközőt sálnak használtuk, a zubbonyt
megfordítva vettük fel... kezünket beledugtuk az ujjába és mellünkre
húztuk, hogy védjen bennünket a hideg éjszakák ellen, mert, ha már
itthon vagyunk és ilyen barátságtalan légkör fogadott bennünket, mégis
csak itthon vagyunk. A többi majd megjön magától, az időt nem lehet
megállítani. Nem kell félnünk, hogy leszakad a bánya mennyezete, vagy
hogy felrobbannak a gázok. Mire szűk lenne a cella vagy kifogynánk a
beszédből, majd kevernek bennünket más cellákba új ismerősökkel,
egyre közelebb lesz a tavasz is, meg a szabadulás is. Gazdaságilag
sem kifizetődő ennyi rabot ingyen etetni
Bár egyik ÁVÓ-s őr is azt mondta: nekünk is élni kell valamiből.
A humanista gondolkodás legteteje. Meg aztán majd csak rájönnek arra,
is, hogy ezek a szerencsétlen emberek már kint sokszorosan
megbűnhődtek mindazért, amit aláírtak, lett légyen az igaz vagy
okosságból elfogadott dolog.(Böröcz Sándor 302-303.old.)
I. FEJEZET ___________________________________________________ 7
FOGOLYSZEDÉS SZOVJET MÓDRA ___________________________________ 7 Előszó _______________________________________________________________ 7
NÉMETEK („NÉMET NEVŰEK”) ELHURCOLÁSA _________________________ 8 A 19 éves Wágner Dezső naplójából _______________________________________ 8 Homolyáné Pásztor Piroska emlékezik _____________________________________ 8 Hajdúböszörményi civilek ______________________________________________ 10 Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása_______________________________________ 13
Kárpátaljai magyarok és németek elhurcolása ________________________ 15
NYUGATI HADIFOGSÁGBÓL SZOVJET FOGSÁGBA ______________________ 18 Nyugaton estünk fogságba, most mégis Szibériába visznek ___________________ 18
LEVENTÉK ÖSSZESZEDÉSE _________________________________________ 20 Ahogy elkezdődött ___________________________________________________ 20 A folytatás… _________________________________________________________ 21 Egy évvel a háború után lettem „hadifogoly” 15 évesen ______________________ 22 Gyermekkorú leventék ________________________________________________ 23 Szökési kísérlet ______________________________________________________ 23 Újabb szökési kísérlet _________________________________________________ 24 Tragédia ____________________________________________________________ 25 Cséplés közben „fogtak el” _____________________________________________ 26
KERESZTÉNY PAPOK RABSZOLGASÁGA ______________________________ 28 A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig _______________________________ 28 Böröcz Sándor Lefogásom és más szörnyűségek ____________________________ 30
II. FEJEZET __________________________________________________ 33
SZOVJETEK FOGSÁGÁBAN MAGYARORSZÁGON _______________________ 33
Olofsson Placid atya is szovjet börtönben Magyarországon _____________ 33 Magyarok az amerikaiak hadi fogságában _________________________________ 34 Kenyérért, ennivalóért-esdekeltek _______________________________________ 35 Meglátlak-e magyar hazám? ____________________________________________ 37 Csarni Andor: Latrina __________________________________________________ 39 Az NKVD (GPU) kezében _______________________________________________ 40 Az oroszok átvesznek és a Szovjetunióba hurcolnak (Oláh Károly: Életregény)____ 41 Davaj ! Davaj! (Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 31-32. old.) ______________ 41 Aljas hazugság! ______________________________________________________ 43
202
Hajtanak, mint a barmokat _____________________________________________ 43 A négy testvér _______________________________________________________ 45 Halál árnyékában _____________________________________________________ 46
III. FEJEZET _________________________________________________ 48
SZOVJET HADBÍRÓSÁG ÍTÉLETEI ____________________________________ 48
FUTÓSZALAGON ________________________________________________ 48 Még Budán harcok folytak _____________________________________________ 48 Szibériai fegyház és száműzetés _________________________________________ 50 Ártatlanul 15 év ______________________________________________________ 50 Bénán is 10 év rabszolgaságra ítélnek ____________________________________ 52 Olofsson Placid atyát is szovjet törvények alapján ítélik el ____________________ 52 Golyó általi halálra ítélve _______________________________________________ 53 Nem kértem kegyelmet… ______________________________________________ 54 Az elítéltek szobája, köztörvényes rablók __________________________________ 55 Megható búcsúzás (Adorján Sándor: Halál árnyékában 29. old.) _______________ 57
IV. FEJEZET _________________________________________________ 58
ÚTON A SZOVJET KÉNYSZER-MUNKATÁBOROKBA ____________________ 58 Nincs kegyelem! _____________________________________________________ 58 Fosztogatók _________________________________________________________ 61 Deportáltak _________________________________________________________ 62 Tetvek és a kínzó szomjúság ____________________________________________ 65 Éhen-szomjan szállítanak heteken át _____________________________________ 67 Úton a szovjet Paradicsomba, ___________________________________________ 68 Úton a börtönbe _____________________________________________________ 69 Szökés a vonatról _____________________________________________________ 70 Szükséglet __________________________________________________________ 75 Hová visznek? Sahalinra? ______________________________________________ 75 Tragikus történet _____________________________________________________ 76 Ez hát Ázsia? ________________________________________________________ 77 Karabas (Kazasztán) ___________________________________________________ 78 Visznek Szibériába ____________________________________________________ 79 Borzalmas utazás a Halálhajón Kolimára __________________________________ 80
SZÁLLÍTÁS AZ EGYIK LÁGERBŐL A MÁSIKBA __________________________ 83 Már vagy húsz napja voltunk úton, _______________________________________ 83 És ennek a tábornak híre-pora sem volt…. _________________________________ 84 Vizet…vizet !! ________________________________________________________ 84 Poklok pokla_________________________________________________________ 85
ÉLET ÉS HALÁL A SZOVJET LÁGEREKBEN _____________________________ 88 Rabmunkán a Dombasz –medencében ___________________________________ 88 „Óh, nagy Isten, sírj Te is velünk…..”______________________________________ 90
203
Te megőrültél?_______________________________________________________ 92 Balmazújvárosiak a Dombasz-medencében ________________________________ 94 Sírva küzdünk a vérszívó szörnyekkel _____________________________________ 97 Az éhség kényszere ___________________________________________________ 98 Sztahanovista lovak és emberek _________________________________________ 99 Gyilkosság! _________________________________________________________ 100 A halottak városa ____________________________________________________ 105 Buzik közé kerültem 16 évesen _________________________________________ 107 Vannak-e itt magyarok? ______________________________________________ 111 Nők és gyermekek ___________________________________________________ 113 A börtönfürdőben ___________________________________________________ 114 Hosszú gyötrelmes haldoklás __________________________________________ 115
OROSZ KÖZTÖRVÉNYES BŰNÖZŐK TERRORJA _______________________ 117 Köztörvényesek azonnal támadnak… ____________________________________ 117 Rablók ____________________________________________________________ 117 Lopnak, csalnak, ölnek (Szekeres I. Gyula 76. old.) _________________________ 118 Rettenet ukrajnai lágerekben __________________________________________ 120 Emberibb világ képe lassan ködbe vész __________________________________ 121 Olyan volt ez itt, mint Auschwitz _______________________________________ 122 Szovjet börtönök ____________________________________________________ 122
SZIBÉRIAI LÁGEREKBEN _________________________________________ 123 Milyen is az a Szibéria? _______________________________________________ 123 Északi sarki táborok __________________________________________________ 124 Pánik az Ural „szívében” ______________________________________________ 124 Eltévedtünk a tajgán _________________________________________________ 129 A halálmars ________________________________________________________ 131 A halál árnyékában __________________________________________________ 133 Inkább a halál….. ____________________________________________________ 135 Arat a halál _________________________________________________________ 136 A japán halott ______________________________________________________ 137 Balesetem a rönkökkel _______________________________________________ 138 Szörnyűség _________________________________________________________ 139 Kutya vagy farkas? ___________________________________________________ 141 A halál oka: leszámolás _______________________________________________ 143 Reménytelen szökések _______________________________________________ 144 A „nagy szökés”, nagy tragédia (Adorján Sándor) __________________________ 146
BETEGEK ÁPOLÁSA, „KÓRHÁZAK”, HIGIÉNIA ________________________ 149 Kísérletek __________________________________________________________ 149 Higiénia szovjetmódra ________________________________________________ 150 A mankók __________________________________________________________ 151 Újabb mankók ______________________________________________________ 151 A műtét ___________________________________________________________ 152 Malária a rabkórházban ______________________________________________ 154
204
JAVULNAK A KÖRÜMÉNYEK ______________________________________ 155 Konyhára kerülök____________________________________________________ 155 Isten könyörületéből _________________________________________________ 155 „Festő” lettem ______________________________________________________ 157
A HAZATÉRÉS KÖRÜLMÉNYEI _____________________________________ 159 Sztalin halála _______________________________________________________ 159 Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása III. ___________________________________ 159 A „szabadulás”, örökös száműzetés (Bien Gy. 91-92. old.) ___________________ 160 Rott Ferenc Szibériában, rabság és száműzetés ____________________________ 163 A holokauszt és a Gulág_______________________________________________ 164 Várakozás Lvovban (Lembergben) ______________________________________ 165 Mi van a családdal? __________________________________________________ 167
VII. FEJEZET _____________________________________________ 171
A TÚLÉLŐK TOVÁBBI SORSA ______________________________________ 171 Csöbörből vödörbe __________________________________________________ 171 Így fogadtak ________________________________________________________ 172 Végre itthon ________________________________________________________ 173 A templomépítő Zsúnyi Illés ___________________________________________ 174 Keményfi Béla küldetése ______________________________________________ 174 Hazafelé ___________________________________________________________ 176 Itthon 1955. nov. 25. _________________________________________________ 176 Újra itthon, de megint csak a börtönben _________________________________ 178 Menekülés nyugatra _________________________________________________ 180 Megfigyeltek _______________________________________________________ 181 Dr.Bolberitz Pál Placid atyáról __________________________________________ 182